Jer 35,1-19 A Rékábiták hűsége „Az a beszéd, a melyet szóla az Úr Jeremiásnak, Jojákimnak, Jósiás, Júda királya fiának idejében, mondván: Menj el a Rékábiták házához, és szólj velök, és vidd be őket az Úr házába, a kamarák egyikébe, és adj nékik bort inni. És mellém vevém Jaazániát, Jeremiásnak fiát, ki fia vala Habasániának, és az ő rokonait és minden fiait és a Rékábiták egész háznépét. És bevivém őket az Úr házába, a Hanán fiainak a kamarájába, ki Igdaliásnak, az Isten emberének fia vala, a mely a fejedelmek kamarája mellett vala, Mahásiásnak, Sallum fiának kamaráján felül, a ki az ajtónak őrizője vala. És a Rékábiták háza népének fiai elé borral telt kancsókat és poharakat tevék, és ezt mondám nékik: Igyatok bort! És felelének: Nem iszunk bort, mert Jónadáb, Rékábnak fia, a mi atyánk parancsolta nékünk, mondván: Ne igyatok ti bort soha, se a ti fiaitok. Se házat ne építsetek, se vetést ne vessetek, se szőlőt ne ültessetek, se ne tartsatok; hanem sátorokban lakjatok teljes életetekben, hogy sok ideig éljetek e földnek színén, a melyben ti jövevények vagytok. És hallgattunk Jónadábnak a Rékáb fiának, a mi atyánknak szavára mindabban, a miket parancsolt nékünk, hogy teljes életünkben bort ne igyunk mi, a mi feleségeink, a mi fiaink és a mi leányaink. Se házakat ne építsünk, hogy azokban lakjunk, se szőlőnk, se mezőnk, se vetésünk ne legyen nékünk. Hanem lakozzunk sátorokban. Hallgattunk azért, és a szerint cselekedtünk, a mint nékünk Jónadáb, a mi atyánk megparancsolta vala. Mikor pedig feljöve Nabukodonozor, a babiloni király a földre, akkor ezt mondánk: Jertek el, menjünk be Jeruzsálembe a káldeai sereg előtt és a Siriabeli sereg előtt; és Jeruzsálemben lakoztunk. És szóla az Úr Jeremiásnak, mondván: Így szól a Seregek Ura, az Izráel Istene: Menj el, mondd meg a Júda férfiainak és Jeruzsálem lakosainak: Nem veszitek-é fel az intést, hogy hallgassatok az én beszédeimre? azt mondja az Úr. Jónadábnak, a Rékáb fiának intései teljesedtek, a melyekkel megparancsolta az ő fiainak, hogy bort ne igyanak, és mindez ideig sem ittak bort; mert hallgattak az ő atyjok parancsolatjára; én is szóltam néktek; szóltam pedig jó reggel, de nem engedtetek nékem. És elküldtem hozzátok minden én szolgámat, a prófétákat, és pedig jó reggel küldém, mondván: Kérlek, kiki térjen meg az ő gonosz útjáról, jobbítsátok meg cselekedeteiteket, és idegen istenek után ne járjatok, hogy nékik szolgáljatok, és lakoztok a földön, a melyet néktek és a ti atyáitoknak adtam, de fületeket sem hajtátok reá, és nem hallgattatok reám. Mivelhogy Jónadábnak, a Rékáb fiának fiai teljesítik az ő atyjoknak parancsolatját, melyet parancsolt vala nékik, e nép pedig nem hallgata reám; Azért ezt mondja az Úr, a Seregek Istene, az Izráel Istene: Ímé, én rábocsátom Júdára és Jeruzsálemnek minden lakóira mindama veszedelmet, a melyről szóltam nékik; azért mert szóltam nékik, de nem hallották, kiáltottam nékik, de nem feleltek. A Rékábiták házának pedig monda Jeremiás: Ezt mondja a Seregek Ura, az Izráel Istene: Mivelhogy hallgattatok Jónadábnak, a ti atyátoknak parancsolatjára, és megtartottátok minden parancsolatját, és úgy cselekedtetek, a mint meghagyta volt néktek: Azért ezt mondja a Seregek Ura, az Izráel Istene: Nem fogyatkozik el Jónadábnak, a Rékáb fiának maradéka, a ki előttem álljon mindenkor.” Bevezetés Ez a rész, ahogy olvastuk is az elején, nem Sedékiás király idejében történt, hanem korábban, Jojákim király idejében. Ekkor jött fel először Nabukodonozor király Jeruzsálem ellen (másodszor Kóniás idejében, harmadszor Sedékiás idejében). Tehát időrendben ez a történet
