Iuvenum Patris II. János Pál pápa levele Bosco Szent János halálának 100. évfordulója alkalmából A magyar fordítás az alábbi, lengyel nyelvű kiadás alapján készült:
Ojciec i nauczyciel młodzieży Tipografia poliglotta vaticana
Fordította: Koncz Éva
2
SZERETETT FIUNKHOZ, EGIDIO VIGANÓHOZ, A Szalézi Társaság Legfőbb Elöljárójához Bosco Szent János halálának 100. évfordulója alkalmából II. JÁNOS PÁL Kedves Fiam, fogadd üdvözletemet és Apostoli Áldásomat! 1. A szívünknek oly kedves Szalézi Társaság illő és üdvös kezdeményezésekkel készül megünnepelni az ifjúság atyja és tanítómestere, Bosco Szent János halálának 100. évfordulóját. Ezt az alkalmat megragadva szeretném ismét magam is átelmélkedni az ifjúsággal kapcsolatos problémákat, elgondolkozva azon, milyen nagy felelősség hárul az Egyházra a fiataloknak a jövőre való felkészítése terén. Az Egyház nagyon szereti az ifjúságot: minden időben, de most, a közelgő 2000. év hajnalán különösen is átérzi, milyen sürgető és fontos Urának felhívása, hogy különös szeretettel és reménnyel nézzen a fiatalokra, és nevelésüket tekintse egyik legfőbb lelkipásztori feladatának. A II. Vatikáni Zsinat világosan megfogalmazta, hogy „az emberiség ma történetének új korszakát éli”, és rámutatott, hogy az emberek ebben az új korszakban egyre inkább „törekszenek mindenütt a nevelés ügyének fejlesztésére”. E mély kultúrtörténeti változások időszakában az Egyház aggódva figyeli azt a sürgős orvoslásra váró drámai helyzetet, melyet az Evangélium és a kultúra közötti törés teremtett, s amely Krisztus megváltó üzenetének jelentősségét csökkenti, és háttérbe szorítja. Az UNESCO-ban elhangzott felszólalásomban alkalmam volt elmondani, hogy „az elsődleges és alapvető kulturális érték kétségkívül maga a lelkileg érett – vagyis teljes értékű nevelésben részesült –ember, aki maga is képes nevelni önmagát és másokat”, és felhívtam a figyelmet arra a nevelésben jelentkező negatív tendenciára, amely „egyoldalú eltolódást mutat a kizárólagos oktatás irányába”, s amely végül „a nevelés teljes elidegenítéséhez” vezethet. Épp ezért emlékeztettem arra, hogy „a kultúrának általában és az egyes kultúráknak is alapvető feladata a nevelés. A nevelés lényege pedig az, hogy az ember minél inkább emberré váljon, hogy minél teljesebben ’legyen’, és ne csak egyre többet ’birtokoljon’, hogy tehát mindaz által, amije van, amit birtokol, egyre teljesebben emberré váljon”. Különböző földrészek fiataljaival találkozva, hozzájuk intézett üzeneteimben, és különösen abban a levélben, melyet 1985-ben írtam „A világ fiataljaihoz”, többször is kifejeztem már, hogy az Egyház a fiatalok mellett áll, és ezt is kell tennie. Ezekhez a gondolatokhoz óhajtok visszatérni most, amikor annak a Szentnek égi születésnapjára (dies natalis) emlékezünk, akit az Egyház, mint nagy fiát és szent lelkipásztorát, elődöm, XI. Pius által az educator princeps („a nevelők fejedelme”) címmel tüntette ki. Ez a jeles évforduló alkalmat ad arra, hogy gondolataimat megosszam Veled, rendtársaiddal és a Szalézi Család tagjaival, de a fiatalokkal is, akikhez nevelői küldetésünk szól, valamint a keresztény nevelőkkel és szülőkkel, akik a nevelés szent emberi és egyházi szolgálatára kaptak meghívást. Nagy öröm számomra az is, amit fontosnak tartok hangsúlyozni, hogy ez a megemlékezés egybeesik a Mária-évvel, amelynek célja, hogy
3 gondolatainkat afelé irányítsa, „Aki hitt”: minden nevelői tevékenység élő forrásra talál az Ő hitének nagylelkű „igenjében”, Benne, először, mint Jézus Anyjában, majd mint az Egyház Anyjában és a Keresztények Segítségében.
