Jer 24,1-10 Látomás a két kosár fügéről „Látomást mutata nékem az Úr, és ímé, két kosár füge volt letéve az Úr temploma előtt, miután Nabukodonozor babiloniai király Jékóniást, Joákimnak, a Júda királyának fiát és Júdának fejedelmeit és az ácsokat és kovácsokat fogságra hurczolá Jeruzsálemből, és elvivé őket Babilonba. Az egyik kosárban igen jó fügék valának, a milyenek az először érő fügék; a másik kosárban pedig igen rossz fügék valának, sőt ehetetlenek a rosszaság miatt. És monda az Úr nékem: Mit látsz te Jeremiás? És mondék: Fügéket. A jó fügék igen jók, de a rosszak igen rosszak, sőt rosszaságok miatt ehetetlenek. És szóla az Úr nékem, mondván: Ezt mondja az Úr, Izráel Istene: Mint ezeket a jó fügéket, úgy megkülönböztetem a Júda foglyait, a kiket e helyről a Kaldeusok földjére vitettem, az ő javokra. És őket szemmel tartom az ő javokra, és visszahozom e földre, és megépítem és el nem rontom, és beplántálom és ki nem szaggatom. És szívet adok nékik, hogy megismerjenek engemet, hogy én vagyok az Úr, és ők én népemmé lesznek, én pedig Istenökké leszek, mert teljes szívökből megtérnek hozzám. És a milyenek a rossz fügék, a melyek ehetetlenek a rosszaság miatt, azt mondja az Úr, olyanná teszem Sedékiást, a Júda királyát, és az ő maradékát, és az ő fejedelmeit, és Jeruzsálem maradékát, a kik itt maradnak e földön, és azokat, a kik Égyiptom földén laknak. És kiteszem őket rettegésnek, veszedelemnek a föld minden országában; gyalázatnak, példabeszédnek, gúnynak és szidalomnak minden helyen, a hová kiűzöm őket. És fegyvert, éhséget és döghalált bocsátok reájok mindaddig, a míg elfogynak a földről, a melyet nékik adtam és az ő atyáiknak.” A látomás körülményei Először is vegyük figyelembe, mert jelentőssége van, hogy mikor, milyen körülmények között mutatta az Úr ezt a látomást Jeremiásnak. „Látomást mutata nékem az Úr […] miután Nabukodonozor babiloniai király Jékóniást, Joákimnak, a Júda királyának fiát és Júdának fejedelmeit és az ácsokat és kovácsokat fogságra hurczolá Jeruzsálemből, és elvivé őket Babilonba” (1. vers). Júdát három hullámban vitték el a babilóniai fogságba. Az első fogságba vitel Joákim király uralkodásának a harmadik esztendejében történt. Ő összesen tizenegy évig uralkodott, tehát egy idő után őt elengedték, de a nép nagy része fogságban maradt. Nabukodonozor elvitt az Úr házának edényeiből is, nem az egészet, csak egy részét. A második fogságba vitel Joákim fia, Jekóniás idejében volt, akiről most olvastunk. Jekóniást, Kóniásnak vagy Jóákinnak is nevezi az Ige, az apja volt Joákim. Ő csak száz napig, azaz három hónapig és tíz napig uralkodott. Az ő idejében volt a második fogságba vitel, amikor Nabukodonozor elvitte az Úr házának, a templomnak minden edényét, a király minden kincsét, és igen sok embert, főleg a mesterembereket („ácsokat és kovácsokat”) és a nép elöljáróit („Júdának fejedelmeit”). Éppen azokat hagyta ott az országban, akiket Joákim nagyon megsanyargatott: az egyszerű népet, a földműveseket és a szőlőtermelőket, a többieket mind Babilonba vitte. A harmadik fogságra vitel ezután történt, Sedékiás király idejében. Ez a látomás, amiről most olvastunk, a második fogságra vitel után történt. Úgy látszik, hogy Isten