Jer 36,1-32 A könyv elégetése „És Jojákimnak, a Jósiás fiának, Júda királyának negyedik esztendejében is szóla az Úr Jeremiásnak, mondván: Végy elő egy könyvet, és mind írd belé a szókat, a miket én szóltam néked az Izráel és a Júda ellen és minden nemzet ellen, a naptól fogva, a melyen szóltam néked a Jósiás ideje óta mind e napig. Hátha meghallja a Júda háza mindazokat a veszedelmeket, a melyeket én néki szerezni szándékozom, hogy kiki megtérjen az ő gonosz útáról, és megbocsássam az ő bűnöket és vétköket. És előhívá Jeremiás Bárukot, a Néria fiát, és megírá Báruk a Jeremiás szája után a könyvbe mindama szókat, a melyeket az Úr szólott vala néki. És parancsola Jeremiás Báruknak, mondván: Én fogoly vagyok, nem mehetek be az Úr házába. Azért te menj be, és a könyvből, a melyet az én számból írtál, olvasd el az Úrnak szavait a népnek hallatára az Úrnak házában bőjti napon, és az egész Júdának hallatára, a kik felgyülnek az ő városaikból, olvasd el nékik. Hátha az Úr elé száll könyörgésük, és mindenki megtér az ő gonosz útáról, mert nagy az Úr haragja és felháborodása, a melylyel szólott az Úr e nép ellen! Báruk pedig, a Néria fia, mind a szerint cselekedék, a mint néki Jeremiás próféta megparancsolta vala, elolvasván a könyvből az Úrnak szavát, az Úrnak házában. És Jojákimnak a Jósiás fiának, Júda királyának ötödik esztendejében, a kilenczedik hónapban bőjtre hívták fel az Úr elé az egész Jeruzsálem népét és az egész népet, a mely Júda városaiból jött vala fel Jeruzsálembe. És elolvasá Báruk a könyvből Jeremiás beszédeit az Úr házában Gamáriának, az írástudó Sáfán fiának szobájában a felső pitvarban, az Úr háza új kapujának nyílásában az egész nép hallatára. És hallá Mikeás, Gamáriának, a Sáfán fiának fia az Úrnak minden beszédét a könyvből. És leméne a király házába az írástudó szobájába, és ímé, ott ülnek vala mind a főemberek, Elisáma, az írástudó, és Dalajás, Semájának fia, és Elnátán, Akbórnak fia, és Gamária, Sáfánnak fia, és Sedékiás, Hanániásnak fia, és a többi főember is. És elbeszélé nékik Mikeás mindazokat, a melyeket hallott vala a könyvből, mikor olvasá Báruk a nép hallatára. Azért elküldék mind a főemberek Jéhudit, a ki Natániának fia vala, a ki Selémiának fia vala, a ki Kusinak fia vala, Bárukhoz, mondván: A könyvet, a melyből olvastál a nép hallatára, vedd kezedbe, és jövel. És kezébe vevé Báruk, a Néria fia a könyvet, és elméne hozzájok. És mondának néki: Ülj le csak és olvasd azt a mi fülünk hallatára, és elolvasá Báruk fülök hallatára. És mikor meghallák mind e szókat, megrettenve tekintettek egymásra, és mondának Báruknak: Bizony megjelentjük mind e szókat a királynak. Bárukot pedig kérdezék, mondván: Jelentsd meg csak nékünk, mimódon írtad mind e szókat az ő szájából? És monda nékik Báruk: Szájával mondotta nékem mind e szókat, én pedig beírtam e könyvbe tintával. És mondának a főemberek Báruknak: Menj el, rejtőzzél el te és Jeremiás, és ne tudja senki, hol vagytok. És elmenének a királyhoz a pitvarba (és letevék a könyvet az írástudó Elisámának szobájában) és elmondák mind e szókat a király hallatára. És elküldé a király Jéhudit, hogy hozza el a könyvet; azért elhozá azt az írástudó Elisámának szobájából, és elolvasá azt Jéhudi a király hallatára és mindama főemberek hallatára, a kik a király előtt állnak vala. A király pedig a téli házban ül vala a kilenczedik hónapban, és a tűz ég vala előtte. És mikor Jéhudi három vagy négy levelet elolvasott vala, elmetélé azt az írástudónak késével, és a tűzbe hajítá, a mely a tűzhelyen vala, mígnem az egész könyv megége a tűzben, a mely a tűzhelyen vala. Nem rettentek meg, sem ruhájokat nem szaggatták meg a király és valamennyi szolgája, a kik hallják vala mind e szókat. Sőt még Elnátán is és Delája és Gamária kérék a királyt, hogy a könyvet ne égesse meg, de nem hallgata rájok. Hanem meghagyá a király Jerákmeélnek, a Hammélek fiának, és Sérajának, az Azriel
