XXII. ÉVFOLYAM
XIII.—XIV. SZAM 926. VII.
5/ u "
'.
AZ ÁLLAT- ÉS N Ö V É N Y K E R T IGAZGATÓSÁGÁNAK KÖZREMŰKÖDÉSÉVEL S Z E R K E S Z T I : RAITSITS EMIL D R
KIADJA: BUDAPEST FŐVÁROS ÁLLAT- ÉS NÖVÉNYKERTJE ina
818
(88
E L Ő F I Z E T É S I
Káros, nem káros. I r t a : Bársony
István.
Sietek megmondani, hogy mindenekelőtt a gólyá ról van szó. A mi kedves, félig szelíd, hosszúlábú gólyamadarunkról, amely megjön hozzánk a régi fészkébe (ha ugyan már van neki) március közepe táján és itt hagy bennünket — a hagyomány szerint — Szent István napja körül, ami ugyan nem ponto san igaz, mert látunk ám gólyát jóval későbben is, ami az időjárástól függ. Annyi bizonyos, hogy elég korán indul nagy útjára, amelynek az utolsó állomása vagy tízezer kilométernyire van tőlünk, Afrika leg délibb részeiben. Ekkora utat nem lehet hamarosan megtenni, még a legjobb repülőknek sem, pedig a gólya nem tartozik ezek közé, már legalább a gyor saságával nem, ámbár a kitartó szívóssága ellen alig lehetne panaszkodni. No, de most másról van szó; a témám általában bizonyos állatok káros vagy nem káros mivoltának a kérdése s ezek közé úgy kerül most a gólya, hogy egy vadászati lapban vitat koztak róla mint kímélendő vagy nem kímélendő madarunkról. Hogy ezt a témát idehozom ebbe a pihentető nyugalmas légkörbe, amely „A Természet" berkeit mindig oly jólesően biztosítja a civakodások ellen, annak épen az az oka, hogy kitérni óhajtok az ideges és gyakran meddő vitatkozások elől, amelyek némely vadásztársam tollából harcias han gokkal tör elő, még a legkönnyebben megbeszél hető egyszerű dolgokkal kapcsolatosan is, amint épen a „gólya-ügyben" történt. Az egyik „vitatkozó" fél Nagy Jenő dr. kitűnő ornithológusunk volt, akinek a megállapításait magam is aláírom. 0 ugyanis védi a gólyát és ellene van
ÁRA
F É L É V R E 30.000
KORONA
81£i
®K!
SS)
szándékos pusztításának, amit némely olyan vad tenyésztő, aki csak a maga egyoldalú látásával nézi a mi hosszúlábú házibarátunkat, tűzzel-vassal el végzendőnek hirdet. Pedig, ha itt-ott felcsíp is a gólya egy-egy madárporontyot a mezőn, sőt egészen kicsike nyulat is, mi több, még házi baromfi-apróságot is, pelyhes csibécskét, rucácskát, emellett igen sok hasznot okoz a rovarok, egerek, pockok, sáskák stb. fogdosásával, amit a tudományos intézetekben (m. kir. madár tani intézet gyűjteménye) őrzött köpeteiből lehet meg állapítani. A gólya, mint ezt tipikusan gázló testalkata eléggé bizonyítja, ott van igazán otthon, ahol mocsa rak, gázolható sarak, tocsogós rétek vannak, mert az ő legtermészetesebb táplálékai, a békafélék, meg a vízi kígyók, ilyen helyeken kerülnek eléje. Ha azután a lecsapolások, meg az időszaki szárazság eltünteti, megapasztja az ilyen gólya-eldorádókat, akkor a szegény, életgondokkal küzdő gólya nem nyugszik bele a koplalóművészi pályára ítéltetésébe, hanem valahogy igyekszik magán segíteni. Ilyenkor válik néha és néhol károssá is, de komolyabb kár tevései annyira kivételesek, hogy normális kisebb kihágásait meg lehet neki bocsátani, ott minden esetre, ahol nincs kivételesen gondozott vadtenyész tés, mint például van a fácánkeltetés helyén, amikor a házityúkkal kikeltetett fácáncsibék százai vagy épen ezrei futkosnak apró egerekként a nagy lucernatáb lában, ahova a kotlókat a kosaraikkal, kis ketreceik kel kihelyezik. Persze, hogy itt nem lehet megtűrni az esetleg ide látogató gólyát, amelyet a könnyű alkalom rákapathat a kis fácánok ellopkodására. S aztán, ha még olyan sok volna a gólyából, amennyi valaha régen volt, amikor a rétségek táján épült falvakban jóformán minden házon volt gólyafészek!...
De m a ? amikor a gólya már annyira megritkult, — épen a nekivaló mocsarak eltűnése folytán, — hogy alig látni egy-egy határban egy-két pár gólyát, sok helyen egyet sem, bizony nincs miért üldözni ezt a szép szárnyast, amely hovatovább „természeti ritka sággá" kezd válni; már pedig ezek védelme igazán érdekünkben van, ha nem akarjuk a határainkat siváran üressé tenni az állatvilág érdekes fajtáinak a kipusztításával. Aki a természet gazdag változatos ságát szereti s abban gyönyörködni tud, az még valamelyes áldozat árán is meg akarja tartani nálunk a gólyát, legalább, amíg lehet. Tartok tőle, hogy a napjai itt úgyis meg vannak számlálva. Hisz' lám, a fecske már csak elvitathatatlanul elsőrendűen hasznos kis szárnyasunk s mégis évről-évre kevesebb van belőle, mert a „civilizáció" (!), a „kultúra" (!) sok helyt már nem tűri meg a fecskefészket az eresz alatt. Míg azelőtt faluhelyen tucatjával is volt fecske fészek az eresz gerendáin, ma már jó, ha az istállók ban megtűrik, sőt ott sincs biztos védelme, jó szerencse, ha a pajkos gyerek le nem veri a fecskefészket. így aztán fogynia kell a fecskének, még ha másképen nem bántjuk is. Mi a gólya kártevési lehetősége például a rókáéhoz képest? Pedig a rókát sok gazdaember védi a saját földjén, mert őneki az egérpusztítással hasznossá válik. Tessék csak megkérdezni Farkas Géza drégelypalánki kitűnő gazdaember barátomat, aki nyíltan megírta a „Köztelekében, hogy van neki (ekkor volt t. i.) tizenegy számontartott rókája a gazdaságá ban, amelyeket nem enged bántani. Magam is el szörnyedtem, mert a rókát mégis csak más szemmel nézem, mint a gólyát; tizenegy róka egy csomóban, nem is valami nagy gazdaságban, sok egy kicsit, az már aligha csak egerészik. De ha a barátom többre becsüli a búzáját, mint a nyulát s foglyát, istenem, ez az ő szent joga. Ugyanígy volt egyéb iránt boldogult Hauer Béla hartai gazda-barátom is a rókáival. Csak azt engedte lelőni, amelyik a pusztai
baromfiudvarra rákapott. íme tehát, a róka is lehet hasznos, pedig mennyivel gonoszabb fajzat a gólyánál. Ugyanez áll a közönséges ölyvre, a „buteo vul gárisra" (már a gatyás ölyvre, a „buteo lagopusra" bizony nem), mert ez a ragadozó szárnyas is legingább egereket fogdos és aránylag csak kevés kárt tesz a kis nyúlban és fogolyban. A repülőt egyáltalán nem bírja elfogni. A vércsefélék általában mind hasznosak, a „vad tenyésztő" mégis halálos ellenségük. Nem mondom én, hogy a uörös vércse (cerchneis tinnunculus) nem fog meg néha egy pacsirtafiókot, vagy épen egy alig kikelt fürjecskét, foglyocskát, de ez olyan ritka eset, hogy azért még egyéb sok haszna miatt, a védendő madarak közé sorozhatjuk. Amint hogy az ismeretes miniszteri rendelet védi is. A seregélyt csak gyümölcsösökben szabad lőni, mert itt nyilvánvalóan kárt tesz; de már a nyilt pusztákon, a legelő szarvasmarha, meg juhnyájak körül bizony hasznos. Még a disznó hátán is rovarászik, a röfögő-turkáló sertés szívesen látja a sertéje közt vadászó bizalmas vendéget. Ugyanígy vagyunk a fekete varjúval is, amely szintén néha hasznos, néha káros. A szántó ember nyomán, a barázdában, temérdek csimaszt, pajort, rovart felkapkod; viszont az érő tengerit dézsmálja s a felhasadozó zöld diót megátalkodottan lopogatja a fáról, viszi le a földre, ahol feltöri, elfogyasztja. A legtöbb állat lehet ilyformán időnkint hasznos is, káros is. De még a káros volta sem ok teljes kipusztítására. A farkas már csak igazi rablófajzat s mégis saj nálnám, ha úgy kipusztulna, hogy magva sem maradna. A természet gazdagsága csökkenne ezáltal. Milyen érdekes és izgató helyzet az éppen a vadászra, ha valamely ritka alkalom farkast hoz a puskája elé! Már az a puszta tudat, hogy lehet a hajtásban farkas is, végtelenül megnöveli a helyzet idegfeszítő mivoltát. Csak nem kell a magunk legönzőbb érdeké-
LETARLOTT FÖLDÖN ÜNNEPOLTÁR.