hamarabb történt, mint amit az előző részekben olvastunk. Ebben a részben egy megható történet van a Rékábitákról. Kik voltak a Rékábiták? A Szentírásban nem sokat olvasunk róluk, de azért más szentírási helyen is találkozunk velük. Elolvasnám a Királyok 2. könyvéből azt a helyet, ahol arról van szó, hogy milyen ember is volt ez a Jonadáb, a Rékáb fia, aki megparancsolta a fiainak, hogy ne igyanak bort, ne ültessenek szőlőt, ne építsenek házat, sátrakban lakozzanak. „És mikor elment onnét [tudniillik Jéhu király], Jonadábbal, a Rékháb fiával találkozott, a ki elébe jött, és köszönté őt, és monda néki: Vajjon olyan igaz-é a te szíved, mint az én szívem a te szívedhez? És felel Jonadáb: Olyan. Ha így van, nyújts kezet. És ő kezet nyújta, és felülteté őt maga mellé a szekérbe. És monda: Jer velem és lásd meg, mint állok bosszút az Úrért. És vele együtt vitték őt az ő szekerén. És megérkezett Samariába, és levágta mindazokat, a kik az Akháb nemzetségéből megmaradtak volt Samariában, míg ki nem veszté azt az Úr beszéde szerint, a melyet szólott Illésnek. És Jéhu összegyűjté az egész népet, és monda néki: Akháb kevéssé szolgálta Baált; Jéhu sokkal jobban akarja szolgálni. Most azért hívjátok hozzám a Baál minden prófétáit, minden papját és minden szolgáját; senki el ne maradjon; mert nagy áldozatot akarok tenni a Baálnak; valaki elmarad, meg kell halni annak. Jéhu pedig ezt álnokságból cselekedte, hogy elveszítse a Baál tisztelőit. És monda Jéhu: Szenteljetek ünnepet Baálnak. És kikiálták. És szétküldött Jéhu egész Izráelbe, és eljövének mind a Baál tisztelői, és senki el nem maradt a ki el nem jött volna, és bemenének a Baál templomába, és megtelék a Baál temploma minden zugában. Akkor monda a ruhatárnoknak: Hozz ruhákat ki a Baál minden tisztelőinek. És hozott nékik ruhákat. És bement Jéhu és Jonadáb, a Rékháb fia a Baál templomába, és monda a Baál tisztelőinek: Tudakozzátok meg és lássátok meg, hogy valamiképpen ne legyen itt veletek az Úr szolgái közül valaki, hanem csak a Baál tisztelői. És mikor bementek, hogy ajándékokkal és égőáldozatokkal áldozzanak, Jéhu oda állított kívül nyolczvan embert, a kiknek azt mondta: A ki egyet elszalaszt azok közül, a kiket én kezetekbe adok, annak meg kell érette halni. Mikor pedig elvégezték az égőáldozatot, monda Jéhu a vitézeknek és hadnagyoknak: Menjetek be, vágjátok le őket, csak egy is közülök meg ne meneküljön! És levágták őket fegyver élével, és elhányták az ő holttestöket a vitézek és a hadnagyok. Azután elmentek a Baál templomának városába, És kihordván a Baál templomának bálványait, megégeték azokat. És leronták a Baál képét is templomostól együtt, és azt árnyékszékké tették mind e mai napig” (2Kir 10,15-27). Mit parancsolt Jonadáb a fiainak? Ezt azért olvastam el, hogy lássuk, hogy ez a Jonadáb istenfélő ember volt, és szerepe volt abban, hogy Jéhu idejében a Baál tisztelőit megölték, kiirtották Izraelből, úgy, ahogy az Úr kívánta és megparancsolta a törvényben. Ez a Jonadáb, ahogy olvastuk a Jeremiás könyvében, valami különöset kívánt az ő fiaitól és az egész nemzetségétől, akik őutána lettek. Olyat kívánt, ami nincsen benne a Szentírásban. Azt mondta nekik, hogy ne igyanak bort soha egész életükben, Isten ilyet nem kívánt csak a nazíreusoktól. Azt is mondta, hogy ne építsenek házat. Amikor már Izrael népe bevonult az ígéret földjére, ezt már nem kívánta az Úr, hanem azt mondta, hogy lakoztok olyan házakban, amiket nem ti építettetek. De ő azt mondta, hogy sátorokban lakozzatok, ne lakozzatok házakban. És mivel indokolta ezt Jonadáb? Azt olvastuk a 7. versben, hogy sok ideig éljetek e földnek színén, amelyben ti jövevények vagytok. Egy kicsit hasonlít ez ahhoz, amit a Zsidókhoz írt levélben olvashatunk Ábrahámról, hogy sátorokban lakozott az ígéretnek földjén, és ezzel arról tett vallást, hogy csak idegen és vándor ezen a földön, és arról is bizonyságot tett, hogy jobb után vágyódik, tudniillik mennyei után, egy olyan város után, amelynek építője és alkotója Isten.
