Jer 22,1-30 Joákim és Kóniás

Jer 22,1-30 Joákim és Kóniás „Ezt mondja az Úr: Menj alá a Júda királyának házába, és beszéld el ezeket: És ezt mondd: Halld meg az Úr szavát, Júda királya, a ki a Dávid királyi székében ülsz, te és a te szolgáid, és a te néped, a kik bejártok e kapukon! Ezt mondja az Úr: Tegyetek ítéletet és igazságot, és mentsétek meg a nyomorultat a nyomorgató kezéből! A jövevényt, árvát és özvegyet pedig ne nyomorgassátok és rajta ne erőszakoskodjatok, és ártatlan vért e helyen ki ne ontsatok. Mert ha ezt cselekszitek, akkor királyok mennek be e háznak kapuin, a kik a Dávid székébe ülnek, szekereken és lovakon menvén ő, az ő szolgái és az ő népe. Ha pedig nem hallgattok e szókra, én magamra esküszöm, azt mondja az Úr, hogy elpusztul e ház. Mert így szól az Úr a Júda királyának házához: Ha Gileád volnál nékem és a Libánon feje: mégis elpusztítlak téged, mint a városokat, a melyekben nem laknak. És felkészítem ellened a rablókat, mindeniket az ő fegyverével, és kivágják a te válogatott czédrusaidat, és a tűzre vetik. És sok nép megy át e városon, és ezt mondják egymásnak: Miért mívelte az Úr ezt e nagy várossal? És ezt mondják: Azért, mert elhagyták az Úrnak, az ő Istenöknek frigyét, és idegen istenek előtt borultak le és azoknak szolgáltak. Ne sirassátok a halottat és ne bánkódjatok érte, hanem azt sirassátok, a ki elment, mert nem jő vissza többé, és az ő szülőföldjét nem látja meg. Mert ezt mondja az Úr Sallum felől, Jósiásnak, a Júda királyának fia felől, a ki uralkodik az ő atyja, Jósiás helyett: A ki kimegy e helyből, nem tér többé ide vissza. Hanem a helyen, a hová rabságra vitték, ott hal meg, és e földet nem látja többé. Jaj annak, a ki hamisan építi házát, felházait pedig álnokul; a ki az ő felebarátjával ingyen szolgáltat, és munkájának bérét néki meg nem adja. A ki ezt mondja: Nagy házat építek magamnak és tágas felházakat, és ablakait kiszélesíti és czédrusfával béleli meg és megfesti czinóberrel. Király vagy-é azért, hogy czédrus után kivánkozol? A te atyád nem evett és ivott-é? De igazságot és méltányosságot cselekedett, azért jó dolga volt. Igazságosan ítélte a szegényt és a nyomorultat, azért jó volt dolga. Nem ez-é az igaz ismeret felőlem? azt mondja az Úr! De a te szemeid és szíved csak a te nyereségedre vágynak, és az ártatlan vérére, és ragadozásra és erőszak elkövetésére. Azért ezt mondja az Úr Joákimnak, Jósiás, Júda királya fiának: Nem siratják őt: Jaj atyám! Jaj húgom! nem siratják őt: Jaj uram! Jaj az ő dicsőségének. Úgy temetik el, mint a szamarat, kivonják és elvetik Jeruzsálem kapuin kivül! Menj fel a Libánonra és kiálts, és a Básánon emeld fel szódat és kiálts az Abarimról, mert szeretőid mind tönkre jutottak. Szóltam néked, mikor jól volt dolgod, de ezt mondottad: Nem hallom. Ifjúságodtól fogva ez a te szokásod, hogy nem hallgattad az én szómat! Minden pásztorodat szél emészti meg, és a szeretőid rabságra mennek; akkor szégyent vallasz majd és pironkodol minden gonoszságodért. Te, a ki a Libánonon lakozol, a czédrusfákon fészkelsz: hogy fogsz majd nyögni, mikor fájdalmak lepnek meg, a gyermekszülő vajudása? Élek én, azt mondja az Úr, hogy ha Kóniás; Joákimnak, a Júda királyának fia pecsétgyűrű volna is az én jobbkezemben: mindazáltal onnan lerántanálak. És odaadlak téged a te lelked keresőinek kezébe, és azoknak kezébe, a kiknek tekintetétől félsz, és Nabukodonozornak, a babiloni királynak kezébe és a Káldeusoknak kezébe. És elvetlek téged és a te anyádat, a ki szűlt téged, idegen földre, a melyben nem születtetek, és ott haltok meg. És nem jőnek vissza arra a földre, a melyre az ő lelkök visszajőni kivánkozik. Avagy útálatos és elromlott edény-é ez a férfiú, ez a Kóniás, avagy oly edény-é, amelyben semmi gyönyörűség nincsen? Miért lökték el őt és az ő magvát, és dobták olyan földre, a melyet ők nem ismernek? Föld, föld, föld! halld meg az Úrnak szavát! Ezt mondja az