I. BOSCO SZENT JÁNOS, AZ IFJÚSÁG BARÁTJA 2. Bosco János 1988. január 31-én halt meg Turinban. Életének csaknem 73 éve során mélyreható és bonyolult társadalmi, politikai és kulturális változások: forradalmi megmozdulások, háborúk és nagy népmozgások (a falusi lakosság tömeges városba áramlása) tanúja volt. Mindez meghatározta a népesség, különösen a legszegényebb rétegek akkori életkörülményeit. A külvárosokban összesereglett szegények, közülük is elsősorban a fiatalok a kizsákmányolás vagy a munkanélküliség áldozataivá váltak: személyiségük alakulásának, erkölcsi, vallási és szakmai fejlődésüknek épp a legfontosabb időszakában nem kaptak megfelelő irányítást, gyakran teljesen magukra maradtak. A minden változásra oly érzékeny fiatalok bizonytalannak és elveszettnek érezték magukat. A hagyományos nevelési módszer tanácstalanul állt az elidegenült tömegekkel szemben; az új követelményeknek sok jó szándékú nevelő és lelkipásztor igyekezett megfelelni. A maga mélyen keresztény lelkületével, bátor kezdeményezőképességével, műve gyors és határozott terjedésével kiemelkedett közülük Don Bosco Turinban. 3. Érezte, hogy sajátos meghívásban részesült, és hivatásának megvalósításában Isten szinte kézen fogva vezette a Szent Szűz anyai pártfogása alatt. Ő pedig úgy válaszolt Isten hívására, hogy az Egyház hivatalosan is, mint a szentség mintaképét állíthatta hívei elé. Amikor Krisztus Feltámadásának ünnepén, 1934-ben, Megváltásunk jubileumi ünnepkörének lezárása alkalmából Elődöm, a felejthetetlen emlékű XI. Pius pápa a szentek sorába iktatta, tiszteletére emlékezetes beszédet mondott. Bosco Jancsi, aki apja halála következtében korán árvaságra jutott, s akit ezután édesanyja egyedül nevelt mély emberi és keresztény szeretettel, a Gondviseléstől olyan adományokat kapott, melyeknek segítségével kiskorától kezdve társai nagylelkű és gondoskodó barátja lett. Már gyermekéveiben megmutatkoztak különös nevelői küldetésének jelei. A gazdasági virágzását élő Turinban, mint kezdő pap megismerkedett az emberi élet drámai szituációival, fiatal foglyokkal, csavargókkal. Különleges valóságérzéke, az Egyház történetének és kora társadalmi helyzetének alapos ismerete, valamint más nevelők, elsősorban Néri Szent Fülöp és Borromei Szent Károly tapasztalatai segítették elő, hogy gondolataiban megszülessen az oratórium eszméje. Az oratórium különösen kedves volt számára, meghatározó szerepet töltött be egész művében, ehhez alakította mindig elképzeléseit, figyelembe véve a környezet adottságait és fiai konkrét igényeit. Munkatársai fő pártfogójául és példaképéül a rendkívüli buzgóságáról és emberi jóságáról, szelídségéről ismert Szalézi Szent Ferencet választotta. 4. Az Oratóriumok Műve 1841-ben egy egyszerű katekézissel kezdődött, majd a kor igényeire válaszolva egyre szélesebb körű tevékenység jellemezte; menedéket nyújtott az utcagyerekek számára, műhelyeiben és szakiskoláiban a fiatalok megtanulhattak önállóan, becsületes munkából megélni, humán iskoláiban nagy gondot fordítottak a hivatások gondozására, a pozitív szellemű sajtótermékek és a megfelelő kikapcsolódási formák (színház, zenekar, ének, őszi kirándulások) felkarolására.
4 A találó megjegyzés: „Elég nekem, hogy fiatalok vagytok, s máris nagyon szeretlek benneteket” összefoglalja és tükrözi a Szent legfontosabb nevelői elveit. „Megesküdtem Istennek, hogy életem utolsó lélegzetemig az én szegény fiaimé lesz”. És valóban csodálatra méltó mindaz, amit értük tett szavaival, írásaival, intézményei, utazásai, világi és egyházi személyekkel való találkozásai által; a fiatalokat mindenekelőtt saját személyükre irányuló, gondoskodó szeretettel vette körül: atyai szeretete által egy, az övénél is nagyobb szeretetet éreztetett meg velük. Szeretetének dinamikus ereje egyetemes méreteket öltött. Így fordult a távoli népek, az óceánon túli missziók felé az általános evangelizálás céljával, amely elképzeléseiben mindig szoros kapcsolatban állt az autentikus emberi fejlődés művével. Ugyanezen kritériumoknak és ennek a lelkiségnek megfelelő megoldást keresett a leányifjúság számára is. Isten Szent Mazzarello Máriát állította mellé a szalézi rend női ágának társalapítójául, aki fiatal munkatársnőivel már korábban is tevékenykedett plébániáján a fiatal lányok keresztény nevelése érdekében. Nevelői szenvedélye számos munkatársat vonzott köré: férfiakat és nőket egyaránt – Isten szolgálatában elkötelezett személyeket, „segítőket”, akik ugyanazon pedagógiai és apostoli eszmét követve egyesületeket alkottak. „Volt növendékeit” szintén az apostolkodásra buzdította, valamint arra, hogy népszerűsítsék azt a nevelői módszert, amelyben maguk is részesültek. 