GALAKTIKA 154 TARTALOM Fritz Leiber: Fritz Leiber: Fritz Leiber: Fritz Leiber: Fritz Leiber: Fritz Leiber: Fritz Leiber: Fritz Leiber: Fritz Leiber: Isaac Asimov: Kathe Koja:
Az agy négyzetgyöke Gurítsd a csontot! Az eb Érd el a Zeppelint! Bolond világ Rejtőzködő istenek A nagy menetelés Az elvarázsolt erdő Halálos Hold A pokol tüze Viharok társasága
Fritz Leiber AZ AGY NÉGYZETGYÖKE ...ez a lényeg. - Lefelé bandzsítva megérintette aranycsengettyűit, amelyek erre tompán fölcsilingeltek. Egyszóval gyakran száll repülő csészealjra, Mr. Satanelli - jegyezte meg udvariasan a Szerény Fiatalember... DODGSON, CHARLES LUTWIDGE. Lásd: Lewis Caroll - Univerzális Amerikai Enciklopédia ...csak éppen annyira emelve föl a hangját, hogy szava érthető legyen a hollywoodi összejövetel lármáján keresztül, amely visszaverődött a jó húszlábnyi magasban csillogó mennyezetről és a szomszédos öt (közülük négy ragyogóan kivilágítva) helyiségben zajongó gyülekezet és a nagy erejű, dübörgő hangfalak fülsiketítő bömbölése mellett. A súlyos drapériák dús redőkbe rendeződtek az éjszakát beengedő (az ünneplők zaját pedig az odakint sötétlő fák és bárki vagy bármi egyéb hallgatóság felé szétterítő), terjedelmes üvegtáblák között, miközben a fényűző króm és rézveretes, finom, halványszőke fával berakott bútorok a tarka barbituráttablettákhoz emlékeztető kerek puffok között inkább holmi, elegáns gépezetekre, időutazó szerkezetekre emlékeztettek, mintsem közönséges heverőkre vagy karosszékekre. Imitt-amott csillogó miniruhájukban szobrokként álldogáltak az elegáns, nyilvános rendezvények fogadóbizottságának tagjaira emlékeztető csillaglányok, értelmes, csinos és mégis valahogy üres és halványan kesernyés arckifejezéssel, mintha éppen azon töprengenének, vajon ők is hús-vér teremtmények-e, vagy csupán csillogó díszletek... A Szerény Fiatalember külleme sötét és polírozott volt, egészen enyhe ezüstös beütéssel... tipikusan manhattani, akit New York Cityben egyértelműen hatékonynak, sőt talán kissé agresszívnek is tekinthettek, Los Angelesben viszont, ahol csupán az arany számít
fémnek, inkább csak némiképpen szürkének és gyámoltalannak hatott volna. Szavait komoly arckifejezéssel nyomatékosította. Morpheo Satanelli kényeskedve lötyögtette serlegbe töltött martinijét, pontosan annyira, hogy még éppen ne csorduljon ki attól a vállát kétfelől ért lökéstől, amelyben egy-egy csinos, de nem sztárocskaküllemű (ugyanis plusz és nem mínusz húsz évet fölvillantó), kék, illetve aranyszín ruhába öltözött hölgy részesítette. - A többiekhez hasonlóan önt is foglalkoztatják az én csészealj-kalandjaimnak anyagi vonatkozásai - válaszolta lágyan -, amiről világosan tudomást szereztek az Univerzális Amerikai Enciklopédia elnevezésű bölcsességek tárházából, de számomra inkább a lelki... KETTŐS SZEMÉLYISÉG, föltehetően két különböző és potenciálisan egymástól függetlenül működő agyfélteke, amelyek közül az egyik, a bal oldali a forrása minden jó és nemes életcélnak, míg a másik a rosszindulatú megnyilvánulások szülője. - Univerzális Amerikai Enciklopédia ...vetületének van nagyobb jelentősége. “Morpheo, igazán emelkedjék magasabb régiókba! - szólított meg rubin-arany kísérőm. - Megajándékoztuk ezzel a végtelen pillanattal, tehát igazán kinyithatja végre e vaksi földi teremtmények szemét. Emlékszik még a vénuszi holdvilágra, Morpheo? Vagy a Merkúr lágy esőktől paskolt, tajtékzó tengerére? Morpheo... Morpheo...” A Szerény Fiatalember karját ekkor megragadta egy gyöngyszemekkel ékes, sötét ragadozómancs. - Ez itt Péntek, Morphy - szólt közbe egy hostess, és enyhén megtaszította őt egy spanyol-ír arcvonásokkal rendelkező, ékkövekkel díszített hófehér ruhát viselő, platinaszőke hajú ifjú hölgy felé. - Péntek jól emlékszik minden korábbi életére. Föl is vettük őket a kis öreg magnómra... Ki tudja, hány tekercsre? Péntek sötéten elmosolyodott. - Énnekem folt sok át meg átfett létem. Épp most egy svédes, tizenhetedik századi mormolta dallamos monotóniával. - Egészen úgy hangzik, mint valami időutazás... MANLIUS, MARCUS CAPITOUNUS, Róma megmentője a gallok Kr. e. 309-ben végrehajtott támadásának idején. Kivívta maga ellen a patríciusok haragját, mire Kr. e. 384-ben megölték. Letaszították a tarpeji szikláról. - Univerzális Amerikai Enciklopédia ...tudja, mint valami fantasztikus regényben - jegyezte meg félhangon a feléjük forduló Középszerű öregember. Kövér volt, és rendületlenül vidámnak látszott. - Pontossan így fan - bólogatott Péntek. A Szerény Fiatalember barátságos pillantást vetett az újonnan érkezőre, majd udvariasan megkérdezte Péntektől: - Talán svédül is beszél... úgy értem, tizenhetedik századi nyelven? Péntek szomorúan megrázta a fejét: - Sokacsem emlékcem a nyeltekre. Cak a hangzúlyokra. - Az univerzális érthetőség tropizmusa - magyarázta Morpheo Satanelli. Minden üzenet a hallgatóság által érthető nyelven szólal meg, méghozzá a leggyakrabban angolul. Különben a közvetítendők gyümölcsei elsorvadnának a fordítás folyamatában, bármennyire is törekedne az utóbbi a pontosságra. - Állítom - vetette közbe egy hostess, éles csengettyűszó kíséretében -, hogy több titkos bölcsesség lappang ezekben a szobákban, mint abban a hatalmas, föld alatti könyvtárban, amelyet Helena... Helena Blavatsky... látogatott meg Tibetben. - Végül csak sikerül elcsípnie itt valami csinos halacskát - vetette oda egyidejűleg a Szerény Fiatalembernek a Középszerű öregember. EGRES, a Ribes glosularia bogyótermése és egyszersmind a bokor elnevezése. Maga a gyümölcs bő levelű bogyó, gömbölyű, ízletes és többféle színű lehet: fehéres, sárga, zöld vagy piros. Egy amerikai fajtának szép fehér virágai vannak, a Lophius nevűt pedig díszcserjeként ültetik, amely 4-5 lábnyira nő meg, és 15-170 fontnyi súlyú lehet. Fölül sötétbarna,
alul piszkosfehér külseje félelmetes (“szélesszájú” és “Ördöghal” néven is ismeretes), rendkívül falánk, válogatás nélkül mindenféle halra rátámad, sőt néha még madarakat, főként sirályokat és vadkacsákat is bekebelez. A lúdhal viszont semmiféle értelmes célra nem használható. - Univerzális Amerikai Enciklopédia Tolsztoj, Lev Tagore, Rubindranath Bár pillanatnyilag úgy tűnt, hogy a Szerény Fiatalembernek jólesett a megjegyzés, mivel általa mintegy társat lelt gyötrelmei közepette, kötelességtudóan elmormolt szavaiban mégis mintha érződött volna némi feszültség: - Miss Morphy, Mr. Morpheo itt a repülő csészealjakon tett utazásairól beszél nekem. Éppen azt szerettem volna megtudakolni tőle, mi hajtja azokat a tányérokat. - Morpheo Satanelli. A legtöbb bolygón - tette hozzá a megszólított. - Rendben van, Satanelli. Talán még valamilyen rokona is a San Franciscó-i Jézus Első Sátánista Egyházát vezető fickónak? - kérdezte a Szerény Fiatalember, akit láthatóan fölvillanyozott a Középszerű Öregember támogató jelenléte. - Egyáltalán nem! - válaszolta Morpheo élesen. - Anton egészen más utakon jár. Ami pedig a csészealjak hajtóművét illeti - folytatta -, az a sugarak színei által működik. A zöld vonz, a piros taszít, a sárga a Nap felé, a kék a csillagok felé, a violaszín... - Hmm, így mond nekem Yakob Boeh-me New-ton is - jelentette ki Péntek. - Ahogy Quayne Christine titkos települése is bebizonyította... - De engem nem érdekelnek a műszaki részletek - biccentett kurtán Morpheo. - Ez azért mégiscsak több Gloriana Grant területénél - mutatott a nem csillagocskának látszó, aranyruhás nő felé, majd hangját visszafogva tájékoztatta hallgatóságát: - Fölajánlotta a szaturnuszi emberétől kapott űrhajóterveket a légierőnek, és mindössze kétmilliót kért értük... - Hárommilliót, bár én csak kettő és félre taksálom - igazította helyre Glória Grant hetykén, miközben hevesen integetve közeledett feléjük. Vagy a hallása volt hihetetlenül éles, vagy igazat beszéltek különösen jó fülérői, már ami a pénzre vonatkozó szavakat illeti. - Máskülönben azt a két és fél milliót a Túlélési Központ máris megkaparintotta, miután a jégsapkák súlya behorpasztotta a Földet 1985-ben. - Az embere, ha jól értettem... a Szaturnuszról űrhajóval küldte el az űrhajóterveket? érdeklődött a Szerény Fiatalember, megfeszült nyakát és összeszorított száját meghazudtoló lágysággal. - Nem, telepátiával! - vágta rá a nő hevesen. - Az sokkal biztonságosabb, gyorsabb, titkosabb, és ráadásul az egész világmindenség első számú titkos fegyverének telekinetikus üzemmódjában működik. - Majd a hangját titokzatosan lehalkította (amint a nem csillagocskának látszó, kék ruhás nő karjába markolt, aki erre bájos zavarodottsággal sütötte le a szemét). - A Jack Hemlock Társaság Linda Lee-féle pszionikus terroralakulata a múlt hónapban sugárnyalábbá összefogott tudatenergiával zúzott szét... NEURASZTÉNIA, funkcionális idegi elégtelenség, amely debilitásból vagy az idegközpontok kimerültségéből fakad. Általános ismérvei közé tartozik az energia hiánya, gyöngeség, ingerlékenység, álmatlanság, nyomott borúlátás, fejfájás, nyomásérzékelés a koponyatetőn, hátfájás, emlékezetkihagyás, nőknél menstruációs zavarok, férfiaknál szexuális problémák, hasnyálmirigy és bélcsatorna-elégtelenség. Legfőbb kiváltó oka pedig az önkielégítés. Univerzális Amerikai Enciklopédia ... hét orosz kémholdat. A megsemmisítésük bizonyosra vehető, mivel a megfigyelőállomások képernyőin még mindig föl-föltűnnek szellemképszerű fölvillanásaik.
- Valóban? - kérdezte1 a Szerény Fiatalember némiképpen meglepődve, miközben a Középszerű öregember suttyomban hevesen ráncigálta a ruhája ujját. Hátuk mögött ekkor léptek döndültek. - Ebben az esetben - folytatta... Az egyik oldalról vaskos, egyenruhába bújtatott kar ölelte át a vállát, a másikról pedig alkoholtól bűzlő lehelet csapott az arcába. Odafordulva, pár hüvelyknyiről egy megereszkedett, verejtékező arcot pillantott meg, fölötte valami ezüstös csíkkal, alatta pedig a gallérján megvillanó három csillaggal. - Linda, bébi! - dörögte az egyenruhás -, már vagy tizenhét kongresszusi érdemrended lenne, ha én dirigálnék a hadseregnek. Gloriana, drágám, mikor határozza meg végre a valóságos értékét? Ezután szembefordította magával a Szerény Fiatalembert, és mogorva kedélyességgel mordult rá: Már figyellek egy ideje, fiam, és megállapíthatom, hogy még nem találtad meg itt a helyedet. Megbocsátasz egy baráti megjegyzést? Sohase érdeklődj azok után az izgalmas alakok után... ANNENBERG, MOSES LOUIS, Németországban született, és fiatalkorában vándorolt ki az Egyesült Államokba. Újságkihordóként kezdte a pályáját Chicagóban, később a Chicago Ecaminer terjesztési osztályvezetője lett, 1904ben pedig kinevezték az emiitett, újság terjesztési igazgatójának. 1926-ban nyugalomba vonult, a Hearst cégtől, s így minden idejét publikációs tevékenységének szentelhette, övé volt a Nemzeti Lóversenyhtrek és a Nemzeti Hírszolgálat, amelyek mellett még tekintélyes birtokkal és számos egyéb tőkeérdekeltséggel is rendelkezett. Valamivel később Annenberg alapította meg a Miami Tribüné, a Rádióújság, a Moziműsor és a Valódi Detektívtörténetek című lapokat. 1936-ban azzal lepte meg a sajtó világát, hogy a Philadelphiai Hírmondóért készpénzben kifizette az említett 15 000000 dolláros összeget Madame Eleanor Elverson Patenotre részére. E hatalmas sajtókalandja ékesen bizonyította a közismet nevén csak Moe Annenbergként emlegetett egyén képességeit és terjeszkedő politikájának valós erejét. Az 57. életévét 1937. február 11-én betöltött, formálisan iskolázatlan Annenberg lelkesítő példaképe Amerika egész ifjúságának. Már számos éve érdeklődik a művészetek iránt, régi mesterművekből komoly gyűjteménye van, és ráadásul még sikeres pecás is. Long Island Great Neck nevű részén lévő háza egyszersmind látogatott múzeum, s emellett még egy téli rezidenciája is van Miami Beachben, birtoka Wyomingban, és házat tart fenn New Yorkban és Philadelphiában. Nem sokkal később békésen elhunyt az egyik szövetségi börtönben, ahová holmi adócsalás miatt zárták be. - Univerzális Amerikai Enciklopédia ...akik azt állítják magukról, hogy Amerika javán munkálkodnak. Akármilyen hóbortosnak is tűnhetnek a szavaik, lehetséges, hogy mégis igazat mondanak. Akadnak itt közöttünk űrmegfigyelők? A Fehér Ház fullajtárjai? összekötő tisztek a... SHANTAR SZIGETEK, az Égei-tenger szigetcsoportja, amelyet egy keskeny tengerszoros választ el a szibériai kontinenstől. Területük körülbelül 1100 négyzetmérföld. A tíz nagyobbacska sziget legnagyobbika Shantar. A szigetek lakatlanok ugyan, de azért gyakran fölkeresik őket a kereskedők. - Univerzális Amerikai Enciklopédia ...Pentagonból? Ezt még én sem tudnám biztosan megmondani, és ha tudnám, akkor sem tenném meg. A következőt viszont tudom - kapkodta tekintetét odavissza a Szerény Fiatalember és a Középszerű öregember között, aki szintén késznek mutatkozott némi katonai bölcsesség befogadására hogy ki kell takarítaniuk elméjükből a szkepticizmust és szívükből a kicsinyhitűséget. Ködös Gödörtől egészen Szmog Angelesig működnek kutató és fejlesztő csoportjaink a világmindenség problémáin, és azon sem csodálkoznék, ha mindegyikük esetében már holnap tekintélyes áttörésre kerülrie sor. Űrugró hajtómű,
antigravitációs erő, Dean-hajtómű, ionikus-bionikus hajtómű, sőt még Morpheo színhajtóműve is olyasmi, amin jó eszű fickóink törik a fejüket állandóan. - Tábornokom, ha bármire számít azoktól az észkombájnoktól, akkor jobb, ha megmondja nekik: csavarják le szépen a fejüket, és gondolkodjanak a bensőjükkel - vetette közbe egy ösztövér emberke, akinek a mellén, a nyakkendő vonalában egész sor aranyra emlékeztető csengettyű fityegett, szemének fehérjét és szivárványhártyáját pedig stílszerűen rubinfoltocskák és aranyszálacskák díszítették. - A genetikai lépcső, amelyen a fölkapaszkodást tanítom nagyszámú hívemnek, erős lábbal, végig a DNA végtelen spiráljain, egyenesen a gyomortól magáig az Istenig, mind a két irányban. Máig ugyan még csak a proton robbanásig sikerült leásnunk, amely a világmindenség főhalálát... akarom mondani hő-halálát okozza majd, de ki tudja, meddig juthatunk el, akár már holnap? Csupán Káli leányaitól és a tűzhaláltól tartsák távol magukat... BELSŐ ÉGÉS, az égés aktusa, az elégés folyamata. A spontán gyulladás az égésnek az az előzménye, amely mindennemű emberi közreműködés nélkül jön létre. Az emberi test belső, okkult tényezők miatti kigyulladása, amire már számtalanszor sor került, leginkább alkoholizáló és vagy nagyon kövér, vagy nagyon sovány nőkkel esett meg. Amikor egy parázsszemtől, gyertyától vagy akár csak egy szikrától véletlenül meggyulladnak. Törzsük a fáma szerint igen gyorsan ellobban, és csupán némi zsfrpacni, olajos, sfkos hamu marad vissza belőlük, amely kellemetlen szagú, sőt rendkívül áthatóan bűzlik. A föltevés szerint a minden testrészüket átitató alkohol, némi elektromosság, foszforizált hidrogén vagy egyéb gyúlékony gáz szabadulhat föl a lebomló szerkezeti elemekből, és ez valóban lehet a jelenség okozója, bár a tárgyban még friss, bizonyított tényekre és modern, tudományos érvekre van szükség. A legtöbb vegyész szerint az emberi test fentieknek megfelelően történő kigyulladása képtelenség. - Univerzális Amerikai Enciklopédia ...ez a lényeg. - Lefelé bandzsítva megérintette aranycsengettyűit, amelyek erre tompán fölcsilingeltek. - Leghelyesebb az aranyra koncentrálni. Rögtön a gyémántok után - tette hozzá, miközben tempósan billegett tovább. - Tudják, O'Leary még rá is tapinthatott itt az igazságra... bele is verem majd a fiúk fejébe jegyezte meg a tábornok bölcsen kikerekedő szemmel. - Haight Ashburyben - hallatszott ekkor egy hang a vállak fölött. - Minden Hashbury elköltözött a Topanga-kanyonba - kontrázott rá egy másik. - Roppant érdekes! - morogta az orra alatt a Középszerű öregember. A Szerény Fiatalember erősen megfeszülő nyakkal bólintott rá. Egy playboy külsejű, alacsony, karatés izomzatú férfi viharzott be ekkor, akár egy meteor, sarkában egy farkasképű és két Frankenstein-pofájú szörnyeteggel meg néhány mikroszoknyás, szemrevaló leányzóval, akik szivárványos sminkjük alapján frissiben szökkenhettek le valami esztradszínpadról. - Ezek az univerzális, titkos marhaságok legalább olyan zagyva locsi-fecsik, mint az ülepem kattogta staccatóban, akár egy gépfegyver. - És meg is maradnak ilyesminek, míg film vagy magnófölvétel formájában be nem terítik velük a földgolyót. - Sötét tekintetét ezzel körülhordozta sűrű, fekete, félrecsúszott szemöldöke alól. - Engem a Naplemente Kölyök Jósának neveznek... BONAPARTE, JEROME, született 1784-ben. Tengerésztiszt lett, s mialatt az Anglia elleni háború idején járta a tengert, New Yorkba kellett menekülnie, ahol feleségül vett egy Elizabeth Patterson nevű amerikai lányt, és még két esztendeig élt (1785-1789). BOYER, JEAN-PIERRE, a Haiti Köztársaság elnöke, egy mulatt, Port-au-Prince városában született 1776-ban, Franciaországban nevelkedett, és 1796-ban belépett a hadsereg kötelékébe. - Univerzális Amerikai Enciklopédia
...ezért hát jól figyeljetek a ma esti di-di-da-da próféciáimra: amikor eljön az ideje, a Nagy Amerikai Mozi egy háromórás reklámfilm lesz, rajta alkotóinak keze nyomával, egyenesen, ahogy a koponyájukból kiugrasztották. Minden egyes modern Shakespeare reklámköltő. Amikor az az arany trágya... ELEKTROMOS HALÁL, valamely élő szervezet pusztulása a rajta keresztül kisütött villamos áram hatására. Amikor elektromos áramot használnak bűnözők kivégzésére (villamosszék), az elítéltet egy karosszékbe ültetik és belekötözik. Az egyik, nedves párnába ágyazott elektród a fejére vagy annak közelébe kerül. A másik egy alsóbb testrészéhez illeszkedik, majd egy váltóáramú dinamót kapcsolnak rá 15 másodpercig vagy tovább. Az elektródok között föllépő potenciális feszültségkülönbség általában 2200 volt. Ekkora erejű feszültség kell is a test 20 000 és 60 000 között változó ellenállásának leküzdéséhez. A háromszázad (0,03) ampernyi áramerősség rendszerint végzetes, de nem mindig. - Univerzális Amerikai Enciklopédia ...a pofánkba robban, kozmikus bölcsesség foltjai tarkítják majd a Kreml és a Tiltott Város falait. - A következő pillanatban tettetett, masszív idegrángás futott végig az arcán, majd balra, derékszögben távozott, mozibuzi uszályával a nyomában. - Csak azért jön ide, hogy a filmjeihez ellopkodja a legjobb ötleteinket - jegyezte meg Morpheo fullánkosan, majd azonnal helyesbített, hangját az okkultizmus minden képviselőjéhez hasonlóan finoman csiszoltra halkítva: - Persze ha az ötleteink ezáltal elterjednek, ugyan kit érdekel, milyen csatornákon történik ez? - A bal kéz segíti a jobbot. Az organikus tauszint a meditatívot - szólt közbe a hostess, lagymatag lendülettel mozdítva oldalirányban gyöngyökkel ékes, sötét mancsát. - Quayne Christianáról leperegne a dolog - értett egyet vele Péntek. - Reinkarnáció... Gina Cerminara... - A sátáni szenvedély... A Fordított Kereszt. GONOSZ, az üres elmélkedés megdöbbentő áradatának tárgya. - Univerzális Amerikai Enciklopédia ...stáció... Anton La Vey... - zümmögte egy hang. - Wilhelm Reich... A szex sugárzóan zengő lényege, kék, mint egy fiúcsecsemő. Vagy az tán rózsaszín?... Ron Hubbard, kifizetted azt az 1500 dollárt az Excalibu-rért?... Roger Rabson... Az Alapítvány visszadobta Gloriana tanulmányát, mert bebizonyította benne, hogy a gravitáció nem egyéb illúziónál... Symmes, Teed, Burroughs... belül üres földünk... Ignatius Donnelly, Hans Hörbriger, Hans Schindler, Bellamy, Immánuel Velikowsky... üstökösök, holdak és bolygók által számtalanszor összezúzott világunk... ha tényleg üres lenne belül, az ember azt hihetné, ki sem bírja, de én mégis... Mialatt ezek a hangok vibráltak a levegőben, a Szerény Fiatalember és a Középszerű Öregember kivonult a sötét szobába. - Le kell szögeznem, hogy ez a kettő nem látszik egészen ideillőnek - mormolta a hostess, mialatt rövid pillantást vetett utánuk. - Kettő - szólalt meg Gloriana Grant -, az össze nem illés száma. A számok misztikusak. LOUISIANA, az Egyesült Államok középső délvidékének egyik állama. Határait Arkansas, Mississippi, a Mexikói-öböl és Texas alkotja. 1812. április 30-án csatlakozott az Unióhoz. Az egész államban 1936-ban 1318 fehér, 4552 mexikói, 776 326 néger, 1536 indián, 552 kínai és 52 japán élt. - Univerzális Amerikai Enciklopédia - Szkeptikusok! - mordult föl Morpheo. - A hízelgő hangjukból mindig rájön az ember, hogy egyetértenek vele. - Ha fehérfejűek lennének, nyilvánvaló lenne nyomban, hogy ez az első ríapjuk Bootcamp Pacificóban - jelentette ki a tábornok. - Ugyan már, hiszen csak nagy senkik! - zárta le a témát Linda Lee.
Az árnyékban meg-megcsillanó bútorok között a Szerény Fiatalember beletelepedett egy bonyolult csővázas karosszékbe, szemben a nyitott üvegű kilátóablakkal és egy, a látóhatár közelében halvány, vörös fénnyel ragyogó csillaggal. Alaposan körülkémlelt a félhomályban, de nem lapult sehol egyetlen titokban töprengő vagy a sarkokban megbújó szerelmespár sem. A szürkeségben vizslatni, bármi is légyen az oka, nem szokás Hollywoodban. Ott mindent ragyogó fényben csinálnak a legtökéletesebb képi benyomás kedvéért. - Micsoda idegesítő hely! - panaszkodott. - Ha meghallom a pusmogásukat, néha nem is akarom elhinni, hogy ez a fajta is ismeri az űrutazást és az atomenergiát. ARMADILLO, egy, az Edentata törzs Dasypodidae családjának tipikus nemzetségéhez, a Dasypushoz tartozó emlős állat spanyol-amerikai elnevezése, amely az utóbbi időkben az angolban is meghonosodott. A név arra utal, hogy az állat páncélt visel. Amikor veszélyt érez, gyorsan lyukat ás a földbe, amelyben bámulatos sebességgel tűnik el a szem elől. - Univerzális Amerikai Enciklopédia - És mégis így van - közölte a Középszerű öregember. - Sőt ráadásul még a mélytér és a csillaghajtómű megismerésének is a küszöbén járnak. - Beletelepedett egy párnázott karú székbe, mire az ívelt karok szorosan átölelték. - Tisztességes jelentést írok nekik, de még így is biztosan leteremtenek mormolta az első bánatosan. - Először is így történt. Ami pedig a Galaktikus Enciklopédiába szánt cikkemet illeti... - Az én főnökeim is ilyen vérlázítóan bizalmatlanok - dünnyögte a másik kuncogva -, a Galaktikus Kiadóról nem is beszélve. Jó, hogy összetalálkoztak az útjaink. Talán egy másik időben... - Valóban jó - kezdte az első a másikhoz fordulva. Hanem a görbe karú, párnázott szék ebben a pillanatban egy alig hallható pukkanás kíséretében a benne ülővel együtt eltűnt, nem hagyva maga után semmit, csak egy pillanatig tartó, hűvös fuvallatot, amint a levegő szisszenve igyekezett kitölteni a vákuumot. A Szerény Fiatalember komoran elmosolyodott, és csöndesen mormolta maga elé: - ...és térben. CAROLL, LEWIS, lásd: Dodgson, Charles Lutwidge - Univerzális Amerikai Enciklopédia Székének csőváza lassan kezdett halványan fölizzani. Az első másodpercben csak egy hajszálnyira emelkedett fel, de azután hirtelen fölgyorsult, és zajtalanul elszáguldott a nyitott panorámaablákon át, nyílegyenesen a Mars felé. Füssi-Nagy Géza fordítása
Fritz Leiber GURÍTSD A CSONTOT! Joe odaintette a legközelebbi, ezüstszín váltólányt, és szutykos dollárjait becserélte halvány zsetonokra, és szerencsehozó babonából megcsipkedte a lány bal mellét. Joe Slattermill hirtelen megérezte, hogy sebesen el kell iszkolnia hazulról, különben fölrobban a feje, és és agyának srapnelgolyói szétverik a düledező házát összetartó tákományokat. A ház mintha csak nagy deszka, malter és tapétalapokból állna, kivéve a terjedelmes kandallót, kemencéket és masszív kéményt a szemközti konyhában. Azok viszont szilárd kőből épültek. A kandalló legalább állig ért, vagy kétszer olyan széles volt, és teljes hosszában ropogva lobogtak benne a lángok. Fölötte sorakoztak a négyszögletes kemenceajtók... a felesége kenyeret sütött a megélhetésük kiegészítésére. A kemencék fölött húzódott a párkány a fal egész hosszában, túl magasan, hogy anyja elérje, vagy hogy Mr. Guts fölugorhasson rá. Tele volt az ősök mindenféle emléktárgyaival, amelyek,
hacsak nem kőből, üvegből vagy porcelánból voltak, a sok évtizednyi hőtől úgy kiszáradtak és megfeketedtek, hogy már csak összeaszott emberfejekre vagy fekete golflabdákra emlékeztettek. Egyik végén szorosan egymás mellett álltak a felesége szögletes ginesüvegei. A párkány fölött egy régi kőnyomat függött, de olyan magasan, a füsttől és koromtol olyan sötéten, hogy már nem tudhatta az ember biztosan, az örvények és a hosszúkás, szivar alakú valami vajon egy hurrikánon átvágó, bálnahátú gőzhajó-e, vagy a fényhajtotta porfelhőket hasító űrcirkáló. Amint Joe belegyömöszölte csizmájába bütykös lábát, anyja máris tudta, hogy be van sózva. - Megy vedelni - mormolta meggyőződéssel. - A nadrágzsebe meg tele a maradék konyhapénzzel, hogy bűnökre pocsékolja el. Ezzel tovább rágcsálta a hosszú csíkokat, amelyeket reszkető jobb kezével hasogatott le az iszonyú hőséghez közel elhelyezett pulykatetemről, a ballal pedig készen állt Mr. Guts elhessegetésére, aki sárga szemét rámeresztve ült mellette beesett horpaszával és hosszú, bozontos, cikázó farkával. A pulyka oldalához hasonlóan megtépázott, koszos ruhájában az anyja úgy nézett ki, mint egy megroggyant, barna zsák, ujjai pedig göcsörtös faágakra emlékeztettek. Joe felesége legalább olyan hamar, ha nem még hamarabb megértette, mivel a válla fölött összehúzott szemmel rávigyorgott, miközben a középső kemenceajtó fölé hajolt. Mielőtt becsukta volna, Joe meglátta, hogy ezúttal két hosszú, lapos, keskeny és egy nagyobb, kerek, domború kenyér sül benne. Violaszín köntösében az asszony vékony volt, akár a halál és a nyomorúság. Oda sem nézve kinyújtotta egyik méteres, csont-bőr kezét a legközelebbi ginesüveg után, hosszan belekortyolt, és elvigyorodott megint. Egyetlen szót sem szólt, de Joe így is tudta, mit mondott volna: “Elmégy játszani, berúgsz, ledöntesz egy olcsó kurvát, hazajössz, engem megversz, és végül mégy miatta a börtönbe” és a férfi emlékezetében fölvillant, amint a legutóbb is ül a koszos cellában, az asszony meg jön hozzá a holdfényben, amitől még jobban látszanak a képén az általa odabiggyesztett kékzöld foltok, bepisszeg hozzá a parányi hátsó ablakon, és bedug a rácson egy félpintest. És Joe biztos volt benne, hogy ezúttal is így lesz, ha nem még rútabbul, de azért csak fölfújta magát, megrázta tompán csörgő nadrágzsebét, és egyenesen elcsattogott az ajtó felé, halkan dünnyögve az orra alatt: - Alighanem gurítok egy jó csontot, besöpröm a lét, és máris húzom a csíkot haza és bütykös mancsával olyan mozdulatot tett, mint egy lapátkerék, hogy kicsit tréfásabb színezetet kölcsönözzön a szavainak. Amint kilépett, az ajtót egy karnyújtásnyira pár másodpercig nyitva tartotta maga mögött. Amikor végül becsukta, mélységes elkeseredettség érzése töltötte el. Pár éve még Mr. Guts utánasompolygott volna, hogy marakodjon egy jót, és megkergesse a lányokat a háztetőkön és kerítéseken, de a terjedelmes kandúr most már megelégedett az otthoni hempergéssel, csak a tűzhely mellett pöffeszkedett, pulykamaradék után kapkodott, kopott söprűkkel hadakozott, és a két otthon ülő nőszeméllyel viaskodott vagy békült ki éppen. Most már senki sem kísérte ki Joe-t az ajtóig, csak anyja csámcsogása, fulladozó szuszogása, a kandallópárkányra visszatett ginesüveg koppanása és a padlódeszkák nyikorgása a talpa alatt: Mélységesen sötét volt az éjszaka a messzeségben fagyosan sziporkázó csillagok között. Némelyikük mintha mozgott volna, mint az űrhajók fehéren izzó hajtóműveinek fénye. Idelent úgy nézett ki, mintha Ironmine egész városában elfújták vagy lekapcsolták volna a lámpákat, és mindenki aludni tért, az utcákat és tereket a hasonlóképpen láthatatlan fuvallatok és szellemek martalékául hagyva. De Joe még mindig nem szabadult meg egészen a hátrahagyott vén gerendaház szárazon penészes szagú bűvköréből, s miközben érezte és hallotta, amint az
elszáradt, magas fű súrolja a lába szárát, az jutott eszébe, hogy valami rejtélyes erő, valahol mélyen a bensejében már évek óta eltervezte, hogy a feleségének, anyjának és Mr. Gutsnak a vége szükségszerűen egyszerre jön majd el valamikor, az egész szúette házéval együtt. Hogy a konyhai tűz heve miként nem porlasztotta el az egész gyúlékony romhalmazt már korszakokkal azelőtt, maga volt a természet csodája. Joe tehát kilépett, behúzta a vállát, és nem a kövesúton, hanem a Ciprus-völgyi Temető mellett, az Éjszakai Város felé vezető földúton indult el. A szellő gyöngén, de ezen az estén valahogy szokatlan nyugtalansággal és összevissza lengedezett, mintha vihar készülődne. A részegen dülöngélő, fehérre meszelt temetőkerítésen túl, a sejtelmes csillagfényben kivehetők voltak a Ciprusvölgy fáinak megtépázott körvonalai, és úgy néztek ki, mintha mindnyájan a spanyolzuzmó szakállukat vakargatnák. Joe érezte, hogy a szellemek éppolyan nyugtalanok, akár a szellők, bizonytalankodnak, hogy merre és kire vadásszanak, vagy esetleg vegyék ki szabad éjszakájukat, és gyászosan fölajzott seregként együtt vonuljanak el valami távolabbi kiruccanásra. Ezalatt a fák között a vöröseszöld vámpírfények halványan és rendszertelenül pislákoltak, mint elgyöngült szentjánosbogarak vagy egy szétszóródóban lévő űrflotta. A mélységes elkenődöttség érzése szorosan hozzátapadt, és Joe érezte, amint még inkább elmélyül. Csábította a gondolat, hogy letér az útról, és befészkeli magát az első kényelmesebb kriptába, vagy odahever valamelyik félig kidőlt fejfa köré, és ezzel megmenti a feleségét, vagyis mind a három hátramaradottat a közös kárhozattól. Gyerünk, gurítsunk egyet, rázzuk föl a csontokat, azután haza aludni. Mialatt ezen rágódott, mégis elhaladt a rozoga kapu, a támolygó kerítés további része és végül az egész bódéváros mellett. Elsőre az Éjszakai Város is éppoly kihaltnak tűnt, mint Ironmine többi része, de ekkor észrevett egy halvány fényt, éppoly beteges volt, mint a vámpírfények, csak valahogy lázasabb, és vele együtt muzsikaszót is hallott, eleinte halkan, mintha szvingelő hangyáknak húznák a talpalávalót. Végighaladt a rugalmas járdán, és szomorúan gondolt arra az időre, amikor a rugók még az ő lábában voltak, és úgy vetette magát a küzdelembe, akár egy hiúz vagy éppen egy marsi homokpók. Te jó isten, hiszen már évek óta nem vett részt egy tisztességes verekedésben vagy érezte magában az erőt! A kezdetben cincogó zene fokozatosan dübörgővé vált, mint a nyuszipuszi a grizzlymedvéknek vagy a polka az elefántoknak, a világosság pedig gázlángok kavalkádjává, fáklyafénnyé, hullakék higanygőzlámpákká, pislákoló, rózsaszín neoncsövekké konkretizálódott, és az ég felé kapaszkodott, ahol az űrhajók cikáztak. A következő a háromszintes álhomlokzat látványa volt számára, amely minden irányban villogott, mint az ördög sarkantyúja, tetején a Szent Elmo halványkék tüzével. A közepén széles lengőajtó nyílt... fölötte és alatta kiszivárgott a fény. Följebb aranyló kalpiumfénnyei ragyogott szaporán a veszettül cikornyás “Csontudvar” felirat, alatta pedig a “Szerencsejátékok” szó virított tűzvörösen. Lámcsak, végre megnyílt az új hely, amelyről oly régen és annyifélét beszélnek mindenfelé. Joe Slattermill ezen az éjszakán érezte először, amint fölpezsdül benne az igazi élet, és legalább halvány izgalom fogja el. “Nosza, gurítsunk egy csontot!” - gondolta magában. Széles, hanyag mozdulatokkal leporolta zöldeskék munkaruháját, és megpaskolta a zsebeit, hogy hallja az érmék fojtott csörgését. Azután hátrafeszítette a vállát, száját megvető vigyorra húzta, és belökte a lengőajtót, mintha tenyéréllel csapott volna oda teljes erővel az ellenfélre.
A Csontudvar odabent egész városnegyednyinek tűnt, a bárpult pedig olyan hosszúnak, mint valami vasúti peron. A pókerasztalokra ereszkedő, sárgás fényfoltok váltakoztak az izgalmas, homokóra alakú, homályos szakaszokkal, amelyeken keresztül italoslányok és pénzváltó lányok libegtek fehér lábú boszorkányokként. A távoli dzsesszpódium előtt hastáncosnők illegették saját homokóra alakjukat. A szerencsejátékosok szorosan ültek egymás mellett, összekuporodva, mint valami gombák, valamennyien reszketve az izgalomtól, hogyan hull le egy kártyalap, pördül a kocka, vagy gurul az elefántcsont golyó, miközben a Skarláthölgyek mikulásvirágokként libbentek közöttük erre-arra. A krupiék kiáltásai és a lecsapott kártyalapok csattanásai lágy, de sorsszerű staccatót vertek ki, együtt a zizegéssel, kopogással és a dzsesszdobok pergésével. A helyiségben lévő valamennyi helyhez kötött atom meghatározott ritmusban lüktetett. Még a porcicák is szoros táncot lejtettek a fénykúpok belsejében. Joe izgalma egyre növekedett, úgy száguldott keresztül rajta, mint a szélvihart előre jelző fuvallat, és tudta, hogy az elbizakodottság leghalványabb leheletéből is bármikor kifejlődhet a tornádó. Feleségéhez, anyjához és egész házához fűződő gondolatai mind nyomtalanul kihullottak a fejéből, csupán Mr. Guts számára maradt egy kis hely, amint kényes lábú, fiatal kandúrként sétál végig tudatának peremén. Joe saját lábizmai is megfeszültek az együttérzés jeleként, érezte, amint eltölti őket az erő. Hűvösen és kutatón vizslatta körül a helyet, keze, mintha nem is hozzá tartozna, előrenyúlt, és leemelt egy pohár italt a közelben elhaladó, lágyan ringó tálcáról. Tekintete végül megállapodott azon, amit az első számú kockaasztalnak vélt. Látszólag minden Nagy Gomba itt gyülekezett össze... simák, akár a többiek, de magasra nyúlnak, mint a mérges galócák. Ekkor a közöttük lévő nyitáson át Joe az asztal túloldalán megpillantott egy még náluk is magasabb alakot, aki fekete, föltűrt gallérú kabátot és legyűrt karimájú kalapot viselt. Így csupán arcának fehér háromszöge világított elő ruházatából. Joe szivében egyszerre ébredt gyanú és, reménykedés, mire határozottan előrelépett, egyenesen a Nagy Galócák között kínálkozó résbe. Amint közeledett, a fehér lábú és fényes hajú semmirekellők sorra kitértek az útjából. Eközben gyanúja minden lépéssel egyre jobban erősödött, reménye viszont hervadt és foszladozott. Az asztal egyik végén az általa eddig látott leghájasabb ember foglalt helyet, szájában hosszú szivar, rajta ezüstszín mellény és mellén legalább nyolchüvelyknyi széles nyakkendőtű, a hivalkodó Mr. Csont fölirattal. A másik asztalvégtől kissé hátrább állt a legpucérabb pénzváltó lány, az egyetlen, akinek a válláról lelógó és közvetlenül a melle alatt a hasának támaszkodó tálcáján egymás mellett sorakoztak az aranyak csillogó tornyocskái és az éjfekete zsetonok halmai. A még a feleségénél is magasabb, soványabb és hosszabb karú lány látszólag semmit sem viselt egy pár fehér kesztyűn kívül. Egész jól mutatott, mármint annak a szemében, akinek az a tipus tetszik, amely nem sokkal több a csontjaira feszülős, sápadt bőrnél és porcelán ajtógombokra emlékeztető melleknél. Mindegyik játékos mellett magas, kerek asztalka állt a zsetonok számára. A rés melletti éppen üres volt. Joe odaintette a legközelebbi, ezüstszín váltólányt, és szutykos dollárjait becserélte halvány zsetonokra, és szerencsehozó babonából megcsipkedfe a lány bal mellét. A nő játékosan a keze felé csattintott a fogával. Sietség nélkül, de az időt sem vesztegetve előrelépett, szerény zsetonkupacát letette az üres asztalra, és maga is letelepedett a foghíjban. Megjegyezte, hogy a tőle jobbra második Nagy Galócánál van éppen a kocka. Teste tökéletes nyugalomban maradt, de a szive hevesen megdobbant. Ekkor lassan fölemelte a tekintetét, és átnézett, egyenesen az asztal túlsó oldalára.
A kabát csillogóan elegáns szaténoszlopnak látszott, fényes gombokkal, feketesége illett a fölhajtott gallér legmélyebb balanghoz illő sötétjéhez és a lehajtott karimájú, fekete kalaphoz, amelynek egyetlen dísze egy vékony pamacsnyi fekete lószőr volt. A kabát ujjai hosszú, vékonyabb szaténoszlopokat alkottak, és karcsú, hosszú és mozgás közben lenyűgözően fürge ujjú kezekben végződtek, ám ha nem volt dolguk, szoborszerű nyugalomba merevedtek. Joe még most sem látott sokat a másik arcából homlokának sima, alsó részén kívül, amelyen soha nem jelent meg egyetlen verejtékcsöpp sem... az alak szemöldöke mitha a kalapot díszítő lószőr pamacs vékonyabb mása lenne... arisztokratikusán hosszúkás arca és keskeny, mégis valahogy lapított orra volt. Az arc színe nem volt annyira hófehér, ahogy első tekintetre tűnt Joe szemében. Keveredett belé némi barna árnyalat, mint az érőfélben lévő elefántcsont vagy a vénuszi szappankő színébe. Még egy pillantás, és a kezek is emellett szóltak. A fekete ruhás férfi mögött a Joe által eddig látott legeslegcsillogóbb és legundokabb vendégek, férfiak és nők egész kis csapata verődött, össze. Joe egyetlen pillantással fölmérte, hogy mindegyik gyémántokat villogtató, lenyalt hajú gorilla pisztolyt rejteget virágos mintájú mellénye alatt, az övében és bokszert a farzsebében, és mindegyik kigyószemű sporthölgyike harisnyatartójában ott a stiletto, előreugró mellük között pedig a selyem fodrai között buldogcsövű revolver lapul. Joe mindettől függetlenül tisztában volt vele, hogy üres díszlet az egész. A fekete ruhás férfi, a gazdájuk jelentette az igazi, halálos veszedelmet, olyasvalaki, akiről az ember azonnal tudja, hogy nem élné túl, ha megérintené. Ha, mondjuk, kérdezés nélkül csupán megérintené valaki a kabátja ujját, akármilyen könnyedén és tisztelettel, máris előrelendülne egy elefántcsontszín kéz, és az illető .testébe azonnal tőr vagy golyó hatolna. Sőt lehet, hogy már maga az érintés is végzetes lenne, mintha fekete ruházatának minden darabja magasfeszültségű árammal telítődne elefántcsontszín bőrétől, magas amperszámú, elefántcsont-árammal. Joe még egyszer odanézett az árnyékba burkolózó arcra, és úgy döntött: inkább nem próbálja meg. Az illetőnek ugyanis a szeme keltette a legmélyebb benyomást. Minden nagy játékosnak sötéten árnyalt, mélyen ülő szeme van. Ezé az alaké azonban annyira mélyen ült, hogy a szemlélő még eleven csillogásában sem lehetett biztos. Kifürkészhetetlenül lapult a mélyben. Feneketlenül mély volt... akár valami fekete lyuk. Mindez azonban egy csöppet sem vette el Joe játékkedvét, bár igazat szólva, alaposan megrémítette. Viszont mégis ellenkezőleg: annál inkább fölvillanyozta. A gyanúja ezzel mintegy igazolódott, és ezután a reménykedése is kivirágzott megint. Ez biztosan azoknak az igazi nagy játékosoknak az egyike, akik egy évtizedben legföljebb egyszer vetődnek el Ironminéba a nagyvárosból valamelyik folyami hajón, amelyek üstökösként száguldoznak a vízen, hosszú, sűrű szikrauszályt húzva maguk után szekvójafenyő-magasságú kéményükből, amelynek felső részét kicakkozott vaslemez korona díszíti. Vagy többtucatnyi, ékkövekként ragyogó hajtóműtorokkal dübörgő űrcirkálókon, amelyek ablakai csatarendbe állított aszteroidokként pislognak. Ha már itt tartunk, ezeknek az igazi nagy játékosoknak némelyike éppenséggel más bolygókról is érkezhetett, ahol az éjszaka évadja forróbb hangulatú, a sportélet pedig maga a kockázat és a gyönyör sűrített mámora. Igen, ez volt az az ember, akivel szemben Joe mindig is szerette volna kipróbálni a képességeit. Sziklaszilárd ujjaiban, éppen csak egy kicsit, de máris érezte a beleköltöző erő bizsergését.
Joe tekintetét a kockaasztal lapjára szegezte. Csaknem olyan széles volt, mint egy megtermett ember hossza, és legalább kétszer olyan hosszú, szokatlanul mély és fekete, nem zöld posztó keretezte, egyszóval olyasvalahogy nézett ki, mint valami óriás koporsója. Az oldala vagy a vége nem, de az alja föl-föl ragyogott, mintha ritkásan behintették volna egészen apró gyémántokkal. Amint Joe teljesen lesütötte a tekintetét, egyenesen lefelé nézett, szeme éppen csak picit volt beljebb az asztal pereménél, az az őrült képzete támadt, hogy az egyenesen folytatódik tovább, keresztül az egész földgolyón, és azok a gyémántszemcsék a túlsó oldalról pislákoló csillagok, és láthatók, annak ellenére, hogy ott éppen süt a nap, ahogyan Joe is láthatta a csillagokat világos nappal a bánya aknájának mélyéből, ahol dolgozott. Szóval, ha valami megkopasztott szerencsejátékos a vereségének tudatától megszédülve belebukna, az örökkévalóságig zuhanhatna lefelé, a mélységesen mély semmibe, ami lehet éppenséggel a pokol vagy valamilyen idegen, fekete galaxis is. Joe gondolatai összekuszálódtak, és zsigereiben megérezte a félelem jeges ujjainak szorítását. Valaki ekkor fölkrákogott mellette: - No, gyerünk hát, Nagy Dick! Ekkor a kockarázó, amely közben már eljutott a közvetlenül tőle jobbra ülő Nagy Galócához, megpihent az asztal közepén, ellentmondva Joe gondolatainak, és teljesen el is söpörve azokat. Ám ugyanebben a piltanatban újabb furcsaság kötötte le a figyelmét. Az elefántcsont kocka nagy volt, élei szokatlanul lekerekítve, nagy, piros pöttyei valódi rubinokként csillogtak, és olyan különösen voltak elrendezve, hogy a kocka mindegyik oldala egy-egy miniatűr koponyára emlékeztetett. Például a hetes, amelyet a jobb oldali Nagy Galóca gurított, és ami által elveszítette a tétjét, két, az egyik oldalon egyenlő távolságban elhelyezkedő pontot is magában foglalt, ami szempárnak látszott, a szokásos, sarkos elrendezéssel szemben, az ötös pedig hasonló szempárból, a mező közepén elhelyezkedő piros orrból és alul szorosan egymás mellett álló két fogból tevődött össze. A csont-bőr, fehér kesztyűs kocka-lány keze ekkor albínó kobraként kígyózott elő, fölmarkolta a kockákat, és poharukban odacsúsztatta őket az asztal széléhez, pontosan Joe előtt. Joe néma lélegzetet vett, asztaláról fölvett egyetlen zsetont, és már tette volna le a kockatartó pohár mellé, de akkor rájött, hogy itt biztosan nem így kell csinálni, tehát inkább visszápottyantotta a helyére. Ugyanakkor a legszívesebben alaposan megvizsgálta volna azt a zsetont. Különösen könnyű volt, és halványbarna színű, olyasmi, mint amikor a tejszínbe egészen kevés kávét kevernek, és a felszínén valami ábra is volt, amelyet inkább csak sejtett, de nem látott igazán. Más szóval nem tudta, mit ábrázol az a jel, ahhoz alaposabb megfigyelésre lett volna szüksége. Az érintése azonban nagyon kellemes volt, dobó kezében teljes hevességgel föllobbant tőle az eddig csupán bizsergető erő. Joe mintegy véletlenszerűen, de gyorsan végignézett az asztal körül ülőkön, nem hagyta ki a vele szemben elhelyezkedő Nagy Játékost sem, és nyugodtan kimondta: - Gurul egy penny - amin természetesen egy sápadt zsetont, vagyis hogy egy dollárt értett. Valamennyi Nagy Galóca szinte sértődötten fölszisszent, a nagy hasú Mr. Csont holdvilágképe egészen kivörösödött, és közelebb intette magához markos fogdmegjeit. A Nagy Játékos erre fölemelte egyik, fekete szaténba burkolt karját, és szoborkezét tenyérrel lefelé előrenyújtotta. Mr. Csont abban a pillanatban megdermett, és a sziszegés is gyorsabban elhallgatott, mint egy önfoltozó űracéllemezbe ütköző meteorit csattanása. Ezután suttogó, kulturált hangon, a gúny vagy neheztelés legcsekélyebb árnyalata nélkül a fekete ruhás alak igy szólt: - Tegyenek ugyanannyit, játékosok.
