Jer 50,1-46 Jövendölés Babilon felől (I.)

Jer 50,1-46 Jövendölés Babilon felől (I.) „Az a szó, a melyet szóla az Úr Babilon felől és a Káldeusok földje felől, Jeremiás próféta által. Hirdessétek a nemzetek között és hallassátok, emeljétek fel a zászlót: hallassátok és el ne titkoljátok; ezt mondjátok: Bevétetett Babilon, megszégyenült Bél, letöretett Merodák, megszégyenültek az ő faragott képei, letörettek az ő bálványai. Mert északról nép jön fel ellene, pusztává teszi ez az ő földét, és nem lesz, a ki lakozzék benne; embertől fogva a baromig elfutnak, elmennek. Azokban a napokban, és abban az időben, azt mondja az Úr, eljőnek az Izráel fiai, ők és a Júda fiai együtt, sírva jönnek és mennek és keresik az Urat, az ő Istenöket. A Sion felől kérdezősködnek, arrafelé fordítják orczájokat. Eljőnek és oda adják magokat az Úrnak örök szövetségre, a mely feledhetetlen. Elveszett juhnyáj volt az én népem, pásztorai félrevezették őket, a hegyekben bujdostatták őket, hegyről halomra jártak, elfelejtkeztek az ő tanyájukról. A ki csak reájok talált, emésztette őket, és az ő elnyomóik ezt mondták: Nem vétkeztünk, mert vétettek az Úr ellen, pedig igazság otthona, atyáiknak reménysége volt az Úr. Fussatok ki Babilonból és jőjjetek ki Káldea földéből, és olyanok legyetek, mint a kecskebakok a nyáj előtt; Mert ímé, én nagy nemzetek gyülekezetét támasztom és hozom fel Babilonra északnak földéről, és sorakoznak ellene, legott bevétetik. Nyilai olyanok, mint a legyőzhetetlen vitézé, a ki nem tér vissza sikertelenül. És Káldea prédává lesz, a kik prédára vetik őt, mind betelnek vele, azt mondja az Úr. Csak örüljetek, csak tomboljatok örökségem elpusztítói: csak ugrándozzatok, mint a nyomtató tinó, és nyerítsetek, mint a ménlovak. Megszégyenül a ti anyátok, a ti szűlőtök igen csúffá lesz: Ímé, a nemzetek seprejévé, pusztává, szárazfölddé, sivataggá lesz. Az Úr haragja miatt nem lakoznak rajta, hanem egészen pusztasággá lesz, a ki csak átmegy Babilonon, álmélkodik és sziszeget egész veresége felett. Sorakozzatok köröskörül Babilon ellen, mind ti ijjászok, lőjjetek reá, ne kiméljétek a nyilat; mert az Úr ellen vétkezett! Kiáltsatok reá köröskörül, kezét adta, lehullottak az ő szegletkövei, leromlottak az ő kőfalai: bizony az Úr büntetése ez; büntessétek meg őt, és a mint cselekedett, úgy cselekedjetek vele. Vágjátok ki Babilonból a magvetőt és a ki sarlót fog aratás idején; a gyilkos fegyver elől kiki az ő népéhez szalad, kiki az ő földe felé fut. Elszéledt juhnyáj az Izráel, oroszlánok kergették szét; először benyelte őt Assiria királya, végre pedig ez a Nabukodonozor, a babiloni király megtörte az ő csontjait. Azért ezt mondja a Seregek Ura, az Izráel Istene: Ímé, én megfenyítem a babiloni királyt és az ő földét, miként megfenyítém az assiriai királyt. És visszaviszem az Izráelt az ő lakhelyére, és Básánban legel és a Kármelen, és az Efraim hegyén és Gileádban megelégszik az ő lelke. Azokban a napokban és abban az időben, azt mondja az Úr, kerestetik az Izráel bűne, de nem lesz; a Júda vétkei, de nem találtatnak: mert kegyelmes leszek azokhoz, a kiket meghagyok. A kétszer pártütők földére menj fel, és a meglátogattatás lakóit irtsd ki, öljed és irtsad őket, azt mondja az Úr, és mind a szerint cselekedjél, a mint parancsoltam néked. Harczi zaj a földön és nagy romlás. Hogy elmúlott és összetört az egész föld pőrölye! milyen útálatossá lett Babilon a nemzetek között. Tőrbe ejtettelek téged, és meg is fogattál Babilon, de nem tudtad, utól érettél és megragadtattál, mert pörlekedtél az Úrral. Felnyitotta az Úr az ő tárházát, és előhozta az ő haragjának szereit: mert e cselekedet az Úré, a Seregek Uráé Káldea földén. Törjetek reá a szélekről, nyissátok fel az ő magtárait, tapodjátok őt, mint a kévét, és irtsátok ki, hogy ne legyen maradéka. Döfjétek le minden tulkát, le velök a vágóhídra! Oh jaj nékik; mert eljött az ő napjok, az ő megfenyíttetésök ideje! A futók és a Babilon földéből menekülők zaja megjelentik

