GALAKTIKA 159 Michelle M. Sagara: Robert Bloch: Kristine Kathryn Rusch: Karen Haber: Bob Leman: Laura Resnick: Barbara Delaplace: JackC. Haldeman II.: MarkAronson: Blake Cahoon: Jane Yolen: Ábrán László: Barb Jernigan: Harry Turtledove:
TARTALOM Karácsony éjszakája Nina Nemezis Háló karácsonyra Az ablak Az utálatos hóember Az utolsó szfinx A holló tanítja a professzort Ökör és szamár bókol őelőtte A tarka madár A karácsonyi ajándék Polcon A hintaló karácsonya Mainapság
Michelle M. Sagara KARÁCSONY ÉJSZAKÁJA A három fejedelem a legnagyobb sátor alatt ült; vizet ittak aranypohárból, és vigyázó szemmel őrizték az ölükben levő díszes dobozokat. Az úton, a hullámzó dombok és a rétek között, amelyeken olyan szívós fű nőtt, ami elbírja még a birkanyáj mohó habzsolását is, hosszú és széles árnyékot vetett a fekete sárkány. Napfényben csillogó pikkelyei visszatükrözték a felhők vonulását; szélesre tárt szárnyainak törékeny bőrkupoláján nem vett erőt halandó fegyvere. Állkapcsai megnyíltak, elbődült, és torkát-száját csiklandozó, vörös lángcsóvát okádott. Odalentről, egyik szemét a közeli folyón tartva, amelybe épp három napja fúlt bele egyik elbitangolt báránya, föltekintett a nyáját vigyázó pásztor. Érezte a meleg széllökést; látta buckákon szétterülő, fenséges árnyat, és szemét elernyőzve hunyorgott az égre. - Felhők! - dünnyögte fejcsóválva. Egy pillanatig azt hitte, álmot lát. Elmosolyodott, a mesékre gondolt, melyeket oly gyakran hallott nagyanyjától, aztán megint a nyájra figyelt. Ma ijedősek voltak a birkák; talán ettől lett olyan feszült, hogy eszébe jutott az a gyerekes csacskaság. A hatalmas, fekete sárkány háromszor megkerülte a pásztort, és minden körben kiengedte tüzes halált lehelő hangját. A pásztor azonban föl se nézett, és a sárkány tovaszállt. Végre megtalálta őket, noha amíg a levegőég magasából fürkészett, nem is tudta, mit keres. Úgy vonultak az úton, mint egyszerű zarándokok, és csak a sárkány szeme ismerte föl őket igaz valójukban. A Halhatatlanok voltak, a sohasem változók, a varázslat elsőszülöttei. Fehér selyemsörényével, szarvával, melyet aranynál is becsesebbnek tartanak az emberek, ott vonult táncos léptekkel az egyszarvú. A bolondok, szívszomorító vakságról téve
tanúságot, szarvas lovakat emlegetnek, mások meg szarvast vagy kecskét méghogy kecskét! E teremtmény túl kecses volt ahhoz, semhogy bármely halandó lényhez lehetett volna hasonlítani; légiesen finom és félelmetesen gyönyörű. E páratlan jelenség előtt mintha a sötétség köntösébe-palástjába burkolt, a sötétséggel elfátyolozott arcú Medúza haladt volna, akit járásáról vélt fölismerni a sárkány, őrajta azonban nem időzött sokáig a sárkány tekintete. De volt még ott baziliszkusz, gyilkos pillantású szárnyatlan kígyó, amely nem oly fenséges, mint a sárkány, mellette pedig, apró körben pörögve-dalolva, vándorolt az erdei nép. Nem féltek a baziliszkusz pillantásától, hatalmas nyakára erdei bimbókból fontak koszorút, amelyek a sárkány szeme láttára borultak virágba. És voltak még mások - sokan mások; mind elsőszülött és halhatatlan. - Lanyha a tüzed, testvér! - szólalt meg a magasban egy hang, és a sárkány felnézett, szinte riadtan, oly igen elmerült a szemlélődésben. - Én pedig gyűlölöm a lanyha tüzet. Egyetlen teremtmény se vetemedhetett ily arcátlanságra; a sárkány bosszúsan felmennydörgött, de nem tartotta fontosnak fitogtatni a tekintélyét. E tüzes lényt rég ismerte már. - Ott voltam utolsó születésednél - mondta -, és te már akkor is pimaszul viselkedtél, de akkor hajlamosabb voltam megbocsátani neked, mert fiatal voltál. - Ó, igen, pimaszabb - felelte a főnix, miközben összekapta tüzesen lángoló szépséges szárnyait, és alázuhant a sárkány mellé és ifjabb. Attól félek, testvér, magad se tudod, mennyire igazat mondtál. Utolsó születésemet láttad... mert nem lesz több. A sárkány lustán, játékosan fújt egyet - akkorát, amely porrá égetett volna egy apró falut, vagy megvakított volna egy kis hadsereget, és a főnix illegette magát a lángokban. De miközben úgy játszadoztak, ahogyan csak régi barátok tudnak, volt ebben a játékban valami szorongás, valami kétségbeesés, amelyről nem ejthettek szót. Hiszen halhatatlanok voltak és örökkévalók. - Nem látnak engem - szólt halkan az egyszarvú, mikor végül a sárkány leereszkedett a földre. A főnix tovább űzte bájos játékait, ez alkalommal a hárpiákkal, akiknek korántsem volt róla olyan jó véleményük, mint a sárkánynak. Rikoltoztak, átkozódtak és fenyegetőztek, hogy kitekerik a hattyúforma tűzmadár nyakát; a sárkány, sokezernyi lábbal alattuk, hallhatta a főnix kürtszavát. - Nem látnak? De húgom, te úgyis rejtőzködni szoktál. - Valaha. - Az egyszarvú megrázta ragyogó sörényét, megfordult, és nagy, sötét szemét rászögezte a sárkányra. - De most a földön járok, ugyanúgy, ahogyan te szárnyalsz, és ők nem látnak engem. Még meg is érintettem egy öregasszonyt, hogy meggyógyítsam a fájdalmait, és ő. észre sem vette, hogy ott vagyok. Dölyfös fajta a sárkányoké, de most az egyszarvú, kedvéért a sárkány hajlandó volt gyöngének mutatkozni. - Én is aggódom. Repültem, messzire szétterítettem árnyékomat, leheltem a tüzes halált. - Horkantott; füst kanyargott a hamuvá lett faágból. Elégedetten folytatta: - De ők még csak föl se néztek. - És az én népem már csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudja ódacsábítani őket a körtáncunkba - szólt közbe az erdei nép egyike. A sárkány odafordította gőgös fejét, hogy megnézze az apró, törékeny tündérasszonyt. És a látvány még őt is elkápráztatta. Hódolattal hajtotta földig a fejét a tündérek királynője előtt. - Igen - mondta a tündérkirálynő, örökifjú és ősöregen bölcs mosollyal -, én is kijöttem erre az útra. Van valami a földön, barátom, és a levegőben.
Veszedelem az, és valamennyiünk pusztulása. - Előrenyújtotta a tökéletes kezét, és rátette a sárkány orrára, aki érezte a varázslat borzongató érintését. Megint horkantott; a királynő sértetlenül állt a lángok ölelésében. - Én nem vagyok bolond halandó. A királynő rávillantotta halandókat megrontó, szépséges és félelmetes mosolyát. - Úgy? Látom, valóban nem vagy az, hatalmas testvér. - örvénylett vízből, erdőből, tűzből és szélből szőtt ruhája, amint megfordult és elment a népéhez, amely már várta, hogy hódoljon neki. - Ő még hatalmas - suttogta az egyszarvú, mikor már rég elhalványult a királynő alakja. - Igen, húgom, az. Mindig is az lesz, érzem. De ő is aggodalmaskodik. - Lassan, kígyózva követte az egyszarvú finom csapáját, míg a Nap le nem szállt a szemhatáron, és vérző sebétől haldokolni nem kezdett a nappal. Aztán föllendült a levegőbe, hogy szárnyai a csillagokat érjék, és lehozhassa az alantiaknak a szépséges éjszakát. És mint az utóbbi néhány napon mindig, ma is ott ragyogott az ég alján az a hihetetlenül fényes csillag. Bűvös ereje volt, és olyan tüze, amelyet a sárkány irigyelt és rettegett, és ugyanúgy sodródott feléje, mint a többi halhatatlan. Noha mind képesek voltak a halandók számára fölfoghatatlan gyorsasággal haladni, azt az utat választották, amelyet csak ők láthattak, és oly menetben vonultak rajta, amire nem volt példa a varázslat első születése óta. A hárpiák éheztek, és ingerlékenyek lettek, és egy idő után még a jó természetű tűzmadár is ráunt társaságukra. Sohasem ereszkedett le a földre, bár hébehóba végigsuhant a fűszálak hegyén és a fák ormain, épp csak annyira, hogy felborzolja, de meg ne pörkölje őket. Nappal az egyszarvú és a sárkány egymás mellett rótta az utat; a sárkány csak éjszaka lendült fel a magasba, amikor megkívánta a levegőeget. Onnan, hatalmas, erős szárnyain lebegve, láthatta a csillagot, amely sohasem pislákolt és sohasem hunyorgott. Napok óta utaztak, aztán a napok hetekké nőttek azoknak, akik törődtek az idő mérésével, vagy értettek hozzá, de a csillag nem jött közelebb, és nem lett nagyobb. Mások is csatlakoztak hozzájuk a különös, hallgatólagos kutatásban; a kilencfejű hatalmas hidra. Minótaurosz és a légies Pegazus, a szél és a fény teremtménye, aki az egyszarvúval vetélkedett szépségben és kecsességben. Súgva kérdezgették, miért vándorolnak a többiek, de erre egy sem adott választ: a halhatatlanok ritkán ejtenek szót önnön tudatlanságukról. A macska járású, kifürkészhetetlen arcú szfinx jött utolsónak. És noha csillagfényes éjszaka volt, ily hatalmas és híres teremtményért még a sárkány is alászállt a magasból. - Nővérem! - köszöntötte, hegyes pikkelyeivel szántva a földet. - Fivérem! - felelt a szfinx. - Mi az, ami régi, mintáz idő, és mégis újszülött; életet hoz a halódónak és halált az élőnek; született varázslatból, és azért született, hogy véget vessen a varázslat uralmának? A sárkány sóhajtott; sok év telt már el utolsó találkozásuk óta, és ő elfelejtette, hogyan szokott beszélni a szfinx. Talányai még mindig magukban rejtették a választ azoknak, akik elég okosak voltak kihüvelyezni azt, és a sárkány örök életű volt. Órákig eltöprengett a találós kérdésen, egészen addig, míg fel nem kelt és meg nem újult a Nap. Ekkor azonban megcsóválta hatalmas fejét. - Ez mesteri talány, nővérem. Ezt kellett volna föladnod annak idején A szfinx vészjóslóan meredt rá, a sárkány pedig nem hánytorgatta többé az egyetlen szeplőt, amely eléktelenítette a szfinx különben makulátlan hírnevét. - Mi a válasz?
A szfinx azonban nem válaszolt, csak felnézett a világos égre, amelyen halványan, de félreismerhetetlenül derengett egyetlen csillag fényköre; sápadt ikertestvére a fenséges Napnak, De mit jelent a talány? - kérdezte halkan az egyszarvú. Hiányzott belőle a fekete sárkány büszkesége, hogy amögé rejtse tudatlanságát. - És mi a felelet? - A felelet?! - A sárkány horkantott; gyakran tette, és a fák viselték enyhe bosszankodásának bélyeget. - Ő nem osztogatja ingyen a feleletet, és egyedül a halandóknak van olyan pénzük, amellyel ki lehet fizetni a szfinxet. - Ó! - Az egyszarvú könnyedén odaügetett a szerencsétlen fához, amely a sárkánytűz vonalában nőtt. Nagyon gyöngéden hozzáérintette szarvát a megperzselt kéreghez, és a sárkánylehelet fekete nyoma lassan eltűnt. - Talán olyan pénzük is van a halandóknak, amellyel mindőnket ki lehet fizetni? Butácska kérdés volt, méltatlan egy halhatatlanhoz. Mivel azonban az egyszarvú tette föl, a sárkány eltöprengett rajta - aztán leszállt az éj, és lehajolt hozzájuk az ég, de még ugyanúgy nem találta meg a választ, mint ahogy a szfinx talányát sem bírta megfejteni. De inkább volt kedvére a szfinx játéka, mint az egyszarvú leplezetlen sebezhetősége. A feleletet az éj adta meg, noha nem úgy, ahogyan a sárkány várta vagy remélte. Röptében az utat figyelte, maga alatt, és a messzeségben, ameddig az ő szeme még ellátott, fölfedezett három embert, teveháton. Meleg ruhát öltöttek a borzongató éjszakában, és úgy léptettek a tündérkirálynő által odavarázsolt úton, mintha fenséges fák nem léteznének. Kísérőik gyalog talpaltak; karavánok és szekerek vártak parancsukra, olyanok, amilyenekkel csak királyai bírnak a halandóknak. Három fejedelem - gondolta a sárkány. - Hova utaznak? Alásuhant, mélyebbre a hárpiáknál, szárnyai azonban még csak meg sem riasztották a tevéket. A csendes beszélgetésbe merült fejedelmek föl sem pillantottak. A hárpiák követték a sárkányt; fénylő karmaikat kimeresztve csaptak le, de a földet találták az emberek helyett. Valamiért elhibázták a célt, és most imbolyogva emelkedtek a magasba, hogy újra és újra megpróbáljanak zsákmányt ejteni a halandók között. De semmi sem állíthatta meg azt a hármat és kísérőiket, és jöttek mind közelebb és közelebb a vándorló csodalényekhez. Végül hajnalban úgy döntöttek, hogy megpihennek. Szolgáik legott sátrakat vertek föl, és vásznakat feszítettek ki, hogy megvédjék őket a napsugaraktól. A tündérkirálynő csak akkor közeledett hozzájuk, amikor már minden rendben volt és elcsöndesedett. Légiesen és fenségesen suhant oda az összegyülekezett emberekhez, oly gyönyörűséges halandó lány képében, akit nem lehetett nem észrevenni. Elemekből szőtt ruháját a legfinomabb fehér selyemre cserélte; fiatalnak, sebezhetőnek látszott, mint a bolond fiatalkor álma. A három fejedelem a legnagyobb sátor alatt ült; vizet ittak aranypohárból, és vigyázó szemmel őrizték az ölükben levő díszes dobozokat. A királynő halkan odaosont a legtekintélyesebbnek látszó emberhez, és ujját gyöngéden végighúzta a szakállán. Az ember hunyorgott és felnézett. - Mi az? - kérdezte aggodalmas és fáradt hangon a legöregebb. - Mintha éreztem volna valamit; talán szélfuvalom lehetett. Nagyon sokáig utaztunk, és én fáradt vagyok. - Igen, sokáig - mondta a harmadik ember -, és a királyok nem szokták az ilyen kemény utakat, de valóban áldottak vagyunk mi, hogy elvégezhetjük e zarándoklatot. Az idősebb ember boldogan mosolygott. - Igen - suttogta, a drágakövekkel kirakott pompás szelencét cirógatva -, áldottak vagyunk, kik halandó király létünkre megláthatjuk az ígéretnek, a Királyok Királyának, a megtestesült Istennek
születését. - Lassan fölállt, és odament a sátor széléhez. - Látjátok a csillagot az égen? A jó úton járunk, barátaim. Senki se emelt nyíltan szót, amikor a tündérkirálynő így merészelt udvart tartani, odaparancsolva mind a halhatatlanokat. Mikor hidegen izzó haraggal visszatért az emberek táborába tett kalandozásáról, a gyülekezet tudta, hogy az elképzelhetetlennek kellett megtörténnie; ő odament, tulajdon királynői személyében, és legjobb akarattal sem tudta magára vonni egy halandó figyelmét. A nagy, fekete sárkány a hideg füvön hevert, pikkelyei beleérték a sárba és az ingoványba. Fejét hatalmás első mancsaira hajtotta; szárnyait összecsukta széles hátán. Szemhéj nélküli szemét rászögezte a haragvó királynő vészjósló és törékeny alakjára. - Véreim - mondta lágyan a királynő, és a suttogásába belerendült volna az alvilág -, most már láthatjátok, mit kell tennünk. A hárpiák visítva helyeseltek. Már majd megvesztek éhségükben, és a sárkány attól rettegett, hogy tulajdon rokonaikat fogják megtámadni. - Mi is arra az ösvényre tértünk, melyet e halandók követnek, noha a mi utunkat én parancsoltam ide. Mi is láttuk az égen a csillagot, amelyhez foghatót még nem láttam, sem az igazi, sem a bűvös csillagok között. - Fölemelte a kezét, és dühe baljós árnyakkal üszkös fénycsóvát röppentett az ég felé. - Nem vagyunk kérészéletű halandók, akiknek holmi szeszélyes istenke parancsolgathat. Istenek jöttek és mentek, mi pedig megmaradtunk, igazán és rendíthetetlenül, az árnyak között és az álmokban, ahova nekik nincs bejárásuk. - Mostanáig, nővér - mondta halkan az egyszarvú. - Nem érzed? Egyetlen más teretmény se merészelte volna kiigazítani a tündérkirálynőt, és egyetlen sem élte volna túl sértetlenül. De az egyszarvú különleges lény volt, drága a királynő szívének, aki ezért csak egy komor szemöldökráncolással válaszolt a kérdésre. - De igen, kedves, érezzük. Mivel azonban most már ismerjük az okot, azt is jól tudjuk, mit kell tennünk. Hamarosan megszületik egy istengyermek. Kívánom, hogy ez az istenke haljon meg! - Ezt mondván, fölemelte másik kezét is, és a lángsugár után baljós fényekkel villózó árnyékcsóvát röppentett az égnek. - Ezzel átkozom meg én, a halhatatlan királynő. És miközben visszhangzó szavai belevesztek a szélbe, a sárkány olyasmit érzett, amit sohasem ismert azelőtt: félelmet. Ott hagyták a három fejedelmet - vagy királyt, ahogyan a királynő nevezte őket - a halandók árnyékvilágában, a végtelen, meddő sivatagban, ahol perzsel a nap, és dermesztő az éjszaka. A csillag fényesen világított, fénysziporkákkal szőtte át az égboltot, és amikor a legtüzesebben ragyogott, a sárkány fölrepült az égbe. Látta maga alatt, óriási testének árnyékában a halandók alvó és hallgató, örvendő és vigadó, gyászoló és jajgató falvait. Hihetetlenül sebezhető, hihetetlenül mulandó életeket látott maga alatt. Vágyott a tüzes leheletre, vágyott a félelem üvöltésére, a testek pusztulására - de tudta, hogy amíg él az istengyermek, ez a dicsőség is megtagadtatik tőle. De figyelnie még lehetett. A főnix mellette hasította a levegőt, és ahogy teltek a napok, úgy lett mindig egy kicsivel fakóbb, mindig egy kicsivel szürkébb. - Eljő az idő - szólt halkan, hogy csak a sárkány füle hallhatta -, amikor a tüzek kialszanak.
- Majd én fellobbantalak megint, fiókám - felelte a sárkány -, és új életre fogsz támadni. Érsz nekem annyit, mint egy sárkánykölyök. - Ez persze hazugság volt - annyit egyetlen teremtmény sem ér, de, maga se tudta, miért, ellenállhatatlan vágyat érzett ezt mondani. - Attól félek - mondta csendesen a főnix -, hogy a te tüzed sohasem lesz többé életadóan forró. A sárkány dühösen elbődült, odalent elhűltek azok, akik hüledező kedvükben voltak. Mély lélegzetet vett; a szél olyan süvöltéssel áradt be hatalmas tüdejébe, mint mikor vihar tombol a nyílt tengeren. Nagyra tátotta a száját, foga megcsillant az egyetlen csillag fényében. Szárnyai feketén tárultak az égen, csapásuk ereje félresodorta a főnixet. A sárkány tüzet fújt. Az elsőszülöttek tüzét; olyan tüzet, amelytől a Föld csontjai olvadnak meg és hullanak hamuvá. Forró, kék fény szelte végtelen sugárban a levegőt, elfonnyasztva a fák koronáját és a füvet. És mikor a bömbölő hang és a lángok süvöltése elhallgatott, a sárkány a főnix nyomát kereste az égbolton. Valamivel csillogóbbnak tűnt, és mintha egy kicsit megújult volna. - Ez az én tüzem - mondta, nem kis büszkeséggel a sárkány. - Majdnem reményre kapok tőled, testvér - felelte a csodalény. A fekete sárkány elégedetten siklott tovább, de nem mennydörgött többé azon az estén, és noha sohasem ismerte volna be, hirtelen nagyon elfáradt. - Még sohasem öltem gyermeket - mondta halkan az egyszarvú, miközben fogyott az út finom patái alatt. - Minden halandó gyermek - félelte ugyanolyan halkan a fekete sárkány. - Míg mi alszunk, ők kivirágzanak és elhervadnak; mint a fák. Csakhogy nekik nem lesz tavaszuk. Születnek, megöregszenek, meghalnak. - Igaz - helyeselt az egyszarvú, de tétova volt a hangja. - Mi nyugtalanít? - A sárkány lebukott a főnix tüzének játékos csóvája elől. Beszívta és visszaröppentette a lángot. - Még emlékszem - szólalt meg végül az egyszarvú - amikor erdő volt az egész világ. Igen, akkor is éltek emberek, de kevesen voltak, és mi kedvünk szerint uralkodtunk és játszadoztunk, csúfot űzve álmaikból és újakat ajándékozva nekik. - A világ ma már nem erdő. Az embereket nehezebb elérni, nehezebb megérinteni; már nem keresnek bennünket, elfordultak tőlünk. Ez a láthatatlanság - szarvával belecsapott a levegőbe - ez valami új dolog; de mit is számít? Már úgyis fakulunk. Ezen a sárkány hosszan elgondolkodott, ám szokásával ellentétben a felszínen csapongtak a gondolatai. - Ha megöljük a gyermeket, minden olyan lesz, mint rég. - Tehát hiszel a királynőnek? - Természetesen. - Szünetet tartott. - Te kételkedsz benne? - Még sohasem öltem gyermeket. A csillagfény úgy csordogált a szarv csavarvonalain, mint halvány, ezüstös folyadék. A sárkány lent maradt az egyszarvú mellett, pedig szeretett volna felszállni az égbe. Szokatlan reszketéssel, különös vágyakozással nézte az egyszarvúnak az éjszakai égen kirajzolódó alakját. Valaha lángra gyújtották az ékkövek, az arany, a bűvös holmik, ám idővel elveszítették csillogásukat és jelentőségüket, és ugyanolyan kemények és hidegek lettek, mint a sárkánybarlang sziklái. Az egyszarvú más volt, és noha a sárkány nem kívánta a magáénak, érzett valamit, ami a fiatalságára emlékeztette. Hirtelen vakítóan fellobbant a csillag, és ellenállhatatlanul vonzotta
magához a sárkány tekintetét. Maga sem tudta, miért, hirtelen eltátotta irdatlan száját, és vágyakozva beleüvöltött a csendes éjszakába. És mikor kiért a varázsösvény kanyarából, egyszer csak váratlanul véget ért az erdő. Hideg, száraz homokszőnyeg terült el a lábuk alatt és azon túl, olyan messze, hogy még a sárkány szeme sem különböztethette meg a részleteket, egy apró halandó város lapult. Magasan a város fölött lángolt a csillag. Már majdnem utolérték. Természetesen csakis a tündérkirálynő vezethette a fenséges menetet a szörnyű sivatagon át. A hideg ugyan senkit sem zavart - de az általa odabűvölt fák eltűnte nem volt ínyére a királynőnek. Az ezűstabroncsot viselte tökéletes fején, vékony szálú, halvány haja vállától pompás palástja szegélyéig omlott alá. Népe a maga módján mulattatta úrnőjét: muzsikáltak gyönyörű, kísértő dallamokat, dudán és hárfán és harangjátékon; táncoltak neki, és suttogva magasztalták őt lágy, túlvilági hangjukon. Ez azonban nem derítette jobb kedvre a királynőt. Éjjel elcsöndesedtek az utcák; az állatok a hideg éjszakai levegő elől szűk viskókba bújtak aludni, amelyekbe ha próbálkozik, sem fért volna be a sárkány. Az emberek - a város nyüzsgő, népes helynek tűnt - ugyancsak eltűntek tanyáikon, amelyek többnyire még barmaik óljainál is kisebbek voltak. Csendesen rótták az utat; még az erdei nép hangja is elhallgatott. A főnix egykét ujjnyi magasan siklott a talaj felett, olyan közel, amennyire csak akkor ereszkedik alá, mikor meghalni száll le a földre; a hárpiák is kifogytak örökös ocsmány szitkaikból. Csak az egyszarvú szólalt meg egyszer, de senki sem intette le, hogy maradjon csendben. - Érzitek? - suttogta, míg kecsesen táncolt az úton. - Érzitek? Volt valami a levegőben, valami ismerős - mint mikor a szó ott lebeg a nyelv hegyén, de nem tud hangokba öltözni. A sárkány megrázta hatalmas fejét, mintha azt akarná, hogy kitisztuljon, de mielőtt válaszolhatott volna, megpillantották az istállót. Szemre olyan volt, mint a többi építmény: szalmával felszórt deszka és földpadló. A falakon belül ökör és öszvér, kívül, egy sövénnyel elkerített darabon, birka és kecske. Fölötte azonban a csillag égett és világított; és csillagfény sziporkázott mindazoknak a szemében és szívében, akik az alázatos építményre néztek. Zsanérjáról leszakadt, rút és ócska ajtó nyikorgott a szélben. De már nem is fújt a szél. Mozdulatlan és hűvös volt a levegő. Azért jöttek, hogy megöljenek egy gyermeket. A gyermek várt. Szülei - a sárkány nem hihette másnak a két sovány, alvó embert - mellette feküdtek, arcukat piszkos, fáradt karjukra hajtva. Aludtak, ő azonban nem aludt. Hatalmas, rezzenéstelen szeme volt - olyan gyönyörű és mély, mint a sárkányé. Békés volt az arca; nem akart tejet, ételt, álmot. Úgy nézett rájuk merőn, mintha hódolni jöttek volna elé. A fekete sárkánynak egy pillanatra elállt a lélegzete e parányi, tökéletes gyermek láttán. Arany és ékkő a föld zsigereiből sohasem volt még ily makulátlan. Bensejében összeszorult valami, és ő tudta, hogy ezt ifjúkorában, egy fiatalabb világban érezte utoljára. Már rontott volna oda hozzá, hogy fölkapja a csapzott szalmáról, és nagy szárnycsapásokkal menekítse el barlangja biztonságába. Aztán a gyermek megszólalt: - Hozott az Isten! A születő csoda szólt ebben a hangban. A mozdulatban, amellyel a kisded fölemelte a kezét, nem volt semmi gyermekes. Adakozva-üdvözölve felfelé fordított tenyérrel köszöntötte őket szénából és szalmából összetákolt durva
trónusáról, a parasztok újszülötteinek durva köntösében. Nem kérdezte, miért jöttek. - Váltott gyermek! - suttogta reszkető hangon a tündérkirálynő. - Nem - felelte a csecsemő. - Halandó szülőktől születtem. A királynő előlépett udvaroncai közül. Arca tiszta volt, és sápadt - ugyanolyan tökéletes és makulátlan, mint a gyermeké -, járása azonban merevnek és furcsán öregesnek tűnt; már nem volt benne báj. A gyermek fölnézett rá. A királynő nem mondta, mit látott a gyermek szemében; ő csak megdermedt. Sem a baziliszkusz, sem a medúza tekintete nem volt rá ily hatással. Nem bírt előrelépni, és végül meghátrált, egy csöpp erdei árnyékkal fátyolozva el a kudarcot. De még maradt hatalma, és mentében odasúgott egyetlen szót: - Húgom! Az egyszarvú meghajtotta a fejét; bűvös fényben csillogó szarva a földet érintette. Apró, tétova léptekkel közeledett a gyermekhez, mintha nyomasztotta volna a királynő iszonyatos parancsa. És mivel nem emelhette föl kortalan, tág tekintetét, szeme összetalálkozott a gyermekével, és szarva reszketve állapodott meg, ujjnyira a csecsemő mellkasától. - Nővérem! - mondta a gyermek, és vékony, apró ujjaival megérintette a csavarvonalú aranyszarv hegyét. - Mi nem háborúzunk egymás között. - Te nem tartozol közénk! - vágott közbe a tündérkirálynő, mielőtt a remegő egyszarvú szólhatott volna. - De igen. - Nem a gyermek válaszolt, hanem a szfinx. Hatalmas volt, noha nem oly fenségesen óriási, mint a sárkány, és nem léphetett oda az újszülött Istenhez; de legalább odaállt a mulandó bölcső közelébe. A sárkány a szeme sarkából látta kifürkészhetetlen arcélét, és hegyezte a fülét, hogy hallja a találós kérdést, amely bizonyosan elkövetkezik. A szfinx azonban, hosszú élete során most először, nem kérdezett semmit. - Közülünk ő az utolsó; utána nem lesz több. Még egy suttogás sem törte meg a néma csöndet, amely e jóslatra következtett. A csillag hirtelen fellobbant; a hamuszürke ég párás napot ígért. Az Istengyermek emelkedni kezdett, és úgy lebegett a légben, mintha az lenne a trónusa. Még mindig nem engedte el az egyszarvút, akinek ezért egyre följebb kellett emelnie a fejét, addig, míg valamennyien láthatták az aranyszarvat, amely öntudatlanul hajolt horgonnyá. - Azt mondta, hogy halandó szülőktől született! - tiltakozott a királynő. - Nem hazudott. - De még mindig dermedten bámult maga elé. - Halandó szülőktől és örök varázslatból - válaszolta szelíden a gyermek. - Azért jöttem, hogy megmutassam nektek a pihenést és a békét, ha kívánjátok. - Milyen békét? - kérdezte a szfinx. - Van egy kert, amely tirátok vár, olyan új és zöld és tökéletes, mint ez a világ volt valaha. Nővérem - mondta, és lenézett az egyszarvú arcába -, ott mozdulatlan tavak és végtelen erdők vannak; ott csend van és szépség; otthon, amely reád vár. Elmégy oda? - És mi lesz ezzel a világgal ? - kérdezte az egyszarvú olyan remegő hangon, hogy még a sárkány is alig-alig hallotta. - A világ öreg és fáradt, akár te, aki e világ visszhangja vagy. Halandó és halódó embereik álma és lázálma lett belőled. Kelj föl, és menj szabadon! Az egyszarvú fölnézett a gyermekre; a fekete sárkány hiába próbálta megfejteni azt, amit az arcán látott. - Akkor elmegyek a kertedbe.
- Menj hát - mondta a gyermek, és az egyszarvú hirtelen elhalványodott. A sárkány felüvöltött a döbbenettől. Vörös lángfelhőt és orkánt fújt magából. Nem ártott vele senkinek. Most a szfinxhez lebegett oda a jászoltól az Istengyermek. - Te tudtad - mondta halkan, és a szfinx bólintott, és fölemelte az arcát, hogy az újszülött megérinthesse. - Elfárasztottak a talányok és az örökös kérdezgetés. Köszönöm a végső választ. - Azzal ő is elhalványodott. A hárpiáknak a gyermek nyugalmat ígért, és azt, hogy soha többé nem lesznek éhesek. A főnixnek odaadta csillaga szívét - az ifjúság örökkévaló, tökéletes dicsfényét. Egyenként tünedeztek el a halhatatlanok, amíg végül majdnem kiürültek az utcák. Udvara körében még ott állt a tündérkirálynő, és ott állt, egyedül, a fekete sárkány. A gyermek odament a királynő udvarához. - Énnekem mit kínálsz? - kérdezte büszkén a királynő, cseppnyi félelemmel a szemébén. - Mert a halandók világa az én világom, és álmaik az én életem. Elveszed tőlem őket? - Nem, nővéreim leghatalmasabbika! - mondta a gyermek, és erősebb teltebb lett a hangja; szeme olyan színű volt, mint a csillagfény. - Halandóktól születtem, és a halandóknak is fölajánlom a kertemet. Ott fognak táncolni, úgy, ahogyan te parancsolod, élni és szeretni fognak melletted, és megismerik... a Paradicsomot. Szélesebb és tágasabb birodalmad lesz, mint valaha, és e szerelmeken soha nem vesz erőt a halál és a pusztulás. - Pedig a halál teszi őket érdekesekké - mondta hidegen a királynő. - Most, de nem volt ez mindig így. Haláluk beszennyezett téged. - Te pedig engem adsz halálra, hogy lemosd azt a foltot? A királynő ajka megrándult, de e mozdulatban árnyéka sem volt a mosolynak. - Igen - hangzott a nyers válasz, hiszen egyetlen halandó sem merészelne hazudni a legrettegettebb királynőnek. - Te választasz. - És ha visszautasítom? A gyermek vállat vont, szenvedő arccal. - Visszautasítod. Ám végül ők elmennek oda, azokba a kertekbe, és te sohasem fogod ismerni őket. Elsorvadsz; az erdők összezsugorodnak és meghalnak a jövendő emberáradatban. A királynő lehunyta a szemét, mert, mint mindig, most is fölismerte e szavakban az igazságot. - Akkor... elmegyek. A fekete sárkány még sohasem látta őt ilyen gyönyörűnek, mint most, amikor népe élén elindult az ismeretlenbe. - Már csak te vagy. - Így volt; az utcák elnéptelenedtek, a hajnal hasadt a fekete sárkány és az Istengyermek fölött. - El mégy? - Igen - felelte csöndesen a sárkány. Nem volt habozás a hangjában. - De miért engem hagytál utolsónak? Az Istengyermek nem felelt. Most olyan törékenynek látszott, mintha minden távozó halhatatlan elrabolt volna belőle valamit. - Mi leszel, ha mi elmentünk? - Halandó - felelte a gyermek, különösen nyugodt hangon. - Halandó? - Igen. De nem a többi halandónak. Nekik én fény leszek, és sötétség. Reményt fogok nekik adni, és én leszek kétségbeesésük kútfeje. Leszek csoda és hívság; leszek varázslat és törvény, amely véget vet a varázslatnak. Te ezreket öltél meg, testvér, de megszámlálhatatlanul sokan fognak
meghalni az én nevemben. Az egyszarvú, a páratlan, százakat és százakat gyógyított meg, de nálam még ennél is többen találnak gyógyulást. Te voltál az álmuk; én át fogom venni a te helyedet. - És mi lesz a te álmod? A gyermeket megnevettette a sárkány szemének fölvillanása. - Téged arany vár a Paradicsomban; nem volt könnyű megszerezni. - A sárkány azonban nem volt derűs kedvében, és a nevetés elhalt. - Az én álmom? A Paradicsom. - Ránézett apró tenyerére, tökéletesen formált lábaira, és megborzongott. - És hogyan jutsz el a Paradicsomba? - kérdezte halkan a sárkány. - Ki visz át oda? - Ha egyszer rászánják magukat a gondolkodásra, a sárkányok gondolatai mélyre szántanak. - Nem figyeltél ide - mondta szomorúan az Istengyermek. - Én halandó leszek, és meg fogok halni. Az én népem öl meg, lassú halállal. - Szemében kihunyt a csillagfény, könnyfátyol maradt a nyomán. - Meg fogsz... meg fogsz várni ott engem? - Első és utolsó alkalommal volt olyan a hangja, mint egy gyermeké. A sárkány mély lélegzetet vett, halvány füstkarika indázott az orrából. - Megint igazi tüzem lesz? - Mindörökké. - Akkor várni fogok. A gyermek kinyújtotta remegő kezét, a sárkány azonban riadtan kitért érintése elől. - Nem, nem, kicsi Isten. Itt fogok várni. - Nem teheted - volt a kurta válasz. - Mire a Nap kiemelkedik a láthatár mögül, nem lesznek többé halhatatlanok. - Akkor te hazudtál a királynőnek! - A sárkányüvöltés csukladozássá halkult. - Hazudtam. - Mi fog történni, ha felkél a Nap? - Halandó leszel. - Ember? A gyermek bólintott, és merően nézte. - Akkor én is meghalok, mint te. De addig... várni fogok. - Te emlékezni fogsz rám; ennyit megígérhetek, de azt hiszem, én el fogom ezt felejteni, ha felnövök. - Ismét kiült az arcára a félelem. Gyorsan beszélt; a kelő Nap már majdnem elérte őket. - Emlékezz rá, milyen volt öregnek és fáradtnak lenni, valóság nélküli üres álomnak lenni. Emlékezz erre, és ha eljön az idő, akkor tedd meg, amit tenned kell, hogy megszabadíts engem. A sárkány meghajtotta hatalmas fejét, és a gyermek megérintette az orrlikait. Apró fiúcska álldogált ott, ahol az imént az irdatlan fekete kígyó tornyosult. A kisfiú óvatosan fölemelte a csecsemőt, és belehunyorgott a kelő napba, hogy lássa egy kor halálát és születését. Aztán bemászott a jászolba, homlokon csókolta a csöndes gyermeket, és visszafektette a szalmára. Harminc évvel később, harminc ezüstért a sárkány - aki mindig megvetette ezt a fémet - megtalálta a módját, hogy hazasegítse az utolsó Halhatatlant. Sóvágó Katalin fordítása
Robert Bloch NINA Most, miközben a messzeségből a dobok hangja hallatszott, Nina aludt. Nem zavarta a lárma, nem törődött az ő jelenlétével sem, a szeme csukva volt, és állatias jóllakottsággal szunyókált.
Szeretkezés után Nolannak újabb italra volt szüksége. Az ágy mellett matatott az üvege után. Amikor rálelt, izzadt tenyérrel ragadta meg. Egész teste lucskos és ragadós volt, az ujjai pedig remegtek, miközben lecsavarta az üveg tetejét. Egy pillanatra felötlött benne, hogy talán egy újabb lázroham tört rá, de amikor a nap éles fénye a hasára tűzött, ráeszmélt az igazságra. Ez Nina műve. Nolan megfordult, és a mellette heverő lányra pillantott. A lány mereven bámult felfelé az árnyékból magas pofacsontja fölött ülő, rezzenéstelen, hasított szemeivel. Vékony, barna teste ernyedt volt, és mozdulatlan. Nehéz elhinni, hogy csak néhány perccel ezelőtt, ugyanez a test telhetetlen étvágyú, vonagló és tekergőző kígyóként nyalábolta körül, és szorította őt, míg ki nem szívott belőle minden erőt, és teljesen el nem csigázta. Odanyújtotta az üveget: - Iszol? A lány a fejét rázta, hasított szeme kifejezéstelen maradt. Nolannak eszébe jutott, hogy a lány nem beszél angolul. Megemelte az üveget, és ismét ivott, közben pedig átkozta magát félrelépése miatt. Most már látta, hogy hibát követett el, csakhogy ezt Darlene sosem fogja megérteni. Trentoni lakásuk biztonságában és kényelmében ülve, még csak nem is sejtheti, hogy mi mindenen ment keresztül a kedvéért - no és a kis Robbie-ért, a kilenchetes Robert Emmett Nolan ll-ért, a fiáért, akit még csak nem is látott ez idáig. Miattuk vállalta a társaságnál ezt az egyéves munkát. Jól keresett, eleget ahhoz, hogy Darlene kényelmét biztosítsa és kihúzzák egy darabig, miután innen visszatér. Felesége nem jöhetett vele, legalábbis addig nem, amíg terhes, így hát egyedül vágott neki. Úgy vélte, nem fog beleizzadni a nagy várakozásba. Még hogy nem fog beleizzadni. Nevetséges. Amióta csak megérkezett: izzadt. Napkeltekor az ültetvényt járta végig, majd egész álló nap a folyón lefelé induló csónakok rakodását ellenőrizte, hogy aztán a papírmunka fölött görnyedjen, amíg az éjszaka le nem száll a bungalójára, bebörtönözve őt a dzsungel sötét fala mögé. Aztán jöttek az éjszaka neszei - a rovarok hordáinak zümmögése, a kajmánok bömbölése, a pekarik szörcsögő horkantásai, a majmok szüntelen karattyolása, amelybe milliónyi gondtalan madár rikácsolása vegyült. Ezért kezdett inni. Először a társaság boltjában kapható jó minőségű bourbont itta, aztán a közepes árfekvésű ginre került a sor, végül az olcsó rumra. Miközben Nolan letette a kiürült üveget, meghallotta azt a zajt, amitől az összes közül leginkább irtózott-a dobok vég nélküli visszhangját, amely a folyó alsóbb szakasza mellett egymás hegyére-hátára hányt, part menti kunyhók felől jött. A nyomorult csirkefogok már megint rákezdtek. Nem csoda, hogy minden nap hajtania kell őket, hogy teljesítsék a társaság által előírt kvótát. A csoda inkább az, hogy egyáltalán csinálnak valamit azután, hogy egész éjszaka azokat az átkozott dobokat püfölik. Persze, valójában Moises irányította a munkájukat; Nolan még csak le sem hordhatta őket úgy istenigazából, mert fenemód ostobák voltak ahhoz, hogy megértsék az egyszerű angolt. Akárcsak Nina. Nolan ismét a lányra nézett, aki összegömbölyödve, csendesen és kielégülten feküdt mellette az ágyon. Egyáltalán nem izzadt, a bőre hihetetlenül hűvös tapintású volt, a szeme pedig rejtéllyel teli. Az is rejtélyes volt, ahogy Nolan az első alkalommal megpillantotta a lányt, amikor az három nappal ezelőtt a falut szegélyező kerítésen át figyelte őt. Először azt gondolta, hogy a társaság emberei közé tartozik - valakinek a felesége, lánya vagy nővére. Azon a délután, amikor visszatért a bungalójába ismét találkozott vele a tisztás szélén. Megkérdezte Moisest, hogy kicsoda a lány, de a munkavezető nem tudta. Nyilván egy vagy két nappal azelőtt
érkezett katamaránon a folyó felső szakasza felől, valahonnan az ezer mérföldre nyúló, áthatolhatatlan dzsungel mögül. Nem beszélt angolul, és Moises szerint spanyolul és portugálul sem értett. De a lány nem is próbált kommunikálni. Nem érintkezett senkivel, a folyó túloldalán kikötött katamaránjában aludt, és még a társaság boltjába se merészkedett be napközben, hogy élelmet szerezzen magának. - Indio - mondta Moises egy olyan ember megvető hangsúlyával, akinek az ereiben a konkvisztádorok büszke véréből mintegy tíz százalék csörgedezik. Ki tudja, mi jár a vadak fejében? - vonta meg a vállát. Nolan is vállat vont, és nem gondolt többé a lányra. Csakhogy aznap este az ágyán fekve, miközben a dobok dübörgését hallgatta, ismét eszébe jutott, és ettől bizsergést érzett az ágyékában. A lány épp akkor jött be hozzá, mintha a bizsergés néma felszólítás lett volna. Úgy jelent meg, mint egy éjszakából elősurranó, barna árnyék. Hangtalanul lépett be, és miközben átvágott a szobán, villámgyorsan lehántotta magáról egyetlen ruhadarabját, majd megállt, és lebámult az ágyon fekvő Nolanra. Aztán, amikor a lány ráereszkedett a férfi meztelenségére, és körülnyalábolta a combját, a bizsergés lüktetéssé fokozódott az ágyékában, a fejében érzett dübörgés pedig elnyomta a dobok zaját. A lány reggelre eltűnt, de a következő este visszatért. Ekkor hívta először Ninának - nem ez volt a valódi neve, de Nolan úgy érezte, hogy valahogy azonosítania kell ezt a széles szájú, rózsaszín nyelvű idegent, aki sziszegő lélegzetével a fülébe fújtatva újra és újra rajta elégítette ki mohóságát és egyben az ő kéjvágyát is. Míg a férfi aludt, ismét nyoma veszett, és egész álló nap nem mutatkozott. De Nolan időről időre érezte, hogy titokban figyeli őt. Olyankor hideg futott végig rajta, mintha egy láthatatlan árnyék vetődött volna rá. Tudta, hogy a lány aznap este újra eljön hozzá. Most, miközben a messzeségből a dobok hangja hallatszott, Nina aludt. Nem zavarta a lárma, nem törődött az ő jelenlétével sem, a szeme csukva volt, és állatias jóllakottsággal szunyókált. Nolan vállat vont. Ez a lány valójában nem több egy állatnál. A hajlékony barna test nyugvó állapotban groteszkül megnyúlt, a széles száj pedig erősen kihangsúlyozta arcának rútságát. Hogy volt képes párosodni ezzel a lénnyel? Nolan önutálattal teli fintorral fordult el a lánytól. Nos, nem számít. Most már úgyis vége van, egyszer s mindenkorra. Ma üzenet jött Belemből: Darlene Robbie-val hajóra szállt, készen arra, hogy Manausba utazzon. Holnap reggel elindul eléjük a folyón, hogy személyesen kísérje őket idáig. Kissé aggódott a jövetelük miatt - még három hónapot kell eltölteniük ebben a pokoli lyukban, mielőtt letelne az egy év- de Darlene nem engedett. És a feleségének igaza volt. Most már Nolan is belátta. Legalább együtt lesznek, és ez segít neki átvészelni a még fennmaradt időt. Nem lesz többé szüksége az üvegre, és nem lesz szüksége Ninára sem. Nolan visszafeküdt, és várta, hogy végre álom jöjjön a szemére, mellyel kizárhatja tudatából a dobok zaját és a mellette fekvő bizonytalan körvonalú alak látványát. A Manausba vivő út kínszenvedés volt, de Darlene-hez vezetett. Darlene szőke volt, és még sokkalta szebb, mint amilyenre Nolan emlékezett. Sokkal kedvesebb és gyengédebb volt, mint valaha, és egyesülésük olyan újraegyesülés volt, melyben Nolan tökéletes beteljesülést talált. Persze a tekergőzőn ölelő Nina mohó éhségéhez nem volt köze, és a végső mámor tomboló hánykolódásához sem. De nem számított, mert végre együtt voltak: ők ketten és a kis Robbie. Robbie maga volt a csoda.
