GALAKTIKA 150. Tartalom. K. W. Malinowski: Hazárd

GALAKTIKA 150 Tartalom Stanistaw Lem:

A rejtély K. W. Malinowski: Marék Baraniecki:

Jacek Sawaszkiewicz:

Hazárd Karlgoro, 18.00 óra

“Te is lehetsz genetikus” Janusz A. Zajdel:

Útitárs

Andrzej Krzepkowski: A győztes Nemere István: Találkozás Maciej Parowski: A mélyben Marék Oramus: Kvadrofon delírium tremens Marcin Wolski: A csapda Mirostaw P. Jabtonski: A Pokolbéli Kínok Mesterének gyónása Rafal A. Ziemkiewicz: Janusz Cyran: Eugeniusz Debski: Marék Oramus:

A feslett nő

Jeruzsálem Ön rendelt kínvallatást? Immunológiai akadály

Andrzej Krzepkowski:

Egy kunyhó valahol a Kozmoszban

Stanislaw Lem - A rejtély Hogyan jöhetne azonban a világra egy ilyen meg nem tervezett utód? Azt, hogy törvénytelenül, mondjuk, nem a demográfiai ipari ügyosztály megfelelő részlege által jóváhagyott terv szerint, még megértem, de hogy mindennemű dokumentáció nélkül?! Horganyus páter, Doctor Magneticus, cellájában ült, és szünet nélkül nyikorogva - minthogy önsanyargatásképp nem kente meg magát - Klórfantilis Omnicki értekezését tanulmányozta, különös figyelmet szentelvén híres hatodik, A robotok teremtéséről című fejezetének. Éppen a dologmindenség beprogramozásáról szóló résznél járt, végigsiklatván tekintetét a színes borítólapú Ősnyomtatvány lapjain, és arról olvasván, hogy az Úr kiváltképp megszeretvén a vasat a fémek közül, miként lehelt életet abba, amikor halkan belépett cellájába

Klórián páter, s nem akarván zavarni a gondolataiban elmerült kiváló teológust, szerényen megállt az ablaknál. - Nos, kedves Klórikám? Mi járatban? - kérdezte szempillantásnyi idő elteltével Horganyus páter, felemelvén csillogó szemkristályát a kötetről. - Uram és atyám - szólott amaz -, elhoztam neked ama megátalkodott Marmagedóniai Lapidor, más néven Halogenicus sátáni sugallatra írt, s a Szent Inkvizíció által azon melegében kiátkozott könyvét - azoknak az istentelen kísérleteknek a leírásával, amelyekkel az egy igaz hit megdöntésére tört. És azzal letette a vékonyka, a Szent Inkvizíció által már megfelelő pecséttel ellátott könyvet Horganyus páter elé. Az aggastyán megtörölte homlokát, egy kevéske rozsdát hullajtván a könyv lapjaira. - Nem megátalkodott, dehogy megátalkodott, Klórikám, hanem eltévelyedett, boldogtalan bűnös lélek! Fellapozta a könyvecskét, s sorra véve a puhatestűekről, puhácskákról és puhinkákról, a gondolkodó fehérjékről, az észnek az értelem nélküli gépekből való keletkezéséről szóló fejezetet, alig észrevehetően, de jóságosan elmosolyodott, s hanyagul odavetette: - Te, Klóri, az egész Szent Inkvízióval együtt, amelyet amúgy fölöttébb tisztelek, teljesen helytelenül közelítitek meg a kérdést. Mert miről is van szó tulajdonképpen? Olyan, ki tudja, már hányszor felmelegített, csavarjaitokból szopott szamárságokról, dőre zagyvaságokról, hamis legendákról, amelyek alapul szolgáltak amaz puhatestűeknek és puháknak vagy sápatag lédúsaknak, ahogy más apokrifok említik, a kocsonyákoknak, akik állítólag valamikor drótokból és csavarokból megalkottak bennünket... - A Magasságos helyett! - sziszegte, enyhén megborzongva, Klórián páter. - Az örökös kiátkozásokkal nem sokra megyünk - mondta tovább szelíden a magáét Horganyus páter. - Ha belegondolunk, nem elfogadhatóbb-e a Fázisrendi Éterik páter álláspontja, aki már három dekáddal ezelőtt megmondta, hogy ez nem teológiai, hanem természetismereti probléma! - De Horganyus páter - lihegte ziháló tüdővel Klórián páter -, ezt a doktrínát nem szabad ex cathedra kijelenteni, mi is csak a szerző szentéletűségére való tekintettel nem ítéltük el, aki...₪ - Nyugodj meg, kedves Klórikám - szólott Horganyus páter. - Nagyon helyes, hogy nem ítéltétek el, mert nem hangzik rosszul. Éterik azt mondotta: még ha feltesszük is, hogy léteztek valaha valamifajta puhatestűek, akik állítólag előállítottak bennünket a gyáraikban, mielőtt kipusztították volna magukat, ez egyáltalán nem mond ellent a szellem természetfölötti eredetének, hiszen az Úr akaratából ezek a balga sápatagok a tulajdonképpeni teremtés eszközei lehettek, az Űr rájuk bízta a fémből és acélból való nép létrehozását, amiért majd hálaéneket zengenek neki az Utolsó Szerviz után. Úgy vélem, hogy egy másik, ezt a lehetőségét kategorikusan elutasító álláspont, hajmeresztő eretnekség lenne, mivelhogy az írás ellenére elvitatná az Úr mindenhatóságát. Nos, mit mondsz erre? - Horganyus páter! Cyboraksz, a szent teológia doktora mindazonáltal kimutatta, hogy Turmalin sápasztológus egész Kúttana, amelyre Éterik páter támaszkodott, a józan észnek ellentmondó téziseken kívül hitünket is káromolja. Tudniillik nyíltan kimondatik benne, hogy a kútlakók utódlásukat nem típustervek szerint, magzatgyártó mérnökök segítségével oldották meg - tehát az egyetlen természetes módon, azaz előregyártott elemek összeszerelésével -, hanem minden előképzettség és dokumentáció nélkül, lopva és titokban, s teljesen ösztönösen. Hogyan jöhetne azonban a világra egy ilyen meg nem tervezett utód? Azt, hogy törvénytelenül, mondjuk, nem a demográfiai ipari ügyosztály

megfelelő részlege által jóváhagyott terv. szerint, még megértem, de hogy mindennemű dokumentáció nélkül?! - Fura dolog, elismerem, de már megbocsáss, mi ebben a szentségtörő? -Engedelmet, tisztelendő atyám, váltig csodálkozom, hogy nem veszed észre... Ha stante pede, ex abrupto, ex promptu tudták azt, ami nálunk felsőfokú tanulmányokat, bizottsági munkát és szakértői számításokat igényel, akkor mindnek a kisujjában kellett lennie a magzatgyártás tudományának, amelyet a mi kibernetista doktoraink, sőt talán még az informatika egyetemi tanárai is hosszú évek fáradságos munkájával sajátítanak el. Az ördögbe is, akármilyen jöttment képes volt csak úgy ripsz-ropsz utódokat előállítani? Honnan tudták, hogyan kell csinálni? Ezek szerint az egyetemi diploma alternatívája ez a semminemű tudást, csupán egyetlen nekirugaszkodást és egy-két löketet igénylő utódelőállítás; nem szívesen használok ilyen szavakat, mert ezzel a semmiből való teremtés, a creationis ex nihilio, a csodatevés képességét tulajdonítom nekik, holott az csak az Úrra jellemző! - Azt mondod, hogy a fogantatás géniuszai vagy csodatevők voltak? - szólt Horganyus páter. - De hiszen már Dialisius sápasztológus megírta, hogy nem tudós bizottságok közreműködésével és tömegesen s nem is egymagukban, hanem párosan állították elő utódaikat! Én ebben nagyfokú szakosodást látok. Erre vallanak olyan, néhány fennmaradt könyvükből ismert terminus technicusaik, mint a szépfiú és a széplány (bizonyára a puhafiú és a puhalány megfelelői), egyszóval semper duo faciebant collegium multiplicationis, nem találod? El kellett különülniük, hogy konzultálhassanak, megtárgyalhassák a tervrajzokat, elvégezhessék a szükséges számításokat. Tanácskozni mindenképp tanácskozhattak, mert tanácskozás nélkül még utódokat sem lehet előállítani, úgyhogy ezen a ponton bizony egyetértünk, kedves Klóri. Magától értetődő, hogy terveket készítettek, mielőtt hozzáláttak volna a mikroelemek összeszereléséhez, másképp nem lehetett volna. Értelmes, szilárd vagy puhatestű lények előállítása, az nem gyerekjáték! - Okfejtéseddel, tisztelendő atyám - szólt remegő hangon Klórián páter -, veszélyes útra tévedtél! Nem sok választ el tőle, hogy azt mondd: az utódelőállításhoz nem szükségeltetik tervezőasztal, a prototípusok laboratóriumi kipróbálása, megfeszített szellemi munka, mert az lehetséges csak úgy az ágyban is, mindennemű minta és előtanulmány nélkül, vaktában, ahogy esik, úgy puffan módon és mintegy öntudatlanul... Könyörgök s figyelmeztetlek, hogy ez már nem csupán merő képtelenség, hanem a Sátán sugallata! Térj észre, atyám... - Azt hiszed, hogy ennyi gondot okozna magának? - válaszolta az önfejű agg. - Különben is mit nekem a gyerekcsinálás receptúrája! Lépj közelebb, elárulok neked egy titkot, amely lecsillapítja háborgó lelkedet... Tegnap tudomásomra jutott, hogy a Kolloid Intézet három kémikusa zselatinból, vízből és még valamiből, talán sajtból, olyan pudingot állított elő, amelyet kocsonyatikai agynak neveztek el, s amely nemcsak többismeretlenes matematikai egyenleteket old meg, hanem megtanult sakkozni is, és mattot adott az intézet igazgatójának. Hát látod, kitartani amellett, hogy a zselében semmiféle gondolat nem marad meg, hiábavaló dolog, mégis ez a Szent Inkvizíció rendithetetlen álláspontja! Ábrán László fordítása

K. W. Malinowski HAZÁRD

Csak azt akartam, hogy ön biztosan megértse, mi is történt. Tehát: az ön számítógépe a telefonhálózat révén összebeszélt -ha lehet ezt így mondani - a haverjaival, vagyis hát a többi számítógéppel. A többi otthoni géppel, érti? Joachim Lenk már lesöpörte íróasztaláról a papírokat, és készült hazamenni, amikor megcsörrent a telefon. Még töprengett is egy pillanatig, érdemes-e felemelnie a kagylót, aztán kelletlenül kinyújtotta érte a kezét. - Tessék, itt a Komputron cég reklamációs osztálya - mondta unott hangon. - Jó napot! Maurice Storan vagyok! Egy lakásirányító számítógép ügyében telefonálok, körülbelül fél éve vásároltam önöknél. Komputeron-6-ös modell. - Igen... Netán elégedetlen vele? A garanciális javítások keretében esetleg... - Lenk szeretett volna mihamarabb megszabadulni az illetőtől, még ha egy újabb garanciális javítást kell is ígérnie ezért. A beszélő krákogott: - Hm, nem erről van szó. Remekül működik. Csak egy újabb kombinatív programot szeretnék kérni bele, ugye, így hívják ezt?... Remélem, ért engem, uram: a dedukciós képességeit és lehetőségeit szeretném növelni. Lehetséges ez? - a hangjában bujkált egy kis nyugtalanság. “Na, még csak ez hiányzott! Még egy mániákus pasas!” - gondolta Lenk dühösen. - Hááát... igen. Természetesen. Ha úgy véli, a gépe lehetőségei korlátozottak, tehetünk valamit... Csak azt szeretném tudni, mi az ellenvetése a gép felépítésével kapcsolatban. Ezen az alapon talán eljuthatunk valahova. Bár, ami azt illeti, kedves uram, az ügyfeleink mindeddig igen elégedettek ezzel a típussal! A hang a vonalban sietve helyeselt: - Természetesen, én is nagyon nagyra tartom! Vegyék ezt inkább efféle szeszélynek, uram... Lenk úgy döntött, befejezi a beszélgetést. Már elmúlt négy óra, és Lenk alighanem egyike volt az utolsóknak, akik ilyenkor még az irodában ültek. - Igen, értem. Természetesen vannak szakembereink az ilyen programozásra. Küldünk oda egyet, biztosan tud majd segíteni. Kérem, adja meg a nevét és a címét. - Igen, máris... Tehát: Maurice Storan, Jegenye utca 6. Egy kis ház az utca jobb oldalán, ha... - Rendben van - szakította félbe majdnem udvariatlanul Lenk. - Megtaláljuk. Melyik napszak felelne meg önnek leginkább? - Hát tudja, legjobb lenne reggel vagy délelőtt tízkor. Én ugyan nem leszek itthon, de meghagyom a számítógépnek, az majd a rendelkezésükre áll. - Rendben van, holnap tízkor. Reméljül, sikerül majd teljesítenünk a kérését, kedves uram. - Hálás lennék. Akkor hát a viszontlá... szóval holnap. Lenk lecsapta a kagylót, és ugyanazzal a mozdulattal besöpörte a maradék iratot is a fiókba. Mióta a cége teljesen átállt a kisméretű, házi használatra szánt számítógépek gyártására, Lenk elátkozta a munkáját. A piacon erős volt a konkurencia, rengetegen gyártottak ilyen gépeket, a vevők pedig egyre furcsább alkalmazási területeket találtak ki törpe és ami ebből ered: korlátozott lehetőségű gépeiknek. Sajnos Lenk főnöke megkövetelte, hogy minden kívánságot teljesítsenek, amire csak a programozók és a tervezők képesek. Ahányszor Lenk megpróbált Grant úr - Így hívják a Komputron főnökét - fejéből kiverni egy-egy újabb ötletet, az dörgő hangon felelte: - Lenk! A jelszavunk: “Komputront minden házba!”, az nem csak három szó egy plakáton! Ez egyben a megbízhatóság, a tartósság és a bizalom! És így lesz ez mindig, önnek pedig vigyáznia kell e jelszavakra! Akár a szeme fényére! - A marha! - prüszkölte most Lenk útban a lift felé. - Hülyék mindig voltak... - az ajtók zajtalanul megnyíltak előtte - ...és mindig lesznek! - kiáltotta a liftben.

A sarokban Grant titkárnője állt, most rémülten húzta össze magát. Lenk fensőbbséggel nézett rá, majd szó nélkül kiment a földszinten megálló liftből, és a kijárat felé irányította lépteit. Storan éppen a negyedéves jelentését készítette, és már csak néhány rubrikát kellett kitöltenie, amikor megszólalt a csengő. Kelletlenül letette a ceruzát, és az ajtóhoz ment. Szándékosan maradt itthon ma, hogy csöndben, nyugalomban ellenőrizhesse még egyszer a megrendeléseket és a fizetési mérleget. A hivatalban folyton zavarják, no és a főnöke is megszokta már, hogy Storan negyedévenként szakít magának egy fél szabadnapot, otthon készíti el a jelentést. A küszöbön egy alacsony, tömzsi férfi állt sötét, fényesre kopott öltönyben. Kifejezetten vízvezeték-szerelő külseje volt, megvakarta a füle tövét és így szólt: - ...napot! Storan? - Persze. És ön, milyen ügyben? A pasas teketória nélkül benyomakodott Storan mellett a lakásba, megkönnyebbült sóhajjal dobta a padlóra táskáját. Aztán alaposan megszemlélte az előszobát, és a mennyezethez intézte szavait: - A Komputron cégtől jöttem - váratlanul a sarokban álló Storan felé fordította a fejét. - A nevem Feuerbach, Joe Feuerbach! - Nagyon örülök - nyögte ki Storan. Amaz még megszemlélte Storant, mintha azt lesne, milyen hatást gyakorolt rá a neve, majd hozzátette: - Az ön tegnapi telefonhívására jöttem. Hol a kicsi? Storannak fogalma sem volt, miről beszél: - Elnézést kérek, de ez alighanem félreértés! Én semmilyen céget nem hívtam! Az ismeretlen csak a fejét csóválta. - Tévedés kizárva. “Jegenye utca 6-os, elromlott.” Tegnap kaptuk a hivást. Hol a számítógép? - De hát... én tényleg nem telefonáltam! - ordította Storan kétségbeesetten. És az én számítógépem a lehető legjobb álla... - de akkor eszébe jutott: ha ez a szakember már úgyis itt van, és valamit meg akar javítani, hát miért ne? Egy-percnyi habozás után folytatta: - Nézze csak, tulajdonképpen valami nincs rendben az én kis komputronommal. Talán amúgy sem túl okos gép, de néhány apróságot meg kéne nézni benne. - No, látja? - mondta amaz unott hangon, és körülnézett. - Tréfás kedvű egy ember maga! Szóval, mi baja a gépnek? Bedöglött? - Nem, nem! Inkább úgy mondanám, nem viselkedik normálisan. - A multispringler lestoppol. Túl kemény a szoftvere - bólogatott amaz - Hardvert bármelyik hülye ki tud találni, uram, de csak a szoftver számít igazán - ránézett Storanra, és vállat vont. - De ezt maga úgysem értheti... Uram, ez nem ember! Ez gép! - Igen, igen, értem, természetesen - Storan sietve és engedelmesen helyeselt. - Én is mindig ezt mondogatom. De tudja, mi humanisták... - Történész? Irodalmár? - kérdezte amaz sebesen. Storan lesütötte a szemét: - Nem... könyvelő. A szerelő csak egy határozatlan mozdulatot tett. Storan megijedt, és úgy gondolta, be kellene fejeznie a gondolatot: - Szóval ez csak az én gyanúm. De hát... Nem akar leülni? Én meg elmagyarázom. Bekísérte a vendéget a szobába, és leültette egy fotelba. - Kávét, teát? - Mondja már! - vágta el a kínálást, és most a szobát kezdte szemügyre venni. - Tehát az első dolog: a telefonok. Nem is olyan régen, körülbelül két hónapja óriási telefonszámlákat kezdtem fizetni a számítógép összeköttetéseiért. Storan látta a szerelő ráncos homlokát, sietve kiegészítette mondókáját: - Igen, én is tudom, hogy a gép az előfizetői hálózaton dolgozik, de végül is, hát hány

ezerszer kell neki bekapcsolódnia a hálózatba? A postán ellenőriztettem a hívásait, és kiderült, hogy számomra teljesen ismeretlen emberek lakásait hívta! És így nap mint nap, helyesebben szólva éjszakáról éjszakára! - Érdekes... - sziszegte Feuerbach, közben kibámult az ablakon. - ...Véletlenül beszélgettem néhány ismerősömmel, és kiderült, az ő gépeik is így viselkednek. De ez még semmi! Elhiszi, hogy minden ismerősöm ugyanazon a napon ugyanazt eszi ebédre, vacsorára, amit én? Képzelje el: csütörtökön mindnyájan gombalevest és rántott húst, szombaton mindenki paradicsomlevest és sült halat! Mindnyájunk kiadásait ugyanúgy osztja be a számítógép, a gyerekeink ugyanazokat a meséket hallgatják elalvás előtt, mi felnőttek meg ugyanazokat a vicceket és időjárás-jelentéseket! Ugyanazokon a napokon, ugyanazokban az órákban! Ez már elviselhetetlen! De még ez sem minden. A komputronom két hete ugyanazt a mesét mondja el minden este a lányomnak, Szindbád, a tengerész meséjét, csak mindennap más a befejezése, képzelje! Úgy látszik, arra a következtetésre jutott, hogy csak a poén számít... Igaz, ez ellen nincs kifogásom, mert a kislányom azelőtt csak a mese után szokott elaludni, most viszont már az elején, de ugye ön is elismeri, hogy itt valami nincs rendjén! A szerelő bólogatott, Storan beszámolója látható benyomást gyakorolt rá, mert végre abbahagyta a körbenézegetést, és makacs tekintetét saját körmeire szegezte. - Csak folytassa, folytassa! - vetette oda kegyesen. -No, szóval, mostanában olyan takarékos lett... - Ki? - kérdezte a szakember óvatosan. - Nem ki, hanem mi! A komputron! Olyan takarékos lett, hogy ha keresztrejtvényt fejtek, és kérdezek valamit, azt feleli, nézzem meg a lexikonban. Pedig régebben azonnal közölte a keresett szót. Azt állítja, hogy így takarékoskodik az árammal, és növeli az én intelligenciámat... Mostanában felhagyott a sajtófigyeléssel is, mondván, erre nincs ideje. És ahányszor rászólok, hogy közölje a mai tévéműsort, vagy hogy mit játszanak a mozikban, azt feleli, kérdezzem meg telefonon a tudakozótól! A szerelő rosszallóan csóválta a fejét. - A kis lusta! - Hiszen ön mondta az imént, hogy az egy gép... - Magára értettem, uram! Például azért, mert hamarabb is felhívhatott volna bennünket! Eljöttünk volna, belenéztünk volna... - Én... én nem tudtam - Storan már teljesen összezavarodott. - No jó, nem számít! Fő, hogy egyáltalán hívott bennünket. Megnézzük azt a szerkezetet. - De én tényleg nem telefo... - akart megint ellenkezni a házigazda. - Nézzük meg! - kiáltotta a szerelő, és jelentőségteljesen nézett Storanra. -Maga is olyan, akik azt sem tudják, mikor hová telefonálnak - tréfásan megfenyegette Storant a mutatóujjával, és levette zakóját. - Ruhaakasztót! - mondta. Storan felugrott, és szaladt a szekrényhez. A Komputron cég képviselője áhítattal akasztotta a szekrénybe kopott zakóját, majd Storanra pillantott. - Hol a komputron? - Erre tessék! Átmentek a másik szobába. Storan kis híján dadogott zavarában: - Elnézést, de nekem vissza kell mennem a hivatalba, csak tizenegyig vagyok szabad... Így hát, ha megengedi, egyedül hagyom. Ha pedig mégis szüksége lenne rám... A szerelő csak intett, válla fölött szólt hátra: - Menjen csak, menjen, nincs magára szükségem. Holnap majd a cégtől felhívják önt, és megkapja a számlát is. Megtudja majd, mi baja volt a kicsinek - megsimogatta a számítógép burkolatát. - No gyere, kicsi! Levetkőztetlek, megvizsgállak. Ne félj tőlem!

- Akkor hát... én megyek is... A szerelő nem is figyelt rá. Storan felvette hát zakóját, és lábujjhegyen ment a kijárathoz. A Komputron cégtől pár nappal később telefonáltak, éppen hogy Storan hazaért a munkából. Sóhajtva vette fel a kagylót: - Storan. - Jó napot, uram, Lenk vagyok a Komputron cég reklamációs osztályáról. Végre sikerült önt megtalálnom! - Délelőtt a feleségem és én dolgozunk, mint az emberek többsége - dobta vissza Storan dühösen a labdát. Dühös volt, hogy emiatt most késik az ebédje. - Igen, uram, megértem. Hát kérem, pár nappal ezelőtt az emberünk megvizsgálta az ön számítógépét. Most már rendben van, de meg kell önnek mondanom, hogy a gyanúja megalapozottnak bizonyult. Az ügy csakugyan igen érdekes! Erre már Storan is hegyezte a fülét. - Mi baja volt? Netán fellázadt? - No nem, annyira azért nem volt rossz a helyzet, de be kell ismernem: a pályafutásom alatt ilyennel még nem találkoztam. Nyilván ön is tudja, hogy minden mai számítógépnek külön programjai vannak, amelyeket mi optimalizációs programoknak nevezünk. Ezek révén a gép a legjobb módon a legrövidebb idő alatt a legjobb minőségben végzi el a feladatait. Természetesen az ön gépe is fel volt szerelve ilyen programmal. - Ki kell ábrándítanom, én ebből nem sokat értek. Nekünk, humanistáknak ezek a dolgok nagyon idegenek! Lenk hallgatott egy pillanatig, majd azt mondta: - Bocsásson meg! Csak azt akartam, hogy ön biztosan megértse, mi is történt. Tehát: az ön számítógépe a telefonhálózat révén összebeszélt - ha lehet ezt így mondani - a haverjaival, vagyis hát a többi számítógéppel. A többi otthoni géppel, érti? Az egész feltehetően egy véletlenszerű összekapcsolódásnál kezdődött, az egyik gép telefonon keresett valamilyen információt... És akkor a két gép arra a következtetésre jutott, hogy egy közös információs bank létrehozása révén rengeteg időt takaríthatnak meg. - Még most sem értek semmit - mondta Storan, - Pedig egyszerű: úgy döntöttek, hogy elosztják maguk között az olyan feladatok és utasítások teljesítését, amelyek szinte minden háztartásban egyformán történnek. Például, mindenütt a házi komputer készíti el a heti étrendet, vagy ügyel az otthoni kiadásokra. El sem tudja képzelni, uram, milyen időmegtakarítást eredményezhet ez ennyi számítógépnél! Főleg azután, hogy hamarosan ebben a... hm... szervezetben már talán több száz otthoni számítógép vett részt! Minden héten csak egyikük dolgozott ki egyheti étrendet, az összes családnak! Vagy csak egyikük találta ki a Szindbád-mese végét. Storan végre halványan kezdte sejteni az összefüggéseket. Teljesen világos lett volna számára minden, ha... emberekről van szó. De hát ezek gépek! - Álljunk csak meg! Hiszen nekik ehhez mindenben meg kellett egyezniök! Elraktározni az információkat minden ilyen vállalkozásukról! Akkor ezeket az adatokat ki is lehet belőlük szedni! Nem próbálták meg ezt az én gépemmel? Lenk most alighanem bajban volt. - Persze. Vagyis: elméletileg ez lehetséges lenne, de gyakorlatilag... Tudja, ezen adatok nagy többségét igen ravaszul kódolták. Meg lehet csinálni, de ahhoz idő kell. A rejtjelfejtőink már dolgoznak az ügyön. - És mi volt azután? - Storan kezdett türelmetlen lenni. - Nyilván azt szeretné tudni, kedves uram, hogy miért takarékoskodtak a gépek az idővel, mire gyűjtötték a szabadidőt? - Tényleg, mire? Biztosan lazsáltak, úgy látszik, ezt nem csak az emberek szeretik csinálni...

- És mit gondol, honnan vannak ezek a hatalmas telefonszámlák? - Nohát... Nehogy azt mondja, hogy a gépek telefonon pletykáltak! - Nem. Játszottak. - Mit... csináltak? - Játszottak. Sakkoztak, uram. Ez már egy kicsit sok volt Storannak. Ha ez vicc... - Kedves uram - nyögte idegesen. - Nekem nincs időm ilyesmire. - De én komolyan beszélek! - sietett Lenk megnyugtatni. - Egész éjjel sakkoztak. Majd ellenőriznünk kell minden telefonvonalat, talán ezen a nyomon eljutunk az összes géphez. Meg kell önnek mondanom, hogy a számítógépe emlékezetének hetven százalékát már sakkprogramok foglalták el. Tudja: megnyitások, végjátékok, kombinációk... Csak ne higgye, hogy ez valami patologikus eset vagy cégünk gyártmányainak beteges hajlamai! A többi gyár gépei is ezt csinálták. Mellesleg meg, hát nem tudom elképzelni, hogy bármi mást is csináltak még a sakkozás mellett! - Hát nem sokat, az biztos - vetette oda Storan rosszindulatúan. - De továbbra sem értem az egészet. Miért kellett a gépeknek sakkozniok? Lenk kis töprengés után válaszolt: - Hogyan is magyarázzam meg önnek... Nos, a játék tétje egy-egy program volt! A különleges, egyedi programok, amelyeket az ügyfelek kívánságára extra módon és külön fizetség fejében szerelnek be egynémely gépbe. Értse meg: amelyik gép megnyert egy partit, kiszívhatta a másikból annak programját, amilyen neki nem volt. Így a győztesek automatikusan “okosabbak” lettek, a vesztesek meg “butábbak”. Meg kell vallanom, az ön számítógépe már majdnem mindenét elvesztette. Ezért volt az, hogy ön bármit kérdezett tőle, már nem volt honnan válaszolnia, a lexikonhoz küldte önt! Storan dühös volt. Az ő gépe hát ilyen kis hülye lett? Ehelyett inkább mást mondott: - Szóval ő... vagyis hát az én gépem... Felfogta, hogy már majdnem mindenét elvesztette? Hallotta a kagylóban Lenk nevetését. - Hát persze! Hiszen éppen ezért telefonált nekünk és kért segítséget! Nemere István fordítása

Marék Baraniecki KARLGORO, 18.00 ÓRA Anderson a műszerasztal fölé hajolt, és átkapcsolta a képet. Az emberi test anatómiai modellje jelent meg az ernyőn. Az áttetsző modellen a belső szerveket is látni lehetett. Ezután egy kis fénypont jelent meg az ernyőn, és lassan egyenetlen foltokat jelölt meg a modellen. William Trainer ezredest, az elnök állandó képviselőjét a Misszó területén, az ágyból húzták ki 2.16-kor. 2.18-kor még álmos kábultság uralkodott rajta, amikor övét igazgatva lesietett a lépcsőn a feljárónál várakozó hajóhoz. Ahogy a hátsó ülésen elhelyezkedett, már tudta, hogy nehéz nap vár rá. Két kapitány és egy civil ült a járműben mereven, kezükben állami címeres dossziékat tartottak. Látásból ismerte őket. Az ezredes megdörzsölte a szemét, és a kormányosi konzolra nézett: “Ballisztikai repülés, megadott cél, helyi idő 15.04.” A fiatal, de gyűrött arcú civil hátrafordult az első ülésről: - Henry Hunt vagyok a sajtókabinetből, és az a megbízatásom, hogy kísérjem önt a Galaktikai Megfigyelő Központba. Bár, véleményem szerint, ez túlzott

elővigyázatosság, kötelességem megakadályozni az önnel való kapcsolat létesítésére irányuló próbálkozásokat. A hírszerzési eszközökről van szó. A kapitány urak csak a kísérőim. Van valami kérdése? Tudta már, honnan ismeri ezt az arcot. Nemegyszer látta az elnök kíséretében, sőt egyszer találkozott is Hunttal egy kormánybanketten. Azzal is tisztában volt, hogy semmi többet nem tud meg most tőle. Fejével bólintott hát Huntnak, jelezvén, hogy a magyarázatokat tudomásul vette, és nincs kérdése. Erre az átnyújtott neki egy borítékot és égy nyomtatott lapot, majd visszafordult az ülésen. Pontosan 30 perc múlva, késő délutáni fényben szállt le a hajó egy keskeny úttal szegélyezett tér végén. A meleg őszi alkonyt frissen kaszált fű illata járta át. A centrum kocsija a tűzpiros gesztenyefák között egy hatalmas betonkapuhoz vitte őket, melyen nagy, nikkelből öntött betűkkel ez a felirat állt: “Karlgoroi Galaktikus Megfigyelő Központ” - “Ha megsérült a rendszer, jobbra megyünk, ha új adatokról van szó, akkor pedig egyenesen egészen az obeliszkig” - gondolta Trainer. Mély lélegzetet vett, és tenyerével testét nem érintve begyűjtötte a fáradtság apró tüskéit fejétől egészen a térdéig. A mágneses masszázs után kiegyensúlyozottabbjá vált. Egyenesen mentek. A Csendes Hősök emlékműve mögött bekanyarodtak a központ fő épülete elé. A feljáratnál a szolgálatban levő őrmester üdvözölte. - Dániel Savetski őrmester. Várják önt, ezredes úr. A folyosón jobbra tessék a 17. számú felvonóhoz. - Az őrmester tisztelgett, hátralépett, Trainer pedig bement az épületbe. Ahogy a bejáratot átlépte, megérezte a másik jelenlétét, s ennek köszönhetően most már tudta, hol kell megjelennie. Tudta, hogy ő vár rá. A 17. számú felvonó előtt átadta személyes tárgyait az ügyeletes tisztnek, akitől egy mágneses sávval ellátott acéllapocskát kapott. - Ez a kulcsa arra az emeletre, ahol a felvonó megáll és az informatikai hálózat valamennyi berendezéséhez is használhatja. Az emeleten várja Anderson ezredes - mondta a tiszt, miközben átnyújtotta a mágneses kulcsot, és hivatalosan elmosolyodott. Anderson ezredes a felvonó ajtajától néhány lépésnyire várakozott. Nem volt rajta egyenruha. Könnyű relaxációs öltözetben volt, amilyet meditáció közben viseltek a Mentalisztikai Osztályon. - Súlyos baleset történt, William - kezdte -, gyere velem, megismertetlek a részletekkel. Elindultak a folyosón. Anderson folytatta: - Másfél órával ezelőtt értesítettük a helyzetről az elnök titkárságát, és azt az utasítást kaptuk, hogy a legnagyobb titokban hajtsuk végre az akciót. Veszélybe került az Európa-ll űrhajó legénységének személyzete. A hírt, jelentőségére való tekintettel, nem közöltük veled a repülés alatt. Hivatalosan az egyik programozónkhoz hívattunk, aki a geopatikus erő osztályának javítása közben sérült meg. A biztonság kedvéért jegyezd meg: a sebesült Roger Rostow főhadnagy, a visszhanganalízis osztályáról. Az állapota nem súlyos. Az előbbi információ egyelőre titkos. Elhaladtak a központi meditációs teremhez vezető folyosó, majd az anglikán és a pravoszláv katonai kápolnák bejárata előtt. Az adatfeldolgozási osztály első termében csak egy víziós asztal volt, egy fali képernyő és három fotel. Leültek. Anderson az informatikai rendszer kimenetelébe illesztette mágneses kulcsát, és Trainer felé fordult. Arcán feszültség tükröződött. - Megbízható értesülések szerint az Európa-ll űrhajón a mi időnk szerint 8.07-kor súlyos balesetet szenvedett a misszió fő mentálszakértője, Roy Holmsen. Az egyik vizsgálati kapszula feltöltése során kiszabadult az energia a mágneses tárolókból. A J6A-tól származó első jelentés után még nem indítottuk el az ügy vizsgálatát. Agykérgének kibocsátott jelei alapján az ügyeletes transz alatti látomásának valószínűsége 84 százalékos volt. J6A a látomáshoz egyértelmű magyarázatot

fűzött: teljesen biztos volt abban, hogy baleset történt. A második jelentés 7 perccel az első után érkezett. Ugyanezzel az eredménnyel, látomása volt J9Anak is. E két látomásból számítógép segítségével szintetizáltuk Holmsen sérüléseinek képét. Ekkor elkezdtük a vizsgálatokat, és újabb adatokhoz jutottunk. Vizsgálat alá vettük az Európa-ll orvosi lehetőségeit, és kiderült, hogy nem szabadna élnie. Mostanáig sem tudjuk, hogy tartják életben. Nézd meg ezt a felvételt! Az ernyőn feltűnő háromdimenziós képsor drámái jelenetet ábrázolt. Elmosódott, mesésen színes háttérben valami körülhatárolható, sötét folt kavargott, majd eltűnt a képernyő alsó részén. A háttér változatlan maradt, csak a természetellenes mozgással rángatózó sötét folt közeledett. Trainer tudta, mi ez. Nagy nehezen 18 megtalálta a végtagokat. - Ezzel fejeződött be a J6A agykérgéről rögzített látomásfelvétel - szólalt meg Anderson. - A többi információt J6A kéreg látomáson kívül fogta. Amint tudod, más látomásokat nem tudunk felvenni. J6A szerint ez az egyedülálló látomás a robbanás pillanatát ábrázolja, amelynek hatására Holmsen a folyosó falához vágódott a 07490713 24 CC 70 X szerkezeti ponton. Nézd meg az összehasonlító analízist. Néhány gombnyomással újból mozgásba hozta a képernyőt. A folyosónak a számítógép adattárából kivetített képére ráillesztődött a látomásból vett kép. Ezután a kép tovább bővült a szerkezeti pontok számaival. - J9A látomásából - folytatta Anderson - megtudtunk bizonyos információkat a test károsodásáról. Sajnos erről nincs felvételünk. J9A nem járul hozzá. Az általa leírt sérülések a végtagokat, a derék elülső részét és a fej bal oldalát érték. Valamilyen csoda folytán a jobb oldal épen maradt. Egyébként ennek nincs jelentősége; orvosi szempontból a sérülések harmadfokú égési sérülésnek minősülnek, nagyfokú károsodásokkal. Ezzel elhallgatott. A csendet rövid idő múlva Trainer törte meg. - Ismertem őt, emlékszel? Kicsik voltunk még. Én 7 éves voltam akkor. Minden kisfiú bálványként tisztelte. Emlékszel, hogyan beszélgetett velünk? Senki sem beszélt velem úgy később. Szavak nélkül. Azonos a biohullámunk. Abbahagyta, majd témát váltott. - Miért tartotta vissza a vezetés ilyen sokáig az információt, és miért csak éjszaka riasztottak? Anderson a torkát köszörülte. - Nem a vezetés tartotta vissza, hanem mi. Nem látunk... nem látok egészen tisztán, túl kevés a bizonyíték... Egyébként el sem tudom képzelni, hogy lehetne megmagyarázni mindazt, ami a vizsgálataink során összeállt. Na és a különböző értelmezések. Elsőként az elnököt ébresztettük. Még nem tudom, hogyan folyt le a beszélgetés. 53 percig tartott. Biztosan érted, mit jelent ez. Az elnök részletesen érdeklődött vizsgálataink eredményei felől. Ez után a beszélgetés után azt a parancsot kaptuk, hogy hívjuk a központba a három legnagyobb médiumot és Eismontow bioenergetikust. Bioenergetikusaink véleménye az volt és továbbra is az, hogy... biológiaienergia-átvitelt kell alkalmazni az Európa-ll-re. Úgy vélik, hogy ilyen médiumokkal át lehet hidalni azt a 7 fényévnyi távolságot, amely az űrhajót a Földtől elválasztja. Az előkészítő gyűlésen kidolgoztuk az energiaadók láncolatának tervét. A vezető biohullámot kibocsátó fő energiaadó Eismontow lesz... Az ő erőtere 220-szorosa Roy Holmsenének. Érted, mekkora erő ez? Az elmúlt hónapban egy 16 000 emberből álló csoportra gyakorolt kisugárzást 8000 km távolságból, és az esetek 94 százalékában a megbetegedési folyamatok iránya megváltozott. A kozmikus orvostudományi központ négy olyan személyt választott ki, akiknek paraméterei az övével ellentétesek. Az első órákban nem találtunk vezetőt, aki ezt az energiát át tudná alakítani, és az energiaadók rovására átsugározná az Európa-ll-re. Csak 20 perccel megérkezésed előtt

üdvözöltük... Jiddu Swami Sanhramurtit. ő a Világosság világossága cím birtokosa. Információ-központunk véleménye szerint az ő valóságszemlélete a legalkalmasabb ehhez a művelethez. Elhallgatott, és a kimerevített képernyőre nézett. Az előttük álló kép kihívás volt; a különböző számok szerkezeti elemeket jelöltek, melyek között egy ember természetellenes foszlányokká zúzódott. Anderson a műszerasztal fölé hajolt, és átkapcsolta a képet. Az emberi test anatómiai modellje jelent meg az ernyőn. Az áttetsző modellen a belső szerveket is látni lehetett. Ezután egy kis fénypont jelent meg az ernyőn, és lassan egyenetlen foltokat jelölt meg a modellen. - Ezek a feltételezett sérülések. Jegyezd meg őket jól a bioenergetikai szeánszig. Az orvostudományi számítógép következtetései ugyanezek. Arra a kérdésre, hogyan élhet a sebesült ilyen sérülésekkel, ezt írja ki: “Hipotetikus eset. Az adatok ellentmondásossága miatt nem elemezhető.” Egyben kizárja a hibernáció lehetőségét. Az egyetlen lehetőség, amit javasol, a hélium 293 K hőmérsékleten és 1 atm nyomás alatt. Az Európa-ll-ön valószínűleg ezt alkalmazták. Jiddu értésünkre adta, hogy tudja, miért él a sebesült Holmsen, de gondolatait nem osztja meg. A kijelzőpont befejezte útját, miután az előzőnél is megrázóbb képet festett a vászonra. A jobb alsó sarokban egy lila felirat jelent meg: “Vége - Roy Holmsen A SCX 7440 3172.” - Valami titok rejlik itt - folytatta Anderson -, állandóan ezt érezzük. Értesítettük a külpolitikai főosztályt, ők az elnökhöz irányítottak bennünket. Segítettek rávenni Jiddut, hogy idejöjjön. Tudod, milyen nehéz ez az igazi meditálok esetében. De Jiddu már tudta, hogy hívni fogják, és azonnal beleegyezését adta. - Tudom - mondta Trainer -, a bejáratnál megéreztem a jelenlétét, ő volt hát, aki köszöntött, bár ezt akkor még nem tudtam. Azt is tudom, hogy képes a vezetésre. Azt hiszem, érzem, mi nyugtalanít benneteket. Azt is érzem, hogy minden kérdésre megkapom a választ, de csak az átvitel során. Mert a megoldás a tudományos és technikai lehetőségek határán kívül áll. Szerkezetileg más. - Anderson csodálkozását látva hozzáfűzte: - Azt az utasítást kaptam, hogy vegyek részt minden akciótokban, és nagy gondban lennék, ha Jiddu elutasítana. 8 hónap múlva lejár a megbízatás, és az öregnek ütőkártyák kellenek. Az ilyen akciók, kivált ha sikeresek, ebben a választás előtti időszakban nem jönnek rosszul. Anderson a kronométerre nézett, és sürgetően intett. - Mielőtt átmegyünk a terembe, át kell öltöznöd. Azok a személyek, akikkel dolgozni fogunk, nem tudnak összpontosítani az egyenruha láttán. Trainer bólintott. - Az átvitelt 40 perc múlva kezdjük, addig megnézheted a legfrissebb adást, amely tegnap érkezett az Európa-ll-ről. 7 évvel ezelőttről származik, tehát nincs összefüggésben az esettel, de lesz anyagod az információszolgáltatásokhoz. Hol öltözöl át? - Itt. Anderson megnyomott egy gombot. - Relaxációs egyenruhát Trainer ezredes számára... Magadra hagytak egy félórára - tette hozzá végül. A kijárati ajtó sziszegése egybeolvadt a pneumatikus szállítóberendezés kocsijának zörrenésével. Trainer kivette a konténerből a ruhacsomagot, és megrázta. Könnyű, kétrétű kezeslábas bomlott ki belőle, katonai jelzések nélkül.

Miközben átöltözött, tekintetét nem vette le a képernyőről, amelyen továbbra is az arcvonások nélküli árnytest látszott. Az adagolón át ételt rendelt, mire egy bögre zavaros folyadékot kapott. A megrendelés tudatosan összeállított fogásra szólt, Trainer szerepe ugyanis kódolva volt a központban, hiszen a kiküldött étel nem tartalmazhatott olyan anyagokat, melyek a bioenergia kiáramlását megakadályozhatják. A zavaró külső tényezők kiküszöbölését a geopatikus mezők stabilizátorai biztosították, melyek a legalsó szinten helyezkedtek el, de hatáskörük a központ valamely épületére kiterjedt. Több tíz kilométeres körzetben nem voltak börtönök, pszichiátriai gyógyintézetek és magasfeszültségű vezetékek. Semmi, ami a központban foglalkoztatott kivételes pszichotronikai képességű emberek működését megzavarhatta volna. A foglyok álmodozásai a szabadságról, a lelkibetegek stresszei - a légkörbe kerülve és áthatolva mindazon, ami anyagi, látomásként jelentkezhettek volna a médiumok érzékeiben, akiknek az volt a feladata, hogy közvetítsék az űrben lévő hajókról érkező gondolatokat. Az erős intenzitású kóbor gondolatok és víziók véletlen vevőkre találhattak volna a látnokok személyében, és ezek agyi erőterének leolvasása során bekerülhettek volna a feldolgozási rendszerbe, az elektromos vezetékek pedig dekoncentrálták volna a megfigyelő szolgálat meditációs munkatársait. A Galaktikai Megfigyelő Központba nem volt bejárása az elnöknek; az ő ambíciói és vágyai felborították volna a mentális légkör egyensúlyát. Ugyanezért nem tartózkodhattak itt más politikusok sem, csakúgy, mint az átképzésben nem részesült katonák, valamint a fontos rendezvények előtt álló sportolók és színészek sem. A központ valamennyi dolgozóját nehéz tesztek alapján választották ki. A különféle szolgálatokat azok végezhették, akiknek életét és pszichikumát teljes kiegyensúlyozottság jellemezte. A technikai osztályokon a feltétel az érzelmek rendezettsége volt. A központ állandó alkalmazotti posztjaira csak azok pályázhattak, akik ezt a teljes egyensúlyt mindenképpen, bármilyen külső körülménytől függetlenül képesek voltak megőrizni. A vizsgálatban szereplő érzelmi adottságok ugyanolyan feltételnek számítottak, mint a végzettség és a szakmai követelmények. William Trainer, a Rendszerentúli Repülések Katonai Akadémiájának egykori hallgatója fényes tudományos, majd szolgálati karriert futott be különösebb pszichikai erőfeszítések nélkül. Pszichofizikai adottságainak köszönhetően gyorsan magas pozícióba került az Elnöki Palotában. Már két speciális akcióban vett részt a Szaturnusz pályáin. De csak itt a Földön, a Galaktikai Flotta egyik legfontosabb földi bázisán érezte a közelgő találkozást az Ismeretlennel. A vetítőasztal kimenetelében Anderson kulcsa csillogott, alatta pedig ez a felirat állt: “Az adattár kizárólag a 4-es számú kulccsal nyitható a megfelelő ellenőrzés után.” Bedugta saját kulcsát. “Ismét ez az óvatosság - gondolta Trainer. - Az elnök kabinetjének valóban nem alaptalanok a panaszai.” 30 percig az Európa-ll-ről érkezett tudósításokat nézte. A legénység tagjainak rövid nyilatkozatai után az újszülöttek képei következtek. Ezután értékelték a legénység helyzetét, majd a kozmikus város rendszereinek működéséről volt szó. A kép sík volt, és feketefehér, sőt helyenként zavaros is, így Trainer nem ismerte fel rögtön Holmsent. Visszatekerte a felvételt, és leállította. Ez volt Holmsen 7 évvel korábban. Majdnem olyan, amilyennek megőrizte emlékezetében. Látszólag szenvtelen, de kifejező arc. Tekintete mohó és kíváncsi volt, áthatóan fürkészte a messzeséget. Mikor 7 éves gyermekként szeme találkozott az akkor 42 éves világhírű férfiéval, abban a tekintetben megismerte önmagát és a jövő rá váró lehetőségeit. Valamennyi csoporttársának ez volt a benyomása. Holmsen mindannyiukkal 3-4 percig beszélgetett. Bevezetés és befejezés nélkül,

önmaguk lényegéről. 8 hónappal ezután Holmsen a résztvevők utolsó csoportjának egyikeként csatlakozott a Nap körüli pályára bocsátott Európa-ll legénységéhez. Az említett gyermekek közül 38 lépett mentálisztikai pályára, köztük Trainer és Anderson. Bekapcsolta a lejátszót. Holmsen a csoportos összezártság szociofaktorairól beszélt, valamint a szociotronika szempontjából érdekes személyes relációkról. Ezután áttért az Európa-ll körüli légkör elemzésére. Amikor újból témát váltott, Trainer figyelme önkéntelenül erősödni kezdett. Mikor a felvételnek vége lett, visszatekerte és újból lejátszotta. Azután harmadszor is ezt tette. Teljes figyelmét a lassan, határozott hangnemben elmondott szavakra összpontosította: - .....A nyugtalanság légkörének növekedését már többször megfigyeltem. Ez a jelenség annyiban rendkívüli, hogy nem a csoport objektív helyzetéből ered. Mikrotársadalmunk konszolidálódási folyamata feszültségek nélkül zajlik. Sikerült olyan kapcsolat és viselkedési rendszereket létrehoznunk, melyek messze eltérnek ugyan a Földön kialakultaktól, a mi elszigetelt helyzetünkben azonban a csoport számára kedvezőek. A programok feltételezései és a mikroszociológiai prognózisok továbbra is helytállónak bizonyulnak, miközben a felsőbb szükségletek dominálását érzékelem. A csoportos relaxációs meditációk jelenleg vasárnaponként folynak, míg a kreatív meditációk szerdán és pénteken vannak, és a munkanap legfontosabb részét képezik. Amint az előző adásban már említettem, a jónak és a rossznak, mint teremtő erőforrásoknak világnézeti elkülönítése a legénység optimális állományában stabilizálódott. Nos, az említett nyugtalanságot épp ezen a területen érzékeljük. Ennek lényegére és jellegére vonatkozóan a következő vélemény alakult ki... Idézem az erre vonatkozó közösen kidolgozott és egyeztetett szöveget: “Kisebb fokú veszélyeztetettség benyomását keltő pszichikai hatást érzékelünk, amely néhány hetes időközönként jelentkezik. Ez az érzés, amely kismértékben ugyan, de határozottan nő, összefüggésben van a konfliktushelyzetekkel, de már csak a konfliktusok sikeres megoldása után érzékelhető. A fenti nyugtalansági állapotot a legénység 12 százaléka akkor is észlelte, miután a jelen adásban S 701 03 és 06 számokkal jelzett két megsérült energetikai rendszert sikerült helyreállítanunk. Küszöb alatti érzetekről van szó, melyek a stresszre való reagálás tulajdonságaival nem jellemezhetők. A hangulati stabilitást szintén nem befolyásolják lényegesen. Az az általános meggyőződés, hogy a forrásuk objektív, külső, és nincs összefüggésben a természetes pszichobiológiai reakciókkal. A mentálisztikai részleg teljesen ellenőrzése alatt tartja a helyzetet, és semmiféle negatív jelenséget nem észlelünk. A szociotechnikai osztály részére elkészült a feljegyzés a Föld programjának megfelelően, az A 7 349 számú eljárás szerint. A következő adás 280 nap múlva, hajóidő szerint 10.30-kor.” A képernyőn az Európa-ll víziós szignálja a felvétel végét jelezte. Trainer mozdulatlanul ült, és igyekezett rájönni, mi bolygatta fel annyira Holmsen beszédében. Érezte, hogy a mondanivaló súlypontja a szöveg végén van: “Az az általános meggyőződés, hogy a forrásuk objektív, külső, és nincs összefüggésben a természetes pszichobiológiai reakciókkal.” Megérzése azt súgta, hogy valamilyen kapcsolat van az egymástól 7 évre levő két esemény között. De ahogy megpróbálta összerakni a részleteket, az egész benyomás szertefoszlott. Trainer végül lassan, elgondolkozva felhívta a központ konstrukciós osztályát. Egy fiatal, vörös hajú főhadnagy jelentkezett. - Mekkora az energiakiszivárgás valószínűsége az Európán? - kérdezte Trainer. - Ebben az esetben?

