KENÉZ HEKA ETELKA ErÉNy, ErKöLcs, becsület

KENÉZ HEKA ETELKA

Erény, erkölcs, becsület

KENÉZ HEKA ETELKA

Erény, erkölcs, becsület

Felelős kiadó: Kenéz Heka Etelka Nyomdai munkák: „Norma” Nyomdász Kft. Hódmezővásárhely ISBN: 978-963-88480-6-2

Ősi szózat Erény bölcsesség, becsület Szállj vissza a világra Éljen az ember lelkében A szent folyó mély zúgása A szív lélek, csak szeress, Szíved folyamán oltalmat keres S töltsd fénnyel az ég tüzét Az Istenhez fölvezet piros, kék, Százezerszer száz vezeték Néki az is elég, ha egy vezető piros fény ég A tiszta jeled eléri az úr szemét, Ő érti az észen túl az eszmét Az úr szava az ős ige alapja Zúg a visszhangja égben Mert méred ezredek óta A visszhang védett, érti a sok nyelvet Kódolva számolja a nyelved, s értéked Óh Erény! Építsd a bölcsességet, Hogy szálljon a Becsület, szeretet, S elérje az ember a végtelent. Óh, hüvelyknyi ember, óh, te Lángarcú óriáscsillag Csak az Isten tudja, Ha a fényed igazin csillog Ó dönti el, hogy végképp A nap képében, tűzként ragyogj. Úgy nézzed reád, mint óriásra, S nem születsz meg többé soha. 3

Égi kötődés, Te erkölcs Óh, Kedves tiszta ég Lelkem hódolva mélyen Zeng versben feléd. Óh, te szűz homlokú szent! Véget nem érő a fényed Éltető a rezgésed. A szemed szabadságot Áraszt kéken szét! Nézem a tükröd végtelenét Mintha lelked képe Lenne derűjével benne! Szellemed gyönyörrel Isten nyomán halad rejtve A csillagok fényével szembe. Óh, Uram te vagy az én biztonságom Téged keres pillantásom Óh, a rossz szellem csörren, Utánam surran, tőrrel, Uram, az ég az egyetlen Fénypecsétes könyörjel! Földön a fény sokszor csalfa Az ember fegyverként tartja Titkok embere, ne légy álnok Ne legyen ál a tudományod. Erény, erkölcs, égi fények, Te véget nem érő bűvölet! Véget nem érő kötődések Az eget érzem szentnek Óh, Istenem, mily szép érzés, Ha bennem kereslek. 4

Becsület ínség A sötét és a fény Között élek én. E széles földtekén, Nem köt le az Ember özöne Vonzódom Istenem Magasztos égi körödbe. Figyelem látom, Pusztulás ül Az anyagvilágon! Az elmúlás lehangol Az égben minden álmom, Óh, a lelkem elszáll Színes-szárnyon! Emberfelekezet Üzenem néktek Nem nektek írok én, Ti rímeim nem értitek A földi értékeket Érzitek, szeretitek! Istennek írok égi műveket

Himnuszt, ódát, bölcseletet, Ezotéria más sík Magasabb-hulláma Odavonzódik lelkem a Tisztaságba, igazságba Óh, földön csalódott emberek Egy napon megértitek Igazsága erkölcse elveszett Az embernek az Isteni szívből Fakadó vérszerződés kötődése Isteni sugalmam vágyik érte. Ezért járok minden nap Verseimmel az égben Az Úrnak Panaszolom, Mily nagy kár Az ember vesztesége. Szomjúhozom az ember Hittételére. Az Istenhez jár a lelkem, Erkölcs, és szeretet ínségében.

5

Az Erkölcs és a Karma Az életben mindig voltak Halált osztó nagyhatalmak Krisztus vére, szelleme Megindította újra Az anyagban elakadt Emberiséget. A Reinkarnáció fontos Emberi érdek Jézus urunk Kiszabadította az anyag Fogságából a lelket. S az emberi szellemet. Kérdem énem tőled Ha megsértem én a Saját erkölcsömet, Az Istennel való Lelki kötődésemet. Nem tudja feldolgozni A lelkiismeret. S ha Ítélkezek, önmagam felett Halálos is lehet az ítélet!

6

Hálaadó ige Uram, ha elmegyek Egy ismeretlen Világban, Mágnese Erődnek Égre, földre van Mindig befolyása. Tudom én már rég, Te adod a számba A bölcs igét. Óh, szép szavakat Szeretnék én A lelkembe tenni, Had adjak versemre Számmal neked – Aranyat, Néked köszönöm A sok Ihletet A nap alatt!

Édenkert hangja Ember kizuhanni Hagyta csillagát, S elveszítette önmagát! Kopott kertek lettek S benne elhalt görbe fák! Maradt belőle Bús szenvedés, sóhajtás! Végtelen titkában elmerül A szegény öngyilkos igazság Mitikus édeni táj, kinek Arany planéta Volt a lelke mélye! Elveszett könnyek tengerében. Emlékek látogatnak Messzi régi korból, Szíriuszról, Mu földjéről, Atlantiszról,

Az élet szárnyon repül, rombol valahol! Sziklák a lemenő nap Arany köntöse árnyán Itt állt már az éden! Szentséges hajnalán. Aranyhangú kürtök Pálmák között Vitték, s hozták az örömöt, Jött Istentől a robogó sóhaj, Elvész az égi diadal! Most bús a lámpafény, S meggyötört a remény Végtelen messziről Istenem, érzem mosolyod, S benne a varázslatod!

Bölcselet A Bölcs elvetve a dolgot Lényegre tör, Hallja, s érti a halandó, Örülve örvendezik az Örülni valón, S vágytalan otthon Nyílik előtte. 7

Rögök A földet befedik Kiszáradt kemény rögök A földön ordít az újszülött! Ásványok háborúja Véres a föld, ő az ember romja. Az égből jön a jövő háborúja. Az égnek mércéje az igazságod! Ember döntőkényszerben állapotod. Erény, erkölcs semmi más Bizakodás, így lesz áldás. Magasztos, titkos élet A léleknek szenvedő szomjúhozás. S majd rájössz vakon élve, Istentől oltalmat kapsz cserébe. S nem leszel már a Tévépítés rabja, Nem fog rajtad a rossz élet Szellemi erjedt kínos harca. Csillagerőd fénypályája Isteni erőben él, Törekvő tiszta. Nem mindegy, hogy őrlődik, Vagy őrködik az Erénysugallat! Rájössz, hogy az erkölcs oldja gondjaidat. Ha szomjúhozom az Istenszeretetet, Bűvkörétől áldást nyerek, S úgy érzem, amerre járok Mellettem az Úr lépked. Óh, Isten fia vigyen Téged, Hozzá a te bölcsességed. 8

Égi éposz Mily szép is a kihunyó Sápadt, alázatos este, Olyan, mint szép csendben Nyugovóra térő Istennő lenne. A fák fölött, az ég alján Könnyesen – remegne, Hozzám az utolsó fénye, S lassú álmokat sző a gondolat. Az ég törvénye, az alkonyat! Hogy betakarja a házakat, S hajlik a lélek tükre A Holdsugaras éji tájra, S álomba ringatja a földet Az alkony leszálló csókja, Óh, Halálos éjben odafenn A Bolygók halkan suttognak A világ Decemberében Ma úgy tűnik, meghal a nap Óh, ti csúf láthatatlan kezek A fagyos éjben hordozzátok Égi álmok közt az én lelkemet! Óh, vízió, suhanj mindig hozzám A víz tükrében, a titkos éjben Lássam bűvös orcám A bölcs-csillagok fagyos árnyán!

Bölcseletek Ha valaki az OM Szótagot ismétli, Előre hajtja az, Odajut a Napba, Levedli a gonoszt, Mint kígyó a bőrét, S a dalok, s a Zenék Istenhez Vezetik eme Élet feletti helyről Látja, az ember A vár urát Bölcsek Hirdetett Világát. Mert múlandó Az mind az égnek Amit a földön Kincsnek vélnek! A múlandóval Az örök el nem érhető A szív igaz tüzével Az őrökhöz érek!

9

Álomhegedűk

Bölcselet

Mintha álmomban Istent láttam volna Álomemlékeim hegedűk, Álomhegedűk. Szólt a bűvös kürt! Nagy lázas csillagok, Végső merülésük Bennem mindegyikük Fénypontokat gyűjt. Álomba ringok Istenem, hozzád suttogok, Bíztatás az égi óda, égi Költeményem A szabadságot szórja. Átszellemült halál tiszta A gondolat, folyékony láva Óh, uram átszenderül Égi tisztasága, Lelki fénypontot Gyűjt a suhanására. A szeretetem lángja beleég Az égi Kristályosodásba, Halhatatlan a szabadsága, Nincsen földi hasonmása…

Így az Istenségek A fénybe, a szélbe Szállnak, halnak, S mégis megmaradnak, S ha kell, újra Fölemelkednek Égnek, földnek Tüzet adnak, S felettünk Az űrben a Végtelenség Idejéig uralkodnak.

10

Bölcselet Mi nem látható, Túl van a szemed világán Az még nem valótlan világ Ki érzi a szív üregében A legbenső titkot. S a lelkében igaznak érzi Túljut az élvezeten, S a gondon.

Fehér szín A Halál áll velem szemben Fehér lepelben s velem flörtöl Majd megöl! Mi is juthat eszembe a Fehér színéből Kezdem elejétől Előjövő élet magja A velő a sejtekből, ő Az élet erős alapja. A csont fehér színéből Tiszta lélek száll alá az égből. Az Isten fehér kristálytava Fehéren álmodik A jéghegyek aljaiban A fehér angyalok ringanak az Égnek karjaiban. A szép gyermeki Tiszta fehér álmok A fehér szín, mely Magának kiköveteli Az erényt, s a tisztaságot! A hóesés, mely Leesik fehéren a földre S az embert buzdítja A tiszta érzelmekre! Összeköti vele a lelkeket. A fehér neki is kedvelt,

Az ember nem gondol Másra, csak a havas tájra. Odaesik pillantása. Óh, mily tiszták a révedések, Csurgótiszta fehérségek Égből jövő ünnepélyek. Anyám fehér lelkének Lelkemmel találkozása Óh, olyan ez, mint A fehér galambok Turbékolása. A Fehér virágok Is mily szépek Liliom az Oltárom, Istent Személyesíti meg A Fehér szín. A Temetőben is Melletted lépked Olyan szép fehér, Mint a reményben A halál kísértet. A sírról a margaréta Is fehéren visszainteget, Óh, fehér téli havas álom, Miért nincs boldogság Ezen a világon! 11

A szeretet A föld lehet, Hogy nem szeret, Nem vagyok néki jó, Óh, égi dajkám, Te mindent tudó lelkem, Mily nagyon mohó S néz le reám Ezerszer ezermillió Drága csillag, Verseim köztük Százszor kihajt. Istennek mesél Földi titkokat A fák lombján keres Zöld smaragdokat, Százszor meghalok S százszor születek Körülöttem látom A véres kezeket S keresem az égi S földi véres keresztet, Hogy összekössem Szeretetben A földet, s eget és S egy véres alkonyon Odakössem Az éghez a vérző szívemet. 12

A lélek Óh, lélek, úgy mozogsz A légben, s bennem, Akár a szél, ki-beszállsz A Testből, örömöt S bánatot átélsz, Óh, Isten, mily csoda A szívben élő áhítat, A szeretet feléd, s a bűnbánat! Egy Pillanatnyi káprázat. S bennem a lusta Sötét felhők Fénnyé válnak, Megfogod Uram A kezemet, s vezet Engem a szeretet! Ezt a kincset Nevezem mélyre merülésnek A Titkos Rejtelmed Uram Atyám Letörli a könnyeket Hatalma Van az égnek Óh, égi óda, liturgia Égi mélységes más Síkon haladó szép Költészet Ott lebeg Isten csodája, Az égtől kivetített Fénye a földnek.

Becsület őrség

Égi manna

Drága Atyám Küldjél nekem Erőt, egészséget, Boldogságot, Szeretetet, Magas erőSzámú energiát A lélekbe tisztaságot Záporozol reám Bölcsességet, tudást, Erényt, becsületet, Áldást-békességet! A lelkemnek Tiszta fényeket Az igazság szépsége Tündököljön benső fényében. Benső önmagam, Tőled veszem – Naponta használatba. Az égnyomát Keresem, folyton Lelkem gyökerében. Óh atyám, önvalóm Hozzád kerget! Tudatlanul, naponta Állok – őrséget!

Elül a nap, alkonyul A sok csillag hódolatra gyúl! Sok bűbájos virág A sötétben – összebúj! S az éj fekete ruhája Lebben a szélben titokban. S feljön a hold, a fénye villan. S egy csillag befészkel hajamba Boldogan a verseim Szórom az égben – Rengő halomban Óh, Himnusz, óda, dallam, Hegyibeszéd idefúj A szél gondolatomban. S óh, mily mély a titka Fénye tüze fájó, s ritka, Óh, gyarló földi dalok Az égnek dallamát Ne hagyd ember, s dalnokok Elveszni a létből, Óh, az Úr hangját, Fényét érezd az igéből, Ne hagyd elhalványodni Szíved öröméből Égből pottyant manna, Szívemben izzon Mindig a Parazsa. 13

Lélekplanéta

Törvény

Röpül, s rombol az élet. Óh, éji álmatlan, Csüggedt merengések Óh, lélek! Planétája Vagy a Testnek. Más bolygóról lopott Hozott fények Bebalzsamozzák a szívet. Égi szent szavak Szelíd szirtek Halványuló régi ívek, A repülő lélek Tükrén, A fény szemének a Keservesen zenélnek. S az égben remegő Szent nyomok, Romok sötétjében A régi vérrög felzokog, Miből lettek virágoszlopok. Meleg fátyolhomály Jó a szelíd szívnek Tűnődő, fájó érzelmének Tisztára sepri az Ájult vérereket! Aranyfény légy enyém, Ne fájjon az elmúlás Az élet végén.

Az emberi mantara Ima az égnek, S az Úr az Atya Összekapcsolódva A lelkem – szárnya Óh, Istenem az égből Elhozza Nékem. A neved tüzéből, A szereteted fényéből, Varázsol áldást, A rezgésszámod Visszatükrözi a napot Holdat csillagot Törvényed áradása A tudatom állomása. Nélküled Atyám Mit is kezdjek Körülöttem tanyáznak Futó, sebes emberek Szívben vérszegények, Vér illatú kopár terek Mindenkit érdekek fűznek Leigázza az embereket! Földről tudósítok neked Egyfolytában szeretve, A lélek, az ember éhezik, Uram segíts, hogy Kövessem törvényeid.

14

Szorgalom Mi is a szorgalom? Ki a munkában nyugalmát keresi Ki a munkában nagy örömét leli Eszménye lángol a jajból előre viszi A magasztos Úr kedveli Magához emeli A fényben sugarát ömleszti Ügyessége szorgalma Gondnélkülivé teszi, Őszinte gondoskodás Értelmét ő fölismeri Őszinteség függvényében A szeretet szívét belengi A lélek belőle él, érzi a Filozófia tétele, a tudatban A haladó idő szárnyán fölismeri Míg izzásban, erőben tobzódik, érti, Helye a földön lengőkötélen Előre vonul, helyzete drámai, Gondjait, baját szorgalma enyhíti, S az ég parancsára egy napon Az idő a kezünket elengedi, A lelkéből fakad a szorgalom A földön a gondot sorban elűzi, S hanyatlásom az égen A rejtett csillagomat fényesíti, Ha az erkölcsös szorgalom lelkem ékesíti. 15

Élőhang Panasza Istenem, valami Meghalt bennem, Talán még mielőtt Megszülettem A tudatom vezet Mintegy vakot Nem tudom meg Sohasem, ki is vagyok, Miért jöttem e világra, Úgy érzem, talán hiába. Hiába keresem konokon Beteg vággyal bölcs homlokod, S a bánat az, csak Ami szól hozzám, Te is hallod. Óh, csak ennyi bús fővel Feküdni, kelni, csak ennyi Gyakran hajtom Fejem kezedbe én,

16

S figyelem intését Bölcs nyugalmad Ömlik fentről szét Óh, méla sok bánat, Arcomra maholnap Még barázdát szánthat! Óh, atyám elhagysz végképp, Amikor könnyeim szent Vize folyik arcomon szét, Rímeket írok, S fejtem az álmokat, Könnyre hajló alázatos verset Neked százat, ezret küldenék. Óh, Atyám Békítsd meg a lelkem, Égen, földön, bárhol is lennék. Segítsd szívem vergődését.

Vágyódás Óh, vágy, te bírátlan otthon Az erényt kapom a napból Az erkölcsöt Istentől A becsületet az Úr szabályától Lelkem őrzi a bajtól, rossztól. Kérem az eget, hogy jó legyek. Kérem, és én mindenkit szeretek! Óh erény! Lélegzetem ömleszt belém Óh, ömleszd a fényt, a nagyszerű élményt. Az eszméletem fölnyitja az eget, Folyékony lesz a lelki eledelem, Ő lesz az én vízcsorgásom Az ég eloltja a szomjúságom. Óh, így tiszta az én lelkem. Erényt kapott a becsületben. Az erkölcstől mély lesz az álmom Óh, uram csitítod vele a lázam. Te leszel a fény a lelki világon Óh, zengzetesség leszel te A lélekrezgés számon Aranyszínű sugarad Ömlik belém, a vízforráson, Nem zártad le tudom Magad után az eget Nem hagytál el engemet Gondolatban más síkon Melletted lépkedek. 17

Romba dőlt szeretet Anyaföld kérdelek, felelj Az ember, mit tett veled? Süllyedőben van a lélekszigeted. Kevélység, dicső tudás, önzés Taszította ily mélyre az embert? Elhagyta az igaz szeretet. Rombol, henyél, olykor Szorgalmaskodnak az erős kezek Nagy erővel rombolja az anyaföldet, Te is siratod, a jóra buzdítod őket. Vígan utazik, nyugtot sehol nem lel, Te gyászolod őt, ő csak ünnepel. Gazdagság, luxus az első hely, Kocsiján, hajóján aranyat cipel. A büszkesége néz szerte széjjel, Nem hisz ő a süllyedő szeretetben… Önteltsége a szeretetet süllyeszti el! Óh, sóhajtozik a minden napi bánat, Az elhagyatott föld édesanyának A boldogság rég elhagyta már az embert Elhagyta ő rég az örökölt édenkertet, Anyaföldem buzdítsd újra, s újra néped, Vidámság, dáridók, sok-sok üres ünnep. Réges rég elhúzott már a szeretet mellett! Az ős tudás fája hangját hozza

18

A szívben vissza a ringó szellő Óh, az öreg idő, lelkeket érlelő Egy napon visszahozza a szeretetet, ő S mint a hold újra, s újra majd nő, Mily fontos a szeretet, maga az Isten ő. A szeretet a nevét az ember szívében hordja, Egy napon visszaszáll a fénylő aranykorra.

Igazság Sugallat, összedermedt álmok Mondjátok el, ti halhatatlanok, Valóban élet és halál közt ki vagyok, Lehetőségem – szabályzott Éneklik visszhangok, csillagok, Nevem, Istenem zengését Elnyelik a mély források Lelkem nyílt ablak – Nem figyelik sose mások. Bölcselet Uram, közeledjen Felém óh, a Te igazságod. Vágytól égve osztotta szét Az ég alatt a birtokát Egy bölcs, késztette őt Az Isteni Tökéletesség, Óh, én minden reggel Áldozom az Úrnak Egy pohár tejjel, hogy Istenemhez közelebb jussak. 19

Fényláz (jóslat) Erény, mi is lehetnél más Te vagy a gondolaton a fényláz Tőled ered bennem Az Isteni tüköráradás S szívem fényén villan arca Képzeletben lelkem az erényt Tőled szárnyra kapja. Óh, a szerelmetes szívem lát Virágot, küld néki, másik világ S újra, s újra fordul a nap Jön az égi aranyos korszak S a föld új kódot kap Az Isten kormányozza majd. Az ember lelkén majd Lemossa a sok-sok fájdalmat. Bölcsesség, ringasd el a rosszat Az Isten hozza újra vissza Az elveszett becsületet majd Ami az emberben kihalt. S az ember újra egységbe tér Fölszívódik benne újra a fény Eloszlik lelkéből a sok rossz álom. S fölissza magát, óh, a Saját régi gondolatából S újra tisztán magára ébred A víziók korszakából, Sok titkok folyamatából. 20

A Tudás

Az elmúlás ölén

A bölcsesség a tudás Pompás koszorúját hordja S az ég tűz lángját Viseli a szíve harca S körbe veszi az embert Az égnek igazi harca. Elveszett Erkölcs, jöjj vissza újra, Te az égből leszakadt Ős viharnak nagy darabja. Sír a Himnusz az ének Kellesz az ember becsületének Becsület, reád rakták A Földi Istenek a Kalodát, A titok a becsület, lát, S kutatja önmagát, Kutatja a megújulását, Kutatja a teremtő Atyát. Óh, Erény, Erkölcs, Becsület Mind a tűzvilágban él, A derűjén elsodorta őt a szél, Óh, a félelemtől üvölt az erő, A földet véresen átkarolta ő, Óh, életerő erkölcs nélkül Elfogy minden, szent levegő Erkölcs, erény, becsület A szívüregében rejlő Isten fényét bírja ő Rejtélye a mindenható Teremtő.

Gondolat szövi A Pókháló darabos Múltat, sokat Felvonultat Rezdül az időm A föld ölében S nézem magam A hold tükrében. Az őserő Megelevenedik Az égi térképen. A szó hatalma Véget ér itt végképpen Szívem, az ösvényen fél, Följebb lépdegél, Óh, a földtekén, Az égtekén Istenem Nálad vagyok én Csillogó égi költemény Szomorú a földön Az ember, s a lét, S szívüket szilánkok Hasítják szét, Sír a Himnusz, Siratja a fűzfaág, Elönti könnye a Dunát.

21

Feltételekhez kötött állapot Az elmúlás művészetén Hallod, tehozzád szóltam Tükör benned az orcám Akárhogy figyelem, valótlan Titkos Tekintettel. Nézem, s nézem Illúzióban Élve? Nem tudom, vagy holtan? S hallgatok egyre szótlan. S sodródom magamban S elsodornak a titkok Engem minden pillanatban Óh, elül a csendben a nap, S az alkonyat tükrében Beissza arcomat. Óh, gyönyörű csend, Te is érzed az elmúlást? Érzed az időt, a végtelent. Röpít az álom titkos árnya Árnyék vagyok, óh, élet a te árnyad, Égi-földi dimenzió Tragédiája Hánykolódik lelkem zaja Jobbra, balra belerévül a titokzatba Óh, érzem őserejű megrázkódás A fényhegyen villogó égi hadak Vércsillogásban a szívek ringanak, Az elmúlás figyeli lelkünkben A régi bolygóktól nyert kristálydarabokat. 22

Az elmúlás művészetén Gondolatölelő mélyén Halálról mesél az éj a Napsugárból Szívemből elfolyik a vér Levetett élet halk szava A tükörben káprázón rémlik Óh, sötét lelki éji árnyak Levetíted az égnek álomterápiámat S figyeli a bűvös telihold az éjszakámat. A világi sétáid az eget uralja Verseim, ódám a fényed bevonja Bűvös, éji sejtelmes mágiával. Az elfakult időm learatod sarlóddal! Kósza árnyékodon eltűnik a fényem lám. Csak a szép levetett, Zöld selyem ruhám, Fénye vetül reám, Ékes mennyei táncokon Pogány Istenek rituál Nászán lesem a Csillagok Ömlő kristály hullását. A csapongó hő felszáll, S a lábam a csillagokon jár, Csendben repdes a szempillám S a lélek mélye úszik Az égi üvegtengerek hullámán, A Tenger tükrében a lélek lám Magát fölismerik, mint ahogy Az Istenek a csillagok útját. 23

Az elmúlás fátyolában Álmomban Az ég peremén Láttam Isten arcát Álmaim színét Üde tiszta fény Ragyogta át. Hallottam A csillagok dalát S nem éreztem A földön a magányt! Fátyolt fon körénk az ég S álarcban száll a fény, Csapdos az özönlő szenvedés. Gondolatok mélye Tolong, száguld felém Óh, éjféli idő

Téged köszönt a csend! Szertartásos ünnep Remegő fény tölti meg. Álmomban járom A titkos utakat Az Istenek itt nagyvonalúak, Összeér a föld – az ég Nő, és nő a szépség, Eltűnt már a látóhatár. Táncol a lélekben a halál Az élet vihara Pompámat megalázza, S tolong a szív, A földre visszatérne Égi halhatatlan lelkem Földi Terében.

