Jer 34,1-22 A nép ideig-óráig tartó megtérése „Az a beszéd, a melyet szólott az Úr Jeremiásnak, (mikor Nabukodonozor a babiloni király és az egész serege és a föld minden országa, a melyek az ő hatalma alatt valának, és a népek mind vívták vala Jeruzsálemet és minden városát) mondván: Ezt mondja az Úr, az Izráel Istene: Menj el, és mondd meg Sedékiásnak, a Júda királyának, és így szólj néki: Ezt mondja az Úr: Ímé, én odaadom e várost a babiloni király kezébe, és felgyújtja ezt tűzzel. És te el nem szaladsz az ő kezéből, hanem bizonynyal megfognak és kezébe adnak, és a te szemeid meglátják a babiloni királynak szemeit, és az ő szája a te száddal szól, és bemégy Babilonba. Mindazáltal halld meg az Úrnak szavát Sedékiás, Júda királya; ezt mondja az Úr te felőled: Nem halsz meg fegyver által. Békességben halsz meg, és a mint füstöltek a te atyáidnak, az előbbi királyoknak, a kik te előtted voltak, úgy füstölnek néked is, és így siratnak téged: Jaj uram! Mert én szóltam e szót, azt mondja az Úr. És megmondá Jeremiás próféta Sedékiásnak, a Júda királyának, mind e szavakat Jeruzsálemben. A babiloni király serege pedig vívja vala Jeruzsálemet és Júdának minden városát, a melyek megmaradtak vala, tudniillik Lákist és Azekát, mert a Júda városai közül csak ezek maradtak vala meg, mint erősített városok. Ez a beszéd, melyet szóla az Úr Jeremiásnak, minekutána Sedékiás király szövetséget köte az egész Jeruzsálembeli néppel, szabadságot hirdetvén köztük. Hogy kiki bocsássa szabadon szolgáját és kiki az ő szolgálóleányát a héber férfit és a héber leányt, hogy senki ne szolgáltasson közöttük az ő Júdabeli atyjafiával. És engedelmeskedtek mindnyájan a fejedelmek és az egész nép, a kik szövetséget kötöttek, hogy kiki szabadon bocsássa az ő szolgáját és kiki az ő szolgálóleányát, hogy senki azokkal ne szolgáltasson többé; és engedelmeskedtek és elbocsáták azokat. De azután elváltozának, és visszahozák a szolgákat és szolgálóleányokat, a kiket szabadon bocsátottak vala, és őket szolgákká és szolgálóleányokká tevék. És lőn az Úrnak szava Jeremiáshoz az Úrtól, mondván: Ezt mondja az Úr, Izráel Istene: Én szövetséget kötöttem a ti atyáitokkal azon a napon, a melyen kihoztam őket Égyiptom földéről, a szolgálatnak házából, mondván: Mikor a hét esztendő eltelik, kiki bocsássa el az ő héber atyjafiát, a ki néked eladatott vala és hat esztendeig szolgált téged; bocsássad őt magadtól szabadon. De nem hallgatának a ti atyáitok engemet, és fülöket sem hajtották erre. És ti ma megtértetek vala, és igazat cselekedtetek vala én előttem, kiki szabadságot hirdetvén az ő atyjafiának, és én előttem szövetséget kötöttetek abban a házban, a mely az én nevemről neveztetett. De elváltoztatok, és beszennyeztétek az én nevemet, és kiki visszahozta az ő szolgáját és kiki az ő szolgálóleányát, kiket egészen szabadon bocsátottatok vala, és igába vetettétek őket, hogy néktek szolgáitok és szolgáló leányaitok legyenek. Azért ezt mondja az Úr: Ti nem hallgattatok reám, hogy kiki szabadságot hirdessen az ő atyjafiának és kiki az ő felebarátjának. Ímé, én hirdetek néktek szabadságot, azt mondja az Úr, a fegyverre, a döghalálra és az éhségre, és odaadlak titeket e föld minden országainak útálatára. És odaadom a férfiakat, a kik megszegték az én szövetségemet, a kik nem teljesítették a szövetség pontjait, a melyet előttem kötöttek vala tulokkal, a melyet ketté vágának és átmenének annak részei között, Júdának fejedelmeit és Jeruzsálem fejedelmeit, az udvari szolgákat és a papokat és a földnek minden népét, a kik átmentek a tulok részei között: Odaadom őket az ő ellenségeik kezébe, és az ő lelköket keresők kezébe, és az ő holttestök ez égi madaraknak és a föld vadainak lesznek eledelévé. Sedékiást, a Júda királyát és az ő fejedelmeit is odaadom az ő ellenségeiknek kezébe, és az ő lelköket keresők kezébe, és a babiloni király seregének kezébe, a mely eltávozik tőletek. Ímé, én parancsolok, azt mondja az Úr, és visszahozom őket e városra,
