HEATHER GRAHAM
KÉK ÉG, SÖTÉT ÉJ
Elise hercegnő minden lovag álmainak megtestesítője, aki sötét titkot őriz, II. Henrik törvénytelen gyermekeként látta meg a napvilágot. Bryan Stede, a Fekete Lovagként ismert rettegett harcos csupán egyetlen törvényt ismer, a magáét… egészen addig, míg meg nem ismeri a különleges szépségű Elise-t. A férfi lázadó foglyából lassanként szenvedélyesen szerető feleség válik.
PROLÓGUS A lovas a nyomában vágtatott. Egyre közelebbről hallotta a harci mén súlyos patáinak dobogását a háta mögött Lova tajtékzott, reszketve kapott levegő után, kimerültsége, remegése lépésről lépésre erősödött, bár egyelőre győzte az iramot a sáros erdei úton. Elise tudta, hogy az állat minden erejét megfeszíti, és érezte, amint a hatalmas izmok összehúzódnak, majd újra elernyednek alatta. Hátrapillantott. A feltámadt szél az arcába fújta a haját, így szinte semmit sem látott. Megdermedt a félelemtől, majd szíve egyszerre oly hangosan kezdett dobogni, hogy csaknem elnyomta a patkódobogást A férfi egy karnyújtásnyira volt tőle. A kancának esélye sem maradt a menekülésre a tapasztalt csataménnel folytatott küzdelemben. A lány nem is sejtene, ki lehet az éjfekete ménen vágtató sötét ruhás lovag. Látta, amint mögötte halad. A férfi talán még Oroszlánszívű Richárdnál is magasabbnak tűnt, válla széles volt, csípője keskeny. - Nem! - sziszegte Elise a kanca nyaka fölé hajolva, így ösztönözve nagyobb sebességre az állatot. - Nem. Nem és nem! - tette hozzá magában. - Nem fognak el és nem koncolnak fel. Harcolni fogok. Harcolni fogok az utolsó leheletemig... Édes Istenem, mi történhetett? Hová tűntek azok, akiknek a várnál kellett volna lenniük? Miért nem hallotta senki az őrök kiáltásait? Ó, irgalmas Jézus a mennyekben! Mi történhetett? Egy órával ezelőtt még a vár felé haladt, hogy végső búcsút vegyen II. Henrik angol királytól, hogy elsirassa és imádkozzon érte... Most rémülten menekül az ellenkező irányba, ahogy csak tud, nyomában egy aljas rablóval, egy hidegvérű gyilkossal. - Megállj, senkiházi! - kiáltotta parancsolóan a sötét ruhás lovas. Mély zengésű, ellentmondást nem tűrő hangja keményen csengett az éjszakában. Elise egyre ösztönözte kancáját. - Fuss, Sabra fuss! - imádkozott magában. -. Fuss, mint eddig soha még! - Megállj! Te holtak meggyalázója! A szavak semmilyen hatást nem tettek rá. A férfi gyilkos. Ő a rabló! A legaljasabbak közül való, aki társaival az elhunytakat fosztja ki.. Áldozatul ezúttal a halott angol királyt választották m, - Széthasítok torkodtól a gyomrodig! - ordította a sötet ruhás. A félelem jeges lehelete suhant át a lány tagjain, és remegésre késztette, akárcsak a hideg szél. A gyeplőt szorosan tartotta a kezében. Ismét hátrafordult. A csataló beérte a kancát. A sötét ruhás lovast közelről láthatta. Szemérmetlenül jóképű volt, és a haja ébenfekete. Határozott vonalú szája állhatatosságot és könyörtelenséget tükrözött. Álla keménysége a várak építőköveire emlékeztette. A szeme pedig... Nos, nem tudta volna megmondani a színét. Mindössze annyit látott, hogy vad indulatok forrnak a tekintetben, mely az Ívelt szemöldök alól most rá meredt... Az üldöző sem páncélt, sem sodronyinget nem viselt, sőt köpenyt sem. Sötét vászonruháját a szél és a sebesség korbácsolta. Izmos karjával a kanca lovasa felé nyúlt. - Nem! - sikoltott a lány, majd kis korbácsával, ahogyan csak erejéből tellett, feléje sújtott. - Ördögfattya! - mennydörögte a férfi, és ismét megpróbálta elérni. Ezúttal a lány nem tudta megakadályozni szándékában. A férfi egy széles mozdulattal átkarolta a derekánál, karja béklyóként ragadta meg. Elise kiabált és szitkozódott, de mindhiába; üldözője kiemelte a nyeregből, majd egyeden határozott mozdulattal átvetette a csatamén hátán. A tőr! Szüksége van a tőrére! A fegyvert azonban fogva tartotta szoknyájának zsebe, s ö nemhogy megfordulni, megmozdulni is alig tudott. Tehetetlen dühében a mén oldalát ütötte, s közben imádkozott, hogy le ne essen, hiszen akkor bizonyosan szörnyethal.
A férfi kemény kézzel állította meg a lovakat, a lányt pedig a földre taszította. Elise nagyot esett és a földre érkezéskor felnyögött fájdalmában. Pillanatokig nem tudott mozdulni a döbbenettől. Az Ösztönök azonban hamarosan eresebbnek bizonyultak a félelemnél. A lány próbált megfordulni, ám a köpenye megakadályozta ebben. A férfi a csuklójánál fogva a földhöz szegezte. Testét átjárta a rémület, és szabadulni próbált a szorításból. Hátravetett fejjel támadója karjába harapott, mire az felordított. - Hol vannak a társaid, felelj! - kiáltott fenyegetően a sötét ruhás. A lány ekkor vette észre, hogy támadója franciául beszél. Hódító Vilmos uralkodása óta Hadrianus falától egészen a spanyol határig ezen a nyelven társalogtak a nemesi udvarokban. Bár a férfi jól beszélt, kiejtését akcentus torzította. - Felelj, vagy Isten a tanúm, elevenen nyúzlak meg! Elise kapálózott, és angolul kezdett kiabálni, mely hangzásra keményebb, nyersebb. - Nincsenek társaim, és nem vittem el semmit! A tolvaj kettőnk közül nem én vagyok, hanem maga! Engedjen el, maga briganti! Segítség! Segítsen már valaki! A férfi most megragadta az állánál. Elise elhallgatott. Összeszorított foggal, jajszó nélkül tűrte. Tisztán látta a férfi arcát A szeme egyáltalán nem barna volt, hanem kék. Indigókék. A lány úgy érezte, hogy a tekintetéből áradó tűz egészen a lelkéig hatol. Arccsontjai erősek, homloka széles, orra hosszú és finom metszésű volt, bőre napcserzett, bronzszínű. Miközben végigmérte támadóját, a következő gondolatok futottak át a lány agyán: Gyűlölöm ezt az embert! Kimondhatatlanul viszolygott tőle. Gyilkos? Rabló? Minden bizonnyal Követett. Megtámadott. - Megloptál egy halottat! Henrik angol királyt! Láttak! - Nem! - Akkor hát nincs nálad semmi, ami az Övé? - Nincs! - kiáltotta a nő. - Én nem vagyok rabló, én... Hirtelen elhallgatott. Nem árulhatta el, kicsoda valójában. Ez az ember egyébként sem hitt volna neki. - Nem látja, maga őrült? Semmi nincs nálam, ami a király tulajdonát képezné... - Ismét elnémult, próbálta palástolni a hirtelen rátörő rettegést. Merthogy mégiscsak hordott magánál valamit, ami a király tulajdonát képezte egykor. Ó, édes Istenem! De nem, a férfi nem fogja megtalálni. Vagy mégis? Lehunyta a szemét, és korholta magát tulajdon meggondolatlansága miatt. - Nos, hölgyem, meglátjuk, be tudja-e bizonyítani az ártatlanságát - suttogta fenyegetően az idegen. A lány kinyitotta a szemét, és a tekintetük találkozott. Támadója magabiztosan figyelt. - Én Montoui hercegnője vagyok - jelentette ki a lány hevesen -, és megparancsolom, hogy azonnal engedjen el! A sötét ruhás gyanakvó tekintetet vetett rá. „I - Engem az sem érdekel, ha ön a francia királynő! Szándékomban áll megtudni, hová rejtette, amit ellopott. - Csak merjen egy ujjal is hozzám érni, a vérpadon végzi! - Kétlem, hercegnő - a férfi elengedte, majd felült, és karját keresztbe fonta; egy pillanatra sem vette le róla a szemét. – Visszamegyünk a várba. Remélem mire odaérünk, beszélni fog. Egy hirtelen mozdulattal villámgyorsan talpra ugrott a lovához lépett, s megragadta a kantárszárat. Elise ugyanabban a pillanatban szoknyája zsebébe süllyesztette a kezét. Keményen megmarkolta a tőr gyöngyház markolatát. Arra várt, hogy a férfi megforduljon, és egy lépést tegyen feléje. Biztos kézzel, egy pillanat alatt végez vele.
Miközben az alkalomra várt, zavartan ráncolta a homlokát. Ml történt tulajdonképpen? Ki ez az ember? Egy lovag a várból, vagy rabló, aki azt hiszi, elvitt valamit, mielőtt ő maga átkutathatta volna a tetemet? Bizonyosan rabló. Gyilkos. Egy lovag nem viselkedik ilyen hitvány módon. Édes Istenem, gondolta Elise, itt áll és az alkalomra vár, hogy szíven döfhesse a férfit. Az éjszaka eseménytelennek ígérkezett, akárcsak a többi. Útra kelt egy ember miatt, akit tisztelt és szeretett, és most azzal vádolják, hogy meglopta... I. 1189. július Chinon vára, Anjou tartomány Az eső nyomorúságos szitálássá szelídült. Elise egyszerű szövésű gyapjúköpenye, melyet a kalandos esti látogatáshoz választott, rég átázott. A csuklya elfedte vonásait, gyönyörű, hosszú aranyló vörös tincseivel együtt, melyek megállásra késztették a férfiak többségét, még ilyen időben is... Az esőcseppek egyhangú dobolása a nyeregkápán a szívére mért apró kalapácsütések képzetét keltette. Meghalt a király. II. Henrik - Isten kegyelméből Anglia királya, Normandia hercege és Anjou grófja - immár halott. Minden erényével és gyengeségével együtt Elise vak és őszinte hűséggel szerette őt úgy, ahogyan kevés nő lett volna képes, szeretni. Henrik, Hódító Vilmos ugyancsak Henrik nevű legkisebb fiának unokája Anjou és Normandia örököseként született. Apja azért küzdött, hogy Normandiát, édesanyja pedig azért, hogy Anglia-trónját adhassa örökül gyermekének. Anyja nem járt sikerrel, így Henrik kemény csaták sorát vívta Stephen angol királlyal a trónörökösi címért Aquitániai Eleonórával kötött házasságán keresztül hatalmas területekre lett szert Dél-Franciaországban. Nem pusztán Anglia királya volt ő, de nagyhatalmú európai uralkodó is. S bár Normandia, Aquitánia, Anjou és Máine az ő fennhatósága alá tartozott, és ezért hűbérese lett a francia királynak, kettőjük közül vitathatatlanul Henriket tartották befolyásosabbnak. Azonban a fiatal francia király, Fülöp Ágost és saját fiai, megelégelvén a szigorú bánásmódot szövetkeztek ellene. Ó igen, Henrik... A Plantagenetektől örökölt temperamentuma messze földön ismertté tette, ki ne hallott volna Thomas Beckett-tel folytatott hosszas csatározásáról s a férfi meggyilkolásának ügyéről? Sokan így emlegették: Plantagenet Henrik, a nyughatatlan. Energikus, hatalmas, örökké mozgásban lévő, és állandóan harcra kész Ezúttal azonban rajtavesztett A halál még nála is erősebbnek bizonyult. Elise lehunyt szemmel buzgón imádkozott. Csak Istenhez fordulhatott, s remélte, hogy a történelem megőrzi a jó cselekedetek emlékét. Bár Henrik Beckett-tel való viszálya valóban személyes okból fakadt, ő mégis kereste a lehetőséget hogy igazságot szolgáltasson az embereknek. A gyilkosságot bűncselekményként kezelte, neki nem számított, elkövetője egyházi vagy világi szolgálatban áll-e. Henrik betartatta a törvényt. Bíróságokat állíttatott föl, s hozzá jogrendszert, amely bizonyosan túléli őt. Eltörölte a próbatétel alapján való ítélkezést a tárgyalásokra tanúk behívatását szorgalmazta. Alattvalóira barátként tekintett. S egyszer csak nincs többé. Hónapokig háborúzott a fiatal francia királlyal és Richárddal saját örökösével. Csata csatát követett, városról városra folyt a küzdelem. Richárd és Fülöp végül olyan dokumentum aláírására kötelezte, melyben megalázó követeléseknek kellett eleget tennie. Az egykori nagy királyból megtört ember lett s Elise meggyászolni érkezett őt hiszen személye a mindenséget jelentette számára. Útján egyetlen társként csupán fiatal cselédje, Isabel kísérte Kétségtelenül veszélyes vállalkozásba kezdtek; öltözködésükben minden pompát mellőzve keltek útra, hiszen az utak
mentén sokfelé rablók és útonállók álltak lesben könnyű prédára várva. A lány jól forgatta a tőrt, s túlságosan is lehangolta az uralkodó halálhíre ahhoz, hogy tudatosuljon benne a rájuk leselkedő veszély mértéke. Lova egykedvűen haladt a sártengerré változott ösvényen az elállni nem akaró esőben, bánata pedig egyre nagyobb súllyal nehezedett rá. Montou kis hercegsége egy termékeny talajú völgyben terült el Aquitánia és néhány, Fülöp francia király közvetlen fennhatósága alá tartozó terület szomszédságában, mintegy nyolcvan kilométerre Chinontól. A rómaiak által épített utakat az egyházi méltóságok, udvari követek sűrű utazásai és a zarándokok miatt jó állapotban tartották. Henrik nemkülönben nagy utazó lévén gyakran szemrevételezte azok minőségét. A jó utak azonban fokozott veszélyt is jelenthettek egyben. Elise tehát utazásának jó részét ritkábban használt, csalóka állagú, sáros ösvényeken folytatta. Hosszú útra vállalkoztak, erőteljes iramban haladtak, s a táv felét vágtában tették meg. A szemerkélő eső lassabb haladásra késztette őket. Az utat szegélyező erdőből bagolyhuhogás hallatszott, Elise lova megállt - Megérkeztünk a várhoz - szólt Isabel kissé idegesen, és melléje húzódott. A szolgáló hangja fáradtságot és félelmet tükrözött. Elise arra gondolt, nem lett volna szabad magával hoznia. Isabel érzékeny lélek volt, aki nem keresi a kalandot. Elise mégis úgy gondolta, hogy a lány fiatal, s nincs ellenére a gyors tempó, mellyel céljuk felé közeledtek. Sóhajtott: túl késő változtatni mindezen. Isabelt otthon kellett volna hagynia, és egyedül kellett volna elindulnia. Azt is tudta azonban, hogy nem lett volna képes a szolgák tudta nélkül egyedül útnak indulni Montouiból. Elise gyanakvóan figyelt. A hold fakó színnel világított az esőfellegektől szürke égbolton. Tisztán látták az előttük magasodó vár falait. Chinon. Henrik vára ez; a hely, ahová betegen tért vissza Fülöppel és Richárddal való találkozója után. A nagy alapterületű, magas kőfalakkal szegélyezett, főként védelmi funkciót betöltő erődítmény méltóságteljesen terült el az éjszakai tájban. A lőréseken keresztül fáklyák fénye szűrődött ki, ám ezt némiképpen halványította a felhők által félig eltakart hold sejtelmes kisugárzása, s ilyen megvilágításban a vár igazi kísértetkastély hatását keltette. - A híd előttünk van, gyere! - szólt Elise nyugtalan szolgálójához, és lovát indulásra sarkallta. - Egészen biztos abban, hogy bölcs döntés volt ide jönni? A várban hemzsegnek a király emberei... - Igen. Ezt a kockázatot vállalnunk kell! - csattant fel Elise. Borongós hangulata miatt nehezen tűrte a szolgáló kritikáját Amint kimondta azonban, megenyhült Elise mindig helytállásra és józan gondolkodásra biztatta személyzetét A józan ész viszont ezúttal azt sugalmazta, hogy utazásuk eredménytelenül végződik. Az egyetlen vágyam, hogy lássam. Látnom kell őt. Tartozom neki annyival, hogy elköszönök tőle... - Isabel - folytatta sokkal szelídebb hangon -, ezek az emberek gyászolnak Mindannyian tiszteletre méltó harcosok. A király mellett maradtak akkor is, amikor már minden veszni látszott. Meglátod azok, akik átálltak Richárd és Fülöp Ágost oldalára, részesülni fognak a pápai kegyelembcn. - Meglátjuk - tette hozzá Isabel, ám úrnője zaklatott lelkiállapotára való tekintettel nem folytatta a vitát. Lova felénken ferdültél a kapuhoz vezető keskeny hídtól. Az őrszem kiáltására Elise paripája ijedten fordított hátat a felvonóhídnak. - ÁLLJ A KORONA NEVÉBEN! MEGÁLLJatok! Nevezzétek meg jöveteletek célját; vagy forduljatok vissza! - Elise kiváló érzékkel nyugtatta meg felágaskodó lovát, az általa használt női nyereg minden kényelmetlensége ellenére.
- Én Elise de Bois, Móntoui hercegnője vagyok - felelte á lány hangosan. - Azért jöttem, hogy végső búcsút vegyek uramtól és parancsolomtól, Henrik angol királytól! Suttogás hallatszott Elise megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor a kapuk nyikorogva kinyíltak. Megindult előre, Isabel követte. A bejáratnál megviselt, kopott ruházatú őrszem tűnt fel. Sovány, elgyötört ember benyomását keltette. A látvány szánalmat ébresztett Eliseben. Henrik hű követői meglehetősen szűk tartalékokkal felszerelkezve hozták urukat e helyre; fia és a francia király, akik ellen oly sokáig háborúzott, idáig üldözték Henrik nemrég, a halála előtt aláírta azt a megalázó békeszerződést. Emberei hetek, meglehet hónapok óta feltehetőleg kevés ételen éltek, és nem sokat aludtak A kimerült sápadt őr érdeklődéssel mérte végig. - Nem ismerem önt, hölgyem, s Mootoui hercegségről sem hallottam eddig soha. - Kis hercegség - felelte Elise határozottan. - Ha nem ismer engem, kérem, hívja a felettesét, mondja meg neki, hogy Montoui hercegnője vagyok, és hosszú, fárasztó utat tettem meg azért, hogy végső búcsút vegyek királyomtól. - Misén vannak mindannyian - morogta válaszképpen az őr. - Az Isten szerelmére! - kiáltott a lány hevesen. - Két nő miféle veszélyt jelenthetne egy halott királyra?! Az őr hátralépett. Elise tudta, hogyan kell viselkednie, hogy elnyerje az egyszerű emberek engedelmességét. - Önök semmiféle veszélyt nem jelentenek egy halottra – válaszolt halkan az őr. Elise leszállt a lóról. - Mutassa az utat. Szolgálóm itt várakozik majd. - John Goodwin! - kiáltott az őr, s a homályból újabb fegyveres lépett elő. - Ez itt Lady Elise de Bois. Azért jött, hogy végső búcsút vegyen a királytól. A szolgálója itt fog várakozni, nekem pedig gondom lesz a lovakra. Kísérd őt a ravatalhoz. A férfi bólintott, megfordult, és a várudvar felé vezette a lányt. Először az őrszemek bódéja mellett haladtak el, amely a felvonóhíd mögött állott, ahol a fal mentén éles acéldárdák sorakoztak; ha csatában netán a kapukat be törnék is, egy emelőkar segítségével lándzsák tőrnek a magasba. A támadók első hullámában érkezők közül jó néhányat képes felnyársalni. Chinon várát harcra tervezték. A magas, vastag kőfalakat sok helyen bástyák erősítették. Nyirkos, sötét este köszöntött rájuk. A levegőben faggyúgyertyák nyers, fanyar szaga terjengett. Miután elhagyták az őrhelyet és egy fakerítést, amely mögött a belső udvar kezdődött, egy teremtett lélekkel sem találkoztak. Az öregtorony felé haladtak. Elise kissé nyugtalanul nézett körül. Nem kedvelte ezt a helyet. Ma este különösen elhagyatottnak tűnt. Igaz, hogy a védelmi vonalaknál jártak, a lány számára mégis hiányzott az épületkomplexumból az elegancia és a melegség. Az erős és rideg kövek barátságtalan hangulatot keltettek. A vártoronyba érve megkopott kövezetű csigalépcsőn indultak felfelé, mely minden bizonnyal a király szobájához vezetett Elise-cn csodálkozás lett úrrá. Nem ismerte Chinont; még sohasem járt itt. Azt azonban tudta, hogy Henrik, ha csak tehette, a legszívesebben az első emeleten szállt meg, az őrség és a fegyverraktár fölött. Megállt egy pillanatra, és a következő kérdést tette fel az utat mutató őrnek: - Hová vezet engem? A királyt nem a szobájában ravatalozták föl? - Asszonyom, a király ezen a szinten fekszik. Még életében, betegsége és lelkiállapota nem tette lehetővé, hogy föntebb vigyük. Most, hogy halott... ez a leghűvösebb hely számára. Elise nem kérdezett többet. Jól tudta: a tetemet fontos megóvni attól, hogy korán oszlásnak induljon. Elise rövidesen az élet újabb jeleit láthatta, mikor végül egy ajtó elé értek. A király szobájába nyíló ajtó előtt két őr állt. - Lady Elise de Bois azért jött, mert utoljára látni óhajtja a királyt - szólt a lány kísérője határozott hangon. - Gondoskodjatok afelől, hogy imáját senki se zavarja.
Az ajtónállók bólintottak, és utat engedtek. A lány kitárta maga előtt a nehéz tölgyfa ajtót, mely halkan nyikordulva engedelmeskedett akaratának. Belépett a helyiségbe, és az ajtót behúzta maga mögött. Egy darabig szótlanul állt. Figyelte az idős, megfáradt arckifejezésű fekvő alakot, aki négy oszlop között pihent, melyek mindegyikén vastag fáklya világított. A Plantagenetek dicsősége leáldozni látszott. E férfi idejekorán öregedett meg, betegség és bánat végzett vele. Beesett arcát mély ráncok szántották, kiszáradt ajkai lefelé görbültek. Koronája a fején, a kard és a jogar mellette pihent; méltóságteljes, nyugodt vonásain már nyoma sem látszott az egykori gőgnek, büszkeségnek. Elise ökölbe szorított kezével ösztönösen a szájához kapott. Nem érzett fájdalmat miközben az uralkodó elvesztésének tudata elhatalmasodott érzékein. Aztán hirtelen a ravatalhoz sietett, és térdre borult. Megragadta az élettelen férfi kemény kezét, és a szeretet könnyeivel áztatta. Plantagenet Henrik egykor szép férfi volt energikus, minden porcikájában királyi. Középmagas, arányos testalkatú, ugyanakkor izmos volt mivel szinte minden idejét nyeregben töltötte. Durva, hiú, önfejű és követelőző embernek ismerték, s mindezek a tulajdonságok ráadásul lobbanékony természettel párosultak. Amerre csak megfordult pezsgő élet fogant látogatása nyomán. Szenvedéllyel uralkodott, alattvalói mégis szellemi képességeiért, ravaszságáért, tudásáért tisztelték. Megdöbbentő nyelvérzékkel rendelkezett; birtokain különféle nyelveken beszéltek, s ő mindenhol szót értett. Déli birtokain provance-i nyelvjárásban, az angol királyi udvarban normann-francia dialektusban folyt a társalgás, angol alattvalóival angolul beszélt, s a keresztény Európában mindenhol beszélt latin sem okozott neki problémát. Ezenkívül walesiül és skótul is tudott. Gyorsan gondolkozott, és gyorsan cselekedett. Elise sohasem feledte cl az első találkozásukat. Négyéves korában történt, hogy a király Mootoui várába látogatott. Kevés kísérővel utazott, s a gyermek ámulattal teli tisztelettel figyelte. Kék köpönyegét hcrmelinprém díszítette, amely lovaglás közben méltóságteljesen úszott mögötte a levegőben. Nyeregben született lovasként ült a lovon. Aranyvörös haján csillogón a napfény. Elise kislányként először arra gondolt hogy maga az Isten jött el hozzájuk. A várudvarról, ahol kavicsokat dobált egy tócsába, a báltermen keresztül egyenesen az édesanyja szobájába sietett. - Méltóságos édesanyára, Isten eljött mihozzánk! Az asszony elmosolyodott s csilingelő hangján így válaszolt. - Kedvesem, nem isten ő, hanem Henrik, Aquitánia és Normandia hercege. Anjou és Maine grófja és Anglia királya! Ha fontos vendégek érkeztek többnyire dajkája gondjaira bízták, de ezúttal nem így történt . A nagy ember, a király, éppen őmiatta érkezett, látni óhajtotta, ő persze ujjongott örömében, boldogan bújt az ölébe, s örömmel adott számot neveltetéséről és arról a sok mindenről, amit megtanult. Boldog pillanatok voltak ezek. Szülei, Montoui hercegi párja kedvesen mosolygott, amikor a király nevetve méltatta gyermekük nem mindennapi szépségét. Ugyanabban az évben újabb királyi látogató érkezett Montoui hercegi udvarába. Ennek a vendégnek kevésbé örültek a szülei. Elise arról kérdezte anyját, mitől rémült meg; Marié de Bois halovány arccal tagadta le félelmét. - Nem rémültem meg. Csupán arról van szó, hogy a királynő hatalmas méltóság, befolyása igen nagy... Marié de Bois, aki sohasem mondott ellent Aquitániai Eleonórának, ezúttal jogosan lett izgatott. II. Henrik viszonya Rosamund Clifforddal tragikus következményekkel járt. Eleonóra és Henrik ezentúl külön életet éltek, két gyermekük, Henrik és Richárd, megelégelve apjuk szigorát és irántuk való bizalmatlanságát az édesanyjuk oldalára álltak.
Eleonóra Montouiba látogatott tehát. A kis hercegség helyzete válságosra fordult Anjou és Aquitánia között feküdt; az utóbbi Eleonóra birtoka volt ahol a lázadó Richárdot választották hercegnek, míg Anjou elvitathatatlanul Henrik tulajdona maradt. A hercegség nem maradhatott semleges terület a király, a királynő és a trónörökösök viszályában. A feudális rend szerint Henrik európai birtokai révén Montoui hercegeinek hűbérurává lépett elő. Elise, még kisgyermekként, nem ismerhette ki magát az Angevin*-dinasztiával kapcsolatos intrikák útvesztőjében, s nem érthette, hogy egy kirobbanó viszály miképpen oszthat meg egy családot. Tisztelte Eleonórát, s ugyanakkor csodálta Henriket. A királynőt mindenfelé rendkívüli jelenségként tartották számon, s szépségén, úgy tűnt, nem fog az idő, bár idősebb volt uránál. Elise ismerte a házasság történetét. Eleonóra a francia királyhoz ment nőül egykor - Henriket megelőzően -, s a keresztes háborúban saját hadsereget vezényelve, harcos amazonként urával tartott a Szentföldre. Magas testalkata méltóságot eleganciát és eszességet sugárzott. Könyörületet nem ismerve, egymás után tette fel a kérdéseket Elise-nek, s úgy tűnt elégedett a kislány válaszaival. Édességgel jutalmazta, s a kicsiny párnás kezek hálásan kaptak a nyalánkság után. A királynő végül azt kívánta, hogy a kislányt vezessék ki a teremből. - Gratulálok a gyermekhez - szólt a királynő Montoui hercegi párjához. - Bátor, eszes, és kiváló nevelésben részesült. - Nem tudom, mire céloz kegyelmességed - felelt Elise édesanyja. - Marié, kérem! - A királynő szenvedett, mégis elragadtatással beszélt. - Az ő esze, az ő külseje. Az aranyvörös haj! Ne féljen, nem a bosszú beszél belőlem. Mindössze látni akartam a gyermeket, s meg akartam győződni, valóban az ő vére-e. Védelmezni fogom, amennyire csak tudom. Isten a tudója, Geoffrey Fitzroy nem ellenségem, s talán sohasem volt igazán az. Nagy balszerencse, hogy mégiscsak Henrik fattya a leginkább uralkodásra termett. Henrik és Richárd meggondolatlan, türelmetlen, János pedig annyira megbízható, mint a fűben lapuló kígyó. A királynő búcsúzóul meghatódott pillantást vetett Elise felé. - Gyönyörű gyermek. Tüneményes, életvidám. Boldog vagyok, hogy megismerhettem. Elise-nek szóltak, hogy hajoljon meg a királynő előtt. Sietve kivezették a teremből, a „fattyú" szót azonban még tisztán hallotta, s csodálkozással tanulta meg az új kifejezést amelynek jelentését eleddig nem ismerte. A szakács három évvel idősebb fia örömmel magyarázta el a „fattyú" pontos jelentését a kétkedő leánygyermek számára. Bár gúnyolta és incselkedett vele, Elise jól tudta, őrá bizony nem igaz a kifejezés. Édesanyja a gyönyörű Marié de Bois, atyja William de Bois, Montoui hercege. Teltek az évek, s Anglia királya továbbra is látogatta a hercegi családot. Elise szomorúan értesült a hírről, miszerint Henrik bebörtönöztette nejét Eleonórát. A lány kedvelte a királynőt azonban már gyermekként tudta, hogy nem szabad megkérdőjelezni egy ilyen nagyhatalmú uralkodó döntéseit, tehát egyetlen szóval sem nyilvánította ki véleményét. Ahogyan serdült szülei engedték kilovagolni az uralkodóval. - Tudja, Elise kisasszony - mondta az uralkodó a lány tizedik születésnapján, amikor egy kiválóan idomított sólyommal ajándékozta meg -, szüleinek ön az egyetlen örököse. Egy napon ön lesz Montoui hercegnője. - Igen, felség, tudom - felelte a lány büszkén. E fiatal korban tudomására hozták, hogy Marié nem vállalhat több gyereket, kötelességeit komolyan kell vennie tehát. Montoui kis kiterjedésű. Marié Aqmtámai Eleonóráéról mintázta udvarát s időről időre a kor legjelesebb személyiségeit legkiválóbb tudósait, költőit látta vendégül. A zenészeket egy hónapra hívták, és egy évig maradtak. A termek falait a legtöbb kastélytól eltérően drapériák, bőrök borították melegséget vendégszeretetet árasztva. A padlót pedig mindig friss gyékény fedte. William herceg Lajos király – és az akkori francia királynő, Aquitániai Eleonóra - oldalán megjárta a
Szentföldet s jó néhány, a keleti kényelmet szolgáló berendezési tárgyat hozott magával: perzsaszőnyegeket, selyemkárpitokat, arany-, porcelán-, márvány- és ezüsttárgyakat... - Lányom, sokat kell tanulnod, hogy jól értsd a világot. Elég tehetséges vagy ahhoz, hogy ne csak... - egy pillanat szünetet tartott. - Ne csak mi, felség? - Ne csak mások eszköze légy - folytatta halkan. - Gyere, térjünk vissza a várba! Attól a naptól fogva Elise alapos, minden részletre kiterjedő oktatásban részesült. Megtanulta Európa és a Kelet országait, azok határaival együtt, a befolyásos uralkodók nevét és azt is, hogy melyek azok a vidékek, amelyek az ismeretlenség homályába vesznek. A tizenötödik születésnapján a király ismét eljött hozzá. Ritka alkalom volt ez, hiszen a fiatal Henrik akkoriban halt meg, és Richárd is az idő tájt lépett szövetségre Fülöp francia királlyal és fordult végérvényesen az apja ellen. Eleonóra még mindig börtönbe zárva élt, Elise pedig atyját gyászolta, William de Bois, Montoui hercege a Richárd elleni ütközetben szerzett halálos sebet. A királyt mélabú gyötörte. Megöregedett. Elise mégis örömmel tapasztalta, hogy társasága a férfi minden bánatát feledtetni tudja. Az uralkodó kíséret nélkül érkezett Montouiba; mintha csak a csaták, a szenvedés és a keserűség elől szökött volna el. Elise örült, hogy vele lehet, különösen azon a napon. Tudta, mivel örvendeztetheti meg a látogatót; apja halála óta nagyszerűen intézte a birtok ügyeit. Anyja elég érettnek találta arra, hogy vállára vegye az örökség terheit, s ő kiválóan helytállt. Felelt a háztartási kiadásokért, tárgyalt a várőrség parancsnokával, a parasztokat hatékonyabb földművelésre biztatta, és megőrizte Montoui békéjét. Fáradhatatlanul tanult angolul, franciául s egyéb nyelveken. Tizenöt éves korára csinos és nem mindennapi szépségű fiatal nő vált belőle. Lenézte az átlagos nők jó részét irtózott a rendszertől, mely a nőket szolgasorba taszította és hozományuknál fogva áruba bocsátotta atyák és férjek között. Ugyancsak kitanulta saját nemének fortélyait olyanokat mint a hízelgés és a rábeszélés. - Édesanyám azt mondja, eladósorba kerültem - vetette fel a királynak lovaglás közben. - ő Touraine hercegét javasolta férjemül, én azonban úgy gondolom, azzal a családdal szövetséget kötni végzetes hiba volna. - Nem említette a királynak, hogy valójában megveti Touraine hercegét, amiért egy nyegle piperkőc, aki a nyeregben is képtelen egyenesen ülni; a lány pusztán a tényekre hagyatkozott. - Hűsége az Angevin-dinasztiához kérdéses; az utóbbi időben túl sűrűn kereste a francia király társaságát. - Jól látod a dolgokat! - kiáltott szenvedélyesen az uralkodó - Nem mehetsz feleségül ahhoz a fiatalemberhez. Nem mehetsz feleségül senkihez, amíg én nem választottam számodra. De ó, micsoda balszerencse! - ejtette el a szavakat. - Törvényes örökösein keresztül az embernek a lehető legmagasabb körökbe kell bejutást nyernie és a számára legelőnyösebb szövetséget kell megkötnie! De fájdalom, neked, kedves kicsi Elise, nem segíthetek. A lány megtudta tehát hogy mégiscsak fattyú. A király törvénytelen gyermeke. Senki sem tud róla, biztosította a nagy ember. Egykoron szerelmes lett egy Bordeaux környéki parasztlányba. Kedves, szelíd, tüneményes teremtés volt ámde mivel halálosan legyengült a szülésben, szívességet kért Henriktől. Gyermeke nemesi sorban nevelkedjék, de ne viselje magán a törvénytelen származás bélyegét... Így került hát a gyermektelen Montoui hercegi párhoz, akik saját gyermekükként nevelték fel s szerették. Elise döbbenten hallgatta a történetet. Elbizonytalanodott. Egész életében őszintén szerette azokat akiket apjaként és anyjaként, ismert s most hirtelen megtudta, hogy a nemes William voltaképpen nem is az apja... Ő a király törvénytelen gyermeke.
- Nagy bajt okoztam neked, hogy elárultam azt amit talán titokban kellett volna tartanom szólt Henrik. - Drága bogaram, annyira sajnálom. Azt hiszem, mégis adhatok neked cserébe valamit. Olyasvalami ez, amit törvényes örököseim nem kaphatnak meg, s ez a szabadság és a Montoui nevű kis hercegség. Nagyszerű ajándék ez egy nő számára. Hiszen te magad fogod kiválasztani a férjedet s te fogsz uralkodni a saját birtokodon. De sohase feledd, Montoui csak némi csel árán maradhat a te tulajdonod. Ha kitudódna valós származásod, elárasztanák a vidéket a „jogos örökösök", akik hiénaként vetnék magukat e szép prédára. Amíg én életben vagyok, senki sem merészeli megtámadni ezt a földet ám ha velem netán történne valami... - Kérem, ne beszéljen ilyesmiről, felség! - Nem tudta kimondani azt a szót, „apám". Felséges uram, mondja - kérdezte a lány -. anyámat igazán szerette? - Elise jól tudta, mit kérdez. A király nem egy hódításáról értesült már, köztük a legutóbbiról is Rosamund Cliffordról. A nő sok éve meghalt már, úgy beszélték, a királynő mérgeztette meg. Eleonóra azonban már börtönben élt Rosamund halálakor, s Elise nem hitte, hogy bérgyilkost fogadott volna fel. - Ó igen, nagyon szerettem. Halálosan szerelmes voltam, amikor fogantál. - Henrik a lány felé nyújtotta kezét, s megmutatta az apró zafír-köves gyűrűt, melyet a kisujján viselt. - Ezt az első szerelmés éjszaka után kaptam tőle. Azóta viselem. Egy évre rá meghalt Marié, Montom hercegnője. Henriket teljesen lekötötte a Richárd és Fülöp ellen viselt kegyetlen háború, mégis sikerült újra ellátogatnia lányához. Rosszul nézett ki. Megöregedett Elise pontosan tudta, mennyire szereti, még akkor is, ha árulásnak érezte annak idején, mikor megtudta, hogy ő voltaképpen törvénytelen gyermek. A királyt az apjaként tisztelte, és tiszta szívből szerette. - Apám - tette fel a kérdést, mikor ismét négyszemközt maradt a királlyal -, semmilyen mód nincs arra, hogy békét köss Richárddal? Talán ha szabadon engednéd a királynőt... - Soha! - kiáltott fel Henrik. - Azt az asszonyt, aki ellenem lázította a fiaimat?! Richárd követni fogja őt a börtönbe! Pimasz kis tacskó... Henrik nem sokra tartotta a fiát, Eleonóra pedig veszélyesnek bizonyult, akár a vipera. Elise úgy érezte, megérti Henrik problémáit — azokat a problémákat, amelyek megkeserítették a rettenthetetlen harcos életét. Richárd megbántotta őt, amennyire egy fiú megbánthatja az apját. A király még mindig kisfiúként kezelte, ám Plantagenet Richárd, az „Oroszlánszívű" már korántsem az a fiú volt, aki új lovat, esetleg íjat kér apjától, hanem ereje teljében lévő harcos férfi. S Eleonóra... Elise sejtette, hogy a királynő veszélyes lehet. Ám abban is hitt, hogy a királynő még mindig szereti férjét. A király fejében hasonló gondolatok jártak. - Eleonóra - folytatta halkan a király, s Elise tudta, hogy a férfi a feleségére gondol. Felnézett a lányra, elmosolyodott, s egy pillanatra talán meg is fiatalodott. - Még az öreg francia király, Lajos feleségeként láttam először, ó igen, Lajosnak szerzetesnek kellett volna állnia. Nem illett Eleonórához. Ő feltűnő jelenség volt, a legfényesebb csillag a keresztény Európa egén. Több leleményességet hordozott a kisujjában, mint Lajos az egész petyhüdt testében. Mennyire akartam őt! S persze vele Aquitániát. Mi ketten hoztuk létre az Angevin Birodalmat. Sohasem sikerült megtörnöm őt. Bár évek óta börtönben él, büszkesége a régi, és ravasz, akár a róka! Állandóan terveket sző. Az én Eleonórám valódi királynő... - Henrik elhallgatott, és a lányára nézett - De látod, gyermekem, ő börtönben ül már tizenkét éve! Büszkeségben és lelkierőben legyen példaképed ő, ám ha megházasodsz, jól vigyázz! Ne fordítsd gyermekeidet az apjuk ellen. Hallván az őszinte szavakat, Elise megfeledkezett mindenfajta illemről, és átölelte. - Apám, sohasem teszek ilyet, szeretni fogom a férjemet! - Szeretni? És ki lesz a szerencsés?
- Lovagod és jó szolgád, Percy Montagu. Azt is tudom, hogy az apja szerint összeillünk; a fiú hamarosan megkéri a kezemet. Henrik felnevetett. - Ó, persze. Jól ismerem az ifjú Montagut. Ami azt illeti, intéztem volna neked sokkal előnyösebb házasságot, de... - Azt ígérted, ahhoz mehetek, akit igazán szeretek, s azt, hogy mint egyetlen örökös, megtarthatom ezt a birtokot - Valóban. Látom, sokat tanultál. Mikor az ifjú Percy megkéri a kezed, küldd hozzám, s én áldásomat adom rátok, ha igazán ezt szeretnéd. Elise próbált uralkodni elragadtatásán. - Köszönöm, atyám! - mondta méltóságteljesen. Szíve mélyén azonban mély sajnálatot érzett az apja iránt. Oly sokat tanultam tőled, apám, gondolta Elise szomorúan. Megtanultam, hogy háborúban a szülők nem használhatják fel gyerekeiket egymás ellen. Tudni fogom, hogy az én gyerekeim hozzám s az apjuklioz egyformán tartoznak majd, és a gyermekét szerető szülőt bántani annyi, mint a gyermeket bántani. Sohasem esek áldozatul egy olyan nőfalónak, mint amilyen te is vagy. Mikor kimondom egy férfinak, hogy szeretem, teljes szívből teszem majd, szándékom komoly lesz, és mindörökké megmásíthatatlan. Percy szeret, és én is szeretem őt. Rang és cím semmit sem jelent számunkra; a szeretet és az őszinteség fátylával elhatároljuk magunkat a környező gonosz világtól. A király megköszörülte a torkát s ezzel ismét magára rányitotta a lány elkalandozott figyelmét. - Elise... én... - Igen, uram? - Semmi különös. Én…. Sokáig nem mondta ki. Senkinek. Az élet útja túlságosan rögössé változott II. Henrik angol király számára. Meginogni látszott szándékában, de végül mégis kimondta, amit gondolt. - Szeretlek, lányom. - Én is szeretlek téged, apám... Akkor látta utoljára. - Ó, Henrik! - suttogta Elise. Szemét ismét könny futotta el. - Rettenetes lehetett neked. Bárcsak a fiaddal is tudtál volna olyan őszintén beszélni, mint velem. Hallotta, hogyan végezte, hallott a békeszerződésről, amelynek aláírására Fülöp és Richárd kényszerítette. Megfosztották mindenétől, beleértve büszkeségét is. Sikeres életpályája végén szörnyű kudarc várta. Meghalt, mikor megtudta, hogy legkisebb fia is azok között van, akik elhagyták. János herceg volt ő - Földnélküli János, hiszen minden birtokot idősebb bátyjai örököltek. Elise keselyűfészket látott maga előtt ők voltak a mostohatestvérei. Megborzongott. Hála Istennek, őróla senki sem tud. Azazhogy valaki mégiscsak. Eleonóra. Richárdnak első dolga lesz őt szabadon engedni tizenhat, börtönben töltött esztendő után. Elise a fogait csikorgatta. Nem hitte, hogy Eleonóra képes volna elárulni őt, hiszen egykor azt ígérte, hogy védelmezni fogja. Egyelőre tehát biztonságban van, legalábbis ezt remélte. Apját Richárd követi Anglia trónján. Richárd nem akarhat rosszat neki, hiszen apja, William de Bois már halott. Henrik bizonyára senkit sem engedne az új király ellen fordulni. Valójában királyi bánásmódban részesítette törvénytelen gyermekét. Elise a megfáradt, mélyen barázdált arcot nézte. II. Henrik arcát. Újra elérzékenyült.
- Eljött hát a szomorú vég, de mégis azt akarom, hogy tudd: nagyon sokat köszönhetek neked. Mindig szerettelek, most is szeretlek, és mindig szeretni foglak. Boldog leszek, ezt az érzést hagytad nekem örökül. Magam fogom intézni a kézfogómat Percy Móntaguval. Együtt irányítjuk majd birtokunkat, békében, szeretetben élünk. Mindezt hogyan kell véghezvinni, tőled tanultam. Percy. Elise vágyakozva gondolt rá. A karcsú, sudár termetű fiatalember mahagónibarna szeme törődést, szenvedélyt és vidámságot sugárzott. Bárcsak vele lehetne. Hamarosan ez a kívánsága is teljesül. A háborúnak vége. Henrik emberei északra vonultak, Normandiába, miután az uralkodó úgy határozott, hogy csupán néhány kísérő társaságában utazik délre, az utolsó találkozóra. Percy bizonyára Normadiában van, s elborzad, amikor tudomására jut a király halálhíre. Richárd azonban nem büntetheti meg a derék harcosokat, akik a felszentelt uralkodó oldalán küzdöttek, s ha Percyt megfosztják is földjeitől és vagyonától, nem számít. Neki ott van Montoui. A kis semleges hercegség ötszáz fős sereggel rendelkezik, amely bármikor bevethető az esetleges betolakodók ellen. Ó, apám! Megszorította a hideg kezet, s ujjai fémet éreztek. Elise mosolyogva pillantott a kisujjon viselt apró köves gyűrűre Édesanyja emléke. Lassan leemelte az ékszert az élettelen kézről. - Apám, remélem nem haragszol. Ez az egyeden emlékem rólatok, őt sohasem láttam, s most már te is eltávoztál az élők sorából. Boldogan rejtette az ékszert ruhája titkos zsebébe. Henrik bizonyosan nem haragudott volna meg, s nem sajnálta volna a gyűrűt, amely Elise-nek is oly sokat jelentett. Az ékszert ruhájába rejtette, majd rádöbbent, hogy még nem imádkozott. Henriknek nagy szüksége volt arra, hogy imádkozzanak a lelki üdvéért! Azt beszélik hogy, megtagadta Istent, amikor menekülni kényszerült Le Mans-ból, abból a városból, amelyben született, s amelyet a fia gyújtott fel, hogy elűzze onnan. Elise imára kulcsolta kezét, majd fejét buzgó imádságra hajtotta. , - Miatyánk, ki vagy a mennyekben...
A bástyán álló férfi kelet felé nézett. A szitáló, szomorú eső végre elállt, köpenyét a feltámadt szél lobogtatta. Magas, büszke, félelmet keltő alakja határozottan emelkedett a horizont fölé. Testét a királya oldalán vívott állandó hadakozás tartotta kiváló kondícióban. Külsejéből ítélve ő maga is lehetett volna uralkodó. Termetre ugyanakkora volt. mint Oroszlánszívű Richárd, ügyességét lovagi tornákon, csatákban egyaránt bizonyította. Nem létezett nála leszántabb, eszesebb, képzettebb harcos. Testalkata ellenére macskafélék méltósága sugárzott lényéből. Küzdelemben egy mutatványos könnyedségével ugrott félre a reá lesújtó csatabárdok és kardok elől. Jól tudta, hogy megjelenése tiszteletet és félelmet ébreszt az emberekben, ám e tudat mégsem okozott örömet neki. Egyetlen ember nem befolyásolhatja egy háború kimenetelét. Három évet harcolt Henrik oldalán, ez idő alatt többször is előfordult, hogy ellentmondott királyának. Az uralkodó hírhedt temperamentuma sem késztette soha véleménye visszavonására, akármekkora volt is a kettőjük közötti véleménykülönbség. Henrik szívesen marasztalta társaságában. Ugyancsak ő adta neki a Fekete Lovag, Gazember és Sólyom neveket. Tette talán mindezt azért, mert jól tudta, az hogy átlagon felüli képességekkel rendelkező, ámde szókimondó harcos uralkodójához és önnön elveihez való hűsége megkérdőjelezhetetlen.
Az éjszakai tájat nézte. Mélykék szemének árnyalata sötét gondolatainak tükrében indigókéknek vagy inkább feketének látszott. A szórványos csőpermetet terítő szél erősödött, ám ő nem vett tudomást róla. Meglehet, kellemesnek találta. Úgy érezte, megtisztul tőle. Elfáradt az Örökös Vérontásban. Egyetlen kérdés körül csoportosultak gondolatai: mi értelme volt mindennek? Meghalt a király; éljen a király. Oroszlánszívű Richárd lesz Anglia uralkodója. Ennek így kell lennie; ő a törvényes örökös. A mellvéden mozgást észlelt, csizmadobogást hallott. Az örökké éber harcos, Bryan Stede azonnal hátrafordult, kezében a döfésre kész késsel. Ironikus kacaj harsant a hozzá közeli bástya egy sötét zugából, mire Bryan mosolyogva engedte le fegyverét, tudván, hogy barát közeledik - Tedd el azt a kést, Bryan! - szólt William Marshal, miközben megindult felé. - Isten a tudója, talán hamarosan ismét fegyvert kell ragadnunk, hogy életünket védjük Bryan a csizmájába rejtette a kést, majd a falnak dőlt, s bevárta közeledő bajtársát. Kevés embert tisztelt annyira, mint Marshalt. Sötétebb árnyalatú bőre és karvalyorra miatt sokan úgy hívták, „az Arab", ám a csalóka külső jegyektől eltekintve ízig-vérig angol volt. Ráadásul a király harcosainak egyik legjobbika. Mielőtt Henrik jobbkeze lett, vándor lovagként járta az országot, és lovagi tornákon indult; sohasem talált legyőzőre. - Kedves barátom, ha nekem mentenem kell az életemet, neked is. Bar megküzdöttem Richárddal a csatamezőn, nem bírtunk egymással, s végül tisztelettel elbúcsúztunk; de te kiütötted a nyeregből. - Ki tudja, melyikünket akarja inkább felköttetni és felnégyeltetni? - Marshal vállat vont. Az igaz, hogy megölhettem volna, amikor keresztülrontott azon a hídon, ám fegyvertelen volt. Veled megküzdött szemtől szemben, de nem tudott megölni. Nem hiszem, hogy a büszkeségét aláásta volna a tudat, miszerint mindketten képesek lettünk volna halálos csapást mérni rá. Bryan Stede nevetett, s hangja vidáman csengett. - Marshal, azt hiszem, holnap minden kiderül, amikor Richárd megérkezik, hogy megadja apjának a végtisztességet. A trónon ő követi majd. S ránk semmi szükség nem lesz itt. Marsbal gúnyosan elmosolyodott. - Nem tehettem másképpen. - Én sem. Egy darabig mindketten szótlanul meredtek a semmibe. Végül Marshal szólalt meg először. - Bryan, te félsz Richárdtól? - Nem - felelt a másik közömbösen - Apja Anglia törvényes uralkodója volt - Egy pillanat szünetet tartott, s felnézett a csillagokra. - Kettejüknek sohasem lett volna szabad harcba szállniuk egymással. Utólag minden olyan értelmetlennek tűnik. Arra azonban mégsem kérhetem az új királyt, hogy bocsásson meg, amiért az apja oldalán harcoltam, ő ellene. Jogosan neheztelhet különben Richárd mindenemet elveheti, amim van, de nem fogok a bocsánatáért esedezni. Azt tettem, amit a lelkiismeretem diktált. - Én is így vagyok ezzel - nevetett halkan Marshal. - A pokolba is, engem nem érdekel ha felismeri bennem azt az embert, aki megölhette volna, de végül megkönyörült rajta. - Adj hálát Istennek, hogy így cselekedtél - morogta Bryan indulatosan. - El tudnád képzelni János herceget Anglia trónján? Marshal egy pillanat alatt lehiggadt. - Nem, soha. Hiszem, hogy Henrik még mindig köztünk élne, ha nem látja János nevét azok között, akik cserbenhagyták Le Mans-nál. Mindketten hallgattak, és a halott királyra gondoltak. A szomorú sorsú Henrik! Micsoda tragikus véget ért a pompás életút; sírját a saját fiai ásták meg. Mennyire szenvedett a végén. Beszédes lett, s szánalomra méltó. Byan Stede azonban megszerette a birodalmát. Henrik igazi uralkodó volt, nem holmi piperkőc. Minden napot nyeregben töltött, egységessé kovácsolta királyságát. Sohasem
maradt híján a leleményességnek, bátorságnak. Az élet törte meg a végletekig – a halál egymaga nem bírt volna vele. - Ban még egy érdekesség, ami idetartozik – folytatta Marshal. - És mi volna az? - Eleonóráról van szó. Richárdnak első dolga lesz, hogy megparancsolja, anyját engedjék szabadon. - Igazad van - tűnődött Bryan .- Marshal? - Mit gondolsz, hogy fog kinézni a királynő tizenöt, börtönben töltött év után? Jó ég, már közel járhat a hetvenhez. - Tudod mit? Megmondom, hogyan - nevetett Marshal. - Derűs és éber lesz, még ha menni nem bír is. Nagy csapás számára, hogy Henrik börtönbe záratta, de ugyanakkora öröm is, hogy megérte Richárd megkoronázását, ő a szeme fénye. Az embereket meggyőzi majdhogy támogassák a fiát. Bryan egyetértően bólintott, osztotta Will Marsbal véleményét. Marshal annak idején többször is nyílt vitába szállt Henrikkel Eleonórát illetően. Az uralkodó akárhányszor angol földön járt, ürügyet keresett a királynő meglátogatására, ő egyetlenegy alkalommal sem mulasztotta el lebeszélni erről. - A legnagyobb baj azonban az, hogy el fogom veszíteni azt a nőt, akit feleségemül akarok folytatta Marshal immár komor arccal. - Isabel de Clare-re gondolsz? - Marshal bólintott. - Henrik tanúk előtt nekem ígérte, papírom azonban nincs róla. Ez nagy baj. Richárd bizonyára ebben a tettében is ellentmond majd apjának. - Sóhajtott. - Az ország legbefolyásosabb földbirtokosai közé kerülhettem volna... - Nos, én teljesen biztos vagyok abban, hogy nem kapom meg Gwyneth kezét - Bryan könnyedén beszélt, ám belül nyilvánvalóan szenvedett. - Talán mégis megkapod. Mindenki tudja, hogy a hölgyet és téged szoros szálak fűznek egymáshoz - vigasztalta barátját Marshal. - Jómagam sohasem láttam Isabel de Clare-t. - Hidd el, barátom, az a jó. Én pontosan tudom, mit veszitek: egy meseszép özvegyet meseszép birtokokkal. - Ez igaz. Akkor hát együtt bolyongunk majd, és lovagi tornákra nevezünk. - Én is ettől félek. Kettőjük közül Bryan hangulata mutatkozott rosszabbnak. Szívét, szomorúsággal töltötte el Henrik halála; s ezt a fájdalmat, ha lehet, még tetézte jövője bizonytalansága. Nem tudta biztosan, igazán szereti-e Gwynethet kedvelte azonban a nő vidám társaságát. S talán még ettől is nagyobb lelkesedéssel töltötték el azok a távlatok, amelyeket a nő birtokai ígértek számára. A házasságot politikai intézményként kezelték, és Bryan mint Henrik egyik fő támasza jelentős vagyon várományosává lépett elő. Nemcsak egy gazdaságilag jelentős vidék irányítása, de egy szép mennyasszony is várt rá. És otthon. - Minden férfi leghőbb vágya, hogy földbirtokra tehessen szert, gondolta Bryan. Csak a bolond ember nem búslakodik, ha effajta jószágot elveszít. Bármit veszítsen is azonban, nem hajt fejet Richárd előtt. Henrik oldalán állt, mert ő maga akarta így, s ha újra döntenie kellene, ismét melléje állna. Lehet hogy az ígért földeket nem kapja meg végül, úgy döntött azonban, hogy büszkeségét és önbecsülését semmiképpen sem fogja veszni hagyni. - Remélem, Richárd hamarosan megérkezik - szólt Marshal közönyösen. - Eltemetik a királyt, s a mi küldetésünk véget is ér. Utána, ami engem illet bizonyára kirúgok a hámból, jól fog esni a szabadság. Jókora korsó bort rendelek, és végre igazi ágyba bújok egy arra pénzért kapható ápolt fiatal nővel. Bryan Stede csodálkozva pillantott barátjára, tekintete hamarosan ismét a várat körülfogó sötétséget kémlelte. - Jól tudod, hogy ezentúl Richárdot fogod szolgálni.
- Szerintem rád is ez vár, hacsak a jövő nem Richárd kegyetlen bosszúját tartogatja számunkra. Nem tagadom, valószínűbbnek tűnik, hogy az új uralkodó csomagolni küld bennünket ahelyett, hogy felfogadna. Persze, várjuk ki a végét először is életben kelt maradnunk! - Én megkockáztatom, hogy életben maradunk - felelt Bryan. - Nem volna valami bölcs dolog az új királytól, ha lemészároltatná... Hirtelen elhallgatott mert halálsikoly hasított az éjszaka csendjébe. A két lovag meglepve és tanácstalanul bámult egymásra. Döbbenetük a másodperc tört részéig tartott csupán, majd szélsebesen a torony felé iramodtak. A kiáltás onnan érkezett. Elise őszintén imádkozni szándékozott, a szavak összessége azonban jelentés nélküli monológgá változott gondolataiban. A tompa fájdalom, amely fokozatosan a hatalmába kerítette, minden mást elnyomott benne. s az elhagyatottság és reménytelenség érzését hozta cserébe. Mégis, imádkoznia kell Henrik lelki üdvéért, emlékeztette magát. Ismét nekilátott hát de ezúttal is képtelen volt hangosan megformálni a szavakat A súlyos ajtó túloldaláról neszt hallott. Mivel a hang jellegét nem tudta pontosan megítélni, és az nem hasonlított sem fegyvercsörgésre, sem csizmadobogásra, a konkrét irányát sem tudta meghatározni. Ha imát suttogott volna, talán nem is vesz róla tudomást. Figyelni kezdett; hirtelen megborzongott, mintha hóvihar előtti hideg fuvallat süvített volna végig a szobán. Jeges rémület lett úrra rajta, mozdulatlanná dermedt, és lélegzetét visszafojtva hallgatózott. Furcsa neszt hallott ismét; egy elfojtott nyögés... aztán valami súlyos tárgy, talán egy emberi test zuhant a folyosó kőpadlójára. Lassan, nyikorogva kitárult az ajtó. Elise rémülten körülnézett, tekintete búvóhely után kutatón. Az északi oldalon, az ajtó közelében falikárpitok függtek, rövid tétovázás után ezeket választotta menedékül, még éppen jókor, mivel a következő pillanatban sötét ruhás alakok rontottak be a helyiségbe. - Siessetek! - sziszegte egyikük reszelős hangon. - Nekem a kard kell, nézzétek azt a díszes markolatot... - szólt suttogva egy magasabb fekvésű férfihang. - Ne most ásítozzatok, idióták! Sebesen járjon a kezetek! A parancsot az előző érdes hang adta ki. Elise a falhoz lapulva ajkába harapott; rémület és harag felváltva kerítette hatalmába. Hogy merészelik?! Henrik király halott, és ez... ez az alávaló, mocskos csőcselék halálában kifosztja. Életében bizonyosan nem merészeltek volna ilyesmit, gondolta. Karóba húzva végeznétek, fejetek kopjára tűzve rohadna el. Ám Henrik már nem élt. Ezeket a rablókat pedig, úgy tűnt, semmi sem gátolta abban, hogy meggyalázzák. Hányan vannak valójában, találgatott Elise, hiszen tudatára ébredt, hogy ő egyelőre életben van, és szeretett volná életben is maradni. A függöny széléhez araszolt, kilesett mögüle. Istennek hála, a szobának ezt a sarkát homály fedte, mivel a fáklyák fénye elsősorban a ravatalt világította meg. Nem látta be a teljes szobát, de úgy tűnt, négy-öt, feketébe öltözött férfi lehet odabent. Leginkább a keselyűkre emlékeztettek; minden mozdítható értéktárgyat összegyűjtöttek. A helyiség lassanként teljesen elveszítette előkelő jellegét. A fáklyákat egymás után oltották el, hogy szert tegyenek az arannyal díszített sárgaréz fáklyatartókra. - A holttest - sziszegte egyikük.
Hát persze, előttük nem szent és sérthetetlen. Megfordították a halottat, koronáját, övét, csizmáját, gyűrűit, még az ingét is levették Elise pedig sikoltani tudott volna, amikor a tolvajok végeztek aljas munkájukkal, és a holttestet tompa puffanással a padlóra vetették. - Siessetek! Valaki jön! - Egy őr! Öljétek meg! A fekete ruhások egyike kést rántott övéből, és az ajtó mögé lopózott. Másodpercekkel később halálhörgésbe torkolló kétségbeesett kiáltás hallatszott. Az ajtó kivágódott, az illető ezúttal mit sem törődött azzal, hogy lopva, csendben mozogjon. - Tűnjünk el innen! Ez a katona haláltusájában úgy ordított, mintha nyúznák. Pillanatokon belül a nyomunkban tesznek! - szólt a gyilkos, amikor visszatért a szobába. - Mozogjatok! Hozzátok a függönyöket is, és menjünk! A függönyök. Elise úgy érezte, halálos ítéletet mondtak ki rá. Páni félelem vett erőt rajta, teste jeges verítékben úszott, még sohasem érzett ehhez foghatót. A halálfélelem valósággal megbénította, se mozdulni, se szólni nem tudott... egészen addig, amíg a rablók egyiké biztos léptekkel a rejtekhelye felé nem indult. Esetleges közelgő halálának tudata éktelen haragra gerjesztette a lányt. Alávaló brigantik! Megszentségtelenítették apja védtelen porhüvelyét, és becsületes harcosokat öltek meg. Ő azonban nem hagyja magát. Villámgyorsan a szoknyája zsebébe nyúlt, és megragadta a gyöngyház markolatú tőrt. Mire elhúzták a függönyt, ő készen állt. Harcias kiáltás hagyta el a torkát. Mint akit parittyából lőttek ki, elrugaszkodott a faltól, kezét magasba emelve támadt a kincset érő kárpitokat leemelni akaró férfira. Annak még arra sem maradt ideje, hogy megrémüljön, teljesen váratlanul érte a függöny mögül rárontó hárpia rohama. Elise érezte, amint a penge áldozata húsába hatol, s hallotta annak meglepett kiáltását, majd egy hirtelen rántással kihúzta a fegyvert a megtántorodó alakból. A lány tudta, hogy a sebesülés súlyos, de korántsem halálos. A szenvedő fél most támadásba lendült. Társai is, akárcsak a keselyűk. A lány kirohant a nyitott ajtón, majd minden erejét megfeszítve bezárta maga után. Ez persze nem jelentett számára jelentős előnyt mindössze néhány másodpercet Amint ismét futásnak eredt csaknem keresztül esett az ajtó előtt heverő halott őrön. A lába elé nézett, s érezte; hogy szíve a torkában dobog. A padlón még négy megtermett harcos összegörnyed, testét vette észre, mindegyiküket lesből támadhatták meg. Nyílt az ajtó, s Elise futni kezdett, mint még soha. A sötét folyosók, amelyeket halvány fénnyel égő fáklyák világítottak meg, ezúttal valóságos labirintusnak tűntek a menekülő lány szemében. Szíve szélsebesen vert. Futnia kellett. A várkapunál őrök állnak, ha eléri őket, megmenekült. Amikor azonban végre a szabadba jutott, a kapunál nem talált senkit. Azután észrevette őket. Zavartan nézett körbe, mikor megpillantotta őket a földön. Egyszerűen nem hitt a szemének. Letérdelt a férfi mellé, aki korábban igazoltatta. - Uram! Jó uram! Gyengéden megérintette az arcát, s közben imádkozott, hogy a férfi inkább eszméletlen legyen, mintsem halott. Megrémült, amikor meglátta a megüvegesedett tekintetet. A férfi nyaka, ruhája és páncélja vérben ázott. Torkát hátulról vágták át. - Ó, Istenem! - kiáltott fel ijedten, s nyomban talpra ugrott. Ezek kegyetlen gyilkosok. Hidegvérű, könyörtelen, alávaló gazemberek. Ha nem siet, ő is így végzi, jutott eszébe, amint lábdobogást hallott. Isabel! Lelkiismeret-furdalása támadt. Társa, cselédje vajon hol lehet? Az átvágott torkú tagbaszakadt harcosokra meredt. Az északi fal tövében még egy fekvő alakot pillantott meg. Termetre kisebb, formája előkelőbb. Ő sem élhet már.
A látvány nagyon felkavarta, haragja addig nem ismert energiával töltötte fel. Szerette volna kideríteni, ki a tettes, ki az, aki hátulról végzett áldozataival, és megölt egy nőt; szerette volna látni, amint elnyeri méltói büntetését Az ilyenek számára a máglya túlságosan is könyörületes halálnem. Fel kellene őket akasztani, félholtan levágni a kötélről, kibelezni, kikötni, és felnégyelni. - Erre! A kiáltás nagyon közelről érkezett, tapasztalta rémülten Elise. A lovát kereste; a gyönyörű arab mén a felvonóhídhoz közeli füves tisztáson várta. Isabel lova mellett. Az azonban hiába várja gazdáját, gondolta keserűen Elise, amint a gyönyörű állat felé iramodott. Egyik kezével a szoknyája szélét fogta, a másikkal megragadta a nyeregfőt, és kecses mozdulattal fellendült Kiáltások ütötték meg a fülét; a kényelmetlen női nyeregben ülve lovát határozott vágtára sarkallta. - Jézus Máriai Micsoda aljas bűntény! Marshal és Bryan, jó pár emberrel a hátuk mögött, a király szobájához értek. Mindannyiuknak szavát vette a döbbenet. Bryan nem, szólalt meg azonnal. Miközben körülnézett a szobában, éktelen haragra gerjedt. Bűntény? Az. Túl a felfogóképesség és a jellemezhetőség határán. A szobát úgyszólván kiürítették. Henriket kifosztották. A király halálában szenvedte el az utolsó, legnagyobb megaláztatást. Bryanben halálos düh forrt. Az őrök... A barátai voltak mind emberek, akik mindvégig mellette harcoltak. Büszke, bátor harcosok, akik hitüket elveiket éppolyan hűségesen szolgálták, mint királyukat. - El kell fogni őket Nagyon halkan beszélt szavait mégis mindenki tisztán értette. A mondat mögött lapuló halálos fenyegetés pedig tulajdon embereit is megrémítette. Azok hálát adtak Istennek, hogy nem tartoznak a rablók közé, s bűnükért nem ez az ember vonja majd felelősségre őket Bryan máris parancsokat osztogatott. - Templer, Hayden, a királyra vigyáztok. Prine, Douglas, Le Care, átfésülitek a mellvédet. Norman, szervezz csapatot és alaposan kutassátok át a várat semmi sem kerülheti el a figyelmeteket Marshal... - Enyém az erdő északi része. - Enyém pedig a déli. Elhallgatott mert zajt hallott. - A kijárat! - kiáltott fel, s mire a többiek felocsúdtak, már el is hagyta a helyiséget Futott, léptei baljósan visszhangzottak A falakra erősített fáklyák fénye kevésnek bizonyult ahhoz, hogy jól bevilágítsa a folyosókat és a párás hideg ellen sem jelentettek komoly védelmet viszont fenyegető árnyékot vetettek a sokat megélt kőfalakra. Bryan nem számított az orvtámadásra. Az elkövetők lesből támadtak, a sötétből. Csatában sem érzett még soha ilyen elszánt haragot ilyen bősz vágyat az igazságszolgáltatásra. A kapuhoz érve haragja korántsem csillapodott hiszen két újabb holttestet pillantott meg. Lezárta egy fiatal lovag szemhéját majd körülnézett. Valami azt súgta neki, ide kell jönnie. Hangokat hallott. S most meglátta... A vár előtt fekvő völgy felé egy lovas vágtatott eszeveszett iramban. Bryan csípőre tette kesztyűs kezét és vészjóslóan elkiáltotta magát - A lovamat! - parancsolta az udvarra érkezőknek. A következő pillanatban csataménje patkódobogását hallotta a várudvar kövezetén. Nyeregbe szállt a ló felágaskodott és a felvonóhíd irányába indult. - Uram - szólította meg Jacob Norman. - Várj meg minket. Veled tartunk.
Lóhátról tisztán látta a felvonóhíd mögött kezdődő völgyet, s a hegyet, amely abból emelkedett. A lovas megállt, és hátrafordult. A lovas visszafordult, és megindult fölfelé a hegyoldalban. - Nem! – válaszolt katonája kérdéses Bryan. – Tegyetek, ahogy parancsoltam. Akit üldözni készülök, egyedül van. Úgy tűnik, szétszóródtak. Mindet akarom! Az utolsó mondatot már hátrafordulva kiáltotta, és lovát vágtára biztatta. A nagytestű ló átdübörgött a felvonóhídon, amelynek pallói megremegtek roppant súlya alatt. A hideg szél Bryan arcába vágott. A hűvös éjszaka csak táplálta dühét. Fél életét nyeregben töltötte, s most alakja szinte eggyé vált a nagy, bátor, gyors és harchoz szokott állatéval. Úgy érezte, repül, szívük egyszerre dobban, és ő is meríteni tud a hatalmas izmok által termelt energiából. A harci mén patái felszántották a völgyet, léptei nyomán jókora föld darabok röppentek a levegőbe. A hegyre fölfelé menet sűrű erdőbe jutottak, amelyben kevés volt a lovak által is járható ösvény. Habár az előtte vágtató lovas alakja sűrű erdő homályába veszett, Bryannek nem okozott gondot a követése. A pánikba esett lovas útját letört ágak, felvert sár és tönkretett bokrok jelezték. Öt perc elteltével Bryan egy tisztásra ért, és megpillantotta a lovast. - Megállj, senkiházi! – mennydörögte haragtól eltorzult hangon. – Megállt! Te holtak meggyalázója! Széthasítlak torkodtól a gyomrodig. Mostanra nyilvánvalóvá vált, hogy lovának állóképessége többszöröse az előtte haladó, kisebb termetű, ám mégis gyönyörű állatnak. Arab ló, úgy látta. Bizonyosan lopott, és micsoda hitvány gonosztetteknek lett a részese. Az arab ló tulajdonosa megérezte a veszélyt, és hátrafordult. Bryan döbbenten tapasztalta, hogy az illető nő. Szép és kecses, akárcsak a lova….. A holdfényben egy pillanatra tisztán látta a lány arcát. Alakja teljeséggel rejtve maradt a bizonytalan jellegű köpönyeg alatt, hajának a lemenő nap színeiben pompázó aranyvörös tincsei azonban kiszabadultak a csuklya alól. És az a szem. Egy villanásnyi időre jól láthatta. Nem kék, s nem is zöld, színe akár a víz vagy a türkiz, fölöttük ívelt, mézszínű szemöldök. Bryan zordan emlékeztette magát, hogy mégiscsak rablóval van dolga, s ami talán még rosszabb, hullarablóval. A lány ráadásul ölt is. Szépségét talán arra használta föl, hogy ámulatba ejtse az őröket, majd váratlanul lecsapjon rájuk. Borzasztó….. Barátainak először a józan eszüket vette el, azután az életüket. Amilyen szép, éppoly kegyetlen. De őrajta nem fog ki. Nem hagyja magát befolyásolni szépsége által. Különben is, a szépség gyakran oly olcsón megvásárolható. S főleg, ha tudja, hogy belül érzéketlen szívet tarkar. Igazságot fog szolgáltatni, ez biztos. Önuralommal tartotta féken haragját, és amikor az üldözött mellé ért, kinyújtotta felé a karját. A lány lovaglókorbácsot rántott, és elképesztő erővel csapott a kezére. - Ördögfattya! – mordult fel, s ismét feléje nyúlt. Ezúttal elkapta. Nem érezte nehéznek; hozzászokott, hogy teljes vértezetben harcoló katonákat üssön ki a nyeregből. Megragadta tehát a lányt, és átemelte, és keresztbe fektette maga előtt. A hatalmas termetű ló egyszer csak megállt, ő pedig egy határozott mozdulattal a földre dobta a lányt. Kemény, kifejezéstelen tekintetet vetett rá, s figyelte, amint döbbent és rémült ellenfele menekülni próbál előle és lova elől, saját köpönyege azonban akadályozza a mozgásban. Bryan leszállt a lováról, megragadta a földön fekvőt, mielőtt az talpra állhatott volna és lefogta a kezét. A lány a karjába harapott; bár erős fájdalmat érzett, válaszképpen messze magasan a lány feje fölé emelte a kezét, így védekezett az újabb harapás ellen. - Hol vannak a társaid, felelj! – mordult rá a férfi. – Felelj, vagy Isten a tanúm elevenen nyúzlak meg! A lány meglepő erővel próbált szabadulni a szorításból.
- Nincsenek társaim, és nem vittem el semmit! A tolvaj kettőnk közül nem én vagyok, hanem maga! Engedjen el, maga briganti! Segítség! Segítsen már valaki! Bryan érezte, amint a szíve mélyén összetörik valami. A ma este történtek bosszúért és elégtételért kiáltanak. A nő kiabálásától felforrt a vére. Segítségért kiállt, irgalomért követelőzik, mikor ő maga nem gyakorolja ezeket az erényeket. Az egyik kezével megragadta a nő mindkét csuklóját, a másikkal pedig az állát. - Megloptál egy halottat! Henrik angol királyt! Láttak! – sziszegte, miközben mélyen a nő szemébe nézett. - Nem! - Akkor hát nincs nálad semmi, ami az övé! - Nincs! Én nem vagyok rabló, én…. – a lány hirtelen elhallgatott. – Nem látja maga őrült! Semmi nincs nálam, ami a király tulajdonát képezné….. Hangja ismét elcsuklott, a rémület árnyéka futott át a tekintetén, szempillái sűrű legyezőként fedték el a türkizkék szempárt. Egy pillanat múltán azonban ismét haragos tekintettel nézett a férfi szemébe. Ügyes színésznő, gondolta Bryan. Kiválóan leplezi haraggal a valós érzelmeit. Csak hát nem elég gyors. Mielőtt szép szempillák lecsukódtak volna a férfi meglátta a szemében az igazságot. Megijesztette a lányt, méghozzá alaposan. Ezek után valószínűnek tűnt, hogy mégiscsak tart magánál valamit, ami a király tulajdona. A lány ismét lehunyta a szemét, teste megfeszült. Bryan arcán halvány mosoly jelent meg. - Nos, hölgyem, meglátjuk, be tudja-e bizonyítani az ártatlanságát - szólt csendesen, hangjában komor fenyegetéssel: A türkizkék tekintet ismét rá irányult. - Én Montoui hercegnője vagyok! És megparancsolom, hogy azonnal engedjen el! Montoui? A férfi sosem hallott róla. Egy hercegnő pedig nem ilyen szegényes ruházatú - no de nem mintha számítana pillanatnyilag, kicsoda a lány valójában. Ha a várban történtekért maga Szűz Mária volna is felelős, ő bizony akkor sem nyugodna bele. - Engem az sem érdekel, ha ön a francia királynő. Szándékomban áll megtudni, hová rejtette, amit ellopott. A lány teste egészen megfeszült, a férfi érezte, hogy meg akarja karmolni. - Csak merjen egy ujjal is hozzám érni, a vérpadon végzi! - Kétlem... hercegnő! - felelt gúnyosan. Uralkodnia kellett magán, nagyon sértőnek találta a nő beszédstílusát. Nehezére esett tudomásul venni, hogy ő valójában harcos, nem pedig bíró. Henrik egyik legnagyobb érdeme éppen az volt, hogy törvényt adott. Angliának. Ő maga nem hóhér. Ez a nő itt pedig mégiscsak ember. Ha férfi volna, minden bizonnyal párbajra hívná, és megölné. Ám így halálos ítéletet kell kimondani rá, hogy ugyanezt megtehesse. Neki ez nem állt jogában. Elengedte a lány csuklóját, és karba tett kézzel figyelt; combjával még mindig a földhöz szorította. - Visszamegyünk a várba. Remélem; mire odaérünk, beszélni fog. Villámgyorsan a lovához lépett, s kézbe vette a kantárszárat. Háttal állt a lánynak. Az egyelőre a földön feküdt, karját keresztbe fonta a mellkasán. - Álljon fel, hercegnő - szólította Bryan. Tekintetük ismét találkozott, a lány szeme fájdalmat... vagy talán félelmet tükrözött? - Nem tudok a ruhámtól - szólt halkan. - Segítene? Bryan türelmetlen mozdulattal nyúlt feléje. Amint megragadta a bal kezét, foglya meglepő fürgeséggel ugrott talpra, s jobb kezét fenyegetően emelte a magasba. Tőrének fényes pengéjén megcsillant a holdfény, tekintete gyűlöletet sugárzott. A lány egyáltalán nem félt. Iszonyatos harag vezérelte minden mozdulatát. Kecses alakja meglepő testi erőt és küzdelemben való jártasságot takart.
A férfi életét végül harcedzettsége és nagyobb testi ereje mentette meg. A jól irányzott döfés nem ért célt; Bryan elkapta a hercegnő karját és kicsavarta kezéből a tőrt. Az a fájdalomtól eltorzult arccal kiáltott föl, amikor karját hátraszorították. A férfi nem tehetett róla, de örömmel tapasztalta, hogy a lány egész testében megborzong, amikor a fülébe súgta; - Ó nem, hercegnőm. A kővetkező áldozatod nem én leszek. És javaslom, kezd, el imádkozni - már ha a rablók és szajhák hisznek egyáltalán Istenben. Mert amint visszatérünk a várba, mindenért felelni fogsz, és ígérem, azért, ami ma éjszaka törtem, drágán megfizetsz. -
III Miközben kimondta a szavakat felhő úszott a hold elé, és csaknem teljes sötétségbe burkolt körülöttük mindent Hideg fuvallat csapta, meg őket s a szél is feltámadt. Elise hallotta a suttogva ejtett szavakat érezte a jéghideg ujjak érintését, s tudta, ez a vég. A férfi jelenléte, magas, földöntúli haragot sugárzó izmos alakja szinte sokkolta. - Hercegnő? - A hangja egyenesen irritálta, újabb jeges borzongás futott végig rajta. Gyűlölte ezt a hangot Mély, száraz, parancsoló és mindig lekezelő. Szerencsésnek érezhette magát amiatt, hogy a férfi nem szúrta le, amikor kicsavarta a kezéből a tőrt - neki szándékában állt ledöfni őt. Fegyvere a földön hevert. Csuklóján horzsolásnyomok, de túlságosan félt ahhoz, hogy bármilyen ostoba trükkel próbálkozzon. Támadója közvetlenül mögötte állt érezte a belőle sugárzó energiát Erős, mint az acél, kemény, akár a tölgyfa s félelmetes, mint egy kiéhezett farkas. Szörnyű hibát követettel, amikor megpróbálta ledöfni. A férfi ujjai bilincsként tartották fogva Elise kezét. - Induljunk, hölgyem, mielőtt ismét elered - megragadta, a lányt a csípőjénél fogva, és feltette a csataló nyergébe. A lány döbbenten tapasztalta, hogy a férfi megragadja a kantárszárat, és mögéje űl. Figyelte az arckifejezését, mely teljes nyugalmat tükrözött, mintha csak márványból vésték volna ki. A mélykék szemek jelezték: itt bizony nincs könyörület sem megbocsátás. - Kicsoda maga? - kérdezte váratlanul a lány. Mert hogyha nem rabló, akkor bizonyára apja lovagjainak egyike. - Sir Bryan Stede a becsületes nevem, hercegnő - felelte szigorú ábrázattál a férfi. — Mindvégig Henrik embere. Henrik embere. Akkor biztosan a vár felé tartanak. Talán akad valaki Chinon várában, aki felismeri, és tudomása van arról, hogy a király annak idején többször ellátogatott Montoui tartományába. Azon gondolkozott, vajon mi történik, ha úgy döntenek, hogy átkutatják? Ha megtalálják nála Henrik gyűrűjét, azt fogják feltételezni, hogy ő is a rablók közé tartozik. Elise jól tudta, hogy az éjszaka történtek után, Chinon védőit nem érdekli majd a származása. Nem engedheti tehát, hogy átkutassák; ennyire egyszerű, gondolta. Előkelően kell viselkednie, s akkor senki nem mer hozzáérni. Henrik lányaként sok mindent megtanult az úri viselkedéssel kapcsolatban. Hideg tekintetével, finom modorával képes bárkit engedelmességre szólítani. Soha senki nem mert hozzáérni vagy tiszteletlenül viselkedni vele. Egészen idáig. Ma éjszaka jött ez a bárdolatlan lovagutánzat. Elise méltóságteljesen elmosolyodott, így próbált elégtételt venni az őt ért sérelmeken. - Akkor hát, Sir Stede, siessünk Biztos vagyok abban, hogy ha kiderül, ki vagyok valójában, nagyon megbánja majd, amit ma este velem tett! Kell ott lennie valamiféle bírói testületnek, amelyik...
- Már közöltem: ha kiderül önről; hogy meglopta a királyt, felelni fog tettéért akkor is, ha kiderül, hogy ön Franciaország királynője - vágott közbe Bryan. Elise kemény felelettel készült visszavágni, ám a ló óriási lendülettel megindult velük, és neki kapaszkodnia kellett, ha a nyeregben akart maradni. Nem felelt. Háta nekicsapódott a lovag mellkasának. A lány összeszorított foggal tűrte, amint a hideg szél az arcába vágva letépi csuklyáját és kiszabadítja a haját. Mormogást hallott; leomló haját a szél a mögötte ülő férfi arcába fújta, akit ez fölöttébb zavart a kilátásban - ez kifejezetten szórakoztatta. Olyan érzése támadt, mintha forgószél hátán utazna. Hogy megpróbáltatásai mikor érnek véget, nem is sejtette. Sötét volt, és az idő egyre hidegebb lett A hatalmas termetű ló egyre csak vágtatott velük; vajon honnan tudta merre kell haladnia? Elise félt, hogy az állat egyszer csak megcsúszik, és mindketten halálra zúzzák magukat. A háta mögött ülő férfi azonban mindezzel a legkevésbé sem törődött. Előredőlt, mellkasa a lány hátának feszült, ő hozzászokott már az effajta száguldáshoz. Elise még sohasem, élt át ilyesmit; egyfolytában imádkozott. Már kezdte azt hinni, hogy ettől rosszabb már nem lehet a helyzete amikor hirtelen vakító fénycsík hasította ketté az éjszakai égboltot. Kiáltását elfojtotta, a ló azonban meg sem rezzent Nem vétette el a lépést. A fényjelenséget fülsiketítő mennydörgés kísérte, de a ló az idegesség legkisebb jelét sem mutatta. Elise nem szólalt meg továbbra sem. Találgatta, milyen messze járnak a vártól. Vajon merre járnak? A sötét ruhás lovas eddig üldözte volna? Szakadni kezdett az eső, mintha dézsából öntötték volna. Elise-t a Chinon várához vezető úton csupán szemerkélés kísérte, ám ezúttal komoly, sűrű, jéghideg zápor vette kezdetét. Még a tapasztalt csataló is visszavett a tempóból, s a lovag halkan szitkozódni kezdett. Elise ösztönösen összehúzta magát, előrehajolt, és a ló nyakához simult ,mintha menedéket keresne a dühöngő elemek elől. Köpenye és ruhája teljesen átázott. Vacogott, nem tudott úrrá lenni reszketésén. A férfi szitkozódott mondott valamit a lónak, az megfordult, és egy alig használt, benőtt ösvényre tért rá, amely az erdő sűrűjébe vezetett.Valami Elise vallanak csapódott, s ő felkiáltott. Hátrafordult, és a lovagiatlan férfi szemébe nézett. - Bolondl - korholta. - Egyikük sem kapja meg méltó büntetését ha most nem néz menedék után ebben a... - Éppen menedéket keresek! - ordította amaz válaszképpen. A helyzet időközben súlyosbodott; immár jégeső esett. - Hajtsa le a fejét! - adta parancsba Bryan, és kesztyűs kezével a ló nyakához szorította a lányt. Ő is előrehajolt, széles vállai és erőteljes felsőteste pajzsként védte a lányt a természeti csapástól. Úgy tűnt, egy örökkévalóságig tart, amíg megérkeznek. Végül azonban egy tisztáshoz értek, melyen házikó emelkedett. A kővetkező pillanatban már előtte álltak, s Elise jól láthatta, hogy az épület zsúpfedeles, fából épült vadászház. Odabent nem égett tűz, vette tudomásul szomorúan a lány, aki tudatára ébredt hogy a házat valószínűleg a chinoni lovagok építették azon célból, hogy a vártól messzire kalandozván itt megpihenjenek. Sir Bryan Stede-del kettesben lesznek odabent. A férfi a földön várt, és a karját nyújtotta felé hogy lesegítse. Ő persze nem tartott igényt a szolgálataira, ám amikor önerejéből leszállni készült, átázott ruhája beleakadt a nyeregbe, és bizonyára nagyot esett volna, ha a lovag nem kapja el. Elise reszketett; ujjai teljesen elgémberedtek, míg a ló sörényébe kapaszkodott. Ismét erőteljes taszítást érzett hátulról, mely a keskeny ajtón való belépésre ösztökélte. - Befelé!
Újabb jégdarab csapódott a hátának, és Elise-nek sem kellett több. A házikó ajtajához sietett, kinyitotta, majd belépett. Amikor hátrafordult látta, hogy a sötét ruhás férfi a házikó mögé vezeti a lovat. Most! - gondolta a lány. Meg kell szöknie. A szél ereje és a jégeső hevessége nem csökkent, Elise úgy döntött azonban, hogy a mostoha időjárás és a fenyegetőző, arcátlan Sir Stede társasága közül az előbbit választja. Futnia kellett. Ez volt az egyetlen esélye. A viharos, sötét-éjszakába nézett, mély lélegzetet vett, átázott csuklyájával betakarta a fejét, majd rohanni kezdett. Cipője a tisztáson csúszós sárba süppedt. Megcsúszott, és elesett. Még félúton sem járt a biztonságot jelentő sűrű növényzet felé. Erejét megfeszítve talpra állt, s továbbfutott. Hirtelen villám csapott le, közvetlenül előtte. A jelenség földöntúli világosságot árasztott, amit félelmetes reccsenés követett. Kidőlt egy fa. Mennydörgött, s lába alatt megremegett a föld. Elise ösztönösen felsikoltott. Tudatára ébredt, hogy a fák sűrűje valójában nem a szabadságot, hanem a biztos halált jelenti számára. Mielőtt visszafordulhatott volna, ismét a sárban találta magát, és kemény kezek ragadták meg. Az egyik pillanatban még a földön feküdt, a következőben már a levegőben úszott. Bryan Stede nehézség nélkül mozgott a laza erdei talajon, hosszú, erőteljes lépésekkel indult visszafelé. Távolról úgy tűnt, hogy rongydarabot visz karjaiban, nem pedig egy fiatal nőt. Még csak rá sem nézett, mialatt visszatértek a házhoz. A lány viszont jól láthatta. A férfi összeszorította ajkait, napcserzette arcán szája pusztán világos színű vonásnak tűnt. Álla hajlíthatatlan jellemről tanúskodott, szeme ismét nagyon sötétnek; szinte feketének tetszett, akárcsak a pokol feneketlen bugyrai. Berúgta a házikó ajtaját, s Elise csaknem fölsikoltott, amikor hasonló módon zárta be maga mögött. Szorítása sokat elárult haragjáról, amint a kis szoba teljes sötétségébe léptek. A lány úgy érezte, fogvatartója annyira dühös, hogy a legszívesebben egyenként törné el a csontjait, s most, hogy a házba értek, a lány komolyan félni kezdett, valóban meg is teszi. Nem tette. A férfi a földre tette. Elise halálra váltan figyelt. Hirtelen szikra pattant a sötétben, ő pedig észrevette, hogy a házikó tűzhellyel és kovakővel is rendelkezik. Bryan a nomád életet élő emberek könnyedségével, gyorsaságával gyújtott tüzet, melynek lobogása lassan halvány, fénnyel és melegséggel töltötte be a szobát Elise kezdetben hunyorgott a váratlanul gyúlt világosságban, majd gyorsan körülnézett. Jó állapotban lévő, kiválóan felszerelt helyre érkeztek A tűzhely egyik oldalán jókora láda állt, míg a túloldalon hosszú asztal, mindkét oldalán egy-egy hosszú paddal. A túlsó sarokban két alacsony, keretes ágy állt rajtuk vastag gyapjútakarókkal. A padlót friss gyékény borította, s Elise tudta: első sejtése beigazolódott. A házat valóban a lovagok építették, és vadászat idején használták Bár a tűz lángjai egyre magasabbra csaptak és immár érezhető meleget árasztottak, ő változatlanul fázott, és egyáltalán nem érezte magát biztonságban. Sáros, átázott ruhája vacogásra, a férfi jelenléte pedig - több szökési kísérlet után - remegésre késztette. Fogvatartója elfordult a tűztől. Komorsága nem sok jóval kecsegtetett. Tetőtől talpig végigmérte a lányt s az hirtelen rájött miért érzi magát feszélyezve világosban. Úgy érezte, el kellene rohannia innen. A férfi nézte egy ideig, majd hozzáfogott, hogy megszabaduljon átázott ruhadarabjaitól. Hátat fordított, és ruháit a tűzhelyhez közeli padra terítette. A lánynak azonban elég volt csak megmozdulnia, szeme máris villámgyorsan őrá szegeződött Elise szótlanul állta a tekintetet. A férfi végül megszólalt. - Hercegnő, maga bizonyára őrült vagy megszállott. Mondja, mindenáron meg akar halni? - Egyáltalán nem akarok meghalni - felelt Elise hűvösen. Bryan egy padra ült a csizmáját készült lehúzni, közben mindvégig a lányt figyelte. - Azt állítja tehát, hogy ártatlan; nem vett részt a gyilkosságokban és a rablásban.
Ez így van. Ártatlan vagyok. A halott leki üdvéért imádkoztam, ez, remélem, nem bűn. Akkor miért próbált megszökni előlem még azon az áron is, hogy az életét kockáztatatja. - A szökés nem szükségszerűen jelenti azt, hogy meghalok. Rövidkáromkodás érkezett válaszként, majd Bryan a lehúzott csizmát olyan dühvel vágta, a szoba másik sarkába, hogy a lány megborzongott. Elise szilárdan elhatározta, hogy semmilyen jelét nem mutatja a félelemnek, szemével követte tehát a repülő csizmát, majd hűvösen ismét a lovagra nézett. - Azt is tagadja, hogy meg akart ölni? . - Nem, nem tagadom. Azt hittem, a rablók egyike - felelte Elise, és a szeme sem rebbent. - Miután meggyőződhetett arról, hogy nem tartozom közéjük, megpróbált leszúrni: - Még most sem tudom bizonyosan, közéjük tartozik-e vagy sem! - magyarázkodott a lány hevesen. - Egyáltalán nem lovaghoz méltó módon bánik velem! Viselkedése, bevallom, a leginkább a vaddisznókéra emlékeztet. Elise meglepetésre a férfi felnevetett. - Hölgyem, mivel nem az udvarban vagyunk, azt hiszem, mellőzhetem az „úri" viselkedést. Itt nincs szükség rá. És ha azt hiszi, finomabban bánok magával csak azért, mert nő, hát nagyon téved. - Sir Stede - szólt a lány visszafogottan -, én semmit sem várok magától, így azt sem, hogy megváltoztassa a rólam alkotott véleményét Azt gondol, amit akar, én mégis kijelentem, nem vagyok tolvaj... - Persze, persze, ezt már említette. Ön Montoui hercegnője. Árulja el, miért menekült el a várból? Miért nem állt meg, amikor arra felszólítottam? Elise sóhajtott, türelmetlen, felháborodott mozdulatot tett a kezével ám viselkedése a legkisebb hatással sem volt beszélgetőpartnerére, - Azért jöttem a várba ma este, hogy végső búcsút vegyek Henrik királytól, s imádkozzam a lelki üdvéért. Miközben a ravatalánál imádkoztam, a folyosóról zajt hallottam. Alig tudtam elbújni, amikor berontottak a szobába azok a... - Hogy lehet az, hogy önnek sikerült megmenekülnie, amikor megtermett férfiak estek nekik áldozatul? A cinikus kérdés hallatán Elise haragos tekintetet vetett rá. - A függöny mögött kerestem menedéket. Amikor a gazemberek egyike közel lépett, én lesből, meglepetésszerűen támadtam, azután futásnak eredtem. - Megtámadta egyiküket... és sértetlenül került ki a harcból? - Nem volt semmiféle harc. Én szúrtam először, és amikor megtántorodott, elfutottam. - Szép kis történetet talált ki, mondhatom - morgott Stcde. Bár sötétkék tekintete a lányra szegeződött, az mit sem tudhatott a gondolatairól. Felállt, s mintha elfeledkezett volna a lány jelenlétéről, levette átázott csőnadrágját, és többi ruhája mellé terítette száradni. Egy pillanatra talán valóban megfeledkezett róla; levette a kesztyűjét, nehéz kardját tatra dobta, megállt a tűzhely előtt, és kezét a tűz fölé tartotta. Testét csak egy combközépig érő alsóruha takarta. Megjelenése ha lehet, így még félelmetesebbnek tűnt. Elise még sohasem rettent meg férfitól, pusztán erőteljes alkata miatt. Bryan kidolgozott izomzata a legkisebb mozdulattal észrevehetővé vált. Válla széles, csípője keskeny. Nyilvánvalóan mostoha körülmények között élt, mindennap gyakorolta,a fegyverforgatás művészetét, testileg és lelkileg egyaránt megedzette a katonaélet Arányos alakú lábait sötét szőr borította, melynek árnyalata megegyezett hollófekete hajáéval. Elise megborzongott. Mint nő magasnak számított, a férfi mellett mégis átlagos magasságúnak érezte magát. Keze elveszett az övé mellett; Bryan egy kézzel körülérné a torkát s ha ökölbe zárná ujjait egyetlen mozdulattal megfojthatná... A férfi egyszerre felé fordult és közömbösen végigmérte. - Ön csuromvizes. -
- Briliáns megfigyelés - felelt Elise, hangjában maró szarkazmussal. Bár Bryan nem mutatta konkrét jelét a lány tudta, hogy a férfit érzékenyen érinti ez a hangnem. Elise jól tudta, nem helyes, ahogyan viselkedik, s maga is csodálkozott, miért teszi. Félt s azt hitte, hogy ha így beszél, megmenekül az erőszaktól... - Az ember azt hinné - szólt Bryan könnyedén -, értelmes nőknek nem kell ilyesmit szóvá tenni. Ha levenné a ruháját nem fázna ennyire. Levetkőzni? A gondolattól is irtózott. Odakint esik, és erős szél fúj. Végül is... bármelyik pillanatban elállhat. Az ajtó pedig közel. Talán ha most... De hová és miért? A férfi nem tudná megakadályozni. De az nem segít rajta, ha elfut Stede ismeri a terepet és nemcsak erős, de nagyon gyors is. Ha ismét szökik, mindenképpen biztosra kell mennie. Vonakodva bár, de megszabadult a köpenyétől, majd felállt, és az asztalra terítette a férfi ruhája mellé. Érezte, hogy Stede minden mozdulatát figyeli, ám ezúttal sem tudott leolvasni semmiféle érzelmet az arcáról. A férfi őt nézte, miközben mélyen meghajolt, és egy lépést tett oldalra. Hellyel kínálta a tűzhely előtt Elise nem kevés iróniát érzett: ismét a gesztus mögött. A lány, bár megborzongott a közeledésnek már a puszta gondolatától is, mégis mellé állt és a tűz felé tartotta dermedt ujjait. Elise a tűz ropogásán túl tisztán hallotta, az odakint süvítő szél hangját. Mindketten hallgattak. A férfi nem szólt, a lassan múló idő minden perce egy örökkévalóságnak tetszett, ő pedig sikoltani tudott volna félelmében. Nyugtalanította, hogy háttal áll a férfinak, s az, hogy közel érzi, magához. Hallotta a lélegzését, a szívdobogását, és teste vibráló forrósága hamar felülkerekedett a lány színlelt harciasságán. Bryan megérintette a vállát, mire ő félelmében az ajkába harapott. - Parancsoljon, hercegnő, üljön le - szólt, majd közel húzta az egyik padot, és Elise-t a vállánál fogva ülő testhelyzetbe kényszerítette. - Köszönöm — morogta méltóságteljesen a lány, aki arra gondolt, inkább állt volna egész éjszaka, mintsem magán érezze a forró érintést, jól tudta, hogy nem menekülhet sem a közelsége sem a kérdései elől. Egyetlen reménye, ha sikerül megőriznie méltóságát annyira, hogy előkelő viselkedésével kivívja a férfi tiszteletét. - A története egészen kiváló - szólt halkan a férfi. Suttogása hátulról egészen közelről érkezett. Karjával a padra támaszkodott, hozzá hajolt de nem érintette meg. - Valóban kiváló. De nem gondolja, hogy az ég szemszögemből nézve mégis hihetőbben hangzik az, hogy a rablók társa? Eltérített engem, mialatt a társai mis irányba menekültek. Persze esküszik rá, hogy ártatlan. Mikor elfogtam, egyedül volt. Foglyul ejtettem egy nőt, aki ártatlan tekintetével nyilvánvalóan képes az ujja köré csavarni a férfiakat. Elise a szavak hallatán kihúzta magát. - Mint azt már többször említettem, Montoui hercegnője vagyok, semmi okom sincs rablók és gyilkosok társaságát keresni. - Hát persze. Megjegyzem, ön jól bánik a tőrrel. - Úgy van. - Talán a vidéki úrhölgyek új divatnak hódolnak? - Nem, Sir Stede. Hercegnőként azt teszem, amihez kedvem van. Birtokaimat is magam irányítom. Bizonyos helyzetekben nem árt, ha egy nő meg tudja védeni magát. - Ó. És eddig én miért nem hallottam erről a Montoui nevű hercegségről - Talán azért, mert meglehetősen műveletlen. Bryan nem mozdult, és nem is felelt. Elise érezte, hogy a rettentő karizmok megfeszülnek. - Hercegnő, az ön nyelve éles, akárcsak a tőr, melyet magánál hord. Ügyesen, de sajnos meggondolatlanul használja. Ezúttal a lány hallgatott, próbált erőt venni remegésén, miközben a férfi felegyenesedett, és rendezgetni kezdte csapzott, aranyvörös hajfürtjeit.
Összeszorított foggal tűrte, amint fogvatartója lassan eltávolítja frizurájából az éjszaka folyamán helyükről elmozdult hajtűket. Bár a férfi óvatosan és gyengéden érintette meg, a lány a legszívesebben mégis sikoltott volna. Az érintés mögött erőt érzett; a kemény szavak és a lágy érintés közti ellentmondás gálád játékot űzött az érzékeivel. Mert ha az illető Pcrcy volna... Lehunyt szemmel gondolt a szeretett férfira. Bárcsak ott volna a királlyal Chinon várában! Nem kellene elszenvednie ezt a megaláztatást. Percy igazi lovag: bátor a csatamezőn, otthon kedves és szolgálatkész. Mindig szelíden szól hozzá; szabadidejét a trubadúrokkal tölti, és verseket költ. Róla, neki. Lovag létére nem durva és kifürkészhetetlen, mint ez itt, a háta mögött. Kedves barna szeme szeretet sugároz, mosolyában sohasem vibrál gúny. Csatából hazatérvén mindig térdre ereszkedve köszöntötte a lányt, s alázatosan csókolt neki kezet. Szinte a tenyerén hordozta őt, és bár szenvedélyes csókot nemegyszer váltottak, és ö nem titkolta, hogy ettől időnként többre is vágyik, a fiatalember gondolni sem mert arra, hogy házasság előtt megfossza szüzességétől. Hála istennek, futott át rajta a gondolat, hogy anyja és Henrik titokban tartotta születését, és nevelését Marié és Williain de Boisra bízták. Percy gyakran nevezte Henrik életmódját kicsapongónak. Hitt a Melusine-legendában, mely szerint a Plantagenet-dinasztia az ördögtől származik Odaadó gondoskodás! Ismerd be, figyelmeztette magát, Percy nem vesz feleségül, ha megtudja, hogy a király törvénytelen gyermeke vagy. Mindannak ellenére, hogy szerette, jól ismerte választottját. A fiú mélyen hitt a törvényességben és a családi vérvonalban. Az egyén egy jól szervezett társadalomban születésétől fogva egy adott társadalmi osztályhoz tartozott, a feudális rend pedig a világ rendje is volt egyben. A családi vérvonalra gondosan vigyáztak, és a nem vér szerinti utódokat mindenhonnan mellőzték. A törvénytelen gyermekek sehogyan sem illettek bele Percy szigorú világképébe. Elise gyakran elmondta neki, hogy Hódító Vilmos maga is törvénytelen gyermekként jött a világra. A fiú azonban hajthatatlan maradt. Azt felelte, látja, hová vezetett mindez; apa és fiú fegyverrel fordult egymásnak. Isten is elfordul a törvénytelen gyermekektől. A téma kapcsolatuk kényes pontja lett, de Elise, igen bölcsen, véleményét a legtöbbször megtartotta magának. Isten senkit sem teremtett tökéletesnek, Percyt sem, sőt. Ő mégis elfogadta olyannak, amilyen, és szerette is, annak ellenére, hogy sok mindenről másként gondolkozott. Eilse jól tudta, Henrik valójában miért tartotta titokban születését. Montoui miatt. Amíg a király élt, nem vehették el tőle. Ha azonban halála után kitudódna, hogy nem ő William de Bois törvényes örököse egymás után tűnnének fel az állítólagos távoli rokonok, akik készek volnának fegyverrel is megküzdeni jogosnak mondott örökségükért. Rokonok akik papírral tudják bizonyítani a vérvonal folytonosságát, ő semmit sem tudott bizonyítani. Elise a király lányaként született, s okkal lehetett hálás, hogy ezt rajt kívül senki sem tudta. Úgy gondolta, ennek a ténynek titokban is kell maradnia, hiszen ha kitudódik, két fontos dolgot is elveszíthet: a hercegséget, melyben uralkodik, és talán ami még fontosabb, a férfit, akit szeret. Ó Percy! Sóhajtott Elise szomorúan. Bárcsak itt lennél, és akkor ezt borzalmas ember sem merne így viselkedni velem! Egyfolytában vádol, megaláz. Te biztosan móresre tanítanád, szerelmem. Ha Percy állna mögötte, a kedves férfikezek törődő érintése mindet bánatát elfeledtetné... Bryan keserűen elmosolyodott, miközben kibontotta a lány haját. Tudta, hogy foglya nagyon kényelmetlenül érzi magát az érintés nyomán. A férfi mindenáron ki akarta hozni a sodrából, pusztán azért, hogy végleg lefegyverezze - és végre megtudja az igazságot. Mély fajdalmát érzett az éjszaka történtek elevenen éltek emlékezetében. Ha lehunyta a szemét, egyre csak királya meggyalázott holttestét és halott társai kifejezéstelen arcát látta maga előtt. Ha pedig kiderül, hogy mindezért egy nő a felelős, akkor az a nő fizetni fog tettéért.
Úgy hitte, a rablók tökéletes társra találtak ebben a lányban. A gyönyörű haj, melyet érintett, a lángoló tűz színében pompázott, s ahogyan száradt, puhán omlott szét az ujjai között, akár a mesés keleti selymek. És azok a szemek a sötétszőke szempillákkal! A legaljasabb bűntény tudatát is képesek elrejteni a külvilág elől. Ha nem látta volna a saját szemével, ahogyan menekül és amint magasra emelt tőrrel a kezében rátámad, most minden bizonnyal azt hinné, ártatlan. Szépen metszett arca kissé kiálló arccsontjával, telt, borvörös ajkaival és halovány rózsaszín arcbőrével a tökéletesség illúzióját keltette. Vonásai alapján az ember arra következtetett, hogy a lány előkelő származású, ám úrihölgyek sohasem jártak éjszaka kíséret nélkül. Bryan azt is jól látta, hogy szépsége rettenetes természetet rejt, mely éles nyelvvel párosul. A lány meg akarta ölni őt. Talán ezzel ébresztette fel leginkább a gyanúját. Megpróbálta leszúrni, majd olyan hangon beszélt vele, hogy minden önuralmára szüksége volt ahhoz, hogy ne vágja pofon. Ezzel persze csak azt érte volna el, hogy Elise végleg megkérdőjelezze tájékozottságát az udvari etikettben. - Tehát - szólalt meg végül halkan - azt állítja, azért tett meg ilyen hosszú utat egyedül, hogy végső búcsút vegyen a királytól. - Úgy van - felelt keményen Elise. - Miért tette volna? - Micsoda? Bryan elmosolyodott Végre megtalálta a történet gyenge pontját. - Miért? - ismetelte meg a kérdést. - Miért jött el személyesen a várba, amikor otthon saját maga is tarthatott volna gyászmisét? A király rokona netán? Elise nem vette észre a rejtett iróniát, csak a kérdés valóságtartalmára koncentrált, s tagadta is azon nyomban. - Nem! - Akkor hát miért vállalkozna egy úrhölgy ilyen kockázatos utazásra? - Mert én... én... - Mert hitvány hazudozó! - Nem igaz! - Elise dühében azon nyomban talpra ugrott. - Stede, jegyezze meg: ezért az éjszakáért még lakolni fog! Vannak befolyásos ismerőseim, elfogatom, és elítéltetem! Látni fogom, ahogyan börtönben sínylődik, s bevallom, örömömre szolgál majd, ha végignézhetem a lefejezését! Be fogom bizonyítani, hogy nem vagyok tolvaj! Mit gondol, falikárpitokat rejtegetek a ruhám alatt?! Vagy netán a király kardját?! Bolond... Kezével haragosan hadonászott a levegőben, egyszerű szabású ruhája pedig a kebel tájékán elmozdult. Mozdulatait pusztán düh és kétségbeesés vezérelte. Legnagyobb megdöbbenésére édesanyja zafírköves gyűrűje hullott a padlóra. A gyűrű, melyet apja ujjáról húzott le. Pörögve, forogva, gurulva ért földet, majd megállt a férfi lábánál. Rémülten Stedere pillantott, és a sötétkék szemekben olyan haragot látott fellobbanni, amilyet eddig soha sehol. Ártatlanságának minden látszata egyetlen pillanat alatt semmivé foszlott; amikor pedig a férfi immár egyáltalán nem gyengéd ujjai megragadták a vállánál fogva, Elise felsikoltott. Elkeseredett ellenállást tanúsított, kezével a férfi arca felé sújtott, és a körmével megkarmolta. Az, úgy tűnt, nem érzi a fájdalmat az ütések és rúgások nyomán meg sem tántorodott. - Lássuk, mi mindent rejteget még, hercegnő. A kemény kezek ezúttal Elise ruhájának nyakát ragadtak meg. A lány el akarta távolítani a férfi kezét de tehetetlennek bizonyult annak testi erejével szemben. A kővetkező pillanatban saját elszakadó ruhájának hangjára lett figyelmes, melyet Stede mindenféle érzelem nélkül, egyszerűen letépett róla. IV.
Vékonyka alsóruháján kívül már semmi nem takarta testét, s Elise érezte, amint a vér az arcába szökik. Ösztönösén ruhája után kapott, miközben súlyos szitkok tömege hagyta el száját, melyek egy katonának is becsületére váltak volna. - Bitang! Aljas gazember! Rühes kurafi... Elise a gyapjúruhája után nyúlt, Stede azonban lefogta a szabad kezével, és az áhított ruhadarabot a szoba túlsó sarkába dobta. A lány kétségbeesetten nézett fel rá. Az indigókék szempár változatlanul őt fürkészte, minden mozdulatát figyelemmel kísérte, a száj vonala kőkemény elhatározást sugallt. Lehajolt, hogy megszerezze a gyűrűt, szorítása egy pillanatra sem engedett. - Nincs magánál semmi, ami a királyé volt, igaz?! - kérdezte a férfi szigorúan. - Várjon! - szólt sietve Elise. - Ezt maga nem értheti... - Dehogynem értem. Kezdettől fogva tudom. - Nem...- Felegyenesedett. - Az alsóruhát. - Micsoda? Stede elengedte a lányt, várakozó arckifejezéssel még egyszer körüljárta a padot, majd helyet foglalt, és karját keresztbe fonta. Hideg, kegyelmet nem ismerő tekintettel tetőtől talpig végigmérte. - Hallotta, hercegnő? Az alsóruhát. Most még leveheti maga, különben én fogom megtenni. Attól tartok, az én eljárásomat kissé durvának találná, tehát azt javaslom, ha legalább ezt a ruhadarabját egy darabban kívánja megőrizni, engedelmeskedjen. Az alsóruhát. - Maga biztosan valami átkozott megszállott! - sziszegte dühtől remegő hangon Elise. Nem, ez nem lehet igaz. Nem alázhatják meg ennyire. Szülei mindig is kényeztették, a király a kedvenceként bánt vele, és az alattvalói szerették. Közvetlen hangnemben parancsolt nekik, s azok azonnal engedelmeskedtek. Katonái, a nehéz időkben azonnal felsorakoztak mellette, készen arra, hogy akár életüket áldozzák érte... És egyszer csak jön egy ilyen... vadállat és úgy bánik vele, mint egy utolsó mosólánnyal. Ő pedig tehetetlen. Mintha a férfi átlátna rajta, s nem pusztán a ruhájától fosztaná meg, de az évek alatt gondosan felépített méltóságától és nemesi öntudatától is…. - Megszállott? - ismételte meg a kérdést szárazon a férfi. – Meg lehet. Habár ma este telihold van, és egyesek azt állítják az igazi haragot nem sok választja el a holdkórtól. Hangja mély bársonyossága kellemesen csengett Elise udvari etiketthez szokott fülének. A következő pillanatban ismét keményen, ellentmondást nem tűrő hangon szólította a lányt. - Az alsóruhát... hercegnő. Elise méltóságteljesen kihúzta magát. - Sir Stede, ön nem tisztességes - mondta a legnagyobb lenézéssel. - Egyetlen lovag sem bánik így űrinővel... - De hercegnő, ön nem úrinő - vágott közbe sietve a férfi. - Egy úrinő nem beszél olyan útszéli hangnemben, mint ön az imént.• - Igenis, így beszél, ha gazemberek fogságába kerül! Bryan elmosolyodott, de a lánynak nem tetszett ez a mosoly. - Önre várok. - Akkor bizony sokáig fog várni, mert eszem ágában sincs levetkőzni maga előtt mint valami ribanc. A férfi vállat vont, mintha elfogadná a lány döntését, és felemelkedett. A lány persze nem kételkedett Bryan szándékában, jól tudta, hogy a férfi betartja, amit ígér. Méltósága nyomban semmivé foszlott, elkeseredett dühében nagyot dobbantotta lábával. - Várjon! - kiáltotta parancsolóan; hangjában ezúttal több volt az alázat. A férfi csípőre tett kézzel megállt tehát, s csodálkozó szemmel nézett rá, engedte, hogy folytassa mondandóját.
- Uram - kezdte, mivel úgy érezte, hogy az engedelmesség látszata hasznára válhat, pedig szíve szerint az alapvető udvariassági formulát sem adta volna meg a férfinak. - Nyilván nagyon megalázó helyzetben akar látni! Már így is szégyenbe hoz azzal, hogy hiányos öltözékben itt tart, míg a vihar véget nem ér, s most azt akarja, vetkőzzek anyaszült meztelenre, ami egyszerűen... - Egyszerűen? - kérdezte udvariasan Bryan. Elise újra elpirult. Mi késztethette hebegésre? A szituáció egyértelműnek látszott. - Maga visszaél a helyzetével! - robbant ki belőle, bár próbált uralkodni az érzelmein. S amint e szavakat kimondta, ráébredt, mennyire kínos helyzetbe került. Ha lehet, még bárdolatlanabbnak mutatta magát, mint ahogyan azt Bryan Stede képzelte róla. A beszédstílusa egyre inkább meggyőzte a férfit arról, hogy rabló. Bebizonyosodott, hogy magához vett egyet a király értéktárgyai közül. Talán a férfi követne el bűnt, ha elhinné róla, hogy tisztességes nő... - Hercegnő, a helyzetéért egyedül ön a felelős; nem lett volna szabad csatlakoznia azokhoz az alakokhoz. - Az ördög vigye el magát! - átkozódott Elise ökölbe szorított kézzel. - Nézze... A férfi magasba tartotta a király gyűrűjét, annak ékköve szépen csillogott a tűz fényében. - Ez a gyűrű - szólt tömören - Plantagenet Henrik tulajdonát képezte egykor. A kisujján hordta éjjel-nappal, amióta csak ismertem - egy pillanatra a ragyogó ékkőre nézett, tekintete elkomorodott a reá törő emlékek hatása alatt, majd ismét a lányra pillantott. - Az alsóruhát, hercegnő. - Megesküszöm magának, hogy semmi mást nem vettem el. - Arra is megesküdött, hogy egyáltalán semmit nem vett el. Elise ismét ostobán viselkedett. Felugrott, és az ajtó felé rohant. A súlyos tölgyfa alkalmatosságot teljes erejéből meghúzta, mire az kinyílt. Még be sem csapódott, a férfi máris a nyomába ért. Elise egyszerre az érezte, hogy ellenállhatatlan erő ragadja meg, és a földhöz szorítja. Kegyetlen macska-egér játékot űztek vele. Nem maradt esélye. - Hagyjon! - kiáltotta, mikor már úgy érezte, hogy teljesen sarokba szorították. A férfi teste börtönként tartotta fogva. Az elemi ösztön, amely az imént futásra kényszerítette, most ellenállásra sarkallta. Teljes erejéből belerúgott támadójába. Szisszenés és morgás díjazta Elise próbálkozását, diadalának azonban nem őrülhetett sokáig. A fájdalom nem akadályozta meg fogvatartóját abban, hogy lefogja a kezét. Lángoló tekintete meghátrálásra késztette a lányt. Stede ismét elengedte, s Elise nem győzött csodálkozni. Halálos fenyegetéssel ért fel, ahogyan Bryan nézett rá. - Hercegnő, ne merjen megmozdulni. Nem tagadom, szívesen kitörném azt a finom nyakát, ezért arra kérem, ne szolgáltasson okot arra hogy megtegyem. Próbára teszi a türelmemet. Biztosítom arról, hogy az ön által „illemtudónak" ismert lovagok nagy többsége már kékrezöldre verte volna a helyemben. Távol álljon tőlem a megalázásnak a gondolata is, csupán arról van szó, hogy nem engedem elszökni. Maradjon nyugodtan, fejezze be az ütlegelésemet. Nézze, mindennek van határa.. Elisenek könnyek szöktek a szemébe. A kétségeesés könnyei. Úgy érezte, nyomban elsírja magát, akár egy kisgyermek, pedig nem akarta, hogy ez az ember így lássa. - Ez zsarolás! Visszaél a helyzetével! – ellenkezett s égető késztetést érzett arra, hogy kezével a nyugodt a nyugodt férfiarc felé sújtson. - Küzdöttem, mert elrabolt engem! A földre kényszerített, magával hurcolt, és megalázott. Maga... - Az elfogott tolvajokkal már csak így bánnak! - Gazember... - Elise nem tudott tovább uralkodni magán, de nem sikerült a legkisebb fájdalmat sem okoznia vitapartnerének. Az boszorkány gyorsasággal kapta el a csuklóját még
a levegőben, ajkán fáradt mosollyal szorította vissza a teste mellé. Elise ezek után mozdulni sem mert. Amikor azonban a férfi keze a ruhája után nyúlt, a lány nem tűrhette szó nélkül. Belé karmolt, s minden erejével megpróbálta lefejteni magáról. - Átkozott eszelős! Kötöznivaló bolond... Bryan keményen megragadta és hátraszorította a lány kezét. - Én figyelmeztettem! ; - Én pedig inkább meghalok, mintsem hogy megerőszakoljon egy ilyen vadállat! - kiáltott Elise magából kikelve. - Micsoda? Meglepetésére a férfit megdöbbentette a kijelentés, majdnem elnevette magát. Nem engedte el a lány kezét, hanem a magasba emelte. - Hercegnő, bevallom, ez meg sem fordult a fejemben. Tudnia kell, hogy a kedves, jólelkű nőket szeretem, a számító,- elvetemült tolvajtípus nem az esetem. Látszott, hogy komolyan gondolja, amit mond. Halálosan komolyan. Sohasem tett nőt erőszakkal a magáévá. Mindig is körülrajongták. Szolgálólányoktól kezdve előkelő hölgyekig, igen, mondhatni, ők keresték a kegyeit. Hálásan és önként. Megtanulta, hogy a nők legalább olyan szenvedéllyel keresik a gyönyört, mint a férfiak. Vágynak arra, hogy tanítsák őket, hogy gyönyört ajándékozzanak nekik, s hogy maguk is örömet okozzanak. Gwynethre gondolt Csodálatos nő, sudár és csinos. Mindig készen állt a forró kaland ígéretével ölelni őt. Ráadásul gazdag. Rég látta utoljára, s rég érezte csókja ízét Rég nézett a szemébe…. Talán soha nem látja viszont. Ha Richárd úgy dönt hogy megbünteti azokat, akik az apja oldalán harcoltok, akkor neki el kell felejtenie a nőt a velejáró birtokkal, címmel és ranggal együtt, és fel kell készülnie arra, hogy ismét lovagi tornákon való szereplésből fog élni. Persze Stede tudta, hogy rengeteg nő létezik még Gwynetben kívül. Azt is tudta, hogy nem kell erőszakot alkalmaznia ahhoz, hogy megkapja őket. Ebben az esetben nem okozna neki őrömet a hódítás... Különösen akkor nem, ha lenézi az illetőt, mint ezt a nőt itt. Szépség aki eltulajdonította Henrik gyűrűjét. Ártatlannak és előkelőnek látszik ám nála a bizonyíték... Nem, a megerőszakolás gondolata föl sem merült benne. Még tréfából sem gondolt volna ilyesmire... egészen mostanáig A rendezetlen, aláhulló aranyvörös tincsekre pillantott, majd a ragyogó türkizkék szemekre. Nézte, ahogyan a lány a tűznél áll, zaklatottan lélegzik; és telt, szép formájú mellei fel-le emelkednek. Meztelen vállai megcsillantak a tűz fényében. Vajon milyen lehet selymes bőrének érintése? Igen, akarhatná ezt a nőt. Kívánhatná őt, elsöprő szenvedéllyel, lényének minden indulatával, temperamentumának minden tüzével. Mert ez a nő álomszép, Avalon lányainak legszebbike. Rég tartott nőt a karjaiban. A végső harcok és Henrik sajnálatos halála... de annak már csaknem egy hónapja. Akarhatta volna, ám keményen figyelmeztette magát. Nem teheti. Nem kívánhat meg egy átkozott nőszemélyt, aki minden bizonnyal bűnrészes a gyilkosságokban és a rablásban... Elise feszülten figyelt, mintha megsejtett volna valamit a férfi agyában kavargó sötét gondolatokból. Az ajkába harapott, lélegzetvisszafojtva imádkozott, hogy Bryan igazat mondjon. Kiszolgáltatott helyzete szégyenérzettel töltötte el. Ugyanakkor újfent haragra lobbant, amikor ara gondolt, hogy olyasvalaki méri végig tetőtől talpig és figyeli mindég mozdulatát, akit legszívesebben a bitón látna. - Tűnjön el... - Annak még nem jött el az ideje, hercegnő. .- Ne!, Felkiáltott, ám semmit sem tehetett, amikor a férfi megragadta az alsóruhát a vállánál, és egyetlen határozott mozdulattal kettétépte. A lány hiába próbálkozott ellenállással. Mindössze annyit ért el, hogy rángatózó testéről hamarabb szakadt le a ruha.