Bölcselet S nézem az áldozó barmokat, Tejük kifejve, fűvel, Vízzel telve belül Velük az áldozathozó Is örömtelen világba kerül! S egyszer egy látomás

24

Elmúlás szépsége a csillagok útján Lépteim nyoma Nem sarjad, Lassan elmarad, Visszafelé halad. Lépteim botlanak A világtól lemarad A szemed, ha néztem Éreztem a lézersugarat. A rózsák ajka most is Csupa véráradat! Hűvös szobából Figyelem a múló sugarat Ma, holnap, Elveszíti arcunkat. Kimondom a nevét Már és továbbhaladt… Este lesz, körbejárom

Kertemet, s udvaromat, Állok az ég alatt Keresem a csillagomat Az égen víziókat látok Nem találom a régi álmot. Mind vakok lettek, vakok Az őszben lépek, s várok Nem jönnek felém nyomok Óh, Istenhez kötött szó, Ige-szava, ábra-nyomok Titeket kereslek én Amióta a földön Vagyok. Ti hagytatok bennem nyomot Azt súgják lelkemnek Az égen a fehér csillagok… Ne keressem a földön A rövid boldogságot.

25

Elmúló idő futama Benne vagyok Az elmúló idő futamában Ma 2011. augusztus 20-án Emlékezem, Édesanyám Gyönyörű születésnapjára. Versemben kitárom szívem S virágcsokorba szedem Az ő csillogó szép lelkét Égen, földön fénysugarak, Fent, és lent ezernyi ablak, Micsoda látvány, óh, anyám! Téged kereslek bennük sóhajt A szív, bennem megtalállak, Óh, csodaszép álom, Ami elveszett, megtalálom. Istennek oltárán is téged látlak, S ha megpillantalak A Tengerek is Egy percre megállnak. Virágcsokrot dobok A víznek tetejére Vigyék el hozzád oda Az égnek tengerére. Benne könnyem, mosolyom Küldöm néked, Rózsák füzérében.

26

Arcok a napfényben A földi téren árnyékos reményben Ritkán érzem mikor figyelem Az emberi arcokat Napfény gyűrűjében, A boldogságuk, s örömükben! Óh ember, a zsákutcába Tértél az idő áradó terén Megszegted a határt Az ős édenkert mezsgyén Világuralomra törtél. A napfény csillogása helyett A pénz a nagyságos élményed Elrejtőzködött az Isteni hited. Elrejted a fényed, amit Az ég néked takargatott, s rádhagyott. Drámaian összekuszálódott A gondolatot szülő világod. Érzed miként az ég nélkül Borús az érzelmed, s az álmod, Az idő titkos, sötét fátyola Reávetül a néma magányodra. Isten előtt elrejtetted fényed mélyen Miként a csillagok is így Teszik a beborult égen Az idő vaskora lejár az enyészetben S az idő a csendességében áttesz az időtlenségben. Utána a mostani tiszta hited segít, s az Isten. 27

Elmúlásjel az égen Hanyatló erő körülvesz. Óh, mily örvénylő az érzelmem Álmomban látok A szív viharos harcokban Sok sírkövet, Viaskodik – Istennel! Elfog a döbbenet, Ostromló kegyetlenség Magamban érzem Őserőnek lelki áradása. A kihűlt sok-sok Lehagy a gyöngyöző vérem. Márványszíveket. Ide-oda taszítja a képzeletet Óh, halál-hatalom S ringat az égi tenger – S érzem, miként falat rak bennem. Agyonnyom A sírom, S a hitem erejét növeli, érzem, Kifogok S a viharon át ordít a szél, Hűlni, tudom S eltűnik a nap, helyén A becsületem Marad egy vörös folt Az ég fogja elismerni, A szél, csak háborog, tolong Furcsa élet Bennem a lelkem, érzelmem Leljek én Vérfolyama hő zenéje ölel titkon. A gyomban A lelkem teste az ő saját dala Bölcs szigetet! A saját fénye az ő szerzeménye, Dicshimnusza, ami őt boldogítja. Óh, mert a lelkem saját magát kutatja, Önmagában gyönyörködik, Olyan ő, mint tűzből pattogó szikra, A szemcsarnok az izzást szítja. Ott él a tűz, a lélek a szembogárba Életerő fénye vibrál a világába Őrző bizalmat érez a szempillában. S minden elér egyszer a véghez 28

Bölcsesség az ész ünnepe Óh, ember, te Isten gyermeke! Az okosság a Bölcsesség Az ész nedűjének ünnepe. A szerénység a hallgatás Rátalál az erényedre, A tanultságon keresztül Rátalál a lelkedre, Ki az égi utakat figyeli, Méri, rálel a becsületre. Óh, ha saját lelkemben böjtölök, Nem jön ki ajkán a rossz szó, Hallgatás a gondolkodást méri, S így a gondolkodás remeteségre ítéli. Istennek van az égben két kútja Az „anya” és az áradása itt! Lelkesítő vizek fakadnak Óh, Istenem, engem már Semmi e földön nem gátol Áradást érzek bennem Az ige nagyszerű szavától! Óh, Atya, itt van az égi Herceg királysága, Itt az ige tiszta, csepeg tőle az aranyfa. Itt lakik az erény, erkölcs becsületvára, S honol a becsület, itt él Istennel Minden Palotában, s figyeli A térbe rejtett útját, a szó az ige Varázslója A szó a lélek lakója, A becsület az igaz kimondója. 29

Az igazság szépsége Ne legyen az igazság csak álom Az igazság legszebb a világon Az igazság összeegyeztethetetlen Ott él a lélekben, ott folyik a szív erében, S ha megsebzed, a vére csorog! A valódi igazság ma holt Ő a lelki szikra volt. A valódi igazság örökké szép Ha megőrzöd annak mércéjét. Ez az égi szikra elpusztíthatatlan, Sok világi művész, s ember Elfeledkezik a lélek szikrájáról, Kedvtelés örömét valósítja Meg a lélek tűz fontos alapjából A tűz forrását a kedvtelés Sosem éri el. Az Isten forrásában Csakis ott éri el, a lélek reá lel A Közönség odafigyel szavára Ha az Isteni szikra kigyúl A tűz lobbantja ót lángra. A lelki szikra gyűjtötte melléd őket A mű szépsége, igazsága, nagysága Ott rejlik a lelki szikrában, Hogy tudod felszínre hozni Az csak rajtad múlik, Az Igazságban reád hullik, Az örömjátékban nem mutatkozik 30

Az öröm, kedvtelés más síkon lakik, Óh, az anyagon túli lélek tára. Ő nem nyílik meg csak az igazságban, Érzék feletti Isteni erő lángja, Örömtől független Megnyílik a lélek, Megérzik körülötted Az emberek, Istenek. Az Isteni tűz az, ami átfog, Az üresség így senkire nem tátong.

Az igazság éhen hal Az igazság ott rejlik Az Isten magas egyetemében Az ege mennyországnak Tengerében Az Igazság ott rejlik, ott A kicsi, nagy lelked gyökerében, Az igazság, ha nem használod A lélekben, éhen-hal-éhen, Ha teletömöd hazugsággal A létben, ki és belélegzésben, Cselekvésben-szóban, beszédben. Élj a tűz Isten jelmezében Te vagy az ő lelki szikrája Bölccsé válhatsz, ha Az Isten tiszta magját Az ős földi édenben Hordozod az Igazságban, Ige, szózat te vagy maga Ha figyeled igaz tettben elnyered. Az Isteni mag sarja 31

A becsület ereje Hit, remény-szeretet Erény, erkölcs, becsület. Aki a barátját, Istent Bölcsen tudja szeretni, Bilincsek lehullnak róla, Bilincsek közt Az életét nem élvezi Ne legyen benned sötét az éjjel, Töltsd fel magad ember Szellemed erejével. Szívedben érezd A lelked titkos tanát. Eltűnik az Erkölcs ember Vigyáz szóljon vissza hozzád, Ember Törvényed a földön méred, Hazája az égben lakozik. Te vagy ember a nap fia. Lelked a nap parazsa A lélek mesélt egyszer Ő álmában is éber, Összeköti magát pajkos kedvvel, Ha tiszta a gondolat álma A léleknek Erkölcs, Becsület a ruhája.

32

A világegyetem törvénye nyomán Ha a hajnal széthasad. Keleten az egére kiömlik a nap, Amint az öbölben a víz, Mikor kiönt, s bele szalad. Feltölté az ég tengerét Szemet gyönyörködtető fénnyel… S el kezdi szentséges útját Járni az Isten szent csendjével! Félholt álmaim nyomán A gondolat újra az útján jár A friss levegő reá lehel Arcomra, a napfény reám Talál S a gondolatom a némaság hallja S a bánatomban szépségét A szívem kiöntő partja Törvényszerűen ő is csodálja. Óh, világi egyetem ki A sorsomról dönt A titokzatos égi űrmesék közt Sétál – a szívem között. Óh, te öntudatlanul Működő emberi állapot, Mint suhan az idő, Növeli bennem a lelki szomjúságot Óh, erőmre hulló kör, Ma-holnap a lélegzetvevés sérelme is gyötör, Nincs helyed a földön Elfogy az idő, gyötör a láz A lengőkötélen leáll az áramlás. 33

Erény a fény menedékén Óh, az idő elengedi kezem, Az éltető elhaló erő. Futnak szét, elhal a hő Istennél az égben hallatszik, Amint üvölt a rettegő szívem, Elárvult óda sír az énekemben. Óh, szívem, üvöltésed reménytelen, Hiába a viaskodás – Hiába az élni akarás. Óh, szívem, vesd el a rosszat – Csak így tudom Istennél Megvetni lábamat. Ne élj szívem a jéghegy hegyén Mily nagyszerű a meleg élmény, Mily szép is a tisztaság, az erény Éltető erők harcoljatok a becsületért. Óh, bölcs Isten vigasztaljál Virágaimra nékem ős Tiszta harmatot – hozzál… Becsületem, óh, légy a fényes menedékem, Amíg a földön élek Óh, Becsület, maradj meg bennem. Az én lelkem tükör legyen Ő legyen az én fényes jelmezem. A vérben lakik az erősség Óh, Uram, karolj fel! Engem Tegyél oda, ahol van a helyem. 34

Óh, mily szerencsétlen Olykor az én szívem! Csillagképem Időzónáitól Függő, és független… A Tombolás ül a lélekhegyen Jövendölésem kitől is Kérdezzem, Istenem?! Zsákutcába tértem! Azt súgja a csepegő vérem, Óh, Bölcsességem kérem, Légy az én erősségem! Világvégét ne érezzem bennem Érezzem a kezdetét, Miként szüli az élőket. Ne érezzem a holtak árnyát, Vagy a Holdtöltét Ha nézem a napot, Miként nyelik el a föld alapján őket! Életed kárára szép piros vérem Ne állj lesben – sohasem Óh, értelmem, erősítsd meg a szívem. Amint az Úr értelemmel erősítette A földet, és az eget, s tudása által Váltak ketté a mélységes vizek Óh, Bölcsességem, legyél az én Szépséges – beteljesedésem.

35

Isteni erő a költészetben Azt álmodtam, a csillagok Az égen jajgatnak A tűzijátékban haldoklanak, S minap egyik a földre hull, A tudatom is így elmúl, Mint csillagok az álmaim tükrében, S nézi Teremtését az Úr. S a forrás a tudás filozófiája! Az anyagból holtan visszahull A tűzhalálnak égő féktelen Hamujában az ember elpusztul, S az idő a Pusztulást Az égre kottázza határtalanul, S az anyagot új idő szövi át S újra versenyt fut, az anyag a súly, S versenyt fut az ember, S a világon minden élet versenyt fut, A nap is, Hold is olykor megújul, Az ömlő fény, minden Ölelésem lángjában reám borul. S parazsat fúj a szél, ez törvény! Az élő magra álmom eltölt Ébren is a szívben leáll a föld, Isten eszményi része Megdicsőül álmom költészetében Nesztelen fények csillanása Ringanak, ömlenek belém, Gondolatom áramlása megdicsőül A lelkem fényes Tükrén. 36

A Föld szeszélyes játéka Velem Valaki kerget, rám talál elkap és megöl Elkerget szép földről az idő szárnya suhan Szárnyalásom megszegi Az ég szeme is nevem reszketi! Víz fakad a hegy kövéből Áradó támadása hallatszik a földből! Az áldozat füstjére A ködös égről könny fakad Prédája a hamu, ami A földön lent marad, A Fellegek szépen koszorúznak Odalent újra szántanak, Az emberek vetnek, aratnak, Templomban imádkoznak, Fejükre ott is füstöt, hamut szórnak, Hamuból élednek kígyósarjak. Óh, uram, Istenem, halljad Szülessenek becsületes ajkak, Az emberfia legyen tiszta, Ez a föld örökös álma, Ez az ég örök vágya, Intsd a néped ős lelked hangjára, Térítsd a néped igaz útjára, Fejedelmi, fénylő sarjadásra. Térítsd a néped Erényre, Erkölcsre, Igazságra, Ez az igaz ember álma.

37

Fennkölt ízek művészi szépsége Szimfónia Isteni ízekben Királyi eledelek Veletek szentelődjem Az ég nagyságos urának Ő tartja létben, óh a nagyúr gyermekét, Hogy éhen el ne pusztuljanak. Ellátod őket ételek fenséges javával Dúskálódunk sok ezer ízű Eledel, ízes, különös családjával. S a gyönyörű színükről nem is beszélek Gondolatban a vágy illúzió, visszavonhatatlan. Az ajkakban elindulnak a nedvek S a bőséges finom ételek forrása Kiapadhatatlan S az újdonságok Tömkelegét hozza. Mily különösek a keleti ételek Finomak, szépek – ízesek. Lélek ilyenkor a szavaktól, Minden világtájon van Érzi, hogy az Úr Valami különös, Az emberiségnek Ami nincs sokszor máshol! Az égig, telirakta a földet. S a szereteted a lelkedben, Fenséges életerőket Tápláló Mintha fájna a gondolatodtól, Fennkölt ételek, S érzed az életben az Imádást – Mindenkinek élvezet, Érzi a lélek, hogy Isten Szép színek orgiája, A nagy Úr érdeme a Fohász. Rendelkezésére áll, S kísértetiesen, Távol áll a Királynak, Hercegnek. 38

Felszökik a nap a várban A vérsuhanásban A szívem felszökik. A reggeli nap is a Vérében fürdik. Cseppjei szívemhez tapadnak, Ó a gyökerei az égből sarjadnak. Az értelemnek határt szabnak! A szeretet költeményét Ég és föld, írom néked. Nemesedésem ne szenderedj! Sírásodban mintegy gyermek, Ne zárulj be égbe vezető út. A boldogság köve már A földön rég elgurult, Boldogság-öröm jöjj elő A lelki tükrömön. Egyre űzöl, fénykör Gyúlékony gyönyör, Gondolatom jár le-föl. Óh, nem szabad átváltani Fényelhajlás a szenthajlatokat. Óh, szent ég fényed mily jó, s meleg A fényed a lelki tükrömben érzem közelebb, S az ég szívemben elmélyed. Benne sűrű tükörvéset a fények, Szívembe érzelmet vésnek. 39

Világhoz írt békelevél Titkokba réved a föld Istenem, Jöjj, lelki bőségem mi is lenne más, A gyönyörű szó a bölcsességben Az Ige, a tiszta gyönyörű szó beszédében Ő alakot ölt, Ha kimondom, óh, És hiába keresem, eltűnik, mint a köd, Hiába a beszéd, eltűnik a szó Mindenki ajkáról hallható, Mert meg nem fogható, és mégse Lesz a gondolatom, ott jár tenálad, Érzed benned is titkon árad, És körbe öleljük a gondolatunkat, S ha kimondjuk, nem leljük, Hiába kutatjuk az Emlékekben a szavunkat, Hang nélkül marad Még magunkban is A valótlan valóságnak. A végső, kettőzött misztériumnál A gondolatok felfogása Vár az anyagi megtisztulásra, Vár az idő a jövő megváltásra, Óh, megvilágosodás, Légy a sorsomban itt jelen, A világ rendjét segítsem – Élő oszlopként a lelkemmel,

40

A világ töltődjön fel békével. Nyugat a kelet eszméjével, Észak a dél szeretetével, Töltődjön fel a világ Az ég békéjével. Óh, árnyékos Remények Legyen már Az embernek Világi öröme. Mily jó lenne a világ,

Ha beterítené Az emberi lélek. Szerető békességgel Óh, a világ alig él, Könnytavak Néma zúgását Elviszi a szél Az ég ölére, S a világ keservéről Regél a sötétlő éj.

Bölcselet

Bölcselet

Atyám, Istenem engem Kinek adsz, hisz jó vagyok, Mindenem szétosztok. Jóságban sok embert megelőzök, Sokkal együtt megyek, Mit tervez velem Isten, Mivé leszek Atyám kérdelek! Nézz a jövőbe, nézz vissza Az örökre, a múltra, Pusztul a halandó, Mint a Kalász és Születik újra.

Bölcs szava, szónoklása. Hallás, érzés, látás, Szaglás őt nem éri, Nem múlik, örök és Mindig megmarad. Nagynál nagyobb, Végtelen, nincs kezdete, Szabad a haláltól, Aki ezt megérti! Óh, annak bölcsessége Építi a Teremtő otthonát!

41

Isten árnyékából vetülő bölcselet Mit ér a tudás szavakban, Ha nincs jelen a gyakorlatban. Az ős egység a nagy titkot Bölcsen, rejtélyesen bennem hordja Drámai jelentek közt élünk, Ő uralja minden percben közösségünk. Csillag rajz vagyok az univerzumban Mit ér a külső tudásom, Ha gondjaim megoldatlan Az az ember okos, ki gondtalan Azt súgja a sejtelmem Az elmerült titkok fénnyel A tüskékből is kihajt, szívemben Óh, a szeretet tiszta zenéje Égi fénnyel van telítve. Megérzi a behódolt lelkem A hajszál erem vérében Ő hozza fel a követett fényt A lélek tükör felszínre. Mert nagy lesz az önbecsülése, Így lesz megalapozott Az ő szellemi élete. A lélek boldog tündököl Ha nincs saját magával Pereskedésben A nyugalmából fakad A nagyszerű boldogság érzékelése! 42

Roskadozó templomok az égi kapuk Ma éjjel a hold telítve volt Az égi téren barangolt S titkon álmaimra hullott, A végtelen csönd bennem úszott, Óh, égi tartományok hozzátok szállok, A földön a nép mulat, kacag, Álarcok közt járok, lesem a barátokat, A Templomban Imádkozik a bűn, Üres a Pad a nap borul le felette hűn, Óh, lélek, te világtalan elvakult, eltűnt A bánat, a bú, Templom, te lettél A szomorú roskadozó égi kapu? S hűvösen nézett az égről a hold, S szólt: a halál szemében ül a mosoly – Figyeld Ember, a felhő körében végre Gyúljon a napod fényére A Becsületed ő fogja megszülni? A földön meghalt, Ha hagyod lelked, elhozza – érzi A törekvésed, örömteli késztetés, Ne legyen örömöd a semmit tevés. Törekedj a szíved szeretetére És Törődj a földdel, a létednek Forgatag szenvedő lakóhelyével.

43

Az égen kék csillagjel Ostromló idő, Te sose be nem heggedő seb, Láttam az égen Magasztos új jelet. Merengő kék csillagot. Ígérete örökös nagy volt. Éjjel is világos volt, Hélium kék színű Fénye áldása volt Magasztos szent fény Szeretetáldást ígér. Szomjazó áhítat szívemen Kincseket szül megismerem. Óh, Istenem hozzád szól az én lelkem. Az égből előttem dől halomra A szellemed tiszta árnya. Úgy érzem, mintha valamikor Láttalak volna már, az idők korában A valótlan valójában. Ha vén leszek tudom, a halál a végzet Óh, titkos élet, befejezetlen Tüzes vándor erejű képlet Az égen a csillagok Koszorúkban égnek. Várom az őrök életújító kékcsillagát. Emlékem himnuszát kísérti Az ő útján haladok A Tudat visszakapja a Te birtokod. 44

A lélek mérlegre vonása Hol lakik ma már A volt szabadság-nyugalom. Fölemésztette a rohanás, Rohanó sebességgel Nőnek a Paloták, Városok. Eltűntek az életből A szabad órák, Pillanatok. Estéken, naponta – számolod, Sikeres volt-e a mai napod. Hogy naponta lelki életet éltél Boldogat, jót, rosszat, ezt kell mérlegre vonnod. Óh, a kivágott fák helyén Nőnek a száraz Pusztaságok. Az évek során a lélekben A gondolatok óh pusztítás, Révén szomorúak, csupaszok, Óh, Istenem átölel a vérem Magamban, síkon, égen szállok, Rögös mélyedése sodor, zaklat. Áramlatai érzik a súlyos bajt. Ti lappangó Isteni bűnök Baj hozza a bajt, érzi a lélek titokzat – Az új fénytől a kéktől A föld majdcsak erőt kap, Visszahozza a tiszta álmokat, Azt súgja a jövő a holnap.

45

Az idő meredeken siet Meredeken siet tőlünk el a nap. Fejemre aratást éjjel, s nappal rak. Belőlük kazlakat szab Elfogyok, mint a hold. Fantáziámban Élnek különös titkok, Visszavezető út az Úrhoz. Légy áldott, szüld a kábulatot, Mérlegen csüng a sorsod ember, Elveszíti az égi, földi nyomot. Színes Tarkaságok – Átszövik a szem előtt a világot. Sötétebb színek Szövik át a lelkemet, Ezer irányból lépkednek, Ritkán jön elő bennem, Hogy virágos rétek szellői zenélnek, Óh, jöjj elő bennem Nyugalmat jelző idő, Szűnjenek már az árnyak, Szóródjanak bennem szét Sugarai az áldott napnak, Milyen jó érzelem Istenem Ha hozzád a mennybe keveredem Űző világomnak Sokszor várom, hogy vége legyen.

