Jer 47,1-7 Jövendölés a Filiszteusok felől

Jer 47,1-7 Jövendölés a Filiszteusok felől „Az a szó, a melyet az Úr szóla Jeremiás prófétának a Filiszteusok felől, mielőtt megverte a Faraó Gázát. Ezt mondja az Úr: Ímé, víz indul meg északról, és olyan lesz, mint a kiáradott folyó, és elárasztja a földet és annak mindenét, a várost és annak lakosait, és kiáltanak az emberek, és a föld minden lakosa ordít. Ménei patáinak csattogó hangjától, szekereinek zörgésétől, kerekeinek zúgásától nem gondolnak az atyák a fiakra erejök ellankadása miatt. És a nap miatt, mely eljött, hogy elpusztítsa egész Filiszteát, kivágja Tírust és Szidont és segítségének minden megmaradt töredékét, mert az Úr elrontja Filiszteát, a Káftor szigetének maradékát. Kopaszság lepte meg Gázát, Askalon elnémult, maradéka az ő völgyüknek: meddig vagdalod magadat? Oh szablyája az Úrnak, meddig nem nyugszol meg? Rejtsd el magadat a te hüvelyedbe, nyugodjál meg és hallgass! Miképen nyughatik meg, holott az Úr parancsolt néki? Askalonra és a tenger partjára oda rendelte őt.” Bevezetés Az Úrnak, Jeremiás szája által elhangzott második fenyegető próféciája ez a népek ellen. Az első Egyiptom ellen volt, ez pedig most a Filiszteusok ellen szól, illetve a Filiszteusokkal kapcsolatosan, Tirus és Szidon ellen is. Először nézzük meg, hogy kik is voltak a Filiszteusok, miért szól az Úr ilyen keményen hozzájuk, és azután, pedig majd Tirusszal és Szidonnal is az Ige alapján foglalkozzunk, hogy őket miért töri össze az Úr, és természetesen, hogy ebből mi a tanulság a mi számunkra. A filiszteusok eredete Kik voltak a filiszteusok, és honnan származtak? A 4. versnek a végén azt olvastuk, hogy az Úr elrontja Filiszteát, a Káftor szigetének maradékát. Innen is, és más Szentírás helyekről, például, Ámós könyvéből, Mózes könyvéből is tudjuk, hogy ezek a Filiszteusok Káftor szigetéről származnak. Valószínűleg ez a mai Kréta szigete. És honnan kerültek Krétára? Ezt pedig a Mózes 1. könyvéből tudhatjuk meg, hogy mi az őseredete a filiszteusoknak: „Miczráim pedig nemzé: Lúdimot, Anámimot, Lehábimot, és Naftukhimot, Pathruszimot, és Kaszlukhimot, a honnan a Filiszteusok származtak, és Kafthorimot” (1Móz 10,13-14). Kafthorim, Káftor szigete, itt látjuk tehát a filiszteusok eredetét. Ha most megnézzük, hogy honnan származik, akkor a 6. versben olvashatjuk, hogy Khámnak a fiai voltak ezek, Kús és Miczráim. Miczráimnak a leszármazottai közül támadtak a filiszteusok. Káhm tehát Nóénak az a gyermeke, akit megátkozott, és ennek a Khámnak az elsőszülöttje volt Khús. Egyiptomot szokta a Szentírás nevezni Khám földjének is, vagy úgy is, hogy khúsiták. És ezt ugyan biztosan nagyon kevesen tudják a testvérek közül, én is úgy olvastam: Miczráim Egyiptomnak a héber neve, amit itt olvastuk a 13. versben, hogy Miczráim nemzé Lúdimot, tehát a filiszteusoknak az ősatyját. Legtöbb helyen az Ószövetségben így fordul elő Egyiptom neve, hogy Miczráim. Tehát én úgy gondolom, hogy ezek a filiszteusok végül is Egyiptomból származtak, és pedig Khámnak a leszármazottjai voltak. Onnan kerültek Kréta szigetére, Káftor szigetére, és onnan telepedtek be Palesztinába, a Földközi-tenger mellé. Miért fontos nekünk a származás, az eredet? Azért, mert az előző alkalommal láttuk Egyiptomot, az első nemzetet, akik ellen az Úr szólott. Az első nemzet, akiknek Isten legjobban kijelentette magát Izrael népe mellett. Ahonnan ki is hozta Izraelnek a népét, és megtette az Ő csodáit. És onnan származtak a Filiszteusok is. Tehát nagyon korán szólott hozzájuk az Úr. Nem véletlen, hogy Egyiptom volt az első, aki ellen prófétált Isten, és a második mindjárt a filiszteusok, akik ugyanonnan származtak, a Khám nemzetségéből, és

