Jer 2,20-37 Hűséges magból hűtlen fiak

Jer 2,20-37 Hűséges magból hűtlen fiak „Bizony régóta széttörtem a te igádat, és letéptem köteleidet, és azt mondtad: Nem leszek rabszolga; mindamellett minden magas halmon és minden lombos fa alatt bujkálsz vala te, mint egy parázna. Pedig én úgy plántállak vala el téged, mint nemes szőlővesszőt, mindenestől hűséges magot: mimódon változtál hát nékem idegen szőlőtőnek fattyú hajtásává? Még ha lúgban mosakodnál is, vagy szappanodat megsokasítanád is, feljegyezve marad a te álnokságod előttem, mondja az Úr Isten. Mimódon mondhatnád: Nem undokíttattam meg, nem jártam a Baálok után?! Lásd meg a te útadat a völgyben, ismerd meg csak: mit cselekedtél! Gyorslábú kancza-teve, a mely ide-oda futkos útain. Pusztához szokott nőstény vadszamár, a mely érzékiségének kívánságában levegő után kapkod. Gerjedelmét kicsoda csillapíthatja le? Senki ne fáraszsza magát, a ki ezt keresi, megtalálja ezt a maga hónapjában. Tartóztasd meg lábadat a mezítelenségtől, és torkodat a szomjúságtól! És te azt mondod: Hiába, nem lehet! mert idegeneket szeretek, és utánok járok. A miképen megszégyenül a tolvaj, ha rajtakapják, akképen szégyenül meg Izráel háza: ő maga, az ő királyai, fejedelmei, papjai és prófétái, A kik azt mondják a fának: Te vagy az én atyám! a kőnek pedig: Te szűltél engem! Bizony háttal fordulnak felém és nem arczczal, de nyomorúságuk idején azt mondják majd: Kelj föl és szabadíts meg minket! De hol vannak a te isteneid, a melyeket magadnak készítél? Keljenek fel, ha megszabadíthatnak téged a te nyomorúságod idején; hiszen annyi istened volt, oh Júda, a hány városod! Miért perlekedtek velem? Mindnyájan hűtelenekké lettetek hozzám, mondja az Úr. Hiába ostoroztam fiaitokat, a fenyítés nem fogott rajtok; fegyveretek úgy emésztette prófétáitokat, mint pusztító oroszlán. Oh te nemzetség! Lásd meg az Úr dolgát! A puszta voltam-é én Izráelnek, avagy a setétség földje? Miért mondotta az én népem: Szabadok vagyunk, nem megyünk többé hozzád! Vajjon elfelejtkezik-é a lány az ő ékszereiről; a menyasszony az ő nyaklánczairól? Az én népem pedig számtalan napokon elfelejtett engem! Mit szépíted a te útadat, hogy te szeretetet keresel; holott még a gonoszokat is tanítod a te útaidra! Még ruháid szélén is található szegény, ártatlan emberek vére, nem azért, hogy betörésen kaptad őket, hanem mindamazokért! És azt mondod: Bizonyára ártatlan vagyok, hiszen elfordult tőlem az ő haragja! Ímé, én törvénybe szállok veled, mivelhogy azt mondod: Nem vétkeztem! Mit futkosol oly igen, változtatván útadat? Égyiptom miatt is megszégyenülsz, a mint megszégyenültél Assúr miatt. Még ettől is elszakadsz s kezeidet fejedre kulcsolod, mert útálja az Úr a te bizodalmasaidat, és nem leszel velök szerencsés.” Bevezetés Tovább folytatódik ebben a felolvasott szakaszban Isten panasza Izrael népe iránt, és ezt bízta a prófétára, hogy ezt mondja el a népnek. De amit most felolvastunk, lehet az Úr üzenete ma is, a mi számunkra is, ha megértjük, hogy mi ennek a mondanivalója, és hogyha van fülünk és szívünk meghallani, amit Isten mond. Nemes szőlőből fattyú hajtás A 21. verset tenném most a középpontba, innen induljunk el, és ennek alapján vizsgáljuk meg ezt a felolvasott részt. „Pedig én úgy plántállak vala el téged, mint nemes szőlővesszőt, mindenestől hűséges magot: mimódon változtál hát nékem idegen szőlőtőnek fattyú hajtásává?” Ez nagy kérdés. Ilyen a fizikai életben, tudtommal, nincs. Nincs olyan, hogy van