Aztán azt is parancsolta az ő gyermekeinek, hogy ne legyen mezejük, földjük, ne szántsanak, ne vessenek, szőlőt ne ültessenek. Ez a szőlőültetés összefüggött azzal is, hogy bort ne igyanak; és, hogy mezőjük ne legyen, az pedig azzal függött össze, hogy sátorokban tudjanak lakni. Nyájakat őriztek, és úgy vándoroltak, ahogy valamikor Izrael népe is vándorolt a pusztában. Mint idegenek és vándorok ezen a földön. Amikor Jonadáb ezt megparancsolta az ő fiainak, az a Jeremiás kora előtt kb. kétszázharminc esztendővel volt. Ezt azért szeretném kiemelni, mert most kétszázharminc esztendő után azt mondja az Úr Jeremiásnak, hogy hívd ide a templomba a templom egyik kamarájába ezeket a Rékábitákat, Jonadáb fiait, és adj nekik bort inni. És kétszázharminc esztendő elteltével nem felejtették el atyjuknak a parancsát, és megtartottak mindent hűségesen. Talán még egy kérdés, amivel egy picit foglalkoznánk, hogy kerültek Jeruzsálembe? Mert onnan hívta őket a templomba Jeremiás. Itt elmondták a 11. versben, hogy mikor feljött Nabukodonozor király, és feldúlta az egész országot, mindenki kerített városokban menekült, főleg Jeruzsálembe, akkor ők is Jeruzsálembe menekültek az ellenség elől. És így hívta őket Jeremiás próféta az Úrnak a házába. Jónadáb fiai megtartották atyjuk parancsát Tulajdonképpen ennek a résznek egy fő mondanivalója van: hogy egy ember parancsolt az ő fiainak, és a fiai évszázadokon keresztül megtartották az ő atyjuknak a parancsolatát, az Úr pedig parancsolt az Ő népének, és soha nem tartották meg. Benne van ebben az Úrnak a fájdalma az Ő népe felé: hogy lehet az, hogy egy ember parancsát megtartották, az Ő parancsolatát nem tartották meg? De nemcsak e miatt van ebben fájdalom, hanem a miatt is, hogy ennek következménye lesz. Következménye lett annak is, hogy a Rékáb fiai hallgattak Jonadáb szavára, mert megáldotta őket az Úr, de következménye lett annak is, hogy a nép nem hallgatott Isten szavára, mert eljön a teljes pusztulás. Azonban egy kicsit gondolkozzunk el azon, hogy a Rékáb fiainak ezt a parancsolatot megtartani nem is lehetett olyan könnyű dolog. Mert ismétlem, nem tegnap mondta nekik az ő atyjuk, több mint két évszázaddal korábban. Lehetséges, hogy abban az időben talán azt mondta volna valaki magában, vagy mondhatta volna: mikor élt Jonadáb, mikor élt Rékáb? Kétszázharminc évvel ezelőtt? Nagyon régen volt már az! Ki tudja, hogy így mondta-e, vagy így értette-e azt Jonadáb, hogy semmiféle italt nem ihatunk, ami szeszes ital, hogy ne ültessünk szőlőt, ne építsünk házat, hogy sátorokban lakozzunk. Más idők voltak akkor. Akkor még lehetett sátorokban lakozni, de most már kétszáz év elmúltával? Most már más idők vannak. Lám, most is jönnek a Nabukodonozor seregei, és ide kellett menekülnünk Jeruzsálembe, a kerített városba, most már nem lehet sátorban lakni. Ki tudja, ha most élne Jonadáb, ugyanezt mondaná-e még? Nem kérdőjelezték meg Miért mondom ezeket, testvérek? Mert ugyanezt mondja az ember Isten Igéjével szemben. Olyan régi írás már ez, ki tudja, hogy így van-e, vagy nem ferdítették-e már el az emberek? Vagy: Akkor ezt kívánta Isten, de most, a huszadik században, az atomkorszakban, azt már lehetetlen megtenni, amit Isten kívánt. Vagy egy másik: Nem vették Jonadáb fiai szerencsétlenségnek azt, hogy az ő atyjuk ilyet kíván tőlük. Nem vették személyes jogaik korlátozásának, nem sértődtek meg rajta, mint ahogy most sok ember ennek venné, ha valami ilyesmit kérnének tőle. Azt mondja: jogom van. Emberi jogok - ez mostanában gyakran előforduló szó ebben a világban. Ehhez is jogunk van, ahhoz is jogunk van, és kinek van joga, hogy korlátozza az én szabadságomat? Azt csinálok, amit akarok! Ha akarok, szőlőt ültetek; ha akarok, mezőt vásárlok; ha akarok, házat építek; ha akarok, bort iszok; ha akarok, nem iszok. Így gondolkozik a mai ember. És ők is gondolkozhattak volna így, de nem tették. Tisztelték az ő atyjukat. Pedig nem is látták, nem is ismerték, kétszázharminc évvel azelőtt