végig ellenségei maradtak Izrael népének. Azért fontos nekünk az eredetet kutatni mindig, nem csak egy-egy népnél, hogy jobban megértsük a Szentírás gondolkozását, hanem most is, napjainkban is. Ha valamiről meg akarjuk tudni, hogy jó vagy nem jó, akkor az egyik biztos pont, hogy ha megnézzük, honnan ered, mert sok minden látszik jónak. Ha valaminek az eredete tiszta, Istentől jön, akkor az jó. De ha valaminek az eredete nem tiszta, hanem valami sötét hatalmasság áll mögötte, akkor az, ha úgy tűnik is fel, mint az Úrnak az angyala, akkor sem jó. Itt van például, többek között most múltkoriban egy kicsit foglalkoztam ezzel, amikor olvasgattam különböző könyveket: a zene. Mostanában a fiatalokat nagyon szórakoztatja, kedvelik a mai, úgynevezett modern zenét, a popzenét, meg mit tudom én, milyen zenéket. Ami bemegy aztán Isten népe közé is. Hát mi megvetni való van abban a zenében? Hát az eredet! Honnan ered a zene? Honnan is indult az el? Sötét eredete van ennek a zenének is, amit most annyira szeret a világ, és ha sötét az eredet, akkor jó, ha meggondoljuk, hogy eredhet-e valami tisztátalan helyről tiszta, és Isten előtt kedves. Hát ilyenek voltak a filiszteusok is. Milyenek voltak, mit jelképeznek? A másik kérdés, amit jó nekünk megvizsgálni, hogy milyen nép is volt a filiszteus nép, és mit jelképeznek szellemileg. A filiszteusok erősek voltak, erős és harcos nép volt. Izraelnek kezdettől fogva ellensége volt. Már amikor az Úr kihozta Egyiptomból Izrael népét, akkor is azt olvassuk, hogy nem vitte őket a filiszteusok földje felé, noha közel voltak, az lett volna a legrövidebb út Kánaánba, de azt mondta az Úr: netalán harcot lát a nép, és akkor meggondolja magát, megfélemlik, visszafordul, ezért kerülő úton vezette őket Isten. Aztán láttuk a Szentírásban a későbbiek folyamán, hogy amikor Izrael elfoglalta az ígéret földjét, a filiszteusok kezdettől fogva mindig szembeálltak Izrael népével. A legismertebb esemény az, amikor Saul király és Dávid idejében a filiszteusok hatalmas sereggel jöttek Góliát vezetésével. Itt mindjárt láthatjuk is, hogy szellemileg mit jelent a filiszteus nép. Góliát egy óriás volt, hatalmas szál ember. Olyan nagy szál ember volt, hogy senki nem mert Izrael táborából kiállni vele, mindenki elfutott előle. Negyven napon át gyalázta Góliát Izrael seregét, hogy jöjjön le valaki ide a völgybe, és vívjon meg vele. De mindenki elfutott, pedig nem voltak gyávák Izrael seregében sem a vitézek. A Sátánt jelképezi Góliát, akivel szemben senki, aki asszonytól született, nem állhat meg. De itt kell vele megvívni, lent a völgyben, ezen a földön. És ekkor jött a Betlehemből való Isai fia, Dávid, aki Jézus Krisztus előképe, és egy egyszerű pásztori öltözetben mint gyermek vívott meg Góliáttal. De milyen fegyver volt a kezében? Nem a parittya volt ott a lényeg, hanem mi volt a lényeg? Te dárdával, pajzzsal és karddal jössz ellenem, én pedig a Seregek Urának a nevével megyek teellened, akit te gyalázattal illettél. Hát így jött Jézus Krisztus is, és vívott meg a Sátánnal, lefegyverezte a fejedelemségeket és hatalmasságokat, és őket bátran mutogatta, diadalt vett rajtuk abban. Dávid Góliátot saját kardjával ölte meg, és utána elfutott az egész filiszteus sereg. Amíg Dávid volt a király, addig nem is állhattak meg a filiszteusok, teljesen leverettek, egészen háttérbe szorultak. A filiszteusok tehát jelentik a szellemi hatalmasságokat, Isten népének a szellemi ellenségeit, amiről az Ige mondja, hogy nem test és vér ellen van nekünk tusakodásunk, hanem a levegőbeli hatalmasságok ellen, az élet sötétségének világbírói ellen, amelyek a magasságban vannak. Ilyen nép voltak ezek a filiszteusok. Dávid és a filiszteusok Szeretnék egy tanulságot elmondani. A filiszteusok ellen tulajdonképpen igazán sikeres harcot csak Dávid vívott Izrael népe közül. Tehát voltak kisebb győzelmek, de aztán később a filiszteusok mindig felülkerekedtek. Mégpedig Dávid is főleg addig aratott győzelmet, amíg megalázott király volt. Majd rá fogunk térni a Tirusszal kapcsolatosan, hogy amikor Dávid