majd a Sionon az Úrnak a mi Istenünknek bosszúállását, az ő templomáért való bosszúállását. Gyűjtsetek össze Babilon ellen igen sokat, mindenkit a ki kézívet feszít, köröskörül járjatok ellene tábort, hogy senki el ne szaladhasson: fizessetek meg néki az ő cselekedete szerint, a mint ő cselekedett, úgy cselekedjetek vele; mert az Úr ellen kevélykedett, az Izráelnek Szentje ellen! Azért elhullanak az ő ifjai az ő utczáiban, és minden vitéze elvész azon a napon, azt mondja az Úr. Ímé, én ellened vagyok, te kevély, azt mondja az Úr, a Seregek Ura, mert eljött a te napod, a te megfenyítésed napja. És megbotlik a kevély és elesik, és senki nem lesz, a ki felköltse őt, és tüzet gyújtok az ő városaiban, hogy megemészsze azokat, a kik körülte vannak. Ezt mondja a Seregek Ura: Megnyomoríttattak az Izráel fiai és Júda fiai együtt és mindnyájan, a kik fogságra vitték őket, beléjök ragadnak, nem akarják őket elbocsátani. De az ő megváltójok erős, Seregek Ura az ő neve, bizonynyal felveszi az ő peröket, hogy megnyugtassa e földet, és Babilon lakóit megrettentse. Fegyver lesz a Káldeusokon, azt mondja az Úr, és Babilon lakóin és az ő fejedelmein és az ő bölcsein. Fegyver lesz az ő varázslóin, és megbolondulnak; fegyver lesz az ő vitézein, és elijednek. Fegyver lesz az ő lovain és szekerein és az egész egyveleg népen, a mely ő benne van, és hasonlók lesznek az asszonyokhoz. Fegyver lesz az ő kincsein, és elprédáltatnak. Szárazság lesz az ő vizein, és kiszáradnak, mert bálványok földe az, és faragott képekkel dicsekednek. Azért sakálok lakoznak ott baglyokkal, és struczmadárnak fiai lakoznak benne, és soha többé nem lakják azt, és nem lesznek lakosai nemzedékről nemzedékre. A mint felforgatta Isten Sodomát és Gomorát és az ő szomszéd városait, azt mondja az Úr, ép úgy nem lakik ott egy ember sem, és embernek fia sem lakja azt. Ímé, nép jött északról, és nagy nemzet és sok király támad fel a föld határaiból. Ívet és paizst ragadnak, kegyetlenek azok, és semmi irgalmasság nem lesz bennök, szavok mint a tenger zúgása, és lovakon jőnek, mind viadalra készek te ellened, te Babilon leánya! Hallja a babiloni király az ő híröket, és kezei elesnek, szorongás fogja el őt, fájdalom, mint a gyermekszűlőt. Ímé, mint a Jordán erdőségéből való oroszlán, úgy jön fel az örökzöld ligetre, de hamar kiűzöm őt arról, és a ki arra választatott, azt teszem azon fejedelemmé, mert kicsoda hasonlatos hozzám? és ki szab nékem törvényt, és ki az a pásztor, a ki ellenem álljon? Azért halljátok meg az Úr tervét, a melyet Babilon ellen tervezett, és az ő gondolatait, a melyeket Káldea ellen gondolt. Bizony elhajtják őket, a nyáj kicsinyeit, és álmélkodik felettök a legelő. Babilon bevételének zajától megindul a föld, és kiáltása hallatszik a nemzetek között!” Bevezetés Különös, ahogy Jeremiás könyvét olvassuk, hogy eddig mindig úgy szerepelt Babilon, mint az Úr eszköze. Végig Jeremiás könyvén, az eddigi 49 részen keresztül. Azt mondta az Úr nagyon sokszor, hogy felhozom „Nabukodonozort, a babiloni királyt, az én szolgámat” Jeruzsálem ellen, ha nem hallgattok a szavamra. Mindig így emlegette: „az én szolgám”, és el is végezte Nabukodonozor mindazt, amire Isten elhívta, feljött, elvitte a népet fogságra, nagy részét leölte, a várost és a templomot szétrombolta. Meglepő és nagyon tanulságos, hogy most egyszer csak az Úr Babilon ellen fordul, és azt mondja, hogy veszedelmet hoz rá is. Vajon miért? Mit tett Babilon? Miért fordult ellene az Úr? Ebben a részben is, meg a következő részben is, erről van szó. Babilon bűne Ha egy mondatban akarnánk kifejezni, úgy olvastuk ennek a résznek a 14. versében a vége felé: „…mert az Úr ellen vétkezett.” De miben vétkezett az Úr ellen? Hiszen mindent