fiának, és Selémiának, az Abdéel fiának, hogy fogják el Bárukot, az írástudót, és Jeremiás prófétát, de az Úr elrejté őket. Szóla pedig az Úr Jeremiásnak, miután a király megégette vala a könyvet és a beszédeket, a melyeket Báruk a Jeremiás szájából írt vala, mondván: Térj vissza, végy magadnak más könyvet, és írd bele mind az elébbi szókat, a melyek az elébbi könyvben valának, a melyet Jojákim, a Júda királya megégetett. És Jojákimnak, a Júda királyának mondd meg: Ezt mondja az Úr: Te égetted meg a könyvet, mondván: Miért írtál ilyen szókat bele: Bizonyosan eljő a babiloni király, és elveszti e földet, és kipusztít belőle embert és állatot? Azért ezt mondja az Úr Jojákim felől, a Júda királya felől: Nem lesz néki, a ki a Dávid székébe üljön, és az ő holtteste elvettetik nappal a hévre, éjszaka pedig a dérre. És megbüntetem őt, és az ő magvát, és az ő szolgáit az ő bűneikért, és rájok bocsátom és a Jeruzsálembeli polgárokra és Júdának férfiaira mind azt a veszedelmet, a melyről szólottam nékik, de nem hallgattak meg. Azért más könyvet vőn Jeremiás, és adá azt Báruknak, az írástudó Néria fiának, és beírá abba a Jeremiásnak szájából minden szavát annak a könyvnek, a melyet Jojákim, a Júda királya megégetett vala a tűzben. És több dolgot is írának bele, hasonlókat az elébbiekhez.” Bevezetés Ha még visszaemlékeznek a testvérek az előző részre, ott arról volt szó, hogy volt egy ember, Rékábnak a fia, aki megparancsolta az ő gyermekeinek, hogy ne igyanak soha bort, ne ültessenek szőlőt, ne vegyenek mezőt, ne lakjanak házakban, sátorokban lakjanak. S ezek a Rékábiták évszázadokon keresztül megtartották az ő ősatyjuknak a parancsát. Ha erre visszaemlékezünk, akkor látjuk, hogy ez a rész szöges ellentétben van azzal. Ott egy ember parancsolt valamit a fiainak, szóban - nem is írásban hagyta meg, csak szóban - és évszázadokon keresztül hűségesen megtartották. (Még megjegyzem, olvastam valahol, hogy talán Szaúd-Arábiának egyes részein, meg Jemenben, még most is élnek olyan népcsoportok, akik mind a mai napig Rékáb utódainak vallják magukat. Úgy, ahogy meg is ígérte nekik az Úr, hogy nem múlik el ebből a törzsből, aki Előtte álljon.) És itt, ebben a részben pedig látjuk, hogy nem ember, hanem Isten parancsolt az Ő népének, és nemhogy megtartották volna, hanem amit Isten leíratott könyvben, még azt a könyvet is elégették. Írt Isten az Ószövetségben két kőtáblára törvényt, azt sem tartották meg, írt könyvbe, papírra tintával, azt meg elégették, azt sem tartották meg. Milyen mélységes az embernek a gonoszsága, hogy szinte csúfot űz abból, amit Isten tett az ő javára! A könyv megírása Nézzük meg részletesebben ennek a résznek az üzenetét. Először is azt, hogy miért íratta le Isten Jeremiás próféciáit könyvbe? Jeremiás már jó néhány esztendeje prófétált, de csak szóban, és Isten megparancsolta neki, hogy mindazokat most írja le könyvbe. Gondolom, hogy az Úr volt Jeremiásnak segítségére, hogy mindazokra pontosan visszaemlékezzen, hogyan is mondotta az Úr, de megszületett ez a könyv. Ha megfigyelték a testvérek, nem kis munka volt ezt a könyvet megírni. Hiszen úgy kezdődött ez a rész, hogy Jojákimnak, Jósiás fiának, Júda királyának negyedik esztendejében mondta az Úr Jeremiásnak, hogy írja meg ezt a könyvet, és mire elkészült a könyv, és fel lehetett olvasni, már Jojákimnak a Jósiás fiának, Júda királyának ötödik esztendeje volt, a kilencedik hónapban olvasták fel, amikor böjtre gyűlt fel a nép (9. vers). Tehát közel egy esztendeig tartott a könyvnek a megírása. Egy esztendei munka. És miért tette ezt Isten? „Hátha meghallja a Júda háza mindazokat a veszedelmeket, a melyeket én néki szerezni szándékozom, hogy kiki megtérjen az ő gonosz útáról, és megbocsássam az ő bűnöket és vétköket” (3. vers). Tehát az volt a célja Istennek,
