STUDIA CAROLIENSIA
2008. 3–4 .
SZÁM
5–10.
KESSELHEIM ISABELLA SZÍNHÁZ SZAKRÁLIS HELYEN: HUGO VON HOFMANNSTHAL SZÍNDARABJAI SALZBURGI TEMPLOMOKBAN Vajon megütné-e manapság fülünket, ha arról hallanánk, színtársulat vonul be valamelyik – mondjuk, katolikus – templomba, és ott előadást tart. A Hermann Nitsch-féle és egyéb különleges rendezvények után lehet, hogy nem különösebben. Egyébként is az a tendencia, hogy a látogatók templomainkat elsősorban műemléknek tekintik – amennyiben megfelelően pompásak és régiek –, s csak aztán szakrális helynek, a hívők számára. A szakrális helyek deszakralizálása már régen folyamatban van (turisták, de nem ritkán egyes egyházi képviselők is felelősek ezért). Másfelől, a színház: a “világot jelentő deszkák” sokaknak “Musentempel”, a “múzsák temploma” is, a színház tehát az a hely, ahol áhítattal időznek az emberek. Színház és szakrális nyelv, színház és szakrális hely Miként is kezdődött az, amit manapság színháznak, színdarabnak nevezünk? 1 Homályban van a tragédia kezdete, csak hipotézisekkel lehet dolgozni. Annyi bizonyos, hogy a pogány – de nem hit-nélküli – görögöknél arra szolgált a tragédia, de még a komédia is, hogy az isteneiket meghódítsák. Egy fajta korabeli “istentisztelet” alakulhatott ki, ahol lelkész, pap helyett színészek és kórus agitáltak, prédikáció helyett élő képekben a példabeszéd. A cél: katarzis. De a kereszténység hajnalán is lelünk adatokat egyház és színház összefonódására: misztériumjátékok, jezsuita dráma, stb. Amikor 1920-at írtunk, és Max Reinhardt – az akkor már világhírűvé vált rendező – ünnepi játékokat tervezett és szervezett Salzburgban, már egyáltalán nem lehetett ez bevett szokás, sőt. Visszagondolva az akkori időkre, Salzburgra, egyáltalán nem tűnhet természetesnek, hogy a salzburgi Erzbischof, azaz érsek, engedélyezte az – egyébként zsidó származású – rendezőnek, hogy rendelkezzen a dómtér, valamint a város templomtornyai felett. Az első Salzburgi Ünnepi Játékok nyitódarabja a Jedermann című mű volt, helyszíne: a dómtér. A dóm maga, mint kulissza, a dóm és más templom – felszentelt! – harangja, mint profán eszköz, egy színielőadáshoz szolgált. Ez volt a már híres rendező, Max Reinhardt első – és tartós – lépése a katolikus fellegvárba, hiszen ettől kezdve évente ismétlődött eme spektákulum a 1
lásd LESKY Albin: Die griechische Tragödie. – Stuttgart: Kröner. 1984. 46-70. o.
5
KESSELHEIM ISABELLA
dómtéren, és a második világháború alatti szünet után a mai napig játsszák Salzburgban, ugyanitt, minden augusztusban a Jedermann-t. A következő lépés 1922-ben egyébként az volt, hogy a Kollegienkirche [Kollégium-templom] belseje kellett Reinhardtnak, aki művészélete során kereste és megtalálta a szélsőséges tér-, hely-megoldásokat; minden méretű és minden 2 jellegű termet, helyet kipróbált. Most is, mint akkor a Jedermann-nál, Hugo von Hofmannsthal volt a szerzője a Das Salzburger große Welttheater [A salzburgi nagy világszínház] című műnek. Mit kínált Hofmannsthal, amivel meg tudta nyerni a salzburgi katolikus egyházfőt? Ahogyan a második cím ezt már sejteti, “színházat”, sőt, “világszínházat”. A szereplők, illetve a szerepek pedig Isten világából valók: angyalok, szentek, az ördög, és mások.