egy jó mag, van egy nemes szőlővessző, és abból a magból nem jó gyümölcs terem, hanem a nemes szőlővesszőből idegen szőlőtőnek fattyú hajtása nő ki. Ezért nagy kérdése az Úrnak ez Izrael népe felé, hogy nálatok pedig hogy lehetséges ez, hogy én nemes szőlővesszőt plántáltam, jó magot ültettem, és mégis idegen szőlőtőnek fattyú hajtása lett belőletek. Ábrahám, a jó mag Most megkérdezném: ki volt az a szőlővessző, az a nemes szőlővessző, akit Isten elplántált? Ennek a résznek az elején is, a második versben is volt szó erről: „…Ezt mondja az Úr: Emlékezem reád gyermekkorod ragaszkodására, mátkaságod szeretetére…” Én úgy látom, hogy Izrael népének az első vesszőszála, magja, Ábrahám volt. Ezt az Ábrahámot hozta Isten arra a földre, először őt, aztán az ő utódait plántálta oda. Nemes szőlőtő volt, jó mag volt, mert Ábrahám a hitnek az embere volt. Viszont ha megnézzük, mi lett Ábrahámnak a magvaiból, az ő leszármazottjaiból, akkor azt látjuk, hogy egyáltalán nem követték Ábrahámnak a hitét, az életét, a cselekedeteit. Hogy Ábrahám miért volt jó mag és nemes szőlővessző? Mert Istenből táplálkozott, Istenbe vetette a hitét, bizodalmát, belőle élt. Ahogy olvassuk: hitt pedig Istennek, és az ő hite tulajdoníttaték neki igazságul. Hogyan lett Izrael idegen szőlőnek fattyú hajtása? Izrael valóban idegen szőlőtő fattyú hajtása lett, erről az Úr Jézus beszél a legvilágosabban. El is olvasnám az igét: „Felelének és mondának néki-mármint a zsidók az Úr Jézusnak-: A mi atyánk Ábrahám. Monda nékik Jézus: Ha Ábrahám gyermekei volnátok, az Ábrahám dolgait cselekednétek. Ámde meg akartok engem ölni, olyan embert, a ki az igazságot beszéltem néktek, a melyet az Istentől hallottam. Ábrahám ezt nem cselekedte. Ti a ti atyátok dolgait cselekszitek. Mondának azért néki: Mi nem paráznaságból születtünk; egy atyánk van, az Isten” (Jn 8,39-41). Figyeljünk, mit mond a zsidó nép: Ábrahám az atyánk, és Isten az Atyánk. Mit mond az Úr? „Ha az Isten volna a ti atyátok, szeretnétek engem: mert én az Istentől származtam és jöttem; mert nem is magamtól jöttem, hanem ő küldött engem. Miért nem értitek az én beszédemet? Mert nem hallgatjátok az én szómat. Ti az ördög atyától valók vagytok, és a ti atyátok kívánságait akarjátok teljesíteni. Az emberölő volt kezdettől fogva, és nem állott meg az igazságban, mert nincsen ő benne igazság” (42-44. vers). Hát itt van az idegen szőlőtőnek a fattyú hajtása. A nemes szőlővessző Istentől jött Ábrahámon keresztül, Ábrahám Isten barátja volt, Ábrahámnak az utódai pedig az Úr Jézus szavai szerint már nem Istentől és Ábrahámtól, hanem az ördög atyától származtak. Azt mondja: Ki nektek az atyátok? Nem Isten, hanem