Jer 18,1-23 A fazekas és az agyag

Jer 18,1-23 A fazekas és az agyag „Az a beszéd, a melyet az Úr beszélt Jeremiásnak, mondván: Kelj fel és menj le a fazekasnak házába, és ott közlöm veled az én beszédeimet! Lemenék azért a fazekas házába, és ímé ő edényt készít vala a korongon. És elromla az edény, a melyet ő készít vala és a mely mint agyag volt a fazekas kezében, és azonnal más edényt készíte belőle, a mint a fazekas jobbnak látta megkészíteni. És szóla az Úr nékem, mondván: Vajjon nem cselekedtem-é veletek úgy, mint ez a fazekas, oh Izráel háza? ezt mondja az Úr. Ímé, mint az agyag a fazekas kezében, olyanok vagytok ti az én kezemben, oh Izráel háza! Hogyha szólok egy nép ellen és ország ellen, hogy kigyomlálom, megrontom és elvesztem: De megtér az a nép az ő gonoszságából, a mely ellen szólottam: én is megbánom a gonoszt, a melyet rajta véghezvinni gondoltam. És hogyha szólok a nép felől és ország felől, hogy felépítem, beültetem; De a gonoszt cselekszi előttem, és nem hallgat az én szómra: akkor megbánom a jót, a melylyel vele jót tenni akartam. Most azért beszélj csak a Júda férfiaival és Jeruzsálem lakosaival, mondván: Ezt mondja az Úr: Ímé, én veszedelmet készítek ellenetek és tervet tervezek ellenetek! Nosza, térjetek meg, kiki a maga gonosz útáról, és jobbítsátok meg útaitokat és cselekedeteiteket! Ők pedig azt mondják: Hagyd el! Mert mi a magunk gondolatai után megyünk, és mindnyájan a mi gonosz szívünk hamisságát cselekeszszük. Azért ezt mondja az Úr: Kérdezzétek csak meg a népeket: kicsoda hallott vala ilyeneket? Igen útálatosan cselekedett Izráel leánya! Elhagyja-é a mezőség szikláját a Libanon hava? Vajjon kiszáríthatók-é a felfakadó, csörgedező, hullámzó vizek? Ám az én népem elfeledkezett rólam; a hiábavalónak áldozik; elcsábították őket az ő útaikról, az ősrégi nyomról, hogy ösvényeken, járatlan úton járjanak; Hogy pusztasággá tegyem földjüket, örökös csúfsággá, hogy a ki átmegy rajta, elálmélkodjék és fejét csóválja. Mint keleti szél szórom szét őket az ellenség előtt, háttal és nem arczczal nézek reájok az ő pusztulásuk napján. Ők pedig mondák: Jertek és tervezzünk terveket Jeremiás ellen, mert nem vész el a törvény a paptól, sem a tanács a bölcstől, sem az ige a prófétától! Jertek el és verjük meg őt nyelvvel, és ne hallgassunk egy szavára sem! Figyelmezz reám Uram, és az én pereseimnek szavát is halld meg! Hát roszszal fizetnek-é a jóért, hogy ők vermet ásnak nékem? Emlékezzél! Előtted álltam, hogy javokra beszéljek, hogy elfordítsam rólok haragodat. Azért juttasd fiaikat éhségre és hányd őket fegyver hegyére, hogy legyenek az ő asszonyaik magtalanokká és özvegyekké; férjeik pedig legyenek halál martalékává, ifjaikat fegyver verje le a harczon. Kiáltás hallattassék házaikból, mikor sereggel törsz reájok hirtelen, mert vermet ástak, hogy elfogjanak engem, és tőrt vetettek lábaimnak. Te pedig Uram, tudod minden ellenem való gyilkos szándékukat; ne kegyelmezz meg bűneik miatt, és ne töröld ki vétkeiket orczád elől, hanem veszni valók legyenek előtted; a te haragod idején bánj el velök!” A fazekas példája Isten Jeremiásnak a fazekas műhelyében mondott egy igazságot, ott értette