IPAR ÉS KERESKEDELEM

IPAR ÉS KERESKEDELEM. I. Gyár- és nagyipar. Iparunk a világháborúban. Iparunk a háború alatt nagyban és egészben erős lendületben volt. Ha tekintetbe vesszük, hogy a háború 40 milliárd koronánál többet emésztett fel, és ha figyelembe vesszük, hogy a hadi szükségleteknek jelentős részét: az élelmi cikkeket, katonai felszereléseket, ruhákat, ágyúkat, fegyvereket, töltényeket stb. az ország szolgáltatta: akkor már ebből azt következtethetjük, hogy az ország ipara jól el volt látva munkával, és hogy a háború alatt jövedelmezően foglalkozott. Mihelyt a háború kitörése után az első riadalom — mely minden iparágban teljes pangással járt — megszűnt, és a háború óriási méretei és a gondoknál hosszabb időre nyúló valószínűsége nagyobb hadi felkészülést tett szükségessé, és a hadi megrendelések özöne, roppant sürgős szállítást követelve, elárasztotta az országot: iparágaink gyorsan alkalmazkodtak az új kívánalmakhoz. Gyáraink abbahagyták amúgy is pangó addigi gyártásukat, és hadiszükségletek termelésére rendezkedtek be, a műhelyek tetszés szerint más és más felszerelési cikkek gyártására alakultak át, és iparunk nagy része alkalmazkodási képességével nagy jövedelemre tett szert, mellyel bizalommal tekintett a bekövetkezendő béke átmeneti nehézségeire. Tehette ezt annál nagyobb megnyugvással, mert a háború alatt a hadsereg élelmezésének ellátását nagy részben a magyar gazdaközönség teljesítette, ennek révén bő jövedelmet szerzett, s így mint iparunk legjobb vevője az iparcikkek számára kedvező kelendőséget biztosított. Túlságos rózsás színben mindazonáltal iparunk nem nézhetett a jövőbe. Egyrészt a szénínség máris jelentkezett; sok iparágban a nyersanyag hiánya fenyegetett, és a munkásügy bizonytalansága, melyet a hadi szállításokkal elfoglalt vállalatokban csak hadi fegyelemmel tartottak némiképp rendben, nagy nehézségekkel fenyegetett. De mindenki bízott, hogy a háború befejeztével kellő összetartással és együttműködéssel lendületes közgazdasági élet fog fejlődni. Ezeket a reményeket halomra döntötte a forradalom, és az ipart nagy részében tönkrejuttatta a tanácskormány közgazdasági politikája és elsősorban az iparvállalatok szocializálása. A szocializálás eszméje — egyes iparágaknak állami közbenjárással való egyesülése alakjában — a

háború utolsó éveiben a közvélemény előtt ismételten fölmerült. A háború utolsó éveiben Németországban, kivált Rathenau nyilatkozatai után, a közvélemény erősen foglalkozott a nagy iparágak olyan egységes szervezetével, mely állami vezetés alatt a szabadverseny hátrányait mellőzné, a termelésbe rendszert hozna, és esetleg az állami pénzügyek előnyére is szolgálhatna. Ez az áramlat áthatott Magyarországra is, és 1918 tavaszán a kormány a nagy iparágak szervezésének kérdésével foglalkozott. A cél az üzemek koncentrációja volt, és vele kapcsolatban az elavult vagy felesleges üzemek feloszlatása; továbbá az üzemek specializálása és a termelésnek főcikkekre való korlátozása, hogy így olcsóbb és nagyobb termelés biztosíttassék. Szervezett iparnál a munkásügy és az anyagbeszerzés is könnyebben lett volna rendezhető. A nagy bánya-, és ipari vállalatok bizonyos aggodalommal fogadták a kormány erőszakos törekvését. Abból a szempontból, hogy a szénhiányban, a nyersanyag beszerzésénél és a munkaügy rendezésénél az együttes közreműködés és a kormány támogatása talán gyorsabb és sikeresebb eredményre vezethet, az állami parancsra elrendelt szövetkezést nem ellenezték. Másrészt azonban ily szövetkezés hátrányául tekintették az ipar szabad fejlődésének megakadályozását, az államnak túlságos beavatkozását, és az így állami ellenőrzés alatt álló iparágaknak esetleges nagyobb megadóztatását. Az efféle szövetségeket csak a háború után beállható nehézségek elhárítására, de nem normális viszonyok számára valóknak tekintették, és miként egy szaklap kifejtette, „az ipari termelésnek nem ideális módja az állami kényszer mellett való termelés, és a fogyasztás ellátásának sem legtökéletesebb formája az állami ellátás”. A felszólalások ellenére a kormány terv szerint elkezdi a kényszeres szervezkedést, és októberig szervezve lettek a papír-, az ásványolaj-, a gyufa-, a mész-, a tégla-, a cement- és a vasipar. Ezekben a „szövetségeknek” nevezett szerkezetekben a kartellek új fajtája állott elő, mely az állam ellenőrzése, sőt többé-kevésbé intézése szerint járt el. Az idő sokkal rövidebb volt, hogy sem ezen intézmények eredményéről ítéletet lehessen mondani. Különben az állami közbenjárásnak, tehát a szocializálásnak ezt a faját a forradalom nem tette magáévá. A forradalom által uralomra jött népkormányban a közgazdasági politikát a szociáldemokrata párt egyik vezetője, Garami Ernő irányította. A szociáldemokrata párt munkás szakszervezetei már évek óta kifejlesztették az ú. n. bizalmiférfi rendszert, melynél minden üzemi vállalatban a munkások által választott munkások (bizalmi férfiak) intézték a munkaadóval, a vállalat főnökével szemben, a munkások ügyeit, és sok vállalatban a főnökök szívesen vették a bizalmiférfiak közbenjárását. „Erőszakos szocializálás”. A bizalmi rendszer most terjeszkedett és erőszakosan fejlődött afelé, hogy a munkások nemcsak a munkáskérdésekben, hanem az üzem egyéb kérdéseiben is döntő elem legyenek gyáraikban. A szocializálásnak ez az erőszakos faja nyilvánult meg a Károlyi-kormány első hónapjaiban. Először is a Ganz-féle villamossági gyárban a munkások a gyár vezetőségét minden különösebb ok nélkül elmozdították a helyéből, és egy másikat ültettek oda, és midőn ez okból a kormányhoz fordultak a gyár intézői, a kormány bár nem helyeselte ezt az erőszakos eljárást, kijelentette, hogy a munkásokkal szemben tehetetlen. Most egyik gyár a másik után esett áldozatul a munkások említett erőszakos „szocializálásának”. Üzemi választmányok. A kormány ekkor a nagyipart fenyegető anarchia elhárítása céljából az üzemi választmányok eszméjével foglalkozott; a gyárt mintegy alkotmányos formájú szervezettel akarta ellátni, úgy, hogy a munkásság is befolyást nyerjen a gyár ügyeibe. A szakszervezeti tanács el is készítette február havában az üzemi választmányokról tervezetét, mely szerint „az üzemi választmány feladata az üzem gazdaságát, produktivitását biztosítani, az alkalmazottak fegyelmi

ügyeinek, panaszainak és kívánságainak letárgyalása, valamint az üzemi feleslegek hováfordításának kérdésébe való beleszólás és minden irányban az igazgatósággal való megegyezés”. Hogy egy ilyféle üzemválasztmány teljesen rendelkeznék a gyár összes ügyei felett, vagyis az igazgatóságot hatályon kívül helyezné, anélkül, hogy intézkedéseiért valaki vagyoni vagy érdekbeli felelősséggel bírna, az természetes. A gyárosok határozottan elleneztek minden oly törekvést, mely bármily alkotású választmánynak a munkások szociális ügyein túl és a munkaviszonyból folyó ügyeiken kívül befolyást engedne a gyárak irányítására és vagyoni viszonyaira. A kormány nem is merte a munkások hatalmát az üzemek vezetésére kiterjeszteni, és azzal próbálkozott, hogy javaslattételre ad a munkásoknak jogot. A kormány ugyanis február 15-ikén kiadta az üzemi választmányokról szóló rendeletét. Eszerint minden vállalatban, ahol legalább 25 alkalmazott van, a munkások és a tisztviselők ilyen választmányt választanak. Hatásköre: 1. közreműködik a munkaviszonyokat illető ügyeknek, úgymint a bérre, a munka- és szabadságidőre, egészségügyi és balesetvédelmi berendezésekre, az alkalmazottak fegyelmi ügyeire vonatkozó kérdéseknek elintézésénél; 2. javaslatokat tesz a vállalat több és gazdaságosabb termelésének előmozdítása tekintetében. A munkáskérdésekben a vállalat részéről — ha a választmány döntésében meg nem nyugszik, — az ügy a munkásügyi bíróság, esetleg az iparfelügyelő elé kerül. A többi kérdésekben az esetre, ha a vállalat a választmány javaslatait el nem fogadja, a döntés a kereskedelmi minisztert illeti, aki azonban előbb az Országos Ipartanács véleményét kéri ki. A termelésbe való beleszólás csak az 50-nél több alkalmazottal dolgozó vállalatoknál, és itt is a miniszter által kijelölt vas-, fém- és gépipari üzemekben lett volna alkalmazandó. Az üzemi választmányok tényleges működésüket nem kezdték meg: a tanácskormány feleslegessé tette ezt az intézményt. De a rendelet, mely az üzemi választmányokat meghonosítani akarta, világosan mutatja azt, hogy Garami Ernő, a szociáldemokrata párt oszlopos tagja, az akkori kereskedelmi miniszter, jól tudta, hogy a gyárak vezetését nem szabad a munkásokra bízni, és a tanácsadási jog megállapításával ellensúlyozta a túlzók követelését. A miniszter részén akkor még a szociáldemokrata párt nagy többsége állt, és a párt napilapja, a Népszava, ismételten figyelmeztette a párt tagjait a szocializálás túlzásai ellen. Így még 1919 elején közvetlenül a Németországban lefolyt küzdelmek után, mikor Berlinben az ú. n. Spartacusmozgalmat letörték — védve az irányzat elvi helyességét —, a Népszava 1919. január 15-ikén ezt írja: „Még Németországban sem érkezett el az a pillanat, amikor a szociáldemokrata követelés végső célját, a termelő eszközök társadalmasítását meg lehetne valósítani. A viszonyok még Németországban sem érettek arra, hogy a kollektív társadalom megalakuljon. Ami Németországban nem sikerült, annak megkísértése nálunk egyenesen őrültség”. A szocialista közvélemény, de maguk a szocializmusban rejlő elvek, csak a nagyterjedelmű vállalatok szocializálását követelték. A Károlyi-kormány nem térhetett ki a szocializálási eszme megvalósítása elől, annál kevésbé, mert időközben a munkások újabb és újabb erőszakot követtek el nagyobb gyárak hatalmukba vételével és vezetőinek elűzésével, s e ténnyel szemben a kormány állást foglalni nem mert. Nem akarta helyeselni a munkások erőszakos eljárását, de nem mert ellene semmit sem tenni. A szociáldemokrácia a bolsevizmus ellen. Ily körülmények közt 1919. március 12-ikén a minisztertanács egy szocializáló minisztérium szervezését határozta el. A Népszava üdvözli a szerencsés eszmét, de megjegyzi: „a szocializálást nem lehet sem napok, sem hetek alatt végrehajtani. Módszeresen, lépésről lépésre előre kidolgozott tervek szerint kell eljárni, ha nem akarjuk a legvadabb anarkhia felidézését és a termelés esztendőkre való megbénítását”. Sőt a szociáldemokrata párt, midőn az ú. n. „vörösek” ijesztő módon léptek fel a fővárosban, és erőszakos eszközökkel követelték a gyors átalakulást, március 13-ikán, tehát egy héttel a

proletárdiktatúra életbelépése előtt „A magyar néphez” intézett szózatában határozott állást foglal a túlzó szocializálás ellen: „A mi meggyőződésünk szerint, a mainál jobb világot a barbár vadság eszközeivel, gyilkolással és pusztítással megteremteni nem lehet. De ha lehetne is, nem kell, amíg meg nem próbáltuk a művelt emberhez méltó eszközöket. Olyan eszközökhöz, aminőket a bolsevisták akarnak nálunk is használni, csak akkor szabad nyúlni, ha már bebizonyult, hogy semmi más eszközzel nem lehet elérni a kívánt célt: a dolgozó emberek boldog szociális köztársaságát.” Még március 13-ikán a szociáldemokrata párt így jellemzi a vörösöket: „A vörös ellenforradalomnak még nem nagy a tábora. Idegen pénzzel hazajött politikai kalandorok és néhány félrevezetett politikai abc-és gyerek: ez a vezérkaruk. A seregük pedig egyrészt becsületes, és jóhiszemű emberekből kerül ki, akiket a háború tönkre tett és akik elhiszik, hogy amit veszítettek — és ennél még sokkal többet is — bolsevista eszközökkel, rablással, gyilkolással vissza lehet szerezni; másrészt abból a szerencsétlen csőcselékből, melyet a régi rendszer nevelt kegyetlen elnyomással, sötét kulturátlansággal, tömjénnel és pálinkával, és mely mindig kész a legszörnyűbb gonoszságokra.” A szociáldemokrata pártnak mindazáltal már nem volt meg az ereje, hogy az így nyíltan vallott elveit sikerrel fenntartsa. Megtört ereje a „vörösök” erőszakos fellépésével szemben, és március 21-ikén a proletárdiktatúra jutott uralomra. A tanácskormány közgazdasági iránya. A forradalmi tanácskormány közgazdasági irányának elméleti álláspontját március 26-ikán kiadott rendeletében fejti ki. Ebben „az általános munkakényszert” elrendeli, és másfelől megállapítja „a munkára való jogot”, kimondja továbbá, hogy az állam köteles eltartani mindazokat, akik munkaképtelenek, valamint azokat, akik dolgozni akarnak, ha az állam nem tud nekik munkát juttatni”. Az intézkedés csak jellemzésül szolgál arra nézve, miképp gondolták maguk az intézők kiépíteni a kommunizmusnak azt az elvét, hogy köztulajdonban mindenki megfelelő boldogságot élvezzen, de mindenki tehetsége szerint közre is működjék a boldogság eszközeinek megteremtésén; aki azonban nem tud munkát végezni vagy nem jut munkához, a közösség kebelében nyerjen megélhetésre módot. Mindjárt első „Mindenkihez” szóló kiáltványában 1919 március 21-ikén az új kormány így szól: „A forradalmi tanács haladéktalanul megkezdi a nagy alkotások sorozatát a szocializmus, a kommunizmus előkészítésére és megvalósítására. Kimondja a nagybirtokok, a bányák, a nagyüzemek, a nagybankok és a közlekedési vállalatok szocializálását. A földreformot nem törpebirtokokat teremtő földosztással, hanem szocialista termelő szövetkezetekkel hajtja végre.” Első kiindulásnál tehát csak a nagytőke ellen volt a szocializálás elve kimondva. Utóbb a fejleményekben minden vállalat, legyen az kicsi vagy nagy, legyen az termelő vagy elosztó, ipar vagy kereskedés: ,,köztulajdon”-ba és a tanácsköztársaság működési körébe felszívatik. Minden a köztulajdonba jut, és közös szerv akar gondoskodni helyes és megfelelő megosztásról. A tanácskormány közgazdasági politikája összefoglalva a következő: minden vagyon köztulajdon, magántulajdon nincs, felette az állam (a proletárközönség) rendelkezik. A termelést a köztulajdon segítségével (a tőkének és földnek köztulajdonná válása folytán) a proletár munkások foglalkoztatásával és a közérdek szempontjának figyelembe vételével az állam irányítja, vezeti és ellenőrzi. A termelés eredményét, a termelt cikkeket minden közbevetett közeg (a kereskedő) nélkül az állam elosztó hivatalai útján juttatja a fogyasztó, illetőleg az azt szükséglő kezeihez. A rendszer teljes kiépítése esetén pénzre szükség nincsen, mindenki munkájának arányában és szükségletei szerint részesül a közös termelés megfelelő hányadában. Ezeket az irányelveket akarta keresztülvinni a tanácskormány.

A szocializálás. Már március 26-ikán megjelenik a forradalmi tanácsnak rendelete (IX. sz.), mely szerint a szocializálás életbe lépése megindul. Eszerint „a tanácsköztársaság feladatának tekinti, hogy a termelőeszközöket a dolgozók társadalmának tulajdonába vegye át, a termelést szervezze és fokozza. Ezért a Tanácsköztársaság a kisipar kereteit meghaladó ipari, bánya és közlekedési üzemeket köztulajdonba veszi, azokat egy csapásra az egész proletariátus vezetése és az illető üzem munkásságának ellenőrzése alá helyezi”. Az így kimondott elvek a gyakorlatban tényleg azt eredményezték, hogy a nagy vállalatok addigi tulajdonosaiktól minden kártérítés nélkül elvétettek, pénzük és hitelük felett többé nem ők, hanem a tanácskormány intézkedett. A szocializált vállalatokat kezdetben a termelési népbiztosság (később a Népgazdasági Tanács és ennek a Tanácsnak illető osztályai) irányította, s működésük az ő vezetése alá tartozott. Minden vállalat élére a népbiztosság egy termelési biztost rendelt ki. Ez a termelési biztos „a proletárság összeségének a képviselője abban az üzemben, amelynek élére állíttatott.” Minden üzemben a munkások ellenőrző munkástanácsot választanak; ha a munkások száma a százat meg nem haladja, az ellenőrző munkástanács 3, ha a százat meghaladja, 5, ha az ötszázat meghaladja, legföljebb 7 tagból áll. Az ellenőrző munkástanács feladata a proletár munkafegyelem megteremtése, a dolgozó nép tulajdonának védelme és a termelő munka ellenőrzése. A tanácskormány gondoskodik időnként kiküldött ellenőrei útján a vállalatok műszaki és gazdasági legfőbb ellenőrzéséről. Az első megállapodásnak ez a szervezete folytonos módosítást szenvedett, és újabb és újabb intézkedések tétettek. Már abból, hogy a gyárak ügyének rendben tartására folytonosan új meg új szervek létesíttettek, és újabb intézkedések tétettek, kitűnik, hogy a szocializálás előre megfontolt terv nélkül és folytonos kapkodással történt. Így az első szocializálásoknál sok helyütt a munkások azonnal eltávolították a vállalat vezető embereit. Természetesen a vállalat rendes menete megzökken. Ez okból a forradalmi kormányzótanács április 2-ikán (XXXIV. sz. rendeletével) elrendelte, hogy a szocializált üzemek eddigi vezetői, igazgatói és összes tisztviselői kötelesek helyükön maradni, és minden erejükkel és tudásukkal az üzemet tovább szolgálni. Fizetésük nem lehet több annál a jövedelemnél, amelyet a vállalattól eddig húztak, de semmi esetre sem haladhat meg havi 3000 koronát. Szolgálati helyükről csak az illető üzem termelési biztosa távolíthatja el őket a szociális termelés népbiztosának előzetes hozzájárulásával. Ápril 20-ikán a forradalmi kormányzótanács helyi és kerületi termelési tanácsokat szervez, mégpedig a szocializálás keresztülvitelének és a termelés folytonosságának biztosítására. A Népgazdasági Tanács. Május 19-ikén a forradalmi kormányzótanács a proletárállam gazdálkodásának egységes vezetése és ellenőrzése érdekében felállítja a Népgazdasági Tanácsot, melynek két főosztálya, éspedig az I. a termelés általános irányítása és anyaggazdálkodás és III. az ipar műszaki irányítása és üzemvezetés – foglalkozott a gyárak és az iparügy rendezésével. A Népgazdasági Tanács június 14-ikén szakmai üzemközéppontot állít fel, mely az üzemek gazdasági és pénzügyi vezetését és könyvvitelét intézi; június 15-ikén vidéki szervezetet teremt, és fel akarja állítani a kerületi Népgazdasági Tanácsokat, melyeknek egyik hivatása az ipari üzemek termelésének irányítása és anyaggal való ellátása; június 18-ikán Tudományos Műszaki Tanácsot létesít, avégből, hogy a Népgazdasági Tanács egyes főosztályai szakismeretével támogatást nyerjen. A szocializálás keretében működtek ezenkívül a munkástanácsok különösen a vidéken, és

beleavatkoztak az egyes vállalatok ügyeibe a szakszervezetek. Ezenkívül az üzemek ügyeire nagy befolyással voltak az „anyagelosztó” hivatalok, melyeknek szervezete csak lassan épült ki, de különböző elnevezései mellett is (középpontok, hivatalok, bizottságok stb.) állandóan a vezető szakközegek rendelkezésére álltak. Statisztika. Minde bonyolódott szervek rendelkezésére, mintegy útmutatására szolgált a statisztikai szervezet, mely magában a Népgazdasági Tanács iparügyi főosztályában működött. A statisztika hivatása volt minden időben teljes képet adni az üzemek működéséről. Ennek a statisztikának szükséges voltát a Népgazdasági Tanács elnöke, Varga Jenő, a következőkben fejtette ki: „A szociális termelés rendszere csak akkor lehetséges, ha az intézők tudják azt, hogy voltakép az üzemek köztulajdonba vételével minek a birtokába jutottak. Ehhez szükséges: 1. a rendszeres anyagkezelés, hogy minden anyag a legcélszerűbben és legeredményesebben használtassék föl; evégből a középponti anyaghivatalok és a vidéki elosztó- és gyűjtőtelepek működnek; tudomásuk lesz a rendelkezésükre álló összes anyagokról, és felettük rendelkeznek; 2. a rendszeres műszaki gazdálkodás, melynek intézménye a műszaki felügyelet lesz; ez fog gondoskodni arról, hogy a termelés mindenkor a legjobb termelő eszközökkel, a legkitűnőbb szerszámok igénybevételével, a legjobb és legújabb eljárások felhasználásával történjék; 3. a rendszeres munkaerő-gazdálkodással el kell érni azt, hogy minden ember azt a munkát végezze, amire testi és szellemi alkatánál fogva a legalkalmasabb. A szociális termelés lényege: rendszeres gazdálkodás, az anyaggal, a termelő eszközökkel és a munkaerővel; minden jószág termelése a lehető legkisebb munkaerővel.” A gondolat, mely a Népgazdasági Tanácselnökét vezette, ez volt: ha tudom, milyen anyag áll rendelkezésre minden egyes vállalatban, tudok intézkedni arról, hogy a szükséges anyag abba a vállalatba jusson, mely azt leginkább szükségeli; minden köztulajdon lévén és minden üzem állami tulajdonba tartozván, a készletben levő anyag többé nem az egyes üzem céljaira szolgál, hanem a proletártermelés összes céljaira; — ha tudom, milyen szerszámok, műszerek, gépek és felszerelések állnak rendelkezésre, tudok intézkedni arról, hogy minden szerszám, műszer, gép és felszerelés abban az üzemben jusson alkalmazásba, ahol legjövedelmesebben használhatják; ezáltal igen sok szerszám, gép, felszerelés, mely talán felesleges, vagy némely üzemben ki nem használható, rendeltetésének megfelelően érvényre juthat; — ha tudom, mennyi és milyen képzettségű munkás van alkalmazva az egyes üzemekben, tudok oly munkásbeosztást elrendelni, mely az illetők képességének teljesen megfelel, és így a munkaerő legjobb kihasználását a közjó előnyére biztosítja. Ez a statisztika abba a helyzetbe hozta volna az intézőket, hogy a termelést a közgazdaságnak leginkább megfelelő módja szerint rendezhessék el. Az üzemeket külön speciális cikkek gyártására utalja, míg pl. most minden gépgyárban külön öntőműhelyekben dolgoznak, jövőre az öntés egy üzemben valamennyi gépgyár számára készül, ezáltal anyag, munka, idő, költség tekintetében nagy lesz a megtakarítás, és azonkívül a munkaösszesítés következtében a munkateljesítmény is intenzívebb. Mindez elméletben igen szépnek, gondolatmenetében helyesnek és céljára nézve elérendőnek tetszik; de ha egyes iparágban, ahol a rokon üzemek a középponti vezetés lehetőségét valószínűvé teszik, keresztülvihető is, egy ország összes üzemeire egy pár hét alatt a Mindentudó és Mindenható intézkedésére vállalkozni olyan merészség, mely közgazdaságilag a teljes tönkrejutásra vezetett. Új bürokrácia. A szocializálásnak az a rendszere, amelyet a tanácskormány tervezett Népgazdasági Tanácsával, főosztályaival, szakosztályaival, szakmai üzemközéppontjával, statisztikai hivatalával,