az ördög. Ez aztán valóban idegen szőlőtőnek a fattyú hajtása. Megkérdezhetnénk azt, hogy hogyan lehetséges ez? Itt van a szemünk előtt Izrael története, abból láthatjuk, hogyan. A Római levélből olvasnék még igéket: „És a körülmetélkedés jegyét [Ábrahám] körülmetéletlenségében tanusított hite igazságának pecsétjéül nyerte: hogy atyja legyen mindazoknak, a kik körülmetéletlen létökre hisznek, hogy azoknak is tulajdoníttassék az igazság; És hogy atyja legyen a körülmetélteknek is, azoknak, a kik nemcsak körülmetélkednek, hanem követik is a mi atyánknak Ábrahámnak körülmetéletlenségében tanusított hitének nyomdokait” (Róm 4,11-13). Látjuk, hogyan lehet? Úgy, hogy azok a zsidó emberek testileg születtek Ábrahámtól, de mit mond itt az Írás, hogy kinek az atyja Ábrahám? Azoknak, akik hisznek! Akár körülmetéletlenek, akár körülmetéltek, akik hisznek ugyanabban az Istenben, akiben Ábrahám bizakodott. A 9. részből olvassuk még a következő verseket: „Nem lehet pedig, hogy meghiúsult legyen az Isten beszéde. Mert nem mindnyájan izráeliták azok, kik Izráeltől valók; Sem nem mindnyájan fiak, kik az Ábrahám magvából valók; hanem: Izsákban neveztetik néked a te magod. Azaz, nem a testnek fiai az Isten fiai; hanem az ígéret fiait tekinti magul” (Róm 9,68). Nem a testnek fiai, hanem az ígéret fiai. Mondhatnánk így is, ahogy az előbb olvastuk, hogy a hitnek a fiai. Hát így lehetséges, hogy az Ábrahám testi leszármazottjai

körülmetélkedtek, de a hitük már nem volt az Ábrahám hite. Nem azok az Ábrahám fiai, akik körülmetélkednek, hanem akik követik az ő hitét. Fattyú hajtás a családban Most felmerül a kérdés: mit tanulhatunk mi most ebből? Kikről szól ez, kiket példáz most ez az Izrael népe, akik idegen szőlőtőnek fattyú hajtásai lettek, és nem követték az Ábrahámnak hitét? Kik azok most? Mert azért van megírva, olvassuk az Igében, hogy amik régente megírattak, a mi tanulságunkra írattak meg. Testvérek, én úgy látom, hogy elsősorban ez a zsidó nép, akik elfordultak Istentől, a hívő szülők gyermekeit példázzák. Ábrahám is hívő szülő volt, és voltak neki hitetlen gyermekei és leszármazottjai. Valahogy úgy van most is, hogy a szülők hisznek Istenben, életüket teszik le Isten kezébe és az Úr oltárára, aztán a gyerekek olyanok, mint Izrael népe volt. Izrael népe között is azért volt hívő. Nem törvényszerű, hogy minden hívő szülőnek hitetlen legyen a gyermeke. Egy kis részük nagyon komoly hívő volt, egy nagyobb részük pedig idegen szőlőtőnek fattyú hajtása lett. De hogyan lehet ez most, amikor azt mondja a Szentírás, hogy ezek a gyerekek meg vannak szentelve? Izrael népe talán nem volt megszentelve? Hogy olvassuk a Mózes törvényében? Ti lesztek nékem valamennyi nép között a szent nép, az én népem. És a szent nép, az én népem mégis idegen szőlőtőnek fattyú hajtása lett. Persze nem hiúsul meg az Isten beszéde, ahogy olvastuk a Római levélben. Megdicsőült Ő, és meg fog dicsőülni abban a népben, a zsidó népben, de áll a másik Ige is, hogy nem azok az Ábrahám fiai, akik körülmetélkednek, és test szerint tőle származnak, hanem