és vívják azt, és beveszik és felgyújtják tűzzel, és pusztasággá teszem Júda városait, lakhatatlanokká.” Bevezetés Bizonyára mindenkinek feltűnt, hogy az első hat vers, amit olvastunk, ezt már egyszer olvastuk Jeremiás könyvéből, a 32. rész első öt verse ugyanez. Jeremiás könyvében általában nem időrendi sorrendben követik egymást az események, így amiről most itt szó van, arról már korábban is olvashattunk a 32. részben. Tehát a körül zajlódnak az események, amikor az ellenség, a babiloni király, körülvette már Jeruzsálemet, és az Úr a próféta által üzent a királynak. Ha megfigyeltük ezt az üzenetet, tulajdonképpen nincs benne új, amit ne mondott volna már az Úr. Nem egyszer és nem kétszer, hanem nagyon sokszor elmondta ugyanezeket a szavakat Isten Jeremiás próféta által ennek a népnek, hogy nincs tovább irgalom, Jeruzsálemet az ellenségnek adom, és azt felgyújtják tűzzel. Még szólt... Akkor kérdezhetné valaki, hogy miért üzent ismételten az Úr? Ha egyszer azt mondotta már Jeremiásnak is, hogy ne imádkozz ezért a népért, ha egyszer elhatározta az Úr a pusztulást, ha egyszer azt mondja, hogy nem ember Ő, hogy megváltozzon vagy hazudjon, miért üzent akkor még akkor a próféta által Sedékiás királynak? Én meg vagyok győződve arról, hogy azért, mert az Úr még mindig lehetőséget adott a népnek, hogy megtérjen. Ha nem is mondta most már az Úr, hogyha megtértek, elviszem innen a babiloni király seregét, mégis, hogy az Úr üzent - még ha keményen is -, ebben az van, hogy még mindig van lehetőség a megtérésre. Ez így van most is. Ha Isten egyáltalán szól hozzánk, akármilyen keményen is szól, akármilyen ítéletes Igét is mond, sokkal jobb, mint ha egyáltalán nem szólna semmit. Mert ha az Úr már nem szól, akkor már biztosan jön a pusztulás. De ha még szól az Úr, akármilyen keményen, vagy akármilyen ítéletet helyez is kilátásba, ez azt jelenti, hogy az ember még mindig megtérhet. Gondoljunk Ninivére! Azt üzente Jónás próféta által az Úr, hogy még negyven nap és elpusztul Ninive. Nem volt semmi olyan az üzenetben, hogy ha megtérnek, nem pusztul el, vagy csak akkor pusztul el, ha így maradtok, ilyen bűnösen éltek tovább, hanem egyértelmű volt, hogy még negyven nap, és elpusztul Ninive. De a ninivebeliek megértették ebből, ha az Úr még ezt a tudtunkra adta, akkor nyilván azért adta a tudtunkra, hogy megtérhetünk. Meg is tértek: zsákruhába öltöztek, böjtöltek, megalázkodtak Isten előtt, megbánták a bűneiket, és ezért nem is kellett elpusztulniuk, Isten kegyelmezett nekik. Tehát, ebből az a tanulság a mi számunkra, hogy mindig kegyelem az, ha az Úr szól, még akkor is, ha ítéletet szól. Ha Ő szól, az mindig jó nekünk, és mindig azért szól, mert nem akarja a bűnösnek a halálát. Mit teszünk, ha szól? Mi volt Isten szavának a következménye? Mit tett Sedékiás király? Két egymással ellentétes dolgot. „Az a szó, a melyet szóla az Úr Jeremiásnak, Sedékiásnak, a Júda királyának tizedik esztendejében: Ez az esztendő a Nabukodonozor tizennyolczadik esztendeje. És akkor megszállotta vala a babiloni király serege Jeruzsálemet, és Jeremiás próféta elzárva vala a tömlöcznek pitvarában, a mely a Júda királyának házában vala. Mert Sedékiás, a Júda királya záratta be őt, mondván: Miért prófétálsz te, ezt mondván: Ezt mondta az Úr: Ímé, én e várost a babiloni király kezébe adom és beveszi azt? És Sedékiás, a Júda királya, meg nem menekszik a Káldeusok kezéből, hanem a babiloni király kezébe adatik, és ennek szája szól amannak szájával, és ennek szemei látják amannak szemeit. És Babilonba viszi Sedékiást és ott lesz mindaddig, míg meg nem látogatom őt, azt mondja az Úr, hogyha hadakoztok a Káldeusok ellen, nem lesz jó dolgotok” (Jer 32,1-5).