No lám, gondolta Joe, ime, a gyanújának végső, szükséges bizonyítéka. Az igazi nagy játékosok mindig igazi úriemberek, és nagylelkűek a szegényekhez. Mindössze halk, tiszteletteljes röhintéssel, az egyik Nagy Galóca odaszólt Joenak: - A tét elfogadva. Joe fölvette a rubinarcú kockákat. Mióta először elkapott épen két tojást egy tálcával, Ironmine minden gyereketöl elnyerte az üveggolyóit, és egyszer hat betűkockát sikerült úgy gurítania, hogy a szőnyegen fölsorakozva az “Anyám!” feliratot adták ki, Joe Slettermill csaknem hihetetlenül ügyes volt mindig a pontos dobásokat illetően. A bányában le tudott pattintani a falról egy szikladarabkát úgy, hogy vele a sötétben is eltalálta az ötvenlábnyira kitett patkánykoponyát, és néha azzal szórakozott, hogy a kipottyant kődarabkákat hajszálpontosan visszacsapta eredeti helyükre, és azok legalább egy másodpercig ott is maradtak, mintha ki sem estek volna. Úgy illeszkedtek a helyükre, mint valami kirakós játék elemei. Ha valaha kijuthatna az űrbe, biztosan képes lenne egyszerre elkormányozni hat holdkompot, mégpedig úgy, hogy közben nyolcasokat ír le velük a Szaturnusz gyűrűi között, csukott szemmel. A kődarabkák, betűkockák és játékkockák pontos dobása között az az egyetlen különbség, hogy az utóbbiaknak a kockaasztal pereméről kell pontosan a helyükre pottyanniuk, ami csak még izgalmasabb kihívás volt Joe képességeinek kipróbálására. Most, amikor a poharat rázta, jobban érezte az erőt ujjaiban és tenyerében, mint eddig bármikor. Gyorsan, laposan dobott, mire a kockák pontosan a fehér kesztyűs kibiclány előtt illeszkedtek a helyükre. Várakozásának megfelelően szabályos hetes sikeredett egy hármasból és egy négyesből. Vörös pöttyeik ötösökre emlékeztettek, csakhogy mindkettőnek csak egy-egy foga volt, a hármasnak pedig hiányzott az orra. Megnyerte a pennyt... vagyis hogy a dollárt. - Két cent a tét - mondta erre Joe Slettermill. Ezúttal a változatosság kedvéért tizenegyessel győzött. A hatos éppolyannak tűnt, akár az ötös, csakhogy három foga volt. A kis koponyák közül a legszabályosabb. - A tét egy híján öt! A Nagy Galócák leplezett vigyorral osztották föl egymás között az összegett. Joe most egy hármast és egy ászt gurított. Négyes volt a célja. Az ász, egyetlen piros szemével, a közepétől kissé félre az egyik oldala felé, még mindig kis koponyára emlékeztetett, talán egy lilliputi küklopszéra. Kis időt mindig hagyott magának a döntésre. Egyszer hanyagul három tizest gurított egymás után, a legnehezebb módon. Meg akarta figyelni, hogyan szedi föl a lány a kockákat. Rendre úgy látta, hogy kígyósebességű ujjai már akkor alájuk siklottak, amikor azok még laposan hevertek a posztón. Végül csak eldöntötte, hogy mégsem a képzelete játszik vele. A kocka ugyan nem süppedhetett bele az anyagba, azok a fehér kesztyűs ujjak viszont valahogy mégiscsak igen: egy pillanat tört része alatt megmártóztak a fekete, gyémántportól csillogó közegben, mintha az ott sem lett volna. Erre azonnal ismét fölmerült Joe előtt a kockaasztal nagyságú lyuk képzete az egész földgolyón keresztül. Ez azt jelentené, hogy a kocka tökéletesen átlátszó, sima felületen gurul, majd áll meg, s amelyen rajta kívül bármi áthatolhat. Vagy talán csak a kocka-lány keze az, ami belemerülhet abba a felületbe, ami viszont merő fantáziálássá változtatná Joe korábbi képét a megkopasztott játékosról, aki beleveti magát abba a borzalmas aknába, amelyhez képest a legmélyebb bánya is csupán holmi tűszúrás helyének számítana. Joe elhatározta, hogy kideríti, melyik az igaz. Hacsak nem teljesen elkerülhetetlen, nem szerette volna vállalni a szédülés kockázatát a játék valamelyik, kulcsfontosságú pillanatában.
Végrehajtott még néhány jelentéktelen dobást,, időnként halk mormogással biztatva magát a valóságba való visszatérésre: “No, gyerünk, Joe, fiacskám!” Végül kibontakozott a terve. Mikor végre megcsinálta a buliját, a nehezebbik úton, két kettessel... úgy karamboloztatta a kockákat, hogy a távolabbi sarokból egyenesen elé pottyanjanak. Ekkor a lehető legrövidebb kivárással, hogy az asztalnál ülők azért láthassák az eredményt, bal kezével villámgyorsan benyúlt a kockák alá, éppen csak. egy hajszálnyival előzte meg a fehér kesztyűs lány mozdulatát, és fölkapta őket. Auu! Joe-nak eddig életében sohasem került nagyobb erőfeszítésbe megőriznie arcának és viselkedésének nyugalmát, testének minden tiltakozása ellenére, beleértve azt az esetet is, amikor a nyakába csípett az a lódarázs, miközben először nyúlt be a feleségeként kiszemelt, szégyenlős és szemérmes lány szoknyája alá. Kézfeje és ujjai olyan eszeveszetten sajogtak, mintha izzó kemence torkába dugta volna őket. Nem csoda hogy a kocka-lány fehér kesztyűt visel. Biztosan azbesztből van! És milyen szerencse, hogy nem a dobó kezét használta, gondolta magában, nézve, hogyan púposodnak föl bőrén a hólyagok. Eszébe jutott, amit még az iskolában tanult, s amiről a Húszmérföldes Bányában is meggyőződhetett: a Föld iszonyatosan forró odabent, a kérge alatt. A kockaasztal nagyságú nyílás biztosan fölszippantja ezt a hőt, tehát a Nagy Ugrást végrehajtó vesztes pár ölnyi zuhanás után megsülne, és alig maradna belőle egy kis hamu, mire fölbukkan odaát, Kínában. Mintha megpörkölődött keze nem volna amúgyis éppen elég, a Nagy Galócák mind megint pisszegtek felé, és Mr. Csont is ismét elvörösödve tátotta már dinnyényi száját, hogy maga mellé rendelje a vasgyúróit. Megint csak a Nagy Játékos fölemelt keze mentette meg Joe-t. Megszólalt a suttogó, udvarias hang: - Közölje vele, Mr. Csont! Az utóbbi teli torokból bömbölte felé: - Egyetlen játékos sem veheti föl a kockákat, amelyeket maga vagy bárki más gurított! Ezt csak az én kocka-lányom teheti meg. Így szól a ház szabálya! Joe a lehető legkurtább biccentéssel válaszolt Mr. Csontnak. Utána hűvösen mondta: - Tíz mínusz kettő a tét! Amikor ezt a még mindig nyomorúságos tétet elfogadták, a biztonság kedvéért dobott egy “légykapót”, azután hosszan elszórakozott holmi ötösökkel meg hetesekkel, míg a bal kezében alábbhagyott a lüktetés, és az idegei sziklaszilárdak lettek megint. Eközben az erő semmit sem változott a jobb kezében: éppolyan erősnek vagy tán még erősebbnek érezte, mint bármikor. E közjáték közepe táján a Nagy Játékos könnyedén, de tisztelettel meghajtotta fejét Joe felé, elárnyékolva közben mérhetetlen mélységű szemgödreit, mielőtt elfordult volna, hogy egy hosszú, fekete cigarettát kérjen legcsinosabb, de leggonoszabbnak látszó sportladyjétől. A legkisebb dolgokban is megmutatkozó udvariasság, gondolta magában Joe, újabb ismérve a mesterfokon szenvedélyes szerencsejátékosnak. A Nagy Játékosnak is biztosan megvan a maga olajozott csapata, ez természetes, bár dobás közben futólag végigpillantva rajta kissé hátrább Joe észrevett egy nem egészen odaillő alakot: egy szakadtán elegáns fickót, loknis hajával, bámuló szemével és tüdőbajos pírral égő költőképévei. Nézve a legyűrt karimájú kalap alól kibodorodó cigarettafüstöt, Joe-nak úgy tűnt, hogy vagy a terem világítása csökkent valamelyest, vagy a Nagy Játékos színárnyalata sötétebb valamivel, mint első látásra gondolta. Vagy tán még az is lehetséges... micsoda vad gondolat... hogy maga a Nagy Játékos bőre sötétedik lassacskán ma este, mint valami gőzerővel szívott tajtékpipa. Csaknem mulatságosnak tűnt most a szemében az elképzelés... oké, saját keserves tapasztalatából tudja, hogy
ebben a helyiségben éppen elég hő akad egy tajtékpipa elszínezéséhez, de amennyire meggyőződhetett róla, az egész a kockaasztal alatt izzik. Joe-nak a Nagy Játékos iránti egyetlen, barátságos vagy éppen elismerő gondolata sem csökkentette egy porszemnyit sem a fekete ruhás férfi határtalan veszélyessége felőli meggyőződését, a bizonyosságot, hogy puszta megérintése is a halált jelentené számára. És ha mégis fölmerült volna benne bármely csekély kétség, a hamarosan bekövetkező borzalmas esemény nyilván ezt is eloszlatja. A Nagy Játékos éppen a karjába ölelte legcsinosabb-leggonoszabb küllemű sportladyjét, és arisztokratikusán tökéletes gyöngédséggel végigsimított a hátsó felén, amikor a féltékenységtől és reménytelen szerelemtől elzöldült szemű költőfióka hiúzgyorsasággal vetette magát előre, hosszú, villogó pengéjű tőrt szegezve a fekete szaténkabát hátának. Joe el sem tudta képzelni, hogy a döfés célt téveszthet, ám a Nagy Játékos, becéző jobb kezét le sem véve a sportlady bársonyos tomporáról, baljával úgy csapott előre, mintha nagy erejű acélrugó egyenesedne ki. Joe nem láthatta tisztán, hogy a fekete alak torkon szúrta-e a fickót, vagy dzsúdócsapást mért rá ugyanott, esetleg a marsi, kétujjas ütést alkalmazta, de akárhogy is történt, a szerencsétlen úgy torpant meg holtan, mintha hangtompítós elefántpuskával vagy láthatalan pisztollyal lőtték volna telibe, és végigvágódott a padlón. Pár sötét alak ugrott elő azonnal, és elvonszolta a tetemet, miközben senki ügyet sem vetett a jelenetre... Az ilyesmi bizonyára nem számított ritkaságnak a Csontudvarban. A látvány teljesen fölkavarta Joe lelkét, és kis híján újabb “légykapót” dobott, még mielőtt szándékában lett volna. Eddigre azonban a fájdalom feltörő hullámai elcsitultak a bal kezében, és idegei ismét olyan frissek voltak, mint valami, acélhuzallal becsavart, új gitárhúrok... Igy tehát három sorozattal később dobott egy játszmaötöst, és nekilátott a zsákmány betakarításának. Ezután kilenc meccsdobása volt egymás után, majd hét hetes és végül két tizenegyes, miáltal egyetlen zsetonnyi első nyeresége vagy négyezer dollárnyi piramissá dagadt. A Nagy Galócáknak még egyike sem szállt ki, de némelyikük képe már aggodalmat mutatott, egyesek arcán pedig kiütközött a verejték. A Nagy Játékos eddig még nem kontrázta meg Joe egyetlen tétjét sem, de barlangszerű szemüregének mélyéből látható érdeklődéssel követte a játék menetét. Ekkor Joe-nak ördögi ötlete támadt. Ma este senki sem vehette föl vele a versenyt, ezzel tisztában volt, de ha minaddig magánál tartja a kockát, míg le nem takarítja az egész asztalt, akkor nem láthatja meg, hogyan gyakorolja képességeit maga a Nagy Játékos, márpedig erre roppant kíváncsi volt. Emellett úgy érezte, az udvariasságra udvariassággal kell válaszolnia, meg kell mutatnia, hogy valamennyire azért ő is csak úriember. - Tíz cent híján negyvenegy dollár kivét - jelentette be. - Egy penny a tét! Ezúttal nem hallatszott semmi pusmogás, és Mr. Csont holdvilágképe sem felhősödött el. Joe azonban tisztában volt vele, hogy a Nagy Játékos csalódottan mered rá, esetleg sajnálkozón, sőt talán elgondolkodón. Joe haladéktalanul kiütötte magát egy fals dobással és sötét elégedettséggel nézte egymás szoros szomszédságában a két legcsinosabb, piros szemű koponyácskát. A kocka továbbvándorolt a bal oldalán helyet foglaló Nagy Galócához. - Tudta, mikor van vége a szerencséjének - hallotta az egyik Nagy Galóca halk, elismerő mormogását. A játék elég gyorsan futott most körbe az asztal körül, senki sem lelkesedett be igazán, és a tétek sem haladták meg a közepes szintet. “Lőttem egy pikkelyt.” “A tét egy mallér.” “Egy Andrew Jackson.” “Harminc ruppó a tét.” Olykor Joe megkontrázta a tét egy
részét, és rendre többet nyert, mint veszített. Már jó hétezer dollár tiszta pénze volt, mielőtt a pohár végre eljutott a Nagy Játékoshoz. Az egy hosszú pillanatig egyensúlyozta szoborszerűen rezzenetlen tenyerén a csontokat, és elgondolkodón nézett rájuk, bár csaknem barnára sötétült homlokán most sem mutatkozott a leghalványabb ránc, ahogyan korábban sem ütközött ki rajta a legparányibb verejtékcsöpp sem. - A tét egy bémallér - mormolta végül -, s amikor megkontrázták, összezárta ujjait, könnyedén megcsörgette a kockákat... olyan hangot adtak, mint nagyobbacska magok egy félig kiszáradt lopótökben... és hanyagul elgurította a csontokat az asztal vége felé. Ehhez fogható dobást Joe eddig még sohasem látott, egyetlen kockaasztalnál sem. A csont laposan, anélkül hogy megfordult volna a levegőben, elszállt az asztal lapja fölött, pontosan csapódott a perem és az asztallap hajlatába, ott moccanatlanul megállt, és fölvillantotta vigyorgó hetesét. Joe határozottan megszeppent. Egyik hasonló dobásánál ő például így kombinált: “hármas föl, ötös északra, két és fél fordulat a levegőben, ütközés a hat-öt-hármas sarokkal, háromnegyed fordulat és negyed pördület jobbra, végérintkezés az egy-kettes éllel, félfordulat vissza, háromnegyedes balpördület, leesés az ötös lapra, két átfordulás, kettes fölül”... és mindez csupán egy kockára vetítve, ráadásul elég közönséges dobás, mindenféle különösebb trükk nélkül. Ezzel szemben a Nagy Játékos technikája nevetségesen, mérhetetlenül és ijesztően egyszerű volt. Joe persze minden nehézség nélkül képes lett volna a megismétlésére. Nem volt az több az ő régi gyakorlatánál, amikor kődarabokat dobált vissza eredeti-helyükre. De Joe soha, még álmában sem gondolt ilyen gyermeteg trükk bevetésére a kockaasztal mellett. Így az egész dolog roppant egyszerű lett volna, és megfosztaná a játékot minden szépségétől. Másrészt Joe azért nem vetette be soha ezt a fogást, mert nem gondolta, hogy simán megúszhatja. Minden általa eddig megismert szabály szerint ez a fajta dobás legalábbis kétségesnek számított. Fönnállt a lehetőség, hogy egyik vagy másik kocka nem éri el teljesen az asztal szélét, vagy kissé ferdén támaszkodik neki. Emellett, gondolta magában, ilyen esetben nem kellene-e mindkét csontnak legalább egy hajszálnyira visszapattannia a peremtől? Bár most, amennyire Joe kétségtelenül éles szemével megállapíthatta, mindkét kocka tökéletesen simult az asztal lapjához, és pontosan illeszkedett a perem falához. Ezen kívül az asztalnál ülők mindegyike láthatóan elfogadta, a kockalány szó nélkül fölvette a csontokat, és a fekete ruhás férfi tétjét megkontrázó Nagy Galócák szó nélkül fizettek. Mivel a folytatás zökkenőmentesen alakult, úgy látszott, hogy a Csontudvarban kissé másképpen értelmezik ezt a szabályt, és Joe a végső szükség esetén kívül sohasem vetemedett volna a házszabályok megkérdőjelezésére... anyja és felesége egyaránt régen a fejébe verte már, hogy ez a lehető legkevésbé kockázatos megoldás. Különben is ebben a körben neki egyetlen fillérje sem forgott kockán. A Ciprus-völgy vagy a Mars szeleinek sejtelmes hangján a Nagy Játékos kijelentette: - A tét egy kiló. Ezen az estén ez volt az eddigi legmagasabb tét, teljes tízezer dollár, és ahogyan a Nagy Játékos bejelentette, abból valami több is következett. Csönd ereszkedett a Csontudvarra: a dzsessztrombitákra föltették a hangfogót, a krupiék kiáltásai bizalmas suttogássá szelídültek, a kártyalapok puhábban csattantak, sőt még a rulettgolyók is mintha kisebb zajt csapva igyekeztek volna végső állomásuk felé. Az első számú kockaasztal körül ácsorgó tömeg csöndesen szorosabbra zárult. A Nagy Játékos testőrlegényei és lányai kettős félkört vontak köré, bőségesen elegendő játékteret hagyva számára. Joe-nak közben eljutott a tudatáig, hogy a tízrongyos tét pontosan harminc ruppóval több az ő egész pénzénél. Három vagy négy Nagy Galóca titkos
pillantást váltott egymással, mielőtt megállapodtak volna, hogyan kontrázzák meg. A Nagy Játékos újabb sima hetest dobott ugyanezzel a lapos, halálpontos röptetéssel. Újabb tíz rongyot tett, föl és megismételte a dolgot. És megint. És újból. Joe szívét mélységes aggodalom és haragos indulat töltötte el. Teljesen igazságtalannak tűnt, hogy a Nagy Játékos ilyen tekintélyes összegeket nyerjen, méghozzá ilyen gépies, minden romantikától mentes dobásokkal. Valóban, még csak nem is voltak guritásoknak nevezhetők, hiszen a csontok egy jottányit sem fordultak el a levegőben, sem azután. Ilyesmit csak egy robottól, méghozzá elég pocsékul beprogramozott robottól várhatott el az ember. Joe persze egyetlen zsetonját sem kockáztatta meg a Nagy Játékos tétjeinek megkontrázására, de ha a dolog így folytatódik tovább, előbb-utóbb kénytelen lesz rá. Két Nagy Galóca máris verejtékben úszó képpel visszavonult az asztaltól, elismerve vereségét, és senki sem telepedett a helyükre. Hamarosan olyan tétre kerülhet sor, amelyet a maradék Nagy Galócák együttesen sem tudnak majd ellentételezni, és akkor neki is be kell szállnia zsetonjainak egy részével, különben kiszállhat a játékból... márpedig azt sehogy sem teheti meg. Nem addig, amíg az erő úgy vibrál a jobb kezében, mint valami leláncolt villám! Joe csak várta, várta, hátha valaki kifogásolja majd a Nagy Játékos dobásait, de senki sem merészkedett ilyesmire. Észrevette közben, hogy a nagy nehezen magára erőltetett látszólagos nyugalom ellenére egyre jobban elvörösödik az arca. Bal kezének alig észrevehető mozdulatával a Nagy Játékos ekkor megállította az éppen a csontok után nyúló kocka-lányt. A fekete kútgödörre emlékeztető szempár most egyenesen Joe felé fordult, aki minden erejét összeszedve, nyugodt tekintettel nézett-vissza bele. Még most sem látta a mélyén a legcsekélyebb fölvillanást sem. Egyszer csak rémisztő gyanú borzolta föl tarkóján a szőrt. A Nagy Játékos a lehető legudvariasabban és legkedvesebben suttogta: - Úgy vélem, a velem szemben ülő, kiváló dobó kételkedik a legutóbbi gurításom hitelességében, de túlságosan is úriember ahhoz, hogy kételyének hangot adjon. Lottie, a kártyatesztet! A látomásszerűen magas, elefántcsontbőrű kocka-lány előhúzott egy kártyalapot az asztal széle alól, és apró, fehér fogainak mérges villanása kíséretében laposan az asztal lapja fölött áthajította a levegőben, egyenesen Joe felé. Ő elkapta röptében a vékony plasztiklapot, és gyorsan megvizsgálta. Ez volt a legvékonyabb, legrugalmasabb, legsimább és legfényesebb játékkártya, amelyet Joe eddig a kezébe vett. Ráadásul éppen dzsóker volt, ha ez egyáltalán jelent valamit. Lusta mozdulattal visszaröppentette a lány kezébe, mire az igen finoman, csupán a saját súlyánál fogva leeresztette az asztal pereme mellett, ahol a két kocka hevert. A lap megállt abban a parányi résben, amelyet a kockák lekerekített széle és a fekete posztó alkotott. Piciny, erőt nem igénylő mozdulattal lejjebb eresztette, ezzel bizonyítva, hogy a kockák felülete és az asztalperem között sehol sincs a legparányibb rés sem. - Kielégítő? - kérdezte ekkor a Nagy Játékos. Joe lényegében akarata ellenére bólintott, mire a Nagy Játékos könnyedén meghajolt felé. A kocka-lány megnyalta rövid, pengevékony ajkát, fölegyenesedett, és porcelán-ajtógomb mellét Joe felé rezzentette. Közben a Nagy Játékos hanyagul, csaknem unottan folytatta a rutinszerű játékot, föltett tíz rongyot, és dobott egy sima hetest. A Nagy Galócák tartalékai gyorsan kimerültek, mire egymás után otthagyták az asztalt. Egy feltűnően rózsaszín képű Galóca lihegő küldöncével hozatott némi pénzt, de ez sem segített rajta. Éppúgy elveszítette a további tízezreket is. Eközben a sápadt és fekete zsetonok felhőkarcolónyi tornyokká növekedtek a Nagy Játékos mellett.
Joe szivét egyre inkább hatalmába kerítette a harag és a rémület. Úgy figyelte az asztal végéhez csapódó kockák röptét, mint egy karvaly vagy valami kémhold, de egyetlenegyszer sem talált semmilyen ürügyet újabb kártyateszt kérésére vagy arra, hogy ilyen kései órán megkérdőjelezze a ház szabályait. Tébolyító, sőt egyenesen őrjítő volt a gondolat, hogy ha még egyszer a kezébe kaparinthatná a kockákat, köröket táncoltathatna velük a sportos arisztokráciának a körül a fekete oszlopa körül. Száz a századikonszor elátkozta magát amiatt az idióta, nagyképű, öngyilkos indulat miatt, amelynek hatására kiengedte a kezéből a szilárdan tartott csontokat. A helyzet további súlyosbításaképpen a Nagy Játékos az utóbbi időben egyenesen Joe arcára szegezte szénbánya-sötétségű szemét. Most éppen három sikeres dobást hajtott végre, amennyire Joe meg tudta állapítani, oda sem nézve a kockákra vagy az asztal végére. Olyan nyomasztóvá kezdett válni, akár Joe anyja vagy felesége... csak bámulta, bámulta, bámulta őt. E nem is szemszerű szempár állandó nézése egyre mélységesebb kétségbeesésbe kergette Joe-t. A Nagy Játékos halálos voltának bizonyosságához lassacskán természerfölötti rémület társult. Úristen, hát kivel keveredett párbajba ezen az éjszakán, ismételgette magában a kérdést Joe. Gyötörte a kíváncsiság, legalább olyan erővel, mint a vágy, hogy megszerezze a csontokat, és győzzön. Haja égnek meredt, egész teste lúdbőrözött, bár az erő még mindig úgy lüktetett a kezében, mint egy befékezett lokomotivban vagy egy kilövőállásáról éppen elszakadni készülő űrrakétában. Ezalatt a Nagy Játékos tökéletesen ugyanaz maradt... maga a fekete szaténkabátos, ernyőkalapos elegancia... negédes, udvarias és... halálos. Valójában helyzetének legnagyobb kellemetlenségét Joe éppen abban látta, hogy míg egész este csodálattal adózott a Nagy Játékos sporszerűen tökéletes viselkedésének, gépies gurításai teljesen elkeserítették, és most mindenáron meg kell találnia játékában a lehető legcsekélyebb technikai hibát is. A Nagy Galócák folyamatos meghátrálása tovább folytatódott. Az üres helyek száma már meghaladta az övékét. Hamarosan már csak hárman maradtak. A Csontudvarra olyan néma csönd köszöntött, akár a Ciprus-völgyé vagy a Holdé. Elnémult a dzsessz, a vidám kacagás, a lábak csoszogása, a fölpaprikázott lányok vihogása, a poharak és a pénzérmék csengése. Lassan mindenki az első számú kockaasztal köré gyülekezett... egyik néma sor a másik után. Joe szinte remegett a figyelemtől, az igazságtalanság érzetétől, az önelégültségtől, vad reményektől, kíváncsiságtól és félelemtől. Leginkább a két utóbbitól. A Nagy Játékos arcszíne, amennyire megítélhető volt, tovább sötétedett. Joe egy pillanatra még azon is elgondolkodott, nem valami négerrel hozta-e össze a sors ezen az estén, talán valami gonosz varázslatokhoz értő vudu-pappal, akinek arcáról lassanként lekopik a rákent fehér festék. Hamarosan elérkezett az újabb tízezres tét, amelyet a megmaradt két Nagy Galóca már együttesen sem tudott ellentételezni. Joe kénytelen volt föláldozni egy mailért szánalomra méltó tartalékaiból, hogy ki ne essen a játékból. Egy pillanatnyi fájdalmas mérlegelés után az előbbi mellett döntött. És persze elveszítette a tízesét. A két utolsó Nagy Galóca visszahúzódott a tömeg oltalmába. A bányasötét tekintet Joe szemébe fúródott. Halk suttogás: - Mindene a tét. Joe érezte, amint elönti a szégyenteljes vágy: elismeri tehetetlenségét, és elszalad haza. A hatezer dollárjával legalább még a felesége és a mama előtt nagyfiú lehet.
De képtelen lett volna elismerni a tömeg gúnyos röhögését vagy együtt élni a gondolattal, hogy már kezében volt a végső esély, bármilyen síkos is, hogy végre kihívhassa a Nagy Játékost, és lám, elszalasztottá! Bólintott hát. A Nagy Játékos dobott. Joe előredőlt, mélyen az asztal fölé, és méltóságától megfeledkezve követte a dobást sashoz vagy inkább űrteleszkóphoz méltóan éles tekintettel. - Rendben? Joe tisztában volt vele, hogy igent kellene mondania, majd távoznia a tőle telhető legmagasabbra emelt fővel. Ez lett volna az egyetlen, úriemberhez méltó dolog. De ekkor emlékeztette magát, hogy tulajdonképpen ő mégsem úriember, hanem csak egy koszos, munkában őrlődő bányász, akinek istenadta tehetsége van a pontos dobáshoz. Azt is tudta, talán végzetes lesz számára, bármit is mond “igen” helyett, hiszen annyi ellenséges és idegen ember veszi körül. Ám ekkor megkérdezte magától: milyen jogon törődik ő bármilyen veszéllyel... egy nyomorult, halandó, otthon ülő, mindenben kudarcot vallott alak? Különben is az egyik rubinszemű kocka mintha egy szupervékony hajszálnyira előbbre állna a másiknál! Joe egész életében ez jelentette eddig a legnagyobb erőfeszítést, mégis lenyelte a torkát szorongató gombócot, és kinyögte: - Lottie, a kártyatesztet! A kockaszedő lány felhördült, fölegyenesedett és hátrahajolt, mintha egyenesen szemen akarná köpni őt, és Joe arra gondolt, hogy a nyála biztosan színtiszta kobraméreg. Ám a Nagy Játékos tréfás fenyegetéssel emelte felé a mutatóujját, mire a lány odaröppentette a kártyát Joe-nak, de olyan alacsonyan és gonoszul, hogy egy pillanat töredékére a lap elmerült a fekete posztó alatt, mielőtt felszökkent volna Joe kezébe. Érintése forró volt, és egész felülete enyhén megbarnult, bár ezenkívül teljesen ép maradt. Joe nyelt egyet, és magas ívben visszahajította. Lottie mérgezett vasvillatekintetét rámeresztve leeresztette a lapot az asztal végének pereme mellett. A kártya egy pillanatra megállt, majd becsusszant a Joe által kifogásolt kocka mögé. Rövid meghajlás után halk suttogás: - Éles szeme van, uram. Az a kocka valóban nem érte el a falat. Legőszintébb bocsánatkérésem és... a kocka az öné, uram. Amint Joe megpillantotta maga előtt a fehér kockákat az asztal koromfekete peremén, csaknem elájult. A lelkét gyötrő érzések, legfőképpen a kíváncsisága, csaknem hihetetlen mértékben fölfokozódtak, és miután kimondta: “Mindenem a tét!”, majd elhangzott a Nagy Játékos “Elfogadom!” válasza, engedett hirtelen rátörő, ellenállhatatlan vágyának, és a két kockát egyenesen belevágta a Nagy Játékos soha nem csillanó, éjfélsötét szemébe. A csontok akadálytalanul behatoltak a fekete alak koponyájába, és megpördültek benne, olyan hangot hallatva, mint nagyméretű magok egy szintén nagy, nem teljesen kiszáradt kabaktök belsejében. A Nagy Játékos mindkét karját kifelé fordított tenyérrel kinyújtotta jobbra és balra, jelezve testőrlegényeinek és lányainak, hogy semmit ne tegyenek Joe-val szemben, szárazon lenyelte a két szögletes csontot, majd kiköpte az asztal közepére. Az egyik lapjára hullott, a másik élével nekitámaszkodott. - Megbillent a kocka, uram - suttogta olyan udvariasan, mintha semmi méltatlanság sem történt volna vele. - Dobjon újra!
Joe a sokkot leküzdve, ösztönös mozdulattal rázta meg a poharat. Egy pillanat múlva úgy döntött, hogy bár most már biztosan igazi nevén nevezhetné a Nagy Játékost, mégis ad neki egy esélyt a pénze megtartására. Joe agyának egy kis szögletében megfogalmazódott a kérdés: vajon hogyan maradhat egyben egy eleven csontváz? Talán az egyes darabokat még mindig inak és ízületek kötik össze, esetleg drótok vagy valami titkos erőterek, vagy mindegyik darab egy-egy kalciummágnes, amely ellenállhatatlanul vonzza a másikat? Mindez valahogyan összefügghet a halálos elefántcsont-elektromossággal. A Csontudvar néma csöndjében valaki megköszörülte a torkát, egy Skarláthölgy hisztérikusan fölvihogott, a legpucérabb pénzváltó lány tálcájáról aranycsengéssel lepottyant egy érme és dallamos csilingeléssel végiggurult a padlón. - Csönd legyen! - parancsolta a Nagy Játékos, és szemmel alig követhetően gyors mozdulattal benyúlt a kabátja alá, s még ugyanabban a piílanatban letette kezét a kockaasztal szélére... Rövid csövű, mattezüst csillogású revolver hevert előtte. - A következő alak, a legolcsóbb néger éjszakai pillangótól egészen önig, Mr. Csont, aki egyetlen hangot merészel kiadni, amíg érdemes ellenfelem gurít, egy golyót kap a fejébe! Joe udvariasan, mélyen meghajolt felé, közben nevetségesnek érezte magát, és eldöntötte, hogy a sorozatot egy hatosból és egy ászból álló sima hetessel kezdi. Gurított, és a Nagy Játékos ebben az esetben, legalábbis a feje mozgásából ítélve, gondosan követte a kockák útját nem létező szemével. A kocka posztót ért, átfordult és megállapodott. Joe hitetlenül vette tudomásul, hogy kockajátékos-életében először követett el hibát. Ellenkező esetben a Nagy Játékos tekintetében kellett nagyobb erőnek rejlenie, mint az ő jobb kezében. A hatos kockával nem volt semmi baj, de az ász tett még egy váratlan félfordulatot, és szintén hatost mutatott föl. - Vége a játéknak! - jelentette be Mr. Csont fellengzősen. A Nagy Játékos fölemelte barna csontvázkezét. - Nem föltétlenül - suttogta. Fekete szemgödrei Joe felé fordultak, akár valami ostromágyúk csőtorkolatai. - Joe Slattermill, még mindig van valamije, amit kockára tehet, ha óhajtja. Az élete. Ennek hallatán az egész Csontudvar kuncogásban, hisztérikus vihogásban, vad röhögésben, nyerítésben és fékezhetetlen üvöltözésben tört ki. Mr. Csont foglalta össze a fölharsanó érzelmek lényegét, túlordítva az egész tömeg megvadult lármáját: - Ugyan miféle haszna vagy értéke lehet egy ilyen bunkó életének, mint Joe Slattermill? Váltópénzben két cent sem! A Nagy Játékos az előtte csillogó revolverre tette a kezét, mire az egész zsivajgás egy csapásra elhallgatott. - Én mégis hasznát vehetném - suttogta. - Joe Slattermill, a magam részéről fölteszem egész ma esti nyereségemet és ráadásul a világot, minden bennevalóval. ön fölteszi az életét és ráadásként a lelkét. A dobás az öné. Hogyan kegyeskedik dönteni? Joe Slattermill elcsüggedt, de azon nyomban erőt is vett rajta a helyzet drámaisága. Végiggondolta a dolgot, és eldöntötte: nem adhatja föl, amikor egy ilyen jelenet abszolút középpontja, hogy hazaiszkoljon... elbújjon anyja, a felesége, omladozó háza és az életbe beleunt Mr. Guts társaságában. Közben bátorította magát: talán még sincs olyan erő a Nagy Játékos tekintetében, talán csak elkövette életének első és egyetlen kockavetési hibáját. Különben is, ami saját életének értékét illeti, ítélete közelebb állt Mr. Csontéhoz, mint a Nagy Játékoséhoz. - Áll az alku! - Lottie, add oda neki a poharat!
Joe megfeszítette a tudatát, mint eddig még soha, az erő diadalmasan bizsergett az ujjaiban, és... dobott. A kockák sohasem érintették a posztót. Meredeken alábuktak, azután fölcsaptak, és őrült ívben elszálltak az asztal végének pereme fölött, majd visszafordultak, mint apró, piros szemű meteoritok, egyenesen a Nagy Játékos arca felé, és végül becsapódtak és szilárdan megálltak fekete szemüregeiben, mindkettő ászlapjának egyetlen fénylő rubinjával kifelé. Kígyószempár! A vörös izzású kockaszemek gúnyosan pillantottak felé a halk suttogás közepette: - Joe Slattermill, eltévesztette a dobást! Mindkét kezének hüvelyk és mutatóujját... vagy inkább két-két csontpálcikáját... használva, a Nagy Játékos megfogta és kiemelte szemgödréből a kockákat, és belepottyantottá őket Lottie fehér kesztyűs kezébe. - Igen, valóban elvétette, Joe Slattermill - folytatta nyugodtan. - Most hát főbe lőheti magát - érintette meg az ezüstrevolvert -, vagy elvághatja a torkát - rántott elő a kabátja alól egy aranymarkolatú Bowie-kést, és letette a revolver mellé -, vagy éppen mérget is vehet be - helyezett a két fegyver közé egy kis fekete üvegcsét, rajta a halálfej fehér jelével -, esetleg Miss Flossie is halálra csókolhatja. Ezzel maga elé penderítette legcsinosabb és leggonoszabb küllemű sporthölgyét. A lány megpördült, meglibbentette a rövid, violaszín szoknyáját, kihívóan vágyakozó pillantást vetett Joe felé, és felvonta kárminpiros felső ajkát, hogy elővillantsa hosszú, hegyes metszőfogait. - Végső esetben - tette még hozzá a Nagy Játékos, jelentőségteljesen biccentve a fekete posztós kockaasztal lapja felé - a Nagy Ugrást is végrehajthatja. - A Nagy Ugrást választom - felelte Joe nyugodt hangon. Jobb lábával föllépett üres zsetonasztalára, bal lábát a kockaasztal fekete peremére helyezte, előredőlt... és akkor hirtelen visszarúgta magát az asztal széléről, tigrisugrással átpördült a fekete posztó fölött, egyenesen a Nagy Játékos torkának, röptében azzal vigasztalva magát, hogy a poétakülsejű fickó sem szenvedett túl soká a jelek szerint. Amint elszállt az asztal középpontja fölött, szemével pillanatfotót készített arról, ami valójában ott van alatta, de agyának már nem maradt ideje a kép előhívására, mivel a következő pillanattöredékben már bele is ütközött a Nagy Játékosba. Egy kemény, barna tenyerei villámgyors dzsúdóütést mért a halántékára... mire a barna ujjak vagy inkább csontdarabok kiszáradt plasztikmorzsákként szerteszálltak. Joe bal keze behatolt a Nagy Játékos mellkasába, mintha a fekete szaténkabát szövetén kívül nem lenne ott semmi, míg a jobbja kinyújtott karral sújtott le a legyűrt karimájú kalapra és zúzta darabokra a barna koponyát. A következő pillanatban Joe elnyúlt a padlón egy fekete rongycsomó és kis, barnás törmelékkupac tetején. Egyetlen mozdulattal talpra szökkent, és belemarkolt a Nagy Játékos nyereményének dús halmazába. Egyetlen balkezes markolásra jutott csak ideje. Nem látott egyetlen arany, ezüst vagy fekete zsetont sem, így hát maréknyi sápadtat gyömöszölt nadrágja bal zsebébe, és futásnak eredt. Ekkor a Csontudvar egész népes közönsége utána, illetve a nyakába vetette magát. Agyarak, kések, rézbokszerek villantak. Csípték, rúgták, harapták, tépték, szaggatták és tűsarkakkal tiporták egyszerre. Egy arannyal futtatott trombita, mögötte egy véreres szemű, fekete arccal, vadul lesújtott a fejére. Fehéren fölvillant előtte az aranyló kocka-lány, utánakapott, de az elsiklott előle. Valaki megpróbált a szemébe nyomni egy égő szivarvéget. A fehér boa contrictorként tekergő és vonagló Lottie-nak csaknem sikerült egyszerre fojtó és ollófogásba kapnia. Az ördögmacskára emlékeztető Flossie egy alacsony, széles szájú üvegből valami savas szagú folyadékot löttyintett az arca felé. Mr. Csont nekihevülve lövöldözött rá az ezüstrevolverből. Döfködtek,
csapkodtak felé, tépték foggal-körömmel, ütötték-vágták, rúgták cipővel és térddel, fojtogatták, marták, csépelték, és a lábát tiporták. De valahogy egyetlen ütésnek vagy szorításnak sem volt igazi ereje. Végül kiderült, hogy az egész Csontudvar minden dühödt vendégének együttesen sem volt nála számottevően több ereje. Érezte, amint számtalan kéz a magasba emeli, és kihajítja a lengőajtón, ahol a széles járdán lehuppan a hátsó felére. De még ez az ütés sem fájt igazán. Mintha csak biztatóan fenéken billentette volna valaki. Mély lélegzetet vett, végigtapogatta magát, és megropogtatta a csontjait. Láthatóan nem szenvedett semmiféle komolyabb sérülést. Föltápászkodott hát, és körülnézett. A Csontudvar sötét volt, és néma, akár egy kripta vagy a Plútó nevű bolygó, vagy éppen Ironmine többi része. Amint a szeme hozzászokott a halvány csillagfényhez és a találomra éppen arra vetődő űrcirkálók távoli lángcsóvájához, egy lelakatolt vasajtót vett észre ott, ahol előbb még a lengőajtó nyikorgott. Azon kapta magát, hogy valami morzsalékony dolgot rágcsál, amit valahogyan megőrzött a jobb kezében az egész végső kavalkád ideje alatt. Kellemesen ízletes volt, mint a kenyér, amelyet a felesége a legjobb vásárlóknak süt. Ebben a pillanatban agya végre előhívta a pillanatképet, amelyet a kockaasztal fölött készített röptében, amikor lenézett. Keskeny lángfal volt az, amint átlós irányban áthalad az asztalon, mögüle pedig a felesége, anyja és Mr. Guts mered rá meglepetten. Ekkor rájött, hogy amit rágcsál, nem más, mint a Nagy Játékos koponyájának egy darabkája. És hirtelen eszébe jutott annak a három kenyérnek az alakja is, amelyeket a felesége éppen betett a kemencébe, amikor elindult hazulról. Ekkor értette meg, miféle varázslatot űzött vele az asszony... hogy menjen csak el egy kicsit, érezze félembernek magát, azután loholjon haza megégett ujjakkal. Kiköpte, ami a szájában volt, aztán keresztül rúgta az úttesten azt, ami még megmaradt az óriáspatkány-koponyából. Beletúrt a bal hadrágzsebébe. A legtöbb pókerzseton összemorzsolódott a viaskodásban, de mégiscsak talált egy épet, és ujja hegyével végigtapogatta a felületét. Egy kereszt jelét tapintotta ki rajta. Szájához emelte, és leharapott belőle egy darabot. Különösnek és mégis ízletesnek találta. Megette az egészet, és érezte, hogyan tér vissza tőle testébe az erő. Még egyszer megtapogatta degeszre tömött bal nadrágzsebét. Nos, legalább tisztességesen fölpakolva indulhat útnak. Megfordult tehát, és egyenesen hazafelé vette az irányt. No persze a hosszabbik utat választotta: a világ körülit. Füssi-Nagy Géza fordítása
Fritz Leiber AZ EB Hanem még a képregényben is fölbukkant egy farkas, mire gyorsan elfordult, és az odakint elsuhanó kirakatokat bámulta a poros ablaküvegen keresztül. David Lashley maga köré csavarta vékony takaróját, és bambán nézte, amint a hideg reggeli fény beszüremkedik az ablakon, és megszilárdul a szobájában. Nem emlékezett pontosan annak a borzalomnak a természetére, amelynek ellenében felküzdötte magát az ébrenlétbe, csak annyit tudott róla, hogy valami gigászi dolog volt, és ismét a nyakába zúdította a gyermekkor rettegéssel teli tehetetlenségének érzetét. Ott sunnyogott körülötte egész éjszaka, és végül mellére kuporodva előrelendült az arca felé. A fűtőtest hátborzongatóan sipított a pincéből fölnyomakodó első löketnyi gőz hatására, amire ő fázós reszketéssel válaszolt. Arra gondolt, hogy reszketése gúnyosan-humoros elismerése a ténynek, miszerint a szobája sohasem meleg, hacsak nem akkor, amikor rajta kívül tartózkodik. Az átható sípolás megpiszkált
valamit a tudatában, amit sehogy sem tudott teljesen az értelem szintjére kényszeríteni. A városi közlekedés erősödő moraja a pályaudvaron rekedten hörgő mozdony lármájával együtt összekeveredett a közelebbi hanggal, és fölerősítette rejtett félelmei nyugtalanító hatását. Néhány pillanatig még ernyedten feküdt tovább, hallgatott. A szobában valami kellemetlen bűzre is fölfigyelt, de ezen nem talált semmi csodálkoznivalót. Már nemegyszer tapasztalt ilyesféle különös szagillúziókat a múlófélben lévő nátha utóhatásaként. Ekkor meghallotta anyja óvatos motoszkálását a konyhában, ami végre kimozdította tétlenségéből. - Már megint megfáztál? - kérdezte anyja, miközben sietve kanalazta föl a lágytojást, mielőtt még teljesen megdermedne a hideg tányéron. - Biztos nem? - erősködött anyja. - Valaki egész éjszaka kaffogott, hallottam. - Talán apa... - kezdte tétován. Az asszony megrázta a fejét. - Nem, ő rendben van. Igaz, tegnap este szörnyen hasogatott az oldala, de azután elég nyugodtan aludt. Éppen ezért gondoltam, hogy csak te lehettél, David. Kétszer is fölkeltem, hogy megnézzelek, de... - váltott a hangja kissé panaszosra - tudom, nem szereted, ha lépten-nyomon bedugom az orromat a szobádba. - Ez nem így van! - tiltakozott David. Az asszony olyan törékenynek, kicsinek és elgyötörtnek látszott, amint ott állt a fűtőtest előtt az apa egyik viseltes, formátlan fürdőköpenyébe burkolózva, annyira emlékeztetett egy megtépázott verébre, aki mégis igyekszik elevennek tűnni, hogy a rátörő tehetetlen ingerültségtől és bosszúságtól, amiért képtelen többet segíteni rajta, a fiú hangja egy kicsit megbicsaklott: - Csak azt nem akarom, hogy minduntalan fölkelj, és végül sohase aludd ki magad. Éppen elég dolgod akad apa mindennapi gondozása körül. Azt is már vagy tucatszor megmondtam, hogy nem kellene reggelit készítened nekem. Tudod, hogy a doktor szerint is minden lehetséges pillanatnyi pihenésre szükséged van. - Ó, nekem semmi bajom! - válaszolta az asszony hevesen -, de biztos vagyok benne, hogy te megint megfáztál. Egész álló éjszaka hallottam... azt a szipogást-szortyogást... A kávé kilöttyent a kistányérra, amint David hirtelen letette a félig fölemelt csészét. Anyjának szavai ismét fölébresztették benne az illanékony éjszakai emléket, és most, amint visszatért, sehogy sem akart szembenézni vele. - Késő van, rohannom kell - mormolta. Anyja kikísérte az ajtóig, és mivel annyira megszokott volt számára a fiú mindenkori kapkodása, most sem látott benne semmi különöset. Erőtlen hangja utánaszállt a sötét lépcsőházban: - Remélem, nincs valami döglött patkány a fal repedésbén. Észrevetted ezt az orrfacsaró bűzt? Végre kiért a kapun, és emlékképeivel együtt elnyelte őt a város kora reggeli forgataga. Autógumik csikorogtak az aszfalton. Lehűlt motorok köhögtek, majd üvöltve beindultak. Cipősarkak kopogtak sietve, idegesen a járdán, hogy összefussanak az útkereszteződéseknél és a megállóhelyek járdaszigetein. Lapos sarkak és magasak, a belvárosba igyekvő gépírólányok és a távolabbi üzemek felé siető hadiipari munkások cipősarkai. Rikkancsfiúk kiáltoztak, és szalagcímek villantak föl előtte egy-egy pillanatra: “LÉGITÁMADÁS”...ELSÜLLYEDT EGY HADIHAJÓ...ELSÖTÉTÍTÉSI PARANCS”... VISSZAVERTÉK”... Viszont a busz zsúfolt némaságában üldögélve többé nem tarthatta vissza gondolatait. Különben is, a sárgás faborítás áporodott kórházszaga azonnal fölelevenítette annak a másik bűznek az emlékét. David Lashley ökölbe szorította kezét a nagykabátja zsebében, és elgondolkodott rajta, miként lehetséges, hogy egy felnőtt férfit ilyen hirtelen lerohanjanak gyermekkorának nyomasztó félelmei. Ugyanabban a pillanatban az is élesen megvilágosodott előtte, hogy ebben az esetben egyáltalán nem valami gyermeteg rettegésről
van szó. Az a dolog, amely már évek óta a nyomában lohol, most még jobban megnövekedett, és ijesztőbbe vált, akárcsak Ragnorak démonikus farkasa, Fenris, eget-földet átfogó széles torka, amint a szörnyeteg igyekszik még nagyobbra tátani a pofáját. Ez a valami mindig is a nyomában járt. Néha jól lemaradt... már-már meg is feledkezett a létezéséről, de most annyira közeli, hogy egyenesen a nyakában érezte áporodott lihegését. Vérfarkas? Olvasott ilyen dolgokról a könyvtárban, nyomasztó csodálkozással lapozgatva régi fóliánsok poros köteteiben, de annak alapján, amit onnan megtudott róluk, ártalmatlan és jelentéktelen lényeknek tűntek... régmúlt babonaságnak... ehhez a valamihez képest, amely elválaszthatatlan része a nagyvárosoknak és a huszadik század zűrzavaros tömegeinek... olyannyira része, hogy ő, David Lashley, kényszeredetten elfintorodott a járműforgalom és a gyárak örökké változó morgásának és dübörgésének hallatán. Ezek a hangok egyszerre voltak állatiasak és gépiesek. Visszahőkölt az éjszakai fényszórók... ezek az izzó és sohasem pislogó szemek láttán, önkéntelenül összerezzent, valahányszor meghallotta a patkányok motoszkálását valami sötét sikátorban, vagy megpillantotta az elhagyatott telkeken valami ennivaló után kutászkodó magas, sovány kutyák árnyalakjait. “Szipogás és kaffogás” - mondta az anyja. Milyen szavakkal lenne jobban leírható a hálószobája ajtaja előtt éjszaka kuporgó bestia szakadatlan, kutató szimatolása, amely végül csak betör hozzá valahogy, és szennyes mancsával rátelepszik a mellére? A busz sárgás tetején és a kopott hirdetéseken váratlanul egy másodpercre megpillantotta ormótlan pofáját... összecsomósodott, izzó fémre emlékeztető szempárját... sűrű, fekete olajtól csöpögő, szétnyíló állkapcsát... Vadul körülpillantott utastársain, hátha ezáltal megszabadulhat a látomástól, de úgy látszik, az valahogy mindnyájukba beleférkőzött, megfertőzte őket, vonásaikat visszataszító kutyaszerű képekké változtatta: egy különben csinos szőke lány renyhén visszaugró álla, egy éjszakai műszakból hazatérő, borotválatlan szerelő keskeny koponyája és távol ülő szempárja... A mellette ülő férfi újságjában keresett menedéket, kíváncsian belepillogott, mit sem törődve viselkedése udvariatlanságával. Hanem még a képregényben is fölbukkant egy farkas, mire gyorsan elfordult, és az odakint elsuhanó kirakatokat bámulta a poros ablaküvegen keresztül. A nyomasztó fenyegetettség érzése lassacskán megenyhült benne. Hanem azok a képek újabb pontot igereltek föl az agyában... egy, az első világháború idejéből származó ábra emlékét. Hogy az a régi kép farkast vagy kutyát ábrázolt... a háborút, az éhínséget vagy az ellenség kegyetlenségét jelképezte-e valójában... nem tudhatta biztosan, mindenesetre hetekig nyomasztotta, üldözte álmában, ott lapult a sarkokban, vagy lesett rá a lépcsőfordulóban. Később megpróbálta elmagyarázni barátainak, milyen iszonyat rejtőzhet az ilyen konkrét jelképekben, ha egy gyerek naiv képzelete megszemélyesíti őket, és beléjük magyaráz valamit, de képtelennek bizonyult a gondolatai értelmes kifejtésére. A kalauz elmormolta az egyik belvárosi utca nevét, és ő ismét elmerült a tömegben, ahol megkönnyebbült a szakadatlan nyüzsgéstől, a vállához dörzsölődő vállak érintésétől: Ám miután az óra elütötte megkésett bimmbamját, és ő odafordult, hogy kártyáját kezelje a lyukasztóban, a pultnál ülő lány fölnézett rá, és megjegyezte: - Nem lyukasztana egyet a kutyájának is? - A kutyámnak? - Háát... egy másodperce még itt volt. Közvetlenül maga mögött jött be, és úgy nézett ki, mintha ő lenne a gazdája... akarom mondani, ön lenne a gazdája.