Legnagyobb döbbenetére a férfi kutató érintését érezte a testén. Mindenhol. Mindez nagyon gyorsan történt. A férfi harcban edzett tenyere megérintette a mellét, amikor a karja alatt keresgélt. Melléje lépett, és ujjai irritáló alapossággal: tapogatták vígig a hasát, csípőjét, majd csúsztak egyre lejjebb. - Ne! - kiáltott fel Elise, amikor a lovag ujjai combja belső felületéi érintették. Nem tudott kitömi a szorításból, rúgni próbált, hasztalan. A férfi a lába közé fúrta combját egészen a köldök alatti kis háromszögig. Elise toporzékolt dühében . Megérintették ott, ahol addig soha, és tudta, hogy ezt a női méltósága ellen intézett aljas támadást örökre megőrzi az emlékezetében. A végletekig megalázták, s ezen sohasem fogja túltenni magát. Lehunyta a szemét, és érezte a tulajdon remegését. Soha semmit nem érzett még ennyire élesen, mint ezt az iménti, érzelem nélkül kutató érintést. Isten az égben, most segíts rajtam! A lány imádkozott. Mert én megfogom ölni ezt az embert! Bryan ugyanolyan határozottan, mint ahogyan megragadta, most elengedte, és felegyenesedett. Elise hallotta, amint a szoba másik sarka felé lépked. A lány lassan magához tért a sokkból, de a dühe korántsem párolgott el. Mikor kinyitotta a szemét, látta, hogy a férfi ismét mellette áll, kezében egy takaróval. Hanyag mozdulattal nyújtotta féléje.. - Ezért, amit most tett, egy napon a saját kezemmel ölöm meg. A férfi vállat vont - Én azt hiszem, hamarosan ismét megpróbálja. Tudnia kell, hogy sokkal kisebb értékű lopás miatt is akasztottak fél embereket. A bíróság talán figyelembe veszi, hogy nő, és enyhébb büntetésre számíthat. Ebben az esetben életfogytiglani várfogság vár önre. Azzal hátat fordított a lánynak, a padra ült, és a kezét a tűz fölé tartotta. Elise arra gondolt hogy úgy bánik vele, mintha valóban bűnöző volna. Levetkőztette, és átkutatta. Bárcsak nála volna a tőre, egy pillanatig sem habozna, nekirontana, és leszúrná a gazembert. A lovag felemelkedett s kutatni kezdett a tűzhely melletti ládában. Tömlőt és egy csomagot vett elő. Visszaült a padra, s jót húzott a tömlőből. Elise nagyot nyelt, s tekintetét olyan indulattal irányította a férfiról az ajtóra, hogy az nyomban észrevette szándékát és feléje fordult. - Meg ne próbálja még egyszer. Úgy döntöttem, hogy ügyét a bíróságra bízom, de most már komolyan mondom, fáraszt a viselkedése. Ha még egyszer maga után kell mennem, esküszöm, megkötözöm és betömöm a száját hogy ne kelljen hallgatnom az átkozódását sem. - Még hogy úgy döntött hogy ügyemet bíróság elé viszi! - kiáltotta Elise, a könnyeivel küzdve, - Ezért vetkőztetett le és kutatott át? Torka elszorult s a ködfátyol megsokszorozta türkizkék szemének ragyogását. Nem várt semmiféle sajnálatot mégis érezte, hogy a sötét ruhás lovag most elgondolkozott. - Hölgyem - felelt udvariasan, ezúttal a szokásos ironikus hangvételt mellőzve - ma este sok mindent láttam. Láttam a halott király levetkőztetett holttestét és sok régi, hűséges bajtársamat vérbe fagyva. Láttam az ön tekintetét, tele haraggal és gyűlölettel, amikor le akart döfni. Láttam, amint megesküszik, arra, hogy ön Montoui hercegnője, s hogy ártatlan aztán azt is láttam, amikor bűnösségének nyilvánvaló bizonyítéka a padlóra hullott. Ezért vetkőztettem le és kutattam át. De nem bántottam Tudjuk be ezt a nagylelkűségemnek. Jobb szerette volna, ha a bíróság előtt vetkőztetik le és kutatják át, sok gyanakvó szempár kereszttüzében? Megalázásról beszél. Itt magunk vagyunk. Visszatértünk után, bármilyet döntést hozzanak is Chinon várában az ön jövőjére nézve, biztos lehet abban, hogy efféle tortúrán nem fog még egyszer keresztülesni. Elise fogai megcsikordultak. Ugyan mi történhet még vele? Nem, nagyon is örülni fog, ha egyszer visszatérnek. Bárcsak lenne ott valaki, aki tanúsítani tudná, hogy ő Henrik jó ismerőse...
De meghallgatják-e? S elhiszik-e, amit mond, különösen akkor, amikor ez a férfi bizonyítékot mutat fel arra vonatkozólag, hogy meglopta a királyt? A gyűrűt, melyet nap mint nap láthattak uralkodójukon, még akkor is, amikor a ravatalon feküdt? Lehajtotta a fejét. Meg kell szöknie. Ha egyszer sikerül megszöknie ettől az embertől és visszatérnie Montouiba, nem bizonyíthatnak rá semmit, ötszáz mindenre elszánt katona védi, s Bryan Stede hiába vádolná bármivel, szavának nem volna súlya az övével szemben. Ügyét egyenesen Aquitániai Eleonóra elé vinné, és Eleonóra megértené: őt. Bosszút állhatna... Gyönyörű álom enyhítette a fájdalmat, melyet a megaláztatás okozott. Ám az álom csak álom marad mindaddig, míg meg nem szabadul a lovagtól. Az a szörnyű veszély fenyegeti, hogy Chinon előkelőségei szörnyű büntetésre ítélik, még mielőtt bárki a segítségére siethetne. Elsápadt, amikor a padlót nézve egyszerre a férfi meztelen lábát pillantotta meg maga előtt Felkiáltott, amikor az a takarójával együtt a karjaiba vette. Rettegve nézett vele farkasszemet - Ne haragudjon, hercegnő, de nem bízom önben — szólt Bryan udvariasan. Elise máris az ágyon találta magát, messze az ajtótól. Nézte, ahogyan a férfi a pad félé indul. Gyanakodva figyelte minden lépését. Eltűnődött. Sok mindent mondhatott róla, legfőképpen azt, hogy durva, ám annak ellenére, hogy kedvesség és viselkedés tekintetében nem versenyezhetett Percyvcl, nem tartotta kegyetlen embernek. Ha Elise nem hitte volna rablónak, aki azért vette üldözőbe, hogy mindörökre elhallgattassa, bizonyára hozzá fordul segítségért. Ehelyett mi történt? Megpróbálta leszúrni... És legalább sikerrel járt volna! Mindez azonban már a múlté. A lány menekülni próbált, s ezzel nagyon nehéz helyzetbe hozta magát. Bárcsak tudta volna leplezni a haragját és a büszkeségét, legalább addig, míg meg nem menekül. Apjára gondolt, Henrik királyra. Egykoron úgy tartották, ő a keresztény Európa legnagyobb királya, és leghíresebb lovagja. Igazságosan uralkodott, s úgy ismerték, mint Henrik, a Törvényhozó. Ám sok erénye ellenére volt egy gyengesége: a nők. A szép arcú, csinos hölgyek mindig felkeltenék érdeklődését. Egy kedves mosollyal, ha rövid időre is, rabul lehetett ejteni a szívét Elise arra gondolt hogy neki is csak egy rövid időre kellene befolyásolnia ezt az embert. Nem, nem akarta ő elrabolni a szívét pusztán csak lágyítani szeretett volna azon a kemény kődarabon. Reménykedett, hátha valahol a férfi lelke mélyén létezik némi könyörület és nagylelkűség. Ebben a pillanatban észrevette, hogy a férfi figyeli. Elise lesütötte a szemét nehogy fogvatartója valamit is megsejtsen készülő tervéről. A lovagnak úgy tűnt, hogy a lány végül megbékélt sorsával, és ez megelégedéssel töltötte el. A király halála óta csupán egyetlen óra alvást engedélyezhetett magának; a fáradtság minden porcikáját átjárta. A lány azonban bűnös gondolatokat ébresztett benne. Ahogyan lábát maga alá húzva ült, és kecses vonalú, szép kezével összefogta magán a takarót, mely a mellén megfeszült Selymes fehér nyaka és emelkedő mellkasa tisztán látszott. Fejét lehajtotta, s a hosszú, sűrű szempillák elfedték a ragyogó türkizkék szempárt ugyanakkor törékeny testalkata szinte vonzotta a férfi tekintetét. Haja dús zuhatagként omlott vállaira, s már csaknem teljesen megszáradt. Színárnyalatát nehezen lehetett volna körülírni. Vajon a napnyugta vagy napkelte vörösségét hordozta-e magában inkább? Talán vörösréz és izzó arany ötvözete, találgatott a férfi. Egyre csak nézte a lányt s önkéntelenül arra gondolt vajon milyen lehet mélyen megmártózni ebben az aranyzuhatagban, s azt a selymességével együtt nem csak újheggyel érinteni. Természetesen eszébe jutottak a pillanatok, mikor mögé állt és megérintette. Emlékezett hibátlan, selymes hófehér bőrére. Telt melleinek látványa érintésre és ízlelésre csábított,
mintha csak érett gyümölcs volna, s bimbója akár a gyenge, harmatos reggeli rózsa. Karcsú dereka az ókori Vénusz-szobrokéra emlékeztetett, és amint kecses hajlata a csípőbe, folytatódott... Hasának dombja enyhén lejtett, s ott lenn a fehér bőrt buja aranyvörös szőrzet takarta... Hosszú, formás lábai is érintésre termettek. Még Gwyneth sem versenyezhetett szépség tekintetében ezzel a lánnyal. Bryan ismét nagyot kortyolt a tömlőből, s érezte, ahogy a bor vérré válik ereiben. Leplezetlenül bámulta Elisét, aki — udvariasságból vagy haragból - lesütötte a szemét. Ez a nő rabló, méghozzá a legrosszabb fajtából, emlékeztette magát Bryan. Meglehet kurtizán, s talán gyilkos is. Mégsem tudott úrrá lenni a reá törő élénkségen, érzékei kitárultak, és hirtelen nem emlékezett, kívánt-e nőt valaha jobban, mint éppen azt, aki szoba másik sarkában ül. Minden fáradtsága ellenére az életerős fiatalember testében felébredt a hosszasan nélkülözni kényszerült harcos. Az imént kijelentette, hogy sohasem erőszakoskodna nővel - pláne akkor, ha ilyen rettenetes természettel verte meg a sors. Lehunyta a szemét, és lenyelte a bort. Kezdte zavarban és kissé kínosan érezni magát. Ám ez természetes, füllentette magának. Még akkor is, ha kiderül, hogy a lány valóban az, aminek ő tartja - azaz rabló, szajha és gyilkos egy személyben -, a vágy hatása alatt most mégis azt fontolgatta, talán enyhíteni kellene ítéletén. Így, takaróba burkolva is, szomorúság és sajátos büszkeség sugárzott személyéből. Leomló dús hajával leginkább a legendák hősnőire emlékeztetett Talán a Tóvidék Asszonya ő; vagy Guinevere, aki nem tudott választani két szeretője közül? Bajbajutott nő... Bryan vállat vont, és szája mosolyra húzódott. A pokolba is, nagyon fáradtnak érezte magát. Biztosan ezért kísértették ilyen gondolatok. Végtére is nem Isten ő, nem király s még csak nem is főbíró. Élet és halál között pusztán a csatamezőn volt joga dönteni, s az ő harca ezzel a lánnyal véget ért. A vihar még mindig tombolt, hangjait tisztán hallotta. Éjszaki már nem kelhetnek útra, s mivel fogva tartotta Elise-t, felelősséggel tartozott érte. Felállt, és feléje indult. Az nem nézett fel rá, csak akkor, amikor a tömlőt odanyújtotta. Gyanakodó tekintettel méregette. A tekintetében megbújó szótlan, gőgös irónia egyszerre udvariasságot és újfent haragot csalt elő a lovagból. Valóban kegyetlenül bánt vele. Elmenekült a várból, mi mást gondolhatott volna? Megesküdött az ártatlanságára, majd maga cáfolta meg kijelentését, mikor a gyűrű a földre hullott Ha valaki udvarias bánásmódban kíván részesülni, viselkedjen udvariasan. - Bor- dörmögte kelletlenül - Méreg nincs benne. Magam is ebből ittam. Elbizonytalanodott egy pillanatra, amikor alany összerezzent és megnyalta rózsaszín ajkait. - Köszönöm - suttogta. Elvette a tömlőt, és ivott. Bryan távolodni akart tőle, hiszen tudta, hogy a lány fél tőle. Nos, tévedett. Elise-nek nem volt szüksége védelmezőre. Stede mozdulatlanul állt, és nézte, ahogy a lány iszik. Az nagyot kortyolt köhögni kezdett, majd ismét a férfira meredt. Bryan nem állhatta meg, hogy jóízűen fel ne nevessen. - Hercegnő, biztosíthatom, ez színtiszta bor, semmi más nincs benne. Helyi termésű, nem tagadom, erős és talán karcos is, a palotájában bizonyára nem ilyenhez szokott. De nem esik baja tőle, higgye el. Elise arca lassan felderült ragyogó kék tekintetével vendéglátójára pillantott aztán a tömlőre. Ismét nagyot kortyolt belőle. Miután végzett Bryan felé nyújtotta a tömlőt és továbbra sem vette le róla a tekintetét. Végül halkan megszólalt - Sir Stede, ön félreismert engem. - Úgy gondolja?
- A gyűrű valóban Henrik királyé. De semmi egyebet nem vettem magamhoz, és nem azokhoz tartozom, akik holtában kirabolták a királyt és meggyilkolták őrzőit Elise nyugalmat erőltetett magára, miközben beszélt s mindvégig beszélgetőpartnere szemébe nézett. A férfi gyanakvó pillantást vetett rá, ám nem bocsátkozott vitába vele. Ez meglepte Elise-t. Bryan hátat fordított, visszament a tűzhelyhez, s a lángokat bámulva, háta mögött összekulcsolt kézzel megállt. - Ha nem próbált volna megölni engem, bizonyára hinnék önnek - felelt végül. - Nem pártolom a nyilvános kivégzéseket sem azt, hogy emberek életük hátralévő részét börtönben töltsék el, de nekem van valami gyanús az ön által elmondottakban. Miért jött el a király ravatalához ma éjszaka, ráadásul ilyen időben? Mert Richárd eljön, megértem, neki kötelessége. De ki más akarna személyesen végső búcsút venni a királytól? Eleonóra börtönben raboskodik. János áruló lett Talán Geoffrey Fitzroy, a király törvénytelen fia jöhet még számításba, rajta kívül azonban tényleg senki. Henrik porhüvelye a temetésre vár. Addig is, a várban azok vigyáznak rá akik mindvégig kitartottak mellette. Birtokain mindenfelé gyászmiséket tartanak alattvalói, a lelki üdvéért imádkoznak. Ekkor megérkezik ön, és a halott királyt megfosztják értéktárgyaitól az őröket pedig megölik Úgy menekül előlem, mintha maga az ördög vette volna üldözőbe, és tőrével az életemre tör. Még mindig azt állítja, hogy csupán imádkozni jött, és a gyűrűn kívül semmi mást nem vett el. Nincs okom hinni önnek, de mondjon egyetlen indokot, és megpróbálom. Ó, Elise mennyire szerette volna azt a tömlőt a kemény, de mégis szépen metszett férfi archoz vágni, és kiáltani, hogy a legkevésbé sem érdekli, hisz-e neki vagy sem! Erőt kellett vennie magán, hiszen csak akkor remélhette, hogy elszökhet. - Nos... indokaim személyes jellegűek, többet nem mondhatok - suttogta, s ügyelt arra, hogy hangja megtörten zengjen. A férfi hirtelen féléje fordult, mélyen a szemébe nézett, s Elise már-már megrettent, hogy a férfi észreveszi rajta, valóban mennyire személyes az indok. De a férfi csendesen így felelt: - Ez sok mindent takarhat. Elise lehunyta a szemét, és hagyta, hogy gondolatai szabadon csapongjanak. Az igazság; meg kellene mondania az igazságot. Talán mégis meg kellene próbálnia, hátha a férfi, úriember módjára, megőrizné a titkot... A következő pillanatban már kinevette magát Úriember módjára? Stede képtelen volna erre. Ismeretségük rövid ideje alatt többször is bizonyította, hogy ő az egyik legkegyetlenebb, legérzéketlenebb képviselője nemének, akivel a lányt valaha is összehozta a sors. Egyfajta üresség szállta meg a lelkét, és lassan megnyugodott. Nem, nem számit, mennyit kell hazudnia, s az sem, mekkora árat kell fizetnie, de ez az ember nem tudhatja meg az igazságot, gondolta. Valószínűleg nyomban világgá kürtölné a király törvénytelen gyermekével töltött éjszaka történetét Az emberek pedig hinnének neki, s ő az apjától örökölt külső jegyeket nem tudja letagadni... A Percyvel eltöltött boldog élet álma nyomban semmivé foszlik, figyelmeztették az ösztönei. Az esze azonban azt diktálta, hogy jobb, ha egy nevetséges és szégyenletes hazugság lesz szóbeszéd tárgya, mint ha maga az igazság tudódik ki. Henrik halott, s a trónon Richárd követi.! A nemesség és a katonaság hatalma bizonytalan, s ha valaki meg akarja fosztani őt Montouitól, bizony keresve sem találhat a mostaninál kedvezőbb alkalmat. Bár az ő serege erős, akadhat erősebb. Ha származása kitudódik, a hercegségért megindul a harc; százak halhatnak meg, a házak és a termőföldek porig égnek, az állatokat lemészárolják, és a most jólétben élő emberek földönfutóvá válnak, ráadásul a tél is közeleg... .Elise tudta, hogy hazudnia kell. Valamilyen módon befolyásolnia kellett a férfit. Testi erőben nem kerekedhetett föléje, tehát mást talált ki. Apját sokszor sikerült meggyőznie, pedig ő volt a király. Percyt egyetlen mosolyával levette a lábáról. Miért volna ez másképpen ezzel az emberrel?
Tényleg, miért is ne? Úgy tűnt ez Elise egyetlen esélye. Ha terve sikerrel jár, szabad. Ha nem.- annak bizony híre kel. Titokzatosan elmosolyodott Abból még mindig kevesebb baj lehet mintha kiderül az igazság. És ha Stede beszélni kezd... Senki nem fog hinni neki. Komoly kapcsolata Percyvel nagyon is köztudott, akárcsak erkölcsi feddhetetlensége. Egyetlen választása maradt. A kedves, szolgálatkész úrinő szerepe... V. Elise felnézett s újfent megborzongott. - Sir Stede, azok után, hogy annyi szenvedést okozott nekem, nem bízom magában. Nem hiszem, hogy ön olyasvalaki, akivel megoszthatnám a titkaimat - Szempillái sokatmondóan rebbentek fel, s szájához emelte a borostömlőt Gyümölcsös ízű száraz, erős italt érzett a nyelvén. Életében sokféle bort és sört kóstolt de ezt... nagyon finomnak találta. Átfázott tagjaiba melegség, lelkébe pedig némi bátorság költözött. A bátorság nem igazi, ezt ő is jól tudta. A férfit mintha megérintette volna valami Talán a dús hajzuhatagon játszó tűz fénye, a lány hangjának halkan kérlelő suttogása. - Hölgyem, ha fel tud hozni valamit a mentségére, kérem, tegye meg. Működik! Mint minden férfit őt is el lehet tántorítani a véleményétől, lehet az orránál fogva vezetni, és mi kell hozzá? Egy hamis mosoly megteszi. Izgató elégedettség és hatalmának biztos tudata futott végig Elisen, és a kezdeti siker erőt adott neki ahhoz, hogy tovább játssza szerepét. Szemérmesen magához szorította a takarót miközben maga is meggyőződött arról, hogy egyik lábikrája kiszabadult a takarásból. - Szívesen elmondtam volna mindent, de olyan rettenetesen viselkedett velem. A mondat végét olyan szenvedő hanglejtéssel ejtette ki, hogy már-már ő maga is elhitte, amit mond. Stede karba tett kézzel hallgatta. A tekintetében vibráló gyanakvás egy pillanatra mintha enyhülni látszott volna. Ismét végigmérte a lányt. Persze nem hajolt meg, hogy bocsánatot kérjen, de esetében már a fenti reakció is tiszteletre méltó eredménynek számított. - Nagyon jól tudja, miért tettem azt, amit tettem. - Ó igen, mérges volt... ami érthető. - El kellett fordulnia, ekkora hazugság hallatán már-már szégyellni kezdte magát. A férfi hallgatott, majd emlékeztette. - Ismétlem, bármit felhozhat a mentségére. A lány úgy érezte, hogy előadása a végéhez közeledik, és kezdte elveszíteni a türelmét. - Inkább meghalok, mintsem eláruljam látogatásom valós indokát! - Ez nagyon valószerűen hangzott. Inkább meghal, minthogy elárulja az igazságot; a hazugság, amelyet kimondani készült, bizonyára elegendő ahhoz, hogy tisztázza magát. Ha netán kitudódna, senki sem fogja elhinni Azt hitte, a férfi megesküszik, hogy tud titkot tartani, az azonban vontatott hangon figyelmeztette: - Sajnos annak a lehetősége, hogy meghal, így sem zárható ki... Elise érezte a férfi közeledését, ám Stede csak a tömlőt vette ki a kezéből. Ivott, miközben a padra ült, majd kibontotta a bőrtáskát, melyet az imént a ládából vett elő. Elise hangos sercenést hallott. Megfordult, és azt látta, hogy a férfi egy nagy piros almába harapott. Várakozó tekintettel nézett a lányra. - Ez a házikó nagyon jól el van látva mindennel! - szólt a lány. Nem tudta eltitkolni, mennyire bosszantja a hang. - Igyekszünk - hangzott Bryan készséges felelete, miközben kezével körülmutatott a szobában. — Mivel Richárd állandóan a nyomunkban volt, haladéktalanul Chinon várába kellett visszavonulnunk. Ezt itt Marshal barátom segített felépíteni, és még két másik
emberem, akiket ma este öltek meg. Ételt és bort tartottunk itt, mivel a sereg élelmezésiben a vadászatnak fontos szerep jutott. Ráadásul ilyen időben, mint ez a mostani, valóságos megváltás betérni ide. Kér almát? Dobott egyet feléje. Elise attól tartott, hogy leesik róla a takaró, ha az alma után kap, így szelíd mosollyal az arcán hagyta a gyümölcsöt a földre hullani. Nem mintha lett volna még mit elrejteni a férfi tekintete elől, de nem akarta, hogy a férfi újra megérintse - hacsak akkor nem, ha ő akarja. Elmosolyodott, majd méltóságteljesen a padlón heverő alma után nyúlt. - Hercegnő, előttünk az éjszaka - szólt Bryan. Elise, kezében az almával, a tűz felé fordult Egy pillanatra forróság öntötte el, mintha a tűz belülről égette volna. Nézte a kezében tartott gyümölcsöt, és valamilyen megmagyarázhatatlan okból a Biblia jutott eszébe, s benne Éva, aki elsőként harapott a tudás almájába, és ezzel elkövette az eredendő bűnt... Rájött, hogy nem lett volna szabad ennyi bort innia. Eleinte erőt adott de most úgy érezte, hogy tompítja az érzékeit, árnyékvilágot varázsol köré, amikor annyira kellene vigyáznia, hogy tervei szerint cselekedjen. Meg akarta győzni a férfit arról, hogy Henrik közeli ismerőse, és jó oka volt eltenni azt a gyűrűt. - A szeretője voltam - szólalt meg váratlanul. A bejelentést halálos csend követte. Elise szerette volna látni szavainak hatását a férfi arcán, de tudta, hogy ha felnéz, azzal elveszíti a szemérmesség látszatát - A szeretője?! A szó ostorként csapott a levegőbe. - Az - suttogta Elise remegve. - Henrik nagyon beteg volt... - Az utóbbi időben valóban - értett egyet Elise. - Nem láttam már hónapok óta... Elise végül megfordult, majd a férfi lábai előtt lassan térdre ereszkedett, és esdeklő tekintettel nézett fel rá. Kezét gyengéden a combjára helyezte, s közben erőért fohászkodott, hogy kitartson a meleget-lövellő tűzhely közelségében. Csaknem elnevette magát, amikor a férfi testén megérezte az érintése nyomán ébredt borzongást és ujjongott mennyire remekül ismerte fel Stede gyermekes gyengeségét. - Sir Stede, most hogy kimondtam e szavakat tudnia kell, hogy az életemet adtam a kezébe. Ha titkom valaha is kitudódik, nekem végem. Isten a tanúm, szerettem Henriket! A gyűrű különösen fontos jelentéssel bírt kettőnk számára. Nem hiszem, hogy neheztelt volna, amiért magamhoz vettem. Elise tudta, hogy ez hatni fog. Szenvedélyesen, magabiztosan beszélt Hiszen alapvetően igazat mondott! Bryan szájában egy pillanatra megállt a falat és a lányra meredt. Gyanakvó tekintetének színe akár az éjszakai viharos égbolt Végigsimította a haját fejtetőtől a válláig. A lány tisztelettudóan elmosolyodott és úgy gondolta, nagy hatással lesz a férfira, ha arcát a férfi karcolattól edzett tenyeréhez érinti, ahogyan a kismacskák teszik hideg éjjeleken, ha melegségre és törődésre vágynak. Elise úgy gondolta, a kipróbált harcosok is tudják, hogy a gyerekek, a kölyökállatok és a fiatal nők mennyire szomjazzák az effélét. Bryan hirtelen mozdulattal a tűzbe dobta az almát, és mindkét kezével megragadta. - Henrik szeretője? - ismételte. Kérdése mögött heves indulatok kavarogtak. Sziklaszilárd meggyőződése összeomlóm látszott. Elise érezte hogy a férfi már nem gyilkosként vagy holmi megvetésre méltó nőszemélyként tekint le rá, és mintha kezdené bánni, amiért oly durván viselkedett vele... Ha egyszer sikerül kiszabadulnom innen, nagyon megfogod bánni amit velem tettél, mert esküszöm hogy bosszút állok! - gondolta a lány Bryan a lányhoz hajolt. Elise érezte a testi erejét, habár ez az erő most elbizonytalanodni látszott, mivel az érintés inkább gyengéd volt, mintsem durva.
- Te... szeretted... a királyt? Különös hangsúlyt kapott az a szó, de Elise nem jött zavarba, hiszti feltételezte, hogy a férfi biztosan akarja tudni, igazat beszél-e. - Szenvedélyesen - felelte, és a mélykék szempárba nézett. De Bryan Stede egyáltalán nem gondolt sem az érzelmekre, sem a királyra, akit oly hűségesen szolgált. Arra gondolt, hogy nem egy ártatlan szűzlány térdel előtte, hanem, olyan nő, aki már ismeri a szerető érintés varázsát, és aki talán ismét hasonló élményre vágyik. A férfi újonnan született gondolatának hatalmába került, és hirtelen minden egyéb másodlagos jelenőséget kapott számára. Harag, álmok, szenvedély és a nagy veszteségek... egy pillanat alatt mind megszűnt létezni. Ez a nő kellett neki. Hosszú hetek háborús feszültsége, a kimerültség és a magány mind a szenvedély lángjában égtek immár; a harcos és a férfi vágyai egyesültek lelkében, és elemi erővel vágytak a beteljesülésre. - Hercegnő... a király meghalt. - Tudom... - felelte zavartan Elise. - Elhiszem önnek, hogy szerette, mert én is nagyon szerettem őt és éppen ezért kérem, ne mint elfogott gonosztevőt vigyen vissza a várba... - Úgy lesz, hölgyem, megteszem önnek ezt a szívességet. - Köszönöm, Sir Stede, köszönöm... - de szava elakadt amiket Bryan kitárt karjait látta maga körül, melyek megérintették a vállát, hogy aztán átöleljék. Látta a férfi tekintetében izzó tüzet. - Nem mint elfogott tolvajt kísérem vissza. Addig is egy feledhetetlen éjszakát áll szándékomban ajándékozni magunknak, miközben várakozunk, hogy elálljon a kinti vihar. - Mit beszél...? - rebegte falfehér arccal Elise. A reá szegeződő lángoló mélykék tekintet egyre jobban elbizonytalanította. Álmok. Leplezetlen férfias vágyak. - Sir Stede! - ellenkezett, s próbált a bor által okozott mámortól megszabadulni akárcsak a férfi őt érintő kezétől. - Én Henrik szeretője voltam, nem holmi hétköznapi lotyó... A férfi felnevetett. - Higgye el, én sem hétköznapi élménnyel kívánom megajándékozni önt ma este! Elise rémülten meredt a férfira az őt fenyegető veszély tudatában. Arra készült hogy lassanként ő hálózza majd be áldozatát mint a pók és most rádöbbent ő maga esett áldozatul, s vergődik tehetetlenül az ellenfél által állított csapdában. Szabadulni próbált, de a férfi testi erejével szemben tehetetlennek bizonyult . Kellett neked a bolondot játszanod! - korholta magát. Eszébe jutottak a férfi szavai. Még sohasem erőszakoskodott nővel, gondolta, és valóban, a férfi tekintetében ezúttal sem vélt felfedezni haragot vagy bosszúvágyat csak színtiszta szenvedélyt... A kései felismeréssel kétségbeesés lett úrrá a lányon. Hozzászokott ahhoz, hogy ő irányítson. Percyt és apját jól ismerte, ők eltűrték az effajta ugratásokat, játszhatott velük, s akkor hagyta abba, amikor jónak látta. Bryan Stede azonban rossz játszótársnak bizonyult, őt nem lehet kísértésbe hozni, aztán odébbállni, mintha mi sem történt volna. De nem fog erőszakoskodni vele, megígérte! Kereste a szavakat gyorsan tisztázni akarta magát a kedveskedés puszta ürügy volt arra, hogy elnyerje az együttérzését semmi több... Ajka szóra nyílt de nem tudta végigvinni akaratát. Nem maradt rá ideje. Mintha csak megbűvölték volna, lehunyta a szemét, akárcsak a férfi. Már nemcsak látta, de érezte is a férfi ajkainak tüzét. Elise az első pillanatban nem tudta eldönteni, kéjt érez-e vagy kínt; mindenesetre tudta, hogy élete eddigi legnagyobb megrázkódtatásán esik át. Az élmény elemi erővel tört át zavarodottságának falán. Bryan volt az élmény neve. Hallotta a szívverését tapintotta testének melegét szinte lebilincselte az érzések ilyenfajta intenzitása. A férfi egyre csak csókolta, míg végül teljesen felemésztette az ellenállás puszta gondolatát is. Nyelve szájának legrejtettebb zugait puhatolta. Már csak a ropogó tűz és a kint tomboló vihar hangja létezett számukra.
Csak egy csók, próbált reagálni tudata legmélyén a történtekre Elise. Egy csók, semmi több. Nem engedte magának, hogy elhiggye: terve a férfi következmények nélküli meghódítását illetően csúfos kudarcot vallott. Hányszor csókolózott Percyvel csak azért, hogy játsszon vele. s éreztesse tulajdon hatalmát? Percy hányszor kérte, hogyne hozza kísértésbe, mert nem bírja tartóztatni magát és akkor oda a lány ártatlansága? Ő pedig tudta, ha tovább engedi szerelmét, később biztosan magától is visszakozik. A fiatalember sohasem mert neki ellentmondani. Oly sok csókot váltottak... Ilyet azonban soha. Forróság és eleven tűz járta át a testét, és a világ meglódult körülötte. Percytől távol állt ez az acélos izzás, amely most rabul ejtette Elise lényét és megtörte akaratát. Egy csók, ismételte magának; csak játék, hogy a férfit rávegye arra amire magától soha nem lett volna hajlandó. Csak egy csók, semmi több,.. Csakhogy nem Percy állt vele szemben, hanem Bryan Stede. A férfi nem tudott megálljt parancsolni magának, valósággal rabjává vált fellobbanó temperamentumának. Elise tehetetlen maradt. Nem tudott szabadulni Bryan ajkainak közelségétől... erőteljesen átölelte... mert kibillent az egyensúlyából... ugyanakkor észrevette, hogy tettét a másik bátorításként éli meg... A férfi átölelte, és a takaró a padlóra hullott. Eltávolodott tőle egy pillanatra, a lány bájait csupán dús hajkoronája takarta. Réveteg tekintettel bámult a férfi szemébe, akit mindinkább rabul ejtett a legendák a fantázia világa. - Nem hétköznapi élménnyel... - szólt és ismét hozzá lépett A szavak villámcsapásként sújtottak Elise gondolatai köze, nyomba hátralépett, kezét védelmezőén emelte maga elé. Keserűen tapasztalta azután, hogy a lovag egyáltalán nem vesz tudomást reakciójáról, máris mellette termett, és szorosan átölelte. - Stede! - kiáltotta, mikor végre szóhoz jutott, de nem menekülhetett. Foglyul esett légyként vergődött egy hatalmas pók hálójában. A férfi viselkedés teljesen eltompította az érzékeit Stede! - kezét a mellkasához emelte, de ujjai mintha páncélba ütköztek volna. Bryan mozdulata nyomán, vele együtt az ágyon találta magát. A férfi temperamentuma a lány lelkét, súlya pedig a testét tartotta fogva. Elise ismét kiáltott volna de csak annyit érzett, hogy a férfi keze a haját érinti, ajka pedig ismét a ajkához tapad. Elise-t újabb megrázkódtatás érte: Stede illata. Parfümnek nyomát sem találta, tiszta, erőteljes és fenyegetően férfias illatot érzett maga körül. A férfi nyelve olyan erővel választotta szét fogsorát, hogy ellenállásról szó sem lehetett. A lány próbálta ösztönösen maga elé emelt kezével távol tartani, de eredménytelenül. Minden olyan gyorsan történt... Olyan gyorsan és simán... Jó ég! Én nem ezt akartam! - sikoltott magában Elise. Fogvatartója nem engedte szóhoz jutni. A lány próbálta megütni, de Stede lefogta a karját. El akarta rúgni magától, de a rá nehezedő súly miatt mozdulni sem tudott. Ráadásul a férfi lassanként megszabadult a ruhájától is. Mintha minden sötétbe burkolózott volna Elise körül csak a tűz fénye szolgáltatott számára némi világosságot. Az érzékiség reá törő viharában elvesztette a tájékozódást. Érezte a féri érintését, ujjainak, ajkának viharos játékát. A csók nem akart szűnni, és ő továbbra sem jutott szóhoz. A medencecsont tájékán pedig egyszerre megérezte a feléje mozduló férfierőt... Acél, gondolta Elise közel az extázishoz. Forró, kemény, élő acél mely az élet és a vágy lüktetésétől duzzadt. A félelem mindent elhomályosított előtte. A férfi meg fogja ölni, széttépi talán kardjának acéljával kettéhasítja...
Ehelyett valami egészen más következett. Vajon Stede tudta, hogy sohasem volt Henrik szeretője,- vagy ilyen jól sikerült a félrevezetés? És egyáltalán; lehetséges-e ilyen téren becsapni a férfiakat?... Tűz! Mintha villám csapott volna belé, új, eddig ismeretlen, égő fájdalmat érzett, teste újra és újra megrándult. Az élmény olyan energiákat szabadított fel benne, hogy sikerült véget vetnie a csóknak, homlokát a férfi vállába fúrta, és kíntól eltorzult arccal az ajkába harapott. A vihar most őbenne dúlt. Próbálta visszatartani a könnyeit. Stede! Mennyire gyűlölte, és most... most egyszerre az élete részévé vált. Jobban ismeri, mint ezelőtt bárki más, birtokba vette a testet és a lelkét egyaránt. Minden mozdulatával egyre bizonyosabbá vált ez a birtokbavétel, és Elise tudta, hogy ezeket a pillanatokat nem felejti el, amíg él. A fájdalom lassan alábbhagyott, a lángolás azonban nem. Csodálkozással vette tudomásul, hogy mindezért az élményért a test a felelős, a szív és a lélek csupán figyel és tapasztal. Kapaszkodott, körmét a férfi vállába mélyesztette és felvette a mozgó férfitest ritmusát. Nem halt meg, és nem is szakadt ketté, sőt... A vihar mélyén a lángok közepén egyszer csak ígéret ébredt. Bárcsak elérné, gondolta a lány. Bryan érintése új világot tárt fel előtte. Ám ő nem fogadhatja el tőle, hiszen a férfi nem Percy! Kiváló testi adottságai ellenére mégiscsak egy vadember, aki elvesz tőle mindent, amire úrinőként oly gondosan vigyázott, ráadásul őrök időkre megbélyegzi. A karjaiban tartja, simogatja... aztán... Megkönnyebbülten sóhajt fel, és melléje hanyatlik az ágyon. A vihar elült, a ragyogás megszűnni látszott. Elise újra az ajkába harapott, s Bryan ezúttal engedte elfordulni. A lány éktelen haragra gerjedt. Düh é» elkeseredés lett úrrá rajta. El akart távolodni a férfitól, amennyire csak lehetett. Sírni tudott volna, Istent káromolni, s nem tehette, mert még mindig fogva tartotta őt a gazember. Ha azonban csendben marad, és ezt az utolsó nagy szerepet eljátssza, remélte, sikerülhet megszöknie... Bryan feléje fordult, és őt nézte. Szavai tökéletesen szertefoszlatta Elise utolsó reményeit. - Henrik szeretője, igaz? A lány összerezzent. - Henrik szeretője és Montoui hercegnője egy személyben? - hangosan felnevetett. - Hát persze! Én pedig az Éjkirály vagyok! Mondja, bolondnak néz engem? Stede udvariasan beszélt, az illedelmes hangvétel csaknem az őrületbe kergette a lányt. Elise feléje fordult, és minden haragja előtört belőle. - Bolond? Ó nem, Sir Stede! Maga egy betegesen hazudozó aljas gazember! Becsülete éppolyan hamis, akár a kijelentései. Vadállat, goromba fráter... - Ha már a nyelvnél járunk - szakította felbe nyersen a férfi, s jól látszott mélykék szemének haragos villanása -, jó, ha tudja, hogy önnek is nyelve lesz a végzete. Én mikor hazudtam? - Még kérdezi? - kiáltott Elise, miközben haját próbálta kiszabadítani a férfi teste alól, és keményen a szemébe nézett. – Megerőszakolás. Nem is gondolt rá, igaz?! Sohasem erőszakoskodik nőkkel, ugye?!... Bryan a szabad kezével megragadta a lány arccsontját. - Akkor hadd emlékeztessem, hogy ön közeledett hozzám; letérdelt előttem. Nem tanúsított semmilyen ellenállást. - Semmilyen ellenállást? Ugyan hogyan is tehettem volna? Rám erőltette magát, ellökni sem tudtam magamtól. Kegyetlenül meggyalázott.. - Ismét figyelmeztetem, tartsa a száját! - mennydörögte a férfi. Szemének színe egészen sötétre váltott. - Nem gyaláztam meg. Ha nem hazudott volna, módomban állt volna enyhíteni a fajdalmán, sőt az is lehet hogy ez a dolog sohasem esik meg közöttünk. Sajnálom, ha fájdalmat okoztam, de ez természetes, úgy hallottam.
- Úgy hallotta? Istenem, segíts, hogy megérjem azt a napot, amikor feldarabolhatom és a farkasok elé vethetem önt, Sir Stede... A férfi komor arckifejezéssel hallgatta. A kedves lánynak, aki nem rég szelíden térdelt előtte, hűlt helyét találta. Egy átkozódó hárpiát látott maga előtt, aki ismét hazudott neki, s ő már-már bűntudatot érzett. Most haragos lett, amiért a lány ilyen helyzetbe hozta. Túl későn eszmélt fel, már nem tudott megállni. Az előállt helyzet miatt a lányt okolta. Elise nem kiabált, nem sírt. A férfiban tiszteletet ébresztett az a tény, hogy Elise óriási akaraterővel leplezte belső vívódását, s mindvégig elhallgatta előle ő volt az első. – A lány akaratlanul az érzékiség valóságos tengerét varázsolta elő a számára, enyhülést és megelégedést hozott neki. Ám aztán nyomban hárpiává változott. Éppen akkor, amikor az érzéki kielégülés és a fizikai, fáradtság együttes erővel ostromolta éberségét. Stede a teljes kimerültség határához ért. - elég! – csattant fel Bryan. – Nem hallgatom ezt tovább, kis hazug álszent tolvaj! A lány elhallgatott, szinte elsápadt dühében. - Nem... én nem vagyok tolvaj... Suttogva ejtette a szavakat, és a férfi a lelke mélyén szánalmat érzett. Bármit mondott is neki az imént, egyszerre megérezte tulajdon szerepét a lányt sújtó sorscsapásban. Megsajnálta. Milyen szép lány, gondolta; ismét azzal bajlódik, hogy hajával eltakarja a bájait. - Ne féljen, nekem semmilyen érdekem nem fűződik ahhoz, hogy a vérpadon lássam. Az iménti kedves beszéde nagy hatást gyakorolt rám. Gondom lesz, hogy ne essék bántódása. „Szeretője", a király is így tenne. - Mi? - kiáltott fel Elise. - Inkább fejezzenek le, mintsem hogy el kelljen tűrnöm még egy ilyen... - Brutális közösülést? - segítette ki Bryan, hangjában udvarias cinizmussal. - Jól mondja. Nagyon találó a kifejezési—dühöngött Elise. - Ez az első alkalom, hogy valaki elégedetlen velem - mondta a férfi könnyedén. - Bár hozzá kell tennem, hamarosan át fogja értékelni ezt a véleményét. Mivel nem éreztem határozott ellenállást, biztos vagyok abban, hogy ön is élvezte a mindent elsöprő szenvedély hatalmát, ön minden porcikájával arra termett, hogy a férfinem örömét szolgálja, még akkor is, ha mindig, mindenhol, így az ágyban is hazudik. Elise egy pillanatig úgy nézett a férfira, mintha az teljesen megbolondult volna. Dühösen kopogott körmével az ágykereten. - Sir Stede, Isten a tanúm, én... - Tudom, tudom - vágott közbe Bryan türelmetlenül. - Elevenen megnyúz, a farkasok elé vet, és így tovább. De most hadd javasoljam mégis, hogy fogja be a száját végre. Szeretnék aludni. - És ezt csak így mondja? - Mit? - Csak úgy fogja magát és elalszik? Megalázott, személyemben mélyen megsértett, tönkretette az életemet, és ezek után egyszerűen elalszik. - Pontosan. - Maga... Villámgyorsan a lány szája elé tette a kezét, s fenyegetően közel hajolj - Ön úgy látszik, mindenáron próbára akarja tenni a türelmemet. Még egy szó, és esküszöm, hogy megkötözöm, a száját pedig betömöm. Vagy…. Elise dacosan nézett a mélykék szemekbe, s mikor a férfi hirtelen elhallgatott és gúnyosan elmosolyodott, észrevette, hogy a mosoly képes, teljesen megváltoztatni az ábrázatát. Szüleitől igen szép vonásokat örökölt, az évek csak érlelték azokat. A mosollyal a fiatalság szelleme suhant át Stede arcán. Elise keserűen arra gondolt, hogy ezt a férfit egész életében körülrajonghatták a nők. Testalkata arányos, izmos; magasság és elszánt tekintete rémületet kelt a harcmezőn, és minden nő szívéi megdobogtatja...
- Vagy... - Bryan szája egyre szélesebb mosolyra húzódott, s a lányt ismét megszállta a rémület — ha annyira ébren akar tartani, hát ne vesztegessük az időt. Mellkasa Elise melleinek feszült; s mindketten érezték, amint a lány mellbimbói megkeményednek. Bár Stede gyapjúinget viselt, a lány tisztán érezte a ruha alatt feszülő izmok lüktetését. Ijedten elvörösödött, mikor a férfi keze a mellei közé csúszott és gyengéden érintette az árulkodó bimbókat. Durva tenyere zavarba ejtő kedvességgel simogatta, Elise hiába tombolt tehetetlen dühében, az érintés édessége egész testén végigfutott. Mintha azok az ismerős lángok perzselték volna ismét... Bryan felnevetett, és elfordult tőle. - Aludjon, mielőtt arra vetemednék, hogy újabb leckéket adjak önnek kegyetlenségből. Ez túl sok volt. Habár tudta, hogy veszít, Elise készen állt a küzdelemre. Torkon ragadta a férfit. A nevetés elhalt. A férfi megragadta a lány karját, és újra hanyatt kényszerítette. - Nézze, én megértem önt, de vegye tudomásul most már késő ellenkezni, a meztelenségét rejteni, és vonakodni az érintésemtől. Aludjon, és hagyjon nekem békét ígérem, királyi bánásmódban részesítem, és megmentem a kivégzéstől. - Soha. Inkább a halál - sziszegte Elise, miközben dacolni próbált Stede testi erejével. - Nem, megígértem, hogy nem hagyom meghalni. Az elkövetkeződő években rá fog jönni, hogy az élete értékesebb, mint bármely szövetség, amely férfi és nő között köttetik. Pihenjen, kis boszorkány. Reggel mindent másképpen lát majd. És ne próbáljon megszökni. A legapróbb neszre is felébredek. Közel vonta magához, és átkarolta a derekánál. Elise már csak a pattogó tűz és a kinti vihar hangját hallotta. - Stede, biztosíthatom, hogy a magafajtákkal sohasem kötök semmilyen szövetséget! Hamarabb hűl ki a pokol. Nemsokára feleségül megyek valaki máshoz, és akkor felelni fog ezért a minősíthetetlen viselkedésért. - Nagyon kérem, hallgasson. A férfi hangja komoly fenyegetést hordozott. Elise lehunyta a szemét és keményen összeszorította ajkait. Csak semmi fenyegetőzés! Figyelmeztette magát. Várj... csak várj,….. A lány hirtelen nagyon szerencsétlennek érezte magát. Figyelte a férfi szabályos, mély légzését és feléje fordult hogy megfigyelhesse az arcát Szeme lehunyva, vonásai nyugodtak. Elise továbbra sem mert mozdulni. Biztosan tudta, hogy a férfi a legapróbb neszre is felébred, s attól a pillanattól kezdve, hogy kinyitja a szemét, tudatánál van. Most nagyon kimerült hamar elaludt. Neki pedig nincs más feladata, mint hagyni, hogy mély álomba merüljön... Elise is lehunyta a szemét, hogy ne érezze oly lassúnak az idő múlását. Gyűlölte a derekán nyugvó férfikéz érintését, gyűlölte, hogy olyan természetesen fekszik mellette, miközben ő szenved a meztelensége miatt. A lány nagyon rosszul viselte ezt a fajta intimitást. Gyűlölte, amiért a magáévá tette, és amiért azt érezte, hogy mindig magán fogja hordozni a férfi érintésének bélyegét. Elise gyűlölte a testi erejét, a hatalmát és a férfiasságát, amivel térdre kényszerítette, s magát a tényt, hogy ezen az éjszakán ő maga is megváltozott. Bolond módon viselkedett mindvégig. Az élet elkényeztette, Henrik elhitette vele, hogy van hatalma. Ma este rájött, hogy bizonyos helyzetekben teljesen védtelen, s ezúttal minden eszessége ellenére csupán játékfegyverekkel indult csatába... Azt remélte, hogy Stede férfi módjára fog viselkedni. Úgy is lett Elise nem tudhatta, hogy vannak férfiak, akiket nem lehet félrevezetni és kísértésbe hozni, csak akkor, ha maguk is akarják. A lány kemény és tanulságos leckét kapott. Továbbra is forrt benne a bosszúvágy. Már tudta, mire számíthat ha legközelebb találkozik vele. Sohasem fog még egyszer alábecsülni egy olyan férfit mint Stede.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok futottak át Elise agyán, mialatt várakozott. Várt, amíg a tűz lassan kialudt és odakint a szél csendes suttogássá szelídült. Kicsúszott a derekát átfogó kar öleléséből. Ismét várt. Lassan felállt. A férfi nem ébredt fel. Ha Elise nem gyűlölte volna annyira Stede-et, együttérzés ébred benne. A lovag fáradt arcvonásain mintha a megnyugvás jelei mutatkoztak volna. A harcos az igazak álmát aludta. A lány megtalálta széttépett köpenyének és ruhájának darabjait Sikoltani tudott volna. A ruhák az itt töltött éjszakát juttatták az eszébe. Nem sikolthatott. Haragját és fajdalmát magával kell vinnie innen, magányra van szüksége sebei nyalogatásához. Régi ruházatát bár használhatatlanná vált, azért gyorsan magára öltötte. Köpenye eltakarta a testét, és nagyrészt meg is száradt. Miközben magára terítette, észrevette Stede csőnadrágját, csízmáját és köpenyét. Hirtelen ötlettől vezérelve felkapta őket, miközben mindvégig a gazdájukon tartotta a szemét. A férfi köpenye az asztalon feküdt, az övé mellett Azt is magához vette, majd sóvárogva pillantott a kardra. Milyen szívesen elvágná a torkát. A kardhoz nem nyúlt. Eddigi tapasztalatai azt diktálták, hogy maradjon olyan távol a férfitól, amennyire csak lehetséges. Micsoda balszerencse, gondolta Elise, hogy Stede az ingét még álmában is viseli. Szívesen megfosztotta volna tőle, s szívesen hagyta volt magára ruhátlanul, kiszolgáltatottan, ahogyan neki kellett itt feküdni: A férfi mezítláb és gyalog fogja megtenni a vissza utat, és ez valamelyes megnyugtatta a lányt. Még egyszer végigmérte, és elfutotta a méreg; remegni kezdett. Nem... még az ingét sem vette le .- csak ő feküdt meztelenül. Stede.. annyira sietett! Sportból csinálta az egészet, s amikor elérte, amit akart, cinikusa megkérdezte tőle, miért nem tanúsított ellenállást. Elise a kardra nézett, de sikerült meggyőznie magát, hogy inkább hagyja életben a lovagot. Nem vállalta a kockázatot, hogy felébressze hiszen akkor terve végleg füstbe ment volna. Már éppen indulni készült, amikor a padon halványkék csillogás vonzotta magához a tekintetét. A gyűrű. Az apja gyűrűje. Villámgyorsan felvette, és felhúzta a középső ujjára. Kissé bőnek találta, de nem érdekelte. Nagy árat fizetett érte. Keserűen gondolt vissza az éjszaka történtekre. Stede-et nézte, miközben óvatosan kinyitotta az ajtót, majd lélegzet visszafojtva húzta be maga mögött. A házikó mögé sietett, ahol a férfi robusztus lova állt. - Vajon tudja majd irányítani? - tette fel magának a kérdést Elise Nem volt más választása... Szerencsére az állaton rajta maradt a kantár. A nyerget Bryan levette róla, tehát neki anélkül kellett boldogulnia. Elise óvatosan közeledett hozzá, kedves szavakat súgott a fülébe, imádkozott, majd egy határozott mozdulattal felült a hátára. Sikerült Elise a sarkával indulásra késztette az állatot, és legnagyobb megelégedésére az engedelmeskedett. A lány vágtát vezényelt, és anélkül, hogy egyetlen pillantást vetett volna a háta mögött álló vadászházra, nekivágott az éjszakának. VI. II89. július 7. Winchester, Anglia Szabadság... Aquitániai Eleonóra lehunyta a szemét egy pillanatra, s átadta magát az érzésnek, melyet a szó zengése váltott ki tudatában. Kiszabadult. Henrik meghalt, s őt hamarosan szabadon engedik - Felség, jól...
Eleonóra felnézett, és kedvesen az őrre mosolygott. Megközelítőleg harmincéves, erőteljes állkapcsú, pirospozsgás arcú, kopaszodó férfit látott maga előtt. Az illedelmes, tisztelettudó fiatalember maga nyitotta ki a cellaajtót. Az elmúlt másfél évtizedben Eleonóra sok helyen raboskodott, és minden őrzője közül őt tartotta a legkedvesebbnek Az őr sietve érkezett, hogy tudassa vele a hírt, miszerint Henrik, Anglia királya halott. - Nagyszerűen érzem magam. - Ha Londonba kíván utazni, megteszem az előkészületeket. Richárd is oda tart. - Ne fáradjon. Itt várok, amíg értem küld valakit. Köszönöm a törődést és a kedvességet, mellyel irántam viseltetett. A jövőben is számíthatok a szolgálataira? - Hogyne, felség! - S most - tette hozzá Eleonóra - megkérem, zárja be cellám ajtaját, és távozzék. Egyedül kívánok maradni. Az ajtó bezárult. Eleonóra újra lehunyta a szemét, és cellája távoli sarkába sétált. A falon egy gazdagon díszített, régimódi ezüsttükör függött. Will Marshal ajándéka… mikor is kapta? Két éve vagy talán három? Tizenhat éve raboskodik! Oly könnyű egy-két évet tévedni. Kinyitotta a szemét, és a tükörben az őt figyelő öreg hölgy szemébe nézett. - Szabad vagy – mondta – Szabad és hetvenéves. Fiatalságod elillant. Henrik halott. Ismerd el, ő volt a te fiatalságod. Tekintetét szomorúnak és megviseltnek látta. Élénken élt emlékezetében a nap, amikor a férfi megkérte a kezét. Tíz évvel volt idősebb nála, ám Henrik nem nyugodott. Feleségül kérte. A férfi szavai rabul ejtették. Nem szerelemről, hanem dinasztia alapításáról beszélt. Persze Eleonóra mindjárt tudta, mennyire akarja őt. Már Lajos király feleségeként kinézte magának. A jóképű erős, és büszke férfi nagyszerű harcosnak bizonyult. Istenem, mennyire szerette. Mennyire vágyott rá. Hihetetlen életerő és óriási ambíciók mozgatták. Úgy mondta kettőjük frigyével birodalmuk Skóciától Tulonig terjedhet. Az Anjou Birodalom. Együtt alkotják meg. Együtt óriási erőt képviselnek majd. Szerette a férfit, s hitte, hogy életük végéig együtt uralkodhatnak egyetértésben, boldogan…. - Ó, Eleonóra! – mondta a tükörképének. – Hiszen még mindig szereted. Hiába volt kegyetlen, önző és ravasz, királyként bizony párját rikította. Szinte sohasem szállt le a nyeregből. Nem félt semmitől. S most, hogy a király meghalt, Eleonóra szabad lett. De mihez kezdjen a szabadsággal egy magafajta öregasszony? Szeme körül megszámlálhatatlan ránc, egykor tündöklő fényű haja csaknem teljesen ősz. Mégis… A remény szikrája megcsillant a szemében. Kora ellenére nagyon is jól tartja magát, gondolta. Eleonóra elmosolyodott. Lehet, hogy megöregedtél. Mégis te vagy a legbefolyásosabb asszony. Európa leggazdagabb uralkodónője, két király birodalmának jogos örököse. A királynő megélt már irigységet, botrányt, szenvedélyt, szerelmet, keserűséget és kínt. Nagyszerű életutat mondhatott magáénak. Henrikkel életet leheltek London városába, ő költészetet és kultúrát adott Angliának, míg férje törvényeket és jól működő igazságszolgáltatást… A világ most újra vár… Richárdnak szüksége lesz a tapasztalatára. Az angolok még mindig szeretik. Ismét keresni fogják a kegyeit. Richárd megkoronázásához pedig mindent előkészít. S ott van János is, akivel szintén foglalkoznia kell. Sóhajtott, amikor legkisebb fiára gondolt. Időnként elcsodálkozott, anyaként mennyire élesen látja a hibáit, s ez nem természetes dolog. Tudta, hogy legkisebb gyermeke önző és alattomos. Semmiben sem válhat hasznára bátyjának.
Nem lehetett könnyű élete, hiszen Richárd árnyékában nőtt fel. El kellett tűrnie annak a hibáit, akire mindenki leendő nagy uralkodóként tekintett. Richárd csatában bátor és hősies míg János… Mit is mondhatna Jánosról? Hogy az elsők között futamodik meg, ha veszélyt érez? Ő Henrik vajon ő tényleg a mi vérünk? – tűnődött Elenonóra. Mégiscsak a fia, őróla is gondoskodnia kell. Egyik kezével Richárdot támogatja a másikkal Jánost. És persze Geoffrey… Henrik törvénytelen fia.. Hogyan is feledkezhetne meg róla. Két fiút már elveszített. Ó Henrik, és William… Geoffrey sziporkázóan okos gyermek. Sokkal megfontoltabb, mint Richárd, és ráadásul szavahihető nem úgy mint János. Micsoda balszerencse, hogy nem ő hozta világra. Minden rendben lesz. Geoffrey egyre feljebb lép az egyházi ranglétrán. Minden segítséget megad neki. Meg fogják érteni egymást. Milyen érdekes az élet, s mennyi a tennivaló. Ó és persze ott van az a lány. Eleonóra elmosolyodott. Eszébe jutott a komoly arcú tüneményes kislány, aki annak idején annyira elbűvölte. Azóta Elise is felnőtt, bizonyára gyönyörű fiatal nő vált belőle. Tudta, hogy őt is védelmező szárnyai alá veszi. Ismét udvari életet él majd, költők s zenészek látogatják, velük finom modorú politikusok és a kor legnagyobb hittudósai…. Szabadság… Milyen szép szó… Eleonóra ellépett a tükörtől, lábujjhegyen körbefordult, és tapsolt egyet. Csontjai halkan roppantak, de ő csak mosolygott. Megállt a tükör előtt, miközben magát nevette. Nem is olyan mélyek azok a ráncok, gondolta, s szeme ismét a régi fénnyel ragyogott. Vonásai előkelőek. A szépség, meglehet, mulandó, de a szívben örök nyomot hagy. Büszkén lépked majd Richárd oldalán, s bátran nézhet az emberek szemébe. - Igen, Eleonóra, megöregedtél. A szabadság azonban bármely életkorban becses portéka. Ráadásul fiatalít… Habár megöregedtél, még mindig Aquitániai Eleonórának hívnak, s te vagy Anglia királynője. Büszke és életerős öreg hölgy. Ismered a világot. Házasság, szövetség, háború és törvény, mind közeli ismerőseid. Ismét hozzád szegődnek. Ó Henrik, fájdalmas téged elveszíteni. Nem számítanak az átélt mai dolgok, úgy érzem, veled együtt bennem is meghalt valami. Egykoron daliás lovagom voltál, álmaimban mindörökre az maradsz. Megküzdöttük egymással: én az elmúlt tizenhat évben minden bűnömért megfizettem, te pedig, haláloddal, most ugyanezt teszed. Én élek és szabad vagyok. Fiatalon, feltűnő jelenségként tartották számon. Most semmiképp sem az, és a legkevésbé sem királyi megjelenésű. Eleonóra óriást élettapasztalattal rendelkezett A királynő leült a keskeny kanapéra, és nyújtózkodott. Hamarosan... Hamarosan érte jönnek. Richárd vajon kit küld? Talán Wiiliam Marshalt. Vagy De Rochet... Esetleg a fiatal Bryan Stede-et? Mindannyian Henrik emberei, hűséges harcosok valamennyien. Az ö harcosai is egyben. Királyukat ugyanúgy szerették, ahogyan királynőjüket, és sohasem tagadták meg tőle szolgálatukat. Igen, valószínűleg mindannyian megbékélnek Richárddal. Valószínű, hogy Richárd közülük választ követet. Ő pedig vár. Elkészül.
Végül is, egy fiatalos hetvenéves nézett rá a tükörből, aki szerette volna, ha a jövőben sok mindenben hasznát veszik. VII. Chinon William Marshal az éjszaka nagy részét a rablók felkutatásával töltötte. Mikor szomorú kötelessége teljesítése közben egy-egy pillanatra feleszmélt, még szörnyűbb gondolatok kerítették hatalmukba. Mi történhetett Bryan Stede-del? A nap már magasan állt, dél felé járt az idő. A mellvédről a vidékei kémlelte, tekintete barátja után kutatott. Nagy sokára a távol, domboldalban egy mezítlábas, didergő férfi alakot látott meg, aki bicegve közeledett Chinon vára felé. Marshal döbbenten találgatta a kilétét. Halvány mosoly jelent meg az arcán. Bryan volt. Isten irgalmazz! Ez Bryan. egyedül, ló és csizma nélkül. William a legközelebbi, bástyához sietett, s eszeveszett tempóban rohant le a csigalépcsőkön. Az őrök vigyázzba vágták magukat s a lovag a felvonóhíd felé vette útját. A feléje érkező kérdéseket egyetlen kézmozdulattal, már a várárok túloldaláról hárította el. A völgy előtti dombtetőre érve megállt. Bryan Stede enyhén sántított és erőteljes szitkokat mormogva közeledett. Wiiliam jól látta, amint Bryan egy különösen cifra káromkodást hallatva megáll, hogy óvatos mozdulattal távolítsa el a talpába fúródott tüskét. - A jóistenit! - átkozódott a lovag. Wiiliam hangosan felnevetett. Sok ütközetben látta már megsebesülni a férfit de az mindannyiszor rezzenéstelen arccal viselte a fajdalmát. Úgy tűnt ezt a fajta kínt nagyon nehezen viselte. Dühösen nézett fel. Sokan megijedtek volna ettől a tekintettől. Látván, hogy a nevető fél nem más, mint Wiiliam Marshal, dühösen fordult el, s folytatta a megkezdett műveletet. - Átkozott tüskék! - morgott - Olyan, mintha szöges ágyon járnék! Wiiliam ismét nevetett Örült hogy viszontlátja Bryant. Mindvégig próbálta magát meggyőzni, hogy barátját a vihar késztette ilyen hosszú távolmaradásra, nem pedig közelharcban szerzett súlyos sebesülés. Egy baráti vállveregetés után nyomban a tárgyra tért: - Hol voltál egész éjszaka? Már azt hittem, odavesztél. - A viharban menedéket kellett keresnem - hangzott a tömör válasz. - Sikerült elfogni valamelyiküket? - kérdezte idegesen. - Nem, de útközben mindent elmesélek. Gyere - felelt Wiiliam. Barátságosan átkarolta Bryant, és a vár felé mutatott - Egy forró fürdő jól fog esni, de addig is áruld el, hogyan fordulhat elő, hogy egy olyan hős, mint te, köpeny, csizma és ló nélkül tér vissza? Bryan elkínzott arccal helyezte vissza testsúlyát a fájós lábara, közben kérdően tekintett Williamre. - Egyet sem sikerült elfognotok? - kérdezte éles hangon. - Egyet sem. De fény derült arra, hogyan tudtak olyan észrevétlenül elmenekülni. A vár alatt föld alatti folyosók indulnak, melyek a faluba vezetnek. Azok, akik már jövetelünk előtt is itt szolgáltak, megesküdtek, hogy nem tudtak a létezésükről. Nincs okunk kétségbe vonni állításukat. A rablók tehát alaposan rászedtek minket. Ügy látom, téged is. Bryan nem válaszolt azonnal. Hunyorogva nézte a délutáni napfényben fürdő várat, majd azt kérdezte: - Hallottól már valaha a Montoui nevű kis hercegségről? William megállt, és fürkészően nézett bajtársára. - Montoui? Persze hogy hallottam róla. - Komolyon mondod? - kérdezte döbbenten Stede.
- Hogyne. Egyébkent itt van a közelben, egynapi járóföldre. - A fenébe! - Miért? - Ne törődj vele - morogta Bryan. Aztán haragosan, szinte kiabálva hozzátette: - És én miért nem hallottam eddig arról az átkozott helyről! William vállat vont. - Talán azért, mert kis területű, és hadsereg ritkán jár arrafelé, mivel az idős herceg halála óta semleges terület. Henrik akarta így, Fülöp és Richárd pedig tiszteletben tartotta a kívánságát. Bryan metsző tekintetet vetett rá. - Mióta az idős herceg meghalt... - ismételte lassan a szavakat. - Akkor ki most ott az uralkodó? És ha annyira kicsi, honnan tudsz róla mégis? - Egy fiatal hercegnő ott az uralkodó, az öreg Will lánya. Onnan tudok a létezéséről, hogy Henrik társaságában többször is jártam ott. - Henrikkel? - A pokolba is, Stedel Komolyan mondom, olyan vagy, mint a bazári papagájok a Szentföldön! Igen, Henrikkel többször is jártam Montouiban. - Engem miért nem vitt? - kérdezte dühösön Bryan. William Marshal összevonta a szemöldökét, majd vállat vont. - Legutóbb éppen Angliában voltál, az érseknél. Azelőtt, azt hiszen János herceget kísérted valahová.. Azelőtt... Bryan felemelte a kezét. - Elég, elég! Értem már. - Azzal megindult a vár felé, s William igyekezett nem lemaradni tőle. - Miért kérdezted ezeket a dolgokat? Stede ismét hátrafordult, ezúttal nyoma sem volt a megszokott, lakonikus arckifejezésének. Kissé hitetlenkedve újabb kérdést tett fel. - És azt a hercegnőt... hogy hívják? - Elise…. Elise de Bois. - A fenébe! - káromkodott Bryan. - Le tudnád írni nekem a külsejét? - Hogy néz ki Elise? - William szélesen elmosolyodott. – Rendkívüli teremtés. Gyönyörű, akár a napkelte. Vonzó, akár... - Kérlek, kímélj meg a költői hasonlatoktól! - förmedt rá. - Nos,.. magas, a szeme tengerkék nem is kék, de nem is zöld. A haja pedig … akár a lemenő nap. Se nem vörös, se nem aranyszínű, hanem valahol a kettő között. A hangja selymes, mint a pacsirtáé… - Uram atyám, de még mennyire! – dörmögte Bryan halkan. – És sikoltozni is tud, mint egy pávatyúk! Most Marshal lepődött meg. - Elise? Valóban? De azt mondtad... - Éjszaka szerencsém volt Montoui „vonzó" úrnőjéhez - felelte Bryan szárazon. - Körme akár a macskáé, nyelve pedig akár a viperáé. Éppen annyira törékeny lélek, mint egy fekete özvegy. - Hohó, barátom, elvesztettem a fonalat! Hogyan találkoztál Elise-zel. amikor egy tolvajt vettél üldözőbe... - Úgy, hogy az „elragadó" Lady Elise volt az a tolvaj. - Elise? Ezt nem tudom elhinni! Montoui kicsi és gazdag, virágzó hercegség. Földje a legtermékenyebb a környéken, az ott nevelt ökör és birka húsa messze földön híres, s az idős herceg annak idején mesés vagyonra tett szert a keresztes háborúban. Arannyal, drágakövekkel és elefántcsonttól megrakodva tért haza!
- Sajnálom, ki kell hogy ábrándítsalak, de a hölgynél a király tulajdonát képező tárgyat találtam. - Jó ég! - Ezt á tényt kezeld bizalmasan, kérlek, nem szeretném, ha a hölgy bíróság elé kerülne emiatt. Tudnod kell, hogy ruhájában azt a zafírköves gyűrűt rejtegette, amelyet Henrik mindig a kisujján viselt. Halálában sem vált meg tőle, a ravatalon még a saját szememmel láttam. - A zafírköves gyűrű..,- szólt Marshal elgondolkozva, s a fejét csóválta. - Amennyire én tudom, nem képvisel nagy értéket, de jól mondod, mindig viselte. Elise de Bois számára semmiképpen sem az anyagi értéke miatt lehetett fontos... - Lehet, hogy felbérelték, terelje el az üldözők figyelmét, mialatt a többiek egérutat nyernek. - Elise-t? Kétlem. Annak viszont örülök, hogy nem hoztad magoddal, mert lehet, hogy a jelenléte zavarna egyeseket. Ami engem illet, én hiszek az ártatlanságában. - Mennyire ismered azt a lányt? - kérdezte Bryan határozotton, megzavarva ezzel Marshal ábrándozását, aki ezért láthatóan neheztelt rá. - Azt hiszem, elég jól ismerem, de ha jobban meggondolom, egyáltalán nem, Henrik húsz éve minden évben ellátogatott Montouiba.. - Húsz éve! - Elfelejted – nevetett Marshal -, hogy tíz évvel idősebb vagyok nálad. Henriket minden évben elkísértem oda, s ő gyakran mondogatta olyan utazás, amelyet régóta megejt, évente egyszer. Ezért mondom pontosan: húsz éve. - Az ördögbe is! - Valóban az ördög volna a felelős jelen állapotodért? Szerintem sokkal inkább Lady Elise... Bryan dühös pillantást vetett barátjára, majd így szólt: - Magával vitte a lovamat és a csizmámat. - Ezt nevezem én találkozásnak! - No igen. Mondd, mit tudsz még arról a nőről? - Csak azt, hogy Montoui egyes egyedül az ő tulajdona. Ó, igen, azt beszélik. Sir Percy Montaguhoz megy feleségül. Saját elhatározásból. - Montagu... - Én ismerem. Mint embert nem tartom túl nagyra. Udvarias, kedves, de nem erős jellem. Nagy sikere van a nők körében. Évekkel ezelőtt hírbe hozta Bari grófnőjét; akkoriban úgy tűnt, a titoktartás nem az erőssége, persze nagy botrány lett az ügyből. Házasság dolgában már jóval megfontoltabbnak mutatkozott. És hát — tette hozzá — mivel nagyon népszerű a gyengébb nem körében, volt lehetősége válogatni bőven. Elise eleddig minden kérőjét kikosarazta; elmondható tehát, hogy kettejük között szerelemházasság köttetik... A De Bois család vérvonala feddhetetlen, így megfelel Percy magas igényeinek. - Nahát - morogta Bryan. Szóval férjhez megy, gondolta. Hála Istennek. Valamelyest megkönnyebbült, amikor arra gondolt, hogy a hölgy mennyire irtózott tőle. Most már tudta, hogy biztosított a lány jövője. Az éjszaka történtek után könnyen megeshetett volna, hogy megmásítja az akaratát és követeli tőle, vegye el feleségül. Ami persze nem esett volna nehezére... főleg most, hogy biztosan tudja, a lány Montoui hercegnője. A történtekért egyértelműen őt tette felelőssé, ugyanakkor némi bűntudatot érzett, amiért elvette a szüzességét. Az, hogy hazugnak és tolvajnak tartotta Elise-t, nem szűntette meg ezt a bűntudatot. Bryan csendes beletörődéssel hallgatott. A lány nyilvánvaló tanújelét adta annak, hogy nem kívánja látni többé, és egy porcikája sem vágyik vele való újabb találkozásra. Percy Montaguhoz megy feleségül. Bryan arra gondolt, hogy az ő jövője még mindig bizonytalan. Ha engedelmeskedne a becsület szavának és megkérné Elise de Bois kezét, elveszítené a reményt, hogy Richárd honorálja az apjának tett szolgálatait, s akkor elveszíti Gwyneth kezét s vele a nő hatalmas birtokait. Igen, Bryan, mondhatni, megkönnyebbült...
Érzett persze némi féltékenységet ha elképzelte a lányt Percy Montagu oldalán. Montagu nyálas alak, nem érdemli meg egy ilyen…. Hazug nőszemély kezét?! Nagyon is összeillenek. Azazhogy mégsem. Annak ellenére, hogy rászedte, az a lány mégiscsak gyönyörű. Maga a megtestesült tökéletesség... Valójában egy hárpia. Bryan elmosolyodott magában, kellemes érzéssel töltötte el hogy megszerezte. Lehet, hogy primitív vadállat vagyok, gondolta, de azt érzem, hogy a legszívesebben levágnám Percy kezét ha csak megpróbálná egyetlen ujjal is érinteni, még akkor is, ha azt a lány akarja. A homlokát ráncolta, miközben Marshal naiv rajongását hallgatta, ő biztosan nem látta még dühöngeni. A lány, miközben dühöngött emlékeztette valakire. A szavak és a gesztusok... Bryan elégedetlenül csóválta a fejét; bárcsak tudná, kit juttat az eszébe. Az emlék még élénken élt emlékezetében, de nem tudott személyt kapcsolni hozzá. Bryan hirtelen összerezzent; tudatára ébredt, hogy miközben a vár felé haladtak, Will folyamatosan beszélt, s ő egyáltalán nem figyelt rá. - Stede, hallod, amit mondok? - Ó, igen, hogyne... - Percynek vannak pozitív tulajdonságai is. Sohasem hátrált meg ütközetben. Henrik kedvelte. - Marshal elhallgatott, majd azt kérdezte: - Szóval gondolom, Elise és te egymásba habarodtatok, ha egyszer ló és csizma nélkül tértél vissza. Én mindenesetre nem a gyűrű miatt aggódnék, hiszen a rablók közül eddig még egyet sem fogtunk el, s mindaz, amit magukkal vittek, egyelőre elveszett. - Habozott egy pillanatig. - Bryan, többen azt állítják, hogy Henriket a saját szolgái rabolták ki. Olyanok, akik attól féltek, hogy semmi sem marad rájuk. Mindenesetre nem az számit hogy ki tette. Elise jó hírnevén pedig nem eshet folt azáltal, hogy meggyanúsítjuk. - Te vagy az egyetlen, akinek beszéltem erről, - Azt hiszem, ezt a részét le is zárhatjuk az ügynek. - Lezárni? - csattant fel Bryan. - Én nem hagyom annyiban a dolgot. A lány a várban tartózkodott a bűntény idején, magához vette Henrik gyűrűjét és megpróbált, leszúrni. Azt hiszem, egyetlen szó sem igaz abból, amit az este folyamán nekem összehordott, a nevet kivéve. Nem tudom, mit higgyek; a legrosszabb esetben a lány tolvaj és gyilkos, ha nem, akkor pedig szörnyű titok felől hallgat. Will megállt és intett, hogy Bryan is álljon meg, s jól figyeljen a szavára. - Egyvalamiben biztos vagyok: Elise őrülten rajongott Henrikért. Sohasem vállalt volna bűnrészességet egy ilyen szentségtörésben. Hidd el nem lehetett köze a rabláshoz. Bryan a barátjára nézett, s azt kívánta, bárcsak meg tudná magyarázni, mit érez. Nehezen tudta féken tartani a benne dúló haragot és bűntudatot. Fogát csikorgatva még mindig a lány ártatlanságán töprengett, pillanatnyilag az tűnt a legkézenfekvőbbnek, ha a kételkedés rögösebb útjját választja. - Rendben - felelte. - A gyűrűt elfelejtettük. - Természetesen nem felejtette el; amíg a végére nem jár, miféle titok kényszeríthette térdre Elise-t őelőtte, ahelyett hogy elárulta volna az igazságot. - Egy gonddal kevesebb tehát. - Miről beszélsz? - A fiatal szolgálólányról, aki jelenleg a vendégszeretetünket élvezi A.;, halott őrök között feküdt. Súlyosan megsérült, de még lélegzett, mikor rátaláltunk, és Henrik orvosa azonnal ellátta a sebét. Életben van, úgy tűnik, azok a gazemberek nem voltak elég körültekintőek, amikor meg akarták ölni. Pillanatnyilag öntudatlan, s már azt hittük, sosem tudjuk meg, kicsoda valójában és hogy került ide. Most már minden világos. Bizonyára Elise de Bois szolgálója.
- Ez nagyon valószínű — dörmögte Bryan kelletlenül. - Futárt küldünk Montouiba, s tudatjuk a hercegnővel, hogy a lány életben van. Amikor felépül annyira, hogy útnak induljon, talán leszel oly kedves, és visszakíséred úrnőjéhez. - Én ugyan nem! - kiáltott fel Bryan, de aztán elmosolyodott — Jól van, Marshal, talán rá tudsz venni. Érdekes volna újra látni a lányt, gondolta Stede. Hogyan viselkedne, ha ismét szemtől szemben állnának egymással? Hajlandó volna felismerni őt? Az is megeshet, hogy ha tudomást szerez a jöveteléről, íjászait a mellvédre küldi, hogy méltó fogadtatásban részesítsék... - Milyen bolond is az ember! - nevetett Marshal. - Állandóan a veszélyt keresi, s nem gondol a következményekre. Mindenesetre neked most ettől a lánytól sokkalta nagyobb veszéllyel kell szembenézned. Oroszlánszívű Richárd megérkezett. - Richárd itt van? Jézusom, Marshal! Miért nem mondtad hamarabb? Hogy állnak a dolgok? Mi a szándéka velünk? - A dolgok nem állnak rosszul - felelte William, s megveregette barátja vállát. - Harsányan üdvözölt, majd nyomban bizonygatni kezdte, hogy annak idején bizony móresre tanított volna, ha lett volna nála fegyver. S akkor sem bántódott meg, mikor azt feleltem neki, hogy immár királyként remélem, megtanulta a leckét, és többé sohasem száll nyeregbe fegyver nélkül. Ismered őt nagyhangú, keresi a feltűnést. Végűl átölelt és elismerte hogy hűségesen szolgáltam az apját. Mindkettőnknek azt javasolta, hogy bontsunk fátylat a múltra, s foglalkozzunk a birodalom jövőjével. Bryan megfontolta a hallottakat, s már el is felejtette az éjszaka történteket, gondolatai immár Richárd körül kavarogtak. Oroszlánszívű Richárd, úgy tűnt, nagyon körültekintően, tapintatosan és bölcsen viselkedik. Ennek uralkodóként még nagy hasznát láthatja. Bryan izgatottan tette fel a következő kérdését - És mondd... beszéltél vele a jutalmakról? - Beszéltem. - És? - És... - Marshal kissé sápadt ábrázatára széles mosoly ült - Először túlzottnak találta Henrik ígéreteit, ám mivel többen tanúsították, valót állítok, mindenbe beleegyezett Isabel de Clare keze az enyém, és Pembroke grófja lettem. - Te aztán átkozottul szerencsés fickó vagy! - kiáltott fel Bryan őszinte lelkesedéssel. Tehát hamarosan az én sorsom is ennyire megváltozik? - Hogyne, Sir Stede, most rajtad a sort Chinon várának kapujánál Bryan hirtelen megtorpant. - Mi az? - kérdezte Marshal. - Ha még egyszer találkozom az általad „elbűvölőnek" nevezett teremtéssel, esküszöm, elevenen megnyúzom - mondta Bryan haragosan. A mellvéden és az udvaron felsorakozott harcosokat nézte. A mellvéden legalább negyvenen álltak, közöttük Richárd emberei. Mindannyian sodronyinget és páncélt viseltek, pajzsukon családi jelképeik mellett Richárd jelképe, az oroszlán díszelgett. Bryan velük küzdött nemrég, Henrik oldalán. Az egykori ellenfelek immár szövetségesekké lettek. S ő most csizma, köpeny és ló nélkül készül elhaladni előttük! - Átkozott nőszemély! - sziszegte, majd sietve megindult Marshal mellett, aki csípőre tett kézzel várakozott. Richárd emberei nem kevés tisztelettel bámulták az előttük elbicegő félelmetes hírű harcost, s eszükbe sem jutott megmosolyogni hiányos ruházatát. Bryan azonban rendkívül kínosan érezte magát. Ha a lányra gondolt, felforrt a vére. Alighogy átért a felvonóhídon, máris Richárd mennydörgő hangja ütötte meg a fülét. Összerezzent a hang hallatán. Megállt, kiegyenesedett, és Anglia új uralkodójának szemébe nézett, kinek máris fél Európa kereste a kegyeit.
Bármit is mondjanak is Richárdról, tagadhatatlan, hogy megnyerő külsejű férfi benyomását keltette. Magas termetű, izmos volt, serdülőkora óta lovagi tornákon és csatákban edződött. Ízig-vérig Plantagenet, szeme színe hol szürke, akár a viharos ég, néha kék, mint a Földközitenger vize. Haja aranyszőke, mint a búza aratáskor, szakálla ugyanakkor vörös árnyalatban pompázott. Léptei alatt rengett a föld. Apja ellen viselt bosszú háborúja is megmutatta: elvei vannak, s azokból nem enged. Bryan rezzenéstelen arccal lépett feléje. - Stede! Megvárakoztattál, de végre előkerültél! Igaz, hogy csizma nélkül, de annyi baj legyen. Jézusom, mivel töltötted az éjszakát? - Rablókat üldöztem, uram. - Úgy látom, téged sem kíméltek azok a gazemberek. - Nem, uram. Richárd csodálkozva mérte végig, nem ejtett több szót a témáról. Az ajtó felé utat mutatott Bryannek. - Négyszemközt akarok lenni veled. Sok a megbeszélnivalónk. Megindult Bryan előtt, ám hirtelen megállt és visszafordult. A lovag hátralépett, csak így kerülhette el az ütközést - Stede! Esküszöl-e igaz hitedre, hogy elfogadsz engem parancsolódnak? Hosszú ideig háborúztunk egymás ellen te és én, ám tudd, hogy. nagyra becsülöm apám iránti hűségedet, s most azt kérem, szolgálj engem is úgy, ahogyan őt. - Henrik halott - felelte Bryan. - Amíg élt, nem esküdhettem hűséget neked. Most, hogy te vagy a király, lévén a korona jogos örökőse... ígérem, hűségesen szolgállak mindhalálig. - Sir Stede, térdelj le hát, s esküdj. Bryan eleget tett a parancsnak, Richárd azon nyomban kérte is, hogy álljon fel. Bólintott, majd megindult az öregtorony irányába. A lenti nagy teremben tűz égett, ám a Henrik által egykor hőn szeretett chinoni vár Bryan számára magát a hideget testesítette meg. A nagy bálteremben kevés bútor állt: egy dísztelen, hosszú asztal és néhány szék Richárd az asztalfőre ült, majd helyet mutatott Bryan számára is. - Sir Stede! - szólt. Richárd parancsolóan, aztán elmosolyodott - Mindig is nehezen viseltem, hogy magasabb vagy nálam! - Csekély a különbség... - Ahhoz szoktam, hogy az emberek felnéznek rám. - Intett, s a homályból egy szolga lépett elő, kezében boroskancsóval, melyet eléjük helyezett az asztalra. Richárd töltött. Bryan megemelte a serlegét. - Hosszú, szerencsés uralkodást kívánok neked, Richárd király! Richárd ivott, majd serlege talpát az asztalhoz csapta. A következő pillanatban már talpon volt, és nyugtalanul járkált fel-alá a teremben. Akárcsak az apja, gondolta Bryan. - Már azt beszélik, apám teste vérezni kezdett, mikor leróttam tiszteletemet a porhüvelye előtt. Te mit gondolsz minderről, Stede? - Azt gondolom, még sok minden egyebet fognak beszélni - felelt Bryan nyíltan. - Az ördögbe! - dühöngött Richárd, s öklével nagyot csapott az asztalra. - Nem tudtam, hogy az utolsó ütközetben már halálos betegen állt ki ellenem... Mondd, vajon a történelem felment vagy elítél majd engem?. - Ezt nem tudhatjuk Richárd nevetett. - Hát persze. Te sohasem fogsz teljesen behódolni sem nekem, sem bárki másnak, ugye? Nos, valójában nem érzem magam bűnösnek Még öcsém, János indított háborút, évekkel ezelőtt. Mindennek apám az oka. Szívesen adományozott nekünk rangokat és birtokokat, a hatalmát azonban nem volt hajlandó megosztani senkivel, a legkisebb mértékben sem. Csak bábok voltunk számára, semmi több. Amikor megpróbáltuk rábeszélni, hogy engedjen minket is beleszólni az ügyekbe, azt felelte, gyerekek vagyunk még, s ne üssük az orrunkat a felnőttek dolgába. Bátyámat királlyá koronáztatta, de még egy grófság irányítását sem
engedélyezte neki. Az ifjú Henrik korán meghalt, s rám maradt a szomorú feladat, hogy megvívjam a harcot apámmal. — Szünetet tartott. - Stede, én sohasem akartam, hogy ilyen kínok közt haljon meg Bryan egyenesen Richárd szemébe nézett, majd vállat vont. - Az orvosok azt mondják, János öcséd árulásának híre vitte a sírba. - Nos... - dörmögött Richárd vészjóslóan, megkerülte az asztalt, és helyet foglalt Fogalmam sincs, merre lehet. Te tudsz róla valamit? - A Le Mans-i ütközetben nyoma veszett, azóta nem láttam. - Bizonyára bujkál. Tudomására juthatott, hogy nem szívelem a hitszegőket. De hát akkor is, az ég szerelmére! Mégiscsak a testvérem! Az én vérem, s ő az örökösöm. Isten segedelmével talán alkalmassá tehetem az uralkodásra. - Ámen - szólt halkan Bryan. s megjegyzése miatt Richárd haragos tekintetet vetett rá. - Apámtól a felelősséget én örököltem. Minden erőmmel helyt akarok állni. Nincs kétségem afelől, hogy neked is birtokot és címet ígért, akárcsak Marshalnak így van? Bryan figyelt. Most minden kiderül, gondolta. - Valóban, a cornwalli Lady Gwyneth kezét ígérte nekem. Richárd meglepetten meredt rá, - Az aztán a birtok! - Az, uram. - Nézd, Stede - szólalt meg végül Richárd. A következő pillanatba harsány nevetésben tört ki. - Mégsem ajándékozhatom Európa egyik legnagyobb földbirtokát egy olyan embernek, akinek még csizmája sincs! - Majd szelídebb hangon folytatta. - Nyugodt lehetsz, mindenképpen honorálni fogom, amiért hosszú időn keresztül hűségesen szolgáltad apámat. Jutalmadért azonban meg kell dolgoznod. Egyelőre Európában kell maradnom, mivel néhány főnemes hűségfogadalom-tételére várok. Azt akarom, hogy anyámat bocsássák szabadon, míg vissza nem térek Angliába, őt teszem meg régensemül. Marshal és te várjátok, mikor kiszabadul, és ügyeljetek rá utazása során. Kísérjétek végig az országon. Azt akarom, minél többen láthassák. Az emberek többsége szereti őt, és készséggel bocsátják meg vétkeimet abban a pillanatban, amikor meglátják. - Egy pillanatra elhallgatott. - Van még egy megbízatásom a számodra. Montoui hercegnőjének szolgálója a vendégünk, őt haza kell kísérned. Apámat, kívánsága szerint a fontevrault-i apátságban temetjük, el, s Eltse-t mihamarabb itt akarom látni, még a szertartás kezdete előtt. Ó igen, és azt hiszem, jó lesz, ha Marshal és te magatokkal viszitek a hercegnőt. Anyámnak szüksége lehet egy nemes hölgy társaságára. Bryan döbbenten hallgatott; Henriket sietve eltemetik, s Richárd Montoui hercegnőjének megjelenésére vár. Miért? Talán időt akar adni Jánosnak, hátha addig ő is felbukkan, gondolta Bryan. Akárhogy is, Richárd nem zárkózott el az elől, hogy betartsa apja ígéretét, s Gwyneth keze hamarosan az övé lehet. Végtére is nem tarthatja fel uralkodóját ostoba kérdésekkel, gondolta Stede. Mégis, hogyan merülhet fel egyáltalán Elise de Bois neve? Ki ez a nő valójában? Bryan lehunyta a szemét. Zavarta, hogy nem tudja száműzni a lányt gondolatai közül. Nem tagadhatta, újra látni akarta, s kíváncsi volt, hogyan fog viselkedni vele - miközben ő Richárd parancsát teljesíti. - Stede és még valami - folytatta Richárd még mindig kissé borongós hangulatban. Hamarosan útra kelünk a Szentföldre. Henrik azt ígérte Fülöpnek, hogy csatlakozik hozzá, és segít visszafoglalni Jeruzsálemet a móroktól. Mivel apám már nem él, ez a kötelesség is rám hárul. Te pedig velem tartasz. - Hogyne felség, ahogy parancsolod - felelte Bryan. Jól tudta, hogy Jeruzsálem a hitetlenek uralma alá került, a keresztény világban másról sem beszéltek, csak erről. A lovagok Isten harcosai, s a keresztes háború a szent küldetés, melyet Isten dicsőségéért vívnak.
A Kelet Bryan szármára egyet jelentett a kaland és a tanulás lehetőségével. Szerető feleséget s hatalmas vagyont hagy hátra, és hozzájuk is tér vissza. - Menj, s keress egy csizmád - parancsolta Richárd. - Montouiba utazol! Bryan felállt, meghajolt, és az ajtó felé indult. A király azonban megállította, és eléje lépett. - Stede, megjutalmazlak, ebben biztos lehetsz. Hiszel nekem? - Hogyne uram, feltétlenül. Richárd elmosolyodott. Ezzel kettejük között alku köttetett. Ó, Montoui! Elise még sohasem látta ennyire szépnek a völgyben fekvő kis hercegséget, mint most, a lemenő nap aranyló fényébe. A birtokát körülölelő hegyek egyikének tetején állt. Sóhajtott s letekintett a várra, körülötte a várossal és a termőföldekkel. Jól látszott a várost körülvevő kőfal, amely mögött számos családi ház, malom, templom és a kézművesek műhelyei húzódtak meg. A háború idején biztonságot jelentő falakon túl búzaföldek, kukoricaföldek és legelők sorakoztak. Azok mögött élettől nyüzsgő erdő állt a nagyvadak, vaddisznók és énekesmadarak lakóhelye. A fallal körülvett város fölött Montoui nyolcszög alakú, nyolctornyú vára emelkedett. A tornyok közül hét a vendégek és a katonák elszállásolására szolgált, egy pedig családi rezidenciaként működött. Otthonáról mindig a melegség és a szépség jutott eszébe. A bálterem fölötti lakosztály az övé, s alig várta, hogy viszontlássa. Az ablakok kelet felé néznek, reggelenként a felkelő nap sugaraira ébred. Ágyát meleg prémek borítják Otthon. Végre hazaért. A visszaút egy örökkévalóságnak tetszett számára. Szakadt és rongyos öltözéke arra késztette, hogy a várat a mellékutakon közelítse meg. Az erdőben egyszer csak egy vénséges, fogatlan anyókával találkozott. Az öregasszony örömmel cserélte el vastag gyapjútakaróját az Elise által felajánlott nagyszerű lovaglócsizmára. Akkor pedig elámult mikor a lány egy viseltes nadrággal és feltűnő köpennyel toldotta meg ajánlatát. Elise örült hogy végre megszabadulhat Bryan Stede holmijaitól, s hogy végre rendes ruhához juthat. A külső városfalnál az őrök megállították, majd amikor felismerték, elébe rohantak, és üdvözölték. Mosolyt erőltetett az arcára, s kedvese viszonozta az üdvözlést, amikor elhaladt mellettük. - Uraim, minden rendben! Sértetlenül visszatértem. - De úrnőm... Az aggódó megszólítás Sir Columbard szájából hangzott el, aki az őrség parancsnoki tisztét töltötte be. Elise azonban gyorsan leszerelte. - Sir Columbard! Nagyon kimerült vagyok. Majd legközelebb... A város főutcáján át egyenesen a felvonóhídhoz lovagolt. Amikor az udvarra ért, a csatamén zabláját egy lovászfiúnak adta át sietve. Könnyed kézmozdulattal köszöntötte a személyzetet, a lovászfiú szavai elől azonban nem tudott kitérni. - Úrnőm! Istennek hála, hogy épségben hazatért! Mióta a lova visszatért... - Sabra visszajött? - kérdezte Elise. - Igen, hajnalban. Jól bántam vele, de megvallom, remegő kézzel kísértem az istállóba, nagyon aggódtam... - Köszönöm, hogy gondod volt rá, s azt is, hogy aggódtál értem. De látod, hazatértem. Istenem, annyira elfáradtam! Elise a fiúra mosolygott, majd sietve megindult. - Várjon! Úgy tett, mintha nem hallaná. Úgy érezte, ha nem hagyják magára és nem vehet azonnal egy forró fürdőt, nyomban sikoltani fog, mint egy eszelős, majd zokogni kezd, mint egy kisgyermek. Harag és szégyen forrt benne.
Az öregtorony bejárata előtt öt fegyveres ült s melegedett a tűz körül. Mindannyian Montoui kék és arany színeit viselték. Felugrottak, maja térdre ereszkedtek úrnőjük előtt, miközben az a nagyterem bejárata felé sietett . - Úrnőm! - Hála Istennek! - Azóta keressük, hogy... - Kérem, álljanak föl! Jól vagyok, nem esett bajom. Nagyon elfáradtam, úgyhogy most bocsássanak meg! Magasra emelt fővel, mosolyogva hagyta őket faképnél, mit sem törődött a feléje záporozó kérdésekkel. Minden várhat holnapig, gondolta. Dühöngeni, sikoltani és toporzékolni szeretett volna, persze úgy, hogy senki se lássa. Az őröket különösebb nehézség nélkül hagyta maga mögött, válaszra sem méltatta őket. A hatalmas bálteremben azonban olyasvalaki várt rá akivel ezt nem tehette meg. De Neuve, a néhai William de Bois fegyverhordozója türelmesen várakozott. Urával annak idején megjárta a Szentföldet, majd miután a keresztes hadjáratot követően visszavonult a katonaélettől, a háztartás vezetését bízták rá. Hajlott kora ellenére hevesen kérdezősködött. - Úrnőm! Mi történt? El sem tudja képzelni, mennyire aggódtam, mikor megláttam, hogy a lova ön nélkül tért vissza ma reggel! S amikor az a futár Isabelről hozott híreket... - Kérem, Micbacl! Türtőztesse magát! - könyörgött Elise. Szúró fajdalmát érzett a halántékában. - Mit mondott az a futár? - Nem egészen egy órája érkezett Chinonból. Csodálkozott, hogy ön még nem ért vissza, s ezt hallván, még jobban aggódni kezdtem! Isabel él, habár súlyosan megsebesítették. Amint lehet, útnak indítják. - Isabel él? - kérdezte Elise kissé hitetlenkedve. - Igenis, kisasszony. Ez ennyire meglepi? - Istennek hála! - szólt halkan. Erős bűntudatot érzett Mindvégig saját magára figyelt, s a szolgálójáról teljesen megfeledkezett. Szerencsére életben van. Meggondolatlan viselkedésével nem okozta más halálát. Ezért a hírért hálásnak kell lennie... - De kisasszony, mondja, mi történt? - A királyt kifosztották, s a rablók több őrt is megöltek Nekem egész éjszaka menekülnöm kellett, de most végre hazaértem. Ennyi, ami történt s nem több, Michael. - Tolvajok! Gyilkosok! Ó, Istenem! Nem lett volna szabad odaengednem Isabel csaknem ott veszett! S ha arra gondolok, mi lett volna, ha... - Michael, kérem, fejezze be! — parancsolta Elise. - Senki sem tántoríthatott el a szándékomtól! A király a szüleim kedves ismerőse volt, sokat köszönhetek neki, Kötelességemnek éreztem, hogy odamenjek. Nos, hol az a futár? - Már elment, kisasszony. Felajánlottam neki az egyik vendégszobát de mivel Richárd már Chinonban tartózkodik, azonnal visszaindult. Elmondta, hogy Isabel hamarosan visszatérhet közénk, s mivel egy Bryan Stede nevű lovag a saját szemével látta önt útban Montoui felé, azt is hozzátette, hogy ön is hamarosan hazaér. Elise kisasszony, miért tartott ilyen sokáig a visszaút? - A mellékutakat választottam. - Mellékutakat? Azok hemzsegnek az útonállóktól... ó, Istenem, irgalmazz! Elise nagyon szerette az öregembert, de most a legszívesebben sikított volna. - Michael! Ne haragudjon, de nagyon kimerült vagyok. Alvásra van szükségem, és forró fürdőre. Legyen szíves, küldje hozzám Jeanne-t, fürödni akarok. Hozzon forró vizet. Sokat. - Hogyne, kisasszony — dörmögte fejet csóválva Michael. Ifjú úrnője szerencsére ritkán mutatta ki, de valójában rettenetes természettel bírt. A lány tisztelettudóan beszélt, hála Marié de Bois hosszú és alapos illemtanleckéinek, ám Michael jól ismerte Elise-t. Tudta, hogyha dühös, hangja parancsoló, fejét magasra emeli, s tekintete szikrákat vet. Nem kétséges, ez a lány tudja, mire képes, és azt is, hogyan éljen a hatalmával.
A komornyik azon ritka pillanatok egyikét élte meg tehát, amikor Lady Elise mellőzte a gáláns udvari viselkedés szabályait, melyeket egyébként mindig maradéktalanul betartott. Az öregember úgy döntött, hogy nem kérdezősködik tovább, hanem hátat fordít, és a Jeanne nevű szolgáló felkutatására indul. Montoui várának hatalmas bálterméből széles kőlépcső vezetett a galériához és a pazar módon berendezett családi lakosztályokhoz. Elise kimért léptekkel indult meg a lépcsőn, ám amint a konyha felé igyekezett Michael léptei elhaltak, azt vette észre, hogy rohan. Szobája ajtajához érve hevesen csapta szét a szárnyakat, majd úgy vágta be maga mögött mintha az ördög elől menekülne. Nem ez a helyzet, emlékeztette magát. Késő. Megtörtént az, aminek nem lett volna szabad... Hazaértem a saját váramba. Montoui hercegnője vagyok, s neki soha sem lesz többé hatalma ahhoz, hogy megérintsen. Itt én parancsolok... S mit értem vele ott és akkor? - dühöngött. Elise-t mindig arra nevelték, hogy tudja, mit jelent arisztokratának lenni; hogy csak szólnia kell, s máris engedelmeskednek neki. Arra nevelték, hogy ha emberségesen bánik alattvalóival, azok fenntartások nélkül kiszolgálják Rájött azonban, hogy a legfélelmetesebb harcos is megtéveszthető egy hamis mosollyal. Henrik azt ígérte neki, hogy saját maga alakíthatja sorsát. S most... minden elveszett, hiszen Bryan Stede megakadályozta ebben. A férfi megtanította arra, hogy a nemesi származás bizonyos helyzetekben semmit sem ér. Elise tehetetlennek érezte magát vele szemben, s ebbe nem tudott belenyugodni... A futár azt mondta, Bryan Stede „a saját szemével látta". Azóta tehát visszatért Chinonba. Nyilvánvalóan tudta, kicsoda ő, de a rangja semmit sem jelentett számára. Kiderült, hogy nála van Henrik gyűrűje, mire a férfi tolvajnak titulálta, s ezzel mentesítette magát az udvari viselkedés szabályai alól. Tönkretette az életét, s csak annyit mond, látta! - Ó, Istenem! - sóhajtott fel, miközben háttal az ajtónak támaszkodott. - Engedd, hogy elfelejtsem ezt az embert! Szabadítsd meg tőle az emlékezetemet, mert megbolondít a harag és a szégyen... Ám suttogva kimondott imája félbeszakadt, amikor kopogtak ajtaján. - Kisasszony? Elise sietve megfordult, s ajtót nyitott. Jeanne illedelmesen meghajolt, majd félreállt az útból. Szolgák nehéz, bronzból készült fürdőkádat, mígy mások forró vízzel telt kannákat hoztak mögötte. Mindannyian köszöntötték úrnőjüket és azon nyomban távoztak, csak Jeanne maradt a helyiségben. Elise arra gondolt, hogy őt bizony nehéz lesz megtéveszteni, ősz hajú, magas termetű, vékony, tartózkodó viselkedésű, jeges kisugárzású asszonyt látott maga előtt, aki a lányaként szerette. Sok éve szolgált már a házban, akárcsak Michael. Nyolc éves kora óta gondoskodott róla, és sohasem hagyta magát megtéveszteni. A szolgák kimentek, s az ajtó bezárult. Jeanne maradt; kezét csípőre tette, s végigmérte a hercegnőt. - Gyermekem, jól nézel ki. Merre voltál idáig?. - Jöttem, ahogyan tudtam - felelt Elise rosszkedvűen. - Jeanne... rémesen fáj a fejem. Ezúttal nincs szükségem segítségre... - Elise de Bois, nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen! - jelentette ki Jeanne keményen, miközben határozott léptekkel fel-alá kezdett járkálni a nagy és fényűzően berendezett szobában. A legnagyobb szobában Elise szülei laktak egykor. Hatalmas keretes ágy állt benne, függönyeinek selymét még édesapja hozta a Szentföldről. William mindig szakított időt a vásárlásra. Ha nem volt pénze, cserealkut kötött. A padlót perzsaszőnyegek, míg a falakat drága kárpitok borították Az ablakok között német mesterek által készített vitrinek sorakoztak, míg a szemközti fal mentén, három méter hosszan, ruhásszekrény nyújtózott. Az ágy
mellett két kisebb szekrény állt, az egyikben törölközőket, a másikban különböző szappanokat és illatszereket tartottak. Jeanne, mit sem törődve Elise fenyegető tekintetével, megkezdte az előkészületeket. Az ágyra törölközőket és szappanokat helyezett, s mintegy befejezésképpen megállt a hercegnő előtt, kezében egy egyiptomi vázával, s feléje nyújtotta az edényt amelyben egykor parfüm illatozott. - Mit csinálsz? - kérdezte Elise. - Vágd a falhoz -javasolta Jeanne, ravaszul csillogó szemmel. - Micsoda? - Jól hallottad! Kiveszi az erődet valamelyest. Gyerünk. Elise először arra gondolt, kiküldi a szolgálót. Az asszonynak engedelmeskednie kell. Hirtelen azonban felnevetett. Az üres váza után nyúlt, s teljes erejéből a falhoz vágta. - Jól van! - szólt Jeanne elismerően. - És most jobban érzed magad? - Igen, határozottan - felelte Elise. - A fürdő is segíteni fog - mosolyodott el Jeanne. Levette Elise köpenyét, aki sóhajtva szabadult meg a többi ruhájától is, majd a forró vízbe lépett. Égető forróságot érzett, amely szinte kiszívta izmaiból a feszültséget. A felszálló gőz lassanként megszüntette a fejfájását. Lehunyta a szemét egy pillanatra, s amikor ismét kinyitotta, Jeanne-t találta maga mellett kezében szivaccsal és rózsaillatú szappannal. - Köszönöm - mormolta Elise, miközben értük nyúlt. A szolgálóra nézett majd a szappanra és a szivacsra. Dühös arccal kezdte súrolni magát. Le akarta mosni magáról Bryan Stede emlékét. - Nos, kisasszony - szólalt meg végül Jeanne. - Csak nem egy tolvaj rabolta el a szívedet? Elise egy pillanatra mozdulatlanná dermedt. - Ne beszélj bolondokat! — válaszolta zavartan. Jeanne sóhajtott. - Örülök. Nem te vagy; az első úrhölgy, aki áthágva a társadalmi korlátokat parasztlegénnyel hált s aki megtapasztalja egy ilyen bolond affér kínjait. - Ne félj - kezdte Elise, miközben alábukott a forró vízben, majd újra kiemelkedett Biztosíthatlak, a szívem Sir Percyé, s nem is lesz másé soha. - Ó... Azt hiszed, átejtheted őt? - Jeanne, nem akarom, hogy kérdezősködj. Nagyon elfáradtam... - Elise! Tudom, hogy nagyon próbára teszem a türelmedet de koromnál fogva meg kell bocsátanod nekem, hiszen régóta szolgálom már a családod! Ezúttal Montoui jövője forog kockán! - Jó ég! Mire célzol? - Elise törölközőbe burkolta arcát miközben engedte, hogy a szappan illatos leve átjárja hajfürtjeit. Azt kívánta, bárcsak a rózsaillatot érezné egyre, a lovag férfias illata helyett... - A testőröket és az idős Michaelt megtévesztheted, de én nő vagyok aki ráadásul jóval idősebb nálad, és sok mindent látott. Egyedül és nem a saját ruhádban tértél vissza egy idegen lovon, amely bizonyosan egy lovag tulajdona vagy egy rablóé, aki egy lovagtól lopta. Tekinteted dühös és magányra vágysz. Tapasztalataim szerint nőt csak egyvalami hozza ilyen lelkiállapotba. Egy férfi. - Jól van hát egy férfira vagyok haragos. - Elise hangja tompán szólt a törölközőn át. - Elcsábított esetleg megerőszakolt? - Na de Jeanne! - Korbácsoltass meg, a kérdés akkor is kérdés marad. A jövőd miatt kérdezem, s azért, mert szeretlek. Honnan tudja? - szörnyülködött Elise. Talán a homlokára van írva, hogy azzal az indigókék szemű szörnyeteggel hált? Percy is ilyen könnyen rájön majd? Mit csináljon? Mondja el? El kell mondania. Az őszinteség dicséretes dolog. De mi van akkor, ha Percy párbajra hívja Stede-et? Ám akkor egyikük haláláért ő lesz a felelős.
Stede-nek pusztulnia kell. S ha Percy hal meg? Azt nem viselné el... De talán megőrült? Mégsem beszélhet erről Percyvel! - Nem olyasvalaki az illető, akihez feleségül mehetnél? - kérdezte Jeanne szelíden. - Feleségül menni ahhoz az alakhoz? - kiáltón fel Elise, s a szolgálóra nézett. - Soha! - De ha megerőszakolt... - Valójában... nem egészen így fest a dolog. - Nem számít kicsoda, ha elcsábított férjhez mehetsz hozzá. Henrik halott s Richárdból bizonyosan jó király válik, bár Isten bocsássa meg neki, amiért apját a halálba kergette! Te Montoui hercegnője vagy. Ha közönséges szolgáló lennél, nagy bajban volnál... - Jeanne! Ezt te nem értheted. Én nem akarok feleségül menni ahhoz az emberhez! Gyűlölöm! Percybez megyek, amint azt elterveztem. Szeretem Őt s ő is engem. - Ha megtudja, hogy más gyermekét hordod a méhedben, kétlem, hogy ki fog tartani melletted. Erre nem is gondoltál? Elise nem felelt. Hallván Jeanne szavait ismét magán érezte Stede érintését. - Elise, felelned kell - kérlelte Jeanne. - Mondd el, mi történt. Ki az a férfi? Hogyan... - Jeanne, fejezd be! Eleget tudsz, nem mondhatok többet. Nem tudok s nem is akarok beszélni róla, gondolj, amit akarsz! - A lány dühösen súrolta tovább a testét. - Nem tudod lemosni magadról - mondta a szolgáló szelíden. - Legalább a szagát - felelte Elise. Jeanne sóhajtott. - Úgy látszik, mélyebb benyomást tett rád, mint szeretted volna. - Valóban, elég mély benyomást tett rám – válaszolt Elise keserűen. - Gyere. kedvesem, elkészítem a hajadat, s közben beszélgetünk. Nem kérdezősködöm többet megígérem. Megpróbálok segíteni, hogyan legyen ezután. Ami megtörtént, megtörtént. Elise az ajkába harapott. Talán így a legjobb. Jeanne korholja, ám sohasem árulja el senkinek a titkot. Tudta, hogy vissza kell nyernie a nyugalmát, s rendeznie a gondolatait, mielőtt Percyvel találkozik. - Jól van - egyezett bele. Jennne hatalmas törölközővel s finom selyemköpennyel várta. Pillanatok múlva már az öltözőszekrény hatalmas ezüsttükre előtt ült. Jeanne, pedig fésülni kezdte nedves hajzuhatagának tincseit. - Tudom, hogy nem lettem terhes tőle - szólalt meg a lány váratlan magabiztossággal. Ahhoz az időzítés nem volt megfelelő. - Biztos vagy ebben? - Igen. És ahhoz az emberhez sohasem megyek feleségül. Jeanne aggódó arckifejezése eltűnt. A szolgáló felnevetett. - Ó, Elise! Hálás lehetsz a sorsod miatt! A nemesi származású hölgyek nagy részét olyan férfiakhoz adják nőül, akiket sohasem láttak! Csak bábuk a király sakktábláján! Te pedig igent és nemet mondhatsz a saját meggyőződésedből! Néha aggódom miattad. A világ kegyetlen sokszor könnyebb szembesülni vele, ha az ember nem hisz az ideákban. - Semmi sem változott! - szólt Elise hevesen. - Meg fogom találni a módját, hogy bosszút álljak azon a hitvány gazemberen! És Percyhez megyek feleségül! - Mi a terved? - Hazudni fogok - közölte a lány szomorúan. - Ó, Jeanne! Nem tudom, mihez kezdjek! Szeretem Percyt, mert őszinték vagyunk egymáshoz. Elismeri a szellemi képességeimet, s láthatta, jól gazdálkodom azzal, amit örököltem. Mindent meg tudunk beszélni. Még sohasem hazudtam neki... Hangja elcsuklott. Igaz, hogy sohasem hazudott szerelmének, ám szerelmesének, ám valódi körülményeit sem tudatta vele. Elhallgatta előle az igazságot. Henrik akarta, hogy így tegyen.
Ugyanakkor azt is jól tudta, hogy ha felfedi Percy előtt a valóságot, a fiú bizonyára elhagyja. A családi vérvonalak tisztaságánál nincsen számára fontosabb. - S akkor mi történik, ha nem hazudok? - kérdezte magától. Születése körülményeiről nem beszélt, hiszen ígéretet tett Henriknek. De hazudni olyasvalamivel kapcsolatban, ami a napokban történt... - Nemes, ára hiábavaló gesztus volna — felelt Jeanne. - Igazad van - sóhajtott a lány. Múlt éjjel, szűzen, megpróbálta eljátszani a tapasztalt nőt, ám a férfi rájött a csalásra. S most közeleg az idő, amikor bizonyítania kellene immár nem létező szüzességét. Mindezért kaotikus állapotért Stede a felelős. Jeanne szinte olvasott a lány gondolatai között. - Számos módja van az olyan férfiak megtévesztésének, mint Percy - szólt halkan Jeanne. – Szenvedélyes sikoly a nászéjszakán , s egy kis üveg borjúvér... - Ó Jeanne! Ez nem igazságos! Nekem a szabadságom jelentett a legtöbbet, s az, hogy magam választhatom meg a férjemet! Házasságomat megértésre, őszinteségre és bizalomra akartam alapozni! Most hazugsággal és ámítással kezdjem mégis? Rántást érzett a haján. Szemöldökét ráncolva felnézett, s látta, amint Jeanne az ablakhoz lép. - Mi történt? A szolgáló baljós arckifejezéssel tekintett rá. - Elise kisasszony, gyorsan találja ki, mit fog mondani, mert éppen ő közeledik. - Percy! - kiáltott fel a lány, s az ablakhoz szaladt. - Látod a lobogóját a dombtetőn? Erre tart! Elise szíve sebesen kezdett dobogni. Ez felkészületlenül érte. Még egy nap sem telt el azóta, hogy... - A hermelinprémes ruhámat kérem. És a fehér fejdíszt. Az jól illik hozzá. . - Igenis, kisasszony - nyögte Jeanne esetlenül. Elise kihúzta magát, fejét magasra emelte. Hangja magabiztosan csengett. A szolgáló még sohasem látta úrnőjét ilyen büszkén viselkedni. Mindössze megijedt a fiatalok által oly gyakran elkövetett oktalanság tudatától. Elise megrettent a gondolattól, hogy hazudnia kell, s egyben szenvedélyes haragra gerjedt Talán adja fel magát? Soha! Jeanne ezt akarta javasolni neki. Szabadulj meg a másik férfi iránt érzett bosszúvágyadtól, s csak akkor lesz Percyvel boldog a házasságod. A férfiak néha különösen viselkednek. Percy minden bizonnyal nagyon szereti a lányt, de ha megtudná az igazságot, bizonyára megharagudna és megbántódna. Úgy érezné, elárulták. S bár a férfiak megengedhetik maguknak, hogy mindenfelé hódítással próbálkozzanak, egy úrinő sokat veszít a vonzerejéből, ha kitudódik: elvesztette a szüzességét. Elise aranyszínű övét igazgatta a derekán. - Feltételezem, a konyhából Michael is észrevette hogy közeledik. Ha jól számolom... öt fős kísérettel érkezik. Gondoskodj a számukra jó bordeaux-i borról. Biztosan megszomjaztok - Igenis kisasszony. Elise magára öltve elegáns prémszegélyes ruháját, s hozzá legkedvesebb modorát, távozott. Pcrcy szereti őt. Persze az is igaz, hogy a férfiak csúnya és öreg nőt, is elvesznek feleségül a hozományukért. Elise okos és gyors észjárású. Korához képes nagyon komoly lány, született hercegnő. Bizonyára jól bánik majd Percyvel. Jeanne-nek mégis rossz előérzete támadt. Ő hajlandó mindent megtenni úrnőjének... Ebben a szobában fog várni rá. Tudta, hogy a vendégsereg távozása után fenséges úrnője az ő vállán sírja majd el bánatát. Lelki szemei előtt Jeanne nem hercegnőt látott, hanem egy megrettent, dühös fiatal lányt, akit nagyon megbántottak. A szolgálót kirázta a hideg. S mi történik akkor, ha a dolgok Percyvel nem mennek olyan simán?