végrehajtott, amit csak az Úr mondott neki, semmit el nem hagyott belőle. Mivel vétkezett az Úr ellen? A 29. versnek a közepétől ezt olvastuk: „…fizessetek meg neki az ő cselekedete szerint, a mint ő cselekedett, úgy cselekedjetek vele; mert az Úr ellen kevélykedett, az Izráelnek Szentje ellen!” Ez volt tehát a bűne. Ebben lehet összefoglalni, hogy kevélykedett Isten ellen. De miben kevélykedett? Ebből a részből négy dolgot láttam meg, amiben megmutatkozott a babiloniak kevélysége Isten ellen. Nézzük meg ezeket sorban. A kevély Babilon Az első kevélységéről a 11. versben olvastunk: „Csak örüljetek, csak tomboljatok örökségem elpusztítói: csak ugrándozzatok, mint a nyomtató tinó, és nyerítsetek, mint a ménlovak.” De megszégyenültök. Vagyis, az volt az Isten elleni egyik kevélységük, hogy örültek, és ugrándoztak, örvendeztek azon, hogy elpusztíthatták az Úrnak az örökségét. El kellett, hogy pusztítsák a nép bűne miatt, ez igaz, de nem kellett volna ezen örülniük. Ebben az örömben és örvendezésben valami olyasmi is benne volt, olvastuk: ugrándozzatok, mint a nyomtató tinó, nyerítsetek, mint a ménlovak, hogy azért vagyunk valakik. Még az Úr örökségét is elpusztíthattuk. Majd különben még ezt látjuk, ezt a kevélységet más versekben is. Vajon, örült-e az Úr, hogy el kellett pusztítani az Ő örökségét? Az Úr nem örült. Jeremiás le is írja a Siralmaiban, hogy nem szíve szerint veri, és nyomorítja meg az embert az Úr, még akkor sem, ha vétkezik. Nem szíve szerint, nem örül neki az Úr. Nem ebben leli az örömét, hogy megverheti az embert, megfenyítheti, vagy megbüntetheti, vagy ítéletre vonhatja. Hanem úgy van, mint a szülő. De fáj a szülőnek, de meggondolja, mikor előveszi a pálcát, és megveri a gyereket! Nem örömét leli benne, hanem fájdalom. Így volt az Úr is. De Babilon örült a másik romlásán. És amíg a másik romlásán örült, önmagát pedig kiemelte, hogy bezzeg én felemelkedem, gazdag leszek, nagy leszek, különb leszek, mint az Úr öröksége volt. És itt van egy tanulság a mi számunkra is: ne örüljünk mi soha másnak az ítéletén akármennyire is jogos (mert Izraelnek az ítélete jogos volt), de ezen mi ne örüljünk, mert Isten sem örül. És amikor mást megítél az Úr, akkor mi még ehhez a megítélthez is, amennyire lehet, legyünk irgalmasak. Öröm másnak a romlása felett Olvasok egy igeverset az Ézsaiás könyvének a 47. részéből, amelyik ugyanerről szól, Babilonról: „Ülj némán és menj a sötétre, te a Káldeusok leánya, mert nem hívnak többé téged országok úrnőjének! Fölgerjedtem volt népem ellen; megfertőztettem örökségemet és kezedbe adtam azt: te nem cselekedtél velök irgalmasságot, az öregre nehéz igát vetettél” (Ézs 47,5-6). És így sorolja tovább. Nem cselekedett vele irgalmasságot, hanem örült, hogy elpusztíthatja. Ha most elgondolkozunk azon, hogy például Dávid, aki Isten szíve szerint való király volt, hogyan tekintett az ő ellenségére, és az ő ellenségének a romlására? Tudjuk, hogy Dávid fiatal évei, évtizedei azzal teltek el, hogy Saul üldözte. Több ízben úgy alakult a helyzet, hogy Dávid megölhette volna Sault. Az egyik legnagyobb lehetőség akkor volt, amikor Dávid az ő embereivel egy barlangban lapult, Saul pedig egyedül bement abba a barlangba. És akkor mondták is a Dávid emberei: ez az a nap, amiről szólott az Úr, hogy kezedbe adja a te ellenségedet. Most menj oda, és vágd le. Dávid oda is ment, de csak a kabátjából vágott el egy darabot. És azután visszament, mert - így olvassuk -, hogy megesett rajta a szíve. Irgalmasságot cselekedett. És később, amikor úgy fordult, hogy Isten maga ítélte meg Sault, és elesett a filiszteusok keze által a Gilboa hegyén, akkor Dávid egy gyászéneket szerzett, nem diadaléneket. Nem úgy tett, mint ahogy itt olvastuk, hogy örültek, tomboltak, ugrándoztak Babilon leányai, Izraelnek, Júdának, Jeruzsálemnek a romlásán, ő nem örült, hanem gyászéneket szerzett. És nem gyalázta Sault - ezt érdemes megfigyelni ebben a gyászénekben -, hanem az érdemeit sorolta fel. És azt mondta: Jeruzsálem leányai, sirassátok őt, mert ő titeket karmazsinba öltöztetett. Sajnálta. „Ó, hogy elhullottak a hősök” - hősnek