5. Ez az intenzív, kezdeményező lelkület mély lelki élet gyümölcse volt. Don Boscót az Egyház legnagyobb rendalapítói között tartjuk számon. Jellemzésénél számos tulajdonságát kell figyelembe vennünk, melyek együttesen határozzák meg szellemének eredetiségét: új, vonzó, apostoli lelkületű iskolarendszert alapított, buzgón terjesztette Szűz Mária tiszteletét, akit elsősorban a Keresztények Segítségeként és az Egyház Anyjaként tisztelt. Példát mutatott az egyházi ügyek lojális, de ugyanakkor bátor értelmezésében, tapintatos, ugyanakkor hathatós közvetítő szerepet vállalva az akkori nehéz időkben az Egyház és az állam között. Reális és gyakorlatias apostol volt, nyitott az új találmányokkal szemben, a katolikus missziók lelkes szervezője, az ifjúság, különösen a szegény ifjúság szeretetének és megnyerésének nagyszerű példaképe, egy olyan eredményes és zseniális nevelési módszer mestere, melyet értékes ajándékként kell megőriznünk és továbbfejlesztenünk. Ebben a levelemben mindenekelőtt azt kívánom hangsúlyozni, hogy maga Don Bosco a szentség fokára az apostoli buzgósággal végzett, lelkes nevelői tevékenysége által jutott el, ugyanakkor képes volt arra is, hogy az életszentséget állítsa saját pedagógiai módszerének konkrét céljául. Ez a „nevelés”és a „szentség”közötti kölcsönös összefüggés határozta meg leginkább egész személyiségét. Don Bosco a „szent nevelő” a „szentség példaképéül” Szalézi Szent Ferencet választotta. Ő maga a „lelkiélet szent mestere”, Cafasso Szent József tanítványa volt, és saját fiai között tudott „szent növendéket” nevelni Savio Domonkos személyében. II. BOSCO SZENT JÁNOS NEVELŐI ÜZENETE 6. Az ifjúság helyzete a mai világban, 100 évvel Bosco Szent János halála után, jelentős mértékben megváltozott. A nevelők és a lelkipásztorok jól tudják, hogy az ifjúság helyzetét napjainkban milyen sok új tényező befolyásolja. Mindettől függetlenül azonban ma is érvényesek, ma is fennállnak azok az alapvető problémák, melyekkel már Don Bosco is
5 szembesült nevelői tevékenységének kezdeteitől fogva, melyeket igyekezett felismerni és megoldani. Kik a fiatalok? Mit akarnak? Mire törekszenek? Mire van szükségük? Nehéz kérdések ezek, de elkerülhetetlenek, így volt ez akkor is, így van ma is. Olyan kérdések ezek, melyekkel minden nevelőnek szembe kell néznie. Ma is vannak az egész világon olyan fiatalok, akik igazán érzékenyek és fogékonyak a lelki értékek iránt, akik vágynak arra, hogy valaki segítse, támogassa őket személyiségük fejlődésének folyamatában. Másrészt látnunk kell azt is, hogy az ifjúság ma igen sok negatív ideológiai befolyásnak van kitéve. A figyelmes nevelő fel tudja mérni a fiatalok konkrét helyzetét, és képes biztos érzékkel valamint kellő megfontoltsággal cselekedni. 7. Tudja, hogy tevékenységében mellette áll, támogatja, ösztönzi és megvilágosítja az Egyház nevelési hagyománya. Az Egyház, „az emberi dolgok ismerője”, az a nép, melynek a Szentírás kifejezett tanítása szerint maga Isten az atyja és nevelője (vö. Mtörv 1,31; 8,5; 31.10-12; Oz 11,1-4; Iz 1,3; Jer 3,14-15; Péld 3,11-12; Zsid 12,5-11; ApCsel 3,19), jogosult arra, hogy illetékesnek tartsa magát a „nevelés ügyeiben” is. Illetékességét megerősíti 2000 éves, a nevelés terén kibontakozott történelmi tevékenysége is. Ezt a történelmet hívő szülők és családok, papok és világi hívek, férfiak és nők, szerzetesi intézmények és egyházi mozgalmak írták, és arról szól, hogyan vitték tovább és bontakozatták ki az egyes személyek és a közösségek sajátos karizmájuknak megfelelően azt az isteni nevelési művet, mely Jézus Krisztusban érte el teljességét. Az Egyház felbecsülhetetlen értékű intézményeit létrehozó nevelőknek, lelkipásztoroknak és szerzetesi közösségeknek köszönhetően elmondhatjuk, hogy az Egyház történelme szinte azonosítható a népek nevelésének történetével. Az Egyház nevelői tevékenységének alapja és forrása – ahogyan ezt a II. Vatikáni Zsinat megállapította -, Isteni Alapítójától kapott megbízása, mely arra szólítja fel, „hogy hirdesse az üdvösség misztériumát minden embernek, és újítson meg mindent Krisztusban”. 8. VI. Pál pápa a szerzetesek tevékenységéről szólva megállapította, hogy ezek az emberek „vállalkozó szelleműek, apostolkodásuk gyakran egészen eredeti, és oly nagyszerű, hogy az ember csak ámul rajta”. Don Boscóról, aki egy óriási lelki család alapítója, azt mondhatjuk, az ő „zsenialitásának” legjellemzőbb vonása egy nevelői gyakorlathoz kötődik, melyet ő maga „megelőző módszernek” nevezett. Ezt a módszert felfoghatjuk úgy is, mint pedagógiai elképzeléseinek bizonyos szintézisét, ugyanakkor úgy is, mint lelki fiaihoz és az egész Egyházhoz szóló prófétai üzenetét, amely a pedagógia legmagasabb szakértő köreinek érdeklődését is kivívta. A szent által használt „megelőző” kifejezést nem annyira szó szerint kell értelmeznünk, mint a nevelői művészetére legjellemzőbb vonásokat összefoglaló jelzőként. Elsősorban a negatív tapasztalatok megelőzésének fontosságát hangsúlyozza, mivel ezek gyengítik, megtörik a fiatalok lelkesedését, vagy hosszú és fáradságos küzdelemre kényszerítik őket, melyekkel veszteségeiket pótolniuk kell. Ez a jelző ugyanakkor magában foglalja a szent legmélyebb pedagógiai megérzéseit, pontosan meghatározott módszertani elveit és döntéseit is. Don Bosco nevelési módszere a pozitív nevelés művészete, mely arra épül, hogy a fiatalokkal megismertesse az igazi, lelkesítő, nemességük és szépségük alapján vonzó lelki élmények értékét, és segítse őket „belső növekedésükben”, lelki szabadságuk kialakításában, valamint abban, hogy megszabadulhassanak a külső tényezők és formalizmusok befolyásától. A fiatal szívek megnyerésének művészete ez, melynek végső célja, hogy ezek után örömmel és megelégedéssel gyúlhassanak lángra a jóért, minden torzulástól mentesen álljanak készen jellemük kimunkálásának nagy feladatára. Természetesen ennek elengedhetetlen feltétele, hogy a nevelő legyen meggyőződve arról, hogy minden fiatalban, még ha a társadalom perifériájáról származó, vagy egyenesen züllött személyről van is szó, megvannak a jó csírái, melyek – megfelelő ösztönzés mellett –