hogy a nép hallja meg, térjen meg a gonosz útjáról, hogy megbocsáthassa Isten az ő bűneiket. Tehát az egész könyv megírását Istennek a türelme, szeretete, kegyelme, gondoskodása íratta le, különösen, ha ezt meggondoljuk, hogy Isten egy esztendőn keresztül íratta ezt a könyvet, hátha megtér a nép. És erre mi volt a felelet? Elégették a könyvet. Nem tudom, hogy egy földi uralkodó hogy válaszolt volna erre a gaztettre, de majd látni fogjuk, Isten hogy válaszolt. Itt van egy másik könyv, a Biblia, aminek egy része ez a Jeremiás könyve, amiről most olvastunk, és amiből olvastunk. Vajon Isten miért íratta le ezt a könyvet? Mi volt a célja Istennek ezzel a könyvvel? Ugyanaz: hátha meghallja az ember, hátha megtér, hogy megbocsáthassa Isten az embernek a bűnét. Mert ez az egész könyv, az egész Szentírás Istennek a szeretetéről, hosszan tűrő kegyelméről és jóságáról szól. Az Írás elejétől a végéig tulajdonképpen ezt az egy üzenetet mondja el szinte az embernek, hogy Én, az Úr szeretlek téged. Személyesen mondja mindenkinek. Még akkor is ez az üzenete a Szentírásnak, hogyha ítéletet hirdet; mert Jeremiás próféciája mind ítélet volt egytől egyig. És ezeket a szörnyű ítéleteket miért íratta le Isten? Hátha megrettennek, hátha megtérnek, hátha hozzám fordulnak, hogy megbocsáthassam az ő bűneiket. Tehát bármit ír a Szentírás, mindent, még a legszörnyűbb ítéleteket is, Istennek a szeretete hatja át, és azért tudatja az emberrel, hogy hátha megtér, hátha elfogadja Istennek a szeretetét. Jeremiásnak a könyve egy esztendőn keresztül készült. Ez a könyv nem egy esztendőn keresztül íratott le, nem is több esztendőn, hanem évszázadokon keresztül. Évszázadokon keresztül Istennek a szeretete mindig ezt munkálta, hogy hallja meg az ember az Ő gondolatait, értse meg az Ő szeretetét, térjen meg, hogy megbocsáthassa a bűneit. Azt is olvastuk ebben az Igében, hogy: „előhívá Jeremiás Bárukot, a Néria fiát, és megírá Báruk a Jeremiás szája után a könyvbe mindama szókat, a melyeket az Úr szólott neki. És parancsola Jeremiás Báruknak, mondván: Én fogoly vagyok, nem mehetek be az Úr házába. Azért te menj be, és a könyvből, a melyet az én számból írtál, olvasd el az Úrnak szavait a népnek hallatára az Úrnak házában bőjti napon…” (5-6. vers). Tehát nemcsak leíratta, hanem olvastatta is, szóban is hirdettette Isten mindazokat az Igéket, amiket Jeremiásnak mondott. Először Jeremiás elmondta szóban, aztán Isten leíratta vele, aztán Bárukkal felolvastatta, hogy ismét hallja az egész nép. Így van ezzel a Bibliával is. Nem elégszik meg Isten azzal, hogy leíratta. Millió példányszámban kinyomatták, mindenki hozzájuthat, aki csak akar. Olvashatja mindenki, aki csak akarja. De Isten az Ő szeretetéből még küldött igehirdetőket is, magyarázókat is, akik felolvassák, megmagyarázzák a Szent Szellem megvilágosító kegyelme által, hogy mit is akar Isten mondani azokkal az Igékkel. Mit tett a nép? De nézzük meg, hogy mit tett a nép Istennek ezzel a nagy szeretetével. „És elolvasá Báruk a könyvből Jeremiás beszédeit az Úr házában Gamáriának, az írástudó Sáfár fiának szobájában, a felső pitvarban, az Úr háza új kapujának nyílásában az egész nép hallatára” (10. vers). Pontosan nem tudom, csak úgy elképzelem, hogy ennek az írástudónak a szobája valahol a kapu fölött lehetett, és ha kiállott az ablakba, akkor hallhatta az egész nép, amikor Báruk olvasta a Szentírást, akik ott gyűltek össze az Úr házának az udvarában. Tehát elolvasta az egész nép hallatára. És akkor a 11. vers így folytatja: „És hallá Mikeás, Gamariának, a Sáfár fiának fia az Úrnak minden beszédét a könyvből.” Értjük testvérek? Nem tudom, hány száz vagy ezer nép gyűlt oda fel a kapuba. De ott volt egész Jeruzsálem, egész Júda, hiszen minden városból fel kellett menni a böjti napra. Nagyon sokan voltak. És hallá kicsoda? Mikeás. Úgy látszik, a többi hallotta, és mégsem hallotta. Pedig mire jöttek fel? Böjtre. A böjt már az Ószövetségben sem csupán annyi volt, hogy nem ettek, hanem már az ószövetségi próféták által megmondta az Úr, hogy a böjt az együtt jár bűnbánattal, megalázkodással. Ez a nép feljött, hogy böjtöljön, bűnbánatot tartson az Úr előtt, felolvasták az Úr feddő szavát, intését, ítéletét, és nem hallotta meg senki, csak egy.