nevezte. És ez int bennünket is, hogy ha nekünk vannak ellenségeink, vagy valaki az Úrnak az ellensége, és rászolgál, hogy az Úr megfenyítse, mi akkor se örüljünk, és főleg ne akarjunk mi az Úr kezében pálca lenni, vagy bot, vagy pöröly. Mert még minden pálcát és minden pörölyt összetört az Úr. Asszíria kevélysége A másik, amiért kevélykedett Isten ellen Babilon, a 17. versben van feljegyezve. „Elszéledt juhnyáj az Izráel, oroszlánok kergették szét; először benyelte őt Assíria királya, végre pedig ez a Nabukodonozor, a babiloni király megtörte az ő csontjait.” Másik fordításban úgy olvasható ez a vers, hogy először Assíria marcangolta, és végül Babilonia királya rágta le a csontjait. Tudjuk, hogy először a nép, tíz törzs az asszíriai fogságba ment, és maradt két törzs. Ezért mondja ezt a példát, hogy Asszíria marcangolta. De volt egy kis maradék még az ő csontján, a két törzs, Júda és Benjámin. És akkor jött Nabukodonozor, és lerágta a csontot, még ezt a kettőt is megemésztette. Elvitte fogságba, és leöldöste. Ennek így kellett lennie, az igaz. De hogyan tette? Így olvassuk a következő versben: „Azért ezt mondja a Seregek ura, az Izráel Istene: Ímé, én megfenyítem a babiloni királyt és az ő földét, miként megfenyítém az assíriai királyt” (18. vers). És, hogy mi van e mögött, jó, ha elolvassuk azt a részt Ézsaiás könyvéből, ahol az asszíriai király megfenyítéséről van szó. Mert ott részletesen elmondja az Ige, hogy miért fenyítette meg az Úr Asszíria királyát: „Jaj Assiriának, haragom botjának, mert pálcza az ő kezében az én búsulásom! Istentelen nemzetség ellen küldtem őt, és haragom népe ellen rendelém, hogy prédáljon és zsákmányt vessen, és eltapodja azt, mint az utczák sarát. [Tehát ezért küldte az Úr Asszíriát, és ezért küldte az Úr Babilont is a maradék két törzsre.] De ő nem így vélekedik, szíve nem így gondolkozik, mert ő pusztítani akar, és kigyomlálni sok népeket. Mert így szól: Vajjon vezéreim nem mind királyok-é? Nem úgy megvettem-é Kalnót, mint Kárkemist? És Hamáthot, mint Arphádot? És Samariát, mint Damaskust? Miképen megtalálta volt kezem a bálványok országait, holott pedig több faragott képük volt, mint Jeruzsálemnek és Samariának, Avagy a mint cselekedtem Samariával és az ő bálványaival; nem úgy cselekedhetem-é Jeruzsálemmel és bálványképeivel? Ezért ha majd elvégezi az Úr minden dolgát Sion hegyén és Jeruzsálemben, meglátogatom az Assíriabeli király nagyakaró szíve gyümölcsét és nagyralátó szeme kevélységét. Mert ezt mondá: Kezem erejével miveltem ezt és bölcsességemmel, mivel okos vagyok: elvetettem sok népeknek határit, és kincseikben zsákmányt vetettem, és leszállítám, mint erős, a magasan ülőket […] Avagy dicsekszik-é a fejsze azzal szemben, a ki vele vág? Vagy a fűrész felemeli-é magát az ellen, a ki vonsza azt? Mintha a bot forgatná azt, a ki őt felemelé, és a pálcza felemelné azt, a mi nem fa!” (Ézs 10,515). Csak eszköz, mégis kevély Az volt a kevélység Asszíriában is és Babilonban is, hogy a végén nem akarták tudni, hogy csak eszközök az Isten kezében, csak fejsze, csak fűrész, bot és pálca. És Isten ezt az eszközt felhasználta arra, hogy az Ő népét megfenyítse, de ők nem így gondolkoztak. Hanem úgy gondolkoztak, mert én erős vagyok, mert én okos vagyok, hatalmas vagyok. Mert én úgy teszek, ahogy akarok, eltörlök népeket! És ez volt a kevélység Isten ellen. Hát persze ma is van ilyen kevélység. Népek között is, és egyes emberekben is. Ugyanaz van most is. Mintha nem Isten adna észt, értelmet, hatalmat, kincseket az embernek. Meg is van írva: mid van, amit nem úgy kaptál? Ha pedig úgy kaptad, mit dicsekszel? Valakit elővesz tehát az Úr, mint eszközt, hogy felhasználja valamire, de az az ember nem úgy tekinti magát, mint eszközt. Valamikor jártam egy másik közösségben, és ott egy éneket énekeltek, ami nagyon megfogott engem. „Lennék bár eszköz, és semmi egyéb. Felvegyék, ha kell, vagy félretegyék…” De ismerjük mi is ezt az éneket. Eszköz, és semmi egyéb, akit ha felvesz az Úr, és akármilyen

