Ézs 21,1-17 Babilon, Dúma és Arábia elleni prófécia

Ézs 21,1-17 Babilon, Dúma és Arábia elleni prófécia „Jövendölés a tenger pusztasága ellen. Mint szélvészek, délen tombolók, úgy jő a pusztából, rettenetes földről. Kemény látás jelentetett meg nékem: a csalárd csal, a pusztító pusztít. Jőjj fel Élám, szálld meg Madai, minden ő fohászkodásának véget vetek. Ezért ágyékim telvék fájdalommal, és kínok fogtak el, mint a szűlő asszony kínjai; gyötrődöm hallása miatt, és megrémültem látása miatt. Reszket szívem, iszonyúság rettent, a kedves éjszakát remegéssé tevé nékem. Teríts asztalt, vigyázzon a vigyázó, egyetek, igyatok; föl fejedelmek, kenjétek a paizst! Mert így szólott hozzám az Úr: Menj és állass őrállót, a mit lát, mondja meg. És látott lovas csapatot, páros lovagokat, szamaras csapatot, tevés csapatot, és nagy figyelmesen hallgatott. És kiálta, mint oroszlán: Uram, az őrtoronyban állok szüntelen napestig, és őrhelyemen állok egész éjszakákon. És ímé, lovas csapat jött, páros lovagok, és szólott és mondá: Elesett, elesett Babilon, s isteneinek minden faragott képeit a földre zúzták le. Oh én cséplésem és szérűmnek fia, a mit hallottam a seregek Urától, Izráel Istenétől, azt jelentém meg néktek! Jövendölés Dúma ellen: Seirből így kiáltnak hozzám: Vigyázó! meddig még az éjszaka, meddig még ez éj? Szólt a vigyázó: Eljött a reggel, az éjszaka is; ha kérdeni akartok, kérdjetek, forduljatok vissza és jertek el! Jövendölés Arábia ellen: Az erdőben háltok Arábiában, Dédán utazó seregei. A szomjazó elé hozzatok vizet! Témá földének lakosi kenyerökkel jönnek a bujdosó elébe. Mert az ellenség fegyvere előtt bujdosnak, a kivont fegyver előtt és a felvont kézívek előtt és a nehéz harcz előtt. Mert így szólott hozzám az Úr: Még egy esztendő, mely mint a béresnek esztendeje, és elvész Kédárnak minden dicsősége; És Kédár vitéz fiainak kézíve számának maradéka megkevesedik; mert az Úr, Izráel Istene mondá.” Bevezetés Ebben a részben is folytatódik az a népek elleni terhelő prófécia, jövendölés, amit már korábban is láttunk Ézsaiás próféta könyvében. Három nép ellen szól ez a 21. rész: Babilon, Edom és Arábia ellen. Kiről és milyen időre szól a prófécia? Nézzük először a Babilon elleni jövendölést, erről van szó az első tíz versben. Előbb azonban tisztázzunk egy néhány nevet itt az Igében, ami fel van sorolva. A Babilon neve csak a 9. versben van így szó szerint feljegyezve, az 1. versben azt olvastuk, hogy jövendölés a tenger pusztasága ellen. A tenger pusztasága a Perzsa-öbölnek a térsége, annak a déli pusztája, a rettenetes föld, ahogy itt olvastuk is, hogy: mint szélvészek, délen tombolók, úgy jő a pusztából, rettenetes földről. És ott a Perzsa-öböl térségében van Babilon. Tehát Babilon elleni jövendölés ez, amit olvastunk. Szó van a 2. versben Élámról, „jöjj fel Élám”. Élám egy ország volt a Tigris folyónak a keleti partján feküdt, Babilonnal átellenben. A fővárosa Susán volt, vagy Szúza, ugyanaz, amiről az Eszter könyvében olvasunk, hogy Ahasvérus uralkodott a Susán várában. Elámitákról sok helyen olvasunk máshol is az Igében. Még az újszövetségben is, az Apostolok cselekedeteiben: onnan is jöttek fel Jeruzsálembe az ünnepekre, amikor pünkösdkor kitöltetett a Szent Szellem. A 2. versben olvasunk még egy nevet: „szálld meg Madai”. Így ritkán fordul elő, hogy Madai, de ez ugyanaz, mint a médek vagy Média. Madai vagy Média. A médeket és perzsákat együtt szoktuk emlegetni, az az