meg vele. Azt látta a fazekas műhelyében, hogy a fazekas agyagból edényt készített a korongon. Egyszer csak az edény elromlott. Nem a fazekas rontotta el, nem a fazekas volt ügyetlen, hanem elromlott az edény. Mi miatt? Úgy gondolom, azért, mert rossz volt az agyag. Valami belekerült, valami idegen anyag, és elromlott a kezében. Akkor úgy gondolta a fazekas, hogy ebből az agyagból nem lehet azt az edényt készíteni, amit ő először elgondolt, megváltozta a szándékát, készített belőle egy másik edényt, ahogy jobbnak látta. Akkor azt mondta az Úr Jeremiásnak: Látod,

„vajjon nem cselekedhetem-é veletek úgy, mint ez a fazekas, oh Izráel háza? Ímé, mint az agyag a fazekas kezében, olyanok vagytok ti az én kezemben, oh Izráel háza!” Úgy gondolom, ennek a példázatnak az a fő jelentése, hogy Isten azt tesz az emberrel, azt tesz az Ő népével, amit akar. Mert ahogy hatalma van a fazekasnak az agyagon, ugyanúgy hatalma van az Istennek is rajtunk. Isten nem azért teszi úgy, ahogy jónak látja, mert Ő szeszélyes önkényúr, aki egyszer így gondolja, aztán meg úgy gondolja, hanem a szerint változik Istennek a bánásmódja az emberrel, Izraellel és velünk is, ahogyan mi változunk. Úgy munkálkodik Isten rajtunk és velünk, ahogyan legjobbnak látja, hogy elérje a célt. Isten úgy cselekszik, ahogy jónak látja Nézzük meg, hogy mit is mond a példázat által az Úr először Izrael népének, aztán meg, persze, nekünk is. Azt mondja a 7. verstől: „Hogyha szólok egy nép ellen és ország ellen, hogy kigyomlálom, megrontom és elvesztem: De megtér az a nép az ő gonoszságából, a mely ellen szólottam: én is megbánom a gonoszt, a melyet rajta véghezvinni gondoltam.” Ez az egyik oldala a dolognak. Tehát mondjuk így, az Újszövetség szavaival - Pál is így hozza ezt a példát -, hogy az Úr valamelyik népből a harag edényét akarta készíteni. Tehát, szólt egy ország ellen, hogy megrontja, kigyomlálja, de közben változott a nép, változott az ország, mert megtértek, megpuhult a szívük, megbánták a bűneiket, akkor Isten is változtat az Ő bánásmódján. Nem törli el azt az országot, hanem megkegyelmez neki. De ha másként gondolkozunk, azt is mondhatnánk, hogy Isten nem tartotta be az ígéretét (mert első látásra így látszik), hiszen azt ígérte, azt az országot kiveszti, kigyomlálja, elpusztítja, és végül mégsem pusztította el. Ezt nem értették a próféták sem. Ninive Nem értette például Jónás sem, mert őt is az Úr elküldte ilyen üzenettel Ninivébe, ismerjük az igét: „Kelj fel, menj Ninivébe, a nagy városba, és hirdesd néki azt a beszédet, a mit én parancsolok néked. És felkele Jónás, és elméne Ninivébe az Úr szava szerint. [Ez már az Úr második szava hozzá, miután a hal kitette a partra.] Ninive pedig nagy városa vala Istennek, három napi járó föld. És kezde Jónás bemenni a városba egy napi járóra, és kiálta és monda: Még negyven nap, és elpusztul Ninive!” (Jón 3,2-4). Mi történt? Jónás kiment a városon kívül, hogy megnézze, hogy pusztul el Ninive. Eltelt a negyven nap, és nem pusztult el! S akkor azt mondja Jónás: „Avagy nem ez vala-é az én mondásom, mikor még az én hazámban valék? azért siettem, hogy Tarsisba futnék, mert tudtam, hogy te irgalmas és