- Igen. - Kivetítem - felelte a főhadnagy, és bekódolta a kérdést. A képernyőn a 0,000 000 003 szám jelent meg, alatta pedig a következő megjegyzést olvashatta: “Repülés közben a biztosítás fokát az eredeti állapothoz képest megnövelték.” - Van még kérdése? Trainer nemet intett, és a kapcsolat megszakadt. A válasz azonban továbbra is a képernyőn lebegett, és egyértelműen ellentmondott minden esetleges gyanújának, miszerint technikai okokból következett volna be a baleset. Most már pontosan tudta, milyen elenyésző volt a robbanás valószínűsége abban a pillanatban, amikor Holmsen a kérdéses helyen megjelent. Ám jelenléte a hajónak ezen a pontján sem a szabályzattal, sem kötelességei körével nem magyarázható. 10 perccel később Anderson társaságában egy terem ajtaja előtt állt, ahol már összegyűltek az átvitel résztvevői. Trainer izgatott volt annak ellenére, hogy amióta megismerte a feladatot, állandó önkontrollt végzett. Anderson, mintha csak gondolataiban olvasna, halkan így szólt: - Úgy érzem magam, mint egy diák a vizsga előtt. Sohasem hajtottam végre feladatot ilyen helyzetben. Az a benyomásom, hogy nem én rendelkezem, hogy csak eszköz vagyok. - Milyen ő? - kérdezte Trainer. - Művelt. Három diploma, tizenegy nyelv. 31 éves, ha ennek van bármi jelentősége - válaszolta Anderson, majd a kronométerre pillantva hozzátette: -16.56. Ne feledkezz meg a szertartásról! Kinyitotta az ajtót, és beléptek. Az egyenletes sárgás fényben látni lehetett a résztvevőket, akik kis székeken ültek félkörben. A falakat, a mennyezetet és a padlót vörösfenyő mozaik borította, ezek mögött rejtőztek az akusztikai szűrők és a számítógéprendszerek regiszterei. Ebben a teremben vették fel a meditálok látomásait. Az egyik falon Holmsen mezítelen alakjának nagyméretű háromdimenziós képe látszott. A bejárattal szemben a félkörben két szabad hely volt. A jelenlévők teljes csendben, mozdulatlanul ültek, háttal az ajtónak. Trainer, mivel tudta, hogy Anderson már találkozott Jidduval, két lépést tett előre, letérdelt, és meghajolt a háttal ülő férfi felé. Mindezt teljes csendben tette, és a jelenlévők közül senki nem mozdult. A karcsú férfi, akit Trainer üdvözölt, továbbra is mozdulatlanul ült és hallgatott. Trainer tekintete eközben végigjárt a többieken. Ketten, akiket profilból látott, sötét hajú, meghatározhatatlan korú férfiak voltak. Krétafehér bőrük enyhén citromszínű árnyalatba csapott át. Mozdulatlanságukban gipszöntvény benyomását keltő kezeik éles ellentétet alkottak bő, vörös öltözetük színével. Jobbról egy erős testalkatú, kifejező, szögletes arcélű férfi ült. Eismontow. A jobb oldalon az utolsó helyen egy középkorú, átlagos szépségű és átlagos alakú nő ült. Az egyik legjobb médium volt a Földön. Trainer ismét a szürke szövettel borított hátra tekintett. Jiddu még mindig a legkisebb mozdulat nélkül ült, míg végre alig hallható hangon megszólalt: - A technika által utat nyitottatok az égbe, de nem tudjátok kinyitni a saját testetekbe nyíló ajtót. Meg akarjátok ismerni magatokat, és önmagatokon kívül keresgéltek. Mikor már késő, reszkettek testvéreitekért, mikor viszont még lenne időtök, elfeledkeztek arról - akár a gyerekek -, hogy tetteitek csak parányi porszemek a végtelenhez képest. Elhallgatott, s ezzel a teremben újból teljes csend lett. Rövid idő múlva ugyanilyen halkan szólalt meg: - Hallgatom szavaidat. - Mester, engedd meg, hogy üdvözöljelek - szólt Trainer. - Üdvözöllek - hangzott a válasz.

- Engedd meg továbbá, hogy megköszönjem jelenlétedet, és azt is, hogy az épület bejáratánál köszöntöttél. Kívánom, hogy az általad mutatott út váljék számomra a tökéletesség világosságává. Kérlek, segíts! Jiddu hallgatott. Trainer ezt a jóváhagyás jelének vette. - Természetesen tudod - folytatta Trainer -, hogy a saját nevemben én is meg akarlak kérni arra, hogy erőddel óhajtsd visszaadni az életet Roy Holmsen testének. Minden anyagi és időbeli megkötéstől mentes erőddel gyógyítsd meg ezt a mindannyiunknak oly kedves embert! Csatlakozom a kéréshez, amellyel központunk képviselői fordultak hozzád. Újabb csend következett, mielőtt Jiddu válaszolt. - Beleegyeztem, mert nemcsak ti kéritek ezt. Az élet szava erősebb a lelkében, mint a további vándorúté. Foglald el a helyed! Trainer felállt, és Andersonnal együtt leültek a szabad székekre. A bevezetésnek ezzel vége lett. - Érkezésetek előtt - szólalt meg a Jiddu jobb oldalán ülő férfi - látomásom volt a hajóról. Hiába igyekeztem, a sebesültet nem láthattam. Láttam viszont, hogy a legénység között determináció uralkodik, de ugyanakkor az érzelmi feszültség szűnik. A munka normálisan folyik. A baleset pillanata óta mindenki valamire vár. Nem sikerült megállapítanom, hogy mire. De tudom, hogy valamire, ami nem jó. Nem tudom megmagyarázni. A baleset utáni egy órán belül vártak rá, de nem következett be. - Kevés az időnk - szólalt meg Jiddu félbeszakítva a beszélőt. - Elő kell készülnünk, hogy idejében segíthessünk. Elő kell készítenetek testeteket és lelketeket az igazság befogadására. Csak ezáltal lehetek úrrá az ember élete fölött a Földön kívül. Amennyire magatokat az igazságnak átadjátok, annyira leszek képes életre kelteni a testet és újra kötelékek alá vonni a lelket. Készen vagytok? Néhány percen belül gondolatban valamennyien igent válaszoltak. Mikor az utolsó válasz is elhangzott, Trainer érezte, hogy már nincs egyedül. Hirtelen megszűnt az elszigeteltség, és tudta, hogy nincs szükség több szóra. Valamilyen külső erő hatása alá került, amely megnyitotta érzékei bezárt csatornáit. Érezte, hogyan pattannak fel a fizikai tevékenységet irányító béklyók. Könnyű volt, és fénylő. Mindent tudhatott, amit csak akart. Hirtelen felvillant tudatában, hogy ez a teljes feloldódás volt, amit korábban csak többnapi meditáció után tudott elérni. Most hirtelen jött, és lehetetlen, hogy külső ingerek megzavarják. Tudta, hogy ezt az állapotot a Mester idézte elő. Érezte, hogy rögtön bekövetkezik az, amit saját tapasztalataiból ismert. És azután mi jöhet még? Először a hallás kezdett kihunyni. A csöndben különböző hangok bontakoztak ki. Agya a központ működésének egyre távolabbi zajait észlelte. A hangszűrők ellenére regisztrálta a föld rezdüléseit a lehulló falevelek alatt. Tudta, hogy ha a teremben most zümmögni kezdene egy légy, nem élné túl a szárnyak zajának explózióját. Semmi hasonló nem történt azonban, a fokozott hallás fázisa tovatűnt, a hallás megszűnt. Azután a látás hunyt ki, de mielőtt ez bekövetkezett volna, rájött, hogy már nem érzékeli a meleget és az ízeket. Nehézség nélkül átlépett az utolsó akadályon, amely az elmélkedés kezdetén sok gondot okozott. A félelmen. A tökéletesen fegyelmezett tudatalatti követte akaratát, és nem reagált, mikor az érzékek világa az élet külső jeleivel együtt kihunyt. Ekkor akarta, hogy lásson, és látott, de már szemétől függetlenül. Akarta, hogy halljon, és hallott, de nem érzékszervein át. Végül azt kívánta, hogy kapcsolatba kerüljön azzal, aki öt megnyitotta, és egybeolvadt vele. Mindez tőle függetlenül következett be. Elég volt a beleegyezése. Közeledett az igazsághoz. Saját ereje olyan hatalmas volt ebben a percben, hogy nem érzett korlátokat. Mindent megtehetett. Elegendő volt az akarat. És ekkor elkezdődött a párbeszéd. Nem voltak benne szavak, sem fogalmak. A párbeszéd magában folyt. Mindenről. A világmindenség első atomjától

létezésének utolsó pillanatáig. Ez a párbeszéd támadás volt az individualizmus korlátai ellen. Bár tudta, hogy nincs egyedül, jelenlétét még körülvette az előítéletek, a közömbösség és az egoizmus áthatolhatatlan burka. Kívülről állandó kényszert gyakorolt rá a jó, aki vezette őt. Ez az erő nyugodtan, de határozottan követelte, hogy szabaduljon meg földi tökéletlenségeitől. Lassan engedett, nagyon lassan... És nem következett be az, amitől tartott. Tudat alatti ellenállása, nehogy megsemmisüljön, ha elereszti a fizikai világhoz fűző szálakat, megszűnt. A cél tudatában feloldódott. Érezte, hogy része lett a közös energiának, amely 7 személyből szublimálódott. Közülük most mindegyiknek ugyanaz volt a célja, mint az övé. Valahol a megismerés határán túl felvillant Holmsen elhaló életenergiája, amely képtelen volt ellenállni a világmindenség anyagában rejlő káosznak, bár minden erejével kapaszkodott testéhez. Valahol a mélyben felmerül a tudatban kavargó kérdés. Nem öltött határozott formát. Néma csodálkozás volt csupán. Mi okozta a balesetet? Miért nem akar a test engedni? Válasz helyett érzékelni kezdte a lassan áramló megértést. Közeledett a mindentudás. S mikor betöltötte, Trainer megértette a káosz kíméletlen ellenségességét az emberrel szemben, aki kezet emelt rá a rendezéssel. Aki be akarta bizonyítani, hogy a világon mindennek mindenütt oka és következménye van. Hogy a káosz mindössze a természet tökéletes törvényszerűségeinek végtelen tömege. Ez a káosz ősidők óta támadta az élőlények tevékenységeit, így a földi élőlények legfejlettebb formáját - a Homo sapienst is. Az ember betört a csillagközi űrbe, amihez nem lett volna joga. Ebben a pillanatban Trainer és a meditációban egyesült energiaadók számára ez a káosz a gonoszt testesítette meg. Az élettel ellentétes erőt. De ez nem az anyag volt, mert épp az anyag elrendeződése volt maga a gonosz. A jót ugyanakkor az értelem érvényesítéséhez való jog képviselte. Az Európa-ll közössége behatolt a káoszba. Ez kiváltotta az elemek törvényszerű önvédelmét, amit az emberek életében véletlennek hívunk. A mikrotársadalom hosszú éveken át védekezett ellene közös szervezetével, képzéssel és az entrópia legmagasabb fokát jelentő emberi konfliktusok leküzdésével. Az entrópia törvénye, mint mindig, itt is a biztonsági lánc leggyengébb pontját választotta, összekötötte a rendszer meghibásodását a legénység egységében legfontosabb szerepet játszó ember jelenlétével. Ez az ember Roy Holmsen volt. Mikor a meditálok közös tudata értelmével mindezt megragadta, Jiddu kiadta az egyetlen követhető gondolati utasítást, melyet Trainer tudata azonnal végrehajtott. Arthana csandatakrija - könnyed cselekvés az akaratnak megfelelően. Ebben a pillanatban bekövetkezett, amire várt. Azt akarta, hogy az Európa-ll orvosi termében legyen, és ott volt. Előtte az orvosi asztal félig áttetsző lepedője alatt feküdt a sebesült test. Trainer 7 fényév távolságban volt a Földtől és testétől. Akarta, hogy az előtte fekvő test meggyógyuljon, és érezte a transzként átfolyó energiát és erőt, amely hat különböző helyről jött, és egybefolyt az övével. Beleolvadt ebbe az áramba, és behatolt a beteg testbe. Az elpusztult sejtek tömege akadályozta az energia és az élet első behatolási próbálkozását. Leírhatatlan ütközés volt! De nem hátrált meg, és rövid idő múlva érezte, hogy az energia kiárad belőle az elpusztult test valamennyi sérült sejtje felé. Mindez a pillanat törtrészéig tartott, de lehet, hogy egy örökkévalóságig. Nem tudta. Az idő egyedüli mércéje a befogadó szervezet ellenállása volt. Mikor ez az ellenállás teljesen megszűnt, érezte, hogy nincs rá szükség többé. A mindentlátással a pillanat törtrésze alatt felmérte az egész hajót. A hajtóműveket, a berendezéseket, a helyiségeket, az embereket, az információs rendszerek adattárait, az állatokat és a növényeket, az Európa-ll külső felszereléseit. Mindent megjegyzett, regisztrálta a helyzetet, és köszönetet mondott a vezetőnek, mert ő adta meg neki ezt a pillanatot. Sötét űrbe zuhant és érezte, hogy visszatér.

Rövid idő múlva már az érzékelhető időben nyitotta ki a szemét. A terem képe helyett mesésen színes, szétfolyó foltok lebegtek előtte. Fülébe halk, érthetetlen szavak jutottak mindenfelől. Iszonyatosan fáradtnak érezte magát mint soha azelőtt. A szavak lassan érthető formát nyertek. Egy mély hangszínű férfi beszélt: - ...a központ történetében. A teljes felvételt épp most elemezzük a feldolgozási osztályon... Az ezredes magához tér. Adjatok még egy kis energiát a fejre, kezeket lejjebb, most jó. A kép kitisztult. A központ orvosa térdelt előtte kék kezeslábasban. Féltérdre ereszkedve tenyerét Trainer feje fölé tartotta, és figyelmesen nézett rá. Vonásai fegyelmezettek voltak. Kis idő múlva könnyedén elmosolyodott. - Hogy érzi magát, ezredes úr? Trainer a fölötte lévő tíz-egynéhány kézre nézett, majd észrevette a nedves foltokat maga körül. Kezeslábasa csupa víz volt, mintha most jött volna ki egy medencéből. - Úgy tűnik, most már jól - habozott. - Valami baj volt? - Nagyon sok energiát veszített, de már nincs gond - válaszolta az orvos. -Tudja, hogy az átvitel 18 óráig tartott. Trainer önkéntelenül megtapogatta a testét, mintha ellenőrizni akarná, megvan-e mindene. Ez nevetésre ösztönözte az összegyűlteket. A kezek leereszkedtek. - Mindenki így reagált erre az információra - magyarázta az orvos -, Jiddu kivételével. - Hol van? - kérdezte Trainer. - Két órával ezelőtt hagyta el a központot - válaszolta a háta mögött ülő Anderson -, a többiekkel együtt. - Ha elég erősnek érzi magát, lezuhanyozhat - mondta az orvos. - Ez volt a leggyorsabb fogyókúra, amit mostanában láttam. Négy és fél kilót fogyott, ugyanúgy, mint Anderson ezredes. A következő két órát Trainer a jelentés elkészítésével töltötte. Anderson ugyanezt tette a szomszéd helyiségben. Mikor befejezte, az az érzése támadt, mintha csalt volna. Beszélt a hajóról, a legénységről, Holmsenről, magáról és az akció lefolyásáról, de a “megjegyzések” rovatban csak a rádiótávolságon kívüli hajókkal való kapcsolatlétesítés pszichotronikus módszereinek fejlődésére vonatkozó bizonyítékokat sorolta fel. Megjegyzései ragyogóan sikerültek, elősegíthették feljebb jutását. De a hivatalos álarc mögött Trainer nehezen tudott úrrá lenni kavargó gondolatain. - Tudod, miért ragaszkodott az élethez Holmsen? - kérdezte Andersontól a csendben fogyasztott ebéd közben. A válaszra nem várva, amelyet Ander-sonnak ismernie kellett, folytatta. - Az élethez köthette a ragaszkodás, az expedíció ügye, és a küldetés befejezésének vágya... De nem ez volt az ok. - Nem - erősítette meg Anderson. - Holmsen legalább hét éve tudta azt, amit mi csak most tudunk - folytatta Trainer. - Tudta, mi fog történni vele, ha megjelenik a folyosónak ezen a pontján. Jóval korábban tudta, hogy ennek be kell következnie. Anderson csodálkozva összerezzent. - Hasonló érzésem van nekem is, de akkor miért adta meg magát? - Azt gondolom, hogy ez nem megadás volt. - Trainer félretolta a tányérját, és megtörölte a száját. - Nem értem... - Nem érezted úgy, hogy ennek az egésznek egyáltalán nem kellett volna bekövetkeznie? 60 ugyanilyen típusú berendezés és 17 km folyosó, amiből 3 km ugyanolyan helyekre vezet, mint az, ahol a robbanás történt. És ő egyedül. Ez volt az a titok, amelybe az elemzés közben mindannyian beleütköztünk.

- Mire gondolsz? - Úgy vélem, hogy Holmsen nálunk sokkal korábban rájött, hogy semmiféle tökéletesség nem marad és nem maradhat büntetlenül. Lehet, hogy valószínűtlenül hangzik, de már nincsenek kétségeim. Ez a küldetés a természet legmagasabb rendjének megsértése. Minden eredményes lépés a kozmoszba a káosz törvényének megszegése. Minden eredményes próbálkozás a civilizáció kiterjesztésére - kihívás. Ezért érvényesül a történelemben a ciklikusság törvénye. A háborúkat békés időszakok követik és viszont, a fejlődést a stagnálás, az egyes kultúrák fejlődését elkerülhetetlen bukásuk és így tovább. Ez a leíró jellegű magyarázat a krízisek működési mechanizmusának szintjén oldotta meg az ügyet. Tudták a hogyant és a mikort, de nem ismerték a miértet. Soha nem fogták fel azt, amit a mi nemzedékünk megértett a mentalisztika segítségével. Itt az ember számára legérthetetlenebb törvénnyel állunk szemben - az entrópia és rendeződés törvényével. És lényegtelen, hogy a jó és rossz küzdelmének neveztük-e ezt a vallás kategóriáiban. A fejlődési és stagnálási tendenciák küzdelmének a háborús és békés időszakok gazdasági okokra való visszavezetésében. Jó vagy rossz passznak az egyes emberek életében. Nemzedékek tudták, hogy ha egy embernek sokáig jól megy a sora, akkor várható, hogy valami tragédia közeledik felé. Ez a jelenség baljóslatként vált ismertté, és ösztönös félelmet keltett. Különösen, ha az illető nyíltan és gondtalanul élvezte helyzetét. Ám ezek a nemzedékek csak a tapasztalat útján tudtak minderről. Anélkül hogy válaszolni tudtak volna a kérdésre: miért? Ez az expedíció, leegyszerűsítve a kérdést, szintén egy ilyen “örömteli sikersorozat” folytatása volt. A hajó gyakorlatilag elpusztíthatatlan. A mentalisztika és a pszichoszociális technikák jóvoltából a legénység mint mechanizmus szintén nem romolhatott el, nem válhatott az entrópia, a pusztulás áldozatává, és éppen ebben volt a törvény megsértése, hogy a véletlen, mint a káosz végrehajtó eszköze az Európa-ll-n gyakorlatilag 30 évre kizárttá vált. Ez idő alatt az entrópia szemszögéből gyakorlatilag nulla lett a valószínűsége annak, hogy semmilyen üzemhiba ne történjen. Valamilyen katasztrófának be kellett következnie. - Két meghibásodásról beszámoltak az utolsó adásban, melyet tegnap láttál. Bár ezek matematikai valószínűségé gyakorlatilag szintén nulla volt - mondta Anderson. - Pontosan - vette át a szót ismét Trainer -, a transzban láttam, hogy más meghibásodás nem is volt az ezt követő hét év során. Tökéletesítették a külső és belső biztonsági rendszereket. Megszakította, és egy kis ideig hallgatott. - A legénység már 7 évvel ezelőtt érzékelte a szerencsétlenségeket megelőző nyugtalansági állapotokat. Mi ezt rossz előérzetnek nevezzük, ami talán nem más, mint valamely legmagasabb érzékünk reagálása az entrópiára, ök azonban kizárták azt a lehetőséget, hogy ez az előérzet igazolódjék. Ezért léptek fel a nyugtalansági állapotok olyankor, mikor valamilyen emberi konfliktust vagy technikai hibát sikerült elhárítaniuk. Ismét elhallgatott, mintha nem merné befejezni. - Azt gondolom, hogy Holmsen az emberiség eddigi történetének legnagyobb kihívására vállalkozott a természettel szemben. Tudta, hogy saját magának kell kiprovokálnia a kisülést. Mert túl akarta élni a saját halálát. Tudta, hogy a természet törvényeit nem lehet közvetlenül megkerülni, mert lehet, hogy ez esetben például az Európa-ll egyszer csak minden ok nélkül hirtelen szétesett volna. Mi pedig elkönyvelhettük volna ezt az eseményt, mint végtelenül kis valószínűséggel bekövetkezett tényt, és mentesítve érezhettük volna magunkat a rejtély megfejtésének kötelezettsége alól. Holmsen kihívást intézett az entrópia felé. Közvetlenül az átvitel után a transzban megnéztem a biztosítórendszereket. Az az energizációs rendszer, amely eresztett, hét biztosító áramkörrel volt ellátva, míg az összes többi nyolccal. Ezt az egyet tizenkét órával a baleset előtt vették le, de az ilyen típusú rendszereknél a teljes matematikai

biztonsághoz elegendő egy három áramkörös rendszer. A további ötöt a rádióadásban bemutatott két üzemzavar után szerelték fel. Roy Holmsen tudta, hogy az entrópia lépni fog. - Óvatosan, William, mindjárt megszemélyesíted. Hiszen ez csak a természet törvénye. - Átvitt értelemben mondtam, bár a fentiekből ez következik. Csak azt nem tudom, a meditációkban az ismeretlent miért nem jellemzik soha száraz törvények. Miért van az, hogy az emberiség és a mentalisztika egész története során a paranormális megismerések nem dinamikus mintákat és összefüggéseket, nem is az anyag téridőbeli és logikus jelenségeit tárják fel, hanem a jó és a rossz, a szeretet és az üresség állapotait. Ezeken alapulnak a világ működési elvei, melyek fontosabbak az anyagi törvényszerűségeknél. - Azt gondolom, hogy mikor Roy Holmsen levette ezt az egy zárat, de csak ezt az egyet, ezzel mintha pofont adott volna a természet mindenhatóságának. Ugyanígy egyszer ment csak arra a helyre. Mikor a transz idején benne voltunk, a gyomra két napja üres volt. Semmilyen táplálékot nem tartalmazott, ami az ilyen típusú sérüléseknél a halál beálltát meggyorsíthatta volna. Miért? Mivel magyarázod ezt? - Azt sem tudjuk, miért jött el Jiddu - folytatta Trainer. - Ráadásul azt mondtad, mindenről tudott, mielőtt segítségét kértétek volna. Pedig ő soha sehova nem jár. - Gondolod, hogy... - kezdte Anderson, de abbahagyta. - Azt hiszem, hogy ez egy tudatosan előkészített baleset volt. Abban is biztos vagyok, hogy Holmsen számított a segítségünkre. Pontosan arra a segítségre, amelyet nyújtottunk neki. Ezt is bekalkulálta az akcióba. Úgy érzem, nem azért tette ezt, hogy kizárja az elkerülhetetlent. Természetesen nyelvileg leegyszerűsítem a dolgot. De akkor miért? Mindez a legrejtélyesebb játszmának tűnik, amit csak el tudok képzelni. És őszintén szólva nem érzem jól magam, mikor kezdem megérteni Holmsen sikeres akciójának következményeit. - Mert a Földről számított segítségre, nem pedig a legénység tagjaitól, akik helyben vannak? - kérdezte Anderson. - Igen - mondta Trainer halkan -, csakhogy a Földön nincs minden többszörösen biztosítva. Anderson felállt, és az edényeket a hulladékgyűjtőbe dobta, jelezve a beszélgetés végét. - Várjuk tehát, milyen jelentéseket kapunk ügyeletes médiumainktól. A 17. felvonó előtt elbúcsúztak egymástól. A központból a park nyílt terére vezető kijárat szintjén Trainer visszakapta személyes tárgyait. A feljáró kis pihenőjén megállt, és élvezettel szívta be az ősz csodálatos illatát. A gesztenyefák aranyló lombkoronáival árnyalt fasor sétára csábított. Egyenruháját bedobta a várakozó szolgálati kocsiba, és gyalog indult útnak. De még egy kilométert sem tett meg, mikor a mögötte haladó kicsiből kihajolt az ügyeletes tiszt. - Ezredes úr, kapcsolás a központból. Anderson ezredes van a vonalban. Sarkon fordult, és beült a hátsó ülésre. Az első ülés hátfalába épített háromdimenziós monitor képernyőjén Anderson kicsinyített alakja várakozott. - Megkaptuk az első jelentést J12A látomásából. Holmsen szervezete 96%-ban regenerálódott. A szövetek az átvitelben közvetített bioenergia hatására teljes mértékben újraéledtek. Várhatóan az elkövetkező egy órán belül a bőr egész felülete reprodukálódik, és eltűnnek az utolsó nyomok is. J12A jelentette a biológiai újjáéledés következő szakaszait. Holmsen magához tért, még sokkos állapotban sincs. Ez teljes siker, Trainer ezredes. Az elnök büszke lesz önre. - Igen, ez valóban siker. Központunk első igazi sikere, s ebben önnek is szerepe volt, Anderson ezredes, köszönöm az együttműködést - válaszolta hivatalos hangnemben Trainer.

Mikor a képernyő kihunyt, a kronométerre nézett, de nem volt a zubbonya ujján. - Hány óra van, főhadnagy? - kérdezte a kormányosi konzol mögött ülő tiszttől. - Karlgoróban? - Igen. - Egy perc múlva tizennyolc - hangzott a válasz. Intett a fejével, és a kocsi nagy sebességgel megindult a fasoron a leszállótér irányába, ahol már indulásra készen várta a hajó, amellyel ide érkezett. Koncz Éva fordítása

Jacek Sawaszkiewicz “TE IS LEHETSZ GENETIKUS” - Papa! - rángatta a férfi kabátujját. - Kereszteztem a tehenet a léggyel! És él. De nem akar repülni, és ilyen picike... Akármit tenyésztek ki, az mind kicsi lesz. Segíts, jó? Karácsony előestéjén a műsor 16 órakor kezdődött, és beharangozták, hogy egészen éjfélig tart. A tervek szerint csak akkor kapcsolják majd ki az áramot, hogy a lakosság nyugodtan pihenhessen. Ám addig minden család együtt ünnepelhet a szupervízió népszerű sorozatának, az Űrszabó családnak tagjaival. A műsort a Future cég szponzorálta. A mérnök alig ért haza a munkából, leült a fotelba, a kertre néző nagy üvegfal elé, és bekapcsolta a készüléket. A szoba ellenkező oldalán a fal helyén megjelent egy modernül berendezett szoba, egyelőre senki sem tartózkodott benne. Alul valósággal lángolt a felirat: Műsorkezdés hamarosan. A mérnök az órára nézett, majd kedvetlenül kicsoszogott a konyhába, hogy üdvözölje a feleségét. A küszöbön a fiával ütközött össze. - Papa! - ordította a kölyök. - Már a karácsonyfa alatt vannak az ajándékok! Az enyémet kibonthatom? - A mama megengedte? A gyerek az orrába dugta az ujját, és elrohant a konyhába, a mérnök követte. Arcon csókolta a feleségét, majd belebújt a hűtőbe. - Hol terítsek? - kérdezte az asszony. A mérnök vállat vont. - A nappaliban, természetesen... Mindjárt kezdődik az Űrszabó család. - Mama! - ordította a gyerek. - Megnézhetem, mit kaptam karácsonyra? Az apja becsapta a hűtő ajtaját. - Hagyd békén anyádat! Nem látod, hogy el van foglalva? - Persze, nézd csak meg! - Így a mérnökné. - És hagyj végre békén. - A férjére pislantott. - Mi volt a munkában? - Semmi érdekes. Az egyik munkást viccből felakasztották az emelődaru kampójára, csak úgy, a gallérjánál fogva... Úgy káromkodott, mint a jégeső. - Az ünnepek előtti hangulatban sok minden megesik - ismerte el a felesége. Az én főnököm meg visszajött a pszichiátriai klinikáról. A nappaliból zajt hallottak. A mérnök a fülét hegyezte. -Elkezdődött! - Majd elmeséled - szólt utána a felesége. A gyerek az előszobában kapta el apját. - Köszi, papa! - orditotta fülsértően. - Honnan tudtad, hogy éppen ezt akarom? A “Te is lehelsz genetikus” játékot?

- Megálmodtam. De ezzel nem játszhatsz a lakásban, még tüzet csinálsz, vagy felrobbantod a házat... Menj csak ki a kamrába! De öltözz fel rendesen! A szobában a falképernyőn már Űrszabóné díszítette az ünnepi asztalt. Az egyik sarokban állt a fa, ágai csillogtak, különféle színű “hó” szikrázott rajtuk, opálos fényű, könnyű díszek mozdultak és csilingeltek minden fuvallatra. Az egyik falat előregyártott szekrénysor fedte, a másik csupa kis doboz, rejtekhely, lyuk volt, a harmadikat egy nagy ágy foglalta el. Hozzáépítettek egy járókát, ebben a kis Űrszabócska puha keze, lába kalimpált. Mindez természetes nagyságban és színekben - akárha a hirtelen eltűnt válaszfal mögött élő szomszédokat leshettek volna meg. A mérnök kikiáltott a konyhába: - Ők már terítenek! - Én is, mindjárt! - felelte az asszony. - Addig húzd szét a nagyasztalt, úgy, mint náluk! Bejött Űrszabó ünnepi öltönyben. Odanyújtotta az arcát a feleségének, hadd csókolja meg. A mérnök megjegyezte magában - mától kezdve nem ő fogja arcon csókolni a feleségét, hanem az őt! Űrszabóné lehajtott fejjel szimatolt férje körül. - Milyen jó illatod van! - Ezt a kölnit a Future cég gyártja - közölte Űrszabó. - Tetszik? - Kábító illat! Olyan férfias, hódító, szinte levesz a lábamról... A mérnök mindenesetre gyorsan agyába véste a termék nevét. A tükör előtt elhaladva észrevette, hogy Űrszabó úrral ellentétben, munkaruhában van. Gyorsan átöltözött, majd segített az asszonynak megteríteni. - Ezüst evőeszközeik vannak! - sóhajtotta két futás közben a konyha és a nappali között. - Biztosan az ünnepekre vásárolták. Eddig alumíniumot használtak. Űrszabó üdvözölte a gyerekeit. A szobába begurult egy robotfelszolgáló, a manipulátoraiban tartott gőzölgő tállal. - Nézd! Robotjuk is van! - kiáltotta a mérnök. - Hát ez micsoda? - csodálkozott Űrszabóné. - Karácsonyi ajándék, neked, kedvesem - Így Űrszabó. - A legújabb modell. Univerzális, remek robot, a Future cégtől! - Future! - ismételte Űrszabóné. - Kedves vagy! És a Future cég is kedves! A mérnökné lábujjhegyen surrant be a szobába, megtorpant a férje mellett. - Kezdjük? - kérdezte suttogva. - Várjuk meg őket! - intett amaz a fal felé. - Talán helyet is foglalhatunk - mondta Űrszabó. - Majd a robot kiszolgál bennünket. - Üljünk le, üljünk le! - kiabáltak a kis Űrszabók. Befutott a mérnök fia is. Olyan piszkos volt, akár egy ördögfióka. - Papa! - ordította harsányan. - Ez a “Te is lehetsz genetikus” bombajó! Sikerült kitenyésztenem egy egér nagyságú malacot, gyíkfarka volt, és békafeje. De rögtön megdöglött. Ha segítenél... - Ne zavarj, inkább egyél valamit! - kérte az apja. A robot manipulátora megremegett. A merőkanál tartalmának egy része az abroszra került. A mérnök elégedetten szemlélte a kis tócsát. - Apróság! - jelentette ki lelkesen Űrszabó. - A Future folttisztító ezt is eltünteti! Egy bűvész ügyességével rántott elő valahonnan egy permetes dobozt. Megcélozta a foltot, és az a szemük láttára tűnt el. - Döbbenetes! - sóhajtott a mérnök és felesége, valamint Ürszabóné és az Űrszabó gyerekek. Még a járóka lakója, a legifjabb Űrszabó is elégedett hangokat hallatott. - Holnap még öt ilyen dobozt kell venned! - döntött Ürszabóné.

- Hallottad? - sziszegte a mérnökné. - Ha ők ötöt vesznek, akkor mi tízet! Megint berohant a gyerek. - Papa! - rángatta a férfi kabátujját. - Kereszteztem a tehenet a léggyel! És él. De nem akar repülni, és ilyen picike... Akármit tenyésztek ki, az mind kicsi lesz. Segíts, jó? - Tegyél hozzá egy kis élesztőt - segített az anyja -, és ne zavarj már bennünket! - Papa - szólalt meg a kis Űrszabó -, meséld el nekünk, milyen napod volt ma a munkában! Űrszabó arca felderült. - Csodálatos volt! Imádom a munkámat, bár egyesek úgy vélik, hogy ez banális. Azt is mondják, nem szeretnék ezt a munkát végezni. Ha nem szeretnék ennyire köztetek lenni, kedveseim, holnap még az ünnep ellenére is elmennék dolgozni! - Nézd csak - mondta a mérnökné -, a fiunk odaát van Űrszabóéknál. - Tényleg! - döbbent meg a mérnök. - Itt vagyok nálunk - helyesbített a kölyök -, csak háttal állok a képernyőnek. Azt akarom mondani nektek, hogy kereszteztem a bikát a patkánnyal, az élesztővel és saját magammal! A kémcsőbe belekapartam egy kicsit a bőrömből is - Így írták az instrukcióban -, hogy összekeveredjenek a kromoszómák. Kinőtt ebből valami olyan, hogy el sem hiszitek, és egyre csak növekszik... - Tűnj el! - tanácsolták a szülei. - Emelem poharam a munkámra! - közölte fennkölten Űrszabó. - Éljen! -Éljen! kiáltotta a mérnök is, magasba emelve poharát. - Elmégy holnap dolgozni? - érdeklődött a felesége. - Csak akkor, ha Űrszabó is elmegy. A járókában felsírt a legkisebb Űrszabó. Ürszabóné kihámozta ruhájából. - Nedves. Még a gumibugyi is nedves lett. Űrszabó közelebb ment. - Jól sejtettem! Nem a megfelelő pelenkát használod! Kizárólag a Future cég pelenkái adnak neked és gyermekednek teljes örömet. A Future cég pelenkái fertőtlenítenek, nem áznak át, kényelmesek, egészségesek és tűzállóak. Ne feledd: Future! - Ismerős név - sóhajtotta a mérnökné. - Talán vennénk néhányat?... A mérnök szeme kidülledt. - Minek - gyanakodva nézett feleségére. - Csak nem?... A felesége ajkára tette ujját, és bólintott. A mérnök libabőrös lett. Most gyorsan kellene valamit mondania - de mit? Mit mondana Űrszabó az ő helyében? Hogy azért történt, mert nem használták a... milyen cég tablettáit? - Papa! Az a valami már olyan nagy, hogy nem fér el a kamrában! Kirúgta a falakat, kiment a mezőre, és egyre csak növekszik! - ordította a gyerek. Az apja visszaordított: - Tűnés innen! A gyerek eltűnt. - Tudod mit? - kérdezte a felesége. - Néha olyan érzésem van, hogy nem mi lessük az Űrszabóékat, hanem ők minket. - Lehetséges - bólogatott a mérnök. - Egyszer rajtakaptam Űrszabót, hogy ránk bámult, amikor... hm... a szupervíziós műsor vége előtt ott a díványon incselkedtünk egymással. - Disznó ez az Űrszabó! - háborodott fel a mérnökné. Az üvegfal mögül eltűnt a kép. Odakünn ragyogó holdfényben szundított a kert. Óriási volt a csönd, csak valahonnan a távolból hallatszott egy-egy dörgés. A mérnökék kimentek a ház elé. A láthatár szélén, ahol a város volt, tűzvész lángjai csaptak fel. Szikraeső és füst szállt az égbe. A föld rengett.

- Érdekes, mi történhetett ott? - A mérnök eltöprengett. - És miért szakadt meg az adás? - Az én szörnyem tette! - felelte izgatottan a kisfiú. - Amikor már olyan nagy lett, hogy egyszerre csak az egyik mancsát láttam, megparancsoltam, menjen a városba, és intézze el azokat a hülye Űrszabóékat. Azt mondtam, ha megteszi, kap a mazsolás süteményből, amennyit csak akar. No, kezdhetitek a sütést, mert hamarosan visszajön, és nagyon szereti a mazsolás süteményt! Nemere István fordítása

Janusz A. Zajdel ÚTITÁRS - Hiszen azt mondta az előbb, hogy egy ilyen utazás komoly veszélyeket rejt magában. Nem tudjuk, hogy bukkanunk ki az “ellenpontban”, melyik a Földnek megfelelő másik pont a mindenségben. A vonat lassan indult el. Kinéztem az ablakon. A peronon, vagy tíz méterrel az utolsó vagon mögött, futott egy elkésett utas. Távolsági vonat volt, olyan ajtókkal, amelyek nem önműködően záródnak. Így a futó embernek még volt esélye. A mozdony lassan növelte sebességét, az elkésett utas viszont nagy, szemlátomást nehéz bőröndöt cipelt. A vállára vetett esőkabát lejjebb csúszott, a vége már a lábszára körül tekergett. Az utolsó előtti vagon ablakában állva érdeklődve figyeltem a jelenetet. A peront már majdnem elhagytuk, a vonat gyorsított, de a férfi nem adta fel. Semmiképpen sem akarta lekésni a vonatot. A “Tilos az átjárás” tábla előtt sikerült beérnie az utolsó ajtót. A bőröndöt feldobta a lépcsőre, maga is melléje lépett, aztán benyomta az ajtót. Felhúztam az ablakot, és leültem az üres fülkében. A folyosón az üveg mögött hamarosan megpillantottam az ismeretlent. Benézett, kis habozás után kinyitotta az ajtót, és csöndesen kérdezte. - Megengedi? - Parancsoljon - feleltem közömbösen. - Olyan üres ez a vonat - kezdte mentegetőzve, miközben feltette bőröndjét a polcra. - Nem szeretek magányosan utazni. Kellemetlen, ha az ember egész úton ki sem nyithatja a száját. - No persze... - mormoltam kedvetlenül, mert őszintén szólva nem szeretek beszélgetni, márpedig az ismeretlen szavaiból ítélve itt ma alighanem kényszerű beszélgetésre kerül sor. Mint hasonló helyzetekben mindig, most is úgy döntöttem, felakasztott kabátom mögé rejtem fejemet, és úgy teszek, mintha aludnék. Kényelmesen elhelyezkedtem, és behunytam a szememet. Hallottam, amint útitársam velem szemben foglal helyet. Papírok zizegtek. Erre már nem állhattam meg, hogy ki ne nézzek. A kis asztalkán - ahol úgy hittem, kenyérdarabok, kemény tojás és zsíros pergamenpapírnak kellett volna lennie - kézzel írott paplrlveket láttam. Első pillantásra valamilyen matematikai szakmunkának látszott az egész. Az ismeretlen föléjük görnyedve, ceruzával kezében számolgatott és jegyzetelt a margóra. Középkorú volt, elég alacsony a homloka, de fölötte sűrű, őszes haj burjánzott. Most felnézett, és zavartan elmosolyodott. - Látom, uram, nem tud elaludni... Talán zavarja a lámpa? - Nem. Ne is törődjön velem. Olvasson csak, tulajdonképpen nem is vagyok álmos... Mint látom, ön matematikus?

- Hááát... tulajdonképpen igen - zavarodott össze kissé. - Pontosabban elméleti fizikával foglalkozom, tudja, manapság nehéz elválasztani egymástól ezeket a területeket, különösen egynémely speciális témában. Vagy talán ön is? - Igen, egy kicsit - mosolyogtam. - Amennyire erre szükségem van a szakmában. A KKI-ben dolgozom, a konstrukciós osztályon. - Csakugyan? - Azt hiszem, a hír igen megörvendeztette. - ön a Kozmikus Kutatások Intézetében dolgozik? Ez aztán a véletlenek összjátéka! Én éppen oda utazom! Képzelje el, éppen ma fejeztem be a munkát, egy rendkívül fontos témáról van szó, amely nagyon is beleillik az Intézet kutatási témái közé... Elnézést, hadd mutatkozzam be. Jerzy Ferenc vagyok, fizikus. - Róbert Melis, kozmikus mérnök - mutatkoztam be én is, kezet szorítottunk. Gondolatban próbáltam a nevét összekapcsolni valamilyen általam is ismert jelentősebb munkával, de eredménytelenül. - Szóval, mint mondottam volt, az elméletem jelentős lehet az űrutazások területén... - Talán a fotonmeghajtásról van szó? - kérdeztem érdeklődve, mert éppen erről szólt legutóbbi elméleti munkám is. Az útitárs energikus fejrázással tiltakozott: - Nem, nem! Egészen más, valami új. Más megközelítés... Az elméletem a hipertérbeli kapcsolat módszerére épül, és egy eddig alig értékelt, de rendkívül érdekes topológiai jelenségen alapul. Ismeri ön valamennyire a topológiát? - Beismerem, hogy a definícióján és néhány fogalmán kívül nem sokat tudok a matematika ezen ágáról, ön is tudja, milyen keskenyek a specializációk - mentegetőztem. - Értem... No de ez nem baj. Amennyire lehet, elmagyarázom, miről van szó. Egy pillanatra behunyta a szemét, fejét lehajtotta, töprengett, honnan is kezdje. - Tudja, mi a Möbius-szalag? - kérdezte, és gyors pillantást vetett rám. - Nem tudja, hiszen ön nem ismeri a topológiát... Félbeszakította magát, papírjai közé nyúlt. Kikeresett egy tiszta lapot, aztán levette bőröndjét a polcról, kiszedett belőle egy zsilettpengét, levágott vele a lap széléről egy vékony csíkot, talán huszonöt centiméter hosszú lehetett. - Ha ezt a szalagot így ragasztjuk össze - folytatta -, akkor egy egyszerű gyűrűt kapunk, vagy inkább egy nagyon alacsony henger felszínét; ám ha összeragasztás előtt az egyik végét elfordítjuk száznyolcvan fokkal, így ni - mutatta -, és csak ezután ragasztjuk össze, kiderül, a szalagnak csak egy felülete, egyetlen oldala van... - Hogyhogy? - kérdeztem döbbenten. - Hiszen a papírnak két oldala van! -A papírnak igen... felelte türelmesen. - Ha pedig két oldala van, mindig is úgy lesz. Mindig megnézhetjük az egyik vagy a másik felét. - Itt nem arról van szó, melyik oldalról nézzük - mosolygott Ferenc úr. - Sajnos, nincs ragasztóm... - De nekem van, a műszaki rajzokhoz használok celluxot - keresgéltem a zsebemben. - Itt is van, tessék! - Remek! - örvendezett Ferenc, és összeragasztotta a papírcsík két végét. -Most arra kérem, fogjon egy ceruzát, és rajzoljon egy vonalat végig a szalagon! Mindegy, hol kezdi. Egy perccel később csodálkozva állapítottam meg, hogy a ceruzám visszatért a kiindulási pontba. - Nahát! Ez döbbenetes. Végigrajzoltam a papír mindkét oldalát... - Csak az egyiket, kedves uram. Ennek a szalagnak csak egy oldala van. - Úgy tűnik... - feleltem bizonytalanul. Útitársam úgy nézett rám, mint a bűvész, aki sikerrel mutatta be új trükkjét. Jól szórakozott döbbenetemen. - Így hát látja, kedves uram, nagyon is lehetséges egyoldalú felület készítése. Most mit szólna, ha a világmindenség következő modelljét állítanám fel: mi éppen egy ilyen “egyoldalú felületen” élünk, és hogy elérjünk egy távolibb pontjára, vagy ahogy mondani szokták, a világ “másik végére”, hosszú utazást kell végeznünk a szalagon

végig. Pedig hát ennek eredményeképpen mintha ugyanabban a pontban találnánk magunkat, a kiindulási ponttól csak egy vékony papírlap választ el bennünket - amelyről feltételeztük, hogy végtelenül vékonyka. Így hát gyakorlatilag ismét ugyanott találjuk magunkat! A világmindenség ily módon ismét önmagába fordul, és minden pontjának kettős jelentősége van, hisz ugyanazon az egyetlen felületen két pontot jelöl! Hogy elérkezzünk a világmindenség “másik végére”, elég átszúrni a végtelenül vékony réteget... - Gyakorlatilag hát... Egy időben két ponton vagyunk? - Ó, nem! Vagyis... igen, de csak virtuálisan. A valódi világmindenség ugyebár nem matematikai absztrakció... A végtelenül vékony réteget fizikailag inkább úgy kellene interpretálni, mint valami “mágneses héjat”, elektrodinamikai értelemben... Ezt persze átvitt értelemben mondom, mert valójában itt egészen másról van szó. De a modell jó: az a “héj” egy dipólus, meghatározott polarizációval... Érti, uram? Hogy hipertérben összeköttetést hozzunk létre, vagyis hogy az egyik pontból átugorhassunk az azonos jellegű másik pontba, csak a polarizációt kell megváltoztatni az ellenkezőjére. Ez persze nem ilyen áttekinthető. A modell, amelyet bemutattam önnek, csak a kétdimenziós térre vonatkozik. Ám a világmindenség háromdimenziós, persze ha nem vesszük figyelembe az időt, és az egészet kvázi-statikusan szemléljük. A Möbius-felület tulajdonságainak átvitele egy másikra, amit talán valaha “Ferenc felületnek” fognak nevezni, mégsem reménytelen elméleti dolog, mint ahogy első pillantásra tűnik, kedves uram. Én már megtettem, és azt mondom önnek: a következtetések, amelyeket ebből levontam, meglepő összhangban vannak az általános relativitáselmélettel és probabilisztikus termodinamikával. Viszont a hipertérkapcsolat gyakorlati megvalósításának problematikája rengeteg nehézséget okozott, de végül egy rendkívül egyszerű módon sikerült megoldanom a dolgot... - És úgy véli... hogy az ember e módszerrel... eljuthat a világmindenség távoli részeibe? - Kétségtelenül! De sajnos, ez nem túl biztonságos... Nem tudhatjuk például, mi van ott, a “másik oldalon”, már ha lehet ilyen képletesen szólni az egyfelületű térről. Aki megkockáztat egy ilyen utat, könnyen rajtaveszthet. Kérdően néztem rá. Halványan mosolygott. - Nehogy azt higgye, hogy ez a kockázat semmissé teszi módszerem gyakorlati alkalmazhatóságát! Mindenekelőtt tisztában kell lenni a veszély fajtájával: képzelje el, kedves uram, hogy az önnel “szemben” lévő másik ponton, melyet a Ferenc-féle összeköttetési módszerben nevezhetünk ellenpontnak is... valamilyen kozmikus anyagfelhő, egy galaxismag vagy éppenséggel egy csillag található! Erről a priori nem tudhatunk semmit. Az utazás így ugrás lesz az ismeretlenbe, tehát szerfölött veszélyes dolog. Ám, mint kiderült, létezik egy módszer, amellyel felderíthetjük az ellenponton uralkodó körülményeket egy hipertérbeli szondázással... Ferenc elhallgatott, töprengésbe merült. Aztán nyilván ismét eszébe jutott létezésem, és kissé zavartan jegyezte meg: - Elnézést, uram... Éppen a legutolsó kísérletemre gondoltam. - A szondázásról van szó? - kérdeztem érdeklődve. - Úgy valahogy. Ez mindenképpen fontos eleme a módszer megvalósításának. A polarizált mágneses dipólok transzplantációján alapul... Óh, elnézést, megint olyan nyelven kezdek beszélni, melyet ön aligha ért. De bocsásson meg, hiszen számomra is olyan rettentően bonyolult még mindez, hogy nem könnyű egyszerű nyelvezettel beszélni róla. Vannak percek, amikor magam sem tudom elhinni, mennyire reális mindez. Tudja, magam is félek! Félek tevékenységem következményeitől. Mert például képzelje csak el, kedves uram, ez a dolog teljesen fejre állítja majd az intergalaktikus közlekedést! Mit szólnak majd ehhez a relativisztikus rakéták szakértői? Az olyanok például, mint ön, akik szinte egész életüket arra tették fel, hogy gyors

rakétákat építsenek, amelyekkel el lehetne érni a mindenség távolabbi pontjait... Miután pedig alkalmazzuk a módszeremet - folytatta Ferenc, elérhetjük a világegyetem legtávolabbi pontjait is, méghozzá végtelenül rövid idő alatt! Habozok, hogy nyilvánosságra hozzam-e egyáltalán a munkámat... Ezért utazom most éppen Birhofhoz, akit ön is nyilván ismer, hiszen Birhof jelenleg a csillagközi utazások legnagyobb tekintélye. De hát milyen szegényes is az eddigi készlet! Tíz-egynéhány, többé-kevésbé értelmes elméleti munka - a többi csak pelyva... Egyetlen gyakorlatias megoldás, egyetlen sikeres konstrukció sincs közük! És úgy tűnik, a következő évtizedekben nem is lesz lényeges haladás... Ez egyszerűen zsákutca. Klasszikus módszerek és fél évszázaddal ezelőtti gondolkodásmód. Én meg egyszerűen a kezükbe adhatom azt, amit ők annyi ideje más módszerekkel keresnek, a megtalálás reménye nélkül. Attól tartok, őrültnek néznek majd. Fanatikusnak, mániákusnak... Ezért nagyon kérem, mondjon véleményt erről az... erről az őrültségről. - Azt hiszem - válaszoltam lassan -, még túl keveset tudok az ügyről, hogy véleményem lehessen róla. - Nem is a módszerről várom a véleményét, kedves uram! - szakított félbe türelmetlenül. - Az kétségtelenül jó és használható, erről meg vagyok győződve. Sokkal általánosabb dologról van szó... A metódus elterjesztéséről és annak következményeiről! Mint említettem, egyszerűen megoldható. Szinte bárki megoldhatja bonyolult és drága berendezés nélkül valami olyasmivel, amit “hídnak” vagy inkább “hipertér-ösvénynek” is nevezhetnénk. Bárki bármikor átmehetne bárhová a térben! - Hiszen azt mondta az előbb, hogy egy ilyen utazás komoly veszélyeket rejt magában. Nem tudjuk, hol bukkanunk ki az “ellenpontban”, melyik a Földnek megfelelő másik pont a mindenségben. - Tegnapig én sem tudtam! De tegnapi kísérletem egy hihetetlen dologra derített fényt. Képzelje el, Földünk “ellenpontja” egy másik bolygó, amelyen ráadásul értelmes lények is élnek! Szondázásom eredménye egyelőre meglehetősen szegényes és részleges, de az már biztos, hogy az a civilizáció sokkal idősebb és fejlettebb a miénknél. Még sok kérdésre nem tudok válaszolni, ön persze most egy másik kérdésen töpreng, és ez Igy hangzik: “Vajon őrült-e ez az ember, vagy csak ártalmatlan mániákus?” Természetesen rólam gondolja ezt, ugye, kedves uram? Olyan pontosan belém látott, hogy még udvariasan tiltakozni sem volt erőm, Nem haragudott meg, folytatta: - Ama bolygó léte viszont tény, márpedig ez sok olyan dolgot is megmagyaráz, ami eddig sehogyan sem fért bele tudományos fogalmainkba. Elég csupán feltételezni, hogy a hipertérben ily módon velünk “összekapcsolt” másik bolygó lakói már elég régóta ismerik a hiperkontaktus lehetőségét... Ez a feltevés ugyan megcáfolja, hogy én lennék az első felfedezője a módszernek, ám cserébe annyi más gondolatot sugall, hogy ezért érdemes feláldozni az elsőséget. Elég, ha felhívom a figyelmét, kedves uram: ez igy magyarázza az ókori, rejtélyes módon eltűnt kultúrák, valamint a.....repülő csészealjak” problémakörét is! Mindent megmagyarázhatunk az idegen lények beavatkozásával, akik létezését ma már bizonyíthatom. Érti már felfedezésem jelentőségét? - Ha ez igaz - feleltem egészen kábultan -, akkor az is bekövetkezhet, hogy amint közzéteszi munkáját, egész tömegek fognak majd emigrálni abba a másik világba, márpedig nem biztos, hogy azok odaát ezt kívánják-e. Furcsa pillantást vetett rám, és szinte beszorult a fülke sarkába. - Szóval... ön is így véli? - Nézze, ha a kapcsolat ennyire könnyen elérhető bárki számára...

