VIKTOR PELEVIN Az agyag géppuska

VIKTOR PELEVIN Az agyag géppuska

VII. URGAN DZSAMBON TULKU ELŐSZAVÁVAL

EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 2002 Fordította BRATKA LÁSZLÓ A FORDÍTÁS ALAPJÁUL SZOLGÁLÓ KIADÁS: BKTOP ••’—: '‘ ‘•’ ĄC¤ź¤‘ 3ATECTBO «’‘“ˇĄC», MOCKBA, 1996

© VIKTOR PELEVIN, 1996 HUNGARIAN TRANSLATION © BRATKA LÁSZLÓ, 2002

A FORDÍTÓ MUNKÁJA IDEJÉN A NEMZETI KULTURÁLIS ALAPPROGRAM ÖSZTÖNDÍJÁBAN RÉSZESÜLT.

A SZERZŐTŐL AZ EURÓPA KÖNYVKIADÓNÁL MEGJELENT: GENERATION „P”

A lópofákat és az emberek arcát, a parttalan élő áradatot nézve, amelyet az én akaratom támasztott, és amely a bíborvörös alkonyi sztyeppén a semmibe száguld, gyakran gondolok rá: hol vagyok Én ebben az áradatban? Dzsingisz kán

A húszas évek első felében, Belső-Mongólia egyik kolostorában keletkezett jelen kézirat valódi szerzőjének nevét számtalan ok miatt nem hozhatjuk nyilvánosságra, s így a szöveget közlésre előkészítő szerkesztő neve alatt jelenik meg. Az eredetiből kihagytuk egy sor mágikus eljárás leírását, továbbá az elbeszélőnek a forradalom előtti Péterváron zajló életére való igen terjedelmes visszaemlékezését (ún. pétervári periódus). A szerző által adott műfaji meghatározást – a szabad gondolat sajátos szárnyalása – is elhagytuk, mivel minden jel szerint viccnek kell tartanunk. A szerző elmesélte történet egy sor kétségtelen művészi értékkel bíró pszichológiai naplóként érdekelhet bennünket, ennél többre semmiképpen sem tarthat igényt, bár néha a szerző különféle dolgok tárgyalásába kezd, amely dolgok azonban, úgy véljük, nem szorulnak semmiféle tárgyalásra. A mesélés bizonyos fokú görcsössége azzal magyarázható, hogy a szöveg megírásának nem irodalmi mű létrehozása volt a célja, hanem a tudat gépiesen ismétlődő ciklusainak rögzítése, az úgynevezett belső életből való végleges kigyógyulás céljából. A szerző két-három helyen is inkább igyekszik közvetlenül megcélozni az olvasó értelmét, semmint arra kényszeríteni, hogy meglásson egy szavakból tapasztott újabb fantomot; sajnos, e cél túlontúl egyszerű ahhoz, hogy az efféle kísérleteket siker koronázhassa. A szakértő irodalmárok bizonyára csupán az utóbbi években divatos kritikai szolipszizmus legújabb produktumát látják a műben, de a dokumentum valódi értékét az jelenti, hogy ez a világkultúra első kísérlete, amely művészi eszközökkel igyekszik tükrözni az Örök Visszanemtérés ősi mongol mítoszát. Most mondjunk néhány szót a könyv főszereplőjéről. A szöveg szerkesztője egyszer felolvasta nekem a költő Puskin egy tankáját: Véget érvén, a zord év, melyben annyi Derék, szép, hősi áldozat bukott, Magáról emléket nem is hagyott Egyetlen pásztordalban, mélabúsan Róla pásztor nem dalol. Mongol fordításban furcsán hangzik a hősi áldozat jelzős szerkezet. De most nincs helyünk, hogy elmélyedjünk ebben a témában – elég az hozzá, hogy a vers utolsó három sora teljes mértékben érvényes Vaszilij Csapajevre. Mit tudnak ma erről az emberről? Amennyire képesek vagyunk megítélni, alakja tisztán mitologikus vonásokat öltött a népi emlékezetben, és Csapajev valami olyasmi az orosz folklórban, mint a híres Naszreddin Hodzsa az arabban. A harmincas években készült ismert filmen alapuló mérhetetlen számú vicc hőse. Ez a film a fehérekkel harcoló vörös lovasparancsnoknak ábrázolja, aki hosszú, bensőséges beszélgetéseket folytat Petykával, az adjutánsával és Ankával, a géppuskás lánnyal, és a végén vízbe fullad, amikor a fehérek támadását követően megpróbálja átúszni az Urál folyót. De a reális Csapajev életéhez mindennek semmi köze, vagy ha van is, akkor a tényeket felismerhetetlenül eltorzítják a találgatások és az elhallgatások. Minden zavar és félreértés forrása a Csapajev című könyv, amelyet először egy párizsi kiadó jelentetett meg franciául 1923-ban, és amelyet különös gyorsasággal újra kiadtak Oroszországban.

Ne vesztegessük az időt a könyv nem autentikus voltának bizonyítására! Bárki, aki akarja, könnyedén felfedezheti benne az ellentmondások és logikai bukfencek sokaságát, de már csak a szelleme is tökéletes bizonyíték rá, hogy a szerzőnek (vagy szerzőknek) semmi köze sem volt az eseményekhez, amelyeket a könyv igyekszik leírni. Mellesleg jegyezzük meg, hogy bár Furmanov úr legalább kétszer találkozott a történelmi Csapajevvel, a könyv olvasása során nyilvánvalóvá váló okok miatt nem lehetett a mű szerzője. Elképesztő, de a neki tulajdonított szöveget sokan a mai napig is szinte dokumentum értékűnek tartják. • mögött a már több mint fél évszázada létező hamisítvány mögött nem nehéz észrevenni azoknak a rendkívül aktív és bőkezűen pénzelt erőknek a tevékenységét, amelyek abban érdekeltek, hogy minél tovább rejtve maradjon Eurázsia népei előtt az igazság Csapajevről. De úgy gondoljuk, hogy jelen kézirat felfedezésének maga a ténye is elég világosan beszél a kontinensen kialakult új erőegyensúlyról. É s végezetül: pontosan az elterjedt hamisítványtól való megkülönböztetés végett megváltoztatjuk az eredeti mű címét (Vaszilij Csapajev) . Az agyag géppuska címet, mint legegyszerűbbet és legkevésbé szuggesztívet választottuk, bár a szerkesztő két másik változatot javasolt (A szétmenő Petykák kertje, illetve: Fekete bublik) A jelen szöveggel szerzett érdemet minden élőlény üdvéért ajánljuk fel. Om mani padme hum. VII. Urgan Dzsambon Tulku, A Teljes és Végleges Megszabadulás Buddhista Frontjának Elnöke

1

A Tverszkoj bulvár majdnem ugyanolyan volt, mint két éve, amikor utoljára láttam – megint február volt: hóbuckák, ködös, sűrű homály, amely furcsa módon még a nappali világosságba is beszűrődött. A padokon ugyanazok a mozdulatlan öregasszonyok ültek; fönt, az ágak fekete rácsozata fölött ugyanaz az égbolt szürkéllett, olyan, mint az alvó Isten súlya alatt a földig lógó ódon matrac. Azért akadt különbség is. Ezen a télen valami hamisítatlanul sztyeppi hóförgeteg söpört végig a fasorokon, és egyáltalán nem csodálkoztam volna, ha néhány farkas kerül az utamba. A bronz Puskin a szokottnál egy kicsit szomorúbbnak tűnt – biztos azért, mert vörös kötényt akasztottak a nyakába az „Éljen az Forradalom első évfordulója!” felirattal. De semmi kedvem sem volt annak kapcsán ironizálni, hogy az évfordulónak kívánták, hogy éljen, és ilyen régies módon használták a forradalom névelőjét, mivel az utóbbi időben sokszor volt alkalmam tanulmányozni a démonikus ábrázatot, amely mindezek mögött a vörös alapú rövid idétlenségek mögött rejlett. Már sötétedni kezdett. Alig látszott a Sztraszt-noj-kolostor a havas homályban. Két teherautó állt az előtte lévő téren, amelyek magas kocsiszekrényét tűzvörös szövettel vonták be; a teherautók körül tömeg hullámzott, és hallottam a szónok hangját – alig értettem valamit, de az intonáció meg a proletariátus és terror szavak géppuska-ropogású „r”-jei alapján világos volt a beszéd értelme. Két részeg katona ment el mellettem, vállukon imbolygó szuronyú puska. A térre siettek, de egyikőjük rám szegezte pimasz tekintetét, lassította a lépteit, és kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit; mindkettőnk szerencséjére a másik megrántotta a katonaköpenye ujját, és továbbmentek. Megfordultam és gyorsan elindultam a bulváron lefelé, miközben azon tanakodtam, hogy miért kelt folytonos gyanakvást a külsőm ebben a csőcselékben. Persze összevissza és ízléstelenül voltam öltözve: széles dragonnal ellátott, piszkos, angol nagykabátot, tiszti csizmát és olyasféle tányérsapkát viseltem, természetesen sapkarózsa nélkül, amilyent II. Sándor hordott. De úgy látszik, hogy nem csak az öltözékemmel volt baj. Nem egy és nem két ember járkált körülöttem, aki nálam sokkal hülyébben nézett ki. Például a Tverszkaján láttam egy aranykeretes szemüveget viselő teljesen őrült férfit, aki egy ikont felmutatva a sötét, néptelen Kreml felé ment, de vele senki sem törődött. Én viszont folyton ferde pillantásokat kaptam el, és minden alkalommal eszembe jutott, hogy se irataim, se pénzem. Tegnap a pályaudvari vécében majdnem vörös szalagot tűztem a mellemre, de rögtön levettem, ahogy megláttam magam a repedt tükörben; a szalaggal nemcsak hülyén, hanem kétszer olyan gyanúsan néztem ki. Egyébként lehet, hogy valójában egyetlen tekintet sem időzött rajtam tovább, mint másokon, és mindezt csak felajzott idegeim okozták: a várakozás, hogy mikor tartóztatnak le. Nem éreztem halálfélelmet. Lehet – gondoltam –, hogy már meg is

haltam, és ez a jeges bulvár tulajdonképpen az árnyak világának az előszobája. Egyébként már régen eszembe jutott: az orosz lelkek arra ítéltettek, hogy akkor keljenek át a Styxen, amikor befagy, és az obulust nem a révész kapja, hanem egy szürke ruhás valaki, aki a korcsolyát kölcsönzi (természetesen ez is ugyanazt a szellemi szubsztanciát jelenti). Ó, hirtelen milyen részletekbe menően magam előtt láttam a következő jelenetet! Lev Tolsztoj fekete trikóruhában, széles karlendítésekkel a távoli horizont felé siklik; mozdulatai lassúak és ünnepélyesek, de gyorsan mozog, olyan gyorsan, hogy a hangtalan ugatással a nyomában száguldó háromfejű kutya képtelen utolérni! A nem e világi naplemente bágyadt narancssárga sugara tette teljessé a képet. Halkan felnevettem, és ebben a pillanatban valaki a vállamra csapott. Oldalra léptem, hirtelen megfordultam, és miközben a zsebemben megfogtam a Naguan-pisztoly markolatát, álmélkodva láttam, hogy Grigorij von Fuhrnehr áll előttem, egy olyan ember, akit gyerekkoromtól ismerek. De, úristen, hogy nézett ki! Tetőtől talpig fekete bőrben volt, az oldalán pisztolytáska fityegett, mauserrel, és valami idétlen bábatáskát fogott a kezében. – Örülök, hogy még képes vagy nevetni – mondta. – Szervusz, Grisa – válaszoltam. – Furcsa, hogy látlak. – És miért? – Csak úgy. Furcsa. – Honnan, hová? – kérdezte életvidáman. – Pityerből. De azt én is szeretném tudni, hogy hová. – Akkor hozzám! – mondta. – Itt lakom a közelben, egyedül egy egész lakásban. Egymásra nézegetve, mosolyogva és értelmetlen szavakat váltva lefelé mentünk a bulváron. Von Fuhrnehr kis szakállt növesztett, amióta nem találkoztunk, kicsírázott hagymára hasonlított a feje tőle; az arcát kicserzette a szél, és pír vonta be, mintha egészségét ragyogóan megedzve egymás után több télen át korcsolyázott volna. Egy gimnáziumba jártunk, de aztán ritkán láttam. Néha találkoztunk a pétervári irodalmi szalonokban – verseket írt, amelyek mintha egy szodomitává lett Nyekraszov vagy egy Marxnak bedőlt Nadszon művei lettek volna. Kissé bosszantott a manírja, hogy nyilvánosan kokaint szippant és folyton a szociáldemokrata körökkel való kapcsolataira célozgat. Egyébként az utóbbi, legalábbis a külseje alapján alighanem igaz is lehetett. Tanulságos volt most a sötétség erőihez való tartozás jeleit látni egy emberen, aki annak idején annyit beszélt a Szentháromság misztikus értelméről – de persze nem jelentett váratlan fordulatot ez a változás. Sok Majakovszkij-féle dekadens ajánlotta fel sietve a szolgálatait az új hatalomnak, amikor megérezte nyilvánvalóan sátáni természetét. Egyébként azt hiszem, hogy nem a tudatos satanizmus mozgatta őket – ehhez túl infantilisek voltak –, hanem az esztétikai érzék: a vörös pentagramma nagyon jól mutatott Majakovszkij hírhedt sárga zubbonyán. – Mi van Péterváron? – kérdezte von Fuhrnehr. – Mintha nem tudnád. – Az igaz. Tudom – mondta unottan. Letértünk a bulvárról, keresztülmentünk az úttesten, és egy hatemeletes bérház előtt találtuk magunkat, a Palace Szállóval szemben – a szálloda bejáratánál két géppuska állt, matrózok cigarettáztak mellette, és hosszú nyélre

erősített torreádorkendő csattogott a szélben. Von Fuhrnehr megrántotta a kabátom ujját. – Nézd csak! – mondta. Megfordítottam a fejem. A kapu előtt hosszú fekete automobil állt, amelynek nyitott első ülése és rövid utasfülkéje volt. Az első ülésre egész kis hóbuckát hordott össze a szél. – Mi az? – kérdeztem. – Az enyém – mondta. – Szolgálati. – Á – mondtam –, gratulálok. Bementünk az előcsarnokba. A lift nem működött, a sötét lépcsőn kellett felmennünk, amelyről egyelőre még senki sem tépte föl a futószőnyeget. – Mivel foglalkozol? – kérdeztem. – Á, nem lehet úgy egyből elmondani. Sok a munka, túl sok is. Ez is, az is, amaz is – és mindent időre el akar végezni az ember. Először ott, aztán itt. Valakinek csak meg kell csinálnia mindezt. – Kulturális téren, vagy mi? Valahogy bizonytalanul oldalra billentette a fejét. Nem kérdezgettem tovább. Az ötödik emeleten odamentünk egy magas ajtóhoz, amelyen élesen rajzolódott ki a letépett névtábla helyén maradt világos téglalap. Az ajtó kinyílt, bementünk a sötét előszobába, és a falon azonnal csörögni kezdett a telefon. Von Fuhrnehr leakasztotta a kagylót. – Igen, Babajaszin elvtárs – ordította az ebonit-tölcsérbe. – Igen, emlékszem… nem, ne küldje… Babajaszin elvtárs, én nem tudom, hiszen nevetséges lesz… Ha csak elképzeli az ember, hogy matrózokkal – hisz kész gyalázat… Tessék? A parancsnak engedelmeskedem, de határozott tiltakozást jelentek be… Tessék? Rám sandított, és bementem a nappaliba, hogy ne zavarjam. A padló újsággal volt leterítve, mégpedig olyan újságokkal, amelyek többségét már régen betiltották; valószínűleg bekötött évfolyamok maradtak meg a lakásban. Az előző élet más nyomai is látszottak: egy csodálatos török szőnyeg lógott a falon, alatta pedig színes zománcrombuszokkal berakott szekreter állt – amint ránéztem, rögtön tudtam, hogy egy jómódú polgárcsalád élt itt. A szemközti falnál nagy tükör állt. Mellette egy szecessziós feszület lógott a falon, és egy pillanatra felmerült bennem, hogy milyen természetű vallásos érzés felelhetett meg neki. A tér jelentős részét egy sárga baldachinos ágy foglalta el. Talán a feszülethez való közelsége miatt, ezoterikus keresztény motívumokból álló csendéletnek tűnt az, ami a szoba közepén álló kerek asztalon volt: literes vodkásüveg, szív alakú bádog halvásdoboz, három egymáson fekvő fekete kenyérszeletből álló, a semmibe vezető kis lépcső, három csiszolt pohár és kereszt alakú konzervnyitó. A tükör mellett kis bálák hevertek a földön, amelyek láttán a csempészetre kellett gondolnom; erjedés-, kapca- és áporodott szeszszagot éreztem, és még sok üres üveg volt a szobában. Az asztalhoz ültem. Hamarosan megcsikordult az ajtó, és von Fuhrnehr jött be a szobába. Levetette a bőrkabátját, hangsúlyozottan demokratikus szellemű baka-gimnasztyorka volt alatta. – Most meg valami egészen hülye feladatot kaptam – mondta, ahogy leült. – A Csekától hívtak.