Nolan nem számított heves érzelmekre, de most, hogy már túl vannak a hánykódó bárkában töltött hosszú úton, ott állt a vendégszobában a kiságy mellett, és túláradó büszkeséggel nézte a fiát. - Hát nem imádni való? - mondta Darlene. - Épp olyan, mint te. - Elfogult vagy - vigyorgott Nolan, de felesége megjegyzése nagyon hízelgett neki. Amikor az aprócska, rózsaszín, tengeri csillagot formázó kéz kinyúlt az ujjáért, megremegett az érintéstől. Ekkor Darlene ijedten levegőért kapott. Nolan nyomban felnézett. - Mi a baj? - kérdezte. - Semmi - felelte Darlene, miközben a férje mögé nézett. - Azt hiszem, láttam valakit az ablak előtt. Nolan követte az asszony tekintetét. - Nincs ott senki. - Az ablakhoz ment, és kinézett a tisztásra. - Sehol egy lélek. Darlene megdörzsölte a szemét: - Talán, csak kimerültem - mondta. - A hosszú út... Nolan átkarolta. - Mért nem pihensz le? Dolores mama majd vigyáz Robbie-ra. Darlene tétovázott. - Biztos vagy benne, hogy tudja, mit kell csinálni? - Ne viccelj! - nevetett Nolan. - Nem semmiért hívják őt mamának. Tíz gyereke van. Most éppen ennivalót készít Robbie-nak a konyhában. Szólok neki. Darlene bement a hálószobájukba, hogy lepihenjen. Robbie felügyeletét Dolores mama vette át, Nolan pedig napi körútjára indult a földekre. A hőség fullasztó volt, rosszabb bárminél, amire Nolan emlékezni tudott. Még Moises is levegőért kapkodott, miközben a dzsipet hajszolta a kitaposott úton, és a vibráló levegőt kémlelte. Nolan megtörölte a homlokát. Talán túl sietősen hozta ide Darlene-t és a kicsit. De végtére is, egy férfinak joga van látni a fiát, és néhány hónap múlva úgyis örökre kiszabadulnak ebből a rettenetes, izzasztó kemencéből. Nincs oka az izgalomra, minden jól fog menni. Csakhogy sötétedésre, mire visszaért a bungalóba, Dolores mama aggódó arccal várta az ajtóban. - Mi az? - kérdezte Nolan. - Valami baj van Robbie-val? Mama a fejét rázta. - Úgy alszik, mint egy angyal - felelte áz asszony. - De a senora... A szobájukban Darlene becsukott szemmel, vacogva feküdt az ágyon. A feje megállás nélkül hánykolódott a párnán, még akkor is, amikor Nolan a homlokára szorította a tenyerét. - Lázas. - Nolan intett Dolores mamának. Az öregasszony segített tartani Darlene-t, amíg a férfi a felesége ajkai közé préselte a lázmérőt. A vörös oszlopocska felfelé kúszott. - 40°C - Nolan hirtelen felegyenesedett. - Keresd meg Moisest! Mondd meg neki, hogy készítse elő a bárkát, pronto. Manausba visszük Darlene-t az orvoshoz. Darlene szemhéja felpattant, amikor ezt meghallotta. - Nem, azt nem lehet. A gyerek... - Ne aggódjon emiatt, senora. Majd én gondját viselem a kicsinek - mondta csillapítóan mama. Pihennie kell. - Nem, nem lehet... Darlene hangja összefüggéstelen motyogásba ment át. Nolan újra felesége homlokára tette a kezét, mely olyan forró volt, mint egy kályha. - Most pihenj, drágám. Minden rendben lesz. Veled megyek. És úgy is tett. Ha az első útja kínszenvedés volt, akkor ez az mostani életre-halálra menő küzdelem: eszeveszett hajsza a fullasztó éjszakában, lefelé a gőzölgő folyón.
Moises izzadva irányította a bárkát, Nolan pedig Darlene remegő vállát tartotta a szalmazsákon a rázkódó bárka farában. Hajnalra elérték Manaust, és felverték álmából a tér közelében lakó dr. Robalest. Aztán jött a vizsgálat, a kórházba szállítás, majd a döntés. - Egyszerű eset - mondta dr. Robales -, nem kell megijedni. Csak megfelelő kezelés és pihenés kell, és a beteg fel fog épülni. Egy hét a kórházban... - Egy hét? - Nolan hangja megemelkedett. - Nekem vissza kell mennem a rakodást ellenőrizni. Nem maradhatok olyan sokáig! - Nincs szükség arra, hogy itt maradjon, senor. Biztosíthatom, hogy személyesen fogok ügyelni a felesége kezelésére. Ez nem volt valami nagy vigasz, de Nolan nem tehetett mást. Túl fáradt volt ahhoz, hogy vitatkozzon, és ahhoz is túl fáradt, hogy aggódjon. Amikor ismét fent volt a bárkán, és visszafelé indultak, végignyúlt a matracon, és úgy aludt, mintha meghalt volna. Nolan a dobok hangjára ébredt. Riadt kiáltással hirtelen kiegyenesedett, aztán rájött, hogy besötétedett, és ők újra a kikötőben horgonyoznak. Moises elcsigázottan, ám diadalmasan vigyorgott rá. - Majdnem nem sikerült - monda - Rossz a motor. De nem baj. Jó megint itthon. Nolan bólintott, miközben elgémberedett végtagjait hajlítgatta. Kilépett a dokkra, aztán elindult a tisztáson át a bungalóhoz vezető csapáson. A sötétség csak úgy dübörgött. Otthon? A pokolnak ez a sarka, ahol dobok lármáznak, ahol árnyékok ugrálnak és szökdécselnek a lobogó tűz körül? Igen, mind ott ugrált a tűz körül, kivéve egyet, mert ahogy Nolan előrehaladt, egy árnyék siklott elő a bungaló melletti sötétségből. Nina volt az. Nolan hunyorogva ismerte fel a lányt, aki csak állt, és őt bámulta. A nézése nem hagyott semmi kétséget afelől, hogy mit akar, de Nolan nem vesztegette idejét szócséplésre. Elsietett mellette a bejárat felé, a lány pedig beleolvadt a sötétségbe. Dolores mama bent várt rá, és egy bólintással üdvözölte Nolant. - Robbie jól van? - Si, senor. Jó kezekben van. Por favor, a szobájában alszok. - Jó. Nolan hátat fordított, hogy kilépjen a folyosóra, de Dolores mama rosszalló pillantása visszatartotta. - Mi az? - kérdezte. Az öregasszony tétovázott. - Nem fog haragudni, ha beszélek? - Persze hogy nem Mama lehalkította a hangját. - Arról van szó, aki kint vár. - Nináról? - Ez nem az ő neve, de nem számít. - Mama megrázta a fejét. - Két napja vár odakint. Láttam magát vele, amikor bejött a házba. De láttam már azelőtt is... - Ez nem tartozik magára - vörösödött el Nolan. - Egyébként is, már vége. - Ő is így gondolja? - Mama tekintete komor volt. - Meg kell mondania neki, hogy menjen el. - Megpróbáltam. De a lány a hegyekből jött, és nem beszél angolul... - Tudom - bólintott mama. - A kígyóemberek közül való. Nolan az asszonyra meredt. - Odafent kígyókat imádnak? - Nem, nem imádnak. - Akkor meg mit akart mondani? - Ezek az emberek... kígyók.
Nolan savanyú képet vágott. - Miről beszél? - Az igazságról, senor. Az a “lány”, akit maga Ninának hív, nem lány. Ahhoz az ősi fajhoz tartozik, amelyik a magas hegycsúcsok közt él, ahol az óriáskígyók laknak. A maga munkásai, még Moises is, csak a dzsungelt ismerik, de én a hegy túloldalán lévő völgyből jöttem, és már gyermekkoromban megtanultam félni azoktól, akik a hegycsúcsok közt felettünk ólálkodnak. Mi sosem mentünk arrafelé, de néha a kígyóemberek jöttek el hozzánk. Tavasszal, amikor felélednek, levedlik a bőrüket, és egy ideig frissek és tiszták, mielőtt újra kinő a pikkelyük. Ilyenkor eljönnek, hogy az emberekkel párosodjanak. Az asszony félig kígyó, félig emberi lényekről suttogott, akiknek a teste hideg tapintású, a végtagjaik pedig - mintha csont nélküliek lennének - rákúsznak az emberekre, és kiszorítják a szuszt belőlük, majd összeroppantják őket, éppúgy, ahogy az összetekeredő óriáskígyók. Villás nyelvekről, sziszegő hangokról beszélt, szájakról, amelyeket hihetetlenül szélesre lehet tátani a mozgatható állkapcsok miatt. És még folytatta volna, ki tudja meddig, de Nolan leállította. A feje lüktetett az aggodalomtól. - Ennyi elég lesz - mondta. - Köszönöm, hogy így törődik velünk. - De nem hisz nekem. - Azt nem mondtam. Bár fáradt volt, Nolan emlékezett az alapvető szabályra: sose vitatkozz, és főleg ne tréfálkozz a babonaságaikon. Most nem engedhette meg magának, hogy megbántsa mamát. - Majd elővigyázatos leszek - felelte komoran. - De most pihennem kell. És látni akarom Robbie-t. Dolores mama a szája ele kapta a kezét. - Elfelejtettem. A kicsi egyedül maradt... Megfordult, és Nolannal a nyomában sebesen végigporoszkált a folyosón. Együtt léptek a gyerekszobába. - Ó! - mama megkönnyebbülten felsóhajtott. - A pobrecito alszik. Robbie a kiságyában aludt, arca az ablakon át beszűrődő holdfényben fürdött. Cseresznyepiros ajkai közül finom hortyogás áradt. Nolan elmosolyodott ezen a neszen, aztán odaintett mamának. - Megyek lefeküdni. Vigyázzon rá! - Itt maradok vele. - Mama elhelyezkedett egy hintaszékben a kiságy mellett. Nolan kilépett a szobából, de az asszony még utána szólt: - Ne feledje, amit mondtam, senor. Ha ismét eljönne... Nolan a folyosó túloldalán lévő szobájába ment. Nem reagált az asszony figyelmeztetésére. Végül is, az csak jót akart, és ő túl fáradt volt ahhoz, hogy még több képtelenséget hallgasson végig. A hálószobájában valami megzizzent. Nolan összerándult, aztán megtorpant, amikor egy árnyalak surrant elő a nyitott ablak melletti sötét sarokból. Nina állt előtte, teljesen csupaszon. Meztelen volt, és a karjait hívogatóan tárta szét. Nolan hátrált egy lépést. - Nem - mondta. A lány mosolyogva feléje indult. - Menj el... tűnés innen! Egy kézmozdulattal visszát parancsolt neki. Nina mosolya lehervadt, és a torkából könyögésszerű hang tört elő. Kérlelően Nolan felé nyúlt... - A kutyafáját, hagyj már békén!
Nolan képen vágta a lányt. Nem volt több egy suhintásnál, alig érezhette. Ám Nina arca váratlanul eltorzult. A lány Nolanra vetette magát, begörbített ujjaival a férfi szemét vette célba. Nolan most már keményen ütötte meg, elég keményen ahhoz, hogy az hátratántorodjon. - Kifelé! - mondta a férfi. A nyitott ablakhoz tuszkolta Ninát, és kezét fenyegetően ütésre emelte. A lány haragjában undorral kiköpött, majd felkapta a ruháját, és kilépett a párkányon át a kinti sötétségbe. Nolan az ablakból nézte, amint átmegy a tisztáson. Egy pillanatra visszafordult, és a férfira nézett. Csak egy pillanat volt, de elég hosszú ahhoz, hogy a holdfényben Nolan észrevehesse szemében'a felbőszült dühöt. Aztán eltűnt, besurrant az éjszakába, oda, ahol a távoli sötétben dobok dübörgése hallatszott. A lány eltűnt, de a gyűlölet ott maradt. Nolan szinte kézzelfoghatóan érezte, amikor végignyúlt az ágyon. Le akart vetkőzni, de túl fáradt volt hozzá. A feje rettenetesen lüktetett, egy ütemre a dobokkal. És az utálat sem hagyta nyugodni. Istenem, micsoda ronda arc! Mint az a mitológiai izé - mi is a neve? Medúza. Akinek a nézése kővé változtatta az embereket, és akinek élő kígyók voltak a hajtincsei. Csakhogy az legenda, akárcsak Dolores mama meséje a kígyóemberekről. Furcsa. Az emberiség minden fajtája hisz az ilyen lényekben? Vagy talán ezeknek az öregasszonyos meséknek mégis van valami groteszkül elferdített igazságtartalma? Most nem akart erre gondolni, sőt egyáltalán nem akart gondolni semmire. Se Ninára, se Darlene-re, még Robbie-ra se. Darlene jól lesz, Robbie jól van, Nina pedig elment. Nem maradt más, csak a dobok. Azok az istenverte dobok. Meg kell állítani, meg kell állítani őket, hogy végre elaludhasson... Nolant a csend ébresztette, összerezzenve ült fel. Észrevette, hogy órákat aludt át, mert az ablakon túli árnyékokba a hajnal szürkésrózsaszínje vegyült. Felkelt, nyújtózott egyet, aztán kilépett a folyosóra. Az árnyékok itt sötétebbek voltak, és minden teljesen mozdulatlanságba dermedt. Elindult a folyosón a másik szoba felé. Az ajtó félig nyitva volt. Belépett, és halkan az öregasszonyt hívta. - Dolores mama... Nolan nyelve a szájpadlásához fagyott. Az idő is megdermedt, miközben arra az összepréselt és petyhüdt valamire bámult, ami alaktalanul nyúlt el a hintaszék mögött, és aminek üveges szemei kiguvadtak felpuffadt, ellilult arcából. Hiába is hívná újra, már sosem hallhatja meg. És Robbie... Nolan megfordult a dermedt csendben, szeme a szoba túlsó végét burkoló árnyékot kutatta. A kiságy üres volt. Aztán visszanyerte a hangját, és felüvöltött, majd újra üvöltött, amikor meglátta a nyitott ablakot és a mögötte húzódó, üresen szürkéllő tisztást. Hirtelen az ablaknál termett, átugrott rajta, és a fakó pázsiton landolt. Keresztülfutott a tisztáson, majd a fák közt, egyenesen a folyópart előtti nyitott térségre. Moises a bárkában állt, a motoron dolgozott. Felnézett Nolanra, aki kiabálva futott feléje. - Mit csinálsz itt?! - Baj van a motorral. Figyelni kell rá. Korán kijöttem, még a hőség előtt... - Láttad őt? - Kit, senor? - A lányt, Ninát...
- Ó, igen, az indio - bólogatott Moises. - Elment a katamaránján, a folyón felfelé. Két vagy három órával ezelőtt, épp, amikor ide értem. - Mért nem állítottad meg? - Meg kellett volna állítanom? Nolan parancsolóan intett. - Indíts be a motort, utána megyünk! Moises a homlokát ráncolva felelt: - Ahogy az előbb mondtam, baj van a motorral. Javításra szorul. Talán délutánra... - Akkor sosem érjük utol! - Nolan megragadta Moises vállát. - Hát nem érted!? Elvitte Robbie-t! - Nyugodjon meg, senor! A saját szememmel láttam a csónakhoz menni, és teljesen egyedül volt erre megesküdhetek. Nem volt vele a kicsi. Nolan a Nina szeméből sütő gyűlöletre gondolt, és megborzongott. - Akkor mit csinált vele? Moises a fejét rázta. - Azt én nem tudom. De biztos vagyok venne, hogy nincs szüksége még egy csecsemőre. - Miről beszél? - Amikor a csónakhoz ment, láttam, hogy milyen állapotban van - vont vállat Moises, de még mielőtt elhangzottak volna a szavai, Nolan már tudta az igazságot. - Miért néz így rám, senor? Talán természetellenes egy nőnél, ha kidudorodik a pocakja, amikor gyereket hord a hasában? Szilágyi N. Erzsébet fordítása
K. Kathryn Rusch NEMEZIS Grif dideregni kezdett. Visszament a hálószobába, és felöltözött. Látott különös dolgokat a kaszinókban, de ennél különösebbet soha. Kártyapaklit tartott a bal kezében, és könnyedén kevergette. Bőre tompafehér volt, a haja még fehérebb, hátul derékig kivágott fehér estélyi ruhát viselt. Grif bátran odaképzelhette a lenti szintek üvegketrecébe, a fehér tigrisek közé. Grif körül visszhangzóan csörömpölt az aprópénz az automatákban. Hébe-hóba felvisított a jelzőcsengő, és pislogni kezdett egy vörös lámpa. A beszélgetés moraja majdnem elnyomta a karácsonyi háttérzenét. A mennyezetre felfuttatott növényekbe fagyöngyöt tűztek a kaszinói alkalmazottak, amit senki sem vett észre. Még a szálloda törzsvendégei sem, akik a kaszinóban csellengtek a liftekhez vezető széles futószőnyegeken. Fent a több ezer szobát vibráló dzsungel stílusban rendezték be. Kint alkonyatkor művulkán okádott tüzet, bent az alagsorban fél tucat állat járkált fel-alá, várva, míg ők kerülnek az üvegketrecekbe, hogy a halszemű törzsvendégek a szállodában mehessenek állatkertbe. A nő láthatólag nem vett tudomást a különös környezetről. Nem illett ide, akármilyen ügyesen bánt a kártyával. Grif átnyomakodott egy aprópénzes kosarat szorongató, elhízott ember mellett. A nő egy puffon ült, a huszonegyes asztalok gyűrűjének szélén, és a törzsvendégek játékát figyelte. Ma éjszaka csaknem üres volt a kaszinó - szentestén csak az elszánt zsugások és a magányosok kódorognak a kaszinókban és az is marad december huszonhetedikéig, amikor majd bezúdul az újévi tömeg.
Grif szerette azt képzelni, hogy egyik csoporthoz sem tartozik - se a megrögzött játékosokhoz, se a megrögzött magányosokhoz -, de mégis itt volt ezen a pénteki estén is, a vegasi főutcán. Szmokingujját lehúzogatta a kézelőjére, és megkerült egy sor fél karú rablót. A nép még mindig ott ült, és kevergette bal kézzel a paklit. Grif a hátára tette a tenyerét - a bőre hűvösebb volt, mint várta. - Ez tuti tipp a fenti fiúknak, hogy maga mennyire tud bánni a kártyával. A nő nem rezzent össze, csak fölnézett rá, lassú, buja mozdulattal, amitől Grif összeborzongott. Halványkék, majdnem színtelen szeme volt, hozzá azonban ovális, mediterrán arca. Aztán túlnézett Grifen, a férfi mögötti növények közé rejtett kamerákra. - Én nem titkolok semmit - mondta. Grif félig-meddig arra számított, hogy idegenes a kiejtése, de csodálkozására nem így volt. - Hogyhogy nem játszik? - kérdezte. Még mindig nem vette le a kezét a nő hátáról. Az elmosolyodott, kivillantva egyenletes fehér fogsorát. - Várok valakit. A férfi sóhajtott, végigsimította a nő tarkóját, aztán elvonta a kezét. A nő megfogta a csuklóját. Meglepően erős marka volt. - De ő nincs itt. Ne menjek magával? Hátha meghozom a szerencséjét. Grifen majdnem kibírhatatlan erővel futott végig újból a gerjedelem. - Talán... - elharapta a szót. A lakása a város másik végében volt. Hetek óta nem vetette be az ágyat, a mosogatóból kifolytak a tányérok. Valaha alkalmas hely volt nők fogadására, de az őszi pechszéria óta alig törődött a látszattal. Kivéve a szmokingot. Azt ugyanolyan fontosnak tartotta a vegasi kaszinókhoz, mintha Monte Carlóban lenne. Méltóságot kölcsönzött az életének, amelyben kevés méltóság maradt. - A hölgy mit szeret? - kérdezte. A nő apró, gyöngyös retiküljébe ejtette a paklit. - A kockát - mondta. És Grif most meghallotta. Az elmosódó dallamot, amely mesés nyelvekről és tengerparti ősi városokról regélt, régmúlt időkről, amikor a kaszinók többet jelentettek a hobbinál, nem csak egy helyet, ahol agyon lehet csapni a péntek estét, ö úgy szállt ki a buliból, hogy kétmillió dollárja volt különböző bankokban. Ezt beruházásokkal feltornázta ötmillióra. Az őszi pechszériával visszaesett négyre. Vagyonának egyötöde lett semmivé egy szempillantás alatt. Ilyesmi hanyag emberekkel szokott megtörténni, de nem Grif Petrie-vel. Megtapogatta zsebében a bankóköteget - bőven elég volt, hogy villoghasson a nő előtt, aztán karját nyújtotta. A nő belekarolt, érintésétől ismét végigfutott Grifen az áram. Talán sikerül, ha lesz egy kis szerencséje. Magában mosolygott. Szentestén majdnem üres volt a szálloda, Kiveszi az egyik nagymenő lakosztályt a huszonötödik emeleten. Csicsás lakosztályok voltak, de imponálóan csicsásak, és látni lehetett az ablakukból az egész várost. Odavezette a nőt az egyetlen működő kockaasztalhoz, ahol, oldalán egy cigarettafüstbe bugyolált asszonnyal, egy Stetson-kalapos, cowboycsizmás magas férfi játszott egy oszlopnyi ötdolláros zsetonnal. Hébe-hóba előkígyózott a füstből egy kar, az asszony megtett egy-egy dollárt, és káromkodott, mikor veszített. Grif ezer dollárt húzott elő a pénztárcájából és odavetette a bankosnak. Az szétteregette a bankókat, aztán leszámolt az asztalra ezer dollár értékű zsetont. A kaszinói alkalmazott odatolta a zsetonokat Grifnek, ő pedig rátett egyet a passzvonalra, a többit pedig az asztal végén a teknőbe. A krupié különös pillantást vetett Gifre. A krupié a hajnali pókerasztalokat
vezényelte és még sohasem látta, hogy Grif mással is próbálkozott volna, mint a kártyával. Az alkalmazott Grif elé tolta a kockákat, ö odakínálta a nőnek, de az megrázta a fejét. Grif elvetette a kockát. Először három hetest dobott, aztán egy tízest, és a nyeresége egy részét föltette a vonalra. Aztán megemelte a tétet, dobott öt tízest, egy kilencest és egy hatost, és feltette az egész nyereséget. - Maga az én szerencsém - mondta a nőnek reszkető kézzel. A cowboy az asztal végéről leste Grif stratégiáját. Az asszony elvesztette összes dolláros zsetonját, és elment. A zaj az asztal mellett odavonzott néhány más játékost is, Grif pedig tovább nyert. Az alkalmazott azt mondta rá, hogy ma éjszaka ő a legnagyobb menő. Végül, miután százdolláros tétekkel ötezerre tornászta fel az ezerdollárosát, megint hetet dobot, és pontot vesztett. Az asztal körüli felhördülést az egész kaszinóban hallani lehetett. A cowboy ötszázat vesztett a téten, zsebre gyűrte a maradék nyereségét, és elment. Egy fiatalember a mániákus játékosra valló heves mozdulattal kapta föl az asztalról a kockát. Grif beváltotta a zsetonjait, karon fogta a nőt, és elment. - Máris abbahagyja? - kérdezte a nő. - Nem kísértem a sorsot. - A kocka mulatságos, de nem profinak való játék. A kocka ugyanolyan állhatatlan, mint az asszony. A nő mosolygott és vállat vont. - Akkor egy kis huszonegyes? - Talán később. - Átölelte a nő vállát. - Előbb ünnepeljük meg a győzelmet. A nő láthatólag értette, mire céloz. Odakísérte a szobanövények dzsungelén át a recepciós pulthoz. - Egy perc - ígérte Grif. A nő biccentett. Grif odament a pulthoz, kért és kapott egy lakosztályt. Miközben a recepciós felvette a szükséges adatokat, Grif a pult mögötti falat eltakaró akváriumot bámulta. A halak tempósan úszkáltak, ügyet sem vetve a karácsonyra, ügyet sem vetve az emberekre, akik ezekben a szobákban nyertek és veszítettek. Grif eltűnődött, milyen lehet itt dolgozni, ahol a haltartó medencéktől még nyirkosabb a levegő, aztán úgy döntött, hogy nem is akarja tudni. Sohasem volt igazi állása. Tízéves volt, mikor az apja megtanította kártyázni. Mire annyi idős lett, hogy törvényesen is beléphetett egy kaszinóba, már rutinos és vakmerő pókerjátékosnak számított. Kiszállt, úgy, ahogy az apja tanította, mikor megkeresett annyit, amiből egész hátralevő életére futotta, de muszáj volt valamit csinálnia az unalom ellen. És ezért jött Vegasba, ezért tért vissza a kaszinókba, ezért veszített. Ritka élvezet volt veszíteni. A recepciós egy apró gépezet segítségével beleütötte két műanyag kártyába a szoba számkombinációját. Grif talán azért vélte szórakoztatónak a veszteséget, mert nem talált más magyarázatot a viselkedésére. Hat hónapig nem ment játékasztal közelébe, és eközben reszketett a keze, és semmi sem érdekelte. Clarisse, mikor lelépett, hülye balféknek és mániásnak nevezte, mániások azonban nem kaparnak össze és tesznek félre több mint ötmilliót tíz év alatt. Ezt meg is mondta Clarisse-nak, aki a szeme közé nevetett és elvonult. Grif eltette arany hitelkártyáját és a két szobakártyát, amelyet a recepciós csúsztatott elé, aztán megfordult. A nő egy magas, széles vállú, farmerszerkós emberrel társalgott. Grif megmerevedett, és a győzelem kellemes érzését elsöpörte a pánik hulláma. - Megleltem - mondta a nő. Grif bólintott, és már odébb akart állni, amikor a nő a karjára tette a kezét. - Cal Dooley - nyújtott kezet a nagy ember.
- Grif Petrie. - Kezet rázott a férfival, megjegyezte, milyen kemény a marka és kérgesek az ujjai. Valahogy nem tudta elképzelni a nőt ezzel az emberrel. - Helyes - mondta a nő. - Most pedig, hogy megvolt a bemutatkozás, én elmegyek a toalettbe. A bárban, a huszonegyes asztalok mögött várom az urakat. Grif zsebre vágta a szobakártyákat, a tömött pénztárca mellé. - Ez csaj, mi? - mondta Cal - Meséltem neki, hogy mindig errefelé töltöm a szentestét erre képes átrepülni egy óceánt és fél földrészt, hogy találkozzék velem. Grif nyelt egyet és bólintott. Fogalma sem volt róla, mi lehet Cal csábereje. A nő karcsú volt, és előkelő. A férfi nyers és faragatlan, igazi texasi tuskó. Talán a pénz. Grif az évek során épp elég nőt látott, akik ráakaszkodtak a pasasokra, hogy egzotikus helyekre utazhassanak, kockára és rulettre verhessék el a pénzt, és méregdrága ruhákat hordhassanak. Cal elindult a kaszinó hátsó részébe vezető nyitott folyosón. - Tavaly ismerkedtem meg vele olaszban. Baromi csaj. Mondta már, hogy Alcinának hívják? Röviden Alli. Jósolt már a tenyeréből? - Azt mondta, hogy szerencsét hoz nekem - felelte Grif, és igyekezett, hogy ne legyen túlságosan nyomorult a hangja, - Képes rá. Itt süllyedjek el, ha nem nyertem tavaly nyáron majdnem egy milliót, mikor ott állt mellettem Alli. - Ma este is volt pár jó dobásunk - mondta Grif. Bementek a bárba, és leültek egy olyan asztalhoz, amelynek a tetején nem volt videopóker. A székeket bőrrel kárpitozták, és Grif úgy süllyedt bele a magáéba, mintha minden ereje elhagyta volna. Általában tartósan feldobta a nyerés, most azonban szexuálisan akart feldobódni, és tudta, hogy néhány percen belül le fog csúszni róla. - Jó, hogy beleszaladtam - folytatta Cal. - Ad egy kis búkét a vakációnak. Az tuti, hogy meglepett. - Nekem azt mondta, hogy magát várja. - Hm! - Cal intett egy pincérnőnek. - Hát velem nem tudatta. Csak úgy megjelent itt. Mindig tudtam, hogy bukik a pénzre a csaj. De köztünk legyen mondva, arra nem számítottam, hogy megint látom - pláne nem mosolyogva. Nem a legjobb viszonyba voltunk, amikor elváltunk egymástól... - Látom, otthonosan érzik magukat. - Alli belesiklott a kettejük között álló székbe. A bőre üdébbnek tűnt, szeme élénkebben csillogott. Grif még mélyebbre süppedt a bőrszékben. Szerelmes a nő. - Lebőgtél, szivi. Nem is jósoltál szegény Grifnek. A nő ránézett Grifre, aztán megfogta a kezét, és játszadozni kezdett az ujjaival: Cal hervadatlan mosollyal figyelte őket. Grif érezte, hogy bekeményedik. Nem bírta elhúzni a kezét. - Még csak rövid ideje ismerjük egymást. - Alli elengedte a kezét, rátette a tenyerét Grif combjára, és az ujjával mintákat rajzolt az érzékeny bőrre. - Cal idáig volt a jóslataimmal. Miért akarod, hogy jósoljak Grifnek? - Azért hogy ne nekem kelljen hallgatnom a vakáció hátralevő részében. Cal feltápászkodott. - Utánanézek, mit hoz az.a pincérnő. Alli figyelte, ahogy elmegy. - Amikor megismerkedtem Callel, mondtam neki, hogy Alcinának hívnak, mint Ariostónál a sors tündérét, de az emberek Allinak szólítanak, ő azt gondolta, hogy a görög végzetistennőkre, a párkákra célzok, és egy délután ki is fejtette ezt egy csomó barátjának. Én helyreigazítottam, neki pedig ez nem tetszett. - Nem is tudtam, hogy a párkákon kívül is vannak sorsistennők. Alli megcsóválta a fejét. - Maguknak, amerikaiaknak, tényleg föl kellene már lázadniuk az oktatási rendszerük ellen. Rettentő silányan tanítják magukat. Nemezis, a végzet az én
hazámban olyan, mint egy nimfa vagy egy tündér. Rendkívül szép és vonzó erdei vagy vízi szellem, aki szerencsét hoz a kedveltjeinek. De ha durván bánnak vele, akkor Nemezis bosszút áll - elrabolja az ember egészségét, szépségét vágy szerencséjét. Cal nem szívesen hallgatta az ilyet. Feszélyeztem a barátai előtt. Irgalmatlanul hiú. Ujjai följebb vándoroltak a férfi combján. Grif elkapta a kezét. - Ha ez igaz, akkor jobb lenne, ha kiszállna. Alli mosolygott. - Ó, dehogy. Mindjárt meglátja, mennyire hiú. Egyáltalán nem bánja a többi férfit, mert szentül hiszi, hogy az ő helyét senki sem foglalhatja el. - Én tudom, hogy senki sem foglalhatja el a helyemet. - Cal az asztalra tette a poharakat - Allinak egy rumos kólát, magának egy sört, Grifnek egy martinit. - Maga nem néz ki sörisszának - közölte. Grif bólintott, és elvette a martinit. Valami erősét szeretett volna. Valahogy különösen érezte magát ettől az estétől. - Láttam, mikor zsebre tette a szobakártyákat - mondta Cal. - És Alli is csípi magát. Mi lenne, ha fölvinnénk az italt, és adnánk némi munkát a kis hölgynek? Grif átsandított Allira, a nő azonban, poharával a kezében, már állt is föl. Grif is feltápászkodott. Úgy érezte, összecsuklik alatta a lába. Azt hitte, mindent végigpróbált már, amióta játékos, de még sohasem találkozott ilyen fesztelen és magabiztos párral. Calből nem kért, de Allit olyan veszettül kívánta, mint a bort, és sejtette, hogy Cal nélkül nem kaphatná meg. Egyetlen szó nélkül szálltak be a liftbe, és mentek föl a huszonötödik emeletre. A padló szintjén zöld levelekkel és narancsszín fröccsentésekkel mintázott, hosszú, fehér folyosó vezetett a lakosztályhoz. A szőnyeg zöld volt, az ajtók fehér fűzfafonadékot utánoztak, a negyvenes évek divatos dzsungel stílusában. Grif kinyitotta a lakosztály ajtaját, és belépett. Padlótól plafonig érő ablaksorral találta magát szemben, amelyen túl a város fényeit látta. Fonott garnitúra állt a tükörpadlón. Tőle balra ajtó vezetett az örvénymasszázst is kínáló, hatalmas fürdőszobába. Jobbra belátott a hálószobába. A tükrökkel keretezett ágy akkora volt, mint egy anyahajó. Ezt a lakosztályt nem alvásra szánták. Mögötte belépett Alli, és a férfi csípőjére tette a kezét. Grif beleszédült a vágyba. Cal becsukta az ajtót, és bezárta az összes zárat. - Van stílusod, haver - mondta. Az asztalon, az ablakok közelében gyümölcskosár állt, mellette bontatlan pezsgő. Alli odasimult a férfihoz, előrecsúsztatta a két kezét, és rátapasztotta a tenyerét Grif ágyékára. Halkan dorombolt egyet, aztán eltolta magától. - Miért nem hajtod le az ágyat, Grif? - kérdezte. - Én és Cal közben kitöltjük a pezsgőt, és azonnal csatlakozunk hozzád. Kettesben akartak maradni. Nem válthattak egy bizalmas szót, amióta összetalálkoztak. Grif tudatában volt, hogy elhessegették, de fütyült rá. Bebaktatott a hálóba, Alli becsukta utána az ajtót. Úgy be volt pörögve, hogy azt hitte, meghibban. Ledobta a cipőjét, övét, szmokingját, aztán végighúzta tenyerét a szatén ágytakarón. A selymes puhaságtól még jobban beindult. El nem tudta képzelni, mit fognak csinálni itt hárman, de ő élvezni fogja, noha általában nem kedvelte az osztozkodós nőket. Egy pillanatig tétovázott, aztán végigfeküdt az ágyon. Miért nem sietnek ezek? Allit akarta, mindenestül, meztelenül. Valaki visszhangzóan sikoltott az első szobában, aztán egy puffanás, majd újabb üvöltés. A hangok áttörtek Grif kábaságán. Felült. Megint puffant valami, és Grif feltépte az ajtót.
A tükörpadló iszamos volt a vértől. A túlsó sarokban, a bárpult mellett, egy feldőlt bárszék alatt Cal hevert szétvetett végtagokkal. Egyetlen véres pép volt a nyaka, és üres szemmel bámult a semmibe. A szobában egy véres pofájú fehér tigris járkált fel-alá. Grif szíve kihagyott egy rémült pillanatra, aztán ráparancsolt magára, hogy mozduljon. Megmarkolta az ajtó szélét, és már majdnem bevágta, amikor a tigris átváltozott Allivá. Meztelen volt, és tökéletes: nyúlánk, almamellű, lába hosszú és gyönyörű. Grifben olyan erővel támadt fel a vágy, hogy mindent feledve majdnem odarohant hozzá. Aztán Alli letörölgette keze fejével véres száját, és a pillanat elszállt. - Sajnálom - mondta Alli. - Tartoztam neki. Grif nyelt egyet. - Ezzel? Ezzel tartoztál neki? - Mi egy kis hálát kérünk csupán - mondta a nő. - De ő csak elvett. - Mi? - Grif agya megint működni kezdett. Kereste a tigrist, de nem látta. Még erősebben szorította az ajtó tokját. Alli mosolygott, és Qrifnek háttal leült az ágyra. Keresztbe vetette gyönyörű lábait. - Nektek, amerikaiaknak, nincs érzéketek a finomsághoz. Én is Nemezis vagyok, drágám. Mi méltányoljuk, ha egy kis melegséggel viszonozzák a kedvességünket. - És a tigris? - kérdezte Grif, aki nem akarta elengedni addig az ajtót, amíg meg nem tudta, mi történt a fenevaddal. - Mit mondott a szemed? - kérdezte a nő. A férfi nem felelt. Látta a tigrist, aztán látta Allit. És nem hitt a szemének. Értetlenkedése láttán Alli felsóhajtott. - Alakváltók vagyunk. És akkor nagyobb hasznát vettem egy fehér tigrisnek, mint egy halandó nőnek. Volt az egészben valami őrült rendszer: a különös szerencseszéria egy olyan játékban, amelyet ritkán űzött; a sorvasztó, soha nem tapasztalt mértékben leigázó vágy; az, hogy Alli ismerte Cal tartózkodási helyét, holott fél éve nem találkoztak; és a vér a nő kezén. Cal feje félrebillent. Vér permetezett az ajtóhoz vezető lépcsőfokokra. Grif nem mozdult. Nem segítene, ha becsukná az ajtót. A nő bogárrá változna, és az ajtó alatt mászna be. Szíve a torkában dobogott. - Mit tettem én veled? - kérdezte. - Elvetted a szerencsémet - válaszolt a nő. Grif nehezen lélegzett. Bárcsak még mindig hordana magánál fegyvert. Alli bizonyosán élőlény, olyasmi, amit meg tudna ölni. - Mit fogsz tenni velem? - Attól függ - mondta a nő. - Elmehetnék és hívhatnám a biztonságiakat. Úgyse tudnád elrejteni Calt. Szokták még egymást gyilkolni a férfiak a szép nők miatt? - De én nem akartalak bántani - mondta Grif szűkölve. Még sohasem hallotta ilyennek a saját hangját. - Én csak fel akartalak hozni ide, hogy... - Kiélvezz. - Alli elnyúlt az ágyon; így még szebb volt a teste. Grif halántékán lüktetett az ér. Nem akart mozdulni, nem akart odamenni hozzá. A vágy visszatért, hatalmasabb erővel, mint valaha, de ő nem akarta engedni, hogy legyűrje. - Amikor megláttalak - mondta -, figyelmeztettelek, hogy ne kevergesd így a kártyát. Attól féltem, hogy a fenti emberek ki fognak dobni. Valami átfutott Alli arcán, valami, amitől egy pillanatra fényesebben ragyogott a szeme.
- Ezt tetted - mondta és felült. - Ezt tetted. - Felállt és odajött hozzá. Grif érezte rajta Cal vérének szagát, de nem érdekelte. Alli fölemelte az arcát, és amikor a férfi lehajolt, hogy megcsókolja, a nő megcirógatta a száját az ujjaival. - Milyen szokatlan - mormolta. - Te adtát elsőnek. Szeretkeztek egész éjszaka és reggel is. Grif még folytatni akarta, de Alli abbahagyta, mert félt, hogy fájdalmat okozna a férfinak. - Ne - mondta. - Most más dolgunk van. Kimentek a nappaliba. Grif megtorpant, mikor meglátta Calt. Tökéletesen elfeledkezett Calról, mint ahogy elfelejtette a szenvedélyben a különös éjszakát is. Kiszáradt a szája, és megint elfogta a rémület. - Rendet kell csinálnunk - mondta Alli. Grif csak állt egy percig, és Calt bámulta. Mit tett ez az ember, hogy ilyen halált érdemelt? Halált érdemel a közönyösség? Szerette volna megérinteni a másik embert, szólni hozzá, rábeszélni, hogy változzék meg. De már késő volt. - Van egy borotvapengéd? - kérdezte Alli. - Tessék? - fordult hozzá Grif. Sebezhetőnek érezte magát meztelenül. - Semmi, semmi. - A nő megkereste a retiküljét és kivett belőle egy borotvapengét. Tisztára törölte, odafogta Cal ujjai közé, és végighúzta a nyakán tátongó seben. A halott keze leesett, kihullt belőle a penge. Karácsony van - szólt hátra a nő a válla fölött. - Ilyenkor sok az öngyilkosság. Senkinek sem fog szöget ütni a fejébe. Grif nézte, milyen ügyesen mozog. Elpárolgott belőle a vágy, csak mélységes fáradság és növekvő viszolygás maradt utána. - Ez akkor is az én szobám. Tudni fogják... - Nem, nem fogják - mondta Alli. Magára öltötte ruháját, aztán kivette Cal farmeréből a tárcát. Teste Grif szeme előtt változott át Cal testévé, ruhája Cal ruhájává, bőre Cal bőrévé. Csak a szeme maradt ugyanaz. - Látod? - A hangja is mélyebb lett... Cal hangja volt. Grif dideregni kezdett. Visszament a hálószobába, és felöltözött. Látott különös dolgokat a kaszinókban, de ennél különösebbet soha. - Siess! - sürgette kintről Alli. Amikor Grif belépett a nappaliba, a nő éppen telefonált, és kérte, hogy a takarító ma hagyja ki a szobát. - Vendégem van, és nem akarom, hogy zavarjanak. - A két Cal, a halott és az álcás látványa, ez majdnem több volt annál, mint amit Grif el bírt viselni. Alli letette a kagylót, és megfogta a férfi karját. Az fegyelmezte magát, hogy ne rázza le magáról a kezét. Nem akarta, hogy Alli őrá is megharagudjon. - Most pedig - mondta a nő -, ki kell juttatnunk innen téged. Csak gyere utánam. Megfogta a karját, és kivezette a szobából. Két férfi, amint éppen elhagyják a lakosztályt, ahol osztoztak - valamiben. Valami szörnyűségben. Grif kényszerítette magát, hogy maga elé bámuljon. Lementek a liften, és mire a kaszinóba értek, Alli tökéletesen átalakult Callá. Hangos hellózással köszöntött ismeretlen embereket. Megígérte a bankároknak és krupiéknak, hogy visszajön, és be fogja söpörni a kaszinó pénzét. Odavezette Grifet a recepcióhoz, és rákönyökölt a pultra. - Volt egy szobánk a haverom nevére - mondta. - ő most elmegy. Fizetni akarok. A nő a pult mögött beütött néhány számot a számítógépbe, kérdéseket tett föl Allinak, aki mindegyikre válaszolt. - Ön Petrie úr? - kérdezte Griftől a recepciós. Grif bólintott. - Ön nem kért mára takarítást?