különbséget tett azok között, akiket először és másodszor vittek fogságra, és azok között, akik Sedékiás idejében, a harmadik alkalommal vittek el. Ahogy megértettem az Igéből, a harmadik alkalommal inkább már pusztított Nabukodonozor, lerombolta Jeruzsálemet, már sok zsákmányt nem tudott vinni, mert az előző két alkalommal már mindent elvitt. Rombolt, pusztított, felgyújtotta a templomot, lerombolta a város kőfalát, és a nép nagy részét is levágta, megölte inkább. Sedékiás király fiait is a szeme láttára ölette meg, és utána kiszúratta a király szemét, hogy azt
lássa utoljára, hogyan haltak meg a fiai. Ez már bosszú volt, pusztítás. Mindezt úgy látta Jeremiás, hogy két kosár füge az Úr temploma elé volt letéve. Jó és rossz fügék Nézzük meg ennek a látomásnak, Isten kijelentésének az értelmét. Először is, amit megláttam ebből, hogy Istennek különösek a gondolatai, és különösek az útjai. Én másképpen gondoltam volna azok alapján, amit eddig az Igéből ismertem. Joákim nagyon megnyomorgatta a föld népét, akiket Isten nem vitetett el, hanem otthagyta a helyükön. A királyt, az előkelőket, a főembereket vitték fogságra, meg a mesterembereket. Én azt gondoltam, hogy a föld szegényei kevésbé érdemelték meg azt az ítéletet, amit kaptak, azt inkább a főemberek érdemelték volna, de Isten gondolata más. „Ezt mondja az Úr, Izráel Istene: Mint ezeket a jó fügéket, úgy megkülönböztetem a Júda foglyait, a kiket e helyről a Kaldeusok földjére vitettem, az ő javokra” (5. vers). Akiket elvittek fogságra, azokban Isten látott valami jót, ezért hasonlítanak a jó fügékre, de akik otthon maradtak Sedékiással, azokban nem látott semmi dicséretre méltót, azok a rossz fügék. Miért van ez így? Isten valami különös munkát végzett el a fogságban. „Júda foglyait, a kiket e helyről a Kaldeusok földjére vitettem […] szemmel tartom az ő javokra” (5-6. vers). Úgy néz ki, hogy akiket fogságra vitetett, azokra ránehezedett az Úr ítélete, büntető keze, de ez az ő javukra szolgált. Úgy szolgált a javukra, hogy megalázkodtak Isten keze alatt, kezdték értékelni, hogy mit jelentett az, hogy otthon lehettek a saját földjükön, Jeruzsálemben, az Úr temploma mellett, amíg közöttük volt az Úr. Ez az ítélet a javukra szolgált. Akik otthon maradtak, talán felfuvalkodtak, azt gondolták, hogy ők valakik, vagy jobbak. Nem tudom. Javunkra Ha Isten nem engedi nekünk a legkisebb félrelépést se, azt értékeljük úgy, mint az Ő szeretetének a jelét, mert az is! Kétszer is hangsúlyozta az Ige: „…az ő javokra. És őket szemmel tartom az ő javokra…” - ezért tette Isten. Így foglalja össze Jeremiás később: „Jó a férfiúnak, ha igát visel ifjúságában” (JSir 3,27). Jó ez a nőknek is, és mindenkinek, ha Isten igát tesz rá, keményen belenyúl az életébe, hogy az ember megalázkodjon, és az Úrhoz térjen a szíve. Minden ígéret, amit mondott nekik: „visszahozom e földre, és megépítem és el nem rontom, és beplántálom és ki nem szaggatom. És szívet adok nékik, hogy megismerjenek engemet, hogy én vagyok az Úr, és ők én népemmé lesznek, én pedig Istenökké leszek, [miért volt?], mert teljes szívökből megtérnek hozzám” (6-7. vers). Isten ítélete, minden körülmény, ami számunkra nehéz, elvégezheti bennünk, hogy teljes szívből