Elise borzasztóan dühös. Jeanne tehetetlennek érezte magát, s aggódni kezdett, vajon a harag milyen vizekre sodorja szenvedélyes úrnőjét. VIII. Elise feldúlt lelkiállapotát meghazudtoló méltósággal lépkedett lefelé a lépcsőn. Titkon arra vágyott, bár ne látnák se a szolgái, se udvarlója se kísérete. A legszívesebben hármasával vette volna a fokokat, hogy aztán Percy karjaiban végre gyengédséget és feloldozást találjon. Sokan várták odalent: a személyzet és az őrök. Egy hercegnő pedig a vendégek előtt nem rohanhat le a lépcsőn, akár egy kisgyerek, s nem hozhat szégyent egy olyan illedelmes férfira, mint Percy. - Milady! Percy köszöntötte először. A kandalló mellől sietős léptekkel, ragyog szemmel indult mátkája felé. Mélyen meghajolt, majd kézen fogva kísérete felé vezette a lányt. - Elise kisasszony, Sir Granville, Sir Keaton és Sir Guie. Őket már ismered. Ők pedig Lord Fairview és Sir Daiton. Elise udvariasan fejet hajtott valamennyiük előtt.. - Isten hozta Önöket Montouiban - Elise Pereyre pillantott, s tekintetével azt sugallta, egyedül akar lenni vele, - Michael gondoskodott már a kényelmükről? - Hogyne, hölgyem! - válaszolt Sir Guy Granville. Elise kedvelt az ősz hajú, sebhelyes arcú lovagot, aki még apjával harcolt egykor. - Nagyon finom bort kaptunk - az öreg megemelte serlegét - és egy remek vacsora ígéretét. Az önök vendégszeretete valóságos megváltás a nyeregben töltött napok után. Elise mosolygott. - Boldog vagyok, hogy a bátraknak kijáró vendégszeretetben részesíthetem önöket. - Akkor hát, igyunk a vendégszeretetre! Elise ismét Percyre nézett. A férfi sötétbarna szemében izgatott ragyogást fedezett fel. Mindennél jobban vágyott arra, hogy a karjaiba borulva osztozzon kedvese örömében. - Percy, mesélj! - kérlelte a férfit. - Ó, kisasszony - meghajolt ismét, megfogta a lány mindkét kezét, majd megcsókolta azokat - Azt beszélik, Richárd megjutalmazza apja leghűségesebb embereit! Az árulókat viszont megfosztja vagyonuktól és rangjuktól. - Hiszen ez csodálatos! - örvendezett Elise. Megtudta hát Percy lelkesedésének okát. Nem kell félniük a megtorlástól... A fiatal és zömök testalkatú Lord Fairview is bekapcsolódott a társalgásba. - Richárd állítólag fél Angliát adja Henrik két leghűségesebb emberének. Isabel de Clare Pembroke grófjának a lánya, s keze immár William Marshalé. A férfi Anglia leghatalmasabb birtokosai közé kerül. A comwalli Gwynethet pedig Sir Bryan Stede-nek ígérte az uralkodó; a hölggyel csaknem annyi földbirtok jár, mint amennyit Will Marshal kap. Mérhetetlen gazdagság hullott az ő ölébe is, és címek hosszú sora. Szerencse, hogy Elise az asztalfőn állt, így meg tudott kapaszkodni a hercegi szék dúsan faragott karfajában. Elemi erővel söpörtek rajta végig az érzelmek; elfehéredett, levegő után kapott, s csaknem megtántorodott A következő pillanatban azonban sikerült erőt merítenie a benne felébredő haragból. Stede! A férfi, aki az őt ért megpróbáltatásokért felelős, Anglia egyik leggazdagabb nőjét kapja feleségül. Hát van itt igazság? - Persze - vetette közbe Percy - semmi sem biztos még. Mindez csak szóbeszéd. Most Normandiából Chinonba tartunk, hogy hűseget esküdjünk Richárdnak. Azután...- Percy
hangja elcsuklott egy pillanatra - aztán megtudjuk, mire tart érdemesnek minket az Oroszlánszívű. Elise arcán halovány mosoly jelent meg. Hálát adott Istennek, hogy mindannyian ott vannak. Ilyen állapotban nem szívesen lett volna négyszemközt kedvesével. Hamarosan egyértelművé vált, hogy Percynek mégis ez a leghőbb vágya. - Elise - szólt sietve -, beszélnünk kell. Négyszemközt. Az urak biztosan megértik... - Percy! - Elise könnyű, ám erőltetett nevetéssel próbált ellenkezni - Hogy hagyhatnám magukra a vendégeimet, amikor... - Hölgyem! - szólt mélyen csengő hangján Sir Granville. - A kandalló tüzénél melegszünk, kezünkben egy kupa kiváló borral. Ismét köszönetet mondunk a fogadtatásért. Menjen, ha kedve tartja, de térjen vissza közénk mihamarabb, hogy fáradt tekintetünket ismét önön pihentessük. Jól beszélsz, derék lovag, gondolta Elise. Dühe azonban nem csillapodott. Ezek az emberek ismerik a lovagi viselkedés szabályait. Szóvirágokkal teszik kellemesebbé az udvari társalgást Sir Stede hozzájuk képest csak egy fegyveres barbár... - Elise? - sürgette Percy. Mindenki őt nézi. A fiatal szerelmesek néhány perc magányra vágnak, s ez természetes. Nincs választása. Ha tovább szabadkozik, Percy megsejtheti, hogy nagy baj van. Bárcsak itt maradhatna a tűznél, gondolta a lány. A társaság előtt valamelyest biztonságban érezte magát. Nem kellene beszélnie Percyvel. - Elise? - kérte Percy ismét udvariasan. A lány kezét érintette. - Gyönyörű esténk van. Egy séta fönt a bástyán minden problémádra megoldást jelenthet... A hercegnő szája ismét erőltetett mosolyra görbült, majd illedelmese meghajolt az egybegyűltek előtt. Udvarlója oldalán a mellvédre vezető csigalépcső felé távozott a teremből. Kezén érezte a férfi hosszú, vékony ujjainak érintését. Harcos létére Percynek szép keze volt. Ereje leginkább ügyességében rejlett. Elise finomultságáért és kedvességéért szerette. Gyönge szellőként közeledett felé, míg Stede szélviharként gondolta keserűen. - Ó, Elise... A lány szinte megrémült, amint Percy a karjaiba zárta. Visszatartott lélegzettel állta a ragyogó szempár tekintetét s szótlanul tűrte a fiatalember csókját. Az oly sokszor vágyott csók nyomában azonban ezúttal nem lobbant édes vágy. Egyre csak Stede éhes, vihart kavaró érintése járt a fejében. Bűntudatot érzett! Már szerelme érintése sem okozott örömet számára. Túlságosan zaklatottnak érezte magát ahhoz, hogy szabadjára engedje érzelmeit. Elise nem ellenkezett, gondolatai azonban messze jártak. Meg kell őriznie a nyugalmát. Úgy döntött, hogy hallgat A férfi hadd utazzon Richárdhoz, s neki addig is lesz ideje a jövőn gondolkodni. - Elise! Elise! – Percy megcsókolta, és ismét átölelte.- Minden este rólad álmodtam, kedves. S most újra átölelhetlek, és érezhetem selymes, bőröd illatát! Királyunk halott, de végre béke van! - hirtelen elengedte megragadta a vállánál, majd a szemébe nézett. Elise tudta, hogy valami fontosat akar mondani. Bizonyítani akarja szerelmét S Ő... rettenetesen érezte magát. A fiatalember érintése egyre csak azt a másik férfit juttatta az eszébe. - Percy... - suttogva ejtette ki a nevet. - Annyira hiányoztál... - A lány arra gondolt vajon miért bünteti ennyire a sors, hiszen egyszer minden kiderül. Jeanne igazat mondott. A bőréről lemoshatja Stede illatát, de a lelkéből sohasem lesz képes kitörölni. - Ó, Elise! - Percy ismét hevesen átölelte, majd távolabb lépett, és megfogta a kezét. Mondd, a káplánod itt van? - Sebastian atya? - kérdezte a lány, baljós gondolataiból ocsúdva. - Igen, azt hiszem, itt van a közelben. Nemigen utazik ő el, hiszen tudod, az utóbbi időben nagyon meghízott... - Házasodjunk össze ma este!
- Ma este? - kérdezte Elise rémülten. - Igen! Henrik megengedte, hogy azt válaszd férjedül, akit a legjobban szeretsz. Immár Richárd a hűbérurunk, s te rendelkezel birtokkal, én nem. A király köztudottan nagylelkű, de mi lesz, ha kifogást talál a házasságunk ellen? Miután azonban a frigy megköttetett, semmit sem tehet ellene. Ma este? Elise elgondolkozott. Igen. Hozzámegy/ Legyenek túl rajta. A fiatalember feleségeként ráér tűnődni, miért nem ártatlanul ment hozzá... Igen, ma este... biztosíthatja a jövőjét. Elise lehunyta a szemét. Kirázta a hideg. Nem volt képes rá. Tudta, hogy talán ő lesz az, aki lerombolja mindazt, amit eddig együtt felépítettek. Ha igent mond, egész életében rettegve gondol majd arra, vajon gyermeke valóban a férjétől fogant-e... _ Ha Percy hazugságon kapja, mindennek vége. Szertefoszlik a kölcsönös őszinteségen alapuló, szerelemben köttetett házasság illúziója. Amennyiben egy hollófekete hajú kisdednek adna életet. Percy bizonyosan elhagyná, és világgá menne. - Elise! - a férfi megragadta a vállát - Beszélj! Ő csendesen elfordult tőle, és az éjszakába bámult. Különös, mennyire akarta, hogy Percy bosszút álljon érte. S most... már eszébe sem jut ilyesmi. Nem tudott tiszta szívből igent mondani Percynek. - Szerelmem - kezdte a lány csendesen -, azt hiszem, komoly hibát követnénk el, ha ma este mondanánk ki egymásnak a boldogító igent - Miért? - kérdezte Percy döbbenten. Hangja zavarodott volt, és gyanakvó. Elise arra gondolt, milyen nehéz félrevezetni Percyt amikor arról van szó, hogy... Remegni kezdett, pedig könnyedén akart szólni. - Richárd miatt. Azt várja, hogy engedélyt kérjünk tőle. Ha megtagadjuk, talán sok szenvedésnek nézünk elébe az elkövetkezendő években. Percy hallgatott. A lány nem mert feléje fordulni és a szemébe nézni. Végül a fiatalember mégis megszólalt. - Nem hiszek neked, Elise. Miért foglalkozna a király egy földtelen lovag és egy kis hercegség uralkodónőjének frigyével? - Azért, mert ő Richárd - felelte Elise határozottan. - És éppoly büszke, mint az apja. Percy nem felelt. A lány mögé lépett, s érezte, amint teste megfeszül amikor hátulról átöleli a derekánál. - Mi a baj? - kérdezte. Elise lehunyta a szemét. A forró nyári napra gondolt, amikor Henrik - kíséretében először látta meg a fiatalembert itt, Montouiban. A késő estig tartó beszélgetések jutottak eszébe a kandalló előtt, és a teremben álló őrök lesütött tekintetét látta maga előtt. Percy mindig tudta, ha baj van. Ezért is szerette annyira. Mindig meghallgatta. - Baj? - kérdezett vissza halkan, csak hogy időt nyerjen. - Jól ismerlek, te is tudod. - Percy, te is tudod, hogy szeretlek. Hamarosan valóban összeházasodhatunk, de nem ma este. - Miért nem? Ha tétovázunk, minden elveszhet. Mondd, miért vagy ilyen zaklatott? - Igen, jól látod, zaklatott vagyok. Chinonba utaztam, hogy a király lelki üdvéért imádkozzam. Kötelességemnek éreztem, hogy így tegyek mivel mindig szívén viselte a sorsomat. Ám a ravatalozóba rablók rontottak be, s nekem menekülnöm kellett. Rettenetes éjszakám volt. A fiatalember fel-alá kezdett járkálni a mellvéden. - Ki az, Elise? Tudnom kell. - Micsoda? - csattant fel a lány, s közben azon töprengett, vajon melyik szavával árulhatta el magát. - Mást szeretsz. Ki az?
- Ó nem, nem! - Hozzá sietett, s megragadta a karját. - Esküszöm ez nem így van, én téged szeretlek... Percy kételkedve hallgatott. Elise tudta, hogy nincs visszaút. Most már el kell mondania, mi történt; talán az igazság nem olyan szörnyű mint azok a dolgok, amiket Percy e pillanatban feltételez róla. - El kell mondanod - suttogta a fiatalember. - Szeretlek, Percy—szólt Elise. - Én is szeretlek. Beszélj. - A halott királyt kirabolták. Mindent láttam. Menekülnöm kellett, nem voltam azonban elég gyors, és elfogtak... Percy olyan erővel ragadta meg a lány vállát hogy az megrémült. Fájdalomtól remegő hangon, suttogva kérdezte: - Tehát a rablók fogságába estél... és egyikük megerőszakolt? Elise szédülni kezdett. Megerőszakolja egy rabló vagy a saját meggondolatlansága folytán elcsábítja egy idegen lovag. Mi a különbség? - Nem... nem éppen egy rabló... - A király egyik embere netán? A fiatalember már ordított, ővele. Elise még sohasem látta ennyire mérgesnek, s nem tudta, vajon rá dühös, vagy arra, aki megrontotta. Az imént feltétlen szerelmet esküdött neki, s most hozzá sem lehetett érni. A lány nem tudta, hogyan kell kezelni a kialakult szituációt. Elfordult, és a kőfalnak támaszkodott. Könnyek. A könnyek mindig beválnak, határozott Elise. Igazán megérdemelte, hogy kisírja magát. Szerette Percyt s úgy tűnt, elveszíti, önhibáján kívül. Elise zokogni kezdett. A könnycseppek véget nem érő patakokban folytak végig az arcán. Percy végül mögéje lépett. - Elise... - kezével a vállát simogatta. - Szerelmem, el kell mondanod, mi történt. Ez rettenetes. Tehát a király egyik embere erőszakoskodott veled? - Nos, nem egészen ez a helyzet. - Nem egészen? - szakította félbe Percy, és Elise ismét zavarba jött. - A válasz csak igen vagy nem lehet! Erőszakoskodott veled. - Nem, de én nem akartam, hogy.! , - Jézusom! - kiáltott fel a fiatalember. Udvariassága egy pillanat alatt semmivé foszlott, s kezével ismét erősen megszorította a lány karját. - Akkor mi történt? - Percy én …. – Mi történt? Elise maga sem tudta a választ. – Azt hisezm, engem rászedtek... - Rászedtek? Hogyan? - Ez hosszú történet. Nem tudta, ki vagyok, s én sem tudtam, ő kicsoda... - És ez elég indok volt ahhoz, hogy együtt hálj vele, igaz?! - Percy! - ellenkezett Elise, s a dühös barna szemekbe nézett. Azt a férfit kereste, aki az imént örök hűséget esküdött neki. Nem találta. Egy idegennel nézett farkasszemet. S még azt gondolta, már jól ismeri! - Én mindvégig szentként tiszteltelek, Montoui hercegnője! – szólt a férfi keserűen. - Most pedig azt kell hallanom, hogy az első adandó alkalommal megcsaltál. Végig megtévesztettél? Legalább jól mulattál? Mindig éreztem a csókodban, hogy többre vágysz! Csak még azt áruld el egy volt, vagy több? Vajon tudom követni a hosszú sort? - Percy! Elise annyira megdöbbent, hogy csak a fiatalember nevét tudta kiejteni, s közben próbálta megérteni a borzalmas vádakat. - Ó, Istenem! - kiáltott fel Percy. Ellökte magától a lányt, majd öklével a mellvédre csapott haragjában. Elise próbálta az általa okozott sérelemmel magyarázni az iménti kirohanást, ám semmi sem segített. Nagyon megdöbbentette ez a viselkedés.
Percy újra megragadta a vállánál fogva. - Ki az? Nem hagyhatom, hogy az emberek összesúgjanak a hátam mögött. Vagy talán már késő? Elfogatásod történetét azért találtad ki, mert házasságunk kezdetén úgyis kitudódott volna, hogy már nem vagy szűz. A lány szinte ledermedt a szavak hallatán. Egy pillanattal később döbbenete iszonyatos haragba csapott át. Teljes erejéből pofon vágta a fiatalembert. Az hátratántorodott. Hitetlenkedve nézett rá. Kezét az arcán vöröslő foltra tette, és fenyegető, gúnyos mosoly jelent meg az arcán. A lány felé lépett, hogy válaszképpen arcul üsse. - Térdre kellene borulnod előttem, hogy bocsánatot kérj, te szajha….. - Percy Montagu, ha még egy lépést teszel felém, hívom az őrséget - kiáltott Elise. Ez hatott. A fiatalember megállt, arcáról nyomban eltűnt a gúnyos mosoly. Ismét az udvarias és szeretetre méltó Percy nézett Elise-re. A lány magasra emelt fejjel próbálta titkolni remegését - Nem tudom elhinni, hogy így beszéltél velem. Te ugyanúgy megszegted a fogadalmad, ahogyan én. Ha igazán szeretnél, nem becstelenítettél volna meg ennyire. Semmit sem fognak a hátad mögött beszélni, ha mégis, reméltem volna, hogy bennem való bizalmad segít felülemelkedni a pletykákon. Ma este hozzád mehettem volna feleségül, de nem akartalak megtéveszteni. Percy elbizonytalanodott. - Ha nem jövök rá, talán nem leszek ennyire dühös. - Talán - tette hozzá Elise hűvösen. - Ki volt az? - Számít? - Hát persze, hogy számít! - Miért? Csak nem akarod megbosszulni? Vágy netán meg akarod mondani neki, elhagytál, hogy a büszkeségeden ne essen csorba? - Elise, az Istenért! - átkozódott Percy kétségbeesetten. - Mi történt? - Nem hiszem, hogy valamit is számítana - felelte a lány csendesen. Elfordult a fiatalembertől, kezét a kőfalra helyezte. Mit is várt tőle? Ettől azért többet! - gondolta magában. Ám hogyan is képzelhette, hogy el tudja neki magyarázni? Percy mégiscsak férfi. Talán ezt kellett volna mondania neki: „Henrik volt az igazi apám, és elloptam tőle ezt a gyűrűt Azért tettem, mert anyám, egy bordeaux-i parasztlány annak idején minden vagyonát arra költötte, hogy megvehesse. Nem akartam, hogy kiderüljön az igazság és egy arra méltatlan ember tudomására jusson. Ugye megértesz, Percy?" Nem. Percynek ezt nem lehet elmagyarázni. Elise vakon hitte, hogy sikerülhet. Tévedett. Egyelőre nem tudta elhinni, hogy a fiatalember szajhának nevezte. Eddig csak a jó tulajdonságait ismerte. Tudta, hogy hűséges, szereti a költészetet és a zenét, s mint egy normandiai báró harmadik fia, igen ambiciózus. - Miféle játékot űzöl velem, Elise? - akarta tudni Percy. - Azt mondod, rászedtek. Elkábítottak vagy leitattak talán? Vagy vele is csak játszottál? Jól ismerem a nőket, hercegnő. Nemet mondanak, miközben a tekintetük igent kiált; a férfiember pedig nem tudja, hányadán áll. Csak nem kísértetted meg azt a férfit? Jezebelt játszottál, és átélted a szereped? Elise körme karcolva érintette a kőfalat, miközben a fiatalember fele fordult, fejét magasra emelve. - Sok ilyen nőt ismertél? - Igen... - Mennyit?
-Mit számít az? Harcosként a királyt szolgálom érte harcolok. Sokat vagyok úton, s kimerülten kényelemre és kiszolgálásra vágyom. Végül de nem utolsósorban: férfi vagyok. - Azt látom, Percy. Bizonyára sokaknak bizonyítottad. - Mi? - Jól hallottad. Percy keze ökölbe szorult, gyanakvóan a legközelebbi bástya felé tekintett. Az őrök pillanatokon belül odaérhetnek... - Ez bizonyosan Henrik hibája, Isten nyugosztalja. Biztosan ő beszélte tele a fejedet mindenfélével. Egy nőnek-hűségesnek kell maradnia, hiszen ő hozza világra férje örökösét. Más gyermekét senki sem neveli szívesen. Elise elmosolyodott. - Montoui az enyém. Az én gyermekem ennek a birtoknak a jogos örököse, nem számít, ki az apja. - Átkozott nőszemély! - csattant fel Percy. - És még azt hittem, te vagy a legtisztább és legszebb nő! A sátán beszél belőled! Elise csaknem elnevette magát. „Én II. Henrik lánya vagyok", gondolta, de nem mondta ki hangosan. - Talán legjobb volna, ha távoznál, mielőtt megátkozlak. Percy a csillagokat figyelte tétova tekintettel. Amikor ismét a lányra nézett, némi megbánást tanúsított. - Sajnálom. - Mit sajnálsz, Percy? Azt, hogy így beszéltél velem, vagy hogy a dolgok eddig fajultak? - Nem tudom - szólt halkan a fiatalember, és arcát a tenyerébe temette, aztán a lányhoz lépett, és a karjaiba zárta. - Elise... oly régóta vágyom rád... Percy magához vonta a lányt, majd egy hirtelen mozdulattal levette az oly gondosan kiválasztott fejdíszt. A lány aranyló hajának leomló tincsei szinte világítottak a sötétben. Percy ujjai áthatoltak a hajzuhatagon, s a tarkóját érintették. - Sokszor gondoltam arra, hogy így állunk. A hajad a bőrömet érinti... Senki másnak nem lett volna szabad ebben az élményben részesülnie... - Percy, megbántasz engem. A fiatalember mintha nem hallotta volna. - Még mindig összeházasodhatunk. Fel kell keresned Isten házát, ahol a nővérek megvizsgálnak, teherbe estél-e vagy sem. - Nem megyek sehová. Ha nem hiszel nekem a saját házamban, nincs miről beszélnünk. - Elise, én egy lehetőséget ajánlottam magunknak... - Hát nem érted? Nincs értelme a kapcsolatunknak, ha nem bízunk egymásban! Téged csupán az érdekel, vajon törvényes örökösnek adok-e életet! Nem akarok olyan házasságot, amelyben nincs szeretet és nincs bizalom! Én nem akarok földet, hiszen már van! Hercegnő vagyok... - Elise! - szakította félbe Percy, akire átragadt a lány szenvedélye, s haragja fellobbanóban volt. - Te bolond! A nők ahhoz mennek, akihez adják őket! Távollétemben megrontottak, s még mindig ragaszkodsz az elveidhez! Legyen! De jól vigyázz, szépségem. Oroszlánszívű Richárd nem azonos a vén Henrikkel; megeshet, hogy egy haldokló vénemberhez ad, korodra való tekintet nélkül! - Nagyon megbántottál, kérlek, távozz! Percy elengedte a lányt. Lehunyta a szemét, teste érezhetően remegett. - Próbálj megérteni. Oly régóta tervezzük ezt a házasságot. Hazajövök, s azt kellett megtudnom, hogy valaki más elvette azt, ami az enyém. Isten bocsássa meg, elfeledkeztem magamról.
Elise a fejét csóválta egyre, a fáradtságtól és a haragtól sikoltani tudott volna. - Nem, Percy - suttogta. - Szerettelek Elise, annyira szerettelek. Szerette. Tehát már nem szereti, gondolkozott a lány. Ennek ellenére a karjaiban tartja őt. - Megkaphatsz engem ma este - szólt izgatottan Percy. - Ha egy idegennek megengedted, nekem is meg fogod engedni. Meglehet, annyira jól fogom érezni magam, hogy talán eszembe sem jut... Ajkai ellentmondást nem tűrően tapadtak a lány ajkaira. Elise együttérzésre és megértésre vágyott, de csak megaláztatásban részesült. Elfordult Percytől, és minden átmenet nélkül kiabálni kezdett. - Menj, mert esküszöm, hívom az őrséget! - Megmondom nekik, hogy egy szajha vagy... - Ők Montouit szolgálják, nekem engedelmeskednek. Nem tudod elviselni, hogy nem szűz nőt veszel feleségül, de mégis Montoui hercege akarsz lenni? Erről van szó? Percy nem válaszolt rögtön, és Elise tudta, hogy erről van szó. Dühösen a csigalépcső irányába indult. - Ne induljatok útnak éjjel. Montoui vacsorát és szállást kínál neked és társaidnak. Mondd nekik, hogy fejfájás kínoz. A valóság is nagyjából ez. A fiatalember nem felelt. Elise a szobája felé indult sietve. A tűz előtt szunyókáló Jeanne ajtónyikordulás hangjára riadt föl. Nyomban felállt. A hercegnő visszatért - úgy tűnt, hamar. Elise megállt a kandalló előtt, kezét a tűz felé tartotta. Nem szólt egy szót sem. Jeanne biztosan tudta, hogy a dolgok kedvezőtlen fordulatot vettek, s Elise képtelen volt elhallgatni az igazságot Percy elől. Mindjárt elsírja magát, gondolta Jeanne. Talán így van ez jól, hátha megkönnyebbül. Elise azonban nem sírt. A tüzet nézte szótlanul. Végül a szolgáló nem bírta tovább a hallgatást. - Kisasszony? - Borzasztóan viselkedett. Arrogáns volt, dühös és lekezelő. Durván beszélt velem. Meggyűlöltem. Vajon miért érzem ezt az ürességet a szívem helyén? - Ó, Elise - felelt Jeanne. Közelebb akart lépni hozzá, hogy vigasztalja, a lány büszke tartását látva azonban arra a következtetésre jutott, erre nincs szükség. - Megvetem magam - mondta Elise -, mert tudom, még mindig szeretem. Nem tudom, más férfiak hogyan viselkedtek volna a helyében. Annyira hittem a szerelmünkben... Sóhajtott. Fehér ruhájában, a lángok fényében, földöntúli szépséget sugárzott. Hirtelen megfordult, majd farkasszemet nézett Jeanne-nel. - És ő, Stede, fél Angliát kapja jutalmul! Az egyik leggazdagabb nőt adják hozzá feleségül! Címek és birtokok! Ezt nem fogom hagyni! Mindent elvett tőlem, és megesküszöm neked, még nem tudom hogyan, de bosszút állok, és tönkreteszem azt a gazembert! A szolgáló halk szóval nyugtatni próbálta, ám végül egy lépést hátralépett, mert még sohasem látta ilyen haraggal izzani a kék szemeket... Látszott, hogy a lány komolyan gondolja, amit mond, s nem számít, milyen áron, de elégtételt akar venni a lovagon, aki megsértette. - Nem fogja megkapni Gwyneth kezét! Jeanne megrettent. Elise hanghordozásában volt valami félelmetes, mint ahogy a tekintetében is, mellyel a fellobbanó lángokra meredt. IX. - Lovasok! Kelet felől!
Elise mély álomból riadt fel a szobájába berohanó Jeanne kiáltására, aki hirtelen mozdulattal nyitotta szét az ágyat fedő függönyt. Az éjszaka nagy részét éberen forgolódva töltötte, csak hajnaltájban jött álom a szemére. - Ó, kisasszony, ébredjen! Jöjjön az ablakhoz! Elise határozatlan mozdulatokkal ülő testhelyzetbe küzdötte föl magát, és csak akkor ébredt föl teljesen, amikor meztelen talpa már a hideg kőpadlót érintette. Az ablakhoz sietett, és a kőcsipkék között kelet felé tekintett. A tíztagú fegyveres csoport körülbelül öt kilométerre járhatott. Közöttük két gyönyörű almásderes ló hordágyat szállított. A férfiakat figyelte egyre. Lobogójuk vörös és aranyszínű volt, s ahogy közeledtek, a rajta lévő embléma is láthatóvá vált. Oroszlán. - Richárd küldöttsége - állapította meg a lány izgatottan. - Ó! - kiáltott fel Jeanne, s tapsolt meglepetésében. - Visszahozzák Isabelt! - Itt többről van szó - szólt Elise feszülten. - Különben nem küldenének tíz embert teljes fegyverzetben a király zászlajával... - Mit gondolsz, mit akarhatnak? - Elise összevonta a szemöldökét. - Háborút semmi esetre sem. Mindenki tudja, hogy seregünk ötszáz fős. Úgy nézem, hivatalos küldöttség... Nem értem, mit akarhatnak... - Kisasszony! - szólt Jeanne szelíden. - Én értem! Richárd azt akarja, esküdj hűséget neki. - Meglehet - gondolkozott el Elise. Hercegnőként a francia király hűbérese volt, ám Montoui kis kiterjedésénél fogva adóját közvetve a szomszédos Anjou Birodalomnak fizette. Így eshetett meg, hogy most Richárdnak kell hűséget esküdnie, míg ő Fülöpöt ismeri el hűbérúrként. Sietnie kell az öltözködéssel, futott át az agyán, de valami továbbra is az ablaknál tartotta. Az élen lovagló férfit ismerősnek találta. Hogy lehet ez? Elise elcsodálkozott. A lovag a nyeregben ült, teljes fegyverzetben, fején sisak leeresztett rostéllyal, fekete köpenye fenyegetően lobogott a háta mögött. Arcvonásait s hajszínét a lány nem láthatta... Szíve mégis őrülten kezdett dobogni. Ő volt az. Nem kellett látnia az arcát, hogy felismerje büszke testtartásáról. Csak egyvalaki ül a nyeregben ilyen daliásan. Richárd maga. A lány azonban tévedett. Nem Oroszlánszívű Richárd vezette a társaságot, hanem Stede. - Ez ő! - suttogta a lány, hangja remegett a reá törő haragtól. Hogy merészel idejönni azok után? Ezt a pimaszságot! Tönkretette az életét, s most a király küldöttsége élén az ő vendégszeretetét akarja élvezni, neki pedig engedelmeskednie kell... - Ő? Kisasszony? Jeanne szavait mintha nem is hallotta volna. Forrni kezdett körülötte a levegő. - Ő volna? - Jeanne megismételte a kérdést. Elise hirtelen megfordult, és a szemébe nézett. - A rókaprémes kék ruhámat kérem. Az aranyfüggőket a hozzájuk való nyaklánccal, amit még apa hozott Jeruzsálemből. Siess! Nem várakoztathatom meg őket! - Igenis. Jeanne magára hagyta úrnőjét, és elindult, hogy előkeresse a kért ruhát. Tehát ő közeledik! A férfi, aki annyira megbántotta úrnőjét! Most pedig úgy érkezik, mintha máris ő volna Montoui ura! Annak az embernek lakolnia kell a bűnéért... - Kisasszony? - Jövök, Jeanne! Elise készen állt a vendégek fogadására, akiket a nagyterem bejáratánál készült fogadni. Csak hárman léptek be. Szíve sebesen kezdett verni, miközben a három, feléje lépkedő férfit figyelte, akik időközben levették sisakjukat.
Bryan Stede arcán halvány mosoly ült, mely a lányt olyannyira irritálta, hogy csak nagy nehezen tudott uralkodni magán. Válaszképpen hűvös tekintettel mérte végig a férfit. Nem ijedek meg öntől, Sir Stede, gondolta haragosan, s az önuralmamat sem fogom elveszíteni ezúttal. Egy napon bosszút állok, meglátja... Nem Bryan szólalt meg először, s a lány haragja enyhült, amikor mosolygó ábrázattal Will Marshal lépett eléje. - Elise kisasszony! Mélyen meghajolt a lány előtt, és kezet csókolt. - Will! Elise átölelte a nagy harcost, Henrik egykori kiváló emberét, aki oly szenvedélyes vitákat vívott az uralkodóval. Az üdvözlés végeztével vette csak észre, hogy a harmadik férfi nem más, mint Geotfrey Fitzroy. Elise elgondolkozott, vajon milyen élete volna, ha valós származása esetleg kitudódna. Geoffrey húsz évvel idősebb nála, s mosolyából hirtelen úgy tűnt, mintha tisztában volna a kettejüket összekötő rokoni szálakkal. A lányt még inkább zavarba ejtette a kérdés: mi van, ha Richárd is tud a titkáról? - Hercegnő - szólt halkan Geoffrey, előlépett, és Marshalhoz hasonlóan üdvözölte. Elise sóhajtott. Tehát azért jöttek, hogy emlékeztessék, Richárd lesz az új király. Bryan Stede-re siklott a tekintete. Néhány lépéssel két társa mögött állt, tekintetében az elragadtatás mellett még valami más is tükröződött. Harag talán, akárcsak az övében? Nem akarta, hogy közelebb lépjen; ha megérintené, biztosan sikoltana. A hatalmas, hosszú asztal felé mutatott. - Uraim, Isten hozta önöket Montouiban. Mit szólnak egy kupa nagyszerű borhoz, mialatt elmesélik jövetelük célját? Will Marshal átkarolta a lányt, miközben az asztal felé indult. - Ó, Elise! Milyen jó téged újra látni. Napról napra szépülsz! Ugyanakkor nagy megkönnyebbülés számomra ez a találkozás, mert hallottam, hogy rablókkal hozott össze a sors. Elise megdermedt. Látni akarta Bryan Stede tekintetét. Tudni akarta, mit mondhatott ezeknek az embereknek. Nem mert hátrafordulni. Félt, hogy elárulja magát. - Sikerült elfogni azokat a gazembereket? - kérdezte Elise csendesen. - Sajnos nem! A chinoni vár alatt vezető titkos alagutakon keresztül egérutat nyertek. - Will a fejét csóválta, majd elmosolyodott. - Sajnálattal hallottam, hogy barátunk, Stede, rablónak nézte! Elise mosolyt erőszakolt az arcára, ám mikor az asztalhoz értek, gyilkos tekintetet vetett Stede irányába. - Milyen szórakoztató, nem igaz, Sir Stede? - Kínosnak találom az esetet - felelt szelíden a férfi, és sisakját az asztalra helyezte. - Nem hittem a szememnek, amikor megláttam, hogy ez a nagydarab fickó csizma nélkül és gyalogszerrel bandukol vissza a várba! Richárd pedig magához rendelte, még mielőtt valami lábbelit szerezhettünk volna neki! A lány nem vette le a szemét a férfiról. - Úgy tűnik, új uralkodónk nem vette sértésnek a csizma hiányát. Hallottam, Henrik leghűbb emberei óriási jutalomban részesültek. - Ez így van - szólt Geoffrey. - Bátyám helyesen cselekedett. A hűséget csak jutalmazni lehet, megvásárolni aligha. Stede a lányra meredt. Elise a legszívesebben széttépte volna dühében. A férfi olyan nyugodtan állt ott, mintha egy rövid dulakodástól eltekintve semmi sem történt volna közöttük. Ellopta a csizmáját, ezt beismerte... Istennek hála, a többi részletet Bryan titokban tartotta.
Bár Percy elment, még remélhetett. Megalázó helyzetben érezte magát. Amikor csak a férfira nézett, eszébe jutott az érintése. Forróság kerítette hatalmába, düh és gyengeség egyszerre pusztított érzékein. Azt az estét ki akarta törölni az emlékezetéből... Már tudta, hogy nem képes rá. Addig nem, amíg bosszúból le nem vetkőzteti - ahogyan a férfi őt - s meg nem fosztja valami értékestől. Keresni fogja az alkalmat. - Ó! Megérkezett a bor, uraim! Útközben bizonyára megszomjaztak. - Jeanne ezüsttálcán serlegeket hozott. Meghajolt Will Marshal előtt, aki először választott kupát. Aztán Geoffrey következett. Harmadikként Stede nyúlt volna az italáért, mikor Jeanne véletlenül megtántorodott, csaknem elejtve a tálcán maradt serlegeket. - Ah! - kiáltott fel a szolgáló, amint szabad kezével az egyik serleg után kapott. Stede felé nyújtotta a megmentett tálcát, ám ezúttal nem azt a kupát, mely után a lovag először nyúlt. - Bocsásson meg, Sir Stede! - mentegetőzött a szolgáló. - Semmiség - hangzott a könnyed felelet. A lány nem szerette nézni, ahogyan a férfi mosolyog; Bryan ilyenkor valósággal megfiatalodott, arcáról eltűnt a szigorúság, s egészen jóképű férfi benyomását keltette. Stede hajlandó volt megbocsátani a szolgának, más lovagok viszont hasonló esetben jókora pofont kevernek le a vétkesnek. Jeanne utoljára úrnőjét szolgálta ki, aki homlokát ráncolva nézett rá. A nő meghajolt, és azon nyomban kisietett a teremből. - Kiszáradt a torkom, de pontosan effélére áhítoztam! - lelkendezett Marshal. Felhajtotta az italt, majd a serleget az asztalra tette. - Hadd szóljak jövetelünk céljáról. - Szolgádat, Isabelt az elénk siető komornyik gondjaira bíztuk. - Elise bólintott. - Michael mindent elrendez. Nagy örömömre szolgált a hír, miszerint a lány életben maradt. Van még azonban valami más is, igaz? Feltételezem, érkezésük célja megtudni, vajon hűséget esküszöm-e Oroszlánszívű Richárdnak. Marshal, biztosíthatom, így teszek. Henrik meghalt, Isten nyugosztalja. Richárd a jogos örökös, s én melléje állok. Bryan Stede feltűnően keveset beszél, jegyezte meg magában a lány. Vajon miért tart ezekkel az urakkal? Pusztán azért, hogy zavarja őt a jelenlétével? Magán érezte az indigókék szempár figyelmét. Sir Stede, ésszel sokkal több elérhető, mint erővel! - gondolta Elise, és Marshalra mosolygott. - Akkor hát - folytatta Marshal, aki mit sem sejtett a lány fejében kavargó gondolatokról -, hajlandó vagy letérdelni Richárd küldötte elé és biztosítani őt a szövetségedről? - Boldogan - egyezett bele Elise készségesen, s egy lépést tett Marshal felé, hogy megfogja a kezét. A lovag felnevetett. - Lady Elise, ebben nem én vagyok az illetékes. Bryan Stede viseli Richárd gyűrűjét, előtte kell meghajolnod. Soha! Ez volt Elise első gondolata, ám mégsem vállalhatta a kockázatot, hogy megsérti az uralkodót. - Úgy gondolom - szólt Geoffrey tárgyilagosan -, bátyám Bryant tekinti a leginkább hozzá hasonlónak. Ő az egyetlen, aki testmagasságánál fogva a szemébe nézhet. Elise elmosolyodott, s miközben a férfihoz közeledett, fürkészően nézett a szemébe. A mélykék szempár titokzatos fénye haragról árulkodott. Azzal, hogy a lány ellopta a nagy harcos lovát és csizmáját, megalázta Richárd előtt. Karját felé nyújtotta; a férfi is így tett. Elise az oroszlános gyűrűt nézte egyre, ám így is eszébe jutott a férfi kezének érintése. A gyűrű után kutatott. Megmagyarázhatatlan forróság tört rá... Mielőtt a férfi bármit tehetett volna, Elise lehúzta ujjáról a gyűrűt, s Marshal felé fordult. - Hadd térdeljek le inkább előtted, kedves Will! Emlékszem, Henrik mennyire kedvelt téged!
Ismét, válaszra sem hagyva időt, megragadta Will kezét, és felhúzta rá a király gyűrűjét, majd térdre ereszkedett előtte. - Én, Elise de Bois, Montoui hercegnője, ezennel hűségemről biztosítom Plantagenet Richárdot. Azzal ismét felemelkedett. - Nos, uraim, azt hiszem, ezzel végeztünk. - Nem egészen - felelt Marshal. - Valóban? - Richárd elvár a temetésre. Elise lesütötte a szemét, és nagyot nyelt. - Hogyne, ott leszek. - Azért jöttünk, hogy odakísérjünk. - Szünetet tartott. - Ez még mindig nem minden. Elise csodálkozva nézett rá. Marshal mosolygott. - A király azt akarja, tarts velünk a királynőhöz, aki most szabadul. - Eleonóra! - kiáltott fel önkéntelenül Elise. - Úgy van. - Will összevonta a szemöldökét. - János herceg hollétéről senki sem tud, akkor látták utoljára, amikor dezertált apja seregéből. Richárd elhatározta, hogy megkeresi. Ugyanakkor megparancsolta, hogy anyját azonnal engedjék szabadon. Azt reméli, a nép üdvözölni fogja döntését, s amikor a koronázásra hazaér, helyreáll a közhangulat. Elise őszinte lelkesedéssel hallgatta. Előtte a lehetőség! Richárd azt parancsolja, hogy siessen annak az asszonynak a szolgálatára, akit olyannyira látni akart. Hosszú, fárasztó utazás lesz, át az Anjou Birodalmon és Normandián. Átkelnek a Csatornán, majd Winchester felé veszik az irányt. Úgy tűnt, Stede társaságában kell eltöltenie ezt az időt. Mindenesetre nem lesznek négyszemközt. - Uraim, szívesen utazom önökkel a királynőhöz. Mikor indulunk? - Hajnalban, kisasszony. - Készen leszek - ígérte Elise. - Nagyszerű. S most, bocsásson meg, ellenőrzöm a legénység éjszakai szállásait - szólt Will. - Michael bizonyára már mindent elrendezett - szólt halkan Elise. Marshal meghajolt, és a kijárat felé indult. Geoffrey követte. Elise arra várt, hogy Stede is távozzon, de a férfi nem mozdult. A lány arcáról eltűnt az udvarias mosoly, vonásait a gyűlölet kerítette hatalmába. - Tűnjön el innen! - sziszegte. Bryan ellenben könnyed mozdulattal helyet foglalt az asztalnál sorakozó székek egyikén. - Az éjszakai szállások ellenőrzése nem igényel három embert. - Nem érdekel. Azonnal menjen a közelemből. Az önteltsége felháborító. Egyszerűen nincs joga itt tartózkodni. - Parancsot teljesítek. - Ó persze, Richárd parancsát! Stede vállat vont, s a lány jól láthatta, hogy tekintetében nyoma sincs önelégültségnek. - Richárdnak szándékában áll engem Anglia egyik leggazdagabb emberévé tenni. Ez elegendő ok arra, hogy engedelmeskedjek a parancsának. - Milyen igaza van! - szólt Elise gúnyosan. - Gazdag lesz, és befolyásos. Ez ilyen sokat megér magának'? - Egy ilyen ajánlatra csak a bolondok mondanak nemet. - Csak a bolondok - ismételte Elise tárgyilagosan. Stede csodálkozva nézett a lányra. - Keserűen mondja mindezt. - Keserűen? Inkább dühösen. Nincs joga itt ülni. S egyáltalán, belépni a házamba. Tudja, mennyire megvetem! Bryan meglepetten nevetett.
- Tudtára kellett volna adnom Richárdnak, hogy nem merek Lady Elise színe elé kerülni, mert egy este azt állította, már tapasztalt nő, s közben kiderült, hogy én fosztottam meg a szüzességétől? Elise nem felelt. - em teszi jól, hogy gúnyolódik velem. Attól, hogy nem vagyok olyan gazdag, mint Gwyneth, még bosszút állhatok magán. A férfi felállt, és feléje indult. Elise önkéntelenül hátrálni kezdett. Úgy érezte, a férfi testi ereje és kisugárzása még a saját várában is fenyegetést jelent számára. - Még egy lépés, és hívom az őrséget - sziszegte a lány. - Hívhat bárkit - felelte Bryan. - Nem ijedek meg egy hazug és tolvaj nőszemély fenyegetőzésétől. A tűzhely mellett piszkavas feküdt. Elise sarkon fordult, és megragadta. - Én pedig nem fogom tűrni, hogy egy barbár vadállat erőszakoskodjon velem! - Elise, ott szó sem volt erőszakról. - Dehogyisnem! A férfi megállt egy pillanatra, de csak azért, hogy ismét kinevesse. - Azért gyűlöl ennyire, mert nem esedezem könnyes arccal, térden állva a bocsánatáért? Gondolom, az volna kedvére való. Jólesik azt mondania, hogy gyűlöl, és inkább lesz egy vén kripli felesége! Persze mindez nem igaz, mivel a kezét Percy Montagunak ígérte. Azt hiszem, hibás az okfejtése, de tudja mit? Nem haragszom. - Azzal meghajolt, és így szólt: - Önnek és Percynek hosszú életet és sok boldogságot kívánok. Elise nem mozdult. Egy pillanatra elvakította a gyűlölet. Nem hagyhatja, hogy ez az alak gúnyt űzzön belőle... - Sir Percy sokkal különb ember, mint amilyen maga valaha is lenni szeretne - felelt a lány hűvösen. - Tudom, ez nagy balszerencse számomra. Meséljen, elmondta már neki... találkozásunk történetét? - Ahhoz semmi köze! - Micsoda? Már hogyne volna! - a férfi gúnyolódott, Elise jól tudta. - Fel kell készülnöm arra, hogy jövendőbeli férje egy napon megkeres azért, hogy bosszút álljon! - Stede, higgye el, mindennap imádkozom, hogy tettéért Isten mielőbbi halállal büntesse! - Miért zavarná Istent? Küldje csak Percyt, ő ember! - felelt Bryan. Újabb lépést tett a lány felé, s arcán szemérmetlen mosoly ült. - Még egy lépés, és esküszöm, hívom az őrséget, és ezzel a piszkavassal vágom arcon. - Komolyan mondja? - Kételkedik benne? - Azt nem kétlem, hogy ön egy akaratos boszorkány, aki csak magát okolhatja a kellemetlenségekért. Ön Montoui hercegnője; most már tudom. Will pedig megesküszik rá, hogy Montoui hercegnője gazdag, tehát elhiszem, hogy nem kereste a rablók társaságát. Mégis ellopta azt a gyűrűt, ezt mindketten tudjuk. Miért tette? Ez a rejtély nem hagy nyugodni. - Bryan elhallgatott egy rövid időre, s várta a lány reakcióját. - Valami fontos oka lehetett arra, hogy megtegye, nem igaz? Ha nem, akkor miért vette mégis magához? Amikor Lien bárója meghalt, a legkisebb fiára hagyta a tollforgóját, tudatva, hogy őt tette meg jogos örökösének. Vajon Elise de Bois is hasonló helyzetbe került? A lány sokat sejtetően elmosolyodott. - Nos, ha rejtély vagyok az ön számára, hát az is maradok. És azt javaslom, óvakodjon a magamfajta akaratos boszorkányoktól. Irtózom az olyan patkányoktól, mint maga! - hangja fenyegetően csengett. Valójában megijedt a férfi szavainak hallatán. Még mindig tudni akarja, miért vitte el azt a gyűrűt... Percyt elveszítette, gondolta Elise dühösen. Montoui egyelőre az övé. Sohasem teszi kockára. Senkinek sem árulhatja el az igazságot.
Vajon Stede békén hagyja valaha is? Honnan veszi a bátorságot ahhoz, hogy vallassa? - Az ördög vigye el magát, Stede! A férfi hirtelen eléje lépett, és egy villámgyors mozdulattal kicsavarta kezéből a piszkavasat. Elise-nek még arra sem volt ideje, hogy kiáltson. - Nem hölgyem, magát vigye el az ördög! - Fenyegetően magasodott a lány fölé. - Stede, jól vigyázzon! Gondoskodom arról, hogy... - Mondja el az igazat! - a férfi könyörtelenül a szavába vágott. - Hagyja a fortélyokat, a hazugságokat, és mindörökre fátylat borítunk erre az esetre! - Nem mondok semmit! Engedjen! Ez az én váram! Nem vagyok kiszolgáltatva magának, s nem is leszek soha többé! Menjen innen! Irtózom magától... Hirtelen elhallgatott, mert a férfi szorítása hirtelen engedett. Bryan kétrét görnyedt, sápadt arccal a gyomrához kapott, majd hangos puffanással a padlóra rogyott. A lány döbbenten meredt rá. - Stede? - kérdezte aggódva, miután biztos távolságban melléje térdelt. A férfi feje feléje billent, a szemén és az arcvonásain látszott, hogy nagyon szenved. Csak suttogni tudott. - Ha túlélem... - Mi az? - kiáltott Elise döbbenten. A férfi remegő keze váratlanul a feje felé sújtott. Letépte a fejdíszt, majd Elise hajába markolt. A lány felsikoltott, amint az iszonyatos erő a padló irányába kezdte húzni. - Átkozott gyilkos! - Mi? Én nem tettem semmi rosszat... - Ez a második alkalom... Először megpróbált leszúrni... Most pedig megmérgez... Ha túlélem, Isten irgalmazzon magának... A férfi tekintete üvegesedni kezdett, s lassan elengedte a lány haját. Elise zavartan húzódott távol tőle. Valóban meghalt? Mindig is ezt akarta, nem? De mégsem! Ő nem gyilkos, sohasem lenne képes megmérgezni senkit... A hideg kőpadlón fekvő, rángatózó harcos látványa rémülettel töltötte el. Talpra ugrott, feltépte az ajtót, és Marshalért kiáltott. Még egy lépést sem tett, amikor érezte, hogy ruhájánál fogva visszahúzzák. A férfi utolsó erejével megragadta a köpenyét. Tekintete fátyolos volt, akár a haldoklóké. - Túl fogom élni... te istentelen pokolfajzat! Azt hittem... ki mersz állni ellenem szemtől szembe... de esküszöm... elevenen nyúzlak meg... - Én nem bántottam magát! Stede lehunyta a szemét, de keze továbbra is ökölbe szorult, és nem engedte a gyönyörű kék ruha szegélyét. Szemét még egyszer kinyitotta, egyenesen a lányra nézett. - Esküszöm... A szorítás engedett, s Elise szabad lett. Sikoltani kezdett. A következő pillanatban Marshal, Geoffrey és két őr rontott a terembe. Marshal Bryan mellé térdelt, míg Geoffrey azonnal orvosért küldött. Elise úgy érezte, hogy rémálmot lát, mialatt az orvos megvizsgálta Bryan Stede-et és szabad szobát kért a számára. A hercegnő azt felelte, vigyék az egykori gyerekszobába. Nem nagy helyiség, de kellőképpen nagy ággyal rendelkezik, és levegős. Will és Geoffrey vitte fel oda Bryant, s Elise jól látta, hogy nem kis erőfeszítésükbe tellett. Nem mérgeztem meg! - akarta kiáltani a lány, ám senki sem vádolta. Az orvos aludttejet és gyógynövényeket kért. Elise szinte magánkívül asszisztált a rossz szagú keverék elkészítéséhez. Nem ezt akarta? - kérdezte magától újra és újra. Hiszen azt mondta, holtan akarja látni. De nem így! Ő nem holmi aljas gazember! S most... további életét a szörnyű gyanú árnyékában kell leélnie... Maga vitte fel a főzetet a lépcsőn. Az ajtóban Marshal fogadta aggódó arccal.
- Elise, maradj kint, ez nem kellemes látvány. Az orvos azt mondja, erre az italra azért van szükség, hogy a gyomor kiürüljön. - Will... - Jövetben idefelé megálltunk egy parasztháznál - Will inkább magához beszélt, semmint Elise-hez. - Az orvos szerint romlott hús okozhat ilyesmit. Romlott hús! Tehát Will nem vádolja gyilkossággal! Édes Istenem! Gyűlölte Stede-et, de nem kívánt neki ilyen halált... Ha túléli... vajon nyilvánosan meggyanúsítja? Az imént utolsó erejével meg akarta félemlíteni... Elise elindult visszafelé. Leült a lenti teremben, míg a férfiak fent maradtak a beteggel. Nagy sokára Geoffrey érkezett. - Geoffrey? A férfi kedvesen mosolygott. - Túléli. Elise nem tudta, örüljön-e vagy sem. - Hála Istennek - szólt halkan. A férfi leplezetlen csodálattal figyelte a lányt, mire az elpirult. - Mit tehetek érted? Éhes vagy netán? - Nem, nem vagyok éhes - válaszolt Geoffrey fintorogva. - Végignéztem, amint az orvos megitatja Bryannel azt a főzetet. A beavatkozás sikerrel járt. Nem leszek éhes még egy darabig. - Ó, értem. - Ügyelj a pakolással. Ne feledd, hűséget esküdtél a királynak. Hosszú út áll előttünk, és igyekeznünk kell, hogy Eleonóra mihamarabb kiszabaduljon. Mindennel együtt csaknem két hét az út odáig. - Hogyan indulhatunk így el? - Geoffrey nevetett. - Stede vasból van. Éjszaka pihenni fog, és hajnalban már útnak indulhatunk. Már az orvossal veszekszik a kegyetlen eljárás miatt! Halvány mosoly jelent meg Elise arcán, az elmondottak nem szórakoztatták túlzottan. Pontosan tudta, milyen az, ha Bryan Stede veszekszik valakivel. Geoffrey ismét nevetett, s Elise arra gondolt, hogy nagyon kedveli ezt a férfit. Haja őszes, vonásai fáradtak, habár még nincs negyvenéves. Sok mindenben hasonlított apjára. Állandóan bizonytalanságban élt, s ez a tény nagy élettapasztalattal ruházta föl. Őszinte, hűséges és állhatatos ember hírében állt. - Örülsz annak, hogy Eleonóra társalkodónője lehetsz az elkövetkezendő napokban? - Mi sem okoz nagyobb örömet ennél - felelte Elise. Geoffrey ujjaival dobolt az asztalon. Ismét halkan kezdett beszélni. - Elise, két dologról kell beszélnünk. Tudom, hogy testvérek vagyunk, s tudja Richárd is. Elise megdermedt. Nem ismerte Richárdot, mindössze egyszer vagy kétszer látta. Elise érezte, hogy megbízhat féltestvérében, és sejtette, hogy Richárdban is megbízhat. De vajon Richárdon és Geoffrey-n kívül ki tud még a titokról? János remélhetőleg nem! Henrik szerette, de sohasem bízott benne. Földnélküli János, a legifjabb Plantagenet... Isten nem teremtett még nála sunyibb és önzőbb embert. Ha János herceg tudomást szerez a titkáról, minden bizonnyal pokollá teszi az életét. Geoffrey gyengéden megérintette a kezét az asztal fölött. - Húgom, ne ijedj meg. Richárd nem valami szörnyeteg, bár elismerem, engem világéletében kevésre tartott. S attól eltekintve, hogy nagymértékben felelős apja haláláért, igenis becsületes ember. Nézd, hogyan gondoskodik Henrik legjobb embereiről, az olyanokról, mint Stede és Marshal. Mindketten különb harcosok nála, mégsem akar bosszút állni rajtuk. - Geoffrey elhallgatott, majd folytatta. - Hiszem, hogy Richárd azért küldött ide minket, hogy titkod sohase tudódjon ki, s ezért királyi védelmében kíván részesíteni.
- Ha képes megtartani a titkot, nincsen szükségem védelemre, hacsak János nem tud róla válaszolt Elise. Geoffrey a fejét csóválta. - Biztos vagyok abban, hogy János semmit sem tud, mint ahogy abban is, hogy Richárdtól végképp nem tud meg semmit. De tőlem sem. - Elmosolyodott. - Tudod, Geoffrey, nagyon kedvellek - szólt a lány. - Ez lett volna az első dolog - mondta könnyedén Geoffrey. - S van még valami. - Mi volna az? - Ne haragítsd magadra Bryan Stede-et. - Miért mondod ezt? - Elise nem akart suttogni. - Nyilván nem áll szándékomban. De ha okot ad rá, és ő kezdi... - Elise! Bryan Stede mindig okot ad az ilyesmire. Henriknek is mindig megmondta a magáét. Richárd legnagyobb vetélytársát látták benne. Olyasvalakivel kezdtél, akit nem győzhetsz le. - Miről beszélsz? Semmi rosszat nem tettem annak az embernek. Talán Geoffrey is azt hiszi, hogy mérget adott be Bryannek? - gondolta a lány. - Nem tudom, mi történt közöttetek - mondta Geoffrey -, s nem vádollak semmivel. Mindössze azt akarom mondani, hogy ő az a fajta ember, aki nem nyugszik, míg választ nem kap az őt foglalkoztató kérdésekre. Gyanakszik, ám fogalma sincs, mi az igazság. Talán el kellene mondanod neki is. - Soha! Különben is, miért tenném? Gwynethet veszi feleségül Comwallban. Soha többé nem látom. - Elise, nagyon hasonlítasz Henrikre, talán túlságosan is. Látom, nem érted, miről beszélek. Megbántott téged, és neked szándékodban áll megtorolni a sérelmet. - Nekem? Hogyan? - Az ártatlanság maszkja nagyon szép, de én nem hiszek a létezésében. - Gyűlölöm azt az embert, de hidd el, nem akarom a halálát. - Nem kellene ennyire gyűlölnöd - mondta Geoffrey komoran. - Hidd el, apánktól sok mindent tanultam az évek alatt. Tönkretehetsz egy embert anélkül, hogy egy ujjal is hozzáérnél. Agyafúrtnak kell lenni. Tudod jól, miről beszélek. Henrikkel játszhattál kedved szerint. Bryan azonban nem Henrik. Ő a barátom, és jól ismerem. Állhatatos és céltudatos, nagyon erős, szellemi és fizikai értelemben egyaránt. Bármivel bántott is meg, felejtsd el. Ne szállj szembe vele. - Miért figyelmeztetsz? Bryan Stede megfenyegetett engem netán? - Nem. - Akkor...? - Ismerlek mindkettőtöket. Az imént, mikor beszéltetek, érezni lehetett a levegőben a köztetek vibráló feszültséget. A készülő vihar szelét éreztem. Megszoktad, hogy a magad feje után menj. Nos, ő is ilyen. Csak figyelmeztetni akarlak, ő nagyon nehéz ellenfél. Ismétlem, ne szállj szembe vele. Elise felállt. - Nem szállok szembe vele - mondta, de maga sem hitte. - Sőt jó szállásadóként máris megyek, és érdeklődöm a hogyléte felől. - Szeretném hinni. A lány a lépcső felé indult, és megállt egy pillanatra. - Nagyrészt egyedül nőttem fel. Nem tudom, hogy kell mondani, de nagyon jó érzés, hogy vagy nekem. Geoffrey elmosolyodott. - Az apád lehetnék, tudhatod.
- De nem vagy az. A bátyám vagy, és én nagyon örülök ennek. Elise felsietett, és belepirult, amikor a kettőjük közt kialakult szoros kötelékre gondolt. Kopogott, s Will Marshal nyitott ajtót. - Már sokkal jobban van. Will öröme nyilvánvaló volt, és Elise azt kívánta, bárcsak tudna tiszta szívből osztozni vele. Mindenesetre örvendetesnek találta, hogy Stede nem gyanúsította nyilvánosan mérgezéssel. - Láthatom? - Hogyne, s mivel te vele leszel, én csatlakozom Geoffrey-hoz egy jókora korsó sörre, ha szabad! - Persze, Will. Érezd otthon magad. Hívd Michaelt, ő minden kívánságodat teljesíti. - Köszönöm, Elise. Ha rosszabbodna az állapota, hívd a doktort. A konyhába ment. Elise bólintott. Marshal távozott, s ő bezárta az ajtót, mielőtt az ágyhoz lépett. Stede-et megszabadították a páncéltól és a sodronyingtől. A férfi a hátán feküdt, testét takarók fedték egészen a válláig. Haja a fehér párnán szurokfeketén fénylett, komoly vonásai így, fekvő testhelyzetben még szembetűnőbbé váltak. Elise félve közeledett. A lehunyt szemek hirtelen kinyíltak, s a lány a férfi kemény tekintetét érezte magán. - Stede, én esküszöm, hogy semmi... - Elég a hazugságokból! Nem fogják sem felakasztani, sem lefejezni. Senkinek semmi köze a nőügyeimhez. - Az ördög vigye magát! - lobbant fel Elise. - Én sohasem végzem bitón, Richárd nem engedné. Amit mondtam, azért mondtam, mert ez az igazság... - Nem hiszem, hogy fogalma volna arról, hogyan kellene kimondani az igazságot. A tényeket olyan mértékben torzítja, hogy előttem már minden hitelét elvesztette. Ne gondolja, hogy Richárd mindig a nők pártjára áll; nem csak a lovagi törvények szerint él. - Én nem vagyok... - Kíméljen meg! - Bryan nehézkesen felült az ágyban. Elise szívesen segített volna, ha nem fél, hogy a férfi ismét rátámad. - Nem osztom Richárd véleményét a „gyengébb" nemről - folytatta a férfi -, magát szívesen felpofoznám. - Ne merjen hozzám érni... - Miért? Azt teszem, amit akarok, hercegnő! Bryan fáradt volt és legyengítette a rosszullét, de a lány mégis megrettent a szavak hallatán. - Nemcsak hogy megvetnivaló gazember, de mérhetetlenül ostoba is! Nem mérgeztem meg, nem érti? - Ön a szíve mélyén gyilkos! - Stede, maga megőrült. - Bárhogy is... ezt még elnézem önnek. A jövőben azonban jól vigyázzon, mert nem felejtem el, hogy már kétszer próbált megölni. - Micsoda balszerencse, hogy egyszer sem sikerült. - Valóban így gondolja? - Szabad emlékeztetnem, hogy ez az én házam? - Nem érdekel, mire emlékeztet, nincs több trükk. Elise később meglepetten emlékezett vissza, vajon miért kelt ki annyira magából; ott és akkor nem pazarolta az időt mérlegelésre. Vadmacskaként viharzott az ágyhoz, hogy teljes erőből pofon üsse a férfit. - Maga átkozott pokolfajzat! Megtámadott és megerőszakolt, most pedig azt mondja, tartsam távol magától magamat? Bárcsak megmérgeztem volna! Soha nem végzek ilyen fércmunkát és... Stede nem jött ki a sodrából, mint az átlagférfiak. Bár arca sápadt volt, és beesett, biztos kézzel kapta el a lány lesújtó karját; nehézkesen talpra állt, és magához vonta Elise-t. A lány
agyán átvillant, hogy a férfi voltaképpen meztelen. Minden bátorsága ellenére remegni kezdett, amint megérezte az ellenállhatatlan testi erőt. - Legalább egy életre megtanulta, hogy nem szabad játszani a férfiakkal... - Stede, Isten a tanúm, sikoltani fogok! - sziszegte Elise. Bryan arcát figyelve páni félelem lett úrrá rajta. A férfi sötét tekintete tűzként perzselte arcát. - Azt hiszi, támadhat, akár a férfiak, s mikor szorul a hurok, sikolthat, mint az asszonyok. - Sok mindent tanultam magától, és nem riadok vissza attól, hogy szükség esetén alkalmazzam. Stede váratlanul felnevetett. Ellökte magától a lányt, majd visszafeküdt az ágyba a szemérmesség legkisebb látszata nélkül. - Tehát meg akar küzdeni velem, hercegnő? Emlékezni fogok a szavaira. Nagy a fegyvertáram, és nem riadok vissza attól, hogy bármit bevessek. - Ez mit jelent? Stede a párnába fúrta arcát, s hangosan így szólt: - Ez azt jelenti, hogy ön a háborút választotta, és felállította a szabályokat: nincsenek. Mostantól nem érvényesek sem az illem, sem a lovagiasság törvényei. Mindent szabad. Azt jelenti, hogy el kell hagynia a szobát, mire befejezem ezt a mondatot, mert attól kezdve nem állok jót magamért, és nem fog érdekelni, hogy ez az ön vára, és hogy ön hercegnő. Az jár majd a fejemben, hogy már kétszer megpróbált megölni engem. Talán jelenlegi állapotomban nem vagyok képes arra, hogy megöljem, de jól fog esni, ha láthatom, hogy szenved a záporozó ütéseim alatt, s nem fog érdekelni, ha az egész hercegség hallani fogja a kiáltását. - Gazember! - vicsorgott Elise, s arra gondolt, talán a legbölcsebb az lesz, ha távozik. - Vigyázzon, ne mondja ki túl sokszor ezt a szót, nehogy átokként önre szálljon vissza. Vagy esetleg a nemes Percy tudja már, hogy megcsalta? Elise feléje indult, bár félt a testi erejétől. Stede villámgyorsan megfordult az ágyban, és vészjósló tekintetet vetett a lányra. - Elise! Még mindig nem tanulta meg gyakorolni a visszavonulás művészetét? Többször nem figyelmeztetem! A lány ökölbe szorította a kezét, és megállt. - Sir Stede, kívánom, hogy továbbra is élvezze a vendégszeretetünket - szólt Elise hűvösen. Azzal méltóságteljesen sarkon fordult. Odakint háttal az ajtónak dőlt. Reszketett. Nyugalom! Ismét nem tudott uralkodni magán, pedig érezte, hogy ez az egyetlen esélye a férfi ellen. Látnia kell, ahogyan Stede-et megfosztják mindattól, amire vágyik. Mindent elvett tőle. Az álmait, a szerelem illúzióját. Ártatlanságával együtt a szép élet reménye is tovatűnt. S most... Ráadásul, a férfi meg van győződve arról, hogy gyilkos. Tolvaj vagyok, de gyilkos nem! Habár távol tartom magam tőled, de esküszöm, elveszem mindazt, amit te is elvettél tőlem. Elise kihúzta magát, lesietett a lakosztályába, és Jeanne-t szólította, hogy segítsen a pakolásban. X. Fontevrault-i apátság Anjou
Henrik koporsóját nagy pompával indították útnak Chinon várából, s végigvonultak vele a városka szűk utcáin. A menet áthaladt a Vienne hídján, majd az erdőn keresztül az apátság felé tartott. Ragyogó napsütéses idő volt, a levegő hűvös és ózondús. Richárd és Geoffrey Fitzroy a koporsó mellett lépkedett. Földnélküli János továbbra sem jelentkezett. Richárd haragja elől menekül, miután tudomására juthatott, hogy bátyja nem jutalmazza meg azokat, akik elpártoltak az apja mellől, gondolta Bryan, miközben a ceremóniát figyelte Marshal oldalán. Nem képes felfogni: Richárd bizonyára oltalmába venné. Az igazat megvallva, a férfit sem Földnélküli János, sem Henrik temetése nem foglalkoztatta igazán. Elise de Bois-ra gondolt szüntelen. A lány térden állva egy imádkozó angyal képzetét keltette. Fehér ruhát viselt hermelinprémes selyemköpennyel, arcát fátyol borította. Fejdísze alól vöröses hajzuhatag omlott a hátára. A haj látványa szinte megbabonázta a férfit, s érintésre csábította. Különösen hogy emlékeiben érzéki élmények kísértettek. Látta a lányt, mikor bájait csak ez a hajdísz fedte, s emlékezett, amikor az ő testét is érintette annak selymes puhasága. Elise felnézett, s a férfit elemi erővel rázta meg a lány arcán végigfutó könnycseppek látványa. Az imára kulcsolt kéz, a karcsú testalkat, a vékony hattyúnyak és a szépen metszett arc előkelőséget sugárzott. Bryan arra gondolt, ha nem tudná bizonyosan, hogy az ördög teremtménye ez a lány, bizonyosan mennyei eredetre gyanakodna. Hirtelen fájdalmat érzett a gyomra körül. Ezt a napot igazi megpróbáltatásként élte meg, hiszen a méreg nem tűnt el nyomtalanul a szervezetéből. Az újraéledő fájdalom haragot szült lelkében, szinte megbénította a tudat: a lány annyira gyűlöli, hogy meg akarta mérgezni. A bor, gondolta haragosan. Gyanújáról egyedül a lánynak beszélt; Marshal és a többiek mind azt hitték, hogy a korában fogyasztott hústól kapott gyomorrontást. Ám a lovagi szolgálatban eltöltött hosszú évek alatt a férfi alaposan megismerte szervezetét, mivel érzékenynek bizonyult a rossz ételekre. Ezúttal más volt a helyzet: nagy szakértelemmel kivitelezett mérgezés történt, amelynek tettese... minden bizonnyal Elise de Bois. Egyre nagyobb fájdalommal jár ismerni ezt a nőt, gondolta Bryan. Titokzatos, alattomos, és kifelé teljesen mást mutat. Újra látni akarta, de mostantól feledni akarta mindenestül. Amikor a közelében állt, részint meg akarta fojtani, ugyanakkor elemi erővel vágyott arra, hogy levetkőztesse, és újra birtokolja. Ismét összeszorította ajkait. Gyomorfájdalmai egy pillanatra erősödtek, mint ahogyan a gondolat is: ismét megkapni, aztán örökre elfelejteni ezt a nőt. Tudta, Elise annyira gyűlöli, hogy meg tudná ölni. Semmivel sem tartozott neki. Két hét múlva Eleonórához érnek, még akkor is, ha az időjárás nem fogadja őket kegyeibe. Elise-re nem lesz gondja többé. Richárd, amint eleget tesz itteni kötelezettségeinek, ugyancsak Angliába utazik, a koronázására, immár királyként, s megjutalmazza őt apjának tett szolgálataiért. Megkapja Gwyneth kezét s vele címeket. Lesz otthona és földje. A szerzetesek befejezték az éneklést; Richárd sarkon fordult és elhagyta az épületet. Bryan és Will összenéztek, majd követték őt. Odakint Richárd megállt, vörös haja a napfényben aranyként csillogott. Will és Bryan felé fordult. - Akkor hát, útra készen álltok? - Igen, felség - felelte Will szelíden. - Siessetek anyámhoz! Megteszem őt régensemmé, így hatalma lesz szabadon engedni más rabokat, akik nem főbenjáró bűnökért, hanem Henrik szeszélyének köszönhetően kerültek börtönbe. Ez lesz az első intézkedésem. Kezdetnek nem is rossz, igaz? - Valóban nem - értett egyet Bryan. - Egy nagyhatalmú ember megérdemli, hogy megbocsássák hibáit.
Richárd bólintott. Elégedett volt magával éppúgy, mint Bryan válaszával. - Míg Eleonórával utaztok, el kell gondolkoznotok valamin. - Mi volna az, felség? - A pénz, barátaim! A háború, melyet apámmal folytattam, kiürítette a kincstárat. Fülöpnek húszezer márkával tartozom, ezt még apám kérte kölcsön tőle. Ráadásul ettől sokkal többre van szükségem, hogy új hadsereget állítsak fel, amellyel a Szentföldre indulunk. - Richárd rövid szünetet tartott, miközben a napba nézett. Valahol egy pacsirta dalolt. – Még gyermekkoromban hallottam, hogy a pogány Szaladdin elfoglalta Jeruzsálemet. Mindig is szent ügy szolgálatáról álmodoztam. Teljesíteni akarom atyám akaratát, és seregemmel útra kelek. Ám ehhez pénzre van szükségem! - Meggondoljuk, mit tehetünk - ígérte Bryan. - Rendben van, és ne feledjétek, ha akad vevő, akár Londont is eladom! Forrást kell találnom, hogy teljesítsem szent küldetésem! Marshal és Bryan bólintott. - Lady Elise-re pedig vigyázzatok. A biztonságáért ti feleltek. Ne feledjétek szavaim. Bryan döbbenten nézett Richárdra. Először azt gondolta, Richárd pusztán szeszélyből küldi Elise-t Eleonórához, ám most látnia kellett, hogy a király számára valami miatt fontos a lány. Ez bosszantotta. - Védelmezni fogjuk legjobb tudásunk szerint - felelte Bryan. - Jól meggondolta felség, valóban magunkkal kell vinnünk őt? Csak öt fegyveres lesz velünk, s az út veszélyes... - Veszélyes? - szakította félbe Richárd türelmetlenül. - Béke van. Ráadásul a kontinens két legjobb harcosa fogja kísérni. Ettől nagyobb biztonságban nem lehet. Távozhattok. Ha Isten is úgy akarja, hamarosan újra találkozunk a koronázásomon! Indulásra készen álltak. Lovaik felnyergelve várakoztak. Egynapi utazás választotta el őket a Csatornától. Kis szerencsével pár nap alatt Angliába érnek, s a parttól még néhány nap alatt Eleonórához. Bryan és Marshal a lovakhoz indult, ahol a kísérők már várták őket. Bryan homlokráncolva megállt. - A hercegnő hogyan utazik? Sehol nem látok kocsit... Will nevetett. - Lovon, ahogyan mi. - Ilyen távolságot... - Ne aggódj, barátom. Úgy lovagol, mint bármelyik férfi. Bryan vállat vont, majd régi lovának nyergébe szállt, melyet Montomban visszaszolgáltattak neki. - Hol késik? - Richárdtól búcsúzik. Bryan mogorva ábrázattal figyelte, amint Richárd a saját köpenyét ajánlja fel a lánynak. Volt ebben a jelenetben valami zavaró a férfi számára. Willre pillantott. - Szolgáló nélkül jön? - Nem lesz egyedül. Joanna, Sir Theo Baldwin felesége szintén velünk tart. - Will vállat vont. - Férjét gyakran követi csatákba, tehát egyik nő sem lassítja különösképpen a tempót. A nők mindig lassítják a tempót, gondolta Bryan, de nem szólt semmit. Ismerte és kedvelte Lady Joannát; idősebb, életerős, ősz hajú asszony, aki őszinte és szókimondó. Hozzászokott már a szigorú katonaélethez. - A hölgyeket rád hagyom - szólt Bryan, mire Marshal fölnevetett. Bryan megsarkantyúzta a lovát, és az élre állt. Intett Richárdnak. Válaszképpen a király is magasra emelte a kezét. Még látta, amint Will felsegíti Elise-t arab lovára, aztán felvette korántsem lassú utazótempóját. Csodálatos időben indultak útnak. Tombolt a nyár; az Angevin-dombok zöldben pompáztak, mindenfelé vadvirágok nyíltak. A meleg napsütést hűvös szellő enyhítette. Bryan terveinek megfelelően a forgalmasabb úton haladtak. „Az Eu melletti kereszteződést elérni szerencsés
esetben három napba telik", gondolta Bryan, „de nőkkel ki tudja, mennyibe? Semmi esetre sem lehet több négy napnál." Este szerény szállás várja őket a Szent János-apátság falai között, La Ferté-Bemard déli részén. Elise egy szót sem szólt útközben; meglehetősen gyorsnak találta a tempót. A gyönyörű nyári időt azonban nagyon élvezte. Teltek az órák, és a lányt szomjúság kezdte gyötörni. Stede nem állt meg. A női nyeregben ülve Elise-nek már minden tagja fájt. Bryanre gondolt, csupa rossz élmény kapcsolódott az emlékéhez. Hogy megszabaduljon a kényelmetlen utazás gondolatától, vádbeszédek fogalmazásával töltötte az időt, amelyek segítségével Eleonórát szándékozott meggyőzni arról, hogy Bryan Stede-et semmiféle jutalomban ne részesítsék. Napnyugta felé a férfi iránti haragja meghatványozódott. Will, aki sejtette, mire gondolhat, melléje lovagolt. - Már nincs sok hátra - ígérte. Elise mosolyogni próbált. Sötétedni kezdett, s céljuktól még mindig kilométerekre jártak. Marshal az élre vágtatott, Bryan mellé. - Meg kellene állnunk és újragondolnunk, hol töltsük az éjszakát -javasolta. - Már nincs messze - válaszolt Bryan a fejét csóválva. - Valóban nincs, de ez a terep éjszaka nehezen lovagolható. Bryan Willre nézett. - Van panaszosunk esetleg? - Nincs... - Akkor továbbmegyünk. Elise már alig tartotta magát a nyeregben, amikor végre a Szent János apátsághoz értek. Jó ég! - gondolta a lány. Hogyan képes valaki ilyen tempóban, étlen-szomjan ennyit lovagolni? Az udvaron ismét magán érezte Bryan tekintetét, s úgy döntött, semmi jelét nem mutatja a fáradtságnak. Állta a férfi tekintetét, majd a következő pillanatban már Will Marshallal nevetett, aki a lóról való leszállásnál segédkezett. Henrik nyilvánvalóan az apátság nagy adományozói közé tartozott, s úgy tűnt, az apát jól ismeri Bryant. Amikor kiderült, hogy Angliába sietnek, mivel a királynőt szabadon bocsátják, a rendfőnök nem tudta leplezni lelkesedését. Vacsorára szőlőt, zöldséget, angolnát és pisztrángot szolgáltak fel a vendégeknek. A vacsora alatt Elise továbbra is magán érezte a férfi tekintetét, ám úgy tett, mint aki észre sem veszi. Lady Joanna kellemes társaságnak bizonyult; Jeanne-re emlékeztetett. Sok évvel volt idősebb nála, és cseppet sem viselték meg az utazás fáradalmai. Viselkedését a lány követendő példaként értékelte. A középkorú hölggyel közös szobát kaptak, s az ágy keménysége ellenére Elise azonnal elaludt a kicsiny, rideg helyiségben. Hajnalban a lány madárcsicsergésre és heves ajtózörgetésre ébredt. Dühösen dörzsölte ki az álmot a szeméből, s látta, hogy Lady Joanna már talpon van. Mielőtt felelhetett volna, kivágódott az ajtó. A paplant gyorsan maga elé kapta. Stede állt az ajtóban. Egyenesen rá nézett. - Keljen fel, hamarosan indulunk - szólt, azzal sarkon fordult, és elment. - Menj, amerre akarsz! - mondta halkan a lány, s legszívesebben utána dobott volna valamit. Hirtelen feltűnt Lady Joanna, aki mosolyával és életerejével vidámságot varázsolt a kis szobába. - Az asztalon főtt tojás és burgonya vár, ablakunk alatt egy csodás patak folyik. Siess, kedvesem, hamarosan indulnunk kell. Elise frissességet színlelve kelt ki az ágyból, arcán fáradt mosollyal. Az ablakhoz sietett. - Patak? - kérdezte. - Ott. Látod?
A keskeny, sebes folyású patak az apátság mögötti tó felé rohant. Elise csak egy pillanatig tétovázott. - Azonnal itt vagyok! Lady Joanna nem feddte meg, amiért egy szál hálóingben fürödni indult az ablakon keresztül. Nevetett. - Ó, Istenem, ha még egyszer fiatal lehetnék! Siess, lelkem, nehogy meglássanak a szerzetesek! Nem mindegyikük szent életű, tudod. Elise bólintott, és elsietett. A felkelő nap sugarai szép időt ígértek. A parthoz érve a lány végigfeküdt a magas fűben, és élvezettel nyújtotta kezét a hideg habokba. Miután megmosta az arcát, ivott a vízből. Ekkor eszmélt rá, hogy ruhája csaknem teljesen átázott. A tiszta, hűvös forrásvíz felélénkítette, hirtelen életerősnek és tettre késznek érezte magát. Arra gondolt, meg kell győznie Eleonórát arról, hogy Stede semmiféle jutalmat nem érdemel. Talpra állt és visszafelé indult, természetesen futva. Már-már az ablakhoz ért, amelyen visszamászni készült, amikor megpillantotta. A férfi mintha csak a semmiből lépett volna elő. Az ablak előtt állt és őt nézte, meglehetősen mogorva arckifejezéssel. Tetőtől talpig végigmérte. - Mindannyian útra készen állunk - szólt halkan. - Önre várunk. Ráadásul nevetséges viselkedésével veszélynek teszi ki magát. - Veszélynek? - kérdezett vissza Elise. Stede a lány átázott ruhájára mutatott, mire ő összefonta a karját. - Mintha meztelenül járkálna! - vádolta a férfi. - Az erkölcsösség fogalma teljességgel ismeretlen ön előtt... Megragadta a lány karját, mire az elvörösödött dühében. - Eresszen! Nem számítottam arra, hogy mindenféle romlott alakok leskelődnek utánam! Stede Elise szemébe nézett. - Hercegnő... jó lesz megjegyeznie: nem minden úgy történik, ahogyan gondolja. Többször nem figyelmeztetem. Elise nem válaszolt. A férfi elengedte a karját, és finoman taszított rajta egyet. - Öltözzön. Az udvaron várunk. Siessen. Elise megtehette volna, hogy nem engedelmeskedik, ám semmi esetre sem akarta feltartani a csapatot. Siettében megfeledkezett a reggeliről, s a délelőtti órákban gyomra hangosan figyelmeztette a mulasztásra. Ismét rettenetesen utazott. A férfi érintése helyén forróság égette testét, ráadásul egyre a bosszúállás gondolata foglalkoztatta. Bryan szintén feszült lelkiállapotban lovagolt, közben fél szemmel az eget elborító felhőket figyelte. Nem feledhette azonban a lány vidám kacaját, amelyet az a reggeli fürdőzés közben hallatott, mikor azt hitte, senki sem látja. A férfi dühös volt, amiért feltartotta a csoportjukat, s amiért a lány nem vette tudomásul: a férfiak nagy többsége veszélyt jelenthet egy nőre, ha az kísértésbe hozza őket. És ő éppen ezt tette! A leomló aranyvörös hajzuhatagával, a testére tapadó átázott hálóruhával... Ez a nő egy átok, morgolódott a férfi. Gyűlöl engem, s habár tudom, hogy a jövőben aligha látom viszont, mégis érzem, hogy megfertőzi testemet és lelkemet egyaránt. Eleredt az eső. Mire elérték a hegyeket, az utak csaknem járhatatlanná váltak, ők azonban nem állhattak meg. Aznap esti szálláshelyük is meglehetősen szerénynek bizonyult. Egy vadászházban töltötték az éjszakát, s étkül ezúttal szárított hús szolgált. Egy újabb esős nap reggele köszöntött rájuk, azután egy újabb éjszaka, melyet egy apátság falai között kellett eltölteniük, ahol azonban fürdő és meleg étel várta őket. Az azt követő napon verőfényes idő köszöntött rájuk, s végül eljutottak Eu városának közelébe.
A várostól délre fekvő kis faluban bizakodva várhatták a reggelt, amikor is hajóra szállhatnak, hogy átkeljenek a csatornán. Ismét esőre állt. Marshal előrelovagolt Bryanhez. - Van egy fogadó errefelé, ahol sokszor megszálltam már. Rendelkeznek megfelelő szobával a hölgyek számára is. Mi pedig alhatunk a nagyteremben. Bryan egyetértően bólintott. - Ismerem a helyet, magam is gondoltam rá. - Bryan fennhangon tudatta parancsát öt emberével, s dühösen tapasztalta, hogy mind az öt, Will-lel egyetemben, Elise de Bois körül legyeskedik. Sebaj, gondolta Stede, a lány ezentúl más férfiak borát mérgezi... Leszállván lováról a kantárszárat egy fiúcska kezébe adta, s meghagyta, vegyék gondozásba az állatokat. Azután a fogadó helyett a tenger irányába indult. Nem tudta volna megmondani, milyen hosszan ült a tengerparton, otthonról és saját földbirtokról álmodozva. Egyszer csak hátranézett, és Marshalt látta közeledni, kezében egy jókora tömlő sörrel. Bryan szélesen elmosolyodott, és mohón nyúlt a tömlő után. - Ez aztán a nagyszerű ötlet. Köszönöm. - Gondoltam, jól fog esni. Mit csinálsz itt? - Bryan felnevetett. - Álmodozom. - Én is naphosszat a jövőmön tűnődöm. - Neked nincs min töprengened. Pembroke grófja leszel hamarosan. Leinster ura, és még ki tudja, mi minden! - Vajmi keveset tudok a nőkről. Azt hallottam, Isabel de Clare fiatal és nagyon szép. Nem tudom, hogyan fogadja egy sebesülésekkel borított, háborúban megfáradt lovag közeledését. - Minden rendben lesz, meglátod. Viselkedj olyan udvariasan, ahogyan a hercegnővel az imént, azt bizonyára nagyon fogja értékelni. - Will dühös tekintetet vetett barátjára. - Miért gúnyolódsz? - Gúnyolódtam volna? Nem akartam. - Meg kell mondanom, hogy nagyon kegyetlenül bánsz vele. Felül kellene emelkedned a problémádon, hisz mindketten Richárd kedvencei vagytok. Bryan vállat vont. - Mit számít ez? A koronázás után elválnak útjaink. Will hallgatott. Bryan nem láthatta az arcvonásait az esti félhomályban. - Amikor veletek vagyok, különös érzés kerít hatalmába. A vihar szelét érzem a levegőben, amely bármelyik pillanatban kitörhet. - Nincs ebben semmi különös. Egy lovaglóostorral könnyen orvosolhatnám a problémát. Will nevetett. - Nos, föl a fejjel, barátom. Gwyneth szerencsére másfajta nő; kedves és alkalmazkodó. Will nagyot ásított, és nyújtózott egyet. - Én bemegyek, fáradt vagyok. Nem jössz? - De. Hamarosan. Szeretem nézni a tengert. Azt hiszem, holnap ismét esős napunk lesz. - Nehéz lesz az átkelés. - Mégsem szabad késlekednünk. - Jó éjszakát. - Neked is jó éjt. Will nehézkes léptekkel a falu felé indult, s Bryan, maga sem tudta miért, tovább bámulta a ködös tengert. Valami nem hagyta nyugodni. Will Gwynethről beszélt, s neki rossz előérzete támadt. Akkoriban, amikor megtudta, hogy Henriknek már nincs sok hátra, próbált nem álmodozni, hiszen nem tudhatta, mit hoz számára a jövő. Nem látott esélyt arra, hogy Gwynethtel való kapcsolatát a házasság intézményével szentesítse. Most... mindez csak egy karnyújtásnyira volt tőle. Mégis, valami nem hagyja nyugodni.
Bolond ember! - förmedt magára. Álmodozni nem való, mégsem tilthatja meg magának, hogy jövendőbeli birtokaira gondoljon, ráadásul leendő felesége nagyon szép nő... Kissé zavarta, hogy nem tudja pontosan felidézni az arcát maga előtt. Türkizkék szempár jelent meg az emlékezetében, s vele szőkés vörös haj, nem pedig barna... - Segítség! Hirtelen sikoly hasított az éjszakába, amelynek hallatán a férfi meg dermedt. A következő pillanatban felugrott, és sebes léptekkel indult a falu irányába. Hamarosan kiderült, hogy a kiáltás nem arról, hanem a tengerparti bozót felől érkezett. Felismerte a hangot. Oly sokszor szidalmazta már őt. A bokrokon áttörve rátalált. A lány két csavargóval hadakozott. Egyikük öreg volt és fogatlan, a másik fiatal, arcán rút sebhely éktelenkedett. Amikor Bryan a tisztásra ért, jól láthatta, amint a lány kiszabadul a suhanc szorításából, ám az öreg kést rántott, és azzal próbálta sakkban tartani. - Ne ellenkezzen, szép kisasszony! Csak szórakoznánk egy keveset, aztán pedig megszabadítanánk az értékeitől! Viselkedjen okosan, és nem esik bántódása. Ilyen szép selymes bőrt nem szívesen sértenék meg a késemmel... Bryan eléjük lépett. - Ha egy haja szála is meggörbül, mindketten itt pusztultok. Richárd nevében, kotródjatok! A fiatalabb végigmérte Bryant. Látnia kellett, hogy hatalmas termetű, tapasztalt harcos figyeli minden mozdulatát, de nem jött zavarba egy pillanatra sem. - Egyedül van! - rikkantotta az öreg felé. - Mi meg ketten! Az öreg nevetett, és jelt adott a fiúnak. Bryan a suhanc mozdulatait figyelte. Ekkor az öreg nekirontott, rozsdás kését egyenesen a férfi torkának szegezve. Bryan kardot rántott, és gondolkodás nélkül leszúrta, még mielőtt az öreg kárt tehetett volna benne. - Szűzanyám! Ez maga az ördög! - sziszegte a fiatal, s hátrálni kezdett. - Persze úgy lesz, ahogy akarod, már itt sem vagyok... Miután a második támadó elinalt, Bryan dühös ábrázattal lépett Elise-hez. A lány szakadt köpenyét markolva rémülten tekintett a férfira. - Megölte! - kiáltott. Hangjában némi bűntudat bujkált, holott vádolni akart. Bárcsak ne vágyott volna annyira friss levegőre! Akkor mindez nem történt volna meg. Az öregember ki akarta rabolni, s az is lehet, hogy meg akarta ölni, mégis kínozta a tudat, hogy haláláért ő a felelős. - Sajnálom - szólt Bryan rekedten. - Talán hagynom kellett volna, hogy átszúrja a torkomat? - Nem kellett volna megölnie egy szegény beteg öregembert! - csattant fel Elise, anélkül hogy pontosan végiggondolta volna, mit beszél. A férfi egy rövid ideig szótlanul hallgatta. Szeme haragosan villogott. - Hát persze. Ön bezzeg nyugodt lelkiismerettel mérgezhet fiatal és egészséges harcosokat, igaz? Erről van szó? - Gondoljon, amit akar! - duzzogott Elise. A férfi ismét vádaskodik, gondolta. Sohasem fogja elhinni neki, hogy nincs köze a rosszullétéhez. A halott öregemberre nézett, és megborzongott. - Erre nem volt szükség. - Persze hogy nem. Tudja, ölni"csak csatában szoktam. A gyilkosság az ön passziója. Mit keres itt? A meggondolatlansága vezetett ehhez a vérontáshoz! - Miket beszél! Csak friss levegőt akartam szívni... - Még hogy friss levegőt! Az ember, akit annyira megsajnált, meg akarta erőszakolni. Elise megtépázott, sáros ruházata ellenére is királyi módon emelte magasba a fejét és a férfi szemébe nézett. Tengerkék szeme különös haraggal villogott. - Ilyesmi nem először esett volna meg velem - szólt gúnyosan. - Úgy gondolja? Hercegnő, azt hiszem, ön igen keveset látott még a világból. Ha nem tartoznék felelősséggel Richárdnak, szívesen hagynám, hogy megismerje a szó valódi jelentését. - Bryan maga is csodálkozott, miért emeli föl a hangját. Felindultságának oka igen
mélyen gyökerezett, csak nehezen tudott úrrá lenni érzelmein. Hátralépett. Érezte, ha a helyén marad, bizonyosan arcul üti a lányt. - Menjen vissza. Követni fogom. Richárd megparancsolta, gondoskodjak a biztonságáról. Amennyiben ismét levegőzni kíván, kérjen kíséretet. Ha még egyszer egyedül találom, megkötözöm, s úgy viszem a királynő színe elé. Nagyon kérem, ne gondolja, hogy ez puszta fenyegetőzés. - Nem gondolom - felelte Elise minden alázatosság nélkül. - Nem kívánom, hogy utamat Winchesterig hullahegyek szegélyezzék! Kihúzta magát, és méltóságteljes mozdulatokkal elindult visszafelé. A férfi legszívesebben visszarántotta volna. Kezét ökölbe szorította, és feléje nyújtotta. Végül azonban meggondolta magát, s az ökölbe szorított kéz lehanyatlott. Mikor a lány hátranézett, már csak a férfi erőltetett mosolyát láthatta. Az átkelés borzalmas volt. Bryan már sokszor átkelt a csatornán, ilyen haragos hullámokat azonban még sohasem látott. A hamuszürke égen sötét felhők vonultak, melyekből hideg eső záporozott. Marshal, akárcsak Lady Joanna, tengeri beteg lett, így az út nagy részét a korláton áthajolva töltötte. Bryan jól tudta, hogy bármely pillanatban melléjük kerülhet. Will Marshal mellé állt, bár segíteni nem tudott rajta, remélte, jelenléte és együttérzése valamelyest enyhít barátja szenvedésén. Will egy pillanatra sem engedte el a korlátot, úgy fordult barátja felé. - Ne nézz engem. Hamarosan véget ér ez a rettenetes hajóút. Ne aggódj miattam, inkább menj, és törődj Lady Elise-zel. Bryan arca elkomorodott. Will erőtlenül intett. - Igen, tudom, az én felelősségem. Ám ha a barátom vagy és segíteni akarsz, tedd meg nekem ezt a szívességet. Bryan vállat vont. - Ahogy akarod. - A vihar és a hullámok láttán hátha inába szállt a bátorsága annak a lánynak, gondolta magában. Bryan maga mögött hagyta a megtört lovagot, és Elise keresésére indult. Biztosan tudta, hogy ez az időjárás még a révészeket is megviseli. A lány azonban... Nos, ő büszkén állt a hajó orránál, mintha üdvözletét akarná küldeni a természet tomboló erőinek. Gyapjúköpenyét össze sem gombolta magán, az hajával együtt a viharos szél játéka lett. Kipirult arccal és ragyogó szemmel, mosolyogva nézett a távolba. Látva őt, Bryannek Önkéntelenül sötét gondolatai támadtak. Nézte a lányt, s haragja egyre nőtt. Ha halovány arccal és remegő testtel talál rá, meglehet, támad benne némi együttérzés. Talán még az is megfordul a fejében, hogy kibéküljön vele. Sóhajtott. Közöttük sohasem lesz béke. Bryan úgy érezte, ez nem az ő hibája. A lány hazudott neki, és ráadásul megpróbálta megölni. Többször is. De mit számít ez? - kérdezte magától dühösen. Együtt utaznak Eleonórához, megvárják Richárd hazajövetelét, aztán végleg elválnak útjaik. Rá szerencsés házasság folytán nagy vagyon és hatalom vár, azután távoli vidékekre utazik a király oldalán. Bryan a fogát csikorgatta. Nemsokára vége, gondolta. Diszkrét távolságtartás, ennyi volna mindössze, amit tennie kell. Valahol a lelke mélyén azonban nem hagyta nyugodni a nő. Ahogyan a hajó orrában állt, mintha a maelström erejét szívta volna magába. Még mindig akarta őt. Nincs férfi, aki akarná azt a nőt, aki korábban az életére tört. Különösen, ha hibátlan modorú, szép hajadont adnak hozzá feleségül. Bryan mégis úgy érezte, hogy tudni akarja a titkot, melyet a lány elhallgat előle. Talán éppen ez a titok teszi oly különlegessé, s emiatt vágyik arra, hogy ismét megkapja... Nem! Pusztán meg akarja törni testileg és lelkileg, gondolta. Azt akarta, hogy engedelmeskedjen neki, akár egy harci mén. Majd ő megmutatja, hogy nem tűri az elveket, a kegyetlenséget... és elég erős ahhoz, hogy ellenszegüljön Elise akaratának.
Csak ezután lesz képes elfelejteni. Hagyd! Felejtsd el! - figyelmeztette magát újra a férfi. Sarkon fordult, hogy visszatérjen Marshal mellé. Káromkodott. Előttük Anglia. Oroszlánszívű Richárd birodalma. Gwyneth... A kedves, megértő... és gazdag nő. Remélte, hogy mellette bizonyosan elszáll a haragja. A hajó hirtelen megremegett. Bryan megragadta a korlátot, mély lélegzetet vett, és nagyot nyelt. Még egy óriási hullám, és úgy jár, mint Marshal... - Föld! - kiáltott egy tengerész. Föld. Angol föld. Minster kikötője. Ki kell bírnia... Elise sohasem látott még érdekesebbet. Nem a táj ragadta meg a figyelmét - noha tetszettek neki a dombok zöld lankái, a hófehér sziklameredélyek és az azok hátterében őrködő erdők -, hanem az emberek. A tömeg! A kikötőváros nyüzsgött az élettől. Halászok, parasztok és kézművesek kínálták hangos szóval portékáikat. Vándorzenészek jártak-keltek feltűnő ruhákban, s daloltak, ha fizettek nekik. A lány leginkább a szegénységet találta szembetűnőnek. Beljebb a szárazföldön nagy kastélyok emelkedtek, ám a kikötővárosokban új osztály kezdte meg felemelkedését: a kereskedők. Az utcákat boltok szegélyezték. Azokban az ember szinte mindent megkaphatott, persze többnyire borsos áron. A kontinensről származó árukat éppúgy, mint a Távol-Kelet selymeit, perzsaszőnyeget és toledói acélt. A keresztes háborúk és a hajózás távoli civilizációkat hozott egymással meghitt közelségbe. A közemberek a nemesek kegyeit keresik, hogy azok vásároljanak tőlük. Furcsa világ ez, nézelődött Elise. A lány hamar tudatára ébredt tulajdon feltűnőségének. Az emberek csodálkozva figyelték a csapatukat: előkelő hölgyek utaztak páncélos lovagok kíséretében. A város valósággal felbolydult jövetelük híre hallatán, s szárnyra kelt a hír: Eleonóra királynő kiszabadítására érkeztek. Az emberek többsége felnézett a királynőre. Fiatalasszonyként szépsége megbűvölte őket. Emlékeztek büszkeségére, méltóságára, bátorságára és mosolyára. Eleonóra szerette Angliát, és az emberek tudták ezt. Eleonóra ízig-vérig királynő volt, s ezt a tényt az eltelt évtizedek sem tudták elhomályosítani. A bárdok balladákban énekeltek róla, s habár a harci mének most dühösen horkantottak fel a kimerítő tengeri utazás után, az emberek így kiáltottak fel: - Isten óvja Oroszlánszívű Richárdot! Isten áldja Aquitániai Eleonórát! Isten óvja az özvegy királynőt! Elise elmosolyodott. Az egészet meglehetősen mulatságosnak találta. Meglehet, a háborúban ezen emberek többsége Richárd ellen harcolt. Oroszlánszívű Richárd azonban nemcsak a bátorságáról híres a keresztény világban, hanem a jóindulatáról is. Úgy tűnt, mindenki azonos lelkesedéssel ejti ki nevét. Mosolygó embertömeg integetett feléjük, miközben áthaladtak a városon. Elise sajnálkozva mérte végig az itt élő nőket. A vele egykorúak sokkal idősebbnek tűntek, arcuk megfáradt a rengeteg munkától. Megpróbálták megérinteni őt, ruhája selymét, prémszegélyét. Megsajnálván őket, aprópénzt vett elő nyeregtáskájából, s feléjük dobta. Azok még hangosabban kiabáltak és egyre közelebb nyomultak, olyannyira, hogy már-már akadályozták lovaikat a továbbhaladásban. Hirtelen valaki megszorította a csuklóját, és fülsiketítőén rákiáltott. A lány megrettenve tapasztalta, hogy egy pofaszakállas öregember már el is szakította finom ruháját. Szeme vadul villogott, szorítása meglepően erősnek bizonyult, s láthatóan azon iparkodott, hogy a lányt lerántsa lováról. - Ne! - sikoltott Elise. - Kérem! - Ezt a selymet! Ezt a selymet vegye! - üvöltötte az öreg, s már kezdte letépni a ruhát a megrémült lányról.
Mire a lovagok közbeavatkozhattak, elszabadult a pokol. Az emberek csöppet sem rémültek meg a csatalovaktól. Elise felkiáltott, mert attól tartott, lecsúszik a nyeregből. - Kérem, ne! - kiáltotta ismét, végre az öregember szemébe nézve. Az egy pillanatra elszégyellte magát, s Elise már kezdte hinni, hogy ura lett a helyzetnek. Persze ezt sohasem tudhatta biztosan. Ekkor ért mellé Bryan Stede. - El innen! - parancsolta az öregnek anélkül, hogy előhúzta volna kardját vagy bántalmazott volna bárkit is a tömegből. A vénember csendesen odébbállt. Elise szintén ezt akarta, ám nem állt módjában megtenni... Jól tudta, hogy azok az indigókék szemek a pokol tüzének lángjával tudnak égni. Ezúttal megrettent a belőlük sugárzó erőtől, amely meghátrálásra késztette a feléje közeledőket. - Bolond! - Csak ennyit mondott, miközben Elise-re nézett, majd kivette a kantárszárat a lány kezéből. A ló meghátrált, majd engedelmesen megindult a harci mén nyomában. Mögöttük a többiek is ügetésre váltottak, ezt lópatkók hangos dobogása adta Elise tudtára. Könnyek szöktek a szemébe, s a szél hajtincseket fujt az arcába. Félelme hamarosan elmúlt; dühös lett. Vajon Bryan Stede mindig helyreutasítja majd? Nem! Ő bizony meg fogja mutatni, hogy nem csak nyers erővel lehet felülkerekedni valakin! Örökkévalóságnak tűnt az eltelt idő, mire végre megálltak, noha valójában csak percekben lehetett mérni. Valahol a külvárosban lehettek, itt már nem érződött a kellemes, sós tengerillat. Előttük egy zsúpfedeles ház állott, körülötte melléképületek. Egy, a falból kiálló fémrúdon viharvert tábla függött, rajta a felirat: VENDÉGLŐ. A kíséret férfi tagjai leszálltak a lóról, Bryan Stede parancsokat osztogatott. Ám hová tűnt Will Marshal? Elise nem tudta a választ. Mindenesetre nem volt ott, ahol neki szüksége lett volna rá, folytatta gondolatmenetét a lány. Stede egyszerre mellette termett, és egy határozott mozdulattal kiemelte a nyeregből. - Bent beszélünk - szólt, miközben lesegítette a lóról. Elise először arra gondolt, nehezen gyógyuló sebet karmol a férfi arcára, azután jobb ötlete támadt. Korántsem volt békülékeny hangulatban, de úgy gondolta, ezúttal talán még a körülöttük állók sem volnának képesek megmenteni a férfi esetleges bosszújától. Miután sikerült úrrá lennie tulajdon büszkeségén, elfogadta a férfi segítségét, és tűrte, hogy a vendéglőbe kísérje. Hová tűnt Lady Joanna? Aggódva tekintett körbe. Ő talán féken tudná tartani a férfi temperamentumát. Szegényes helyiségbe értek. A nagyszoba berendezése mindössze egy tűzhelyből, deszkaasztalokból és padokból állt. Elise a tűzhöz lépett, hogy melegedjen, míg Bryan a tulajdonoshoz fordult. A lány lopva végignézett a többi vendégen. Hajósok. Bőrüket a nap barnás színűre cserzette. Én nemesi származású vagyok, emlékeztette magát. Montoui különbözik a legtöbb uradalomtól. Az ő alattvalói jólétben élnek. Neki dolgoznak, ugyanakkor a termények nagy hányadát megtarthatják, munkájukat megbecsüli. Vajon meddig maradhat ez így? Ameddig ő él, mindenképpen. Egykor arról álmodott, hogy Percyvel ott nevelik fel gyermekeiket. De most... Egyedül maradt. Megfogadta, hogy mindhalálig körültekintően és bölcsen fogja kormányozni a kis hercegséget. Előtte azonban bosszút áll... Elise összerezzent. Büszkeségre nevelték, nem pedig bosszúállásra. Persze, próbálta bizonygatni magának, mindössze „igazságot" akar szolgáltatni, ám itt többről volt szó. Sohasem érzett még ehhez fogható haragot. Jól tudta, hogy a Plantagenet-dinasztia több tagjának utolsó erejét is felőrölték azok az erőfeszítések, amelyekkel a becsületükön esett csorbát igyekeztek kiköszörülni. Ő ennek a családnak a leszármazottja. Nem tud uralkodni az érzelmein. Stede-nek nem szabad megkapnia, amire vágyik. A férfi nemcsak Percytől fosztotta meg, hanem minden illúziójától is. Akkor nem tudott kitérni a reá leselkedő végzet elől, és már nem hitt a szerelemben. Már csak a bosszúvágy maradt számára. - Még több bajt akar?
A suttogás közvetlen közelről érkezett. Elfordult a tűztől, és riadt arccal nézett Stede-re. A férfi megérintette szakadt ruhája ujját, mire a körülöttük ülők némelyike gúnyosan elmosolyodott. Elise a szemébe nézett, de nem szólt egy szót sem. Stede karon fogta, és a földszinti szobába vezette. Elise undortól eltorzult arccal szagolt a levegőbe. A helyiségben mosdatlan emberszag terjengett. Derékaljat nem látott, csak ágyneműt, amely bizonyára hemzsegett a bolháktól. - Ez minden, amit kaphat ma estére - szólt Stede nyersen. — Persze alhat a nyilvános szobában is, de ettől óva inteném. Elise továbbra is hallgatott. Az ablakhoz lépett, hogy friss levegőt szívjon. Stede rövid gondolkodás után beszélni kezdett. - Sok mindent el lehet mondani önről, Elise. Akaratos, becstelen és ravasz. Túlontúl büszke. Vérszomjas. Eddig azt hittem, hogy csak az én vérem látványa okozna önnek örömet. Egyszer már megmondtam: nem vagyok híve az oktalan vérontásnak. Ma egy hajszál hiányzott ahhoz, hogy a tömeg ellenünk forduljon. Ön persze megmenekült volna, hiszen egy csoport fegyveres védelmezte. Ismét ártatlan emberek estek volna áldozatul a felelőtlenségének. Elise megfordult. - Én csak segíteni akartam nekik... - Rosszul tette. Annak nem ez a módja. Ha nem vagyunk ott, kirabolják. Talán meg is ölik. Ön vonzza a bajt. - Valóban? - kérdezett vissza Elise fennhéjázó hangon. - Csak azt felelhetem, hogy eddig ez nem volt jellemző rám. Ellenben szeretném emlékeztetni, Sir Stede, hogy míg én Montoui hercegnője vagyok, ön egy föld nélküli lovag. Az elöljárója vagyok. Én parancsolhatok önnek, de ön nekem nem. Azt állítja, vonzóm a bajt... nos, számít ez valamit? Inkább hagyom tíz parasztnak, hogy érintsenek, mint önnek. - Tényleg így gondolja? - Istenemre. A férfi udvarias mozdulattal meghajolt. - Egy napon próbát teszünk, s akkor átadom önnek a parancsnokságot. - Elise elmosolyodott. - Azt hiszem, erre már nem lesz idő. Eleonórát szabadon engedik, Richárd visszatér, és nekünk elválnak útjaink. Válaszképpen Stede arcára is mosoly ült ki. - Hölgyem, ne feledje, Richárd hamarosan visszatér. Attól kezdve én leszek az ön elöljárója - a szobában megfagyott a levegő a szavai nyomán. - Miután megkapja Gwyneth kezét és a címeket, amik vele járnak? - Ahogy mondja. - Ez egyelőre csak képzelgés, nem igaz, Sir Stede? Újabb dolog, melyet egy napon próbára tehetünk. - Úgy gondolja? Az valóban igaz, hogy nem tudhatjuk, mit hoz a jövő - megfordult, és az ajtóra támaszkodott. - Mindenesetre hozatok ételt. Azt ajánlom, hogy a vacsora idejére kössünk békét. Ha éjszaka bármire szüksége van, az ajtaja előtt alszom. - Nem akarom, hogy ott aludjon... A férfi felnevetett. - Meggondolta magát? Azt akarja netán, hogy idebent háljak? - Sohasem gondolom meg magam - felelte Elise szilárd elhatározással. - Megfeledkezett Lady Joannáról... - Lady Joanna Southampton felé tart férjével. Attól tartok, gardedámként nem sok hasznát vettük. Túlságosan jószívű. Mivel nem engedi, hogy idebent éjszakázzam, az ajtaja előtt teszem. Valami miatt ön nagyon fontos Richárdnak; megvallom, nem értem, miért. Ezért kísérem Eleonóra színe elé. Azzal magára hagyta a lányt.
Elise őrjöngeni tudott volna dühében. A férfi elküldte Lady Joannát is, csakhogy neki fájdalmat okozzon, pedig annyira megkedvelte a hölgy társaságát. Nagyon hiányzott neki. Még hogy Stede nem érti, miért fontos ő Richárdnak?! Ezzel a kijelentéssel megbántották. Stede szemében ő csak tolvaj és kibírhatatlan nőszemély. De ő majd megmutatja... Elise nem értette, miért akar hirtelen a padlóra rogyni és könnyekben kitörni. Talán azért, mert a férfinak mégis igaza volt. Felelőtlenül viselkedett és veszélybe került. Előző este és akkor este is. Marshal előtt elismerte volna, hogy még sokat kell tanulnia. Bocsánatot kért volna, amiért tévesen ítélte meg a helyzetet. Marsainak beismerte volna, hogy hibázott. Stedenek soha. Megijedt az érzéstől, amely lassan hatalmába kerítette. A kocka azonban már el volt vetve. Önhibájából egyre viharosabb vizek felé sodródott. A sors fölött pedig senkinek sincs befolyása.
XI. 1189. július 15. Winchester, Anglia - Felség! Megérkeztek Richárd követei... Bizonyosan érted jöttek! Az őr túláradó lelkesedéssel ereszkedett térdre úrnője lába előtt. Eleonóra elmosolyodott. Látta a palota felé közeledő lovasokat, fölöttük Richárd zászlóit, s az utóbbiak láttán szíve repesni kezdett. Hetvenéves kora ellenére hirtelen fiatalnak érezte magát, s tudta, hatalmas energiák áradnak szét a testében. Miért is ne volna ez így? Kora ellenére ő a kontinens leghatalmasabb uralkodónője. Erősnek érezte magát. A világ ismét kitárul előtte. A világ, amely voltaképpen az övé. Ő alapította az angol lovagrendet, s a költők verseikben örökítették meg nevét... Ismét királynő lesz. Ezúttal nem házasság árán, hanem Richárd által. Csodálatos érzés kerítette hatalmába. Kacagni akart, énekelni, és világgá kürtölni az örömét. Elegáns mosolyán kívül azonban semmi sem árulkodott boldogságáról. Aquitániai Eleonóra híres volt az önuralmáról. - Állj föl, jóember - szólt az őrnek. - Ne fáradj az udvariaskodással, hiszen a fiam követei bebocsátásra várnak. Nyilván hosszú út áll mögöttük. Van elég borunk és ételünk? - Hogyne, felség. - Kik lehetnek? - Eleonóra korát meghazudtoló fürgeséggel az ablak felé fordult. - Egy fekete lovag... Stede! Richárd Bryan Stede-et küldte. Lefogadom, Will Marshal is vele tart... Te jó ég! Richárd milyen figyelmes! Egy nőt is hoztak magukkal! - Ha igaz a szóbeszéd, Elise de Bois az a nő, felség. Montoui hercegnője. Eleonóra sohasem nevetett fel harsányan, kacaja ezúttal is kimért maradt. Legkedvesebb fia, Richárd, boldoggá akarja tenni. Tudja, milyen régóta szeretné látni a lányt. Sóhajtott. Oly sok a tennivaló! Fontos megnyerni az embereket Richárd ügyének, azután a nemeseken a sor. Némelyikre vagyonelkobzás, másokra felemelkedés vár. A kiválasztottak ott lovagolhatnak királyuk oldalán a keresztes háborúban. S ott vannak a törvénytelen gyerekek. Geoffrey Fitzroy királyi palotákban cseperedett föl, saját gyermekei mellett; főkancellárként évekig hűségesen szolgálta Henriket. Nem engedheti, hogy mellőzve érezze magát. Ó, és ott van Elise... Neki pedig egy nagyszerű házasság dukál, még idejében. Mulatságos lesz újra látni őt. Tüneményes kisgyermeknek ismerte meg... Beszélgetésre és udvari életre vágyom, s arra, hogy mindent újra kezdjek! - gondolta Eleonóra kissé keserűen.
Anglia királynőjének lenni felelősségteljes elfoglaltság. Eleonóra túlzottan realista volt ahhoz, hogy a legkevésbé is visszaéljen a kezében újfent összpontosuló hatalommal. Életkora óriási felelősségérzettel, az átélt szenvedés pedig bölcsességgel ruházta föl. Aquitániai Eleonóra megjelenésében van valami megtévesztő, gondolta Elise. Igaz, hogy megöregedett, erőteljesen megőszült, ám arca fiatalos derűt sugárzott. Mozdulatai járása, beszéde pedig tökéletesen eloszlatták az öregség illúzióját. Jelenléte, kisugárzása megtöltötte a szobát. A királynő izgatottan mérte végig az érkezőket. Hosszú szoknyájában lépkedve olyan benyomást keltett, mintha a padló fölött lebegne. Tizenhat évig raboskodott különböző börtönökben, mégis úgy tűnt, mintha a királyi udvaron kívül sohasem élt volna máshol. - Bryan! Will! Micsoda öröm titeket újra látni! Álljatok föl. Túl öreg vagyok ahhoz, hogy lehajoljak. Mindenképpen csókkal akarlak üdvözölni benneteket! Elise, pár lépéssel a két férfi mögött állt, és nem minden harag nélkül figyelte, amint a királynő megöleli őket. Eleonóra most Elise-re pillantott, s nyomban elmosolyodott. - Elise...! Will, állj félre, hadd lássam ezt a gyermeket! Will, udvarias mosollyal arcán, engedelmeskedett. A királynő a lányhoz lépett, s megfogta a kezét. - Milyen kedves tőled, hogy eljöttél. Oly ritkán adódott lehetőségem arra, hogy nőkkel társalogjak. - Elengedte, majd ismét a két férfihoz fordult. - S most feleljetek, hogy van Richárd? - Egészséges és tettre kész, mint mindig - felelt Will. - Ügyeit igen tiszteletreméltóan intézi, hiszen első intézkedéseként szabadon bocsáttatja felségedet. Eleonóra bólintott. - És János hercegről mi hír? Bryan vállat vont, mozdulata sokat elárult. - Keresik. Eltűnt, amikor Le Mans-t feladni kényszerültünk. - Eleonóra lesütötte a szemét. - Nagyon sajnáltam akkor Henriket. Szülővárosát felégették, fia pedig elárulta. Marshal, mondd, hogyan halt meg? A lovag kényelmetlenül feszengett. - Elhagyatottan, felség. Betegség és lelki kórság egyszerre végzett vele. Nyugtalan szívvel távozott közülünk. Ha nem fertőződött volna el a sebe, talán most is élne. A királynő szomorúan nézett maga elé. - Higgyétek el, mélységesen szánom őt, még akkor is, ha halála szabadulást jelent számomra. Nagyobb ember volt ő, mint ahogyan azt történetírók gondolják majd. Tisztelte a törvényt, szerette alattvalóit, de magában hordozta önnön bukását. Megpróbálta megfosztani Richárdot a birtokaitól, hogy azokat Jánosnak juttassa. Nem hiszem, hogy valaha is tudatára ébredt annak, hogy a fiai felnőttek, s ráadásul az ő temperamentumát örökölték... Tehát Jánost már keresik. Remélem, hamarosan rátalálnak, és bátyja testvérhez méltóan bánik majd vele. János mindig is arra áhítozott, ami a Richárdé. S Richárd, akárcsak az apja, időnként túlságosan is nagylelkűen osztogatja kegyeit. - Willhez fordult. - Hallottam, nem tartasz velem, Will Marshal. Hihetetlen, hogy a szóbeszéd milyen gyorsan terjed, igaz? Megértem Henriket, amiért Isabel de Clare kezét ígérte neked. Richárd természetesen nem másította meg apja akaratát. Most hozzá indulsz, jól tudom. Marshal nevetett. - A pletyka valóban gyorsan terjed, ám ezúttal igaz a hír. Találkozott vele valaha is felséged? Eleonóra elmosolyodott. - Karon ülő kisgyermek volt, amikor engem bebörtönöztek. Úgy beszélik, szép és igen kedves. Nemsoká magad is meggyőződhetsz róla. Továbbá, kérlek, tedd meg azt a szívességet, hogy ezentúl a keresztnevemen szólítasz, akárcsak Bryan. A királynő tekintete most Bryan Stede-re siklott. - Sir Stede, a kísérőm te leszel tehát.
- Nagy megtiszteltetés ez számomra. Richárd azt parancsolta, maradjak veled a koronázásig. Azután seregeink csatlakoznak Fülöphöz, és hadjáratra indulunk a Szentföldre. - Várod már az újabb küldetést? Bryan habozott a válaszadással. - Számomra, pillanatnyilag az a legfontosabb, hogy felséged visszanyerte a szabadságát. Elise egy szót sem szólt. Meglehetősen dühítette, hogy a királynő kedvesen beszél a férfihoz. Ne higgyen a fekete lovagnak! - akarta kiáltani. - Kegyetlen, és egyáltalán nem az, akinek mutatja magát... Nem szólalt meg. Még nem jött el az ideje. Szolgák léptek a terembe. Tálcáikon bort, főtt tojást és különböző sajtokat hoztak. Eleonóra múltbeli szenvedései most elégtételt nyertek, hiszen fogvatartója a vendéglátójává lépett elő. - Szeretném, ha a kertben fogyasztanánk el mindezt! - szólt Eleonóra. - A bor és a barátság hasonlít egymáshoz. Csak akkor igazán értékesek, ha kiállják az idő próbáját. Elise! Gyere velem. Jó ég, hogy megnőttél! Mikor utoljára láttalak, alig értél a combomig. - A királynő utat mutatott a kert felé, ahol egy rózsával befuttatott lugas alatt kovácsoltvas asztal állt. Mögötte szolgák hada sürgött. Egy pillanatra sem hagyta abba a csevegést. Intett a szolgáknak, s azok bort töltöttek a vendégeknek. - Bryan, és te meglátogattad már Gwynethet? - Nem, Eleonóra. Egyenesen hozzád jöttünk. - Nagy áldozatot hoztál. Sajnálom, hogy egy ideig még nem találkozhattok. Nincs olyan érzésed, mintha szerzetesnek álltál volna? Bryan nevetett. - Emlékeztetlek, hogy férjed nekem is földet s rangot ígért. - Hiszem, hogy Richárd tiszteletben tartja apja akaratát! - Én nemkülönben. - Széttárta a kezét. - Csak tudnám, miért habozik. - Én megmondhatom - szólt Eleonóra. - Talán azon gondolkozik, hogy szolgálataidért miképpen jutalmazhatna meg még busásabban. Ha Richárd ad, akkor sokat ad. - Felség, remélem, jól ismered a fiadat. - Ne aggódj. Most például azon töpreng, miként tölthetné fel a kiürült kincstárat. Megvallom, ezen mindannyiunknak el kell gondolkoznunk, gyermekeim! Eleonóra Elise-re nézett. - S veled, kedvesem, mi a helyzet? Miért nem mentél még férjhez? - Elise összerezzent a kérdés hallatán. Bryan Stede felelt helyette. - Lady Elise szerelmes! Hamarosan férjhez megy választottjához, kinek neve Percy Montagu. - Sir Percy... - gondokozott el Eleonóra. - Attól tartok, nem ismerem, és még csak nem is hallottam róla. A lány kortyolt egyet a borból, majd mosolyt erőltetett az arcára. Nem akarta megcáfolni Bryan Stede kijelentését. - Hamarosan megismerheti felséged - szólt kedvesen. - Ó, a szerelem... magam is jól emlékszem az érzésre - a királynő halkan beszélt. - Nagyon örülök, hogy itt vagytok. - Kupáját az asztalra helyezte. - Bryan, Will, magatokra hagylak benneteket, amíg átgondoljátok az elkövetkező napok eseményeit. Elise velem jön csomagolni, s holnap hajnalban útnak indulhatunk. Karját Elise felé nyújtotta. - Gyermekem, szeretném, ha a divatot illetően felfrissítenéd az emlékezetemet. Ezek a tökkelütöttek körülöttem nemigen adtak az ilyesmire. A királynő kicsiny szobájába lépve a lány elérzékenyült. Szerényen berendezett helyiséget látott maga előtt, melybe fény csak egy keskeny ablaknyíláson keresztül szűrődött. Eleonóra tudta, hogy Elise gyorsan átlátja a helyzetet. - Te is szereted a napfényt, ugye? Én szinte megtanultam nélküle élni. - Elhallgatott egy pillanatra, a közelmúltra gondolt. - Sok időt kellett itt eltöltenem egyedül. - Aztán vállat vont. - Időnként megengedték, hogy a kertben sétáljak, ám minden a fogvatartóim és Henrik
hangulatától függött. - Elmosolyodott. - Egyszer, Szent Mihály napján még Normandiába is elvittek, persze csak azért, hogy Richárdot rábeszéljem valamire, mivel rajtam kívül soha senki másra nem hallgatott. Annyira hiányzott a szabadság, hogy az ígéretével bármire rávehettek. Akkoriban még... hittem abban, hogy egyszer megbékélnek a családtagjaim. Ennek már jó ideje. - Elmúlt - értett egyet Elise. - De hol kezdjük a csomagolást? Látom, itt vannak az utazóládák. - Már napokkal ezelőtt összepakoltam - felelt Eleonóra csalafinta mosollyal, s intett a kezével. - Azért hívtalak ide, hogy kedvemre szemügyre vehesselek. Fordulj meg, gyermekem! Elise nem bántódott meg, s csöppet sem jött zavarba a kérés nyomán. Valósággal átragadt rá Eleonóra életszeretete. Engedelmesen körbefordult a királynő előtt. Eleonóra helyet foglalt az ágyán, és méltóságteljesen figyelt. Elmosolyodott, amikor a lány ismét a szemébe nézett. - Elise de Bois, tudnod kell, hogy én nem neheztelek rád. - Asszonyom, ön igen nagylelkű. - Nem, ez nem nagylelkűség. Az én koromban az ember már reálisan látja a dolgokat. Nagyon hasonlítasz édesapádra, ugyanakkor nagyon bájos teremtés vagy. Ó, ne süsd le a szemed, gyermekem. Egykor nagyra becsültem Plantagenet Henriket! Ő jelentette számomra az életet. Majdnem húsz évvel volt fiatalabb nálam, ám mégis csodálatosan összeillettünk. Összeházasodtunk, mindkettőnket hatalmas ambíciók vezéreltek. Birodalmat és dinasztiát akartunk alapítani. Őt kiváló harcosnak és jó uralkodónak ismerték. De jaj, sok nemesét az őrületbe kergette a szeszélyeivel! Nem szeretett ülve enni, s ezért á nagy közös étkezések alkalmával nekik is állniuk kellett! S bár senki nem vetekedhetett vele testi erő tekintetében és nem volt nála különb államférfi, legyünk őszinték, mérhetetlen hiúsággal verte meg a sors. Nem tudta, hogyan bánjon a fiaival. Ezért vonzódtak ők hozzám annyira. Tudom, halottról csak jót vagy semmit sem szabad mondani. Lett volna okom igazán gyűlölni őt, de megvallom, sohasem feledhetem, mennyire szerettem egykor, mint ahogyan azt sem, hogy sok konfliktusunk miatt én érzem magam hibásnak. Szerelem és büszkeség nehezen társítható fogalmak. Eleonóra elhallgatott. Elise hirtelen nagyon rokonszenvesnek találta az öreg királynőt, akit évtizedekig a legendák homálya vett körül, és senki sem ismert igazán. Bölcsessége most nyilvánvalóvá vált számára. - Oly sok a tennivaló... - szólt Eleonóra. Ismét Elise-re nézett, s arca lassan felderült. - Az egész csak játék. Hatalom és intrika, nagyon óvatosnak kell lennünk. Elise, jegyezd meg, az nevet, aki a végén nevet! Sokszor megesik, hogy a sárkányt lehetetlen erővel legyőzni, ilyenkor a jó harcos az eszét használja! Elise elmosolyodott, ám igyekezett nem elárulni érzelmeit. Úgy találta, Eleonóra jó harcos és nagy túlélő is egyben. Ő is ilyen akart lenni. A jövőre vonatkozó tervei beigazolódni látszottak. Ha nem tudja erővel legyőzni azt a sárkányt, muszáj az eszére hagyatkoznia. Eleonóra nyilvánvalóan kedvelte Bryan Stede-et, de úgy tűnt, nagyon is szívén viseli a lány sorsát. Elise barátnőre lelt a királynőben. Úgy hitte, ha kivárja a megfelelő alkalmat, biztosan elejthet néhány szót, amelyek megpecsételhetik esküdt ellensége sorsát. Az alkalomra nem kellett sokat várnia. Reggel Will Marshal elbúcsúzott tőlük, majd útnak indult jövendőbeli kedveséhez. Bryan, Eleonóra és Elise szintén útra kelt. Elise titkon sokkal kellemetlenebb utazásra számított. Doverbe való megérkezésük óta alig beszélt a férfival. Korábban Will Marshal játszotta közöttük a békítő szerepét, s most, hogy már nem tartott velük, Will helyét a királynő vette át.