A körülmények Pedig jó egy kicsit belegondolnunk, hogy ezek az események mikor történtek. A Szentírás különböző könyveiből összeszedhetjük az eseményeket, és egymás után rakhatjuk. Elmondom a testvéreknek, hogy én mit találtam. Ez az esemény, úgy olvastuk, hogy Jojákim királynak az ötödik esztendejében történt. Tehát, mikor már ötödik éve uralkodott. A Dániel könyvének az 1. részében pedig az 1. versben arról olvashatunk, hogy: „Jojakim, Júda királya uralkodásának harmadik esztendejében jöve Nabukodonozor, a babiloni király Jeruzsálemre, és megszállá azt. És kezébe adá az Úr Jojakimot, a Júda királyát, és az Isten háza edényeinek egy részét…”, és azokat elvitte Sineár földjére. Tehát két évvel ezek előtt az események előtt Nabukodonozor király már Jeruzsálemet megszállta, és Jojákimot is elvitte a fogságba. Hát akkor, hogy van itt mégis már a negyedik meg az ötödik évben is, tehát egy évvel és két évvel utána Jojakim király? Elolvasok erről is egy néhány verset először a Királyok könyvéből: „Joakim huszonöt esztendős volt, mikor uralkodni kezdett, és tizenegy esztendeig uralkodott Jeruzsálemben […] És gonoszul cselekedett az Úr szemei előtt mind a szerint, a mint az ő atyái cselekedtek. Joákim idejében jött fel Nabukodonozor, Babilónia királya, és Joákim szolgája lett három esztendeig; de azután elfordult és elpártolt tőle” (2Kir 23,36-24,1). Ha ezt a két Igét egymás mellé tesszük, ebből az látszik, ami más történelmi könyvekből is kiolvasható, hogy amikor Joákim királyt rabláncra fűzte Nabukodonozor, akkor útközben Joákim hűséget fogadott neki. Ezért visszaengedte Nabukodonozor király, és ahogy olvastuk, szolgája lett három esztendeig. Ez alatt a három esztendő alatt történtek ezek az események. Ez volt a harmadik, a negyedik és az ötödik esztendő, amit olvastunk Jeremiás könyvében, hogy felolvasták a könyvet, és még egy viszonylag békességes esztendő. Tehát ez a nép már kapott figyelmeztetést, hogy amit Jeremiás mondott, az nem szélnek eresztett szó, és nem csak üres fecsegés, hanem amit szóban elmondott Jeremiás próféta, az részben már beteljesedett. Feljött Nabukodonozor király, és bizony a templom edényeinek elvitte egy részét, amiben ők bíztak, hogy a templomba sose megy be, mert az az Úr temploma. És elvitte a nép egy részét is a rabságba, akikről a Dániel könyvében olvashatunk, Sidrák, Misák, Abednégó akkor kerültek fogságba. Az Úr beszéde beteljesedik Ez a nép hallotta ezeket az Igéket, amiket mondott Jeremiás, de nem hallotta meg, pedig nagy része már beteljesedett. Egy ember volt, aki meghallotta, hogy mit mondott az Úr. Nincs ideírva, mint később olvashatjuk a főemberekről, hogy megrettentek. A nép nem rettent meg! És nem mond ez nekünk valamit? Nem beszél ez valami olyasmiről, mint amit egy korábbi részben olvastunk már itt Jeremiás könyvében, hogy a nép megrettent, amikor nagy nyomorúságban volt. Akkor fogadkoztak is, hogy a rabszolgáikat szabadon bocsátják, mert ez az Úr előtt nagyon nagy engedetlenség volt, hogy a rabszolgákat nem bocsátották szabadon. Akkor fogadkoztak, de amikor könnyebbre fordult a sorsuk, akkor megszegték a fogadalmukat. És most ismét ugyanezt látjuk. Két évvel azelőtt Isten mélyen szántott Jeruzsálemben, és a népnek a szívében. Most viszonylag nyugalom volt. Nabukodonozorral, úgy ahogy békességben voltak, mert hűséget fogadtak neki. Viszonylagos nyugalom volt az országban. És akkor úgy látszik, hogy ismét nem vették komolyan az Úr szavát. Nem szoktunk mi is így lenni? Hogy amikor nyomorúságban vagyunk, amikor megpróbált az Úr, amikor megszorongatott bennünket, közel kerültünk hozzá. Tudtuk, hogy mit kell tenni, mi a jó. Mélyen a szívünkbe hatolt olyankor Istennek az Igéje. Aztán jött egy kis könnyebbség, viszonylagos nyugalom, és akkor elfeledkezünk mindenről. Napirendre térünk. Megy ismét a maga folyása szerint az életünk. De nézzük csak meg, hogy amit Jeremiás által az Úr leíratott, és Báruk felolvasott, ha hallották, ha nem, az beteljesedett. Mert így folytatja a Királyok 2. könyvének a 24. része, tehát három esztendeig lett szolgája, aztán elpártolt tőle:
„És ráküldé az Úr a Káldeusok seregeit, a Siriabeliek seregeit, a Moábiták seregeit és az Ammon fiainak seregeit, és ráküldte őket Júdára, hogy elveszessék őt az Úr beszéde szerint, a melyet szólott szolgái, a próféták által. Csak az Úr beszéde szerint történt ez Júdán, hogy elveszesse őt a maga orcája elől...” (2Kir 24,2-3). Tehát az Úrnak a beszéde mindenképpen beteljesedik; mindegy, ha megégetik, mindegy, ha semmibe veszik, mindegy, ha nem hallják, akkor is beteljesedik. Mit tett Mikeás? Most nézzük meg, hogy ez az egy ember, aki meghallotta Isten szavát, Mikeás mit tett ezzel a szóval. Megértette, hogy ez igen nagy jelentőségű. Megértette, hogy itt az egész népnek, egész Jeruzsálemnek a sorsa forog kockán. Ezért ezt mondta: elmegyek, és szólok a főembereknek, nekik tudniuk kell erről. Ha ők nem jöttek ide meghallgatni az Isten Igéjét, megyek én, és elviszem nekik. Ez is Istennek a szeretete, amikor olyan emberekhez is elküldi az Ő Igéjét ma is, nem csak akkor, akik nem is akarják hallani, vagy közömbösek, hogy ők is hallják meg. Amikor ezek a főemberek hallották Mikeásnak a bizonyságtételét, nem elégedtek meg ezzel, hanem azt mondták: hívjuk ide Bárukot, és olvassa el előttünk is az Úrnak az Igéit. Ez nagyon jó dolog, amikor valaki hall emberektől bizonyságtételt Isten szaváról, és azt mondja, amit a főemberek mondtak: én magam is a saját fülemmel akarom hallani. Vagy magam is a saját szememmel akarom olvasni. Adjatok csak nekem is egy Bibliát, én is hadd olvassam el, mit mond Istennek az Igéje! Ez igen nagy jelentőségű, ha valaki így gondolkozik, mert volt alkalmam már nem egy emberrel beszélgetni, aki csak úgy hallott Isten Igéjéről, de még nem olvasta sosem. Én az ilyeneket mindig arra biztatom, hogy olvassa a saját szemével. Az is jó, ha hirdetik az Igét, de az is fontos, hogy Isten közvetlenül mit mond a maga valóságában az Igében. Volt valaki, aki a mi környezetünkben is érdeklődött az Ige után, hogy ő ezt hallotta itt, azt hallotta amott, ettől az embertől így hallotta, attól az embertől úgy hallotta. Mi azt mondtuk neki, vegye elő az Igét, és olvassa el. Győződjön meg ő maga. Nem azt mondtuk, hogy jöjjön ide, aztán itt is hallja valahogy. Vegye elő az Igét, győződjön meg ő. Hát ezt tették ezek a főemberek, elhívták Bárukot, és felolvasták, Báruk ő előttük is Istennek az Igéjét. Mit tettek a főemberek? És így olvastuk: „És mikor meghallák mind e szókat, megrettenve tekintettek egymásra…” (16. vers). Igen megrettentek. Felismerték, hogy ez nem locsogás, ez nagyon komoly dolog, amit Isten üzen az Ő Igéjében. Itt az egész Jeruzsálem sorsa forog kockán, ezt ők is meglátták, ugyanúgy, mint Mikeás. Akkor azt mondták: megyünk, és ezt megjelentjük a királynak. A királynak is tudnia kell erről. De úgy látszik, ezek a főemberek ismerték a királyt, és rögtön megkérdezték Báruktól: hogy is írtad te ezt? Jeremiás mondta az ő szájával, én írtam a könyvbe tintával. Na, és hol van most Jeremiás? Menj el te is, rejtőzzél el Jeremiással együtt, senki ne tudja, hogy hol vagytok. Mert gondolták, hogy ha ez az Ige szíven üti