Úr: Írjátok fel ezt a férfiút, mint gyermektelent, mint olyan embert, a kinek nem lesz jó előmenetele az ő idejében; mert senkinek, a ki az ő magvából a Dávid székében ül, nem lesz jó állapotja, és nem uralkodik többé Júdában.” Bevezetés Három király van említve ebben a részben. Az első Sallum (11. vers), vagy más néven Joakház. Róla vasárnap volt szó, ő Jósiásnak - aki istenfélő király volt – a halála után ez a fia lett a király (nem a legidősebb fia volt Jósiásnak, hanem a második fia). De csak három hónapig uralkodott, akkor eljött Egyiptom királya, megfosztotta a tróntól, és elvitte Egyiptomba. Erről szól, amit itt Jeremiás mond: „Mert ezt mondja az Úr Sallum felől, Jósiásnak, a Júda királyának fia felől, a ki uralkodik az ő atyja, Jósiás helyett: A ki kimegy e helyből, nem tér többé ide vissza. Hanem a helyen, a hová rabságra vitték, ott hal meg, és e földet nem látja többé” (11-12. vers). Ez így bekövetkezett, elvitték Egyiptomba, és ott halt meg. Egyiptom királya, Nékó fáraó, Sallum bátyját (Jósiás legidősebb fiát), Joákimot tette helyette királlyá. Ez a Joákim tizenegy esztendeig uralkodott. Tehát nem olyan rövid ideig, mint az öccse, ez a Sallum. Nyomorúságos tizenegy esztendő volt, mert már ott állt a küszöbön Babilónia királya, háborúk voltak végig. Sallum (Jóákim) Ez a rész elsősorban Joákim ellen szól, az ő viselt dolgait sorolja el. A próféta szemtől szembe kell, hogy mondja Joákimnak az Úr szavát. „Menj alá Júda királyának házába, és beszéld el ezeket, ezt mondd”. Ott a királyi házban nagyon súlyos dolgokat kellett a király szemébe mondani, majd kitérünk még rá. Szó van ennek a résznek a vége felé egy harmadik királyról, Kóniásról, vagy Jekóniásról, ismertebb néven Joákin. Ez Joákimnak, a tizenegy évig uralkodó királynak volt a fia. Tizennyolc esztendős volt, amikor apja halála után a trónra került (ekkor már teljesen elfoglalta Nabukodonozor Jeruzsálemet). Három hónapig és tíz napig, tehát száz napig uralkodott összesen, azután pedig elvitték a babiloni fogságba. Mind a három király istentelen volt az Úr előtt, de Joákim volt a legistentelenebb, aki a legtovább uralkodott, a legtöbb bűnt ő követte el. Az Úr üzenete Joákimnak Most elsősorban nézzük meg, hogy mit üzent ennek a Joákimnak az Úr. Ebből a részből, ha figyelmesen, többször elolvassuk, összeáll egy kép előttünk, hogy milyen király volt is ez a Joákim. Az látszik, és ez más forrásból is olvasható, hogy Joákim hatalmas építkezésekbe fogott. Csináltatott magának királyi palotát, és mivel őt a Fáraó tette királlyá, a Fáraót próbálta mindenben utánozni. Olvastam más helyekről olyan leírást is, hogy az életének egy jó részét azzal töltötte, hogy valami rendkívüli díszes piramisszerű gyönyörű temetkezési helyet építtetett magának, mivel látta, hogy Egyiptomban a Fáraók milyen hatalmas piramist, temetkező helyet építenek maguknak. Előre kiválasztotta még a gyolcsot is, amibe majd be fogják őt tekerni, és saját kezűleg főzte a különböző illatszereket, balzsamokat és kenőcsöket, amibe majd a holttestét fogják becsavargatni. Viszont háborús idő volt. Már két király sarcolta