akik hisznek ugyanabban az Istenben. Nézzük meg most ezt, hogy itt vannak a mi gyermekeink. Mi, hívő szülők úgy vagyunk a gyermekeikkel, hogy mindenféleképpen szeretnénk, ha követnék a nyomdokainkat. Isten is ezt szeretné, mi is ezt szeretnénk. Erről olvashatunk az Ézsaiás próféta könyvében: „Hadd énekelek kedvesemről, szerelmesemnek énekét az Ő szőlőjéről! [Ugye itt is a szőlőről van szó, ugyanaz.] Kedvesemnek szőlője van nagyon kövér hegyen; Felásta és megtisztította a kövektől, nemes vesszőt plántált belé, és közepére tornyot építtetett, sőt benne már sajtót is vágatott; és várta, hogy majd jó szőlőt terem, és az vadszőlőt termett! [Tehát a nemes vessző, idegen szőlőtőnek a fattyú hajtását termette.] Mostan azért, Jeruzsálem lakosi és Juda férfiai: ítéljetek köztem és szőlőm között! Mit kellett volna még tennem szőlőmmel; mit meg nem tettem vele? Miért vártam, hogy jó szőlőt terem, holott vadat termett?! Azért most tudatom veletek, hogy mit teszek szőlőmmel; elvonszom kerítését, hogy lelegeltessék, elrontom kőfalát, hogy eltapodtassék; És parlaggá teszem; nem metszetik és nem kapáltatik meg, tövis és gaz veri föl, és parancsolok a fellegeknek, hogy rá esőt ne adjanak! A seregek Urának szőlője pedig Izráel háza, és Júda férfiai az Ő gyönyörűséges ültetése; és várt jogőrzésre, s ím lőn jogorzás; és irgalomra, s ím lőn siralom!” (Ézs 5,1-7). Mit tesz a szülő, és mit tesz Isten Ha még visszaemlékeznek a testvérek, amikor Pócsy Guszti bácsi egyszer itt járt köztünk, ezt az Igét olvasta fel. Csak ismételni tudom néhány gondolatban, amit elmondott. Ő is azt mondta, ez a hívő szülőkről és gyerekeikről szól, ugyanúgy, mint ahogy Jeremiásnál is olvastuk. Mit tesz a hívő szülő? Körülkeríti a gyermekeit jó kerítéssel, magas kőfallal, tornyot is épít, hogy jó messzire ellásson: mit tesz a gyermekem, hová megy, kivel barátkozik, mit csinál. S a végeredmény legtöbbször ez: Várt, várta, hogy jó szőlőt teremjen, s vadszőlőt termett. Hullott rá az eső, hallotta az Igét, megvédte mindentől a szülő és Isten is. Figyelemmel kísérte, s jogosan várta, hogy jó szőlőt teremjen. Mégsem termett jó szőlőt. Hogy mi az oka, majd ezt látni fogjuk az Igéből. Egyszerűen az az oka, hogy nem lehet a hitet örökölni a szülőktől, és nem lehet megtanítani a gyermeket a hívő életre. Meg lehet sok mindenre tanítani, de újjászülni nem tudja a szülő. A szülő tudott neki adni testi életet, de szellemi életet csak Isten tud adni.

Mit tesz Isten? Itt hiába várok jó szőlőre, fordítok a dolgon egyet. Elrontom a kőfalát, menjen, csak tapossa a mezei vad, nem adok rá esőt. És mindezt miért? Azért, amit Ézsaiás könyvének a 27. részében olvasunk: „Ama napon meglátogatja az Úr kemény, nagy és erős kardjával Leviatánt, a futó kígyót, Leviatánt, a keringő kígyót [no, ez a Sátán], és megöli a sárkányt, mely a tengerben van. Ama napon a színború szőlőről énekeljetek: Én, az Úr, őrízem azt, minden szempillantásban öntözöm, hogy senki meg ne látogassa, éjjel-nappal megőrzöm azt…” (Ézs 27,1-3). Belekóstol abba, mit jelent az, amikor le van rontva a kerítés, le