dicsőséges célra, vagy akármilyen nagy dolgokra használja, csak eszköz. Az a nagy, aki használja. Amikor egy gyönyörű szobrot kifarag a szobrász, kinek jutna eszébe a vésőt vagy a kalapácsot dicsőíteni? Inkább, aki forgatja a vésőt és a kalapácsot. És kinek jut eszébe most az embert dicsőíteni? Nem az Istent, aki a kezébe fogta, és adta neki azt a lehetőséget, képességet, hatalmat, vagy bármit? Csak eszközök vagyunk. De ha az ember ezt elfelejti, hogy csak eszköz, és tulajdonít magának valamit, kevélykedik Isten ellen, akkor mi következik? Romlás és pusztulás. Majd Isten megmutatja, hogy félre is tudja tenni az eszközt. Majd Isten megmutatja, hogy nemcsak a bottal tudja elverni a népeket, hanem el is tudja törni azt a botot, és elővesz más eszközt. Bálványimádás A harmadik, amiből látszik Babilonnak a kevélysége, a 28. versből olvasható: „A futók és a Babilon földéből menekülők zaja megjelentik majd a Sionon az Úrnak a mi Istenünknek bosszúállását, az ő templomáért való bosszúállását.” Vagyis az Úr bosszút áll az Ő templomáért. De miért? Hát nem az Úr akarta, hogy rombolja le Nabukodonozor a templomot? Hát nem éppen Jeremiás által jövendölte, hogy így kell lenni, mert a nép nagyon is a templomban bízott, és nem Istenben? Akkor most miért mondja, hogy az Úr bosszúállása az Ő templomáért? Erre rá fogok majd térni, de először olvassuk el a negyediket is, mert a kettő összetartozik. „Bevétetett Babilon, megszégyenült Bél, letöretett Merodák, megszégyenültek az ő faragott képei, letörettek az ő bálványai” (2. vers). Majd ugyanígy a 38. vers: „Szárazság lesz az ő vizein, és kiszáradnak, mert bálványok földe az, és faragott képekkel dicsekednek.” Vagyis a kevélységük abban nyilvánult meg, hogy bálványokat imádtak; Bél, Merodák különböző faragott képek. És azt mondja az Úr, hogy ezért rájuk támadok, és ezért megszégyenülnek. No de hát pogány népek voltak! Olyan igen nagy bűn volt ez az Úr szeme előtt? Nem volt nagy bűn egy darabig. De egyszer csak igen nagy bűn lett. Már láttuk az előző népeknél is Egyiptomtól elkezdve, hogy amikor Isten szólt egy néphez, és megmutatta az Ő hatalmát, hogy Ő az Isten, és utána mégis bálványimádók maradtak, akkor ezt számon kérte rajtuk az Úr. Először az Ő saját népén, aztán Egyiptomon, mert őhozzájuk szólott leghamarabb. És most itt van Babilon, legutoljára őhozzájuk szólott az Úr, ugye, Jeremiás idejében, és számon is kéri rajtuk, amit megérthettek Isten szavából. Szólt az Úr Babilonhoz Mi volt Istennek ez a szava hozzájuk? Mit ismerhettek meg ők Isten hatalmából? Ezt Dániel próféta könyvéből tudjuk meg, hogy amikor a foglyokat elvitte Nabukodonozor Babilonba, Isten ott volt a foglyokkal. Meg is ígérte előre, hogy ott lesz velük, szemmel tartja őket az ő javukra. Ott volt három fiatalember: Sidrák, Misák és Abednégó, akik nem voltak hajlandóak a Nabukodonozor által felállított bálványképet imádni. És ezért bevetették őket az égő tüzes kemencébe. Tudjuk, mit történt, Isten hogyan szabadította ki őket. És akkor így szólt Nabukodonozor: „Áldott ezeknek Istene, a Sidrák, Misák és Abednégó Istene, a ki küldötte az ő angyalát, és kiszabadította az ő szolgáit, a kik őbenne bíztak; és a király parancsolatát megszegték és veszedelemre adták az ő testöket és nem szolgáltak, és nem imádtak más istent az Ő Istenükön kívül. Parancsolom azért, hogy minden nép, nemzetség és nyelv, a mely káromlást mond Sidrák, Misák és Abednégó Istene ellen, darabokra tépessék, és annak háza szemétdombbá tétessék: mert nincs más Isten, a ki így megszabadíthasson. […] Mely nagyok az ő jelei és mely hatalmasak az ő csudái! Az ő országa örökkévaló ország és az ő uralkodása nemzedékről nemzedékre szál” (Dán 3,28-29.33). Tehát itt Isten kijelentette magát, hogy kicsoda Ő, és a király meg is értette, hogy nincs más Isten, és ki is adta a parancsot, hogy aki káromlást szól ez ellen az Isten ellen, darabokra tépessék és a háza szemétdombbá tétessék.