ország, amelyik megdönti Babilonnak az uralmát majd annak idején, de ez a prófécia közvetlenül nem erről szól. Ez az első kérdés, hogy melyik időről szól ez a prófécia? Vannak, akik azt gondolják, hogy mivel szó van ebben Elámról meg a médekről, meg Babilonról, hogy valószínűleg ugyanarra az időre vonatkozik, ami jóval később következett be Ézsaiás után, amikor a méd Dárius elfoglalta Babilont. A Dániel könyvének az 5. részében van erről szó, mikor megjelent a kéznek az írása a falon, és még azon az éjszakán megöleték Belsazár király, és a méd Dárius foglalta el az országot. Azonban ennek ellene mond két dolog is ebben a próféciában. Az egyik az, hogy ha erről lenne szó, akkor a próféta ennek örült volna, mert Babilonnak a pusztulása egyúttal a zsidó nép rövidesen bekövetkező szabadulását is jelentette. De a próféta nem örül ennek, amit itt bejelentett a hírnök, hogy Babilon elpusztul, hanem kifejezetten gyötrődött, mint a szülő asszony. Kínok lepték meg, reszketett a szíve az iszonyúságtól, és még az éjszakáját is rettenetessé tette ez a hír. Tehát ez nem lehet Babilonnak az a pusztulása, ami végeredményben örvendetes volt. Ami a Jelenések könyvében le van írva Babilonról, az is örvendetes, azt mondja, hogy örülj menny, mert végre elesett a Babilon. Itt pedig a fájdalomtól reszket. Tehát nem arról az időről van szó, ami Nabukodonozor után következett be Babilon pusztulásában. Ezenkívül ellene mond az is, hogy amikor Belsazár idejében Dárius elfoglalta Babilont, akkor nem pusztult el az egész Babilon. Hiszen megmaradt nemcsak a város, hanem megmaradtak még a tisztviselők is, maga Dániel is egy tisztviselő volt az előző birodalomban, Nabukodonozor idejéből, és mégis még Dárius idejéből is megmaradt. Dárius nem rombolt le mindent. Itt pedig arról van szó, hogy elpusztult, és a bálvány képeit mind a földre rontotta le. Miről szól hát akkor ez a prófécia, ha nem arról az időről? Sokszor volt már arról szó, hogy Ézsaiás próféta idejében Asszíria volt a nagy világbirodalom. Asszíria nyomult előre mindenfelé, miatta nyögtek és fohászkodtak a népek. Itt olvastunk egy ilyen szót a 2. versnek a vége felé: minden ő fohászkodásának véget vetek. És ebben az időben, amikor Asszíria egyre jobban terjeszkedett, Babilonban Meródák Baladán volt a király. Erről Ézsaiás próféta könyvében is olvashatunk: „Abban az időben [már Ezékiás király idejében] levelet és ajándékot küldött a babiloniai király, Meródák Baladán, Baladán fia, Ezékiás királyhoz, mert hallotta, hogy beteg volt és meggyógyult. És örvende rajtok Ezékiás, és megmutatá nékik tárházát, az ezüstöt, az aranyat, a fűszereket, a drága kenetet, s egész fegyvertárát, és mindent, a mi kincsei közt található volt. Semmi nem volt, a mit meg nem mutatott volna nékik Ezékiás házában…” (Ézs 39,1-2). Ezzel a Meródák Baladánnal tehát Ezékiás király jó viszonyban volt. Mindjárt megértjük, hogy miért. Azért, mert ez a Meródák Baladán elhatározta, hogy Asszíria ellen támad. Fellázad Asszíria ellen. Más források úgy is említik ennek a nevét ennek a Meródák Baladánnak, hogy Márduk Apal Iddina. Esetleg, ha így olvassa valaki, ez ugyanaz. Ezt a lázadását Élám is támogatta, tehát a másik ország Babilon mellett. Ezékiás és Ezékiás udvara is Jeruzsálemben nagyon rokonszenvezett vele. Úgy gondolták, hogy most akkor közös erővel, ha Asszíriát megtámadják, akkor eljön a szabadulásnak az ideje. Nem fenyeget többé Asszíria. De ezt a próféciát éppen azért küldte Isten Ézsaiás által, hogy figyelmeztesse a népét arra, hogy Babilon nem tudja megtörni Asszíriának az uralmát. Asszíria tovább fog terjeszkedni. Mit mond a