kegyelmes Isten vagy, nagy türelmű és nagy irgalmasságú és a gonosz miatt is bánkódó” (Jón 4,2). Mintha előre érezte, tudta volna, hogy hiába mondja ő az Úrnak ezt a szavát, hogy még negyven nap és elpusztul Ninive, tudta, hogy nem pusztul el, mert Isten megkegyelmez neki. Megváltoztatta Isten a szavát? Nem, hanem elhatározta, hogy ebből a gonosz Ninivéből megkészíti a korongon fazekasmester módjára a harag edényét, elpusztítja őket. Közben valami történt az agyaggal, ez történt: „És kiáltának és szólának Ninivében, a királynak és főembereinek akaratából, mondván: Emberek és barmok, ökrök és juhok: semmit meg ne kóstoljanak, ne legeljenek és vizet se igyanak! Hanem öltözzenek zsákba az emberek és barmok, és kiáltsanak az Istenhez erősen, és térjen meg kiki az ő gonosz útáról és az erőszakosságból, a mely az ő kezökben van! Ki tudja? talán visszatér és megengesztelődik az Isten és elfordul haragjának búsulásától, és nem veszünk el! És látá Isten az ő cselekedeteiket, hogy megtértek az ő gonosz útjokról: és megbáná az Isten azt a gonoszt, a melyről mondá, hogy végrehajtja rajtok, és nem hajtotta végre” (Jón 3,7-10). Ez történt Ninivében, amit itt mond az Úr a fazekas házában Jeremiásnak: „Hogyha szólok egy nép ellen és ország ellen, hogy kigyomlálom, megrontom és elvesztem: De megtér az a nép az ő gonoszságából, a mely ellen szólottam: én is megbánom a gonoszt, a melyet rajta véghezvinni gondoltam.”

Mit jelent az Úr megbánása? Mondhatná valaki: Isten megbánja? Hát nem az van megírva, hogy nem ember az Isten, hogy megbánjon valamit? Mond-e Ő valamit, ami be ne teljesedne, amit Neki meg kellene bánni? Például 4Mózes 23,19: „Nem ember az Isten, hogy hazudjék és nem embernek fia, hogy megváltozzék. Mond-é ő valamit, hogy meg ne tenné? Igér-é valamit, hogy azt ne teljesítené?” Vagy egy másik: „Akkor szóla az Úr Sámuelnek, mondván: Megbántam, hogy Sault királylyá tettem, mert eltávozott tőlem, és beszédeimet nem tartotta meg…” (1Sám 15,10-11). Ugyanebben a fejezetben olvashatjuk a 29. versben: „Izráelnek erőssége pedig nem hazudik, és semmit meg nem bán, mert nem ember ő, hogy valamit megbánjon.” Hogyan van ez? Ezzel a példázattal éppen ezt akarja az Úr bemutatni, hogy van olyan, hogy Ő megbán valamit, és mégis igaz ez is: Nem ember, hogy megbánjon valamit. Úgy gondolom, mindnyájunk előtt világos, hogy Isten megbánása nem olyan, mint a mi megbánásunk szokott lenni: hogy akkor bánunk meg valamit, ha rájövünk, hogy hibáztunk valamiben, nem jól tettük, elvétettük a célt, vétkeztünk. Isten ilyet nem tesz. Ő nem véti el a célt, nem kell neki semmit megbánni. De amikor Ninivének azt üzente, hogy még 40 nap és elpusztul Ninive, akkor mi volt a célja? Az volt a cél, hogy elpusztítsa Ninivét? Nem az volt a cél, hanem az, amit Jónás előre tudott: hogy megtérjen a nép, és ne kelljen elpusztulniuk. Istennek soha nem kell megbánni semmit azért, mert tévedett, vagy rosszat tett, hanem azt, hogy megbánta, inkább így mondhatnánk más szóval, hogy attól az eszköztől, amit addig akart használni, eltért, mert elérte a célját, és megváltozott a nép, megtért. Az Úr bánásmódja változik meg Van ennek a felolvasott Igének egy másik