Tehát ebből látjuk, hogy a királynak az egyik válasza Isten üzenetére az volt, hogy a prófétát bezáratta a tömlöc pitvarába. Vagyis, megharagudott az Isten szolgájára, az Úr követére, aki az Úr üzenetét tolmácsolta neki. Most is van, amikor az emberekben Isten Igéje olyan reakciót vált ki, hogy üldözik azokat, akik szólják nekik Isten Igéjét. Ez nemcsak Sedékiás király idejében volt így, hanem végig az emberiség történetén. Az Úr Jézus azt mondotta: Jeruzsálem! Jeruzsálem! Ki megölöd a prófétákat, megkövezed azokat, akik Hozzád küldettek! Jeruzsálemben, úgy látszik, ez volt a szokás. S úgy látszik az emberiség történetében is, szokássá vált ez, hogy ha Isten üzen valamit, és nem tetszik az embernek, akkor üldözi, börtönbe veti és megöli azokat, akik az Isten üzenetét hozták a számukra. Pedig, ismétlem, ha ez az üzenet nagyon kemény, akkor is sokkal jobb, mintha az Úr egyáltalán nem szólna az emberhez. Megtért a nép, de vissza is tért gonoszságához Azonban úgy látszik ebből a felolvasott részből, hogy volt egy másik következménye is Isten szavának. Valami megindult a királynak a szívében, és a föld népének a szívében. „Ez a beszéd, melyet szóla az Úr Jeremiásnak, minekutána Sedékiás király szövetséget köte az egész Jeruzsálembeli néppel, szabadságot hirdetvén köztük. Hogy kiki bocsássa szabadon szolgáját és kiki az ő szolgálóleányát a héber férfit és a héber leányt, hogy senki ne szolgáltasson közöttük az ő Júdabeli atyjafiával” (8-9. vers). Vagyis olyan következménye lett Isten szavának, hogy megtért a király, megtért a nép, és elbocsátották az ő héber, zsidó rabszolgáikat, és rabszolganőiket. Ha azonban megnézzük az Igét, akkor azt látjuk, hogy nem volt tartós ez a megtérés, mert nemsokára utána ismét szólt az Úr Jeremiás prófétának, hogy szóljon a királynak és a népnek, hogy miért változott meg a szívük, és miért vették vissza azokat a rabszolgákat, akiket korábban szabadon bocsátottak. Hogy ez miért és hogyan történt, megtudhatjuk egy kicsit részletesebben a 37. részből. „Uralkodott pedig Sedékiás király, Jósiásnak fia, Kónia helyett, a ki Jojákimnak fia vala, kit Nabukodonozor, a babiloni király királylyá tett vala Júdának földében. De nem hallgatá sem ő, sem az ő szolgái, sem a föld népe az Úrnak szavát, a melyet szólott vala Jeremiás próféta által. És elküldé Sedékiás király Júkált, Selémiának fiát, és Sofóniást, Mahásiás papnak fiát Jeremiás prófétához, mondván: Kérlek, könyörögj mi érettünk az Úrnak, a mi Istenünknek. [...] A Faraó serege pedig kijött Égyiptomból, és a Káldeusok, a kik megszállották Jeruzsálemet, meghallották e hírt ő felőlök, és elhagyták Jeruzsálemet. És szóla az Úr Jeremiás prófétának, mondván: Ezt mondja az Úr, Izráel Istene: Ezt mondjátok a Júda királyának, a ki elküldött titeket én hozzám, hogy megkérdezzetek engem: Ímé, a Faraó serege, a mely kijött a ti segítségetekre, visszamegy Égyiptom földébe. És visszatérnek a Káldeusok, és ostromolják e várost, és beveszik azt, és megégetik tűzzel” (Jer 37,1-3.5-8). Tehát látszik ezekből az Igékből, hogy az események úgy történtek, hogy a babiloni király már nagyon szorongatta a várost, látták, hogy itt már nincsen menekvés. Olvastuk is a 7. versben, hogy a babiloni sereg pedig vívja vala Jeruzsálemet és Júdának minden városát, ami még megmaradt, és nemcsak a babiloni király serege, hanem mindazok a népek, akiket már legyőzött, vele együtt jöttek. Már nem volt semmi hátra, csak három város: Jeruzsálem, meg két kisebb város. Tehát látták, hogy itt most már menekvés nincsen, akkor megtértek a nagy szorultságukban, az Úrhoz kiáltottak. Azután könnyebbség lett, mert Egyiptomból kijött az egyiptomi fáraó serege, és ezt meghallotta a babiloni király, otthagyta Jeruzsálemet, és a fáraó serege ellen vonult. Amikor így aztán megkönnyebbedett a város, nem volt tovább ott az ellenség, akkor meggondolták, azt mondták: Mégiscsak nem jó az, hogy elengedtük a rabszolgákat, és visszavette ki-ki a maga rabszolgáját. De azt üzente az Úr Jeremiás által, hogy vissza fog jönni a babiloni király, elintézik a dolgot Egyiptomban, és vissza fog jönni, és nem kegyelmeznek ennek a városnak, de ezt a nép már újból nem akarta hallani.