Néhány szó Hugo von Hofmannsthal 3 családi hátteréről Hofmannsthal dédapja 1792-ben még Isaak Löw Hofmann-ként került Prágából Bécsbe. I. Ferdinand emelte örökös nemessé. A nagyapja feleségül vett egy olasz származású, milánói katolikus lányt, és maga is áttért a katolikus hitre. Hugo így ismerhette meg, sőt egészen közelről tapasztalhatta a mózesi, valamint a keresztény hitet is. Míg gyáros volt dédapja is, nagyapja is, az édesapja jogtudományt tanult, és tisztviselő lett. Édesanyja pedig bíró, ill. nótárius lánya volt. Hitbeli kérdések mindenféle értelemben foglalkoztatták, különösen a halál, mint korát, nemzedékét jellemző téma. Így világossá válik, hogy műveiben miért állítja szembe sok helyen egy4 mással az Ószövetség és az Újszövetség felfogását. S éppen a Jedermann az a műve, amelyben egymással szembe állítja az Ó- és Újszövetséget. A “csatát”, ha szabad így mondani, az Újszövetség nyeri meg. Vagyis: Hoffmannsthal-nál a zsidók Istenét a keresztény Isten “győzi le”. Avagy a Jedermann c. műben szembeállíttatik a bosszúálló, bűntető ószövetségi Isten a kegyelmes, megbocsátó, keresztény Istennel. Az alcím már jobban sejteti a tartalmat: “Das Spiel vom Sterben des reichen Mannes”, azaz “Játék a gazdag ember haldoklásáról”. Középpontban áll a mű névadója, vagyis: Mindenki. Emellett valódi és allegorikus figurák: 2
Cirkuszaréna, sátor, kastély, apró színpad, (salzburgi) Felsenreitschule, stb. A teljes neve: Hugo Laurenz August Hofmann, Edler von Hofmannsthal 4 Ide kívánkozik Karácsony Sándor (1891–1952) említése, akinek a felfogásáról a következőt írja Kontra György előszavában: “A teljes Írásból, az Ó- és Újszövetség egészéből. A jóhírt, az örömhírt csak akkor tudjuk befogadni, ha belátjuk, hogy képtelenek vagyunk a törvény mértéke alatt megállni. Ezért olvassuk párhuzamosan az Újszövetséggel együtt az Ószövetséget.” In: KARÁCSONY Sándor: Hatalom alá vetett ember. Előszó: Kontra György. – Budapest–Cluj: Harmat–Koinonia 1995. 5. o. 3
6
SZÍNHÁZ
Mindenki / Akárki Isten hangja Mihály arkangyal a halál az ördög az édesanyja a jó társ kasznár a szakács a szegény szomszéd adós szolga adós szolga felesége Szerető (nő) a kövér rokon a vékony rokon asztaltársaság Mammon Jócselekedetek Hit
SZAKRÁLIS HELYEN
Jedermann die Stimme Gottes Erzengel Michael Tod Teufel Jedermanns Mutter guter Gesell Hausvogt der Koch armer Nachbar ein Schuldknecht Schuldknechts Weib Buhlschaft dicker Vetter dünner Vetter Tischgesellschaft Mammon Gute Werke Glaube
Hofmannsthal előtt már több szerzőt foglalkoztatott az alapmotívum. Az alapmotívum lehetett egy buddhista tanmese, ill. Johann Gottfried Herder, ill. zsidó 5 forrásból. Hofmannsthal, aki igen műveltnek tekinthető, több forrásból dolgo6 zott. A szöveg egésze át van szőve bibliai fordulatokkal, utalásokkal. A Jób történetéhez való közelséget nem rögtön leljük; csak ha ezt az eseményt szintén feldolgozó, egyéb irodalmi műveken át tekintünk rá. Így “Faust” részint alig más, mint Jób története, goethei módon (lásd “Vorspiel auf dem Theater”). A 5