kerületi népgazdasági tanácsaival, helyi és kerületi termelési tanácsaival, tudományos műszaki tanácsával és számtalan anyagelosztó hivatalával oly bürokratikus szervezetet követelt, melynek életbeléptetésére és fenntartására hiányoztak a szellemi és erkölcsi tényezők, hiányoztak a szükséges emberek. Ezt elismerték a szociáldemokrata párt vezérei maguk. Idézzük egyik vezérük szavait, hadd halljuk saját szájukból véleményüket. Weltner Jakab szerint (Népszava, 1919. június 12.); „Az irányzat helyes, intelligens, dolgozni akaró munkásokkal kell elvégeztetni a proletárállam nagy föladatait. De a kivitel egyelőre nagyon gyatra. A régi rendszer tehetségtelen alakjai, akik alkalmazkodtak a viszonyokhoz, akik szájaskodnak és minden meggyőződés nélkül a proletárdiktatúra lelkes híveinek vallják magukat, a legtöbb helyen vezető szerepre jutottak. Ezzel szemben a komoly, tehetséges embereket, akik nem tudnak handabandázni, kiüldözik vagy meddő munkára kárhoztatják. Most is dühöng a protekció, már megszületett az új bürokrácia, mely bizonyos dolgokban túltesz a réginek gyalázatosságán is. A hivatalokban és a termelés csaknem minden ágában a tehetségtelen fiatalok rengeteg bajokat okoznak. Igaz, a kapitalizmus lehetetlenné tette a tömegek nevelését. De ez nem jelenti azt, hogy fontos pozíciókat analfabétákkal kell betöltenünk. A termelés és hivatalos iroda nem előkészítő iskola.” Kimutatások. Milyen tömegét az írásoknak és a bürokratikus intézkedéseknek teremtette meg a tanácskormány szocializálási rendszere, az kitűnik azokból az intézkedésekből, melyekkel minden egyes üzemnek rendszeres jelentéseket kellett tennie. A szocializált üzem köteles volt hetenkint a vezető hatósághoz a következő kimutatásokat előterjeszteni: 1. Anyagleltárt, éspedig az anyag neve, mértékegysége, készlete a hét elején, felhasznált a hét folyamán, újabb beszerzés, álladék a hét végén; egy, előttünk fekvő leltárban a Magyar Wolfram Lámpagyár Rt. 45 cikkről, a Ganz villamos gyára 73 cikkről számol el, több cikknél hét számjegyes összegben, a leltárt 4 aláírás ékíti, a cég, a bizalmi, a termelési biztos, a munkástanács tagjának aláírása; 2. kimutatás a munkaórákról és munkabérről, éspedig szakma, munkások száma, összes heti munkaóra, óránkénti munkabér, kifizetett bérek, mégpedig óránként és akkordbér, összegezés szerint; 3. termelési előirányzat, mégpedig várható termelés, megrendelés, megjegyzés; 4. anyagszükségleti előirányzat, éspedig szükséglet, eddig honnan szerezte be?, szükséglet egy hétre; 5. munkakészlet kimutatása, éspedig a hét elején, gyártás a héten belül, elszállítás, készlet a hét végén. Tájékozásul szolgáljon, hogy pl. a Hűtő- és jéggyárak heti kimutatásai 13 lapra, más vállalatoké egész füzetre terjedtek. Ha meggondoljuk, hogy az így hetenkint beérkező anyagot a statisztikai hivatalokban fel kellett volna dolgozni, hogy az üzemközéppont illető osztályának azokat át kellett volna tanulmányozni, a szükséges intézkedések iránt javaslatokat tenni, az így megállapított javaslatot döntés végett az illetékes főosztály elé vinni, s azután a keresztülvitel céljából megint a megfelelő közegeket felkeresni — el lehet képzelni a hivatalszobában szükséges munka tömegét, valamint azt, hogy ily rendszer mellett a gyár érdekében legtöbb esetben a szükséges gyors intézkedés a lehetetlenségek sorába tartozott. A termelőbiztosok. Ha részletesen vizsgáljuk a szocializálással meghonosított rendszert, elsősorban meg kell emlékezni arról, hogy a szocializált vállalat szellemi vezetését rendszerint kivették az eddigi igazgatók kezéből; az addigi vezetők — ha benn is maradtak irodájukban — vagy tétlenségre kárhoztattak, vagy alárendelt munkakörben nyertek alkalmaztatást, legtöbb esetben azonban, különösen a tulajdonosok, kitiltattak gyáraikból. Az addigi vezetők helyeit elfoglalták a kormány által kinevezett termelőbiztosok, legtöbb esetben a vezetésre nem képzett egyének, kiket leginkább a vállalat munkásaiból vagy alkalmazottjaiból neveztek ki. Igen sok esetben ezek a biztosok a vállalat volt tulajdonosaival ellenséges lábon álltak, anyagi felelősség hiányában önkéntes eljárásukkal a vállalatnak anyagi károkat okoztak, és teljesen fejetlenül jártak el. Egyik nagyobb

vállalatunk jellemzően mondja termelőbiztosáról: „lassan-lassan mindinkább kifejezésre jutott az előképzettsége és hatásköre közötti ellentét, ez zavarólag hatott működésére, és eredményében csak a vállalat hátrányára szolgált”. Egyik nagy sörgyárunk mondja, „ha a terroruralom még tovább tart, a „szociális termelés” vállalatunkat tönkre juttatja; ami természetes is, mivel hatalmi tébolyban szenvedő, műveletlen és teljesen tudatlan elemek intézték a vállalat ügyeit, azoktól pedig, akik tudásuk és tapasztalataik révén mint régi vezetők hivatva lettek volna az ügyeket intézni, minden intézkedési jogot megvontak”. Lipták gyárában a termelőbiztos a legnagyobb mértékben ellenséges indulattal viseltetett a gyár vezetőségével szemben, és állandóan terrorisztikus fenyegetésekkel lépett fel; még a munkásoknál is ellenszenves volt, egyéni aspirációk vezették; a munkaidőt az irodában töltötte; ténykedése a kommunizmus állandó magasztalásában merült ki; a termeléssel nem törődött; a munkások előtt tekintélye nem volt. A szomorú eredménynek ő a főoka.” Érezték a gyári üzemek vezetésében a termelési biztosok képzettségének hiányát a népbiztosok is, és azt hitték, hogy egyedül a technikai képzés hiánya az, ami a vezetést gyarlóvá teszi. A tanácskormány utolsó napjaiban ezért erős irányzat mutatkozik a termelőbiztosok kiképzésének pótlására, addig is azonban súlyt vetettek arra, hogy a gyárakban a régi vezetők (kiket pedig rendszerint kiűztek vállalataikból vagy meddő térre szorítottak) irányítsák a termelést, míg a termelőbiztosok csak a vállalat politikai érdekére ügyeljenek, és a fegyelmet tartsák fenn. Még július 20-ikán a Szociális Termelés, tehát a Népgazdasági Tanács hivatalos lapja így ír a termelési biztosokról: „a politikai megbízhatóságon alapuló működésük hatásköri összeütközésekre és nézeteltérésekre adott alkalmat, mert jogaikat oly ügyekben is érvényesíteni akarták, amelyekben a megbízhatóságnak egy másik válfajára lett volna szükség, nevezetesen a technikai megbízhatóságra. Az elméleti és gyakorlati tudás, mely egyedüli jogcím az üzemek technikai vezetésére, fokozottabb ellenőrzéssel biztosítja a termelés folytonosságát ott, ahol a gyár vezetője összeköttetései révén jutott az üzem élére, és ezért nyugodtan meg kell hagyni azokat a szakembereket, akiket tudásuk és hozzáértésük predesztinált erre a fontos vezetésre. A termelő biztos igazi hatásköre a fegyelem fönntartásában, a munkafegyelem megteremtésében áll, míg a technikai vezetők a termelés folytonosságát, a produktivitás fokozását és technikai előmozdítását, a legjobb munkarendszernek és munkamegosztásnak a gyárban való meghonosítását tartoznak biztosítani. A kommunista termelésnek a gazdaságos termelés és a munkafegyelem adja meg a jellegét, más szóval a gyár technikai vezetőjének és a termelő biztosának az együttműködése. Az elvben megkülönböztetett és a gyakorlatban még kijegecesedő hatáskörök szigorú elhatároltsága alkalmas arra, hogy a hatásköri összeütközésnek még a lehetőségét is megakadályozza, és a termelés nyugodt, zavartalan menetét is biztosítsa.” Hevesi Gyula a Szociális Termelés július 4-iki számában a termelőbiztosok technikai kiképzéséről szól: „A többtermelés feltétele saját emberi munkateljesítményünk becsületes és szorgalmas kifejtésén kívül: a tudomány és a technika minden vívmányának legnagyobbmérvű érvényesítése. Egészen bizonyos, hogyha a termelésnek ezt a tudományos átszervezését úgy az egyes üzemekben egyenként, mint az üzemek összevonásával, illetve központi célszerű vezetésével keresztülvisszük, sikerülni fog sokkal többet termelni, mint a kapitalizmus anarchisztikus szervezetlensége és tudománytalansága mellett.” A termelőbiztosok kellő kiképzéséről kellett tehát gondoskodni. Ez okból a közoktatásügyi népbiztosság június 10-ikén egy a műegyetem keretében belül megtartandó tanfolyamot rendelt el üzemfelügyelők kiképzésére. A tanfolyam célja oly műszaki szakemberek elméleti és gyakorlati kiképzése, akik képesek annak megítélésére, hogy az üzemberendezések és a munkarend gazdaságosak-e. A tanfolyam: 1. üzemfelügyelők; 2. üzemfelügyelőségi vezetők számára rendeztetik be. Az 1. tanfolyam három párhuzamos előadás és gyakorlatból áll, melyeknek tárgya: a) a tüzelési

technika; b) az általános gépészet; c) az elektrotechnika. A 2. tanfolyam technikai gyárszervezési, gyárvezetési, közgazdasági és munkásvédelmi tárgyakból áll. A munkástanácsok. A termelőbiztos méltó támogatói voltak a munkástanácsok. Bebizonyult a gyárosok abbeli aggodalma, hogy a munkásválasztmányok a gyár üzemi ügyeinek vezetésére nem alkalmasak. Beismerték ezt a szocialista vezetők, sőt június hóban már a Népgazdasági Tanács szükségesnek látta legalább a munkástanács tagjainak választására befolyást gyakorolni. A Népszava június 12-iki számában ez ügyben így szól: „Az ellenőrző munkástanácsokat az üzem munkásai választották és így megesett, hogy nem odavaló elemek kerültek a tanácsba. Mivel pedig igen sok üzemben az a helytelen szokás honosodott meg, hogy a tanács tagjai nem dolgoznak, hanem csak „igazgatnak”, a tanács tagjai, ha kellemes megélhetésüket elveszteni nem akarják, kénytelenek az üzem munkásságának kívánságát teljesíteni, gyakran a proletariátus egészének a rovására”. Ezért a Népgazdasági Tanács elhatározta, hogy a meg nem felelő ellenőrző munkástanácsokat, amelyek a termelést biztosítani nem tudják, vagy nem akarják, föloszlatja, és új választást rendel el. Az új választás csak a szakszervezet kiküldöttének jelenlétében ejthető meg, és nem választható meg olyan egyén, aki szakszervezeti szempontból meg nem felelő. Különben a munkástanácsok még a gyári fegyelmet sem tudták fenntartani, sőt legtöbb vállalatban a fegyelem teljesen megszűnt, örökös tanácskozás folyt, a henyélés napirenden volt, semmi munka, s amit dolgoztak, azt elrontották. A munkások egymás közt torzsalkodtak, veszekedtek, a munka kiosztásánál fejetlenség uralkodott, mindenki parancsolni akart. A jobbérzésű munkások és tisztviselők állandóan elégedetlenek voltak, és nem tudtak a lehetetlen helyzetbe belenyugodni. A tanácskormánynak az a törekvése, hogy az intézők munkások legyenek, az üzemi intézkedések munkások kezébe jussanak, a munkások munkabérei magasak legyenek, a munkaidő 8 órára szoríttassék, az akkordbér helyébe kizárólag az órabér lépjen, végeredményében odavezetett, hogy a munkásfegyelem teljesen megszűnt, mindenki parancsolni akart, engedelmeskedni senki; mindenki a könnyebb munkát akarja végezni, a nehezebb munkát, miután nem volt jobban fizetve, senki sem teljesíti. Ily körülmények közt a munka teljesítménye az előbbi időhöz képest erősen csökken; a béke állapotához képest a Károlyi-kormány alatt a teljesítmény leszállt 80—30 %-ra, a tanácskormány idejében 40—14 %-ra. Munkateljesítés. A munkateljesítésnek erős csökkenésére nézve szolgáljanak a következő adatok: A Ganz-gyárban egy vagonlakatos csoport akkordbér rendszerben hetenkint 8 teherkocsirámát készített, az órabérrendszernél ugyanez a csoport csak 4, sőt 3 rámát készített hetenkint, ezáltal a vagon ára, mivel a bérek 4-szer nagyobbak és a munka hatálya kisebb lett, az előbbinek 25-szörösére emelkedett. (Kandó: N. F. Presse.) — Az egyik dohánygyárban a munkásnő teljesítménye óránként 400 drb cigarettáról 28o-ra csökkent, akkor, mikor bére 1oo %-kal emelkedik. — Egyik katonai konfekcióüzemben a munkás átlag 9 zubbonyt varrt naponta, ez leszállt az akkordbér megszűntével 6-ra, kétszer nagyobb bérnél. (Hevesi népbiztos jelentése.) A Felten és Guilleaume kábelgyárban következő összeállítás állt a népgazdasági tanács rendelkezésére: a) 1917. évi V. 13—VI. 9. négy hétben, amikor akkordbérek voltak szokásban; b) az 1918. évi XI. 24—XII. 21. négy hétben, amikor jutalmazási bérrendszer volt; c) az 1919. évi IV. 20—V. 17. négy hétben, mikor időbér járt;

d) az 1919. évi VI. 1—VI. 7. egy hétben időbérrel; egy órai munkabér

egy kilogrammra egy munkás egy esik munkabér órában előállított

K

K

K

a)

2.00 = 100

3.36 = 100

62.39 = 100

b)

3.15 = 150

8.50 = 253

37.10 = 59

c)

8.10 = 386

29.52 = 878

27.40 = 43

d)

8.80 = 481

29.10 = 808

32.40 = 51

A bér négyszeresre emelkedik, a munka teljesítménye a felére száll le! A Wolfram-féle lámpagyárban 100 lámpára eső munkabér volt: 1918 januárban

26.65

1919 januárban 43.22

1918 áprilisban

33.52

1919 februárban 91.70

1918 júliusban

29.85

1919 márciusban

1918 októberben

58.40

1919 áprilisban 466.-

1918 novemberben

62.53

1919 májusban

333.50

1918 decemberben

151.57

1919 júniusban

626.-

65.32

A munkabér emelkedése párosulva a munkateljesítés csökkenésével eredményezi azt, hogy a lámpában kifejezésre jutó munkabér júniusban 23-szor nagyobb az 1918. évi januáréhoz viszonyítva! Érezték a szocializálásnak ezt a sajnálatos hatását a tanácskormány vezető közgazdái. Maga a Népgazdasági Tanács elnöke erélyesen felszólalt e kérdésben. Így a Szociális Termelés június 4. sz. „Gazdaságos termelés” c. cikkében a szabotázs és a munka lanyhasága ellen szól: Intézkedések a munkafegyelem helyreállítására. „Az öntudatos munkásságnak kötelessége arra ügyelni, hogy a proletárság vagyonát képező gyári és üzemi berendezések kíméletesen használtassanak, és a nyersanyagokból és készárukból állítására, egyetlen szemernyi se pusztuljon el. Nem akarjuk azt, hogy a munkások okvetlenül oly hajszás munkát végezzenek, mint ezt a kapitalista korbács alatt tették, de megköveteljük azt, hogy minden munkás állandóan figyeljen arra, hogy a rábízott munkát gondosan, szerszám és anyag kímélésével és a lehető leggyorsabban végezze el.” Július végén jelent meg Varga Jenő: „A termelőbiztos, a munkástanács és a szakszervezet feladatairól” című füzete, melyben a munkafegyelemről szól. „Ott ahol a munkateljesítés a régi teljesítés felére, sőt annál is kevesebbre süllyed, a termelési biztosnak és az ellenőrző munkástanácsnak a legkíméletlenebb eréllyel kell föllépnie, mert nem tűrhető az, hogy a proletariátus egyes öntudatlan csoportjai az összesség rovására élősdi életet folytassanak; a dolgozni nem akarók ellen az elbocsájtáson kívül esetleg a szakszervezetből való kizárást is lehet alkalmazni. A kommunista társadalom, amelyben a megélhetés egyedüli létjogosultsága a munka, nemdolgozókat, renyhe életűeket nem tűr meg.”

A munkafegyelem teljes meglazulása következtében a Népgazdasági Tanács július 19-ikén külön rendeletet bocsát ki. Ebben utal arra, hogy a szociális termelés előnyei csak akkor érvényes sülhetnek, ha a munkások öntudatos munkafegyelmet tartanak. Az a munkás, aki a fegyelmet súlyosan megsérti, munkafegyelmi vétséget követ el. Ily vétséget követ el különösen akkor: ha az üzemnek vagy munkástársainak kárt okoz; ha az alkalmazottak testi épségének és egészségének védelmére szolgáló szabályokat ismételt figyelmeztetés után is megszegi; ha szolgálati kötelességeinek teljesítésében hanyagságot tanúsít, vagy egyébként az üzem folytatását szándékos magatartásával tetemes mértékben megnehezíti. E vétségekre következő büntetések alkalmazhatók: nyilvános szóbeli feddés; írásbeli megrovás és annak kifüggesztése az üzem hirdető tábláján vagy helyiségében; áthelyezés más munkahelyre; a munkabérnek az egyéni tényleges teljesítményhez való arányosítása; rögtöni elbocsátás; a szocializált üzemben való alkalmazástól bizonyos időtartamra szóló eltiltás; indítvány a szakszervezetből való kizárásra. Az akkordbérek. Minden munkaügyi bíróságnál fegyelmi osztályt kell alakítani. A munkateljesítés csökkenésének egyik oka az akkordbérnek megszüntetése és az óra szerinti fizetésnek meghonosítása. A munkás szakszervezetek régi törekvése volt az akkordbér kiküszöbölése. Most, mikor elérték céljukat, a vezető szakemberek tapasztalatból győződtek meg arról, hogy az órabér rendszere általánosítva nem mozdítja elő a munkakedvet. Varga Jenő még a Károlyi-kormány alatt szükségesnek látta az akkordbérek mellett felszólalni; a Népszava 1919. március 9. számában: „Időbér, munkateljesítmény és szocializálás” című cikkében így szól: „A szocializálás okvetetlenül csődöt fog mondani, ha nem jár együtt a munkateljesítés jelentős emelkedésével, ami — a termelés anyagi átszervezése mellett — csak az emberi munkaerő tudományos fölhasználása, a munkateljesítés maximumra való fokozása mellett lehetséges. A mai szegénységből csak úgy tud a proletariátus kiemelkedni, ha mindenki, de kivétel nélkül mindenki, többet termel, mint eddig… Ha most a kapitalizmus haldoklása idején eltörüljük az akkordbért, és hozzászoktatjuk a munkásságot, hogy időbér mellett lógjon a gyárakban, minden eredményes szocializálás, a munkásosztály kiemelkedése a mai nyomorúságból, egy generációra lehetetlenné válik.” Ezt a nézetét vallotta a tanácskormány idejében is, mikor a szocializálást irányította, és véleményét osztották Bokányi és Hevesi. Bokányi előadása szerint meg kell állapítani az átlagos munkakulcsot. Aki ennél többet dolgozik, az részesüljön nagyobb munkabérben, aki pedig jelentékenyen kevesebbet, az viselje el a bérlevonás hátrányát. A szorgalmas munkást serkentenünk kell arra, hogy többet termeljen, vagy hogy magasabb bér útján lehetővé tennünk, hogy több használati jószágot szerezzen. Hevesi népbiztos szerint nem szabad belevinni a munkásokba azt a tudatot, hogy munkásellenes irányzatot követünk a munkateljesítmény megszabásával; épen ellenkezőleg, meg kell értetni a munkással, hogy csak úgy szolgáljuk az érdekeit, ha megakadályozzuk, hogy a henyék és dologkerülők a dolgozók rovására velük egyenlő munkabéreket élvezzenek.