jövendölés? Az 1. versben azt olvassuk, hogy, mint a szélvészek, délen tomboló szélviharok, úgy jön a pusztából, a rettenetes földről. Tehát Babilonból jött a támadás Asszíria ellen. „Jőjj fel Élám, szálld meg Madai” - tehát jöttek a médek, jöttek a Babiloniaiak, jött Élám Asszíria ellen, mint a sivatagi szélvihar. Babilon és Élám azt gondolta, hogy győznek, és véget vetnek az asszíriai elnyomásnak, és miatta a népek közötti sóhajoknak és fohászoknak, ahogy itt olvassuk a 2. versnél: minden ő fohászkodásának véget vetek. Isten azonban kijelentette, hogy nem így

lesz. „Kemény látást jelentetett meg nékem: a csalárd csal, a pusztító pusztít” (2. vers). Tehát a csalárd és pusztító Asszíria tovább is csalárd lesz, és pusztítani fog. És e miatt gyötrődött és szenvedett a próféta. Mert látta, hogy Asszíria az ő népét is meg fogja szorongatni, hogy nem lehet megállítani Asszíriának az előrenyomulását. Ezt olvastuk, hogy: „…ágyékim telvék fájdalommal, és kínok fogtak el, mint a szülő asszony kínjai; gyötrődöm […] Reszket a szívem, iszonyúság rettent…” (3-4. vers). A nép azonban nem így gondolkozott. A nép így gondolkozott, mint Ezékiás király, hogy Babilon, Élám meg fogja törni az Asszír birodalmat, és ezért ettek-ittak, ünnepi hangulatban voltak. „Teríts asztalt, vigyázzon a vigyázó, egyetek, igyatok…” (5. vers). És abban bíztak, hogy ha Asszíria ereje megtörik, akkor ők is sikeresen szembeszállhatnak velük. Ezért folytatja így, hogy „…föl fejedelmek, kenjétek a paizst [a pajzsot]!” Ez, hogy kenjétek a pajzsot, ez a harcra való készület volt. Tudniillik, abban az időben állati bőrből készült pajzsokat használtak. A vastag állati bőrt a harc előtt olajjal be kellett kenni, hogy hajlékony legyen, ne merev, és ne repedezzen meg. Sámuel könyvében is olvassuk, mikor Dávid siratta, hogy elpusztultak a hősök, Saul és Jonathán a Gilbea hegyén, elvettetett a pajzs, mintha meg se kenetett volna olajjal. Tehát, mintha gyenge lett volna. És a 6.-tól a 9. versig pedig arról olvasunk, hogy Isten azt mondta Ézsaiásnak, hogy állítson őrszemet, és ez az őrszem figyelje, hogy milyen hírt kap Babilon és Asszíria felől. Az őrszem sokáig figyelt. Így olvastuk, a 7. versnek a végén: „…és nagy figyelmesen hallgatott. És kiálta, mint oroszlán: Uram, az őrtoronyban állok szüntelen napestig, és őrhelyemen állok egész éjszakákon. [Tehát éjjel-nappal vigyázott.] És ímé, lovas csapat jött, páros lovagok, és szólott, és mondá: Elesett, elesett Babilon, s isteneinek minden faragott képeit a földre zúzták le” (7-9. vers). Tehát úgy látja a látomásban, ahogy majd be fog következni, hogy az őrök figyelnek, hogy milyen hír jön Babilon és Asszíria felől. És ez a hír fog jönni, hogy elesett Babilon, minden bálványképeit a földre zúzták le. Valóban a beteljesedés, tudjuk a történelemből, Szanhérib, Asszíria királya legyőzte Meródák Baladánt, kiűzte Babilonból, és a várost teljesen lerombolta. Még folyóvizet is rávezette, hogy a víz is nyelje el azt a várost, ez Krisztus előtt 689-ben történt. Ugyanaz az esemény, amiről már korábban is olvastunk. „És olyan lesz Babilon, a királyságok ékessége, a Khaldeusok dicsekvésének dísze, mint a hogyan elpusztítá Isten Sodomát és Gomorát; Nem ülik meg soha, és nem lakják nemzetségről nemzetségre, nem von sátort ott az arábiai, és pásztorok sem tanyáznak ott; Hanem vadak tanyáznak ott, és baglyok töltik be házaikat, és struczok laknak ott, és bakok szökdelnek ott; És vad ebek üvöltenek palotáikban, és mulató házaikban sakálok; és ideje nem sokára eljő, és