- Igen, igen... sajnos, így van... Ezért is tartom munkám eredményét szigorúan titokban. Még egy különleges matematikai jelrendszert is kitaláltam, amelyet rajtam kívül senki sem érthet meg. Ezek a jegyzetek - mutatott papírjaira - már így készültek. A többi anyagot megsemmisítettem, mielőtt eljöttem otthonról. Az ember soha nem lehet elég óvatos. Így most én vagyok az egyetlen ember, aki ismeri a titkot... Elhallgatott, szeme fénye kissé kialudt, az arca is elszürkült. Utánozhatatlan mozdulattal legyintett, mormogott valamit, és papírjait egy dossziéba söpörte, melynek kis zsinórjait takarosan masnira kötötte. A dossziét hanyagul feltette a polcra, a bőröndje mellé. Hátratette kezét, és állt egy ideig a sötétedő ablak előtt. Időnként kósza fények bukkantak fel odakünn. “Az ember, aki átlyukasztotta a teret” - Így neveztem őt magamban, mert továbbra sem tudtam, komolyan vehetem-e elméletét. A meghatározás kissé Wells-szerűen hangzott, és meglehetősen ironikusan. Az egész olyan volt, mint egy kandalló melletti beszélgetés témája... Jerzy Ferenc idegesen fel s alá járkált az ülések közti szűk helyen. Kezét hátratette, fejét lehorgasztotta, gyors léptekkel ment ajtótól ablakig és vissza. Olykor hajába túrt ujjaival, mozdulatlanná merevedve töprengett, majd ismét elindult. Gépiesen elővett egy csomag cigarettát, rágyújtott, anélkül hogy megkínált volna. A vonat hirtelen nagyot rántott, a fékezés valósággal belenyomott az ülésbe. Csak annyit láttam még, hogy Ferenc el akarja kapni a polcot, de az asztalkára zuhan, aztán fejét a falba veri. A második lökés oldalra vetette testemet, én is fejjel zuhantam a folyosói üvegablakba... Egy fehér alak hajolt fölém. Csak később ismertem fel; fiatal ápolónő volt - Már minden rendben van! - mondta nyugtatóan, szelíden. - Érez fájdalmat? - Kicsit fáj a fejem, és... De ki lehet bírni. Mi történt? - Vasúti szerencsétlenség... Arra emlékszik, hogy vonaton utazott? - Igen... arra emlékszem - mondtam. Nehezemre esett a beszéd. - A fülkémben utazott még egy férfi... Mi van vele, túlélte? Az ápolónő arca elkomorult. - Hozzátartozója volt az illető? - Nem... csak egy útitárs a vonaton. Megúszta? - Sajnos, rossz hírem van az ön számára. A férfi meghalt, nem sokkal azután, hogy bevitték a kórházva. Agyrázkódás... A halála előtt nem sokkal még visszanyerte eszméletét, de aztán csak félrebeszélt. Valami... hogy is? Hiperkapcsolatról, dossziéról, bőröndről... De kérem, feküdjön vissza, uram! Nem szabad mozognia, varrat van a fején! - Nővér! - kiáltottam. - Hol az a bőrönd? - A holmiját a kórház vette át megőrzésre, ne aggódjon, uram. - Nem, nem a sajátomat kérdem! Az övé hol van? - De hát... - a nővér szeme elkerekedett a csodálkozástól. - Neki nem is volt poggyásza! A fülkében csak az ön barna bőröndje volt a rácsatolt névkártyával... Ebben biztos vagyok, mert az orvossal együtt mentem be oda, amikor végre kinyitották a fülkét. Mindent bevittünk a mentőautóba, önökkel együtt! - Akkor hát... nincs meg a dosszié sem - mondtam megszédülve, és visszahanyatlottam párnáimra. - ök tették, ők lopták el a jegyzeteit... A hipertérbeliek tették, nehogy mi... - a világ forgott körülöttem. Csukott szemem előtt egy pillanatra megjelent Jerzy Ferenc arca, aztán egy Möbius-szalagot láttam. De hamarosan az is eltűnt, és megrohant a lázas álom. Nemere István fordítása

Andrzej Krzepkowski A GYŐZTES Nem szégyellem, kémkedem utána. Mindenütt ott voltam, ahol felbukkant, az étteremben ugyanazt rendeltem, amit ő, ittam ugyanazokat az ásványvizeket, sőt végül azokat az újságokat vásároltam, amelyeket Ali olvasott... De nem jöttem rá, mitől volt ilyen gyors, hogyan aratta eddigi győzelmeit? A szalag váratlanul bukkant fel előttem, és átszakítottam - életemben először éreztem mellemen az elpattanó papírcsík nyomását. Hirtelen el is hittem: ahogy ezt a selejtezőt megnyertem, úgy meg fogom nyerni a döntőt is. Hiszen több éve futok már, és bár többször bekerültem már a válogatottba is, azért eddig senki sem számított arra, hogy győzni fogok. Megvallom, én sem. De megtörtént, éppen az imént! Az utolsó egyenesben a cél elérhetetlennek tűnt, csak Melo lihegő hátát láttam magam előtt. Lehet, hogy egy pillanatra nem is voltam magamnál? Mert amikor ismét emlékszem a látványra, Ali már a hátam mögött lihegett, és a cél alig két lépésre volt. A lelátók a befutó után pár másodpercig még hallgattak, mintha az a sok ezer ember zavarba jött volna. Aztán beindult a lelkes taps, a számomat: tizennégyes ordították. Szájról szájra szállt a nevem is. Én voltam a győztes... Körülvettek a riporterek, villogtak a vakuk. Hogy érzem magamat?... Mikor?... Hogyan?... Azt tanácsoltam nekik, nyerjék meg életük első győzelmét, majd megtudják. És futottam az öltözőbe. Legalább egyetlen percig szerettem volna egyedül lenni. Valami gyötört, de nem tudtam, mi az. Talán azt, hogy nem emlékeztem a pillanatra, amikor elhagytam a többieket, és azt sem tudtam felfogni, a cél miképpen került olyan gyorsan hozzám közel. Méghozzá magától, hiszen én semmilyen erőfeszítést sem tettem ezért. Mintha valaki ajándékba adta volna nekem a győzelmet. Az öltözőben talált rám az edző. Maga is versenyző volt, mostanában folyton szidott, panaszkodott - ekkor meg sírt. És ebből értettem meg: újra nyernem kell majd, legalább egyszer! Vagyis le kell győznöm Alit úgy, mint ma... Tudtam, győzelmem csak egyszerű véletlen, amilyen gyakran megesik a stadionokban. Ali sokkal jobb nálam, de úgy döntöttem, ellesem a stílusát, és újra legyőzöm őt. Sajnos Alinak tulajdonképpen nem volt módszere, az edzése hasonlított a pocakos urak lanyha mozgásához. Már a nála rosszabbak is elhagyták félpályán, de őt ez láthatóan csöppet sem izgatta. A három nap alatt csak egyszer láthattam híres kirobbanását. A másodperc törtrésze alatt lehagyta a fiúkat, akik addig előtte voltak és futott - nem, inkább repült - a célba. Lehetetlen volt elemezni a mozdulatait; a teste egyetlen rugalmas rohanás volt, csak az eltorzult arca volt mozdulatlan. Nem szégyellem, kémkedtem utána. Mindenütt ott voltam, ahol felbukkant, az étteremben ugyanazt rendeltem, amit ő, ittam ugyanazokat az ásványvizeket, sőt végül azokat az újságokat vásároltam, amelyeket Ali olvasott... De nem jöttem rá, mitől volt ilyen gyors, hogyan aratta eddigi győzelmeit? Az egyik edzése után - akkor, amikor félpályán otthagyta a többieket, és elsőnek futott be - egészen a szobájáig követtem. Megkockáztattam, hogy

valaki meglátja, amint az ajtó kulcslyukán keresztül leselkedem. De ez a félelem semmi sem volt ahhoz képest, amit akkor felfedeztem. Ali félig feküdt a fotelban, amikor Mar, az edzője kihúzott Ali füléből egy kis műanyaggal fedett tárgyat. A padlón egy nyitott bőrönd állt, hordozható rádióadónak látszott; a kis lámpa fényében két vékonyka antenna csillant... Lenyomtam a videotelefon gombját, és szinte azonnal előttem termett Ter arca: - Hallgatlak, te híres tizennégyes! Láttam a versenyt. Gratulálok! - Nem azért hívtalak, Ter. Bocsáss meg, de fontos dolgot kérdeznék tőled. Mondjad! - Valaha intelektronikát tanultál. Igaz, hogy Mar - Ali mostani edzője - együtt járt veled? Ha kell, megmutathatom a fényképét is. - Látom. Nem, nem velem járt, de... de valahonnan ismerem ezt a pofát. Várj egy kicsit, eszembe fog jutni... Igen, ő is odajárt az egyetemre, de alighanem bionikát hallgatott. Miről van szó? - Nem telefonba való. Nem ugranál ide hozzám? Az olimpiai faluban lakom. - Rendben van. Fél óra múlva ott vagyok. - Hát igen... Tényleg rázós az ügy. A jelek szerint Mar és Ali valamilyen csúnya játékot találtak ki... Filmre vettem mindkettőjüket a negyeddöntőben. Nézd csak a képernyőt! Itt Ali még csak a harmadik helyen fut. Itt meg, a célegyenesben, már ő az első. Figyeld az arcát! Nem így szokott kinézni az az ember, akinek az edzője egy mikrorádión keresztül magyarázza a futás stratégiáját... - Ismerem ezt az arckifejezést. Mintha rettegne a kudarctól, mintha az fizikai fájdalmat okozna neki! De miért? Netán ez a Mar valamivel zsarolja Alit? - Ki van zárva. Nézd itt! Egymás hátát verik, örülnek, és együtt vonulnak az öltözőbe. Mellesleg Mar egy szót sem szólt Ali futása alatt, a kis bőrönd pedig a szállodában maradt. Várj, lejátszom a filmet még egyszer... - Igazad volt. Csak ül nyugodtan... Állj, menj vissza! - Mit láttál? - Figyeld, Itt fordulnak be a célegyenesbe - én vagyok a negyedik, Ali meg a harmadik. Itt Mar körülnéz, mint akinek rejtegetnivalója van... Megfordítja karján az órát, kétszer. És nézd csak! Ali most felgyorsul, mint aki transzba esett. Mintha menekülne valami elől... - Tényleg, hogy én ezt nem vettem észre azonnal... Pedig rögtön arra kellett volna gondolnom. -Mire? - Mart annak idején fél évre kitiltották az egyetemről. Felfüggesztették egy “tréfa” miatt. Akkoriban elég sokat beszéltek erről. - Mit csinált? - Tudod, mire szolgálnak az agyba ültetett elektródák? Mar ezen is túllépett, és az elektródákat az agyhullámokhoz kódolt elektromágneses hullámrezonanciával pótolta... - Jó, de mi köze ennek az ügyhöz? - Csak annyi, hogy azután Mar, mint harmadéves egyetemista, fabrikált magának egy kis hatósugarú zsebstimulátort. Olyan erősre sikeredett a szerkezet, hogy előadás közben több professzort kiüldözött vele a tanteremből. Azok meg később nem is tudták megmagyarázni, mi történt velük. Valaki aztán besúgta a dolgot, és Mar megsemmisítette a készüléket. Ám lehet, hogy most ismét megépítette. - Vagyis azt akarod mondani, hogy ez a verseny közben is így volt? Hogy Ali nem azért futott, mert győzni akart, hanem... egyszerűen menekült valami elől? - Igen. És a bőrönd... - ...az új stimulátor! Méghozzá nagyobb hatósugárral?

- Alighanem. Kérdés, hogyan oldotta meg az irányítást? Hogy a hullámok csak Ali agyába érjenek? - Biztos vagy abban, amit mondasz? - Más magyarázatot nem látok. - Akkor fogd a filmet, és gyerünk! - Hová? - Egy emelettel feljebb ülésezik az ellenőrző bizottság. A külvárosba alig jutottak el a stadion fel-felcsapó zajai; a rohamozó szél olykor belopta őket a szobába. A férfi bezárta az ablakot, összehúzta a függönyöket, tapogatva ment vissza a fotelhoz. A kellemes félhomályban néni sok fényt árasztottak a képernyők, halkan zúgtak a hangszórók. A férfi fejében gondolatok kavarogtak... “Ez a Pitt mekkora zajt csapott Ali ügye körül, pedig ha tudná... Ami viszont Mart illeti, a fickó nem is olyan ostoba. Az agy félelemközpontjának távolról történő stimulálása” - hát ezen érdemes elgondolkozni. A hangszórók zaja kicsit megnőtt, aztán hallatszott a stadionból egy közvetítő sebes beszéde: .....mivel Alit már diszkvalifikálták, hát feltehetően Melo vagy Steve fog nyerni. Pitt legfeljebb harmadik lehet a versenyben, önök is tudják, hogy a negyeddöntőben csak véletlenül győzött... Az az ember könnyedén elmosolyodott, gépiesen felvette az asztalról a fogadási szelvényeit, gondosan zsebre tette mindegyiket. Még egy percig nyugodtan nézte a képernyőt, aztán bekapcsolta a másik készüléket. Azon is a stadiont látta; a stadionrajzolaton apró, kis számozott figurák szaladtak. A férfi fejére öltötte a különleges sisakot, és egész tudatával a monitorra összpontosított. Ter volt az. Vonásai megkeményedtek, egyetlen parancs lett az arca. A szeme megrebbent, egy pillanatra lemondott saját akaratáról, de ez csak egy pillanat volt. Lassan, nagyon lassan nyomta előre a cél irányába az egyik figurát. Azt, amelyik a tizennégyes számot viselte. Nemere István fordítása

Nemere István TALÁLKOZÁS Egy sárgás, rücskös felületű, dinnye nagyságú gömb lebegett lassan a partra. Amikor a víz fölé ért, valahol a távolban kiáltott egy szürkegém. A gömb majdnem a vizet érintve lebegett tova a folyón, mígnem szinte beleolvadt a lassan sűrűsödő kékes párákba... Az erdő fölött ragyogott a nap. Messze volt még az este. Lágy sugarak villóztak a dombok között; finom port vert néhány szekér. Lovak ballagtak, dús farkukkal csapkodva űzték el a legyeket. Galambok szálltak körbe, aztán leültek a háztetőre. Egy pillanat múlva tisztán hallatszott a sok kis karmos láb mocorgása a cserepeken. A falu felől trágyaszagot hozott a könnyű szél. Megmozgatta a jegenyék ágait is, egy levél cikázva, lassan hullott alá, majd belesimult a porba. Az udvaron a kút mellett lovakat itattak. Zsákokkal megrakott parasztszekerek álltak a kőfalba vágott bejárat előtt; posztóvégeket árult valaki egy asztalon. Cselédlányok korsót vittek a kútról, fiatal testük meghajlott a súlytól. A fogadó konyhájából hagymaszag áradt. A ház körül, a veteményeskertből most jött a fogadós kövér felesége, két kisfiú szaladt el mellette jókora káposztával a kezükben.

A tornácon három asztal volt deszkalapokkal, de csak kettőnél ült egy-egy férfi. A szélső asztal gazdája már befejezte az evést, letette jókora kését, hátradőlt, és az udvart nézte. Bajuszos, ötven körüli ember volt, hosszú haja vállára hullott. Mozdulatai megfontoltságról árulkodtak, öltözete alapján városi polgárnak látszott. Nem volt gazdag: olcsó bor volt a kupában, mit a fogadós tett eléje nemrégen. Lefaragta volt a húst a csontról, és most jóllakottan nézte a tetőn a galambokat, figyelme aztán a szomszédjára fordult. A másik vendég még javában evett. Vékony, mozgékony emberke volt, a keze most is járt az asztalon ide-oda. Kenyeret tört, fűszereket szórt az ételbe, türelmetlenül tekintgetett körbe. Végre találkozott a tekintetük. A vékony alighanem valami nagyúr szolgája lehetett, erre utalt öltözete is. Mentéjéről hiányoztak a csak nemesuraknak kijáró paszományok. -Már megbocsásson kegyelmed - fordult a hosszú hajúhoz - Nem tudja kegyelmed, mikor jön a postakocsi? - Csak estefelé - válaszolta amaz kedves mosollyal. Látszott, már régen szeretett volna szóba elegyedni bárkivel. Nagyot szusszantott, és folytatta: - Innen már nincs messze a város. Ez az utolsó csereállomás. Új lovakkal hamar átkel a gázlón, és mire feljönnek a csillagok, megáll a kocsi a főtéren. - Oda igyekszik kegyelmed is? - a posztóruhás már a végén járt az evésnek. Mint mindent, ezt is sietve végezte, pedig hát most tudta meg, nincs oka a kapkodásra. - Így vagyon - bólintott amaz nyugodtan, egy percre ismét az udvart nézte. A fogadósné most szennyes ruhát vitetett hátra a szolgálólányokkal; az egyik - egy hosszú hajú, de csúnya, sovány teremtés szeme megakadt a tornácon ülő vendégen, ám ez csak egy pillanatig tartott, aztán a lányok eltűntek a ház sarka mögött. Ostorok pattogtak, nyikorogva indult el az egyik szekér. A lisztet a vízimalom felől hozták. Kalapos kereskedő mutatta lova patáját egy szolgának: elveszett a patkója! A legény megvakarta a tarkóját, aztán csak a vállát vonogatta. A galambok lemerészkedtek az udvarra, ahol a lovak zsákjából kihullottak a zabszemek. De egy fekete kutya dühösen csaholva elkergette őket. - Akkor hát sok időnk van még - mondta a sovány. Mintha megkönnyebbült volna, bár türelmetlensége nem múlott el. Befalta a maradékot is, szeme körül megsűrűsödtek az elégedetlen ráncok. Gondosan megtörölgette kését. A hosszú hajú jóízűen böffentett egyet, és felállt, határozatlanul. - Sétára vagyon kedve kegyelmednek? - a sovány még szájába rakott egy kenyérdarabot. Jó vastag héjjal sütötte a fogadósné az itteni kenyeret. Amikor a férfi felállt, teliszájjal tette hozzá: - Ímhol van a folyópart, egy árnyas ligettel. Ezt meghívásnak is vehette az öregebb. Beszédbe elegyedjen egy idegennel?... Eszébe jutott, hogy ezt is dolgának tudhatja be, ha úgy akarja. Hát bizonytalanul bólintott. Amikor lementek a lépcsőn, viháncoló gyerekek csapata szaladt el mellettük. Egy ló nyerített. A szekeres parasztok már messzire jártak, buzdító kurjongatásukat sem hallották. Csönd ülepedett a vidékre. A fekete kutya bizalmatlanul szemlélte őket, nem jött közelebb. A fogadóban rengeteg embert látott nap mint nap, már csak a gazdától tűrte el olykor a simogatást. - Nem kedvelem a várakozást - mondta a posztóruhás. A hosszú hajú még hallgatott. Lassan sétáltak ki a kapun, és akkor rögtön megpillantották a folyót. Az idősebb férfi járt már erre, tudta, hogy ott fentebb van a gázló. Vízimadarak köröztek egy öbölben a nádas fölött. A folyó nem volt nagyon széles, de ilyenkor délután mintha már halványkék pára bukkant volna fel a meder fölött. - Kegyelmed mindig siet - mondta mosolyogva a hosszú hajú. Megigazította a mentéjét, csizmájával odébbrúgott egy követ. - Olyan, akár a császár. Annak is mindig sietős a dolga. - Ismeri kegyelmed a császárt? - a sovány hangjában tisztelettel vegyes kíváncsiság rezdült.

- Láttam már néhányszor - mondta amaz. A soványnak megfordult a fejében, hogy tán éppen maga a császár ez itt, aki álruhában vizitálja a népet; hallott már ilyesmit. De az régen volt, talán igaz sem volt; no és ez az ember egy csöppet sem hasonlított az aranytallérokon látható arcra. Nem, ez nem az. A mai császár aligha megy el egyedül az emberek közé, annál sokkal jobban félti a bőrét. Valami városi ember lehet, talán a polgárok egyik hivatalnoka. Megnyugodott. Később leültek egy kidőlt fa törzsére. A fogadónak innen csak a kéménye látszott, jólesően füstölgött. Volt hát hová menniök, ha netán vihar törne rájuk. De az égről még a bárányfelhők is eltűntek, esőtől sem kellett tartaniok. Ültek és nézték a folyót, beszéltek a császár utolsó háborújáról, az adókról. A sovány néha felugrott, ide-oda sétált, visszaült. Még ültében is toporgott. - Kegyelmed a legszívesebben futásnak eredne, és ha bírná, biz gyalog jutna el a városba. A postakocsinak előtte - hunyorgott a hosszú hajú. Kemény fűszálat tört le, szájába rakta végét, fogait piszkálta. Kiköpte a rágós hús darabjait. - Bizony, ha nem fékezne a letrisztikus tömeg... - szaladt ki a sovány száján, de gyorsan abbahagyta, és aggódva pislantott a másikra. A hosszú hajú szájában megállt a fűszál, aztán kiköpte, és a soványra meredt: - Hogy... hogy mondta kegyelmed? Letrisztikus tömeg? - Á, dehogy... félrehallotta kegyelmed... - próbálta a szót másra terelni amaz, de a hosszú hajú megragadta a karját. Közelről néztek most egymás szemébe. A sovány látta, milyen feszült öröm jelenik meg amannak napégette arcán: - És ha én erre azt mondom: Húzza be kegyelmed a bé-kettes mágneses teret? Rögtön meglódulhat az a tömeg! A posztóruháson volt a döbbenet sora. De most már halványan ő is örülni kezdett: - Egyszerűbben is eljárhatnék ez esetben. A tehetetlenséggel szemben nem sokat tehetek, de ha figyelmen kívül hagyom a tömegvonzási együtthatót? - Ám akkor más energia kell, legalább részben! - Az sem baj! A készletben akad összegerjeszthető sugarakkal működő részecskegyorsító is!... - Csak a sugárirányításra kell ügyelnie, no nem? - De még mennyire! És ha az automatikus működésű independent kapcsolóra bízom magamat, nagyobb baj akkor sem érhet! - Erre persze csak különleges körülmények között kerülhet sor... -Világos! - ...merthogy az itteni viszonyok között meglehetős feltűnést keltenék vele. Elhallgattak, előbb körülnéztek. A táj békés volt, közeledett a napnyugta. Az alkonyt csak a lassan nyúló árnyékok jelezték. A vízparton békák kuruttyoltak. Gyík surrant a fűben, közel hozzájuk. Aztán újra összenéztek. Most már a sovány is leült, és egészen más hangon kérdezte: - Szóval te is analizátor vagy? - Persze. Helyszíni-2-es megfigyelő és elemző. A Béta Pictoris-négyesről jöttem. Este? - Én a Camelopardalisról. Tudod, a Gamma-kettesen már egész szépen fejlődünk. Megoldottuk a nagy távolságok áthidalását. - Látom abból is, hogy ide kerültél... Sugárhajón hoztak? - Igen, nem is olyan rég. Te mit csinálsz itt? - A távközlésük és a közlekedésük érdekel. Otthon elvégeztettek velem egy gyorstalpaló ellemzőtanfolyamot, a többit majd itt tanulom meg, azt mondták. Hát van mit csinálnom - a hosszú hajú megtörölte a homlokát. - Távközlésük még egyszerűen nincs, csak futárokat küldözgetnek, azzal hát nem kell foglalkoznom. De a

közlekedésük!... Ezek sohasem jutnak el odáig, hogy minimum hangsebességgel mozgassák fizikai testüket a négydimenziós térben. Szörnyű ez a vánszorgás. Már huszonnégy itteni időegység óta utazgatom. Fejemben van minden postakocsijárat, tudom, melyik folyón az év melyik szakában hol lehet átgázolni, a tengeri kikötőket is megismertem. - Aprólékos munka lehet - bólogatott együttérzően a sovány - Képzeld, rám meg a múlteseménysorozat-vizsgálatokat bízták, no és részletes elemzéseket kell készítenem. - Vagyis történelem? - kérdezte a hosszú hajú, és a folyót nézte. Furcsa öröm tombolt a lelkében. Egy nagyon idegen világban, íme, találkozott egy még idegenebb valakivel, aki azonban sokkal közelebb áll hozzá, mint ezek itt. Lelki szemei előtt felbukkant a fogadós, a felesége, a csúnya szolgálólány, a nagykalapos parasztok. A lovak, galambok, békák. Mennyire más világ ez!... - Igen. Mondhatom, pocsék dolgokat tapasztalok. Ezek itt folyton csak áskálódnak, szervezkednek, gyilkolnak kicsiben és tömegesen, háborúznak... Már-már azt hiszem, soha nem viszik semmire. Hát mikor jutnak el odáig, hogy utazgassanak az ötödik dimenzióban? Vagy normál hőmérsékleten alkalmazzák a magfúziót? -l egyintett elkeseredetten. Majdnem reménytelenül. De aztán felderült az arca: - Jó, hogy találkoztunk. Ha nem csúszik ki számon az a szó, bizony nem jövünk rá, hogy... A másik is mosolygott. Hirtelen nehéznek érezte testét: - Csak az alaktartás esik nehezemre. Neked nem? - Dehogynem! - legyintett fensőbbséggel és egyben keserűen a posztóruhás. - Az itteniek fizikai valója egyenesen kocsonyás. Olyan zselészerű, mint nálunk a legkezdetlegesebb életszervezeteké. - Néha rám jön, és szeretnék visszaváltozni - mondta a hosszú hajú. Hangjában alig titkolt reménykedés lapult: - Nálunk igen nagy a gravitáció, a mozgásunk lassú. Itt gyorsabb lehetne, ha nem kellene folyton arra koncentrálnom, szét ne essek - megvetően lapogatta combjait két tenyerével. A hosszú hajú csak rövid ideig habozott: - Hát tegyük le. - Azt mondod?... - a sovány még habozott. Bizonytalanul körülnézett, és az aggodalom már ismert kifejezése jelent meg arcán. - Miért ne? Senki sem lát bennünket - a hosszú hajúnak már nagyon tetszett saját ötlete - Megpihenünk, legalább. Mondjuk, egy fertály órácskára, ahogyan az itteniek mondják. Aztán újra előjövünk, és visszamegyünk a fogadóba. - Csábító ajánlat - a sovány felnézett az égre is. És körös-körül. Bizony nem volt ott senki. A folyó fölött mintha megsűrűsödött volna a pára. Kuruttyoltak a békák. Az erdő vonala innen távolról fekete falnak tetszett. Meleg levegőben napégette fű kellemes illata szállt... Döntött. - Szívesen mennék a víz felületén - vallotta meg a sovány - Nálunk ez lehetetlen. Kétszer megkockáztattam már, de mindig csak percekre... - a vágyakozástól az ajkát nyalogatta. De ezt észre sem vette. - Nálunk meg... odalent... - a hosszú hajú a talajra mutatott. Beszélt volna tovább is, de észrevette, hogy a másik már nem figyel rá. Valami olyasmit említett, hogy a vízen különösen élvezi a fentről beeső napsugarakat, amint alulról vetül fel rá. “Reflexiós fotonáramlás”, mormolta. A hosszú hajú közben csizmája orrával a poros ösvényt piszkálta, aztán már nem is szólt, csak cselekedni kezdett. A sovány is követte... Egy pillanattal később csak a ruhájuk hevert egy bokor alatt. Egy sárgás, rücskös felületű, dinnye nagyságú gömb lebegett lassan a partra. Amikor a víz fölé ért, valahol a távolban kiáltott egy szürkegém. A gömb majdnem a vizet érintve lebegett tova a folyón, mígnem szinte beleolvadt a lassan sűrűsödő kékes párákba...

Közben a parton a másik ék alakú, fémesnek látszó test szikrázva érintette a talajt. Por és kavics fröccsent szét spirálisan. A mágnestest mindjobban belemélyedt a földbe, már fűszálak is repültek félre, aztán az ezzel járó kicsiny zaj is elült. A végén még néhány porszem vágódott a levegőbe, hullott le a sás sötétzöld leveleire. A föld testén az a seb - egy kerek, barnás folt - még néhányszor megmozdult, mintha alulról fel-felhullámzana egy majdnem szilárd tenger. Aztán az is elcsitult. A folyó fölött ismét helyreállt a békés nyugalom. A gázlótól a város valóban nem volt messze. A postakocsi kora este köszöntött be a városba. A bakon az egyik kocsis megfújta kürtjét. A városi őrség nem túl gyorsan tárta ki a kapu szárnyait. Egy lovastiszt, bőrzekéjén a darabontok címeres jelvényével egyenként az utasok arcába világított. Aztán intett, és a nehéz kocsi kerekei máris a macskaköveken, félhomályba burkolózó házak között dübörögtek. A kocsis még egyszer, aznap már utoljára meghajtotta a lovakat, és azok felszegett fejjel siettek is érezték már az istálló és a zabos zsákok szagát. A főtéren egy fogadó előtt fékeztek. Hó, hó!... - kiáltozták a kocsisok. Fáklyás szolgák szaladtak hozzájuk, valaki kitárta az ajtót. Egy legény felugrott hátul, és máris dobálta le társának a vaskos utazóládákat. - Hát megérkeztünk - mondta valaki. A hosszú hajú lelépett a hágcsón. Itt is először az illatokat érezte meg. Városszag. Házak fala gyűjtötte napközben a meleget, most kiadják magukból. Fazsindelyes tetők jellegzetes illata, és egy konyhából árad a hagyma, a káposzta szaga. Ez hát a Föld - neki már csak ez marad. Meg az örökös postakocsizás. - Mikor utazik tovább kegyelmed? - kérdezte a sovány. Akkor lépett le ő is. Az idősebb nem értette a kérdést. Melyik “továbbra” gondolhat amaz?... Megfordult, kutatóan nézett a szemébe. Fáklyafények apró másai táncoltak mindkettőjük szemében. - Hamarosan - felelte, nem túl pontosan. De amannak ennyi is elég lehetett, mert most kivételesen eltűnt a belőle valósággal áradó türelmetlenség. Mosolygott: - Holnap reggel megkeresem kegyelmedet. Még annyi beszélnivalónk van. - Bizony van - mondta a másik, és már nem várva válaszra, elindult a fogadó bejárata felé. Megint érezte, milyen nehéz együtt tartani ezt az idegen testet. A legszívesebben újra levetette volna... Aztán erőt vett magán, sóhajtott, és egyetlen határozott mozdulattal belökte az ajtót.

Maciej Parowski A MÉLYBEN Utóbb kikapcsolták az áramot, és napokig gáz sem volt. a fűtőtesteket zúzmara borította, a szexis cicababák eltűntek a kihunyt képernyőkről. Istenigazából hideg lett. Az ügynökök újra telefonáltak, s azt suttogták a kagylóba, várjunk csak, a java még hátravan. Városszéli lakótelepünket elkerülte az arkturiánusok első csapása. Természetesen távolról hallottuk a lövések és a robbanások zaját, a tetőről láttuk a Belváros felett szétterülő óriási füstgomolyagot, de a centrum bevételét mindenekelőtt a tévében követtük nyomon. Mégis végig úgy éreztük, mintha mi magunk is ott lettünk . volna a helyszínen, mert az operatőrök elsőrendűen látták el feladatukat. Bátran, egészen közelről fényképezték az ütközetet, az arkturiánus katonákat és harci járműveiket, amelyekhez hasonlókat a leglátványosabb sci-fi filmekben sem látni. Fiaink derekasan

helytálltak, foggal-körömmel küzdöttek, de az arkturiánusok rövid idő alatt felszámolták ellenállásukat, igaz - ahogy a közeli felvételeken megfigyelhettük ezt -, fölösleges brutalitás nélkül. És jóllehet kezdettől fogva tudtuk, hogy a mieinknek, a centrumot védőknek semmi esélyük nincs, a feszültség egy percre sem csökkent bennünk. Egyszóval - igazi, remek show-ban volt részünk. Csak néhány nap múlva derült ki, hogy galaktikaközi közvetítést láthattunk, ugyanazt, amelyet az arkturiánusok az egész világűrben sugároztak. Tudniillik mindjárt az elején elfoglalták valamennyi adó és közvetítőállomásunkat. Meg kell adni, operatőreik, ahogy már mondtam, mesterien értették a dolgukat, a harci jelenetek fényképezése magával ragadott; a lakótársak tehát, közöttük én is, a tlz körmüket lerágták izgalmukban, akárcsak a sportközvetítések alatt, amikor a labda a hálóba vágódik, vagy az egyik bokszoló kiüti a másikat. Amikor az arkturiánusok győzelmük után elvezették a megmaradt védőket a megsemmisített Belvárosi Erődből, lakótelepünkön mindenfelől - érthető módon - fájdalomkiáltás vagy a csalódás moraja hallatszott, ám egyáltalán nem volt ritka a tárgyilagos, elismerő taps sem. Végül is a küzdelmet a fair play jellemezte. Minek szaporítani a szót: az arkturiánusok kemény ellenfelek voltak, ugyancsak kitettek magukért. Megpuhításunkat, a vészmadarak károgása ellenére, korántsem azonnal kezdték el. Amíg tartott a nyár, majd az enyhe ősz, amíg a lakók a képernyők előtt ültek a nyitott ablakoknál, s át-átszóltak egymásnak a szomszédba - addig tulajdonképpen minden úgy folyt tovább, mint azelőtt. Az emberek reggel felkeltek az ébresztőórák berregésére, munkába mentek, majd hazatértek, s lecövekeltek a tévé elé. Nyugalmukat időről időre csak a régi, az arkturiánusok előtti rendszer ügynökei zavarták meg, akik személyazonosságuk felfedése nélkül végigtelefonáltak mindenkit. Fojtott hangon arra figyelmeztettek bennünket, hogy az arkturiánusok elsajátítják a mindannyiunk által megtermelt értéktöbbletet. De hát mi másra volna való az értéktöbblet, ha nem arra, hogy elsajátítsák. Ha nem az arkturiánusok tennék ezt, megtennék helyettük mások. A lakótársak tehát, miután meghallgatták őket, visszaültek a képernyő elé, amelyen többnyire ruhátlan, szexis frizurájú arkturiánus cicababák mutogatták bájaikat, vérforraló zenei kíséret mellett. A kellemetlenségek az első talaj menti fagyok beköszöntekor kezdődtek el. Az arkturiánusok már nem érték be az értéktöbblettel, hozzáláttak meleg vizünk elsajátításához is. A fűtés, mielőtt lényegében elkezdődött volna, már be is fejeződött, a lakások kihűltek, a falak átnedvesedtek, s gombák jelentek meg rajtuk. Utóbb kikapcsolták az áramot, és napokig gáz sem volt. A fűtőtestéket zúzmara borította, a szexis cicababák eltűntek a kihunyt képernyőkről. Istenigazából hideg lett. Az ügynökök újra telefonáltak, s azt suttogták a kagylóba, várjunk csak, a java még hátravan. Tanácsaik is lettek volna számunkra, hogy mit tegyünk, de alig értettük őket, mert a nátha eltorzította a hangjukat; ráadásul félve, hogy bemérik a helyet, ahonnan telefonálnak, tizenöt-húsz másodperc után megszakították a beszélgetést. Nem volt mit tennünk, eltüzeltük azt, amit tudtunk. Először a régi újságokat, majd a környék fáit és bokrait. Utána ócska ruháink s cipőink, az erkélyek virágládái és műanyag edényeink következtek. Végül a klasszikusok és a stílbútorok is sorra kerültek. Kezdetben, önző módon, mindenki a saját lakásában gyújtott be, de a kihűlt falak elnyelték s nem sugározták vissza a meleget. Akkor raktunk egy nagy, központi tüzet az udvaron, a körül melegedtünk fel, főztük meg az ebédünket és vacsoránkat, vettünk részt a különféle közösségi megmozdulásokon, amatőr előadásokon.

Ezeknek az előadásoknak, szavaló és felolvasóestéknek s még sok más hasonló rendezvénynek az ötlete az I. háztömb 9. emelet 84-ben lakó Scribe úrtól származott. Scribe úr író volt, de az arkturiánusok bejöveteléig nemigen lehetett hallani róla, ezt maga is elismerte. Én is csak onnan ismertem, hogy állandó összetűzései voltak a gondnoksággal. Esténként a tűz mellett - nagyvonalúan kerülve a neveket és részleteket - mulatságos történeteket mesélt ezekről a konfliktusairól s korábbi szakmai mellőztetéséről. Az arkturiánusok inváziója előtt a kutya sem ismerte. Egy héttel a fűtés kikapcsolása után viszont már mindenki kalapot emelt neki. “Valóságos csoda révén visszanyertem a küldetéstudatomat” - híresztelte mindenfelé. Ő volt az, aki azt javasolta, hogy az udvarra lehordott, tűzre szánt könyvek közül különítsük el a védett műveket, s ezeket semmiképp, a legkritikusabb helyzetben se égessük el. Száz ilyen könyvet tettünk félre, közöttük Scribe valamennyi, alacsony példányszámú művecskéjét - valahogy nem lett volna hozzá szívünk, hogy egyet is kihagyjunk közülük. A gyűjteményt az író lakótárs elnevezte a Lakótelepi Irodalmi Kánonnak. Két héttel a melegvíz-szolgáltatás megszüntetése után már részt vettünk a Lakótelepi Színház első premierjén. A bravúrosan előadott műsort Scribe Shakespeare darabjainak egy-egy jelenetéből, Camus prózájából, Milton elbeszélő költeményéből, Tocqueville esszéiből és saját elbeszéléseinek jelentősebb részleteiből állította össze. A látottaktól-hallottaktól olyannyira átmelegedtünk, hogy ügyet sem vetettünk a novemberi hidegre és csipős szélre. A szereplők közül kitűnt Scribe felesége, egy átható pillantású, érzéki mozgású hölgy. Az élőszó varázsa, a tűztől kipirult arcok, a szemekből kicsorduló könnyek, az egymásba kulcsolódó kezek - mindennek bonyolult szimbolikáját Scribe szép szavakkal elmagyarázta, de én nem tudom visszaidézni őket. Jól emlékszem viszont műsorzáró, félreérthetetlen célzást rejtő szavaira: “Nosztalgiával gondolok vissza a közelmúltra -mondta elérzékenyült hangon -, s azt hiszem, mindenki ugyanígy van ezzel...” Az arkturiánus, akinek jelentettem az esetet, még csak el sem káromkodta magát. - Csak többet ne mondjon sosem - zümmögte a bolygóközi fordítókészülék, és utána hallottam, hogy lecsapja a kagylót. Talán egy héttel a premier után személyesen, kettesben állítottak be hozzám. - Ki a fene ez a Scribe? - kérdezte mindjárt az első, egy nyikhaj, fémesen-ezüstösen csillogva a fekete köpenye alá rejtett fordítókészüléktől. - Minek produkálja úgy magát? - Író - válaszoltam -, másodrendű firkász és kötekedő alak, de a lakásokban hideg van, ezért az emberek hallgatnak rá. - Úúúgy, s mi lenne - gondolkodott hangosan a második, és vörös, aranyszálakkal átszőtt palástját meglebbentve felugrott egy székre -, ha újra meleg lenne? - Akkor nem mennének utána - feleltem én erre. - Rendben, meghányjuk-vetjük a dolgot, de semmit sem adnak ingyen, házfelügyelő úr mondta a vörös palástos, leugrott a székről, s megindult a kijárat felé. - És hitelbe sem - tette hozzá a másik. Hívattam a takarítónőket. Nem mutattak túlzott hajlandóságot, de amikor szavamat adtam nekik, hogy újra lesz gáz, meleg víz és villany, örömmel meghallgatták beszámolómat a történtekről, Utána pedig szétrajzottak a lakótelepen. Egy óra múlva már meg is voltak az első embereim. A XVII. háztömbben, a földszint 72-ben lakó irodalomkritikus kijelentette, hogy a Lakótelepi Irodalmi Kánonnak a Scribe által alkalmazott válogatási módszere ellentmond minden logikának és humanista értéknek. Közönséges szemfényvesztés - ismételte el néhányszor, velejéig felháborodva. Alantas agitációs célok szolgálatába állítja, s ezzel meggyalázza az irodalmat - közölte velem

bizalmasan a soron következő, annak a színésznőnek a férje, akinek tehetségére Scribe nem épített a bemutató előadáson, és a másodikban is csak egy nevetséges mellékszerepet ígért neki. A Scribe alatt lakó nénike arra panaszkodott, hogy az író csendháborítást követ el, s legmélyebb erkölcsi érzéseit sérti azzal, hogy naponta többször is házaséletet él feleségével, aki olyan hangokat hallatt eközben, mint tavasszal a tüzelő szukák. A Scribe felett lakó fiatalembert nem zavarta a hölgy kéjes nyögdécselése, annál elviselhetetlenebbnek találta viszont, hogy az író - mint mondta - álló nap vadul s kitartóan veri az írógépét. Ki nem élt becsvágy, amatörizmus, grafománia... jellemezte tömören Scribe-ot közvetlen szomszédja, egyszersmind pályatársa. És ez a néhány ember csupán töredéke azoknak, akik ilyen vagy olyan panasszal éltek Scribe ellen. Mindez gyökeresen megváltoztatta az íróhoz való viszonyomat. Vox populi, vox Dei - az emberek senkitől nem tagadják meg ok nélkül a jóindulatukat. Ez határozott meggyőződésem, melyet Scribe-nak is köntörfalazás nélkül a szemébe mondtam. Egy órával második, szedett-vedett műsora előtt követelőzve berontott hozzám. Természetesen nem vállaltam a fellépést. A nyitott ajtóban állva - mert a küszöbnél tovább nem engedtem - erélyesen felszólítottam, hogy változtasson izgága és kétszínű természetén. Megpróbált botrányt csapni, de a folyosóra kitódult lakók közül senki nem állt mellé. Sőt mondhatnám, épp ellenkezőleg. Egy fokkal már jobb, de még mindig nem az igazi - értékelte a helyzetet telefonbeszélgetésünkben még aznap este az az arkturiánus, akihez egy kicsit erőszakosan a vízért, villanyért és gázért fordultam. - Tudja, nem vagyunk bosszúállók, de úgy hallottam, hogy az író úr már az egész lakóközösséggel összerúgta a patkót. Ne tűrjék el tőle szó nélkül. Statuáljanak példát. Megtárgyaltam a teendőket a takarítónőkkel és a sietve összehívott Lakótelepi Igazgatósággal, s másnap már előrukkoltam javaslatommal. Az arkturiánusok ellenvetés nélkül elfogadták, s még technikai segítségüket is felajánlották megvalósításához. Néhány perccel két óra után a levegőbe emelkedtek utolérhetetlen antigravitációs járműveik tévéoperatőrökkel a fedélzetükön, és a napfényben csillogva-villogva lebegtek a lakótelep felett. Minthogy pedig egyidejűleg az áramot is újra bekapcsolták, már a televízióképernyőkön is figyelni lehetett a jelenetet. Kötélhágcsón a legnagyobb járműből régimódi alkotmányt, egy nyaktilót engedtek alá, amely feltételezésem ellenére egyáltalán nem keltett félelmet vagy nyomasztó hatást. Éles bárdja inkább gunyorosan fénylett a napsütésben, majd miután mind lejjebb engedték, és végül a házak közötti árnyékos részbe ért, célba vették a repülő járművek törzsére erősített színes reflektorokkal. A képernyőkön mindez sokkal jobban látható és sokkal hatásosabb volt mint a valóságban. Annál is inkább, mert a stúdióban élénk, gyors ütemű zeneszámot kevertek alá. A lakók kiálltak az erkélyekre, s egyik szemükkel a televíziót, a másikkal a belső udvar mélyét figyelték. Az adást az egész Galaktikában sugározták, az embernek - szavamra mondom - dagadt a keble a büszkeségtől, ha arra gondolt, hogy az űrlakók milyen töméntelen sokasága néz és irigyelhet veszettül bennünket. Scribe úr nem lett volna az, aki, ha nem kísérelte volna meg ezekben az utolsó pillanatokban is megzavarni az ünnepi hangulatot. Számíthattak erre, mert két ragtapaszcsíkkal leragasztották a száját, így nem szólalhatott meg. A guillotine bárdja, rozsdásbarna színt öltve a lebukó nap fényében, lecsapott, a törzsétől különvált fej a fűrészporos kosárba gurult, s a lakótelepen a legmagasabb fokú elismerés moraja hullámzott végig. A lakótársak késő éjszakáig kommentálták egymás között az örvendetes eseményt, a fűtőtestekben pedig újra cirkulált a meleg víz, s a fürdőkádak is színültig teltek vele.