oldala is. „És hogyha szólok a nép felől és ország felől, hogy felépítem, beültetem; De a gonoszt cselekszi előttem, és nem hallgat az én szómra: akkor megbánom a jót, a melylyel vele jót tenni akartam” (9-10. vers). Ez is úgy néz ki, mintha Isten ígérne valami jót, és aztán másképp cselekedne. Például itt van Izrael népe. Azt ígérte az Úr Izrael népének, hogy beviszi arra a földre, beülteti őket, és jót tesz velük. De a nép nem úgy járt el, ahogy kellett volna. Azt mondja Isten: megbánom a jót. Mert az Úrnak elsősorban nem az a célja az életünkkel, hogy itt a földön valami jót tegyen velünk, hanem az a célja, hogy olyanná alakítson bennünket (már az ószövetségben is ez volt a célja, de most különösen igaz ez), hogy olyanná formáljon, olyanná tegyen bennünket, hogy állandóan az Ő jelenlétében, az Ő közösségében, közelségében tudjunk élni, Ö vele együtt örülve. Ez a nép nem szeretett Isten közelében lenni. Hogyha ezt a népet nem vitte közelebb Istenhez, hogy jót tett vele, akkor elveszi Isten a jót, és rosszat, csapásokat ad neki, hogy térjen észhez, hogy elérje az Ő eredeti célját. Istennek az az eredeti célja, hogy az embert felemelje Önmagához, és ha kell, akkor kemény eszközöket használ, ha úgy kívánja az agyag, az ember. Ha pedig úgy kívánja, hogy elég a szemeivel tanácsolni, szeretettel, akkor pedig azt ad Isten. Mivelünk is Isten mindig úgy bánik, amivel célhoz ér, hogy közösségébe tudjon bennünket vonni, hol így, hol úgy. De nem Ő változik meg, mi változunk, és hogy elérje a célját, változtatja Isten velünk az Ő bánásmódját, mint ahogy a szülő is változtatja a gyerekkel szemben a bánásmódját: van, amikor simogatja, van, amikor megveri. De azért teszi, hogy abból a gyerekből ember legyen, olyan felnőtt, amilyet a szülő szeretne belőle nevelni. Persze, nemcsak a nép életében, hanem az egyéni életünkben is ugyanígy van ez. Jót tervezett Isten Izrael felől Megemlítenék még egy történetet Izrael életéből, amikor jót szólt az Úr a nép felől, és azután megbánta és megváltoztatta azt, mert a nép megváltozott Istennel szemben. Ugyanabban a részben, ahonnan olvastam Bálámnak a jövendölését, hogy: „Nem ember az Isten, hogy hazudjék és nem embernek fia, hogy megváltozzék. Mond-é ő valamit, hogy meg ne tenné? Igér-é valamit, hogy azt ne teljesítené?” Így folytatja itt az Ige: „Ímé parancsolatot vettem,

hogy áldjak; ha ő áld, én azt meg nem fordíthatom. Nem vett észre Jákóbban hamisságot, és nem látott gonoszságot Izráelben. Az Úr, az ő Istene van ő vele; és királynak szóló rivalgás hangzik ő benne. Isten hozta ki őket Égyiptomból, az ő ereje mint a vad bivalyé. Mert nem fog varázslás Jákóbon, sem jövendőmondás Izráelen. Idején adatik tudtára Jákóbnak és Izráelnek: mit mívelt Isten! Ímé e nép felkél mint nőstény oroszlán, és feltámad mint hím oroszlán; nem nyugszik, míg prédát nem eszik, és elejtettek vérét nem iszsza” (4Móz 23,1924). Ez egy jó jövendölés Izrael felől, nem lát Isten benne gonoszt. Erős nép, felkel ez a nép, győz ez a nép, mondja Bálám által az Úr, és a vég is ott volt Istennek a szívében, jót ígért ennek a népnek. Lapozzunk vagy kettőt, és itt megtudhatjuk, hogy mit tett ezek után a