Úgy tűnt, mintha Bryan Stede nem érezné magát felelősnek többé a lányért. Nekem is így kellene viselkednem, gondolkozott Elise. Az utazás folyamán lassan megszokta a férfi közelségét, ám továbbra is előfordult, hogy megrettent tőle, hiszen a kemény harcos nem tűrt ellentmondást. Fekete páncéljában, éjfekete ménje hátán maga volt a megtestesült erő és hatalom. Az emberek félreálltak és meghajoltak előtte, jóval azelőtt, hogy a királynőt meglátták volna. Meg sem próbálták feltartóztatni. Bryan és Elise azt hitte, hogy a királynő, korából kifolyólag, kocsin kíván utazni. Eleonóra azonban egykor, még francia királynőként, előző férje parancsára egyszer azzal utazott, s akkor megfogadta, hogy soha többé nem teszi. Elise mellett lovagolt. A lány örömmel pihentette szemét a tájon. Továbbra is szokatlanul tiszta időben utaztak. Jól láthatta a mezőkön álló szélmalmokat, a körülöttük legelő ökröket és a parasztok igáslovait. Elbűvölték a kisvárosok keskeny utcái és a rajtuk sorakozó kétszintes házak. Még a legkisebb falu is tartogatott valamilyen látványosságot: mindenfelé bohócok, vándorzenészek és színészek szórakoztatták a piacok népét. Ha Eleonórát meglátták, odasiettek hozzá, s felajánlották, hogy előadják neki az egykoron az ő dicsőségére írott balladákat. Egy Smithwick nevű falucskában idomított medvékkel mutatványozó férfival találkoztak. Elise és Eleonóra áhítattal figyelte a produkciót. - Henrik is nagyon kedvelte a medvéket - mondta Eleonóra. - Utazásaira gyakran hozatott magával néhányat. Tudtad? - Nem - ismerte el Elise, aki boldognak érezte magát a királynő társaságában, a férfi állandó jelenléte ellenére. Persze a lány továbbra is naponta több órát töltött a megfelelő vádbeszéd megfogalmazásával, amellyel tönkreteheti a férfi jövőjét. Egy héttel azután, hogy útnak indultak Winchesterből, London külvárosába értek. Eleonóra, amikor csak tehette, beszélt az emberekhez. Az új uralkodó melletti helytállásra buzdította őket. Korán vacsoráztak, majd nyugovóra tértek. Már nem útszéli fogadókban éjszakáztak, hiszen útja során Eleonóra bármelyik földesúrnál szállást kérhetett. Ezúttal az idős Sir Matthew Surrey házában töltötték az éjszakát, aki természetesen óriási megtiszteltetésnek érezte a királynő vendégül látását. Elise számára nem jelentett gondot az idős hölgy szolgálata. Lefekvés előtt befonta a haját, és előkészítette a másnapi ruháját. A királynő minden mást maga intézett. Elise mégsem érezte feleslegesnek magát egy pillanatig sem, hiszen a királynő kedvelte a társaságát. Sokszor úgy tűnt, Eleonóra csupán hangosan gondolkozik, de a lány nem rejtette véka alá az elhangzottakról alkotott véleményét. Ezen az estén a királynő ismét Anglia kiürült kincstáráról beszélt. - Richárdnak sok pénzre van szüksége - mondta, miközben ágyába bújt. Sóhajtott. - Nagy balszerencse, hogy szövetséget kötött Fülöp Ágosttal. Most ki kell fizetnie azt a húszezer dukátot, amelyet még Henrik ígért Fülöpnek, s ez nagy érvágás a tervezett hadjárat amúgy is szűkös költségvetésén! Ó, a keresztes háborúi Szent célokért vívni valóban magasztos feladat, de ez csak olyanoknakvaló, akik könnyedén le tudnak mondani a vetett ágyban alvás luxusáról... - Elhallgatott, azután folytatta. - Elise, légy szíves, húzd be a spalettákat, éjszaka hűvös lesz. A lány felállt, és az ablakhoz sietett. Mielőtt becsukta volna a táblákat, az udvaron mozgásra lett figyelmes. Egy férfit látott lóra szállni. Odalent sötét volt, Elise összerezzent. Magas, erőteljes testalkatáról felismerte Stede-et. Nem viselt sem páncélt, sem sisakot. Sötét haja megcsillant a hold halovány fényében. - Mi az? - kérdezte Eleonóra. Elise habozott a válaszadással, mivel érezte, hogy talán ez az a pillanat, amikor megkezdheti a Bryan Stede elleni hadműveletét. - Semmiség - felelte aztán sietve. - Ugyan, Elise. Mesélj, mit láttál? - Csak egy férfit, aki kilovagolt.
- Ó, az csak Stede lehetett. Elise némiképpen elcsodálkozott a válaszon. Becsukta az ablakot, és sarkon fordult. A szobában mindössze egyetlen gyertya világított. Eleonóra szavait elnyelte a félhomály. Elise halkan beszélt. - Igen, felség, őt láttam távozni. Nem akartam megemlíteni, mert.. nem lett volna szabad elmennie! Ő felel a biztonságodért! Eleonóra kedvesen felelt. - Richárdra emlékeztetsz. Túlzásokba esel, akárcsak ő. Nem kellene ennyit foglalkoznod velem, gyermekem, és nem volna szabad haragudnod Stede-re. Én engedtem meg neki, hogy az éjszakát máshol töltse. - Valóban? - Gwyneth Londonban tartózkodik. Stede most végre viszontláthatja. Nagyszerű harcos, kiválóan szolgálta királynőjét. Megérdemli a pihenést, és persze a szórakozást. Megvallom, kifejezetten zavar, hogy Richárd még mindig nem adta áldását a házasságára, amikor Will Marshal frigyét már szentesítette. Elise az ajkába harapott. Megérdemelné, hogy lefejezzék! - dühöngött magában. Ám egy szót sem szólt, inkább a mondanivalójára koncentrált - Téged nem érdekel Bryan, jól látom? érdeklődött Eleonóra - Nos... Eleonóra hirtelen elnevette magát. - Ne tagadd! Figyeltelek benneteket útközben. Kerülitek egymást. Nem beszéltek, és semmilyen módon nem érintkeztek egymással. Mégis minden alkalommal, amikor találkozik a tekintetetek, az ember úgy érzi, hogy szinte szikrázik a levegő. - Jól látja felséged - felelt Elise. - Valóban nem érdekel Bryan Stede. - Miért nem? - kérdezte a királynő csodálkozva. - Ha fiatal volnék, én bizony beleszeretnék. Mivel azonban korom már nem teszi lehetővé az effajta bolond szórakozást, csak messziről csodálom őt. Kérlek, áruld el, mit tett veled ez az ember, hogy ilyen mérhetetlenül gyűlölöd? Eljött a pillanat, gondolta a lány, s a reá törő viharos érzelmek hatására megborzongott. Érezte, hogy semmiképpen sem léphet vissza. Minden egyes kimondott szót mérlegelnie kellett. - Eleonóra, erről nem szívesen beszélek. - Micsoda? Anglia királynőjeként utasítalak a válaszadásra! Elise lehajtotta a fejét, hogy a ravasz, öreg királynő ne lássa: elmosolyodott. .. - Felség, engedelmeskedem parancsodnak, beszélek tehát. Kérlek azonban, hogy az elhangzottakat szigorúan bizalmasan kezeld. - Nem kell kémed, számomra ez természetes. Bízhatsz bennem. Elise sóhajtott, és szemét még mindig lesütve tartotta. Remegett, hiszen az igazság elferdítésére készült, s az ilyen cselekedet mindig félelemmel töltötte el. - Stede semmi rosszat nem tett velem. Másnak ártott, s ezért megvetem. - Folytasd, kérlek - szólt Eleonóra keményen. Finoman az ágyra ütött. - Feküdj le, gyermekem; ne álldogálj ilyen idegesen. Sokan neveztek gyilkosnak, amikor Rosamund Clifford meghalt, de hidd el, nem kell félned tőlem. A lány ágyba bújt tehát, majd a gyertyát is elfújta. - Mindent tudni akarok - szólt Eleonóra, némi fenyegetéssel a hangjában. - Attól tartok, hogy a felséged által nagyra becsült férfiú korántsem annyira lovagias, mint amennyire mutatja. A közelmúltban találkozott egy jó családból való, fiatal lánnyal, aki a körülmények folytán neki kiszolgáltatott helyzetbe került. A lány nagyon félt, s ő, kihasználva ezt, túljárt az eszén és... - Csaknem... - Jól gondolja felséged, erőszakoskodott vele - szólt Elise szomorúan. Eleonóra meglepetésében nevetni kezdett.
- Stede erőszakoskodott egy fiatal lánnyal? - De felség! - kiáltotta Elise felháborodva. - Ez egyáltalán nem nevetséges! - Ne haragudj - szólt a királynő. - Ez számomra... elképzelhetetlen. Bryan Stede bármilyen nemesasszonyt képes meghódítani, a többiek pedig, akik nem úrinők, valósággal körülrajongják. - A történet mégis igaz - mondta Elise halkan. Eleonóra nem felelt. Elgondolkodott. - Mondd meg nekem a lány nevét. Ez esetben Bryan nem kapja meg Gwyneth kezét; ki kell köszörülnie a csorbát. - Attól tartok, ez lehetetlen... - Elvehetne feleségül. - Nem! - ellenkezett Elise. - A lány a saját választottjához akar feleségül menni. Csupán azért mondtam el, mert nehezemre esik látni, hogy ezt az embert Anglia leggazdagabb földesurává teszik! - Ha az illető nem akar feleségül menni hozzá, akkor bizony nem sokat tehetünk. Meglehet, egy nő számára nagyon kínos az ilyesmi, de mint királynő mondom, aki már sok mindent látott, egy férfi számára korántsem az. Bryan Stede jól szolgálta Henriket. Hűsége a koronához megkérdőjelezhetetlen. Felbecsülhetetlen értéket jelent Richárd számára, s egy ilyen jellemet minden uralkodó boldogan jutalmaz. Ez a férfi az egyik legjobb harcos az országban. Csak egyetlen módon lehetne felelősségre vonni a tettéért, ha a sértett hölgyet hozzáadnánk feleségül - már ha valóban jó családból származik. Mivel azonban a lánynak nem áll szándékában hozzámenni, nem akadályozhatjuk meg Gwynethtel való frigyét. Mégiscsak az erő győzedelmeskedik, gondolta Elise keserűen. Támadott, s úgy tűnik, nem okozott semmilyen kárt. Eddig álomvilágban élt. Habár nemesi származású és a király lánya még ha házasságon kívül született is -, kettőjük közül mégis Stede az erősebb. - Hacsak... - folytatta halkan Eleonóra. - Igen, felség? - Eleonóra ásított. - Semmiség. Csak elgondolkoztam... mihez kezdesz Richárd koronázása után? - Visszamegyek Montouiba - felelt Elise. - Ott én uralkodom. - Persze, persze - szólt Eleonóra. Hosszú csend következett. Elise úgy hitte, a királynő elaludt. Szavai azonban mélyen bevésődtek az emlékezetébe. Elvehetne feleségül... Úgy érezte, mégiscsak felülkerekedhet a férfin. Elég bátor-e azonban élni a lehetőséggel? Hiszen csak egyetlen módon akadályozhatja meg Stede házasságát: ha ő maga áll az útjába jogos követelésével. Nagyon megbánthatná a férfit. Ő nem Gwyneth, és negyedakkora birtokkal sem rendelkezik... Hercegsége ráadásul nem is Angliában van, és Bryan Stede angol. Meglehet, beszélnie kellene, s oltár elé kellene kényszerítenie a férfit, azután pedig egyszerűen átejtené. Halogatná a dolgot, amennyire csak lehetséges. Azt mondaná, megesküdött, hogy felkeres bizonyos szent helyeket a kontinensen. Az idő múlna, s aztán Bryan számára eljönne az idő, amikor a Szentföldre kell indulnia... Nem is rossz ötlet, hiszen maga Richárd is eljátszotta ugyanezt! Tíz év alatt sem tudták feleségül adni hozzá Fülöp féltestvérét! Ám mi van akkor, ha Richárd ragaszkodik a frigyhez? - vetődött föl Elise-ben az újabb kérdés. Ezen a lehetőségen nem gondolkozott. Nos, ha a király annyira ragaszkodik a házassághoz, el is szökhet a férfi elől. Azonnal hazautazna és megerősítené a várat, majd követet küldene a pápához, hogy az nyilvánítsa semmisnek a király parancsát. Ez a procedúra évekig is eltarthat, és a Szentföld nagyon messze van... Ez idő alatt Gwynethet nyilván máshoz adják férjhez... Stede bizonyosan a fejét akarja majd venni, gondolta, és kirázta a hideg.
- Elise? Eleonóra csendesen szólította a lányt. Elise megrettent a hang hallatán. - Igen? - kérdezte idegesen. - Mondd, te vagy az a lány? Elise keze ökölbe szorult. Amennyiben igent mond... Kockára teszi a testi épségét, talán az életét is. Mégis érezte, bosszúvágya mindennél erősebb. Összevonta a szemöldökét. Hát ilyen ostoba volna? - Elise? Ajkai már-már szóra nyíltak, ám ő egyelőre nem tudta mit feleljen. Ekkor kopogtattak, s odakintről egy szolgáló izgatott hangja hallatszott. - Felséges asszony! Most érkezett a hír! Megérkezett! Oroszlánszívű Richárd partra szállt Angliában! Eleonóra azonnal talpon termett, s ajtót nyitott. - Ez igaz? A fiatal szolgáló letérdelt elé, s kezét összekulcsolta izgalmában. - Ó, igen! Úgy beszélik, több száz fegyveressel szállt partra. A mi királyunk! - És az emberek hogyan fogadják? - Lelkesen! Virággal és üdvözlő szavakkal! - Istennek hála! - sóhajtott Eleonóra, majd a szolgálóra nézett ismét. - És János herceg? Róla mi hír? - Bátyjával ő is hazaérkezett! Eleonóra felnézett, s csendben hálaimát mormolt. - Köszönöm, te lány! - Nagyon szívesen, felség! A szolgáló hajbókolva elköszönt, Eleonóra pedig boldogan fordított hátat az ajtónak. Elisere pillantott, s a lány tudatára ébredt, hogy a királynő már el is felejtette, miről beszéltek az imént. Ez így van jól. Már dühösen gondolt arra, hogy az előbb azt fontolgatta, feleségül megy Stede-hez... Pedig ez az egyetlen reménye... Még akkor is, ha őrültség... - Ó, Elise! - nevetett boldogan a királynő. - Oly sok a tennivaló! Nagyon boldog vagyok, hogy Richárd az oltalmába fogadta fivérét, de nagyon óvatosnak is kell lennie. Henrik bizonyára a fivére ellen hangolta Jánost... Jöjj, öltöznünk kell! Készüljünk el hamar! Eleonóra gyertyát gyújtott, izgatottságában pedig megölelte Elise-t. - Annyira vártam ezt a pillanatot! Richárd mint Anglia királya. Eljött az oroszlánok ideje! Oroszlánok... Igen, gondolta Elise, eljött az oroszlánok ideje. Bátyja a megtestesült büszkeség. A nőstény oroszlánokról pedig tudnivaló, hogy veszélyesebbek, mint a hímek... az ő dolguk a zsákmányszerzés. Richárd hamarosan király lesz. Még királysága legkiválóbb harcosának sem engedi meg, hogy megalázza a féltestvérét. Mire is gondolt a lány valójában? Továbbra sem tudta, mitévő legyen. Talán hagynia kellene a bosszút, hogy mihamarabb elkezdje rendbe hozni az életét. Legbelső énje azonban elégtételért kiáltott, s nem számított, mekkora bajba keveredik ezáltal. A Stede-del való házasságot eddig gondolkodás nélkül megtagadta volna. Most azonban... Az élet leginkább egy sakkjátszmához kezdett hasonlítani számára. Tudta, hogy ezúttal rajta a sor, ő lép.
XII. A Richárd érkezését követő két napon Elise-nek nem sok tennivalója akadt. Eleonóra és Richárd minden idejüket együtt töltötték, tanácsadóikat csak a harmadik nap reggelén avatták be terveikbe. Sir Matthew Surrey, aki továbbra is büszkén látta vendégül a királyi családot és kíséretét, bált rendezett Richárd tiszteletére. Elise megtiszteltetésnek vette a királynő kérését, miszerint a főasztalnál foglaljon helyet velük. Richárd harsányan üdvözölte, ám Elise-nek látnia kellett, hogy a szívélyes fogadtatás puszta formalitás, hiszen az uralkodó a következő pillanatban már hőn dédelgetett álmáról, a keresztes háborúról szőtt terveket. A bálon János herceg is részt vett. Már külsőre is különbözött bátyjától. Alacsony, sötét hajú és kissé nyers modorú férfi benyomását keltette, ám tekintetében a ravaszság fénye csillogott. Kedvesen viselkedett a lánnyal, aki kíváncsian ismerkedett féltestvérével. Richárdot annak idején Fülöp király Alys nevű testvérével jegyezték el, de a férfi oly sok évig halogatta a nősülést, hogy az emberek belefáradtak a várakozásba. A rossz nyelvek szerint korábban Henrik udvarolt a lánynak. A frigy, elodázása nyomán, durva tréfák célpontjává vált a kontinensen és Angliában egyaránt. Eleonóra persze tudta az igazságot, s megosztotta a lánnyal: Richárdot valójában sohasem érdekelték a nők. János tehát a trónörökös mindaddig, míg Richárd fiúörökösnek nem ad életet. János trónra kerülése, ismervén megbízhatatlanságát és kegyetlenségét, rémálomként kísértett a nép és az arisztokrácia köreiben egyaránt. Mindenki bízott abban, hogy Oroszlánszívű Richárd magas kort ér meg erőben és egészségben. Geoffrey Fítzroy is megjelent az estélyen. Elise-zel való bizalmas viszonyát kezdetben erősen palástolta a külvilág felé. A vacsoránál János herceg mellett foglalt helyet. Már első pillantásra is érdekes társaság gyűlt össze, nyugtázta magában Elise. János jövendőbelije, Hadisa, Geoffrey mellett foglalt helyet, aki Jánossal volt szomszédos. János herceg mint a királyság második legfontosabb embere Richárd szomszédságát élvezte, akit természetesen Eleonóra követett a sorban. Eleonóra után Elise következett, mellette összesen négy szék állt egyelőre üresen, s a lányt nagyon foglalkoztatta, milyen társaságot kap. A lány hamarosan választ kapott a kérdésére. Egy pillanatig azt hitte, Richárd áll a háta mögött, mivel a falra vetett árnyék bizonyosan egy magas, robusztus férfitesthez tartozott. Az illető azonban kérdést intézett hozzá, s ő nyomban felismerte a cinikus hang gazdáját. - Úgy látom, ma este egy serlegből iszunk. Ez nagyszerű. Nagyon lovagias leszek, és megengedem önnek, hercegnő, hogy először igyon. Ebben az esetben nem fog kísérteni a mérgezés gondolata. A lány a feje búbjáig elpirult. Észrevette, hogy minden két tányérhoz csupán egyetlen kupa tartozik; s neki Bryan Stede-del kell osztoznia. Haragos tekintetet vetett a férfira, szája ugyanakkor kedves mosolyra húzódott. - Sir Stede! Én az ön helyében ma este tartózkodnék a borital fogyasztásától! Ha valóban ördögi és megátalkodott nőszemély vagyok, mint azt többször is megjegyezte, tudnia kell, hogy a méreg semmiféle kárt nem tesz bennem. A férfi kissé csodálkozó ábrázattal foglalt helyet. - Hölgyem, bevallom, rosszul ítéltem meg önt. Most azt mondom, hús-vér nőszemély, éles körmökkel és még élesebb nyelvvel. Hahaha! - felelt Bryan, aztán hirtelen komoly arccal figyelmeztette a lányt. - Beszéljen udvariasan, ne ábrándítsa ki választottját, hiszen éppen ide tart. Harag helyett páni félelem szállta meg Elise-t, és követte Stede tekintetét. Valóban, Percy közeledett felé. Könnyek szöktek a szemébe, amikor megpillantotta. Alakja hajlékony és erőteljes volt, a tekintete pedig kifejezőbb, mint valaha. Elise persze jól emlékezett utolsó találkozásukra...
Arra is emlékezett, mennyire szerette a fiatalembert, s arra gondolt, talán még mindig szereti, hiszen nem tudott úrrá lenni érzelmein. A fiatalember először a királyi családot üdvözölte, Richárd bemutatta Eleonórának. Ám egyszer csak Elise előtt termett és mélyen meghajolt, kezet csókolt neki, s közben suttogva a hogyléte felől érdeklődött. Elise tudta, hogy Stede minden mozdulatát, minden szavát figyeli... Percy kiegyenesedett. Bryanhez fordult. - Stede - rövid biccentéssel üdvözölte a férfit. - Montagu - Bryan hasonlóképpen cselekedett. A két férfi végigmérte egymást. Ebben a pillanatban Will Marshal lépett a főasztalhoz egy elbűvölően szép, fiatal nő társaságában, akit feleségeként mutatott be Percynek. Elise ismét magán érezte Stede tekintetét. Feszülten nyúlt a serleg után, de a férfi megelőzte. - Nem ajánlotta föl kedvesének az önnel szomszédos helyet. Ez meglep. Elise uralkodott magán, s nem vágott vissza. - Sir Stede, ha valóban meg akar bizonyosodni arról, mérgezett-e a bor vagy sem, megengedi, hogy megkóstoljam? A férfi átengedte az elsőséget, ám a szemét továbbra sem vette le Elise-ről. A lány nagyot kortyolt az italból, de a serleget továbbra sem engedte el. - Sir Stede, az ön menyasszonyát láthatjuk ma este? - Sajnos Londonban van. S még inkább fájdalmas számomra, hogy még nem a menyasszonyom. Richárd egy pillanatnyi szabadidőt sem hagyott nekem a koronázásáig. - Ó, higgye el, nagyon sajnálom! - jegyezte meg Elise gúnyosan. - Vagyon és cím karnyújtásnyira van öntől. Gondolom, tűkön ül. - Vagyon és egy szép nő keze! - emlékeztette Biyan mosolyogva. - Persze nagyon bánná, ha egyszerre megtagadnák öntől. - Bryan egészen közel hajolt hozzá. - Nem fogják. Nap, mint nap közelebb kerülök a célomhoz. Azt javaslom, szedje össze a bátorságát! - Én? Ugyan miért? - Mert közeledik a nap, amikor búcsút mondunk egymásnak. Attól kezdve nem kell ellenállnom a kísértésnek, hogy megfojtsam... Elise elmosolyodott, és újra szájához emelte a serleget. - Nyugodt lehet, Sir Stede, nem fogok meghátrálni. Társalgásuk itt véget ért. Marshal köszöntötte őket. Felesége, Isabel de Clare, nagyon boldognak tűnt férje oldalán. Elise némi irigységgel nézte őket, hiszen Isabel nemcsak fiatal és szép volt, de szerencsés is, mivel kedves emberhez adták feleségül, aki ráadásul a király jobb keze. Míg ő... Csak remélhette, hogy Percy nem beszél senkinek. Vacsora után a zenészek játszani kezdtek, és önfeledt mulatság vette kezdetét. Elise Isabellel és Will Marshallal társalgott legfőképp. A friss házasok szívesen meséltek Londonban tartott esküvőjükről. Elise azonnal megkedvelte Isabelt. Csendes és okos nő benyomását keltette, tökéletesen illett Willhez. A kellemes beszélgetés után a lánynak sétálni támadt kedve. Alighogy kilépett az udvarra és mélyet szippantott az ózondús levegőből, veszekedés zaja ütötte meg a fülét, amely a távoli lugas felől érkezett. - Tehát te voltál, Stede! Nem volt jogod elvenni tőlem azt, amit már a magaménak tudtam. Kártérítést kell fizetned ... - Amit elvettem, kizárólag az illető hölgy tulajdonát képezte. Hinned kell nekem, Percy, a lány szíve továbbra is a tiéd.
- Megerőszakoltad... Hangos kacaj harsant föl válaszként, félbeszakítva Percyt. - Ezt mondta volna? Ezek szerint megfeledkezett felvázolni a körülményeket. Elmondom hát: nem volt tudomásom a hölgy iránt táplált érzelmeidről. Találkozásom a hercegnővel korántsem mondható szokványosnak. .. hogy úgy mondjam. - Bocsánatot kell kérned tőlem, és fizess kártérítést, amiért... - Percy Montagu, a semmiért nem tartozom bocsánatkéréssel! - hördült föl dühösen Bryan. Percy sokat ivott, gondolta a lány rémülten, miközben a Stede felé sújtó fiatalembert figyelte. Bryan Stede hátralépett, mire a támadó elvágódott. Percy villámgyorsan talpon termett, és azon nyomban tőrt rántott. Jól látszott, ahogyan Bryan félretolja Percy karját, még mielőtt a tőr megsebesíthette volna. Azután tett egy lépést előre, és egyetlen határozott ökölcsapással állcsúcson vágta vitapartnerét. Percy a földre rogyott. Elise nyomban megfeledkezett Will és Isabel, sőt még Stede jelenlétéről is, a fiatalemberhez rohant, és melléje térdelt. Ölébe hajtotta a fiatalember fejét, és dühös tekintetet vetett Stede irányába. - Vadállat! A férfi tekintete egészen sötétnek tűnt, csaknem feketének. Vállat vont. - Igenis tartozik neki! - folytatta Elise. - Ehhez nem volt joga... - Nem én kezdtem a veszekedést. - Lehetett volna annyira illemtudó, hogy... - Hagyom magam leszúrni? Már elnézést, hercegnő, lehet, hogy ön szerint vadállat vagyok, de ilyen helyzetekben túl erős bennem az életösztön, és nem tudok kellő udvariasságot tanúsítani. Elise Percyre nézett, aki felnyögött. A fiatalember félresimította a homlokába hulló hajtincset, majd megtapintotta a sérülés helyét. - Megvédtél - súgta kedvesen. Stede gúnyosan felnevetett. - Még hogy megvédte! Hercegnő, a kedvese anyagi természetű elégtételre gondolt. Elise a férfira nézett. - Hazudik! - kiáltani akart, ám csak suttogás hagyta el a torkát. Stede nem felelt. Percy lassan kezdett magához térni, és kába tekintettel pillantott a lányra. - Stede nyert... Mindig övé a győzelem... - De én nem vagyok az övé - felelte Elise. - De az voltál... - hangja elhalt, mikor Stede-re nézett. - Mindig ő az első. Sohasem kér bocsánatot. - Miért kellene bocsánatot kérnem? - kérdezte hevesen Bryan, és széttárta a kezét. - Elise... - Elise miatt? - Bryan karba tett kézzel megállt, vádlón a lányra pillantott, majd tisztelettudóan folytatta. - Meglehet, a hercegnő elfeledkezett említést tenni a történet néhány fontos részletéről. Nos, én nem mentem Montoui várába, és nem raboltam el őt. Ellenkezőleg, ő tett látogatást minálunk, és nem átallott égbekiáltó hazugságokkal élni. - Ismét Elise-re nézett. -Tagadja, hölgyem? Ha igen, kérem, szóljon. Hallgatom. - Elise? - érdeklődött fájdalmas hangon Percy. A lány nem neki, hanem Stede-nek válaszolt. - Isten színe előtt mondom, gyűlölöm magát! A férfi vállat vont. - Hercegnő, bevallom, önnek sem sikerült megkedveltetnie magát velem. Nem akarom vádolni, mindketten tudjuk, mire céloztam. - Percyre nézett sajnálkozva. - Itt most megállok, nem mondok többet. Bevallom, az okokat keresve magam is csupán sötétben tapogatózom. Annyi azonban bizonyos, hogy azon az estén minden tettemet a józan belátás vezérelte, és bocsánatkéréssel senkinek sem tartozom. Légy erős, Sir Percy, ez a lány megvet engem. Nyilvánvalóan téged szeret.
- Még hogy szeret! - nyögte keserűen Percy. - Stede... A háttérben valaki hangosan megköszörülte a torkát. Elise Will Marshal irányába nézett; rájött, hogy a férfi valójában jelezni akar. Richárd haragos léptekkel, átkozódva közeledett az udvar felé. - A fenébe is! Tudni akarom, mi folyik itt! Senki nem felelt. A király először a földön fekvő Percyt mérte végig, akinek a feje Elise ölében nyugodott, majd Bryanre tekintett. Az szótlanul állta a király tekintetét. Végül Will Marshal felelt. - Semmiség az egész, felség. Apró félreértés Sir Stede és Sir Montagu között, melyet a felek nyomban rendeznek. - A fenébe is! - ordított Richárd. Hangja vészjóslóan zengett az udvarban, amit tagadhatatlanul élvezett. - Békés uralkodóváltást akarunk Angliának, és azt látom, hogy két jó vitézem egymás torkának ugrik. Ki kezdte? Stede hallgatott. Percy mogorva hangon megszólalt. - Én kezdtem, felség. - Szándékodban áll-e megmérkőzni Sir Stede-del lovagi tornán, esetleg párbajban? Percy fogai hangosan megcsikordultak. Talpra állt, és a lányt is fölsegítette. Egy darabig Stede-et bámulta, majd Richárd felé fordult. - Nem, felség. Az elkövetkező napokban mindkettőnkre szükséged lesz. Richárd haragos tekintetet vetett mindkettőjükre. - Akkor ezzel az ügyet lezártnak tekintem. Sir Percy, nagyra becsülöm higgadt döntésedet. Ha azonban további veszekedésen kaplak benneteket, ígérem, mindkettőtöket tömlöcbe vetem! A hűvösön lesz időtök gondolkozni. Megértettétek? - Hogyne, felség! - felelte Percy. - Stede! - kiáltotta Richárd. - Ezt a vitát nem én kezdtem. - Elise-re nézett, azután ismét az uralkodóra. - Nem neheztelek Sir Percyre. Richárd dühösen sarkon fordult, és elviharzott a kastély irányába. Will, tartva a folytatástól, gyorsan Bryan Stede mellé állt. - Bryan... - Jövök, Will... - azzal a férfi fejet hajtott Elise és Percy irányába. Még egy lépést sem tett azonban, amikor Percy szitkait hallotta ismét. - Ezért egyszer megöllek, Stede. A férfi megállt, és visszafordult. Nem veszítette el a fejét. - Percy, a hercegnő és te nagyon hasonlóak vagytok. Előszeretettel fenyegetőztök, és kedveteket lelitek az ölésben. Sok boldogságot kívánok, ugyanakkor sajnállak benneteket, ha hátralévő napjaitokat azzal töltitek ki, hogy a bukásomra vártok. Szánalmas életcél. Bryan Stede mélyen meghajolt, és határozott léptekkel Richárd után indult, Will Marshal követte. Isabel egy ideig bizonytalanul nézett férje után, aztán némi habozás után Elise-hez lépett. - Ne aggódj. Will és én tudunk titkot tartani. - Elmosolyodott, és sietve Will után indult. Elise és Percy magukra maradtak. A fiatalember az állát tapogatta, és szomorúan nézett a lány szemébe. - Sajnálom, Elise - szólt halkan. Elise nem értette. A jelenet miatt kér bocsánatot? Esetleg azért, mert nem volt bátorsága Stede-et bárbajra hívni? Vagy egyszerűen azért, mert habár akarja őt szeretni, rá kellett jönnie, hogy képtelen rá? Megragadta a lány kezét, és a szájához emelte. - Nagyon sajnálom. A sötétség felé indult, nem pedig vissza a vendégek közé. Elise döbbenten figyelte.
Kiáltani akart, vissza akarta hívni. Próbálta felfogni az őt ért veszteséget. Ám szívét, akárcsak az éjszakát, sötétnek és üresnek érezte, és sem mozdulni, sem megszólalni nem tudott. Nézte a fiatalembert, aki lassan eltávolodott tőle. - Szívesen móresre tanítottam volna azt a savóképű normannt! - dühöngött Bryan, miközben léptei visszhangoztak a Will és Isabel által bérelt londoni ház padlóján. - Páváskodó piperkőc! Kötekedni tud, de kiállni persze nem mer! Will Isabelre nézett, aki komolyan bólintott, és vendégüknek ismét bort töltött. Az újdonsült férj sóhajtott, de nem leplezhette véleményét. - Bryan, a kialakult konfliktusért nem Percy a felelős! - Bryan csípőre tett kézzel megállt, és barátjára meredt. - Igazad van. Őt csak gyávasággal vádolom. Az a nőszemély tehet mindenről, akit a kedvesének nevez! Egyetlen szava sem igaz! Legalább beszélni lehetne vele! Nem, nem, ő csak arra képes, hogy mérgezze a boromat! Will, ha kell, megesküszöm rá, de azon az éjszakán, amikor megismertem, megpróbált leszúrni. Aztán pedig térden állva könyörgött, hogy... Jóságos ég! Pont ezzel a nővel kellett kezdenem! Will nevetett. - Nos, barátom, márpedig bizonyosan te is akartad, hogy így történjen! - Bryan összevonta a szemöldökét. - Bevallom, egyre nagyobb kedvem van a Szentföldre menni, és mórokkal háborúzni! - Talán - szólalt meg Isabel kedvesen - meg kellene kérned Montoui hercegnőjének kezét. - Micsoda?! - ordított fel Bryan felháborodottan. - Isten nem büntethet ilyen sorssal! Sóhajtott. - Isabel, amikor tudatára ébredtem, hogy valójában mit is tettem, bevallom, megfordult a fejemben. Láthattad azonban, hogy ez a nő a halálomat kívánja, s azt is láthattad, hogy azt a másik férfit szereti. Senkinek sem beszéltem arról az éjszakáról, s azt hittem, ő is így tesz. Ő Percy menyasszonya, és... remélem Gwyneth és én is hamarosan megesküdhetünk. Tiszta szívből szeretem őt. Isabel végighallgatta a férfit, és átnyújtotta neki a bort. - Nem értem a haragod okát, Bryan. Láttam, hogyan néztél Lady Elise-re, amikor Percyhez lépett. Jól ismerem azt a tekintetet. Isabel, azt hiszem, te tudod, miről beszélek. Will arcán széles mosoly jelent meg!' - Persze hogy tudom - felelt a nő. - Kutya legyek, ha értem, mire céloztok! - háborgott Bryan. Bryan hirtelen úgy érezte, hogy irigy barátja új keletű boldogságára. Igen, egy házasságnak pontosan ilyennek kell lennie, gondolta. Egymás kölcsönös megértésén és tiszteletén kell alapulnia. - Bryan, én úgy látom, a hercegnő korántsem közömbös a számodra. - Kedves Isabel - sóhajtott Bryan -, attól tartok, a házasság megfosztott a józan ítélőképességedtől. - Vállat vont. - Ám lehet, hogy mégis igazad van. Elise kisasszony valóban rendkívüli teremtés. Makacssága és büszkesége azonban elhomályosítja szépségét. Mint nőt kifejezetten kívánatosnak tartom, de hidd el, sohasem fogok közeledni hozzá. Kívánom, hogy házassága Percyvel nagyon boldog legyen. Isabel vállat vont. - Sir Stede, amit kívánsz a számukra, sohasem teljesülhet. Gondold csak meg, Percy bizonyára nagyon irigy. Will és te Henrik kedvencei voltatok, s most Richárd is a kegyeibe fogadott titeket. A gyors előmenetel lehetőségén kívül valami mást is elvettél attól a fiatalembertől. - Ugyan mit? Mert egyszer együtt háltam azzal a lánnyal? Ha Percy így gondolkozik, hát bolond.
- Magad is hallhattad - felelt Isabel -, te voltál az első. Percynek ez fontos. S te is tudod, hogy a férfiak nagy része így gondolkozik. Ők persze mindenféle kalandba keverednek, de azt elvárják, hogy menyasszonyuk csak a nászéjszakán veszítse el szüzességét. Bryan figyelmesen hallgatta Isabel szavait, majd mosolyogva odalépett hozzá, és kézen csókolta. - Igaz hitemre mondom, Will keresve sem találhatott volna kedvesebb és okosabb nőt. Mindkettőtöknek gratulálok. Megölelte Willt, és távozni készült. - Bryan! - kiáltott utána Will. - Nagyon késő van! Aludj nálunk! - Nem maradhatok - felelte Bryan. - A boldogságotok az őrületbe kergetne. Különben is, mindenképpen vissza kell térnem a kastélyba. Richárd hajnalban Sir Matthew szobájába rendelt, beszélni akar velem. - Jó éjt! - kiáltott utána Isabel. Bryan intett, és útnak indult. Will és Isabel hamarosan lova dübörgő lépteit hallotta, ahogy szélsebesen megindult célja felé. Will sóhajtott. - Nehéz dolog ez... - morogta. - Hiszen mindketten jó barátaid - folytatta Isabel. - Nagyon büszkék és indulatosak, harcukat először saját magukkal kell megvívniuk. - Jól látod a helyzetet - szólt Will, és a karjaiba zárta. A kecses női test közelsége minden gondot feledtetett vele. A lovag áldottnak érezte magát a felesége mellett. Megcsókolta, s máris úgy érezte, elvarázsolták. - Mi nem avatkozhatunk bele ebbe... - súgta a férfi, de már maga is elfelejtette, mit akart mondani. Karjába vette Isabelt, és megkezdte sorra elfújni a gyertyákat. Akadt azonban valaki, aki beleavatkozott, méghozzá annyira, amennyire csak tehette. Amikor Elise felébredt, Eleonórát már nem találta a szobában. A lány fáradtan ébredt, noha eleget aludt. Felkelt, és mosakodni kezdett. Alig látott hozzá, amikor kopogtattak. Egy szolgálólány lépett be, aki mély meghajlással köszöntötte. - Jó reggelt, Elise kisasszony. Őfelsége, Oroszlánszívű Richárd... - A szolgáló habozni látszott. Elise rájött, hogy a szolgálónak nehezére esik elismételni a reá bízott üzenetet. Őfelsége megparancsolta, hogy fáradjon le Sir Matthew dolgozószobájába, amely a bálterem mögött található. Elise döbbenten meredt a lányra. Nem tudta elképzelni, mi következhet ezután. Megparancsolta... megparancsolta! Ez bizony nem meghívás, hanem parancs, amelynek engedelmeskednie kell! - Azonnal ott vagyok - ígérte Elise, s szíve hevesen kezdett dobogni. A szolgáló meghajolt, és nyomban távozott. Mit tettem? - tűnődött Elise kétségbeesetten. Semmit, igazán semmit. Richárd a féltestvére, és kedveli őt... A lány megrémült. Villámgyorsan felöltözött, és lesietett. A bálterem üresen állt, ám a korai időpont ellenére - a szolgák jóvoltából - nyoma sem látszott az esti mulatságnak. A dolgozószobát hatalmas dupla ajtó választotta el a teremtől. Elise elbizonytalanodott egy pillanatra, de aztán mégis sikerült rávennie magát arra, hogy bekopogjon. - Lépj be! Richárd szigorú hangja hallatszott. Elise magasra emelt fővel belépett. Richárd Sir Surrey íróasztala mögött ült, előtte pergamentekercsekre írott lajstromok hevertek. Közömbös tekintetet vetett a lányra, aki ettől még inkább megrettent. Eleonóra egy dúsan faragott székben foglalt helyet az asztal mellett. A királynő bizonytalanul nézett a lányra, aki közelebb lépett, ám Richárd egyre csak az előtte fekvő iratokat rendezte. Mi folyik itt? - gondolta Elise félholtan a rémülettől. Bármi történjen is, az hármuk titka marad.
Legalábbis kezdetben így gondolta. Ekkor egy csizma halk zaját hallotta maga mögött. Megfordult, s rá kellett jönnie, hogy mégsem hárman vannak a szobában. A kandallópárkánynak támaszkodva Bryan Stede állt, testtartása éberséget, ruházata eleganciát sugárzott. Vászonruhája és köpenye sötétkék, vonásai szigorúak voltak, arckifejezésére mindent lehetett mondani, csak azt nem, hogy közömbös. Szeme nem kék volt, hanem valósággal fekete. Tekintetében a pokol tüzei égtek. XIII. - Nincs sok időm - szólt Richárd anélkül, hogy egyetlen pillantást vetett volna a jelenlévőkre. Az előtte fekvő iratokat tanulmányozta. Birtokleveleket tartott a kezében. Először Elise-re, majd Bryan Stede-re pillantott. - Azért jöttem Angliába, hogy elfoglaljam a trónt, de jól tudom, hogy apám haláláért sokan engem tartanak felelősnek. Hamarosan fontos döntéseket kell hoznom. A koronázás után minden időmet a pénzügyeknek szentelem. Miután anyagi természetű problémáimra megoldást találtam, haditervet készítek, és elindulok a Szentföld visszafoglalására. - Elise Eleonórára nézett, ám a királynő mindvégig Richárdra figyelt, és jelentőségteljesen bólogatott. - Ezért - folytatta Richárd - úgy gondolom, ez megfelelő alkalom arra, hogy döntsek bizonyos címek, birtokok és házasságok ügyében. Stede! - Igen, felség. Elise nem láthatta a férfi arcát, de bizonyosan tudta, hogy nem retten meg Richárd orgánumától. - Fülembe jutottak bizonyos pletykák, amelyek hírbe hoznak Elise kisasszonnyal. Van mondanivalód? Bryan néhány pillanatig várt a válaszadással, de ez az idő a lány számára egy örökkévalósággal ért fel. A hátában érezte a férfi haragos, perzselő tekintetét, ugyanakkor szeretett volna összezsugorodni, hiszen a szituációt meglehetősen megalázónak érezte. Nem akarta, hogy Richárd is tudomást szerezzen az őt ért sérelemről. Hirtelen tudatára ébredt, hogy az Eleonórának elmesélt történettel pontosan az ellenkezőjét érte el. Szédülni kezdett. - Felség, mondd el a pletykát, s megmondom, igaz-e vagy hamis. - Megerőszakoltad ezt a lányt? Elise a súlyos szavak hallatán szeretett volna elsüllyedni, de legalábbis eltűnni abból a szobából. Stede most sem felelt nyomban. Elise azon kapta magát, hogy farkasszemet néz a férfival. - Ezt, úgy hiszem, tőle kellene megkérdezni. - Rezzenéstelen arccal figyelte a lányt. Hercegnő? Elise el akarta hagyni a szobát, el a kastélyt, s el Angliát. Vissza akart menni az időben, és azt kívánta, bár sohase pillantotta volna meg Bryan Stede csinos ábrázatát. - Elise!- mennydörögte Richárd. A lány szerette volna lesütni a szemét, de nem tudta; büszkesége nem engedte. - Felség, valójában... - kezdett neki, ám maga sem tudta, mit válaszoljon. Felelhetett volna igennel, ám ez a válasz magyarázatot követelt volna, s a körülmények tudatában Richárd Stede-nek adott volna igazat. - Nem szívesen rabolnám ilyesmivel a drága idődet... - Már így is sokkal több időt vesztegettem erre a kérdésre, mint amennyit érdemel! - csattant fel Richárd. - Hiszen ez nem is fontos... - Elise, a jövőd szempontjából igenis fontos, különben anyám nem említette volna. Most pedig felelj a kérdésemre. Tehát Eleonóra keze van a dologban, gondolta a lány. Hirtelen úgy érezte, bírósági tárgyalás folyik, és az ítéletet már előre meghozták. Érezte, amint a férfi előrelép, és a levegő szinte
izzik körülötte. Elise kiáltani akart, majd könyörögni, hogy engedjék haza. Bosszút akart állni, ám nem sejtette, hogy aljas vágyai ennyire veszélyes vizekre sodorhatják. - Felség, Montoui hercegnője ma reggel küzd a szavakkal, ami egyébként nem jellemző rá szólt Bryan fesztelenül. - Ezért engedd meg, hogy én válaszoljak helyette. Megerőszakoltame? Sohasem állt szándékomban. Akkor este az általa elmondottak alapján arra következtettem, hogy korántsem ártatlan. Veszélyeztettem-e a jó hírét? Nos, igen, ám azt korántsem ártó szándékkal tettem. Káosz és szenvedés jellemezte az éjszakát, amelyen találkoztunk, és bizonyára a körülmények kényszeríthették a hercegnőt olyan viselkedésre, amely engem testi közeledésre késztetett... A lány jól tudta, hogy a férfi igazat mond. Ő térdelt le előtte, s vallotta magát Henrik szeretőjének. - Jóságos ég, Bryan! - szólt Richárd cinikusan, de korántsem haragosan. Meghökkent a férfi szavainak hallatán. - Úton-útfélen akadnak mindenre kapható parasztlányok, és te pont... no de hagyjuk ezt. Jutalmat érdemelsz, amiért apám mellett a végsőkig kitartottál. Hűséged a koronához kétségbevonhatatlan, ezt már nekem is bizonyítottad. - Richárd szünetet tartott, és a szakállába túrt. - Tudom, hogy Gwyneth már régóta a szeretőd, de őt nem ártatlan lánykaként ismerted meg. Mondd, amikor tudomásodra jutott a tény - Elise felé mutatott, s a lány legszívesebben a férfiakra rontott volna a gesztus nyomán -, föl sem merült benned, hogy házassági ajánlatot tégy a hercegnőnek? - Bryan felnevetett. - Felség, megvallom, erre magam is gondoltam. Ő azonban már másnak adta a szívét, és én úgy éreztem, nincs jogom eltántorítani céljától. - Nem akartad befolyásolni esetleg? - Biztosított arról, hogy ez nem lehetséges. Úgy beszéltek a lányról, mintha ott sem volna. Elise-ben forrt a düh, de nem szólhatott. Oroszlánszívű Richárd csak egy akaratot ismert: a sajátját. A lányra nézett, és az viszonozta a tekintetét. Próbálta szavak nélkül a tudtára adni, hogy mégiscsak ugyanattól az apától származnak ők ketten, és hogy nincs joga így bánni vele. Richárd azonban ebből semmit sem vett észre. - Stede, nehéz helyzetbe hozol, hiszen mindkét nővel együtt háltál. Lady Elise egyelőre bizonyosan nem tud választ adni arra a kérdésre, hogy együttlétetek jár-e következménnyel, avagy sem. Gwyneth sokkal inkább világi nő, vagyona folytán bárki elfogadja feleségnek. Bryan, azt hiszem, ezek után nem adhatom őt hozzád. Richárd szeme visszatévedt az előtte fekvő iratokra. Elise-t átjárta a diadal részegítő érzése. Tudta, elvett Stede-től valami nagyon fontosat. De milyen áron? Richárd fölnézett. - Sir Bryan Stede, ezennel úgy határoztam, hogy elveszed feleségül az itt jelen lévő Lady Elise-t. Az esküvő időpontját... a koronázás előtti napra tűzöm ki. A koronázáson szükségem lesz rád. Utána lesz elegendő időd a pihenésre. Elise körül fordult egyet a világ. Szíve a torkában kezdett dobogni. Nem ezt akarta? Hiszen ő maga tervelte ki! Nem gondolta volna, hogy ilyen borzalmas lesz megélnie a pillanatot. Magán érezte a férfi haragos tekintetét, és megbénította a saját tehetetlensége. - Stede, lépj közelebb hozzám! - parancsolta Richárd. Az előtte fekvő iratokra mutatott. Nem engedem, hogy rosszul járj e házassággal. Nézz ide. Ezek a földek... Gwyneth birtokai mellett terülnek el. Együttes kiterjedésük talán még nagyobb is azoknál. Egykor Sir Harold tulajdonát képezték, ő azonban a múlt héten elesett Normandiában. Megvizsgáltattam a hátrahagyott okmányokat, és azt találtam, hogy ő és Elise édesapja, Sir William, távoli rokoni kapcsolatban álltak, még Hódító Vilmos idejéből. Ennélfogva nemcsak Montoui hercege leszel, de Saxonby grófja és a déli, tengerparti megyék ura is. - Richárd fölnézett és kisfiús büszkeséget látott ragyogni Stede arcán. - Hiszem, Sir Stede, hogy így a vártnál is nagyobb jutalomban részesülsz. Elise-nek elakadt a lélegzete. Túlságosan ironikusnak és igazságtalannak érezte a döntést. Stede jutalomban részesül; őáltala! Bryan a pergamenek fölé hajolt, majd Elise szemébe
nézett. Tekintetéből egyszerre sugárzott diadal, harag, gúny és nevetés... Elise előrelépett, és meghajolt az uralkodó előtt. - Felség, erre semmi szükség. Sir Stede és én nem állhatjuk egymást, és mivel Lady Gwyneth és az ő szerelmi kapcsolata már régóta... Richárd felállt, vészjóslóan magasodott föléje. Eleonórára nézett, elmosolyodott, majd Elise-hez fordult. - Döntésemet az ügyben teljesen kielégítőnek találom. - Montoui az enyém! - kiáltott föl Elise. - És gyűlölöm ezt az embert! Mégiscsak sikerült felhívnia Richárd figyelmét arra, hogy közös apától származnak. Az uralkodó nyugalmat erőltetett magára. - Senki sem akarja elvenni tőled Montoui hercegségét. Én csak egy férjet adtam, akivel megoszthatod a felelősséget. A nőket szeszélyes természettel áldotta meg a sors. Hamarosan magad is belenyugszol a döntésembe. Ezt a házasságot tulajdonképpen magadnak köszönheted. - Nem! - ellenkezett a lány. - Sohasem fogok belenyugodni! - Már nem érdekelte, hogy Bryan ott áll vele szemben, és minden szót hall. - És Gwynethtel mi lesz? Ez a férfi sokkal inkább hozzá tartozik, mint hozzám! - Egy órával ezelőtt még örömmel vette volna, ha Gwyneth nem kapja férjül ezt a férfit. - Gwyneth férje Percy Montagu lesz. Törekvő, ambiciózus fiatalember, aki híján van a földbirtoknak. Azt hiszem, jól összeillenek. Döntésem megfellebbezhetetlen. Most pedig vissza kell térnem a pénzügyekhez! Elise sarkon fordult és az ajtó felé indult, engedélyt sem kérve a távozásra. - Elise! - kiáltott Richárd. A lány megállt, visszafordult, és meghajolt. - Felség? - Ne felejtsd el, a király én vagyok! - Hogyne, uram. Elise Eleonórára nézett, aki titokzatos tekintettel, szótlanul figyelte a jelenetet. Mit tettél velem?! A lány ezt akarta kiáltani. Ám Eleonóra Richárdot nézte, és Elise arra gondolt, hogy nem szabad magára vonnia Richárd haragját. Ő nem tűri, hogy egy nő megalázza. Ha feldühíti, megfoszthatja minden vagyonától. A kettőjük között fönnálló rokoni szál pusztán arra elegendő, hogy Elise engedelmeskedjen neki. Ezt magamnak köszönhetem, gondolta. Igen! Azt akartam, hogy Stede veszítsen el... - Bocsánatot kérek, felség - szólt Elise, miközben meghajolt, majd méltóságteljes léptekkel elhagyta a helyiséget. Sir Matthew kastélya gyönyörű vidéken épült. A lankákon és az erdőkben vadvirágok nyíltak, élénk színkavalkáddá változtatva a legelők sokféle zöldjét. Elise maga nyergelte föl lovát, nem fogadta el Sir Matthew lovászainak segítségét. Jól tudta, megdöbbenti őket, hiszen egyedül szándékozott kilovagolni. Szándékától azért nem állt el, mert egész egyszerűen nem érdekelte, mi történik körülötte, és mert elképesztő harag forrott benne. Utolsó illúziója is szertefoszlott. Megérintette a reggeli napfény, a szél pedig a hajába kapott. Messze, túl a legelőn, amely több birkanyájat tartott el, folyó szaladt sebesen. Elise arrafelé vette útját. Lovát elsősorban a dús fűcsomók érdekelték, amelyek a vízfelszín alól mosolyogtak a reggeli napfény felé. A lány leszállt a lóról, és szabadon engedte az állatot. Vászonruhájával mit sem törődve, cipőjétől megszabadulva, lassan bemerészkedett a vízbe. Ott egy hatalmas kőre lépett, amely feltehetőleg évszázadok óta állt ellen a hullámok játékának. Hanyatt feküdt a kövön, és élvezte a napsütést.
Milyen bolondul viselkedett, gondolta. Megfeledkezett rangjáról és a Richárdhoz fűződő rokonságról. Kastélyok, birtokok és nők pusztán jutalomként szolgálnak a király jóvoltából. Ő sem különbözik másoktól. A bosszú az enyém, mondta az Úr - emlékeztette magát. Milyen igaz. Bosszút akart állni, s maga jutott pokolra. Most már nincs mit tenni. Stede elveszítette Gwyneth kezét, ám nevelőapja távoli rokonán keresztül ölébe hullott Cornwall fele... Ami vele történt, megcsúfolása volt mindannak, amire Henrik tanította. Lehunyt szemmel a nap felé fordította arcát. Mihez kezdjen ezután? Írjon kérvényt a pápához, és ezzel kockáztassa Richárd haragját? A király hamarosan útnak indul a Szentföldre, semmi másnak nem tulajdonít nagyobb fontosságot. Valójában egyéb nem is érdekli. Ha pedig útra kel... Stede is vele tart. Hátha halálát leli a harcokban. De valóban a halálát akarja-e? Nem. Chinon megmutatta, mi a halál valójában. Látott vért és holtakat. A benne égő harag hirtelen megnyugvásért kiáltott. Percyt és vele a szerelem illúzióját már elveszítette. Mindezen már nem lehetett változtatni. A világ elleni lázadásával most nagy bajba került. - Haza akarok menni... - suttogta. Úgy hitte, eleget tud az életről, ám rá kellett jönnie, hogy semmit sem tud. Harcba kezdett, és veszített. Már csak azon imádkozhatott, hogy az elkövetkező évek bölcsességgel, sok tapasztalattal és nagyobb Önmérséklettel ajándékozzák meg. Elise gondolkozni kezdett. Tehát nincs kiút? Megtagadhatná az eskütételt. Azonban mit érne vele? Eleonóra szembeszállt Henrikkel, és mi lett a következménye? Tizenhat évnyi raboskodás. Vajon Richárd is ilyen szigorú? Elise teljesen elmerült a gondolataiban, meg sem hallotta, amint egy ló áll meg a közelében. Hirtelen mozgásra lett figyelmes. Kinyitotta a szemét, és Bryan Stede-et pillantotta meg, amint éppen őt figyeli. A víz a csizmája szárát nyaldosta; szokás szerint csípőre tett kézzel állt, mintha nyomban kardot akarna rántani. Ezúttal nem tűnt haragosnak. Elgondolkozva figyelte a lányt, aki túlságosan megviseltnek tűnt ahhoz, hogy megijedjen tőle. - Mit keres itt? - kérdezte Elise fakó hangon. - Miért? A lány nem látta, de jól tudta, hogy a férfi felvonta a szemöldökét. - Hercegnő, azt hiszem, nem szükséges magyarázkodnom. Rengeteg megbeszélnivalónk van. - Nekem nagyon kevés a mondandóm - morogta Elise. Kemény kéz érintette meg az álla alatt. Összerezzent. A férfira meredt. - Elise, ez az ön műve. - Nem... - Nem vagyok bolond. Állandóan Eleonóra közelében volt, Isten tudja, miket mondhatott neki. - Én nem ezt akartam - folytatta Elise kelletlenül. Erős kísértést érzett arra, hogy elhúzza a fejét, ám a kimerültség megakadályozta ebben. A férfi keserűen elmosolyodott. - Most az egyszer hiszek önnek. Megpróbált befeketíteni Eleonóra előtt, és elvenni tőlem mindazt, amiért küzdöttem. - Nem érdemel gondtalan életet. - Ó, fájdalom! Mégiscsak abban lesz részem. Elise percekkel ezelőtt még békét akart. Sir Bryan Stede azonban különös tehetsége folytán most véget vetett a kellemes pillanatoknak.
- Azt sohasem tudhatja - felelt hűvösen. Elhúzódott Stede-től. - A jövő mindig rejt meglepetéseket. Az időpontot három hét múlva tűzik ki. Addig akár meg is halhatok! Biztos vagyok abban, hogy normandiai unokatestvéreim közül nem egy jelentkezne az örökségemért... A férfi hirtelen megragadta a vállát, mire a lány elhallgatott. Remegve nézett a szemébe. Az indigószínű szempár különös tűzzel égett. - Ugye nem gondol ostobaságokra? - kérdezte. - Mármint hogy önkezűleg vetek véget az életemnek? Ne áltassa magát, Sir Stede! Önért nem érdemes meghalni! - Akkor hát - szólt halkan a férfi - tegye, amit Richárd parancsolt. Próbáljon megbarátkozni a jövőjével. - Ön megbarátkozott már vele? - kérdezett vissza a lány. Stede elmosolyodott, tekintetétől a lány megborzongott. - Hogy megbarátkoztam-e? Miért ne? Nagyobb vagyont hoz nekem, mint amit valaha is képzeltem. - Vagyon! - kiáltott dühösen a lány. Vállát kitépte a szorításból. - Mással nem is törődik? És Gwyneth? Vele mi lesz? Két nappal ezelőtt nála hált. Úgy tervezte, hogy vele éli le az életét. Ma Richárd füttyent egyet, maga pedig ugrik, és elhagyja őt! Milyen élet ez, Stede? Nem számítanak a vele töltött napok, hónapok, évek? Erre feleljen. Mi lesz Gwy-nethtel? A férfi nyelt egyet. Elise erősen próbára tette a türelmét, ám egyelőre uralkodott magán. - Gwyneth - felelte visszafogottan - Percy felesége lesz. Ön pedig arra feleljen, hercegnő, mi történt önök között? Hová tűnt a nagy szerelem? Ami vele történt, az is a bosszú része volt? Elise lesütötte a szemét, ám a férfi egy pillanatra jól látta a tekintetét, és felnevetett. - Hát ez szép! Úgy döntött, megszerez engem, mivel a nemes Percy elhagyta önt! És ön beszél nekem szerelemről! Miféle kapcsoltat volt az önöké? - Mielőtt megismertem magát, csodálatosan teltek a napjaink. Tervek és álmok töltötték ki minden percünket. Sohasem vágytam magára, a legkevésbé sem! Most sem akarom. Nem akarok magától semmit... - Különös módon mutatta ki ezt, nem gondolja? - Mire gondol? - Arra, hogy megpróbált megmérgezni - emlékeztette tréfálkozva a férfi. - Ez nem igaz... de hagyjuk ezt. Hiába vitatkozunk. - Nem, ne hagyjuk. Ez a vita nem hiábavaló csak azért, mert szemtől szembe meg merem mondani önnek a véleményem. - Úgy gondolja? - Ön próbára teszi a türelmemet, Elise - figyelmeztette Stede kedvesen a lányt, akit az erős napsütés ellenére kirázott a hideg. El akart rohanni, ám nem tehetett kedve szerint. - Ha őszintén odajön hozzám és elmondja, mi bántja, királyi parancs nélkül is feleségül vettem volna. Ez dühít a legjobban. Mindenhol kinyilatkoztatta, mennyire gyűlöl engem, én pedig próbáltam magam távol tartani öntől. A hátam mögött aztán panaszt tett a királynőnek, és úgy állította be saját magát, mint ártatlan áldozatot. - Igenis ártatlanul bűnhődtem! - A férfi csodálkozva nézett rá. - Henrik szeretőjének mondta magát. Ez minden, csak nem ártatlanság. Elfelejtette továbbá megemlíteni Eleonórának, hogy azon az estén menekülni szándékozott Chinon várából, és ruhája alatt Henrik gyűrűje lapult. Gondolom, azt sem hozta a királynő tudomására, hogy késsel támadt rám, mint ahogyan azt sem, hogy a saját házában méreggel próbált a másvilágra küldeni. - Stede, utoljára mondom, nem csempésztem mérget a borába! Ha veszélyben érzi magát a jelenlétemben, nem volna bölcsebb fölkeresnie Richárdot? Ha mindketten elleneznénk ezt a házasságot... A férfi nevetni kezdett, majd melléje térdelt.
- Hercegnő, higgye el, nagyon megharagudtam önre. Nem szeretem, ha kényszerítenek valamire, mégis azt mondom: ebben a táncban nincs visszalépés! Elise haragos tekintetet vetett a férfira. A jövőjükről beszéltek, és Stede tréfálkozott vele. A férfi nyugodt, csöppet sem hozza zavarba a házasság gondolata; meglehet, nem szíveli őt, ám képes felülemelkedni az érzelmein, hiszen óriási vagyon várományosa lett. Elise úgy látta, hogy a férfi gyanakvása enyhült, ezért így szólt. - Táncot említett. Ne higgye, hogy velem valaha is része lehet ilyesmiben. - Lassan fölállt, és kezét a férfi mellkasára tette. Mielőtt a férfi bármit is megsejtett volna, Elise tiszta erejéből meglökte, majd elégedetten figyelte, amint a férfi megtántorodik, és a folyóba zuhan. Elise rohanni kezdett, talpa a kavicsos folyómedret érintette. Ám alábecsülte Stede-et. Ezt a hibát nem először követte el - ötlött fel benne a gondolat, amikor egyszer csak acélos ujjak szorítását érezte a bokája körül. Felkiáltott, és a sekély vízbe hanyatlott. A víz nyitott szájába nyomult, s ő nyomban levegő után kapott. A férfi utána nyúlt, és a hajánál fogva a felszínre emelte. Bár a lány köhögött és zihált, ő fenyegetően magasodott föléje. - Hol is hagytuk abba, hercegnő? Bevallom, másképpen terveztem a jövőmet; ön jó pár számításomat keresztülhúzta. Hamarosan összeházasodunk. Ön fiatal, én pedig hajlandó vagyok fátylat borítani a múltra, ígérem, nem fogok bosszút állni az engem ért sérelmekért, de jól jegyezze meg, ha ismét kezet emel rám, nagy bajba kerülhet. Ha megszívleli a tanácsomat jól megleszünk. Amennyiben kételkedni fog a szavamban... - Sohasem kételkedtem a brutalitásra való hajlamában — felelte Elise remegve. Stede dühös szitkot mormolt, de a lány tekintete, amely ebben a pillanatban olyan kristálytisztán csillogott, akár a körülöttük rohanó folyó vize, a szavát vette. A férfi látta, hogy Elise remeg. Kicsoda ez a lány tulajdonképpen? - tette föl magának a kérdést. Valóban az a szeretni való szépség, akinek Marshal hiszi? Vagy született boszorkány, aki kedve és érdekei szerint változtat a viselkedésén? A mérgezést továbbra is tagadja... Jóságos ég! Hiszen ő tudja, hogy megmérgezték. Stede fáradtan sóhajtott. Ez a nő még mindig Percy Montagut szereti. Az a gazember pedig kárpótlást követelt tőle. Most, hogy Gwyneth lesz a fiatalember felesége, nevetségesnek találta a kérést. Azzal, hogy elutasította Elise kezét, és Richárd is közbeavatkozott, Percy még nagyobb vagyontól esett el. Némi iróniával arra gondolt, hogy Percy nagyon fog örülni, hiszen Isabel de Clare és Elise mellett Gwyneth a legvagyonosabb nő az országban. A lánynak valahol igaza van, gondolta Bryan, miközben lehunyta a szemét. Ő két napja még annál a Gwynethnél hált. Érezte a bőre selymességét, látta a belőle áradó életszeretetet. Most kínt és megbánást érez. Ráadásul itt ez a borzalmas nőszemély, gondolta a férfi. Sohasem tudhatja, mit tesz a háta mögött; nem ehet, s nem ihat majd kedvére a saját otthonában, hiszen szívébe örökre befészkelte magát a gyanakvás szelleme... Nemcsak Montoui hercegségét kapom vele, de Cornwall felét is - emlékeztette magát. Nem feledhette azt az éjszakát, amikor megismerkedtek. Tudta, hogy ez a nő valósággal megbűvölte. Emléke azóta kísérti, üldözi, akár egy visszatérő álom, ő pedig szenved, mert akarja az újabb beteljesülést. Micsoda balszerencse, hogy nemcsak ágyba vinni akarja ezt a nőt, de elhallgattatni is. Kinyitotta a szemét, és nagyot sóhajtott. A lány még mindig meglehetősen ellenségesen nézett rá. - Elise, Richárd elmondta, hogyan döntött. Csak rajtunk múlik, hogyan fogunk élni. - A férfi kedvesen beszélt. Az indigókék szempár szelíden figyelte. Elise szédülni kezdett. Eddig el sem tudta képzelni, milyen lehet, amikor ez a férfi kedvesen szól valakihez. Vajon így beszélt Gwynethhez is? Simogatta, becézte? Mosolyában nem vibrált gúny? Ilyen volna, ha nem szigorúan,
fenyegetően közeledik valakihez? Mosolygott és kedves szavakat suttogott akkor is, amikor... Gwynethet tartotta a karjaiban? A lány nyelt egyet, próbált szabadulni az őt kísértő gondolatoktól. Mégsem várhat jó modort, törődést, illetve nem remélheti a tiszteletnek bármilyen jelét - ettől az embertől, aki megfejtetlen rejtély marad a számára. De most... hallván e kedves szavakat, mégsem érezte akkora tragédiának a király döntését. - Bryan... kérem. Ha együtt felkeresnénk Richárdot... - Rám ne számítson. - Miért? - tört ki Elise keserűen. - A vagyon és a címek miatt? Más nem számít magának? A férfi nem ragadtatta el magát, higgadtan válaszolt. - Ne becsülje le azt, hogy valaki földbirtokot szeretne és otthont, ahová visszatérhet. Eddigi életemben mindig másvalakinek a földjéért küzdöttem. Hercegnő, ön jólétbe született. Ne sajnálja tőlem azt, amiért megdolgoztam. - Már hogyne sajnálnám! Montoui az enyém! - Stede elmosolyodott. - Ahogyan Cornwall fele is. Azt nekem köszönheti. Több hálát is mutathatna. - Még hogy hálát! Nem! Nekem nem kell Cornwall fele! - Elise farkasszemet nézett a férfival, s azt kívánta, bárcsak szabadulni tudna a szorításából. - Bryan... - próbált szabadkozni, s menteni, ami még menthető. - A címek és a cornwalli birtokok sokkal értékesebbek, mint Montoui. Megérdemelte őket! Engedelmeskedhetünk Richárdnak. Összeházasodhatunk, de aztán közös megegyezéssel külön költözünk. Én visszatérek Montouiba, ön pedig Cornwallban telepedik le. Mindketten tudjuk, hogy a közöttünk lévő ellentét kibékíthetetlen. Nincs értelme annak, hogy tönkretegyük egymás életét... - Felejtse el! Elise megdermedt. A férfi szavaiban immár nyoma sem volt a megértésnek. Tekintete félelmetesen csillogott. Arckifejezése szigort és fenyegetést sugallt. - Miért? - kérdezte Elise. - Vágyom azokra a birtokokra és Velük az örökösökre, akikre hagyhatom. Ez csak akkor lehetséges, ha gyermekeim törvényes feleségemtől születnek. Elise lehunyta a szemét, mert nem tudott erőt venni a remegésén. - Nos, ha ennyire visszataszítónak talál, nagyon sajnálom - szólt a férfi hűvösen. - Nem akarok állandóan harcolni önnel, de ha annyira ragaszkodik hozzá... Elise keze ökölbe szorult. Nem akart sem harcot, sem bosszút. Nagyon megijedt. Tudta, hogy nem élhet olyan életet, amilyet a férfi szánt neki. Nem lehet pusztán a tulajdona, amelyet egy kastélyban tart valahol, a külvilágtól elzárva. Képtelen volna eltűrni, hogy Stede parancsszavakat kiáltva újra és újra csatába - vagy netán egy másik nőhöz! - induljon. Egyetlen férfi sem ér annyit... Stede különösen nem. Elise gyűlölte, amiért egyetlen szavát sem hiszi; és gyűlölte azért, amit róla gondol. Stede hajlott arra, hogy megbocsásson neki. Ő pedig békét akart, de nem a Stede által megszabott áron. - Nem fél elvenni engem feleségül? - érdeklődött a lány. - Miért félnék? - Azt állítja, hogy egyszer megmérgeztem... - No igen - felelte Stede. - Mégis azt mondom, hajlandó vagyok megbocsátani a múltbeli vétkeit. Meg fogja érteni, hogy egy újabb hasonló kísérlettel komoly bajba kerülhet. Stede tisztelettudóan beszélt, ám a szavak mögött rejlő fenyegetést Elise azonnal megértette. Nem próbált szabadulni a szorításból, és hangját nem emelte föl. - Tudja, mit jelent feleségül venni egy olyan nőt, aki mást szeret? Minden pillanatban csak őrá gondolok majd, ahogyan...
- Nem érdekelnek a gondolatai. A tettei annál inkább. Gondoljon tehát továbbra is bátran a mátkájára, de mostantól tekintsen engem őrzőjének. Emlékezzen: nem riadok vissza az erőszak alkalmazásától. - És önnel mi lesz? - csattant föl Elise, magából kikelve. - Mi lesz Gwynethtel? A férfi szája gúnyos mosolyra húzódott, de tekintete elfátyolosodott. - Gwyneth Percy felesége lesz. - Nem fogja elvenni! - kiáltott Elise. - Úgy gondolom, rosszul látja a helyzetet. - Nem parancsol nekem, ha erre gondol. - A férj többnyire parancsol a feleségnek - felelte Bryan könnyedén. - Átkozott! - Legalábbis a törvény szerint. Elise még ebben a kilátástalan helyzetben is ellenkezett. - Megértette, amit mondtam? - Kérem - szólt a lány kitérően. - A víz nagyon hideg, a maga szorítása pedig fájdalmas. A férfi minden bizonnyal arra számított, hogy ezúttal megtöri a lány makacsságát, látnia kellett azonban, hogy ez korántsem így történt. Ábrázatán harag és csalódottság tükröződött. Elfordult, és egy hirtelen mozdulattal elengedte a lányt. Elise nem kevés büszkeséggel nézett farkasszemet vele. - Gondolom, meg fogja érteni, ha azt kérem, ne találkozzunk az esküvőnk napjáig. - Ahogy óhajtja. Elise egyszerre nagyon távolinak érezte magától a férfit. Magasabb Richárdnál, gondolta, miközben Stede talpra állt. Lovagnak tökéletes; izmos ugyanakkor fürge. Földesúrnak született, ahogy Richárd pedig királynak. Úgy érezte, egyre jobban gyűlöli. Félt tőle. Tudta, hogy Stede feltétlen engedelmességet követelne meg tőle. A férfi a lováért kiáltott, Elise erőltetett mosollyal fordult feléje. Sok féle gondolat kavargott a fejében. Hozzámegy feleségül. Engedelmeskedik, mert a körülmények ezt kívánják tőle. Részt vesz a koronázáson. Látni fogja Richárd trónra lépését. Az ünnepségre Bryan Stede párjaként érkezik... Amint megkezdődik az ünnepség, ő eltűnik. A szükséges formaságok megtétele után azonnal megszökik. Montoui az övé. Ha egyszer hazaér, hadseregével kell szembeszállnia annak, aki vitatja ezt a tényt. Richárdnak jelenleg minden emberére szüksége van a rendfenntartáshoz, továbbá föl kell készülnie a keresztes háborúra. Bryan Stede csatlakozik hozzá, és nem tér haza két-három évig. Három év elegendő lesz számára egy bevehetetlen erőd megépítéséhez és ahhoz, hogy megtalálja a kiutat a házasságából. szeptember London XIV. Elise kinyitotta szobája ablakát, mely az utcára nézett. A hömpölygő embertömeg színes hullámok képzetét ébresztette benne. Papok, szerzetesek, parasztok, kereskedők és nemesek egyaránt nagy számban képviseltették magukat. Plantagenet Richárdot holnap Anglia királyává koronázzák, és egy koronázási ünnepség megtekintése mindenki számára életre szóló élményt jelentett.
Az eseményt egy hónapos előkészület előzte meg. A szerzetesek énekeket tanultak; szabók és varrónők új ruhákat készítettek. Előkelő urak érkeztek a szomszédos Skóciából és a kontinensről egyaránt, s egyáltalán: e nem mindennapi látványosság kedvéért mindenki Londonba utazott, aki csak tehette. A szamár húzta kordék és az elegáns díszkocsik jól megfértek egymás közelében. A tömeg gond nélkül haladt célja felé. London prefektusa kiválóan uralta a helyzetet; minden utcasarkon a király fegyveresei vigyázták a rendet. Richárd elégedetten nyugtázta a tömegek érdeklődését. Voltak persze olyanok is, akik némi gyanakvással figyelték az eseményeket, a londoni zsidók ezek közé tartoztak. Richárdnak természetesen szándékában állt az izraelita hitközség tagjaival való kapcsolat fenntartása, hiszen közöttük számos jómódú, művelt embert ismert. A közösség tagjai szorosan összetartottak, és erre szükség is volt, mivel hitelezéssel foglalkoztak. A kintlévőség a törvény szerint mind a hitelező, mind az adós halála esetén a királyt illette meg. Henrik idejében a király nem túl szoros, ámde problémamentes kapcsolatot tartott fent a zsidó közösséggel. Richárd ezt a hagyományt kívánta továbbvinni. - Kisasszony? Elise Jeanne hangját hallotta, és elfordult az ablaktól. A szolgáló idegesnek látszott; a nagyvárosi nyüzsgés és ünnepi hangulat megtette hatását. Mintha megsejtett volna valamit a lány készülő tervéből. - Itt az idő? - kérdezte Elise kedvesen. - Így van, kisasszony. Will Marshal már vár, hogy a kápolnához kísérjen. Arra kér, siess, mivel Richárd igen elfoglalt, s drága idejéből így is sokat áldoz arra, hogy kiadjon a jövendőbelidnek. - Készen állok - szólt Elise. Órákig tartott, mire elkészült. Nemtörődöm viselkedésével nem akarta megbántani sem Richárdot, sem Bryant. A külön erre az alkalomra varratott halványkék ruhát öltötte magára, melyet fehér rókaszőr díszített. Alá finom szövésű selyem alsószoknyát vett. Kék-fehér zafírokkal kirakott fejékét aranyszegély díszítette. A kovácsoltvas tükörben megbizonyosodhatott arról, hogy a menyasszonyi ruha nagyszerűen áll neki. A lányt nem érdekelte, hogy sápadtnak látja magát, és hogy türkizkék szeme túl nagynak látszik az arcához képest. Mindenki tudja, hogy nem örül ennek a házasságnak, s kényszerűen teljesíti királya parancsát. Köpenyt terített magára, majd elindult lefelé a lépcsőn Will és Isabel felé, akik jelenlegi háziasszonyukkal beszélgettek. Wells asszony teltkarcsú, gyermektelen asszonyság lévén nagy örömmel biztosított szállást Richárd egyik legjobb emberének. - Ó, Elise kisasszony! Csodálatosan néz ki! - kiáltotta Wells asszony. - Pippa! - a szolgálóját hívta. - Köszöntőt kell mondanunk Elise kisasszony egészségére! Előkerültek a különleges alkalmakra tartogatott vörös üvegserlegek, a szolgáló nemes bort töltött beléjük. Elise gyorsan kiitta a maga italát. Tudta, hogy Isabel és Will minden mozdulatát aggódva figyeli. Aggódnak, mivel félnek, hogy viselkedésével elronthatja Richárd koronázásának előestéjét. A lány megköszönte a bort, majd Willhez fordult. - Essünk túl rajta, nem igaz? A kápolna a szomszéd utcában állt, Will mégis úgy döntött, hogy a nagy tömeg miatt lóháton mennek. Will a menyasszonyt ismervén nem kevés aggodalommal szállt nyeregbe. Isabel megpróbált közeledni a menyasszonyhoz, akiről tudta, hogy nem állhatja a jövendőbelijét. - Különös, nem? Oly sokat hallottam Willről, de az esküvőnkön láttam először. Annyit tudtam, hogy egy rettenthetetlen harcoshoz adnak feleségül. El sem tudom mondani, miféle gondolatok jutottak eszembe, amikor megtudtam, hogy csaknem kétszer olyan idős, mint én. Amikor azonban ott állt előttem, nagyon kedves és jól nevelt férfi benyomását keltette.
Bevallom, hajdan gyűlöltem a házasságnak még a gondolatát is, ám csalódnom kellett. Nagyon szép élményekben lett részem. Azért, mert Will Marshal, és nem Bryan Stede felesége lettél - gondolta Elise. Hallgatott, és lsabelre mosolygott. Will és felesége mindig nagyon kedvesen bánt vele, a lány úgy érezte, sokkal tartozik nekik. Őket kapta kíséretnek, nem akarta megnehezíteni a dolgukat. Emlékezett, hogy éppen Isabel vigasztalta a leginkább és töltött vele egy egész napot, amikor megtudta, hogy Sir Percy Montagu és Gwyneth összeházasodott. Megérkeztek a kápolnához; Richárd titokban érkezett, a kapuban és az épület előtt fegyveresek álltak. Will lesegítette Elise-t a lóról, az őrök pedig utat engedtek. Odabent titokzatos félhomály fogadta őket, mindössze húsz gyertya fénye világított. Az oltárnál egy pap állt, Richárd előkelő vörös köpenyében mellette várakozott. Elise érezte, amint Isabel megragadja a kezét. - Micsoda vőlegény! - suttogta. - Minden nő irigyelni fog érte! - sóhajtott rajongva. A lány észrevette Bryant. Richárd mögött állt, alakja félelmet ébresztett benne. Fehér, spanyol csipkével díszített inget és bíborvörös mellényt viselt. Fehér nadrágja kihangsúlyozta izmos testalkatát. Ezüstcsattal összefogott híres fekete köpenye meredeken hullott alá széles válláról. Köpenyén új címer díszelgett: egy négy részre osztott pajzs. Rajta a sólyom, melyet még Henrik adományozott neki címerállatnak. A két, keresztbe tett kard Montoui jelképe volt, a repülő héja a walesi határ mentén elterülő el új birtokait jelentette, a felágaskodó harci mén pedig a cornwalli birtokokat szimbolizálta. A férfi is észrevette őt. Elise-nek eszébe jutott, milyen határozottan kívánta, ne találkozzanak az esküvő napjáig. Mostanra megbánta ezt az óhaját. Egyre csak a sötétkék szempárt figyelte, amely fürkészőn mérte végig, s fenyegetve készült elrabolni a szívét. - Elise? - szólt Richárd, mindenki más hallgatott. Feléje nyújtotta karját. A csend és a gyertyák fénye rossz álom benyomását keltették. Elfogadta a király jobbját. Az intett a papnak, és a lány kezét Bryan Stede kezébe tette. Elise szabadulni akart a férfi határozott kézfogásából, ám nem tehette. A szemébe nézett, és diadalittas tekintettel találta magát szemközt. A pap beszélni kezdett, de Elise nem figyelt rá. Egyszerre ellenállhatatlan erő húzta lefelé, s máris a pap előtt térdeltek. Bryan mellkasát nézte, amely minden lélegzetvételkor fölemelkedett, majd lesüllyedt; érezte teste melegét. Frissen borotvált arca finom férfiszappan illatát árasztotta. Habár most hetek múlva, szinte idegenként találkoztak, Elise hirtelen tudatára ébredt, hogy valójában jól ismeri e különleges illat tulajdonosát, és sohasem feledheti első találkozásuk éjszakáját. - Elise de Bois? A pap szigorú hangon szólította. Kérdezett. Neki felelnie kellett, s uralkodnia magán, mindenekelőtt. Szavai bizonytalanul csengtek a visszhangos térben. Aztán Bryan ismételte a pap szavait, majd felelt a hozzá intézett kérdésekre. Ő a lánnyal ellentétben hangosan, magabiztosan beszélt. Elise hirtelen úgy érezte, hogy a gyertyák egyre erősebb fénnyel égnek, és nyomban elnyeli az üresség háborgó örvénye. A fogát csikorgatta dühében. Ki kell tartania, gondolta, nem engedheti szabadjára a benne kavargó indulatokat... A pap nagyon gyorsan beszélt, mintha mihamarabb túl akarna esni a ceremónián. Remegő kézzel osztott áldást. A halkan elmormolt utolsó ima után láthatóan felsóhajtott. Stede felállt, s a lányt is fölsegítette. Átölelte a derekánál, de érintése kemény volt, és ellentmondást nem tűrő. Győzedelmes tekintetet vetett rá. - Jól van, megtörtént hát! - kiáltott fel Richárd derűsen. Nem tudott úrrá lenni a türelmetlenségén. Megveregette Bryan vállát, Elise-t arcon csókolta. - Most csak annyi időnk van, hogy poharunkat emeljük erre a frigyre. Nos, essünk túl rajta! Elise, anyám számít rád és
Lady Isabelre a Westminster-palotában. Bryan, nagyon sajnálom, hogy máris elválasztalak menyasszonyodtól, ám holnapig nagyon sok a teendőnk. - Ilyen az élet, felség - felelte a férfi készségesen; sikerrel kerekedett felül baljós sejtelmein. Túl simán ment minden, gondolta. Igaz, ami igaz, a lány szinte suttogva ejtette ki a szavakat. Amikor a szemébe nézett, jól látta, hogy egyáltalán nem törődött bele a helyzetébe. Mostantól a feleségem, jutott az eszébe. Az övé a lány, s vele a rangok és a címek. Mégis, amikor a türkizkék szemekbe nézett, nyugtalanság kerítette hatalmába. A belőlük sugárzó feszültség olyan benyomást keltett, mintha... Ennek a lánynak esze ágában sem volna beletörődni sorsába. Richárd az előcsarnokba kísérte őket, ahol kíséretének egyik tagja bort szolgált fel. Egy esküvőhöz lakoma is dukált volna, ám az uralkodó előzőleg figyelmeztette őket, hogy ezúttal mellőzni kell a hagyományos formaságokat. Bryan jól tudta, Richárd ég a vágytól, hogy visszatérhessen a koronázással és az uralkodással kapcsolatos terveihez. - Jól vigyázz Trefallen várára, azt javaslom - szólt Richárd borozás közben. - Nem engedhetlek most oda, hiszen itt van rád nagyobb szükség, de tudd: birtokaidon az a legértékesebb épület. Ráfér némi felújítás. Bryan bólintott. Egyetértett az elhangzottakkal. Tudta, hogy Elise bizonyára továbbra is Montouiban akar élni. Be kellene látnia, hogy jó okuk volna Cornwallba költözni. Montouiban a lány bizonyára visszaélne a hatalmával, és lépten-nyomon szembeszállna vele. Idegen helyen talán hamarabb elfogadná új szerepét. - Trefallen vára kiemelkedően fontos számomra, s amint időm engedi, odautazom - ígérte Bryan. Richárd megitta a bort. - Indulnunk kell, sok a dolgunk - mondta, majd kupáját egy őr kezébe adta. Bryan úgy tett, mint aki végzett, de mindvégig Elise-t figyelte. A lány Isabellel beszélt, mégis, amikor magán érezte a férfi tekintetét, hátrafordult. Úgy tűnt, mintha elmosolyodott volna. Stede gyanakodni kezdett. Kifogástalanul viselkedett a ceremónián, és sohasem látta még ilyen szépnek. Gyönyörű ruhájában nagyszerűen érvényesült fiatal, karcsú alakja. Szemének ragyogását erősítették a fejékén csillogó zafírok, melyek mögül haja dús, fényes hullámokban omlott a hátára. Egy eltévedt tincs mellének lágy dombján nyugodott. A férfi máris azon kapta magát, hogy újdonsült hitvesét meztelenül látja maga előtt, s ő, bőre selymességével együtt, azt az eltévedt fürtöt érinti. Vajon a lány ezután is ellenkezni fog vele? - tűnődött keserűen. Vagy pusztán csak elszenvedi a vele töltött napokat, miközben egyfolytában Percyről álmodozik, ahogyan azt állította? Forróság járta át minden porcikáját; meg akarta kapni azt a lányt, ott és akkor. Nem bízott benne, ő kérte Richárdtól a szertartás lebonyolításának ezt a módját. Egy óra sok mindenre elegendő: megfosztani a lányt az ajkán bujkáló titokzatos mosolytól, és elhitetni vele, hogy ami itt történt, valóság. Mostantól kezdve Elise a felesége, a tulajdona. Meglehet, időbe telik, mire szívében és lelkében elhalványul Percy Montagu emléke, ám Stede úgy érezte, most előkészítheti ezt. Nem állt szándékában megbántani a lányt, mindössze tudtára akarta adni, hogy ő az erősebb. Arca elkomorodott. Nem merte hinni, hogy egyszer eljöhet az idő, amikor ez a nő örömmel gondolna rá, és mosolyogva ajánlaná föl bájait. Habár, gondolta, semmi sem tart örökké, még Elise haragja sem... - Bryan! - szólt Richárd dühösen. - Normann urakkal van találkozóm, utána London prefektusa kíván egyeztetni velem a vacsorával kapcsolatos biztonsági kérdésekben. - Aztán szinte suttogva folytatta. - Onnan korábban távozhatsz, és királyi becsületszavamat adom,
hogy három teljes napig a híremet sem fogod hallani. Ennyi idő minden férfinak elegendő... Elmosolyodott. - Nem fogok zavarni, megígérem! Én most szeretném - gondolta Bryan, ám nem állt módjában ellentmondani. Az uralkodónak hatalmas vagyont köszönhetett, nagyobbat, mint amilyenről valaha is álmodott. Egyszerre az uralkodó osztály felsőházába került. Különben is, egy napon már nem múlik semmi, nem igaz? Holnap Richárdot királlyá koronázzák, s utána végre minden idejét a magánéletének szentelheti. Mégis... - Egy pillanat, felség - szólt Bryan. - A menyasszonynak csók is jár. Elise láthatóan megrettent, amikor a férfi határozott léptekkel megindult feléje. Látta a hideg elszántságot a férfi szemében, és félelmében meghátrált. Stede mosolyogva tárta szét a karját, miközben mindvégig Elise szemébe nézett. Lassan, ellentmondást nem tűrve szorította magához. Elise úgy érezte, hogy megbénítja az érintés. Ismeretlen forróság járta át lelkét és áradt szét a testében. Tűz volt ez, amely lassanként leigázta és elemésztette. Valami, ami erősebbnek bizonyult akaratánál, és megfosztotta harci kedvétől... Tudta, hogy ezúttal nem harcolhat. Richárd nézi, s mostantól ő Bryan felesége. Megesett tehát a csók; közel engedte szájához a férfi ajkait. Érezte nyelvének dédelgető érintését. A lányt mintha elhagyta volna az ereje; a gyertyák felragyogtak, fényük összemosódott, ő pedig szédülten próbálta tartani magát a körülötte dúló káoszban. Nem kapott levegőt. Csak a diszkrét szappanillat és a bortól édes csók létezett számára. Kacaj harsant, mire a csóknak vége szakadt. - Gyere, Stede, hiszen ez a lány egy életre a tied! - kiáltott Richárd. Bryan elengedte újdonsült feleségét, majd elmosolyodott. A derű azonban nyomban eltűnt arcáról, amint meglátta az Elise tekintetében izzó gyűlöletet. A férfi mélyen meghajolt. Richárd is odalépett, és ismét csókot nyomott Elise arcára, aki ebben a pillanatban a királyt is éppúgy gyűlölte, mint újdonsült férjét. - Te lány - szólt az uralkodó. Elise azon ritka pillanatok egyikét élte, amikor úgy tűnt, Richárd törődik vele. Bryan Stede nagy jutalomban részesül általa. A lány mégis jól látta, hogy Richárd számára Bryan fontosabb, mint ő. Testvér, király és áruló... - gondolta Elise. Még nem tért magához egészen, amikor Bryan búcsúpillantását érezte magán, és férje, királya oldalán, távozott a helyszínről. Könnyek szöktek a szemébe. Kezét arcához emelte, letörölte őket, és ugyanazzal a mozdulattal mintha ajkáról is letörölte volna az iménti csókot. Észrevette, hogy Will Marshal sajnálkozva nézi. Vajon azért nézi így, mert jól ismeri a férfit, akihez férjhez adták? Vagy azért, mert tudja, hogyan érez a férfi iránta? Kihúzta magát, s próbálta visszanyerni erejét, amelytől Bryan oly csúfosan megfosztotta. Will és Isabel felé mosolygott. - Indulunk mi is? Nem szabad megvárakoztatnunk a királynőt. Will nagyot sóhajtott, mintha percekig visszatartotta volna a lélegzetét. Az egyik kezével a feleségébe karolt, a másikkal a lányba, úgy indultak ki az utcára, ahol az őrök várták őket. Will a Westminsterbe kísérte a nőket, majd útnak indult, hogy csatlakozzon Richárd kíséretéhez. Eleonóra gratulált és jókívánságait fejezte ki Elise-nek, azután hozzálátott a másnapi feladatok ismertetéséhez. A lány izgatottan figyelt: fontos szerep hárult rá a vendégek fogadásában. Megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy jól kalkulált; lesz elegendő ideje kivitelezni a szökést. Bryan Stede soha többet nem győzi meg semmiről. Az esküvői csók volt az utolsó dolog, amit elvett tőle. Alkonyatkor végeztek, végre hazatérhetett Wells asszony házába. Vendéglátója, aki házát nagylelkűen felajánlotta számukra a mézeshetekre, időközben az egyik testvéréhez utazott. Elise tudta, hogy az asszony mennyire kedveli őt, és titkon bűntudatot érzett terve miatt. Egyedül volt tehát a házban, melyben tisztelettudó szolgák várták minden parancsát. Jeanne azonban kemény diónak ígérkezett.
- Biztos vagyok abban, hogy nem ettél egész nap - mondta a szolgáló, miközben lesegítette úrnőjéről halványkék ruhakölteményét. - Megyek a konyhába és készítek valamit, mielőtt lefekszel. Holnap zsúfolt napod lesz, szükséged van a pihenésre... Elise szigorúan nézett az asszonyra, aki elbizonytalanodni látszott. Keményen beszélt. - Nem vagyok éhes, Jeanne, és lefeküdni sem készülök. Levelet kell írnom, azután pedig beszédem van veled. Úgy tűnt, Jeanne gyanút fogott. - Mire készülsz? Tudom, hogyan érzel a férjed iránt, s azt is tudom, hogy a házasság Richárd parancsára történt. Úgy örültem, amikor láttam, hogy beletörődsz a sorsodba. Véleményem szerint Richárd a lehető leghelyesebben döntött. Mostantól feleség vagy, aki az urának örök hűséggel tartozik... A „hűség" szó hallatán Elise kikelt magából. - Jeanne, elég legyen! Ezt nem hallgatom tovább! - Kitépte hálóruháját a szolgáló kezéből, majd dühösen a sarokba dobta. - Pergamenre, tollra és tintára van szükségem - szólt ellentmondást nem tűrő hangon. Jeanne szó nélkül teljesítette úrnője kívánságát. A lány végigfeküdt az ágyon, és írni kezdett. A levél szövegét már régen megfogalmazta, s most pillanatok alatt előhívta emlékezetéből. Stede, írta megszólításként, mindenféle rangot és címet elhagyva. Az sem derült ki, hogy az illető voltaképpen a férje. Sietve a következő szöveget vetette papírra: Röviddel ezelőtt rossz hírt kaptam Montomból. Elutazásomat ezúton tudatom önnel, mivel nem akarom problémámmal terhelni és az ünnepség fényét rontani. Fogadja őszinte jókívánságaimat, és ígérem, imádkozni fogok önért, amíg a Szentföldön harcol. Nem írta alá. Mikor a férfi másnap éjszaka rátalál az ágyon, tudni fogja, kitől kapta és miért. Montoui az övé, és az is marad. Azt kívánta, hogy Stede élvezzen minden egyéb szerzeményt, amely a házasságot követően megilleti. Átolvasta a levelet. Jeanne ismét kérdőre vonta. - Asszonyom, mit... - Ülj le, Jeanne - szólt Elise. Megvárta, míg a szolgáló helyet foglal az ágy szélén, aztán folytatta. - Nem akarok Bryan Stede szolgálója lenni. Én... - De hát feleségül mentél hozzá! - csattant fel Jeanne. - Richárd parancsára. Nem ellenkezhettem. Mégsem fogok azzal a férfival élni és a parancsait teljesíteni. Üzentem az otthoniaknak, Bruges-nél küldönc vár majd ránk, aki egyenesen Montouiba kísér minket. - Úgy érted, egyedül utazol át Anglián? Ez őrültség! - Jeanne, emlékeztetlek, a feljebbvalód vagyok. Természetesen nem áll szándékomban egyedül utazni. Holnap este tízkor találkánk van nővérek egy csoportjával a Temze partján. A koronázásra érkeztek, ám holnap éjszaka hazaindulnak. Velük utazunk, így tökéletes biztonságban leszünk. - Megbolondultál. Nem nézhetem tétlenül, hogy csúfot űzz a férjedből és ellenszegülj az uralkodó parancsának! - Jeanne - Elise a szolgálóhoz hajolt, és keményen megragadta a csuklóját. - Márpedig ezt fogom tenni. Ha elárulsz, Isten a tanúm, kivágatom a nyelved! Amennyiben úgy döntesz, hogy itt maradsz, az a te dolgod. Én hazamegyek. A szolgáló mélyen a lány szemébe nézett. Halálos elszántság sugárzott belőle. Végül Jeanne lesütötte a szemét, és nagyot sóhajtott. A legtöbb nőt a beleszólása nélkül adják férjhez. Elise, úgy tűnt, rossz úton jár: megszégyeníti a férfit, akihez feleségül adták. Óriási bajba kerülhet, gondolta Jeanne. Stede ugyanis nem az a fajta, aki megbocsátaná az ilyesmit. - Asszonyom - szólt Jeanne ismét, ám Elise makacs tekintetét figyelve elhagyták az ellenérvek. Úgy szerette Elise-t, mint a saját gyermekét. Sohasem hagyta volna magára. - És mi lesz a bállal? - kérdezte Jeanne. Elise elmosolyodott.
- A bálterem ajtajánál várj rám. Biztonságban leszel, mindenfelé Richárad emberei felügyelik majd a rendet. Kapsz egy kordét; már megvettem, holnapra itt lesz. Amint alkalmam nyílik, eljövök az esti összejövetelről, magamra öltök egy egyszerű gyapjúköpenyt, amit te hozol oda, és már indulhatunk is. - Nekem ez nem tetszik - morogta Jeanne. - Csomagoljunk - mondta Elise, meg se hallván a szavakat. - Ránk fér a pihenés. Az utcákon hatalmas tömeg gyűlt össze, Oroszlánszívű Richárd emberei csak óriási erőfeszítések árán tudták fenntartani a rendet. A palotától az apátságig vezető úton egy gombostűt sem lehetett leejteni. A menet elején a legfőbb egyházi és világi méltóságok haladtak. Virágeső hullott, szerzetesek éneke zengett. Feltűnt maga Richárd is, aki hálásan fogadta az alattvalók lelkes ünneplését. Elise a legjobb helyről nézhette végig a felvonulást Eleonóra királynő, Isabel de Clare és János újdonsült menyasszonyának társaságában. Egyre izgatottabb lett, miközben az előtte elhaladókat figyelte, akik legszebb ruhájukban pompáztak. Egy kisgyermek áhítatával bámulta az arany és ezüst ékszerek, selymek és prémek kavalkádját. Egészen addig, míg föl nem tűnt Bryan Stede. A férfi Will Marshal és János herceg oldalán vonult, hármuk láttán a tömeg szinte tombolni kezdett. Bryant és Willt a nép „Anglia bajnokaiként" emlegette, János bűneit pedig, úgy tűnt, erre a napra mindenki megbocsátotta. Elise egyre csak a férfit nézte, aki egy fejjel magasodott a fiatal herceg fölé. Bryan bíborszínű öltözékben jelent meg, mely jól kiemelte szemének sötét csillogását. Főhajtással köszönte meg az ovációt, Will ugyancsak. Bárcsak tudnák, milyen valójában! - tűnődött Elise keserűen. Aztán elsápadt, mivel a férfi hirtelen előtte termett, és egyenesen őt nézte. Stede meghajolt; Eleonóra derűsen fölnevetett. Ilyen lovaghoz csakis egy csodaszép fiatal hölgy illett, és a tömegnek volt érzéke a romantikához. Elise azonban mintha gúnyt vélt volna felfedezni az indigókék tekintetben. Feleletképpen bájosan elmosolyodott, miközben arra gondolt, hogy a nap végén már útban lesz szeretett otthona felé. A menet elérte az apátságot; Elise innen nézte őket. Látta, amint Richárd letérdel az alattvalók előtt, majd esküszik, hogy gyámolítani és védelmezni fogja őket. Az eskü után, immár koronával a fején, Anglia királyaként állt föl. A tömeg üdvrivalgásban tört ki. Az ünnepi felvonulás és az egyházi ceremónia úgyszólván egész nap tartott; már alkonyodott, amikor Richárd elköszönt az őt ünneplőktől, majd a bálterembe lépett. Továbbra is hatalmas társaság vette körül, hiszen több százan voltak hivatalosak az ünnepi lakomára, az ország legelőkelőbb emberei gyülekeztek őt éltetni. Elise Eleonóra oldalán a főasztalhoz lépett. Csodálkozva figyelte, hogy az angol arisztokrácia mennyire nem tud mértéket tartani a borivásban. Érintést érzett a vállán, mire összerezzent, és nyomban hátrafordult. Bryan Stede állt mögötte. - Jó estét - szólt kedvesen. Elise nyomban észrevette, hogy a férfi nem tart a mulatozókkal. Pillantása elárulta, hogy színjózan, és éberen követi a lány minden mozdulatát. Elise illendően üdvözölte, s nem vett tudomást az arcán vibrált cinikus mosolyról. - Úgy látom, Eleonóra balján kaptunk helyet, a főasztalnál, Percy és Gwyneth mellett. Azt hiszem, érdekes estének nézünk elébe. Elise elsápadt. Tehát még mindig Percyt szereti! — dühöngött Stede, és uralkodni próbált haragján. Ez az éjszaka már az övé, gondolta; meglehet, végig kell néznie, amint felesége Percyvel szemez a vacsora alatt, de utána ő lesz az, aki hazaviszi, és ha kell, minden gyertya égni fog a hálószobájukban, csakhogy a lány észrevegye: nem Percy Montagu az, aki a karjaiban tartja...
- Jöjjön - folytatta Stede sokkal kedvesebb hangon -, foglaljunk helyet. - A lány nem felelt, a férfi pedig elgondolkozott iménti haragja okán. A házasság... voltaképpen olyan intézmény, amelyben a felek törvényes örökösök nemzésére szerződnek. Legalábbis ő így képzelte. Nagyra értékelte Gwyneth jó szándékú, kellemes társaságát. Az a nő elfogadta, hogy Percyhez adják feleségül. Bryan megbánást érzett iránta. Ezt azonban nem hasonlíthatta ahhoz a haraghoz, amelyet a lány iránt érzett, akit ugyan csak egyszer érintett, ám azóta éjjel-nappal figyelnie kellett, nem készül-e újabb és újabb merényletre ellene. Egy férfi mindig készen áll arra, hogy megküzdjön azért, ami az övé. A földért, a lóért, a termésért - a feleségével sem volt ez másként. - Bryan! - alig értek az asztalhoz, egy vidám hang máris a nevét kiáltotta. Gwyneth volt a hang tulajdonosa, és Stede válaszképpen rámosolygott, majd köszöntötte a mellette helyet foglaló Percyt. - Sir Percy - mondta, miközben próbált nem figyelni arra, hogy a fiatalember és Elise le sem veszik egymásról a szemüket. - Gwyneth, azt hiszem, te és Elise nem ismeritek egymást. - Valóban nem, és ez tarthatatlan, ha belegondolok, hogy szomszédok leszünk! - felelte lelkesen Gwyneth. Elise megpróbálta viszonozni a nő mosolyát, de egyelőre túlságosan idegenül érezte magát a szituációban. Képes vagy mosolyogni rám, mikor hozzám adták a férfit, akit szerettél... és az ágyadba engedtél? A legszívesebben sikoltott volna. Gwyneth mosolya őszintének tűnt. Elise gyönyörű, világos bőrű, sötét szemű, éjfekete hajú nőt látott maga előtt. Nem mert Bryanre nézni. Vajon Gwynethet figyeli vagy őt? Vajon gondolataiban megjelennek-e a nővel töltött szerelmes éjszakák emlékképei? - Szomszédok? - kérdezte a lány. - Hát persze! - magyarázta Gwyneth mosolyogva. - Kastélyaink lóháton mindössze egyórányi járóföldre vannak egymástól. Remélem, jó barátok leszünk. Elise gondolkozni kezdett. Gwyneth vajon azért örül a szomszédságnak, mert az ő szomszédja lesz, vagy azért, mert régi szeretőjét a közelben tudhatja majd? A választ nem tudta biztosan. Hamarosan meggyőzte magát, bárhogy legyen is, ők bizony nem lesznek szomszédok, mivel ő aznap este megszökik. Gwyneth és Bryan nyilván örülni fognak egymás közelségének. És Percy? Nos, ő megérdemli a sorsát. Elfordult tőle Bryan miatt, s nyomban elfogadta Gwyneth kezét... Hogyan vethet rá ilyen vágyódással teli tekintetet a fiatalember? Ő a felelős! Mégsem tudott haragudni rá, mivel Percy szemében őszinte megbánás tükröződött. A legszívesebben megsimogatta volna az arcát, csakhogy enyhítse a tekintetből sugárzó fájdalmat. - Biztos vagyok abban, hogy nagyon fogod szeretni Comwallt! - mondta Gwyneth, miközben Percyhez fordult. A fiatalember tekintete hirtelen csillogni kezdett, és máris úgy tűnt, nagyon is elégedett a sorsával. - Te is úgy gondolod, Elise élvezni fogja a vidéki életet? Olyan szép ott. - Nos, keveset láttam eddig Cornwallból, de valóban szemet gyönyörködtető vidék – válaszolt Percy. Elise arra lett figyelmes, hogy Bryan átkarolja a csípőjét. Irtózott az érintésétől, ám semmiképpen sem akart durván véget vetni az udvariassági színjátéknak. - Bocsássatok meg. A királynőnek megígértem, hogy segítek a vendégek kalauzolásában, és most úgy látom, szüksége van rám... - azzal elegánsan lefejtette magáról a férfi kezét, és megindult Eleonóra felé. Bryan egy ideig gyanakodva figyelte, aztán helyet foglalt Gwyneth mellett. Percy minden mozdulatát követte. Hármasban az állattenyésztésről kezdtek társalogni, majd pedig arról, hogy milyen nehéz megbízható intézőt találni, aki a birtokos távollétében becsületesen irányítaná a birtok ügyeit.
Egy söritaltól jócskán megrészegült lovag érkezett közéjük, s harsányan köszöntötte Percyt. A fiatalember elnézést kért, felállt, és vele tartott az ünneplők közé. Bryan és Gwyneth kettesben maradtak. A férfi elmosolyodott. - Mesélj, milyen a házasélet? - kérdezte. A nő felnevetett. - Nos, kifejezetten kellemes. Ő fiatal és nagyon kedves, de tudd, hiányzol - felelt halkan. Örülök, hogy szomszédok leszünk. Bryan megfogta a kezét. - Gwyneth, tudom, a közelmúltban megbántottam a férjedet. Többé nem teszem, megígérem. Gwyneth végignézett a vendégseregen. Bryan észrevette, hogy Elise-t nézi, aki éppen egy lovagot kísért a helyére. - Tüneményes teremtés - szólt a nő őszinte elragadtatással. - Az. - Úgy látom, nem hajlandó beletörődni a sorsába. - Egyáltalán nem. - Nos, ha túlságosan elviselhetetlennek éreznéd mellette az életed, jó, ha tudod, én a barátod maradok. Bryan kedves csókot nyomott a kecses női kézre. - Sohasem felejtelek el - felelte. Elise nem hallhatta a párbeszédüket, de látta az arckifejezésüket, és a férfi iránti haragja a tetőfokára hágott. Pedig nem lett volna szabad haragudnia azért, mert Stede kedvesen beszélget régi szerelmével, hiszen éppen elhagyni készült... A következő pillanatban már el is felejtette a Gwynethtel kedveskedő férfi portréját, amikor is fegyveres őr rontott a terembe, és egyenesen Stede-hez rohant. A férfi arca elkomorodott. Bólintott, aztán felállt, és követte kifelé. Elise az ajkába harapott. Ha Bryan kint tartózkodik, könnyen megsejtheti készülő szökését. Egy pillanatig tétovázott, aztán megindult a tömegben Bryan és az őr nyomában. Amikor azonban az utcára ért, elborzadva állt meg. A földbe gyökerezett a lába. A lépcsőket emberi testek borították; némelyikük holtan feküdt, mások kétségbeesetten kiáltottak segítség után; London prefektusa parancsokat ordított, és megpróbált úrrá lenni a káoszon. - Hölgyem, azonnal forduljon vissza! - kiáltotta egy őr, amint meglátta. - Mi történt? - akarta tudni Elise - A zsidók! - felelt a fiatal őr kifulladva. - Ajándékokat hoztak, hódolatukról akarták biztosítani Richárdot, amikor a csőcselék szidalmazni kezdte őket. Krisztus ellenségeinek bélyegezték őket, aztán elszabadultak az indulatok. Menjen vissza; itt nincs biztonságban senki ember fia... - Ó, Istenem! - kiáltott fel Elise, amikor egy földön fekvő szerencsétlen feléje nyújtotta csontos kezét. A férfi sárga ruháján nagy vörös folt éktelenkedett. Vér. - Segítségre van szüksége! - kiáltotta a lány. - Az övéi majd segítenek rajta - válaszolta az őr. - Az életét és a jó hírét kockáztatja az, aki ma este a zsidóknak segít. A legtöbb, amit tehetünk, hogy véget vetünk a vérengzésnek. Irgalmas ég! A papok vérontásra buzdítanak! - Menjetek haza! Oszoljatok! Isten nem kéri, hogy ártatlan és fegyvertelen emberek vérét ontsuk! A kemény férfihang megállásra késztette a dulakodókat. Ezúttal nem a prefektus szólt, hanem Bryan. Átvágott a tömegen, kardja a hüvelyében maradt, ám haragja és elszántsága utat vágott a sorok között. - Azt mondom, menjetek! Ne keressétek a bajt. Isten új királyt adott nektek a mai napon, ne vérontással ünnepeljétek ezt a jeles eseményt!
Zúgolódás támadt, majd csodálatosképp a tömeg lassan oszlani kezdett. Sírás és jajveszékelés támadt mindenfelé a halottak és sebesültek láttán. Bryan megállt, és az egyik földön fekvő sárga ruhás mellé térdelt. Köpenyének egy darabjából tépést készített, azzal kötözte be az öregember sebét. Elise jól látta ezt, mint ahogy azt is, hogy valaki hátulról a férfi felé lopakodik. A ruhájáról ítélve egy kovács közeledett felé, kezében támadásra lendülő bottal. Nyilvánvalóan bosszút akart állni a zsidókat pártoló lovagon. - Bryan! - kiáltott Elise. A férfi megfordult, és a pillanat törtrésze alatt kicsavarta a botot a támadó kezéből, majd kettétörte a combján. - Menj haza! - kiáltott rá dühösen a férfi. A nagydarab ember rémülten hátralépett, Bryan szemébe nézett, aztán elsomfordált. Elise nagyot nyelt, amikor férje szemébe nézett. Az szokatlanul komolynak tűnt; új oldaláról ismerte meg. Nem állt szándékában odamenni hozzá, azonban mégis ezt tette. Egyszer csak ott térdelt a sebesült öregember mellett. - Menjen vissza a terembe, Elise. Én is azonnal jövök. - Azt mondták... az, aki ezeknek az embereknek segít, az életét és a jó hírét teszi kockára... A tömeg sunyi és veszélyes... - Megtette, amit lehetett. Megmentett tőlük - szólt Bryan. - Én pedig nem hagyhatom, hogy ártatlan és fegyvertelen emberek vérét ontsák csak azért, mert megpróbálták üdvözölni a királyt. Nem érdekel az emberek véleménye, jó hírem vitán felül áll. Most pedig megkérem, menjen innen. Sok itt a halott és a sebesült, és a támadók sem mentek még el mindannyian. Aggódom a testi épsége miatt. Elise felállt; mozdulataiból ezúttal hiányzott a szokásos elegancia. Most nem csak egyszerűen bemegyek, Bryan - gondolta. - Elmenekülök innen. A teremajtó felé indult. Bábuként lépkedett, tervének maradéktalan teljesítése mozgatta. Jeanne a sarkon várja - hacsak nem esett baja ebben a felfordulásban. Könnyek szöktek a szemébe, maga sem értette, miért. Jeanne csakugyan várt rá a megbeszélt helyen, a haja szála sem görbült. A szomszédos utcán nyoma sem volt semmiféle rendbontásnak. Elise megállt egy pillanatra. Megfordult, és tekintetével Bryant kutatta, azonban már nem láthatta, mivel Richárd emberei időközben odasereglettek köréje, hogy átvegyék az irányítást. Könnycsepp gördült végig Elise arcán, de a lány dühösen letörölte. Azt tette, amit jónak látott. Ez volt az egyetlen esélye, hogy megszabaduljon Bryan Stede-től, és ne legyen valóban a felesége... Az valamelyest nehezítette a dolgát, hogy éppen ezen az estén a férfi olyasvalamit tett, ami miatt tisztelni kezdte. XV. 1189. szeptember 15. Montoui Elise boldog volt, hogy viszontláthatja vára bástyáit, melyek büszkén emelkedtek a reggeli égbolt felé. A nővérek társaságában biztonságban, ámde elképesztő lassúsággal utaztak. Az út, melyet egyébként hét-nyolc nap alatt tettek volna meg, így két teljes hétig tartott. Az éjszakákat többnyire zsúfolt, nyirkos és koszos szálláshelyeken töltötték, ahol nemritkán osztozniuk kellett a hálóhelyeken. Elise-nek a legtöbbször alig jött álom a szemére. Nem a sanyarú körülmények, hanem önnön vívódása késztette ébren maradásra. Élénken emlékezett Bryan társaságában töltött utolsó pillanatokra. Az elesetteken segítő hős képét később felváltotta az őt üldöző dühös harcos és a kápolnában cinikusan mosolygó férj emléke. Amikor Gwyneth kezét fogta, sosem látott kedvességről és érzékenységről tett tanúbizonyságot.
A lányt hol hőhullámok gyötörték, hol a hideg rázta. Emlékezett a kápolnában váltott forró csókra, amely ismeretségük első éjszakájának halovány, ám annál forróbb emlékével párosult. Újra érezni akarta az őt elragadó tűzörvényt. Reggelente fáradtabban ébredt, mint ahogyan előző este lefeküdt. Újra és újra feltámadó haraggal határozta el, hogy felül fog kerekedni a férfin, akihez akarata ellenére férjhez adták. Miután végre átkeltek a Csatornán, a túlparton Montoui színeit viselő fegyveresek várakoztak, akik egészen hazáig kísérték őket. Most hogy megérkeztek, őszinte gyönyörűséggel figyelte a várat, amely tekintélyparancsolóan magasodott a vidék fölé. Boldogságtól fénylő arccal nevetett föl birtokai láttán, és nem állhatta meg, hogy meg ne szólítsa szolgálóját. - Jeanne! Már majdnem ott vagyunk! Ma éjszaka végre forró fürdőt vehetek, és az ágyamat sem kell megosztanom senkivel! Jeanne bizonytalanul elmosolyodott, és nem válaszolt. Elise nem vette jó néven a szolgáló közönyét. Megsarkantyúzta lovát. Mióta partra szálltak a kontinensen, Jeanne különösen viselkedett, amit azért talált érdekesnek, mert ő inkább Angliában idegeskedett sokat, mivel attól félt, hogy követik őket. Vajon azért aggódott a szolgáló, mert nem ismerték fel a rájuk várakozó fegyvereseket? Izgatott, amiért Michael nem a legjobb embereit küldte a fogadásukra? Vagy Jeanne talán Bryan Stede bosszújától félt? Nem tudta volna megmondani. Montoui falai előttük magasodtak. Ha bejutnak, csak maga Richárd adhatja parancsba, hogy bebocsátást kér. Elise pedig jól tudta, hogy az uralkodót túlságosan leköti a hatalomátvétel és a keresztes hadjárat tervezése. Szebb időt nem is rendelhettek volna, a ragyogóan kék égen apró bárányfelhők ezrei úsztak. Megsarkantyúzta a lovát. Kedvét lelte abban, hogy versenyre kelhet a mezőket simogató széllel. Újra szabadnak érezte magát, és valósággal szárnyalt a boldogságtól. Egy örökkévalóság telt el azóta, hogy hasonlót érzett. A felvonóhídhoz érkezvén intett az őrszemnek, hogy engedje be, mire az engedelmeskedett. Vágtázva hagyta maga mögött a kovács műhelyét és a piacteret, meg sem állt az öregtoronyig. Ott leugrott a nyeregből, és boldog gyermekként rohant az előtéren át a nagyterembe. - Michael! - kiáltotta, miközben levette lovaglókesztyűjét. - Michael! - A kandallóban égett a tűz, a lány odalépett hozzá. A kastélyban mindig hűvös volt, és a megrakott tűz látványa ismerős melegséggel töltötte el. Elise nyomban azon kezdett gondolkozni, milyen indokkal magyarázza meg az idős komornyiknak a várfalak megerősítésére vonatkozó döntését. Ám a következő pillanatban megfagyott a vér az ereiben, mert valami szokatlanra lett figyelmes... Megfordult, és azt hitte, álmodik, és az, amit csak a szeme sarkából lát, pusztán érzéki csalódás. Amikor a hatalmas ebédlőasztal másik vége felé tekintett, megállt a szívverése. A férfi rá várt. Bryan Stede William herceg gazdagon díszített székében ült, és csendben várakozott. Csizmás lába az asztalon, az egyik kezében ezüstserleg, a másikkal a szék karfáján dobolt. Miközben a lányra nézett, kortyolt a serlegből. - Otthon, édes otthon - szólt, s közben cinikus mosoly kíséretében gyanakvó tekintetet vetett a lányra. Elise egyszerűen nem hitt a szemének: Stede William herceg székében ül, amelyben csakis ö, Elise de Bois foglalhat helyet. Mélységesen megsértve érezte magát. - Maga mit keres itt? - kérdezte a lány vontatottan. A feje zúgott, ráadásul nehezen kapott levegőt. - Hogy mit keresek itt? - kérdezett vissza udvariasan a férfi, hangja azonban fenyegetően csengett. - Üzenetében bizonyos problémát említett. Igazán nemes gesztus, hogy idesietett orvosolni azt, de nem látom szükségszerűnek, hogy így cselekedett. Ha én kísérem, sokkal hamarabb ideér. - A kupát az asztalra tette, majd felállt. - De tudja-e az én kedves feleségem,
hogy amint ideérkeztem, nyomban gyanakodni kezdtem? Komornyikja biztosított arról, hogy semmiféle baj nem történt. Az igazat megvallva Michael meg is bántódott, amikor érdeklődni kezdtem. Nagyon értékes ember, kiválóan érti a dolgát, hiba nélkül intézi a birtok ügyeit. Nagyon meglepődött, amikor találkoztunk; biztosra vette, hogy együtt érkezünk. Amikor kíséretet kért, kedves Elise, elfelejtette megemlíteni, hogy egyedül érkezik haza. Elise ösztönösen hátralépett, a férfi viszont megindult feléje. - Hol van Michael? - kérdezte zavarában, ám aztán arra gondolt, hogy a koros Michael nemigen volna képes megvédeni a lovag haragjától. - A vacsoráról intézkedik, melyet a fogadására rendezünk, hercegnő - felelte Bryan. - Az északi torony őrszeme jó ideje tájékoztatta az érkezésükről. Elise megnedvesítette szárazságtól kicserepesedett ajkait, majd nagy elszántsággal beszélni kezdett. - Ennek a párbeszédnek semmi értelme, mindketten jól tudjuk. Nem maradhat itt. Nem engedem. Vagy távozik önszántából, vagy helyőrségem kapitányáért küldök, és erőszakkal távolíttatom el innen. Nem akarom ennyire megalázni, de ha rákényszerít... Hirtelen elhallgatott, mert a férfi nevetni kezdett. Vérfagyasztó kacaja sokáig visszhangzott a teremben. - Elise, ha nem állt volna szándékában megalázni engem, akkor nem szökik meg néhány órával a nászéjszakánk előtt. Hívja csak a kapitányt, ám attól tartok, nem fogja ismerni, ő pedig nem fog engedelmeskedni önnek. - Stede, maga megőrült! Hiába távolítja el bizonyos embereimet a tisztségükből, a helyőrség ötszáz fős, és az embereim hűségesek hozzám... - Hát persze. Michaelt azonban arról is elfelejtette tájékoztatni, hogy háborút kíván indítani a férje ellen. Királyunkat pedig egyszerűen félreismerte. Richárd saját kézzel írott levelében tájékoztatta többek között Montoui intézőjét az ön házasságáról és egyben az én szerepemről. Michael örömmel fogadta az új herceget. A helyőrség fiatal kapitánya pedig... nos, örömmel mondott igent arra a felkérésre, hogy Londonban a királyt szolgálja. Idővel észreveszi, hogy többnyire az én embereim veszik körül, beleértve azt az ötöt is, akik hazakísérték. Régi bajtársam mind, együtt harcoltunk Henrik oldalán. Nem hinném, hogy az általam nem ismert emberek közül pedig bárki nyíltan szembe merne helyezkedni Richárd parancsával, amelyben engem tesz meg Montoui hercegévé. - Nem... maradhat... itt! - kiáltotta Elise. A férfi mosolygott. - Nem szándékozom itt maradni, de ön sem fog. - Micsoda? - Ma este útra kelünk. A komédiája rengeteg időt emésztett föl. Richárd két hónapot adott arra, hogy rendezzem birtokaim ügyeit, nem többet. Cornwallba kell mennem. - Akkor hát menjen! - suttogta Elise. - Én maradok. Ez az otthonom, ide tartozom. Nem megyek sehová. A férfi hosszan a szemébe nézett. Úgy tűnt, előre tudta a lány minden lépését, s most sarokba szorította, ahonnan nincs menekvés. A kandallóhoz lépett, tenyerét a tűz fölé tartotta. - Hölgyem, úgy látom, nem marad más választásom, mint hogy válaszképpen megfenyegessem. Ma este útnak indulunk, azután hogy fürdőt vett, átöltözött, és pihent egy keveset. Vagy velem jön szép szóval, vagy erőszakot alkalmazok. Nem akarom megalázni, de ha rákényszerít... A lány most először megrettent. Tudta, hogy a férfi minden mozdulatát éberen figyeli. - Nem hagyom el Montouit! - csattant föl Elise. A következő pillanatban a lépcső felé iramodott. Sebesen vette a fokokat, és meg sem állt a hálószobájáig. Az ajtót bevágta maga mögött, s hallatszott, amint elhúzza a nehéz reteszt. Odabent nekidőlt az ajtónak, és zokogásban tört ki. Nincs erő, amely képes volna kinyitni azt az ajtót, gondolta Stede.