A lány orrhangon fölvihogott. - Mrs. Montmorency egyik szelindeke lehetett az, hogy kicsit körülnézzen a munkásosztály körülményeit illetően... gondolom. A férfi továbbra is értetlenül meredt rá. - Csak tréfáltam - magyarázta a lány türelmesen, és visszafordult a munkájához, “össze kell szednem magamat!” - mormolta halkan, amint a felvonó zajtalanul suhant vele az alagsor felé. Ugyanezt ismételgette, mialatt odasietett a ruhatárhoz, betette a kabátját és ebédcsomagját, gyors, gyakorlott mozdulatokkal megfésülködött, majd a még üres folyosókon végighaladva becsusszant a zokni és zsebkendőosztály pultja mögé. - Csak az idegeim! Nem vagyok bolond! De mindenképpen össze kell szednem magam! - Hát persze hogy bolond vagy! Hát nem tudod, hogy a magában beszélés és mindenki figyelmen kívül hagyása a meghibbanás első jele? A nyakkendőspult felé menet Gertrude Rees egy pillanatra megállt előtte. Világosbarna, gondosan bodorított és elrendezett haja komoly, nem túl csinos arcot keretezett. - Bocsánat - dünnyögte David. - Kicsit be vagyok sózva. - Ugyan mi mást mondhatott volna? Akár Gertrudénak is... A lány kedves grimaszt vágott felé. Gyors mozdulattal átnyúlt a pult fölött, és egy pillanatra megszorította a férfi kezét. Miközben a tovasiető lány után nézett, és közben gépiesen rakta ki a pultra a mintadobozokat, ez az újabb kérdés dübörgött dühödten az agyában: “Mi mást mondhattam volna? Milyen szavakkal magyarázhattam volna meg a dolgot? És mindenekelőtt, kinek beszélhetnék róla igazán?” Tucatnyi név suhant végig az agyán sebesen, de éppolyan gyorsan el is vetette őket. Egy maradt csupán: Tom Goodsell. Tomnak elmond mindent! Még ma este, elsősegélyóra után. A vásárlók lassan szállingózni kezdtek lefelé. - Az illető tizenegyes számot visel, asszonyom? Igen, akad néhány újabb mintánk. Ezek itt selyem és flóranyagok. - De még a sűrűsödő tömeg sem nyújtotta neki a biztonság érzetét. A folyosókon tolongva csak olyan árnyakká álltak össze, amelyek mögött meglapulhatott vajami. Szeme állandóan ott járt közöttük. Egy a pult mögé betévedt és a térdének ütköző kisgyerektől szabályosan megrémült. Hamarosan elérkezett az ebédidő. Éppen idejében érkezett az öltözőhöz, hogy lássa, amint Gertrude Rees bizonytalanul kihátrál a sötét ajtónyíláson. - Egy kutya! - nyögte a lány. - Hatalmas. Halálra rémített. És még besózottságról beszélsz! Honnan a csudából kerülhetett ide. Nézd csak meg! Gonosznak látszott. David a félelem és a sokk hatására nekihevülve már bent is volt a helyiségben, és fölkattintotta a világítást. - Sehol sem látok kutyát - szólt vissza a lánynak. - Megbolondultál! Ott kell lennie valahol! - Az ajtónyíláson kíváncsian benyomakodó arca hirtelen megnyúlt a csodálkozástól. - De hát, mondom... én... Aha! Biztosan kiszökött a másik ajtón. David nem mondta neki, hogy a másik ajtót szilárdan elreteszelték. - Talán valamelyik vásárló hozhatta magával - hadarta a lány idegesen. - Némelyikük szerintem még az üzletbe sem megy el egy pár orosz agár nélkül. Bár az ilyeneket általában nem engedik le az alagsorba. Meg kellene keresnünk ebéd előtt! Veszedelmesnek látszott. De a férfi alig hallotta a szavait. Csak azt látta, hogy az öltözőszekrénye ajtaját kinyitották, és valaki lerántotta a kabátját a padtóra. Az ebédjét tartalmazó barna papírzacskó föltépve, a tartalma összeturkálva, mintha valami állat szaglászott volna benne. Amint fölé hajolt, nagy, olajos, fekete nyomokat látott a szendvicseken, és orrát megütötte az ismerős, áporodott bűz.
Aznap este Tom Goodsellt feszült, ideges állapotban találta. Ugyanis telefonáltak neki, és éppen a jövő héten kezdődő táborozásra készült. Miközben kávéjukat szopogatták az üres kis étteremben, Tomból csak úgy dőlt a sok visszaemlékezés a régi szép időkre. David jobban is odafigyelt volna rá, ha az ablakon kívül folyamatosan föl-fölbukkanó, bizonytalan, árnyékszerű alakok minduntalan el nem terelik a figyelmét. Végül mégis sikerült elcsípnie a megfelelő alkalmat, amikor a tudatát kínzó kérdés csatornájába terelhette a beszélgetést. - Egy modem nagyváros természetfölötti lényei? - reagált Tom, de kérdése nem árult el semmi kételkedést. - Biztosan alapjában különböznek a múlt szellemeitől. Minden kultúra megteremti a maga kísérteteit. Tudod, a középkorban katedrálisokat építettek, amelyekben éjszakánként hamarosan apró, szürke árnyalakok kóboroltak, és társalogtak a vízköpő figurákkal. Valami ilyesminek kell megtörténnie a mi felhőkarcolóinkkal és gyárainkkal is. - Lelkesen, régi, jól ismert költői lendületével beszélt, mintha éppen maga akarta volna szóba hozni a témát. Ezen az estén bármiről kész lett volna eltársalogni. - Elmondom neked, Dave, hogy is néz ki ez az egész. A régi képzelgések és babonák cáfolásával kezdődik. De miért is ne így lenne? Azok a paloták és kunyhók korszakához tartoznak. Nem verhetnek gyökeret az új környezetben. A tudomány egyre materialistábbá válik, bizonygatva, hogy a világmindenségben semmi más nem létezik apró energiahalmazokon kívül. Mintha... ha már erről van szó... azok a kis energianyalábok nem jelenthetnének bármit. De várj csak, ez még csupán az eleje. Egyre több a találmány, a felfedezés és erősebb a szervezés. Hatalmas hegyekbe hordjuk össze mindezt, amelyekhez képest a régi Róma, Alexandria vagy Babilon afféle játékvárosoknak tűnhetnek. Az új környezet így formálódik, érted? David hitetlen ámulattal és mélységes zavarodottsággal meredt barátjára. Egyáltalán nem azt kapta tőle, amit várt vagy amiben reménykedett... legrejtettebb félelmeinek ezt a csaknem telepatikus megszondázását. Szeretett volna elbeszélgetni ezekről a dolgokról, ez igaz, de valami szkeptikus, megnyugtató módon. Ehelyett Tom csaknem teljesen komoly hangot ütött meg. David már szóra nyitotta volna a száját, de a tanító bácsi mozdulatát utánozva fölemelte a mutatóujját. - És mindeközben mi történik mindannyiunk bensőjében? Elárulom neked. Mindenféle elfojtott érzelmeink összesűrűsödnek. Felgyülemlik a félelem. Elhatalmasodik a rettegés. A világmindenség titkai iránti új típusú áhítat megerősödik. A fizikai környezettel együtt új lelki környezet is kialakul. Várj, hadd fejezzem be! A kultúránk megérett a fertőződésre. Valahonnan. Olyan, mint valami bakteriológiai tenyészet... és ezt nem szójátéknak szánom... amikor a hőmérséklete és állaga megfelelővé válik valamilyen mikrobakolónia fenntartására. Kultúránkat váratlanul ugyanígy árasztják el mindenféle démonok hordái. És a mikrobákhoz hasonlóan, különleges alkalmazkodóképességgel rendelkeznek a kultúránk iránt. Teljesen egyediek, és tökéletesen beleillenek. Ugyanilyeneket semmilyen más helyen vagy időben nem találhatsz. De honnan tudhatjuk, mikor következett be a fertőzés? Te például mindezt nagyon is komolyan veszed, ugye? Nos, talán én is. Nos, ezek ránk rontanak, terrorizálnak bennünket, uralkodni próbálnak rajtunk. És a mi félelmeink az ő táplálékuk. Az élősködő és a gazda külcsönviszonya ez. Egyfajta természetfölötti együttélés. Egyesek közülünk... az érzékenyebbek... hamarabb rájönnek, mint mások. Mások láthatják őket, de anélkül hogy tudnák, mit
látnak. Megint mások a látásuk nélkül is tudhatnak róluk. Például, mint én, ugye? - Mit mondasz? Mi volt az a megjegyzés? Vagy úgy! A farkasemberek! Háát, az egy igazán sajátos kérdés, de ma este bármibe kész vagyok belevágni. Igen, azt hiszem farkasembereknek is kell lenniük a démonjaink között, de azok teljesen mások, mint a régiek voltak. Nincs szép tiszta, fehér bundájuk, villogó, szemük, ragyogó foguk. Ó, nem! Helyettük valami undok kutya bukkan föl, és meg sem lepődnél rajta, ha látnád, amint valami szemétdombon szaglászik, vagy éppen előbújik egy koszos teherautó alól. Megrémiszt és terrorizál, persze. De nem lep meg. Tökéletesen beleillik a környezetbe. Mintha eleve a városhoz tartozna... még a szaga is ugyanolyan. Az élelmét alkotó kifacsart érzelmek, az én és a te érzelmeid következtében. A táplálkozás függvényeként. Tom Goodsell ezzel hangosan fölvihogott, és újabb cigarettára gyújtott. David azonban csak némán meredt a kopott söntéspultra. Rájött, hogy képtelen lenne elmesélni Tomnak, mi történt vele aznap reggel... vagy délben. Erre Tom nyilván azonnal begubózna és kételkedne. De ez mit sem változtat a tényen, hogy Tom máris elismerte a dolgot... félig tréfából, meglehet, de mégis elismerte. Sőt, személyesen is tanúságot tett erről, amikor komolyabb hangon megjegyezte: - Hmm, tisztában vagyok vele, mennyi marhaságot hordtam össze itt ma este, de tudod, ahogy a dolgok állnak, mégis lehet benne valami. Mindenesetre más módon nem tudom kifejezni a megérzéseimet. A sarkon kezet ráztak egymással, és David a száguldó, kései busszal hazautazott a városon keresztül, amelynek minden szöglete és köve vészesen fertőzöttnek, minden zaja titokzatos felhangokkal terhesnek tűnt előtte. Anyja persze ébren várta, és miután hosszan elvitatkozott vele arról, mennyivei több pihenésre lenne szüksége, és ágyába fektette, ő maga álmatlanul forgolódott egész éjszaka, akár egy gyerek valami idegen házban, ahol a legkisebb zajt és az árnyak leghalványabb alakváltozását is rettegve kell figyelnie. Ezen az éjszakán semmi sem dörgölőzött szobája ajtajához, vagy nyomta az orrát ablakának üvegéhez. Mégis rendkívül erőfeszítésébe került másnap reggel lemennie az üzletbe, annyira biztos volt annak a dolognak a jelenlétében a körülöte lévő arcokban, alakokban, szerkezetekben és gépekben. Olyan volt, mintha egyenesen valamilyen szörnyeteg szívébe kellene bejutnia. Elhatalmasodott benne a város iránti gyűlölet. A folyosók, akárcsak tegnap, a dolog búvóhelyének tűntek, az öltözőhelyiséget pedig messzire elkerülte. Gertrude Rees együttérző megjegyzést tett megviselt ábrázatára, ő pedig fölhasználta az alkalmat, hogy meghívja a lányt egy esti kiruccanásra. Mialatt a moziban a filmet nézték, persze megállapította magában, hogy nem állnak különösen közel egymáshoz. Soha, egyetlen lányhoz sem került igazán közel... egy nem valami tapraesett fiatalember, akinek még a csekélyke tartalékaikat régen fölélt szüleiről is gondoskodnia kell. Egy darabig randevúzgatott némelyikkel, elbeszélgetett velük a gondolatairól és céljairól, azok meg sorra faképnél hagyták, és más férfiakhoz mentek feleségül. Ez persze semmit sem változtatott azon, hogy most nagyon is szüksége volt a Gertrude által nyújtható vigasztalásra. Hazafelé menet azon kapta magát, hogy összefüggéstelenül locsog mindenféléket, és idegesen nevet a saját viccein. Végül, amikor a homályos előtérben egymás felé fordultak, és a lány odanyújtotta neki az ajkát, megérezte, amint a vonásai ijesztően megváltoznak, megnyúlnak. “Milyen különös itt a világítás!” - gondolta magában, miközben magához szorította a lányt. A keskeny szőrmecsík annak gallérján azonban olajosan nedvessé vált, a lány ujjai megkeményedtek, körmei kihegyesedtek a hátán, érezte, amint a fogai elővillanak az ajkai közül, azután a jeges tűk éles szúrása hatolt belé.
Vadul eltaszította magát tőle, azután meglátta, hogy a lány csöppet sem változott meg, vagy ha igen, annak már semmi nyoma... és a látványtól teljesen megbénult. - Mi a baj, kedves? - kérdezte a lány ijedten. - Mi történt? Mit motyogsz magadban? Elváltozott, azt mondod? Mi változott el? Hogy megfertőződött? Ezt hogy érted? Az ég szerelmére, ne beszélj ilyeneket! Hogy te csináltad ezt velem? Ugyan, mit csináltál? - A lány kezét most puhának és melegnek érezte a karján. - Nem, nem vagy őrült! Ne is gondolj ilyesmire! De neurotikus vagy, és tálán egy kicsit hibbant is. Az isten szerelmére, szedd össze magad I - Sejtelmem sincs, mi történt velem - sikerült kimondania ismét normális hangján. Majd, mivel úgy érezte, még mondani kell valamit: - Minden idegszálam pattanásig feszült, mintha valaki megpendítette volna. Haragra számított a lánytól, de az kíváncsi rokonszenvet mutatott iránta, mint aki kedveli őt, de ugyanakkor tart is tőle, mintha valami olyan hibát fedezett volna föl benne, amelynek megértésére vagy helyreigazítására képtelen. - Jobban vigyázhatnál magadra - mondta kétkedő hangon. - Olykor-olykor valamennyien őrülten viselkedünk egy kicsit, legalábbis azt hiszem. Az én idegeim is akár valami kifeszített huzalok. Jó éjszakátI Nézte, amint a lány eltűnik a lépcsőn. Akkor megfordult és elrohant. Otthon anyja megint virrasztva várta, közvetlenül a nappali fűtőtestje mellett, próbálta magába szívni elhaló melegét. Most is az a mindenkori, kinyúlt fürdőköpeny volt rajta. Az agyán eluralkodott új kényszerképzet miatt elkerülte anyja ölelését, és pár odavetett szó után elsietett a szobája felé. Az asszony azonban utánaeredt a nappalin át. - Egyáltalán nem jól nézel ki, David - mondta aggódón, suttogva, nehogy alvó apját fölébressze. Biztosan nem estél újabb náthába megint? Nem kellene holnap elmenned az orvoshoz? Majd hirtelen témát váltott, azon a kesernyésen bocsánatkérő hangon, amelyet olyan jól ismert már. - Nem kellene ilyesmivel háborgassalak, David, de igazán jobban vigyázhatnál az ágyneműdre. Valami ragacsot kentél a takaróra, és a lepedőn is sötét foltok éktelenkednek. A fiú már nyitotta a szobája ajtaját. Anyja szavai csak egy pillanatra állították meg kezének mozdulatát. Hogyan is kerülhetné el azt a valamit pusztán valami helyváltoztatással? - És még valami - szólt utána az anyja, miközben felkattintotta a villanyt. - Nem kerítenél valami kartonpapírt az ablakok beragasztására? Biztosan bőven akad ott, az üzlet körül, a rádió szerint pedig jól föl kellene készülnünk. - Hogyne, majd szerzek. Jó éjszakát, anya! - Ó, és még valami! - billegett anyja tétován, közvetlenül a küszöbe előtt. Egész biztosan mégiscsak valami döglött patkány van a falban. Hullámokban árad felőle a bűz. Az ingatlanügynöknek is szóltam már felőle, de a füle botját sem mozdítja. Szeretném, ha te is beszélnél vele. - Igen. Jó éjt, anya! Megvárta, míg az ajtó halkan becsukódik. Rágyújtott egy cigarettára, lehuppant az ágyra, és megpróbált a tőle telhető legvilágosabban végiggondolni olyan dolgokat, amelyek sehogysem illenek össze a mindennapi valósággal. “Első számú kérdés” (és száját gúnyosan félrehúzva gondolt a megfogalmazás filléres regényhez illő keresettségére): Vajon Gertrude Rees a lehető legmegfelelőbb szóval élve valóban “farkasember”? A szó hétköznapi értelmében csaknem teljes bizonyossággal: nem! Ami abban a pillanatban történt vele, bizonyára belőle sugárzott át rá. Az ő jelenlétének következménye volt. És vagy az ő döbbenete szakította meg az átalakulás folyamatát, vagy Gertrude Rees volt alkalmatlan a “dolog” befogadására.,
“Második számú kérdés”: Nem tudná-e mégis továbbadni a dolgot valamely más személynek? A válasz: igen! Gondolkodásának folyamata egy pillanatra megszakadt, mivel lelki szemének kaleidoszkópjában végigvillant egy sor arc, amely előzetes figyelmeztetés nélkül átalakulhatott a jelenlétében bármikor... anyjáé, apjáé, Tom Goodsellé, a csücsöri szájú ingatlanügynöki, valamelyik vásárlóé, egy nyirkos este elébe vetődő koldusé “Harmadik számú kérdés”: Elmenekülhet-e bármiképp a “dolog” elől? A válasz: nem! De mégis... létezik valami halvány lehetőség. Elhagyja a várost. Az a dolog a város szülötte... talán elválaszthatatlanul kötődik hozzá. A lehetőség nem tűnt túl valószínűnek. Hogyan kötődhetne egy természetfölötti lény valamely meghatározott helyhez? És mégis gyorsan odalépett az ablakhoz, és pillanatnyi töprengés után heves mozdulattal fölrántotta. A gondolatai által ideiglenesen elfojtott zajok most megsokszorozódva zúdultak rá, zagyva lárma formájában, mint amikor valami zenekar hangol egy titáni szimfónia előadásához... a sürgölődő buszok messze hangzó hörgése, a mozdony pöfögése a pályaudvaron, az autógumik sivítása az aszfalton, motorok zúgása, rádiókészülékek motyorgása, távoli autódudák gyászos akkordjai. Mindezek többé nem voltak megkülönböztethető hangok. Mind valami egyetlen, szörnyű torok barlangjából törtek elő, egységes üvöltésként... végtelenül áthatóan és végtelenül fenyegetően. Lecsapta az ablakot, és fülére szorította a tenyerét. Leoltotta a lámpát, az ágyra vetette magát, és fejét a párnájába fúrta. De a hangok így is elérték. Ekkor ébredt rá véglegesen: akár tetszik neki, akár nem, az a dolog végül mégiscsak elűzi őt a városból. Akkor jön el az a pillanat, amikor a hang már elviselhetetlenül mélyen hatol belé, és kibírhatatlanul vibrál a fülében. Ilyen sok arc látványa, amint a csaknem elképzelhetetlen átalakulás szakadékának szélén táncolnak, túl sok lesz már neki. Bármit is csinál, félbe kell hagynia és el kell mennie. A pillanat másnap délután, valamivel négy óra után következett be. Nem tudta volna megmondani, mely érzés jelentette az utolsó szalmaszálat a többi mérlegén, és kényszerítette a lépés megtételére. Talán valami libbenő mozdulat a fogasokon függő ruhák között, két pulttal arrébb, talán valami szövetdarab váratlan, orrszerű kidudorodása egy futó pillanatra. Bármi is volt az, egyetlen szó nélkül kicsusszant a pult mögül, otthagyva a méltatlankodva morgó vásárlót, fölment a lépcsőn, és kilépett az utcára. Úgy járt, akár egy alvajáró, mégis vigyázva cikázott, nehogy a környező tömeg bármely tagjával közvetlenül megérintsék egymást. Mihelyt odafönt volt, fölszállt az első buszra, a számát sem nézte meg, és az első szakasz sarkában talált magának egy szabad ülőhelyet. Eleinte vészjósló lassúsággal, később egyre gyorsabb iramban hagyták maguk mögött a város szívét. Áthaladtak az olajos folyó fölött ívelő komor hídon, és az épületek zord homlokzata lassacskán alább ereszkedett. Az áruházak átadták helyüket a gyáraknak, a gyárak lakótelepeknek, a lakótelepek eleinte kicsiny, fehérre festett házikóknak, később tágasabb, villaszerű, de erősen lepusztult épületeknek és végül, egyformaságukban nyomasztó, gazdagabb családi házaknak. Eltérő vagyoni helyzetű és faji hovatartozású emberek bukkantak föl és maradtak el mögöttük, amint áthaladtak a város egymást követő rétegein. Végül üres telkek is mutatkoztak. Eleinte egyesével, később sűrűbben, míg végül egy-egy háztömbnyire mindössze pár épület jutott már csupán. “Végállomás!” - trillázta a kalauznő, mire David gondolkodás nélkül leszökkent a peronról, és nekivágott az útnak a busz eddigi menetiránya szerint. Nem sietett. Nem is torpant meg. Úgy mozgott, akár egy gépember, amelyet fölhúztak, és addig lépdel tovább megállás nélkül, míg a rugói el nem ernyednek.
A nap vöröses füstködben merült alá nyugaton. Az előtte emelkedő, befásított dombhajlat miatt nem láthatta ugyan, de utolsó sugarai rá-rávillantak a többutcányira jobbra és balra húzódó alacsony házsorok ablakairól... mintha csak a belsejükből világítana valami tűz fénye. Ahogy haladt előre, ezek a fények jelzőlámpákként villantak föl és hunytak ki egymás után. Két sarokkal odébb a járda véget ért, és David kiporoszkált a sáros földút közepére. Az utolsó házat elhagyva ennek a földútnak is vége szakadt, és csupán egy sűrű és magas gaz között kanyargó ösvényben folytatódott tovább. Később fölfelé vezetett a domboldalon, a fák sorfalai között. A túlsó oldalra érve meglassította lépteit és végül meg is állt, annyira lenyűgözően fantasztikus látvány tárult ki előtte. A nap már lement, de a fénye még visszaverődött a felhők magasra tornyosuló pereméről, festői izzással borítva el az egész tájat. Közvetlenül előtte mintegy két háztömbnyi térség tárult föl, de azt követően valami különös birodalom kezdődött, amelyet mintha egy más éghajlat alól és más földtani rendszerből hajított volna ide valaki, és terített el a várostól nem messze. Különös fák és bokrok tenyésztek rajta, ám legfurcsábbak azok a szabálytalan alakú, vöröses sziklatömbök voltak, amelyek egymástól egyenetlen távolságban meredeztek a földből és egy súlyos, ötven-hatvan lábnyi magasságú központi kőhalom felé vezettek. Miközben bámulta a látványt, a fény lassan visszahúzódott, mintha valami köpönyeget terített volna valaki a vidékre, és a hirtelen beállt szürkületben valahonnan a környékről fölhangzott egy halk, gyászos és rosszindulatú üvöltés, amelynek azonban semmi köze nem volt a nyomába szegődött s napok óta a lelkét marcangoló vinnyogáshoz. Ismét megindult, ezúttal határozottabban, az új hang forrása felé. Egy magas drótkerítésbe vágott kiskapu föltárult előtte, és megnyitotta az utat a sziklás terep felé. Azon kapta magát, hogy sűrű bozót és fák között vezető, murvás úton halad előre. Először egészen sötétnek tűnt az ösvény a maga mögött hagyott, nyílt területhez képest. Közben minden egyes lépése közelebb vitte az öblös bömbölés forrásához. Végül az ösvény hirtelen bekanyarodott egy sziklakiszögeilés mögé, ahol szembetalálta magát a hang kiadójával. Körülbelül nyolclábnyi széles és ugyanolyan mély, durva sziklaárok választotta el egy alacsony, barnás növényzettel benőtt térségtől, amelyet három oldalról előreugró sziklafalak öveztek, bennük két vagy három barlangnyílással. A nyílt térség közepén vagy féltucatnyi fehér bundájú, kutyaszerű teremtmény állt szoros csoportban. Orrukat az ég felé emelték, és ők hallatták azt a gyászos üvöltést, amely őt ide vonzotta. Csak akkor jutott el a tudatáig, hol is lehet, amikor térde beleütközött az alacsony drótkerítésbe, és elolvasta a szabályos betűkkel írt “SARKI FARKASOK” feliratot: abban a nevezetes állatkertben, amelyről annyit hallott, de még sohasem látogatta meg, s ahol az állatokat az eredeti környezetüket a lehető legjobban megközelítő körülmények között tartották. Körülnézvén megpillantotta két-három alacsony, jelentéktelen építmény körvonalait, és valamivel távolabb a sötét égbolt egy nyílt foltja előtt egy egyenruhás őr alakja rajzolódott ki előtte. Nyilvánvalóan zárás után érkezett ide egy oldalkapun keresztül, amelynek már rég zárva kellett volna lennie. Megint visszafordult, és mérsékelt kíváncsisággal méregette a farkasokat. A körülmények hatására ostobának és zavarodottnak érezte magát és hosszasan, tompán elgondolkozott rajta, vajon miért látja ezeket az állatokat ártalmatlannak, sőt vonzónak. Talán azért, mert annyira a vadonhoz és oly kevéssé a városhoz tartozóknak látszottak. Például azt a nagydarab hímet, mindegyik közül a legtestesebbet, amelyik előreporoszkált az árok széléig, és mereven szembenézett vele. Az állat az elemi erő megtestesülésének látszott. A bundája olyan tejfehér... nos,
talán mégsem annyira fehér... most már valahogy sötétebbnek tűnt, mint első pillantásra... sötét csíkok s mutatkoztak rajta... vagy ez csupán a halványuló fény játéka? Tekintete végül mégiscsak teljesen kitisztult, halvány drágakövekként izzott a sűrűsödő sötétségben. De nem! Mégsem volt tiszta! A szemek vöröses izzása összefutott, megkeményedett, mígnem egy lefojtott kohó oldalába vágott kukucskálónyílás képét nem idézte elé. És miért nem vette észre korábban, hogy a teremtmény alakja teljesen torz? És miért húzódnak félre tőle a többi farkasok vicsorogva, mintha rettegnének tőle? Ekkor a nagy kan fekete nyelvével végignyalintotta zsíros pofáját, és torkából halkan előtört az az ismerős üvöltés, amelynek semmi köze nem volt a vadonhoz. David Lashley megértette, hogy álmai szörnyetege kuporog vele szemben, végre a maga hús-vér valóságában. Fojtott sikollyal fordított hátat a jelenésnek, vakon rohant végig a sűrű bozót és fák övezte murvaösvényen a kiskapu felé, rémülten hagyott maga mögött két üres teleksort. Botladozott az egyenetlen talajon, sőt kétszer orra is esett. Amikor az erdőszélre ért, visszapillantott a válla fölött, és látta, amint a kapun kiront egy alacsony, támolygó alak. Még ilyen messziről is világosan látta egyetlen állatéra sem emlékeztető szemét. Sötét volt a fák között és a rajtuk túli réten. Távolabb pislákoltak az utcai lámpák és a házak halvány ablakai. Tehetetlen rémület szorította össze a torkát, látva, hogy a végállomáson egyetlen busz sem áll, míg rá nem ébredt... és a fölismerés az őrület hullámaként tört rá... hogy a városban sem kínál neki menedéket a világon semmi. A tér... minden, ami előtte kitárult... annak a dolognak a vadászterülete volt. Most éppen a fészke felé tereli őt, ahol majd végezhet vele. Futásnak eredt, rohant, rohant az arénába vetett áldozat reménytelen rémületével, akár egy kopók közé keveredett nyúl, rohant, míg az oldala izzó fájdalomfallá nem vált, és lihegő torka szinte lángot nem vetett... és még akkor is csak rohant tovább. Végig a sáros földúton, téglatörmeléken és végül a semmibe vesző járdákon. Végig a külvárosi házak mellett, amelyek egyformaságukban valamely óegyiptomi utat szegélyező monolitokra emlékeztettek. Az utcák csaknem teljesen néptelenek voltak, s a pár, útjába vetődő járókelő biztosan valami tébolyultat látott benne. Élesebb fények villantak föl előtte... egy utcasarok, két-három kivilágított kirakattal. Itt megtorpant és hátranézett. Egy pillanatig nem látott semmit. Akkor az a valami fölbukkant egy jó háztömbnyire mögötte a homályból. Egyenetlen, hosszú ugrásokkal szökellt előre, lenyűgöző sebességgel, kócos bundája olajosan fénylett az utcai lámpák világában. David elfúló zokogással megfordult és továbbrohant. A lény üvöltése most mintha megezerszereződött volna, lüktető bömböléssé erősödött, sikoltó rivalgássá, amely beterítette az egész várost. És miközben folytatódott ez a démoni üldözés, a házak fényei lassan egymás után kihunytak. Végül az utcai lámpák fénye is elenyészett, egy közeledő busz eltűnt a sötétségben, s ekkor a menekülő megértette, hogy az az üvöltés nem közvetlenül, sőt egyáltalán nem abból a teremtményből tör elő. Ez volt a már réges-rég előre jelzett elsötétítés. Előrenyújtott karral nyargalt tovább, inkább érezve, mintsem látva az elért utcakereszteződéseket. A járdaszegélyeknél elvétette a lépést, meg-megbotlott, és elvágódott a földön, föltápászkodott, és félájultan támolygott tovább. Mellhártyája fájdalomcsomóvá zsugorodott, és egyre szűkebb teret hagyott lélegzésének. A levegő reszelőként mardosta a torkát. Úgy látszott, a világon minden fény kihunyt,
mivel naplemente óta a felhők egyre jobban és jobban összetömörültek. Sehol semmi fény, kivéve azt a két piszkosvörös pontot maga mögött a sötétben. A sötétség valami tömörebb éle leterítette, éles fájdalommal töltve el a vállát és oldalát. Talpra kecmergett. Ekkor egy másik, kemény akadályon teljes hosszában hasra és arcra esett. Ezúttal már nem kelt föl többé. Kábultan, a kimerültségtől elkínzottan, mozdulatlanul várta a “dolog” érkezését. Először csak halk lábdobogás, karmok kaparászása a járda betonján. Azután a szuszogás. Majd a kábító bűz. Utána a vörösen villanó szempár. És végül a “dolog” ott tornyosult fölötte, súlya a földhöz szegezte, fogsora a torka felé kapott, ösztönösen fölemelte a karját, amelyet azonnal elkapott egy kemény állkapocs... a fogak jeges élessége áthatolt ruházatának minden rétegén, miközben bűzös, olajos folyadék fröcskölt az arcába. Ebben a pillanatban fény árasztotta el őket, és csak annyit látott, hogy egy torz pofa visszahúzódik a sötétségbe, és a mellét szorító nyomás megszűnik. Csönd állt be, és megszűnt minden mozgás. Nem maradt semmi, egyáltalán semmi... csak a fölülről rázúduló fényáradat. Épelméjű tudatosság áradt szét az agyában,, szeme megtalálta a fény forrását, az alig pár lábnyira lebegő, ragyogó, fehér korongot. Egy kézilámpa, de mögötte semmi sem látszik a feketeségben. Egy végtelennek tűnő pillanatig helyzete semmit sem változott. Ott hevert kiterítve a földön, a rezzenetlen fénykör kellős közepén. Ekkor egy hang, egy ember természetfölötti rémülettől megremegő hangja hallatszott a sötétből: “Istenem, istenem, istenem!...” - újra meg újra. Minden egyes szó keserves erőfeszítés árán tört elő. Rég ismeretlen érzés töltötte el David szívét: majdhogynem a biztonság és megkönnyebbülés érzése. - Szóval maga is látta? - hallotta saját kiszáradt torkából előszivárgó hangját. Azt a kutyát... vagy farkast? - Kutyát? Farkast? - a lámpafény, mögül érkező hang ijesztően megremegett. - Még csak nem is hasonlított semmi ilyesmire. Az egy... - Ekkor a hang ismét megváltozott, és normális földi beszéd benyomását keltette: - Ó, maga szerencsétlen... jóember... éppen ideje bevinnünk magunkhoz... Fordította: Füssi-Nagy Géza
Fritz Leiber ÉRD EL A ZEPPELINT! Tekintetem ekkor még följebb kúszott, a 222 lábnyi toronyig, amelynek csúcsához le volt horgonyozva az említett árnyékot vető, hatalmas, ezüstös, lélegzetelállítóan gyönyörű és áramvonalas test orra. Az idén, amikor New York Citybe utaztam a fiamhoz, aki az egyik ottani vezető városi egyetemen társadalomtörténész, igen kellemetlen kalandban volt részem. Sötét pillanataimban, amilyenekből az én koromban már igazán kevés adódik, még mindig mélységesen kételkedem azokban az idő és térbeli abszolút korlátokban, amelyek az egyetlen védelmet jelentik számunkra a káosz ellen, s ilyenkor félek, hogy a tudatom... sőt nemcsak az, hanem teljes egyéni létezésem... egy váratlan pillanatban és mindennemű előrejelzés nélkül, a kozmikus szél egy hirtelen lökésének hatására átkerülhet a Világmindenség egy teljesen más, végtelen lehetőségeket kínáló pontjára. Az elmém és egyéniségem pedig alkalmazkodik majd az új helyzethez. Más, szerencsére még többségben lévő pillanataimban viszont úgy vélem, ez a riasztó élmény csupán az idős emberek eletében mind gyakrabban előforduló,
kivételesen eleven álmok körébe tartozik, amelyekben a múlt, és főleg az éber álmok esetében... olyan helyzeteket teremt, amikor az érintett valamilyen, a valóságban lehetségesnél sokkal bátrabb döntést hozott, vagy éppen az egész világ jutott teljesen másféle jövőhöz vezető elhatározásra. Az aranyfényű “mi lett volna, ha”-féle helyzetek fokozott mértékben foglalkoztatják az idősebb emberek elméjét. Mindeme magyarázatoktól függetlenül el kell ismernem, hogy az említett, kellemetlen élményem szerkezete leginkább mégiscsak álomra emlékeztetett. Egy megváltozott világ döbbenetes fölvillanásaival kezdődött. Később hosszabban folytatódott, amikor már elfogadtam ezt a megváltozott világot, sőt még élveztem is és a futó kellemetlenségek hidegrázásától eltekintve azt kívántam, bárcsak örökre befészkelhetném magamat a ragyogásába. Ám az egész borzalmas lázálmokban végződött, amelyeket a legszívesebben meg sem említenék, nemhogy bárkivél elvitatkoznék róluk, amig csak nem föltétlenül szükséges. Ezzel az álomértelmezéssel szemben akadnak pillanatok, amikor teljesen biztos vagyok benne, hogy mindaz, ami Manhattanben és annak is egy bizonyos épületében megesett velem, egyáltalán nem álom, hanem teljesen valóságos dolog és valóban látogatást tettem egy másik idősíkban. Végezetül le kell szögeznem, hogy mindaz, amit most elmondok önöknek, szükségszerűen visszatekintés jellegű és teljesen tisztában vagyok bizonyos átfedések valóságosságában, sőt, akarva-akaratlan olyan magyarázatokat és értelmezéseket, levezetéseket fűzök hozzájuk, amelyek abban az időben egyáltalán nem jutottak volna az eszembe. Nem, akkor, amikor ez megtörtént velem... és most, amikor leírom az eseményeket, meggyőződésem szerint mindez a legbizonyosabb valóság formájában esett meg velem... az egyik pillanat a lehető legtermészetesebb módon követte a másikat. Kétség nem férhet hozzá. S hogy mindez miért történt meg velem és miféle konkrét eszközök közreműködésével, nos, meggyőződésem, hogy bármely férfival vagy nővel megeshetnek érzékelésüknek olyan rövid, pillanatnyi fölvillanásai, sőt a sebezhetőség olyan pillanatai, amikor a változás szelei egész tudatukat, sőt teljes lényüket átlódíthatják valahová, teljesen máshová. Majd végül, azáltal, amit én a valóság megmaradása törvényének nevezek, visszatérnek eredeti világukba megint. Éppen a Broadwayn sétáltam, valahol a 34. utca körül. Hűvös nap volt, de a szmogtól függetlenül derűs... egy frissítő nap... amitől hirtelen, óvatos természetemet meghazudtolva, megszaporáztam a lépteimet. Lábaimat szinte díszlépésben raktam egymás elé. Vállamat is hátrafeszítettem és mély lélegzeteket vettem, függetlenül az orromat ingerlő kipufogógázoktól. Mellettem zúgott és dübörgött a forgalom, olykor egyenesen géppuskaroporgásra emlékeztető pufogással, miközben a gyalogosok azzal a minden amerikai nagyvárosra jellemző, de csúcspontját mégiscsak New Yorkban elérő, patkányszerű nyüzsgéssel loholtak körülöttem. Mindezt azonban szintén vígan figyelmen kívül hagytam. Még el is mosolyodtam, amint megláttam, hogyan vág át az úttesten áradó forgalmon egyidejűleg és egymástól teljesen függetlenül, csak az Egyesült Államok legnagyobb városában tapasztalható, hűvös gyakorlottsággal egy szakadt öregúr és egy szőrmebundás, szürkülő hajú nagyvilági hölgy. Ebben a pillanatban vettem észre magam előtt egy, az utcát keresztező, széles, sötét sávot. Nem lehetett valami felhő árnyéka, mivel nem mozgott. Gyorsan kinyújtottam a nyakamat és fölmeredtem az égre, mint valami igazi bugris, afféle Hans-Kopf-indie-Luft (közismert német vígjátéki figura).
Tekintetemnek fölfelé végig kellett siklania a világ legmagasabb épülete, az Empire State Building mind a 102 emeletének szédítő magasán. Szemem előtt látomásszerűen megjelent egy hatalmas, hosszú agyarú majomember látványa is, amely éppen ugyanoda kúszott föl, egyik mancsában egy gyönyörű lánnyal... hát persze, az a bájos amerikai fantasztikus film derengett föl előttem King Kongról, vagy ahogy Svédországban nevezik őt: Kong Kingről. Tekintetem ekkor még följebb kúszott, a 222 lábnyi toronyig, amelynek csúcsához le volt horgonyozva az említett árnyékot vető, hatalmas, ezüstös, lélegzetelállítóan gyönyörű és áramvonalas test orra. És most érkeztünk el a leglényegesebb ponthoz. Abban a pillanatban a legkevésbé sem azon lepődtem meg, amit láttam. Azonnal tisztában voltam vele, hogy az egyszerűen az Ostwald nevű német Zeppelin orrésze, azé, amelyet a fizikakémia és az elektrokémia nagy német úttörőjéről neveztek el, s amely egyben királynője volt a Berlinből, Baden-Badenből és Bremerhavenből kiinduló utas és könnyű teherszállító luxusflottának. Ennek az árboc nélküli hatalmas békeármádiá-nak minden egyes tagját kiemelkedő német és más tudósokról nevezték el, olyanokról, mint Mach, Nernst, Humboldt, Fritz Haber, a francia Antoine Henri Becquerel, az amerikai Edison, a lengyel nevű T. Sklodowska-Edison, sőt a zsidós nevű Einstein! Hatalmas emberbaráti flotta volt ez, amelyben jómagam is nem jelentéktelen posztot töltöttem be, mint nemzetközi kereskedelmi tanácsadó és Fachmann... akarom mondani szakértő. Keblemet jogos büszkeség töltötte el a “dem Vaterland eme edel,” vagyis nemes teljesítménye láttán. Szintén mindennemű meglepődés vagy töprengés nélkül jutott eszembe, hogy az Ostwald hossza több, mint a fele az Empire State Building 1427 lábnyi magasságának, plusz horgonytornyának, amely elég vastag volt egy felvonó befogadásához. És attól is igencsak dagadozott a szívem, hogy a berlini Zeppelin-turm (irányítótorony) alig pár méternyivel alacsonyabb. Németországnak, gondoltam magamban, nincs szüksége a metrikus rekordok hajhászására... mindent elsöprő tudományos és műszaki eredményei amúgy is önmagukért beszélnek egész bolygónkon. Mindez alig került többe egyetlen másodpercnél és közben még szapora lépteimet sem kellett megállítanom. Miközben tekintetem visszasiklott a földre, vidáman dudorásztam magamban csöndesen: Deutschland, Deutschland über Alles. A Broadway teljesen másképpen nézett ki, de ebben a pillanatban mindez az utolsó részletig természetesnek tűnt a szememben, az Ostwald, e héliumgáz által a magasban tartott hatalmas ellipszoid fejem fölötti lebegéséig. Számtalan elektromos hajtású teherkocsi, busz és személyautó zümmögött az utakon, sokkal nyugodtabban és egyenletesebben és csaknem olyan sebesen, ahogy a lármás, bűzös és rángatózó, benzinhajtású járművek néhány pillanattal ezelőtt, ámbár az utóbbiakról ebben a pillanatban már nem volt semmi tudomásom. Vagy két háztömbnyivel előttem egy alkalmi, fényesen csillogó villanyautó lágyan odasuhant a gyors telepcsere-állomás ezüstös boltívéhez, miközben mások sorban bukkantak elő ugyanonnan, hogy fürgén csatlakozzanak a forgalom szinte álomszerű folyamatához. A hálatelt szívvel beszívott levegő friss volt és tiszta, szmognak még csak nyoma sem volt benne. A némiképp megcsappant számú gyalogos még mindig sebesen cikázott körülöttem, viszont a korábban teljesen hiányzó méltósággal és udvariassággal, s közöttük a szépszámú szerecsen éppolyan jólöltözött és ugyanazt a méltóságteljes öntudatot árasztó volt, mint a kaukázusiak. Az egyetlen, kissé zavaró mozzanatot egy magas, sápadt, meglehetősen vézna, fekete öltözéket viselő férfi jelentette összetéveszthetetlenül héberes arcvonásaival. Komor öltözéke valahogy kopottasnak és mégis gondozottnak látszott, keskeny válla előrehajtott. Úgy éreztem, egyenesen rámmered, ám
amikor a tekintetünk találkozott, hirtelen félrekapta rólam a szemét. Valamely oknál fogva eszembe jutott, mit mondott a fiam New York Városi Kollégiumáról (VK): Valaha Keresztény... Napjainkban Yiddis. önkéntelenül fölkuncogtam ezen a csúf ondárosságon, bár örültem neki, hogy inkább afféle ügyes szellemesség volt és nem rosszindulatú gúnyolódás. A türelmességéről és nemes gondokodásáról közismert Németország már régen kinőtte valamikori torz antiszemitizmusát. Végül is el kell ismernünk, méghozzá teljes őszinteséggel, hogy nagyságainknak talán jó harmada zsidó vagy legalábbis zsidó nevű volt, illetve zsidó gének hordozója... Habertől Einsteinig... függetlenül attól, hogy a hozzám hasonló öregek tudatalattijában milyen sötét emlékek és gondolatok bukkanhatnak föl néhanap, akár valami utasszállító hajó elsüllyesztésére fölmerülő tengeralattjáró. Boldogan örömteli lelkiállapotom azon nyomban helyrebillent és gyors, csaknem katonás mozdulattal végigsimítottam a felső ajkam fölött díszelgő kis, lapos, fekete bajusz mindkét oldalát a hüvelykujjam körmével, majd gépiesen helyére illesztettem fekete hajam (bevallom festem), csökönyösen a homlokomba hulló, sűrű tincsét. Még egyszer lopva odapillantottam az Ostwald felé és elgondolkodtam ennek a csodálatosan fényűző légijárműnek példátlan kényelmességéről: a légcsavarjait hajtó, halkan surrogó motorokról... természetesen villanymotorokról van szó... amelyek energiaforrását könnyűsúlyú TSE telepek nyújtják, lévén pontosan olyan biztonságosak, mint héliumtöltése... a az utastéren végigfutó Főfolyosóról, az Orrkilátótól egészen a taton lévő, körablakos játékteremig, amely esténként nagy bálteremmé alakul át, a folyosóról nyíló többi páratlan helyiségről, amilyen a Gesellschaftsraum des Kapitäns (a kapitány társalgója), sötét faburkolatával és férfias szivarfüstillatával, a Damentische (hölgyszalon), az elsőosztályú étterem, finom vászonabroszaival és ezüsttel futtatott alumínium étkészleteivel, a hölgyek pihenőszobája, amelyet naponta friss virágokkal díszítettek föl, a Schwarzwald bár, a játékkaszinó rulett, bakkara, black-jack (huszonegy), póker, bridzs, kanaszta és dominóasztalaival, sakktábláival, amelyek fölött a kellemesen excentrikus világbajnok, Nimzowitch uralkodott, aki bárkit vakon legyőzött volna, de a szimultán játékban mindig, ragyogó érzékkel csak egymás után végzett ellenfeleivel és mindig bűbájosán barokkos fölépítésű, rövid játszmákban, egy-egy játékos részéről mindössze két aranyért (egyik az elbűvölő Nimzyé, másik a teremfelügyeleté), a kivételesen fényűző különtermek, mahagónifurnérral borított balsafa bútoraikkal és figyelmes pincérek seregével, akik mindegyike vagy olyan cingár volt, mint egy zsoké vagy valóságos törpének kellett lennie a terhelés csökkentése miatt, a titánlift, amely a számtalan héliumtartály között vezetett föl a kétszintes Csillagkilátóba, a szélvédővel ellátott, de tető nélküli napfedélzetre, ahonnan mindig láthatók voltak a szakadatlanul változó felhők, a titokzatos ködök, a csillagok és a jó öreg Sol sugarai, egyszóval az egész égbolt. Ó, hát földön és tengeren, ugyan hol juthatna az ember ehhez mérhetően fényűző élethez? Teljes részletességgel csak egyetlen kabint idéztem föl magamban, amely mindig az enyém volt... meine Stammkabine... valahányszor az Ostwald fedélzetén utaztam. Persze magam előtt láttam a Főfolyosót is, estélyi ruhába öltözött gazdag utasokkal, fess katonatisztekkel, a tapintatos és mindig figyelmes pincérekkel, a fehéren villogó ingmellekkel, a meztelen vállak csillogásával, az ékszerek halk csilingelésével, a vonósnégyesek zenéjére emlékeztető, dallamos társalgással és a mindenkor a levegőben lebegő, halk kacagás hangjaival.