meg ekkor Júdát és Jeruzsálemet: először a Nékó fáraó, utána pedig Nabukodonozor, a babilóniai király. Szegénység volt az országban, már nem volt pénz a királyi kincstárban. És akkor mit tett? A föld szegény népét vitte az építkezéshez, és ingyen dolgoztatott velük. Ezért olvastuk, hogy: „Jaj annak, a ki hamisan építi házát, felházait pedig álnokul; és a ki az ő felebarátjával ingyen szolgáltat, és munkájának bérét néki meg nem adja” (13. vers). Ez a király nem törődött a néppel, pedig olvasunk arról, hogy Isten szerint mi lenne a dolga: „Ezt mondja az Úr: Tegyetek ítéletet és igazságot, és mentsétek meg a nyomorultat a nyomorgató

kezéből! A jövevényt, árvát és özvegyet pedig ne nyomorgassátok, rajta ne erőszakoskodjatok, és ártatlan vért e helyen ki ne ontsatok” (3. vers). Ezt várta Isten a királytól, de Joákim nemcsak engedte, hogy nyomorgassák, kizsákmányolják a népet, hanem ő maga járt legelöl ebben. Ingyen építtette az ő elgondolása után az ő palotáit, és ott volt ez a hóbort, hogy utánozta a fáraókat, és piramisokat akart építeni. Jaj annak! – mondja az Úr. És ezen elgondolkozhatunk, hogy egy ilyen ember, aki zsarnoki lelkű, aki nem sokat gondolkozik azon, hogy ártatlan embereket legyilkoltasson, egy ilyen ember eleibe kellett állni Jeremiásnak, és a szemébe mondani, hogy jaj annak, aki ingyen szolgáltat. De még nem csak ezt, hanem egy ilyen embernek, aki azzal volt elfoglalva éveken keresztül, hogy majd hogyan temetik el őt, azt üzente az Úr, és ezt a szemébe kellett mondani, hogy: „Nem siratják őt, jaj, atyám! Jaj húgom! nem siratják őt: Jaj uram! Jaj az ő dicsőségének. Úgy temetik el, mint a szamarat, kivonják és elvetik Jeruzsálem kapuin kívül!” (18. vers). Ezt egy ember sem merte volna megmondani. És Jeremiás sem merész ember volt, hanem a küldetés miatt merte megtenni. Az Úr ezzel küldte el őt annak idején: Rendeltelek téged országok fölé, népek fölé, királyok fölé, ércbástyává, és vasoszloppá tettelek, és mondd meg, és irts, és pusztíts, és gyomlálj, aztán majd építesz. Csak Isten adhatott neki erőt, hogy egy ilyen zsarnok király elé álljon, és elmondja neki, mit üzent az Úr. A Szentírásban én nem találtam olyan helyet vagy részt, ahol le lenne írva, hogyan temették el végül is ezt a Joákimot. De a Jeremiás próféta könyvének a 36. részében az Úr megismétli és megerősíti ezt a fenyegetést, és én biztos vagyok benne, hogy így történt. Ebben a háborús időben csak kivetették Jeruzsálem kapuin kívül, oda a cserépmezőre, a cserepesek kapujánál, a Gé-Hinnom völgyébe, ahol eltörte Jeremiás próféta az agyagkorsót. Oda, ahol azt mondta, hogy így tesz az Úr Júdával, mert nem hallgatnak az Ő szavára, csak úgy kivetették oda, mint egy döglött szamarat. Hiába volt a nagy temetkezőhely. „Azért ezt mondja az Úr Jojákim felől, a Júda királya felől: Nem lesz néki, a ki a Dávid székébe üljön, és az ő holtteste elvettetik nappal a hévre, éjszaka pedig a dérre.” (Jer 36,30) Tehát kivetik, és ott lesz nappal is, és ott lesz éjjel is. Mire vágyik a szemünk és a szívünk? Most térjünk rá arra, hogy Joákimnak az életéből és ezekből az Igékből, amit itt olvastunk, milyen személyes tanulságot vonhatunk le. Amit a 17. versben olvastunk, neki üzente személyesen az Úr, de mi is tanulhatunk belőle: „De a te szemeid és szíved csak a te nyereségedre vágynak…” Úgy ítélte az Úr, hogy Joákim szeme és szíve előtt semmi más nincs, csak, hogy ő nyerjen, gazdagodjon, neki jó legyen, az ő elképzelései megvalósuljanak. Hogy a szegény nép nyomorog, ingyen