46

Folyóarannyal fizetett téveszmék Nézem az eget Kérdem tőle, Hova is menjen, Keresem a kiutat Részese vagyok a sötétnek! Folyó arannyal Fizetett az ördögnek a lélek. Világuralmad Démoni tett, A sziklában is gyökeret vert. S már mindig ritkábban Jön elő, ragyog fel! Egy égi bűvös jel Tiszta ölelése. A hamisság eszméi Kiültek a várfokra, s Térre! Az élet öröme elszállt, S integetett búcsú vételével.

Szívem dobbanását Titkos félelme hasítja fel. Tizenkettőt ütött az óra, Minden másképp lett. Ólom súlya száll az álmokra Mintha a világ is haldokolna? Bíborárnyak lengenek A felhők sötét fodrában. A színes gondolat elfakul, Elfakul a világ az ég, S az emlékezet, S a reám meredő költemény Szomorú szívemben él, S átteszi magát a szív mélyén, S átvillámlok a Régi bolygók napgyűrűjén.

Bölcseletek Aki a legfőbb titkot Beavatott Brahman Lelkészne vagy, Halottnak elbeszéli Az a végtelen eléri! Útját a Teremtő kifelé fúrta.

Az embernek kifelé Esik nézése Legbenső lélekre pillant Mindig a bölcs az Örökre vágyik, Erre visz az útja. 47

Jó és rossz tét az elme cselekvése Őserő hozd vissza az öntudatot Szellemem legyen bölcs. Az égi sugallat hírt ád, Hallom az Úr titkos hangját. Óh, elme, te vagy önmagadnak Szabályozó teremtője, vigyáz reám Az Úr, sugallja, vonjalak felelősségre, Ha a cselekvésem agresszív, Tartsál féken, pirongass, szidj. Segítek, ne leskelődj másra, Légy szorgalmas, az időd Fordítsd önmagad megtisztítására. A földi folyósón adj Lelkemnek erőt, mielőtt Az élet örökre meghasad. Kihuny a fény sárga lángja, Abba marad a zaj csatája, Óh, Ember, Te elítélt földi pásztor, A fekete keresztet mindig hordod, Álmok nélkül él, rettegve, félve, A Halál napi ölelésében. Legyőzött ember ballag, fél Istentől, ördögtől, s les A fekete fátyol titkos résén, Viszi a szél a tűzsikolyt, Figyeli a hold az embert, S a vérvörös nyomot, Mely kioltja a csillagod. 48

Céltudatos élményt Titkos hangok súgják Nekem a lelkem égi Szellemem az erkölcsöt Idők óta szentségnek ismeri. Az őserő időtlen idő Óta lappang bennem, S az erőkitörésem Égi óriás-szárnyra kap S előjön a Teremtő bennem, Az Isteni ezerarcú alakzat. Az uralkodó tűzelem Uralmon van, s felkap S az Isten áradása Örömöt, boldogságot ad. S villan tőle az erény A lelkem égi tükrén A kozmikus kitörő szép Döntő törvény e céltudatos élmény. Aranyból van a szellem fénye. S átvilágítja a sötét gondolatot, S a tudatban az érzelmek fényesednek, S a lelkem őriz, betakar, ringat, S a tömegből elvonulásra késztet Csillagrajz vagyok, földön lépkedek. Bölcs érzelem, veled vagyok a harctéren Égi nagyszerű fény veled sosem félek, Ha beteríted szeretettel az én szívemet, Világi, csalfa képzet, tőled, így semmit sem kérek. 49

A Föld Panasza Drága Anyaföld, Itt élünk az öled csöndjén Rettegett prédája Lett az ember A Természeted törvényén. S te mégis úgy viselkedsz, Mintha anyánk lennél, Óh, a hamvas szépséged, Magasztalást ér A csend, a nyugalom, Eltűnik rólad lassan Tested belengi a fájdalom. Szívedben csak egy kis Sápadt halvány szikra él! S ha nem figyelünk reád Az is kihuny érzem feketén… Az ember ellened folyton Súlyos, vastervet őröl, Szennyes tévutakra visznek Soknak bűvös játék, gyönyör, Megromlott lelkek. Hamis csalfasága Rajta ül az ördög varázsa. Az anyaföld hangja Sír, zokog a sötét éjben – Ember, Istent kérem,

50

Legyen ő a segítségem. Népem, Népem, bűnnek vélem Szívem, lelkem hűlni érzem. Beszennyezted testem, vérem Elprédálod a sok szép kincsem A zöld koronám Levágtad rólam Nagy semmiért, Lelked foltját Látja Isten! Én vagyok a birtokod, Ajkad felkopik, Ha Testem mocskolod. Lelked ne tékozolja Az én drága kincseim, Szeress úgy, mint Hajdan, szeress ember Engem megint Nélküled Nékem is üres E nagy egyetem. Ember, Te vagy Nékem a gyermekem, Te vagy nékem a mindenem. Az ifjú, Fennkölt nap. Óh, te Drága

Ifjú fennkölt nap, Te, ki leborulsz előttem, Fényed meleget ad, Befeded naponta szívem Te ábrándban foglalt Titkot rezgő délibáb Nélküled sehol nem vagyok Nélküled szívemben megfagyok. Nélküled elszáll a jó kedély, Szemem festi a fényed, Küldi a világ pompáját Java vagy te az életemnek, Ott vagy fény a Keblem rejtekén, Hajnal hasad lassan szét Egy röpke órát tündökölsz Az ég szélénél. Óh és bennem újra a csábos fény árad, Összeölelkeznek az égen Földön a különös fényszálak, Feldereng gondolatomban, Mint lett nékem, szívemnek Az Ifjú nap az égnek ajándéka, Az érzelemvilágom tudata Megnyílik az égi régióban. Kitágul az időtlen titkokban S betakar a csend alakja, S feltámad bennem Az egyetem csúcsforgása, S a csendjének átfogó igaz tisztasága. 51

Ezotér titkok, az űrben élnek Óh, az én lelkem Több dimenzióban lát Gondolatom alig él a földön Többet van az Úrral, odaát. Óh, az ég szeme, érzem, Amint figyel a földre néz, S átölel egy angyali kéz, S érzem szelleme lelkembe néz. Óh, te áldott lelki sebész, Idelent minden mulandó, Az élet vakságban odavész. Ajkamról a mondatok Hogy terjednek az éterben szét, A gondolataim odafenn Kavargó tomboló örvények, érezzék E nagyszerű gondolat, mily szép. Érzem, az Izgalom különös Lélek égi forrása melegét Itt lent, eltűntnek hisz mindenki kevert téged, búsult szívem A szobámból ritkán mozdulok Nem érdekel már semmi sem. Kalandom az égben keresem, Lelkem ajtaját kitárva érzem Az ég feltölti szeretett fénnyel! Aranylánc szemek gyűlnek szívemen. Gyűjtöm az égi titkok meredeken Óh Istenem nálad vagyok naponta Lelki sebészeten. 52

Türelmetlenség gyötrelme Türelem, Rózsát terem, Mily boldog az, Kiben van türelem, S mily boldogtalan az A szív, s a lélek, Tőle türelmetlen, Elmaró szenvedésben. A vérkeringés kitörő Viharos szédülésekben Hullámos kitörésben Jön elő a melegem, Feszül minden idegen Jobb lenne távol élni Az észak útján, hidegen, Türelem, ne menj át

A rideg érzéketlen közömbösségben, A vágy és a ragaszkodás Türelmet nem ismerő felfogás. Meggyötör a türelmetlenség Hatóanyaga önteltség, féltékenység Gyűlölet, önzés, mely Lebecsüli a szellem, a munka értékét Ős régi a nap, Más bolygók körében is halad: A Türelem áldozd fel magad Ugyanúgy régi, akár az ember, Rozsda a vasat fölemészti, Ugyanúgy a lelket, A türelmetlenség – megbetegíti.

Bölcselet Ha a láng ki-becsap Az áldozó lelkedben Áldozz tüzeddel a Holdnak berkeiben. Legyen bőséges évszak Istenek javára

Legyen bőség Isten birtokában A Hold udvarában A hét szűkös világba, Áldozásra, Imára.

53

Az erény sápadása Óh, mennyi ember Elveszítette az erényét Az Úrtól kapott fényét! Sápadt a lelki orcája Mily keskenyedett lett az aurája Az égtől nyert védő ruhája. Óh, erény nélkül az ember szegény Keresi az Úr a fényét. A saját maga keblén Keresi a titkok csendjén Lehajtott fővel nézi, mint Távolodik el tőle a fény, Néz fel a kék ég meredeken Üzenetet vár az Úrtól A lelke fájó rezdületén. Ki tehet róla, hogy eltűnik Az emberekből az erény? Utolsó menedéked ember Fészkel az ég szélénél, Erény-erkölcs becsült fény Békességet áraszt az ember szívén Óh Erény lengjél az Úrtól belénk Hogy ismerjem meg magamat Mielőtt jön a vég, s az alkonyat Halljam meg az égi szeretet-hangokat, Mielőtt a homály beissza arcomat.

54

Kezdet és végzet Ember, Te Isten fia Végzet és kezdet közt, Figyeld az eget, Ne úgy, mint mások Erre nincsenek tanítások. Bejárom a nagyvilágot, S mégis a legszebb, ha az égen ások. Óh, Te Istenhez felfelé futó ér! Futóvirág vagy te éghez tapadó, Kiben nincsen – gonoszság Te drága kicsi óráslélek Te vagy az élet titkos forrása Te halhatatlan Istenek lelke szála Emberi kiszakadt lelke formája Lelkem önragyogásában lélegzem Tetőled kapom a lelki erősségem! Felvillanás születik belőled, Az eszméletben végleg S az Égnek visszaadom Én a Tőle kapott tündöklésemet.

55

Dalai Láma nyomában Ember ne pazarold Az életed értékét Ne vesztegelj a földön. Egyetlen pillanat is Várja a cselekvést, Ne pazarold a drága Földnek sok kincsét Az Isteni elemeket Majdnem olyan Mintha saját Lelked mérgezed Csak az szomorít, ha Van anyagi veszteséged? Azt figyeld, ha a földet És a saját életed

Értéke veszik el, Saját lelked elmélyülése Na hagyd, hogy sokáig Várakozzon a kiművelésre. Növeld fel a tudatosságod A félreértések és a hiányok Eltűnnek. A Boldogságod figyeld – A szellemed rendezett Állapota őt felszínre hozza! Ellenőrizd a gondolatod Így eltűnnek a szenvedések, Melyeket az elme okozott A rendezetlen elmeállapot.

Bölcselet A fényszinted lát A lélek érzi a csodát. Életedben a tágasság Útjait kövesd, járd, Isten derűje Elüldözi belőled A Halál káprázatát.

56

Kibomlott emlékszál Hódoltan élek Behódoltam a fénynek Legszebb vallomások ezek. A fényszilánkok a szívnek Olyanok, mint fehérangyal Tiszta sziget, szűzi gyermek Betakar a sugár álom Veled hódoltan élek, Tőled áldást nyerek Aztán jön a titkos köd, Fázom tőle, sírásba lök. Kérdem Istent, Mi vagyok én? Csak egy elsárgult levél Hullámokban visz a szél, Nevetve, dalolva, sírva. Árnyas ligetben élek én, Mint egy véreres falevél,

Besüt a fák között a nap Rám villan a fény szála, Megyek előre, futok a célba, Olykor dalolva, olykor sírva, Betakar olykor a fény árnya, Olykor az ősz arca, Még csillogásban Remegő vérem, emlékeztet A halottaim szomorúságára, Véres sujtások Mélyen összetapadnak, S ilyenkor a lélekbe bújnak, A fényt sötétnek látom, Az élet elszáll tova, Becsap a fény, Óh, szívem, Te árva, A fény a földön Csak színpadi lámpa.

Bölcselet Morajlik újra, s újra a léleknek Szent morajló nyila Lankadatlanul halad előre, S ha tiszta a szíve, így talál célba, S felismered a sorsod értelmét. 57

Mélyülő árnyak Felébredek szemem Hol nyílik az ég ajtaja Sarkában bánat ül, Zúduljon reánk Uram Álomteli bolyongó csodás kör, A kristály vízfolyama Vándor utamon, Odafentről, hogy az agy Nézek az égre föl, Gondolatát tisztára mossa, Nem tudtam elbújni a földről. A föld, ha tudna, sikítana, Sehogy sem leli örömét, Bemocskoltuk az ő bölcsőjét. Ködbe borul az érzelem szárnya Óh, szeretet lángja, mily csodás A lelkünk egy nyitott zárda Belejajdul a világ titkos éjszakája, Óh, misztika, vetülj az anyagi síkra. Pogány Istenként, pára alakban. Suttogj a szélben, elfogy az otthonom, Vigyél magaddal engem, Óh, végtelen a száműzött gondolatom, Az égen a nap is haldoklik, Ha a szívünk – kettétörik, Fordul a föld – alkonyodik, S az elmélkedés bennem folytatódik, Elszállnak az ajakról a szavak, Régen ringó álmok közt észrevétlen A Hold a katlana üde árnyán, Titkon érzem, mosolyog reám, S csillag hasadék csillagot szül, S a hold az égről – szökni készül. 58

Figyeld ember

Bölcs Hangja

Figyeld ember, nézzed A földi kódot az égen A csillagodban, belevésett Nézzed magad a tükörben Az erény, vagy rossz Az arcodra odavésett. Vésett vájatok uralják szíved. Erkölcs, igazság, jóság Tőle szemed Tükrére Figyeld kiül a méltóság. Álmaid titkát figyeld Vési szívedbe a némaság. Erény, mi a te gyászod? Rossz ellen lázadások? Lelki szomorú becsapások Az égtől jussolt fekete kódok. Ajkadon ragyog a víz elem Szemedben csillan, villan Az égperem kószáló Fényben némán érzem! Óh, erény, erkölcs, álmok A szívben szűnjenek el A lázadások Jöjjetek tiszta álmok Ne véssetek A szívben lövészárkot.

Kinti vágyakat Hajszol a balga Hálóját veti rá A halál atyja. A bölcs az tudja, Mi a halhatatlanság, Komoly útja! Hát Múlót öröknek Miért is akarna? Formát, ízt érzetet, Hangot és szagot Csakis a lélek fogja fel, Tapasztaláshoz más Hogy is juthatna el? Az álom és ébrenlét Állapot véle látható, Nem retten a bölcs ember, Ha Roppant lelket tudó, Ki értőn idebent Tudja a szeretet, lelket, Az urát, múltnak És urát a jövőnek Az a bölcs ember Már nem ismer Többé a világon félelmet, Bizony nem, bizony nem.

59

Kigyúlok veled a napban Kigyúlok Veled a napban, Ha elmegyek a földről Kigyúlok Veled Az Isten titkaiban Kigyúlok Veled az égen A Csillagok rajának Könnyes szemében A szívem szíveddel dobban Ég, s lángra gyúl a Pokolban, Mily szép is a tűz elem Díszíti életed, s életem – A titkos hold korongja Lángunk fényét összehozza S az égen szét is szórja Sugarad, sugaram ontja A lézersugár is az Atomszemcsénk lencséjét Egymásban égeti sorra Azonos sugár egymást vonzza Csetlik-botlik fénypontom A fénypontodban A fénynek az Isten az Atyja A tűz fényének a tűz a Tűzi Papja A tüzet nékük a lelkem s a lelked rakja A világot a szívünk Parazsa gyújtja S a lelkünk egymásnak adja S az Isten, aki nékünk adta, Tőlünk újra visszakapja. 60

Hódolok a napnak Hódolok a napnak A nap tüze imádásának Lángrózsákban Ég az Isten égi tüze Örömében fényeket Szór a világnak tőle Ég és föld között A világ szikrában áll A fény imádat A szeretetében hál S a fények szállnak Halnak, mégis megmaradnak. Ég a tűz, száll a tűzi vész, Érzéken túli az ész Fölé szellem kerül A nyilvánulatban legfelül Szakrális egek világa Olyan, mint a víz és árnyék Vízen a fény tükre illúzió, kép Ilyennel van a lélektükör teli. Isten formáját mégsem Soha, senki fel nem fedi Senki szeme őt el nem éri A szeretetét a bölcs ember érzékeli. Az áramlását őserőm folyton keresi A köd sötétjében szeretet szívemből ne vessz ki Ha a lélek nem repül a szeretet hiányán Néki virágkoszorúban is vacog a nyár. 61

A törvény szabályai A lélek világít, Benne lakik a hit. Ha akarom, vagy nem, Leolvassa a törvény szabályait. S az igazság bennem Azonnal engedély nélkül uralkodik, S mint a kés élekkel Amolyanok lesznek Bennem az Isteni fények. Mily csodás az erkölcs játszása, Megragad a tisztaság – Színes képek árnya. Az igazság uralkodik, Ha hagyod, hogy halljad Olyan benned, mint fénylő csillag, Mert az igazságfény A szívedben ott rejlik. A Törvénynek Tiszta az álma, Él a becsületnek odaadásában, Kinő a földből a mag, S magát a fénybe emeli, S az Isten célja őt előre görgeti. A csillag család is visszatükrözi Óh, égi ár, Tele van a nap Sugara szabadságdallal, A Halál rámveti magát, Hogy magam máglyára rakjam, Lassan elnémul az ajkam,

62

S a névtelen hamum Száll halkan A díszelgő parkban, A becsület az, Ami kihajt a hamuban. Az ember hiába kiált Érzi az ürességben A visszhanghiányt, Ha az üreseké a világ, Nem értik, nem hallják Az Isteni ige hangját! Elszökött a nyelvben, Az ő nagy ereje Kering össze-vissza A sok-sok nyelvekben A csillag is fent árva, A földi ürességtől Lebénul a mozgásuk Szép, igaz harmóniája. Tőlünk az Isten Ereje elszökött, S az ürességgel az Ember szerződést kötött, Nézem az ég kék udvarát, S várom a hívó Szeretet-szellem szavát, Ő a szívben rejlő fehér Színű liliomvirág.

Égi sarjadás Istenem, ha elfordulok tőled, Szomorúak lesznek Köztünk, tudom a fények! Virágbeszéd helyett Levélhullajtó borzongásra ébredek Óh, Drága Atya, OM, nem tudom, Mit is kezdenék én nélküled! Háborgások viharába Hiába rejtem a szívem! Fent a fényben tiszta Arcod úszik előttem! Merengek csendben S lehull egy csillag, S a többiek suttognak, Félőn összebújnak velem szemben. Víziókör Te szépséges emlékem! Az igazság fényt hevít bennem. Atyám a te tiszta igéddel A végső titkok képe felderül. Feltöltődik a lélekben az űr, Imádságom a mennyel összeolvad, Az ég földjébe ültettem a virágokat. S Koszorúba fonom Uram Néked az én Kristály álmaimat S a Bűvös dallamú imádságom Benső zenélő költészetem Az örök valósággal összeolvad, Sarjadásom az égben folytatódhat. 63

Égi dombok

Bölcselet

Az égi dombok, hegyek láncaként Ki a születetlen szellem Messziről sejlik énfelém , Tizenegy kapus várát S mégis szívem Uralja, s meg nem inog, Közelében érzem én! És ő örök lesz – S magamba nézek álmatlan Testéből megszabadulva… Sok-sok hajnalon, S életemet tovább folytatom! Elér Istenem – hozzád Óh, tűzből Talán az én sóhajom! Kibomló ember Úgy érzem, most is álmodom Te lángész Megpihenek Lélekből, szellemből élsz, Néha az álmokon, Ő vízen lebegő hattyú Óh, gyermekkorom Ő a nap az égen Te tiszta szigetem! Ő a nap fia, az ő Hozzád vezető utam Lelke a tűzifa. Sosem fáj nekem. Emberben, törvényben, A szeretetnek érzem ujjait, Térben, égben, lakozik. Úgy érzem, mintha járna itt! Vízből, földből, Leng a szél, kicsi korból ideát Kőből, rendből S benne a szívemben Születik. Boldogan dalolnak a fák. Fejükön bólongatnak Felém havas bóbiták! Felüdül a lelkem, ha magam vagyok, Szívem, kérlek, ne légy tetszhalott! Gyermekkorból idehallatszanak Régi szép – dalok, dallamok Óh, a széllel együtt én is álmodok. 64

Csillagöv Fordul a talajvíz súlya – Fenséges Úr! S gátat tör ő büszkén, zúgva, A zodiákus csillagövben Szomorú lesz az ember kedve, Az ember lassan boldogul Lábunk lépked Az állatöv előrenyomul, Újra a Szaturnuszba, Hogy valakit röpítsen Ez a szaladó csillagöv búja. Az én helyemre, utódul! Visszhangja üzen, Nyomul a köd Akaratának hódolok, S mégis egyre belém köt. Ariesz, te büszke Kos fiú, ki viseli az aranykoszorút. Csüngenek rajtad fonott, fényes Kalász gyapjúk. Óh, visszhang, a hangod mily ravasz, Kos elhozza a tavaszt! Özönlik a zöld fű, Selyempázsit nő halomra, S jön a tavaszi szép Aranyeső bódult vihara. S elmúlik az égnek búja, Bölcs S kizöldült föld lesz A szépséges nyaralója. A halandókat nem a S azt veszed észre, újra Belégzés és kilégzés élteteti. Átrobog a csillagövnek Az ad nékik életet, Öröme, s búja, komolyra Ki e kettő is működteti.

65

Evangélium Óh, áldott Isteni derű, Csókolj meg csendben, Oly sokszor hívlak, Ha sötét a kedvem Tóduló emlékek Jönnek velem szemben. Óh, bár lehetnék Isten égi kertjében, Hogy kristályvizében Lelkem megmerítsem, Alámerülnék csendben Az úr szemében úszna a lelkem Magasztos nyugodt létben Homlokom, orcám Nem fájna a föld – szennyében. Óh, ezek gyerekes álmok! De: nem, szégyen, nem?

Gazdagon, sem szegényen! A Tisztaság vágya Ott él a fehér liliom szemében. Óh, a gyermeki szép éden, Felnőttként – vágyva reá Isten ájult csendjében A Tenger bú reménytelenében! Óh, jöjj Világos vihar az Úr reményében, Tengernyi ésszel Földön fetrengem Uram Lelki szegényen! Irgalmas viharod érjen, Nyelje el végre – Tiszta mélységem Derengő evangélium Szólj reám hófehéren!

Bölcselet Isten formáját a látás Fel nem fedi, nem éri Fel őt senki szeme. Szívvel és ésszel a Szívben időzik Halhatatlan, ki őt Megismeri. 66

Tiszta jelenés

Mondja a Bölcs

A hold az éjben néz felém Költészetem öleli át, Szívbe merülésén Az ég piacterén A testet tartja az égi hit S a csillagok ölelik Át a titkos rejtelmeit! A Hold az égnek Óriás tiszta jelenése Az idő tengerében Tiszta jel ott fent Lebeg örökként Az égi katedrálnak Szeretetében az örök Szenvedések lázában, A költészet ihletetett Fölséget tükröző járásában, Óh, te titokzatos hold Varázsfüvet sarjaszt az álmod Szende arcodon csillámok A titkos fellegek A fátylad lebeg – ha jön a szél, Rengő mozdulatod odébb kél. S egy kastély felett Figyeled a Szent keresztet, Álarcot ölt arcod fedett, Enyhe könnyet ejt a szemed A tükrében ég a szereteted!