Pontosan a megfelelő pillanatban csináltam egy szabályos “Links, marschieren” fordulatot (balraátot) és beléptem az Empire State impozáns főbejáratán, keresztül toronymagas előcsarnokán, egyenesen a felvonók mattezüst ajtói felé. Menet közben odapillanatottam az ezüst időjelzőre: 1937. május 6. és a pontos időt is megnéztem: 01.07 du. Pompás!... Mivel az Ostwald nem indul, amíg el nem üti a hármat, bőségesen marad időm egy hosszú beszélgetéssel fűszerezett, kellemes ebédre a fiammal, már ha eszébe jut kijönni hozzám... bár ebben egy pillanatig sem kételkedtem igazán, mivel ő a lehető legalaposabb és legegyenesebben gondolkodó fiú, igazi német természete van, jegyeztem meg magamban. A gyorsfelvonóhoz tartottam és élvezettel keltem át az előcsarnokot megtöltő, előkelő emberek csoportjain, akik sehol sem alkottak fölöslegesen zavaró tömeget és megálltam a “BESZÁLLÓCSARNOK FELÉ” (rövidebb németséggel: Zum Zeppelin) feliratú liftajtó előtt. A liftkezelő egy vonzó japán lány volt, ezüstszín szoknyában és mattezüst blúzának jobb mellrészén szerényen fölvillanó KSI (Kétfejű Sas Igazgatóság) jelzéssel, a Német Léghajótársaság hivatalos emblémájával. Szótlan elégedettséggel vettem tudomásul folyókon angol és német nyelvtudását és minden vendégének egyformán kijáró, de japánosan érzelemmentes mosolyát, ami oly nagyon hasonlít a mi pontos, tudományos, német beszédstílusunk hangulatára, no persze az utóbbi rejtett szenvedélyességétől mentesen. Milyen pompás, hogy a földgolyó két, ellentétes oldalán lévő szövetségeink ilyen szoros kereskedelmi és kulturális kapcsolatban vannak egymással! A felvonóbeli utastársaim, főleg amerikaiak és németek, a legjobb társaságból valók és jólöltözöttek voltak, kivéve az én komor, fekete ruhás zsidómat, aki egy pillanattal az ajtó bezáródása előtt szuszakolta be magát a fülkébe. Valahogy első tekintetre betegesnek tűnt, talán a viseltes öltözéke miatt. Kissé meglepődtem a láttán, de úgy döntöttem, hangsúlyozottan udvarias leszek vele: enyhén meghajoltam felé és fölcsillanó szemmel jóindulatúan, ám röviden rámosolyogtam. A zsidóknak éppen annyi joguk van a luxusutazás gyönyöreihez, mint bolygónk bármely más népének, ha megvan hozzá a pénzük... és a legtöbbjüknek valóban megvan. Fölfelé tartó végtelenül sima és megállás nélküli utunk során megtapogattam bal oldali mellényzsebemet, ellenőrzendő, hogy a jegyem... elsőosztályú jegy az Ostwaldra... és egyéb papírjaim a helyükön vannak-e. Valójában azonban sokkal nagyobb biztonságérzettel és örömmel töltött el, hogy a bal belső, zipzáras zsebemben biztonságban ott lapultak fölbecsülhetetlen értékű dokumentumaim is: az aláírt, előzetes megállapodások arról, hogy hamarosan Amerika is hozzákezdhet az utasszállító Zeppelinek sorozatgyártásához. A mai Németország mindig nagylelkűen megosztja legyűgöző műszaki eredményeit a megfelelő testvérnemzetekkel, tökéletesen biztos lévén benne, hogy tudósainak és mérnökeinek zsenialitása továbbra is biztosítja számára az előnyt minden más országgal szemben. Különben is, két amerikai, apa és fia lángelméje létfontosságú, bár közvetett hozzájárulást jelentett a biztonságos léghajózás megteremtéséhez (no persze, nem feledkezhetünk meg az első lengyel származású felesége és egyben a másik anyja által játszott, döntő szerepről sem). Ezeknek a dokumentumoknak a megszerzése volt a New Yorkba tett utazásom fő és hivatalos célja, bár a lehető legkedvezőbb módon sikerült összehoznom szociáltörténész fiam rég esedékes meglátogatásával, bűbájos feleségéről nem is beszélve. Önfeledt elmélkedésemet megszakította a felvonó zökkenőmentes megérkezése büszke végállomására a századik emeleten. Ezt az utat a jó öreg,
szeretetreméltó King Kong csak hosszas fáradozás árán tehette meg, míg nekünk semmi erőfeszítésünkbe sem került. Az ezüstös ajtószárnyak szélesre tárultak előttünk. Utastársaim egy pillanatra áhítattal hátrahőköltek és talán az előttük álló lenyűgöző utazás távlata is kissé megtorpantotta őket, így én... a tapasztalt légiutas... léptem ki elsőként, amit az alsóbb néprétegekből származó, kedves és mégis hűvös japán alkalmazottársam elismerő mosollyal és fejbólintással méltányolt. Alig vetve egy futó pillantást a hatalmas, makulátlan ablakra a felvonó ajtajával szemben, ahonnan páratlan kilátás nyílt Manhattanre, két emelet híján 1250 lábnyi magasságból... határozottan elfordultam, nem jobbra, a beszállócsarnok kapunyílása és a toronylift felé, hanem balra a csodálatos német étterem, a Krähennest (Varjúfészek) ajtaja irányában. Elhaladtam az utunkat kétoldalról szegélyező, háromlábnyi magasságú szoboralakok, egyik oldalon Thomas Edison és Marie-Sklodowska Edison, a másikon Zeppelin gróf és Thomas Sklodowska Edison között és beléptem a Vaterlanden kívüli legelfogadhatóbb német vacsorázóhely kiváltságos berkeibe. Egy pillanatra megálltam, amíg tekintetemet végigfuttattam a helyiségen, amelynek megnyugtatóan sötét faborításába mélydomborműként vésték bele a Fekete Erdő egyes tájait, valamint az ottani, természetfeletti csodalényeket: koboldokat, tündéreket, gnómo-kat (vonzóan szexis) driadókat és hasonlókat. Érdekeltek, mivel olyasvalaki vagyok, akit az amerikaiak “hétvégi festőnek” neveznek, bár csaknem egyetlen témámat a kék ég és a szellős, lebegő felhők előtt úszó Zeppelinek alkotják. Az Oberkellner sietve igyekezett felém a bal könyöke alá szorított étlappal és szívélyesen megszólított: - Mein Herr! Boldog vagyok, hogy újra láthatom! Van egy csodálatos, egyszemélyes asztalom az ön számára, a Hudson túlsó oldalára néző ablakkal. Ám ebben a pillanatban, a túloldali fal melletti egyik asztal mellől fiatalosan ruganyos alak pattant föl és számomra kedvesen ismerős hang kiáltott felém: - Hier, Papa! - Nem, Herr Ober - mondtam mosolyogva a főpincérnek, miközben elhaladtam mellette -, heute hab' ich Gesellschaft, mein Sohn. Magabiztosan végiglépdeltem a fehér és fekete bőrű, jól öltözött vendégek által elfoglalt asztalok között. A fiam családias elragadtatással szorongatta a kezemet, bár csupán aznap reggel váltunk el egymástól utoljára. Ragaszkodott hozzá, hogy a fal mellett álló széles, sötét, magas bőrtámlájú széket foglaljam el, ahonnan jól beláthattam az egész éttermet, mig ő maga velem szemben foglalt helyet. - A mai vacsora alatt ugyanis csak téged óhajtalak látni, Papa - mondta férfias gyöngédséggel. - És legalább másfél óra áll rendelkezésünkre... a csomagjaidat már bevitettem, remélem azóta el is helyezték őket az Ostwald fedélzetén. - Milyen gondoskodó és ragaszkodó fiú! - Nos akkor, mi legyen a választásunk, Papa? - folytatta, miután letelepedtünk. - Látod, a mai ajánlat Sauerbraten mit Spatzel, savanykás-édes vöröskáposztával. De van még Paprika-huhn és... - Hadd ázzon ma este az a paprikáscsirke a maga piros mártásában - vágtam közbe. - A Sauerbraten sokkal jobban hangzik! Herr Oberem utasítására a koros borpincér máris közeledett az asztalunkhoz. Már-már föladtam neki a rendelést, amikor a fiam magára vállalta ezt a feladatot, méghozzá olyan tekintéllyel és barátságossággal, amitől melegség öntötte el a szívemet. Gyorsan, de alaposan végigtanulmányozta a borlapot. - 1933-as Zinfandelt! - adta le a rendelést határozottan, bár ugyanakkor felém is vetett egy pillantást: vajon nincs-e kifogásom a döntése ellen. Elmosolyodtam és jóváhagyólag bólintottam.
- És talán ein Tröpfchen Schnapps kezdetnek? - indítványozta. - Egy brandyt? Igen - válaszoltam, - És ne is csak egy csöppnyit. Legyen inkább dupla. Nem minden nap ebédelhetek a fiammal, ezzel a jeles tudóssal. - Ó, Papa! - tiltakozott a szemét lesütve és kis híján elpirult. Azután a hajlott hátú, ősz hajú, borpincérhez fordult: - Schnappsot is. Doppel. Az öreg pincér megértően bólintott és elsietett. Néhány áldott másodpercig szeretettel néztünk egymás szemébe. Végül én törtem meg a csöndet: - Nos, beszélj bővebben társadalomtudósi sikereidről, az Újvilággal nyélbeütött professzorcsere-kapcsolatok eredményességéről. Tisztában vagyok vele, hogy erről már nemegyszer beszéltünk, de csak röviden és általánosságban, amikor jó néhány barátod, de legalábbis a kedves feleséged jelen volt. Most nyugodtabban szeretnék elbeszélgetni veled fontos munkásságodról, mint férfi a férfival. Mellesleg a tudományos segédeszközöket... könyveket und so weiter (et cetera) elégségesnek találod itt, New York City városi egyetemein, miután használhattad a Baden-Badeni Egyetem és a Német Szövetség egyéb felsőoktatási intézményeinek könyvtárait is? - Bizonyos értelemben hiányosak - ismerte el. - Az én személyes igényeimnek azonban minden tekintetben megfelelnek. Ekkor ismét lehajtotta a fejét és csaknem elvörösödött. - De apa, te igazán túlértékeled szerény erőfeszítéseimet. Lehalkította a hangját: - Össze sem hasonlíthatók azokkal a nemzetközi ipari sikerekkel, amelyeket neked sikerült elérned, mindössze két hét alatt. - Mindez, csupán egynapi munka az NKI számára - szerénykedtem, de azért könnyedén ismét megérintettem a bal mellényzsebemet, hogy ismét megtapinthassam azokat a rendkívül fontos dokumentumokat, amelyeket biztonságba helyeztem abban a szorosan lezárható belsőzsebben. - De most már hagyjuk az udvarias formaságokat - szóltam határozottan. - Beszélj azokról az “apró erőfeszítésekről”, ahogy olyan szerényen nevezed őket. - Jól van, Papa - nézett egyenesen a szemembe és számomra váratlanul teljes tárgyilagossággal látott neki a mondandójának: - Az utóbbi két évben minden munkám eredményeképpen egyre inkább megbizonyosodtam arról, milyen ingatagok a mi szép és örömteljes világrendszerünk támpillérek Ha bizonyos apró, de kulcsfontosságú történelmi események, afféle szálkák, csupán az elmúlt száz év során valahogy másként alakulnak... ha más utat választanak az emberek a ma ismeretes helyett... akkor ma az egész világon háborúk dúlhatnának, sokkal nagyobb borzalmak kíséretében, mint eddig bárki álmában is láthatta volna. Dermesztő fölismerés ez, de egyre inkább dagad egész munkásságomban, minden tanulmányomban. Ekkor megérintett az ihlet borzongató érzése. Abban a pillanatban érkezett asztalunkhoz a borpincér, tálcáján kis, metszett poharakban a dupla brandynkkel. Ezt a zavaró tényezőt is beleszőttem az ihletem szálai közé. - Akkor igyunk hát a te dermesztő fölismerésedre - mondtam. - Prosit! A kiváló Schnapps maró hatása és terjeszkedő melegsége csak még jobban fölfokozta ihletett állapotomat. - Úgy érzem, pontosan tudom, hová akarsz kilyukadni... - mondtam a fiamnak. Letettem félig ürített kupicámat és a válla fölött előremutattam. Hátrafordította a fejét, majd visszapillantott fölemelt ujjamra, amely alig észrevehetően mutogatott jobbra és balra és rájött, hogy nem a Krähennest bejáratára gondolok, hanem a mellette sorakozó négy, termetes szoboralakra. - Például - mondtam -, ha Thomas Edison és Marie Sklodowska nem házasodik össze és különösen, ha nem születik meg szuperlángész fiuk, akkor Edison tudása az elektromosságról és asszonyáé a rádiumról és más sugárzó,anyagokról, talán sohasem kapcsolódik össze. Akkor talán sohasem születik meg a mesés T. S. Edison elem, amely ma a teljes felszíni és légi közlekedés legfőbb erőforrása. Azok az első, a philadelphiai The Saturday Evening Post által
bemutatott telepek csupán költséges és terméketlen kísérletek maradnak. És akkor a héliumgáz ipari méretű előállítása bizonyára sohasem válik lehetségessé a föld alatti, csekély készletek kiváltására. Fiam szemében ekkor fölvillant a tudós igazi lelkesedésének fénye. - Papa - mondta izgatottan hiszen te magad is lángelme vagy! Pontosan ráéreztél arra, ami talán legfontosabb az általam emlitett szálkányi események sorában. Éppen most fejezem be a kutatásaimat a róluk írandó, hosszabb tanulmány összeállításához. Tudsz róla, Papa, hogy párizsi kutatásaim alapján kiderült: 1894-ben szoros személyes kapcsolat alakult ki Marie Sklodowska és rádiumkutató kollégája, Pierre Curie között... és ennek alapján könnyen válhatott volna belőle Madame Curie, vagy esetleg Madame Becquerel, mivel az utóbbi is részt vett azokban a munkálatokban, hacsak a rámenős és jó eszű Edison nem érkezik a legmegfelelőbb pillanatban, 1894 decemberében Párizsba, hogy a nőt levegye a lábáról és elhozza az Újvilágba, még hatalmasabb tudományos eredmények kivívására? - És gondolj csak bele, Papa - folytatta izzó szemmel -, mi lenne, ha a fiuk nem találja föl nevezetes elemét, amely a legkockázatosabb tudományos eredmény egyben, a látszólag lehetetlen megoldások keresztülvitele által, az emberi ipari fejlődés egész ezeréves történelme során? Akkor Henry Ford kifejleszthette volna gépkocsijait, amelyek gőzzel, földgázzal vagy ami a legszörnyűbb, porlasztott kőolajtermékek belső elégetésével működtek volna, a ma nagy sorozatokban gyártott villanyautók helyett, amelyek manapság olyan hatalmas előnyöket jelentenek az egész emberiség számára mindenütt. Akkor nem a mi mostani, füst nélküli kocsijaink járnák útjainkat, hanem mindenféle járművek, amelyek a legkülönbözőbb mérgező gázokkal fertőzik a környezetet! A porlasztott folyékony gazolin vészterhes elégetése által működtetett autók!... csaknem összerázkódtam a félelmetesen fantasztikus gondolatra, bár el kell ismernem, ez sem lett volna túl a lehetségesség határán. Ebben a pillanatban megláttam az én zord képű, fekete ruhás zsidómat, mindössze két asztallal odébb, bár elcsodálkoztam rajta, hogyan juthatott be az exkluzív Krähennest berkeibe. Különös, hogy nem vettem észre, mikor lépett be... talán közvetlenül utánam, amikor a szemem csak a fiamat kereste. Nos, hadd pakoljon magába némi jó német eledelt és egy kis finom német bort, gondoltam nagylelkűen... az majd megtölti azt az üres hasát és még talán egy halvány kis, jóindulatú német mosolyt is varázsol arra a beesett, yiddis képére. Megint végigsimítottam hüvelykujjam körmével kefebajuszom szélét és helyére parancsoltam rakoncátlan tincsemet. - Mellesleg, Papa - folytatta közben a fiam -, ha nem fejlesztik ki a villamos közlekedést, és ha az utóbbi évtizedben nem ilyen kiválóak a viszonyok az Egyesült Államok és Németország között, akkor talán sohasem kapjuk meg a texasi kutakból a Zeppelinjeinkhez olyannyira létfontosságú természetes héliummennyiséget, mielőtt még ipari alapokra helyezhettük volna a mesterséges hélium előállítását. Washingtoni kutatásaim során megtudtam, hogy az USA haderejénél erős mozgalom bontakozott ki az ellen, hogy bármely más országnak, különösen a németeknek héliumot adjanak el. Csupán az ügy mellett azonnal kiálló Edison, Ford és még néhány amerikai kulcsfigura tekintélye és befolyása vethette gátját ennek az ostoba korlátozásnak. Ám, ha mégis úgy alakul, akkor Németország esetleg kénytelen lett volna hélium helyett hidrogént alkalmazni kormányozható utasszállító léghajóiban. Ez a következő kulcsfontosságú szálka. - Hidrogéntöltésű Zeppelin?... Nevetséges! Egy ilyen léghajó lebegő bomba lenne, arnely a legcsekélyebb szikrától azonnal fölrobbanhat - tiltakoztam. - Egyáltalán nem nevetséges, Apa - mondott ellent a fiam nyugodt hangon és 48 a fejét csóválta. - Bocsáss meg, amiért a te területedre lépek, de bizonyos ipari fejlődési folyamatok kikerülhetetlen kényszerpályán mozognak. Ha az előrehaladásnak nincsen biztonságos útja, akkor föltétlenül követik a veszélyeseket. El kell
ismerned, Apa, hogy a kereskedelmi léghajók fejlesztése az első időkben igencsak kockázatos kalandnak ígérkezett. Az 1920-as évek elején szörnyű katasztrófák következtek be amerikai kormányozható léghajókkal, mint a Roma és a Shenan-doah, amelyik kettétört, az Akron és a Macon, a brit R-38, amely a levegőben szakadt darabokra, az R-101 és a francia Dixmude, amely nyomtalanul eltűnt a Földközi-tenger fölött, Mussolini Italiája, amely hajótörést szenvedett az Északi Sark meghódításának kísérlete során, vagy éppen a repülőgéppel összeütközött orosz Makszim Gorkij... a kilenc szerencsétlenség nem kevesebb, mint 340 fős személyi veszteségével együtt. Ha mindehhez még hozzájárult volna két-három hidrogénnal töltött Zeppelin fölrobbanása, a világ ipara talán örökre elfordul a kormányozható léghajók tervezésétől és inkább a nagyméretű, légcsavarral hajtott, levegőnél nehezebb repülőgépek gyártásának útjára lép. Repülőgép-szörnyetegek, bármilyen motorhiba következtében az állandó lezuhanás veszélyének kitéve, ugyan hogy versenyezhetnének a gyakorlatilag sebezhetetlen, jó öreg Zeppelinekkel?... teljességgel lehetetlen... legalábbis első tekintetre. Megcsóváltam a fejemet, de már korántsem olyan magabiztosan, mint szerettem volna. A fiam föltételezésének valóban megvolt az alapja. Mellesleg azt is el kellett ismernem, hogy minden adat naprakészen a rendelkezésére állt és ő maga mesterien bánt az anyagával. Az általa említett kilenc szörnyű léghajó-katasztrófa valóban megtörtént, ezt magam is jól tudtam, és mindez tényleg a hosszú járatú utas és csapatszállító repülőgépek javára billenthette volna a mérleget, ha nincs a hélium, T. S. Edison és a német géniusz. Szerencsére képes voltam kisöpörni tudatomból ezeket a kellemetlen gondolatokat, és elégedetten elmerülhettem fiam nagyszerű tudományos föl készültségének csodálatában. Ez a fiú valóságos csodagyerek!... a régi jó iskola igazi képviselője, sőt... igen... még annál is több valamivel. - És most, Dolfy - folytatta, a becenevemen szólítva (amit csöppet sem kifogásoltam) - átválthatok egy teljesen eltérő témára? Vagy inkább a történelmi szálkákkal kapcsolatos föltevéseimnek egy teljesen különböző példájára? Szórakozottan bólintottam. Szám éppen tele volt a finom Sauerbraten falatjával és ízletes német galuskával, miközben orrom élvezettel szívta magába az édeskéssavanyú vöröskáposzta bármi mással összetéveszthetetlen illatát. Annyira elmerültem fiam elmélkedésének hallgatásában, hogy nem is fogtam föl igazán: máris az asztalra került ebédünk első fogása. Legyeltem a falatot, ittam rá egy korty zamatos Zinfandelt és biztatón mondtam: - Csak folytasd! - Az amerikai polgárháború következményeiről van szó, Apa - mondta a fiam meglepetésszerűen. - Tudsz róla, hogy azt a véres konfliktust követő évtizedben fönnállt annak a valós veszélye, hogy a négerek szabadságának és jogainak egész ügyét... ami miatt a háború kirobbant, bárki bármit is mond... teljes mértékben szétzúzzák? Abraham Lincoln, Thaddeus Stevens, Charles Sumner, a Fölszabadítottak Szövetsége és az Unió-Liga Klubjainak lelkes munkája egy csapásra semmivé válik? Sőt, a föld alá kényszerített Ku-Klux-Klan nyílt uralomra tehetett volna szert ahelyett, hogy keményen háttérbe szorítsák? Igen, Apa, szerteágazó kutatásaim meggyőztek róla, hogy ilyen dolgokra könnyűszerrel sor kerülhetett volna, aminek következményeképpen a feketéket visszataszíthatták volna a rabszolgaság valamilyen formájába, s emiatt valamikor, a meghatározhatatlan jövőben újra kellett volna vívni az egész háborút, de mindenesetre, az átalakítás folyamata hosszú évtizedekre megtorpan és ennek micsoda szörnyű következményei lehettek volna az amerikai jellem alakulására? Egyszerű ám mélységes hitük a szabadságban
képmutatásnak adta volna át a helyét... és mindennek történelmi jelentősége túlbecsülhetetlen. Egy terjedelmes tanulmányt tettem közzé minderről a Polgárháborús Tanulmányok című folyóiratban. Komoran bólogattam. Ez az újabb témája jelentős mértékben terra incognita volt számomra, viszont annyira azért ismertem az amerikai történelmet, hogy rájöjjek: a fiam itt is a lényegre tapintott. Minden eddiginél jobban csodáltam tehát sokoldalú tudását... kétségtelenül jelentős alakja ő a német tudomány nagyszerű hagyományainak, elmélyült gondolkodó, széles látókörű és alapos. Micsoda szerencse, hogy én lehetek az apja! Nem először, de talán eddig a legőszintébben mondtam most hálát Istennek és a Természet Törvényeinek, amiért idejében költöztem családommal együtt az ausztriai Braunauból, ahol 1889-ben születtem, Baden-Badenbe, ahol egy új, hatalmas egyetem árnyékában nőhettem föl a Fekete Erdő szélén, mindössze 150 kilométerre gróf Zeppelin württembergi kormányozható léghajógyárától, Friedrichshafenben, a Constance-tó partján. Ünnepélyes, néma köszöntő mozdulattal emeltem rá Kirschwasserral teli poharamat... közben észrevétlenül eljutottunk az ebédnek ehhez a szakaszához... és kortyintottam egyet a nemes, tüzes, fehér cseresznyepálinkából. Felém hajolva suttogta bizalmasan: - És azt is elárulhatom, Dolf, hogy nagy, egyszerre népszerű és tudományos könyvem, amelyet Melsterwerknek tekintek és a “Ha a dolgok rosszul alakulnak” vagy a “Ha a dolgok a legrosszabbul alakulnak” címet adom majd neki, kizárólag... bár természetesen különféle témák tucatjaival megvilágítva... ezekkel a történelmi “szálkákkal” kapcsolatos elméletemre épül, amely ugyan eléggé spekulatív elgondolás, de mégis szilárd tényekre támaszkodik. - Karórájára pillantva csöndesen mormolta: - Igen, még lesz rá idő. Most tehát - komorodott el az arca és folytatta halk, de világosan érthető hangon -, most megpiszkálok számodra még egy ilyesféle szálkát... a legvitathatóbbat, de egyszersmind a leglényegesebbet. - Egy pillanatra elhallgatott. Figyelmeztetlek, drága Dolf, hogy ez bizonyos fájdalmat is okozhat majd neked. - Alig hiszem - fortyantam föl ingerülten. - Akárhogyis... folytasd! - Nagyon helyes. 1918 novemberében, amikor a britek áttörték a Hindenburg-vonalat és a kimerült német hadsereg elkeseredetten beásta magát a Rajna mentén, pontosan az előtt, hogy a szövetségesek, Foch marsall vezetésével rámérték volna a végső, döntő csapást, amely véres utat vágott volna az ország szívén keresztül Berlinig... Azonnal megértettem figyelmeztetésének lényegét. Emlékképek villantak föl az agyamban, akár a csatatér váratlan, vakító villámai és azok fülsiketítő mennydörgése. Az általam vezetett zászlóalj az egyik legelszántabb volt az általa imént említettek közül, hősiesen fölkészült az utolsó lövészgödörig tartó ellenállásra. És akkor Foch kimérte azt a megrendítő csapást, mi pedig csak hátráltunk, hátráltunk, hátráltunk az ellenség túlereje, tábori ágyúi, tankjai, megszámlálhatatlan páncélautója elől, s ami a legfőbb, De Haviland, Handley Page és más típusú nehézbombázókból álló, Spad és hasonló vadászgépek sáskarajként zúgó tömegeitől kísért, hatalmas légiereje elől, amely darabokra lőtte utolsó Fokker és Pfalz vadászainkat, és jóval nagyobb rombolást végzett Németországban, mint amekkorát a mi Zeppelinjeink okoztak Angliában. Vissza, vissza, vissza, végtelenül... szétszórva majd újrarendeződve, keresztül az elpusztított német vidékeken, tucatnyiszor megtizedelve és mégis makacsul ellenállva, míg el nem jött a vég Berlin romjai között, s amikor a legvakmerőbbeknek is el kellett ismerniük a vereségünket és föltétel nélkül megadtuk magunkat... Mindezek az eleven, marcangolón tüzes emlékek egyetlen pillanat alatt törtek rám. Közben hallottam, amint a fiam folytatja: - És abban az 1918 novemberi “szálka” pillanatban, Dolf, fönnállt annak igenis valós esélye... ezt is kétségtelenül kiderítettem... hogy azonnali
fegyverszünetet kínálnak föl és írnak alá és a háború végső döntés nélkül ér véget. Wilson elnök habozott, a franciák a végsőkig kimerültek és így tovább. És ha ez valóban megtörténik... most figyelj rám igazán, Dolf!... akkor az 1920as évtizedbe belépő Németország teljesen más állapotban lett volna. Biztosan úgy érzi: nem verték le teljesen és elkerülhetetlenül, megindul a pángermán militarizmus titkos újraélesztése. A német tudományos humanizmus nem arathatott volna végleges győzelmet a... nos, igen... hunok Németországa fölött. Ami pedig a saját csapdájukba esett szövetségeseket illeti, akik eljátszották a már markukban lévő végső győzelem lehetőségét, nos ők sem bántak volna hosszú távon olyan nagylekűen Németországgal, ahogy tették, miután az az utolsó, megsemmisítő csapás Berlinre kielégítette bosszúvágyukat. A régi sebek nem gyógyultak volna be, különös módon éppen azért, mert nem elég mélyek. Nos, ennyit akartam elmondani. Remélem, nem okoztam neked túl nagy szenvedést, Dolf! Súlyosan fölsóhajtottam. Azután fájdalmas fintorom helyt adott megnyugvó homlokomnak. Nagyon kimérten válaszoltam: - Egy csöppet sem, fiam, bár valóban kíméletlenül hozzányúltál az én régi sebeimhez is. És mégis, a csontjaimban is érzem az érvelésed helytállóságát. A tűzszünet lehetőségének híre valóban futótűzként terjedt el közöttünk abban a fekete, 1918-as novemberben. És magam is teljesen tisztában vagyok vele, ha akkor tűzszünetre kerül sor, a hozzám hasonló tisztek sohasem ismerik el a német katona valóságos vereségét, csak éppen a vezetőik és a vörös lázadók árulásáról beszéltek volna és biztosan megindulnak a végtelen összeesküvések a háború újravívásának érdekében... szerencsésebb körülmények között. Igyunk hát, fiam, a te döbbenetes történelmi, szálkáidra”. Apró kupicáink halk csendüléssel ütődtek egymáshoz és a maró, halványan kesernyés Kirschwasser utolsó csöppjei lefutottak a torkunkon. Megvajaztam egy vékony szelet pirítóst és csöndesen rágcsálni kezdtem... mindig helyes, ha az ember egy falat kenyérrel nyomtatja le az ebédet. Teljes váratlanul mérhetetlen elégedettség töltött el. Aranyló volt az a pillanat és boldog lennék, ha örökké tartott volna, amikor hallgattam a fiam bölcs érvelését és hizlaltam vele való megelégedettségemet. Valóban, az aranyló nyugalom parányi szigete volt az idő borzalmas száguldása közepette... a kincset érő társalgás, az utolérhetetlen étel és ital, a kellemesen sötét környezet. Ebben a pillanatban a két asztallal odébb ülő, oda nem illő zsidómra tévedt a tekintetem. Valamely nyomasztó oknál fogva nyílt gyűlölettel meredt rám, bár azon nyomban el is kapta rólam a tekintetét... De még ez a különös és nyugtalanító mozzanat sem törhette meg aranylón nyugodt lelkiállapotomat, amelyet a hallottakat összegző szavaimmal is megpróbáltam megnyújtani valamelyest: - Kedves fiam, eddig ez volt számomra a legizgalmasabb, bár kissé kísérteties ebéd egész életemben. Nagyszerű “történelmi szálkáid” meseszerű világot tártak föl előttem, amelynek valóságában mégis fönntartás nélkül hiszek. Iszonytatóan lenyűgöző ez a világ az elhamvadó, hidrogénnel töltött Zeppelinjeivel, Ford számtalan, bűzös benzinnel hajtott autójával, a tiszta villanymotorok helyett, az újra rabszolgaságba vetett amerikai szerecsenekkel, Madame Becquerel vagy Madame Curie létezésével... egy világ T. S. Edison telepe, sőt talán maga T. S. Edison nélkül... egy világ, amelyben a német tudósok megalázott páriák ahelyett, hogy a világ gondolkodását hatalmas lélekkel irányító türelmes humanisták lennének... egy világ, amelyben a magányos, öreg Edison vég nélkül és teljes sikertelenséggel próbálkozik a nagyerejű villamos elem megteremtésével... egy világ, amelyben Woodrow Wilson nem kardoskodik Németország Népszövetségbe való azonnali fölvétele mellett... egy világ, amelyben az elfekélyesedő gyűlölet új, az előzőnél is borzalmasabb,
második világháború felé vezet. Egészében ez egy teljesen elképzelhetetlen világ, amelynek lehetségességét mégis sikerült elhitetned velem egy pillanatra, méghozzá annyira, hogy most már szinte félek tőle: az idő váratlanul megváltoztatja folyásának irányát és beletaszít bennünket ebbe a lázálomszerű világba és a mi való világunk válik elérhetetlen álommá... Ekkor hirtelen az órám számlapjára tévedt a tekintetem... Ugyanabban a pillanatban a fiam is a bal csuklójára nézett... - Dolf! - kiáltotta ültéből fölpattanva -, remélem, az ostoba fecsegésemmel nem okoztam, hogy lekésd a... Magam is talpra szökkentem... - Nem, nem, fiam! - hallottam saját, megremegő hangomat -, de valóban nagyon kevés időm maradt az Ostwald eléréséhez. Auf Wiedersehen, mein Sohn, auf Wiedersehen! És ezzel elsiettem, valójában csaknem rohantam, sőt szinte röpültem a levegőben, mint valami szellem... hátrahagyva őt, hogy megeméssze beszélgetésünk lényegét... keresztül egy helyiségen, amely vadul vibrált körülöttem belső feszültségem hatására... fölváltva elsötétült és kivilágosodott, akár egy villanylámpa, amelynek hajszálvékony wolframszála mindjárt elporlik és örökre kihuny... Koponyám belsejében egy hang szólalt meg nyugodt, de mégis lélekharanghangon: - Európa fényei kihunynak. Nem hiszem, hogy az én nemzedékem életében kigyulladnak megint... Hirtelen az egész világon egyetlen cél maradt számomra: az Ostwald elérése, hogy fölszállhassak rá, mielőtt eloldja magát. Az, és egyedül az győzhet meg róla, hogy a magam reális világában vagyok. Akkor megérinthetem és érzékelhetem azt a léghajót, nem csupán a számat jártatom róla. Amint elnyargaltam a négy bronzszobor között, úgy tűnt, mintha megroggyannának és elveszítenék formájukat, arcuk vén boszorkányok torz vonásait veszik föl... négy gonosz kobold mered rám a szemében ragyogó szörnyűséges tudás biztos tudatában... Hátranézve megpillantottam magam mögött egy nyomomba szegődött magas, fekete, sápad tarcú, csontvázsovány alakot... Az előttem föltáruló, különösen rövid folyosó zsákutcában végződött... nem volt ott a beszállócsarnok... Egy pillanat alatt föltéptem a keskeny ajtót és vakon nekivágtam a meredek lépcsőnek, mintha ismét fiatalember lennék és nem egy negyvennyolc éves... A harmadik éles fordulónál megkockáztattam egy hátra és lefelé vetett pillantást... Alig egy fordulónyival mögöttem, elnyújtott, üldöző léptekkel ott rohant az én félelmetes zsidóm... Föltéptem a százkettedik emeletre nyíló ajtót. Ott végre, alig pár lábnyira tőlem, megpillantottam a legfelső felvonó keresett, ezüstös ajtaját, a fölötte halványan világító fölirattal: “Zum Zeppelin”. Végre! Most már följutok az Ostwald fedélzetére és ezzel együtt a valóságba! De a fölirat is pislákolni kezdett, akár a Krähennest és akkor megláttam a rajta keresztbe ragasztott fehér kartoncsíkot, amelyen ez állt: “ÜZEMEN KÍVÜL”. Rávetettem magamat az ajtóra, tébolyultan kaparásztam és közben többször összeszorítva a szememet, próbáltam kitisztítani a látásomat. Mikor utoljára kinyitottam a szemem, a kartoncsík nyomtalanul eltűnt. Hanem, vele együtt az ezüst ajtó is, a fölötte lévő felirat társaságában... örökre. Csupán a sima, pasztellszínű tapétát kapartam. Ekkor valaki megérintette a könyökömet. Hátrapördültem. - Bocsásson meg, uram, de úgy látom bajban van - mondta a zsidóm segítőkészen. - Tehetek valamit önért?
Megráztam a fejemet, de hogy tagadón, elutasítón, vagy csak kitisztítása szándékával, azt nem tudom. - Az Ostwaldhoz igyekszem - nyögtem ki, és csak most vettem észre, mennyire kifáradtam a lépcsőmászásban. - A Zeppelinhez - magyaráztam az alak csodálkozó tekintete láttán. Lehet, hogy tévedek, de úgy tűnt, titkolt ujjongás villant föl szembogara mélyén, miközben általában rokonszenvező arckifejezése változatlan maradt. - Ó, a Zeppelinhez - mondta, érzésem szerint az együttérzéstől szirupossá váló hangon. - Bizonyára a Hindenburgra gondol. - A Hindenburgra? - kérdeztem magamtól. Hiszen nem is létezett Hindenburg elnevezésű léghajó! Vagy tán mégis? Netán eltévesztettem egy ilyen egyszerű és lászólag elvéthetetlen dolgot? Az utóbbi egy-két percben meglehetősen ködössé vált a tudatom. Kétségbeesetten bizonygattam magamnak, hogy valóban én vagyok az, mégpedig a valós világomban. Ajkam önkéntelenül megmozdult, úgy motyogtam: - Bin Adolf Hitler, Zeppelin Fachmann... - De a Hindenburg sem köthet ki itt semmiképpen - mondja a zsidóm - bár úgy emlékszem, egyszer csakugyan született egy kósza ötlet, amely szerint az Empire State tetejére is építenek egy kormányozhatok kikötésére alkalmas árbocot. Talán olvasott valamit róla az újságban, azért gondolja... Az arca megnyúlt vagy talán szándékosan megnyújtotta. Hangjának émelyítő kedvessége elviselhetetlenné vált, amint tovább beszélt hozzám: - Ezek szerint még nem is értesült a mai tragikus eseményről? Ó, remélem, nem azért keresi a Hindenburgot, mert valamely családtagja vagy kedves barátja érkezett vele. Erősítse meg a szívét, uram! Alig pár órával ezelőtt, a New Jersey-beli Lakehurst-ben, leszálláshoz készülődve a Hindenburg kigyulladt és alig pár másodperc leforgása alatt teljesen elégett. Legkevesebb harminc-negyven utas és utaskísérő elevenen megégett benne. Ó, uram, szedje össze magát! - De hisz a Hindenburg... akarom mondani Ostwald nem éghet csak úgy el - tiltakoztam. - Az egy héliummal töltött Zeppelin. - Ó, nem - rázta meg az alak a fejét. Én ugyan nem vagyok tudós, de annyit azért tudok, hogy a Hindenburgot hidrogénnel töltötték meg. Egész tipikusan német kockázatvállalás. Legalábbis sohasem adtunk el héliumot a náciknak, hála Istennek! Csak bámultam rá és lagymatag tiltakozásként ingattam a fejemet jobbra-balra. Eközben ő látnivalóan új gondolattal az elméjében nézett vissza rám. - Még egyszer elnézést kérek - mormolta -, de úgy hallottam, mintha Adolf Hitlerről kezdett volna mondani valamit. Gondolom, tisztában van vele, hogy némiképp hasonlít arra a förtelmes zsarnokra. Az ön helyében, uram, én leborotválnám a bajuszomat. Éreztem, amint elönt az indulat hulláma ennek az alaptalan példálózgatásokkal megtűzdelt megjegyzésnek a hatására, amely minden látszat ellenére bizonyára sértő szándékú is volt. És ekkor az egész környezetem egy pillanatra vörösen föl izzott és megremegett, hatalmas rendülést éreztem lényem legbenső magjában is, valami olyasmit, amit akkor élhet át az ember, amikor az egyik univerzumból hirtelen átlép a vele párhuzamosan létező másik világmindenségbe. Váratlanul azzá az emberré változtam, akit még mindig Adolf Hitlernek hívnak, s aki hasonlít a náci diktátorra, még a koruk is csaknem megegyezik, viszont aki német amerikai, chicagói születésű, sohasem járt Németországban, nem is beszél németül, s akit a barátai állandóan piszkálnak a zsarnokhoz való véletlen hasonlósága miatt, s aki minderre makacsul csak azt hajtogatja:
- Nem, én nem változtatom meg a nevemet! Változtassa meg a magáét az a fattyú Führer odaát, az Atlanti-óceán túlsó partján! Hát nem hallottatok a brit Winston Churchillről, aki levelet küldött az amerikai Winston Churchillnek, aki “A válság” és más című regényeket írta, kérve tőle a neve megváltoztatását, mivelhogy ő maga is összeirkált egyet-mást és nem akarja, hogy összetévesszék őket? Az amerikai azt válaszolta, hogy ez valóban jó ötlet, de mivel ő három évvel korábban született, ő a rangidős, s ezért változtassa csak meg a nevét a brit kolléga. Hát, pontosan így állok én is ezzel a szukafi Hitlerrel! A zsidó még mindig csúfondárosan meredt rám. Már éppen el akartam küldeni amikor elragadott egy második, kísérteties átváltozás mélységes örvénye. Az első közvetlenül vezetett át egyik párhuzamos világból a másikba. A második már az időt is érintette... egyetlen végtelen pillanat alatt tizennégy-tizenöt évet öregedtem, amikor 1937-ből (ahol 1889-ben születtem és negyvennyolc éves voltam) átkerültem 1973-ba (ahol 1910-ben születtem és hatvanhárom éves vagyok). Nevem is visszaváltozott az igazivá (de ugyan, melyik is az?) és többé egy hajszálnyira sem hasonlítok Adolf Hitlerre, a náci diktátorra (vagy kormányozható léghajószakértőre?) és van egy nős fiam, aki társadalomtörténész az egyik New York-i városi egyetemen, s akinek rengeteg nagyszerű elmélete van ugyan, de egyik sem szól valamiféle “történelmi szálkákról”. És a zsidó... úgy értem, a magas, sovány, fekete ruhás alak, föltehetően sima arcvonásokkal... szintén eltűnt. Többször is alaposan körülnéztem, de nem láttam egy teremtett lelket sem. Megérintettem a külső, bal oldali szivarzsebemet, azután reszkető kézzel benyúltam a zakóm alá. A belső zsebemen nem volt zippzár és kincset érő dokumentumok sem lapultak benne, csak pár gyűrött boríték, amelyekre ceruzával firkáltam valamit. Nem tudom, hogyan jöttem ki az Empire State Building épületéből. Bizonyára lifttel. Mindössze arra emlékszem abból az időből, hogy az épület magasából King Kong mászik lefelé, mint egy nevetséges, de egyszersmind szívfacsaróan szánalmas, óriási teddy-mackó. Rémlik, amint valamiféle, érzésem szerint órákig tartó kábulatban haladok előre Manhattan utcáin, szívom a szénmonoxidot és számtalan, különféle rákkeltő gázt, időnként félig magamhoz térek (általában olyankor, amikor átkelek valamelyik bömbölő és nem egyszerűen csak zúgó utcán), majd ismét visszanyel magába a kábulat. És valami nagy kutyákra is emlékszem. Amikor végre teljesen magamhoz tértem, csöndesen ballagtam lefelé a félhomályos Hudson utcán, Greenwich Village északi negyedében. Tekintetemet egy távoli és jellegtelenül sápadtszürke, négyszögletes épület, a World Trade Center 1350 lábnyi magas tetejére szegeztem. Egyszer csak az egészet eltakarta egy somolygó arc, a professzor fiam arca. - Justin! - szóltam hozzá. - Fritz! - válaszolta. - Már izgulni kezdtünk miattad egy kicsit. Egyáltalán, merre császkáltál el? Nem mintha bármi közöm lenne hozzá. Ha találkád volt valami go-go görllel, nem kell bevallanod. - Köszönöm - mormoltam. - Fáradtnak érzem magam és fázom is egy kicsit. Különben csak egyik régi kocogóhelyemet kerestem föl - magyarázkodtam és kicsit tovább tartott, mint gondoltam. Manhattan megváltozott, mióta a Nyugatiparton élek, de egyáltalán nem olyan nagyon. - Hűvösödik - mondta a fiam. - Ugorjunk be arra a helyre, ott elöl, azzal a fekete homlokzattal. Az a “Fehér Ló”. Dylan Thomas szokott ott iddogálni. Azt beszélik, egyszer valami versikét kapart az ivó egyik falára, csakhogy később lefestették. Viszont a padlóját eredeti fűrészporral szórják föl. - Nagyon jó - válaszoltam -, csak én inkább kávét kérek sör helyett. Vagy ha nincs kávéjuk, akkor talán egy kólát.
Nem vagyok én egy olyan “koccintgatós” fajta. Füssi-Nagy Géza fordítása
Fritz Leiber BOLOND VILÁG Fölingerelt kígyóként pattant föl a padról. Nem vagyok nagy verekedő, de tudom, minél jobban félek, annál erősebben és pontosabban ütök. Ezúttal még a szerencse is mellém szegődött. A kupénak gazdája halászhorgokat hegesztett az első lökhárítójára, így aztán a hatalmas jószág életre kelt lidércnyomásként szaladt neki a padkának, és ugratott föl a járdára. Az útjába került lány csak állt dermedten, arcát megfagyasztotta a rémület a maszk alatt. Most az egyszer nem hagytak cserben a reflexeim. Gyorsan melléje léptem, megragadtam a könyökét, és hátrarántottam. Fekete szoknyája föllibbent. A hatalmas kupé duruzsoló turbinával húzott el mellettünk. Három arc villant föl előttem. Valami reccsenve elszakadt. Bokámon éreztem a kipufogógáz forróságát, miközben ez az országúti cirkáló lassan visszatalált az úttestre. Rázkódó hátuljából fekete virágként sűrű füstfelhő szökkent szárba, a horgokról pedig elszabadult egy csillogó, fekete rongycafat. - Megsebesült? - kérdeztem a lánytól. Hátratekerte a felsőtestét, és alaposan szemügyre vette a megszaggatott szoknyáját. Alatta nejlonharisnyát viselt. - A horgok elkerültek - válaszolta remegve. - Szerencsém volt. Körülöttünk hangok hallatszottak: - Ezek a kölykök! Legközelebb vajon mit találnak ki megint? - Égetnivalóan rosszak. Rács mögött lenne a helyük. Vijjogó szirénával két motoros rendőr közeledett felénk, a kupé nyomában, segédrakétáik teljes erővel dübörögtek. Az oszladozó fekete füstvirág ekkorra már szinte teljes szélességében mocskos ködfelhőbe vonta az utcát. A rendőrök hirtelen leállították a motort, és begyújtották fékezőrakétáikat, de még így is csak alig valamivel a köd határán kívül torpantak meg. - Maga angol? - kérdezte a lány. - Az akcentusa arra emlékeztet. Hangja hátborzongatóan kúszott elő az arcára feszülő fekete szaténmaszk alól. Arra gondoltam, biztos vacognak a fogai. Szemét leginkább kéknek sejtettem, de biztosat nem láthattam, mert a maszk fekete gézzel borított nyílásai mögül fürkészte az arcomat. Azt feleltem, eltalálta. Egész szorosan mellettem állt már. - Nálam tölti ezt az éjszakát? - kérdezte gyorsan. - Most nem tudom kellőképp megköszönni, hogy megmentett. És volna még valami, amiben a segítségét kérném. Karom még mindig a derekát ölelte, éreztem, hogy reszket. Ez legalább annyira hatott rám, mint a szavai. - Természetesen - feleltem. Megadott egy címet, az Inrernótól délre, és egy időpontot. Megkérdezte a nevemet is, és én megmondtam neki. - Hé, maga! Engedelmesen megfordultam a rendőr kiáltására. Szétrebbentette a maszkos nők és csupasz arcú férfiak csivitelő tömegét. A fekete kupé füstjétől még mindig köhögve a papírjaimat kérte. Odaadtam a legszükségesebbeket. Áttanulmányozta őket, aztán rám nézett. - Angol kereskedő? Mennyi ideig szándékozik New Yorkban maradni? Majdnem azt válaszoltam, hogy megyek innen, amilyen gyorsan csak lehet, de aztán mégis inkább moderáltam magam.
- Nagyjából egy hétig. - Lehet, hogy szükségünk lesz önre, mint tanúra - magyarázta. - Ezt a füstöt nem lett volna szabad bevetniük. Ezért becsukatjuk őket. Tehát ő a füstöt tartotta az egészben a legrosszabbnak. - Majdnem megölték a hölgyet - világosítottam föl. Ő azonban csak bölcsen rázta a fejét. - Mindig úgy tesznek, de igazából a szoknyákra utaznak. Kaptam már el olyat, akinek legalább ötven letépett ruhadarab díszítette a szobafalát. Persze időnként kicsit túl közel jönnek. Elmagyaráztam, hogy ha nem rántom el a lányt az útból, nem úszta volna meg egy szoknyatépéssel. - Ha a hölgy komolyan gyilkossági kísérletnek tartaná az ügyet, akkor nem tűnik el - szakított félbe. . Körülnéztem. Tényleg. A lány nem volt sehol. - Rettenetesen megijedt - mondtam a rendőrnek. - Az teljesen érthető. Ezek a kölykök még az öreg Sztálinra is ráhoznák a frászt. - De ő nem egyszerűen a “kölyköktől” ijedt meg. Különben sem néztek ki annak. - Hát akkor hogy néztek ki? Megpróbáltam leírni a három arcot, kevés sikerrel. A gonoszság és a nőies elpuhultság benyomása nem sokat jelentett neki. - Hát, talán tévedtem - mondta végül. - Ismeri a lányt? Tudja, hol lakik? - Nem - hazudtam a szemébe. A másik rendőr visszaakasztotta a rádiofonját, és megindult felénk, az oszladozó füstpamacsokat rugdalva. A fekete felhő mögül ismét előbukkant a házak mocskos homlokzata, rajta az öt évvel ezelőtti sugárégések nyomai. Aztán megláttam az Empire State Building csonka tornyát is, mint valami lerágott ujj, magasodott az Inferno negyed közepén. - Egyelőre semmi nyomuk - morogta a közeledő rendőr. - De Ryan szerint még vagy öt háztömböt telefüstöltek. A másik a fejét csóválta. - Az baj - jegyezte meg komoran. Bennem egyre növekedett a nyugtalanság és a szégyenérzet. Egy angolnak nem szabad hazudnia, főleg így az ösztöneire hallgatva nem. - Igazán nem volt szép tőlük - folytatta közben az első rendőr ugyanazon a komor hangon. - Mivel tanúk kellenek, attól tartok, tovább marad New Yorkban, mint tervezte. Értettem, mit akar. - Még nem mutattam meg minden papíromat - mondtam, és közéjük rejtve átadtam neki egy ötdolláros bankjegyet is. Amikor visszaadta az iratokat, már korántsem látszott olyan komornak. Minden bűntudatom elpárolgott. Jó viszonyunkat tovább erősítendő, egy darabig még eltársalogtam velük a munkájukról. - Ezek a maszkok jó sok galibát okozhatnak errefelé - jegyeztem meg. - Angliában az újságok azt írják, egyre több rablást követnek el nők. - Higgye el, túloznak - biztosított az első rendőr. - A legtöbb gondot a női maszkot húzó férfiak okozzák. De aztán, ha elkapjuk valamelyiket, annak alaposan ellátjuk a baját. - Az igazság az, már majdnem olyan jól fölismerjük a nőket, mint csupasz arccal - vetette közbe a másik rendőr. - Tudja, a kezükről, meg miegymásról. - Főleg a miegymásról - kuncogott föl az első. - Mondja, igaz az, hogy Angliában nem minden nő hord maszkot?
- Páran kipróbálták, mint az új divatot - feleltem -, de nem sokan. Inkább azok, akik mindenáron ki akarnak tűnni a tömegből. - Pedig az angol hírműsorokban maszkosak a bemondók. - Gondolom, azért, hogy az amerikai ízlésnek is megfeleljenek - mondtam. - Igazából nem sokan viselik. A második rendőr elgondolkodott. - Szóval a lányok nyaktól fölfelé csupaszon járnak az utcán. Nem tudtam eldönteni, ezt vajon izgatónak vagy erkölcstelennek véli. Valószínűleg ő sem. - A parlamentben néhányan törvényt akarnak hozatni a maszkviselés betiltására - folytattam, de éreztem, túl sokat beszélek. A második rendőr a fejét csóválta. - Micsoda ötlet. Tudja, a maszk nem is olyan rossz dolog. Még néhány év, és otthon is rászoktatom az asszonyt. Az első rendőr vállat vont. - Ha a nők holnaptól nem viselnek maszkot, engem az sem érdekel. Az ember előbb-utóbb megszokik mindent. Sajnálkozva egyetértésemet fejeztem ki, azzal otthagytam őket. Észak felé indultam a Broadway-n (azt hiszem, régen Tizedik sugárútnak hívták), és megszaporáztam lépteimet, míg magam mögött nem tudtam az Infernonegyedet. Az ilyen, sugárzástól meg nem tisztított helyeken mindig elfog az émelygés. Hálát adtam az égnek, hogy Angliában egyelőre nem sok van belőlük. Az utca csaknem tejesen kiürült, csupán néhány koldus környékezett meg; arcukat mély hidrogénbomba-hegek szántották, de hogy valódiak voltak-e vagy ügyesen falrakott műsebek, nem tudtam eldönteni. Egy kövér asszony gyermeket nyújtott felém, a kicsi kéz és lábujjak, között úszóhártyák feszültek. Nem győztem emlékeztetni magam, hogy efféle dolgok mindig is előfordultak, ez a nő csupán kihasználja az emberek eredendő rettegését a radioaktivitás okozta mutációktól. Azért adtam neki egy hétésfél-centest. Maszkját elnézve úgy éreztem, mintha valami afrikai tetemnek mutatnék be áldozatot. - Áldja meg az ég az összes gyermekét egy fejjel és két szemmel, uram. - Köszönöm - feleltem összerezzenve, és továbbsiettem. “...A maszk nem takar semmi szépet, menj tovább, a dolgod végezd: Sose kezdj - sose kezdj lányokkal!” Így végződött az a szexellenes dal, amit néhány háztömbbel odébb, egy feminista templomot hirdető kör és kereszt jel szomszédságában kántált egy csapat vallási fanatikus. Halványan a mi angol szerzeteseinket juttatták eszembe. Fejük fölött neondzsungel hirdetett előre emésztett élelmiszereket, birkózás-oktatást, rádiószervizt meg hasonló dolgokat. A harsogó reklámmondatok rabul ejtették tekintetemet. Mióta az amerikai hirdetőtáblákon megtiltották a női arcok és testek szerepeltetését, lassan a betűk vették át a szexuális szimbólumok szerepét - a nagy hasú, kerek mellű B, a buja dupla O. Mégis, emlékeztettem magam, a maszk errefelé a legfőbb erotikus vonzerő. Egy brit antropológus kimutatta, hogy a szexuális érdeklődés központja eredetileg a csípő volt, és csak bő ötezer év alatt vándorolt át a mellekre. Ugyanakkor onnan az arcig vezető úthoz már alig ötven esztendő kellett. Persze az amerikai divatot tévedés lenne a muzulmán tradíciókhoz hasonlítani; az ottani asszonyok számára azért kötelező a fátyol viselése, mert ezzel is kihangsúlyozzák, hogy férjük személyes tulajdonát képezik, míg az amerikai nőket csupán a divat vezérli és maszkjuk egyedüli célja a titokzatosság növelése.