- Hosszú volt az éjszaka. Az egyik barátom még mindig alszik. - Rekedt volt a hangja, úgy kellett erőlködnie, hogy szólni tudjon. - Rendben van, uram. Kinek a nevére megy? Alli odatolta Cal egyik hitelkártyáját. Míg ő az űrlapokat írta alá, Grif indult volna kifelé. Alli elkapta a karját. Meglepően erős volt a szorítása. Grifnek eszébe jutott a vér a nő kezén. - Meg is vagyunk-mondta a recepciós. - Köszönjük, hogy nálunk szállt meg, Mr. Petrie, és kívánunk boldog karácsonyt! Grif elhűlt ezektől a szavaktól. Bólintott, és hagyta, hogy Alli kivezesse. A tűzhányó aludt. A vulkánt körülvevő árok hídjáról japán turistacsoport fényképezett. - Megrémítettelek, ugye, Grif? - kérdezte Alli, de már nem Cal hangján. A férfi megfordult. Alli mellette állt, és még mindig Cal farmerszerelését viselte, de már azon a női testen, amely oly ellenállhatatlanul vonzotta Grifet, és elindította az egész kavarodást. Nem tudta, hogyan válaszoljon. Alli biztosan rájönne a hazugságra; durva meg nem akart lenni. Soha többé senkihez nem lesz durva. - Nem... nem tudom, mit gondoljak erről. Alli mosolygott, és visszaigazított a férfi füle mögé egy elszabadult tincset. - Mi tízéves korod óta kacérkodunk egymással, és te sokat elnyertél tőlem. De most már ideje, hogy elengedj, Grif. A férfi hunyorgott. Ugyanazt a zavart érezte, mint tegnap éjszaka. - Ha nem akarsz elengedni, akkor várni kezded a szerencsét, aztán követeled, és aztán - kecsesen vállat vont - láttad Calt. Grif látta Calt. Sohasem fogja elfelejteni. - Ezért hoztál ide? Hogy figyelmeztess? - Mennyire ember vagy, és milyen önző - mosolygott Alli. - Te magad hoztad ide magad. És te jöttél hozzám, mert annyira vonzottalak, hogy mindent megtettél volna értem. Nem félsz, Grif? Egy halott van a szobádban. Odahajolt a férfihoz, megcsókolta, és Grif minden kimerültsége ellenére is boldogan visszavitte volna a szállodába. De a nő, elhúzódott tőle, megint átolvadt Cal testébe, és eltűnt a forgóajtón át. Grif utánaindult, aztán megtorpant. Alli megmondta, hogy ha kergeti, akkor ugyanúgy végzi, mint Cal: magányosan, karácsonykor, egy névtelen szálloda tükörpadlóján, látszólag öngyilkosként. Keze reszketett, mint az alkoholistáé, aki túl rég nem ivott. Mögötte kitört a tűzhányó. Lebukott, és eltakarta a fejét, aztán felegyenesedett. Megkönnyebbült, hogy egy járókelő sem látta, mit tett. Szikrák és lángok ( lövelltek a délelőtti égre. Azelőtt sohasem tört ki nappal a vulkán. Nyilván Valami extra karácsony tiszteletére. Az ajtóra pillantott, aztán hátat fordított neki. Jövőre talán valamelyik hawaii parton lesz valami szép nővel - igazi nővel -, távol a kártyától, távol a kísértéstől. Még mindig volt egy csomó pénze. Azt tehet, amit akar - az ész határain belül. Mert azt már tudta, hogy soha többé nem fogja kísérteni a sorsot. Sóvágó Katalin fordítása
Karen Haber HÁLÓ KARÁCSONYRA
Apró láng röppent ki a szobába, vörösen, sárgán, kéken és zölden villogva libegett a levegőben. Karcsú láng volt, nem melegített, dé egyre nőtt, növekedett, amíg el nem nyelte az egész szobát. A csíkos, barna pókok, amelyek Ayaláék kék falú vályogházában laktak Itagua faluban, kövérek voltak, imádtak pletykálkodni, és nagyon-nagyon önelégültek voltak. Miért is ne? Jól éltek, a szobák és az ablakok sarkába szőtték hálóikat, a konyhában és a házban zümmögő, pufók legyeken és más rovarokon híztak. Rosa, a háziasszony, ritkán zavarta meg őket, és a pókok nagyon hálásak voltak neki ezért. Rosa gyermekeit, Pilart és Ignaciót különös gonddal óvták a portyázó moszkítóktól, amelyek egész éjszaka ott dönögtek takaró alól kilógó, törékeny csuklók és bokák fölött. Igazság szerint Rosát annyira lefoglalta a varrás, hogy alig maradt ideje a háztartásra. A gyerekek túlságosan kicsik voltak ahhoz, hogy sokat segíthessenek. Rosa férje, Antonio pedig a gazdag birtokos, Jósé Rodríguez Flores földjein dolgozott. Estére halálosan elfáradt, gyakran úgy zuhant álomba, hogy még a bakancsát sem vetette le. Rosa fűzte ki, amikor órákkal később ágyba került. Így a pókok virulása sokkal inkább volt az áldásos hanyagság, mintsem Rosa szándékos altruizmusának következménye, ök azonban nem ismerték jó életük okát, csupán elfogadták a körülményeket. Ők jelentették Rosa társaságát, noha ritkán vett róluk tudomást, mikor késő éjszakáig ott ült, és takaros öltésekkel szegett, szoknyákat hajtott fel, nadrágok lyukas térdét foldozta. Hallották Rosa sóhajait, imáit és időnként szipogását. - Pobrecita - mondta Carmen, a legöregebb és legnagyobb pók. - Keményen dolgozik, olyan keményen. És mindezt a gyermekekért. - Mi másért? Persze hogy mindent a gyermekekért!-jegyezte meg csípősen Juana. - Mi is, nem? - Hány gyereked van, Carmen ?- kérdezte Angelita, a második legöregebb pók. - Jelenleg? Beleszámítva a lányaim lányait is? Több mint ezer. Ki tudja megmondani? Jönnek, mennek. Így van ez. Ha Rosa hallotta volna a pókok beszélgetését, az a szélben egymáshoz súrlódó ágak neszére emlékeztette volna. De a pókok hangja nagyon magas és nagyon halk, nemigen akad felnőtt, aki hallaná, pláne megértené, hogy miről beszélnek. A gyermekek játék közben hallották néha a pókok neszezését, de sohasem értették meg annak jelentését. Antonio pedig ritkán figyelt másra, mint hogy készen van-e a vacsorája. Egy hónap volt még hátra karácsonyig. Hamarosan ott fognak lógni az ajtókon a láng ragyogó vörös virágai; hamarosan odaakasztják a tűzhely fölé a tarka papírgirlandokat, meg a cassivirágból font fűszeres illatú koszorúkat; hamarosan ünnepi szagokat árasztó pan dulce és kukoricakenyér fog sülni a kemencékben. Rakéták pukkanása, csillagszórók sziszegése tölti be az éjszakát. És a kis kunyhóban Rosa Ayala szakadatlanul és szorgosan varrta a szomszédoknak a karácsonyi ünneplőket, jóval éjfél utánig görnyedt a varróasztal fölött, miközben keresztelőruhát szegett be csipkével, selyemtaft blúzt szűkített és plisszírozott. Tűszúrásoktól eldurvult vörös ujjai repültek a kelme fölött. Hogy szeme körül ne keletkezzenek apró ráncok a lámpafényben való hunyorgástól, vajjal kenegette szemhéjait, addig, amíg Antonio el nem kezdett panaszkodni, hogy úgy szaglik, mint egy tehenészet. Ezután este nem használta többé a vajat, csak reggelente, miután a férfi munkába ment. Rosa átküldte a gyerekeket a falu másik végébe, a Barraca unokatestvérekhez, hogy egész napját a varróasztal, előtt tölthesse. Az így keresett pénzből meg tudja majd venni a remek bőrlabdát, amelyért Ignacio nyaggatja, egy pár jó
cipőt Pilarnak, egy pulóvert Antoniónak, és talán ételre is marad egy kevés. Igazán kellemes karácsonyuk lesz. A novemberi tavaszi szelek súlyos ritmust vertek ki a zsindelytetőn, miközben Rosa öltögetett és vágott és öltögetett: piff-paff, bumm, piff-paff, bumm. Az asszony egy bíbor bársonyból és piros selyemfodrokból álló, bonyolult csokor fölé görnyedt. Időnként felpillantott az órára, csücsörített, ismét lenézett. A pókok a sarkokban kifeszített cirkalmas hálóikból figyelték, hogyan táncolnak Rosa ujjai a varrás fölött. Odakint üvöltött a szél, kattogtak a zsindelyek. - Hol van Antonio? - kérdezte Carmen pók. - Mostanra rendszerint itthon szokott lenni. - Ilyen szörnyű nedves időben robotolni - mondta Angelita együttérzően ciccegve. - Mit akar ez a Rodríguez Flores, mit csináljon ebben az esőben? - Szükségük van a pénzre - emlékeztette Juana. - Mindig, mindig azok a guaranik. Igazán szégyen, hogy nem pókok. Akkor mindössze azon kellene aggódniuk, hogy elég élelmet fognak-e. Carmen már éppen azon volt, hogy egy bölcs megjegyzést tegyen az emberek balszerencsés ügyefogyottságára, amikor dörömböltek az ajtón. - Antonio? - szólt ki Rosa. - Ostoba! - jegyezte meg Angelita magas pókhangján. - Miért dörömbölne? Az ajtó kivágódott, és két testes, csöpögő ruhájú ember hátrált be a szobába. Közöttük egy nedves zsák volt, különös zsák, mivel Antonio bőrkabátja volt rajta. - Szűzmáriám! - kiáltott föl Rosa. - Antonio! Mi történt a férjemmel? A férfiak akkora lendülettel tették a zsákot az asztalra, hogy a padló belereccsent. A pókok előre-hátra lengtek hálóikban. Most már láthatták, hogy egyáltalán nem zsák hever az asztalon. Antonio volt az: patakzott belőle a víz, a szeme zárva, a torkán ónos színű zúzódás. - Senora Ayala? - szólalt meg az alacsonyabb férfi. - Roppantul sajnálom. Tehetetlenül vállat vont. - Nem tudtuk, hogy hova vigyük, és ez a Carlos itt azt mondta, legjobb, ha hazahozzuk. Rosa arca fehér volt, mint a tej, a szeme sötéten égett. Egy bíborszín bársonyfoszlányt markolászott, gyürkéit és tépkedett, miközben Antoniót bámulta. - Hogyan történt? - A vihar - mondta az, akit Carlosnak szólítottak. - A Paraguay elöntötte a partokat, alámosott egy fát, és egyenesen rádöntötte Antonióra. Belekeveredett a gyökerek közé, és a víz elborította. Iparkodtunk kihúzni, de elkéstünk vele. - Nem! - mondta Rosa. Könnyek ragyogtak a szemében, és lefolytak az arcán. - Ó, ne, Antonio! Nem, nem, nem! - Sírva omlott férje mellére. - Elhívtuk Ramón atyát - mondta az, akinek nem Carlos volt a neve. - Hamarosan itt lesz. - Szörnyű baleset - sajnálkozott Carlos, miközben barátjával együtt lassan hátráltak az ajtó felé. - Szörnyű. Óriási balszerencse. Megérkezett a fekete ruhás pap. Letette fekete parapléját, odaült Rosa mellé, és a kezét tördelte. - Tragédia - mondta Ramón atya. - Borzasztó tragédia. Istennek bizonyára szándékai vannak vele. Isten mindig tudja, mit tesz. - Ez nagyon jó Istennek, de én mit tegyek? - zokogott Rosa. - És a gyerekek? Hogyan éljünk Antonio nélkül? A keresete nélkül? - Isten erről is gondoskodni fog - mondta a pap a vasárnapi ünnepi hangján. - Mindig megteszi. Ramón atya elment, miután imádkozott egy darabig, kettesével-hármasával előszállingóztak viszont Rosa szomszédai, félénken, csöndesen, hogy segítsenek felravatalozni a halottat. Itagua kis hely, minden újság hamar körülfut. Antonio hamarosan tiszta volt, és száraz. A legjobb ruhájába öltöztették, a szürkébe, amelyen a legkevesebb folt volt. A szomszéd család felajánlotta, hogy ott maradnak, de Rosa ezt elhárította.
Majd holnap szívesen látja őket a virrasztáson; a szomszédok látható megkönnyebbüléssel távoztak. Amikor egyedül maradt, Rosa ismét sírva fakadt. - Hála Istennek, hogy a gyermekek csak holnap fogják látni! - suttogta. - Valahogy meg kell könnyítenem nekik a szörnyű csapást. Majd a virrasztáskor. Még mindig zokogva odavánszorgott az ágyhoz, és álomba sírta magát. - Ó, pobrecita! Pobrecita Rosa! - suttogta Carmen. - Valami baja van az embernek? - kérdezte Juana. - Úgy tűnik, csak alszik. - Hát nekem meg halottnak tűnik - felelte Angelita. - Ezt mindig meg lehet látni az embereknél. - Ez nem igaz! - mondta hevesen Juana. - Emlékszel az extranjerára, akinek olyan naracsszín haja volt, mint a mangó, és elaludt a napon ülve? Hát én azt hittem, hogy meghalt, és meg akartam kerülni, mert a fal túlsó felén egy szaftos nyű várt rám. Mivel amúgy is halott volt, úgy gondoltam, átmászom az arcán. Díos mío! kiáltozni és csapkodni kezdett. Hála az istennőnek, hogy ezek az emberi lények olyan ügyetlenek, különben most nem lehetnék itt, hogy ezt elmesélhessem. Csaknem elvesztettem azt a nyűvet. - Mindazonáltal - mondta Carmen - Antonio tényleg halott. Nekünk pedig tennünk kell valamit ezért a szegény, drága Rosáért. - És mit javasolsz? - kérdezte Angelita. - Ha legalább mérgesek lennénk, akkor megmarhatnánk Rosát, és elküldhetnénk, hogy találkozzon szeretett férjével a túlvilágon. Carmen felé fordította egyik vörös, soklapú szemét. - Mégiscsak jó, hogy nem tehetjük meg. Ha együttérzésből átsegítenénk Rosát, ki törődne a gyermekekkel? - Ej, hát őket is megmarnánk. Carmen olyan utálkozónak tűnt, amennyire ez egy póktól egyáltalán elvárható. - Nem, nem, nem! Ez nem megoldás. Abszolút nem megoldás. - Hát tulajdonképpen mindegy - mondta Juana. - Ahogy Angelita rámutatott, mi nem vagyunk mérgesek. - Csönd! - pisszegett Carmen. - Hadd gondolkodjam. Van egy ötletem. Igen. Tudom, mit tegyünk. Az istennőhöz fogok imádkozni segítségért. - Az istennőhöz? - kérdezte Angelita. - Megidézed a szent Arakhné szellemét egy emberi lény miatt? - Maradj csöndben, hacsak nem akarsz segíteni. Angelita morgott egy darabig. Végül elhallgatott hálójában. Carmen fölemelte és lágyan lengette maga előtt két elülső lábát. - Arakhné! - kántálta. - Ó, Mindnyájunk Anyja, Nagy Szövő, jöjj el hozzánk. Jöjj, Jöjj! - Lányaid könyörögnek hozzád, te bölcs, te öreg, minden pókok között a legokosabb, fortélyos, vadásznő. Jöjj most el hozzánk! Jöjj és segíts nekünk! A tűzhelyen megroppantak a hasábok. Apró láng röppent ki a szobába, vörösen, sárgán, kéken és zölden villogva libegett a levegőben. Karcsú láng volt, nem melegített, de egyre nőtt, növekedett, amíg el nem nyelte az egész szobát. Közepében egy fehéren-aranyosan izzó, csodálatos pók alakja derengett. Kecsesen hosszú lábú, csinos, kerek testű pók volt, nyolc ámbraszín soklapú szemében a kor bölcsessége ragyogott. Carmen és a többiek még sohasem láttak ilyen szép pókot. - Miért idéztetek meg, lányaim? - kérdezte mély, izgató hangon a pók. - Egy emberi lény fájdalmát szeretnénk enyhíteni, ó, Hatalmas! - mondta Carmen. - Emberi lényét? - nevetett Arakhné. - De miért vennétek magatokra az ő gondjaikat? Ők biztosan nem törődnek ennyit egyikünkkel sem.
- Istennő, ez az ember jó volt hozzánk - felelte Carmen. - Az ő jóakaratából gyarapodtunk. Most meghalt a férje. Gyásza mérhetetlen. Mit tehetnénk érte? Arakhné egy pillanatig hallgatott. Azután elgondolkodva összedörzsölte két lábát. - Ragaszkodtok hozzá, hogy segítsetek neki? - Igen, kérlek. - Abszolút biztosak vagytok ebben? Mindhárom pók bólintott. - Akkor jól figyeljetek, lányaim. Elmondom, mit tegyetek, amivel enyhíthettek az emberi lény bánatán. A pókok istennőjük köré gyűltek, és ő elmondta nekik, hogy mit kell tenniük. Amikor eltávozott, Carmen, Juana és Angelita a titkos pókjellel összehívták lányaikat és lányaik lányait, és mindent elmondtak nekik, amit az istennőtől hallottak. Azután munkához láttak. Dolgoztak egész hosszú éjszaka és még hajnal után is. - Siessetek! - suttogta Carmen. - Rosa hamarosan fölébred. - Olyan fáradt vagyok - mondta Maria, Juana lánya, fehér testű, barna, karcsú lábú pók. - Nem pihenhetnénk egy pillanatig, anyám? - Te lusta! - förmedt rá Juana. - Bírd ki még ébren egy kicsit, és fejezd be, amit elkezdték A hálóidat is mindig félbehagyod. - Psszt! - kiáltott föl Angelita. - Siessetek! Úgy hallom, ébredezik. Lépésektől ingott a padló, mikor Rosa kikászálódott az ágyból. A pókok szétszaladtak a szoba négy biztonságos sarkába, és elrejtőztek szem elől. Rosa bánattól lehorgadó fejjel vánszorgott át a szobán. Nehézkesen kilökte a fából készült zsalugátereket. Ragyogó patakban zúdult be a napsugár, végigszaladt a szobán, és megállt az asztalon, ahol Antonio teste hevert. Olyan volt, mintha csillámló, folyékony ezüstbe burkolózna. Sarkától a feje búbjáig a legfinomabb pókhálóból szőtt halotti lepel borította Antoniót, amelyben mintha titkos tüzek égtek volna. Finom spirálok és szálak hullámzottak a levegőben, ezernyi selyempászmán sziporkázott a nap fénye. Rosa könnyekben tört ki a látványra. - Ó! - mondta. - Olyan szép! Olyan nagyon szép! Ez Isten jeladása. Mindenkinek látnia kell. Mindenkinek! De hogyan? Ha akár egy ujjnyival is arrébb mozdítom Antoniómat, a háló elszakad és tönkremegy. - Egy pillanatig fontolgatta a kérdést. - Nem, le fogom másolni a legjobb selyemfonalammal, és Antoniót pókhálócsipkében fogják eltemetni. Isten kegyelméből! Közelebb hajolt a pókszövedékhez, tanulmányozta a spirálok mintáját, ujjaival követte a levegőben, tanulmányozva a bonyolult kapcsolatokat, az ügyes fortélyokat, minden titkot. Hátralépett, hunyorított, bólintott. Mintha magának Arakhné istennőnek a szelleme szállta volna meg, Rosa előkapta legvékonyabb tűit, legfinomabb cérnáit, és másolni kezdte a pókok munkájának finom vonalait. Egész délelőtt dolgozott. Déltájt kopogtattak az ajtón. Rosa ügyet sem vetett rá, figyelmesen öltögetett tovább. Szürkületre befejezte a munkát. Fölállt, hogy megcsodálja, majd bólintott. Azután besietett a hálószobába, hogy lemosakodjon és felöltözzön a virrasztásra. - Ó, mucho gusto! - mondta Juana. - Nem tudom elképzelni, hogy ember ennél jobb munkára képes - tette hozzá Angelita. - Örül, nagyon örül - folytatta Carmen. - Jól csináltuk nővéreim, hála az Istennőnek. Boldoggá tettük Rosát. Elsőnek Ramón atya, a pap érkezett meg a virrasztásra. Elállt a lélegzete, amikor meglátta a gyönyörű szemfödelet, amelyet Rosa készített. - Bonita - suttogta, és a szeme könnybe lábadt Rosa meséjének hallatán. - Igazán mestermunkát alkottál, Rosa! Ugyanilyen csipkét szeretnék a miseruhára! - Akkor atyám, megcsinálom önnek Antonio temetésének fejében - felelte büszkén Rosa.
Ezután jöttek a gyermekek, aggódó unokatestvérektől pásztorolva. - Papa! - sírt föl Pilar. Ignacio hallgatva állt a nővére mellett, csak az ajka remegett. - Hát nem szép, gyermekeim? - kérdezte a pap. - Anyátok megadta a tisztességet apátoknak és Istennek. Sohasem láttam még, hogy tűvel és fonallal ilyen szépséget műveltek volna. Igazán áldott az ő ügyessége. A gyerekek közelebb óvakodtak az asztalhoz, sötét szemük ragyogott, és felkiáltottak csodálatukban a pompás lepel láttán. - Mama, te csináltad? De szép, mama! Te szőtted? - Nevettek és sírtak egyszerre. Rosa magához ölelte gyermekeit, keblére vonta sötét hajú fejüket, és homlokon csókolta őket. A ház gyorsan megtelt barátokkal és szomszédokkal, akik sült húst, főtt maniókagyökeret, empanadát, édes sajtot, mézes süteményt és tojássodót hoztak. Együtt énekelték, nevették, sírták át az éjszakát. És mielőtt a virrasztás véget ért volna, Rosa hetven rendelést kapott a pókhálócsipkére. Azt sem tudta, hogy fog elkészülni karácsonyra. De valahogy boldogult vele. Az ablakba idejében odakerült a betlehem, pirult a zsírban a hagyma a sopa paraguayához. Rosa arra az évre befejezte a munkát. Ignacio megkapta a baseball-labdáját, Pilar a fekete bőrcipőt, Rosa pedig vett magának egy új kabátot. A többi ment a konyhára, és még maradt is valami. Elmúlt a karácsony, megjött és elmúlt az újév, már vízkeresztre is megfőzték és megették a csirkét, még a csontját is kidobták, de a kereslet Rosa pókhálócsipkéi iránt továbbra sem csökkent. Megtanította Pilart, de még Ignaciót is, hogy kell készíteni a finom csipkét; ott ültek mellette, és keményen dolgoztak. Végül azonban ez sem volt elég, és Rosa felfogadott két vihogó fiatal lányt, Pilar barátnőit, akik minden szeleburdiságuk ellenére jól bántak a tűvel-cérnával. Hamarosan csipkék öntöttek el minden létező helyet, minden asztalt, kredencet és ágyat. Amikor februárban meghalt Hugó Rorhero, és özvegye, Estrellita bezárta mészárszékét, Rosa kibérelte a helyiséget, egy hétig súrolt, sikált, aztán felfogadta Estrellitát, hogy árusítsa a csipkéket. Asunciónból jövet feltűntek a poros földúton a dübörgő, dízelolaj füstjét kipöfögő, turistákkal zsúfolt buszok, és csikorgó fékekkel megálltak Rosa boltja előtt. A napszemüveges, fényképezőgépes, kézitáskás turisták olyanok voltak, mint a sáskák. Vásároltak, vásároltak és vásároltak, letarolták a polcokat. Hogy ne kelljen bért fizetnie, Rosa hamarosan megvette a boltot, és felfogadta Estrellita lányait, Josefinát és Mariát is. Rosa cégjelzése egy kicsi, kecses pók volt, megbújva csipkéinek egyik sarkában. Helyi hagyomány lett megkeresni a pókot a csipkén, de ez nem mindig ment könnyen, különösen, mióta Rosa új mintákat készített, beléjük foglalva az életadó Napot, a bőségesen termő kukoricát, a lezúduló kókuszvirágokat és a négyszirmú guájavavirágokat. A nanduti - pókláló - csipke neve nagyon gyorsan azonos lett Itaguával és Rosa Ayalával. Március végén, amikor fújdogálni kezdtek az őszi szelek, és az itaguaiak a Virgen de la Candaleria körmenetére készülődtek, Rosa elcsomagolta tűit, serpenyőit, mintáit, és átköltözött a város másik végébe. Csipkéi árából sikerült megvásárolnia egy nagy házat, amelynek volt sok szobája a munkához, és volt egy fallal körülvett kertje is, ahol játszhattak a gyerekek. Rosa még egy házvezetőnőt is felfogadott. De sohasem engedte meg sem neki, se másnak, hogy bántsák a pókhálókat vagy bármiben is ártsanak egy póknak. Carmen, Angelita és Juana hiányolták Rosát és gyermekeit. Most már öregek voltak, és gyengék. De még mindig naponta összejöttek emlékezni. - Az emberek állhatatlanok - mondta Juana.
- Jönnek, mennek - folytatta Angelita. Carmen bólintott. - Ez a dolgok rendje. Miért is ne? Egyformák vagyunk mi, emberek, pókok egyaránt. - Azzal letelepedett, hogy megebédeljen egy kövér moszkítót, amelyet a tegnapi körmeneti lakomából tett el. A moszkítók másnap a legfinomabbak. Bihari György fordítása
Bob Leman AZ ABLAK Amit látunk, az tulajdonképpen nem lehet ott, ahol látjuk. Amikor itt napsütés van, a ház esőben ázik, most meg nap süti, pedig látja, milyen idő van. Ez az egész egy ablak. Fogalmunk sincs, mi a nyavalya történik odalent - mondták Gilsonnak Washingtonban. - Lehet, hogy nagyszabású dologról van szó. Az ügyeletes félnótás megpróbálta titokban tartani, csakhogy a sereg rutinellenőrzést tartott náluk, és a parancsnok leadta a drótot. Lökött egy projekt! Ráadásul éveken át finanszírozták, anélkül hogy bárki is odafigyelt volna rájuk. Kész őrület! Extra-szenzorális percepció: érzéken túli észlelés. És a végén kiderül, hogy csakugyan találtak valamit. A biztonsági ügyekkel megbízott ezredes legalábbis úgy hiszi. Nézzen utána a dolognak! Az “ügyeletes félnótás”, azaz dr. Krantz, a pszichológia űzött kinézetű professzora, az ezredes társaságában fogadta Gilsont a repülőtéren. Beültek egy katonai szedánba, és elindultak a helyszín felé. Az ezredes azonnal beszélni kezdett. - Őrült furcsa ügy ez itt, Gilson - mondta. - Én még ilyet életemben nem láttam, de más se. Krantz barátunk ugyanolyan tanácstalan, mint bárki más. Márpedig ez az ő kisdede, mi csak biztonságiak vagyunk. Nem mintha szükség lett volna ránk... egészen mostanáig. Még a titkolódzás is csak azért kellett, nehogy a jónép halálra röhögje magát. A helyzet a következő... - Dr. Krantz - szólt közbe Gilson -, az volna a legjobb, ha részletesen beszámolna a történtekről. Pillanatnyilag semmiféle információval nem rendelkezem. Krantz egy szivar meggyújtásával küszködött. Bűzös füstfelhőt eresztett ki a száján, és azon át mondta: - Eltűnt egy panelépület, egy POBEC számítógép, néhány orvosi műszer és... hát igen... egy Culvergast nevű kutató. - Mi az, hogy eltűnt? - kérdezte Gilson. - Odavan. Hűlt helye. Volt, nincs. Egy egész épület mindenestül. De van helyette valami, ami azelőtt nem volt. - Mégpedig? - Az lesz a legjobb, ha a saját szemével látja - felelte Krantz. - Néhány percen belül ott vagyunk. A nagyváros vonzáskörzetének utolsó nyúlványain haladtak át: egy sor aprócska, oszlásnak indult városon. Az autóút a folyó mentén kanyarodott lefelé a völgyben. Az érintett városkák egyike sem volt szélesebb egy-két háztömbnél, s a mellékutcák meredeken emelkedtek a legközelebbi gerincig. Az egyik halálra ítélt településen letértek az autóútról, majd a hegyoldal irányában döcögtek tovább egy kanyargós mellékúton, amelynek burkolata macskakőről salakra váltott, mihelyt az utolsó házakat is maguk mögött hagyták. A hegygerinc után az út éppoly meredeken lejtett, mint amilyen az emelkedése volt. Negyed mérföld múlva rátértek egy földútra, amelynek kezdetét csak az vehette észre, aki kimondottan számított rá. Erdős területen jártak. Másodnövésű erdő volt ugyan, de olyan régen vágták ki az eredeti fákat, hogy őserdőnek is elment volna. A sudár fák némán és komoran meredeztek a szürke égbolt alatt. - Szép vidék - jegyezte meg Gilson. - Hogyhogy ilyen messzire helyezték ezt a projektet?
- Ez a hely volt szabad - felelte az ezredes. - Egészen a második világháború óta. Eredetileg célközelben robbanó időzítőkkel kísérleteztek itt, de aztán negyvennyolcban lezárták a területet. Üresen állt, míg a professzor meg nem kapta. - Culvergast egy kissé excentrikus - magyarázta Krantz. - Nem volt hajlandó az egyetemen dolgozni. Azt mondta, túl nagy ott a népsűrűség. Amikor megtudtam, hogy éz a hely szabad, megpályáztam, és végül meg is kaptam, az ezredessel együtt. Culvergastot kielégítették a feltételek, de azt hiszem, ő maga kissé terhére van az ezredesnek. - Tisztára lökött a pasas - jegyezte meg az ezredes -, de a drágalátos asszisztensei még nála is rosszabbak. - Mért, mi az ördögöt csinált? - kérdezte Gilson. Mielőtt azonban Krantz felelhetett volna, a sofőr lefékezett egy láncsorompó előtt, amely teljes szélességében elzárta az utat. A sorompót két felfegyverzett katona őrizte. Az egyik, kezében géppisztollyal, benézett a kocsiba. - Minden rendben, uram? - kérdezte. - Rendben, őrmester, rizsával - felelte az ezredes. Nyilvánvalóan ez volt a jelszó. Az altiszt kinyitotta a láncot rögzítő, hatalmas lakatot. - Elég primitív jegyezte meg az ezredes, miközben átdöccentek a bejáraton - de addig megteszi, amíg be nem futnak a szállítmányok. A kerítést kutyás járőrök ellenőrzik. - Gilsonra pillantott. - Meg is érkeztünk. Ezt nézze meg! Egy ház előtt álltak. Fehéren ragyogott a tisztás közepén, szigetszerű napsütéssel övezve a borús ég alatt, oda nem illően. Körös-körül homály uralkodott az erdő fái közt, ám a ház mégis napsütésben fürdött. A fény sziporkázva csillant meg a tiszta ablakokon, kiemelte a gondosan ápolt virágágyások gazdag színeit, visszaverődött a falak makulátlan fehérségéről a szürke, szemetes tisztásra s a gazdátlan épületek halmazára. - Jobb időpontot nem is választhatott volna - mondta az ezredes. - Itt borús az idő, ott pedig napos, Gilson nem figyelt oda. Kimászott a kocsiból, és lenyűgözve bámulta a házat. - Szűzanyám! - tört ki belőle. - Olyan, mint egy istenverte viktoriánus képeslap. A csipkézett, lombfűrészes díszítés beburjánozta a zegzugos faépítmény tetejét, vad kacskaringókat írva le a meredek ereszeknél, felkúszva a tornyokra és kiszögellésekre, kicicomázva a kiugró ablakfülkéket és kontúrozva a hosszú, szellős verandát. A magas ablakok kiosztása arról árulkodott, hogy a szobák tágasak, és sok van belőlük. A ház - vagy inkább kastély - újnak látszott, de az is lehet, hogy csak nemrég festették át újra, és rendkívül gondos karbantartást kapott. A finom, fehér kőzúzalékkal burkolt út magas, fedett kocsibeálló alatt ért végett. - Mit szól hozzá? - kérdezte az ezredes. - Pont olyan, mint a nagypapi háza, nem? Ami azt illeti, csakugyan olyan volt, csak éppen felnagyítva, tökéletesítve és a romantikus nosztalgia szemüvegén át nézve. A nagypapa háza: kicsinosítva, kiglancolva olyanra, amilyen az öreg parasztház sohasem volt. - Szóval itt egy panelépület volt? - Éppen olyan - mutatott az ezredes az egyik rozoga építményre - mint az ott. No persze a panelépülettel többre mentünk. - Ezt hogy érti? - Figyeljen! - szólt az ezredes, majd felszedett egy kisebb követ, és a ház felé hajította. A kő egy darabig felfelé szállt, aztán a pálya csúcsán túljutva ereszkedni kezdett, és akkor eltűnt. - Nocsak - mondta Gilson. - Most én.
Úgy dobta el a követ, mint a baseballt szokták: egyenesen, keményen. Körülbelül ötvenlábnyira tűnt el a háztól. Ahogy az eltűnés pontját figyelte, Gilson észrevette, hogy a sima, zöld pázsit éppen az alatt végződik. Attól kifelé ugyanolyan gyomos, köves volt a talaj mint a tisztás többi része. A választóvonal nyílegyenesen vágott át a gyepen, majd a kocsiút előtt kilencvenfokos fordulatot tett, s ugyanolyan precízen metszette el az utat, a gyepet és a sövényt, mint az imént. - Tökéletes négyzet - mondta Krantz. - Úgy százlábnyi a szélessége. Tulajdonképpen alighanem kocka alakú az egész. Azt tudjuk, hogy a teteje nagyjából kilencvenlábnyira van a levegőben. Úgy saccolom, hogy kábé tízlábnyira ér le a föld alá. - Micsoda? - kérdezte Gilson. - Úgy értem: mi ér le odáig? - Ha kitalálja, a magáé! - felelte Krantz. - Talán egy száz láb széles háromdimenziós tévékészülék. Vagy egy kocka alakú kristálygömb. Ki tudja?! - És a kövek, amiket arrafelé dobtunk? Nem találták el a házat! Hova lettek a kövek? - Az ám, hová? Találja ki, s lehet, hogy ezzel megadta a választ minden kérdésre. Gilson mély lélegzetet vett. - Rendben van, láttam. Most pedig mondjon el róla mindent! A legelejétől fogva. Krantz egy pillanatig hallgatott, majd száraz előadói modorban hozzáfogott. - Öt nappal ezelőtt, június tizenharmadikán délelőtt tizenegy harminckor plusz-mínusz három perc - Ellis Mulvihill közlegény, a kapuügyeletes, hallott valamit, amit később úgy írt le, “mint valami csendes robbanás vagy afféle”. Belépett a bekerített területre, belakatolta a sorompót maga mögött, és ideszaladt a tisztásra. Teljesen megdöbbent - vagy ahogy ő mondta: “tisztára kiakadt” -, amikor észrevette, hogy Culvergast lerobbant panelépülete helyén ez a ház áll. Úgy vettem ki a szavaiból, hogy egy ideig csak tátogott és pislogott, megpróbálva elfogadni azt, amit a szeme közvetített. Aztán átrohant amoda, az őrházhoz, és hívta az ezredest, aki viszont engem értesített. Mindketten idesiettünk, s azt találtuk, hogy egy tizedhektárnyi terület eltűnt egy épülettel s a benne tartózkodó személlyel együtt, s a helyén itt van ez, olyan tisztán és szilárdan, mint dugó a palackban. - Gondolja, hogy a panelépület ugyanoda került, ahová a kődarabok? kérdezte Gilson, de a kérdése állításnak hangzott. - De hisz még azt sem tudjuk biztosan, hogy nincsenek itt. Amit látunk; az tulajdonképpen nem lehet, ott, ahol látjuk. Amikor itt napsütés van, a ház esőben ázik, most meg nap süti, pedig látja, milyen idő van. Ez az egész egy ablak. - Ablak? És hova néz? - Nos, hát ez a ház nyilvánvalóan újnak tűnik. Mikor építettek ilyen házakat? - Ezernyolcszázhetvenben vagy nyolcvanban. De... - Úgy van - mondta Krantz. - Azt hiszem, a múltba tekintünk rajta. - Na de az ég szerelmére... - tiltakozott Gilson. - Tudom, mit gondol. Persze, az is lehet, hogy tévedek. De az biztos, hogy nagyon úgy néz ki a dolog. Szeretném, ha meghallgatná Reeves véleményét, ő elejétől fogva itt van. Doktoranduszként dolgozik nálunk. Reeves! Egy, nagyon magas, nagyon vékony fiatalember kigöngyölítette magát abból a görnyedt tartásból, amit egy különös gépezet fölé hajolva vett fel a pázsitot és a törmeléket elválasztó vonal közelében, és a három férfihoz ballagott. Reeves lelkesedő típus volt.
- Ez itt a múlt, semmi kétség - mondta. - A nyolcvanas évek körül. A barátnőm kivett néhány divattörténeti munkát a könyvtárból, és a ruházat épp arra az évtizedre utal. A lószerszámok díszítése ugyancsak erről árulkodik. Ezt pedig onnan... - Álljon meg a menet! - szakította félbe Gilson. - Ruházat? Úgy érti, emberek laknak benne? - Hát persze - felelte Reeves. - Egy helyes kis család. Papa, mama, kisfiú, kislány, nagymami vagy öreg tanti. Meg egy kutya. Rendes népség. - Azt honnan tudja? - Öt napja figyelem őket egyfolytában. Szép idő van náluk... vagy volt... vagy ahogy akarja. Kedvesek egymáshoz. Szeretik egymást. Szóval, rendes népség. Majd meglátja. - Mikor? - Hát most alighanem éppen uzsonnáznak. Uzsonna után rendszerint kijönnek. Úgy egy óra múlva. - Megvárom - mondta Gilson. - Addig is mesélhetne még az egészről. Krantz visszaváltott előadói modorába. - Ami a dolog lényegét illeti, arról fogalmam sincsen. Adva van egy ablak, ami véleményünk szerint a múltba nyílik. Belelátunk, tehát tudjuk, hogy a fény átmegy rajta; de csakis egy irányban megy át, amit az a tény bizonyít, hogy azok az emberek odaát mit sem sejtenek a létezésünkről. Ezen kívül nem megy át rajta semmi. Látta mi történt a kövekkel! Átdugtunk néhány rudat is a határfelületen - nem éreztünk semmiféle ellenállást-, de akármit dugunk is át, eltűnik. Isten tudja hová. Amit az ember egyszer átdug, az ott is marad. A bot vége szép tisztán elnyíródik. Elképzelhető! Egy biztos: az az “ott” nem a háznál van. A határfelület nem a múlt és a jelen között húzódik, hanem köztünk és egy másik hely között. Úgy vélem, ez az ablak itt csak egy jelentéktelen mellékhatás... egyfajta torzulás vagy gyűrődés az időben, amit a határfelület mentén fellépő ilyen-olyan feszültség okoz. - Krantz! - sóhajtott fel Gilson. - Árulja el nekem, mit mondjak az államtitkárnak? Rábukkant valamire, valamire, ami talán minden idők legnagyobb felfedezése, és öt napig véka alatt tartotta a dolgot. És ha az ezredes nem jelenti, még most se tudnánk róla. öt elpocsékolt nap! Ki tudja, meddig tart még ez a jelenség. Itt volna a helye az egész istenverte tudományos hübeleblancnak, mégpedig már a legelső naptól fogva. Itt mindenkire szükség van. Mostanára olyan nyüzsgésnek kéne lennie, mint egy kaptárban. És ehelyett mit találok itt? Magát és egy doktoranduszt, amint köveket hajigálnak és botokat dugdosnak befelé. Plusz egy barátnőt, akinek az a dolga, hogy utánanézzen a korabeli divatnak. Kriminális! Krantz nem jött zavarba. - Gondoltam, hogy ezt mondja majd. De nézze meg az én szempontomból is. Akár tetszik, akár nem, ezt az izét itt nem a tudomány vagy a technológia hozta létre. Tiszta pszí volt az egész. Ha képesek leszünk rekonstruálni Culvergast munkáját, rájöhetünk a történtek nyitjára, és reprodukálhatjuk a jelenséget. Arra viszont gondolni sem akarok, Gilson, mi lesz, ha idecsődíti a maga kísérletezőit. Méricskélni fognak és tesztelni és elméleteket gyártani, és egy pillanatig sem lesznek hajlandók elfogadni, hogy mi van a háttérben. Mihelyt megérkeznek, azonnal kitúrnak innen. Márpedig, a ménkű üsse meg, Gilson, ez itt az én bulim! - Csak volt - mondta Gilson. - Túl nagy falat ez magának! - Nem mintha mi nem végeznénk kísérleteket - folytatta krantz. - Reeves, meséljen a hajítógépről! - Igen, uram - felelte Reeves. - Az a helyzet, Mr. Gilson, hogy a professzor nem mondta el a teljes igazságot. Van úgy néha, hogy valami mégiscsak átjut az ablakon. Már az első nap észrevettük. Hőmérsékleti inverzió lépett fel a völgyben, és a vegyi
üzem bűzé már egy jó hete halmozódott. Aznap feloszlott az egész, és a szél egyenest idefújta az összes szutymót. Igazán rohadt büdös volt. Épp figyeltük az embereinket odaát, amikor hirtelen elkezdték ráncolni az orrukat, és a levegőt szaglászták. A pofából, amit vágtak, arra tippeltünk, hogy a vegyi bűz lehet az oka. Rögtön benyomtunk egy botot, de a vége ugyanúgy eltűnt, mint máskor. A professzor feltételezte, hogy valami impulzusszerű áteresztés léphetett fel a határfelületen, ami csak pillanatszerűen létezik. Mindjárt össze is barkácsoltunk egy ketyerét, hogy ellenőrizzük az elképzelést. Jöjjön, nézze meg! A készülék egy vízszintes lendkerékből állt, melynek peremére egy evezőlapáthoz hasonló ütőt szereltek. Ahogy a kerék forgott, az ütő végigsöpörte egy asztal tetejét. Az asztal fölött egy töltőgarat függött, amelyből szabályos időközönként lepottyant valami az asztalra, ahonnan az ütő nyomban kilőtte a levegőbe. Gilson a garatba nézett, majd kérdőn felhúzta a szemöldökét. - Jégkockák - mondta Reeves. - Narancsszínűre festve a láthatóság végett. Ez az izé másodpercenként egy-egy jégkockát röpít a határfelület felé. Valaki mindig figyeli egy stopperrel. Megállapítottuk, hogy az a dolog tizenöt óra húszperces időközönként öt másodpercre megnyílik. Ezalatt öt jégkocka jut át és hullik a gyepre. A közbeeső időben egyszerűen eltűnnek a határfelületen. - Jégkocka? Mért éppen jégkocka? - Mert az elolvad és eltűnik. Nem szemetélhetjük össze a múltat a jelenkor termékeivel. Isten tudja, milyen következménye lenne. Aztán meg a jégkocka olcsó is, márpedig rengeteget ellövöldözünk belőle. - Tudomány! - sóhajtott Gilson. - Alig várom már, mit szólnak ehhez Washingtonban. - Fitymálja csak nyugodtan! - mondta Krantz. - A ház akkor is itt van, és a határfelület is. Istenemre mondom, sikerült összehozni egyfajta időutazást. És mindez a “lökött” Culvergast érdeme, nem pedig egy okos fizikusé vagy mérnöké. - Jó, hogy mondja - szólt közbe Gilson -, tulajdonképpen miben mesterkedett ez a maga Culvergastja? - Jó kérdés. Nos, kissé pongyolán fogalmazva: ráolvasásokkal kísérletezett. - Ráolvasásokkal?! - Azokkal hát. Illetve varázsigékkel. Fölösleges úgy megbotránkoznia. Tulajdonképpen van valami a dologban. Mi itt a telekinézis kutatására alakultunk, vagyis az anyag szellem általi manipulálásának lehetőségeit vizsgáljuk. Nyilvánvaló, hogy a telekinézis, ha precízen lehetne irányítani, nagyszerű eszköz volna a kezünkben. Culvergast hipotézise szerint léteznek olyan személyek, akik telekinézist produkálnak, anélkül, hogy tudnának róla, vagy képesek volnának magyarázatot adni rá. Ezek, bizonyos sajátos lelki tevékenység folytán, képesek megcsapolni egy mindannyiónkat körülvevő energiaforrást, továbbá némiképp fókuszálni, irányítani is tudják ezt az energiát. Culvergast azon fáradozott, hogy meghatározza azt a közös összetevőt, ami az ilyen lelki folyamatok hátterében áll. - Megvizsgált egy csomó állítólagos telekinezistát, és talált egy bizonyos visszatérő elemet, egyfajta mnemotechnikai eszközt, amely a verbális szint legeslegalján vagy az alatt működik. Volt, akinél ez zenei hangok együtteséhez hasonlított, másoknál értelmetlen zagyvaságnak hatott, és egy olyan is volt, amelyik Culvergast szerint elemi aritmetikával állt összefüggésben. Mindezt betáplálta a számítógépbe. Megpróbálta kiszűrni az egyszerű zajokat és a kísérleti alanyok egyéni lelki beállítottságát, hogy ezáltal feltárja a tulajdonképpeni hatásos lényeget. Ezután arra törekedett, hogy ezt a lényeget szavakká formálja; olyan szavakká, amelyek a standard amerikai angolt
beszélő személy lelki folyamatait abba az irányba terelik, hogy az illető szándéka szerint csapolhassa meg és manipulálhassa a telekinetikus energiát. Más szóval: varázsigéket generált. Vagy ráolvasásokat, ha úgy jobban tetszik. - Nyilvánvalóan sokkal előrébb járt, mint feltételeztem. Bizonyára sikerült néhány szót alkotnia, s hogy kipróbálja őket, kísérletet tett a telekinézisre, valami apróságra, mint, teszem azt, az asztalán lévő hamutartó lebegtetésére. És a dolog működött, csakhogy amit kapott, az nem holmi aprócska hamutartólebegtető erő volt. Kitárt egy kaput, s ezzel ránk szabadított valami iszonytató erőt. Puszta feltételezés persze, de nyilván borzasztó nagy erő lehetett, ha egyszer ilyen hatást tudott előidézni. Gilson figyelmesen hallgatott, majd így szólt: - Nem mondom, hogy őrültség, amit mond, mert látom a házat és azt is, hogy mi történik a jégkockákkal. Az, hogy mi az oka, egyébként sem az én gondom. Az én gondom az, hogy mit javasoljak az államtitkárnak: mit kezdjünk vele, ha egyszer a nyakunkba szakadt. Egy biztos, Krantz, ez itt nem a maga külön bejáratú játszótere többé! Reeves fájdalmas hangon tiltakozott: - Ezt nem tehetik velünk! Ez itt a miénk... a professzoré! Nézze meg a házat! Nézze csak meg! Azt akarja talán, hogy egy csomó rohadt mérnök kezdjen el vacakolni vele?! Gilson nagyon is megértette Reeves érzéseit. A házat elöntötte a lemenő nap vörös fénye. Úgy tűnik, mintha a rózsaszínű ragyogás valahonnan a mélyéből sugárzott volna. Gilson arra gondolt, hogy a napsütés majdhogynem felesleges. Némi szentimentalizmus és az általános, ám el nem ismert vágyakozás egy egyszerűbb, tisztább kor után épp elég rózsaszínt adott volna a képhez. Nagyon is tudatában volt annak, hogy a vágyakozásnak és a nosztalgiának az a rohama, amit érzett, olyasmire irányult, amit sohasem élt át a valóságban; hogy az az életmód, amit a ház megtestesített, igazából a saját kreációja volt, melyet regények és filmek részleteiből ragasztott össze. Mindazonáltal úgy találta, hogy szomjazik arra az életre, vágyik az után a kor után. Nyugalmas és biztonságos volt az a kor, gondolta. Az élet ritmusa nem volt még annyira kapkodó, és tiszta volt a levegő is. Olyan kor volt, amikor még létezett stílus és méltóság, amikor a csíkos blézerben és zsirardiban feszítő fiatalemberek illő tisztelettel tették a szépet a hosszú, fehér ruhás hölgyeknek, békés csevegéssel töltve el az álmos, nyári délutánt a szellős verandán. Vidám kerékpártúrák a napfény pettyezte, árnyas utakon, amelyek a hegyek közt kanyarogva vezettek fel a hűs völgyekbe, melyek közepén fürge patakok csobogtak; hosszú, andalító kocsikázások a nagy, fehér Hold alatt a lomha, türelmes lovak nyomában; sürgető szerelmes suttogás éjjeli madárdalkísérettel. Kirándulások a szélesen terpeszkedő, tiszta vizű folyón, a lágyan ringó csónakban, amely lassan siklik a túlparton játszó rezesbanda felé. No persze, gondolta Gilson, nyilván akadnak ott is széplelkek - egy hátizsákra való melléknévvel és hangulatfestő szóval felszerelve, akik arról álmodoznak, hogy mennyivel jobb volt minden száz évvel azelőtt. Jó lesz vigyázni, ötlött fel benne, mert még Krantz és Reeves cinkosául szegődik a dolgok eltussolásában. Az ifjú Reeves - furcsa ellentétben életkorával - láthatóan reménytelenül elmerült ebben a hamis nosztalgiában. Az a rajongás, ahogy a házban lakó családot leírta, egyszerűen nevetséges volt. Legfőbb ideje, gondolta, hogy a hideg tekintetű fiúkért üzenjen. Az bizony, éppen ideje! - Most már bármelyik pillanatban kijöhetnek - szólalt meg Reeves. - Marthát látnia kell! - Marthát? - csodálkozott Gilson. - A kislányt. Olyan, mint egy alvóbaba. Gilson ránézett. Reeves elvörösödött.
- Na igen, nevet adtam neki. A gyerekeknek. Martha és Pete. És a kutyának: Alfie. Valahogy illik rájuk, tudja. - Gilson nem reagált, és Reeves még vörösebb lett. - A saját szemével is meggyőződhet róla. Már jönnek is. Helyes kis család, ahogy Reeves mondta. Félórányi megfigyelés után Gilson kész volt elismerni, hogy csakugyan rendkívül megnyerőek voltak: éppoly tökéletes volt a viselkedésük, mint a házuk. Semmi sem hiányzott immár a viktoriánus zsánerkép hitelességéből. A még mindig jó megjelenésű, egymást szerető mama és papa, a vidám, egészséges és a maguk világával elégedett gyermekek. Legalábbis így tűnt Gilsonnak, miközben az est mélyülő homályában elnézte őket, elképzelve a szülők ráérős és békés társalgását, amint a verandán ringó hintában ülnek, s csaknem hallva a gyerekek sikongatását és a gyepen szaladgáló kutya vakkantásaif. Majdnem teljesen besötétedett már. Az ablakokban olajlámpák lágy fénye világolt, s a pázsit felett tűzlegyek apró sziporkái villogtak. Az apa izzó ívben repítette át az elszívott szivarcsonkját a korlát fölött, majd felállt a székéből. Ezután egy kis pantomim következett: magához hívta a gyerekeket, akik annak rendje s módja szerint tiltakoztak, mire ugyancsak annak rendje s módja szerint néhány perc haladékot adott nekik, egészen a végső, megfellebbezhetetlen beparancsolásig. A két gyerek vonakodva felballagott a verandára, ahonnan az apjuk betessékelte őket. Végül a kutya zárkózott fel ugrálva, miután még egy utolsó öntözésben részesítette az élősövényt. Először a gyerekek és a kutya tűnt el az ajtóban, majd az anya és az apa is. Az ajtó bezárult, s már csak az ablakok lágy fényét lehetett látni. Reeves nagyot sóhajtott. - Mit szól hozzá? - kérdezte. - Így kéne élnünk nekünk is! Bárcsak képesek lennénk kimondani egyszer, hogy a pokolba a sok szarral, amik közt élünk, és visszatérnénk oda, abba az életbe... És Martha? Mit szól Marthához? Igazi angyal, nem? Istenem, mit nem adnék, ha... - Mikor megy át a következő jégkockaadag? - szakította félbe Gilson. - Micsoda... ja, igen... Lássuk csak... Az utolsó áteresztés 3 óra 15-kor volt, épp azelőtt, hogy megérkeztek. A következő reggel 6.30-kor esedékes, feltéve, hogy a szabályszerűség megmarad. Márpedig eddig megmaradt. - Azt én is meg akarom nézni. Most azonban volna egy kis telefonálnivalóm. Ezredes! Gilson nem aludt aznap éjjel, mint ahogy a jelek szerint Krantz és Reeves sem feküdt le. Amikor Gilson hajnali ötkor a tisztásra érkezett, amazok - borostásan és kialvatlan szemekkel - még mindig ott voltak, s éppen kávét ittak termoszból. Most is felhős volt az ég, s a tisztáson teljes sötétség uralkodott, eltekintve némi derengéstől, amely a határfelületen túlról szűrődött át. Odaát ismét derűs napra pirkadt. - Van valami újság? - kérdezte Gilson. - Azt hiszem, ezt inkább én kérdezhetném - mondta Krantz. - Mit terveznek? - Attól tartok: épp azt, amire számított. Azt hiszem, estére olyan lesz ez a hely, mintegy hangyaboly. Holnap estére pedig jó, ha állóhelyet talál. Éjfélkor felhívtam Bannont. Gondolom, azóta is a telefonon ül, és folyamatosan toborozza a kutatókat. Azok meg a technikusaikat hívják, hogy szedjék össze a szükséges műszereket. A sereg is fel fogja duzzasztani a biztonságiak létszámát. Kaphatnék a kávéból? - Szolgálja ki magát. Rossz híreket hozott, Gilson. - Sajnálom - mondta Gilson. - Ez van. - Az Isten verje meg! - fakadt ki Reeves. - Az Istenit neki! - Látszott, hogy közel áll a síráshoz. Nekem itt már nem terem babér! Ide se fognak engedni. Naná, majd pont egy senkit, egy nyavalyás kis doktoranduszt. És ráadásul pszichológust. Még a közelébe se szagolhatok. Ó, hogy a rossebb egye meg! - Düh és kétségbeesés feszült benne, ahogy Gilsonra meredt.