Ami itt van Az van ott is, Mert az csak Ennek a mása. Ki megkülönböztet Halálból bukik Újabb halálba Árpa nagyságként Van a test közepében múlt, S a jövő ura a lélek Ma is, s holnap is Ő van a létben… Óh, Hüvelyknyi ember Te füst nélküli lángnak Képében ragyogsz. Ki tudja a múlt és Jövő urát az Többé meg nem inog.

67

Reggeli novella a Holdról Épp ma reggel a Teliholdat láttam Magasztos fényben Bűvkörében nyugovóra Az égről merülésben Tért le a pihenő helyére. A megújuló életében. Mintegy hajó Úgy süllyed el az égről Hozzá méltón halkan Távolodott andalodón Az ő távoli fenségéből. Felejthetetlen szépséget Nyújtott a szemnek Reszketett, mint egy gyermek! És jöttek felhők, feketék, Befedte őt az árnyék, S kereste a kiutat Teste gömbje nem tűri A setét, erőszakos arcokat S a változékony szél a kéjén Elűzte róla a torlaszokat! Mintegy Isteni sugallat Már nem látta a csillagokat… Még látta, miként gyúlt a nap Ő lehetett, aki lesöpörte a csillagokat És eltűnt Tündérszép Hold az anyaföldről Enyhe bú nézett utána az ég széléről. 68

Isteni fény Vége lesz a mának Isteni fény Nappalnak, éjszakának Ne halj meg bennem Sose nincs vége a hatalmának Kötődésem van veled Atyám, te vagy a Központja, Fent kötődött az égben, Hozzád száll feltöltődni Amit az Úr hagyott reám A lelkem minden pillanatban. Erény, erkölcs, becsület! Kibomlott elmémnek Égi érem, te vagy a Te vagy uram, te drága Legnagyobb kitüntetésem, Te vagy a szárnya Nézek ki az ablakon Elrepül a jövőbe, a múltba A csendes éjben, S az ég parancs, repül vissza Hóesésben, lelkem Az agyagból lett agyagba, Tiszta fehérében. Amíg a bölcsőd ringatja. Csillagokba Elmerül a szemem! Csendes a Táj, óh, mily szép is S hallani semmit nem muszáj A gondolatom, fárad, Mily csodás vagy nékem, hozzám Az égből áradsz. Bölcs Ahogy a szél a világban Szétszalad és magához Mindenhez simul Ekképp ölt a lélek Számtalan ruhát, Lényekben van, Mégis kívül marad. 69

Halál ellen mantra Eltűnik az életünk, Amíg a földbolygó Elhalad mellettünk Elmegyünk S újra a földre visszajövünk. A Halálnak Ura Az ületünk Prédája Mit akar a gyáva? Az életnek nincs határa! Tudja ő, hogy az idő Az élet futára A halálba fut az ember lába Ő az élet ereje mellett, gyenge gyáva. Körtánca elnyelődik az éjszakában. Viszi az embert az alvilágba Gyorsan, ha az ember magát elhagyja. Az életem Nem engedem, Hogy letűnő halált szüljön. Nem akarom, hogy a halálom Bennem gyorsan összegyűljön. Nem engedem, hogy az életből Elismétlem ezer számba Az életnek nincs határa A Halál sötét világtalan Óh, a lelket a fény Sugara élteti. Parazsa van. Izzó az álma 70

Az életnek nincs határa. Óh, a lélekben áradó Szik tűzzé avatják. A Halál fekete, s öl, mert Nincs élete, s gyáva. Az anyag a világ prédája. Ő is tudja, hogy az életnek A világban nincs határa. Az Isten hangjára Az Igemantrában Kinyílik a lélek koronája Az életnek nincs határa. Elmondom, fekete sötét Szellem, te gyáva Az életnek Nincs határa. Istent kérdem Az élet a fény világban Gyújtott szerelem? Szentséges éjem Ki fon lelkéből Koszorút, nékem Óh, Atyám, a te Lényed szent, Ne gyászoljon A lelkem egy életen át A Halál gúnyától odabent. Fényhullámok suhannak lelkemben

Távozz Halál belőlem végképpen, Te vagy a borzongás A fagyos vérben. Távozz tőlem, tűz ég Az én ereimben. Istentől várom Az arany érdemrendem! Ha majd új csillag Születik az égen Olyan lesz, mint Fénylő gyöngyszem. A tenger fenekében A kék csillagot kézzel elérem A Halált megvetem, Csillag akarok lenni Isten szemében Csillag a szívében Csillag a Tenyerében Lebeg a lelkem Keresi az utat Magasabb körökben. Csillag akarok lenni A Halál szemében S Távolodik Tőlem, Mert elkapja A fénytől a félelem, Alvilági véres szájú, Plútó, takarodj tőlem.

71

Csillagok

Visszhang

Figyelem az égen Itt, s amott Miként máshelyre Elgurulnak Egyes csillagok Munkára mennek Más tájra, vidékre Fel vannak osztva, Az égi rendfigyelésre? Amikor elköltöztek Szüleim a földről legott! Az égben, a 17. csillag Utcában laktak, s A férjem, bátyám is ott lakott A légből érkezett a hír Éteri hullámokon, Hogy megnyugtassanak engem A virtuális szellemfények ültek Gondolatom rebbenésében.

Sűrűsödnek bennem Remekműveid Atyám A Te szeretetedtől – lám A szívben vérré oldódnak Égi káprázás csodák világán A hatalmad lángja Bennem tombol Ünnepi lázban A Természet oltárán Virágok fehér álmával Imát rebegek néked Atyám Az idő elszálló visszhangjában.

Bölcs A lélek nem ejt foltot rajta, A többi szem hibája, Mindennek szemem Az egyetlen napon Így nem ejthet foltot A lények lelkein A külsőlét árva, Siralmak világa.

72

Vad fény

Bölcselet

Mint vad fény az égben, Úgy lobban el Az életed csendben, S a szívben Elhallgatnak a versek, Győztek a távolok Ideje elkerget! Éji mámorban Csillagos ég hányszor lestelek, S láttam, amint a fiastyúk Moccan, elindult, Úgy éreztem A karomba hull, S éreztem a szívben Az áhítatot ő is Kereste a párját fent, amott Hiába keresi, tán rég halott, Furcsa béke, hallgat az Ég széliben! S minden Csillag lehull reggelre Vulkánok Porával elvegyülve Láttára elhalnak a dalok is Decemberben.

Egyszer Egy Lélek mesélt, Elmondta az örök Istenének életének Titkos lényegét. Tudd meg ember, a Lélek halál után Különös történetét! Ki-ki tette és tudása Szerint anyaölbe kerül, De csak egyesek, Mások újraszületve Fákká testesülnek, Kavarodnak jó És rossz cselekvések A lélek mérlegén Mérik az égiek Adnak, hozzávesznek, Míg egyszer kiegyeznek S többé nem hibásak Többé nem születnek.

73

Föld ölén Föld ölén sző A szitakötő A tudat súgja Rohamosan Elfogy az idő Lecsökkent A huszonnégy óra Tizenhatra Jövő Télre Lecsökken háromra Óra, óra, futsz Akár a futórózsa Lejár az időd, A tudatosság Nyugalmat építő Őrzi a nyugalmam Jóságos, körültekintő, Életerő tudatosan lobban elő. A tudat fejleszti, ez a fő Óh a világi tűnődésem A tudomány kívülről kutat Belülről, jön fakad az én, Bennem kísérletem. A Tudomány nem fogad el Semmit, amit nem lát. Nem érzi a titkot, a misztikát,

74

Nem nyitja meg a mély tudatát Változik az idő, a régi folyó Megváltozik a dimenzió A régi látásszög Visszajön, vissza… Az idő elfogy Saját magát felissza, Előlép, előlép a szellemi, A fejlett kiváltság, Formája a lélek visszatér A bölcsek égi útjaira. Óh, a virágos fa Levetkőzik csupaszra, A Szépség elmúl Átváltozik csúfságra, Az Ifjúság átvált öregre, A földön a dolgok Nem maradnak változatlanok. Valójában semmi, senki, Önmagukkal nem azonosak A valóság és a látszat Anyagvilágának Egy időben létező az útja. Ezt mondja a bölcs, A nagy tudós, A Dalai Láma.

Mélyülő elmúlás Óh élet ó szeretet fény, A világból elmúlok én. Véremnek szívemben Mily titokzatos E könnyítő bűvös oltalom! Óh, hagyom, hagyom, Hogy a szél zenéje elsodorjon, A csillagok gyönyörében S az égre írom titkon A nagyszerű szabadulásom! S látomásként boldogan Isten előtt állok, S élvezem az elmúlásban Megnyílt – szabadságot, S az ősi pihenés kápráztat. Szomja bennem árad, S ír tovább az égi gondolat, A földről ajkam hallgat Itt nincs hozzá hasonlat Itt nincs helye A gyötrő súrlódásnak! Az Isten virágként fogad, Az éj öle fényén – ringat Leáll az idő az énem Örökre hallgat Magamnak visszaad, Leteszem a Tollat, Továbbél a szellem, a gondolat.

Előbb volt ő Előbb volt ő, Mint a Hő, Az ős víznél is előbb való A dolgok mélyén rejlő, A lényekben megnyilvánuló Ő Aditi a lélegzet Pattan elő ő A lényekkel Együtt születő Úgy rejlik a lélek, Úgy rejlik a teremtő, Mint tűz a tűzi fában, Mint jól fogant Magzat az ő Anyja ölében Az ébredők hívják! Így lobban elő Hajnali áldozásban, Tűz képében! Óh, a nap belőle Kél fel reggel, S elnyugszik ő Újra benne. Mindenek fölötte Való, s minden Isten az ő szülötte!

75

Az elmúlás színpadán I. Az elmúlás színpadán Mindennap arasznyit Változik a formánk. Az álmom is lázba A bánat belevésve Szívembe, fába, kősziklába. Összefonta testem Irgalom nélkül Égi erő ágak Ágain régi kihunyt Bolygók tőlem búcsúzkodnak Mélyülő álmom vízre hull Szabadságot nyerek Az égtől – jutalmul. A jövő céltalan árva, Vonzó titkok körében Lelkem érzi az őserőt, s hallja Kitörő megrázkódtatásban Égi hada tűz és ón Zúg felettem parancsolón Az ég Himnusza A népet paranccsal Büntetni akarja, Morajló vizek végtelenségét Óriáshullámzás takarja Az Armageddont élesen Álmodom a tudatomban. 76

Az elmúlás színpadán II. Szívem, te ősfegyver Mágnessel bennem fegyverkezel Ostromló lázas titkok Visz a Te hódító síkod. S kit óhajt, álarcban tart. Te fényes, borús varázslat Gyönyörök a véredben siklanak. Tűz gerjeszti, oszlatja a kietlen hadad. S ha elmerül benned a nap A szél fújja a gondolatodat A valótlan való ringat, borús varázslat, Menekülj belőlem napnyugatnak, Villám magja fényesítsd a csillagokat, A mennyi fény vetül reánk, Súrlódó révülő körök, pompák Mélységes szédület érinti a gondolat falát! Fénylényekké vál a világ Folyton változtatja arculatát Éteri tűz mélységbe Rejti a titkok torlódását, Előtted vízen, földön fekszenek Mesélő kifinomult formák Szívemnek villogtatja bálványozását, Agyunkba égette az égi világ! A titkokba kivetített arculatát. Ha elmegyek odaát, Az ég fölismeri lelkem atommagját. 77

Álmaim öntükre Álmaim öntükrében gyönyörködöm Az érzelmek nemes magja Elővillan az álomkörön, Életem pillanata itt A földi csodás folyamon, Vezérfonalakon Visz az égre a fényes csillagom, Bolyongó szellemem Néz szerte szét, óh Istenem! Nem találja a helyét, Sóhajtanak benne Köríves keresztek Hiába látom az égen A fény dicső koronát Rajta keresztül is érzem A szomorúság árnyát! Érzem a bomlasztó bánatok könnyeit. Így a remény nem vidul A vágyak kiásott sírjába belehull Óh, az én gondolatom Folyton elmúlt időkben Visszafelé lépked, zarándokol, Az Atya Igéjének legelején Kel-jár, él Legendákban honol! Óh, Isteni Ige – te vagy maga A legendák eleje élete, Érzem most is suhan bennünk a lépte. 78

Ezoter szerelem

Bölcseletek

Az égben ér véget Óh, a földön jót teszek Óriás étek a tengernyi égnek. Megnyilvánul keblemen Az égnek tiszta násza Az égi tisztulása Óh, ő az igaz tiszta nedvek álma. A menny elindítja az égi utakra Tőle örököl igaz szeretetet, Mely átváltoztatja A nászban átélt érzelmeket, S a szívből kivillan a fény Arany áradása S felajánlja az Istennek Sodródása eléri az eget. Csillogó tánca Tetszik égnek, földnek, A kristály folyamatban Átszellemül, szenderült Mámorában a tiszta lélek Óh, s megnyílnak az égi titkok. A napfényből csepegő Aranyzúgássá válok A Hold udvarán Gyöngytvak közt Az Istenek bölcs kegyére Boldogan várok!

Ahogy a tűz a világban Szétszalad, és hűen Mindent magához Ragad, simul. Hát, Ekképp ölt a lélek Számtalan szép És csúnya ruhát A Lényekben rejlik Ott van, s mégis Kívül marad!

Az ember álmában is Éber marad. Képeket alkot Követve Vágyakat. Ő az, mi tiszta, ha Elméje nem kóros, Nem fordul vigaszra, Ó az Isten Örök az ő neve Benne szunnyad, Minden világ Nem lépi túl semmise.

79

Valamikor A Holdvilág az ősi, Réges régen, valamikor Diadalmámorában visszaszáll! Magyarországon Árnyéka véres, tőle arca fáj! Égi ringású megrendítő A hold az udvarán Diadalmámor! volt Sírva fordul, jár, Üzenetet adott magáról, Szellő szeszéjével (az ország) A Diadalmámort keresi Ő is a Katlanán, Földnek, Istennek, Vérköreinkben kesereg Az ő fényes világáról A hétszínű szivárvány. A Kárpátok Katlanáról, S az ég is néki hódolt, Hova tüntetek régi, Valódi álmok. Téphetetlen járó árnyék Bölcsek Vagy te a holdon Ahol az élet örök vize fakad folyton. Csak akit ő választ, Hajótöröttek lettünk, élünk Az érti meg őt! Lengő megsebzett szárnyon, Annak ölt majd Fent színes koszorú virágból Testet magától, A bánatok világából S e kis léleknek Megsebzett szívű Mely óriása Gondolatok fakadásából, Istentől ered, Az éjben álmomban, Néki rakjatok Mezítláb járok, mint Naponta tüzet – Kéklábú, zöldszárnyú madár, A szív üregében Óh, a gondolat is szenvedéssel jár. Rejlő Isteni fénynek

80

Vásárhelyi regős Tanya

A Tanya és az ember

Lehetsz te a népednek Akár a szent könyve. Nélküled megáll az élet – Elered az ember könnye. Legyen a Tanya a hazatérés Az ember lelkében Óh, belefoglallak Az imám közepébe. Ráborulsz a föld ölére, S elringat a bölcsőd – A bölcsességben. Az ember, a városból Hozzád vonul, Szeretet-vendégségbe, Az út porában A lábnyoma Kivirágzik A hozzád szökellésben.

Óh, Tanya, Az ember Beteg lett, A vérében, szívében, Elhagyott téged régen, Belehal szökellésében, Nélküled kel, jár a világban, Nem leli nyugtát sehol sem A tanya érzi, Tudja a nép ez régen, Könny ül a búzaszemen, Nélküled az ember fázik, Szomjas, étlen, Halálos a sebe, figyeli Őt Isten, a föld anya Isten, A népem imádkozik csendben, Egy reggel feljön, fel A nap, kitörésében Kimegy a nép a Tanyára. A föld kísértésében, Megfürdik a lelke A Kalászok Tengerében.

81

Emelkedik a nap Emelkedik a nap Már a hegyek fölé, Megyek céltalanul A kihívó napnak elé, Csillogó fénye a földet megszentelé. Érzi az ős bölcső álmát Amint ringat a magjában Sok ezer fehér párnát, Ringatja az embert a zöld, A föld selyem ágyát, Kitörő veszélyben Az idő lerakja horgonyát, Éjjelek, nappalok ringatják, Özönlő színekben Tévelyeg völgy, erdő, táj, Úgy, ahogy az idő, s én Égen-földön a nap, mindent bejár, A sejtelmet érzem, s titkokat, Keresztre feszít az idő A szívnek mélye nem fakad, Lemezteleníti lelkem A józan, bölcs gondolat, Hiába érzem bennem A kiapadhatatlan tüzet, Hiába érzem a napot szentnek Az idő, a föld, a hit, a remény A szeretet, a világban lemeztelenítenek. 82

Halottak napja A temető ünnepel, lázban, Sírokon, sok virággal Itt töltöm fel a szívem, A halhatatlan titkok bánatával. Lehet a temető akár egy Bezuhant üstökös, Égi elhalt katlan, S élőktől lakatlan Minden könnycsepp sóhajtása. Halványuló fényárnyak, Karcsú testükből elszállnak,

Vigaszul rituálé tánccal Összenőnek a halállal. Égi törvénye formálta A fénypálya is olykor árva. Az ütközőket képező harcában Más szemszögből nézett Élettelen halott ünnepélyek A sors gyújtotta drágám Bánattal teli áradásom Halál zakatolásában, érted.

Szüleimhez írt levelem Messze vagytok Elhantolva előlem, De szívem közelében Fiatalon elköltöztetek, De ti adjátok ma is Az erejét hitemnek, Bármerre megyek Hangtalan szomorú Békés vidékek, felém néznek, Az Ifjú nap kora reggel ébreszt Nézi a földet. A pusztulás sávján bolyong A fény keringése. Vonulása nem ér sosem véget,

Csak az anyagi élet, Mint enyém másé, s tiétek, Gyökerem a föld alatt Keresi a tiéteket. Mielőtt visszaadom Kódom az égnek, Testem a föld porában Megtalálja a tiéteket, A lég hullámhosszán, Nem vész el sosem A virtuális képzelet, Elér titeket Az Úr sugalma, Ez tényleg. 83

Sírkertben Férjemhez száll Versem üzenete Sírod remek műve, Halottak napján, Az Úr napsütésében, A megnyugvás idejében A szeretet-síkomnak A visszatükröződésében Hozzád imát rebegtem! Égi hatalmak Ünnepi lángja éreztem Szomorún éget szívemben, E komor fényűzésben – Vérpecséted átéltem. Meghalás a születés kínja, A valótlan valóságban

Az emberek jönnek, Mennek, sírok közt tódulnak. Ismeretlen arcok járnak, Valaki sír, jajgat – Az ég fénye alatt Szívem csitítgat. Sírod engem hozzáringat. Gondolatom virágok közt Elmerülve bolyong, A csend elmélyül bennem S reágondolok, mily Szép is volt véled kettesben, Gondolatom elszállt a Múlt időben, s úgy éreztem Meghal a vérem!

Bölcsesség Izzón terjed bennünk Az Isten, az élet Sarjad ebben! Majd a lélegzet ebben Az ész, s igazság, világ És öröklét az Igazi testben. 84

A mindentudó És ismerő felizzik A megismeréssel, És mindebből fakad Az Isten a név, A forma, s az élet!

Halottak napja

Temető

A halottak napja, Óh, Temető te világ nagyra Éltető magja Nőtt óriás város – Az emberben ilyenkor már Természeted, mindre – Csökken a bizalom. Terjedő, ragályos, Hervadás ül a lombokon, Nyugtató hajlamod, titkos Ezen a napon végre Csendes, s halál káros. Kimegyek a szeretteimhez, Óh, minden szentek A feldíszített temetőben Halált vetettetek Szívem imát remeg, A vér piros színét Vakult keresztek közt Örökre befogadja A vérem szeretetében. A létnek az alvilági térség Óh, a sírhalmok itt S a földbe ömlik Oly szomorún sorakoznak, Belőletek a piruló melegség Az Isten velük összeringat, óh S elárasztja az A szívben elevent és holtat. Ember szívét – S összefonódunk Figyelem a ködöt, A halállal, mint áldozat, Rejtélye nyöszörög, Egy ősi, gyilkos kárhozat – Ahány halott, Óh, Uram énekelni – Annyi újszülött. Az égben téged hallak. Titkos rejtélyed fénye Elárasztja a holtak városát! Békehellyé varázsolod A Temető szomorúságát. Óh, holtak, ti új magot rügyeztek, Mindenki keresi az Istent – Óh, a Nagy külvilági szentet. Istenem bocsáss meg! 85

Mi is a hölgy A Hölgy egy Hőlék, Pokoli nyílás, Szép ék, Büszke reá a kék ég, Ő terjeszti Isten ivadéka fényét, Ő terjeszti a Pokoli hőlék vétkét, Ő terjeszti Éva bűnös étkét! Terjeszti a nyomort a világon, Mégis ő a fény a káron, Ő az Istennő a Holdsugáron, Ő az Istennő a Vénuszon, A földi anyákon, első ő mindig A csillagálláson, első az Égi Szent bálon. Szent szerelem szelleme Ül Istáron. Izisz léptét sugallja az álmom, Óh, drága hölgyek Ti vagytok a Lótusz virágkelyhek, Mindig örömre gyúl a Tested, s lelked. Álmodj arról, hogy egy napon Lenyugszik az Isteni lelked, De akkor elpusztul A világ nélküled!

86

Bölcs Amit tanítanak, legyen benne Az igazi fenti alap, Ami a szerénység alapja Abból összegyűl, és Soha a lelke ilyennek Ki nem hűl, ez az alap Így hangzik: OM-Ámen Amén az Isten. A szótagot tudónak Minden kívánsága Teljesül, e szótag A legnagyobb szótag S ha a halandóban él, S ráfigyel ez az életben A legnagyobb jel! Mert ahogy kimondod A szótagot, hogy OM! Ez maga az Isten, E szótag körülveszi a Szívben a lelket! S a kicsiknél ő a legnagyobb S mindennél mégis kisebb, De a nagyot meghaladja Gondja tűnőtten él a Szívében, lelkében testetlen Őt az ember, A Teremtő kegyéből Vágytalanul látja.

Te árva ember Te árva ember, A földön már ne félj, A Perseus ős kék Csillag újra visszatér Az ő atomja az égi Bölcsesség magvát hordja. S az emberek közt Hamarosan szétszórja. A földi Terület, A Fenti Bolygók palántája A Nagy ható szellem Rájuk bízott földi Mikrokozmikus mása. Óh, az égi fényt Beborítja a földi verem árnyán Pókhálója, mintegy járvány, Vaskígyók repülnek A levegőben az ég alján, Eljön az Indigo-gyermek Gyors nemzedéke, mint a villám. Fénysebességgel jön az új hajnal Tisztító kitörő láza. Óh, mint a nap Isten Olyan az ő égi, földi mása, A rossz embert leigázza, S a fény tudatán fordul a világ, Bölccsé válik, és lát. Látja, éli a tudat korszakát.

Mindenkor ősszemmel nézve Korszakváltás Több mint hatszor Hétezer éve volt Korszakváltás Az ember életében.

Bölcselet Az elemek Köztársasága Uralja a Teste, lelket. Úgy érzem én Nem egyenlőn Szabályozzák A lelkemben az Elemek, óh! A tűzelem uralkodik Bennem, a többi Elem kisebb Szerepben él Vele szemben. Kérdem tőled 87

Ezotér titok Lelkem összeszövöm Az Isteni titkok Dermedt álmával Az eget járom Gondolatom lézersugarával. Nem lehet, hogy az Úr Maga után Lezárta volna az eget!? Gondolatban, hiszen, Más-síkon-lépkedek!