már elismert király lett, amikor nagyon felemelkedett, akkor már ott is jöttek a bajok. Amíg megalázott volt, amíg üldözte Saul, igaz, hogy egyszer volt, amikor átment a filiszteusokhoz, és az ő védelmüket kereste, de ott is vele volt az Úr, és nem engedte, hogy a filiszteusok közé elegyedjen, és a saját népe ellen harcoljon. De azután nagyon megverte a filiszteusokat Dávid. És ebből az a tanulság a mi számunkra, hogy a szellemi harcot semmiféle testi erővel felvenni nem lehet. Csak az tudja felvenni a szellemi hatalmasságok ellen a harcot, aki megalázottan, kicsiként, saját magát mindig kicsinek tartva és kicsinek látva, csak egyedül Istenben bízik. Nincs más mód. Mihelyst az ember felfuvalkodik, mihelyst gondol valamit magáról, azonnal beleesik az ördög tőrébe. Épp ez a szellemi harc, amikor Isten bennünket alázatban akar tartani, mint ahogy Dávidot is a sok nyomorúság és szenvedés közt alázatban tartotta, és Dávidnak kicsiny serege volt, sokszor maroknyi nép, és ha megfigyeljük, hogy harcolt a filiszteusokkal, mindig megkérdezte az Urat: elmenjek, hogy menjek? Az Úr úgy vezette lépésről lépésre, hogy egyszer azt mondta neki, hogy most ne szembe menj velük, hanem kerülj a hátuk mögé, és mikor a szederfák tetején hallod, mint hogyha indulnának a seregek, akkor indulj rájuk. Lépésről lépésre vezette az Úr. Csak így lehet felvenni a harcot a filiszteusok ellen. Miért ítélte meg őket az Úr? Nézzük meg, miért ítélte meg az Úr ezt a népet. Ennek két okát látom a felolvasott rész alapján. Az egyik oka az volt, hogy hiába szólt hozzájuk az Úr, nem hallgattak Rá. Láttuk, hogy ez volt az egyik oka Egyiptomnál is, amiért az Úr megítélte. Ők voltak az elsők, akik a tíz csapásban hallhatták Isten szavát, mikor kérdezte a Fáraó, hogy kicsoda Isten? Nem ismerem, akkor megismerhették, hogy kicsoda. És így voltak a filiszteusok is. Hogy mikor hallottak a filiszteusok Istenről, még pedig nagyon közelről? Sámuel próféta idejében. Akkor, amikor az Úrnak a ládája a táborba érkezett, és rivalgott az egész tábor, és meghallották a filiszteusok ezt a nagy rivalgást, akkor így kiáltottak fel: Isten a táborba jött. És mondának: jaj, nekünk, mert nem történt ilyen soha azelőtt. Jaj, nekünk, kicsoda szabadít meg minket ennek a hatalmas Istennek a kezéből? Ez az az Isten, aki Egyiptomot mindenféle csapással sújtotta a pusztában. Tehát, tudták, hogy ki az az Isten, aki Egyiptomot csapással sújtotta, és most ez az Isten jött a táborba őellenük. Ennek ellenére felvették a harcot Izrael ellen, és úgy gondolom, ők csodálkoztak a legjobban, amikor Izrael leveretett. Isten szava a filiszteusokhoz Most arra nem térünk ki, hogy mi volt ennek az oka, de a láda hozzájuk került. És ekkor kezdett Isten nagyon komolyan szólni ehhez a néphez, mert elvitték az Isten ládáját Ébenézerből Asdódba. Asdód volt az öt város közül a legelőkelőbb város. Ide vitték, és Asdódban megfogták a filiszteusok az Isten ládáját, és bevitték a Dágon templomába, Dágon mellett helyezték el. Vagyis az addigi ismeretük alapján úgy gondolták, hogy Dágon mellett van Istennek a helye. Nem tették le Dágon elé. Dágon a mi istenünk, ez meg az izraeliták Istene, ez is erős Isten, mert hallottuk, hogy Egyiptomban mit tett, de a mi istenünk, Dágon is valaki. Odatesszük hát őmellé. (Itt csak zárójelben jegyzem meg, hogy most is van sok ember, aki így gondolkozik Isten felől, hogy az én bálványaim mellett van Istennek a helye, egy sorban az én bálványaimmal. Nekem is vannak, akikre nézek, akikre hallgatok, és ezek között egy Isten. Kérem emberek segítségét is, kérem Isten segítségét is; bízok emberekben is, vagy saját erőmben, vagy más erejében, meg Istenben is. Egy sorban.) De mi történt, mikor az Asdódbeliek másnap korán felkeltek? Ímé, Dágon leesett arccal a földre, az Úr ládája előtt. Vagyis Isten megmutatta, hogy neki nem egy sorban van a helye Dágonnal, hanem Ő nagyobb, mint Dágon, és Dágon leesett elé arccal a földre. De akkor ez nem volt elég. Felvették Dágont, helyreállították. Amikor másnap korán reggel felkeltek, ímé Dágon ismét leesett arccal a földre az Úr ládája előtt. És Dágonnak feje, és két keze feje letörve a küszöbön