6 képesek őt a hit és a becsületes élet útjára vezetni. Ezért fontos, hogy legalább néhány szót szóljunk erről a tényezőről, mely szentünk pedagógiájának – Isten Szavával gondviselésszerű harmóniában – egyik legjellemzőbb vonása. 9. Mint sokoldalú és fáradhatatlan tevékenységéről ismert ember, Don Bosco leginkább életével tanít. Nem véletlen, hogy már kortársai is kiváló nevelőnek tekintették. Az a néhány oldal, melyen nevelői tapasztalatait írásban is megörökítette, igazán csak a fiatalok között megélt gazdag élettapasztalatába ágyazva válik teljes egésszé. Don Boscónak az volt a véleménye, hogy a neveléshez különleges nevelői hozzáállásra van szükség, valamint olyan módszerek és tevékenységformák összességére, melyek a nevelői tevékenységet irányító értelemre és a meggyőződésen alapuló hitre épülnek. Ennek az elképzelésnek középpontjában a „pásztori szeretet” áll. Don Bosco így ír erről: „A megelőző módszer gyakorlata teljes mértékben Szent Pál szavaira épül: ’A szeretet jóságos, türelmes, mindent eltűr, mindent elvisel”. Ez tesz képessé bennünket arra, hogy szeressük a fiatalokat tekintet nélkül jelenlegi állapotukra, hogy így elvezethessük őket a Krisztusban megnyilvánult teljes emberségre, hogy tudatosíthassuk bennük a becsületes polgárként és Isten gyermekeként való élet felemelő lehetőségét. A szeretet felfedezi és erősíti azokat az energiákat, melyeket Don Bosco a következő három szóban foglalt össze: „értelem, vallás és jóság”. 10. Az „értelem” kifejezés a helyesen értelmezett keresztény humanizmusnak megfelelően hangsúlyozza a személy, a lelkiismeret, az emberi természet, a kultúra, a munka és a társadalmi élet méltóságát, elismerve, hogy mindezeknek az értékeknek tiszteletben tartása nélkülözhetetlen az ember családi, polgári és politikai életében. Redemptor hominis kezdetű enciklikámban utaltam arra, hogy „Jézus Krisztus az Egyház legfőbb útja (…), mely Krisztustól az emberhez vezet.” Hangsúlyozni kell egy fontos tényt. Don Bosco már több mint 100 évvel ezelőtt felismerte annak fontosságát, hogy az egyén társadalmilag meghatározott lény. A szabadságra hivatott emberi személynek szüksége van arra, hogy felkészülhessen az életre és a munkára, az embert meg kell tanítani arra, hogy képes legyen felelősséggel, örömmel és nagylelkűen vállalni kötelességeit. Ezeket a célokat Don Bosco érthető és egyszerű szavakkal fogalmazta meg: „öröm”, „tanulás”, „jámborság”, „megfontoltság”, „munka”, „humanizmus”. Nevelői ideálját a mértékletesség és a realizmus jellemezte. Nevelői alapelveiben sikerrel ötvözte a maradandó dolgok változatlanságát a kor függvényében változó elemekkel. Don Bosco az ifjúság elé egyszerű, de igényes célkitűzést állít, mely a következő találó és meggyőző meghatározásban foglalható össze: „becsületes polgár és jó keresztény”. Összefoglalva: az „értelem” olyan kategória, mely egyszerre Isten ajándéka és a nevelő által megvalósítandó feladat, amely feltárja a jó értékét és az elérendő célokat, és ugyanakkor a célok elérését szolgáló módszereket és eszközöket is. Az „értelem”ösztönzi a fiatalokat a megismert és elfogadott értékek melletti kitartásra. Don Bosco a „megértés”szót is használja, hogy rámutasson, mekkora teret kell hagyni az elnézés, a párbeszéd, a rendíthetetlen türelem számára az értelem kialakulásának fáradságos folyamatában. Mindezt természetesen ma napjaink teljes, ideológiai leegyszerűsítésektől mentes antropológiai ismereteinek fényében kell vizsgálnunk. Napjaink pedagógusának is fel kell tudnia ismerni az idők jeleit, hogy észrevegye a fiatalok számára vonzó értékeket, mint pl. a béke, a szabadság, az igazságosság, a női egyenjogúság, a szolidaritás, a fejlődés, a környezetvédelem. 11. A második kifejezés, a „vallás” arra mutat rá, hogy Don Bosco pedagógiája lényegében transzcendens pedagógia, melynek végső nevelői célkitűzése a hívő ember formálása. Don Bosco meggyőződése szerint a kialakult és érett ember az a hívő állampolgár,
7 aki életét a Jézus Krisztus által megismertetett új emberkép szerint alakítja, és aki bátran megvallja vallásos meggyőződését. Nem valamiféle spekulatív vagy absztrakt vallásosságról van itt szó, hanem a valóságban gyökerező és a kegyelem által növekvő, élő hitről. Don Bosco gyakran ismételte, hogy a „nevelői tevékenység tartóoszlopai” az Oltáriszentség, a Bűnbánat szentsége, a Szűzanya iránti tisztelet, valamint az Egyház és papjai iránti hűséges szeretet. A nevelésnek véleménye szerint mindig az imára, a liturgiára, a szentségi életre és a lelki vezetésre kell épülnie. Némelyek számára ez Isten hívása alapján az Ő szolgálatára való teljes elkötelezettséget jelent (hány pap és szerzetes nevelkedett házaiban!), de minden nevelő számára az életszentségre való törekvést kell jelentenie. Don Bosco olyan buzgó lelkipásztor volt, aki mindig a kinyilatkoztatott igazságokhoz mérte mindazt, amit kapott, amit adott, és amiben élt. Ez a Don Bosco nevelési módszerének alappillérét jelentő transzcendens jelleg minden kultúrával összeegyeztethető, és a nem keresztény vallások körében is eredményesen alkalmazható. 