dolgozik, hogy másnak ez mibe kerül, az nem számít, csak nekem legyen jó. Hát ez az önzés, a harácsolás, az önimádat. És mit mond nekünk az Ige erről a világról? Ami e világban van, a test kívánsága, a szemek kívánsága, az élet kérkedése. Mert így olvastuk: a te szemeid és szíved csak a te nyereséged után vágyik. Mit lát meg a mi szemünk, és mi után vágyik a mi szívünk? Ezt jó mérlegre tenni Isten előtt. Csak a saját magunk dolgait látja meg a szemünk, és veszi be a szívünk? Csak ami nekünk jó, csak amivel mi nyerünk? Csak amiből nekünk hasznunk van? Az Újszövetségben azt olvashatjuk Pál leveleiben, hogy ne nézze ki-ki a maga hasznát, hanem azt, ami a másé. Ezt nem csak olyan durva dolgokra kell értenünk, amit Joákim király tett, hogy másokat ingyen dolgoztat, hanem egyáltalán az egész életünknek milyen a beállítottsága, hogy ne csak én legyek a fontos, ne csak az, hogy nekem jó, vagy nekem rossz; nekem javamra válik, vagy nekem káromra válik. Ne legyünk ilyen én-központúak, hogy csak „én”, csak azt látom, ami „nekem”, ami én, és azzal nem törődök, ami a másé. Hanem a krisztusi lelkület ez: ne nézze ki-ki, ami az övé, hanem ami a másé is.

„…szabadulást hirdessek…” A másik tanulság, amiben láthatjuk Istennek a gondoskodó szeretetét. Amikor ez a Joákim király meghalt, és biztosan kidobták úgy, ahogy a próféta megjövendölte, oda a kapuk elé, a dérre meg a hévre, utána a fia száz napig volt csak uralmon, azután jött Nabukodonozor, elvitt mindent. Mit tett Isten ezzel a szegény néppel, akit ez a király tizenegy esztendőn keresztül ingyen szolgáltatott és nyomorgatott? Mit tett az Úr? Mert ugye az gondolhatnánk, hogy jött az ítélet egyetemlegesen az egész városra és mindenkire, hogy az ellenség nem tett különbséget. Legyilkolt mindenkit, aki útjába került, s elvitt mindenkit, akit rabláncra tudott fűzni. De nem így történt. Elolvasok egy verset, amiből látható az, hogy Nabukodonozor király különbséget tett az emberek között. „A föld népének csak a szegényéből hagyott ott a vitézek hadnagya a szőlőmíveseket, és szántó-vető embereket” (2Kir 25,12). Ez különös. Elvitte a királyt, elvitte az egész királyi udvart, elvitte a főembereket, az előkelő embereket, és otthagyta a szegény embereket, akiket Joákim király ingyen szolgáltatott. Ebből azt láthatjuk, hogy Istennek különös gondja van arra, hogy ha valaki igazságtalanul szenved, akin igazságtalanságot követnek el. Az előkelők, az urak, a főemberek, a király és a többiek, akik bűnösek voltak ebben, és akik követték a királyt ebben az önzésben, azok vagy meghaltak, vagy Babilóniába kerültek. A szegények pedig ottmaradtak: a földművesek, a szántó-vető emberek, a szőlőművesek. Erről egy nagyon fontos újszövetségi Ige kell, hogy eszünkbe és a szívünkbe jusson: az, amit az Úr Jézus felolvasott a zsinagógában. Amikor Názáretbe ment, ahol felnevekedett, Ézsaiás tekercsét adták neki, kinyitotta, és ezt olvasta: „Az Úrnak Lelke (Szelleme) van én rajtam, mivelhogy felkent engem, hogy a szegényeknek az evangyéliomot hirdessem, elküldött, hogy a töredelmes szívűeket meggyógyítsam, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek és a vakok szemeinek megnyílását, hogy szabadon bocsássam a lesujtottakat. Hogy hirdessem az Úrnak kedves esztendejét” (Luk 4,18-19). Kikhez szólt az Úr Jézus Krisztus? A szegényekhez, a töredelmes szívűekhez, akik azért voltak szegények, mert összetört a szívük, a vakoknak, és a lesújtottaknak. Vajon miért? Úgy gondolom, elsősorban azért, mert ezek a töredelmes