volt, és csak Dágon dereka maradt meg. Itt most már megláthatták, hogy ez az Isten hatalmasabb Isten, mint az ő bálványistenük. Itt szeretném megjegyezni azt, éppen a napokban is hallottam, hogy vannak olyanok, akik azt mondják, hogy ők Istennek olyan erejével rendelkeznek, hogy ha valakiért imádkoznak, vagy valakire ráteszik a kezüket, akkor az a valaki az Isten erejétől hátra esik. Sehol a Szentírásban nem olvasunk olyat, hogy valaki az Isten jelenlétében hanyatt esett volna. Azt olvassuk, hogy Isten előtt arccal leborult, mint Dágon is. Úgyhogy az ilyen hátra döntögetőknek ne higgyünk! Mert ha valakin Isten ereje van, akkor arcra borul. És hogy ha az a valaki ember, akkor úgy tesz, mint ahogy Péter tett, amikor leborult előtte Kornélius a háza népével. Azt mondja: kelj fel! Én hozzád hasonló ember vagyok, én csak az Isten követségében jöttem, mert Ő küldött. Nem is akart menni, tudjuk, úgy küldte el Isten látomás által. Na, ez volt az első nagy szava Istennek a filiszteusokhoz, de úgy látszik, ezt ők nem hallották meg. Akkor jött a következő szava Istennek. Asdódot megverte fekélyekkel. Fogták, elvitték az Isten ládáját egy másik városba. Ott is fekélyek. Mikor a harmadik városba akarták vinni, akkor már a város fellázadt: ne hozzátok ránk Izrael Istenét, elveszünk! És akkor olvasunk egy nagyon érdekes igeverset a 6. rész, 6. versében, azt mondták a filiszteus papok a filiszteus fejedelmeknek: miért keményítenétek meg szíveteket, mint megkeményítették szívüket Egyiptom és a Fáraó? Avagy nem úgy volt, hogy amint hatalmát megmutatta rajtok, elbocsátotta őket, hogy elmenjenek? Vagyis, azt mondották saját papjaik nekik, hogy alázzátok meg magatokat Isten előtt, és ne keményítsétek meg a szíveteket. Nem látjátok, hogy az Isten keze van rajtunk? Küldjétek haza az Isten ládáját, menjen haza! No, de még akkor is úgy gondolkoztak, hátha csak véletlen volt ez a dolog. Ismerjük a történetet, hogy fogtak be egy új szekérbe egy borjas tehenet, és azt mondták: ha ez a borjas tehén annak ellenére, hogy a borját itthon berekesszük, hazaviszi a ládát Izrael határába, akkor nem véletlen volt, akkor az Úr keze volt. És megindultak a tehenek bőgve, vissza-visszanézve, de mentek egyenesen Izrael határába, vitték az Úr ládáját. Hát ezt már láthatták, hogy nem véletlen, és ott volt Isten szava. Meg ne keményítsétek szíveteket! Még egy Igét felolvasok: „Az arany fekélyek pedig, melyeket a Filiszteusok vétekért való áldozatul hoztak az Úrnak, ezek: egyet Asdódért, egyet Gázáért, egyet Askelonért, egyet Gáthért, egyet Ekronért” (1Sám 6,17) - az öt filiszteus városért. Miért hozták ezeket? Vétekért való áldozatul. Tehát most nem keményítették meg a szívüket. És később? Megkeményítették. Hiába járt közöttük az Úr a ládával, hiába látták az Úr kezét, az Úr csodáját, később megkeményítették a szívüket. És itt álljunk meg, testvérek. Most is van sok ember, akihez Isten szól, különféleképpen szól. Tanulhat a más életéből, mint a filiszteusok tanulhattak Egyiptom életéből. Tanulhat a saját életéből, hogy Istent nem lehet egy sorba helyezni a saját bálványaival. Tanulhat akkor is, ha Isten „sújtó keze” nehezedik valakire. Ebből is tanulhat. Isten „áldó kezéből” is tanulhat. De ha valaki annak ellenére, hogy szólt hozzá az Úr, nem hallgat az Úrra, nem hallgat arra, amit ezek a filiszteus papok mondtak: ne keményítsétek meg a szíveteket! Ha nem hallgat Istennek a szavára, ahogy a Zsidókhoz írt levélben is olvashatjuk, hogy ma, ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a szíveteket, hanem az ember megkeményíti a szívét, vagy a csapások alatt keményíti meg, és nem megtörik a szíve, hanem a csapásokban, a nehézségekben, a próbák között Istennel dacol, szembeáll, és megkeményedik a szíve, akkor mi következhet? Az, amit Jeremiásnál olvastunk, hogy jön az Úr, és ítél. Ahogy a Jeremiás 25-ben szó volt róla: itt a pohár, és meg kell innotok. Meg kell inni azt a poharat. És jó, hogy ha mi is elgondolkozunk, hogy ha szól hozzánk az Úr akármilyen formában, meg ne keményítsük a szívünket. Hát ez volt az ítéletének az egyik oka.