De félre az elmélettel. A trend valódi eredete a harmadik világháború sugárzás elleni védőruháiban keresendő. Ebből alakult ki először a maszkos birkózás, mely napjainkra a legnépszerűbb sporttá nőtte ki magát, onnan pedig egyenes út vezetett a női divathoz. Először csupán vad kísérletnek látszott, de a maszk hamar olyan elengedhetetlen tartozéka lett a nők kelléktárának, mint a század korábbi évtizedeiben a melltartó és az ajakrúzs volt. Végül rádöbbentem, már nem is az általánosságokon jár az eszem, hanem azon, mi rejtőzhet egy bizonyos maszk mögött. Ez a dolog hátulütője: az ember sosem tudhatja, egy lány a szépségét akarja növelni a titokzatossággal, vagy egyszerűen rút vonásokat takargat. Magam elé képzeltem azt a hűvös, csinos arcot, melyen a félelem csupán a tágra nyílt szemekben mutatkozott meg. Aztán eszembe jutott a szőke haj, amit csak még jobban kiemelt a gézmaszk feketesége. Azt mondta, huszonkét órakor vár - este tízkor tehát. Fölkapaszkodtam a lakásomhoz, a brit konzulátus közelében; a liftaknát használhatatlanná tette egy régi robbanás, mint megannyi más New York-i toronyházban. Hirtelen eszembe sem jutott, hogy elmegyek még, és automatikusan letéptem egy kockát az ingem alatt hordott filmcsíkból. A biztonság kedvéért előhívtam. Azt mutatta, a napi sugárzásadagom nem haladta meg az ártalmatlan szintet. Nincsenek ugyan fóbiáim, mint sokaknak manapság, de fölösleges kockázatokat sem vállalok. Ledobtam magam az ágyra, és a néma hangfalakat, meg a sötét videoernyőt bámultam. Mint mindig, ezúttal is a világ két nagyhatalmát juttatták eszembe. Keserűen gondoltam rájuk. Egyszer már megcsonkították egymást, erejük mégis megmaradt, nyomorék óriásokként mérgezték tovább a bolygót képtelen álmaikkal az egyenlőségről és a győzelemről. Bosszúsan bekapcsoltam a hangot. A hírolvasó éppen a legfrissebb rekord búzatermésről mesélt izgatottan. A gabonát repülőgépről vetették, és tápanyagokkal dúsított mesterséges esők segítségével nevelték föl egy sivatagos völgyben. Figyelmesen hallgattam tovább a műsort (az oroszok kivételesen nem zavarták az adást), de több engem érdeklő témáról nem esett szó. És persze a Holdat sem említették, pedig mindenki tudja, hogy a két nagyhatalom egymással versengve építi át első bázisait olyan erődítményekké, melyekről ABC-fegyverek egész arzenálját indíthatják útnak egyetlen gombnyomásra a Föld felé. Én például tökéletesen tisztában voltam vele, hogy azt az elektronikus mezőgazdasági berendezést, amit az amerikaiak számára terveztünk, ha elkészül űrhajókon fogják alkalmazni. Kikapcsoltam a híreket. Lassan sötétedett, és szemem előtt ismét megjelent egy maszk alá rejtett kedves, ijedt arc. Mióta Angliából eljöttem, nem volt dolgom nővel. Amerikában irtó nehéz az ismerkedés. A nők a legapróbb mosolyra is azonnal rendőrért kezdenek kiáltozni - nem is beszélve a puritán erkölcsök feltámadásáról, és a sötétedés után a város utcáit járó fosztogató bandákról. Na és persze ott vannak a maszkok, melyek ugyan a szovjetek állításaival ellentétben nem a kapitalista degeneráció utolsó lépcsőfokát szemléltetik, de mindenesetre jelentős pszichológiai bizonytalanságról árulkodnak. Az oroszok nem hordanak maszkot, de persze náluk is megvannak ugyanezek a jelek. Az ablakhoz sétáltam, és türelmetlenül szemléltem a gyülekező sötétséget. Egyre növekvő nyugtalanságot éreztem. Egy idő után délen kísérteties ibolyaszín felhő emelkedett az égbe. Egy pillanatra már azt hittem, kiszabadult a sugárzás a pokolbomba becsapódási kráteréből, de aztán rádöbbentem, hogy az egészet csupán szimulálták az Infernótól délre elterülő szórakozó és üdülőnegyedek fölött.
Pontosan huszonkét órakor ott álltam ismeretlen barátnőm lakásának ajtaja előtt. Az elektronikus nevét-kérem épp megkérdezte az enyémet. - Wysten Turner - feleltem jól érthetően, eltöprengve, vajon a lány betáplálta-e a szerkezetbe. Minden bizonnyal igen, ugyanis az ajtó kinyílt. Besétáltam egy kisebb nappaliba, szívverésem valamicskét gyorsult. A helyiség tele volt drága bútorokkal, köztük a legújabb pneumatikus zsámolyok és heverők. Az asztalon néhány zsebkönyv hevert. Fölvettem az egyiket: a szokásos akciódús detektívtörténet volt, amiben két bérgyilkos nő vadászott egymásra. A tévét valaki bekapcsolva hagyta. Egy zöld ruhás, maszkos lány a szerelemről énekelt. Jobb kezében valamit tartott, de annyira közel a kamerához, hogy kivehetetlen volt. Észrevettem, hogy a készülékhez egy hendi is tartozik, ami nálunk, Angliában még nem terjedt el igazán. Kíváncsian bedugtam a kezem a nyíláson. Várakozásaimmal ellentétben egyáltalán nem olyan volt, mintha egy lüktető gumikesztyűbe nyúlnék, sőt, mintha a képernyőn a lány valóban az én kezemet fogta volna. Mögöttem kinyílt egy ajtó. Szégyenkezve rántottam ki a kezem, mintha azon kaptak volna rajta, hogy egy kulcslyukon kukucskálok befelé. A lány a hálószobaajtóban állt. Mintha reszketett volna. Szürke fehér foltos szőrmebundát viselt, és szürke bársonyból készült alkalmi maszkot, szemét és száját szürke csipkeháló rejtette. Körmei ezüstösen csillogtak. Eddig eszembe sem jutott, hogy esetleg el akar menni valahová. - Szólnom kellett volna - mondta halkan. Maszkja alól idegesen végigpásztázta a könyveket, a tévét és a sötét sarkokat. - De itt nem beszélhetünk. - Van egy hely a konzulátus közelében... - kezdtem tétován. - Tudom hol lehetünk együtt, ahol beszélgethetünk is - vágott közbe gyorsan. - Ha nem bánja. - Attól tartok, a taxim már elment - jegyeztem meg, miközben beszálltunk a liftbe. A sofőr azonban valami oknál fogva még nem állt odébb. Kiugrott, és önelégült vigyorral tárta szélesre előttünk az első ajtót. Mondtam, hogy szeretnénk inkább hátra ülni. Mogorván engedelmeskedett, és bevágta utánunk az ajtót, aztán maga is beugrott előre. Partnernőm élőrehajolt... - Paradicsom - mondta. A sofőr bekapcsolta a turbinát és egy televizort. - Miért kérdezte tőlem, hogy brit állampolgár vagyok-e? - kérdeztem, hogy megindítsam a társalgást. A lány elhúzódott tőlem, maszkját az ablakhoz szorította. - Nézze a holdat - szólt álmodozó hangon. - De tényleg, miért? - erősködtem tovább, és közben éreztem, hogy valamitől egyre feszültebb leszek. - Gyönyörű bíbor körülötte az ég. - Hogy hívják? - Ebben a háttérben még sárgábbnak látszik. Ekkor döbbentem rá, mi is idegesít. Az a kis villódzó fénynégyszög volt a sofőr mellett. Általában semmi bajom a birkózómeccsekkel, egyszerűen csak untatnak. Azt azonban gyűlölöm, amikor férfi nővel csatázik. A tény, hogy a viadalok “egyenlő esély” alapelve rendszerint csinos, fiatal lányokat állított szembe satnya férfiakkal, számomra csak még undorítóbbá tette az egészet. - Kérem, kapcsolja ki - szóltam a sofőrnek. Az azonban csak a fejét rázta. - Á-á, öreg - mondta. - Hetekig készítették a pipit erre a meccsre a Kis Zirk ellen. Dühödten előrenyúltam, de a lány lefogta a karom.
- Kérem - suttogta rémülten, és a fejét rázta. Mérgesen dőltem hátra. Közelebb húzódott hozzám, de többet nem szólt. Egy darabig az izmos testű maszkos lány és szintén maszkos, vékony ellenfelének lihegő párviadalát bámultam. A mániákusan ugrándozó férfi egy hím pók benyomását keltette bennem. Hirtelen megfordultam, és partnernőm szemébe néztem. - Miért akarta az a három férfi megölni magát? - kérdeztem élesen. Maszkjának szemnyílásai a képernyő felé fordultak. - Mert féltékenyek rám - suttogta. - Miért féltékenyek? Még mindig nem nézett rám. - Miatta. - Ki miatt? Nem válaszolt. Átöleltem a vállát. - Talán fél elmondani? - kérdeztem. - Mi a baj? Csak nem fordult felém. Viszont rendkívül finom illatot árasztott. - Nézze - szóltam nevetve, taktikát változtatva -, valamit igazán mondhatna már magáról, hisz azt se tudom, hogy néz ki. Félig-meddig játékosan a tarkójára csúsztattam a kezem. Bámulatos gyorsasággal lecsapott rá. Fájdalmas képpel rántottam vissza. Kezem fején négy apró mélyedés látszott. Az egyikből vércsepp tört föl, miközben figyeltem. A lány körmeire néztem, és most láttam csak, hogy azok igazából finom, hegyesre csiszolt fémsapkák. - Rettenetesen sajnálom - szólalt meg a lány -, de úgy megijesztett. Egy pillanatra már azt hittem, meg akarja... Végre felém fordult. Bundája szétnyílt. Kréta Újjászületése márkájú estélyit viselt alatta. Leginkább csipkefűzőre hasonlított, mely inkább csak megemelte a melleket, mintsem takarta volna őket. - Ne haragudjon - mondta, és karját a nyakam köré fonta. - Csodálatos volt ma délután. A maszk szürke bársonya végigsimított az arcomon. A csipkén keresztül megéreztem nyelvének nedves, forró hegyét. - Nem haragszom - feleltem. - Csak szeretnék segíteni, de nem értek semmit. A taxi megállt. Mindkét oldalon sötét ablaknyilásokat láttunk, a keretekben csak egy-két üvegszilánk meredezett. A kísérteties bíbor fényben pár rongyos figura indult meg felénk. - Már megint a turbina - morogta a sofőr. - Végállomás. - Mozdulatlanul, görnyedten ült tovább. - Csak legalább valahol máshol történt volna. - Öt dollár a szokásos tarifa - suttogta a lány. Annyira reszketve bámulta a gyülekező figurákat, hogy felháborodásomat félretéve azt tettem, amit javasolt. A sofőr szó nélkül elvette a pénzt. Mikor elindította a kocsit, kezét kidugta az ablakon, és hallottam, hogy érmék hullanak csöngve a kövezetre. Barátnőm visszatért a karomba, de maszkja ismét a tévéképernyőre szegeződött, ahol a magas leányzó épp leterítette a görcsösen rugdalózó Kis Zirket. - Annyira félek - lehelte maga elé. A Paradicsom hasonlóképp romos környéknek bizonyult, csakhogy itt állt egy klub, ponyvatetős bejárattal, és egy hatalmas, színes űrhájósruhában virító ajtónállóval. Kábultam nézelődtem, és úgy döntöttem, tetszik a hely. Mikor kiszálltunk a taxiból, egy részeg öregasszonyt láttam felént botladozni, arcán félrecsúszott a maszk, Előttünk egy pár úgy fordította el a fejét, mintha egy csúnya testet láttak volna meg a nudistastrandon. Követtük őket be az
épületbe, de még hallottam, ahogy az ajtónálló megszólal: - Szedd a lábad, anyóca, és takard el magad. Odabent kékes félhomály uralkodott. A lány azt mondta, itt majd beszélhetünk, de egyelőre nem értettem, hogyan. Az állandó köhécselés és szipákolás mellett (állítólag Amerika népességének ötven százaléka valamiféle allergiában szenved manapság) még egy zenekar is teljes hangerőn harsogta a legmodernebb robopot. E stílus szabályai szerint egy elektronikus komponálógép megad egy tetszőleges hangsor, és a zenészek e köré szövik saját, érdes improvizációikat. A legtöbb ember bokszokban ült. A zenekar a bár mögött játszott. Mellette kisebb emelvényen egy lány táncolt, egy szál maszkban. A bár távolabbi végénél álló férfiak pillantásra sem méltatták. Végignéztük a falra aranybetűkkel kiírt étlapot, aztán a gombokat nyomogatva csirkemellet, sült rákot és két scotch-ot rendeltünk. Pár pillanattal később megszólalt a tálaló csengettyűje. Fölnyitottam a fénylő panelt, és kivettem az italokat. A bárnál álló férfiak most az ajtó felé indultak, de előbb még körülnéztek a helyiségben. Partnernőm épp ledobta magáról a bundát. A férfiak szeme elidőzött a bokszunkon. Hárman vannak, jegyeztem meg magamban. A zenekar újabb futamai elüldözték a táncoslányt. Partnernőmnek adtam egy szívószálat, én magam pedig kortyolgatni kezdtem az italomat. - Valamiben a segítségemet akarta - szóltam. - Mellesleg szerintem nagyon csinos. Gyors biccentéssel köszönte meg a bókot, aztán körülnézett, és előrehajolt. - Nehéz lenne Angliába jutnom? - Nem - feleltem kissé döbbenten. - Feltéve ha van amerikai útlevele. - Nehéz olyat szerezni? - Meglehetősen - válaszoltam. Meglepett tájékozatlansága. - A hazája nem támogatja különösebben az utazást. Persze itt még mindig jobb a helyzet, mint az oroszoknál. - A brit konzulátus hozzásegíthetne egy útlevélhez? - Nem látom be, miért ők... - És maga? Észrevettem, hogy figyelnek minket. Egy férfi és két lány állt meg az asztalunkkal szemben. A lányok magasak voltak, ragadozó testtel és arcukon csíkos maszkkal. A férfi vidáman állt közöttük, mint egy két lábon járó róka. Társnőm nem nézett rájuk, de hátradőlt. Az egyik lány karján észrevettem egy hatalmas, sárga zúzódást. Egy pillanatig még ott álltak, aztán elindultak egy árnyakba vesző boksz felé. - Ismeri őket? - kérdeztem. Nem felelt. Végeztem az italommal. - Nem vagyok biztos benne, hogy tetszene magának Anglia - mondtam. - Egész más ott az élet, mint itt, Amerikában. Megint előrehajolt. - De el akarok menni - suttogta. - Miért? - kezdett erőt venni rajtam a türelmetlenség. - Mert annyira félek. Megszólalt a csengő. Fölnyitottam a panelt, és odaadtam neki a rákjait. Az én csirkemellem ínycsiklandó mandulás-gyömbéres szójaszósszal lett leöntve. A radionikus sütő azonban, amiben a mélyhűtött ételeket fölmelegítették, nem működhetett tökéletesen, mert az első falatnál rögtön jég roppant a fogam alatt. Ezek a kényes szerkezetek rendszeres karbantartást igényelnek, de szerelőből sosincs elég. Letettem a villám. - Mégis, mitől fél? - kérdeztem.
Most az egyszer nem fordult el. Míg válaszra vártam, szinte tapinthatóan éreztem, hogy gyülekezik odakint a félelem, apró, sötét foszlányokban telepedve rá New York radioaktív betondzsungelére. Hirtelen elöntött a rokonszenv, meg akartam védelmezni ezt a velem szemben ülő lányt. Ehhez csak hozzájárult, hogy taxiutunk során alighanem fülig beleszerettem. - Mindentől - felelte végül. Bólintottam, és megérintettem a kezét. - Félek a Holdtól - kezdte, és hangja álmodozóvá, törékennyé vált, mint a taxiban. - Nem nézhet föl rá anélkül az ember, hogy eszébe ne jutnának a távvezérelt bombák. - Anglia fölött is ugyanaz a hold világít - emlékeztettem. - De már nem az övék. A Hold csak a miénk meg az oroszoké. Maguk nem felelősek semmiért. És aztán - folytatta, aprót biccentve -, félek az autóktól, a bandáktól, a magánytól, az egész Infernótól. Félek a vágytól, ami lemezteleníti az arcot. És a hangja egészen elhalkult - félek a birkózóktól. - Igen? - szóltam egy pillanatnyi döbbent hallgatás után. Maszkja közelebb jött. - Elmondok magának valamit a birkózókról - hadarta. - Mármint azokról, akik nőkkel verekszenek. Tudja, gyakran veszítenek. És olyankor kerítenek maguknak egy lányt, akin kiélik minden haragjukat. Egy szelíd, gyenge és rettegő lányon. Szükségük van erre, hogy férfiak maradhassanak. Más férfiak ezt nem értik meg, ők csak azt akarják tőlük, hogy küzdjenek a nőkkel, és hősök legyenek. Nekik azonban kell egy lány. Olyan rettenetes ez az egész... Megszorítottam a kezét, mintha bátorságot akarnék önteni belé. - Azt hiszem, el tudom vinni Angliába - mondtam. Árnyak kúsztak föl az asztalunkra, és ott is maradtak. Fölnéztem. A három férfi volt az, a bár túlsó végéből. Azok, akiket a nagy kupéban láttam. Fekete pulóvert viseltek, és testhez simuló fekete nagrágot. Arcuk olyan kifejezéstelen volt, mint a drogosoké. Ketten engem pécéztek ki, a harmadik a lány fölé tornyosult. - Húzzál innen, hapsikám - hallottam a nekem címzett felszólítást. A harmadik a lányt fenyegette: - Birkózzunk egyet, húgocskám. Mi legyen? Dzsúdó, pofozkodás vagy öld-akit-érsz? Fölálltam. Vannak pillanatok, amikor még egy angolnak is vállalni kell a verést. Ekkor azonban közénk perdült a rókaképű férfi, mint egy balett-társulat sztárja. A többiek reakciója megrémített. Látszott rajtuk, hogy kínosan érzik magukat. A férfi összeszorított szájjal rájuk mosolygott. - Ilyen olcsó húzással nem vívjátok ki a rokonszenvemet - közölte. - Félreérted a helyzetet, Zirk - fogta könyörgőre az egyik. - Sajnos nem úgy nézem - felelte a rókaképű. - Elmesélte, mit akartatok csinálni vele délután. Az se igazán tetszik nekem, fiúk. Na tűnés. Esetlenül elhátráltak. - Gyerünk innen - hallottam még egyikük hangját. - Tudok egy helyet, ahol meztelenül verekszenek, késsel a kézben. Kis Zirk dallamosan fölkacagott, és becsusszant a bokszba a partnernőm mellé. Láttam a lányon, kicsit összezsugorodik mellette. Behúztam a lábam és előrehajoltam. - Ki a barátod bébi? - kérdezte a rókaképű, nem is pillantva a lányra. Ö egy apró kézmozdulattal továbbpasszolta a kérdést nekem. Megmondtam. - Szóval angol - jegyezte meg. - Csak nem arra kért, hogy vidd el ebből az országból? Hogy szerezz útlevelet neki? - Elégedetten elvigyorodott. - Szeret megfutamodni. Nem igaz, bébi? - Apró keze a lány csuklóját simogatta, ujjai kicsit behajlottak, az inak kidudorodtak a kezén, mintha minden pillanatban egy karcsavarásra készülne. - Nézze - szólaltam meg élesen. - Hálával tartozom, amiért leszerelte azokat a fickókat, de...
- Ne is törődjön vele - vágott közbe. - Nem veszélyesek, csak a volán mögött. Egy edzésben levő tizennégy éves kislány is elintézné bármelyiküket. Még Theda is, ha fiatal korában úgy dönt... - A lány felé fordult, most már a haját simogatta. Belefúrta a kezét, és hagyta, hogy a tincsek lassan kiszaladjanak az ujjai közül. - Ugye tudod, bébi, ma este vesztettem szólt halkan. Fölálltam. - Jöjjön - mondtam a lánynak. - Menjünk innen. Ő csak ült tovább, már a remegés is alábbhagyott. Megpróbáltam szeméből valami üzenetet kiolvasni a maszkon keresztül. - Elviszem - mondtam megint. - Megtehetem. És meg is fogom tenni. A férfi rám mosolygott. - Szeretne magával menni - szólt. - Nem igaz, bébi? - Jön vagy nem? - kérdeztem én is. A lány tovább ült mozdulatlanul. A férfi lassan ujjai köré tekert néhány hajtincset. - Ide figyeljen, maga féreg! - csattantam föl. - Vegye le róla a kezét! Fölingerelt kígyóként pattant föl a padról. Nem vagyok nagy verekedő, de tudom, minél jobban félek, annál erősebben és pontosabban ütök. Ezúttal még a szerencse is mellém szegődött. Amikor azonban a rókaképű összecsuklott, egy pofon csattant, és négy ponton fájdalom hasított az arcomba. Odakaptam. Éreztem a hegyes fémkörmök által fölhasított bőrt, és a sebekből előszivárgó meleg vért. A lány nem is nézett rám. A Kis Zirk fölé hajolt, és maszkját a férfi arcához szorítva dudorászott: “Ne félj, ne félj, nincsen baj, rendbejössz és lesz majd jaj.” Hangok duruzsoltak döbbenten, körülöttünk, de nem jöttek közelebb. Előrehajoltam, és letéptem a maszkot a lány arcáról. Igazán nem is tudom, hogy miért számítottam másra. Ez az arc sápadt volt, és rajta semmi smink. Persze sok értelme nincs is a maszk alatt. Szemöldöke kuszán meredezett, szája cserepes volt. De az arckifejezése, ahogy az érzelmek végig-végigvonaglottak rajta... Elmetek már föl követ a nedves talajról? Látták az alatta nyüzsgő férgeket? Lenéztem rá, ő vissza rám. - Igen, maga retteg, nem igaz? - kérdeztem gúnyosan. - Retteg ezektől a kis esti drámáktól, ugye? Halálosan retteg. Azzal kisétáltam a bibor éjszakába, kezemet még mindig vérző arcomhoz szorítva. Senki sem állított meg, még a birkózólányok sem. Szerettem volna akkor és ott letépni egy filmkockát az ingem alatt, és azt látni, hogy túl sok sugárzás ért. Akkor kérhettem volna a visszarendelésem. Legszívesebben rögtön elindultam volna: át a Hudsonon, le New Jersey-be, keresztül a félszigetre a becsapódott bomba még mindig életveszélyes radioaktív zónáján, aztán tovább Sandy Hookba, és ott megvárni a rozsdás hajót, ami a tengeren visszavisz Angliába. Németh Attila fordítása
Fritz Leiber REJTŐZKÖDŐ ISTENEK Az elmúlt három-négy napban mindenütt feltűnő hasonlóságot fedeztünk fel az álmainkban. A gyűlésen bemutatom a bizonyítékot. Hisz itt mindent előre megjósolnak! Azt írja, hogy a bolygók keringési pályája legközelebb pont a mi századunkban változik meg. Celeste Wolver kelletlenül nézett fel a könyvre, amit barátnője, Madge Carnap fáklyaként tartott a magasba. Nagy nehezen kibetűzte a rosszul látható címet: A bolygók tánca.
Keletkezését illetően semmi kétség, csak a huszadik században készült papíroknak volt ilyen gusztustalan barna árnyalata. Tulajdonképpen a könyv egy bajt okozó, barna köpenyes, vén banyára emlékeztette, önkéntelenül férjéhez, Theodorhoz húzódott. A férfi meg akarta nyugtatni. - Csak éppen céloznak rá. Ha jól értem, Kometevsky az ősi hiedelmekből vett bizonyítékok alapján azt állítja, hogy a bolygók és holdjaik időnként megváltoztatják helyzetüket. - Mintha székfoglalóst játszanának - vetette közbe Celeste, de megjegyzése nem hangzott túl viccesen. - A Jupiterről azt állítják, hogy a legkülső bolygó volt, de végül majd a Mercur pályáján fog keringeni - folytatta Theodor. - Eddig semmi ilyesmi nem történt. - Pedig már elkezdődött - jelentette ki Madge határozottan. - A Phobos és a Deimos eltűnt. Nem hagyhatod figyelmen kívül ezt a vitathatatlan tényt. Az a legnagyobb baj, hogy tényleg nem lehetett figyelmen kívül hagyni. A Mars két kis holdjának egyszerűen nyoma veszett, míg a csillagászok szokás szerint mással voltak elfoglalva. Csak néhány száz köbkilométer szikla - egy kis légypiszok az űrben -, mégis megszűnt a világ stabilitása. Celeste Wolver a körülötte elterülő csodálatos kertet nézte, és hirtelen úgy érezte, hogy a bozótos hegyek hullámokká válnak, a céltalanul tekergő ösvények kígyóként süllyednek a zöld tenger mélyére, és a néhány felhőkarcoló feloldódik a ködös fellegekben. Ezt érezhették az emberek - gondolta -, amikor Arisztarkhosz először célzott rá és Kopernikusz tudatosította, hogy a lábuk alatt lévő szilárd Föld szétszóródik az űrben. De ők szerencsére nem tapasztalták a változást. Mi viszont igen. - Valamiben hinnünk kell - hallotta Madge hangját. - Dr. Kometevsky az egyetlen, aki legalább célzott rá, hogy ilyesmi megtörténhet. Azelőtt nem voltam kometevskysta. Nem is hallottam róla. Szinte mentegetődzve mondta. Nyílt arca gondterheltnek tűnt, és ami még rosszabb, egyáltalán nem látszott fanatikusnak. - Természetesen vannak meggyőzőbb magyarázatok is...- kezdte Theodor tétovázva, pedig jól tudta, hogy nincsenek. Ha a Phobos és a Deimos hirtelen szétmállik, a Mars Támaszpontnak észlelnie kellett volna valamit. Persze ott van az űr összezavarodásának elmélete, bár ezt a végzetes hangzású kifejezést egy becsvágyó újságíró adta az egyik vezető fizikus szájába. Ráadásul milyen biztonságérzete marad az embernek, ha elismerjük, hogy holdak és bolygók felrobbanhatnak vagy láthatatlan lyukakon kiesnek az űrbe? Ezért aztán stratégiát változtatott: - Egyébként, ha a Phobos és a Deimos egyszerűen kirepülne valahová, a teleszkóp vagy a radar már rég felfedezte volna. - Néhány kilométer átmérőjű sziklatömböt? - kételkedett Madge. - Hisz kisebbek, mint az aszteroidák. Nem vagyok csillagász, de azt hiszem, igazam van. Természetesen igaza volt. Madge hóna alá kapta a könyvet. - Hú de nehéz! - jegyezte meg tettetett felháborodással. - Kár, hogy nincs meg mikrofilmen. Idegesen mosolyogva nézett végig a barátain. - Szórakozni mentek? - kérdezte. Theodor lila kabátja, Celeste zöld nadrágszoknyája, ezüstszínű blézere indokolttá tette a kérdést, de csak a fejüket rázták. - Az egész család ilyen feltűnő ruhákban jár - mondta Celeste. Theodor tovább magyarázott: - Az a helyzet, hogy mindannyiunkat foglalkoztat a bolygók eltűnése. A Wolver család az Új Távlatokat Kutató Központban gyakorlatilag egy albizottságot alkot. Sok tanulmány jut el hozzánk, és majd meglátjuk, mi közünk van ehhez a csillagászati bűvészmutatványhoz.
Madge bólintott. - Legalább van mit csinálnotok. Nekem sajnos mennem kell. Kölcsönkaptuk a buddhista templomot, hogy gyűlést tarthassunk. - Szomorúan mosolygott. - Találkozunk a Föld eltűnésekor. Theodor Celeste-hez fordult. - Gyere, drágám! Elkésünk. De Celeste nem sietett túlzottan. - Tudod, Teddy - mondta aggódón -, ez az egész a régi mítoszokra emlékeztet, ahol a túl nagy szerencse mindig valami nagy katasztrófa előjele volt. Óriási mázli, hogy ükapáinkat elkerülte a harmadik világháború, és a tervezettnél ezer évvel hamarabb alakult meg a Világkormány. Nyilvánvaló, hogy az ilyen szerencse nem tarthat örökké. Talán elsiettünk bizonyos dolgokat, mint például az űrutazást, a mélyfúrást és - habozva tette hozzá - a komplex házasságot. Nő vagyok. Tökéletes biztonságra van szükségem. Hol találom meg? - Hát mellettem - vágta rá Theodor. - Melletted? - kérdezte Celeste fel-alá járva. - Hisz csak harmadrészben vagy a férjem. Talán Edmund vagy Ivan mellett kéne keresnem. - Haragszol rám valamiért? - Ugyan már. De a nőnek olyan férfira van szüksége, aki mellett biztonságbán érezheti magát. Ilyen krízishelyzetben szörnyű ez a megosztottság. - Teljes és azt hiszem, osztatlan családot alkotunk - mondta Theodor kedvesen. - Csak nem azt akarod bemesélni, hogy a poligámiáért valamiféle kozmikus katasztrófa a büntetés? Az égből ránk zúduló tűz meg hasonlók? - Ne hülyéskedj! Csak elmondtam, mit érzek - mosolygott Celeste. - Valószínűleg egyikünk sem fogta fel, mennyire bízunk a természeti törvények állandóságában. Theodor együttérzőn bólintott. - Eggyel több okunk van, hogy minél előbb rájöjjünk, mi történik itt. Talán nagyon erőltetett feltételezés, de azt hiszem, az extraszenzorikus érzékeléssel rendelkező személyek segítségünkre lehetnek a megoldásban. Az elmúlt három-négy napban mindenütt feltűnő hasonlóságot fedeztünk fel az álmainkban. A gyűlésen bemutatom a bizonyítékot. Celeste felnézett a férfira. - Tehát Rosalind ezért hozza el Frieda lányát? - Dotty a te lányod is és Rosalindé is - emlékeztette Theodor. - Nem. Csak Friedáé - jelentette ki Celeste - keserűen. - Persze lehet, hogy te vagy az apja. Harmincszázaléknyi esélyed van rá. Theodor mérgesen nézett a nőre, de nem vitatkozott. - Dotty mindenesetre ott lesz - folytatta. - Lehet, hogy már alszik. Most minden extraszenznek megnőtt az alvásigénye. Miközben beszélgettek, lassan besötétedett, bár a foszforeszkáló ösvény miatt ez egyáltalán nem volt zavaró. A gomolyfelhő egyszer csak elúszott kelet felé, és a horizonton feltűnt egy kis vörös bolygó. - Tudtad - kérdezte Theodor hirtelen -, hogy a Gulliver utazásaiban Swift megjósolta, hogy jobb teleszkópokkal láthatóvá válna a Mars két holdja? Halál pontosan meghatározta a méretüket, a távolságot és a keringési időt. Ez egyike a valóság és az irodalom ritka egybeesésének. - Ne légy vészmadár! - szólt rá Celeste. De aztán ő folytatta: - A Phobos és a Deimos, ugye, görög név? Mit jelentenek? Theodort sarokba szorították. - Félelem és terror - mondta kelletlenül. - De azért ne tekintsd rossz előjelnek. A Naprendszer bolygóit az ősi mitológiai istenekről nevezték el - nem tudtak jobbat kitalálni.
Ez igaz volt, de nem túl vigasztaló. Isten vagyok - álmodta Dotty -, egyedül akarok lenni és gondolkodni. Isten barátaimmal titokban akarjuk tartani bizonyos gondolatainkat, de a többi isten megtiltotta. Mosoly jelent meg az alvó kislány szája szegletében, és az arany harisnyás, fiitteres zakóban lévő nő gondoskodón fölé hajolt. Olyan fenséges, kecses és mégis egyszerű volt, mint valami cirkuszi akrobata, aki beteg gyermekét figyeli, mielőtt kimenne a trapézra. Isten barátaimmal elhajózunk nagy, kerek ezüstcsónakjainkon - álmodta tovább Dotty. - A többi isten dühös és fél. Titkos gondolatainktól megrémülnek. Követnek minket, és a vesztünkre törnek. Sokkal többen vannak nálunk. Mikor Celeste és Theodor belépett a bizottság termébe, épp Rosalind Wolver platinacsillogás a sötétségben - jött be a szemközti ajtón, majd óvatosan becsukta maga után. A kék köntöst viselő, csinos Frieda is felállt a kerek asztal mellől. Celeste színlelt közömbösséggel fordult el, míg Theodor megcsókolta másik két feleségét. Örömmel vette észre, hogy Edmund is nyugtalan. Szűk, fekete öltönye egyhangúságát csak a galléron lévő két piros nyíl enyhítette - Celeste-nek úgy tűnt, remekül megtestesíti a helyzet komor, végzetes hangulatát. A férfi két mikrofilmtárat vett elő a mellényzsebéből, és az egyik vetítő mellé dobta az asztalra. - Javaslom, kezdjük el, ne várjunk Ivánra - jelentette ki. Frieda a homlokát ráncolta. - Tíz perce telefonált a Végtelen Űr bárból, hogy azonnal indul. Alig kétpercnyi távolság. Rosalind a bejárat felé indult. - Megnézem - magyarázta. - Frieda, beállítottam a mikrofont, meghallod, ha Dotty hív. Edmund megadta magát. - Hát jó - modta, az ablakhoz ment, elindította a tájképeket, és rosszkedvűen nézegette. Theodor és Frieda elővették a tárakat, bekapcsolták a vetítőket, és átnézték mikrofilmjeiket. Celeste a tévét babrálta, végül megtalálta a híreket. Szeme nehezen alkalmazkodott a gyorsan futó betűkhöz, ezért ideges vállrándítással audióra kapcsolt. A zajra a többiek meglepetten, sőt kissé bosszúsan néztek rá, de nemsokára már ők is hallgatták az adást: - “A Mars Támaszpontról fellőtt két rakéta, melyek feladata a Phobos és a Deimos helyzetének felderítése, nagy mennyiségű port és törmeléket talált. A két finomtörmelék-halmaz ugyanazon az orbitális pályán, ugyanolyan sebességgel mozog, nagyjából térfogatuk is megegyezik, bár tömegük alig századrésze az eltűnt holdak tömegének. A fizikusok nem vállalkoznak annak megállapítására, hogy ez a dezintegrációs hipotézis bizonyítéka-e. Mindazonáltal nagyon örülünk ennek a hírnek. Észrevehetően csökken a feszültség. A szilárd, kézzel fogható törmelék végre kiemeli az egész ügyet abból a természetfölötti miazmából, amelybe néhányan belekényszerítették. A holdak századrészét már megtaláltuk. És a többit is meg fogjuk találni!” Edmund hátat fordított az ablaknak. Theodor és Frieda kikapcsolták vetítőiket. “Ezzel egyidejűleg az élet a Földön a megszokott módon zajlik tovább, az emberek elég nyugodtan reagálnak a Naprendszert érő fenyegetésre. Természetesen sokan összegyűltek a templomokban és a humanista központokban. Kometevskysták helikoptermeneteket szerveznek Washingtonba, Pekingbe, Pretoriába és Christianába, azonnali előkészületeket követelnek - idézem – “arra az esetre, ha a Föld elhagyja a Naprendszert” Hivatalosan felszólítottak minden csillagászt, hogy próbáljanak a jelenségre más magyarázatot adni,
mint amit a feledés homályából hirtelen elővarázsolt, furcsa könyvük, A bolygók tánca tartalmaz. Egyelőre ennyit sikerült kiderítenünk. Nincs újabb jelentés az Interplanetáris Radarközpontból, sem a holdakat kutató űrszondákról. Az ügyön dolgozó Asztrofizikai Központ, a Kozmikus ökológiai Bizottság és az Új Távlatokat Kutató Központ sem adott ki állásfoglalást. Mi azonban bátorságot meríthetünk egy versből, amely még dr. Kometevsky könyve előtt látott napvilágot: “Földünk nem az a biztos hely, Melyre építhetünk; Egyre változik az iram, Ide-oda vándorol. Talpam alatt érzem, Ahogy lágyan dagad és apad, Bársonyosan elmerül s inog, Himbálódzik, végül beáll, Mint egy büszke, szép hajó.” Míg a tévében a hang egyre érzelmesebben szavalta a verset, Celeste a többieket figyelte. Frieda megjátszott nyugalmán még soha nem ütött át ennyire a női tehetetlenség. Theodor lila kabátját hátravetve előredőlt, és úgy tűnt, titokzatosan mosolyogva néz szembe még az ismeretlennel is. Fekete Edmund a határozottság maszkjával palástolta szörnyű bizonytalanságát. Hát ez a családja. Ismerte minden mesterkedésüket és gyengéiket. Most mégis mintha több millió kilométerre lennének tőle; mintha fordítva nézné őket a teleszkópon át. Tényleg egy családot alkotnak? Erőt és biztonságot nyújtanak egymás számára? Vagy csak tettették az együvé tartozást, idétlen kamaszok módjára kísérleteztek a komplex házassággal? Mint a jó időt kihasználó pillangók, melyek lenyűgöző művészi táncot lejtenek - míg a gonosz természet el nem törli őket a föld színéről. A vers vége felé Celeste észrevette, hogy Rosalind megérkezett. Az arca fehér, mint az út, ahonnan jött. Ekkor a tévé hangja kapkodóvá, rémültté vált: - “Újabb hírekl Az egyes számú Hold-obszervatórium jelenti, hogy bár a Jupiternek épp most kell elhaladnia a Nap mögött, sikerült jó fényképfelvételt készíteni róla. Többszörös elemzés után az obszervatórium kötelességének érzi, hogy tudassa: a Jupiter tizennégy holdja eltűnt!” Wolverék kommentárjait késleltette az a tény, hogy Rosalind meg sem hallotta a bejelentést. Annyira lefoglalta valami, hogy még ez a hihetetlen állítás sem jutott el a tudatáig. Reszketve ment az asztalhoz, és letett egy piszkos mikrofilmtárat. Rá se nézett a többiekre, úgy mondta: - Ivan húsz perccel ezelőtt jött el a Végtelen Űr bárból, és azt mondta, egyenesen idejön. Átkutattam az ösvényt. Ezt félúton találtam, eltemetve a porban. Rángatnom kellett, hogy kijöjjön, mintha odacementezték volna. Érzitek, a por mennyire beivódott a bőrbe, mintha évek óta lenne a földben. Ekkorra a többiek már a kis mikrofilmtárat tapogatták, melyet annyiszor láttak Ivan hozzáértő kezében. Rosalind állítása igaznak bizonyult. Tapintása homokos, érdes. Ráadásul szörnyű nehéz volt. - Nézzétek, mi van ráírva! - tette hozzá a nő. Megfordították. Fehér ceruzával, nagy, kusza betűkkel, kapkodón írták rá a két szót: “Megyek lefelé!” A többi isten - folytatódott Dotty álma - átfésüli az egész Univerzumot, hogy megtaláljon minket. Többször sikerült elmenekülnünk előlük, de már minden trükkünket felhasználtuk. Nincs kiút az Univerzumból, nem tudunk
elmenekülni; ezüsthajóink feltűnnek az üldözőknek. Elhatároztuk, hogy elrejtjük őket az egyetlen módon, ahogy elrejthetők. Ez az utolsó esélyünk. Edmund figyelmet kért. - Egyelőre, azt hiszem, minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy megtaláljuk Ivánt. Alaposan átkutattuk a környéket. További széles körű kutatás van folyamatban. Ezt nem végezhetjük személyesen. Értesítettük az ügynökségeket, közöltük a személyleírást. Javaslom, folytassuk a munkát, mert ez kapcsolatban állhat Ivan eltűnésével. A többiek helyeslőleg bólintottak, és elfoglalták helyüket a kerek asztal körül. Celeste-nek nagy erőfeszítésébe került, hogy legyőzze az őt elárasztó valószerűtlen érzést, és képes legyen mikrofilmjeire koncentrálni. - Átnéztem Ivan jegyzeteit - hallotta Edmund hangját. - Főleg a mélyfúrással foglalkozik. - Milyen mélyre jutottak? - kérdezte Frieda szórakozottan. - Negyven kilométerre? - Azt hiszem, majdnem ötvenre - felelte Edmund -, és még tovább mennek lefelé. Az utolsó két szóra mindenki felkapta a fejét. Majd pillantásuk Ivan mikrofilmtárára esett. A trükk sikerült - álmodta Dotty. - Az istenek tucatszor is elhaladtak rejtekhelyünk mellett, és nem vettek észre. Többször átkutatták a Világegyetemet, de hiába. Végül azt hitték, hogy megtaláltuk az Univerzumból kivezető utat. Mégis egyre inkább félnek tőlünk. Úgy tekintenek ránk, mint az ördögökre, akik egyszer majd visszatérnek, és megsemmisítik őket. Ezért éberen figyelnek. De mi nyugodtan, mosolyogva fekszünk álcázott hajóinkban, alig merük megmozdulni vagy gondolkodni, nehogy a legkisebb mozdulat leleplezzen minket. Sok százmillió év telik el így. Olyannak érezzük, mintha kábulatban töltenénk el néhány órát egy börtönben. Theodor megdörzsölte a szemét, és hátralökte székét az asztaltól. - Tartsunk egy kis szünetet. Frieda kimerülten egyezett bele: - Olyan sok mindenen mentünk keresztül. - Jó ötlet! - helyeselt élénken Edmund. - Azt hiszem, több lényeges pontot érintettünk, és sikerült kibogoznunk a lényegtelen dolgok tömegéből. Most tartsunk egy kis szünetet, és majd folytatjuk, amikor mindannyian frissebbek leszünk. Mondjuk félóra múlva? Theodor határozottan bólintott, felállt a székből, és vállára vetette kabátját. - Iszom valamit - közölte. Rosalind habozott néhány másodpercig, majd szó nélkül követte. Frieda elnyúlt a kereveten, és lehunyta a szemét. Edmund a mikrofilmjeit nézte fáradhatatlanul, néha félretett egyet-egyet. Celeste pár pillanatig őt figyelte, azután felpattant, és a szoba felé indult, ahol Dotty aludt. De félúton megállt. Nem az én gyermekem - gondolta keserűen. - Frieda az anyja, Rosalind a dadája. Én senkije sem vagyok. Csak egyike a férj barátnőinek. Könnyű erkölcsű nő egy szétoszló világban. Végül megvonta a vállát, és továbbment. Rosalind nem érte utol Theodort. Halkan lépkedett, és a férfi nem nézett vissza a kavicsos úton, ahol a fehér fénysugár csak térdmagasságig világította meg kétoldalt a bokrokat és a fák mohás törzsét. Kicsit hűvös volt. Rosalind szép lassan felhúzta a kesztyűjét. Egyre inkább lemaradt a lila kabáttól és az előtte baktató piros cipőtől, mely úgy tűnt, magától jár, mint a mesében. Mikor ahhoz a ponthoz ért, ahol Ivan tárcáját találta az előbb, megállt. A szél megzörgette a leveleket, nyirkosan az arcához ért, közvetítette az erdő rothadó, penészes illatát. Kis idő múlva hallotta az erdei állatok titokzatos mozgását, futkosását. Bátortalanul nézett körül; rájött, mennyire hasztalan a keresés. Mit remélt, milyen nyomra bukkan a félhomályban? Hisz az előbb már alaposan átfésülték a terepet.
Hirtelen baljós borzongás futott át rajta, irtózni kezdett a lába alatt lévő hideg, szemcsés földtől - ősi félelem abból az időből, amikor az emberek még rémülten hallgatták a temetői kísértethistóriákat. Egy apró részlet nem hagyta nyugodni, sőt egyre nagyobb jelentőséget tulajdonított neki: olyan természetellenes módon ragadt rá a föld Ivan mikrofilmtárára, mintha összeolvadt volna a por és a bőr. Eszébe jutott, hogy alig tudta kirángatni a földből, mintha odagyökerezett volna. Megfélemlítette a titokzatos éjszaka, a szó szoros értelmében összezsugorodott, mintha jó pár centivel kisebbé vált volna. Felállt és tovább akart menni. De valami nem engedte. Bokáig elmerült a porban. Miközben rémülten, rettegve nézte, lába egyre mélyebbre süllyedt a földbe. Eszeveszetten próbálta kiszabadítani magát, de képtelen volt rá. Pánikba esett, mikor azt érezte, hogy a föld nemcsak fogva tartja, de leigázza: molekuláiban érezte a föld molekuláit, szinte eggyé vált vele. Egyre gyorsabban süllyedt. Térdig, csípőig, derékig. Kezével kétségbeesve verte a porzó ösvényt, őrjöngő halálfélelmében testét ide-oda dobálta, mint valami bűnös, aki belefagyott a mitológiai pokol legbelső körébe. És a sötét, szemcsés áradat mintha a testén belül is egyre emelkedne, nemcsak kívül. Eszébe jutott: Ivannek volt ideje felírni azt az üzenetet a tárcájára és eldobni. ő a kesztyűjét rántotta le, annyira kihajolt, amennyire csak tudott, és kétségbeesett kísérletet tett rá, hogy megkapaszkodjon az ösvény porában. De a föld már a melléig ért, azután az orráig, végül eltakarta a szemét. Azt hitte, sötétség várja, de mintha az ösvény fénye követné, világosság vette körül. Látta a gyökereket, kavicsokat, rothadt növényeket, régi csöveket, férgeket. Újabb és újabb rétegeket látott, miközben áthatolt a Föld kérgén. Ugyanakkor érezte, hogy teste a Föld részévé válik. Egyre gyorsabban süllyedt, mintha rá nem vonatkozna a gravitáció törvénye. A termőföld után szürke agyagon haladt keresztül, végül halvány mészkövön. Követ szippantott be, de megkínzott tüdejébe mégis levegő került. Az az őrült ötlete támadt, hogy talán egy adag levegő hatolt át vele együtt a kőzeten. Kvarc csillogása. Feltűnt egy félméteres üreg, benne víz folydogált. Azután egy fekete bazaltoszlop; az aranytelér találkozásánál csúszott lefele. Végül csak fekete bazaltot látott. Egyre gyorsabban csúszott: Nőttön-nőtt a forróság, mintha a pokol tüze felé közeledne. Első pillantásra a Végtelen Űr bár üresnek tűnt. Később Theodor észrevett egy alakot, amint majomszerűen kuporog az utolsó széken, alig látszott a kékes árnyékok között. A bárpult mögött komor tekintetű, alig tizenöt éves fiatal lány állt; kristályruhája beleolvadt a poharak csillogásába. A tévéből ez hallatszott: - ...továbbá több magas rangú személy eltűnését jelentették. Ez csak valami félreértés, esetleg érzékcsalódás vagy be nem jelentett utazás következménye lehet - reagálás a szokatlan stresszhelyzetre. Végül: a Föld különböző részein, de főként Indiában néhány szuggerálható egyén »isten-nek« nyilvánította magát, és bizonyos fokig felelősséget vállal az eseményekért. Úgy vélik...” A lány kikapcsolta a tévét. Mialatt felvette a rendelést, mellékesen odavetette Theodornak: - Joe el akart menni a kometevskysta gyűlésre, így én ugrottam be helyette. - Mikor Theodor elé tette a szódás whiskyt, így szólt: - Én is iszom magukkal, uraim és facsart magának egy pohár gránátalmadzsúszt. A majomszerű figura ezt motyogta: - Skót whisky szódával. - Majd Theodorhoz fordult és megkérdezte: - önnek mi a véleménye erről, uram?
Theodor felismerte az aszott, ráncos arcot. Fortescue ezredes, veterán katona, rég visszavonult már a Béke őrjárattól. Arról nevezetes, hogy még látott igazi harcot az őrültség Korában. Ki tudja, miért, most sokat sejtetőn mosolygott. Theodor vállat vont. A tévében épp kigyulladt a fontos híreket jelző kék lámpa, és a lány bekapcsolta a készüléket. Az ezredes Theodorra kacsintott. - ...megerősítve a Jupiter holdjainak eltűnését. Két másik fantasztikus hírünk is érkezett. Az egyes számú Hold-obszervatórium nyomon követ tizennégy mozgó tárgyat. Állítása szerint ezek a Jupiter elveszett holdjai. Hihetetlen sebességgel haladnak a Naprendszerből kifelé, már túljutottak a Szaturnusz pályáján!” - Á! - jegyezte meg az ezredes. - “Palomar jelentése szerint ugyanakkor számtalan sötét test indult el óriási sebességgel a Naprendszer felé. Kétszer olyan messze vannak, mint a Pluto, de rohamosan közelednek! Ha újabb részleteket tudunk meg, azonnal további híradással szolgálunk.” - Aha! - jegyezte meg az ezredes. Theodor ránézett. Az öregember önelégült higgadtsága majdnem félrevezette. - Talán kometevskysta? - kérdezte tőle. Az ezredes nevetett. - Ugyan, dehogy, fiam! Azok szegények a sötétben tapogatódznak. Hát nem érted, mi történik? - Az igazat megvallva, nem. Az ezredes Theodorhoz hajolt, és mogorván suttogta: - A Szent Terv. Isten remek katonai stratéga. Majd karomszerű kezébe fogta szódás whiskyjét, és elégedetten kortyolt belőle. - Persze mindig is tudtam - folytatta az elmélkedést -, de ez az utolsó híradás egyértelmű bizonyíték, legalábbis egy katonai stratéga számára. Figyelj csak ide! Tegyük fel, hogy egy flotta parancsnoka vagy, és megtudod, hogy közeledik az ellenség. Mit csinálsz? Legyező alakban előreküldöd a felderltőidet és a torpedórombolókat. Mögöttük felsorakoztatod csatahajóidat. Azután... - Csak nem azt akarja mondani ezzel...- vágott közbe Theodor. A lány értetlenül nézett rájuk a bárpult mögül. - Dehogynem! - felelte az ezredes határozottan. - Ez a jó és a gonosz harca. A fényes napok és bolygók állnak az egyik oldalon, a másikon a sötétek. A holdak a torpedórombolók, a Jupiter és a Szaturnusz a két nagy csatahajó, és büszkén mondhatom, hogy mi egy erős cirkáló fedélzetén tartózkodunk. Lehet, hogy hamarosan bevetésre kerülünk. Jó kis csata lesz! Ráadásul isteni stratégia szerint! Kuncogott, majd nagyot kortyolt a whiskyből. Theodor elkeseredetten nézett rá. A lány a pult mögött egy poharat törölgetett, és nem szólt semmit. Dotty hirtelen forgolódni kezdett az ágyában, és félelem jelent meg alvó arcán. Celeste aggódón hajolt fölé. Ajka megmozdult, és Celeste megértette az elmosódott szavakat: - Felfedezték a rejtekhelyünket. Értünk jönnek. Ne! Jaj, ne! Celeste érzelmei ellentmondásosak voltak. Egyrészt féletette Dottyt, másrészt megrettent tőle, mintha a kislány valami természetfölötti erő közvetítője volna. Hasztalan próbálta elhitetni magával, hogy azért érez így, mert nem kedveli őt. Megérintette a kezét. Dotty szeme kinyílt, de Celeste érezte, hogy még nem ébredt fel egészen. Kis idő múlva Celeste-re nézett és elmosolyodott. - Szervusz! - köszönt álmosan. - Oyan furcsát álmodtam. - Szünetet tartott, és összevonta a szemöldökét. - Tudod, tényleg isten vagyok. Nagyon különös. - Igen, drágám - bátorította Celeste szorongva. - Hívjam Friedát? Dotty elkomorodott. - Miért vagy olyan ingerült velem? - kérdezte. - Nem szeretsz engem, mami? Celeste megriadt. összeszorult a torka. Majd lassan elmosolyodott.