élt. És most, amikor valamit Isten kíván az embertől, nem gondolkozik-e így sok ember, hogy miért akar Isten engem megnyomorítani? Miért akar engem korlátozni? Miért kíván olyat tőlem, ami nagyon nehéz, és aminek semmi értelme nincs. Mi értelme van annak? Nem kerestek kifogásokat Vagy egy másik. Nem csak, mint egy háznépnek, csoportnak, hanem az egyéni életünkben is biztosan volt egy életen keresztül sok olyan alkalom, amikor elgondolkozhattak atyjuknak ezen a parancsán, és lett volna sok ok és kifogás arra, hogy ne teljesítsék ezt a parancsot. Lehet, hogy voltak emberek, akik nagy szomorúságra jutottak, és azt mondták: most szomorú vagyok, most igazán ihatnék egy kis bort, hiszen a bor megvidámítja az embernek a szívét. Még a Szentírásban is olvasunk ilyet. Vagy azt mondja: most igazán örülök, hát most az egyszer csak ihatnék bort. Vagy: most senki nem látja, nem is tudják meg, hogy megszegtem Jonadábnak a szavát, most csak ihatnék bort. Mert ugye azt megtudják, hogy ha szőlőt ültetek, azt is, ha házat építek, azt is, ha szép házban lakok, de hogy bort igyak bezárkózva, ezt nem tudja meg senki. De az Úr kétszázharminc esztendőn keresztül figyelte ezt a kis csoportot, figyelte Jonadáb házát, és az Úr látta. És most is így van: ha senki nem látja is, senki nem tudja is, de az Úr tudja. Nem engedtek a kísértésnek Azt is elgondolhatjuk, hogy mennyi kísértésnek volt kitéve ez a kis csoport. Talán gúnynak is, talán megvetésnek is, hogy miért vagytok ti ilyen különcök, miért vagytok ti mások, mint mi? Most, amikor olyan korban élünk, hogy látjátok, építjük Jeruzsálemet, épülnek házak, amikor Jeruzsálem körül és a városok körül szép szőlők vannak, szép vetések, mit különcködtök ti, hogy sátrakban laktok, és vándoroltok egyik helyről a másikra? Ma Istennek a gyermekeit nem éri ilyen vád? Mit különcködtök? Most, ebben a világban becsületesnek lenni? Most, ebben a világban úgy élni, ahogy a Szentírásban Isten megkívánja? Hát, ezt most nem lehet! Ezt most már biztosan nem kívánja Isten. És hányan mondták talán négyszemközt, mint ahogy szokták is a szeszbarátok mondani: no, kóstold meg, csak ezzel az egy pohárral, az én kedvemért. Ezzel te nem szegsz meg semmit. De nem. Ezek közül senki nem ivott bort, mert megparancsolta nekik az ő atyjuk. És végül, ahogy olvastuk az Igében, Isten is megpróbálta őket. Talán ez volt a legsúlyosabb, mikor Isten próbálta meg őket. Elküldte a prófétát, és azt mondta, hogy hívd össze a Rékábiták egész házát ide az Úr házába. Ide az Úr háza kamrájának egyikébe. Vigyél eleikbe borral telt kancsókat és poharakat, és mondd meg nekik: Igyatok bort! És akkor azt mondták: Nem iszunk bort, mert a mi atyánk így parancsolta nekünk. És ez kedves volt az Úr előtt. És miért volt kedves az Úr előtt? Mert: „Jonadábnak, a Rékáb fiának intelmei teljesedtek, a melyekkel megparancsolta az ő fiainak, hogy bort ne igyanak, és mindez ideig sem ittak bort; mert hallgattak az ő atyjok parancsolatjára: én is szóltam néktek; szóltam pedig jó reggel, de nem engedtetek nékem” (14. vers). És itt mondja el az Úr fájdalmasan Jeremiásnak, hogy menj el, és mondd meg ezt a népnek, hogy van itt egy kis csoport, egy háznép, amelyik évszázadokon keresztül nem felejtette el, mit parancsolt az ő atyjuk. Ti pedig, Jeruzsálem, Júda és Benjámin, elfelejtkeztetek arról, amit én, az Úr parancsoltam