Ugyanő „Munkabér és munkateljesítés” című cikkében így ír: „Szükséges és indokolt volt a béreknek nagy felemelése, mert ezzel lehetett csak lehetővé tenni azt, hogy a meglevő csekély élelmiszerhez és csekély árukészlethez a proletariátus szélesebb rétegei is hozzájussanak. Számos gyárban és műhelyben a munkabérek jelentékeny emelésével, illetve az akkordbérről órabérre való áttéréssel egyidejűleg lényegesen csökkent a munkateljesítmény, különösen oly munkáskategoriáknál, amelyeknél aránylag legnagyobb a béremelkedés. A legerélyesebb beavatkozással is biztosítanunk kell legalább is a béremelést megelőző teljesítményt. Ott, ahol a szakmánybérről időbérre való áttérésnek tulajdonítható a teljesítés csökkenése, haladéktalanul át kell térnünk ismét a munkateljesítéssel arányba hozott bérezésre. Senkit sem akarunk agyondolgoztatni, de a szakmánybérek vagy egy bizonyos alapbérhez fűzendő prémiumok úgy állapítandók meg, hogy az új órabéreknek megfelelő kereset csak a minden dolgozótól megkövetelhető szorgalmas és lelkiismeretes munka eredménye lehessen. A bérmegállapítások megfelelő revíziójával legalább is a régi munkateljesítést kell helyreállítani.” Maga a Népgazdasági Tanács július 7-ikén választmányi ülésében foglalkozott a munka hatályosabbá tételével, és álláspontját elég világosan fejti ki következő határozatában: „A munkásság helyzetének javulása csakis a termelés fokozásával érhető el. E célból szükséges, hogy a munkások keresete a munkateljesítés fokozásával emelkedjék. A Népgazdasági Tanács tehát felhívja a termelőbiztosokat és az üzemi munkástanácsokat, hogy a szakszervezettel és az üzemi munkássággal egyetemben tegyenek minél előbb ilyen irányú javaslatokat. A bérnek a munka teljesítéséhez való alkalmazkodása történhetik oly módon, hogy egy megállapított teljesítést minimumnak véve, a több teljesítés külön díjazásban részesül, vagy egyszerűen a darabszámos rendszer meghonosításával.” A sok vita mutatja, mily nehézségeket szültek a munkabér szabályozása terén tett elhamarkodott intézkedések. A munkabérek. Az ipar terén legnagyobb hibának tekinthetők a tanácskormánynak azok az intézkedései, melyekkel a munkabéreket emelte. Már a 8 órai munkának kötelezővé tétele súlyos helyzetet teremtett, mely talán a szén és anyaghiány folytán beállt munkakorlátozás mellett még tűrhető lett volna. De a béreknek oly magasra való felemelése, mint ezt a tanácskormány a munkások számára éppúgy, mint a tisztviselőkre nézve is kötelezően elrendelte: még abból a szempontból, hogy a munkás élelmezési viszonyai arányba jussanak a piaci árakkal, sem védhető, mert a vállalatokat múlhatlanul anyagi erejükben támadta meg, és így a munkásoknak jövőjét veszélyeztette. A Károlyi-kormány alatt a szociáldemokrata befolyás a munkabérek emelését vonta maga után. 1918 karácsonyán a nagyobb gyárak munkásai 300, 200 és 100 koronás rendkívüli jutalmat erőszakoltak ki a maguk számára. Ez a rendkívüli segély azután a január hó folyamán megismétlődött. Március közepén pedig legtöbb gyárban és vállalatban a kollektív szerződések az eddigi munkabérek dupláját biztosították a munkásoknak. A tanácskormánynak még ez — a magyar ipar számára roppant terhes állapot — sem volt elég kedvező. A munkások számára még nagyobb béreket kellett biztosítani. A forradalmi kormányzótanács április 17-ikén kelt LXIV. sz. rendeletével az ipari munkások bérét ideiglenesen szabályozta, éspedig: tanult szakmunkás és 10 évnél hosszabb gyakorlattal bíró betanult munkás órabére 4—8.50 K; 10 évnél rövidebb gyakorlattal bíró betanult munkás és 10 évnél hosszabb gyakorlattal bíró segédmunkás órabére 3—6.50 K; 10 évnél rövidebb gyakorlattal bíró segédmunkás (napszámos) órabére 2.50—5.50 K; ifjúmunkás órabére 1.50—2.50 K.

E határok közt a fizetést az üzem termelési biztosa az ellenőrző munkástanáccsal állapítja meg. Ha a munkásság ezzel nincsen megelégedve, a szakszervezet dönt. A rendes munkaidő napi 8 óra, illetőleg heti 48 óra. Ennél hosszabb munkaidőt csak rendkívüli esetekben szabad teljesíteni, ilyen esetekben az első két órára 50 %, a további órákra 100 % pótlék fizetendő. A szabadban dolgozók az időjárás folytán veszített munkaidejükre is fizetendők. Felváltásnál éjjeli munka esetére 20 % pótlék jár. Szerelési munkáknál a környéken teljesített munkáért 30 %, távolabbi községekben 70 % pótlék fizetendő. Ezek a munkabérek április 14-ikétől kezdve érvényesek. A forradalmi kormányzótanács május 3-iki LXXXIII. sz. rendeletével eltörli azt a megkülönböztetést, amely korábban tisztviselők és más alkalmazottak között fennállt, és a tisztviselők és a munkások bérei közt a különbséget megszünteti. Ezentúl csupán a szakképzettség kisebb vagy nagyobb foka, továbbá a vezetésre való alkalmasság lesznek azok a tényezők, melyek a munkabért befolyásolják, és ezenkívül még a munkában eltöltött évek száma veendő tekintetbe. Ezen az alapon három fizetési osztályban a következő hetibérek állapíttattak meg: Fizetési osztály I.

II.

III.

korona 18 éven alul

160. —

160. —

—

18 éven felül 2 évig tartó szolgálat

180. —

200. —

—

3—4 évig tartó szolgálat

200. —

250. —

—

5—8 évig tartó szolgálat

250. —

300. —

—

9 — 12 évig tartó szolgálat

300. —

400. —

450. —


325. —

450. —

500. —


350. —

500. —

600. —

20 éven felül tartó szolgálat

400. —

550. —

650.50

A forradalmi kormányzótanács május 30-iki CVI. sz. rendeletével az üzemek, gyárak, közlekedési, kereskedelmi, műszaki és egyéb önálló vállalatok munkásai (tisztviselői) számára a béreket öt fizetési osztályban következőleg rendezte: Fizetési osztály I.

II.

III.

IV.

V.

korona 17 éven alul gyakorlat nélkül

120. —

—

—

—

—

gyakorlattal

150. —

—

—

—

—

0 — 2 gyakorlattal

170. —

—

—

—

—


230. —

270. —

320. —

—

—


270. —

320. —

380. —

430. —

520. —


300. —

370. —

450. —

520. —

650. —

320. —

400. —

500. —

600. —

650. —

17 éven felül

15 éven felül

Az I. fizetési osztályba a szakképzettséggel nem rendelkező összes segéderők; a II-ba általában a szakképzett irodai, kereskedelmi és műszaki alkalmazottak; a III-ba a szakképzett, önállóan dolgozó alkalmazottak, csoport- vagy osztályvezetők; a IV-be a kisebb vállalatok legfelsőbb fokon felelős vezetői, a nagyobb vállalatok nagyobb osztályainak felelős vezetői és a nagyobb szakképzettséget igénylő munkát végző alkalmazottak, és az V-be a nagyobb vállalatok vezetéséért legfelsőbb fokon felelős vezetők, továbbá különleges magasabbrendű szaktudást igénylő feladatokkal, fontosabb szervezési munkával, nagyobb intézetekben egyes különösen fontos különleges ágak önálló vezetésével foglalkozó szakerők tartoznak. Egészen különleges munkaerők, főleg mérnöki, orvosi és szervezői specialisták a megállapított munkabéren felül külön pótlékban részesülhetnek. Ez intézkedések által a munkabérek a béke állapotához képest legalább 7-szeres, átlagban 20-szoros, de sok esetben 25-szörös, sőt 3o-szoros emelkedést mutatnak; a tanácskormányt közvetlenül megelőző időhöz képest is 4-szeres emelkedés jelentkezett. A munkabéreknek ez a hallatlan magassága, mely a munkásnak havi 1632 korona fizetést biztosít, legtöbb iparvállalatot rövid idő alatt múlhatatlanul a tönk szélére kellett hogy sodorjon. Ha tekintetbe vesszük, hogy pl. a Lámpa- és Fémárugyárnak, mely évi 3.647,000 korona termelőképességgel bír, 800 munkással dolgozik, és ha csak 6 korona órabért veszünk átlag, egy évben munkabérekben 12 millió koronát kellett volna fizetni, vagy az Első Magyar Csavargyár 3.838,000 K termelőképességgel 564 munkásainak 6 korona átlagbért véve 8.460,000 koronát fizetne: világosan kitűnik a rendszer tarthatatlansága, és az, hogy ilyen bérek mellett ipart Magyarországon még akkor sem lehetne űzni, ha a külföld versenyétől teljesen elszigetelten állana is. Elismerték ezt maguk a szocialisták vezérei is. Így Bokányi a Népgazdasági Tanács választmányának június 2-ikán tartott ülésében ezeket mondja: „A helyzet ma az, hogy ráfizetünk minden üzemre és elsősorban a nagy üzemekre, holott épen ezeknek kellene azt a termelvénytöbbletet szolgáltatni, mely szükséges az anyagi termelésben közvetlenül részt nem vevők ellátására. A nagy üzemekben nemcsak a tőke használatának díját nyelik el a nagy munkabérek, hanem a termékre még akkor is ráfizetünk, ha csak a munkabért vesszük számításba, tekintet nélkül a tőkeberendezés használatának értékére.” Gazdasági visszásságok. A gazdasági visszásságokat, melyek a tanácskormány fejetlen szocializálásának eredménye gyanánt jelentkeztek, a következő adatok jellemzik. Ezeket az adatokat maguk azok a vállalatok közölték velünk, melyek a szocializálás nyomása alatt álltak. Mahunka bútorgyáros előadása szerint gyárának szocializálása idejében a bútorelosztó hivatal bútorüzletéből eladott 30 finom szobát, éspedig úgy, hogy egy és ugyanazt a típust, amely megért 30,000 koronát, 7,000, 15,000 és 20,000 koronáért adta, protekció szerint. — A részvényserfőzőben a hektoliter sör előállítása 340 koronába került, forgalomba 125—132 koronával jött; az utolsó időben a tanácskormány az árt fölemelte 400 koronára, de 100 koronát a szeszhivatalnak kellett átengedni. — Brenner Elek győri füstcső- és lemezárugyárában egy 84 fillér értékű cső belekerült 51 koronába. — Jungfer Gyula műlakatos a proletárok takaréktűzhelyeinek javításával volt kénytelen foglalkozni, egy 28 korona értékű tűzhely javítása csak munkabérben 280—300 koronába került. — A gyufa doboza 11 filléren kelt, előállítási ára 23 fillér. (Hevesi népbiztos.) — A pesti kőszénbánya és téglagyár a tégla 1000 darabját eladta 860 koronával, előállítási ára 1716 korona. — Weiser J. C. gazdasági gépgyára Nagykanizsán kisebb mezőgazdasági gépeket 5—600 koronával adott el, előállítási költségük 1500—2400 korona. A 20 filléres váltópénz előállítási költsége a Weiss Manfréd-gyárban 32 fillér. (Pester Lloyd). — A fegyvergyárban az a puska, melynek darabját a hadügyi kormány a háború alatt 96 koronával fizette,

előállítási költségen 1420 koronába került (Pester Lloyd). — A Magyar Államvasutak Gépgyára a mozdony árát a háború alatt is 100,000, egész 190,000 koronába számítja, a tanácskormány alatt egy millióba kerül; egy teheráru kocsi előbb 2500—4000 koronába került, a tanácskormány idejében 40—60,000 koronába. (Pester Lloyd.) — A sümegi dunántúli mészégető- és téglagyár 100 q meszet 2400 koronával ad el, előállítási költsége pedig 5000 korona. — Stadel Károly győri gépgyárában egy mezőgazdasági gépet 170 koronával bocsátanak áruba, előállítása 1170 koronába kerül. A békeárakhoz képest a tanácskormány idejében a gyártmányok árai óriás emelkedést mutatnak. Löwinger József aranyozó- és bútorgyára egy hálószobát előbb 800 koronával a bolsevizmus alatt 5000 K-ért, egy konyhaberendezést 150 K helyett 1500 koronával adott el. — A gép és vasúti felszerelési gyár egy szénszállító nyitott teherkocsiért 1918-ban 13,000 koronát, a tanácskormány idejében 73,000 koronát kapott. — Fehér és Ghimessy zár- és gépgyárában a békeállapothoz képest az előállítási költség 2o-szorosra, az eladási árak 5, 10 és 15-szörösre emelkedtek. — Zsolnay budapesti gyárában kíváncsiságból készült kalkuláció szerint az előállítási költség 20-szorosra tehető. — Brázay szappan, piperecikkek és sósborszeszgyárában az előállítási árak hatszorosa mutatkozik. A szocializálás gazdasági eredményei. A tanácskormány szocializálási rendszerének gazdasági eredményére nézve sok iparvállalatunktól kaptunk részletes adatot, a leszűrődő eredmény az, hogy az illetők szubjektív és első benyomás után formált véleménye szerint legtöbb vállalat gazdaságilag részben tönkre van téve, és hogy kitartó munka szükséges arra, hogy a veszteségeket pótolni és a vállalatot ismét virágzóvá lehessen tenni. Legnagyobb szűcsüzemeink egyikének jelentése mondja, hogy a szocializálás lehetetlen állapotokat teremtett, és a termelés ilyetén ad absurdum vezetésének iskolapéldája. Egy nagy műbútorgyár tulajdonosa mondja: „a szocializálás idejében felbomlott minden rend; senki sem engedelmeskedett; a munkások a jó szerszámokat kicserélték, loptak, mindegyik a saját részére akart bútort csinálni. Vállalatom műipari vállalat, szocializálásra általában nem alkalmas. A jó munkások nem is igyekeztek már azért sem dolgozni, mert tudták, ha a finom bútorokat befejezik, akkor közönséges munkát kell majd végezniök, melyet nem értenek, de nem is akarnak.” A Lipták-féle gyár jelenti: „vállalatunk szocializálása lehetetlen állapotokat teremtett; a legjobb szándék is a munkások értelmetlenségén megtört”. Stadler Károly gépgyáros Győrben panaszolja: „egy 76 év óta fennálló családi gyár, mely a negyedik generáció kezében van, mindenkor kitűnő szolid munkájával országos kitüntetést szerzett, lett tönkre téve… a gyár váltót sohasem írt alá, bankkölcsönt nem ismert, becsülettel megállt a maga lábán. Most a romokat takarítjuk!” Fehér és Ghimesy zár- és gépgyára szerint „szocializált üzemben eredményes munka el sem képzelhető; hiába áltatják magukat a vezetők azzal, hogy a kommunizmus csak öntudatos, felvilágosodott munkástömeggel valósítható meg; mert hiszen tudjuk, hogy a legtöbb visszaélést az öntudatos s bizonyára a legjobban felvilágosodott vezetők követték el”. A Felten és Guilleaume kábelgyára így nyilatkozik: „a bolsevizmus nem volt szocializálás, hanem torzképe egy álhumanizmusból fakadt, hamisan beállított és erkölcstelenül végrehajtott utópiának, mely csak rombolást, pusztítást és mérhetetlen szenvedést hozott az országra, még oly virágzó és. teljesen biztos alapokon nyugvó vállalatot is mint a mienk, teljesen a tönk szélére juttatott”. A szocializálás eredményét számokban kifejezni ma még nem lehet. Habár a Népgazdasági Tanács nagy statisztikai készülékkel dolgozott, ma még azt sem tudjuk, hány vállalat mennyi munkással, tőkével és vagyonnal volt a szocializálás tárgya. A tanácskormány bukása után a Szociális Termelés iratai oly gyorsan semmisíttettek meg, hogy értékesíthető anyag alig maradt. Varga Jenő a népgazdasági tanács elnöke a tanácsok országos gyűlésén június 16-ikán a szocializált vállalatok munkásszámát 100,000-re teszi. Ez a szám azonban alig felel meg a valóságnak; mert az 1910. évi népszámlálás a 20-nál több munkással dolgozó vállalatok számát 4000-ben és a náluk alkalmazottakét 416,000-re teszi, sőt magában Budapesten a 20-nál több munkással dolgozó

vállalatokban 128,000 alkalmazott (1300 gyárban és üzemben) dolgozik. „A Munka” — a tanácskormány tudósító lapja — beszámol 150 vállalatról 37,000 munkással a vas- és fémipar köréből, szól továbbá a szocializált szénbányákról. Egy hírlapközlemény szerint szocializálva volt: 285 gépgyár, 291 vas- és fémárugyár, 564 a fonó-szövő és ruházati csoportba tartozó vállalat. Egyéb hivatalos adatok nem állanak rendelkezésre. Úgy, amint mi ismerjük iparunkat, valószínű, hogy a 4000 nagy vállalatból, leszámítva a lefoglalt országrészeket, mintegy 3000 vállalat 300,000 munkással volt szocializálva; ha a munkások bérét átlag 6 koronájával számítjuk óránkint, a tanácskormány uralmának négy hónapja 1388 millió koronával terhelte a szocializált vállalatokat a munkások tartása fejében, mégpedig oly időben, mikor szén, anyag és sok esetben megrendelések hiányában talán szüneteltek volna, mindenesetre pedig üzemüket megszorították volna. Ha szám szerint nem is tudjuk megállapítani azokat a terheket, melyeket a szocializált vállalatok tűrnek, annyi bizonyos, hogy a tanácskormány idejében veszteséggel dolgoztak, hogy legtöbb vállalat ebben az időben feldolgozta anyagkészleteit, fölemésztette tartalékait, lefejtette titkos tartalékait, kimerítette hitelét, sőt igen sok kénytelen volt számláját hitelintézeténél vagy a pénzintézetek középpontja javára megterheltetni, anélkül, hogy ma tájékoztatást kapna, hogy az így reákényszerített, talán tudta nélkül keletkezett tartozásokért (melyek 800 millió koronánál nagyobb összegre rúgnak) ki viseli a felelősséget. Milyen rombolást vitt végre a tanácskormány szocializálásnak nevezett rendszere egyes vállalatoknál, azt csak példázgatva lehet egyelőre kimutatni. Mérlegszerű megállapítások ugyan nem állanak rendelkezésünkre, de a négy hónap alatt tett kiadásokból és bevételekből kivehetők azok a veszteségek, melyekkel az illető vállalatok sújtattak, főképp ha tekintetbe vesszük azt, hogy a bevételek nagyobb részt még az előbbi korszak készleteiből valók. Példaképp említjük, hogy a Felten és Guilleaume kábelgyára, melyben vörösréz hiányában az üzem szünetelt, a kiadás 6 millió koronára rúgott, s a készletekből 4,3 millió koronát adtak el; a magyar vegyészeti gépgyárnál 2.1 millió korona kiadással szemben 700,000 K bevétel volt. Törley pezsgőgyárában 1.5 millió korona kiadás volt, a szesztilalom miatt forgalom nem lehetett. Az anyagi rombolás mellett súlyos veszteség az ország nagyiparára az az erkölcsi kár, mellyel a közel 50 év óta felépülő és gondosan istápolt iparfejlesztés gyümölcse megsemmisül. Elsősorban a munkafegyelem teljes meglazulása, a munkakedv megsemmisítése, a túlságos munkabérek következtében a költekezési hajlam növekedése, a főnöki tekintély megcsorbítása: mind oly következmények, melyek a magyar iparba helyezett bizalmat megingatták, a külföldi tőke hozzánk fordulását megakadályozzák, és a hazai tőkét az ipari befektetésektől elijesztik. A súlyos veszteség, mely nagyiparunkat a tanácsköztársaság idejében és főképp szocializálási intézkedései folytán érték, nehéz helyzetbe juttatták közgazdaságunkat. De nem szabad kétségbe esnünk. Gyáriparunk jövője nem aggasztó. Megmaradtak a gyárak felszerelésükben, tehát ha kellenek is pótlások és kiegészítések és új befektetések, már csak azért is, mert a hosszú háború alatt a szükséges pótlásokat nem lehetett eszközölni, megvan a gyárak működési képessége; megmaradt a gyárak intellektuális ereje, a gyárak szellemi vezetősége, a gyárak tulajdonosai, igazgatói, kereskedői és műszaki vezetői; megmaradt hitelintézeteink érdekeltsége, mely évek hosszú során át az ország hitelét a nagyiparhoz fűzte, és mely a közel jövőben az ipar anyagi fejlődésében a tőke előnyös kamatoztatását látja. És ha a proletárdiktatúra szomorú eredményéből a magyar munkás megtanulta, hogy a gyári termelés fegyelem és tekintély nélkül lehetetlen, és szellemi vezetés nélkül az anyagi munka nem vezet sikerre; ha a magyar munkás saját érdekében nem fogja ezentúl a tőkében ellenségét keresni, hanem a termelés két főtényezőjét, a munkát és tőkét nélkülözhetetlen frigyesökül tekinti: újra virágzó lesz gyáriparunk. II. Az ipari munkásság. Szakszervezetek. Az ipari munkások hosszú éveken át tartó erős és kitartó fáradozás által hatalmas

szervezettel megteremtették a szociáldemokrata pártot. Az egyes szakmák szakszervezetet képeztek, mely szervezetek a bizalmiférfiak alkalmazásával minden egyes üzemben a munkások érdekeit érvényre juttatni igyekeztek, és szükség esetén a munkások követeléseit sztrájkok útján is kierőszakolták. A szakszervezetek a szakszervezeti tanácsban a munkásügy intézésére vezető és irányító középpontot teremtettek, amely szakszervezeti tanács az összes munkásság általános érdekű ügyeit kísérte figyelemmel, a munkásügy törvényhozási és kormányzati érdekeivel foglalkozott, és elsősorban a munkások politikai befolyására törekedett. Az ipari munkásoknak így már a háború előtt is oly szervezete volt, mely a Népszavában jól szerkesztett lappal rendelkezett, és a munkások érdekeit kellően érvényre juttatni tudta. A háború kezdetén a szakszervezeteknek összesen már 107,400 tagjuk volt. Természetes, hogy a háború kitörése erősen gyöngítette a szakszervezeteket; egyrészt a munkásoknak nagy száma hadbavonult, de másrészt az ipar terén is oly pangás állt be, mely a munkások nagy részét munkanélküliekké tette, és sokan kereset hiányában megszűntek szakszervezeti tagok lenni, így történt, hogy a szakszervezetek 1914-ben 55,976 tagot (52.07 %) és 1915-ben 8129 tagot (7.56 %) vesztettek. Amint azonban az ipar a hadi szükségletek fedezése folytán lendületbe jött, a szakszervezetek tagjai ismét gyarapodtak, éspedig annál is inkább, mivel főképp 1917 óta a munkás elemben a háborús viszonyok az összetartozandóság érzetét erősen fokozták, és a munkások anyagi helyzete az egyesülésben támogatást talált. Már 1916-ban a szakszervezetek 11,957 tagot (11.11 %) nyertek, és a munkásmozgalmakban gazdag 1917. évben 159,884 taggal (288 %) szaporodtak. Hogy a forradalom folytán, melyben a vezetőszerep a szociáldemokrata pártnak jutott, a szakszervezetek számban nagyban szaporodtak, az természetes. Most csapott át a munkás szakszervezetek eszméje az intellektuális térre is, keletkeztek a pénzintézeti tisztviselők, a fényképészek, a gyógyszerészek, az ipari és közlekedési tisztviselők, az irodai segédmunkások, a munkásbiztosítási tisztviselők, a közalkalmazottak, a mérnökök és téglagyári munkások szakszervezetei. Ebben az egy évben a szakszervezeti munkások száma 506,215 taggal (316 %) szaporodott, úgyhogy 1918 végén a szakszervezetek 721,437 taggal rendelkeztek, köztük 590,216 férfi és 331,222 női munkás. A munkások közt volt 591,771 fizikai munkás (89 %). A tanácskormány idejében természetesen a szakszervezeti munkások száma óriási mértékben szaporodott, nemcsak azért, mert az összes közigazgatás munkások kezében volt, és politikai jogokat csak munkás gyakorolhatott, de különösen azért is, mert élelmi cikkeket és háztartási kellékeket elsősorban szakszervezeti tagok szerezhettek, s így nem a politikai meggyőződés, hanem elsősorban anyagi érdek ösztönözte az embereket a szakszervezetekbe való belépésre. Ugyancsak szaporodott a szakszervezeti munkások száma, mivel a tanácskormány idejében szervezték a házfelügyelők, a segédházfelügyelők és a háztartási alkalmazottak szakszervezeteit és különböző módon és eszközökkel kényszerítették a nagyszámú alkalmazottakat a szervezetekbe. Ez a millió tagot számláló szervezet (1919. év második negyede végén a szakszervezeti tagok száma 1.422,000 volt) most már egészen a tanácskormány rendelkezésére állt. A szakszervezetek nemcsak anyagi és szociális ügyekben, de politikai tekintetben intézkedtek tagjaik fölött. Ők rendezték a május 1-én volt tömegfelvonulást; ők rendelték ki a népgyűlésekhez és előadásokhoz a munkásokat; ők hajtották végre a tanácskormány kívánságát akkor, mikor munkások tömege vagy közreműködése volt szükséges. A szakszervezetek hatalmát maga a politika fejlesztette. A forradalom óta a szakszervezeti tanács volt a politikai hatalom erőforrása; a szakszervezet oszlopos tagjai voltak a mértékadó kormányférfiak, szóval a munkás vezetett az országban.