szívűek, szegények, lesújtottak, megalázottak tudják igazán megérteni, hogy mit jelent az, hogy jön a Szabadító. Akik látták az ő életükben, hogy nincs, aki őket megvédje, nincs, aki őket kiszabadítsa. Most gondoljuk meg szellemi értelemben is: a Sátán, az embervilág gonosz rabtartója, ingyen szolgáltatja az embert, mert nem ad ám semmit. Csak csillogtat a Sátán, hogy majd ezt kapod, majd azt kapod, de nem ad semmit. Szolgál az ember neki, szolgál a bűnös vágyainak, a világnak, és aztán a végén nincs semmi, nem ad semmit. Amikor valaki idáig eljut, összetört szív, kiégett lélek, csak ez marad belőle. De aki kiégett, aki összetört szívű, aki nyomorult, aki lesújtott, ezekhez tud szólni az Úr, s azt mondja, hogy nektek hirdetem az evangéliumot. Ott a király és főemberei, úgy látszik, annyira jól érezték magukat, amennyire csak lehetett, és ezért nem tudott hozzájuk szólni az Úr. De szólt a szegényekhez, és szól most is a megtört szívűekhez. Azokat elvitte fogságba, és ott a fogságban tanulták meg, amikor egy tőlük is hatalmasabb úr nyomorgatta őket, majd ott szálltak magukba, majd a fogságban értették meg, hogy nekik is szabadítóra van szükségük. Hogy olvastuk itt? Hogy szabadon bocsássam a foglyokat, „a foglyoknak szabadulást hirdessek”. Ők majd ott értették meg, ott lett összetört a szívük (akinek összetört a szíve). És így cselekszik Isten most is. A kevélyeket megalázza, összetöri, és hogy ha összetört, akkor eljuthat odáig, hogy kiált a szabadító, Jézus Krisztus után. De aki már összetört szívű, annak most hirdeti az Úr az örömhírt, az evangéliumot, hogy Benne van a szabadulás és a megoldás. Megelégedettség Egy harmadik tanulság, amit én megláttam ebből az Igéből: „Király vagy-é [üzeni az Úr Joákimnak] azért, hogy czédrus után kívánkozol?”(15. vers). Úgy is fordítják, hogy milyen király vagy te? Vagy eléggé szabadon egyik fordítás még azt is beleteszi, hogy talán Babilon

királya vagy te, vagy Egyiptom királya vagy te, hogy czédrus után kívánkozol? Mert az a két nagyhatalom volt akkor. Hát nem látod, hogy milyen király vagy te? És mégis czédrus után kívánkozol? Hát itt vagy a két nagyhatalom között összeroppanva, összeszorulva, és azokat utánozod? Czédrus után kívánkozol? És így folytatja: „A te atyád [ki volt az atyja? Ugye Jósiás király, aki istenfélő volt] nem evett és ivott-é? De igazságot és méltányosságot cselekedett, azért jó dolga volt.” Vagyis azt üzeni az Úr, hogy emlékezzél a te atyádra, és lásd meg, hogy nem halt éhen meg szomjan, evett és ivott, és jó dolga volt. Ha egy királynak ezt üzeni az Úr, azt hiszem, hogy mi is elfogadhatjuk, amikor azt mondja nekünk is az Úr: ha van élelmünk és ruhánk, akkor elégedjünk meg vele. Na, de ki tud megelégedett lenni? Aki megnyerte Krisztust. Aki Krisztusban gazdagságot nyert, akinek Krisztus a szívét betöltötte örömmel és békességgel. Az azt mondja, hogy már mindent megkaptam. Ez, ami itt a földön van, ez csak átmenet. Van élelmem és ruhám, megelégedek, átmegyünk ezen a földi úton. De az én örökségem ott van, mert Krisztusban minden szellemiekkel megáldott Isten a mennyben. Jó lenne ezt is megtanulni az Úr üzenetéből, hogy nézd meg csak a te atyádat (vagy nem tudom, nekünk kire mutat az Úr példának), de mutasson az Úr Jézus Krisztusra, aki nem olyan király volt, mint Jósiás. Nem is olyan, mint Nabukodonozor vagy a Faraó Nékó, hanem királyok Királya volt, és uraknak Ura volt, a mindenség királya. És hogy járt ezen a földön? Volt élelme meg ruhája. Meddig? Az sem ott mind