Mit teszünk a szabadulás után? Most, testvérek, nézzük meg egy kicsit részletesebben ennek a népnek a szíve tükrén keresztül a mi életünket! Mert a mi szívünk is ugyanilyen. Az egyik helyen olvashatjuk a Példabeszédek könyvében, hogy amint a folyónak a tükre megmutatja az ember ábrázatát, úgy mutatja meg az egyik szív a másik szívet (Péld 27,19). Mi, most ha belenézünk Sedékiás, Júda királyának szívébe, meg az akkori népnek a szívébe, hogy mit tettek, akkor a mi szívünk tükröződik benne. Most is van olyan, hogy amikor Isten valakinek az életében szorultságot ad, akkor a nép megretten, vagy az az ember meghunyászkodik, megtér az Úrhoz, felkiált, hogy jaj, Istenem, csak most az egyszer szabadíts meg! S azután az Úr megszabadítja, és elfelejtkezik mindenről, amit imádkozott, amit fogadott, s mintha nem történt volna semmi, folytatja az ő bűnös útját. Így vannak a népek is, és így vannak az egyes emberek is. Ha az Igéből veszünk példát, nemcsak ekkor volt így Jeruzsálem. Bizonyára emlékeznek a testvérek a Bírák könyvére. A Bírák könyvében visszatérő esemény volt, hogy a nép vétkezett, 20-3040 évig idegen nép kezébe adta őket az Úr, akik igen megnyomorgatták őket. Olyan nagy volt a népnek a szorultsága és nyomorúsága, hogy abból az Úrhoz jöttek, megtértek, megbánták az ő bűnös útjukat, felkiáltottak az Úrhoz, és az Úr megszabadította őket. De amikor megszabadultak, elfeledkeztek mindenről, és folytatták ott a gonoszságot, ahol abbahagyták. S akkor az Úr ismét egy másik nép kezébe adta őket, hogy nyomorgassák. És így olvashatjuk a Bírák könyvében az egyik helyen, amikor már több ilyen periódus után egyszer ismét nagyon megszorongatta a népet az Úr, és akkor felkiáltott az egész nép, és azt mondta: Vétkeztünk! Kérünk, csak most az egyszer szabadíts még meg bennünket! Azt mondták: Csak most az egyszer, és Téged fogunk szolgálni! És megszabadította őket az Úr, és mégis elhajolt a népnek a szíve. És akik éltek a második világháború alatt, és úgy éltek, hogy az eseményekből értettek is valamit, azok biztos elmondhatják azt, amit én csak hallomásból tudok, hogy megnyomorodott ez az ország és ez a nép. Mert nem volt olyan ház, ahol ne lett volna halott, vagy az apa, vagy a fiú, vagy más valaki, mert ugye, nemcsak a fronton lehetett meghalni, hanem itthon is. Amikor ott volt a mély seb, és a halál várása minden órában, ha jöttek a bombázók, senkinek az élete nem volt biztonságban, akkor igen-igen sok ember kiáltott így fel: Csak szabadítson meg bennünket az Isten, csak vigyen ki ebből a háborúból, egészen másképpen fogok élni! Vége lett a háborúnak, és egy ideig tartott is az emberek között ez a megrémült, meghunyászkodott állapot. Isten mélyen szántott az emberek szívében, és egy darabig terjedt is az evangélium, ébredések voltak, de aztán, amikor már nem volt veszély, mikor már behegedtek a sebek, amikor már normális kerékvágásba tért az élet, akkor már egészen más dolgokkal kezdtek foglalkozni az emberek. Elfelejtették, amit fogadtak. Jól tudjuk, mi a bűnünk Gondoljon most mindenki a saját életére, a saját szívére. Vajon nem volt olyan esemény, amikor így kiáltott fel: Istenem, szabadíts meg! Akár betegségből, akár a hozzátartozóink, gyermekeink, szüleink, szeretteink betegségéből, amikor halálos veszedelembe jutott valaki. Vagy pedig a rokonai, a szerettei jutottak halálos veszedelembe, emlékezzünk csak vissza, mondtuk-e az Úrnak, hogy: Uram! Istenem! Csak most szabadíts meg! És ha most