Nézte a lányt, miközben felrohan a lépcsőn, majd hallotta, ahogyan becsapja az ajtót és elhúzza a reteszt. Kezét összefonta a háta mögött. Minden úgy történt, ahogyan tervezte. Hát legyen, mondta magában Bryan dühösen és türelmetlenül. Halálosan aggódott, amikor Richárd koronázási bankettje után hiába kereste a lányt. Eleonóra azt mondta, talán Isabel és Will hazakísérte, mivel azon az éjszakán kockázatos lett volna egyedül járni London utcáit. Később azonban megtalálta az üzenetet, és éktelen haragra gerjedt. Úgy érezte, átverték. Akkurátusan és kíméletlenül. A lány nemhiába várta oly nyugodtan az esküvőjüket és a koronázást; mindent előre kitervelt, volt rá ideje. Bryan jól tudta, hogy ha egyszer a lány beveszi magát Montoui falai közé, csak súlyos harcok árán hozható ki onnan... Talált még egy üzenetet, melyet Jeanne, a szolgáló írt, akinek a létezéséről addig jóformán nem is tudott. A levél bocsánatkéréssel kezdődött. Beismerte, hogy annak idején ő kevert mérget a férfi borába, ám korántsem annyit, hogy kárt tegyen benne. Meg akarta torolni azt, amit a lánnyal tett. Most azonban, hogy Stede jóvátette bűnét Isten előtt, Jeanne is próbálta jóvátenni az övét a férfi előtt. Így hát elárulta, hogy Elise apácák társaságában indul útnak, így utazása jóval hosszabb lesz, mint egyébként lenne. Arról is említést tett, hogy Elise megerősíti vára védelmét, amint hazaér. Bryan először is fölkereste Willt, aki a történetet hallván hahotában tört ki. Bryan komor arccal figyelte. - Mihez akarsz kezdeni? - kérdezte Will. - Richárd itt szeretné hasznodat venni. - Nem engedhetem, hogy előbb érkezzen Montouiba, mint én! Megerősíti a várat, és aztán Isten tudja, milyen véráldozatok árán tudom csak kihozni onnan. - Bryan... - Will Marshal, ne mondd nekem, hogy hasonló esetben te engednéd a feleségednek, hogy kizárjon a saját birtokodról!. - Az ö birtokáról - emlékeztette Will. - Elise ott született... - Akkor is, ő a feleségem. - Rendben - szólt Will. - Segítek az ügyedet Richárd elé terjeszteni. Bryan... ígérj meg valamit. - Mi volna az? - Légy megértő vele. Engedd, hogy megismerjen. Elise nő. Fiatal, kedves, érző szívű teremtés. - Kedves? Szíve akár a kő... - Ígérd meg, hogy vigyázol rá. - Az Isten szerelmére! Nem vagyok én szörnyeteg! Megteszek minden tőlem telhetőt. Bryan tekintete a lépcsőről Elise szobájának boltíves ajtajára siklott. Tudta, hogy Elise-t lehetetlen onnan szép szóval távozásra bírni. Ekkor mozgásra lett figyelmes, és a következő pillanatban magas, őszülő nőt látott belépni a terembe, aki elpirult, amint ránézett. - Jeanne? - kérdezte a férfi. Az szótlanul bólintott. Stede összevonta a szemöldökét, ám a nő rettegését látva megenyhült. Megbocsátóan elmosolyodott. - Ma este magammal szándékozom vinni a hercegnőt. Cornwallba utazunk, kettesben. Ön és Michael részére kíséretet biztosítok. Szükségem van mindkettőjük segítségére, ki tudja, milyen állapotban találjuk az ottani birtokokat. Jeanne arca földerült. - Köszönöm, uram. A férfi elmosolyodott, és odalépett hozzá.
- A hercegnő nem lelkesedik az ötletért. Ételre és forró fürdőre van szüksége. Mivel azt hiszem, nem fog ajtót nyitni, ha a közelben vagyok, most az udvarra megyek az embereimhez, az ablakából jól láthatja majd. - Igenis, uram - felelt halkan Jeanne, és meghajolt, Bryan pedig elindult az udvar felé. Miután a férfi elment, Jeanne térde remegni kezdett. A ragyogó mélykék szemek mintha megigézték volna. És az a mosoly! A fogsora is tökéletes, az Isten megáldja! Olyan kedvesen beszélt vele, nem is értette, kezdetben miért félt tőle annyira. Jeanne hitt a házasság szentségében, és éppen ezért vetette papírra azt az üzenetet. Elise-t nagyon szerette, ezért árulta el a férfinak, mire készül. A lányt a tettéért bizony nem egy férfi megkorbácsoltatta volna... Sokkal különb férfi, mint Percy, gondolta Jeanne. Fiatal, van tekintélye, erős, és módfelett jóképű, ábrándozott a szolgáló. Bárcsak Elise is látná azt, amit ő! Jeanne sóhajtott, majd megindult fölfelé a lépcsőn. Bryan pedig az udvaron szóba elegyedett egy lovász fiúval, s közben meg sem fordult a fejében, hogy az imént hűséges szolgálóra tett szert. Elise még mindig az ajtónak támaszkodva állt, amikor diszkrét kopogást hallott. A lány azon nyomban a szoba közepére perdült, és kihúzta magát, mielőtt válaszolt volna. - Mit akar? - Jeanne vagyok... ételt hoztam. - Nem vagyok éhes. - Maga Michael felügyelte az elkészítésüket. Csupa finomság, a kettő legjobban szeretsz. Vörösboros báránysült, pikáns fűszerezés köretnek párolt zöldséggel. Hozzá friss, puha kenyér, Angliában aligha ettél hasonlót. - Hol van az a... - Elise habozott, mert nem merte Bryant az őt n illető titulussal megnevezni. Alig akarta hinni, hogy férje Montoui hercege is egyben. - Hol a herceg? kérdezte végül, ám az ajtót nem nyit ki. - Kint az udvaron... - Ne hazudj! Esküszöm, megmutatom, milyen az igazi zsarnok ha... - De asszonyom, hazudtam én neked valaha? Elise nem felelt. Lehunyta a szemét, és belélegezte a bárány ínycsiklandozó illatát, amely az ajtón át feléje áradt. Milyen igaz, szakácsai főztjével egyetlen angol étel sem vetekedhet. A lányt mardosta az éhség, mivel előző este a fogadóban túlságosan zsíros húst adtak vacsorára, nagyon keveset evett, reggelire pedig csak egy szelet kenyeret vett magához. - Ha az udvaron van, akkor látnom kell idebentről - fenyegeti Elise. Kevélyen az ablakhoz vonult, hogy léptei zaját kint is jól hallották. Nem számított arra, hogy valóban meglátja a férfit; azt gondolta, hogy Stede kést szorít a szolgáló torkához, és úgy kényszeríti a fenti kijelentésekre. Bryan az udvaron állt. Szemmel láthatóan élénk eszmecserét folytatott a Wat nevű lovászfiúval. Nagyon jól állt neki a bíborszínű felöltő, lány fájdalmára úgy tűnt, teljesen otthon érzi magát. Elise eljött az ablaktól, elhúzta a reteszt és ajtót nyitott, de nem engedte belépni a szolgálót. A tálcát kivette a kezéből. - Elise, várj! - kiáltott Jeanne. Elise megtorpant, a szolgáló pedig sietve folytatta. - Hozok fürdővizet is, amíg az úr az udvaron van. Elise nem sokat tétovázott; régóta vágyott már egy olajokkal illatosított forró fürdőre. - Siess, hozz még légy szíves néhány kancsó hideg ivóvizet... és sok kenyeret, sajtot! - A lány úgy gondolta, hogy a fürdés után hosszabb időre kell berendezkednie a szobában. Jeanne bólintott. Elise még hallotta, amint segítő kezekért kiált, miközben lefelé tart a lépcsőn. Visszament az ablakhoz, és megkönnyebbülten fellélegzett, amikor látta, hogy Stede még mindig odalent társalog, miközben a lovásszal az egyik munkáló fogát vizsgálja.
Jeanne gyorsan intézkedett; mikor Elise ajtót nyitott, szolgák hadát vezette be, akik dézsát és vízzel teli vödröket cipeltek. A szolgák mindannyian kedvesen köszöntötték úrnőjüket a hosszú távollét után, s ő igyekezett ugyanígy válaszolni, miközben végig arra gondolt, hogy mihamarabb bezárja az ajtót. Közben alig hallotta a parasztlányok beszédét, - Hol az étel és az ital, Jeanne? - Elise, nézd, mit hoztam... - Tegyétek le a másikat is! Gyorsan! Jeanne az egyik lányt szólította, aki Elise mellett várakozott, mialatt a többiek megfelelő mennyiségű ivóvizet, két vekni kenyeret és hatalmas darab sajtot tettek le a helyiségben. - Asszonyom... Jeanne megpróbált bent maradni, ám a lány őt is kitessékelte. - Egyedül akarok maradni - szólt. Bezárta az ajtót, majd elhúzta a reteszt. Ezután már biztonságban érezte magát, és elégedetten kezdett gondolkozni azon, hogy először egyen-e vagy fürödjön. Végül törölközőt terített a dézsa mellé, s arra tette a tálcát. Mielőtt levette volna utazócipőjét, tüzet gyújtott, amely kellemes meleget árasztott a kastélyszobában. A tűzhely előtti farakás láttán összevonta a szemöldökét. Távolléte alatt miért tároltak itt ilyen mennyiségű tűzifát? Aztán persze kitalálta a választ. Elöntötte a méreg. Stede a szobát a sajátjaként használhatta... Eddig, gondolta a lány. Elhatározta, hogy nem jön elő, hátha a férfi megelégeli a várakozást, és útra kel cornwalli birtokai felé. Az érkezést követő megpróbáltatásoktól kimerülve Elise levetette poros ruháját, a vízbe rózsaolajat csöpögtetett, kibontotta a haját, és elmerült a dézsában. A fürdővíz csodálatosra sikeredett, a lány hátravetett fejjel élvezte simogató kényelmét. Azután felemelte a tálcát, és a peremen megtámasztva maga elé helyezte, majd jó étvággyal nekilátott. A bárány nagyon ízlett neki; az utolsó falatig elfogyasztotta. Az ezüstkancsóból bort töltött, majd ismét hátradőlve lassan, kortyonként itta ki serlegét. Elgondolkozott, van-e még esélye arra, hogy felülkerekedjen a férfival folytatott párharcban. Most úgy érezte, a válasz: igen! Elmosolyodott. Tehát a férje volna Montoui hercege. Az elkövetkező napokban bizonyára kedvvel osztogat majd parancsokat. Ám semmi sem tart örökké, hamarosan úgyis belefárad. Angliai birtokai bizonyára fontosabbak lesznek neki - hiszen a férfi maga is angol. A kandallóban lobogó tűz, az óbor édes íze és a fürdőolajtól illatos forró víz simogatása lassanként oldotta a benne kavargó feszültséget. Szemhéjai félig lezáródtak. Egy csattanásra felriadt, ám hamarosan tudatosult benne, hogy csupán a serleget ejtette el. Lehunyta a szemét, és elszenderedett. - Uram! A férfi hátratett kézzel a kandalló előtt állt, és elgondolkozva figyelte a lángok játékát. - Az útravalót odakészítettem, ahogyan parancsolta, a lovak indulásra készek, de probléma adódott... - Miféle probléma, Jeanne? - Elise kisasszony nem fog előjönni egyhamar. - Sebaj, megvárom. Az éhség és a szomjúság nagy úr. Jeanne zavartan csóválta a fejét. Jól ismerte ura temperamentumát. Félt. - Az imént több korsó ivóvizet, kenyeret és sajtot rendelt. Így három, négy napig is eltart, mire megéhezik... Bryan nem szólt, nem mozdult. Jeanne csak másodpercek múltán vette észre, mennyire haragszik. A férfi tökéletesen uralkodott az érzelmein, csak tekintete villanásai árulkodtak lelkiállapotáról. - Értem - felelte halkan, majd ismét a tűz felé fordult. - Légy szíves gondoskodj arról, hogy Michael elfoglaltságot biztosítson a szolgáknak a konyhában vagy bárhol másutt.
Jeanne azon nyomban engedelmeskedett. A férfi, mikor egyedül maradt, hatalmasat csapott a kandallópárkányra, de nyomban megbánta tettét, mert keze fájni kezdett. „Légy megértő!" morogta. A lépcső felé nézett, és nagyot sóhajtott. A következő pillanatban megindult fölfelé, az emeletre. Elise felriadt. Ezúttal nem diszkrét kopogást hallott, hanem eszeveszett dörömbölést, amely szemernyi esélyt sem hagyott arra, hogy tovább aludjon. Összevont szemöldökkel nézett a zaj irányába, és arra várt, hogy újból felhangozzon. Nem sokat kellett várnia. A nehéz ajtó egyszerre megrázkódott, majd egyetlen hatalmas reccsenéssel darabokra tört. A lánynak megrettenni sem maradt ideje. Tekintetét a földre zuhant ajtóroncsról a belépő férfira emelte. Helyzete csak ekkor tudatosult benne. Kiugrott a dézsából. Rémülten nézett farkasszemet a férfival, miközben kezével a törölközőjét keresgélte. Önkéntelenül meghátrált, és a szoba távoli sarkába menekült. A férfi higgadtan, kimért mozdulatokkal közelített feléje. Elise kétségbeesetten tartotta maga elé a törölközőt. A férfi egyszer csak megállt egy hatalmas utazóládánál, és abból sötét gyapjúköpenyt, vászoninget és lovaglónadrágot húzott elő, melyeket a lány felé dobott. - Öltözzön. Elise nyelt egyet, aztán a földre hullott ruhákra nézett. Még nem fogta fel egészen, hogy a saját házában rátörték az ajtót. - Öltözzön! - ismételte meg a férfi, ezúttal hangosabban. - Indulunk. - Nem... - ellenkezett még mindig a lány. - Öltözhet egyedül, vagy segítek. Ne húzza az időt. A lány tudta, hogy a férfi komolyan gondolja, amit mond. Ügyetlenül, remegő kézzel nyúlt az eléje vetett ruhákért. A testét fedő törölköző a földre hullott, még mielőtt az inget magára ölthette volna, így meztelen teste a férfi fürkésző tekintetének célpontjává vált. Stede halkan átkozódott, majd közel lépett hozzá, és egy hirtelen mozdulattal talpra állította. Kézbe vette és ráadta a vászoninget, s ugyanígy tett a köpennyel is, még mielőtt a lány ellenkezhetett volna. Ezt követően az ágy felé taszította, hogy felhúzza rá a nadrágot. - Majd én! - kiáltott fel Elise. Stede elengedte, a nadrágot pedig a kezébe adta. Továbbra is fenyegetően közel állt hozzá. Elise összeszorított foggal felöltötte a ruhadarabot. - A legerősebb csizmáját vegye fel. - Tekintete egy újabb utazóládán pihent meg; abból elégedett arccal egy pár szarvasbőr csizmát emelt ki. Elise-hez lépett, és a lábbeliket a földre dobta. A lánynak nem volt választása, azonnal fölvette őket. Stede fölsegítette. Elindultak, de amikor a betört ajtóhoz értek, a lányon ismét úrrá lett a pánik. Kitépte magát a szorításból, és a férfira támadott. Teljes erejéből ütlegelni kezdte Bryan arcát és mellkasát. A férfi éles hangon figyelmeztette. - Elise! - kiáltott. A lány mintha nem is hallotta volna. Durva szavakkal illette. Aztán csak annyira emlékezett, hogy a férfi egy hirtelen mozdulattal a magasba lendíti a tenyerét. A következő pillanatban elsötétült előtte a világ, és a szájából vér serkent. Stede karjaiba zuhant, akár egy rongybaba. A férfi a vállára vette, kilépett vele a szobából, és megindult lefelé a lépcsőn. Nem nézett vissza. Az udvaron már várta Wat és Michael, a felkészített lovak társaságában. Mindketten kényelmetlenül érezték magukat. Bryan rájuk mosolygott. - A hercegnő velem tart - szólt. - Wat, add át nekem a lova gyeplőjét. Gondoskodj a málhás lóról. Wat engedelmeskedett. A férfi füttyentett. - Remek időnk lesz az éjszakai utazáshoz, nem igaz, Michael? - kérdezte Bryan még mindig mosolyogva, vállán a hercegnővel.
- Ahogy mondja, uram - felelte a komornyik, miközben próbált nem tudomást venni a fejleményekről. Wat, miután teljesítette feladatát, visszatért. A férfi átvetette a lányt a lova nyergén. Meghajolt a másik két férfi előtt. - Michael, Cornwallban hamarosan újra látjuk egymást. Isten tudja, ott is igénybe veszem a szervezőképességét. Wat, te is velünk tartasz. Fegyverhordozómmal tüdőbaj végzett a háborúban, azóta nem kerestem másikat. Úgy hiszem, te alkalmas volnál a feladatra. Vállalod? - Már hogyne vállalnám, uram! - kiáltott fel Wat az ajánlat hallatán. - Köszönöm, Bryan herceg, az Isten áldja meg... Bryan elköszönt, aztán megsarkantyúzta lovát. Montoui kapui kitárultak, ő pedig nekivágott az éjszakának. XVI. Elise kényelmetlen testhelyzetben arra ébredt, hogy sötét éjszaka veszi körül. Bryan nyeregkápája kíméletlenül törte az oldalát. A férfi egy kézzel fogta, ökle nyomása gyengéd érintésnek tetszett a nyereg nyomásához képest. Attól a pillanattól fogva, hogy kinyitotta a szemét, a lány pontosan tudta, hol van. Lenézett, és a megtermett, lendületesen lépkedő csataló patáit látta emelkedni, majd földet érni. Óvatosan megmozdult, ám arca így a férfi térdét érintette. Visszatért tehát eredeti pozíciójába, és megpróbált nem törődni a kényelmetlenségekkel. A férfi észrevehette a mozdulatot, mivel azonnal megállította lovát. Lesegítette a lányt a földre, és megtartotta egy darabig, míg biztosan meg nem tudott állni a lábán. Elise hátat fordított neki. - Mióta vagyunk úton? - kérdezte közönyösen. - Három vagy négy órája - felelte Bryan hasonló hanglejtéssel. - Engedjen, most már meg tudok állni a saját lábamon - szólt a lány, és kiszabadította magát a férfi karjai közül. - Még hogy meg tud állni! - morogta Bryan kelletlenül a következő pillanatban, amikor Elise ismét a karjaiba hanyatlott. A lány iszonyú fáradtságot érzett. A férfi leültette egy öreg tölgyfa tövéhez, aztán visszatért a lovakhoz, és elvezette őket az útról. A lánynak mindene fájt. Torka kiszáradt, testét kisebb-nagyobb sebek borították. Még arra sem maradt energiája, hogy keserűséget érezzen amiatt, hogy elvesztette utolsó csatáját Stede ellen. Amikor lépteket hallott a közelében, felnézett. A férfi lenyergelte a lovakat, és a málháslovat is megszabadította terhétől. A földet egy helyen megtisztította a falevelektől, majd hozzálátott tüzet rakni. Keze alatt szikra pattant, s hamarosan fellobbantak a lángok. Bryan a tüzet nézte, és egymás után rakta rá a nagyobb gallyakat. Felállt, és a lányra nézett. - Mit művel? - kérdezte a lány idegesen. Ismerte a vidéket, de nem tudta volna megmondani, hol vannak. - Tüzet rakok - felelte a férfi. Elise nyelt egyet, amikor tudatára ébredt, hogy ezen a helyen töltik el az éjszakát. De miért van ilyen szörnyű előérzete? A lány maga is csodálkozott ezen. Mégiscsak a férje - és a fogvatartója, egy személyben. - Itt töltjük az éjszakát? - kérdezte kissé remegő hangon. - Igen. A lehetőségek szerények, de az ágynemű tiszta. A lány nem tudta értékelni ezt a humort. Lehunyta a szemét, és várta az elkerülhetetlent. A férfi azonban nem lépett közel hozzá. Amikor kíváncsisága és izgatottsága olyan fokra hágott, hogy újból kinyitotta a szemét, látta, hogy Bryan takarókat vesz elő, tömlőt, kenyeret és sajtot. A tömlőt a lány felé nyújtotta, aki remegő kézzel nyúlt utána.
- Víz - mondta a férfi. - Gondolom, megszomjazott. A lányra élénkítő hatást tett a kristálytiszta víz friss íze. Bryan nagyot nyújtózott, és leült a fa alá terített takaróra. Miközben szelt a kenyérből, haja az arcába hullott, s a lány azon vette észre magát, hogy egyre csak a Stede homlokába nyúló tincset nézi. Amikor Bryan hirtelen fölnézett, a lány nyomban a tömlőre szegezte tekintetét, melyet halkan megköszönt, majd feléje nyújtott. - Kér kenyeret? — kérdezte Bryan. A lány a fejét csóválta, és közben a fölötte pókhálóval befont leveleket és a csillagos eget bámulta. Ha a férfi érvényesíteni akarja férfiúi jogait, bizony kiváló helyet talált, mivel itt aztán senki sem hallja meg a jajveszékelését. Elise arra gondolt, hogy nyugodtan és közömbösen kell viselkednie, akkor a férfi nem tudja igazán megbántani. Nem nézett rá, de félelme percről percre nőtt. Szembeszállt vele; és veszített. Most itt ül, nincs ereje elfutni, s ha volna is, ő nyomban utolérné. Az egyetlen választása, hogy vereségét megpróbálja méltósággal elviselni. Ám a várakozás percei... csaknem kibírhatatlanok számára. - Ennie kell valamit - mondta Bryan. - Nem vagyok éhes. A férfi vállat vont, aztán egy takarót adott a lány kezébe. - Akkor aludjon. Holnap estére el akarok jutni a Csatorna partjára. Elise lassanként megnyugodott. Idegesen forgatta kezében a takarót, aztán maga köré tekerte, és lefeküdt. Hallgatózott, levegőt sem mert venni. Attól félt, hogy magára vonja férje figyelmét, és vége szakad ennek a nem várt, különös nyugalomnak. Persze nem tudta sokáig visszatartani a lélegzetét. Félig kinyitotta a szemét, és azt kellett látnia, hogy a férfi valahová a távolba néz, miközben eszik. Lehunyta a szemét. Hallotta, amint a férfi becsomagolja a maradék ételt, és maga is nyugovóra tér. A tűz egyre haloványabb fénnyel égett. A lány elaludt. A reggel ragyogó napsütés és madárcsicsergés társaságában érkezett. Elise úgy érezte, valósággal újjászületett. A földön feküdt, és érezte, hogy feltöltődik a rá vetülő napfény által. Természetesen nem feledkezett meg arról, hogy Bryan Stede felügyeli minden mozdulatát, ám mint minden reggel, ez is új reményekkel kecsegtetett. - A domb aljánál van egy patak. Odaviszem. A férfi hangját hallva kirázta a hideg. Nem próbált alvást színlelni, hanem egyenesen a szemébe nézett. Bryan már fürdőt vett a hideg vízben, hiszen félmeztelenül és nedves hajjal állt előtte. A meztelen mellkas és a hatalmas vállak láttán Elise már pontosan tudta, miért sikerült betörnie a szobája ajtaját. Sötét haja zabolátlanul omlott a hátára s fedett el sok-sok heget, a csatatéren töltött évek megannyi bizonyítékát. A bordázott hasizmok láttán a lány lehunyta a szemét, és próbált úrrá lenni a rettegésén. Ez az ember a férje. Nem akarta magát soha többé kiszolgáltatottnak érezni előtte... - Elise, induljunk. A lány felállt, összehajtotta a takaróját, majd Stede szemébe nézett. - Egyedül akarok menni. - Sajnálom, de nem bízom önben - felelte Bryan csípőre tett kézzel. - Ha annyira meg akartam volna szökni, tegnap este megtettem volna, mialatt alszik... - Komolyan mondja? Bajosan szökött volna el, hiszen hamarabb elaludt, mint én. Ha megpróbálja, könnyedén utolérem. Nos, indulunk? - Kérem - könyörgött Elise -, csak egy pillanatra hagyjon magamra! A férfi elgondolkozott, aztán vállat vont. Magára öltötte az ingét, mely addig egy ágon függött. - Siessen - szólt szigorúan.
Elise a patakhoz érve a legszívesebben világgá szaladt volna, de uralkodott magán. Jól tudta, hogy ha nem tér vissza idejében, férje azonnal a keresésére indul. Megmártózott a hideg forrásvízben, és sietve visszaindult. Amikor visszatért, Bryan már útra készen várta. Megterített, s amíg ő a lovakkal foglalatoskodott, a lány megreggelizett. Éppen csak befejezte az étkezést, amikor a férfi kérdéssel fordult hozzá. - Az én lovamon utazik, vagy a sajátján? Sokáig szótlanul lovagoltak egymás mellett, míg délután egy kis faluba nem értek. Bryan megállt a vályogkunyhók egyike előtt, leszállt a lóról, és lova gyeplőjét a lány kezébe adta. - Megnézem, itthon vannak-e, hátha szert tudok tenni némi főtt ételre. Elise engedelmesen bólintott, ám a következő pillanatban végigfutott a hátán a hideg, olyan izgatott lett. Nézte, amint a férfi az ajtó felé indul. Vívódni kezdett. Bryan egyre rokonszenvesebbé vált számára. Bár foglyul ejtette és legyőzte, akarata ellenére egyre jobban kedvelte a férfit. Azóta, hogy a férfi leütötte és elhurcolta az otthonából, ez a mostani lehet az utolsó esélye a szökésre. A lova gyors, de nem gyorsabb a csataménnél. Talán csak úgy volna esélye, ha lovat cserélne... Nem volt több ideje sem gondolkodásra, sem arra, hogy megnyugtassa a lelkiismeretét. Leszállt a nyeregből, várt, amíg a férfi belép az ajtón, majd felült a csatamén hátára, és megsarkantyúzta az állatot. Nem nézett vissza. Átvágtatott a völgyön, melyet az imént hagytak el, és máris a fenyőerdőben találta magát, amelybe csupán keskeny csóvák képében jutott el a napfény. Előrehajolt, engedte tombolni a mént. Arra gondolt, vajon elég messzire jutott-e, hogy végre megállítsa a lovat? Még nem, mondta magának. Úgy döntött, letér a hazafelé vezető útról, mivel férje ott könnyen nyomára akadhat. Ha a napot követi, nem tévedhet el, határozta el, és tartotta a dél-délkeleti irányt. Elise átjutott az erdőn, és azt látta, hogy az út kétfelé ágazik: az egyik fele arra vezetett, amerről érkeztek, a másik pedig egy lankás domboldal irányába. Az utóbbit választotta. A terep kezdetben könnyűnek ígérkezett, ám később csak lépésben haladt, mivel nem akarta, hogy lova kimerüljön. Összeszedte minden bátorságát, és hátranézett. Senki sem követte. Megnyugodva lélegzett föl. Hirtelen lelkiismeret-furdalása támadt, az okát nem értette. Végre megszabadult a férfitól, és jó ló van alatta. Másnap estére hazaérhet, és ezúttal valóban felkészül a férfi fogadására. Ismét hátrafordult, de a férfinak nyoma sem volt. Remélte, a férfi nem jön rá, hogy letért a hazafelé vezető útról. A letört ágak egy ideig útbaigazíthatják, de a rögös hegyi ösvényen a ló patái semmiféle nyomot nem hagytak. Ismét ügetésre fogta a csatamént, és napnyugtáig meg sem állt. Egyszer sem nézett hátra. Leszállt az éj, és a hold halovány fénye világította meg a vidéket. Elise elhatározta, hogy letáborozik éjszakára. Fáradtan, éhesen és szomjasan kereste a megfelelő helyet. Mivel minden felszerelésüket a málhás ló szállította, a lány sem étellel, sem itallal nem rendelkezett. Bűntudatot érzett, amiért annyira meghajtotta a lovát. Hamarosan vizet kellett találnia, mert félő volt, hogy az állat elpusztul. - Képes vagy arra, hogy vizet találj? - kérdezte a mént, és megpaskolta a horpaszát. Elise jól tudta, hogy Bryan sohasem bocsátaná meg neki, ha elpusztulna a lova. - Gyerünk! - ösztökélte Elise az állatot. Pillanatnyilag a víz hiánya volt a legfőbb probléma, képzeletét nem engedhette elkalandozni, különösen nem Bryan és Gwyneth irányába... - Víz - suttogta, miközben lova viselkedését figyelte. - A közelben folyónak kell lennie. Biztosan magad is megtalálod... Szavait elnyomták az éjszaka hangjai: tücsökciripelés és bagolyhuhogás. A növényzet üde zöldje, mely napközben melegséget árasztott, most kísértetiesen és fenyegetően magasodott körülötte. A lány elhatározta, hogy először vizet, azután pedig menedéket keres éjszakára. Bár
Bryan tanácsára viseltes ruhákat öltött, még így is könnyen felhívta magára az útonállók figyelmét, mivel a lova értékes prédának látszott. A csatamén hirtelen megállt, fülét hátraszegte és felnyerített, majd patájával nagyot dobbantott. A lány először nem tudta mire vélni ezt a viselkedést, de amint hunyorogva körülnézett, láthatta, hogy egy fennsíkra ért. Vízcsobogás, gyerekzsivaj és egy asszony beszéde ütötte meg a fülét. Óvatosan megindult a hangok irányába. A fennsíkon tíz házat számolt meg; tíz kémény füstje emelkedett a levegőbe. Birkák bégetése és kutyaugatás vegyült az emberi hangok közé. A hold fényében egy kápolna aranykeresztje csillant. Tehát keresztényekkel van dolga, jegyezte meg magában Elise. Oroszlánszívű Richárd az ő uralkodójuk is, így bátran kérhet szállást éjszakára. Úgy döntött, hogy nem vallja be igazi nevét és címét, hanem egyszerű vándorként kopogtat be, aki angliai zarándokútjárói tart hazafelé. A kutyák csaholni kezdtek, amint közeledett. Ekkor kinyílt a legszélső ház ablaka, egy asszony hajolt ki rajta, aki csöndre intette a kutyákat. A lány integetni kezdett, s a nő észrevette. Elise egy jól megtermett asszonyt látott maga előtt. - Ki érkezett hozzánk? - kérdezte a lánytól. - Ritka a vendég erre mifelénk! Elise leszállt a lóról, s máris azon gondolkozott, mit felel, ha a nagyszerű mén eredetéről kérdezik. - Nevem Elise, jó asszony - felelte a lány. - Hazafelé tartok Montomba, hosszú zarándokút áll mögöttem, Angliából jövök. Vízre volna szükségem a lovam és jómagam számára, aztán... - Biztosan éhes is vagy! - szólt közbe az asszony. - Kerülj beljebb, gyermekem! - bátorította. - Nemigen tudok enni adni, ha odakint maradsz a sötétben! George! Viseld gondját a lónak! Marié vagyok, Renage felesége. Isten hozott. Elise elmosolyodott a kedves fogadtatás láttán. Egy tizenéves fiú tűnt fel, aki először Elisere, majd a paripára sandított. - Anya! - kiáltotta. - Nézd ezt a lovat! Sohasem láttam ehhez foghatójószágot! - Itasd meg - kérte Elise. George a lányra nézett, és tetőtől talpig végigmérte. Nem lehetett több tizenhatnál, de tekintetétől a lány kezdte magát kényelmetlenül érezni. - A lóval törődj! - szólt rá az anyja. - Az Isten háta mögött élünk - magyarázta az asszony. Amikor beléptek, Elise kicsi, ám takaros házban találta magát. Az asszony egy padon kínált helyet, majd a tűzhelyhez sietett. - A pörkölt most készült el - mondta, és szedett belőle egy fatálra. -A férjem és a fiaim soká jönnek haza; napnyugtáig várnak, s csak akkor indulnak meg hazafelé a birkanyájjal. - Köszönöm - szólt a lány, amikor elé tették az ételt. Poharába egy kancsóból friss forrásvizet töltött. Az étel nagyon ízletesre sikeredett, amint arra az illatából is következtetni lehetett. A tűz, az étel és Marié jelenléte biztonsággal töltötte el. Örömét lelte abban, hogy az anyanyelvén szólnak hozzá, még akkor is, ha itt északi dialektusban beszéltek, nem úgy, mint Montouiban. Bryan könnyedén váltott társalgási nyelvet, hiszen hosszú ideig szolgálta Henriket a kontinensen. Ő mindig angolul szólt hozzá, de most... jólesett neki, hogy francia szót hallott. Csaknem otthon érezte magát. Szó nélkül elfogyasztotta az eléje rakott ételt, de nem engedte, hogy az asszony újra szedjen. - Nem tudok fizetni - szólt a lány. Bryan olyan váratlanul hozta el otthonról, hogy nem volt ideje magára ölteni az ékszereit. - A nyergem elég értékes. Talán ha... - Nem kell nekem a nyerged - felelte Marié vidáman, és leült vele szemközt, miközben vágott a friss kenyérből. - Hanem mesélj nekem! Mondd, láttad őfelsége, Richárd király koronázását? - Igen... ott voltam az ünneplő tömegben, és láttam, amint Richárdot királlyá koronázzák. Marié érdeklődve hallgatta; Elise vajas kenyeret evett, önfeledt mesélésbe kezdett Londonról és a királyról.
Nem oszthatta meg azonban minden élményét, mert nyílt az ajtó. Egy erőteljes állkapcsú, pocakos ember lépett be, mögötte George és a két idősebb fiú, akik meglehetősen hasonlítottak az apjukra. - Ez volna az a vándor? - morogta az ember, miközben gyanakodva végigmérte a lányt. Hol szerezted a lovadat, te lány? - Renage! - intette nyugalomra Marié. - Ne szólj bele, asszony! - parancsolta Renage, és megindult az asztal felé. - Merthogy az ott kint egy harci mén, méghozzá igen nemes fajta! Urunk, Sir Bresnay istállóiban láttam már effélét, bizony ám! Felelj nekem, de azonnal! Ugye loptad? Elise lenyelte a falatot, amely csaknem a torkán akadt, és zavartan nézett farkasszemet a paraszttal. Rossz előérzete támadt. A húsos arcban mélyen ülő, apró szemek minden mozdulatát figyelték. Elise megszerette az asszonyt, de a fiúkat nem állhatta. Vádlón néztek rá valamennyien, ahogyan George tette érkezésekor, az udvaron. A lány a legszívesebben láthatatlanná vált volna és távozott volna a házból. Tisztességes keresztény emberek, bátorította magát. Hazudni készült nekik, de megfogadta, hogy óvatos lesz. - Úgy van, ahogy mondod - felelte, majd gyorsan hozzátette: - A szent nővérekkel utaztam, és eltévedtem. Egy angol lovaggal találkoztam, aki... megpróbált a becsületemre törni. Csak úgy menekülhettem meg tőle, hogy elkötöttem a lovát. Így történt. - Elise büszkén hátravetette a fejét, ne lássák, hogy a könnytől fátyolos lett a tekintete. Visszatartotta a lélegzetét. Jól tudta, hogy a kontinens népessége az angolokat nem sokkal tartotta többre a barbár hordáknál. Renage nagyot sóhajtott. - Merre tartasz? - kérdezte. - Haza, Montouíba. Egynapi járóföldnyire van innen délre. A paraszt megvakarta a halántékát. A fiúk még mindig a lányt nézték, de közben dulakodni kezdtek az ételért. - Egy jóravaló lány nem járkál egyedül manapság - mondta Renage. - Nem voltam egyedül. Már mondtam, hogy a nővérekkel utaztam... - Hallottam már efféle történeteket! - hahotázott Renage, és Elise combjára csapott. - Kell a lovad! Elise mosolyogni próbált, miközben lefejtette magáról az ember kezét. - A tiéd lehet, ha adsz helyette egy másikat, amivel folytathatom az utamat. - Marié! Az ételemet. Marié nagy tálat tett az ura elé, aki mindvégig Elise-en tartotta a szemét. - Férjnél vagy? A lány reménykedett, hogy nem pirul el. - Nem - hazudta. - Nekem három fiam van - folytatta az ember. - És mind milyen szép gyerek! - mondta Elise. - Kérlek, jó Renage, engedd meg, hogy itt éjszakázzak! Renage morogva kanalazni kezdett. A fiúk is az asztalhoz telepedtek, Elise közvetlen közelébe. Marié a lány segítségére sietett. - Gyere, lányom. Felkísérlek a padlásra, ott fogsz aludni. Mellettem - tette hozzá nyomatékkal, és metsző tekintetet vetett a férjére. Az, mintha mi sem történt volna, folytatta az evést. - Meglehet, reggel Thomas atyával kellene tartanod. Jó pár hegyi falunak ő viseli gondját. Elise kedvesen bólintott. Jólesett neki Marié gondoskodása. - Mi van már megint? - kiáltott fel Renage felemelt fejjel, türelmetlenül. Megálljt intett nejének, és hallgatózni kezdett. Elise és Marié a létra előtt állva figyelni kezdett. Ők is hallották a zajt, melyet kutyaugatás követett.
- Az embert nem hagyják nyugodtan vacsorázni - dühöngött Renage. Felállt, ellenséges pillantást vetett a lányra, mintha ő lett volna a felelős a kinti lármáért. Ajtót nyitott. - Elhallgassatok, nyavalyások! - ordított a kutyáknak, miközben kilépett az udvarra. Elise úgy érezte, szíve a torkában dobog. Az ajtóhoz lépett. Valóban ő volt a felelős a kinti lármáért. A házból kiszűrődő fényben meglátta a férfit. Az udvaron ugyanis Bryan Stede állt. Mellette a lány kancája. Renage társaságában megindult az ajtó felé. Elise halálsápadt lett; úgy érezte, vége, minden reménye szertefoszlott. .. A következő pillanatban minden bátorságát összeszedve felkiáltott: - Ő az! Kérem, segítsenek eljutni egy templomig! Hol van Thomas atya? Segítség! Megfordult, és térdre vetette magát Marié előtt. - Szegény gyermek! - szólt Marié, miközben a két férfi belépett az ajtón. - Asszonyom, az ön által említett „szegény gyermek" a feleségem. - A felesége! - kiáltott Elise. - Ezek az angol urak azt hiszik, kedvükre játszhatnak velünk! A közelükben egyetlen nő sincs biztonságban, és még ők harcolnak a kereszténységért! Renage dühösen a lányra nézett. Megköszörülte a torkát. - Jó uram, nem akarok ellenkezni egy lovaggal, de ez a lány azt állítja, nem vagy senkije, pusztán a becsületétől akartad megfosztani őt. - A becsületétől? - hördült föl Bryan. Egy aranypénzt dobott az asztalra, és Elise undorodva figyelte, ahogyan a paraszt csillogó szemmel követi a tallér útját. Bryan folytatta. - Ha nem akar velem jönni, az ő dolga. Én mindenesetre kötelességemnek érzem megfizetni, hogy vendégül látod. Ám ne higgy a látszatnak, barátom. Nem olyan ártatlan ő, mint amilyennek látszik. Ismét a lányra nézett; s az nem tudta volna megmondani, hogy a férfi szeme a haragtól vagy a kéjtől csillog-e. Bryan sarkon fordult, és bevágta az ajtót maga mögött. Renage hahotázni kezdett. Elise rémülten figyelte. - Asszony, micsoda éjszaka ez! Elvesztettük azt a gyönyörű mént, a lovag azt állította, az övé. Hagyott helyette egy kancát, csodás szerszámokkal, és - Elise-re nézett - ezt a szép lányt! Egészséges, és igazán gyönyörű! Lehet, hogy nem ártatlanul megy férjhez, de én csak azt mondom, a tapasztalat még sosem tett tönkre nőt! Egyik fiunknak pont megfelelne. Ugyan hol találunk még egy ilyen lányt? Szép unokáink lesznek, annyi szent. De melyik fiú a legméltóbb rá? - Én láttam meg először... - szólt George. - Én vagyok a legidősebb - szólt közbe az apjukhoz leginkább hasonló. A második felnevetett. - Ha már nem ártatlan, akkor miért ne lehetne mindannyiunké? - Mert keresztények vagyunk! - csattant fel Marié. - A gyermeknemzés valamennyi kereszténynek kötelessége! - kiáltotta Renage derűsen. A lányhoz lépett, felállította, és megfogta az állát. - Talán hagynunk kellene, hogy a kisasszony maga válasszon párt! Elise a szoba közepén találta magát. George megragadta, és magához rántotta. Nyers és visszataszító csókot nyomott az ajkára. A lány megkarmolta, de az csak röhögött, majd a testvére felé lökte. A ragyás képű ifjonc megfogta a mellét, összenézett az apjával és az öccsével, és nevetni kezdett. A lány nagyon megrémült. Átkozott Bryan! A pokolba vele! Hogy hagyhatta itt ezeknek... A következő pillanatban Elise dühödten a fiú ágyékába térdelt, mire az felordított kínjában. Elise ellökte az útból, az ajtó felé vetette magát, és kirohant a sötét udvarra. Amikor meglátta Bryant, aki a lovának támaszkodva álldogált, elkiáltotta magát. - Rohadék! Az csodálkozva nézett rá.
- Egyszer azt mondta, inkább hálna tíz fogatlan paraszttal, mint velem. Itt csak négy van, ráadásul mindnek ép a fogsora... Elhallgatott, mert Renage és fiai vasvillákkal felfegyverkezve rontottak ki a házból. Megragadta Elise-t és feltette a kanca hátára, majd maga is nyeregbe szállt. - Induljon! - kiáltotta. - Nálam van a kardom, de nem akarom a vérüket ontani, amiért részesei lettek a veszekedésünknek! Fájdalom hasított belé, és elhallgatott. Elise látta, amint a férfi sápadt arccal az ajkába harap. - Gyerünk már! - ordította, miközben a hátához kapott. Elise félt, de nem mert ellentmondani neki. Megsarkantyúzta a kancát. Egy pillanattal később Bryant látta maga mellett elvágtatni; a férfi eléje vágott és utat mutatott a sötétben, a hold és a csillagok fényében. A házakból kiszűrődő fények elhalványultak. Kettesben vágtattak az éjszakában, versenyre keltek a széllel; akárcsak megismerkedésük estéjén... A férfi lassított, de ezúttal szinte lecsúszott a nyeregből, nem pedig leugrott, ahogyan addig tette. - Bryan? - szólította Elise türelmetlenül, a szó visszhangzott a sötétben. A férfi nem válaszolt; lovát egy szűk, benőtt ösvényre vezette. Elise félve lépkedett a nyomában. - Bryan! - szólt ismét a lány, de semmit sem látott maga előtt. Az ösvény egy folyóparti tisztáshoz vezetett. A hold fénye a víztükörből sütött rájuk; Elise látta, amint a férfi a földre dobja köpenyét és ingét. Ő felvette. Mindkettő véres volt. - Bryan! - kiáltott fel félelemtől remegő hangon. A férfi a vízparton állt, bronzszínű, széles háta csillogott a holdfényben. Rajta vérfolt vöröslött. A lány odarohant hozzá, mire ő villámgyorsan feléje fordult, és kezet emelt rá. Elise nagyot nyelt. - Segíteni akarok... - Miért tette? - kérdezte keserűen a férfi. - Menjen innen. - De megsebesült... - Nem súlyos. Nem halok bele. Könnyek szöktek Elise szemébe. - Nem akartam, hogy meghaljon. Csak... egyedül szerettem volna lenni. Kérem... hadd segítsek. Bryan mélyen a szemébe nézett. - Nem - felelte határozottan. Azzal nekilátott, hogy a köpenyéből tépett nedves ruhadarabbal kimossa a sebet. - A fenébe! - káromkodott, mikor hozzáért. - Bryan, én nem ezt akartam... - Hanem mit? - kiáltott Stede haragjában. Két lépéssel a lány mellett termett. Látszott, hogy komoly fájdalmai vannak. Keresztbe fonta a karját, és beszélni kezdett, még mielőtt a lány megszólalhatott volna. - Mit akart? Háborút indítani ellenem és Richárd ellen? Embereket akart feláldozni a büszkeség oltárán? Azt állítja, gyűlöl, mert megerőszakoltam és mert durva, gonosz ember vagyok. Érti már, mit jelent a durvaság és az erőszak? Ott kellett volna hagynom, és egy életre megtanulja... - Bryan! - a férfi megragadta a karját. Elise könnyezett, bánta, nagyon bánta már, amit tett. Engedjen el... Stede olyan erősen lökte el magától, hogy a lány a földre zuhant. A férfi nyomban mellette termett, és a csuklójánál fogva a földhöz szegezte. Hangja keményen csengett. - Engedjem el? Soha! Még mindig nem érti? Még hogy legyek megértő és türelmes, ahogyan Marshal tanácsolta! És mit kapok cserébe? Tőrt a hátamba! Azt hiszem, mostanra minden bűnömért meglakoltam!
Arca feszült volt, tekintete jéghideg. Elise érezte a felé közeledő irtózatos testi erőt. Elengedte a lány csuklóját, és megragadta az állát; a keze remegett a dühtől, Elise arcán könnycseppek gurultak. - Kérem... - szerette volna elmondani, hogy utoljára próbált megszökni, de nem találta a szavakat. Stede csodálkozva figyelte. Sóhajtott, felállt, és tett néhány lépést. A lány fázni kezdett. Ilyen üresnek és haszontalannak még sohasem érezte magát. Lassan felemelkedett. A férfi a folyóparton állt, és a seb bekötésével bajlódott. A lány ismét melléje lépett. Bryan háttal állt neki, méltóságteljesen magasodott föléje. - Esküszöm... nem akartam, hogy baja essék. Beismerem, nagy ostobaságot követtem el, és a sebesülésének én vagyok az oka. Nagyon sajnálom... A férfi hallgatott egy ideig. Lehajtotta a fejét, és a vizet nézte. Sóhajtott. Elise zavartan állt mögötte. - Feleségül jött hozzám. Velem kell jönnie. - Itt szünetet tartott. - Én is bűnösnek érzem magam, mivel ok nélkül meggyanúsítottam. Azóta tudom, hogy nem ön csempészett mérget a boromba. - Még mindig nem nézett a lány szemébe. - Jeanne tette. Beismerte. - Jeanne! - Elise félelemtől reszkető hangon ejtette ki a nevet. Aggódott. - Bryan, kérem! Jeanne már benne jár a korban... Azért tette, mert nagyon szeret engem. Könyörgök... - Nem esik bántódása. Elise megkönnyebbülten sóhajtott fel. Jeanne Montoui szülötte; Stede akár halálbüntetést is kiszabhatott volna rá. A lány hirtelen úgy érezte, hálával tartozik. - Bryan, én... - kezdte halkan, de elcsuklott a hangja. - Esküszöm a Szűz Máriára, hogy többé nem próbálok elszökni. A férfi feléje fordult, csodálkozva nézett rá. - Nem kell félnie vagy könyörögnie, Elise. Jeanne-nel kapcsolatos döntésemnek semmi köze az ön ígéretéhez. Nem számít, hányszor próbál megszökni tőlem, én akkor sem tudok bosszút állni egy szolgálón, aki úrnőjéért képes az életét is kockára tenni. Ne tegyen olyan fogadalmat, amit nem tud megtartani. - De én meg akarom tartani az ígéretemet - felelte Elise. Bryan nem válaszolt. A lány megborzongott a kötés alól szivárgó vér láttán. - A sebe... hadd segítsek. - Húzza szorosabbra a kötést - sziszegte a férfi. - Az a bugris nem tudott erősen tőrt dobni, sem célozni. Csak egy karcolás, de erősen vérzik. Elise szélesebb csíkot tépett a köpenyből. Lesütött szemmel nyúlt a férfi felé. Újra cserélte a régi kötést, ám előtte felitatta a vért. Amikor a sebhez ért, érezte, hogy a férfi összerezzen. Jajszó nélkül tűrte a beavatkozást. Elise nem tudott a férfi szemébe nézni, amikor végzett. Stede a lovakhoz ment, s hamarosan nyergével és takarójával a kézben tért vissza. - Ez minden - szólt. - A málhás lovat a faluban hagytam. Sokkal gyorsabban haladtam nélküle. Aludjunk. Elise bólintott. Remegett; de nem a hidegtől s nem is a félelemtől. Az előbb nagyon feldühítette a férfit. Érezte az érintését, a körülötte vibráló energiát, mielőtt a férfi magára hagyta. Fázni kezdett. Elgondolkozott, mennyi ideig tarthatott? - Csak egy takarónk van. Jöjjön; reggelre megfázhat, ha nem mellettem alszik. Elise idegesen összehúzta magán szakadt köpenyét, de a férfi nem figyelt rá. A földre terítette a takarót és ráhelyezte a nyerget, párna gyanánt. Lefeküdt, és felnézett az éjszakai égboltra. Elise odament hozzá, és lefeküdt mellé. Figyelte, ahogy a férfi betakarja. Melegség áradt a mozdulataiból. Elise arra gondolt, így bizony nem fog elaludni. Hallotta férje szívverését, lélegzetvételét, és megérintette a belőle áradó forróság...
Lehunyta a szemét. Bryan kísérletet sem tett, hogy megérintse, és Elise, szinte önkívületben, arra gondolt, mi volna, ha megérintené... Mert úgy érezte, ha nem teheti, belepusztul. XVII. Bryan észrevette, amint a lány feléje fordul; hagyta, tegyen kedve szerint. Lopva, egy szűk résnyire kinyitotta a szemét. Hajnalodott; a letűnő éjszaka halovány színeit lassan felváltotta az arany és bíborszín fénysugarak ragyogása. A hegyi patak vize ezernyi drágakő csillogásával köszöntötte a felkelő napot. Bryan titokban figyelte, amint Elise leveszi a csizmáját, és egy szál vászoningben mosakodni indul. A lány a hideg habok közé lépve felszisszent, aztán arcot mosott. A fény valósággal elvarázsolta a víztükröt, hajára bíbor- és aranyszínű sugarakat vetett. Miközben reszkető felsőtesttel a vízben állt, kibontotta a haját, amely immár zabolátlanul omlott a vállaira. Beletúrt a hajzuhatagba, és amikor ismét elengedte, az a felkelő nap fényével látszott lobogni. Bryan ekkor felkönyökölt, és lélegzetvisszafojtva figyelte. A lány hirtelen szembefordult vele. Szemének kékesszürke ragyogása a patak fényére emlékeztetett, a víz színére, amelyben önfeledten játszva, ruhája nedvesen tapadt testére. A vászoning megmutatta telt mellének kacér vonalát, hasának pajkos dombját, csípőjének könnyed ringását. A férfi elmosolyodott, mert arra gondolt, milyen kimérten és... előkelően viselkedik ez a teremtés. Született hercegnő, gondolta. Gyönyörű, ám korántsem elérhetetlen. Ahogyan ott áll dús, hosszú hajával, nagy szemével, jól kivehető törékeny alakjával... Mintha a balladák homályából lépett volna elő. A Melusine-legenda hősnőjére emlékeztet... Persze Elise nagyon megbántódna, ha megosztaná vele ezen felismerését. A férfi mosolya elhalványult, de továbbra is a lány szemébe nézett. A hajnali hűvösség ellenére meglehetős forróság töltötte el. Izmai megfeszültek, lehelete felforrósodott. Fájdalmas vágy kerítette hatalmába, mely valahol mélyen, a zsigereiben fogant, még akkor is, ha csak tekintetével érintette a lányt. Légy türelmes, emlékezett Marshal szavaira. Légy kedves. Engedd, hogy ő közeledjen hozzád... Marshalnak könnyű, gondolta, az ő álmai beteljesedtek. Elise megesküdött, hogy többé nem hagyja el. Bryan intett neki. - Jöjjön ide - szólt kedvesen. Elise habozni látszott, Bryan pedig fohászkodott, nehogy visszautasítsák. Büszkesége megakadályozta abban, hogy ő közeledjen. Aztán felállt, habár nem akart. Tudta, hogy Elise is nagyon büszke. Biztosan haragudott még, amiért az imént dühében a földre dobta. Lassan megindult feléje, s nem érdekelte, hogy a hideg víz lassanként átjárja a nadrágját és a csizmáját. Egy pillanatra sem vette le a szemét Elise-ről. Tekintetéből kérés sugárzott, s remélte, hogy a lány nem fut el előle. Elise ott maradt. A hajnali hidegben vacogva nézte, amint a férfi feléje közeledik. Nem futott el. Meztelen karján vízcseppek csillogtak. Bryan megérintette. A lány tekintete a férfi ujjait követte, melyek gyengéden érintették a vállát. Elise nem tudta pontosan, vajon a hidegtől vagy az érintéstől remeg-e jobban. Bryan ismét a szemébe nézett. - Elkerülhetetlen volt ez a közeledés. A lány nem válaszolt; a szeme sem rebbent.
- Tudom, nemegyszer megbántottam - folytatta a férfi tényszerűen. Nem könyörgött. - Azért bocsánatot kérek. Férfi és nő frigye nem lehet teher a felek számára, hanem... annak örömtelinek és boldognak kell lennie. Kétkedő mosoly jelent meg a lány arcán. Sóhajtott, és lesütötte a szemét. - Megtanultam, hogy hasztalan küzdeni az ellen, ami elkerülhetetlen. - Bryan arca felderült. A lány nem akar harcolni vele, gondolta. Behódolásról persze szó sincs, ám ő nagyra értékelte az őszinteséget. - A sebe - emlékeztette Elise. - Biztosan fáj. - Csak egy karcolás, semmi több. Ne foglalkozzon vele. Azzal kigombolta Elise ingét, és óvatosan levette az átázott ruhadarabot. A lány elpirult, amikor mellbimbói előbuktak a nedves szövet alól, amely a vízszintet elérve könnyedén tekeredett a bokájára. - Megfagyok - szólt idegesen, s a férfi jól tudta, szégyenlős. Átölelte. - Én majd felmelegítem - biztosította Bryan, és a következő pillanatban forró csókkal illette a lány ajkait. Elise önkéntelenül is a kápolnában váltott csókra gondolt. Ugyanaz a perzselő forróság söpört végig rajta. A rátörő gyengeség, az érintés édes íze mind-mind ismerősnek tűnt számára, és az élmény a lelke mélyéig hatolt. Melle nekifeszült a férfi mellkasának, annak durva szőrzete, úgy érezte, kényezteti. Tenyerével a kemény mellkasnak támaszkodott, azért, hogy végre saját ujjaival érintse... Bryan egy lépést tett hátra. A lány tartott attól, hogy megtántorodik, és elesik. A férfi bronzbarna karja már a mellét érintette, Ő pedig nem mert az indigókék szemekbe nézni. Felsejlett előtte a találkozásuk éjszakája. Akkor hideg volt és rossz idő, ám Stede érintése nyomán melegség kerítette hatalmába. Tűz és víz, meleg és hideg egyszerre játszott vele, s tetejébe még ez az érzés... Csak ki kellett nyújtania a karját, és máris valami hihetetlenül kellemes történt vele. Mióta hadakozott ellene? Találkozásuk sötét és esős éjszakája óta. Már akkor feltűnt előtte az ígéret delibábja, ám akkoriban meg Percyről ábrándozott. Most pedig... A lány alig tudta felidézni maga előtt a fiatalember arcvonásait. Nevének emlékezete zavart keltett benne. Emléke már csak ködös árnykép volt. Elise halkan felsóhajtott. Átölelte a férfit és hozzásimult, arcát a mellkasába temette, karját a nyaka köré kulcsolta. Miközben közel lépett hozzá, megbotlott. A férfi elkapta, a karjaiba vette, kiemelte a vízből, és megindult vele a part felé. Elise lesütötte a szemét, de titokban a férfi minden mozdulatát követte. Nem tudta, hogyan váltsa valóra a kínálkozó lehetőséget; a reggel fényei és a férfi gyengéd érintése teljesen elvette a józan ítélőképességét. Érezte, hogy megérinti a varázslat szele, már nem ura önmagának, s végtagjait megbilincseli a gyengeség... Vászonruhája a part homokjára hullott. A hálóhelyükön találta magát, ahol a pokrócok még őrizték testük melegét. Kinyitotta a szemét. Valahol a magasban az öreg tölgyfa lombja közül rámosolygott a bíborszínű reggeli égbolt. Szellő rezegtette meg a leveleket, s azok hullámzó mintákat vetettek bőrére. Lehunyta a szemét. Hallotta, amint a férfi leveszi a csizmáját és durva szövésű nadrágját. Érezte, amint melléje fekszik, ám szemét továbbra is zárva tartotta. Tudta, hogy a férfi az oldalán fekszik, és a könyökére támaszkodik; érezte bőrének érintését. Ujja egy tollpihe könnyedségével simogatta arcát, s követte arcélének vonalát le a torkáig, s végül a mellén állapodott meg. A habkönnyű érintés köröket rajzolt, egy szellő könnyedségével siklott a bőrén. Elise próbált mozdulatlanul feküdni. Minden porcikája érezte a testére rajzolt képzeletbeli mintákat, melyek valahol az érzékei mélyén megannyi lángoló vonalként izzottak. Hallotta a férfi suttogó szavait. - Megbántottam? - Nem...
Bryan elmosolyodott, s nézte, amint a lány ajkai kiejtik a varázslatos szót. Addig a pillanatig szinte érdemtelennek érezte magát arra, hogy megérintse a lány tökéletes formájú meztelen idomait. Látva a lány hajának aranypalástját a lombok árnyékában, még inkább érinthetetlennek tűnt, akár egy erdei nimfa, a távoli Camelot teremtménye. Ezúttal a férfi érezte magát rablónak. Azon az éjszakán, amikor könnyelműen a magáévá tette a lányt, ilyesmi meg sem fordult a fejében. Habár akkor megérintette, a lány végül alaposan átejtette, s ő nem érzett bűntudatot. Ezúttal a férfi többet akart. Kavargó emlékei közt élénken emlékezett arra az éjszakára. Azóta erősödött benne a vágy, amelyet egykor igyekezett palástolni, és amely most viharként tört elő belőle. Nem nyughatott, míg újra nem érinthette saját kezével a lány érzéki szépségét. Most egy alig hallhatóan elsuttogott szó megváltoztatta Elise-t. Szépsége a régi maradt, az ártatlanság tökélye sugárzott belőle. Ajkait nem zárta össze, de nyelvével megnedvesítette azokat, s miközben hófehér mellének lágy domborulatai lassan megemelkedtek, egyre sebesebben vette a levegőt. A férfi feléje hajolt, orrával a dombok közét érintette. Nyelvével ösvényt rajzolt egészen a csúcsig, mely megcsillant a hajnali nap fényében. Észrevette, hogy a lány megborzong, s tudta, hogy ő maga is ugyanígy tesz, amikor bőrének édes ízét érzi. A félig összezárt ajkak halk szavakat suttogtak... A férfi keze immár a leomló, dús hajzuhatagot simogatta, és tulajdonosát magához szorította. Hanyatt feküdt, Elise-t is magával ragadta, és szinte révületbe került a ráboruló vörös hajkorona érintésétől. A lány kinyitotta a szemét; döbbenten nyugtázta a mozdulatot. Bryan átölelte a nyakánál, arcát magához vonta, s csókolta a homlokát, az orra hegyét, az ajkát, amelynek érintése ezúttal is hosszú volt, és szenvedélyes. Bal kezével a lány fejét, jobbjával a hátát tartotta, és saját hajának érintésével kényeztette, mely az imént őt is elbűvölte. Felfedezte a lány gerincének vonalát, elidőzött lágy derékhajlatánál, majd élvezettel haladt tovább a. telt fardombok irányába. Érintésének lágysága és lassúsága tovatűnt. Igazán érezni akarta őt, s érintésével átadni a benne dúló lázas energiát. Durva kezének erőszakos simogatását gyengéd csókjai követték. Fel akarta ébreszteni a lány vágyait, hiszen ő már rabul esett a fiatal női test illatának, mely a napfényhez hasonlított; a zöldellő erdő szépsége kelt életre benne. Elise nem maradt mozdulatlanul; áldozatul esett az ajkak és ujjak játékának. A férfi gyönyörködött a mozdulataiban, ahogyan tombolni látta vágyai erejét. Megérintette, ott lent, tudni akarta, vajon szándékaik azonosak-e. A lány zihálva hajolt feléje. Nem ellenkezett, ő pedig az intim testrész érintésével megtapasztalhatta a győzelem ízét, s már tudta, hogy Elise nem ellenkezhet többé, feltárja előtte bájait. Bryan felemelkedett, a szemébe nézett nevetve, majd a lány arcpírját látva aláhullott ismét. Csókolóztak, és Elise ajkain érezhette a szenvedély zamatát. Egyszerre a combjai közt találta a férfit, aztán átölelte. Leigázta a mindent elmosó édesség érzete, amely dühöngve kerítette hatalmába. Azt kívánta, bár örökké tartana a csodálatos élmény. Ujjai a férfi karjába martak, és lenyűgözte a kemény izmok tapintása. Hasonló hevességgel viszonozta a csókot, érezni akarta Bryan ajkainak férfias ízét. Érezte, amint a férfi egyre jobban hozzásimul, egyre közeledik, miközben megszűnik érinteni a perzselő tűz forrását... A lány ujjai Bryan hátát érintették, és megtorpantak a kötésnél. Továbbhaladtak aztán a far irányába, mely kőkemény és izmos hátság képzetét keltette. Csípőjét nekifeszítette, s végül a férfi megmozdult. Elise felsóhajtott, mikor az örömérzet ezen eszenciáját megtapasztalta. Várta, vágyott rá, és kívánta. A férfi lassan mozgott, hogy végül bizonyosan egyszerre jussanak a csúcsra. Saját vágyai azonban felülkerekedtek elhatározásán, és ördögi tempót kezdett diktálni. Mindez nem számított azonban, mert a lány nem bánta, akarta őt teljesen és mindenáron. Ajkai közeli szóra nyíltak. Ez volt a legszebb zene a férfi fülének, s az érintés a legkedvesebb. A lány megragadta, s nem engedte. Kiáltani akart, ám hangja hangos sóhajjá szelídült. Stede hangosan felkiáltott örömei csúcsán.
Elise a következő pillanatban felhúzta a térdét, ám nem fordított hátat a férfinak. Az hanyatt feküdt, a lombokra meredt, és titkon örült, hogy a lány nem néz rá, mivel képtelen lett volna eltitkolni az arcára kiült elégedettséget. A lány összerezzent; hirtelen hűvös szellő kerekedett. Visszatért a valóságba, ismét látott, hallott, és tapasztalta a férfi jelenlétét. Jólesett neki a szellő érintése, ám nem akarta, hogy az átélt csodálatos élmény hirtelen elillanjon. Beteljesedett hát az édes ígéret. A csoda megesett; az élményt a lány semmihez sem tudta hasonlítani. Kimerült, mégis rendkívül jól érezte magát. Valósággal megrészegült, és a férfi volt számára a nektár, a bor. Fantasztikus érzés kerítette hatalmába. Megfeledkezett kettőjük veszekedéséről, arról, hogy a férfi megbántotta. Arról, hogy Bryan Stede fekszik mellette és ő a férfi engedetlen menyasszonya, aki végül rajtavesztett. Csak annyit tudott, hogy egy gyönyörű férfi a férje, aki szereti és tiszteli, és aki mostantól csakis az övé. Elise csak most kezdett megbánást érezni. A hajnal varázslatos színei elmosódtak a felkelő nap erősödő fényében. A lány ráébredt, hogy valójában semmi sem változott; férje változatlanul a király egyik legjobb embere, harcra kész lovag, aki a harctértől távol gyönyörre, vagyonra és birtokokra vadászik. Lázadó feleségének elcsábítása és megfékezése aligha jelenthet többet számára egy neki ítélt bőkezű adománynál. Elise a következő pillanatban azt gondolta, mégiscsak tévedett. Sok minden megváltozott. Nem lehetett többé Bryan „lázadó felesége". Ezután nem harcolhatott ellene. Legbelül persze nem az töltötte el fájdalommal, hogy a férfi meghódította. Nagyon is boldoggá tette az új érzés, az élmény, mely oly sokáig váratott magára. Valójában féltékenység árnya kísértett szívében. Cornwallba utaznak. Bryan hatalmas lendülettel kezdi ügyeinek intézését, hogy aztán útra keljen. Isten tudja, hány nővel találkozik majd. Mindezek tetejében ott van Gwyneth. Gwyneth, aki sohasem titkolta, hogy viszonyt folytatott Bryannel. Olyan viszonyt, amely a jelek szerint még korántsem ért véget... Elise kétségbeesetten lehunyta a szemét. Nem akart gondolni erre. Nem akarta maga előtt látni őket... olyan szituációban, amilyenben ő az imént volt férjével... Nagyot nyelt, és kinyitotta a szemét. Végtére is róla senki sem mondhatja, hogy gyáva. Hercegnő ő, és nem fog semmiféle titkos viszonyt eltűrni. A jövő homályában új problémák rejtőztek, ám aggályairól férje mit sem fog sejteni. A nap égetni kezdte Bryan bőrét. Megérintette a lány csípőjére omló hullámos hajtincset s vele a selymes fehér bőrt. Először maga felé kívánta fordítani a lány arcát, ám a következő pillanatban meggondolta magát. - Elise? - szólította meg a lányt. Az felfigyelt, s ő végre feltehette a kérdést, amely ismeretségük kezdete óta nem hagyta nyugodni. - Miért loptad el Henrik gyűrűjét, és miért próbáltál megtéveszteni engem nevetséges hazugságokkal? Elise összerezzent a kérdés hallatán, majd halkan felnevetett. - Ez most már egyáltalán nem számít. - Akkor miért nem mondod el? - sürgette a férfi. - Stede - felelt a lány, csaknem suttogva -, mindent megkaptál: birtokot, címet, vagyont. Még... engem is. Belenyugodtam a helyzetembe, már nem lázadok. Montoui az enyém volt egykor, csak az enyém, most már az is a tied. Ám a választ a kérdésedre nem kaphatod meg tőlem, mert titok. Ez az én titkom, és meg fogom tartani, mert meg kell tartanom mindhalálig. A férfi hallgatott, nem felelt. Aztán felállt, elindult a lovak felé, és a lány tisztán hallotta, amint öltözni kezd. Elise döbbenten vette tudomásul, hogy az imént az öröm csúcsaira hágott, most pedig a legmélyebb kétségbeesés kerítette hatalmába... A férfi visszatért hozzá, csizmás lábai közrefogták a földön fekvő lány testét, akire kifejezéstelen tekintetet vetett. Elise fölnézett rá, s közben azt kívánta, haja bárcsak jobban el tudná rejteni meztelen testét e tekintet elől. Bryan feléje ejtett egy aprócska tárgyat, és ő szemmel követte annak útját.
A gyűrű volt. Henrik zafírköves gyűrűje. - Nagy árat fizettél érte - szólt nyersen Stede. - Ha akarod, viselheted. - Hol... - kérdezte a lány, de a férfi a szavába vágott. - Az egyik utazóládádban találtam, mielőtt visszatértél Montouiba. - Hogy mertél kutatni a holmim közt? A férfi közönyösen vállat vont. - Többet akartam tudni rólad, ám kellemes társalgást nem remélhettem. Elise összeszorított ajakkal, égő szemmel nézett feléje. Ismét bűntudata támadt. Hogyan is engedhette ennek a barbár és kegyetlen harcosnak, hogy megérintse! Szégyenében el akart bujdosni. Nemcsak hogy megengedte, de valósággal invitálta és önként fedte föl legtitkosabb bájait. - Vedd föl a gyűrűt - szólt Bryan. - Nem viselhetem! - csattant föl Elise. - Elfelejtetted, hogy mások is tudják: egykor Henrik tulajdona volt! A férfi nevetett. - Bátran viselheted. Miután oly sietősen távoztál Londonból, elmeséltem Richárdnak megismerkedésünk körülményeit. Királyunk különös módon reagált az elmondottakra. Egy darabig szótlanul ült, ami egyáltalán nem jellemző rá, majd azt parancsolta, hogy a lehető leggyorsabban induljak utánad. Előtte tudatta velem, mikor térjek vissza hozzá. Azt mondta, viseld a gyűrűt, és ha kérdezik, azt kell felelned, ez az ő nászajándéka. Elise a gyűrűre nézett. Fölvette, és az ujjára húzta. - Öltözz - kérte a férfi. - Már magasan jár a nap. - Nem miattam vagyunk késésben - felelte Elise. - És ha azt akarod, hogy felálljak, lépj odébb. Bryan nyergelni indult. Elise fölállt, és a ruhájához sietett. Megérintette a csuromvizes ruhadarabot, ám málhás ló híján egyébbel nem rendelkezett. Sóhajtott, kifacsarta, majd magára öltötte. A durva gyapjú sértette a bőrét, mely most különösen érzékenynek tűnt. Elhatározta, hogy nem törődik a kényelmetlenségekkel, bármi következzék is. Haját rosszul fogta össze, próbálta lesimítani, de nem sikerült. Egyszerre a háta mögött érezte férjét; és ezúttal nem idegenkedett az érintésétől. Stede meglepő ügyességgel zabolázta meg a hajzuhatagot. - Induljunk - szólt Bryan. - Később megállunk enni. - Nem vagyok éhes - felelt a lány, majd a lovához lépett, és hűvös tekintetet vetett a férfira. Meg sem álltak a házig, ahol Elise előzőleg elkötötte a csatalovat. A lány elámult a benne végbement változás láttán. Akkor utolsó elkeseredett próbálkozást akart tenni, hogy visszanyerje szabadságát, mostanra pedig megtanulta elfogadni a sorsát. A ház tulajdonosa, egy öregasszony, roston sütött mezei nyúllal kínálta őket. A száraz fehér húsba harapva Elise ráébredt, mennyire éhes. Nem maradtak sokáig; Bryan fizetett a háziasszonynak az ételért, és azért, hogy gondját viselte a málhás lónak, majd útnak indultak. Az éjszakát egy Barfleur nevű helység fogadójában töltötték, immár a Csatorna partján. Kicsiny, levegőtlen szobát bocsátottak rendelkezésükre, egyéb lehetőség nem lévén. Elise kimerülten zuhant az egyenlőtlenül kitömött szalmaágyra. Mire Bryan meggyújtotta az első gyertyát, mély álomba merült. Amikor felébredt, a férfit nem találta a szobában. Az hamarosan azzal a jó hírrel tért vissza, hogy sikerült megszerveznie az átkelésüket. Aznap a Csatorna nyugodt utazást ígért, halálos csend és eseménytelenség szállta meg. Az átkelés mindössze néhány órát vett igénybe. Partra érvén nem vesztegették az időt, nyomban északkelet felé indultak. Este Sir Denholm Ellis házában kértek szállást. Sir Denholm a nyolcvanadik életévéhez közeledett; fiatalemberként Aquitániai Eleonóra zászlaja alatt indult a keresztes háborúba, az idő tájt Eleonóra még Franciaország királynőjeként uralkodott. A vacsora alatt az öregúr Eleonóra bátorságáról szóló történeteket elevenített föl.
A nem túl nagy, ám tökéletesen felszerelt házban jól képzett szolgálók teljesítettek szolgálatot. Elise végre forró fürdőt vehetett, s a vízben elidőzve megszabadulhatott az út porától. - Micsoda öröm, hogy itt szálltak meg, asszonyom - szólt Mathilde, Sir Denholm fiatal szolgálója. - Az elkövetkező napokban nem lesz részük efféle luxusban. - Hogy érted ezt? - kérdezte Elise. Mathilde kuncogott. - A comwalli birtokuk óriási, a talaj termékeny, de... az úr halála óta a szolgák nem viselik gondját. Nem sok jóra számíthatnak. Elise gondolatban elismételte a szolgáló szavait, miközben elmerült a forró vízben. Megpróbálta elképzelni, vajon mi várja őket az elhagyott birtokon. Amikor Bryan belépett, még mindig a dézsában ült. A férfi nyilvánvalóan végzett már a fürdéssel, hiszen hosszú fehér inget viselt, semmi mást. Mathilde elpirulva kisietett. - Korán reggel indulunk - szólt a férfi. Ledobta az inget, és a megvetett ágyba bújt. Elise tétovázott. A dézsából kiszállva vastag vászontörölközőbe csavarta testét, majd a tűzhelyhez lépett, ahol fésülködni kezdett. Haját a lángok fölött szárította. Elkalandozott gondolatai közül a férfi szavai térítették vissza a valósághoz. - Elise, gyere, feküdj le! Megindult az ágy felé, és amikor férje feléje nyújtotta a karját, már nem akarta kikosarazni. Ahogyan a tűz lassan leégett, úgy lett a szobában egyre sötétebb. A sötétben úrrá lett rajta a vágy, hogy viszonozza férje érintését. Szeretkezésük az előzőnél is kellemesebben telt, és amikor a végjáték során a férfi magához szorította, Elise újabb meglepetést élt meg. Kényelmet talált az őt átölelő erős karokban, feküdt a férfi mellett, és pihentetőnek találta a rá tekeredő lábak közelségét. Már biztosan tudta, a férfi távollétében hiányozni fog neki az érintése. Már jócskán elmúlt éjfél, mikor a Firth-kastélyhoz értek. Elise halálosan elfáradt; hajnal óta lovagoltak. Már közel jártak a birtokhoz, Bryan nem akart pihenőt, Elise pedig határozottan eltökélte, hogy nem kér. Szürkületkor eleredt az eső, és amikor a jövőbeli otthonként szolgáló építményhez értek, Elise nem tudta, sírjon-e vagy nevessen. Az esőfelhőkön átszűrődött a telihold fénye. Az elburjánzott növényzetből hatalmas épület tört élettelen szörnyetegként a magasba. A várkastély a normannok keze nyomát viselte magán. Éjszaka a boltíves, soktornyú és különben szemet gyönyörködtető épület félelmet keltett az egyszerű szemlélődőben. Hódító Vilmos idejéből maradhatott fent, aki annak idején az angolszászok leigázását tűzte ki célul. Bryan halkan káromkodott. Megállt a kapuőr épületénél, ám kopogtatására senki sem válaszolt, és amikor benyitott, elhagyatott, pusztuló helyiséget látott maga előtt. Csüggedten és bőrig ázva tért vissza feleségéhez. - A főépülethez megyünk - szólt kedvetlenül. Szótlanul megindultak. Az utat benőtte a gyom. Az ajtó nyitva állt. Bryan belépett, és tapogatózni kezdett a sötétben. Elise kimerülten az ajtónak zuhant. Bryannek sikerült végül tüzet gyújtania. Fanyar füst és némi halovány világosság töltötte be a termet. A várkastélynak fényűző múltja lehetett. A hatalmas teremben kőkandalló díszelgett. A színes üvegablakok közül sok épen maradt. Sok azonban hiányzott vagy be volt törve. A padlót régi, elhasznált gyékény borította. Bútorokat sehol sem láttak. Úgy tűnt, minden mozdíthatót elvittek. Elise nevetni kezdett. Belépett a terembe, és széttárt karokkal felkiáltott. - Itt vagyunk hát a nagy harcos, Henrik bajnokának és Richárd jobb kezének házában! Bryan Stede gróf, e ház ura! Ezért hurcoltál ide Montomból? Ez aztán mulatságos! Bryan tudta, hogy a kimerültség mondatja a lánnyal a fenti szavakat, így nem ütötte pofon.
- Csend legyen! - kiáltotta végül a férfi. A kandallóban égő tüzet nézte, és éktelen haragra gerjedt. Sebe, mely mindeddig nem zavarta, most sajogni kezdett. Látta, amint Elise egy beépített ablaküléshez lép. Az egykor bizonyára gyönyörű kertre nézett, Most a lány biztosan csak gazt láthat, gondolta Stede. Keze ökölbe szorult, és fogadkozni kezdett. - Szűz Máriára esküszöm, ez a lusta banda drágán megfizet ezért! Elegendő időm van, hogy jó néhányat ízekre szedjek! A szent feszületre mondom, megtudják, milyen az, ha haragszom! Eközben Elise-ről csaknem megfeledkezett. A lány halk és megviselt hangját hallotta. - Amennyiben beváltod előbbi ígéretedet, csupa halott szolga vesz majd körül. Harcos vagy, csatákban edződtél, de így nem bánhatsz fegyelmezetlen szolgákkal. Sohasem érsz célt. - Ó, és szerinted mit tegyek? - Ma már semmit - felelte a lány. - A legjobb lesz, ha átalusszuk azt a keveset, ami még az éjszakából megmaradt. Reggel könnyebb lesz úrrá lenni a káoszon. Stede lesütötte a szemét. A lánynak igaza volt. Mit is tehetne most? Lovagoljon be eszelős módjára a faluba, ébressze föl az alvó parasztokat, hogy azok azonnal meggyűlöljék? Nem tudta, mennyi ideig gondolkozott, de végül úgy döntött, hogy behozza a takarójukat, minden holmijukkal együtt. A lányt nem találta sehol. Mikor megfordult, látta, hogy a kandalló előtt a takaróikat rendezi, és bizonytalanul néz rá. - Ha szeretnéd, hogy újrakössem a sebedet... - A sebemmel nincs baj. Aludj. Elise lefeküdt. Bryan állva maradt még egy ideig, hallgatta a tűz ropogását. Kiment az udvarra, és akkor látta, hogy Elise a lovakat is leszerszámozta. A nyergek és a csomagok szép rendben sorakoztak a fal mellett. Bryan bevitte a csomagokat. Egy tömlő sör után kutatott, és amikor megtalálta, jót húzott belőle. Bosszús arccal meredt a lángokra. XVIII. Alaric, a komornyik hangosan horkolt álmában. Előző este jócskán felöntött a garatra, így nem csoda, hogy mélyen elszenderedett. Amikor hajlékának ajtaja óriási nyikorgással egyszer csak kinyílt, rémülten ugrott fel priccséről. Zavartan, halálra vált arccal pislogott az ajtóban megjelenő nőalak irányába. A hölgy magas és törékeny termetét aranyszínű korona fedte, és a szerencsétlen azt hitte, maga Szűz Mária érkezett el hozzá, hogy lesújtson rá vétkeiért. - Édes Istenem, bocsásd meg bűneim! - kiáltott az egykori intéző térdre borulva. A látomás összevont szemöldökkel, nemtetszést sugalló arckifejezéssel lépett be a házba. A komornyik látta már, hogy az aranykorona voltaképpen kontyba kötött haj, melynek színe megegyezik az említett nemesfémével. - Lehet, hogy Isten megbocsátja bűneidet, de attól tartok, a férjem nem fogja. Ezt a szégyent! Úgy élsz, mint egy disznó! És még azt mondják, a comwalliak dolgos, derék, büszke emberek! Alaric felállt, és hátrasimította kócos, zilált haját. - Jó ideje senki sem törődik a birtokkal, asszonyom. Ellustultunk, való igaz. - Ezen változtatni kell - szólt Elise -, méghozzá nagyon gyorsan. Hallottad már hírét a férjemnek? Bryan Stede a neve, Richárd király bajnoka! Lobbanékony jellem. Igazságos, békeszerető ember, de amikor meglátta, hogy a neki adományozott birtok időközben az enyészeté lett... - Elise némi undorral a hangjában beszélt, aztán mélyen a férfi szemébe nézett. - Még alszik! Szedd össze az embereket, hívd a szolgákat! Isten segedelmével sok mindent elrendezhetünk, mire felébred!
Alaric jelentőségteljesen bólintott, és mélyen meghajolt a lány előtt. Siess! - sürgette magát. Talán van még esély... A falu felé iramodott, közben visszanézett. A lány követte az udvarra ahol hajkoronája teljes fényében pompázott. Okosan beszélt; határozottan szólította meg a férfit. Az úgy hitte, talán Isten küldte; figyelmeztetése áldásként hatott rá. Alaric ezután a szenteknek kijáró tisztelettel övezte Elise-t. Áhítattal , hűséggel teljesítette minden parancsát. Bryan éktelen lármára ébredt. Felült, lassan kinyitotta kissé bedagadt szemét. Halántékába sajgó fájdalom nyilalt, nyelvét száraznak és kegynek érezte. Mennyit ihatott előző este? Eleget ahhoz, hogy most hasogató fejfájással ébredjen. A fájdalmat kalapácsok zaja tette elviselhetetlenné. Káromkodott, majd arcát a tenyerébe temette. Szeretett volna arra ébredni, hogy mindaz, amit tegnap este látott, csak rémálom volt, s az oly hőn vágyott birtok nem csupán egy üres és romos kastélyépületből áll. A látomása azonban valósnak bizonyult. Ahogyan a fönti éles hangú, ritmikus kalapálás is. Körülnézett. Az este viselt elázott és koszos ruhák egy csomóban hevertek a földön, az alig pislákoló tűz most új erőre kapott, halk ropogással égett. A teremben nyomát sem látta kosznak, csak akkor, amikor ruhájára és takarójára nézett. A kalapálás egy pillanatra abbamaradt, aztán folytatódott, mintha mi sem történt volna. - Elise! - mennydörögte Bryan, fájdalomtól eltorzult arccal. Nagy erőfeszítések árán talpra állt, és körülnézett. A kandallópárkányt lesúrolták, a falakon kárpitok függtek, a padló felsöpörve csillogott. A helyiségben tiszta, friss illatok terjengtek. - Elise! - kiáltott ismét, ám nyomban elhallgatott, amikor egy szürke ruhás, megtermett asszonyságot látott meg, amint hajlongva igyekezett feléje. - Kicsoda maga? - akarta tudni Bryan. - Maddie a nevem - felelt a nő idegesen, miközben félresepert egy arcába hulló sötét hajtincset. - Én felelek a konyháért, a kisasszony így rendelkezett, engedelmével. Bryan pislogott, körülnézett, és közben próbált úrrá lenni elképedésén. - Beleegyezik, uram? - Mi? Hm, nos igen, természetesen. Mondja csak, Maddie, hol van Elise asszony? - A faluba ment, uram. Alaric összehívta az ácsokat, ők dolgoznak a tetőn, a lányok pedig takarítanak. Sajnos a pap és a kovács már régen a városba költözött. Hátul nagyszerű kovácsműhely van, a kápolna pedig egyszerűen gyönyörű! Az úrnő azt mondta, minden úgy lesz, mint a régi szép időkben. Bryan továbbra is értetlenül nézett a nőre. Maddie csodálkozva hátra, lépett. - Nem akartuk mi ennyire elhanyagolni ezt a helyet, higgye el, uram, Nem jártunk itt jó ideje, de... kérem, adjon esélyt! Bőven kárpótoljuk terményeinkkel! Kérem... Bryan magasba emelte a kezét, hogy véget vessen a fecsegésnek, ami egyre erősebb fejfájást okozott. Nem tudta, mit feleljen. Este minden szolgáját ki akarta köttetni. Reggelre persze rájött, hogy ez ostoba és barbár cselekedet lett volna. Valamit mondania kellett. Kelletlenül vette tudomásul, hogy felesége már munkához látott, és ráadásul nagyszerűen végezte a dolgát. Vajon mit találhatott ki? - Látom, keményen dolgoztok, Maddie. Jól hallom az ácsok zaját. Nem szándékozom megbüntetni az alattvalóimat. Meglátjuk, hogyan boldogulunk együtt. - Isten áldja kegyelmed! - hálálkodott a nő. - Éhes? Mivel szolgálhatok? Először fürödni óhajt netán? Van pisztráng, vesepecsenye és friss kenyér vajjal! Az ételnevek hallatán a férfi gyomra émelyegni kezdett. - Vizet kérek, Maddie, csak vizet. - Megdörzsölte borostás állát. - Aztán fürdővizet és borotvát is. De...
- Jöjjön, megmutatom az öregtornyot. - Maddie megindult a kőlépcső felé. - Elise kisasszony azt kérte, hogy minden ágyneműt terítsek ki a napra, úgyhogy az épület most bizarr látványt nyújt - magyarázta. - Van ott egy forrás táplálta, beépített fürdőkád. Azt beszélik, a régi normann várúr járt Rómában, és ott látott effélét. Alul tűzhely van, azzal lehet a vizet melegíteni. A kádat szintén kisúroltuk ma reggel - tette hozzá sietve. - Elise asszony ragaszkodott hozzá, hogy azzal kezdjük a napot! Bryan, még mindig kissé kábán, követte a nőt a lépcsőn fölfelé, majd ott, egy folyosó végén balra fordultak. Maddie kitárt egy impozáns dupla ajtót. Két normann stílusú boltív három helyiségre osztotta a lakosztályt. Az egyik távoli, napfényben úszó sarokban meglátta a fürdőkádat, mely apró vörös téglából épült; A második szobában fából és háncsból készült ágykeret fogadta, amelynek betétje a levegőn szellőzött. A helyiség így is kellemes benyomást tett a férfira. A falakon drapériák függtek, a padlót perzsaszőnyegek borították. Egy faragott kőkandallóban tűz égett. Csomagjaik és ruháik a tűz mellett sorakoztak. A harmadik helyiséget a férfi üresen találta. - Mi ez itt? - kérdezte. - Gyermekszoba, uram. Az újszülött itt töltheti első napjait. Odalent van egy nagyobb gyermekszoba és dajkaszoba is, de azt beszélik, a normann első tulajdonos felesége sohasem használta. Nem engedte, hogy gyermekét más nevelje. Elise asszony szerint pompás volna a ruhatára számára. Öltözőszoba, azt hiszem, így mondta. - Valóban? - kérdezte Bryan fogcsikorgatva. - Igen, uram! Hihetetlen energiái vannak annak a lánynak! - Hm... - morgott Bryan. A tűzhely előtt széles, faragott karosszék állt. A férfi helyet foglalt benne, lehúzta a csizmáját. Maddie elmenni készült. - Azonnal küldöm Alaricot, uram. - Alaric? Ki ő? - A komornyik, uram. Sok mindenhez ért. Bryan morgott valamit, Maddie pedig elsietett. A férfi levetkőzött. Felszisszent, amikor levette a kötést a sebéről, amely már szépen gyógyult, de a kemény lovaglástól ismét vérezni kezdett. Végül úgy döntött, a víz jót fog tenni neki. Lehajolt, és megvizsgálta a kád alatti tűzhelyet. A vizet kellemesen melegnek találta, s reménykedett, hogy a fürdő megszünteti a fejfájását. A vízbe ülve felsóhajtott. Alábukott, majd lesimította a haját. Hátradőlt, tarkóját a peremnek támasztotta. A kád olyan nagy volt, hogy szinte úszni lehetett benne. Esetleg megosztani valaki mással... Elmosolyodott, és az elkövetkező éjszakákra gondolt. Amikor azonban Elise jutott az eszébe, a mosoly eltűnt arcáról. A lány elemében volt. Tökéletesen tudta, hogyan kell egy birtokot irányítani, az ellustult szolgálókat engedelmességre bírni, és tisztaságot varázsolni egy épületben - jóformán eszközök nélkül. Neki pedig hálálkodni kellene, gondolta Bryan. A lány a felesége, és neki végre sikerült ezt tudatosítania benne. Elise keményen dolgozik, hogy rendbe hozza a cornwalli birtokot, ő pedig attól tartott, minden energiájára szükség lesz, hogy egyáltalán ott tartsa a lányt. A birtokirányításban való jártasságát pedig egyenesen irigyelte. A férfi mégsem tudott bízni benne. Érezte, hogy valamit titkol előle. Bár sikerült hatnia az ösztöneire, a szívét nem tudta meghódítani. A harmadik helyiség nagyszerű lesz a „ruhatára" számára, hallotta ismét a szavait. Meg sem fordult a fejében, hogy ott gyermekszobát rendezzenek be. Talán tud valamit, amit ő nem? Élénken élt emlékezetében a kép, amikor Elise oly hevesen cáfolta, hogy teherbe esett volna első együttlétük után. Mennyi ideje is annak? Csaknem három hónapja már. Úgy tűnik, igazat mondott...
Úgy akarna bosszút állni, hogy nem szül örököst neki? Nő tehet-e ilyet? Ő annyi ledér nőt látott már, akik évekig elkerülték a teherbe esést... Gyermekeket akar. Annak idején, amikor egyik lovagi tornáról a másikra járt, majd később, amikor Henrik szolgálatába szegődött, üresnek érezte az életét. Sehol sem érezte igazán otthon magát. Akkoriban kezdett földbirtokra vágyni, s családra, gyermekekre, akiknek örökül hagyhatja és akikkel megoszthatja vagyonát. Fiúgyermeket akart, akit kardforgatásra, íjat felajzani s azzal lőni taníthat, és akinek megmutathatja, hogyan hajoljon meg egy király előtt. Földet már szerzett, olyan nőt vett feleségül azonban, aki a gyermekszobát ruhatárrá akarja alakítani. Lehunyta a szemét, és alámerült a habokban. A fejfájása szűnni látszott. Kopogtattak az ajtón, és ő belépésre biztatta a jövevényt. - Uram? Bryan tétova férfihangot hallott. Fél szemét kinyitva alacsony, sovány embert látott maga előtt, aki a kezében lévő kalapot forgatta zavarában. Egy dobozt helyezett maga elé, s az abban tárolt törölközők kilógó szegélyei mintha tovább fokozták volna feszélyezettségét. Szeme barna fénnyel izzott, hasonló árnyalatú haja hosszabbnak tűnt, mint azt az etikett megengedte volna. Bryan ismét lehunyta a szemét. Ő volna tehát Alaric, a komornyik. A férfi, akire alaposan megharagudott. Ha este rátalál, bizonyára széttépi. - Uram, fogadja legőszintébb bocsánatkérésemet. Tudja, ez történik, amikor nincs gazdája egy birtoknak. Az emberek azt hiszik, kedvtelésből irányítom őket, nem engedelmeskednek. Azt hitték, én vettem el, amit oly keserves munkával megtermeltek. A régi úr nem mindig döntött igazságosan. Az átkozott normann disznónak tartotta az angolszászokat. Én... Bryan kinyitotta a szemét, mire a komornyiknak elakadt a szava, és ereiben meghűlt a vér. A férfi nevetni kezdett, hiszen a komornyik úgy beszélt, mintha ő maga egyedül űzte volna el a normannokat a szigetről. - Alaric, magam is angolszász családból származom, habár láttam, hogy Henrik udvarában is számos normann élt. Bárhogy is, annak a konfliktusnak már több mint százhúsz éve, én pedig nem hagyom, hogy holmi népek közti nézeteltérés rossz hatással legyen rám. A komornyik büszkén kihúzta magát. - Holmi nézeteltérést említett, uram? Ezreket mészároltak le, akár marhákat a vágóhídon; asszonyainkat, lányainkat megerőszakolták. És még ők beszélnek velünk úgy, mint a kutyákkal... - Nos, Alaric, az inasom vagy, és én most azt kérem, borotválj meg. - Igenis, uram. Bryan kelletlenül arra gondolt, hogy ha hirtelen meggondolná magát, sohasem tanulna meg bízni a személyzetében. Alaric beszappanozta ura arcát, aztán hozzálátott megélezni a borotvaját. - Ami a kastélyt illeti... néhány nap múlva minden a legnagyobb rendben lesz. A mérleg rendben van. Minden háztartást beszámítottam, tudom, mennyi a bérleti díj, ismerem a földek termőértékét, számba vettem az állatállományt. Egy pillanatra maradjon mozdulatlanul, uram. Bryan összerezzent, mikor a szolgáló feléje közelített pengéjével. - Alaric, Richárd tíz felfegyverzett lovas katonát kért tőlem a keresztes háborúhoz. Áruld el, hogyan szerzek annyi embert? Alaric elhallgatott. A szolgáló szinte sértve érezte magát. - Hogy érti ezt, uram? Jó pár ember közül választhat! Nagy harcosok leszármazottai élnek itt, még akkor is, ha a kötelesség az eke mellé szólította őket. Egynek ott van Tom, a kovács fia. Tizenkilenc éves, és erős, mint a bivaly. Akárcsak Roger, a pék, vagy Raul, habár ő született földműves. Ott van még...
- Hűha - nevetett Bryan. - Ha megvolna a tíz emberem, a fejem se fájna. Ennyit ad Montoui is. Válaszd ki őket te, hiszen mindenkit ismersz. A legjobb embereket akarom. A múlt hónapban Richárd pénzéből éltem, és az ő emberei szolgáltak. Azt akarja, hogy viszonozzam a nagylelkűségét. Bizonyítsd be rátermettségedet, és megtarthatod az intézői tisztet. Montouiból hamarosan megérkezik a hercegnő komornyikja. Engedd, hogy ő vegye kézbe a háztartás ügyeit; te a birtok ügyeit intézed ezentúl. Alaric sóhajtott. Pengéje óvatosan érintette Bryan arcát. - Nagyon hálás vagyok, uram - felelte. Ezután percekig csak a borotva sercegett. Alaric hátralépett, amint végzett, Bryan pedig alámerült. A komornyik nem hibázott, egyszer sem sebezte meg a férfit. Törölközőt nyújtott feléje, majd hátralépett. Bryan határozott mozdulatokkal törölte szárazra magát, és a tűz elé lépett. Mindvégig magán érezte Alaric tekintetét, végül kérdően nézett a komornyikra. - A háta, uram. Csúnya a sebe. Van egy nagyszerű kenőcsöm rá. Bryan vállat vont. - Tégy, amit jónak látsz - felelte. Alaric egy tégelyt emelt ki a padlóra helyezett dobozból, majd annak tartalmát a sebre kente, azután friss kötést készített. Újra kötözte a sebet, csomagjából tiszta ruhát vett elő. Akkor szólalt meg ismét, amikor Bryan már felöltözve pompázott előtte. - Bocsássa meg a műveletlenségemet, uram, de megenged egy kérdést? - Hogyne, kérdezz csak. A választ sajnos nem garantálhatom. - Hogy lehet, hogy angolszász származása ellenére oly sokra vitte a király szolgálatában? - Jól verekedtem - telelte Bryan nyersen, aztán felnevetett. - Rendben van, elmondom. Apám nagyszerű harcos volt; akkor nyerte el a lovagi címet, amikor Henrik először jött Angliába. Henrik király az Anjou dinasztiából származott, ugye tudod? Anyai ágról I. Vilmos dédunokája. Mindez nem számított, ő lett a törvényes trónörökös. Apám bölcsen így gondolkozott: ha a normannok maradni akarnak, jobb együtt élni velük és lassan beolvasztani őket a népünkbe, mint évszázadokig háborúzni ellenük. Egy kis londoni házban nőttem fel. Anyám fiatalon halt meg, apám Henrik oldalán esett el. Az adók elvitték a házat, ám apám nevelésétől nem foszthattak meg. Lovagi tornákon próbáltam szerencsét, aztán csatlakoztam Henrik seregéhez, amikor fiai Fülöp Ágost francia királlyal szövetkeztek ellene. Így esett mesélte vidáman -, hogy akkoriban Richárddal szemben álltam a csatamezőn. Újdonsült királyunk azonban azt mondta, hogy a hűséget igen nagyra értékeli. A legjobb barátom és én, akik mindvégig kitartottunk a korona mellett, nagy jutalomban részesültünk, így kerültem ide, Alaric. Egy angol áll előtted, aki nagybirtokos lett, már ha azóta tönkre nem tetted a földjeit! Alaric mélyen meghajolt, aztán elmosolyodott. - Nem, uram, Isten ments! Majd meglátja! - Úgy lesz, hiszen harcra kész embereim élén nemsokára vissza kell térnem a királyhoz. Ma este válassz; reggel látni akarom őket. Még nincsenek kardjaink, de remélem, a kovács tud készíteni néhányat. A kiképzést egyelőre fegyver nélkül kezdjük. Remélem, megbízhatok benned, mert hamarosan nagy útra indulok, s távollétemben egyedül kell intézned a birtok ügyeit! - Hol a probléma, uram! Hiszen önön Isten áldása! - Miről beszélsz? - kérdezte Bryan zavartan. - A hercegnőről! Ő a legszebb és legeszesebb lány, akit valaha láttam! Mire hajnal hasadt, már mindannyian dolgoztunk, és lefogadom, mire lemegy a nap, azt is tudni fogja, a faluban hány baromfit tartanak! - Ügyes lány az biztos. Most végeztünk, Alaric. Hamarosan találkozunk lent. Át akarom nézni a könyvelést. - Igen, uram. A komornyik távozott. Bryan a fürdő mögötti ablakhoz lépett, és a távolba nézett.
Látta a falu takaros, zsúpfedeles házait, melyek fehér falai csillogtak a napsütésben. A vár alatti völgyben több százat látott belőlük, a település csaknem a tengerig ért. S ott voltak még a földek; a lankás kaszálók és a zöld dombok, a legelőkön birkákkal és ökrökkel. Mindez az övé. Neki kell az ittenieket irányítani, no nem korbáccsal, de mégis kemény kézzel és igazságosan. Hátha egyszer ez a birtok is olyan erős és büszke lesz, mint Montoui... Már megint erre gondol! Montoui és Elise... Michael és Jeanne hamarosan megérkezik, és visszatér a birtok régi pompája. Akár itt lesz velük, akár nem. Mi nyugtalanítja voltaképpen? Az, hogy hamarosan részt kell vennie Richárd hadjáratában? Nem is olyan régen még kecsegtetőnek érezte a meghívást. Arra gondolt, hogy rendelkezik egy darab föld fölött. Az éjszakai élmények ellenére élt benne a hit, miszerint birtoka egyszer erős lesz, bevehetetlen és gazdag. A sors kegyetlen iróniája volna vele szemben, ha a Szentföldön egy szaracén kardja által kellene meghalnia, amikor már csaknem valóra váltotta álmait. Ha pedig nem hagy hátra örököst, kire száll hatalmas birtoka? A gondolat türelmetlenné tette; elfordult az ablaktól, és kilépett a lakosztályból. Csizmája kopogott a lépcsőfokokon, miközben lefelé sietett. Alaric az asztalnál várakozott, előtte könyvek, brosúrák hevertek. - Lássunk munkához, nem igaz? - szólt feléje Bryan. Alaric bólintott, azzal nekiláttak. Maddie ételt és sört szolgált fel. Bryan számára világossá vált, hogy a várhoz több kisebb erőd és gazdaság tartozik. Jobbágyai számát több ezerre becsülték. A kimutatásokban minden kereskedelmi tranzakciót feltüntettek, ezekből kiderült, hogy a náluk előállított gyapjú messze földön híres. Nem kevésbé nagy megelégedéssel vette tudomásul, hogy több ládányi készpénzzel rendelkezik. A parasztok adóját még hosszú ideig beszedték, mielőtt a lustaság és nemtörődömség felütötte volna a fejét. Miután végeztek, Bryan eltűnődött. - Határaink védelmében sereget kell szerveznünk. - Mi szükség erre, uram? Richárdot királlyá koronázták, a nép elfogadta uralkodónak, béke van... - Ki tudja, ez a béke meddig tart? Richárd uralkodása itthon viszálytól mentesnek ígérkezik... Én azonban akkor is akarok egy sereget. A vár köré fal építését szorgalmazom. Üzenj a kovácsnak, hogy sok munkám van a számára; kardot és páncélt rendelek az embereimnek. - Igenis, uram! Azt hiszem, mindenki büszkén lát munkához ismét! Maddie azzal a hírrel szakította félbe a társalgást, hogy a kovács viszszaköltözött a várudvarba. Bryan és Alaric nyomban felkereste. A kovácsműhelyben őszülő halántékú, zömök férfit találtak. Izmos válla és karja mestersége büszke jelképévé vált. Gyorsan megértette Bryan szándékát, és nagy buzgalommal látott munkához. Amikor távoztak, a kovácsműhelyben a leszálló éj dacára még égett a tűz. Elise már várta. A lány éppen Maddie-nek magyarázta az asztal megterítését. Bryan a kandallópárkánynak dőlve várakozott, míg Maddie vissza nem tért a konyhába. Tekintete találkozott a lányéval, s a férfi nem tudta pontosan, dacot vagy alázatot lát-e a türkizkék szemekben. Dacot semmiképpen sem, gondolta. A lány befonva hordta haját, ruházata kifogástalannak tűnt. Tartása büszke, tisztelettudó. Bryan szerette volna megérinteni, ám félt, hogy mire ismét odanéz, Elise megint a mogorvább arcát mutatja. Bryan nem tudta eldönteni, gyűlöli-e vagy szereti a lányt, aki éjjelnappal kísértett gondolataiban. Úgy gondolta tehát, a legjobb lesz, ha távozik. A Szentföldre történő utazás
hosszú hónapjai alatt talán elfeledi, mennyire rabul ejtette saját felesége szépsége... Meghajolt a lány előtt. - Nagyszerű munkát végeztél. Elise vállat vont. - Nem tudok koszban, rendetlenségben élni. És most megbocsáss, de Maddie hamarosan szervírozza a vacsorát, és előtte szeretnék megfürödni... Bryan elmosolyodott. - Először eszünk - felelte. Egy pillanatig farkasszemet néztek, majd a lány sóhajtott. - Ahogy óhajtod. - Elise az előtér egyik távoli boltíve alá sietett, aztán visszafordult. A férfi már az asztalfőn ült, s ő helyet foglalt mellette. Ekkor lépett be Maddie, aki egy fiú segítségével húst, párolt zöldséget, almát, kemény sajtot és sört szolgált fel. A kiváló étel elfogyasztását követően Bryan a sörös kupa után nyúlt, ám tanulva az előző este történéseiből, jóval óvatosabban itta a kesernyés nedűt. A lány gondterheltnek tűnt, jóval többet ivott a férfinál. Talán nyugtalanította, hogy Bryan hadba vonulása után neki kell irányítania ezt a hatalmas birtokot? A felszolgálást követően Maddie és fiatal segítője a háttérbe húzódott. Bryan megjegyezte, hogy Elise nagyon figyelmesen bánik a szolgákkal, nem úgy, ahogyan a nemesek többsége szokott. A lány kedvesen megköszönte a felszolgálók minden segítségét. Közömbös dolgokról folyt a társalgás, mivel Bryan nem akarta, hogy a szolgálók többet tudjanak a magánéletükről, mint az illendő. Elise keveset beszélt, és egyetértett a birtok védelmének megszervezésével. - Montouiban - szólt halkan - nem sok háborút láttunk. Talán azért, mert falaink bevehetetlenek, várunk pedig erős. Az ételek lassan elfogytak az asztalról. Utoljára a friss, lédús alma ízét élvezték. Az étkezés végén Elise felállt. - Nagyon fáradt vagyok - szólt, és Maddie máris mellette termett. - Jövök és segítek, asszonyom. Bryan felemelkedett. - A hercegnőnek nincs szüksége segítségre. Magam is nagyon kimerültem. Az étel nagyon ízlett, nagyra értékelem a tehetségüket. Elise nem ellenkezett. Tudta, hogy a szolgák előtt nem teheti. A férfi karon fogta és örömmel nyugtázta a lány erősödő szívdobogását. Elise megállt a szoba közepén, mialatt a férfi bezárta az ajtót, és elhúzta a reteszt. Bryan észrevette, hogy az ágybetétet visszavitték az ágyhoz, melyen új vászon és prémtakarók díszelegtek. A kandallóban még ropogott a tűz. - Ez a hely szép reményeket ébreszt bennem - mondta Bryan, miközben egy székre ült, hogy levegye a csizmáját. - A faluban sok remek fafaragó él - szólt Elise -, alig várják, hogy otthonukba szebbnél szebb bútorokat készítsenek. Habár a földeket elhanyagolták, most még nem késő megejteni a késői aratást. Még nincs itt a szeptember. Szerencsére birkáknak bővében vagyunk. Flandriában sokat fizetnek az angol gyapjúért; hatalmas bevételre tehetünk szert. Még mindig a szoba közepén állt. Bryan mögéje lépett, és egyenként kivette a hajcsatjait. Érezte a lány reszketését, és belélegezte hajának ismerős illatát. Összefogta a hajzuhatagot, megemelte, és gyengéd csókot nyomott a lány nyakára. - Te aztán tudod, hogyan kell a férfiakat levenni a lábukról. A falusiakra gondolok... - Nos... én csak emlékeztettem őket arra, hogy új uruk a király bajnoka; megtermett, nyugodt férfiú, ám ha feldühítik... A férfi végigsimította a lány karját, majd keze Elise vállán pihent meg. Egy könnyed mozdulatba került, és a drága ruha a padlóra hullott. Ujjai a selyem alsóruhát érintették. - És úgy gondolod, hogy ez igaz?
A lány igyekezett higgadtan válaszolni. - Richárd jobb keze vagy, és módfelett heves természetű... - Te mit felelsz, ha a természetedről kérdeznek? - Ujjai a hálóing alá hatoltak. - Csak akkor viselkedem hevesen, ha provokálnak. A férfi leemelte az alsóruhát. Elise hátratett kézzel átölelte a férfit, aki megérintette a mellét. A lány hátravetette a fejét, és a férfi mellkasának dőlt. Bryan térdre ereszkedett, és maga is megszabadult a csizmájától, ruháitól. - Próbáltad már a fürdőt, hercegnő? - kérdezte a férfi. - Ma reggel... - suttogta a lány. - Akkora, hogy egy kisebb hadsereg is elfér benne... kettőnknek hatalmas. Karjaiba vette a lányt, majd a forró vízzel telt kádba tette. Hamarosan maga is csatlakozott hozzá, helyet foglalt Elise-zel szemközt, és kézbe vett egy zsebkendő nagyságú ruhadarabot, amely a kád szélén feküdt. A lányhoz hajolt, s miközben csókolta, a ruhadarab segítségével illatos szappant kent a mellkasára, azután keze egyre lejjebb csúszott. Elise felnevetett. - Mulatságosnak tartasz engem? - Nem... csiklandós vagyok. Bryan is nevetni kezdett; szabaddá tette mindkét kezét, és átölelte a lányt, - Szóval csiklandós vagy? - kérdezte a férfi, miközben ujjaival a lány testközéppontja felé közelített. Elise fölsóhajtott, ajkait a férfi ajkaira tapasztotta, keze a víz alatt a mellkasát érintette. Bryan nyelve a lány fülét simogatta, mire az ismét nevetni kezdett. Ekkor ő felemelkedett, karjaiba vette, és megindult vele a frissen vetett ágy felé. Elise izgalmasnak és vérpezsdítőnek találta a játékot, az ágyon fekve már a férfi bronzbarna bőrén lepergő vízcseppeket csókolta. Élvezte, hogy testét mellének érintésével kényezteti. Bryan megragadta a vállánál, és megcsókolta. Elise szemébe nézett, s furcsa tüzet látott lobogni a tekintetben, mely lassanként mindkettőjüket hatalmába kerítette. - Igazi kis boszorkány vagy - szólt a férfi, miután a varázslat véget ért, és Elise a vállát cirógatta: - Miért érzem azt, hogy sohasem kaphatlak meg teljesen? - Mert nem engedem - felelte a lány. Bryan komoly arccal nézett rá. - Én az egész lényedet akarom - közölte feszülten. Elise lesütötte a szemét, és minden szenvtelenség nélkül válaszolt. - Mi az, amit nem kaptál meg? A feleséged lettem; jól boldogulok az ügyek intézésében, megkaphatsz, amikor csak akarsz. Mit szeretnél még? - Ismerni akarom a szívedet, tudni, mire gondolsz, miközben lesütött szemmel engedelmeskedsz. Elise elmosolyodott, ám mosolyában némi irónia rejtőzött. - A lelkemet is akarja, Sir Stede? Azt ugyan nem vetem a lábai elé! Félek, hogy reátapos. - Valóban erről volna szó? Vagy netán arról, hogy szíved még mindig más férfiért dobog? - A lélek az egyetlen dolog, ami igazán szabad. Nem lehet birtokolni, ellentétben a testtel. Bryan olyan haragosan nézett rá, hogy megrettent. - Tied minden, ami csak megillet! - rebegte Elise. A férfi egy hajtinccsel játszott. - Rendben van, ebben maradunk - válaszolta olyan halkan, hogy a lányt kirázta a hideg. - Megkérdőjelezed a tekintélyedet? - kérdezte Elise. - Arról beszélek, hogy nincs köztünk félreértés - felelte Bryan, és hanyatt feküdt. - Nem vagy terhes? - kérdezte hirtelen. - Nem túl régen vagyunk együtt... - Elég régóta ahhoz, hogy ilyet kérdezzek. - Nem vagyok - mondta a lány kelletlenül.
- Egyszer azt mondtad, nem akarsz gyereket szülni nekem. Úgy lett, ahogyan akartad. Megkérdezem ismét, még mindig ez a szándékod? - Ennek semmi köze az emberi akarathoz. - Valóban? - Hát persze! - csattant föl Elise. - Csak nem képzelted, hogy... - Vannak bizonyos módszerek. Ha megtudom, hogy valamelyiket is alkalmaztad egy ilyen cél érdekében, meglátod, mennyire heves a természetem. - Sohasem tennék ilyet - szólt a lány. - Rajtam nem múlik a gyermek születése. Talán Isten büntet így, mert tudja, hogy nem érdemled meg. - A mondás így szól: „Segíts magadon, és Isten is megsegít." - Bryan átölelte a lányt. Kevés az időm, így hát minden pillanatot ki kell használnunk. Elise szemébe könnyek szöktek. A férfi az aranyvörös hajkoronába fúrta arcát, a lány pedig nem ellenkezett. A hitvesi ágyban feküdtek, és Bryan érezte, hogy nem sok lehetősége maradt álmai megvalósítására. Mit akart valójában? A lány testét már nem, hiszen megkapta... Nem gondolkozott tovább. Elveszett a lágy ölelésben... Nevetségesnek tűnt számára a szellem erejével közelíteni a szív dolgaihoz.
XIX. Néhány hét leforgása alatt a várkastély és környéke nagy változáson ment keresztül. A Montouira jellemző kecses elegancia Jeanne és Michael érkezéséről tanúskodott. Elise várőrsége, élükön a tapasztalt kapitánnyal, szintén elfoglalta a helyét. Bryan megtalálta a maga tíz emberét Richárd seregébe, és másik százat képzett ki a birtok védelmére. Mivel a falvak és a szétszórt tanyák köré nem emelhetett falat, őrtornyok építését rendelte el, melyek alapjait pár nap alatt lerakták. Kőben nem szenvedtek hiányt, mivel a birtokon egy kőbánya is üzemelt, amely már száz évvel korábban alapanyagot biztosított a vár építéséhez. A sereget minden napkelte gyakorlatozáson érte. Az emberek szorgalmasan, kitartóan gyakoroltak. Bryan jól tudta, hogy kellő akaraterő birtokában minden cél elérhető. Meglehet, hónapokat vesz igénybe, mire a hadsereg ütőképessé válik, az őrtornyok felépülnek és a falakat megerősítik, ám azzal a tudattal távozhat Richárd seregébe, hogy a birtok ügyei a legjobb irányban haladnak. A Cornwallban töltött nyolcadik nap reggelén lova nyergéből figyelte emberei kiképzését, melyet kapitánya vezetett. A már karddal rendelkező újoncok szalmabábuk ellen küzdöttek. Bryan a lassan tökéletesedő mozdulatsorokban gyönyörködött, amikor Alaricot pillantotta meg, aki a hátsó várkerten keresztül éppen feléje rohant. Miután odaért és valamelyest kifújta magát, beszélni kezdett. - A hercegnő arra kéri, jöjjön azonnal! Nyugat felől lovasokat látott közeledni! - Lovasokat? - kérdezett vissza Bryan. - Azt hiszem, ismeri őket.- felelt Alaric. Bryan csodálkozó pillantást vetett az intézőre, majd a vár felé vágtatott. A kantárszárat Wat, a Montouiból átköltözött lovászfiú kezébe adta, ő maga pedig besietett. Elise a télire félretett húsok pácolását felügyelte a konyhában. A tevékenységhez egyszerű szürke gyapjúruhát viselt, haját kontyba fonta. Fiatal dolgos parasztlány benyomását keltette, amint éppen utasításokat adott Maddie-nek. - Mi az? - kérdezte Bryan. A lány vádlón nézett a férfira. - Vendégek jönnek hozzánk! - csattant fel a lány, aztán lesütötte a szemét. - Sir Montagu és felesége.