A nap felkelt, szürke fénnyel szórva be a tisztást és ragyogással a határfelületen túli részt. Nem hallatszott semmi, csak a jégkockás masina ritmikus zaja. A három férfi csendben figyelte a házat. Gilson a kávéját kortyolta. - Ott van Martha - szólalt meg Reeves. - Ott fent. - Az egyik emeleti ablak függönyszárnyai közt csakugyan megjelent az aprócska arc, s a ragyogó kék szempár a reggeli tájat fürkészte. Mindennap ezt csinálja - kommentálta Reeves. - Ott üldögél, és lesi a madarakat és a mókusokat, egészen addig, amíg - gondolom - reggelizni nem hívják. - A három férfi a kislányt nézte, aki olyasvalamit figyelt, ami kívül esett a világára nyíló “ablak” perspektíváján. Ez a valami valahol mögöttük lett volna a két világ azonossága esetén. Gilson már-már hátra is fordult, hogy lássa, mit néz a kislány. Reeves nyilván hasonló kényszerrel küszködött. - Mit gondol, mit nézhet? - kérdezte. - Nem biztos, hogy erdő van ott, mint most. Gondolom, a fákat még azelőtt kivágták. Talán egy rét lehet arrafelé? Legelésző tehenekkel és lovakkal? Istenem, mit nem adnék, ha ott lehetnék és láthatnám, mi az! Krantz az órájára pillantott. - Jobb, ha közelebb megyünk - mondta. - Már csak néhány perc van hátra. Odasétáltak a masinához, amely monoton ritmusban lődözte a jégkockákat a határfelület felé. Egy katona ült mellette, kezében stopperrel. Előtte egy asztal állt, rajta egy jókora kronométer és egy halom grafikon. - Még két perc, dr. Krantz - szólt a katona. Krantz Gilsonhoz fordult: - Tartsa a szemét a jégkockákon. Észre fogja venni, amikor bekövetkezik. - Gilson a gépet nézte, csaknem belefeledkezve a zajok ritmusába: plink - esett le a jégkocka; faff - söpört körbe az ütő; kopp találta el a jégkockát. Aztán jött a lapos ivű röppálya a határfelület felé, ahol az apró, narancsszínű lövedék hirtelen eltűnt. Egy másodperc, és jött a következő, aztán még egy és megint egy. - Öt másodperc - jelezte a katona. - Négy. Három. Kettő. Egy. Most! - Az időzítés egy másodperccel elcsúszott: a jégkocka ugyanúgy eltűnt, mint az előzőek. De a következő folytatta a repülést egészen a pázsitig, ahol csillogva megállapodott. Ezek szerint tényleg igaz, gondolta Gilson. Időutazás jégkockával! Hirtelen Krantz érthetetlen kiáltása hangzott mögötte, aztán egy másik, Reevesé, majd egy hangos, jól kivehető: - Ne, Reeves! Ne! - ugyancsak Krantztól. Gilson futó lábak trappolását hallotta, s valami elsuhant a látótere peremén. Épp idejében pördült arra, hogy lássa Reeves hórihorgas, rohanó alakját, amjnt a határfelületre veti magát, s elterülve landol a pázsiton. - Ostoba! - Kiáltotta Krantz felindultan. Újabb jégkocka ért földet Reeves közelében. A masina ismét tüzelt: a jégkocka kivágódott, majd eltűnt. Az átjárhatóság öt másodperce lejárt. Reeves felemelte á fejét, és egy pillanatig a gyepet bámulta, amelyen feküdt. A házra emelte pillantását. Lassan felkelt, arcán bamba kifejezéssel. A vonásai lassan vigyorra húzódtak. A túloldalról figyelő három férfi szinte olvasott a gondolataiban: Ez nem lehet igaz! Sikerült! Csakugyan itt vagyok! Krantz nem tudta magába fojtani kavargó gondolatait. - Itt vagyunk, Gilson... megvagyunk még... létezünk... minden ugyanolyan, mint azelőtt. Talán a dolgok nem változtak túl sokat... lehet, hogy a jövő rögzített, és egyáltalán semmi se változott. Ettől féltem, valami effélétől. Egészen azóta, hogy maga megérkezett, olyan... Gilson nem figyelt oda. Döbbenten és hitetlenkedve meredt az ablakban látszó gyermekre, megpróbálva felfogni, amit látott, és amit látván látva is vonakodott elhinni. A kislány viselkedésével volt baj. Valami nagyon de nagyon nem stimmelt vele. Hirtelen - derült égből a villámcsapás - egy férfi materializálódik előtte kora reggel a napsütötte pázsiton, de ő semmiféle jelét
nem mutatja a meglepetésnek, csodálkozásnak vagy félelemnek. Ehelyett elmosolyodik -, azonnal, reflexszerűen. A kislány mosolya egyre szélesebb lett, míg jóformán ketté szelte az arcát, a lehetségesnél több fogat tárva fel az ajkak mögött. Végül is rögzült: oda nem illően és hátborzongatóan a ragyogó kék szempár alatt. Gilson érezte, hogy a gyomra összeszorul. Ugyanakkor tudatára ébredt iszonyú félelmének is. Az arc hirtelen eltűnt az ablakból. Néhány másodperc múlva kivágódott a bejárati ajtó. A kislány észvesztő sebességgel rohant ki rajta. Egyenest Reeves felé tartott, különös, sietős léptekkel. Amikor már csak néhány lábnyira volt tőle, egy bolha fürgeségével vetette magát a fiúra. Reeves szemén még jóformán fel sem sejlett a meglepetés, amikor az apró fogak már fel is tépték a torkát. A kislány eleresztette áldozatát, és hátraugrott. A Reeves torkán szakított sebből élénkpiros vérgejzír tört fel. A fiú egy hosszú pillanatig értetlenül bámulta, majd kezeit a lyukra tapasztotta. A vér bugyogva tört át az ujjai között, és lecsorgott a karjára. Reeves lassú ereszkedéssel térdre rogyott, miközben rémült döbbenettel meredt a kislányra. Ezután megingott, összerándult, és arccal előrebukott. A kislány olyan hideg szemeket meresztett rá, mint valami hüllő. A borzalmas mosoly még most is ott feszült az arcán. Mezítelen volt, és Gilsonnak úgy tetszett, hogy a teste ugyanúgy nincs rendben, mint a szája. Megfordult, és valamit kiáltott a ház felé. Egy pillanat múlva valamennyien kirohantak a házból: az anya, az apa, a kisfiú és a nagyi. Csupasz volt mind, s mindegyiküknek ugyanaz a hátborzongató átváltozás látszott a száján. Habozás nélkül a hullához rohantak, fölé hajoltak, és eszeveszetten tépni kezdték róla a ruházatot. Ezután a helyes kis család, a reggeli napsütésben fürdő gyepen guggolva, hozzálátott iszonyú lakomájához. Krantz motyogása hangszínt váltott: - Szűzanyám, Istennek szent anyja, imádkozz érettünk... - A stoppert kezelő katona öklendezni kezdett. Valaki beleürített egy géppisztolytárat a határfelületbe. Az ezredes káromkodott tehetetlen dühében. Gilson képtelen volt tovább nézni az iszonytató lakomát. Elfordult, s pillantása a kutyára tévedt, amely boldogan ült a verandán, és a farkát csóválta. - Atyaisten, ez nem lehet igaz! - fakadt ki Krantz. - Ennek szerepelnie kéne a feljegyzésekben. Ha lettek volna ilyen emberek, az bekerült volna az újságokba! Istenem, egy ilyen dolog nem merülhetett feledésbe! - Ne legyen ostoba! - szólt rá Gilson dühösen. - Ez itt nem a múlt! Nem tudom, mi ez, de nem a múlt. Lehetetlen, hogy az legyen. Ez itt... én nem is tudom... valami más. Talán egy másik... dimenzió? Világegyetem? Egy, az elméletek közül: alternatív világok, a Ha világai, valószínűségi világok... amelyik tetszik. Mert az a mocsok ott nagyon is jelen idő. Culvergast átkozott ráolvasása alagutat nyitott valamelyik párhuzamos világba. Biztos, hogy ilyesmi történhetett. Szűzanyám, miféle evolúció hozhatta létre azokat ott?! Ezek, Krantz, nem emberek. Semmi esetre sem azok, akárhogy néznek is ki. - Még hogy “vidám kerékpártúrák”! Istenem, mekkorát tévedhet az ember! Végre befejezték az evést. A család tagjai feszülő hassal feküdtek a gyepen. Testüket vér és zsír borította, szemhéjuk elnehezült a jóllakottságtól. A két kicsi el is aludt. A felnőtt hím láthatóan erősen töprengett valamin. Egy idő után felkelt, összeszedte Reeves ruháit, és gondosan átvizsgálta őket. Azután felébresztette a kis nőstényt, és kérdéseket intézett hozzá. Amaz gesztikulálva és mutogatva játszotta el, ahogy Reeves fejjel előre megérkezik. A hím tűnődve nézte a helyet, ahol Reeves materizálódott. Gilsonnak egy pillanatig úgy tetszett, hogy a könyörtelen szempár egyenest az övébe mered. Ezután a nagy hím megfordult, majd lassan, elgondolkodva beballagott a házba.
A tisztáson - a gép zajától eltekintve - némaság uralkodott. Krantz sírni kezdett, az ezredes pedig monoton hangon átkozódott magában. A katonák még mindig ném tértek magukhoz a látottaktól. “Félünk mindannyian - gondolta Gilson. - Halálosan retteg mindenki.” Odaát a pázsiton groteszk paródiája zajlott egy piknik utáni rendrakásnak. A kicsik hoztak egy kosarat, majd a felnőtt nőstények felügyeletével elkezdték összeszedni a lakoma maradványait. Egyikük csontot lökött a kutyának, mire az időmérő újból elokádta magát. Miután a gyep ismét makulátlan lett, a gyerekek hátracipelték a kosarat, a felnőttek pedig visszatértek a házba. Egy pillanattal később a nagy hím előjött. Ezúttal fehér vászonöltönyt viselt, és egy könyvet tartott a kezében. - Biblia - hökkent meg Krantz. - Biblia van nála. - Hogy volna már Biblia! - tiltakozott Gilson. - Nem létezik, hogy ezeknek a... micsodáknak itt bibliájuk legyen. Valami más az. Biztos, hogy más... Pedig Bibliának tűnt. Vaskos, fekete bőrfedele volt, és amikor a hím lapozni kezdte - nyilván egy bizonyos részt keresett benne -, jól láthatták, hogy a papírja ugyanaz a vékony és szívós papír volt, amire a bibliákat nyomják. Végre meglelte a passzust. Gilsonnak az volt a benyomása, mintha lassan, tagoltan, kántálni kezdte volna. - Mit gondol, mi az ördögben mesterkedik? - kérdezte Gilson. Még be se fejezte a mondatot, amikor az ablak hirtelen megszűnt létezni. A ház, a gyeppel és a fehér öltönyös kántálóval egyetemben, egyszerűen eltűnt a szemük elől. Gilson egy villanásra fákat pillantott meg az előtte tátongó széles gödör mögött. Ezután egy léglökés letaszította a lábáról. A levegő megtelt porral, mindenféle repülő szeméttel és a szél süvítésével. A szél éppoly hirtelen ült el, mint ahogy támadt. Már csak a levegőbe emelkedett apró tárgyak koppanásai hallatszottak, amint a földre potyogtak. A ház iménti helyét kavargó porfelhő burkolta be. A por lassan leülepedett. Az ablak helyén nagy, szögletes gödör tátongott. Körülbelül száz láb lehetett az átmérője, tíz láb a mélysége, és az alja olyan sík volt, mint egy pingpongasztal. Mielőtt a levegő szélvészként odatódult, hogy a vákuumot kitöltse, Gilson egy pillanatig láthatta, hogy a gödör oldalai ugyanolyan egyenesek voltak, mint az éles késsel elvágott sajt felszíne, ám most apró földcsuszamlások indultak meg körben a peremen, s az eladdig sima gödörszél csipkézetté és egyenetlenné vált ott, ahol a talaj és a kőzettörmelék beomlott. Gilson és Krantz lassan felállt. - Vége - szólalt meg Gilson. - Volt, nincs. De hol lehet a panelépület? És hová lett Culvergast? - Isten tudja - mondta Krantz, és úgy is gondolta. - Azt hiszem, végleg eltűnt. De legalább nem ott van, ahol azok a... - Mit gondol, mifélék voltak ezek? - Mint megjegyezte, biztos, hogy nem emberek. Még annyira se azok, mint egy pók vagy egy osztriga. De ahogy öltözködnek, és az a ház... - Ha végtelen számú lehetséges világ létezik, akkor minden lehetséges világnak léteznie kell. Krantz kétkedve nézett Gilsonra. - Hát igen, lehet. De nem tudhatja, Vagy igen? - Egy pillanatra elhallgatott. Ezek a valamik ijesztően gyors felfogásúak voltak, Gilson. A kicsinek egy másodperc se kellett, hogy Reevesre reagáljon. Rögtön tudta, hogy idegen, és azonnal a pusztítására tört. És az még csak egy “kisbaba” volt. Azt hiszem, nagyobb biztonságban vagyunk most, hogy az ablak eltűnt. - Úgy legyen, ámen! Mit gondol, mi lett vele? - Nyilvánvaló, nem? Ezek tudják, hogyan kell használni azt az energiát, amibe Culvergast belebotlott. Az a könyv minden bizonnyal a ráolvasások könyve volt. Tudományos
szinten űzhetik a dolgot, jól bevált receptek alapján, amelyek az általános műveltség körébe tartoznak. Az a micsoda úgy használta a könyvet, mint valami közönséges, hétköznapi eszközt. Miután túljutott a nagy lakoma izgalmán, nem kellett neki húsz perc, hogy rájöjjön, hogy került oda Reeves, és mi a teendő. Előszedte a varázsigék könyvét, kiválasztotta a megfelelő ráolvasást (kíváncsi volnék annak a könyvnek a tárgymutatójára!), és kimondta a szavakat. Erre, hipp-hopp, az ablak eltűnt, Culvergast pedig, a jó ég tudja, hol rekedt. - Igen, ez lehetséges, azt hiszem. Az ördögbe is, több mint valószínű! Igaza van, az égvilágon semmit nem tudunk erről az egészről. Krantznak hirtelen rémisztő gondolata támadt. - Gilson, mi van akkor, ha... Ha ez a valami ilyen egyszerűen el tudta tüntetni az ablakot... ha ilyen mértékben képes szabályozni a telekinetikus energiát, akkor mi gátolja meg abban, hogy maga nyisson egy ablakot miránk?! Lehet, hogy most is figyelnek minket, úgy, ahogy az előbb mi figyeltük őket. Most már tudják, hogy itt vagyunk. Kitudja, mi jár a fejünkben? Lehet, hogy hús kell nekik. Lehet, hogy... Atyaisten! - Nem - mondta Gilson. - Lehetetlen. Egyszerűen a vak véletlen hozta, hogy az az ablak épp az ő világukra nyílott. Culvergastnak nem lehetett sokkal több fogalma arról, hogy mit csinál, mint egy csimpáznak, amelyik egy számítógép billentyűzetét nyomkodja. Ha a magyarázat a lehetséges világokra vonatkozó elméletben rejlik, akkor bármely kiválasztott világ egy a végtelen számú világok közül. Még ha tudnák is, hogyan kell ilyen ablakot nyitni, akkor is egy a végtelenhez az esély rá, hogy ránk találjanak. Más szóval: lehetetlen a dolog. - Hát persze - mondta hálásan Kranzt. - Igaza van. Akármeddig próbálkozhatnak, akkor sem találnak ránk. Még ha akarnának se! - Egy pillanatra eltűnődött. - Márpedig azt hiszem, akarnak. Reeves elpusztítása teljesen reflexszerű volt. A látszatból ítélve semmivel sem volt tudatosabb cselekvés, mint a térdreflex. Most, hogy tudják, hol vagyunk, nyilván megpróbálnak hozzánk férkőzni. Ha helyesen látom őket, akkor másmilyen reakcióra nem is számíthatunk tőlük. Gilsonnak eszébe jutott a szempár. - Egyáltalán nem lennék meglepődve - mondta. - Most azonban, okosabb lesz, ha... - Dr. Krantz! - visította valaki. - Dr. Krantz! - A hang határtalan rémületről árulkodott. A két férfi hátrafordult. A stopperes katona remegő kézzel mutatott valamerre. Ahogy odanéztek, éppen egy fehér dolog materializálódott a levegőben a gödör pereme felett, majd lapos ívben repülni kezdett lefelé, egy már odalent heverő, hasonló tárgy irányában. Aztán jött még egy tárgy és megint egy. Összesen öt fehér tárgy hevert szétszórva egy négyzetméternyi területen. - Csontok! - kiáltotta Krantz. - Istenem, Gilson, csontok! - Hangja a hisztéria határán rezgett. - Hagyja már abba! Ne nyavalyogjon! - szólt rá Gilson, és sietve elindult a gödör felé. Krantz követte őt. Mire a helyszínre értek, a katona már a gödör szélén guggolt. Az arcát felismerhetetlenné torzította az émelygés és a rettenet. - Az ott! - mutatta. - Az! Azt adták oda a kutyának. Látszanak rajta a harapásnyomok. Jézusom, azt lökték oda a kutyának! “Ezek szerint már meg is nyitották az ablakot - gondolta Gilson. - Nyilván rengeteg gyakorlatuk van benne, hogy ilyen gyorsan sikerült. Ebben a szent pillanatban is figyelnek bennünket. De még épp csontokat hajigálnak? Hogy elijesszenek minket? Vagy csak egy teszt? De hogyha teszt, akkor is: mért pont csont? Mért nem kavics vagy jégkocka? Talán, hogy a reakciónkat lemérjék? Hogy lássák, mit csinálunk?
És csakugyan, mit csináljunk? Hogyan védekezzünk ellenük? Ha az egymással való együttműködés a természetükhöz tartozik, akkor ez a helyes kis család késedelem nélkül elterjeszti az újságot az egész világukban, úgyhogy egyszer csak arra ébredünk, hogy milliószám ugrálnak át hozzánk az ablakaikon át, hatalmas, húsevő sáskák módjára népesítve be a Föld minden pontját, és ez a sáskahad addig folytatja a féktelen zabálást, míg a bolygó egyetlen csontsivataggá nem válik. Létezik ez ellen védelem egyáltalán?” Krantz gondolatai ugyanezen a vágányon mozogtak. Remegő hangon mondta: - Benne vagyunk a pácban, Gilson, de egy apróság nekünk kedvez. Tudjuk, mikor nyílik meg az átkozott vacak, mert pontosan bemértük. Washingtonnak figyelmeztetnie kell az egész világot az ENSZ-en keresztül. Másodpercre meg tudjuk mondani, mikor lehet áthatolni az ablakon. Szerveznünk kell egy figyelmeztető rendszert. Ha elérkezett az idő, a Föld minden közösségében megszólal egy síp vagy egy csengő. A csengő szavára mindenki fegyvert ragad, és készenlétbe helyezkedik. Ha öt másodpercen belül nem történik semmi, a csengő újra megszólal, és mindenki megy a dolgára, míg el nem jön a következő átjárhatóság időpontja. Menni fog, Gilson, de igyekeznünk kell! Tizenöt óra és... ööö... néhány perc múlva ismét megnyílik az ablak. Tizenöt óra és néhány perc, gondolta Gilson, aztán öt másodpercnyi iszonyatos sebezhetőség, és aztán megint tizenöt óra és húsz perc biztonság, mielőtt eljön az újabb rettegés ideje... és így tovább... De meddig? Feltehetően addig, amíg azok el nem jönnek odaátról, ami talán sohasem következik be (ki tudná megmondani, hogyan forog az agyuk?), vagy ameddig meg nem tudják ismételni Culvergast kísérletét, ami megint csak lehet, hogy sohasem következik be. Feltette magának a kérdést, vajon megőrizheti-e az ember elméje épségét ilyen körülmények között. Nemigen hitte, hogy a lélek képes egyben maradni, ha a belátható jövő egyetlen és megállíthatatlan hullámvasutazásból áll, melynek során az ember egyszer lefelé rohan a borzalom és feszültség mély szakadékai felé, majd meredeken fel a megkönnyebbülés keskeny csúcsaira. Tovább működik-e az elme, ha az egyetlen alternatíva a förtelmes halál vagy a végtelenségig elnyújtott, elviselhetetlen feszültség? Létezhet-e, kérdezte magától Gilson, hogy a faj képes lesz együttélni azzal a tudással, hogy a következő tizenöt óra és húsz percen túl nincs biztos jövő a számára? És akkor - reményvesztve és kétségbeesetten - látnia kellett, hogy szó sincs tizenöt óra húsz percről, még csak egy óráról sem, sőt egyáltalán semmi időről. Mert ez ablak, szemlátomást, folyamatosan átjárható volt. A levegőből csontok és szakadt ruhák kusza összevisszasága materializálódott. A kihajított szemét a földre záporozott, majd ott hevert rakásban, bűzösen, csúfan és baljóslatúan. Nagy Sándor fordítása
Laura Resnick AZ UTÁLATOS HÓEMBER - Képzeld el, hogy viselkednének az emberek, ha leballagnál Cancúnba, és ott elkezdenél napozni a parton! Hidd el nekem, jeti, ez nem megy. Utálatosnak lenni könnyű. Hóembernek viszont nem. A jeti esetében hóemberi státusából következett utálatos viselkedése. A jeti, tudják, egyszerűen gyűlölte a hideg időt. Ki nem állhatta az Északi-sarkot évről évre beborító pelyhes hó
éles, friss fehérségét. Irtózott a hosszú, kristályos jégcsapoktól, amelyek egész nyáron ott csillogtak az éjféli nap alatt. Rendkívüli mértékben utálta, ha Fagy apó belecsípett az orrába. A jeti sután korcsolyázott, reménytelenül síelt és tehetségtelen turista volt. Éppen ezért nem tudott részt venni azokban az Északi-sarkra jellemző, szabadtéri, lendületes időtöltésekben sem, amelyek fitten és formában tarották Télapó tündéreit, a hosszú órákig tartó ülőmunka ellenére, mikor játékokat készítettek, vagy azoknak a réges-régi szép napoknak az elfakult emlékét idézgették, amikor még nem voltak olyasféle dolgok, mint a számítógépes játékok, amelyeknek kézműves előállítása kimondhatatlanul nehéz volt a tündéreknek. Valószínűleg egyenesen ebből következett a jeti maga választotta elszigeteltsége, amely hozzájárult a hírnevéhez (a magányosokat senki sem szereti), és a legrettegettebb és legijesztőbb teremtménnyé tette az Északisarkon. Mindazonáltal sajnos, mint oly gyakran előfordul, a híre rosszabb volt, mint ő maga. Először is a jeti régimódi buddhista és vegetáriánus volt. A Jimmy Hoffa eltűnése után szárnyra kapó pletykák ellenére a jeti sohasem evett embert. Még állati húshoz sem nyúlt a kis ünnepség óta, melyet a tábortűz mellett ült meg egy Amelia nevű édes amerikai hölggyel, aki természetesen eltévedt, és többé sohasem talált haza. Az Északi-sark tele volt ilyen emberekkel; ezért hitte mindeki, hogy a jeti tudja, mi történt Jimmy Hoffá-val, és hogy miért koncertezhetne ott Elvis túlzott feltűnés nélkül. A helyzet az, hogy a jetinek tündért és rénszarvast sem akaródzott ennie. És meg kell hagyni, nem mindig volt könnyű megmaradni vegetáriánusnak a fagyott tundrán. Továbbá, a jeti pacifista is volt, ami kétségtelenül egyik oka annak, hogy olyan gyorsan el kellett hagynia Kínát a mongol megszállás után. Kicsit mindig is hajlamos volt a titkolózásra a múltjával kapcsolatban, és senki sem tudta biztosan, mit művelt Szibériában és a Góbi sivatagban, mielőtt megérkezett volna Télapó városába. Mindazonáltal rendszerint ő volt az első, aki az újonnan jötteket üdvözölte az Északi-sarkon - bár ez talán azért volt, mert a vándorok és utazók elsőnek az ő barlangjába botlottak, miután eltévedtek. Önök talán csodálkoznak, hogy egy, a jetihez hasonló xenofil és vegetáriánus pacifista, hogy tehetett mégis szert ilyen hírnévre. Nos, az igazat megvallva, ehhez nagyban hozzájárult a megjelenése. Álló helyzetben két méter hetven magas, és tetőtől talpig vastag, bozontos fehér bunda borítja. Végtagjai nagy, ragyogó, borotvaéles ezüstkarmokban végződnek és a számos fehér agyar, amely a szájában található, minden futó ismerőst meglehetősen szkeptikussá tesz vegetarianizmusával kapcsolatban. Izmos testében négy gyomra van, amelyek hangosan és szünet nélkül korognak; még egy nagy adag herbatea sem csendesíti el őket, és a savlekötő kúra csak rontott a helyzeten. Végül pedig a két jegesen izzó szemgolyó, amelyeknek megvan az az idegesítő szokásuk, hogy egymástól függetlenül forognak, félőrült külsőt kölcsönöz a jetinek, épp akkor, amikor nagyon igyekezne valakit oldott hangulatba bűvölni. Mindent összevéve meg kell bocsátanunk a tündéreknek, akik apró, félénk teremtmények, ha rettegnek a jetitől. Igazából a jeti nem sokat törődik elszigeteltségével. A melegház, amelyet barlangjának mélyén üzemeltet, idejének és figyelmének elég nagy részét leköti; igyekszik megtermelni magának a bok choyt, babcsírát és hóborsót, és ez a célkitűzés nagyon sokat követel. Ugyancsak sokat olvas, és az elbeszélt események idején éppen félúton tart, hogy átrágja magát az orosz romantikusokon. Valamennyin.
Átlagos nap volt, a jeti Anna Karenina problémáin töprengve ellenőrizte mesterségesen megvilágított melegháza talajának hőmérsékletét, amikor beállított a Télapó. - Jó reggelt, jeti! - üdvözölte vidáman. Szakálla jókedvűen remegett, tokája táncolt, derűs, kék szeme csaknem eltűnt a zsírrétegek között. - Reggelt, Miki! - mondta rosszkedvűen a jeti. - Nem szedtél te föl egy keveset? - Hahaha! - ütögette meg Télapó büszkeségtől ragyogva terebélyes pocakját. Ez tart melegen, tudod! - Tudom - szipogott egyet a jeti. - Még mindig kínoz a bronchitis? - kérdezte aggódva Télapó. A jeti bólintott. - Gyűlölöm ezt az időjárást - mondta morózusan. - Valami igazi ételt kellene enned, fiam! Télapóné asszony azért küldött, hogy meghívjon a karácsonyi vacsorára. - Ó, köszönöm, Miki, de nem hiszem... - Ugyan, teringettét! - kiáltott Télapó, ami nála már igen durva kifejezésnek számít. - A legutóbbi három évben mindig kimentetted magad, jeti. Itt az ideje, hogy kimozdulj a barlangodból, társaságban légy, és egyél valami komoly kaját. - Miki, nem akarlak megbántani, de Tél apóné asszony karácsonyi ételei katasztrofális magasságokba emelik a koleszterinszintemet. Rántott borjú tejszínes mártással, rongyos kifli, sajtos sütemény, tojáslikőr... - a jeti összeborzongott a felindulástól. - Hát szerintem pedig jót tenne neked. Nem élhetsz örökké ezeken a külföldi zöldségeken. Nézd meg, milyen sápadt lettél! - Nekem sápadtnak kell lennem. Az Isten szerelmére, én hóember vagyok! A védőszínem segít elrejtőznöm természetes ellenségeim elől. Télapó döbbenten nézett rá. - Ellenségek? Miféle ellenségeid vannak, jeti? - Hát tudod, adóellenőrök, házaló vallási fanatikusok, nagyobb hóemberek... - Vannak nagyobb hóemberek is? - kérdezte Télapó ijedten. - A szteroidok - magyarázta undorral a jeti. - Mindenesetre nagyon méltányolom a meghívást, Miki, de nem érzem magam úgy, hogy átmenjek ebben a förtelmes időben. - De hát csak kilencszáz méter! - tiltakozott Télapó. - És nagyon szép időnk van idén karácsonykor! Állítólag ma egész nap melegebb lesz mínusz hatvannál. A jeti megremegett, amitől a gyomrai vadul feldörögtek. - A fenébe is! Gyűlölöm a telet! - Azt hittem, hogy a nyár az, amit gyűlölsz. - Miki, a világnak ezen a részén én minden évszakot gyűlölök. - De jeti... - Mindig hideg, havas, jeges, dermesztő, kopár, kietlen, puszta, sarki... - csak úgy sorjáztak a jelzők egy darabig; a jeti igen olvasott lény. Amikor Télapó célzott erre, a jeti kitört: - Hát természetes, hogy olvasott vagyok! Mi mást tehetnék, mint hogy olvasok, és a melegházammal törődöm, ebben az undorító időben? - félelmeset vicsorított, és folytatta: - Délre akarok menni, Miki. Olyan helyre akarok menni, ahol meleg van, ahol a naptól fölengednek a csontjaim, kitisztul a tüdőm, és egyhül a bánatom. Télapó mélyet sóhajtott; és leült egy sziklára. - Ezt már megbeszéltük, jeti. - Tudom, tudom. - Te egy utálatos hóember vagy. - Úgy is érzem magam - felelte a jeti mogorván.
- Egy utálatos hóember nem mehet Hawaiiba, Kaliforniába vagy Tahitiba. Hányszor magyarázzam? Higgy nekem, jeti. Én utaztam, én tudom. Az emberek nem értik meg. Úgy értem, van fogalmad arról, milyen nehéz manapság nekem karácsony éjjelén közlekednem? És én a Télapó vagyok, az Isten szerelmére! Az emberek várnak engem, és mégis kockázatos! Tavaly csaknem lelőtt a NASA. - Emlékszem, Rudolf csinált valamit az orrával. - Képzeld el, hogy viselkednének az emberek, ha leballagnál Cancunba, és ott elkezdenél napozni a parton! Hidd el nekem, jeti, ez nem megy. A jeti hatalmas vállai megroskadtak. - Még karácsonykor sem, Miki? Az egész világ szabadságra megy karácsonykor, kivéve engem. Én még mindig itt ücsörgök dermesztően hideg barlangomban, és utálatos vagyok. Olyan elkeserítő ez! - Emlékszel, milyen volt Szibéria? És a Góbi sivatag? - Tétapó volt az egyetlen személy, aki tudott néhány részletet az üldöztetésekről, amelyeket a jeti az óhazában elszenvedett. - Olvastad az újságokat. Tudod, milyen esztelenségek történnek Saskatchewanban. - Jeti bólintott, és Télapó folytatta: - Ugye, nem akarsz még egyszer átmenni ilyesmin? A jeti megrázta a fejét, de morogva fintorgott, amikor Télapó ismét meghívta a karácsonyi vacsorára, és igyekezett rábeszélni, hogy vegyen részt azokban a karácsonyi vigalmakban, amelyeket minden tájékozott egyén az Északi-sarkkal szokott kapcsolatba hozni. A dolog szemmel láthatóan reménytelen volt, így egy pihéket fodrozó sóhajtással Télapó végül magára hagyta a jetit. A következő néhány napban senki sem zaklatta a jetit, mivel december negyedik hete mindig csúcsidő Télapó városában. A cég meósa megállapította, hogy adminisztrációs hiba miatt hiány van Káposztás Zsuzsikban, ennek következtében a tündéreknek népiesen szólva ugyancsak föl kellett kötniük a fehérneműjüket az utolsó néhány döntő napban. Azután karácsony este nagy búcsúztatás volt, ahogy Télapó, Világfi, Táncos, Ágaskodó, Boszorka, Rakéta, Cupido, Mennydörgős, Mennykő és Rudolf útnak indultak. Az esemény egyfajta keveréke volt a lakomának, parádénak és a nagytakarításnak (mivel a karácsony előtti lázas sürgölődéstől mindig olyan állapotba került Télapó városa, mintha rockkoncert zajlott volna le benne). Jeti, ahogy Télapó tartott tőle, nem vett részt a búcsúünnepségben. A hóban való álldogálástól megdermedt a lába, megindult az orra, és igazából sohasem szerette a meleg rumpuncsot meg a forralt almabort, amelyeket Télapóné asszony diktált belé - főleg azt nem szerette, hogy minden tündér cidrizik, valahányszor egyet morrannak a gyomrai. Így hát jeti karácsonykor otthon maradt a barlangjában, azokról a dolgokról álmodozva, amelyeket igazán szeretett volna megtenni. Arra vágyott, hogy lágyan ringó függőágyban heverhessen, két banánfa között, és málnás dajkirit - vagy talán margaritát - szürcsölgethessen, miközben lustán legyezi magát, és hallgatja a meleg égövi madarak csiripelését a párás déli verőn. Az északi szél üvöltése zökkentette ki gondolataiból, eszébe juttatva azt, amire Télapó már legalább tucatszor rámutatott: egy utálatos hóember a hóban él, nem a párás őserdőben vagy egy tengerparti üdülőhelyen. Harsány, szomorú dörmögéssel eltette magát másnapra. Másnap éppen Tolsztojon merengett, amikor egy férfi hangos kiáltása zavarta meg; e hangot az a fajta nyikorgó nazális zönge jellemezte, amelyet az angol magániskolákkal szoktak kapcsolatba hozni. - Mondom, van itt valaki? Halló! Miután számos meleg takarót csavart maga köré, lévén aznap velőkig ható mínusz hetvenfokos hideg, a jeti elhagyta barlangját, és elindult, hogy
megkeresse ennek a hangnak a tulajdonosát. Rég nem csodálkozott azon, milyen sok ember téved el az Északi-sarkon, és botlik be a barlangjába, de őszintén szólva arra nem számított, hogy karácsony napján talál itt egy idegen vándort. A népség-katonaság többségénél még a veszett kutyáknál és az angoloknál is számítani lehet rá, hogy december huszonötödikén megülnek a sutban. De a jetinek most meg kellett tanulnia, hogy ez nem vonatkozik az olyan rettenthetetlen felfedezőkre, mint Sir Hilary Winstpn Gladstone Edmundson-Smythe III. - Beszél angolul, ön? Jó kis balhé! - kiáltott Sir Hilary, amikor a jeti bemutatkozott. Tudja, egy kicsit eltévedtem. Rém soká voltam oda! A serpák nyolc nappal ezelőtt hagytak ott. Átkozott balszerencse, mi? - Hát igen - mondta óvatosap a jeti. Sir Hilary hóvakságban szenvedett és szörnyen elcsigázott volt, miközben úgy tett, mintha hétköznapi dolog lenne összefutni egy utálatos hóerriberrel. - Jeti... - merengett Sir Hilary. - Tibeti szó, mi? Alkalmazható egy létező, noha ismeretlen himalájai teremtményre vagy egy hegyi szellemre, démonra. - Ez... meglehetősen érdekes, Sir Hilary. Nem sok ember ismeri a nevem eredetét. - Semmiség. Tudja, egy kicsit nyelvész is vagyok - felelte szerényen Sir Hilary. Hosszú orra meglehetősen piros lett a hidegben, és némi jég csapódott le hatalmas, szőke bajuszán. Praktikus, meleg sarki ruhába öltözött, és egy nagy zsákot cipelt a hátán. - Lenne olyan kedves átadni a tábori felszerelését? - kérdezte udvariasan a jeti. Az eltévedt felfedezők rendszerint egy kicsit fáradtak, mire ilyen messzire jutnak el a kitaposott ösvényen. - Nincs tábori felszerelésem - felelte Sir Hilary. - Ott kellett hagynom, amikor az utolsó szánhúzó kutyám is megdöglött. Most aztán nélkülözhetek. - Milyen rettenetes! - Lárifári! Semmiség. Tudja, élvezem a fölfedezést. - Értem. Akkor hát mi van a hátizsákban? - Természetesen tudományos fölszerelés! Azt nem hagyhattam ott. Nem állíthat meg egy kis kellemetlenség. Az embernek kötelessége is van, amelyet teljesítenie kell. - Persze, természetesen. Mit keres? - Ember, hát az Északi-sarkot. - Valóban? - Van valami elképzelése róla, hogy hol találhatom meg? - Hát... igazából itt van. - A jeti alapjában véve jószívű fickó volt, és remélte, hogy ez nem fogja nagyon letörni Sir Hilaryt. - Nagyszerű! - kiáltott lelkesen Sir Hilary. - Egyszerűen nagyszerű! A jeti elmosolyodott, amitől még egy ilyen Sir Hilaryhez foghatóan rettenthetetlen lélek is hátrébb ugrott egy-két lépést. - Aha! Nincs ön valamilyen rokonságban a Gigantopithecussal? - Nem tudom. Attól félek, nem vagyok valami jó a latinban. - Aha, Harrowban végzett, mi? Átkozott balszerencse! Nincsen szilárdabb alapja a klasszikus műveltségnek, mint egy kiadós adag latin. Jómagam Etonba jártam tette hozzá, mintha a jeti nem sejtette volna egyébként is. Közelebb lépett, és érdeklődéssel bámulta a jetit. - Meg kell mondanom, ha nem haragszik meg érte, hogy ön elbűvölő kinézetű fickó. - És miután még néhány pillanatig szakértő szemmel méricskélte, azt mondta: - ön, ugyebár, egy utálatos hóember? - Igen - bólintott a jeti. - Igen, igen, gondoltam. Az auxiliáris maxillae és a prehenzilis vertebrae árulkodó jelek montyogott úgyszólván magának. - Rögtön észre kellett volna vennem, de tudja, némiképp fáradtnak éreztem magam.
- És nem bánja? - kérdezte meglepve a jeti. A legtöbb embert nagyon idegesítette a gondolat, hogy az utálatos hóemberrel csevegjen, még olyan türelmes helyen is, mint az Északi-sark. - Természetesen nem! Ön tisztelettudó fickónak látszik. - Rámeredt a jetire, és hirtelen megkérdezte: Ugye nem szocialista? - Nem. Meglehetősen apolitikus vagyok - biztosította a jeti. - Nos, akkor minden rendben, valahogy majd megleszünk egymással, azt hiszem. Térjünk a tárgyra. - Miféle tárgyra? - kérdezte érdeklődve a jeti. - Nyomatékosítanom kell igényemet, jeleznem kell a felfedezésemet, ilyesmik. Tudja, a királynő és az ország nevében. Előhúzott a hátizsákjából egy angol zászlót, erélyesen beledöfte a hóba a jeti barlangja mellett, és elénekelte az “Isten óvja a királynőt”. Azután leverte magáról a havat, amely összegyűlt rajta, miközben a jetivel csevegett, és azt mondta: - Rendben! Ez megvolna. - Gratulálok-mondta a jeti, remélve, hogy Sir Hilary, aki egész rendes pasasnak látszott, nem veszi észre a környéken levert, ötven-egynéhány egyéb zászlót. - Mit gondol, van errefelé egy hely, ahol be lehetne kapni egy falat kaját? Szörnyen éhes vagyok, tudja. Nem ettem azóta, amióta négy napja puszta kézzel megöltem egy jakot. - Nos, Télapóné asszony nagy karácsonyi lakomát csap. Azt mondtam, hogy nem veszek részt rajta, de tekintve, hogy ön most itt van... - Jóságos ég, már karácsony van? Hova lett egy év? Azt hiszem, az újévet Dél-Amerikában töltöm. - Úgy hiszem, Télapóéknál most ülnek asztalhoz. Még elérhetjük, ha sietünk - sürgette a jeti. - Attól tartok, édes öregem, nem vagyok vacsorához öltözve. Remélem, nem kötelező az estélyi. - Ó, nem, ne aggódják - biztosította a jeti. - A tündérek és a rénszarvasok nem igazán törődnek a viselettel. - Jó kis buli! Télapóné asszony természetesen boldog volt, hogy két további vendég érkezett a karácsonyi vacsorára. Egyébként természettől nagylelkű egyéniség lévén, szerette elnézni, ahogy a népek esznek. Télapóban is ezt találta vonzónak annak idején. Nem csupán az számított rendkívüli eseménynek, hogy a jeti eljött a karácsonyi vacsorára, de Télapónét külön felvillanyozta még az a kihívás is, hogy felhizlalja a csontos angolt, akit a jeti magával hozott. - Van még egy kis szilvapuding és brandymártás, Sir Hillary! Egyen még egy kis túrós palacsintát! Vegyen egy kis rumakit! - biztatta, és megpakolta a tányérját rákkeltőkkel, mielőtt tiltakozhatott volna. Mindenki udvariasan figyelt, miközben Sir Hilary növekvő poétái vénával ecsetelte fáradságos utazását a dermesztő pusztaságban és az Északi-sark győzelmes fölfedezését. Az Északi-sarkon élő népek ösztönösen olyan udvariasak, hogy nem közölték a rettenthetetlen utazóval: más is járt már itt őelőtte, vagy hogy manapság vannak egyszerűbb módjai is az idejutásnak. - Most, hogy fölfedezte az Északi-sarkot, Sir Hilary - mondta Télapó, és laposat pislantott közben, de ezt csak az igazán bensőséges ismerősök vehették észre -, most mi következik? - Továbbmegyek Brazíliába. Tudja, meglátogatom az Amazonas forrásait. - Valóban? Ez érdekesen hangzik - mondta Télapóné asszony. - Vegyen még egy kis sajtszuflét! Egy kis yorkshire-pudingot! - Nagyon köszönöm - mondta Sir Hilary. - Igen érdekes lesz. Tudja, az ott nagyon elszigetelt hely. Sokkal inkább, mint ez itt. Tele van különös és csodálatos dolgokkal, meglepő teremtményekkel és eltűnt emberekkel. - Valóban? - kérdezte érdeklődve Télapó. - De hát ott meleg van?
- Ó, igen. Szörnyen. - Ez nagyszerűen hangzik - mondta álmodozva a jeti. - Akár az Éden. - Mindazonáltal amennyire tudom, az Amazonas mentén nincsenek vörös orrú rénszarvasok mondta Sir Hilary, kíváncsian mustrálva Rudolfot. - Nos, nem lehet mindent mindenhol megtalálni - válaszolta Télapó filozofikusan. - Most rögtön távozik? - Attól tartok. Sajnos, súlyos gondjaim vannak. Egy megfelelő expedícióhoz jó titkárra van szükség. Valakinek vezetnie kell a feljegyzéseket, jegyzeteket kell készítenie, meg kell vesztegetnie a határon a tisztviselőket, ilyesmi. - És önnek nincs titkára? - kérdezte a jeti. - Volt. Három héttel ezelőtt leesett a Mount Everestről, amikor eltévedtünk. Valószínűleg vissza kell mennem Angliába, és keresnem kell egy új embert erre az állásra. Mindent összevéve átkozott kényelmetlenség. Most megszólalt Télapó, aki pusztán vakszerencsével nem lett volna képes fölépíteni egy olyan birodalmat, mint a városa. - Tudja, Sir Hilary, azt hiszem, van itt valakink, aki csodálatosan alkalmas erre az állásra. - Valóban? Ki? - A jeti. - Micsoda? Ez a fickó? - Sir Hillary szúrós, fürkésző pillantást vetett a jetire. - Olvasott, gyönyörűen ír, nyolc nyelven beszél (két holt nyelvet is beleértve), a gyomra, öntöttvasból van, a kitartása megdöbbentő, és mindig a trópusokra szeretett volna utazni. Ahogy ön leírta az amazonasi őserdőt, oda épp illene egy ilyen jetiszerű fickó, az ő, izé, sajátos megjelenésével. És mint a Télapóváros Részvénytársaság elnöke biztosíthatom önt, hogy rendkívül hasznos lehet expedíciója számára. - Hm! Nos, mit szól hozzá, öregem? - szólt végül Sir Hilary a jetihez. - Érdekli a dolog? Még mielőtt a jeti tönkretette volna alkupozíciójukat túlságos buzgalmával, Télapó közbevágott: - Természetesen a bért meg kell beszélnünk. És tudni akarjuk, hogy milyen munkahelyi juttatásokat ajánl. Jó lelkiismerettel nem engedhetem el a jetit, ha mind a négy gyomrára nem köt egészségügyi biztosítást a munkaadója. Alkudoztak még egy darabig, végül megegyeztek, hogy a jeti dolgozhat karácsonykor és hanukakor, ha szükséges, viszont nem köteles dolgozni jóm kippurkor és a kínai újév idején. Még mindig az utolsó részleteket csiszolgatták, mikor a jeti visszament a barlangjába, hogy összecsomagolja néhány holmiját. Másnap reggel útnak indult Sir Hilaryvel, hogy rég dédelgetett álmát megvalósítva egy olyan helyen éljen, ahol minden zöld, és meleg van. Másfél évvel később, egy szép napon a holtszezonban, Télapó épp odakint pihengetett (mínusz tíz fok), amikor az egyik tündér, aki most kapott hosszú levelet egy Floridában dolgozó rokonától, elmesélte az újságokat. Egy különös teremtményt láttak többször is az Amazonas esőerdőinek mélyén; az emberek arra gondolnak, hogy valami történelem előtti lény, amely átvészelte az eonokat, és még mindig ott él Brazíliában. Sir Hilary Winston Gladstone Edmundson-Smythe III, az ismert felfedező, aki az Amazonas forrásait kutatja, nem volt hajlandó megerősíteni a pletykákat, miszerint kártyázni szokott a teremtménnyel. Télapó mosolygott, és elment, hogy keressen magának vacsora előtt némi harapnivalót. Bihari György fordítása
Barbara Delaplace AZ UTOLSÓ SZFINX
A kutya az oldalán hevert, átharapott torokkal. Szeme még megrebbent társai felé, de látni lehetett, hogy hamarosan otthagyja őket, és végigmegy az Utolsó Úton. Fajtája utolsó példánya volt. Törtek és tépettek voltak egykor büszke szárnyai, rengeteg toll hiányzott belőlük. Arcát fenséges keretbe foglaló sörénye szennyes lett és csapzott, és a ruganyos farok, amely oly híven fejezett ki minden hangulatot, élettelenül lógott, mint egy darab kötél. A szfinx három lábon bicékelt, és minden bordája látszott. De a fénytelen szem volt a legrosszabb. Egy szfinx tekintetének az ősi faj fortélyos bölcsességétől kell ragyognia, de ebben a szempárban csak a kimondhatatlan fáradtságot lehetett látni. Elsőnek a kutya vette észre, hogy közeledik, mivel a kutya őrizte gazdája birtokát. (Még az ilyen csontig fagylalóan hideg éjszakán is hűségesen rótta a köröket.) Máskor bőszülten ugatta volna meg a szfinxet, mert a szfinxek és kutyák nagyon különböznek, és egyáltalán nem szeretik egymást. De ez nem közönséges éjszaka volt. Évente egyszer, ezen az éjszakán a tél közepén, a kutya és minden állat a háznál és az istállóban - tudott beszélni. - Ki vagy te? Mit keresel itt?! Menj innen! - mondta gorombán a kutya. A szfinx nézett rá, és nem válaszolt. - Mit akarsz? Mit keresel itt? - kérdezte újból a kutya. És a szfinx újból nem válaszolt. A kutya aggodalmaskodott, mert a szfinxek hatalmas teremtmények, és játszva ölik meg még a magafajta kemény, bozontos házőrzőt is - noha természetesen meg sem fordult a fejében, hogy elhagyja a posztját. Ám amikor alaposabban megszemlélte, rájött, hogy ez a szfinx egyáltalán nem ép és egészséges; ezt a szfinxet valószínűleg ő tudná megölni. És a szfinx is úgy nézett rá, mint aki nem remél kegyelmet. Ettől a kutya valahogy másképp látta a dolgot. Mert megtámadni, ha kell, megölni azokat, akik a gazda családját vagy házát fenyegetik, ez a lét parancsa. De nem igazságos lemészárolni egy teremtményt, amely szemmel láthatóan az utolsó úton vánszorog arrafelé, ahol Minden Dolgok Véget Érnek. Kutya lévén nem tudta, hogy azt, amit érez, “részvét”-nek hívják, de azt tudta, hogy ildomos lenne felajánlani neki minden segítséget, ami tőle telik: meleg vackot, vizet, sőt talán ételt is (noha nem tudta, mit esznek a szfinxek). így hát megint megszólalt: - Fázol? Semmi válasz, de a kutya valahogyan megsejtette, hogy igen, a szfinx nagyon fázik. - Gyere velem az istállóba! - mondta, és elindult. A szfinx lassan bicegett utána. Amikor a kutya belökte az ajtót, az ökör, az istálló ura köszöntötte őt. (Az állatoknak is megvan a maguk rangsora, és az ökrök méltósága, ereje és lassú, körülményes gondolkodásmódja általános tiszteletnek örvendett.) Mikor azonban megpillantotta a kutya mögött a szfinxet, ijedten fölvetette a fejét, és elbődült. - Ki ez?! Miért hoztad ide?! - Az állatok, amelyek az istállóban voltak - a tehén és a borja, a szamár, a macska, a kakas és a tyúkjai -, fölriadtak pihenésükből, és rémülten, vagy áhítattal, vagy gyűlölettel néztek a szfinxre. Mert ők a maguk módján mind szolgák voltak, de a szfinxek sohasem szolgáltak mást, mint önmagukat. A kutya nem tágított, mert noha tisztelte az ökröt, sohasem félt tőle. - A szfinx fáradt és fázik. Fedélre és ételre van szüksége. És sebesült.