12. És végül, a módszertan terén – a „jóság” (amorevolezza). Jelen esetben ez a kifejezés olyan mindennapi magatartásformát jelöl, amely nem egyszerű emberi, de nem is pusztán természetfeletti szeretetből fakad. Összetett valóság ez, mely szolgálatkészséget, egészséges gondolkodásmódot és megfelelő viselkedési képességet feltételez. „Jósága” által válhat a nevelő képessé arra, hogy önmagát teljesen neveltjei javára szentelje, állandóan közöttük élve, és elviselje a küldetésével járó áldozatokat és nehézségeket. Mindez megköveteli, hogy valóban álljon mindig az ifjúság rendelkezésére, tanúsítson irántuk őszinte jóindulatot, és legyen mindig kész a párbeszédre. Jellemző és nagyon sokat mondó ezzel kapcsolatban Don Bosco következő kijelentése: „Itt veletek érzem jól magam, az az életem, hogy közöttetek legyek”. Mély meggyőződéssel tanítja, mennyire fontos, „hogy ne csak szeressük az ifjúságot, de ők maguk is tudják, hogy szeretjük őket”. Az igazi nevelő ezért részt vesz a fiatalok életében: érdeklődik problémáik iránt, igyekszik megismerni nézeteiket, rész vesz sport- és kulturális életükben, beszélgetéseikben; mint tapasztalt és felelős barát jó célokat tűz a fiatalok elé, és megmutatja a hozzájuk vezető utat. Kész magyarázatot adni problémáikra és megfelelő kritériumok alapján megfontoltan és jóindulatú határozottsággal kiigazítani az elítélendő nézeteket és viselkedési formákat. A pedagógus állandó „jelenlétének” légkörében a nevelőt nem „elöljárónak”, hanem „atyának, testvérnek és barátnak”fogják érezni a fiatalok. Ebben a felfogásban különös szerep jut a személyes kapcsolatoknak. A nevelők és neveltjeik közötti helyes kapcsolat meghatározására Don Bosco előszeretettel alkalmazta a „familiaritá” (bensőséges barátság, családiasság) kifejezést. Több éves tapasztalata alapján meggyőződött arról, hogy e nélkül a bensőséges viszony nélkül nem lehet kimutatni a szeretetet, így viszont nehéz a fiatalokban bizalmat ébreszteni. A bizalom légköre viszont elengedhetetlen feltétele az eredményes nevelői munkának. A kitűzött célok, a programok, a módszertani útmutatások csak akkor valósíthatók meg, ha őszinte „családias lelkület” uralkodik, vagyis ha vidám, derűs és ösztönző légkörben kerülhetnek megvalósításra. Ezzel kapcsolatban érdemes legalább utalnunk arra, milyen nagy teret biztosított Don Bosco nevelői tevékenységében a kikapcsolódás perceinek, milyen komolyan vette a sportot, a zenét, a színházat, vagy – ahogy ő maga mondta – az udvart. Ezek az alkalmak teremtik meg leginkább azokat a körülményeket, melyeket a jó pedagógus képes felhasználni a barátság légkörének kialakítására. Ezeken a találkozásokon, ha azt akarjuk, hogy azok nevelői szempontból eredményesek legyenek, állandó és elmélyült figyelemre kell törekednünk, amely lehetővé teszi az egyes emberek személyes megismerését, valamint az egész csoport kulturális szintjének felmérését. Észszerű és jóindulatú odafigyelésre van szükség, hogy
8 helyesen ismerjük fel a fiatalok vágyait, értékrendszerüket, életkörülményeiket, az őket érő környezeti hatásokat, a feszültségeket, elvárásaikat és közösségi igényeiket. A nevelőnek észre kell vennie továbbá, mire van szükségük a fiataloknak lelkiismeretük helyes nevelésében, családi, politikai és társadalmi érzékük kialakításában, az érett szeretetre és a nemiség keresztény értelmezésére való felkészülésükben, a megfelelő kritikai érzék kialakításában, a koruk és gondolkodásmódjuk átalakulásával kapcsolatos változások helyes átélésében, mindenkor szem előtt tartva, hogy a fiatalság nem átmeneti kor, hanem a kegyelem által a személyiség kialakítására adott idő. Ma, amikor ugyan megváltozott kulturális körülmények között kell dolgoznunk, sokszor meg sem keresztelt fiatalokkal, ez a sajátos vonás Don Bosco pedagógiájának továbbra is egyik legértékesebb és legeredetibb kihívása számunkra. 13. Szeretném hangsúlyozni, hogy a leírt pedagógiai alapelvek nemcsak a múltra vonatkoznak: Bosco Szent Jánosnak, a fiatalok barátjának varázsa ma is a legkülönfélébb kultúrák fiataljait lelkesíti az egész világon. Nem vitatható, hogy pedagógiai rendszerét ma el kell mélyíteni, bátor és hozzáértő kézzel alkalmazva a megváltozott társadalmi és egyházi helyzet elvárásaira. Figyelembe kell vennünk a különböző területeken elért eredményeket, az idők jeleit, a II. Vatikáni Zsinat útmutatásait. Don Bosco tanításának lényege azonban ma is változatlan: sajátos lelkisége, megérzései, stílusa és karizmája nem veszítettek jelentőségükből, mivel ezek a transzcendens isteni pedagógia nyomában járnak. Van még egy ok, ami miatt Don Bosco örökre aktuális marad. Ahogyan arra tanít bennünket, hogyan kapcsolható össze a Hagyomány változatlan értékeivel valamely új módszer, hogy alkotó módon kereshessünk megoldást a sürgető szükségekre és problémákra: a mai nehéz időkben is mesterünk marad, aki arra tanít, milyen legyen az az „új nevelés”, amely egyszerre alkotó és hű. „Don Bosco visszatér”(Don Bosco ritorna) – a Szalézi Családnak ez a hagyományos éneke egyszerre fejezi ki a „Don Bosco visszatérése”és a „Don Boscóhoz való visszatérés” iránti vágyunkat. Ezáltal olyan nevelők lehetünk, akik hűek a hagyományhoz, ugyanakkor amint ő – fogékonyak napjaink ifjúságának számos problémájával szemben, továbbá, az ő örökségében megtaláljuk mindazt, amivel választ adhatunk a fiatalok nehézségeire és vágyaira.