van rontva a kőfal, nincs eső, áldás, nincs vigyázó szem, nincs torony, jöhet a mezei vad. Megtudja, mit jelent idegen szőlőtő fattyú hajtása lenni, a Sátánnak az uralma alatt lenni. Majd amikor ebbe belekóstol, akkor megérti az a gyermek is, ha addig nem akarta megérteni, hogy mit jelent, hogy az Úr megölte a Sátánt, hogy kimondta fölötte az ítéletet, hogy a világ fejedelme megítéltetett, és hogy ez az élet csak a halálba vezet. Akkor majd az Úr őrzi, és minden szempillantásban öntözi, és akkor majd színború szőlőt terem. Fattyú hajtás a gyülekezetben Azonban úgy látom, hogy nemcsak a hívő szülők gyermekeit példázza ez, hanem példáz ez mást is. Azt is, hogy mivé lesznek a hívő gyülekezetek. Mert ugyanazt láthatjuk az egyháztörténetben is, mint amit Izrael történetében. Elindul egy nemes szőlővessző; mert mindegyik úgy indult. Egyszer csak azonban azt látjuk, hogy már több benne az idegen szőlőtőnek a fattyú hajtása, mondjuk így: az újjá nem született és hitetlen ember. Ez legtöbbször úgy történik, éppen a hívő családokon keresztül bekerülnek a gyülekezetekbe, az egyházakba a hívő családoknak a gyermekei, de úgy, hogy nem születnek újjá. Én úgy látom, ezt példázza ez a felolvasott rész, a 21. vers, hogy: „Pedig én úgy plántállak vala el téged, mint nemes szőlővesszőt, mindenestől hűséges magot: mimódon változtál hát nékem idegen szőlőtőnek fattyú hajtásává?” Milyen a fattyú hajtás? Most nézzük meg, mi jellemző az idegen szőlőtő fattyú hajtására, mert erről szól a felolvasott igerész többi verse. „Nem leszek rabszolga” Kezdjük a 20. verssel (most én egy kicsit úgy olvasom ezt az Igét, ahogy más fordításokban van.): „Bizony, régóta széttörted a te igádat, letépted köteleidet, és azt mondtad: nem leszek rabszolga.” Így érzik magukat a hívő szülők gyermekei, akiknek nincsen új életük, otthon, a családban: Meg vagyok kötözve, béklyóba vagyok verve, én csak itt rabszolga vagyok. Jöjjön csak el az idő, letépem a köteleket, és azt mondom: nem leszek tovább rabszolga! Így éreznek; onnan tudom, hogy én is így éreztem magamat. Én sem szerettem otthon a szülői házban mindazt, ami volt, ami isteni volt, krisztusi és szent volt, mert én sem voltam akkor újjá születve. Mindenféleképpen téptem a köteleket, hogy ne kelljen otthon maradni, mert az nekem rabszolgaság volt. De valóban le tudja tépni a köteleket? Hogy folytatja itt az Ige? „…mindamellett minden magas halmon és minden lombos fa alatt bujkálsz vala te, mint egy parázna.” Akkor esik az ember csak igazán rabszolgaságba, amikor úgy gondolta, hogy letépett minden kötelet, mert a bűnnek a, a Sátánnak a rabszolgaságába kerül. Azt gondolják a fiatalemberek meg a fiatal lányok, sokszor az idősebbek is, hogy ne parancsoljon nekünk a szülő, s ne parancsoljon nekünk Isten! Ne mondjon nekünk semmit a Biblia, mi szabadon akarunk élni! Letépjük a köteleket, és lerázunk magunkról minden béklyót; helyette viszont felvesznek magukra vasláncokat és érc béklyókat, ami megnyomorítja őket egy életre: bujkálást, rossz lelkiismeretet, félelmet, szenvedélyek rabságát és sok mindent.