Természet. Irta : Radetzky
Emberhangyák nyüzsögnek szerte. Aratnak hajnal óta már. Arany szedőknek szőnyegére Tengersok kincset szór a nyár. — Ma ünnepet ül a határ.
„Oh természet, óh dicső természet, Mely nyelv merne versenyezni véled 1" A természet iránti szeretet, ragaszkodás mindnyájunknak közös sajátja. Ezt a z érzést, melyet a természet Alkotója lehelt belénk, ápolnunk, fejlesztenünk kell. Amint a l k a l m u n k nyílik, menjünk a s z a b a d b a , itt megtaláljuk mindazt a szépet, jót, fen ségeset, mely egyrészt testünket üdíti fel, másrészt gyönyörrel tölti el lelkünket is. Itt, a s z a b a d természetben úgy érezzük, mintha k ö z e l e b b lennénk e szép világ T e r e m t ő j é h e z s ez a z érzés, amely ily a l k a l m a k k o r szívünkbe lopódzik, mindig kielégíti vágyódó lelkünket.
A munka zajlik egyre, egyre. Az Egen itt-ott felhő ácsorog. Kaszának éles pengéjére A búza könnye rácsorog. A sok kalász megtántorog. Meghal, mint szent csatán a hősök. Az emberért a porba hull. Keresztre rakják, megfeszítik. A szívét elszedik rabul S vérét fogyasztják balzsamul. Keresztben áll az évi termés. Megáll a szorgos sok tenyér. Letartott földön ünnepoltár A föld véréből nőtt kenyér; S imádság-fénye Egbe ér. Keresztben áll az évi termés, A mindennapi kenyerünk. Szegényes, tépett asztalunkra Az Isten adja fel nekünk, Es várja, hogy a szent kenyérhez Méltók és emberek legyünk ! MÓRA
Dezső.
LÁSZLÓ
M a korán reggel ébredtem fel. Elindultam. Még fátyol borítja az eget. A természet n é m a csöndjét c s a k a fürj hívó s z a v a töri meg. Á m d e kelet felé m á r pirkad a z ég é s lassankint bágyadt világosság lepi meg a keleti látóhatár peremét mely egyre erő södik, úgy, hogy a z ott levő tárgyak körvonalai is láthatókká lesz nek. V é g r e gyönyörű pír futja át a mennyboltozatot, d i a d a l m a s a n törnek elő a nap sugarai, majd m a g a a mindent éltető nap izzó, vérvörös korongjával. A hajnalpír eltűnt. L a s s a n e m e l k e d v e mind fényesebben ragyog s az egész, üde, harmatos Mindenség a fel kelő nap fényében csillog. Most m á r megélénkül a természet.
nek mindent alárendelnünk, hisz akkor nem lesz a határunkban, a mezőinken s az erdeinkben más élőlény, mint amelyből piaci hasznot birunk húzni.
igazi madárkirály, a fehérfarkú nagy halászsas megbűvölően fenséges, amikor havas legyezőjét szét terjesztve támadja ellenfelét. Csak hadd danolhassuk még sokáig, másik ezer évig, még sokkal tovább is, A vadtenyésztésről sok szó esik mostanában, hogy: „kútágasra szállott a sas". Hisz' csak akkor még pedig abban a legridegebb iskolás formájában, szállhat, ha van sas. amely vadtömegeket akarna nevelni, a vadászat régi Azért, mert a „hivatásos" vadtenyésztőnek minden férfias élvezete rovására. Pedig a fák sem nőnek az től fáj a feje. ami az ő cirkulusait egy kicsit tán égig s a túlságba vitt „tenyésztés" tönkreteszi a zavarja, nem kell ezt túlságosan komolyan venni, vadászat legszebb ingereit, hogy sablonos lövősportot hisz' akárhogy nézzük is, a vadtenyésztés van mi tegyen a helyébe. Megfelelő fáradság és utánajárás értünk, vadászokért és nem megfordítva. nélkül, az eredmény bizonytalansága nélkül nincs Számtalanszor lőttem én éveken át ugyanazon a igazi vadászélvezet. A lépten-nyomon elénk kerülő területen két hétig egyfolytában naponkint száz fog vad közönyössé tesz bennünket s csak az úgy lyot, de jóval többet is és lőttek a társaim is ugyan nevezett „lövődühben" szenvedőknek lehet kívánatos; ennyit, anélkül, hogy tyúkászvadtenyésztőt kellett megjegyezve, hogy egy pár ilyen tömeges lelövés volna tartanunk. Elég volt néhány jóravaló vadőr, után ott vagyunk, ahol a mádi izraelita, mert úgy meg egy fővadász, aki az alantasait ellenőrizze, hogy megcsappanhat a vadállományunk, hogy a tenyész- vadorzót, hurkolót, „törközőt" meg ne tűrjenek s a anyag fenntartása érdekében abban kell hagynunk megmaradt tenyészanyagra ügyeljenek, azt télen a a „vadászatot". szükséghez képest etessék. Volt vadunk dögivei. Pedig egy-két rókácskánk is akadt, a nagyobb Hogy a nyúl is, a fácán is, az őz is, a szarvas is lehet káros, azt mindenki tudja, aki ezeket a vad mulatság kedvéért. A sólymokat, kányákat s a többi állatokat ismeri. A nyúl gyümölcsösökben, kivált cseme- „jó" madarat kipusztítani nem is bírhattuk, mert azok tésekben egyenesen tűrhetetlen. Ha pedig nagyon kitudja honnan látogattak el hozzánk, kivált a vonu sok van belőle, akkor komoly kárt tehet a vetések lás idején. ben a vackolásával. A fácán „hasznos" vad, de a Káros, nem káros, bajos ezt olyan végérvényesen szőlőben, a kukoricásban szépen megköszöni a rámondani valamire. „hasznát" a gazdaember. Az őz is tud kárt tenni a A fürj, meg a fogoly csakugyan sohasem káros, faültetésekben, faiskolákban; a szarvas meg épen- de még a szalonkák sem. Hanem a többire mindre séggel kész veszedelme lehet sokadmagával az erdő rá lehet sütni valamilyen időszaki bűnözést. A vetési kultúrának, Még ha kevés van, akkor is teszen kárt, vadliba kárt tesz a vetésben, ha nem is annyit, ahogy mert mindig a legritkább fanemeket rontja, különösen némelyek hirdetik; a nagy tőkelúd (amely nálunk az agancsát tisztító bika ezekhez feni, dörgöli az költ) aratáskor a kereszteket dézsmálja; a vadruca agancsát. Pedig hát „hasznos" vadnak van el az árpaföldeken tud sokadmagával számottevő kárt könyvelve. tenni; a vadgerle, a vadgalamb (az „oenas") szintén A sas, úgy-e, komoly ragadozó? Hisz' elfogja a rájár a keresztekre, meg a kukoricavetésre; még az gödölyét, levágja a gyenge őzikét, mégis nagy hiányos örvösgalamb sem szent, nagyon is szereti az épen sága volna nélküle a magyar faunának. Nincs szebb elvetett kukoricát. A túzok falkástól „legel" a zöld látvány, mint a felhők közt köröző sas. A szirti sas repcén, a paszulyt meg épenséggel szereti, pedig A kis pacsirta felszáll a támadást, a
fecskék
magasba
és üdvözli a d i a d a l m a s fel
pedig kedvesen,
jókedvűen
csicseregnek.
Gyönyörű idő van ! Az azúrkék égbolt tiszta, felhőtelen és mele gen tűz a nap.