a királyt: vagy megtér, vagy pedig bosszúálló lesz. Jól számítottak. Jó, hogy mondták, hogy rejtőzzenek el. Igaz, azt is olvastuk, hogy az Úr elrejtette őket. Hiába rejtőztek volna el, ha az Úr el nem rejti őket. Akkor bevitték a király eleibe a könyvet, és a király elolvastatta. Amikor meghallotta a király a törvénynek a szavait, fogta az írástudó kését, és ahogy olvasta előtte az írástudó, úgy vágta le a lapokat, a leveleket egymás után, és az előtte levő tűzbe dobta bele. Kérlelték a szolgái, felsorolja az Ige név szerint: Elnátán, Delája, Gamária, kérték a királyt, hogy ne égesse meg a könyvet, de nem hallgatott rájuk. Ezt olyan nagy lelki nyugalommal tette, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Úgy olvastuk a 24. versben: Nem rettentek meg, sem ruhájukat nem szaggatták meg a király és a vele levő főemberek. Nem azok, akik bementek, hanem akik ott voltak a király előtt. Nem rettentek meg. Az előzőekről azt olvastuk, hogy
megrettentek. Ezek nem rettentek meg, nem szaggatták meg a ruhájukat sem. De testvérek, mindegy, hogy mit tettek ezzel a Szentírással, Isten az Ő Igéjét akkor is beteljesítette. Bibliaégetés: tettekkel és a szívben Most gondoljunk a Szentírásra. Hányszor volt a világtörténelem során hasonló helyzet, amikor vezérek, királyok, császárok, egyeduralkodók, kiskirályok, meg öntelt, büszke emberek bibliaégetést csináltak. Sok ilyen esetet olvashatunk, amikor az országban összegyűjtötték az összes Bibliát, hogy elégetjük, nem lesz többet! Volt valaki, még szobrot is állíttatott, hogy itt égették el az utolsó Bibliát. És van Biblia mind a mai napig. És ez nem természetes dolog, hogy van. Jeremiás könyvét elégették, és hogy ismét lett Jeremiás könyve, azt az Úrnak köszönhetjük egyedül. Ő azt mondta: elégették? Írd meg még egyszer, Jeremiás! És, hogy van ez a Biblia a kezünkben, arról maga Isten gondoskodott. Nem volt még egy olyan könyv, amit egyetemesen, és annyian olyan ádázul üldöztek volna, mint ez a könyv. És mégis megvan. De nem csak így akarták kiirtani ezt a könyvet, hanem nagyon sokan a szívükben égették el Istennek az Igéjét, mint ez a nép, aki hallotta. A nép nem égette el a Bibliának a leveleit, Jeremiás könyvének a leveleit. De ők is ugyanúgy semmibe vették, mint a király. Ma nem égetnek el Bibliát. Ma ott van sok házban a polcon, csak éppen nem nyúlnak hozzá, nem érdekli őket. Ha olvassák is, akkor gúny tárgyává teszik, kritizálják. Pedig a Bibliát nem azért írta Isten, hogy mi a Biblia felett ítéletet mondjunk, és ez nem is egy tudományos könyv, hogy elővegyük, hogy na, nézzük csak: hogy is teremtette Isten a földet? Ó, hát ez már elavult, a tudomány ezen régen túlhaladott. Nem haladott túl a tudomány! Itt minden megáll, amit Isten írt. Csak Isten nem a huszadik század embereinek a fejéhez szól, hanem a huszadik század embereinek a szívéhez. És mit szól? Most menjünk vissza az elejére. Miért íratta le Jeremiás könyvét? Hátha meghallják, hátha megtérnek, hátha megbocsáthatom az ő bűneiket. Mert akkor is, és most is erre van szüksége az embernek. Mert a bűn tönkre tette akkor is, és most is az embereket. És Isten ezt a könyvet azért írta, hogy a bűneiben vergődő, céltalan, üres, kiégett, nyomorult ember megtérjen az Úrhoz, hogy megbocsáthassa a bűneit. Nem azért írta, hogy az értelmünkkel értelmetlenül vitatkozzunk rajta, hanem egy célja volt Istennek: Térj meg, hogy megbocsáthassam a bűneidet! S az ember képes elégetni, képes semmibe venni Istennek a szeretetét. Emlékszem rá, mikor gyerek voltam még, valahol a házunkban előkerült egy régi, rossz, poros, szakadozott