napjai nem késnek” (Ézs 13,19-22). Annakidején, mikor az Ézsaiás 13-ról volt szó, láttuk, hogy a prófécia többször beteljesedik, Babilonon is többször beteljesedett. Ez az első beteljesedés Babilonon. Amit itt az Ige mond, nem minden teljesedett be akkor, először. Például az nem teljesedett be, hogy nem ülik meg soha, nem lakják nemzetségről nemzetségre. Mert százötven év múlva felépült és virágzott Babilon. Aztán ismét elesett. A végső beteljesedés a Jelenések könyvében lesz, amikor többet nem fogják felépíteni, teljesen vége lesz Babilonnak. A próféta úgy érzi, hogy népe olyan lesz, mint a szérűn agyoncsépelt gabona. Csalódniuk kell. Most a nép várja, hogy felszabadul Asszíria uralma alól, de csalódik, és azért olvastuk a 10. versben: „Oh én cséplésem és szérűmnek fia...” De kijelenti, hogy amit hallott, azt a seregek Urától, Izráel Istenétől hallotta, azt jelentette ki, amit Isten mondott neki, és ezért a beteljesedés biztos. Mint ahogy be is teljesedett, láttuk. Személyes üzenet Nézzük meg ennek az Igének a tanulságait, a személyes üzenetét. Ahogy Jeruzsálem nem bízhatott, és nem támaszkodhatott Babilonra, meg Élámra, meg a médekre, meg senkire, szabadulást remélve, egyedül csak Istenre, nekünk is csak Istenben szabad bíznunk. Emberekben, világi hatalmasságokban, vagy bárkiben nem szabad bíznunk, mert csalódnunk

kell. Isten használhat embereket, használhat népeket is eszközként, de igen gyakran nem azokat használja fel, akikre mi számítunk, vagy akiket mi gondolunk, hanem az Ő tetszése szerint, ahogy Ő jónak látja. Valamikor nem használ fel eszközöket, mint ahogy különösképpen Asszíria ellen Jeruzsálemet sokszor láttuk már, hogy közvetlenül védte meg az Úr, amikor azon az éjszakán az egész Asszír tábort, száznyolcvanötezer katonát levágott, és el kellett, hogy meneküljön Asszíria királya Jeruzsálem alól. Így védte meg. Nem Babilont használta, nem Elámot használta, nem a médeket használta, nem mást használt, hanem Isten maga vette a kezébe. A másik tanulság, és személyes üzenet a számunkra a 9. versnek a végén úgy olvastuk, hogy „Elesett, elesett Babilon, s isteneinek minden faragott képeit a földre zúzták le.” Különös, hogy ezt emeli ki Babilonnak a bukásáról. Nem azt, hogy a házaikat lerombolták, palotáikat teljesen a földdel tették egyenlővé, nem azt, amit a 13. részben olvastunk, hogy lakhatatlanná lesz, baglyok fognak a romokon lakni, meg bakok ugrálnak ott meg sakálok, hanem ezt emeli ki, hogy isteneinek minden faragott képeit a földre zúzták le. Azért emeli ezt ki az Úr, hogy tudatosítsa az Ő népével, hogy látjátok, kiben bíztatok? Egy olyan népben, akinek olyan bálványisteneik voltak, hogy most jött az ellenség, és ez az összes bálványistent a földre zúzta le. Babilonnak a bizodalma az ő isteneiben volt. Ezekben a tehetetlen istenekben. Ti ilyen népben bíztok, akinek tehetetlen bálványisteneik vannak, akiket a földre lehet lezúzni? És nem az élő Istenben bíztok? A lelkiismeretüket akarta felrázni. És nekünk is Isten szól a szívünkhöz, a szellemünkhöz, hogy kiben bízunk? Emberekben? Dolgokban? Pénzben vagy gazdagságban, vagy kiben, vagy miben bízunk? Nem elég nekünk az Úr, az élő Isten? Bizony, egyedül csak Ő elég. És csak aki Őbenne bízik, az nem fog csalatkozni. A harmadik, amit szeretnék kiemelni: „És kiálta, mint oroszlán: Uram, az őrtoronyban állok szüntelen napestig, és őrhelyemen állok egész éjszakákon” (8. vers). Ez az őr éjjel-nappal őrködött, hosszú időn keresztül őrködött. És ez üzen nekünk is valamit. A Habakuk próféta könyvéből