„Különb vagyok másoknál” Aztán a másik, ami jellemző, a 23. versben van: „Mimódon mondhatnád: [más fordításokban így van: Hogyan mered mondani?] Nem undokíttattam meg, nem jártam a Baálok után?!” Hogy szokták mondani a hívő családból származók? „Hát, azért nem vagyok olyan undok, mint más! Én nem járok olyan mélyen a bűnben, mint más, én azért különb vagyok, mint mások! Erkölcsösebb vagyok, én azért különbséget tudok tenni bűn és jó dolog között.” És valóban azt tapasztalhatjuk, hogy aki hívő családból származott, ezt soha életében nem tudja levetni magáról. Éppen azt, amiről úgy gondolta, hogy széttépem magamon a köteleket és a bilincseket. Nem tud szabadon bűnözni és vétkezni. Nem tud. De azt kérdezi Isten: Hogy mered mondani, hogy te nem undokítottad meg magadat, hogy te nem jártál a Baálok után, az idegen isten után, a bálványok után? „Lásd csak meg a te útadat a völgyben, ismerd meg csak: mit cselekedtél! Gyorslábú kancza-teve, a mely ide-oda futkos útain. Pusztához szokott nőstény vadszamár, a mely érzékiségének kívánságában levegő után kapkod. Gerjedelmét kicsoda csillapíthatja le?” Ez is jellemző, nem tud minden rosszat megtenni, de vágyik utána. Nem meri megtenni, de a szívében ott van utána a vágy, mint ahogy itt ezt a példát hozza az Ige. Mint a vadszamár, ami kíván valamit, és levegő után kapkod; így kívánja sokszor a bűnt, mindazt ami a világban van, csak nem meri megtenni. Éppen ez bizonyítja a legjobban, hogy idegen szőlőtő fattyú hajtása, hogy kívánja - nem utálja, kívánja. Lehet, hogy a szájával azt mondja, hogy én nem vagyok olyan undok, mint más, de a szívében kívánja. Úgy olvastuk még itt az Igében, hogy ide-oda futkos. Egész élete ilyen futkosásban telik el. Kíván valamit, ugyanakkor vissza is húzza valami. És mi lesz a következménye? 26. vers: „A miképen megszégyenül a tolvaj, ha rajtakapják, akképen szégyenül meg Izráel háza…” A szégyen, a megszégyenülés a következménye. Csak a szégyen marad meg A harmadik dolog a 25. versben található. Ezt a verset egészen másképpen fordítja minden más fordítás, mint ez. Most felolvasnám az egyiket: „Vigyázz, lejárod a lábad, és kiszárad a torkod! Mit törődöm vele, akkor is idegeneket szeretek és utánuk járok.” Vagy a katolikus fordítás így adja ezt vissza: „Vigyázz a lábadra, nehogy lejárd még a sarudat is; [azért lesz mezítláb, mert még a saruját is lejárja]; és vigyázz a torkodra, nehogy egészen kiszáradjon! Mit törődsz te vele! Akkor is idegeneket szeretsz….” Amikor egy hívő családból származó valaki annyira vágyik a bűn után, a világiak után, a hiábavalóság után, annyira, hogy ahogy itt olvastuk az Igében, hogy azt mondja az Úr: Vigyázz, még a lábad is lejárod! És így telik el az egész élet. Kiszárad a torka, tudjuk mit jelent ez: szomjas az ember. Szomjas, és vágyódik valami igazi után, de ezt ebben a világban nem találja meg, mert a szomjat csak Isten tudja kielégíteni. De neki Isten nem kell, mert úgy gondolja, hogy az béklyó és kötelék, amit ő már szétszaggatott. Eltelik egy élet, és az életnek a végén megszégyenül, mint megszégyenül a tolvaj, ha rajtakapják. Szinte rajtakapja Isten, s rajta kapatja az emberrel saját magát is, boldog lettél, hogy leráztad az Úr bilincseit, hogy amit te bilincsnek tartottál? Boldog lettél, hogy a hiábavalóság után szaladoztál? Mit kaptál a világban? És akkor az ember megszégyenül. Megszégyenül, hogy amit én eddig gondoltam, hogy ott kell hagyni a családi házban vagy a gyülekezetben, amiről azt gondoltam, hogy kötelék és nehéz, és amiről azt gondoltam, hogy jó lesz, és majd a szomjamat oltja, boldog leszek, attól nem kaptam semmit. Megszégyenül; csak a szégyen, a gyalázat, a nyomorúság marad utána. Elfordul az Úrtól, és kiált – de milyen szívvel? A negyedik, ami jellemző, a 27. vers szerint: „A kik azt mondják a fának: Te vagy az én atyám! a kőnek pedig: Te szűltél engem! Bizony háttal fordulnak felém és nem arczczal…” Ez a bálványimádásról szól. A fa egy fából készült bálvány, a kő egy kőből készült bálvány,