az övé volt. A kereszten még azt is elvették tőle, és megosztoztak rajta. De fejét nem volt hová lehajtania. És mégis milyen volt az élete? Hasznos és megelégedett élet volt. És jó volt dolga. Halljuk-e, meghallgatjuk-e az Úr szavát? Aztán a következő, amit én ebből a részből megértettem, a 21. vers. „Szóltam néked, mikor jól volt dolgod, de ezt mondottad: Nem hallom. Ifjúságodtól fogva ez a te szokásod, hogy nem hallgattad az én szómat!” Tizenegy esztendő hosszú idő. Ez alatt az idő alatt többször szólt az Úr Joákim királyhoz, de a felelet ez volt: nem hallom. Nem hallotta Isten szavát, és Isten így foglalja össze: ez volt a te szokásod. Ez volt a te szokásod ifjúságodtól fogva, hogy nem hallgattad az én szómat. Ebből azt tartom nagyon fontosnak, hogy megértsük, rádöbbenjünk, hogy szokássá válhat az embernek, hogy nem hallja meg az Isten szavát. Hányszor üzenhetett Joákim királynak az Úr, csak például Jeremiás próféta által? De volt egy másik próféta is. Majd ha oda fogunk érni a Jeremiás könyvében ezzel foglalkozunk, hogy volt egy másik próféta, aki szintén szólott az Úr nevében Joákim királynak, és elmenekült Egyiptomba, mert Joákim halálra kerestette. Egyiptom királya tette őt királlyá, jó viszonyban volt Egyiptommal, a próféta után küldött embereket, kerestette, hazahozta, és meggyilkoltatta. Szokásává vált, hogy nem érdekelte az Úr szava. S van még egy esemény leírva Joákim királyról a Jeremiás próféta könyvének a 36. részében. Csak elmondom ezt a történetet. Báruk beírta Jeremiás beszédeit egy könyvbe. Ezt felolvasták, hallották a főemberek, és megrémültek, hogy ilyen súlyos lesz az ítélet? Hogy még a templomot is lerombolják? Jeruzsálemet is? És azt mondták Báruknak: add ide ezt a tekercset, ezt el kell, hogy olvassuk a királynak. Bevitték a királyhoz, és elolvasták. Tél volt, ott ült a király, és előtte volt a téli kandalló, égett a tűz. Elkezdte neki olvasni az íródeák a Jeremiás prófétának a könyvét, két vagy három lapot. A király fogta a kését, elvágta az egész tekercset, és beledobta a tűzbe. Ennyire értékelte az Úr szavát. Szokásává lett, hogy nem hallom, nem érdekel az Úr szava. És amikor ezt tette a király, ez után mondta Jeremiás ezt a próféciát, amit itt felolvastam az előbb, hogy ezért ezt mondja az Úr Jojákim felől, Júda királya felől: nem lesz neki, aki Dávid székébe ül, és az ő holtteste elvettetik nappal a hévre, éjszaka pedig a dérre. Nincs irgalom, nincs mentség tovább.

Halljuk meg az Úr szavát! És ezt azért mondom el, testvérek, mert mi járunk, hallgatjuk Isten Igéjét, olvassuk Isten Igéjét. Legtöbbünk talán ifjúságunktól fogva, mint ahogy Joákim király is ifjúságától fogva, a gyermekeink, akik hívő családban nőnek fel, csecsemőkoruk, gyermekkoruk óta. És kétféle út lehet előttünk. Beszél Pál apostol valakiről, ismerjük a Timótheusi levélből, hogy gyermekkorod óta tudod a szent írásokat, ami téged bölccsé tehet. Valaki arra használja fel ezt, hogy gyermekkora óta hallja Isten Igéjét, hogy bölccsé lett, megfogadja; és van olyan, mint Joákim király, akinek ifjúságától fogva szokásává válik, hogy nem, nem, nem. Nem akarom hallani az Úr szavát. És egy olyan szokás is kialakulhat, hogy az ember nem áll úgy szemtől szemben ellen Istennek, mint ahogy Joákim király, hogy beledobom a Bibliát a tűzbe, vagy azt mondom Isten szavára, hogy nem. Csak úgy elengedem a fülem mellett, egyiken be, a másikon ki. Olyan rezisztenssé, ellenállóvá válik az ember Isten szavával szemben. Olyan ellenállóvá, hogy már nem is