megtérjünk az Úrhoz. Ez van javunkra. Az első foglyok Nézzük meg az Igében azokat a foglyokat, akik az első két alkalommal mentek el a fogságra, róluk mondja, hogy a javukra válik a fogság. Olyanok lesznek ezek, mint „a milyenek az először érő fügék” (2. vers). Nézzük meg, hogyan teljesedett be ez a fogságban! Voltak-e tényleg ilyenek? Kik voltak ők? Mit csináltak? Hogyan látszott meg az életükben, hogy ízletes, zamatos, üdítő gyümölcsök lettek? Először olvasnék olyanokról, akik a legelső fogság idején, az az Joákim király idején kerültek Babilonba. „Jojakim, Júda királya uralkodásának harmadik esztendejében jöve Nabukodonozor, a babiloni király Jeruzsálemre, és megszállá azt. És kezébe adá az Úr Jojakimot, a Júda királyát, és az Isten háza edényeinek egy részét; és vivé azokat Sineár földére, az ő istenének házába, és az edényeket bevivé az ő istenének kincsesházába” (Dán 1,1-2). Nem olvasom tovább, ismerjük Dániel könyvét, hogy ekkor került fogságba Dániel és három társa is, akik ott kapták ezeket a neveket: Sidrák, Misák, Abednégó. Dánielnek is adtak nevet, Baltazár lett, de őt inkább Dániel néven emlegetjük, a másik hármat azon a néven, amit
kaptak. Többek között tehát ott volt ez a négy fiatalember is. Látjuk Dániel könyvéből, hogyan volt az Úrnak gondja az Ő házának az edényeire, amit elvittek. A bálványisten templomában helyezték el, de nem tehettek velük akármit, amit akartak. Nem használhatták borozásra, olvashatjuk Dániel könyvében, hogy megjelent a kézírás a falon. Ugyanúgy ahogy Jeremiás könyvében olvastuk az imént - Istennek gondja volt rájuk, és szemmel tartotta az embereket, akik oda kerültek Babilonba. Vizsgálta, hogy kinek, mi van a szívében, ki hűséges Hozzá. Így találta Isten azt a négy fiatalembert is, akik különösen hűségesek voltak. Megjegyezném, hogy nem csak ők voltak hűségesek, hanem voltak még rajtuk kívül is. A Zsoltárok könyvéből tudjuk, hogy a Léviták, és az énekesek közül is sokan, különösen Kórah fiai, Aszáf leszármazottai igen hűségesek voltak, vágyakoztak a templom és Isten után. A négy ifjú hűsége Ez a négy fiatalember különösen kiemelkedik. Nézzük meg miben állt az, hogy teljes szívvel az Úrhoz tértek! Hogyan mutatkozott meg az ízletes, először érő gyümölcs, mint a füge, az életükben? Úgy kezdődött, hogy elvitték őket, és meg akarták tanítani a káldeusok tudományára. Valamilyen vezető embereket, diplomatákat akartak belőlük nevelni, mert királyi magból valók voltak. A király ételéből, és italából adtak nekik: „De Dániel eltökélé az ő szívében, hogy nem fertőzteti meg magát a király ételével és a borral, a melyből az iszik vala…”(Dán 1,8). Ez volt az első. Milyen jó gyümölcs volt Dániel és társai életében? Az Isten szeretetének a gyümölcse. Ez a Szellem gyümölcse: a szeretet, a ragaszkodás Istenhez: „De a Léleknek (Szellemnek) gyümölcse: szeretet…” (Gal 5,22). Másodszor ott volt az engedelmesség a törvény iránt, amit Isten parancsolt. Ha szerették Istent, akkor szerették az Ő törvényét is. Harmadszor ott volt a kitartás: eltökélték magukban, hogy ha az életükbe kerül, akkor sem esznek a király ételéből. Ott volt az ízletes gyümölcs. Mit tett Istent? Mit ígért, amit Jeremiás prófétánál olvastunk? „És őket szemmel tartom