Biblia. Már sem eleje nem volt, sem hátulja. Valahol, valamelyik gyerek a testvéreim közül megtalálta, behozták, hát, mit csináljunk ezzel. Á, mondom, nem való ez már semmire, olyan sok, szép, jó Bibliánk van, fogtam, hogy belevetem a tűzbe. Édesanyám meglátta, és azt mondja: nem szabad elégetni. De mondom, minek már ez, Anyukám, van nekünk sokkal jobb Bibliánk. Azt mondja: nem. Nem bánom, de ezt ne égesd el! Benne van az emberben akaratlanul is, hogy akármilyen könyv is az, mégis csak Isten szava van rajta. De ne feledjük el, hogy ugyanilyen tiszteletlenség, vétek és bűn Istennel szemben otthagyni porosodni a Bibliát, hogy olyanná váljon: se eleje, se hátulja. Vagy pedig marad a maga vadonatúj állapotában, de nem ismerem, nem olvasom. Nem érdekel az Isten szava, nem érdekel a megmentése. Nem érdekel az, hogy a szívét nyitotta ki az ember előtt, a szívét adta oda, amikor Krisztust a Golgotára adta. Nem érdekel, hidegen hagy. Valóban igaz, amit a Zsidókhoz írt levélben leirat Isten: mi módon menekedünk meg, ha nem törődünk ilyen nagy üdvösséggel? Nem törődött itt a zsidó nép sem ezzel a nagy üdvösséggel, hogy Isten le is íratta az Ő beszédét. Nem törődtek vele, és nem is kerülhették el az ítéletet. Úgy gondolom, még azért is le kellett írnia Jeremiásnak ezeket az igéket, hogy senki ne mondhassa később: én nem hallottam róla, én nem így hallottam, én nem ezt tudtam, én nem ezt értettem meg az egyszer elhangzott igehirdetésből. És itt van ez a Biblia: Isten előtt senki
nem mentheti magát, hogy én nem így tudtam, én nem hallottam. Itt van, olvashatja mindenki, hogy mi az Istennek a kijelentett akarata. Következmények Még megemlíteném azt, hogy mi is lett a következménye, hogy így fogadta a nép Istennek az Igéjét. Hát két következménye lett. Az egyik következményéről úgy olvashatjuk a résznek a végén: „Térj vissza, végy magadnak más könyvet, és írd bele mind az elébbi szókat, a melyek az elébbi könyvben valának, a melyet Jojákim, a Júda királya megégetett. [...] És több dolgot is írának bele, hasonlókat az elébbiekhez” (28. és 32. vers). Istennek az első reagálása erre a gaztettre (mert ez az volt, gaztett, amit tett a király és a nép Isten szavával), és ez nem a megtorlás volt, hanem a szeretet. Semmibe vették? Elégették? Térj vissza, és írj egy újabb könyvet! És az az újabb, amit írtak, még több volt, még bőségesebb volt, mint az előző, ahogy olvastuk, hogy még sok egyebet is írtak bele. Hiszen azóta eltelt újból két esztendő. Mert ha egy évig írták, biztos kellett egy másik év, míg újból leírják. És Istennek közben lévő kijelentéseit is beleírták, és ez maradt fel számunkra a Jeremiás könyvében. Úgy van ez, ahogy a Római levélben olvashatjuk: ahol a bűn megsokasodik, ott a kegyelem sokkal inkább bővölködik. Vagyis, ha az ember megvetette Isten szeretetét, akkor Isten nem azonnal, nem rögtön ítélettel válaszol, hanem újabb és újabb kegyelemmel. Gondoljunk a mi életünkre. Hányszor szólt Isten hozzánk? Hányszor vettük semmibe? És nem megítélt, hanem újabb kegyelmet adott, kegyelmet kegyelemre. És ha még ítélt is, nem elítélt bennünket, nem a kárhozatra vetett, hanem azért szorongatott meg, hogy legyen szívünk megérteni az Ő szavát, hogy el ne vesszünk, hanem örök életünk legyen. Ez kegyelem. Mivel érdemelte ki az emberiség, hogy fennmaradt ez a Szentírás? Semmivel. Ez Istennek a kegyelme, hogy fennmaradhatott, és hogy hozzánk is szólhat Isten általa üdvösséges, kegyelmes Igéket. Azonban ez az Isten válaszának az egyik oldala. Eljön az ítélet ideje is Volt egy másik oldala is Isten válaszának. És most is, ha az ember