nektek. Ti nem engedelmeskedtetek nekem. És sajnos, a Szentírásból látjuk, hogy ennek a népnek korábban is és később is ez volt a baja, hogy elfelejtkezett arról, amit Isten parancsolt nekik. Tiszteljük-e, féljük-e az Urat? Elolvasok egy Igét a későbbi korból, az Ószövetség legutolsó prófétája, Malakiás írja, de az Úr mondja ezeket a szavakat: „A fiú tiszteli az atyját, a szolga az ő urát. És ha én atya vagyok: hol az én tisztességem? És ha én úr vagyok, hol az én félelmem? Azt mondja a Seregeknek Ura…” (Mal 1,6). Igen, joggal mondhatja ezt az Úr. Talán a Rékábitáknál különösen
elmondhatta az Úr: a fiú tiszteli az atyját. És ti azt mondjátok, hogy én atya vagyok, Isten így nevezte Izraelt: elsőszülött fiam Izrael. De ha én Atya vagyok, akkor hol az én tisztességem? Hol van az én szavam iránt való engedelmesség? De most ezt alkalmazzuk magunkra. Azt énekeltük most az óra előtt, hogy legyen szívünk mindig vidám, hálatelt az Úr iránt. Mert gyermekévé fogadott minket, gyermekének szólít minket mennyben lakó Atyánk. Igen, és ez nagy öröm, ez nagy boldogság. De most én nem erről az oldaláról akarnék szólni, hanem arról, hogy nagy felelősség is, hogy Isten gyermekei vagyunk. Mert ha gyermekek vagyunk, akkor hol az Atya iránti tisztelet az életünkben? Ha pedig visszább megyünk, Ézsaiás prófétánál ezt olvassuk: „Halljátok egek, és vedd füleidbe föld, mert az Úr szólt: fiakat neveltem, és méltóságra emeltem...” (Ézs1,2). És mi is ezt mondjuk magunkról. Ezt mondja az Úr is rólunk, csak ezért mondhatjuk, hogy fiai vagyunk, fiaként fogadott minket, fiakként nevel minket, ilyen nagy méltóságra emelt Jézus Krisztusban. Így olvastuk, hogy ültetett a mennyekben, a maga jobbjára. Ezt tette az Úr Izraellel is: fiakat neveltem, és méltóságra emeltem. No, de így folytatja: „...és ők elpártolának tőlem. Az ökör ismeri gazdáját, a szamár az ő urának jászlát. Izrael nem ismeri, az én népem nem figyel reám” (Ézs 1,2-3). És ez nagyon szomorú, hogy ha bármelyikünkről is ezt mondaná az Úr, hogy nem tiszteljük Őt, mint ahogy a fiúnak tisztelni kell az atyát, és bár méltóságra emelt, de még annyira sem ismerjük, mint ökör a gazdáját, vagy a szamár az ő urának jászlát. Sajnos, Izraelről ezt kellett mondania az Úrnak. Ennek következménye lett Izrael népe életében, hogy nem tisztelték mint fiak az Ő Atyjukat, Istent. A következményével már foglalkozik az egész Jeremiás könyve. Nem akarok idézni ebből a könyvből, hiszen nagyon sokszor elmondottuk már, mióta Jeremiás könyvét olvassuk, hogy hányszor intette Isten a népet, hányszor kérte Isten a népet különböző módon. És jellemzően Jeremiás által nagyon sokszor úgy intette a népet, hogy mindig hozott valami szemléltető példát a nép elé. Nyakába vette Jeremiás a jármot, úgy járt Jeruzsálem utcáin, s azt mondta, hogy így teszi a nyakatokba Isten Nabukodonozor igáját; hallgassatok az Úrra! Övet csatolt a dereka köré. Aztán az Úr parancsolatára elvitte az Eufrátes folyóvízhez, elrejtette. Egy idő múlva elment érte, az öv megrothadt ott elrejtve, elásva a földben. És azt mondta az Úr: így rothasztom meg Izraelnek a kevélységét. Aztán cserépkorsót vétetett vele az Úr, és kivitette Jeruzsálemen kívül a völgybe, és eltörette vele a cserépkorsót. Azt mondta, hogy így törik el Jeruzsálem, ha nem hallgattok az Úrnak a szavára. És nagyon sok példát hozott az Úr. Most hozza nekik a Rékábiták példáját is. A következmény Ebből a 35. részből olvasok még két verset. Ez rámutat arra, hogy mi lett az engedetlenség következménye. „És elküldtem hozzátok minden én szolgámat, a prófétákat, és pedig jó reggel küldém [tehát idejében, korán], mondván: Kérlek, kiki térjen meg az ő gonosz