az ő javokra…” (6. vers). Mit olvasunk a Krónika könyvében? „Mert az Úr szemei forognak az egész földön [nézi az egész föld színét], hogy hatalmát megmutassa azokhoz, a kik ő hozzá teljes szívvel ragaszkodnak…” (2Krón 16,9). Különösen nézte ott, Babilonban, hogy ki ragaszkodik Hozzá teljes szívvel. Meglátta ezt a négy fiatalembert, és kedvessé tette őket a felügyelő előtt: „És engede nékik ebben a dologban, és próbát tőn velük tíz napig” (Dán1,14). Más ételt adott nekik, olyat amit a törvény megengedett: „Elvevé azért a felügyelő az ő ételöket és az ő italokul rendelt bort, és ad vala nékik zöldségféléket” (Dán 1,16). Az állókép Jött a következő próba. „Nabukodonozor király csináltata egy arany állóképet, magassága hatvan sing, szélessége hat sing; felállíttatá azt a Dura mezején, Babilon tartományában” (Dán 3,1). Mindenkinek le kellett borulni, és imádnia kellett, a saját népének is, a láncokon hozott foglyoknak is, akik közül előálltak hárman és nem imádták azt. Hogy volt ehhez bátorságuk a legyőzötteknek, a raboknak? A király főembere is jóindulattal volt hozzájuk, az ételből se kellett enni. Ilyen hálátlanok? Hogy volt egyáltalán merszük hozzá? Ez megint a jó gyümölcs, az Isten szeretete, és a ragaszkodás az Ő törvényéhez. Tudjuk, hogyan kérdezte meg a király, hogy igaz-e, amit hall felőlük. Még egy lehetőséget adott nekik: „Szóla Nabukodonozor, és monda nékik: Sidrák, Misák és Abednégó! Szántszándékból nem tisztelitek-é az én istenemet és nem imádjátok-é az arany állóképet, a melyet felállíttattam?” (Dán 3,14). Azt mondták, nem borulnak le: „legyen tudtodra, oh király, hogy mi a te isteneidnek nem szolgálunk, és az arany állóképet, a melyet felállítattál, nem imádjuk” (Dán 3,18). Miért nem tették meg? Ők csak Isten előtt borultak le, Őt imádták. Ez a nagy dolog. Gondoljuk csak meg, miért került az egész nép fogságba? Miért jött a babilóniai király? Mi volt Isten legnagyobb panasza és fájdalma a néppel szemben? A bálványimádás. Otthon, ahol senki sem kényszerítette őket emberileg, hogy boruljanak le a bálvány előtt, az életük nem
forgott kockán, ott leborultak sokan, és imádták a bálványokat. Idegenben, a fogságban, amikor egy király kényszerítette őket, az életükkel játszottak, akkor mégsem borultak le. Ezt nézte Isten a szívükben. „És őket szemmel tartom az ő javokra…” Isten nem ígérte nekik, hogy megőrzi őket a tüzes kemencében. Azt tudták, hogy van rá hatalma: „Ímé, a mi Istenünk, a kit mi szolgálunk, ki tud minket szabadítani az égő, tüzes kemenczéből, és a te kezedből is, oh király…”(Dán 3,17), de nem tudták, hogy megőrzi-e őket, hogy mi a célja velük. Ezért azt mondták: „…kiszabadít minket. De ha nem tenné is…”(Dán 3,17-18), akkor se imádjuk a bálványt. Az Úr azt végezte felőlük, hogy az Ő jó, ízletes, zamatos, jó fügéhez hasonló gyümölcsüket mások is fogyasszák, mások is élvezzék, éljenek vele. Amikor Isten kiszabadította őket a tüzes kemencéből, tudtára adta Nabukodonozor király mindenkinek, aki a birodalmához tartozott, hogy ez az Isten, az igaz Isten, aki meg tud szabadítani a tűzből: „Szóla Nabukodonozor, és monda: Áldott ezeknek Istene, a Sidrák, Misák és Abednégó Istene, a ki küldötte az ő angyalát és kiszabadította az ő szolgáit, a