Tírus és Szidon A másik oka az volt, úgy látom, hogy támogatták a filiszteusok Tírust és Szidont. „És a nap miatt, mely eljött, hogy elpusztítsa egész Filiszteát, kivágja Tírust és Szidont és segítségének minden megmaradt töredékét, mert az Úr elrontja Filiszteát, a Káftor szigetének maradékát” (4. vers). A filiszteusok végig kitartottak Tírus és Szidon mellett. Most nézzük meg, hogy mi volt Tírus és Szidon, és miért volt olyan nagy bűne a filiszteusoknak, hogy kitartottak mellette. Tírus és Szidon tulajdonképpen városok voltak. Tírus volt a fényesebbik, a híresebb, a nagyobb, a vezető egy szigeten, ott Palesztina partjainál. Igen megerősítette magát ez a város, kereskedő város volt, hajói bejárták az akkori ismert világot. Kereskedett, meggazdagodott, erős volt. Ezékiel próféta könyvének a 28. részéből egy pár igeversen keresztül láthatjuk, hogy milyen is volt az Úr szemében ez a város. A világ szemében elismert volt, hatalmas, fényes, irigyelt város volt. De milyen volt Isten szemében? „Embernek fia! Mondjad Tírus fejedelmének: Ezt mondja az Úr Isten: Mivelhogy felfuvalkodott szíved és ezt mondtad: Isten vagyok én, Isten székében ülök a tengerek szívében, holott csak ember vagy és nem Isten, mégis olylyá tevéd szíved, minő az Isten szíve […] Bölcsességeddel és értelmeddel gyűjtöttél magadnak gazdagságot, s gyűjtöttél aranyat s ezüstöt kincses házaidba. Bölcsességednek nagy voltával kereskedésed közben megsokasítád gazdagságodat, és felfuvalkodott szíved gazdagságod miatt” (Ez 28,2.4-5). Így látta Isten. Gazdag volt, híres volt, de Isten előtt utált volt, mert felfuvalkodott. Minek a jelképe ez a Tírus? Én úgy látom, hogy e világnak a jelképe, amire azt mondja az Ige: ne szeressétek a világot, sem azt, ami a világban van. Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, a szemek kívánsága, az élet kérkedése. És ezek a filiszteusok ezt a várost támogatták, legutolsó támaszuk is a filiszteusok voltak. Végig szövetségesek vele. Nem is csoda, ha szellemi értelemben nézzük. A filiszteusok jelentik a sötét szellemi hatalmasságokat, akkor nyilvánvaló, hogy szövetség van e világ, annak gazdagsága, csillogása, kincsei, hírneve és a sötét hatalmak között. Ez biztos, hogy szövetség volt. Néhány Igét még elolvasnék erről a Tírusról. Ugyanebben a részben, Ezékiel 28-ban beszél Tírus királyáról is. „Embernek fia! kezdj gyászéneket Tírus királyáról, és mondd néki: Így szól az Úr Isten: Te valál az arányosság pecsétgyűrűje, teljes bölcsességgel, tökéletes szépségben. Édenben, Isten kertjében voltál: rakva valál mindenféle drágakövekkel: karniollal, topázzal és jáspissal, társiskővel és onixxal, berillussal, zafírral, gránáttal és smaragddal; és karikáid mesterkézzel és mélyedéseid aranyból készültek ama napon, melyen teremtetél. Valál felkent oltalmazó Kérub; és úgy állattalak téged, hogy Isten szent hegyén valál, tüzes kövek közt jártál. Feddhetetlen valál útaidban attól a naptól fogva, melyen teremtetél, míg gonoszság nem találtaték benned. Kereskedésed bősége miatt belsőd erőszakossággal telt meg és vétkezél […] Szíved felfuvalkodott szépséged miatt […] Vétkeid sokaságával kereskedésed hamisságában megfertéztetted szenthelyeidet…” (Ez 28,12-18). Vannak bibliaismerő testvérek, akik úgy látják, hogy ez itt egyenesen a Sátánnak a leírása, hogy miként lett Luciferből Sátán. Én nem mondom, hogy az, de hogy ez a sátáni szellemiség, az biztos. Ezt fejezi ki Tírus királya. Itt kapcsolódik össze ez a két név. És vigyázzunk, mert így kapcsolódik össze a mindennapi életben is e világ a sötét hatalmasságokkal. Dávid és Tírus Most