nép. Mózes negyedik könyve 25. rész: „Mikor pedig Sittimben lakozik vala Izráel, kezde a nép paráználkodni Moáb leányaival.” És mi lett a következménye? „De meghaltak a csapás miatt huszonnégy ezeren.” Ez a nép, amelyre Isten azt mondta, hogy nem vettem észre gonoszságot Jákóbban. Ez a nép, amelyikre azt mondja, hogy győzni fog, felkel, mint hím oroszlán és nőstény oroszlán, ezt a népet Isten maga öldöste le, huszonnégyezer embert. Miért? Mert olyan az ember Isten kezében, mint az agyag a fazekas kezében. Szólott arról, hogy felépíti, beülteti, de a nép gonoszul cselekedett, nem engedelmeskedett, mert paráználkodott, mert bálványimádó volt, nem hallgatott az Úr szavára. Ezért az Úr megbánta a jót, amellyel vele jót tenni akart, és ráhozta a gonoszt. De soha nem bánta meg Isten, hogy választotta azt a népet. Nem tévesztette el a célt, nem tett rosszul, nem volt megbánnivalója, úgy ahogy az embereknek, csak úgy bánt ezzel a néppel, hogy elérje vele az Ő célját. Az egyéni élet mint „agyag” Nos, most nézzük meg közelebbről, az egyéni életünkre nézve is, ugyanúgy vagyunk mi is, mint ahogy Izrael háza: agyag a fazekas, az Isten kezében. Egy példát hoznék az Ószövetségből, hogy egy emberrel is Isten hogy bánik, és mennyire a kezébe veszi és formálja, egyetlenegy embert, és bennünket is. A Királyok első könyve 21. részében olvashatunk Izraelnek egy királyáról, Akhábról és a feleségéről, amint a jezréelbeli Nábóthnak a szőlőjét elfoglalta. Tudjuk, hogy hogyan, istentelen módon, hamis tanúkat állított ellene és azt állították a hamis tanúk, hogy megszólta a királyt, és káromolta Istent. Megkövezték, meghalt, elfoglalták a szőlőt, és mindezt a felesége tanácsára tette a király. 17. vers: „Akkor szóla az Úr Thesbites Illésnek, mondván: Kelj fel, és menj Akhábnak, az Izráelbeli királynak eleibe, a ki Samariában lakik, ímé ott van a Nábót szőlőjében, a melybe lement, hogy azt elfoglalja; És szólj néki, ezt mondván: Így szól az Úr: Nemde megölted-é és nemde el is foglaltad-é? És szólj néki, mondván: Ezt mondja az Úr: Ugyanazon a helyen, a hol felnyalták az ebek Nábót vérét, ebek nyalják fel a te véredet is! És monda Akháb Illésnek: Megint rám találtál ellenségem? És ő monda: Rád találtam; mert te magadat mindenestől arra adtad, hogy gonoszságot cselekedjél az Úr szemei előtt. Ímé, azt mondja az Úr: Veszedelmet hozok reád, és elvesztem a te maradékaidat, és kigyomlálom Akhábnak még az ebét is, és a berekesztettet és az elhagyatottat Izráelben; És olyanná teszem a te házadat, mint Jeroboámnak, a Nébát fiának házát, és mint Baásának, az Ahija fiának házát azért, a miért haragra ingerlettél engem, és a miért bűnbe ejtetted az Izráelt. És Jézabel felől is szóla az Úr, mondván: Az ebek eszik meg Jézabelt Jezréel kőfala előtt; Azt, a ki Akháb házából a városban hal meg, az ebek eszik meg; azt pedig, a ki a mezőben hal meg, az égi madarak eszik meg. Mert bizonyára nem volt Akhábnak mássa, a ki magát arra adta volna, hogy csak gonoszságot cselekedjék az Úr szemei előtt, a melyre az ő felesége, Jézabel ösztökélé őt. Mert igen útálatos dolgot cselekedék, követvén a bálványokat mind a szerint, a mint cselekedének az Emoreusok, a kiket az Úr kiűzött volt az Izráel fiai előtt. Lőn pedig, mikor meghallotta Akháb e beszédeket, megszaggatá az ő ruháit, és zsákba öltözék és bőjtöle, és a zsákban hála,