kik ő benne bíztak…” (Dán 3,28). Dániel Ő is az első fogságba vitelkor került Babilonba a három másik ifjúval. Miért került az oroszlánok vermébe? Ő is Isten előtt hajolt meg, és nem volt hajlandó szüneteltetni az imádságát, még annyi ideig sem, amennyit a király parancsolt. Őt nem kényszerítették, hogy boruljon le a bálvány előtt, őt arra akarták kényszeríteni, hogy egy ideig ne boruljon le Isten előtt: „…királyi végzés hozassék, és erős tilalom adassék, hogy ha valaki harmincz napig kér valamit valamely istentől vagy embertől, tekívüled, oh király, vettessék az oroszlánok vermébe” (Dán 6,7). Otthon sokan nem borultak le Isten előtt, pedig emberileg nem játszottak az életükkel. Megtermett a jó gyümölcs Dániel szívében is, mert azt gondolta: én leborulok Isten előtt, ha az oroszlánok vermébe kerülök is. Tudta, hogy Isten ki tudja szabadítani. Más előtt nem, de Isten előtt mindig leborult. Isten megdicsőítette Magát, és a hitnek, az Isten iránti szeretetnek, a hűségnek – ezek mind a Szellem gyümölcse, ami hasonló az először érő fügékhez -, meg lett a gyümölcse, és részesült belőle nemcsak a zsidóság, hanem az egész akkor ismert világ: „Akkor Dárius király ira minden népnek, nemzetnek és nyelvnek, a kik az egész földön lakozának: Békességtek bőséges legyen! Én tőlem adatott ez a végzés, hogy az én birodalmamnak minden országában féljék és rettegjék a Dániel Istenét; mert ő az élő Isten, és örökké megmarad, és az ő országa meg nem romol, és uralkodása mind végig megtart; A ki megment és megszabadít, jeleket és csodákat cselekszik mennyen és földön; a ki megszabadította Dánielt az oroszlánok hatalmából” (Dán 6,25-27). Ez volt az első fogságba vitel. Márdokeus és Eszter Mi történt a második fogságba vitel alkalmával? Eszter könyvében olvashatunk erről: „Vala egy zsidó férfiú Susán várában, a kinek neve Márdokeus, Jáirnak fia, a ki Simei fia, a ki Kis fia, Benjámin nemzetségéből, [akkor már csak ez a két nemzetség került fogságba Júda és Benjámin.] A ki Jeruzsálemből fogva vitetett el a száműzött néppel, a mely elvitetett Jekóniással, Júda királyával együtt, a kit rabságba vitt el Nabukodonozor, babilóniai király” (Eszt 2,5-6). Dáneilék Jojákim ideje alatt kerültek fogságba, Márdokeus és mindazok, akikről Eszter könyvében van szó Jekóniással, a második alkalommal, amiről Jeremiásnál is olvastunk. Mi történt itt? Miben mutatkozott meg az, hogy az Úr vizsgálta, kik azok „a kik ő hozzá teljes szívvel ragaszkodnak” (2Krón 16,9)? „És a király minden szolgái, a kik a király kapujában valának, térdet hajtottak és leborultak Hámán előtt; mert úgy parancsolta meg nékik a király; de Márdokeus nem hajtott térdet és nem borult le. Mondának azért a király szolgái, a kik a király kapujában valának, Márdokeusnak: Miért szeged meg a király parancsát? Lőn pedig, mikor így szólnának néki minden nap és nem hallgata rájok, feljelenték Hámánnak, hogy lássák, megállnak-é Márdokeus dolgai, mert azt jelenté nékik, hogy ő zsidó. És látván