Az ökör, akárcsak az imént a kutya, tüzetesen szemügyre vette a szfinxet, és látta, hogy a kutya igazat mondott. Ez a teremtmény az Utolsó Úton járt. De akkor is szfinx volt, közismerten veszedelmes fajta. Így hát ezt mondta: - Ha megengedem, hogy itt maradj az istállóban, akkor nem szabad bántanod bennünket. Megígéred? A szfinx azonban nem válaszolt az ökörnek. Az ökör várt, aztán így szólt: - Bele kell egyezned, különben nem engedem, hogy maradj. - (Érezte, hogy az ő ereje fölér egy szfinxével, ezzel az eggyével legalábbis.) A szfinx még mindig nem válaszolt. Ekkor megszólalt a tettre fürge és gyors eszű macska. - Miért nem beszélsz? Mi mind tudunk beszélni. Semmi válasz. A kutya azt mondta a macskának: - Talán megsebesült a szfinx, és azért nem tud beszélni. - Nem sebesült meg - felelte élesen a macska. - Nézd csak, milyen ép a nyaka. Beszélj! parancsolta a szfinxnek. Erre a hatásköri túllépésre az ökör lehajtotta a fejét, és csúnyán nézett a macskára, de az egy csöppet sem restelkedett. És a szfinx továbbra sem szólt az istálló lakóihoz. - Nem űzhetjük el - mondta a kutya. - Ilyen hidegben egyetlen teremtményt sem zárhatunk ki. Megoszthatjuk vele az istálló melegét. - És ha bántja a lányomat? - kérdezte a tehén. - Még olyan fiatal. Senkinek sem engedem, hogy bántsa. És a szfinxek gyilkosok. Meg volt rémülve az első tyúk is. - Én és a húgaim a fél fogára se lennénk elegendőek egy ilyen óriási teremtménynek. Nézzétek csak, milyen sovány a szfinx, biztosan éhes lehet. Én nem akarom, hogy maradjon. - A kakas és a többi tyúk egyetértően dünnyögött. - Látod, hogy itt félnek tőled, és nem is ok nélkül - szólt az ökör a szfinxhez. ígéretet kell tenned, vagy menj el. A szfinx nem mondott semmit. Állt, magasra emelt fővel, és egyenesen a szeme közé nézett az ökörnek. Az már nekikészülődött, hátha erőszakkal kell távozásra bírnia a betolakodót. Eltelt egy hosszú, feszült pillanat, miközben a többi állat félve figyelte őket. Aztán a szfinx, lassan, szemmel látható fájdalommal meghajtotta a fejét, és térdre ereszkedett az ökör előtt. Így tehát a szfinxnek szabad volt maradnia az istállóban, noha a tehén mindegyre forgatta felé a szemét, és a testével takarta előle a borjút, a kakas pedig az istálló legtávolabbi zugába vitte a tyúkokat. A kutya odavezette a szfinxet egy szalmával puhán kibélelt, üres álláshoz, és a szfinx merev ízületekkel, sóhajtva lerogyott. A kutya már meg akarta kérdezni, kér-e vizet, amikor távoli üvöltés hangzott fel az éjszakában. Minden állat fölkapta a fejét, és a fülét hegyezve próbálta megállapítani, milyen messze lehet a falka, a kutya nyakán pedig felborzolódott a szőr - gyűlölte a farkasokat, így szólt a szfinxhez: - Ki kell mennem, és őrködnöm kell, mert az ember és a családja nincsenek itthon ma éjszaka. Szamár, segítesz majd a szfinxnek? - Segítek - felelte a szamár. Így hát a kutya odatrappolt az ajtóhoz, és kisurrant. A szamár a szfinxhez fordult, és azt mondta: - Tudom, hogy nem beszélsz, de ha szomjas vagy, megosztom veled a vizemet. - Ezzel foga közé harapta a vizesrocska fogóját, és odavitte a szfinx mellé. A szfinx ránézett a szamárra, aztán megpróbálta elérni a rocskában levő vizet. De mivel annyira elmerevedett, hogy nem hajlott a nyaka, nehézkesen feltápászkodott. Közben azonban megtántorodott, meglökte a rocskát, és
kiborította a vizet a mancsára és a szalmára. Megint ránézett a szamárra, mintha bocsánatot kérne az ügyetlenségéért. A macska gúnyosan vigyorgott a szamárra. - Most aztán oda a vized, és mi végre? - A szfinx éles pillantást vetett a macskára, aki nyomban felszökkent az istálló keresztgerendájára. - Nem számít. Ihatok a tehén vályújából, vagy osztozhatom az ökörrel - felelte a szamár. - De a szfinx még mindig szomjas. - Az én vizemből nem ihat! - közölte gyorsan a tehén, miközben borja rémülten pillogott. - De neked szívesen adok, szamár. - Ha idejössz, ihatsz az én vályúmból - mondta az ökör a szfinxnek. Az így is tett, és miután oltotta szomját, bókolt az ökör előtt. Aztán visszament az állásba, ahol a macska még mindig fönt ült a gerendán. Mármost a macskák egyáltalán nem szeretik a szfinxeket. Mert noha a macskákat istenekként imádták az emberek, azért a macskák nem felejtették el, hogy a szfinxek sokkal régibb és ősidők óta tisztelt családból származnak. És sok ifjabb testvérhez hasonlóan ők sem érzik biztosnak a helyüket, mert egyre azon rágódnak, mikor fogja azt magának követelni az idősebb testvér, így tehát rendkívüli figyelemmel őrködnek kényelmükön és jogaikon, hogy mások is tudomást vegyenek róluk. Ha ők nem védik meg a jogaikat, ugyan ki fogja? Így hát a macska bosszankodott, lévén egyik kedvenc pihenőhelye a meleg istálló, ahol nem volt huzat. Bizonyosra vette, hogy a kutya is tudja ezt. (És talán a kutya szántszándékkal választotta a helyet, mert a kutyák szeretik bosszantani a macskákat, akiket túlságosan beképzelteknek tartanak.) Mivel azonban a szfinx jóval nagyobb volt nála, nem kényszeríthette, hogy kotródjék az ő helyéről. Más módon próbálta hát hangsúlyozni a rangját. - Még egyszer kérdelek - mondta -, miért nem beszélsz? Ezen az éjszakán minden állat tud beszélni. A szfinx csak nézte. A macska nem engedett. - Csak egy szót szólj! Abból tudni fogom ,hogy érdemesnek találtattál-e az egyetlen éjszakai beszéd adományára, mint mi mindannyian. A szfinx összevonta a szemöldökét, és a szamár sietve közbevágott: - Macska, mi nem tudjuk, miért kaptuk ezt az adományt. Én nem tudom, érdemes vagyok-e, de hálás vagyok érte. - Én érdemes vagyok - mondta a macska. - Az én fajtám érdemes, mert bennünket imádtak. Mi tudjuk, milyen az, amikor a nép ujjongva és áhítattal nézi, mikor elvonulunk előtte. A szamár így felelt: - Én is tudom, milyen az, macska. - Te?! - fújt a macska. De még a többiek is meglepetve néztek rá, hiszen a szamár általában olyan csendes és szerény állat volt. - Igen. Mert egyszer még az erős ökörnél is hatalmasabb terhet viseltem, egy embert. És a nép pálmaleveleket szórt a lábam elé, hogy azokon járjak. - De az a hódolat nem neked szólt - makacskodott a macska. - Nem, nem nekem. Az embernek, aki a hátamon ült. Én nem voltam fontos. De akkor is tudom, milyen az. És sohase fogom elfelejteni. Csend lett az istállóban, és egy percig még a macska is befogta a száját. Mert noha őseit istenekként imádták, ő maga sohasem élte át azt, amit a szamár. (És nem is tételezett fel róla ilyen tapasztalatokat, hiszen olyan igénytelen állat volt.)
A csendbe, most már közelebbről, megint beleüvöltöttek a farkasok. Odabent mindenki a fülét hegyezte. De az állatok tudták, hogy biztonságban vannak az istállóban, és kint a kutya őrzi őket. Aztán a macska megint nekigyürkőzött, hogy visszaszerezze a tekintélyét. - De én akkor se hallottam még olyat, hogy valaki ezen az éjszakán ne tudjon beszélni. Szfinx, újfent kérlek, csak egy szót szólj! A szfinx ránézett, aztán ásított. Ettől a macska méregbe gurult, mert náluk sértés, ha valaki beleásít a másik képébe. - Talán megtagadták tőled az adományt - sziszegte. - Talán valami gonoszat műveltél, és ez a büntetés. Talán gonosz vagy! A szfinx szeme hirtelen kigyúlt a sötét istállóban. Valahogyan talált erőt hozzá, hogy fajtája ijesztő gyorsaságával talpra pattanjon, és farokcsapkodva emelte ütésre a mancsát. A macska rémülten, felborzolt szőrrel kuporodott össze a gerendán; tudta, hogy halál fia. Az ökör gyorsan elindult az állás felé. És a kutya, aki odakintről meghallotta a macska fújását, bejött az istállóba, és követte az ökröt. Mielőtt azonban odaértek volna az álláshoz, a szfinx leeresztette a mancsát, és elfordult a macskától. A közeledő két állatra nézett, aztán lesütötte a szemét, mintha restelkedne, hogy kijött a béketűrésből. - Megígérted, hogy itt senkit sem fogsz bántani! - mondta az ökör a szfinxnek. A szamár felelt a szfinx helyett: - Te tudod, hogy a macska hergelte... - Igen, tudom. De ha egy teremtmény ilyen erős, akkor legyen erős az önuralma is. - Uralkodott magán. Elfordult a macskától. - Mert idejöttünk, hogy megfékezzük. - A szfinx sokkal hamarabb le tudott volna csapni a macskára, még mielőtt mi ideértünk volna. Maga fékezte meg magát! - makacskodott a szamár. - Gonosz! El kell zavarni! - acsargott a macska. A kutya már szólni akart, amikor még közelebbről harsant fel az üvöltés. És hirtelen felkiáltott az első tyúk: - Legkisebb húgunk odakint van! - Micsoda? - kérdezték a többiek. A kakas válaszolt: - Olyan buta, csak császkál összevissza, nem érdekli más, mint a következő falat. És a kutya mellett biztonságban érezte magát. Ekkor rémült kiabálás hallatszott odakintről: - Segítség, nővéreim! Segítség, uram! (Mert a tyúkok így szólítják a kakast.) Aztán a farkasok eltéveszthetetlen diadalüvöltése: - Ide, falkatestvérek! Ahun a zsákmány! A kutya csaholva rontott az ajtóhoz. - Jövök! Jövök! Takarodjatok, farkasok! Takarodjatok! Takarodjatok, vagy megöllek! És általános elképedésre a szfinx, minden maradék erejét összeszedve, halálos csendben követte a kutyát. Aztán rémítő acsargást, dulakodást, fájdalmas üvöltéseket hallottak. Az ökör odaállt az ajtóba, arra az esetre, ha a kutyának nem sikerülne visszatartania a falkát, és a farkasok megpróbálnának bejönni. És minden állat azon törte a fejét, mit csinálhat a szfinx. Aztán hallották a kutya iszonyú fájdalomkiáltását. Aztán távolodó mancsok dobogását. És a legfiatalabb tyúk rikácsolt fájdalmában és félelmében, és hangja egyre távolodott, amint elhurcolták.
A macska átsurrant az ökör lábai között, majd az ajtó hasadékán. Némi idő után visszaszólt a többieknek: - A farkasok elmentek. - Ekkor az állatok kijöttek az istállóból, és meglátták a holdfényben a véres jelenetet. A kutya az oldalán hevert, átharapott torokkal. Szeme még megrebbent társai felé, de látni lehetett, hogy hamarosan otthagyja őket, és végigmegy az Utolsó Úton. De a farkasoknak is kemény árat kellett fizetniük, mert hárman mentek el, mire elküldhették a kutyát erre az utazásra; mindháromból elszállt már az élet. A szfinxnek semmi nyoma. - Hát ez a hála, hogy fedelet adtunk neki! - állapította meg a macska. - Elemelte a tyúkot, és megszökött és hagyta, hogy a kutya egyedül szálljon szembe a farkasokkal. - Nem tudom kiolvasni, mi történt - mondta az ökör. - A föld túlságosan kemény, hogy megőrizze a nyomokát, és a zúzmarát széttaposták a harcban. - És mi van a húgunkkal? - kérdezte az első tyúk. - Biztosan a szfinx gyomrában tartózkodik - mondta epés elégedettséggel a macska. A kakas haragosan rávágta: - Mind hallottuk, hogy segítségért kiált. Segíteniünk kell neki. - Nem lehet, kakas. Túlságosan veszélyes - mondta az ökör. - Nemcsak ennyi farkas volt a falkában. Itt kell maradnunk. Mi meggyászoljuk a kutyát, nektek pedig, azt hiszem, meg kell gyászolnotok legkisebb húgotokat. - Erre a tyúkok zokogásban törtek ki. Az állatok hűségés barátuk teteme mellett virrasztottak az éjszaka hátralevő részében, és az valóban hosszú és hideg éjszaka volt. Némi könnyebbséget jelentett, hogy beszélgethettek, és emlékezhettek a kutyára és a legfiatalabb tyúkra és ez bánatukon is enyhített. Így a beszéd adománya volt a legbecsesebb ajándék ezen az éjszakán. A hajnal első sugaraira elnémultak, és egyedül voltak megint, bezárva a csend börtönébe. (Noha az állatok szavak nélkül is képesek szót érteni egymással, ez nem olyan árnyalt és pontos közlésmód, mint a beszéd.) Aztán pedig a szamár nekivágott a csapásnak, amelyet a farkasfalka életben maradt tagjai hagytak maguk után, mert nem hitte el a macska állítását, hogy a szfinx magára hagyta a kutyát, és fölfalta a tyúkot. A csapás messzire fölvezetett a hegyekbe, és a szamár belátta, hogy az ökörnek igaza volt - ép bőrrel nem juthattak volna el ilyen messze a veszélyes éjszakán. Végül elérkezett egy kis nyiladékhoz, amelynek szája előtt néhány toll hányódott a vérfoltos földön. Szomorúan baktatott be a nyiladékba, mert attól tartott, hogy pontosan azt találja majd, amit a macska megjósolt. Ott azonban egy döglött farkast látott maga előtt, amelynek oldalába egy óriási, karmos mancs hasított tátongó sebeket. És onnan néhány lépésre újabb döglött farkas hevert. A szamár beljebb kocogott a nyiladékban. Ahol meghallotta a legfiatalabb tyúk kotyogását! Mert ott volt, épen és egészségesen (bár hibádzott néhány tolla), a szfinx mancsai között. És akkor se mozdult, amikor a szamár közeledett hozzá. A szfinx élt, noha súlyos sebeket kapott, és a szamár láthatta, hogy nem húzza sokáig. És mivel már nem tudott beszélni, a szamár lehajtotta fejét, és odadörgölte pofáját a szfinx arcához. És a szfinx beszélt! - Köszöntelek, barátom. - Gyenge volt a hangja. - Látod, nem éltem vissza a bizalmatokkal... - Kiolvasta a szamár tekintetéből a megdöbbenést, és maga válaszolt a kérdésre. - Igen, tudok beszélni, noha múlt éjjel nem tudtam. Szünetet tartott, és a szamár látta, hogy ereje utolsó foszlányait szedi össze. Én egy ősi fajtából származom, amelynek egy ősi és talán kegyetlenebb isten parancsolt, és más parancsoknak engedelmeskedem, mint ti. Így hát, azon az éjszakán, amikor te és testvéreid megkaptátok a beszéd adományát, én
hallgatásra ítéltettem. - Megint szünetet tartott, és most már alig lehetett hallani a hangját. - De a mi időnk lejárt, és most már az az Isten parancsol, akinek ti engedelmeskedtek... Feje előreesett, és oldalra dőlt, és a szamár meglátta a sötét vért, amely a farkasok ejtette sok sebből patakzott. Így hát a legfiatalabb tyúk és a szamár együtt várakoztak, amíg a szfinx megtette az utolsó lépéseket az Utolsó Úton. És várakozás közben a szamár fontolóra vette, amit a szfinx mondott. Annyira mások lennénk? Élőlények vagyunk mindketten. A szfinx ugyanúgy viszonozta a kutya jóságát és az ökör bizalmát, ahogyan bármelyikünk tette volna. És volt olyan bátor és tisztességes, hogy közülünk a legkisebbet megvédje a haláltól. Ám szamár lévén nem lelte a választ, akármennyit törte is a fejét. Annyit tehetett, hogy a legfiatalabb tyúkkal együtt ott állt a szfinx mellett, hogy az ne legyen egyedül. Így múlt el az utolsó szfinx. Aztán a szamár és a legfiatalabb tyúk hazamentek, és a kakas és a többi tyúk örült, hogy húguk életben van. A macska azonban sohasem tudta meg az igazságot, mert a szamár és a legfiatalabb tyúk nem tudták elmondani neki. És azt sem tanulta meg, amit a szamár tudott, mármint hogy oktalanság egyedül a látszat után ítélni. Mert nincs szem, Istenét kivéve, mely az arcból kiolvasná a lélek alkatát. Sóvágó Katalin fordítása
Jack C. Haldeman II A HOLLÓ TANÍTJA A PROFESSZORT Úgy tűnt, mintha a tábor minden lakója a hajó mélyébe zsúfolódott volna össze. A szűk helyen összeverődött, nevető és táncoló emberek zsivajától még jobban sarokba szorítva éreztem magam, mint a laboratóriumban. Tartottam tőle, hogy forró kávéval teli csészémet George arcába vágom, így hát letettem a laboratóriumi asztalra, a mikroszkópom mellé. - Öt év munkája! - dühöngtem. - Elveszett! És mindez a te nemtörődöm ostobaságod miatt! - De dr. Peterson... Dave, én... - Öt dermesztő tél az isten háta mögötti sarki pusztaságban, semmiért! Szerinted ez csak úgy terem a fákon? - Az érzékelők azt jelezték, hogy minden rendben van! - nyüszítette George. Azelőtt sosem hibásodtak meg. Tízig számoltam magamban, mielőtt válaszoltam volna. A továbbképzős egyetemisták azt hiszik, hogy mindent tudnak. Derekas munkámba kerül, hogy ezt az önhitt hozzáállást leromboljam. A továbbképzős egyetemisták jelentették életem átkát, de az egyetemmel kötött szerződésem szerint minden télen kénytelen voltam egyet felhozni ide. Reménytelenül ostobák voltak, a hibás oktatási rendszer sokkal korábban kialakított bennük valami középszerű szabványt, mintsem hogy idekerültek volna hozzám. Keményen igyekeztem, hogy kihozzam belőlük a tudóst, de a hosszú téli hónapok után, míg együtt dolgoztunk és éltünk ezen a szűk helyen, a dolog mindig azzal végződött, hogy egymás torkának ugrottunk. - De most igen - mondtam a leghiggadtabb hangon, amire képes voltam. - Igazam van? - Igen, de... - És a kamra befagyott, amikor a fűtés leállt. Igazam van? Az összes növény elpusztult. Igazam van?
- Csak egyetlen kamra volt - mondta gyorsan George. - Ez is éppen elég baj, de maradt tizenegy másik. Meg tudjuk menteni a kutatási tervet. - Nem tervezhetsz át egy kísérletet menet közben, hacsak nem akarsz felületes kutatómunkát végezni. - Van egy csomó jó, megbízható adatunk. Úgy gondolom... - Gondolod? Mióta kezdtél el gondolkodni? Ezután csend támadt, amely ugyanolyan nyomasztó volt, mint a laboratórium, amely most hirtelen sokkal szűkebbnek tűnt. Nem először éreztem úgy, hogy összenyomnak a műszerekkel borított falak, a telezsúfolt padló, a munkaasztalok és az épület két szembenső végén a magánélet céljaira kialakított, függöny takarta, apró hálóhelyek. Ki kellett mennem innen. - Járok egyet - mondtam. George csak ült és hallgatott, miközben fölvettem bélelt lábszárvédőimet, vízhatlan mokaszinomat és csizmámat. Anorákom és kesztyűm az ajtó mellett lógott. Felöltöztem, és egyetlen szó nélkül kimentem. Egy pillanatig álltam a külső ajtó előtt, szoktattam a szemem a sötétséghez, és hallgattam az áramfejlesztő dízelmotor ismerős duhogását. Öt év alatt hozzászoktam a hónapokig tartó sarki éjszakához. Nem mintha nagyon szerettem volna, de megszoktam. Állomásunk 450 kilométerrel volt túl a sarkkörön, a Mackenzie folyó torkolatának közepén, amely - ha éppen nem volt befagyva, mint most - Kanada távoli, északnyugati csücskében ömlött a sarki tengerbe. A legközelebbi, nagyjából 150 lelket számláló város jó 180 kilométerre volt kutatóállomásunktól, a civilizáció pedig fényévekre. Szemem, mint vártam, gyorsan hozzászokott a sötétséghez. A levegő hideg volt, és kristálytiszta. Ugyanolyan jól láttam a jégről-hóról visszaverődő csillagfénynél, mintha otthon egy utcai lámpa alatt álltam volna. Tőlem balra, vagy száz méterre a laboratóriumtól, tizenkét műanyag kupola domborodott. Tizenegy halvány narancsszínben izzott, ahogy a fűtőtestek ki-be kapcsoltak. A tizenkettedik, amely a veszekedést okozta köztem és George között, sötét volt, és jég borította. Kutatási pénzeink java része a NASA-tól, valamint az egyetem mérnöki és mezőgazdasági tanszékétől származott. Azt tanulmányoztuk, hogyan lehet ellenséges környezetben, különböző feltételek között fenntartani a növények fejlődését. Mindegyik kamrában más volt a légkör és a hőmérséklet. Tizenegy adatfelvevő rendesen működött. A tizenkettedik katasztrofálisan. Azon gondolkodtam, hogy törlöm az ez évi terveket, és George-nak igaza volt a többi adattal kapcsolatban (noha ezt nem ismertem el a jelenlétében). Továbbra is kitarthatunk. Mellesleg túlságosan drága lett volna ideküldeni egy kis repülőgépet, hogy fölszedjen bennünket. Semmiképpen nem érkezhetett volna meg néhány héten belül. Minden bezárt a téli szünidőre. Megindultam a látóhatár halvány, reszketeg fényei felé. Ott volt a Gordon család téli tábora. Noha öt éve ismertem Dannyt és Annie-t, valójában egyáltalán nem ismertem őket. Inuitok, vagyis eszkimók voltak. Nyáron Danny a sarki tengerben halászott. Télen több más emberrel együtt egy ideiglenes táborban éltek a folyón, és hellyel-közzel vadászgattak. Csendes éjszaka volt, vagy nappal, nem is tudom. Hónapok óta nem láttam a napot. Enyhe szellő fújdogált. Nem volt túlzottan hideg, talán mínusz tizenöthúsz fok. A hó legfelső rétege ropogott a lábam alatt, ahogy táboruk felé tartottam. És nem, igazán nem ment kárba ötévi munkám, csak az idei számok. De ez megbocsáthatatlan volt. George dolga volt ellenőrizni a kamrákat. Természetesen mondhatják azt is, hogy George-ot meg nekem kellett volna ellenőrizni, de ez az érvelés oda vezet, hogy mindenki felelős mindenki
viselkedéséért. Én elvégeztem a munkámat. Mindenkitől elvárom, hogy ugyanezt tegye. Noha tervem helyszíni munkálatai télen folynak, nyáron is jártam itt kétszer. Az igazat megvallva, akármilyen rossz is most, sokkal jobban kedvelem a telet. Errefelé a kurta tavasz és nyár folyamán nyüzsögnek a moszkítók és legyek, amelyek marnak és csípnek. Nincs menekvés előlük. Belélegzed őket a levegővel, döglötten lebegnek a kávéscsészéd alján. Nyáron a torkolat kiszámíthatatlan. Csónakkal szinte sehol nem lehet közlekedni és könnyű eltévedni. A folyó magas homoktorlaszokat rak le, amelyek helyenként két és fél méterrel emelkednek a tundra fölé. A csatornák medre hónapról hónapra változik; ahol egy hete még járható volt, ott most homokzátony lehet. Még gyalog is nehéz a közlekedés. Nem számítva a torkolatvidéket övező fenyőket, errefelé a legtöbb növény nem magasabb harminc centinél. Az aljnövényzet alacsony és sűrű. Járás közben belekapaszkodik a bakancsodba. Sokkal könnyebb az élet, amikor mindent hó borít. Közeledvén hangokat hallottam. Danny és Annie együtt éltek kiterjedt családjukkal. Mindenkit testvérnek, unokatestvérnek, nővérnek, nagybácsinak hívtak; az igazat megvallva, nem tudom, tényleg rokonok voltak-e. A kutyák üvölteni kezdtek. Feltételezem, én jelentettem nekik az aznapi izgalmat. Idekint nem sok minden történik, a kutyák félig el vannak temetve a hóban, kikötve a jégbe vert karókhoz, amelyek olyan messzire engedik csak őket, hogy ne érhessék el egymást. Nagy újság nekik, ha valaki erre lábal. Danny jött ki, és megállt a hajója tövében. Telente Annie-val és az összes környékbelivel ebben a hajóban élnek, amelyet Danny felhúz a partra, mielőtt beállna a fagy. A hajó uszadékfából ácsolt, düledező állványzaton ült, és a tél nagy részében hó borította, amelynek szigetelőhatása segít megőrizni a meleget. - Hejhó! - kiáltotta Danny, hangját világosan lehetett érteni a hideg levegőben. - Dave professzor! Visszaintettem neki, és folytattam utamat a mély hótorlaszban a kutyák mellett a hajó felé. - Kellemes karácsonyi ünnepeket! - veregette meg a hátamat. - Karácsony van? - kérdeztem. - Már? Felhagytam a napok számlálásával. Feljegyzéseinkben nem használunk napot, csak évet. Nekem egyik nap olyannak tűnt, mint a másik; szám valamennyi. - Csaknem. Hé, magának tudnia kellene a karácsonyról! - mondta Danny széles mosollyal. - Végül is a maguk népe hozta nekünk a karácsonyt és a motoros szánt. Tudtam, hogy ez tréfa volt, noha néha nehéz megmondani, mikor tréfálnak ezek az emberek és mikor komolyak. Danny hamarabb vált volna meg az egyik karjától, mintsem kutyaszánját motorosra cserélje. Bevezetett, és én azonnal megbántam, hogy erre vettem az utamat. Verejtéktől és más átható, még gyanúsabb eredetű szagoktól volt nehéz a levegő. Petróleumlámpák adtak megfelelő, noha reszketeg fényt. Először a gépházon kellett keresztülmennünk. A motor melletti tűzhelyen, egy nagy fazékban főtt a vacsora. Úgy láttam, kacsafej kavarog a vízben és még valami, ami medvetalpnak tűnt. Sok kivetnivalót hagyott maga után, mint karácsonyi vacsora, noha ezzel nem nagyon törődtem. Én úgyse nyúltam volna hozzá. Többnyire dobozból vacsoráztam. Igazából az egész hajó sok kívánnivalót hagyott maga után, noha Danny láthatólag nagyon büszke volt rá. Meglehetősen kis jármű volt, és hitvány fából készítették. Én még a Laké Placidre se merészkedtem volna ki vele a legszebb időben sem, nemhogy a veszedelmes sarki tengerre. Danny viszont húsz éve használta.
Úgy tűnt, mintha a tábor minden lakója a hajó mélyébe zsúfolódott volna össze. A szűk helyen összeverődött, nevető és táncoló emberek zsivajától még jobban sarokba szorítva éreztem magam, mint a laboratóriumban. Igazából nem voltak sokan, talán tizenöt felnőtt lehetett ott, és egy csomó gyerek, de valamennyien jól mulattak, bár Danny hajójának a gyomra nagyon kicsi volt. Az orr felé elkeskenyedő rész mindkét oldalán beépített priccsek foglalták el a helyet. A mennyezet alacsony volt, és le kellett hajolnom, míg követtem Dannyt oda, ahol Annie ült. Az asszony félrehúzódott, hogy helyet csináljon nekem a priccsen, Danny pedig a padlóra telepedett a lába elé. - Hello, Dave professzor! - mondta Annie széles mosollyal, míg beszuszakoltam magam mellé és egy fogatlan öregember közé, aki az egyik tanácsossal együtt azzal szórakozott, hogy kanállal verte egy sörösüveg nyakán a ritmust. - Jó dolog, hogy jött. Gyakrabban kéne jönnie. - Sok a dolgom - mondtam. A matracot, amely valaha normális méretű lehetett, alig kétujjnyi vékonyra lapították az évek során az alvók, akik vastag verejték és koszréteget hagytak maguk után. - Sok kísérlet - nevetett Anníe. - Mintha sokat kellene tudni a növényekről. Jobban tenné, ha fókákkal foglalkozna. A fókák sokkal érdekesebbek, és messze hasznosabbak. - Én jobban szeretem a medvéket - tette hozzá Danny, miközben átnyújtott egy horpadt kávésbögrét. - A fókák játékosak, mint a gyerekek, de a medve. szelleme nagyon erős. Zavaros, rózsaszín folyadék volt a bögrében. Valami borféle, amit Annie főzött minden évben a tavaszi tundrán gyűjtött bogyókból. Kesernyés volt az íze. Ritkán iszom, de nem akartam udvariatlan lenni. Tisztában voltam vele, hogy mindegy, milyen okból - sértés lenne kiönteni a folyadékot. És ugyancsak, nehogy udvariatlannak tűnjek, nem keltem föl és távoztam azonnal, noha legszívesebben ezt tettem volna. Sokkal hívogatóbbnak tűnt a behavazott tundra, mint a vigadozó társaság vagy a laboratórium, ahol nem tudtam lerázni George-ot. Így hát maradtam, iszogattam a keserű bort, és illendőnek tűnő ideig folytattam a kínos társalgást. Egyre inkább melegem lett a hajó gyomrában, és szédülni kezdtem, talán a bortól, talán a melegtől. Kezdtem cihelődni, hogy induljak, ám Danny a vállamra tette a kezét. - Figyelj! - mondta. Egy férfi, aki talán harmincéves volt, talán ötven, táncolt lassan, egyedül a hajó közepén. Farmert és flanelinget viselt, tekintete távoli, homályos volt. Dallamtalanul énekelt - majdnem morgott -, és jobb karját különös szögben tartotta. Mindenki őt nézte. Még a gyermekek is csöndben maradtak. - Marcheck, a nagybátyám - suttogta Danny. - ő hozta föl a gyerekeket az aklivíki iskolából kutyaszánon az ünnepekre. Most a Törött szárnyú holló dalát énekli. A dal fokozatosan gyorsult. A férfi egyre gyorsabban és gyorsabban táncolt, forgott körbe a szűk, forró helyiségben, csapkodott törött szárnyával, és egy pillanatig úgy láttam, hogy tényleg madár volt, egy nagy madár, szúrós, fekete szemekkel. Amilyen gyorsan jött, úgy szállt el a pillanat, és amikor pislogtam, megint ő állt előttem, izzadtan, énekelve, szája sarkán egy habcseppel, kifordult szemmel, amelynek csak a fehérje látszott. Transzba esett, vagy rohamot kapott. Úgy éreztem, csapdába estem, egy kicsit megrémültem. Szeme hirtelen visszafordult, és rám nézett. - Túlságosan messzire elkalandoztál a szellemek ösvényéről - mondta. - Jobban kellene figyelned, amikor beszélnek.
Azután a padlóra zuhant. Mintha megtört volna a varázs, az emberek nevetgélni, beszélgetni kezdtek. Danny egy priccsre fektette a férfit, kinyújtóztatta, miközben egy kisfiú, a többi gyerek nagy örömére, csúfondárosan eltúlzott mozdulatokkal utánozta a hollótáncot. - Ő a sámán? - kérdeztem Dannyt, amikor visszafordult. - Szent ember? Vannak, akik azt gondolják, hogy igen. Mások persze azt hiszik, hogy bolond. Talán mindkét félnek igaza van. Nekem egyszerűen a nagybátyám, semmi több. Mindig kicsit különös volt, főleg attól a nyártól fogva, amikor elesett, és betörte a fejét. Gyorsan elbúcsúztam és távoztam. A hideg, éles levegő vágott, mint a kés, és én pompásan éreztem magam a forró, zsúfolt hajó után. Megindultam a laboratórium felé Nem vettem észre az érkező vihart. Az egyik pillanatban még ballagtam, a fejemben levő széndioxid arányát latolgatva, a következőben pedig elkapott az üvöltő vihar, körülvett a hóförgeteg. Hamarosan megálltam. Lehetetlen volt néhány méternél messzebb látni. Nem akartam körbe-körbe vándorolni és beleesni egy jéghasadékba. Először igyekeztem elemezni a helyzetemet, mivel ilyen a természetem. Noha el voltam foglalva, észre kellett volna vennem a vihar közeledtét. Ehhez foghatóan erős szélvész nem érkezhetett ilyen gyorsan, figyelmeztetés nélkül. De ez a feltételezés nem változtatott a tényen, hogy egy komoly hóvihar közepén állok. Semiféle menedék nem volt a lapos tundrán. Úgy becsültem, félúton lehetek a táborhely és a laboratórium között, mindkettőtől meglehetős távolságra. Egy ideig egy helyen álltam, féltem megmozdulni. Megpróbáltam segítségért kiáltani, de szavaimat elnyelte a szél. Egyre hidegebb lett. Mozognom kellett, hogy fölmelegedjek. Kis körben járkáltam, a lábamat figyelve, és igyekeztem mindig a nyomaimba lépni. Kezdtem szédülni. Világos, hogy nem kellett volna megkóstolnom Annie borát. A lábaim nagyon elgyöngültek. Többször elestem. Mindannyiszor egyre nehezebben álltam talpra, utoljára pedig egyszerűen nem bírtam feltápászkodni. Azt mondják, a fagyhalál olyan, mintha az ember álomba merülne. Ebben valószínűleg sok igazság lehet, mivel én sem éreztem többé a hideget. Eszem elkalandozott. A távoli múlt eseményei és szereplői jutottak eszembe, olyanok, kikre évek óta nem gondoltam. Mindent összevéve nem volt kellemetlen tapasztalat. Akkor tudtam meg, hogy hallucinálok, amikor megláttam a medvét. Ott tornyosult fölöttem a hatalmas, barna szőrtömeg. Noha a vihar még tombolt, bennünket nem érintett. A nyugalom szigetén álltunk, a hó körülöttünk és fölöttünk suhant el. Mintha az egyik növénykamrában lettünk volna, védve a vihartól. A hófúvásból egy róka ugrott be a körbe, összegömbölyödött, orrát eltakarta farkával; és engem figyelt sötét szemével. Peckes járású, nagy holló csatlakozott hozzánk, és lerázta a havat a tollairól. A medve lezöttyent izmos tomporára, és rám nézett. Savanyú volt a lehelete. - Te nem lehetsz igaz - mondtam. - Haldoklom, és elképzellek téged. És akkor én voltam a medve. Tavasz volt, éheztem. Keresztülbaktattam a torkolatvidéken, a gyors folyóhoz. Belegázoltam a hideg vízbe, egyik mancsomat fölemelve, mozdulatlanul álltam, várva, hogy jöjjön a hal. Türelem! Meg kell tanulnod várakozni! Nem rohanhatod le a halat! Jön, ha itt az ideje. Várakoztam. Csípős legyek röpködtek körül. Megcsípték az orrom, befurakodtak a bundámba, hogy a húsomat szurkálják. Elkezdtem hessegetni őket.
Türelem! ők is élőlények, azt teszik, amit tenniük kell. Az ilyen apróságok nem érik meg az időt és az erőfeszítést. A pillanatra összpontosíts! Várakoztam. Amikor végül megjött a hal, izmos mancsom egyetlen csapásával kihajítottam a partra. Köszönetet mondtam szellemének, mielőtt enni kezdtem. Ízletes volt. Azután hirtelen megint ott voltam a vihar szemében. A medve eltűnt. A róka felegyenesedett, ásított és kinyújtotta lábát. Le nem vette rólam a szemét. És én voltam a róka. Hófajdok voltak az előttem levő bozótosban. Csöndben köröztem, figyelve, merről fúj a szél, nehogy arra fújja a szagomat. Tervezz előre! Gondold át a dolgokat! Egyik szemeddel mindig figyelj! Lekushadtam, fülemet hegyezve minden neszre, lesve a legapróbb moccanást. Csaknem rajtuk voltam már, amikor fölrebbentek, és a levegőbe emelkedtek a tollak fodrozódó villanásával. Ebben a pillanatban egy nyúl pattant föl egy közeli rejtekhelyről, átugorva a fűzbokrokat. Utánavetettem magam, és néhány lépés után megálltam. Reménytelen volt. A róka mély torokhangon kuncogott. Vagy talán én tettem. Hasznos dolog a tartalék terv. Sohase kösd hozzá magad egyetlen cselekvéssorozathoz! Maradj hajlékony! Csak a holló és én maradtunk. Tudtam, mi következik. Együtt repültem a csapattal, meglovagolva a meleg légáramlatokat a torkolat fölött. Átkárogtunk egymásnak, pusztán örömünkben, megerősítve, hogy fajtánk többi tagja a közelben van. Alattunk a tundra nyújtózott a tengerig. Szép volt az élet. Éld meg a pillanat teljességét! A lét elszáll, és az élet túl rövid ahhoz... Távoli, tompa dörrenés. Egy pillanattal később a sörét eltörte a jobb szárnyamat. Csigavonalban hullottam a föld felé, és közben lehunytam a szememet. És amikor kinyitottam, ott álltam a laboratórium előtt. Az ég tökéletesen tiszta volt. Alig pillantottam az eljegesedett kamrára, annyira siettem befelé. - Aggódtam miattad, Dave - mondta George. - Sokáig voltál távol. - Elkapott a vihar - mondtam, és fölakasztottam anorákomat a kampóra. Fájt a jobb vállam. - Miféle vihar? - kérdezte George. - A legközelebbi viharfront a Rénszarvas Állomástól délre van. Ránéztem. - Átvettem az adatokat - mondta sietve. - Ha az ötös kamrában 660 milliomod részre növeljük a CO2-tartalmat, azt hiszem, a legtöbb adatunkat meg tudjuk menteni. Nem volt vihar? Nekidőltem az asztalnak. - Biztosan igazad van - feleltem. - A düh beszélt belőlem. Nagyon sajnálom. George elvörösödött. Kék fóliába burkolt csomagot nyomott a kezembe. - Mi ez? - kérdeztem. - Karácsony van - mondta. - Remélem, jó lesz. A burokban egy doboz rejtőzött, benne konyakos meggy, amely a kedvencem. Rendszerint hozok magammal, de ebben az évben összetört a repülőgépen az utánpótlás. Letettem a dobozt az asztalra, és elfordultam, hogy ne lássa a szégyen és zavarodottság könnyeit a szememben. A zsebembe dugtam a kezemet. - Attól tartok, én... Volt valami a zsebemben. Előhúztam. Egy hollótoll volt. A szárához apró aranyrögöt erősítettek, bőrszíjjal. George felé nyújtottam. - Hollótoll az évnek ebben a szakában? - kérdezte. - Gyönyörű. Hol szerezted?
- Hosszú történet - mondtam, kinyitva a csokoládés dobozt, és megkínáltam George-ot. - Boldog karácsonyt! - Neked is. Bihari György fordítása
Mark Aronson ÖKÖR ÉS SZAMÁR BÓKOL ŐELŐTTE Ráhel mulatva és csodálkozva nyitotta kerekre szép sötét szemét, hallván sikereimet és azt, mily sokra becsülik mások az ő kezének munkáját. Ekkor történt először, hogy megérintettem bársonyos bőrét, és magamhoz vontam őt... Jer melegedni a tűz mellé, barátom! Nekünk, akik az utakon vándorolva visszük el embertársainknak a kereskedelem áldásait, ott kell kihasználnunk az élet örömeit, ahol lehet. A fogadós? Ne törődj vele! Modora savanyú, de a bora édes. És bármilyen nyirkos zugot sózott is méregdrágán a nyakadba, te tűzhelye melegéért fizettél. Egyébként is ünnepelhetnékem van, és te leszel az én vendégem. Fogadós! (Figyelj csak ide, és láss csodát: hogyan változtatom a legmorcosabb pofát napsugaras mosollyá.) Fogadós! Két kancsóval legjobb görög borodból, és vizet hozzá eleget, hogy megszelídíthessük! Nézd csak, hogy ugrik! Lesz itt nemsoká másfajta tűz is, amely melegítsen. Igen, nekem is az a véleményem, hogy hideg van az évszakhoz képest. Ahogy a próféta mondja, beszélnek minden emberek az időnek az ő járásiról, ám nem tehetnek róla. Vagy a Bíráknál mondják ezt? Ezt ne! Látom, tűkön ülsz, hogy megolvashasd erszényedben a garasokat. A vendégem vagy, ehhez ragaszkodom. Látom én, hogy gúnyád sok tavaszt ért meg és... Ülj le, ülj le! Kérlek, ne haragudj, dehogy is akartalak megsérteni! Alig egy éve én ugyanilyen szegény voltam, sőt nálad is szegényebb. Akkor bezzeg nem engedhettem meg magamnak, hogy meghívjak valakit egy italra; te bizonyára nem fogod megtagadni tőlem ezt az örömet. Köszönöm a megértésedet. Igen, ez olyan történet, amelyet érdemes elmesélni... de végre itt a bor! Először igyunk arra, hogy sikerekben bővelkedjék az év. Ábrahámra, az atyára, Dávidra, a királyra és Salamonra, a templomépítőre. Virágozzon az üzlet, és forduljanak fel a rómaiak! Micsoda kitűnő bor! Megjegyzést tettem a ruhádról - de a tied legalább ép. Az enyém rongyokban lógott, és alig lehetett benne emberek közé menni. Sarum szakadt szíjait úgy toldoztam össze. És erszényem, ó, szegény erszényem - oly üres volt, mint nyár közepén a sivatagi ég. Gyalog érkeztél? Öszvéren? Ó, én bús barátom! Nekem csak az a kis szürke szamaram volt, amelyik oda hátravan bekötve az istállóban... igen, amelyiknek arannyal van hímezve a nyeregtakarója. A neve pedig Katan, a Kicsi, akit többre tartok minden állatnál, az én szerencsém kovácsa. Ó, igen, az a többi jószág is az enyém, hála a jó sorsnak. De tavaly... tavaly még! Micsoda nyomorult év volt is az! Verje meg az Úr az új kormányzókat! Az egész Quirinus bűne, a kormányzóé, akit Augustus küldött ide. Quirinus természetesen égetni való gazembernek tartotta az elődjét és természetesen mindent el akart követni, hogy lefőzze gazemberségben. Így hát, mint emlékezhetsz, elrendelte a censust, hogy minél eredményesebben
megnyúzhassa a magunkfajta becsületes kereskedőembereket, és megparancsolta, hogy mindenkit a származási helye szerint írjanak össze. Láttad-e valaha is ilyen zsúfoltnak az utakat? Egész családok kerekedtek föl, hogy elutazzanak Joppéból Járásba, vagy Engediből Tibériásba, csakhogy a császári rendeletnek megfelelően összeszámolják őket. Hogy megtölthessék Quirinus cédrusfa pénzesládáit a tengerparti erődben. Először mulattatott a nevetséges jövés-menés; én, aki egész életemben vándoroltam, hogy ily jeles portékákat kínálhassak oly árakon, melyek... bocsáss meg; a szokás hatalma. De hamarosan hervadni kezdett a jókedvem. Megérkezem Apollóniába, keresem Avit, a fazekast, aki tőlem vásárolja a ritka homokfajtákat a zománcaihoz, cserébe pedig olyan edényeket ad el nekem, amelyekre nagy a kereslet a kormányzói udvarban. - Elment Askalónba, ahol született - felelik. - Hát Eleázár, a takács? kérdeztem. - Az meg Hebronba - mondták a szomszédai. Minden állomáson kerestem vásárlóimat és szállítóimat, akik, az igazat megvallva, sokkal fontosabbak voltak még a portékámnál is. És minden állomáson másképp szóltak a szavak, de nem úgy a mese! - Hol van Jónás, Cví, Jicchák? - Elment Jeruzsálembe, Názáretbe, Betlehembe. Így lett semmivé egyetlen évad alatt egy élet munkája. Minden lépéssel, amelyet a rég ismert ösvényen tettem, mellettem omlott homokká a gazdagságom. De mi mást tehettem, minthogy ismét végigbaktattam a kitaposott csapáson? Betlehemből Jeruzsálemen át Nikopoliszba, Dioszpoliszba, Joppébe és Apollóniába, onnan Caesarea Maritimába, a tartományi fővárosba, ahol most bezzeg nem tudtam eladni az udvarnak Avi pompás cserepeit. Mivel pedig ennem kellett, kénytelen voltam nyomorúságos áron elvesztegetni az Avinak szánt homokot annak, aki hajlandó volt fizetni érte. Tovább Vejjúnba, Názáretbe, Tibériásba és Gadarába, ahol, miután eddig is sírnivalóan áron alul dobtam piacra oly sok portékámat, három teherhordó állatomat kellett eladnom, hogy ehessek és enni adhassak Katannak, egyetlen megmaradt szamaramnak. Őszintén szólva pénzzé tettem volna a kis Katant is, de kinek kellett volna ő, aki oly gyönge a teherhordásra? És így mentem tovább keletnek, Adraába és Bosztrába, ahol a boldogabb időkben Babilonból és a keleti birodalmakból származó nyalánkságokat és ritkaságokat vásároltam, míg megtettem a legjövedelmezőbb utat az ammoniták fővárosába, amelyet a rómaiak Philadelphiának neveznek. Most azonban, ó jaj, nem a túlzott profittól roskadoztam, hanem a mardosó éhségtől. Fordulni látszott a kocka Jarasban és Pellában, ahol kereskedelmi hálózatom érintetlen maradt. Szűkös körülmények mellett azonban még együtt érző barátok segítségével sem lehet kölcsönös haszonra szert tenni, és be kellett érnem annyival, hogy legalább megúsztam a veszteséget. Szküthopoliszban a legjobb köntösömet kellett eladnom, amely valamikor tekintélyes külsőt biztosított a nemesemberek ágenseivel folytatott tárgyalásokhoz. És így vonszoltam magam tovább az úton, Szamáriába, Neapoliszba és Jerikóba, ahol összes vagyonom győztes mosolyomra, a magamon viselt ruhámra és egy kis tégla ubari tömjénre apadt. És persze Katanra, akihez állandóan beszéltem, nem lévén más társam. Betlehembe persze ugyanazon az úton tértem vissza, amelyen eljöttem. De úgy emlékeztem, hogy a kivezető út sokkal boldogabb kövekkel van kirakva, mint az odavezető. Miközben az utolsó mérföldön vánszorogtam lehorgasztott fejjel, a kavicsokat bámulva, hátha aranyat lelek valamelyik fordulóban, egyszer csak azon veszem észre magam, hogy egy ideje három szigorú arcú és cifra köntösű ember mellett járom utamat.