és nagy alázatossággal jár vala. És szóla az Úr Thesbites Illésnek, mondván: Nem láttad-é, hogy Akháb hogyan megalázta magát előttem? Mivelhogy pedig megalázta magát előttem, nem hozom reá a veszedelmet az ő életében, hanem csak az ő fia idejében hozom el a veszedelmet az ő házára” (1Kir 21,17-29). És mit tett Jézabel, az ő felesége? 2Kir 9,30-37: „És mikor Jéhu Jezréelbe ment és Jézabel ezt meghallotta, arczát megékesíté kenettel, felékesítette fejét, és kitámaszkodott az ablakon. És mikor Jéhu bevonult a kapun, monda: Békesség van-é, óh Zimri! uradnak gyilkosa? Ő pedig feltekintve az ablakra, monda: Ki van ott velem? Ki? És alátekintett két vagy három főember. És monda azoknak: Vessétek alá őt. És aláveték, és az ő vére szétfrecskendezett a falra és a lovakra, és eltapodtatá őt. Bemenvén pedig oda, evett és ivott, és monda: Nézzetek utána annak az átkozottnak és temessétek el; hiszen mégis csak király leánya. De mikor kimentek, hogy eltemetnék őt, már semmit sem találtak belőle, csak a koponyáját, a lábait és a keze fejeit. És visszamenvén, megmondák néki, és ő monda: Ez az Úr beszéde, a melyet szólott az ő szolgája, Thesbites Illés által, mondván: Az ebek eszik meg Jézabel testét a Jezréel földén, És olyan lesz Jezréel földjén a Jézabel teste, mint a mezőn a ganéj, úgy, hogy senki meg nem mondhatja: Ez Jézabel!” Látjuk a kettő közt a különbséget, ahogy az agyag változott? Az egyik megpuhult, a másik megkeményedett, és tudomást sem vett Isten szaváról. Ugyanígy van a mi életünkben is. Az Úr nekünk nagyon sok jót ígért, de vajon megbecsüljük-e az Ő ígéreteit? Mert úgy vagyunk ezekkel az ígéretekkel, mint ahogy a laodíceabeli gyülekezet volt. És nem csak egy népre és egy személyre, hanem a gyülekezetekre is áll ugyanez. Azt mondja a laodíceabeli gyülekezet: „meggazdagodtam és semmire nincs szükségem, és nem tudod, hogy te vagy a nyomorult és a nyavalyás és szegény és vak és mezítelen […] Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek…” (Jel 3,17.20). Nem volt már benn az Úr, az ajtó előtt állt, és zörgetett. Ugyanekkor azt mondja: gazdag vagyok, és meggazdagodtam. Voltak ígéreteink, no de mi történt közben? Ezért nagy figyelmeztetés ez, amit Jeremiásnak mondott az Úr a fazekas műhelyében, hogy kezébe vesz bennünket, mond valamit, ígér valamit, s közben elkezd formálni bennünket. Maradjunk meg az Ő formáló keze alatt, hajoljuk meg, és alázkodjunk meg ez alatt a kéz alatt, s ne kerüljön bele semmi idegen anyag az életünkbe, mert ettől elromlik az edény. Idegen anyag Izrael házába mi került, amitől elromlott? Mi volt az az idegen? Legfőképpen a bálványimádás. És az Úr Jézus idejében mi került bele Izrael gyülekezetébe? Ami a legfájdalmasabb volt az Úrnak, az a képmutatás volt. Azért mondta is, hogy őrizkedjetek a farizeusok kovászától (ami a képmutatás), hogy mi is vigyázzunk. Az Úr nekünk sok mindent ígért, de nehogy beszennyezzen valami bálványimádás, képmutatás, vagy más bűn, a világ szeretete, önmagunk szeretete, a