sokáig semmibe veszi, mondjuk élete végéig, haláláig semmibe veszi, vagy letelik a kegyelmi idő, visszajön az Úr, akkor semmi más nem történik, minthogy beteljesedik az, amit az Úr leíratott. Jön az ítélet. Ez volt Istennek a másik szava. Úgy olvassuk: „És Jojákimnak, a Júda királyának mondd meg: Ezt mondja az Úr: Te égetted meg a könyvet [...] Azért ezt mondja az Úr Jojákim felől, a Júda királya felől: Nem lesz néki, a ki a Dávid székébe üljön, és az ő holtteste elvettetik nappal a hévre, éjszaka pedig a dérre” (29-30. vers). Különös megbízást kapott Jeremiás: Először írja meg még egyszer a könyvet, és utána menjen el, és mondja meg Jojákimnak ezt. Képzeljük csak el! Nem volt veszélytelen dolog. Aki elmenekült, és az Úr elrejtette a király haragja elől, most azt kívánta tőle az Úr, minekutána megírta a könyvet, hogy állj a király elé, és mondd meg neki. Mondd meg, hogy elvettetik a te holttested! Vagyis, nem temetik el, kivetik éjjel a dérre, holdra, nappal a hévre. És Jeremiás el is ment. Erről a 22. részben már olvastunk, mert azt említettem, hogy nem időrendi sorrendben van minden feljegyezve Jeremiás könyvében. A 22. részben erről olvastunk, és azt újból felolvasnám: „De a te szemeid [ezt Jeremiás mondta Jojákimnak szemtől szembe] és szíved csak a te nyereségedre vágynak, és az ártatlan vérére, és ragadozásra és erőszak elkövetésére. Azért ezt mondja az Úr Jojákimnak, Jósiás, Júda királya fiának: Nem siratják őt: Jaj atyám! Jaj húgom! nem siratják őt: Jaj uram! Jaj az ő dicsőségének. Úgy temetik el, mint a szamarat, kivonják és elvetik Jeruzsálem kapuin kívül!” (Jer 22,17-19). Nem tudom, hogy az Úr hogy mentette meg Jeremiást előle, de megmentette. Valószínűnek tartom, hogy olyan megdöbbenést keltett, hogy így szemtől szembe kimondta a
király előtt, hogy fel sem tudtak ocsúdni a megdöbbenésükből, és addigra Jeremiás már ott is hagyta őket. És még ez is kegyelem volt, hogy szemtől szembe elmondatta az Úr. De azután elkövetkezett az, amikor lejárt a kegyelem ideje. És elkövetkezett az az idő, amit olvastunk a Királyok könyvében, hogy ráküldte az Úr ezt a népet is, azt a népet is, azután újból visszatért Nabukodonozor, és egyszer csak meghalt a király is, és mint egy szamarat, kivetették. Az Ószövetségben igen megalázó volt, ha egy embert temetetlenül hagytak. Csak egy Igét olvasok föl a Prédikátor könyvéből, hogy ez mennyire megalázó volt. „Ha száz gyermeket szül is valaki, [ez meg a legnagyobb dicsőség volt, gyermeket szülni] és sok esztendeig él [ez is nagy dicsőség volt, ha valaki sok évig élt, ősz, öreg korban került a koporsóba], úgy hogy az ő esztendeinek napja sok, de az ő lelke a jóval meg nem elégszik, és nem lesz temetése néki: azt mondom, hogy jobb annál az idétlen gyermek” (Préd 6,3). És így alázta meg az Úr Jojákim királyt, aki képes volt elégetni Istennek az Igéjét, és nem hallani meg Istennek a szavát. Befejezés Testvérek, most itt van előttünk Istennek az Igéje. Szeretetből küldi nekünk az Úr, nem azért, hogy vitázzunk fölötte, nem azért, hogy érveket és ellenérveket gyűjtsünk. Nem azért, hogy az értelmünk beteljék valamivel, hanem egy céllal: térjünk meg, hogy megbocsáthassa az Úr a mi bűneinket. Ezért küldte az Úr Jézus Krisztust, Akiről szól ez a könyv elejétől végéig, hogy megtérhessünk, hogy megbocsáthassa a mi bűneinket. Mert vérontás nélkül nincs bűnbocsánat. Isten nemcsak úgy elengedi a bűnt, hanem azért Krisztus fizetett meg a golgotai kereszten. Mit teszünk Istennek ezzel az üzenetével? Elénkbe adja a halált és az életet. Válasszuk az életet! Ámen. Debrecen, 1988. február 21.