– Nekik is dolgozol? – Kerülöm, amennyire tudom. – Egyáltalán, hogy kerültél ebbe a társaságba? Szélesen elmosolyodott. – Ez a legkönnyebb. Öt percig beszéltem Gorkijjal telefonon. – Na és rögtön mausert és autót adtak? – kérdeztem. – Ide figyelj: az élet színház. Ismert tény. Hanem arról ritkábban beszélnek, hogy mindennap új darab megy ebben a színházban. Úgyhogy, Petya, most olyan darabot viszek színre, olyan darabot… A feje fölé emelte a két kezét, és úgy rázta őket, mintha egy láthatatlan zsákban lévő fémpénzt csörgetne. – Nem is magáról a darabról van szó – mondta. – Ha folytatjuk ezt a hasonlatot: eddig bárki záptojást dobhatott a nézőtérről a színpadra, most viszont a színpadról lőnek mindennap Naguannal a nézők közé, de kézigránátot is dobhatnak. Hát gondolj bele, minek jobb most lenni? Színésznek vagy nézőnek? Ez komoly kérdés volt. – Mit mondhatnék? – válaszoltam elgondol-kozva. – Ez a te színházad valahogy nagyon fejbe vágja az embert. És azt hiszem, hogy ebben ki is merül a lényege. De a jövő – böktem az ujjammal fölfelé – úgyis a mozié. Elvihogta magát, és megcsóválta a fejét. – De azért gondolkozz csak azon, amit mondtam! – Rendben. Vodkát töltött magának és megitta. – Fuhh – mondta. – A színházzal kapcsolatban: tudod, hogy ki a színházi komisszár? Madame Malinovszkaja. Ugye ismered? – Nem emlékszem. Ki a fene ismeri ezeket a madame Malinovszkajákat? Fölsóhajtott, fölállt, szó nélkül föl-alá járkált a szobában. – Petya – mondta, amint leült velem szemben és a szemembe nézett –, viccelünk itt, viccelünk, közben viszont látom, hogy valami nincs rendben veled. Mi történt? Régi barátok vagyunk, de még ha nem volnánk is, biztosan tudok segíteni. Elszántam magam. – Őszintén elmondok mindent. Három nappal ezelőtt kijöttek hozzám Péterváron. – Honnét? – A színházadból. – Hogyhogy? – húzta fel a szemöldökét. – Nagyon egyszerűen. Hárman jöttek a Goro-hovaja utcából, a Csekától, az egyik valami irodalmi munkásként mutatkozott be, a másik kettőnek be sem kellett mutatkoznia. Úgy negyven percig beszélgettek velem, mármint lényegében csak az az irodalmi munkás, aztán azt mondják, hogy érdekes a beszélgetésünk, de máshol kell folytatni. Én meg nem akartam erre a másik helyre menni, mert mint te is tudod, onnan meglehetősen ritkán tér vissza az ember… – De hát te visszatértél – vágott a szavamba. – Én nem visszatértem – mondtam –, én el sem mentem. Elmenekültem tőlük, Grisa.

Tudod, mint gyerekkorunkban a házmester elől. – De miért mentek ki hozzád? Hisz nem érdekel a politika. Csináltál valamit? – Nem csináltam én semmit. Kész vicc az egész. Megjelent egy versem – az ő szempontjuk szerint nem a megfelelő újságban –, és volt benne két sor, ami nem tetszett nekik: páncélkocsi berregése – egy pillanat csak, és vége. El tudod képzelni? – És miről szólt a vers? – Ó, teljesen absztrakt. Szó volt benne az idő áradatáról, amely szétmossa a jelen falát, és egyre újabb minták tűnnek fel rajta, amelyek egy részét múltnak nevezzük. Az emlékezet azt bizonygatja nekünk, hogy valóban volt tegnap, de honnét tudjuk, hogy az egész emlékezet nem csak az első hajnalsugárral együtt jelent meg? – Nem egészen értem – mondta von Fuhrnehr. – Én sem, de nem erről van szó. Az a lényeg, hogy semmi politika nem volt benne. Illetve, azt hittem. De megmagyarázták, hogy ők másképp gondolják. A legfurcsább, hogy a konzultán-sukkal való beszélgetés után megértettem a logikájukat, olyan mélyen megértettem, hogy… Olyan félelmetes volt, hogy elrohantam, amikor levezettek az utcára – nem is annyira tőlük, mint ettől a megértéstől… Von Fuhrnehr összeráncolta a homlokát. – Agyalágyult marhaság az egész – mondta. – Persze hülyék voltak. De te is megéred a pénzed. Emiatt jöttél Moszkvába? – Miért, mit tehettem volna? Hisz lövöldöztem velük menekülés közben. Te megérted, hogy a saját félelmemből szőtt kísértetre lőttem, de a Gorohovaján hiába magyaráznám. Azaz, tegyük fel, hogy meg tudtam volna magyarázni, de akkor meg feltétlenül megkérdezik: maga tulajdonképpen miért lövöldöz kísértetekre? Talán nem tetszenek a kísértetek, amelyek bejárják Európát. Von Fuhrnehr rám pillantott, és a gondolataiba mélyedt. A kezére néztem: szinte észrevétlenül a terítőhöz simította, mintha hirtelen megizzadt volna a tenyere, és azt törölte volna le, aztán gyorsan az asztal alá dugta. Kétségbeesés tükröződött az arcán, és éreztem, hogy rendkívül kellemetlen helyzetbe hozta a találkozásunk és a történetem. – Így persze rosszabb – dünnyögte. – De jó, hogy bízol bennem. Azt hiszem, hogy rendbe hozzuk… Rendbe hozzuk, rendbe hozzuk… Mindjárt odacsörgök Gorkijnak… Kezeket a fejre! Az utolsó szavait csak akkor értettem meg, amikor megláttam az asztal széléről rám meredő mauser torkolatát. Elképesztő, de von Fuhrnehr következő cselekedete az volt, hogy kivette mellzsebéből a csíptetőjét és az orrára tette. – Kezeket a fejre! – ismételte. – Mi van veled, Grisa? – kérdeztem, miközben felemeltem a kezem. – Nem! – mondta. – Mit nem? – Azt, hogy fegyvert és iratokat az asztalra! – Hogy tegyem őket az asztalra, ha a fejemen van a kezem? Kibiztosította a pisztolyát. – Úristen – mondta –, ha tudnád, hogy hányszor hallottam már ezt a mondatot! – Ugyan már – mondtam. – A revolver a kabá-tomban van. Micsoda elképesztő

gazember vagy. Különben gyerekkorunktól tudom. Mi szükséged erre az egészre? Kitüntetést kapsz? Elmosolyodott. – Az előszobába! – mondta. Az előszobában, továbbra is rám fogva a pisztolyt, kikutatta a kabátom zsebeit, előhúzta a revolvert és zsebre vágta. A mozdulataiban volt valami szégyenlős kapkodás, mint a gimnazistáéban, aki először van nyilvános-házban, és arra gondoltam, hogy még biztos nem kellett ilyen hétköznapi és leplezetlen módon gazemberséget elkövetnie. – Nyisd ki az ajtót – parancsolta –, és irány a lépcsőház! – Hadd vegyem föl a kabátom! – mondtam, miközben lázasan gondolkoztam, hogy mit tudnék mondani ennek a saját aljasságától fölizgult embernek, amivel megváltoztathatnám az események kirajzolódó menetét. – Nem megyünk messzire – mondta –, csak a bulvár túlsó oldalára. Bár különben, vedd fel! Két kézzel levettem a fogasról a kabátot, kissé oldalra fordultam, hogy az ujjába dugjam a karom, és a következő pillanatban önmagam számára is váratlanul, von Fuhrnehrre dobtam – nem egyszerűen feléje, hanem éppenséggel rá. A mai napig sem értem, miért nem lőtt le, de a tény tény marad: csak akkor húzta meg a ravaszt, amikor a súlyom alatt a földre zuhant; a golyó néhány centivel az oldalam mellett ment el és a bejárati ajtóba csapódott. A kabátom betakarta a földre zuhanó von Fuhrnehr fejét, és egyenesen a vastag szöveten keresztül ragadtam torkon, de alig zavart a szövet; a térdemmel a földhöz nyomtam pisztolyt szorító kézfejét; még néhány golyót a falba eresztett, mielőtt elengedte volna. Majdnem megsüketültem a dörrenésektől. Azt hiszem, birkózás közben eltakart arcába fejeltem – mindenesetre pontosan emlékszem, hogyan reccsent halkan a csíptetője két lövés közti szünetben. Sokáig nem szántam rá magam, hogy eleresz-szem a torkát, miután elcsendesedett. A kezem alig engedelmeskedett; légzőgyakorlatot végeztem, hogy lecsillapodjak. Furcsán hatott a légzőgyakorlat – enyhe hisztérikus rohamot kaptam. Hirtelen kívülről láttam a jelenetet: valaki ott ül éppen csak megfojtott barátja holttestén, és nagy igyekezettel Ramacsaraka jóginak az Izisz-ben leírt módszere szerint lélegzik. Fölálltam, és abban a pillanatban rám tört a felismerés, hogy éppen csak elkövettem egy gyilkosságot. Természetesen revolvert hordtam magammal, mint bárki, aki nem bízik végsőkig a hatalomban, és két nappal ezelőtt nyugodt lélekkel használ-tam is. De most másról volt szó, itt valami sötét dosztojevszkijizmus terjengett – üres lakás, angol nagykabáttal letakart holttest, és az ellenséges világba nyíló ajtó, amelyen kívül talán már ott állnak a ráérős emberek… Akaraterőm megfeszí-tésével elűztem ezeket a gondolatokat – a dosztojevszkijizmust természetesen nem a holttest és nem a golyóval átütött ajtó hordozta, hanem bennem volt, a mások gyónásainak metasztázisaival megérintett tudatomban. Résnyire nyitottam a lakásajtót, és néhány másodpercig füleltem. Nem hallottam semmit, és arra gondoltam, lehet, hogy nem is vonta magára senki figyelmét ez a néhány pisztolylövés. A revolverem von Fuhrnehr nadrágzsebében maradt, és semmi kedvem sem volt utána

kotorászni. Fölvettem és megnéztem a mauserét – kitűnő darab volt, és vadonatúj. Kényszerí-tettem magam, hogy kikutassam a bőrkabátját, és találtam egy doboz Irat, egy tartalék tárat a mauserhez és egy, Grigorij Furnér munkatárs nevére szóló Csekaigazolványt. Hát igen – gondoltam. Hisz már gyerekkoromban is tudni lehetett. Leguggoltam, és kinyitottam a bábatáskát. Egy dosszié volt benne, kitöltetlen letartóztatási parancsokkal, még két tár, egy kokainnal teli bádogdoboz, egy rendkívül csúf kinézetű orvosi fogó, amelyet azonnal a sarokba vágtam, és egy vastag bankjegyköteg – egyik felén szivárvány-színű Duma-féle százrubelesekkel, a másikon pedig dollárokkal. Mindez nagyon jól jött. Feltöltöttem az orrlyukaimat egy rendes adag kokainnal, hogy valamennyire magamhoz térjek az átélt megrázkódtatás után. Borotvaként nyesett az agyamba, és egyből megnyugodtam. Nem szeretem a kokaint – túl szentimentálissá tesz, de most gyorsan magamhoz kellett térnem. A hóna alatt megfogtam von Fuhrnehrt, vonszolni kezdtem az előszobában, berúgtam az egyik szoba ajtaját, és be akartam húzni, de mozdulatlanná dermedtem az ajtóban. Az elvadultság és pusztulás ellenére még látszottak odabent a háború előtti fénnyel megvilágított régi élet nyomai. A hajdani gyerekszoba volt ez – a falnál két kis ágy állt, könnyű bambuszráccsal, a falra szénnel lovat és egy bajszos arcot rajzoltak (valamiért a dekabristák jutottak eszembe). A földön egy piros gumilabda volt – rögtön becsuktam az ajtót, amikor megláttam, és tovább húztam von Fuhrnehrt. A következő szoba megdöbbentett gyászos egyszerűségével: a közepén nyitott tetejű zongora állt, mellette zongoraszék, és más semmi. Ekkorra új lélekállapot kerített hatalmába. Von Fuhrnehrt félig ülve hagytam a sarokban (miközben vonszoltam, végig nagyon igyekeztem, hogy az arca ne tűnjön elő a kabát szürke szövete alól), és a zongorához ültem. Megdöbbentő, gondoltam, hogy Furnér elvtárs itt is van mellettem, és nincs is. Ki tudja, milyen átváltozásokon megy keresztül a lelke? Eszembe jutott egy verse, amely három éve jelent meg az Új Szatirikonban – a vers mintegy újra elmesélt egy újságcikket, mely a soros Duma szétkergetéséről szólt, és a sorok kezdőbetűi a „mene, tekel, ufarszin” szavakat adták ki. Hiszen élt, gondolkozott, meghányta-vetette a dolgokat. Milyen különös! A zongora felé fordultam, és halkan Mozartot kezdtem játszani, a kedves f-moll fúgá-t; ettől mindig sajnálat fogott el, hogy miért nincs négy kezem, ahogy azt a nagy szertelen megálmodta. A hatalmába kerítő mélabúnak nem volt semmi köze a von Fuhrnehrrel szemben tanúsított szélsőséges megnyilvánulásomhoz; a szomszéd szobában álló bambuszágyacskák jelentek meg a szemem előtt, és egy pillanatra elképzeltem egy idegen gyermekkort, valakinek az alkonyi égre vetett tiszta pillantását, valakinek az immár nemlétbe merült kifejezhetetlenül megindító világát. De nem játszottam sokáig – a zongora le volt hangolódva, nekem pedig nyilván sietnem kellett. De hová? Ideje volt megfontolni magamban, hogy mivel töltsem az estét. Visszamentem az előszobába, és kétkedő pillantást vetettem von Fuhrnehr bőrkabátjára. De nem volt más megoldás. Egynémely irodalmi kísérleteim kockázatos volta ellenére is hiányzott belőlem a kellő dekadencia ahhoz, hogy felvegyem a saját, időközben halotti lepellé vált kabátomat, amelynek ráadásul golyó ütötte lyuk volt a hátán. Levettem a fogasról a

bőrkabátot, fölemeltem a bábatáskát a földről, és bementem a szobába, ahol a tükröt láttam. A bőrkabátot mintha rám öntötték volna – gyakorlatilag egyforma nagyok voltunk a megboldogulttal. Egy teljesen normális bolsevikot láttam, amikor feszesre húztam a kabáton a derékszíjat – amelyen pisztolytáska fityegett –, és megnéztem magam a tükörben. Azt hiszem, néhány perc alatt meggazdagodtam volna, ha megvizsgálom a fal mellett lévő kis bálákat, de győzött az undor. Gondosan újratöltöttem a pisztolyt, ellenőriztem, könnyen ki lehet-e rántani a pisztolytáskából, és miután meg voltam elégedve az eredménnyel, már indultam ki a szobából, amikor hangokat hallottam az előszobából. Rájöttem, hogy egész idő alatt nyitva volt a bejárati ajtó. Kirohantam az erkélyre. A Tverszkoj bulvárra nézett, és vagy húsz méter fekete, hideg pusztaság terjengett alatta, amelyben hópelyhek kavarogtak. Az utcai lámpa fénykörében látszott von Fuhrnehr autója, amelynek első ülésén egy nem tudni honnan odakerült Bugyonnij-sapkás férfi ült. Arra gondoltam, von Fuhrnehr még ki tudta hívni telefonon a csekistákat. Reménytelennek látszott lemászni a lenti erkélyre, úgyhogy visszarohantam a szobába. Már verték az ajtót. Nos hát, valamikor mindennek véget kell érnie! Az ajtóra fogtam a mausert, és elkiáltottam magam: – Szabad! Kitárult az ajtó, és két matrózköpenyes, nyeles kézigránáttal körbeaggatott, trágáran bő szárú nadrágot viselő matróz zúdult be rajta. Az egyik, egy bajszos, már benne járt a korban, a másik viszont fiatal volt, de petyhüdt és erélytelen arcú. Egyáltalán nem törődtek a kezemben lévő pisztollyal. – Te vagy Furnér? – kérdezte az idősebb, bajszos. – Én. – Nesze! – mondta, és egy kétrét hajtott papírlapot nyújtott felém. Eltettem a mausert, és széthajtottam a papírt. Furnér elvt.! Haladéktalanul menjen a Zenélő Burnótszelencébe, hogy képviselje a vonalunkat! Segítségként küldöm Zserbunovot és Barbolint. Tapasztalt elvtársak. Babajaszin A szöveg alatt elmosódott pecsét állt. Az asztalhoz ültek, amíg gondolkoztam, hogy mit mondjak. – A sofőr odalent a tiétek? – kérdeztem. – A miénk – mondta a bajszos. – De a te autóddal megyünk. Hogy szólítsunk? – Pjotr – mondtam, és majdnem leharaptam a nyelvem. – Zserbunov vagyok – mondta az idősebb, bajszos fickó. – Barbolin – mutatkozott be a fiatal. Lágy, szinte nőies volt a hangja. Az asztalhoz ültem, velük szemben. Zserbunov kitöltött három pohár vodkát, az egyiket elém tolta, és rám emelte a tekintetét. Rájöttem, hogy vár valamire. – Nos – mondtam, amint megfogtam a poharam –, ahogy mondani szokás, a világforradalom győzelmére! Nem váltott ki belőlük különösebb lelkesedést a pohárköszöntőm. – A győzelemre, persze – mondta Barbolin –, na és az anyag?