magunk életének, lelkének a dédelgetése, hanem hajoljunk meg Isten keze alatt, és úgy fogadjuk, amit nekünk ad, ahogyan adja. Akkor olyan edényt formál belőlünk az Úr, amilyet a legjobbnak látott. De ha belekerül valami idegen, akkor másképpen bánik velünk az Úr, hogy végül mégiscsak a saját képére formáljon bennünket. Miért támadták a prófétát Még egy dolgot megemlítenék ebből a részből. A 18. versben olvastuk, hogy Jeremiás ellen támadtak a népnek a vezetői amiatt, amit Jeremiás mondott. Ők pedig azt mondták: „Jertek és tervezzünk terveket Jeremiás ellen, mert nem vész el a törvény a paptól, sem a tanács a bölcstől, sem az ige a prófétától! Jertek el és verjük meg őt nyelvvel, és ne hallgassunk egy szavára sem!” Már az előző fejezetben is olvastunk erről, hogy a próféta ellen támadt a nép. Itt is azt mondták: Szőjünk terveket Jeremiás ellen! Figyeljük meg, hogy most ezt mivel indokolják: „mert nem vész el a törvény a paptól.” A papok is ellene támadtak. Mi is papok

vagyunk, mi nem tudjuk a törvényt? Csak Jeremiás, akinek kijelentette az Úr magát? Nem veszett el mitőlünk a törvény! Mi is tudjuk, be is tartjuk. Külsőleg be is tartották, de a szívük távol volt az Úrtól. Aztán azt mondják: sem a tanács a bölcstől nem vész el. Vagyis itt vannak a mi bölcseink, a mi írástudóink, az ő tanácsuk semmi? És sokkal többen vannak, mint Jeremiás. Jeremiás csak egymaga beszél itt, s a mi bölcs írástudóink pedig bennünket megnyugtattak, hogy minden így van jól, ahogy van. Nem múlik el az Ige a prófétáktól. Csak Jeremiás a próféta? Nekünk is vannak prófétáink, és az ő szájukban nem Isten Igéje van? Jeremiás csak egyedül beszél, nekünk meg sok prófétánk van. Minden prófétánk azt mondja, hogy ne féljetek, az Úr jót ígért, az Úr azt ígérte, hogy beplántál benneteket erre a földre, az Úr azt ígérte, hogy Jeruzsálemet megőrzi örökre. Az Úr azt ígérte, hogy az Ő házát, az Isten templomát, ahol Ő lakik az Ő neve, azt nem érheti semmi baj. Hát akkor mit akar ez a Jeremiás itt egymaga, amikor az összes pap, az összes próféta, az összes írástudó másképpen látja? Igen veszélyes dolog ez, amikor azt gondolja valaki, hogy a többség dönt, hogy az az igaz, ahogy a többség látja. Jeremiás által az Úr éppen ezt akarta kijelenteni ennek a népnek és nekünk is a fazekas műhelyében, hogy igaz, amit a papok mondanak a törvényről, igaz, amit az írástudók látnak, valóban ígért az Úr olyat, mondott az Úr olyat, és igaz, amit mondanak a próféták, a hamis próféták, a maga nemében igaz, mondott az Úr olyat, hogy megőrzi azt a népet. De ha elromlott az agyag, ha megromlott a nép, szíve távol került az Úrtól, nincs-e hatalma az agyagon, nincs-e hatalmam a népen - mondja az Úr -, hogy másképp tegyek vele? S éppen ezt jelentette ki az Úr Jeremiás által, hogy amit mondtam, másképpen tervezem, mert ez nektek nem használ, mert ez által csak beképzeltek lesztek, önhittek lettetek, és elözönlött a bűn Jeruzsálembe. Másképpen gondolom: térjetek meg, mert ha nem, akkor ellenetek hozom az ellenséget, Nabukodonozort. És ezt, ugye, a nép nem szerette hallani! Sokkal jobb volt nekik az, hogy cselekedjük a bűnt, a testünk akaratát, a kedvteléseinket, a