a 2. részből elolvasok még három verset: „Őrhelyemre állok, és megállok a bátyán, és vigyázok, hogy lássam, mit szól hozzám, és mit feleljek én panaszom dolgában. És felele nékem az Úr, és mondá. Írd fel e látomást, és vésd táblákra, hogy könnyen olvasható legyen. Mert e látomás bizonyos időre szól, de vége felé siet és meg nem csal; ha késik is, bízzál benne; mert eljön, el fog jőni, nem marad el!” (Hab 2,1-3). Azt üzeni itt az Úr, ha sokáig kell is várni, sokáig kell is őrködni, az őrhelyünkön állni, Isten szava be fog teljesedni minden körülmények között. Mi is álljunk meg az őrhelyünkön, ahová Isten állított bennünket. Ilyen őrhely lehet a családban, lehet a munkában, lehet a gyülekezetben, lehet a szolgálatban. Bárhová állított is az Úr, ha nehéz is, és ha úgy érezzük, hogy megterhelő és hosszantartó is éjjel-nappal figyelni, akkor is, ha nehéz, álljunk meg az őrhelyünkön, és Isten, amit ígért, be fogja teljesíteni. Például ilyet ígért a hívő embernek, aki végzi azt a munkát, amit Isten rábízott, áll az őrhelyén, így olvassuk a Korinthusi levélben, hogy tudván, hogy a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban. Tehát ha nehéz is, ha úgy is látszik, hogy nincsen eredménye, akkor is, a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban. És ugyanezt mondja Habakuknál is a 4. versben, a második: „…az igaz pedig az ő hite által él” (Hab 2,4). Az igaz ember hitből él. Hiszünk az Úrban, tudjuk, hogy ahova állított, nem hiába állított oda, nem hiábavaló a munkánk. Mondom, se a családban, se a munkában, se a gyülekezetben, se semmilyen szolgálatban. Akár az imádkozás szolgálatában, vagy bármilyen szolgálatban is. Ez volt tehát a Babilon elleni jövendölés. Dúma A 11. és 12. versben a Dúma elleni jövendölés van leírva. A Dúma az Idúmea másik neve: Edom. Tehát, Dúma, Edom, Idúmea ugyanaz, mint a Seir hegye, ahogy itt olvastuk: „Jövendölés Dúma ellen: Seirből így kiáltnak hozzám…” (11. vers). Ézsaunak az öröksége ez.

Tehát, Dúma, Edom, Idúmea, Seir, mind ugyanazt az országot, ugyanazt a népet jelenti. Azt mondja itt az Ige, hogy Seirből így kiáltanak hozzám, tehát az Ézsai nemzetségéből: Vigyázó! Meddig még az éjszaka, meddig még az éj? Azt kérdezték Seirből, hogy meddig tart az éjszaka, vagyis, meddig tart még az ő nehéz elnyomásuk, megszállásuknak az ideje? Ők szintén az asszír elnyomás alatt nyögtek, és attól féltek továbbra is. Meddig tart még ez? És a válasz nagyon meglepő: „Szólt a vigyázó: Eljött a reggel, az éjszaka is; ha kérdeni akartok, kérdjetek, forduljatok vissza és jertek el!” (12. vers). Mi ez a különös, hogy eljött a reggel, de eljött az éjszaka is? Ez arról szól, hogy lehet egy átmeneti megkönnyebbülés, de vigyázzanak, mert jön az éjszaka, az újabb ellenséges elnyomás. Majd később kérdezősködjenek, hogy mikor lesz vége ennek az éjszakának, ennek az elnyomásnak, ennek a nehézségnek, amiben benne volt Seir hegye is, az Ézsau leszármazottja is. Mikor jön a reggel? Nem akarok most tovább arra rátérni, hogy mi történt Seir hegyén, mi történt az Edomitákkal. Más helyen bőséges prófécia van erre, hanem két dologra szeretnék kitérni. Az egyik az, hogy ez a különös szava Istennek vagy az Isten által odaállított vigyázónak, hogy eljött a reggel, az éjszaka is, ez egy távolabbi időre szóló nagyon lényeges prófécia is egyúttal. Mint ahogy Edom nem Isten választott népe volt, de nyögött mindazok alatt a terhek alatt, ami miatt, ami alatt nyög az egész világ. És az egész mindenség azt kérdezi, az egész föld is azt kérdezi, hogy mikor