Mér feltűnik előttem a z erdőkoszorúzta hegy és
mind k ö z e l e b b érve, belépek a lombsátorba. Előttem j o b b r a - b a l r a
e szentély csendjét. Lenn, a völgyben
tarka
pillangók szálldos
nak virágról-virágra a bódító nektárért. Egy fordulónál
gyönyörű
tájkép bontakozik ki az ölelkező faágak közül. A hajdani, nagy Mátyás
király
festői
Kutyavára
tárul
szemeim elé. Köröskörü
é v s z á z a d o s faóriások á l l a n a k és fejem felett összeölelkezik suttogó
víg m a d á r k á k u g r á l n a k , c s e v e g n e k , d a l o l n a k . Egyre b e l j e b b hatolok,
lombkoronájuk. B i z o n y á r a azt súgják egymás
a z erdő szívébe. Itt már félhomály uralkodik, a nap sugarai nem
zsenge fácskák voltak még a b b a n a régmúlt időben, mikor Mátyás
tudják
király vadászkürtjének
áttörni
az
őserdő
sejtelmes fátyolát. Egyszerre különös
hangot hallok. A m a g á n y o s , sötét erdőben a párját kereső örvös galamb
mélabús
bugása
Nekem úgy tetszik, mintha szívét
tányérba
titokzatos azt
benyomást kelt lelkemben.
mondaná:
„Megölték
szegényt,
tevék I" Erre, mintegy feleletül így szól az odú
fülébe, hogy mily
rivalgására nyugtalankodni kezdtek a vár
ban lévő vadészkutyák. Felmegyek a v á r b a , mely az idők súlya alatt már összeroskadt. Lepillantok
a z alant lévő tóra, melyben
visszatükröződik a hanyatló nap képe. A z egész természet b í b o r b a öltözik. A
búcsúzó
nap
utolsó
sugarai megaranyozzák
a
fák
g a l a m b : „Nyúzzuk !" „Nyúzzuk !" T a l á n ezért búg oly szomorúan
koronáját, mely glóriaként övezi Kutyavárat. L a s s a n besötétedik.
az örvösgalamb, vagy talán azt hiszi, hogy
Az égboltozaton kigyúlnak
keringő
galambászhéja
a
levegő
kékjében
ragadta el élete párjót. De a h é j a nem
megvilágítsák
az
a csillagok, hogy reszkető fényükkel
éjszakát. A
bagoly
huhogva
szól a z éjbe, a
c s a k egyedül van odafenn, j ó v a l felette a s a s szántja a levegőt,
denevér csapongva kering a vár körül. Nemsokára feljön a hold
közben élesen figyel, néz, van-e valami j ó z s á k m á n y ? Ugylátszik,
s a z egész, c s ö n d e s természet szende, ezüstös
észrevette a sast a fürge kis mókus, mert egy szempillantás alatt
A k i a természet templomát
járja
és
fényében
fürdik
megismeri a n n a k vég
eltűnt a fák lombjai között. Most már m i n d i n k á b b ritkul a z erdő,
telenül bölcs berendezését, gondolatai mind m a g a s a b b r a és m a g a
de egyúttal h a n g o s a b b is. Felérek a
s a b b r a szállnak,
dombtetőre, Isteni
látvány
oda, a h o n n a n minden j ó ered, ahhoz, ki vég
tárul szemeim elé ! Előttem a végeláthatatlan, ködbeenyésző erdő
telen bölcsességgel kormányozza, irányítja a világegyetemet, kinek
ség, oldalról a távolban kéklő hegység. A túlsó domboldalról
tudta
rigó szaggatott flótéja, itt a fülemile
a
trillázó csattogása töri meg
nélkül
Istenséghez.
egy virágszál sem
pusztulhat el, — a mindenható
igazi zúzája sincs, hanem csak bendője, százrétűje, amelynek a hőfokát elejtés után rögtön történő fel bontáskor alig bírja el az ember keze. A gémféle mind kártevő a halásznak. Talán csak a szép kis selyemgém, az ardea ralloides kivétel. (A „pocgémecskék" nem számítanak.) Fajdjaink ma nincsenek. Ezekről ne beszeljünk. Csak császármadarunk van, ez igazán nem káros, de a „hasznát" is csak a pecsenyéstálban látjuk. Mindezek után odalyukadunk ki, ahova Nagy Jenő, aki azt mondja: „ne bántsd a gólyát". Hisz' a káros vagy nem káros kérdésével többnyire úgy vagyunk, mint az óraingával, amely lendül jobbra, lendül balra, s ha megáll, akkor az útja közepén van, tehát: sem jobbra, sem balra. Vagy talán maga az ember másforma-e? Nem „káros"-e számtalan esetben még magamagának is? Legyünk hát elnézők más istenteremtményével szemben is.
Kígyó az emberben. I r t a : Magyary-Kossa
Gyula.
Ősrégi babonás hite a mi népünknek, hogy az ember gyomrába és egyéb belső részeibe — szájon, fülön stb. át — mindenféle utálatos féreg, különösen kígyó, béka, pióca, víziborjú juthat be. Már a nápolyi legendában olvassuk, hogy egy Pál nevű magyar vitéz nek az volt a rögeszméje, hogy a feje tele van kígyóval. Egy 1576-ból való adat meg azt mondja, hogy mikor Batthyány Boldizsárné (Zrínyi Dorica, a szigetvári hős leánya) sokat betegeskedett, egy „tudós asszony" azt állapította meg, hogy „nadály vagyon benne, az csípi az szívét, attul vagyon az alélás rajta!" Egy magyar recipés könyv meg is mondja, hogy mit kelletik tenni olyankor, „ha valaki történetből kígyót 1
1
Czövek
István : A mágyiás ezermester. Pest, 1816.
A CSEND Tudom,
hogy
jöttök
Ti hozzátok Mikor
MESÉL... nyári
a mult,
A vidám,
miként
pajkos
A felhőkön
cirpelésbe
a napnak csak
A hosszan
elnyúlt
A rét liheg
. . . s a z illat
A messze Nótába
nádas kezd
ezre
kezd
csókja
A napsugár
játszik
még!
árnyékok
ölében szárnyra
esti
most
mint
A város
messziről
ragyog
lassan
szétterülve
est uszálya
4
szél.
S az ég alján,
Az
kél l
húrjain
a langyos
fénye
...
ég . . .
vélük
sudár
3
neszt!
a tücskök
apró
2
Más helyen részletesebben is foglalkoztam az efféle babonákkal s ott megemlítettem, hogy a béka nyelésben való hit is igen régi eredetű a mi népünk nél, írott emlékek bizonyítják, hogy mikor Kapisztrán János Magyarországon járt és itt sok csudás gyógyítást vitt véghez, Bácsmegyei Kürty Balázs, a nádor familiárisa, könyörgőlevelet intézett hozzá, hogy őt és családja tagjait mentse meg testi bajaiktól, szint úgy egyik házi emberét is, ki békát nyelt és ez a torkában rekedt. A XVI. század végén nálunk járt német katona orvos : Kober (Coberus) Tóbiás hasonló dolgot említ az ő nagyérdekű munkájában, de itt már nem a béka szerepel, hanem a „gyík" (lacerta), mely alatt valószínűleg a „víziborjú" (vagyis a közönséges pettyes gőte, Triton vulgáris) értendő.
alkonyórák!
a zsengő-bongó
nyel". A kúra nem volt nagyon kellemes, mert először is tintát kellett innia, azután a kígyóhagy mából készített boros kivonatot, s ha ez se használt, akkor a pácienst lábánál fogva felkötötték s a tágra nyitott szája alá meleg tejet tettek, melynek szagára a kígyó — ha jó kedve van — azonnal kijön. (Ezt ma is így tartja a nép.) Még kevésbé szalonképes a régi német orvosság, 1592-ből: „Rosschweif mit Harn im Bad getrunken machet, dass ein Schlang einem aus dem Leib geht so eine darinnen were". Mondanom sem kell talán, milyen kevés a való színűsége annak a gyakran hallott állításnak, hogy az alvó ember nyitott száján át kígyó bújt a gyomrába. Eltekintve attól, hogy a mi kígyóink a mozdulatlan embert is félve kerülik, a gyomrába már azért se juthatnának be könnyűszerrel, mert a nyelőcső ter mészetes helyzetében nem olyan, mint valami szilárd falú tömlő, melynek állandó és változatlan a kalibere, hanem egész hosszában össze van esve, el van zárva. De még ha be is kerülne a szájüregbe valami ilyenfajta kellemetlen vendég, akkor se juthatna tovább, mert az alvó embert sokkal csekélyebb ingerek is, például a garat falán megakadt nyálka csap, a lágy szájpadlásnak hátraesése (hortyogás) stb. is felébresztik és reflex úton erős kilélegző moz gást, köhögést okoznak. Ha pedig az a kígyó vagy béka valami elképzelhetetlen módon mégis csak bejutna a gyomorba: kétségtelen, hogy itt rövidesen elpusztulna, mert a gyomor emésztő nedvei meg ölnék. Más az eset a bélbeli élősködő férgekkel, pl. a galandférgekkel vagy a gilisztákkal, melyek alko tásuknál fogva éppen rá vannak utalva, hogy az alkális tartalmú belekben élősködjenek. De azt hiszem, hogy éppen az a gyakori tapasztalat, hogy egyes emberekben és háziállatokban az utóbb említett belső paraziták előfordulnak s a gazdájuknak huzamos időn át sok kellemetlenséget, esetleg szemmel is látható súlyos betegséget okoznak, vezette rá a nép emberét arra a hibás feltevésre, hogy hasonló módon a kígyó is bejuthat testünkbe és hosszú ideig tartó betegséget okozhat.
csillagok, ! ...