útjáról, jobbítsátok meg cselekedeteiteket, és idegen istenek után ne járjatok, hogy nékik szolgáljatok, és lakoztok a földön, a melyet néktek és a ti atyáitoknak adtam, de fületeket sem hajtátok reá, és nem hallgattatok reám. [...] Azért ezt mondja az Úr, a Seregek Istene, az Izráel Istene: Ímé, én rábocsátom Júdára és Jeruzsálemnek minden lakóira mindama veszedelmet, a melyről szóltam nékik: azért mert szóltam nékik, de nem hallották, kiáltottam nékik, de nem feleltek” (15. és 17. vers). Sőt, az Úr nemcsak parancsolt, nemcsak szólt, kiáltott ennek a népnek, hanem nagyon sokszor kérlelte a népet, próbált a szívükre beszélni. „Mert kérve kértem a ti atyáitokat, a mikor felhoztam őket Egyiptom földéről, mind e napig, szünetlenül kérvén és mondván: Halljátok meg az én szómat! De nem hallották, még fülöket sem hajtották arra…” (Jer 11,7-8). Úgy, ahogy a szülő szokta a gyerekeit. Szépen mondja neki, nem csinálja a gyerek. Erélyesebben mondja, rákiált. Nem csinálja a gyerek. Aztán megveri, megfenyíti. Megmakacsolja magát, és akkor sem csinálja a gyerek. Még jobban megfenyíti, akkor sem
csinálja. Akkor leül a szülő, és elkezdi kérlelni, próbál a szívére beszélni: hát fiam, értsd meg, ez a te javadra van. Ennek nem lesz jó vége, hát hová jutsz te így? Mégsem csinálja. Így tett Isten Izraellel. Nekünk még nagyobb a felelősségünk De én ezt nem azért mondom el, hogy milyen volt Izrael, hanem mert Izrael szíve állapota tükrözi nagyon sokszor a mi szívünk állapotát is. És nekünk is mond valamit az Úr, azoknak is, akik még nem Isten gyermekei, mert őket is kéri az Úr, nekik is szól, nekik is parancsol valamit. Azt kéri, hogy térjenek meg, forduljanak el a bálványoktól, és jöjjenek az Úrhoz, mert másképpen az életük a halálban marad, a kárhozatba, a veszedelembe megy. Azokat is kéri az Úr, azoknak is szól, akik már az Ő gyermekei, akik fiak. Először elolvasnám a Zsidókhoz írt levélből, hogyan kéri azokat, akik még nem adták át szívüket az Úrnak. „Annakokáért annál is inkább szükséges nékünk a hallottakra figyelmeznünk, hogy valaha el ne sodortassunk. Mert ha az angyaloktól hirdetett beszéd erős volt, és minden bűn és engedetlenség elvette igazságos büntetését [Most hadd tegyem hozzá, hogy itt a Zsidókhoz írt levél nem csak az angyalok által hirdetett beszédről szól itt, hanem a próféták által hirdetett beszédről is, hogy hajdan Isten sokféleképpen szólott az Ő népének a próféták által, mint ahogy Jeremiás által is, és nem hallották meg! De így folytatja az Ige:]: Mimódon menekedünk meg mi, hogyha nem törődünk ily nagy idvességgel?” (Zsid 2,1-3). Amit a próféták által hirdetett az Úr, nem hallotta meg a nép, és így olvastuk itt: minden bűn és engedetlenség elvette igazságos büntetését. Izrael népe esetében is. De most, amikor az Ő Fia által szólt végül, utoljára Isten nekünk. Fia által kérlelt bennünket. Ahogy szokták a szülők mondani, Fiam, hát a szívem teszem ki. Isten valósággal a szívét tette ki az Ő Fiában! És mi módon menekedik meg az, aki nem törődik ilyen nagy üdvösséggel? Akik pedig már Isten gyermekei, azoknak is mond valamit az Ige „Ne tévelyegjetek, Isten nem csúfoltatik meg; mert amit vet az ember, azt aratándja is. Mert a ki vet az ő testének, a testből arat veszedelmet; a ki pedig vet a léleknek (szellemnek), a lélekből (szellemből) arat örök életet” (Gal 6,7-8). Vagyis, ha engedetlenkedünk, ha vétkezünk mint fiak, Isten megbocsátja a bűnt, sőt, már meg is bocsájtotta. De meg lesz a következménye. A következménye pedig ez: amit vet az ember, azt aratja is. Mint fiak! Mert melyik fiú az, akit meg nem fenyít az atya? Az engedelmességet nézi az Úr Szeretném még néhány szempontra felhívni a