megszabadítasz, én egészen másképpen fogok élni. Ha megfigyeljük Sedékiás királyt és a népet, egészen különös dologra figyelhetünk föl. Nem mondta az Úr Jeremiás próféta által, hogy mi a ti bűnötök. Nem mondta, csak azt, hogy el fogtok pusztulni, és kész. Isten, amikor nehézséget hoz az emberek életébe, az ember ezt érti meg: El fogunk pusztulni, ha Isten nem könyörül rajtunk. De nem mondta meg, hogy mi a bűnük, és mégis tudta a király is, tudta a nép is, hogy mit kell cselekedni. Tudták, hogy el kéne bocsátani a rabszolgákat és a rabszolganőket, mert van egy ilyen törvény. Mózes könyvében olvashatjuk ezt a törvényt, hogy ha valaki elszegényedik a zsidók közül, és eladja magát vagy a gyermekét,
hozzátartozóját rabszolgának, akkor csak hat esztendeig szabad szolgáltatni vele, és a hetedik esztendőben ingyen fel kell szabadítani. Nem szabad tovább szolgáltatni vele, mert rabszolga volt az egész zsidó nép Egyiptomban, és az Úr kihozta őket a szolgálatnak a házából. És ugye nem mondta az Úr, és nem mondta Jeremiás próféta, mégis az eszükbe jutott, hogy mi is az ő bűnük. Tudták, hogy ezt kell tenniük, most ezt kívánja Isten. Így van ez, testvérek, most is. Hallottam én eseteket, akár a háború alatt, akár máskor, amikor megszorított valakit Isten, hogy nem mondta meg Isten, hogy mi a te bűnöd, de nagyon jól tudta az ember. Istenem, csak egyszer kerüljek ki ebből a veszedelemből, vissza fogom adni a szomszédnak azt, amit elloptam; nem leszek haragba ezzel és azzal; nem fogom folytatni az én bűnös életemet, azt, amit addig tettem. Rögtön tudta az ember, hogy mit kell tennie. És tudja az ember? Hajaj, bizony tudja! Ha soha nem olvas Bibliát, soha nem jár templomba, gyülekezetbe, akkor is tudja; bele van írva a szívébe a lelkiismerete által. Amikor egy hívő olyan dolgot tesz, amit nem kellene, s a hitetlenek látják, akkor mit mondanak? Nem szabad ezt egy hívőnek! Honnan tudják, hogy nem szabad ezt egy hívőnek? Tudják! Ők is tudják. És nekik ki engedte meg? Nekik miért szabad? Ha egy hívőnek nem szabad hazudni, nekik szabad? Ha egy hívőnek nem szabad lopni, haragudni, veszekedni, akkor nekik szabad? Be van írva a szívükbe, és tudják, és olyankor, amikor megszorongatja Isten őket, akkor rögtön az eszükbe jut. Szokták is mondani, hogy akkor olyan nyomorúságban voltam, hogy eszembe jutott minden bűnöm! Mi indít megtérésre? Nem tudom, hallották-e már a testvérek ezt a kifejezést: eszembe jutott minden bűnöm! Olvastam leírásokat, meg hallottam olyan elmondást, hogy amikor valaki életveszedelembe került, olyanba, hogy hajszálon függött az élete (beleesett egy kútba, vagy majdnem vízbefulladt), elmondták, akik így jártak, hogy egy perc alatt elvonult az egész életük előttük. Mindent tudtak, hogy mi volt rossz az életükben, eszükbe jutott minden bűnük. Ennek a népnek is eszébe jutott minden bűne, és úgy látszik, hogy nagyon sürgősen azon voltak, hogy bocsássák szabadon ezeket a rabszolgákat, mert ez nem igazságos dolog, ez Isten ellen való dolog. Csak aztán, amikor elmúlt a veszedelem, megbánták. Hű, de könnyen túladtunk, nincs, aki ingyen szolgáljon! S van sok ember, aki megbánja később. Hát, ezt fogadtam, igaz, hogy ezt fogadtam, de akkor megijedtem, meg voltam szorulva, magam sem tudtam, hogy miért mondtam. Nem is akartam, nem is így gondoltam - elkezd az ember alkudozni. Elfordul a szíve Istentől. Ebből néhány tanulságot levonhatunk a magunk számára. Az egyik tanulság talán az, hogy a félelemből fakadó