- Gwyneth és Percy? Honnan tudod? Ha a toronyból láttad őket, még bizonyára messze járnak! Elise habozott, aztán szelídebben folytatta. - Nyomban felismertem Percy zászlaját. Négyfős fegyveres kísérettel érkeznek. Utasítottam Maddie-t, hogy a vacsora kivételesen finom legyen; Michaellel együtt már hozzáláttak a főzéshez. Megkérnéd Alaricot, hogy hozzon föl bort a pincéből? Tudom, nem nagy választék van lent, de kérlek, a lehető legjobbat válaszd. Én most rohanok, és átöltözöm. A lány rosszkedvűnek tűnt, ez dühítette a férfit, mivel nem tudta az okát. - Én a helyedben nem tennék ekkora erőfeszítéseket - mondta Bryan nyersen. - Mindketten jól tudják, hogy nemrég érkeztünk ide. Mivel közeli ismerőseink, azt is tudják, mennyi munkára van szükség ahhoz, hogy ez a hely ismét a régi fényében pompázzon. Nem várhatják, hogy főúri fogadtatásban részesüljenek! - Akkor is meg kell tennünk mindent, ami tőlünk telik! - kiáltott Elise, majd lesütött szemmel folytatta. - Bryan, kérlek. Nem engedem, hogy bárki is sajnálkozzon felettünk. - Mit beszélsz? Elise ismét férjére emelte türkizszínű, átható tekintetét. Körbemutatott. - El akarom titkolni, hogy veszekedtünk... Bryan sóhajtott. - Menj öltözni, Alaric és én mindent megteszünk, még akkor is, ha emiatt télen néhányan éhezni fognak. - Itt senki sem fog éhezni! - feleselt a lány. - Megemelte szoknyája szegélyét, és a lépcső felé indult futva. Bryan utánanézett, s arra gondolt, hogy Elise nagyon szépen fog felöltözni, mert megjelenésével el akarja kápráztatni régi szerelmét. Bryan dühösen sarkon fordult. Ekkor ért oda a futástól fáradt Alaric. - Gyere velem. El kell kísérned a borospincéig, már ha van nekünk ilyen. Bármivel foglalkoztál is, hagyd abba. A hercegnő reprezentálni akar - szólt a férfi. Alaric nem értette, miért haragos Bryan. Bólintott, a konyha felé indult, ahonnan egy ajtó vezetett a pince felé. Bryan csöppet sem neheztelt Percy Montagura. Ritka kiváltságokhoz jutott, ám forrófejű fiatalembernek tartotta, aki vesztére szerelmes lett. Titkon sajnálta a fiút. Percy elveszítette Elise-t, amit csak magának köszönhetett, ám elnyerte Gwyneth kezét és vele a nő hatalmas vagyonát. Bryan elvette tőle a nőt, akit szeretett, és a fiatalember ezért neheztelt rá. A pincében egy pókhálóval beszőtt hordóban bordeaux-i bort találtak. Míg Alaric fölhozta, Bryan a lováért füttyentett. Elise méltó fogadtatást akart, ezért ő a vendégek elé lovagolt. Percek alatt elérte őket. Gwyneth már messziről integetett felé, amint észrevette, és kedves mosollyal üdvözölte a házigazdát. Percy komoly arckifejezéssel és kemény kézfogással köszönt, majd nyomban szabadkozni kezdett. - Talán nem kellett volna meglátogatnunk benneteket, hiszen azt beszélik, csak nemrég érkeztetek. A valóság azonban az, hogy Gwyneth miatt jöttünk. Nemsoká Londonba kell mennem, hogy csatlakozzam Richárdhoz, s tudom, neked is oda kell menned. Azt szeretném, ha Gwyneth és Elise Összebarátkoznának. - Egy pillanat szünetet tartott. - Gwyneth gyermeket vár, akinek születésekor én távol leszek. Örülnék, ha volna egy barát a közelében, akire számíthat. Bryan lopva Gwynethre pillantott, majd mindkettőjüknek gratulált. - Számomra megtiszteltetés, hogy üdvözölhetlek benneteket. Biztosan számíthatsz Elise-re. Igaz, hogy csak nemrég érkeztünk, de bármikor szívesen látunk benneteket. Úton a vár felé Gwyneth azokról a terményekről beszélt, amelyek a leginkább kedvelik a helybeli sziklás talajt. Percy ismertette, hogyan gyűjt pénzt a király a közelgő hadjáratához. Richárd megválthatóvá tette a katonai szolgálatot. Tehát azok, akik semmiképpen sem kívántak részt venni a hadjáratban, fizettek. Skócia királya több ezer márkával váltotta ki magát, s más grófok, hercegek is hasonlóképpen cselekedtek. Richárd a kereskedők számára kedvezményeket biztosított; ezentúl a vezető hivatalokba is bevásárolhatták magukat.
- A király nagyon óvatos. Előfordult, hogy a pénzt befizető lovagok némelyikét mégis szolgálatra kötelezték. Bryan nevetett. - Eleonóra kezét érzem a dologban - mondta Percynek. - Ő figyelmeztethette Richárdot, hogy ha tovább emeli az adókat, elveszítheti a népszerűségét. Tehát a király nem adót emel, hanem kereskedik. Zseniális! A várba érve Bryan meglepetten, ugyanakkor megelégedéssel nyugtázta Wat és két másik — egyenruhába öltözött — lovászfiú megjelenését, akik gondjukba vették a vendégek hátasait, majd kíséretüket frissen felújított legénységi szállásra kísérték. Elise a kandalló előtt állva várta őket. Hosszú ujjú, arannyal szegett, mélyzöld bársonyruhát viselt, mely nagyszerűen illett hajlékony alakjához. Gyönggyel kirakott arany fejéke remekül zabolázta meg sűrű hajkoronáját. - Lady Gwyneth, Percy.,. micsoda öröm számomra a látogatásotok. Kerüljetek beljebb. Biztosan megszomjaztatok. A lány kifogástalanul viselkedett. A férfi nem hitt a szemének. Azon gondolkozott, vajon mi járt a fejében, miközben tekintetét Percyre vetette. Elise kedvesen mosolygott, s közben valósággal átsuhant a szobán. Az asztalhoz lépett, ahol ezüstkancsóban burgundi bor várta őket négy serleg társaságában. A készletet Michael hozta magával Montouiból. Mindannyian követték Elise-t. Székeket vittek a kandalló elé, és folytatták a társalgást. Percy a király legfrissebb ügyeiről tájékoztatta őket; Gwyneth vadászatra invitálta Elise-t az erdejükbe. Az idő gyorsan telt; Elise egyetlen kézmozdulatára egy fiú bort töltött a kiürült kupákba. Senki sem mondta volna meg, hogy a ház úrnője nem sokkal a vendégek érkezése előtt még a konyhában serénykedett. Minden elismerésem, hercegnő - gondolta magában Bryan. Percyt és Gwynethet ezután körbevezették a házban. Elise diszkréten kikerülte azokat a szobákat, amelyeket még nem újítottak fel. A fürdőszobában felépített fürdőkád némi irigységet ébresztett Gwynethben. - Ez csodálatos! - kiáltott fel. - Az ám - ismerte el Elise. - A víz egy csövön keresztül áramlik ki, és egy szerkezet a vár alatt eredő forrásból táplálja. Római találmány, így hallottuk. - Lenyűgöző! - ismételte álmélkodva Gwyneth. - És mindez a lakosztályotokban! - Egyszer ki kell próbálnod - szólt a lány udvariasan. Amint kimondta, kínos csend telepedett a társaságra. Bryan a feleségére nézett, és arra gondolt, vajon a jelenlévők közül ki kivel próbálná ki a legszívesebben a nagyszerű találmányt? Percy ugyanakkor utazik el, mint ő maga, jutott eszébe. Bryan úgy érezte, nagy kő esett le a szívéről. Gwyneth nevetett, és végre megtörte a csendet. - Talán majd akkor, ha férjeink eltávoznak a királyt szolgálni. Eljövök, hogy ne légy egyedül. - Ez nagyon kedves tőled - felelte halkan Elise. - Bizonyára megéheztetek már! Talán menjünk le, és lássunk hozzá... Kifogástalanul szervírozott, nagyszerű vacsora várta őket. Bryan álmélkodva tűnődött, Elise és szolgái hogyan tudtak a rendelkezésükre álló igen rövid idő alatt ilyen nagyszerű lakomát rendezni. Sült disznó, báránycomb, pástétom, kalács, puding és friss gyümölcs díszelgett az asztalon. Ilyen vacsora láttán méltán gondolják rólunk, hogy a leggazdagabbak közé tartozunk mondta magában a férfi; felesége nagyszerű szervezőnek bizonyult. Gwyneth csak a vacsora végén beszélt Elise-nek jövetelük céljáról. - Bár mentegetőznöm kell, amiért előzetes bejelentés nélkül érkeztünk, már nagyon vártam, hogy találkozzunk. Első gyermekemet várom, és nem vagyok már fiatal. Félek.
Elise arckifejezése és hanghordozása hirtelen megváltozott. - Nos, ez... valóban csodálatos. Percy, Gwyneth, jó egészséget és sok boldogságot kívánok a gyermekhez. - Ivott egy kortyot a borból. - Mikorra várjátok? - Késő tavaszra, legalábbis azt hiszem - felelt Gwyneth lelkesen. -Tudom, távolinak hangzik, de az idő oly gyorsan elröppen... - Igazad van - szólt csendesen Elise. - Ne félj, itt van a cselédem, Jeanne, aki már a születésemnél is jelen volt. Mindketten a közeledben leszünk. A lány szabatosan válaszolt, ám hangjából mintha eltűnt volna a kedvesség. Bryan eltűnődött, vajon ennek mi az oka. Magának akarja talán Percy gyerekét? Kérdésére csak azután kapott választ, hogy a vendégek nyugovóra tértek, és maguk is visszavonultak a lakosztályukba. - Mi történt veled? - kérdezte a férfi. - Az ember azt gondolná, nem örülsz annak, hogy gyermekük születik. - Nekik? - Elise feléje fordult, tekintete haragtól parázslott. - Miről beszélsz? - kérdezte a férfi már ugyancsak ingerülten, és csípőre tette a kezét. - Nem tudsz számolni? Az újszülött érkezését tavaszra várják. Percy az apja, vagy te? Bryan gyanakvó tekintetet vetett a lányra. - Augusztusban házasodtak. - Tehát nemrégen. Bryan a másik helyiségbe sietett, ott az ágyra ült, levette a csizmáját, és hátrasimította a haját. - Nos? Mit válaszolsz? - kérdezte Elise. - Nem értem a kérdést. - Tiéd a gyermek? Bryan a földre vetette köpenyét. - Nem - felelte a férfi, ám nem sietett a válaszadással. - Hazudsz. - Nem hazudok - kiáltott Bryan ingerülten. - Tiéd a gyerek vagy sem? - Rendben van. Ha márciusban születik, én vagyok az apa, ha áprilisban, akkor Percy. A férfi felállt, és levette az ingét. Miután alsóruhára vetkőzött, ágyba bújt. A lányt figyelte. Elise mozdulatlanul, ökölbe szorított kézzel állt, és roppant haragosan őt nézte. A gyertyafény Bryan arcára sütött, mire ő eltakarta a szemét. - Ma minden úgy történt, ahogyan akartad. Vendégeink nagyon elégedettek voltak a fogadtatással. Elfáradtam; feküdj le te is. Elvette a kezét a szeme elől, és látta, amint a lány az ajtó felé indul. A férfi valósággal kiugrott az ágyból, és megfogta a lány karját. - Hová mégy? - Ki. - Mégis hová? - Bárhová. Tőled el. - Miért? - Még kérdezed? Bryan hanyag testtartással az ajtónak támaszkodott, közben a lány szemébe nézett. Elise haragos arckifejezéssel viszonozta a tekintetet. - Nem voltam Gwynethtel, mióta Richárd Londonba érkezett. Elise pislogott, az elhangzottak egyáltalán nem hatottak rá. - Ki szeretnék menni - közölte hűvösen. Bryan hallgatott. - Gwyneth miatt viselkedsz így? - kérdezte végül. - Esetleg azért, mert szégyelled, hogy a férjed oldalán alszol, mikor a gáláns Percy a házunkban vendégeskedik?
- Számít ez? - kérdezte a lány már csaknem sírva; egy hajszál választotta el attól, hogy rárontson a férfira. Bryan meglepve nézett rá. - Alapvetően nem számít, én azonban mégis tudni szeretném. - Meglehet, az kívánom, bárcsak ugyanolyan kétségek gyötörnének téged is, mint engem. Fel kellene keresnem Percyt ma éjjel, és hagynom téged gyötrődni, vajon a születendő gyermekem apja te leszel-e. Az is lehet, hogy Percy ittlétének tudata vágyat ébreszt bennem. Jó volna éreznem az ölelését... Elise ezúttal túl messzire ment. A férfi megragadta a vállánál, és megrázta haragjában, Amikor tudatára ébredt, mit tett, hirtelen elengedte a lányt, aki a hatalmas lendülettől a padlóra zuhant. Elise döbbenten nézett a férfira. A következő pillanatban forgószélként pattant föl, s rátámadt, ütötte-karmolta, ahol érte. Bryan behunyta a szemét, és uralkodni próbált magán. Elkapta a lány mindkét csuklóját, és erősen magához szorította Elise hátravetette a fejét; gyűlölettől izzó tekintetét a férfira vetette. - Hagyd abba - szólt halkan a férfi. - Engedj! - sziszegte a lány. Bryan a fejét csóválta. - Nem fogsz megszökni tőlem sem Percy Montagu, sem más férfi miatt! - Azt kívánod, térjek nyugovóra, mintha mi sem történt volna, mikor a fattyaddal terhes szeretőd a házamban van? - A volt szeretőm. Te ragaszkodtál ahhoz, hogy szép fogadtatásban részesüljenek. Valószínűtlen, hogy Gwyneth tőlem esett teherbe. - Hát persze! - Elise, a múlton nem tudok változtatni. Nem hiszem, hogy igazad volna. Gwyneth tapasztalt nő, én pedig mindig ügyeltem arra, hogy ne hagyjak magam után törvénytelen utódokat. Mit kellene tennem? Tegyem magam még ellenszenvesebbé Percy szemében, és kérdezzem meg, bizonyos-e benne, hogy ő a gyerek apja? - Azt akarom, hogy hagyj magamra! - Innen nem mehetsz ki. Nem hagyom, hogy a folyosón bolyongva felhívd magadra Percy figyelmét, és harsány viselkedéseddel tudtára add, bármire hajlandó vagy... Hatalmas pofon csattant a férfi arcán. Elise kiszabadult a szorításból, és minden erejét összeszedve elégtételt vett a sértésért. - Itt maradsz - mondta halkan a férfi. - Én... - Nem, nem mégy. Ha feldühítesz, nem fog érdekelni, hogy az iménti pofont valóban megérdemeltem. Ha jelenetet akarsz, megkapod. A brutális férj ellátja az éles nyelvű feleség baját. A lány azt kívánta, bárcsak lett volna egy kard a közelben. Gondolkodás nélkül ledöfte volna a férfit. Dacos ábrázattal sarkon fordult, majd helyet foglalt a kandalló előtti széken. Bryan nézte egy darabig, aztán felsóhajtott. Ismerte ezt a viselkedést. A lány nem mozdult. Bryan odament hozzá, megérintette az arcát, és a szemébe nézett. Elise megborzongott az érintés nyomán. - Sajnálom, Elise. A lány feléje nézett. - Csak azt áruld el, mit sajnálsz? Azt, hogy nekem rontottál? Esetleg azt, hogy erőnek erejével kényszerítettek minket ebbe a házasságba? - Sohasem nyugszol bele, igaz? - Kérdeztem valamit. - Sajnálom, hogy megbántottalak. Elise a kezét nézte. A zafírgyűrűvel játszott, amit a középső ujján viselt. - Ez nagyon hízelgő.
- Hogy érted ezt? - Nem gondoltam, hogy érdekel. - Ne áltasd magad, Stede - szólt Elise. - Nem szeretem, ha megaláznak, s most úgy érzem, ez történik velem. Bryan ellépett mellőle. - Feküdj le, Elise. - Nem érdekel... - Nem számít, mi érdekel és mi nem. Nem engedem, hogy felöltözve egész este ezen a széken ülj; ezúttal nem szöksz meg. Elise a széken ült és a gyűrűt nézte, mintha meg sem hallotta volna a férfi szavait. Bryan nagyot sóhajtott, és megragadta a lány karját. Az csodálkozva nézett a férfira. - Elise, én nem akarok neked semmi rosszat. Nem engedhetlek ki ebből a szobából. Azt akarom, hogy feküdj le mellém, és verj ki a fejedből minden gondolatot a szökéssel kapcsolatban. Nagyon fáradt vagyok, és elegem van ebből az értelmetlen veszekedésből. Ha nem vetkőzöl le, mire tízig számolok, magam segítek. Elise fölnevetett. - Íme a hős férfi, aki mindig erőszakos. - Akinek egy roppant zsémbes asszony a felesége - vágott közbe Bryan. - Nem erőszakoskodom, csak azt kérem, hogy térjünk nyugovóra. Most még kérem, de ha elfogy a türelmem... - Engedj el! - ellenkezett Elise. - Kiszabadult a szorításból, és hátat fordított a férfinak. Remegő kézzel vetette földre a ruháját. A könnyeivel küzdött. Ütni akarta a férfit, míg kékzöld nem lesz, míg meg nem érti... Mit is? Erre a kérdésre nem tudott felelni. Nem értette magát. Bryan azt hiszi, Percyhez akar rohanni, holott ő már egyáltalán nem emlékezett a fiatalemberrel töltött pillanatokra. El akart futni Bryan elől. Ha a férfi hagyná, talán még szörnyűbb tragédiának nézne elébe. Levette az alsóruhát, a fejdísztől is megszabadult, majd kibontotta a haját. Nem tudott tovább uralkodni a könnyein. A puha paplan alá bújt, háttal a férfinak, lehunyta a szemét, és megpróbált semmire sem gondolni. Őrültség volna szembeszállni a férjével, hiszen úgyis ő az erősebb, kesergett csöndben. Annál is inkább őrültség lett volna szembeszállnia, mivel minden fájdalom ellenére vágyott az érintésére, talán jobban, mint valaha. Támaszt és biztatást keresett, hinni akarta, hogy Gwyneth gyermekének nem Bryan az apja, hiszen úgy érezte, nem volna képes elviselni a megrázkódtatást. Megőrülne... Ujjait a párna alá fúrta, erőnek erejével csukva tartotta a szemét, és nem mozdult. Bryan körbejárt a szobában, elfújta a gyertyákat, majd a lány mellé feküdt. Tartotta a szavát, nem ért hozzá. Az éjszaka csendjében Elise hallotta a férfi lélegzését, s azt kívánta, bár hallaná a szívdobogását is. Teltek a másodpercek, melyek végül percekké dagadtak. A férfi nem érintette meg. Elise az öklébe harapott. Hiányzott neki a férje közelsége. Zavartságot és kínt érzett. Érzelmei zabolázatlanul tomboltak, akár a tengerfenékről induló hullámok, melyek a szárazföldre csapódnak. Kiáltani akart, elégni, akár a tűzre vetett száraz farönk.,. - Elise... Bryan feléje fordult, ujjai a haját simogatták. - Nem! - nyögte a lány. - Te sírsz... - Mérges vagyok! - fakadt ki a lány. Megfordult és a férfi mellkasára csapott, mire az lefogta. A férfi keze Elise könnyes arcát érintette, és tudta, gyengédséggel eloszlathatja a lány haragját. Feléje hajolt, és ígéretével ellentétben csókot lehelt a lány arcára, ajkára. Elise láthatóan alig várta ezt, és szenvedélyesen átölelte.
A férfi hirtelen eltávolodott tőle. Elise szerette volna, ha csak a kialvó tűz parazsa világít rájuk; Bryan azonban egymás után gyújtotta meg a gyertyákat. A lány szemébe nézett, majd közel hajolt hozzá. - Ma este látni szeretnék. Tartsd nyitva a szemed, miközben szeretkezünk és a nevemet suttogod. Elise nem válaszolt. Állta a férfi szenvedélyes tekintetét, s végül mindkettőjük haragja semmivé foszlott a vágyak édes tengerén. Elise testben és lélekben egyaránt kimerülten aludt el. Bryan sokáig ébren feküdt, a leégő gyertyákat nézte. Választ keresett arra, hogy vajon mi késztethette feleségét ilyen szenvedélyes kirohanásra. Miközben az imént őt nézte, gondolhatott-e másik férfira? Bryan tudta, hamarosan útra kel. Túl hamar kell elmennie. Nem hitte, hogy Gwyneth gyerekének ő volna az apja. Elise... oly büszke teremtés. Sohasem fog megbocsátani neki. Miután elmegy a királyhoz, a lány bizonyára ismét elszökik. Átkel a Csatornán, beveszi magát Montoui várába, és ő sohasem hozza ki onnan... Sóhajtott, és eloltotta a gyertyákat. Az utolsó gyertyánál tétovázott. A lányra nézett, kinek gyönyörű haja selyemruhaként terült el az ágyon. Arcán nagy szenvedélyek jele látszott, vonásai álmában sem simultak ki teljesen. Eloltotta az utolsó gyertyát, lefeküdt, és gyengéden átölelte a feleségét. Gwyneth és Percy kora reggel keltek útra. Bryan és Elise kikísérte őket, s integettek utánuk, míg el nem tűntek egy közeli domb mögött. Elise azt mondta, fontos dolga van, és elsietett. Bryan komor arckifejezéssel tért vissza megszemlélni hadserege kiképzését és a megkezdett építkezéseket. Az elkövetkező napok kellemetlen feszültségben teltek el. A télire szánt ételeket elkészítették; a pincében elraktározott sör és tűzifa mennyisége egyre nőtt. Bryan vadászni ment; Elise gyertyát öntetett a cselédséggel. A férfi minden este kétségek közt tért nyugovóra. Elérkezett az utolsó nap, melyet a férfi otthon töltött. Elégedetten méregette a vár körül épülő falat és a hadsereggé érlelődő fiatal várőrséget. A vár meleg és hívogató otthon képzetét keltette; Elise falikárpitokat és szép bútorokat hozatott; a belga csipke jól megfért a közel-keleti szőnyegek társaságában. Bryan számára csak a szeretet hiányzott nagyon. Csodálattal figyelte Elise higgadt viselkedését napközben, és szenvedélyét éjszaka az ágyban. Aznap este volt az utolsó éjszakája... Az elválás kínja keserítette szívét. A lány egyetlen gyengéd szót sem ejtett, tette a dolgát, mintha mi sem történt volna. Éjjel nem jött álom a férfi szemére, hajnalban öltözni kezdett. Indulásra készen letérdelt az ágyban fekvő lány mellé. Elise szemei alatt sötét táskák látszottak, arca haloványnak tűnt. Az ablakokon átszűrődő hajnali fény az arcát körbefogó vörös haj koronán játszott. Megérintette a lány kezét, s rajta a zafírköves gyűrűt. Mélyen Elise szemébe nézett, és megszólította. - Ki vagy te? Valóban az enyém lennél? Elzárod előlem lelked legféltettebb titkát. Elise tekintete csillogott, könnyeit nem próbálta visszatartani. A fejét csóválta. - Ne gyűlöld Gwynethet miattam - szólt Bryan. - Ismét fenyegetsz, vagy ez csak figyelmeztetés? - Javaslat csupán - a férfi elmosolyodott. - Nem lesz a közeledbe fenyegetés. Percy velem tart. - Ez így van jól, nem igaz? A férfi vállat vont. - Szerintem igen. - Kedvesnek kell lennem a volt szerelmedhez! - Légy illemtudó a szomszédoddal. Távol vagyunk a civilizációtól, ráadásul várandós. - Mondd, nem szeretnéd most inkább őt feleségedül?
- Nem ilyen temperamentumos, mint te, annyi szent - felelt Bryan viccelődve. - Hozzá kell tennem, nem kétséges számomra, hogy megvárna engem. Te, gondolom, azonnal útra kelsz, mihelyst kiléptem innen. - Menjek Montouiba? - kérdezte a lány. - Nem várna ott engem senki. A barátaid és a király emberei azóta szilárdan megvetették a lábukat. - Ami az enyém, a tiéd is. - Ne félj - suttogta Elise. - Nem akarom, hogy ismét visszahurcolj ide. - Értem. Bizonyára arra vársz, hogy a hadjárat nagy emberáldozattal járjon... - Nem kívánom a halálodat. - Csak azt, hogy ne legyek itt. - Vágytál hadba vonulni, akárcsak Richárd. - S te látni akartad, hogy elmegyek. - Richárd még Angliában van. - Így van... ezért kelek most útra, mielőtt a seregek átkelnek a kontinensre. - Ezt figyelmeztetésnek szántad? - Kijelentettem. - Megérintette a lány állát, és mélyen a szemébe nézett. - Kíváncsi leszek, valóban megvársz-e. - Sohasem tudhatjuk, mit hoz a jövő - szólt halkan Elise, s jól tudta, hogy Bryan észrevette a szavak mögött bujkáló gúnyt. - Az biztos. Különösen érdekelni fog az egészségi állapotod, mielőtt hajóra szállunk. - Az egészségem? Mindig jól szolgál... - Remélem, nagybetegen és utánam epekedve ébredsz majd minden reggel. Elise elpirult. - Lehet, hogy mégiscsak Gwyneth lett volna számodra a megfelelő választás? Ő biztosan így várt volna mindvégig! Bryan felállt, és az ajtó felé indult. Szíve szerint nem hagyta volna magára a lányt ilyen rettenetes hangulatban. Az ajtónál megállt. - Nincs lelkiismeret-furdalásom a házasságunkkal kapcsolatban. Csendesen behúzta maga mögött az ajtót. Az udvarról hamarosan patkódobogás hangzott fel. Bryan és csapata útnak indult. Hideg szél fújt át a lakosztályon; a vár kihaltnak tűnt. Elise szívébe befészkelte magát az üresség. XX. Az ősz után hamar beköszöntött a tél. December közepén a vár egy hóhegy tetején épült jégpalota képzetét keltette. Elise jól boldogult. Az őrök nagyszerűen teljesítették feladatukat, a háztartás gépezete olajozottan futott, a személyzet örömmel teljesítette az új úrnő parancsait. A ház urának távolléte ellenére a szolgák hamar megtanulták, hogy Lady Elise figyelmes, ugyanakkor szükség esetén kemény, kritikus, de igazságos úrnő. Reggelente ülést vezetett az előtérben, itt oldották meg az emberek vitás ügyeit. Amennyiben a törvény adta lehetőségek nem vezettek megoldásra, a lány öt embert választott véletlenszerűen, s addig tanácskoztak, míg mindenki számára elfogadható ítélet nem született. Elise nyugodtan, megfontoltan viselkedett mindenkivel. Belül azonban vívódott, kavargó érzelmeinek rabja lett. Maga sem tudta, mi történik vele. Napról napra jobban hiányzott neki Bryan közelsége. Esténként hosszú órákon át feküdt álmatlanul az ágyában. Szenvedélyesen vágyott a férfi érintésére. Reggelente persze azzal az érzéssel ébredt, hogy meg akarja ölni. Bármennyire is próbált uralkodni magán, vad harag kerítette hatalmába amikor Gwyneth és születendő gyermeke jutott az eszébe. Valósággal betegnek érezte magát, sírni tudott volna. Irigység gyötörte; nem tudott megbékélni a szituációval, mint ahogyan abba sem tudott belenyugodni, hogy feleségül adták Bryan Stede-hez.
Sokat tűnődött Bryan holléte felől. Igaz, hogy Gwyneth szintén a birtokán maradt, ám Londonban rengeteg nő él, gondolta a lány, és azt is tudta, Bryan korábban nem tagadta meg a szolgálataikat. Ha meggondolja, első találkozásuk éjszakáján a férfi szíve még Gwynethért dobogott... Elise szemében a férfiak - beleértve Percyt, Bryant és az apját is - nem sokban különböztek az állatoktól. Az általa szeretett és tisztelt Henrik rendszeresen megcsalta Eleonórát. Percy, aki hajdan egy új élet ígéretét ébresztette benne, ugyancsak reménytelenül gyenge, képmutató alaknak bizonyult. Emléke meglehetősen megfakult. Jóllehet elhitette Bryannel, hogy még mindig a fiatalembert szereti, mert tudta, hogy ezzel nagy fájdalmat okoz neki és elégtételt vehet a sérelmein, valójában fel sem tudta már idézni Percy vonásait. Stede emléke üldözte éjjel-nappal. Dühösen emlékeztette magát arra a tényre, hogy férje bármerre lehet a világban. Bryan megesküdött, hogy nem találkozott Gwynethtel, mióta Richárd parancsára összeházasodott Elise-zel - de ki tudja, igazat mondott-e? A lány számára egyre világosabbá vált, hogy a férfiak nem hűségesek hitvesükhöz, különösen akkor, amikor otthonuktól távol katonai szolgálatukat teljesítik a király oldalán. A hűtlenségre gondolva Elise nem idegen nők karjaiban képzelte el férjét, hanem Gwyneth ágyában. Esténként, miután nyugovóra tért és lehunyta a szemét, sokkolóan élethű képet látott maga előtt. A férfi és a nő egy sötét szobában áll, ahol csupán néhány gyertya halovány fénye világít. Bryan Gwyneth szemébe néz, aki viszonozza a forró pillantást. A nő elmosolyodik, nyelvével megnedvesíti ajkait, szemében heves szenvedély vibrál. Sietősen szabadulnak meg ruháiktól, Bryan mély hangon felsóhajt. Gwynethet az ágyra taszítja, aki térden állva várja a magas termetű harcos közeledését... Elise hangos kiáltással riadt fel, és úgy érezte, annyira gyűlöli férjét, mint találkozásuk éjszakáján. Eltűnődött, Bryan miért nem hagyta futni őt? Gyűlölte, amiért oly szenvedélyesen vágyott az érintésére, és önmagát is gyűlölte, amiért így érzett. Szomszédja a férje törvénytelen gyerekével terhes. Mindenki tudja, hogy az a nő Bryan szeretője volt, s talán egyszer ismét az lesz. Miért is ne? Bryan gyermeket akar, Gwyneth pedig örömmel teljesítené ezt a kívánságát. Elise el tudta volna képzelni, ahogyan Bryan és Gwyneth egy titkos randevún közös gyermekükben gyönyörködnek. Gwyneth gyermeke azonban nem lehet Bryan örököse! Csak Elise, a törvényes felesége szülhet neki örököst... Mi történne akkor, ha teljesítené a férfi kívánságát, és gyermeket szülne neki? Ezt nem tudhatja előre. Mindenesetre most, mikor Bryan a világot járja és feltehetőleg idegen nők kegyeit keresi, szó sem lehet ilyesmiről. Megtagadhatja-e a férfi kérését? Őrültség, hessegette el a gondolatot a lány, hiszen pillanatnyilag is azon idegeskedik, teherbe esett-e vagy sem. Végül arra a döntésre jutott, hogy nem ad életet törvénytelen gyermeknek. Hiszen ő maga is az. Ezt a tényt szigorúan titokban tartotta férje előtt. Így Lord Bryan Stede felé senki sem fordulhat semmiféle vagyonigénnyel. A gyűrű továbbra is nyugtalanította a férfit; Elise ezt a titkot semmiképpen sem oszthatta meg vele, valóságos fal választotta el attól, hogy... Mitől? Nem tudott szembenézni a válasszal. Nem szerette a férfit, sohasem szerette. Jóllehet egyszer őszinte volt hozzá, ám bolond volna felfedni előtte lelke legrejtettebb titkait. Jobban esett neki, ha gyűlölheti és megtagadhatja. De mit is gondol! - nevetett magán. Sohasem tudná megtagadni. Mikor nem érintette meg, ő fordult oda hozzá. Mit tett vele Bryan, hogy éjjel-nappal rá, csak rá vágyik? Ez a kérdés sohasem távozott a gondolatai közül, akármennyire is derűs arcot mutatott a világ felé. Gwyneth december közepén látogatta meg Elise-t. Meleg prémeket viselt a hideg ellen, haja sötéten fénylett a világos rókaszőr bunda fölött. Elise megdermedt, amikor értesítették, hogy
Percy zászlaja alatt küldöttség érkezik hozzá. Tudta, ez csak a nő lehet. Illendően üdvözölte a vendéget, s azt mondta, terhesen nem lett volna szabad útra kelnie. - Már-már kezdtem megőrülni otthon egyedül! - jelentette ki Gwyneth, miután helyet foglalt a tűz előtti székben. Nagyon csinosnak látszik, gondolta Elise. Ha a házassága előtt esett volna teherbe, a hasa sokkal gömbölyűbb volna! - Attól tartok, az élet itt sem szórakoztatóbb - felelt a lány. - Itt azonban ketten vagyunk! - mondta Gwyneth. Mikor a nő ránézett, Elise megborzongott. Gwyneth gyönyörű volt. A barátságos mosoly ellenére Elise úgy érezte, valamit titkol előtte, miközben elmosolyodik, és mahagónibarna szemével sokatmondóan végigméri. - Elise, úgy örülök, hogy újra látlak! Attól tartok, rád kell bíznom magam. Tudom, hogy őrültségnek hangzik, de márciustól a vendégszeretetedet szeretném élvezni. Elise rezzenéstelen arccal hallgatta, majd megkérdezte: - Félsz netán, hogy a gyerek korábban születik meg? A nő határozatlanul felemelte a kezét, és elmosolyodott. - Félek a téltől. Első gyerekemet várom... remélem, megérted. - Hogyne - felelte halkan a lány. Elgondolkozott. Gwyneth valóban a barátságát keresi, vagy valami másra is szüksége van? Kérdezze meg, valóban Percy a gyerek apja, vagy pusztán saját félelmei nem hagyják nyugodni? - Akkor jössz, mikor jónak látod. Szeretettel várunk - válaszolt a lány. - Azt gondoltam, jobb szeretted volna, ha a saját otthonodban hozod világra a gyereket. - Ó, ez igazán nem számít, hiszen olyan közel vagyunk egymáshoz, nem igaz? - Valóban nem - felelt kedvesen Elise -, szerintem sem számít. Gwyneth szállást kért éjszakára. Elise elhatározta, hogy azt a látszatot kelti, mintha Bryannel való kapcsolatában minden a legnagyobb rendben volna; előzékenyen és udvariasan bánt vendégével. Szállásként a saját lakosztályukat ajánlotta fel, melyben a mesés fürdő működött. Amikor Gwyneth habozni látszott, ő ragaszkodott az elképzeléshez, s végül őszintén osztozott a nő örömében. Elise ismét eltűnődött. Igaz volna, hogy most Gwyneth a fürdőben és az ágyban nem a saját férje oldalán képzeli el magát? Vagy ismét csak saját képzelgéseinek esett rabul? A lány egész éjszaka le sem hunyta a szemét. Gwyneth jókedvű megjegyzésein gondolkozott. A gyerek nem születhet meg márciusban! Gwyneth hasa ahhoz túl lapos, bizonygatta magának. Ám ha a gyerek mégis Bryantől van... Gwyneth azt akarja, hogy Bryan otthonában szülessen meg. De miért? A nő házas, akárcsak Bryan. Sohasem lehetnek együtt, csak... ha kivárják, míg hosszú évek múltán a pápa engedélyezi a válásukat... Vagy netán, borzongott a lány, ha Percy és ő mindketten életüket vesztik. Gwyneth ismét megözvegyülne; a férfiak úgy hullnak a keresztes hadjáratban, akár a legyek... Fiatal vagyok és egészséges - emlékeztette magát a lány. Erőt vett magán, és lehunyta a szemét. Nevetségesnek találta az iménti gondolatokat. Meglehet, hogy Gwyneth hajlamos a bajkeverésre, de gyilkosságra semmi esetre sem. Sóhajtott. Már bánta, hogy szállásnak a saját hálószobájukat ajánlotta föl. A vendég remekül érezte magát, ő viszont ahhoz szokott, hogy ágyát férjével ossza meg. Reménykedett, hogy Bryan mihamarabb visszatér hozzá. Richárd még Angliában tartózkodik, a legutolsó hírek arról szóltak, hogy az uralkodó pénzt gyűjt és hadsereget szervez, amely átkel a Csatornán. Normandiában egyesíti seregeit Fülöp királlyal, és a két uralkodó együtt vonul tovább. Elise tudta, hogy a hadsereg hamarosan útnak indul. Gwyneth reggel távozott. Alaric Elise mellett állt, miközben a vendég lóra szállt, és ellovagolt.
- Nem vagyok nagy véleménnyel róla - morogta az intéző. - Alaric! - fordult feléje a lány meglepetten. - Nem szabad így beszélned Gwyneth úrnőről. - Méghogy úrnő! - morogta Alaric. Visszakísérte Elise-t a meleg előtérbe. - Nem rossz szándékkal mondom - folytatta az intéző, miközben helyet foglalt a kandalló előtt és egy fadarabot kezdett faragni -, az a nő lehet, hogy nemesi származású, de nem úrinő, annyi szent. - Pedig nagyon szép - mondta Elise. - Az biztos. De önt meg sem közelíti, asszonyom. Az ilyen minden férfit átejthet, de egy szolgálót, aki akkor is figyeli, mikor nem is sejti nem tud. Én mondom, veszélyes. - Badarság - felelt Elise. Elfordult, és az egyik falikárpitra nézett, amely láthatóan tisztítást igényelt. Alaric szája ismét szóra nyílt volna, de ezúttal meggondolta magát, és csendben maradt. A tüzet bámulta. A cornwalliak babonás nép; Alaric jól tudta ezt, hiszen maga is közéjük tartozott. Jó keresztény lévén nem hagyta magát befolyásolni holmi mendemondák által, de ezúttal valami nem hagyta nyugodni. A sötét hajú szépség, aki az imént távozott, arra késztette, hogy keresztet vessen. Az úrnőjére nézett, aki éppen másfelé figyelt. Az intéző azt kívánta, Elise bárcsak látta volna, mit tesz, akkor megoszthatta volna vele a gondolatait. Alaric figyelmeztetni akarta a lányt arra, hogy Lady Gwyneth láttán rossz előérzete támadt, és az a nő veszélyes lehet rá. Elise boldogan lélegzett tol, hogy vendége útra kelt. Belevetette magát a házimunkába, majd Jeanne oldalán a betegek látogatására indult, le a faluba. Hálásan figyelte a kőművesek munkáját, akik a hideg ellenére is dolgoztak, s kezük alatt a Bryan által megálmodott fal egyre magasabbra emelkedett. Egy héttel később az őrszem újabb küldöttség közeledtéről adott jelentést. Michael azonnal Elise-hez sietett. - A királynő érkezik hozzánk! - kiáltotta. - Eleonóra? - kérdezte a lány meglepetten. Michael arcán izgatott mosoly jelent meg. - Mivel Richárd még mindig nem házasodott meg, ebben az országban senki mást nem illet meg ez a cím! - Hívd Alaricot, Maddie-t és Jeanne-t! Készítsék elő a szobákat, mindennek a legnagyobb rendben kell lennie! Elise megfordult, és lesietett a földszintre. Alaric éppen fát tett a tűzre. Maddie a szolgálólányokat irányította, akik nagy üstökben fahéjas forralt bort készítettek. Jeanne padlót söpört, és a falikárpitokat porolta. Eleonóra érkezésekor a ház teljes pompájában díszelgett. Elise térdig ereszkedve köszöntötte magas rangú vendégét, aki azonban fittyet hányi az üdvözlési formulákra. - Föl, gyermekem, öleld át öreg csontjaimat! - Elise engedelmeskedett. Megörült az agg királyné társaságának, akit több hölgy is elkísért útjára, egyebek közt Alys, Fülöp király testvére Richárd vélt jövendőbelije. Alys személyében Elise kedves, csinos, kissé halovány arcú, szomorkás lányt ismert meg, aki beletörődni látszott korántsem egyszerű sorsába. Henrik még kislánykorában, nem sokkal Angliába érkezése után megkérte a kezét a fia számára, ám a ravasz Richárd mindannyiszor kitért a frigy elől. Elise azonnal megbarátkozott a körülményekkel. A királynőt és kíséretét fenségesen megvendégelték. A vacsora utáni kellemes beszélgetés föloldotta a téliesen fagyos hangulatot, Elise hosszú idő után ismét tiszta szívből nevetett... egészen addig, míg meg nem tudta, hogy Richárd elhagyta Angliát, két nappal azelőtt partra szállt Franciahonban. Rádöbbent, hogy Bryan már nem jön el hozzá. Elise titkolni próbálta csalódottságát. Szobáját a királynő rendelkezésére bocsátotta, ám Eleonóra négyszemközt akart beszélni vele.
- Nem akarlak megfosztani a szobádtól, viszont örömmel megosztom veled. Nagyon hiányoznak azok az éjszakai beszélgetések, amiket veled folytattam egykor. Megfiatalodtam melletted! Mire Elise minden vendégtől elköszönt, Eleonóra már megfürdött, és ősz haját kibontva ágyba bújt. Egy levelet olvasott, és közben a homlokát ráncolta. Elise láttán felderült az arca, és meglobogtatta az irományt. - Richárd írt! Ó az én szemem fénye, de jaj, mennyire aggódom érte. Követtem őt Angliába Alys oldalán, reméltem, ezúttal megházasítom, s ő azt írja, a szent háború most fontosabb számára, először azzal kíván foglalkozni. Édes Istenem! Nem veszi észre, hogy az országot Jánosra hagyja! - Elise együttérzéssel bólintott. Eleonóra jól látta a helyzetet. - Ó, meg kell házasodnia! Ha nem Alys lesz a felesége, akkor... talán Navarre királyának a lánya. Egyszer látta Richárdot, és akkor megesküdött, neki nem kell más... Richárd ügyét azonban ma este sajnos nem lehet elintézni. Sokkal inkább érdekel, mi van veled, kedvesem. - Ugyan, miért érdekes ez? Eleonóra sohasem köntörfalazott. - Mikor férjed Londonba rendelt, miért nem engedelmeskedtél neki? - Bryan sohasem kért tőlem ilyesmit... - felelt Elise zavartan. A királynő ingerülten közbevágott. - Elise! Azt reméltem, belenyugszol abba, hogy Bryan idehozott. Megtagadni férjed kérését alantas cselekedet... - Nem tettem ilyet! - kiáltott föl Elise, megfeledkezve arról, hogy a királynővel beszél. - Ha kell, megesküszöm az élő Istenre! Bryan senkit sem küldött értem. Eleonóra a lány zavart ábrázatát figyelve ismét elkomorodott. - Saját szememmel láttam távozni a futárt - szólt halkan, lesütött szemmel, aztán ismét a lányra nézett. - Lady Gwynethnek adta át az üzenetet, aki azt mondta, nemrég találkoztatok, és jó egészségnek örvendsz. Elise elsápadt. Tehát Gwyneth Londonban volt, Bryan és Percy is, de... - Ne haragudj, felség. Összezavarodtam - nyögte Elise. Eleonóra sóhajtott. - Hiszek neked, gyermekem. Richárd Franciaországba indult, miután rendezte az itthoni ügyeit. Az emberek úgy tudták, hogy miután elhagyják Londont, nem állnak meg. A sereg kapott azonban néhány napot a készülődésre, sokan magukhoz hívták a feleségüket. Azt hiszem, Bryan nagyon megharagudott. Nem lehetett beszélni vele, senkihez sem szólt... Nekem csak annyit mondott, hogy tőled nem várt mást. - Engem senki sem értesített, megesküszöm mindenre, ami szent. - Elhiszem, amit mondasz - felelt a királynő. - Őszintén remélem, hogy a férjed is hinni fog neked. A lányon letörtség vett erőt. Rádöbbent, hogy elkövetkező éveit háborúságban kell leélnie férjével. Térdre vetette magát a királynő előtt, és felindultságában sírni kezdett. - Eleonóra! Azt ígérted, védelmezni fogsz! Miért tetted ezt velem? Olyan férfit adtál mellém, aki csak a vagyonomat akarta. Montouit is elvetted tőlem... Eleonóra megérintette a lány haját, simogatni kezdte, mintha saját gyermekét vigasztalná. - Elise - sóhajtott a királynő, és fölemelte a lány állát. - Ismerd el, meg akartad akadályozni Bryan és Gwyneth házasságkötését, különben nem mesélted volna el nekem azt a történetet. Tudom, sokak szemében csak kotnyeles vénasszony vagyok, de... higgy nekem, Elise. Ti ketten olyan szépen összeilletek. Percy nem hozzád való. Rendes fiú, de nem szilárd jellem. És Montoui... Eleonóra mély lélegzetet vett. - Az örökség inkább átok, mint áldás. Lánykoromban én is voltam szerelmes. Mint látod, nem teljesedhetett be, mert Aquitánia hercegnőjének születtem. Birtokaim miatt a francia királyhoz adtak férjhez. Lajostól való válásom után tudtam, hogy mihamarabb férjhez kell
mennem ismét, mert nem akartam, hogy valami kalandor földesúr, akinek a vagyonomra fáj a foga, elraboljon, elkábítson, és oltár elé vezessen. Henrik - akkor még szeretett, azt hiszem Normandia és Anjou uraként kérte meg a kezem. Poitou és Aquitánia hozzám tartozott. István halála után őt illette meg Anglia trónja. Francia létemre Angliába kellett költöznöm. Nyolc gyereket szültem Henriknek, három közülük már nem él. És... kezded már érteni? Hetvenhatban, amikor Henrik Normandiába rendelt, kiszabadulhattam volna a börtönből; de nem egyeztem bele abba, hogy a fiatal Henrik halála után Richárdtól elvegyék Aquitániát, és Jánosnak adják. Elise, Richárd neked adományozta ezt a birtokot, ahogyan Bryanre bízta Montouit. Nincs tied és nincs enyém. A tietek. Richárd tudta, mennyit vitatkoztam Henrikkel a birtokok miatt. Azt akarta, nektek ne legyen ilyen problémátok. Bryan fiatal, bátor és erős. Mindketten ismeritek a törvényeket, és van tapasztalatotok a parancsolásban. Adj esélyt magatoknak... A királynő hangja szomorúan csengett. Elise tudta, hogy a királynő segíteni akar, megpróbálja felvidítani. Nem egészen értette a szándékát. Elise megcsókolta a királynő csontos, öreg kezét. - Néha nagyon hiányzik Montoui melegsége - szólt a lány halkan. - Itt annyira hideg van... - Nem is hiszed, mennyire hiányzott nekem Aquitánia, miután Londonba érkeztem! magyarázta Eleonóra. - Olyan nagyon vágytam délre. De tudod, az angolok különös emberek. Megszerettem bennük, hogy annyira törvénytisztelők. Egy szigeten élünk itt, messze a kontinenstől és messze az ott dúló háborúktól. Fülöp sokkal agyafúrtabb uralkodó, mint amilyen Lajos valaha is lenni akart. Ő jó ember volt; papnak nevelték, nem férjnek vagy uralkodónak. Attól félek, ha Richárd meghal... János nem lesz méltó utódja. Elherdálja birtokainkat a kontinensen, Fülöp pedig könnyedén megkaparintja azokat. Ám ez a birtok itt Cornwallban a tiétek marad, továbbadhatjátok gyermekeiteknek. Vigyázzatok rá. - Úgy lesz - ígérte Elise, akit mélyen megérintettek a királynő őszinte szavai. - Élj boldogan - szólt Eleonóra, és homlokon csókolta a lányt. - Megmondom Bryannak, hogy a futár nem jött el hozzád. Nem tette hozzá, hogy a férfi valószínűleg nem fog hinni neki. Egyikük sem aludt el egykönnyen azon az éjszakán, mivel mindketten arra gondoltak, mi történhetett a futárral? Elise-nek őszinte örömére szolgált, amikor megtudta, hogy a királynő és kísérete ott marad a karácsonyi ünnepekre. A királynő távozásának reggelén Elise rádöbbent, hogy Eleonóra nélkül mennyire magányos lesz. Először arra gondolt, hogy könyörögni fog, vigyék magukkal, majd eszébe jutott a királynő figyelmeztetése. Vigyázna kellett a nagylelkűen nekik adományozott birtokra. Eleonóra búcsúzóul néhány szót mondott neki négyszemközt. - Ne neheztelj rám, amiért ezt mondom: légy hűséges Richárdhoz, de ne légy ellensége Jánosnak! Emlékezz a szavaimra! Féltem Richárdot; annyira önfejű. János bosszúálló! - Hol van most János herceg? És Geoffrey? Eleonóra mosolygott. - Mindketten elhagyták Angliát. Gondoskodtam arról, hogy Geoffrey magas egyházi rangot kapjon. János... nos, mindketten megesküdtek Richárdnak, hogy a távollétében nem térnek vissza Angliába, így neki nem kell aggódnia, hogy a testvérei megpróbálják megkaparintani a trónt. Hónapokig egyikük sem tér vissza, ez biztos. Nem hinném, hogy Geoffrey vágyna arra, hogy uralkodjon, de János képes bármit megtenni a hatalomért. Vigyázz magadra. - Mi lesz Angliával? - Ó, Anglia! Aggódom érte. Richárd a kancellári feladatokat egy normanra bízta. Longchamp a neve. Nem bízom benne... Richárdot meg kell házasítani! Elise forrón megölelte Eleonórát, és Alysnak kifejezte őszinte jókívánságait. Hosszasan integetett a királynő küldöttsége után.
Visszatért az előtérbe, amelynek feldíszítésén annyit dolgoztak. Érezte, amint a tél hideg lehelete átjárja a csontjait. Bryan Stede hirtelen felriadt álmából. Szobájában, a normandiai Stirgil várában kialudt a tűz, s noha fagyos levegőt érzett maga körül, jól tudta, hogy erősen megizzadt. Rettenetes álmot látott. Elise jelent meg előtte, a lány egy karnyújtásnyira állt tőle. Szellő borzolta kibontott haját, és aranyhálóként terítette meztelen testére. Egyenes derékkal, egy macska eleganciájával indult el felé. Mosolygott, de a szeme villámot szórt, és kinyújtotta a karját... Elment a férfi mellett, és egy ködbe burkolózott szerető karjaiban talált megnyugvást. A titokzatos férfi átölelte, majd a karjába vette... Elise diadalittas tekintettel fordult Bryan felé az idegen karjaiban. - Az a nő Percynek szül törvénytelen gyereket tőled, míg én ettől a férfitól neked... Felébredt, de az álomkép nem foszlott szét. Vágyott arra, hogy asszonyt érintsen, ám akármilyen nő nem elégítette volna ki a vágyait. Átkozott Gwyneth! A gondolat olyan erősen és hirtelen fogalmazódott meg benne, hogy hangosan kimondta. Villámgyorsan megfordult, de Will Marshal tovább, is az igazak álmát aludta mellette. Ó bizonyára szépeket álmodott Isabel első gyermeküket várta, és szinte naponta írt. Will számára a házasság nemcsak vagyont, de boldogságot is hozott. Bryan a fogát csikorgatta dühében. Arra gondolt, hogy a házasság, ha megelégedettséget nem is, de egy szemernyi boldogságot azért hozhatott volna számára. Elise lassan kezdett megbékélni a sorsával, mire Gwyneth egyszer csak beállított, és közölte, hogy várandós. Nem tudta biztosan, ki lehet Gwyneth gyerekének az apja, míg a nő Londonba nem érkezett. Később megbizonyosodott arról, hogy semmiképpen sem ő. Tudta, Elise egyre inkább ennek az ellenkezőjét hiszi. A lány nem jött el, és ő túlságosan feldühödött ahhoz, hogy gondolkozni tudjon. Később Gwyneth megpróbálta sarokba szorítani őt, mondván, a gyerek az övé. A férfi szálláshelyén a karjába vetette magát, sírni kezdett, és azt kérdezte, mihez kezdjenek ezután. Belépett a szobájába, gyönyörű arcát fájdalom torzította, és a férfi már-már a karjaiba zárta. Gwyneth hozzásimult volna, ám Bryan nem hagyta; semmit sem érzett iránta. Nem ismerte a nő szándékát, de megsejtette, hogy a bolondját járatja vele. Pontosan emlékezett az utolsó éjszakájukra, mielőtt Richárd Londonba érkezett. Ha Gwyneth akkor esett volna teherbe, hasa minden bizonnyal jóval gömbölyűbb volna. - Érints meg! - kérlelte a férfit, s annak ujjait a hasára tette. - Érzed? Ó a mi gyerekünk. Az a kapzsi kis cafka, aki folyton bánt téged, bizonyára nem tud teherbe esni, - Gwyneth, a te férjed Percy. Az a „kapzsi kis cafka" pedig a feleségem. - Még hogy feleség! Gyűlöl téged! Még arra sem hajlandó, hogy az oldaladon mutatkozzon ma este! Miért tartoznál hűséggel egy ilyennek? Ó, Bryan, minket egymásnak teremtettek! Neki Percy kellett, és tudom, hogy még most is őt szereti. Hagyd meg őket egymásnak. Gwyneth szebbnek tűnt, mint valaha. Édes kéjjel ejtette ki a lányt vádló szavakat. A férfi egy pillanatig őszinte késztetést érzett arra, hogy az ágyra vesse, és szabad folyást engedjen ösztöneinek. Nem tette. Már nem azt a nőt látta maga előtt, akit annak idején feleségül akart venni. - Bryan, annyira szeretlek! - suttogta szenvedélyesen a nő. - Amikor utoljára találkoztunk, nagyon elégedettnek tűntél a házasságoddal. - Elveszítettelek. Azt hittem, kibírom nélküled, de tévedtem. Nem vagyok képes rá. - Gwyneth, az a gyerek nem az enyém - jelentette ki Bryan szigorúan. - Dehogynem. Én tudom... és Elise is tudja. - Elise! - Jártam nála a napokban. Annyira féltem. Azt akarom, hogy a gyereked biztonságban lássa meg a napvilágot. A te házadban.
- Gwyneth! - Bryan a vállánál fogva megragadta a nőt. Az egy csöppet sem ijedt meg, szemrebbenés nélkül állta a férfi haragos tekintetét. - Mit mondtál neki? - Semmit... tudja ő, mi az igazság. Végül azonban Gwyneth nem ért célt, mivel a férfi egyszerűen félrelökte, és kiment a szobából. A következő napon a sereg útnak indult Londonból. A férfinak nem jutott ideje egy cornwalli kirándulásra. Azóta februárt írtak. Richárd serege várakozással töltötte napjait. Fülöp és Richárd nem bíztak egymásban, ezért nem jutottak megegyezésre. A hadjárat kezdetének időpontját sűrű homály fedte. Bryan felállt. Kinézett a régi normann várkastély keskeny lőrésén. A Csatorna északra van. Otthona a Csatorna túloldalán fekszik; egy örökkévalóság választja el tőle. Otthon, igen, így gondolt rá. A felesége vár rá. Egyedül van, és el kell fogadnia ezt a tényt... A királynő azt állította, hogy a lány nem kapott tőle semmilyen üzenetet. Nem hitte el. Hiszen a lány már az esküvőjük másnapján elszökött tőle, és úgy búcsúztak el, hogy hűtlenséggel vádolta. Homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek ismét. Most nem zavarhatja meg a király álmát, de talán reggel beszélhet vele... - A hétszentségit neki, Bryan! Nem hagyhatsz magamra! Nem engedlek haza! Szükségem van rád, miközben Fülöppel tárgyalok. Az a ravasz róka... - Felség, William Marshal ott lesz veled, számíthatsz rá... - Rendben van, de a te eszedre is szükségem van. Három nap múlva felkérem normann báróinkat, hogy támogassák az ügyemet. Neked kell összeszedned az embereket. - Adj három napot, uram! - Minek? Az pusztán az utazásra elegendő. Jó, ha pár órát tudsz otthon tölteni... - Az elegendő lesz - felelt Bryan halkan. Richárd egy teátrális mozdulattal felemelte, majd széttárta karjait. - Három napot kapsz. Bryan mélyen meghajolt, és távozott. Egymaga indult útnak. Wat, aki kiváló lovászfiúnak bizonyult, azt a parancsot kapta tőle, hogy távollétében Will Marshalt szolgálja. Will elgondolkozva szemlélte a lovára felszálló Bryant. - Őrült vagy - mondta neki. - Épphogy eléred Cornwallt, már fordulhatsz is vissza. - Tudom - felelte Bryan, és mosolygott. Megragadta a kantárszárat. - Remélem, hogy az otthon töltött idő alatt visszatér a józan eszem. Will a homlokát ráncolta. - Bryan, lehet, hogy Eleonóra igazat mondott. A küldönc nem ért oda a lányhoz. Ne... - Will megköszörülte a torkát. - Ne engedd, hogy elvakítson a harag. Azzal semmit sem nyersz, ha megbünteted őt... Bryan keserűen felnevetett, közben elcsodálkozott, hogy a lánynak mégiscsak hatalma van fölötte, hiszen most azért kel útra, hogy néhány órát vele tölthessen. - Will, biztosíthatlak, hogy a büntetés meg sem fordult a fejemben! Azzal fölkerekedett, hogy átkeljen a Csatornán és viszontlássa Cornwallt. Másnap este a déli toronyban strázsáló őrszem magányos lovast látott versenytempóban közeledni a várhoz. Nyomban felébresztette Alaricot. - Keltsük föl Lady Elise-t? - kérdezte az őr idegesen. Alaric a sötét ruhás lovast bámulta egyre. Az intéző összevonta a szemöldökét. A következő pillanatban felderült az arca. - Nem kell értesíteni. Lord Bryan ideér, mielőtt megtehetnénk! Elise mélyen aludt. Hideg napok jártak; naphosszat főzetet készített erdei mohából, amely az elgyengült szervezetnek fontos gyógyszerként szolgált a hideg ellen.
Maddie és Jeanne társaságában késő estig dolgozott. Mikor a lakosztályába ért, örömmel tapasztalta, hogy Michaelnek köszönhetően a kandallóban és a fürdőben ég a tűz. Fáradtságának köszönhetően csaknem elaludt a fürdőkádban. A fürdés befejeztével mélyen belélegezte a fürdőolaj tiszta illatát. Megtörölközött, kibontotta a haját, majd az ágyba zuhant, és magára húzta a meleg paplant a nehéz, prémes ágytakaróval együtt. Amint lehunyta a szemét, mély álomba zuhant. Ez órákkal ezelőtt történt. Könnyű álmai, melyekben szeretett s szerették, szelíd felhőként keringtek körülötte. Hirtelen fölriadt, ám továbbra sem tudta, ébren van-e vagy álmodik. Bryan állt előtte. Sötét ruháján és hollófekete haján olvadozó hókristályok világítottak. Sokáig állt ott, közben a hó elolvadt. Egyik keze az ajtó kilincsén, másik a csípőjén pihent. Elise egyszerűen nem hitt a szemének. Úgy tudta, hogy a férfi Normandiában van. Elise összerezzent az ajtócsapódás hangjára, szeme tágra nyílt a csodálkozástól. Úgy érezte, megállt az idő. Még sohasem látta a férfit ilyen tüzes tekintettel nézni, és sohasem látott ehhez fogható vágyat csillogni azokban a szemekben. Csak káprázat, gondolta, a tűz játéka. Egészen elolvadt a harcos tekintettől, mely kedves és éhes volt egyszerre... Pont olyannak látta a lányt, mint álmaiban; vadnak, édesnek, ártatlannak és hevesnek. Amikor belépett, Elise védekezően a térdéhez kapott, megmarkolta az ágytakarót, melyet a következő pillanatban elejtett meglepetésében. Aranyvörös hajtincsek kuszasága borította a mellkasát, selyemfátylat vonva törékeny alakjára. Hófehér mellének rózsaszín bimbói határozottan emelkedtek ki a hajzuhatagból, és a látvány alaposan felkorbácsolta a férfi vágyait. Elise kristálytiszta kékeszöld tekintete tágra nyílt a csodálattól. Keze a férfi felé nyúlt. Bryan közel lépett hozzá, az ajtót a lábával zárta be. Egyszerű mozdulattal megszabadult a ruhájától, és máris a lány mellett feküdt, ölelte, csókolta. Remegve ölelte át, szenvedélyes csókot nyomott az ajkára. Elise a férfi hajába markolt, körme a fejbőrét, a vállát, a hátát és a farát karmolta. Teste forrón izzott, ajka érthetetlen szavakat suttogott. Bryan keze érintésre, szája csókra éhezett. Ajkaik az indulat hangjaitól kísérve ismét összeértek. A férfi Elise felé kerekedett, valósággal elveszett benne, remegett az ölelés extázisában. Vágyaik tüze eddig sohasem látott lánggal égett, mely dacolni tudott a tél szeleivel. Hányszor tartotta így a karjaiban a lányt! Most mégis úgy érezte, először teszi. A kéj eddig nem tapasztalt fokán tombolt, lelke könnyű lett és szállni kezdett, akár a nyári napfény, míg teste ismeretlen örömöket talált. Elise szinte hullámzott alatta mindaddig, míg az öröm egy üstökös energiájával tört ki belőle. A nyár tombolását lassan ismét felváltotta a tél nyugalma, melyben puha hópelyhek szállingóztak az enyhe szélben. A férfi nem beszélt. A karjaiban tartotta. A lány ajka szóra nyílt, ám Bryan eltakarta a tenyerével. Elise hozzásimult, a kis boszorkány ismét az ártatlanság mintaképévé változott. A férfi elszunnyadt. Ám eszébe jutott, hogy harcban áll az idővel, és azonnal fölriadt. Búcsút intett az álomnak; kedvesét érzékeny csókkal és kényeztetőn érintette. Odakint jeges szél fújt. Nem érdekelte. Lelkében forrón sütött a nap. A lány nem szólalt meg, feje a vállán nyugodott. Bryan engedte elszundítani; Elise a forró élmény birtokában ismét mély álomba zuhant. A mosoly nem tűnt el arcáról. Bryan jól tudta, hogy a lány szereti őt, és többre tartja bármilyen rangnál és vagyonnál. A férfi felkelt és öltözni kezdett. Ruhája és köpenye nem száradt meg, nedvesen öltötte fel azokat. Alvó feleségét nézte, és nehéz szívvel indulni készült. Sóhajtott. Bolond módjára viselkedett. Haragudott a lányra, Elise pedig nem akart megbocsátani neki. Vissza kell térnie a királyhoz...
Nem gondolkozott tovább. Úgy érezte, álmodta ezt a mai estét, tündérmesét a nyárról a fehér, fagyos télben. Nem szabad összetörnie az álmot. Bárcsak látta volna a szerelme, mekkora öröm fészkelte be magát a szívébe. Mély lélegzetet vett, sarkon fordult, és távozott. A hajnal már közel járt. Alaric lent várta. Néhány szót váltott az intézővel, miközben kenyeret és hideg húst vett magához. Alaric bort forralt, mely meleggel szolgált a visszaúthoz. Ismét útra kelt, éjfekete lovon vágtató sötét ruhás lovaggá változott, aki a hómezőn vágtatott. Ha Alaric nem tanúsította volna, hogy a herceg maga járt otthon az éjszaka, Elise bizonyára megmaradt volna abban a hitében, hogy álmodott. A férfi távozása után még jobban hiányzott a közelsége. Március végén azonban a lány tudatára ébredt, hogy akkor Bryan valóban meglátogatta őt, és az éjszaka emléke valódi, nem csupán illúzió. Gyermeket várt. Boldognak érezte magát. Bryan látogatásának éjszakája sok mindent megváltoztatott egy egyszerű ok miatt. Elise végre beismerte önmagának: szereti a férfit. A felismerés nem töltötte el felhőtlen boldogság érzésével, hiszen nem tudhatta, mikor látja viszont férjét. Nem tudhatta, a háború szele merre sodorja, s mit hoz számára: halált vagy egy másik nő szerelmét. Elise elhatározta, hogy ha a férfi egyszer hazatér, olajágat vet eléje, a béke jelképeként. A múlt nem számított immár. Bryan eljött hozzá. Átkelt a fagyos tengeren és a hóborította mezőkön. Azért, hogy vele lehessen. Gwyneth iránt érzett haragja enyhülni látszott. Elise tudta, hogy a nő hazudott. Gwyneth továbbra is minden erejével a férfi közelében szándékozott maradni. Megpróbált közéjük állni, és a lány tudta, hogy el kell tűrnie, hiszen semmit sem tehet ellene. Szerette Bryan Stede-et. A férfi a férje, és ő meg akarta tartani, Isten segedelmével mindhalálig. A gyermek mindennél fontosabb lett számára. Méhében Bryan gyermeke fogant meg, a férfi leghőbb vágya teljesülni látszott. Habár a lány számára úgy tűnt, egy örökkévalóságig kell még várnia, az anyaság élménye jelentős változást idézett elő személyiségében. Az izgalmas új szerep gondolata elbűvölte. Úgy érezte, érett, felnőtt nő vált belőle, és férjét őszinte szerelemmel szerette. Nehezére esett ugyan, de ügyelt az étkezésre, meleg kecsketejet ivott, és esténként boldog mosollyal az arcán tért nyugovóra. Esti magányában simogatta a hasát, és kedves szavakat suttogott a megfogant gyermekhez. Elhatározta, hogy az újszülött fiú lesz, hiszen minden férfi fiút szeretne, nem igaz? Elmesélte a gyermeknek, hogy apja a legjobb harcos, anyja révén pedig királyi vér csörgedezik ereiben. Április elejéig várt, és csak akkor küldött futárt Richárd táborába az örömhírrel. A tél nem akart visszatérni sarkköri fészkébe. A márciusi szelek élettelenül kavarogtak a táj fölött, és az április csak kopár, hófödte vidéket talált. Hóvihar tombolt, és a vihar kellős közepén Elise Jeanne szavaira ébredt, akit Alaric küldött föl hozzá. Alaric a kandalló előtt várakozott, és azt akarta közölni úrnőjével, hogy egy kis csoport közeledik a vár felé, az illetők talán koldusok. - Ki kell mennünk, segítenünk kell nekik, bárkik legyenek is - szólt Elise a hír hallatán. - De asszonyom - ellenkezett Alaric. - Lehet, hogy csapda! Ilyen időben csak rossz szándékú emberek járnak odakint, hiszen a szökött Volgák és a koldusok az erdő mélyén keresnek menedéket az időjárás viszontagságai elől. - Magam megyek a toronyba és nézem meg, mi folyik odakint „ mondta Elise határozottan. - Ha éhező koldusokkal van dolgunk, ételt kell adnunk nekik. Ha pedig barát vagy futár kér bebocsátást, be kell engedni! - Erős a szél... - vitatkozott Alaric. Elise közbevágott.
- Jól felöltözöm. Kikémlelt az északi toronyból. A hóval borított síkságon hárman közeledtek gyalogosan. Elise összevont szemöldökkel méregette őket, majd felkiáltott. - Alaric! Hívj öt embert, és kérem a lovamat! - Asszonyom... - Siess! Nem látod? Az Lady Gwyneth! Rablók támadhatták meg útközben! Az a nő terhes, és a gyermek bármikor megszülethet... Elise néhány meleg ruhadarabért visszafutott a szobájába. Miközben magára öltötte őket, is csodálkozott, mire nem hajlandó Gwynethért. Férje iránti szerelme nyíltszívűvé tette, jó szándéka nem ismert határokat. Alaric az utolsó pillanatig ellenezte az akciót. - Alaric! Szinte szégyellem, de olyan erősnek érzem magam, mint egy bika! Nem lesz semmi baj. Gondoskodj arról, hogy Jeanne gyújtsa meg a tüzeket, és melegítsen fürdővizet. Szívemen viselem Lady Gwyneth sorsát. Kiléptek a várkapun; a hófúvásban szinte semmit sem láttak. Az öttagú lovas kíséret pajzsot alkotott úrnője körül, ám a hófúvás ellen nem sokat tehettek. Elise erősnek és egészségesnek érezte magát, sőt még élvezte is a lovaglást, minden izgatottsága és aggodalma ellenére. Nem találták a három embert. Elise kísérői azt tanácsolták, forduljanak vissza. A lány maga is hinni kezdte, hogy nagy vakmerőség volt nekivágni az útnak, hiszen így a saját gyermeke életét veszélyezteti. - Tovább folytatjuk a keresést! - parancsolta. Újabb tíz perc után lombtalan facsoporthoz értek és velőtrázó sikolyt hallottak. Elise megfordult, és látta, hogy fegyveresek kis csoportja támadt rájuk. Férfiakat látott karddal a kézben, akik az őrökre rontottak. - Asszonyom! - kiáltott valaki. A lány a hang irányába fordult, s látta, hogy az egyik férfi éppen őrá támad. A támadó gonosz mosolya kétségbe ejtette a lányt. Felsikoltott félelmében, és megfordult a lovával. Az állat, hátsó lábával a férfi felé rúgott. Elise tisztán hallotta, amint az felkiált, majd a hóra zuhan. Jajveszékelés és halálhörgés zaja hallatszott ezután. Körülnézett. A hó makulátlanul fehér felszínét vértócsák csúfították. - Az őrök közül hárman lelték halálukat a harcban, míg a támadók közül csak egy élte túl az incidenst, s küzdött tovább. - Mordred! - kiáltott Elise, látván, hogy baltával támadnak a legfiatalabb várőrre. A fiú időben meghallotta a figyelmeztetést, és előrehajolt. Lova fájdalmasan fölnyerített, és a földre hanyatlott. Amíg a támadó igyekezett kiszabadítani fejszéjét az állat teteméből, Mordred egyetlen kardcsapással átvágta a torkát. Elise és a fiú összenézett. Rettenetes látvány tárult eléjük. A havon holtak feküdtek. A lovaik megvadultak, és nyomuk veszett az éjszakában. Az utolsó támadóval is végeztek, de az őr nem élte túl a kézitusát. - Kik voltak ezek? - kérdezte végül Mordred. Elise-re nézett. - Miért tették ezt? - Nem tudom - válaszolt a lány, szavai furcsán csengtek az erős szélben. - Vissza kell térnünk a várba - morogta Mordred. - Nem tehetjük. Meg kell találnunk Lady Gwynethet. - Megfagyunk idekint, ráadásul nagy veszélynek tesszük ki magunkat, asszonyom. Elise a legszívesebben visszatért volna a várba. A holtak és a vérfoltos hó látványa, a szél zúgása félelemmel töltötte el. A gyermekére gondolt, és tudta, hogy minden pillanat számít. Azt is tudta, hogy ha visszatér, Gwyneth és kísérőinek sorsa megpecsételődik. - Még egy rövid ideig tarts ki, és esküszöm, hamarosan visszafordulunk. Mordred mellette lépkedett. - A lovak mind árulók! - átkozódott. Hátranézett és megborzongott. - Holnap a holtainkért küldök, és méltóképpen eltemetjük őket -szólt Elise halkan. - És a többivel mi lesz? - Megpróbáljuk kideríteni, kik voltak, és miért támadtak ránk. Mindketten elhallgattak. Kétségbeesett segélykiáltás ütötte meg a fülüket.
- Ott előttünk! - kiáltott Elise. Mordred felé nyújtotta a karját, és fölsegítette maga mögé a nyeregbe. Nem sokkal ezután rátaláltak Lady Gwynethre. A hóban feküdt, testét csupán egy gyapjúruha fedte. Úgy látszott, a indájától megfosztották, bőre haloványnak tűnt, akár a hó. Egy öregasszony térdelt könnyezve mellette; az ő jajveszékelése vezette nyomra Elise-t és társát. A lány leszállt a nyeregből, és a nőhöz rohant. Szíve a torkában dobogott. Megérintette Gwyneth hasát, és enyhe lüktetést érzett. - O és a gyerek, mindketten életben vannak! - Mi történt? - akarta tudni Mordred. - Nem tudom... igazán semmit sem tudok... felgyújtották a várunkat. Istenem, hogy lángolt! Úrnőmet kimenekítettem, de ránk találtak... elvették a lovakat... és sorsunkra hagytak bennünket... és Percy... Az öregasszony arca eltorzult a fájdalomtól. Ajkai tovább mozogtak de hang már nem jött ki rajtuk. - Édes Istenem, mihez fogjak most? - imádkozott hangosan a lány. Gwynethnek a várban a helye. Tegye föl a lovára? Használ ezzel vagy árt neki és a gyerekének? Megpróbálta fölemelni a nő fejét, hogy beszéljen hozzá. Az hirtelen kinyitotta a szemét. - Percy! Percy! Meg kell találnod őt! Meg kell... - Gwyneth! Elise vagyok. El kell vinnem téged a várba. Percy Richárd seregében van... - Nem! - A nő tekintete kitisztult; Elise szemébe nézett. - Percy hazajött... megbetegedett. Fertőzést kapott... - a hangja elcsuklott. Utolsó tartalékaiból mégis erőt merített, és megragadta a lány karját. - Percy! Itt fekszik nem messze tőlünk... hogy könyörgött, menjünk tovább! Menynyire félreismertem őt! Esküdj nekem a Szent Szűzre, hogy megkeresed! - Gwyneth, el kell vinnem téged a várba. Te és a gyerek halálos veszélyben vagytok itt... - Halált érdemlek! - kiáltott a nő szenvedélyesen. - Találd meg, hiszen régen szeretted őt! Menj... Gwyneth lehunyta a szemét. Elise az öregasszonyra bámult, akinek testét sírás rázta. A lány erősen megragadta. - Igaz, amit Lady Gwyneth mondott? Percy valóban a közelben fekszik? - Igen! - hangzott a válasz. - Sir Percy nem tudott továbbjönni. Elbukott a hóban. Elise felállt. - Mordred, Lady Gwynethet a várba kíséred. Ott a lovam, használd Kérj erősítést, mondd el, hol vagyok. - Nem hagyom itt, asszonyom! - Ha így teszel, mindketten bűnösek leszünk Lady Gwyneth és gyereke meggyilkolásában. A szolgája és én addig megtaláljuk Sir Percyt Parancsolom, hogy Gwynethet vidd vissza a várba! Mordred nyelt egyet. - Meghalhat az a gyerek... - Ha semmit sem teszünk, akkor is meghal. Mordred, az Isten szerelmére! Eredj, hozz segítséget! Mordred leszállt a lóról. Nyeregbe segítették Gwynethet. Elise összeszorult szívvel nézte, amint elindulnak. Az öregasszony nem hagyta abba a sírást. Elise megragadta a vállát, és talpra állította. - Mozognunk kell, különben megfagyunk. Meg kell találnunk Percyt. - Az öregasszony egyre csak zokogott. Elise kétségbeesésében az ajkába harapott, aztán egy hirtelen ösztöntől vezérelve pofon vágta az öregasszonyt. - Hagyd abba! Mi a neved? Az döbbenten nézett rá. A fejét csóválta, aztán felnézett a lányra, és letörölte a könnyeit. - Kate a becsületes nevem, Lady Gwynethet szolgálom kislánykora óta. - Nos, Kate, el kell vezetned Sir Percyhez, imádkozzunk, hogy életben találjuk.
Elise reménykedett, hogy több fegyveressel nem találkoznak. - Itt van valahol a közelben - nyögte a szolgáló. - Nem sokkal hagytuk magunk mögött, mikor úrnőm elesett... - Gyere, induljunk. Elise és Kate egymásba kapaszkodtak, nehézkes léptekkel haladtak a hóban. Végül rátaláltak Percyre; távolról hatalmas rongycsomónak tűnt, ahogy magatehetetlenül feküdt a fagyhalállal viaskodva. Elise kétségbeesetten felkiáltott, és melléje térdelt. A nevén szólította, megsimította halovány arcát. Percy nem tért magához, és a lány halálosan megijedt. Az elveszett szerelem szelleme suhant át gondolatai közt. Bűntudatot érzett. Tudta, hogy nem sokat tehet. - Kate! Fel kell melegítenünk. Vonszoljuk oda azokhoz a fákhoz. Kate bólintott, de a tekintete azt súgta, képtelenségnek tartja, hogy két átfagyott nő el tudna vonszolni addig egy eszméletlen férfit. Elise azonnal cselekedett. A fiatalember nehéznek bizonyult, de a feladatot teljesítették. A két nő minden erejét megfeszítette, és Percyt a közeli fenyvesbe vitték, ahol nem érte a hideg szél. - Fordítsuk oldalra! - parancsolta Elise. A lány a saját teste melegével próbálta élénkíteni Percy vérkeringését. Időközben Kate megnyugodott, és beszélni kezdett. - Sir Percy két nappal ezelőtt tért haza. Normandiában ledobta a ló, és a térde elfertőződött. A jó Richárd király hazaküldte. Hordágyon hozták. Lady Gwyneth ezek után úgy határozott, hogy saját otthonában ad életet gyermeküknek. Futárt akart küldeni hozzád. Ám ma este... fegyveresek támadtak a várra. Sir Percy haragos lett, mivel nem segíthetett. Hármasban próbáltunk menekülni, de utolértek bennünket, elvették a lovainkat, és sorsunkra hagytak bennünket. - Fegyveresek? - ismételte Elise. - De kik... - Nem tudom! - felelte Kate. - Ó, Lady Elise, fogalmam sincs! Egyesek angolul, mások franciául beszéltek! Elise óriási hálát érzett a férje iránt, aki elhatározta, hogy megerősíti Montoui őrségét. Az nem eshet áldozatul egy ilyen orvtámadásnak. - Dörzsöld Sir Percy kezét! - kérte Elise a szolgálót. - A kesztyűi teljesen eláztak. Húzd fel rá az enyémet, és dörzsöld a kézfejét. Elise számára egy örökkévalóság telt el, miközben a fiatalembert melegítették. Az éjszakai szél egyre zúgott. Elise és Kate mindvégig beszélgettek. Nem volt szabad elaludniuk, mert akkor az őrök sohasem bukkantak volna a nyomukra. Elise lópatkók tompa dobogására és lószerszám csörgő zajára lett figyelmes. Talpra ugrott, és már-már felkiáltott. A következő pillanatban azonban meggondolta magát, és visszahúzódott a sűrűbe. Percy és Gwyneth fegyveres támadás áldozata lett. Nem mert szólni, míg meg nem bizonyosodott arról, hogy a saját emberei közelednek feléjük. - Lady Elise! A lány elmosolyodott, megkönnyebbülten sóhajtott föl. A reménykedő Kate-hez fordult. Alaric az! Megérkezett a segítség! Alaric térdre vetette magát s úrnője szoknyájának szegélyét csókolta örömében. Elise felállította, és forrón megölelte. - Lord Percyt föl kell melegíteni. Vidd a várba, bánj vele nagyon óvatosan. Az intéző tíz ember élén érkezett. Az őrök növelték a lány biztonságérzetét. Amint a csoport visszafelé igyekezett, Elise szomorúan idézte fel gondolataiban az éjszaka történéseit. Sok embert veszített. A halálesetek felkavarták. Nők maradnak özvegyen, és gyermekek vesztették el apjukat. S mindez miért? Amint beléptek az öregtoronyba, Maddie száguldott eléjük, hogy üdvözölje őket. Jeanne Gwyneth mellett virrasztott. Lord Percy számára már előkészítettek egy szobát, melybe
alaposan befűtötték; meleg téglákat helyeztek az ágya alá. Egy fazékban gyógynövények és vörösbor főzete rotyogott, melyet hamarosan megitattak a fiatalemberrel... Elise megszédült egy pillanatra, amikor a kandallóban lobogó tűz melege kezdte átjárni átfázott tagjait. Fáradt mosollyal nézte, amint Percyt fölviszik a lépcsőn. - Valaki vezesse Kate-et a konyhába; neki is melegednie kell. Hogy van Lady Gwyneth? - Az állapota változó. Bármelyik pillanatban szülhet. Csoda, hogy nem a nyeregben született meg az a gyerek! - Úrnőm mellett akarok lenni. Nem vagyok sem öreg, sem beteg - szabadkozott Kate. Fölmehetek hozzá? - Hogyne, Kate...- suttogta Elise. Maddie egy bögre meleg italt nyomott a kezébe, amit az nyomban kortyolni kezdett. - Egy pillanat! - kiáltott utána a lány. Kate megállt, és Elise folytatta. - Gondolkozz, Kate! Ki tehette ezt veletek és miért? Felismerted a támadók valamelyikét? Hallottál-e egyetlen szót vagy mondatot akár, mely elárulná azokat a gazembereket? Kate a fejét csóválta. - Nem, asszonyom. Semmit. Elise bólintott. Kate kiitta a bögrét, majd nedves, átázott ruháját szárazra cserélte. Elise belépett Gwyneth szobájába, akit Maddie és Kate ápolt. Döbbenten és zavartan figyelte a nőt, és mivel úgy érezte, nem segíthet, Percy szobája felé indult. A fiatalember eszméleténél volt, de ez nem szüntette meg a lány aggodalmát. Percy haldoklott. Elise ösztönei ezt súgták, amint a halovány, beesett arcot és a fénytelen tekintetet nézte. - Elise... Percy feléje intett. Alaric visszavonult a szoba egy félreeső szegletébe, Elise pedig a fiatalemberhez lépett, és megfogta a kezét. - Bocsáss meg nekem - szólt Percy halovány hangon. - Percy, nem szabad így beszélned... A fiatalember keserűen felnevetett. - Beszélnem kell veled, mivel nem tudom, lesz-e még alkalmam. Ki hitte volna annyi sértetlenül végigharcolt ütközet után, hogy a saját lovam tesz bennem kárt, és az angol tél lesz az, ami megadja nekem a kegyelemdöfést? A pap már eljött, hogy Isten irgalmára bízza lelkem, és nagyon várom kezének érintését. A világ egyre távolodik tőlem... - Percy, hinned kell a gyógyulásban. Feleséged gyermekkel ajándékoz meg. - Már nehezen jutnak el hozzám a szavak - szólt Percy minden keserűség nélkül. - Ám így is jólesik hallani, hogy megbocsátottál nekem azok után, amit veled tettem. - Nem bántottál meg semmivel... - Tudom, hogy megbántottalak. Hibáztam. Szerettelek, de engedtem, hogy a büszkeség és a féltékenység elszakítson tőled... Ezért kérem, bocsáss meg... - Percy! Ha ez a kérésed, örömmel teljesítem, de tudd, semmi rosszat nem tettél. Isten útjai kifürkészhetetlenek. Kérlek, ne add föl... - Elise, egy harcos mindig tudja, mikor jön el a vég. - Közelebb intette magához a lányt. Figyelmeztetnem kell téged... - Figyelmeztetned? - kérdezte a lány, miközben hozzáhajolt. Egy pillanatra tűz gyúlt a fiatalember mogyoróbarna szemében, és ez a szemvillanásnyi idő visszaröpítette Elise-t az időben. Fiatal volt, nagyon szerelmes, és feltétlenül hitt abban, hogy képes lesz irányítani a saját sorsát. - Longchamp... Elise összevonta a szemöldökét. Longchamp az a normann, akit Richárd távollétének idejére Anglia kancellárjává neveztek ki. - Percy, mit akarsz mondani arról az emberről? - Londonban kigúnyoltam... A vár felgyújtása... Nagyon rossz ember. Hataloméhes és kapzsi. Nem ismer irgalmat.
- Anglia kancellárja! Ó, Percy! Hát képes volna ilyesmire? - Nyíltan nem. De... Percy elhallgatott, megnedvesítette az ajkait. Elise vizet keresett; Alaric azonnal kiszolgálta. A lány észrevette, hogy a hívott pap megérkezett, a szoba egyik sarkában áll, és lehunyt szemmel imádkozik. - Elise, hallgass ide! - Percy most már könyörgött. Elegendő erőt gyűjtött ahhoz, hogy ismét megszólaljon. Intett, hogy nem kér vizet. - Bryan nyíltan szembehelyezkedett vele. Bosszút fog állni. Titokban, ahogyan ma este tette. Percy fáradtan lehunyta a szemét. Elise hallotta az ajtón túlról érkező lelkes kiabálást, és megpróbálta szabaddá tenni a kezét. A fiatalember kinyitotta a szemét, a szorítása egyre erősödött. - Várj, azt is tudnod kell, hogy... - Percy! - suttogta Elise. - Azonnal visszajövök. - Meg kell értened... Elise nem hallotta a többit; a hallba sietett. Jeanne ott várt rá, kezében pólyát tartott. - Fiú - mondta a szolgáló. Elise könnyes szemmel vette kezébe a csöppséget. - Gwyneth? - Gyenge és kimerült, még nem tért magához. Hamarosan rendbe jön. Elise bólintott. A baba felsírt. - Sajnálom, kicsim, hamarosan láthatod anyát. Apád... Visszarohant Percy szobájába. - Percy, nézd! Fiad született! Milyen gyönyörű! Percy az újszülöttre bámult. Elise a fiatalember mellé tette a gyereket, a fiatalember megérintette. - Fiú - suttogta. Tekintete Elise-re szállt ismét. - Hogy van az anyja? - Jól. Percy megkönnyebbülten bólintott. - Mondd meg neki, hogy nagyon hálás vagyok. Elise, emlékezz a szavamra... A lány látta, amint Percy fáradtan lehunyja a szemét. A szép vonalú mogyoróbarna szemek egykor annyi szép pillanatot okoztak neki. - Percy? Alaric előlépett a háttérből. - Asszonyom, bevégeztetett. Elise remegni kezdett, arca könnyben ázott. Magához ölelte a sivalkodó gyermeket. - Drágám, az apád nagyszerű ember volt. Mindent tudni fogsz róla, megígérem! - suttogta a lány. Percy bátran nézett szembe a halállal. Az életben sokszor gyengének bizonyult, ám halálában mindvégig erős maradt. Az újszülött nem hagyta abba a sírást. Elise megfordult, hogy elhagyja a szobát; Alaric megérintette a vállát, és a hallba vezette. Még hallotta a pap búcsúztató szavait. A folyosón a lány megtántorodott, és a falnak zuhant. Jeanne erővel vette ki az újszülöttet a kezéből. - Asszonyom, aludnia kell! Elise nem válaszolt. Zokogott. Minden erejét Összeszedve küzdött a fiatalember életéért, próbálta melegíteni a hóban! Mégis elvesztette. - Asszonyom! - szólt Jeanne keményen. - Gondoljon a saját gyermekére! - Az én gyerekem... - szólt halkan Elise. Most már biztosan tudta, hogy Gwyneth gyerekének Percy az apja. Nem érezte magát boldognak; a fájdalom erősebbnek bizonyult az irigységénél. Nem tudott arra gondolni, hogy menyire szereti Bryant, és Percy intő szavait sem tudta felidézni már. Ürességet érzett mindössze. Gondolatai végül a saját gyermekére terelődtek, és ez szüntette meg a kábultságát. Maddie-t látta közeledni, mellette Jeanne
lépkedett. A két szolga összenézett, Maddie mutatta az utat a hálószoba irányába, a lány pedig engedelmesen követte. Az enyhet adó álom hamar eljött hozzá. Amikor Elise fölébredt, Jeanne-t a szobában találta, éppen fát tett a tűzre. Eszébe jutottak az éjszaka eseményei. - Hogy van Lady Gwyneth? - kérdezte hirtelen és hangosan, hogy Jeanne Összerezzent. - Jól, de még nagyon zavarodott - felelte Jeanne. A szolgáló egy pillanatig habozott. Beszélni akar önnel. - Tudja már, hogy a férje... - Tudta, mielőtt megmondtuk volna neki - felelt a szolgáló halkan. - Sokat sír. Félünk, hogy megsavanyodik a teje. Elise valósággal kiugrott az ágyból. A szolgáló sietve segítette föl a ruháját. - Meg kell tanulnod túltenni magadat ezeken a dolgokon... - Jeanne, ne beszélj erről folyton. Nincs baj az egészségemmel. Jeanne sóhajtott, de ahhoz ragaszkodott, hogy Elise igyon meg egy bögre meleg kecsketejet, mielőtt elhagyja a szobát. A lány szót fogadott, aztán Gwyneth szobája felé indult. Az öreg Kate halkan énekelt az újszülöttnek. Gwyneth szótlanul feküdt, mikor a lány belépett. A könnyek és a fájdalom erősen elváltoztatta gyönyörű vonásait. - Gwyneth - suttogta a lány halkan, miközben helyet foglalt az ágy szélén. - Tudom, hogy nagyon fájlalod férjed elvesztését, de gondolj a fiadra. Végy erőt magadon... - Ó, Elise! - szólt elkeseredetten a nő, sötét szeme kétségbeesést sugallt. - Nem csupán Percy elvesztését fájlalom, hanem azt, hogy annyira igazságtalanul bántam vele! Elise szíve gyorsan kezdett kalapálni, hiszen tudta, hogy vallomás következik. Nem akarta hallani, hogy Gwyneth hűtlen volt Percyhez, és éppen Bryannel csalta meg... - Gwyneth, Percy utolsó szavaival azt mondta, nagyon hálás neked, amiért fiút szültél neki... - Elise, te is tudod, hogy ez az ő gyermeke. Ezért mondom, hogy megbántottam őt... Nem tudom, megérted-e. Úgy nőttem fel, hogy tudtam, meg fogják mondani, mikor és kihez kell feleségül mennem. Tizenöt évesen egy nyolcvanéves herceg felesége lettem. Isten bocsássa meg, de nem tudtam könnyet ejteni, mikor meghalt! Aztán találkoztam Bryannel... - Itt elhallgatott, lesütötte a szemét. - Gwyneth, kérlek... A nő ismét ránézett. - Nem! Azt akarom, hogy megértsd! Azt hittem, Bryan és én összeházasodunk. Henrik megígérte, hogy áldását adja ránk. Hirtelen Richárd került trónra, és Bryan a te férjed lett. Belenyugodtam; megtanultam, hogy a házasság valójában politika. Szerettem Bryant. Te vetted el tőlem; nem tehettem róla, de gyűlöltelek. Azt is tudtam, hogy Percy még mindig téged szeret. Ő nagyon jó volt hozzám... Nagyszerűen éreztük magunkat, és mennyit nevettünk együtt! Nem tudom, miért, de nem elégedtem meg ennyivel. Vissza akartam szerezni Bryant. Félrevezettem a Londonból érkező futárt, ezért nem kaptad meg azt az üzenetet. Londonban pedig... megpróbáltam elcsábítani Bryant. Azt akartam elhitetni mindkettőtökkel, hogy a gyermek tőle van. Reméltem, eltávolodtok egymástól. Elise megkönnyebbülten sóhajtott fel; Gwyneth megpróbálta elcsábítani Bryant, de nem járt sikerrel. Egyszerre bűntudat szállta meg, mert elégtételt érzett Percy halála kapcsán. - Köszönöm, hogy megosztottad velem ezt a titkot. Tudom, keserűen gyászolod férjedet, de gondolj arra, hogy a fiad él! Mihamarabb fel kell épülnöd, hogy szerethesd őt. Gwyneth azt felelte erre, hogy így kell tennie. Gyengéd mosollyal az arcán felült, és intett Kate-nek. Az idős szolgáló átadta neki a gyereket. Elise figyelte, ahogyan Gwyneth a melléhez emeli az újszülöttet. Irigységet érzett a tökéletes formájú csecsemő láttán. Arra gondolt, hogy hamarosan neki is gyereke fog születni, akinek Bryan az apja. Ő is ugyanígy fog róla gondoskodni...
Ám ennek a gyermeknek az apját itt, el kell temetni. Emberei, akik életüket áldozták érte, kint fekszenek a hóban. Ha Percy igazat mondott, Longchamp kancellár még több vért akar látni. Úgy érezte, nagyon sok a tennivaló. Beszélnie kellett Michaellel, Alarickel és az őrség parancsnokával. Futárokat készült küldeni több helyre is. Meg kellett szerveznie a vár védelmét, hiszen minden bizonnyal ostromnak néztek elébe. Gwyneth gyermekét apja temetésének reggelén keresztelték meg. Percyt a kápolnában helyezték örök nyugalomra. Az újszülött egészségesnek, életrevalónak látszott, de Elise tudta, hogy nem késlekedhetnek a kereszteléssel, s igyekeztek lelkét mihamarabb Istennek ajánlani. Gwyneth túl gyengének mutatkozott, így nem vett részt egyik ceremónián sem. Az Elisenek tett vallomás reggele óta úgy tűnt, folyamatosan javul az állapota. Elise levelet küldött Bryannek, melyben leírta Percy figyelmeztetését, ám nem tudhatta, üzenete mikor jut el a férfihoz. Azt sem tudta, megkapta-e azt a levelet, amelyben terhességét tudatta vele. Húsz embert küldött Gwyneth birtokának átvizsgálására. Úgy beszélték, szolgái visszatértek az erdőből, ahová a támadás kezdetekor menekültek. Gwyneth vára kőből épült; Mordred elmondásai alapján lehetségesnek tűnt a teljes felújítása. Elise reggelente korán kelt, figyelte az őrök gyakorlatozását. Istennek hála, a fal elkészült! Imádkozott, hogy ez a vár is bevehetetlen legyen mint Montouí. A hét a tél okozta károk kijavításával telt. Több hó nem esett; langyos tavaszi szellők érkeztek, s a hó olvadni kezdett. A tavasz beköszöntével egy árus érkezett. Az alacsony férfi tűkkel, sótömbökkel, csipkével és apró csecsebecsékkel kereskedett. Limon névre hallgatott, és friss híreket hozott. Elise néhány tűt vett, majd meleg étellel kínálta a jövevényt. A kandalló előtt terített meg neki, s Limon, amint hozzálátott, nyomban beszélni kezdett. Longchamp kancellár Richárd tisztviselőit a családtagjaira váltotta le. Kizárólag normannok jutottak hivatalhoz, kiélezve ezzel a normannok és az angolszászok közti ősi ellentétet. Longchamp nyolcszáz fős serege élén az országot járta. A király nevében vendégszeretetért folyamodott, és egész provinciákat taszított nyomorba. Will Marshal felesége, a fiatal Isabel de Clare megtagadta kérését, mire a kancellár bosszút esküdött Will ellen, mint ahogyan tette Percy Montagu ellen is. A kereskedő Elise szemébe nézett. - A legjobb lesz vigyázni, hercegnő. Az emberek János herceget és Geoffrey Fitzroyt akarják, annyira gyűlölik Longchamp kancellárt. Rossz ember és hataloméhes. Megesküdött, hogy Will Marshal birtokán kő kövön nem marad. Bryan Stede-et is móresre akarja tanítani. - Bryan nincs itthon... - Úgy beszélik, Sir Stede nem féli Richárd haragját. Nyíltan megmondta a királynak, hogy Longchamp elpusztítja az országot. - Richárd miért nem tesz valamit? - A király nem állhatja a kritikát, még akkor sem, ha jogosnak találja. A Normandiában együtt töltött évek alatt Longchamp a bizalmába férkőzött. Richárd nem hisz a szóbeszédnek, míg nem szembesül a valósággal. Ne aggódjon, kedvesem. Ez a vár kiváló erődítmény. Az embereit tartsa készenlétben. Elise is hasonlóképpen gondolkodott. A Percy halálát okozó incidens óta megkettőzte az őrséget. Megköszönte a híreket; a kereskedő megígérte, hogy visszatér. A lány a lakosztálya felé indult. Elgondolkozott. Percy igazat beszélt. A fiatalember birtoka a kancellár bosszújának esett áldozatul. Longchamp persze Richárd előtt mindent tagadni fog. Percy Montagu pedig meghalt... Drága Percy. Könnyek szöktek a szemébe, ha rá gondolt. Utolsó szavaival őt igyekezett figyelmeztetni...
Megállt egy pillanatra. A fiatalember valami mást is akart neki mondani, ám a halál megakadályozta ebben. Mit akarhatott közölni vele? Gwyneth... A felesége nevét mondta? Biztosan. Haldoklott, és felesége fiúörökössel ajándékozta meg. Gwyneth beavatta személyes titkaiba. A lány nem tudott haragudni rá. A házában élt, sőt élvezte a társaságát. Mit akart mondani Percy? Elise sóhajtott, majd meggyorsította lépteit. Nagyon elfáradt, pihenésre vágyott. A nap folyamán többször is szédülés fogta el, fekete foltokat látott. Pihenni... pihennie kell. Nehezére esett a semmittevés, mikor az ország a polgárháború küszöbén állt, Bryant pedig sok száz kilométer választotta el tőle. Egyszerre megdermedt, fájdalom nyilallott a hátába, mire felkiáltott. Mély lélegzetet vett. A fájdalom ismét jelentkezett; a lány erősen szédülni kezdett. Látta a lépcsőfokokat, miközben rájuk zuhant. A fájdalom zokogásra késztette, s közben egyre lejjebb csúszott a fokokon, melyek hirtelen megszűntek létezni. A világ eltűnt a szeme elől. Csak a nagy szürkeség maradt. Suttogó hangokra ébredt. Jeanne és Maddie befűtött a szobájában, ők ápolták. Nem tudták, hogy hallja, amit mondanak, de ő minden szót értett. Kinyitotta a szemét, de nem látott a könnyeitől. Elveszítette a méhében hordott gyermeket. Az apró életet, amely mindennél többet jelentett számára. Bryan gyermekét, az álomszerű éjszaka gyümölcsét, az életet, amely a mindenségnél is többet ért... Mindent. A baba volt a jövőjük. Esély a békére és a szeretetre. Elise egyre csak sírt. Senki nem tudta megvigasztalni. XXII. Augusztusra már azok a nemesek is tollat ragadtak és leveleket írtak a királynak, akik egyébiránt féltek a király haragjától, és jól tudták, hogy az uralkodó nem tűri a kritikát. Longchamp kancellár mellőzte, illetve egyszerűen szélnek eresztette Richárd embereit. A londoni Tower és vele a város az ő irányítása alatt állt. Isabel de Clare Will Marshal parancsára megerősítette írországi birtokait, és walesi várába költözött. Akik nem rettegtek a kancellártól, gyanakvással figyelték lépéseit. Cornwallban Elise egyre türelmetlenebbül szemlélte a helyzetet. Barátságot kötött az árussal, aki időről időre megjelent Firth várában, ám jó hírt csak ritkán hozott. János herceg visszatért az országba azzal az indokkal, hogy megmentse bátyja birodalmát a pusztulástól. Geoffrey szintén hazatért. Érsekként, egy apátságban keresett menedéket; a Longchamp család egyik tagja azonban megparancsolta: hozzák elő rejtekhelyéről. Geoffrey-t bebörtönözték, és bár II. Henrik törvénytelen gyermekeként látta meg a napvilágot, Thomas Becketthez kezdték hasonlítani, akit Henrik parancsára kivégeztek. Az emberek Geoffrey-t és Jánost éltették; gyűlölték Longchamp rémuralmát, és készen álltak arra, hogy Jánost elfogadják régensül. Polgárháború kitörése fenyegetett. Longchamp vereséget érdemelt, ugyanakkor sokan attól féltek, hogy János szintén hajlamos volna arra, hogy a király távollétében magához ragadja a hatalmat. Richárd változatlanul abban a hitben élt, hogy otthon minden a legnagyobb rendben van. Fülöppel együtt augusztusban elhagyta Franciaországot, szeptemberben Messinában fegyverezte föl seregeit. Elise gyakran írt. Persze nem Richárdnak, hanem Bryannek.
Kíméletesen tudatta férjével, hogy elveszítette a megfogant gyermeket, ám iránta érzett szerelmét nem tudta megvallani, ezért attól félt, hogy a férfi végképp kiábrándul belőle. A tomboló télben fogant gyermek szerelmének legfőbb bizonyítéka lett volna. Bryan mindig földbirtokos akart lenni, és örökösöket szeretett volna vagyonának. Házasságuk a király parancsára köttetett. A férfi távollétében Elise egyre bánatosabb lett. Ahogyan megtanulta szeretni, megtanulta elviselni a hiányát. Úgy érezte, elveszítette a férfit. Szeptemberben kezdetét vette a keresztes hadjárat, Isten tudja, mikor láthatja viszont férjét. Emléke kezdett megfakulni. Tudta, hogy Bryan egykor vágyott rá. Meglehet, sohasem szerette, de akarta őt. Rég látta... Elise nem tudott másra gondolni, mint hogy elveszítette a gyermeket. Sokkal könnyebb lett volna várni, tűrni és megőrizni a józan eszét, ha megmaradt volna neki a méhében növekvő gyermek, akit a férfi távollétében szerethet... Gwyneth kisfia, a fiatal Percy majd kicsattant az egészségtől. A jókötésű, boldog kisgyermek vidám gügyögéssel hálálta meg, valahányszor a karjába vette. Gwyneth várát szeptemberre újjáépítették, de a nő továbbra is Firth várában maradt. Longchamp óriási veszélyt jelentett az őrséggel nem bíró birtokokra, s ő félt hazamenni. Elise nem kérte távozásra. Örült a fiatal Percy jelenlétének; felelősséget érzett a kisgyermek iránt. Miközben kezében tartotta a gyermeket, az egyik szeme sírt, a másik nevetett. Nagyon szeretett volna egy saját gyermeket. Gyönyörű, egészséges fiúgyermeket, akit apja büszkén vehetne kézbe. Az örökös születését viharos házasságuk legfőbb értelmének tartotta. Elise és Gwyneth barátsága borotvaélen táncolt. Elise-nek tolerálnia kellett Gwyneth nyugodt természetét, mely mégis oly kedvessé tette őt. A lány örült, hogy magányos estéit a nő társaságában, beszélgetéssel töltheti. Ha képes lett volna teljesen megbízni a nőben, bizonyára megosztotta volna vele legbelső félelmeit és aggodalmait, s talán megoldást is találhatott volna rájuk. Mivel azonban nem bízott benne, nem ismerte be neki, hogy halálosan beleszeretett a férjébe, és minden este kínlódva gondol hollétére, s arra, vajon megcsalja-e. Tudta, hogy Gwyneth ír Bryannek, de sohasem merte a nőt levelei tartalmáról kérdezni. Feltételezte, hogy Gwyneth hozzá hasonlóan Anglia államügyeiről ír, és könyörög, hogy bírják rá Richárdot a változtatásra. Elise tudta, hogy a saját levelei túlságosan hivatalos hangvételűek, akárcsak a férfi neki írott sorai. Válaszaiban a férfi arra kérte, hogy ne eméssze magát a gyermek elvesztése miatt. Udvariasan írt. Talán túlságosan is udvariasan. A lány csalódottságot vélt fölfedezni a sorok mögött. Maddie és Jeanne folyton bizonygatta, hogy még fiatal, és rengeteg ideje van gyermeket szülni. A biztatás vigaszul szolgált Elise számára, mert úgy festett, hogy férjét még évekig nem látja viszont, és máris úgy érezte, némiképpen eltávolodtak egymástól. Elise tudta, az a legtöbb, amit tehet, hogy megóvja birtokukat Longchamp kancellártól. Télen a kancellár Bryan Stede és Will Marshal birtokainak megtámadásával fenyegetett. Elise megháromszorozta az őrség létszámát. Mire leesett az első hó, már háromszáz fegyveres állt készen Firth falainak éj az azt övező birtoknak a védelmére. Longchamp kétszer annyi emberrel rendelkezett. Csak a kemény tél tartotta vissza a kancellárt a támadástól, és az a tény, hogy igyekezett emberei számára minél több hivatalt megkaparintani. A tél közepén idegenek tűntek föl a kapuk előtt. A közeledő tízfős csoport nem mutatott fel semmilyen zászlót, így Elise Alaric társaságában a várfokról találgatta kilétüket. Nem Longchamp emberei, ő bizonyára sereggel érkezett volna a falak alá. A lány úgy tudta, hogy a kancellár Londonban tartózkodik. - Fújjunk riadót? - kérdezte Alaric. Elise a fejét csóválta. - Nem, ne fáradj. Lovagok lehetnek, de csak tízen vannak. Bárhonnan jöjjenek is, úgy látszik, békés szándékkal érkeznek.
A csoport már a kapu előtt járt, amikor Elise ráébredt, hogy maga János herceg látogatott el hozzá. Hirtelen nem tudta, mitévő legyen. Eleonóra nem bízott Jánosban; ha egy emberben már a saját anyja sem bízik, a legjobb elővigyázatosnak lenni, gondolta a lány. A herceg megesküdött, hogy Richárd távollétében nem tér vissza Angliába. A király látszólag megbocsátott öccsének, de jól tudta, hogy a hercegnek a trónra fáj a foga. Jánost mégis sokkal jobban szerették az emberek, mint a kancellárt. Ezúttal Cornwallba látogatott tehát. Elise emlékezett Eleonóra szavaira, miszerint Jánosból egy napon király válhat. Richárd, a leghatalmasabb királyok közé tartozott, akinek bátorsága is párját ritkította. A bátor emberek pedig korán halnak. Elise fontosnak tartotta, hogy szót értsen Jánossal, annál is inkább, mivel Richárdhoz hasonlóan hozzá is szoros rokoni szálak fűzték. A két fivér legalább annyira különbözött egymástól, mint ruházatuk színe. Richárd az aranyba öltözött király, míg János a sötét, baljós herceg benyomását keltette. A herceg kedvében járni és ugyanakkor nem bízni benne, nyaktörő politikai mutatványnak ígérkezett Elise számára. A lány még mindig reménykedett, hogy Jánosnak továbbra sincsen tudomása valós származásáról. - Lady Elise! A herceg meleg hangon, illendően köszöntötte. Szemmel láthatóan megváltozott az utóbbi időben. Változatlanul magasított sarkú csizmábanjárt - szégyellte, hogy alacsony termetű -, de öltözködése kifinomultabb ízlésről tanúskodott, viselkedése pedig visszafogottnak látszott. A tekintete azonban nem változott. A sötét, fürkésző szemek nagyszerű színészi képességekről tanúskodtak. János sunyi és pénzsóvár ember erében állt. Elise hátán végigfutott a hideg. Mi lesz, ha ez az ember lép Anglia trónjára? - Felség, nagy öröm számomra, hogy itt üdvözölhetem! - felelt a lány - Ó, Lady Elise, én nem az örömet keresem. Azért jöttem, hogy lássam, hogyan boldogul ilyenkor télen, miközben Longchamp támadásától kell tartania! - Köszönöm kérdését, jól boldogulok - válaszolt Elise szándékosan szűkszavúan. Jól tudta, hogy a herceg nem azért érkezett, hogy a hogyléte felől érdeklődjön; azt akarja tudni, számíthat-e rá Longchamp ellen. - Nem tudom, királyi bátyám miért bízik oly vakon abban az emberben! - kiáltott föl János. - Egy olyan emberben, aki most férjed birtokát készül megtámadni, míg ő a király oldalán harcol! Hiszem, hogy Richárd igazságot fog szolgáltatni, és azért tértem haza, mert tudom, hogyan gondolkoznak az emberek. Meghallottam a segélykiáltásukat. Elise hallgatott. János a kedélyes uralkodó szerepében tetszelgett, és sorra bemutatta kíséretének tagjait. Egyikük a háttérben maradt; arcát papi csuklya fedte, és Elise érdeklődve figyelte. A többieket mind ismerte már. Valamennyi iszákos, nőcsábász uraság hírében állott, és a lány aggódott, amiért vendégül kell látnia őket. A pap nem illett közéjük. Persze mindig is akadtak az egyház kötelékében olyanok, akik figyelmen kívül hagyták az öltözködés szabályait, de... Ekkor Gwyneth lépett be a hallba, és Elise örült, mivel a nő magára vállalta a háziasszonyi teendőket. Jó hangulatot varázsolt, étellel és borral kínálta a vendégeket. Elise számára nem maradt más hátra, mint köszönteni a küldöttség utolsó néhány tagját, közöttük a háttérbe húzódó csuklyás férfit. Amikor valamennyien a kandalló felé indultak, a csuklyás kedvesen megszólította a lányt. Elise egy ragyogó kékesszürke szempár tekintetét érezte magán. - Geoffrey! - kiáltott boldogan Elise. - Nagyon aggódtam miattad, de látom, kiszabadultál, és egészséges vagy! - Ne kiabálj! - szólalt meg Geoffrey. A férfi szomorúan elmosolyodott. - Bár valódi hősnek érzem magam, mégsem tartok ezzel a társasággal. Nem akarom, hogy Richárd úgy tudja, szövetkeztem Jánossal. Sajnos azzal vádolnak, hogy a trónra fáj a fogam, és hiába tagadom, változatlanul ez a szóbeszéd járja!
- Geoffrey, te érsek vagy! Ki gondolná... - Ha királyi vér csörgedezik az ereidben, az emberek mindenfélét kitalálhatnak rólad. Nem számít, te mit gondolsz. - A férfi arca elkomorodott. - Ezért vagyok itt. - Mégis miért? - Légy óvatos Jánossal. Irigy Bryanre, mert Richárd nagyra becsüli őt, és óriási vagyont adományozott neki. Ezért rád is gyanakvással tekint. Ha övé volna egész Anglia, te pedig egy apró szigeten élnél, neki az is kellene. - Mit tegyek? - kérdezte halkan Elise. - Az egyik oldalról Longchamp támad rám, a másik oldalról János! - Ne tégy semmit, de jól vigyázz. Ha egy szaracén kardja kioltja Richárd életét, János lép a trónra. Ha elhiteted vele, hogy elfogadod ezt a tényt - és biztosítod hűségedről -, békén hagy. Longchamp hamarosan elbukik, ő túl messzire ment. Az emberek elpártoltak mellőle, amikor a nővére parancsba merészelte adni a letartóztatásomat. Richárd hamarosan cselekedni fog; valamit tennie kell. Persze az is előfordulhat, hogy Longchamp hatalmon marad, mivel Richárd bizalmát élvezi. Mindenesetre ne engedd, hogy érzelmeid eláruljanak, Elise. Nehéz idők járnak a királyi fattyakra. - Senki sem tudja... - szólt halkan a lány. - Még... Bryan sem. Geoffrey mosolygott. - Szóval még mindig nem békültetek ki egymással! Én figyelmeztettelek,, kishúgom, ne szállj szembe vele, mert kemény ellenfél. - Azt nem mondanám, hogy ellenségek vagyunk... - mondta halkan Elise, és közben elpirult. Geoffrey csodálkozva nézett rá. - Nagyon örülök, hiszen férjed a király egyik legfőbb bizalmasa. Bryan a közelmúltban haza akart látogatni, de Richárd nem engedte. Nem hajlandó megválni tőle. Elise keserűen felnevetett. - Mindez nem sokat számít, hiszen mire hazaér, arra sem fogunk emlékezni, hogy annak idején barátként vagy ellenségként váltunk el. Geoffrey megsimította a kezét. - Talán nem tart már sokáig - mondta halkan. Elise mosolyogni próbált, de nem tudott. Mindketten tudták, hogy Geoffrey nem mond igazat. A lány veszélyes játékba keveredett. Egy herceg és egy kancellár hatalmi harcába csöppent. Geoffrey volt az egyetlen, akire számíthatott. - Láttad... Bryant? - kérdezte Elise. - Hónapokkal ezelőtt, mielőtt visszatértem Angliába. - És? - Jól van. Barátságtalanabb, szótlanabb, mint amilyennek megismertem. Említette, hogy nem sikerült megtartanod a gyermeket. Sajnálom. Elise lesütötte a tekintetét, így a férfi nem látta, hogy könnyek szöktek a szemébe. Biztosan tudta, hogy Bryan nagyon csalódottan ejtette ki a fenti szavakat. Talán arra gondolt, hogy a felesége nem akar örököst szülni neki. Azóta feltehetően a házassága miatt kesereg... A lány arra gondolt, bárcsak vele lehetne! Esélye sincsen bebizonyítani, mennyire szereti; hogy remek feleség és jó anya válhat belőle... Elise felnézett. Mindenesetre sikerült megszerveznie a vár védelmét és megóvnia közös birtokukat a külső veszedelemtől. - Köszönöm, hogy eljöttél, Geoffrey — mondta a lány. — ígérem, elővigyázatos leszek Jánossal. - A férfi bólintott. - Jöjj, igyál bort, és melegedj! - biztatta Elise, és az asztalhoz vezette Geoffrey-t, ahol már közömbös témákról folyt a társalgás. Geoffrey a kandallópárkányra tette borát. Szemét Elise-en tartotta; a lány kedvesen bánt a vendégekkel. Elise ismét bebizonyította, hogy nem mindennapi jelenség. A lány délcegnek és okosnak mutatkozott. Geoffrey sokadszor jutott arra a következtetésre, hogy ők, azaz Henrik törvénytelen gyerekei sokkal alkalmasabbak az uralkodásra, mint a törvényes leszármazottai.
Sóhajtott, és ivott egy kortyot a borból. Geoffrey sokkal inkább szerette az életét, mintsem hogy uralkodni vágyjon. Félt Richárd haragjától, és sohasem jutott volna eszébe szembeszállni a király öccsével. Ha azonban János kerül trónra, ő is rettegni fog sok más emberrel együtt. Geoffrey elmosolyodott, amikor Elise az asztalhoz csapta kupája talpát, majd a következő pillanatban magasra emelte a borral teli edényt. A lány így szólt: - Igyunk Richárd királyunk egészségére! A lovagok valamennyien fölemelték a serlegüket. János herceg elismételte a szavakat. Geoffrey biztosan tudta, hogy a herceg gondolatban Richárd nevét a sajátjára cserélte ki a köszöntőben, és a hatalom édes ízét kóstolgatta. Istennek hála, Richárd jó egészségnek örvend, és erős, mint egy bivaly! A herceg és kísérete egy hétig vendégeskedett Firth várában. Elise számára ez az idő egy örökkévalóságnak tűnt; nem győzte diszkréten rendre utasítani a neki udvarolni próbáló férfiakat. János szintén nehéz társaságnak bizonyult. Ahogyan azt Geoffrey mondta, a herceg gyanakodott. Elise-t a múltjáról, Bryanről és a birtokról kérdezte. A lány tűkön ült. Tudta, hogy Jánosnak szüksége van rá Longchamp ellen fontos szerepet szán neki. Minden kedvessége ellenére ugyanakkor a herceg láthatóan irigységgel tekintett Bryanre. Vajon szembe mer-e valaha szállni a „fekete lovaggal"? Nem valószínű, gondolta Elise. Amennyiben János hatalomra kerül, szüksége lesz olyan emberekre, mint Will Marshal és Bryan Stede. A herceg látogatásának legfontosabb következménye Gwyneth viselkedésének megváltozása volt. A nő életkedve lassanként visszatért. Nem közeledett a vendég lovagok egyikéhez sem, de nagyon jólesett számára azok hódolata és figyelme. - Annyira unatkozom! - panaszkodott egy alkalommal Elise-nek. - Egyetlen olyan férfi sincs a társaságban, akihez szívesen feleségül mennék, bár azt hiszem, Percy halálával házasságról egyelőre nem ábrándozhatok. Richárd mindent elrendez... - Sir Trevor jóképű férfi - mondta Elise. - Sokkal érettebbnek tűnik a többinél. Megbízhatónak látszik. Gwyneth elnevette magát. - Sir Trevor a herceg kíséretéhez tartozik. Éppolyan züllött és komolytalan, mint a többi léhűtő. Elise! Nagyon kimerít ez a várakozás és a tudat, hogy Longchamp bármikor ostrom alá veheti a várat! Attól félek, hogy ez az egyhangúság tökretesz! Elise ugyanígy érzett, de nem felelt. - Neked ott van Bryan, akit visszavárhatsz - emlékeztette Elise-t. - Ha nekem is volna kire várnom, könnyebben viselném a magányt... - Neked viszont van egy kisfiad. - Persze... nagyon szeretem őt. Mégis tudnod kell, hogy egy gyereket nem lehet úgy szeretni, ahogyan egy férfit. Ó, Elise, a pokolba is hajlandó volnék elmenni, csakhogy ismét megismerkedjek egy igazi férfival! - Gwyneth! Nem beszélhetsz így! Ez gyalázat! - Az. Mégis ezt gondolom. - Meglátod, hamarosan történni fog valami. A dolgok menete azonban nem vett jelentős fordulatot. Longchamp továbbra is Will Marshal és Bryan Stede birtokainak megtámadásával fenyegetőzött. A tél egyelőre akadályozta tervei végrehajtásában; Elise és Gwyneth pedig továbbra is a jelentősen megerősített vár rabjai maradtak. Elise úgy érezte, hogy lassan megőrül. A legnehezebb napok egyikén azonban a sors érdekes meglepetésben részesítette. A várhoz újabb küldöttség közeledett.
Épphogy felébredt - Gwyneth és a személyzet még aludt -, amikor távoli trombitaszó ütötte meg a fülét. A lány nyomban felöltözött és a déli torony felé indult sietve. Alaric néhány őr társaságában már ott állt, és a vidéket kémlelte. Valamennyien a vár felé tartó lovasok zászlóit figyelték. - Nem Longchamp... - morogta Alaric feszülten. Vidáman néztek Össze, amikor a lobogókon leopárdok és Anglia liliomai váltak láthatóvá. Felismerték a Plantagenet-ház jelképeit. - A király nem lehet! - gondolkozott hangosan Elise. - Richárd nem hagyná ott a hadjáratot. János sem lehet; ő titokban érkezne, zászlók nélkül! - Nem a király és nem a herceg... Akkor csak a királynő lehet! - kiáltott Alaric. - Eleonóra! - szólt Elise. A vár valósággal megelevenedett. Elise átölelte a királynőt, s az eltelt idő dacára olyan érzése támadt, mintha csak nemrégiben váltak volna el egymástól. Elise végre friss híreket hallott. - Ó, Eleonóra, mindig oly nagy öröm látni téged! Mondd, mi a jöveteled célja? Azt hittem, követed Richárdot, és végre megházasítod... - Elértem, hogy a fiam megnősüljön, így most már valóban illik rám az „özvegy királynő" kifejezés. - Alys lett a boldog választott? - Nem. Szomorú vagyok, mert nagy fájdalmat okoztunk annak a lánynak. Richárd felesége Navarra hercegnője, Berengaria lett. Azt hiszem, nem a megfelelő módon viselkedtem szegény Berengariával sem, hiszen a vőlegény ismét útnak indult. - Eleonóra a lány szemébe nézett. - Anglia régenseként érkeztem. Ha már Richárd nem hajlandó cselekedni, én megteszem helyette. Most pedig mondj el mindent erről a Longchamp nevű szörnyetegről! Elise szót fogadott. Az elmúlt év tavaszától kezdődően Percy haláláig mindent elmesélt. - Sohasem tudjuk bebizonyítani, hogy Longchamp emberei tették... - Ők voltak, nem igaz? - kérdezte a királynő komoran. - Sir Percy nagyon fog hiányozni nekünk. Longchamp napja leáldozóban van. Richárd pecsétjével és jó néhány fegyveressel érkeztem. Ha ez esetleg kevésnek bizonyulna, Richárd további segítséget ígért. William Marshal már úton van Pembroke vára felé. Érvényt szerzünk a törvénynek. - Will! - kiáltott fel Elise izgatottan. - Richárd Willt küldte? Bryanről mi hír? Hangja elhalt, amint a királynő szomorú ábrázatára nézett. - Sajnálom, gyermekem, Bryan a király mellett maradt. Richárd nem engedte el mindkettőjüket, csak Will érkezett haza. - Ó - szólt halkan Elise, és próbálta elrejteni csalódottságát. Nem vette észre, hogy Gwyneth belépett a szobába. A királynő részvétnyilvánítását pedig meg sem hallotta. Eleonóra ismét hozzá beszélt. - Hallottam, hogy elment a babád, Elise. Nagyon sajnálom, de ne vedd túlságosan a szívedre. Meglátod, lesz még alkalmad gyermeket szülni. - Felség, nehéz egy asszonynak a magányt elviselni! - állt ki Gwyneth a lány mellett. - Ez így van - szólt halkan Eleonóra. - Hidd el, még én sem tudom rábírni Richárdot, hogy hazaengedje a férjed... - Eleonóra hirtelen felnevetett. Vidám tekintete kislányosan felragyogott. - Bryan nem jöhet haza, de te elutazhatsz hozzá. Elise nem jutott szóhoz. - A keresztes háborúba? - hüledezett a lány. - Miért ne? Franciaország királynőjeként Aquitánia seregét én vezettem csatába Lajos oldalán. Néhányan mi nők a saját akaratunkból követtük férjünket a csatába. Amazonoknak csúfoltak bennünket. Bevallom, büszkék lehettünk magunkra. Készíttettem felszerelést, és nekivágtunk. Nem vittünk több csomagot a férfiaknál. Komoly nézeteltérésem Lajossal végül váláshoz vezetett. A konfliktus a hadjárat folyamán mérgesedett el, de az én végzetem nem Lajos lett, hanem Henrik. Hidd el, a keleti paloták látványa sok mindent feledtetett!