III. A KERESZTÉNY NEVELÉS IRÁNTI SÜRGETŐ SZÜKSÉG NAPJAINKBAN 14. Az Egyház küldetéséhez hozzátartozik, hogy az emberi élet minden területén jelen legyen, ezért közvetlen felelősséget érez a nevelés ügye iránt. „Az ember az elsődleges út, melynek az Egyházat vezetnie kell hivatása beteljesítésében” Ez természetesen a fiatalok iránti megkülönböztetett szeretetet igényel. Közeledjünk az ifjúsághoz: íme, az első és alapvető követelmény a nevelésben. „Isten az ifjúsághoz küldött engem” – Bosco Szent János ebben a kijelentésében meghatározta apostolkodásának alapvető irányát, döntését, azt, hogy azok mellé a fiatalok mellé akar állni, akiket a legtöbb veszély fenyeget. Érdemes idéznünk Don Bosco fiaihoz intézett szavait, melyek igazi összefoglalását adják annak, miben látta saját küldetése célját: „Higgyétek el, hogy minden, ami én vagyok,
9 teljesen értetek van, egész életem, nappal és éjszaka, reggel és este, minden percében. Nincs más célom, csak a ti erkölcsi, szellemi és fizikai javatok.”„Értetek tanulok, értetek dolgozom, értetek élek és ugyancsak értetek kész vagyok odaadni az életemet is.” 15. Bosco János az ifjúság szolgálatában eljutott a teljes önátadás fokára. A nehézségek leküzdéséhez az a mély szeretet biztosította számára a nélkülözhetetlen belső, lelki erőt, mely csodálatosan egyesíteni tudta magában az Isten és a felebarát iránti szeretetet. Ez járta át egész nevelői és lelkipásztori tevékenységét. Az ifjúság evangelizálásában nemcsak a katekizmusra és a liturgiára, vagy a határozottan hittel kapcsolatos vallási szertartásokra támaszkodott. A fiatalok életének minden területét szem előtt tartotta. Az evangelizálást beépítette a személyiség kialakításának komplex folyamatába, tisztán látva a mindenkori hiányosságokat, de a fokozatos előrehaladás lehetőségeit is. Tudta, hogy az Evangélium Igéit a mindennapi életben kell elhinteni, ha azt akarjuk, hogy a fiatalok az életet bátor és nagylelkű keresztények módján vállalják. Mivel az ifjúság a nevelés szempontjából igen fontos időszak, a fiataloknak különösen nagy szükségük van az Evangélium megváltó üzenetében rejlő erőforrásra, valamint a személyiségük integrációját segítő, világosságot adó, élő hitre. Ez a tény meghatározott követelményeket állít elénk. A nevelőnek különösen nyitottnak kell lennie a különböző kulturális értékekkel és intézményekkel szemben, ezen kívül pedig folytonosan el kell mélyítenie tudását a különféle tudományágak területén. Az ily módon megszerezhető képességek fontos eszközt jelentenek az evangelizációs tevékenységben. Emellett a nevelőnek egy olyan speciális pedagógiai útvonalat kell követnie, amely elősegíti az emberi képességek fejlődését és ugyanakkor a szabad döntéshozatal képességét is fejleszti a fiatalokban. A nevelő továbbá ügyeljen arra, hogy a nevelési folyamat az üdvösség végső célját szolgálja. Mindehhez nem elég néhány katekétikai vagy vallási elemet beiktatni a nevelési folyamatba: sokkal mélyebbre kell hatolni, a növendékeket nyitottá kell tenni az abszolút értékek iránt, és meg kell tanítani őket arra, hogy az egész életet Krisztus nagy és gazdag Misztériumának fényében szemléljék. 16. A nevelőnek tehát határozottan kell látnia a végső célt, mivel a nevelés művészetében a célok döntő szerepet játszanak. Hiányos vagy hibás ismeretük csakúgy, mint a róluk való megfeledkezés, az alkalmatlanság jele, egyoldalúsághoz és torzulásokhoz vezet. A modern civilizációnak az a célja – ahogy erről az UNESCO-ban is szóltam -, hogy az emberre rákényszerítsen „egy sor hamis irányelvet, melyeket ezek szószólói a fejlődés és a haladás jelszavai alatt hirdetnek. Így pl. az élet tiszteletének helyére –az élet kioltásához való jog lép, a személyek közötti kölcsönös felelősségen alapuló szeretetközösség helyére a minden felelősségtől mentes szabados szexuális élvezet; az igazságra alapuló cselekvés helyére a szenzációra, a konjunktúrára és az azonnali sikerekre orientált cselekvés.” Az a nevelői irányzat, amelyet az Egyházban és a világban Don Bosco képviselt, a szentségre irányuló nevelés reális pedagógiáját jelenti. Ezzel kapcsolatban a lehető legsürgősebben vissza kell adnunk a mindennapi életben az „életszentség” kifejezés valódi jelentését. Az „ifjúkori szentség” célkitűzésének eredetisége és merészsége az egyik legnagyobb érték abban a nevelői örökségben, melyet az a szent hagyott ránk, akit méltán neveznek „az ifjúi lelkiség mesterének”. Don Bosco különleges titka és vonzereje abban rejlett, hogy sohasem ábrándította ki a fiatalokat legmélyebb vágyaikból (mint amilyen az életkedv, a szeretet, a nyíltság, az öröm, a szabadság utáni vágy, a jövőre irányultság), ugyanakkor fokozatosan és konkrét lépésekkel el tudta őket vezetni arra a meggyőződésre, hogy csak a kegyelmi élet, vagyis a Krisztussal való barátság által tudják teljes mértékben valóra váltani ezeket a vágyaikat. Ennek a nevelésnek ma a fiatalokban olyan kritikus lelkiismeretet kell kialakítania, amely képes meglátni a valós értékeket, és leleplezni azokat a hegemóniára törekvő ideológiai