megtérés, nem igazi megtérés. Igaz, hogy Isten a nyomorúságot, a megszorítást felhasználhatja arra, hogy az ember gondolkozzon el, álljon meg, és rendezze el az ő életét. De ha csak ennyit lát, ha csak a félelem van a szívében, és közben nem látja meg az Isten szeretetét, hogy az Isten szeretete volt most az, hogy engem ez által a betegség által megszorított és megállított, hogy ne fussak tovább az én bűnös utamon. Ha nem látjuk, hogy Isten szeretete volt az a külső körülmény, akármi, azért volt, hogy gondolkozzak el, álljak meg. És utána nem látja meg az Isten végtelen szeretetét, amit Krisztusban küldött el mihozzánk, emberekhez. Ha valakit nem Isten szeretete indít, végső soron a megtérésre, hanem a félelem, különösen a haláltól való félelem, vagy földi veszedelmektől, veszteségektől való félelem, ez nem tartós, ez nem lehet tartós. Éppen ezért egy másik tanulság is van, amit elmondhatunk. Ne örüljünk annak, amikor a környezetünkben, rokonaink vagy hozzátartozóink között valaki egy kicsit meghunyászkodik, és egy kicsit Istenhez fordul a szíve, mert valami nehézség vagy baj érte! Ne örüljünk ennek, hanem inkább vigyük az Úr elé, hogy: Uram! Nehogy most becsapja magát ez az ember, fogadjon fűt-fát, de amikor majd elmúlik, akkor elfelejtkezzen mindenről. Mert ha nem érinti meg az Isten szeretete az ember szívét, akkor ez nem lesz tartós. Csak a szeretet tudja
megtörni a csontot, a félelem csak ideig-óráig tart, ha elmúlik, akkor minden úgy folytatódik, ahogy abbamaradt. Csak az Isten szeretete tud mélyen behatolni a szívbe, s tudja megutáltatni a régi életet és az embert Istenhez kötni, a félelem nem. Az Úr persze nem hagyta szó nélkül, és nem hagyja most sem szó nélkül, hogy ha valaki mindazt, amit fogadott vagy ígért az Istennek nyomorúságában, azután visszavonja. Nem hagyja szó nélkül, ezt Isten számon kéri az embertől. Számon kérte ezen a népen is. Szövetségkötés Nézzük csak meg, hogy mit is üzen az Úr a prófétának! Elolvasok két igeverset most egymás után: „Ezt mondja az Úr, Izráel Istene: Én szövetséget kötöttem a ti atyáitokkal azon a napon, a melyen kihoztam őket Égyiptom földéről […] És ti ma megtértetek vala, és igazat cselekedtetek vala én előttem, kiki szabadságot hirdetvén az ő atyjafiának, és én előttem szövetséget kötöttetek abban a házban, a mely az én nevemről neveztetett” (13. és 15. vers). Vagyis azt mondja Isten, hogy én kötöttem szövetséget a ti atyáitokkal, most pedig ti kötöttetek szövetséget velem. Nos, milyen volt ez a szövetségkötés? „…A szövetség pontjait, a melyet előttem kötöttek vala tulokkal, a melyet ketté vágának és átmenének annak részei között” (18. vers). Egy olyan szövetséget kötött ez a nép az ő szorultságában Istennel, hogy hoztak az Úr templomába egy tulkot. Ezt a tulkot kétfelé vágták, az egyik részt a másik rész átellenében letették, és akkor a tuloknak a két darabja között minden ember átment, aki vállalta magára nézve azt a szövetségkötést, hogy szabadon bocsátom az én rabszolgámat és rabszolganőmet, mert megtértem az Úrhoz, megbántam, hogy eddig szolgáltattam őket hét éven túl is. Amennyiben eltérnék ettől a szövetségtől, akkor így tegyen velem az Úr, ahogy mi tettünk ezzel a tulokkal, amikor kettévágtuk. Ez volt a szövetségkötés. S most Isten ezt a két szövetségkötést szembeállítja. Én szövetséget kötöttem a ti atyáitokkal, ezt ti nem teljesítettétek, mert Mózestől kezdve így kellett volna: hat éven túl nem szabad szolgáltatni a héber