2
Életre
kél mi lelkem
álma
volt! 3
A dombok Az
Én nem Ha
alján,
álmaimra
alkony
széles,
rákacag
tudom, jő..
hogy
piros a hold
arccal
mért
szeretem
ezt,
. s a csend
mesélni
kezd.. DÖRRE
. JENÓ
X V . B ü c h e r v o n dem F e l d b a w . (Strassburg, 1592.)
Ethnographia, 1908. évf. (november). Observationum medicarum castrensium Hungaricarum d e c a d e s tres. III. 2 3 . (az 1685. évi k i a d á s b a n ) : „Conquerebatur Georgvvith Isthvvan, nobilis Ungarus : se e x c a d o vini, in quem furtim lacerta irrepserat, haustui, morbi sui, qui lethalis erat, ferociam imputare : cui eo facilius astipulabar, quod . . . totum defuncti c a d a v e r m a c u l a s lacertam aemulantes ostenderet". 4
!...
Sebizius:
Azt, hogy hajdanában nemcsak népünk, hanem az intelligens osztály is mennyire hitt annak a lehe tőségében, hogy az emberben kígyó élősködhetik, bizonyítja még a Cserei Mihály Históriájának egyik helye, melyet már azért is érdemes ideiktatnom, mert az exorcizmus hazai történetének adalékául szolgál. Cserei Tofeus Mihályról, az erdélyi református püspökről szólván, többek közt azt mondja, hogy: „Ennek a Tofeusnak idejében akarónak űzni ördögöt egy emberből a fejéivári pápista papok, de rajta veszték. Mert egy oláh a mezőben lefeküdvén hanyottá, a kígyó bebújt a száján a gyomrában; felébredvén s érezvén, hogy valami mozgana a hasában, nem tudja mi lelte sok ideig, naprul-napra rosszul kezd lenni, bemegyen Fejérvárra a páterekhez, azok ráfogják: ördög bútt beléje, ők kiűzik, ha pápista leszen. A goromba'' parasztember könnyen ráígéri magát. Azonban a papok egy házban berekesztik, megkötözik s megtanítják, hogy mit beszéljen, mikor ad publicum kiviszik. Tofeus nagy aemulusok lévén, ráüzennek, hogy jövő vasárnapra menne fel a pápista templomban s a szeme láttára kiűznék az ördögöt az emberből. Hirtelen haragú ember vala, felmegyen nagy fúriával a fejedelemhez palotára: „Kegyelmes uram, úgymond, papi hitemre mondom, Isten engem úgy segéljen, soha tovább a Nagyságod udvarában nem lakom, ha Nagyságod meg nem orvosolja a dolgot; a pápista páterek ezt s ezt izenték rám, azért Nagyságod hozassa el tőlök azt az embert, ha ugyan ördög van benne, hadd próbáljam meg én is, ha ki tudom űzni ?" A fejedelem kéreti kézben, a páterek nem adják, a maga udvari gyalogjait ráküldvén, kihozatja onnan. Tofeus az sok urak s más emberek praesentiájában, nagy haraggal megriasztja az embert, ha ugyan ördög van-e benne ? Ama nyavalyás ijedtében szólni sem tud, utoljára mond: ő nem tudja mi van benne, érzi, hogy mozog a hasában. Általértvén mindnyájan, hogy kígyó bútt volna belé, a fejedelem doctoróval orvosságot készít tetvén, beadják neki, de szüntelen strázsáltatják. Kevés idő múlva a nagy kígyót halva két darabban emészti ki, kit az erős orvosság ölt vala meg a gyomrá ban. Tofeus rákészülvén vasárnapi praedicatióra, az ország státusi jelen lévén, szörnyű fervorral praedicálla a pápista páterek ellen, szemekre hányván, micsoda utakon, módokon szokták a községet eláltatni s hamis csudatételekkel megcsalni. A páterek ilyen nagy gyalázatban maradának, az oláhot pedig a fejedelem udvarában szénaosztónak constituólták". 6
Valószínű, hogy ebben az esetben a „kígyó" nem volt egyéb, mint egy hosszú pántlikagiliszta (galandféreg); emellett szól az is, hogy két darabban jött ki, tehát szakadékony volt, ami az igazi kígyóról, mint gerinces állatról, éppen nem mondható. Lehet séges különben, hogy a jámbor fejérvári pátereknek nem volt félrevezető szándékuk, mikor azt mondták, hogy ördög bújt az oláhba; hanem meggyőződéssel hitték, hogy az a kígyó, amelyik belebújt, maga az ördög volt. Az ördög és a démonok már ősidőtől fogva szerepelnek kígyók és egyéb férgek alakjában, sőt már a paradicsomban is ilyen gúnyát öltött magára a kísértés gonosz szelleme. Valószínűnek tartom, hogy az ilyenféle régi magyar szólásokban, 5
Ostoba.
0
Vetélytársuk.
mint: „ne tarts kígyót kebledben", „csak a keblében ravaszul hallgató kígyót hizlalja" (Nyelvtört. Szótár II. 304.), az ördögnek a fogalma rejtőzik. Az az átkozódási formula, hogy „ördög bújjék beléd", szintén azt sejteti, hogy a nép képzeletében a gonosz szellem csakúgy, mint az alvó, öntudatlan emberbe a kígyó, a szájon át bújik bele. A kígyó már a régi hinduknál is betegségokozó démonként szerepelt s az ó-indiai Vendidad említ egy kígyót, mely 9, 99, 900, 9000 és 19.000 betegséget okoz . A boszorkányoknak és „tudósok"-nak régi hagyományos állatja a kígyó s aki kígyót eszik, az maga is boszorkánnyá, „tudományos" emberré lesz . Ha annak a magyarázatát keressük, hogy honnan származhatik a népnek az a hite, hogy a gyomor ban kígyó, béka és más férgek élősködhetnek és súlyos betegséget okozhatnak, akkor elsősorban az ideges gyomorhurutban vagy más gyomor- és bél bajban sínylődő ember illúziójára kell gondolnunk. Testi bajainknak eredendő okát, még alapos meg gondoláskor is, csak a legritkább esetben sikerül megállapítanunk; rendesen tévedünk benne. Lélek tanilag azonban könnyen érthető, hogy mindenképpen igyekszünk kideríteni azt az első reális okot, mely a bajt szerezte, hogy alkalomadtán, újrafelvetődése esetén elkerülhessük. Ha pedig ez (mint rendesen) nem sikerül, akkor az intelligens ember mindenféle érzéki illúziókhoz, a nép fia pedig azonkívül rossz szellemek befolyásához, szemmelveréshez, boszor kányokhoz, rontókhoz stb. fordul s ezek befolyásá nak tulajdonítja a betegség keletkezését. A rögzött, régi gyomor- és bélbajok alkalmi okát sok esetben az orvos sem tudja megállapítani s így nem csudálkozhatunk azon, hogy a nép abban az illúzióban keresi a betegség okát, hogy alvó, öntudatlan állapotá ban, a mezőn vagy erdőben heverve bújt belé a kígyó. Ilyenféle érzéki illúzió az is, mikor a gyomor égésben, ideges gyomorhurutban szenvedő magyar parasztember azzal magyarázza a savanyú felböfögéseit, hogy „a giliszta h . . . ozik benne". Egy Stengel nevű amerikai orvos írja, hogy egyik betege szinte esküvel bizonygatta, hogy „kígyó" van a gyomrában, mely folyton ide-oda mozog, hányóingert okoz stb.; később kiderült, hogy e beteg gyomrában hosszúnyelű, mozgékony daganatok (polipusok) voltak s ezek okozták a sajátszerű érzést. A kígyónak emberben való élése nem maradt meg a népies hit körében, hanem átment a régi orvosok meggyőződésébe is. Már Galenos, az orvosi tudományok egyik alapvetője (Kr. u. a második században) erősítgeti, hogy az ember gyomrában kígyók, békák gyíkok, csigák stb. élhetnek, hitelt 7
8
7