10 rendszereket, melyek a tömegtájékoztatási eszközöket uralva irányítják a közvéleményt és az emberek gondolkodását. 17. Az a nevelés, mely Don Boscót követve, az evangelizálás és a nevelés egységes szolgálatát tűzi ki céljául, a nevelőtől meghatározott érzelmi és értelmi tulajdonságokat vár el, melyeket önmagában szüntelenül ápolnia és fejlesztenie kell. Szükséges, hogy a nevelőben legyen kellő pedagógiai fogékonyság, atyai és egyben anyai érzés. A nevelőnek meg kell tudnia birkózni a munkája során felmerülő nehézségekkel, fel kell tudnia mérni a csoport fejlődési tendenciáit, a legmegfelelőbb eszközöket kell megtalálnia nevelői programjának megvalósítása érdekében. A modern társadalomban a nevelőnek figyelemmel kell kísérnie az utóbbi évszázad során különösen jelentősnek bizonyult pedagógiai és társadalomtudományi elméleteket, tanításokat, mindenekelőtt a kegyelemmel és az Evangéliummal összhangban lévő tanításokat. Talán soha korábban nem volt napjainkhoz hasonlóan sürgető feladat, hogy a nevelés életcél és társadalmi cél legyen, egy olyan nevelés, mely teljes határozottsággal tud fellépni az érett személyiség formálása érdekében. A világnak valószínűleg soha nem volt még ekkora szüksége olyan emberekre, családokra és közösségekre, akik a nevelést életcéljuknak tekintik, akik mindenekelőtt a nevelésnek szentelik az életüket, minden erejüket ennek a célnak rendelik alá, keresik az együttműködést, és egymást kölcsönösen támogatva igyekeznek alkotó módon, igazi felelősségérzettel megújítani a nevelés rendszerét. Nevelőnek lenni napjainkban olyan életre szóló elhatározást és elköteleződést jelent, mely méltó arra, hogy megkapjon minden elismerést és támogatást az egyházi és a világi közösségek vezetői részéről egyaránt. 18. Az Egyház tapasztalata és pedagógiai bölcsessége alapján nagyra értékeli a család, az iskola, a munkahely, a különböző egyesületek és csoportosulások nevelő hatását. Elérkezettnek látja az időt, hogy ezek a nevelő szerepet játszó intézmények megújuljanak, újjászülessenek, hogy újra felismerjük mindenekelőtt a család pótolhatatlan nevelői szerepét, amiről „Familiaris consortio” kezdetű apostoli buzdításomban is írtam. Továbbra is döntő – pozitív és sajnos gyakran negatív értelemben is döntő – szerepet játszik a nevelés folyamatában a családi nevelés (vagy annak hiánya). Mindig szükség lesz továbbá arra, hogy az új nemzedékek – már a családon belül is – megtanuljanak felelősen viszonyulni a mindennapi eseményekhez, az Evangélium igazságainak fényében élni, és szüntelenül megújulva növekedni a kor követelményeinek megfelelően. A család különleges nevelői szerepének kérdése napjainkban az egyik legfontosabb társadalmi és erkölcsi probléma. „Mit tegyünk –tettem fel a kérdést az UNESCO-ban -, hogy az emberi nevelés biztosítva legyen mindenekelőtt a családban? (…) A családon belüli nevelés sikereinek és kudarcainak forrásai mindig egyszerre közeliek, közvetlenek, amennyiben ez a nevelés függ természetesen magától a családtól, mint alapvető nevelő, szocializáló közegtől, ugyanakkor azonban olyan távolabbi tényezők is befolyásolják, melyek külső szervek, végső soron az állam irányítása alatt állnak.” A család nevelő szerepén kívül külön említést érdemel az iskola tevékenysége, melynek az a feladata, hogy tágabb, egyetemesebb, horizontokat nyisson meg a fiatalok előtt. Don Bosco elképzelése szerint az iskolának az ifjúság kulturális, társadalmi és szakmai képzése mellett vállalnia kell a helyes erkölcsi elvek közvetítését is. E nélkül ugyanis elképzelhetetlen a következetes, pozitív és becsületes élet a különféle feszültségekkel és konfliktusokkal terhelt társadalmi közegben. Ezen kívül Piemont Szentjének óriási nevelői hagyatékában jelentős szerep jut a munka világának, amelyre szintén alaposan fel kell készíteni a fiatalokat. A jelentős változások ellenére ez a kérdés továbbra is igen fontos és sürgető. Követnünk kell Don Bosco törekvéseit, melyek arra irányultak, hogy a fiatalokat megfelelő szakmai képzésben részesítse. Ennek a törekvésnek több mint száz éve vagyunk tanúi a szalézi atyák által nagy
11 szakértelemmel vezetett szakiskolákban és műhelyekben. Erőnkhöz mérten támogatnunk kell továbbá az ifjúság minél megfelelőbb erkölcsi nevelését, hogy kialakulhasson bennük az érett emberi személyiségre jellemző felelősségtudat, melyet a keresztény vallás kellően megalapoz és megerősít. Végül nem szabad megfeledkeznünk azokról a Don Bosco által igen jelentősnek tartott egyesületi formákról és csoportosulásokról sem, melyek különösen fejlesztik az ifjúság vállalkozó kedvét, továbbá segítik őket energiáik hasznos, alkotó felhasználásában. A legkülönfélébb tevékenységek támogatásával Don Bosco a szabadidő hasznos eltöltéséhez, az apostolkodáshoz, a tanuláshoz, az imához, a vidám szórakozáshoz és a kulturálódáshoz egyaránt olyan környezetet tudott létrehozni, amelyben a fiatalok megtalálhatták helyüket és fejlődési lehetőségeiket. Függetlenül attól, hogy a mai helyzet sokban különbözik a XIX. századitól, a nevelőnek napjainkban is kötelessége, hogy alaposan ismerje az életkörülményeket, és megfelelő teret biztosítson az ifjúságra jellemző kezdeményező lelkület kibontakozása számára. 19. Korunk ifjúságának igényeit kutatva és Don Bosco prófétai üzenetét szem előtt tartva, nem feledkezhetünk meg ezen túl az olyan fontos pedagógiai pillanatokról, mint a megfelelően irányított személyes beszélgetések és találkozások, melyek a nevelői tevékenység mellett, de még inkább azon belül a lelki vezetés legjobb alkalmait jelenthetik számunkra. Don Bosco is ezek segítségével vezette olyan csodálatra méltó hatékonysággal fiait a Bűnbánat szentségéhez. Napjaink megosztott és ellentmondásos világában a fiatalok számára igazi ajándék lehet, ha saját hivatásukat felismerve önmaguk dolgozhatják ki személyes életcéljukat, ami azután meghatározza egész életüket. A nevelő munkáját nem tekintheti befejezettnek azáltal, hogy biztosítja a tanulók többé-kevésbé megfelelő szakmai és kulturális képzését, megfelelő szórakozását, anélkül azonban, hogy feltárná előttük azokat a mélyebben rejlő ideálokat, melyekre Krisztus az evangéliumi ifjú figyelmét felhívja, melyek elválasztják egymástól az örök élet örömét és az önző birtoklási vágy szomorúságát. (vö. Mt, 19,21) A nevelő akkor szereti és neveli igazán a fiatalokat, amikor magasabb eszméket ismertet meg velük, és elkíséri őket a mindennapi döntések nehéz útján.