- Persze hogy szeretlek. Nagyon szeretlek téged. Dotty boldogan bólintott, és a szeme újra lecsukódott. Az ajtó mögött izgatott hangzavar. Valaki Celeste-et hívta. Felállt. - Kimegyek, beszélnem kell a többiekkel - mondta. - Ha szükséged van rám, csak szólj. - Igen, mami. Edmund figyelmet kért. Celeste, Frieda és Theodor ránézett. Még náluk is zaklatottabbnak tűnt. Tekintetében rosszul palástolt izgalom, ugyanakkor látszott, hogy tud valamit, ami már szinte elviselhetetlen egy emberi lény számára. Tömören, gyorsan beszélt: - Azt hiszem, legfőbb ideje, hogy ne csak saját dolgainkkal törődjünk, hanem a Naprendszerével is, mivel meggyőződésem, hogy közük van Ivan és Rosalind eltűnéséhez. Mint már mondtam, kiválogattam a négy legfontosabb részt a bemutatott anyagból. Igazán titokzatos történet. Kíváncsi vagyok, ha meghalljátok ezt a négy dolgot, ti is ugyanarra a következtetésre juttok-e, mint én. Mindenki bólintott. - Először is itt vannak a mélyfúrás legfrissebb jelentései; ez, mint tudjátok, a Föld mélyében lejátszódó jelenségek kutatását szolgálja. Körülbelül negyvenhat kilométer mélységben a kutatók fémrétegbe ütköztek, melyet ideiglenesen kemény szférának neveztek el. A legerősebb fúróiknak, legmaróbb vegyszereiknek is ellenáll. Kiépítettek egy nyolcszáz méteres oldalalagutat ezen a szinten. A tükörsima fémfelszínen végzett finom mérések azt mutatják, hogy ennek a kemény szférának a görbülete csaknem megegyezik a Föld görbületével. Ebből arra következtetnek, hogy ha a Föld bármely pontján lefúrunk idáig, ugyanebbe a rétegbe ütközünk. Másodszor itt van a Mars és a Jupiter holdjainak mozgása, de legfőképp a Mars holdjainak törmeléke. Feltételezve, hogy a Phobosnak és a Deimosnak a Földével azonos méretű szférája van, akkor a törmelék mennyisége is durván megegyezik. Lehetséges, hogy ez a két kemény réteg olyan óriási gyorsasággal tört ki, hogy szétrepesztette a burkokat. A tanácsteremben halálos csend honolt. - Harmadszor: Ivan és Rosalind eltűnése, Ivan üzenete és Rosalind lefelé mutató kesztyűje arra a képtelenségre utal, hogy valamiképp mindkettőjüket beszippantotta a Föld mélye. Végül az extraszenzek álmai két ponton megegyeznek: lények egy csoportja elkülönül egy isteni, telepatikus fajtól, mivel ezek ragaszkodnak bizonyos gondolataik titokban tartásához. Nagy csónakokban vagy hajókon menekülnek. A kutatás olyan alapos, hogy nem marad rejtekhely számukra a Világegyetemben. Valahogy mégis sikerül álcázniuk hajóikat. Évezredek telnek el, de fanatikus üldözőik nem tudják felfedezni titkukat. Végül mégis megtalálják őket. Edmund szünetet tartott. - Értitek, hová akarok kilyukadni? - kérdezte elhaló hangon. Az arckifejezésekből látta, hogy értik, de nem tudják rászánni magukat, hogy szavakba öntsék. - Azt hiszem, az idő és az érték arányait olyan nehéz elfogadnunk - mondta végül. - Sokkal inkább, mint a méreteket. Nehéz beletörődnünk, hogy vannak bizonyos lények a Világegyetemben, akik számára az emberiség életpályája azaz maga az élet - nem több, mint néhány ezer vagy százezer év. És akik csak azért teremtették az emberiséget, hogy ők maguk könnyebben elrejtőzhessenek. - Sci-fi Irók időnként mindenféle furcsa dologra célozgattak a Földdel kapcsolatban: lehet, hogy valamiféle élőlény, esetleg a mélységben lévő üregek lakottak stb. De tudomásom szerint egyikük sem feltételezte, hogy Földünk a Naprendszer bolygóival és holdjaival együtt...
Frieda suttogva fejezte be helyette: - ...óriási, gömb alakú űrhajónak álcázott flottája. - Feltételezésed tökéletesen igaz. Erre az ismerős, mégis szörnyen ismeretlen hangra mind a négyen a szobaajtó felé fordultak. Dotty állt ott, egy alvástól kába kislány, lógó takarót csavart maga köré. A saját gyermekük. Tekintete mégis tiszteletet parancsolt. így szólt: - Idősebb vagyok, mint geológusaitok archeozoikus kora. Telepatikusan érzékeny személyeken keresztül szólok hozzátok, akik a ti fajotokhoz tartoznak. Gondolataim alkalmazkodnak szellemi felfogóképességetekhez. Itt élek, ezen az álcázott, hajtómű nélküli űrhajón, ami a ti Földetek. Celeste tétova lépést tett. - Kislányom... - esedezett. Dotty egy pillantásra sem méltatta, úgy folytatta: - Igaz, hogy álcázásunk részeként némelyik bolygón elvetettük az élet magvait, és megfelelő környezetet biztosítottunk. Az is igaz, hogy most bele kell törődnünk pusztulásukba. Felfedezték rejtekhelyünket, üldözőink a nyomunkban vannak. Még egy utolsó erőfeszítést teszünk a menekülésre, vagy fel kell vennünk a harcot, mivel szilárd meggyőződésünk, hogy a gondolat szabadsága, melynek életünket szenteltük, a legnagyszerűbb dolog az egész Világegyetemben. Nem igaz, hogy megvetünk benneteket. Fajunk nagyra értékeli az életet, bárhol is jöjjön létre, és valljuk, hogy sosem szabad, beavatkozni a fejlődésbe. Életet adtunk a bolygóknak, mert tudtuk, hogy üldözőink igy nem szívesen vizsgálják meg őket közelebbről. Rejtekhelyünkről mindig vigyáztunk rátok, és érdeklődéssel figyeltük fejlődésetek. Talán bizonyos módon, öntudatlanul is beleavatkoztunk. Például igyekeztünk elterelni gondolataitokat a háborúról, ami végül is sikerült - lehet, hogy ez volt az áruló jel üldözőink számára. A bolygóknak el kell különülniük egymástól - különösen a Föld csendes-óceáni részének -, ez az utolsó esélyünk a menekülésre. De ha nem mozdulunk, üldözőink velünk együtt elpusztítanak titeket is. Űrhajónkkal nem vihetünk el benneteket. Nem mintha nem férnétek el, hanem mert nem élnétek túl az óriási gyorsulást. Speciális felszerelésre lenne szükségetek, és ebből kevés áll rendelkezésünkre. Ezek segítségével magunkkal viszünk néhányatokat, hogy legyen miből megszülessen az új emberi faj - ha mi egyáltalán életben maradunk. Rosalind és Ivan némán nézték egymást a tojás alakú ezüstszobában, melyen nem volt ajtó. Már nem gondoltak az ötven-valahány kilométeres utazásra a Föld kérgén keresztül, vagy arra, milyen hűvösséget éreztek az utazás forrósága után, sem arra, milyen groteszk, ahogy csapdába ejtették őket - egy házasság töredékét. Mindketten az agyukban megszólaló hangot hallgatták: “Néhány percen belül testetek apró atomokra bomlik, hogy képes legyen elraktározódni és elviselni a végtelen gyorsulást. Egy-egy sejt hektárnyi területet foglal el az űrben. Ne féljetek! Az eljárás nem fog fájni, és minden apró részecskét katalogizálunk, hogy a jövőben összerakhassuk. Végig tudatában lesztek annak, mi történik veletek.” Rosalind arany cipőjét nézte. Kíváncsi volt, vajon a lábánál kezdik, vagy a fejénél. Esetleg meghámozzák, mint egy almát? Ivanre nézett és tudta, hogy a férfi eszében is ugyanez jár. Fent a tanácsteremben a többi Wolver magába roskadva ült az asztal körül. Csak a kis Dotty húzta ki magát, és bámult némán, eltökélten, megközelíthetetlenül.
Miután meghallgatták a cáfolatok zavart összevisszaságát, imákat, kometevskysták beszélgetését, majd néhány meglepően reális kommentárt a túlélés lehetőségeiről, lezárták a tévét. Ezek a kommentárok rámutattak, hogy a Föld Csendes-óceánnal szemben levő féltekéjén csak kisméretű rengés várható az űrhajó kitörésekor - ha valóban hajtómű nélkül működik. Olyan lesz, mintha egyszerűen eltűnne a Föld óriási burka. A gravitáció hirtelen az eredeti érték töredékére csökken. A kő, a víz és a levegő fokozatosan eltávozik a törmelékből, mert nem lesz meg az összetartó erő. Hermetikusan zárt helyen, például űrhajókban vagy tengeralattjárókban azonban néhányan átmenetileg, esetleg hosszabb ideig is túlélhetik a katasztrófát. A Földön lévő néhány űrhajót már fellőtték vagy épp indulásra készek, annyi embert visznek magukkal, amennyit csak tudnak. A legtöbben azonban sajnos semmit sem tehetnek. Csak ülnek és gondolkodnak, mint a Wolver család. Mosoly futott át Celeste nyugodt arcán. Ezt gondolta: Milyen nagyszerű! Ez a Naprendszer végét jelenti, ami tulajdonképpen borzalmas. Tárgyilagosan nézve viszont lenyügözőbb, mint bármely látvány, amit emberi lény valaha tapasztalt vagy tapasztalni fog. Lehet, hogy abszurd, sőt szörnyű dolog, de azt kívánom, bárcsak elejétől a végéig látnám ezt a katasztrófát! A halálom ezáltal apró, elhanyagolható esemény lenne. Dotty kifejezéstelen arca elszánttá, rémültté vált. - Kapcsolatba léptünk üldözőinkkel - hallatszott az ismeretlen-ismerős hang. Tárgyalásokat folytatunk. Úgy tűnik, megváltoztak. Azelőtt nyersek és bosszúállók voltak, most kedvesek és békülékenyek. - Szünetet tartott. Rémült, gyerekes arca kétkedővé vált. - Üldözőink mindig is agyafúrtak voltak. Lehet, hogy csak tettetik a változást, eloszlatják gyanúnkat, hogy közelebb engedjük őket, és elpusztítsanak. A remény nem taszíthat a csapdájukba... Mindenki előrehajolt, összekulcsolt kézzel figyelte a kis arcot, mint valami tévéképernyőt. Celeste-nek az a vad ötlete támadt, hogy egy óriási kiterjedésű, brutális háború hadijelentését hallgatja, ahol a szemben álló felek kozmikus méretűek és szinte hallhatatlanok - úgy érezte magát, mint egy okoskodó amőba. Végül alig tudta visszafolytani kitörő nevetését, amikor rájött, hogy pontosan ez a helyzet. - Nem! - folytatta Dotty. Felcsillant a szeme. - Tényleg megváltoztak! Az évezredek alatt, mikor mi elzárva rejtőztünk előlük, és nem tudtunk róluk semmit, fellázadtak a közös tudat zsarnoksága ellen,, ahol nem lehetett rejtett gondolat... a zsarnokság ellen, ami elől mi menekültünk. Nem azért jöttek utánunk, hogy megsemmisítsenek, hanem hogy hazahívjanak mindket, vissza egy olyan társadalomba, melyet együttesen igazán naggyá tehetünk! Frieda nevetés és hisztérikus sírás közepette rogyott le a székre. Theodor olyan kifejezéstelenül nézett, mint Dotty a kinyilatkoztatás előtt. Edmund a képablakhoz rohant, Celeste a tévékészülékhez. Frieda reszketve emelkedett fel a székről, és kifelé bámult az ablakon Edmund mögött. Izgatottan látta, hogy fények gyúlnak az ösvény mentén. A tévé képernyőjén két kivilágított hajó száguld az égen - Celeste nem tudta megállapítani, hogy rendes űrhajók vagy esetleg a Phobos és a Deimos jön, hogy együtt örvendezzen a Földdel. Dotty újra megszólalt, az örömteli, furcsák hangra mindenki megfordult. - És titeket, kedves gyermekeim, rejtőzködésünk teremtményei, üdvözlünk egy felvilágosult világban, bármi is legyen további sorsotok ezen a bolygón, esetleg egy
másikon! Soha ne érezzétek többé egyedül vagy elhagytottnak magatokat, mi mindig veletek leszünk, és segíteni fogunk titeket. Kinyílt a bejárati ajtó. Ivan és Rosalind tántorgott be, kéz a kézben, megrészegülten mosolyogva. - Mint valami rakéta! - újságolta Rosalind boldogan. - Úgy jöttünk át a Föld kérgén, keresztül a tömör köveken, mintha kilőttek volna minket. - Nem kellett magukkal vinniük minket - tette hozzá Ivan mosolyogva. - De már tudjátok mindezt, ugye? Ők túl jók ahhoz, hogy rettegésben tartsanak titeket, ezért már biztosan elmondták. - Igen, tudjuk - felelte Theodor. - Jóságuk valóban olyan, mint az isteneké. Most már nyugodt vagyok. Edmund helyeselt. - Nyugodtabb, mint valaha. Gondolom, azért, mert tudom, hogy... nem vagyunk egyedül. Dotty pislogott, és mosolyogva nézett körül; igazi, kislányos mosollyal. - Ó, mami! - kiáltott fel. Lehetetlen volt megmondani, hogy Friedához, Rosalind-hoz vagy Celeste-hez szól. - Olyan furcsát álmodtam! - Ugyan, drágám - mondta Rosalind kedvesen -, mi álmodtuk azt az álmot. Épp most ébredtünk fel. S. Korács Judit fordítása
Fritz Leiber A NAGY MENETELÉS Nem álltak meg, nem futottak el, nem lőttek rám, nem akartak elfogni, sem őrizni. Ritmusosan sasszéztak tovább; viszont ezer - kanyargó kocsányon vagy csontos üregben ülő - szem szegeződött rám. Nem tudom, hogy kerültem erre a hülye helyre: űrhajóval, rakétával vagy időutazással - de az is lehet, hogy gyalog, amilyen fáradtnak érzem magam. Cserbenhagyott a memóriám. Amikor felébredtem, körülöttem a puszta sivatag; és a szürke ég lefelé nyomott, mint valami óriási szoba alacsony plafonja. A sivatag... és a nagy vándorlás. Ez elég is volt ahhoz, hogy ne erőltessem tovább az emlékezést, és végignézzek magamon, tényleg emberi lény vagyok-e. Mert ezek az állatszerű lények négyesével sasszéztak sziklabúvóhelyem előtt; rendezetlen sorokban, melyek a semmi egyik végétől a másikig vezettek. Bárhová is mennek, úgy tűnik, bárhonnan jöhettek és bármikor. Voltak köztük nagyok és kicsik, egyesek fiatalok, mások csak apró termetűek. Némelyik kettő, de a legtöbb hat vagy nyolc lábon járt. Voltak csúszómászók, görgőlábúak, vízben élők, szárnyasok és szökdécselek is. Nem tudtam eldönteni, hogy az alacsonyan szállók szelídítettek vagy eleve barátságosak. Egyikük pikkelyes, a másik tollas vagy fényes páncélzatú, mint a bogarak, esetleg csinos mintája van, mint a zebráknak. Sokuk átlátszó öltönyt hordott, melyben levegő vagy gáz, esetleg víz vagy más folyadék volt. Némelyik ruhát egy tucat csápra szabták, a többinek egyáltalán nem varrtak lábat. És vadászkutya legyek, ha a sasszézásuk - amennyiben ezzel a szóval egyáltalán kifejezhető ez a furcsa mozgás - nem inkább valami táncra hasonlított, mint menetelésre. Ahhoz túlságosan különböztek egymástól, hogy hadsereget alkossanak, de menekülteknek sem látszottak. Azok nem táncolnak és zenélnek, még akkor sem, ha kettőnél több lábuk van, és nem adnak ki hangszerhez hasonló, furcsa hangokat. A nagy felfordulásból arra következtettem, hogy valami katasztrófa elől menekülnek ilyen pánikszerűen, esetleg valami menedék felé. De ami azt illeti, nem éreztem, hogy pánikban lennének, netán magasztos cél fűtené őket. Csak boldogan sasszéztak a sivatagban. Bátran hihetnénk, hogy valami cirkuszi felvonulás,
hisz szépen felöltöztetett állatokról van szó; de akkor hol a vezetőjük, hol vannak az őrök? Ráadásul közönség sincs rajtam kívül. Félnem kellett volna egy ilyen szörnysereglettől, de nem féltem. Felálltam a szikla mögül, ahonnan leskelődtem, és még egyszer utoljára körülnéztem, hátha felfedezek lábnyomokat vagy a robbanás nyomát, esetleg egy időgép csigáit vagy bármi jelét annak, hogy kerülhettem ide. Végül vállat vontam, és elindultam feléjük. Nem álltak meg, nem futottak el, nem lőttek rám, nem akartak elfogni, sem őrizni. Ritmusosan sasszéztak tovább; viszont ezer - kanyargó kocsányon vagy csontos üregben ülő - szem szegeződött rám. Amint közelebb értem, egy fekete görgő - úgy nézett ki, mint valami elszabadult kerék, középen zöld szemmel - gyorsított; egy opálszínű polip - vízzel teli, csinos ruhában - pedig lelassított, hogy helyet csináljon nekem. Azt vettem észre, hogy én is fáradhatatlanul sasszézok velük. Csodálkozom, hogy a görgő miért nem borul fel, a polip miért három lábbal lép egyszerre, és ezt a sokféle mozgást, hogy lehet összhangba hozni, mint a hangszereket egy zenekarban. Körülöttem hangosan mormoltak egy olyan nyelven, amit nem értettem; a színek szivárványszerű változása is valamiféle információ lehetett - a vízbe öltözött polip időnként úgy nézett ki, mint egy színes likőrös kávé. Tucatnyi bolygó nyelvjárásával próbálkoztam, de senki nem válaszolt. Ekkor már majdnem emberi nyelven szólaltam meg, ám valami visszatartott. Egy, a testéhez tartozó gáztartályban lebegő, duci, madárkinézetű dolog lebbent a vállamra, és kedvesen a fülembe dúdolt, majd néhány gyanús, fekete márványdarabot ejtett le, azután eltűnt. A sor elejéről egy két lábon járó valami keringőzött oda hozzám, és felém nyújtott egy szabálytalan alakú, tejfehér, kérges dolgot. A lény nőneműnek látszott, vidám volt, és a bóbitáján lila tollak díszelegtek, de orra és szája helyén arca rózsaszín gyűrűvé vékonyodott, a mellét vöröses virágszirmok pótolták, Még egyszer megpróbálkoztam a kommunikációval. Megvártam míg elhallgatok, azután a félig nyitott, rózsaszín gyűrűhöz emelte azt a kérges dolgot, majd ismét felém nyújtotta. Elfogadtam és megkóstoltam. Olyan volt, mint valami réteges kockasajt, így megettem. Elégedetten bólintottam és elmosolyodtam, ő pedig felfújta virágszirmait, fejével kört írt le, és menni készült. Majdnem azt mondtam neki: “Kösz, bébi”, hisz így illett volna, de valami ismét visszatartott. Szóval a nagy csapat befogadott, de a nap vége felé - ha itt egyáltalán vannak napok - ez már nem jelentett igazi biztonságot. Nem elégített ki, hogy enni adtak, ahelyett hogy megettek volna, és harmóniában éltem viszálykodás helyett. Azt hiszem, túl sokat vártam. Vagy egy eddig ismeretlen énemet fedeztem fel, és megrémültem tőle. Végül is nem túl megnyugtató intelligens állatokkal menetelni, akikkel nem tudok szót érteni, még akkor sem, ha barátságosak, énekelnek, táncolnak, és időnként furcsa hangszereken játszanak. Nem nyugtatott meg az otthonos környezet, olyan magányosnak éreztem magam, mint a csillagok. A lények körülöttem egyre furcsábbakká váltak, rnár nem érzékeltem egyéniségük apró jellemzőit, csak a külsejüket. Csavargattam a nyakam, hogy felfedezzem az előbbi, vörös szirmos nőcskét, de eltűnt. Egy idő után nem bírtam tovább. Most épp néhány félbevágott felhőkarcoló felé haladtunk. Az alacsony égbolt egyre sötétebbé vált, és lejjebb ereszkedett. A távolban villámok cikáztak, és mennydörgés moraja hallatszott (ha volt itt ilyesmi egyáltalán). Ennek ellenére az egyik sarkon befordultam, és gyorsan eltávolodtam a csapattól. Senki nem akadályozott meg, és csakhamar eltakartak a romok. Először megvigasztaltak, úgy éreztem, őseim építették őket. Mikor egészen közel értem, láttam, hogy tényleg félbevágott felhőkarcolók. A legnagyobbak még
így is felértek a sötét, alacsony égboltig. Azután egy távoli csikorgást hallottam, mintha krétát húznának végig egy óriási táblán. Hideg futott végig a hátamon. Eltűnődtem, mi vághatta ketté a felhőkarcolókat, és hová lettek az emberek. Ekkor észrevettem, hogy a romos falak mentén sötét “alakok lopakodnak a nyomomban. Akkorák, mint én, de négykézláb járnak. Egyre közelebb érnek. Ahogy jobban megnézem őket, mozgásuk, mint az esetlen farkasoké. Arcukat ugyanolyan szőr fedi, mint testüket, és mozog az állkapcsuk. Sietni kezdtem, de ekkor valami zajt hallottam irányukból. A legszörnyűbb az volt a dologban, hogy megértettem morgás és ugatásszerű beszédüket. - Hello, Joe! - Hát így állunk, Joe? - Mi van, Joe? - Menjünk, Joe! - Mozgás, Joe, gyerünk! Ekkor rájöttem, milyen nagy hibát követtem el, amikor idejöttem, ezekhez a romokhoz. Megfordultam és elkezdtem rohanni visszafelé, arra, amerről jöttem. De az alakok ott ügettek, keringtek mögöttem, próbáltak magukkal rántani. Ráadásul tudtam, hogy nem akarnak megölni, csak magukkal vinni, hogy én is négykézláb fussak, ugassak, morogjak velük. A romok egyre kisebbek lettek, de már teljesen besötétedett. Először attól féltem, hogy eltévedek, azután attól, hogy nem érem utol a csapatot, de végül fény derengett az alacsony ég alján, mintha a lebukó nap utolsó sugarai lennének, és ekkor a távolban észrevettem őket, és feléjük futottam. A szőrös alakok már nem settenkedtek a nyomomban. Persze a csapat másik részéhez értem vissza, de ezek a lények is elég elképesztőnek tűntek. Volt egy sötét görgő, kék szemű és kisebb, mint a másik, így gyorsabban kellett pörögnie, és egy soklábú, vízruhás szörny meg egy jókedvű nőcske, bíborvörös bóbitával és narancsszín szirmokkal. Nemigen zavart a különbség. A menet lelassult, a ritmusváltás végighullámzott a soron. Előttünk, az alacsony égbolton feltűnt egy nagy, kerek lyuk, és ezen keresztül látszottak a csillagok. Ráadásul ide kanyarodott be a csapat; a lények felugráltak a sötétben villódzó fények felé. Én vidáman sasszéztam tovább, bár kicsit lassabban. A sivatagi út két szélén különféle űrruhákat láttam, mellyel minden elképzelhető formájú lény elrepülhetett a fönti, nagy ürességbe. Lassan rám került a sor. Találtam egy ruhát, felvettem, gondosan becipzároztam, kesztyűs tenyerembe helyeztem az irányítógombokat, és felnéztem. Mást is éreztem a kezemben a kontrollgombokon kívül. Kiderült, hogy agy polip csápját szorongatom, mely vízzel telt ruhája fölött nyolclábú űrruhát visel; másik oldalamon meg egy koromfekete bóbitás, szürke szirmú, űrruhás nőcske. Fejével kört írt le, én utánoztam, a polip egy kisebb kört írt le szabad csápjával. Rájöttem, hogy egyrészt azért nem beszéltem hozzájuk, mert az ő nyelvüket akartam megtanulni, másrészt mert a szőrös, négykézláb járó alakok a romok között hozzám hasonló emberek voltak, akiket gyűlöltem. Ezekkel a lényekkel viszont rokonságot éreztem, és tudtam, azért jöttem velük, hogy még egyszer utoljára megnézzük a Földet ami megsemmisítette önmagát - meg az embereket, akik ott maradtak és nem menekültek el, mint én. De sajnos elveszítettem az emlékezetemet attól a sokktól, amit lezüllött, ősi bolygóm látványa okozott. Szorosan összekapaszkodtunk, ez működésbe hozta a tenyerünknél lévő irányítógombokat. Rakétáink földübörögtek mögöttünk, és elindultunk a kerek fánkra emlékeztető nyíláson át - ki ebből a világból, a csillagok felé. Rájöttem, hogy az űr nem üres, és a fénypontok egyáltalán nem magányosak a sötétségben. S. Kovács Judit fordítása
Fritz Leiber AZ ELVARÁZSOLT ERDŐ A tüskés erdő jottányit sem változott a megtett kilométerek alatt. Mindenütt ugyanaz az áttetsző tövis és a lándzsa alakú levelek meg a puszta, vöröses földből kiálló gallyak. A sötétség áporodott volt, mint a rothadó levelek, alattomos, mint a bozóttüzek, és vibrált, mint a neonreklámok. Halk zúgás hallatszott, mintha valami sérült földi darázs döngicsélne. A gépezet akadozva forgott, azután leállt. A sötétben kinyílt egy ovális ajtó. Lágy, zöld fény szűrődött be rajta, és különleges, fűszeres illat - egy ismeretlen bolygó fanyar szaga. A fény az ajtó előtt keresztül-kasul futó tüskés ágaktól vagy kúszónövényektől tűnt zöldnek. Az ovális, összefonódó, csuklóvastagságú indák torokszorító látványt nyújtottak a szubűrtől fáradt szemnek. Egy emberi kéz nyúlt ki óvatosan a sötétségből a zöld fal felé. Az ujjnyi hosszú, áttetsző tövisek megrezzentek, lassan visszatekeredtek, végül egy picit megszúrhatták - mert a kéz megállt. Nem húzódott vissza, ott időzött, élvezte a veszélyt. Éles, vidám nevetés hatolt át a neheztelőn zúgó sötétségen. El kell tüntetnem ezeket az ördögi kis zöld tőröket, ha ki akarok szabadulni a roncsból - gondolta Elven. - Tulajdonképpen jó, hogy egyáltalán itt voltak. A tüskés erdő tompító hatása lehetett az a szalmaszál, mely megmentette az űrhajót a szétroncsolódástól - de engem mindenképpen. Ekkor Elven megmerevedett. A moraj angol nyelvvé formálódott, mely megváltozott a századok folyamán, de alapvetően ugyanaz maradt. - Gyorsan repülsz, Elven. - Gyorsabban, mint bármelyik vadászotok - helyeselt Elven, körül se nézve, majd hozzátette -, a fény sebességénél is gyorsabban. - Nagyon messzire repülsz, Elven. Sok-sok fényévnyire - folytatta a neheztelő hang. - Húsz fényévnyire - javította ki Elven. - Mégis beszélek hozzád, Elven. - De nem tudod, hol vagyok. Vaktában jöttem a szubűrön át. Fénynél gyorsabb rádiód nem tud bemérni. A semmibe kiabálsz, Fedris. - Bármilyen gyorsan is repülj, Elven - makacskodott a neheztelő hang -, végül le kell szállnod, és akkor úgyis legyőzünk. Elven ismét vidáman nevetett. De közben a zöld falat nézte. - Rám találsz? Hol fogsz rám találni, Fedris? A világegyetem milliónyi bolygójának melyikén keresel? Az uralmatok alatt állókon vagy a függetleneken? A sértett hang elvékonyodott: - Elven, a bolygó, ahol éltél, halott. A merészek közül egyedül te jutottál át kordonunkon. Erre Elven nem szólt semmit. A nyakán lógó csillogó medálból óvatosan kivett egy apró, fehér gömböt, alig volt nagyobb egy katicabogárnál. A tenyerében dédelgette és elmélyülten tanulmányozta. Azután, mint valami tiszteletre méltó tárgyat, visszatette a medálba. A neheztelő hang kísérteties suttogássá változott: - Egyedül vagy, Elven. Egyedül a titokzatos Világegyetem rémségeivel. Az ismeretlen úgyis legyőz, Elven, még jóval előttünk. Idő, űr és végzet, mind összeesküszik ellened. Az esélyed... A kísérteties, fénynél gyorsabb rádió hangja elhalt, amint a sérült gépezetben teljesen kimerült az energia. Az űrhajó megrongálódott belseje elcsendesedett.
Elven nevetése utoljára törte meg a csendet. Fedris, a pszichológus! Az őrült Fedris! Azt hitte, kikészíti az idegeit varázslatos jóslataival és a szuggesztió erejével? Mintha a merészek közül bárki is hinne még a természetfölötti erőkben! Egyébként tényleg van valami földöntúli a Világegyetemben, komorodott el Elmer - a veszély és a végső önkifejezés kozmikus szépsége. De ezt csak a merészek ismerik. A sos faj szelíd seregei soha nem tapasztalhatták, mert ők mindig nagyra becsülték a biztonságot és a félénkséget, gyűlölik viszont a szépség és a veszély szerelmeseit. A merészeket is gyűlölték, ezért elpusztították őket. Mindet, kivéve egyet. Fedris azt mondta, egyet? Elven titokzatosan mosolygott, megérintette a nyakán lógó medált, és felállt. Kis idő múlva megtalálta a roncsban, amit keresett. - És most, Fedris - mormolta -, hozzá kell kezdenem a teremtéshez. - Elmosolyodott. Mondhatnám azt is, az újrateremtéshez. A hangpisztoly torkolatát a zöld falnak irányította. Semmit nem lehetett látni vagy hallani, a zöld ágak mégis megrázkódtak, elfeketedtek, a tüskék eltűntek, és finom fekete porrá váltak, mint a Föld Holdját fedő hamu. Elven az ajtóhoz ugrott, és egy pillanatra megállt. Szőke haja, hűvös ajka, nevető szeme, fekete tunikáján platinahímzés; olyan szép volt, mint egy ifjú isten - vagy ördög. Kihajolt, és hangpisztolyát lefelé irányítva, megtisztított egy tenyérnyi földet a tüskés erdőben. Mikor ezzel végzett, könnyedén kiugrott a roncsból. Térdéig gomolygott a finom por. Kikapcsolta a hangpisztolyt, és letörölte arcáról az izzadságot. Nevetett növekvő fáradtságán, és körülnézett. A tüskés erdő jottányit sem változott a megtett kilométerek alatt. Mindenütt ugyanaz az áttetsző tövis és a lándzsa alakú levelek meg a puszta, vöröses földből kiálló gallyak. Sehol egy másik bolygó vagy az élet legapróbb jele - a tüskéket kivéve, melyek rögtön észrevétették magukat, ha túl közel ment hozzájuk. Kísérletképp hagyta, hogy megszúrja egy kis tüske - szörnyű fájdalmat érzett. Micsoda növényzet! Hogy kerülhetett ide? Talán termesztik? Vagy csak mérgezi a környezetét, mint a Földön a vörösfenyő. Elvigyorodott, mikor a félelemtől megborzongott. De ha nincsenek állatok, mi a csodának a tövis? Nevetséges ez az erdő! Egyhangúsága a régi Föld tündérmeséinek elvarázsolt erdeire emlékeztet. Ez a gondolat tetszene Fedris boszorkánymestérnek! Ha sejtelme lenne arról, hol helyezkedik el a bolygó, akkor könnyebben azonosítaná az élővilágát. Hisz az életsprórák az űrben keringenek, így a naprendszerek, de még a galaktikák is mutatnak biolgógiai hasonlóságot. Hihetetlenül gyorsan jött, még a csillagokat sem látta, ahogy száguldott a merészek leggyorsabb, legkülönlegesebb űrhajóján. És most nem tudja, hol van. Szerencsére Fredris sem tudja, jutott eszébe. Sem bármilyen szubűri jelzőrendszer - ha van ilyen egyáltalán ezen a bolygón nem érzékelte jöttét. Ami azt illeti, ő maga sem tudta, hogy le fog szállni. Egyszerűen csak alámerült a szubűrbőí a fekete meteoritok vészjósló, konfettiszerű záporában, aztán az összeütközés, a sérült űrhajó kétségbeejtő zuhanása és landolás a legközelebbi bolygón. Sötétedés után feljönnek a csillagok, meg tudja majd határozni, hol van. Ha egyáltalán besötétedik ezen a bolygón. És valaha is felszáll a köd. Megnézte az iránytűjét. A primitív, de hasznos eszköz tűje kilengett. Legalább vannak mágneses pólusai a bolygónak. Meg éjszaka és nappal, hisz él a vegetáció, és kellemes az idő.
Ha egyszer kiér az erdőből, minden rendbe jön. Csak lennének városok! Legalább egyetlenegy város! Tunikájába dugta az iránytűt, majd elérzékenyülve, szinte tisztelettudón simogatta meg nyakán a medált. A csipkeszerű ágakat nézte. Igen, ez pontosan az az erdő, ami annyi munkát ad a mesekönyvek lovagjainak és pallosaiknak. A hangpisztollyal könnyebben megy, és az ultraszonikus töltet még sok-sok kilométernyi utat képes megtisztítani. Visszanézett a majdnem egyenes nyiladékba, amit vágott. Az alján levő palaszürke hamuban már újra nőttek a veszedelmes zöld hajtások. Működésbe hozta fegyverét. A végén olyan sűrű volt a bozót, hogy Elven meglepődött, amikor hirtelen egy tisztásra ért. Az előbb még összegabalyodott, zöld szövevény állt a fegyver láthatatlan sugarának útjába, a következő pillanatban pedig Tündérországba érkezett, vagy inkább arra a helyre, ahol a mesék születtek. A kerek tisztás fél kilométer átmérőjű volt. Tőle jobbra, vagy százlépésnyire forrás tört fel a veszedelmes tüskék között, és egy kis völgyben folydogált. A patakon túl egy domb látszott. A domboldalon egy csomó szürke épület. Egyikből füstcsík gomolygott. Előtte néhány szekér és primitív mezőgazdasági eszközök. A házak mellett az egész területet intenzíven művelték. A dombon piros és sárga gyümölccsel teli fák. Máshol bokros növények sora. A mezőn gabona hajladozott a szélben. De úgy tűnt, mindez véget ér a tüskés erdőnél. Aztán bánatos tehénbőgés hallatszott. A domboldalon vagy fél tucat marha közeledett. Az egyszerű tunikát viselő férfi ráérősen vezette őket a házak felé. Valami apró állat, talán egy macska jött ki a füstölgő kéményű házból, és a marhák lábának dörgölődzve kísérte őket. A macska után egy fiatal nő tűnt fel az ajtóban, karba tett kézzel állt és figyelt. Elven úgy élvezte a békés légkört, a föld gazdagságát, mint a régi emberek. Valaha a Földön lehetett ilyen idillikus állapot. Érezte, hogy feszültsége alábbhagy. . . Egy másik fiatal nő lépett ki a fák mögül, és tágra nyílt szemmel állt meg pont szemközt vele. Zöldes színű, természetes anyagból szőtt ruhát viselt. Elven kifinomultnak, mégis egyszerűnek találta a bájos lányt. Mintha saját fajának lányait látná rusztikus ruhában. De az arca olyan volt, mint egy megfélemlített gyermeké. Elven elindult felé a zizegő gabonán keresztül. A lány letérdelt. - Kérlek... kérlek... - motyogta nagy nehezen. Azután gyorsabban, tökéletes angolsággal mondta: Ne bánts, uram! Fogadd hódolatom! - Nem bántalak, ha felelsz a kérdéseimre - válaszolta Elven, kihasználva a feltételezett rangjából származó előnyt. - Milyen hely ez? - Ez a Hely - felelte a lány egyszerűen. - Igen, de milyen hely? - Éz a Hely - dadogta a lány. - Ezenkívül nincs semmi más. - Akkor én honnan jöttem? - kérdezte a férfi. A lány szeme tágra nyílt a rémülettől. - Nem tudom. Vörös hajú volt, és igazán szép. Elven a homlokát ráncolta. - Milyen bolygó ez? A lány tanácstalanul nézett rá. - Mi az a bolygó? Talán mégis nyelvi nehézségeink vannak - gondolta Elven. - Melyik nap süt itt? - kérdezte.
- Mi az a nap? Elven türelmetlenül felfelé mutatott. - Az a valami mindig ott van? - Úgy érted - hebegte rettegve a lány -, mindig ott van az ég? - Mindig ugyanolyan az ég? - Néha világosabb, de most sötétedik. - Milyen messze van a tüskés erdő vége? - Nem értem. - Ekkor a lány meglátta az utat, amit a fegyver vágott. Még jobban megrémült, tekintetében félelem. - Legyőzted a mérgező tüskéket? suttogta. Majd annyira lehajolt, hogy kibomló, vörös haja a gabona tövégi ért. Kérlek, ne bánts, mindenható uram! - lihegte. - Ezt nem ígérhetem meg - mondta Elven kurtán. - Mi a neved? - Sefora - suttogta. - Jól van, Sefora. Vezess a tieidhez? A lány úgy pattant fel és futott a ház felé, mint egy őzsuta. Amikor Elven odaért a füstölő kéményű házhoz, komótosan lépkedve, ahogy egy istenhez vagy kényúrhoz illik - bárminek is nézte a lány -, a fogadóbizottság már előállt. Két fiatalember hajtott térdet előtte, az ajtóban álló fiatal nő egy tál vörös és narancsszínű gyümölcsöt nyújtott felé. A mérgező tüskék legyőzője megkóstolta, majd elégedetten bólintva félretolta a frissítő nedűt, bár nagyon ízletesnek találta. A kezdetleges házban egy piruló Sefora várta, aki türülközőket és meleg vizes dézsát hozott. Félénken a csizmájára mutatott. A férfi elárulta, milyen cselesen nyílik. Néhány percen belül már egy illatos levelekkel tömött bőrheverőn terpeszkedett, míg a lány alázatosan mosta a lábát. Húszéves lehet, állapította meg Elven; már nem faggatta fontos információkról, fesztelenül csevegett vele. Életét a mezőgazdasági munka és kezdetleges játékok töltötték ki. Az egyik fiatal férfi, Alfors mostanában jegyezte el. Kint a szürke ég gyorsan sötétedett. A másik fiatalember, aki a marhákat vezette, és Kors névre hallgatott, több öl fát hozott, és a pislákoló tűzre rakta, ami ropogva lángra lobbant. Ezalatt Kors barátnője, Tuyla irányából ínycsiklandozó illatok áramlottak felé. Otthonos volt a légkör, bár kissé feszült. Végül is, jutott Elven eszébe, az ember nem mindennap lát vendégül isteneket vacsorára. De a ragu, a frissen sült kenyér, a gyümölcs és a könnyű bor után Elven elégedetten mosolygott. Az ünnepi légkör egészen vidámmá vált. Alfors elővett egy bélhúros hárfát, és a természet dicséretéről énekelt, Sefora és Tuyla meg táncolt. Kors a tűzzel és Elven poharával foglalatoskodott, bár egyszer eltűnt, valószínűleg az állatokat etette meg. Elven felvidult. Ezek az egyszerű emberek hasonlítottak egy kicsit a saját népére. Volt bennük valami vakmerőség és rajongás, amit annyira gyűlöltek a szelíd sósok. (Bár egy idő után ez a hasonlóság olyan fájdalmassá vált Elven számára, hogy egy parancsoló mozdulattal mérsékelte vidámságukat.) Közben kérdezősködött és megállapította, hogy ezen a négy fiatalon kívül senki nem lakik itt, és nem tudnak más népek létezéséről. Ez a tény meglepte, és egyáltalán nem volt segítségére. Soha nem látták a napot és a csillagokat. Nyilvánvalóan ezen a bolygón a forgástengely és a nap körüli keringés pályájának szöge minden szélességi fokon megegyezik, ezért a klíma változatlan, és a vidék egy felhőövben helyezkedik el. Később majd ellenőrizni tudja ezt a feltevést, ha a nappalok és éjszakák hossza tényleg megegyezik, mondta magában. A legfurcsább az egészben, hogy a két pár soha nem járt a tisztáson túl. A tüskés erdőről azt hitték, hogy végtelen, és lehetetlen áthatolni rajta. Azt mondták, a tűz
sem tudta elpusztítani. Legélesebb fejszéjük is rögtön kicsorbult. És természetesen féltek az ördögi, veszedelmes tüskéktől. Ez kérdések sorát vetette fel. - Hol vannak a szüleitek? - kérdezte Elven Korstól. - Szülők? - Kors a homlokát ráncolta. - A fényesekre gondolsz? - vágott közbe Tuyla, és elszomorodott. - Elmentek. - A fényesek? - csodálkozott Elven. - Olyan emberek, mint ti? - Á, dehogy! Fémlények. A lábuk helyén kerék van, és hosszú, ügyes karjuk bárhol behajlik. - Mindig arra vágytam, bárcsak szép, fényes fémből volnék - tette hozzá Sefora sóvárogva -, kerekem lenne a ronda lábak helyett, és édes, monoton hangom. Mindent tudnék, és soha nem jönnék ki a sodromból. Tuyla folytatta: - Mikor itt hagytak minket, megmondták, azért mennek el, mert saját erőnkből kell élnünk. Minden lénynek így kell élnie. De szerettük őket, és azóta nagyon szomorúak vagyunk. Hát így állunk, állapította meg Elven, miután különleges agykutatójával ellenőrizte igazmondásukat. Ezt a négy embert nyilvánvalóan robotok nevelték. De vajon miért? Tucatnyi fantasztikus, bebizonyíthatatlan válasz ötlött fel benne. Azután eszébe jutott, mit mondott Fedris a Világegyetem titokzatosságáról, és fanyarul elmosolyodott. Később ő került sorra, hogy a tétova, megilletődött kérdésekre válaszoljon. Egyszerűen mondta: - Sötét angyal vagyok az égből. Amikor Isten a Világegyetemet teremtette, úgy határozott, nagyon unalmas hely lenne, ha nem volnának benne olyan lelkek, akik mernek kockáztatni, és szembeszállnak minden veszéllyel. Így a jámbor angyalok serege közé elrejtett egy merész törzset, hogy mindig legyen néhány lélek, aki a sarkára áll, és átugorja az akadályokat. Vagy ledöntse azokat, hogy a szelíd faj is megismerhesse az ismeretlen szépségét és veszélyeit. - Hamiskásan mosolygott, a tűz furcsa fényt vetett arcára. - Ahogy én is legyőztem a ti tüskéitek. Odakint már egy ideje koromsötét volt. A boroskorsó lassan kiürült. Elven ásított. Erre rögtön előkészületek történtek a pihenését illetően. A cica felugrott a tűzhely elől, és Elven lábához dörgölődzött. A hajnal első, bágyadt fényére Elven olyan csendben kelt fel az ágyból, hogy még a macskát sem ébresztette fel. A szürkületben bor és kialudt tűz szaga terjengett a szobában. Felötlött benne, milyen kellemes lenne itt leélni élete hátralevő részét; erdei istenként, akit nimfák és parasztok csodálnak. De azután a medálhoz nyúlt, és megrázta a fejét. Ez nem az a hely, ahol küldetését valóra válthatja már csak azért sem, mert itt nincs elég ember. Városokra van szüksége. Még egy utolsó pillantást vetett takarókba burkolódzó házigazdáira - Sefora haja épp vörösleni kezdett az erősödő fényben -, és kiment a házból. Ahogy az várható volt, a tüskés erdő már rég benőtte az utat, amit a patak mentén vágott. Ellenkező irányba fordult, és megkerülte a dombot, míg a zöld szövevénynek nem ütközött. Ott iránytűjével próbálta megállapítani, honnan jött. A hangpisztoly munkához látott. Kora délutánra - a fény változó erősségéből ítélte meg az időt - már vagy húsz kilométerre jutott, és arra gondolt, hogy talán a roncsnál kellett volna maradnia és megjavítani az emelőszerkezetet. Ha csak háromszáz méterre felemelkedhetne, hogy lássa hol van vége ennek a képtelen erdőnek! Változatlanul úgy állt előtte, mint valami elvarázsolt erdő egy mesekönyvben. Az átlátszó tüskék ugyanúgy bekerítették és megszúrták, ha a közelükbe merészkedett. És a zöld hajtások is rögtön kibújtak mögötte a palaszürke porban.
Micsoda változás, gondolta - ultraszonikus repülés egy űrhajóban, most meg ez a csúszómászó élet. Elkeserítő egy merész számára. Csábították az erdei isten lét egyszerű örömei. De ekkor kinyitotta a medált, majd kivette és átszellemülten nézte a tenyerében csillogó, parányi fehér gömböt. A merészek közül csak egyvalakinek sikerült elmenekülnie a bekerített bolygóról, mondta Fedris. De Fedris nem tud semmit! Csak azt, hogy Elven álruhában átjutott a sos kordonon, egészen az űrhajóig. Menekülés közben kétszer alaposan megmotozták, így igazán csoda lett volna, ha mást is el tud rejteni ezen a kis pirulán kívül. De ez a kis pirula elég lesz. Ebben van az egész merész faj. Régen az embereket lenyűgözte a láthatatlan ember képzete. És eszükbe sem jutott, hogy a láthatatlan ember mindig is létezett, mindegyikünk láthatatlan emberként kezdi - minden élőlény egyetlen sejtből alakul ki. Ebben a pici pirulában vannak a merész faj genetikai alkotóelemei, az emberi kromoszómák és a gének. A tűzszemű Vlana, a hepciáskodó Nar, a nevető Fortén és még több millióan. Pontos hasonmása mindenkinek, aki a Merész bolygón elpusztult. Csak arra várnak, hogy megfelelő, sejtmag nélküli sejtekbe ágyazzák őket, és egészséges anyák gondjaira bízzák. Mindez itt van Elven kezében. Ennyit az anyagi örökségről. A társadalmi átörökítést Elven biztosította. És akkor minden kezdődhet elölről. A merész faj újraálmodja majd kozmoszrengető álmait, és szembeszáll minden veszéllyel. Ha kedvük tartja, újra megpróbálják majd előállítani azokat az óriási atomokat, új világegyetemek magjait, melyek miatt a sosok megsemmisítették őket. A Hajnal Korban a fizikusok lelki szemükkel látták az óriási atomot, melyből az egész Világegyetem született. Most ideje, hogy lássuk, vajon a szubűrből elvont energiával lehet-e ilyen atomokat létrehozni. És hogy jön ahhoz Fedris vagy Elven vagy a sosok; hogy eldöntsék, az új világ lerombolhatja-e a régit? Mit számít, hogy a szelíd nép fél a teremtés szubmikroszkopikus tojásaitól? Mindennek elölről kell kezdődnie! - határozta el Elven. Most már nemcsak a lába alatt újranövő tüskék hajtották előre, de fennkölt szándéka is. Egy óra múlva a fegyver vágta résen a bozót szövevény mögött feltűnt az ég. A tisztás fél kilométer átmérőjű volt. Csobogó patak szelte át a kis völgyet, ahol aranyló gabona hajladozott a szélben. A völgyön túl gyümölcsfákkal beültetett kis domb. Innenső oldalán alacsony, szürke épületek sora. Az egyikből füst szállt fel. A hegyen túlról egy férfi közeledett, marhákat vezetett... Elven második gondolata az volt, hogy biztosan elromlott az iránytűje, valamilyen erő fokozatosan eltérítette, és ugyanoda vezette vissza. Első gondolatát, amivel Fedris fenyegette - hogy ez a mesék természetfölötti varázsa -, gyorsan elnyomta. Mintha még az idő is visszafelé forogna - ezt a gondolatot raég gyorsabban elhessegette -, Sefora állt előtte az ismerős csalitban. Nevén szólította a lányt, és elindult felé. Meglepődött egy kicsit, mennyire örül a viszontlátásnak. Sefora is észrevette, felemelte a kezét, és hirtelen felé hajított valamit. A fiatalember el akarta kapni, azt hitte, egy csillogó gyümölcs. Alig tudott félreugrani. Egy villogó és vészjóslón éles pengéjű kés repült felé. - Sefora!-kiáltotta. A vörös hajú nimfa megfordult és tovaszökellt, mint egy őzsuta, hangosan kiabálva:
- Alfors! Kors! Tuyla! Elven utána rohant. Alig jutott túl az első épületen, máris a csapdájukba esett, amit egy régi ácsműhelyben sebtiben állítottak neki. Alfors és Kors üvöltve tört rá a csűr mögül, egyikük nehéz fakalapácsot, másikuk hosszú fűrészt lóbált. A közeli konyhaajtóból Tuyla rohant, kezében fejszével. Elven megragadta a lány csuklóját, és mindketten megtántorodtak. Ekkor vonakodva - gyűlölte magát érte, de a szükség így kívánta - a fegyvere után kapott, és rálőtt a közelebb álló férfira. Kors megtántorodott, szeméhez emelte a kezét, de a szem már porrá vált. Most Alfors került a közelébe. Megcsillantak a fűrész pengéjének háromcentis fogai. Azután alsó része eltűnt Alfors karjával együtt, míg a felső vége sivítva suhant el a feje mellett. Kors üvöltve a fájdalomtól, vakon hadonászott a kalapáccsal. Elven teljes erővel rálőtt. Kors mellkasából vulkánként tört elő a por; megperdült, feldöntötte Alforst, akit estében Tuyla fejszéje épp lefejezett. Mindannyian egymásra estek, miután Elven fegyvere átjárta Tuyla torkát. Elven kétségbeesetten törölgette a finom, szürke hamut arcáról,, amikor meglátta, hogy Sefora rohan felé. Lángvörös haja és dühös arca előtt egy háromágú vasvilla csillant meg. - Sefora! - kiáltott rá, és megpróbált felállni, de nem tudott, mert Alfors ott feküdt, keresztben a lábán. - Sefora! - kiáltotta újra könyörögve, de a lány meg se hallotta, arca lángolt a gyűlölettől. Elven elsütötte a fegyvert. A villa, az arc és a haj szürke felhővé vált. A fej nélküli test furcsán megperdült a levegőben, mielőtt átesett a férfin. A vasvilla céltalanul fúródott a földbe. A lány kétszer is meghemperedett a porban. Azután csak egy tehén bőgése törte meg a csöndet. Elven kiráncigálta magát Alfors maradványa alól, és reszketve felállt. Kicsit köhögött, azután rémülten, irtózva futott ki a szürke porfelhőből. Friss levegőre érve mélyeket lélegzett, majd összeborzadt, és bánatosan mosolygott a négy mozdulatlan alak láttán, akiket belepett a por. Végül nekiállt, hogy átgondolja a történteket. Nyilvánvalóan valami mágneses erő térítette el az iránytűjét, ezért ért vissza ugyanodat Talán a bolygó közeli mágneses pólusa. Persze ez nem rendes poláris égtáj, nincsenek éjszakák és nappalok, de azért a bolygó mágneses tengelye és forgástengelye még eltérhet egymástól. Tegnap esti házigazdáinak viselkedése viszont megoldhatatlan rejtély volt számára. Lehetetlen, hogy eltűnése - még ha istennek nézték is - úgy feldühíti őket, hogy az életére törnek. A régi, földi emberek öltek ugyan isteneket, de mindig rituális okokból, nem puszta gyilkolási vágyból. Egy pillanatra még az is eszébe jutott, hogy Fedris hergelte fel őket ellene. Talán van egy hipergyors ügynöksége, melynek segítségével az egész Világegyetemet ellene fordítja. Persze tudta, hogy ez képtelen gondolat, igazi akasztófahumor. Kedves házigazdái talán valami időszakos elmebajban szenvedtek. Vállat vont, azután elszántan bement a házba, és ennivalót készített magának. Mire elkészült vele, kint besötétedett. Tüzet rakott, és azzal töltötte az időt, hogy a hátizsákjában található anyagokból kis giroszkópot készített magának. Elmélyülten dolgozott, mint mikor valaki játékot farigcsál egy gyermek számára. Észrevette, hogy a macska az ajtóból figyeli, de elmenekült, amikor hívta. Még a tűzhely elé tett étel sem tudta odacsalogatni. Elven a gerendán lógó boroskancsókra nézett, de nem nyúlt utánuk.