rabszolgát. Ti ezt megvetettétek, ez bűn volt. De Isten ezt nem vette olyan súlyosnak, mint amikor a nép kötött szövetséget, amikor ők kötelezték magukat, hogy igen, megláttuk, hogy gonoszul cselekedtünk, és ezután nem akarunk így cselekedni. Hozták azt a tulkot, és átmentek annak részei között. Ezt most azért hozom ide, mert most is így van. Isten kezdettől fogva megkívánja az embertől, hogyan éljen, de amikor egy ember önmaga is rájön, hogy hogyan kell neki élni, és amikor felkiált Istenhez, és azt mondja, hogy Istenem, segíts rajtam! Látom, azért van rajtam a baj, mert eltértem a Te utadtól. Én ezután nem így szeretnék élni, hanem így és így akarok élni. Elviszi Isten a bajt, az ember meg visszahozza a bűnt. Akkor már nemcsak Isten ellen, hanem saját maga ellen is vétkezett, mert ő maga kötelezte magát a szájával arra, hogy el fogja hagyni azt a bűnt. És hogy mondta Isten a próféta által? „De elváltoztatok, és beszennyeztétek az én nevemet…” (16. vers). Ez Isten nevének a beszennyezése! És tudjuk, hogy Isten nevéből nem lehet gúnyt űzni, Ő nem engedi azt beszennyezni. És ezért számon kérte a néptől. Hogy kérte számon? Pontosan ugyanazt hozta rájuk Isten, amit ők kértek magukra, hogy ha a szövetség pontjait nem teljesítik. Ők kérték magukra az átkot, és az jött rájuk, amikor nem teljesítették a szövetség pontjait. „És odaadom a férfiakat, a kik megszegték az én szövetségemet, a kik nem teljesítették a szövetség pontjait, a melyet előttem kötöttek vala tulokkal, a melyet ketté vágának és átmenének annak részei között, Júdának fejedelmeit és Jeruzsálem fejedelmeit, az udvari szolgákat és a papokat és a földnek minden népét, a kik átmentek a tulok részei között: Odaadom őket az ő ellenségeik kezébe, és az ő lelköket keresők kezébe, és az ő holttestök ez égi madaraknak és a föld vadainak lesznek eledelévé” (18-20. vers). Tehát az Úr ezt számon kéri.
Gyökerezzünk bele Krisztusba! Most két tanulságot szeretnék ebből levonni. Az egyik az, hogy minden ember életébe jöhet ilyen vihar és nyomorúság, mint ami itt jött Jeruzsálem népére. Isten már sokkal korábban szólt ehhez a néphez, de nem hallották meg. S úgy látszik, a nyomorúság alatt nem volt már idő arra, hogy az életükkel alaposan számot vessenek. Csak kapkodtak, ígérgettek, és e miatt még rosszabb lett a sorsuk. Rosszabb lett, mert ők kérték az átkot saját magukra. És most itt vagyunk mi. Talán a legtöbbünknek az életében most nincsen nagy veszedelem. De itt vannak különösen a fiatalok, akiknek nem hiszem, hogy olyan nagy nyomorúság lenne az életükben. Ilyenkor kell belegyökerezni Krisztusba, hogy amikor majd jönnek a viharok, akkor ne csak annyira fussa az erőnkből, hogy „jaj, Istenem, csak most szabadíts meg, és utána én Neked fogok szolgálni!” Mert csak ennyire telik, amikor jönnek a viharok. Hallottam valakitől egy szolgálatot, amiből egy részt szeretnék most elmondani, éppen ezzel a belegyökerezéssel kapcsolatosan. Ugye, a fának a gyökere nem látható, de ez a legfontosabb része. A leveleit elhullajtja minden évben, tavasszal újra hajt; ha az ágakat letördelik is, új ágakat hoz. Még ha a törzsét derékba törik is, elfűrészelik is, újból kihajt. Még ha egészen a földnél levágják is, akkor is kihajt. De ha nincs gyökere, akkor az a fa tovább nem élhet. Ha az a fa belegyökerezik a földbe, de nem mélyen, akkor, ha jön a vihar, gyökerestül kifordíthatja a fát. Mi már láttunk ilyet. Ha csak derékba töri, akkor még van reménység, kihajthat. De