Hámán, hogy Márdokeus térdet nem hajt és nem borul le előtte, megtelék Hámán haraggal. De kevés volt előtte, hogy csakis Márdokeusra magára vesse rá kezét, (mert megmondták néki Márdokeus nemzetségét) azért igyekezett Hámán elveszteni minden zsidót, a ki Ahasvérus egész országában vala, a Márdokeus nemzetét” (Eszt 3,2-6). Megint ugyanaz történt, de itt már nem egy bálvány, hanem egy ember előtt kellett volna leborulni. A törvény szerint: „Féljed az Urat, a te Istenedet, ő néki szolgálj […] Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak néki szolgálj” (5Móz 6,13; Mt 4,10), csak előtte hajts térdet, csak előtte borulj le. Márdokeus nem volt hajlandó Hámán előtt leborulni, akiről azt olvastuk: „nagy méltóságra emelé Ahasvérus király Hámánt, a Hammedáta fiát, az Agágibelit, és felmagasztalá őt, és feljebb helyezteté székét minden fejedelménél, a kik vele valának. És a király minden szolgái, a kik a király kapujában valának, térdet hajtottak és leborultak Hámán előtt; mert úgy parancsolta meg nékik a király” (Eszt 3,1-2). Márdokeus nem hajolt meg előtte, ezért igen nagy bajba került az egész zsidó nemzetség: „igyekezett Hámán elveszteni minden zsidót”. Néha ilyet is megenged Isten, hogy a hűség és az engedelmesség miatt, ilyen nagy baj legyen. Márdokeus gondolt egyet, és megüzente Eszter királynénak: „ki tudja, talán e mostani időért jutottál királyságra?” (Eszt 4,14). Eszter is a második fogságba vitelkor került Bablionba. Úgy alakult Eszter sorsa is, hogy nem tudott a királlyal másként beszélni, csak ha az életét tette kockára. „A király minden szolgája és a király tartományainak népe tudja, hogy minden férfinak és asszonynak, a ki bemegy a királyhoz a belső udvarba hivatlanul, egy a törvénye, hogy megölettessék, kivévén, a kire a király aranypálczáját kinyujtja, az él; én pedig nem hívattam, hogy a királyhoz bemenjek, már harmincz napja” (Eszt 4,11). Akkor Eszter azt mondta: „ekképen megyek be a királyhoz, noha törvény ellenére; ha azután elveszek, hát elveszek” (Eszt 4,16). Ez megint egy jó gyümölcs, mint „a milyenek az először érő fügék”. Eszter letette az életét, a királynői méltóságát, mindent letett a nemzetségéért, a zsidókért és Istenért. Vállalta a halált és bement a király elé. Ismerjük Eszter könyvét, hogyan szerzett szabadulást nemcsak Eszternek és Márdokeusnak - mert nem csak ők voltak veszélyben -, hanem az egész zsidó népnek. Az Úr szabadítást szerzett, és megint meg kellett tudni mindenkinek, hogy az Úr szemmel tartja a hűségeseket, mert megígérte: „őket szemmel tartom az ő javokra”. A mai „fügék” A következő, amivel foglalkoznánk ebből a részből, hogy tulajdonképpen ma is hasonló a helyzet. Isten népe volt, akik megtértek és Babilonba kerültek, és Isten népe volt, akik elromlottak, gyümölcstelenné, ehetetlenné váltak, mint a rossz fügék, és otthon maradtak. Ma is vannak olyan hívő emberek, akik a jó fügékhez hasonlók. Ők megtermik azokat a gyümölcsöket, amikről eddig szó volt: a szeretet, az öröm, a békesség, az Istenhez való ragaszkodás, a hűség gyümölcsét. Vannak, akik a rossz fügékhez hasonlók: vagy gyümölcstelenek, vagy ha van is gyümölcs, az élvezhetetlen. Nem is nevezhető igazán gyümölcsnek, mert az ehető, élvezhető, ezek pedig hasonlók a gyümölcshöz, de nem használnak senkinek. „Ezek zúgolódók, panaszolkodók, a magok kívánságai szerint járók; szájok kevélységet szól, haszonlesésből személyimádók” (Júd 1,16). Mindannak az ellentéte, ahogy a fogságban