Végül ledőlt a kerevetre, ahol Kors és Tuyla aludtak előző éjjel. Sikerült elhessegetnie gondolatait a kint lévő dolgokról, de egyszer-kétszer maga előtt látta Sefora testét, amint furcsán megperdül a levegőben, mielőtt átesik rajta. Az ajtóban megvillant a macska szeme. Amikor felébredt, már egészen világos volt. Gyorsan összeszedte a holmiját, egy kis gyümölcsöt is csomagolt. A macska félreugrott, amikor Elven kiment az ajtón. A tegnapi csata színhelyén legyek zsongtak, de a fiatalember nem nézett oda. A dombhoz ment, ahonnan előző reggel is elindult, vissza a tüskés erdőbe. A tüskés fák hihetetlen, csak a mesékben létező szívóssággal rég benőtték a nyílást, amit vágott. Nyoma sem maradt. Bekapcsolta a giroszkóp kis motorját, fegyverét a zöld falra irányította, és elindult. Kíméletlenül folytatta a szörnyű, egyhangú munkát. Időnként a giroszkóppal ellenőrizte az irányt, és hátrapillantott a nyílegyenes, egyre szűkülő, zöld vágatra. Furcsa, milyen gyorsan újranőnek ezek a tüskék! Még egyszer átgondolta hosszú távú terveit. Remélte, hogy egy generációnyi időre megszabadult Fedristől és a sosok hatalmától. Ezalatt találnia kell egy fejlett, lehetőleg városi civilizációt, esetleg olyat, ahol megfelelő háziállatok vannak; és meg kell szereznie a korlátlan uralmat, talán egy új vallás alapításával. Azután meg kell teremteni a szaporodás feltételeit. Végül a medálban lévő magokat külön kell választania, és a merész faj magvait élő vagy élettelen anyák testébe kell helyeznie. Lehetőleg élőkbe. És nem emberekbe, mert ez szociológiai nehézségekkel járna. Mulattatta a gondolat, hogy a merész faj birkákból meg kecskékből születik újra, esetleg élettelen gépekből. Agya szórakoztató képet varázsolt elé, amint Pán istenként, furulyázva vezeti furcsa népét a mezőn keresztül. Ekkor ráeszmélt, hogy képzeletében Sefora és Tuyla táncol mellette. Homlokát ráncolva elhessegette a képet. Ezután következne a merészek felnevelése és taníttatása. Feltételezett alárendeltjei gondoskodnának az előbbiről; az utóbbi esetében csak saját agyára és a roncsban hagyott mikrokazettára rögzített oktatóanyagokra támaszkodhat. Robotokra is feltétlenül szüksége lesz. Felötlött benne a két nappal ezelőtti beszélgetés, amiből kiderült, hogy vannak vagy voltak robotok ezen a bolygón. Eltöprengett ezen, de közben nem feledkezett meg a giroszkópról sem. Hosszú órákon át ment a hangfegyver nyomában a porban. Hiába koncentrált a feladatra, mintha hipnotikus álmot látna, aggasztó képek tolultak elé: a sötét szubűr, a macska szeme az ajtóban, még a szőrét is érezte, amint a lábához dörgölődzik; a Tuyla torkából felszálló por; Sefora teste, amint furcsán megperdül, mintha egy láthatatlan hullámon lovagolna a levegőben. Felötlött benne a merészek elpusztított bolygójának látványa, sötét felének radioaktív izzása még a szubűrben is jól kivehető volt; az űrhajó roncsának zümmögő hangja; Fedris kísérteties suttogása: “Az ismeretlen úgyis legyőz, Elven...” Meglepte, amikor hirtelen vége lett a tüskés erdőnek. A tisztás fél kilométer átmérőjű volt. Előtte kis patak csordogált, a völgyben aranyló gabona hajladozott. Hátrébb, a domboldalon gyümölcsöskert, a szélén egyszerű, alacsony, szürke házak sorakoztak. Az egyikből füstcsík szállt fel. Alig érezte a tüskéket, amikor hátrálni kezdett; de a fájdalom miatt tennie kellett pár lépést előre. Ilyen csekélység nem befolyásolhatta dühödten működő agyát. Valami furcsa erő zavarhatta meg a giroszkópot, a mágnest, a teret és az időt. Vagy tényleg a mesék világában jár, ahol akármennyire igyekszik kikerülni az elvarázsolt erdőből, estére mindig ugyanoda érkezik vissza...
Mintha legyek köröznének az alacsony, szürke épületek egyikénél. Megzörrentek előtte az ágak, és hallotta, hogy egy szörnyen ismerős hang ezt kiáltja: - Tuyla! Gyere gyorsan! Reszketni kezdett. Azután izmai mintha valami ösztönszerű ingernek engedelmeskednének, céltalanul előrelökték, majd megállították. A gabona a csípőjéig ért. Félve nézett körül. Semmit sem lehetett látni a félhomályban, de a gabona megmozdult. Két sávban mozgott a csalittól egyenesen Elven felé. Rejtekhelyükből hirtelen élőugorva - mint a pajkos gyerekek - Sefora és Tuyla termett ott előtte. Szemük csillogott, szájuk szögletében hamiskás mosoly. Tuyla torkából, ami tegnap hamuvá lett, most nevetés tört fel. Sefora szürke köddé vált vörös haját a szél borzolta. Elven vissza akart rohanni az erdőbe, de a lányok elvágták az útját, és hahotázva elkapták. Érintésükre minden ereje elhagyta Elvent, úgy érezte, csontjai is meglágyultak. A lányok magukkal vonszolták a gabonán keresztül. - Nem fogunk bántani - bátorította Tuyla kacéran nevetve. - De Tuyla, nem látod, milyen szégyenlős! - Boldogtalan valami miatt, Sefora. - Szeretetre van szüksége, Tuyla! És Elven érezte, hogy Sefora hideg karját a nyaka köré fonja, és nedves ajkát a szájára tapasztja. Levegő után kapkodva próbálta ellökni magától, de a lány szájából kacagás tört fel. Ekkor Elven becsukta a szemét, és zokogni kezdett. Mikor ismét kinyitotta, a szürke házak közelében állt, valaki virágkoszorút tett a nyakába, arca gyümölcstől maszatos. Alfors és Kors féktelenül táncolt a lányokkal a félhomályban, kéz a kézben, nevetve. Ekkor Elven is nevetni kezdett, egyre hangosabban, csillogó szemük bátorította. A kör közepére állt, forogni kezdett, a többiek arcán látszott, mennyire örülnek csatlakozásának. Elven lassan felemelte és bekapcsolta a hangpisztolyt; addig pörgött, míg a többi nevető emberből csak egy porgyűrű maradt. Azután még mindig nevetve a domb felé szaladt, a macska utána. Tüskés falba ütközött, kezébe, arcába fúródtak a tüskék. Csak ekkor jutott eszébe, hogy felemelje és bekapcsolja a kezében tartott valamit. Azután énekelve menetelt a porfelhőben. Egész éjjel ment és énekelt, csak azért állt meg, hogy gépies örömmel újratöltse a fegyvert, vagy hátizsákjából elővegyen egy hideg fénygömböt, mely megvilágította a zöld tüskéket és a porszemeket körülötte. Legtöbbször egy százéves dalt énekelt: Túljutunk a csillagokon, Deborám. Túl a galaxison, túl a fénynyalábokon, S csókolni foglak, át az évszázadokon. De néha Seforát énekelt Debora helyett. Úgy érezte, táncoló kecskék és birkák követik, meg furcsa szörnyek, akik tulajdonképpen a testvérei. Majd két nimfa táncol el mellette - az egyik vörös hajú. Édes hangjukon együtt énekelnek vele, és huncutul mosolyognak rá. Reggelre elfáradt, levette hátizsákját, és eldobta. Azután leszakított valamit a nyakáról, és azt is eldobta. Mikor feltűnt az ég az ágak között, a nimfák és a vadállatok eltűntek, és Elvennék eszébe jutott, hogy ő egy igen fontos, bátor fiatalember, és egészen hihetetlen dolgok történtek vele. De ha jól átgondolja... A tüskés erdő véget ért. A tisztás fél kilométer átmérőjű volt. Előtte egy patak csordogált a völgyben, és aranyló gabona hajladozott. Mögötte, a dombon gyümölcsöskert, mellette egyszerű, alacsony, szürke házak sorakoztak. Az egyikből füst szállt fel. Ruganyos léptekkel Sefora közeledett felé.
Elven retteneteset üvöltött, és célzott a fegyverrel. De túl nagy volt a távolság. Csak egy gabonaköteg vált porrá a lány előtt. Sefora sarkon fordult, és elrohant a házak irányába. Elven követte. Célzott, és teljes erőre kapcsolta a pisztolyt. Óriási ugrásokkal, őrjöngve rohant a szürke porfelhőben, ami egyre közeledett Seforához, már majdnem a sarkát érte. De a lánynak végül sikerült beugornia két épület közé. Ekkor valami kígyóként tekeredett Elven térdére, és miközben előrezuhant, valami a törzsére fonódott, könyökét az oldalához szorította. A hangfegyver kirepült a kezéből, amikor a földre zuhant. Azután a hátán feküdt, és levegő után kapkodott. A vékonyodó porfelhőben látta, hogy Alfors és Kors néz le rá, és szorosabbra húzzák lasszóikat. Hallotta, hogy Alfors ezt kérdezi: - Nincs semmi bajod, Sefora? Egy hang felelt: - Nincs. Hadd nézzem meg közelebbről. És a porfelhőben Sefora arca jelent meg, és nézett le kíváncsian Elven arcába, vörös haja a fiatalember arcához ért. Elven behunyta a szemét, és üvölteni kezdett. - Minden nagyon egyszerű, és nincs benne semmi természetfölötti - bizonygatta Ferdisnek az Emberi Viselkedést Kutató Intézet igazgatója, a Magellán Galaktika zamatos borát kortyolgatva poharából. - Elven nyílegyenes úton haladt előre. Ferdis a homlokát ráncolta. Alacsony ember volt, szemében aggodalom, melyet még a legalaposabb pszichoanalízis sem tudott eltüntetni. - A Galaxis nagyon hálás önnek, amiért elfogta Elvent. Nem hittük volna, hogy sikerül a Magellán Galaxisig eljutnia. El sem tudom mondani, milyen szörnyűségtől mentett meg minket... - Nem az én érdemem - mondta az igazgató. - > Puszta véletlennek köszönhető, és annak, hogy Elven idegei felmondták a szolgálatot. Persze sokat segített az ön jóslata, hogy a természetfölötti úgyis legyőzi. - Kétségbeesésemben találtam ki ezt az üres fenyegetést - szakította félbe Fedris kissé elpirulva. - Mégis előkészítette a talajt. Ráadásul szegény Elvennék pont a Magellán 47. projektünk kellős közepén kellett landolnia. Elismerem, hogy már maga ez a tény bárkit megrémített volna - mosolygott az igazgató. Fedris ránézett. - Mivel kísérleteznek tulajdonképpen? Csak annyit tudok róla, hogy szigorúan titkos. Az igazgató hátradőlt karosszékében. - Az emberi viselkedés tudományos megértése mindig is óriási nehézségekbe ütközött. A Hajnal Kor óta az emberek ugyanúgy próbálják analizálni szociális problémáikat, mint a fizikai és a kémiai jelenségeket. Pontosan akarják tudni, milyen oknak mi lesz az okozata. De mindig felmerült egy óriási akadály. Fedris bólintott. - A kontrollcsoport hiánya. - Pontosan - helyeselt az igazgató. - Patkányokkal például könnyebben menne. Találhatunk két vagy akár száz patkánycsaládot is ugyanolyan genetikai örökséggel, ugyanolyan környezetben. Ekkor megváltoztatunk egy tényezőt az egyik családban, és megfigyelhetjük, mi történik. A kapott eredmény mindig megbízható, mert ott a másik család, a kontrollcsoport, mely azt bizonyítja, mi lesz ha, nincs változás. Fedris csodálkozva nézett rá. - Csak nem azt akarja ezzel mondani... Az igazgató bólintott. - A Magellán 47-es projekten ugyanezt csináljuk, patkányok helyett emberekkel. A ketrecek fél kilométeres tisztások, ugyanazzal az éghajlattal, földdel, növényekkel, állatokkal - minden megegyezik a legapróbb részletekig. A ketrec rácsai a tüskés fák. Botanikusaink külön erre a célra
tenyésztették ki őket. A ketreclakók - emberi kísérleti nyulak - ikrek vagy inkább sokszorosítások. Ez lenne rájuk a helyes kifejezés. A robot gondozók és tanítók azonos nevelést biztosítottak, mindig ugyanaz a napirendjük. Ezeket a robotokat eltávolítjuk, amikor a csoport tagjai elég éretté válnak kísérleteinkhez. Természetesen észrevétlenül és időszakosan figyeljük őket. Ezért tudott Elven súlyos károkat okozni, mielőtt elfogtuk. Érti, miről van szó? A tüskeerdőben, ahol Elven lezuhant, körülbelül száz tisztást helyeztünk el, azonos távolságra egymástól. Mindegyik egyforma volt, és mindegyiken élt egy Sefora, Tuyla, Alfors és Kors. Elven azt hitte, körbejár. Pedig nyílegyenesen haladt előre. Minden este egy másik tisztásra ért, és egy másik Seforával találkozott. Mindegyik csoport ugyanolyan volt, egy tényezőt kivéve - azt, amit megváltoztattunk -, és ez az egészet még félelmetesebbé tette Elven számára. Ezekben a csoportokban épp azzal kísérleteztünk, hogy meghatározzuk, hogyan viselkednek az emberek idegenekkel szemben. Apró változtatásokat hajtottunk végre környezetükben és a robotnevelésben, aminek eredményeként az első csoport alázatos volt az idegenekkel szemben; a második kifejezetten ellenséges; a harmadik nagyon barátságos; a negyedik pedig igen bizalmatlan. Kár, hogy nem a negyedik csoporttal találkozott először Elven... persze lehet, hogy csak azért tudták elfogni, mert már majdnem megőrjítette a rettegés a természetfölötti hatalmától. Az igazgató kiitta a borát, és Fedrisre mosolygott. - Látja, merő véletlen, ami történt. Senki nem lepődött meg nálam jobban, amikor rutin megfigyelés közben kísérleti “nyulaim”-nál megláttam ezt az összevissza beszélő, megkötözött betolakodót; és majd hanyatt estem, amikor kiderült, hogy Elven az. Fedris elismerőn füttyentett. - Igazán együtt érzek a szegény ördöggel - mondta -, és már azt is értem, miért szigorúan titkos a kísérlet. Az igazgató bólintott. - Igen, a legtöbben nehezen emésztik meg az embereken végzett kísérleteket. Mégis jobb, mintha az egész emberiség lenne a kísérleti nyúl, kontrollcsoport nélkül. Egyébként nagyon jól bánunk kísérleti “nyulainkkal”. A projekt végeztével mindannyiuknak megfelelő oktatást biztosítunk, és tökéletes sosokká neveljük őket. - Mégis... - mondta Fedris kétkedőn. - Azt hiszi, ez az egész hasonlít egy kicsit a merészek elképzeléseihez? - Igen, egy kicsit - felelte Fedris. - Néha magam is ezt gondolom - ismerte el az igazgató mosolyogva, és borral töltötte meg vendége poharát. Ezalatt a Magellán 47-en zöld hajtások és indák közé ágyazódott be a medál és benne a fehér pirula. Parányi, zöld sírba zárva az egész merész fajt, kivéve Elvent. S. Korács Judit fordítása
Fritz Leiber HALÁLOS HOLD Több ezer éve ugyanott áll fölöttünk, és az emberek mindig is láttak benne dolgokat. Ez az egyetlen, szabad szemmel is megfigyelhető alakzat az égen, aminek jól kivehető formája van. Csaknem félmillió kilométernyire a Föld felszíne felett a Hold kelet felé haladt pályáján a nagyobbik szféra körül, kozmikus méretekkel mérve lassan, egy kilométer per másodperces
sebességgel. A keleti irányba forgó planétán az embereknek - a 27 napos holdciklus miatt - úgy tűnt, a Hold nyugat felé mozog a csillagokkal együtt. A háromezer kilométer széles, csaknem levegő nélküli, naptól fehér szikla, a Luna most fent, a Föld mellett haladt, távolodott a Naptól. Azt az arcát, melyet a földlakók láttak, félig világította meg a Nap nyers fénye, a másik fele sötétbe borult. Ez a félhold éjszakája, közismertebben a Hold az első negyedbe lépett. A félhold éjszakáján Lunának végre volt két saját holdja, bár földi szem nem látta őket, mint ahogy a Mars két apró holdját sem. Körülötte hetven kilométeres magasságban csaknem a szabadesés sebességével (másfél kilométer/másodperc) keringett szűk pályákon a fekete sziklatengerek (mare) felett két űrhajó. Az egyik az amerikai, a másik az orosz űrflottához tartozott. Kétóránként kerülték meg a Holdat. A hajók pilótái önálló kutatásokat végeztek a Luna csalóka, habkőpor felszínén, előkészítve nagyobb kutató űrhajók közelgő leszállását. Ezért éjszaka a szokásosnál több ember nézett fel a Földről a Holdra. Legtöbbjük rettegve figyelte, és nem kíváncsian. Az elmúlt évtized a két nagy nemzet vezetőinek egyre elmérgesedő veszekedésével telt el. A régóta rettegett harmadik világháború nagyon közelinek tűnt, és a fej-fej melletti verseny egy Holdon lévő katonai támaszpont létrehozása érdekében, csak növelte ennek veszélyét. A háború fenyegetése fokozódott, amikor egy orosz tudós és egy amerikai katonai szakértő szinte egyidejűleg bejelentette, hogy a Hold ideális hely lenne - különösen mély, felszín alatti - atomrobbantások tesztelésére, melyeket a Földön elméletileg betiltottak. Amerika csendes-óceáni partvidéke most a Föld árnyékába került, a félhold alá. A Cascade hegység nyugati felét borító örökzöld erdő elmerült a sötét éjszakában. Az erdőből kiemelkedő magányos hegycsúcson, Washington állam közepén, Puget Soundtól keletre két férfi és egy nő figyelte izgatottan, hogy “kel fel” a Hold - a déli égbolton Luna már magasan fent világított - a fehérre meszelt, négyszögletű, csúcsos ház felett. A fiatalember alig lehetett idősebb a lánynál legfeljebb huszonöt éves volt -, mégis érett, kiegyensúlyozott, komoly férfi benyomását keltette. Az üzletemberek konzervatív, városi eleganciájával öltözött. Az idősebb ötvenévesnek látszott, bár bajusza, szemöldöke még nem őszült meg. Arcát férfiassá tették a szemöldöke között futó aszimmetrikus, függőleges barázdák. Illett hozzá a sportos öltözék. Átölelte a lány vállát, aki szintén vidékiesen öltözött. Szép arcán a hűvós este ellenére izzadság gyöngyözött, és látszott rajta, mennyire nehezére esik figyelnie a gyötrelmes, kínzó látványt. - Mi lesz már, Janet! - noszogatta az idősebb férfi kíméletlenül. - Mire emlékeztet a HoJd? - Egy pókra - vágta rá a lány. - Olyan, mint egy dagadt, fehér pók. Láthatatlan hálóban lóg a fejem felett. Tudja, doktor, a pókoktól is irtózom. - Ezt a megjegyzést a fiatalembernek szánta. - Esetleg olyan, mint egy pisztoly. Igen! Nikkelezett pisztoly, gyönggyel kirakott markolattal, épp a mellem közepére szegezi - vagy inkább mindannyiunkra... Egy habzó szájú, vihogó, őrült öregasszony, púdertől fehérlő arcán lila rúzsfoltok, és sárga csipkeruhája... - Azt hiszem, ennyi elég lesz, McNellis professzor - szakította félbe a fiatalember. - Most már bemehetnénk a lányával... - Nem! Először még be akarom bizonyítani magának, dr. Snowden, hogy csak a rémálmok jelentenek problémát Janetnek. A Holdtól való félelme nem okozott semmiféle idegkárosodást. - Nem, és mi sem akarunk - vágott vissza a fiatalabb férfi csendesen. - Folytasd csak, Janet! ismételte az öreg, figyelmen kívül hagyva az éles
kritikát. - Mit látsz még a Holdban? - Egy férfit, nyulat, bohócot, boszorkányt, denevért, egy gyönyörű nőt - kántálta a lány monoton hangon. Úgy tűnt, a férfiak párbeszéde közben csökkent a félelme, de legalábbis az engedelmessége. Kajánul nevetett. - Apa, mindenki azt hinné, te vagy a pszichológus, ahogy a Holdat használod a Rorschach-teszthez! - Majd hangja ösztönösen megkomolyodott: - A Hold az eredeti Rorschachtintafolt. A marék a szétfolyó tinta. Több ezer éve ugyanott áll fölöttünk, és az emberek mindig is láttak benne dolgokat. Ez az egyetlen, szabad szemmel is megfigyelhető alakzat az égen, aminek jól kivehető formája van. A férfi elengedte lánya vállát. - Így igaz - mondta furcsa hangon. - Ez nekem nem jutott volna eszembe. Csillagászéveim alatt soha nem gondoltam erre. A fiatalember elindult befelé, karját a lány vállára tette, és elfordította a Holdtól. Az öreg útját akarta állni, de azután elengedte. - És most, Miss McNellis, mivel eredeti gondolataival nagyban hozzájárult a csillagászat fejlődéséhez - mondta a fiatalember könnyedén -, azt hiszem, mára elég lesz a Hold megfigyeléséből. - Maga a doktor - felelte a lány, és elmosolyodott. - Hold Doktor. - Ez a cím erős túlzás, Janet, egy ostoba újságcikkben ragasztották rám mondta, és a lányra mosolygott. - Ami azt illeti, a közelébe se mennék. Félek az űrtől. - Mindegy. Apa azért hívta, mert maga a Hold Doktor. - Az édesapja százszor többet tud nálam a Holdról. Sőt biztosan azt is tudja, hogy teljesen normális dolog, ha egy lány félti a vőlegényét, aki a Hold körül kering; és szinte természetfölötti ellenségnek látja a felderítésre váró helyet. - Janet félelme a Holdtól jóval régebbi keletű, mint eljegyzése Tom Kimbróval - vitatkozott az öregebb férfi. - Igen, papa, de én Tomot féltem. - Nem kell féltened! Dr. Snowden, elmondtam Janetnek, hogy ugyanolyan a helyzete, mint a régi sarkkutatók menyasszonyainak. Sőt sokkal jobb, hisz ők évekig voltak távol. - Igen, papa, de az ő barátnőik nem látták a kertből az Antarktiszt vagy az Északi-sarkot, miközben tudták, hogy a vőlegényük, bár láthatatlanul, de ott van. Hangja hisztérikussá kezdett válni, lassan megfordult. - Azt hiszem, a Hold olyan, mintha jégből volna - suttogta kísértetiesen halkan. - Piszkos, buborékkal teli jég. - Janet, ez valami rögeszme! - mérgelődött az apja. - Hogy olvashattad el azokat a Világjég-pamfleteket, mikor az apád hivatásos csillagász!... - Egyre hűvösebb lesz az idő. Folytassuk inkább bent - mondta dr. Andreas Snowden határozottan. Ezúttal McNellis professzor sem tiltakozott. A nappali egész lakályosnak tűnt, bár tele volt könyvvel, az üveges vitrinekben kis meteoritok és más csillagászati érdekességek. Miután leültek, McNellis professzor kávéval kínálta Snowden doktort, aki barátságosan mosolyogva nézte egy darabig a lányt, azután így szólt: - Most pedig mindent tudni akarok, Janet. Más körülmények között négyszemközt beszélnénk, holnap majd erre is sor kerül, de így kényelmesebb. Lássuk csak, egészen kicsi volt, amikor édesanyja meghalt, és ezután édesapjával élt, aki nagy tudósa a Holdnak, bár a meteoritokra specializálódott. Nemregiben jegyezte el Tom Kimbro kapitány, az első amerikai Hold körüli kutató űrhajó parancsnoka, akit sokkal inkább nevezhetnénk Hold Embernek, mint engem Hold Doktornak.
- Már évek óta ismerem Tomot - tette hozzá a lány. Megkönnyebbülten mosolygott most, hogy már bent volt a házban. - Apa mindig is részt vett a Holdkutatásokban. - Igen. Most pedig meséljen nekem erről a Hold-iszonyról. Kérem, McNellis professzor, ne vágjon közbe, még akkor sem, ha a kozmikus jég elmélete kerülne szóba. Tréfásan mondta, de parancsnak tűnt. A házigazda szerepében a professzor oldottabbá vált, és egyszerűen tudomásul vette. A lány hálásan pillantott a fiatal orvosra, azután elgondolkozott. - A rémálmok a legrosszabbak - mondta végül. - Két hónapja igazán szörnyűvé váltak. Azt hiszem, megőrjítenek. Ébredés után vagy tíz percig valóban azt gondolom, hogy megőrültem. Ezt éreztem két hónappal ezelőtt is, amikor kiugrottam az ágyból, fogtam papa revolverét, és a hálószobaablakból az egész tárat kilőttem a Holdra. Tudtam, hogy ez csak pótcselekvés, hisz úgysem találhatom el a Holdat, mégis éreztem, meg kell tennem, különben megtébolyodok. A másik lehetőség, hogy elrejtőzöm a bunkerünkbe, és soha többé nem jövök elő. Tudja, amikor valami kikészíti az idegeit, az ember rettegni kezd, és ha nem tesz valamit rögtön ellene, mindegy milyen görcsösen, akkor... - Értem - felelte a doktor megfontoltan. A hangjában helyeslés érződött. - Janet, miről szólnak ezek az álmok? - A rémálmaimra gondol? Igazi rémálom, és mindig ugyanaz. Ismétlődik. - Janet lehunyta szemét. - Éjjel van, kint állok, és a Hold nagyon gyorsan közeledik az égen, de sokkal nagyobb és fényesebb, mint az igazi. Néha úgy tűnik, a fák tetejét súrolja. Én összekuporodom, úgy érzem, mintha egy óriási, ezüstszínű expresszvonat jönne mögöttem a semmiből. Nagyon félek. Autan eltűnik a szemem elől, már azt hiszem, biztonságban vagyok, de ekkor dübörögve tűnik fel az ellentétes horizonton, még lejjebb, mint az előbb. Olyan szag terjeng, mintha a levegő égne a súrlódástól. Ez ismétlődik, egyre gyorsabban. Minden alkalommal úgy érzem, ez az utolsó. Mint Poe hőse A kút és az inga című novellában, akit a padlóhoz kötöztek, és egyre közeledik felé a fényes inga, míg a penge ketté nem vágja. Végül a kíváncsiságom legyőzi félelmemet. Tudom, ez a legrosszabb, amit tehetek; tiltja valami szörnyű törvény, de dacolok egy hihetetlenül erős hatalommal, és felnyúlok... ne kérdezze, hogyan, mikor a Hold olyan gyorsan száguld; fogalmam sincs, hogy érem el a fák tetején... néha mintha lenyomná kráteres felét a kertbe, néha én növök meg, mint a paszuly a mesében. Akárhogy is, felnyúlok, bár tudom, hogy nem szabad, és megfogom a Holdat! - És milyen? - kérdezte dr. Snowden. - Szőrös, mint egy nagy pók - vágta rá Janet, és csodálkozva nyitotta ki a szemét. - Ez eddig soha nem jutott eszembe. A Hold sziklás. Miért mondtam ezt, doktor? - Nem tudom. Ne törődjön vele. Mi történik azután? - kérdezte tárgyilagosan. Janet előregörnyedt a széken, és összeszorította a térdét. - A Hold széttörik - suttogta. - Darabokra törik, mint valami fehér tányér. A töredékek ott kavarognak egy ideig, azután lezúdulnak. Mielőtt agyonzúznának engem és velem együtt a világot, a kőtörmelék golyózáporában érzem ezt a szörnyű bűntudatot, tudom, hogy én vagyok a felelős a történtekért, amiért megérintettem a Holdat. Ettől megőrülök. - Megkönnyebbülten fellélegzett. Snowden doktor mosolygott. - Tudja, Janet, két-háromezer évvel ezelőtt ezt az álmot isteni figyelmeztetésnek tekintették volna, hogy ne próbálkozzanak a Holdra szállással, vagy szörnyű jóslatnak arra az esetre, mi fog történni, ha szentségtörő módon mégis beleavatkozunk az istenek életébe. Nem, McNellis professzor,
egy szavamat se higgye - tette hozzá gyorsan, mikor észrevette a csillagász mérges képét. - Csak ki kell mondanom ilyenkor, ami épp az eszembe jut. Meggyőződésem, hogy a legvadabb gondolatokat is ki lehet mondani és elemezni kell. Egyébként Janet álma, ugye, sokban hasonlít a kozmikus jég elméletéhez? Látja, csak azért állítok fel szabályokat, hogy megszegjem őket. - Ha elméletnek nevezhető ez a zagyvaság - mondta a professzor gúnyosan. - Egy Hörbiger nevű bécsi mérnök kezdte az egész Welt-Eis-Lehre dolgot. Mindenféle csillagászati előképzettség nélkül. Az a meghökkentő gondolata támadt, hogy a Hold sárból és jégből áll, spirális pályán közeledik a végtelenből, és hamarosan olyan közel jut majd a Földhöz, hogy árvizeket és földrengéseket okoz, azután darabokra törik, és rettenetes hideg jégeső zúdul ránk. Sőt Hörbiger szerint a Földnek eredetileg hat holdja volt, és mindegyik ugyanígy darabokra tört. Ez a mostani a hetedik. Állítólag a hatodik hold a felelős az özönvízért, a tűzokádó sárkányokról szóló legendákért, Bábel tornyának összeomlásáért meg az istenek alkonyáért stb. Persze nincs ebben semmi új. A múlt században Ignatius Donelly, a kongresszus tagja mindezt már megírta Ragnarok című könyvében, csak üstökösöket említ holdak helyett - akkor azokat tömörebbnek tartották. Velikovsky most újra megírta mindezt. Még az úgynevezett okos embereket is sikerült megtévesztenie. Mindenesetre Hörbigernek akadtak követői a nácik között. Legtöbbjük szívta magába az áltudományt. A kozmikus jég tökéletesen megfelelt az északi szuperembereknek. Janet persze tudja mindezt. Olvastad ezt a szemetet, ugye, drágaságom? Az orvos felkapta a fejét, és gyorsan megkérdezte: - McNellis professzor, nincs igazi tudományos magyarázat a Hold széttöredezésének elméletére? - De igen. Ha egy szatellit, melynek nincs szilárd magja, túl közel kerül az anyabolygóhoz, az utóbbi apály-dagálya miatt darabokra esik szét. Feltételezések szerint így keletkeztek a Szaturnusz gyűrűi - az egyik holdja túl közel került hozzá, és felrobbant. A kritikus távolságot Roche-limitnek hívják. Ez a Föld esetében 9500 kilométer - a Lunának ilyen közel kell kerülnie, és megfelelő belső maggal kéne rendelkeznie. George Gamow állítása szerint, ha nem történik semmi rendkívüli, ez százmilliárd év múlva következne be! - A professzor elégedetten nevetett. - Mint látja, egyik elmélet sem alkalmazható a jelenlegi helyzetre. - Mégis érdekes. - A doktor az apára, majd a lányára nézett, és mintegy mellékesen megkérdezte: Janet, maga hisz a kozmikus jég elméletében? A lány megrázta a fejét, apja pedig felhorkant. - Mindenesetre érdekesnek találom - mondta Janet idegesen mosolyogva. - Egyetértek - bólintott dr. Snowden. - Tudja, Hans Schindler Bellamy, Hörbiger angol tanítványa gyermekkorában az önéhez nagyon hasonló álmot látott, és ezért vált Hörbiger hívévé. - Akkor ön nagyon is jól ismerte ezt a kozmikus jégről szóló zagyvalékot, amit az előbb magyaráztam - mondta szemrehányóan a professzor. - Csak részben - védekezett az orvos. - Volt néhány betegem, aki hitt ebben. - Nem folytatta a témát. - Janet - kérdezte -, gondolom, maga is gyermekkorában kezdett el álmodozni a Holdról? Csak álmai akkor nem voltak ilyen rémesek. - Igen. Egy alkalmat kivéve, amikor papa elvitt egy tengeri útra a mama halála után. Láttam, ahogy a holdfény táncolt a vízen, és akkor nagyon rosszat álmodtam. McNellis professzor bólintott. - A Karib-szigetekre mentünk. Pont hétéves voltál. Majdnem minden éjjel pityeregve, kisírt szemmel ébredtél fel. Természetesen azt hittem, hogy az édesanyja halála miatt viselkedik így. - Hát persze. Mondja, Janet, amikor ezeket álmodja, általában telihold van? A lány határozottan bólintott.
- Emlékszem egyetlenegyszer álmodtam fényes nappal. Amikor felébredtem, az ablakból láttam a Hold halvány ezüstjét a kék, délutáni égbolton. McNellis professzor ismét helybenhagyólag bólintott. - Évekig feljegyeztem Janet álmait. A Hold minden esetben a látóhatáron volt. A száztizenhét álomból, amiről Janet beszámolt nekem, egyik sem újholdkor történt. , A doktor kötekedőn, gúnyosan mosolygott. - Ez igazán meglepő, nem gondolja? Minek tulajdonítja? A professzor vállat vont. - Fogalmam sincs. Talán a holdfény inspirálja az álmot. - Igen, doktor - mondta Janet kissé ünnepélyesen. - Régen is azt hitték, hogy a Hold megzavarja az agyműködést. Tudja: hold, holdkórosság. És a holdfényről nem azt feltételezik, hogy befolyásolja a növekedést, és a nők havi ciklusát? - Ne vezessen félre ilyesmi, Janet - szólt rá az apja szigorúan. - Az egyetlen lehetséges feltételezés, dr. Snowden, hogy Janetnek Hold-óra van az agyában, és a tudatalattija csak akkor küldi az álmot, amikor a Hold fent van. Ezek tények. Janet felemelte a. kezét. - Eszembe jutott - mondta izgatottan -, hogy a Hold helyzete miatt voltak olyan rossz álmaim a Karib-szigeteken. - Nyugtalanul folytatta: - Tudja, dr. Snowden, itt fenn, északon a Hold soha nincs pontosan felettünk, még amikor legmagasabban áll az égen, akkor is a zenittől délre látható. - Igen, ennyit én is tudok - mosolygott a férfi. - Emlékszem, amikor a Karib-tengeren hajóztunk, papa elmagyarázta, hogy most a trópusokon vagyunk, és a Hold merőlegesen áll a Föld síkjára. Az egyik éjjel tényleg pont felettünk volt. - Megborzongott. - Igen, valóban meséltem erről neked - mondta az édesapja -, de nem emlékszem, hogy különösebben hatott volna rád. Legalábbis nem szóltál róla. - Tudom, féltem, hogy mérges leszel. - De miért? És miért a zeniten levő Holdtól félsz olyan nagyon? - Én is szeretném tudni, Janet - mondta dr. Snowden. A lány hol az egyik, hol a másik férfira nézett. - Hát nem értitek? Ha felettem van a Hold, pont rám eshet! Ha máshol van, esetleg nem talál el. Nem mindegy, hogy bent vagyok az alagútban, amikor összedől, vagy a bejáratánál állok. Most a professzor kuncogott. - Janet - kérdezte -, kislány korodban te ezt tényleg komolyan vetted? - Én most is komolyan veszem - gurult dühbe a lány. - Az érzékeim komolyan veszik. Mi tartja fenn a Holdat? A tudományos törvények? És ha a törvényeket megcáfolják vagy kiderül róluk, hogy hamisak? - Ó, Janet! - az apa csak ennyit tudott mondani, és még mindig kuncogott, amikor Snowden doktor így szólt: - Az érzékei komolyan veszik - ez igazán szép kifejezés, Janet. De vajon az esze is komolyan veszi? - Azt hiszem, nem - ismerte el Janet kelletlenül. - Tegyük fel - erőltette az orvos -, nem tudom, lehetséges-e, de ha esetleg vulkáni kitörés lenne a Holdon, a fellövellő kőtörmelék nem érhetné el esetleg a Földet? Még akkor sem, ha a Föld felé repülne? - De, valószínűleg igaza van - ismerte el a lány kis idő múlva. - Nincs igaza, dr. Snowden. Nem teljesen - vetette közbe McNellis professzor, miközben felállt a székről, és kajánul vigyorgott. - Azt mondta, olyan ember, aki kimondja, amit gondol, és mindig ragaszkodik a valósághoz. Nagyon jó. Én is ezt vallom. - Megállt az egyik vitrin előtt. - Jöjjön ide, kérem, mutatni akarok valamit. Neked is, Janet. Soha nem beszéltem ezekről. A rémálmaid kezdete óta mindig lekicsinyeltem a Hold jelentőségét előtted, míg dr. Snowden meg nem győzött arról, hogy mindig el keil mondani a teljes igazságot. - Nem pontosan ezt mondtam... - kezdte az orvos, de aztán abbahagyta.
A vitrinhez ment. Janet McNellis mögötte állt meg. A professzor a fehér kartonra helyezett fekete üvegdarabokra mutatott. Legtöbbjük valami kis korong töredékének látszott, de néhánynak tökéletesen szabályos, két-két és fél centis kör alakja volt. McNellis a torkát köszörülte. - Ezek megolvadt meteoritok - magyarázta. - Csak a trópusokon találhatók, azaz pontosan a Hold alatt. Az elmélet szerint amikor a nagy meteoritok a Holdnak ütköznek, a Hold kovaszerű, üveges vagy homokos töredékei nagyobb sebességgel repülnek felfelé, mint a Hold, két és fél kilométer per másodperces szökési sebességgel. Miközben leesnek a Földre, a súrlódás miatt mégolvadnak, és felveszik jellegzetes csepp formájukat. Tehát ez itt minden valószínűség szerint valódi Holdkőzet, parányi töredékei a... Janet, mi van veled? Dr. Snowden megfordult. Janet mereven előrehajolt, és szinte hipnotizáltan bámulta a meteoritmaradványokat. Reszketett. - Mint a pókok – suttogta. Arca hirtelen rémültté, ugyanakkor haragossá vált. Feje fölé emelte a kezét, és öklével az üvegre akart vágni. Snowden doktor elkapta a derekát, másik kezével lefogta a kezét, végül sikerült elfordítania a vitrintől. A lány hevesen ellenkezett. A férfi érezte, hogy még mindig reszket. A professzor tehtetlenül állt, majd kiment a folyosóra, és Mrs. Pulaskit hívta. A lány megnyugodott, de az orvos nem engedte el. - Janet - kérdezte halkan, de határozottan -, mégis mit gondol, mi okozza a rémálmait? - Azt fogja hinni, nem vagyok normális - suttogta a lány. Az orvos szorosabban ölelte át. - Senki sem normális - bizonygatta határozott meggyőződéssel. - Azt hiszem, az álom figyelmeztetés - suttogta Janet. - Minha \a Holdról közvetítenének nekem. - Köszönöm, Janet - mondta a doktor, és elengedte. McNellis professzor egy testes asszonysággal tért vissza. Janet odament hozzá. - Kérem, bocsássanak meg nekem. Ostobán viselkedtem - mentegetőzött. - Jó éjszakát, papa! Jó éjszakát, doktor! Amikor a nők elmentek, a két férfi egymásra nézett. Az orvos felemelte üres kávéscsészéjét. A professzor töltött mindkettőjüknek, és közben sajnálkozott: - Azt hiszem, ostoba voltam, amikor így megijesztettem szegény Janetet. - Szinte lehetetlen megjósolni, milyen hatása van az ilyesminek - vigasztalta a doktor. - El kell ismernem, engem is megrémítettek azok a tektitek. Soha nem hallottam róluk. A professzor a homlokát ráncolta. - Nagyon sok dolgot nem tudnak az emberek a Holdról. De mi a véleménye Janetről? - Túl korai lenne bármit is mondani, kivéve, hogy igazán stabilnak látszik; szellemileg és érzelmileg egyaránt jól viseli, bármin is menjen keresztül. - Örülök, hogy ez a véleménye. - Biztosíthatom, nem fog idegösszeomlást kapni, de azt ajánlom, többé ne tegye ki ilyen megpróbáltatásnak. - Ugyan, dehogy! Ez intő példa volt. - McNellis hangja magabiztossá vált. Snowden doktor, igazán sokat gondolkoztam rajta. Nem valami gyermekkori trauma okozza Janet félelmét a Holdtól? Talán azt hitte, hogy a csillagászat iránti érdeklődésem - gyerekésszel ez a Holddal azonos - valami módon felelős az édesanyja haláláért. - Lehetséges - bólintott elgondolkozva az orvos. - Mégis az az érzésem, hogy Janet rémálmának semmi köze a pszichoanalízishez, a kozmikus jég elméletéhez vagy Tom Kimbróhoz. A professzor felnézett. - Hát akkor mi az oka? - kérdezte ingerülten. Az orvos vállat vont. - Túl korai lenne bármit is mondani. McNellis figyelmesén szemlélte. - Mondja csak, miért hívják magát Hold Doktornak? A Hold-projektnél ajánlották, így nem kérdezősködtem tovább.
- Volt szerencsém kezelni a projekt néhány vezetőjét, akik ideg-összeroppanást kaptak, de nem ez az igazi ok. - Az orvos kért még a kávéból. Nagyot kortyolt, majd így folytatta: - A Holdtól való iszony több betegem fő problémája volt. Úgy gondoltam, nem lehet véletlen, ezért érdeklődtem a többi pszichiáternél, laikusoknál, elmegyógyintézetekben, pszichológiai osztályokon és hasonló helyeken. Gyorsan megérkeztek a válaszok. Sok orvosnak okoz problémát ez a dolog. Kiderült, hogy több ezer elmebetegség jellemzője a Holdtól való félelem, több száz beteg ugyanolyan álmokat lát, mint Janet: óriási vulkánkitörés, és a Hold darabokra törik, felrobban, összeütközik egy üstökössel, esetleg magával a Földdel, széttörik az apály-dagály feszítése miatt, meg ilyesmi. A professzor csodálkozva rázta meg a fejét. - Tudtam, hogy a Hold-projekt pánikot okoz, de álmodni sem mertem volna, hogy ilyen méretűt. - Több száz esetben, ugyanúgy, mint Janetnél, ez a félelem a gyermekkorban gyökeredzik. - Hm, ez olyan, mint az űrutazás kezdetén jelentkező tömegneurozis vagy minek hívták. - Pontosan. De mivel magyarázza a következőket. A Hold-robbanásról szóló, közel négyezer álom esetében tudom a napot, órát, még a percet is. Az esetek kilencvenhét százalékában a Hold a horizont felett volt. Meggyőződésem, hogy a Hold közvetlenül befolyásolja az álmot, talán ahogy a rádió rövidhullámait lefogja a Föld tömege és görbülete. - A holdfény? - kérdezte a professzor. - Nem. Az álmok akkor is ugyanúgy előfordulnak, amikor borult az ég. Nem hiszem, hogy a fénynek vagy más elektromágneses spektrumnak köze lenne a dologhoz. Szerintem teljesen másféle hullám. A professzor elkomorodott. - Csak nem valamiféle gondolathullámokra gondol? Tudja, doktor, még ha létezik is telepátia vagy különleges érzékelés, azok egy másik dimenzióban zajlanak, túl az ismert téren és időn. Primitív dolog a gondolathullámokat a fényes hanghullámokhoz hasonlítani. - Nem vagyok biztos benne - mondta az orvos. - Galilei is azt hitte, hogy a fény sebessége végtelen. De kiderült, hogy csak túl gyorsan mozog, és ő nem tudta lemérni a sebességét. Ugyanez vonatkozhat a gondolati hullámokra is; a fénynél is gyorsabban terjednek, ezért mozgásuk végtelennek tűnik. De egy évszázad múlva fejlettebb technikával már mérhető lesz sebességük. - De hát Einstein... - A professzor vállat vont. - Akárhogy is, a telepátia csak feltételezés. - Nem vagyok biztos benne - ismételte az orvos. - Amíg ön a nővért hívta, Janet megnyugodott, és sikerült megkérdeznem, mit gondol, mi okozza a rémálmait. Ezt felelte: “Azt hiszem, az álmokat a Holdról közvetítik.” Ez az első eset, hogy egy betegnek ez az eszébe jutott. A professzor lehajtotta a fejét, és homlokát masszírozta, mintha fájdalmai lennének. - Azt hiszem, én sem vagyok biztos benne - motyogta. A doktor szeme felcsillant. - De talán mégis - mondta barátságosan, és előrehajolt. - McNellis professzor, mi történik tulajdohképpen a Holdon? Mit figyelnek meg a Hold-projektben részt vevő kutatók, amit nem hajlandók elárulni még nekem sem? Mit láthat Tom Kimbro? A professzor nem nézett fel, de abbahagyta a masszírozást. - McNellis professzor, tisztában vagyok vele, hogy valami furcsa dolgot figyelnek meg a Holdon. Az egyik betegem félreérthetelen célzásokat tett rá, de még abban az állapotban is tiszteletben tartotta a biztonsági előírásokat. Miről van szó? Ugye, nem hiszi, hogy csak Janet miatt vagyok itt? Pár másodpercig egyikük sem szólalt meg és nem is mozdult. Akaratuk harcban állt egymással. Végül a professzor felnézett. - Egyes megbízhatatlan űrhajósok évszázadokkal ezelőtt figyeltek meg “furcsa dolgokat” a Holdon - kezdte kitérőleg. - Százötven éve Gruithuissen egy
erődítményt vélt felfedezni a Schröter-kráter közelében. Zentmayer száz éve hegy nagyságú dolgokat látott menetelni vagy mozogni körbe a Holdon, ellipszis alakzatban. Majd fényes, óriási denevér formájú, fekete foltokat. Charles Fort könyvében számtalan példát talál rá. Holdon látott furcsaságok... rég lerágott csont ez már, Snowden doktor! - Felemelt hangon bizonygatta mindezt, de nem nézett az orvos szemébe. - McNellis professzor, nem érdekelnek a régi megfigyelések - erőszakoskodott Snowden. Az érdekel, hogy most milyen megfigyeléseket folytatnak a Holdon. Az hiszem, semmi köze az oroszokhoz. Európai kollégáktól hallottam, hogy a Szovjetunióban is kitört egyfajta Hold-pszichózis vagy Hold-iszony, tehát emiatt nem kellene ilyen szigorú biztonsági intézkedéseket bevezetniük. Kérem, professzor, mondja el. Tudnom kell, miről van szó, ha meg akarom gyógyítani Janetet. A professzor kényelmetlenül izgett-mozgott a széken, végül kétségbeesetten így szólt: - Szigorúan titkos. Halálosan félnek a pánik kitörésétől vagy attól, hogy az egész projektet leállítják. - A pánik már így is kitört, és talán a projektet tényleg le kellene állítani, de ez nem tartozik rám. Engem csak a saját szemszögemből érdekel a dolog - a pszichológia szemszögéből. - Még amikor önt ajánlották nekem, akkor is figyelmeztettek, nehogy beszéljek a kutatásokról. És ha Janet csak egyetlen szót is hallana, biztosan megőrülne. - McNellis professzor! Felnőtt férfi vagyok. Felelősséget vállalok a tetteimért. Lehet, hogy ennek az információnak a segítségével tudom meggyógyítani a lányát. A professzor üveges tekintettel nézett a doktorra. - Megkísérlem. Két hónappal ezelőtt a stacionárius űrállomáson lévő Holdteleszkópunk - mivel ott a látványt nem homályosítja el az atmoszféra furcsa tevékenységet észlelt a Hold négy különböző területén: a Mare Nectaris, a Mare Foecunditatis közelében, a Mare Crisiumtól északra és pontosan a Hold középpontjában, a Sinus Mediin. Nem tudtuk meghatározni, milyen tevékenységről van szó. Először arra gondoltunk, az oroszok titokban megelőztek, de az Űr Titkosszolgálat biztosított minket, hogy ez lehetetlen. Maguk a megfigyelések helyenként változó elsötétedést jeleztek a négy területen, úgynevezett árnyékokat, bár az egyik megfigyelő mozgó tornyokról beszélt. - A két napja pályára bocsátott kutatóűrhajónak a Nectaris és “Foecunditatis közelébe kellene jutnia. Az első kör után Tom Kimbro mindkét helyet látta. Szó szerint idézem a jelentését: “Pók- vagy csontvázszerű gépek, nem emberi, magas, vékony lények, és minden kétséget kizáróan mélyfúrások nyomait észleltem.” A professzor talpra ugrott. . - Ez minden - mondta és megrándította a vállat. - Ez volt az első jelentés, de azóta velem sem közöltek további információkat. Bármit látott is Tom azóta, ami megerősíti vagy cáfolja az első benyomását, és bármi történt is vele, nekem nem, mondták meg. Kinyílt a hall ajtaja. - Professzor úr - kérdezte Mrs. Pulaski -, Janet nincs itt? Azt mondta, beszélni szeretne önnel, de nyitva találtam a kertkaput. A professzor bűntudatosan nézett az orvosra. - Lehet, hogy a hallban álldogált, és mindent hallott! Az orvos már kiment Mrs. Pulaski mellett. Rögtön észrevette Janetet. Vakítóan fehér steppelt háziköntöst viselt. A pázsit közepén állt, és felnézett a tetőre.