ugorjunk csak vissza Dávidra egy kicsit, mert ez nagyon tanulságos. Amíg Dávid sikeresen harcolt mint üldözött, szegény és gyenge király, de az Úr oltalmában, csak külsőleg volt szegény és gyenge. De igenis, amikor erőtelen volt, akkor volt erős. Akkor harcolt a filiszteusok ellen, és győzelme volt mindig. Amikor Dávid felemelkedett, és már békességet adott neki Isten körös-körül, és nagy király lett, mindenki elismerte, akkor nem a filiszteusok jöttek, hanem Tírus. Ezt elolvasnám, hogy hogyan jött. „Követeket külde pedig Hírám,

Tírusnak királya Dávidhoz, és czédrusfákat is, ácsmestereket és kőmíveseket, és építének házat Dávidnak. És belátta Dávid, hogy az Úr megerősítette őt az Izráel felett való királyságában, és hogy felmagasztalta az ő királyságát az ő népéért Izráelért” (2Sám 5,11-12). Tehát mikor Isten felemelte, mikor naggyá lett, jött a világ. Mikor már nem volt harc, mikor már nem volt egyik napról a másikra, egyik óráról a másikra létkérdés, hogy tanácsol-e az Úr, vagy nem, ott van-e az Úr, vagy nem. Mi nem vagyunk erre hajlamosak? Amikor nyomorúságban vagyunk, és minden percben érezzük, hogy erőtelenek és gyengék vagyunk, és az Úrra vagyunk szorulva, akkor kiáltunk az Úrhoz. És amikor jól megy a dolgunk, akkor jön a világ, és kecsegtet bennünket, hogy nyúljunk csak mi is kincsei, gazdagsága, kereskedése, ragyogása után. Mindannyian kísérthetőek vagyunk. Én sem vagyok kivétel, mindnyájan kísérthetőek vagyunk, de éppen azért szól Istennek az Igéje, hogy vigyázzunk, mert ez a kettő, a szellemi hatalmasság és e világ, egymásnak szövetségese. Amikor Salamon lett a király, és még nagyobb lett Izrael dicsősége, és úgy jöttek fel, még Séba királynője is, hogy milyen dicsőséges király Salamon. Igaz, hogy az Urat látták benne, ez igaz. De nézzük csak meg, hogy mit csinált Salamon? „És külde Salamon Hírámhoz [ehhez a Tírus királyához], ezt izenvén néki: Te tudod, hogy Dávid az én atyám nem építhete házat az Úrnak…” (1Kir 54,2). És azt kérte tőle, hogy segítsen neki házat építeni. 7. vers: „Mikor azért meghallotta Hírám a Salamon izenetét, igen megörült…” Hogyne örült volna meg, már nem őneki kellett menni, Salamon hívta őt! És megépítették a templomot. Királyság, templom - egyik sem az Úr akarata volt. Megengedte Isten mind a kettőt, még be is költözött a templomba, de egyik sem volt az Úr akarata. És senki nem hivatkozhat rá ma sem, hogy ha valaki letér az egyszerűség, az alázat útjáról, hogy, de Isten velünk van, és Isten megáld minket. Salamont is megáldotta, a templomba is beköltözött, de egyik sem volt Isten eredeti gondolata. Amikor bejött a templom, meg bejött a királyság, bejött Hírám, bejött a világ, mi történt Salamonnal utána? Romlás, szakadás és romlás végig, és egyenes folytatása volt, hogy ugyanazzal a néppel ítélte meg Isten Izraelt, amelyik néppel megítélte a filiszteusokat és Tírust is: először az Asszírokkal, azután pedig Nabukodonozor seregeivel. Milyen volt ez az ítélet? Isten úgy ítélt, hogy először volt egy figyelmeztető ítélet, és mikor erre nem hallgattak, akkor jött a teljes pusztulás. Ugye, figyeltük, hogy Egyiptomnál is így volt? Az első vereség volt a Kárkemisnél, az Eufrátes mellett, megverték a Fáraó seregeit. Nem figyeltek oda az Úr szavára, hiába mondta az Úr, hogy hát vegyetek magatoknak balzsamot Gileádban. Visszamentek, és utána jött a második, a teljes pusztulás, amikor Nabukodonozor elfoglalta, és átkutatta az egész Egyiptomot. Itt is két ütemben, kétszerre ment. Az első, a figyelmeztető ítélet, az 1. versben van. „Az a szó, a melyet az Úr szóla Jeremiás prófétának a