– Miféle anyag? – kérdeztem. – Ne tettesd magad hülyének – mondta szigorúan Zserbunov –, Babajaszin azt mondta, hogy ma adták ki a dobozod. – Á, a kokainról beszéltek – jöttem rá, és a bábatáskába nyúltam a dobozért. – Mert hiszen az anyag több jelentésű szó. Lehet, hogy étert akartok, mint William James. – Az ki? – kérdezte Barbolin, miközben széles, durva tenyerébe vette a dobozt. – Egy angol elvtárs. Zserbunov bizalmatlanul elhümmögte magát, Barbolin arcán pedig egy pillanatig azon érzések egyike tükröződött, amelyeket úgy szerettek megörökíteni a népi típusok megteremtése során a tizenkilencedik századi festőművészek, hogy, úgymond, létezik valahol egy nagy és titokzatos világ, és annyi érthetetlen és vonzó dolog van benne, s nem mintha komolyan remélné az ember, hogy valaha is eljuthat oda, de néha azért olyan jó álmodozni róla. Mintha varázsütésre oldódott volna a feszültség. Zserbunov kinyitotta a dobozt, felvette a terítőről a kést, iszonyatos mennyiségű port kanalazott ki vele, és gyorsan elkeverte a vodkájában. Ugyanezt csinálta Barbolin is – először a saját poharával, aztán az enyémmel. – Na, így már nem szégyen a világfor-radalomra inni – mondta. Úgy látszik, kétség tükröződött az arcomon, mert Zserbunov elhümmögte magát, és ezt mondta: – Ez, tesókám, az Auroráról indult el, a forrástól. Balti teának hívják. Fölemelték a poharat, egy hajtásra kiitták a tartalmát, és számomra sem maradt más, mint hogy kövessem a példájukat. Szinte rögtön elzsibbadt a torkom. Rágyújtottam, leszívtam a füstöt, de egyáltalán nem éreztem az ízét. Vagy egy percig szótlanul ültünk a helyünkön. – Menni kell! – mondta hirtelen Zserbunov, és fölállt. – Ivan összefagy. Szinte bénultan a bábatáskába tettem a kandis-cukros bádogdobozt, fölálltam és elindultam utánuk. Az előszobában nem találtam a sapkámat, úgyhogy végül von Fuhrnehr tányérsapkáját biggyesztettem a fejemre. Kijöttünk a lakásból és szótlanul elindultunk a lépcsőn lefelé. Hirtelen észrevettem, hogy könnyű és nyugodt a lelkem, és minél tovább megyek lefelé, annál nyugodtabb és könnyebb. Nem gondoltam a jövőre – számomra elég volt az, hogy nem fenyeget közvetlen veszély, és a sötét lépcsőfordulókon keresztülmenve elgyönyörköd-tem az üvegen kívül kavargó hópelyhek fantasztikus szépségében. Ha jobban belegondolok, én is hópehely voltam, és a sors szele sodort valahová két fekete matrózköpenyt viselő hópehely mögött, akik dübögő léptekkel mentek előttem a lépcsőn. Egyébként az eufória ellenére sem vesztettem el a képességemet, hogy józanul érzékeljem a valóságot, és érdekes megfigyelést tettem. Már Péterváron szöget ütött a fejembe, vajon hogyan maradnak meg a matrózok vállán a nehéz, tölténnyel teletűzdelt hevederek. A második emeleti lépcsőfordulón, ahol magányos lámpa világított, Zserbunov hátán megláttam néhány kapcsot, amelyek, akár a melltartót, összefogták a géppuskahevedereket. Rögtön elképzeltem, amint Zserbunov és Barbolin, a soron lévő gyilkosságra készülve, segít egymásnak elrendezni toalettjük e bonyolult darabját, akár

két lány a vízre épített fürdőházban. Ezt most azon tétel újabb bizonyítékának éreztem, hogy az összes forradalom női természetű. Hirtelen mintha Alekszandr Blok új hangulatait is megértettem volna, és bizonyára felkiáltottam, mert Barbolin hátrafordult. – És még te nem akartad, te hülye – mondta, az aranyfogát elővillantva. Kimentünk az utcára. Barbolin mondott valamit a nyitott első ülésen ülő katonának, kinyitotta az ajtót, és beszálltunk. Az autó azonnal elindult. Az utasfülke lekerekített sarkú első üvegében egy behavazott hát és egy csúcsos posztósisak látszott; mintha egy ibseni troll vezette volna a kocsit. Eszembe jutott, hogy az autó felépítése rendkívül kellemetlen és ráadásul megalázó a sofőr számára, aki ki van téve az időjárás viszontagságainak – de lehet, hogy direkt csinálták így, hogy az utasok ne csak az ablakból elébük táruló látványban, hanem az osztálykülönbségekben is gyönyörködhessenek. Az oldalsó ablak felé fordultam. Az utca üres volt, a járdára hulló hó pedig rendkívül szép. Kevés lámpa égett; az egyik fényében lendületes graffiti villant el egy ház falán: LENINE EST MERDE. Már úgy-ahogy magamhoz tértem, mire fékezett az autó. Egy ismeretlen utcában, egy teljesen jellegtelen kapu mellett szálltunk ki, amely előtt néhány autó és bérszán állt; távolabb egy félelmetes külsejű páncélautót láttam, hókucsmával a géppuskatornyán, de nem tudtam rendesen megnézni, mert a matrózok rögtön bementek a kapualjba. Egy kimondhatatlanul nyomasztó udvaron keresztülmenve egy ajtó előtt találtuk magunkat, amely fölött kupecízlést tükröző Ámorokkal és csigavonalakkal díszített szélvédő tető meredezett. A szélvédőhöz kis cégért erősítettek, az alábbi szöveggel: ZENÉLŐ BURNÓTSZELENCE irodalmi kabaré Az ajtó mellett a néhány, rózsaszín függönnyel fedett ablak világos volt; egy meghatározhatatlan hangszer mélabús, szép hangja hallatszott mögülük. Zserbunov felrántotta az ajtót. Az ajtó mögött katonaköpenyekkel és nehéz bundákkal teleaggatott rövid folyosó nyílt; a végét vastag bársonyfüggöny zárta le. Vörös orosz inget viselő, bűnöző külsejű férfi állt fel a fogadásunkra a zsámolyról. – Matróz polgártársak – kezdte –, nálunk… Barbolin cirkuszi mozdulattal elkanyarította a válla körül a puskát, és a férfi hasa alá vágott a tussal. Szegény fickó a fal mentén lecsúszott a földre; fáradtság és undor kifejezése jelent meg rossz arcán. Zserbunov félrerántotta a függönyt, és bementünk a félhomályos helyiségbe. Az energia rendkívüli hulláma tört rám, és körülnéztem. A hely átlagos, eleganciára igényt formáló, közepes színvonalú étteremnek látszott. Vegyes társaság ült a kis, kerek asztalok mellett a sűrű füstfelhőkben. Azt hiszem, valaki ópiumot szívott. Nem törődtek velünk, és a bejárat közelében lévő üres asztalhoz ültünk. A terem erősen megvilágított esztrádpódium-ban ért véget, ahol egy frakkos, borotvált arcú úriember ült keresztbe vetett lábbal egy bársonypuffon. Az egyik lábán nem volt cipő. A jobb kezével hegedűvonót huzigált egy hosszú fűrész tompa felén; a fűrész egyik

fogantyúját a lábával a földhöz szorította, a másik végét a bal kezével fogta, és közben hajlítgatta, remegtette a fűrészlapot. Egy pillanatra a csillogó fűrészlaphoz szorította csupasz talpát, amikor el akarta fojtani a brongását; mellette egy fél pár lakkcipő állt a földön, benne vakítóan fehér zokni. A férfi abszolút nem e világi, elbűvölő és szomorú hangokat csalt ki a hangszeréből; úgy tűnt, valami egyszerű dallamot játszik, de nem a dallam volt a lényeg, hanem a hosszú idő alatt elhaló, egyenesen az ember szívébe hatoló melódia átkötései és a hangszín. Meglebbent a bejáratnál a függöny, és az orosz inges férfi hajolt ki mögüle. A sötétség felé pattintott az ujjával, az asztalunkra bökött a fejével, aztán felénk fordult, kurtán, formálisan meghajolt, és eltűnt a függöny mögött. Abban a pillanatban megjelent a pincér az asztalunknál, tálcával az egyik, réz teáskannával a másik kezében (ugyanilyen kannák álltak a többi asztalon). A tálcán egy tányér volt piroggal, mellette három teáspohár és egy aprócska síp. A pincér szétrakta előttünk a poharakat, teletöltötte őket a teáskannából, és várakozón mozdulat-lanná meredt. Egy, a bábatáskából találomra előhúzott bankjegyet nyújtottam neki – azt hiszem, hogy egy tízdollárost. Először nem értettem, mit keres a tálcán a síp, de az egyik szomszédos asztalnál halk, dallamos sípszó hangzott fel, és a pincér rohant a hangra. Zserbunov nagyot hörpölt a pohárból, és elégedetlenül elhümmögte magát. Én is kortyoltam a poharamból. Hanzsa volt, sztyeppefűből főzött rossz kínai pálinka. Rágni kezdtem a pirogot, de egyáltalán nem éreztem az ízét – még zsibbadt volt a torkom a kokaintól. – Mi van a pirogban? – kérdezte gyengéden Barbolin. – Azt beszélik, hogy itt emberek tűnnek el. Nehogy még megtörjük a böjtöt! – Én már ettem – mondta Zserbunov egyszerűen. – Olyan mint a marhahús. Nem bírtam tovább ezt az egészet, és elővettem a dobozt, Barbolin pedig port mért szét belőle a poharakba. Közben a frakkos úriember abbahagyta a zenélést, s elegánsan és gyorsan fölvette a zokniját és a cipőjét, fölállt, meghajolt, fogta a puffot, és szórványos taps közepette lement a pódiumról. Az esztrád mellett az egyik asztaltól felállt egy ősz szakállú, tisztes férfi, akinek mintha csak azért lett volna szürke sál a nyaka körül, hogy harapásnyomot takarjon el. Csodálkozva ismertem rá a megöregedett és aszott Valerij Brjuszovra. Felment a pódiumra, és megszólította a közönséget: – Elvtársak! Bár vizuális korban élünk, amelyben a papírra nyomtatott szöveget kiszorítják a végtelen képsorok, illetve… hm… – a plafonra emelte a tekintetét, szünetet tartott, és nyilvánvaló volt, hogy idiotikus szójátékai egyike következik –, illetve, mondhatnám úgy is, hogy a végtelen széksorok… hm… de a hagyomány nem adja meg magát, és új formákat keres önmaga számára. A köldöknézista posztrealizmus egyik ragyogó példájának nevezném, amit látni fognak. Most mindjárt az egyik… hm… imposztor által írt kis tragédia zajlik le önök előtt. Kis tragédia – pontosan így határozta meg a műfaját szerzője, Joann Pavluhin kamaraköltő. Tehát következik a Raszkolnyikov és Marmeladov című kis tragédia. Tessék parancsolni! – Tessék parancsolni! – ismételte visszhang-ként Zserbunov, és ittunk. Brjuszov lejött a pódiumról és visszaült az asztalához. Két katonaruhás férfi egy tartóra

állított hatalmas aranyozott lírát és egy hokedlit hozott ki a kulissza mögül. Aztán egy kis asztal következett, és egy hasas likőrös üveget s két kupicát tettek az asztalra; két kartonpapír táblát erősítettek a kulisszára, amelyeken az állt, hogy Raszkolnyikov és Marmeladov, középre pedig egy táblát akasztottak, azzal a kék ötszögbe írt érthetetlen rövidítéssel, hogy: jhv. A két férfi, miután mindezt a helyére tette, el is tűnt. Hosszú khitónt viselő nő jött ki a kulissza mögül, a líra mellé ült, és ráérősen pengetni kezdte a húrokat. Eltelt néhány perc. Azután négy, hosszú köpenyt viselő férfi jelent meg a pódiumon. Fél térdre ereszkedtek, és köpenyük fekete szárnyával eltakarták arcukat a nézők elől. Valaki tapsolt. A pódium két szemközti felén két, magas koturnust, hosszú fehér khlamüszt és görög álarcot viselő alak jött be. Lassan elindultak egymás felé, és egymástól kis távolságra megálltak. Egyikük hóna alatt rózsákkal körülfont hurokban balta lógott, és rájöttem, hogy ő Raszkolnyikov. A balta nélkül is tudhattam volna, hiszen a kulisszán mellette lógott a tábla a nevével. A másik színész, aki a Marmeladov feliratú tábla mellett állt meg, lassan fölemelte a kezét, és kántálva rákezdett: Nevem: Marmeladov. Megsúgom titokban, nincs hová mennem, utam véget ért. Az otthontalanok útjait róttam, de nem láttam magam előtt a fényt. Az ön szeméből azt olvasom ki, Hogy önnek drága a nyomorult nép. Igyunk rá? Töltsek? – Nem akarok inni – válaszolta a baltás színész ugyanolyan kántáló, de basszus hangon, és Marmeladov felé nyújtotta a kezét. Marmeladov gyorsan töltött magának egy kupicával és a maszk szájnyílásába öntötte, majd folytatta: – Akkor csak én. Proszit. Az nagyon szép, hogy arca, lám, dicsőségtől sugárzik, csendes mosoly ül e szép ajkakon, homloka sápadt, keze vérben ázik. Viszont nekem már nem maradt okom, hogy diadalmas erővel tenyésszen a pusztaság arcom bőre alatt, és olyan legyek, akár az Isten. Érti ezt? – Azt hiszem, más nem maradt. Zserbunov meglökött a könyökével. – Mit szólsz hozzá? – kérdezte halkan. – Egyelőre semmit – válaszoltam suttogva. – Nézzük tovább! Zserbunov tiszteletteljesen bólintott. Marmeladov folytatta:

– És pusztaság nélkül, ezt jól tudhatja, a reggel olyan, mint vér a havon, mint védtelen fejre sújtó balta. El tudja hinni? – Hinni akarom. – A lélekbe nézni nem akarok, kérem: mint egy csizmában, oly sötét van ott. Holt asszonyokkal teli hideg fészer A lélek. Ez ijesztően hatott? – Ja. Ám beszédünk mely cél felé szárnyal? – Hát mondjam? – Apránként kapni nem kéj. – Ihatnánk előtte egy kupicával! – Fárasztó maga, akár egy borbély. Megyek. – Nyugodjon meg, kérem az égre! – A nagy szócséplésből lett elegem! Mondja, mit akar? Kibökhetné végre! – Mit? Adja el a baltát! Megveszem. Közben szemügyre vettem a helyiséget. Hárma-sával-négyesével ültek a kerek asztalkák mellett; a társaság a lehető legvegyesebb volt, de, ahogy a történelem során már csak lenni szokott, a disz-nópofájú spekulánsok és a drágán öltözött kurvák voltak többségben. Brjuszovval egy asztalnál ült, nyakkendő helyett szalaggal a nyakában, Alekszej Tolsztoj, aki feltűnően meghízott utolsó találkozásunk óta. Mintha az őrá rakódott zsírt a csontvázszerű Brjuszovról szivattyúzták volna le. Iszonyúan mutattak együtt. Elfordítottam róluk a tekintetem, és az egyik asztalnál megláttam egy fölfelé pödört bajszú, szíjjal összeszorított fekete gimnasztyorkát viselő különös férfit. Egyedül volt, és teáskanna helyett egy üveg pezsgő állt előtte. Arra gondoltam, hogy valami bolsevik fejes lehet; nem tudom, mi tűnt szokatlannak erélyes, nyugodt arcán, de néhány pillanatig képtelen voltam levenni róla a szemem. Elkapta a pillantásom, és azonnal az esztrád felé fordult, ahol Raszkolnyikov kérdésével tovább folyt az agyalágyult dialógus: – De hát minek? – Kell a munkámhoz, mert a lét egyik felét testesíti meg. Ön meg, ha új balta kell, azt is lopja. Hisz a lopott jobb szolgálatot tesz. – E-egen… A célzásai túl merészek. Tán a függöny mögött állt maga ott?! – Tudja, Raszkolnyikov, maga sekélyes. Hiába a balta. Mert az okot s lényeget célnak nézni hajlamos ma

az ifjúság. Pedig nem sok, amit akar – nevetni, szeretni, s a balta súlyát érezni. – Kérem, mondja meg, mit akar?! – A baltát. – Minek az magának? – Nem teszek mást, csak ismételgetem: erő, ragyogás, holdfázis-varázslat, örökkévalóság és Grál-kehely. A baltát megveszem… – Nos, ha úgy akarja… – A baltaél új fényre kapott. Mennyit kér? – Amennyit gondol… – Futja? – Tíz… Tizenöt… Mondhatni meglopott. Bár érzem: nem pénz a legfontosabb ma; valahogy most minden változni kezd, s összedől. Hurok szorul nyakamra, hideg szél tépi sebzett lelkemet. Ki hát maga? Istenem, álarc fedi arcát. Átverésem tűrtem balgán. Le az álarccal! Levenni!… Levenni… Marmeladov hosszú, félelmetes szünetet tartott, majd Raszkolnyikov megismételte: – Le! Marmeladov letépte az álarcot, és ezzel egy időben lehullt testéről az álarchoz erősített khitón, és egy csipkebugyit és melltartót viselő nő állt a színpadon, egérfarokcopfos ezüstös parókával a fején. – Az uzsorásné! És nincs baltám! Ezt szinte suttogva mondta Raszkolnyikov, és koturnusa magasából a földre rogyott. Hirtelen elsápadtam, látva, ami ezután következett. Két hegedűs ugrott ki a pódiumra, és vadul rákezdtek valami cigány románcra (megint Blok, gondoltam), a nő-Marmeladov pedig a földre rogyott, Raszkolnyikovra terítette a khitónt, a mellére ugrott, és felizgultan riszálva csipkés fenekét, fojtogatni kezdte. Egy pillanatig azt hittem, hogy valami ellenem irányuló iszonyatos összeesküvés eredménye, ami történik, és mindenki engem bámul. Űzött tekintettel körbenéztem, pillantásom megint találkozott a fekete gimnasztyorkás bajszos férfiéval, és rájöttem, hogy nemcsak von Fuhrnehr halálának körülményeivel van tisztában, de annál sokkal komolyabb dolgokat is tud rólam. Ebben a pillanatban közel voltam hozzá, hogy felugrom az asztal mellől s elrohanok, és csak iszonyatos akaraterővel tudtam magam visszatartani. A közönség bágyadtan tapsolt;

egyesek nevettek és a színpadra mutogattak, de a többség beszélgetésbe és vodkázásba merült. A parókás nő a színpad széléhez ugrott, miután megfojtotta Raszkolnyikovot, és eszelős hegedűszó közepette, meztelen lábát a plafon felé dobálva, a baltát lengetve, táncolni kezdett. A négy fekete ruhás, akik mozdulatlanul álltak az egész jelenet alatt, fölkapták a khitónnal letakart Raszkolnyikovot és kivitték a kulisszák mögé. Belém villant a felismerés, hogy ez utalás a Hamlet-re, amelynek a legvégén szóba kerül négy százados, akiknek ki kell vinniük a halott királyfit; furcsa, de ez a gondolat egy pillanat alatt észhez térített. Rájöttem, hogy nem ellenem irányuló összeesküvés, ami történik – azt senkinek sem lett volna ideje megszervezni –, hanem egyszerű misztikus kihívás. Rögtön elhatároztam, hogy elfogadom, és odaszóltam a magukba mélyedt matrózoknak: – Fiúk, stop! Ez árulás. Barbolin rám emelte értetlen tekintetét. – Az angol nő piszkoskodik – vetettem oda találomra. Úgy látszik, valamit jelentettek számára ezek a szavak, mert azonnal lekapta válláról a puskát. Visszatartottam. – Nem így, elvtárs! Várj! Közben újra kijött a pódiumra a fűrészes úriember, a puffra ült, és kezdte szertartásosan levenni a cipőjét. Kinyitottam a bábatáskát, ceruzát és egy csekás letartóztatási űrlapot vettem elő; a fűrész mélabús hangjai fölkaptak, magukkal ragadtak, és néhány percen belül kész volt a megfelelő szöveg. – Mi a csudát írsz? – kérdezte Zserbunov. – Kit akarsz letartóztatni? – Hát – mondtam –, ha már valakit, akkor mindet. De másképp csináljuk. Zserbunov, emlékszel a parancsra? Hisz az a lényeg, hogy képviseljük a vonalunkat, igaz? – Igaz – mondta. – Na akkor – mondtam –, menj Barbolinnal a kulisszák mögé! Én most rögtön fölmegyek a színpadra, és képviselem a vonalat. Jelt adok, amikor már elkezdtem, és akkor gyertek ki. Rögtön megmutatjuk nekik a forradalom muzsikáját. Zserbunov megkocogtatta ujjával a poharát. – Nem, Zserbunov – mondtam szilárdan –, nem tudsz dolgozni. Zserbunov tekintetében sérelemféle villant fel. – Mi az? – suttogta. – Nem bízol bennem? De hát én… Az életemet adom a forradalomért! – Tudom, elvtárs – mondtam –, de kokain csak aztán! Rajta! A két matróz felállt. Széles, kemény léptekkel mentek a pódium felé, mintha nem parketta, hanem viharba került páncélos hánykolódó fedélzete volna a lábuk alatt; ebben a pillanatban rokonszenvet éreztem irántuk. Fölmentek az oldalsó lépcsőn, és eltűntek a kulissza mögött. Fölhajtottam a kokainos hanzsa maradékát, fölálltam, elindultam Tolsztoj és Brjuszov asztalához. Az emberek rám néztek. Hölgyeim és elvtársaim – gondoltam, miközben lassan lépkedtem a furcsán kiterjedt teremben –, ma nekem is volt szerencsém keresztüllépni a magam uzsorásnőjén, de ne fojtsanak meg a kitalált kezével. Ó, a fene vigye az örökös dosztojevszkijizmust, amely sohasem hagyja nyugton az orosz embert! És a fene vigye az orosz embert is, aki csak a dosztojevszkijizmust látja meg maga

körül! – Jó estét, Valerij Jakovlevics. Pihen? – mondtam Brjuszov asztalához érve. Brjuszov összerezzent, és néhány pillanatig rám meredt, nyilván nem ismert meg. Aztán hitetlenkedő mosoly jelent meg elcsigázott arcán. – Petya? – kérdezte. – Maga az? Nagyon örülök, hogy látom. Üljön le egy percre! Az asztalhoz ültem, és visszafogottan üdvözöltem Alekszej Tolsztojt, akit gyakran láttam az Apollon szerkesztőségében, de csak futólag ismertem. Nagyon részeg volt. – Hogy van? – kérdezte Brjuszov. – Írt valamit mostanában? – Nincs most arra időm, Valerij Jakovlevics – mondtam. – Igen – mondta, gyors, firtató pillantás vetve a bőrkabátomra és a mauserre –, így van ez. Így helyes. Lám én is… Nem is tudtam, Petya, hogy a mieink közé tartozik. Mindig sokra tartottam a verseit, különösen az első kis kötetét, a Lebjadkin kapitány versei-t. Na és persze Az Én császárságának dalai-t. De el sem tudtam volna képzelni… Hiszen tele vannak lovakkal, császárokkal, Kínával… – Conspiration, Valerij Jakovlevics – mondtam. – Bár ez a szó vadul… – Értem – mondta Brjuszov –, most már értem. Bár, higgye el, mindig valami ilyesmit éreztem. És megváltozott, Petya. Olyan lendületes lett… szikrázik a szeme… Különben, volt már alkalma Blok Tizenketten-jét olvasni? – Volt a kezemben. – És mit gondol róla? – Nem egészen értem a befejező rész szimbolikáját – miért megy a vörösgárdista őrjárat előtt Krisztus? Csak nem akarja Blok keresztre feszíteni a forradalmat? – Ez az – vágta rá Brjuszov –, mi is éppen most beszéltünk erről Aljosával. A neve hallatán Tolsztoj kinyitotta a szemét, fölemelte a poharát, de az üres volt. Kitapogatta az asztalon a sípot, a szájához emelte, de sípolás helyett megint a mellére ejtette a fejét. – Azt hallottam – mondtam –, hogy megváltoztatta a befejezést. Most egy balti flottás matróz megy az őrjárat előtt. Egy pillanatig töprengett azon, amit hallott, aztán felcsillant a szeme. – Igen – mondta –, így helyesebb. Pontosabb. És Krisztus hátul megy! Láthatatlan, és hátul megy, ferde keresztjét a hóviharban vonszolva! – Igen – mondtam –, és a másik irányba. – Gondolja? – Biztos vagyok benne – mondtam, és arra gondoltam, hogy Zserbunov és Barbolin már elaludt a függöny mögött. – Valerij Jakovlevics, megkérném valamire. Bejelentené, hogy ezennel Furnér, a költő szavalja el forradalmi versét? – Furnér? – kérdezett vissza Brjuszov. – A mozgalmi nevem. – Értem, értem – bólogatott Brjuszov –, és milyen mély értelmű. Én magam is örömmel hallgatom meg őket. – Hát azt nem ajánlom. Jobb, ha azonnal elmegy! Rögtön lövöldözés kezdődik. Elsápadt és bólintott. Többet egy szót sem mondtunk egymásnak; Brjuszov fölállt és fölment a színpadra, amikor elhallgatott a fűrész, és a frakkos felhúzta a cipőjét.

– Ma már – kezdte – beszéltünk a legújabb művészetről. Most ezt a témát folytatja Furnér, a költő – nem tudta megállni, hogy ne emelje szemét a plafonra –, hm… kérem, ne tévesszék össze a papírtigrissel és az ólomkatonával… hm… Furnér, a költő, aki forradalmi verseit szavalja el. Tessék parancsolni! Gyorsan lejött a színpadról, bűntudatosan rám mosolygott, széttárta a karját, megragadta az erélytelenül ellenálló Tolsztojt és a kijárat felé vonszolta; ebben a pillanatban egy nyugdíjas tanárhoz hasonlított, aki egy szófogadatlan és buta farkasölő kutyát húz maga után pórázon. Fölmentem a pódiumra. A szélén állt az ottfelejtett bársonypuff, amely pont jól jött. Föltettem rá az egyik csizmás lábam, és az elcsendesülő teremre néztem. Mintha egyetlen, egyszerre hízelgő és pimasz, a szolgalelkű önelégültség grimaszába dermedt arccá olvadt volna az összes arc, amelyet láttam – és minden kétséget kizáróan az öreg uzsorásné arca volt, akinek a megtestesülése most foszlott szét, de aki ugyanúgy élt, mint eddig. A pódium közelében ült Joann Pavluhin, a hosszú hajú, monoklis kretén; mellette egy pattanásos, kövér nő rágcsálta a pirogot, akinek hatalmas, vörös szalagcsokor volt pej színű hajában – azt hiszem, hogy a színházügyi komisszár, madame Malinovszkaja volt az. Hogy gyűlöltem mindőjüket ebben a hosszú pillanatban. Kivettem a pisztolytáskából és a fejem fölé emeltem a mausert, megköszörültem a torkom, és szokott stílusomban, kifejezéstelen tekintettel előrenézve, minden intonáció nélkül, csupán a versszakok közt szünetet tartva, elmondtam a csekás űrlapra írt verset: Forradalmi katonaszonett Elvtársak! Bánatunk ím, határt nem ismer ma. Bestiálisan megölték elvtársunkat, Furnért – elvesztette nagy öregjét a Cseka, nem kapja vissza ezer civil túszért. Így történt: kihallgatásról vezetett vissza útja, és megállt, hogy cigarettáját meggyújtsa. Ekkor egy fehérgárdista katonatiszt elővette és rászögezte pisztolyát. S elérkezett Furnér elvtárs végzete. A homlokába kapta a golyót. Még a saját pisztolyáért nyúlt keze, de megingott és holtan a földre rogyott. Elvtársak! Rendezzük sorainkat, kórusban zengjen az ének, és válaszoljunk vörös terrorral a fehér csür hének! Azzal a csillárra lőttem, de nem találtam el. De tőlem jobbra azonnal új lövés dörrent, szétfröccsent a csillár, és megláttam magam mellett Zserbunovot, amint puskája závárját rángatja. Féltérden állva még néhány lövést adott le a teremre, ahol már kiabáltak, a

földre rogytak és az oszlopok mögé bújtak az emberek; aztán a kulisszák mögül kijött Barbolin. A színpad széléig tántorgott, felvisított, és kézigránátot dobott a terembe. Fehér fény lobbant, iszonyatos dörrenés hallatszott, felborult egy asztal, és a beálló csendben valaki csodálkozva feljajdult. Suta szünet állt be; néhányszor a plafonba lőttem, hogy kitöltsem valahogy a csöndet, és megint megláttam a fekete gimnasztyorkás furcsa férfit, aki az asztalánál ülve hidegvérűen éppen a poharából kortyolt, és mintha mosolygott volna. Hülyén éreztem magam. Zserbunov még egyszer a terembe lőtt. – Abbahagyni! – kiáltottam. Zserbunov valami olyasmit motyogott, hogy kicsi vagy te ahhoz, hogy nekem parancsolgass, de azért a vállára vetette a puskát. – Elmegyünk – mondtam, azzal megfordultam és a kulisszák mögé mentem. A kulisszák mögött álló emberek szanaszét futottak, amikor megjelentünk. Sötét folyosón haladtunk előre Zserbunovval, néhányszor irányt változtattunk, és a hátsó kijáraton át kijutottunk az utcára, ahol megint csak elhőköltek tőlünk. A gépkocsihoz mentünk. A fagyos, tiszta levegő úgy hatott rám a telefüstölt helyiség fülledt levegője után, mint az étergőz – szédültem, és halálos álmosság tört rám. A vastagon behavazott sofőr még mindig mozdulatlanul ült az első ülésen. Kinyitottam az utasfülke ajtaját, és megfordultam. – És hol van Barbolin? – kérdeztem. – Rögtön jön – mondta Zserbunov hümmögve –, van egy kis dolga. Beszálltam a kocsiba, hátradőltem az ülésen és azonnal elaludtam. Női sikoltozásra ébredtem, és megláttam Barbolint: a karján hozta ki a mellékutcából a látványosan védekező csipkebugyis leányzót, a félrecsúszott copfocskás parókájával. – Húzódj arrébb, elvtárs! – mondta Zserbunov, a kocsiba szállva. – Többen lettünk. A másik ajtóhoz húzódtam. Zserbunov hozzám hajolt, és váratlan melegséggel a hangjában ezt mondta: – Hanem először nem értettelek, Petyka. Nem tudtam, hogy ki lennél. Pedig derék fiú vagy! Jó beszédet mondtál. Valamit dünnyögtem és megint elaludtam. Álmomban női nevetést, fékcsikorgást, Zserbunov komor káromkodását és Barbolin kígyó-sziszegését hallottam – biztos a miatt a szerencsétlen teremtés miatt veszekedtek. Aztán megállt az autó. Fölemeltem a fejem, és Zserbunov elmosódó és valószínűtlen arcát láttam magam előtt. – Aludj, Petyka – mondta öblösen az arc –, mi itt kiszállunk. Beszédünk van a komámmal. Ivan majd hazavisz téged. Kinéztem az ablakon. A Tverszkoj bulváron álltunk, a polgármesteri hivatal mellett. Nagy pelyhekben hullott a hó. Barbolin és a reszkető, félmeztelen nő már az utcán állt. Zserbunov megszorította a kezem, és kiszállt. Az autó elindult. Hirtelen elborított az érzés, hogy milyen magányos és védtelen vagyok ebben a fagyos világban, amelynek lakói azon mesterkednek, hogy a Cseka-központba juttassanak vagy megzavarják a lelkemet a sötét szavak varázserejével. Holnap reggel – gondoltam –

golyót kell röpítenem a fejembe. A bulvár hóval lepett rácskerítését láttam utoljára, mielőtt végképp az önkívület fekete gödrébe zuhantam; a rács egészen közel volt az ablakhoz, amikor megfordult az autó.