Csodálatos élményekkel gazdagodtunk. Nagybátyámat Antiokhia hercegévé tették... Ó, bárcsak fiatal lehetnék... Tudom, hogy ez lehetetlen. Angliának pedig szüksége van rám. De... - Eleonóra lelkesen folytatta... - Ha rendelkezésére állok Angliának, megszabadíthatom Cornwallt az olyanoktól, mint Longchamp! Neked pedig itt marad ez az erős hadsereg, amelynek semmi hasznát nem veszed. Vedd magad mellé azokat az embereket! Menj harcolni a Szentföldre! - Vajon követni fognak? - gondolkozott el a lány. Gwyneth elmosolyodott. - Csaknem egy éve a te parancsaidat teljesítik! A lovagi élet és a dicsőség ígérete csodákra képes! Követni fognak mindenhová. Én is veled tartok! Nem viselném el, ha teljesen egyedül maradnék. Megtanultunk együtt szembenézni a veszélyekkel, és hidd el, sokkal inkább biztonságban érezném magam melletted, mint otthon egyedül. Pokolba az unalmas mindennapokkal! Elise hitetlenkedve nézet Gwynethre. Aztán vállat vont, és együtt nevetett vele. Végre ismét igazán boldognak érezte magát. Nem gondolt arra, hogy végig kellett néznie Percy haláltusáját és arra sem, hogy elveszítette meg sem született gyermekét. Izgatott lett, és égett a tenni akarástól. Bryan... Végre viszontláthatja. Az őrök harcra készek, nagyszerű kiképzésben részesültek. Elfogadják parancsnoknak, hiszen neki köszönhetik a kenyerüket. Firth várából bevehetetlen erődítményt varázsolt. Ó, a keresztes háború! Isten szent harcát vívhatja, távoli tájakat láthat. Nem kell tovább aggódnia, vajon a férje hol hál meg esténként. Mellette marad mindvégig, és vele együtt harcol. Vége a várakozásnak, a szenvedésnek és az unalomnak. Oly rég látta utoljára. Vajon gondol-e rá? Kívánja-e őt, és ő remélheti-e még a férfi szerelmét? Nem számít. Tudta, hogy nekivág. Gwyneth szemébe nézett. Őt is hozzá hasonló lelkesedés szállta meg. Egy pillanatra kelletlenül érezte magát. A nő vele tart. Gwyneth... a barát, akivel oly sok mindent éltek át együtt. Valóban barátjának tekintheti a nőt? Gwyneth annak örül, hogy vége az unalmas hétköznapoknak, vagy annak, hogy akárcsak ő, végre viszontláthatja Bryant? Nem érdekelte. Semmi sem számított most már. Ha arra kerül a sor, hát megküzd a nővel és az egész mór hadsereggel, csakhogy újra lássa a férjét. Látni akarta, hogy az élet realitása versenyre kel a legszebb emlékeivel... Erősen megölelte a királynőt. - Felség, megfogadom a szavadat! Eleonóra bólintott. - Jól van, Elise, tedd azt. Készülj, és figyeld a híreket. Biztos vagyok abban, hogy Longchamp hamarosan elmenekül az országból; mert ha nem, börtönbe kerül. Holnap Londonba megyek; üzenni fogok, amint lehet. Akkor útnak indulhatsz. A helyzet bonyolultabbnak bizonyult annál, mint amilyennek első látásra tűnt. Richárd az idős Walter Coutance-t küldte Eleonóráral, ám amikor Walter ismertette a király parancsát Longchamp előtt, a kancellár koholmánynak nevezte a vádakat. János herceg az ország délnyugati részében tartózkodott. Az emberek annyira meggyűlölték a kancellárt, hogy szinte kivétel nélkül a herceg pártjára álltak. Longchamp árulónak nevezte Geoffrey-t és Jánost; a polgárháborús veszély tovább nőtt. Richárd újabb parancsokat küldött, mire bekövetkezett a várva várt fordulat. Longchampnek le kellett mondania tisztségéről, tetteiért bíróság elé idézték, birtokait elkobozták.
A kancellár elhagyni készült az országot. Női ruhát viselt, ám Doverben felismerték. Kevésen múlott, hogy nem esett áldozatul a nép haragjának. Bebörtönözték, de ennek ellenére sem lett kegyvesztett a király előtt. Csak Richárd mondhatta ki rá a végső ítéletet. A kancellárnak végül mégis sikerült a kontinensre szöknie - megvesztegetett egy őrt. Anglia és benne Elise birtoka békésebb időszaknak nézett tehát elébe. Richárd emberei a kancellár keresésére indultak. János szándékai nem voltak világosak. Elise türelmetlenül várta az indulás időpontját. Kitavaszodott, férjét több mint egy éve látta utoljára. Emberei, Gwyneth, az idős Kate és Jeanne társaságában készült a Szentföldre utazni. A lány az indulás előtti utolsó estén a nagyteremben ült, és a kandallóban lobogó tüzet nézte. Önmagával viaskodott, amiért ilyen őrült vállalkozásra szánta el magát. Az út hosszúnak és veszélyesnek ígérkezett még akkor is, ha vele tart a serege, amely a Szentföldön Oroszlánszívű Richárd szolgálatába áll. Tudta, nem azért kel át Európán, hogy a háborúban a királyt szolgálja. Azért szánta el magát erre a döntésre, mert úgy érezte, hogy így kell tennie. Látni akarta szerelmét, Bryant. Mennyire vágyott a férfi közelségére, az érintésére! Félt, ha hamarosan nem láthatja, örökre elveszti. Föl-alá járkált a teremben, és eszébe jutott, hogy ő egy olyan uralkodói ház törvénytelen leszármazottja, amelynek a legenda szerint köze van a gonoszhoz; jól tudta, céljától senki és semmi nem tántoríthatja el. Reggel útnak indultak. Az ifjú Percyt Maddie gondozására bízták. Elise csodálkozva figyelte Gwynethet, aki meg tudott válni a kisfiától. A nő barna szeme könnyben ázott; a lány pedig arra gondolt, hogy ő egyetlen pillanatra sem fogja magára hagyni a gyerekét. Hosszú és veszélyes út elé néztek. A Csatornán átkelve Balfleurbe jutottak. Normandia, Maine, Poitou és Aquitánia érintésével utaztak, s mindannyiszor Richárd kastélyaiban leltek szálláshelyre. Elise, Gwyneth és a szolgálók a legjobb szobákat kapták; a sereg a legtöbbször a mezőn vert tábort. Az időjárás is a kegyeibe fogadta őket. A vidéket járva láthatták, amint a parasztok szántanak, és az elvetett kenyérgabona napról napra erősödik. Mindenfelé virágok nyíltak. Aquitániát elhagyva Fülöp birodalmába értek. Mivel Richárd a keresztes háború óta szövetségben állt a francia királlyal, nem okozott problémát a szállástalálás. Úttalan hegyi utak vezettek Itália tartományai felé. Elise tudta, hogy minden megtett kilométer közelebb hozza Bryanhez. Brindisi kikötőjében olasz kereskedők hajóira szálltak. A Jón-tengerről csendes, nyugodt hajóút röpítette őket a Földközi-tenger nyílt vizeire. Kréta partjainál horgonyt vetettek, az éjszakát ott töltötték. Miután ismét útnak indultak, órákon belül irtózatos erejű vihar kezdte korbácsolni a tenger vizét. A hajó elkeseredetten hánykolódott a hullámok között. A rémület vég nélküli óráiban Elise, Gwyneth és Jeanne a fedélközben tartózkodott, összekapaszkodtak, és imákat mormoltak. A lány szerette a tengert, de még sohasem látta ennyire haragosnak. Magára hagyta Gwynethet és Jeanne-t, és a kötélzetben keményen kapaszkodva felkúszott a fedélzetre. A zuhogó eső függönyén át az acélszürke égboltra tekintett, és ismét imádkozni kezdett. Az eső csak zuhogott, a szél pedig erősödött. Elise akkor úgy érezte, Isten nem hallgatja meg az imáit. Egy idő után a szél csendesedni kezdett, az ég színe pedig szürkéről lassan kékre váltott. Elise térdre borult, és hangos hálaimát mondott. A felragyogó nap fényében megállapíthatták, hogy egyetlen hajót sem veszítettek el. A személyzet egy tagja azonban az erős szél miatt a habok közé zuhant, s ott lelte halálát. Szép, verőfényes időben érték el Ciprus partjait. Ott tudták meg, hogy Acre kikötőváros Richárd fennhatósága alá tartozik. Nincs sok hátra, mondta magában Elise. Este szinte semmit sem aludt az izgatottságtól. Vajon Bryan örülni fog az érkezésének? Elérték Acre városát.
Ragyogó napsütés és nagy forróság fogadta őket az arab világ kapujában. Az utcákon kereskedők kínálták hangos szóval portékáikat, és elfátyolozott arcú nők lépkedtek sietősen. A levegőben tömjén illata szállt, bőgő tevék cipelték cammogva nehéz terhüket a hajcsárok által parancsolt irányba. A vándorokat meleg és por köszöntötte. A forgatagban az elfátyolozott arcú nőkön kívül keresztes lovagok is megjelentek. Elise csak állt és bámult; a látvány egészen elbűvölte. Megérkezett! Újraéledtek a reményei... Izgalmában reszketni kezdett. Hamarosan viszontláthatja Bryant. xxm. 1190 augusztusa tfuzhair oázis A Jeruzsálem felé vezető út A távolban megszólalt az iszlám imája. Az ének halkan kezdődött, fokozatosan erősödött, végül rémületet keltő hangerőn állapodott meg. Hívek sokasága visszhangozta a sorokat; elöl gyalogos férfiak futottak, akik a keresztények elleni harcra buzdítottak, mögöttük büszke harcosok érkeztek délceg paripákon, oldalukon fényesen csillogó szablyákkal. - Íjászok! - kiáltott Bryan. Parancsa nyomán száz képzett harcos lépett elő. Fölemelte a kezét, és várt. Lefelé sújtó mozdulatára nyílvesszők röppentek a magasba. A vesszők szép látványt nyújtottak. Amikor földet értek, húsba és csontba fúródtak. Az éneklés abbamaradt, helyette jajveszékelés, halálhörgés hallatszott. Az elesettek helyébe azonban újabb és újabb harcosok léptek, számukat megbecsülni sem lehetett. Szülőföldjükért harcoltak. Bryan a kereszténység tanításain nevelkedett, és hitt vallása értékeiben. Richárd célját teljes mértékben a magáénak vallotta, s az nem volt más, mint Jeruzsálem meghódítása Krisztus követői számára. Jó ideig Henrik oldalán küzdött; sok hadjáratot végigverekedett. A mészárlás látványa nem borzasztotta el, a pogány életek kioltása nem esett nehezére. A harmadik keresztes hadjárat azonban korántsem bizonyult könnyűnek. Az iszlám híveit ezúttal egy Szaladdin nevű hadvezér vezette csatába. Ő robbantotta ki a harmadik keresztes háborút. Elfoglalta Jeruzsálemet, és elűzte az előző két hadjárat után ott maradt keresztényeket. A muzulmánok isteni hősként tisztelték; Bryan, aki a Szentföldre való megérkezésük óta harcban állt vele, akarata ellenére is nagyra becsülte becsületességéért és bátorságáért. Szaladdin körülbelül ötvenéves lehetett. Még fiatalemberként került az egyiptomi kalifa szolgálatába, és hamarosan a vezírségig vitte. A kalifátus uralmát kiterjesztette Damaszkuszra, Allepóra, Musulra és Edessára. Zseniális hadvezér hírében állott, ugyanakkor az országépítést tekintette elsődleges feladatának. Iskolák és mecsetek nőttek ki a földből uralkodása alatt, palotáiban tudósokat látott vendégül, a sivatag lakóinak életét pedig öntözőcsatornák építésével tette könnyebbé. Csatában hevesnek és könyörtelennek, a magánéletben halk szavú, de határozott embernek ismerték. Bryan egyszer állt szemtől szemben vele; a harcmezőn karddal rontottak egymásnak, és meglepve tapasztalták, hogy egyikük sem tud felülkerekedni a másikon. Amikor hátráltak pár lépést, mindketten elmosolyodtak. Körülöttük holtak és sebesültek tömege feküdt, mire a halovány mosoly nyomban eltűnt arcukról. - Te volnál Stede - morogta Szaladdin. Bryan meglepve vette tudomásul, hogy a vezír a nevén szólítja. Szaladdin erős akcentussal beszélt franciául, de az angol minden szavát tisztán értette. - Az vagyok. Te pedig a hatalmas Szaladdin. Szaladdin bólintott.
- Embereink itt, a távoli sivatagban pusztulnak el. - Jeruzsálem a legszentebb városunk. Krisztus követői zarándokként bebocsátást követelnek oda. Szaladdin megértette Bryan szavait, majd elmosolyodott. - Ez a föld, a sivatag a népemé; Jeruzsálemet nem adhatom föl. A zarándokokat beengedem a városba. Add át ezt az üzenetet Oroszlánszívű Richárdnak. - Átadom - felelte Bryan. Aztán keserűen hozzátette: - Nem fog meghallgatni. - A harc addig fog folytatódni, míg meg nem hallgatja szavaim. Lesznek csaták, melyeket te nyersz meg, s olyanok is, melyeket én. Emberek halnak meg. A hozzád hasonlók pedig továbbra sem jutnak haza szeretett szülőföldjükre feleségeikhez, gyermekeikhez. Bryan mosolygott. - Feleségeinkhez? Feleségünkhöz, hiszen nekünk csak egy van, nagy szultán. - Csak egy? Bizonyosan rendkívüli jelenség. - Az. Gyerekem azonban nincsen. Szaladdin nevetett, szavai mögött keserű gúny bujkált. - Nem is lesznek, míg mások pusztulását nézed itt a sivatagban, míg a feleséged otthon vár epekedve! De vajon vár-e rád? Ha valóban olyan szép, akkor biztosan talál mást a távollétedben. Haza kellene menned. Hallgass rám. Beszélj a királyoddal. A nagyvezír hátat fordított, és elvágtatott. A vallási különbségek ellenére a két harcosban nagy tisztelet ébredt egymás iránt. Szaladdin tudta, az angol nem fogja hátba döfni, és ő sem tett volna ilyet hasonló helyzetben. Mindketten kitartottak a harc folytatása mellett. Bryan elmesélte Richárdnak az ellenséges hadvezérrel való találkozását, az uralkodó azonban válaszra sem méltatta az üzenetet. Egy „pogány" szavait a keresztény király nem tartotta sokra. Richárd továbbra is Jeruzsálemet akarta. A mai napon Bryan nem Szaladdin, hanem unokafivére, Dzsalahár ellen csatázott. Dzsalahár maga is emír volt, Muzhair oázisa az ő tulajdonát képezte. Fő rezidenciája is ott állt, seregei az oázistól néhány órányi járóföldre sorakoztak fel. A mórok a keresztényekre támadtak, és Bryan a magasba emelte kardját. Ő képzettebb emberekkel, jobb harcosokkal rendelkezett. A mórok nagy csoportokban közeledtek. Bryan parancsokat kiáltott, és a keresztények zárt sorokba fejlődtek. Kezdetét vette a közelharc. Látta, amint Sir Theban előveszi csatabárdját, melynek a hírnevét köszönhette. Támadója a földre zuhant, feje csaknem teljesen elvált a testétől. Bryan igyekezett semmire sem gondolni, és maga is kardot rántott. A következő pillanatban egy mór rogyott össze ordítva előtte. Utána egy lovas rontott rá, szablyáját magasba emelve. A napsütés és a nagy meleg egyik félnek sem kedvezett. A kiontott vér iszonyatos bűzt árasztott. A szél felkavarta a port, és elvakított muzulmánt és keresztényt egyaránt. A harc tovább folytatódott. Bryan karján egy damaszkuszi penge ejtett sebet; a férfi felordított, és kardját támadója felsőtestébe döfte. Ismét énekszó hallatszott; a muzulmánok visszavonultak. Bryan letörölte homlokáról a port és a verejtéket. Egy távoli dűne tetején megpillantotta Dzsalahár emírt. Azonnal felismerte hófehér ruhájáról, mint ahogyan az is megismerte őt éjfekete öltözékéről. Dzsalahár... Szaladdin unokafivére erőszakos, kegyetlen harcos. Fiatalember még, alig több húszévesnél; bölcsességben és stratégiában egyelőre meg sem közelíti nagybátyját. Ezt a csatát elvesztette a mór. Bryan magán érezte a mór tekintetét, és ő is alaposan megnézte magának az emírt. Dzsalahár nem adta könnyen a győzelmet. Ezt mindketten tudták. Dzsalahár mélyen meghajolt Stede felé, aki kézfelemeléssel viszonozta az üdvözlést. Mikor a mórok eltűntek a dűne mögött, Bryan tudta, hogy a halottak és a sebesültek kiválogatásának szomorú feladata vár rá.
- Siessünk! - utasította embereit. - Sebesültjeink meghalnak a nagy melegben. Sir Theban, a robusztus termetű harcos Bryan mellé lépett, és követte. Megállt egy nyöszörgő férfi mellett, mire Bryan segítségért kiáltott. Továbbmentek. Sir Theban hirtelen letérdelt. - A Szűzanya áldása legyen ezzel a szerencsétlen lánnyal! - kiáltotta Bryan komor arccal lehajolt hozzá. Sir Theban egy homokkal borított testet fordított a hátára. Fiatal nő volt. A kedves és szép teremtés torkán vörös csík éktelenkedett. - Ki lehet? - kérdezte Bryan. - A franciák szeretőinek egyike - felelte Theban halkan. - Bizonyára szerelmét követte a táborba tegnap este. Bryan dühös átkozódásba kezdett. - A pokolba az ilyen férfiakkal! Mindennap elmondom nekik, hogy a csatamezőn nem akarok nőket látni! Szédülni kezdett; olyan rosszul lett, hogy attól félt, kiadja gyomra tartalmát. Halott harcost már sokat látott, de a lány látványa megviselte. Ráadásul... Az ő haja is aranyszőke. Ziláltan, kócosan omlott homoktól szennyes testére. Vörös árnyalatot egyáltalán nem látott a hajkoronában, mégis Elise jutott az eszébe. Rettenetes napokat élek, mert oly régen akarom látni őt, gondolt a feleségére, de hálát adok Istennek, amiért nincs itt. Biztosan tudta, hogy a mórok nem akarták megölni a lányt; egyszerűen csak az útjukban állt. Nem, nem akarhatták a halálát. A szőkék oly ritkák errefelé; ha a harcosok nem a csata hevében találnak rá, bizonyára elrabolják. Bármelyik háremnek a gyöngyszeme lehetett volna. Most már nem lehet egyetlen férfi büszkesége sem, mivel halott. A lánytest rettenetet ébresztett benne, noha nemegyszer nézett már farkasszemet a végzettel. Csak állt és nézett. - Kérj jelentést a veszteségekről, Theban. Én visszatérek a tengerparti palotába, és jelentést teszek Richárdnak. Theban bólintott. - Mi legyen a pogányokkal? - Temessétek el őket is! - mennydörögte Bryan. - Az Isten szerelmére, ne nézz így rám. Sohasem hódítjuk meg ezt a földet, ha nem szabadulunk meg a halál szagától! Theban ismét bólintott. Bryan Watért kiáltott, és kijelölte a sírásókat. A többiek követték, és a sebesülteket magukkal vitték. Szótlanul ült lován, miközben a főhadiszállás felé haladtak. Tudta, hogy Richárd bizonyára komoly dicséretben részesíti. Jelentős csapást mért Dzsalahárra, s így Szaladdin seregére is. Nem vágyott magasztalásra. Haza akart menni. A hosszú órák napokra duzzadtak, a napok hónapokká sűrűsödtek. Több mint egy éve nem látta az otthonát. A levélolvasás sokszor több fájdalmat okozott, mint örömet, különösen akkor, amikor rossz hírek érkeztek. Több ezer kilométer választotta el a birtokától. Marshalnak a király megengedte, hogy hazamenjen, Bryannek nem. Éjszakánként álmatlanul feküdt ágyán, és szüntelenül imádkozott. Aggódott, vívódott, és gondolkozott. Elise járt az eszében. Oly rég látta. Az egyik levelében a lány tudatta vele, hogy elvetélt. Ez nem sokkal azután történt, hogy áldott állapotáról tájékoztatta. Föl sem foghatta az örömhírt, ideje sem maradt az ünneplésre. Mennyire elkeseredett, amikor kézbe vette azokat a sorokat! Percy halálhíre is eljutott hozzá. Gwyneth és a fia a várőrségnek köszönhette az életét. Elise mentette meg őket. Elise, Amikor Percyt sérülése miatt a király hazaküldte, Bryant félelem szállta meg. Félelem és féltékenység gyötörte. Éjjelenként kínlódva találgatta, vajon a lány megcsalja-e a fiatalemberrel. Percy nem sokkal azután elhunyt. Bryan szomorúan gondolt rá, de bűntudatot érzett, amiért titokban megkönnyebbült. Elise nem találkozhatott többé Percyvel.
Micsoda orvtámadás lehetett, amely kioltotta a fiatalember életét! Elise is áldozatul eshetett volna a támadóknak. Az ő várát is felgyújthatták volna, és akkor az ő szeretett otthona rablók, martalócok prédájává válik... Csak Eleonóra szavai tartották vissza attól, hogy megtagadja Richárd parancsát, és hazaszökjön. Eleonóra, a lányon tartotta a szemét. Bryan a fogát csikorgatta dühében. Nem hitt többé a „szent" háborúban. A mórok Allahot kiáltanak, míg ők, keresztények Istenhez fohászkodnak segítségért. Halálukkal özvegyeket és árvákat hagynak hátra, akárcsak ők. Folytatnia kellett a harcot. Csak akkor mehet haza, ha Richárd arca végre megelégedést tükröz. Acre városába értek, Richárd főhadiszállására, melyet egy elűzött sejk palotájában állítottak föl. Az épület saját minarettel rendelkezett, falait értékes faliszőnyegek, kárpitok, arany- és ezüstdíszítések borították. Az angol király bizarr látványt nyújtott e falak között. A palota előtt leszállt a lóról, és Wat felé mosolygott, akinek nemrégiben a hosszú visszaút felől panaszkodott. A lovászfiú megszokta gazdája hangulati kilengéseit, és halovány mosollyal az arcán megfogta a rábízott csatamén kantárszárát. Bryan a palota finom ívű homlokzatára nézett, és sóhajtott. Próbálta palástolni rossz hangulatát az emberei előtt, de úgy érezte, nem sikerül. Ilyenkor csapnivaló parancsnoknak tartotta magát. Sir Theban egyszer azt mondta neki, túl sokat van egyedül, és felhívta a figyelmét arra, hogy rengeteg gyönyörű nő él a városban, akik alig várják a lovagok közeledését. Bryan nem szeretett egyedül lenni. Hónapokkal korábban, mikor a sereg Fülöp és Richárd tárgyalásainak kimenetelére várt, nem tudott ellenállni egy parasztlány bájainak. A férfi az affér után mogorvább lett, mint valaha. A lány egyáltalán nem nyújtotta neki azt, amire vágyott, és ő csalódottá vált. Szarkasztikus humorral arra gondolt, hogy a felesége talán megátkozta. Elise sohasem engedte kiismerni magát, és egy pillanatig sem bízott meg benne. Szórakoztatta, ha gúnyolhatta a férjét. Bryant már az sem érdekelte, hogy a felesége nem szül neki örököst; pusztán arra vágyott, hogy maga mellett tudhassa. A karjaiban akarta tartani. Arca elkomorodott; a halott lányra gondolt, aki Elise-re emlékeztette. Megnyugtatta Elise távollétének tudata. Nemrégiben úgy értesült, hogy Eleonóra éppen nála vendégeskedik. Egy női hang a nevén szólította, mire Bryan összerezzent. Egy sötét hajú nő futott feléje. - Gwyneth? — hebegte a férfi döbbenten. A nő a karjaiba vetette magát, és megölelte. - Bryan! - kiáltotta. A férfi a karjába zárta. Boldog volt, hogy viszontláthatja. Az otthonára emlékeztette. - Gwyneth! Mit csinálsz itt? Hogy kerültél ide? Hol a fiad? És... Elise hogy van? Gwyneth kedvesen elmosolyodott. - Erősítést hoztam! - Micsoda? — a férfi gyanakodva nézett rá. - Arra nagy szükség van. Miféle embereket hoztál? A nő szeme titokzatosan csillogott. - Elise-nek, Montoui hercegnőjének, Szászország grófnőjének embereit! Kettőtöknek oly sok címetek van! A királynő ötlete volt. Mesélt nekünk azokról az időkről, amikor Lajos oldalán a keresztes háborúba ment! Bryan? A férfi elsápadt; tekintete egészen elsötétedett a haragtól. - Elise... itt van? - kérdezte Bryan fojtott hangon. - A te szobádban szállt meg - felelt a nő könnyedén. A férfi hallgatott egy pillanatig, majd a palota boltíves ablakaira nézett. - Elise mindent jól megfontolt. Angliában a válság idején megháromszorozta az őrség létszámát. Miután Longchamp nem fenyegette többé a birtokot, feleséged több emberrel
rendelkezett, mint amennyinek hasznát vehette volna. Mindannyian a keresztes háborúba akartak jönni. Bryan... - Mi? - A férfi úgy nézett rá, mintha egyetlen szavát sem értette volna. - Ne haragudj. Később beszélünk. Nagyon sajnálom, ami Percyvel történt... Azzal magára hagyta a nőt, és sietős léptekkel megindult fölfelé a lépcsőn. Futni, rohanni kezdett, félrelökte a szolgákat. Lakosztályának ajtaja félig nyitva állt. Bryan belépett. A lány már várta, tudta, hogy eljön. Az ablak előtt ült egy pamlagon, és az udvarban gyönyörködött. Bryan súlyos lépteinek hallatán hátrafordult. A férfi úgy nézte a lányt, mint azon az áprilisi éjszakán. Akkor azonban a lány úgy hitte, álmodik, hiszen alig ismerte fel az előtte álló férfialakot. Bryan bőrét bronzbarnára égette a mediterrán nap, szeme környéke pedig ráncosabbnak tűnt, mint a legutolsó találkozáskor, gondolta Elise. Válla szélesebbnek látszott, sötét haja megnőtt, most a válláig ért. Egyenesen a csatából érkezett. Elise hirtelen gyengeséget érzett, és helyet foglalt egy pamlagon. Olyan érzése támadt, mintha mindig is ezt a férfit szerette volna. Az eltelt idő azonban mintha meglazította volna a közöttük kialakult halovány köteléket. Elise szerette a férfit. Amikor meglátta, remegni kezdett, a teste fölforrósodott, a szíve pedig sebesen kezdett dobogni. Mégsem tudott odarohanni hozzá. Nem ölelte át, és elmondani sem tudta mindazt, amit olyannyira szeretett volna megosztani vele, amikor viszontlátja. Annyira azonban ismerte már a férjét, hogy megállapítsa: nagyon dühös. Nem Örül annak, hogy itt találja. Ő átutazta a kontinenst és átkelt a tengeren, hogy végre viszontlássa, és a férfi nem örül! Az ablakból látta, ahogyan a férfi arca földerült, mikor Gwynethet mosolyogva üdvözölte; őt átölelte... Mosolya annak a másik nőnek szólt. Bryan nyelt egyet, és azt kívánta, bárcsak bezárta volna az ajtót maga mögött, mert akkor lett volna minek támaszkodnia. A lányt olyannak látta, mint a sivatagi utazó az oázis friss forrásvizét. Haját kibontva viselte, akárcsak Gwyneth, aranyló vörös tincsei zabolátlanul omlottak törékeny alakjára. Újfajta öltözéket viselt: bő nadrágot és földig érő tunikát. A ruházat halványkék árnyalata kihangsúlyozta szeme kékeszöld színét. Az első pillanattól kezdve nagy hatást tett rá a türkizkék szempár; elbűvölte, megigézte, a bűvöletében élt. A ruha rejteni szándékozott a lány idomait - Bryan lelki szemei előtt sikertelenül. Úgy tűnt, Elise fogyott, de domborulatait nem érintette a látszólagos súlyvesztés. Habár a férfi korholni szándékozott a lányt, amiért utána jött, nem tudta megtenni. Már látta magát, ahogyan átöleli és levetkőzteti... - Olyan rég láttalak - Elise szólalt meg először. Látta a férfi haragos tekintetét, ezért halkan beszélt. Hangja reszketett a félelemtől. - Megőrültél? - sziszegte Bryan. Elise zavartan vállat vont, bántotta ez a hangvétel. - Nem csak a férfiak arathatnak babért a csatatéren. Hadsereggel érkeztem. - Nem maradhatsz itt - felelte Bryan tompán. Remegett a térde. Megfordult, hogy bezárja az ajtót, akkor vette észre, hogy Jeanne a szoba egyik sarkában éppen egy utazóláda tartalmát pakolja ki. - Menj ki, Jeanne - parancsolta Bryan halkan. - Bryan! Jeanne, nem kell engedelmeskedned... - Jeanne, menj ki - ismételte a férfi. Jeanne Elise-re nézett, de Bryannek engedelmeskedett. A férfi bezárta az ajtót, és nekidőlt; remélte, hogy a fa érintése erőt ad neki. - Bryan! Több mint egy éve láttalak utoljára! Nincs jogod parancsolni a szolgálómnak! - Biztos vagyok abban, hogy megérti - mondta a férfi vontatottan. - Elise, nem maradhatsz itt. Reggel indulnod kell. - Nem! - kiáltott a lány. Harag és fájdalom vibrált a hangjában. - Én képeztem ki azokat az embereket! Én... - Elise! Itt veszélyben vagy!
- Még hogy veszélyben! - nevetett a lány keserűen. - Cornwallban ettől sokkal nagyobb veszélyek leselkedtek rám, és nagyszerűen boldogultam nélküled! A férfi lesütötte a szemét, keze ökölbe szorult. A lány igazat mondott. Ebben az átkozott háborúban harcolt, és mit ért el? Semmit. Felesége jogosan szidalmazza; amikor szüksége lett volna rá, nem állhatott ki mellette. A halott lány jutott az eszébe. Őt sem tudta megvédeni a szerelme... - Bryan - szólt a lány csendesen -, Gwynethet nem akartad hazaküldeni, láttam. - Gwyneth nem a feleségem. Ő hercegnő, azt tesz, amit jónak lát. - Én is hercegnő vagyok! - És a feleségem. - Maradok. - Nem! - Kérdezzük meg Richárdot? Úgy tudom, te vagy a király jobbkeze, és neki szüksége van az erősítésre. Ők az én embereim! - Azzal fenyegetőzöl, hogy a királyhoz mégy? - horkant fel Bryan dühösen. Ezúttal Elise sütötte le a szemét. Világgá akarta kürtölni az igazságot. Szeretlek! Veled akarok maradni! A férfi azonban visszautasítóan viselkedett. Magányos éjszakáin Elise sokszor elképzelte, ahogyan Bryan a karjába zárja és a fülébe súgja, mennyire hiányzott neki... Ezzel szemben a férfi hozzá sem ért, és nem akarta, hogy maradjon. - Nem állok az utadba. Hazamenni azonban nem fogok - felelt komoran Elise. - Rendben van - szólt Bryan. - Akkor vitánkat a király elé visszük. Tiszteletben fogom tartani a döntését, ha te is így teszel. A lány felnézett, a szíve sebesen vert. Richárd az ő pártjára áll majd! Ezúttal meg kell hallgatnia az érveit. Mégiscsak a féltestvére... Elise bólintott. Beszélgetésükben rövid szünet állt be. - Jól nézel ki - szólalt meg végül a lány. - A ruhám recseg a homoktól. Te viszont... nagyon vékony vagy. Minden rendben? Elise zavartan bólintott, és azon csodálkozott, hogyan távolodhattak el ennyire egymástól. - Nagyon jól éreztem magam, míg... el nem veszítettem a gyereket. Jeanne azt mondta, nem az én hibám. Az éjszaka, amit kint töltöttem a hóban, Percy halála és a toborzás... túl soknak bizonyult. - A férfi szemébe nézett. - Sajnálom! - fakadt ki. - Tudom, hogy... Én magam is nagyon szerettem volna azt a gyereket. Igazán sajnálom! - Könnyek szöktek a szemébe. Arcát a tenyerébe temette, mire a férfi megindult felé. Bryan letérdelt előtte, és megfogta a kezét. - Elise! Én nem haragszom rád! Azért vagyok dühös, mert nem lehettem ott veled, mert túl sokat kellett felvállalnod, és a gyereket biztosan azért veszítetted el. A jelen miatt jobban aggódom, hidd el. Féltelek. Nem akarom, hogy itt maradj. A lánynak halovány mosoly jelent meg az arcán. Megérintette a férfi zilált hajfürtjeit. - Egy éjszakára sem? - suttogta. A lány hangja kedvesen csengett, akár a szirének dala. Bryan a türkizkék szemekbe nézett, és összerezzent. Leengedte a karját, és hagyta, hogy a lány simogassa, miközben közelebb hajolt hozzá, hogy megcsókolja. Az ajka akár a méz. Érezte testének vonzerejét, hatalmába kerítette az extázis ígérete, amelyről oly régóta álmodott. Elise leszállt a pamlagról, és ugyancsak térdre ereszkedett. A haját és a vállát lágy érintéssel illette, majd erősen átölelte a férfit. Az megpróbálta eltolni magától. - Koszos vagyok - szabadkozott kelletlenül Bryan. - A sivatag homokja és a csata mocska borít tetőtől talpig. - Nem érdekel! - suttogta a lány. - Ölelj meg! Kérlek, ölelj meg! - Arcát a férfi mellkasába temette, és habkönnyű csókokat lehelt a harcos felsőtestére. Bryan lélegzetét visszafojtva hallgatta felesége suttogását. - Szeress, Bryan. Kérlek, szeress...
A férfi nem igényelt bátorítást, tulajdon vágyai vezérelték minden mozdulatát. A kardját készült lecsatolni, a lány remegő ujjakkal segédkezett. Elise már az ingét érintette, melyet együttesen vettek le a férfiról. Bryan felállt, és ismét átölelték egymást. Több mint egy éve érintetted utoljára! — emlékeztette magát Bryan. - Légy kedves és jól vigyázz... Ám temperamentumának késztetése erősebbnek bizonyult, és a férfi már azon vette észre magát, hogy ahelyett hogy gyengéden lesegítené, szinte letépi a lányról különös ruháját. Elise azonban rá sem hederített; egyre csak csókolta a férfi mellkasát; nyelvével simogatta, ajkával kényeztette. Amíg Bryan a lány ruhájával bajlódott, Elise eszeveszett szenvedéllyel karmolta férje testét. Egyszerre meztelenül állt a férfi karjaiban; mellbimbójának és lágyékának finom érintése szinte az őrületbe kergette. Simogatta, ölelte, csókolta. Elise már az alacsony építésű ágy selyemlepedőjén feküdt, majd felült, hogy lesegítse a férfi csizmáját. Bryan egyszerre az ágyon fekve találta magát, a lány föléje hajolt, és szinte betakarta aranyló hajkoronájával. Hosszú combjai közrefogták a törzsét, és vad szépsége az ágyhoz szegezte. Feléje nyúlt, hogy megérintse, és a lány kiegyenesedett, engedve a csábításnak. A férfi tenyere a telt mellekről a keskeny csípőre és a selymes derékra siklott... Bryan tudta, akkor is erről a lányról álmodozott volna szüntelen, ha száz évig nem találkozhatnak; rá várt, rá vágyott, és őt akarta. Egyetlen nő sem lehetett rá hasonló hatással, és tudta, nincs az a szépség, aki többet nyújthatna neki. Több volt ez, mint az érintés vágya. Bryan valós és csillapíthatatlan éhséget érzett felesége iránt. A lány soha nem tapasztalt melegséget adott neki; oly módon játszott az érzékeivel, mint addig soha senki. Elise önfeledten szeretkezett férjével, akinek elutasító viselkedése, mintegy varázsütésre egyszerre a múlté lett. Bryant lenyűgözte a lány temperamentuma, kedves szépsége. Magához ölelte, ám Elise hirtelen mozdulatlanná dermedt. - Te megsebesültél! - szólt, mikor a kardvágás helyét érintette a férfi karján. - Csak egy karcolás - morogta Bryan. - De biztosan fáj... - Csak egy karcolás, semmi több! - szólt Bryan, és karjaiba zárta a lányt. - Nem érzek fájdalmat most, hogy végre a karjaimban tarthatlak. Bryan suttogni kezdett, szavai hallatán a lány elpirult, és a hideg rázta egyszerre. Együttlétük élménye lenyűgözte, valósággal elemésztették az érzelmek lángjai. Szenvedélyeik hullámai sohasem látott magasságokba szöktek, az élvezetek új dimenziói nyíltak meg előttük... hogy aztán lassan az összhang édes nyugalma ereszkedjen rájuk, és ölelkezve, egymást becézve hulljanak egymás karjaiba. Elise mozdulatlanul feküdt, arcán szégyenlős mosoly bujkált A férfi indigókék szemébe nézett. Bryan sötét, gondterhelt tekintetet vetett rá. - Változatlanul azt mondom, ne maradj itt - szólt a férfi. - Miért? - kérdezte Elise kétségbeesetten. Bryan vállat vont. - Egyik nap elfoglalunk egy állást, s másnap kénytelenek vagyunk feladni. Istenemre mondom neked, lassanként megundorodom a kiontott vér látványától. Láz, kígyómarás és forróság tizedeli embereink sorait, akik úgy hullanak, mint ősszel a legyek. Szaladdin hatalmas és erős. Az unokafivérével csatázom szinte nap mint nap. Megesik, hogy én győzök, s van úgy, hogy ő. Minden olyan bizonytalan. Nem biztonságos itt neked. Csapatokat ütközetbe pedig nem vezethetsz, megtiltom. Elise nyelt egyet. Félt, talán túl sok a kérdeznivalója. Hinni akarta, hogy a férfi aggódik érte, azért viselkedik így. Tudni akarta, a férje valóban nem tart gyönyörű félvér nőket szeretőnek; nem merte Bryant az éjszakáiról kérdezni. Egyelőre legalábbis nem. Mindössze maradni szeretett volna. - Bryan, csak most érkeztem. Könyörögve kérlek, hadd maradjak még egy ideig. A csatamezőnek a közelébe sem megyek. Az embereim engedelmeskedni fognak neked.
Amennyiben mégis el kellene mennem innen, kíséretre volna szükségem. Katonáink ereje egy napon döntő fordulatot hozhat a küzdelemben. A férfit korántsem győzték meg a lány szavai. Elise lesütötte a szemét, majd forró csókokkal borította a férfi sebhelyes mellkasát. Lágyan hozzásimult, hosszú fürtjei a férfi combját érintették. - Annyira hiányoztál - mondta a lány, s remegve figyelte férje minden mozdulatát. Bryan megérintette a haját, majd megsimította az arcát. - Egyelőre nem látom okát annak, hogy sürgősen távozz... - kezdte, ám szavait hangos dörömbölés szakította félbe. - Mi az? - mennydörögte Bryan. Rövid csend után megérkezett a válasz. - Wat vagyok, uram. Richárd király az emeleten vár, és tajtékzik. Jelentést kér a Dzsalahárral vívott ütközetről. Bryan halkan átkozódni kezdett. - Mondd a királynak, hogy azonnal ott vagyok. Bryan fölkelt az ágyról, és öltözködni kezdett, ám közben nem nézett a lányra. - Ha még egyszer születnék, azt kívánnám, egyetlen király se fogadjon a bizalmába! Az ajtóban megállt és visszanézett, majd elmosolyodott. - Megengedem, hogy maradj, de nem ezen a helyen. Antiochiát sokkal biztosabban kézben tartjuk. Odaviszlek. Nem fogunk gyakran találkozni, mivel mi a legtöbbször a sivatagban táborozunk. Ha maradni kívánsz, hát maradj. Azt azonban meg kell ígérned, hogy ha kérem, azonnal útra kelsz. - Bryan... - Ígérd meg. Elise boldogan mosolygott. - Megígérem. Bryan elégedettnek látszott. Sarkon fordult, és behúzta az ajtót maga mögött. Elise hanyatt feküdt, és először mosolygott, majd diadalittas kacagásban tört ki. Tudta, hogy a férfi nem fogja elküldeni. Sohasem lesz képes rá! XXIV. 1190. október Muzhair palotája Út a tengerparton A mór férfi középmagas volt, karcsú, ám izmos és erős testfelépítésű. Bátorságra és állhatatosságra Szaladdin tanította, aki zseniális hadvezér hírében állt. Dzsalahar huszonöt évesen Allah kegyelméből már egymaga irányította a fennhatósága alátartozó területeket. Az emberek úgy tudták, lobbanékony jellem, ugyanakkor jó helyzetfelismerő, és nemkülönben könyörületes azokkal, akik rászolgáltak a kegyelmére. Fürkésző sötétbarna tekintettel nézett a világra. Éles, határozott arcvonásai ellenére meglehetősen jóképű férfi hírében állott. Az beszélték, gyermekkorától kezdve nyeregben élt, és a legmostohább időjárásban edződött; sivatagi birodalmában magabiztosan uralkodott. Az emír kinézett Muzhair palotájának kőcsipkés ablakán, és a távoli dűnéket figyelte, melyek mögött keresztény csapatok táboroztak. Nem képesek elfoglalni az oázist. Ezt biztosan tudta. Mint ahogyan Szaladdin is jól tudta, hogy Jeruzsálem sohasem lesz a keresztényeké. A háború sok emberéletet követelt, és még több pénzt emésztett föl. Valahányszor kilépett a biztonságot nyújtó falak közül, egyre nagyobb veszteségeket szenvedett, mivel az angol Stede jól tudta, hogyan tartsa a helyzetét. Dzsalahar méltó ellenfélként tekintett rá. Allah ezúttal nagy tudású hadvezért állított ki ellene. - Dzsalahar. Megfordult, és a homokdűnék eltűntek a szeme elől. Harmadik felesége, Sonina, egy apró termetű, damaszkuszi születésű, különlegesen szép nő állt mögötte. Mélyen meghajolt, mézes
datolyával teli tálat tartott a kezében. Dzsalahar elmosolyodott, és feléje indult. Kivett egy szem gyümölcsöt, amit dobálni kezdett, majd bekapott. Szemét mindvégig a nőn tartotta. Elvette tőle a tálat, és egy alacsony asztalra helyezte. Feleségét az ágyhoz kísérte, félrehúzta a moszkitóhálót, és mindketten a színes selyempárnák közé feküdtek. Az emír felhajtotta a kedves teremtés arcát borító fátylat, továbbra is mosolygott, ám azon tűnődött, voltaképpen miért nem élvezi a nő társaságát annyira, mint szeretné. A nagy Mohamed törvényeinek értelmében egy férfi négy feleséget tarthatott; ő három asszonnyal rendelkezett. Sonina volt a legszebb mind közül; születésétől fogva az erősebb nem szolgálatára nevelték. Az emír egyszerűen nem talált hibát a nőben. Dzsalahar megérintette, de vágy nem ébredt az érintés nyomán. Magához ölelte, és gyengéden simogatni kezdte ébenszínű haját. - Hamarosan újra csatába indulsz - suttogta a nő. - Úgy van - felelt az emír. Ha az egyik emberéhez beszél, bizonyára elmagyarázza neki, hogy éjszaka egy titkos ösvényen ki akar lopózni a várból és rajtaütéssel próbálkozik, mivel a hagyományos módszerek eleddig nem vezettek eredményre. Kémei jelentették, hogy Stede városról városra utazik ezen az éjszakán, a támadás várhatóan meglepetésként éri majd. Ha nagy győzelmet nem arat is, érzékeny veszteséget okozhat a keresztényeknek. - Mikor érkezel? - kérdezte a nő. - Azt csak Allah tudja megmondani - válaszolt az emír, és a nő elhallgatott. Sonina jól tudta, mit szabad és mit nem. Dzsalahar világában az asszonyokat erősen védelmezték, ám feltétlen engedelmességet követeltek meg tőlük és azt, hogy a háttérben maradjanak. Dzsalahar sohasem ismertette volna vele a haditervét; hiszen ő csupán egy asszony. A nő' végül vágyat ébresztett benne. Szeretkezett vele, megdicsérte, és megelégedéssel nyugtázta, hogy annak idején fantasztikus nőt vett feleségül. Sonina a bagdadi kalifa lányaként látta meg a napvilágot tizedik gyermekként. A kalifa nem ragaszkodott ahhoz, hogy elsőként őt vegyék feleségül. Nagy hozomány járt vele, szépségben messze felülmúlta nővéreit. Dzsalahár, miután csillapította az étvágyát, könnyű csókot nyomott a nő homlokára, majd elküldte. Lehunyta a szemét, és meleg fuvallatot érzett maga körül. Nem tűnt elégedettnek azzal, amit az imént kapott. Oly sok minden fölött rendelkezik... hatalmas palotát tudhat magáénak, emberek ezreinek parancsol, két felesége gyermekekkel ajándékozta meg. Csak a nagy Szaladdin parancsolhatott neki. Olyan embernek tűnt, aki még a sivatag szeleinek is képes parancsolni. Neki mégis úgy tűnt, semmije sincsen. Csak a háború a keresztényekkel, mondta magában. Ez az örökös, véget nem érő háború... Valóban így volna? Hiányzott neki valami, de nem tudta megfogalmazni, tulajdonképpen mi az, amire vágyik. Mindent megszerzett már, amit ember megszerezhet. Dzsalahár sóhajtott, fölkelt, és nyújtózott egyet. Felöltözött, és az éjszakai rajtaütés tervén kezdett gondolkozni. - Fáradt vagy? Elise Bryanre mosolygott. A fejét csóválta. - Egyáltalán nem. Imádok lovagolni. Minden olyan gyönyörű itt! Bryan körülnézett. Mindenfelé csak sivatagot látott, amit nem tartott szép látnivalónak. A nap lassan alábukott a bronztengerként hullámzó dűnék mögé. Az ég arany és bíbor színben pompázott, és pazar módon emelte ki a vágtázó lovasok kontúrját. A férfi viszonozta felesége kedves mosolyát. - Úgy tűnik - magyarázta a férfi -, könnyű a kedvedben járni. - A lány mellé irányította lovát, és a fülébe súgta: - Mióta te magad is azt keresed, hogyan járj az én kedvemben. Elise elpirult, és lesütötte a szemét. A férfi nem láthatta a mosolyát. - Bryan! Kérlek, ne az embereid füle hallatára.
- Az embereim nagyon elégedettek - szólt Bryan nevetve. - Azt mondják, mióta megérkeztél, sokkal jobb a hangulatom. - Valóban? - kérdezte a lány ártatlan arccal. - Igen. Hallottad, hogy holnap reggel teljesítem a kívánságukat? Tudják, hogy két hete nem láttalak, és ma este ismét együtt lehetünk. - Bryan! - kiáltott a lány, majd óvatosan körülnézett. Szerencsére esteledett, így senki sem láthatta, hogy elpirult a szavak hallatán. A kíséret mögött lovagoltak, azok nem tudhatták, miről beszélgetnek. Elise tágra nyílt szemmel a férjére nézett. - Sok kívánságot teljesítesz? - Mindet. A lány elmosolyodott, aztán fölsóhajtott, és lesütötte a szemét. - Holnap ismét útra kelsz - szólt halkan. Bryan egy pillanatig hallgatott. - Elise, tudod jól, hogy ennek így kell lennie. Két hónap telt el azóta, hogy oly hosszú idő után viszontlátta Bryant. Azóta mintegy tíz éjszakát töltöttek együtt. A férfi csatába ment, a lány pedig ígéretéhez híven biztos helyen maradt. Amint viszontlátták egymást, máris el kellett válniuk. A „szeretlek" szó mindig ott bujkált Elise ajkain, de sohasem tudta kimondani. Elise mégis boldognak mondta magát. Úgy érezte, boldogabb, mint valaha. Aggódott Bryan miatt, de rendületlenül hitt abban, hogy a férfi visszatér hozzá. Richárd egyik hadjáratot a másik után indította; Bryan azonban sohasem utazott olyan messzire, hogy ne tudta volna meglátogatni a feleségét minden második héten. A lány nem hitte, hogy férje valaha is életét vesztheti egy pogány kardja által. Mennyivel jobban érezte magát itt, mint otthon! Gwyneth társaságában ellátogattak a bazárokba. Apró dísztárgyakat, parfümöket, illatos szappanokat és tömjént vásároltak. Az utcákon zene szólt; a hajlongó koldusok látványa megindította, míg a gyerekek komédiája megnevettette őket. Ó, igen! Sokkal jobb volt itt, mint otthon! Az első és a második keresztes hadjárat vitézei érdekes örökséget hagytak hátra; a lakosság jelentős részét a félvérek tették ki. A keleti és nyugati népek jellemvonásait egyaránt magukon viselték, szép külsejük nagyfokú alkalmazkodóképességgel párosult. A politikai fordulatok nem viselték meg őket; Mohamedet követték, s közben a keresztényeket szolgálták. Elise mindig a Bryan által legbiztonságosabbnak ítélt helyen tartózkodott. Csodálatos népmeséket ismert meg, hallott a kígyóbűvölésről, megtanulta különböző növények használatával fénylővé varázsolni a haját és szebbé tenni a bőrét. A lány találkozott Fülöp Ágost francia királlyal, és hitte, meg tudja akadályozni, hogy Richárddal szócsatákba bocsátkozzon. A két uralkodó folyton vitatkozott a hadjárat további menetéről. Richárd, aki sokszor nem hallgatott a lányra, egyszer bevallotta, hogy egyáltalán nem szívleli Fülöpöt. A francia király fel akarta adni a harcot. Richárd hevesen reagált a francia hozzáállására, holott Henrik halála előtt úgy tűnt, barátságuk szilárd, megbonthatatlan. Bryan úgy gondolta, hogy a jövőben háború tör majd ki Anglia és Franciaország között. Ez azonban Elise számára nem bírt jelentősséggel; Montoui messze volt, Anglia pedig még messzebb. A lány a Szentföldön járt, és végtelenül szabadnak érezte magát, hiszen előtte állt az élet. A férjével töltött éjszakák jelentettek számára mindent. Nem volt könnyű dolga; szinte idegenné váltak egymás számára. A múlt továbbra is bizalmatlansággal és féltékenységgel kísértett közöttük. Elise továbbra sem tudott beszélni az elvesztett gyermekről, és nem tudta férjét az otthontól távol töltött hónapokról kérdezni. Gwyneth társaságában különösen vigyázott a nyelvére; változatlanul nem tudta volna kijelenteni, hogy bízik a nőben. Amikor Bryan társaságában nevetni látta, titkon szenvedett.
Ám az igazat megvallva, Bryan nagyon udvariasan viselkedett Gwynethtel, és a nő pusztán közeli barátként közeledett a férjéhez. Ez a „közelség" zavarta Elise-t, de el kellett fogadnia azt a tényt, hogy a múlton nem tud változtatni. Mindenfajta felháborodás vagy gyanakvás pusztán megkeserítette volna az életét. A lány úgy gondolta, minden rendben. Talán mindketten úgy gondolták, jobb, ha nem ásnak a dolgok mélyére, és elfogadják a helyzetüket. Mint férj és feleség jártak-keltek, és ez egyelőre elegendőnek bizonyult a boldogsághoz. Bryan a bizalmába fogadta a lányt, együttlétük ideje alatt szenvedélyesen szerette, mint aki állandóan harcban áll a sebesen múló idővel. A beteljesedést követően szótlanul feküdtek egymás mellett, meztelen testüket a hűvös sivatagi szél simogatta. Bryan a háborúról beszélt, a lány pedig reszketve hallgatta. Tudta, hogy a férfi mással nem osztja meg az elmondottakat. - Akaratom ellenére is tisztelem őket - mondta Bryan Mohamed híveiről. - Sokat tanulnak, testi és lelki békére törekednek. Mi azt állítjuk, hogy Isten nevében harcolunk, ők Allah katonáinak vallják magukat. Én keresztény lovagként azért vagyok itt, hogy Krisztus értékeiért harcoljak. Szaladdin és Dzsalahár... mindketten nagyszerű emberek. Őszinték és tiszteletre méltóak. Minket több ezer kilométer választ el az otthonunktól, egyetlen megoldásnak a békekötést tartom. Hiszem, hogy Szaladdin szavatolni tudja a keresztény zarándokok biztonságát akkor, ha békében távozunk. - Richárd persze nem hajlandó erre... - Még mindig Jeruzsálem meghódításáról álmodozik. - Vajon hazamegyünk egyszer innen... együtt? - Igen, bizonyosan. A lány is beszélt. Mesélt Percy haláláról és arról, hogy Longchamp fenyegetése miatt sokáig félelemben élt. A férfi Percy gyerekéről kérdezett, a lány pedig igyekezett felhőtlen arccal tájékoztatni, hogy Gwyneth szép, egészséges és életrevaló kisfiúnak adott életet. Elise továbbra sem beszélt az őt emésztő legkomolyabb problémáról. Ha Gwyneth Bryan felesége lett volna, most őt várná otthon az a szép kisfiú. A férfi viszont Percyről hallgatott. Vajon még mindig azt hiszi, hogy felesége Percyt szerette, és a fiatalember halálával a szíve összetört? Azt hiszi, megcsalta? Ma este Elise nem törődött azzal, ami régen történt. Azt kívánta, Isten bárcsak megengedné neki, hogy kitörölje a múltat. A lovak vágtáját lassúnak érezte, még akkor is, ha közben Bryan udvarolt neki, és valósággal szárnyalt a boldogságtól. Alig várta, hogy megérkezzenek a palotába, és végre kettesben maradjon a férjével. Már mindent eltervezett. Amikor a lakosztályukba érnek, ő egyenesen a fürdőbe megy. A kádat a legerotikusabb olajokkal illatosítja, melyek rendkívüli módon fokozzák a vágyakat. Várni fog... Egészen addig, míg a férje el nem veszíti a türelmét. Ismerte Bryant. Nem érdekli, ha vizes, érte megy és kiemeli a kádból. Ő persze ellenkezni fog, és dühösen figyelmezteti férjét arra, hogy udvariasan és kedvesen kellene bánnia vele. Bryan minden korholás ellenére az ágyhoz viszi, ám amikor mellé fekszik, maga sem tudja miért, de kíváncsisága nőttön-nő. Elise ismét várni akar, s úgy tenni, mintha nem hallaná, miközben csókokkal borítja el a férfi nyakát. Bryan egyre türelmetlenebbé válik, gyanakodni kezd, és felszólítja a lányt, hogy beszéljen. Ő a férfira emeli tekintetét, és arca elkomorodik. Közli férjével, hogy gyermeket vár, és megígéri, hogy ezt a babát nem fogja elveszíteni... - Mire gondolsz? - akarta tudni a férfi. Elise feléje fordult, s látta, ahogyan az indigókék szempár gyanakvóan végigméri. - Az egyik pillanatban mosolyogsz, aztán elkomorodik az arcod. Úgy viselkedsz, mintha itt sem lennék. - És örökké a sivatagban akarnék lovagolni? - kérdezett vissza a lány. - Talán - felelte a férfi, és miközben a lányt nézte, szíve a torkában dobogott. Elise kibontva viselte a haját, mely aranyló köpenyként lobogott mögötte. Szeme boldogan csillogott, és a
tengerre emlékeztetett. Sokat változott; Bryan nyomát sem látta a büszke és öntudatos hercegnőnek, akit annak idején megismert. Szebbnek tűnt, mint valaha. Bryan nagyon szerette, és nagyon féltette is egyben. A lány időnként különösen viselkedett, akárcsak kezdetben; a zafírköves gyűrűt továbbra is viselte, annak titkát azonban makacsul őrizte. Bryan kinyújtotta a karját, és megfogta a lány kezét. - Azon gondolkozom - szólt halkan, és mélyen Elise szemébe nézett -, vajon megbízol-e bennem valaha is? Egyszer azt mondtad, vannak dolgok, amiket megkaphatok, s vannak, melyeket soha. Igazad volt. Meghódítottalak, feleségül vettelek, magammal hoztalak a Csatorna túlpartjára, és birtokaim úrnőjévé tettelek. Mindvégig azt éreztem, hogy valami hiányzik. Talán azért, mert az sohasem lehet az enyém. Nem tudora, megadod-e nekem valaha. Elise szíve sebesen kezdett dobogni, és izgatottságában kiáltani tudott volna. Adni! A világon bármit megadnék neked... Elise hallgatott, majd nyelvével megnedvesítette ajkait. A férfi arcán szomorkás mosoly vibrált. - De legalább azt elértem, hogy ne akarj bosszút állni rajtam. - Valóban nem akarok... - felelte a lány. A következő pillanatban elmosolyodott, és ragyogó tekintetet vetett a férfira. - Bryan... Nagyon vártam ezt az estét. Sok mindent el akarok mondani neked. A férfi meglepetten nézett rá. - A titkaidat akarod megosztani velem? - kérdezte Bryan. - A titkaimat... - ismételte Elise a szavakat. - Nagyon fontos dologról van szó, ami sokat jelent majd neked. A férfi elkomorodott, indigókék szeme sötéten villogott. Ha nem beszélt volna kedvesen, Elise már-már azt hitte volna, hogy haragos. - Elise...Elise... Olyan közel lovagolt a lányhoz, hogy a combjuk összeért. Elise érezte a férfiban vibráló feszültséget, és azt kívánta, bárcsak a karjaiba vethetné magát. Nem látott nála kiválóbb harcost, nagyszerűbb embert. Végre úgy érezte, hogy a férfi az övé, igazán, és csak az övé... - Mondd el! - parancsolta Bryan. Tekintetében különös fény lobogott. Mondd el! Elise sikoltani akart. Mondd, hogy engem és csak engem szeretsz, még akkor is, ha nem igaz! Elise a méhében újonnan fogant gyermekről akart beszélni. Mindent el szeretett volna mondani, a legszívesebben mindenét, amije csak volt, a férfi lábai elé tette volna. Beszélni akart a gyűrűről... a gyűrűről, melynek az ismeretségüket köszönhették. Készült elmagyarázni, mennyire rettegett akkor attól, hogy kiderül: ő a király törvénytelen gyereke. Az elkövetkező csodálatos este álomképe jelent meg Elise előtt; gőzölgő fürdővizet látott, és a páncéljától megszabaduló férfit, aki a karjába zárja. - Mikor elérjük Antiochiát... - szólalt meg suttogva Elise, de nem tudta befejezni. Iszonyatos üvöltés szakította félbe mondandóját, mely a kíséret elejéről érkezett. - Mi a fene... - Dzsalahár! - kiáltott valaki. - Rajtaütés! Bryan megsarkantyúzta a lovát. - Maradj hátul! - mennydörögte a feleségének. A hatalmas harci mén nekiiramodott, patái fölkavarták a sivatag porát. Elise dermedten hallgatta, amint Bryan parancsokat oszt az embereinek. - Zárt alakzat! Kardot ki! Körkörös védekezés! Ne essetek pánikba! Nincsenek túlerőben! Meglehet, hogy a mórok nem voltak többen, mint a keresztények, énekük azonban fölöttébb félelmetesnek hatott a sötétben. Lovak ágaskodtak föl és nyerítettek. Kiáltások hallatszottak, a levegőből nyílvesszők érkeztek. A mórok támadást indítottak. Bryan ismét Elise mellett termett, Gwyneth, Wat és Mordred pedig követte. - Forduljatok vissza, rejtőzzetek el a dűne mögött! - vezényelt a férfi. - Bármi történjen is, ne gyertek elő! Igyekezzetek!
Elise döbbenten nézett rá. - Nekem van egy késem - nyögte, de a férfi már a lova farára csapott, és az megindult vele. - Rejtőzzetek el! - ordította utánuk. - Az Isten szerelmére kérlek, siessetek! A lány szót fogadott. A vágtató lóról mégis visszanézett. A lovagok és a mórok közt időközben kézitusa bontakozott ki. Kiáltások zaja hallatszott, kardpengék villantak. - A dűnénél! - kiáltott Gwyneth. - Elise! Szállj le! Mordred a lány után nyúlt. Elise megbénult a döbbenettől; rettegve nézett a távolba. Árgus szemmel a küzdelmet figyelte. Látta Bryant. Lóháton, kezében karddal. A hideg fém újra és újra lesújtott. - Elise! A csata és a kiontott vér látványa földöntúli rémülettel töltötte el a lányt. A háta mögül érkező patkódobogást sem hallotta. Az sem tudatosult benne, hogy az Eleonóra által tervezett nadrágban férfinak nézhetik A küzdő feleken kívül más nem létezett a számára. A következő pillanatban azonban egy mór harcos termett mellette, szinte a semmiből. Hatalmas lendülettel érkezett, valósággal kiütötte a lányt a nyeregből. Elise gurulva ért földet. Kétségbeesetten a késéért nyúlt. Hiábavaló kísérletnek bizonyult. A mór föléje magasodott, kardjával lesújtani készült. Nem tette. Egyre csak nézte a lányt. Dzsalahár döbbenten tapasztalta, hogy ellenfele nő. A sötétben nem láthatta... Mi vakíthatta el ennyire? Még sohasem látott a lányhoz fogható szépséget. Haja aranyszínű, szeme azúrkék, mint az Égei-tenger vize, bőre pedig fehér, akár a holdfény. Elise, kezében késsel, elszántan nézett vele farkasszemet. Tekintetéből gyűlölet és büszkeség sugárzott. Erősen zihált, mellkasa sebesen lüktetett. Rezzenéstelen arccal állta a mór tekintetét. Dzsalahár végigmérte a lányt, a lova felé indult, de szemét mindvégig rajta tartotta. Elise észrevette, amint Mordred a dűne mögül egyenesen feléjük indul. - Ne! - kiáltotta a lány, ám testőre egyenesen a mórnak rontott. Az egzotikus arcélű férfi lesújtott a fegyverével. Mordred vérző vállal a földre rogyott. Elise fölsikoltott. A lovaghoz rohant; a mór franciául, kifogástalan kiejtéssel szólította meg. - Ha úgy akarom, akkor most halott. Elise azon vette észre magát, hogy a mély tüzű mahagóni szempárba néz, mely a lelke mélyére látott, ugyanakkor, megmagyarázhatatlan módon, kedvességet sugárzott. A mór meghajolt, és nyeregbe szállt. Fehér burnusza lobogott a szélben. Elise Mordred vállára nézett. A seb erősen vérzett. A férfi kinyitotta a szemét, és fáradt mosoly jelent meg az arcán. - Nem halálos... Gwyneth nyomban ott termett mellettük. Köpenyéből levágott egy darabot és tépést készített a sebesült számára. A nő idegesnek látszott. - El kell tűnnünk innen. Már tudják, hogy itt vagyunk. Az az ember pedig... vissza fog jönni érted, Elise. - Mit beszélsz? - kérdezte a lány. - A mór harcos az imént, Dzsalahár volt személyesen - nyögte Mordred. - Visszajön. - Még hogy visszajön! Úgy beszéltek, mintha a mieink nem tudnák visszaverni a támadást! A mór nem tud visszatérni ide... A lány a fiú szomorú arckifejezését látva elhallgatott. Megfordult, és a harcolók irányába nézett. Istennek hála, Bryan még mindig lóháton! Rengeteg mórt látott azonban mindenfelé. - Elise! - Gwyneth kiáltása ismét veszélyre figyelmeztetett. A dűne tetején újabb harcos jelent meg. Mosolya nyomán elővillant hófehér fogsora. Harci kiáltást hallatott, majd feléjük indult.
Elise-nek nem maradt ideje gondolkodásra. Elővette a kését; a mór már nem tudott megállni. Egyenesen a pengébe rohant. Mindketten a földre kerültek. A lány megrémült, ám amikor érezte, hogy a harcos szorítása gyengül, lélekben megerősödött. Tovább harcolt abban a hitben, hogy végezhet vele. Elise dühösen támadott. Ütött, rúgott és harapott. A mór ökle az állának feszült, de a kétségbeesés megtette a magáét. Elise jól hallotta Gwyneth kiáltásait és Mordred tehetetlen átkozódását. A lány végül célt ért. A harcos szorítása engedett... Kiszabadult. Azt azonban nem sejtette, hogy szabadságáért később nagy árat kell fizetnie. Bryan már feléje vágtatott. Őt nézte, semmi másra nem figyelt. Elise felsikoltott. Egy damaszkuszi penge álnok fénye villant az éjszakában. Bryan is észrevette a veszélyt, és megpróbált kitérni a csapás elől, de elkésett. A penge az oldalát érte. Lova hátáról a homokra bukott. - Édes Istenem! Elvesztünk! - nyögte Gwyneth. Elise azonnal talpon termett, és rohanni kezdett. Bryan emberei valamivel távolabb küzdöttek, egy alacsony dűne túloldalán. A lány a férje mellett akart lenni, ugyanakkor úgy érezte, át kell vennie az irányítást. Arca könnyben ázott. Bryanhez ért. Parancsokat kiáltott. - Rendezzétek a soraitokat! Nincs veszve semmi! Nem látta, amint a lovagok újraszervezik a védekezést, mint ahogyan azt sem tudta meg soha, hogy az ő szavai mentették meg Bryan embereit a pusztulástól. Rohanó aranyhajú alakja láttán a keresztesek új erőre kaptak. Elise Bryan mellett térdelt, és zokogott. A férfi nem nyitotta ki a szemét. Karakteres arca sápadtnak, vértelennek látszott. A kemény vonalú ajkak színe hamuszürkére váltottak. A lány föléje hajolt, és fülét a mellkasára helyezte. Lélegzik, gondolta. A pulzusát tapintotta... lüktetést érzett... de milyen gyengét! Tépést készített, a férfi páncéljával bajlódott. A sebet kereste. Megtalálta: igen hosszú és mély vágást látott. Mennyi vér! Az a rengeteg vér! A ruhadarabot a sebhez nyomta, és újabb darabokat tépett ki a köpenyéből. Imádkozott, hogy sikerüljön elállítani a vérzést. Hirtelen mozdulatlanná dermedt, mert egy hosszú szablya pengéje jelent meg előtte, amelynek hegyét a tulajdonosa Bryan nyakának szegezte. Elise a rettenettől bénultan nézett föl. Az emír állt előtte, aki az imént kiütötte őt a nyeregből. - Ne! - suttogta a lány, és akkor vette észre, hogy csend van körülöttük. A szél sem fújt. Elise körülnézett. A mórok nem bírtak az új erőre kapott keresztényekkel, habár őt és társait sikerült elvágniuk az öveiktől. Mindkét harcoló fél a másik mozdulatát leste; szinte tapintani lehetett a levegőben vibráló feszültséget. A mór melléje térdelt. Kitapintotta Bryan nyaki ütőerét, és a pulzusát figyelte. Komor tekintetet vetett a lányra. - A sebe súlyos, de túlélheti. Stede... a legkülönb ellenfél, akivel Allah valaha is összehozott. A legjobb embereim közül tízen sem tudtak végezni vele, s most úgy esett el, akár egy buta légy. És mindez egy nő miatt történt. Elise arcán kín és kétségbeesés tükröződött. - Ugye nem fogod megölni... - könyörgött a lány. - Te Dzsalahár vagy. Uralkodó, és nem pedig gyilkos. Az emír fölállt. - A nevem Dzsalahár. Nem ölöm meg ezt a nagyszerű harcost, hiszen magatehetetlenül fekszik előttem. Amint látod - karjával a küzdők felé mutatott -, embereink nem bírnak egymással. Ami engem illet... engem megigézett azaz aranyhajú nő, akiért ez az ember oly könnyedén készült az életét áldozni. Felállsz, és velem jössz. Az embereiteknek megparancsolod, hogy ne akadályozzanak az elvonulásban. Ha engedelmeskedsz, nem ölöm meg őt. Ha ellátják... életben marad.
Elise magába fojtotta a haragját; gyűlölettel nézett az emírre. A hasához kapott, majd a férjére nézett. Nem hagyhatja itt! Nem engedelmeskedhet ennek az embernek!... - Kérem - szólt Elise végül. Sírt. A mór könyörtelenül nézett rá, a borotvaéles penge Bryan torka fölött villogott. A lány férje mellkasára hajtotta a fejét. Magához szorította, addig ki nem mutatott szerelmének minden erejével ölelte. - Várok - emlékeztette Dzsalahár. Elise az ajkába harapott, érezte Bryan szívdobogását. Fölnézett, és megcsókolta a homoktól bepiszkolódott arcot. Bryannek mihamarabb el kell látni a sebét, futott át az agyán. Minden elvesztegetett pillanat ront a férfi helyzetén. Ha magára hagyja, elvérzik, ha nem, a mór lesújt rá. Elise erőt vett magán, és felitatta a könnyeit. Dzsalahárra nézett. - Engedd meg, hogy rábízzam valakire. Igen, találok valakit, akire rábízhatom. Gwyneth lesz az. Az ő arcát látja meg, amikor magához tér; Gwyneth fogja ápolni, mialatt ő már... Óriási fájdalmat érzett. Nem volt más választása... meg kellett tennie, különben a férfi meghal. Gwyneth nevét kiáltotta. A halálra rémült nő lassan közel merészkedett hozzájuk, tekintete a mórokat fürkészte. - Bryan... életben van - szólt Elise elhaló hangon. - De ha nem látják el a sebét Richárd legjobb orvosai a lehető leghamarabb, nem éli túl. Sok vért vesztett. A kötésnek rajta kell maradnia a seben... Elakadt a szava. Gwyneth Dzsalahárra nézett, aki mozdulatlanul állt, és hallgatott. - Elise - súgta a nő, és szemét elöntötte a könny. Átölelte a lányt. Elise kiszabadította magát az ölelésből; tudta, hogy Bryan állapota rohamosan romlik. - Viseld gondját! - szólt elkeseredetten a lány, miközben Dzsalahár felé indult. Bryan mellé akart térdelni ismét, de tudta, nem teheti. Egy utolsó csók a hamuszürke ajkakra... és Dzsalahár megragadta a lány karját. Nem durván, de határozottan. Az egyik emberéhez vezette. Lóra ültették. - Szólj az embereiteknek - parancsolta Dzsalahár csendesen. Elise nyelt egyet, majd engedelmeskedett. - Engedjétek elmenni a mórokat - kiáltotta. - Különben tovább folytatódik a mészárlás! Menjetek egyenesen a királyhoz! Hallotta, amint a mórok mindannyian lóra szállnak. Valaki furcsa nyelven szólalt meg mellette; lovának farán korbács csattant; az állat vágtázni kezdett. Elise ösztönösen megkapaszkodott a nyeregkápában. Üresnek érezte magát, nem gondolt semmire. Később csak az őrült vágtára emlékezett a sivatagban; Dzsalahár biztos távolságban akarta tudni magukat a keresztényektől, ezért csak nagy sokára álltak meg. Amikor végre lelassítottak, a lány mellé ügetett. A hold halovány fénye borult rájuk, alakjuk kecses árnyékot vetett a homokon. - Ott. A lovagok a királyodhoz tartanak. Elise a távolba nézett. A mór igazat beszélt. A keresztények engedelmeskedtek a parancsnak; lépésben északkelet felé tartottak. Könnyek szöktek a lány szemébe. Jól tudta, hogy a tempó azért lassú, mert két megtermett fickó Bryan Stede hordágyát cipeli. - Nagyon szereted, ugye? - kérdezte Dzsalahár. - Igen. - El fogod felejteni. Elise megfordult, és az emír arcába köpött. - Soha! Mindig emlékezni fogok rá! A felesége vagyok... Isten és a szerelem köteléke tart össze minket. Ezen nem tudsz változtatni! A mór elővillantotta fehér fogsorát, ám tekintete szomorúnak tűnt. Megtörölte az arcát. Nem haragudott.
- Akkor is el fogod felejteni őt. Kedves leszek, és türelmes. Rabul ejtetted a szívem, aranyhajú kedvesem. Sok gyermeket szülsz majd nekem akik tőlem erőt, tőled pedig szépséget örökölnek. Miközben neveled őket, a derék Stede emléke elhomályosul. Elise kacagott. - Akkor bizony nagyon türelmesnek kell lenned. Terhes vagyok. Gyermekemnek Stede az apja. Az emír rezzenéstelen arccal hallgatta. - Mondtam neked, várok. Türelmes vagyok. - Ha csak egy ujjal is hozzám érsz, megöllek. Ha nem, akkor magamat ölöm meg. Most Dzsalahár nevetett. - Stede asszonya, te nem ölsz meg engem. Azt sem hiszem, hogy magadban kárt akarnál tenni. Semmire sem kényszerítelek erőszakkal. A gyereked miatt nem kell aggódnod. Nem vagyok gyermekgyilkos. Elise próbált uralkodni magán, miközben a mór szemébe nézett. Zavartság és gyűlölet munkált benne, kétségbeesés és elkeseredettség fojtogatta. Sírni akart, sírni és sírni, hogy aztán könnyei tavába merülve megszabaduljon a szenvedéstől, mely a szívébe fészkelte magát. Meg akart halni... de aztán meggondolta magát. Hiszen Bryan gyermeke megmaradt a számára, és hinni akarta, hogy Dzsalahár tartja a szavát, és a gyereknek nem esik bántódása. - Jöjj - szólt az emír, és megsarkantyúzta a lovát. Megragadta a lány lovának kantárszárát. Elise túlságosan levert volt; nem érdekelte. - Hogy hívnak? - kérdezte a mór. - Elise a nevem - felelte a lány csendesen. Dzsalahár megérintette a lány egy hajtincsét. A fürtöt nézte, és úgy gyönyörködött benne, mintha valódi aranyat tartana a kezében. - Nem szabad félned, Elise - szólt a mór. - Nem esik bántódásod, sőt - tette hozzá - minden hódolatom a tiéd. Rövidesen egy hatalmas palota fehér falai alá értek. - Muzhair - mondta az emír. Vezényszó harsant, és a nehéz kapuk megnyíltak előttük. Az udvaron hadikellékek valóságos arzenálja tárult eléjük. A falak mentén katapultgépek, íjpuskák és faltörő kosok sorakoztak. Elise igyekezett elfojtani a könnyeit, amikor a kapuk bezárultak mögöttük. Dzsalahár egy toronyszoba felé mutatott. - A lakosztályod - mondta kedvesen. A lány nem szólt, kétségbeesett tekintettel nézett az emírre. - Nem foglak zavarni - ígérte az emír -, míg a gyereked meg nem születik. Elise nem felelt. - A foglyom vagy! - csattant fel Dzsalahár. - A tulajdonom! Fényűző vendéglátásban részesítelek, és nem szólsz egy szót sem! Elise elmosolyodott. - Ha megígéred, hogy békén hagysz, hálás leszek. Ha adni akarsz nekem valamit, hát add vissza a szabadságomat. Szeretem a férjem. Szívem és lelkem az övé, más férfi nem kaphatja meg. Ő megértené ezt. Bryan már tudja, hogy vannak dolgok, melyeket az ember csak akkor kaphat meg, ha adják őket. Dzsalahár nevetett. - Igazad lehet. Én azonban megelégszem azzal, amit kapok, mert az idő... nos, a múló idő sok mindent képes megváltoztatni. Meglehet, sok év múlva az arcára sem fogsz emlékezni. Dzsalahár elkomorodott. - Az is előfordulhat, hogy meghal. Akkor mihez kezdesz, Elise? A lány nem válaszolt; szeme könnybe lábadt. Dzsalahár tapsolt; a jelre két selyemruhás nő jelent meg. A lány számára ismeretlen nyelven szólt hozzájuk. Az emír leszállt a lováról, és lesegítette nyergéből a lányt.
- Köszöntelek Muzhair palotájában. - A lányok felé tessékelte. - Aludj jól. Ma este senki sem fog zavarni. Elise semmiféle ellenállást nem tanúsított; a nők egy magas, boltíves bejárathoz vezették. Dzsalahár utánakiáltott, de a lány hátat fordított neki. - Nem hiszem, hogy Stede belehal a sebesülésébe. Gondoskodom arról, hogy hírt hallj felőle. - Köszönöm - mondta a lány. Nevetségesnek érezte köszönetet mondani annak az embernek, aki elrabolta. A fő, hogy Bryan él... Ez a tény tartotta életben benne a reményt. Reménykedett, mást nemigen tehetett. Bryan életben maradt... XXV. - Egy... kettő... három... négy! Elise minden lepedőjét összekötötte, majd erkélyéről kikémlelt a belső udvarra. Egy hete figyelte az udvart minden este; mikor a hold a legmagasabban állt, üresnek látszott. Úgy hitte, a mórok mind imádkoznak ilyenkor. Ma este... végre elkészült. Még egy utolsó pillantást vetett lefelé, és miután meggyőződött arról, hogy szabad az út, felkészült. Ha kijut a lakosztályából... odalent el tud rejtőzni az egyik utánpótlást szállító szekérben. Szédülés fogta el, mikor lenézett, remegni kezdett, és félt, hogy elveszíti az önuralmát. Meg kellett kísérelnie a szökést, mert úgy érezte, különben megőrül. Lehunyta a szemét, majd ismét kinyitotta. Bátorságot erőletett magára, és a „kötél" egyik végét egy fém virágállványhoz kötötte, a másikat pedig átlendítette a korláton, és az udvarra dobta. Visszatartotta a lélegzetét; senki sem jött arra. Az éjszakában teljes csend honolt. Elise fölhajtotta a ruháját, és átlendült az erkély peremén. Keményen megkapaszkodott a lepedőkben, és közben azon imádkozott, hogy az állvány elég nehéz legyen ahhoz, hogy megtartsa a súlyát. Mászni kezdett lefelé, és megkönnyebbülten tapasztalta, hogy a kötél elbírja. Lassan, de biztosan haladt lefelé. Eufórikus hangulat lett úrrá rajta, amint földet ért. Sikerült! Már csak annyit kellett tennie, hogy elrejtőzzön a sötét épület mögött. Miután megkerüli, elöl elbújik az egyik szekéren... - Szép esténk van, jó a levegő ilyenkor, nem igaz? Elise hátán végigfutott a hideg, amikor meghallotta Dzsalahár szavait a háta mögött. Megfordult, készen állt a küzdelemre és a menekülésre, ám a mór egy ujjal sem ért hozzá. Megértően mosolygott, és együtt érző pillantást vetett a lányra. - Ne fuss el, Elise - szólt csendesen az emír -, különben arra kényszerítesz, hogy elfogassalak. - Dzsalahár fölemelte a kezét. - Ha ellenállsz, megsérülhetsz... és a gyerekednek is bántódása eshet... Elise sóhajtott, és lesütötte a tekintetét. Amióta itt élt, az emírt egyetlenegyszer látta, a harmadik reggelen. Elise dühében férfira támadt, ám tapasztalnia kellett, hogy elhamarkodottan ítélte meg testi erejét. Az emír nem bántotta; egyszerűen kicsavarta a kezét, és attól kezdve a lány számára minden mozdulat erős fájdalommal járt. Ezt követően Dzsalahár a lány tudomására hozta, hogy addig, amíg úgy látja, hogy a jelenléte felzaklatja, nem fogja zavarni. Feléje nyújtotta a karját. - Megengeded, hogy visszakísérjelek? Elise megindult a bejárat felé. A mór kissé mögötte haladt csendes léptekkel, ám a lány tisztán érezte a jelenlétét. Szántál- és pézsmaillat áradt felőle, lénye biztonságot és melegséget sugárzott. Csendesen, csaknem szomorúan beszélt, higgadtan viselkedett. A lány nehezen viselte a rabságot, de önmagában arra a következtetésre jutott, hogy képtelen gyűlölni ezt az embert.
Toronyszobájába keskeny csigalépcső vezetett. Elise némán vette a fokokat, majd várta, hogy az emír kinyissa lakosztálya ajtaját. Amikor kinyílt az ajtó, egyenesen az erkélyhez sietett. Dzsalahár követte. A lányt pillantásra sem méltatta, de tudta, hogy a mór minden mozdulatát figyeli, miközben nagyokat sóhajtva felhúzza az összekötött lepedőkből készült kötelet. - Nem áll szándékomban megfosztani téged az ágyneműtől. Az éjszakák nagyon hűvösen errefelé. Estére azonban őrt állítok az erkélyed alá. Elise nem felelt, a férfi ajkai mosolyra húzódtak. - Elise... a szökési kísérlettel nemcsak a saját, de a gyermeked életét is veszélybe sodortad. Időt adok neked, mert hiszem, hogy hozzám jössz feleségül, és mert tekintettel vagyok a gyerekre. Ám ha azt látom, hogy te magad sem vagy tekintettel áldott állapotodra, én miért volnék? Meglehet, arra a következtetésre jutok, hogy meg kell tanítanom neked, miképpen szívleld meg a tanácsaimat. Dzsalahár mosolygott, csodálattal mérte végig a lányt. - Ha férfi volnál, azt kérném, add a becsületszavadat. Ismervén azonban az elszántságodat, nem hiszem, hogy megbízhatnék benned. Csak annyit mondok, hogy a jövőnk a te kezedben van. A lány nyelt egyet; a mór közelebb lépett. Elise az erkély falának simult, mire az emír felnevetett. A következő pillanatban feléje nyújtotta a kezét, és megsimította a szabadon leomló hajfürtöket. - Az éjszakai séták tönkreteszik a frizurádat. Gyere, megfésüllek. - Köszönöm, magam is elboldogulok. - Csak nem azt mondod, hogy meg akarod tagadni tőlem ezt a kevéske örömet, különösen akkor... amikor hírt hoztam a férjed felől? - Bryan! - kiáltott a lány. Arca felderült, a szeme csillogott. - Mesélj! Él? Gyógyul a sebe? Mit tudsz róla? Kitől hallottad? Dzsalahár meghajolt, kérte a lányt, hogy fáradjon be az erkélyről. Elise egy pillanatnyi habozás után visszatért a szobájába. A lány nem szerette a lakosztályát. Persze nem szegényes berendezése miatt. Valódi luxusban tartották fogva. Hatalmas szoba állt rendelkezésére; a keleti oldalon a legfinomabb szövésű fátyolfüggöny mögött hatalmas selyempárnák sorakoztak. A padlót vastag szőnyegek borították, az ablakokat bársonydrapériák takarták. Faragott toalettasztalán kovácsolt ezüstkefék és fésűk hevertek. Fürdőkádja olyan mély és óriási volt, hogy akár úszhatott is benne. Olvasnivalóban sem szenvedett hiányt; a polcokon értékes könyvek álltak, híres görög és római költők versei francia fordításban, melyeket egykor szerzetesek másoltak fáradságos munkával. A szabadságán kívül mindent megadtak neki, amiről csak álmodhatott. Elise ezért gyűlölte a lakosztályt. Mindenfajta luxus ellenére börtönben érezte magát benne. - Ülj le! - kérte Dzsalahár, és az öltözőasztal előtti székre mutatott. A lány helyet foglalt, idegesnek látszott. A mívesen faragott kovácsoltvas tükörben találkozott a tekintetük. A férfi nem szólt egy szót sem, kefét vett a kezébe, és egyenként kezdte kihúzni a lány haját tartó tűket. A hajzuhatag egyszer csak Elise vállaira omlott, Dzsalahár pedig megigézve érintette meg újra és újra. Gyönyörködve figyelte az arany- és rézvörös árnyalatok játékát a gyertyafényben, miközben a kefével lassú mozdulatokkal kényeztette a zilált tincseket. - Dzsalahár! Elise nem akart könyörögni, de remegő hangon szólította a mórt. - Úgy hallottam, tartja magát. - Tehát életben van! - Igen, de... - Micsoda? - Elise mint a villám, megfordult a széken, és szigorúan nézett az emírre. - Azt beszélik, magas láza van. Tudod, ilyenkor gyakran ez a következmény... Valójában nem a sebesülés viszi el az embert, hanem a láz.
Elise lesütötte a szemét. A könnyeivel küzdött. - Erős férfi - folytatta Dzsalahár. - Az angol király legjobb medikusai kezelik. - Ha a láz nem képes is végezni vele, ők biztosan megteszik! - kiáltott. Dzsalahár egy darabig hallgatott, aztán így szólt: - Megkérem Szaladdint, hogy küldjön hozzá egy keleti orvost. Az illető egyiptomi, és igen jól ismeri a sivatagi láz fajtáit. Visszaemlékezve a lány teljesen valószínűtlennek találta, hogy az ember, aki elrabolta, mindent megtesz férje mihamarabbi felépüléséért. Akkor azonban kizárólag a férjére tudott gondolni, és nem számított, hogy Dzsalahárral beszél róla, még akkor sem, ha a mór Bryan legfőbb ellenségének számított. - Egyiptomi? - Ő a legjobb - felelte Dzsalahár. - Vajon Richárd megengedi majd, hogy kezelje? - Szaladdin nemeslelkűségét még ő is tiszteletben tartja. A királyod makacs, tévhitben él, de nem bolond. Gondoskodom arról, hogy küldjék oda azt az orvost. A lány könnyezett. A kezét morzsolta. - Ugye értesítesz a fejleményekről? - Hogyne... ha megengeded. - Megengedem... Az emír a lány tükörképére mosolygott. - Elise, ez itt a te birodalmad. A lány a kifejező sötétbarna szemekbe nézett. Dzsalahár arcát finom metszésűnek, kezét finomnak, érzékenynek találta. Megborzongott az érintés nyomán, és azt kívánta, az emír bárcsak kövér volna, koszos és csúf. A helyzet azonban teljesen más volt. Bő humuszában is izmos, energikus férfiú benyomását keltette. Halk szavú, kellemes modorú, különös embernek tűnt. - Korántsem az enyém. Ez itt egy csodálatosan berendezett... börtön. Te vagy a fogvatartóm. A rabok semmire sem kérhetnek engedélyt fogva-tartóiktól. - Te vendég vagy itt. A jó házigazda engedély nélkül nem lép be a vendég lakosztályába. - Ma este mégis megtetted. - Ó... van egy enyhítő körülmény, nem gondolod? Úgy gondoltam, szükséged van kíséretre. Elise a mór szemébe nézett, és suttogva felelt. - Tudod, hogy bármikor beléphetsz ide, ha Bryanről hozol hírt. Elise egy újabb hét múlva látta viszont az emírt. Idejét próbálta olvasással és egyéb szórakoztató tevékenységekkel eltölteni. Meg akarta őrizni a türelmét és a józan eszét. Két nő szolgálta, mindkettő szép ruhákban járt és értékes ékszereket viselt. Elise az öltözéküket túlságosan díszesnek találta ahhoz, hogy szolgáknak nézze őket. Később megtudta, hogy a nők Dzsalahár feleségei, mivel az idősebb beszélt egy keveset franciául. Döbbenten vette tudomásul, hogy az emír a feleségeit küldi, hogy gondját viseljék annak a nőnek, akit csatában rabolt el, ráadásul a feleségek ezt nem veszik sértésnek. - Allah törvényei szerint egy férfi négy feleséget tarthat - világosította fel a lányt Satima, az apró termetű nő. - És Dzsalahárnak... - Három van. Amikor eljön az ideje... elvesz téged is. - De nekem már van férjem! - Az iszlám törvényei szerint nincs. A mór nők nem helyeselték a csalódottságát; szerintük repesnie kellett volna a boldogságtól, amiért a nagy Dzsalahár feleségnek akarja megtartani őt, nem pedig szeretőnek. Elise-t napokig tartó rosszkedv kerítette hatalmába. Dzsalahár nem hozott hírt, ő pedig éjjelnappal Bryan miatt aggódott. Tudta, hogy a láz a legerősebb embert is ledönti a lábáról, és
úgy érezte, rengeteg idő telt el a férje sebesülése óta. Vajon meddig képes kitartani a szervezete? És ha életben marad is... Gwyneth viseli gondját. A selyempárnák között feküdt, és zokogott. Gwyneth mégiscsak megszerezte Bryant; ő pedig egy nagyhatalmú emír negyedik felesége lesz, és itt fog raboskodni élete végéig. Hosszú nappalok és még hosszabb éjszakák következtek a lány számára. Eszébe jutott Firth vára és Percy halála; a fiatalember utolsó leheletével arra kérte, vigyázzon Gwynethre. Ő pedig búcsúzóul arra a nőre bízta a férjét... Remélte, hogy Bryan életben marad. Életben kell maradnia. Inkább tudta elképzelni a férfit Gwyneth oldalán, mint holtan. Két napig nem evett. Satima végül rábeszélte, így magához vett pár falatot a gyereke érdekében. Egy reggelen a fátyolfüggöny mögött fekve Elise ajtónyikordulásra ébredt. Azt gondolta, Satima vagy Marin érkezik a reggelijével. - Csak rakd le a tálcát - szólt fáradt hangon. - Ó nem... itt fogok ülni, és megvárom, amíg megeszed! Enned kell! A lány nem ismerte a hangot. Megfordult, és egy ismeretlen, alacsony, törékeny alakú, sötétbarna szemű, igen szép nőt látott maga előtt. Mosolyát látva Elise kissé kényelmetlenül érezte magát. - Ki vagy? - kérdezte a jövevényt. - A nevem Sonina. Gyere. Magam válogattam neked a legédesebb datolyákat... a kenyér frissen sült. Enned kell - kérte Sonina. Elise nem érezte jól magát. Felállt, fáradt mosollyal köszöntötte a nőt, és az erkély felé indult. Mi történhetett? Dzsalahár miért nem jelentkezik friss hírekkel? Az nem lehet, hogy... 312 - Most meghalsz! Elise megfordult a feléje kiáltott szavak hallatán, és döbbenten látta, hogy az apró termetű törékeny nő fúriaként támad rá, jobb kezében drágakő-berakásos tőrrel. Elise felsikoltott, majd elhajolt a szúrás elől. Sonina újabb támadásra készült. Amikor ismét Elise felé sújtott, a lány hatalmasat csapott a karjára, és a tőr a padlóra hullott. Ekkor a mór nő puszta kézzel támadt rá, mire a lány megragadta a csuklóját, és lefogta. Maga is meglepődött saját testi erején. - Elég! - kiáltotta Sonina felé zihálva. - Meg kellett volna enned a datolyát! - sziszegte a nő. Elise megborzongott. - Mérgezett mind, igaz? - Igen! A halálodat akarom! - Miért? - Dzsalahár miatt! Nem engedem, hogy a helyemre lépj! - Nem állt szándékomban. Különben is, neki még két felesége van rajtad kívül! - Ők már idősek! Én vagyok az, akit mindig fölkeres! A többiek csak a gyerekeit nevelik és a szeretői. Elise elpirult. - Én nem vagyok a szeretője, és a felesége sem akarok lenni. Ha meg akarsz szabadulni tőlem, segíts elmenni innen... Az ajtó kivágódott. Satima rohant be, oldalán egy hatalmas termetű őrrel. Satima félrelökte a lányt, majd megragadta Soninát a hajánál fogva, és korholni kezdte arabul. Sonina válaszolt, ám az őr megfogta a derekánál, megemelte, és kivitte a szobából. - Nem fog zavarni többé - szólt Satima. - Ne edd meg a datolyát - mondta Elise. Satima az ételre nézett, és mindent értett.
- Sonina megbántódott. Dzsalahár ma este hazatér, és azt üzente, hogy meglátogt, miután megfürdött és vacsorázott. Elise lesütötte a szemét. - Várni fogom - felelte. Dzsalahár késő este látogatta meg a lányt. Elise föl-alá járkált a szobájában. Az ajtó egyszer csak kitárult, és a lány a belépő férfihoz sietett. - Mondd, mi hírt hallottál? Dzsalahár nem várakoztatta meg. Nyomban beszélni kezdett, közben nem vette le a szemét a lányról. - Stede az egyiptomi kezelése alatt áll. Még mindig láza van, de már korántsem olyan magas, mint kezdetben. Néhányszor magához is tért, úgy beszélik. Az orvos azt mondja, túléli. Hatalmas kő esett le Elise szívéről. A rátörő hirtelen gyengeségtől megtántorodott, és a szőnyegre hanyatlott. Tenyerét az arcához szorította, így próbált öntudatánál maradni. Dzsalahár megfogta a karját, és fölsegítette. - Jó hírt hoztam. Most pedig légy a vendéglátóm. Szórakoztatni fogsz engem. A lány megrettent a szavak hallatán, mire az emír felnevetett. - Szenvedélyem a sakk - szólt, s azzal az asztalhoz lépett, és kézbe vett egyet a gyönyörűen megmunkált bábuk közül. - Mestermunka. Jeruzsálem egykori keresztény királya ajándékozta apámnak. Tudsz játszani? Elise bólintott, és helyet foglalt a táblánál. - Te lépsz először - mondta Dzsalahár, és a lány engedelmeskedett. Gyalogok, huszárok és futók hullottak. - Jól játszol - dicsérte a mór a lányt. - Nyerni fogok - felelte a lány. A férfi elmosolyodott. - Kötve hiszem. Addig játszunk, amíg nem nyerek ellened. Tovább játszottak. Az emír ismét megszólalt. - Hallottam, mi történt reggel. Elise vállat vont. - A feleséged meg akart mérgezni, aztán pedig le akart szúrni. - Megbüntetem. - Miért? Nem akarja, hogy itt legyek. Én sem akarok maradni. - Egy feleség nem helyezkedhet szembe férje akaratával. - Akkor bizony rossz feleséged lennék. Én a magam feje után megyek. Dzsalahár keze a figurán maradt, melyet megfogott. Lassan fölnézett, és enyhe mosoly jelent meg az arán. - Nem emlékszem, hogy megkértem volna a kezed - szólt a mór udvariasan. Elise rákvörös lett, maga sem tudta, miért. - Sonina tartott tőle - magyarázta a lány. Az emír vállat vont. - Ne foglalkozz vele. - Nem akarom, hogy megbüntesd - kérte Elise. Lépett, és ismét a férfira nézett. - Remélem, észrevetted, hogy nincs hová lépned. Győztem. Dzsalahár felállt, és meghajolt. - Ezt a játszmát átengedtem neked. A jövő héten ismét játszunk. Két gondolat segített a lánynak átvészelni a végtelennek tűnő napokat. Eleonóra királynőtől sokat tanult, ő tizenhat évig raboskodott, sokszor igen nehéz körülmények között. A szenvedések ellenére erős és büszke maradt. Elise megtanult várni.
A tizenhat, börtönben töltött esztendő gondolata csaknem az őrületbe kergette. A második gondolat tartotta benne a lelket. A gyermek volt minden, ami az általa hőn szeretett férfitól megmaradt számára. Dzsalahár minden héten eljött hozzá. Elise tőle tudta meg, hogy az emír Soninát visszaküldte az apjához. A lány sajnálkozott, Dzsalahár azonban hajthatatlannak mutatkozott. - A házamban béke van. Nem vágyom olyan nő társaságára, aki megpróbál megmérgezni vagy leszúrni egy másik embert. A csatáimat a harcmezőn, férfiak ellen vívom. Elise, mielőtt válaszolt volna, a királynőjével lépett, csak úgy elgondolás nélkül. - Akkor engem se akarj itt tartani, mert az első adandó alkalommal megöllek, hogy a szabadságomat visszanyerjem. - Képes volnál rá? Dzsalahár a kezében tartott gyaloggal levette a lány királynőjét, és mattot adott. Elise tudomásul vette az eredményt; nagyon megrémült azonban, amikor az emír egyetlen kézmozdulattal a földre söpörte a táblát. Dzsalahár talpon termett, és fölrántotta a lányt is. Szemben állt vele, és mélyen a szemébe nézett. - Odaadom a tőröm - szólt az emír, azzal a fegyvert a lány kezébe nyomta. - Vedd el! kiáltott, majd a mellkasán szétnyitotta a burnuszát. Elise megijedt, és hátrálni kezdett. Görcsösen szorította a tőrt. A férfi szeme villámot szórt. - Dzsalahár, ne közelíts! - kiáltotta a lány. - Megteszem! - Valóban? Azzal a mór egy villámgyors mozdulattal megragadta Elise csuklóját, és a penge hegyét a mellkasa felé közelítette. A fegyver hosszú, vékony sebet ejtett Dzsalahár felsőtestén. - Elég! - kiáltott Elise. Nehezen, de sikerült kiszabadítania a kezét. Testét zokogás rázta; eltántorodott a férfitól, és az ágyra vetette magát. A következő pillanatban kétségbeesetten vette tudomásul, hogy a férfi követte, melléje feküdt, és őt figyeli. Elise háta a falat érte; az emír szemébe nézett. - Nincs érzéked az öléshez - szólt halkan Dzsalahár, majd egy gyors mozdulattal a lány mellé térdelt. Kézfejével Elise arcát érintette. - Mondd, olyan nehéz szeretni engem? kérdezte. Ajkai a lány ajkait érintették; Elise el akart fordulni, de a fal miatt nem tudott. Dzsalahár gyengéden csókolt. Mentolillatú ajkai melegséget árasztottak. Csókja könnyű volt, a leheletnél alig több. Az emír ismét Elise szemébe nézett. A lány remegni kezdett a rátörő érzelmek súlya alatt. A szája szóra nyílt, de tudatára ébredt, hogy a tőrt változatlanul a kezében tartja. A fegyvert önmaga ellen fordította. - A te életedet nem tudom kioltani, de a magamét igen. Dzsalahár szeme szikrákat vetett. Egy hirtelen mozdulattal kiütötte a tőrt a lány kezéből, s az fémes csörrenéssel a padlóra hullott. - Annyira ellenszenvesnek tartasz, hogy képes volnál megölni magadat a születendő gyermekeddel együtt? - akarta tudni a férfi. Haragudott. - Nem - súgta a lány. - Egyáltalán nem tartalak annak, de... szeretem a férjem. Hát nem érted? Dzsalahár meg akarta érinteni, de ő elfordult. Nem tartott attól, hogy az emír bántani fogja; a kedvességét találta ijesztőnek. - Ne félj, nem bántalak, aranyhajú lány - nyugtatta az emír. - Meg akarlak ölelni. Ne félj tőlem... Lefektette a lányt, és átkarolta. Elise leomló tincsei között jól látta, amint a férfi vékony ujjai az arcához közelednek. Lehunyta a szemét, és remegése hamarosan abbamaradt. Dzsalahár igazat mondott; csak egy ölelésre vágyott. Elise mozdulatlanul feküdt, és arcát a bűntudat könnyei áztatták. Emlékezett, egyszer képes lett volna ölni azért, hogy megszökjön... Bryan-től. Örömmel vette volna, ha a férfit kikötve vagy felakasztva látja. Mennyit változott azóta! Lányként ismerte meg a férfit s élte meg mel-
lette a szerelmet, jó és árnyoldalaival együtt. Dzsalahár... annyira más, mint Bryan. Ravasz mór, igazi sivatagi herceg. Más törvényeket tisztel, és más istent szolgál. Elise sok minden mellett emberismeretet is tanult Bryantől, és az emír bizonyos jellembeli tulajdonságai tiszteletet ébresztettek benne. Dzsalahár nem követelt tőle soha semmit, elfogadta, amit a lány önként adott neki. Elise félt. Tudta, hogy Bryan nagyon szereti őt; a férfi szerelme addig ismeretlen világot nyitott meg előtte. Félelmeit a magány táplálta; elkeseredettsége sebezhetővé tette, és fogékonnyá vált az emír tiszteletteljes udvarlása iránt. Dzsalahár végigsimította a lány haját, és beszélni kezdett. Szinte olvasott Elise gondolatai között. - Tudnál-e engem annyira szeretni, mint Stede-et? - Erre a kérdésre nem felelhetek - rebegte a lány -, mert őt szeretem. Dzsalahár hallgatott. Hátradőlt, és a fátyolfüggönyt nézte. - Mi lesz, ha meghal? - Azt ígérted, életben marad! - kiáltott Elise. - Ember nem tehet ilyen ígéretet. Tudnod kell, nem a sebesüléséről és a lázról beszélek. - A lány szemébe nézett. - Követni fog ide, jól tudod. Időre van szüksége, hogy visszanyerje az erejét. Ha haragja elhomályosítja a józan ítélőképességét, bizonyosan életét veszíti. A harcmezőn találkozni fogunk. Egyikünknek meg kell halnia. - Miért? - A lány tengerkék tekintete csodálkozást sugárzott. - Ha fontos vagyok neked, kérlek, engedj el. - Nem tehetem - válaszolta a férfi. Dzsalahár felállt, elrendezte a ruháját, és arcán szomorú mosollyal meghajolt Elise előtt. - Most mennem kell. Nem akarom megszegni az igéretemet. Hamarosan találkozunk. Dzsalahár minden csütörtökön meglátogatta a lányt; a továbbiakban semmiféle erőszakra nem került sor közöttük. A legtöbbször sakkoztak. A lány felolvasott neki, máskor anyanyelvére oktatta a mórt - kevés sikerrel. Megtanult néhány szót arabul, és amikor Dzsalahár engedélyt kért, hogy kifésülhesse a haját, sohasem mondott nemet. Jelentéktelen apróságnak tűnt az a tény, hogy a mór állandóan rajta tartja a szemét, de Elise jól tudta, hogy a férfi óriási önuralmat gyakorol. Érintése nyomán megborzongott, és bele sem mert gondolni abba, mi történne, ha egy napon a férfi elveszítené a türelmét. A hét, amelyen a keresztény világban a karácsonyt ünnepelték, különösen nehéznek ígérkezett Elise számára. Annyira hozzászokott a végtelennek tűnő napok lassú múlásához, hogy szinte várta Dzsalahár látogatásait. Minden erejével ki akart lábalni a reménytelenség állapotából, s hitte, hogy egészséges és erőteljes utódnak ad életet. Dzsalahár alig beszélt Bryanről. Csak annyit mondott egyszer, hogy a férfi már nem lázas, és túlélte a sebesülést. Nem mesélt a háborúról, a lány pedig a legtöbbször félt kérdezősködni. Imádkozott, hogy Bryan ne induljon csatába, míg teljesen föl nem épül. Találgatta, mivel foglalkozhat. Gwyneth mellette van-e? Gondoskodik-e róla? Együtt érzett férjével, és megértette, ha elfogadja Gwyneth közeledését, hiszen Dzsalahár érintése őt is mélységesen fölkavarta. Úgy gondolta, azt a nőt kellett volna feleségül vennie. Sokkal régebben ismerte már, mint amennyire őt. Nem, nem tudta gyűlölni a férjét. Dzsalahár két nappal karácsony előtt komor arccal, szótlanul lépett be hozzá. Bort rendelt Elise számára, mivel az ő vallása tiltotta az ital fogyasztását. Sakkozni kezdtek, ám egyikük sem tudott kellőképpen a játékra koncentrálni. Dzsalahár bástyával lépett, tekintetét a táblára szegezte. - Az egyiptomi visszatért Szaladdin szolgálatába - tájékoztatta Elise-t. - Egyesek látták, amint Stede a palotakertben karddal a kezében gyakorol. A lány keze annyira remegni kezdett, hogy képtelennek mutatkozott fölemelni a figurát, amellyel lépni szándékozott. Ökölbe szorította a kezét, és a figurákra meredt. - Teljesen felépült?
- Úgy tűnik. Az informátorom szerint arca kissé sápadt és beesett, de egyenes derékkal járkel. Dzsalahár felállt, és fel-alá kezdett járkálni a szobában. - Sok gondot okozol nekem, aranyhajú lány. Az angol király követet küldött Szaladdin nagybátyámhoz. Azt kéri, hogy Szaladdin juttasson téged vissza hozzá. - És mit felelt erre Szaladdin? - kérdezte Elise, és nagyot nyelt. Az emír vállat vont. - Kérte, hogy vigyelek el az ő udvarába. Azt mondta, te csak egy nő vagy, és mi sokkal nemesebb cél érdekében háborúzunk. - Mit feleltél neki? - Azt, amit neked: nem tehetem. - Szaladdin mit mondott erre? Dzsalahár a kézfejével magára emelte a lány tekintetét, és mélyen a szemébe nézett. - Ez az én birtokom és az én palotám. Meglehet, nemesebb célért küzdünk, ám úgy gondolom, hogy ilyen dologban a nagybátyám nem parancsolhat nekem. Figyelte a lány vonásait. Elengedte, majd az ajtó felé indult. - Ma este - szólt csendesen a férfi - fáraszt a játék. Nincs hozzá türelmem. Kimerült vagyok. Elhallgatott, majd merengve ismét megszólalt. - A gyermeket áprilisra várod? - kérdezte Dzsalahár. Elise elpirult a kérdés hallatán. - Igen. - Nem is olyan sok idő - válaszolta a férfi. - El kell kezdened gondolkodni, mit szándékozol tenni. - Miről beszélsz? - Szívesen látom itt - mondta az emír -, de ebben az esetben nem lehet Stede örököse. El kell döntened, hogy megtartod-e a gyereket, vagy visszaadod az apjának. Elise döbbenten hallgatta a férfi szavait, és újfajta fájdalom kezdte mardosni a szívét. A hosszú hetek alatt, melyek hónapokká duzzadtak, nem hitte, nem akarta hinni, hogy fogsága örökké tart majd. Ám Dzsalahár mégsem gondolhatja komolyan, hogy lemond a gyermekéről! Arról a gyermekről, akinek a mozgását végre érezni kezdte a szíve alatt! El veheti-e azonban őt az apjától? A gyermeket legalább annyira a magáénak tekintette, mint Bryan. Egy fiúgyermek a legnagyobb érték, amit valaha is adhat a férjének. - Stede még mindig itt van... a Szentföldön? - Azt hiszed, örökké tart ez a háború? A keresztények leigázhatnak bennünket? Fülöp francia király már hazament, visszatért a saját birtokaira. Még Oroszlánszívű Richárd lelkesedése sem tarthat örökké. Stede ellenem fog vonulni. A gyermekét és a feleségét fogja követelni. Persze az is lehet, hogy a gyerekre nem tart majd igényt, mivel azt hiszi majd, hogy az enyém. Áruld el nekem, megmondtad neki, hogy terhes vagy tőle? - Nem - nyögte falfehér arccal Elise. Dzsalahár vállat vont. - Akkor talán mégis meg kellene tartanod a gyermeket. Nagy szeretetben lesz része ígéretet tettem rá. Dzsalahár távozása jeléül kinyitotta az ajtót. Elise talpra ugrott, és utána kiáltott. - Azt mondtad, csatában találkozni fogsz Bryannel! A férfi megállt, és elmosolyodott. - És abban reménykedsz, hogy az a férfi képes lesz megölni engem? A szerelem és az elhatározás nem elegendő ahhoz, hogy győzedelmeskedjen a seregeim felett. A keresztények hónapokig próbálták bevenni a falaimat, és nem jártak sikerrel. Ha most Bryan mégis idejön, meghal, ebben biztos vagyok. Túl gyenge még ahhoz, hogy végigharcoljon egy ütközetet. Nem áll szándékomban megölni őt, ám palotám védelmében rákényszerít, hogy megtegyem. Ha azt akarod, hogy életben maradjon, imádkozz, hogy ne akarjon annyira visszakapni téged.
Dzsalahár bezárta maga mögött az ajtót. Elise utána nézett, és jobban félt a jövőtől, mint addig valaha. Túl tompának érezte magát ahhoz, hogy kiáltson; arcát a vereség könnyei áztatták. XXVI. Árnyékvilágban élt, a sötétség és a rémálmok birodalmában. Bryan hű lova hátán ült, amelynek dübörgő patái nyomán hatalmas földdarabok röppentek a levegőbe. Nem tudta, hová és merre tart. A növények által benőtt erdei ösvényen faágak csapódtak az arcába. Az őrült hajszának nem akart vége szakadni. Álomvilágába néha fény is hatolt. Kora őszről álmodott, és egy dombtetőn állt. Hallgatta a madarak dalát, arcát langyos szellő simogatta. Meglátta a lányt egy dűne tetején, fehérbe öltözve. A nap erősen tűzött, haja dicsfényként lobogta körbe, miközben férje felé rohant mosolyogva, karját előrenyújtva. Azúrkék szeme ragyogott a boldogságtól. A férfi elindult hozzá, ám nehéz páncélja akadályozta a futásban. Ereje lépésről lépésre csökkent, hirtelen gyengeség vett rajta erőt, és Istent káromolta, amiért nem engedi, hogy megmentse a lány életét. Máskor tudott mozogni, ám amikor a dombra ért, Elise helyén egy tüzes paripát talált. Amikor jobban megnézte, aranysárga fény vakította el, és el kellett takarnia a szemét. Remegni kezdett, és megtántorodott. A lovon nem Elise ült, hanem Henrik király, aki a túlvilágról tért vissza. Henrik egészségesen és büszkén ült a mén nyergében, vonásai bölcsességet és erőt sugároztak. A néhai király Bryan felé mutatott, és különös, síron túli hangon szólította meg. - Elhagytál engem... te is elhagytál... Bryan megpróbálta kinyújtani a kezét, de csak nehezen sikerült. Már nem Henrik, hanem fia, Oroszlánszívű Richárd állt előtte. Richárd nem hozzá szólt; úgy beszélt róla, mintha ott sem volna. - Engem néz. - Kétlem, hogy megismerne. Nagyon sovány, burnuszba öltözött, különös ember állt előtte, aki turbánt viselt a fején. Őt nézte. Öregnek látszott, barna arcbőre pedig ráncosnak, akár az öreg fák kérge. - Stede! Nem halhatsz meg! Nem hagyhatsz el! Richárd vagy Henrik hangja szólt hozzá? Maga sem tudta. Árnyékok kavarogtak körülötte. Elise-t látta, amint lóháton ül, és könnyes szemmel segítségért kiált. Az árnyékok körülvették, és örökre magukkal ragadták. Elise könyörgött a férfinak, hogy segítsen rajta. Bryan nem tudott; lábai ólomtömbként szegezték a földhöz. - Légy kedves hozzá, és türelmes. Will Marshal állt mellette. - Nem érem el! - ordította Bryan. - Will, segíts! Segíts! Will azonban eltűnt az árnyékok között, és ő egyedül maradt. Henrik, Richárd és Elise arcát látta egyre. Ismét az erdőben találta magát, harci ménje hátán, amint a mélység felé vágtat. Villámszerű fényre lett figyelmes, amelynek aranyszíne magára vonzotta a tekintetét. A fény egy pontból érkezett, és valósággal megigézte. Egyszer csak drágakövekkel gazdagon díszített koronát látott maga előtt. Az ékszer hirtelen eltűnt, és újra Elise haja lobogott előtte arany- és rézvörös színben. A lány őt hívta, feléje kiáltott, kezét feléje nyújtotta. A zafírköves gyűrű, melyet az ujján viselt, szintén összegyűjtötte a napsugarakat, melyek a drágakőben megerősödve kék színű fénytengert varázsoltak köréje... aztán visszatértek köré az árnyékok. Az árnyékok sivatagi homokká változtak, melyek szikráztak a perzselő nap fényében. Elise ismét megjelent, ám homokfelhő takarta be, és mire eloszlott, a lány eltűnt. - Elise! - kiáltott utána Bryan. - Elise!
- Itt vagyok! - suttogta mellette valaki. - Itt vagyok. - Hűvös érintést érzett a homlokán. Az illető megfogta a kezét. - Elise! - szólt a férfi kifulladva. - Ne hagyj el! - Sohasem hagylak el - ígérte a hang. Bryan ölelést érzett, tehát nem álmodott. Hamarosan visszazuhant az álomvilágba. Amikor fagyos erdei levegőtől vacogott, a nő meleg takarókat hozott, és mellé feküdt. A forró napsütéstől lenge vásznakkal óvta. Bryan bármikor ejtette is ki a nevét, mindig maga mellett találta. Eljött a reggel, amikor a férfi kinyitotta a szemét, és ráébredt, hogy nem sivatagban van, s nem is erdőben. Pislogott. Homloka lüktetett, torka kiszáradt. Annyira gyengének érezte magát, hogy a fejét sem tudta fölemelni. Körülnézett. Fehér falakat, átlátszó fátylakat látott maga körül. Richárd főhadiszállása, gondolta. Zavarodottság és üresség kerítette hatalmába. Lehunyta a szemét és erősen koncentrálva gondolkozni kezdett. Már emlékezett. A felesége mellett lovagolt, szíve sebesen vert, mint a kisgyerekeké, és találgatta, milyen titkot fog megosztani vele a lány. Alig várta, hogy megérkezzenek. Elise valóban ki fogja önteni neki a szívét, majd bevallja, hogy minden férfi közül ő a legkedvesebb neki és vele akarja leélni hátralévő napjait...? Mórok kiáltásaira lett figyelmes, azok rajtaütésszerűén támadtak rájuk. Küzdött, jól verekedett, egészen addig... Míg meg nem látta a lányt. Elise veszélybe került. Elkeseredetten küzdött a támadói ellen... Vágtára ösztönözte lovát, és elindult, hogy megmentse. Hirtelen égető fájdalmat érzett az oldalán. A földre zuhant. Elnyelte a sötétség, és ébredéséig az árnyékvilágban bolyongott. Elise! Női hang felelt a kiáltására; már tudta, hogy eddig lázálmokat látott, ám azt is, hogy az őt gondozó nő jelenléte és érintése azonban valódi. A nő máris mellette feküdt, és a férfi mérhetetlen hálát érzett iránta. Bryan minden erejét megfeszítve megfordult. Aztán arcán zavartság és csalódottság tükröződött. Gwyneth feküdt mellette. A könyökére támaszkodott, és csodálkozva nézett rá. - Végre magadhoz tértél, Bryan? - kiáltott. Bryan beszélni akart, de torka túlságosan kiszáradt. Gwyneth felállt, a kancsóhoz sietett, egy serlegbe vizet töltött, majd visszatért a férfi mellé. Bryan elborzadva vette tudomásul, hogy képtelen felemelni a fejét. A nő segített neki és megitatta. - Mi történt? - kérdezte rekedt hangon a férfi. A nő nem válaszolt. - Megyek, hívnom kell az orvost. Kisietett a teremből, és egy pillanattal később Bryan egy ráncos arcú arab öregember tekintetét érezte magán; arcát álmaiból már jól ismerte. - Legyőzted a fertőzést, Stede - szólt az öregember lassú, nehézkes angolsággal -, ám továbbra is küzdened kell, hogy visszanyerd az egészséged. Alvásra van szükséged, mely pihentet és gyógyulni hagyja a tested. - Tudni akarom, mi történt! - tört elő a férfiból. Hangja remegett, mint a beteg gyerekeké. Az öregember tudomást sem vett Bryan haragjáról. Inni adott neki. - Aludj. Amikor felébredsz; beszélhetsz. Még hogy aludjon! Bryan sohasem érezte magát élénkebbnek. Szemhéja mégis egyre nehezedett, ereje pedig kezdte elhagyni. Lehunyta a szemét, és abban a pillanatban elaludt. Mikor ismét kinyitotta a szemét, az öreg doktort maga mellett találta. - Fel tudod emelni a fejed? - kérdezte. Bryan bólintott. Nehezen boldogult; minden erejét össze kellett szednie, hogy sikerrel járjon. - Te biztosan az Istened kegyeltje vagy - közölte az öregember. - Meg kellett volna halnod.