Rölleke, Heinz: Hugo von Hofmannsthal: Jedermann. Erläuterungen und Dokumente. – Stuttgart: Reclam 1996. 24. o. 6 Hofmannsthal forrásai, a fent említett mű szerint: – Everyman. A Morality Play. With an Introduction and Notes. 23rd Edition. London 1906. – Hans Sachs: Ein comedie von dem reichen sterbenden menschen, der Hecastus genannt. In: Hans Sachs’ Werke. Tl. 2. Hrsg. von Bernhard Arnold. Berlin/Stuttgart [18884]. (Deutsche NationalLitteratur. Bd. 21.) – Karl Goedeke: Every-Man, Homulus und Hekastus. Hannover 1865. [113.-128. o.] – Don Pedro Calderón de la Barca: Balthasars Nachtmahl. In: Geistliche Schauspiele von Don Pedro Calderón de la Barca. Übers. von Joseph von Eichendorff. Bd. 2. Stuttgart/Tübingen 1853. [291-346. o.] – Robert Burton: The Anatomy of Melancholy. London 1898. – Lieder der Minnesänger. Ins Hochdeutsche übertragen von E. Escherich. In Bildern von Bernhard Wenig. Berlin 1900. (Jungbrunnen. 13.) [Nr. 6,12,21] – Albrecht Dürer: “Kein Ding hilft für den zeitling Tod”. In: Albrecht Dürers schriftlicher Nachlaß. Hrsg. von Ernst Heidrich. Berlin 1908. [212-215. o.]
7
KESSELHEIM ISABELLA
középkori költő Hartmann von Aue még egyértelműbben a bibliai történetre reflektál, a Der arme Heinrich című művében. Eredetileg nem kifejezetten a dómtérre terveződött a mű: Az ősbemutató 1911. december 1-jén volt Berlinben, a Zirkus Schumann-ban. (Berlin nem éppen a katolicizmus fellegvára, úgyhogy az ottani hűvös fogadtatás még nem utalt a darab későbbi sikerére.) Mivel akkortájt virágzott Budapesten a Vígszínház és köre, ők viszont, valamint a Nemzeti Színház is, orientálódtak a berlini Deutsches Theater felé, azaz, Max Reinhardt színházánál, nem is meglepő, hogy – a hűvös berlini fogadtatása ellenére –, már egy évvel az ősbemutató után Budapesten lehetett látni a Jedermann-t a Vígszínházban, 1912. április 23-án. Harry Graf Kessler naplójának feljegyzései szerint a berlini ősbemutató inkább “világi” rendezésű volt. 7 Más légkörre talált Hofmannsthal, a költő, illetve Reinhardt, a rendező a katolikus Salzburgban. Tehát cirkuszi helyett most egyházhoz méltó rendezésről kellett gondoskodniuk. Itt röviden ki kell térnem az Ünnepi Játékok történetére: Mozart szülővárosa már régen készült ún. Ünnepi Játékok létrehozására; a hangsúlyt Mozart műveire helyezték. Több tervet készítettek, majd elvetettek. Végül sikerrel járt egy csoport, amely a már istenített rendező, Max Reinhardt körül alakult; ennek legnevezettesebb tagjai Hugo von Hofmannsthal és Hermann Bahr. Alapos előkészítés után az Ünnepi Játékok először 1920-ban kerültek megrendezésre, azóta minden nyáron ismétlődően. Stefan Zweig író, aki akkortájt Salzburg lakója volt, haragjának adott hangot, hiszen Reinhardtékkal zaj, nyugtalanság és sok-sok külföldi vonult be a régi, álmodozó város falai közé. Reinhardték hívták – és a vérbeli, pénzbeli arisztokraták jöttek. Salzburg a “Mammon” várossá vált. Még sok évvel ezután is, már a kaliforniai exiliumban, foglalkoztatta Reinhardtot az antik és keresztény színház összefüggése; jegyzeteiben a következőképpen nyilatkozik: “[…] die Aufführungen [im] Theater [der Antike] waren hohe Feste für das gesamte Volk, zugleich Belustigung und religiöse Andacht. Die Kirche, der wir die größten Kunstwerke auf allen Gebieten danken, der auch die Wiedergeburt unseres heutigen Theaters zuzuschreiben ist, hat in ihrer wunderbaren Genialität die Macht des Schauspiels erkannt und wohlweislich neben das Heiligste die profanen Possenspiele der Teufel und Krämer gesetzt, um auch noch den Einfältigsten in den Bann ihrer Wirkung zu ziehen. Erst der 7