Dániel, Márdokeus, Eszter és társaik viselkedtek. Az utolsó idők gyümölcsei Van ebben az Igében még egy megszívlelendő dolog: „A jó fügék igen jók, de a rosszak igen rosszak, sőt rosszaságok miatt ehetetlenek” (3. vers). Ez a folyamat van most is az utolsó időkben. Mindig is ez volt, de most különösen ez van. Ami jó, az legyen igen jó, ami rossz, az legyen igen rossz. Ne legyen középút, azt Isten nem szereti: „Vagy legyetek jó fák, és teremjetek jó gyümölcsöt, vagy legyetek romlott fák, és teremjetek romlott gyümölcsöt; mert
gyümölcséről ismerik meg a fát” (Mt 12,33). „A Laodiczeabeli gyülekezet angyalának is írd meg: Ezt mondja az Ámen, a hű és igaz bizonyság, az Isten teremtésének kezdete: Tudom a te dolgaidat, hogy te sem hideg nem vagy, sem hév; vajha hideg volnál, vagy hév. Így mivel lágymeleg vagy, sem hideg, sem hév, kivetlek téged az én számból” (Jel 3,14-16). Hogy mindenki előtt nyilvánvaló legyen mi a rossz, mi a jó. Az utolsó időkkel kapcsolatban olvassuk még el a következő Igéket: „A gonosz emberek pedig és az ámítók nevekednek a rosszaságban, eltévelyítvén és eltévelyedvén” (2Tim 3,13). „És azért bocsátja reájok Isten a tévelygés erejét, hogy higyjenek a hazugságnak. Hogy kárhoztattassanak mindazok, a kik nem hittek az igazságnak, hanem gyönyörködtek az igazságtalanságban” (2Thessz 2,11-12). Nyilvánvaló legyen az, ami rossz, és az legyen teljesen rosszá, ami a jó, az pedig legyen jóvá. „Az ámítók nevekednek a rosszaságban”- mi pedig miben növekedjünk? Jézus Krisztus megismerésében jussunk egyre jobban előre. Ha jók vagyunk, legyünk igazán jóvá, hogy látszódjon is az életünkben Isten kezének munkája. Az először érő fügék „Jó fügék valának, a milyenek az először érő fügék” - ezzel kapcsolatban még egy dolgot szeretnék elmondani, ami igen fontos a személyes életünkre nézve. A próféciai jelentését csak röviden mondom el. „Először érő fügék” - ki volt az első zsenge? „Első zsenge a Krisztus” (1Kor 15,23). Ő volt, aki Isten előtt a legelső zamatos gyümölcsöt teremte meg. Így folytatja az Ige: „azután a kik a Krisztuséi, az ő eljövetelekor.” Az „először érő fügék” a Gyülekezet, aki a Krisztus Teste, az Eklézsia, legelőször érik be, legelőször viszi el Krisztus a földről. Lesznek még, akik azután érnek be, a zsidó nép is beérik, de a Gyülekezet először: „a kik előre reménykedtünk a Krisztusban” (Ef 1,12). Most bővebben szólnék a személyes életünkre szóló üzenetéről. Egy fán van virág, és egy idő múlva megmutatkozik, hogy termés lesz rajta. Akár fügét (bár én azt nem láttam még teremni), de akár más gyümölcsfát vehetünk példának. Elgondolkodtunk már azon, hogy ugyanabból a földből táplálkozó fán, amire ugyanaz a nap süt, ugyanaz a hőmérséklet van, de az egyik gyümölcs korábban beérik, mint a másik? Mondhatná valaki, hogy jó, de az egyik a déli oldalon van, a másik az északi oldalon. Vegyük példának, hogy a déli oldalon van mindkettő, egymás mellett. Az egyik már beérett hamar, a másik csak később. Mi az oka? Miért van az, hogy vannak korán érők, zsengék? Tudjuk, hogy ezek a drágábbak, nem csak a piacon, Isten szerint is. Ezt nem tudom megmagyarázni, de azt tudom, hogy a szellemi életben is ugyanígy van. Istennek ugyanaz a kegyelme van felkínálva