A szociáldemokratáknak a munkássors javítására irányuló törekvései most nemcsak sorban teljesedésbe mentek, hanem meggondolatlan túlzásokba is csaptak át, s a munkást könnyelművé, pazarlóvá és élvezethajhászóvá tették. Megszűnt az akkordbér, meghonosult a 8 órás munkanap, a bérek nagy magasságra emelkednek. A tanácskormány alatt a munkások vezetik az üzemeket. Az élelmezésben nekik jut elsőbbség. És mint hajdan „panem et circenses” jelszóvá vált a római kormányférfiak néppolitikájában — most Gerbeaud, színház, hangverseny, Margitsziget, strandfürdő stb. áll munkásaink rendelkezésére. Munkanélküliség. Mindezen gondoskodás mellett még a munkanélküliséggel találkozunk. Ennek oka az, hogy a közgazdasági helyzetben oly bajok voltak, melyeket felületes intézkedésekkel elhárítani vagy palástolni nem lehetett. Egyoldalúan csak a munkás jólétéről gondoskodni, és nem figyelni arra, hogy a háború által s a rögtöni fegyverletétel következtében az ipari munkaalkalmak száma csökkent, és a meglevő üzemek ereje meggyöngült, és így nagyobb terhek viselésére hosszabb időn át nem képesek —, oly meggondolatlan közgazdasági politika, mely okvetlenül tönkremenésre vezetett. A munkáskérdés nagyiparunknak már az egész háború alatt nehézséget okozott. Mikor gyárainkban a nagy hadiszükségletek fedezésére a megfelelő berendezések megtörténtek, a megfeszített munka sok esetben csak akkor volt teljesíthető, ha katonai fegyelem alatt álló és többnyire a harctérről visszarendelt munkások felett lehetett rendelkezni. Ekkor a munkások hiánya volt a nehézség. Már az 1917. évben előrelátó szemmel felismerhető volt a helyzet, mely a háború befejeztével bekövetkeznék, ha a munkabíró katonák a polgári életbe visszajőve alkalmazást keresnek, és számukra kellő munka nem állna rendelkezésre. A katonai leszerelés kérdését ez okból a kormány kebelében állandó figyelemmel kísérték. Az állami munkaközvetítő intézet a katonai leszereléssel kapcsolatos munkaközvetítés dolgában 1917. év telén részletes előterjesztést dolgozott ki és adott át a kormánynak, melyben nemcsak a munkaalkalmak és a munkakeresők összeírására és a közvetítési eljárásra terjeszkedett ki, de reámutatott a munkaalkalmak teremtésének és a közmunkák és a közszállítások egységes és tervszerű intézkedésének szükségességére, és javaslatokat tett a munkanélküliek segélyezésére. Az Esterházy-kormány alatt külön átmenetgazdasági minisztérium állíttatott fel, melynek egyik főteendője a háború leszerelése lett volna. A higgadt tervezést felborította a fegyverletétel és a forradalom. A harctérről minden rendszer nélkül visszaözönlő munkásokat a kormány rendelete szerint a hadikincstár terhére alkalmazni kellett azokban a vállalatokban, melyekben hadbavonulásuk előtt voltak. A munkások száma tehát ugyanabban az időben megszaporodott, midőn egyrészt a háború befejeztével a hadiszükségletekre most berendezett vállalatok hadicélra többé igénybe nem vétettek, tehát munkájuk szünetelt, és a béke munkálataira az előkészítés annál kevésbé volt lehetséges, mivel szénben és feldolgozandó nyersanyagban, kivált vasban és fémben nagy hiány mutatkozott. Munkásbőség és munkahiány állott be, úgyhogy a munkások tömeges elbocsátásától és a munkanélkülieknek erős szaporodásától kellett tartani. Ez okból a Károlyi-kormány elrendelte azt, hogy azok az üzemek, amelyek eddig hadiszállítássokkal voltak elfoglalva, munkásaikat ne bocsássák el, úgyszintén azok, melyek szén hiányában egészen vagy részben szünetelni kénytelenek, tartsák meg munkásaikat, az így mintegy feleslegesekké vagy munkanélküliekké vált alkalmazottak munkabérét (napi 10 koronával) az állam megtéríti a vállalatnak. Ez az intézkedés később akképp is módosult, hogy ha a gyárakban az üzemidő leszállíttatott, a munkás teljes 8 órai munkabért kapott, melynek a nem dolgozás idejére eső részét az állam térítette meg. Utóbb a munkanélküliek segítése minden vállalatra kiterjesztetett. Az állami segély eredménye. A munkanélkülieknek állami segélyezése, mint mindenütt, úgy

nálunk is visszásságokkal járt. A munkások akkor is segélyre pályáztak, mikor munkaalkalmak kínálkoztak, vagy legalább is a munkanélküli segélyt élvezve nem nagyon jártak munka után. Az állami segélyezéssel járó visszaélések ellen különböző módon próbálkoztak; így nem részesülhettek segélyben azok a munkások, kiknek foglalkozási körében az országban nagy munkáshiány mutatkozik; a munkanélküliek elhelyezését más üzemekbe megkísérlették. Az intézkedések mindazáltal eredményre nem igen vezettek. A tapasztalás azt mutatja, hogy a munkanélküliek segélyezése a munkanélküliek számát mindig nagy mértékben szaporította; a munkanélkülieket a munkától elriasztotta vagy legalábbis követelőbbekké tette, mert ha ő semmittevésért napjára 10 koronát kap, munkába álláskor ezt a 10 koronát felszámítja, s ennyivel több bért követel. Ez a munkanélküli segélyezés az egész gazdasági életben éreztette hatását, sőt még a háztartásban alkalmazott cselédekre is kihatott. A fővárosban alkalmas cselédeket alig lehetett kapni, habár a „munkanélküliek” száma egyre gyarapodott. A hirdető hasábok nap nap után telve voltak ajánlatokkal különböző cselédekre, és alig lehetett a háború előtti idő ötszörös összegéért cselédet kapni. Berinkey kormánya a munkanélküliek nagy számának megszüntetésére nagy közmunkákat akart végeztetni. Február 8-ikán alakult meg nagy ünnepséggel a köztársasági elnök jelenlétében a Műegyetem dísztermében az Országos Munkaügyi Tanács, melynek hivatása lett volna, hogy rendszert hozzon a közmunkák irányításába, egységes nagy munkaprogramot készítsen el, melynek megvalósításával minden munkanélküli foglalkozást talált volna. Szó volt, hogy megindítják a budapesti kikötő építését, a Duna-Tisza csatorna munkálatait, a vasutak tervszerű rekonstrukcióját, a közúti hálózat rendbehozatalát, a vízierők hasznosítására szükséges építkezéseket stb. Beszélték, hogy 5 milliárd koronát szentelnek majd rendkívüli befektetésekre, és már áprilisban annyi közmunka áll rendelkezésre, hogy 400,000 munkás talál majd foglalkozást. Azok a milliók, melyeket a kormány a munkanélküliek segélyezésére kiadott, az akkori pénzügyminiszter nézete szerint nem is a munkaügy érdekeit szolgálták, hanem elsősorban a közbiztonságét és a közrendét. Szerinte csak így lehetett a háborúból visszatérő, reményeiben erősen felkorbácsolt munkásokat és a velük cimboráló társaikat a folyton fel-felmerülő rablási és más erőszakoskodási tervek végrehajtásáról elterelni; pénzügyi áldozatot kellett hozni abban az időben, midőn tömegfelvonulások napirenden voltak, és a követelők mindig azokra a milliárdokra utaltak, melyeket a háborús nyereségek nézetük szerint a főváros vagyonos lakóira árasztottak. Állami segítség vagy fosztogatás: ez a két fogalom volt a tömeg szeme előtt. A tanácskormány a munkanélküliek nagy számával kénytelen volt megélni, de belátta azt a nagy bajt, mely ebből az összeségre hárul. A Népgazdasági Tanács választmánya július 2-iki ülésében tárgyalta is az ügyet. Ekkor Varga Jenő népbiztos, a tanács elnöke kifejtette, hogy május 31-ikén a munkanélküliek száma 46,974 volt, ez segélyben hetenkint 5 millió, egy évre egynegyed milliárd korona. Ezenfelül jár a szénsegély, mely ebben az összegben nincs benne. Munkanélküli segélyben részesül Budapesten 18,000 férfi, 8500 nő, vidéken 15,000 férfi, 5000 nő. Az ügy tárgyaltatván a szakszervezetek képviselőinek hozzászólásai alapján elhatározták, hogy a következő szakmákban munkanélküli segély folyósítása megszüntethető: az aranyművesek, a női munkások, az ácsmunkások, a biztosító intézetek munkakörében, a bőrmunkások és bőröndösöknél,

a cipészmunkásoknál (a szabászokat kivéve), a forgalmi munkásoknál, a húsipari munkásoknál, végül a kályhásoknál és a szabóknál. Egyébként a Népgazdasági Tanács több rendelettel megpróbálta a munkanélküliek segélyezését korlátok közé szorítani. Így június 3-iki 27. sz. rendeletében kimondja, hogy a 18—45 éves férfiak csak akkor kaphatnak segélyt, ha igazolják, hogy a lajstromozó bizottság katonaságra alkalmatlanoknak találta őket. Azokban az üzemekben, amelyekben eddig szénsegélyt fizettek, a szénsegély kifizetése megszűnik, és helyét munkanélküliség esetén a munkanélküli segély foglalja el. A Népgazdasági Tanács az illetékes szakszervezet meghallgatásával kimondhatja, hogy bizonyos szakmákban foglalkoztatott munkások általában vagy bizonyos helyeken segélyt nem kaphatnak. Az aratás idejében a Népgazdasági Tanács elrendeli, hogy mindazokat a munkásokat és munkásnőket, akik mezőgazdasági munkára képesek és szakmabeli üzemükben nélkülözhetők, akár foglalkoztak eddig mezőgazdasági munkákkal, akár nem, a sürgős mezei munkák idejére minden eddigi illetményeik beszüntetésével szabadságolni kell. Ugyanez áll az állásnélküli munkásokra is, akiknek munkanélküli segélyét további rendelkezésig meg kell szüntetni. De gyökeres orvoslást a munkanélküliség megszüntetésére nem találtak. A munkanélküliek segélyezésére az állam 1918. december 1-től 1919. augusztus 10-ig kiadott összesen 384.957,000 koronát, mégpedig munkanélküliség címén 225.957,000 K, szénsegélyre 159.000,000 K. Ebből az összegből esik a Károlyi-kormány idejére 72. millió K munkanélküliségre, 91 millió K szénsegélyre, összesen 163.8 millió K; a tanácsköztársaság idejére 153.1 millió K munkanélküliségre, 68 millió K szénsegélyre, összesen 221.1 millió K. A tanácskormány segélyezési összegében benne van az a 39.236,290 K is, melyet a szocialisták — a Berinkey-kormány — március 2o-ikán a bekövetkezendő bolsevisztikus átalakulás okából mint gyorssegélyt a munkások részére kiutalványoztak. III. A mester- és kézműipar. A kisipar rendezése. A nagyobb üzemek szocializálása mellett a többi ipari üzemek ügyét is tisztába kellett hozni, annál is inkább, mert Magyarországon a mesterüzemek, főképp a vidéken, túlnyomó számban dolgoznak. Az 1910. népszámlás adatai szerint 533,195 ipari vállalat közül csak 4023 vállalatban volt 20-nál több alkalmazott, s így a kisebb üzemek száma 416,543, és ezek közül a segéd nélkül dolgozó mesterek száma 330,975 volt. Ha a 2o-nál kevesebb alkalmazottal dolgozó vállalatoknál működő keresőket (tehát mestereket és segédeket) együtt vesszük, egymilliónál több iparost kapunk. Ezeknek a sorsa tehát a szocializálásnál nem volt mellőzhető. A „kisipar” rendezése nagy gondot okozott a tanácskormány vezető szakférfiainak. Előttünk fekszik egy előterjesztés, mely a Népgazdasági Tanács állásfoglalását a kisipar tárgyában előkészítette. Ebből az előterjesztésből kivehető a gondolatmenet, mely e korszak közgazdáit vezette. Szerintük „a szocializálás határa oly kérdés, melyben egységes álláspontot kell elfoglalni. Abban, hogy a végeredményben minden üzemnek a köz tulajdonába és társadalmi vezetés alá kell jutni, valamint abban, hogy ma ennek keresztülvitele csak bizonyos határig lehetséges, nem lehet kétség. Áll továbbá az is, hogy a társadalmi vezetés alá nem vett üzemek anarchikus termelését középpontosított anyaggazdálkodás révén csak igen csekély mértékben lehet befolyásolni. A kisipar ügyének elintézése egyszerűnek látszik, éspedig tartsuk fenn a kisipart, amíg szükségünk van rá, azután pusztuljon el. Jelenleg szükségünk van rá, mivel az ország szükségletének talán felénél is nagyobb részét a kisipar látja el. A kisipar kérdése továbbá nem tisztán gazdasági, hanem sokkal nagyobb mértékben politikai kérdés.

A kisipar fenn nem tartásával a kisiparban alkalmazott bérmunkások és maguk a majdnem vagy teljesen proletár kismesterek kenyérkereset nélkül maradnak… a III. Internacionálé ezért teljes joggal helyezkedett arra a kétségkívül ideiglenes álláspontra, hogy a kisüzemek magántulajdonban hagyandók. A javaslatok, melyek ily körülmények közt a kisipar szabályozására nézve tehetők, két típusra vezethetők vissza: 1. a kismesterek javaslata szerint a kismesterek szakmánként és helyileg szervezkedjenek anyagbeszerző és esetleg értékesítő szövetkezetekbe, de végeredményben az önkényes termelés, a profit és a kismesteri bérmunkás alapnak megtartásával; 2. a kisipar munkásainak javaslata szerint a városokban a nagyszámban levő kisipari üzemek tulajdonosaiktól elveendők, összevonandók középüzemekké, és azután ugyanúgy kezelendők, mint a többi eredetileg is ilyen nagyságú üzemek, vagyis társadalmi igazgatás és munkaellenőrzés alá veendők. Az első javaslat keresztülvitele politikai és gazdasági szempontból veszélyes. Politikai szempontból azért, mert alkalmat ad oly országos szervezkedésre, mely nem szolgál proletár érdekeket, és mely összetételénél fogva talaja lehet bármilyen, a proletár érdekei ellen is irányuló akciónak. Gazdasági tekintetben pedig azért aggályos, mivel ez is mint minden szervezet igen erős önfenntartási és fejlődési irányzattal fog bírni, minek következtében, ha elérkezik az idő amikor a kisipart fokozatosan be lehetne szüntetni, erős ellenállással találkozunk. A második javaslat járható utat mutat, és összeegyeztethető a kisvagyon meghagyásának elvével. Középpontilag összevont üzemeket a következő alapelvek figyelembe vételével lehetne alkotni: a) a kisiparos felszámol és megszünteti cégét; b) anyagát, szerszámát és berendezését méltányosan megállapított áron átadja a proletárállam tulajdonába, az ellenértéknek folyószámlájára való íratása ellenében; c) saját személyére nézve képességeinek megfelelő alkalmazást kap; d) az ily módon köztulajdonba került üzemek, élére szakértő vezetőség neveztetik ki, amely a legkisebb, legrosszabbul felszerelt, legegészségtelenebb és legkedvezőtlenebbül termelő egyes üzemeket műszaki meggondolások alapján megszünteti, gépeket, szerszámokat, anyagokat, egyes nagyobb üzemekre alkalmas helyekre hordatja, és megfelelő központi adminisztrációval az így kialakuló középüzemeket egységesen vezeti. Egy harmadik és talán legkönnyebben keresztülvihetőnek látszó javaslat az volna, hogy egyelőre ne törődjünk a kisiparral, várjuk meg, hogyan fognak alakulni a dolgok, egyelőre elég tennivalónk van a nagyüzemekkel. Ez a javaslat mindazáltal elvetendő, mivel következménye legjobb esetben az volna, hogy a kisipar oly mértékben, amint anyaga kifogy, megszűnik, a kisipari üzemek több százezer munkása munkanélkülivé válnék, és a termelés egy része megszűnnék. Mindezeknél fogva irányelvül a kisiparosra nézve következő nézet jegecedett ki: kívánatos, hogy a kisipari üzemek tulajdonosaik írásbeli, önkéntes, minden presszió nélkül, nyilvánított hozzájárulásával, a tulajdonosuktól átvett anyagok, szerszámok és beruházások méltányosan megállapított értékének a tulajdonos folyószámlájára való írása mellett, az anyagokkal és munkaerővel való ésszerű gazdálkodás szempontjai szerint fokozatosan és megfelelő óvatossággal összevonassanak, és az így összevont, most már kisipar jellegüket elvesztett üzemek társadalmi vezetés és munkásellenőrzés alá helyeztessenek.” A kisipar üldözése. Tényleg a tanácskormány a kisipar dolgában nem igen tudott tisztába jönni. Annyi bizonyos, hogy jószemmel a mesterüzemeket nem igen nézte. A mesterüzemek (asztalos, lakatos, szabó, cipész, cukrász, ács stb.) közül azokat, melyek gépekkel vagy 20-nál több munkással dolgoztak, köztulajdonba vették. A többiekkel szemben nem volt egységes eljárás. Csak annyiban mutatkozott határozottan ellenszenves felfogás, hogy az anyagelosztó hivatalokban összpontosított anyagok elsősorban a köztulajdonban álló nagyobb és középüzemek számára szolgáltak, és a tanácskormány közegei a kisebb mesterüzemekre egyáltalában nem vagy csak igen csekély

figyelemmel voltak, úgy, hogy ezek az üzemek vagy csempészet útján szerzett anyagot dolgoztak fel, vagy csak akkor vállaltak munkát, ha a megrendelő maga hozta a feldolgozandó anyagot. Áll ez különösen a vidékre nézve. A vidéki ipartestületek kérdésünkre sorjában úgy nyilatkoztak, hogy anyaghiányban szenvedtek, de azért még sem engedtek a tanácskormánynak és elsősorban a vidéki munkástanács direktóriumának, nem támogatták szocializálási törekvésüket, nem hódoltak csábításaiknak. Az ipartestületek jelentéseiből idézzük a következőket: az erzsébetfalvai testület szerint a kisipar teljesen pangott; a a direktórium nem adott anyagot, s így az iparosok nem dolgozhattak, de azért még sem léptek be a mesterek a szocializált üzemekbe. A székesfehérvári ipartestület szerint a 310 tagból álló cipészszakosztály, minthogy önálló iparos hivatalosan anyagot nem kapott, elhatározta, hogy mindenki az utolsó darab bőrig dolgozik, és csak ha az elfogy, egyenként bemennek a termelőszövetségbe. A tanácsköztársaság megszűnésével 20 volt a szövetségben. A szobafestők, szabók, vízvezetékesek, lakatosok és építőiparosok közül kevesen anyaghiány és egyéb kényszerítő eszközök alkalmazása folytán a termelőszövetkezetekbe léptek, legnagyobb részük megtartotta önállóságát. A mesteriparok egy részével kényszerűségből kellett a tanácskormánynak mint háztulajdonosnak foglalkoznia. A kisipar szocializálása. A házak köztulajdonba vételével, különösen Budapesten, meggyűlt a tanácskormánynak, mint sokmillió értékű házak tulajdonosának a baja a házakkal kapcsolatos javítási iparágakkal, úgyhogy sorjában közös üzembe szorította a következő iparágakat: a bádogos és szerelési, a villamosvezetéki, a szobafestő és tapétázó, a pala- és cserépfedő, a címfestő, az üvegezési, a kályhás iparokat, sőt június 16-ikán még a lakások tisztogatását szolgáló iparokat, ú. m.: a poloska- és féregirtó, a lakás- és ablaktisztító, szőnyegporoló és megőrző vállalatokat. Ezek az iparágak a közös üzemben sokat szenvedtek, de még többet szenvedett a fogyasztó közönség, mert a túlságos középpontosítás következtében a kijavítási munkálatok nagyon elkésetten és legtöbb esetben hanyagul teljesítettek. Szerelők. Április 1o-ikén a szociális termelés népbiztossága 30. sz. rendeletével Budapesten a házi vízvezetékek, csatornák, légszesz- (gáz-) vezetékek, bádogos stb. berendezések megjavításának munkáját az általa kijelölt 15 felszerelő középpontba egyesíti; ettől az időtől fogva az említett javításokat csak ezek a középpontok teljesítették; más üzemek, kisiparosok, mesterek újabb efféle munkát nem vállalhattak, hanem az illetékes felszerelési középponti biztostól kapják a további utasításokat. Azt, hogy hol szükségesek javítások, a házbizalmiak állapítják meg és jelentik be írásban az illetékes középpontnak. Milyen zavart idézett elő ez az intézkedés, könnyen elképzelhető, ha meggondoljuk, hogy vagy 20,000 épület 15 középpontba szorult össze akkor, mikor a posta- és távbeszélő-közlekedés folytonos akadályokba ütközött, mikor sürgős intézkedésekre küldöncöt még drága pénzen sem lehetett kapni. Maguk a munkások nyilvános üléseiken nevetségessé tették ezt a középpontosítási rendszert. Alkalmunk volt az egyesített felszerelő és jókarbantartó iparok szakosztályának az április 15-ikétől május végéig terjedő időszakáról szóló jelentését megtekinteni. Eszerint 537 kisüzem összeszoríttatott 60 üzembe. Az említett idő alatt javításra 15,239 bejelentés érkezett, belőle 11,095 elintéztetett. Munkabérekre körülbelül 5 millió korona fizettetett ki. Ezen adatok szerint tehát egy javítás átlagban 450 koronába került munkabérben, pedig a vízvezetékeknél akkor a munkálatok legnagyobb része — a nagy gumi- és bőrínség következtében — csapbőrözésből állt, mely még a magas 8.5 koronás órabérek mellett sem kerülhet munkabérben 20 koronánál többe. Még különösebb, ha az egy javításra eső 450 koronát átszámítjuk a 8.5 K órabér alapján munkaidőre,