Dunker M.: Geschichte der Arier (1867), 5 7 6 . Kolozsvárott 1565-ben megégettek egy B o c z i K l á r a nevű b á b á t , kit boszorkánysággal vádoltak. Ez a szegény b á b a azelőtt Nagyváradon tartózkodott egy „tudományos e m b e r " - n é l , hogy vele gyógyíttassa magát. H á z i g a z d á j á n a k a felesége m e g k e d v e l t e s így szólt h o z z á : „Ha akarod, mindazt a tudományt megszerez heted, amit az uram tud". Ez pedig úgy történt, hogy a g a z d a kígyót fogott s azt bűvös igék m o n d á s a közben megfőzte, egyrészét megette s a m i megmaradt, K l á r á n a k adta. Mikor ez meg ette a kígyót: „imé m e g v i l é g o s o d é n a k s z e m e i é s érzékenyek lettek f ü l e i " : kígyóknak, b é k á k n a k s e g y é b á l l a t o k n a k , fűnek, fának hangját meghallotta, beszédjét m e g é r t e t t e : „engem erre h a s z n á l j , engem arra h a s z n á l j I" Népünk m a is azt tartja, hogy a k i kígyófejet eszik, minden állat beszédét megérti. Ez egyik m á s i k n é p m e s é n k b e n is előfordul. (V. ö. Komáromy: Erdélyi Múzeum, 1 9 0 1 . 190.) 8
adva a megtévedt fantáziájú betegek különös érzéseinek. Brunschwig, a XV. század híres német orvosa, „Buch der TMCTMÍI iá é u h i w r t wn fiMtttgúúéht MINI) flrfótrcK/ Cirurgia" c. munkájában külön fejezet i>ifcit
iCMicrj %cmi<jai'KC. ben tárgyalja, hogy hogyan kell a kígyót kihajtani az emberből, sőt még képpel is illusztrálja. Rayger Károly, régi magyar orvosaink egyik dísze, külön értekezést ír a szentgyörgyi cipészről,* ki megunva éveken át tartó altesti baját, felvágta hasát, meghalt s mikor már a koporsó ban feküdt, a hasfalon ejtett sebből kar hosszúságú és kétujjnyi vastag kígyó (valószínűleg egy jól megtermett ascaris, giliszta!) bújt ki. Sőt Magyarországon valóságos „kígyójárvány"-ról is történik említés, még pedig Miskolczi Gáspárnak 1702-ből való nevezetes munkájában, az „Egy jeles vadkert"-ben. Itt elmondja a szerző, hogy 1564-ben rettentő sok kígyó árasztotta el Magyarországot. El lepték a rétet, mezőt s minden széna boglya és búzaasztag telidesteli volt velük. A megrémült gazdaemberek a terméssel együtt meg akarták égetni őket, *C Bú fid] v>tfmitccfift wcícmgctt '*l» „Meglássátok, hogy ezt ne cselekedjétek, ;lí brrf.lr f O'ntit W * otebatb rriCr crbinbtt rrodj.n citoo íi< :fkn|dcn amimat r'n» jtfrcicírt »i» fi< mert mi nem jöttünk magunktól, hanem intfrjw bjt ji.l* frfrí cimo! rríilfVtrm.b fril'di lm Inb inejtfa (W rrlidvroiíf- l>rtr£t-f hflt Yierjf >-Í3' .rtrtl-ihnt Tfr|4fbiV(n.'iigib.rbr viibiriíl'urmnbűt |tíibci m b.rttiret(b«rtn m-niiíl^rbifi :tlbf« rlrrmriittf rnlfqrSí Istentől küldettünk a ti gabonátoknak Okán | t b « *4ii'lii|rí«ilfvbfritrrílmrr:rf V iisbif*£lfimaab.i"i n.:ít^.in •ob.lri rttvb:rr.-(!K!t i.|ii.f bJ-. ar.ini.ini11 ifcf.icrrni|i iriclöItb.'jíbfTiil.lti bfrl tudós és híres wittembergai magyarázó •ib. «tn*-> .\:lnOf f '. j J r ff.J vi! |.i'io,í n.urírn babfii fit4iti.• 'cTii«:tm|M>: itt.caiicb megtoldva sok magyar népi hiedelem 5 < f b J b c n f i * » » !&Mm rrc }f\c(.»i.nrfiii j u n c f m i jn busim. > crs XI i r i'ttgl.iut' lg ksm . mel, babonával és történetkével. Nem CjtrbmfomÍLbtiftc tmr í i í rt irWnh.T4H|i.Uíbfö míftfin iblrt,frt'úrbrarbrm tttntr -írubrr l,'. btr 'íí.l'ii I I r •ti'iba.uir > b mrrvf p.ici fii (ír :ff w l f.Títr ifi hat ftfbjHon tudom, hogy ez a magyarországi kígyó r.:rh*
„Warhafftige | erschröckliche | Newe zeytung | s o im L a n d zu Hungern von Nattergezüchte vnnd Eidexen | disen S o m m e r sich zugetragen hat. E s hat sich disen nechst vergangen S o m m e r v m b Margarethe in Hungern | j e n h a l b dem Marckt Zichsa b e y der T h e y s a d e m Fluss | disz W u n d e r zugetragen | d a s d a s e l b s t in viler M e n s c h e n Ieybe | Nattern vnnd Eidexen | n a c h jrer rechtschaffner art | g e w a c h s e n vnnd b e n o m m e n | dauon in j r e m Ieybe s o l c h e pein | qual | vnnd marter e n s t a n d e n | d a s s i e von schmertzen vud engsten nicht gewiszt | w o ein oder w o a u s s | d a s s i e zur érden gefallen | vnnd w a n n s i e a n der S o n n e n gelegen | sein die Nattern vnd Eidexen zum h a l s e e i n s theyls herfűr k o m m e n | v n d a l s b a l d wider erhinder krochen | vnnd die M e n s c h e n alsó gemartert v n d gekrencket | d a s s i e endtlich den todt dauon h a b é n mustén. * M i s c e l l a n e a curiosa, V I I . évf., observ. 2 1 5 .
sich on vnterlasz Da h a b é n sie den sind von stund a n Leych vermacht | erde bestetiget.
1
drinnen gereget | auff vnd nider gekrochen | leyb einen B a r b i e r e r l a s s e n auffschneiden | z w o Nattern herauszgekrochen | ist bald die vnd mit grossem schmertzen der Eltern zur
V n d wie der Herr Frantz Bebeck \ der in der gegend w o n hafftig geschriben hat | seind j r mehr a l s in die dreytausent M e n s c h é | von solcher plage gestorben | vnnd werden j e lenger j e mehr k r a n c k d a s grausam zúsagen ist | w i e s o l c h s j e d e r m a n | der von nidern herauffkompt bezeugt | V n d an vilen hat m a n gewaltige artzney gebraucht hat a b e r keine nichts helffen wóllen. Daselbst im L a n d e wonet ein reicher E d e l m a n | der sehr vil W e i t z e n g e b a w e t | w i e er nun bald n a c h der Ernde | seinen armen leuten befehl gethon | d a s s i e j m einen grossen s c h o b e r W e y t z e n solten a u s z dreschen s o gehen si hin | vnd wőllen dem befelh n a c h den W e y t z e n a n h e b e n zú dreschen. W i e s i e nu die garben herauszziehen s o finden s i e im stro vil j u n g e Nattern |
habén sie a m andern ort versucht | ist e s a u c h alsó von disen würmer befundé | Des h a b é n sich die B a w r e n verwundert | zeygens jrem J u n c k e r n a n | d a s j m do ers hört | vnglaubig w a s | gehet selbst hin solchs zű b e s e h e n | Da er hin kompt | heist er seine a r m e leüt die garben herausz ziehen | wie sie nun die herfur brachten | seind vnzálich vili Nattern gefunden darűber ist der Edelman erschrocken | vnd gesagt | leh merek das es ein straff von Gott ist hat sie dauon heissen gehn. Entlich wirt er des raths | heist fewr holen den s c h o b e r gar mit sampt dem gewúrme zű verbrennen. A l s man fewer bracht dazúndten sie das stro an | a b e r es wolt nit brennen. Da ist zu oberst auff dem s c h o b e r ein grosse Nattern mit aufgerichtem haupt herfúr k o m m e n | vnd hat dise nachfolgende wort | inn m e n s c h l i c h e r s p r a c h e alsó geredt | Ir solt von ewrem vornemen a b l a s s e n | Dann mit fewr werdet jr vns nit verbrennen | wir sein nit von vns selbst g e w a c h s e n vnd herkommen sondern sein e i n e strafe von Got v m b der grossen súnde willen hieher gesandt. Das ist einem j e d e n Christen zur warnung a n g e z e i g e t . . . (hiány) Gotes wandel | vnd sich an d a s wort Gottes vest halté. W i r sehen a u c h jetzund wie allenthalben die g r a u s a m e seu(che) der Pestilentz wütet. Gott geb weitter gnad | das wir alsó h . . s a m Gottes wort hören mögen vnd vnser lében auch bessern. D a s hilf vns allén Gott Vatter | Gott der Son | Gott der heylige Geist. A m e n . Gedruckt zú Diliingen durch S e b a l d u m Mayer".