És úgy látszik, Nabukodonozor egy idő múlva ezt elfelejtette. Mert nem nagyon borult le ez előtt az Isten előtt. Pedig volt még egy álom is, amit megmagyarázott neki Dániel. Amikor egyszer a palotája tetején sétált, és elkezdte mondani, hogy nem ez-e a nagy Babilon, amelyet én építettem az én dicsőségemre, még a szó a királynak a szájában volt, és beteljesedett az a látomás, amit ő látott, amit megmagyarázott neki az Úr. Kivetették a barmok közé, megzavarodott, majd aztán, amikor eltelt az idő, amit az Úr megszabott, ezt mondja maga Nabukodonozor: „…én, Nabukodonozor, szemeimet az égre emelém, és az én értelmem visszajöve, és áldám a felséges Istent, és dicsérém és dicsőítém az örökké élőt, akinek hatalma örökkévaló hatalom, és országa mindörökké áll. És a föld minden lakosa olyan, mint a semmi; az ő akaratja szerint cselekszik az ég seregében, és a föld lakosai között, és nincs, a ki az ő kezét megfoghatná és azt mondhatná neki: Mit cselekedtél? […] Most azért én, Nabukodonozor, dicsérem, magasztalom és dicsőítem a mennyei királyt: mert minden cselekedete igazság, és az ő utai ítélet, és azokat, a kik kevélységben járnak, megalázhatja” (Dán 4,31.34). Ezek történtek. Így ismertette meg magát az Úr Nabukodonozorral, és persze nemcsak vele, hanem az egész Babilonnal. Isten szentsége Mi történt ez után? Következő rész így kezdődik: Belsazár király nagy lakomát szerzett az ő ezer főemberének, és az ezer előtt bort ivott. És borozás közben azt mondta, hogy hozzák elő azokat az arany és ezüst edényeket, amit az Úr házából elvitt Nabukodonozor. És beletöltötte a bort, és abból ittak, ő, feleségei, ágyasai, főemberei. És míg ittak, mit csináltak? Dicsérték az ő bálványaikat, az ő isteneiket, az emberkéz alkotta fa, kő, ércisteneket. És amikor folyt ez a lakoma, megjelent a kéz írása a falon, és pont az teljesedett be, amit olvastunk itt Jeremiás próféta könyvében, hogy meghallja ezt Babilon királya, mert megmagyarázta Dániel, hogy mit jelent az az írás a falon, de a magyarázat nélkül is tudta Belsazár király, hogy ez az ő halálos ítélete. Amikor megtudta, hogy jönnek a médek és a perzsák, amiről itt szó volt az 50. részben, olyan lett, mint a szülő asszony. Reszketés fogta el és fájdalom, derekának az inai megoldódtak, és erősen kiáltozott. Beteljesedett az Ige. Na, és itt jön, hogy miért. Itt kapcsolódik a kettő együvé: a bálványimádás és az Úr templomának az elpusztítása. Az nem volt baj, hogy elpusztították az Úr templomát, ezt így akarta Isten, de azt nem engedte meg, hogy azokat az edényeket, amiket elvittek, azokat borozásra használják, és amíg boroznak, dicsérjék a bálványisteneket. Ezt nem engedte meg az Úr, és ezért kérte számon a templomot. Tulajdonképpen az Úr az Ő szentségét kérte számon. Itt vagyunk most mi, Isten népe, akikről az van megírva, hogy templomok vagyunk. A Szent Szellem a szívünkben lakik, az Isten temploma. És aki az Isten templomát megrontja, megrontja azt az Isten. Hozzánk csak olyan mértékben nyúlhatnak, amennyit Isten megenged. Ha ezen bárki túllép, az a kéz a falon azonnal felírja halálos ítéletét. Jóbhoz is csak annyiban nyúlhatott a Sátán, amennyit Isten megengedett. Hozzánk is akár azért, mert a bűneink miatt fenyít meg Isten, akár azért, hogy beleengedjen próbába, hogy Ő megdicsőüljön, mindegy, hogy miért, de az Isten temploma szent. Szent edényei vagyunk. És viszont ezt jó meggondolni nekünk is. Nem csak én, hanem a másik is Istennek szent edénye. Izrael szabadulása Ebben a részben azonban nem csak Babilonnak a pusztulásáról olvastunk, hanem Izraelnek a szabadulásáról is. Ahogyan Babilont megítélte az Úr, úgy vele párhuzamosan szabadította ki Izraelt a babiloni fogságból. Most nézzük meg egy pár gondolatban, Izraelnek, Júdának ezt a szabadulását, hogy hogyan is történt, és mit jelent ez a szabadulás most nekünk? Két dologhoz is hasonlít ez a szabadulás most a mi életünkben. Hasonlít ahhoz, amikor valaki mint hívő ember engedetlenkedik, és az Úr megfenyíti, hogy hogyan lehet a fenyíték alól