Filiszteusok felől, mielőtt megverte a Faraó Gázát.” Még nem Nabukodonozor, még a Fáraó sem verte meg, már előre szólt az Úr. Sőt, mondjak mást? Már Ézsaiás által szólt az Úr (majd egy igeverset onnan is felolvasok), pedig Ézsaiás jóval Jeremiás előtt élt. Először az Úr figyelmeztet, szól, mint ahogy szólt a filiszteusokhoz, aztán figyelmeztet, aztán ítélettel szól, és mikor ez sem használ, akkor jön a teljes pusztulás. Eljött a Fáraó, megverte Gázát, azután eljött Nabukodonozor, megverte a Fáraót, és azután bekövetkezett az, amit itt az Úr mond: „…Ímé, víz indul meg északról [na, ez már Nabukodonozor serege volt], és olyan lesz, mint a kiáradott folyó, és elárasztja a földet és annak mindenét…” (2. vers). Milyen is volt akkor az ítélet? Olyan volt, mint a kiáradt folyó. Én még nem voltam árvízben, de akik voltak, azt mondják, és a könyvekben is így írnak róla, hogy amikor az a folyó átszakítja a gátat, nincs olyan emberi vagy gépi erő, ami annak ellent tudna állni. Amikor átszakítja a gátat, ömlik a víz, és bömböl, zúdul, és mindent áraszt el, ami előtte van. Ilyen volt Nabukodonozor serege, ilyen Istennek az ítélete. Ha egyszer az ember nem hallgat Rá, és

az Úr haragja kiömöl, azt megállítani senki nem tudja, egyedül csak Jézus Krisztus. Őrá zúdult Isten minden haragja. De akinek nem kell Jézus Krisztus védelme, azon Isten haragja marad. Ez olyan harag, ami elsodorja az embert. A másik, amit olvastunk, hogy milyen is volt ez az ítélet, a 2. versnek a végén: „…elárasztja a földet, és annak mindenét, a várost és annak lakosait, és kiáltanak az emberek, és a föld minden lakosa ordít.” Vagyis az ember megtapasztalja, hogy csak szája van, kiabál és ordít, de ereje nincs, hogy megálljon. És valami ilyesmi az, amikor Isten ítéletet hoz, először az ember szívében ez jön föl, a nyílt lázadás Isten ellen, de hiába ordít, és hiába kiabál, ereje nincs, hogy megálljon. Azután a következő, amit itt olvashatunk az 5. vers vége: „Kopaszság lepte meg Gázát, Askalon elnémult, maradéka az ő völgyüknek: meddig vagdalod magadat?” Van olyan állapot, amikor az ember elnémul, és csak vagdalja, marcangolja önmagát; ez a saját szívének, lelkiismeretének a vádja. Ez a legrosszabb az ember számára, mikor már szólni sem tud, csak magát vádolja. És ez után, hogy milyen lesz még az ítélet, a 6. versben olvashatunk: „Oh szablyája az Úrnak, meddig nem nyugszol meg? Rejtsd el magadat a te hüvelyedbe, nyugodjál meg és hallgass!” Az ember kívánná, és talán még kéri is Istent, amikor már elhallgatott, amikor már magába szállt, és marcangolja a lelkiismeret, hogy nyugodjon meg az Úr ítélete, ne ítéljen már. Nyugodjon már meg az Úrnak a haragja, és tegye a hüvelyébe a szablyáját. De mit mond itt az Ige? „Miképpen nyugodhatik meg, holott az Úr parancsolt néki? Askalonra és a tenger partjára oda rendelte őt” (7. vers) - mármint Nabukodonozornak a seregét. Vagyis, ebből az a mi számunkra a tanulság, hogy Jézus Krisztus elszenvedte Isten büntetését, de akinek nem kell Jézus Krisztusban való üdvösség, és majd annak idején kiárad Istennek a haragja, akkor már nem lehet kérni, nem lehet könyörögni, nem lehet kiáltani, hogy szűnjön meg az Úr haragja. Csak Jézus Krisztusért szűnt meg az Úr haragja, s akinek nem kellett Jézus Krisztus, annak az életében teljességre viszi Isten az ítéletet. Még egy jellemző van itt erről az ítéletről: „…nem gondolnak az atyák a fiakra erejök ellankadása miatt” (3. vers). Olyan lesz ez az ítélet, ahogy itt mondja az Ige, hogy az atyák nem törődnek a fiaikkal, mert nem lesz erejük még saját magukat sem menteni, nem még a fiaik