Orvosi nézőpontból nem igen érdekel bennünket ennek a délibábos kígyóendémiának a leírása. Első tekintetre látjuk, hogy ez a furcsa járvány komoly történeti alappal nem bírhat. Talán csak annyi benne az igazság magja, mint a szentgyörgyi cipész ese tében ; ezt a szemernyi magot azután a hírhordás kürtje nagyra fújta s a hajdani kezdetleges újság „szerkesztője" még nagyobbat tódított rajta. Nem tekintve magyar vonatkozását, főleg az az érdekes ebben a leírásban, hogy a kígyók itt is személyesítve vannak, tehát állatfétisként szerepelnek, továbbá az a kijelentésük, hogy „wir sein nit von uns selbst gwachsen und herkommen, sondern sein eine strafe von Gott, umb der grossen sünde willen hieher gesandt". Ősidők óta minden nép gondolatvilágában ott találjuk azt a hiedelmet, hogy a bosszúálló Isten büntetésből testi szenvedéseket, betegséget mér a bűnös emberekre. Ennek a régi felfogásnak a hatása volt az is, hogy a középkorban és később, mikor a pestis valahol megjelent, a hatóságok első gondja nem mindig a vesztegzár volt, hanem az, hogy az istenkáromlást eltiltsák, misét, böjtöt és szakadatlan imádkozást rendeljenek s a jövőre nézve mindenféle engesztelő fogadalmat tegyenek. A pestisnek, mint Isten büntetésének gondolata a fenti német újság befejező soraiban is világosan olvasható. A kígyó pedig, csakúgy mint a sáska, a pestisnek jósló állata volt, mely a közelgő veszedelemre és a megjavulásra intette a bűnökben tobzódó emberiséget.
Nálunk gyakrabban előforduló Irta : Keller
Oszkár
rigófélék.
dr.
Kertjeink, erdőségeink ékesszavú, kedves meg jelenésű madarai a rigók. Testalakra kb. megegyez nek egymással, csőrük középhosszú, farkuk rendesen egyenesen levágott, vagy kétoldalt kissé lekerekített s elég hosszú, tollazatúk lágy, puha, a fiataloké pettyes. A közönségesebb, nálunk előjövő rigók közül legnagyobb a léprigó (Turdus viscivorus L.). Tollazata felül barnásszürke, alul rozsdás sárgásfehér barnás
fekete pettyekkel tarkázva. Szemei barnák, csőre sötétbarna, lábai világos szaruszínűek. A léprigó nálunk részben állandó madár, részben vándorló. Nyáron ugyanis főleg a hegyes vidékeken, fenyő fákkal kevert bükkerdőkben, azok tisztásain, legelőin fészkel, ősszel azonban, amikor már ezeken a helyeken megfogyatkozik a táplálék, levonul nagy csapatokban a síkságra s ilyenkor felkeresi a kerteket, gyümölcsösöket s az itt található bogyókkal, különösen a fagyönggyel (Viscum album L.) él. Költöző madár, a telet DélEurópában, vagy Észak-Afrikában tölti. Fészkét magas fákra mohából, ágacskákból, gyökerekből s levelekből készíti. Tavasz; éneke a feketerigó flótaszerű éneké hez hasonló. Évente kétszer költ. Nyáron leginkább erdei rovarokkal, bábokkal, hernyókkal, férgekkel táplálkozik, míg ősszel bogyókkal és fagyönggyel él. A léprigó hasznos madár, csak annyiban káros, hogy elhurcolja a fagyöngyöt egyik fáról a másikra. A léprigóhoz hasonló, csak jóval kisebb az énekesrigó (Turdus musicus L.). Felül olajbarna, torka és begye aranysárga, hasa fehér és elszórt barna pettyekkel tarkázott. Lábai halvány sárgás barnák, csőre és szemei sötétbarnák. Az ivarok alig különböznek egymástól. Az énekesrigó hazánkban igen gyakran előforduló madár, amely minden erdő ben megtalálható, legyen az akár lomberdő, vagy fenyves. Fészkelni középmagas fákon szokott. Amint a hó elolvadt, valami magas fa tetejéről azonnal megszólal. Költöző madár, március közepe táján érkezik hozzánk s ilyenkor a kertekben, mezőn, erdőkben és gyümölcsösökben gyakran látható. Évente egyszer költ. Tápláléka nyáron kizárólag rovarokból, csigákból s rovarálcákból, férgekből kerül ki, csak ősszel kap rá a bogyókra s ilyenkor rokonaival együtt megdézsmálja a gyümölcsösöket és a szőlőket. Ez a kártétele azonban elenyészően csekély hasznos rovar irtó munkájával szemben. Ezért irtani még a szőlők ben és gyümölcsösökben sem kell, elégséges, ha rongybábukkal, lövöldözéssel, kereplőkkel és egyes lelőtt kártékony madarak hulláival elriasztjuk őket. A nálunk honos rigófajok között a szőlőrigó (Turdus iliacus L.) a legkisebb. Hasonlít az énekes rigóhoz, csakhogy torka és begye nem aranysárga, hanem fehéres alapszínű, csőre barna, lábai sárgás barnák, ugyanilyen színűek szemei is. Az északi Jegestenger környékén, Izlandon, Norvégiában és Ázsia északi felében költ, nálunk csak átvonuláskor szokott jelentkezni és pedig ősszel, amikor melegebb vidékre vonul vagy március végén és április elején, amidőn visszatér fészkelő helyeihez. Átvonuláskor néhány napra a kertekben, szőlőkben, gyümölcsösök ben nálunk is megmarad s ilyenkor némi kárt is tesz, de a kártékony rovarok irtásával legalább is ugyan olyan hasznos is. Gyakrabban előforduló madár a fenyőrigó (Turdus pilaris L.). Hátának közepe gesztenyebarna, torka, álla, begye és melle rozsdássárga alapszínen feketén foltosak, farka barnásfekete, csőre sárga, lábai feketés barnák, míg szemei vörösesbarnák. A tojó hasonlít a hímhez, csak halványabb tollazatú. A fenyőrigó a hideg vidékek madara, hozzánk csak telelni jön. Ilyenkor már októberben megérkezik s kisebb-nagyobb csapatokban kóborol. Egyesek egész télen nálunk maradnak, mások azonban még délebbre vonulnak el tőlünk. Március végén távoznak el tőlünk a telelő csapatok északi fészkelőhelyeikre.
A fenyőrigó óvatos, vad madár és igen társaság kedvelő. Főtápláléka a boróka (Juniperus communis L.) bogyója, tavasszal azonban, ha már nem talál borókabogyót, más növények termését is megeszi. Szereti a puhatestű rovarokat, hernyókat, csigákat s ezekért tavasszal kijár a rétekre és bokros mezőségekre, legelőkre. A fenyőrigó igen hasznos madár s ezért igen helytelen a felvidéki nép ama rossz szokása, hogy vonuláskor összefogdossa a fölötte hasznos és kedves megjelenésű madarakat. A rigók között a legismertebb a feketerigó (Turdus merula L.). Az öreg hím egészen fekete, csőre és szemhéja narancssárga, lábai feketék, szemei barnák. A tojó felül feketebarna, melle rozsdás gesztenye barna. Egész Európában közönséges madár, hazánk ban is mindenütt előjön. Kedveli a bozótos, nedves aljú erdőségeket. Részben állandó, részben kóborló madár. Ugyanis ősszel és télen, amikor tápláléka az erdőben fogytán van, gyakran ellátogat a kertekbe és gyümölcsösökbe is, sőt nagyobb vándorlásoktól sem riad vissza. A hegyvidékiek ugyanis lehúzódnak a síkságra. A feketerigó óvatos, éber madár s való ságos őrszeme az erdei madaraknak. Már kora tavasszal, rendesen alkonyatkor és hajnalban vala melyik fa, vagy bokor tetején énekel. Évenkint két szer vagy háromszor költ. Tápláléka az évszakok szerint változik és ugyanaz, mint a többi rigóé. Nyáron rovarokkal, bábokkal, rovarálcákkal, férgek kel, hangyatojásokkal él, míg ősszel a bogyókat eszegeti s ilyenkor gyakran ellátogat a szőlőkbe is. A szőlőkből a már ismertetett eljárásokkal kell el riasztani, mert az év túlnyomó részében hasznos.