megszabadulni. Másodszor pedig szemlélhetjük a zsidó nép szabadulásában azt is, amikor valaki, egy hitetlen ember megszabadul a Sátánnak és a bűnnek a hatalma, uralma alól. Na, nézzük meg ezt sorban. „…keresik az Urat…” Hogyan is lehet megszabadulni? „Azokban a napokban, és abban az időben, azt mondja az Úr, eljőnek az Izráel fiai, ők és a Júda fiai együtt, sírva jönnek és mennek és keresik az Urat, az ő Istenöket” (4. vers). Ez az első. Ha egy hívő ember engedetlenkedik, s az Úr súlyosan megfenyíti, majd akkor jön a szabadulás az ő életében, amikor elkezdi keresni az Urat. Addig nem, amíg mentegeti magát, vagy magyarázkodni próbál. Hanem, amikor megérti, hogy miért történt, s megalázza magát az Úr előtt, jön és megy, és sírva keresi az Urat. Az Urat, egyedül csak az Urat, nem embereket, nem megoldásokat, egyedül az Urat. Ugyanígy van a nem hívőknek az életében is. Csak ott az a különbség, hogy az Úr már hamarabb kereste az embert, Ő előbb keresett. Azért jött az Úr Jézus Krisztus, hogy megkeresse, és megtartsa, ami elveszett. Csak persze ezt az ember nem tudja, vagy nem akarja tudni. De amikor a Sátán uralma alatt, a Sátán rabszolgaságában, fogságában nyög, és aztán egyszer eszébe jut, hogy hallottam én valamit az Isten szeretetéről, és jön-megy, és keresi az Urat sírva. Az Urat! Nem a nehéz helyzetéből a kimenekedést, nem az éppen akkor aktuális problémájának a megoldását. Nem az éppen akkori szíve fájdalmának a gyógyulását, hanem az Urat, mert belátja, hogy nem arról van szó, hogy most bajban vagyok, vagy most nehézségem van, vagy most fáj valami, hogy most ennek meg kellene oldódni, hanem az egész életem veszedelemben van, és itt csak az Úr segíthet rajtam, alapvető változtatásra, változásra, szabadulásra van szükség. Mikor valaki sírva keresi az Urat, így indul el a szabadulás. S aki keres, az talál, és a zörgetőnek megnyittatik. Az Úr szabadít meg A második lépés: „…ímé, én megfenyítem a babiloni királyt és az ő földét, miként megfenyítém az assíriai királyt. És visszaviszem az Izráelt az ő lakhelyére, és Básánban legel és a Kármelen, és az Efraim hegyén és Gileádban megelégszik az ő lelke” (18-19. vers). Vagyis, figyeltük hogy mi történik? Azt mondja az Úr, hogy Ő fenyíti meg a babiloni királyt, és Ő viszi vissza az Ő népét a helyére. Gondoljunk csak arra, hogy amikor Nabukodonozor megtámadta Jeruzsálemet, mennyire védekeztek, mennyit harcoltak, ugye, emlékszünk rá? Nem akarták feladni a várost. Ellenálltak, harcoltak, fegyvert ragadtak. És mit értek el vele? Semmit. És most, amikor az Úr azt mondja, hogy eljön a szabadulás ideje, látom az én népem nyomorúságát, keservét, az engem keresését, akkor azt mondja: nem kell nektek harcolnotok, fegyvert ragadni, semmit. Én egyszerűen félreteszem a babiloni királyt, titeket pedig hazaviszlek. Felviszlek az Efraim hegyére, Gileádba, mindenkit Básánba, a maga helyére. Van is egy zsoltárvers: „Mikor visszahozta az Úr Sionnak foglyait, olyanok voltunk, mint az álmodók” (Zsolt 126,1). Igaz ez? Lehetséges ez? Hogy abból az uralomból és hatalomból, ami ellen mi annyit harcoltunk, és semmit nem értünk el, mikor végképp meggyengültünk, mi volt az a kis maroknyi Izrael a hatalmas babiloni birodalomban? És egyszer csak elseperte az Úr Babilont. Jöttek a médek és a perzsák, és Czírus, perzsa király kiadta a parancsot: Mindenki, aki a zsidók közül való, legyen vele az ő Istene, és menjen fel, és építsék fel Jeruzsálemben a templomot. Igaz ez? Lehet ez? És abban a zsoltárban azt olvassuk: akkor azt mondták a pogányok: hatalmasan cselekedett ezekkel az ő Istenük. Láthatták, hogy nem az ő karjuk, nem az ő bátorságuk, nem az ő ellenállásuk harcolta ki, hogy haza kerülhettek. Egyszerűen az Úr. Minden harc nélkül. Ezt kell megérteni a bűnös embernek, hogy itt el van készítve az Istenhez vezető út. Jézus Krisztus félretette a fogva tartót, a Sátánt. És Ő mondja: Én beviszlek benneteket. Aki kiszabadított bennünket a sötétség hatalmából, és átvitt az Ő szeretett Fia országába. Hogy itt

nem az én harcomon, nem az én gyötrődésemen, nem az én erőmön, akaratomon és különféle dolgaimon múlik, hanem Krisztuson. És Ő megcselekedte. Én csak láttam magamat, hogy itt nem jó tovább a Sátán uralma alatt, és vágyakoztam az Úr után. Egyszer csak megnyitja előttem: nézd, készen van az út. Szabad vagy, mehetsz. Ez a másik, amit meg kell érteni, hogy sem könnyed, se imád, és semmi más itt nem segít. Az Úr segített. Persze lehet könnyezni meg sírni a nyomorúságunkon, a bűneink felett, a tehetetlenségünkön. De az Úr segít. Nem ez segít ki bennünket a bajból, hanem az Úr. „Fussatok ki…” Akkor jön a harmadik lépés: „Azokban a napokban és abban az időben, azt mondja az Úr, kerestetik az Izráel bűne, de