mert egy javításra 50 munkaórát kapnánk, ami talán még a tanácskormány alatti munkateljesítésnél is lehetetlenség. Még megemlítjük, hogy e szerelési üzemek számára a június havi költségelőirányzat munka bérekre 5 millió, anyagra 2.5 millió koronát tett. A szociális termelés népbiztossága május 7-ikén kelt 72. sz. rendeletével a villamosszerelőipar középponti irodáját állítja fel; ez az iroda a villamosvilágítási, jelző-, villámhárító- és magántelefon-berendezések, továbbá különleges gyári tapasztalatokat nem igénylő kisebb erőátviteli berendezési munkálatokat körülbelül 30 kilowatt teljesítményig, valamint külön engedély alapján felállítandó kisipari telepek és kisfeszültségű galvántelepek munkálatait végzi. E célból Budapesten 10 kerületi és egyelőre 22 körzeti iroda működött, melyeket a középpont irányít és ellenőriz. A villamosszereléseknél mindenekelőtt a munkabérek magossága tűnik fel. Az amúgy is legmagasabb 8.5 korona órabér mégegyszer akkora lesz. Ugyanis a tanácskormány rendszeresítette a már április 14-ike óta a villamosgyárakban szokásos következő órabéreket: óránként rendes munkaidőben: szerelőnek 17 K, szerelőnek ifjúmunkással 25 K, szerelősegédnek 13 K, napszámosnak 10 K, műhelymunkásnak 20 K. A törvényes munkaidőn túl az első két órában 50 %, azontúl a törvényes és munkaszüneti napokon 100 %-kal több. A szobafestő, címfestő, mázoló és fényező ipartestület azt állítja, hogy a tanácskormány iparukat alapjaiban tönkretette. A mázoló és szobafestő közműhelyben 3 millió K készpénzt költöttek el. Ezt megfizette a köztulajdonban kezelt házak jövedelme! A június hóra szóló költségvetés munkabérekre 750,000 K, anyagra 1 millió koronát követelt a szobafestők számára, és munkabérekre 600,000 koronát, anyagra 1 millió koronát a címfestők részére. Júniusban Budapesten minden kerületben egy bútor- és épületasztalosműhelyt állítottak fel, melyhez mindenki a különben szokásos középponti vagy bizalmi utalványa nélkül közvetlenül fordulhatott megrendelésekkel. Az összes kalapüzleteket szocializálták. A Munka június 18-iki száma szerint a kalapüzemek szocializálását befejezték. A férfikalapok javítására, tisztítására stb. 12 gyűjtőhelyet állítottak fel és később a gyűjtőhelyek számát szaporítani fogják. A nyerstermények feldolgozásával csak a Gyukitsféle kalapgyár foglalkozik, ahol az összes rendelkezésre álló nyersanyagból különböző színű puha kalap készül. Cipészek. A cipészmesterség egyike ama nagyszámú kis-, közép- és nagyüzemet magában foglaló iparágaknak, melyet a tanácskormány nagy kedvvel terelt a szocializálásba. A cipőiparban 132,000 kereső foglalkozik, mégpedig nagy vállalatokban, kisebb, de mechanikailag berendezett üzemekben és tisztán kézműves üzemekben. A 2o-nál több munkással dolgozó vállalatokat a szocializálás általános rendelete alapján mindjárt március végén köztulajdonba vették. A tanácskormány vezetői nézete szerint sok apró üzem dolgozott a mechanikai cipőiparban, melyeknek felszerelése a modern technika szempontjából kifogásolható volt. A szocializálást csak akkor vélték célszerűen keresztülvihetőnek, ha a kisebb üzemeket megszüntetik, és felszereléseiket egy, a kelenföldi cipőgyár mellett megszervezendő üzemben összpontosítják. Ezt a kelenföldi cipőgyárt úgy akarták berendezni, hogy jövőre nemcsak katonai, hanem civil cipőket teljesen készítsen. A gyár 5000 pár cipőt képes naponta előállítani. Egyelőre csak 2000 pár bakancs és 800 pár civil cipő került ki onnan. A tisztán kézműves cipőüzemekre — melyek anyag hiányában úgyis keserves tengésben éltek — erős megszorítást tett a Népgazdasági Tanács július 9-iki rendelete, midőn elrendelte, hogy cipészmesterek, cipőkészítő üzemek és cipőelosztóhelyek lábbelit fogyasztók részére csak a munkás- és katonatanács beszerzési engedélye mellett készíthetnek; javítást is csak ily engedély alapján vállalhatnak.

Az építőipar. Az építőipar a tanácskormány idejében teljesen pangott. Már az egész háború alatt is csak a hadiszükségletekkel kapcsolatos (barakkok, kórházak) építkezése nyújtott foglalkozást, a magánépítkezés leginkább csak tatarozásra szorítkozott. Az összes budapesti házak kommunizáltattak, és ettől kezdve a magánépítkezés és a kisebb javításai munka is teljesen megszűnt. A közmunkák és a meglevő csekélyszámú építkezés szocializáltatott, illetve a házi javítási és átalakítási munkákat a kerületi munkás- és katonatanácsok műszaki hivatalai végezték, vezetésükre olyan fiatalemberek alkalmaztattak, akiknek kellő tapasztalata és szaktudása nem volt; önálló iparosokat csak csekély számban osztottak be. E körülmény és a munkafegyelem teljes meglazulása folytán az építőmunka a lehető legalacsonyabbra süllyedt. Építőiparosaink a leghatározottabb ellenszenvvel fogadták a tanácsrendszert, és mindvégig idegenkedéssel viseltettek irányában. Csupán néhány hadból visszatért és évek óta munka nélkül álló munkaadó vállalt kényszerűségből alkalmazást. Az építőmestereket a szocializálás azzal is megkárosította, hogy állvány-, szerszám- és anyagkészleteiket a munkástanácsok igénybe vették. Az önálló építési iparosokat az alkalmazottak szakszervezetébe — Magyarországi Építőmunkások Országos Szövetségének építkezési szakosztályába — igyekeztek beszorítani; hol a vezetés kizárólag az alkalmazottak kezében volt. Az építőiparosok középpontokká nem tömöríttettek. Kivétel volt az ácsközpont, melyet a faközéppontba akartak bevonni, de csak papíron vitték keresztül a középpontosítást. Fel kell említeni még egynéhány intézkedést, melyet a tanácskormány egyes iparágaknál, különösen az anyaghiány miatt látott szükségesnek elrendelni, és mely intézkedések az illető iparágak működési körét nagyon megszorították. A cukrászipar. Április 24-ikén a közellátási népbiztosság 25. sz. rendeletével szabályozza a cukrászipart. Csak az az iparüzlet állíthat elő cukorsüteményt, mely a népbiztosság termelési biztosától engedélyt kap. Csupán oly cukrászsüteményt és mézeskalácsot szabad előállítani, amely sem zsiradékot (mindenféle zsír, faggyú, vaj, margarin), sem gabonalisztet, sem pedig emberi táplálékra alkalmas fehér vagy nyers cukrot tartalmaz. Gabonaliszt helyett csupán burgonyalisztet, cukor gyanánt csupán nyerscukor utóterméket szabad felhasználni. Ez az intézkedés teljesen megsemmisítette a cukrászipart, ami annál súlyosabb következménnyel járt, mert főképp cukorkaáru Ausztriából nyíltan és csempészet útján állandóan kapható volt a piacon. A tanácskormány Budapesten a két legnagyobb céget (köztük a világhírű Gerbeaud-t) szocializálta; a többi kisebb cégek közül 80-nak adtak engedélyt üzletük folytatására, és 220 céget eltiltottak az üzlettől, és megszüntették termelésüket. A szocializált üzemekben a termelőbiztosok az évek óta gyűjtött nagy áruraktárakat teljesen feldolgoztatták, hitelüket és pénzüket felhasználták és kimerítették. A textilipart terhelte a szociális népbiztosságnak április 30-ikán kelt az a rendelete, mely zsákokat, szöveteket, hevedereket, fonalakat és spárgákat csak papírfonálból engedett készíteni. A szociális népbiztosság április 17-ikén elrendeli, hogy szénmegtakarítás és a finomított szesz kímélése szempontjából denaturált szeszt ezentúl csak nyers szeszből, elő- és utópárlatból készíthető 95 térfogat százalékos minőségben. A közoktatásügyi népbiztos május 15-ikén a papírdobozok egységes gyártása és forgalombahozása okából a dobozmegrendeléseket egy helyen akarta középpontosítani, és felszólítja mindazokat, kiknek üzemük folytatásához szükségük van, hogy a szükséges dobozok mennyiségét és minőségét a Szellemi Termékek Tanácsának dobozgyári osztályánál jelentsék be.

Cipőkrém és kozmetikai szerek gyártására április 10-ike óta további intézkedésig paraffint, ceresint és raffinált montanviaszt felhasználni tilos. Ezekből a cikkekből a készleteket be kell jelenteni. Mosópor, szappanfőzőszerek és kristályszóda gyártása további rendelkezésig április 10-ike óta tilos. Az ezen üzemekben levő marónátron, marókáli, szóda és hamuzsírkészleteket be kell jelenteni. A szesznek szeszitallá vagy sósborszesszé való feldolgozása, illetőleg vízzel való hígítása, illóolajokkal, pálinkával való keverése, félgyártmányok, étert tartalmazó szesz, már hígított szesz stb. tovább feldolgozása április 10-től kezdve tilos. Külön rendeletek által szocializáltattak és kárpótlás nélkül köztulajdonba jutottak a következő vállalatok: a szállodák és penzióvállalatok (április 2.); a gyógyszertárak és gyógyárugyárak (április 1.); a kézi zálogüzletek (április 3.); a filmgyárak és mozgószínházak (április 8.); a közúti árufuvarozás és szállítmányozási üzletek (április 8.); a gyógyfürdők, a gyógyforrások, az ásványvizek feldolgozó vállalatai (április 17.); a nyilvános raktárüzletek (április 23.); a fényképészet (április 25); a kéményseprőipar (április 12.); a villamos áramtelepek vállalatai (április 26.); a gázgyárak (április 29.); vegykísérleti állomások és anyagvizsgáló laboratóriumok (május 20.); poloska- és féregirtó vállalatok (június 16.). Az így köztulajdonba jutott vállalatoknál éppúgy, mint a nagyüzemeknél, megszűnt az addigi vállalkozó egyéni tulajdona és irányadó intézkedése; kárpótlást vagy megváltást nem kapott; a kormány őt esetleg továbbra is megbízhatta a vállalat vezetésével, de az a kormány szándéka és irányítása szerint volt vezetendő, és a volt tulajdonos rendes munkabért kapott, mely azonban havi 3000 koronánál nagyobb nem lehetett. A szocializálás a vidéken. Vidéken sok helyütt vagy termelőszövetkezeteket létesítettek, vagy közös műhelyeket rendeztek be, de ezek az intézmények a mesterek részéről nem találtak rokonszenvre, és nem is működtek eredménnyel. Milyen volt a hangulat különösen a vidéken, ahol a munkástanácsok garázdálkodása sújtotta a mestereket, ezt az ipartestületek jelentéseiből egypár mondat eléggé jellemzi. Győr városa ipartestülete szerint az iparosok nyögték és gyűlölték a proletárdiktatúrát. A mezőcsáti járás (Borsod vm.) ipartestülete mondja: vidéki iparunk csaknem megsemmisült, miután minden forgalom megszűnt, anyag nem volt kapható. Az itteni direktórium iparosainkat még a mezei munka vállalásától is eltiltotta, s így megélhetési viszonyaikat megnehezítette. A veszprémi ipartestület szerint a tanácskormánynak az iparágak körül tett intézkedései nyomán csak szitok és átok maradt vissza. A diósgyőri ipartestület szerint a tanácskormány szerveinek a kis- és középipar teljes tönkretétele volt főcélja; hogy ez nem sikerült, annak tulajdonítkató, hogy nem volt reá meg az idő. A balassagyarmati ipartestület szerint munka nem volt, s akinek volt munkája, ott sem segéd, sem tanonc dolgozni nem akart. Győr városa ipartestülete írja, hogy az iparosoknak volt keresetük; mert a tönkretett gyáripar mellett a kisipar volt egyedül akcióképes; a kisiparost otthagyta ugyan munkása, de ő maga dolgozott, és annyit keresett, amennyi szükségletére bőven elég volt. Itt felemlítjük a tanácskormánynak azt a szándékát, mellyel az ország egész iparszervezetét rendezni kívánta, és az ország szükséglete szerint akarta a munkát elosztani. Mindenekelőtt a nézete szerint felesleges vagy más munkásokkal telített munkaágak felé új munkáselem irányulását meggátolta. Ugyanis a Népgazdasági Tanács megtiltotta a tanoncok, illetőleg gyakornokok alkalmazását azokban a foglalkozási ágakban, amelyekben a beállott változás folytán munkaerőfölösleg tartósan várható. Ezek: aranyműves, borbély, cukrász, kalapos, könyvkötő, címfestő, aranyozó és tapétázó, szállodai, kávéházi és éttermi alkalmazottak; kereskedelmi alkalmazottak és mindenféle magántisztviselői

kategória. A munkaerővel való gazdálkodás további fokozatai a pályacsere rendszeres megszervezése és végül a munkakényszer megszervezése lett volna; mert a proletárállam tartósan nem nézheti el, hogy bárki is bármely címen munka nélkül élhessen. A kézművesipar egyik régi baja, hogy nincs számára alkalmas hitelszervezet. A szövetkezet eszméje nem igen tudott gyökeret verni iparosainknál, a Wekerle koalíciós kormány alatt a hitelszövetkezetek országos középpontjával történt kísérletek veszteséggel végződtek. A háború alatt az Országos Iparegyesület ismételten sürgette az ipari hitelügy rendezését, de a kormánynál csak süket fülekre talált. Maga a főváros azonban a Hildegard Albrecht-féle alap pénzeinek egy részéből ipari hitelszövetkezetet létesített, melynek sikeres működését a tanácskormány tönkreteszi. Április 4-ikén a szociális termelés népbiztosa (14. sz. rendeletével) kihirdette, hogy „azok a kisiparosok, akik munkabér fizetésére elegendő készpénzzel nem rendelkeznek, a munkabérek, esetleg anyagok kifizetésére megfelelő összeget kapnak visszatérítés kötelezettsége mellett”. A szükséges utalványok kiállítására a működésében meggátolt Országos Iparegyesület helyiségében külön hivatalt állítottak fel, és kezdetben az Országos Középponti Hitelszövetkezet adott az ilyen utalványokra pénzt. A forradalmi kormányzótanács május 20. C. sz. rendeletével a kisiparosok üzemi hitelszükségletének kielégítésére a Budapesti Kisipari Hitelszövetkezetet (az említett fővárosi intézetet) bízza meg, melynek pénzszükségletét az Országos Középponti Hitelszövetkezet fedezi. Hitelt csak az iparos üzemi szükségletei (munkabérek, anyagok, műhelybérek, munkagépek, szerszámok beszerzése) céljaira lehet folyósítani. A hitelszövetkezet az adós terhére utólagosan fizetendő 5 %-os kamatot számít. Ha a kisiparos fizetési kötelezettségének nem tesz eleget, a hitelszövetkezet a mulasztást bejelenti a Népgazdasági Tanácsnak, amely a törvényes zálogul szolgáló dolgokból leltár mellett köztulajdonba vehet át annyit, amennyinek értéke a hátralékos tartozás fedezésére elegendő. A kölcsönt igénybe vevő iparos köteles gondoskodni arról, hogy az üzletéből eredő és 500 koronát meghaladó fizetések a Budapesti Kisipari Hitelszövetkezetnél fennálló számlájára teljesíttessenek mindaddig, míg a Hitelszövetkezettel szemben fennálló tartozását nem törlesztette. Az iparosok mintegy 3 millió korona erejéig kaptak hitelt. Ez összeg 1 1/2 millió korona erejéig az Országos Középponti Hitelintézet átutalásából, 600,000 korona erejéig a városi intézet pénzéből és a többi iparosoknak a városi intézetnél levő betétjeiből áll. Ezek a betétek mindazáltal csak követelések, és származnak ama bútorok árából, melyeket a tanácskormány az iparosoktól a proletár lakások berendezésére átvett, és árát nem készpénzben adta, hanem a városi intézetnél az illető iparos javára betétként íratta. A kisipar állapota. A főváros most az említett 3 millió korona tisztázása iránt kénytelen leszámolási eljárást indítani. A mester- és kézművesipar helyzetét a tanácskormány közvetlenül csak azokban az iparágakban sújtotta, ahol a szocializálást illetően az egy üzembe összevonást elrendelte, így Budapesten a szerelőiparok, a szobafestőiparok stb. iparnál; közvetetten azonban károsította a kisipar valamennyi ágát is elsősorban azáltal, hogy az órabéreket minden munkás, s így a kisiparos munkására is megszabták, hogy a szakszervezetek és a munkásbíróságok az önálló iparosokkal szemben a munkások érdekeit legtöbb esetben a mesterek igazságos követeléseivel szemben hozták érvényre, és hogy az anyagkiosztásnál az önálló iparosokat lehetőleg háttérbe szorították. IV. Kereskedelem. A középpontok ellen. A kereskedést a tanácsköztársaság a kommunizmus elveivel ellentétesnek s ennélfogva kiirtandónak tartotta.

A Károlyi-kormány alatt döntő szocialisták nem voltak ezen az állásponton, sőt erősen küzdöttek még a háborús viszonyok nyomása alatt berendezett „középpontok” ellen, vagyis azon állami felügyelet és intézkedés alatt álló kereskedelmi szervek ellen, melyeknek feladatuk az volt, hogy a rájuk bízott árukörben a kereskedést kizárólag ők intézzék, és az áruelosztás csak általuk történjék. A Károlyikormány külön kormánybiztost nevezett ki arra a célra, hogy a „középpontok” minél előbb megszűnjenek, és a kereskedés ismét teljes szabadságában a forgalmi életet fejlessze, szóval a szocialista felfogás a kereskedés működésének szabad folyása mellett nyilvánult. Igaz, a kereskedés terén mutatkozó visszásságokat a szocialista irány is ostorozza, de magát a kereskedést a közgazdasági élet nélkülözhetlen tényezője gyanánt elismerte. A szociáldemokraták és a kereskedelem. Közvetlenül a bolsevisztikus irány érvényesülése előtt, még március 16-ikán a Népszava a kereskedésről így szól: „szabad forgalomról a régi felfogás szerint szó sem lehet. Ami viszont nem azt jelenti, hogy a kereskedőnek ne legyen kenyere. A kereskedőre az áru szétosztásánál szükség van és eme munkájuk fejében megfelelő megélhetésre van igényük. A szociális állam felé haladó társadalomban a kereskedőnek olyan szerepe lesz, mint az amerikai trösztök áruit árusító kereskedőnek; biztos és a forgalommal állandóan arányban álló jövedelme lesz, anélkül, hogy uzsoráskodásra, spekulációra alkalma legyen.” A tanácskormány és a kereskedelem. A tanácskormány kiindult abból a kommunisztikus elvből, hogy a kereskedés oly munkanélküli foglalkozás, mely csak a termelők és a fogyasztók rovására él és gazdagodik. A kereskedés tehát felesleges. A termelés eredményét a fogyasztókhoz igazságos arányban juttatni, illetőleg a termelésből rendelkezésre álló árukat elosztani: az állam föladata. Ebből az elvből kiindulva a forradalmi kormányzótanács már április 2-ikán (XXXI. sz. rendeletével) kijelenti: ,,a magyarországi Tanácsköztársaság feladatának tekinti, hogy a rendelkezésre álló áruk az igazán rászorulóknak jussanak”, és e célból köztulajdonba veszi: 1. azokat az üzleteket, amelyek nagyban (továbbeladók részére) elárusítanak; 2. azokat az üzleteket, melyek a kicsinyben (közvetlenül a fogyasztók részére) való eladás mellett nagyban is árusítanak; 3. azokat az üzleteket, melyek csak közvetlenül fogyasztóknak árusítanak ugyan, de március 22-ikén 10 vagy több munkást foglalkoztattak. Ezeket a nagy üzleteket éppúgy, mint a gyárakat a rendelet szerint a szociális termelés népbiztosa által kinevezett üzleti biztosok a volt tulajdonosok bevonásával, a népbiztos utasítása szerint kezelnék, és minden üzletben a munkások ellenőrző munkástanácsa gondoskodnék a munkafegyelem megteremtéséről, a nép tulajdonának védelméről és az üzletvitel ellenőrzéséről. Szabadon űzhették egyelőre kereskedésüket az élelmiszerüzletek, a gyógyszertárak, a könyv- papírés élővirágüzletek és a dohánytőzsdék. A kicsinyben való kereskedés meg volt engedve, de itt is erős korlátokat szabott az a rendelet, melyet április 2-ikán a szociális termelés népbiztosa (9. sz.) bocsátott ki. Eszerint zár alá vétettek és további intézkedésig nem árusíthatók: katonai felszerelési cikkek, perzsa- és szmirnaszőnyegek, valódi gobelinek, szőrmeáruk, melyeknek darabonkénti értéke 1000 koronát meghalad, luxusbútorok és műbútorok, ha a teljes hálószoba berendezés ára 6000 koronát, úri szoba vagy ebédlő berendezés ára 10,000 koronát, vagy egyes bútordarabok ára 3000 koronát meghalad, mű- és régiségtárgyak, bélyeg, és egyéb gyűjtemények. E cikkek zár alá vételének, vagyis a forgalomból való kirekesztésének célja valószínűleg az volt, hogy a tanácskormány ezekkel az árukkal fedezhesse esetleg a külföldön teljesítendő fizetéseit. Következő cikkeket csak a házbizalmi engedélyével volt szabad eladni (az engedély csak annak a proletárnak adható, akinek a vásárolni kívánt cikkre múlhatlanul szüksége van): csecsemőkelengye,