Az eton- vagy bubifrizura az állatvédelem szolgálatában! Irta : Raitsits
Emil
dr.
„Az eton- vagy bubifrizura az állatvédelem szol gálatában" az első tekintetre igazán furcsán, sőt nevet ségesen hangzik. Az újabb keletű női divat, vagy egyesek szerint a divat egyik hóbortja pedig a tőle távol eső fogalommal, az állatvédelemmel szoros vonatkozásba hozható. Habár cikkem talán első pillanatban tárca szerűnek tűnik, mégis tudományos vizsgálatokon és tapasztalatokon nyugvó végmegállapítást fogok köz leményemmel rögzíteni. Amióta ember él, a női haj széles nagy világon számtalan galibát, tragédiát okozott. Ez a hajszál az emberiség bölcsőjétől kezdve a mai korig végigvonul és ha az etonfrizura nem hódítja meg a földünk mindegyik nőjét, lányát, úgy tovább fog vonulni a végtelenség felé. A hullámos női hajszál a férfiakarás minden lépését, minden mozdulását körülhálózza, körülövezi. Ennek az asszonyi hajszólnak legszebben szőt meséjét Jókai írta meg. A gyönyörű regény a valóság legigazibb képét tárja elénk. Az emberi tár sadalom bérmennyire is érzi az asszonyi gyönge hajszálnak ércláncnál is lebilincselőbb hatását, távol ról sem gondol azonban arra, hogy az emberi lélekvilág gondolatkörén kívül is a legtöbbnyire selymes puhaségú női hajszál a környezetében élő lényekre káros hatással legyen.
Sajnos, pedig úgy van. Míg a világ koronájának parancsoló uralkodónője bájos vagy kevésbé csínos fején díszeleg, mindenki ismeri vagy idővel megismeri a női hajszál bolondító, vagy tisztelet a kivételnek, okosító hatását! Amint a női hajszál, mint élettelen tárgy, a kunkorodásra, összeszövődésre igen hajlamos selymes hajszál földre hull, bajok, galibák okozását tovább folytatja. Nem a női nem fejdíszét alkotó élőhajszálakat hozom vonatkozásba az állatvédelemmel, hanem azokat, melyek a szépnem hódító külsejét már nem befolyásolják. Az alábbiakban kifejtett ténymegálla pításom a kifésült, szertehulló és gondtalanul szét dobált hajszálakról szól. A női lakosztályban vagy a fehércseléd tartózkodási helyén szertehullatott haj szálakról írok, melyek a mi kedves aprótestű házi állataink testi épségét oly sokszor veszélyeztetik. A gondtalanul szertedobált női hajszál a legnagyobb kárt épen azokon a kedvenc állatkákon okozza, melyeket a gyenge nem szeretgeti a legjobban és a legnagyobb gonddal ápolgatja. Az olvasóm az eddig tárgyaltakból is kiveheti, hogy ismertetésem tárgya tulajdonképen a hosszú női hajszál. A rövid férfihajszál természetesen még kihullott állapotban is az marad, ami volt, mozdulatlan, ártatlan és értéktelen tárgy, mely még a borbélynál is csak seprőre és szemét lapátra méltó. Ennek ellenkezője a hosszú női hajszál, mely szeretett hölgyünk fején bármennyire is csókolni való, mégis a legundorítóbb, ha a feltálalt ételben látjuk viszont. Az ízlés változásának ilyen szembe tűnő alakjain senki sem csodálkozhatik, mert nagyon sokan vagyunk az erősebb nemnek csúfoltak kép viselői közül, kik a női hajszál kedvességével és kelle metlenségével találkoztak. Talán ugyanazt a hajszálat néhány órával előbb szeretve simogattuk, melyet röviddel később a feltálalt ételbe kerülten magunktól undorral dobunk el. Az asszonyi hajszál egyszer boldogító, szeretett emlékként hordozott nagyrabecsült érték, más körül mények között undort keltő tárgy, de hogy ugyanaz állatvédelmi nézőpontból is veszedelmes lehet, arra igen kevesen gondolnak, még kevésbé azok, kik azt hordozzák, bér gyengéd szívük az állatvédelemmel szemben a legnagyobb hajlandósággal van. Ezeknek előrebocsátása után már ideje, hogy tulajdonképeni tárgyamra térjek. A m. kir. állatorvosi főiskolának vezetésem alatt álló poliklinikáján szer zett bőséges tapasztalataim és vizsgálataim a leg jobban bizonyítják, hogy a kellő tisztaságérzék nélkül szertedobált női hajszálak adott esetekben és körül mények között a háztartásban élő hasznos emlős vagy szárnyas állatkák nyelve vagy végtagjai köré fonódnak. A hajszál mindinkább szorosabban körül vonja az illető testrészt, annak lefűződését okozza, melynek következményeként a testrész megduzzadása, majd elhalása (mumifikálása, száraz elhalása) jelent kezik. Az ilyen módon szerencsétlenül járt betegeket a lefűződés legvégső szakában mutatták be, amikor a szerencsétleneken csak a végtag csonkításával lehetett segíteni. A női hajszál okozta lefűződéseket kanári mada rakon, kutyákon és a konyhában tartott tyúkféléken, végül leggyakrabban sündisznókon észleltem, melye ket köztudomású, a háztartásban elszaporodott csótá nyok irtására eredményesen használnak. A fésülés után könnyelműen eldobott hosszú női hajszál a női
személyek körül ólálkodó állatkákra nézve e tapasz talatok szerint veszedelmes, azoknak testi épségét oly annyira veszélyezteti, hogy nem egy kanári madár, tyúk, de különösképen (10 esetemben) a sündisznók lábát amputálnom kellett. A mellékelt képen látható kanári madár végtagja a lefűződés folytán elhalt, a szerencsétlen kedvenc ennek következményeként elpusztult.
Kanárimadár, melynél lefűződés folytén végtagja elhalt. (A szerző felvétele.)
Ezeket a kedves állatokat ezen a téren úgy védhetjük meg, ha kellő tisztaság mellett a kifésült hajszálakat gonddal összegyűjtve megsemmisítjük. Természetesen a mai korban divatos eton- és bubi frizura a közleményemben kiemelt állatvédelem terén a legkitűnőbb szolgálatot teljesíti. Közleményem végére jutottam. A női hajviseletre vonatkozólag, hogy erről is véleményemet nyilvánít sam, csak a latin közmondással felelhetek: „Az ízlés felett vitatkozni nem lehet."
A tudós társaságot Visegrádon a m. kir. vadász hivatal képviseletében a vendégszeretete és előzé kenysége által közismert Loványi Heribert, m. kir. főerdőmérnök fogadta és kalauzolta. A m. kir. bölény park megteremtője, nemeskéri Kiss Géza fővadász mester megváltoztathatlan elfoglaltsága miatt ki-
Az iparvasút indulásra készen a bölénypark felé. (Karpfer Konrád dr, felvétele.)
mentette magát. Az igen jól sikerült kirándulásról dr. Karpfer Konrád a helyszínen felvételeket készített, melyek közül két igen jó fényképet a lapok hasáb jain közlünk. Dr. Zimmermann Ágoston szakosztályi
Kirándulás a m. kir. bölényparkba (Visegrád). A kir. magyar Természettudományi Társulat Zoológiai Szakosztálya 1926. évi június hó 12-én dr. Zimmermann Ágoston szakosztályi elnök vezetése alatt tanulmányi kirándulást rendezett a V i s e g r á d melletti m. kir. bölényparkba. Résztvettek: Balloghné, Csiky Ernőné, dr. Horváth Gézáné, dr. Szilády Zoltánné és dr. Zimmermann Ágostonné úrasszonyok, Cerva Frigyes, újvári Cseh Ödön, Csiky Ernő, dr. Ehik Gyula, Ereky Jenő, dr. Fodor Jenő, dr. Horváth Géza, dr. Karpfer Konrád, dr. Kerbler Nándor, dr. Kisselbach R., Kókay Kálmán, dr. Szabó Patay Gyula, dr. Szalay László, Szelestey Gyula, Szepessy Tibor, dr. Szilády Zoltán és Vásárhelyi József. Lapunk szerkesztője a legnagyobb sajnálatára a kiránduláson az illusztris társasággal nem vehetett részt, mert az el utazás előtt közvetlenül az állatkerti anyavíziló vajúdá sát jelentették és így hivatása Budapesthez kötötte.