figyelmet ennek az Igének az alapján. Az egyik az, hogy vigyázzunk, félre ne értsük ezt a példát, ahogy az Úr a Rékábitákat Izrael elé állította. Isten a Rékábitáknak nem a kimagasló erkölcsi teljesítményét dicsérte meg, hanem a Rékábitáknak az engedelmességét, hűségét és buzgóságát. Nem azon van a hangsúly, hogy ti engedelmeskedtetek a ti atyátoknak, tehát nem azon, hogy embernek engedelmeskedtetek. Nagyon sokszor az ember egy másik ember akaratának és rendelésének sokkal könnyebben tud engedelmeskedni, mint az Úr rendelésének. A hangsúly ezen van: Nézzétek, több mint két évszázad telt el, és ez a nép nem felejtette el, mit parancsolt az ő atyjuk. Sok vihar, sok nehézség, sok minden között nem feledkeztek el, hűségesek, buzgók voltak, engedelmesek voltak. Ezt azért szeretném kiemelni, mert Isten is nem valami különös erkölcsi dolgot kíván tőlünk, mert akkor az ember nagyon könnyen félremehet a hitéletben. Erről olvashatunk a Kolossé levélben, ezek ismerős igék: Senki azért titeket meg ne ítéljen evésért, vagy ivásért, avagy ünnep, vagy újhold, vagy szombat dolgában, melyek csak árnyékai a következendő dolgoknak, de a valóság a Krisztusé. Senki tőletek a pálmát el ne vegye, kedvét találván alázatoskodásban, angyalok tisztelésében, amelyeket nem látott, olyakat tudakozván, ok nélkül felfuvalkodván az ő testének értelmével. És nem ragaszkodván a Főhöz, Krisztushoz [...] Ha meghalván a Krisztussal, megszabadultatok e világ elemi tanításaitól, miért terheltetitek magatokat, mintha e világban élők volnátok e féle rendelésekkel: ne fogd meg,
meg se kóstold, még csak ne is illesd. (Amik mind a velük való élés által elfogyasztásra vannak rendelve), emberek parancsolatai és tanításai szerint? A melyek bölcsességnek látszanak ugyan a maga választotta istentiszteletben és alázatoskodásban és a test gyötrésében; de nincs bennük semmi becsülni való, mivelhogy a test hízlalására valók (testi gőgöt növelik)” (Kol 2,16-23). Ha valakinek azt mondja az Úr, hogy tedd le a borospoharat, mert ez neked kísértés, mert te abból szabadultál, akkor az Úr iránt való engedelmességből tegye le. Vagy ha valakinek azt mondja az Úr, hogy te meg tedd le ezt a sok lótás-futást, hogy nagy házat vagy ilyen házat, vagy amolyat építs magadnak, vagy bármit. Ha azt mondja az Úr, te tedd le, mert neked nem engedem meg, akkor tegyük le! Mert az Úr az engedelmességet nézi, hogy Őneki engedjünk, őszerinte éljünk. De senki az ő erkölcsi teljesítményével, hogy én nem eszek húst, vagy én nem iszok bort, vagy én még meg sem érintem, nem dicsekedhetik az Úr előtt. De ha neki mondja, hogy te ne tedd, akkor engedelmeskedjen az Úrnak! Hogy mondja a Római levélben? Aki eszik, az Úrért eszik. És aki nem eszik, az Úrért nem eszik. Mert Istennek az országa nem evés és nem ivás, hanem igazság, békesség és Szent Szellem által való öröm (Róm 14). De ha nekem azt mondja az Úr, és nekem úgy van békességem, hogy nem eszem azt a valamit, nem iszom azt a valamit, nem teszem azt a valamit, akkor mit mond az Ige? Akár esztek, akár isztok, mindent az Isten dicsőségére műveljetek. Ez a lényeg benne. A gyermek tisztelje a szülőt A másik szempont, amire felhívnám a figyelmet, hogy ebből a történetből tanulhatunk valamit abban a tekintetben is, hogyan kell a gyermeknek tisztelni a szülőt. Mert ezt elismerte az Úr, és ez az Úrnak a parancsa is: Tisztelt atyádat és anyádat. Ez nemcsak ószövetségi törvénynek a parancsa, hanem az újszövetségnek, a páli leveleknek is a parancsa. Az Efézusi levélnek a 6. részében olvashatunk erről többek között, és ezt különösen a gyermekek, fiatalok miatt szeretném mindnyájunk szívére helyezni. „Ti gyermekek, szót fogadjatok a