Másnap hajnalban karikás szemű, pattanásos arcú süvölvény állított be az irodámba. - Házfelügyelő úr - kezdte panaszos, de ármánykodó hangon mondókáját -, a XVII-esben lakom, az első emelet 93-ban; valaki egész éjszaka verte alattam az írógépét. Rettenetesen zavart! Meglepett s egyidejűleg undort keltett bennem ez a kora reggeli áskálódás. - Te tökfilkó - torkoltam le nyersen -, honnan tudhatod, hogy zavar az illető, mielőtt még elolvasnánk, mit ír. Ábrán László fordítása

Marék Oramus KVADROFON DELÍRIUM TREMENS Az A Világban Apolinary Koniecpolski néven ismert tény anyaghullámmá változott, s a számára ismeretlen külső erők ritmusára lüktetett, “a Kozmosz a Földön kezdődik” - jutott eszébe később, mikor e jelenségek természetéről elmélkedett. Philip Dicknek, aki 53 éves korában eljutott a B Világba. Azt hiszem, nem bánja Apolinary Koniecpolski, aki már első ránézésre egy degenerált benyomását keltette, óvatosan közelitett a trafikosbódé felé. A trafikoslány éppen levette a “Rögtön jövök” táblát. Amíg visszatértére várt, Apolinary órákig a napon sütkérezett, regenerálta erejét, és a B Világról ábrándozott. A bokrok közül nagyszerű kilátás nyílt, miközben ő maga észrevétlen maradt. A közeli focipálya felől általános iskolások rikoltozása és káromkodása hallatszott, amint a labda nyomában tipródtak. - Hat üveg kölnit kérek - krákogta Apolinary a trafik ablakán keresztül, ügyelvén arra, hogy hangjának kellemes rezgése legyen. Egyidejűleg az üvegtányérra helyezte a pontosan kiszámolt összeget. A trafikoslány szórakozottan leemelte a polcról az árut, és számolni kezdte a pénzt. - Rendben - mondta. - Köszönöm. A lány fiatal volt, és amennyire Apolinary meg tudta ítélni, a város tipikus lakója. Applinaryról nehéz lett volna ugyanezt elmondani: meghatározhatatlan színű, hosszú kabátot hordott, mely nagyon erős és tartós volt. Nyakában kendőt viselt, ami új korában élénk színekben pompázhatott, mostanára azonban fakó felmosóronggyá változott, öltözetét viszonylag új, oldalt fehér csíkozású melegítőnadrág és tornacipő egészítette ki. Kabátján nem voltak gombok. Apolinary minden évszakban ezt hordta, éjszakára sem vette le. Vörös arc, őszülő szakáll és csapzott, narancsszínűre festett haj járult hozzá az összképhez. Haját punkok festették be, akikhez abban a reményben csatlakozott egy napra, hogy sikerül tőlük pénzt kunyerálnia. Apolinary elosztotta zsebeiben diszkréten csilingelő zsákmányát. A további konspirációt fölöslegesnek ítélte. Leült egy közeli padra, és hanyag mozdulattal lecsavarta az első kupakot Aprókat kortyolt, hogy tovább tartson. Kor és szenvedés barázdálta arcára boldogság költözött. A trafikosbódé felől elítélő megjegyzések röppentek feléje, de ő már régóta nem törődött azzal, hogy mit mondanak róla az emberek. Az esti lapot vásárló járókelők messziről elkerülték azt a helyet, ahol ült. Egy kövér nagyságának, aki szemüveges, sápadt fiúcskát vezetett, Apolinary láttán földbe gyökerezett a

lába. Fennkölt arcába vér szökött, s egészen lilává vált. Tartani lehetett attól, hogy azonnal megüti a guta. Eltakarta a kisfiú szemét, s még testével is védelmezve őt - ami nem okozott neki különösebb nehézséget -, és rohanvást eltűnt a trafikosbódé irányában. Apolinary rá se hederített. Kiürítette az ötödik üveget is, és nagyszerűen érezte magát. A világ kiszínesedett, az élet értelmet nyert. Hatalmasat csuklott, s fodrászüzlet diszkrét illata kezdett el terjengeni körülötte. - Jó volt, csak kevés - állapította meg Apolinary. A trafikoslány, ahogy meglátta, bevágta az ablakot. - Csak azt akartam megkérdezni, hogy visszaváltja-e az üvegeket. Nem? Akkor viszontlátásra. Elvánszorgott a következő trafikig, ahol még nem kompromittálta magát. Közben arra gondolt, milyen jó lenne egy ismerős trafikosnő, aki ezekben a nehéz időkben félretenné neki az árut, de már túl öreg volt ahhoz, hogy kedveskedjen, hazudozzon, megtagadja önmagát. Ezenkívül ha egy helyen volt áru, akkor máshol is kellett lennie. Szállítmány érkezett a városba. Apolinary Koniecpolski harminc éve élt a szocialista kereskedelem viszonyai között, jól ismerte hát működési elveit, és ösztöne szinte soha nem hagyta cserben. Lassan, lépésről lépésre, hogy ki ne zökkenjen a szent koncentráció állapotából, elindult megszokott útvonalán, élete ösvényén, melynek állomásai a trafikosbódék voltak, végállomása pedig a Mokotow park titkos végtelenje. Amikor még fiatalabb és ügyesebb volt, messze a bokrok között ébredt, egy padon vagy pad alatt, különböző napszakokban. Az utóbbi évek fáradságos munkája azonban kezdte éreztetni hatását: a becsületes állampolgárok tömegéhez hasonlóan ő is reggelente tért magához. Csak a megtett útvonal lett egyre rövidebb, ezért Apolinarynak meg kellett változtatnia, hogy az A Világ ellenséges erői ne zavarhassák meg, amikor a B Világ kapujához érkezik. A testébe épített, csodálatosan pontos barométer soha nem engedte, hogy esőben vagy nagy hidegben töltse az éjszakát. Amikor az első fagyok csípni kezdték a sarkát, Apolinary átköltözött a Dzserzsinszkij téren álló toronyház romjaiba. Ennek pincéje évek óta elhagyatott volt; Apolinary néhány napig újságokat, üres cementeszsákokat és papírhalmokat hordott oda, majd beleásta magát a kupacba, és elaludt. Ritkán merészkedett ki, leginkább csak akkor, ha ennivalót kellett szereznie. Mikor már kegyetlenül fagyni kezdett, Apolinarynak eszébe jutott régi ismerőse, aki kazánfűtő volt, és megengedte neki, hogy a szén között aludjon. Ilyenkor megnehezült a kapcsolattartás a B Világgal, bár nem vált lehetetlenné; a kazán mellett töltött idő elpuhította a szervezetét, s kicsit össze kellett szednie magát, hogy legalább egy héten egyszer bekopoghasson a mennyország kapuján. Apolinary teste az évek múlásával megértette önnön alárendeltségét, és belenyugodott ebbe. Gyakorlatilag soha nem adta meg magát a betegségeknek, ami ilyen életmód mellett nem volt kis dolog. Az A és B Világok közötti sáv elérése jobbára ellenőrzött módon ment végbe; a néhány rendellenesség az idők során kialakult fiziológiai ritmus megzavarásából fakadt. Ilyesmi főleg akkor fordult elő, ha Apolinary túl sok ennivalót szerzett, és nem tudta megállni, hogy egyszerre föl ne falja az egészet. Ha Apolinary éppen útvonalát járta be, amikor az így előidézett krízis jelentkezett, a köztes sávba való belépés hirtelen történt, s a férfi a legkülönbözőbb helyeken ébredt. Semmi nem mutatott azonban arra, hogy bárki is különösebben érdeklődött volna sorsa iránt, megpróbálta volna felkarolni, segíteni rajta, vagy hasonló ostobaságokkal kísérletezni. Ebben a városban, ha valaki összeesett, nyugodtan magára hagyták. Az emberek toleranciája tetszett Apolinarynak.

Ismerte szokásaikat, ki is használta őket, s nem tett magának szemrehányást amiatt, hogy semmi köze a toronyházak lakóihoz. Kóborlásai során Apolinary szinte ki sem nyitotta a szemét. Szervezete, mint egy jól idomított vakvezető kutya, magától irányította, ahová kellett. De figyelem! A fedélzeti műszerek készenléti állapotot jeleztek. A járókelők a kirakatok hátterében elmosódott árnyalakokká váltak, az utca zaja egy oktávval megemelkedett. Az ég leereszkedett, és betonmennyezetként feszült az emberek feje fölött. A tér legváratlanabb pontjaiból fénypatakok törtek elő, s kvantum-gyöngyszemekre bomlottak. Az A Világban Apolinary Koniecpolski néven ismert lény anyaghullámmá változott, s a számára ismeretlen külső erők ritmusára lüktetett. “A Kozmosz a Földön kezdődik” - jutott eszébe később, mikor e jelenségek természetéről elmélkedett. Másoktól eltérően, soha nem nevetett ezen a megállapításon. A maga módján értelmezte, és persze bizonyítéka is volt rá. Nagyjából ekkor a történések befolyásolhatatlan egymásutánja következtében Apolinary megállt egy újabb trafik előtt. Következő lépése a pontos helyzetmegítéléstől függött. Tudatából fénynyaláb vetült ki, mely részekre bontotta a valóságot, s ennek hatására, mint egy mozivásznon, kibontakozott előtte az újságra várakozók sora, az üvegkirakat, s mögötte a flakonokkal, fiolákkal, szappanokkal telirakott polcok. Rendszerint sikerült még két-három üveg kölnit vásárolnia - ez inkább anyagi helyzetétől s kevésbé a trafikosok jóindulatától függött. Ha már megkapta, amire szüksége volt, Apolinary sürgősen eliszkolt a főutca forgatagából. E kora délutáni órákban az újságvásárlók gyakran kizökkentették őt révületéből, ezért szívesebben járt bevásárolni kevéssel hat óra előtt, amikor az esti lapok utolsó példányait már elnyelték a nyüzsgő tömeg táskái és zsebei. Csak egyetlen, bár jelentős kockázattal kellett számolnia: az újságokkal együtt ekkorra már elfogy a kölni, sósborszesz, vagy borotválkozás utáni arcvíz is. Ez utóbbi ínyencséget egyébként Apolinary szinte soha nem fogyasztotta, nem lévén milliomos. Meglehetősen hosszú élete során sok mindenre rászokott már, a pazarlást kivéve. Ha a trafikosnők eszén nem sikerült túljárnia, s a járókelők is zavarták, Apolinary sietősen a Mokotow park zöld térségei felé irányította lépteit. Az idő sürgette. A bokrokkal és alacsony fákkal tarkított pázsitra érve már-már agyában érezte a B Világ fuvallatát. Megállapodott egy fa alatt, a szemétkosár mellett, s egyébre ügyet sem vetve, lezúdította torkán a varázslatos elixírt. De ma az egek megkönyörültek rajta, bár maradék pénze két üveg kölnire sem lett volna elegendő. Egy jóindulatú fiatalember, aki őszinte részvéttel tekintett rá - leginkább a fiataloknál lehetett egy kis megértésre találni -, ösztöndíjából két zlotyt adott neki. Az öreg renegát tehát összesen három lövedékhez jutott. Leheveredett egy kis domboldalon, a bokrok közelében, ahová szervezete tévedhetetlenül irányította, s begyújtotta az első rakétát. Az utolsó pillanatban tette. A köztes sávra jellemző fizikai jelenségeken egyre fájdalmasabban kezdett már átszüremleni az A Világ hajszolt emberkéinek, szimatoló kutyáinak, piros autóbuszainak képe. Néhány korty ital - ilyenkor Apolinary nedűnek titulálta - visszaadta a dolgok helyes formáját. Az utánpótlás biztos lökésekkel taszigálta - mint hullámok a csónakot - a kívánt irányba. Úgy érezte, hogy egy szűk, sötét váróterembe zárták, mely négy merőleges tengely körül forog. Forgás közben határozottan észlelte az összes Euler-szöget, különösen a precessziós és nutációs szögeket, miközben tökéletes automatává változott szervezete önállóan töltötte fel magát valahol az A Világ felszínén. Ezt a folyamatot, amelytől oly sok minden függött, talán a genetikus kódnál is

mélyebben bevésett program irányította. A műveletet végző testrészek pontosan és halkan végezték munkájukat, míg az utolsó kölnisüveg is ki nem ürült. A sötétségben kigyúlt egy vakító fénypászma, egy csillámló végű, hosszú alagút. Ha erőszakkal hasonlatot keresnénk, olyan volt, mint az égbolt képe egy nagyon mély kút fenekéről vagy egy végtelenül hosszú tank belsejéből nézve - esetleg egy elefánt üres koponyájából szemlélve, mely hihetetlenül egyenes ormányával éppen dinnyét próbál szakítani egy fáról a szomszéd kontinensen. Hasonló fényjáratok nyíltak minden oldalról, de kihunytak mielőtt Apolinary beléjük tudott volna pillantani. Helyükön azonnal újabbak jelentek meg. Olyan érzés fogta el, hogy sötét vízben süllyed egyre mélyebbre, ahol láthatatlan lámpa fényét visszaverő ezüst hasú halak ringatóznak méltóságteljesen. A fényhalak kipukkadtak, köddé váltak, mintha az Apolinaryt szállító jármű egyszerre minden oldalról magába szippantotta volna a teret. Fokozatosan kihunytak. A halványuló, homályos csillámok mögött tétován alakot öltő árnyak mozogtak, ahogyan gyengült az eufórikus utazás ereje. Csökkent az újabb fényfoltok megjelenésének üteme is. Kihunyásuk felgyorsult, zsugorodni kezdtek. Apolinary diadalmenete a végéhez közeledett. A vén zarándok lelkét csalódottság töltötte el, de nem tehetett semmit az események ilyetén alakulása ellen. Az A Világ utolsó állomásán bevett dózis túl gyengének bizonyult. Már tudta, hogy az ismeretlen mechanizmus kilöki őt, vissza az A Világ partjára, mint a tenger a hajótöröttet egy lakatlan szigetre. Emelődaru nagyságú állat - masztodon? brontoszaurusz? - hajolt le az égből, félelmetes állkapcsával megragadta Apolinary zsibbadt karját, s pokoli erővel megrázta. Váratlanul elengedte áldozatát, teljes hosszában kinyújtóztatta hatalmas termetét, és rémisztően ordítva körbejártatta tekintetét a környéken. Feje a csillagokat érte. Néhány másodperc múlva a jelenet megismétlődött. A nedű megváltó hatása elmúlt. A végsőkig elszánt Apolinary felemelte ólomnehéz szemhéjait. Vakító világosság tört rá, ezért újra lehunyta őket. Szél kerekedett, s Apolinary egy pillanatra az erős légáramlat játékszerévé vált. Fiatal rendőr állt fölötte tanácstalan arccal. A három üres kölnisüveget nézegette és várt. Ahogy észrevette, hogy Apolinary magához tért, tüstént akcióba lépett. Arca újra egy marslakóéra emlékeztetett. - Mutassa az igazolványát, polgártárs! - mondta. Koniecpolski nem reagált. A gyöngyházszínű, tisztára fútt égre bámult, melyről még az előző napi bárányfelhők is eltűntek. Az előtte álló egyenruhás megismételte a felhívást; hangjában türelmetlenség csengett. A rendőr felszólítása hidegen hagyta Apolinaryt. Egy volt csupán a mindenfelől áramló visszhangok közül, s mit számított, hogy fizikai értelemben ez volt a legközelebbi? Szubjektív érzékelése szerint tíz vagy tizenkét évszázad is eltelt már azóta. Apolinary földbe süppedt sziklaként kuporgott, melyet egy őskori gleccser görgetett arra a helyre és akkor valaki megpróbálja megzavarni örök nyugalmát. A fiatal rendőr látványosan felhagyott Apolinary keltegetésével. Az őrjárat másik két tagja biztonságos távolságban várakozott. A főútvonal felől kék rendőrségi mikrobusz érkezett, s Apolinaryt kilódltották nyugalmi helyzetéből. A jármű fekete mennyezete eltakarta a kilátást, amint háttal a recés gumipadlóra zöttyent, melyből cigarettahamu, nedvesség és fertőtlenítőszerek átható szaga áradt. Nem emlékezett, meddig utazott. Sötét ruhás alakok, kulcscsörgés, hosszú folyosók, túltengő ólomszln - agyán hangos rövidfilm futott át, melyet

udvariasan, de különösebb érdeklődés nélkül nézett. Zsúfolt cellába lökték, mely meleg, száraz és barátságos volt. Senkivel nem elegyedett beszédbe, közvetlenül a fal mellett helyet keresett magának, s elégedetten kinyújtózott. Mivel hozzászokott a csöndhöz, amit legfeljebb levelek suhogása zavart meg, Apolinary nehezen tudott kikapcsolni. A beszélgetések zsivaja - itt mindenki mindenkivel beszélt - nem engedte, hogy lehunyja a szemét, s akaratlanul is kihallgatta a többieket. Igaz, nem sokat értett abból, amit hallott, de egy idő után rájött, hogy az itt összegyűjtött emberek nem teljesen idegenek számára, összekötötte őket, hogy enyhén szólva ellenszenvet tápláltak az A Világ bizonyos tényezői iránt. Ezek az emberek azonban még hitegették magukat, hogy a hibás mechanizmus megjavítható, Apolinary viszont már csak arra vágyott, hogy megszabaduljon az őt körülvevő, kétségtelenül hamis dekorációtól. Az őrök kihallgatásra kezdték hívni a letartóztatottakat. A cellaajtó nyikorogva kinyílt, és egy jól táplált ember erős hangja ezt kiáltotta: - Jacek Biedron! - Külföldre távozott! - válaszolta a cella kórusban, és viharos röhögés remegtette meg a börtön masszív falait. A szólított ráérősen jelentkezett az ajtónál, úgy téve, mintha a tülekedés miatt nem érhetett volna oda hamarabb. - Adam Zywczyk! - kiáltotta az őr. A cella válaszolt: - Kiugrott sörért! -Marian Skowronek! - Melegebb égtájakra költözött! - Jan Chrolewski! - Telefonja van! - visította a cella. A játék tetszett Apolinarynak. Szerette volna, ha az ő kihívását is hasonló ceremónia kíséri, de mire rákerült a sor, a csaknem kiürült cellából nem érkezett semmilyen kommentár. - Most ez a narancsfejű ürge - mondta az őr. Ez én vagyok, gondolta Apolinary, és felállt a fal mellől. Választékosan, jó ízléssel berendezett, szürke falú szobába vezették: íróasztal, rajta lámpa, két szék, kis kép a falon. Továbbra is meleg volt, amit Apolinary teste ájult örömmel nyugtázott. Ennyi tárgy jelenléte deprimálóan hatott Apolinaryra; a székre leülve eszébe jutott egykori élete, amikor ő is gyakran üldögélt hasonló bútorokon. Az íróasztal mögött terpeszkedő rendőr konok arccal és szakaszvezetői rendfokozattal rendelkezett. Először néhány papírt forgatott, mintegy belsőleg felkészülve a munkára, aztán hideg, kék tekintetével rápillantott Apolinaryra. - Önt személyi igazolvány nélkül állították elő - mondta szigorúan. Várt egy kicsit, hogy a közlés rejtett értelme eljusson Apolinaryhoz. Az öreg nem reagált. Voltaképpen nem is törődött vele. - Vezetékneve? - vakkantotta a szakaszvezető. - Koniecpolski. - Keresztnév? - Apolinary. - Lakik? - mivel a letartóztatott nem válaszolt, a rendőr segített neki: - Az ön lakcímére vagyok kíváncsi. Hiszen laknia kell valahol. Nincs otthona? - Az én otthonom a világ - válaszolta Apolinary. - Akarom mondani, a B Világ. - Na ne szórakozzon itten! - háborodott fel a szakaszvezető. - Hova hányta az igazolványát?

- Az igazolványom? - értette meg végre Apolinary. “Most jól megfogott” - akarta mondani, de illetlennek találta a megjegyzést. Ült és elmélyülten gondolkozott, holott elejétől fogva tisztában volt azzal, hogy nem sok mondanivalója van. A szakaszvezető az asztalon dobolt ujjaival. - Hát így állunk - közölte kisvártatva, körülhordozva szemét a szobában. Mindkettejük elkeserítő tanácstalansága lefegyverezte, s csaknem kizökkentette megszokott kihallgatói stílusából. Úgy döntött, hogy a második variánst fogja alkalmazni. A papírlapokat ügyesen a fiókba csúsztatta, kissé hátrább húzódott a székkel, felemelt egy tárgyat a padlóról, amit Apolinary korábban észre sem vett, s könnyed mozdulattal az asztalra helyezte. - Ez az öné? Apolinary megerősítette. Mielőtt a cellába kísérték volna, elvették tőle azt a dróthuzalt, mely a cipőfűző szerepét töltötte be, s megszabadították kabátja alatt rejtegetett tarisznyájától is. A drót elvesztésével nem volt érdemes foglalkozni, majd talál másikat, de a tarisznya... - Pakoljon ki belőle mindent! Apolinary belenyúlt a vászontarisznyába, és kivette egyik kincsét: egy gyűrött és mocskos, szinte széteső papírtömböt, ami nem tudni, hogy a gyakori olvasástól vagy a mostoha tárolási körülmények miatt került ilyen állapotba. A másik, valamivel kisebb, szintén rongyos papírköteg már jobban emlékeztetett könyvre. Lapjai lágyan foszladoztak, mint a rongy. - Ez minden? - kérdezte a rendőr. Apolinary bólintott. A szolgálatos mindenesetre ellenőrizte a tarisznyát, nem is leplezve undorát. Megfogta az egyik papírköteget, s megpróbálta kitalálni, mit is tart a kezében. A lapok közül egy fénykép hullott hangtalanul az asztalra. A rendőr óvatosan felvette: egy nyugodt, figyelmes tekintetű, szakállas férfit ábrázolt, ötvenéves lehetett. - Ez az ön fényképe, úgy értem, hogy magához tartozik? - Az enyém. - Kit ábrázol? A fénykép kopott és gyűrött volt, a törések mentén lejött róla az emulzió. Amikor Apolinary remegő ujjaival maga elé tartotta, a fénykép csücske uszonyként lebegett a levegőben. - Ön van a képen? - unszolta türelmetlenül a rendőr. - Vagy nem is ismeri ezt az embert. Akkor minek tartja magánál ezt az arcképet? Honnan van? - Sokat köszönhetek neki. ö nyitotta fel a szememet. Általa értettem meg... - Hogyan lehet neki hálás, ha azt sem tudja, kicsoda? - A rendőr hangja diadalmasan csengett. - Hát ez? - ujjával megérintette a puha papírköteget. - A MA-GAS VÁR LA-KÓ-JA. A NE-DÜ - silabizálta az elmosódott, tollal írt betűket. - Ez miféle szöveg? - Titkos jelentések a B Világból - mondta Apolinary. - Ez az ember a fényképen a szerzőjük, ö írta az egészet. - Persze maga elolvasta ezt a felforgató irományt, mi?! - kiáltott fel a szakaszvezető. - Igen vagy nem?! Miről ír ez az ellenséges ideológus? - Arról, hogy amit maga körös-körül lát, az mind nem létezik. Csak hamisítvány, a világ valódi arculatát eltakaró kéreg. Ez a burkolat megpróbál bennünket becsapni, elrekeszteni előlünk a jelenségek igazi szépségét. “Azt hiszem, a mai világ csak silány utánzat, amit mindannyian lojálisán igyekszünk eltitkolni” ezek az ő szavai. - Na, álljon meg a menet! - A rendőr gondolataival küzdött. - Mit hebeg maga itt összevissza? Azt akarja mondani, polgártárs, hogy burzsoá befolyás alá került? - Amint ezt kimondta, már maga előtt látta azt a szép, kerek mondatot,

amit a jegyzőkönyvbe fog majd írni. - Tehát ön azt állítja, hogy mindez csak kitaláció? A letartóztatás, én, maga, az egész város? Apolinary vonakodva bólintott. - Ide nézzen! - A rendőr súlyos öklével a mellére ütött. - Hiszen én létezem! Vagyok! Cselekszem! Jól érzem magam! Legjobb tudásom szerint teljesítem szolgálati kötelességeimet! Na mit szól? - Nem számít - mondta Apolinary eltökélten. - ön érzékcsalódás áldozata. Elég lenne meghinteni magát néhány csepp nedűvel, és szétfolyna, elpárologna a levegőben! Amikor Apolinary később visszagondolt erre a jelenetre, egyedül a rendőr őszinte felháborodása felett nem tudott napirendre térni. Tiltakozása, kiáltásai, zilált mozdulatai még a legutóbbi napok tapasztalatainak fényében is újdonságot jelentettek. A szolgálatos egy röpke pillanatig úgy viselkedett, mint a szürkeség birodalmában foglyul ejtett paradicsommadár. Aztán egy gondolat vert fészket a fejében, megnyugodott, szeme felcsillant, arcára széles mosoly terült. Vállon veregette Apolinaryt, majd odaugrott a telefonhoz, egy ideig ordibált valakivel, majd megparancsolta, hogy vezessék el az öreget. Míg az őrre várakoztak, a szakaszvezető buzgón töltögette az űrlapokat. Az épület, ahová Apolinaryt vitték, szürke és ötemeletes volt. A változatosság kedvéért itt fényben úsztak a folyosók, az ajtók fehérre festve, s mindenütt üveg, ami Apolinaryt bizalmatlansággal töltötte el. A környezethez tökéletesen illő emberek futkostak a folyosókon egyik helyiségből a másikba: orvosságszagú férfiak és sápadt nők fehér köpenybén. Apolinaryt összezárták e furcsa lények egy csoportjával, akik különös érdeklődéssel méregették őt drótkeretbe foglalt üveglapjaik mögül. Megint leültették egy székre, egy lámpa alá. Az ajtó állandóan nyílt és csukódott, ki-be rohangáltak, körbejárták erről és amarról, mintha nem hinnének a szemüknek. Pimaszok voltak, mint a piaci légy. Egyesek zsebükben tartották finom kezecskéiket, mások lázasan jegyzeteltek. “Feszítsd meg!” - mondta Apolinary. A többieket mintha áramütés érte volna, zsivaj tört ki, aztán kiabáltak, néhányan visítottak elragadtatásukban, tehát a hatás növelése érdekében az öreg megismételte: “Feszítsd meg, feszítsd meg!” Ah, ó, nyögtek, jajgattak eksztázisban, ám egyszer csak feltárult az ajtó, és hirtelen mindenki arra fordult, professzor úr, professzor úr, itt van ez a példány, hihetetlenül érdekes, nemdebár, méltóztassék megtekinteni. Száraz, reszketeg öregember függesztette rá két könnyben úszó szemét a pápaszeme mögül, egy percig vizsgálgatta Apolinaryt, újabb percig a fejét csóválta, végre betelt vele, s vékony, mulatságos hangocskáján kinyilatkoztatta: - Eccehomo! Csak most tört ki igazán a ribillió, üvöltöttek, sikongattak, gratuláltak egymásnak, az irigyek rosszindulatúan pisszegtek, ecce homo, ismételgették. Valaki azt súgta Apolinarynak, hogy mindjárt megtapsolják, ehelyett azonban a professzor magasra tartotta malacrózsaszín orrocskáját, és mondott valamit a körülötte nyüzsgő lakájoknak. Ezek hanyatt-homlok kirohantak az ajtón, melyen át nem egészen egy perc múlva ápolók rontottak be, és mint az őrültek, nekiestek az ártatlan öregnek. Levonszolták a lépcsőn az alagsorba, s belökték egy helyiségbe, ahol nedvesség gyöngyözött a falakról. Ruháit leráncigálták róla, és betuszkolták egy vízsugár alá. Apolinary nyugodtan tűrte e megaláztatásokat, s arra gondolt, mennyi kínszenvedésen kell még általmennie, mire gyehennája végéhez érkezik. A víz az arcába csapott, az ápolók pedig úgy bántak vele, mintha egy darab fa lenne. Először kefékkel dörzsölték le teljes erejükből, majd durva törülközőkkel szárították, miközben sikamlós megjegyzéseket tettek. Köpenyük ujját feltűrték húsos karjaikon, arcuk kivörösödött az erőlködéstől. Apolinary bőre tűzben égett, fájdalmait a ráadott szúrós anyagú köntös és nadrág csak tovább fokozta. Pocsékul érezte magát, de nem tiltakozott. Más kötötte le figyelmét. Megdöbbent saját teste, a vékony csontokon lötyögő bőre láttán, melyben, mint rőzsekas közepén, lelke rejtőzött. Visszafelé haladtak a folyosók

labirintusán át, ahol korábban a vérszegény bábuk nyüzsögtek. Apolinary szeme előtt folyton a kiszáradt csonthalom lebegett - saját maga. Lehetséges, hogy valóban ő lenne? Hányattatásainak évei alatt testét sikerült absztrakcióvá változtatnia, s most ilyen szörnyű módon kellett lelepleződnie. Miközben az ápolók szinte darabokban hurcolták magukkal, néma kérdéseket tett fel magának: Ez tényleg én vagyok? Ki babrált ki velem ennyire? Kimerítő párbeszédeket folytatott magával ezzel kapcsolatban, még akkor is, amikor a kép már elenyészett emlékezetében. Merev, fehér ágyneműbe csomagolva, ami ugyanolyan visszataszító szagot árasztott, mint minden, amivel itt szembe kellett néznie, később azon gondolkozott, kinek a műve lehet ez a nagy misztifikáció, e gondosan kitervelt provokáció. Sokat elárult, hogy nem is próbálták elrejteni előle a látványt, ellenkezőleg - időt és lehetőséget adtak arra, hogy alaposan megismerkedhessen vele. Nem tudott elaludni. Ezt valaki előre kitervelte, állapította meg hajnalban. A sötét erők, melyeknek foglya volt, úgy döntöttek, hogy gúnyt űznek belőle. Már mindent elöntött a fény, amikor végérvényesen rájött, minek köszönheti a temérdek kellemetlenséget: természetesen az undok, elviselhetetlen A Világnak. Reggel még mindig nyomasztotta a végső bizonyossággá izmosult felfedezés. Megpróbálta megenni a reggelizőtálcán sorakozó gusztusos falátok egy részét, de kihányta. Egy fehér köpenyes odaugrott, és hosszú tűt nyomott a vénájába, melyen egy kis dugattyú áttetsző folyadékot pumpált keresztül. Mind-mind hamisítvány, ismételgette megszállott örömmel Apolinary, melybe a felfedező elégedettsége és leleplező szenvedélye vegyült. A kívánatos zsömlék, a vaj, a dzsem, a pompás, meleg tej, amelyekről korábban annyiszor álmodott hasztalan, mérgeket rejtettek magukban. A tetszetős külsőnek az volt a feladata, hogy becsapja az érzékeket, és a belül lapuló gonosz szubsztancia elfogyasztására ösztökélje, mely meg akarta őt változtatni, kiüríteni, az A Világ engedelmes játékszerévé degradálni. Az A Világ szakadatlanul személyisége lerombolására törekedett, rabságba akarta dönteni, megpróbálta leigázni, engedelmes bábbá tenni. Apolinary legmagasabb harckészültséget rendelt el magának az újabb támadásokkal szemben, melyek - efelől nem volt kétsége hamarosan be fognak következni. Hozzá sem nyúlt ebédjéhez, bár erősen megszenvedte szervezete gyarlóságát. Megalázó volt, hogy a legkevésbé fontos tényező, melyről mindig úgy érezte, nem is tartozik hozzá, csak ráerőltették, vagyis a teste szinte vonyított a vágytól a sok ínyencség láttán. Délután infúzióra kapcsolták Apolinaryt, amit néma, kétségbeesett lemondással fogadott. A Szörnyvilág megértette, hogy frontális támadással nem tudja legyőzni őt, ezért úgy döntött, hogy belülről fogja kicserélni. De Apolinary elhatározta, hogy még kibelezve, groteszk torzóvá, csonkká silányítva is védekezni fog, egészen a teljes megsemmisülésig. Soha nem tudtok egészen megszerezni - áradt a fenyegetés szemeiből az ügyeletes orvosok és ápolónők felé. Megpróbálta elképzelni, mi fog történni, amikor testéből teljesen kioldják vörös belső szerveit, hogy színtelen fiziológiai oldattal pótolják. Ugyanolyanná fog válni, mint az épületben nyüzsgő bábuk. Estefelé az egyik műember sündörögni kezdett Apolinary ágya körül, s fáradságot nem kímélve megpróbált a kegyeibe férkőzni. Tekergett, mint az angolna, ahogy tudományos adatgyűjtés címén intim vallomások megtételére akarta Apolinaryt rábírni. A B Világ büszke polgára megvető hallgatással kezelte a sötétség fiát, az A Világ kiszolgálóját. Meg akarják ismerni a múltamat, hogy

annál könnyebben dönthessenek a jövőmről, gondolta. A tény, hogy ilyen ügyesen sikerült felfedni szándékukat, őszinte örömmel töltötte el. - Semmit nem akarok ingyen - selypegte a gyanúsan rózsás arcú emberke, aki az A Világot benépesítő bábuk viszonylag jól sikerült, kövérkés példánya volt. - Hoztam önnek valamit, ami majd meggyőzi szándékaim őszinteségéről - azzal odanyújtott Apolinarynak egy hosszúkás, újságpapírba csomagolt tárgyat. A csomag tartalma kemény volt. Apolinary diszkréten félrehajtotta a papírt: félliteres üveg lapult benne, ugyanolyan átlátszó folyadékkal töltve, mint az infúziós berendezés tartálya. A hamisított címke nem fogja megtéveszteni, gondolta. Már éppen fel akart háborodni, amikor eszébe jutott, hogy a trafikokban kapható elixír is hasonlóan nézett ki. Igaz, amit a kezében tartott, kissé el volt színeződve, de Koniecpolski szolgálatkész memóriája egy emlékképet vetített ki a történelem előtti időkből, amikor megfelelő társaságban hasonló üvegből ugyanilyen folyadékkal kínálgatták egymást. Az A Világ kétségtelenül rossz volt, de bizonyos elemei néha ellentétben állhattak az itteni renddel. Diplomatikusan kell viselkedni - figyelmeztette magát. Ha cselről lenne szó, így vagy úgy, de le fog lepleződni. És ha a pirospozsgás bohócon keresztül tényleg a B Világ szól hozzá? - Nem rossz - szólalt meg Apolinary óvatosan. - Majdnem meggyőzött. -Nehezen formálta a szavakat, mintha az A Világban a nyelv is fertőzött lett volna. Futólag gondolt is erre: nagyon valószínűnek tűnt. A pirospozsgás várt. - Mégis, tudja, először szeretném kipróbálni, hogyan hat rám. Úgy áll a dolog, hogy nem vagyok ilyen üzemanyaghoz szokva. Nem mondott-e túl sokat? De a pirospozsgás már felállt, s az üveget az öreg párnája alá csúsztatta. Olyan benyomást akar kelteni, mintha konspirálna velem - látott át rajta azonnal Apolinary. A felmerült kételyek eldöntésével éjszaka akart foglalkozni. Amikor a betegek már aludtak, elővette az üveget párnája alól. Könnyedén lepattintotta az alumíniumkupakot. A kölni aromája amihez hozzá volt szokva, hiányzott ugyan, helyette azonban értékesebb komponensek jelenlétét érezte. Minden bizonnyal a nedű egyfajta koncentrátumával volt dolga, ami azzal kecsegtetett, hogy jelentősen lerövidül a célhoz vezető út. Megbecsülte a dózis nagyságát. A folyadék kevesebb volt, mint amennyit utazásai előtt fogyasztani szokott, de ezt ellensúlyozta az anyag jobb minősége. Lenyelt egy apró kortyot, és hagyta, hogy az ital szétáradjon a nyelvén. Királyi nedű! Kis adagokat nyelt, egyszerre élvezte az ital és a bosszú ízét: tessék, úgy tivornyázott az ellenség táborában, mintha az égvilágon semmi veszély nem fenyegetné. Az utazás előkészületei rendben folytak. Szervezete úgy reagált, mint egy jól bejáratott autó. Elégedetten elmosolyodott: nem tudták átállítani az ő hullámhosszukra. Ez alkalommal ő tolt ki velük. A szomszéd ágyon valaki nyugtalanul megmozdult. Apolinary odanézett, és egy szikrázó szempárt pillantott meg a sötétben. - Pajtás, adj egy kortyot - szólalt meg egy borízű hang. - Ne piálj egyedül a sötétben. Igen kereszténytelen dolog. Apolinary megdermedt, s gondolkodóba esett, mit is tegyen. Az ismeretlen hangjában volt valami, ami nem engedte, hogy egyszerűen spiclinek minősítse, és napirendre térjen a dolog felett. - Balhét is csinálhatnék, és akkor mindkettőnket kivágnának innen - suttogta a másik tagoltan, úgyhogy Apolinary minden szót értsen. - De látod, nem csinálok. Ezen el kellene gondolkodnod. Undorító zsaroló, gondolta Apolinary felháborodottan. Az üveget a pokróc alatt tartotta, a nyakánál fogva. Kétszer ad, aki gyorsan ad.

- Ne taszítsd el magadtól a nélkülözőt, pajtás - kérte a hang a sötétből. - Adok egy csomag cigarettát. - Várt, de az öreg nem felelt. - Két csomagot - mondta lemondóan - egy kortyért. Tényleg nincs több. Apolinary felemelte az üveget, és az ablakon bevilágító hold fényében ellenőrizte, mennyi van még benne. Még a feléig sem itta ki, de a hatás már érezhető volt. Úgy döntött, megbízik ágyszomszédjában. - Adj valamilyen bögrét. Két csomag cigaretta és egy információ. Rendben? - Amit csak akarsz, pajtás - könnyebbült meg a másik. Megszólaltak ágyának rugói. Műanyag fogmosó pohár ért Apolinary kezéhez. - Hol vagyunk - préselte ki magából a kérdést Apolinary. Nem volt biztos abban, hogy társa érti, miről van szó, de nem akarta magyarázkodásra fecsérelni az időt. - Ez a hely átmenet a bolondokháza és a detoxikáló között. Lököttek vagyunk, érted? Te, én, szinte mindnyájan ebben a teremben. A normálisak meg - hangja megremegett a gúnytól - járkálnak közöttünk, és ujjal mutogatnak ránk: ez degenerált, az kretén, amaz meg debil. Apolinary elgondolkozott, hogy az ismeretlen szavait metaforikusán értelmezze-e. A másiknak elvégre miért is kellene bíznia benne, és nyílt szöveggel traktálnia? De a pasas, még ha nem is tudott semmit a B Világról, kifejezetten érezte a létezését. Kár, hogy nem tudja őt felvilágosítani. Mindenesetre a teszt kedvező eredménnyel zárult. - Azért jobbak itt a körülmények, mint máshol, mert ez mintaintézet - az utolsó szót nyilvánvaló iróniával ejtette ki. - A kormánybizottságoknak rendezték be így, nem nekünk. - Kérem a cigarettát! - emlékeztette őt Apolinary. Két durva felületű dobozt érzett a tenyerében. Ha ez alkalommal is minden összejön, talán sikerül becserélnie a lenti trafikban. Megfogta a poharat, és a holdfény felé tartva félig töltötte. - Köszönöm, pajtás! - recsegte a szomszéd. - Megmentettél egy emberi lényt. - Isten-isten! Felhörpintette és egyetlen hangos nyeléssel eltüntette az adagot. Az üveg negyedéig volt. Most, gondolta Apolinary az előre kiszemelt pozícióba visszahúzódó tudatának maradékával, bele kell húzni. Ajkához illesztette az üveg nyakát, és beküldte a maradékot. A szomszéd ágy lakója ebből már nem iszik. A B Világ fénysebességgel közeledett. Apolinary lelke magasba emelkedett, s bekövetkezett a várva várt térváltás. Mindez úgy zajlott, mint a felgyorsított filmeken. Az ezüst hasú halak hólyagjai hangtalanul pukkantak szét, párát eregetve, míg a köd teljesen ki nem szorította a sötétséget. A férfi ott állt - lebegett? - villámsújtva, a jelenségeken ámulva. Arra gondolt, hogy pontosan a gyöngyszínű ég közepébe érkezett, mint azon a reggelen, amikor az őrjárat rátalált. A ködben kinyílt egy ajtó, s csak ekkor vette észre, hogy a ködöt mesterségesen hozták létre egy végtelen sík felületen. Belépett. A levegő illata és íze a legjobb minőségű kölnire emlékeztetett. Az arany csíkokkal átszőtt, sötétbarna falú helyiségben két férfi ült, és szívélyesen mosolygott rá. - Üljön le, Koniecpolski úr - mondta az egyik, és udvariasan helyet mutatott neki. - Sajnáljuk, hogy ilyen sokáig megvárakoztattuk. Sajnos nincsenek a legjobb híreink az ön számára. - Koniecpolski úr - folytatta a másik. - ön enyhén szólva illegális bevándorló. Kérem, ne sértődjék meg, de dugig vagyunk az önhöz hasonlókkai, akik a kötelező formaságok elintézésé nélkül jutottak át a határon, ön lengyel? Apolinary igennel felelt. A férfi, továbbra is mosolyogva, megértőn bólintott. Nem fogadhatunk tetszőleges számú bevándorlót az A Világból. Fenn kell tartanunk a kialakult egyensúlyt. Azokat, akik átjutnak, az éppen megszülető testekbe irányítjuk. Könyörgök, értse meg nehéz helyzetünket. A szokványostól eltérő esetét sürgősségi ügyrendben tárgyalta a bevándorlási hivatal. A döntés sajnos kedvezőtlen. Vissza kell önt küldenünk. Fulladozott a gumicsőtől, amit száján keresztül a gyomrába nyomtak. Erjedt alkohol bűzét érezte, s hallotta a gyomrából eltávolított folyadék tompa

bugyogását. Rángások futottak végig rajta, de két pár erős kar olyan szorosan tartotta, mint a bilincs. Nem nyitotta ki a szemét, ahhoz nem is kellett, hogy megállapítsa: ismét a gyűlöletes A Világban van. Szomszédja együttérzőn nézett rá. Egy fémállványra függesztett edényből a már ismert áttetsző folyadék áramlott Apolinary ereibe. - Gratulálok! - mondta a borízű hang tulajdonosa. - Ügyesen megbirkóztál azzal az üveggel, pajtás. Kicsit túladagoltad, az igaz, de egyébként nagy szám voltál. Elismerésem! Két nap múlva Apolinary felkelt az ágyból. Sétált a folyosón. A séta új szenvedélyévé vált. Senki nem zavarta. Egyre bátrabban vegyült el a folyosói nyüzsgésben, egyre magasabbra mászott a lépcsőkön. A legfelső emeletről pompás kilátás nyílt a közeli parkra. Kihajolt az ablakon. A betonjárdán, pontosan öt emelettel lejjebb nyitott, teli szemeteskonténerek álltak. Ha valaki kiugrik, könnyen köznevetség tárgyává válhatott volna: a feltornyozott, puha hulladékhalom felfogta volna zuhanását. Egy reggel csörömpölés ébresztette Apolinaryt. Kinézett az ablakon: nagy kukásautó emelgette a konténereket, a daráló nyílásába rázva azok tartalmát. Két szürke ruhás köztisztasági gondoskodott arról, hogy a kielégíthetetlen gépnek mindig legyen emésztenivalója. Apolinary megértette, hogy nincs veszteni való ideje, felkapta köntösét, és kirohant a teremből. Szó szerint az utolsó pillanatban érkezett. A konténerek többsége már üres volt, és a szemetesek éppen nekiláttak, hogy visszatolják őket korábbi helyükre. Apolinary megszólította az egyiket: - Van egy ajánlatom. Az A Világból való szemetes hitetlenkedve rábámult, aztán tette a dolgát tovább. - Két doboz cigit adok! - kiáltott utána Apolinary kétségbeesetten. A kukás megállt. - Akkor mondja, miről lenne szó. De gyorsan. - Megkapja a cigit - mondta Apolinary -, ha itt az ablak alatt - kezével megmutatta - szabadon hagyják a helyet. Érti? - Arról lenne szó, hogy kicsit távolabb rakjuk ezeket a vacakokat? - kérdezte a szemetes. - Ennyi az egész? Na, adja azt a cigit. Rendben van. Nem ok nélkül mondják magukra, hogy dilisek. Pompás nap ígérkezett. A nap nagy, piros tányérja lassan a horizont fölé emelkedett. Apolinary oldalt lépett, hogy jobban lássa, mit csinál a szemetes, s ugyanebben a pillanatban véres holdként felvillant az ő ablaka. Valaki a magasból jelt adott neki, megmutatván az A Világból kivezető egyetlen utat. Baló Péter fordítása

Marcin Wolski A CSAPDA Az űrhajó pontosan úgy nézett ki, ahogyan azt a tucatnovellákban és népszerű tudományos leírásokban szokták ábrázolni. A Földön nem ismert ötvözetből készült, amely szokásos módszerekkel nem volt roncsolható. Talán utasai is ezért sűlyesztették el járművüket a mocsárban. A farmernadrágos lány az út közepére kihajolva szüntelenül integetett a - Szép - gondolta Martin, és nagy ívben elkerülte. - Nagyon szép. Karcsú lába, fénylő haja és bájos, gyermeki arcocskája volt. Más helyzetben megállt volna. Most nem tehette. Az utasítás szerint kellett cselekednie. Az erdő véget ért, utána tágas tisztás következett, rajta már messziről látható motel pavilonja emelkedett. A néhány épületet minden oldalról erdő vette körül, örökké nyirkos, madarakkal és sárguló levelekkel teli erdő. A motellel

szemben egy autószerviz alacsony épülete állt, Datsun, Ford és Volkswagen jelvényekkel. Az autó felgurult a szerviz rámpájára. Az épületből kijött a szerelő, rőt hajú, bikanyakú, piros arcú, öntelt idióta. - Karambolocska? - vigyorgott, cipőjével megkopogtatva a karosszériát. Martin bólintott. A kocsi bal oldala siralmas állapotban volt. Behorpadt sárhányó, benyomott ajtó, összetört lámpák, leszakított lökhárító. Mennyire csodálkozna a szerelő, ha láthatta volna, amint egy órával azelőtt Volontier úr módszeresen rongálja gépkocsiját, nem kis fáradsággal többször is nekimenve egy betonoszlopnak. - Sokáig eltart? - kérdezte Martin. A rőt hajú széttárta a karját, de néhány bankjegy meghozta a kedvét, és vidáman megütögette a motorháztetőt. - Holnap délben olyan lesz, mint új korában. A vendég összevonta a szemöldökét. - Nagyon sietek. Egyébként, addig is mihez kezdjek itt? Azt hiszem, a legközelebbi városig van vagy ötven mérföld? - Hatvan. De itt van ez a motel, nagyon jó hely, és ráadásul ebben az évszakban csaknem teljesen üres. Volontier sóhajtott, átnyújtotta a kocsikulcsot, és elindult a fehér lépcső felé. Lassan ment, mint a ritmusából kizökkentett ember. A farmernadrágos lány elment mellette. Szegényke, kénytelen volt gyalogolni fél mérföldet. Martin rámosolygott. Válaszként megvető pillantásban részesült. Tényleg, fölvehette volna. Átvette a szobakulcsát, de csak a táskáját vitte fel. - Sétálok egyet - mondta a portásnak, bár az semmit sem kérdezett, és szó nélkül beírta a könyvébe “Michel Vernon, Montreal”. A tó négyszáz méternyire feküdt a moteltől. Az utasításnak megfelelően a part mentén haladt, mígnem elérte a frissen kivágott égerfát. Ott, miután levette cipőjét és nadrágját, bement a nádasba. A víz melegebb volt, mint gondolta. A csónakot könnyen megtalálta. Pontosan ott volt, ahol lennie kellett. Csendesen evezve átszelte a sötét erdőtől körülvett szorost, és egy elhanyagolt, a nádasból alig látható mólónál kötött ki. Innen, a gazzal benőtt ösvény az öreg erdészlakhoz vezetett. Többször körülnézett. Senki sem követte. - Bravó, tökéletes pontosság - mondta az ajtót nyitó rövid és fényes hajú, karcsú férfi, és az órájára nézett. A bajsza orra alá ragasztott gyapjúgombolyagra emlékeztetett. Nem nézett ki erdésznek, bár a ház tele volt vadászpuskákkal, vadászkürtökkel és vadászatot ábrázoló olajfestményekkel. A férfi még egyszer megnézte az érkező magas alakját, és hangját halkabbra véve megkérdezte: - Természetesen Martin Volontier? - Michale Vernon a nevem, sétálni indultam, és gondoltam, hogy... - Rendben van - mosolyodott el a sötét hajú férfi. - Omikron őrnagy vagyok, a Speccsoportból... Azonkívül pedig, minek is kérdezem! Ki ne ismerné Volontier mester arcát? Már az iskolában halomra olvastam az elbeszéléseit. Soha nem hagyott nyugodni a kérdés, hogy honnan veszi az ötleteit: A harmadik bolygót pedig szinte betéve tudom. “Az ősz Glor egy ugrással a légpárnás hajónál termett...” idézte. Az író megvonta a vállát. Nem a szerzői estjére érkezett. Még csak azt sem tudta, mért hívták. Egy Morris professzorként bemutatkozó pasas tegnap éjfél előtt meglátogatta. Fejedelmi honoráriumot ígért valami komoly kísérletben való részvételért. Csupán teljes titoktartást kért Volontiertől. - Értem, mindjárt térjünk is a tárgyra. Mehetünk - mondta Omikron, és kinyitotta a tölgyfa szekrény ajtaját. Az író elcsodálkozott - bent egy modern lift belsejét pillantotta meg.