férfi, női és gyermek alsó- és felsőruházat, ezek előállítására szükséges gyapjú, pamut, len, kender, vigogne, selyem és műselyem és ezek keverékéből készült szövetek, kötött és kötszövött áruk, e nyersanyagokból való fonalak és cérnák, ágyneműek (matrac, szalmazsák, lepedő, dunyha, takaró, paplan, vánkos stb.) asztalneműek (asztalterítő, asztalkendő) törülközők, fürdőkabátok, kész vagy készítendő cipő és csizma. Az így nyitva tartható üzletekben a bevételekről és kiadásokról és az áruraktárról könyvet kellett vezetni. Az üzletben legfölebb 2000 korona állandó pénztárkészlet volt tartható. Az ezt az összeget meghaladó pénzkészletet, amennyiben 10,000 koronát elér, az üzletzárlatot követő napon, különben legalább hetenkint egyszer valamely szocializált bankba vagy a postatakarékpénztárba a kereskedő saját folyószámlájára kell befizetni. Április 1o-ikén a közellátási népbiztos 9. sz. rendeletével elhatározta, hogy azok az üzletek, melyek leltárukat benyújtották, és ellenőrző munkástanácsot választottak, illetőleg a kereskedelmi alkalmazottak országos szövetségétől megbízottat kértek, újra megnyitandók. De az üzletekben nem árusíthatók az április 2-ikán kiadott 9. számú rendeletben felsorolt áruk. Ruházati cikket csak a Népruházati Bizottság textilosztályának, bőrt és cipőt csak ezen bizottság bőrosztályának utalványozására szabad eladni. Más cikket nagyban eladni csak oly mennyiségben szabad, mely — figyelemmel a vevő üzletének eddigi forgalmára — legfölebb kétheti szükségletét előreláthatólag nem haladja meg. Egyéb cikkek forgalmának korlátozására a fennálló szabályok érvényben maradnak. A hatóságilag megállapított irányárak ezekre az üzletekre is mértékadók, ha valamely cikknek nincsen hatósági ára, azt olyan áron kell árusítani, mely a beszerzési áron felül csak az üzemköltséget (regie) foglalja magában. Üzletvitel. Az üzletvitelre nézve következő rendszabályokat írtak elő: A nagyban való eladásnak számlával kell történnie. A nagyban történt eladásról hetenkint kimutatást kell küldeni az Országos Statisztikai Hivatalnak. A kimutatásban fel kell tüntetni az árakat is. Az üzleti bevételekről és kiadásokról és az áruraktárról könyvet kell vezetni. Az üzlet számára a pénzügyi népbiztos ellenőrzése alatt álló szocializált banknál vagy a postatakarékpénztárnál folyószámlát kell tartani. Az üzlet legfölebb 2000 korona állandó pénzkészletet tarthat, az ezt meghaladó összeget, amennyiben az 10,000 koronát elér, az üzleti zárlatot követő napon, egyébként pedig legalább hetenkint egyszer az üzlet folyószámlájára be kell fizetni. 500 koronát meghaladó számlafizetést átutalás útján kell folyósítani. Az üzletet a volt tulajdonossal a munkástanács megbízottja vezeti; együtt kezelik a bevételeket, folyósítják az üzlet folytatásához szükséges kiadásokat. Az üzlet két kulccsal zárandó, egyiket a megbízott, másikat a volt tulajdonos őrzi, az üzletet együtt nyitják és együtt zárják. A volt tulajdonos havi díjazása iránt az ellenőrző munkástanács dönt. E rendelkezések folytán a kereskedés szomorú képet mutatott. Minden nagy üzlet, lehet mondani a főváros legtöbb üzlete, a tanácskormány egész ideje alatt augusztus kezdetéig zárva volt. Kezdetben a leltározás foganatosítása, utóbb az áruknak az anyaghivatalok intézkedése szerint raktárakba, illetőleg új helyiségekbe az ú. n. elosztóhelyekre való szállítása és elhelyezése miatt. Végigmenve a főváros legélénkebb utcáin, a Váci utcán, a Koronaherceg utcán, a Kossuth Lajos utcán, a kereskedelmi emporium: a Lipótváros utcáin, minden bolt zárva — mintegy kihalt városban jártunk. Kereskedelem a rendes menetében megszűnt. Árut csak csempészet útján lehetett hallatlan árakon kapni. Üzletek nyitva tartása kötelező. Érezte ezt maga a tanácskormány, és némely cikkre és árura

nézve még kötelezte is az üzleteket, hogy a kereskedést rendesen folytassák. Történt ez kivált egészségügyi szempontból a munkaügyi és népjóléti népbiztos intézkedése folytán. Így a Népgazdasági Tanács május 20-ikán elrendelte, hogy az üzleteket naponta 8 órán át kell nyitva tartani. A Népgazdasági Tanács június 3-ikán elrendelte, hogy a papír-, rajz- és íróüzleteket egyelőre egyhuzamban hat órán át, éspedig reggel 8 órától délután 2 óráig nyitva kell tartani. Április 16-ikán a munkaügyi és népjóléti népbiztosság 7. sz. rendelete a drogueriák és illatszerek megnyitását rendelte el, ugyanazon korlátozásokkal, melyek általában az üzletekre fennállanak. Április 19-ikén a munkaügyi és népjóléti népbiztosság 11. sz. rendeletével a látszerek, kórházi felszerelések, betegápolási cikkek elárusításával foglalkozó üzletek megnyitását (az említett feltételek mellett) rendelte el. Bizonyos cikkekre külön korlátokat szabott meg. Így szemüvegeket kizárólag szakképzett optikusok árusíthatnak orvosi vélemény alapján. Kötő- és kötőszeranyagok, éspedig gyapot csak 150 grammig, géz 1 méterig, mull és szövött papírpólya 5 méterig, a gyógyszerkönyv követelményeinek megfelelő csomagolásban. Nagyobb mennyiséget csakis gyógyszertárak orvosi receptre szolgáltathatnak ki. Sérvkötők, haskötők csakis szakképzett kötőszerészek által készíthetők és hozhatók forgalomba. Egyenestartókat és fűzőket kizárólag orvosi rendeletre szabad kiszolgáltatni. Egyéb kötőszerek, műszerek, orvosi segédeszközök és betegápolási cikkek a fogyasztók részére csakis a legnagyobb takarékosság szemmeltartásával árusíthatók. Ezek az üzletek hódoltak ugyan a kényszernek, de lehetőleg rövid ideig tartották nyitva üzleteiket. Egyrészt áruhiány, melyet új bevásárlással a folytonosan még Ausztria, tehát az egyik fő beszerzési forrással, különösen Béccsel szemben fennálló zár szigorú fenntartása folytán pótolni nem lehetett, másrészt és különösen július havában, midőn az ú. n. fehérpénz értékveszteségének réme ösztönözte a népet, hogy a fehérpénzen mindenképp túladjon, és az üzletember ellenkezőleg nem akarta áruit értékvesztett pénzen adni, az eladási kedv teljes hiánya — mindez oly pangást idézett elő, melyet az üzletemberek szívesen láttak. A könyvkereskedések. Külön szempont volt mértékadó a könyv-, mű- és zeneműkereskedésre. A közoktatásügyi népbiztosság május 5-ikén 25. sz. a. a könyvkereskedésekszocializálását rendelte el. A könyvkereskedések, tekintet nélkül személyzetük számára, szocializáltattak (köztulajdonba vétettek) és ezentúl a Szellemi Termékek Országos Tanácsának elosztószervei gyanánt működtek. Ez a tanács minden elosztó üzemébe egy megbízottat jelölt ki, aki az üzem vezetéseért felelős. A megbízottak egyelőre az üzlet volt tulajdonosai vagy főnökei, akik a személyzet által választott bizalmiférfival vezették az ügyeket. A volt főnök havifizetésképp ugyanazt az összeget vehette fel, mint a legjobban fizetett volt alkalmazottja. Az üzlet pénzügyi részére nézve a kereskedelmi vállalatoknál alkalmazott rendszer volt érvényes. A könyvkereskedők, kiadók és zeneműkereskedők könyvkészleteikről leltárt felvenni s azt a Szellemi Termékek Tanácsának beszolgáltatni kötelesek. E készletek felett ezentúl csak a Szellemi Termékek Tanácsa intézkedhetett. A zeneműkereskedők csak pedagógiai tanulmányműveket, iskolákat, gyakorlatokat (etűdök) előadási darabokat (visszamenőleg tíz évre), modern magyar zeneszerzőktől mindenféle hangszerekre írt alkotásokat adhattak el. A könyv- és zeneműkereskedések a háború alatt megeredt nagy pénzáramlat folytán óriási keresletnek örvendettek. Az 1918. év karácsonya körül egész napon át oly tolongás volt ezekben az üzletekben, hogy alig lehetett helyet találni és ez így tartott a tanácskormány idejében is. A pénz elhelyezésének egyik módja könyv- és kottavásárlás volt, a luxuscikkek kelendőségével emez áruk vásárlása versenyzett. Ekkor május közepén belenyúl az üzletbe a közoktatási népbiztos. Az üzletek már most a nehezen megejthető leltározás folytán körülbelül június közepéig a közönség elől zárva vannak. Ettől az időtől kezdve naponkint 9 órától 1 óráig megnyílnak; a kormány által megszabott hallatlanul magas árak mellett is a vevőközönség oly tömegben jelentkezik, hogy a „sorbanállás” vált

szokásossá, sőt sok helyütt vörösőröket kellett igénybevenni, hogy az ostrom rendzavarássá ne fajuljon. Szeszkereskedelem. Tisztán az orosz tanácskormány majmolása volt a szesztilalom. A forradalmi kormányzótanács március 21-ikén II. sz. rendeletével mindennemű szeszes ital kimérését, forgalomba hozatalát és fogyasztását eltiltotta, és kimondotta, hogy az aki szeszes italt a tilalom ellenére kimér vagy forgalomba hoz, üzletének elkobzásával, 50,000 koronáig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő. Ezzel a rendelettel az összes szesz- és borkereskedő üzletek és számos vendéglő és korcsma tönkretétetett. Ékszerüzletek. A kereskedés egy ágára, az aranytárgyak és ékszerek üzletére a tanácskormány elsősorban pénzügyi szempontból tett intézkedései által lett végzetessé. A forradalmi kormányzótanács március 28-ikán XVI. sz. rendeletével felhatalmazta a szociális termelés népbiztosát, hogy az aranytárgyak és mindennemű ékszerek elárusításával foglalkozó üzleteket igénybe vegye, olyképpen, hogy kiküldöttei által átveszi az ezen üzletekben levő mindazokat az aranyba vagy más anyagba foglalt vagy foglalat nélküli ékszereket és drágaköveket, melyeknek jelenlegi értéke 500 koronát meghalad. Az átvett értéktárgyakat a Hitelbanknál a felek szerint elkülönítetten letétbe helyezik és megbecsülik. A kormányzótanács értékesíteni akarta ezeket a tárgyakat, és a felbecsült értéket a félnek valamely bankban folyó számlájára elhelyeztetni. Az ékszerek értékesítésére nem került a sor. Összesen 304 ékszerkereskedő 17.8 millió korona ékszert adott be, a tanácskormány megszűnése után az üzletek összes ékszertárgyaikat visszakapták. Különben az összes ékszerészüzletek ez intézkedés folytán megszűntek, sőt még a tanácskormány megbukása után is sokan zárva tartják üzleteiket. Szállítóvállalatok. A szállítóvállalatokat április 18-ikán szocializálták. Az üzemek közt igen sok nagy vállalat, de számos kisebb fuvaros volt. A szállítmányozási üzem már június 6-ikán 1400 lovat, 1000 közúti járóművet és 300 bútorkocsit vett igénybe megfelelő felszerelésekkel és üzemanyagokkal. Az igénybevett anyagok értéke jóval felülhaladja a 10 millió koronát. Számítottak arra, hogy még 1800 lovat és 1200 közúti járóművet fognak igénybe venni. 16 kirendeltségben működött a szállítmányozás, melyből 8 szakszerű kezelésre volt berendezve (pl. csak olaj, petróleum és zsiradékra, vagy lisztre, vagy gép- és kazán szállítására). A kereskedelmi csarnok részéről kapott értesítés szerint a tanácskormány a szocializált szállítmányozás élére egy hattagú direktóriumot állított; a direktórium kocsisokból és kevés képzettséggel bíró kisebb tisztviselőkből állott; két-három nap alatt kitűnt, hogy ez a direktórium a körülbelül 500 szellemi és 5000 fizikai munkást foglalkoztató iparág vezetésére képtelen; átengedték tehát a vezetést a volt főnököknek, s a direktórium csak ellenőrző szerepét játszott. A volt főnökök már most 16 munkafelvételi kirendeltséget állítottak fel a város különböző részeiben, ahol a fuvart és szállítmányozást igénylő közönség a munkamegrendelést bejelentette. A régi fuvarostelepekből 14 körzetnek telepei lettek, ahonnan a középpont a szükséges fuvart kirendelte. A kisfuvarosokat sehogy sem lehetett ebbe a középponti vezetésbe beleilleszteni, s ezért tárgyalások folytak a kisfuvarosoknak a szocializálás alól való fölmentése érdekében; ezek a tárgyalások a tanácskormány bukásakor még nem nyertek befejezést. A szállítmányozás szocializálása 12 millió korona vesztességgel járt. Bútorkereskedelem. Különös szerepet játszott a tanácskormány gazdasági politikájában a bútorüzlet. A kapkodás, rendszertelenség és önkény, a kapcsolatban helyes adminisztráció teljes hiányával, e téren nyilvánult legkirívóbban. Úgy, mint a többi kereskedelmi üzletekben, a bútorkereskedők is március 25-ikén leltárt voltak kénytelenek készíteni, és április 5-ikén ki kellett nyitni üzletüket, és bizalmiférfiak utalványára eladhatták bútoraikat, mégpedig a beszerzési áron megtoldva az üzemi költséggel. Április 17-ikén új rend áll be. A lakásínség elhárítására megkezdődött az erőszakos lakáslefoglalás és vele kapcsolatban a proletároknak bútorokkal való

ellátása. Ez okból felállíttatott a bútorelosztó hivatal. A bútorkereskedő kénytelen volt a bútorokat a bútorelosztó hivatal kiutalására kiszolgáltatni, a bútor ára 2o %-kal megnagyobbított beszerzési ár volt, melyet azonban nem a kereskedő kapott, hanem a bútorelosztó hivatal javára a Pénzintézeti Középpont és később az Országos Középponti Hitelszövetkezet vett át. A kereskedő maga heti 300—420 korona fizetést húzott, tehát egyszerűen üzletében a tanácskormány alkalmazottja volt. A bútort a vevőnek 75 %-ig azonnal, a fennmaradó 25 %-ot 40 havi részletben kellett volna törleszteni. Az intézkedés nem vált be, és oly zavar mutatkozott, hogy más rendszert kellett alkalmazni. Az összes bútorkereskedéseket ismét bezárták, újra felbecsülték bútorait; először egy 3 tagú bizottság a beszerzési árt 3o %-kal megnagyobbítva állapítja meg eladási árul; alig végezte be ez a bizottság működését, egy 12 tagú bizottság uzsoraárakat szab, pl. egy bútorcsoport árát, melyet a kereskedő rendes időben 6000 koronával adott volna, 25,000 koronában szabtak meg, és ezt akarták részletekben proletárjaiktól beszedni. Azután az összes bútorokat Budapesten 12 elosztóhelyre akarták csoportosítani, és ezzel a hurcolkodással még július 31-ikén sem készültek el. A bútorkereskedést magát ily fejetlen intézkedésekkel természetesen tönkretették. A kiskereskedelem. Elvi álláspont vezette a tanácskormányt, midőn a kiskereskedési üzletek megszüntetésének lehetőségét határozta el. Az a nagyon elterjedt nézet, hogy minél több a kiskereskedő valamely vidéki helyen, annál jobban szipolyozza ki a kereskedő a népet: vezéreszméül szolgált. Április 28-ikán a forradalmi kormányzótanács LXXVIII. sz. rendeletével felhatalmazta a közellátási népbiztosságot, hogy egyes esetekben oly üzleteket, amelyek kizáróan a fogyasztók részére való darusítással foglalkoznak — kiskereskedés — megszüntethessen vagy kezelésbe átvegyen. Az ily üzletek átvétele leltár ellenében történik; a leltárba az áruk az Országos Anyagvizsgáló Bizottság által megállapított árak szerint vétetnek fel, és az üzlet teljes leltári értékét az üzlet tulajdonosa javára valamely szocializált pénzintézetnél helyeztetik el folyószámlán. Elsősorban élelmezési szempontok vezették a tanácsköztársaság közgazdasági intézőit, mikor a főváros összes ú. n. fűszerkereskedőinek üzletét szocializálta. Evégből a kormányzótanács július 28ikán elrendeli, hogy a fogyasztási szövetkezeteket és a beszerzési csoportokat köztulajdonba veszi. Az Általános Fogyasztási Szövetkezetet vezető intézetté teszi, és a volt nagyobb „fűszerkereskedő” üzleteket ez intézet elosztóhelyeivé alakítja át. A kormányzótanács és az Általános Fogyasztási Szövetkezet közt megállapodás jött létre, mely szerint a szövetkezet kötelezte magát arra, hogy minden oly áruüzletet, melyet a Népgazdasági Tanács erre a célra kijelöl, a szövetkezet átvesz és kezel. Ez a szövetkezet egyike Európa legnagyobb szövetkezeteinek, forgalma havonkint 30 millió korona, melyből 15—18 millió korona értéket saját termelésben állít elő. Alkalmazottainak száma 2000. Tervezet szerint a szövetkezet átvette volna a kereskedésnek azt a részét, mely közvetlenül a fogyasztók részére árusít; tehát élelmiszer, ruházat, a férfi és női divatkereskedésnek minden ága, fa, szén és minden háztartási áru a szövetkezet működési körébe tartozott volna. Nem tartozott volna hatáskörébe a kereskedésnek az a része, amely félgyártmányokkal és nyersanyaggal foglalkozik. Az egész intézkedés összesen alig egy hétig volt hatályban. Minden volt fűszeresüzletnél tömegesen jelentkeztek az új tagok — miután szükségletük fedezésére valamelyik elosztóhelyen tagokként kellett jelentkezniük — a tanácsköztársaság uralmának megszűntével ez az intézkedés még az alakulás csírájában hatálytalan maradt. Az előbbeni üzletek több-kevesebb veszteséggel újra megkezdték működésüket. A kereskedést és forgalmat megbénították, és a csempészkereskedés felvirágzására közrehatottak azok a számos rendeletek és intézkedések, melyek mindvégig egyes cikkeket zár aláhelyeztek, és forgalomba bocsátásukhoz hatósági engedélyt tettek szükségessé. A zár alá helyezés. Zár alá voltak helyezve: 1. az összes hígkénsav, aceton és acetontartalmú oldatok, ólompir (mínium), ólomgelét és boraxképzetek (április 17.); 2. a zöldség-, főzelék- és gyümölcskonzervkészletek (április 13.); 3. a látszerek, kórházi felszerelések, betegápolási cikkek (április 22.); 4. mesterséges anilin festőanyagok keverékei (április 14.); a középponti fűtési,

vízvezetéki, csatornázási és gázszerelési anyagok (április 17.); 6. a borkő és borkősav (április 15.); 7. a sörkészletek (április ); 8. az összes fémtartalmú anyagok (április 10.); 9. papír- és papírlemezkészletek (április 23.); 10. a gyapjúkészletek (április 25.); 11. húsipari melléktermékek (május 2.); 12. cukrászipari gépek, berendezések és felszerelések (május 9.); 13. papírhulladékok (május 3.); 14. a vonós hangszerekhez való összes húrok és egyéb hangszerek bélhúrjai (április 23.); 15. a fagyapot és fagyapot-kötélkészletek (június 23.); 16. az asztaloskellékek, jelesül furnír, furnírkészletek, görlécek, külföldi faanyagok, esztergályos- és faszobrászáruk (június 23.); 17. állati szőrök (június 23.); 18. kocsikenőcskészletek (május 19.); 19. vaskályhák és tűzhelyek (május 28.); 20. ponyvakészletek (június 2.); 21. az önműködő nemzetközi ellenőrző pénztárak, ú. n. regiszterkasszák (június 2.) ; 22. a zsákok (május 14.). Az így zár alá helyezett cikkek és áruk felett az illető anyagelosztó hivatal vagy országos bizottság vagy a népbiztosok rendelkeztek. A középpontok. Midőn így a tanácskormány lerombolta a közgazdaság egyik fontos tényezőjét, és megsemmisítette a kereskedelmet, gondoskodni kellett arról, hogy a kereskedelemnek hivatása: a fogyasztónak a termelővel való közvetítése, vagyis az áruforgalom más módon biztosíttassék. E célra kezdetben a középponti szervezetek, s utóbb az anyagelosztó hivatalok rendszere szolgált. Bármennyire ellenezték a szocialisták is a háborúban felállított „középpontokat”: a tanácskormány ezt a rendszert egész teljességében elfogadta, azzal a különbséggel, hogy a középponti intézmények tisztán állami szervekké váltak, és a kereskedelmi érdekeltségnek belőlük egészen ki kellett volna válnia. A középpontosítás szervei a következők voltak: Április 1-én életbelépett az Országos burgonya-, zöldség- és gyümölcsközéppont, és megszűnt az addig fennállt Országos zöldség-, főzelék- és gyümölcsforgalmi részvénytársaság, továbbá az Országos burgonyaközvetítő iroda és a szilvaközéppont. Ha valamikor bebizonyult az állami tehetetlenség az üzleti élet terén, úgy ez a középpont és a rendes kereskedésnek az élet köréből való száműzése megmutatta azt, hogy nagy forgalmat középpontilag vagy államilag kielégíteni nem lehet. A főváros tavaszkor és nyáron rendes körülmények közt el van árasztva gyümölccsel és főzelékkel; a közel Kecskemét és Nagykőrös ellátja Magyarországon kívül Bécset, sőt Berlint gyümölccsel; a tanácskormány középpontosítása és kereskedelemellenes intézkedései folytán üres maradt a gyümölcspiac, az a kevés gyümölcs, ami feljött Budapestre, egy óra alatt hallatlan áron kelt el. Egy kg cseresznye 30—40, eper 40—50, kajszínbarack 50—60, őszi barack 60—70 K, sőt nagyobb áron, mohó hajszával talált vevőkre; rendes háztartásban alig láttak friss gyümölcsöt. Ugyanez áll a friss zöldfőzelékre; árak, mégpedig hatóságilag megállapítva, milyen kilogrammjával: 5 K a laboda, 10 K a tök, 14 K a hagyma stb. Magyarországon, egy mezőgazdasági bőtermésű országban, bizonyára hallatlanok. Április 4-ikén jött létre a tojás-, baromfi- és vadforgalmi bizottság. Budapest főváros élelmiszerárusító üzeme irányítja az élőbaromfikereskedést, és az Élelmiszerszállító Részvénytársaság a tojás- és vadforgalmat. Ez a középpontosítás sem volt kedvező hatással. Az élő baromfi nyílt piacra alig került, csempészkereskedésben egy pár csirke 3—400, egy hízott lúd 1600—2000, egy darab tojás 6—8 koronába került. Vadhús láthatlan volt. Budapestre vad nem került. Április 29-ikén az Országos Takarmányközéppontot állítják fel, mely az Állat és Takarmányforgalmi Részvénytársaság takarmányforgalmi osztálya és a korpaközéppont helyébe lépett. Feladata az egész országban mindennemű szálastakarmány, természetes és mesterséges szálastakarmány, mindennemű szalma és egyéb tömegtakarmány, ú. m. törek és polyva, tengeriszár és fosztás stb., továbbá mindennemű malomipari melléktermék (korpa, konkoly, bükköny, polyva, ocsú, lábliszt) valamint hántolási hulladék (köleshéj és takarmányliszt, rizshéj, borsó, korpa stb.) minden olajgyári