Víziók folyamatából Ha végül magamra ébredek, Én zárom le utánam az eget! Saját tükör világommal az égben Találkozni jól esett Nem kaphatok tőle szebbet, Vele szentnek érzem a lélegzetet, Nélküle üresnek érzem az életet, Nélküle a földbe süllyedek.

Istenem Ha majd elfogyok, mint a hold Uram, Megjegyzed lelkem kié volt? Az ember szívében kész a harcra, Körbe veszi az embert. Ősi vihar égből leszakadt nagy darabja, S a földet az orkán véresen átkarolta. S az emberben a félelemtől üvölt az erő, Mintha a bánat óriás hangja, Bennünk Drámai operát Kottázott fejjel harsognak Egyfolytában taktra.

88

Föld az Istenek kalodája Az ember tudat-homálya A mély révedésben Kutatja önmagát, A titokzatos Atyát. Valami súgja a megújulását, Az őserőnek keresi Folyton áramlását, Az Erőáradat tavát, A nem vénülő folyamát, Hol van az a dimenzió tér, Ahová az ember hazatér, Az Istennek kihágott Útjára oda, melyik síkon ér? A Lélek a tűzvilágban él, S majd a szél világába ér, Elsodorja őt a szél, az ő derűjén, S az Isten fővilágába mikor ér? Mikor árad meg a lélekben az ég Mikor nyeri el az örök életét Mikor adja vissza neki az ég Az embertől ellopott tüzét! Várjuk az ég üzenetét! Hányszor kell még az égi tűzbe Dobni a földi testem fájó keservét.

89

Amikor már a vér Amikor már a vér Nem izzik a vágyra, Amikor a vér piros Színe átváltozik folyékony Színű aranyárnyalatára, Itt átvált az ember a Bölcsesség útjára. Az Isten születését Megéli folyton magában, Ő nem vágy már Többé új születésre, Lassabban dobog a szíve Az elnyugvó naplementében, S összefonódik lelke A sugallatában saját magával Elszállt a tüzes kalandvágya, S érzelmében tiszta Minden fény pillanata. Éli a világát A világtól elszakadva Reá száll az ég békéje S ringatja az Isten Őt a szeretetében S a vissztükör tükröződik A fény törvényében A fénymag kettőztetése

90

A mindenségben, Szenderülésben, Oda haza van az égben, A kódját a világon Le nem törölheti senki sem. A mély révedésben A káprázatokban Valami súgja Az égen a napnak Körkörös futása Az őserőnek áramlása A föld megújulását Fényével a világban, A titkok hulláma Kapcsolja be egyfolytában Az ember tudatában. Az idő törvénye Az élet, és halál közt Kering bennünk (mint nap az égen) S, mint falevél a szélben Az összefüggő jelentősége. Ó a lélek a mindennek tudója, Azt is súgja erem lüktet „A napnak futása” Felszippantja az életerőket,

S vándorolva figyeli a földféltekét, Északot, keletet, nyugatot, S a földdelét, s rávetíti A földre a fényét S álmában átéli hatalmát, Ő mint nap Isten Valósan nem valósat, Tapasztaltat, minden lát. A Tudaton forog a világ, A tudat mindennek tudatot, Egységes alkotót ád.

Üzenet Vásárhelynek Elmúlnak többször Évek sorra, s századok Mire alkot valaki Maradandót, nagyot. Ritkán születik himnusza Falunak, városnak, Mely velünk itt marad Az őszinte érzelem, szeretet Bont bennünk szárnyakat, S tőle a lelkünk szárnyra kap, S kitörő erő forrása Elűzi a fájdalmas kínokat. Boldog az a város, ki A sorstól ilyen szépet kap.

91

Óh, halhatatlan Óh, halhatatlan Örökös reményem Tegyél az égi tűzre fát A Teremtő nékem Majd szellemi aranyat ád. S bölcsességgel viseli a halált – A Tudás pompás koszorúját. S az öröm égi sejtelme Viseli az égi tűz lángját A titkok örök – valóságát!

Ki gyújtja fel Ki gyújtja fel bennem Az örökös tüzet Ki röpíti, ki küldi Belém az eszméletet, Ki küldi a szólásomat, Feljövök majd Uram, halld, Hozzád, mint lepecsételt fény Örömére az Úrnak Ha tiszta lelkek Egymásba borulnak, Örömfényt gyújtanak az Úrnak.

92

Bölcs Sokasodjatok, Szaporodjatok, Ezt kívánta a víz, Ő alkotta meg Az ételt, s ez úgy Van, ha eső esik Terem bőséges étel. Vízből lesz az ember Itala, étele. A gondolkodás előrevisz, A hőből lesz a víz, Ha a nap heve Fűti az embert, Izzadni kezd, Víz lesz a hőből, S ha meleged van, Vizet iszol, hőtől Szomjazol.

Vagyok

Isteni lét

Istenem, életem a földnek Árnya, földem űzött árnyéka. Miért vagyok rajtad Árva bűnös szolga. Tűzben ég lelkem, Vágyom az igazságra. Álmaim forrása Folyton – lázba. Szeretetem az eget Uram, csengi körül Nélküled életem Sziklává kövül S az Isten néz reám le! Itt élek a földön, mint Parányi, kis liget-szépe. Szívem sajog A titkok tengerében, S a szent fény hevíti lelkem, S vágyom az Isteni örök Igazság szépségében lenni, Megalvadt tiszta érzésekben. Az örök valóság égi Lepecsételt fénye Jusson el az örök tűz A lelkünk mélyébe.

A civilizáció Kételyes nyomán Tátong a Halál Az ember csak Átrohan az életen, Miért nem omol A halhatatlanság örök Tüze a létben, Mely visszavezet az Isteni gyökerekhez.

Pusztákon E könyvírásban A képzeletvilágom Künn jártam folyton, A tanyákon, Pusztákon S összeszövöm maga Istennel, Táltosokkal, Tanyákkal, mert a Világi gondolatom kiszabadítom S áthelyezem az Isten síkjára, S eggyé válok vele, Lelkem nagy tüze Visszaszökik, Az ős helyére. 93

Óh, jaj Istenem, Óh, jaj Istenem, Teli vagyok sugalmakkal, S eggyé válok magammal, Az univerzum forgatagában élő világgal. Istent vélem bennem felismerni, A szívről a bilincset eltöröm, S Isten megmutatkozik a lélekkörön! S a titkos virágbeszédét enyémmel összeszövöm, S a gondolatom álmait A titkok tisztára mossák! Isten szellemét az emberek A földi bolygónkon magukban hordják! S Ezredek óta keresik, kutatják, Hogy tudnák elhagyni élve a Halál országát! Keresik a kivezető csillagkapuk ajtaját Keresik a Teremtő Isten birodalmát.

A Tudat A tűz a tudat szimbóluma, a tudatod A bölcsességed saját lángodnak tüzében Keresd a tudatodban.

94

Őszkor a fáról…

Tavasz hangja

Őszkor a fáról Álmodik a tavasz, a rónaságban Lehull a lomb Szűrődő napfénye Az ember szívében S a széles pusztát bejárja! Üresség tátong. S szűrődnek szeretettel S arra jár a szél, A szomorú akácok vállára. S a Pusztulást Gondolatomban künt járok, Egyre látja, hallja… Sehol nincsenek kocsicsapások! S viszi, sodorja Nincsenek emberek, Tovább, hogy Kinek is kiáltsak, ha bajba jutok, Mindenki hallja! Nincs, ki meghallja, S kinevet a szellő Vissza ki is kiáltana. A fájó sóhajomban. Csak a Pusztában a szél hangja, Az elmúlás láttára Hangját osztja szét, Elfásult a szív morajlása, Amerre jár a szél fordulata. Óh, természet pusztulása. Ne higgyek szememnek Kábulatban szentnek lássam! Nyugtató folyók Bölcselet Ringassatok álomba! Ne érezzem az elmúlás illatát, Olyan, mintha nem is való, Ne érezzem aranyszínű Olyan, mint az álom, ahogy Levelek elmúlását! A pók mászik elő a fonálon, Ne érezzem árnyékos Ahogy a fű sarjad a földből, Arcomon a magányt, Ahogy a haj fakad a fejből, Ne sodorjon magával Úgy fakad a múlandótlan égből A hulló levél lent a Tiszán. Minden, ami van e világon.

95

Óh, csak közeledhetnék Óh, csak közeledhetnék A nagy fény közelébe Mely az égi tűzből származik, Amely az igaz bölcsességre tanít. Mert az ember szíve Lelke, felemelkedést vár Hisz az idő s a tér Itt a földön semmivé vál! Óh, földi törvény, mily Nehéz is a szívnek tőled megválni! Ahol az életem felett Uralkodnak az élet, s a Halál urai! Odajutni, ahol a fény a szellemem A bölcsességhez vezeti. Ha az Úr alázatot ád, örülő barát, Ő a bölcs szívbe bele lát, Az alacsony fényű csillagok Sok ivadéka a földre szállt S isszák mohón a sötét halált! Földi bölcsek, gyűljetek egységbe, S a világon, az idő méhében Szálljon újra, s újra az ember A bölcsesség igaz ereje, S az alacsony csillagok Fekete bogár szelleme Hulljon az alvilágban örökre Örökre azok, kik bukott szellemű csillagok. 96

Az egyetemes tudat tüze A tűznek óriás ereje! A Tűzben érlelő szikra! A bölcsesség A befogadására a láng Gerjedésében nagy erőt Egy ember, ha bölcs Hoz magával a létben Másnak bölcsességet ad. Az élet tüzétől a Ő az emberek közt Tudás gyarapodik. Olyan, mint az égen a nap. S megmutatja annak Ki érzi a tüzet, mely Lézerként benne siklik! Megmutatja az élet Virágát az ilyen bölcsnek! Tudás titka Hol van ő, hol is tartózkodik! Mentes a haláltól, elér fénye Kutasd az égnek A földről, el a csillagokig. És földnek, annak A Kozmosz bölcsessége – Közepének titkát, A Nagy bölcsek szerint ó Tanuld a létező törvényt, Az emberek szívében Mely a csillagokat Elméjében található! Egyensúlyban tartja A nagy titkok felfedezése Kutasd a föld A föld, az űr, az ég Életének nagy lángját Feltáratlan a Területén Fürdesd lelkedben sugarát. Az ember által valósul meg! Az ember idézi elő a terjeszkedését.

97

Csillagember

Bölcselet

A Halálnak és az életnek Óriás a csarnoka A Tenger mélyes mélyen ízzik A határtalan mindenség Nagy tüzében az élet És a Halál a tűzben fürdik! Itt elveszik a tér és az idő! S a fényes csillagember Fentről lenéz és látja Az ember szolgasorsban Kötözve van szabadsága Kívülről jövő bénító erők által Ember hidd el, szabadság Által tudsz a földről A napba emelkedni Vannak földi és égi mércék Bölcsességgel mérik Az emberek közt a fény terjedését.

Én, mint Bölcs Mondom néktek, Az emberekben A szellemek, s a Lelkek nem Tehetnek annál szebbet, Mint amikor Összefognak, S magas fokon Egymás között A Teremtésről Bölcselkednek, Égen, földön ilyenkor Magad ember Otthon érzed. Ahogy ember Hanyatlik a Korod, s az évek, Ember, bölcsebb Leszel, tudod Te is, egyre bölcsebb, Árvisura, táltos, Én mondom néked.

A Tudat tüze Az emberi tudat Olyan, mint a tűz Amely a meg nem Nyilvánultból jön elő! Egy időre nyilvánosan létezik, Majd eltűnik a nem nyilvánultban. 98

Ős Bölcsek örök himnusza

A Titok

Kozmoszi Ima Óh, tűnj el a létemből Sötétség fátyla. Legyek én fény a világban, Mely engem napként vezet, Az örök fénybe, Amit folyton keresek… Énekeld lelkem A szabadság óriás dalát Mely elhozza nékem A minden rezgéseit, Mely engem Istenhez boldogít. S engem a Kozmosszal egyesít!

A titok nem más, mint Rejtett tudás, Az emberiségnek Mélyre rejtett bölcsességek. Körülöttünk a titkok Mélységben ülnek A múltban elmerültek De, ha felhozod a felszínre, Jó lesz az égnek, földnek, jövőnek, Ő az út a hatalomhoz vezető Sötét síkú nehezen járó ösvénynek Melyek a fényes síkkal egyesülnek, A titkok is örülnek, Ha a csillogásban összegyűlnek.

99

A fény végén a fény

Bölcs

Keresd a Piramis Százegy vezetéke Sarkú ösvény végén a fényt Van a szívnek. És fénnyé válsz, tűzként. Közülük felfelé – Hangtalan beszéded Csak egyetlen vezet Érti az Isten, Halhatatlan Az úr előtt Égbe, ezáltal jutunk A bölcsességed a fényt szülte… Kifelé ágaznak A bölcsesség rejtve a sötétben, Mind a többiek! De ha lángja a tudatodban Felgyúl, megszületik Benne újra, s újra a fény Mely a tudatsíknak Én az út Alaktalan napja. A láng közepének áradása Amíg magam a földön tudva Kerüld az árnyak világát, Legyek a törvény útja Kerüld a gonosz birodalmát. Legyek a földi rend tanítója A fény világa tisztára mos Amíg járom a föld hátát A fény szava világos. Fényem a testemen hasson át. Lassan veszítsem el Az anyagnak árnyékát… Az élet feltölt Áramával Testemben A Kozmoszi síkok ott vannak Szívemben, fejemben, s Szólít az értelem egy napon Fel kell szállnod az éterbe, S egyesülni csillagfényemmel. 100

Sugallat

Bölcsesség

A bölcsesség sugallata Örökös, érzem él bennem Érzem az ő tükrét Az én tükröződésemben A harmónia ott él A bölcsesség zenéjében. Ne vessz el sohasem Ne vessz ki szívemben A körülvevő köd sötétjében! Legyek én az Úr előtt Minden dolog vége. Tegyek béklyót a sötétségre. Ha elhagyom a földet. A fény napjaként közlekedjek.

Tudd meg ember, Te nap Isten fia Te nagy ős nemzedék, Amikor álmodsz Körbevesz a sötét éj, S az Isteni lelked Elönti a hő, a Szeretet, szerelemkéj, Ilyenkor a tűzelem Uralkodik lelkedben, Tőle árad szerte szét E szenvedély.

A Bölcsek Azt mondják a nagy bölcsek figyeljek szavukra Az ember a nagy titkok kapuja Nála rejlik a titkok kulcsa. Milyen szép titkok ezek, miként tudom fényben Borítani örökös életemet. Az ember a fény szülte szellem Ne gondold, hogy a földön született, Egy napon égből küldött földi lény lett Óh, teremtsem meg a nagy rezgést Mely az egésszel egyesít, Ha nagyon vágyom, Isten így segít! 101

Figyeld az erő szavát Figyelt az erő szavát, Melyet az őskor Bölcse ránk hagyott Zin uru Mondja ki hangod Többször tőle Az Isteni erőt kapod. Megérzed, hogy Fényből vagy A fény belőled magot érlel, Éled az élet forrásából, hidd el!

Ősnyelven Az alvilág urának „Arulu a neve” (áruló) alulsó Sugározd ember a fényt Az ő sötétjére, Melyet a félelme fogva tart! S a sötét odébb áll majd, A sötét az Arulu uraitól származik, Vesd le a félelem rabság bilincseit, Ragadd magadhoz a bölcsességet, Melynek fénye elégeti a sötétet.

102

Bölcselet Szellemi szép erő, Mit akar bennem E sok láng, e sok hő! Lelkem a világűrben Folyton repked, Az életemet tűnő A legyőzhetetlen égen A szívem várában Éjjel, nappal Ég a fáklya tüze. A levegő elem fut utána, A tüzet lobbantja Nagyobbra űzve Amíg a vízelem Az áldozatára vár, A lángoló lelkekre, Hogy szomjúságát elojtsa, A víz a nyugtató kéjekben!

Vágytalanság boldogsága Táltos bölcselet

Amikor a lélek Nem izzik már Semmilyen földi vágyra Amikor a Vágy Kiéli magát Az Isteni imában Amikor a Vágy Kiéli magát Az Isteni imában Amikor a Természet kigyúl Az ég csendes hangjában S egyesül az ember Az ég és föld az Isten Magas rezgés számában, A lélek itt átszenderül

Az úrnak világában A földről fölissza magát A mennyek országába S találkozik a lélek Az Isteni titkok Ős dermedt álmával S a gondolat elszáll A lélek lézersugarával A fénysorompók kapujában S a találkozik a felsőfokú Egyetlen nagy vágyával Találkozik önmagával, S Találkozik a forrásával Az Istentől eredő Léleknek magjával.

A Tudás varázsa

Bölcselet

A Tudás az varázslat Nem egyéb a törvény, Mint benned rejlő erő, Mely tudást ad, S a törvényt követi, ha hagyod, Akár a csillagok!

Ő az igazság, Az érzékek szilárd Megfékezése. Kitartva ezt – A lét teremtése, És a lét megszüntetése! 103

Magaslat Az elme képzelte, Ha eléri a magaslatát Ő adja a tudás szavát, Mellyel átélem a bölcsességet, Mily boldoggá tesz engem, s téged Óh, kicsi óriás lélek! Nélküle a földbe süllyedek! Sötétben látók Óh nélküle sír az élet S ha a szívem reménytelen Lángarcú Csillag az éned! Üvölt a szívem, bennem A küldetésed néked Ütései hitetlen hitemben A titkos beszéded! Beledobogja erejét Vannak a lélekben A világűr egében! Életekből összefonódott S ha a lélek nem boldog Mélyről fakadó szenvedések! Nem jó néki a világos létben, Helyet ad benned S ha a hangunk, szavunk A sors az előírt keservének. Szemünk, gondolatunk elesett, Egy napon az őstűz S az Isten bennünket Elégeti sorban mindet Fényével Hozzája az égbe emel! S eléred a mindenséget! S az égnek szentelődik az ember Titkos beszédet az Úrnál A lélek, ha feltöltődik Elérte az utolsó küldetésed! Isten fényének erejével Átvisz bennünket az ő Igaz derűjébe Az igaz országának szeretetébe.

104

Hit, remény

Csillagok

Óh halhatatlan Hitű örökös reményem! Az égből leszakadt Nagy darab viharjától Fejemet ne érezzem, Félelmemben véresen! Istenem súgd meg nékem, Ha elfogyok, mint a hold Lelkem ki volt, elnyelik Égő katlanok Az emberi tudatot! Elnémul a Testem dala Elnémulnak a szívdobbanások. Isteni ész, Te áldott Szentségeddel átölelném A végtelen világot. Titkos tudások a Lélekből a gondolatba szálltok A Nap fényében örökös Boldogságot látok! Atyám, Istenem, a sok halott szellem, Kik ők? Világűri polgárok? A földön jó vagyok, ha Minden szét osztok?

Istenem, a csillagok Is olyanok Mint búzakalászból A magok? Az űrben őket Szétszórod, S ha jó vagyok Testem, lelkem Akkor is szétszórod? A valótlan Világűr egében Nem múlnak el Sohasem A sok-sok Égi, földi Titkok, Lehajol Az égből az Isten, S ha jónak Lát engem Felgyújtja Fényem, S reám figyel, S nézni Az elszórt magot Mint új csillagot!

105

Óh, Te Isteni Teremtő Te egyetlen ős erő Te benned rejlik a hő Ősvíz mélyén is Te voltál Előbb s benne is A Te lelked rejlő Belőle is Te bugyogsz elő! Ki szült téged Uram, kérdelek? Az űr, a szél, a Tűz, a lélek A nagy szellem a Természet? Világ méhe adja a létet? Ő növeszti, szabja az emberiséget? Óh, Istenem, csüngök rajtad, s merengek Szíved jóságában rejlik Az édes Szent mézed. Benned világok elpihennek! Örökké Tőled élni fog a lélek Dalokban száll rólad a himnusz, az ének Istenül száll reánk a fényszinted, Benned legyen ember az Isteni törvényed Úgy, mint vízben az elmélyedések Így járod a fenséges eget, Isten lesz veled! Nem szülnek téged többé a földre anyaméhek.

106

Szunnyadó parázs Visszahúzódik a csodás lélek, Ha eljön az álom a szívüregében Kihúnyó lángból szunnyad a Parázs Mert fölissza magát a lélek A saját gondolatából Ilyenkor egységbe tér Körbe ölelve Isten szeretetét Nyugszik a szív vérén. Ilyenkor az égbe vágyik Elszáll a gondolat, s Istenné válik! Az égi forrása boldogítja Szivárvány színében Önmagát ragyogtatja! A Teremtővel magát azonosítja… Közben a szív közében Ő mint Isten gyermeke! Ő a földnek Királya hercege S ő röpteti az ember hangját Ő ölti fel reánk a látás világát! Ő röpteti az ember gondolatát, Más síkokat érint, s engem Összekapcsol vele kedve szerint, Örömöt nyújt, s rólam gondoskodik. Fényének erejével mindig Reám sugárzón világít. A lélek a tudás tiszta szavában Istenhez vágyik.

Bölcselet Óh, ember Istenüljön Benned az áhítat Viruljon benned Az alázattól, s A szeretettől a fénymag Szomjúhozzál Az úrnak áldására Vetüljön az igazság Lelked ablakára Kutasd mély forrásod S fedezd fel Magadban a titkot! Mondja a lélek Barátom ki tudja Szíve rejtekén, A lemondás az Élet, ki tudja csak én! Az ember a tett álma Életét lelki a lemondásba Az örök Brahman A mindenség maga A lemondás kötelét Az tépi szét darabokra.

107

Nem tréfa

Bölcs

Ez nem Áprilisi tréfa Én mondom nektek Arvisura magasztos fény Megjelent a Mars az égen A nagy erejével, erényével A Kos elhozta a Tavaszt Az ő aranyos szarvával! A napsugara az ő gyapjúját Aranyszínűre festi, fonja! Ő a hegytetőn kel-jár, Boldog, ha dicsőséges Magaslatokon áll! Az ő ereje csúcsokat formál, Ciprus a Kosnak egyik őshazája! Az ő Csillaga most meleget hoz! Ilyenkor a Ceiszmos Barlangot Tengert nem áraszt, nem mos. A Kos szívében, A fényben a szerelem áradoz Érzi az érzelmet Tavaszkor Áradásban az elömlő vágyában! Kezdeményez, s bátorságot nyer A csillagja fényében bátorságot lel. Szabadság-szerető, Mindene a szeretet, Folyton keresi az édenkertet.

Hüvelyknyi ember a Legbelső lélek minden Lény – szívében ő Megtalálható, Tép ki hát bátran, Mint nádat a gazból, Tudd ő is súgja fülembe Halkan ő a tiszta, Ő a Halhatatlan Az ember vágyai Tűntével az Tökéletességgel Haláltudó igázás Megfékezésével. Igazság szavának Ráeszmélésével Végre megkapja örökre A Tiszta ember, A Brahman Istenek honát.