Az orvos intett Mrs. Pulaskinak, hogy ne mozduljon, a professzort pedig karon ragadta, hogy maradjon csöndben. A lány mögé került, aki úgy tűnt nem vette észre. Mozgott a szája, hüvelykujjával ujjai hegyét dörzsölte. Tekintete a Holdra szegeződött. Az orvos tudta, hogy most betegével kell törődnie, de úgy érezte, előbb neki is fel kell néznie a Holdra. Egyik fele félig eltűnt az űrben, másik fele fehér pettyesen ragyogott, mindent elhalványítva a közeli fényes csillagokon kívül. Luna kisebbnek tűnt, mint ahogy Snowden doktor várta. Némi bűntudattal nyugtázta, hogy az elmúlt két évben sokat foglalkozott a Holddal, de ritkán nézett fel rá, és egyáltalán nem tanulmányozta. - Hol az a négy hely? - hallotta saját halk hangját. - Három a megvilágított külső szélen, a görbületnél - felelte a professzor is halkan. - A negyedik pont középen van, az árnyék határán. Janet, úgy tűnt, nem hallja őket. Azután mély lélegzetet vett, és váratlanul sikítani kezdett. Az orvos átölelte a vállát, és le nem vette szemét a Holdról. Két másodperc telt el. Talán három. A Hold nem változott. Azután a görbületnél mintha három kis foltot vett volna észre. Mi lehet ez félmillió kilométer távolságban? - kérdezte magától. Talán óriási repedések? Vagy a Hold egyes részei kiemelkednek? Hunyorított, hogy jobban lássa. Majd a négy ibolyaszín csillagot nézte. Fényesebbek voltak, mint a Vénusz. Három a megvilágított féltekén helyezkedett el, ahol a foltokat látta az előbb. A negyedik, a legfényesebb pont középen ragyogott, kettévágva a Hold sötét és világos felét. Egyre csak nézte - képtelen lett volna levenni róla a szemét -, de agyának pszichiáter fele önállóan működött, és ezt mondatta vele: - Én is látom, Janet! Mindannyian látjuk. Ez valóság. - Többször elismételte, minden alkalommal megszorítva a lány vállát. Hallotta, hogy McNellis professzor ezt morogja: “Tíz másodperc.” Nyilván ennyi ideje jelentek meg a foltok. Az ibolyaszínű csillagok már nem világítottak olyan fényesen, de egyre nagyobbakká váltak. Gömböknek vagy kerek foltoknak tűntek, még mindig fényesebbek voltak a Holdnál, de egyre halványodtak. Ha a Holdat kosárlabdához hasonlítjuk, ezek akkorák voltak, mint a pingponglabdák, és egyre nőttek. - Robbanások - suttogta a professzor, és időnként bemondta az eltelt időt. A két szélső folt elfedte egymást, de nem vesztették el eredeti formájukat. Még mindig a legbelső volt a legfényesebb, különösen ott, ahol átnyúlt a Hold sötét felére. A foltok már akkorák voltak, mint valami teniszlabda, azután baseballlabdává nőttek. - Atomtöltetek. Annak kell lenniük. Elképesztően nagyok. Több száz kilométer mély krátert vájtak ki! - A professzor még mindig suttogott. Az orvos azt vette észre, hogy összegörnyedve várja a robbanást, azután eszébe jutott, hogy nem jut idáig a hang, mert a Holdon nincs levegő. Egyszer majd meg kell kérdeznie a professzortól, mennyi idő alatt jutna el a hang a Holdról a Földre, ha lenne levegő. Janetre nézett, és találkozott a tekintetük. A férfi bátorítóan bólintott, azután ismét mindketten a Holdat nézték. A négy folt most tökéletesen fedte egymást. A Hold átmérőjének felére nőttek, és alig lehetett kivenni őket a Hold fényes felén; kis ibolyaszínű szegély a sötétebb ibolyaszínben. Hamarosan már egyáltalán nem látszottak, csak amelyik a Hold közepétől a sötét feléig húzódott. Azután egy pillanatra kísértetiesen kirajzolódott; a Hold sötét fele az ibolyaszín félkörrel, majd ez is eltűnt.
- Egy perc - jelentette a professzor. - A robbanási front terjedési sebessége 27 kilométer per másodperc. A kezdeti foltok, majd a csillagok helyén most megjelent négy sötét, csaknem fekete jel. A középső csipkézett széle látszott legrosszabbul az árnyékban. Éles szemű ember ki tudta venni szabálytalan kontúrjukat. - Robbanási tölcsérek. Átmérőjük két-háromszáz kilométer. Mélységük ugyanekkora, talán nagyobb - folytatta a professzor a kommentárt. Azután meglátták a kőtörmeléket. A Crisiumból és a Foecunditatisból kirobbant kövek már a Hold világos felén helyezkedtek el, és ragyogtak a visszaverődő napfényben. Három közülük elég nagy volt ahhoz, hogy csipkézett szélét szabad szemmel is látni lehessen. - A legnagyobb. A Hold átmérőjének huszadrésze lehet. Keresztben ezerhatszáz kilométer. Akkora, mint a Juno. New Hampshire a köbön. Úgy tűnt, hogy a Hold darabjainak mozgása követhető. A doktornak nem egészen sikerült. Mintha egy óramutató járását figyelné. Minden pislantás után kicsit arrébb helyezkedtek el. - Négy perc. Nyilvánvalóvá vált, hogy a törmelékek különböző sebességgel mozognak. A doktor szerint azért, mert röppályájuk szöge eltért. Csodálkozott, miért olyan fontos számára, hogy szemmel tartsa őket - talán akkor nem elemzi a történteket? Janetre nézett. Úgy tűnt, csaknem nyugodtan figyel. Már nem kell miatta aggódnia. Most, hogy félelme testet öltött, és másokkal is megoszthatja, nem okozhat neki kárt. Háborúban nincs neurózis. Persze lehet, hogy Janet telepatikusan érzékelte a robbanásokat. Két-három másodperccel azelőtt sikoltott, hogy bármi látszott volna, és a fény másfél másodperc alatt jut el a Holdról a Földre. Fények csillogtak a Hold sötét felének középpontjában, az egyiküknek furcsa formája volt. Ezek valószínűleg a Sinus Medii darabjai, állapította meg a doktor. Beleborzongott. A leggyorsabban mozgó Crisium-törmelékek a Hold átmérőjénél szélesebb sávban terültek el. - Nyolc másodperc. A professzor hangja egészen normálissá vált, bár még mindig csendet parancsolt, amint hangosan számolt: - Nyolc perc alatt egy holdátmérő. Keringési sebesség: 3200 kilométer ötszáz másodperc alatt. Így a darabok sebessége 6,4 kilométer másodpercenként. A Crisium, Foecunditatis és a Nectaris miatt nem kell aggódnunk. Nem érnek a közelünkbe, sok százezer kilométernyire elkerülik a Földet. De a Medii törmeléke felénk tart. Ha két és fél kilométer per másodperces sebességgel indul a Holdról, négy nap alatt ér ide. Hat és fél kilométeres sebességnél már csak egy napra lenne szüksége. Igen, a Medii darabjai megközelítőleg huszonnégy órán belül vagy telibe találnak minket, vagy épp csak elkerülnek. Befejezte monológját. A katasztrófa kezdete óta először vette le szemét a Holdról, és nézett lányára meg a doktorra. Semmi különös nem volt abban, hogy ezt tette. A Földnek azon a részén, ahol éjszaka volt, és az emberek a Holdat figyelték, most mind egymásra néztek. A Brit-szigeteken és Nyugat-Afrikában nem láttak semmit. Ott a Hold éjfél körül lenyugodott egy jó órára. Ázsiában és a Szovjetunió nagy részén nappal volt. De az egész nyugati félteke, egész Amerika jól látta. Az első nyilvánvaló következmény: préritűzként terjedt a rémhír, hogy a kommunista oroszok bolygóölő bombákkal kísérleteznek a Holdon. Az is lehet, hogy ott kezdődött el a harmadik világháború. Akkor sem ült el ez a rémhír, amikor a Conelrad már a levegőbe emelkedett, és működésbe lépett a nemzeti
katasztrófaterv. A keleti féltekén azt hitték, hogy a kapitalista amerikaiak, akik soha nem törődtek az emberiség biztonságával, és mindig is pazarolták természeti kincseinket, most megtámadták és tönkre teszik Földünk egyetlen holdját, hogy eleget tegyenek őrült tőzsdeügynökök és tüzérségi tábornokok kénye-kedvének. A nyugati teleszkópok feltűnés nélkül kezdtek hozzá a Sinus Medii darabjainak azonosításához, és előzetes becsléseket készítettek röppályáikról. Az amatőr meteoritfigyelők is sokat segítettek. Másodpercre pontosan követték a törmelékhalmazt. Szerencsére tiszta volt az idő, alig volt néhány felhő az égen, bár a legjobb teleszkópot még ez sem zavarhatta volna meg a stacionárius űrállomáson, 35300 kilométer magasságban a Csendes-óceán felett, Mexikótól délre. Az első megfigyelések eredményei szerint a Föld felé közeledő holdkőzetek kavalkádja osztályozható volt: százötven kilométeres átmérőjű planetoidokra, tizenöt kilométer vagy annál nagyobb méretű meteoritokra, ezeket vagy hatvan darab, három köbkilométer térfogatú kőzet kísérte, plusz számtalan kisebb kőtörmelék és a Hold felszínének pora. Pontosan egy nap alatt érnek a Föld közelébe, ami megfelelt McNellis professzor durva becslésének. Azok, amelyek belépnek a Föld légkörébe, a meteoritoknál lassabban haladnak majd, de ahhoz elég gyorsan, hogy a legkisebb darabok elégjenek. A nagyok tömege átmérőjükhöz képest óriási, ezért csak kevéssé lassulnak le a levegőben, és tíz kilométer per másodperces sebességgel fognak becsapódni a földbe vagy a tengerekbe. A becsapódás a nyugati féltekén történik majd, a 120. délkörön. Mikor ez a hír elhangzott, a transatlanti légitársaságokat jegyekért ostromolták a pénzes utasok, és sokan elmenekültek a világ másik felére jóval a menetrend szerinti gépek indulása előtt. Rengeteg magánrepülőgép is vállalta a rendkívül veszélyes átkelést az óceánon. Jó, hogy az amerikai kontinens teleszkópjai ilyen gyorsan működésbe léptek, mert a Föld forgása miatt hat óra múlva kiesett látószögükbőt a Hold és a Sinus kőzettörmeléke. Először a Szovjetunió meg Ázsia, azután Európa és Afrika borult éjszakai sötétségbe, és nézhette a rájuk váró katasztrófát. A Hold nyugati szélén történt három robbanás darabjai már úgy eltávolodtak, hogy alig lehetett látni őket a csillagok között. A Sinus maradványa viszont, melynek mérete láthatóan egyre nőtt, és legyezőszerűen kiterjedt, fényes hálót alkotott a Hold körül, csodálatos látványt nyújtott. A Hold sötét felén fénylő gyémántokként vibráltak a meteoritok; a világos felén csak a legnagyobbak látszottak, mint legyezőszerűen szétterült fekete pettyek. Ázsiai, orosz, európai és afrikai teleszkópok vállalták a darabok röppályájának feltérképezését, hathatósan kiegészítve a stacionárius űrállomás teleszkópjának felbecsülhetetlen munkáját, mely állandó megfigyelést folytatott, kivéve amikor a Föld árnyéka két órára eltakarta a Sinus kőtörmelékeit. A szatellit teleszkópja különösen sokat segített, mert rádiókapcsolatban állt egy földi teleszkóppal. Egyszerre végezték megfigyeléseiket 40 000 kilométer hosszú háromszögben. Óriási megkönnyebbülést jelentett, amikor lassan nyilvánvalóvá vált, hogy a százötven kilométer átmérőjű planetoidok és a nagyobb meteoritok elhaladnak a Föld mellett, a Nap irányába. Leginkább ezektől kellett félni, de mivel a robbanási sebességvektor összeadódott a Hold saját keringésének másfél kilométer per másodperces sebességével, így kelet felé sodródnak. Néhányuk felizzik majd, amikor súrolja a légkör felső szélét, de mindegyikük elnyújtott ellipszis alakú pályán repül a Föld körül; később néhány meteoritnak esetleg
csökken a sebessége, és majd valamikor a távoli jövőben lezuhan - de ma ez egyáltalán nem számít. Azok a meteoritok voltak igazán veszélyesek, melyekről azt hitték, hogy nyugati irányban kerülik el a Földet. Nyilvánvalóan ezek is kelet felé sodródnak majd pont a Föld felé. Kétségbeejtő, de elkerülhetetlen késlekedéssel válogatták ki a nagyobb köveket. Először csak hozzávetőlegesen, végül pontosan bemérték a várható becsapódás helyét. A kiadott evakuálási parancsot nehéz visszavonni, és ha csak harminc kilométert tévednek, az evakuáltak a biztos halálba menekülnek. Estére Londonban nyilvánvalóvá vált, hogy egy tizenöt kilométer átmérőjű kődarab a Csendes-óceán déli részén fog becsapódni, egy másfél kilométeres pedig az USA északnyugati részén vagy Brit Columbiában. Ez a két meteorit különösen érdekes volt, mert az orosz és az amerikai Holdexpedíció ezeket akarta utoljára feltérképezni. Mindkét űrhajó sikeresen elkerülte a robbanást, és nagy üzemanyag-tartalékkal rendelkezett, mert az eredeti terv szerint többször is pályamódosítást kellett volna végrehajtaniuk. Amikor észlelték a robbanást és annak hatását, mindkét pilóta - egymástól függetlenül - elhatározta, hogy a leghasznosabb, amit tehet: rááll a Sinus maradványainak röppályájára, és lekíséri őket a Földre. Ennek megfelelően kitörtek Hold körüli pályájukról, és elindultak a Föld felé repülő, félúton lévő, vibráló holdkövek áradata felé. Még azt is megkockáztatták, hogy összeütköznek a sereghajtó meteoritokkal, de végül jelentették, hogy elérték a meteoritfelhő szélét. A röppályáról rádión küldött adataik jól kiegészítették a teleszkópok adatait. De az űrhajósok önként vállalt feladata további kockázattal járt. Miután ráálltak egy óriási kődarab röppályájára, kézi irányítással percekig követték. A rádiójelek pontosan meghatározták a planetoid helyét és pályáját, bár teleszkóppal először nehezen lehetett eldönteni, melyik meteoritot választotta ki az űrhajó. Ezután a pilótáknak óvatosan fel kellett emelkedni a következő nagy meteorit irányába, kockáztatva, hogy bármelyik percben összeütköznek kisebb kődarabokkal. A végső röppályára állásnál a szovjet űrhajó jelentette a földi állomásoknak, hogy a tizenöt kilométeres meteorit a nyílt óceánba csapódik majd, valahol félúton Kalifornia és a Húsvét-szigetek meg Galapagos és.Marquises között. Előzetesen már figyelmeztették a parti őrséget a Csendes-óceán szigetein a várható óriási hullámokra, de most újabb figyelmeztetések hangzottak el. Rögtön a jelentés után megszakadt a rádió-összeköttetés a szovjet űrhajóval 50 000 kilométerré az Egyenlítő fölött, valószínűleg néhány szikla porrá zúzta, miközben megpróbált Föld körüli pályára állni. Pontosan soha nem tudták meg, mi történt vele, mindenesetre óriási szolgálatot tett az emberiségnek, és hozzájárult a nemzetközi meteorőrség létrehozásához. Huszonkét perccel később a stacionárius űrállomás “bemutatkozó” találkozására került sor a kőzuhatag nyugati szélével. Kétszer is kilyukadt, a radarmegfigyelő meghalt, és a Hold-teleszkóp tönkrement; de a hozzáértő személyzetnek sikerült megjavítani az űrállomást. Időközben Észak és Dél-Amerika egyaránt jól látta a Sinus kőzuhatagát, mivel a Föld saját árnyéka Recifétől Quitóig, majd tovább Halifaxtól Portlandig ért. Ahogy közeledett a “biztonságos” 25000 kilométerre lévő Föld-közelpont felé, a 150 kilométer átméőjű szikla akkorának látszott, mint a Hold - egy megtépázott, kőlándzsaszerű hold. Vad, korommal festett indiánok lőtték ki szakállas nyilaikat felé az Orinoco partjai mentén, míg Walpiban és Oraibiban fehér maszkos hopik táncoltak rendületlenül, hosszú órákon át.
Az Egyesült Államokban az emberek mindenütt kint ültek, vagy az autóikban hallgatták a Conelradot, indulásra készen. Sokan hangyaként rajzottak ki a veszélyes helyekről zsúfolt országutakon és vasúton; a vagonokon, buszokon és személyautókon lógva. Mások gyalogosan indultak útnak, táskarádiójukat hallgatva. A legtöbb menekülő a Conelrad ismétlődő tanácsát próbálta követni: “Hallgassák folyamatosan a helyi adókat az esetleges iránymódosításokról!” Néhány városban légoltalmi riadót rendeltek el. Az éjszakai égbolt lenyűgöző látványa megakadályozta a pánik, a zavargások és más rendbontások kialakulását. A furcsa reakciók közé tartozott, hogy egyes fanatikus vallásos csoportok hegytetőkön gyűltek össze, és Isten ítéletét várták Szodoma és Gomorra felett. Néhányan csak úgy heccből vettek részt ezeken, általában alkoholos állapotban. Egy Greenwich Village-i csoport ünnepélyes szertartásokon próbálta kiengesztelni a romboló Hold szerepébe bújt Szentháromságot. Az utolsó órában sok repülőteret megtámadott a tömeg, mivel azt hitték, hogy csak az éli túl a becsapódást, aki a levegőben tartózkodik. Az elrabolt, túlterhelt repülőgépek nehézkesen szálltak fel, vagy felszállás közben lezuhantak. Tom Kimbro az utolsó kört tette meg a másfél kilométeres, szürke meteorit körül, fél kilométeres távolságot tartva. Rádióadója jeleket bocsátott ki, ő viszont ezt az üzenetet küldte: “Fogy a levegő. Az utolsó összeütközéskor valószínűleg megrepedt az űrhajó burka. De űrruhámban biztonságban vagyok. Amikor legutoljára kerültem meg a Holdat az árnyékvonal és a Nektaris felé fordulva, észrevettem elöl az ibolyaszín planetoidokat és dél felől a Sinus maradványait. Azt hiszem, láttam, amint hajóik a Nap irányából közelednek. Öt zöldes fényű üveghajó - látszottak rajtuk keresztül a csillagok. Úgy indították el rakétáikat, mint mi a tűzijátékokat. Nem tudom, mit gondoljak. Üdvözlöm Janetet.” Rögtön ezután sikerült módosítania pályáját, és másnap épségben földet ért Utah sós vidékén. Utolsó röppályabemérése segített pontosan meghatározni a nagy meteorit becsapódásának várható helyét, valahol Washington állam közepén. A planetoidot alkotó kőzetek átlagosan háromszor voltak nehezebbek a víz tömegénél. A nagy meteorit tömege egymilliárd tonnánál is nagyobb lehetett. Ez a tíz kilométer per másodperces sebességgel száguldó tömeg 1500 hirosimai atombomba erejének megfelelő energiát képes felszabadítani - a hidrogénbombák korában ez a mennyiség egyáltalán nem tűnt elképzelhetetlennek -, természetesen az atomrobbanást kísérő fény, hő és hangjelenségek nélkül. Kialakul a tipikus, gomba alakú felhő, de a kiülepedő anyag nem radioaktív. A légnyomás ugyanolyan lesz, mint az atombombáé, a földrengés pedig nagyobb. Ez a nagy meteorit csak egy a nyugati féltekét érő számtalan kisebb meteorit közül, melyek legtöbbjének becsapódási energiája azonos az atombomba energiájával. A Sinus-törmelék a becsapódás előtti utolsó néhány száz kilométeren a Föld éjszakai égboltján úgy csillogott a visszaverődő napfényben, mint az újonnan született csillagok. Néhánynak bizarr formája volt. Az emberek lélegzetelállító dolgokat figyelhettek meg. Észak-Amerikából nézve, a délről észak felé száguldó Sinus-törmelék a Föld árnyékába érve már csak halványan pislákolt. A megfigyelők úgy vélték, a törmelék eltűnt. Néhányan térden állva mondtak köszönetet, azt hitték, csodát láttak, valami isteni beavatkozást az utolsó pillanatban. Ekkor dél felől a meteoritraj alakjával megegyező sötétvörös fény gyúlt ki. Ezt a jelenséget a levegő molekuláival érintkező, azoktól felizzó meteoritok okozták. A becsapódásokat először Dél-Kaliforniában észlelték, de hamarosan átterjedtek az USA összes államára. Masni formájú, káprázatosan izzó ionizált
sávok, forróság. Az ionoszférába hatolt meteoritok különös, fütyülő, sistergő rádiójeleket gerjesztettek. A túlhevült, elégett kisebb meteoritok felrobbantak a levegőben. A becsapódó meteoritbombák fülsiketítő moraja visszhangzott. Vad forgószél támadt, a felverődő por elhomályosította a csillagokat. Azután végre csend lett. Az USA minden államának megvoltak a maga sebesültjei, hősei és csodabogarai. Hétszáz haláleset történt, és feltételezések szerint további háromszáz személy eltűnt. Egyszer és mindenkorra szörnyű módon döntve el a régi vitát, hogy vajon ölnek-e embert a meteoritok. Az Arizonában lévő Globe városát elpusztította az egyik becsapódás, de szerencsére előzőleg kiürítették. A kansasi Emporia közelében három telefonkezelő lány; Milwaukee-tól délre pedig egy megfigyelőállomáson négy radarkezelő férfi addig küldte a “meneküljetek” jelzéseket, és végezte megfigyeléseit, míg ők maguk már nem tudtak elmenekülni a becsapódás helyéről. Egy falu lakosai a négyes úton egyenesen a halálba mentek, ahelyett hogy a hetesen menekültek volna el. Valaki felületesen ejtette ki a számokat. Egy Douglas DC-9-es repülőgépet találat ért, és a levegőben megsemmisült. Egy másik meteorit egy texasi olajkutat talált el. A Chicago déli részén lévő nyomornegyed huszonöt háztömbjét, melyet már rég szanálni akartak, most földig rombolták a meteoritok. A becsapódási pontok közvetlen környékét kivéve, a rengés meglepően jelentéktelen volt, kisebb, mint egy normális földrengés esetében. A szeizmográfok sehol sem mutattak a Richter-skálán ötösnél nagyobb rengést. A hullámok is kisebbek voltak a vártnál. Előzetes kalkulációk szerint a Csendesóceánba csapódó kőzetnek hat század milliméterrel meg kellett volna emelnie a tengerek vízszintjét, de a mérések soha nem igazolták ezt az emelkedést. A sekély Sinus-padot kivéve, mely az óceánba csapódó meteorit szétszóródásakor alakult ki, nem képződött több kilométer magas sziget sem. Több halászhajó, magánjacht és egy kis gőzös eltűnt, valószínűleg elsüllyedt a becsapódáskor. Egy másik gőzhajó gerincét eltörte az első óriási hullám, így elsüllyedt, de a legénységnek szerencsére sikerült elhagynia a hajót, és egy tutajon elmenekültek. Később azt állították, hogy közelről látták a meteoritot, olyan volt, mint valami tüzes vulkán az égen. Órákkal később érte el az áradat a kaliforniai, mexikói és dél-amerikai partokat. A Hawaii-szigeteken is történt néhány haláleset, bár az USA ötvenedik tagállamának lakóit akkor már jobban lefoglalta a vulkánkitörés, melyet a Manua Loa vulkán kráterébe esett nagyméretű meteorit váltott ki. Alaszkában, Kelet-Szibériában és a csendes-óceáni szigeteken csak a meteorok moraját hallották, elvétve észleltek néhány szórványos becsapódást - beleértve az óceánba zuhanó kőzetek okozta látványos szökőárt. Furcsamód az egymástól távol fekvő Canberra, Yokohama és Ikhotsk városa ugyanabban az időben jelentette, hogy egy fényes meteorit száguldott el néhány kilométerre a háztetők felett, majd visszatért az űrbe anélkül, hogy bárhová is becsapódott volna. Janet McNellis, az édesapja és dr. Snowden minden baj nélkül vészelte át a washingtoni becsapódást a professzor bunkerében. Az orvos később szemrehányón nézett azokra, akik elbagatellizálták a Nagy Szinusz Eső rengéseit. Hajnalra leülepedett a por, és a nagy gombafelhőt elvitte a szél kelet felé. A hegytetőről jól látszott a becsapódás kráterének nagy része, melynek szélén túlélték a katasztrófát. A ház falai és a tető megvetemedett, de nem dőlt össze. Az ablakok mind kitörtek, bár nyitva hagyták őket a becsapódás előtt. A fehér festék mindenütt zöldes árnyalatúvá vált, mintha egy óriás ecsettel festették volna le. A becsapódás ereje lekopaszította a fákat, és a légnyomás magával ragadta a leveleket és a fenyőtűket. A csupasz fenyőfák vigasztalanul csúsztak le a hegyoldalon. Vagy másfél kilométer múlva ezek az álló fa csontvázak utat engedtek számtalan csupasz törzsű, kidőlt fának, melyeket a becsapódás gondosan sorba rendezett. Megállapították, hogy a kidőlt fatörzsek a horizonton túl, vagy huszonöt kilométerre lévő becsapódási helyről repültek oda.
- Pontosan olyan, mint Kulik fényképe a nagy szibériai meteorit 1908-as becsapódásáról! - jegyezte meg a professzor. Janet felsóhajtott, és fázósan húzta össze magán a kabátját. - Azt hiszem - mondta -, többet nem lesznek rémálmaim a Holdról. - Remélem - felelte Snowden doktor óvatosan. - A Föld megkapta azt a figyelmeztetést, melyet a telepatikus álmok megjósoltak. - Tényleg azt hiszi, hogy telepatikus álmok voltak? - kételkedett a lány. A férfi bólintott. - De miért ez a figyelmeztetés? - kérdezte a professzor. - Miért ilyen szörnyű figyelmeztetés? Miért nem beszéltek velünk először? Úgy tűnt, inkább a csupasz fatörzsekhez intézi a kérdést, de az orvos megkísérelt rá válaszolni: - Talán azt hiszik, nem érdemes beszélni velünk; meg kell ijeszteniük minket. Nem tudom. Talán szóltak hozzánk az álmokon keresztül. Lehet, hogy telepatikus faj, és azt hiszik, mások is így kommunikálnak. Lehet, hogy csak akkor indították el figyelemfelkeltő rakétáikat, amikor nem válaszoltunk nekik, vagy ostobaságot válaszoltunk. - De ilyen figyelmeztetést?L A doktor vállat vont. - Talán azt gondolták, pontosan ilyet érdemlünk. Végül is bizonyos vonatkozásban veszélyes fajnak számítunk. Meg szeretnénk hódítani a csillagokat, ugyanakkor az emberiség egyik fele esetleg meg akarja semmisíteni a másikat. - Nagyot sóhajtott. - Másrészt - folytatta -, azoknak egy része, akikkel osztozunk a Világegyetemen, emberi norma szerint nem épeszű. Talán ha mindent tudnánk róluk korlátozott eszünkkel, akkor is mániákusoknak tartanánk őket. Nem tudom. Amit most már tudunk, azt mindig is tudnunk kellett volna: nem mi vagyunk a galaxis egyetlen lakói, és - egyelőre még - nem a legerősebbek. S. Kovács Judit fordítása
Isaac Asimov A POKOL TÜZE Az egybegyűltek izgatottan sustorogtak, mint egy új színházi bemutató első közönsége. Csupán egy maroknyi tudóscsapatot invitáltak meg, a hadvezetés - legjavát, néhány kongresszusi képviselőt és egy-két újságírót. AlvirT Horner, a Kontinentális Hírügynökség washingtoni irodájának tudósítója a Los Alamosból érkezett Joseph Vincenzo mellett foglalt helyet. - Most aztán biztos tanulhatunk valamit - szólt oda szomszédjának. Vincenzo végigmérte bifokális szemüvege mögül. - A lényeget itt nem láthatja meg - mondta. Horner a homlokát ráncolta. Első ízben készültek szuperlassított filmen bemutatni egy atomrobbanást. Speciális lencsékkel, melyek hihetetlenül gyorsan váltogatták irányított polaritásukat, sikerült az eseményről milliárdod-másodpercenként egy-egy felvételt készíteni. A robbantásra előző nap került sor. Most a felvételek hihetetlen részletességgel tárják majd fel a történteket. - ön szerint nem lesz belőle semmi? - kérdezte Horner. Vincenzo elkínzott képet vágott. - Dehogynem. Leteszteltük már a berendezést. A lényeg azonban... - Mi? - Ezek a bombák az emberiség halálos ítéletét hordozzák. Ezt nem vagyunk képesek megérteni. Vincenzo a többiek felé bólintott. - Nézzen végig ezeken az embereken. Izgatottak és lelkesek, de egyikük sem fél. - Tisztában vannak a veszéllyel - mondta az újságíró. - És higgye el, félnek. - De nem eléggé - felelte a tudós. - Láttam embereket, akik végignézték, hogy egy hidrogénbomba eltöröl egy szigetet a föld színéről, aztán hazamentek, és nyugodtan lefeküdtek aludni. Mert ilyenek
vagyunk mi. Évezredeken át riogattak bennünket a prédikátorok a pokol tüzével, mégsem értek el semmit. - A pokol tüze... ön vallásos, uram? - Amit tegnap látott, az maga volt a pokol tüze. Egy atombomba, ha fölrobban, az - maga a pokol. Szó szerint. Hornernek hirtelen elege lett. Fölállt, és új helyet keresett magának, de közben nyugtalanul figyelte az egybegyűlteket. Vajon valóban félnek? Vajon tartanak egyáltalán a pokol tüzétől? Nem úgy tűnt neki. Eloltották a fényeket, és a vetítő beindult. A képernyőn ott magasodott szikáran a robbantótorony. A közönség feszült némaságban várt. Aztán egy fénypont jelent meg a torony csúcsán, egy ragyogó, égő pötty, mely lassan, lustán nyújtózkodni kezdett erre is, arra is, bizonytalan fény-árnyék alakzatokat öltve magára, és végül ovális formába rendeződött. Egy ember fojtottan fölkiáltott, és egyre többen csatlakoztak hozzá. Rekedt hangzavar töltötte be a helyiséget, aztán váratlanul helyreállt a csönd. Horner szinte kézzelfoghatóan érezte a félelmet, szájában a rémület ízét; ereiben megfagyott a vér. Az ovális tűzlabdából hajtások nőttek ki, majd egy pillanatra az egész mozdulatlanná dermedt, hogy aztán annál sebesebben terjeszkedhessen szét egyszínű, ragyogó gömb formájában. Abban az egy kővé vált pillanatban a tűzgolyón szemszerű sötét pontok tűntek föl, halvány vonalakból két keskeny, izzó szemöldök rajzolódott ki, V-alakban a homlokba hulló haj, egy fölfelé görbülő száj, mely vadul kacagva fürdött a pokol tüzében... és végül két szarv. Nemem Attila fordítása
Kathe Koja VIHAROK TÁRSASÁGA Mintha egyenesen az ég folytatása lenne, a tó felszínén úgy ragyogtak a csillagok; a hullámzás teljesen elcsendesedett, a szél halk sóhajokká szelídült. Észak felé a magánstrandot, mely a fölötte sorakozó drága nyaralókhoz tartozott, az unatkozó kertrendezők mű-uszadékfákkal szórták tele. Itt azonban, a tavaly nyáron épült téglasétány alatt a vasporszerű homokot rothadó hínárdarabok borították, kissé följebb pedig élesre töredezett, száraz fűcsomók; fekete por rajzolt különös cukrászmintákat az elefántcsontbarna alapon. Ez a szabad strand volt. Üdítősdobozok és sörösüvegek, olcsó tűzijáték-petárdák maradványai, használt, ragacsos kotonok, egy összetört játék rejtélyes darabjai: a délutáni szórakozások félig elmerült, olcsó törmelékeinek árja, mely szemmel láthatóan megritkult a házilag készített “MAGÁNTERÜLET”-táblákon túl. Mintha maga a homok is tiszteletben tartaná a gazdagság művi választóvonalát. Éjfél elmúlt, egy óra felé járt már, és a sötétség még mindig forrón lüktetett. Nagy, vörösbetűs tábla figyelmeztetett, hogy a strand este tízkor zár. A víz azonban tíz után is ott maradt. A parkolóba egy jókora sötétkék Chevy teherautó hajtott be, halkan őrölve a kavicsot kerekei alatt. Platóján nagy erejű csörlő meredezett. Lámpái nem égtek. Mögötte egy Dodge furgon érkezett. Festését belepte az út pora, a hátsó ajtókat szigetelt drótkötegek tartották a helyükön. A teherautó óvatos félkört írt le a parti sétány végét megkerülve, és a homokban mintás keréknyomokat hagyva legurult a strandra. A furgon nem mozdult, motorja alapjáraton berregett, belsejéből az olcsó magnó átható basszusdübörgése szűrődött ki. Az oldalsó tolóajtó félreszaladt, üres italosdobozok zuhantak ki halk csörömpöléssel. - A francba - mondta valaki, aztán: - Segíts összeszedni. Senki sem felelt. Négy ember indult meg a part, és a körútját éppen befejező, orral a víznek forduló teherautó felé. Sörösdobozokból kortyolgattak elmélyülten. Tizenhét-tizennyolc évesek lehettek, nem többek, sűrűn odapisszegtek egymásnak, mint az osztályteremben becsöngetés után sugdolózó gyerekek. Az egyetlen, aki ott maradt, kikapcsolta a furgon motorját, tovább növelve a természetellenes csöndet.
- Ki a soros? - kérdezte az egyik lány. Hangosabban beszélt a többieknél, az italnak köszönhetően emelkedett hangulatban. Egyetlen nyelettel kivégezte sörét, aztán a dobozt a földre ejtette. Kérdésére csak vállvonogatások feleltek, és tiltakozó morgások. A furgonnál maradt fiú végre összeszedte az összes kigurult dobozt, és most társai után sétált. A szél mintha kissé erőre kapott volna. A teherautó sofőrje, egy magas fiú, akinek lábai pipaszárként meredtek elő levágott szárú farmerjából, ekkor így szólt: - Utoljára én mentem. - Akkor most te jössz - fordult a hangoskodó lány a mellette álló szőke, széles vállú fiúhoz - biztos sportol, futballozik, vagy súlyt emel a konditeremben. Egy A STRAND RABJA VAGYOK feliratú pólót viselő, széles csípőjű lányt ölelgetett, akinek hosszú haját a szél folyton az arcába fújta. - Ha már így beindultál, Sherry - vágott vissza a lány -, miért nem mész te? - Jó ötlet - szólt a furgon felől érkező srác mély hangon; persze ez korántsem volt olyan mély, mint a tó vagy a sötétség, nem, semmiképp sem túl mély. Megbökte a lány karját. - Miért nem mész te a változatosság kedvéért? - Dögölj meg, Griff - válaszolta az. - Tudod jól, milyen gyenge úszó vagyok. - Akkor csak lebegj, a csöcseid fönntartanak. Mindenki nevetni kezdett, Sherry jelképes pofont suhintott a levegőbe. A hold alacsonyan függő sarlója lassan eltűnt egy koromfekete felhő mögött. - Griff a soros - szólt a fiú, aki leállította a furgon motorját, és most már eíég közel ért, hogy hallja a beszélgetést. - Rob, én, Dan, Griff. - Az ég felé bólintott. - Jó lesz, ha sietünk. Esni fog. - Dehogy fog, seggfej. De Griff hatalmas bakugrásokkal máris megindult a víz felé, aztán fejest ugrott a derékig érő feketeségbe, megbontva a csillagok felszínen tükröződő szabályos mintázatát. A többiek csak figyeltek. A fiú fölállt, szájából vizet fújt, haját hátrasimította. - összehaverkodtál a halakkal? - kiáltotta oda neki a szőke fiú. A másik visszaintett, aztán újból lemerült. - Készítsétek a teherautót - mondta aztán, mikor a felszínre bukott. Azzal elmerült megint. A nyakigláb fiú beugrott a kocsiba, és úgy fordult vele, hogy a csörlő a víz felé legyen. A hullámok olykor meg-megnyaldosták a hátsó kerekeket. - Gyerünk - szólt oda a szőke srác Lewisnak. - Hozd a furgont. Figyelték, ahogy visszatrappol a parkolóba, fájdalmasan föl-fölkapva lábát a homokban rejtőző csapdákba - talán üvegcserepekbe - lépve. A Sherrynek nevezett lány vihogni kezdett. - Gondoljátok, hogy valaha is rájön, mi történt a kutyájával? - kérdezte a szőke fiú. A barátnője a fejét rázta. - Ez gonosz dolog volt - mondta. - Szegény Petey. - Sherry ismét fölvihogott. - Ó, az isten szerelmére - szólt. - Az a dög már legalább húszéves volt, előbb-utóbb úgyis kinyiffant volna. Különben is, ha nincs Petey, sosem találunk rá azokra az izékre. - Akkor is gonosz dolog volt - ismételte a másik lány. - Hé, a kutya kezdte el kergetni azt a valamit... - Te vágtad a frizbít egyenesen a... - Az ember legjobb barátja - vágott közbe vidáman a szőke fiú. - Felejtsük el. Van még egy kis sör? A furgon, maga is megfáradt, vén kutyaként vánszorogva lassan legördült a vízpartra. Lewis kihajolt az ablakon, fölmérte a távolságot, aztán végigpillantott a magánstrandon is. Semmi sem moccant, még tüzek sem égtek. Bekapcsolta a reflektort, és villogtatni kezdett a hullámok felé. Griff visszaintett neki az első felvillanáskor. A szőke fiú kinyitott egy doboz sört, és a barátnőjével kettesben inni kezdték. - Kíváncsi lennék, vajon az a fickó mihez kezd velük - mondta a lány. - Ki tudja? Egyszerűen örülj, hogy léteznek. - A szőke fiú karjával megtörölte a száját. - Talán csalinak aprítja föl őket, vagy valami ilyesmi - szólalt meg Sherry is. - Vagy csak boncolgatja. Tudjátok, úgy kísérletezik velük.
- Kísérletezik egy szart - vágta rá a szőke fiú. - Szerintem inkább eladja őket cirkuszi látványosságnak, olyan helyekre, mint azok az aligátorfarmok lenn délen. Griff bácsikája is azt mondta, találkozott a pasival a vásárban, emlékeztek? És épp a mutatványosoknál. - Na és? - Biztosan eladja őket valahova délre. A barátnője, beleunva a társalgásba, összecsücsörítette a száját. Hosszan csókolóztak, a fiú a lány melleit simogatta a pólón át. Lewis félrekapta a tekintetét, a hunyorgó csillagokat nézte, melyek mintha nemtetszésüket kifejezendő halványultak volna el, későbbre tartalékolva fényüket. - Talán orvosi kutatómunkát végez - mondta a pipaszárlábú fiú. - Tudjátok, fölvágja őket, aztán megkukkolja, mitől is működnek. Sherry mintha meg akarta volna kaparintani a sörösdobozt a szőke fiútól, de az egy könnyed hátralépéssel kivédte a támadást. - Szerintem igazad van - mondta a lány. - inkább valami karneváli mutatványnak szánhatja őket: “Tessék csak, tessék! Nézzék meg a Tengeri Szörnyet! A Mélység dermesztő csodáját!” - Aztán fölélénkülve hozzátette még: - Látványosságnak. Egy nagy akváriumba, amit körülállhatnak az emberek, arcukat az üvegnek szorítva. - Az klassz - mondta a szőke fiú. A barátnője közelebb bújt hozzá; a fiú feltűnés nélkül megmarkolta a fenekét. - Villámot isznak - szólalt meg Lewis. - Mit? - Kicsodák? A fiú a fejével intett, túl Griff úszó alakján, a távolabb kezdődő mélyebb sötétség felé. - Ők. - Senki sem fűzött hozzá megjegyzést. - Megfigyelheted majd őket - folytatta Lewis. Hangja furcsán csengett, már-már természetellenesen vékonyan. - Akár innen is. Fölállnak, magasra kiemelkednek a vízből, és... - Á, marhaság - legyintett megvetően a szőke fiú. - Semmi sem képes... hé. Hé, azt hiszem, elkapott egyet! Nézzétek! - Mind kicsivel közelebb tódultak a vízhez, Sherry bokáig belegázolt, aztán térdig. A szőke fiú és a barátnője szorosan mögötte. Lewis messze lemaradt, csak állt; a szél hordta homok belepte a lábát, hátán egészen átizzadta a pólót. A vízből elképesztő, tarajos hegyek emelkedtek ki, sokkal magasabbra, mint eddig bármelyik hullám. A pipaszárlábú fiú óvatosan vagy fél méterrel közelebb gurult a teherautóval, aztán ellenőrizte a csörlő láncát. - Felkészülni! - A szőke fiú hangja megtelt izgalommal: így sokkal fiatalosabban csengett. - Azt hiszem, jön kifelé. - Hű, mekkora - ámuldozott Sherry. Hátralépett, és majdnem elesett. Lewis utánanyúlt, hogy elkapja, de a lány közönyösen lerázta magáról a kezét. A teherautó hátsó reflektorainak vakító sárga fényénél a nyakigláb fiú és a szőke kiszabadította a csörlő láncát, kiakasztva helyéről a súlyos kampót. A nyurga fiú visszaugrott a vezetőfülkébe. A víz felől egyre hangosabb, ritmikus csapkodás hallatszott; Griff mellett egy másik alakot pillantottak meg. Nagyot. Sherry halkan fölsikkantott, aztán visszahátrált a másik lány mellé, a furgonhoz. Föltámadt a szél. A lányok haja szabadjára engedve lobogott, mint az ünnepi zászlók a vásári mutatványosbódék előtt. A szőke fiú Lewis felé lódította a meghurkolt láncot, akár egy cowboy a lasszóját. - Segíts már - szólt oda neki. Együtt belegázoltak a tóba, mind közelebb araszolva a forrongó, habot okádó részhez. Látták, Griff karja úgy jár, mint a cséphadaró, és nyomában hosszan fodrozódik a víz. - Vigyázz - mondta a szőke fiú, és lelassított, nehogy elveszítse az egyensúlyát. - Rohadt nagy állat. - Néma csöndben mozogtak tovább, kissé egymás felé tartva; lépteiket megrövidítették a vendégmarasztaló iszap és az itt-ott alatta megbúvó éles kavicsok. A víz már a combjukat verdeste, egyre magasabban és gyorsabban is, ahogy a forrongáshoz közeledtek. Riadt hullámok eredtek Griff nyomába; a távolból a lányok sikoltozása hallatszott. Lewis izzadt kézzel szorongatta a láncot, feszesre húzva maga és a szőke fiú között. A víz már a derekukig ért, és tovább emelkedett, a
cirógató ritmus lassan magával ragadta őket a tajték zajos és bűzös forgatagába. Lewis fölkiáltott, Griff is ordítani kezdett, a szőke fiú nyögve levegőért kapott, meglóbálta a láncot, a súlyos láncot, és lesújtott. Aztán még egyszer. Aztán még egyszer, és a szőke fiú immár üvöltve hörgött, kétrét görnyedt, a víz alá bukott, és újból lecsapott, utolsó erejével. Csönd, és a vízen valami olajcsöppsze-rűség, furcsa, sikamlós, folyékony szivárvány, melyet nem láttak, de éreztek vízbe merülő ujjaikkal, combjuk viszkető bőrével. Ott álltak mindhárman a hirtelen beállt némaság közepén, a csituló hullámok közt. A víz felszíne alatt valami súlyos lebegett, mozdulatlanul, a fiúk alkotta körbe zárva. Elcsigázott harcosokként ziháltak, Griff egyik kezét az oldalához szorította. - Ez a rohadt nyilallás - krákogta. - Majdnem... - Aztán csak egy sóhaj következett, és egy pillanatig egyikük sem szólt. Hallották a lányok kiáltozását, de egyetlen szavuk sem jutott el a tudatukig. - Nem megmondtam, hogy rohadt nagy állat? - A szőke fiú a vízen át a lényt méregette. Lewis lehunyta a szemét. A partról a lányok kiáltoztak nekik. - Tökéletlenek - fakadt ki Griff. - Valaki még meghallja. Lehajoltak, kezük szótlanul dolgozott; szorosan terhük köré csomózták a láncot. Odafönn az égről a csillagok java része már eltűnt, helyettük csak a közeledő vihar nyomasztó feketesége tekintett le rájuk. - Esni fog - mondta a szőke fiú. - Rakjuk be ezt minél előbb a furgonba. Intett, jelezve a nyakigláb fiúnak. Fölhangzott a beinduló csörlő olajos hangja, megfeszült a lánc: húzni kezdte a súlyos testet, de a víz ellenállt, mintha maga a tó nem engedné. A fiúk mellette lépedeltek, fél szemüket egyre a láncon tartva, nehogy valamiképp kioldódjon a hurok. Mire elérték a partot, a lányok már ki is nyitották a furgon ajtaját. - Emeljétek - szólt Sherry. Sikamlósán csillant a fény a súlyos zöld, pikkelyes testen, és sós, olajos szag kelt, mint a szardíniáé. Vagy a tengeré. A lény legalább két és fél méter volt, lábai roppant kecsesek: talán inkább kezek? Az alacsony homlokon hiányzott a pikkelyek egy része, a lánc még a nyúlós húsba is belehasított. A sérült fej mögött nyakát csipkeszerű gallér övezte, mely gyengén emelkedettsüllyedt a légzés egyenetlen ritmusára. A szemek nem nyíltak ki, de mozogtak a szemhéj mögött, nyugtalanul, mint egy lázas gyermeké, ha lidérces álmok kínozzák. A végtagok puhának tűntek, a nehéz, rövid farok bénán nyúlt végig a homokban. A mellkas ismét megemelkedett, és a gallér megrezdült, fájdalmasan. Lewis figyelte, és szinte saját mellkasában érezte a kínt; szégyenkezve fordult el, kimeredt ismét a sötétlő víz felé, a lassan halványuló csillagok felé. Sherry lábujjával megbökte a lény mozdulatlan mellkasát, aztán hátrahőkölt, és zavartan fölvihogott. - Ez hideg - mondta. - Hát persze hogy hideg - vágta rá a nyakigláb fiú, - Hiszen gyík. - Gondolod - kérdezte a másik lány kíváncsian -, hogy valamifele dinoszaurusz? - Majd én megmondom, mit gondolok - mondta a barátja. - Azt gondolom, igyekezzünk berakni a kocsiba. Griff, haver, segíts már egy kicsit. Együtt kioldozták a láncon a csomót, majd az egészet letekerték foglyukról. A csörlő lassan visszacsévélte. A négy fiú elcsigázottan nyögve taszigálta, húzta-vonta föl a tehetetlen testet a furgon üres csomagterébe. Úgy illett bele, mint a kirakósjáték hiányzó darabkája. Még a farok is hajlékonynak bizonyult. A pipaszárlábú fiú gondosan bezárta az ajtót, aztán ugyanilyen gonddal körbetekerte a kilincseket a piros burkolatú dróttal. Aztán odabólintott Griffnek. - Egész jól a nyomodban volt. Nem tojtál be? - A francba is, igen - válaszolta Griff, és mind nevettek, kivéve Lewist. - Ez a disznó nyomhat vagy kétszáz kilót. - Kétszáz kiló - jegyezte meg Sherry - az kétszáz dollár. - Részegebben csengett a hangja, mint az előbb. - Az az izé nem fog nyugton maradni egész éjjel. Indulhatunk, vagy mi a franc van?
A csillagok már nem is látszottak, kioltották őket a súlyos fellegek. Rovarok köröztek izgatottan a reflektorok és a sétányról a parkolóhoz vezető lépcsőket megvilágító lámpák fényében; érezték, közeledik a vihar. A pipaszárlábú fiú beindította a teherautó motorját. - Ki kivel megy? - kérdezte, és Sherry azonnal bemászott mellé, kissé talán túl hangosan csapva be az ajtót. A szőke fiú, a barátnője és Griff már a furgonban ültek. - Lewis - szólt a szőke -, hé, most vezetsz vagy nem? - Vezess te - válaszolta a fiú. - Én inkább sétálok. A teherautó elhúzott, hátsó lámpái vörösen hunyorogtak még egy darabig az éjszakában. - Bármelyik pillanatban eleredhet - szólt figyelmeztetőn a szőke fiú barátnője. - Menjetek csak - válaszolta Lewis. - De azért kösz. - Figyelte, ahogy kikanyarodnak a parkolóból, és balra fordulnak. A raktárig autóval húsz perc az út. Visszasétált a vízhez, lába el-elmerült a homokban. Karja sajgott a fáradtságtól, és mert a lánc fölhorzsolta a bőrét. A hullámverés peremén leült a homokba, a víz körülnyaldosta a lábát. Ha akarta, a kezét is megmárthatta, vagy akár engedhette volna, hogy az ár beljebb sodorja. A láthatár felől fényes villanások jelezték a közeledő vihart, a dörrenések hangja azonban még nem ért el idáig. Eszébe jutott a hosszú, zöld test, ami istenségként emelkedett ki a vízből, fejét hátravetve, szinte habzsolva a villámokat. A hőmérséklet hirtelen legalább öt fokkal lejjebb zuhant. Ha jobban figyelt, most már hallhatta a dörgést. A hosszú szárú parti fű halk zizegése, az utolsó menekülő rovarok zümmögése, és a helytől annyira idegen, sós illat: mindezt egy pillanat alatt elsöpörte a föltámadó szél. Még hidegebb lett, a víz mellett szinte már kibírhatatlan; a hullámok egyre magasabbra emelkedtek, keményen csaptak ki, a partot köpülve; a víz mintákat rajzolt a homokba. Aztán hirtelen egy zöld test mozdult. Mikor a vihar lecsapott a tóra, a part szűziesen üres volt megint, mint egy agyagból mintázott gyermek szeme. Németh Attila fordítása
₪ Vége