mindenkinek, ugyanúgy hív mindenkit: „Jőjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket” (Mt 11,28). Ugyanazt a kegyelmet adja mindenkinek az Úr, és vannak, akik korán elfogadják ezt a kegyelmet. Mit jelent ez? Két dolgot is jelent az, hogy „korán”. Látom, hogy vannak itt gyerekek, kisebb gyerekek is, meg ifjak is. Az egyik dolog az, hogy amikor szól Isten Igéje, vannak, akik elmennek tanácskozni testtel és vérrel: majd, ha nagyobb leszek; majd, ha az iskolából kikerülök; majd, ha férjhez megyek; majd, ha megnősülök; majd, ha ez, vagy az történik. Nem ragadják meg korán a kegyelmet, nem lesznek korán érők, pedig lehetnének. Itt is vannak olyanok, tudjuk, hogy az egyiket megragadja az Ige fiatalon, szívből az Úrhoz tér, a másik nem. Milyen ízletes gyümölcs, amikor valaki korán átadja az életét, hamar az Úré lesz egészen! Van annak, hogy „korán” egy másik jelentése is. Mondhatja valaki, hogy én már öreg voltam, amikor először hallottam az Igét. Nem térhettem meg korán, fiatalon. De idős korban is lehet, ugyanígy eljárni. Meghallja az Igét valaki, és elkezd tanácskozni testtel és vérrel, és sok kifogást találhat, hogy miért nem fogadja el Isten kegyelmét. Van, aki az Ige szerint tesz: „azonnal nem tanácskoztam testtel és vérrel” (Gal 1,16). Meghallja az Úr szavát, és rögtön odaadja az életét. Elég idő az, amit már addig eltöltött a világban, a bűnben, most, amint lehet,
leteszi az életét Isten kezébe. Milyen ígéret van erre az Igében? „Istenökké leszek, mert teljes szívökből megtérnek hozzám” (7. vers). Mi ennek a következménye? „És őket szemmel tartom az ő javokra, és visszahozom e földre, és megépítem és el nem rontom, és beplántálom és ki nem szaggatom. És szívet adok nékik, hogy megismerjenek engemet, hogy én vagyok az Úr, és ők én népemmé lesznek, én pedig Istenökké leszek…” (6-7. vers). Egy dolog múlik az emberen, hogy teljes szívvel az Úrhoz térjen, a többit Isten teszi meg: új szívet ad, új életet, beplántálja, szemmel tartja, ügyel rá. Ez mind az Ő ígérete, ha teljes szívvel hozzá térünk. Mi lesz a rossz fügékkel? Ha nem tesszük, amit kell? Ha valaki játszadozik a kegyelemmel? Húzza, halasztja az időt, kicsit hisz is, meg nem is, kedvez a testnek is egy kicsit, megpróbál két úrnak szolgálni. Ezeknek azt mondja az Ige: „kiteszem őket rettegésnek, veszedelemnek a föld minden országában; gyalázatnak, példabeszédnek, gúnynak és szidalomnak minden helyen, a hová kiűzöm őket. És fegyvert, éhséget és döghalált bocsátok reájok mindaddig, a míg elfogynak a földről, a melyet nékik adtam és az ő atyáiknak” (9. vers). Aki eltékozolja a kegyelmet elsősorban önmagának árt, mert rettegésben, gyalázatban, gúnyban, szidalomban él. Ezt nem az Úr nevéért viselt gúny és szidalom, hanem a gyalázatos élete, a kétfelé sántikálás miatt van. Megutálja még a világ is: „Jó a só: de ha a só megízetlenül, mivel sózzák meg? Sem a földre, sem a trágyára nem alkalmas: kivetik azt” (Lk 14,34-35). „Nem jó azután semmire, hanem hogy kidobják és eltapossák az emberek” Mt 5,13). Előttünk van a választás lehetősége. Melyiket választjuk? Az Úr azt mondja nekünk, válasszuk az életet! Legyünk jó gyümölcsű emberek, mint az „az először érő fügék”! Ámen. Debrecen, 1987. november 01.