“Die Aufführung machte auf mich einen wesentlich andren Eindruck als die Lektüre; sie rückte das Ganze ins Artistische. Auch trat der Humor viel stärker hervor. Die bunten Bilder verschleierten das für uns heute Befremdende der Konzeption. der Erfolg war gewaltig, Beifallstürme, die nicht enden wollten,[…]” In: RÖLLEKE, Heinz: Hugo von Hofmannsthal. Jedermann. Erläuterungen und Dokumente. – Stuttgart: Reclam 1996. 62.o.
8
SZÍNHÁZ
SZAKRÁLIS HELYEN
Puritanismus einer späteren Zeit hat das Schauspiel wieder aus der Kirche verdrängt.” 8 [Az előadások az antik színházban magas rangú ünnepeket jelentettek a nép részére, szórakoztatást és vallási áhítatot egyaránt. Az egyház, amelynek a legnagyobb műalkotásokat köszönhetjük minden területen, amelynek érdeme a mai színház újjászületése is, csodálatos zsenialitásában felismerte a színjátszás hatalmát, és nagy bölcsen a legszentebb mellé helyezte az ördögökről és kereskedőkről szóló profán bohózatokat azzal a céllal, hogy még a legegyügyűbbeket is hatása alá tudja vonni. Csak egy későbbi korszak puritanizmusa taszította ki újra a színjátszást a templomból. – ford.: K. I.] Volt szerencsém találkozni 1995-ben egy – egyébként győri születésű – 95 esztendős táncosnővel, Elisabeth Biborosch-sal, aki 1920-tól, tehát a legelső előadástól kezdve, egészen a második világháborúig szerepelt az Ünnepi Játékokon. Ahogyan ő mesélt, ahogyan vissza tudta adni, fel tudta idézni az akkori hangulatot, az valami csodálatos volt! Ez az előadás a közönséget tényleg megigézte, meghatotta őket, mély hatást gyakorolt rájuk. Izgalmasabb lehetett, mint az összes mai tv-krimi, hiszen itt a főszereplő, akit üldözött a halál, s aki az Úr széke elé került, aki számon kérte tetteit és mulasztásait, nem volt más, mint minden egyes néző – Jedermann/Akárki! Kivétel nélkül, minden egyes emberről szól a történet (s annál inkább, minél gazdagabb; mármint világi kincsekben gazdag, hiszen megtanít a darab arra, hogy mik a valódi értékek, s mi számít majd kincsnek az ítélőszék előtt!). Nem túlzás azt állítani, hogy az egész város szolgálta a színielőadást (vár és várhegy, sok-sok templomtorony, városkapu). Mindenhol lehetett hallani a hangot, a hívásokat, nemcsak a nézők hallották a dómtéren, hanem minden házban visszhangzott a hang. A rendező minden apróságra figyelt, mindenről gondoskodott; pl. napnyugta melyik jelenetnél lesz, és így tovább. Kísérteties volt a jelenet. Alig elképzelhető a sokféle média által eltompított embereknek, hogy milyen hatással lehetett a jelenlévőkre, amikor, egyre közeledően, elhangzott a hívás: “Je-der-mann! Jee-der-maann!!; Jeee-der-maaaann!!!”; finoman kezdődik, majd erősebb és intenzívebb lesz, s fortefortissimo-val végződik, egészen közelről. Ez a halál hívása! – Kinek szól? Jedermann-nak, azaz mindenkinek.