108

Arvisura

Erősíkja

Arvisura Ember a Teremtő erő Magasztos fény Ura!” Síkjára, hogy eljuss, Üvölt a lelkem Át kell menned Barangol a földön Alkímia folyamatban Barangol a létben A szellemed lesz a Szeretettel becézem, Teremtő vegyi mágus! Nem találja nyugtát A gondolatod a szilárd A halál üldözésében. Anyagot folyékonnyá teszi Óh, Istenem lelked Illanó párává változtatja, Szívem sejtjeibe rejtem! Hogy fölröppenjen Napsütésben, zivatarban A keletkezés régiójába Fényes tükrű csillagokban! A Teremtő képzelek síkjára. Az érzelem folyamán Hiszed, vagy nem hiszed A napfény mesél A Kozmosz egy kővé dermedt Rólad Uram folyton nékem! Sok milliárd emlékezet, Ráfested a piros hajnalt Ez az anyag titkos neve, A Patak tiszta forrására. Ahogy megtörténik Ki arra jár a szomját oltsa, Az anyag kötése Egyik szemem nevet, Ugyan ott van, van az oldásnak A másik sír, sír az árva Rejtőző varázs ereje! Ne hagyd Uram a világban A révedő földi bölcsőm, Hogy belehaljon az elárvulásába A Halál ringatásban!

109

Küldetés

Bölcselet

A lélek egy idő múlva Magát a földön Borzasztóan elunja! Ahonnan származik Odavágyódik vissza, újra. Oda fel az Isteni síkra, A földön csalódásba Ütközik napról, napra. Ha a kicsi óriás lélek Nem leli a földön meg Az ő boldog reptét, Az ő égi küldetését! Eléri Teste a betegségét S a halálnak felajánlja végképp! Leveti fáradtan az anyagot, Melyet a föld ráruházott! Ha befejezte az ő küldetését, S az ég felé veszi reptét! S odafenn boldogan ragyog A föld eltemeti Magában bölcsen A levetett testet, anyagot, Hogy senki ne Érezze a hullaszagot.

Belőle lesz a tűz és tűzifája A Napnak. A Holdból Eső lesz, sarjak a földből – Férfi és női lelkek Egymással összeölelkeznek, Emberi ömlesztett Magvak, emberUtódok sarjadnak! Varázsigét, Himnuszt Dalol, áldást oszt, Verset ír, számol! Adományoz, létet, éveket, Világokat, oszt s osztott, Melyeket a Nap és A Hold fénye tisztított. Az Istenek is belőle Születnek, embernyájak Szellemek és szentek. Belélegzés – kilélegzés Ezer irányba, Lemondás Tanítása Az ő szabálya.

110

Tüzet rak a nap

Bölcselet

Óh, lelkem nagy fénye Nem elég néked Tudom a testem törpesége! Miért kevertek Téged, vele össze? Az érzelmemet Hozod, nékem A vér-veres napból Más dimenzióból! A fény bennem Tüzet rak, vágya zaklat S a nap cseppenként Újra, s újra reám tapad. Lelki éhség száguld Bennem, homlok hanyatt Emészti az álmokat, Éteri tűz tisztulása. Szállj reám, mint a harmat Az értelmemben sarjadj, A tudatom súgja, Kapcsolatom az éggel harmonizál, Ha figyelem az Isten reám vár A lelkembe bele van Építve az égi Szabály.

A lelked a te Istenséged Ő az egyetlen segélyed. Ő hárítja el emberrel, Világgal, az ős Szentköziséged, Mert az ő sebei mindig Benned – sajognak Személyiséged válik majd Sebezhetetlenné, A Lelked mindig Megért, úgy éld meg Őt, mint szívsebészt – Átkarol, mint a gyermeket Ne hárítsd el Az orvosod kezét. Ő fel akarja tárni Benned a veszélyt – Meg akarja tisztítani Benned az éned – Túlérzékeny sebét! Mert a lelked Isten Biztonságából forrt ki, Fel kell fejlődni hozzá, Nem lehet tétovázni! Veszélyes a fejlődésnél Félúton megállni!

111

A bűn a földön

Szikra

Nappal vagy éjjel Ahogy így nézek széjjel Terjeng a fekete Sodrásos színével, Hiába Imádkozol Ember összekulcsolt kézzel! A bűn terjeng a gyökerében, A lemenő nap is Folyton tőle szenved! A sugarai örömre A szeretetre gyúlnak, örülnek. Derülj bennünk Mindig aranyos fény Veled a találkozás Isteni áramló élmény! Mily szomorú érzés Ha eltűnik az égen a nap A sötétség megvakulva arat! Virágzik a sötét éjben, Surran rajtunk át Ő a sötét vak szellemével. S a bűn nem hajtja Álomra a fejet Éjjel, nappal lát S ha feljön a nap sugara Akkor is sötét gondolatban Vonszolja magát…

Miként a lobogó Tűzből szikrák születnek Ezer irányba repülnek A mulandótlannak Sokféle lénye Így rajzik elő És visszatér megint!

112

Kívül és belül Van az Isten ember, Nincs néki arca, Ez a szép rajta. Nem születik Mégis él, lélegzik, Észlel, láthatatlan Ember, az igazság Tudása az élet varázsa. A múlandótlant Meghaladja.

Az Erő folyama

Bölcseletek

A Teremtést hidd el Az Istenből áradó Erő töltötte meg élettel! Így jött létre minden élet Ez az erő és a hang Hozott létre minden formát Minden szintet, Az Isten ereje olyan, Mint belőle kiáradó folyam! S, ha rágondolunk Az ő tiszta nagy erejére Bennünket összekapcsol vele! Egy napon magához emel Az ő nagyszerű szeretete. S, ha rágondolsz Isten hangjára, fényére Ellazul, s belerejti Isten sugarát Hangját a két szemöldök közepére Ha figyel az ember, összeKapcsolódik az energiájával, Ebből bátorságot, erőt merít! Isten figyelme minden Pillanatban velünk van, úgy hidd! Emelkedj gondolatodban Magasabb síkra, ott él a tiszta tudat, Ha a lelked, szemed Tiszta Az egész tested fénnyé válik, S a népekre világít!

Ha végleg eltűnik Szívéből minden Rejtett földi szenvedély Örök lesz akkor a Halandó – hazatér, Brahman honába ér! A lélegzet, az ész, Az érzék mind Belőle lesznek. Űr – szél, tűz, víz, A mindent hordó föld, Mely magára ölt Mind, mind A lélekből lesznek. Feje tűz, Nap és Hold Szeméből égnek Füle a Tér, hangja A Tudás szava, Szelet sóhajt a Viharban, Szíve a lét, lába a föld, Ős a belső lelke Minden létezőnek!

113

Jön a Tavasz

Bölcseletek

A Teremtő odafenn Jár, kel nagy örömmel S az aranyos Palotájában ünnepel! Óh, fiam, te áldott napsugár Fenséges fényességed Tíz Isten fényessége Sarjasztja, Ünnepet ül a föld népe. A Sors házában – Ajkukon tavaszi Imával! A Tavaszi fény Betölti a népet öröm csodával Az ifjú nap figyel, hallja, Ő az Istennek sarja. Figyeli a népet, nő néki ezer füle, Nő néki sok ezer sugarú szeme, Figyeli boldogan őt az Emberpár, a dalos madár A szép fülemüle! röpte száll. Az Ifjú nap az Istenek fia Mindent hall, lát, A fényességet égen az Istenek Földön az emberek csodálják.

Ha minden bilincsét Lerázta már a Halandó – szíve, Örök lesz akkor az ember Ezt tanítja a szent ige.

114

Csak a van szó Fogja fel, különben Széthull kétfele, Ha érted szavát, Feltárul előtted Titkos lényege! A hétféle érzékelés Belőle jő. Hét tűzifája, Lángja adománya A hétféle világ, Ahol kiterjednek! Szíve üregéből Bújik elő ott lakik!

Amikor még az ég Amikor még az ég És föld névtelen Lent és fönt, színazon kép. Őskezdet nem volt még Név nélkül, félholtan Szunnyadott a sors, Betöltetlen várt a végzet Nem volt szárazföld, Nem voltak ellentétek! De a zivataros háborúk Egy nap az ősi vízre léptek, Félelem parazsa Rajta éli ki a bosszú ingerléket Kitörő ereje folyt és éget, A föld leszakadt, Ő alul az ég ő föld felett, Az ősnemzésből A világ megszületett Köztük lebeg, ül a nagy Tárulkozó űr S születik a hideg, a hő, Megszületik a levegő, Mindenben él Az Istenek lelke Az emberek pedig Az Isteni gyermekek.

Bölcseletek Beszéd, gondolat és látás, Őt soha meg nem nevezik! Egyetlen szó utal csak reá, Ez a szó az, hogy létezik! Tengereket szül És óriás hegyeket, Folyók futnak Belőle szerte szét! Ő sarjaszt növényeket, Ő sarjaszt nedveket! Ezzel lelkesíti a lényeket!

115

Halak Benned uralkodik Jupiter, Dús fantáziával élsz, Vallással, s szerelemmel, Művészi jellemzőkkel, Szelídség, türelem, És sokoldalú a jellemed. A Tengeri habok Azt susogják, A Halak jó barátok!

Kos A Kos Tavasza kegyed, Tűz a Te jegyed, A Marstól energiát Sokat birtokolsz, Erélyes, s önző Is tudsz lenni, Elismerésekben A vágyait éli ki, Ő a nagyszerű Bátorságot jellemzi.

116

Bika Bármerre is juss Az életedben Ural téged a szerelem, Ural az Isteni Vénusz Művészi hajlamod Szépségét testesíted meg. Érzelem-biztonság Uralja a szíved Kitartás a célért Téged mindig késztet.

Ikrek Bolygód a Merkúr, hír közlése A szerepköröd A Te szellemed, Uralja fantázia, Lelked sokszor pesszimista, Benned van a szerelem Dús áradása, Vágyódsz mindig A független szabadságra. Benned átéled a Múltat, jelent, s uralja a jövőt Te Istenkereső.

Rák

Szűz

Bolyongsz a víz alatt, S figyeled a hold sugarát, Meleg a szíved, szeszélyes Vagy olykor ural a hangulatod A sikerre vágyódsz folyton, A szeretetre, a személyre Görcsösen kapaszkodsz. Tartasz az újtól, S félsz a jövőtől, Menekülsz az erőszaktól.

A bolygód a Merkúrhoz fűz, Szorgalmas vagy, A rendszeretet sose Nyugton nem hagy! Okos vagy, nagy az értéked, Erős a vonzalmad Erős a Te szereteted Befelé fordulsz tartózkodva, Nehezen bocsátkozol Könnyű kapcsolatokba.

Oroszlán

Mérleg

Ural Téged a nap, A természet varázsán Szenvedélyre vágyódsz, Lehetsz csendes Tájon Az uralom ere Téged – behatárol! Erős a te jellemed, Meleg a te szíved Az érzéked nem más, Egy tanktöltő állomás.

Vénusz Csillag Ural téged Kiváló a te képed Varázs érzékkel rendelkezel. A szépséged Telítve bűvölettel! Kiegyensúlyozott A te szíved a hűségedben Ha támadnak téged Depresszióba esel, A szerelemben Isten is látja a hűségedet. 117

Skorpió Benned a Mars csillag az uralkodó Sokoldalú jellem! De a lélek néki a minden Komoly elmélyülő Ellentmondást Sose tűrő, páratlanul Érzékeli a rossz dolgot. Befelé forduló S olykor vitázó. Lelke neme, Gyakran szemérmes, Segítőkész óriás Egyént rejt magában, A világ néki Egy göröngyös út S nem retteg, ha Nincs már visszaút!

118

Nyilas Őriz téged a Jupiter, A szíve őszinte, hű Vidám segítő Őszinte jószívű Két lábbal a Földön áll, Sétál, útra kész. Szétnyilazza Körülötte a rémisztést, Szerelem barát, S hosszú utazásra kész S jön a hittérítés, S vágyakoznak, legjobb ő barátnak.

Bak Nagy eszmékben Vesz részt a te csillagod, Fáradságos munka sem Riasztja vissza a Bakot, S eléred mindig a célod… Kristály a te köved, mert Tiszta a te lelked. Felavatott égi öröklet! A Szaturnuszban van A Napnak halála, S ugyan ebben Van az ő megújulása, Az igazság az Ő Hitvallása.

Vízöntő Uránusz a bolygód, aktív Ha kell mindent feláldoz. Szabadságszerető Fantáziád gazdag Jószívű, jó szerető, Tele vagy ötlettel, Örömöt, s bánatot Éled meg rejtéllyel Szerelemre születtél Ural a nagy szenvedély, Okosságod nagy erény!

119

Fekete rigók

A Szív

Beköltöztek Óh, mily szép is élnem Egy jó ideje A fény sikolyok A fekete Rigók Üde rezgésében Az udvari kertembe A szív kigyúl – érzem, A legmagasabb Az ő nagy őszinteségében. Tujafámnak berkeibe! Te beavatott égi öröklet, Fénylik a fekete tolluk Elvon a földtől téged, Messziről sárgul Kiegyensúlyozott erő A szép hosszú csőrük Hatalmába vonz téged, Büszkén éltetik Komoly, mély páratlan A fenti magaslatokat! Lelki üdvös szépérzet Kéjjel csipegetik Az úr varázsán a A barna Tujamagokat. Csendes Táján a szív ölt Élvezem a társaságukat, Érzék méretet. Fütyölésük, csicsergésük, Látványuk hangulatos, Megsuhint, elragadtat A szeretetük Tövisből is A szívben érzelmet fakaszt. S jön reájuk azt est, sötét az ég, Reggel jön a nap, reájuk süt a fény, Az élet számukra is csupa szeszély Hol fáznak, hol éhesek az Úr földjén! A föld színén az emberre, állatra Kiszabott szenvedő határ nélküliségén, Úszik a bánat az ég tükrén.

120

Húsvéti égi óda

Elmélkedés

A Szentelődés nevében Jöjj fel nap az égre. Tiszta fényeddel A gondolataim sződd be! Sebeim sajognak, érzem A mindennapi harcok Összeütközésében! Isteni sugallat kérdelek Jó irányba merre lépjek? Szellemem, hogy is Határozzon? Mielőbb a tétovázásom A vándorlásom között folyton Az energiám, s a tetteim Fejlődését szétforgácsolom! Óh, szatvikus fény, Mágikus – bűvölete Isten áradásában A lelki tisztulásom Érezzem benne Önmagammal Váljak eggyé Az Úr szent fényének Tiszta szentségében!

Gyötrő, ki nem mondott szavak Belül kísértetként Követnek engemet. Érzem ellopják az erőmet! Testemben, lelkemben Érzem tőlük a börtönömet! S a fényszintem A szenvedés gyötrelmétől A mocsárba merül Börtönömből kiszabadulni Tudom, csak úgy sikerül Ha elmondom a világnak Mi az, ami fáj Melyet a szívem diktál, Amit kimondani muszáj! A lélek mindig tisztán lát, Le kell néki vetni bánatát, Nehogy az érzelmének nedvét Méreggé alakítsa át, A lélek az, aki küldi A gondolatnak a tisztánlátást! S kiharcolja a szellememnek Az iható szeretet aranyát, Mert így elnyeri az Isteni Oldódó Elixír varázslatát!

121

Húsvéti elmélkedés Mily szép is a lélek harmóniája Olyan, mint a Szentfolyó zúgása. Ilyenkor a természet hangja Bennem visszhangra lel A szívrezgés száma Szent folyamként lép fel! Minden élőnek rezegjen A szívem harmóniát Minden lélegzőnek Fedjem be bánatát, és Sóhaját! Rezegjen Jézus szeretete A szívem mindenkihez Szeretet-harmóniát! Kiben szeretet él,

Igaz erő van, Benne Isten lakik. Ő kiáll a néphez, szónokol, Sír, dalol, szobrászkodik, S ha lelke olykor fáj, A szeretete eszméjéért kiáll! Szívének ez az igazi szabály Ő égnek, földnek nemes Nagy vitéze Belenéz mindig Mélyen a vésznek szemébe Keresi az utat, magasló égi körökben, Visszatalál lelke az Isten szívébe!

122

Vihar Vihar A gondolatom Kiköt az égen, S nézek fel S keresem a csillagom! Sehol nem látom Magamat nyugtatom Fekete felhő fogja lett Mily szép is a fény Ha szeretetét érzem Odafenn az égen Fénypaloták világában A fénye-dicsőn száll! Fényes áradásom A sors gyújtotta fel a lángom Olykor bűvkörök körében rajongnak! S a mély merülésem A tettekben érzem, kihajt! Én vagyok a lelke a napnak Én vagyok lelke Istennek, Holdnak! Az égre jeleket tettek, Hogy bennük felismerjem magamat Én táplálom lelkemmel A bolygókat, csillagokat! A föld nevében mindenkiért.

123

Szép Szeged Óh, szép Szeged, az a hír járja, Te vagy az Alföld hírös városa. Istentől óh, légy áldva, Mint gyöngyszem Úgy nézz le a Tisza partjára. A zöldülő tavasz Orcádra kihozza az Áldott nap fénysugarát! Óh, szép alföldi táj, a rónán A fákon pihen a madár, Esténként a Tücsök Muzsika mily gyönyört zengő, Az ember nyugalmára, hogy Ne legyen oly kesergő, Óh Szeged a Tisza folyama Övezi a szép várad. S közben figyeli a Neves Színházat, Óh, város szép háza, Nem leszel te sohasem árva, Benned a sok bölcs szellemű Ember munkája Átitatott mára Óh szép Szeged, halljad, Veled nyájas nekünk, Hidd el, minden Pillanat. Az ezred sok századában Mint a virágos szép 124

Tereken sétálunk át, Boldogok vagyunk, Nem érdekel minket, E hajszoló gyér világ Boldog az ki benned él, S téged folyton lát. Óh, szép városunk A te szereteted belőlünk Minden bánatot elbocsát! Amikor a nap szeme este Az ég szegélyén lemegy Szereteted visszahozza Nekünk a fénysugarát! Érezzük belőled áradását, Tőled ott lakozik a szívben Egy dicső nagy örökség A múltról jövőről Jön felénk egy meghitt kép. Szeged te vagy a reménység, Te az igaz jó barát Te vagy szívünkben a tisztaság Az égtől légy mindig áldott, Légy tőlünk mindig imádott.

125

Az élet forrása Dicsőítem a mennyeket Az életnek forrása Dicsőségben-dicsőíti a lelkeket Az ember lélek milliárdja Az ő szemük-arcuk Tükör fényű csillogása Összevetül a csillagokban, Ember lelke szüli Eget, földet, Isteneket, Isten teremti az embereket A körforgásban, egymás nélkül Élni, mindenki érzi, nem lehet – Nem tudják meggátolni az Istenek A fakadó életet ők köszönik A földi harcosoknak! Ők építik a lelkét a mindenségnek, A mindenség építi az életharcosoknak.

126

Fényszentület égj bennem Fényszentület égj bennem, Núbiai párducként követem Óh, hol vagytok ti ismeretlen Égi szent ablakok Égi törvény hagyjatok Hogy egyszer benézzek rajtatok! Suhanó szép mennyei hangok Virágszirom kertek Rejtőzött csillogása Napbarnított könnyek Óh, égi Törvények Körülöttem arcok kiürülnek! Az árnyék világában eltűnnek A föld halálos ágyán vért lát, Elvérzik e cudar világ Tudatában nem érez, nem lát Az Istennek lángoló ujján Az ember keresi önmagát Mint égi az édenből Rég kiűzött bálvány Egy nyájas Tavaszi esten Hajnalcsillag kihunyt áradásán Mennyek kék pulpitusán.

127

A zsaroló idő körívén A zsaroló idő körívén Mindent, s mindent Tőled, Tőlem számon kér Olya, mint egy Őrült hadvezér Letarol mindent Ő soha sem fél Sír az ember-állat A természet ölén Folyók, tengerek Apadnak el, kiürül a Tér A zsarnok idő Futó mércéjén S elrejti előlünk A titkokat, az idő Egyszerre több síkon halad A síkon mindent kódol Cselekvést, számol A titkod tárul benne S az idő viszi-hozza Magával, síkokra Minden percben visszanyúl. Visszahozza, ami már Megtörtént, s elmúlt Olyan, mint egy mágus, orvos, Belenyúl az emberi agy Áradásába, s életek gondolatába.

128

Az idő visszahozza néked S az idő néked visszahozza, Ami már régest Elvolt a földön ásva Ő nemcsak orvos, Ő a világi bába A magzatot vég nélkül Kiszedi, bele rakja Az anya áldott állapotba, Az anyaföld gyomrába, Más dimenziókban Is büszkén halad, lépked, S minden síkon ő Az öreg idő, ott van veled S eléd rakja a cselekvésed, Eléd rakja a múltat,

Hogy elszámoljon veled Ó ember te árva Az idő bekerít a hatalmában Bélyegzőjét villogtatja, S amit akar Visszakéri kárpótlásba, Csak a világnak Nincsen joga Kárpótlásra, Az ember él, hal A zsarnokságban, Minden részről Becsapásban A tér, s az idő Fogságában.

129

Óh, Istenem Óh, Istenem tőled kérdem Ki ért meg a földön Rajtad kívül engem Csak a te ős éned, érzem Csak írok a végtelenben El nem fogyó gondolatok Tomboló végtelenében Látod, odafenn tudom Ősi irományom vezető fénye Itt lent, e korban már nem kell, érzem Dívik a modernség a romboló üresség Írásban is sokszor az alázó Bűnöket a világnak szórja szét Elvérzik, tudom e cudar világ Ha az ember nem találja önmagát, Tudom szomorú vagy uram Nem keresi néped az égi katedrált Ó lásd, az égnek küldöm az imám, A Naprendszer őrzi odafenn Ódáim, verseim lelki árnyát. Könyveim tartalma nem mocskol, Nem terjeszti a földön a szennyet Nekem minden betű téteménye Szent. Könyveim nem olvassák sokan, Nem tetszik sokaknak, De a tartalmának súlyai vannak S az ég esküdtei minden iratomat Verseimet jóváhagynák, 130

Nem mocskolom Velük a földet Díszítem A magas eget, S a könyveim Legalább Nekem vannak, S Atyám neked, Neked írom őket, Nem is az Embereknek.

Holt tengerben Holt tengerben Besütött a telihold Akeha avaha az ős Isten Kódja jelen volt. Holt tenger mélyében Leáll az élet végképpen Pusztulását a hold Kísérte ezer időmértékben, Minden éjjel a figyelmével A hold fénykeringését Nem érzi, soha el nem éri Fényáradását, a hold hiába küldi néki Folyékony halott testében. Óh, Isteni magasztos ének A Holt tenger vizére nézek Micsoda szomorút lelő vidékek Vetíti, amit látott Titkos szellemképeket, Vetítik fel az égnek, A holt tenger halálának Pusztulását nézi miként terjed, S a világon sehol nem ér véget, A hold elpanaszolja minden nap Újra, s újra a magas égnek Akeha ahava ős Istenségnek Ki magában hordja A sikító vízhangját a holt tengerének Mily halálos ez ének égnek, Földnek, Tenger fenekének. 131

Kigyúl a gondolatom Kigyúl a gondolatom A légkörben, csupa fül A gondolat gondolatot szül. S minden gondolatnak Különös titka van, Vérköreinek összefonódásában. Isten áramlása benne él Az idő múló borzongásában. Óh, gyógyító üde égi kéz! Az álmok titkos lázában Jön felém a szél zenéje Panaszos torlódások nyitányában. Óh, sok-sok gyilkoló álmok A sok földi bánatból jönnek Az éji összegyűlt torlódások Sok panaszos elfojtott hangok – Gondolatjelek – látomások, Melyet a tudat örvénye leadott S a nyugtató tücsök zenéje száll Az elnémult ajkam éjszakáján Fény nélkül feketén Körbe lebegek én A szívem vérének fordulatán A szökőárnyas holdudvarán S a gondolatom, ha felébredek Kigyúl újra a napfény Pályáján.