erejét. És ezt azért tenném ide, mert aki Jézus Krisztust elfogadta megváltójának, annak Isten az Atyja lett. És ebben az ítéletben, amikor az atya nem gondol a fiakra, a megváltottaknak van egy olyan Atyjuk, aki Atya marad az ítéletben is. Amelyik Atyáról az van megírva a Thesszalonikai levélben, hogy nem haragra rendelt bennünket az Isten, hanem, hogy üdvösséget szerezzünk, üdvösséget örököljünk a mi Urunk, Jézus Krisztusban. Tírus ítélete Néhány szóban még kitérnék Tírusra. Tírusra is ugyanazt a pusztulást hozza Isten, mint amit a filiszteusokra. Amikor jött Nabukodonozor serege, akkor elpusztította Tírust, a filiszteusokat és azután Jeruzsálemet is. Ugyanaz a sereg, ahogy nyomult lefelé, végig pusztította azt az egész területet. Az Ézsaiás próféta könyvének a 23. részéből felolvasnám azt az igét, amit már jóval Jeremiás előtt üzent az Úr Tírus ellen: „Jövendölés Tírus ellen. Jajgassatok Tarsis hajói, mert elpusztíttatott, úgy hogy nincs benne ház és abba bemenet! A Kitteusok földéről jelentetett meg nékik. […] Ki végezé ezt a koronás Tírus felől? melynek kereskedői fejedelmek, és kalmárai e földnek tiszteletesei. [Tehát tiszteltek voltak a földön.] A seregeknek Ura végezé ezt, hogy meggyalázza minden dicsőségnek kevélységét, és hogy megalázza a föld minden tiszteleteseit” (Ézs 23,1.8-9). Tehát mindenkit, aki a föld népe előtt tiszteletben van, akit e világ tiszteletben tart. A Seregek Ura végezte el. Ez az igevers azért mond nekünk sokat, mert az Úr abban az ítéletben, amikor megítéli a világot, akkor meggyaláz minden földi dicsőséget, és megaláz minden földi kevélységet. Tirus nagyon kevély város volt; és ez a világ most is nagyon kevély. De amikor Isten ítéletet hoz rá, minden, amit most tiszteletben tartanak, minden, ami most dicsőség, minden semmivé lesz az

Úr előtt. És mi marad csak meg? Csak az, ami Jézus Krisztusban van elrejtve, csak az mehet át az ítéleten, és semmi más. Még az Ezékiel könyvéből olvasnék el Tirus felől egy igét: „Szíved felfuvalkodott szépséged miatt; megrontottad bölcsességedet fényességedben; a földre vetettelek királyok előtt, adtalak szemök gyönyörűségére. Vétkeid sokaságával kereskedésed hamisságában megfertéztetted szenthelyeidet; azért tüzet hoztam ki belsődből, ez emésztett meg téged; és tevélek hamuvá a földön mindenek láttára, a kik reád néznek. Mindnyájan, a kik ismertek a népek közt, elborzadnak miattad; rémségessé lettél, s többé örökké nem leszel!” (Ez 28,17-19). Befejezés Még annyit mondanék el, testvérek, hogy ezt a világot Isten szereti. „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”. Isten szólt ehhez a világhoz, szólt a világ népeihez, de egyes emberekhez is. Úgy, ahogy szólt Egyiptomhoz, ahogyan szólt a filiszteusokhoz is, és Tirushoz is. Felelősek vagyunk azért, hogy mit teszünk Isten szavával, mert Isten szava nem tér vissza üresen. Isten minden hozzánk intézett Igéjét megkeresi rajtunk is, és megkeresi a világon is. Számon kéri rajtunk, mit tettünk az Ő Igéjével. Isten minden szavát beváltja: ítéletes szavait is, de az Ő kegyelmes szavait is. Jó, hogy ha komolyan vesszük Istennek a szavát, ha ráállunk Istennek a szavára. Mert vagy úgy dicsőül meg az Úr a mi életünkben, hogy hiszünk Neki, vagy úgy dicsőül meg az Úr, hogy ítéletet tart mindazok felett, akik nem hittek Benne. Jeremiás neve most ismét utalnék erre, hiszen foglalkoztunk is vele a könyv elején -, azt jelenti, hogy Isten felmagasztal. Isten Neve mindenféleképen felmagasztaltatik, de Ő azt szeretné, hogy ha a kegyelemben magasztalódna fel, nem pedig az ítéletben. Ámen. Debrecen, 1988. április 27.