ha kifordítja gyökerestül, akkor ott már nincs tovább remény az életre. Egy darabig még elvegetál, kínlódik, de azután elpusztul. Mélyen belegyökerezni Azt mondja nekünk az Ige, hogy meggyökerezvén és alapot vévén (Ef 3,18). Meggyökerezni nem lehet egy pillanat alatt! A fa nem egy pillanat alatt ereszti a gyökereit, nem egy pillanat alatt növeszt hatalmas gyökereket, amivel jó bele tud kapaszkodni a földbe jó mélyre, nem csak felszínesen. Ahhoz évek, évtizedek kellenek. És ha már jó nagy a gyökere a fának, ha jön a vihar, már nem tudja kifordítani a helyéből. Isten adott most nekünk éveket, évtizedeket. Különösen a fiatalok szívére helyezném: most van az idő, amikor lehet belegyökerezni a Krisztusba, mert amikor majd felnőttök, nagyobbak lesztek, és jönnek majd a viharok, tudjátok mennyi futja az erőtökből? Ennyi: Jaj, Istenem, csak most az egyszer könyörülj rajtunk, eszünkbe jutott minden bűnünk, így fogunk cselekedni! S azután? Elmúlik a veszedelem, s minden folytatódik úgy, ahogy addig volt. Miért? Mert nemcsak Krisztusba lehet gyökerezni, hanem lehet e világba is gyökerezni. Valaki fiatal kora óta megtanul e világba gyökerezni, e világot szívni magába, a bűnt, a világ gyönyörűségét. Nem lehet ám egyik pillanatról a másikra gyökerestől átkerülni Krisztusba, hanem Isten most akarja gyökerestől kiforgatni az életünket e világból, meg a gonoszból, a bűnből, s átvinni, átültetni az Ő szeretett Fia országába, hogy ott gyökerezzünk meg. És akkor, ha jön a vihar, akkor nem csak ennyire futja, hogy: Jaj, Istenem, csak most az egyszer könyörülj rajtam, és én majd Téged foglak szolgálni! Hanem akkor az ember azzal a boldog békességgel állja a vihart, hogyha széttépi az összes levelemet, ha letördeli az összes ágamat, ha derékba tör is, vagy ha teljesen kivágnak még az élők földjéről, és megszűnik a földi életem, de van gyökér a Krisztusban, ami majd újból kihajt. Jób életét is egy olyan vihar érte, ami elsöpört mindent, elsöpörte az összes gazdagságát, jószágát, elsöpörte a gyermekeit, elsöpörte az egészségét, a barátait, letördelt mindent az életéről. És akkor mit mond? Ha megaggodik is a földben a fának a gyökere, de tavasszal a víz illatától kifakad, kihajt, mint a csemete. S ezért mondja, hogy engem a holtak országába tartogat, és majd szólítasz, és én majd felelek Neked (Jób 14). Ha benne van a gyökerünk Krisztusban, akkor mindegy, hogy mi történik ezen a földön. Az örökkévalóságban a mi szemeink látják meg Őt, kihajtunk, és ott leszünk Nála.
Befejezés Az Úr adjon nekünk kegyelmet, hogy vonjunk le magunknak két nagy tanulságot ebből a fejezetből! Az egyik az, hogy vigyázzunk, hogy használjuk azt az időt, amikor még nincsenek viharok. Krisztusba gyökerezünk-e? És egyre mélyebben belé engedjük-e a gyökereinket, Ő vele vagyunk-e életközösségben? Akkor jöhet a vihar! A másik pedig, hogy ha jön a vihar, a kapkodásunkból ne csak ennyire teljen, hogy fogadkozzunk, kínlódjunk, ígérgessünk, hanem jó, ha akkor is, a viharok között is Isten szeretetét látjuk meg. Hogy talán ez a vihar most azért van, hogy kiforgasson engem gyökerestül a régi életemből, hogy megvagdaljon Isten, de átültessen, ahogy a fákat szokták. Amikor át szokták ültetni a fákat, levagdalnak a gyökereiből is, levagdalják az ágait is, és úgy ültetik át. Talán azért engedte Isten a számomra a vihart a szeretetéből, hogy most a világból, a Sátán uralma alól átültessen, szeretetből az Ő országába. Ámen. Debrecen, 1988. január 31.