A bölénypark egy részlete. (Karpfer Konrád dr. felvétele.)
elnöknek a jól sikerült és a tudományos tapasztalatok szerzésében gyarapodó kirándulás rendezéseért ez úton is hálás köszönetet mondunk.
r KÖNYVISMERTETÉS 1 i 1 II. M a g y a r F o x t e r r i e r É v k ö n y v . József Ferenc dr. királyi herceg Őfensége fővédnöksége alatt működő Magyar Foxterrier Tenyésztők Egyesülete k i a d á s á b a n és Raitsits Emil dr. egyesületi elnök, továbbá újvári Cseh Ödön szerkesztésében 123 oldalas é s a drótszőrű foxterrier kan vonalajt feltüntető táblázatos melléklettel ellátott //. Magyar Foxterrier Évkönyv 1926 a nevezett egyesület kiállítása napján (1926 VI. 20.) megjelent. Az 55 kitűnő képpel és öt műmelléklettel díszített évkönyv tartalma a k ö v e t k e z ő : I. Raitsits Emil dr.: Előszó. 2. szomorfaíui Jókuthy Sándor életrajza. 3. Az egyesület tagjainak névsora. 4. Az évkönyv megjelenését elősegítő lelkes adományozók névsora, kiknek nevét hálánk jeléül ide is iktatjuk: Az aranyhegyi kotorékverseny alkalmával az egyesület tagjainak gyűjtése, Bernthaller Béla, Czeyda Pommersheim dr., Czobor István, Erőssy Béla, Félix István dr., Graeb Károly, Kántor Ferenc, Kirilovits György, Kovács Géza, Köves Andor, Kramer Ernő, érdi Krausz Simonné, Mikecz Béla dr., Phylaxia Szérumtermelő R.-T., Rajna Antalné, Speidl Gézáné, Schieber Samu, Stettner Dezsőné, Szakátsy Gyula, Szalay Gyula, ifj. Széchenyi György gróf, Szilágyi Lajos, nagygyőri Szőts István, Taubinger Margit és Zajcsek Alfonz. 5. Szakátsy Gyula : Néhány szó a símaszőrű foxterrier standard-ról. 6. Raitsits Emil dr.: Megjegyzés az előbbi cikkhez. 7. Szakátsy Gyula ' A símaszőrű foxterrierek magyar Championjai. 8. újvári Cseh Ödön •' A M F T E által rendezett kiállítások és versenyek eredményei. 9. Baróthy Miklós dr.: „Flying" kennel. 10. Szakátsy Gyula : A magyar drótszőrű foxterrierek leszármazási viszonyai. I I . Magyar Foxterrier Törzskönyv II. kötete 131—415. 12. Raitsits Emil dr.: A drótszőrű foxterrier előkészítése a kiállításra. 13. Fodor Pál: Foxisokhoz (vers). 14. Baróthy Miklós dr.: A „Grunewald" drótszőrű foxterrier kennel. 15. Raitsits Emil dr.: Párosítás, vemhesség, álanyaság, szülés. A z anyakutya és kölykök táplálása, á p o l á s a és gondozása. 16. Raitsits Emil dr.: A vadászfoxterrier. 17. Raitsits Emil dr.: Kutyatemető. 18. újvári Cseh Ödön: Drótszőrű foxterrier kanvonalai, a könyvünk végéhez hozzáfűzött táblázat. A nagy költséget felemésztő évkönyv á r a : 100.000 korona, egyesületünk tagjai részére 70.000 korona. A feltüntetett ér be küldése után az évkönyv szerkesztősége a z évkönyvet bérmentve küldi szét. Azok, akik az évkönyvre előfizettek, a különbözet beküldése után kapják kézhez évkönyvünket. Lapunk kedves olvasóinak figyelmét is felhívjuk évkönyvünkre, mely kapható a z ismételten említett egyesület címén : Budapest, VIL, Istvén-út 2.
Mostani ismertetésünkben rövid v o n á s o k b a n e m l é k e z ü n k meg a h a z á n k b a n eddig még nem látott kiállításról, melynek fényes sikerét az időnként z u h o g ó eső sem csorbította. A kiállítás által rendezett 14 komondor, magyar kutya eddig a magyar
fénypontja a „Magyar Kutyafajták Törzskönyve" magyar pásztor- és juhászkutyák kiállítása volt. 4 3 puli, 14 pumi, 27 kuvasz, a z a z összesen : 9 8 vett rész a kiállításon. Ily nagy s z á m b a n még kutyák sohasem vettek részt kiállításon. A „Magyar
:
} • ] El31n S=8=
=8= =8=
=8= =8= =8= =8=
A Magyar Foxterrier-Tenyésztők
Országos Egyesületének
Országos E b k i á l l í t á s a , Műkotorék versenye, Patkány- és ürgefogó versenye. A m. kir. Csendőrkutya-telep (Gödöllő) csendőrkutya bemutatója. Az O r s z á g o s Vizsla-Club egybeolvadva a Magyar Vizslatenyésztők Egyesületével rendezett vizslakiállítás. A Magyar Dobermannosok és a Magyar Országos Rendőrkutyatenyésztők Egyesülete válogatott kiállítása és rendőrkutyabemutatója. 1926 június 20-án. A fenti címben társult egyesületeknek az Állatorvosi Főiskola díszes József
területén Ferenc
rendezett
védelmi miniszter, Rakovszky János Bartha
Iván
földmívelésügyi miniszter, Richárd,
mester, Pékár lovassági Hutyra
Országos dr.
Ripka
Ferenc
dr., a z állatorvosi
gr. hon
László
Mayer
főpolgármester, Jenő
dr. polgár
ny. miniszter, vitéz bulcsi Janky ifj. Esterházy
fővédnök:
Károly
belügyminiszter,
a kabinetiroda főnöke, Sipőcz Gyula
tábornok,
Ferenc
Ebkiállításán
dr. kir. herceg, v é d n ö k ö k : Csáky
gróf
főiskola rektor
Foxterrier-Tenyésztők Egyesülete" a nagy áldozatokkal külföldről hozzánk utazó bírák elé 107 foxterriert vezethetet. H a z á n k b a n ez volt szintén a legnagyobb s z a b á s ú foxterrierkiállítás. Ifj. Esterházy László gróf elnöklete alatt működő „ O r s z á g o s VizslaClub" 5 0 vizslával szerepelt, melyek közül kitűnt a „magyar vizsla" csoport. E fajtának megmentője és így m e g t e r e m t ő j e : Polgár Kálmán dr. büszke lehet önzetlen működésére. A lap kerete nem engedi meg, hogy a bírálatok részletes ismertetését közreadjuk. A díjazásokról k é s ő b b fogunk beszámolni. A foxterrierek részéről a bírói jelentést külön sokszorosítjuk és az egyesület tagjai részére rendelkezésre bocsátjuk.
s;z rí
JY É
Az állatorvosi főiskola területén 1926 június 20-án lezajlott nagysikerű ebkiállítás magyarvizslabírói köre. Középen Bársony István, Polgár Kálmán dr. ügyészségi alelnök és lapunk szerkesztője, a magyarvizslák bírái. (Vajda M. Pál felvétele.)
Kocsárd
és szepeshelyi magnifikusza.
A kiállításon résztvett magyar kutyák és foxterrierek részére az okleveleket most állítják össze, melyért költségmegtérítés címen oklevelenként 10.000—10.000 korona, a z a z 8 0 fillér beküldését kérjük. A szétküldés nagy munkával jár, miért is a kiállítók szíves türelmét kérjük. A még j á r ó érmeket a kiállítók részére díjtalanul bocsátjuk rendelkezésre. (Folytatása köv.
Bajnoki k o t o r é k v e r s e n y , p a t k á n y - é s ü r g e f o g ó v e r s e n y a z á l l a t o r v o s i főiskola területén. A Magyar Foxterrier-Tenyésztők Egyesületének 1926 július 5-én tartott választmányi ülése egy hangúlag elhatározta, hogy a „Bajnoki" kotorékversenyt ezidén az állatorvosi főiskola területén szeptember 8-án tartja meg, amellyel kapcsolatban patkányfogóverseny is lesz. Ugyanekkor a júliusi kotorékversenyen elmaradt Kotorék-Derby is lezajlik, természetesen ezen a versenyen c s a k azok a kutyák vehetnek részt, amelyeket már a n n a k idején a Derbyre beneveztek. Nevezési íveket küldünk. Nevezési határidő : szeptember 1. A M F T E tagjai, kik a felszólítások ellenére tagsági kötelezett ségüknek mindeddig eleget nem tettek, a választmány
határozata
A n a g y s z a b á s ú kiállítás főrendezése a társult egyesületek bizal
értelmében a z o k n a k tagdíjhátralékét postai megbízás útján leszünk
mából a M F T E elnöke k e z e i b e n
kénytelenek behajtani.
összpontosult.