132

Törmelékből magam Törmelékből magam Naponta többször építgetem! S az agykéregben én már Régest belevéstem, Dajkálgatom, bennem tudom, Halhatatlan a törmelékem. Minden atomom átéli Időben, s fényben a kihunyt létem Óh, lelki törmelékem Tört arany vagy te énnékem, Már sokszor őt darabokra törtem, Előttem, romos oszlopok Sokasága mered az égben Ma már az idő az én Egyetlen ékszerem, kincsem Élni ébren emlékezésben Torlódó múlt, s jövő képekben Dörög az ég a friss levegőt Fáradt arcomon üdén érzem Nagyot óhajt mindig a lelkem Nem élhetek hitvány ürességben Erkölcs erény becsület végképpen Világon szerte hullt, széjjel! Óh, Isten a föld nappal is éjjel Sok Tudós lélek nélkül játszik a veszéllyel, Veszteségem az idő húz magával, kéjjel Légy bölcsességgel, teljességgel, az idő ég el, Te az úr forrásában szálló végjel. 133

Feljövő erő Feljövő erő Dagaszd a keblem Tudatom teljen Nesztelen bennem Hitemben nyílik meg lelkem. Fénye terjengjen bennem! Tudom, fénymagot fejlesszen! Óh, nőj bennem, nőj révedésem Vérem mágikus fényben Lelki szépségem légy A fény megőrzésében. Óh, szerelem fénye megőrző Isten szerelem fényében. Rejtőzött szépségem Szálló szép fényében. Rejtőzködik az éjben A hold sugara véremben Lüktető szívem érzem Mindig figyel engem – Isteni virág Te, szerelem Égben érő gyökere Remeg benned, s bennem, Bő termésed nő a Véredben, s véremben S lüktetve vérem óh, Isten Figyel engem engedelmesen Vérem lüktet a folyó szökésében, Pusztuló világ terjeng feketében. 134

Fenség Fenség! Körülöttem Halkul a Zaj Szívem lecsatolt Forrása tán elhal? Ügy érzem, kihal az álmom Virágba bujtattam a gyászom Hogy ne látszódjon rajtam Saját komor hervadásom Óh, ha bennem vihar van Fújja a szél sötét hajam, Lelkem kering önmagában Benne vagyok a sas karmában. Elnémul ajkam a valóságban. Feldíszített, virágos szobámban. Álmok közt, bujkálok Istenben fénygyűrűk áramlatában, E gyönyörű világ Titkokkal teli rabságában Vándorlásom tehetetlenül Kétségbe ejt, a valóságban. Óh, hegyek ti vagytok az éj sugarában Az alsó csillag Istenek. Szemük mosolyába néz Az ember lázálmában Rezgő, szép árnyékukban Kik földet hintett reánk A nyugat kapujában. 135

Isten álma Nyugtalan az Isten álma Szomorú lett a kacagó világban Rezgő árnyék A szívem délutánja A szeretetnek hívó hangja Elbujdosott a barlang odúba Fájdalommal tudom Megsuhant a holnap Jobb azoknak, akik Már elmúltak, Az ember a szívében fonnyad – A falevelek a szélben Is örökké versenyt futnak, Különböző színekben Gyászba borulnak, S azután egymástól Eltávolodnak Mint szép hullák elhullnak Nyugtalan az Isten álma Bennünk fonnyad a remény virága Megalázva vérem Testem elszikkadása Elvérzik a hitem A föld magjába Magam belehintem S piros vérem egy napon, Kigyúl az ég tengerében. 136

A hold beissza vétkem A hold beissza vétkem, Figyeli minden ölelésem. Titkos árnyéka csillan Befolyásol álmomban, Érzelmem gyöngyökkel teli Fennkölt fény, te Isteni. Szívem, s szellemem A titka leleplezi, S megdicsőülök én A Hold Isten szeretetén S a fényem, álmodón Néz, figyel, sikolyt S figyeli a titkos hold S felbukkan a pont Ahol összeér a horizont S ott lengén eltűnik a Hold S jön fel az izzó nap A korongján vért hord Maga után hagyja A vörös fény nyomot S lesöpör az égről Hajnalra minden csillagot. A kifutópálya – ragyog – Munkájukban elégedettek Az Istenek és boldogok.

137

Hamis szózat Óh, ember, hamis a Szózatod, A kóborló hold az égen, Amit tettél, mindent látott. A villám a holttesteden táncolt, A földben is a fénye bele látott. A Titkot övező halálvitéze Fekete ruhát ölt, vigyáz a rendre, A Hamisság, ha eltávozol, Ne hidd, hogy elvész, elmúl örökre. A sírodban is Tárul Roskatag életed újra, S újra tágul, A hamisság a földben Veled belehull, a hamisságot Élve dobjad el, Így a mennyek kapuja Előtted, örökre nyílik fel, A Hamisságnak szomorú Földi harc a jussa. Aki érzi, tudja, az erkölcs A becsület fény világát Az égnek örökre kinyitja…

138

Művész A művésznek Szabadsága van. Egy költő, ha neki írni kell, Ő se lát, se hall, Ilyenkor mindenhol S mindenki zavar. Amikor jön a szép gondolat, Száll a lélekben a fény, Hogy valaki leállítja őt, Nincs olyan földi törvény. A nap sugarai ilyenkor A lelken körben ülnek Boldogan, fényben tükröződnek. Az ihlet árad belőle, Az emberi szívből, észből gyűlnek, A fénymagok Istennel Hatalmával egyesülnek, S az égbe emelkedik a tudat A földi vakságból, mert fényt kap. S az emberen az ihlet révén Felnyílik a lepecsételt fény S futott a tudaton keresztül Az égnek új fénymagot szül S szétszórja a fényt Istennek, S a mindenségnek s szereteten belül A Fénymagból az örömtelen vénülő Világban is a szívbe visszakerül. 139

Szeretetben ittasult Szeretetben ittasult Józan, magasztos Isten! Óh, Te vagy a legnagyobb a költészetben, Kevés a földön az olyan ember, Ki békés, kedélyes, s gondolata igazin lát. S úgy öleli lelkéhez, S azon keresztül át, az égi fohászt. Mert olyan színű a lelke, Mint a fehér báránynak bőre, Mert olyan színű a szíve, Mint az ég bíbor, vörös köntöse. A szeretet benne, mint a piros bogár háta, A szeretete olyan, mint a tűz világa, Óh, az ilyen szívnek Istenem A boldogsága szüntelen, S oly gyorsan jön, mint a villám Oly gyorsan, s a gondolat is oly hirtelen, Mint a villám, a Költészetben, Istenem te! Csak egyedül Te csak, te tudod, a gondolat Bejárja földet, eget, mennyországod. S a boldogságot hozzák, Viszik, repítik a légben a gondolatok Óh, a szívben Atyám a te kóborló Változatlan, erős, gyújtó lángod, Óh, égi fénykürt, mely hozzád Röpíti a gondolatot, Mely sokszor tőled oly szép, áldott. 140

A Lélek és a szív násza Óh, kicsi alázatos lélek, Mily óriás a te szövőszéked. Tőled nőnek bennünk a gének A testben szentelődnek Örömet teremtesz az örök Istenségnek Elkopik az öröm, ha túl van a tetten, A világban mily reménytelen, A kicsi lélek e szótag Istentől ered, óh, te Kicsi, nagy, legkedvesebb. Körül öleled a szívet, Mi titkos, valós a vágy, a tettek Koszorú ágyadból erednek, Óh, Kicsi lelkem, te hőn Mutasd meg tetterőm! Csillagok szaporulatát Lépd át a Fekete halált, Csináld az égben, Söpörd el bennem a szenvedést, Építsd bennem a sok szép igét, Óh, az elmélyedés mily szép Az eszme ős megismerés, Óh, lelki eledelem, mily szép, Ha a testem egészséges, ép, Ha a lélegzetem öleli, a teremtés, Ha a lelki eledelem a Tetterő, az elmélyedés, Ha a lelkem elsöpri a szenvedést, Óh, kicsi lélek, néked és az Úrnak szentelődjek. 141

Ki az, aki röptet Óh, kit kérdezzek, ki az, aki engem Ide-oda, le-föl röptet! Naponta fordul a föld, Egy új kört tesz meg, A nap reggel fölkelt, Ő is újra egy kört tett. Ki az, aki röptet, mindent Szellemek óriás Istennek Imával fekszem, Imával kelek S mégis látom körülöttem Napról, napra, az őrzőket, vagy ördögöket. Ki az, aki éjjel, nappal röptet, Kik azok a sanyargató kezek. Repülni akarok, vagy nem, Engem meg se kérdezett. Reám vissza soha sem hullt égi csapás, Kísértette álarcban, kísértet A sértődésben, mindenki Az ezredeken át, a földön elvérzett. S a sértő játékában figyeli A reánk mért halálos örvényeket. Naponta a kínt belőlem elviszi az álom, Te jóságos félhalálom, Óh, az életem viharos mélységét Naponta néked elpanaszolom, A tombolásom elnémítja az álmom, S elhozza egy napon az idő, Az örökös, a végső halálom. 142

Nagy szentem Óh, nagy természet, benned bolyong Szívem, szeretet jelekben. Kitör az égen a hajnal fénye, Fénysikolyok üde rezgésében. Szűzi tiszta szeretetben Örömszikrák közt Bent vagyok az édenkertben. Életem kegyét érzem, Istennek mély kegyeletében, Hódolok a kékfényű Tiszta hajnalhasadásnak! Dísze ő az éjszakai Véget érő sötét árnynak Hódolok minden napsugárnak Szentnek érzem a földet, szentnek Érezelem, a szívemben mindig árad Varázzsá, mily szépet ád szívemnek, S a lélek forrásának, mindig éreztem, Se vége, se hossza az édenkertnek, Benne sétálunk, értünk született meg. Varázsa szívbe csempészett Isteni szent kábulat, nagy szeretet Értünk született meg a természet, Értünk lett az édenkert, Mi raboljuk egyfolytában, óh, ember! Tüske ne ölje a szívedet, lásd Egynek Istent, a földet, nyújtsd ember felé Szereteted, mielőtt még szíved koldus lesz. 143

Árvisura

Árvisura

Ember, a szív üregében A lélek ott trónol, ott ül! Alkot, vágyakat szül, Magába foglalja Az eget, földet, oly nagy, Akár csak a világűr Halhatatlan, nem öregszik, Egyfolytában igazságra, Tisztaságra törekszik. A szép, gyönyörű, igazi Bölcs dolgok játékként érintik! Égen, földön Istennel együtt létezik.

Ki az igazság szavára Ráeszmél, s érvel Az tiszta lelkű ember, Ki tisztán érez, s lát, Megkapja jussul Isten honát!

Bölcseletek Légy ember bölcs A lényegre törj. Örülj az örülni valón, S merengj a vágytalan Legbensőbb titkokon. A földi kincs érvel, Föl nem érhet A földi örömöket, ha nem kérek A szív igaz tüzével Az örök élethez érek, Ilyen, ez Árvisura Táltos élet. 144

Bölcseletek Ember te tűzből Kibomló lángész. Ennyi ésszel Bölcsen eszmélj.

Táltos regős ének Árvisura Hunapku Káldeusi Kukul Klán a Táltosrend az égre hág, A Napkirály ős Felesége „Med” az égen jár. Árvisura, az igazság Magasztos fényura Egyetlen ős Isten Regős rejtelem. Minden versemben Ott él a lelki vetkőzésem, Hej regölésem, ott él Minden versem, Az Atya fényteljes Teljében A csend, s a fény Találkozik egymással A Puszta ölén A Nagy titkok Ölelik át érzelmed.

Az Isten rejtelmét Hej regö rejtem, A legősibb szellem Álarcban él bennem! A szeretetét bennem Haj regö rejtem. A Táltos hallja Miként a magyar A gyógyfüvet sarjasztja, A föld mágusa Vigyáz az ember javára, Elhullajtott ős vér Rügyeket hoz, visszatér Az ember vérében Növekedést útjára indít, Rügyeket hoz. Ezredek visszhangja Száll vissza a Pusztához.

145

Üzenet

Tűzáldozat

Szenvedések áradó Hatalmas üzenete Körbevonják Az égi katedrát. A halál megbonthatatlanul Örökké Terjeng. Világ hatalma A földön Legnagyobb lett, Az ember Összetett kézzel Néz fel az égre, Gyász veszi körbe, Belerogy a Lángtalan földbe, S a nép él csak A rövid mának, S a szívek mélyén Sírt ásnak. S figyelik az Égen a holdat, Bánatával Vigasztalja a Félholtat.

Míg az ember beszél, Nem lélegzik, Mert nem tud Belélegezni. Így az ember A belélegzést a Szóban áldozza fel, S míg ő belélegzik Nem tud beszélni. Így a szó a Belélegzésben Áldoz. El nem Múló e két Szakadatlan Áldozat az Ember ébren És álomban Szüntelenül Műveli, A többi áldozat Ezekből áll.

146

Ember és a Föld Óh, földanya Te szentséggel Telített lélek! Úgy látszik Az ember lett Az érdemtelen Ellenséged, Halálos sebeket Hord a szép tested Az ember elárult, Erődre tört, Ellenségeddé vált, Galádul kihasznált. Sebet ejtett testeden, Tegnap, s holnap is majd! Ellenségeddé vált! Ki érti meg szenvedésed? Vonszolod sebeidet! Drága anyaföldem Kering, rohan, Hánykolódik

Árnyékos suhanásod Fonódik össze, S továbbsuhansz a süllyedőben, S csak süllyedsz Kör-körökben Elmúló árnyak örvényében Erők dúlnak, Erők csitulnak! A folyó, a tenger Sóhajt, dúl, s Tornyosul, s üzen a népnek A földet menteni kell, Eltűnik végképpen, De ha összegyűjti utolsó Erejét, s azt szerteszét szórja, Beáll a világ felkelő Óriás Inváziója. Hogy az embert Eltiporja, ki őt Haldoklásába sodorta.

147

Korona Csakra Nyílj fel bennem Az ég és föld engedelmével Töltődjek fel az elemekkel! Szólítalak vízelem! Mosd át testem, lelkem, szellemem, Tölts fel kristály tiszta Vízzel! Szólítalak levegő elem! Te tartod egyensúlyban a lelkem! Tölts fel tiszta levegővel, Fentről kapott Szeretet-szentséggel! Szólítalak tűzelem! Pezsdítsd az akaratom a véremben! Érezzem szeretetem minden létezőben! Szólítalak földelem! Töltsd fel ásványokkal Az anyagtestem, Nőjön tőled egészségem, örüljön, Munkámnak örüljön a szép anyaföldem. Istent érzem a napban, csillagokban, Istent érzem a villámban, Szivárványban, szélben, Isten lelkes lélegzése ott dobban, Égnek, földnek lélegzésében.

148

A lélegzet az Isten A lélegzet az Isten! Figyeld ember – Az ész az ő követe Lehajol az égből A térbe, s a rejtett Bensőmben engem Istenné tud tenni. Rezdülő hangomra Figyelmét szenteli. A nap az ő szeme Fölöttem jár körbe, A szem az ő őre, A földre vetül a tükre, Fül az ő nagy hírnöke Az űrnek vérkeringésében. A szó az ige varázslója. A Lélek a benső lakója. A szó az ő igekódja. A szeme lélek tükre lakója

Kiül a fényében, hogy Az öröm benne villogtatja, Mert a lélegző Istent A szó sáncai fogják körül, S a sáncon a szem van belül, S a szem sáncain belül a fül van, S a hangzás körül, S a fül sáncain belül az ész van, Gondolata életre kel, Hallja a fül. Az ész sáncain a Lélek van belül, A lélegző Istennek Minden földi ember Lény, lélegző kéretlenül Mindenben az Isten Lelke, lélegezve Az űrben egyesül.

149

Még mielőtt felszáll a harmat Még mielőtt felszáll a harmat, Hódolok a napnak A Tüze imádásának, S amikor lángrózsákban Ég az Isteni tűz, s örömében Fényeket teremt, Fényeket szerte szét űz, Az égi világban Ég és föl között Szikrában Pajkosan űz, Isteni a tűz, figyel, hallja Miként belehal az Ő fénye a napba, s Száll a lélegzésben Száll a szélben, s tőle Világít a nap, mert ő is

150

Elhal, ha a fényét Elemésztik a hamvak. S mikor föltöltődött A napsugár, ekkor Többi fénye a Holdba száll. Lélegzése forog a szélben, Isten kisebb lángja lobban, Amik a Hold birtokán világít. S mikor a Hold a Térség végére érve Akkor Isten lélegzése Továbbszáll a szélbe. Isten lángja lobban a villámba, Rövid élete elhal a cikázásba. S elszáll fénye a szélbe Isten Lélegzése tovább él a szélben.

Regős Beszéde bölcs Ő az Isten teremtés Legnagyobb költészete. Aki őt, tudja, nem hal meg Soha sem, nem születik többé, S nem lesz semmivé, s ő Nincs valahonnan Őskorból született meg De ő sose szakadatlan, Ha a test, meg is hal Őt meg nem ölték, Mert ha öltnek hiszi Magát, az ölt és Ölőnek az ölő mind Kettő téved, nem öl az És meg nem ölhető, Mert aki A Teremtőt bírja, Ülve messze vándorol, Heverve a létet körülveszi. S józanul, örömittasan Szeretetben ittasult. Józan Brahman Istent Igazábul kevés az Az ember a földön, Ki őt ismeri, baja Megoldódna. mert a Lélek távol áll a szavaktól Az értelemtől a sok tanulástól.

Regős Táltos A Bölcs szava hasson át Ki nyugtalan, ki csak Eszik, iszik, felszíneknek Él, s mulat, ki nem hagyja el A hibás, sok utat, Ki békétlen kedélyű Az hiába kutat, Ki a Teremtőtől Messze jár – Úgy falja fel a Fohászt, hogy Gondolata messze száll. A szeretet nem Öleli lelkét át – Így falja be az Imát, Mintha látná A kísérteties halált Félelmében.

151

Regős Igric bölcs szava Az Úr hangja Szól hozzátok Igében. Rakjatok híveim Tüzet naponta Többször is a lélekben Értetek s – érettem! A tested az anyag, A lélek a szíved – Üregében ül, tudod Az élvező a lélek Az ész az érzékek Együttese az, ami A lélekben fényt szül. Mert aki értő mindent ért S ki tisztán gondolkodik Az a túlsó partra jut A tisztátalanul Az a forgatagba Újra visszahull! Mert az érzék, Tárgy Az érzéken túli az – Alatta áll az észnek. Észen túli az eszmélet E fölötti a Roppant lélek! Roppantnál több, A nyilvánulatlan ennél az ember. Az ember fölött semmi sincs, Hisz mi is érne fel ezzel? 152

Bölcselet Ezredek regélője Mindent tud, lát. Minden lénynek Ő a rejlő lelke Fénye, láthatatlan Csak a tiszta szemük Kik meglátják őt A rejtett finomban!

A Bölcs Regős szava! A Tudós ember vagy Halandó ember fékezze Szavát, az észben Azt, az eszméletlen ezt A Roppant nagylélekben Ezt, pedig a Béke lélekben Bölcs magyar Regős mondá: Állj fel, és eszmélj Keress, s találj Kiválóbbakat, a Kiválóktól és Figyelj minden szavukra Az út borotva – Élén haladni Ez ajtaja nyitja, A bölcs ezt tanítja…

A vágy bíratlan otthon Túl van a Tetten S a nem tetten Elmúlt a földi Sok, apró kívánsága, Ilyen az Aszkéták otthona Túl van a jón, s rosszon Kevesen vannak, Mint ők, ki túl van A jövőn, túl van a múlton. Míg az ember legtöbb titkon Titka vágyva vágyók! Amint a föld előre halad, S a tudós szavak, Amit a tudósok tanítanak, Ez a legkülönb alap, Ez van legfelül, S ez az alap az Isten Teremtő atya világában él, S örül.

153

Árvisura ős Táltos gondolata A lélek micsoda Nagyszerű szellem, Ha óhajtja Szerelmeskedik Egy másik lélekkel! Játszó kedvvel Élvezettel, Szenvedéllyel! Ez a vágya, A tisztasága A szeretetből Fakadó boldogsága, Az Ég felruházta Égi, s földi hatalmát Az Úrtól kapta! Az Igazság Célhoz vihető Akarására. Így Törekszik a Hatalmára.

Regős Igrilek Táltosok Tudástok visszanyúl Ezredeken át az Iráni – Turáni fennsíkra, Visszanyúl Nimródig A Táltos papi rendünk Ősi nagy hagyománya Írása, számolása Csillagok állása Ti voltatok e Világi rendnek Az író Bölcs deákja! Hej regő rejtem! Kitárom világ előtt Lelketeket A világgal szemben! Árvisura ő világa Maga a Nap Isten, a nagy szellem, Árvisura – A Magasztos fény Ura Szanszkrit monda.

A földelem Mint édesanya betakar, elringat, Ő az igaz bölcselem, Ő az, ki véget vet a szenvedéseknek. 154

Bölcs szava Gyökere fent, ága lent – Örökös ez a forma. Ő az, mi tiszta, Ő a Brahman maga, Ki örökös, úgy hívják Paripafa! Semmi se lép út át, Belőle jő minden világ. A Kiáradt világot ő Mozgatja, ő lélegezteti. Felvillanás, és eszmélet, És Döbbenet, örök, ki Megismeri, neki Kegyelet! Ha majd az ember, Mint ruhában, az Űrben, úgy öltözik, A szenvedésnek Az vet véget IstenTudás nélkül is. A szem a formák Földi imádsága A lélek győzelmet Hoz mindig reája.

Ha akarom, az észbe, A lélek áthelyez Isten közelébe. Óh, a szemem az Égnek magasztos szeme! Áthelyez Isten közelébe, Megélem a halhatatlanságom vele. Megmutatja szemem Az Isten drága arcát A lelkem engedelmével Ölti fel szemben az ő formáját. A szem, felismer ő Mindenféle formát, A szemgolyó mindent lát, Ég és föld énekli Az ő dicshimnuszát! Fényének a Lélek erejével Építkezik a lelked, s a lelkem Visszhangot hív Az ő igaz szeretetében! Benne tüzek gyúlnak, S a fények egymásra hullnak, A sugarak az észben Lángésszé alakulnak, S a tudat magához vonzza a csillagokat.

155

Bölcselet A kicsi óriáslélek A szív üregében honol, Ő céltudatosan megy Ide, oda, vándorol, Figyeld a tiszta szavát. Ne bizonyíts senkinek Így a világ nem sebezhet meg. Az eget békítsd ki Mindig az éneddel. Így semmilyen kritika Többé – nem érhet el! Érted? Mert a géned mágikus Randevút sző véreddel, S a lélek örül, mert Nincs már az éned Veszélyes fejlődésben. S határozottan rálép A kiszabott területre, Nincs senkinek Elkötelezve, így Megosztott, széthúzó Erők nem születnek. Útvesztőbe nem vesznek.