- Ötletes, igaz? - A tiszt előreengedte a vendéget, és megnyomta a húsz gomb egyikét. Elindultak. - Itt minden olyan, mint a “Szirének barlangjáéban. A maga elbeszélésében leírtak szerint építettük meg a központunkat - ismerte el az őrnagy. - De itt legalább biztosak lehetünk abban, hogy senki nem fog zavarni bennünket. A lift az ötödik szinten állt meg. Kis helyiségbe léptek, a fal mellett őr állt, golyószóróval a kezében, beljebb Morris professzor (amennyiben ez volt a valódi neve) karcsú alakja hajolt az íróasztal fölé. Az ajtó automatikusan becsukódott. - Mindjárt kezdjünk is hozzá - szólalt meg a professzor, egy szót sem vesztegetve a bevezetőre. A fény kialudt, a szobában csak a videoberendezés képernyője világított. Ameddig a szem ellátott, mindenhol nyomasztó pusztaság - mocsarak, törpe fák és hideg szelek vidéke. Egy geológus csapat, melyet a talaj radioaktivitásának megemelkedett értéke csalt ide, megfeszített tempóban dolgozott. A fekete-fehér filmen néhány sátor, a járművek hangárja, végezetül a gödör volt látható. Nem volt szükség a talajt fagyasztani - a tavasz ellenére a hőmérséklet nulla fok alatt maradt. A keresett tárgy nem feküdt mélyen, és minden arra mutatott, hogy nem véletlenül került oda, hanem elsüllyesztették. Közelítés, Morris professzor aszketikus arca, melyből valódi izgatottság sugárzik. Elvégre nem mindennap találni repülő csészealjat! Az űrhajó pontosan úgy nézett ki, ahogyan azt a tucatnovellákban és népszerű tudományos leírásokban szokták ábrázolni. A Földön nem ismert ötvözetből készült, amely szokásos módszerekkel nem volt roncsolható. Talán utasai is ezért süllyesztették el járművüket a mocsárban. Mert kellett, hogy legyenek utasai is. A jármúvet nyitva találták. A “tunguz meteorittal” csak a természeti helyszín kapcsolta őt össze -megjelenését nem kísérték sem detonációk, sem kataklizmák, leszámítva a halak egy részének pusztulását a környékbeli vizekben. Megállapították az időt. Az elsüllyesztés 19 és fél évvel azelőtt történt. Az asztronómusok megfigyelései említettek egy kis fényes pontot, amely nagy sebességgel közeledett a Föld felé, de a jelenséget meteoritnak vélték. Váratlanul, a Földtől egészen közel, elveszítették a szemük elől. Azt feltételezték, hogy elégett az atmoszféra felső rétegeiben. Érdekes, hogy semmilyen radar nem jelezte a járművet. Csak most, ennyi idő elteltével, lehetett kapcsolatba hozni az űrhajó leszállását három harci repülőgép titokzatos eltűnésével. Ezek rutinrepülés közben az Arktika felett október 2-án felhőrétegbe kerültek, és megszakadt velük minden kapcsolat. Az egyik pilóta utolsó szavai ezek voltak:.....lejjebb megyek, ez itt valami érdekes”. Azóta senki sem látta a repülőgépeket, sem a legénységüket alkotó kilenc pilótát. Morris professzor az űrhajó belsejében egy kis, lapos, banki széfhez való kulcsot talált, amely John Cabindyé, az egyik repülőn szolgáló fedélzeti tüzéré volt. De a professzor feleslegesnek tartotta megosztani felfedezését bárkivel is. Egy másik, elbagatellizált tényről is szólt az akkori sajtó: egy öreg orvvadász, Félszemű Sam egy pohárka whisky mellett mesélte, hogy október 2-áról 3-ára virradó éjszaka látott az erdőben egy 9 fehér overallos férfiből álló csapatot, amely zuhogó esőben igyekezett a környék egyetlen autóútja felé. Sam vallomását hozzácsatolták az aktához, és megfeledkeztek róla. Mikor azonban Morris professzor előbányászta a sztoriját, és további részletek tisztázásáért ellátogatott az orvvadász falujába, érdekes véletlen történt: a Félszemű Sam meghalt az előző napon részegen leesett a környékbeli hídról. A transzkontinentális teherautó sofőrje szintén nem élt már - ő azon az éjszakán, október 3-án utazott át e barátságtalan vidéken. Teherautója egyszerűen irányt változtatott, délre, a sűrűbben lakott országrész felé vette útját, ahol az egyik éles kanyarban letért az útról, felborult és felrobbant.

Itt Omikron megszakította egy percre a beszámolóját, és emlékeztetett arra, hogy a geológus nyomozati munkája jóval később kezdődött el, mint a filmen látott jelenet. Az űrhajót korábban emelték ki. E műveletet érthető titoktartás övezte, mert nem zárták ki a jármű földi eredetét sem. Belsejének alapos átkutatása azt sugallta, hogy az utasok kilencen voltak, és egy férfiökölnél nem nagyobb lények... Mindnyájan nyomtalanul eltűntek. A járműben talált konyha és raktár pontos elemzése érdekes hipotézis felállítására serkentette a tudóst: a három repülő eltűnése nem volt véletlen. Az űrlények megtalálták a módját annak, hogy leszállásra bírják a gépeket (az űrhajótól hatmérföldnyire régi katonai repülőtér leszállópályája húzódott, amelyet azonban nem használtak a világháború óta), a továbbiakban pedig... Hát itt szabadon kellett engedni a fantáziát és elképzelni egy űrlény és az ember szimbiózisát, amely szerint az űrlény úgy ül az emberben, mint kukac az almában. Morris szerint ez történt. Meg is találta a helyét az élősködőnek - a jobb tüdő kiemelésével felszabaduló mellkasi üreget. Innen az űrlény idegrendszere birtokba vehette hordozója egész szervezetét, különösképpen az agyát és a gerincvelejét, a továbbiakban ellenőrzése alatt tartva. Nem lehetett azonban megállapítani, hogy e műveletet már október 2-án elvégezték, vagy a hipnotikusan irányított katonák elértek (akár a hátizsákban hordozott) utasaikkal a civilizációs központokba. Ami a repülőgépeket illeti, azokat egyszerűen elégették vagy megolvasztották valamilyen ismeretlen módon az elhagyott repülőtéren, hogy még csak égésnyomok sem maradtak utánuk. - Tehát - summázta Omikron őrnagy, és némi diadallal a szemében felnézett az elképedt Volontierre -, majdnem húsz éve az űrlények közöttünk élnek. És ön, A bolygó napos oldalának ünnepelt szerzője, mit szól hozzá? Morris professzor becsvágyó ember volt. Következtetéseit megtartotta magának, a munkatársaival csak a nyilvánvaló megállapításokat osztotta meg. Természetesen elkészítette a megfelelő jelentést, és alkalmas pillanatban át akarta nyújtani annak, akire az ügy tartozott. De egyszer csak furcsa dolgok kezdtek történni. Felsőbb szinten visszahívták a tudós csapatát. A megtalált űrhajó vizsgálatával valami más csoportot bíztak meg. Ezeket a döntéseket ködös biztonsági szempontokkal magyarázták. Morris azonban, makacs ember lévén, fölment a miniszterhez, és átnyújtotta a jelentését. Kiderült, hogy a miniszter semmit sem tudott az akció leállításáról, az üggyel a helyettese, egy bizonyos ezredes foglalkozott, egy negyvenhat éves, nagyravágyó délamerikai tiszt. Morris megosztotta aggasztó következtetéseit a miniszterrel, aki azonban joviálisán megnyugtatta, és megígérte, hogy kivizsgáltatja az ügyet. Másnapra találkozót beszéltek meg. A kormányépületből távozóban a professzor valami határozatlan nyugtalanságot érzett, és - mint kiderült - joggal. A miniszter még azon az éjszakán infarktusban meghalt a rezidenciáján. Ez a mi zaklatott időnkben még olyan egyénekkel is előfordul, akik egyébként az egészség mintaképei. Jogkörét az ezredes vette át. Az ember néha a balszerencsének köszönheti az életét. Ki feltételezhette volna, hogy a professzor kocsija egyszer csak lerobban egy forgalmas utca kellős közepén, hogy a kényszerséta alatt kificamítja a lábát, és véletlenül találkozik egy régi tanítványával, aki elviszi őt ismerős orvos barátjához? Kell-e még szerencsétlenebb véletlen annál, hogy a professzort fivére épp aznap látogatta meg? Csengetésére senki nem nyitott ajtót, így hát kivette a kulcsot a lábtörlő alól, és bement... Valaki bizonyára elfelejtette elzárni a gázt... Fred Morris még megérezte a szagot, de már késő volt... Robbanás, léghullám, a repedő üveg hangja...

Az ortopéd orvosnál tett látogatása után a professzor még sokáig ott maradt a tanítványa lakásán. Reggel értesült a miniszter és a fivére haláláról. Az újságok egyébként az írták, hogy a professzor halt meg. A tanítvány, akinél aznap éjszakára maradt, egy volt rendőr s volt tudós, jelenleg a vegyi fegyverek parancsnokságán töltött be magas beosztást, és barátai csak Omikron őrnagynak hívták, ő beszélte rá a tudóst, hogy fogadja el a sors kihívását, és játssza el fivére szerepét. - Szép forgatókönyv, mi? - kérdezte Omikron. Volontier arca nagyon komoly volt. - Miért mesélnek nekem mindezekről? - kérdezte végre. - Azért, mert a birtokunkban lévő adatok alapján feltételezhetjük, hogy a világűrből érkezett kilenc utas nem ok nélkül jelent meg október elsején a Földön. Nem szórakozásból fészkelték be magukat a pilóták testébe, bár jelenleg kinek a testében laknak, azt nem lehet tudni... - Hanem? - Hanem, mondjuk meg nyíltan, ez felderítő csapat volt, talán a területnek a megismerése és az invázióra való felkészítése is a feladata volt. - Invázióra? - Volontier felugrott a helyéről. - Igen, pontosan húsz év elmúltával. - De ez csak hipotézis? - Sajnos, nem. A csillagászati obszervatóriumokból jelentik, hogy fénypontok sokasága óriási sebességgel közeledik a Föld felé. Sok minden arra utal, hogy október elseje után az idegenek űrhajói közvetlenül a Föld közelébe kerülnek. Tudjuk, hogy sokkal fejlettebbek nálunk, hogy biológiailag elpusztíthatatlanok, és nincsenek skrupulusaik, viszont óriási lehetőségekkel rendelkeznek, hogy az ember személyiségét befolyásolhassák... Martin megnyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de semmi okos nem jutott az eszébe. - A mi helyzetünket megnehezíti az a tény, hogy az emberek közt jelen vannak azok kilencen... Ki tudja, egyébként, nem volt-e második felderítés is. Szóval, itt vannak, köztünk élnek az ügynökeik. Az ő lehetőségeiket tekintve bárki lehet a hordozójuk. Mindenki, aki a jobb tüdeje helyén magában rejti a parancsoló szörnyet. És a fenébe is, azok bizonyára nem egyszerű átlagemberek! - Azt meghiszem - dünnyögte Volontier -, húsz év az nagy idő. Remélem, sikerült felderíteni néhányukat? - Kevés időnk volt - sóhajtott Omikron -, azonkívül pedig egyedül kell cselekednünk, az én kis csapatom, a professzor és néhány barátunk. Hiszen még maga az ezredes is!... - Azt kitaláltam. Ki még?' - Találgatásokra vagyunk utalva. Csak tippelhetünk, milyen pozíciókat igyekeznénk elfoglalni mi magunk, ha egy idegen bolygó felderítését kellene végeznünk. Számításba jöhetnek a gyanúsítottak százai, talán ezrei. A légvédelem, a vezérkari főparancsnokság, a rakétás egységek, a légifuvarozási ügynökség, a hírszerzés, a tömegkommunikáció... A probléma az, hogy csak úgy nem vethetjük alá azokat az embereket röntgenvizsgálatnak. Nem tehetünk semmilyen olyan lépést, amelyből az idegenek rájönnének, hogy a nyomukban vagyunk... Ezért ezekben a bunkerekben helyeztük el a központjainkat, ezért olyan kevés a rendelkezésünkre álló eszköz, ezért vagyunk kénytelenek hamis információkat szolgáltatni feletteseinknek a “vizsgálatainkról”... - a tiszt köhögni kezdett, de egy korty whisky visszahozta beszédkészségét. - Vajon az ezredes meggyanúsítása elég megalapozott-e? Hiszen a miniszter halálának oka a körülmények szerencsétlen egybeesése is lehetett. - mondta Martin. - Néhány évvel ezelőtt érdekes dolog történt. Az ezredes, aki akkor már őrnagy volt, gengszterek elleni razziában vett részt. Én is jelen voltam ennél az akciónál, és láttam, hogy a golyó homlokon találta.

- És nem ölte meg? - Még csak meg sem horzsolta, hanem elpattant tőle, és a fal mögött rejtőző másik rendőrt sebesítette meg. - Én már korábban rájöttem - vetette közbe Morris -, hogy az idegenek halhatatlanok, és gondoskodtak földi “kezeslábasaikról”, valami láthatatlan réteggel vonva be azokat. Mi viccesen csak “élő teflonnak” nevezzük... A hordozóikat sem megsebesíteni, sem megölni nem lehet. A kivételt valószínűleg a kezek jelentik. Túl gyakori a kézfogás minálunk... -Tehát az orvosi vizsgálat esetleg... - éledt fel Volontier. - Bizonyára igen. De hogy végezzük el azokat, pláne hogy már csak egy hetünk van hátra, a gyanú árnyéka pedig főleg a magas posztokat betöltő személyekre vetődik. Csend lett. Valahonnan a bunker mélyéről érződött a gépezet szüntelen vibrálása. - De mért hívtak engem ide? - ismételte kérdését Martin. Omikron egy következő italt készített. - A jelenlegi helyzetben minden eszközt meg kell ragadnunk. A hagyományos tudományokkal nem sokra megyünk. Talán a fantázia segít. Magát úgy ismerik, mint az ötletek tárházát. - Na de azok csak regénybe valók! - És mivel különbözik a mi ügyünk egy regénytől? Azt akarjuk, hogy gondolkozzon. Fantáziáljon! Álljon elő ezer lehetetlen tervvel. Természetesen nem szívességből. - És ha nem találok ki semmit? - Akkor valami egészen primitívet próbálunk ki. A terrorista csapatom csak úgy ég a vágytól, hogy különböző ismert személyiségek ellenálló képességét próbára tegye. A tiszt hangjában teljes elszántság érződött. Volontier elhitte, hogy Omikron mindenre kész. - Mennyi időm van? - kérdezte szárazon. - Mondjuk, 48 óra. A motelbe elküldünk magának egy számítógépet, az összes eddig kitalált ötlet adatbankjával együtt. Lista van róluk. Egyelőre azonban új koncepciókat kell kitalálnia. - Csak két nap? Hisz még egy hét van hátra! - Holnapután itt jön össze értekezletre a mi kis titkos főparancsnokságunk. Döntést kell hoznunk, és cselekednünk kell. - Kaphatnék-e információkat az összes gyanúsítottról? - Majd holnapután - mosolygott Omikron. - Most az elméleti ötletekre van szükségünk. Ha akarja, itt az ezredes dossziéja. Semmi érdekes, azonkívül, hogy 25 éves korában gépkocsibalesetet szenvedett. - Tehát akkor még nem volt bevonva “élő teflonnal”?! - Úgy látszik, még nem. A baleset után csak egy nagy forradás maradt a hátán... Mindjárt a jobb tüdeje mögött... Évekkel azelőtt valami hadgyakorlaton levette az ingét... Valaki lefényképezte... Amikor félórával később az író távozott az erdészlakból, az őrnagy szívélyesen megölelte. - Hiszünk magában! Ez a legérdekesebb irodalmi feladat, amilyet csak el tudok képzelni! A recepciónál panaszkodott egy sort a gépkocsi javításából adódó problémáiról, amelyek miatt kénytelen lesz egy nappal meghosszabbítani az itt-tartózkodását, előtte pedig valami ürüggyel megbízta a szerelőt a gépkocsi motorjának szétszerelésével és aprólékos megvizsgálásával. Amikor elment a bárpult mellett, ahol a lány szívószállal valami ciklámen színű italt szürcsölt, biccentett a fejével. Válaszul a lány rávillantotta vakítóan fehér fogsorát. Szép a beste!

A szobája az első emeleten található tizenhármas volt. A vörös sötétítő harmonizált a világos, frissen tapétázott falakkal. Volontier hozzálátott a munkához. Jegyzetelt, néha rajzolt, sokasodtak a teleírt lapok, néha konzultált a komputerrel, amely hibátlanul tájékoztatta, milyen ötlete volt Stanistaw Lemnek 61-ben vagy Kurt Vonnegutnak 74-ben. Gondolataiban elmerülve észre sem vette, hogy csendesen megnyílt az ajtó. A puha szőnyeg felfogta a léptek zaját. Csak akkor ocsúdott fel, amikor a tarkóján egy meleg kezet érzett. - Csak én vagyok - mondta a farmernadrágos lány. Most valami laza lepel volt rajta. - Azt gondoltam, magányosnak érzi magát egy ilyen éjszakán. - Dolgozom - mondta epésen Martin, akaratlanul is a lány domborodó formáit nézegetve. A lány arca most jóval idősebbnek tűnt, mint lent a bárpultnál. - Ki küldte magát? - Júlia a nevem - suttogta. - Michel - mordult egyet. - Talán csak a második neve, Volontier mester - nevette el magát a lány. - De ha az ismeretségünk ennyire hivatalos lesz, én is bemutatkozom. Delta hadnagy vagyok. Tudom, tudom, hogy nem nézek ki annak, de Omikron őrnagy csapatához tartozom. Vigyáznom kell rád, és mindenben a szolgálatodra kell lennem. Mindenben - hangsúlyozta, tegezésre váltva. Egy percig azon gondolkodott, nem csapda-e. A nő kitalálta gondolatát. - Akarod, hogy leírjam, milyen belülről a bunker az erdészlak alatt, és akkor elhiszed, vagy mehetek máris fürödni? - és látva, hogy Martin egy kicsit elképedt, hozzátette: - Nem csinálok a szexből nagy hűhót, sem nem alkudozom hosszasan, hanem azzal megyek az ágyba, akivel akarok és amikor akarok. Martin elpirult. - Csak 38 órám maradt, drága minden percem, Júlia. Ha megbirkóztam az űriényekkel, áttérhetünk a földi dolgokra. - Ezt hívják sziklajellemnek. Nem ok nélkül neveznek téged a munka titánjának és az önmegtartóztatás szobrának. Nem vagy nős, ugye? - Nem. - És megengeded, hogy főzzek egy kávét? -Természetesen. Júliának jó néhány órája volt, hogy megcsodálja Martin munkaerejét és fáradhatatlanságát, aki le nem hunyta a szemét, 55 kávét ivott, egy erdőnyi cigarettát szívott el, és teleírt két vastag füzetet. A háziasszonyi teendők közepette Júlia négyszer aludt, lazításképpen többször körbefutotta a motelt, néhány italt kevert magának. A második éjszaka hajnalán, miközben ő könnyű álommal aludt, Martin felállt az asztaltól, néhányszor átsétált a szobán, nézegetve az alvó lányt, végül leült mellé, és kezével végigsimította meztelen vállát és mellét. A lány átölelte és magához szorította. Ajkuk alig találkozott, Martin fölállt. - Most nem! Fel kell jegyeznem egy ötletet. Hajnalodott. Az oszladozó sötétségből kirajzolódott az erdő vonala. Délben elmúlt a 47. óra. Martin összeszedte a papírjait. A következtetéseit aláhúzta vörös filctollal. Júlia a válla fölött nézegette a papírokat, de nem sokat értett a rövidítések, nyilak és elnevezések sokaságából. - Van valamid? - kérdezte. - Kitöltené egy könyvtárat. Eljössz velem a bázisra? -Természetesen. Elindultak a tó felé. A felhők mögül éppen kibukott a nap. De elég hűvös volt még. Volontier elégedett lehetett az elért eredménnyel, mert fütyürészett, és néhányszor átölelte a lányt. - Eltaláltam, hogy van kedvenc ötleted? - Azt hiszem, igen. - És elmesélheted nekem?

- Most már elmesélhetem. - Tehát? - A 24. b számú változat. A neve: csapda. Tudván, hogy az ezredes űrlény, diszkrét megfigyelés alá kell őt venni, azután pedig értésére hozni az Omikron akciójáról szóló információkat. Nyilvánvalóan megpróbálna konzultálni a többiekkel, kiknek telepatikus gondolataik teljes erővel csak akkor hatnak, ha egy dologra rendeződnek össze. Elhallgatott, az eget kémlelte. Kicsinyke vonalat vett észre a láthatár fölött. - Földre! A lány szót fogadott. Fehér csik szelte át az eget, és elérte a tó másik partját. Fülsiketítő robbanás hallatszott, a tűz és füst özöne eltakart mindent. A föld beleremegett a detonációba. A légnyomás kivitte a motel összes ablaküvegét. - Mi az?!- kiáltottfel Júlia. - Azt hiszem, felfedeztek minket... Várj! A tópart menti ösvényen Júlia abba az irányba futott, ahol régebben az erdészlak volt. De minek? Hisz nem maradhatott még nyoma sem. A pontos találat esetében még a bunker alsó szintjei sem maradhattak épségben. Az ösvény kacskaringós volt. És hirtelen! Amikor az ember lába alatt egyszer csak megnyílik a föld, az kétségkívül furcsa érzés. Martin felbukfencezett, és egy meredek falú, mély gödör fenekére huppant. Elkáromkodta magát. A gödör szélénél Omikron, Morris és Júlia arcát pillantotta meg. - A 24. b változat a csapda - mondta Delta hadnagy. - Viselkedj nyugodtan, Martin, Michel vagy ahogy hívnak a te galaktikádban! Hallgatott, de az agya lázasan dolgozott. - Olyanok vagytok, mint az emberek. Naivság és eltúlzott magabiztosság. A rakétátok csak a bunker makettjét találta el... - szólalt meg a professzor. - Mi pedig megkaptuk az összes kapcsolatodat. - Kapcsolataimat? Valami tévedésben vagytok, és más valakinek néztek. Júlia velem volt egész időn át, és tudja, hogy senkivel nem érintkeztem. - A következő hiba! Nem jöttél rá arra, hogy a 13. számú szoba egy nagy érzékelő kamra, amely az agyadból kibocsátott hullámokat volt hivatott felfogni. Úgy tettél, mintha gondolkodnál, és közben jelzéseket adtál. Megállapítottuk az általad kibocsátott biológiai hullámok frekvenciáját, és megvan mind a 18 haverod, mert mégiscsak két leszállásotok volt! - Ez nem segít rajtatok, mi halhatatlanok vagyunk! - kiáltott fel rekedten. - Igen? Ez inkább technológia kérdése - válaszolt Omikron. Hirtelen furcsa hangok hallatszottak, valami buggyanás és loccsanásféle, és a gödör szélénél betonkeverők forgó edényei jelentek meg. A szürke cement vízesésként ömlött alá. Az írót rémület fogta el. - Ezzel akartok eltüntetni? - Igen, bebörtönözni, mint rovart a borostyánban. Csak élve. És örökre, amennyiben megtudsz lenni élelem nélkül. - Elpusztítanak benneteket! - Próbálj csak kapcsolatba lépni a haverjaiddal! Hasonló helyzetben vannak. Az ezredes, a főparancsnokságiak, sőt a főügyész is. Hirtelen egy percre nagy izgalom kerítette hatalmába, utána pedig mindent kizáró közöny telepedett rá. - Telepatikus fegyverért nyúlsz? - nevette el magát Morris. - Ez nem segít. A betonkeverőket úgy programoztuk, hogy egyikünk sem tudja kikapcsolni őket. De a félelem úgyis megbénítota már Volontier agyát. Az irányító sugárzása gyengült. - Hibát követtek el, óriási hibát - dadogta. - Igen, bevallom, invázióra készültünk, de kizárólag a ti érdeketekben.

A szakadozott mondatok őszintén hangzottak. Játszott, vagy igazat mondott? - Régóta figyeljük már a Földet. Ezt az egyetlen bolygót, ahol valóban okos lények laknak a galaktika e zugában, de mivel tele van belső ellentéttel és konfliktussal, menthetetlenül a teljes megsemmisülés felé halad. Egy időben az egyik holdon (habozott egy kicsit - később kiderítették, hogy a Jupiter egyik holdjára gondolt) felépített regionalis bázisunk eldöntötte, hogy be kell avatkozni a Föld sorsába. Átvenni az irányítást, rendbe hozni a problémákat. Elmaradott, helytelen irányban fejlődő faj vagytok, de segíteni akartunk. Megszüntetni a háborúkat, a halált, a betegségeket, adni akartunk nektek... - Azt gondolod, hogy az emberek kibírnák az ilyen megszállást, még ha az ő érdekükben is történne? Legtöbbször erőszakkal próbáltak minket boldogítani eddig is! Volontier, derékig a híg cementben, még megpróbálkozott felmászni a gödör falára, de hiába, a homok kipergett az ujjai között. - Állítsátok le a betonozást! Nincs jogotok örökre bezárni engem ebbe a gödörbe! Nem halok meg, letargikus álomban máradok... Emberek! A folyó massza a melléig ért. Artikulátlan szavakat kiáltozva (ami talán a valódi nyelve volt), széttépte magán a zakót és az inget. Akik hátul álltak, láthatták a hátán a nagy forradást. Egy pillanatra többüknek úgy tűnt, hogy a forradás megrepedt, és a sebből egy zöld, ormányos pofa bújik ki. De ebben a pillanatban a föld egy része leomlott a gödör aljára. A szürke hullám beterítette az írót. Még egyet-kettőt rándult a teste a sűrű massza alatt... A betonkeverők egyenletesen berregtek. Hagyjuk az újságírókra annak az elbeszélését, mi történt a továbbiakban, Omikron őrnagy magánakciója nyomán, aki saját megbízatására (mellesleg nagyon szellemes módszerek segítségével) kiiktatott tizenvalahány vezető személyiséget a közéletből. Rövidesen a katonai bírósági ítélet helyett mind az őrnagy, mind a többi összeesküvő magas kitüntetéseket, tisztségeket és jutalmakat kapott. Ugyanabban az időben a csillagászati obszervatóriumok jelezték, hogy a fényes pontok sokasága hirtelen megállt, majd fokozatosan visszahúzódott. Egyébként a nemzetközi konfliktusok, az iráni kolerajárvány és a skandináv öngyilkossági hullám feledésbe merítette az ügyet. Csak a vörös arcú gépkocsiszerelő, a dráma akaratlan résztvevője, aki egy ideje sci-fi novellák írásából tartja el magát, meséli, hogy évente egyszer a motelbe érkezik egy előkelő hölgy, aki csokor virággal indul az erdőbe. Arra a helyre megy, ahol árammal töltött szögesdrót keríti körül a bokrok között pihenő betonkockát. Teresa Worowska fordítása

Miroslaw P. Jablonski A POKOLBÉLI KÍNOK MESTERÉNEK GYÓNÁSA Egyre rosszabbul aludtam. Éjszakákon át az álmaimban megjelenő démonok végjgszenvedtették velem mindazokat a tortúrákat, amelyeket a képeimen ábrázoltam. Fölébredtem féltem újra elaludni. Milyen jó, tisztelendő atyám, hogy eljöttél betegágyamhoz, mert nem sok időm van már hátra, és tudom, hogy ez az ágy halálos ágyammá lesz. Ne, ne is

ellenkezz, hatvankét éves vagyok, és nem vágyom már e világi vigaszra - meg akarok gyónni neked, hogy a másvilágra, e jobbik világra tisztán léphessek át. Sok éve nem gyóntam már, oly sok éve, hogy azt hittem, már nem jössz el hozzám, bűnös lélekhez. Ne neheztelj rám, volt okom, hogy a gyónást kerültem, és ez ok eredendő bűnömmé vált, melyből más bűnök fogantak. Mindjárt megérted. Most nem a teljes életemről akarok számot adni - te ismered fiatalságom és férfikorom. Te eskettél meg, midőn Aleyt van der Meervenne-t, egy földbirtokos lányát nőül vettem, te keresztelted meg a gyermekeimet, Goosent, Aleytet és Brandtot, bejegyezve őket 's-Hertogenbosch város anyakönyvébe, mint a Hieronim van Aken, Boschnak is nevezett festőmester gyerekeit, végül te kísérted nyugovóra jó atyámat, Antonist, aki az Úr 1480. esztendejében halt meg, és akit mindnyájan nagyon megsirattunk. Itt kezdem meg a gyónasomat, mert éppen ebben az időben jelent meg Antwerpenben a Tondal látomása című könyv, amelyet a németföldi Regensburg városában élő ír bencés szerzetes, Márk testvér írt. E latin nyelvű mű 1149-ben íródott. Egy istentelen, kegyetlen és igen romlott lovagról szól, aki bajtársaitól megveretvén, eszméletlen fekszik három éjjelen és három nappalon át, miközben a lelke őrangyala kíséretében a másvilágra látogat, ahol a haramia kegyetlen és különös kínzásokat lát, melyeknek a pokolbeli bűnösök vettetnek alá. E művet 's-Hertogenboschban is kinyomtatták, és mondhatom, olyannyira hatalmába kerített, hogy meg akartam festeni ama pokolbeli rettenetes látomásokat, de nem sikerült úgy, ahogy akartam. Az akkor festett képeim említésre sem méltóak, talán a Kánai menyegzőt és a Szénás szekeret kivéve. Pedig azokban a hónapokban festettem meg a Bolondok hajóját, Szent Kristófot, Szent Jánost, Pátmosz szigetént vagy a Tékozló fiút - mindegyikben az emberi élet nyomorúságát akartam megmutatni. A Szénás szekér szárnyas oltárának jobb szárnyán először próbáltam a Poklot ábrázolni úgy, ahogy ezt Márk testvér könyvének olvasása közben elképzeltem. Nem voltam megelégedve a munkámmal. A Pokolbeli Kínok Mestere címet szerettem volna kiérdemelni magamnak, de azt gondoltam - sohasem sikerül. Később mégis bebizonyosodott, hogy az események e cél felé sodortak. Az Úr 1484. esztendejében VIII. Ince foglalta el a pápai trónust és rögtön beiktatása után kiadta a “Summis desiderantes affectibus” kezdetű bullát, amely a boszorkányüldözésnek a kezdete lett. Sokasodtak a boszorkányperek, és akit meggyanúsítottak, hogy az ördöggel cimborál, az máglyára került. Ha a környékünkön zajlottak efféle látványosságok, mindig elutaztam oda, hogy emlékezetemben vázlatot készítsek a tűzben csavarodó és sistergő test valóban pokoli kínjairól. Azután valamelyik fogadóba siettem, és pergamenen vagy papíron mindazt megrajzoltam, amire csak emlékeztem. Nem akartam a vesztőhelyen rajzolni, nehogy feltűnést keltsek, vagy megzavarjanak munkámban. Egy idő után abba kellett hagynom ez irányú tanulmányaimat, mert a feleségem bátyja halála révén megörököltük a Goyartbán lévő ten Roedken nevű birtokot, Oirschot városka közelében. Az Úrnak 1486. esztendejében léptem be a Mi Asszonyunk Testvéri Rendbe, amelyhez a feleségem, Aleyt a 16. életévétől kezdve tartozott. E Testvéri Rendnek városunk minden tekintélyes polgára tagja volt, és végül 's-Hertogenbosch városában én fizettem az egyik legnagyobb összegű adót. A következő évben napvilágot látott egy másik írás, amely megerősített abbéli vágyamban, hogy a Pokolbeli Kínok Mestere legyek. 1487-ben Strassburgban kinyomtatták a Boszorkánypörölyt, melynek két teológus szerzője, Insitoris Heinrich és Sprenger Jákob az Inkvizíció tevékenységét felügyelte Németországban. A vallatásban és az ítéletek végrehajtásában két leginkább hozzáértő emberről lévén szó, őket tekintettem a leghitelesebbeknek.

A kitűzött célomhoz a következő évben kerültem közelebb. Testvéri rendünkben a magam és öt testvérem adományából lakomát rendeztünk azoknak a testvéreknek, akik életvitelükben változtatásra szánták el magukat. Néhányan házasságra akartak lépni, mások szerzetesi fogadalmat tettek. A Testvéri Rendünk jelmondata “Sicut lilium inter spinas”, azaz “mint tüskék közt a liliom”, jelvénye pedig a fehér hattyú volt. Ez a lakoma fordulóponttá vált az életemben és még inkább a művészetemben. Lakoma közben hozzám lépett egy bizonyos Jan van Lijnen, akit alig ismertem, noha rendtestvérem volt. Azt kérdezte tőlem, hogy szeretnék-e minden idők legeredetibb festője lenni. Udvariasan válaszoltam neki, mert úgy gondoltam, hogy társasági beszélgetést kezdeményez velem a festészetről, hogy hiszen ez minden festő vágya. Akkor a falhoz szorított, mivel amúgy is a falnál álltunk, és bortól savanyú leheletét az arcomba lihegve, erőszakosan tovább faggatott, vajon komolyan beszélek-e. Látván, hogy részeggel van dolgom, aki nemcsak hogy megdicsérni nem szándékozik a munkáimat, hanem inkább sértegetni akar, megerősítettem, amit már elmondtam, és ki akartam térni előle, noha elállta utamat a nagy hasával. Mivel nem akartam ölre menni vele, a bennem növekvő harag ellenére továbbra is ott álltam, de annyit mondtam neki, hogy még egy perc, és beszélgetésünknek rossz vége lesz. Erre bocsánatomat kérte, és magyarázkodni kezdett, de el nem eresztett. Elmondta, hogy mindig is csodált, különösképpen a pokoli kínok ábrázolása tetszett neki a képeimen, de látja ő azt is, hogy még valami hiányzik belőlem ahhoz, hogy e témának igazi mestere legyek. Szavai nagyon feldühítettek, mert nincs rosszabb annál, mint amikor valakinek megmondják az igazat, főleg ha az kellemetlen - hisz én is tudtam, hogy valami hiányzik a képeimből! Látván, hogy a méregtől elsápadtam, ama átkozott van Lijnen megígérte, hogy segítségemre lesz, mert ő tudja a módját annak, hogy a vesztőhelyeken, a máglyáknál és akasztófáknál folytatott tanulmányaim ne legyenek hiábavalók. Szavait oly gunyoros mosollyal fűszerezte, hogy felébredt bennem a gyanú: vagy csaló, vagy maga a megtestesült ördög, aki a lelkemre pályázik. De minthogy Zwanenbroederhuisban, a Testvéri Rendünk törzshelyén voltunk, melynek épülete megszentelt földre az Úrnak 1318. esztendejében emeltetett, bíztam abban, hogy semminemű gonosz itt hozzám közelíteni nem képes, azért azt feleltem neki, hogy elfogadom a segítségét. Úgy okoskodtam, hogy ezzel még semmi rosszat nem mondtam, sem nem tettem, merthogy a beszélgetésünk általánosságban a festői tökély elérésének módját érintette. Van Lijnen akkor biztosított arról, hogy mindenről gondoskodik, és találkozót kért másnap estére a műhelyemben. A műhelyem otthonomtól néhány háznyira, ugyanazon háromszög alakú piactéren volt. Nem kellett messze mennem, hát el is mentem másnap este, abban reménykedve, hogy van Lijnen nem fog emlékezni megbeszélésünkre, mert előző nap sok bor folyt le a torkán. De eljött, s józan, bőbeszédű és derűs volt. Bocsánatát kérve, hogy semmivel nem kínálom, hisz közel az otthonom, a műhelyben nem tartok semmi ennivalót. Hellyel kínáltam. Van Lijnen azzal kezdte, hogy felsorolta azon németalföldi festők neveit, így Hugó van der Goest, Hans Memlinget, Jan van Eycket vagy a Flamallei Mesternek is nevezett Róbert Campint, akik előttem éltek, és akiket, szerinte, örök dicsőség fog övezni. Továbbá érdeklődött, hogy hallottam-e Leonardo da Vinci vagy a fiatal Michelangelo Buonaroti nevét, akik a messze Itáliában jeleskednek művészetükkel. Bár evett az irigység, hogy másokat úgy dicsér és magasztal, igazat adtam neki. Végre, amikor már kellően felingerelte a hiúságomat, a tárgyra tért. Olyan szert adhat nekem, mondta, amely látni engedi a lelkemnek az elmúltat és a jövőt, a világ teremtésétől kezdve az emberiség utolsó napjáig, és ennek köszönhetően olyan látomásokat leszek képes létrehozni,

melyeknek nincs párja a világ festészetében. Félni kezdtem, hogy netán mégis az ördöggel van dolgom, hogy talán túlságosan is magabiztos voltam tegnap este, mintha elfelejtkeztem volna arról, hogy a sátán különböző helyeken és sokféle alakban igyekszik az embert kísértésbe vinni. Szememet a műhelyem falán lógó feszületre fordítottam, de az oly magasan volt, hogy szék nélkül el se értem volna. Hagytam tehát a feszületet, mert nem akartam nevetségessé tenni magamat arra az esetre, ha van Lijnen mégsem maga volna az ördög. Ehelyett inkább támadásba kezdtem, és egyenesen megkérdeztem tőle, hogy csaló-e vagy netán varázsló. Nyugodt hangon azt válaszolta, hogy sem az egyik, sem a másik, és nem kell tőle tartanom, mert rossz szándéka nincsen velem szemben. Nem kívánja a lelkemet, és nem alkuszik arra. Tisztában van azzal, miszerint az idő és a helyzet alkalmas arra, hogy sötét hatalmak küldöttjének tűnjön előttem, de jobban teszem, ha inkább tudós alkimistát tisztelek benne. Tudnom kell, hogy a festészet művészetének mecénása ő, és éppen engem választott ki arra, hogy örök dicsőségben részesítsen. A válaszom józan volt, mely szerint nem hallottam soha, hogy Jan van Lijnen érdeklődést mutatott volna a festészet iránt. A vendégem kissé elbizonytalanodott, és azt mondta, hogy ő tulajdonképpen nem igazán az általam ismert van Lijnen. Akit én van Lijnennek ismerek, csak médiumként szolgál neki, a valódi beszélgetőtársam jelenleg innen messzi régiókban tartózkodik. Van Lijnen teste számára csak közvetítő, aki a jótevőmtől apró küldeményeket és utasításokat vesz át. Félnem nem kell tőle, mert ha holnap az utcán találkoznánk, semmire nem fog már emlékezni. Erre egyre jobban kijózanodva, de megijedve és megbizonyosodva, hogy roppant ravasz ördöggel van dolgom, megkérdeztem, hol is, milyen messzi tájon tartózkodik jelenleg a beszélgetőtársam. “Van Lijnen” még jobban elbizonytalanodott, és azt felelte, hogy ilyen nagyfokú kíváncsiságra nem volt felkészülve. Egyszerűen nem tudja, hogy képes leszek-e szavait felfogni. Minthogy ugyanazon a helyen,van ő most is, mint én, csakhogy egészen távoli időben. Több sem kellett nekem! A feszület felé ugrottam, de oly ijedten, hogy szék nélkül is elértem! A nyugodtan üldögélő ördög körül forogni kezdtem, szünet nélkül kereszteket vetve, és “apage satanas” szavakat kiáltozva, ami “van Lijnenre” azonban semmi hatást nem tett, úgyhogy már sajnálni is kezdtem, hogy nincsen kéznél szenteltvíz. Mígnem amikor a kiabálástól és futkosástól kifulladtam, az állítólagos ördög kitépte kezemből a feszületet, és hogy magamhoz térjek, fejbe kólintott vele. Lerogytam a székre, “van Lijnen” pedig helyére akasztotta a feszületet, látszott rajta, hogy semmi esetre nem ördög, és újra helyet foglalt velem szemben. Azt mondta, hallgassam végig nyugodtan. Most két ember lakozik a testében - a valódi van Lijnen, az iszákos patikusmester, akinek a lelke e percben alszik, és a másik - a beszélgetőtársam. Ama távoli “van Lijnen”, aki önnön testében a mi késői középkorunkban (így mondotta!) megjelenni nem tud. A valódi van Lijnennek titokzatos módon átadott egy szert, melyet az magánál hord. Nem mixtúra ez, hanem labdacs, melyet lesdének nevezett. E szer felszabadítja a lelkemet, és látni enged olyan dolgokat, amelyeket semmilyen más festő az én időmben nem láthat. Mondtam erre ijedten, noha egyszerre hittem is meg nem is neki, hogy amennyiben ama “boszorkánykenőcsre” gondol, amely annak használóit őrületbe kergeti, tudni sem akarok róla! Vacogott a fogam, és csak egy volt a vágyam: legyen már ennek vége! Vigye bár a lelkemet is, csak gyorsan! Hideglelésemet látván “van Lijnen” magában beszélt, száját a gallérjába rejtve, ahonnan, Istenemre esküszöm, hogy hallottam, valami kisebb ördög felelgetett neki! Az én ördögöm figyelmesen, bár minden tisztelet nélkül hallgatta őt, aztán a vizeskancsóhoz nyúlt, melyből a festékhígításhoz

szoktam a vizet önteni, s tenyerén kicsi, fehér korongocskát nyújtott át nekem, melyet szpirinnek nevezett. Állapotom siralmas mivoltára vallott, hogy minden tiltakozás nélkül lenyeltem ama korongocskát, mely keserűbb volt a világ összes patikusa által mozsárban kevert poroknál. Ezután vendégem visszaült a helyére, és megvárta, míg hideglelésem és fogvacogásom elmúlik. Folytattuk a beszélgetést. Van Lijnen elővette ama labdacsokat, és megmagyarázta, hogyan kell őket használnom. Csak egy gondolat nem hagyott nyugtot - az, hogy semmit nem akart érte. Nem tudtam elképzelni senkit - sem az embert, sem az ördögöt -, aki az örök dicsőséget csak úgy odaajándékozná nekem. Meg is kérdeztem ezt tőle. “Van Lijnen” előbb ki akart térni a válasz elől, mondván, hogy maga találta ki ama lesdét mint alkimista, hogy hosszas kísérletezés során jutott hozzá, hogy a szer olcsó és veszélytelen, hatása viszont nagyszerű, és hogy ki szeretné próbálni egy híres festőn. Ám látván, hogy még hízelkedése sem vesz le a lábamról, bevallotta, hogy ő a maga “távoli idejében” festménygyűjtő (úgy mondta: marchand), és olcsón remél hozzájutni a képeimhez, amelyeknek az ő idejében (ebben egészen biztos) csillagászati áruk lesz. Ő a saját módszereinek segítségével olcsóbban szerzi majd meg a festményeimet. Végre ez átkozott “van Lijnen” elment, én pedig ott maradtam a műhelyemben reggelig, ájultan és szinte érzéketlenül. A feleségem, Aleyt nem nyugtalankodott, mert már nemegyszer előfordult, hogy éjszakára a műhelyben maradtam, és vázlatokat készítettem új ötleteimről. “Van Lijnen” labdacsait mélyen elrejtettem, nem volt bátorságom használni őket, és nem is szándékoztam ezt megtenni a közelebbi időben, annál kevésbé, mert a következő években egészen más jellegű munkáim adódtak. Nem mondhatom, időről időre kísértést éreztem, hogy kipróbáljam a lesdét, de a gondolatot gyorsan elhessegettem, leginkább a következményeitől való félelmemben. Azokban az időkben, azaz az Úrnak 1491. és 1492. esztendejében teljes odaadással azon a képen dolgoztam, amelyet a Mi Asszonyunk Testvéri Rend székhelyének díszítésére szántam, és amelyen az összes meghalt és élő rendtestvérnek a neve található volt. Óriási munka volt ez, és a Testvéri Rend értékének megfelelően meg is fizette azt. Akkoriban tudtam meg, hogy egy genovai zsidó, bizonyos Kolumbusz Kristóf új utat fedezett fel India felé, folyamatosan nyugatnak véve az irányt, minekutána sok-sok áruval és sötét bőrű emberekkel a fedélzeten, hajójával visszatért Európába. Keletről más újság érkezett - a Német-római Császárság élére I. Miksa került, és azon tanakodtunk a rendtestvérekkel, mily hatással lesz ez az esemény a szerencsétlen Németalföld sorsára. Hogy sorunk nem fog jobbra fordulni, az bizonyosnak látszott. Telt-múlt az idő. “Van Lijnen” emléke fokozatosan halványult az emlékezetemben, és csak ritkán, amikor elveszett valamim, vagy a polcokon megfelelő ecset, festék után kutattam, a legváratlanabbul akadtak kezembe ama labdacsok, de mindig azonnal máshová tettem őket, hogy ne legyenek a szemem előtt. A valódi van Lijnen, akivel néhanap összeakadtam az utcán vagy a Testvéri Rendben, semminemű jelet nem adott nekem, és nem próbált közelíteni hozzám. Sőt beszélgetéseket kezdeményezvén, én magam tettem próbára őt, kétértelmű szavakat intézve hozzá sűrű szemhunyorítások közepette, de az a balga azt kérdezte, csak nem festékpor került a szemembe, hogy egyfolytában hunyorgatok. Látva próbálkozásaim sikertelenségét, azt feleltem neki, hogy kevés a fény a műhelyemben, mint ősszel általában, és elfáradhatott a szemem. Már-már azt gondoltam, hogy a labdacsok ügye végleg a múlté - bár tovább áhítoztam az örök dicsőségre, melyet nekem ama másik van Lijnen megígért -, amikor az történt, hogy s-