2

Valójában a rács nem közel volt az ablakhoz, hanem rajta volt, még pontosabban – a kis szel-lőztetőablakon, amelyen keresztül egyenesen az arcomba tűzött egy napsugár. El akartam húzódni előle, de nem sikerült, mert amikor meg akartam támasztani a kezemet a földön, hogy a hasamról a hátamra forduljak, kiderült: a karjaim hátra vannak csavarva. Hosszú, nőiruhaszerű ruhadarab volt rajtam, amelynek hosszú karjait összekötötték a hátam mögött – azt hiszem, ezt hívják kényszerzubbonynak. Nem voltak különösebb kételyeim a történ-teket illetően – nyilván valamit gyanúsnak találtak a viselkedésemben a matrózok, és miután elaludtam az autóban, behoztak a Csekára. Az egész testemmel tekeregve kiügyeskedtem, hogy feltérdeljek, aztán pedig leüljek a fal mellett. Meglehetősen furcsa volt a cellám – magasan, a plafon alatt egy rácsos ablakocska volt, és azon keresztül tűzött a helyiségbe a napsugár, amely felébresztett. A falakat, az ajtót, a padlót és a plafont vastag, puha burkolat borította, úgyhogy a Dumas szellemében való öngyilkosság – Még egy lépés, mylord, és összezúzom a fejem a falon! – ki volt zárva. A csekisták nyilván ilyen cellákat rendszeresítettek díszvendégeik számára, és megvallom, egy pillanatig hízelgőnek találtam a dolgot. Eltelt néhány perc, miközben a tegnapi események ijesztő részleteit felidézve a falat néztem, és aztán kinyílt az ajtó. Zserbunov és Barbolin állt a küszöbön – de Úristen, hogy néztek ki! Fehér köpenyt viseltek, Barbolin zsebéből pedig a legvalódibb sztetosz-kóp meredezett. Ez sokkal több volt, mint amit be tudtam fogadni, és ideges nevetés tört ki belőlem, amely a kokaintól meggyötört torkomban rekedt köhögéssé alakult. Az elöl álló Barbolin Zserbunov felé fordult, és halkan mondott valamit. Hirtelen abbahagytam a nevetést, mert úgy tűnt, hogy verni készülnek. Meg kell mondanom, hogy egyáltalán nem féltem a haláltól; a halál ugyanolyan természetes és értelemszerű volt a helyzetemben, mint az, hogy elhagy az ember egy tehetségtelen előadás közben kigyulladt színházat. De azt semmiképpen sem akartam, hogy kevéssé ismert emberek rúgásai és nyaklevesei kísérjenek utolsó utamon – úgy látszik, a lelkem mélyén nem voltam eléggé keresztény. – Uraim – mondtam –, azt hiszem, tudják, hogy magukat is hamarosan megölik. Úgyhogy a halál – ha nem is az én, de legalább a saját haláluk – iránti tiszteletre hivatkozva kérem, hogy gyorsan és gúnyolódás nélkül tegyék meg! Úgysem tudok maguknak semmit mondani. Én, kérem, magánszemély vagyok, és… – Ez is valami? – vágott hümmögve a szavamba Zserbunov. – Hanem, amit tegnap produkáltál, az igen. És micsoda verset szavaltál! Legalább emlékszel rá? A beszédstílusában volt valami képtelenség, valami meghatározatlanul furcsa, és arra

gondoltam, hogy már jókor reggel feldobta magát egy kis balti teával. – Kitűnő memóriám van – mondtam, és egyenesen a szemébe néztem. Töretlenül kifejezéstelen volt a tekintete. – Mit dumálsz ezzel az idiótával? – sziszegte Barbolin. – Igazodjon ki rajta Timurics, azért fizetik. – Gyerünk! – sommázta az eddigieket Zserbunov, majd hozzám lépett, és karon fogott. – Nem lehetne kioldani a kezem? – kérdeztem. – Hiszen ketten vagytok. – Igen? – kérdezte Zserbunov. – És ha elkezdesz fojtogatni? Meginogtam a szavaitól, mint egy ütéstől. Mindent tudnak. Szinte fizikailag éreztem, hogy Zserbunov szavai elviselhetetlen súllyal zúdulnak rám. Barbolin elkapta a másik karomat; könnyedén talpra állítottak és kivonszoltak egy üres, félhomályos folyosóra, ahol valóban kórházszag – talán vérszag – terjengett. Nem álltam ellen, és néhány perc múlva betaszítottak egy tágas szobába, a közepén álló hokedlire ültettek, és eltűntek az ajtó mögött. Egy dossziékkal megrakott nagy íróasztal állt velem szemben. Az asztal mögött értelmiségi külsejű férfi ült, ugyanolyan fehér köpenyt viselt, mint Zserbunov és Barbolin, és vállával a füléhez szorítva a telefonkészülék kagylóját, figyelmesen hallgatta. Gépiesen papírokat rendezett; időnként bólintott, de nem mondott semmit. Velem egyáltalán nem törődött. Még egy férfi ült, fehér köpenyben és piros lampaszos zöld nadrágban, a két magas ablak között, amelyeken leeresztették a poros függönyöket. Volt valami a szoba berendezésében, ami a Főparancsnokságot juttatta eszembe, ahol gyakran megfordultam a tizenhatos évben, amikor kipróbáltam magam a hazafias újságírás területén. Csak éppen a fehér köpenyes úriember feje fölött nem az Uralkodó portréja volt, de még csak nem is azé a Károlyé, akinek már fél Európában ott grasszáltak a kísértetei, hanem valami olyan szörnyűség, hogy az ajkamba haraptam. Egy nagyméretű kartonra nyomtatott, az orosz zászló színeit felhasználó plakát volt az. Valami kiköpött orosz arcú, felvágott mellű kék férfit ábrázolt, akinek koponyateteje alatt ott vöröslött csupasz agyveleje. Annak ellenére, hogy a szerveit kiszedték a hasából, és római számokkal látták el őket, a szeméből egykedvűség áradt, az arcára pedig nyugodt félmosoly dermedt – vagy talán csak az orcáján lévő széles hasíték miatt tűnt így, amelyen keresztül az állkapcsa egy része és fogak látszottak, s a fogai olyan szabályosak voltak, mint a német fogpor reklámján. – Na gyerünk! – dörmögte a fehér köpenyes férfi, és a villára csapta a kagylót. – Bocsánat?! – mondtam, és lepillantottam rá. – Meg van bocsátva, meg van bocsátva – mondta. – Mivel van némi tapasztalatom a magával való kapcsolattartásban, emlékeztetem, hogy a nevem: Timur Timurovics. – Pjotr vagyok. Amint látja, nem tudom megszorítani a kezét. – Azt nem is várja senki. Jaj, Pjotr, Pjotr! Hát hogy jutott idáig? Barátságosan, sőt némi együttérzéssel nézett rám; kecskeszakállával zemsztvós idealistának nézett ki, de sokat tudtam a csekista fogásokról, és még csak a bizalom árnyéka sem érintett meg. – Nincs semmi különösebb itt, ahová eljutottam – mondtam. – De ha már így kérdezi, akkor másokkal együtt jutottam.

– Na és pontosan kikkel? – Aha – gondoltam –, kezdődik. – Nyilván címeket és titkos jelszavakat vár tőlem, ha jól értem. De higgye el, abszolút semmivel sem tudom megörvendeztetni. A történetem a gyerekkoromtól kezdve arról szól, hogy menekülök az emberek elől, és ebben a kontextusban másokról csak mint kategóriákról lehet beszélni, érti? – Természetesen – mondta, és fölírt valamit egy papírra. – Természetesen. De ellentmondás van abban, amit mond. Először azt állítja, hogy másokkal együtt jutott idáig, aztán meg azt, hogy menekül az emberek elől. – Már megbocsásson – válaszoltam, és egyensúlyomat veszélyeztetve átvetettem egyik lábamat a másikon –, az ellentmondás csak látszólagos. Minél inkább igyekszem kerülni az emberek társaságát, annál kevésbé sikerül. Egyébként csak nemrég értettem meg ennek az okát – az Izsák-székesegyház mellett mentem el, fölnéztem a kupolájára; tudja, éjszaka van, fagy, csillagok… és akkor megvilágosodott… – És mi az oka? – Az, hogy ha el akar menekülni az ember a többiektől, akkor egész életében akarvaakaratlan az ő bizonytalan útjaikon jár. Már csak azért is, mert folyton előlük menekül. A meneküléshez viszont nem azt kell biztosan tudni, hogy hová menekül az ember, hanem azt, hogy honnan. Ezért elengedhetetlen, hogy egész idő alatt a szeme előtt legyen a saját börtöne. – Igen – mondta Timur Timurovics. – Igen. Ijesztő belegondolni, hogy mennyi vesződségem lesz magával. Vállat vontam, és a feje fölött lévő plakátra emeltem a tekintetem. De úgy látszik, mégsem egy zseniális metafora volt, hanem valami orvosi szemléltetőeszköz. Talán anatómiai atlasz darabja. – Hanem tudja – folytatta Timur Timurovics –, én tapasztalt ember vagyok. Nagyon sokan mennek itt át a kezemen. – Ó, abban nem kételkedem – mondtam. – És tudja, mit mondok magának. Engem nem annyira a formális diagnózis érdekel, mint inkább az a belső ok, ami miatt valaki kihullik a normális szociális-pszichés nicheéből. És ahogy látom, a magáé nagyon világos eset. Maga egyszerűen nem fogadja el az újat. Emlékszik, hogy hány éves? – Természetesen. Huszonhat. – Na látja. Éppen ahhoz a nemzedékhez tartozik, amelyik egyfajta szocio-kulturális paradigmában való életre volt programozva, és egy egészen másikban találta magát. Kapiskálja, hogy mire akarok kilyukadni? – Hogyne – válaszoltam. – És ez komoly belső konfliktust okozott. Szeretném rögtön megnyugtatni, hogy nem csak magánál. Én is hasonló problémával küzdök. – Nocsak – mondtam gunyorosan. – És hogy oldja meg? – Rólam majd később – mondta –, először tisztázzuk a maga esetét! Mint már mondtam, ez a tudat alatti konfliktus most gyakorlatilag mindenkinél jelen van. Azt akarom, hogy ismerje fel a természetét! Tudja, a körülöttünk lévő világ tükröződik a tudatunkban, és

értelmünk tárgya lesz. És amikor a reális világban megszakad valami biztos kötelék, ugyanez történik a pszichében is. És eközben iszonyatos mennyiségű pszichés energia szabadul fel énünk zárt világában. Olyan ez, mint egy kis atomrobbanás. És az a nagy kérdés, hogy milyen csatornába irányul ez az energia a robbanás után. A beszélgetés kezdett érdekessé válni. – És milyen csatornák vannak, ha szabad érdeklődnöm? – Nos, ha durván akarok fogalmazni, kettő van. A pszichés energia mozoghat, úgymond, kifelé, a külvilágba, olyan tárgyak megszerzésére irányulva, mint… nos, mondjuk egy bőrkabát, egy fényűző autó és a többi. Sok, magával egyívású… Eszembe jutott von Fuhrnehr, és összerezzentem. – Értem. Ne folytassa! – Nagyszerű. Második esetben ez az energia ilyen vagy olyan ok miatt belül marad. Ez sokkal kedvezőtlenebb fordulat. Képzeljen el egy bikát, amelyet bezártak egy múzeumi kiállítóterembe… – Nagyszerű kép. – Köszönöm. Nos, ez a terem, a benne lévő törékeny és talán nagyszerű kiállítási tárgyakkal – a maga személyisége, a maga belső világa. A benne rohangáló bika pedig a felszabadult pszichés energia, amelyet maga nem tud a hatalmába keríteni. Ez az oka, hogy itt van. Határozottan okos – gondoltam. – De mekkora gazember. – Többet mondok – folytatta Timur Timurovics. – Sokat gondolkoztam rajta, hogy egyeseknek miért van erejük új életet kezdeni – feltételesen nevezzük őket új oroszoknak, bár nem szeretem ezt a kifejezést… – Tényleg ritka egy ocsmány kifejezés. Ráadásul elferdítés. Ha Csernisevszkijt idézi, akkor azt hiszem, hogy ő új emberekről beszélt. – Lehet. De a kérdés attól még kérdés marad: miért törekszenek egyesek, úgymond, az új felé, mások viszont leragadnak, ahol vannak, hogy tisztázzák egy kihunyt világ nem létező árnyaihoz való nem létező viszonyukat… – Ezt csodálatosan mondta. Kész Balmont. – Még egyszer köszönöm. Véleményem szerint nagyon egyszerű a válasz. Sőt, attól tartok, hogy primitívnek találja. Messziről kezdem. Az emberek, az országok, a kultúrák és a többi életében folyton átalakulások zajlanak. Néha elhúzódnak az időben, és észrevétlenek maradnak, máskor viszont hirtelen történnek, mint most is. És éppenséggel az átalakulásokhoz való viszony határozza meg a kultúrák közti mélységes különbséget. Például Kína, amiért maga úgy odavan… – Ezt honnét veszi? – kérdeztem, és éreztem, hogy ökölbe szorul a hátam mögött a zubbonyba préselt kezem. – Hisz itt van a dossziéja – emelte fel Timur Timurovics az asztalról a legvastagabb dossziét. – Éppen most néztem át. Visszadobta az asztalra. – Igen, Kína. Nyilván emlékszik rá: egész világszemléletük arra épül, hogy valamiféle aranykortól a sötétség és a nehéz idők felé tartva hanyatlik a világ. Számukra a múltban maradt az abszolút etalon, és bármilyen újítás a rosszat jelenti számukra, mert még

messzebb kerülnek az etalontól. – Megbocsásson – mondtam –, ez általában jellemző a kultúrákra. Ez még a nyelvben is megjelenik. Például az angolban. Rólunk, mai emberekről azt mondják, hogy descendants of the past vagyunk. A descendants szó lefelé való mozgást jelent, és nem emelkedést. Nem ascendants vagyunk. – Lehet – mondta Timur Timurovics. – A latin az egyetlen idegen nyelv, amit ismerek. De most más a fontos. Amikor ez a fajta tudati típus egy konkrét személyben testesül meg, akkor az ilyen ember felnőttként valamiféle elveszett paradicsomnak látja a gyerekkorát. Vegyük például Nabokovot. Az élete első éveivel kapcsolatos folytonos reflexiója klasszikus példa arra, amiről beszélek. És a gyógyulás, a tudat reális világra való átirányításának klasszikus példája az az, úgy mondanám, ellenszublimáció, amelyet mesterien megvalósított azzal, hogy az elérhetetlen és talán soha nem létező paradicsom iránti sóvárgását egy gyermeklány iránti egyszerű, földi és kissé bűnös vággyá transzformálta. Bár első… – Megbocsásson, milyen Nabokovról beszél? – vágtam a szavába. – Az Alkotmányos Demokrata Párt vezetőjéről? Timur Timurovics demonstratív türelemmel elmosolyodott. – Nem – mondta –, a fiáról. [1] – A Tyenyiseves Vovkáról? Mi az, őt is elkapták? De hát ő a Krímben van! És hogy kerülnek ide kislányok? Mit hord itt össze? – Jó, jó. A Krímben van – mondta Timur Timurovics. – A Krímben. Nem a Krímről beszélünk, hanem Kínáról. És arról volt szó, hogy a hagyományos kínai mentalitás számára bármely előre való mozgás hanyatlást jelent. De van egy másik út is – az, amelyen egész történelme során Európa halad, bármit mond is maga a nyelvekről. Az az út, amelyre már oly régóta rá akar lépni Oroszország, és ezzel újra és újra beteljesíti a Nyugattal való szerencsétlen alkímiai házasságát. – Nagyszerű. – Köszönöm. Európa számára az eszmény nem maradt a múltban, hanem pontenciálisan a jövőben létezik. És ez rögtön értelmet ad a létnek. Érti? Ez a fejlődés, a haladás, a kevésbé tökéletestől a tökéletesebb felé való mozgás eszméje. Ugyanez megy végbe az egyes személy szintjén, még ha az egyéni haladás olyan apró dolgokban ölt is testet, mint, mondjuk, egy lakásfelújítás vagy egy autó kicserélése. Ez teszi lehetővé, hogy tovább éljen valaki. És maga nem akar fizetni ezért a „tovább”-ért. A metafizikai bika, amelyről beszéltünk, a maga lelkében száguld, és útja közben megsemmisít mindent, és azért van így, mert maga nem akarja megadni magát a realitásnak. Nem akarja kiengedni a bikát a szabadba. Megveti azokat a pozitúrákat, amelyek felvételét az idő parancsolja. És éppenséggel ez a maga tragédiájának oka. – Természetesen érdekes, amit mond, de túl zavaros – mondtam, a falnál álló tisztre sandítva. – Azonkívül elzsibbadt a karom. Ami meg a fejlődést illeti, röviden el tudom magyarázni, hogy valójában mi az. – Méltóztassék! – Nagyon egyszerű. Ha összefoglaljuk mindazt, amit mondott, az derül ki, hogy egyes