8
Idézet Max Reinhardt önéletrajzi jegyzeteiből, nem publikált. Idézve: FIEDLER, Leonhard M.: Max Reinhardt und Salzburg. Die Geburt des Festspiels aus dem Geist des Rituals. [Max Reinhardt és Salzburg. Az Ünnepi Játék születése a rituál szelleméből] In: “Und Jedermann erwartet sich ein Fest” Fest, Theater, Festspiele. Gesammelte Vorträge des Salzburger Symposions 1995. – Anif/Salzburg: Müller-Speiser 1996. (=Wort und Musik. Salzburger Akademische Beiträge) 76. oldal.
9
KESSELHEIM ISABELLA
Érintőlegesen tekintsük meg közelebbről a másik művet, amelynél a rendező már nem elégedett meg a főtemplomi előtérrel, hanem már egy templom belseje kellett neki játéktérnek. A nyolc előadás művészileg is, anyagilag is rendkívül sikeresnek mondható volt, és a salzburgi érsek templom felújítási célból egy jelentős összeget vehetett át. Das Salzburger große Welttheater, A salzburgi nagy világszínház c. műnek a Kollégium-templomban, 14 előadására került sor, 1922-ben, augusztus 13. 9 és 28. között. A szereplők, ill. allegorikus figurák a következők: A mester, 4 angyal, a világ, a kotnyeles, a halál, az ellenség, az ellenség segítője, király, szépség, bölcsesség, gazdag, paraszt, koldus, angyalok, szentek, a világ szolgái, nem megtestesített lelkek. Formálisan a katolikus ideát, a “theatri mundi”-t követi. Ihletet adott neki egyrészt Calderon de la Barca El gran teatro del mundo c. drámája, másrészt Johannes von Tepl Der Ackermann aus Böhmen című, 15. századi műve, amely egy középkori “per“-nek a felállítása; vádló: feleségét elvesztett Ackermann/földműves, vádlott: a halál, a bíró: maga Isten! Tehát: Színház és szakrális kommunikáció – színház mint szakrális kommunikáció? Engedjék meg, hogy egy személyes észrevételemmel zárjam. Amellett, hogy számos olyan könyv- és tanulmánycímet lehet találni, mint Thália papjai 10 11 Pécsett; Thália és Theológia; , igencsak érdekes, hogy újra és újra olyan 12 lelkészekről kapunk hírt, akik eredetileg színésznek készültek, de olyan színészekről is, akik lelkészi hivatást éreznek magukban. Rainer Maria Rilke-nél úgy fogalmazódik meg, hogy “Schauspieler sind Diener Gottes” [A színészek Isten szolgái]. Lehet, hogy bajban van a színház – vagy bajban van az egyház – vagy mindkettőjük gyógyításra szorulna? Elképzelhető, hogy e kettőnek mégiscsak köze lehet egymáshoz?
9
HUESMANN, Heinrich: Welttheater Reinhardt. Bauten, Spielstätten, Inszenierungen. – München: Prestel 1983. [=Materialien zur Kunst des 19. Jahrhunderts; Bd. 27] 10 Márfi Attila: Thália papjai Pécsett. Színjátszás Pécsett a 18. században és a reformkorban. – [Pécs] Pro Pannónia Kiadói Alapítvány [1998]. 11 Thália és Teológia. Bolberitz Pál és Eperjes Károly történelemről, emberségről és hitről. – Budapest: Válasz Könyvkiadó 2003. 12 Közülük a legnevezetesebb nyilván II. János Pál pápa, aki fiatalon színésznek készült, de még egyházfőként is foglalkozott drámaírással.
10