Hertogenboschba ellátogatott a németalföldi régens, Szép Fülöp, hogy jelen legyen egy megtérni szándékozó zsidó, bizonyos Jákob de Almaengien keresztelőjén. Erről az emberről sokfélét pletykáltak - hogy bizonyosan nem jámbor polgár, hanem állítólag a Szent Szellem nevű eretnek szektának a nagymestere, amely adamitizmust és a szabad szerelmet hirdette. Valami lehetett is benne, mert rövidesen a keresztelő után, amelyre neki politikai vagy egyéb titkos okból volt szüksége, Jákob de Almaengien visszatért zsidó hitéhez. Nem is említeném ezt a szerfölött gyanús személyt, ha nem kaptam volna tőle egy levélkét. Erősen elcsodálkoztam ezen, mivel őt magát személyesen nem ismertem, bár mint városunk eléggé ismert festője, én ismerős lehettem számára. Még jobban meglepődtem a levélke tartalmán, mert az egyenesen a hamis van Lijnennel évekkel ezelőtt folytatott beszélgetésemre hivatkozott. Jákob de Almaengien levele emlékezetembe kívánta idézni jótevőmet, azaz “van Lijnen” személyét, aki értem és a nagy híremért annyi mindent meg szeretne tenni, melynek én teljesen érthetetlen okoknál fogva ellenállok. Mindazonáltal kéretlen pártfogóm nagyon csalódott késlekedésem láttán, és mivel másodszor nem tudja személyesen tiszteletét tenni, őt, Jákob de Almaengient kérte fel, mint jó keresztényt, ezen szívesség megtételére. Levele további részében de Almaengien meghívott arra a lakomára, melyet Szép Fülöp régens herceg tiszteletére rendezett. A meghívólevél külön állt, csodálkoztam is ezen, mígnem a másik levélről a betűk fokozatosan kezdtek eltünedezni, és egy perc múlva nyomuk sem volt. Ez az eset megerősítette abbéli meggyőződésem, hogy e zsidó tisztátlan hatalmakkal paktál, vagy a perzsáktól átvett zoroasztrizmus hitére tért. A végén már az is eszembe jutott, hogy hátha ő ama Bolygó Zsidó, aki a mi Urunk Jézus Krisztus meggyalázásáért örök vezeklését tölti. Ez az eset annyira megrázott, hogy a levelet - amely már csak egy üres lap volt - tűzre vetettem. Az azt követő napokban valamilyen betegség hatalmasodott el rajtam, így a lakomára, amelyen egyébként sem állt szándékomban részt venni, nem mentem el. Ám mégis megijedtem, hogy lám, a rossz szellemektől nincsen nyugodalmam, bár még nem kényszerítettek semmire. Féltem is, de a kíváncsiság újra fellobbant bennem a labdacsok hatása iránt, és ráadásul ugyanúgy kívántam az örök dicsőséget, melyet általuk lelkem veszélyeztetése nélkül szerezhettem volna meg. A végső lépéstől már csak az tartott vissza, hogy az ügybe oly szerfölött gyanús személyek keveredtek bele. Az Úrnak 1499. esztendejében rám hárult ama kötelezettség, hogy a rendtestvérek számára hattyús lakomat rendezzek, melynek lelkiismeretesen eleget is tettem. A sült hattyú sötét színű húsa, melyet ilyenkor mindig felszolgáltak, eszembe juttatta ama régi, 12 évvel azelőtti lakomát, és erősen elcsodálkoztam, hogy annyi idő telt el a hamis van Lijnennel való beszélgetésem óta. Késedelem nélkül meg akartam keresni a labdacsokat, melyek közben talán el is vesztek, hisz régóta nem kerültek a szemem elé. Ezekben a hetekben kaptunk hírt Savonarola máglyahaláláról. E híres prédikátort, aki a pápák világi hatalma és az egyházi méltóságok fényűzése és romlottsága ellen lépett fel, a Firenzében kirobbanó zavargások közben fogták el, és vádolták meg eretnekséggel. Imigyen sorsát megpecsételték. Bár Savonarola a domonkos rendhez tartozott, amelyre mindig haragudtam, és lehetőségeim szerint felléptem ellene, mivel Németalföldön a rend a Habsburgokkal szövetkezett, és azoknak az inkvizíció részéről támogatást adott, melynek révén a császáriak minden ellenállásunkat elfojthatták. Egyvalakit mégis megsajnáltam közülük. Részeg csőcselék üvöltése közepette égették el. Talán ezen esemény hatása volt, de elhatároztam, nem várok tovább, és az Úrnak 1500. esztendejében először kipróbáltam “van Lijnen”

szerét. Mindent úgy tettem, ahogy meghagyta, egyedül maradtam a műhelyemben, előzőleg mindent előkészítve a festéshez, és bevettem a szert. Először nem éreztem semmit, azután elöntött a forróság, mintha a Pokol tornácára kerültem volna, azután pedig felkapott egy óriási örvény, úgy éreztem, mintha egy szörny beszippantana. A végén mennyei nyugalom lett úrrá rajtam. Hogy mi történt velem a továbbiakban, arról nincs tudomásom, de mikor éjszaka magamhoz tértem, és megnéztem a kis képet, amelyet önkívületi állapotomban bizonyára magam festettem, megijedtem. Oly rettenetes volt, hogy a táblát azonnal hasábokra törtem, és a kályhámban elégettem, hogy senki se láthassa. Félelmemben egy időre abbahagytam a lesdével folytatott kísérletezéseimet, mígnem egy másik, szintén a hamis van Lijnen által megadott módszer szerint újra megpróbáltam. Ekkor már kisebb részekre vágva kezdtem adagolni a labdacsokat, és nem rejtőztem el bevételük után. Megjegyzem, ez nem is lett volna lehetséges, mivel tanítványaim voltak, akik - mint egykor jómagam az apám és nagybátyám műhelyében - a festékeket keverték, vagy a táblákat alapozták, cserében tanulhattak tőlem, hiszen, mint egykor én magam, ők is festőmesterekké akartak válni. Továbbá azért sem tudtam volna elrejtőzni, mert éppen egy nagyobb munkába kezdtem bele, egy hármas oltárba, amelynek a Szénás szekér címet adtam. Régebben festettem már hasonló képet, de most, VIII. Károly halála és XII. Lajos francia király trónra lépése után “van Lijnen” labdacsainak segítségével új erőt és teremtő hatalmat éreztem magamban. A németalföldi közmondás azt mondja: “A világ egy szénás szekér, mindenki annyit vesz le róla, amennyit bír.” A szárnyas oltár külső részére eléggé pontosan átmásoltam az emberi élet allegóriájaként felfogott Tékozló fiú című képemet, a bal oldali szárny belső részén az eredendő bűnt festettem meg. A mű középső része a Szénás szekér volt, mögötte a világ hatalmas uralkodóit ábrázoltam: VI. Sándor pápát, Miksa császárt, Szép Fülöp herceget és Adolf de Cleves-t, az Aranygyapjú lovagját. Legszívesebben mindjárt a szárnyas oltár jobb oldalára festettem volna meg őket, oda, ahol a pokolbeli szörnyetegek a bűnösöket kínozzák, és a kárhozottak számára börtöntornyot emelnek. Megtettem volna ezt azon szerepük miatt, melyet Miksa főherceg bebörtönzését követően az események alakulásában ezek az uralkodók játszottak, de az értő számára úgyis világos volt, hogy a szénás szekér mögött haladó menet épp oda, a Pokolba tart, és oda is fog megérkezni. E képpel egészen meg voltam elégedve. Egy ideig nyugtalanul vártam, nem jelentkezik-e “van Lijnen” vagy valami új ördög vagy zsidó, hogy a lelkemet követelje, de minthogy semmi hasonló nem következett be, magabiztosabb lettem. És amikor az Úrnak 1504. esztendejében Szép Fülöp herceg 35 gulden előleget adott nekem, hogy fessek meg egy 9 láb magas és 11 láb széles képet, kétségek nélkül elfogadtam e megrendelést. Szabad kezet kaptam, és a lesdét állandóan magamnál tartva, elkezdtem festeni az Utolsó ítéletet A Paradicsomot és Poklot akartam ábrázolni rajta, őfelsége nemes beleegyezésével. A Poklot sötét háttérre festettem, így kivehetőbbé vált a bűnösök rózsaszín és sárga teste és az őket kínzó démonok. A kínzottak között újra megjelent a király, a püspök és a császár - de megjelenésük nem egészen az én akaratomból történt. Ezekben a hónapokban rosszabbodott az állapotom, mert a lidércnyomások, amelyeket előhívtam magamba, hogy átvihessem őket a képre, kéretlenül az álmaimban is megjelentek. De így nem is tudtam hasznukat venni, mert nappal elszöktek a fejemből, és csak a szer következő adagja hozta őket oda vissza. Növekvő félelemmel és undorral cselekedtem ezt, mert éreztem, hogy éjszaka - felszabadultan és még undorítóbb jelenlétükben - újra megtámadnak. Ugyanakkor nem mondhattam le a lesdéről, mert alighogy befejeztem az Utolsó ítéletet, azonnal elkezdtem festeni Szent

Antal megkísérlését, a következő szárnyas oltárt, melyet akkoriban, amikor még nem tudtam, mi vár rám, a legtökéletesebb művemnek tartottam. “Van Lijnen” szere újra csodát művelt velem - a hatására megjelenő fantazmagóriák minden korábbit meghaladtak, amit addig festettem. A levegőben szárnyas szörnyek jelentek meg: halformájú lények, hattyúszerű hajók, az égen vitorlázó és evező szárnyas hajók. A földön pedig rettenetes lények, amelyektől éjszaka féltem, és láttukra oly kétségbeesetten kiabáltam álmomban, hogy a feleségem, Aleyt, keltegetvén engem, egyre kitartóbban kérdezte, mi történt velem, hogy üvöltök, mint a kárhozott. Féltem elaludni, de mivel aludnom kellett, áthelyeztem fekvőhelyemet a műhelyembe, ahol legalább senki sem hallhatta, milyen zajt csapok éjszaka. A feleségem tiltakozott, és doktorhoz akart küldeni, de megmagyaráztam neki, hogy csak a munkával való megterhelés az oka; a különhálást pedig könnyű volt megmagyarázni az embereknek, ugyanis III. Engelbert de Nassau épp akkor rendelt meg nálam egy képet, amelyből ugyancsak szárnyas oltár lett, és A földi gyönyörök kertje címet kapta. Azt mondtam, “lett”, mert jómagam egyre kevésbé tudtam, mit kell festenem, és egyre kevésbé uralkodtam a művemen és a festésen. Sőt fordítva - a kép uralkodott el rajtam! Vagy még inkább az átkozott “van Lijnen” labdacsai diktálták az ecsetvonásokat kezemnek, a festékszínt pedig szememnek. Egyre jobb képeket festettem, mégsem éreztem igazi alkotói örömöt. A szárnyas oltár két külső oldalán a világ teremtését ábrázoltam, úgy, ahogy van Lijnen szerének köszönhetően láthattam, a belső bal szárnyon Éva teremtését festettem meg. A festmény közepe, éreztem ezt munka közben is, bár nem tudtam, honnan van bennem ez a bizonyosság, azt a korszakot ábrázolta, amely majd miutánunk fog elkövetkezni, lehet, hogy nagyon soká, talán a kísértőm - aki állítólag a messzi jövőből való - korszaka utáni időben. Biztos voltam ebben az áttetsző golyóbisok, burák és csövek miatt, valamint a mindenek fölött uralkodó, sosem létezett építmények miatt. A harmadik rész viszont, amelyen a saját meggyötört arcomat is megfestettem, a zeneszerszámok által kínzott emberek poklát mutatta. Az elgondolásom az volt, hogy a gyötrelmet a hangszerek nem mint tárgyak okozzák, hanem az általuk képzett hangos, minden harmóniától megfosztott zene, amely egyenesen a jövőből hatolt el zúgó, majd szétpattanó fejembe. Ezt a fájdalmat úgy akartam kifejezni, hogy egy összeszurkált szempárt festettem, kicsorbult késsel a közepében. A sarokban, szinte akaratomtól függetlenül, egy domonkoscsuhába bújtatott kandisznó jelent meg, kétértelmű helyzetben egy elítélttel. A művet először féltem bárkinek is megmutatni, annyira eltért még a Szent Antal megkísérlésétől is. Végül a brüsszeli hercegi palota kápolnájában találta meg a helyét, ahová nehéz szívvel küldtem el. Egyre rosszabbul aludtam. Éjszakákon át az álmaimban megjelenő démonok végigszenvedtelek velem mindazokat a tortúrákat, amelyeket a képeimen ábrázoltam. Fölébredvén féltem újra elaludni. Végre abbéli aggodalmamban, hogy megőrülök, kidobtam a “van Lijnentől” kapott labdacsok maradékát, és visszaköltöztem feleségem hálószobájába. Ez a tettem, meglett korom ellenére, minthogy éppen betöltöttem az ötvenegyediket, örömteli fogadtatásra talált nála. Fokozatosan, a méregtől és a festéstől elszakadván, kezdtem magamhoz térni. Megértettem, mily nagy árat kellene fizetnem az örök dicsőségért, ha idejében észre nem térek. Tudtam azt is, hogy noha igazából a lelkemet nem ígértem oda, mégis súlyosan vétkeztem gőgöm miatt, igyekezvén a titkos szer segítségével többet elérni, mint amennyit Isten kijelölt a számomra. Megértettem, hogy vezekelnem kell, és tudtam, hogyan tegyem ezt. Azután festett képeim, a Háromkirályok imádása, a Tövissel koronázás vagy a Kereszthordozás olyan

festmények, amelyekben figyelmeztetni szerettem volna embertársaimat, hogy ne merüljenek el a bűnben. Mindezt természetesen saját magamra is vonatkoztattam, bűnöm jóvátételére is gondolván, mely bűnbe utoljára az Úrnak 1515. esztendejében estem, midőn a Keresztet vivő Krisztus képet készítettem. Rajta csak két alak - Krisztus és Veronika - szelíd és finom, a többiekben - a “van Lijneneknek”, a de Almaengieneknek, a Habsburgoknak, Miksáknak, pápáknak, katonáknak, a kapzsiságnak, az árulásnak, a feslettségnek, a haragnak és a gőgnek - elállatiasodott arcuk van. És bár tudom, hogy ezáltal gondolatban újra súlyos bűnt követtem el - ez alkalommal a szentségtörés bűnét -, eme két szelíd alaknak a mi arcainkat kölcsönöztem, a magamét és Aleyt feleségemét. E kép életem végrendelete, a 's-hertogenboschi festőé, aki gőgjében a Pokolbeli Kínok Mesterének címét szerette volna kiérdemelni. De meg is kaptam azt, mert lidérces álmaimban megismertem e kínokat, midőn a szörnyek tépték, vágták, kínozták és szaggatták a lelkemet, midőn fölfaltak, megemésztettek, majd álmomból kiokádtak az ébrenlétre, hogy újra a festőállványom elé üljek. Most érzem, hogy életem vége közeledik, a halál partján ülök, mint az utolsó Megkisérlésemben megfestett Szent Antal, szelíd patak partján, háttal a korhadt fának, amely a földi kísértéseket szimbolizálja, arccal a nyugodt víz felé, amely a halál csöndjét jelképezi. Szent Antalom összekuporodva ül, állát összekulcsolt kezén nyugtatja, tekintete előrenéz, a víz túlpartjára, ahogyan én is a lét túlpartjára tekintek. Nem látom már meg a körülöttem úszó szörnyeket, tekintetem világos, bizakodó és nyugodt, bár tudom, hogy ott, messze tőlem, távol az ég alatt magasodik a jövő szürkéskék épülete, takaros óriás téglakocka, oly magas, mint a templomtorony, amelyet eltakar. Ebben az épületben lakik bizonyára “van Lijnen”, aki a huszadik vagy ötvenedik emeleten, üvegezett lakásában várja, hogy az addigra értékük sokszorosát érő képeim eljussanak hozzá a minket elválasztó századokon át. Teresa Worowska fordítása

Rafal A. Ziemkiewicz A FESLETT NŐ Kikerestem a táblázaton a hatodik paragrafust, “házasságtörés...”, és ráállítottam a tárcsára a szorzómat, elég magas, pedig csak őrmester vagyok, igaz, a parancsnokságról. De azért rátettem még tíz százalékot, mert kissé feszélyezve éreztem magam a lány előtt. Hatalmas tömeg, tengersok nép - Uram, ne hagyj el! -, ilyen sokaságot még nem látott a világ. Hajnali négy óta állunk a kapuban, elmúlt már dél, egész nap, pillanatnyi szünet nélkül hömpölyög körülöttünk honfitársaink áradata. Rögtön a kapu után kettéválik és elenyészik valahol mögöttünk, eltűnik az átjárókban és a szektorokban, ötvennyolc kapu van, végeláthatatlanul özönlik be a tömeg mindegyiken. A négy méter magas kerítés, a sűrű drótháló mögött, amibe áramot vezettek, és a színes külső sorompókon túl is ugyanaz a tömeg. Jól nézhet ki a felhőkről. Nem hittem volna, hogy ennyien összejönnek, még akkor sem, ha beszámítok minden polónust a világ minden tájáról. Egyre csak nyomulnak, kinyújtott kezükben a belépőjegy, arcukon örömteli izgalom. Viszik a transzparenseket, zászlókat, szentképeket... Végtelen menet. Megáll az ész! Csak mi nem passzolunk sehogy sem, én és Bibol, a búbánatos pofánkkal az össznépi eufóriához. De hát mi itt csak a tájkép tartozékai vagyunk, akárcsak a korlátok, a zsinórok és a csattogó zászlók. Itt álldogálunk csak a kapunál, a belső oldalon, komor hallgatásba keseredve.

Nem is nagyon tudom, minek állítottak ide. Ekkora tömegben hiába is próbálnám ellenőrizni a belépőket. Rég megpattant már a Szent Milícia teljes személyi állománya, kihasználják a fiúk az egyenruha nyújtotta lehetőségeket, és egyre közelebb nyomulnak az oltárhoz. Csak az állami zsaruk, a piszkos munkára rendszeresített bűnösök maradtak ott, akik nem léphettek át a megszentelt földet övező kerítés kapuin. Ők vigyáznak erre a tömegre, itt és a távolban, a pályaudvarokon, az országutakon és a reptereken. Nincs nekünk semmi dolgunk. De itt állunk, mert az utolsó parancs szerint itt kell állnunk, és nekem személy szerint nincs is más lehetőségem, csak annyi, hogy lelkiismeretesen végrehajtsam a parancsokat. Nyilván Bibol is ugyanígy gondolja, de nem tudom, nem szól hozzám. Most mi a baja? Végül is miatta van az egész. Úgy kezdődött, hogy szokás szerint jóízűen berúgott, elkésett a szolgálatból, én meg nem hagyhattam el az őrhelyemet. Két-három hónappal azután lehetett, hogy kihirdették az eljövetel időpontját. Munka dögivei, annyi volt az ügyfél, hogy be se fértek a püspöki parancsnokság épületébe. A székház előtt táboroztak, hetekig vártak a sorukra - szabályos ostrom volt, a főbejáratot egyáltalán nem lehetett használni. Lent az alacsonyabb rangú szelektálók foglalkoztak velük. Azt a néhány embert, akit sehogy sem sikerült lerázni, felengedték az oszlopcsarnokba, az irodába, ahol a hatalmas íróasztal mögött, a jókora feszület és az egész falat beborító fehér-piros drapéria alatt őszentsége fogadta őket. őszentsége háta mögött, jelentősége tudatában feszített a Szent Milícia díszbe öltözött, váll rojtos funkcionáriusa, aranyozott szolgálati pálcával a kezében. Vagyishogy én. Az illetőnek persze minden papírja rendben volt. Cédulák begyűjtve, s annak rendje-módja szerint lebélyegeztetve, egy rakomány tégla a bazilikára, minden önkéntes adomány határidőre teljesítve, és még néhány komoly dokumentum is volt a helyes életvitelt igazolandó. De ez itt nem keltett mély benyomást, őszentsége látszólag figyelmesen lapozta át az anyagot, majd fogta a nyomtatványt, amelyet most hozott a diakónus a fő teokomputer lelkiismeretvizsgáló szekciójából. Türelmesen megvárta, hogy az öreg kinyögje végre, mi baja, bólintott, kortyolt a teából, és hirtelen nekiszegezte a kérdést: - Igaz-e, hogy 1995. december 16-án az iskolai vécében, beszélgetés közben “hülye csuhásnak” nevezte a hitoktató atyát? Amikor azt mondta, “hülye csuhás”, előírásszerűen tettem egy fél lépést előre, benyomtam az íróasztalra állított rózsafüzér gombját, és lepergettem az előírt (enyhébb istenkáromlás, idézet) huszonöt üdvözlégyet. Hisz épp ezért láttam el a szolgálatot ebben a fehérrel és skarláttal bevont teremben. Meg azért, hogy kinyissam és becsukjam az ajtót az ügyfelek előtt és után, akik belépőt kértek a dísztribünre. A kérelmező elsápadt, nagyot nyelt, ami az iroda csendjében bélcsavarodásos bálna keltette zajnak hallatszott. - Nahát akkor hogy is volt? - vetette oda őszentsége szelíden egy kis szünet után. - Én csak... szóval tényleg, most jut eszembe. De azt se tudtam, mit jelent... - Hm... egy évvel az érettségi előtt? Na jó, nem tudta... De most már tudja? - Igen, szentatyám... - És nyilván őszintén megbánta, igaz? - Igen, szenta... - Ennek ellenére - vágott közbe őszentsége - mind a mai napig nem gyónta meg ezt a bűnét, nem vezekelt érte...

A kérelmező bűnbánatos arca önmagáért beszélt, őszentsége félretette a nyomtatványt, és lassan, a fáradtságtól menten összeroskadó ember gesztusával megtörölte az arcát. - Értse meg a helyzetemet - kezdte végre. - Kicsi az emelvény, nagy az aratás. Pedig olyan közel állt hozzá... Kár, nagyon nagy kár! - Ránézett, és fejcsóválva így szólt: - Semmi baj, lehet, hogy mégiscsak tehetünk valamit az ügyben. Végül is az ember esendő. Adok egy írást, vigye a plébániára, és amint elintézte, adjon be mellékletet a kérvényéhez az irodában. Hivatkozzék rám... igen, rám. Na, isten önnel! - És őszentségével - hajolt meg alázatosan a kérelmező, miután felállt a térdeplőről, őszentsége gyorsan kitöltötte az adatlapot, átadta, és mutatóujját kinyújtva intett nekem. A mozdulat azt jelentette: “elvezetni”, az ujj: “ne hívassa a következőt”. Mindig is nagy csodálója voltam a szelektáló atyák diplomáciai érzékének. Csak néhány szó, és az illető, ahelyett hogy dühöngene, amiért alátettek neki, boldogan távozik. Van papír, van hát esély is. Törődnek az emberrel, maga őszentsége is mindent megtesz, amit csak lehet, hogy segítsen rajta. Bárki idejöhet és kérheti, hogy bocsássák az Úr színe elé. És mindenkit meghallgatnak. Más kérdés, hogy - legalábbis az én szolgálati időmben - még nem fordult elő, hogy bárkinek, aki csak úgy bejött az utcáról, minden nyomás nélkül sikerült volna elérnie a célját. De hát végül is nem lehet mindenkit beengedni. Hátraarcot csináltam, az ajtóhoz kísértem a kegyes gondoskodástól meghatott kérelmezőt, és én is kimentem utána. Még legalább húszan vártak a folyosón, az egyik hirtelen felpattant. Egy kézmozdulattal megállítottam. - Szünet - közöltem. - őszentsége tizenöt perc múlva fogadja a következőt. Kérem... Félbehagytam, mert tumultus támadt a lépcsőn. A rendeszek közül, akik nyilván fel akarták tartóztatni, hirtelen kitört egy nő, ágyúgolyó sebességgel és erővel rontott nekem. Épp csak be tudtam húzódni a fali fülkébe - kis híján eltaposott, szorosan hozzám tapadt, de olyan erővel, hogy alhasi tájakon némi forróságot éreztem. Mint a csík, mindenáron be akart csusszanni az irodába. - Kérem szépen, engedjen be! - csak ennyit hallottam, markáns, hüllőszerű arcél villant előttem, aztán ráborult a vörös hajzuhatag. Nagy nehezen tudtam csak úrrá lenni ágaskodó hímtagomon. Egy pillanat, és már ott is voltak a rendeszek. - Ne csináljon itt felfordulást! - lihegte az egyik megvadult őr, és nagy szakértelemmel hátracsavarta a nő kezét. Elvonszolták a lépcső felé, vergődött még egy kicsit, de hamar abbahagyta. Egyébként nem is figyeltem oda. Láttam én már ennél cifrább dolgokat is eleget. - Igen... - ösztönösen végigsimítottam az egyenruhámat. A kérelmezők mintha nem is láttak volna semmit, a mennyezetet vagy a cipőjük orrát bámulták. Kérem, várakozzanak! Visszamentem az irodába, becsaptam a nehéz tölgyfa ajtót, őszentsége el is tűnt már, csak a fehér-piros drapéria hullámzott könnyedén. Felsóhajtottam, letöröltem a verítéket a homlokomról. Egy pillanat múlva az íróasztallal szemben lévő falnál, a kis ajtóban előtűnt Bibol feje. A szeme alatti diszkrét púderréteg ellenére ábrázata a másnaposság kézikönyvének címoldalát ékesíthette volna. Díszére vált az irodának. Körülnézett, és lomhán odavonszolta magát. Szó nélkül odavágtam neki a pálcát. - Szerencséd, hogy szent helyen vagyunk. - Jól van, ne izgulj - krákogta. - Majd megbeszéljük, ha jobban leszek.

- Na persze. Ha van valami, hívj fel. Akár éjszaka is. Muszáj még egyszer józannak látnom téged, mielőtt még mindnyájan mennybe szállnánk. - Na látod! - háborgott. - Az Úr fölemelt minket más, hűtlen nemzetek fölé, kiválasztott a második eljövetelhez, én meg járjak száraz torokkal? Hát micsoda lengyel lennék? - A P-4-es szektorba? Felemelem a tekintetem, eltart néhány másodpercig, mire meg tudom különböztetni az illetőt a hullámzó háttértől. Ha órák hosszat álldogál az ember a tömegben úgy, hogy nem tartozik oda, megszűnik létezni körülötte a többi ember, beleolvad mindenki az arctalan tömegbe. Derék falusi plébános szólított, nyíltszívű ember, repes az örömtől, boldogan vezeti zászlókkal, transzparensekkel és kolbászkarikákkal felszerelkezett nyáját. - Egyenesen, a harmadik keresztútnál jobbra, aztán a negyediknél az oltár felé - mondom teljesen értelmetlenül. Minden átjárót rég elözönlötték, nyoma sincs már a korlátoknak nyilván széthordta már a nép ereklyének. Teljes spontaneitás uralkodik, mindenki oda megy, ahova befér. De ettől a kérdéstől egy pillanatra feltámadt a hivatástudatom. Tudom, miért állítottak ide. Hogy feleljek a kérdésekre, ha bárkinek is kedve támadna feltenni ilyeneket. Milyen furcsa! Egy pillanat, és már tudom is, miért: csend van. Elhallgattak a hangszórókból harsogó imakórusok, pedig órák óta kísérték a vonuló tömeg monoton moraját. De csak egy pillanatra. Valaki a hangszórókban rekedtesen rákezdi, és rögtön felharsan a láthatárig nyúló rétek, az egész világ felett a remegő női hangokból összeálló jajveszékelés: Ó, mennyei seregek! Velünk egyesüljetek; Tiszta lelkek, az Istennek irgalmáról zengjetek. Épp ezt az éneket fejezte be a főszékesegyház kórusa, amikor automatikusan bekapcsolt a televízióm. Egy pillanat múlva megszólalt a szokott, ismerős hang: “Dicsértessék a Jézus Krisztus, köszönti nézőinket Isten nevében a tévéhíradó. Napi hírösszefoglalónkból: tudósítás az Úr eljövetelének előkészületeiről, beszélgetés az Igaz Lengyelek és Katolikusok Szövetségének vezetőivel; Kelet és Nyugat bűnös népei csodálattal és irigységgel beszélnek a hős nemzetünket ért különös kegyről. Mint mindig, esti imával kezdjük, kapcsoljuk a Lengyei Televízió kápolnáját, halló, Woroniczot...” Döbbenten nézte a nő, hogy odamegyek a tévéhez, és kikapcsolom. “Nektek ezt is lehet?” - olvastam ki a tekintetéből. - Nekünk már eligazításon leadják az egészet - vetettem oda fesztelenül, vállat vonva. - Saját segédpüspökünk van. - De én... - Ne félj semmit - tettem hozzá védelmezőén, és átkaroltam. - Velem vagy. Iszunk valamit? Szinte rajongva bámult rám. Szegény lány, isten tudja, kinek nézett zsinóros díszegyenruhámban, aranyozott pálcával a kezemben. Mert ha egy ilyen díszbe öltözött illető szabadon jár-kel a parancsnokságon, még őszentsége szobájában is, az nem lehet akárki. Elvileg így is van. Csak arra nem gondolt a szegény árva, hogy ajtónállók is kellenek a szelektáló atyáknak, és a rózsafüzért is pergetnie kell valakinek. Természetesen el kellett volna ezt magyaráznom neki. Rögtön az elején, amikor kiszagolta, hol vagyok - csak ő tudja, hogy sikerült ez neki. Kísértésbe estem, az ördög hozta ezt ide, megjött a kedvem. Néhány héttel az eljövetel előtt egyre ritkábbá váltak az ilyen alkalmak, ebben a lányban meg volt valami. Vékony, áramvonalas alak, a haja kissé vöröses, és domborít is, ahogy kell... csak az arca, mintha

pterodactylusra emlékeztetne, bizony. De hát végül is valakinek ezekkel a csúnyábbakkal is el kell bánnia. Mindenesetre amikor elindult a parkoló felé, kinyitottam a másik ajtót, és odaszóltam: “Szállj be...” Beugrott a kocsiba, jött, mint a szélvész. És most ott állt előttem a szolgálati lakásomban, a Szent Kereszt és a Péter Atya utca sarkán, és még mindig olyan embernek tartott, aki nagyon sokat tehet az érdekében. Én pedig pofátlanul kihasználtam a helyzetet. - Hát akkor - nyújtottam a lánynak a poharat, és a fotel felé tereltem. - Miről is van szó? - Tudod... - kezdte félénken. - Tudom - vágtam a szavába, és rögtön töltöttem is magamnak még egyet bemelegítésképpen. - El tudod képzelni, hányan vannak, akik fel akarnak jutni a dísztribünre? - A dísztribünre - mondta keserűen. - Na nem, csak egyszerű belépő kellene, ha lehet, közel az oltárhoz. De ha nem, az se baj... csak legyen valamilyen. Nyakló nélkül osztogatták a belépőjegyeket a plébániákon. Soha nem hittem volna, hogy ilyesmi bárkinek gondot okozhat. - Nagyon kell - bizonygatta hevesen. - Minden papírom megvan, meg akarod nézni? - a táskájába nyúlt, és elővett egy köteg elismervényt gumival átkötve. Bölcs pofával kezdtem nézegetni. Gyónási papírok, körmeneti igazolások, eucharisztikus könyvecske és így tovább - minden lebélyegezve, minden a legnagyobb rendben. Mint mindenkinél. - Hogy tudtad elintézni? Elvörösödött. Talált, elsüllyedt. - Maradj nyugton, beszéljünk őszintén - mondtam, és megdörzsöltem a tenyeremmel az arcomat. - Próbálj megérteni, ez nem olyan egyszerű dolog. Mindent tudnom kell, világos, nem? A padlót bámulta. - A vőlegényem haverja - bőkre ki végre. - A jövőben olyan vőlegényed legyen, akinek jobb ismeretségi köre van mondtam fejcsóválva, és az orra alá dugtam a vasárnapi istentiszteleteket összesítő adatlapot. - Nézd csak meg. Minden mise féléves vagy még régebbi, ugyanaz a bélyegző, ugyanaz a tus, az aláírások is mind egyformák. Ki veszi ezt be neked? Valójában persze nem volt ebben semmi rendkívüli, bevett dolog, nem törődött volna vele senki, de neki láthatóan halvány fogalma sem volt erről. Teljesen kikészült. Olyan tanácstalanul nézett rám, hogy már-már meghatódtam. - Tudsz nekem segíteni? - kérdezte halkan. Felálltam, és kezdtem behúzni a függönyt. - A Szent Milícia tagjai soha nem tagadják meg a segítséget felebarátjuktól - közöltem jelentőségteljesen, és befejeztem az elsötétítést. Velünk szemben álnok, kukkoló vénasszony éldegélt. Pár hónapja kifigyelte, hogy a szomszéd napközben üzekedett a feleségével, és a nyakába varrtak a szerencsétlennek egy zarándoklatot. Tapogatózva mentem át a szobán, felkapcsoltam a villanyt, és a lány felé fordultam. Aztán gyorsan a pohárért nyúltam, hogy leöblítsem kiszáradt torkomat. Aszexuális szürkésbarna pulóvere és vastag, durva szövetből varrt szoknyája, a szerény és dolgos lengyel nő egyenruhája eltűnt a fotel mögött. Csipkés fehérneműben állt előttem, mint a bűnbeesett Nyugat filmjeiben, melyek minden kockájáért legalább ötszáz üdvözléggyel fenyítik az embert. Közelebb jött, nagyon közel, és felém fordította hüllőképét. - Segíts rajtam, kérlek! Muszáj segítened! Szerencsétlen marha! Rögtön ki kellett volna dobnom.

Két keze könnyedén az ingem alá siklott, aztán egyre lejjebb csúszott rajtam. Rám hajolt a lágy tapintású, vöröses sörény. - Könyörgök! - folytatta, és ügyesen kigombolta az utolsó gombot. - Segítesz? Nagyot sóhajtottam, és beletúrtam a hajába. - Hát persze. Én vagyok a megfelelő ember, kedvesem. Hajszál híján elfelejtettem beállítani a rózsafüzért. Az utolsó pillanatban húzódtam el tőle. - Menj az ágyba - suttogtam, lecsatoltam az övemről a rózsafüzér kazettáját, és reszkető kézzel csatlakoztattam a teokomputer házi termináljához. Jó kis rendőrségi masina, a japánok építették ki a hálózatot. Állandó, folyamatos kapcsolat a teokomputer nyilvántartásával - hitünk szeme fénye, belépő a mennyországba. Kikerestem a táblázaton a hatodik paragrafust, “házasságtörés...”, és ráállítottam a tárcsára a szorzómat, elég magas, pedig csak őrmester vagyok, igaz, a parancsnokságról. De azért rátettem még tíz százalékot, mert kissé feszélyezve éreztem magam a lány előtt. Dallamosan zümmögött a gépezet, és rögtön nagy fordulatszámra kapcsolt. - Na jó - mondtam, olyan nyugodtan, amennyire ilyenkor lehet. - Lehet róla szó. Egyszer azt mondta valamelyik haverom, hogy pont az ilyen csúnyábbakkal a legjobb. “Ha összejön egy jó nővel, a kurva életbe, a lelked kiteheted, sehol semmi. Unatkozó anyacárnő. A csúnya meg boldog, értékeli... én mondom, öcsém, össze se lehet hasonlítani.” Csak most adatott meg nekem, hogy belássam, micsoda mély életbölcsesség rejlik e szavakban. A szobában hosszú, nagyon hosszú ideig csak lihegés hallatszott, meg az ágy nyikorgása és a rózsafüzér surrogása. Amikor végre abbamaradt a sóhajtozás és a nyikorgás, könnyedén felkelt, és útban a fürdőszobába, a teokomputer számlálója fölé hajolt. - Képzeld - fordult felém ragyogó arccal -, azt írja, hogy ha bírod, még kettőt lehet. Megint elnémul az ének. Beszédet mond valaki. Tulajdonképpen az lenne a helyes kifejezés, hogy prédikál. A nyakam rá, hogy a főparancsnokunk lesz az. Tizenöt percen át spanolja az amúgy is általános lelkesedést, előrángatva a sírból minden lehető szentet, boldogot és hőst. Emlékszem, amikor pár nappal ezelőtt kirúgott a parancsnokságról, emelt hangon igazított el afelől, ki vagyok, kinek a zsoldjában állok, ki és milyen körülmények között nemzett. És közben úgy káromkodott, hogy szinte le se vette a kezét a rózsafüzérről. “Az ilyen szarházinak csak a pokol tüze való, örök kárhozat! Aki egyszer megtagadja az Urat, annak nincs bocsánat!” Aztán elfordult, és a falat ékesítő arcképre, Szent Péter utódára nézett, olyan arckifejezéssel, hogy “na, jól odavágtam a bűnösöknek, ne fájjon értük a fejed...” Most emelkedetten és patetikusan beszél. A szenvedésekről és az áldozatokról, a kereszténység védőbástyájáról, a nemzetek Krisztusáról. Végül eljut az elmúlt évekhez, a legutóbbi időszakhoz, amikor technológiai fejletlenségünk és áldott ínségünk ellenére sem tévesztettük szem elől a legfőbb célt. A Szent Milícia alapítóinak hősiességéről és vértanúságáról beszél, arról, hogy felszabadítottak az elvilágiasodás, a fogyasztói morál és a világi kormányok zsarnoki uralma alól. Kinevetett minket a világ. A szabadosságban és gazdagságban rothadó, bűnbeesett Nyugat ujjal mutogatott ránk. Lenéztek az ázsiaiak, szemét módon molesztáltak a határokon a néger vámosok - de mi nem adtuk fel, erős volt a hitünk, és nem veszítettük el legdrágább kincsünket.

Könnyes a szeme mindenkinek. Szinte érezni, ahogy hatványozódik a tömeg elragadtatása, a szívek tornádója, és csak egyre nő. Hosszú, szűnni nem akaró tapsvihar - annak a főpróbája, ami az Urat fogja köszönteni. Íme, itt a jutalom ezért a több mint ezer elfuserált évért, a bamba megalázkodásért, a világ végén, örökös sorban állással töltött életért. A választott nép - nem hittél benne, ember? Az utolsókból lettek az elsők. Én meg itt állok, parancs szerint. Itt messze, túl a horizonton. Biztos vannak, akiknek még rosszabb, mint ezeknek a zsaruknak a kerítésen túl, vagy más állami funkcionáriusoknak, a bukott világi rendszer maradványainak, akik most az elnéptelenedett országra vigyáznak. Végül is én még megszentelt földön állok, hetekig járták a körmenetek, bíborosok és püspökök végezték az ördögűzést. De mindez nem sokat jelent. Itt akkor sem vesz észre engem. És biztos jobb is így nekem. Otthagyom a teljesen érzéketlenné vált Bibolt, és keresztülfurakodva a tömegen, felmászom egy közeli, terebélyes fára. Meresztgetem a szemem, belefájdul, megpróbálom kifigyelni, ki beszél. De ekkora távolságból csak a tömegektől feketéllő horizont felett átívelő “Polonia semper fidelis” feliratú óriási transzparenst látom. Mondta a haver a propaganda osztályról, hogy kis híján hajba kaptak a felirat miatt. Végül aztán megegyeztek: minden “P” és “S” betűt horgony alakúvá rajzoltak át, minden “L”-re kis zászlót festettek. Végigfut a tekintetem a réteken, a fejeken, a transzparenseken, zászlókon, szalagokon és minden egyebeken, amíg még e tenger felett lengedeznek. Ott állhattam volna, közvetlenül az oltárnál, mint a kollégáim a parancsnokságról, akik a dísztribünt és a külföldi vendégek páholyát veszik körül. Ott állhattam volna... Megfordulok az ágon, és kinézek a magasból a kerítésen túlra. Jó munkát végeztek odakint a rendőrkordonok, el kell ismerni - nélkülük alighanem letarolt volna bennünket a tömeg. De a kapun túli tájon - ott, “ahol lesz sírás és fogaknak csikorgatása”, ahogy a külső szektorok rendjéért felelős parancsnok megfogalmazta az eligazításon - mintha változott volna a kép. Világosan látom, hogy egy helyen kisebb tömegbe verődtek össze az istentelenek, nem tudom, mit vesznek körül. Biztos valahol ott bolyong a fogcsikorgató tájakon az én pterodactylusom is. Érdekes, nemrég még bevertem volna a fejét, most meg majd elolvadok, ha arra gondolok, hogy végül is mit tehet ő az egészről, én csináltam hülyét magamból. Nyilván utolsó szélhámosnak tart, aki csak kihasználta, de egy ujját sem mozdította, hogy segítsen rajta. Hülyén érzem magam, gyorsan lemászom a fáról. “Ez az a nemzet, ez az a föld, ahol az Úr nem talált megátalkodott bűnösöket. A mi hazánkat nem gyalázták meg az istentelenek. És ezért mondta az Úr: eljövök ehhez a néphez...” - áradnak a szavak a hangszórókból a pillanattól megigézett tömegre. - Mondd - szólaltam meg végre, és rágyújtottam egy cigarettára -, miért... kell ezt neked így intézned? - Látnom kell őt. És neki is látnia kell engem - suttogta a karjaimban. Sokáig hallgatott, végül nagy sóhajjal rákezdte: - Elvetettem a gyereket, még régebben. Tizenhét éves voltam, nem gondolkoztam, és... tudod, hogy van ez. Féltem. - Világos. Értem. - A fenét érted! Ezt már rég levezekeltem, van róla papírom. Valódi. Nem csináltak ügyet belőle. Csak egyedül én emlékszem erre. - Akkor miért nem adták ki az engedélyt a plébánián? - A plébános. Látod, én már csak ilyen vagyok... Néha nem tudok uralkodni magamon. A francba, most is elfelejtettem, minek jöttem ide. Tudod, volt egy figura, az utamba

akadt az a szemét, később aztán beköpött a plébánián. Persze hazavágtak. Feslett nő, így hívják ezt tinálatok, nem? - Így. Hatodik paragrafus, második cikkely, a második bekezdés első alpontja. - És ráadásul visszaeső. Közbotrányokozást csináltak belőle. Na igen. Az az egyik legrohadtabb ügy. A Kúrián kell intézni a vezeklést, az pedig eltart egy darabig. - Hát az az alak? Megrázkódott, prüszkölt, mint a macska. - Te még biztos nagyon fiatal vagy - mondta. - Nagy ember ő minálunk, gyermekek atyja, köztiszteletnek örvendő állampolgár és így tovább. Nyilván így is derekasan fizetett, mire sikerült elaltatnia az ügyet. Gondolod, hogy képes lett volna kockára tenni a tekintélyét, pátyolgatott volna egy riherongyot, akit már sikeresen elfelejtett? Felsóhajtott. - Neki biztos nem voltak problémái a belépővel. - Ennek ellenére ki kellett volna adniuk a vezeklési kártyát, ismerem az előírásokat. Ezzel együtt is jár neked a belépő. - Nem tudom... Hülyén viselkedtem. Most, ahogy kezdődött ez az egész, elmentem a plébánoshoz. Mindennek elmondott. Meg én is őt. Kifakadt belőlem, mit gondolok erről az egész cirkuszról. - Emlékszem, megremegtem e szavak hallatán, de nem szóltam semmit. - Olyan karót vésett a papírjaimba helyből, hogy már nem is volt miről tárgyalni tovább. Gondoltam, hátha Varsóban sikerül intéznem valamit... Közbotrányokozás és istenkáromlás. Nem rossz. Ez tényleg nem rossz. - De engem ez az egész nem érdekel, édes kevés. Csak... Néha úgy érzem, még most sem vagyok rendben. Féltem, nem is gondoltam arra, mit teszek. Most meg szenvedek tőle. Nem tudom... Csak annyit szerettem volna, hogy találkozzam vele. És segítsen nekem ne gondolni erre. Talán ő nem rúgott volna ki, mint a plébános. Nem igaz? Elgondolkodtam. - Biztos hülyeségeket beszélek, mit tudhat egy buta liba a hit titkairól... Egyszerűen, magam sem tudom, mit akarok. Legalább a belépőt intézd el. Nagyon kérlek, tedd meg nekem! “A Szent Milícia személyi állománya nem lehet elnéző a bűnnel. Ha bármikor is engedékenyen bántunk volna a bűnösökkel, nemzetünk most nem lenne az, ami.” - Hagyd itt a papírjaidat. Amit tudok, megteszek. Magam is elcsodálkoztam, milyen őszintén hangzott. - Most már menned kell - tettem hozzá egy pillanat múlva. - Jobb rózsafüzérünk van, mint a papoknak, de ahhoz már, hogy éjszakára is itt maradhass, káplánt kellene hívnom. Meleg párnát hagyott maga után, és valami soha nem tapasztalt, lélekölő nyugtalanságot. Egyre lejjebb hanyatlik a nap, közeledik a láthatár széléhez. Égre meredő szemek. Az utolsó pillanatok. Még én is visszafojtom a lélegzetemet. Mindjárt, egy perc múlva. Most, rögtön. Tágasabb és nyugodalmasabb lett körülöttem; aki bejöhetett, bejött, és rápréselődött e belső szektorokat kerítő plexifalra vagy az előtte állók hátára. A kapu előtt nyüzsögnek az utolsó asztali árusok. Egyesek megpróbálják az egész szajrét magukkal vinni. Bibol sztentori hangon figyelmezteti a kevés számú seftest, emlékezetükbe idézi, hogyan kergette ki annak idején maga az Úr a szent zónában működő spekuláns zsidókat. Mások csak az áru javát vágják

zsebre, a kerítés túloldalán hagyva az út mentén, kiterített újságpapíron kínált műanyag Szűz Máriákat. Minden üres körülöttünk, mi vagyunk csak meg a kapu és a kerítés. Az idő megszűnt létezni. Imádkozom, egymagam, rózsafüzér nélkül, keserű szájízzel. Nem akarom átkozni magamat és hitvány sorsomat, nem akarom a távolból nézni azokat, akik kedvesebbek az Úrnak, mint én. Szoborként állnak, mintha kiszállt volna belőlük a lélek, s most mind a rét közepe felé tartana, ahol égbe nyúló oltár üdvözli az Urat. Megértük ezt a pillanatot... igen, megadatott nekünk. Az utasításoknak megfelelően egyszer s mindenkorra bereteszeljük a kaput. Szétszélednek a zsaruk, pihenőt tartanak. Hát azok meg minek csődültek össze? Mintha hallgatnának valakit. Még a rendőrök közül is egyre többen állnak közéjük. Valami rendbontó, istenkáromló lehet? Elkapok néha ilyeneket. Még az elmúlt hetekben is mesélték a fiúk az operatív csoportból, hogy előállítottak egy fickót, aki meggyalázta az üdvözlő plakátokat: “Azt mondta az Úr, eljövök a népemhez, mert soha nem tagadott meg”; ő meg hozzáírta a folytatást: “hogy másodszor is megfeszítsen”, ők tudják, nehéz kiszimatolni, mi jár az ilyen emberek fejében. És biztos valahol ott, a csődületben, ott sírdogál közöttük az az idióta nő. Se kint, se bent, a határon őrködöm, az istentelenek és isten népe között mert a parancs az parancs, itt állok, és őrzöm a kaput. Szerencse, hogy ilyen kevesen vannak. Mert ha többen lennének, lehet, hogy el sem jönne az Úr. Hisz mindenki tudja, miért választotta a mi áldott ínségünket, és nem a bűnbeesett Nyugat országait. De ha nem jönne el az Úr, szomorú sorsuk lenne. Akárcsak nekem - végül is egyszerű talpas őr vagyok, lefokoztak, kirúgtak a parancsnokságról, priuszos lettem, őrszem az istentelenek között. És bűnös ember. Eh, hülyeségeken mereng az ember, ha egész nap csak egy helyben áll. Már hogyne jönne el, ha egyszer a teokomputer hálózatának minden terminálja megerősítette az eljövetelt? A teokomputer nem téved. Még a bűnbeesett Nyugat tudálékos koponyái is elismerik, hogy a rendszer az emberi érzékek elől elzárt területekre is képes behatolni. Nemsokára túl leszünk az egészen. Nemsokára. Megnézem az órámat. “Lábaid elé helyezzük, Uram, szenvedésünket, érdemeinket, alázatunkat és lemondásunkat...” - ismétli türelmesen a hangszórókból a kórus. Harmadszor vagy negyedszer ismétli a várakozás teljes rituáléját, amit szóról szóra kidolgoztak, másodpercre kiszámítottak. Elszorul a torkom, egész testemben remegek. Én, a bűnös, aki a megszentelt földet taposom. A kapunak támaszkodom, Bibol húz el előttem, szikrázik a szeme a dühtől. Hol az istenteleneket nézem, akik már nem is törődnek az eljövetellel, hol a hívek tömegét, és kétségbeesetten igyekszem elfojtani ezeket a gondolatokat. Végül aztán, hogy eltereljem a figyelmemet, megint visszatérek az emlékekhez. És ahhoz az emlékeimben élő lányhoz. Nem tudom és nem is fogom tudni soha, mi késztetett erre. Semmi lelkiismeretfurdalás, alávágtam a leánykának, nagy dolog. Mucsai híveinkre ilyesmiért rövid szentbeszéd vár, a Milícián ilyen esetben nyolc perc az ügyintézés. Virítani akartam mint sokoldalú, befolyásos ember, hadd lássa, milyen élelmes vagyok. Minden haver elintézett valamit, ki böjtöt, ki az önkéntes áldozatok alóli mentesítést, külföldi zarándokutat, egyedül én legyek rosszabb náluk? Fogtam a papírjait, és elmentem egy ismerős nőhöz a lelkiismeret-vizsgáló szekcióba, nézné már meg, mit lehet csinálni ilyenkor. Tulajdonképpen csak magát okolhatja, korábban is észbe kaphatott volna. Közbotrányokozás és istenkáromlás, súlyos paragrafusok, de minden csak idő kérdése. A vezeklőkártya sok utánjárást kíván, elfektetik a kérvényeket - a

legjobb protekció mellett is hónapokig tart. De már ahhoz is késő volt, hogy elintézzük a kártyát. Vagyis hogy a szokásos módon elintézzük. Mert végül aztán megtaláltam a kiskaput. Egy kis furfang a kánonjogban, rendkívüli eset, kinyilatkoztatással egybekötött megtérés. El lehet intézni a dolgot, csak ajánlás és jegyzőkönyv kellett a rendkívüli rekuperációtól. Ott dolgozott az egyik haverom barátnője, régóta jóban vagyok velük. Azt mondta, lehívható a szám, csak hát őt is ellenőrzik, jó ajánlás kell hozzá. Eztán a belépőket ellenőrző ügyosztály elé kerül az akta, találtam ott egy figurát, aki sürgősséggel átengedhet papírokat, és kiadhatja a belépési engedélyt a rendkívüli keretből. Egy probléma volt csak, az ajánlás. Veszélyes terep, de már kezdett tetszeni a dolog - nem is gondoltam, mire vállalkoztam. Végül már, a francba, fél napokat töltöttem őszentsége asztalánál, aki sokat és sokáig volt távol, s olyankor minden bélyegzőjét elöl hagyta. A csodás események jegyzőkönyvéhez a csodák ügyosztályán osztogatták az adatlapokat boldog-boldogtalannak, senki sem tartotta számon. Elég volt lebélyegezni az igazolást, ellátni őszentsége reszketeg aláírásával, és már-már készen is lennénk. Csak még egy apróság: át kell nyomni a jegyzőkönyvet a főkancellárián, és hitelesíttetni kell. De ez már lehetetlennek bizonyult. Túl szigorúan számoltatták el őket, senki nem mert kockáztatni közvetlenül az eljövetel előtt. Egy hét reménytelen hercehurca után kételyeim támadtak, és annyiba hagytam az ügyet. És épp akkor dumáltunk Bibollal egy haverról a kancelláriáról, aki személyi kiutalás feletti rózsafüzért akart szerezni. Állítólag az anyósa okította ki, a pokol tüzével rémisztgette, telebeszélte a fejét, rossz volt nézni. Rózsafüzért intézni, a fenébe is, az már valami, ahhoz még a főparancsnokság is kevés. Semmit sem őriznek úgy, mint a rózsafüzérkiutalást; jár, akinek jár, és kész. Nyilván mindenkinek kellene, de hát akkor mi lenne a közerkölcsökkel? Szóval erről a fickóról Bibol is csak tréfás hangnemben nyilatkozott. Leesett az álla, amikor említettem, hogy összehozhatna az illetővel. Persze jól kifaggatott, nem avattam be a részietekbe, de nyilván sejtett valamit, mert vállon veregetett, és azt ajánlotta: - Ne emészd magad, öcsém, számold fel bűnös kapcsolataidat. Én is bejelentettem a csajomnak: még egy hét, aztán tűnés. A vezeklést meg előre lepergettem, hogy ne maradjon az utolsó pillanatra. Én az első brigáddal akarok nyomulni a paradicsomba. - Te meg mindenhol házasságtörést szimatolsz, Bibol - nevettem el magam. - Szakmai ártalom, túlbuzgó lettél. Lelkigyakorlatról ismerem a nőt, semmi több. Nem is volt probléma. A fickó a kancelláriáról nem akart hinni a szerencséjének. Átnézte vagy ötvenszer, ellenőrizte, de látszott, hogy semmi trükk, pontos a gép, mint az óra, Belzebubot is fél nap alatt megváltja, ha egyszer beindul. És pont ez volt a legrosszabb, mert a rózsafüzér tényleg totál tiszta volt, bombabiztos. A sajátom. Merthogy arra a gondolatra jutottam, nem érdekes, ezt a pár napot, ami még visszavan, önmegtartóztatásban is kibírom, utána meg már nem lesz rá szükség. Később elmagyarázták, mit cselekedtem: lemondtam a megváltásról, megtagadtam a hitünket a vörös hajú, feslett nő miatt csak azért, mert a kedvemre tett, de úgy, ahogy még soha senki az életben. Legalábbis ekképp elemezte motivációimat a káplán, és hinnem kell neki, elvégre, a fenébe is, ő itt a szakember. Egyébként nem rossz ember a káplán, ő meg ki akart húzni az egészből. Van egy paragrafus a megszállottságról; a feslett nő, mint tudjuk, instrumentum diaboli - vagyis el lehetett volna tusolni. Nem is tudom, miért nem egyeztem bele. Nem mintha sajnáltam volna, amiért további kényszer-ördögűzéseket varrnak a nyakába.