emberek gyorsabban alkalmazkodnak a változásokhoz, mint mások, és kész. De feltette már magának a kérdést, hogy úgy egyáltalán, miért történnek ezek a változások? Timur Timurovics megvonta a vállát. – Akkor elmondom. Remélem, nem vitatja, hogy minél ravaszabb és lelkiismeretlenebb valaki, annál könnyebben él. – Nem vitatom. – És éppenséggel azért él könnyebben, mert gyorsabban alkalmazkodik a változásokhoz. – Tegyük fel. – Nos, akkor létezik a lelkiismeretlen ravaszságnak egy olyan foka, tisztelt uram, amikor az ember még azelőtt megérzi a változásokat, mielőtt végbemennének, és ennek köszönhetően másoknál sokkal gyorsabban alkalmazkodik hozzájuk. Sőt a legrafináltabb gazemberek még azelőtt alkalmazkodnak hozzájuk, mielőtt végbemennének. – És akkor mi van? – Az, hogy a világon az összes változás kizárólag a legrafináltabb gazemberek ezen csoportjának köszönhetően megy végbe. Mert valójában egyáltalán nem megérzik a jövőt, hanem formálják, azzal, hogy átcsúsznak-másznak oda, ahonnét szerintük fújni fog a szél. Ezután a szél számára nem marad más, mint hogy tényleg onnan fújjon. – De miért van így? – Hogyne lenne. Hisz elmagyaráztam, hogy a legocsmányabb, legfurfangosabb és legszégyen-telenebb gazemberekről beszélek. Maga tényleg azt hiszi, hogy ezek nem képesek meggyőzni a többieket, hogy a szél éppenséggel onnan fúj, ahová átcsúsztakmásztak? Annál is inkább, mert a szél, amelyről szó van, csupán ennek az idiómának a belsejéből fúj… De túl sokat beszélek. Őszintén szólva, az volt a szándékom, hogy nem mondok semmit a főbelövésemig. A falnál álló katonatiszt elkrákogta magát, és jelentőségteljes pillantást vetett Timur Timuro-vicsra. – Nem mutattam be magukat – mondta Timur Timurovics. – Szmirnov ezredes, katonai pszichiáter. Más okból van itt, de az ő érdeklődését is felkeltette a maga esete. – Ez nagyon hízelgő, ezredes – hajtottam meg a fejem. Timur Timurovics a telefon fölé hajolt, és megnyomta az egyik gombot. – Szonyecska, kérem, négy köbcentit, szokás szerint – mondta a kagylóba. – Mindjárt itt nálam, amíg rajta van a zubbony. Igen, aztán rögtön a kórterembe! Timur Timurovics felém fordult, csüggedten felsóhajtott, és megvakarta a szakállát. – Egyelőre folytatnunk kell a gyógyszeres kúrát – mondta. – Megmondom őszintén, hogy ezt saját kudarcomnak tartom, kicsinek ugyan, de mégis kudarcnak. Azt hiszem, hogy a jó pszichiáternek mellőznie kell a gyógyszereket, mert a gyógyszerek… Hogy is mondjam… Olyanok, mint a kozmetikai szerek. Nem oldják meg a problémákat, hanem csak elrejtik az avatatlan tekintet elől. De a maga esetében mást nem tudok kitalálni. És magának is segítenie kell. Hiszen a fuldokló megmentéséhez nem elég, ha feléje nyújtjuk a kezünket, neki is nyújtania kell az övét. A hátam mögött ajtó nyílt, és halk lépteket hallottam. Egy könnyed női kéz megfogta a vállam, és éreztem, ahogy egy hideg kis fullánk, átfúródva a kényszerzubbony anyagán, a

bőrömbe hatol. – Egyébként – mondta Timur Timurovics, fázósan dörzsölgetve a kezét –, megjegyzem, hogy a diliházi zsargonban nem azt hívjuk főbelövésnek, amit most kapott – azaz az aminazin és a pervitin keverékét, hanem az úgynevezett szulfazinkeresztet, azaz négy injekciót… Egyébként remélem, hogy odáig nem jutunk el. Nem fordítottam meg a fejem, hogy megnézzem a nőt, aki az injekciót adta. A plakáton lévő feldarabolt kék-vörös-fehér férfira pillantottam, és amikor ő is visszanézett, rám mosolygott és kacsingatni kezdett, meghallottam Timur Timurovics távoli hangját: – Igen, egyenesen a kórterembe! Nem, nem fog zavarni. Mégiscsak valamilyen hatást… Hiszen ő is hamarosan ezen a széken fog ülni. Valakik (azt hiszem, megint Zserbunov és Barbolin) lerántották rólam a zubbonyt, a karomnál fogva fölemeltek, és hordágyra tettek, mint egy homokzsákot. Aztán elvillant a szemem előtt az ajtófélfa, és a folyosón voltunk. Megbénult testemet magas, fehér, számmal ellátott ajtók mellett mozgatták, hátulról pedig az átöltözött balti flottás matrózok eltorzult hangja és nevetése hallatszott – azt hiszem, nőkről beszéltek szégyentelenül. Aztán megláttam Timur Timurovics fölém hajló arcát – kiderült, hogy mellettem jön. – Maga, Pjotr persze nem egy Puskin, akit folyton figyelt a titkosrendőrség, a Harmadik Ügyosztály, de azért visszavisszük a harmadik részlegbe, a közös kórterembe – mondta, és elégedetten fölnevetett. – Még négyen vannak ott, úgyhogy magával együtt öten lesznek. Tudja, mi az a Kanasnyikov-féle csoportterápia? Kanasnyikov egyébként én vagyok. – Nem – nyögtem. Az ajtók villódzása elviselhetetlenné vált, és lehunytam a szemem. – Leegyszerűsítve: a betegek közös harca a gyógyulásért. Képzelje el, hogy a problémái egy időre kollektívvé változnak, azaz a terápiás foglalkozás minden résztvevője egy bizonyos időre a maga állapotába kerül. Úgymond, azonosul magával. Mit gondol, mi lesz ennek az eredménye? Nem válaszoltam. – Nagyon egyszerű – folytatta Timur Timuro-vics. – Amikor véget ér a foglalkozás, létrejön a válaszreakció – a résztvevők közösen jönnek ki abból az állapotból, amelyet éppen csak átéltek valóságként. Ez, ha úgy tetszik, az embert jellemző csordaösztön gyógyászati célokra való felhasználása. Egy időre áthatják a maga eszméi és hangulatai azokat, akik magával együtt vesznek részt a foglalkozáson, de alig ér véget a foglalkozás, magát egyedül hagyva azonnal visszatérnek saját mániáikhoz. És ebben a pillanatban, ha sikerül elérni a patologikus pszichés anyag katartikus felszínre jutását, a páciens képes megérezni beteges elképzelései viszonylagos voltát, és többé nem azonosítja magát velük. Innen már csak egy lépés a gyógyulás. Homályosan fogtam föl szavai értelmét, ha egyáltalán volt nekik. De valami mégiscsak megrekedt a tudatomban. Az injekció egyre erősebben hatott – már nem láttam semmit, a testem gyakorlatilag érzéketlenné vált, a lelkem pedig nehéz és tompa közönybe süllyedt. Az volt a legrosszabb, hogy mintha nem engem, hanem azt a másvalakit kerítette volna hatalmába a közöny, akivé a belém injekciózott készítmény változtatott. Ez a másik valaki

pedig, mint elszörnyedve érzékeltem, valóban gyógyítható volt. – Természetesen gyógyítható – erősítette meg Timur Timurovics. – És semmi kétség, hogy meggyógyítjuk. Egyáltalán, űzze el magától azt a fogalmat, hogy „bolondokháza”. Vegye úgy az egészet, mint egy érdekes kalandot. Annál is inkább, mert író. Itt néha olyasmiket hallok, hogy legszívesebben megírnám. Például most is van valami. Egy rendkívül érdekes esemény lesz a maguk kórtermében, csoportos foglalkozás Mariával. Ugye tudja, kiről beszélek? Megráztam a fejem. – Na persze, persze – mondta. – De akkor is rendkívül érdekes eset. Mondhatnám, shakespeare-i pszichodráma. Első látásra olyannyira különböző tudati tartalmak ütköznek nála, mint a mexikói szappanopera, a hollywoodi blockbuster és a zsenge orosz demokrácia. Ismeri az Egyszerűen Maria című mexikói tévésorozatot? Arra sem emlékszik? Értem. Röviden: a páciensem a hősnőnek, ennek a Mariának tartja magát. A legbanálisabb eset lenne, ha nincs a tudattalan azonosulás Oroszországgal, plusz az anális dinamikájú Agamemnón-komplexus. Szóval egyenesen az én profilomba vág: a hamis személyiség megkettőződésének esete. Istenem – gondoltam –, milyen hosszú folyosók vannak itt ezeknél. – Maga természetesen még nincs olyan állapotban, hogy a csoportos foglalkozás teljes értékű résztvevője legyen – hallatszott továbbra is Timur Timurovics hangja –, úgyhogy nyugodtan alhat. De ne feledje, hogy hamarosan magának kell majd mesélnie! Azt hiszem, beértünk valami helyiségbe – ajtó csikorgott, és félbehagyott beszélgetés foszlányai ütötték meg a fülemet. Timur Timurovics kö-

64-65 oldal hiányzik pedig ködre hasonlító, mind sűrűbb füsthullámok zúdultak Mariára, amíg végül mindent eltakartak körülötte, s csak a rakpart öntöttvas korlátja látszott meg néhány méternyi a környező világból. Hamarosan kezdte úgy érezni, hogy egy hosszú kiállítóteremben megy – a környező világ szegmentumai, amelyek időről időre előbukkantak a mindent elborító félhomályból, a maguk elnyűtt hétköznapiságával nagyon hasonlítottak az aktuális művészeti alkotásokra. Valutaváltás feliratú táblák, bicskával összefaragott padok libbentek elébe és hatalmas mennyiségű üres doboz, amelyek arról tanúskodtak, hogy az új nemzedék alapjában a sört preferálja a vodka helyett. Felajzott, géppisztolyos emberek bukkantak fel a füstből, és merültek bele vissza. Úgy csináltak, mintha nem vennék észre Mariát, és ő ugyanazzal fizetett nekik. Nélkülük is elegen voltak, akik emlékeztek és gondoltak őrá. Hányan voltak? Milliók? Tízmilliók? Nem tudta pontosan, hányan, de biztos volt benne, hogy ha egyszerre verne minden szív, amely magába zárta, egymásba olvadó zajuk sokkal hangosabb lenne, mint a folyó túlpartjáról hallatszó fülsiketítő robbanások. Körülnézett és hunyorított sugárzó szemével, amint próbálta megérteni, hogy mi történik. Valahol a közelben – a füst miatt nem látszott, pontosan hol – időnként dörgés hallatszott, majd a dörgések elülő moraja után kutyaugatás és számtalan hang olyasfajta zaja, amilyen gól után támad a stadionban. Nem tudott mire gondolni – lehet, hogy a folyó túlsó partján filmeztek, lehet, hogy az újoroszok vitatták meg, hogy melyikőjük a legújabb. Minél előbb osztanának fel mindent –

sóhajtott Maria –, mert különben még hány szép ifjú bukik az aszfaltra, és mennyi vér folyik ki golyóval átütött szívükből. Azon kezdett gondolkozni, hogyan könnyítse meg az élet elviselhetetlen terhét mindazok számára, akik, isten tudja, miért, itt futkároznak meggörnyedve az eget és a napot eltakaró füstgomolyagokban. Tiszta, fényes, egyszerű képek jelentek meg agyában: íme, egyszerű ruhában bemegy egy szerény otthonba, amelyet erre az alkalomra kicsinosítottak a gazdái. És íme, a háziak az asztalnál ülnek a szamovár mellett, és szeretettel nézik őt, és ő tudja, hogy semmit sem kell mondania, egyszerűen csak ülnie kell velük szemben és kedvesen nézni őket, lehetőleg nem törődve a surrogó kamerával. Vagy ez is lehet: kórterem, kényelmetlen ágyakon fekvő bekötözött emberek, és az ő képe, olyan helyen a falon, ahol mindenki látja – az ágyakról nézik, és egy időre elfelejtik bajaikat és fájdalmaikat… Mindez csodálatos volt, de homályosan tudta, hogy nem elég – nem, ebben a világban zord és hajthatatlan erőre van szükség, amely, szükség esetén, ellen tud állni a gonosznak. De honnét vegye ezt az erőt? És milyen legyen? Nem ismerte a választ, de érezte, hogy éppen a választ keresve megy a rakparton ebben a szenvedést árasztó városban. Egy szélroham egy pillanatra szétfújta a füstöt, és Mariára fénysugár hullott. Eltakarta szemét a tenyerével, és hirtelen rájött, hogy hol keresse a választ – hát persze, abban a számtalan szívben és értelemben, amely ide szólította, és arra kényszerítette, hogy megtestesüljön ezen a füst borította rakparton. Mintha egyetlen, szemek millióival a tévéképernyőre figyelő tudatóceánban egyesültek volna ezek a szívek és értelmek, és most ez az egész óceán Maria elé tárult. Meghordozta rajta a tekintetét, és először nem látott semmit, ami segíthetne. Természetesen a tudatóceánban jelen volt a mindent legyőző erő, és a szívek és értelmek többségében nagyjából egyforma alakot öltött, ezért valamiféle általános képet mutatott: egy kis fejű, széles vállú, kétsoros, lila zakót viselő fiatalembert, aki széles terpeszben áll a hosszú elnöki kocsi mellett. Nagyon homályos volt a kocsi, és mintegy elmázolódott a levegőben, mert mindazok, akiknek a lelkét Maria látta, különféle típusokat képzeltek a helyére. Ugyanez vonatkozott a fiatalember arcára is – nagyon megközelítő volt, csupán a frizurája, az enyhén göndör, barnás kefehaj sikerült kicsit pontosabbra. Viszont a zakó rendkívül pontosan rajzolódott ki, és ha megerőlteti a szemét, még az aranygombok feliratát is elolvashatta volna Maria. De nem tette. Hisz nem az volt itt a lényeg, hogy mi van a gombokra írva, hanem az, hogy miként egyesítse Maria ezt a mindent legyőző erőt saját szelíd szerelmével. Megállt, és az öntöttvas rácskorlát darabjait elválasztó gránitoszlopok egyikére támaszkodott. Újból a magukat őrá bízó értelmekben és lelkekben kellett keresnie a választ, de most – és ezt teljesen pontosan tudta – a nivellált gondolatok nem feleltek meg. Szükség volt… Kell ott lennie legalább egy okos nőnek – gondolta. És szinte azonnal megtalálta ezt az okos nőt. Nem tudta, hogy hívjak, kicsoda, sőt azt sem, hogyan néz ki, mert csak egy pillanatra villant fel előtte egy szobabelső: a magas könyvszekrények, egy papírokkal teli íróasztal, a rajta lévő írógéppel, és egy szörnyűségesen csavarodó bajszú, komor tekintetű férfi képe az asztal fölött – mindez remegve, eltorzulva, fekete-fehéren látszott, mintha egy egészen régi, cigarettásdoboznál nem nagyobb képernyőjű, ráadásul nem a szoba közepén,

hanem valamelyik sarokban álló tévé belsejéből látta volna. De a képek túl gyorsan eltűntek ahhoz, hogy elgondolkozhatott volna a látottakon, viszont aztán gondolatok követték őket. Szinte semmit sem értett a fogalmak elébe táruló forgatagából, ráadásul olyan áporodott és komor volt ez a forgatag, mint egy porhullám, amely akkor támad, ha kidől a lomtárból egy régi spanyolfal. Maria arra a következtetésre jutott, hogy egy teleszemetelt és nem teljesen normális tudattal van dolga, és nagy megkönnyebbülést érzett, amikor minden véget ért. A lelke rózsaszín ürességében maradt zsákmány nem minden esetben világos értelmű szavakból állt. Olyan szavak voltak, mint: gyönyörű hölgy (itt világos volt, hogy kiről van szó); ismeretlen nő (itt is); ott vibrált a Vőlegény szó (valamiért nagybetűvel), aztán a Vendég (szintén naggyal), ezután egy érthetetlen szókapcsolat következett – alkímiai házasság, majd pedig valami egészen sötét szavak jöttek: a pihenés hiábavaló, zörgetek a kapun. Ezzel a gondolatok véget értek, utánuk még egyszer felvillant az eszelős tekintetű férfi fényképe a nagy lógó bajusszal, amely inkább rögtön az orra alól kinövő szakállnak látszott. Maria zavarodottan körülnézett. Főleg füst gomolygott körülötte, mint eddig. Arra gondolt, hogy talán egy kapu van a közelben, amelyen zörgetnie kell, és néhány bizonytalan lépést tett a félhomályban. Egyből teljes sötétség vette körül, félelem fogta el, és visszairamodott a rakpartra, ahol legalább volt egy kis világosság. És ha kopognék is – gondolta –, valóban kinyitná valaki? Hátulról autóberregés hallatszott. A rakpart korlátjához simult, és aggódva várta, hogy mi tűnik elő a füstből. Eltelt néhány másodperc, és lassan egy színes szalagokkal díszített, hosszú, fekete Csajka húzott el mellette – rájött, hogy lakodalmas kocsi. Az autó elmélyülten hallgató emberekkel volt tele; néhány géppisztolycső meredezett az ablakaiból, a tetején két sárga kör – egy nagyobb és egy kisebb – fénylett. A tekintetével kísérte a Csajkát, és tenyerével a homlokára csapott. Hát persze – értett meg mindent. Igen. Ez az. A két összekapcsolódó kör, a Vőlegény, a Vendég, a Szponzor. Alkímiai házasság – igaz, nem érti, mi az, hogy alkímiai, de jó ügyvédje van, ha adódna valami. Megcsóválta a fejét, és elmosolyodott. Hogy történhetett meg, hogy ilyen sokáig nem vette észre a legegyszerűbb és a legfontosabb dolgot? És egyáltalán, hol járt az esze? Körülnézett, nagyjából betájolta magát az égtájakhoz képest, és kinyújtotta a kezét Nyugat felé (valahogy világos volt, hogy onnan jön a Vőlegény). – Gyere! – fohászkodott, és rögtön megérezte a világban képződő új jelenlétet. Most már csak a találkozásra kellett várnia. Előrerohant, miközben boldogan érezte, hogy csökken közte és a Vőlegény között a távolság – már tudta, hogy a rakparton közeledik feléje, de tőle eltérően nem siet, mert nem természete a sietés. Csodával határos módon átugrotta a füstből hirtelen előtűnő csatornanyílást, majd lassította lépteit, és lázasan keresgélni kezdett a zsebeiben. Eszébe jutott, hogy nincs nála se zsebtükör, se arcfesték. Egy pillanatra kétségbeesés fogta el, még a fejét is törni kezdte, nem látott-e valami pocsolyát út közben, amelyben megnézhetné magát. De a kétségbeesése ugyanolyan gyorsan szertefoszlott, mint ahogy feltámadt, mert eszébe jutott, hogy olyan alakban állhat a Vőlegény elé, amilyenben akar.