és itt Izrael azt mondta ennek a fának, hogy te vagy az én atyám, vagyis te tőled származom, te nemzettél, te adtál életet. S azt mondta egy kőnek, egy kőbálványnak: Te szültél, vagy te vagy az én anyám, tőled származom, te adtál életet. Valahogy így vannak azok is, akik elhajoltak az Úrtól, úgy gondolják, hogy majd az anyagiak, világi dolgok adnak értelmet az életüknek. Majd az lesz az igazi élet, amit ott kapnak a világban, attól, amit a világ szeret, a világi bálványoktól. De mi lesz a következménye, ha egy hívő családból kikerült ember úgy fut a pénz, a hírnév után, az anyagiak után, ahogy a világ, és azt gondolja, hogy majd az ad neki életet? Ez lesz a következménye, amit itt a 27. versnek a végén van, hogy „Bizony háttal fordulnak felém és nem arczczal, de nyomorúságuk idején azt mondják majd: Kelj föl és szabadíts meg minket.” Lehet, valaki azt gondolja, hogy ez nagyon jó. Valóban, lehet nagyon jó dolog is, ha eljut valaki odáig, hogy csalódik mindenben és mindenkiben, aki után futott, ami után szaladt, ami után vágyott, és visszafordul Istenhez, és azt mondja, hogy szabadíts meg! Ha ez a szívnek az igazi összetörése, ha annak a felismerése, hogy idegen szőlőtő fattyú hajtása lettem, és nem az Úrból táplálkozom; akkor ez nagyon jó. Nagyon jó akkor, ha úgy van, ahogy nagyon sok helyen az Igében láthatjuk, hogy: Hívj segítségül a nyomorúság idején. És az a valaki a nyomorúság idején valóban Istenhez kiált fel, sikolt fel, hogy mentse meg az Úr. Csak itt van egy nagy különbség, és itt válik ketté az út. Van, aki csak azt mondja, ments meg, Uram, ebből a bajból, utána megyek tovább a magam útján! De van, aki úgy kiált fel, ments meg Uram, mert az egész életem egy zsákutca, és Neked adom át az életemet! A kettő közt nagy különbség van. Van egy ige: „Mint a romlott fog és kimarjult láb: olyan a hitetlennek bizodalma a nyomorúság idején” (Péld 25,19). Elolvasom egy másik fordításból: „Mint a rossz fog és a tántorgó láb, olyan lesz a hűtlenek bizakodása a nyomorúság idején.” Már nem tud igazán bízni az Úrban azért, mert csak azt szeretné, ha Isten az ő kis, földi problémáit megoldaná: mert most beteg, és gyógyítsa meg az Úr. Mert most valami igen nagy bajba jutott, és mentse ki az Úr. De utána továbbra is bizalmatlan az Úrhoz, és továbbmegy a maga útján. Csak a nyomorúságban kiált Aztán még egy jellemző, az ötödik, a 31-32. vers: „Oh te nemzetség! Lásd meg az Úr dolgát! A puszta voltam-é én Izráelnek, avagy a setétség földje? Miért mondotta az én népem: Szabadok vagyunk, nem megyünk többé hozzád! Vajjon elfelejtkezik-é a lány az ő ékszereiről; a menyasszony az ő díszes övéről? Az én népem pedig számtalan napokon elfelejtett engem!” Vagyis, mit ír le ez az Ige? Azt, hogy ha nincsen megszorítás, ha jól mennek a dolgok, akkor nem kiáltanak az Úrhoz. Amikor minden jól van, akkor elfelejtkeznek az Úrról számtalan napokon, csak ha jön valami nyomorúság, akkor fordulnak az Úrhoz. „Ártatlan vagyok” És még egy, ez a hatodik, a 35. versben: „És azt mondod: Bizonyára ártatlan vagyok, hiszen elfordult tőlem az ő haragja!” És az ilyen hívő családból származó valaki, vagy akit érintett korábban az Úr, de hűtlen lett hozzá, ha békés napok következnek, nincs nyomorúság, akkor még