jön el a reggel? Mikor lesz vége a nyomorúságnak, a sötétségnek? Ahogy a Római levél 8. részében olvassuk, hogy az egész teremtett világ egyetemben fohászkodik és nyög mindez ideig. Mert az egész teremtett világ hiábavalóság alá vettetett. Nem önként, hanem aki az alá vetette. A bűn miatt nyög az egész teremtett világ. Szellemileg sötét éjszaka van, ezért szaporodik, és növekszik, és egyre mélyebb lesz a bűnnek a sötétsége. Mikor jön el már a reggel? Mikor lesz ennek vége? És Istennek ez a felelete: Eljött a reggel. De eljött az éjszaka is. Ha kérdeni akartok, kérdjetek. Hát valóban kérdezni kell, hogy, hogy jött el a reggel erre az egész földre? A népekre, mindenkire. Hogy jött el a reggel? És mit jelent az, hogy de rögtön ott volt az éjszaka is? Amikor az Úr Jézus Krisztus megszületett erre a földre, amikor először eljött Betlehembe, akkor ezzel együtt eljött a reggel. Azt mondta Zakariás a Szent Szellem által, mikor megtudta, hogy fia születik, és Keresztelő János a Messiásnak lesz az előkészítője, hogy meglátogatott minket a Naptámadat a magasságból. Krisztus, mikor eljött, eljött a nap, a világosság. Én vagyok a világ világossága. Eljött a reggel. De a népe nem fogadta be, megfeszítették, és amikor meghalt, vége volt a napnak. Eljött az éjszaka is. Ezt kifejezte Isten még az által is, hogy elsötétedett a nap, és sötétség volt az egész föld színén három óra hosszán keresztül. Megrendült a föld, megrepedeztek a kősziklák, megnyíltak sírok elhunyt szenteknek a sírja, ismerjük, ahogy le van ott írva az Igében. Valami óriási sötétség állott be ismét erre a földre. De figyelmeztetett is az Úr Jézus előre, hogy munkálkodjatok, amíg nappal van, mert eljön az éjszaka, és akkor senki nem munkálkodhatik. És az óta is fennáll ez a szellemi éjszaka, a szellemi sötétség. Most a hívő emberekről úgy beszél a Szentírás, mint a csillagok, akik ragyognak ebben a világmindenségben. A csillagok éjszaka ragyognak, mikor nincs ott a nap. Ha felkel a nap, akkor már nem látszik a csillagoknak a ragyogása. Azt mondja itt az Írás, hogy, ha kérdeni akartok, kérdjetek, forduljatok vissza és jertek el! Valóban kérdez az ember, és kérdeznek a népek, és kérdez az egész teremtett világ, hogy mindig így marad? Nem lesz már reggel? Nem jön el a napfény? Mindig a sötétség marad, a Sátán uralma? Erre a kérdésre válaszol Isten. Nem marad mindig így. Először még egyre nagyobb lesz a sötétség, egészen az antikrisztusi kor végéig, de akkor eljön az Úr Jézus Krisztus. Eljön, megtöri az ördögnek az uralmát. Véget vet mindannak a sátáni műnek, lerontja, amit ő épített, és amikor Ő felállítja az ezeréves királyságát, akkor eljön a nap. Eljön a reggel, aminek nem lesz azonnal vége. Itt a földön akkor ezer évig tart, de az ezer év után,

amikor a Sátánt elengedik, jön a lázadás, Góg és Mágóg, de utána Isten véget vet ennek, a Sátánt is beveti a tűzzel és kénkővel égő tóba, az egész régi világot félreteszi, ahogy Péter levelében olvastuk nemrégen, az elemek elbomlanak, minden régi megég, felbomlik, és helyet ad az újnak. És ez lesz az igazi nap. Ahogy a Jelenések könyvében még olvassuk is, hogy éjszaka ugyanis nem lesz. Akkor végig nappal lesz. Ha kérdeni akartok, kérdjetek. Egyénileg is kérdezhetjük: a mi életünkben mikor jön el? Amikor valaki most ebben a szellemi sötétségben elfogadja az Úr Jézus Krisztust, és Jézus Krisztus a szívébe költözik, és új élettel ajándékozza meg, akkor a számára eljött a nap, eljött a reggel. Ő már nincs többet a sötétség alatt. Ahogy mondja az Ige, hogy