BEFEJEZÉS 20. „Az ifjúság atyja és tanítómestere”, Bosco Szent János halálának 100. évfordulója alkalmából teljes meggyőződéssel kijelenthetjük, hogy az Isteni Gondviselés a népes Szalézi Család minden tagját, csakúgy, mint a szülőket és a nevelőket, ma is arra hívja, hogy ismerjék fel minél inkább az ifjúság nevelésének égető fontosságát, valamint, hogy új lelkesedéssel vállalják a Don Bosco által körvonalazott kötelességeiket és feladataikat, és az őt jellemző derűs kiegyensúlyozottsággal és áldozatkészséggel teljesítsék azokat. A nevelőkhöz fordulva külön (s a helyzet komolysága miatt mély megrendüléssel) szeretnék szólni azokhoz a paptársaimhoz, akik közvetlenül vesznek részt a lelkipásztori munkában, mivel az ifjúság nevelése és formációja őket különösen is érinti. Meggyőződésem – és találkozásaim az ifjúsággal apostoli útjaim során újra és újra megerősítenek ebben -, hogy az ifjúság ma különösen is mélyen vágyódik az integrális keresztény nevelésre. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a fiatalokat ma nagyon sok, a korábbi idők számára ismeretlen veszély fenyegeti, mint pl. a kábítószerek, az erőszak, a terrorizmus, az erkölcstelen filmek, a pornográfia árama. Mindez megköveteli, hogy a lelkipásztori tevékenységben nagyobb
12 törődéssel forduljunk a fiatalok felé, valamint, hogy vegyünk igénybe minden megfelelő módszert, fogadjuk el a különböző pozitív kezdeményezések segítségét. Don Bosco gondolkodásmódja és szívének érzései minden pap számára követendő példaként szolgálhatnak. A fiatalok lelkéért dúló harc tétje nagyobb tudatosságot követel meg tőlünk, és ezt Krisztus egykor számon fogja kérni tőlünk. Legyen ezért az ifjúság ügye újból a papok lelkipásztori buzgóságának fő tárgya. A fiataloktól függ az Egyház és a társadalom jövője. Szeretném itt elmondani minden kedves nevelőnek, hogy tisztában vagyok mindazokkal a nehézségekkel, melyekkel szembe kell néznetek, és azokkal a csalódásokkal is, melyeket nap mint nap átéltek. Mégis azt mondom, ne csüggedjetek el a nevelés, a szerető gondoskodás kiváltságos útját járva! Találjatok vigasztalást abban a végtelen türelemben, melyet maga Isten tanúsít az emberek iránt az Ő nevelő munkájában, az Ő szüntelen atyai gondoskodásában. Ez a szeretet nyilvánult meg abban, hogy elküldte közénk Krisztust, Aki maga lett tanítónk és pásztorunk, továbbá a Szentlélek szüntelen jelenlétében, Aki megújítja a világot. A Szentlélek rejtett, de hatékony tevékenysége arra irányul, hogy az emberiséget Krisztus mintájára elvezesse a teljes érettségre. Ő az új ember és az új világ kialakulásának szerzője (vö. Róm, 8,4-5). Vele együttműködve a ti nevelői fáradozásaitok is az Istennel való együttmunkálkodás részévé válnak, és bizonnyal meghozzák gyümölcseiket. Bosco Szent János gyakran mondogatta, hogy „a nevelés a szív ügye”, és „hagynunk kell Istennek, hogy a fiatalok szívéhez ne csak a templom, de az iskola és a műhelyek kapuin keresztül is eljusson”. Az emberi szív az a hely, ahol az Igazság Lelke lakozik, Aki vigasztal és formál. A világ történetét az emberi szíveken keresztül hatja át a Lélek. És ahogyan „Dominum et Vivificantem” kezdetű enciklikámban írtam, „az Egyház útja is az emberi szíveken át vezet”, sőt az Egyház „az emberiség szívében él”, és az emberek szívét egybefogva „kéri a Szentlélektől (…) az igazságosság, a béke és a lelki öröm adományait, melyek Szent Pál szerint Isten Országának alappillérei”. Munkátokkal tehát, kedves pedagógusok, az Egyháznak, mint Édesanyának csodálatos küldetését teljesítitek. Figyeljetek mindig Máriára, aki, mint a Szentlélek legtökéletesebb munkatársa, az Ő sugallatainak engedelmeskedve Krisztus, majd az Egyház édesanyja lett. Ő az, aki századokon át képviselte az „anyai jelenlétet” a világban. Mária anyaságát Krisztusnak a keresztfán elhangzott szavai pecsételték meg: „Asszony, nézd, a te fiad”, „Nézd, a te anyád”. Tekinteteteket soha le ne vegyétek Máriáról, hallgassatok rá, amikor azt mondja: „Tegyetek meg mindent, amit csak mond!” (Jn 2,5). Kérjétek Őt minden nap állhatatosan, hogy Isten mindig hívjon nemes lelkű fiatalokat, akik készek lesznek örömmel válaszolni az Ő hívására. A Szűzanya oltalmába ajánlom mindannyiatokat, s veletek együtt az egész ifjúságot, hogy az Ő lelkesítése, támogatása és vezetése által, a ti nevelői tevékenységetek segítségével új néppé váljanak egy új világban, amelyben Krisztus a Mester és az Úr. Apostoli áldásom, mellyel Isten bőséges kegyelmeit kívánom, biztosítson Irántad való szeretetemről, töltsön el erővel Téged és Veled együtt a népes Szalézi Család valamennyi tagját! Kelt Rómában, Szent Péternél, 1988. január 31-én, Bosco Szent János áldozópap ünnepén, pápaságom 10. esztendejében. II. János Pál pápa
13