Rövid ideig töprengett. Lásson meg egy egészen fiatal lányt – döntött –, két vörös copffal, szeplős arccal és… és… Szükség volt valami bájos részletre, valami naiv vonásra: fülbevaló? Baseballsapka? Egészen kevés ideje maradt, és az utolsó pillanatban tűzpiros fülhallgatóval ékesítette magát, amelynek színe mintegy folytatta arca pirospozsgás izzását. Aztán fölemelte a tekintetét és előrenézett. Elöl, a tépett füstcafatokban felvillant és azonnal el is tűnt valami fémes dolog. Aztán kicsit közelebb tűnt fel, és megint elnyelte a homály. Egy széllökés elsöpörte a füstöt, és Maria megpillantott egy magas, csillogó, lassan közeledő fémalakot. Ezzel egy időben észrevette – vagy csak rémlett neki –, hogy az alak minden lépésére kissé megremeg a föld. A fémember sokkal magasabb volt nála, és szenvtelen-szép arca abszolút semmilyen érzelmet nem fejezett ki. Mariát félelem fogta el, hátrált; emlékezett rá, hogy az előbb fedetlen csatornanyílást hagyott maga mögött, de nem tudta levenni szemét a fémtömegről, amely úgy nyomult feléje, mint egy hatalmas jégtörő orra a jégtáblára. Abban a pillanatban, amikor már majdnem felkiáltott, meglepő átalakuláson ment keresztül a fémember. Először afféle, csak otthon hordott csíkos gatya jelent meg rajta – a csillogó combjain –, aztán fehér póló, majd teste vette fel a lebarnult bőr normális színét, és rögtön ezután kanárisárga nadrág került rá, valamint ing csíkos nyakkendővel és csodaszép kétsoros, aranygombos, lila zakó. Maria csak ez utóbbi láttán nyugodott meg. De a lila zakó csak egészen rövid ideig gyönyörködtette a szemét, mert eltűnt a legfelülre képződött hosszú, szürke esőköpeny alatt. A Vendég lábán fekete cipő jelent meg, az arcán pedig tükrös napszemüveg. Haja vöröses kefefrizuraként meredt, és Maria a boldogságtól szinte elalélva Arnold Schwarzeneggerre ismert a Vőlegényben – de hát, mint rögtön rájött, más nem is lehetett volna. Schwarzenegger ott állt vele szemben, és szótlanul nézte a négyszögletes üvegű napszemüvegen keresztül; ajkán alig észrevehető mosoly játszott. Maria meglátta a tükörképét a szemüvegben, és megigazította a fülhallgatót. – Ó, szűz Mária – mondta halkan Schwarzenegger. Érzelem nélküli, kongó, de kellemes hangon beszélt. – Nem, kedves – mondta Maria, ajkán titokzatos mosollyal, és összekulcsolt kezét a melléhez emelve. – Egyszerűen Maria. – Egyszerűen Maria – ismételte Schwarzenegger. – Igen – mondta Maria. – Te pedig Arnold vagy? – Sure. Maria kinyitotta a szájat, hogy mondjon valamit, de kiderült, abszolút semmit sem tud mondani. Schwarzenegger ugyanolyan szótlanul nézte, mint eddig, és mosolygott. Maria lesütötte a szemét és elvörösödött, s ekkor Schwarzenegger kedves, de leküzdhetetlen erejű mozdulattal megfordította és vezetni kezdte maga mellett. Maria ráemelte a tekintetét, és elmosolyodott híres butuska-titokzatos mosolyával. Schwarzenegger átkarolta a vállát. Maria kissé megroggyant a súly alatt, és rögtön előlibbent az emlékezetéből az ismert fénykép – Lenin, amint fatörzset visz a vállán a kommunista szombaton. A képen Lenin válla fölött csak a fatörzs széle látszik, és Maria arra gondolt, hogy valójában nem is fatörzs volt, hanem valami végtelenül hatalmas lény keze,

amelyre Lenin csak rásandítani képes, ajkán gyámoltalan mosollyal, mint most ő Schwarzeneggerre. A következő pillanatban úgy érezte, hogy valami abszolút nem helyénvaló dologra gondol, és az egészet kisöpörte az agyából. Schwarzenegger feléje fordította az arcát. – Olyan kék a szemed – mondta monoton hangon –, mint a tenger Ajvazovszkij képein. Maria megremegett a meglepetéstől. Ilyen hasonlatra nem számított, és ezt láthatóan azonnal megértette Schwarzenegger. Aztán valami furcsa dolog történt – illetve lehet, hogy csak Mariának rémlett –, Schwarzenegger szemüvegének belső felén alig látható betűk villantak el, mint a számítógép-monitoron futó sorok, és ezzel egy időben valami ciripelni kezdett a fejében, mintha számítógép hard-diszkje lépett volna benne működésbe. Maria ijedten elhőkölt tőle, de rögtön eszébe jutott, hogy Schwarzenegger, hozzá hasonlóan, hipotetikus lény, és az ebben a pillanatban vele foglalkozó orosz tudatok ezreiből szövődik, s az emberek gondolatai a legkülönfélébbek lehetnek. Schwarzenegger maga elé emelte szabad kezét, és a megfelelő szavakat keresve, a levegőben mozgatta ujjait. – Nem – mondta végül –, neked nem szemed van, hanem két gyöngy az arcodban! Maria hozzásimult, és alulról fölfelé nézett rá nagy bizalommal. Schwarzenegger leszegte az állát – mintha csak azért csinálta volna, hogy Maria ne nézhessen a szemüvege alá. – Nagy itt a füst – mondta Schwarzenegger –, miért megyünk ezen a rakparton? – Nem tudom – válaszolta Maria. Schwarzenegger megfordult, és a füstben elvezette a korláttól. Néhány lépés után félelem fogta el Mariát, mert olyan sűrű lett a füst, hogy semmit sem látott, még Schwarzeneggert sem – csak a vállát átölelő karját, kézfejét tudta kivenni. – Mitől van ekkora füst? – kérdezte Maria. – Mert mintha nem is égne semmi. – Szi-en-en – válaszolta Schwarzenegger. – Tessék? Ők égetnek valamit? – Nem – mondta Schwarzenegger. – Mutatják. Aha – értette meg Maria –, biztos mindazok, akik rá és Schwarzeneggerre gondolnak, most a CNN-t nézik, az pedig valami füstöt mutat. De már milyen régóta. – Nem számít – mondta a füstbe vesző Schwarzenegger. – Hamarosan megszűnik. De a just nem akart megszűnni, ők pedig mindjobban eltávolodtak a rakparttól. Mariának hirtelen felrémlett: talán már nem is Schwarzenegger megy mellette néhány perce, hanem az a valaki, aki átkarolta Lenin vállát a kommunista szombaton. Úgy megijesztette a gondolat, hogy gépiesen megigazította a fejhallgatóját, és bekapcsolta a zenét. A zene olyan furcsa volt, mintha összemontírozták volna – hol gitárok és trombiták daloltak édesen a szerelemről, hol farkasvonyítás-szerű elektromos üvöltés hangzott föl. De mégis jobb volt ezt, mint a távoli robbanásokat és az emberi hangok zavaros keverékét hallgatni. Mariával szemben egy emberalak pattant ki a füstből, és erősen mellbe taszította. Maria felkiáltott; egy tereptarka ruhás férfit látott maga előtt, géppisztollyal a kezében. A férfi Mariára nézett, mondani akart valamit, de Schwarzenegger levette a karját Maria válláról, megfogta a férfi

fejét, egy könnyed mozdulattal megcsavarta, és a láthatóság határán kívülre dobta az ernyedt testet. A keze visszakerült Maria vállára, és Maria a fém törzshöz simult. – Ah, ti férfiak, ti férfiak – turbékolta halkan. Lassanként oszlani kezdett a füst. Maria megint látta Schwarzenegger arcát, aztán pedig az egész nagy testét, amelyet az esőkabát világosszürke leple burkolt be, mint egy leleplezés előtt álló szobrot. – Arnold – mondta –, hová megyünk? – Hát nem tudod? Maria elvörösödött, és lesütötte a szemét. Mégis, mi lehet az az alkímiai házasság? – gondolta. – És nem fog fájni? Mármint utána? Hiszen már annyiszor csináltam. Schwarzeneggerre emelte a tekintetét, és meglátta arcán a híres gödröcskéket – Schwarzenegger mosolygott. Maria behunyta a szemét; nem hitt a saját szerencséjében, de ment, amerre a vállán fekvő kar irányította. Kinyitotta a szemét, amikor Schwarzenegger megállt, és látta, hogy már alig van körülöttük füst. Egy ismeretlen utcában, gránittal burkolt régi házak között álltak. Az utca néptelen volt, és csak messzebb futkároztak értelmetlenül az előrehajló, géppisztolyos alakok, arrafelé, ahol a rakpart a füstsáv mögött maradt. Schwarzenegger tanácstalanul egy helyben állt – Mariának úgy tűnt, hogy számára ismeretlen kételyek gyötrik, és félt, hogy ezek esetleg őt érintik. Azonnal valami romantikus dolgot kell mondani – gondolta. – Hanem mit? Az mindegy. – Tudod, Arnold – mondta hozzásimulva –, hirtelen… Lehet, hogy butaságnak tartod… De ugye lehetek veled őszinte? – Hát persze –fordította feléje Schwarzenegger a fekete üvegeket. – Úgy szeretnék a magasba szállni, amikor melletted vagyok! Úgy érzem, hogy egészen közel van az ég! Schwarzenegger fölemelte a fejét, és fölfelé nézett. A füstsávok közt valóban látszott a világoskék ég – közelinek éppen nem lehetett volna mondani, de távolinak sem. Ah, miket nem mondok! – gondolta Maria. De már nem volt megállás. – És te, Arnold, te szeretnél a magasba szállni? Schwarzenegger egy pillanatig gondolkozott. – Szeretnék – mondta. – És magaddal viszel? Hiszen én… – Maria elfogódottan elmosolyodott –, hiszen olyan földi vagyok. Schwarzenegger egy újabb pillanatig gondolkodott. – O. K. – mondta. – Viszlek a magasba. Körülnézett, mintha csak számára látható tájékozódási pontokat keresne – és megtalálhatta őket, mert határozottan karon fogta Mariát és húzta magával. Mariát megdöbbentette a költői absztrakcióról a tettekre való gyors áttérés, de rögtön eszébe jutott, hogy éppen így cselekszik egy igazi férfi. Schwarzenegger egy hosszú, Sztálin korabeli épület előtt húzta maga után. Maria néhány lépés

után alkalmazkodott gyors lépteihez, és esőköpenye ujjába kapaszkodva ott ügetett mellette. Érezte, hogy csak lassítania kellene lépteit, és Schwarzenegger karja gáláns támasztékból acélrúddá változna, amely kíméletlenül vonszolná a járdán, és ez a gondolat az ágyékából kiinduló, meleg hullámokban egész testében szétáradó határtalan boldogsággal töltötte el. Az épület végénél Schwarzenegger befordult egy diadalívszerű kapun. Az udvarban úgy érezte Maria, hogy egy egészen más városba kerültek át. Itt háborítatlan délelőtti csend terjengett; nem volt körülöttük füst, és még hinni is nehéz volt, hogy egészen közel gondterhelt, géppisztolyos emberek rohangálnak. Schwarzeneggernek határozott elképzelése volt, hogy hová viszi Mariát. Megkerültek egy kis játszóteret, és elnyelte őket a rozsdás garázsok közti szűk járatok labirintusa. Maria édes rettegéssel eltelve éppen arra gondolt, hogy valahol itt teljesedik be, gyorsan és kissé ügyetlenül, az alkímiai házasság, amikor a járat üres területre ért, amelyet különböző színű és magasságú bádogkerítések szegélyeztek. Egyébként nem is volt egészen üres a terület. A földön, ahogy dukál, üres üvegek hevertek; volt még ott néhány régi gumiabroncs, egy horpadt Zsiguli-ajtó és temérdek műszaki limlom, amely mindig összegyűlik a garázsok mellett. Továbbá volt egy repülőgép. Majdnem az egész szabad területet elfoglalta, de Maria utoljára látta meg, biztos azért, mert az agya néhány pillanatig kiszűrte a szeméből érkező jeleket mint nyilvánvaló hallucinációt. Rettegés fogta el. Hogy kerül ide repülőgép? – gondolta. – Másrészt viszont, hogy kerül ide Schwarzenegger? Mindegy, akkor is nagyon furcsa. – Mi ez? – kérdezte. – Függőlegesen föl- és leszálló Harrier vadászgép. A–4-es típus. Feltűntek arcán a híres gödröcskék – Schwarzenegger mosolygott. Maria kissé összehúzta dús szemöldökét, és lelkében a félelmet féltékenység váltotta fel ez iránt az üveg- és fémrovar iránt, amellyel osztoznia kellett Schwarzenegger szívén. Schwarzenegger a repülőhöz ment. A gondolataiba merült Maria nem indult azonnal, és olyan rántás érte, mintha Schwarzenegger traktor lett volna, ő pedig lazán hozzákapcsolt mezőgazdasági gép. – De hiszen itt csak egy hely van – mondta Maria, amint meglátta a pilótafülke üvegburája alatt az ülés támláját. – Semmi vész – mondta Schwarzenegger, azzal fölkapta és egy könnyed mozdulattal a gép szárnyára ültette. Maria felhúzta a lábát, és felállt a lejtős dúralumínium síkon. Feltámadt a szél, lobogni kezdett a ruhája, és eszébe jutott, hogy mindig jól álltak neki a romantikus szerepek. – Hát te? – kérdezte. De Schwarzenegger már a pilótafülkében ült – elképesztően gyorsan és ügyesen mászott be, és Maria arra gondolt, hogy montázsról vagy kombinált felvételről lehet szó. Schwarzenegger kidugta fejét a pilótafülkéből, elmosolyodott, és összeérintett begyű hüvelyk- és mutatóujjával