melléktermék (pogácsaliszt és olajmag héj), minden cukorgyári melléktermék (melassze), szárított és nedves (kilúgozatlan) szelet, továbbá a keményítő-, szesz-, élesztő- és sörgyárak szárított mosléka és takarmányrépa forgalmának, s végül a műtakarmány gyártásának középponti lebonyolítása. Április 12-ikén az Országos Állat- és Húsforgalmi Középpont lép életbe, és megszűnik az Állat- és Takarmányforgalmi Részvénytársaság. A hússal való ellátás mindazáltal semmiképp sem akart javulni. A közellátási hivatal kénytelen ismételten hústalan heteket elrendelni; át kellett térnie a húsjegyek életbeléptetésére, de nem nyert vele semmi mást, mint hogy a húsért való ácsorgás még hosszabb népvonalakban jelentkezett, és hogy a húsjegyek nagy részét érvényesíteni nem lehetett. Próbálkozott a közellátási népbiztosság a juhállomány 50 %-ának lefoglalásával, anélkül, hogy a hússzükségletet fedezhette volna. A húsárakat folytonosan fel kellett emelni, úgy, hogy a marhahús kilogrammja még március havában 18, a tanácsköztársaság idejében 30, a sertéshúsé 11.4, illetőleg 22 koronára volt maximálva. Áprilisban a közellátási népbiztosság a Budapestre irányuló halforgalmat a Haltenyésztő Részvénytársaságra bízta. A középpontosítás itt sem vezetett kedvező eredményre; heteken át halat nem látott a piac, sőt még a magas irányárak, melyeket június 24-ikén már kilogrammonként a fehér halnál 26, a ponty és csukánál 30, a süllő, fogas, tok, viza, pisztráng, galócánál 45 koronában kell megállapítani, sem vonzottak árut a halpiacra, mintha az ország vizeiből a hal eltűnt volna. Április 24-ikén életbe lép az Országos Tejtermék Középpont. Budapestnek tejjel való ellátása azonban nem javult, ugyanazok a szomorú viszonyok maradtak továbbra is, mint azelőtt, a csecsemők, gyermekágyasok és lázas betegek kivételével legtöbb fogyasztó, még az előnyben részesítendő aggastyánok is, vagy nem kaptak tejet, vagy korlátolt mennyiségben ú. n. savanyú tejhez jutottak, mely a háztartásokban rendszerint zsír és vaj hiányában a főzésnél értékesíttetett. Az árakban sem állt be javulás. Anyagelosztó hivatalok. A középpontok, illetőleg középpontosított intézkedéseik mintegy természetszerűen terelték a tanácskormány közgazdasági vezetőit az Anyagelosztóhivatalokmegteremtéséhez. Lényegükben a „középpontok” és a tanácsköztársaság által rendezett Országos Bizottságok működési köre nem más, mint az Anyaghivataloké. A tanácskormány április 14-ikén kelt rendelete szerint az anyagelosztás irányelveit az Anyagelosztó Tanács állapítja meg. Ennek a tanácsnak élén áll a szociális népbiztosságnak az általános termelési politikát irányító népbiztosa; tagjai a szociális termelés többi népbiztosai, továbbá a közélelmezési, hadügyi és földmívelési népbiztosságok egy-egy képviselője. A tanács végzéseit egy Középponti Anyaghivatal hajtja végre, a tulajdonképpeni elosztást mint igénybejelentő és anyagfelosztó szervek az anyaghivatalok teljesítik. Létrejöttek a következő anyaghivatalok: Április 14-ikén a szociális termelés népbiztossága 36. sz. rendeletével Vashivatalt létesít, amely a vasanyagoknak a termelésben való felhasználását szervezi. Ennek a hivatalnak föladatai: a közszükségletek fontosságának tekintetbe vételével az egyes üzemek részére tett megrendelések foganatosításának sorrendjét megállapítani; a raktári készletekről állandó nyilvántartást vezetni, a készletekről rendelkezni és azokat elosztani; a kompenzációs úton a magyarországi tanácsköztársaság területére kerülő, valamint a fegyveres erő leszerelése folytán fölössé váló anyagokkal rendelkezni. A termelő üzemek vasanyagot csak a Vashivatal engedélyével szolgáltathatnak ki, és ilyen anyagot csak a vashivatal engedélyével szabad megszerezni. Április 22-ikén a szociális termelés, népbiztossága 47. sz. rendeletével a Cukorgyárak Középponti Hivatalát állítja fel; feladata: intézkedik a cukorgyári vállalatok középpontjának felszámolása iránt;

középpontilag intézi a cukorgyárak nyersanyag-, szén-, üzemanyag- és pénzszükségletének fedezését; irányítja és ellenőrzi a cukorgyárak üzemét, és e célból rendelkezik a cukorgyárakkal. Április 24-ikén a szociális termelés népbiztossága 50. sz. rendeletével felállítja a Ruházati Hivatalt, amely a ruházatiipar-szükségletek kielégítését szervezi, és e célból intézi a bőr- és textiláruk termelését, a termeléshez szükséges nyersanyagok beszerzését és készáruk elosztását, és hatásköre kiterjed az összes bőr- és textilanyagokra. Ezek az anyagok a következők: nyersbőrök, félkész- és készbőr; mindennemű cipőáru, technikai bőr, gépszíj, szíjgyártó, nyerges és bőrdíszműáru; len; kender, juta és egyéb növényrost; pamut, gyapjú, állati szőrök, selyemgubó és műselyem; mindennemű textilhulladékok, textilanyagok tépési termékei és fonóipar, az említett anyagokból készült fonalak és cérnák, szövetek, nemezek, szalagok, kötött és kötszövött áruk, kalapáruk, konfekcionált áru, szűcs és szőrmeáru, ponyva, zsák, zsinegek, kötelek stb. A hivatal föladata: az említett cikkek gyűjtését, behozatalát, feldolgozását és elosztását intézni; a földmívelési népbiztossággal egyetértően a ruházati célokra használható textilanyagok termelését irányítja, vezeti, és ellenőrzi a szocializált bőr- és textilüzemeknek termelését, végzi a többi ruházati üzemek szocializálását, és irányítja a kisipari és háziipari termelést; előmozdítja a hatáskörébe tartozó üzemek gazdaságos termelését, az üzemberendezéseknek e célból való megfelelő átalakítását és kiegészítését, új üzemek felállítását, valamint az üzemek segédanyagainak beszerzését; a közellátási népbiztossággal egyetértően megteszi azokat az intézkedéseket, amelyek a bőr- és textiláruknak a közvetlen fogyasztók részére való szétosztása érdekében szükségesek. A ruházati hivatal feladata végzésére szakma szerinti osztályokat állít fel. A ruházati hivatal működését a Ruházati Tanács irányítja és ellenőrzi. E tanács tagjait az érdekelt szakszervezetek ajánlása után a szociális termelés népbiztosa nevezi ki; tagjai ezenkívül az érdekelt népbiztosságok egy kiküldöttje és a Középponti Anyaghivatal megbízottja. A ruházati hivatal működésével megszűntek a következő középpontok: az állati szőrök középpontja, a gyapjúközéppont, a kender- és jutaipari bizottság, a kenderközéppont, a lenáru középpont, a lenipari bizottság, a népruházati bizottság bőr és textilipari osztálya, a ruházati cikkeket beszerző rt., a magyar pamutközéppont, a pamutközéppont rt., a textilhulladék bizottság, a textilhulladék, behozatali rt., a magyar selyem nyersanyag rt., a selyemipari bizottság, a zsákbizottság, a zsákforgalmi rt. Ezeket az intézményeket a ruházati hivatal számolja föl. A ruházati hivatal a következő osztályokat foglalta magában: 1. műszaki osztály; 2. gyártási osztály: a) len-, kender- és jutaosztály; b) pamutosztály; c) gyapjúosztály; d) hulladékosztály; e) selyemosztály; 3. zsák- és ponyvaosztály; 4. szűcs- és szőrosztály; 5. konfekcióosztály; 6. női kalaposztály; 7. kesztyűosztály; 8. sapkaosztály; 9. női kalapkellékek középponti árusítása; 10. szőnyegáruk középp. elárusítási telepe; 11. asztalterítő, függöny, ágygarnitúra stb. cikkek középponti árusító telepe; 12. csipkefüggöny, vitrage stb. középponti árusítótelepe; 13. linóleum árusítótelep. Amint ebből a sorozatból kitűnik, ez a hivatal elosztási osztályaival az összes fonó, szövőipar áruit, az összes ruházatokat, kalaptól kezdve cipőig, háztartási és öltözeti fehérneműit és díszítési áruit felölelte, vagyis a kereskedés legnagyobb részét foglalta el. Szervezési intézkedései mindazáltal annyi időbe kerültek, hogy a tervbe vett elosztóhelyeknek nagy részét meg sem lehetett nyitni. A túlságos középpontosítás következtében a megnyílt elosztóhelyeket — többnyire népes utcákon — oly tömegben ostromolták meg a proletárságuk folytán vásárlási jegyekkel ellátott vevők, hogy egész rajban fél napon át az utcán „ácsorogtak”, várva, hogy a kilátásba helyezett árut magas áron megvásárolhassák. A fogyasztók rendszeres ellátásáról szó sem volt. A tanácskormány fejetlen közgazdasági intézkedéseit jellemezi az az eljárás, melyben a kereskedelmi csarnok értesítése szerint a rövidáru, kötött és szövött áruk szakmája részesült. Eszerint néhány

nappal a tanácskormány megalakulása után rendelet jelent meg a Vörös Újságban és a Népszavában, mely az említett szakmabeli kereskedőket felhívta, hogy a statisztikai hivatalhoz már beadott leltáron kívül azonnal adjanak be két újabb leltárt, éspedig egyet a ruházati hivatalhoz, egyet a népruházati bizottsághoz. E leltárak alapján azután az áruk legnagyobb részének a mondott hivatalokhoz való beszolgáltatása rendeltetett el. Az így beszolgáltatott cikkek nagyobb részét átutalták az általános fogyasztási szövetkezethez, mely 100 %-os felárral értékesítette. Az áruknak többi részét fenntartották az ú. n. csereáruüzletre, mellyel a vidéken Budapest számára élelmicikkeket akartak beszerezni. A legkülönösebb azonban az, hogy a szociális termelés népbiztossága az egész intézkedésről nem tudott semmit, és csak a kereskedők tudakozódása után jutott értésére, sőt a nőikalap-készítők kérésére a szalagáruk lefoglalását hatályon kívül helyezte, és szabad árusításukat megengedte. A Műszaki Anyaghivatal. Április 28-ikán létesül a Műszaki Anyaghivatal. Hatáskörébe tartozik: az egyes műszaki anyagok beszerzése, kezelése és a fogyasztók közt való szétosztása. Ezek az anyagok a következők: mindennemű műszaki gumiáru, tömítés, pótanyagokból készült szíj, olajozó, műszaki textiláru és egyéb üzemi anyag; mindennemű szerszám és szerszámgép, közlőmű és alkatrészei, faipari szerszám és famegmunkáló gép, malomipari szerszám, gép és üzemszükségleti anyag, építőipari gép, szerszám és építkezéseknél szükséges külön műszaki anyag, mezőgazdasági gépekhez és üzemekhez szükséges anyagok, bányászati és kohászati gépek, szerszámok és üzemi anyagok, elektromos szerelési anyagok, elektromotorok és készülékek, szerelvények, elektromos lámpák és világító testek (izzólámpák), gázvilágítótestek (Auer harisnyák). A kereskedelmi csarnok műszaki kereskedő osztálya ez anyaghivatalokról következően nyilatkozik: „Műszaki üzemet csak oly egyén vezethet, kit hosszú évek alatt gyűjtött tapasztalatai képesítenek erre. Az anyaghivatalok vezetői és előadói teljes hiányában voltak azoknak az ismereteknek, melyek az üzemszükségletek megismeréséhez kívánatosak. Ezért sok olyan áru utaltatott ki, melynek szállítása után kiderült, hogy a vevő nem használhatja. A vidéki vevőkkel átalában sok baj volt; ezek rendszerint kereskedőknél szokták megrendelni szükségleteiket. A tanácskormány alatt az illető anyaghivatalhoz vagy egyenesen a gyárhoz kellett fordulni. Előfordult, hogy egy vidéki kisbirtokos szecskavágó gépéhez késeket keresett. A gyár, melyhez fordult, oly típusú kések gyártására nem volt berendezve, holott a műszaki kereskedőnél nagy mennyiség volt készletben — és a kisbirtokos kés nélkül maradt. Humoros az anyaghivatalnak az az intézkedése, mely a vízállást mutató üveg megszerzésére a keresőt az üvegeshez küldi. Milyen állapot állt be egy vidéki gazdára, aki aratás előtt feljött Budapestre, hogy lokomobilja és cséplőgépe üzembe helyezésére megszerezze a szükségeseket, ezt a következőkből látjuk: el kell mennie üzemanyagokért (olaj, benzin) az ásványolajhivatalba József tér 1., gépszíjért a bőrbeszerző kézbőr osztályába Dorottya utca 8., fedőlemezért az építési anyaghivatalba Döbrentei tér 4., kalapácsnyélért a fahivatalba Nádor utca 21., csapágyfémért a fémhivatalba Városház utca 10., gumicsőért a gumihivatalba Andrássy út 102., tömítésért a kenderelosztó hivatalba Mária Valéria utca 12., gőz és vízvezetékcsőért a műszaki anyaghivatalba Mozsár utca 9., mezőgazdasági gépért a vashivatalba Egyetem utca 1., kenőzsiradékért a vegyészeti hivatalba Andrássy út 2., zsákokért a ruházati hivatalba Párisi utca 2. Csoda-e — mondja a jelentésttevő — ha ily körülmények közt a gazda megundorodva a végtelenségekbe nyúló szaladgálástól otthagyta a tanácskormány egész adminisztrációját, és rothadni hagyta búzáját, és csak annyit csépelt ki, amennyi a maga számára szükséges. A műszaki üzemszükségletek kiutalásának szakavatatlanok által való kezelése határozottan azok közé a tényezők közé tartozott, melyek a magyar parasztot a tanácskormánytól már kezdettől fogva elidegenítették.” A szociális termelés népbiztossága május 9-ikén 74. sz. rendeletével Fahivatalt állít föl, föladata: a lakosságnak tűzifával való ellátása, továbbá a bányák és továbbfeldolgozó üzemek faszükségletének kielégítése, a bőriparnak cserzőanyaggal, a kosáriparnak vesszőanyaggal való ellátása.

A szociális termelés népbiztossága május 14-ikén 77. sz. rendeletével Vegyészeti Anyaghivatalt létesít, feladata az összes olajzsíripari, csont, gyanta és vegyészeti cikkek beszerzése, nyilvántartása és elosztása. Ezzel az intézkedéssel megszűnik az Olaj- és zsiradékügyi bizottság, ennek gyertya és szappanelosztó irodája, a Magyar Zsiradéktermelő rt., a Magyar Olaj- és Zsíripari Középpont rt., a Csontközéppont rt., a gumibizottság és beszerző szervezet, a gumiátvételi bizottság, a kénsavközéppont, a vegyészeti külkereskedelmi rt., a szénsavértékesítő szövetkezet és az oxigénértékesítő szövetkezet. A közellátási népbiztosság május 16-ikán 38. sz. a. rendeletével a húsipari melléktermékek anyaghivatalát létesíti, feladata: mindennemű állati nyersbőr, nyersfaggyú, bél, csont, szarv és állati nyersbőrökből kikerülő szőrfélék gyűjtése, kezelése és nyilvántartása. A szociális termelés népbiztossága május 6-ikán 66. sz. rendeletével fémhivatalt létesít, mely valamennyi fémnek a termelésben való felhasználását irányítja, gyűjtésüket és kiutalásukat végzi. Ez okból megállapítja az egyes üzemek részére tett megrendelések foganatosításának sorrendjét, nyilvántartja a raktárkészleteket, azokkal rendelkezik, és azokat elosztja. Fémeket csak a hivatal útján lehet szerezni. A szociális termelés népbiztossága május 5-ikén 67. sz. rendeletével gyufahivatalt létesít, feladata a gyufa nyilvántartása, beszerzése, a bejelentett igények gyűjtése és a gyufa elosztása; ezzel a rendelettel a Gyufaárusító Részvénytársaság megszűnik. A szociális termelés népbiztossága május 5-ikén 68. sz. rendeletével Keményítőhivatalt létesít, feladata a keményítő és keményítőtermékek nyilvántartása, beszerzése, az igénybejelentések gyűjtése és a rendelkezésre álló anyagok szétosztása. Ezzel a Magyar Keményítőgyárak középponti eladási irodája megszűnik. A szociális termelés népbiztossága május 6-ikán 69. sz. rendeletével Ásványolajhivatalt állít fel; feladata az ásványolaj és ásványolaj termékek nyilvántartása, beszerzése, a bejelentett igények gyűjtése és a rendelkezésre álló anyagok elosztása. Ezzel az Ásványolajipar Szövetség megszűnik. A szociális termelés népbiztossága május 19-ikén 83. sz. rendeletével a Háztartási és Közszükségleti Iparcikkek Hivatalát állítja fel, e cikkek beszerzésére, nyilvántartására, kezelésére és szétosztására. A cikkek, melyeket működési körébe utaltak a következők: vaslemezből, öntöttvasból és egyéb fémből készült összes edények és háztartási cikkek; az összes konyhai, őrlő, daráló, vágó és egyéb eszközök; mindennemű porcelán, majolika és egyéb kőanyagból készült konyhafelszerelési cikkek és edények, valamennyi üvegből előállított háztartási cikk és edény, az összes fából, cirokból, gyökérből készült konyhafelszerelési cikkek, a konyhabútorok kivételével, háztartási kefeáruk, mindennemű nem nemesfémből készült evőeszközök, továbbá az itt fel nem sorolt egyéb háztartási és konyhafelszerelési cikk, norinbergi, díszmű, dohányzó és játékáru cikkek. A háztartási cikkek forgalombahozatala csak a tanácskormány utolsó heteiben kezdődött meg. Jellemző, hogy a bolsevisták ama felfogásával szemben, hogy a kereskedés azért mellőzendő, mivel túlságos árt kíván a közvetítés munkájáért, és működésében a termelő és a fogyasztó rovására szerzi meg profitját, továbbá amaz intézkedésével szemben, mely a nagykereskedésben az ár meghatározását akképp rendelte el, hogy a beszerzési árhoz legföljebb az üzemköltségeket szabad az eladási árba számítani: a háztartási cikkek megszabására nézve Lengyel népbiztos július 24-iki rendelete szerint alapul veendő az 1919. március 21-ikén érvényes volt nagybani eladási ár, és ehhez hozzáadandó 150—200 %. A munkaügyi és népjóléti népbiztosság május 21-ikén 38. sz. rendeletével Országos Egészségügyi Anyagintézetet állított fel abból a célból, hogy az ország területén levő összes egészségügyi intézmények: nevezetesen kórházak, gyógyintézetek, laboratóriumok, szanatóriumok, gyógyító-,

rendelő- és gondozóintézetek, fertőtlenítő intézetek stb. anyagszükséglete biztosíttassék. Hatáskörébe tartozik: a kötőszereknek, műszereknek, laboratóriumi cikkeknek, egészségügyi intézetek berendezési tárgyainak, orvosi műbútoroknak, katonai egészségügyi felszerelési tárgyaknak, művégtagoknak, ortopédiai készülékeknek és gyógyászati segédeszközöknek beszerzése, raktározása és szakmabeli üzletek és egészségügyi intézmények közt való elosztása, új egészségügyi intézmények berendezése és felszerelése; kórházi fehérneműek, ágyneműek, ruhaneműek, bútorok és különféle kórházi gazdasági fogyasztási cikkek, anyagok és tárgyak beszerzése, raktározása és elosztása,, gyógyászati célokat szolgáló anyagok, üveg és gumianyagok beszerzése, raktározása és elosztása, az összes egészségügyi intézmények felszerelésének és anyagfelhasználásának irányítása és ellenőrzése. A gyógyszer, vegyszer és a drogériai áruk továbbra is a Középponti Gyógyszerüzem hatáskörében marad. A Népgazdasági Tanács május 28-ikán 8. sz. rendeletével a szeszes italok és szesztermékek hivatalát állítja fel; célja a szeszes italok és a szesztermékek közül az ecet és az élesztő beszerzése, nyilvántartása és elosztása. A Népgazdasági Tanács május 28-ikán 10. sz. rendeletével mezőgazdasági géphivatalt állít fel. Célja valamennyi mezőgazdasági üzemnek gépekkel, gépalkatrészekkel és mezőgazdasági eszközökkel való megfelelő ellátása. Feladata egyrészt a hazai gyárakban előállított, másrészt a külföldről beszerzett gépek, gépalkatrészek és mezőgazdasági eszközök nyilvántartása és elosztása. A szociális termelés népbiztossága május 21-ikén 86. sz. rendeletével Építési Anyaghivatalt állít fel. Célja az összes építési anyagok, állványfa és építőszerszám (gép) nyilvántartása és megfelelő elosztása. A Népgazdasági Tanács június 11-ikén 37. sz. rendeletével Üveghivatalt állít fel, melynek feladata üvegáruk beszerzése, nyilvántartása és szétosztása. Egyúttal zár alá vétettek mindennemű táblaüveg, tükörüveg és tükör; préselt, csiszolt és fúvott üvegáru, gyógyszer, laboratóriumi és egyéb műszaki üvegáru. A Népgazdasági Tanács június 18-ikán 50. sz. rendeletével az ország összes üzemeinek, valamint a háztartásoknak szénnel, brikettel és koksszal való ellátására Szénhivatalt állít fel. Ezzel az Országos Szénbizottság és a hadi szénbehozatali részvénytársaság működése megszűnik. A középpontok és anyaghivatalok kritikája. A tanácskormány által meghonosított középpontosító áruelosztás bizottságaival és anyaghivatalaival teljesen csődöt mondott. A kereskedés nagyban éppúgy, mint kicsiben elvesztette élte főrugóját, a szabad intézkedés jogát; azok az üzletek, melyek nyitva tarthatók voltak, a folytonos ellenőrzés, engedélyhez kötött eladások mellett kedv nélkül dolgoztak. Maguk az állami intézmények a túlságos középpontosítás következtében és a sok bürokratikus intézkedés mellett későn és nem kielégítő módon teljesítették a megrendeléseket. Különben a rendszerről szóljon maga az a szerv, mely azt megteremtette, és mely jó hatásában bízott. Július 14-ikén a Népgazdasági Tanács ülésén érdekesen jellemezték az anyaghivatalok működését. Eszerint „az anyaghivatalok ma még igen nehézkesen és hibásan működnek, a hivatalok nem mindig képviselik a proletárérdekeket, az anyagkiosztás túlságosan lassan, túl sok meddő munkával intéződik el; nagy hiba, hogy az anyaghivatalok sokszor kiutalnak anyagot, anélkül, hogy tudnák, hol van az anyag, igen sok anyaghivatal anyaga, amely felett rendelkezni akar, magánüzemeknél van elhelyezve, melyek az anyaghivatal intézkedésével szemben szabotálnak. Előfordul, hogy az anyagot a legkülönbözőbb kifogással tartják vissza, arra számítva, hogy addig talán helyreáll a régi rend. Óriási akadályokat gördít az anyaghivatalok működése elé a vidéki közigazgatás szervezetlensége. A