képes olyat gondolni a szívében, amit mond is az Ige: Bizonyára ártatlan vagyok, hiszen elfordult tőlem az ő haragja! Hogy Isten meg van elégedve az én életemmel, mert az ember be tudja magának beszélni, hogy: nem vagyok olyan gonosz, mint más, és Isten meg van elégedve az én életemmel, bizonyára ártatlan vagyok, hiszen elfordult tőlem az ő haragja! De mit mond erre az Úr? 36. verstől: „Mit futkosol oly igen, változtatván útadat? Égyiptom miatt is megszégyenülsz, a mint megszégyenültél Assúr miatt. Még ettől is elszakadsz s kezeidet fejedre kulcsolod [más fordításban: az arcodat a kezedbe temeted, mint mikor valaki sír], mert

útálja az Úr a te bizodalmasaidat, és nem leszel velök szerencsés.” Ennek az útnak, és ennek az idegen istenbe vagy az emberekbe vetett bizalomnak egyszer sírás lesz a vége. Van megoldás? Ez a néhány jellemző, amit én megláttam ebből az Igéből, ami azokra jellemző, akiket érintett Isten, de aztán elfordultak Istentől, és járták az ő útjukat. Most még egy kérdés maradt hátra: mi a megoldás? Van megoldás az ilyenek számára, ha egyszer mégis rádöbbennek, hogy csalódtunk mindenkiben, megszégyenültünk az utunkon, megfáradtunk, mert háttal fordultunk az Úrnak! Itt olvassunk el egy igét, a 22. verset: „Még ha lúgban mosakodnál is, vagy szappanodat megsokasítanád is, feljegyezve marad a te álnokságod előttem, mondja az Úr Isten.” Ezt az Igét azért teszem ide, mert valamikor az ember úgy gondolkozik, hogy próbáljunk megjavulni, mosakodjunk meg lúgban, sokasítsuk meg a szappant. Vagyis, hogy ami tőlünk telik, tegyük meg, hogy megjavítsuk a mi útjainkat. De azt mondja Isten: ezt így nem lehet. Ez nem olyan dolog, hogy megutáltam az Urat, elhatároztam, hogy elmegyek. Csináltam egy csomó bűnt, egy csomó szégyent, most aztán, amikor rájöttem, kezdjük megjavítani a mi útjainkat, mosni magunkat, lemosni a bűnfoltot, a szennyfoltot. Ezt így nem lehet. Ezt nem mossa le semmi. Egy dolog van, ami lemossa, ezt tudjuk az Igéből, egy dolog mégis van. Jézus Krisztus vére mos tisztára Egyetlen jó „mosószer” van, amit Isten adott a bűnnek az eltörlésére, s ez a Jézus Krisztus vére. Nincs más megoldás, mint visszamenni Jézus Krisztushoz nyomorultan, bűnösen, szegényen, csalódottan, piszkosan, úgy ahogy az ember van, hogy Ő mossa le a bűnt. Ahogy egy ének mondja: „Amint vagyok, sok bűn alatt, De mert hallom hívó szavad, s mert értem áldoztad Magad, Bárány Jézus, jövök!” De testvérek, ennyi még nem elég, hogy az Úr Jézus vére eltörli a bűnünket. Mi a megoldás? Hogy most már legyünk az igazi szőlőtő, az igazi nemes mag nemes hajtása. És ez hogyan lehet? Úgy, ha újjászületünk, ez másképpen nem megy. Csak újjászületés által, mert hogyha nem születünk újjá, és Krisztus élete nem munkálkodik bennünk, akkor továbbra is csak bűnt bűnre halmozunk. Ezt ugyan megbocsátja az Úr, és eltörli Krisztus vére, de hol lesz a színború szőlő, amit teremni kell az Isten dicsőségére? Csak úgy, ha nem idegen szőlőtő fattyú hajtása, hanem az elplántált nemes szőlővessző nő. És tudjuk, hogy végeredményben ki is ez a nemes szőlőtőke? Krisztus, ahogy mondja is, hogy én vagyok a szőlőtő, ti vagytok a szőlővessző. Aki énbennem marad, az terem sok gyümölcsöt. Én kívánom, hogy ha vannak itt olyanok, akik azt mondják, hogy valóban, régebben én is, akit érintett az Úr Igéje, úgy gondoltam, hogy ez mind béklyó, ez mind kötelék, levágom. Majd csalódott a világban, és megszégyenült, az jöjjön vissza az Úrhoz, aki megbocsát. Krisztushoz, akinek a vére eltörli a bűnt, és aki önmagából új életet ad mindazoknak, akik leteszik az életüket Isten kezébe! Ámen. Debrecen, 1987. február 8.