- Ki vagy? - kérdezte Bryan. - Azfhat Muhzid. Egyiptomi vagyok, és doktorként a nagy Szaladdint szolgálom. - Szaladdin! - ismételte Stede. Bryan feje visszahanyatlott a párnára. Az öregember elmosolyodott. - Köszönd Istenednek és az én szakértelmemnek, amiért életben maradtál. Az angol orvosok nem sokkal jobbak a henteseknél! Ők ragaszkodtak ahhoz, hogy tovább véreztessék a sebedet, az óriási vérveszteségeid ellenére is! - Köszönöm - mondta Bryan. - Szaladdin küldött? Akkor a háború... - Folytatódik. - Hogyan... - Ne beszélj többet. Erőt kell gyűjtened; olyan vagy, mint egy gyerek. Idővel teljesen felépülhetsz. Napról napra erősödni fogsz, meglátod. Az öregember magára akarta hagyni. - Hol a feleségem? - akarta tudni a férfi. Azfhat megállt, és hátranézett. - Beküldőm hozzád azt a nőt, hogy viselje gondod. Bryan szeme lecsukódott. Nem bírta nyitva tartani a szemét, de semmiképpen sem akart elaludni. Rossz előérzete támadt. Amikor ismét ajtónyitást hallott, kinyitotta a szemét. Gwyneth lépett be. Izgatottan végigmérte a férfit, majd helyet foglalt mellette. - Hol van Elise? - kérdezte Bryan. A nő ajkai már-már válaszra nyíltak, ám valamiért habozni látszott. Lesütötte a szemét. - Bryan, az orvos azt mondta, nem szabad... - Hol van Elise? Mi történt vele? Tudnom kell! Szólítottam őt... azt hittem... Gwyneth! Mondd el! Ugye nem halt meg? - Bryan... - Sóhajtott Gwyneth, és nagyot nyelt. A férfi szemébe nézett. - Elise Muzhair palotájában van. A férfi szomorúan nézett maga elé. Ismerte a feleségét. A lány biztosan komoly ellenállást tanúsított, és csak Isten a tudója, mivel büntették meg a mórok... - Jézus Mária! - morogta Bryan. - Biztosan megpróbált leszúrni valakit, mire ők... - Nem! Ne aggódj! Önszántából ment... - Mit beszélsz? Bryan kinyitotta a szemét. Tekintetéből olyan kín sugárzott, hogy a nő nyomban folytatta. - Ne gondolj, semmi rosszra. Vezetőjük, Dzsalahár... kardot szegezett a torkodhoz, amikor a földön feküdtél. Azt mondta, abban az esetben megkíméli az életed, ha a lány vele tart... Azért ment velük, hogy megmentsen. A szavak minden sebesülésnél jobban fájtak a férfinak. - Inkább megölt volna - suttogta. - Akkor mind ottveszünk. Bryan fel akart kelni. - Azonnal indulnunk kell. Be kell vennünk azt a helyet. Talán... még időben odaérünk. - Nem! Bryan! Mit művelsz? - ellenkezett Gwyneth, és visszanyomta a férfit az ágyra, aki keserűen sóhajtott. Még a nő erejének sem tudott ellenállni. - Bryan! - kiáltott a nő. - Annak semmi értelme. Richárd serege már többször ostrom alá vette, és az mindannyiszor ellenállt. - Hát persze! - sziszegte a férfi. - Mióta fekszem itt? - Majdnem két hónapja. - Két hónap! Bryan lehunyta a szemét. Nincs az a rémálom, amely nagyobb kínt okozott volna neki. Elise! A feleségét látta maga előtt. A selymes, halovány bőrt most a sivatagi herceg keze érinti... Kinyitotta a szemét. Gwyneth megrettent a vad tekintet láttán, és halkan felsikoltott.
- Bryan... - El kell jutnom hozzá... A férfinak sikerült felállnia. A következő pillanatban összerogyott, és a padlóra zuhant. Gwyneth félelmében segítségért kiáltott, amely hamarosan megérkezett. Bryant visszasegítették az ágyra. Bryannek az elkövetkező napokban türelmet kellett erőltetnie magára. Változatlanul nagyon szenvedett, de a nő egyszer olyasvalamit mondott neki, ami arra késztette, hogy az ágyban maradjon és pihenjen. - Bryan, sohasem látod viszont őt, és segíteni sem fogsz tudni neki, ha tönkreteszed magad. Belehalhatsz. Így hát Bryan erőlevest evett és az orvos által készített főzetet itta, amely ökörvér és kecsketej keverékéből állt. Teltek a napok, és az ereje lassanként visszatért. Először csak a fejét tudta fölemelni, később magától felült az ágyban. Gwyneth mindvégig mellette maradt, és ahogyan javult Bryan állapota, a nő iránti hálája egyre nőtt. - Mindig te voltál, igaz? - kérdezte tőle a férfi egy napon. - Elise-hez szóltam, és te válaszoltál. - Így láttuk jónak. Azt hitted, ő van melletted... pedig én öleltelek. A férfi gyanakodva nézett rá. - Ugye csak öleltél? A nő láthatóan zavarba jött és felnevetett, majd fel-alá kezdett járkálni a szobában. A tárgyakat rendezgette, nem állta a férfi tekintetét. - Nagyon beteg voltál. Egyszer megpróbáltál... - A nő megállt és a szemébe nézett, mintha maga is elcsodálkozott volna. - Alig tudtad kinyitni a szemed a láztól, mégis bujálkodáson járt az eszed! Arra gondoltam, mi lenne, ha... nem is tudom, mire gondoltam. Amikor megérkeztem ide Elise oldalán, semmit sem tudtam. Nem tudtam, mit tettem volna hasonló helyzetben. Még a mór támadás estéjén sem... Elise egyszer csak odalépett hozzám. Arra kért, viseljem gondod. Tudta, hogy a támadók magukkal fogják vinni, és a gondjaimra bízott. El tudom képzelni, mit érezhetett... Volt idő, amikor nagyon akartalak, és ez az érzés nagyon boldoggá tett engem. - Gwyneth arcán szomorú mosoly jelent meg. - Percy és én... nos, jól megértettük egymást. Ő tudta, hogyan éreztem irántad. Szinte biztosan tudom, hogy a halálos ágyán azt kérte Elise-től, viselje gondomat. Akkor éjszaka Elise megmentette az életem. A fiam... Percy gyereke... szintén neki köszönheti az életét. Nagyon sokkal tartoztam neki, mégis, továbbra is akartalak téged. Most már tudom, hogy megkaphattalak volna, ám a döntő pillanatban a hála forró érzése öntötte el a szívem. Öleltelek, és melletted feküdtem. Megérinthettelek, de nem vágytam semmi többre. Bryan arca felderült, és Gwyneth felé nyújtotta a kezét, melyet a nő megfogott, miközben mellé ült. Bryan arca lassan elkomorodott, a szorítása erősödött. - Vissza kell kapnom őt, Gwyneth. Nagyon sokat jelent nekem. - Fel kell épülnöd - válaszolta a nő. - Mindent meg fogok tenni. Azfhat Muhzid, az egyiptomi orvos mindennap megvizsgálta Bryant. Modorát egyfajta cinizmus és a keleti emberek különös udvariassága jellemezte. A beteg javulásának mértékét kielégítőnek nevezte, még akkor is, ha nem szerette, ha kérdéseket tesznek fel neki. Bryan végül nem hagyta magát, és addig erősködött, míg az orvost végül sikerült válaszra bírnia. - Dzsalahár küldött ide. - Dzsalahár? - nem akart hinni a fíilének. - Miért tenne ilyet? Az egyiptomi egy pillanatig habozott, majd vállat vont. - Azt hiszem, azért, mert a vendégének nagyon hiányzol; az emír örömet akar szerezni neki. A legszebb ajándék, amellyel kényezteti, az a hír, hogy életben vagy.
Bryan nagyot nyelt, és a fogát csikorgatta haragjában. Már megint! A lány megmenti az életét, ő pedig csak fekszik itt magatehetetlenül... Nem tett fel több kérdést az orvosnak; Gwyneth előtt több dühös kirohanást is tett Dzsalahár ellen, és sajnálta Elíse-t, amiért miatta szenved. Gwyneth látta Dzsalahárt, és jól tudta ahogyan csak egy nő tudhatja -, hogy az emír az a fajta férfi, aki megdobogtatja a női szíveket. Bölcsen elhallgatta Bryan előtt azt a véleményét, miszerint kételkedik abban, hogy a lány sokat szenvedne a fogságban. Bryan olyan erővel csapott a falra, hogy a lány attól félt, csontját töri. A férfi Gwyneth felé fordult, indigókék tekintete zavart és kínt tükrözött. - Miért? - kiáltott. - Miért vitte magával, amikor annyi nője lehet, amennyit csak akar? - Elise hajszíne itt keleten sohasem látott különlegességnek számít. Látnod kellett volna, hogyan nézett rá Dzsalahár, mikor először meglátta. Egészen... - A nő elhallgatott. - Folytasd! - követelte Bryan. - Egészen elbűvölte a látvány - fejezte be Gwyneth. Bryan megértette, mire céloz, és újfent dühbe gurult, holott, az „elbűvöl" szó valójában csak felületesen jellemezte Dzsalahár érzelmeit. Azon az éjjelen történt valami az emírrel, ami jelentősen rontott a helyzeten. Úgy tűnt, Elise nem csupán kedves játékszer lett számára; a lány rabul ejtette a szívét. Gwyneth balszerencsésnek érezte magát, amiért nem szőkének született. Elgondolta, mi lett volna, ha a mór őt ülteti lóra, s vele vágtat keresztül a sivatagon, hogy aztán egy egzotikus palotában tartsa fogva. Ő nem bánta volna... Igen, Gwyneth úgy gondolta, bárcsak őt vitte volna magával. Bryan szereti a feleségét, és ez megváltoztathatatlan ténynek látszott. Persze Elise is nagyon szerette Bryant. Szegény Bryan! Ritkán látott erős férfit így megtörni az őt ért veszteség miatt. A nő kedvesen beszélt hozzá; megpróbálta elmagyarázni, hogy Dzsalahárt annyira elbűvölte a lány szépsége, hogy igyekszik mindenben a kedvében járni. Elise bizonyára semmiben sem szenved hiányt, ám valószínűleg magányos. Gwyneth maga sem hitte az általa elmondottakat, a férfi mégis úgy kapaszkodott a szavaiba, mint a fuldokló a feléje nyújtott szalmaszálba. Gwyneth nagyon szerette a férfit, ezért örült, hogy meg tudja nyugtatni. A következő héten Azfhat elment. Búcsúzóul azt mondta Bryannek, hogy csak akkor épül fel teljesen, ha maga is feltétlenül hisz a gyógyulásban. Barátként váltak el. Egy újabb hét elteltével Bryan lábra tudott állni. Lélegzetelállító akaraterővel kezdett neki a testedzésnek. Karját és lábujjait az ágyban fekve erősítette; nyújtó és lazító gyakorlatokat is végzett. Amikor már biztosan állt a lábán és menni is tudott, egyenesen Richárdhoz indult. Kopogás nélkül nyitott be az uralkodó szobájába, majd öklével nagyot csapott a Richárd asztalán kiterített térképekre. A király éppen azokat tanulmányozta. - Felséged csak ül itt, miközben a feleségem az ellenség fogságában van! Követelem, hogy azonnal tegyünk valamit! Richárd döbbenten nézett rá, és sikerült uralkodnia híres plantageneti temperamentumán. - Stede, örülök, hogy már ilyen jól vagy, de tudd meg, most csak az a tény ment meg a bebörtönzéstől, hogy hetekig élet-halál között lebegtél! Elfelejted, kivel beszélsz! Richárd ritkán beszélt a levegőbe. Bryan megpróbálta szem előtt tartani a figyelmeztetést. - Nem felejtettem el. A királyom vagy, s én becsülettel, hűséggel szolgállak. Tudni szeretném azonban, mi történik itt. Richárd a férfi szemébe nézett, majd intett, és az addig buzgón jegyzetelő írnok elhagyta a helyiséget. Richárd helyet foglalt a székében, figyelmesen végigmérte Bryant, aki ujjával az asztalon dobolt. - Mindent megtettem, amit tudtam - jelentette ki Richárd, és nagyot sóhajtott. - Seregeim Muzhair falai alatt állnak, hetente küldök üzenetet Szaladdinhoz. Ettől többet nem tehetek. - Az nem lehet! Vess be több embert...
- A fenébe is, Stede! Nincs több emberem! Azaz átkozott Fülöp magamra hagyott! A Leopold vezette osztrák lovagoknak nem sok hasznát veszem! Örülnöm kell, ha meg tudom tartani azt, amit eddig megszereztem. - Valamit akkor is tenni kell! - Stede! - mennydörögte Richárd, és felállt. Bryan a betegsége miatt kissé görnyedten állt, ám még így is Richárd fölé magasodott, amit az uralkodó nem tudott elviselni. - Ülj le! - morogta Richárd. - Nem szeretem, hogy föl kell néznem rád, ezt te is tudod. Sokat köszönhetsz nekem. Földet, várakat adtam, és feleséget neked. Tönkretehetnélek. Most hallgass végig figyelmesen. Bryan leült, és izgatottan hajolt az uralkodó asztala fölé. - Felség, csak egyetlen kérésem van, kérlek, teljesítsd. Engedd, hogy legközelebb én vezessem a sereget a palota ellen. Add mellém Montoui és Comwall lovagjait, a többieket én magam választom ki. Nekünk talán sikerülhet... - Bryan! - szólt a király szomorúan, és a fejét csóválta. - Én volnék a legboldogabb, ha az embereimet újra rád bízhatnám. Külön miséket celebráltattam azért, hogy életben maradj, mert nagy szükségem van az olyan emberekre, mit te. Addig azonban nem bízhatok rád embereket, amíg teljesen föl nem épültél. Ismét látni akarom azt a lovagot, aki a többieknél mindenben jobb, és aki még engem is ki tudott ütni a nyeregből! Ha ismét erőd teljében leszel, megadok neked mindent, amit csak kívánsz. Erre megesküszöm. Az Isten szerelmére, ember! Nem gondolod, hogy eddig is azon fáradoztam, hogy visszaszerezzem azt a lányt? Bryan meglepve hallgatta a király komor, feszült hangú kirohanását. Azt hitte, az uralkodó azt feleli majd neki, nem boríthatja föl a keresztes hadjárat haditervét egy nő miatt. Richárd katonái többnyire nem beszéltek nőkről. Az uralkodóhoz közel állók tudták, Richárdnak a gyengébb nemmel kapcsolatos megjegyzéseit nem szabad komolyan venni. Richárd életében egyetlen nő volt fontos: az édesanyja, Eleonóra királynő. - Komolyan beszélsz? - kérdezte Bryan. - Hát persze! - Miért? - tette föl a meggondolatlan kérdést Bryan. - Te nem tudod? Bryan a fejét ingatta. Richárd arcán gúnyos mosoly jelent meg. - Elise a testvérem. Csak féltestvérem, az igaz, de ő is Henrik vére. Bryan nem jutott szóhoz. Álla leesett, szája tágra nyílt. Úgy nézett Richárdra, mint egy eszelős. Hirtelen mindent értett. A gyűrű... a zafírköves gyűrű, ami miatt ő rablónak és tolvajnak hitte. És az arca! A dús aranyszőke hajkorona! Jó ég, hogy nem vette észre? Az a haj akár a Plantagenet-ház címere is lehetett volna! Tudnia kellett volna. Az álomkép is segíteni akart neki, amelyben Henrik, Richárd és Elise arcát látta. Eszébe jutott a legenda, és ajka fájdalmas mosolyra húzódott. A Plantagenet-legenda, mely szerint a nemzetségnek életerőt, szépséget és varázserőt Melusíne vére adott. Egyfajta varázslat lengte körül őket, melynek már nincsen köze a gonoszsághoz. Csak földöntúli szépség lobbanthatja lángra egy magafajta férfi életen át tartó szerelmét. Ismeretségük éjszakáján megérintette őt, ahogyan Melusine-t egykor a viking ős. Azóta a nő bűvöletében él. Kívánja, és tudja: szeretni fogja mindörökké. Bryan lehunyta a szemét. Bűntudata támadt. Lerántotta a lányt a lóról, megalázta... és ha nem is erőszakolta meg, de határozottan lépett fel vele szemben... Már tudta, milyen titkot őrzött a lány oly makacsul. Rá kellett volna jönnie! Amikor Elise haragra gerjedt, Henrikre és Richárdra hasonlított. Nem vett tudomást a veszélyekről, bátran tette kockára az életét. Hányszor gondolkodott azon, vajon kire emlékezteti a lány! Évekig szolgálta Henriket, és most Richárd mellett küzd. Mégsem vette észre a hasonlóságokat.
Azaz este pedig... a kegyetlenség és a hirtelen támadt szenvedély éjszakája mindkettőjük életét megváltoztatta. A lány még akkor sem bízott benne... - Sohasem mondta, igaz? - kérdezte Richárd. - Talán mindörökre titokban akarta tartani. Apám már azután mesélt róla, hogy a kapcsolatunk megromlott. Elise anyjának halálos ágyánál megesküdött, hogy gyermeküket törvényes keretek között nemesi neveltetésben fogja részesíteni. Ám Henrik sohasem tudott hallgatni arról, ami az övé. Egyszer elmondta a lánynak. Anyám nyomban rájött mindenre, és az Isten áldja meg! Nem akart bosszút állni apám törvénytelen gyermekein. Geoffrey-t egyenesen imádja... de hadd térjek vissza oda, ahonnan elkezdtem. Apám megpróbálta átadni Jánosnak az örökségemet, holott valószínűleg jól tudta, hogy ő még túl fiatal, nem érett az uralkodásra. Jánost már csak én választom el a koronától. Ha meghalok... és János megtudja Elise titkát... a lány bűnhődni fog. János nagyon irigy ember. Még Elise is nagyobb vagyonnal rendelkezett gyermekkorában, mint ő, hiszen megkapta Montouit. A titoknak nem szabad kitudódnia, Stede. Már... - Richárd szünetet tartott, és szigorúan nézett a férfira - ha sikerül visszahoznunk őt ide. János veszélyt jelenthet születendő gyermekeitekre. Bryan felállt, és legyintett. - Ne aggódj, felség, hamarosan visszanyerem az erőmet. Számon fogom kérni rajtad az ígéretedet, és embereim élén ismét csatába indulok. Richárd nézte amint az ajtó felé indul. Bryan lefeküdt, és egy órát aludt. A Gwyneth által hozott ételt az utolsó falatig megette, és folytatta a testedzést. A lábujjait mozgatta... régen nevetségesnek tűnt volna, hogy mozgatnia kell ezeket a testrészeit. Ám a lábujjakat mozgatva erősödött a lábszára, s azon keresztül a lába... Erős lábakkal már fel tud állni anélkül, hogy megtántorodna, képes lesz magabiztosan járni, és végre kardot vehet a kezébe. Bár az elméjében megjelenő képek fölött is hatalma lehetett volna! Mikor leszállt az éj, a képzelete élénken dolgozni kezdett. Dzsalahár! A mór karcsú, izmos, egzotikus arcélű, és intelligens férfi hírében áll. Mihez kezd akkor, ha Elise esetleg azért tartott vele, mert rabjává vált a mélybarna tekintetnek, és megigézte a sivatagi herceg? A fogát csikorgatta haragjában. Szinte az őrületbe kergette a tudat, hogy a feleségét más ölelheti. Képe élénken élt emlékezetében. Ha lehunyta a szemét, tisztán látta maga előtt, érezte bőre selymességét, meztelen vállaira omló hajának puhaságát... Próbált felülkerekedni önnön szenvedésén, miközben haragja egyre nőtt. A düh erőt adott neki. Készen állt, hogy harcoljon a feleségéért, és tudta, hogy inkább meghal, mintsem elveszítse. Bryan mindennap gyakorolt. A padlón feküdt, és minden erejét összeszedve fekvőtámaszba nyomta ki magát. Először csak nagy nehezen sikerült, és hamar kimerült. Az idő múlásával azonban megerősödött, és végül képessé vált percekig karhajlítást végezni anélkül, hogy elfáradt volna. Az udvaron végre újra kézbe vehette a kardját, és gyakorolni kezdett. Lova már-már kezdett megvadulni a tétlenül töltött hónapok alatt; Bryannek újra meg kellett tanulnia lovagolni is. Előfordult, hogy szédülni kezdett, és abba kellett hagynia a testedzést, de ilyen egyre ritkábban fordult elő. Amíg Bryan gyakorolt, Richárd folytatta szent háborúját. A tengerparton egészen Jeruzsálemig nyomult előre, de a város alatt komoly ellenállásba ütközött. A tengerparti városok sorra megadták magukat, ám Jeruzsálem hősiesen ellenállt. Márciusban Richárd ellátogatott a főhadiszállásra, egyenesen csatából érkezett. Nézte, amint Bryan gyakorol, és örömmel nyugtázta, hogy a férfi testi ereje visszatért. Derekán új sebhely látszott, melynek színe halványulni látszott. A seb korántsem látszott annyira veszélyesnek, mint a láz, mely a nyomában járt. - Állj ki ellenem! - parancsolta a király.
Bryan először zavarba jött, aztán vállat vont, és vívni kezdett az uralkodóval. Küzdelmük kiterjedt az udvar egész területére, szúrtak, vágtak, pengéik hangos csörrenéssel csaptak össze. Végül azonban Richárdnak sikerült lefegyvereznie Bryant, akinek fegyvere a levegőbe röppent, majd a porba hullott. Richárd a férfira mosolygott. - Nemsokára harcba szállhatsz - mondta. Közelebb lépett hozzá, mert azt akarta, hogy szavait csak Bryan hallja. - Mindketten tudjuk, hogy Lord Stede a legjobb formájában még a királyt is képes lefegyverezni. Azon a napon, amikor képes leszel kiütni a kardot a kezemből, tudni fogom, hogy készen állsz. Richárd elégedett arccal indult a palota felé. Bryan fölvette a kardját a földről, és folytatta a gyakorlást. Április elejét írtak, amikor Richárd a tanácsterembe rendelte Bryant. A férfi meglepve vette észre az uralkodó előtt álló apró termetű mór férfit. Richárd nem állt föl. Hanyag mozdulattal bemutatta a jövevényt, és Bryanhez kezdett beszélni. - Őt Szaladdin küldte, választ hozott a legutóbbi üzenetemre. Azt akartam, a saját füleddel halld a szavát. A mór Bryanre nézett, majd ismét Richárdra. A magas termetű, izmos férfiak jelenléte meglehetősen feszélyezte, különösen azért, mivel tudta, hogy rossz hírt hozott számukra. - Beszélj, ember! - parancsolta a király. A futár mélyen meghajolt. - A nagy Szaladdin őszintén sajnálja, de nem áll módjában kényszeríteni egy nálánál kisebb befolyással bíró herceget arra, hogy szabadon bocsásson egy hadifoglyot. - Hadifoglyot? - hördült fel Bryan. Az alacsony termetű mór végigmérte Bryant, és nyomban tudta, hogy a két lovag közül ő a veszélyesebb, még akkor is, ha a másik maga az angol király. - Igen, uram. Az Elise nevű fogoly jólétben él, úri környezetben. Ételét az emír szakácsa készíti, és minden kívánságát teljesítik. - Bryan vérszomjas tekintetet vetett a futárra; az nagyot nyelt, és nyelvével megnedvesítette az ajkait. - Azfhat Muhzid, az orvos, aki a te házadban is vendégeskedett, nap mint nap megvizsgálja... A követ hirtelen elhallgatott, mert Bryan összevonta a szemöldökét, és haragosan a szavába vágott, - Orvos! Miért? Talán beteg? Megsebesült? Mit tettek vele? A futár félelme beigazolódott. A sötét ruhás lovag pár lépéssel a hatalmas terem túlsó felében termett, a mórt a gallérjánál fogva megragadta, és a magasba emelte. - Mondd el, miért lett beteg? Fájdalmai vannak? Bántották? - Nem, nem! Nagyon megijeszt! Kérem, tegyen le! Én csak egy futár vagyok! Richárd megérintette Bryan vállát. - Tedd le — szólt a király csendesen, látva a Bryan tekintetében lobogó lángot. A férfi, akarata ellenére, komolyan veszélyeztette a futár életét. Bryan összerezzent, az eszelős csillogás pedig azonnal eltűnt a tekintetéből. Letette a mórt; az levegő után kapott, erősen köhögni kezdett, és a nyakát tapogatta, majd villámgyorsan folytatta a mondandóját. - A lány jól van! Azfhat azért van mellette, mert gyermeket vár. Bryan sóbálvánnyá dermedt a döbbenettől, egy pillanatig komolyan fontolgatta, hogy megöli a követet, ám tudta, hogy nem teheti. Tettével a mórok fogságában lévő keresztények életét kockáztatta volna. Sarkon fordult hát, arca haragtól égett. Visszatért a szobájába, melyben - a sors iróniája Elise-zel az első éjszakájukat töltötték együtt a Szentföldön... Térdre rogyott, arcát a tenyerébe temette. Már nem hitte, hogy Dzsalahár egy ujjal sem nyúlt a feleségéhez. Esténként bizonyára eljött hozzá, és megkapta, mert aranyszőke fiúgyermekre vágyott... Egy hang tört elő belőle; nem pusztán kiáltás, hanem egy vigasztalan férfi üvöltése. Gwyneth érkezett a szobába futva; letérdelt előtte, s megragadta a vállát.
- Bryan! Mi a baj? Kinyílt a seb? Beteg vagy? Mi... A férfi fölnézett rá, majd keserűen nevetni kezdett. - Terhes! - nyögte fájdalomtól eltorzult arccal. - Úristen! Hónapokig feküdtem eszméletlenül, hiányzott nekem, rá vártam... és ő teherbe esik az emírtől! Bryan látta, amint Gwyneth barna szemei könnybe lábadnak. Gwyneth... ápolta és szerette őt. Milyen könnyedén elhagyta Elise miatt! Hirtelen mozdulattal megragadta a nőt, és magához rántotta. Ajka éhesen tapadt az ajkára, keze sietve érintette a testét, s talált vissza a gyönyör rég elfeledett ösvényére. A nő összerezzent a férfi érintése nyomán, de nyomban viszonozta a csókot. A következő pillanatban már fekvő testhelyzetben találták magukat a padlón, és valósággal letépték a ruhát egymásról. A férfi mozdulataiból teljességgel hiányzott a gyengédség és a méltóság. A férfi szeretni akart, a nő pedig arra vágyott, hogy szeressék... Bryan a lovászfiúk nyerseségével készült magáévá tenni a nőt, amikor a benne dúló harag hirtelen semmivé lett. Elfordult Gwynethtől, leült, és arcát a kezébe temette. A teste remegett. Nem, ez az aktus nem enyhítette volna a fájdalmát, és nem pótolta volna számára Elise hiányát. Csupán arra lett volna alkalmas, hogy megsértse azt a nőt, aki betegsége idején mindvégig mellette állt és gondozta. A szívét már nem adhatta neki... - Bocsáss meg, Gwyneth. Nagyon sajnálom. Te nem ezt érdemled. A nő nem felelt. Lassan öltözködni kezdett. - Bryan, nem kell mentegetőznöd. Én többször is el akartalak csábítani téged, de sajnos sohasem figyeltél rám... Azért... nagyon sajnálom, hogy ezt a mostani sebedet nem orvosolhatom... De... Bryan... - Mi az? - A férfi Gwynethre nézett. Nyomorultul érezte magát. Tudta, hogy a nő szereti, ő pedig csak ki akarta használni. Olyasvalamiért büntette volna, amiért nem felelős. Gwyneth nagyot sóhajtott. - Mondta az a futár egyetlen szóval is, hogy Elise Dzsalahár gyermekével terhes? - Hogy érted ezt? - kérdezett vissza Bryan feszülten. - Nő mellé akkor fogadnak orvost, ha közel a szülés időpontja... - Gwyneth nevetni kezdett. - És mivel tudjuk, hogy Dzsalahár számára Elise különösen fontos... Mondd, Bryan, az meg sem fordult a fejedben, hogy tőled van az a gyerek? A férfi gyanakodva nézett rá, majd talpra ugrott, és sebesen öltözni kezdett. Az ajtóhoz rohant. - Hová mégy? - kérdezte a nő. - Utol kell érnem a futárt! Bryan hamar beérte a mór futárt, mivel az lépésben haladt a lovával a városból kifelé vezető úton. Az alacsony férfi megrettent a sötét ruhás lovag láttán, és mélyen meghajolt nyergében. - Ne félj tőlem, jóember! Nem akarlak bántani. Csak egy kérdést szeretnék feltenni. A keresztény asszony mikorra várja gyermeke születését? A mór idegesnek látszott, és bizalmatlanul végigmérte. - Nem tudom biztosan; nem láttam őt. Mivel azonban Azfhat Muz-hairban marad, úgy gondolom, hamarosan. Az apró termetű futár arca hideg verejtékben úszott; félt, hogy rossz választ ad, és a hatalmas termetű, erős lovag ezúttal valóban megöli. Bryan feléje nyúlt, átölelte, és arcon csókolta. A keresztények mind őrültek, gondolta magában Szaladdin hüledező követe. - Köszönöm, barátom! Köszönöm! - kiáltott Bryan, majd megfordult, és a porba egy maréknyi aranyat dobott. A mór a döbbenettől bénultan szállt le a lováról. Vállat vont, és fölvette az aranypénzeket; arca széles mosolyra húzódott. Allah útjai kifürkészhetetlenek.
Gwyneth sebesen készülődött. Ösztönei arra késztették, hogy útra keljen. Csengetett, mire egy szolga lépett be, kezében tollszárral és tintásüveggel. A nő a következő üzenetet vetette papírra: Bryan! Muzhairba utazom. Befognak engedni, hiszen nő vagyok, és egyedül érkezem. Talán őrültségnek hangzik és nem fogsz hinni nekem, de szeretnék Elise mellett lenni. Szüksége lehet egy barátra, és szeretném, ha én lehetnék az a barát. Ha valóban van Isten, és ha a dolgok a végén jóra fordulnak, viszontlátod a feleségedet és a gyermekedet. Elise nem fog megtudni semmit. Valójában nincs is mit mondani neki; nagyon szereted őt, sohasem fogsz mást szeretni. Mint a barátod arra kérlek, te se mondj neki semmit. Azt fogja hinni, hazudsz - de titkon azt akarja majd, hogy ezt tedd. Szeretlek, és Elise-t is szeretem. Imádkozom azért, hogy helyesen cselekedjek. Biztosan tudom, hogy mellette akarok lenni, és minden tőlem telhető segítséget meg akarok adni neki. Miattam ne aggódj; ismersz engem, mindig feltalálom magam. Gwyneth Az üzenetet a párnájára tette, és szomorúan elmosolyodott. Sietve elhagyta a szobát, mivel be akarta érni Szaladdin követét, hogy az elvezesse a mór uralkodóhoz, majd Dzsalahár palotájához. Bryan jókedvűen tért vissza. Szinte szökellve érkezett Richárd tanácstermének ajtaja elé, még azt is megvárta, hogy az apród bejelentse. Határozott léptekkel indult a király felé, és megállt előtte. Richárd meglepetten mérte végig. Bryan kardot rántott, és a fegyvert uralkodója lába elé helyezte. - Készen állok arra, hogy legyőzzelek, felség - hívta ki Richárdot. Richárd sokáig nézett vele farkasszemet. Arcán halovány mosoly jelent meg, és felállt a székéből. - Azt akarom, hogy az udvar üres legyen. Tudod, nem volna illő, hogy mások is lássák, amint lefegyverzed Oroszlánszívű Richárdot. Rólam azt hiszik, legyőzhetetlen vagyok. A két férfi az udvarra ment. Pengéik hamarosan összecsaptak; a végeredményt soha senki sem tudta meg. XVII. Elise azzal a különös érzéssel ébredt, hogy valaki figyeli. Kinyitotta a szemét, és Gwyneth ragyogó barna szemét látta maga előtt; a nő szeretetteljesen mosolygott rá. Elise egy ideig szótlanul bámulta. - Meghaltam, és biztosan együtt jutottunk a túlvilágra. Gwyneth nevetett. - Nem, Elise, nagyon is élsz. Be kell vallanom, nagyon boldog vagyok, hogy újra látlak! Sohasem tudtalak elképzelni másmilyennek, mint karcsúnak, akár az erdei nimfák, most pedig azt kell látnom, hogy nagyobb a hasad, mint bármelyik szerzetesnek, akit eddig láttam! Elise elpirult, de együtt nevetett a nővel. Egyelőre nehezen hitte, hogy Dzsalahár palotájában fekszik, és Gwyneth mellette ül. A lány felegyenesedett - óriási hasa jól látszott -, majd azt kérdezte: - Hogyan találtál ide? - Nagyon könnyen. Először Szaladdinhoz jutottam el, akiről jogosan az a hír járja, hogy elbűvölően kedves ember. Onnan kísérettel érkeztem. - De miért tetted? - suttogta Elise. - Gwyneth, meglehet, hogy sohasem jutunk ki innen! Gwyneth vállat vont. - A választ magam sem tudom pontosan. Tudod, Percy mindig azt mondta, kalandvágyó természetű vagyok... - A nő komolyan nézett rá. - Hallottam, gyermeket fogsz szülni, Elise. Azt gondoltam, szükséged van egy barátra.
A lány csodálkozva nézett Gwynethre. Ezernyi kérdés fogalmazódott meg az agyában. Bryannel kapcsolatos félelmek és aggodalmak. Ha esetleg Gwyneth... átvette az ő helyét Bryan oldalán, miért jött ide? Gwyneth szinte olvasott a gondolatai között, és beszélni kezdett. - Ő jól van, Elise. Bryan mostanra felépült. Hosszasan hadakozott a lázzal, ám a halálos küzdelemben végül ő kerekedett felül. Nem, nem fog sírni, határozta el Elise, hiszen már annyi könnyet hullatott a férfi miatt... mégis érezte, amint forró nedvesség önti el a szemét. - Ugye gondját viselted? - suttogta Gwyneth felé. - Igen, az egyiptomi orvos oldalán. - Köszönöm - felelte csendesen a lány, és az ajkába harapott. Bármi történt is közöttük, nem számít, mivel Bryan a nőnek köszönheti az életét, gondolta a lány. Hála Istennek, túlélte... de lehet, hogy csak azért, hogy csatában essen el? - Gwyneth, Bryan mit gondol rólam? Mivel foglalkozik? Bizonyára tudja, hogy itt vagyok. Tudnod kell, hogy a gyermek az Övé. Ő tudja ezt? Istenem, mennyit sírtam! Féltem, hogy azt fogja hinni, a gyerek Dzsalahártól van, és fájdalmában világgá megy. Innen nem üzenhettem neki, s nem reménykedhettem, hogy értem jön... Ó, Gwyneth! Mesélj! Mesélj róla, tudni akarom az igazat! A nő nem sokat habozott a válaszadással. - Olyan, mint minden férfi - kezdte. - Irtózatos haragra gerjedt, mikor megtudta, hogy Dzsalahár fogságába estél. A gyerek születésének híre pedig csak olaj volt a tűzre... Tehetetlenül széttárta a karját. - A férfiak lelke egyszerű, akár a gyerekeké. Egyetlen dolog járt a fejében, hogy hamarosan gyereked születik... és a gyerek egy másik férfi házában látja meg a napvilágot. - Mit fog tenni? - suttogta Elise. Gwyneth vállat vont. - Richárd nem engedi csatába, amíg teljesen föl nem épül. Hamarosan. .. válogatott emberekkel indul e palota ellen. Bryan tehát megküzd érte, gondolta Elise, és visszahanyatlott a párnák közé. Boldogságát jeges félelem árnyékolta be. Bryan és Dzsalahár bizonyosan párbajra hívják ki egymást. Csak egyikük maradhat életben. Bryannek győznie kell... győzelme mégis nagy fájdalmat hozhat számára, mivel nagyon megkedvelte a sivatagi herceget, aki mindig figyelmesen és kedvesen bánt vele. Most a haláláért kell imádkoznia. Hiszen ha ő győz, Bryan meghal. - Dzsalahár tudja, hogy itt vagy? - kérdezte a lány. - Tudja, hogy Bryan idejön? - Igen, tud az érkezésemről - felelte Gwyneth. - Az aranyhajú lányhoz senki sem közeledhet a tudta nélkül. Megengedte, hogy veled maradjak, ám ha belép ide, távoznom kell! - Mondott valamit Bryannel kapcsolatban? - Nagyon fanatikus ember. A mórok mind ilyenek. Szerintem mindig tudta, hogy Bryan egyszer érted jön, és kettőjüknek meg kell küzdeniük. - Azt reméltem, ha megtudja, hogy keresztény seregek érkeznek a palotája alá, szabadon enged... Gwyneth sóhajtott. - Azt hiszem, te alábecsülöd a férfiak büszkeségét! - Én nem érek meg ennyit! - szólt halkan Elise. - Talán nem - felelte Gwyneth derűsen. Felállt és járkálni kezdett a főúri módon berendezett lakosztályban. Miközben körülnézett, kézbe vette az ezüstnyelű hajkefét, alaposan szemügyre vette az alacsony asztalon álló drágakő-berakásos serlegeket. - Nem olyan szörnyű hely ez a te börtönöd! - közölte végül. - Akkor is csak börtön - jegyezte meg a lány. Gwyneth megfordult és visszatért a lány mellé, majd csillogó szemmel azt kérdezte:
- És milyen ember ő? - Kiről beszélsz? - kérdezte értetlenül a lány. - Dzsalahárról! Kérlek, mesélj róla! Te is csak nő vagy, nem igaz? Jóképű, csinos férfi, és a tekintete! Vetkőztető... Csak a vak nem látja, mennyire tudja, mire van szükségünk nekünk, nőknek... Biztosan szépen udvarol... Elise elképedve nézett barátnőjére, ám elképedése hamarosan megértéssé szelídült. Maga is vonzódott Dzsalahárhoz, de Bryan iránt érzett szerelme megmentette attól, hogy a sivatagi herceg kedvese legyen. - Kevés olyan dolgot tudok róla, amit te nem - válaszolta Elise. - Sohasem érintett. - Ezt... komolyan mondod? - hitetlenkedett Gwyneth. - A kezdet kezdetén megígérte, hogy nem közeledik hozzám, míg Bryan gyereke meg nem születik. - Elise szomorúan nézett a nőre. - Bryan nem hisz majd nekem, igaz? Gwyneth fura arcot vágott, majd elmosolyodott. - Talán hinni fog. Hinni akar neked. Most pedig kelj föl. Elise lehunyta a szemét. - Minek? - Mert se neked, se a gyereknek nem tesz jót, ha egész nap csak hemperegsz, mint a naplopók. - Mit számít ez? - Ki az ágyból! - parancsolta Gwyneth. Elise rájött, mennyivel könnyebb feladni egy harcot, mint folytatni. A Julianus-naptár szerint 1191-et írtak. Április hónap utolsó napjának reggelén Elise erőteljes háti fájdalmakra ébredt. Felnyögött, a lepedőbe markolt, de nem kiáltott. A nap éppen akkor jelent meg a horizonton. Elise felkelt, hogy vizet töltsön magának. Hirtelen azonban olyan érzése támadt, mintha őt magát mártották volna vízbe. Az iszonyú fájdalom visszatért. Felsikoltott. Gwyneth, kócosan, álmos szemmel azonnal mellette termett. - Itt az idő! - szólt izgatottan. - Ne mozdulj! Keresek neked egy új köntöst, és hívatom Azfhatot! Elise reszketve fogadott szót. Még mindig alig akarta elhinni, hogy gyereke a palotában fog megszületni. Arról álmodozott, hogy valami csoda folytán szabadon engedik, erős, egészséges fiúgyermeknek ad életet, és Bryan mellette marad. Az álma nem vált valóra; a gyermek úton volt. Dzsalahár ragaszkodott eredeti elgondolásához; a lány választhatott: megtartja a gyereket, vagy elküldi az apjának... A fizikai fájdalom szerencsére megszabadította e gondolatoktól. Már csak arra tudott figyelni, hogy egészséges gyereket szüljön férjének. Gwyneth szárazra cserélte Elise izzadságtól nedves köpenyét. A lánynak vacogtak a fogai. A nő visszakísérte az ágyhoz. Még hallotta, amint Gwyneth az ajtóhoz lép, és suttogva beszélni kezd a belépőhöz. Lehunyta a szemét. Amikor ismét kinyitotta, Azfhat állt mellette. Az orvos arca visszafogottságot és közönyt sugárzott, mint mindig. - Még hosszú idő - szólt a lányhoz. - Persze nincs sok hátra, mivel a magzatvíz már elfolyt. Felemelte a lány fejét, és megitatta, közben megnyugtatta, hogy a vele itatott folyadék nem károsítja se őt, se a gyereket, egyszerű fájdalomcsillapításról van szó. Az éles fájdalom elmúlt, helyére tompa kín lépett. Órák teltek el. Azfhatot hívatták. Satima és Gwyneth maradt a lány mellett, homlokát hűvös vízzel mosták, és arra biztatták, lélegezzen mélyeket. Elise hallotta, amint Gwyneth angolos akcentusával franciául szól Satimához. - Miért ment el Azfhat?
- Dzsalahár hívatta. - Satima vállat vont. - Akkor sem volt itthon, amikor a saját fiai születtek. Ma csatába indul, és tudni akarja, mi tart ilyen sokáig, és miért hallja folyton a lány sikoltozását. Lent a szökőkutakkal díszített belső udvaron Dzsalahár föl-alá járkált a márványsétányon, és dühöngve ostorozta a sztoikusságáról híres orvost. - Orvos vagy! Te vagy a legjobb! Miért nem teszel valamit? Ha meghal, kivégeztetlek! Egy üst kátrányban elevenen főzetlek meg! Azfhat sóhajtott, a szitkozódás csöppet sem hozta ki a sodrából. - Dzsalahár, a lány életben marad. Nem szenved többet, mint bármely más nő. Nem tehetek semmit, mivel az élet törvényei fölött nincs hatalmam. A lány azért sikolt, mert életet adni valakinek fájdalmas dolog. Se te, sem Szaladdin nem parancsolhatja meg egy gyereknek, mikor jöjjön világra! Dzsalahár csalódottan meredt az orvosra. Azfhat erőt vett magán; nem mosolyodott el és nem kezdte el hitetlenkedve csóválni, a fejét. A keresztény lovag és a sivatagi herceg... hadvezérek, nagyszerű harcosok - és lám, rabul ejtette őket egy szőke nő szépsége. Azfhat hallgatott. Ez a világ rendje, gondolta. Ő már túl öreg és bizalmatlan ahhoz, hogy áldozatul essen egy nő szépségének, még akkor is, ha maga is megérezte az azúrkék szempár varázserejét. A lányt senki sem hibáztathatta. A keresztények és a mórok máris élő legendaként kezelték. Az aranyhajú lányként emlegették, aki megmentette sebesült férje életét azzal, hogy a fogságot választotta. Azfhat úgy gondolta, a jövő csak tragédiát hozhat. Látta, hogyan élte túl a keresztény lovag a csaknem halálos sebesülést, pusztán az akaratereje segítségével, látta, hogyan nyeri vissza teljesen rég elveszettnek hitt testi erejét. Dzsalahárt pedig jól ismerte. Ha a két férfi találkozik... Azfhat meghajolt. - Ha megengeded, visszatérek a lány mellé. Ajánlom magam. - Menj! - mennydörögte az emír. Azfhat bólintott, és elindult a toronyszoba felé. Bár úgy érezte, hogy meg fog halni, Elise viszonylag könnyen, probléma nélkül adott életet gyermekének. Ha közben valaki felajánlotta volna, hogy egy kardcsapássál véget vet a fájdalmainak, a lány nem tétovázott volna - elfogadta volna az ajánlatot. Az újszülött felsírt, hangja megváltásként hatott a lányra. - Készen vagyunk. Az első csatát megnyertük - szólt Azfhat. - A gyerek... - Fogadj szót - parancsolta az egyiptomi. Elvágta a köldökzsinórt, majd eltávolította a méhlepény és a magzatburok maradványait. Elise bizonytalan mozdulattal emelte föl a fejét a párnáról, és látta, amint Gwyneth bepólyázza az újszülöttet. Megpróbált felülni. - Gwyneth! Kérlek, add ide, hadd lássam a fiamat! Gwyneth vidáman kacagott! - Fiadat? Ugyan már! Gyönyörű lányod született! Tejfelszőke, és övé a legkékebb szempár, amit valaha láttam! - Lányom született! - kiáltott Elise. - Pedig annyira biztos voltam abban, hogy fiú lesz. Gwyneth óvatosan Elise kezébe adta a gyereket. Azfhat érdeklődő arccal állt mögé, hogy lássa. - Nem mindennapi szépség lesz, ám sok probléma lesz vele, akárcsak az anyjával! Elise gyanakodva nézett az orvosra, ám az öregember arcán addig sohasem látott széles mosoly jelent meg. Azt mondta a lánynak, hogy az újszülött nála maradhat, de nem sokáig, mert neki alvásra van szüksége. Elise természetesen túl izgatottnak érezte magát, így hát alvásra gondolni sem mert. Gwyneth és Satima társaságában együtt gyönyörködtek az újszülöttben. Elise esetlen
mozdulattal nyúlt a gyerek után, a kebléhez szorított forró, lüktető, apró élőlény azonban addig ismeretlen örömmel ajándékozta meg. Boldogság és fáradtság kerítette hatalmába, s végül visszaadta a gyermeket Gwynethnek. - Az ifjú Percy jut róla eszembe - mondta a nő. Elise szomorúan elmosolyodott. - Nem hiányzik neked? Hogy bírod nélküle? - Nem tudom - felelte Gwyneth csendesen, karjában Elise gyermekével. - Nagyon szeretem őt, de el kellett jönnöm ide veled. Úgy érzem, keresek valamit, de hogy mit, azt nem tudom. Elmosolyodott. - Ne törődj ezzel. Aludj. A lánynak nem esett nehezére engedelmeskedni. Nem gondolt a jövőre. Lehunyta a szemét, és boldog arccal elaludt. Este Gwyneth és Elise együtt számolták a kislány ujjait, s jót derültek a magasságán. - Magas nő lesz - bizonygatta Gwyneth. - És nézd az ujjait, milyen hosszúak! Finom keze lesz! - Nem alacsony, annyi szent! - szólt Elise, nem kevés anyai büszkeséggel. - Igazán gyönyörű gyerek! Az ajtó hirtelen kivágódott. A nők döbbenten néztek föl. Dzsalahár lépett be kifürkészhetetlen arccal. Elise-re nézett, majd Gwynethre siklott a tekintete. - Menj ki - mondta a nőnek, és intett a fejével. Gwyneth nem jött zavarba egy pillanatra sem. A lányra pillantott, és elindult az ajtó felé. Dzsalahár mellett megállt, tenyerével enyhén megpaskolta az emír arcát, és búcsúzóul így szólt: - Kívánságod számomra parancs, nagyuram. Dzsalahár megragadta a nő csuklóját. Szeme villámot szórt. - Hölgyem, ha még vissza akarsz térni ebbe a szobába, ne gúnyolódj. Gwyneth kitépte a kezét a férfi szorításából, és elhagyta a helyiséget. Dzsalahár Elise ágyához lépett, és a lány mellé ült. A karját Elise felé nyújtotta. - Látni szeretném a gyereket. Elise pánikba esett; gyengének és védtelennek érezte magát, mindenáron oltalmazni akarta az újszülöttet. Szinte belebetegedett, hogy át kell adnia a gyereket valaki másnak. Habozott s ettől Dzsalahár türelmetlen lett. - Bántottalak téged valaha is? - kérdezte dühösen az emír. - Azt hiszed, kárt akarok tenni egy védtelen csecsemőben? Elise nagyot nyelt, és a pólyát a férfi kezébe adta. Félelme oktalannak bizonyult. Dzsalahár gyengéden bánt a gyermekkel, nyakát óvatosan tartotta. Kibontotta a pólyát, és megszámolta a kis jövevény kéz- és lábujjait, akárcsak Elise tette nem sokkal korábban. A gyerek hangos bömböléssel tiltakozott az emír közeledése ellen. Dzsalahár elmosolyodott, és visszaadta Elise-nek. - Valóban gyönyörű gyermek. Mi lesz a neve? - Még nem döntöttem el... - felelte Elise lesütött szemmel. Hogyan is adhatott volna nevet a gyermeknek Bryan nélkül? - Jó lesz, ha hamarosan eldöntőd. Gondolom, szokás szerint meg szeretnéd keresztelni. A pap holnap érkezik. Elise bólintott, és magához szorította a gyereket. - Lenore - szólalt meg hirtelen. - A királynő után - tette hozzá. - Ó igen Aquitániai Eleonóra. Franciaország, majd Anglia királynőjeként uralkodott. Akkor születtem, amikor itt járt az idős francia király oldalán, ám a legendák ma is szájról szájra járnak. Nemes gesztus, hogy az ő nevét adod neki. Lenore, aki a királynő után kapta nevét, nem sok érdeklődést mutatott a névadás iránt. Anyja dajkálása ellenére sem hagyta abba a sírást. - Éhes - szólt Dzsalahár.
Elise-t feszélyezte a férfi jelenléte, nem akart hozzálátni a szoptatáshoz. Dzsalahár azonban szúrós szemmel őt nézte, és a lány biztos lehetett abban, hogy nem akar távozni. A férfira pillantott, miközben szétnyitotta a köpenyét, és emlőjét szabaddá tette a csecsemő számára. Dzsalahár tűnődve figyelte a lány minden mozdulatát. Elise tekintete a szőke újszülöttre vetődött. A szeretet forró érzése ismét a hatalmába kerítette. Arcával az apró fejet simogatta, majd könnyű csókot lehelt rá. - Nem gondoltam volna - szólalt meg végül Dzsalahár -, hogy ennyire szeretni fogod a gyerekedet. Elise megijedt, és egy pillanatra megfeledkezett a gyerekről. Dzsalahár elszántan nézett rá, tekintete félelmet keltett a lányban. - Bryan sereget szervez ellened - suttogta a lány. - Én is hallottam. Muzhair falai azonban bevehetetlenek. - Nem tartóztathatod fel... - Talán nem. Mint mondtam, előfordulhat, hogy szembekerülök vele. A te időd viszont vészesen fogy. Elise keserű pillantást vetett rá. - Azt mondtad, semmire sem fogsz kényszeríteni. - Úgy érzed, kényszerítelek? - kérdezte a férfi csendesen. Elrendezte a lány homlokába hulló tincseket; tenyerével Elise arcát érintette, és közben vigyázott, nehogy kárt tegyen a gyerekben. - Nem akarsz kényeztetni engem? Elise visszatartotta a lélegzetét, és könnyek szöktek a szemébe a férfi gyengéd érintése nyomán. - Bryant szeretem - mondta, s közben mintegy nyomatékképpen magához szorította a lovag gyermekét. Dzsalahár arcán szomorú mosoly jelent meg. - Nagyon sokáig vártam - szólt. Felállt. - Még van időd; Azfhat azt mondja, a következő teleholdig nem érinthetlek. Elise megborzongott. Egy hónapja maradt. Hosszú idő... ugyanakkor semmire sem elegendő. Hét hónapja tartózkodott a palotában, és várta, hogy Bryan eljöjjön hozzá... Dzsalahár szavai megzavarták a gondolatait. - Az angol király megbetegedett, Elise. Oroszlánszívű Richárd ágyból irányítja ütközeteit. Számos part menti várost hódított meg, ám Jeruzsálemet sohasem fogja bevenni. Nem valószínű, hogy el tudja foglalni ezt az erődöt. Persze mi sem leszünk képesek legyőzni az ő seregeit. A tanácsadók mindkét oldalon tűzszünetet és békekötést sürgetnek az uralkodóktól. Férjed nemes ellenfél, bátor harcos. Ám egyedül még ő sem képes bevenni egy olyan erődítményt, mint az enyém. Itt az ideje, hogy eldöntsd: megtartod a gyereket, vagy elküldöd az apjának. Mivel lányod született, s nem fiad, Stede talán megengedi, hogy itt maradjon veled. Örökös csak fiúgyermek lehet. - Én is nőnek születtem! - csattant fel Elise. - Mégis örököltem! Dzsalahár vállat vont. - Akkor biztosan szívesen válsz meg tőle. Hamarosan döntened kell. Mielőtt Elise felelhetett volna, Dzsalahár elhagyta a helyiséget. Elise alvó újszülött lányára nézett, annak puha szőke haja az arcát érintette. A baba nyűgösen felnyögött, s lesújtott apró öklével. A lány jól hallotta a légzését, érezte testének melegét, és anyja iránt érzett minden szeretetét. - Nem küldhetlek el innen! - suttogta a lány. - Soha... Annyira szeretlek. Csak te maradtál nekem Bryan után... Lehunyta a szemét, az újszülött jövetele által okozott boldogság hamarosan semmivé foszlott, arcán fájdalom tükröződött.
Dzsalahár sohasem hazudott neki. Richárd állapota bizonyára súlyos; csak nagy betegség tarthatja távol a csatamezőtől. A keresztények hosszú és eredménytelen háborút vívtak; mind haza akarnak menni. Vajon mit hoz a jövő? Bryan egymaga nem képes bevenni Muzhairt. Az ő ideje pedig... egyre fogy. - Elise! Gyere az ablakhoz! Elise Lenore-t a Satima által ajándékozott gyönyörű bölcsőbe tette, majd Gwyneth mellé sietett az ablakhoz. A magas toronyból messze, a falakon túlra is elláthattak. Lenore születése után néhány nappal keresztes lovagok ütöttek tábort a palota körül, persze jóval az íjászok lőtávolán kívül. Aznap reggel különös nyüzsgés hatotta át a keresztény tábort. Éjszaka egy hatalmas kőhajító gépet is felállítottak; nem sokkal mellette óriási faltörő kos várakozott bevetésre készen. A sátrak száma az előző napokhoz képest megsokszorozódott. - Bryan megpróbálja bevenni a palotát! - kiáltott Gwyneth. Elise nem tudta, melyik érzés erősebb benne: a félelem vagy az öröm. A gyerek születése óta rettegésben élt; Dzsalahár egy homokórával lepte meg, Elise a legtöbbször ez előtt üldögélt, és a pergő homokszemeket figyelve az idő múlásán bánkódott. Nézte, ahogyan a keresztesek ostromra készülődnek; Dzsalahár gyakran meglátogatta, és azt mondta, embereivel éjszakai rajtaütéseket szervez, hogy visszaszorítsa a támadókat. Gwyneth elmondása szerint Dzsalahár maga vezette ezeket a támadásokat, meglehet, Bryant keresi. Egyelőre nem találta. De vajon hány ember veszítette életét a rajtaütések során? Elise szomorúan találgatott. - Mit gondolsz, mikor támadnak? - kérdezte idegesen a nőt. - Nem tudom - hangzott a válasz -, de hamarosan. - Mégis, mikor? Gwyneth hosszasan figyelte Elise gondterhelt arcát. - Ugye nem esel pánikba? Nincs mitől félned... Elise dühös pillantást vetett rá. - Úgy teszel, mintha nem érdekelne! Nem érted? Minden megváltozhat! Gwyneth felnevetett. Elise haragosan nézett rá. - Dzsalahártól félsz jobban vagy önmagádtól? Elise, az emír biztosan nagyszerű szerető. Sok nő mindent megadna azért, hogy ilyen udvarlója legyen. Ha itt akar tartani, nem halhatsz meg. Semmi sem fog megváltozni. Innen ugyanis nincs kiút... - Gwyneth! - Én gyakorlatias nő vagyok, Elise - sóhajtott Gwyneth. - Dzsalahár türelmesen viselkedett veled. Figyelmen kívül hagyhatta volna terhességed tényét; meg is erőszakolhatott volna. Megparancsolhatta volna, hogy a gyerekedet nyomban születése után megöljék. Dzsalahár, bár szerelmes beléd, mégiscsak férfi. Bármikor életét veszítheti a harcmezőn. Bizonyára szeretné minél nagyobb örömét lelni a társaságodban, hiszen nap mint nap szembe kell néznie a halállal. Ellentmondhatsz neki, ám egyszer elveszti a türelmét, s akkor bajod eshet. Választhatsz: ellenállsz, vagy elfogadod őt. Elise elfordult az ablaktól. - Nem fogadhatom el őt! Bryan sohasem bocsátaná meg! Gwyneth hangos kacagásban tört ki, és átölelte a lányt a nagyobb nyomaték kedvéért. - Te kis bolond! Bryan szeret téged! Ezen senki és semmi nem képes változtatni! - De igen, van olyan dolog, ami képes erre! - kiáltott a lány. - Percy... valaha nagyon szeretett engem. Én azonban elkövettem azt a hibát, hogy minden szavát elhittem. - Elise! Percy fiatal szívét megsebezték. Sohasem maradtál közömbös a számára. Azt hiszem, engem is nagyon szeretett a maga módján. Bryan Stede azonban nem olyan, mint Percy! Szeret téged, érzelmei nagyon mélyek; a felesége vagy. Nincs értelme olyan dolgokon bánkódni, amelyeken már nem lehet változtatni! Elise! Bryan azt hitte, hogy Dzsalahár minden este megkapott téged, mialatt ő lázasan feküdt. Mégis itt van... eljött és hadsereget szervezett azért, hogy megmentsen!
Elise az ajkába harapott. Kétségek között vergődött; megerősítésre vágyott. - Te tényleg úgy gondolod, hogy Bryan szeret engem? Gwyneth hangos kacagásban akart kitörni, ám végül sikerült uralkodnia magán. Egy pillanatra elkomorodott az arca. Nem látta még Elise-t ennyire érzékenynek és kiszolgáltatottnak. A lány komolyan gondolta, amit kérdezett. - Igen - felelt Gwyneth egyszerűen. - Biztos vagyok abban, hogy Bryan nagyon szeret téged. Kár, hogy Dzsalahárt nem az én szépségem kápráztatta el - sóhajtott a nő. - Boldogan vetném magam a karjaiba! - De Gwyneth! - Őszintén beszélek - jelentette ki Gwyneth komor arccal. - Rá kellene ébredned végre, hogy Bryan csak úgy szerezhet vissza téged, ha Dzsalahárt megöli. Elise a nőre meredt. - Mit beszélsz? - Van még egy lehetőséged - folytatta Gwyneth -, ha közeledni próbálsz Dzsalahárhoz. - Soha - nyögte a lány. - Választanod kell a két lehetőség közül. Hamarosan eljön az idő, amikor már nem játszhatod tovább a királylányt, és nem lehetnek kívánságaid. Ám ha... Bryan megöli Dzsalahárt, mondhatjuk, hogy a helyzet kulcsa a te kezedbe kerül. - Hogy érhetem ezt el? - Hazudj. - Bryan nem fog hinni nekem! Gwyneth mosolygott. - Az megeshet. Mint mondtam, a férfiak különös állatfaj; meglehet, nem fog hinni neked, de ellentmondani sem fog. Inkább együtt él a hazugsággal. - Az előbb azt mondtad, Bryan mindig szeretni fog engem, bármi történjen is! - kiáltott Elise. - Most pedig arra buzdítasz, hogy hazudjak neki?! - Mindannyian hajlamosak vagyunk némi szemfényvesztésre, nem igaz? - válaszolta Gwyneth, ám hirtelen összerezzent, mert kopogtattak. - Jöjj be - szólt Gwyneth halkan. Az ajtó kinyílt. Elise csodálkozva nézett a belépő férfira, aki átlagos testalkata ellenére humuszában jóval nagyobbnak tűnt. Fején vörös turbánt viselt, mely alól hosszú, hullámos, Ősz hajkorona omlott a vállára. Őszbe hajló szakálla a mellkasáig ért. Szúrós tekintetével nyomban körülnézett. Napcserzett arcbőrét megszámlálhatatlan ránc barázdálta, melyek még nagyobb tekintélyt kölcsönöztek fellépésének. A két nő megbabonázva nézett rá. A férfi udvariasan meghajolt, mielőtt belépett. Egyenesen Elise-hez ment. - Te volnál hát - szólt, miközben érdeklődve végigmérte a lányt. - Elise... Bryan Stede felesége és Richárd bizalmasa. Elise bólintott. - A bölcsőben fekvő csecsemőnek pedig Bryan Stede az apja. - Úgy van. És te ki vagy? A férfi elmosolyodott. - Aranyszőke hajad micsoda nemes lélekkel párosul! - mondta a jövevény fejcsóválva. - Ó, ha fiatalabb volnék... de mivel már nem vagyok, jól tudom, a szépség röpke tünemény. Persze ne hidd, hogy a szenvedély ismeretlen fogalom előttem... A nevem Szaladdin. - Szaladdin! - álmélkodott a lány. - Tehát hallottál már felőlem... - mondta az uralkodó. - Nagyon örvendek, még akkor is, ha komoly problémát okozol nekünk. Egy birodalom fennmaradásáért háborúzunk, s közben egy ilyen ügyre is időt kell szakítanunk, mint a tied! A lány szeme könnybe lábadt. - Vissza akarsz küldeni, ez jöveteled célja? Azt hiszem, az megoldaná a problémát...
A férfi szomorúan csóválta a fejét, mire Elise elhallgatott. - Innen csak Dzsalahár küldhet el. Ő azonban hajthatatlan. Én azt tanácsolom, hogy holnap reggel juttasd ki a gyerekedet a palotából. - Meglátván a rémület könnyeit a lány szemében, Szaladdin szelídebb hangon folytatta. - Az ütközetet itt vívják, ezt te is jól tudod. Ha igazán szereted a gyerekedet, a legfontosabb dolgod az legyen, hogy biztonságba helyezed. Ártatlanul senkinek sem szabad bűnhődnie ebben a konfliktusban. Dzsalahár gyerekei már útra keltek. Elise lesütötte a szemét. A könnyeivel küszködött. Tudta, hogy ha az emír elküldte a saját gyerekeit, komoly a veszély. Szaladdin megérintette Elise állát, és magára emelte a lány tekintetét. A barna szempár melegséget sugárzott, együttérzés és megbánás áradt belőle. - Ó... ha fiatalabb volnék! Egy ilyen szépségért én is szívesen harcba szállnék! Meghajolt, sarkon fordult, és elment. Elise kivette a csecsemőt a bölcsőből. Az ágyra feküdt, és magához szorította a gyermeket. Gwyneth nem talált szavakat, melyekkel megvigasztalhatta volna. Éjszaka váratlanul Dzsalahár kopogtatott a toronyszoba ajtaján. Határozott tekintetet vetett Gwynethre. A nő sóhajtott, és máris kifelé indult a szobából. - Várj! - parancsoltad emír. Elise és Gwyneth összenézett. Dzsalahár az Elise mellett fekvő, édesdeden alvó gyermekre nézett. — Őt vidd magaddal - tette hozzá. - Nem! - kiáltott fel Elise. - Még ma este viszontlátod - szólt Dzsalahár. Gwyneth az ágyhoz sietett. - Elise! Hadd vigyem magammal! Dzsalahár nagyon feszültnek látszik! Komolyan beszél! Megígérem, amint lehet, visszahozom a gyereket! Elise elengedte a pólyát, melyet Gwyneth a karjába vett. Az ajtó hamarosan bezárult a nő mögött. Dzsalahár nem mozdult. Nem vette le a szemét Elise-ről. A lány talpra ugrott. Dzsalahár az ablakhoz lépett, és beszélni kezdett. - A palotát körülzárták, kint egy egész hadsereg táborozik. Láthatod a tábortüzeket, annyi van belőlük, akár égen a csillag. Stede jól felkészült. Kemény küzdelemnek nézünk elébe. Elise felé fordult, kezét az ég felé emelte. - Telehold van. A lány nem felelt. Harag és félelem egyszerre munkált benne. Reszketett. Hátrálni akart, ám meggondolta magát. Nem mozdult. Dzsalahár egészen közel lépett hozzá. Megérintette Elise arcát, aztán egy hajtinccsel kezdett játszani. - Hamarosan elkezdődik — mondta. - Talán már holnap... Tudni fogom... - Torka hirtelen elszorult, ezért újra kezdte a mondatot. - Tudni fogom, miért is harcolok valójában. Elise kővé dermedt a szavak hallatán. Nem jutott szóhoz, mozdulni sem mert. A gondolatok is cserbenhagyták. Dzsalahár a másik kezét is Elise arcához emelte. Finom ujjai a hálóruha alá, a lány meztelen vállára siklottak. A lány csupán egy selyemköntöst viselt, mely az érintés nyomán susogni kezdett, akár a finom homokszemek. - Nem! - kiáltott fel, ám az emír a karjába zárta, és az ágy felé kísérte. Elise hiába ellenkezett, tehetetlennek bizonyult a férfi testi erejével szemben. Dzsalahár lefogta a csuklóját, és mélyen a szemébe nézett. A sivatagi herceg szomorú barna tekintete a lány lelkéig hatolt. - Nem! - kiáltott Elise megtörten. A fejét ingatta fájdalmában, arcán könnycseppek peregtek. - Maradj nyugodtan - suttogta a mór szelíd hangon újra és újra. Az egyik kezével átkarolta, a másikkal a könnyeit törölte. A lány végül megnyugodott, és mozdulatlan maradt. - Nyisd ki a szemed - parancsolta suttogva Dzsalahár.
Elise engedelmeskedett, és hunyorogva nézett föl rá. A férfi elmosolyodott. Kézfeje a lány mellei közti völgyben suhant. - Szeretni akarlak téged... - suttogta a férfi. - Sohasem bántanálak. Elise kimondhatatlanul szerencsétlennek érezte magát. Harcolni akart Dzsalahár ellen, ugyanakkor megőrizni Bryan emlékét. Az emír gyengéd érintése csillapíthatatlan vágyat ébresztett benne, mely a végletekig felzaklatta. Hiába állt ellen, a teste elárulta vágyait. Az a veszély fenyegette, hogy elárulja a férjét... Dzsalahár megcsókolta. Elise el akart fordulni, ám az érintés túlságosan kényeztette. A mór szabad folyást engedett hosszú ideje elfojtott vágyainak. Visszafogottan csókolt, ám a végletekig kihívóan. Dzsalahár ajka lassan elvált a lányétól, majd a szemébe nézett. A mór lehajtotta a fejét; nyelve fénylő mintát rajzolt a melleire. Elise hiába is tagadta volna, Dzsalahár érintése örömet okozott neki. Milyen különös! Annak idején Bryan karjaiban csak kínt és gyűlöletet érzett. .. és mélységes kísértést. Azóta megtanulta szeretni Bryant, és értetlenül állt egykori viselkedése előtt... Elise remegve hunyta le a szemét. A szenvedők hangján felkiáltott. - Dzsalahár! Kérlek, engedj el és hallgass meg! A férfi gyanakodva nézett rá. - Tessék. Elise nyelt egyet, és nagy levegőt vett. - Ha most megkapsz engem - szólt határozottan —, erőszakkal teszed. Ha azonban a csatában megküzdesz Bryannel és megölöd őt... veled maradok. Önként. A férfi feszülten figyelt egy darabig. Csodálkozva nézett a lányra. - Nem hagyom magam! - ígérte Elise elvakultan. - Az utolsó leheletemig ellenállok! - Az is lehet, hogy elvesztem azt a csatát - tájékoztatta Dzsalahár. - Az a te dolgod. Háborúzni mindig kockázatos vállalkozás. A férfiak mégis állandóan harcolnak. Dzsalahár egyre csak nézte a lányt, és hallgatott. - Kérlek, Dzsalahár! Ha te győzöl, Krisztusra és a Szűz Máriára esküszöm, hátat fordítok a múltnak, és veled maradok. A férfi lehunyta a szemét. Vállat vont. Elengedte a lányt, és felállt. Az ajtóhoz sietett, ott megállt, és haragosan végigmérte Elise-t. A lány idegesen kapott a takarója után. Dzsalahár a torkát köszörülte, s a lány a zajra mozdulatlanná dermedt. Elise jól tudta, hogy óriási kegyelemben részesült... - Legalább megtudtam, hogyan festesz meztelenül - morogta Dzsalahár. - Azt mondtad, önként, Elise. Ezt az esküdet nem szegheted meg. A férfi magára hagyta a lányt. Elise remegő kézzel kezdte rendezni a hálóköntösét. Gwyneth lépett be, Lenore-ral a karjában. Izgatottnak tűnt. - Nos? - kérdezte a nő. - A csata kimenetelétől függ a sorsom - válaszolta Elise. Magához ölelte a gyermeket, és a haját simogatta. - Te... alkut kötöttél vele? - Igen - suttogta Elise. Gwyneth egy ideig szótlanul állt, majd így szólt. - Édes Istenem, miért nem születtem én szőkének? Este nem jött álom a szemükre, ám egyetlen szót sem beszéltek. Reggel egy megtermett, kedves arcú mór nő óvatosan a karjába vette Elise gyermekét, és bár a lány nem értette a beszédét, tudta, azt ígéri, hogy a legnagyobb szeretettel és törődéssel fog bánni vele, míg keresztény pesztrához nem kerül. A nap végére újabb csapatok érkeztek a keresztény táborba; a feszültség tapinthatóvá vált. Ismét leszállt az éj.
Csendes, ám feszült éjszaka következett. Nyomában a hajnal érkezett. XXVIII. - Dzsalahár! A hajnali nap első sugaraival tüzes nyílvesszők zivatara hullott a palotára, az ostromgépek kőzáport árasztottak, a kapukat faltörő kosok döngették. Gwyneth és Elise reggel csatazajra ébredt; kiáltozás, jajveszékelés és fegyvercsörgés hallatszott mindenfelől. A mórok elkeseredetten próbálták védeni állásaikat. Ostromló és ostromlott között ádáz küzdelem bontakozott ki. A keresztényeknek végül sikerült betörniük a kapukat, ám nem nyomultak előre az udvarra. A káosz hangjait halálos csend követte. A palota kapujának üszkös romjai közül egy lovas lépett elő. - Dzsalahár! A hátborzongató kiáltás ismét felharsant. Elise, aki Gwyneth mellett az ablakban állt, elsápadt, és remegni kezdett. Térde megrogyott a félelemtől, és a falnak kényszerült támaszkodni. - Ez Bryan! - Persze hogy ő! - szólt Gwyneth. - Mit csinál? - akarta tudni a lány. - Senki sem fedezi. Az íjászok könnyedén eltalálhatják... - Ó, Gwyneth, mondd, mit csinál? Az utolsó szót már suttogva ejtette ki, mivel szíve sebesen kezdett dobogni. A férfi harci ménje megrázta a fejét, és felnyerített. Bryan egyenes derékkal ült a nyeregben. A szél belekapott a köpenyébe, mely vörös árnyékként lobogott körülötte. Elise nem láthatta tisztán az arcát, az alakjáról azonban nyomban felismerte. A férfi rá sem hederített lova viselkedésére; figyelme a palotára összpontosult, és a közelgő párbajra, melyet megvívni készült. - Dzsalahár! Újra kiáltott. Hangja nyersen és követelőén csengett, a lány számára mégis csodálatos muzsika képzetét keltette. Amikor utoljára látta a férfit, az haldoklott. Ekkor... Elise észrevett egy másik lovast; a férfi Bryan felé léptetett. A lány felismerte Dzsalahárt. A mór húszlépésnyire lehetett Bryantől, amikor megállt. Mindkét férfi tapasztalt csataló hátán ült, páncélt viselt és kivont kardot tartott a kezében. - Mire készülnek? - kérdezte Gwyneth. - Nem tudom! - kiáltott kétségbeesetten Elise, majd hozzátette. - Csönd legyen! Nem hallom, mit beszélnek... Elise azonban hiába erőlködött, nem hallotta Bryan szavait. Hirtelen egy harmadik személy csatlakozott hozzájuk: Szaladdin. A három lovas megindult kifelé a kapun, mögöttük Muzhair védői özönlöttek fegyelmezett sorokban, kiknek éneke messzire szállt, akár a forró szél. - Elmennek! - szólt a lány idegesen. - Együtt mennek ki a kapun! Elise az ajtóhoz rohant, és nekifeszült a vállával. A kinti retesz makacsul ellenállt. Újra nekiveselkedett. - Gwyneth, segíts! A nő melléje lépett és együtt próbáltak kitörni, ám nem boldogultak a szerkezettel. - Nem bírom! - kiáltott Elise. Gwyneth sóhajtott. - Nem tudunk kitörni innen. Még egy ló sem volna képes rá.
- De ők már a falakon kívül; vannak, és mi nem is sejtjük, mi történik velük... Utolsó emlékem Bryanről az, hogy tehetetlenül fekszik a földön, és erősen vérzik. Haldoklott. Nem engedhetem, hogy ez még egyszer megtörténjen vele! És Dzsalahár... Miféle őrültség ez? - Bármire készülnek is, te semmiben sem akadályozhatod meg őket! - Nem tudok itt ülni és várni! Újra nekirontott az ajtónak, ám hirtelen meggondolta magát, és Gwyneth felé fordult. - Gwyneth! A lepedők! - Micsoda? - Jól hallottad... Összekötjük őket, és lemászunk rajtuk. Egyszer már megkíséreltem szökést hasonló módon, de Dzsalahár elkapott. Attól fogva őr állt az ablakom alatt. Most azonban mind elmentek, és az ablakom alatt nem áll senki... Miközben beszélt, gépies precizitással kötötte egymáshoz a lepedők végét. - Mindketten meghalhatunk! - ellenkezett Gwyneth, miután kinézett az erkélyen. - Csak arra kérlek, segíts. Én lemászom, te pedig azt teszel, amit jónak látsz. A lány az öntöttvas virágállványhoz erősítette az utolsó lepedő végét, majd próbaképpen erősen megrántotta. Kilépett az erkélyre, a lepedőt pedig erősen a kézfejére csavarta. Lehunyta a szemét, nagy levegőt vett, aztán Gwynethre nézett, és átlendült a korláton. Sebesen csúszott lefelé; a földet érése keményre sikeredett. Nem szeppent meg; villámgyorsan talpra állt, és diadalmasan integetett fölfelé. - Várj! - szólt utána a nő izgatottan. - Veled megyek! - Kapaszkodj erősen! - bátorította a lány a nőt. - Mielőtt földet érnél, elkaplak! Gwyneth már csúszott is lefelé, Elise pedig próbálta elkapni. Az igyekezet eredményeképpen mindketten a földre huppantak, ám szerencséjükre sértetlenül megúszták a kalandot. - S most, merre? - kérdezte Gwyneth. - El kell jutnunk a kapuhoz. - Mi a palota másik végében vagyunk... - Gwyneth! Kijutottunk a szobából. Gondolkozz! Merre tartunk? A nő elgondolkozott. - Erre. A palota udvara boltíves folyosók, kertek valóságos labirintusából állt. Útközben egy teremtett lélekkel sem találkoztak. Lépteik hangosan visszhangoztak a márványlépcsőkön. Már-már úgy tűnt, eltévednek, amikor Gwyneth így szólt: - Körbe kell mennünk! - javasolta a nő, és visszafordultak. - Látom a belső udvart! - mondta nem sokkal később. A belső udvar szökőkútjai és egzotikus kertjei között siettek. Gwyneth megállt egy szökőkút előtt, nem tudta levenni róla a tekintetét. - Gyere már! - sziszegte a lány, és magával rángatta. Maguk mögött hagyták az udvart, ám a palota kapujánál megtorpantak. Az őr a posztján maradt. Jól látták a kapu romjait és a távolban összeverődött tömeget. Gwyneth visszarántotta a lányt. A falhoz simultak. - Hogy jutunk ki? - akarta tudni Gwyneth. Elise gondolkodni kezdett. - Talán futnunk kellene... Nem, mégsem! Várj! - suttogta a lány. Az első szökőkút mindkét oldalán egy-egy elefántcsontból faragott oroszlánfigura állt. Elise kézbe vette az egyiket, aztán egy közeli ajtó mögött keresett menedéket. Gwyneth mély lélegzetet vett. A kijárat felé kezdett sétálni. - Ó! - kiáltott fel, és a következő pillanatban a földre rogyott. Mint azt Elise remélte, az őr, kardját a hüvelyébe rakva, a nőhöz sietett. A lány csendben mögé került, felemelte a kezében tartott figurát, és lesújtott vele. Az ütés az őr koponyájának hátsó részét érte. A mór harcos ájultan esett össze, maga alá temetve a nőt, aki kétségbeesetten felsikoltott: - Vedd le rólam! Elise odébb vonszolta az ájult őrt. Gwyneth felállt, először a lányra nézett, aztán az őrre.
- Menjünk! - sürgette Elise. A kapu szinte elérhetetlenül távolinak tetszett számukra. A feltámadt szél homokot fújt a szemükbe a reggeli nap perzselő fényében. A kapuhoz érvén megmásztak az üszkös romokat. Elise már lefelé indult volna, amikor Gwyneth felkiáltott. A lány Gwynethre nézett. Látta, amint a nő elnéz a tömeg fölött, és a kezét a szájához emeli. - Mi az? - kérdezte a lány. Gwyneth nem felelt. A seregek egy sekély szakadék két oldalán gyülekeztek. Szaladdin a mélyedés középpontjában állt, legdíszesebb harci öltözékét viselte. Kardját a magasba emelte, a fegyver megcsillant a napfényben. Szaladdin lesújtott; a mozdulat nyomán mennydörgésszerű robaj támadt. Két ló indult vágtatva egymás felé. Bal felé Bryan robogott csataménje hátán. Vele szemben Dzsalahár érkezett arab csődörének nyergében. Elise-nek elakadt a szava, és mozdulni sem mert. Rémülten nézte a távolban egymás felé vágtató lovasokat, akik alatt valósággal rengett a föld. A sivatagban így vívtak bárbajt. Férfi a férfi ellen küzdött, testüket míves páncél védte. Kivont karddal a kezükben előredőltek a nyeregben. Távolról pusztán lovagi tornának tűnt, ám mindenki tudta, hogy ez a küzdelem vérre megy. A két sereg katonái hangos biztatásba kezdtek. Mórok és keresztények egyaránt a saját emberüket éltették. A lovasok őrült tempóban közeledtek egymáshoz, és a feszültség egyre nőtt. Fegyvereik vadul villogtak a levegőben, páncéljaik ezüstös fényt árasztottak. - Nem! - sikoltott Elise, és ösztönösen eltakarta a szemét, amint a két harcos találkozott. A nap erősen égetett, bágyasztó hőséget árasztott. Elise attól félt, hogy elveszti az egyensúlyát. A lány csodálkozva nyitotta ki a szemét és vette tudomásul, hogy mindkét férfi nyeregben maradt. Megkönnyebbülten sóhajtott. A következő pillanatban azonban azt kellett látnia, hogy a két férfi újabb összecsapásra készül. - Hagyjátok abba! - kiabált feléjük. - Hagyjátok abba! Senki sem hallotta meg a szavait. Elise megindult lefelé a romokról. - Elise! - szólt utána Gwyneth. - Gyere vissza! Ne menj tovább! A lány úgy nézett rá, mint aki meg sem ismeri. A rémület irányította minden mozdulatát. - Abba kell hagyniuk... Futni kezdett a tömeg irányába. Elérte a mórok sorait, és csak nagy nehézségek árán jutott előre közöttük. Azok dühösen néztek rá, amiért elterelte a figyelmüket a nagy eseményről. A harcosok árgus szemmel figyelték a küzdelmet. A mórok nem engedték előre egykönnyen a lányt. Elise ismét lódobogást hallott. A paripák orrlyuka kitágult, fülüket hátraszegték, testük erősen tajtékzott a nagy melegben. - Elég! — hisztérikus sikoly hagyta el Elise száját. A két kard ismét a magasba lendült; a tömeg egy emberként hördült fel. Elise elérte az első sort. A két férfi a földre zuhant, a kardjuk után nyúltak. Lovaik távolabb álldogáltak békésen. Bryan és Dzsalahár talpra állt. Elise nem láthatta az arcukat, mivel sisakjuk alatt mindketten védőlemezt viseltek. Bryan címerpajzsát birtokainak címerei díszítették. Dzsalahár pajzsa már első látásra elsőrendű ötvösmunkának látszott. Talpra álltak, küzdelemre készültek, s próbálták magukat függetleníteni a földre zuhanás sokkoló élményétől... Kardjuk a magasba lendült, és megkezdődött a közelharc. Elise dermedten figyelte, amint a két penge összecsap. Bryan volt a magasabb termetű és a szélesebb vállú; harci kedvben azonban Dzsalahár semmiben sem maradt alatta. Erőteljes szúrások és vágások követték egymást, a két férfi a kardvívás magasiskoláját mutatta be. A harc hevében a tömeg felé közeledtek, mire az megnyílt előttük, helyet adott a párbaj folytatásához. Bryan egy bravúros
mozdulattal hatalmasat sújtott a mór sisakjára; Dzsalahár kardja Bryan mellkasát találta el, s behorpasztotta a mellvértjét. - Nem! - suttogta Elise, amikor tudatára ébredt, hogy a mellette állók mennyire élvezik a küzdelmet. Két tehetséges, nagyra becsült ellenfél párbaja zajlott előttük; két legenda nézett szembe a halállal... - Nem! - suttogta magában Elise ismét. Mikor utoljára látta Bryant, hamuszürke arccal, erősen vérző sebbel, magatehetetlenül feküdt a földön. Magára kellett hagynia. Arra kényszerítették, hogy nélküle éljen, amikor éppen csak megtapasztalta, milyen csodálatos vele élni... és szeretni őt. Ha a férfi meghal, neki nem lesz ereje tovább élni, gondolta a lány. Ám amikor Dzsalahárra nézett, másfajta gondolatok kerítették hatalmukba. Kegyetlenül is bánhatott volna vele, ő azonban mindvégig kedvesen viselkedett. Elise azt is jól tudta, milyen érzés olyasvalakit szeretni, aki nem viszonozza a gyengéd érzelmeket... Dzsalahár kardján megcsillant a napfény; a mór egy hirtelen mozdulattal kiütötte a fegyvert Bryan kezéből. Elise felsikoltott, a tömeg izgatottan felhördült. Dzsalahár diadala nem tartott sokáig; Bryan egy villámgyors mozdulattal nagyot csapott könyökével a mór karjára, és a következő pillanatban a mór csillogó fegyvere is a porba hullott, a keresztény lovag kardja mellé. Elise szeme könnybe lábadt. Szaladdinra pillantott, aki lóhátról figyelte az ádáz küzdelmet. A közönség hangosan biztatta a küzdő feleket - ő nem tette. Higgadt arckifejezéssel, hűvös beletörődéssel követte az eseményeket. Elise áttört a tömegen, egyenesen Szaladdínhoz rohant. Megragadta a lóháton ülő uralkodó lábát, és esdeklő tekintettel nézett fel rá. - Állítsd meg őket! Nagy Szaladdin! Meg kell állítanod őket! Csak te tehetsz valamit... csak te! Könyörögve kérlek, Szaladdin! Az uralkodó szomorúan csóválta a fejét. - Maguk döntöttek úgy, hogy megkímélik mások életét azáltal, hogy megküzdenek egymással. Megegyeztek, hogy a harcosok a párbajt követően békésen hazamennek. A becsületükért harcolnak, és mindketten olyan férfiak, akik bátran áldozzák érte az életüket. Ehhez joguk van. Ettől a jogtól nem foszthatom meg őket. - A halálban már nem számít a becsület! - ellenkezett a lány. Szaladdin lehajolt hozzá, és gyengéden megérintette az arcát. Megdöbbentette a mennyei ékkövek képzetét keltő ragyogó szempár kínlódó tekintete. - Ugye te nem akartad ezt, lányom? - Sóhajtott. - Az ember boszorkánynak, nagy cselszövőnek gondolna, ám úgy látom, igen jó szándékú teremtés vagy. Nem te vagy a felelős azért, ami itt folyik. A férfiaknak lételemük a harc, Allahnak pedig az a kötelessége, hogy döntsön a sorsuk felől. Elise összerezzent az érintés nyomán. - Allah! Isten! Ha az ember bolond módjára cselekszik, egy másik embernek kell megállítania! A tömeg felzúgott. Elise elhallgatott, tekintetével a párbajozókat kereste. A két férfi sisak és arcvédő nélkül küzdött, bőrükre por és izzadság tapadt. Bryan szája vérzett, Dzsalahár homloka és szemhéja felrepedt. A mór a kardja után ugrott. Bryan ugyanezt tette. Ismét egymással szemben álltak, mindketten erősen ziháltak. Lépteik korántsem látszottak olyan magabiztosnak, mint kezdetben. Kardcsapásaik ereje csökkent. A hőség, a páncél és fegyvereik súlya jócskán kivett az erejükből. Dzsalahár Bryan gyomra felé szúrt. Bryan félreugrott és hátralépett, majd viszonozta a támadást. A mór megtántorodott; elvesztette az egyensúlyát, és a földre zuhant. Bryan le akart sújtani rá. A mór a könyökére támaszkodva készült védeni a csapást.
Elise ismét felsikoltott. Sikolya ezúttal valószínűtlenül hangosan és velőtrázóan csengett. Hangja elnyomta a közönség biztatását, és ő mindenfajta mérlegelést mellőzve futni kezdett. Csak egyvalamit tudott: se Allah, se Isten nem fog neki veszteséget okozni. Jól tudta, őrültség, amit tesz, hiszen a küzdő felek e pillanatban csak a harcra gondoltak. A lány mégis közéjük vetette magát. Bryan lesújtani készült. Dzsalahár döfni akart. A mór fegyvere bizonyosan fölnyársalta volna a lányt, ám ekkor Dzsalahárt cserbenhagyta testi ereje, és kimerülten zuhant vissza a porba. Elise könnyes arccal átölelte Bryant. Oly régen érintette... és látta utoljára. Az indigókék szemekbe nézett, és azokban fáradtságot vélt felfedezni. A férfi alig ismerte meg, először csak azt érezte, hogy valaki nem hagyja cselekedni. Szájából vér szivárgott, karján és combján vágások nyoma éktelenkedett; alig állt a lábán... - Bryan! - kiáltott a lány. A férfi el akarta tolni magától. - Bryan! - Elise a tűzforró mellvértet érintette, és azt kívánta, bárcsak Bryan testét érinthetné, mivel a férfi egyelőre nem reagált a külvilág hatásaira. Bryan remegett, Elise a páncélon keresztül is érezte ezt. A férfit nem sok választotta el attól, hogy a földre rogyjon. Utolsó erőtartalékait, melyekkel végül felülkerekedett ellenfelén, a termetének köszönhette, Dzsalahárhoz hasonlóan azonban összerogyni készült, testét tucatnyi seb borította. - Bryan! Vége van. Kérlek, hallgass rám. Meg fogjátok ölni egymást... mindketten meg fogtok halni... Dzsalahár a földön feküdt. A tömeg azonban, akár az ókori Róma arénáinak közönsége, vért kívánt. A férfi félrelökte a lányt. Elise a porba zuhant, haja az arcába hullott, könnyei valósággal elvakították. Dzsalahár nem messze feküdt tőle, átható tekintetéből fájdalom sugárzott. Halkan, szinte suttogva szólt a lányhoz fáradt, anyagtalan hangon. - Le kell hogy sújtson azzal a karddal... Ő a győztes. Becsülettel halok meg... jobb ez, mint szégyenben élni... - Nem! - kiáltott Elise, azzal a támolygó Bryan és Dzsalahár teste közé vetette magát. A háttérből Szaladdin hangját hallotta, aki bizonyára azt parancsolta embereinek, hogy távolítsák el a lányt a harctérről. Elise pedig biztosan tudta, hogy csak erőnek erejével tehetik ezt vele. Megtermett férfiak indultak érte. - Bryan! - sírta a lány könyörögve, és átkarolta a férfi lábait. A férfi végre lenézett rá, és felismerte a poros, könnyáztatta arc tulajdonosát. Ajkai fáradt mosolyra húzódtak. - Elise... - szólt halkan. - Kérlek, Bryan... nem akarok több vért... Kérlek... A férfi nem vette le róla a tekintetét. Hallotta, ahogyan a közönség halálra ítéli a földön fekvőt. Hirtelen minden bosszúvágy semmivé foszlott benne. Elengedte kardja markolatát. A fegyver a földre hullott. A könyörületet látván keresztény és mór harcosok egyaránt üdvrivalgásban törtek ki. Bryan ekkor megtántorodott. Lehunyt szemmel Elise-re borult, aki ismét a porban találta magát a férje és a hason fekvő Dzsalahár között. Győztes és legyőzött sebesülten, öntudatlanul feküdt, közöttük a nő, akiért küzdöttek. Bryan súlyos teste Elise-re nehezedett, és a lány próbálta szabaddá tenni magát. Szerencsére a segítség hamarosan megérkezett. A lány felnézett, és Szaladdin ragyogó tekintetével találta magát szemközt. - Allah útjai kifürkészhetetlenek - mondta az uralkodó, azzal fölsegítette a lányt. Elise tisztán érezte az idős harcos testi erejét, melyen nem fogott az idő múlása. Intett, mire szolgák siettek a két sebesülthöz azért, hogy gondjukat viseljék. Dzsalahárt két mór, míg Bryant Wat és Mordred emelte föl. Szaladdin egyre csak nézte a lányt.
- A férfiak... - kezdte - gyakran gyerekesen viselkednek. Összevesznek, és képesek a végsőkig harcolni egy-egy kedves játékszer miatt. - Én nem vagyok játékszer! - közölte a lány. - Montoui hercegnője vagyok, és Saxonby grófnője. Az öreg elmosolyodott. - Meglehet, tévedtem, nem vagy az, de legalább megtanítottad ezeknek a fiúknak, hogy ők is tévedtek... Menj békével, hercegnő... Aranyhajú lány. - Békével? - suttogta Elise. Szaladdin átkarolta a lányt, és a tábort bontó keresztény sereg felé vezette. - Királyotok, Richárd láztól és a forróságtól szenved; ő is nyert, én is. Hamarosan békét kötünk. Én megtartom Jeruzsálemet, de szabad bejárást engedek a keresztény zarándokok számára. - Ezek szerint... a keresztes háború hamarosan véget ér? - Igen. A béke persze nem tart örökké. Nagy ellentétek feszülnek közöttünk. A háború ismét ki fog törni. Számodra azonban, Elise, véget ért. S most menj, viseld gondját a férjednek. A lány bizonytalanul mosolygott, aztán Mordred felé indult, aki egy lóval várt rá. - Elise! Szaladdin utána kiáltott, és ő visszafordult. - Köszönöm - szólt az uralkodó csendesen. A lány csodálkozva nézett rá. - Megmentetted az unokaöcsém életét. Dzsalahár... Elise bólintott. Elérzékenyült. Búcsút intett, és folytatta útját Mordred felé. Hamarosan lóra szállt, s alig várta, hogy Mordred a Bryant szállító szekérhez vezesse, amikor hirtelen felkiáltott. - Várj! - Asszonyom... - Mordred ellenkezni próbált, de a lány a szavába vágott. - Lady Gwyneth a kapunál maradt! Meg kell találnom! Mordred ismét kiáltott. Elise hallotta, amint a férfi utána indul. Kitért előle, s közben azon szörnyülködött, hogyan is feledkezhetett meg Gwynethről. Tudta, hogy senki sem tartóztathatja föl, hiszen ő Szaladdin védelmében részesül. A nőt azonban nem találta a kapu romjai körül. Felmászott a romok tetejére és körbekémlelt, ám Gwynethnek nem akadt a nyomára. A palota felé kezdett rohanni, annak udvarán az egyik lépcsőn föl, a másikon le. Az egyik szökőkútnál a földbe gyökerezett a lába a meglepetéstől. A kút mellett, a csobogó vízhez közel Dzsalahár feküdt alsóruhában. Gwyneth viselte gondját, a sebeit mosta, s a homlokát borogatta. Elise tétova lépést tett feléjük. Dzsalahár kinyitotta a szemét, és a lányra nézett. Fájdalmas mosoly jelent meg az arcán, és feléje intett. Gwyneth hátralépett, és közelebb hívta a lányt. Az emír megfogta Elise kezét. - Mondd, oly nehéz lett volna szeretni engem? - kérdezte Dzsalahár súgva. - Vagy azt mondod, egy kicsit azért sikerült? Elise megcsókolta a feléje nyújtott kezet. - Nagyon könnyű lett volna szeretni téged - felelte. - Csupán arról van szó, hogy másvalakié a szívem. A férfi megszorította a lány kezét; továbbra is mosolygott. Fáradtan lehunyta a szemét, és elengedte a lány kezét. Elise sokáig nézte az emírt, majd Gwyneth felé fordult. - Velem kell jönnöd. Indulunk. Gwyneth furcsán mosolygott, és a fejét csóválta. - Nem megyek. - Mit beszélsz?
- Kiváló ápolónő vagyok. És ha veled mennék... - Gwyneth elhallgatott. Elise mindent értett. A lány mégis idegesnek látszott, úgy tűnt, aggódik. - Gwyneth... te is tudod, hogy neki két felesége van. Nem hiszem, hogy boldog lehetnél... Gwyneth nevetett. - Ó, arra a két testes asszonyságra gondolsz? Elise, kérlek, ne becsülj ennyire alá engem. Nagyon rámenős nő vagyok. És... - tette hozzá halkan - azt hiszem, mindketten megtaláltuk, amit kerestünk. Bryan a tiéd. Otthon... nagyon rosszul érezném magam. - Mi lesz a fiaddal, Gwyneth? Percy... - Arra kérlek, szeresd őt nagyon. Megteszed nekem? Tudom, hogy Bryan és te sokkal többet nyújthattok neki, mint amennyit én volnék képes. Menj. Eleget vártál. Siess vissza Bryan és a gyereketek mellé. Én boldog leszek itt. Elise tovább vitatkozott volna, ám Mordred már mögött állté, és elvezette. A lány a homokdűnéken megcsillanó napsugarakban gyönyörködött. Furcsa érzése támadt, úgy érezte, egy élet telt el. A helyzet azonban más volt. Az ő élete csak most kezdődött. Bryan, mielőtt magához tért, nem látott álomképeket, csak sötétséget. Arcát és homlokát hűvös ruha érintette, Elmosolyodott, majd kinyitotta a szemét, mert ezúttal biztosan tudta, hogy a felesége áll mellette. Fölismerte a lány finom illatát és kezének könnyed érintését. Bryan a lány szemébe nézett, melynek ragyogó türkizkék árnyalata a békés, végtelén tenger képzetét keltette benne. Kinyújtotta a karját, és elérte, hogy a lány föléje hajoljon. Ajkával remegve érintette az ajkait, szinte itta a csókját, s úgy élvezte az érintés ízét, ahogyan csak óborokat és különleges nektárokat szokás. Az újszülött felsírt, és a férfi elengedte Elise-t. Tudatára ébredt, hogy Richárd főhadiszállásán fekszik, és a gyermeksírás az ágya túloldalán ringó bölcsőből érkezik. - Azt hiszem, a lányunk téged akar - szólt vidáman Bryan. Elise bocsánatkérően nézett férjére; majd a bölcsőhöz sietett. Bryan mosolyogva figyelte felesége szerető gondoskodását, s ettől, ha lehet, még szebbnek látta a lányt. Elise kézbe vette az újszülöttet, és visszatért vele férje ágyához. - Mit szólsz, Bryan? Tudom, hogy a férfiak fiúra vágynak, de... A férfi nevetett. - Hogy mit szólok? Micsoda kérdés! Gyönyörű gyermek. Csak pár napja láttam először, és máris a szívembe zártam! Elise lesütötte a szemét. Könnycsepp gördült végig az arcán. Bryan elvette tőle a gyereket és halkan felnyögött, mivel a mozdulat fájdalommal járt, s eszébe jutott a nemrégiben vívott küzdelem. Nem akarta, hogy a lány bármit is észrevegyen rajta, s azt sem, hogy aggódni kezdjen miatta, amikor... oly régen érintette az arcát s érezte teste melegét. Ismét együtt vannak, a lányukkal, holott nem is olyan régen úgy látszott, sohasem láthatja viszont a feleségét. - Mire gondolsz? - kérdezte a lányt, miközben az egyik kezével a gyermeket tartotta, a másikkal Elise arcát érintette. - Most már minden rendben! Féltem, hogy nem látlak többé, és most mégis itt vagyunk. Jól vagy, és a sebektől és a fejfájástól eltekintve én is jól vagyok... - Ó, Bryan! - súgta Elise. - Annyira féltem attól, hogy nem fogadod el ezt a gyereket! Féltem, hogy nem fogadsz vissza engem! Annyira eltávolodtunk egymástól! Tudom, nehéz ezt elhinned, de... Dzsalahár sohasem érintett engem. Ígéretet tett, hogy megvárja a gyerek születését... aztán abban maradtunk, hogy a párbaj kimenetele dönti el a sorsom... Bryan! Annyira szeretlek! Hónapokon keresztül kitartottam melletted a reménytelenségben... Bryan, fájdalmai ellenére, magához ölelte a lányt, aki a férfi mellkasára hajolt, akárcsak az újszülött. A férfi Elise aranyló fürtjei közé túrt, melyek oly élénken éltek emlékezetében. - Elise! - súgta Bryan, miközben a lány homlokát, majd az ajkát csókolta. - Elise! Mindent elhiszek, amit csak mondasz, de tudnod kell, semmi sem számít. Szeretlek. Ezen semmi sem változtathat. Első találkozásunk estéjén elbűvöltél, rabul ejtettél, s én azt hittem, tolvajt
fogtam. Attól kezdve ott voltál a gondolataim között, sokszor úgy hittem, reménytelen szerelmem tudata megőrjít. Hiába tartottalak a karjaimban, úgy éreztem, elszöksz előlem. Büszke voltál, nem tudtad elviselni a kudarcot, nem gondolod, szerelmem? Nem engedhettelek el. Ezért vittelek magammal Montouiból. - Bryan elmosolyodott. - Szegény Percyt annyira irigyeltem, majdnem belebetegedtem. Gwynethtől is eltávolodtam, amiért annyira dühös lettél rám, és úgy érezted, hogy becsaplak. Lenore édesanyja karjában, az apja mellkasán feküdt. Hallgatta a vallomásokat, ám hamar elunta őket. Apró öklét a magasba emelte, és ismét bömbölni kezdett. Elise a férjére nézett, majd jóízűen felkacagott. - Bryan! - szólt a lány, hangja elnyomta a gyereksírást. - Annyira féltékeny voltam! Dühös lettem, hiszen nem tudtam volna elviselni, hogy Gwyneth gyereket szüljön neked... különösen akkor, amikor én magam nem voltam képes rá. - Sok gyereket fogsz szülni nekem - ígérte a férfi. - De nem gondolod, hogy tenned kellene valamit azzal az eggyel, amelyik már megszületett és itt üvölt a mellkasomon? - Éhes - szólt Elise. - Ha akarod, hívd a nővért... Elise határozott nemmel válaszolt. - Egyszer elvették tőlem. Ezt többé nem engedem. Sohasem leszek annyira elfoglalt, hogy ne tudjak magam gondoskodni róla. Bryan az ágyra mutatott. - Feküdj mellém vele. - Nem volna szabad itt lennem; sebesült vagy. - Feküdj le - erősködött a férfi. - Nem engedlek el többé. Elise elmosolyogva engedelmeskedett. A gyermek közöttük feküdt, Elise előkészült az etetéshez. Most Bryan gyönyörködött benne, ahogyan Elise tette oly sokszor. A férfi a könyökére támaszkodott, és hol Lenore-t, hol Elise-t nézte. A lemenő nap sugarai vörös árnyakat vetítettek a szobára, Lenore pedig nem szűnő kéjjel szívta magába az anyatejet. Elise bocsánatkérően nézett Bryanre. - Nagyon követelőző. Bryan nevetett. - Végül is, Henrik király unokája, nem igaz? Elise döbbenten nézett rá. - Mióta... tudod? - kérdezte. - Hogyan... kitől... Bryan vigyorgott. - Richárd árulta el, amikor azzal vádoltam, hogy semmit sem tesz a kiszabadításodért. Boldoggá tett, hogy megtudtam, mivel a feleségem sohasem árulta volna el. - Elise elpirult. - El akartam mondani. Akkor éjszaka, mikor megtámadtak minket... beszélni akartam arról, hogy gyereket várok... és apámról is... Bryan megérintette az egyik hajtincsét, és mosolya szélesedett. - Örülök, hogy ezt hallom. Kezdettől fogva éreztem egyfajta rejtélyt körülötted; ha elmondtad volna, biztos lettem volna abban, hogy megbízol bennem... és szeretsz. Bolondnak éreztem magam... mert hiszen rá kellett volna jönnöm. Istenem, én jobban ismertem Henriket, mint bárki más! Az ő természetét örökölted! A hajad pedig egyenesen a Plantagenet-család jelképe! - Bryan elkomolyodott, és a lány szemébe nézett. - Elise... miért nem mondtad ezt el nekem akkor este az erdőben? Távol tarthattad volna magad... tőlem. Sohasem árultalak volna el. - Most már én is tudom - felelte halkan a lány. - Akkor azonban nagyon féltem. Henrik figyelmeztetett... Montoui nem nagy tartomány, ám nem tehettem ki magam semmiféle kockázatnak. Ráadásul... ha János tudomására jut, mindketten nagy bajba kerülünk. Nem szabad kitudódnia. .. már csak Lenore miatt sem... - Megtartom a titkodat. Most pedig azt mondom, örülök, hogy akkor nem árultad el nekem. Elise lesütötte a szemét.
- Percytől is tartottam... Annyira számított neki a vérvonal tisztasága. Sohasem vett volna feleségül egy törtvénytelen gyermeket. Feslett erkölcsű öregembernek tartotta Henriket. - Megismétlem, nagyon örülök - szólt Bryan csendesen. Szünetet tartott. Lenore, miután jóllakott, elszenderedett. A férfi nem törődött a sebeivel; gyengéden magához emelte az újszülöttet. - Az én lányom - szólt álmélkodva - Hódító Vilmos leszármazottja. Erre nagyon büszke vagyok. Elise a szemöldökét ráncolta. - Nem mondhatom, hogy túlságosan elégedett vagyok a rokonságommal. János a féltestvérem, akárcsak Richárd és... Henrik nagy szoknyavadász lehetett! Lenore csuklott. - Vedd el, nem ébredt föl - suttogta Bryan. Elise egy hirtelen mozdulattal a bölcsőbe tette a gyereket. Bryan felé nyújtotta a kezét, és a lány szíve sebesen kezdett verni, ahogyan férjéhez közeledett, majd melléfeküdt az ágyra. - Elise, tudom, mennyire szeretted Henriket. Sohasem szabad másként gondolnod rá, mint szeretettel, és továbbra is légy rá nagyon büszke. Ember volt: lobbanékony, nyers modorú, a fiaival és Eleonórával sokszor igazságtalan. Mégis jó király volt. Törvényt adott Angliának. Jó törvényt, és erősét, amely Richárd távollétében - és Isten segedelmével János uralkodása alatt - is összetartja majd az országot. Elise megérintette a férfi arcát. - Köszönöm, Bryan. - Én is köszönöm - felelte a férfi. - Mit köszönsz? - Azt, hogy a lányom Henrik unokája. És hogy te a lánya vagy. Elise boldogan támaszkodott férje mellkasára, majd hirtelen eszébe jutott, hogy azt sebek és zúzódások borítják, és távolodni kezdett. Bryan megragadta és visszahúzta. - Nagyon hiányoztál - mondta gyengéden a férfi. - Szinte belebetegedtem, ha Dzsalahárra gondoltam. A lány a szemébe nézett. - Nem érintett, és sohasem bántott engem. - Ez a kijelentés nem állt túl messze az igazságtól. A mór megérintette őt, de úgy, ahogyan Bryan, soha. - Ezért örülök annak, hogy nem ölted meg. Bryan nagyot sóhajtott. - Akkor bizony én is örülök. - Gwyneth mellette maradt. - Komolyan mondod? - Azt állította magáról, hogy nagyszerű ápolónő. Igaz ez? - Gwyneth ápolt engem - felelte Bryan, és megértette a lány föl nem tett kérdését. - Ápolt engem, ez minden. Bryan a lány szemébe nézett, és az általa érzett boldogság felülkerekedett a lelkiismeretfurdalásán, melyet az igazság kiszínezése okozott. Megcsókolta a lányt, és így szólt. - Elise, hiszek neked, és bevallom, mindig nehéz szívvel öltem. Egy ideig azonban nem szeretnék Dzsalahár kedvességéről hallani. - Én pedig - felelte Elise, s közben csókot nyomott a férfi nyakára - nem szeretném, ha Gwyneth csodálatos nővéri ténykedéséről mesélnél! - Rendben. Most pedig vetkőzz le. - Bryan! Csupa seb és zúzódás a tested és... - Vágyom a feleségem érintésére. A lány ellenkezni akart. Hiszen Bryant most hozták vissza a csatatérről... Azonban Elise is nagyon vágyott a férje érintésére... és az élményre, hogy Bryan őt szereti... igazán és tiszta szívből, ahogyan ő... Végre látni akarta, ahogyan életre kelnek az álmai. Nem sokáig kérette magát, boldogan szabadult meg ruháitól. - Bryan... - súgta a lány, miközben a férfi ujjai a bőrét érintették. - Bryan... szeretlek...
- Hercegnőm - szólt Bryan. - Szeretem önt... Elise föléje kerekedett, a boldogságtól teljesen elérzékenyült. Bryan szemébe nézett, ajkain furcsa mosoly vibrált. - Meg fogom mutatni, hogy a feleséged a legkülönb ápolónő, akivel valaha is összehozott a sors. Nos, uram, mondja el nekem... hol fáj? Bryan a fájdalmak ellenére megállta, hogy ne vesse le magáról. Uralkodjon a hónapokig elfojtott vágyain... - Itt... - nyögte, és az ajkaira mutatott. A lány alaposan megcsókolta. Várakozva tekintett a férfira. - Itt és itt... Az alkonyattal forró szellő érkezett. Az ágynemű a földön hevert... Elise minden erejével igyekezett enyhíteni férje fájdalmait... Szerelmes szó és bocsánatkérés egymás után hagyta el a lány ajkait; Elise sajnálta, hogy fájdalmat okoz a férfinak. Aztán eljött a pillanat, amikor a férfi már nem bírta tovább, és Elise fölé hajolt. Minden porcikája fájt. A gyönyör ezúttal mégis a fájdalom fölé kerekedett. Bryan már tudta, hogy erre az éjszakára örökké emlékezni fog. Az ölelés, a lágy szellő, a fátyol lebbenése, alvó gyermekének szuszogása mind-mind gyönyörrel töltötték el. Tudta, hogy felesége, Elise odaadóan szereti. Szerelme erős fallal védte a múlttól és a jövőtől egyaránt. Júniusban Richárd és Szaladdin békét kötött. A harmadik keresztes hadjárat véget ért, Bryan és Elise – gyermekük Lenore társaságában végre hazatérhetett Angliába. A hajóutat egyikük sem hazautazásként élte meg, hiszen mindketten tudták: ők már révbe értek. EPILÓGUS 1199. április Firth vára, Cormvall A lovas a nyomában vágtatott. Egyre közelebbről hallotta a harci mén súlyos patkóinak dobogását a háta mögött... Lova tajtékzott, reszketve kapott levegő után, remegése lépésről lépésre erősödött, bár egyelőre tartotta az iramot a sáros erdei úton. Elise tudta, hogy az állat minden erejét megfeszíti, és érezte, amint a hatalmas izmok összehúzódnak, majd újra elernyednek alatta. Hátrapillantott. A feltámadt szél az arcába fújta a haját, szinte semmit sem látott. Megdermedt a félelemtől, majd szíve egyszerre olyan hangosan kezdett dobogni, hogy csaknem elnyomta a patkódobogást. Elmosolyodott. A férfi egy karnyújtásnyira járt tőle. A kancának esélye sem maradt a szökésre a tapasztalt csataménnel folytatott küzdelemben. Az éjfekete ménen vágtató sötét ruhás lovag mögötte haladt. A férfi talán még Oroszlánszívű Richárdnál is magasabbnak tűnt, válla széles, csípője keskeny. Mozgása alapján az uralkodónál is fürgébbnek látszott... A nő nem félt; a férfit azért rendelte mellé a sors, hogy rabul ejtse a szívét. Csaknem egy évtizede ébredt rá, hogy mennyire szereti, s most sem érzett másként... - Állj meg, te kis bestia! - mennydörögte a fekete ruhás, és Elise már tudta, hogy veszített. Lassított. A férfi átkarolta, kiemelte a nyeregből, és maga elé ültette. Útjukat a harci ménen folytatták. A férfi, emlékeinek bűvöletében, csillogó szemmel mosolygott rá, majd forró
csókot nyomott az ajkára. Bryan a kontinensen járt, s most végre hazatért feleségéhez, akit nem múló lelkesedéssel szeretett. A férfi arca elkomorodott, vészjósló tekintetet vetett a nőre. - Mire véljem ezt a viselkedést, hercegnő? Az ember egy hónapi távollét után hazatér, és mielőtt még leszállhatna a lóról, azt látja, hogy a felesége elvágtat hazulról! Elise kuncogott, átkarolta a férfi nyakát, annak köpenyével babrált. - Ez a viselkedés annak tudható be, hogy a feleséged kettesben akart lenni veled! Ha a küszöbön állva várlak, szórakoztatnom kell Willt és az összes többi bajtársadat. A gyerekek is nyomban körülvettek volna, nekünk pedig nem lett volna szívünk ágyba küldeni őket! Így viszont Will mindent elrendez, ő már otthon érzi magát nálunk, és bizonyosan szórakoztatni is fogja a társaságot, míg Jeanne és Maddie ellátja őket mindazzal, amire szükségük van. Mi pedig... hamarosan csatlakozunk hozzájuk. Elise sokatmondóan elmosolyodott, mire a férfit különös izgatottság kerítette hatalmába. Tízévnyi házasság és öt gyerek után - Lenore-nak három öccse és egy húga született - a nőnek egyetlen szavába, egyetlen mozdulatába került, és felforrt a vére, ugyanúgy, mint akkor, az első éjszaka. Szeptemberben lesz házasságuk tizedik évfordulója. Szép éveket tudhattak maguk mögött, az építés és gyarapodás éveit. Hihetetlennek tűnt számukra visszagondolni, hogy Firth vára egykor elhanyagoltan, pusztulásra ítélve fogadta őket. Falat emeltettek köréje, épületét felújították; birtokuk jó termést és sok szorgos kezet biztosított számukra; a falusiak becsülettel és hűséggel szolgálták igazságos urukat és úrnőjüket. Csend, derű és a természet szépsége vette körül őket. Mennyi minden történt tíz év alatt! Az idő csak szorosabbá tette kapcsolatukat, az első találkozás izgalmas élménye velük maradt. Bryan számára Elise jelentette Melusine-t, azaz a csodát. A férfi nem fáradt meg, sőt egyre jobban vágyott a társaságára. A nő ereiben a királyok vére csörgedezett, szívét az oroszlánok büszkesége vezérelte. Aranyszínű hajával és szépségével sikerült újra és újra elkápráztatnia férjét, akinek örökös támasza maradt. Ó, azok az elmúlt évek! Angliában nehéz esztendők jártak; az ország egy eredménytelen háborúban jelentős veszteségeket szenvedett. A keresztes hadjárat után Richárd az osztrák Lipót fogságába esett, majd a német Henrik király ellen fordult. Anglia tekintélyes váltságdíjat fizetett érte, miközben Richárd emberei minden erejükkel azon iparkodtak, hogy a király távollétében megakadályozzák János hatalomátvételét. Richárd, az ünnepelt, nagyhatalmú és népszerű király, miután kiszabadult fogságából, kevés időt töltött Angliában. Hadat üzent Fülöp francia királynak. Ami pedig a jelent illeti... Mogorva fellépése ellenére a férfi tekintete szomorúságot sugárzott. A nő, ha rövid időre is, de feledtetni tudta vele a legszomorúbb hírt, amelyet harcos a szívében hordozhat. - Mi a baj, Bryan? - kérdezte Elise, hiszen jól ismerte a férfit. Az évek alatt Bryan arra törekedett, hogy minél többet lehessen otthon, a felesége mellett. A király szolgálatában szintén nem kevés időt töltött. Elise megtanulta átvészelni Bryan távolléteit, hiszen jól tudta, hogy a férfi mindennél jobban ragaszkodik hozzá. Bryan hű férjként viselkedett, mindannyiszor boldogan tért vissza feleségéhez. Az erdei úton lépkedtek; a nő biztonságban érezte magát az erős karok ölelésében. Az érintésben a férfi szerelmét és vágyait látta megtestesülni. Elise mégis tudta, hogy férjének nehéz a szíve. - Bryan? - A király meghalt; Chaluz mellett eltalálta egy nyílvessző. A sebesülést magas láz követte, amely ellen nem sikerült ellenszert találni - mondta a férfi.
- Édes Istenem! - szólt Elise, és nyomban elhallgatott. Óriás termetű féltestvérét sohasem érezte túl közel magához, ám halálhíre hallatán szomorúság lett rajta úrrá, hiszen tudta, hogy Richárd mindvégig szívén viselte a sorsát. Anglia népe döbbenten fogadta a hírt. Távollétében Richárd tekintélyes hivatalnokok kezébe adta országa sorsát. Emberei nagyszerűen helytálltak; megfékezték Jánost. Most azonban új helyzet állt elő... - János kerül a trónra - suttogta Elise. - Igen, Isten óvjon minket. - Ó, Bryan! Mi lesz itt! A férfi sóhajtott, és a holdfényben jól látszott aggódó arckifejezése. Bryan továbbra is félelmetes harcos hírében állt, az idő is kegyesen bánt vele. Izmos teste nem puhult el, válla széles maradt, és egyenes derékkal járt. Egyedül a halántékán megjelent ősz hajszálak és a szeme körül gyülekező ráncok emlékeztették az idő múlására. - Will és a magamfajták azon leszünk, hogy becsületes uralkodót faragjunk belőle. Hidd el, a lelkem mélyén én is félek. János a trónon... rémisztő kép számomra. Nehéz időknek nézünk elébe, szerelmem. A nő mosolygott. - Én nem félek a jövőtől. Melletted nincs az a nehézség, amivel ne tudnék megbirkózni. . Bryan csókot nyomott a nő feje búbjára. - Egy pusztuló világban te vagy számomra a szépség és a béke utolsó mentsvára. Elise szerette, ahogyan a férfi beszél. - És Eleonóra tudja már? - kérdezte végül a nő. A királynő nagyon szerette Richárdot. - Mellette volt mindvégig. - Ennek örülök. Szegény Eleonóra! Közel a nyolcvanadik életévéhez ő is békére, megnyugvásra vágyott. Most azonban Jánosra kell ügyelnie... - Isten bocsássa meg, de a háborúk és a politika alaposan kivették az erőmet - mondta Bryan. - Meghalt a király, éljen a király - szólt Elise csendesen. Bryan valóban kimerültnek látszott. Az elkövetkezendő napok és hónapok nehéznek ígérkeztek. A férfinak talán már az is megfordult a fejében, hogy visszavonul; az emberek persze nem hagynák. Tudomásul kellett vennie, hogy ez az erős testi és jellembeli tulajdonságokkal bíró egyének sorsa. Meglehet, Bryan nem említette feleségének, de tudta, hogy talán sokat lesz távol otthonától. Jelentéssel tartozott Jánosnak. Meg kellett kísérelnie jó irányban befolyásolnia az új uralkodót. Amennyiben nem marad más választása, Richárd bárói és a nép mellé áll János ellenében. Egyet tudott: a feladat nem könnyű... A nő megérintette az arcát. Bryan elgondolkozott: vele tarthatna... ám eszébe jutott, hogy legkisebb fiuk - aki a titkos rokonság emlékére a Henrik nevet kapta a keresztségben - még csupán két hónapos, és Elise sem egyedül hagyni, sem Londonba vinni nem akarta. Különben is, gondolta Bryan, Londonban alig volna rájuk ideje. Szolgálta Henriket, szolgálta Richárdot. Az emberek ismerik és szeretik. Gyakran kikérték a véleményét. Persze ha sokáig kell Londonban maradnia, Elise talán mégis követni fogja. - Bryan, a jövő tervezése nem várhat holnapig? - kérdezte Elise. A férfi a nő szemébe nézett, és nyomban megérezte a türkizkék tekintet varázserejét, Elise engedelmesen feléje hajolt, suttogása távoli, békés partok felé invitálta szerelmét az élet tengerén. - Voltál mostanában a kastélyban? - kérdezte rekedten a férfi. - Természetesen - felelte a nő ragyogó tekintettel. Miután hazatértek a Szentföldről, az egyik első dolguk volt, hogy a környező erdőben egy dombon vadászházat építtettek. Erre a helyre vonultak vissza akkor, ha a körülöttük lévő világot túl zsúfoltnak érezték. - Nem akartam, hogy hazatérésed alkalmából ok nélkül üldözz! - méltatlankodott a nő. Meleg, fűszeres forralt bor vár, a kandallóban tűz ropog, fénye bevilágítja a szobát. Az ágyon illatos és tiszta takarók sorakoznak, és ha éjszaka hidegre fordul az idő, vastag paplan is
rendelkezésre áll. Frissen sült kenyér is van, s hozzá vaj és vadragu arra az esetre, ha megéheznénk. Bryan, előfordul, hogy a királyoknak is várniuk kell! A férfi hátravetette a fejét, és hahotázni kezdett. Elise minden bánatát feledtetni tudta vele. Igen, a király ezúttal várhat. - Arra gondolok - szólt izgatottan a férfi -, hogy egyszer megpróbáltalak fogva tartani egy vadászházban, és ezért a tettemért mennyire meggyűlöltél! Elise elpirult. - Undorító zsarnokként viselkedtél. - Azt hittem, tolvaj vagy, méghozzá a legrosszabb fajtából. Megpróbáltál elcsábítani engem, anélkül hogy tudatában lettél volna valódi hatalmadnak. Elise lehunyta a szemét, és fejét Bryan mellkasára hajtotta. Tudta, ma estére a férje senki másé, csak az övé. Will Marshal bizonyára megértő lesz. Ő is nagyon szereti a feleségét, mindent érteni fog. Teljesülnek Elise vágyai. - Stede úr, ön azt mondta... nagy meggyőző erővel bírok? - Határozottan. - Van kifogása az ellen, hogy elcsábítsam? - Kifogásom? Nem, nincs. Attól tartok azonban, nem lesz rá lehetősége. - Hogy értsem ezt? Kaján vigyor jelent meg a férfi arcán, és a nő megborzongott. - Én fogom ugyanis önt inzultálni, méghozzá most azonnal. Azzal Bryan megsarkantyúzta a lovát, és az állat rátért a jól ismert ösvényre. A tapasztalt csatamén szinte röpült az éjszakában. Hirtelen villám fénye villant, melyet hangos mennydörgés követett. Az égből esőcseppek kezdtek hullani. Elise a férjére nézett, látni akarta a tekintetét. Mindketten fölnevettek. A csatamén sebes léptekkel indult az erdei házikó felé, melynek ablakában a lobogó tűz fénye világított.