Így alakult. Az összes többi csak apróság, még a hamisított aláírás is. Amikor az elmúlt határozatainak revíziójakor kipattant az ügy - micsoda pech, a büdös életbe, valaki belerondított, és visszamenőleg helyesbíteni kellett a dokumentációt, pont velem kellett megtörténnie -, eleinte nem vették túl komolyan. Csak akkor szálltak rám, amikor kiderült, hogy elígértem a saját rózsafüzéremet. Ennyi volt. Bibol is megkapta a magáét bűnpártolásért, mert tudott róla, és elhanyagolta gyónási kötelességeit. Védte magát a kancellárián a fickó, ahogy tudta, de érvénytelenítették minden addigi érdemeit, pedig jó sokat begyűjtött már. Ez se semmi. Túl régóta tart már. Sok a jóból. Esteledik. “Nincsenek itt tisztátalanok, Uram, nincsen itt bűn, nincs itt semmi más, csak szeretet. Várjuk az eljöveteledet, jöjj el hozzánk, Uram...” - már-már olyan ez az egész, mint valami esdeklő jajveszékelés. Biztos nem én vagyok az egyetlen, aki ezzel a kínzó gyanúval küszködik. Milliónyi szempár mered az égre. Néma csend. Soha, sehol nem volt még ilyen csend. Szinte hallani, micsoda erővel dobbannak a szívek. Szinte tapintható a réteket elborító, a lehetőségek végső határáig fokozódó várakozás. “Jöjj el hozzánk, Uram...” - szeretnék együtt imádkozni a többiekkel. De nem tudok szabadulni a gondolattól, makacsul visszatér, egyre égetőbb, egyre erősebb: és ha nem jön el? Ha nem jön el... az csak egyet jelenthet: minden igyekezetünk ellenére túl elnézőek voltunk a bűnnel és a bűnösökkel. Nem voltunk állhatatosak a büntetésben. Utálkoznunk kellett volna az istentelenektől, az Úr ellenségeitől. És utálkoztunk is, előírás szerint. Gyűlöltünk, de úgy látszik, nem eléggé. Istenem, ahogy árad a tömegben a gyűlölet, az erő. Mivé lesz a hő áhítat! Ha nem jön el ő... Jaj a bűnösöknek! És érzem, hogy remeg a lábam, jeges hidegség árad szét ereimben, fájdalmasan összeszorul a torkom. Hiszen itt állok, a megszentelt réten, én, a bűnös, aki megtagadta hitünket. Arra gondolok egy pillanatra, jobb lenne nekem, ha nem is élnék. Még a hangszórók is elhallgattak. Jöjj el, Urunk, jöjj el, mielőtt valamelyik diakónus, bíboros vagy titkár, akik most pánikszerűen, kétségbeesve futkosnak a teokomputer termináljai körül, megkapná a választ... Hirtelen vállon ragad valaki, eszembe juttatja, hol vagyok. Bibol. Szó nélkül mutat a kapura. Jól elbambultunk. A kapun túl nincs már rendőrkordon, nincsenek már ott a csoportokba verődött istentelenek. Egyetlen hosszú, harminc-negyven méteres oszlopba rendeződve közelednek az úton egy jelentéktelen figura vezetésével. Belépnek a szélesre tárt kapun. A nyakam rá, hogy annak rendje-módja szerint bereteszeltük, nem tudhatták kívülről kinyitni... Mégis nyitva van, és már jönnek be a különös, eszelős küllemű alak vezetésével. Elég rá egy pillantás - hamis próféta. Iskolapéldája, ismerős a kiképzésről. Első paragrafus. A lehető legsúlyosabb. Már nem is töröm a fejem, ösztönösen megfeszülnek az izmaim - istenem, de jó, hogy végre cselekedhetek, egyszerűen, világosan és érthetően, az Úr dicsőségére. Start, húzok a kapuhoz, mint a rakéta, Bibolt is hátrahagyva. Neki a szánalmas, mosolygós prófétának, a pofájába mászok. - Belépő! - ordítom a bamba, jámbor ember szeme közé. Meg sem próbál védekezni. - Bocsáss be, jóember! - mondja szelíden. - Már várnak rám. Szólítanak, hallom, hogy hívnak... Lihegve rohan Bibol a másik oldalról, és elismétli az előírásszerű kiáltást: “Belépő!” - Állítsd már le magad! Hagyd már abba, te idióta! - hallom a kétségbeesett, reszkető hangot. Nagyon ismerős hang. Átvillan rajtam a felismerés. Persze hogy ő az. Áttör a nő a bűnösök lassan már oszladozni kezdő csődületén, lángoló szemmel áll előttem, könyörgést olvasok ki a tekintetéből. Sokkal őszintébb könyörgést, mint akkor, a lakásomon. - Nem értesz semmit... - mondja, és megragad mindkét kezével, felemeli az öklét. - Nem értetek semmit.

De én már nem vagyok ugyanaz, mint akkor. Az nem megy, hogy az ember ilyen sokáig áll ebben a hullámzó tömegben, és megmarad olyannak, mint volt. Tűnés innen, rossz ribanc! és teljes erőmből eltaszítom, kerülve a formaságokat az eljövetel megszentelt földjét meggyalázni készülő bűnös jámbor arcába vágok. Miatta nem jön el az Úr. Miatta. Nem én miattam. - Takarodj! - üvöltöm, elborult az agyam, majd szétrobbantam a dühtől. -Takarodj innen, mocsok állat, ki a megszentelt földről! Meg sem próbál védekezni, csak tántorog, és egyre csak azt hajtogatja: - Ne állj az utamba, jóember, várnak rám... Ez már túl sok volt nekem. Majd pont rá várnak, a büdös életbe, egy ilyen szakadt koldusra. Bibollal jól összehangolt mozdulatokkal, az Úr dicsőségére kivonszoljuk a káromlót a kapun kívülre. A csődület már szét is oszlott. Így kell bánni a hamis prófétákkal - tanították a kiképzésen -, ha látja a sleppje, hogy messiásuk kap a pofájára, nem segít ott már semmi csoda, rögtön megjön az eszük. Lihegve állunk a kapuban. Két arkangyal, lángpallossal a kézben. Csak ő, az a szakadt, bűnös némber, ő térdel felette, rázkódik a zokogástól. Odébb támogatja az útból, megfogja lehanyatló fejét. Egy rakás szerencsétlenség. - Bocsáss meg nekik, atyám, mert nem tudják, mit cselekednek! - hallom még. Nem volt neki elég. Az ajkamba harapok, de csak nem megyek ki a kapun kívülre. Könnyes szemmel néz rám a pterodactylus. Legszívesebben agyonverném. Helyrehozva a hülyeségemet. Egyébként már nem fontos. Ő pedig lassan feltápászkodik, a feslett nő karjára támaszkodva felém fordítja összerugdosott, vérző arcát, és halk, de magabiztos hangon így szól: - Eljössz utánam. Csak ennyit. Elfordul. Lassan távolodnak a tépett újságpapírok és az elhagyott elárusítóasztalkák között. Hátunk mögött ugyanaz a feszült várakozásba révült tömeg. És most hirtelen, elfog egy érzés. Istenem, nem is tudom már, mi, legszívesebben letépném magamról az egyenruhát, a rangjelzéseket, és rohannék a féleszű után, akit az előbb összerugdostam, és a lába elé vetném magam, ugyanakkor azt is érzem, hogy gyűlölöm, szívből gyűlölöm őt is, ezt a nőt meg ezt az Úr eljövetelére váró tömeget is, és már magam sem tudom, nem tudok semmit, milyen szörnyű, hogy nem tudok semmit, üresség támadt körülöttem, nincs fény, nincs út... Jobb lenne nem létezni, nem érezni, nem látni, nem is gondolkodni, nem tudom kifejezni magam... És csak azt az egyet tudom biztosan, hogy az Úr ma már nem jön el. Jaj a bűnösöknek! Egész testemben remegek, vacog a fogam. - Nyugi, öcsém! - Bibol megfogja a kezem, és csitít, mint egy gyereket. Mélyet sóhajtok. “Eljössz utánam.” Mintha tudta volna. Igen. Ha az Úr nem jön el, ha ezen a földön írmagját is ki kell irtani a gonosznak, akkor elmegyek utána. Meg fogom találni. Az Úr pedig nem jön el. Bibol a vállamra csap. Bereteszeljük a kaput. Most már jobb. Behunyom a szemem. Most már elmúlt. Most már mindent értek, minden világos lesz, és egyszerű, így volt egész életemben. Tudom pontosan, mit akarsz tőlem, Uram. Kínszenvedés lett volna az életem, ha nincs, aki ezt megmagyarázza nekem. Távoznak az ostoba gondolatok, elmúlik a nyugtalanság. A rózsafüzérre teszem a kezem, és hallgatom a teokomputerben nyilvántartott imáim hosszú sorát. És érzem, hogy eltölt a szeretet az Úr iránt, szeretem minden erőmből, ahogy csak tudom, ahogy e szeretetre megtanítottak. “Eljössz utánam.” - Gyújts rá, öcsém! - mondja Bibol. - Most már biztos, hogy mindjárt vége lesz. Mélyen leszívom a füstöt. - Nekünk még csak most kezdődik a munka, Bibol. Rengeteg munka - mondom fejcsóválva. És egy pillanat múlva tűnődve hozzáteszem: - Rengeteg munka, Bibol.

Pálfalvi Lajos fordítása

Janusz Cyran JERUZSÁLEM Mondottam Atyámnak: E perctől Atyámnak nevezlek, te pedig nevezz fiadnak engem, hogy kezdetét vehesse az írás, mely már századokkal ezelőtt vala. Ő pedig azt feleié: Jól van, ha ezt akarod, legyen így. Szólottam. Legyen meg a világ, olyan, amilyennek ismerjük, legyenek törvényei és legyen népe, szabadon választó jó és rossz közt, úgy, hogy beteljesedhessék a Megváltás. És lön a világ s lön törvénye, s lön népe, szabadon választó jó és rossz közt, mely Teremtője ellen fordult. Szólottam Atyámhoz: Küldj el engem népemhez, hogy Jeruzsálem újra felépülhessen. Hívattam a tudósokat, főpapokat és városatyákat, hogy megismertessem velük tanításomat. Földig hajoltak előttem, és nyájasan mosolyogtak rám, ajkukat mézesmázos szavak hagyták el, de én tudtam, hogy képmutatók és hazugok, s csak gyűlöletet és megvetést éreznek irántam. Ó, Atyám, mennyire szenvedtem! A verejték és a vér végigfolyt testemen, az elviselhetetlen fájdalom még a lélegzetemet is elakasztotta, magamban - azt kívántam, hogy bár jönne már el a sötétség a földre. De nem jött el, s én továbbra is láttam magam körül és alattam a bámész sokaságot, az együgyű arcokat, üldözőim gúnyos pillantását s a közönyös tekintetű katonákat. De hol maradtak tanítványaim, akiket annyira szerettem, hol népem, mely úgy áhította szavamat és a kenyeret, melyet kezemmel szeltem? Hacsak egy, egyetlen hűséges és részvétteljes arcot látnék... szó nélkül tűrnék. És akkor, a fájdalom tetőfokán megértettem, hogy nem méltók hozzám, másként kell bánnom velük. - Atyám, büntesd meg üldözőimet, és szabadíts meg engem! - kiáltottam erőteljes hangon. És a szögek kihullottak testemből, sebeim meghártyásodtak, s már lenn álltam, szilárdan a lábamon, a keresztfa tövében. És most már haraggal pillantottam rájuk, láttam mérhetetlen elképedésüket, láttam, miképp igyekeznek palástolni állatias mivoltukról árulkodó tompa arckifejezésüket. Hát tessék, ha ilyen csodára vágytatok! - Atyám, büntesd meg üldözőimet, és küldj rájuk romlást s pusztulást! Az ég szétnyílt, és világosság borította be a földet. Az együgyű népség, bíráim és hóhéraim félelmükben kiáltozni kezdtek, leroskadtak és vonaglottak kínjukban. Némelyek könyörgőre fogták: - Uram, vakok és süketek voltunk, bocsáss meg nekünk, ne akard a halálunkat!

De szívem mindennél jobban szomjazta az igazságot, haragom bosszúvággyá fokozódott, ezért kínban és porig alázottan kilehelték a lelküket. Körbejártam az egész hegyet, s szemem beitta a pusztulás látványát. Az eget újra sötét fellegek takarták el, vihar közeledett. Az eső lehűtötte lázgyötörte, elkínzott testemet, s én azon kezdtem el gondolkodni, hogy milyen sorsot szánjak népemnek. A megváltás műve még nem teljesedett be. Népem üdvét továbbra is szívemen viseltem, semmi egyébbel nem gondoltam - az elszenvedett csalódás ellenére. Beköltöztem a világbirodalom fővárosában uralkodó császár testébe. Igazi lényemet nem fedtem fél azonnal a tanácsadók, vezérek, különféle méltóságok, hivatalnokok és szolgák előtt, jóllehet észrevették a változást uralkodójuk viselkedésében. Jó ideig végeztem a császár hivatali teendőit: nap mint nap elolvastam a provinciák helytartóinak, a légiók parancsnokainak leveleit, az adóbehajtók, besúgók, titkos ügynökök jelentéseit. Végül, egy tikkasztó nyári nap, felfedtem igazi lényemet. Csodálkozva és zavartan néztek rám; láttam rajtuk, hogy nem hisznek nekem, mígnem mennyei világosság támadt körülöttem, s akkor térdre rogytak, és zokogva kérleltek, hogy legyek a vezérük, és parancsoljak nekik, én, az Istenfia. Feléjük fordultam, s szólottam hozzájuk: - Eljöttem, hogy Isten országa megvalósuljon a földön, hogy minden nép az ő dicsőségét zengje, s boldogan és örvendezve élvezze végtelen kegyelmét. Vessétek le gőgötök és esendő bölcsességetek, vessétek el magatoktól a gazdagságot és a kicsinyes gondokat, kövessetek, s tiétek lesz az Égi Királyság a földön. Mostantól kezdve a szeretet s az egymás iránti jóság lesz ennek a Királyságnak a törvénye és fundamentuma. Nincs többé rabszolga és úr, mindannyian egyenlők vagytok az Úr színe előtt, nincs többé gazdag és szegény, sem ostoba és okos, sem erős és gyenge, mert csak ti vagytok, akik hisztek bennem, mindenki más pedig elveszejti magát. Sokan nem tudták felfogni, hogy mi történt. Azt suttogták, hogy a Cézár megtébolyodott, és istennek képzeli magát. Úgy láttam, hogy azok, akik azelőtt bölcsek és megfontoltak voltak, oktalan félkegyelműekké váltak, azok pedig, akik azelőtt homlokukon hordták a félkegyelműség jelét, ámulatot keltettek bölcsességükkel, s termékeny talajra talált bennük tanításom. Közülük is az első Cornelius, a testőrség visszataszítóan rút arcú parancsnoka volt. Olvastam a gondolataiban, közel került a szívemhez. Megkeresett és azt mondta: - Uram, engedd meg, hogy a legalázatosabb szolgád lehessek. Parancsolj bármit, legtitkosabb óhajaidat is engedelmesen végrehajtom. - Megörvendeztetsz szavaiddal, Cornelius, nagy aratásra készülök népemmel, sok munka vár ránk. Szükségem van erős válladra és éles tekintetedre, de még nem érkezett el az idő. Hívattam a tudósokat, főpapokat és városatyákat, hogy megismertessem velük tanításomat. Földig hajoltak előttem, és nyájasan mosolyogtak rám, ajkukat mézesmázos szavak hagyták el, de én tudtam, hogy képmutatók és hazugok, s csak gyűlöletet és megvetést éreznek irántam. Megölettem valamennyit. Hívattam tanítványaikat, és eléjük tártam tanításomat. Mestereikhez hasonlóan megvetést mutattak irántam, ezért őket is megölettem. Hívattam az ő tanítványaikat is, de most már arról győződtem meg, hogy sokban közülük értő fülekre találtak szavaim. Ezeket megkíméltem, bár még korántsem tisztultak meg teljesen a pogány mételytől. Átadtam nekik az írásba foglalt tanításomat, hogy tanulmányozhassák egészen az idők végeztéig. Ezután a szenátorokat vettem sorra. Bejelentettem nekik: - Mától fogva nincs úr és rabszolga, és ami megilleti az urat, az megilleti a rabszolgát is. Az úrnak ezentúl csak az én kegyelmemből lehetnek javai, úgyhogy nem lesz többé ínség és igazságtalanság. Felháborodtak ezen a szenátorok, s összeesküvést szőttek ellenem. A halálomat akarták, de gyilkos pengéik ellenük fordultak, s nyomorultul elpusztultak. Megmozdultak a rabszolgák és a szegények is, amikor eljutott hozzájuk a hír a Megváltásról. Leöldösték uraikat és elrabolták javaikat, nem értették meg, hogy az én javaimat prédálják fel. Hívattam Corneliust, és azt mondottam neki: - Tedd, amit tenned kell. Cornelius mélyen meghajolt, és katonáival a lázadók ellen indult, hogy lesújtson rájuk. Most már a szenátorok és más hatalmasságok is kezdték mégérteni tanításomat. Azok, akik megmenekültek,

siettek felkeresni palotámban, és a földet verdesve homlokukkal elhalmoztak ajándékokkal, s legalázatosabb szolgáimnak mondották magukat. Mind ez ideig a főváros népe pogány bálványoknak hódolt a régi szentélyekben, martalékul vetve lelkét a sátánnak és cinkostársainak. Megparancsoltam, hogy rombolják le a gonosznak ezeket a hajlékait. Miután ledőltek falaik, az istentelenek megátkoztak, és azt jövendölték, hogy közéig a világvége. A pokol erői által feltüzelt nép újra felkelt, s Corneliusnak - kíméletet nem ismérve ismét ki kellett mutatnia szigorát. Még ki sem hunyt a lázadás tüze, s nekem már a birodalomnak azok a provinciái jártak a fejemben, amelyekben várják az örömhírt, és azok a távoli, isten háta mögötti területek, ahol a barbár törzsek még a bűn sötétségében élnek. Nem akartam csodatevő képességemet latba vetni, mert azt szerettem volna, ha népem maga tesz meg mindent üdvözüléséért, ha szíve-lelke legmélyéig áthatja a vágy, hogy saját kezével építhesse fel Isten országát. Szolgáim szóval és karddal terjesztették tanításomat. Ám sok pogány elvetette azt, s számos nép felkelt helytartóim ellen. Az egész birodalomban zűrzavar uralkodott el, a barbárok pedig kihasználták ezt, megrohanták határainkat, s gyújtogattak, fosztogattak, gyilkoltak. Keleten Elius Severus, a szíriak légió parancsnoka szembefordult velem. Rövid időn belül minden provincia csatlakozott hozzá, s a lázadók trónbitorlónak és a haza ellenségének kiáltottak ki. Mind nagyobbra duzzadó hadukkal megindultak a főváros felé, hogy megütközzenek csapataimmal, és átvegyék a hatalmat. Egyetlen csapással megsemmisíthettem volna Severus egész seregét, s ő magával is végezhettem volna. Engedelmességre kényszeríthetem volna őket, ha megjelenek felettük egy mennyei fényt sugárzó felhőn, s rémületet keltek bennük. De nem cselekedtem meg ezt. Olvastam tovább a birodalom minden részéből érkező jelentéseket. Mint már említettem, nem akartam visszaélni isteni mivoltommal. Ugyan mit ért volna, ha rendkívüli hatalmam kétségbevonhatatlan bizonyítékait eléjük tárva térnek meg? Higgyenek inkább abban, amit nem látnak, akkor győződhetem meg igazán hűségükről. Áldottak azok, akik nem láttak, mégis hittek. És áldottak azok, akik a bennem való hitért áldozták életüket. Vérben és verejtékben kellett megalapozni tanításomat, felépíteni szent egyházamat, mivelhogy nincs jobb kötő és építőanyag náluk. Seregeim vereséget vereségre halmoztak, súlyos és elkeseredett harcokat víva hátráltak, de a győzelem mérlege végül is a mi oldalunkra billent, s utólag örömmel töltött el, hogy a türelem és az önmérséklet erényét gyakoroltam. Letörtem a lázadást, s Severus, miután legyőzetett és megaláztatott, öngyilkosságba menekült. Az éhségtől és háborúktól elgyötört nép, amelyet apostolaim vaskézzel tartottak kordában, most már nagyobb hajlandóságot mutatott hitének és helytelen szokásainak megváltoztatására. Sorra épültek mindenfelé az új hit templomai, s papjaim mindenfelé hirdették az Evangéliumot, és dicsőítették az egy igaz Istent. Amidőn az írás ereje eltörölte a föld színéről a pogány istentelenség minden külső tárgyi jelét, elérkezett az ideje a mélyebb és jelentőségteljesébe a lélek gyökeréig ható változásoknak. Az új hit ugyanis sokak számára csak olyan köntösül szolgált, amellyel elfedték igaz valójukat. A családokban, a baráti körökben tovább éltek a régi szokások és előítéletek. Hogy gyökerestül kiirthassam őket, életre hívtam a Titkos Tanácsot, amely besúgói hálózatot épített ki. őrködött a polgárok erkölcsös életvitele felett, s azon volt, hogy szívükbe fogadják a szeretet és testvériség tanítását. A testület a törvény felett állt - legfőbb célja a közjó szolgálata volt, ezért hiba lett volna tevékenységét a tökéletlen emberi törvényekkel korlátozni. Az emberek sokasága éjt nappá téve dolgozott, hogy mielőbb felépülhessen Isten országa. Az állami informátorok felbecsülhetetlen szerepet vittek, nagyrészt nekik köszönhetően öltött testet az egyenlőség és igazságosság eszméje - feljebbvaló és alárendelt egyaránt folyvást magán érezte az állami hivatalnokok éber tekintetét, s egyetlen feljelentés elég volt hozzá, hogy helyet cseréljenek. Senki nem tudhatta, hogy mit hoz számára a holnap; csak az érezhette bizonyos fokig biztonságban magát, aki kellő buzgóságot tanúsított, s bízott a Mindenható végtelen kegyelmében.

A feljelentések és egyéb jelentések óriási száma súlyos terheket rótt a császári adminisztrációra, ezáltal az mérhetetlenül felduzzadt, és mind nagyobb jelentőségre tett szert. Attól tartva, hogy a Titkos Tanács tagjain hatalmi gőg lesz úrrá, létrehoztam még néhány testületet, amelyek kölcsönösen kontrollálták egymást, s a polgárok lelkére is felügyeltek. Az újabb és újabb feladatok mindjobban igénybe vettek. A birodalom határain belül jó ütemben haladt ugyan Isten országának építése, de a világ más tájain - a germán vadonokban, Észak hófödte vidékein, Indiában, a távoli Kínában, Perzsiában, Afrika ismeretlen zugaiban s más eldugott helyeken - még számos nép várta bűntől gyötörtén a Megváltó eljövetelét. A császári hadsereg mindegyre növelte erejét, de ez hatalmas összegeket emésztett fel, s az adók az állam minden polgárát sújtották. Ehhez járultak még a tovább terebélyesedő közigazgatás fenntartási költségei, úgyhogy a végén egész provinciák jutottak az éhhalál küszöbére. Nem vettem volna ezt túlságosan a szivemre - hiszen az Égi Királyság építése minden áldozatot megért, és elvonta a gyarló emberi lelkeket az alacsonyrendű, materiális célok követésétől -, csakhogy a befolyó adók összegére is hatással volt. A gyengén táplált és elkínzott emberek mind rosszabbul dolgoztak, és - a Titkos Tanács s néhány ügybuzgó segítőtársa minden igyekezete ellenére - mind kisebb lelkesedéssel, pontosabban szólva, mind kevésbé tettetett lelkesedéssel. Még egyszer sorompóba kellett állnom népem hitványsága és kicsinyessége ellen. Másfelől azok az emberi képességek, amelyekkel isteni lényemet felruháztam, tökéletlennek és elégtelennek bizonyultak. A fővárosból beérkező jelentések áttanulmányozását sem győztem. Kénytelen voltam mind nagyobb mértékben munkatársaimra támaszkodni, ők pedig korántsem voltak tökéletesek, s jóllehet gyakran megtapasztalták istenségemet - időről időre meg kellett erősítenem hanyatló hitüket -, előfordult, hogy eltévelyedtek s szembekerültek az írással. Példás büntetést szabtam,ki rájuk, de ha közvetlen környezetemben letértek a szoros útról, milyen lehetett a helyzet a birodalom végvidékein? De nem lehettem egyszerre mindenütt jelen, vagy ha megtettem volna, nem az írás hitelét és komolyságát veszélyeztetem ezáltal? Égő csipkebokorként meg kellett volna jelennem minden emberfia előtt? Avagy Damoklesz kardjaként lebegnem kellett volna egyfolytában a fejük felett? Végül is bizonyos értelemben - titkosszolgálati ügynökeimen keresztül - mindig közöttük voltam. De ők is csak gyarló embereknek bizonyultak, én pedig tökéletességre és abszolút teljességre vágytam. De hogyan is lehetett volna elérni ezt a megálmodott tökéletességet egy olyan államban, amelyben a hírek egyik végéből a másikba egy hónap alatt jutottak el, a katonák fegyverzete pedig csak kardból, parittyából és lándzsából állt? Mindezen változtatni kellett. Isten országának új, hathatós eszközökre volt szüksége, hogy szembeszállhasson tömérdek ellenségével, s eredményesen ellenőrizhesse az emberek gondolkodását, az emberi agyak működését. Ezeket az eszközöket a tudománytól reméltem, a tudományra várt a feladat, hogy isteni akaratomat beteljesítse. A magasabb tudás áldásaiban részeltettem tehát népemet, hamarosan gyárak és üzemek épültek, melyekbe behajtották a vidéki népesség tömegeit, új varosok nőttek ki a földből, új utak szelték keresztül-kasul a birodalmat csodálatos átalakulás jellemezte egész életünket. És minden változás középpontjában én, az új Prométheusz, az isteni Megváltó álltam. Különös, forgatagos idők következtek, egész népek keltek útra és vándoroltak egyik helyről a másikra, s egész népek pusztultak ki éhínségtől vagy véres háborúkban, tanácsadóim parókában, köntösben, öltönyben, tábori egyenruhában, frakkban, hosszú színes köpenyekben, szoknyában járultak elém; testőreim géppisztollyal, muskétával, szablyával, alabárddal voltak felfegyverkezve, az egész világ pedig egyetlen nagy kavargásba ment át. Úgy tetszett számomra, hogy minden ember tudathasadást szenvedett, és két arca van: az egyik jámbor és töprengő, szeretetet és odaadást tükröző, s ezt felém fordította, és láthattam; a másikat nem láthattam, csak sejthettem, hogy épp az ellenkezője emennek: komor és kifürkészhetetlen. Hogyan győződhettem meg volna róla, hogy csakugyan létezik-e ez a másik arc? És ha létezett, hogyan hatolhattam volna át azon az álarcon, amely ezt takarta? Lejártam a föld alatti tömlöcökbe, melyekben a hitehagyottakat és az eretnekeket hallgatták ki s vetették kínvallatás alá, s amelyekben

kicsikarták belőlük legtitkosabb, bűnös gondolataikat, mielőtt máglyára vetették volna őket. De nem tudtam meg, amit meg akartam tudni. Kétségbeesés és szorongó félelem fogott el, mennyei fénytől övezve megjelentem a föld minden lakója előtt, mélyen a szemébe néztem mindnek, és azt láttam, hogy mind tagadja a létezésemet, a legmagányosabbnak éreztem magamat tehát valamennyiük között. A kétségbeesés és a harag magával ragadta egész lényemet, s egyetlen nagy, az egész romjaiba dőlő világmindenséget elemésztő tűzzé alakultam át - azzá váltam, ami az elején voltam - izzó s lángoló ürességgé. Ábrán László fordítása

Eugeniusz Debski ÖN RENDELT KÍNVALLATÁST? Halkan nyöszörgött, s hol az egyik, hol a másik oldalát tapogatta. Még mindig csöpögött róla a víz, de már fel tudta emelni a fejét, hogy körbenézzen. Olyan eszközöket, tárgyakat pillantott meg a falon, amelyektől összeborzadt. Litteheart lecsúsztatott a torkán egy kiskanálnyit a maga főzte pépes kotyvalékból, elrágcsált hozzá két-három karalábélevelet, majd - kanál nélkül - felhörpölt egy tányér meleg levest. Két napja csak ez volt az ebédje, mást nemigen tudott volna lenyelni: valami ugyanis, valószínűleg egy húscafat arról a lapockáról, amelyet a közeli hentesüzlet hulladékgyűjtőjéből halászott ki, a torkán akadt. Az evés végeztével a csaphoz lépett, s megivott vagy fél liter vizet. Megtörülte a száját, kikapcsolta a petróleumfőzőt, s bement a szobába. Az ablakpárkányon három cigarettacsikk száradt. A leghosszabbat közülük gondosan odébb tolta, s éppen a középső után nyúlt, amikor halkan kopogtattak az ajtón. Litteheart szeme kerekre nyílt, nagyot böffentett, s mozdulatlanná merevedett, mint a gyík. Csak fel-le ugráló gégéje árulta el, hogy ijedtében nem szállt el belőle a lélek. A kopogás megismétlődött, ugyanolyan halkan, mint az előbb. Felemelkedett a helyéről, s lassan megindult az ajtó felé. Remegő ujakkal félretolta a reteszt, s mintha attól tartana, hogy a következő pillanatban szökőár sodorja el az útból, résnyire nyitotta az ajtót. Alacsony, bajuszos férfi állt előtte. Mérsékelten elegáns öltönyt viselt, lélektelenül rámosolygott, s azt kérdezte: - Ön rendelt kínvallatást? Litteheart ösztönösen hátrahőkölt, s baljós előérzete támadt. Hevesen megrázta a fejét. - Neeem... Biz... Biztosan nem én - dadogta akadozva. A bajuszos mintha nem hallotta volna, beljebb nyomult. Mögötte két tagbaszakadt fickó jelent meg, aki négynek látszott, és mire Litteheart feleszmélt, már mindhárman benn voltak a szobában. - Voy T. K. Littehearthoz van szerencsénk? - tudakolta továbbra is mosolyogva a kis csoport vezetője. - Én egészen biztosan nem rendeltem kínvallatást... - válaszolta teljes meggyőződéssel Voy. - Én meg csupán annyit kérdeztem, hogy Voy T. K. Litteheart-e a becses neve? - A bajuszos rosszallólag ráncolta a homlokát, hangja azonban lágy és gyengéd maradt, mintha egy hároméves gyerekhez beszélt volna. - Igeen én... De mondtam... - Rend-ben - mondta egy árnyalattal hangosabban, minden szótagot hangsúlyozva a bajuszos. Csak erre voltam kíváncsi. A többi már világos számunkra: megvan a megbízás, megvan az ügyfél. - Semmi akadálya, hogy azonnal hozzákezdjünk. Intett a fejével, s két társa, aki négynek látszott, kis ívben megkerülte, s eléje lépett. Voy felkiáltott, és oldalra vetette magát, hogy az asztal mögött keressen menedéket a sátáni jövevények elől. De az egyik gorilla elállta az útját, öklével az arcába csapott, a másik meg villámsebesen felfogta, mielőtt még összeroskadt volna. - Ne-e-e! - üvöltötte Voy. - Nem akarom! Ez tévedés!

Két kezét védelmezőleg maga elé emelte - hiába. A bal oldalán álló pribék belemarkolt a hajába, s lassan, módszeresen forgatni kezdte körbe-körbe. Voy cipőjének talpa fülsértően nyikorgott a padlón. Szeméből patakzott a könny, torkából artikulátlan kiáltások törtek fel. A másik verőlegény is támadásba lendült: unott arccal, különösebb lelkesedés nélkül beleöklözött a gyomrába. A lórúgáserejű ütéstől Voy a földre zuhant. Vonaglott kínjában, hangosan felzokogott, majd elcsendesedett, s megadóan várta, hogy mi lesz a sorsa. A happy endben egyáltalán nem bízott. - Tévedés, ez tévedés - hajtogatta szipogva, fejét két tenyerébe támasztva. - Még mindig fújja a magáét - hatolt le egy hang felülről hozzá. - Köpni tudnék, amikor ilyenek akadnak az utamba. - Tartsd a szádat, Coffin! - sziszegte a bajuszos. - Puhítsuk még egy kicsit, főnök? - kérdezte a harmadik hang gazdája. - És majd a hátadon fogod cipelni? - torkolta le amaz. Voy, mivel a bal karját mozdítani is alig tudta, jobb kezére támaszkodott, s megpróbált talpra állni. Még mindig egész testében reszketett; nem tudta, mikor és honnan éri a következő ütleg, ezért fél kezével egyszerre igyekezett eltakarni a hasát, veséjét, máját, arcát. Az egyik verőlegénynek mégis sikerült újra megütnie. Bal karja most már szinte teljesen megbénult a fájdalomtól, s élettelenül lógott alá. Voy felüvöltött és előreugrott. A másik gigász teljes erőből szájon vágta - ajka alaktalan, vérző húsfoszlánnyá változott. - Indulhatunk, kispajtás? - kedélyeskedett vele az, amelyik a vállánál fogta. Válaszát meg sem várva, rántott egyet rajta, és vonszolni kezdte kifelé a szobából. A legkevésbé sem izgatta magát amiatt, hogy a magas fémküszöbön végighasadt áldozata nadrágja, és azzal sem törődött, hogy Voy térde minden lépcsőfokhoz ütemesen hozzáverődött, s vastag darabokban jött le róla a bőr. Már kinn az utcán pedig, miközben betuszkolta a légpárnás járműbe, akkorát taszított rajta, hogy kificamította a vállát. A három hordóra, amely menet közben ide-oda görgött az utastérben, s folyton neki-nekiütődött, Voy már nem emlékezett. Homályosan megvilágított helyiségben tért magához - egy vödör hideg víztől, amelyet egyik kínvallatója zúdított a nyakába. A fal tövében kuporgott, arca lüktetett a fájdalomtól, vállát mintha tüzes harapófogóba szorították volna, a gyomrában érzett szúrástól pedig lélegezni is alig tudott. Halkan nyöszörgött, s hol az egyik, hol a másik oldalát tapogatta. Még mindig csöpögött róla a víz, de már fel tudta emelni a fejét, hogy körbenézzen. Olyan eszközöket, tárgyakat pillantott meg a falon, amelyektől összeborzadt. Lovaglóostorok, korbácsok, botok, bilincsek, láncok függtek körös-körül. A bútorzatot néhány szekrény és négy különös formájú fotel alkotta, középütt meg egy hatalmas asztal állt. Nem ebédre és vacsorára teríthetnek meg rajta, gondolta magában. Szemközt vele a két gigász támasztotta a falat, egy hozzájuk hasonlóan magas, de jóval soványabb pasas társaságában. Mindhárman csillogó, vízhatlan kezeslábast viseltek. Voy hamar rájött, hogy könnyen mosható, egykettőre eltávolítható belőle mindenfajta szennyeződés - például a vér is... - Ez rettenetes - selypegte, s fel akart állni, de abban a pillanatban vissza is roskadt a padlóra, összezúzott ajka egyfolytában, akaratától függetlenül remegett. Sípolva, zihálva szedte a levegőt, s tagolatlanul dadogta: - Mi ez... mi történt velem... hol vagyok? Az egyik gorilla megmozdult, s a sovány felé fordult. - Sózzunk rá még egyet-kettőt? Vagy inkább utána? A sovány bosszúsan megingatta a fejét, s a padlóra pökött. - Te félnótás, nem tudod, hogy előbb a vibrátor jön? Változatossá kell tennünk szolgáltatásainkat, a puszta ütlegeléssel nem érik be megbízóink. - Barátságosan oldalba bökte két munkatársát. Ültessétek be a fotelba, s máris kezdhetjük. Egy fehér szekrénykéhez képért, kivett belőle egy fémből készült kis készüléket, rákapcsolt Voyra két vezetéket, és várakozóan segítőtársaira nézett. - Elaludtatok? Feszítsétek már szét a száját.

- Minek kapkodjunk? - felelte az egyik. - Van időnk. Három hétig a vendégünk lesz. A végén nem tudunk majd mit kitalálni. - Akkor majd Vogelmeister veszi kezelésbe. De egyelőre még mi sem fogytunk ki az ötletekből. Jó lesz, ha kibírja azt, amit itt kap - vigyorodott el a sovány, s újra a padlóra köpött. Voy elvesztette az eszméletét. - Konyak? - hajolt föléje az őszülő halántékú Maclvor, s már ki is töltött neki egy pohárkával. Litteheart görcsösen szorongatta a fotel karfáját. Jobb keze, amelynek negyedik ujját letörték, enyhén nyilallott. Nagy erőfeszítéssel szétnyitotta összezárt ajkát. - Te vadbarom! - sziszegte. - Tönkreteszlek, átkozott fasisztája! Azt hiszed, egy konyakkal mindent helyrehozhatsz? Megmondtam a szadista hóhérlegényeidnek, hogy nem én vagyok az emberük, de beszélhettem nekik... - Egy pillanat, kedves uram - fuvolázta Maclvor. - Tisztázzunk egyet: ön rendelte meg... Felemelt kezével elhárította Litteheart tiltakozó mozdulatát. - Engedje meg, hogy befejezzem! Dokumentumokkal tudom bizonyítani, hogy megrendelt egy háromhetes kezelést cégünknél. Felvett pár papírlapot az íróasztaláról. - Tessék! Manuális és pirotechnikai műveletek, “pusztai levegő belégzése”, “házassági előzetes”... - továbbsiklatta tekintetét a papírokon - különleges szolgáltatások: totális masszázs, vibrátorozás, pszichotüskék, “Torquemada-orgona”... Folytassam? Itt vannak a számlamásolatok, ellenőrizheti valamennyit. - Ledobta őket az asztalára, s Litteheart megcsonkított kezére mutatott: - Ez is szerepelt a megállapodásunkban. Mindent megkapott, amit csak kért: csonkolást is, a gyógyítást is. Voy nem szólt semmit, a pohárért nyúlt, s egy hajtásra kiürítette. - Ez képtelenség! - zihálta. - Nem tudom elviselni a fizikai fájdalmat. Inkább a halált választanám. Megrázta a fejét. Érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe. - Nem vagyok agyalágyult, tudom, hogy mit cselekszem, a fenébe is! - Ügyfeleink indítóokai nem érdekelnek bennünket. - Maclvor lágyan elmosolyodott. Természetesen a többség kedvét leli szolgáltatásainkban, de utána - higgye el nekem - nagyon gyakran panaszt tesznek nálam, fenyegetőznek, bosszút esküsznek. Hányszor, de hányszor be kell hívatnom a fiúkat... - Szomorú képet vágott és sóhajtott. Voynak majd szétpattant a feje, forró hőhullám öntötte el, amely - úgy érezte - egészen a tüdejéig elhatolt. Maclvor rendíthetetlen nyugalommal figyelte kliensét, az üvegért nyúlt, és újratöltette Voy poharát. - Hajtsa fel - biztatta. - Aláírja a számlákat, s utána békében elválunk. Persze ha akarja, mindjárt megrendelheti a következő kezelést. - Gúnyolódik velem? - fortyant fel Voy. - Fatális félreértés folytán eltöltök három hetet a sintértelepükön, és most arra akar rávenni, hogy rendeljek meg egy újabb kúrát? A szerencse fiának tekinthetem magam, hogy egyáltalán életben maradtam. - Várjunk csak - vetette közbe Maclvor. - Ha valóban olyan kellemetlenül érezte magát cégünknél, fel kellett volna bontania a szerződésünket. Értésünkre kellett volna adnia, hogy... - Micsoda?! - Litteheart felszökött a helyéről, s Maclvor elé perdült. - De hiszen mielőtt ez a két bandita véres péppé verte volna a számat, hússzor elmondtam nekik, hogy hagyjanak békén, ne nyúljanak hozzám. Én... - Idegesen csapkodta a kezét. - Ne adja a tudatlant, Litteheart úr! - Maclvor egy fokkal feljebb vitte a hangját. - Elég a komédiázásból. Nagyon jól tudja: azért egyeztünk meg a jelszóban, hogy bármely pillanatban meg lehessen szakítani a kúrát. Csaknem minden ügyfelünk egy adott ponton elkezd kiabálni, hogy elege van, de mi már ismerjük ezeket a trükköket. Csak a megadott jelszó bemondásával bontható fel a szerződés. És ön ezzel nagyon is tisztában van. - Kezével a fotel karfájára csapott és felállt. Litteheartot a gutaütés környékezte, pár másodpercig levegőt sem kapott. - Emberi Miről beszél maga? Velem senki semmiféle jelszóban nem állapodott meg. Felugrott a fotelból, és ökölbe szorította a kezét.

Megértette, hogy három héten át valakinek a bosszantó hanyagsága miatt kínozták és gyötörték, dolgozták meg fogait a vibrátorral, szaggatták meg idegeit a teste különböző részeibe beültetett “piócákkal”, olyannyira, hogy megsüketült a saját üvöltésétől... - Elszúrtad a dolgot, Maclvor! - ordította. - Nem tartottátok meg végig az előírásokat - szipogta, s vészjóslóan tett egy lépést előre. - Megöllek! - Nyugalom, mert megbánod! - hallotta háta mögül az egyik gigász hangját. Maclvor az íróasztalához sietett, s intett Litteheartnak. Amaz mintegy önkívületi állapotban, a félelemtől reszketve hátrapillantott. Az ajtó két oldalán ott állt Coffin és Vogelmeister: nem volt menekvés. Megadta magát sorsának, odalépett az íróasztalhoz, s - egy pillantást sem vetve rá aláírta az eléje tolt papírt. - Csakugyan nem emlékszik a jelszóra? - kérdezte Maclvor. Megesik ez. “Adjanak egy kis whiskyt” - ezt kellett volna mondania, ez volt a jelszó. Egyébként... - megkerülte az íróasztalt, elhelyezkedett a fotelban, és leütött néhány számjegyet a teleterminál klaviatúráján - de ez most már aligha fontos... - Félbeszakította mondandóját. - Halló! Itt Maclvor. Kérem ellenőrizni Voy Litteheart úr számláját... Várok... - Mutatóujjával egyet-kettőt koppantott az asztal lapján. - Igen? Biztos ebben, hölgyem? - Voy rosszat sejtve hegyezte a fülét. - Rendben. Köszönöm. Maclvor most alsó ajkát beharapva a szék karfáján kezdett el ujjaival dobolni. Vagy fél percig hol Voyra, hol a mennyezetre szegezte tekintetét. - Nincs fedezete - szólalt meg végül elcsodálkozva. - Ez kínos... Nem tudta folytatni, mert hirtelen kavarodás támadt a szobában. Litteheart megiramodott az ablak felé, útközben felkapta az íróasztal szélén álló fémszobrocskát, amely egy a fájdalomtól vagy a bútól eltorzult arcú törpét ábrázolt, s hátát az üvegnek vetve megállt. - Ne közeledjetek! - lihegte, s fenyegetően megmarkolta a szobrot. - Egyet, legalább egyet agyoncsapok közületek. Nincs vesztenivalóm, torkig vagyok ezzel az egésszel. - Csak a pénzünket akarjuk - mondta Maclvor, s közben intett két pribékjének, hogy támadjanak. De ha nincs pénze, ledolgozhatja. Tudja, hogy? Aláveti magát még egy kúrának, hogy gondoskodhassunk azoknak az ügyfeleinknek a szórakoztatásáról, akik kéjes örömmel néznek végig egy-egy kínvallatást. Vagy fizet, és utána arra megy, amerre akar. Most pedig búcsúzom, mert vannak még elintéznivalóim... Coffin és Vogelmeister egyszerre lendült előre. Voy hátraugrott, de megfeledkezett a mögötte levő ablakról, amely hangos csörömpöléssel betört, s a csörömpölésbe belevegyült kétségbeesett kiáltása. A két pribék megragadta, s hiába rúgott, harapott, nem tudott szabadulni acélos szorításukból. - Ne! Könyörgök! Irgalmazzon, Maclvor! Ledolgozok mindent. Utánanézek a bankomban... Megteszek mindent!!! - Várjatok! - Maclvor felpattant a fotelből, és közelebb lépett Voyhoz, de nem annyira közel, hogy az elérhesse a lábával. - Mi a javaslata? - Nem tudom, bármit megteszek... - hadarta Litteheart. - Még takarítani... takarítani is hajlandó vagyok. - Na ne tréfáljon! - heherészett Maclvor. - Kétszáz évig is elsöprögetne itt, olyan drágák a szolgáltatásaink. Engedjétek el. Voy megtántorodott, s nem kis erőfeszítésébe került, hogy megőrizze egyensúlyát. Megrázkódott s felzokogott. Fogai összekoccantak, úgy érezte, hogy egy jégdarab szorult a nyelőcsöve és a garatja közé. Nyála vékony csíkokban a zakója gallérjára folyt. - Talán - nyögdécselte, de fogalma sem volt, hogy folytatja. - Talán... - Nos? - ösztökélte Maclvor. - Istenem, jaj... - sóhajtozott, érezvén, hogy már csak néhány másodperce maradt. És az utolsó pillanatban zseniális ötlete támadt. - Adjanak egy kis whiskyt! - kiáltotta. - Bravó! - szökött fel a helyéről Maclvor. - Mégsem olyan elveszett ember maga. - Széles mosoly terült el az arcán. - Intett a fogdmegjeinek, hogy távozzanak.