kiszabadított a sötétség hatalmából, és átvitt szeretett Fiának az országába. És majd a teljes felszabadulás akkor lesz, amikor már a testünknek sem lesz semmi köze a sötétséghez. Testünk megváltása elérkezik, és nemcsak a szellemünk lesz új és megváltott, hanem a testünk is hasonló lesz az Ő dicsőséges testéhez. Akkor az örökké tartó reggel, az örökké tartó nap jön el a mi számunkra is. A próbák sötétje Azonban talán még egyet megemlítenék tanulságképpen, vagy személyes üzenetképpen. Ha a hívő ember is próbákba kerül, a próba az olyan, amikor nem látjuk a napot. Mint hogyha elhagyott volna az Úr, úgy néz ki. Ott van Jób esete például, mikor Isten beleengedte a próbába, ugye, váltig azt bizonygatták barátai, hogy a bűneid miatt Isten ellened fordult. És bizony súlyos és nehéz próbákban az ember sötétségbe kerül. És amikor kérdezzük, hogy meddig tart ez? Isten nagyon sokszor nem mond határozott időt, hogy eddig vagy addig. De azt mondja, hogy el fog jönni a reggel. Eljön. El fog jönni. Akkor is, ha úgy érezzük, hogy sokáig tart. Mert hiszen ahogy ott Jób könyvében olvassuk, hogy néha nem látják a napot, bár az égen ragyog. Ha szél fut át rajta, kiderül. Hogy ott van a mi napunk, Jézus Krisztus akkor is a kezében tartja az eseményeket, Ő akkor is ragyog, csak valami felhő elfogta előlünk. De ez a felhő, az mindig valami áldást rejt. Utána mindig dicsőségesebben látjuk ragyogni a napot. A felhő talán valami megtermékenyítő esővel öntöz meg bennünket. És utána, mikor kisüt a nap, akkor Isten sok minden áldást nevelhet a mi életünkben, növekedhetünk a kegyelemben, és az Ő megismerésében. Kérdhetjük, hogy meddig még? De nem ez a fő kérdés, hogy meddig még, hanem az a fő kérdés, hogy Ő velünk van. Hogy ezt tudjuk mindig, ha nem látjuk is, Ő velünk van, és Ő a kezében tartja a mi életünket, és minden legkisebb eseményét a fejünk hajszálait is, ugyanúgy, ahogy az egész világmindenségnek a kormánykerekét. Arábia A harmadik nép, aki ellen szól a jövendölés, ebben a részben így olvastuk: „Jövendölés Arábia ellen…” (13. vers). Itt is három névvel, hogy a továbbiakat értsük, szeretnék először valamit mondani a három névvel kapcsolatban. 13. versben olvassuk, hogy Arábiában Dédán utazó seregei az erdőben hálnak. Dédán egy arab törzs volt, aki ott az arábiai félszigeten lakott. Aztán a 14. versben olvassuk, hogy: „A szomjazó elé hozzatok vizet! Témá földének lakosi kenyerökkel jönnek a bujdosó elébe.” Témá egy oázis volt Arábiában. Tudjuk, hogy azon a sivatagos területen micsoda nagy áldás egy oázis, ahol víz van. És a harmadik név pedig: „…Még egy esztendő, mely mint a béresnek esztendeje, és elvész Kédárnak minden dicsősége” (16. vers). Kédár is egy nomád törzs volt, mint Dédán, híres volt szép fekete sátrairól, ismert volt, a Szentírás is több helyen foglalkozik vele. Csak egyet említek, az Énekek Énekében például azt mondja: „Fekete vagyok, de szép, Jeruzsálem leányi, mint Kédár sátrai és Salamon szőnyegei” (Én 1,5). Ez a Kédár, nomád törzs híres harcos, erős, híres vitézek is voltak. Most ennek a jövendölésnek a hátterében az áll, hogy az Asszír fenyegetés eléri őket is. És ahogy a 16. és 17. versben olvastuk, hogy így szólott hozzám az Úr: még egy esztendő. Tehát