ti szüleiteknek az Úrban, mert ez az igaz. Tiszteljed a te atyádat és a te anyádat (a mi az első parancsolat ígérettel), Hogy jól legyen néked dolgod és hosszú életű légy e földön” (Ef 6,1-3). Most láthatjuk a Jonadáb, Rékáb fia parancsából, hogy amit ő a fiainak megparancsolt, éppen azért parancsolta nekik, hogy hosszú ideig lakozhassanak azon a földön. És a gyermekek akármilyen okosaknak is képzelik magukat, és akármennyire nem hiszik is el, de tény, hogy a szülő csak jót akar a gyereknek. Amit mond, azt éppen azért mondja, hogy a gyereknek jól legyen dolga ezen a földön. Sőt, a hívő szülő azért is mondja, hogy jól legyen dolga ne csak ezen a földön, hanem az örökkévalóságban is, amikor kérve kérleli az ő gyermekeit a jóra, és arra, hogy kövessék az Urat, adják át az életüket az Úrnak. Én ismerek egy embert, aki most már idősebb, körülbelül húsz évvel ezelőtt még nagyon iszákos ember volt. Amikor a munkahelyen végzett, az első dolga az volt, hogy hazafele menet minden nap betért a kocsmába. Aztán ott is maradt egészen a zárásig majdcsak, és aztán teljesen részegen tántorgott haza. Ez így ment nap nap után. Egy alkalommal megbetegedett az apja. Nagyon szerette az apját. Az apja bekerült a kórházba, és hívta, hogy látogassa meg. Több gyermeke volt, a többiek bementek, és ő is mindig be akart menni, amikor elment a kocsma előtt, egy kicsit bement, hogy igyon, aztán elfeledkezett mindenről, és ottmaradt. Na, egyszer aztán csak meglátogatta az apját, és azt mondta neki az apja: Fiam, ne igyál! Ez lenne az egyetlen kívánságom, hogy ne igyál. Tedd le a poharat! S aztán még akart menni megint látogatni, de megint úgy járt, ahogy korábban. Az apja hirtelen meghalt. Ez igen bántotta. Megfogadta, hogy leteszi a poharat, nem iszik többet. Mondom, már azóta körülbelül húsz esztendő telt el, és tényleg nem ivott azóta ez az ember, pedig rabja volt az italnak. Most állítsam ide ezt is példának, mint az Úr a Rékábitákat? Hogy csak egy ember kérte tőle, az apja, hogy ne tedd fiam. Aztán később ő is rájött, hogy tényleg nem lesz jó dolga, mert már
a szemével is alig látott, már mindenféle baja volt. Rájött, hogy jót akart neki az apja, és letette a poharat. És hogy ha az Úr kíván valamit tőlünk, mi nem tesszük meg? Nem hisszük el, hogy csak a jót akarja nekünk az Úr? Mint ahogy a szülő a gyermeknek, csak a jót akarja, és hogy Isten olyat kíván tőlünk, aminek mi nem látjuk soha kárát? Mindig hasznát látjuk, és főleg az örökkévalóságban! Befejezés Még hadd állítsam ide példaképpen Jézus Krisztust, a Fiút. Ő, az Isten Fia ezen a földön hozzánk hasonló testben jelent meg. Neki is voltak kívánságai, neki is volt lelke, Ő is érzett fáradtságot, Őneki is fájt a gúny, a megvetés. Neki is fájt, ami fájt, amikor megverték, és amikor töviskoronát húztak a fejére, amikor meggyalázták, amikor megfeszítették, mert hozzánk hasonló testben jött el. De kívánt Tőle valamit az Atya, és ezt kéri tőlünk is, hogy engedelmesek legyünk Neki. Hogy mi is tudjuk azt mondani, hogy ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy Te. Talán nekünk is felötlik a szívünkben: Könnyű volt az Úrnak; Ő más ember volt, Ő mégis csak Isten Fia volt, Ő mégis csak a Szent Szellem által felkent volt. És akkor más idők is voltak. De ne hivatkozzunk erre. Ismétlem: a Rékáb fiai sem hivatkoztak erre. És ha erre akarnánk hivatkozni, nincs igazunk, mert bennünk is ugyanaz a Szent Szellem van, ha Isten gyermekei vagyunk, Aki Jézus Krisztusban volt. És mi is tudunk engedelmeskedni, hogy ha akarunk. Az Úr áldja meg előttünk ezt a példát, ezt az Igét, amit előnkbe hozott, hogy azt tegyük, amit Ő kíván tőlünk! Ámen. Debrecen, 1988. február 7.