hatol be a szívbe. „Hadd mondja. Hadd mondják. Mondják, mondják, szép volt, jó volt, elmúlt az óra, elolvastam, már el is felejtettem, hogy miről volt szó.” Szokásává válhat az embernek. Szokás lehet a bibliaolvasás, szokás lehet a gyülekezetbe járás. Szokás lehet beszélgetni Isten dolgairól. Csak szokás, de nem hat a szívbe. Ez igen veszélyes. Ennek nagyon súlyos következménye van, mert az Úr számon kéri, akkor is, ha csak szokásból hallgatom, számon kéri az Ő Igéjét, ahogy számon kérte Joákim királyon is. Kóniás „Avagy útálatos és elromlott edény-é ez a férfiú, ez a Kóniás, avagy oly edény-é, a melyben semmi gyönyörűség nincsen? Miért lökték el őt és az ő magvát, és dobták olyan földre, a melyet ők nem ismernek?” (28. vers). Ez már Joákim királynak a fia, ez a Kóniás. Azt mondta Jeremiás próféta által az Úr Joákimnak, hogy nem lesz senki, aki az ő magvából a királyi széken üljön. Ez a Kóniás az ő magvából való volt, és egy nagyon rövid ideig, körülbelül száz napig, ahogy itt olvashatjuk a Krónikák könyvében, három hónapig és tíz napig ült a királyi székben. De milyen király volt? Tizennyolc éves volt akkor éppen. És azt mondja az Úr felőle, hogy útálatos, és elromlott edény-e ez a férfiú Kóniás, hogy elvetik, eldobják, ellökik, olyan földre, amelyet nem ismert. És azt mondja itt tovább: „Ezt mondja az Úr: Írjátok fel ezt a férfiút, mint gyermektelent, mint olyan embert, a kinek nem lesz jó előmenetele az ő idejében…” (30. vers). És ott is halt meg a babiloni fogságban. Majd szeretnék néhány igeverset elolvasni, Kóniásról. Tizennyolc éves volt, amikor király lett, elvitték Babilonba, és a legszigorúbb börtönben tartották harminchét esztendeig. Nem kis idő. Nem lesz jó előmenetele ennek a férfiúnak, és nem lesz magva. Ott sínylődött a börtönben. Számot kell adni Isten előtt De most nézzük meg ezt a kérdést: Utálatos és elromlott edény-e ez a férfiú? Miért lökte el az Úr, miért vetette el az Úr? A Krónikák 2. könyvében ezt olvashattuk felőle: „Nyolc esztendős korában [ez itt fordítási tévedés, a Királyok könyvéből egyértelmű, hogy tizennyolc esztendős volt, 2Kir 24,8] kezdett uralkodni Joákin [ez a Joákin volt Kóniás,] és három hónapig és tíz napig uralkodék Jeruzsálemben; de ő is gonoszul cselekedék az Úr előtt” (2Krón 36,9). Hát ilyen szigorú az Isten? Gondoljuk bele magunkat ennek a Kóniásnak a helyébe! Hát mit látott ő? Mikor az ő apja trónra került, ugye számoljunk vissza, tizenegy évig uralkodott az apja, tehát hét éves volt. Hétéves kisgyerek volt. Mit tanulhatott az apjától? Csak a rosszat, ha az apja is a rosszat tette. Akkor lett mondjuk nagykorú éppen, amikor trónra lépett. Azért a száz napért ilyen szigorú büntetést kapott? Harminchét évi fogság száz napos bűnért? Ilyen szigorú az Isten? Így megutálta ezt a Kóniást, hogy azt mondja róla, hogy: „ ha Kóniás; Joákimnak, a Júda királyának fia pecsétgyűrű volna is az én jobbkezemben: mindazáltal onnan lerántanálak” (24. vers). Bizony, ilyen szigorú Isten. Mert ha valakit odaültetett a királyi székbe, ha valakit olyan méltóságra emelt, hogy a Dávid királyi székébe üljön, attól