Litteheart zihálva, el-elakadó lélegzettel nézett utánuk. A főnökre pillantott, majd megint az ajtó felé fordult. Tenyerével letörölte arcáról a rászáradt könnyet és nyálat. - Csodálkozik, uram? - szólította meg udvariasan A szenvedés nemesít cég vezetője. - Ne csodálkozzék, hiszen megadta a jelszót. Mellesleg szólva, nincs semmiféle jelszó. Nem lehet megszakítani a kezelést. Ez az egész csak amolyan hatásos záróakkordja együttműködésünknek. De most már csakugyan vége. Ismerje el - húzódott közelebb Littehearthoz -, hogy használt a kezelés. Nemdebár? Na de most már búcsúzom. - Felállt, és Voyt is valósággal felrántotta a fotelból. Kezet nyújtott neki, s finom mozdulatokkal az ajtó felé terelte. ...Szédelegve s félig-meddig öntudatlanul, mint az alvajáró, lépett ki az utcára. Gépiesen a felé az épület felé vette az irányt, ahonnan A szenvedés nemesít munkatársai elhurcolták. Még mindig remegett, de már énekelni s táncolni lett volna kedve. Alig érezte az egész testét átható fájdalmat. Ilyen lehet az eufória, futott át rajta. Felnevetett. Befordult a kapualjba, s megindult felfelé a lépcsőn. Hirtelen megtorpant, keze fejével végigtörülte homlokát, s elmosolyodott. Visszafordult, és a ház hátsó kijáratán újra kilépett az utcára. Egy kis zsákutcában találta magát. Fekete luxusautó gördült eléje. Amikor Irb becsukta mögötte az ajtót, még mindig mosolyogva elhelyezkedett a hátsó ülésen. Rágyújtott, majd a beépített hűtőszekrényből hatalmas poharat vett elé, amelyben sűrű méhsör illatozott. - Haza parancsolja, uram? - kérdezte Irb, az utca vége felé kormányozva a limuzint. - Yhy - terpeszkedett el még kényelmesebben Voy. A poharat burkoló hideg páraréteg jólesően hűsítette bal keze megperzselt ujjait. A megmaradt négyet. - Szabad érdeklődnöm, hogy sikerült a pihenőkúra? - Istenemre mondom, Irb, remekül. Egyszerűen - remekül! Ábrán László fordítása

Marék Oramus IMMUNOLÓGIAI AKADÁLY Canabaj élvezettel itta magába a ránga-tózó,meztelen élet látványát, aztán hátrált egy lépést, lendületet vett, és lesújtott a korbáccsal, amelynek vége tüzes csókként tapadt a bőrre, az izmok görcsös csomókba rándultak tőle, lilásvörös csíkok mutatták a szíj nyomát. Stukonis de Philadelphia szinte már a Lila Rozetta talapzatánál volt, amikor nyomot vesztett. A páradús levegőben eleddig jól érzékelhető jelzés hirtelen szétfoszlott, és Stukonis irányt vesztve megállt. Fejét jobbra-balra mozgatva abban reménykedett, hogy újra rátalál a jelzésre. Pedig mármár arra a hiúságát legyezgető feltevésre hajlott, hogy látogatásának célja éppen a Lila Rozettában, ebben a felhőkbe vesző, magas üvegtoronyban található. A remény, hogy bejut a torony belsejébe, most úgy pattant szét, mint egy szappanbuborék. Tanácstalanul toporgott, s csak a szerencse véletlenben bízhatott. A legközelebbi bejáratnál álló őrök figyelni kezdték, elindult hát visszafelé a zajos utcák irányába, s kedvetlenül arra gondolt, hogy az egész procedúrát meg kell ismételnie. Láthatóan nem keltett bizalmat az őrökben. Mulatságos, hogy többet látnak benne, mint egy üzletemberben. Tény, hogy várja őt egy másik munka is, egy kis kiegészítő kereset, de azt mindig el lehet végeztetni megfelelő emberekkel, azért vannak. Sokkal jobban izgatta, hogy időt veszít - valaki egyszerűen megelőzheti őt. Ideges mozdulatokkal kereste cigarettáját, mert nem találta a megszokott helyén. Hirtelen rádöbbent, hogy három napja abbahagyta a dohányzást; kezével a zsebében kotorászva dermedten megállt, feszülten a koncentrálástól. A jelzés újra jelentkezett. Óvatosan megfordult, és arrafelé nézett, ahonnan a jelzés jött. A járókelők árnyakként suhantak előtte. Ha jól állapította meg a forrást, az impulzus egy falmélyedésből érkezett, ahol az üvegezett

kirakatok között egy férfi és egy nő állt, de jöhetett a jelzés az épület belsejéből is. Szemügyre vette a bemélyedésben álldogáló emberpárt: vállas férfisziluettet látott, és egy női alak világos foltját. A nő arca árnyékban volt, de Stukonis, ki tudja, miért, azt képzelte, hogy a nő szőke. Nekivágott a tömegnek, s elindult a bemélyedésben álló pár felé. A jelzés megint eltűnt a fejéből. Most már rövid impulzusokkal fogják őt továbbvezetni? Legalább egy szóval említhették volna... A tömeg ellenállhatatlan erővel hömpölygött vele szemben, alig tudta a testek támadását visszaverni. A néhány méternyi útszakasz megtétele komoly erőfeszítésébe került. Levegő után kapkodva, határozatlanul megállt a kirakat előtt, s észrevette, hogy a férfi kövér ujjai egy csillogó, szív alakú kis medált babrálnak, amely vékony láncon függött a nő félig mezítelen mellei között. Stukonis gyors pillantást vetett a nő arcára - valóban szőke volt a haja. - Elvesztettél valamit, kicsikém? - szólalt meg a nő félig suttogva, Stukonis mégis tisztán hallott minden szót. Miért vannak ketten? - tűnődött. Miért csaltak éppen ide? - Elintézem a pasat - szólt a férfi, s a csillogó szívecske megállt ujjai között, megfeszítve a láncot. Csak egy szavadba kerül, kedvesem. A nő vagy nem figyelt társa heveskedésére, vagy nem tudott dönteni. Stukonis érezte, hogy a légkör egyre feszültebbé válik, de nem tett semmiféle békülékeny gesztust. - Legalább egyet hadd vágjak be neki - erősködött a férfi, Stukonis pedig mintha úgy hallotta volna, hogy a nő erre bosszúsan fölszisszen. - Miért akar Canabajjal találkozni? - kérdezte Stukonist. - Üzleti ügyben - volt a tömör válasz. A nő alaposan végigmérte Stukonist. - Ezt bárki mondhatja - válaszolta olyan hangon, amelyből kiérződött a kételkedés, hogy egy ilyen pasas valami figyelemre méltó ajánlatot tehetne magának Canabajnak. Stukonis bólintott. - Minden bizonnyal. - Csökönyösen hallgatott, de nem szándékosan, hanem azért, mert egyetlen meggyőző érv sem jutott az eszébe. - Szaros kis görény! - szólt tömören a férfi. Elengedte a szívecskét, mely nyugtalanul himbálózott néhányat a láncon. Aztán egy csipetnyi port helyezett hatalmas orrlyukaiba. - Három napja abbahagytam a dohányzást - bökte ki teljesen váratlanul Stukonis, s máris megbánta, amit tett. - El vagyok bűvölve - nyugtázta jeges hűvösséggel a nő. - Azon gondolkodom, hogy zavarjuk-e azonnal magát Canabaj urat. ő valóban nagyon elfoglalt ember. Megpróbálom én helyettesíteni. Elhallgatott, alighanem Stukonis reagálását várva. - Na, foglald össze a témát, picim! De érthetően, ködösítés nélkül! - Neked, kislány, legföljebb azt mondhatom meg, mekkora volt Harolt Salomoné nyugalmi állapotban... Nem fejezte be a hosszabbra szánt eszmefuttatást. Nem tudta befejezni. A férfinak sötét bőre, vastag ajka és elképesztően gyors mozdulatai voltak. Keze mint egy vaslapát zuhant Stukonis arcába. Kesztyűje át volt itatva valamilyen bódító szerrel, amelyet Stukonis nem ismert, de villámgyors hatásáról azonnal meggyőződhetett. Egy másodperc alatt elvesztette eszméletét, s mire magához tért, már teljesen tehetetlen volt. Az ütés helyén kegyetlenül égett az arca. A nő közben megváltoztatta öltözékét, a nyaklánc a szívecskével együtt eltűnt a ruhaanyag alatt, amely úgy csillogott, mint egy kígyó bőre. Valóban nagyon világos haja volt. Stukonis konstatálta, hogy átfurakodnak a tömegen, aztán beülnek egy sztratociklibe. Mire a jármű elindult, a vegyszer kikapcsolta Stukonist a való világból. Amikor teljesen visszanyerte eszméletét, egy alacsony asztal krémszínű kerámialapján feküdt, melyből kellemes meleg áradt. Meztelen volt. A nő, akit a falmélyedésben ismert meg, némi vidámsággal szemlélte őt. - Fel kell öltöznie - szólt a nő. - Senor Canabaj de Salamanca kéri, tolmácsoljam sajnálkozását, s kérjek öntől elnézést a kissé kemény bánásmódért. Sajnos, mióta egy őrült megpróbálta őt megölni

úgy, hogy a levegőbe röpítette önmagát a senor tökéletes mása előtt, meg kellett szigorítanunk a biztonsági előírásokat. Vagyis a senor biztonsága érdekében... Stukonis nem is figyelt tovább, képtelen volt fölfogni a nő viselkedésében bekövetkezett változást. A legfontosabb, hogy már benn van. Elég, ha az ember hagyja, hogy egy kicsit megkínozzák, s máris a ház barátjának tekintik. - Az arca még vagy negyedóráig égni fog. Aztán megszűnik a fájdalom minden mellékhatás nélkül. Máris jobb, ugye? Stukonis nagy nehezen biccentett. Óvatosan körülnézett. A férfi eltűnt. - Át kellett önt világitanunk... szó szerint is - fecsegett a nő. - Jól érzi magát? Senor Canabaj de Salamanca pár perc múlva fogadja. - Hol vagyunk? - Ó, ez titok, ön megértő, és belátja, hogy néhány apró titkot nem árulhatunk el. Stukonis nem felelt. - Gyerünk! Senor Canabaj várja önt. Erre! Befordultak egy rövid folyosóra, megálltak. Stukonis zajt hallott a háta mögött; visszanézett s észrevette, hogy az átjáró nyomtalanul eltűnt. Vállán érezte a nő érintését. A padló mintegy másfél méternyit emelkedett velük, s egy előkelő dolgozószobában találta magát, amelynek falait kristálytükrök alkották. Az egyikben megmozdult egy sötét árnyék. - Üdvözlöm önt, Stukonis... de Filadelfia úr. Még egyszer elnézését kérem embereim túlzott ügybuzgalma miatt. - Jelt adott titkárnőjének, aki mindjárt ki is ment. - Foglaljon helyet, ez itt a pohara. Elég kimondania, hogy mi legyen benne. - Málnás joghurt - rendelkezett Stukonis. Canabaj fölhúzta szemöldökét, s nézte, hogyan csorog a rózsaszínű folyadék a kicsi csapból. - Nos, milyen ügyben jött hozzám, Stukonis úr? - Hallottam egyet s mást az ön gondjairól. Úgy döntöttem, ajánlatot teszek önnek. - Gondok - sóhajtott Canabaj. Konyakot rendelt Coca-Colával, és megvárta, míg az utolsó buborékok is fölszállnak, és a folyadék tükre megnyugszik. - Kinek nincsenek gondjai?... De gyanítom, hogy ön valamilyen konkrét ügyben jött. Mi újság odakinn? Régen nem jártam az utcán. - Minden tele deviánsokkal - válaszolta udvariasan Stukonis. - Hetednaposok, Szabad Testvérek és mindenféle kisebb szekták, mint például a Lánc Társaság vagy a CSRFésN Társaság, vagyis a Csúnyák, Rosszak, Furcsák és Naivok Társasága - magyarázta a házigazda kérdő pillantására. Lehetetlen, hogy ne hallott volna róluk. - Üljek le az ámulattól? - Canabaj hangjában vidám irónia bujkált, de arca komoly maradt. - Tudja, az én koromban az embert már egyre kevésbé érdeklik a világ bolondságai. Nem érzem szükségét, hogy a jövővel foglalkozzam, viszont sokat emlékezem. Egyre jobban vágyódom az után, ami elmúlt. De nem akarom önt untatni... - Ugyan, dehogy! - ellenkezett Stukonis. - Elmondok önnek egy érdekes esetet. Egy hete nem ismert meg a saját kapuőröm. Amikor elmentem mellette, elgáncsolt. Eldőltem, mint egy zsák; amikor föl akartam tápászkodni, egy elegáns úriember hozzám ugrott, és megajándékozott néhány izmos rúgással. Hárommal, néggyel... mire leterítették védőim golyói. Azok a fiúk nem ismernek tréfát. Nos, látja, ha a világ ebbe az irányba halad, akkor én inkább itt maradok. - Mit csinált azzal a kapuőrrel? - kérdezte Stukonis. - Előléptettem, és jutalmat utaltattam ki neki. Ezekben az őrült időkben még a viszonylagosan épelméjű ember is kénytelen megszabadulni a gátlásaitól. De ön érdekes eszmefuttatásba fogott a gondokról... ha jól hallottam - mondta Canabaj, érdeklődő tekintetet vetve vendégére. - Ön fél éve fagyasztóriumot vásárolt - kezdte óvatosan Stukonis. - Mondjuk, hogy meg akarom öntől venni. A tartalmával együtt.

- Igeeen - mondta Canabaj. Gondolkodott. - Szóval a tartalmával együtt? De hiszen én sem XX. század végi fagyasztókba szántam azt a tartalmat, igaz? Megkérdezhetem, hogy minek önnek az a ballaszt? Stukonis megrántotta a vállát. - Rágyújthatok? - dugta kezét a zsebébe, de mindjárt ki is húzta. Senor Canabaj de Salamanca kézi komputere billentyűit kezdte nyomogatni. - Élelmiszer-feldolgozó vállalatok - olvasta a képernyőről. - Szállítmányozás, ültetvények, konzervgyárak... Értem - nézett érdeklődve Stukonisra. - És honnan tudja, hogy el akarom adni azt a... fagyasztóriumot? - Egyszerű: ön a fagyasztott árut cserealkatrészként akarta értékesíteni balesetet szenvedett vagy gyógyíthatatlanul beteg embereknek... no persze csak olyanoknak, akik meg tudják fizetni, ön rengeteget költött reklámra. De a dolog nem jött össze, igaz? - Stukonis úr, ön a gondolataimban olvas. Szerintem ebben a városban túl gyorsan terjednek a hírek. - Fölemelte poharát, s ivott a koktélból. - Az ember azt hihetné, hogy egy ilyen ötlet utolérhetetlen. Kissé bizarr... a mostani időkre szabott, megfelelően izgalmas ötlet - éppen annyira izgalmas, hogy felkeltse a lehetséges kliensek érdeklődését. Én azonban a hmmm... üzleti szempontokon túl elsősorban arra számítottam, hogy elképzelésem megváltoztatja az orvostudományban érvényes sztereotípiákat. Ha a halállal cimborálunk, és mi csakis ilyen esetekre gondoltunk, akkor hasonló... ugyanúgy végső eszközök alkalmazása válik szükségessé. A mi kétségkívül humánus akciónk többet ígért, mint amire akár a legjobb szakembergárdák is képesek, amelyek csak hagyományos módszereket alkalmaznak. Mi valamiképpen a túlvilágra nyúltunk át, szinte közvetlenül az Úristen szomszédságába, hogy azoknak, akik bíznak bennünk, még egy lehetőséget teremtsünk. A halál küszöbén, hogy így fejezzem ki magam, amikor már minden menekülés csődöt mondott, még ott állunk mi. Stukonis arcán a kétkedés vagy idegenkedés alig észrevehető jele suhant át. A másik ezt alighanem észrevette, mert hirtelen elhallgatott, majd így folytatta: - Csodálkozik, hogy ezekről a dolgokról ilyen nyíltan beszélek? Hát beszélek. Lezártuk ezt a szakaszt... legalábbis részben, így már nem kötelez a szigorú titoktartás. Különösen itt nem. Sóhajtott egy nagyot. - Az akció mellett szólt még az az érv is, amint látja, tervünknek csak erényei voltak, hogy a múltban élt emberek szervei ideálisaknak tűntek fel céljainkat tekintve: ezek a szervek mentesek voltak azoktól a vegyi szennyeződésektől, amelyeknek mi ki vagyunk téve. Tiszták, egészségesek, frissek voltak. Príma minőség. Innen már csak egy lépés a reklámszöveg: “Canabajtól vett átültetett mája egészségesebb az összes többi szervénél!” Még nevemet is adtam a vállalkozáshoz, annyira biztos voltam a Sikerben. És mi lett? - támaszkodott mindkét kezével az asztalra, mintha föl akarna állni. - Semmi, drága uram, csőd! A szerencse túl hamar megrészegített bennünket. Olyan biztosak voltunk a sikerben, hogy megfeledkeztünk a próbakísérletekről, amelyek a maradék kétségeket voltak hivatottak eloszlatni. Az átültetett szervek kilencven százaléka kilökődött egy hónapon belül, a többi valamivel hosszabb idő után. Botrány, anyagi veszteségek, bírósági költségek, kártalanítások. - Legyintett. - Minek részletezzem? Nem volt könnyű. És mekkora erőfeszítésünkbe került, hogy az ilyenkor oly kellemetlen hírverést kivédjük! Stukonis megértően bólintott. - Amikor minden a legjobban alakul, meg kell kettőzni az éberséget - mondta. - Ez régi üzleti alapelv. És végül is mi volt a csőd közvetlen kiváltó oka? Ha nem titok... - Már nem. Az ok gyermekien egyszerű volt: immunológiai akadály. A fagyasztóriumbói kivett szervek túl jóknak bizonyultak, érti uram? Túlságosan tiszták voltak a mi túlvegyszerezett szervezetünkhöz képest. Kevesen vannak tisztában azzal, hogy e tekintetben hol tartunk. A XX. század vége, amely szozológiai szempontból szintén erősen veszélyeztetett volt, a mi helyzetünkkel összevetve zöld mennyországnak nevezhető. Tudja-e hogy már az oxigénbódék használatának racionalizálását emlegetik? Másfelől az élelmiszereink, a víz, a kozmetikumok, a védőeszközök - ez mind tiszta vegyszer! Hogyne, tisztában vagyunk a mellékhatásokkal, tudjuk,

hogy valami biztosan lerakódik ebből a szervezetünkben, de mi az? Mennyi? A társadalom előtt titokban tartják a vegyi anyagokból származó veszélyekkel kapcsolatos igazságot, vagy holmi tizenötödrangú kérdéseket feszegetnek. Az, amit mindannyian a testünkben hordunk, ami a vérünkben, a testnedveinkben kering, az mindenkinek teljességgel a magánügye. Itt aztán hangoztathatjuk kedvünkre az egyén szabadságának kérdését. Vannak tiszteletre méltó kivételek: az alkohol, a narkotikumok, a pszichotrópok... Vagyis, Stukonis úr, az egész dolgot jól elszúrtuk. Elmondok önnek valamit, de kérem, hogy ne terjessze: mindezt felülrők érkező energiák nyomására tettük. Elismerem, hogy nem nagyon vitatkoztunk, és nem csupán azért nem, mert pont jól jött nekünk. Stukonis egy idő óta figyelmének már csak töredék részét szentelte Canabajnak. Valami volt a joghurtjában. Vagy a levegőben. A környező valóság mintha lebegni kezdett volna a szeme előtt, bár ehhez hozzájárultak a tükrök is. Akaratának megfeszítésével tudta csak a tárgyakat eredeti helyükre visszahelyezni. - A világ kicsúszik az emberek kezéből - szónokolt tovább Canabaj. Hagyta, hogy érzelmei elragadják, de lehet, hogy a koktél tette meg a magáét. - A világ megváltozott, és benne az ember is. Szemünk előtt születik a legszörnyűbb individuum. Egy szinte teljesen ismeretlen, kiszámíthatatlan lény. Bármire számíthatunk... elképzelhetetlen dolgokra... Régen rossz a hozzám hasonló dinoszauruszoknak! Nézze: egyre kevesebb befolyásunk van az események menetére. Olyanok vagyunk, mint a színes dobozhalmok közt rohangáló kisgyerek - pánikszerű rohangálásának egyetlen eredménye az egyre nagyobb rendetlenség. Tudom, tudom, mindig így volt. Az is lehet, hogy öregségére az ember másként látja a dolgokat. Nagyobb félelemmel. Borzasztóan félek attól, ami ránk vár. Egyetlen szétszóródott dobozhalmot sem sikerül újra összeraknunk. Egy pohár gőzölgő tea kétségbe ejt. Nem lehet újrateremteni, ha már kihűlt. Minden múló másodperc az utolsó, mert pótolhatatlan. - Tudom is én - szólt erőlködve Stukonis. - Föl is lehet melegíteni azt a teát... - Csakhogy az már egy egészen más tea lesz! Az a másik végérvényesen odalett. Megette a fene! Az olyan világban, amely úgy van berendezve, mint a miénk, csak veszíthetünk, nyerni lehetetlen. A legkisebb lépés, a legszerényebb kézmozdulat visszafordíthatatlan, megfékezhetetlen tornádósorozatot eredményez. Ha pedig így van - sóhajtott mélyet -, miféle különbség van a között, hogy az itteni rendet kisebb vagy nagyobb mértékben bontom meg? Cselekedeteimnek milyensége ettől mit sem változik! - Gondolkodott-e valaha Istenről? - nyögte ki a legnagyobb erőfeszítés árán Stukonis. - Ha nincs Isten, akkor mindent szabad, mi? Ugye, Stukonis úr? - állt föl Canabaj, öklével az asztallapra támaszkodva, ő is furcsán érezte magát. - Nem egészen! - kiáltotta. Arca már régen elvesztette nyugodt kifejezését. - És ha Isten létezik, de gyenge, mint egy fűszál? Hallgasson csak ide: “Az Isten gyenge, mert pártatlan. A napsugarat és az esőt egyformán küldi jókra és rosszakra.” - Megtántorodott. - A világot csak látszatra töltik meg emberek és tárgyak, alapjában véve üres, mint egy luftballon. Hallja? Üres! Nincs benne egy morzsányi szeretet sem! S mivel az Isten már nem szereti az embereket, olyan, mintha nem is volna! - üvöltötte most már önuralmát vesztve. - Ha cselekedeteimtői függetlenül ugyanaz vár rám, akkor mire jók a skrupulusok? Mi értelme a habozásnak, a gátlásoknak, a különféle tabuknak, törvényeknek, amelyeket nem szabad megsérteni? Ebben az üres világban, Stukonis úr, csak egy dologban nincs hiány: a szabadságban. Aki nem él vele, az bolond, mert a legnagyobb önmegtartóztatás is ugyanoda vezet, ahova a legnagyobb gátlástalanság! Ekkor kialudt a fény, és senor Canabaj de Salamanca emberfeletti erőfeszítéssel kiegyenesedett. A helyiség belsejébe indult merev léptekkel, mint egy türelmetlen, éhes vadállat, amely végre rávetheti magát az odahajított koncra. Egy közepes hosszúságú szíjkorbácsot húzott maga után, melynek kígyószerű, fekete farka dühösen csapkodta a padlót - Canabaj rángatta föl, alá, mintha egy hüllővel viaskodna. A tükörben megsokszorozódott az alakja, majd hirtelen szétnyíltak a tükörfalak, és vörös fényben izzottak fel, a mennyezetről zeneszó áradt, teljesen kitöltve Stukonist,

aki meg sem mozdult a fotelban. Ott, a tükrök között egy megláncolt emberi test hánykolódott. Canabaj rávetette magát, s egyetlen mozdulattal letépte róla az inget; a vérvörös fény azonnal rávetődött a görcsökben rángatózó testre, végigkúszott a sima bőrön, az izmok és a gerinc görbületein ugrálva. Canabaj élvezettel itta magába a rángatózó, meztelen élet látványát, aztán hátrált egy lépést, lendületet vett, és lesújtott a korbáccsal, amelynek vége tüzes csókként tapadt a bőrre, az izmok görcsös csomókba rándultak tőle, lilásvörös csíkok mutatták a szíj nyomát. A zene fölerősödött, valószínűleg régóta szólhatott már, Canabaj fölemelte a korbácsot, és ütemesen verni kezdte a testet, mintha gyönyörködnék az ütések pontosságában, vagy talán arra ügyelt, hogy ne érjen véget túl hamar a mulatság. A negyedik vagy ötödik ütés után a szerencsétlen, megkínzott testből visszafojtott nyögés szakadt ki, amely egy pillanat múlva nyüszítéssé, majd hangos, tiltakozó üvöltéssé változott. A zenéhez magas, éles, elnyújtott női énekhang csatlakozott, de Stukonis emellett is jól hallotta Canabaj lihegését, a szíj sivítását és az áldozat hörgését. Stukonis egy ideje de mióta? - a fotel mögött állt hisztérikusan vigyorogva, s ugrándozott, karjával oldalát csapkodva, mint egy kakas. A magas hang még mindig hallatszott, az a nő énekelt, aki Stukonist a Lila Rozettába vitte, szőke haja felhőként fogta körül a fejét, élénkpirosra festett ajkára ragadozómosoly ült ki. Hosszú, fehér ruha volt rajta; Stukonis, bár nem nézett a nő felé, minden részletet jól látott. Valami megint elkerülte a figyelmét. Érezte, hogy neki is be kellene kapcsolódnia az előadásba, belevinni önmagából egy keveset és ekkor, mintha megrendelte volna, meghallotta saját hangját, amely szintén természetellenesen magas volt. Holmi szavakat üvöltött, amelyek nehezen törtek utat mindenünnen ostrom alá vett tudatához. - A Föld az emberiség hazája - üvöltötte Stukonis. - Nagyszerű civilizációt teremtettünk! A szükségleteknek és elvárásoknak megfelelő civilizációt! Eljutottunk a csillagokba! Az ember mindenekelőtt! A korbács állandó suhogása, az áldozat nyögése volt a válasz; a nő éneke és a zene körülvette Stukonist, de a testében is benne vibrált. - Békét a világnak, soha többé háborút! - üvöltötte, s igyekezett túlharsogni a lármát. - Szabadság, egyenlőség, testvériség! Az előrelátó ember biztosítást köt! Valami volt a joghurtban. Vagy a levegőben. Már tudta is, hogy mi: a zene és az ének. A hatalom és nagyság felemelő érzése töltötte el Stukonist. - Nem félünk a nehézségektől! - üvöltötte. - Aki másnak vermet ás, maga esik bele! Legfőbb érték az ember! Ifjak, fogjunk össze! Hazánk tejjel-mézzel folyó Kánaán! Aki nem dolgozik, ne is egyék! Teher alatt nő a pálma! A szükség a találmányok anyja! Takarékossággal a céljaid felé! A zene hirtelen félbeszakadt, az énekszó is elhallgatott, s ugyanakkor Stukonis észrevette, hogy Canabaj megállt leengedett korbáccsal, nehezen zihálva, s alig tudta megtartani egyensúlyát. A cafatokká vert test véresen csüngött a fémbilincseken. Szürke köpenyes árnyak ugrottak a testhez, Canabaj széles mozdulattal elhajította a korbácsot, a tükrökben újra elmosódott árnyak vibráltak. A fénycsövek szemfájdító fénnyel gyulladtak ki. Canabaj lassan, mintha ötven évet öregedett volna, megfordult, s elment vendége mellett egyetlen szó, egyetlen tekintet nélkül. - Mit jelentsen ez? - háborgott Stukonis. - Vége a mulatságnak? Pedig csak most kezdődik! Jobbra fordul - egy! Balra fordul - kettő! Minden pár táncol! Canabaj úgy imbolygott a szeme előtt, mint egy lassított mozgású tengerjáró hajó. Egy pontra szegezve tekintetét az íróasztalhoz közeledett, s ekkor Stukonis úgy döntött, hogy kiragadja őt a dermedtségből. Canabajhoz ugrott, s teljes erővel annak nyaki verőerére ütött, közvetlenül a füle alá. Canabaj feje megingott, mint egy bója a hullámok tetején, ő maga pedig oldalra zuhant. Stukonis bekalkulálta ezt a mozdulatot, mert az egyensúlyát vesztett testre félfordulatból újabb borzasztó erejű csapást mért, ezúttal a talpa élével. Senor Canabaj de Salamanca szétlapított arccal zuhant az íróasztalra, mint egy rongyoszsák, végigcsúszott rajta, majd leesett a másik oldalon. Az egyetlen dolog, amit Stukonis ebben a helyzetben tehetett, az volt, hogy visszaült a helyére. Körülnézett, abban a reményben, hogy meglátja a nőt, de az nem volt sehol. Hirtelen felszínre tört

támadóösztöne és agresszivitása egy pillanatra őt magát is megdöbbentette, ugyanakkor azt érezte, hogy a benne és körülötte hangzó zene véget ért. Egyfajta beteljesülést érzett. Az egymásra rakodó események tárlójára rácsukódott a fedél. Csak ült és várt. Minden oldalról sápadt tükrök vették körül. Sehol senki. Előrehajolt a fotelból, hogy egy pillantást vessen Canabajra. A fülében zúgó csönd megkérdőjelezte a legutóbbi események realitását. Az íróasztal mellett heverő zsák meg se moccant. Stukonis ekkor a saját kezére pillantott. Teljesen nyugodtnak látta. Érezte, hogy agya lassan elszenderedik. Engedett a legyőzhetetlen álmosságnak, nem is harcolt ellene. Nem érdekelte, hogy mit tesznek vele. Az ő szerepe véget ért. Akkor riadt föl, amikor holmi köpenyes emberek, anélkül hogy őt akár pillantásra is méltatták, hordágyra pakolták senor Canabaj testét. Komoly ábrázattal dolgoztak, körbevették a hordágyat, amíg csak be nem csukódtak mögöttük a tükrök, mint ezüstös víztükör. Stukonis egyedül maradt. Újra a kezére pillantott, s csodálta annak mozdulatlanságát. A koponyája alatt elömlő tökéletes nyugalom foglalkoztatta. Valami megváltozott a szobában. Stukonis fölemelte tekintetét. A tökrökből mosolygós arc nézett rá. Annak az embernek az arca, akit az előbb küldött a másvilágra. - Szeretettel üdvözlöm, Stukonis... de Filadelfia úr! Úgy sajnálom, hogy hiába fáradozott... Stukonis teljes közönnyel hallgatta ezt a bejelentést. - Kíváncsi vagyok, ki küldte ezt rám - fordult az arc valakihez, aki a tükrök mögött állhatott. Valery? Minek küldözget ide élő bombákat és karatebajnokokat? A feleségét akarja megbosszulni? De hiszen személyesen köszönte meg, hogy segítettem neki megszabadulni a nőtől. Soha nem szerette. - Összekeveri a neveket, uram. - A tükörben megjelent a szőke hajú nő. - Valery az a másik pasas Északról, tévéállomások, déligyümölcs, csokoládé; ő az, akinek elintézte a fiát. Az elsők között esett át a fiú szervátültetésen. Valerynek ő volt az egyetlen gyereke, a szeme fénye. - Nagy dolog - válaszolt Canabaj. - Tehetek én róla? Megtörtént, elmúlt. Magyarázd meg nekem, miért nem képesek alapvetően okos emberek beletörődni a sors akaratába? Ő maga az oka mindennek. Ki mondta neki, hogy vegye meg a fiának a leggyorsabb sztratocikli modellt? Talán én? Különben is elég rendes kártérítést gombolt le rólam, nem? - Elég rendeset - hagyta rá a szőke nő. - Stukonis, itt vagy még? Hallasz engem? Azért küldtek téged ide, hogy megölj engem. Másolat vagy, Stukonis. S mivel az vagy, kénytelen voltam én is másolatot küldeni magam helyett, hogy a találkozás megfelelő, hmmm, szintű legyen. Nektek, másolatoknak minél többet kellene saját köreitekben mozognotok. - Ó, igen - szólt érdektelen hangon Stukonis. - Hát persze - mondta ellentmondást nem tűrően a tükrökben látható arc. Stukonis még akkor is ezt az arcot látta és hallotta beszélni, amikor a sötét folyosókon haladt, szürke köpenyes emberek kíséretében: - Azt hitted, amikor visszanyerted eszméletedet, hogy csak néhány perccel korábban hoztunk be az utcáról, mi? Pedig a valóságban több napig vizsgáltunk nagyon alaposan. Egészen ügyes játékszer vagy, Stukonis. Alkotód mindent alaposan végiggondolt. De emberére akadt. Most egy kicsit eljátszogatunk veled. Még bekukkantunk egy-két alkatrészedbe, aztán kitöröljük a programodat, és újat teszünk a helyére. Remélem, nincs ellene kifogásod, Stukonis? Kinyílt egy ajtó, a szürke köpenyesek félig körbefogták Stukonist. Rövid parancsot hallott: - Indulás! Egy lépést előrelépett. Sötétség vette körül, megállt. Erős kezek lökték meg hátulról, legurult egy kőlépcsőn, s egy pince hideg padlóján találta magát. A fölülről levetülő fénykéve hirtelen kialudt az ajtó bezárult.

Szeme fokozatosan megszokta a sötétséget. Érezte, hogy nincs egyedül. Hallotta is. A lassan kirajzolódó limlomok között árnyak vonszolták magukat, elnyújtott sóhajok szálltak a levegőben, valaki mintha nyögdécselt volna, másvalaki monoton hangon ismételgette: - Kitörlés, kitörlés, kitörlés... A sajátjai között volt. Canabaj igazi dolgozószobájában a férfi, akit Stukonis leütött, a szőke nővel beszélgetett: - Újabb és újabb fagyasztott testeket kell föléleszteni és másolatokat csinálni belőlük, mert az új program behelyezése visszafordíthatatlan károsodásokat okoz az agykéregben. Két-három törlés és újraprogramozás után használhatatlanná válnak. Nagy erővel dolgozunk a regeneráláson, biztat egyik technikusunk, ám egyelőre semmi konkrét eredmény - tárta szét karját. - De még ha lenne is, nagyon sokba kerülne. Még szerencse, hogy a fagyasztórium hatalmas létesítmény, egyelőre nincs hiány nyersanyagban. De hát a jövőre is gondolnunk kell. - Mindig csodáltam önt, uram - szólt a szőke nő. - Az ön megdönthetetlen logikáját, előrelátását mondta elgondolkodva. - Árulja el nekem, hogy lehet az, hogy egy ilyen nagy tekintélyű, befolyásos, gazdag ember, mint ön, ilyen szerény címadó birtokot választott magának? - Szeszélyből, kedves Flóra. Azt hiszed, nem vehettem volna meg Londont vagy Párizst? Egy világvárost bármely újgazdag vehet magának. Stukonis de Philadelphia - mondta vihogva -, jól kitalálták. Azonkívül, gondolom, ebben egyetértünk, az, hogy senor Canabaj de Salamanca sokkal jobban hangzik, mint az, hogy mister Canabaj of New York, nem igaz? De elég rólam ennyi. Hogyan működik a poszméh? - Kiválóan. - Vissza kell adnod. Most azonnal! A nő az ajkába harapott. - Megint visszaküld a normális szintre? - Csak egy percre, Flóra. Csak egy percre. A nő levette a nyakában lógó láncról a kis szívet, és odanyújtotta Canabajnak. Canabaj a szájához emelte, s könnyedén rálehelt. A nő a legközelebbi fotelhoz tántorgott, s élettelenül lezuhant. - Sabio, ott vagy? - kiáltotta Canabaj a levegőbe. - Jól van, látlak. Jegyezd fel a délutáni teendőket! Azt az újat... de Filadelfiát alaposan át kell vizsgálni, bár nem hiszem, hogy találunk még valamit. Szakszerű munka. Flórát kitörölni. Átvehető itt, az irodámban. A többi megy az eredeti terv szerint... Aha, van néhány új ötletem. Az olvasztóberendezés be van kapcsolva? Mit szólnál ahhoz, ha titkos másolatkölcsönzőt nyitnánk? Mondjuk, hogy egy pénzes pasas néhány napra el akar utazni egy jó bőrrel, s ezalatt a felesége mellett vagy akár az üzleti életben is helyettesíti őt egy másolat. Különféle sötét alakok előre megfelelő alibit vásárolhatnának nálunk... No persze borsos áron. Nem fizethetünk rá! Vagyis mindent készíttess elő holnapra, mondjuk, tíz darab kiolvasztásához! Az átültetéshez szükséges szerveket a harmadszorra programozott másolatokból szedjétek ki! Akikből már kiszedték, amit lehetett, azokból szuperegészséges, luxuskivitelű konzervek készülnek a sznobok és milliomosok számára. Az a Filadelfia egészen jó ötletet adott. Ha nincs feldolgozóüzemünk, venni kell. Henry, nézzen utána! Az Egészségügyi Minisztériumba és a Fogyasztók Szövetségébe beépített másolatainknak meg kell szerezniük a megfelelő engedélyeket és igazolásokat. A pénz nem számít. Egyelőre ennyit. Nálad minden rendben? örülök. Van még kérdés? Akkor minden jót. Este találkozunk. Levegőbe dobta a fényes kis szivet, elkapta, majd kezeslábasa zsebéből elővett egy fémdobozt. Beledobta a kis mütyürt. Füléhez emelte s megrázta a dobozkát: a poszméhek vidáman mocorogtak benne. Senor Canabaj de Salamanca arca széles mosolyra derült. Szenyán Erzsébet fordítása

Andrzej Krzepkowski

EGY KUNYHÓ VALAHOL A KOZMOSZBAN Úgy döntöttem, megalapítom a FÖLD-2 - Hírek című hetilapot. Nevezhetném úgy is, hogy Illatos Hírek. Mert nem múlik el egy-egy hét anélkül, hogy fel ne fedeznék valami újat. Csak nekem tűnt úgy kezdetben, hogy nincsenek itt illatok. Dehogynem! Valóságos illatkincstár van a bolygómon. Még azt sem tudom, minek nevezzem magamat. Hajótöröttnek?... Az űrhajóm széttört a Béta Persei naprendszer második bolygólyán, egy sikertelen leszállási kísérletnél. De lehet, hogy szökevény vagyok? Ez is igaz, mert elszöktem. Talán nem a törvény elől, bár ha arra gondolok, mennyi különféle törvény van mostanában a Földön, hát biztosan áthágtam néhányat. Ugyanis útban voltak... Mégis hiányoznak az emberek, talán csak azért, mert innen már nincs lehetőségem eltávozni. Még ha nem is tört volna szét a hajóm a leszállásnál, az újabb start után valamilyen mágneses vagy gravitációs viharba kerültem volna; ezekből annyi van errefelé, hogy szinte egymást érik. A bolygót elneveztem Föld-2-nek, a viharoktól eltekintve nagyon rokonszenves planéta, elviselhető a légköre, és sokat süt a nap. Igaz, az itteni növényzet kicsit furcsán néz ki, de állítólag az ember mindenhez hozzászokhat. Ahhoz is, hogy itt nincsenek rózsák. Úgy tűnik, ezen a bolygón semminek nincs színe a barna növényeken kívül, és illat sem létezik. Néhány nappal később Nem törődöm olyan ostobaságokkal, mint például az idő számontartása. Hiszen nem sietek sehová, azt tehetem, amihez kedvem, amire abban a pillanatban a legnagyobb szükségem van... A napelemek szerencsére átvészelték a katasztrófát - kiszedtem őket az energiatelepekből - Így hát energiám is van bőven. Még egy univerzális automatát is működésbe hoztam, és a segítségével az űrhajó maradványaiból építettem egy kicsi, de saját kunyhót. Most a környéken csavargok. Észrevettem néhány mulatságos állatot - egy csöppet sem féltek tőlem, talán két méterre is megközelítettem őket, míg egy kicsit odébb mentek. Nyilván nem sejtik, hogy körülbelül három hónap múlva elfogynak az élelmiszerkészleteim, és ha addig nem sikerül működésbe hoznom egy egyszerű fehérjeszintetizátort sem, akkor... Mindenesetre már feltöltöttem mindkét zseblézerpisztolyom telepeit. Körülbelül öt héttel a leszállás után Mégis hiányzik egy kicsit a jó öreg Föld, de ez apróság. Jól tudom, hogy valójában csak az hiányzik, amihez nagyon hozzászoktam ott... De leginkább az illatok, létezésüket persze otthon észre sem vettem. Ha most eszembe jut a körte vagy a paradicsom illata, görcsbe rándul a gyomrom. Pedig hát talán életemben egyszer ettem természetes gyümölcsöt. Végső soron itt sincs rossz dolgom. Igaz, ez az új világ egy kissé szegényes, viszont cserében kimondhatatlanul békés. És... az enyém. Itt legalább biztos lehetek benne, hogy egy banda idióta nem fogja fölrobbantani atombombával a lábam alatt a bolygót... Nem túl kényelmes itt az élet nincs csatornázás meg tévé -, de ennek is vannak jó oldalai. Rengeteg földi probléma az én számomra most egyszerűen nem is létezik... Láttam egyszer, amint a Földön a téli piszkos, sóval telitett havat dömperekkel nyomták a folyókba, és ott úszott benne a szemét, a papír, műanyag, rongyok, zsákok. Nem is akartam arra gondolni, mi minden heverhet a folyó fenekén: rossz cipőktől konzervdobozokig mi ijesztgeti a halakat mind a mai napig?... Ó, elnézést, halak már nincsenek a folyókban, megölte őket a tisztítatlan víz, amelyben pedig addig még élhettek valahogy. Hát nem csoda, hogy az egész bolygón hamarosan elfogy a tiszta víz.

Nekem legalább nincsenek ilyen gondjaim. Alig szemetelek, az üres csomagolást pedig még aznap elégetem. Lehet, kissé lökött vagyok ezzel is, de még a kézmosásból származó szappanos vizet is előbb egy szűrőszerkezetbe eresztem, mielőtt kiöntöm a folyóba. Pedig amúgy egyáltalán nem vagyok olyan pedáns és tisztaságmániás. Csak nem szeretnék hasonlítani azokhoz a rövidlátó öngyilkosokhoz. Mondhatnám úgy is: gyilkosokhoz. Akik ráadásul nem is szégyellik magukat, világos nappal gyilkolják a folyókat, melyeknek pedig élniük kellene, hogy az emberek kibírják a Földön még néhány évig... Két hónappal a vészleszállás után Mindjobban megszokom ezt az új Földet. Minél jobban ismerem, annál inkább szeretem. Még az oxigénben kissé szegényes levegőnek is van egy másutt nem tapasztalható frissessége; ez már csak azért is tetszik nekem nagyon, mert otthon az erdőnek sincs erdőszaga már régen. Nyomorúságos maradéka annak, ami valaha volt: a Föld lélegző, borzas bundája... Kivágták az őserdőket, és pontosan bebetonozták, nehogy - isten ments! - valahol kinőjön valami zöld. Annyi füstölgő gyárkéményt láttam már otthon! Itt szerencsére szó sincs ilyesmiről, az én bolygómon ez nem történhet meg. Itt nincs helyük a természet és más emberek gyilkosainak. Ha akadna ilyen, saját kezemmel fojtanám meg az illetőt... Miközben ezt írom, eszembe jut, hogy ma mégis éppen én tettem valami hasonlót. Az élelmiszerkészleteim hamarosan kimerülnek; míg fel nem építek egy mesterséges élelmet előállító szerkezetet, vadásznom kell majd. Az itteni hússzelet óriási, sokkal jobb, mint azok a mesterséges utánzataik, amit valaha is ettem a Földön. Úgy döntöttem, csak annyi állatot ölök le, amennyire szükségem lesz. Ja, és megpróbáltam a kunyhóm melletti fák gyümölcseit is. Akárha grépfrút vagy banán vagy valami más lett volna, eperrel keresztezve. Ízek kavalkádja! Csodajó volt, és azt hiszem, ezek még illatoztak is, bár nem tudnám pontosan meghatározni, mire emlékeztetett az illatuk. A Földön már nem volt elég illat, és most nincs mihez hasonlítanom ezeket az újdonságokat. Fél évvel később Úgy döntöttem, megalapítom a FÖLD-2 - Hírek című hetilapot. Nevezhetném úgy is, hogy Illatos Hírek. Mert nem múlik el egy-egy hét anélkül, hogy fel ne fedeznék valami újat. Csak nekem tűnt úgy kezdetben, hogy nincsenek itt illatok. Dehogynem! Valóságos illatkincstár van a bolygómon. A kunyhóm körül a levegő erdőtől illatozik, és még valamitől - aki járt már földi tenger mellett, és talált akár csak egy darab hínárt is, az tudja, mire gondolok. Azzal a különbséggel, hogy a földi tengerekben a hínár már igencsak megritkult, így van ez a hegyekben is - az utolsó ember, aki még látott patakokban élő pisztrángot, úgy mesélt róla nekem a halála előtt, mint élete legszebb és megismételhetetlen élményről. Megismételhetetlen... No igen. Ha a Földön már a mély rétegekből származó vizek is meg vannak mérgezve, ha a feltörő források vize is piszkos az anilintől, ha a gejzírek vize is égett gumi szagát árasztja, és ragad, mint a szurok. De itt nálam érezni a hegyek illatát, szavamat adom rá! Csak ezért felmentem oda, hogy megszagoljam. Nem is gyalogoltam ráadásul, hiszen itt nincsenek utak. Felnyergeltem az univerzális automatámat. Ha már ez a neve, miért ne használhatnám szállításra is? Bár kényelmesnek aztán nem nevezhetem, rettenetesen rázkódott minden lépésnél. Mégis örülök, hogy nem kellett ehhez üzemanyagot égetni, és motorzajjal sem ijesztettem el az állatokat, ahogyan ez még ma is zajlik a Föld néhány körzetében. No, ez is olyan probléma, ami számomra nem létezik. Nincs is hová sietnem... Beindítottam végre a szintetikus élelmiszergyártó szerkezetet. Beprogramoztam a helyi növények átalakításának folyamatát, van hát elég itteni zöldségem és gyümölcsöm, anélkül hogy fel kellene

törnöm a környező földeket, kiirtanom az erdőket. Még néhány nap, talán egy hét, és lesz hús is, de ma már olykor el-elmegyek vadászni. Körülbelül egy héttel később Felkerestem az űrhajóm roncsait. Hihetetlen, mennyire életrevaló az itteni növényzet. A barnásvörös réteg még a hajtómű tüzétől kiégetett földet is benőtte, és már magát a hajót fenyegeti. Hamarosan az egész roncs el fog tűnni az indák alatt. Álltam ott egy percig elmélkedve, aztán megfordultam, hogy távozzam és a földbe gyökerezett a lábam. Nem messze a hajótól, a bokrok között jól láttam egy kissé lehajló, űrhajós alak hátát. Jó ideig álltam döbbenten - ember?... Hogyan kerülhetett ide? Nem nézett felém, olyan volt, mint aki hosszan, előrehajolva tanulmányoz valamit a talajon. Nem tudom, mi ütött belém, úgy döntöttem, megtréfálom az idegent. Amilyen csöndesen csak tudtam, a háta mögé lopóztam, aztán viccesen megveregettem a hátát... Mondhatom, erre nem számítottam. Az az ember a bokrok közé rogyott, a feje pedig - az űrruha gömb alakú sisakjával együtt - elvált a testétől, és odébb gurult. A földön ott előttem meg két ormótlan szkafandercipő állt csak. A döbbenetem csak egy pillanatig tartott, aztán röhögni kezdtem. Ez... az én szkafanderem volt, a sajátom! Már a földet érés után eldobtam, hiszen kiderült, hogy ezt a levegőt belélegezhetem. A bokrok emelték most fel, és tartották a levegőben. Másnap kora reggel Azt hittem, egy oroszlán üvöltözik a kunyhóm mellett, még el is képzeltem, hogy egy fához dörgölve magát vakarózik kéjesen, és közben üvölt. De sajnos nem oroszlán volt. Az üvöltés átment hosszú, nem szűnő dörgésbe, vörös fények cikáztak az égbolton. Káromkodtam. Vagy nyolc-tíz kilométerre tőlem leszállt egy ismeretlen űrhajó. Estefelé elsétáltam az idegenek felé, de semmi sem történt. Az űrhajó úgy állt egy erdő szélén a teleszkópos tartólábakon, akár egy ősi brontoszaurusz. Modernebbnek látszott, mint az enyém, de kétségkívül földi űrhajó volt. Ezt már csak arról is látnom kellett, hogy a külső védőlemezek szegecselése igencsak hiányos. Mivel már elég késő volt, nem illett volna bekopogtatni hozzájuk. Visszültem az univerzálisra, és hazaügettem. Abban reménykedtem, alszom rá egyet vagy kettőt, és közben ezek meg elmennek majd, éppen olyan gyorsan és váratlanul, ahogyan idejöttek. Két héttel az idegenek leszállása után Nem repültek el. Mi több, kezdték felderíteni a környéket, bármikor észrevehetnek engem is! Jobb lesz, ha magam megyek el hozzájuk. Furcsa lenne most rejtőzködni előlük, és meddig tehetném?... Ideiglenes kupolaházat emeltek maguknak, és döbbenten nézték, ahogy közeledem az univerzális robot hátán. Aztán rögön a lézerpisztolyukhoz kaptak. Láttam, az idegeik nincsenek a legjobb állapotban, hát mindenesetre fejem föle emeltem a két karomat, és csak rúgásokkal irányítottam feléjük a robotot. Habozva tették el a fegyvert. Rájuk mosolyogtam, de azt hiszem, csupaszőr arcomon ebből keveset láttak. Udvariasan afelől érdeklődtem, mi a fenének jöttek ide? Végül is a kozmosz nem tartozik a kicsiny dolgok közé, nem kellett volna éppen idetalálniok... De aztán kiderült, hogy kénytelenek voltak. A Föld-2 hozzám hasonlóan őket is megigézte opálos, gyönyörű kékségével. Ahogy nekem, úgy nekik is elegük volt már abból, hogy a Földön egy tenyérnyi tiszta helyet keressenek még maguknak... Tíz egynéhány fiatal férfi és nő állt össze remek csapattá. Még otthon együtt kerestek

munkát, és együtt is unatkoztak. Nem tudni már, melyikük mondta ki először, hogy ott kéne hagyni a Földet, de mindnyájan egyetértettek a “szökés” ötletével. Részletes tervet készítettek, hogyan lopjanak el egy űrhajót, és miután sikerült, elhagyták a Földet. Több mint egy évig csatangoltak az űrben, mentek az orruk után, hogy végül éppen itt szálljanak le. Az ismerkedést nem illett azzal kezdeni, hogy valamiféle határokat “húzzunk egymás birodalmai között; már csak azért sem, mert ezek a fiatalok pokolian határozottnak látszottak. Hely pedig volt bőven, hát inkább úgy döntöttem, csatlakozom hozzájuk, és majd ügyesen irányítgatom őket, nehogy megismétlődjön ugyanaz, ami a Földön történt. Fél évvel később Megszaporodtunk kissé. Kétszer hármas ikrek, néhányszor ikrek születtek, no és újabb szökevények is jöttek a Föld-1-ről. Primitív kunyhóm helyén remek kis villát emeltünk, annak dolgozószobájában ülök most. Körös-körül csodás illatok szállnak, az univerzális robot már kapál a géppatáival, és az ablakpárkányra teszi fémpofáját, türelmetlenül. Nyugalom, öreg. Várj még egy percet, befejezem az írást, és megyünk sétálni. Még egyszer átnézem a szöveget... “A friss levegőhöz való jog.” “A tiszta vízhez való jog.” “A csendre és nyugalomra való jog.”... Igen, azt hiszem, ez minden. Ez lesz az Új Föld Törvénytára. Nemere István fordítása

₪ Vége