egy esztendő múlva őket is eléri, mely mint a béresnek esztendeje. Ez az esztendő is, míg eljön, ugye Asszíria elfoglalja őket, nehéz lesz, mint a béres esztendeje, sok feladattal, fájdalommal, nyűggel, mint a béresnek az ideje. De egy esztendő múlva elvész Kédárnak minden dicsősége. „És Kédár vitéz fiainak kézíve számának maradéka megkevesedik…” (17. vers). Tehát kevesen maradnak Kédár vitézei közül, kik a kézívet forgatni tudnák. Amikor ez bekövetkezik, arról beszél itt a jövendölés, hogy az emberek menekülnek. „Jövendölés Arábia ellen: Az erdőben háltok Arábiában, Dédán útazó seregei. [Nem hálhattak akárhol. El kellett az erdőbe húzódni az ellenség elől.] A szomjazó elé hozzatok vizet! Témá földének lakosi kenyerökkel jönnek a bujdosó elébe. [Amikor elbujdosnak, menekülnek az ellenség elől] Mert az ellenség fegyvere előtt bujdosnak, a kivont fegyver előtt és a felvont kézívek előtt és a nehéz harcz előtt” (13-15. vers). Akkor bizony veszélyben is vannak, el kell bújniuk, éheznek is, szomjaznak is. És azt mondja Isten, hogy Témá, tehát Témában, ahol az oázis volt, nektek van vizetek, nektek van kenyeretek, a szomjazó elé hozzatok vizet. És hozzatok neki kenyeret, úgy jertek a bujdosók elé. Víz és kenyér Szeretném ennek elsősorban most a szellemi mondanivalóját kiemelni, de talán, megemlíteném azt, hogy a történelemnek a tanúsága szerint, ahogy utána tudtam nézni, ez akkor következett be, amikor II. Sargon, Asszíria királya legyőzte Arábiában ezeket a törzseket, és még valahol az ő iratai között találtak is egy ilyet, hogy hány arábiai törzset tett adófizetővé. Tehát beteljesedett ez az Ige is, mint ahogy mondja a 17. versben, hogy „…mert az Úr, Izráel Istene mondá.” Így lesz, mert az Úr szólt, és be is teljesedett. Ebből elsősorban egy személyes üzenetet szeretnék kiemelni. Még pedig ezt: „A szomjazó elé hozzatok vizet! Témá földének lakosi kenyerökkel jönnek a bujdosó elébe” (14. vers). Mi, hívő emberek, ebben az Isten után éhező és szomjazó világban olyanok vagyunk, mint az oázis a sivatagban. Nekünk van vizünk és van kenyerünk, mert ismerjük Krisztust, az életnek a kenyerét. Van vizünk, az életnek a vize, mert részesültünk Krisztusból. Amikor ebben a világban annyi baj és annyi zűr van, és az emberek tényleg szellemben, a lelkükben olyan üldözöttek, olyan zavartak, megzavarodottak, félnek, nem lelik a helyüket, nem találják az otthonukat, akkor azt mondja nekünk, hogy hozzatok a szomjazó elé vizet! És hozzunk kenyeret az éhesek elé. Testvérek, ez mindannyiunknak a feladata. Nem csak az igehirdetőknek, nem csak a vezetővagy férfitestvéreknek, vagy szolgálóknak, mindenkinek a feladata ez, hogy Krisztust, az élet kenyerét mutassuk be az embereknek, és adjuk. Adjuk az életünkkel, magaviseletünkkel, gondolkozásmódunkkal, jellemünkkel, eljárásunkkal, jócselekedeteinkkel, vagy ahogyan élünk. Adjuk, hogyha kell, szavainkkal is. Hogy amikor emberekkel beszélünk, akkor lássunk mögé a szavaknak. Hogy ez az ember most ideges, türelmetlen, ez az ember sokszor támadó lelkülettel van felénk, ennek az embernek fájdalmai vannak, ez az ember éhes, ez az ember szomjas. Tudjuk, hogy amikor az ember éhes, milyen ideges, és mennyire nem tud tűrni? Mikor valaki nagyon éhes, akkor azon jár mindig az esze. Akkor, ha szólunk a bennünk levő reménységről, és a minket megtartó Krisztusról, tudjunk annyit mondani, amennyi kell. Nem kell sokat. Majd kérdezzenek. Majd érdeklődjenek, hogyha felcsillan előttük, hogy van szomjúságukra ital. Van a pusztaságban, aki megitassa őket. Mint a szarvas kívánkozik a folyóvizekre, úgy kívánkozik az én lelkem Hozzád, óh, Isten. Igen, az embernek ezt a szomjúságát nem tudja csak Isten betölteni. Hitetlen embernek ezt a szomjúságát is csak Isten tudja, de vigyünk elé vizet, és adjuk nekik az életnek kenyerét! Ámen. Debrecen, 2004. május 19.