megkívánta, hogy hallgassa a törvényt, és engedelmeskedjen neki. Akkor is, ha rossz példát látott, akkor is, ha rosszra nevelték. És testvérek, nem mentheti magát senki Isten előtt azzal, hogy én rossz példát láttam, engem rosszra neveltek. Mert láthatott jó példát is, és hallhatta volna az Isten Igéjét is. Mindenki maga felel Isten előtt azért, amit tett. Előző részben is olvastuk, hogy cselekedeteitek szerint, útaitok szerint büntetlek meg benneteket. Kóniás életének vége De azért mégis különös Istennek az ítélete. Nagyon különös. Úgy látszik, hogy Isten mégis látott valamit Kóniásnak a szívében, nem hiába mondta, hogy még ha pecsétgyűrű volna is a jobbkezemen, mégis látott valamit benne. Mert, most olvasnám el azt a Királyok könyvéből, hogy mi történt Kóniással. „És lőn a harminczhetedik esztendőben, Joákinnak [ő Kóniás], a Júda királyának fogságba hurczoltatása után, a tizenkettedik hónap huszonhetedik napján, kivette Evil-Merodák, Babilónia királya, az ő uralkodásának első esztendejében [tehát egy új király lett, és mikor megkezdte az uralkodását, mindjárt az első esztendőben] kivette Joákint, Júda királyát a fogházból, És kegyesen beszélt vele, és feljebb tette az ő székét a többi királyok székeinél, a kik nála voltak Babilóniában; És kicserélte fogsága ruháit, és mindenkor nála volt étele életének minden idejében. És mindenkor kijárt az ő része, a melyet a király adott néki napról-napra életének minden idejében” (2Kir 25,27-30). Kivette a fogságból harminchét év után. Volt még reménysége vajon? Egy tizennyolc éves fiatalember bekerül a börtönbe, ott van harminchét évig, már öregember. Volt még reménysége? Nem tudom. Nem gondolom, hogy sok reménysége lett volna. És egyszer kiemeli az Úr. Mert, hogy az Úr tette a börtönbe, az biztos; és hogy az Úr emelte ki az Evil-Merodákon keresztül, az is biztos. Királyi ruhát adtak rá, és a Babilon királyának az asztalához ült, és vele volt. Egy biztos: vissza nem mehetett, ahogy itt olvastuk Jeremiásnak a szavait felőle: „És nem jőnek vissza arra a földre, a melyre az ő lelkök visszajőni kívánkozik” (27. vers). A harminchét év alatt biztosan sokszor kívánkozott vissza a lelke. Biztos, mikor ott ült az asztalnál, akkor a király asztalától is kívánkozott vissza a lelke arra a földre, mert tudjuk, a zsidók mennyire kívánkoztak az ő földjük után. De nem mehetett. Megfenyít Isten, de meg is tart De vajon miért emelte ki az Úr? Ezt nem tudom megmondani, de valamit megsejthetünk abból, amit ennek a Joákinnak a neve jelent. Joákin neve azt jelenti magyarul, hogy „Jahve fenntartja őt”. És ebből mi, újszövetségi emberek messze menő következtetést vonhatunk le. Ha egyszer valaki az Úr kezén pecsétgyűrű, ha egyszer valakit az Úr felemel, ha egyszer valakit az Úr a Dávid királyi székébe ültetett, mondjuk tehát Jézus Krisztussal együtt, felemelt oda magához. Ha vétkezik, mint egy romlott edényt, elromlott edényt, megbünteti az Úr keményen. Annál inkább keményebben, minél inkább tudja az ember, hogy mi lenne a feladata és dolga. De az Úr fenntart. Ő tart fenn; fenntart, megtart. Mert Ő hűséges. Ha mi hitetlenkedünk is, Ő hű marad. Ő magát meg nem tagadhatja. De remélem, hogy Istennek ez a nagy kegyelme és szeretete senkit nem abba az irányba sodor, hogy vétkezzünk akkor, ha ilyen nagy a kegyelem, ahogy Pál mondja. Mert itt van előttünk Isten ítélete, ami nagyon szigorú. Százszorosan büntette meg, száz nap helytelen uralkodásért, én kiszámoltam, ez több mint tízezer nap ott neki a börtönben. A harminchét év, az majdnem tizennégyezer nap. Több mint százszorost kapott helyette, de ugyanakkor ott volt a kegyelem is. Becsüljük meg Istennek ezt a kegyelmét, és becsüljük meg azt a nagy elhívást, amire minket elhívott. Igazán pecsétgyűrűvé tett az Úr az Ő kezén. Krisztusban, Vele együtt ültettünk a mennyekbe. Becsüljük ezt meg, hogy ne hozzunk szégyent a mi Urunkra! Ámen. Debrecen, 1987. október 21.