Bár vagyonom odalett, az eszem még megvolt, és láttam, hogy előkelő perzsák lehetnek. Nyelvükön köszöntöttem őket... igen, új barátom, bölcs dolog annyi nyelvet megtanulnod, amennyit bírsz. Anyanyelvünkön és a görögön kívül javasolom még a latint, a párthust, a beduint és a perzsát is. Próbálj meg saját nyelvén szót érteni vásárlóddal, ez hízelegni fog neki, akkor pedig könnyebben beadja a derekát. Én legalábbis mindig ezt tapasztaltam. Mint mondtam volt, nyelvükön üdvözöltem őket, és megtudtam, hogy ők hazájukban híres mágusok és asztrológusok, akiket egy előttem érthetetlen céllal bíró kutatóút vezetett Betlehembe. Magyarázatként csillagtérképeket, időpont és helyszíni számításokat mutogattak. Én bölcsen bólogattam, noha az én szegény elmémnek már a haszon és a veszteség kiszámítása is épp elég titkos tudomány. Hármójuk közül az egyik szemmel láthatóan el volt keseredve. Mutatott nekem egy pergament, a fogadósok istenére mondom, több tinta volt azon a tekercsen, mint ahány csepp víz van a tengerben! A pergamen állítólag azt bizonyította - én nem siettem cáfolni -, hogy a perzsának a számítások szerint tömjént kell ajándékba vinnie, a másik kettőnek pedig aranyat és fűszerszámokat. Csakhogy neki nem volt tömjénje. Benyúltam a Katan keskeny hátán ke resztül vetett kis batyuba, s előhúztam a tömjéntéglámat. - Vedd ezt - mondtam -, ez az én ajándékom neked. Hozza meg neked a jó szerencsét, amelyet keresel. Hogy bolond voltam? Hát lehet, hogy az is voltam egy kicsit. Hol voltatok, ti mágusok, akkor, amikor még számított nekem ennek az illatos tömbnek az ára? De addigra már eldöntöttem, hogy a véletlenre bízom magam, és a tiszta szegénység ugyanolyan mámorító volt, mint a látomások, amelyek böjtölés közben jelennek meg az embernek. Amikor végre megérkeztem Betlehembe, ugyanebbe a fogadóba, igyekeztem helyet szerezni magamnak, ahol meghálhassak. Ezért a helyért szokásom szerint előre fizettem, balcsillagzatú utazásom kezdetén. A fogadó dugig volt, sőt pukkadásig, akárcsak a város: annyi volt benne az ember, mint szőlőszem a présben. Ugyanis ez Dávid városa, és országszerte sokan vannak azok, akik joggal vagy jogtalanul a királyt vallják ősapjuknak, így hát ide tértek vissza a népszámlálásra. Hogy én? Én egyszerűen csak Betlehemben születtem. Gazdánk, noha fukar kézzel méri a bort, becsületes ember... igen, rólad beszélek! Még egy kancsóval, barátom? Helyes, helyes. Becsületes ember, mint mondtam volt, így tehát szorított nekem egy zugot az ajtó közelében az emeleten. Engem azonban került az álom, mert csak egy éjszakára fizettem ki a szállást, így hát másnap távoznom kellett. Csöndesen leosontam az istállóba, hogy utánanézzek Katannak, aki, bár nem kényezteti el az embert bölcs gondolatokkal, ügyesen testesíti meg a hallgatás bölcsességét. Lámpa világított az istállóban, ahol különös jelenet tárult szemem elé. A három perzsa, akiket említettem volt, a jászol előtt térdelt, amelyben egy újszülött feküdt, őelőtte rakták szét ajándékaikat a perzsák, köztük ott volt, aranybrokát-ra helyezve, az én tömjénem is; látnivalóan ezt a gyermeket keresték. Hogy milyen volt? Mármint a gyermek? Formás, amilyenek a gyerekek szoktak lenni; egyébként semmi különös. Repesett a karjával, a babák szokása szerint, úgy, mint a szitáló madarak a légáramlat tetején. Egy pillanatra hozzáért a szénát szimatoló Katanhoz, és megdörgölte az orrát, úgy ahogy én, amikor Katan gyengédséget vár tőlem. Nem akarván belecsörtetni a különös jelenet közepébe, némán elsomfordáltam. Mielőtt hátat fordítottam, mintha összeakadt volna tekintetem - noha ebben nem vagyok egészen biztos - a máguséval, akinek odaadtam utolsó vagyonomat. És mintha ő nagyon halványan elmosolyodott volna a bajsza alatt. Bár nem esküdnék meg rá.
Idővel elaludtam, aztán felserkentem. Elszántság volt reggelire; ennél tartalmasabbat nem engedhettem meg magamnak. És, ámbár nevetséges látványt nyújthattunk, felkapaszkodtam Katanra, és így szóltam hozzá: - Eddig én vezettelek téged, míg megszámlálhatatlan mérföldeken át hajszoltam a gazdagságot. Kudarcot vallottam. Mostantól nincs pányva; nem irányítalak. Te vezetsz, és én követlek. Katan pedig, mintha rendelkezett volna a megértés tudományával, vígan kocogott délnek a hebroni úton. Balszerencséinken hosszan kérődzünk, diadalainkra kevés szót vesztegetünk, így hát hadd csapjam össze röviden, ami mesémből még hátravan. Öt napig szamaragoltam délnek, a kötőféket lazán keresztbe vetve Katán sörényén. Minden lépés keresűbb csalódást hozott. Talán abba kellene hagynom ezt a bolondságot, marokra kellene fognom az istrángot, és vissza kellene rohannom a megszokott ösvényre. Hátha fel tudnám támasztani vállalkozásomat, amelyet oly sokáig építgettem? Már biztosan megtörtént a census. Mordehájtól vagy Jefiától, de még a babiloni Radaáktól is okvetlenül megkapnám a tőkét ahhoz, hogy ismét beindíthassam oly sokaknak áldásos üzletemet. És míg én gondolataimban elmerülve fontolgattam e lehetőségeket, Katán megállt. Körülnéztem. A Holt-tenger közelében voltunk, Engedi és Eleutheropolisz között, egy apró völgy szájánál, ahol kövér birkák legelésztek a dombokon. Hiába bökdöstem Katant, nem volt hajlandó továbbmenni. Lekászálódtam róla, és öt nap óta most először ragadván kezembe a kantárt, odavezettem hátasomat a közeli pásztorkunyhó ajtajához. Az ajtó feltárult, és nekem szemem-szám elállt. Duplán. Először a nyáj és a völgyiegelő gazdájának, a szépséges Ráhel bat Cijjonnak, Náhum özvegyének bársonyos tekintetétől és nagy kedvességétől. Másodszor a tanya minden sarkában végszámra halmozódó, szövevényes mintájú és kifinomult árnyalatú, csodálatosan puha kelméktől. Náhum, mint megtudtam, praktikus ember volt, és elhunyta után vállalata magától ment tovább. A pásztorok és birkanyírók dicséretes hatékonysággal végezték a dolgukat, a magamfajta ügynökök és kereskedők pedig csinos summákat fizettek a völgy kiváló gyapjáért. Ráhel a legszebb darabokat magának tette félre, finom fonalat sodort belőlük, és ebből szőtte különös kreációit - csak úgy, a maga mulatságára, mivel ilyen eldugott völgyben kevés kikapcsolódás kínálkozik. Nagy meglepetésemre cselédein kívül senki sem tudott erről a mellékfoglalkozásáról. Mindezt pedig az egyszerű, de ízletes vacsora mellett tudtam meg, amelyet háziaszonyom a tulajdon kecses kezeivel készített nekem. És noha a kereskedelmi gócpontoktól távol lakó embereknél nagyon él a vendégszeretet hagyománya, ezen fölül is megéreztem, hogy ugyanazt a vonzalmat táplálja irányomban, amit őiránta én. Barátom, igyunk az utolsó kancsóból a makulátlan Ráhelre! És egy másik pohárral Katanra, a legnagyszerűbb állatra, aki elvezetett engem őhozzá! Egy órán belül megkötöttük az üzletet. Én elviszek fölbecsültetni három vég csodakelmét egy ismerős kalmárhoz az askalóni piacra. Ráhel csak mulatott rajtam, bizonyos lévén abban, hogy unaloműző, fura szövetei nem sokat érnek. Askalónt, ahol engem mellesleg úgyszólván nem is ismertek, fejre állítottam portékáimmal. A kereskedők nyaggattak, mondanám meg, honnan valók, én azonban csak mosolyogtam, és az időjárásra tereltem a szót. Rövidre fogva, Ráhel kelméiből három öszvérre futotta, és még mindig oly sok aranyam
maradt, hogy alig fért erszényembe. Továbbá annyi szövetre kaptam megrendelést, amiből fel lehetett volna ruházni egész Jeruzsálemet. Diadallal tértem meg Ráhelhez, aki a legfinomabb vég kelméjéből készített nekem páratlanul pompás köntöst - igen, igen, ugyanezt a köntöst, amely oly fényesen csillog a tűzhely lángjainál. Ráhel mulatva és csodálkozva nyitotta kerekre szép sötét szemét, hallván sikereimet és azt, mily sokra becsülik mások az ő kezének munkáját. Ekkor történt először, hogy megérintettem bársonyos bőrét, és magamhoz vontam őt... No jó. Elég legyen annyit mondanom, hogy élükön Katannal megrakott állatokkal tértem vissza Askalónba, onnan elhajóztam Caesarea Maritimába, ahol Quirinus udvarának asszonyai egymás torkának estek Ráhel kelméinek egyetlen foszlányáért. És mindig a lehető legméltányosabb árakon. Nehogy lemaradjanak Quirinusék mögött, most már Heródes udvara is bejelentette igényét áruimra, és annyi megrendelést viszek magammal, ami jó ideig munkát ad Ráhelnek. Akarom mondani, Ráhel cselédeinek, mert Ráhelnek én szándékozom munkát adni - az özvegy Ráhelnek, aki megígérte, hogy visszatértemkor Ráhel asszony lesz belőle. És mindez egyetlen év alatt történt. Reménytelenségből az örömbe, magányból a boldogságba. És mindez azért, mert egy szürke kis szamár elkódorgott. Katanra! őreá, aki valamely égi okból az Éden ösvényére vezetett engem! Igen - valóban égi okból. Sóvágó Katalin fordítása
Blake Cahoon A TARKA MADÁR Megküzdött a tömeggel és magával; az egyik pillanatban megbocsátott Raulnak, a másikban meg tudta volna ölni. De mit is mondott Sadie, bízzon benne? Téli szél söpört végig Nyugat-Manhattan behavazott járdáin. Kate Muldoon nekifeszült a jeges förgetegnek a menedékhely felé vezető úton. De még leszegett fejjel is látta azokat a szegény lelkeket, akik rongyosan, ösztövér testüket kopott takarókba burkolva ácsorogtak a kapualjakban. Megfájdult a szíve, és nem törődve vőlegénye, Raul várható pirongatásával, megállt, és megmondta nekik, hol találhatnak élelmet és meleg helyet éjszakára. - A Második utca és a Madison sarkán. Ott van étel és fedél - mondta, és odaadott nekik egy kártyát, amelyen rajta volt a misszió neve. Néhányan mosolyogtak és bólintottak, mások csak néztek rá üresen. Gyorsan továbbment. Tudta, hogy néhányan nem fognak eljönni. Majd a hatóságok találnak rá megfagyott testükre, amint még mindig merev ujjaik közt szorongatják a névjegyét. Történt már ilyen. Nehéz szívvel távolodott az egyiktől. Ígyekezett arra gondolni, amit még el kell intéznie a menedékhelyen. Már csaknem itt a karácsony, és olyan sok a tennivaló. Rendszerint ez az év legforgalmasabb napja, és még mindig hátravan egy csomó étterem, ahol adományokat kell kérnie. Az Angelo's-ban remélhetőleg sikerülni fog, azután ott van... Nekiment valakinek, és kizökkent gondolataiból. Felkapta a fejét, de nem látott senkit. - Mi a...? - kezdte, és körülnézett. Az utca üres volt. Ösztönszerűen lepillantott, és egy tollat látott a lába előtt. Ez azonban nem valami szokványos toll volt, hanem dísztoll, ragyogó bíbor, vörös és narancs árnyalatokban. Gyönyörű volt, Kate fölvette. Ismét
körülnézett, és a kabátja hajtókájába tűzte a tollat. Sietett tovább a menedékhely felé, és csodálkozva érezte, hogy reménykedés tölti el, amelynek néhány pillanattal azelőtt még nyoma sem volt. - Jó hírek, Kate! - üdvözölte segítőtársa, Madge, amikor megérkezett. - Micsoda? Raul végre tatált munkát? - kérdezte Kate. Levetette nyirkos kabátját, és ráterítette egy székre. A menedékhelyen már szorgalmasan tálalták az ebédet, sok törzsvendég mosolygott és bólogatott a lánynak. Kate visszaintett, szemével Rault keresve, aki, amióta elvesztette az állását, gyakran lejött ide segíteni a menedékhelyre. - Sajnálom, nem, ma még nem is láttam. De felhívott Angelo, és látnod kellene az adományai listáját! - mondta Madge lágy, délies hanghordozásával. - Istenem, lányom, ebben az évben aztán kitett magáért. Azt mesélte, álmot látott, meglátogatta a Szűzanya, és azt mondta neki, hogy idén több támogatásra van szüksége. És hát tudod, milyen hívő katolikus az az ember! - Ami nem is olyan nagy baj - vonta fel az egyik szemöldökét Kate, és átvette a listát. - Tyű, ez nagyszerű! Azt hiszem, ezzel meg is valósítottuk az idei élelmiszer-tervezetünket. Most még ha a Regency Hotelt is rá tudjuk bírni, hogy adományozzanak néhány ócska takarót - kezdte, amikor megcsörrent a telefon. - Fölveszem - mondta Madge. - Talán éppen ők azok. - Elsietett, Kate pedig megfordult, hogy fölakassza kabátját, mielőtt ellenőrizné a tálalást. Egy öregasszony állt ott, és a tollat csodálta, amelyet az imént lelt Kate. - Micsoda gyönyörű teremtéstől származhat. Milyen szokatlan színek! mondta. Kicsi öregaszony volt, repkedő ősz hajjal, sok foga hiányzott. Viseltes, sötét kabát volt rajta, tornacipőt és lyukas lábszárvédőt viselt hozzá. De a szeme a halványkék legszebb árnyalatában tündökölt, az arca pedig meleg volt, és jóindulatú. - Csinos, ugye? - bólintott Kate. - Az utcán találtam idefelé jövet. Az asszonyt figyelte, aki továbbra sem vette le a szemét a tollról. - Megtarthatja, ha tetszik. - Ó, igazán? Nem sok mindenem van manapság, de ez lesz a legkülönb. Köszöpöm, gyermekem. Vékony ajkán mosollyal, lágyan megsimította a tollat. Derű csillog a szemében, gondolta Kate. - Isten hozta! Azt hiszem, magát még nem láttam itt. Volt valaha alkalma - kezdte. - Sadie - mondta hirtelen áz asszony. - Tessék? - Sadie... szólíthatsz így. Kate mosolyogva bólintott. - Jól van, Sadie. Volt egy dédanyám, akinek ugyanez volt a neve... - Igen. Tudom... Kate. Vagy ahogy Raul hív néha, Katie. Pedig nem állhatod, ugye? Csak nem akarod megbántani az érzéseit; igaz? - mondta Sadie huncut mosollyal. . Kate pislogott. - Én... hát, igen... de... - Katie! - hallotta mintegy végszóra a háta mögül. Megfordult, és meglátta Rault, aki arcán széles mosollyal állt az ajtóban. Intett neki, és megjegyezte, milyen csinos ma az öltönyében - feketében, természetesén, mindig feketében. Rámosolygott, azután visszafordult Sadie-hez, de az asszony eltűnt. Körülnézett, egy pillanatig aggódott, aztán meglátta az öregasszonyt az egyik gyerekkel. Elmosolyodott, és odasietett vőlegényéhez. - Hű, de nagyon... de nagyon csinos vagy! - mondta, és kék szeme felcsillanjt. - Gracias - mondta a férfi, és átölelte. - Mit gondolsz, mi történt ma? - Munkát találtál! - vágta rá Kate; a férfi bólintott. - Ó, ez fantasztikus! - kiáltotta a lány. Vőlegénye nyakába borult, és hosszan csókolóztak.
Amikor Raul elvesztette állását, elhalasztották az esküvőt, amelyet eredetileg októberre terveztek. Kate-t ugyan nem zavarta volna, de Raul ragaszkodott hozzá, hogy megfelelő munkát találjon, mielőtt összeházasodnának. A spanyol férfibüszkeség győzött a skót-ír női temperamentum fölött, és az esküvőt meghatározatlan időre elhalasztották. - Egy építővállalatnál. Én fogom csinálni az SZT-t meg ilyesmit. Madge odament a párhoz, és fölvetette sötét fejét. - SZT? - Számítógépes tervezés - mondta Kate. - Raul nagyon ért a számítógéphez. Raul elmosolyodott a bókra, Madge fölvonta a szemöldökét. - Hát gratulálok, Mr. Martínez. Most végre összeházasodhattok. - Kate-hez fordult. - Boldog vagyok, hogy jó híretek van, mert nekem nincs. Mr. Malcolm Bartlett telefonált. Ide akar jönni és meg akar látogatni, ez alkalommal személyesen. - Ó, ne... személyesen? A két pribékje nem közölte vele az üzenetemet? Nem adok el semmit. - Nem hiszem, hogy Mr. Bartlett törődne ezzel. Elhatározta, hogy így vagy úgy, de megszerzi ezt az épületet. - Ez a ház több mint száz éve a családomé. Nem adom el. Idelent létrehoztam ezt a menedékhelyet, odafent mi szándékozunk élni Raullal. - Kate, miről beszélsz? - kérdezte Raul. - Malcolm Bartlett építési vállalkozó. Meg akarja venni az egész háztömböt, hogy még egy nyomorult irodabérházat húzzon fel a sétány mentén. Múlt héten a jogtanácsosa jelentkezett elsőnek. Azután egy ügyvéd hívott föl, és két nappal ezelőtt ideküldött fenyegetőzni két ökröt. - Fenyegetőzni? Miért nem szóltál erről? - Nem akartalak ezzel is aggasztani. Az utcákat jártad. Nem volt rá szükség, hogy amiatt izgasd magad... - De még mennyire hogy szükség volt rá, a fene egye meg! Katie, hadd beszéljek én Bartlett-tel, ha idejön. Majd én elintézem - mondta Raul. - Raul, itt semmit sem kell elintézni. Nem adom el a házat. Tudom, hogy a szomszédság már nem ugyanaz, mint régen, de ez az én otthonom. - Nem vitatkozom veled, drágám. De hadd beszéljek Bartlett-tel, rendben? Kate felsóhajtott. Az egyetlen gond Raullal, hogy olyan keményfejű. Úgy érezte, jobb, ha enged. - Jól van. De nem adom el. - Jól van. Nem adod el - visszhangozta a férfi, és elment, hogy segítsen a felszolgálásban, amíg Bartlett megérkezik. - Jót akar, drágám. Kate hátrafordult, és Sadie-t pillantotta meg. - Tudom. És szeretem is érte. De... - Ne feledd, ez az ő otthona is. A te családodat az övéi szorították ki, őket pedig mások. Neki is megvan itt a saját beruházása - mondta Sadie. Körülnézett a menedékhelyen, amelyet egy előkelő városi rezidencia egykori konyhájából és nappalijából alakítottak ki. - Ennek a háznak is megvoltak a maga hullámhegyei és völgyei. De milyen gyönyörű volt! - Élt errefelé? Ezen a környéken? - kérdezte Kate. Sadie fölemelte halványkék szemét, melyben különös fények táncoltak. Régibb napok, bölcsebb idők fénye. Vigalmak és derű, szerelem és románc ifjonti napjai, egy olyan kor, amelyet elmosott az idő árapálya. - Réges-rég. Sok idővel ezelőtt - mondta távoli tekintettel. Kisgyerek éles sírása hasított a levegőbe, és a két nő megfordult. Fiatal anya sietett be a hidegről, babával a karján. Az asszony arcát zúzódások csúfították,
elveszettnek és nagyon magányosnak tűnt, ahogy ott állt. Kate és Sadie rohantak, hogy segítsenek neki. Aztán megint kinyílt a menedékhely ajtaja, és hullámban zúdult be rajta a fagyos levegő. Éppen elaltatták a gyermeket, és ellátták az anya zúzódásait. Kate fölnézett. s egy magas férfit pillantott meg, aki elegáns, drága öltönyben állt az ajtóban, a vállán pedig egy ugyancsak meglehetősen drága papagáj csücsült. Mögötte egy másik ember állt, aki izmaiból ítélve csakis testőr lehetett. Fagyos képe volt, és a szeme sem állt jól. A magas férfi halántékát már megütötte a dér. Úgy állt ott, mint a vezérigazgató egy kölnireklámban, és láthatóan kényelmetlenül érezte magát, mikor a törzsvendégek körégyűltek, hogy megcsodálják öltönyét meg a madarat. Kate megesküdött volna rá, hogy a testőr rájuk mordult, mert úgy inaltak szanaszét, mint a megrémült egerek. Bartlett fölemelte sétabotját, hogy megfenyegesse a többieket. Kate még innen is látta, hogy a sétabot fogantyúja egy arany sólyomfej. Máris nem kedvelte Malcolm Bartlettet, mert semmi kétsége nem volt afelől, ki ez az ember. Megindult felé, összepréselt szájjal, ökölbe szorított kézzel. A szeme sarkából meglátta, hogy Raul is elindul, felgyűrt ingujjakkal, lazán lógó nyakkendővel. Ígyekezett, hogy előbb odaérjen Bartletthez; túlságosan ismerte menyasszonya vérmérsékletét. Egy pillantással figyelmeztette: maradj ki ebből, majd én elintézem, de a lány feje már kivörösödött. - Feltételezem, maga Mr. Malcolm Bartlett. - Kate ért oda előbb, és most kezet nyújtott a férfinak, aki hideg üzleti nyugalommal ácsorgott előtte. - Kate Muldoon vagyok, ennek az épületnek a tulajdonosa. Ahogy már korábban mondtam az embereinek, nem áll szándékomban... - Mr. Bartlett - vágott elébe Raul, ugyancsak kezet nyújtva. - Raul Martinez vagyok, Miss Muldoon vőlegénye. Alig vártam, hogy találkozzunk. Raul csaknem egy fejjel nőtt magasabbra a menyasszonyánál, de Bartlett még őnála is szálasabb volt. A vállalkozó lepillantott rájuk a magasból, azután megrázta Raul kezét, úgy döntve, hogy levegőnek nézi a semmi együtműködést nem mutató Miss Muldoont. - Martínez, ugye? Ismerős a neve, uram. Nem láttam én a szakmai önéletrajzát ma reggel? - kérdezte Bartlett a Yale Business Schoolban elsajátított kulturált kiejtéssel. - Igen, uram. Hétfőn kezdek önnél, mint SZT-rajzoló - mondta Raul. Kate álla leesett. Ez sokkoló újság volt. Vőlegénye az ellenségnek dolgozik? - Raul! - sikerült kinyögnie. Raul feszengve sandított rá barna szemével, miközben továbbra is igyekezett profiként viselkedni Bartlett-tel szemben. - Kate beszélt nekem az épülettel kapcsolatos ajánlatról. - Meglehetősen nagylelkű ajánlat. Valamennyi szomszédja így gondolta. De a menyasszonya nem látszik érdeklődni. Tudom, hogy a jelenlegi körülmények között maga képes lesz megérteni az álláspontomat. - Természetesen biztos vagyok benne, hogy mi - kezdte Raul. - Nem tudom elhinni! - szakította félbe Kate. - Ne merészelj ennek az embernek... - Ezt én hadd intézzem, Kate! - mondta keményen Raul. - Intézni? Elmész, munkát kérsz ettől... ettől... az embertől, és most úgy gondolod, hogy azért, mert össze akarunk házasodni, képes vagy... - Kate, még csak nem is tudtam, hogy Mr. Bartlett... - Egy nyavalyát! Mi ez, valami összeesküvés? - Térj észre, Kate! - Raul kezdte elveszíteni az önuralmát. - Most pedig, ha elmennél és hagynád...
Kate már majdnem megmondta neki, mit gondol erről az ötletről, amikor Sadie feljajdult a fájdalomtól. Odanézett és látta, hogy Bartlett testőre megragadja az öregasszony kabátgallérját. - Hagyod békén! - ordította, és odarohant a hatalmas emberhez, aki a padlóra lökte Sadie-t. Nyomban kivédte Kate rohamát, és őt is felborította. - Hé! - csattant fel dühösen Raul. Sok törzsvendég sietett Kate és Sadie segítségére, ügyet se vetve a testőr támadó állására. A Bartlett vállán ülő papagáj csúf rikoltást hallatott. - Azt hiszem, Mr. Bartlett, jobb lenne, ha most távozna, és a bérgyilkosát is magával vinné. Bartlettről lehámlott a kedélyes modora. - Martínez, nyomatékosan javaslom, győzze meg a barátnőjét, hogy adja el a házat. - Mert különben? - Mert különben hétfőn nem fog hozzám bejönni dolgozni - felelte Bartlett. Raul Kate-re pillantott, és látta, hogy nincs semmi baja. - Menjünk ki, Mr. Bartlett! - mondta, és a két férfi távozott a menedékhelyről, nyomukban a gorillával. - Kate, jól vagy? - kérdezte Madge. - És maga, asszonyom?-fordult Sadie-hez. - Köszönöm, jól vagyok, drágám. De ennek a fiatalembernek illene némi modort tanulnia. - El sem tudom hinni. Szerintem Raul megpróbál üzletet kötni ezzel a... szörnyeteggel. - Raul szeret téged. Semmi olyat nem tesz, ami fenyegetne - kezdte Madge. - Hallottad. Bartlettnek dolgozik! - De hát nem is tudott Bartlett ajánlatáról. Biztos vagyok benne, hogy ha tudta volna... - Nos, én nem - mondta Kate. - Maga - nézett Sadie-re -, Ó, Istenem, hiszen vérzik! Sadie megérintette a homlokát, ahol csúnya vágás éktelenkedett. - Nahát, tényleg. - Menjünk föl, beragasztom - mondta Kate. Madge-re pillantott. - El tudod látni itt a dolgot egy kis ideig? - Hát persze, gyermekem. Menj csak föl. Ha Raul visszajön... Kate megrázta a fejét, és a bejárati ajtó felé bólintott. - Nem hinném - mondta. Madge kilesett, és látta, hogy Raul beszáll Bartlett limuzinjába. - Ez még mindig az én tulajdonom. Ez ellen nem tehet semmit. Még nem házasodtunk össze. És most már lehet, hogy sohasem... Madge figyelte, amint Bartlett és Raul elhajtanak, azután megfordult, de Kate és Sadie már elmentek. Odafönt Kate ellátta Sadie sebét, és próbálta lefektetni. De az öregasszony nem hallgatott rá. - Ha arra van szükségem, hogy lefeküdjek, akkor lefekszem valamelyik priccsen odalent, mint a többiek. Nem kellett volna felhoznod, Katie! - Úgy gondoltam, itt jobb lenne. Tisztább... nyugodtabb - felelte Kate. Mert igazán szeretett volna valamivel többet adni ennek az öregasszonynak. Valami titokzatos erő és határozottság érzett benne, amire Kate-nek most nagy szüksége volt. - Nagyon figyelmes dolog tőled. De hát te adni szoktál, nem igaz? Ha nem így lenne, nem harcolnál olyan keményen azokért az emberekért odalent. - Ígyekszem megtenni, amit tudok. Úgy sajnálom őket. Semmijük nincs, és néhányan közülük annyira igyekeznek elmenekülni az utcáról. De az foglyul ejti őket. - Akár a madarat a kalitka - jegyezte meg Sadie, miközben bejárta a lakást, és felfedezett egy üres madárkalitkát az egyik sarokban. Padlóján még ott voltak a magok. - Hol a madár? Kate arca elfelhősödött.
- Lentről hoztam fel. - Odament Sadie-hez, és ujjaival babrálta az üres kalitka aranyozott rácsait. - Raultól kaptam két madárkát. Tonynak és Mariának neveztem el őket, a West Side Story szereplői után. És egészen tegnapelőttig vidították dalukkal a gyerekeket. - Kiszöktek? - Nem. Levágtam a szárnytollaikat, így nem tudtak elrepülni. Nem szöktek ki. Meghaltak. Sadie a lány vállára tette a kezét. - Bartlett emberei? Kate bólintott, ajkát beharapta, hogy visszafojtsa könnyeit. - Nincs bizonyítékom. De erre gyanakszom. - És Raulnak nem mondtad? - Nem. Úgy tudja, hogy... elmentek. Azt mondtam, hogy baleset volt. Azt mondta, hogy vesz másokat helyettük. Karácsonyi ajándéknak. De... - Azt mondtad neki, hogy ne tegye. Mert Bartlett ismét megmérgezheti őket Sadie nem kérdezte, hanem megállapította, mint egy tényt, aztán biccentett. - Bartlett ez alkalommal még gyalázatosabb dologgal fog próbálkozni. - Úgy beszél, Sadie, mintha előre tudná, mi fog történni - mondta Kate. - Az ilyen Bartlett-félék mindig ugyanolyanok. Kapzsi emberek, akik kihasználják a szegényt és ártatlant. - Nem tudom elhinni, hogy Raul vele ment. - Ne becsüld le a vőlegényedet, drágám! Értelmes fiatalember, aki a szívén viseli az érdekeidet. Nem fog cserbenhagyni téged. - Hogyan lehet benne ilyen biztos? - Nem szereted talán? - Természetesen igen. De... - És nem bízol benne? - De igen. Bízom benne - mondta Kate némileg bűntudatosan. - Szeretem őt, és bízom benne. - Akkor nem fog cserbenhagyni. Emlékezz, itt az idő. őrizd meg a hitedet, és minden úgy lesz, ahogy lennie kell. Gyengéden megveregette Kate vállát. - Most pedig gyere, le kell mennünk. Mindjárt vacsora. Kate csaknem elhitte, hogy a dolgok jóra fordulhatnak. Vacsora közben Mr. Pickens, a sarki hentes lépett be, és egy hatalmas fenyőt vonszolt maga után. Gyerekek, felnőttek egyformán örültek neki. - Kezd egészen karácsonyi hangulat lenni - állapította meg az öreg Henry. - Azt hiszem, hátul vannak díszeink - vélekedett Madge. - Látod, csak rendbe jönnek a dolgok - mondta Sadie Kate-nek. - De Raul még nem jött vissza - felelte a lány, az óráját nézve. Felpillantva látta, hogy az egyik kisgyereknek segítségre van szüksége. Nem volt ideje tovább töprengeni Raulon, mert mindenekelőtt a gyámoltjai tartottak igényt a figyelmére. Raul tud vigyázni magára. Ezt Raul csak szerette volna, miközben felrepedt száját és kificamodott karját látták el a kórházban. Azért ment el Bartlett-tel, hogy megpróbáljon beszélni vele. Arról szerette volna meggyőzni, hogy rombolás helyett milyen sok lehetőség van a rehabilitációra. Még azt is megmutatta neki, hogyan lehet olcsón és hatékonyan megcsinálni. Hogy milyen épek errefelé az épületek, hogyan lehet lakásokat kialakítani bennük, amelyekért a juppik ölni fogják egymást. De Bartlettnek megvoltak a saját ötletei, és amikor Raul elhagyta az irodáját, a gorillája még nyomatékot is adott gazdája ötleteinek, hogy hathatósabban meggyőzze Kate-et a ház eladásáról.
Csak hát Raul tudta, hogy Kate ezt nem fogja megtenni. És ő sem akarta, hogy megtegye. Ez a környék hozzátartozott az ő múltjához is. Mindketten itt nőttek föl; amikor először felejtette a szemét Kate-en, már akkor tudta, hogy egy napon ez a lány lesz a felesége. Hogy együtt fognak segíteni a környék életre keltésében. Ezért ment építészeti iskolába. De hát a pénze elfogyott, és rajzolóként kellett elhelyezkednie. Természetesen, ha Kate eladná a házat, vissza tudna menni az iskolába, és... de nem. Kate nem adja el, majd megélnek valahogy. Segítve másokat, hogy ne legyenek hajléktalanok, miközben őket is a hajléktalanság fenyegeti. Talán beszél Kate-tel. Bebizonyítja neki a hasznát... nem, sohasem látná be. “A fene bele! - gondolta. - Ilyen közel és mégis ilyen távol.” Magával vitatkozott, miközben a kórházban összefoltozták. Tovább érvelt magában, igyekezve épkézláb, ésszerű megoldást találni, miközben visszafele ballagott, oda, ahol valahogy dűlőre kell jutnia Kate-tel. Persze felkötött karja némiképp meglágyíthatja a lány viselkedését. Legalábbis ebben reménykedhetett. - Ez gyönyörű - mondta Maria. A karácsonyi gyertyák fényében alig lehetett észrevenni arcán a zúzódásokat. Fölemelte karján ülő fiát, hogy ő is lássa, miközben valamit gügyögött neki. A gyermek kinyújtotta kezét a szép fa felé, és mosolyogott. - Igen, az - bólintott Kate. Ismét az órájára pillantott. Csaknem fél kilenc. Körülnézett a menedékhelyen, ahol épp a gyermekeket fektették le. - Holnap szenteste - mondta Maria. - Az első, amelyet távol töltök a családomtól. Szerettem volna, hogy boldog karácsonyunk legyen. - Merre lakik a családod? - Floridában. Idefönt túlságosan hideg van. Ott találkoztam a férjemmel, ő hozott ide föl. Nagyon rövid ismeretség után házasodtunk össze. Nem tudtam, milyen ember. - Hát Maria, itt addig maradhatsz, ameddig szükséged van rá. - Köszönöm, Miss Muldoon. Nagyon kedves - mondta a fiatalasszony. - Most jobb, ha lefektetem Matthew-t - folytatta. Kate bólintott, utánanézett a távozó asszonynak, azután ismét az órájára pillantott. Csaknem kilenc óra volt. Mulligán állatkereskedése éppen zárt, de Pete Mulli-gan kinyitotta az ajtót, amikor meglátta Rault. - Mi történt veled? - kérdezte az öreg Mulligan. - Fiam, te már kinőttél az utcai verekedésekből! - pirongatta. - Abból ki - helyeselt Raul. - Ide figyeljen, megjöttek a madarai? - Azt gondoltam, holnap jössz értük. - Így is volt, de holnap korán fog zárni, és nekem vissza kell mennem a menedékhelyre ma este, de... - De Kate tudni akarja, hogy kivel verekedtél? - Valami ilyesmi. - Elhatározta, hogy ma éjjel nem megy vissza. Inkább fölhívja. Talán nem teszi le a kagylót. - Hát, még nem jöttek meg. Reggelre várom őket. - Értem. - Akkor lesz még egy útja. - Nos tehát - kezdte, de valamin megakadt a szeme. Egy madár ült az ülőkén, de ilyen madarat sohasem látott. - Tyű! Na, nézd csak, ez gyönyörű! - Odament a dús tollú madárhoz. Olyan volt, mintha pávát kereszteztek volna sólyommal. Hosszú tollai bíborszínűek voltak és pirosak és naracsszínűek. - Miféle madár ez? - Szép, ugye? - bólintott Pete. - Nagyon ritka. Félórája hozták. Különleges szállítmány egy ügyfélnek, aki nagy madárgyűjtő. - Madárgyűjtő? - Igen. Nagy madárgyűjteménye van. Mindenfajta egzotikus és ritka madár.
Raul Bartlettre gondolt, és a madármotívumokra, amelyeket az irodájában látott. - Ez az ügyfél Malcolm Bartlett, ugye? - Ó! Ismered? - Igen. - A madárra nézett. - És ez a lény túl szép egy ilyesfajta alaknak. - Talán igen - mondta Mulligan. - De ez a fajta engedhet meg magának ilyen szépséget. - Hol van Sadie? - kérdezte Kate Madge-t, mikor a legutolsó gyermeket is ágyba fektették. Madge körülnézett, de nem látta az öreg hölgyet. - Még nem jött vissza? Azt mondta, valami dolga van. Kilenc előtt ment el. - Nem szabadna egyedül kint lennie a hidegben - mondta Kate. Odament a homlokzati ablakhoz, és kikukkantott a redőnyön át. Finom szemű hó esett. Az ablakon behúzott a levegő, összefonta a karját, hogy ne fázzon. Az órájára nézett. Majdnem tíz. Csöngött a telefon. Madge fölvette. Egy pillanattal később kiszólt Kate-nek. - Raul az. Kate odasietett. - Hol vagy? - Otthon. Ide figyelj, sajnálom, ami délután történt. Elmentem Bartlett-tel, hogy megpróbáljam meggyőzni. - Azt az embert nem lehet meggyőzni. - Igen. Most már én is tudom. Kate valamit megérzett a hangjából. - Raul, mi a baj? - Semmi. Ide figyelj, reggel van valami dolgom, azután odamegyek, rendben? - Jól vagy? - Remekül. Pihenek egy kicsit. Reggel találkozunk, jó? Szeretlek - mondta, és letette, mielőtt a lány szólhatott volna. Kate ismerte a vőlegényét: valami történt. De aggodalmai ellenére is alig tudott elnyomni egy ásítást. - Eredj lefeküdni, drágám. Későre jár - mondta Madge. - Megyek, lekapcsolom a villanyokat, és elindulok hazafelé. Kate nem vitatkozott. Csak remélte, hogy Sadie-nek nem esik baja a hidegben. De fölöslegesen aggódott, mert másnap reggel, amikor lement, Sadie már visszatért, és segített felszolgálni a reggelit a gyerekeknek. Az egyik gyermek azt a ragyogó tollat szorongatta, amelyet Kate talált előző nap, és a lány elmosolyodott, látván a gyermek örömét. Mosolyogva üdvözölte az öreg hölgyet, azután munkához látott. Sok dolga volt, mivel aznap volt szenteste. Úgy látszott, Angelo ennivalójából jut sok gyomorba, de még el kellett látogatnia a Regency Hotelba azokért a takarókért. Csaknem dél volt, mire visszatért, és nem csupán takarók voltak nála, de játékok is. Néhány törzsvendéggel elkezdték csomagolni az ajándékokat a gyermekeknek. - Hol van Sadie? És látta valaki Rault ma délelőtt? - kérdezte, egy pufók Teddy mackót csomagolva, amely épp jó lesz Mathew-nak, Maria fiának. - Reggel itt volt. Tíz előtt ment el a dolgait intézni. Én nem láttam Rault mondta Madge. Most az öreg Henry nézett föl, ráncos arcán mosollyal. - Raul járt erre fél tizenegykor, téged keresett, azután ismét elment. Fent is volt egy darabig. Kate bólintott. - Szóljon nekem, aki látja. Beszélnem kell vele. - Mit vettél neki karácsonyra, Kate? Kate abbahagyta a csomagolást, a szája tátva maradt.
- Ó! - Ó, lányom - mondta Madge. - Azt ne mondd nekem, hogy elfelejtettél venni valamit a srácnak? - Én... ööö... - elvörösödött zavarában. - Úgy értem... de hát olyan sok dolgom volt itt, és... Madge-re nézett. - El tudod kormányozni itt a dolgokat, Madge? El kell mennem vásárolni. Madge a fejét csóválva nézett a kisiető Kate után. - Néha nem értem ezt a lányt. A fejéről is elfeledkezne, ha nem volna olyan jól odacsavarozva. - Ugyan, úgy-e? - nevetett föl az öreg Henry. Kate eltaxizott a 34. utcáig, és besietett a Macy's-be. A tömeg sűrű volt, de hát mit várhatott karácsony előtt? Megkereste a férfiruházati osztályt, ahol talált egy nyakkendőt Raulnak, azután átment a lemezosztályra, és kiválasztott egy CD-t a férfi kedvenc dzsesszegyüttesével. Egy nyakkendő meg egy CD. Pazar! Sablonajándékok! Találnia kell neki valami különlegest. Valamit az új munkájához... hoppá! Az új munka Bartlett-nél. Megvan még ez az új állás? Tényleg eladta őt? Lehet, hogy egy nyakkendő és egy CD túl sok is a csúszás-mászásért. Megküzdött a tömeggel és magával; az egyik pillanatban megbocsátott Raulnak, a másikban meg tudta volna ölni. De mit is mondott Sadie, bízzon benne? Végül kivergődött a boltból, és megindult az ünnepien, vidáman feldíszített kirakatok sora mentén, az egyikben mozgó figurák ünnepelték ódon stílusban a karácsonyt. A fa alatt ott volt a betlehem a gyermek Jézussal, Máriával, ott állt József és a három király. Birkák, tehenek és csirkék voltak a szomszédságukban, föntről egy angyal nézett le rájuk. Ma este lesz a karácsonyi mise, ahol hagyományos ünnepi énekeket fognak énekelni, ők elmennek Raullal, ahogy tavaly is elmentek. Talán meghívja Sadiet, hogy csatlakozzon hozzájuk. Mosolyogva gyönyörködött a kis jelenetben, és akkor valami aranyszín villant a szemébe. Oda nézett, apró alakot pillantott meg a háttérben. Úgy helyezkedett, hogy jobban lássa, és még több színt fedezett fel rajta: bíbort, vöröset, narancsot. Igen, gondolta. Valamilyen madár volt. Olyasféle, mintha egy páva és egy... egy sólyom keveréke lenne. - Milyen furcsa teremtmény - motyogta. - Milyen szép. - Ugye? - szólalt meg egy hang a háta mögött. Kate felnézett, és Pete Mulligant pillantotta meg, az egyik környékbeli bolt tulajdonosát, aki mellette ácsorgott. Az egyik szomszéd, akit már megvett Mr. Bartlett. - Mit csinál itt, Mr. Mulligan? - Vásárolok, mi mást tennék? Mindent megtaláltál már annak a hogyishívjáknak? - Raulnak - felelte Kate összevont szemöldökkel. - Ha nem tudná. - Raul tizenéves korában az öreg Mulligannál dolgozott. Az öregembernek volt egy állatkereskedése, itt vásárolta neki Raul Tonyt és Mariát. - Derék fickóvá cseperedett. Egy darabig ez nem volt olyan biztos - mosolygott Pete. Azután a kirakat felé biccentett. - Eljöttök a misére ma este? - Természetesen. Ott lesz? A férfi bólintott. - Szép kis madár, nem gondolod? - Igen, szép. Tudja, olyan ismerősnek tűnik. Ezek a színek, a bíbor, vörös... hé, várjon csak, a toll! - Toll? - Tegnap találtam egy tollat. Ettől a madártól származhat - mondta Kate. Pete megrázta a fejét. - Ez a madár nagyon ritka. Nem idevalósi.