középponti anyaghivatal sokszor csak újabb és újabb tárgyalásokkal, sokszor belügyi népbiztossági beavatkozással tudja csak elérni, hogy akár a fővárosba, akár egyik megyéből a másikba valamilyen anyagot átvigyenek. Baj az, mely egész gazdasági életünkön átvonul, hogy a politikai megbízhatóság és a szakértelem közt ellentét áll fenn. Vannak szakemberek, akik politikailag teljesen megbízhatatlanok, és még most is arra gondolnak, hogy saját üzemük részére előnyöket biztosítsanak. Ez addig így lesz, míg az európai forradalom ki nem tör, és belátják, hogy le kell tenniök arról a reményről, hogy visszatér a régi rend. Legszomorúbb és ami az összes anyaghivatalok működését megbénítja, az a tisztességtelen erkölcsi felfogás, mely egész közéletünkben található. Ez ellen sürgősen össze kell fogni a tisztességes embereknek, és kíméletlen leleplezésekkel példákat kell statuálni a megtorlással.” A kereskedelem jelentősége. Ha valamikor, úgy a tanácskormány idejében bebizonyult az, hogy milyen szükséges tényező a kereskedés, és mennyire követeli a kereskedés a szabad mozgást a közgazdaság szervezetében. Bizonyította már a háború alatti állapot azt, hogy állami beavatkozás, mely a rendkívüli helyzetben szükséges volt, a kereskedés szerepét nem helyettesítheti, és hogy a kereskedésnek ármeghatározások és középpontok által való korlátozása a közérdeket ki nem elégítheti, pedig akkor még a kereskedés nagy részében működésben maradt. A tanácskormány száműzni akarta a kereskedést, anyagelosztó hivatalai nem tudták a kereskedést pótolni, és a csempészet uralkodott minden téren. Termelő és fogyasztó kénytelen volt a csempészethez fordulni, és ez sem a termelőnek, sem a fogyasztónak nem vált előnyére. A kereskedelem megbízhatlan kezekbe jutott. A szabályozott kereskedelemben, maximált árakon, a nyilt piacokon, vásárcsarnokokban hosszú ácsorgással sem lehetett kielégíteni a fogyasztó közönséget, holott a lánckereskedés különböző útjai bőségesen kínálták, sőt házhoz hozták a szükségletek bármely fajtáját, persze a maximált ár többszörösével, de azért mindig pontosan és biztosan. A tanácskormány a tisztességes kereskedést száműzte, helyette az állami elosztás rendszerével a kereskedés közvetítő hivatását pótolni nem tudta, hanem a termelő és a fogyasztó kárára a zugkereskedést, a csempészetet és a lánckereskedést rendszerré fejlesztette. E téren is bebizonyult az a közgazdasági igazság, hogy a szabad verseny, a kereslet és kínálat szabad fejlődése mesterséges intézkedések által csak a közgazdaság kárára korlátozható. V. A biztosítási ügy. A biztosítás elvi jelentősége. A biztosítás ügyére nézve a tanácskormány álláspontja, amiként ezt Lengyel Gyula népbiztos a tanácsok országos gyűlésén június 14-ikén kifejtette, a következő volt. A biztosítóintézetek igen hasznos munkát végeztek. Nem lehet azt mondani, hogy a biztosítóintézetek valamilyen kapitalista intézmény lettek volna, amely a munkástársadalomban most mindjárt felesleges, csak azt lehet mondani, hogy ezt a szükséges intézményt a kapitalisták a saját javukra kihasználták. A biztosítás intézménye azonban meg fog szűnni abban a pillanatban, amikor minden köztulajdon lesz, amikor a társadalom minden károsodást együttesen visel, amidőn a társadalom valóban gondoskodni tud arról, hogy mindenkit, aki munkaképtelen vagy dolgozni nem tud, a társadalom ellásson. Ez a szervezet a jelen pillanatban nincsen meg. Minthogy azoktól a munkásoktól, akik bizonyos előrelátásból és takarékosságból biztosítást kötöttek, hogy elhalálozásuk esetén hátramaradottaiknak vagy öregségük esetére maguknak egy kis tőke álljon rendelkezésükre, ezt nem lehet egyszerűen elvenni, nem lehet a biztosítóintézeteket megszüntetni, hanem azokat köztulajdonba vesszük azzal, hogy ezek minden biztosítási kötelezettségüknek eleget tegyenek. A biztosítás szocializálása. A forradalmi kormányzótanács március 30-ikán XXV. sz. rendeletével

elhatározta a biztosítóintézetek szocializálását, és ezért felhatalmazta a pénzügyi népbiztost az összes biztosítóintézetek vezetésének átvételére és ellenőrzés alá helyezésére. A biztosítóintézeteket a pénzügyi népbiztos által kinevezett ellenőrző megbízottak vezetik, a pénzügyi és gazdasági irányítást és felügyeletet a Pénzintézeti Középpont végzi. A biztosító-intézetek addigi alkalmazottjai, akiket a pénzügyi népbiztos utasítására el nem mozdítottak, kötelesek voltak munkájukat az intézetnél rendszeresen tovább is végezni. Az elmozdított alkalmazottak kötelesek voltak a pénzügyi népbiztos utasítására az intézetben megjelenni, felvilágosításokat és tanácsokat adni. Az alkalmazottak, beleértve az igazgatókat is, ezentúl 3000 K havi fizetésnél nagyobb fizetést nem kaphattak, és javadalmazásuk a népbiztos hozzájárulása nélkül fel nem emelhető. Ekképp a biztosítóintézetek önálló működése megszűnt, és a tanácskormány közegeivé lettek. A biztosítási ügyletek következő korlátok közé szoríttattak: Az egyes biztosítási ügyletek. Kárbiztosításnál az intézetek eddig vállalt és esedékessé vált kötelezettségeiknek akképp tesznek eleget, hogy 2000 koronáig terjedő biztosítási összegeket a jogosultnak kifizetik, a 2000 K-án felüli összegeket pedig a Pénzintézeti Középponthoz utalják át. A Pénzintézeti Középpont gondoskodik arról, hogy a biztosított esetleg más bankban levő folyószámlájára átutaltassanak a javára átjegyzett pénzek. Köztulajdonban kezelt dolgok kárbiztosításánál az egész esedékes kártérítési összeg a Pénzintézeti Középpontba utalandó. Az életbiztosítási kötvények alapján esedékessé váló biztosítási összegekből havonkint 2000 koronánál többet nem szabad kifizetni. A 2000 koronát meghaladó összeg átutalandó a Pénzintézeti Középpontba. Életbiztosítási kötvényekre kölcsönök és visszavásárlási összegek nem voltak folyósíthatók. E rendelkezések és a tanácskormánynak különösen a magántulajdon megszüntetésére és korlátozására irányuló intézkedései folytán a biztosítóüzlet pangásnak indult, és majdnem teljesen megszűnt. Áll ez elsősorban a tűzbiztosításról. Az üzemek, házak és gazdaságok köztulajdonba mentek át, a magánérdek a biztosításra hiányzott, és így rendes üzlet nem volt köthető. Az üzemveszteség elleni biztosítás elvesztette alapokát; ennek a biztosításnak célja: a vállalatnak bizonyos állandó hasznot és az üzemköltségek fedezését biztosítani; márpedig a tanácsköztársaság gazdasági rendszerében hiányzott a vállalat egyéni érdekeltsége, köztulajdonban az egyes vállalat haszna nem a vállalat érdeke, s így az üzemveszteség ellen biztosítással nem kell védekezni. Az életbiztosítást a tanácskormány megszüntette, kiindulván abból az elvből, hogy munka nélkül senki sem élvezhet jövedelmet. A baleset- és szavatossági biztosítás nem fejlődhetett egyrészt azért, mert a magántulajdon háttérbe szorult, másrészt különösen azért, mivel a munkásbaleset-biztosítás működési köre nagyban kiterjesztetett, s így a magánbiztosítás köre kisebbedett. A betörésbiztosítás majdnem teljesen szünetelt. Áruhiány volt ennek az egyik oka, másrészt a vagyonvédelem a tanácskormánynak a tulajdon ellen tanúsított rendszerében nem volt megokolt. Az állatbiztosítás az állatlétszám megfogyása folytán és az országban uralkodó bizonytalanság mellett egészen pangott. A szállítmány biztosítása nem játszott szerepet, miután a rendes forgalom teljesen megszűnt. A jégbiztosítás a nagybirtokok köztulajdonba vételével és a gazdálkodásnak bizonytalan helyzete mellett alig volt számba vehető eredménye. Különös károsodás hárult a magyar biztosítóintézetekre a viszontbiztosításnál. A magyar intézetek kivált külföldi intézetek viszontbiztosításában találják fedezetüket. A külföld a magyar közgazdasági élettel szemben bizalmában megrendült, és legtöbb külföldi intézet fölmondotta a viszontbiztosító szerződéseket. E

szerződések reaktiválása, esetleg új szerződéseknek kötése nagy költséget és fáradságot fog okozni biztosítóintézeteinknek. Biztosítóintézeteink hitelét erősen megingatta a tanácskormánynak az az intézkedése, mely szerint az esedékessé vált biztosítási összegből a külföldi számára is csak 2000 koronát volt szabad kifizetni, és a többi összeget a Pénzintézeti Középponthoz kellett átutalni. Ily eljárásnál természetes, ha a külföld a további biztosítást megszüntette. A biztosítás veszteségei. Biztosítási szakemberek alapos számítása szerint a magyarországi biztosítóknál biztosítási díjak fejében 30 millió koronával kevesebb foly be, és ezzel szemben a tanácskormány által elrendelt magasabb fizetések fejében 20 millió koronánál több volt a kiadás. VI. A drágaság. A háború okozta drágaság. Hogy a háború alatt drágaság uralkodik, és hogy a hosszú időn át tartó világháborúban ez a jelenség nálunk is megvolt: ez ismeretes tény. A hosszú háború és a vele kapcsolatos elzárkózási politika oly intézkedéseket tett szükségesekké, melyek a különben is megjelenő drágaságot fokozták. A nagy hadiszükségletek megkövetelték a készletek lefoglalását, a rekvirálást. Az áruk lekötése az áralakítást természetes tényezőitől megfosztotta, szükséges volt tehát az árak hatósági megszabása, az ármaximálás. A rekvirálás és a maximálás az áruk rendszerinti megoszlását gátolja, ez okból az áru a szokott piacokon gyérebben jelenik meg, és magasabb, gyakran uzsoraárakon jut forgalomba. A közönség védelme tehát hatósági elosztást tesz szükségessé, megjelenik a Haditerményárusítási Részvénytársaság, és keletkeznek a hatóság védelme alatt a különböző áruközéppontok. Mindezek a háborús közgazdasági politikának nélkülözhetetlen eszközei, de mindannyi egyszersmind tényező a drágaság folytonos emelkedésénél. Hozzájő már most az angolok által a háború segédeszközévé felavatott kiéheztetési rendszer, háborús területünknek a nemzetközi forgalomból való kizárása, még a semleges államokkal való kereskedésnek is megbénítása, és előttünk állnak azok az okok, melyek múlhatlanul a drágaságot abban a mértékben fokozzák, amelyben a háború tartama hosszabbra nyúl. Ezekhez a drágaságot fokozó tényezőkhöz még két nagy jelentőségű jelenség csatlakozik: a hadinyereségek és a papírpénzáramlat. A könnyen szerzett pénz. A hadinyereség hazánkban annál nagyobb hatással mutatkozik, mert a „könnyen szerzett pénzt” országunk legnépesebb termelési ágába, a mezőgazdaságba vitte be. A paraszt, a gazda terményeiért sokkal nagyobb árt kapott az addiginál, s így vevőképessége nagyobb lett, könnyen szerzett pénzén könnyen is adott túl, fokozta a keresletet, s így közrehatott az árak emeléséhez. A hadiszállítók a hadinyereségük értékesítésénél még nagyobb könnyelműséggel jártak el, s minden téren közreműködtek a drágaság fokozásán. Ismeretes dolog, hogy sohasem volt az ékszerészeknek, a divatárusoknak s egyéb fényűzéssel kapcsolatos vállalatoknak jobb dolguk, mint a háború utolsó két évében. A papírpénzáramlat. A papírpénzáramlat az államnak az Osztrák-Magyar Bankkal szemben felvett kölcsöneiből veszi eredetét, és az egyszer megrendült fedezési rendszer, vagyis bankjegyeknek nem a bankszabadalomban körülírt módon való kibocsátása magával hozta azt, hogy a bankjegy államjeggyé, papírpénzzé változott, és forgalomba jutását többé nem az üzleti élet, hanem az állam szükséglete határozta meg. A fedezet nélkül való papírpénz kibocsátása az a ferde pálya, melyen a szekér számára nincs megállási hely, és mely beleviszi az örvénybe. A bankjegyek havonkint egy milliárd koronával is szaporodtak, és a háború végén 40 milliárdra rúgtak. A papírpénznek ez a nagy mennyisége természetesen a papírpénz elértéktelenedésével járt, s ez ismét az árak drágulásában nyert kifejezést.

A forradalom kitörése után a drágaság tovább fokozódott. A Károlyi-kormány alatt mindenekelőtt az ország egy részének a hadviselők katonasága által való megszállása kisebbítette az élelmezésre addig szabadon rendelkezésre álló termelő területet, nehezítette a közlekedést, és gátolta magában az országban is a forgalmat. A volt osztrák tartományokkal is megszűnt vagy rendetlenné vált a forgalom. A munkanélkülieknek nagy pénzbeli segélye szaporította a könnyen szerzett pénz birtokosait, és szaporította velük együtt az áruk könnyelmű vevőit. A hadból visszatérők leszerelése és elhelyezése ismét egyik drágító elem; miután nagyszámú visszatérő embernek nagy összegű pénzt juttatott, mely mint könnyen szerzett pénz, gyors kiadásra ösztönözte birtokosát, s így a piacon a keresletet nagyobbítva az árak emelésére közreműködött. Úgyhogy a Károlyi-kormány alatt a drágaság ismét fokozódott. A munkabérek és a drágaság. A tanácskormány közgazdasági politikája fejlesztette a drágaságot. Elsősorban áll az a törekvése, mellyel a magas árak ellensúlyozására a munkások anyagi helyzetét javítani akarta, és a munkabéreket nagyban fölemelte. A bérek emelése két irányban hatott a drágaság fokozására; egyrészt fokozta a keresletet, mert a munkást abba a helyzetbe hozta, hogy nagyobb pénzösszeggel vásárolhatott, és könnyelműebben vehetett piaci árut; másrészt pedig a munkabér emelése szaporította a termelési költségeket, melyeket az áru magasabb árában kellett a vevőkre áthárítani. Így a munkabérek fokozták a drágaságot, és azt, hogy a munkások élelmezése bérüknek megfelelő legyen, el nem érték, mert a béremelés arányában, sőt sok esetben az áthárítási törekvés természeténél fogva még nagyobb arányban emelkedtek a piaci árak. A tanácskormány közgazdasági politikája általában növelte azok számát, kik könnyen szereztek pénzt. Nem tekintve a munkásokat, akik bizonyosan másképp szerepeltek az árakra való hatásokban akkor, mikor előbb a békeidőben heti 48 korona felett rendelkeztek, mint a tanácskormány idejében, amikor hetibérük 408 K volt: a tanácskormány számos alkalmazottja a különböző hivatalokban és intézményeknél, üzemek igazgatásánál és ellenőrzésénél oly fizetéseket élvezett, melyekről álmodozni sem mert. Mindezek erős vásárlási képeséggel, sőt fényűzési hajlammal léptek fel az áruk piacain, és hatottak árdrágító módon az árukra. Szaporította a könnyen szerzett pénz birtokosainak számát a propagandaszervezet, mellyel a tanácskormány a bolsevizmus tanait az országban és az országon kívül terjeszteni igyekezett. Ily propagandakiküldött napjára 100—1000 koronával lett díjazva, egy-egy előadásért rendkívüli tiszteletdíjat kapott; a naponkint megjelenő újabb és újabb képes falragaszok szerzőit elsőrangú művésznek megfelelő díjazásban részesítették. Ekképp oly mennyiségű pénz állt rendelkezésre, amely amily könnyen szereztetett, épp oly könnyen sietett el a szerző zsebéből, és közrehatott a drága áruk gyors kelendőségére, és így a drágaság állandósítására. A tanácskormány pénzszórási rendszerét duzzasztotta a vörös háború, illetőleg a csehek és románok betörése ellen tett háborús intézkedés. A vörös hadseregbe lépő teljes ellátásán kívül havi 450 koronát kapott zsoldul, ezenkívül megkapta a gyárban élvezett eddigi munkabérét, és családja kapott segélyt (családtagonkint havi 50 K), úgy, hogy egy családos vörös katona havonkint 2200 korona felett rendelkezett, ezen felül minden kiküldetéskor vagy rendkívülinek minősített szolgálatért külön nagy díjazást kapott. Miután ő teljes ellátásban részesült, a pénz nagy része családjának rendelkezésére állt, szóval „a könnyen szerzett pénz” így ismét bőven szerepelt. Hogy az ily pénzszórás mellett akkor, midőn a tanácskormány pénzügyi politikája a régi rendszer adóit igénybe nem akarta venni, és új adórendszere még nem volt, a szükséges pénz felett mégis rendelkezzék, kénytelen volt a tanácskormány a papírpénz nyomásához nyúlni, és készítette 3 milliárd koronán felül a „hamispénz” neve alatt ismeretes bankjegyeket, és később a postatakarékpénztár pénzjegyeit. Ezzel szaporította az amúgy is túlságos mennyiségben forgalomban levő pénzjegyeket, és növelte a pénz árdrágító hatását, vagyis a drágaságot. A tanácskormány egyik legnagyobb jelentőségű intézkedése, mely a drágaság fokozását magával vonta, fellépése volt a kereskedelem ellen. A kereskedés megszüntetése, s helyébe az állami áruelosztás rendszerének életbeléptetése tönkretette az áruk szabad forgalmát, kiterjesztette a

lánckereskedést és a csempészetet, szóval a kereskedésnek ama fattyúhajtásait, melyek a drágaságot fokozzák. Mindezekhez jő a forgalomnak teljes megbénulása, mely a megszállott országrészekből az áruk hozatalát lehetetlenné tette, Német-Ausztria és Jugoszlávia határzáros magatartása, mely nemcsak ezektől a vidékektől, hanem a nyugati külföldtől elszigetelte az országot, és oly drágaságot teremtett, mely a megélhetést állandóan sújtja. A közgazdasági politikának fokmérője az élelmezés és fogyasztók ellátásának módja. A drágaság fokozódása és állandósága a kereseti források meddőségével kapcsolatban a rossz gazdasági politika eredménye és ez az eredmény nyilatkozik meg a tanácskormány idejében. Nyílt ülésekben kénytelen volt a kormány kijelenteni, hogy az árakat egyensúlyba kell állítani a termelési költségekkel, s miután ezeknek a költségeknek legfontosabb részét, a munkabéreket a békeidejebeliekhez viszonyítva roppant mértékben emelte: emelni kellett még a kormány rendelkezése alá tartozó árakat, és a kormány meghatározásától függő tájékoztató és legmagasabb árakat is. A drágaság mértéke. Tájékozóul szolgáljanak a drágaság megítélésére a következő példák: A budapesti közúti vasúton a 12 filléres jegy árát előbb 30, utóbb 60 fillérre emelik, tehát az ár 5szörösére; a villamosvilágítás egységáraié fillérről 35 fillérre, tehát majdnem hatszorosára; a vasúti szállítás díját, melyet már közvetlenül a forradalom előtt erősen emeltek, a tanácskormány július 15ikétől kezdve 200 %-kal emeli. A búza métermázsája a békeidejebeli 20 koronáról 200 koronára, a bab 25 koronáról 100 koronára, a gömbfa űrmétere 5 koronáról 80 koronára, a repceolaj métermázsája 50 koronáról 3000 koronára, a csizma párja 16 koronáról 280 koronára, a mosószappan métermázsája 69 koronáról 800 koronára, a keményítőé 51 koronáról 1600 koronára, tej 100 litere 32 koronáról 264 koronára, kemény sajt métermázsája 300 koronáról 2780 koronára emelkedett, mégpedig a hatóságilag megállapított legmagasabb vagy tájékoztató árában. A drágaság mértékét megítélhetjük még a következő példákból: a tanácskormány engedélyével a fehérnemű tisztítás ára egy zsebkendőért 30 fillér, egy gallér és kézelő nélküli ingért 3 korona 20 fillér, egy gallérért 80 fillér, egy pár kézelőért 1 korona 60 fillér. Rendelésre készült női ruhák készítési díja: egy angol kosztüm, kabát és alj 770 K, egy hosszú kabát 430 K, egy fűződerék 235 K, egy fűző 140 K. Fehérneműek tájékoztató árai: sima férfiing kézelő és gallér nélkül 70 K, egyszerű kemény gallér 2.50 K, puha gallér 6.50 K. A fémszálas villamos izzólámpáktájékoztató árai a fővárosban leginkább használtaké darabonként 9.70 K, a gázzal töltött félwattosoké 22.40 K. A mezőgazdasági gépek közül az egyvasú könnyű eke 280 K, egy gabonatisztító rosta 990 K, egy daráló 1320 K-ban volt maximálva. A gyógyszerek árai hallatlan magasságot ért el. Az aszpirin 10 grammja 11 koronáról 1914-ben 150 koronára, a morfium kilogrammja 289 koronáról 16,500 koronára, tehát az 553-szorosára emelkedett. A tájékoztató és legmagasabb árakat az élet a lánckereskedés és csempészet folytán gyakran 4—5szörösére fokozta, úgyhogy a drágaság még jóval nagyobb, mint amint azt a hivatalos árak mutatják. A tanácskormány bukása után. A tanácskormány bukása után a drágaság még nagyobb lett, sőt azoknál a cikkeknél, melyeket a kormány teljesen a szabadforgalomnak engedett át, milyen a hús, tojás, főzelék, hal stb. az előbb maximált áraknál sokkal nagyobbakat láttunk. Ennek oka egyrészt az, hogy a megszállott országrészekkel a szabadforgalom még meg nem indult, és hogy közlekedésünk a románok által elvitt vagonok és lokomotívok hiányában még mindig rendetlen. De további oka az, hogy a szabadkereskedésnek egyelőre még a csempészkereskedőkkel kell megküzdenie, s így az árunak az eredeti forrásból, a gazdánál, főképp a parasztnál vásárlásakor még a csempésszel kell versenyre lépnie, tehát legalább azon az áron kell vásárolnia, melyet eddig a csempész adott. A

szabad kereskedésnek mindazáltal máris megvan a jó hatása abban, hogy a szabadforgalomban levő áruknál az ácsorgás megszűnt, és áru — ha drágábban is — de mindenkor rendelkezésre áll. Az áru hiányos vagy legalábbis a szükséglettel szemben szűk volta, a nemzetközi forgalomnak még mindig korlátok között szenvedő állapota, a világforgalomban hiányzó szállítóeszközök, a belső forgalom teljes rendszertelensége, a pénzáramlat túltengései: oly súlyos okai a drágaságnak, melyeknek elhárítása évek hosszú során át csak a minden téren érvényre jutó szabadság és a gazdasági erőknek a szabad versenyben kifejlesztendő tevékenysége, karöltve a kormánynak és a törvényhozásnak a közgazdasági élet szabad fejlődését biztosító és a pénzrendszert ismét helyes irányba terelő intézkedései által válik lehetővé. MATLEKOVITS SÁNDOR. Nyomtatható változat Értékelve: 3.00 pont az 5-ből. Megosztás

IPAR ÉS KERESKEDELEM

Recommend Documents