lelkünk akaratát, áldozzunk a bálványoknak is, Aserának, az ég istennőjének, Baálnak, és aztán még az Úr ígéretében is bízzunk, hogy megőriz minket az ellenségtől; ez tetszett a népnek. Jeremiás által éppen ezt mondja az Úr, hogy nem lehet a kettőt összeegyeztetni. Aki az Úrban bízik, az vessen ki az életéből minden idegent, mert az Úr nem tűr meg semmi idegent, se bálványt, se képmutatást, se bűnt, se semmit az ő népének az életében. Mert ha nem, akkor majd az Úr kiveti, akkor majd az Úr a nyomorúság kemencéjében kiégeti. Jeremiás könyörgése S amikor Jeremiás ellen támadtak, akkor azt mondja Jeremiás: „Figyelmezz reám Uram, és az én pereseimnek szavát is halld meg! Hát roszszal fizetnek-é a jóért, hogy ők vermet ásnak nékem? Emlékezzél! Előtted álltam, hogy javokra beszéljek, hogy elfordítsam rólok haragodat” (19-20. vers). Ez a szörnyű emberi vakság, amikor a próféta éppen azért állott az Úr előtt, és éppen ezért a népért, az Úr megbízásából azért mondott súlyos dolgokat, hogy nehogy a népre rájöjjön ez az ítélet. Jót akart a népnek, igazán jót. A nép javára szállt szembe velük, mert a nép nem ismerte fel a saját javát. Dorgálta a népet, mert szerette a népet az Úr, s nem ismerte meg a nép, azt gondolta, hogy gyűlöli őket Jeremiás. Mert ha nem gyűlölné, nem mondana ilyen rossz dolgokat. Ez most is van ám úgy, hogyha az Úr nehéz dolgokat üzen valaki által, akkor azt gondoljuk, hogy nem szeret bennünket, és azért mondja. Amikor Jeremiás ezt elmondta, hogy hát, Uram, emlékezz, hogy én ezért a népért álltam Te előtted a javukra, akkor megkeseredik Jeremiás. Azt mondja: „Azért juttasd fiaikat éhségre és hányd őket fegyver hegyére, hogy legyenek az ő asszonyaik magtalanokká és özvegyekké; férjeik pedig legyenek halál martalékává, ifjaikat fegyver verje le a harczon” (21. vers), vagyis egy átkot mond erre a népre. Ez persze most távol van az újszövetségi, krisztusi szeretettől és indulattól, mert az Úr Jézus imádkozott az Ő ellenségeiért a kereszten, s nekünk is azt mondja, hogy még az ellenséget is, akit üldöznek, áldjátok, és ne átkozzátok. Ez így van

jól, és így van rendjén. Jeremiásnak ezeket az átkait nem lehet újszövetségi mércével mérni, ő még ószövetségi ember volt. De egy biztos: bár az Úr Jézus Krisztus imádkozott Jeruzsálemért, mégis beteljesedett az, aminek be kellett teljesedni azon a népen, és azon az emberen, aki nem fogadta el a figyelmeztető szót. Jeremiás átka is beteljesedett. Elpusztultak, semmivé lettek, asszonyaik özveggyé lettek, ifjaik elhullottak a harcon, a férfiak egy részét elhurcolták Babilóniába. Rájuk jött az ellenség; pusztulás és jajgatás volt. És bár most nagy a kegyelem, de mindenesetre, ha valaki megveti Isten kegyelmét, szeretetét, csak az ítélet jöhet utána. Ezért becsüljük meg az Úrnak ezt a szavát, üzenetét, példáját, amit a fazekas műhelyében mutatott Jeremiásnak, hogy az Ő kezében vagyunk, és úgy tesz velünk, amint akar. Befejezés Azzal az Igével fejezem be, amit az Újszövetségben olvashatunk Péter apostol levelében: „Alázzátok meg tehát magatokat Istennek hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején” (1Pét 5,6). Ámen. Debrecen, 1987. szeptember 30.