- Ismeri? - mutatott Kate a kirakatra. - Azt tudom, hogy állítólag mit jelent. Ez egy főnix. A legenda szerint a főnix jelen volt a gyermek Jézus születésekor. Azért volt ott, hogy megvédje, és szolgáljon neki az eljövendő új korban. Úgy tartják, újjászületik, szerencsét hoz. Ilyesmi. Kate ránézett az apró alakra. - Egy főnix? De ezek igazából nem léteznek? - Állítólag csak a mitológiában. De az ember sohasem tudhatja. - Pete fölpillantott, ahogy havazni kezdett. - Jobb, ha megyek. Hamarosan besötétedik. - Megveregette Kate vállát. - Boldog karácsonyt, Katie! - Kellemes karácsonyt, Mr. Mulligan! - Nézte, amint eltűnik a tömegben, azután visszafordult a betlehemi jelenethez és az apró főnixhez. “Jó szerencse, hm? Vagy újjászületés? Talán ezért találtam azt a tollat. Talán azt akartad üzenni nekem, hogy itt az ideje az eladásnak. Egy csomó pénzt kaphatok azért a házért.” Megrázta a fejét, és továbbment az utcán. Volt egy grafikai szaküzlet a közelben, ha jól emlékezett. Valóban jól emlékezett, és már be is rontott a festékek, radírok, új vásznak és a firnájsz illatkeverékébe. Körülnézett a festékek és más kellékek polcain, azután arra indult, ahol a rajztáblák és festőállványok voltak. - Segíthetek a keresésben? - mosolygott égy fiatal eladónő. - A vőlegényem rajzoló. Arra gondoltam, hogy egy új rajztábla...? Bizonytalankodva körülnézett. Fölvett egy zöld műanyag sablont, amelybe fákat és házakat vágtak. - A rajzeszközök arra vannak. Ez inkább mérnököknek való. - Raul mérnöknek készült - mondta Kate. - Nem tudta befejezni... kifutott a pénzből. - Sajnálom - mondta a lány. - Nos, ha további segítségre volna szüksége... - kezdte, de világos volt, hogy Kate megszűnt létezni a számára. Magára hagyta gondolataival. Kate Raulra gondolt, és a pénzhiányra. - Ha eladom a menedékhelyet, Raul könnyedén visszamehetne az iskolába. De az öreg Henry, Maria és Matthew, meg Sadie... ők vajon hova mehetnének? kérdezte hangosan, senkihez sem intézve a kérdést. Tanácstalanul bámulta a mérnöki segédeszközöket. - Kisasszony, hamarosan zárunk, így tehát... - jött vissza az eladó. Kate megfordult. - Tessék? Ó, bocsánat. Karácsony van, ugye? Természetesen. - Talált valamit? Kate körülnézett. - Ó, nem. Ma nem. Köszönöm - mondta, és kisietett. Ideje volt hazamenni. Raul ránézett az órájára, és úgy látta, késő van. - Kate-nek már itthon kéne lennie. - Ismét kinézett a menedékhely ablakán. - Itt lesz. Biztosan gyilkos forgalom van odakint, meg minden - mondta Madge. - Itt egy kis tojáslikőr - jött oda Sadie, kezében egy üveggel. - Tessék? - fordult meg Raul, és ránézett a kis öregasszonyra. - Köszönöm - mosolygott, és észrevette a tollat, amelyet Sadie a hajában viselt. - Hé, nem járt maga odafönt? - Én? Nem, miért? Raul kinyújtotta a kezét, és lágyan megérintette a tollat. - Odafönt van egy meglepetésem Kate számára. És ez a toll - kezdte, de ekkor hideg levegő csapta meg, mert nyílt az ajtó, és Kate lépett be. - Katie! Hol voltál? - dorgálta, és odament hozzá. - Vásároltam - felelte a lány, elrejtve a csomagokat a férfi elől.
- Én átveszem, és vigyázok rájuk - mondta az öregasszony mosolyogva, Kate-et ekkor azonban már csak Raul sérülései érdekelték. Jött Madge, és összefutott Sadie-vel. - Ezek ketten - jegyezte meg fejcsóválva. - Látta, mit vett a lánynak? Odafönt van. Tudja, hogy állítólag ki akarta megvásárolni? - Malcolm Bartlett - mondta Sadie. - Így van. Pete Mulligan azt mondta, hogy egy vagyonba került. - Raul elégtételt vett Bartlett-tel szemben. - Csak gond lesz vele - mondta Madge. Felnézett, és meglátta, hogy az egyik gyerek a karácsonyfa égőivel játszik. - Ó, ó, ha már gondról van szó... és elsietett, miközben Sadie megindult fölfele Kate ajándékaival. Az este a vacsorával kezdődött, meg karácsonyi énekekkel, azután Kate javaslatára ő, Raul és Sadie elmentek az éjféli misére, ott hagyva Madge-t és az öreg Henryt, hogy vigyázzanak a menedékhelyre, ahol csaknem negyven felnőtt és húsz gyermek aludt, várva karácsony reggelét. - Hát ez szép volt. Köszönöm, hogy meghívtatok - mondta Sadie Kate-nek és Raulnak, mikor hazafelé ballagtak. - Szívesen láttuk - félelte Kate. - Tudja, Miss Sadie, maga emlékeztet engem valakire. Valakinek a képére, csak nem tudom hova tenni - mondta Raul. Sadie nevetett. - Én mindig mondtam, általában valakinek a nagyanyjára. - Ez az - pattintott Raul az ujjával. - Kate, emlékszel arra a fotóra a te... kezdte, de a gyorsan közeledő tűzoltóautó szirénája elnyomta a hangját. A tűzoltókocsit két újabb jármű követte gyorsan. Raul utánuk nézett, merre tartanak, és vöröses ragyogást pillantott meg az éjszakai égen. - Hé, az ott úgy néz ki, mint valami tűz. - És úgy néz ki, hogy a szomszédságunkban van - válaszolta Kate hirtelen aggodalommal. - Gyerünk! - mondta nekik, és előresietett, miközben Raul Sadie-t támogatta. Kate-nek igaza volt; a tűz a környéken tört ki - ami még rosszabb, az ő házuk égett. Lángok törtek elő a tetőn, meg az első és második emeleti ablakokból. - Az otthonom! - Lenézett, és látta, hogy a menedékhely lakói áramlanak ki az épületből. - A menedékhely! - előrerohant, de egy tűzoltó megállította. - Nem mehet oda, kisasszony! Most már az egész épület bármikor lángra lobbanhat - mondta a tűzoltó. Madge kiáltott nekik, és Kate odasietett hozzá. - Csaknem mindenkinek sikerült kijönnie. Több tűzoltó is bent van, most mentik ki a többieket. - Ne hát hogyan történt? - Nem tudom. Csak azt, hogy a tetőn kezdődött - mondta Madge. - Mindketten odafordultak, ahol, köhögve-krákogva, most jött ki az öreg Henry, több más lakóval együtt. Odasiettek segíteni. - Ó, Istenem! - mondta Raul, míg befordult a sarkon. Felnézett és látta, hogyan pusztul el Kate otthona. - Ezt Bartlett művelte - szorította ökölbe a kezét. Kate-t kereste. Azután lepillantott Sadie-re. - Maradjon itt. Biztonságban lesz. - Az asszony bólintott, a szeme kitágult, a lángokat figyelte, miközben a férfi elsietett. Miközben átvágott az úttesten, félúton eszébe jutott az ajándék, amit Kate-nek vett. Egy második emeleti szobában rejtette el, így Kate nem találta meg. Most odanézett, és csak lángokat látott. Ó, ne... - Nem a pénz bántotta, hanem egy ilyen teremtés szörnyű pusztulása. Nem volt több ideje, hogy ezen gondolkodjon, az embereknek szükségük volt a
segítségére. Belekezdett a munkába, Kate, Madge, az öreg Henry és a többiek segítségével. - Maradt még valaki odabent? - kérdezte egy tűzoltó, miközben Madge az embereket számolta. - Nem tudom - mondta Kate. Ekkor hallotta meg a gyereksírást. Körülnézett, és meglátta Mariát, akinek oxigént adagoltak. - Matthew! Hol van Matthew?! - kiáltott föl, de túlságosan nyilvánvaló volt, hol is van a kicsi. Még odabent. Az összekormozott Raul az épület felé fordult. - Kihozom! - mondta, de föntről hirtelen robbanás hallatszott, és parázs, tégla és üvegdarabok záporoztak rájuk. - Vissza! - kiáltotta, hátralökve Kate-t és a többieket, távolabb az épülettől. Több tűzoltó is igyekezett arrébb terelni őket: Kate tiltakozott, még mindig hallotta a gyereksírást, azután Maria rémült sikoltozását. Látta, hogy Maria igyekszik kitépni magát a tűzoltó markából, aki visszatartotta. - Matthew még él! - sikoltotta az aszony Raulnak. Raul bizonytalanul nézett vissza az épületre. Hős lesz, vagy halott bolond? A tető éppen kezdett beomlani. Aztán Kate-re pillantott. - Azt hiszem, túl... - kezdte, és ekkor észrevett valamit. - Sadie! Kate is meglátta. Sadie futott a menedékhely felé. - Sadie! Ne! Az öregasszony egy másodperc töredékére megállt és elmosolyodott. Aztán eltűnt a lángok mögött. Kate megindult az épület felé, de Raul visszatartotta. - Túl késő! - kiáltotta, és igaza volt. Újabb robbanás, és a tető beroggyant. Egy pillanattal később az épület teljesen elpusztult: összeomlott a kőtörmelék és lángok félelmes morajában. A nap akkor kelttel, amikor az utolsó lángok is kialudtak. A hajnal korai fényei vörös, narancs és bíbor árnyalatúra festették a havat. A tűzoltók távoztak. Kate és Raul azzal töltötték az éjszakát, hogy összeterelték a menedékhely törzslakóit a közeli templomban. Mindketten kimerültek és elnyűttek voltak, amikor visszatértek a romokhoz, otthonuk maradványaihoz. - Ennek vége. Matthew és Sadie halott - mondta Kate. Még sírni sem volt ereje. - Elmegyek Bartletthez, hátha helyrehozatja ezt a környéket, nem pedig leromboltatja - fejtegette Raul, ép karjával átölelve a lányt. Körülnézett. Számos más épület is tönkrement, maradványaik olyanok voltak, mint a megfeketedett csontvázak, némák és hidegek. - Ez a környék sokat ígér. Én magam rajzoltam meg a terveket, de ő mindenképpen a saját nagyságát akarja bizonygatni. Hogy az ő neve kerüljön a ház homlokzatára. - El kellett volna adnom. Akkor ez nem történt volna meg. Elég pénzem lett volna, hogy visszaküldjelek az iskolába. És Matthew... és Sadie... Ó, Istenem, miért kellett ennek így történnie? Miért is nem adtam el, amikor még volt rá lehetőségem? - Érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe, míg Raul szorosabban ölelte magához. - Még mindig magáé a telek - szólalt meg egy hang. - És most már nincs ürügye, hogy miért nem adja el. Kate megfordult, és Malcolm Bartlettet pillantotta meg maguk mögött. - Maga! Maga tette ezt! Gazember! Neki akart ugrani, de Raul visszatartotta. - Hóóó, Kate! - Ránézett Bartlettre. - Jött kárörvendeni, Bartlett?
- Én mindig megkapom, amit akarok - mondta az, és mosolyogva körülnézett. Azután elsötétedett áz arca. - Kivéve egy bizonyos ritka madarat, amit nagyon meg akartam szerezni. - Ritka madarat? - kérdezte Kate. , - Mr. Bartlett ismert madárgyűjtő - mondta Raul elégedett mosollyal. - Mr. Mulligannak volt egy madara a boltban, amelyet Mr. Bartlett külön rendelésére hoztak. De én megláttam, kitaláltam, hogy kié, és meggyőztem Mr. Mulligant, hogy inkább nekem adja el. Ez lett volna a karácsonyi ajándékod. - Lehervadt róla az elégedett mosoly, mikor az épületre nézett. - De elpusztult a tűzben. Odafönt hagytam. - Bartlettre pillantott. - Látja, nem mindent kap meg, amit akar, Bartlett. Malcolm Bartlett pillantásából eltűnt az önelégültség, míg az elszenesedett romokra meredt. - Az a madár egy vagyont ért! - motyogta. - Miféle madár volt? - kérdezte Kate, de még mielőtt bármelyik férfi válaszolhatott volna, távoli sírás hangja ütötte meg a fülét. Egy kisgyerek sírt. Az épület kiégett maradványai felől jött a hang. - Mi a...? - kérdezte, és a romok felé sietett. Raul gyorsan követte. - Csak óvatosan, Kate! t Kate vigyázva lépkedett a megfeketedett fa és az égett kőtörmelék között. Azután meglátta a kicsit. A hamuban feküdt, tűlevelű ágakból készült fészekben, tiszta, fehér lepedőbe burkolva és teljesen sértetlenül. - Istenem, Matthew, Matthew! - óvatosan fölvette a síró babát. - Raul, nézd, itt van Matthew! - Az lehetetlen - mondta a férfi, mikor odament hozzá. De nem tagadhatta, hogy a baba él és sértetlen. - Hogy lehet? - morfondírozott. Azután újabb hangot hallott, szárnyak csapkodását. Felnézett, és méglátta a gyönyörű madarat, amely Kate ajándéka volt. Fölöttük ült egy megfeketedett fadarabon, és egy kis dalt csicsergett. Kate ránézett a vörös-bíbor-narancsszín nagy madárra, amely aranyként ragyogott a korai napfényben. - Ez egy főnix! - Ez egy Pyravis Athansia! - tette hozzá Malcolm Bartlett. - És az enyémnek kell lennie! - Ez az a madár, amelyet neked vettem, Kate. De hogyan...? - kérdezte Raul, majd fölnézett a madárra, keresztet vetett, és egy imát mormolt. - Karácsony van - mondta Kate. - A csodák, szerelem és varázslat ideje. És ez egy főnix. Az öreg Mulligan mondta nekem. Azt mondta, hogy a legenda szerint egy főnix ott volt Jézus születésénél. Egy főnix föltámadhat a hamvaiból, nem igaz? Ez mentette meg Matthew életét. - De Sadie-ét nem - mutatott rá Raul. Bartlettre sandított, azután Kate-re. - Katie, van egy ötletem - mondta, azután a főnixre nézett. Utálom a gondolatot, hogy ez a szépség a magáé legyen, Mr. Bartlett, de látom, mennyire áhítozik erre a madárra, talán hajlandó lenne átgondolni ajánlatát. Bartlett fölvonta a szemöldökét. Rögtön megértette, hogy Martínez hova akar kilyukadni. - Talán igen. De először el kell fognia azt a nyavalyást! - mondta. Raul elmosolyodott, és a hatalmas madár egyenesen odalibbent Bartlett vállára. - Rendben, Bartlett, tárgyaljunk. - Ugye szép? - mosolygott Kate. - Több mint százötven szoba és egy kávézó elég lesz naponta kétszáz embernek - mondta Madge. Az új hajléktalanszállás előtt álltak. Két új szálloda és négy új étterem jelentkezett, hogy mindenfélét adományozzanak a hatalmas épületegyüttesnek. - Raul tényleg szép terveket csinált.
- Ugye? - kérdezte Kate. - És nekem tetszik a neve is: Phoenix Plaza. Olyan szépen hangzik. - A karikagyűrűjére pillantott. - De azért szerettem volna, ha Sadie is látja. - És miből gondolod, hogy nem látja? Kate megfordult és pislogott. - Sadie? - Lenézett az asszonyra, akinek az arca ismerős volt, bár a külseje nem. - De hát hogyan... Sadie csintalan kék szemekkel mosolygott rá. Korábbi rongyai helyett bíbor és sárga visszfényekkel csillámló, vörös ruhát viselt. Így kicsípve évekkel tűnt fiatalabbnak. Megfogta Kate kezét. - Látod, mondtam, hogy ne veszítsd el a hitedet. - Nem értem. Láttam... - Hát számít, mit láttál? Boldog vagy, Maria boldog, Raul boldog, még Malcolm Bartlett is boldog. Megvan a drága épülete, neked megvan a menedékhelyed és az új otthonod. Így van? - De... - kezdte ismét Kate. - Hát most el kell repülnöm. A munkám itt véget ért. Sok szerencsét mindkettőtöknek. És emlékezz: a csodák, a szerelem és a varázslat bámulatos dolgokra képesek - mondta Sadie, és megszorította a kezét. Kate még modani akart valamit, de meghallotta, hogy Raul a nevét kiabálja. Hátat fordított, a férfi odafutott hozzá. - Mit gondolsz, mi történt ma? - kérdezte a férfit mosolyogva. - Raul, nézd csak, ki... - kezdte Kate, és megfordult, de Sadie eltűnt. Körülnézett, és figyelte, mit mesél Raul. - Bartlett drága madara... na, mint gondolsz? Ma elrepült. És én örülök, mindig utáltam az alkunak ezt a pontját. Odaadni neki a madarat cserébe azért, amit akarunk. Katie! Figyelsz rám? - kérdezte Raul. Kate figyelt, miközben azt leste, merre tűnhetett el Sadie ilyen gyorsan. Azután valamit érzett összeszorított markában. Szétnyitotta ujjait, és megértően elmosolyodott. Egy toll volt a kezében - szép, ismerős toll: vörös, sárga, bíbor és arany. Bihari György fordítása
Jane Yolen A KARÁCSONYI AJÁNDÉK A kapunál kétszer megfordította ujján a gyűrűt. “Egyszer haza, kétszer a városba, háromszor vissza”, verte a fejébe Szörnyeteg, mikor először járt nála vendégségben. Egy aranypénz valami II. György arcképével. Három rézpeták. És egy görbe ónpicula, liliomvirággal. Passz. Szépség merően bámulta őket. Az volt a baj ezzel az isten háta mögötti nagy házzal, amelyet bűvös segítséggel vezetett, hogy itt sohasem akadt igazi költőpénz, kivéve azt, amit a különös színházi ládában, a titkos asztalfiókban meg a tavaszonta lecsapolt mesterséges tóban talált. Háromszor is átszámolta: egy arany, három réz, egy ón. És holnap karácsony. Így hát nem volt hátra más, mint hogy ledobja magát a viktoriánus szófára, arra a jó keményre, aminek mahagóni karfái vannak, és bőgjön. Bőgött is. Úgy bőgött, ahogy őt hallotta bőgni, és rítt és püfölte a karfát. Ettől mindjárt jobban érezte magát. Csak a keze fájt pocsékul. De ez a hézag a viktoriánus szófákkal vagy minek is hívják őket. Ilyenekkel volt kirittyentve az egész ház: szecessziós, ampire, art dekó, Luji kenc. Mindegyiken tábla, a nevével és korával. Szépségnek semmit sem
mondtak a nevek, amelyeket a ház idézett föl a múltból, a jelenből és a jövőből. Kivétel nélkül minden bútor kényelmetlen volt, noha - a táblák szerint nagyon sokba kerültek. Szépség egyszerűbb életre vágyakozott, együtt a papával és a nővéreivel, otthon, ahol, még azok után is, hogy a drága papa minden pénzét elvesztette, kellemes délutánokat jelentettek a koldus karácsonyok, mikor ajándékokat sütögettek a szomszédoknak a konyhában. Most persze nem voltak szomszédai. Lakótársa pedig sokkal finomabbakhoz szokott, mint ami az ő gyatra főzőtudományától telne. Feltéve, ha a bűvös segítők beengedték a konyhába, amit ők - vagy azok - úgyse tennének meg. Elvégezte a sírást, felhagyott a bömböléssel, és elment a hosszú folyosón a szobájába. Előkereste a púderét, a pamacsát, és gyorsan megreparálta az arcán esett károkat, ő azt szerette, ha Szépség ragyog, és egyszerű, természetes illatot áraszt, és a bűvös smink olyan csodákra képes még a legfakóbb bőrrel is! Aztán belenézett a messzelátó tükörbe - a házban nem volt ablak és meglátta Nyaút, öreg, szürke macskáját, amint egy szürke kerítésen sétált a szürke udvaron. Ettől megint elfogta a honvágy, pedig szegény papa most már olyan szegény, és neki nincs egyebe, mint egy aranya, három rézpetákja és egy ónpiculája, hogy karácsonyi ajándékot vehessen Szörnyetegnek. Hunyorgott, azt kívánta, hogy a tükör legyen megint tükör, és rámeredt a tükörképére. Sokáig és keményen törte a fejét, aztán kibontotta és leengedte majdnem térdig omló vörös haját. Mármost két dolog volt ebben a hatalmas, isten háta mögötti bűvös házban, amelyre ő és Szörnyeteg igazán büszkék voltak. Az egyik dolog Szörnyeteg aranyórája, amely a múlttal kötötte össze; az igazival, nem ezzel a kiagyalt, mágikus múlttal. Az óra Szörnyeteg apjáé, azelőtt pedig a nagyapjáé volt, minden mást elnyelt a varázslat. A másik dolog Szépség haja volt, az egyetlen, ami a neve ellenére igazán szép volt rajta. Szépség haja tehát leomlott a vállára, onnan a derekán át majdnem a térdéig, hullámosan és ragyogóan, mint egy piros vízesés. Bűvös csend lett a szobában, ő pedig kicsit szégyellősen, kicsit büszkén mosolygott önmagára. A ház legalább annyira csodálta Szépség haját, mint Szörnyeteg. Aztán megint feltűzte a sörényét, miközben sóhajtott, mert tudta, mit kell tennie. Álruha. Álruhára volt szüksége. Álruhában megy be a városba, ami két nap gyalog, egy nap lóháton, de a bűbáj segítségével jó tíz perc. Kinyitotta a szekrényt, és nagyon erősen kívánt. Jött az ócska barna bőr bombázó dzseki. A kajla bőrkalap. Egy pillanat, amíg letépte az árcédulákat. Mikor begyűrte a seiyempruszlikot a bőrnadrágba, végigfuttatta tenyerét a lábán. Csizma! Csizmára is szüksége lesz. Megint kívánt. Finom tapintása volt a csípőig érő bőrcsizmának. Belenézett a tükörbe, de csak a szürke macskáját látta. - Sicc! - mondta a tükörnek. Nyaú meglepetten fölnézett, nem látott semmit, elsomfordált. Ragyogó szemmel ment ki a hálószobából, le a lépcsőn, át a széles pázsiton, a kapu felé. A kapunál kétszer megfordította ujján a gyűrűt. (“Egyszer haza, kétszer a városba, háromszor vissza”, verte a fejébe Szörnyeteg, mikor először járt nála vendégségben. Kit érdekel a haj. A gyűrű volt a legdrágább jószága.) Bő tíz perccel később leszállt a város főutcáján. Mivel vörös haját betűrte a kajla kalap alá, senki sem ismerte fel. De ha fel is ismerték, akkor is csak biccentettek. Senki sem szólította a nevén. Ez olyan város volt, ahol megszokták az álruhás népeket. Néhány percig járt fel-alá a főutcán, amíg összekaparta minden bátorságát, aztán megállt a MADAME SUZANNE, FÖHAJSZOBRÁSZ cégér alatt.
Szépség felszaladt a meredek lépcsőn, és rendbe szedte magát. Madame Suzanne egy sámlin kuporgott a széles deszkapult mögött. Nagydarab nő volt, kerek és szürkésfakó, mint egy különösen veszedelmes gomba. - Megveszi a hajamat? - kérdezte Szépség. - Először vegye le azt a hülye kalapot. Honnan újította? - A hangja is olyan gombaszerű volt, puha és szivacsos. - Katalógusból - mondta Szépség. - Sose hallottam róla. Kalap le. A vörös vízesés alázúdult. - A, vöröset nem tudok használni. Eladhatatlan. És ráadásul ha... ő... megtudná. - Madame Suzanne, ha lehet, még jobban fakult és szürkült. - De én nem tudok mást eladni. - Szépség szeme még nagyobbra és pityergősre nyílt. - És az a gyűrű? - mutatott oda Madame Suzanne. - Azt nem tehetem. - De teheti. - De nem. - De igen. - Mennyi? - Ötszáz dollár - mondta Madame Suzanne, hozzácsapva még valamicskét az infláció végett. Meg a kockázat miatt. Szépség lehúzta ujjáról a gyűrűt, feledve mindent, mert annyira szeretett volna ajándékot vásárolni Szörnyetegnek. - Gyorsan, mielőtt meggondolom magam. Lerohant a lépcsőn, egyidejűleg feltűzve és visszagyűrve a kalap alá a haját. Sokkal hosszabbnak látszott az utca, és mintha sokkal több üzlet lett volna rajta, most, hogy pénz volt a kezében. Igazi pénz, nem olyan, mint a zsebében az arany, a rézpetákok és a görbe ónpicuia. Madárként röppent tova a következő két óra, miközben végigportyázta az üzleteket a Szörnyetegnek szánt ajándék után, és közben persze magának is talált egyet-mást: egy kis angol körömlakkot a legújabb divatszínben, egy remek strasszkapoccsal záródó hamis gyöngysort, a legelbájolóbb porcelánfaunt, amely három cukorrózsaszín köntösű pásztorlánnyal enyelgett, és egy udvari bolondot ábrázoló művészi festményt, fekete bársony alapon, amely épp oda fog illeni a mennyezetes ágya fölé. És végül megtalálta Szörnyeteg ajándékát is, egy tökéletes teknőcfésűt a sörényébe, amelyben elemről (vagy miről) működő apró lámpák pillogtak. Fontolgatta, hogy vesz egy láncot Szörnyeteg nagypapájának órájához, de azok, amelyeket látott, túlságosan drágák voltak. Egyébként is a régi lánc még mindig jó állapotban volt, noha ócska. Meg sejtette is, hogy Szörnyeteg úgyse válna meg tőle. Mert ilyen Szörnyeteg, jobban szereti a régit az újnál, az érdeset a simánál. És miután gondosan elcsomagolta kincseit, az utolsó néhány dollárján vásárolt hálószatyorba, már készen is állt az útra. Csak hát nem volt meg a gyűrű. És az aranypénzért, a rézpetákokért vagy a görbe ónpiculáért senki sem akarta hazafuvarozni. Még akkor sem, amikor égre-földre esküdözött, hogy ékkövekkel tömhetik tele a zsebüket, csak egyszer érjenek oda Szörnyeteg házához. És a ló, amelyet kénytelen volt megvásárolni az aranyon, a rezén és a görbe ónpiculán, köhögni kezdett a város szélén, és valahol az északi erdőkben totál lerobbant. Így hát végül mégis gyalogolnia kellett egész éjszaka, rettegve minden rebbenő levéltől,
nesztelenül szárnyaló bagolytól, minden sipogástól és nyifogástól és herregéstől és kurrogástól. És karácsony napján így talált rá Szörnyeteg hajnal előtt a magányosan kódorgó Szépségre, akiből a verejték és a félelem és a bombázó dzseki és a bőrkalap és a bőrcsizma és a körömlakk szaga áradt. Egyáltalán nem olyan szaga volt, mint Szépségnek. Így hát megette, természetesen, mert karácsony nem kényezteti el a vadászokat, mert ilyenkor minden állatkölyök és minden pufi gyerek otthon várja jól betakargatva a reggelt és az ajándékokat. És mikor végzett, kibontotta a hálószatyrot. A teknőcfésű volt az egyetlen, amit meghagyott. Szépség jól látta. A fésű tökéletes volt. Sóvágó Katalin fordítása
Barb Jernigan A HINTALÓ KARÁCSONYA A rénszarvas nekifeszült a rakománynak, a szán zökkent egyet, és elindult. Csengők csilingelése közepette, ragyogó karácsonyi havat fröcskölve emelkedett a magasba. Két nap múlva karácsony! - figyelmeztetett a hatalmas naptár Télapó műhelyének ajtaja fölött. Természetesen senkinek sem volt ideje, hogy ránézzen - nem mintha bárkinek szüksége lett volna emlékeztetőre. - Legalább a Télapónak szóló legutolsó leveleket is feldolgozták már sóhajtotta a főtündér. - Nem számítva az utolsó utániakat. - Mélyet lélegzett, és lassan elszámolt tízig. A személyzeti orvos figyelmeztette a vérnyomására. Csak abban reménykedem, hogy időre tudjuk teljesíteni valamennyit. Hé, ti ott! A személyzeti orvost leszámítva, senkit sem aggasztott a főtündér rosszkedve; minden évben ugyanezt hallgatták végig. Mellesleg senkinek sem volt ideje aggódni - ahhoz túlságosan elfoglalt volt a műhelyben mindenki, a játékokat is beleértve. A hintaló ott volt az események sűrűjében. “Villámcsapás”, így nevezte el az egyik csomagoló tündér, miután a hintaló csaknem eltaposta. A fehér ló csak megrázta a sörényét, és csapott egyet a farkával - mindkettő valódi szőrből készült -, és tovább robogott az újabb megbízást teljesíteni. Most talán csodálkoztok, hogyan tudott egy hintaló száguldani, lábán a hintával meg minden. A válasz roppant egyszerű: a hintát utoljára szerelik föl rájuk, csak akkor, mielőtt karácsony este föltennék őket a szánra. Addig a hintalovak éppen olyanok, mint a valódiak. - Hé, Villám! - szólt oda egy tündér. - Újabb dobozokra van szükségünk! Vidd magaddal Teddy mackót meg a porcelánbabát a raktárba. Segítenek neked rakodni. - Gyerünk, barátaim! - hívta őket a hintaló. Teddy mackó és a baba a hátára pattantak, és elszáguldottak, csaknem felborítva egy esernyőtartót, amely tele volt vesszőparipákkal. “Vesszőparipák!” - fújt magában a hintaló. - Egyáltalán hogyan nevezhetik magukat lónak, test és lábak nélkül? - Hó, Villám! - kapaszkodott bele Teddy és a baba a sörényébe, amikor a hintaló felágaskodott, és a levegőt kapálta. - Szólj előbb, ha ilyet teszel! - Bocsánat, barátaim! De hát olyan jó élni! És itt a karácsony!
A raktár sötét, poros helyiség volt, tele régi karácsonyi díszekkel, a Télapó aktáival és a hátsó sarokban a dobozok csaknem a mennyezetig érő, roskatag halmával. - Ezt biztos valami újonc rakta fel így - mondta a medve. A hintaló és a baba egyetértően bólintott. - Nos, kezdjük - vette át az irányítást Teddy. - Felmászom a tetejére, és ledobálom nektek a dobozokat. - Gondolod, hogy biztonságos? - meredt rá a baba a dobozhegyre. - Hát persze. Mi, medvék, kiválóan értünk a mászáshoz. - Teddy szaporán felkapaszkodott a toronyra, mindössze két-három dobozt billentve meg útközben. - Figyelj odafönt! - kiáltotta a ló, odaállva a porcelánbaba és a hulló dobozok közé. - Dolly törékeny! - Bocsánat! - Teddy már odafönt volt, éppen csak egy kicsit lihegve a mászástól. - Csak most kezdem dobálni a dobozokat. Vigyázzatok odalent! Megfogta az első dobozt. - Mi ez? Hiszen ez nem üres! Meg ez sem! Hmm! Kinyitott egy harmadikat. - Tudjátok, mi ez? Mindazok a díszek, amelyeket nem találunk. A tavalyi takarítási hajrában keverhették őket az üres dobozok közé. - Ciccegett és megrázta a fejét. - Szeretném tudni, hány... - A torony veszedelmesen megingott, ahogy Teddy egy újabb dobozért nyúlt. - Vigyázz! - kiáltott a baba, felpillantva a hintaló lábai mögül. - Ne aggódj! - válaszolta a medve. A dobozok ismét nekidőltek a falnak. Látod? Semmi baj! Éppen ekkor döntött úgy egy ifjú egér, hogy megvicceli őket. - Búúú! - ugrott rá a szarufáról a Teddy praclijában levő dobozra. - Tyűű! - ejtette el Teddy a dobozt, és hátracsuklott. A torony kifelé billent alatta. - Tyűű! - kiáltott ismét, mikor a dobozok dőlni és csúszni kezdtek. - Fuss! - kiáltott a hintaló a babának, miközben előreugrott, és testével próbálta visszanyomni a falhoz az ingadozó tornyot. Ez sikerült is egy pillanatra, de mikor Teddy ismét megpróbálta megvetni a lábát, újból előrebillent. Az egérnek alig maradt ideje visszaugrani a szarufára. A dobozhegy mackóstul-mindenestül omlott a porba. Teddynek sikerült fent maradnia a csúcson, és meglovagolta a dobozlavinát. A porcelánbaba elfutott a biztonságos távolba. De a hintalónak nem volt hova szaladnia. Egyre újabb és újabb dobozok zuhantak rá. Már nem lehetett elviselni a súlyt! Valaminek engednie kellett! Valami engedett. Egy hangos “reccs!”, a hintaló első lába és válla eltörött, ő felbukott, a dobozhegy maga alá temette. A baba és a megrendült Teddy rohantak megkeresni. Még az egér is leszaladt, hogy segítsen. Sok tündért is odacsődített a zaj, és egy pillanat alatt kiszabadították a megviselt hintalovat. - Jól vagy? - kérdezte Teddy. - Azt... azt hiszem, jól. Mivel fából készült, a hintaló nem érezte, hogy eltört a lába. Ígyekezett fölállni, de megint feldőlt, amikor megpróbálta hiányzó lábára helyezni a súlyát. - Jaj, ne! - nyögte. - Eredj a Télapóért - suttogta valaki. Egy tündér kirohant a raktárból. - Nagyon sajnálom - mondta az egér, a farkát csavargatva. - Nem gondoltam, hogy... én nem gondoltam... én csak viccelni akartam egy kicsit. - Persze, persze. Tudjuk, hogy baleset volt - mondta Teddy. A hintaló csak nézte törött lábát.
Befutott Télapó. - Mi történt? - Az egész az én hibám, Télapó! - sírt az egér.-Azt hittem, olyan jó vicc lesz megijeszteni a medvét. Nem tudtam, hogy az egész dobozhegy le fog dőlni. Úgy sajnálom! - Újra szipogni kezdett. - Hát, remélem, tanultál belőle! - mondta szigorúan Télapó. - Igen, Télapó, tanultam! Télapó megvizsgálta a hintalovat. - A lábam. - Igen - felelte halkan Télapó, összevonta a szemöldökét. - Joachim, nézd csak meg. Télapó egyik kézművesmestere odatérdelt a hintaló mellé. Fölemelte a lábat, azután megütögette a hintaló szilánkos vállát. - Talán, talán - motyogta. Csúnyán összetört itt. Talán az egész végtagot el kell távolítani. Legjobb esetben össze lehet illeszteni. Ez is, az is időbe telik. - A tündér kiegyenesedett. - Több időbe, mint amennyi hátravan még karácsonyig. - Ettől tartottam - suttogta Télapó. A hintaló felnyögött. - Jól van, jól van, Villámcsapás, ne aggódj! - veregette meg a nyakát Télapó. - Következő karácsonyig rendbe hozunk. A hintaló bólintott, igyekezett visszafojtani a könnyeit. - Van egy tartalékunk - mondta a második tündérmester. - Megteszi - paskolta meg ismét Télapó a hintaló nyakát. - Most takarítsuk el ezt a rendetlenséget, és menjünk vissza a munkánkhoz. Te pedig - fordult a bűntudatos egérhez -, miután segítettél itt rendet rakni, jelentkezel Evelynnél, a festőrészlegben. A henyeség minden baj melegágya. - Igenis, Télapó. - Peénelopé, nézz utána, hogy jelentkezik-e! - Igen, uram! - vetett egy sötét pillantást a tündér az egérre. - Mik történnek mindössze két nappal karácsony előtt! - mormogta Télapó. - Albert! Készíts feljegyzést! - Igen, uram! - titkára fölcsapta a noteszét. - Ami a dobozok biztonságos felrakásának elengedhetetlenségét illeti. - Megállt az ajtóban, hogy egy utolsó pillantást vessen a zűrzavarra. - Ez nem történhet meg még egyszer! - Igen, uram! Teddy és a porcelánbaba annyi időt töltött a hintalóval, amennyit csak tudott. Mindenki nagyon kedves volt hozzá. De karácsony olyan gyorsan ideért, mint rénszarvas a háztetőre. - Vigyázz magadra, hintaló! - mondta Teddy. (A baleset óta tapintatból senki sem hívta ,Villámcsapás”-nak.) - Remélem, kedves gazdád lesz - felelte a hintaló, és igyekezett nem venni tudomást a torkában levő gombócról. A porcelánbaba megölelte. - Isten veled! Mást is akart mondani, de az beleveszett a szipogásba. Ehelyett megcsókolta a hintalovat, azután elszaladt. A hintaló nézte, ahogy megrakják a szánt. Egy tüzes fekete csődör foglalta el a helyét. - Tudod, öregem - mondta a fekete -, szörnyen vacakul érzem magam. Ez nem szép dolog. - Nem a te hibád - motyogta a hintaló a padlóra meredve. A fekete elfordult.
- Fekete. - Tessék? - Tedd a gyermeket... - a hintalónak a torkán akadt a “boldoggá” szó. - Azt teszem. Gondom lesz rá, öreg cimbora. - A fekete elrobogott, hogy elfoglalja a helyét a többi hintaló között. “Én gyorsabb voltam - gondolta a hintaló. - És leszek is. - Törött lábára nézett. - Igen, így lesz. A szán végül megtelt a zsibongó, izgatott rakománnyal. Télapó, legszebb karácsonyi palástjában, helyet foglalt a bakon. - Hohoho! Kész vagyunk? - Igen! - kiáltotta egyszerre mindenki. - Hohoho! Indulunk! A rénszarvas nekifeszült a rakománynak, a szán zökkent egyet, és elindult. Csengők csilingelése közepette, ragyogó karácsonyi havat fröcskölve emelkedett a magasba. A hintaló addig nézett, amíg a szán el nem veszett a hideg téli csillagok között, és el nem halt a hám csengőinek csilingelése. Azután odabotorkált a legsötétebb raktárban egy elhagyatott sarokba, és hosszú-hosszú ideig sírt. Sok karácsony telt el. Először egy asztalostanonc próbálta megjavítani a hintalovat. De a törés komolysága és a tündér gyakorlatlansága miatt a ló rosszabb állapotba került, mint korábban volt, és továbbra se volt neki lába. Minden évben sor került az újabb kísérletre, de valamennyi kudarcba fulladt. Végül az asztalosok vezetője megcsóválta a fejét. - Sajnálom, öreg barátom. Minden, amit megpróbáltunk, csak rontott a helyzeten. Attól félek, csak az segítene, ha teljesen újraépítenénk. A hintaló ránézett. - Rendben. A tündér sóhajtott: - Ha ezt tennénk, te nem lennél többé te. Mellesleg... - Mellesleg, jobb hintalovat készítenél, ha elejétől fogva csinálhatnád. És ez itt a Télapó műhelye. Csakis a legjobbat. Megértem én. - Higgy nekem, barátom, ha lenne bármi mód... - Tudom, tudom. Köszönöm, hogy megpróbáltad. - A hintaló elbicegett. Olyan bánatos volt, hogy nem vett tudomást a tündér őszinte együttérzéséről. Serényen dolgozott, hogy felejthessen egy kicsit: tanácsokat adott a karácsonyi díszítéshez, karácsonyi dalpkat énekelt, csevegett Télapóné asszonnyal, és karácsonyi történeteket mesélt a tündérgyerekeknék és a kisebb játékoknak. Minden évben (noha megígérte magának, hogy nem teszi) végignézte, mint afféle háromlábú kívülálló, a szertartást, mikor megpakolják a szánt. De addig nem bírt hátat fordítani, míg a szerszám csengőinek utolsó csilingelése szerte nem foszlott a hideg karácsonyi csillagok között. És a csillagok minden évben hidegebbeknek tűntek, mint a szívét marcangoló jeges kések. Ez az év sem különbözött a többitől. Megint itt volt a karácsony, és a hintalónak eszébe jutott minden, amit sohasem kaphat meg. Végignézett lepattogzott festésén, és sóhajtott. Farka, gyönyörű farka mostanra néhány durva szálra gyérült, a többit egymást követő egérnemzedékek használták el. Erre az önsajnálatra megcsóválta a fejét, önszántából adta oda a szőrszálakat, a kisegereknek melegre volt szükségük. Ugyanezek az egerek mostanában létrának használták a hintalovat, hogy felaggathassák karácsonyi harisnyáikat. És a hintaló bizonyos volt benne, hogy
az éléskamrában levő nagy sajtból ide is kerül néhány darab, ezekbe az apró harisnyákba. Egy tündér rohant be. - Hol van Télapó? - Itt vagyok! - jött ki ő az irodájából, mögötte Télapóné asszony. - Mi a baj? Egy postagalamb tántorgott a tündér mögött. - Sajnálom, uram! - lihegte- - Rossz időbe keveredtem. Itt az utolsó posta. - A madár kimerülten összerogyott. Télapó gyengéden elvette tőle a postazsákot. Egyetlen levél volt benne. - Carole-tól jött - mondta, felbontva a borítékot. - Kedves Télapó! - Minden betűt gondosan megrajzoltak. - Sajnálom, hogy ilyen későn írok, de a mama nagyon beteg volt, és segítenem kellett neki. De már jobban van. Télapó szünetet tartott. Mély csend lett a műhelyben. - Csak egy dolgot kérek karácsonyra. Tudom, hogy nem lehet igazi pónim, úgyhogy hoznál nekem, kérlek, egy vesszőparipát? Nagyon köszönöm. Szeretlek, Télapó! Tisztelettel, Carole. Télapó gyorsan összehajtotta a levelet. - Izé, Télapó - mondta a második tündérmester -, idén nagyon mentek a vesszőparipák. Egyetlenegy sem maradt. A műhelyben mindenki a falon levő nagy órára nézett. Arra sem maradt idő, hogy másikat készítsenek. - Mit csináljunk? - kérdezte Télapó. - Utálnék csalódást okozni Carole-nak. A hintaló a vesszőparipákra meredt, és visszaemlékezett arra, amikor horkantott és kirúgott feléjük. Csak egy fej, pálcatesttel! Se fényes nyereg! Se bolyhos farok! Esernyőtartóba teszik őket! A vesszőparipák nem szaladgálhatnak megbízatásokat teljesítve, nem kötözhetnek masnikat, még csak lamettát sem aggathatnak a karácsonyfára. De énekelhetnek. A műhely visszhangzott karácsonyi énekeiktől, a játékhangszerek vidáman kísérték őket. “Nincs testük” - gondolta a hintaló. Lenézett. - Vajon három láb jobb, mint egy sem? - Elképzelt egy kislányt, karácsony másnapjának reggelén, ahogy odaszalad a fához, hogy magához öleljen egy ragyogó vesszőparipát, de nem talál mást, csak egy babát, egy dobozt vagy egy... Ismét ránézett a vesszőparipákra. Nem is olyan rosszak. Tulajdonképpen egész vidám társaság. És ha jobban belegondol, egy hintaló, ha egyszer beistállózták a gyerekszobába, sohasem hagyhatja azt el. Viszont egy vesszőparipa bárhova eljuthat. A hintaló elképzelte, amint egy gyermek öleli a nyakát, szeretettel csókolgatja az orrát. Mélyet lélegzett. - Télapó! Uram! - Tessék, barátom. - Tudom, hogy nincs idő rögtönözni egy vesszőparipát. De talán ha... öö... úgy értem... - Mit javasolsz? - Nos, uram, belőlem lehetne csinálni egy vesszőparipát, és ez egyáltalán nem kerülne sok időbe. Döbbent csendben meredtek rá. - A csudába - folytatta sietve a hintaló -, itt csak útban vagyok. Egy háromlábú széknek lehet használ venni. De egy háromlábú hintalónak? - Télapóra nézett. - És olyan sokat jelentene annak a kislánynak. Nem okozhatunk neki csalódást karácsonykor! - Biztosan ezt akarod? - kérdezte Télapó nagyon csendesen.
- Igen, uram - mondta szilárdan a hintaló. - Ezt. A vesszőparipák rivalgó üdvözlésben törtek ki. - Jól van, hintaló! - kiáltott a sárga pöttyös fekete. - Juhé, cowboy! - nyihogta a tarka. - Derék fickó! - nyerítette egy gesztenyebarna telivér. - Nemes dolog - jegyezte meg a nagy fehér csődör, aki Arthur király színeit viselte. - Hurrá, hurrá! - kiáltotta egyszerre mindenki, aki a műhelyben tartózkodott. Még a postagalambtól is telt egy gyenge, “Juhé”. Télapó nevetett. - Ha, ha, ha! Munkára! Csak néhány óránk maradt! Ha, ha, ha! Télapóné asszony fölemelte a kimerült galambot, és azt mondta: - Rád fér egy kis meleg napraforgómag-kása, szegény drágám! - Ez nagyszerűén hangzik, Télapóné asszony. A szembeszél csaknem megölt. Most a hintaló került a figyelem középpontjába. Az egyik tündér az új testet illesztette hozzá, miközben a másik lehántotta róla a régi festéket. Fehérre festették, azután vörös és zöld pöttyökkel hintették tele. - Karácsonyi csoda vagy - mondta ecsetét húzogatva a festő. - Most pedig vörös és egy csipet arany a kantárra. Ápolatlan sörényét gyorsan kicserélték újra és bolyhosra. (A hintaló megígértette velük, hogy a régit odaadják a tarka macskának. Csemetéi bármely pillanatban megérkezhetnek.) Üvegszemei karácsonyi fényektől ragyogtak, miközben az egerek élénkzöld zsinórt kötöttek új nyakára nagy szeretettel. Télapóné asszony fejezte be a munkát. Gyengéd kézzel két aranycsengőt erősített a kantárra. - Te vagy a legcsinosabb - mondta. Azután hirtelen szemébe szökkenő könnyei között elmosolyodva megveregette a nyakát. - Mindnyájunknak hiányozni fogsz, öreg barátom, de nagyon, nagyon boldog vagyok miattad. - Boldog karácsonyt! - megcsókolta az orrát, nem törődve vele, hogy a festék még nedves egy kicsit. A vesszőparipa, aki nem volt többé hintaló, helyet foglalt a többiek között. Énekeltek, mintha sohasem akarták volna abbahagyni: “Díszítsétek a szobát fagyaiágakkal! Tralla-lalla-lalla-la!” Mint rendesen, most is egy örökkévalóságnak tűnt, amíg megrakták a szánt, de végül minden benne volt. A vihar elcsendesedett, és a hold szikrázó ezüstté változtatta a friss havat. A rénszarvas türelmetlenül dobbantott, míg Télapó felmászott, mondván: - Hohoho! Kész vagyunk? - Igen! - felelte mindenki. - Hohoho! Indulunk! A csengők csilingeltek, a rénszarvas előrelendült. A lovacska még egy végső, szerető pillantást vetett a műhelyre. Azután előrenézett a karácsonyi csillagokra. A meleg, barátságos karácsonyi csillagokra, melyek elvezetik hazafelé. Bihari György fordítása
Harry Turtledove MAINAPSÁG Talán az volt a célja, hogy a szeme között találja el. Friedman még kevesebbet értett a katonai dolgokhoz, mint a hajózáshoz, de volt egy olyan sejtelme, hogy a német ezt akarta.