156

Az óriás lelked A Tiszta utat választja, S járd végig Szíveddel, erőddel, Mi ki van szabva, Hárítsd el utadból Az élet lehúzó árnyait, Mert a fény kitárta feléd Mára szárnyait. Istentől nékem Az nem külön való, A való létem! Az idő, s valóság Egy ugyanaz dolog! Magamról szőtt Képzetek, s a világról Kiszabadítom Magam a világi Gondolat szorításából. Gondolja a jövőnek Holnapára, hogy Ott állok az Isten Nagy Áradásában, S rájövök, Hogy eggyé váltam

A bennem lakó Isteni lelkemmel, Eggyé váltam én Azzal, aki vagyok, Önmagammal! Eggyé váltam! Aki Istent ismeri – Istenné válik, Tudója túljut a gondon, Túljut a rosszon Szíve bilincsétől Megszabadul, Ereje az Igazságba hull. E belső lélek minden Létező ura; Egyetlen önmagát Megsokszorozza. Aki őt bölcsen idebent tudja, Az örökre – boldog, Más pedig – soha. A Lelkek Lelke – Múlandók Múlandótlana! Sokak egyetlen Szüli a vágyakat.

Aki őt bölcsen Idebenn tudja, Az örökre boldog, Más pedig soha. Az Istenből Kiszakadt lélek. Leírhatatlan öröm Másnak nevezni Nem lehet, céltalan, Miről lehet fölismerni Ott bent hót, ha boldog, Repül, fénylik ő, De visszfénye van, Ha boldogtalan. Nap, Hold, csillagvilág A lélek ott sosem fénylik, S nem ragyog, Ott a villám az égen Mely háborút űz, s A földi tűz, melynek Gyökere Jenti ég, Fényét elveszi az ég!

157

Árvisura Regős Árvisura, Hunapku Magasztos fény ura Első ős nap Isten Ükk öregisten Ős Táltosok világának Önálló misztikus álma. A te törvényed Segíti az Atyánk fiát Lelki megújulásban.

Árvisura A Nemtudást hódolod, A tudást, csak kóstolod. A bölcs az látó, A dolog rendjét érzi, Őt bűn el nem éri, Figyeli a mindenható, A bölcs örökké való.

Regős Istenek hangja köztetek Osztom szét magamat: Ki szívéből az égnek Lángot rak, nem vár Rá a haláláldozat. 158

Anyaföld Csak egy kis szikra már, Óh, Anyaföldem! Amit befed az árnyék, Szeretetem feléd Drága anyaföldem, Napról, napra nő. Mi benned honol, Szívem téged S ha nem segítünk Tiszta érzelmével besző. Emberek néked, Mily áldást hozó álom, Ha a léted újra fényt öltene, Ha dédelget gondolatom Megváltás lenne, Szép tündéri csendben, Tested a ravatalra visszaomol. Mily szép is, ha olykor Egyesül veled a lelkem. Elkápráztat a te szépséged, Jóságod, tiszta szándékod. Téged napról, napra körbevesznek Csalódások, csalfaságok, Téged Fiaid tömege néked Könnyeket ejtenek a te Fájdalmadtól szíved reszketeg, Prédán tékozolják testedet, S csillognak, mint gyémántok Szép kövek, de feléd Kihűlt bennük a szeretet, S csak hitvány kövek lettek, Szívemben érted fájdalmad hordom, Eltűnt a nyugalom, Tested látom a ravatalom.

159

Mondá a bölcs, 16 részből áll az ember Ne egyél tizenhat napig. De vizet igyál kedved szerint, Ha iszol, nem távozik el tőled a lélek, Mert ő vízből éledt.. A lobogó tűz egyetlen kis fénybe húzódik vissza, Egyetlen részbe a tizenhat részed. De képtelen a tudós szavát idézned, S visszalobban beléd a tudás lángja, mert Ételből sarjad az ész, vízből a lélegzet, Bölcs S a hőből sarjad a Szó… Ha az emberálom állapota Az ember egységébe tér, Magába száll, azért Mondják, hogy alszik. Fölszívódik benne Az álom, fölissza Magát a saját Gondolatából.

160

Kinek vak A nézése, és Annak bizonyul Az Istennél Igazinak Senkit sem Ismer, aki Látja a fentit, És a földit Kétség már Őt nem kínozza, De aki nem Látja a Tettek Végét, elvész Az üdv alakja.

Az ég szárnya Az ész, a gondolat reptető szárnya a lélegzet. Az ember éhes, mert a víz kihajtja Belőle az elfogyasztott eledelt. Mint ahogy az ember a nyáj pásztora, Úgy a víz, az étel pásztora. Úgy tudd, hidd a saját tested, hogy Ő a víznek sarja, s így nem leszel gyökértelen. Mi másban is gyökerezne, mint az ételben Az étel, sarját vidd vissza mindig a bő vízre, Mint a gyökerére. A víz sarját a hőre, mint a gyökérre… A hő sarját vidd vissza a létre, mint gyökérre, Mert a lét a gyökere, lét az otthona, s alapja.. Azért szomjas az ember, mert az étel Kívánja a vizet, a bőt, és az ételtől Kapja a hőt, a hő, mely szomját a víz oltja, S kihajtja belőled az ételt, vizet sorra.

161

Óh, mily szép a szó Isten lángja lobban, Ha szól a Szó, Ajkakon ó Varázsló, S belehal, ha leáll a szó. Az Isten Lángja fénye Akkor a szembe száll Isten lélegzése az Emberi lélegzésbe. S újra Lángra lobban, Mikor hall a fül, S a fülön a fény beleszáll Az észbe, ott lelkesül S Isten lángja lobban Az észbe, és a lélegzésben, S a gondolat, ha ál A fénye, a lélekbe száll, S a lélegzése, az emberben Odajut, ahová kell, és muszáj, Az Isten fénypontjában, A gyújtópontokra Visszaszáll, s gyújtás Feladatára vár.. A Teremtő élete, s álma Úgy rejlik ő, mint mindenhol Tűz a tűzifába. A szemben látható Ember a lélek 162

Ez a rendíthetetlen Örök Isten.. ő a fény Fejedelme fénylik Minden világban. Kik keresik, s tudják őt Halál után a Fénysugárba lépnek az Elmúlás után, s a Sugárból az örök Nappalba szállnak Utána a hónap világos – Felébe szállnak, Onnan az ég világos Felébe, onnan az Évbe, évből a napba, A napból a holdba, A holdból a villámba, S ott van egy ember, ő Nem emberszerű, S vezeti tovább, őket A Brahmanhoz. Ez az Istenek útja, kik erre Az útra lépnek, nem Pördülnek vissza többé – Ebbe a Pörgő világba, A Föld bennem álló Kör-körös forgásában.

A lélek lényege Ha meghal az ember, a szó az észbe száll, Az ész a lélegzetbe száll, A lélegzet a hőbe száll, A hó a legfőbb Istenségbe visszaszáll, Ez a parányi mindenség lényege Ez a valóság, ez a lélek ember, e vagy Te. A Test meghal, ha elhagyja az élet, De az élet nem megy soha, mert A valóság a lélek, s ez vagy te ember. A Lélek az ész, az ész nagyobb a beszédnél, Mert az ész a lélek, az ész a világ, Az ész az Isten, ember szentelődj neki.. Az akarat nagyobb az észnél, mert Ő amit akar arra fordítja az ember eszét, Az akarat arra fordítja a szót, amit óhajt A lélek, a név és az Isteni Igét Tartalmazzák a Tettek!

163

Istentől eredő bölcs gondolat Teremtés költészete A gondolat álma Megnő a lélek rezgő számában, S átmegy egy Misztikus filozófiába, A Lélek tükrén. Piros, kék, fehér, Csodás, pillangó él. S a szívemben ezer Virágok színében Ügy érzem hazám, Anyaföldem A szépséges éden! A Tudatban ömlő Csillogás képe Ott gyúl a napban Az Isten szívében E léleksugár műve. A Kozmosz összeköt

164

Engem az övével Az én szívem-lelkem Ott villan a szemében Ő a földi boldogság szövője. Ez a nagyszerű törvénye, Örök, mint a fényes nap Égi, földi körök, Folyton egymásba zuhannak. De, ha nem zuhan a nap! A Föld szomorú marad. De, ha reggel újra Fényes lesz az ég! A fényben hazán virul, Mily kedves, mily szép Telítve csüngenek Rajta virágos szók Játszanak a napfényben. Pillangó szárnyak Repülnek szívemben

OM. Szómágia hatalma Univerzumunk Teremtésekor hangzott el Az Isten hangjából Az OM, a Teremtő szó! A szent igazságot OM atyánk te képviseled, E szó jele védelmet nyújt, Itt a földön mindenkinek E sző képviseli – Az ég és föld rezgésszámát A lélek harmóniáját. Az OM, mantra, Felszabadítja, s küldi Az elme tiszta pályáját. Óh, OM, Te Isteni szó, Lenyugtatod elmém, Elszakítasz a külvilágtól.. S feltöltöd a Testet Lelket tiszta erőddel. S feltöltöd fényeddel, Lelki eledellel. S világossá válnak A titkok bennem, Nagyságod mellett Életem egy homokszem Az óceán vizében, S vigyázol reám, Az idő csobbanásának

Hullámzó vizében. Keblem a titkaid rég Tudni vágyó gyönyöre Feszíti szét. OM. Tetőled Az égig terjedek Nálad lelem meg Az én örömömet. Az ihlet mi más, Az égtől kihívás. A szó vala a kezdet, A Himnuszt, Az írást, a verset – Az ember számára Te rendeltetted.. Égi hegyekig, OM. Istenem! Körmenetre mennek.. Óh, égig lángoló Hatalmas égi körmenet A neveddel, Uram Előlép az erőd Az OM, a kezdet, Amit leírok, Te is olvasod, Te is élvezed, Nagyságos égi fejedelem, Égi OM. Istenem.. 165

Ki nem mondott Ki nem mondott, Ki nem ejtett Gondolathullák Fény hasadékként Élnek bennem Bódultan, törékenyen!! E csendes októberben!. Fehér virágok Úsznak a Tisza vizében, Bárányfelhők andalognak, S a fák vállára borulnak Ibolya kék színekben. S az ég fénye virágzik A folyó vizében, S a nap elvirágzik a lelkemben. Óh, sötét békés álom, Honvágyam van a földön, Nyugtom sehol sem találom, Suhanásokban élek, járok, Átölelnek titkos halmok. S elered az eső cseppje, És a vérpiros szívnek mesél, A Kamráid sok ezer ütésén Körül ölel a fájdalom Titkon suhan – büszkén, S dobog az éjszaka mélyén, S keresi a menedéket Istennél, Az égi sarkcsillag vidékén. 166

Lázas elme szépsége Istenem, Fúj a szél, könnyezem, Süt a nap, szívem Szánalmas – reménytelen. Egy pillanat, s a Lelkem szárnyra kap, Jön az ihletett pillanat, Ezerarcú varázslat! Izzó, üdvös szeretet, Járd át a lelkemet, Mint a hold az eget, Ő az égen jár fenn, Én a földön, idelenn, S őt mégis ismerem, Az idő is, ős kor óta Lappang bennem.. Szellemem, a lét reménytelen! Erényem ki véd, ha én nem. Egy arc jelenik meg előttem, S látom magam Isten szemében, Érzem magam leheletében, Visszaadja a fénymagot, Az én titkos lelkemben Szeretetben sütkérezem, Már szívem kapuján kiléptem, Vezess engem Uram, a szentéjedbe.

167

Fényűző hatalom

Menedék

Égi fényűző katlan, Keríts a hatalmadba. A hétköznapokat Soha se lássam Feketén, sötéten, S ne legyen a szivárvány Halvány színében nékem Önmagam színét leljem, Amelyet az OM szó adott Az elején a lelkemben. Ne legyek magamnak idegen, Ne lássam az embereket, Árnyakban, szürkében. Fedezzem fel a világot Szívemben, színesen..

Érzem szellemed járt itt, Felém a fényed száz Felöl világít Ezer sugárral! Felém útban van Ha nem látom Akkor is, ha nappal, Vagy éjjel van.. Ő életem menedéke Az életerőm tölti be.. S kering a gondolatom Feléd minden falevélben S a titokhullám hosszát Köztünk a keringő Misztérium kapcsolja be! S a létező hely közöttünk Lét nélkül vár félve Az Isten büntetésére. Ha itt hagytál, s Alszod tizenhárom Hosszú évnek álmát! Akarod álmodni az örök Nyugalom valóságát.

168

Küzdelem Mily végtelen a küzdelem Nincs a földön nyugalom, A szívbe rejtett álmot Mocskolják a hamisságok Óh, bár lennének, mint a múltban vala Az útszéli pléhkrisztus keresztek Pogány – Istenek Bölcselet Kik átölelik válladat, A titkos mély uralmuk, Naponta az ember Letörlik arcodról a könnyeket. Szomorú, s vak. Az én Istenem nékem gátat szabott Körülveszik Viharok közt fejem fölött Mindenfelől Villám gyújtja fel a csillagot. Kiáradó Titkok csendjében Halálsugarak. Vezessél engem, elvakult idő A lét kósza árnyékán, s a Bizonytalan rezgésének Számán, kietlen örvényen Bölcselet A vérem megárad. S a világ könnyeit Minden betegséget A terhektől lemossa majd Egy-egy törvény A fény, a nap, a jövő Megszegése – okoz, Korszak kék sugara. Az ok-okozat törvénye

169

Lőtt sebek

Évforduló

Futótűz ég a szívemben, Lőtt sebek jelei égnek verseimben, Félelemharc ég a szememben Isten napkorongja az égen, Fény ég a Tükör gyűrűjében, Földön, s bennünk jár Tüzesen. Csupa láng az ember, Csupa láng a világ – Minden érzékeli a Tűz hatalmát. A lemenő nap Fürdik lángban, vérben Az élet csupa elképesztő Égő képjel. Sebet ejtő égő késsel, Titkokkal terhelt világok Úsznak a fényben, érzelmem fakad Tűz kéjével, lelkemnek lángja Egyesül Istenével földi utolsó Utam a tűzben ég el, S a kavargó tűz hamuja kavarog A tűz fájdalmas visszfényében.

Kedvesem Tizenhárom éve ma, Hogy elszállt a lelked. Egyedült maradt Az alvilágban a tested. Suttogás, visszhangok, Fenyegetések Körbe vesznek!. S a Tűz parazsa Elszállt belőled, Ez volt a szellem Utolsó kalandja. És sír a lélek, Siratja a gyászoló Feketeséget, Otthagyja bezárva, Szomorú a lélek. Oda van a testéért Nagy feléje az ő vágya, Elkergeti őt a Napnak futása. S révedésben Kutatja önmagát Kutatja az ős Erőnek áramlását.

170

Baráti jókívánság Istvánnapra Névnapodra, Karácsonyra, Lerázod, s bezárod Szilveszter napjára, Az élet erejének elcsitultát. Az év első napjára Az elrothadt életednek Kívánok néked Végső összefolytát. Erőt, egészséget, S az idő erejének vésett vájata Boldogságot, Léted átteszi más életsíkra. Szeressen párod, S a léted magának Édesanyád, családod! Visszavonja Az Úr is életed áldja, A Természet hatalmába, Ének az újévben S továbbélsz, az Úr látja Elhalt és új sejtekre ébred. Sok-sok virág Kibomlott elméd Színes tobzódásában. Száll, s él körben, Mindenki téged szeret, Tekergő agyad a bolygó Maradj a földön Ringatja közben. Megszámlálhatatlan éveket. Szigorral föllép A Koporsóba zárt elme, Ha árny vetül a lelkedre. Keresi a jogát, ha megbántották! S a Szellemed őrzi a pályán, S a hajad egy napon megőszül.. Az léted, 100 év múlva halált szül! A Halálod Apádból, Anyádból készül, Éjszakákból, nappalokból Halálod, lassan összegyűl A szíved vérében Az életből halálba hűl, 171

Az élet kivonta a létből Édesanyám Családfája Nazareti Jézus Hitével volt megáldva. A hite bennem Fényt gyújtott, Nagyanyám És Nagyapám E hitnek szintén Gyakorlója volt. Nővérem, s bátyám Szintén hitben nőtt, Élt, s mindkettőjük Jártas volt. Óh, Istenem! Még Nyolc éves se voltam, S itt maradtam árván, Ez időre mind elhaltak,

172

Megmarad mellettem Nővérem és apám, S a Halál körülöttem Terjengett, s a fájdalmat Eltitkoltam én, Mint gyermek, Sírni szégyen, nem lehet, Felnőttként viselkedjek Olykor elvonultan, S kerestem a szeretteim A csillagkoszorúkban. S a szív reszketeg, az égen járt, S a könnyem arcomon Ide-oda elfolyt, szállt. Óh, életem égi óda, A Halál már gyermekkoromban Családomat koszorúba fonta.

Tartalom Ősi szózat Égi kötődés, Te erkölcs Becsület ínség Az Erkölcs és a Karma Hálaadó ige Édenkert hangja Bölcselet Rögök Égi éposz Bölcseletek Álomhegedűk Bölcselet Bölcselet Fehér szín A szeretet A lélek Becsület őrség Égi manna Lélekplanéta Törvény Szorgalom Élőhang Panasza Vágyódás Romba dőlt szeretet Igazság Bölcselet Fényláz (jóslat) A Tudás Az elmúlás ölén Feltételekhez kötött állapot Az elmúlás művészetén Az elmúlás fátyolában

3 4 5 6 6 7 7 8 9 9 10 10 10 11 12 12 13 13 14 14 15 16 17 18 19 19 20 21 21 22 23 24

Bölcselet 24 Elmúlás szépsége a csillagok útján 25 Elmúló idő futama 26 Arcok a napfényben 27 Elmúlásjel az égen 28 Bölcsesség az ész ünnepe 29 Az igazság szépsége 30 Az igazság éhen hal 31 A becsület ereje 32 A világegyetem törvénye nyomán 33 Erény a fény menedékén 34 Isteni erő a költészetben 36 A Föld szeszélyes játéka Velem 37 Fennkölt ízek művészi szépsége 38 Felszökik a nap a várban 39 Világhoz írt békelevél 40 Bölcselet 41 Bölcselet 41 Isten árnyékából vetülő bölcselet 42 Roskadozó templomok az égi kapuk 43 Az égen kék csillagjel 44 A lélek mérlegre vonása 45 Az idő meredeken siet 46 Folyóarannyal fizetett téveszmék 47 Bölcseletek 47 Jó és rossz tét az elme cselekvése 48

173

Céltudatos élményt A Föld Panasza Ezotér titkok, az űrben élnek Bölcselet Türelmetlenség gyötrelme Az erény sápadása Kezdet és végzet Dalai Láma nyomában Bölcselet Kibomlott emlékszál Bölcselet Mélyülő árnyak Figyeld ember Bölcs Hangja Kigyúlok veled a napban Hódolok a napnak A törvény szabályai Égi sarjadás Égi dombok Bölcselet Csillagöv Bölcs Evangélium Bölcselet Tiszta jelenés Mondja a Bölcs Reggeli novella a Holdról Isteni fény Bölcs Halál ellen mantra Csillagok Visszhang Bölcs Vad fény Bölcselet 174

49 50 52 53 53 54 55 56 56 57 57 58 59 59 60 61 62 63 64 64 65 65 66 66 67 67 68 69 69 70 72 72 72 73 73

Föld ölén Mélyülő elmúlás Előbb volt ő Az elmúlás színpadán I. Az elmúlás színpadán II. Álmaim öntükre Ezoter szerelem Bölcseletek Valamikor Bölcsek Vásárhelyi regős Tanya A Tanya és az ember Emelkedik a nap Halottak napja Szüleimhez írt levelem Sírkertben Bölcsesség Halottak napja Temető Mi is a hölgy Bölcs Te árva ember Mindenkor ősszemmel nézve Bölcselet Ezotér titok Istenem Föld az Istenek kalodája Amikor már a vér Üzenet Vásárhelynek Óh, halhatatlan Ki gyújtja fel Bölcs Vagyok Pusztákon Isteni lét

74 75 75 76 77 78 79 79 80 80 81 81 82 83 83 84 84 85 85 86 86 87 87 87 88 88 89 90 91 92 92 92 93 93 93

Óh, jaj Istenem, A Tudat Őszkor a fáról… Tavasz hangja Bölcselet Óh, csak közeledhetnék Az egyetemes tudat tüze A bölcsesség Tudás titka Csillagember A Tudat tüze Bölcselet A Titok Ős Bölcsek örök himnusza A fény végén a fény Én az út Bölcs Sugallat A Bölcsek Bölcsesség Figyeld az erő szavát Ősnyelven Bölcselet Vágytalanság boldogsága A Tudás varázsa Bölcselet Magaslat Sötétben látók Hit, remény Csillagok Óh, Te Isteni Teremtő Szunnyadó parázs Bölcselet Nem tréfa Bölcs

94 94 95 95 95 96 97 97 97 98 98 98 99 99 100 100 100 101 101 101 102 102 102 103 103 103 104 104 105 105 106 107 107 108 108

Arvisura Erősíkja Küldetés Bölcselet Tüzet rak a nap Bölcselet A bűn a földön Szikra Az Erő folyama Bölcseletek Jön a Tavasz Bölcseletek Amikor még az ég Bölcseletek Halak Kos Bika Ikrek Rák Oroszlán Szűz Mérleg Skorpió Nyilas Vízöntő Bak Fekete rigók A Szív Húsvéti égi óda Elmélkedés Húsvéti elmélkedés Jézus szeretete Vihar Szép Szeged Az élet forrása

109 109 110 110 111 111 112 112 113 113 114 114 115 115 116 116 116 116 117 117 117 117 118 118 119 119 120 120 121 121 122 122 123 124 126 175

Fényszentület égj bennem A zsaroló idő körívén Az idő visszahozza néked Óh, Istenem Holt tengerben Kigyúl a gondolatom Törmelékből magam Feljövő erő Fenség Isten álma A hold beissza vétkem Hamis szózat Művész Szeretetben ittasult A Lélek és a szív násza Ki az, aki röptet Nagy szentem Árvisura Bölcseletek Árvisura Bölcseletek Táltos regős ének Üzenet Tűzáldozat Ember és a Föld Korona Csakra A lélegzet az Isten Még mielőtt felszáll a harmat Regős Beszéde bölcs Regős Táltos Regős Igric bölcs szava

176

127 128 129 130 131 132 133 134 135 136 137 138 139 140 141 142 143 144 144 144 144 145 146 146 147 148 149 150 151 151 152

Bölcselet 152 A Bölcs Regős szava! 153 Árvisura ős Táltos gondolata 154 A földelem 154 Bölcs szava 155 Bölcselet 156 Árvisura Regős 158 Árvisura 158 Regős 158 Anyaföld 159 Mondá a bölcs, 16 részből áll az ember 160 Bölcs 160 Az ég szárnya 161 Óh, mily szép a szó 162 A lélek lényege 163 Istentől eredő bölcs gondolat 164 OM. Szómágia hatalma 165 Ki nem mondott 166 Lázas elme szépsége 167 Fényűző hatalom 168 Menedék 168 Küzdelem 169 Bölcselet 169 Bölcselet 169 Lőtt sebek 170 Évforduló 170 Baráti jókívánság Istvánnapra 171 Az élet kivonta a létből 172 Tartalom 173