nem lesz; a Júda vétkei, de nem találtatnak: mert kegyelmes leszek azokhoz, a kiket meghagyok” (20. vers). És eltörli a bűnt. Ez is megvalósult. Jó az, ha a bűn fojtogat bennünket, bánt bennünket. Ha van érzékünk megérezni azt, hogy mit jelent a bűn. De a következő lépés az, hogy egyszer csak az Úr azt mondja, bűneikről és álnokságaikról többé meg nem emlékezem, mert Jézus Krisztus törölte el a bűnt. Szabad az út. A Sátán legyőzve, a bűn eltörölve, s mehet az ember. És ezért mondhatja: „Fussatok ki Babilonból és jőjjetek ki Káldea földéből…” (8. vers). Ez a következő lépés. Fussatok ki Babilonból. Ha most már szabad az út, ne maradj ott tovább a bűn hatalma alatt, a Sátán hatalma alatt. Szabad az út, menj! Tudjuk, hogy amikor Czírus kihirdette ezt, hogy haza mehet mindenki, nem ment ám haza mindenki. Voltak, akik jól érezték magukat Babilonban. Jól ment a dolguk, valahogy úgy bedolgozták magukat, biztos volt ott gazdagságuk is, és sajnálták otthagyni. Most minek menjünk haza? Jeruzsálem romokban áll, az ország kifosztva. Mit küszködjünk mi ott az éhhalál szélén állva? Jó itt nekünk Babilonban. Nem mentek haza sokan. Amíg az ember jól érzi magát a világban, biztos nem sír az Úr után. De aki nem jól érzi magát a világban, annak nagy érték, amikor az Úr kihirdeti: szabad vagy, most már fuss ki. A Korinthusi levélben is olvassuk: Annak okáért menjetek ki közülük, szakadjatok el tőlük, tisztátalant ne illessetek, és én magamhoz fogadlak titeket. Amíg az Úr nem nyitotta meg az utat, addig nem volt ez a szózat, hogy fussatok ki. Addig az volt, hogy elviszlek benneteket Babilonba. De most már ez az örvendetes hír, hogy nincs többé a Sátánnak hatalma az emberen, mert Jézus Krisztus legyőzte. Mindenki szabad. Mindenkiért meghalt az Úr, mindnyájunk bűnéért, nem csak a hívőkért, minden ember bűnéért. Csak aki nem megy ki, azért nem megy ki, mert jól érzi magát. De aki sír - ezért mondja, hogy boldogok, akik sírnak -, annak nagy érték ez a szó: menjetek ki, fussatok ki én népem a ti helyetekre, haza, Izraelbe, az örökségbe. A visszahúzó erő S még egy utolsó. „Ezt mondja a Seregek Ura: Megnyomoríttattak az Izráel fiai és Júda fiai együtt és mindnyájan, a kik fogságra vitték őket, beléjök ragadnak, nem akarják őket elbocsátani. De az ő megváltójuk erős…” (33-34. vers). Hát ezt is megtapasztalhatjuk, hogy tudjuk, mi az, hogy szabad az út. Már akik hívők vagyunk, tudjuk. De azért a régi fogva tartó belénk ragad, és nem enged olyan egykönnyen, mert még a testünkhöz van valami joga, míg ebben a testben vagyunk. Indulataink, meg nem váltott testünk, régi, beidegzett rossz szokásaink, óemberi természetünk, meg nem tudom, hogy nevezzem, szóval van, amibe belekapaszkodik, és azt mondja: nem engedem. Nem engedem, hogy boldogan, szabadon, örömmel járjon. Biztosan nem nagyon szívesen engedték el a népet Babilonból sem a fogva tartók. Na, de mit tehettek, ha egy nagyobb király, Czírus, kiadta a parancsot, mert ő foglalta el Babilont, hogy menjen, aki akar. De a hívő ember nagyon is jól érzi, hogy mi ez a harc, hogy tudom én az értelmemmel, tudom én a szívemmel, hogy mennék, de valami belém ragad, és visszahúz.

Mi itt a megoldás? A megoldás ez: „De az ő megváltójuk erős, Seregek Ura az ő neve”. Egy énekben, ami a bűnről szól, és arról, hogy a hívő ember mennyit küszködik a bűn ellen, így fejezi ezt ki: „Csak ne te vívj véle küzdve. Jézus küzd győzelmesen.” De hogy van ez? Sokszor felteszi a hívő ember: De hogy van ez, hogy lehet ez? Hát hiszek én az Úrban, hogy az Úr a győző, Ő az erős, Ő erősebb, mint az én bűneim és a Sátán. De hogy van ez, hogy fogja Ő legyőzni a bűnt? Hogy lehet győztes az én életem? Nem lehet ezt megmagyarázni. Pünkösdkor mondtuk (és ez nem csak pünkösdkor érvényes, hanem most is és mindig), hogy csak a Szent Szellem tud igazságokat, mély dolgokat megmagyarázni. A Szent Szellem tud venni az Istenéből, a Krisztuséból, és megjelenteni nekünk. Megjelenti a hívő embernek, hogy szabad vagy, mert a te Megváltód erős. Nem kell tovább a bűnnel úgy harcolnod, ahogy eddig, mert szabad vagy, mert a te Megváltód erős. Akkor olyan lesz az ember, mint az álmodó, mint ahogy a 126. zsoltárból az előbb idéztük, mikor visszahozta az Úr a Sion foglyait, szánk megtelt nevetéssel, szívünk vigadozással, és azt mondtuk: hatalmasan cselekedett velünk az Úr! Ámen. Debrecen, 1988. május 29.