Amióta beköszöntött a tél, korán alkonyodott Puckban, a lengyel kisvárosban. A sűrűsödő sötétségben a Balti-tenger hullámai nyaldosták a lejtős, sáros partot. A lengyelek kiásták a közönséges kagylót és a szívkagylót, kürtcsigát, és levest főztek belőlük. Puck három zsidó.családjának a kagyló természetesen tiltott ételnek számított. A gyomrát mardosó éhség egyre növekvő érdeklődést ébresztett Berel Friedmanban a sült kagyló íze iránt. Az ország lerohanása óta eltelt három hónapban a pucki lengyelek megismerkedtek az éhséggel és a nélkülözéssel. A zsidók pedig - nos, amióta Hitler járma a nyakukba zúdult, Friedman visszasírta a lengyel uralmat, és mi lehetett rosszabb ennél az összehasonlításnál? El sem tudta képzelni. Halk kopogtatás riasztotta fel komor elmélkedéseiből. Felesége, Emma azt mondta: - Ezek a Korczakék lesznek. Most már mind együtt vagyunk. - Igen. - Kinyitotta az ajtót, biccentett Jacobnak és Yettának, megpaskolta két kisfiúk állát. - Isten hozott benneteket! - mondta. - Gut jontif, boldog ünnepet! - Gut jontif! - A szorongás mély ráncai belevesztek Jacob Korczak szürkülő szakállába. Keserűen nevetett. - Már ha van még egyáltalán boldog ünnep. - Élünk egyik napról a másikra, ahogy tudunk - mondta Friedman. - Mi mást tehetnénk? - Isaac Geller bólintott a háta mögött, nem annyira meggyőződésből (lévén Friedmannál sokkal borúsabb természet), mint inkább kétségbeesésből. Friedman megyőződött róla, hogy a függönyök kellően össze vannak-e húzva, mielőtt elővette és a kandalló párkányára tette volna az ezüstmenórát. Az is elég nagy baj, ha a lengyelek látják meg a hanukka fényeit. Ha viszont a németek, az kész katasztrófa. Vékony, narancsszín gyertyát tűzött a menóra bal szélső karjába, azután egy másikat húzott elő a dobozból, és egy pillanatra a párkányra tette. Gyufát vett elő, és végigrántotta a cipője talpán. A gyufa tüzet fogott. Kicsit köhécselt a kénes füsttől, elvette a párkányról a gyertyát, meggyújtotta a gyufával, majd az égő gyertyával lobbantotta lángra a menórába erősítettet. Azután a sámeszgyertyát a menóra középső ágába szúrta, amely magasabb volt a tőle jobbrabalra sorakozó, négy-négy ágnál. Ezután héberül elénekelte a gyertyák fölötti áldást, majd jiddisre fordította, az asszonyok és a gyermekek kedvéért: - Áldott vagy, ó, Urunk, Istenünk, világmindenség királya, aki megszenteltél minket parancsolataiddal, és elrendelted, hogy meggyújtsuk a szentség lángjait. (A hanukka szentséget jelent - tette hozzá mellesleg.)... Áldott vagy, ó, Urunk, Istenünk, világmindenség királya, aki csodákat míveltél atyáinkkal azokban a napokban és mainapság... Áldott vagy, ó, Urunk, Istenünk, világmindenség királya, aki megtartottál bennünket, és megengedted, hogy örüljünk a mai napnak. Noha Friedman általában nem volt valami képzeletdús ember, a hanukkai áldás iróniája majdnem úgy hatott rá, mintha megütötték volna. Isten egykor talán segíthette a zsidókat Antiokhosszal szemben, de mit tett Hitler ellen, akinek a mérge elegendő húsz Antiokhosznak? Semmit, amit bárki láthatott volna. Friedman fejcsóválva olvasott, azután lefordította az imakönyvből az áldást követő magyarázatot: - Ezeket a fényeket azért gyújtottuk, hogy imádkozzunk azokért a csodákért, megszabadításokért és győzelmekért, amelyet atyáink kedvéért cselekedtél szent papjaid keze által, azokban az időkben és mainapság. Éppen ezért szentek ezek a fények a hanukka nyolc napja alatt; csak néznünk szabad őket,
hogy ismételten áldjuk neved a csodákért, csodálatos tettekért és megszabadításokért. A zsúfolt, kicsiny nappaliban a felnőttek gondterhelten néztek össze a gyermekekfeje fölött. Hol vannak azok a győzelmek? A csodatettek? Ami pedig a náciktól való szabadulást illeti, ki merészelne imádkozni hacsak a reményéért is? Ha voltak csodák, azok a gyermekek szívében lakoztak. Amint Friedman ellépett a menórától, lánya, Rachel, fia. Aaron, Korczakék két fia, Gellerek fia és lánya egyszerre kiáltották: - Itt a hanukka! - olyan hangosan, hogy szüleik riadtan néztek körül. A gyermekek nem nyugtalankodtak a nehéz idők miatt, de ők ünnepeltek leglelkesebben. Egy pillanat alatt négy, fából-cserépből készült dreidel pörgött a padlón meg a kandalló előtti alacsony, ütött-kopott asztalon. - No, no! - szólt mogorván Jacob Korczak. - Ha dreidellel akartok játszani, akkor szükségetek van némi hanukkai geltre, ugye? - Nadrágzsebéből elővett egy maréknyi német és lengyel aprópénzt, és szétosztotta a kis érméket a gyerekek között. Friedman és Geller követte a példáját. A dreidel négy lapján lévő írásjelek héber szavak kezdőbetűi voltak, amelyek együttesen a “nagy csoda történt itt” mondatot adták ki. A játszadozó gyermekek öröme, a gimmelt vető győztes ujjongása, a sint követő zsémbelés, ahogy a pörgető összeadta az oszlopokat, mindezek a hangok a régi ünnepekre emlékeztették Friedmant. És mostanában ez már egymaga elég csodának. Már az illat is kezdett olyan hanukkai lenni. Forró zsír és hagyma szaga jött be a konyhából, ahol Emma krumplis latkét sütött: krumplihoz még hozzá lehetett jutni. De ma látkéból fog állni a hanukkai lakoma. Idén nem volt kövér liba, borban főtt marhaszegy. Friedman a két kezén össze tudta számolni, hányszor evett húst, amióta a városházán a horogkeresztes zászló foglalta el a vörös-fehér lengyel lobogó helyét. - Hát akkor latkéval lakunk jól - jelentette ki. Jacob Korczak vasvillaszemekkel nézett rá, de Friedman csak mosolygott. Hát lehet sokáig rosszkedvű az ember, ha a gyermekei boldogak? Valaki kopogott az ajtón. Egy pillanat alatt csönd lett a házban. A gyerekek megszeppentek. A felnőttek megrettentek. Puck valamennyi zsidója ide gyűlt össze. Akárki állt is odakint, az csak gój lehetett: talán egy lengyel; vagy ami még rosszabb, német. Amióta németországhoz csatolták ezt az országrészt, a németek elkezdték innen deportálni a zsidókat. Friedman dermedten várta a durva kiáltást: “Juden, heraus!” A kopogás megismétlődött. Ezt is csend követte. Emma kidugta a fejét a konyhából. - Mit csináljak? - suttogta felé Friedman. Nyitni vagy nem nyitni egyaránt ijesztő megoldásnak tűnt. - Nyisd ki! - mondta az asszony habozás nélkül. - Végül is hanukka van. Az idegen megvendégelése micvá. Ha a kinti idegen kegyetlenül vigyorgó SS, szenesvödörforma sisakban, akkor Friedman szerint aligha lesz Isten áldása a megvendégelésen. Persze ha egy SS áll odakint, akkor jobbakat is falhat annál a szegényes éteknél, amit egy maroknyi zsidó kínálhat neki. Akárki volt is az, kopogtatott harmadszor is, nem hangosan, de kitartóan. Friedman erőt merített a lassú, erélyes koppanásokból. Egy SS biztosan nem kopogtatna udvariasan háromszor; egy SS beverné az ajtót a puskatussal. Friedman lenyomta a kilincset, szélesre tárta az ajtót. Odakint a legmagasabb, legszélesebb ember állt, akit valaha is látott, olyan rongyokba öltözve, amelyek jócskán szűkek voltak rá. Friedman eddig még sohasem látta, sem őt,
se hozzá hasonlót. Úgy nézett ki, mint aki a kisujjával le tudja akasztani az ajtót a zsanérjairól. Azonban a nagy ember nem tett semmi ilyesmit. Csak állt nyugodtan, lenézett Friedmanra, noha a nappali padlója jó lépéssel volt magasabban az utca szintjénél. Szemében, mint a macskáéban tükröződött vissza á hanukkai gyertyák vibráló fénye. A gyertyalángnak még a tükörképe is eszébe juttatta Friedmannak, miért nyitotta ki az ajtót. Ráparancsolt a hangjára, hogy ne remegjen, miközben azt mondta: - Barátom, nem jössz be velünk vacsorázni? Bőségesen van finom latkénk, így hát egyél, amennyit bírsz. - Tudta, hogy hazudik, Lengyelországban ezekben a napokban csak a németek bővelkedtek bármiben is - de ez nem olyasfajta hazugság volt, amelyet Isten följegyezne az ítéletek könyvébe. Az idegen egy pillanatra ránézett. Nem válaszolt, legalábbis szavakkal nem, viszont bólintott. Oldalazva kellett belépnie Friedman ajtaján, és le kellett hajtania a fejét a szemöldökfa alatt. Amikor odabent kiegyenesedett, kopasz feje búbja csaknem súrolta a mennyezetet. Rachel Friedman még csak négyéves volt, túl kicsi ahhoz, hogy kifogástalan udvariassággal viselkedjék. Föl, följebb és még följebb emelte bámész tekintetét, azután sirni kezdett. - Ha annyit eszik, amennyit bír, akkor nekünk nem marad semmi! - bőgte könnyein át. Sírva fakadt a többi gyerek is. Túl sokat voltak éhesek mostanában, semhogy el tudták volna viselni, hogy lemaradjanak a beígért lakomáról. Berel Friedman mint házigazda megtette, amit tehetett, hogy kiköszörülje a csorbát. Bizonyos komor büszkeséggel konstatálta, hogy kuncogása természetesnek hangzik. - Ne aggódj a gyermekek miatt, barátom! Mit tudhatnak a kicsinyek? Mint mondtam, bőviben vagyunk mindennek. Emma - emelte föl a hangját -, ugye hozol vendégünknek egy kis szilvapálinkát? A nagy ember még mindig hallgatott. David Korczak, Jacob idősebbik fia tizenkét éves volt. Következő nyáron lett volna a barmicvája, ha nem jönnek be a németek. Most megbökte könyökével az apját. - Az idegen miért... - A vendég - intette le apja, aki szintén tisztában volt az illendőség szabályaival. - Úgy értem, a vendég - javította ki magát Dávid, azután folytatta, de nem elég csöndesen: - Miért van a vendég homlokára írva, hogy emes? - Miféle szamárságokat kotyogsz?! - Jacob Korczak nekihuzakodott, hogy nyakon legyintse a fiát. De mivel ugyanolyan jó ember volt, mint amilyen komoly, előbb odanézett, mielőtt tényleg megütötte volna. Friedman is odapillantott, ő anyajegynek nézte az idegen szeme fölötti barna foltokat, amelyekre megjegyzést tenni otrombaság lett volna. Most látta csak, hogy Davidnak igaza van. Az anyajegyek a héber “igazság” szót adták ki. Egy pillanatig úgy vette tudomásul, mint a természet szeszélyét. Azután eszébe jutottak Talmudtanulmányai, amelyek szerint az emes szó Isten pecsétje, amely Ádám homlokát ékesítette, amikor ő és a világ még ifjú teremtmények voltak. Ádám óta ember nem született ezzel a bélyeggel. Ám ugyanez volt a jele egy újabb teremtménynek is, mely azonban nem Istentől való volt: röviden, ez volt a gólem jele. Friedman megdermedt a rémülettől. Mert vannak más borzalmak is, nemcsak azok, amelyeket a németek szabadítottak rá a világra, és ő ezek egyikét invitálta be a házába! Mély, fuldokló hang jelezte, hogy Jacob Korczak ugyanerre a rémítő következtetésre jutott. Isaac Geller nem, de Isaac Gellert, noha jó ember volt és jó zsidó, nemigen bántotta az ész.
Mit tegyen? Mit tegyen? Friedman meg sem mert mukkanni, félve, hogy felingerli a halhatatlan teremtményt. Szerette volna utasítani, hogy távozzék, de félt a haragjától, mivel tudta, hogy nem fogad el parancsot. Egyébként, ha befogadta mint vendéget, akkor nem dobhatja ki, amikor a gólem nem csinál semmi rosszat, anélkül hogy maga ne esne bűnbe. Nem maradt más választása, mint hogy úgy kezeli, akár a többi embert. Az asztalhoz invitálta. Amikor leült, így szólt hozzá: - Megtisztelnél bennünket azzal, hogy ma este te vezeted az imát? A gólem megrázta a fejét, hatalmas ujjával a torkára mutatott, ismét megrázta a fejét. Hát persze, gondolta Friedman, nem tud beszélni - csak Isten teremtményei tudnak. Egyre kínozta rémülettől dermedt agyát, hogy további ismereteket bányásszon ki belőle, de olyan volt, mintha csődbe ment banktól akart volna pénzt szerezni. Emma, mintha ő is varázsolna, különleges helyet csinált a gólemnek: észrevétlenül odatolta neki férje székét, Berelnek pedig egy szálkás, ócska sámlit adott. Most vörös arccal és ragyogva nagy tál latkét tett az asztalra, majd szedett a gólem tányérjába, Berel pedig szilvapálinkát töltött a poharába. Miután a gólem nem volt rá hajlandó, Isaac Geller vezette az imát. A végső omen után fölemelte pálinkáspoharát, és elmondta a szokásos köszöntést: - Löhájim - az életre! Ez mindennél inkább meggyőzte Friedmant arról, hogy barátja tökfejű. Minden dolgok között, amelyek feldühíthetik a gólemet, nem tudott kigondolni dühítőbbet, mint olyasvalamiért imádkozni, ami őneki sohasem lesz. De a gólem csak fölemelte a poharát a többi felnőttel együtt. Megnedvesítette ajkát az erős szilvapálinkával, de bármennyit ivott is, a pálinka szintje hajszálnyit sem csökkent. Villájával falatnyit vágott az egyik latkéból, azután a maradék krumplilángost a többivel együtt visszatette a tálba, Ez túl sok volt Emmának. Képes volt hidegvérrel asztalához ültetni egy gólemet, de méregbe gurult, amikor az visszautasította a vendégszeretetét. - Maga nem is eszik! - mondta élesen, mintha azzal vádolta volna meg a teremtményt, hogy számlálatlanul követte el a bűnöket. A gólem engedelmesen megbiccentette a fejét, azután egy darab sült krumplit emelt a szájához. Megrágta, de Friedman látta, hogy nem nyelt. Mi szüksége egy anyaglénynek élelemre? kérdezte magától, és nem talált választ. A gólem ismét udvariasan bólintott Emma felé, két kezével megsimogatta a hasát, mintha azt mutatná, milyen hatalmasan jóllakott. Az aszony minden meghatódás nélkül fújt egy hangosat, de máskülönben békén hagyta. Mivel a gólem ilyen mértékletes volt, a latke elegendőnek bizonyult valamennyiük számára. Friedman maga se tudta, mikor volt ilyen kellemesen jóllakott utoljára - az bizonyos, hogy a németek bejövetele óta egyszer se. Kortyintott pálinkájából, élvezte a gyomrában szétáradó meleget. De még ettől sem tudta abbahagyni a töprengést azon, hogy mikor fog legközelebb jóllakni. Miután a legutolsó krumplilángos is elfogyott, Emma kezdte kihordani az edényeket a konyhába. Hagyta, hogy Yetta Korczak és Bertha Geller segítsen neki, de amikor a gólem is felajánlotta a segítségét, megállt, és olyan megbotránkozva nézett rá, hogy még a halhatatlan teremtmény is megértette. Visszaült; Berel széke recsegett súlya alatt. Berelen nem látszott izgalom. Evett és ivott; most meggyújtotta a pipáját, és boldog felhőket eregetett a mennyezet felé. Azután felbátorodott, és talán mert egy cseppet sikker volt a pálinkától, odafordult a gólemhez, és nyíltan megkérdezte : - Minek nevezhetünk, barátom?
Abban a pillanatban, ahogy ezek a szavak kiszaladtak a száján, már rá is jött ostobaságukra, hiszen megfeledkezett róla, hogy az agyagember néma. De az még így is tudott válaszolni: egyik mutatóujjával a homlokán olvasható szó felé bökött. - Emes? - kérdezte Friedman. A gólem bólintott. Friedman fölemelte saját mutatóujját, amit csak akkor tett meg, amikor ivott egy kevesett. - Jól van hát, Emes, mutass meg nekünk valamit abból az igazságból, ami vagy. - Berel! - kezdte Jacob Korczak. Aztán abba is hagyta, de Friedman tudta, mit akart: Berel, fogd be a szád, te átkozott bolond, mielőtt mindnyájunkat elpusztítanál! Jó tanács volt; Friedman azt kívánta, bárcsak megfogadta volna. Most már túl késő volt - a gólem ismét bólintott. Friedman látása hirtelen elhomályosodott, vagy inkább különös módon megkettőződött. Látta a szobát, amelyben ült, mellette a gólem, vele szemben Korczak és Geller, hátul pedig a gyerekek még mindig a dreidelekkel játszottak. De emeltet az ismerős, otthonos jelenet mellett más dolgokat is látott a gólem igazságából, amelyet oly meggondolatlanul akart tudni. Látott zsidókat esztelenül összezsúfolva egy nagy város kis sarkában. Valahonnan tudta, hogy az a város Varsó. Látott pökhendin vigyorgó németeket, akik levágták a zsidók szakállát, és látott más németeket, akik az oldalukat fogták, és fetrengtek a nevetéstől, miközben olajba mártottak más szakállakat, és lángra lobbantották őket. Látott tizenkét éves lányokat, akik fél sercliért árulták magukat. Látta a csonttá aszott tetemek gyászos halmát rozzant falak mellett; ezek talán nem árulták magukat kellő buzgalommal. Látta, hogy a zsidók elmennek a holttestek mellett, és rájuk se néznek, mintha halálos közöny vett volna erőt rajtuk. Változott a jelenet, mint a moziban. Látott egy nagy gödröt. Német puskák előtt meztelen emberek mentek oda libasorban a gödör szélére. Valamennyi férfi és fiú körül volt metélve. A németek hátulról lőtték le őket. Belezuhantak az előre megásott tömegsírba. A németek újabb sort vezettek fel. A kép ismét változott, öntöttvas kaput látott, fölötte vasbetűs feliratot: ARBEIT MACHT FREI. Látott még több meztelen embert, főként asszonyokat és gyerekeket. Lassan vánszorogtak egy alacsony, szögletes épület felé, amelyre az volt felírva, jiddis, lengyeles német nyelven: ZUHANYOZÓK. Hullákat látott kifogyhatatlan kupacokban, amelyeket fölfaltak valami irdatlan kemencefélék. Látta, hogy fekete, zsíros füst emelkedik fel azoknak a kemencéknek a kéményéből. A képek lassan-lassan elhalványodtak. Együtt voltak megint saját meleg szobájában, saját kis házában. De a borzongás megmaradt, a szívében levő borzongás, amelyre egyetlen tűzhely sem adhatott enyhülést. Ránézett barátaira az asztal túloldalán. Azok sápadtan, döbbenten meredtek rá. Akkor hát ők is látták. Gyűlölettel pillantott a gólemre. Ha ez az igazság, mennyivel megnyugtatóbb lett volna egy hazugság, bármilyen hazugság! Népének nyitott sírjába nézett bele. Ki teheti meg, hogy azután úgy éljen, mintha nem látott volna semmit? Magát is gyűlölte, amiért ő maga hívta meg a halhatatlan teremtményt az otthonába. Miközben ő magát szidta, megszólalt az egyszerű, gyakorlatias Isaac Geller. - Hát ha ez így lesz, akkor mit tegyünk? - Mivel kevesebb képzelőtehetsége volt, mint Firedmannák és Korczaknak, kevésbé adta át magát a rettegésnek. - Édes Istenem, mit tehetnénk? -f elelte Korczak. De Geller nem hozzá szólt, hanem a gólemhez. Újra visszatért a második látás, ez alkalommal homályosan, mintha az agyaglény nem az igazságot, csak egy lehetőséget mutatna meg. Friedman töredezett
képekben látta, ahogy Puck zsidói végigmennek a város főutcáján, látta, hogy egy halászhajóhoz közelednek, látta a hajót, körülötte a tengert. Az iránytű azt mutatta, hogy északnyugatnak tartanak. Ismét ott ült saját asztalánál. - Ez mesüge!- kiáltotta. - A németek le fognak lőni, ha megszegjük a kijárási tilalmat. Egyikünk sem tudja, hogyan kell elvezetni egy halászhajót, és már egyébként is alig van üzemanyag. A halászok több időt töltenek a panaszkodással, mint a halászattal. Isaac Geller szokás szerint most is másképp látta a dolgokat. - Mi történik, ha nem próbáljuk meg, Emes? - kérdezte a gólemtől. Friedman ismét látta az öntöttvas kaput. Belereszketett, noha a látomás csak a másodperc töredékéig tartott. Annál, ami a kapu mögött van, a legveszedelmesebb kockázat is csak jobb lehet. Most ő tette föl a saját kérdését a gólemnek: - Segítesz nekünk? A halhatatlan teremtmény bólintott. Ez elég volt Firedmannak. Megfordult a székén, kiszólt a konyhába. - Emma! - Mi az? - állt meg az asszony az ajtóban. Ruhája ujját könyékig feltűrte, kezéről szappanos víz csöpögött a padlóra. - Mi az, ami nem várat, míg befejezem a mosogatást? Az életünk, gondolta a férfi. De ez magyarázatot, indoklást követelt volna. Csak annyit mondott: - Adj kabátot a gyermekekre, végy kabátot magad is! Elmegyünk. - Mi?! - Felesége szeme kitágult. - A kijárási tilalom, a nácik... - Nem érdekel - felelte Friedman, mire Emma még nagyobbra nyitotta a szemét. A férfi a gólemhez fordult. - Mutasd meg neki is, Emes! Látnia kell! Sohasem tudta meg, pontosan mit is mutatott Emmának az agyagbálvány, de az asszonynak elakadt a lélegzete, a szája elé kapta a kezét. Szó nélkül odasietett a szekrényhez, és előrángatta a kabátokat. - Rachel, Aaron, gyertek ide azonnal! Most rögtön, nem hallottátok? Jól fel kell öltöznünk! Bejött a konyhából Yetta Korczak és Bertha Geller, hogy megkérdezzék, mi folyik itt. Emmához hasonlóan ők is tiltakozni kezdtek, amikor meghallották, hogy ki kell menniük az éjszakába. Aztán a gólem sorra végignézte őket nagy, rút arcában komorló iszapszín szemeivel. Az akadékoskodás olyan hirtelen szakadt ketté, mint a csirke nyaka a sochet bárdja alatt. Firedman azon töprengett, nem tudná-e valahogy megtanulni ezt a trükköt. De hát valószínűleg természetfölötti adomány. Néhány perccel később már kint állt otthona előtt. Fázott, még kabátban is. A gólem megindult lefelé az utcán, a dokkok felé. A három zsidó család követte. Friedman visszanézett a házra, amelyben egész életét leélte. Hirtelen esztelenségnek érezte, hogy elhagyja. De még esztelenebbek voltak a látomások, amelyeket Emes mutatott neki. Lehet, hogy messze mindentől, ami ismerős, idegen és nehéz lesz az élet, de akkor is élet, neki és a gyerekeknek. Még a gólem ereje nélkül is újra láthatta maga előtt az előre megásott sírjuk mellett álló meztelen zsidók képét. A főutca szinte kísértetiesen csöndes volt. Semmi se moccant - se autók, se biciklik, se gyalogosok. Puck városa mintha abba a különös térbe zuhant volna bele, ahonnan a gólem merítette jóslatait. Berel Friedman a fejét csóválta. A németeknek is megvolt a saját hatalmuk, mindenekelőtt a félelem. Mintha minden lépése visszhangzott volna a házak meg a város legnagyobb épülete, a katolikus templom tömör kőhomlokzatán. Ha valamelyik gyermek köhögött, vagy megbotlott, vagy nyűgösködött, Berel mindannyiszor azt várta,
hogy páncéloshadosztály robban ki egy fasorból, a motorok üvöltenek, az ágyúk és géppuskák egyenesen rámerednek. De továbbra is csönd volt. Puckra sok mindent rá lehetett fogni, csak azt nem, hogy nagyváros lenne; fő utca, az egyetlen egyenes utca, amellyel dicsekedhetett is, néhány száz méter hosszú volt csupán. A zsidók hamarosan maguk mögöt hagyták a legtöbb házat, ott volt előttük a kikötői halpiac. Friedmanban feltámadt a remény. A gólem végül is nagy hatalmú teremtmény. Bizonyára megbűvölte a németeket, megparancsolta nekik, hogy ne; vegyék észre a családokat, amelyeket éppen most menekít el. Friedman nem kételkedett - addig, míg a piacon föl nem bukkant a német őrjárat, amely egyenesen a város felé tartott. Iszonyatos félelem öntötte el. Sarokba voltak szorítva. Reszketett, mint a kocsonya. Gyorsan darálni kezdte a Sömá jiszróélt, így nem hal meg anélkül, hogy ki ne mondta volna: “Halljad, Izrael, az Úr a mi Istenünk, az Úr az egyetlenegy!” Még a fülében csengett a harsány Halt! kiáltás, amikor a gólem egyenesen rárontott a németekre. Nem volt valami első osztályú csapat: ki pazarolna ilyet egy olyan bolhafészekre, mint Puck? Az őrjárat nem számított problémákra, így lassabban reagált a kelleténél. De mégiscsak katonák voltak, és fegyver volt náluk. Mielőtt a gólem odaért volna, néhányan lekapták Mauserjeiket, és lőni kezdtek. A nők és a gyermekek sikoltoztak, Friedmannak pedig hirtelen látomása támadt: a Pilsudski, Tadeusz Czuma halászhajója! Szokás szerint most is ez horgonyoz legészakabbra a kis öbölben. - Erre! - ordította, és a többi zsidó követte - később jutott eszébe, hogy ezzel mintegy mellékesen kivonták magukat a tűzvonalból is. Rohantak, a német fegyverek torkolattüzeinek reszketeg lobbanásai világítottak nekik. Egy, kettő, három golyó csapódott a gólembe, ijesztően hangos puffanással. Ha egy ember kap ilyen sebeket, akkor holtan esik össze, vagy két daraba szakad. De egy agyag bálványt, amely sohasem élt, hogy lehetne puska-tűzzel elpusztítani? Minden német ordított, most már rémületükben, amikor célpontjuk nem volt hajlandó összeesni. És a gólem már ott volt közöttük. Lehet, hogy nem élt, de mérhetetlenül erős volt. Nagy ökle bordákat tört össze, behorpasztotta a sisakokat és az alatta levő koponyákat. A németek üvöltése sikoltássá változott, aztán egyenként haltak el a sikolyok. Friedman levetette magát á mólóról a Pilsudski fedélzetére, aztán megfordult, hogy segítsen utána ugró feleségének és gyermekeinek. Korczak és Geller ugyanezt tették. Mindenki fent volt a hajón, hamarabb, mint Friedman képzelte volna. Csak ekkor jutott eszébe, hogy a leghalványabb fogalma sincs róla, hogyan kell vezetni egy halászhajót. Isaac Geller már a kabinban volt. - Oldjátok el a köteleket! - mondta Friedmannak és Korczaknak. Friedman az orrhoz rohant, Korczak a tathoz. Miközben végrehajtották utasítását, Geller beindította a zajos öreg motort. Csizmás lábak dübörögtek a halászhajó felé - az utolsó német katona mentette a bőrét. Mögötte loholt a gólem, minden hatalmas lépésével közelebb kerülve hozzá. A német kétségbeesetten megpördült, fél térdre esett, és közvetlen közelből egyenesen belelőtt a gólem arcába. Talán az volt a célja, hogy a szeme között találja el. Friedman még kevesebbet értett a katonai dolgokhoz, mint a hajózáshoz, de volt egy olyan sejtelme, hogy a német ezt akarta. Ha igen, nem ért el tökéletes sikert. A felvillanó torkolattűzben látszott, hogy a lövedék a gólem homlokán lapult szét, éppen a bal szeme fölött.
És így eltörölte az alefet, az emes szó első betűjét. A héber nyelvben a pies szónak is van jelentése; azt jelenti, hogy halál. A gólem elpusztult a golyótól, mintha ember lett volna, de súlyos teste egyenesen rázuhant a térdelő katonára. Friedman hallotta a csontok recsegését; a katona utolsó sikolya hirtelen elhallgatott. A két holttest mozdulatlanul hevert, néhány méterre a Pitsudskitól. Hangosabban berregett a bárka motorja. A hajótest elvált a mólótól. Friedman egész életében alig járt kint a tengeren, azon töprengett, nem lesz-e tengeribeteg. Mostanáig nem úgy tűnt. A mozgás nem volt kellemetlen; a hajó úgy szökdécselt vele, mintha öszvéren lovagolna. Bement a kabinba, megnézni, tud-e segíteni valamit Isaac Gellernek. Neki azonban láthatólag nem volt szüksége segítségre. Hosszú, fekete kabátja és nagy, fekete kalapja ellenére meglepően tengerre termettnek tűnt. Talán a szivartól, amelyet a szája sarkába dugott. - Nem is tudtam, hogy el tudsz irányítani egy hajót - mondta Friedman. A szivar megrándult. - Lehet, hogy nem sokat értek a Talmud körüli pilpulhoz, Berel barátom, de adj a kezem alá bármit, amit motor hajt, és én működtetni fogom - morogta Geller. - Ez is egy micvá - felelte Friedman, majd hozzátette: - Különösen most. Körülnézett a kabinban, és miután látott mindent, már nem is tudta, mit segíthetne Gellernek. Annyit értett ezekhez a szerkentyűkhöz, mint a kínai ábécéhez. Egyetlen dolgot ismert föl: a tájolót. Darab ideig tanulmányozta, azután habozva megszólalt: - Bocsáss meg, Isaac, de nem délnek és keletnek megyünk? - De igen - válaszolta Geller. - Nu? - A látomás szerint, amelyet Emes bocsátott ránk, nem északnyugatnak kellene tartanunk? Geller akkorát nevetett, hogy a szivar föl-le ugrált a szája sarkában. - Berel, még egy gólem segítségével sem tudunk keresztülhajózni a Hel-félszigeten. - Ó! - suttogta halkan Friedman. - Hadd kerüljem meg a félszigetet, mielőtt célba venném Svédországot - folytatta Geller. - Nem mintha valóban sok esélyünk lenne, hogy elérünk oda. - Mi? Miért nem? Geller odabökött az egyik titokzatos műszerre. - Látod, milyen kevés üzemanyagunk van? Ez nem elég. Közel sem. Egyedül az Úr a megmondhatója, mi fog történni, ha kifogy. Csak egy dologban vagyok biztos: akármi történjék is, jobb lesz annál, amit a gólem mutatott nekünk. - Igen - bólintott Friedman. - Ó, igen. Kiment a fedélzetre. Emma sietett oda hozzá. - Minden rendben lesz, Berel? - kérdezte felindultan. - Megmenekülnek a gyerekek... attól? Berel még azt sem tudta, mit mutatott a gólem a feleségének. Nem is akarta tudni; neki Emes túlságosan sokat mutatott ahhoz, hogy bármit is tudni akarjon azon kívül. Megrázta a fejét, hosszan sóhajtott: - Nem tudom, Emma - felelte. Először arra gondolt, amit Geller az üzemanyagmérőn mutatott neki, azután arra, hogy mit mondott a barátja. - De akármit találunk is a tengeren, annál nem lehet rosszabb. A felesége bólintott. - Ez bizony igaz. Friedman odament Jacob Korczakhoz, aki a mellettük elsikló Hel-félsziget alacsony, lapos partjait figyelte. Néhány kilométerenként fények jelezték a szárazföldet: noha háború volt, a brit vagy francia gépek nem érhettek el Lengyelországig, ami pedig Oroszországot illeti - Oroszország segített Hitlernek feldarabolni szomszédját. Így hát nem oltották el a lámpákat. Korczak olvashatott a gondolataiban:
- Amilyen kormányos Isaac, minden segítségre szüksége lesz. - Jobban ért hozzá, mint bármelyikünk - felelte Friedman, amire Korczak csak köhécselt. Néhány pillanat múlva Berel folytatta: - Arra gondoltam, azt reméltem, hogy a gólem több embert ment meg népünkből, mielőtt betelik a sorsa. Egy pillanatig abban bizakodtam, hogy valamennyiünket megment. Mi más célból készíthették? - Én is feltettem magamnak ugyanezt a kérdést. - És Korczak némi önelégült felhanggal meg is válaszolta. - Így gondolom: a gólem hatalom, nem igaz? - Valóban - bólogatott hevesen Friedman. - Nagyon nagy hatalom. Ezért reméltem, hogy többet is cselekedhet, mint hogy egyedül bennünket szabadítson meg, nem mintha nem lennék hálás az Úrnak, hogy megtartott minket, de mi vagyunk mi annyi más ember között? - Megint felvillant előtte a gólem látomása, és azt hitte, rosszul lesz. Az a tábor, a kapuja fölött az ARBEIT MACHT FREI felirattal, óriási volt, és hány ilyen lehetett még? - A gólem hatalom - ismételte meg Korczak. - De ott vannak a németek, nekik talán nincs hatalmuk? Tíz évvel ezelőtt ki hallott erről a mamzer Hitlerről? És amikor hatalom ütközik hatalommal, ki mondhatja meg, melyik fog megtörni? Friedman fontolóra vette a dolgot. - Nem tudhatom, Jacob, mi erre a felelet: én nem vagyok hatalom, ahogy ez mindkettőnk előtt ismeretes. De egy válasz mindenesetre létezik, amely éppen elég jó a halandóknak. Minden évben kádist fogok mondani Emesért a járzeit-kor. - Én is - bólintott Korczak. Aztán visszatért a sürgetőbb kérdéshez. - Tényleg eleget tud Isaac ahhoz, hogy megmentsen minket a vízbefulladástól? - Azt hiszem, képes rá - mondta Friedman tétován, azután elmondta barátjának, amit a felesége elől elhallgatott: - Azt állítja, hogy kevés az üzemanyag. - Ajvé! Friedman hallgatott; mintha ez a szó tökéletes foglalata lett volna mindennek, amit ő szólhatott volna. A Pitsudski elhagyott egy újabb fényt. Emma talált néhány piszkos gyapjútakarót, és a többi asszonnyal együtt bebugyolálták a gyermekeket, akik a szörnyű izgalmak ellenére - vagy talán éppen ezért - már rég aludtak, mint a tej. Újabb fény közeledett, ezúttal magasabb és fényesebb, mint a korábbiak. Kék-fehér ragyogásában Friedman látta, hogy a Hel-félsziget hosszú földnyelve véget ért. Isaac Geller is látta. A bárka megdőlt, és irányt változtatott. Most már északnyugatnak megyünk, gondolta Friedman, és visszaemlékezett rá, hogy mit mutatott nekik a gólem. Most már északnyugatnak tartottak, de meddig? Tudnia kellett. Bement a kabinba, várt, amíg Geller fölfigyel rá - ki tudná megmondani, milyen bonyolult egy ilyen hajó kormányzása? Egy idő után Geller feléje fordította a fejét. Friedman úgy szólalt meg, mintha a rabbit kérné, magyarázná el a Talmud valamely bonyolult passzusát: - Hogy állunk üzemanyaggal? - Nem valami jól - mondta komoran Geller. - Szerintem elromlott a mutató. Alig változott, amióta útnak indultunk. - Ez jó hír is lehet - mondta Friedman. Ki volt éhezve a jó hírekre. - Talán tévesen mutatta, hogy alig van üzemanyagunk. Lehet, hogy sok van. - Nincs - felelte szárazon Gel|er. - Amikor észrevettem, hogy az üzemanyagmérő hibásnak látszik, ledugtam egy botot a tartályba, hogy megtudjam, mennyi tartalékunk van. Ameddig a bot leért, az csaknem ugyanannyi, mint amennyit a műszer mutat. - Akkor - Friedman megremegett.
- Igen, akkor - bólintott Geller; - Akkor ki fogunk fogyni az üzemanyagból, és a hajó leáll. Ha az Úr kegyes, akkor svéd, dán vagy akár orosz hajó talál ránk, és vesz föl bennünket. Ha kevésbé kegyes, akkor senki sem szed föl, és meghalunk. Ha nagyon kegyetlen, akkor egy német hajó lel meg minket. - Egy német hajó! - Erre gondolni se akart Friedman. Gellernek igaza van, a legiszonyúbb, ha csak azért jutnak ennyire közel a szabadsághoz, hogy olyan hajóba szaladjanak bele, amelyen a horogkeresztes zászló lobog. - Ezt biztosan nem engedi az Isten. - Berel, azok után, amit a gólem mutatott, Berel, ki mondhatná meg, hogy mit enged Isten, és mit nem? - Én hogyan válaszolhatnék erre? Hogyan válaszolhatna bárki? - Firedman elhagyta a kabint; rosszul lett a nyílt tenger hullámaitól dobált hajó imbolygásától és Geller szivarjának bűzétől. Meg a szorongástól. Puckban a menekülés tűnt az egyetlen lehetséges megoldásnak. Most, mikor már túl késő volt, azon morfondírozott, elég bölcsek voltak-e, mikor elfutottak. Mögöttük elhalványodott az utolsó világítótorony is. Friedman Isten kezébe helyezte magát - nem azért, mintha nem maradt volna más választásuk, hanem mert most már felhagyott azzal az általános emberi képzelgéssel, hogy bármiféle befolyása lenne a saját sorsára. Jöjjön, aminek jönnie kell, ő már semmit sem tehet ellene. A halászhajó tovább pöfögött. Egy idő után vastag, nyirkos ködpaplan borült rájuk. Nedves csöppek ültek Friedman szakállának gyűrűin. Amikor kinyújtotta a karját, nem látta a tenyerét. Talán Isten terjesztette ki kezét a Pilsudski fölé. Ebben a sűrű levesben egyetlen német hajó sem találhatja meg őket. Persze svéd, dán vagy orosz hajó sem. Természetesen a legvalószínűbb, hogy egyetlen nemzet hajója sincs a közelben. A Balti-tenger olyan elképzelhetetlenül hatalmasnak tűnt, mintha a világűr sötétjében, a csillagok között úszna a bárka. És a köd valahogy inkább fokozta, mintsem gyöngítette ezt az érzést. Aztán pedig inkább érezték és hallották, mintsem látták, hogy egy irdatlan alak bontakozik ki a párás semmiből, hatalmasabb, mint az a nagy hal, amely elnyelte Jónást, és vakon elúszik a bárka orra előtt. - Gevalt! - kiáltotta riadtan a kabinból Isaac Geller. Friedmannak még ennyire sem futotta a lélekjelenlétéből. Szívével a torkában várta a hirtelen kiáltást, amely egyaránt jelenthetett menekülést vagy pusztulást. Nem volt kiáltás. A nagy hajó, ügyet sem vetve rájuk, tovaúszott. - - Hát ez közel volt - jegyezte meg Friedman. Valahonnan a ködből Jacob Korczak válaszolt: - Nagyon közel. - Odaszólt Gellernek: - Hogy állunk üzemanyaggal? - Megnézem - szólt ki Geller abból a fakó, zavaros pacából, amely a kabin Volt. Némi hallgatás után folytatta: - Még mindig van, azok után, hogy ennyit jöttünk. - Meglepett, noha korántsem elégedetlen volt a hangja. - Hogy lehet ez? - kérdezte Korczak. - Már jövünk egy ideje, biztosan sokat elhasználtunk. - Gondolnád te - válaszolta Geller. - És én is így gondolnám. De az üzemanyagkijelző nem így gondolja, és a mérőbot se. A kijelző tévedhet. De hogy a bot hogyan tévedhetne, arról fogalmam sincs. - Ennek semmi értelme - siránkozott Korczak. - Az üzemanyag ég, méghozzá gyorsan. Ahogy telik áz idő, az üzemanyag is fogy. - Ezt mondd a mérőbotnak! - felelte Geller. Korczak sértődött horkanással elhallgatott. Északnyugat, északnyugat, északnyugat... Friedman reménykedett, hogy északnyugat felé tartanak, remélte, hogy Geller ért a tájolóhoz. Amennyire ő
értett, afelől a Pilsudski körbe-körbe is járhatott. Felismerte a fedélzeten Emma lépteit, még mielőtt az asszony annyira közel jött volna, hogy láthassa. - Itt vagy, Berel? - szólongatta a felesége. - Ó, megvagy. Jól van. Nézd, találtam még pokrócot. - Köszönöm. - Elvett egyet, és a vállára borította, akár egy táleszt. A gyapjú szaglott az áporodott dohánytól és a még áporodottabb verejtéktől; Friedman most még lesújtóbb véleményt alkotott Tadeusz Czuma tisztaságáról, amelyet eddig se taksált valami nagyra. Emma már bebugyolálta magát a hideg és a köd ellen. Friedman odafordult a feleségéhez. - Aludnod kéne, ha tudsz. - Neked is - vágott vissza az asszony. Berel bólintott; tudta, hogy a feleségének igaza van. Egyikük sem feküdt le. Emma közelebb lépett hozzá, suttogóra fogva a hangját. - Berel... nem lesz semmi baj? Miért emlegette Geller az üzemanyagot? - A férfi kiérezte hangjából a rejtett szemrehányást: Miért nem beszéltél nekem erről? A rejtett szemrehányásra válaszolt, nem a kérdésre: - Nem akartalak aggasztani. Megdöbbenésére az asszony elnevette magát. - Egy gólemet fogadtam a nappalimban, elmenekültem a házból, amelyben azóta élek, hogy hozzád mentem, el a városból, ahol egész életemben laktam, német katonák lőttek rám, és láttam, ahogy meghaltak, és te nem akartál aggasztani az üzemanyaggal? - Jól van, jól van - kezdett el nevetni Friedman is; innen nézve tényleg vicces volt a dolog. Ám hamar elhalt zavart nevetése. - Az a baj az üzemanyaggal, hogy nincs valami sok. - Eddig eljöttünk - jegyezte még Emma. - Már ez is messzebb van, mint ahogy Geller számította. - Ha máris messzebb jutottunk, akkor mit ért hozzá Geller? - mondta az asszony, és határozottan bólintott, mintha ő került volna felül valamilyen bonyolult okoskodásban. - Megyünk, amíg megyünk, és adja Isten, hogy ez elég messze legyen. - Jól van, Emma - hajtogatta Friedman. Különös módon az asszony érvelése megnyugtatta. Ha Isten kezében vannak, akkor Isten gondjukat is fogja viselni. És ha Isten törődik a dolgokkal, akkor Berel Friedmannak nem kell virrasztania, hogy figyeljen. Átrendezte magán a takarót, hogy teljesen beborítsa. - Talán megpróbálok pihenni. - Okosan - bólintott rá Emma. Kinyújtóztak egymás mellett a fedélzet kemény deszkáin. Friedman levette a kalapját, és felajánlotta a feleségének párna céljára. Az asszony megrázta a fejét. Tönkremegy. - Ha minden jóra fordul, akkor vehetek egy másikat. Ha pedig nem, akkor mit számít egy tönkrement kalap? Felesége a feje alá tette a kalapot. - Aludj jól, Berel. - Te is. Friedman úgy gondolta, hogy egyáltalán nem fog aludni, pláne nem jól. De amikor kinyitotta a szemét, a Pilsudskit körülvevő köd feketéről szürkére változott. A nyaka, a háta, a lába megmerevedett; amikor feltápászkodott, mindene fájt és recsegett, mint a rianó jég. A gyerekek már ébren voltak. Gyorsabban alkalmazkodtak a halászhajón való élethez, mint szüleik; körülültek egy pörgő dreidelt, amelyet egyikük a zsebébe tömött, amikor elmenekültek a házból. - Gimmel! - kiáltotta Friedman lánya, Rachel. Nem tudott olvasni, de ismerte a jiddis betűket és héber megfelelőiket is. Még valamit tudott: - Én győztem!
Friedman mosolyogva kerülte meg a játékosokat. A kabinban Isaac Geller még mindig ott állt a keréknél. Az árca olyan szürke volt a fáradtságtól, mint körülötte a köd. A szivar kialudt a szája sarkában; Friedman szerint észre sem vette. De kormányzott tovább. - Úgy látom, nem fogyott ki az üzemanyag - mondta Friedman. Geller vadul összerándult; mindenről megfeledkezett a kormánykeréken, a tájolón és az ablakon kivül, amelyen túl a hajó orráig is alig látott el. - Te vagy az, Berel - mondta, mintha magát akarná emlékeztetni. - Nem, az üzemanyag nem fogyott ki. Isten tudja, miért; én már feladtam, hogy rájöjjek a nyitjára. - Sértődött volt a hangja; talán Friedmant tartotta a felelősnek azért, hogy a motor még mindig pöfögött, vagy barátja könnyebb célpont volt, mint az Úr. Odakint Rachel Friedman visongott a ködben: - Megint gimmel! Megint én nyertem! - Ha így folytatja, elnyeri az egész hajót - mondta Friedman, remélve, hogy a gyenge vicc segít Gellernek ébren maradni, és könnyít a terhein. - A kicsinek - folytatta - mindig szerencséje volt a dreidellel. Emlékszem, amikor egyszer... Elhallgatott. A dreidelekről a rájuk írt betűk jutottak eszébe, a betűkről az, hogy mit jelentenek, és milyen csodára emlékeztetnek. - Emlékszel, amikor, mi? - legyintett Geller. - Ne állj már ott tátott szájjal, mint egy tehén! Mondj valamit, ha beszélgetni akarsz! Ha nem, akkor menj ki. - Isaac, múlt éjjel volt a hanukka első napja - szólt halkan Friedman. - Nu?- mondta Geller. - És akkor mi van? Visszaszívom. Inkább ne beszélgess, ha csak összevissza kalandozol és megzavarsz. - Bocsáss meg! - hajtotta le a fejét Friedman. - Csak arra gondoltam, hogy Isten, aki egy napra elegendő tiszta olajat nyolc napon át égetett a templomban, vajon nem segíthette-e az ő népének néhány tagját egy kis üzemanyaggal, hogy messzebb eljussanak, mint bárki gondolná? Azt mondtad, Istentől kérdezzem, miért nem fogyott ki az üzemanyag. Azt hiszem, ezt tettem. Egy ilyen éjszakán, azok után, ami történt... te mit gondolsz, Isaac, barátom? Geller lassan lehajtotta a fejét. Most az ő szája maradt tátva. A kialudt szivar kihullott belőle. Bólintott egyszer, kétszer, a szeme kerekre nyílt. Azután ismét a Pilsudskinak szentelte figyelmét. Nem egészen egy perc múlva a halászhajó kijutott a ködből. A téli nap hideg, ragyogó, tiszta fényében sziporkázott a tenger. Előttük - nem messzire nyúltak el a svéd partok. A motor tovább brummogott. Bihari György fordítása
₪ Vége