gyűrűt formált; Maria arra gondolt, hogy jegygyűrűnek veheti. – Ülj a törzsre – mondta Schwarzenegger –, ott, ahol véget ér a szárny! Ne félj! Képzeld azt, hogy körhinta. Képzeld azt, hogy falovon ülsz. – Mi az, csak nem akarsz… Schwarzenegger bólintott. Fekete szemüvege egyenesen Maria lelkébe nézett, és Maria megértette, hogy most, éppenséggel most dől el a sorsa. Itt most kétségtelenül próbatétel folyik. A Schwarzenegger közelségére méltó nő nem bizonyulhat gyáva és alantas lénynek, aki csak a szexuális-hétköznapi talajon zajló bágyadt tévésorozatokban képes helytállni. Képesnek kell lennie, hogy bármikor a halálos veszély szemébe nézzen, és csak mosoly árulkodjon érzéseiről. Mosolyogni próbált, és érezte, hogy kissé bágyadtra sikerült. – Ragyogó ötlet – mondta. – De nem fogok összefagyni? – Nem tart sokáig. Ülj oda! Maria vállat vont, óvatosan a törzs mellé lépett, amely halgerincként állt ki a szárnysíkból, és akkurátusan ráült. – No! – mondta Schwarzenegger. – Női módra a lovat üld meg, ha majd a ranchemre megyünk, Kaliforniába! De most normálisan ülj! Levisz a szél. Maria egy pillanatig habozott. – Fordulj el! – mondta. Schwarzenegger szája bal sarkával elmosolyodott és elfordult. Maria átvetette egyik lábát a dúralumínium gerincen, és meglovagolta a gép törzsét. A fém hideg és nyirkos volt alatta a harmattól; Maria kissé felemelkedett, hogy maga alá gyűrje a dzsekijét, és hirtelen úgy rémlett neki, hogy egy, a hátán fekvő fémember – talán Dzerzsinszkij idejének szele által ledöntött szobor, talán valami pokoli robot – szögletes ágyékán lapulnak el leggyengédebb testrészei. Megremegett, de már véget is ért a rövid hallucináció. Helyette olyan érzése támadt, hogy egy hűtőszekrényből kivett serpenyőn ül. Egyre kevésbé tetszett neki, ami történik. – Arnold – szólította –, biztos vagy benne, hogy ezt kell csinálnunk? Ezt a mondatot egészen más alkalmakra tartogatta, de most magától röppent ki a száján. Schwarzenegger néhány pillanatig gondolkozott. – Hisz te akartál a magasba röpülni – mondta –, de ha félsz… – Nem – vett magán erőt Maria –, egy csöppet sem félek. Egyszerűen csak annyi vesződséget okozok neked. – Ez nem vesződség – mondta Schwarzenegger. – Most nagy zaj lesz, úgyhogy vedd fel a fülhallgatót! Különben mit hallgatsz? – A Jihad Crimsont – igazította meg Maria a fülén a kis rózsaszín párnácskákat. Schwarzenegger arca kővé dermedt. Ha nem mozgatja a szél Arni hidrogénezett haját, Maria azt hitte volna, hogy a stábból valaki kirakati bábura cserélte az igazit. – Mi történt? – kérdezte ijedten. Schwarzenegger egy ideig mozdulatlan maradt. Szemüvegén furcsa vörös fények kezdtek remegni – Maria arra gondolt, hogy a garázsok mögött magasodó juharfák dércsípte lombja

tükröződik benne. – Arni – szólította. Néhányszor megrándult Schwarzenegger szájának sarka, de aztán visszanyerte mozgási képességét. Szélesen megcsóválta a fejét – szemmel láthatóan erőfeszítésébe került, mintha homok jutott volna a fejét mozgató fogaskerekek közé. – Crimson Jihad? – kérdezett vissza. – Jihad Crimson – válaszolta Maria. – Nusrat Fateh Ali Khan, Robert Frippel. Miért? – Csak úgy – mondta Schwarzenegger –, semmi. Visszahúzta fejét a pilótafülkébe. Odalent, valahol a repülőgép fémhasa alatt elektromos zümmögés támadt, amely néhány másodperc alatt iszonyatos erejű dübörgésbe ment át. Mariának úgy rémlett, érzi, hogyan nyomódnak fülébe a fülhallgató műszálas párnácskái. Aztán lágyan meglódította valami erő, s le- és hátrafelé libbentek a garázsok. Csónakként billegve, függőlegesen emelkedett a Harrier – Maria nem is tudta, hogy képesek erre a repülőgépek. Arra gondolt, hogy nem fog annyira félni, ha becsukja a szemét, de kíváncsisága erősebbnek bizonyult félelménél, és nem egészen egy perc múlva újra kinyitotta a szemét. Először egy feléje suhanó ablakot látott – olyan közel volt, hogy pontosan látta a szobában bekapcsolt tévé képernyőjén a tankot, amely feléje fordította a csövét. A tank lőtt a képernyőn, a repülőgép ugyanabban a pillanatban erősen megdőlt és ellibbent a faltól. Maria majdnem lecsúszott a szárnyra, felsikított félelmében, de a repülő gyorsan egyenesbe állt. – Kapaszkodj az antennába! – kiáltotta Schwarzenegger, miközben kidugta a fülkéből a fejét és integetett. Maria lefelé nézett. Közvetlenül előtte egy hosszúkás, a végén gömbölyűen megvastagodó fémtárgy meredezett a gép törzséből; nem értette, miért nem vette eddig észre. Rövid és keskeny függőleges szárnyra hasonlított, és rögtön szemérmetlen asszociációt keltett Mariában, bár sokkal nagyobb volt, mint amekkorával a való életben találkozni lehet. A daliás kiugróra vetett egyetlen pillantás hatására a lelkében a félelmet boldog lelkesültség váltotta fel, de olyan, amilyet véletlenül sem tudtak felkelteni benne a mindenféle életunt Miguelek, mosdatlan Ljonyák és piás kis Ivánok. Most itt minden egész másképp volt: az antenna végén lévő gömbölyű megvastagodást apró lyukacskák borítottak, amitől némileg zuhanyrózsára hasonlított, ugyanakkor láttára az élet és a szerelem nem földi formáira kellett gondolni. Maria rámutatott az ujjával, és kérdő pillantást vetett Schwarzeneggerre. Az bólintott, szélesen elmosolyodott, és fogain megcsillant a napfény. Maria arra gondolt, hogy ez most nem más, mint gyermekkori álmainak beteljesülése. Az egyik filmjében sokáig ült egy mesekönyv fölött, s miközben a képeket nézegette, elképzelte magát, amint egy sárkány vagy egy hatalmas madár hátán repül – és most valóban az történik vele. Lehet, hogy nem teljesen az, de – gondolta, tenyerét az antenna acélkiugrójára téve – az álmok mindig másképp teljesülnek be, mint ahogy várjuk. A repülő kicsit megdőlt, és Maria rájött: ez nyilvánvalóan összefügg azzal, hogy hozzáért az antennához. Furcsán lelkesültnek érezte a gép mozgását, mintha az antenna a legérzékenyebb része lett volna. Végighúzta tenyerét az acélszáron, és markába fogta fölső részét. A Harrier idegesen megbillentette szárnyát, és még néhány métert emelkedett. Maria arra gondolt, hogy a repülő pont

úgy viselkedik, mint egy ágyhoz kötözött férfi, aki nem tudja karjaiba zárni, és csak arra képes, hogy egész testével rángatózzon; a hasonlóságot csak fokozta, hogy éppen a szárnyak mögött ült, amelyek szétvetett, hihetetlenül izmos, de mozdulni képtelen lábakra hasonlítottak. Érdekes, de azért túl komplikált volt ez így – Maria jobban szerette volna, ha e helyett a hatalmas acélmadár helyett egy szimpla rekamiét találnak a garázsok közti üres térben. De – gondolta –, Schwarzeneggerrel másképp nem is lehetne. A pilótafülkére nézett – alig lehetett belelátni, mert a nap az üvegén tükröződött. Úgy tűnt, Schwarzenegger az ülésben ül, s feje finoman billeg Maria kézmozdulatainak ütemére. Vajon annak a robotnak a filmen – gondolta Maria, miközben másik tenyerét is az antennára tette –, a fémrobotnak, amely úgy változtatta a formáját, ahogy akarta, vajon annak milyen lehetett a micsodája? Bármilyen, amilyet csak akart? A repülőgép közben egyre magasabbra emelkedett. Messze lent maradtak a háztetők, és Moszkva impozáns panorámája tárult Maria elé. Mindenütt templomkupolák csillogtak, és ettől értelmetlen hologramokkal teli hatalmas ezerrubelesnek tűnt a város. Sokkal kevesebb füst volt Moszkva fölött, mint ahogy a rakparton tűnt Mariának. Itt-ott valóban a házak fölé emelkedett, de nem lehetett mindig tudni, hogy valójában mi az – tűzvésztől, gyárkéményéktől származik-e, vagy csak alacsonyan szálló felhőkről van szó. Annak ellenére, hogy minden alkotórésze abszolút rút volt, rendkívül szép összképet nyújtott a város, de nem lehetett tudni, miből származik ez a szépség. Oroszországgal mindig így van – gondolta Maria, két markát a hideg fémen huzigálva –, gyönyörködik valamiben az ember, elsírja magát, és ha jobban megnézi azt, amiben gyönyörködik, elhányja magát. Hirtelen megrándult alatta a repülőgép, és érezte, hogy az antenna felső vége furcsán fityeg a markában. Elrántotta a kezét, és az apró lyukakkal teli fémgömb azonnal levált az antennáról, a törzshöz vágódott és lezuhant; az előbbi daliás objektumból pedig, a végén csavarmenettel ellátott rövid cső maradt, s egy-egy kék és piros, összecsavart, elszakadt vezeték állt ki belőle. Maria a pilótafülkére nézett. Az üveg mögött Schwarzenegger mozdulatlan, hirtelenszőke tarkója látszott. Maria először azt hitte, hogy Arni semmit sem vett észre. Aztán arra gondolt, hogy elájult. Tanácstalanul körülnézett, és látta, hogy a gép orra lassan és bizonytalanul körben forog, és sejtelme egy pillanat alatt bizonyossággá vált. Szinte gondolkozás nélkül átgurult a törzsről a szárnyak közti sima térre (közben az antennacsonk elszakította a dzsekijét), és kúszni kezdett a pilótafülke felé. A pilótakabin teteje nyitva volt. Maria, a szárnyon hasalva, fölemelte a fejét, és elkiáltotta magát: – Arni! Arni! De nem kapott választ. Óvatosan négykézlábra állt, és meglátta Schwarzenegger halántékát, amelyen egy hajtincs lobogott a szélben. – Arni! – szólította még egyszer. Schwarzenegger feléje nézett. – Hál istennek! – tört ki Mariából. Schwarzenegger levette a szemüvegét.

Bal szeme finoman hunyorított, és az érzések teljesen világos, ugyanakkor mérhetetlenül bonyolult skáláját jelenítette meg, amelyben szigorúan meghatározott arányban keveredett az életöröm, az erő, a gyermekek iránti egészséges szeretet, az amerikai gépkocsigyártás morális támogatása a Japánnal vívott kemény csatájában, a szexuális másság elfogadása, a feminizmus iránti könnyed irónia és annak nyugodt tudatosulása, hogy a demokrácia és a zsidó-keresztény értékek feltétlenül legyőznek minden gonoszt ezen a világon. De a jobb szeme teljesen más volt. Még szemnek is nehéz volt mondani. Az alvadt vérnyomokkal teli, roncsolt szemüregből nagy, hályog-szerű üveglencse nézett Mariára, amelynek bonyolult fémfoglalatához vékony huzalok vezettek a bőr alól. A lencse közepéből vakító, vörös fény áradt sugárban – Maria ezt akkor vette észre, amikor a sugár a szemébe tűzött. Schwarzenegger elmosolyodott. Arca bal oldala azt fejezte ki, amit ki kellett fejeznie Arnold Schwarzenegger mosolygó arcának – valami megfoghatatlanul huncut, mintegy kisfiús érzést, hogy egyből világossá vált: soha semmi rosszat nem tesz ez az ember, és ha megöl is néhány idiótát, csak azután teszi, hogy a kamera többször és több állásból meggyőzően dokumentálta határtalan alávalóságukat. De csak arca bal fele mosolygott, a jobb abszolút változatlan maradt – hűvös, figyelmes és félelmetes. – Arnold – mondta megzavarodva Maria, miközben fölállt –, Arnold, miért csinálod? Hagyd abba! De Schwarzenegger nem válaszolt. A következő pillanatban pedig hirtelen megbillent a repülőgép, és Maria lefelé gurult a szárnyán. Gurulás közben néhányszor valamilyen kiemelkedésekbe ütődött az arca, aztán pedig minden támasz eltűnt alóla. Azt hitte, hogy lezuhan, és behunyta szemét, hogy ne lássa a feléje suhanó fákat és tetőket. De eltelt néhány másodperc, és nem történt semmi. Maria észlelte, hogy a hajtómű még mindig a közvetlen közelében bőg, és kinyitotta a szemét. Kiderült, hogy az egyik szárny alatt lóg – a dzsekije kapucnija beleakadt valami szárnyakkal ellátott kiugróba, és nagy nehezen felismerte, hogy egy rakéta az. A rakéta kiszélesedő fejrészével némileg az antennára hasonlított, amellyel néhány perce volt dolga – ezt látva arra gondolt, hogy Schwarzenegger egyszerűen folytatja a szerelmi játékait. De azért ez már túlzás volt, mert szétvert ajkából vér szivárgott a szájába, és néhány kék folt is lehetett az arcán. – Arnold – kiáltotta, s közben hadonászott, hogy arccal forduljon a pilótafülke felé –, hagyd abba! Így nem akarom! Hallod? Így nem akarom! Végre meglátta a pilótafülkét és Schwarzenegger mosolygó arcát. – Nem akarom így, hallod? Nekem fáj úgy, ahogy te akarod! – No? – kérdezett vissza Schwarzenegger. – Nem! Nem! – O. K. You are fired. A következő pillanatban hátrafelé rándult Schwarzenegger arca, és valami elképzelhetetlen erő azonnal elröpítette Mariát a repülőtől; a gép néhány másodperc alatt apró ezüstmadárrá változott, amelyet hosszú füstcsík kötött össze Mariával. Maria előrefordította az arcát, és meglátta az osztankinói tévétorony feléje suhanó csúcsát. A torony közepén lévő megvastagodás gyorsan

növekedett, és Maria a becsapódása előtt fehér inges, nyakkendős férfiakat látott, akik az asztaloknál ültek, és álmélkodva őt nézték a vastag üvegen keresztül. Csörömpölt az összetört pohár, aztán valami súlyos tárgy esett a padlóra, és hangos sírás hallatszott. – Óvatosabban, óvatosabban! – mondta Timur Timurovics. – Igen, ez az. Kinyitottam a szemem, tudván, hogy vége a látomásnak. Már úgy-ahogy láttam – ami mellettem volt, az tisztán kirajzolódott, de a távolabbi dolgok elmosódtak, és olyan perspektívában láttam mindent, mintha egy karácsonyfadísz belsejében ültem volna, amelynek felületére ráfestették a környező világot. Timur Timurovics és Szmirnov ezredes úgy magasodott fölém, mint két sziklaszirt. – Igen – mondta valaki a sarokban. – Hát így ismerkedett meg Arnold Schwarzenegger és egyszerűen Maria. – Felhívnám a figyelmét – mondta, a torkát megköszörülve Szmirnov ezredes Timur Timu-rovicsnak – az egyértelmű fallikus jellegre, amely abban fejeződik ki, hogy folyton f… rémlik a páciensnek. Észrevette? Hol antenna, hol rakéta, hol az osztankinói tévétorony. – Maguk, katonák, túlságosan leegyszerű-sítenek mindent – válaszolta Timur Timurovics. – Nem ilyen egyszerűek a dolgok. Ahogy a költő mondja: Oroszországot, ész, nem érted. És szexuális neurózisra se lehet visszavezetni. Úgyhogy ne siessünk! A fontos az, hogy jelen van a katartikus hatás, bár legyengült formában. – Igen – helyeselt az ezredes –, még a széket is összetörte a páciens. – Pontosan. Erős ellenállást küzd le a blokkolt patologikus tartalom, amikor a tudat felszínére jut, ezért a páciensnek gyakran vannak látomásai katasztrófákról és különféle ütközésekről, mint most is. Ez a legbiztosabb jele annak, hogy jó irányba haladunk. – Lehet, hogy a légnyomástól van? – Miféle légnyomástól? – Hát nem meséltem még? Tudja, amikor Jelcin tankokkal lövette a Fehér Házat, a parlamentet, néhány lövedék keresztülment az épületen, az ablakokon át. És az egyik egyenesen beletrafált egy lakásba, ahol éppen… Az ezredes Timur Timurovicshoz hajolt, és a fülébe suttogott. – Na és persze minden ripityára ment… – hallottam a suttogás foszlányait. – Először a holttestekkel együtt titkosítani akartuk, de aztán nézzük – megmoccant… Természetesen rend-kívül erős megrázkódtatás érte. – De hát miért nem mondta ilyen sokáig, bátyuska? – korholta Timur Timurovics. – Én meg itt küzdök, küzdök… Fölém hajolt, két vastag ujjával széthúzta a szemhéjam, és a szemembe nézett. – És maga hogy van? – Nem is tudom – válaszoltam. – Nem mondanám, hogy ez volt életem legérdekesebb látomása. De… Hogy is mondjam… Szórakoztatónak találom azt az álomszerű könnyedséget, ahogy néhány percre beépül a valóságba ez a fantazmagória. – Látja? – fordult Timur Timurovics Szmirnov ezredeshez. Az szótlanul bólintott.

– Drágaságom, nem a véleményét kérdeztem, hanem azt, hogy hogy érzi magát – mondta Timur Timurovics. – Hála magának, jól – válaszoltam. – Csak álmos vagyok. Ez volt a tiszta igazság. – Akkor aludjon! – mondta, és hátat fordított. – Holnap reggel – mondta a láthatatlan ápolónőnek – adjon be Pjotrnak négy köbcenti taurepamot rögtön a vízkúra előtt. – Be lehet kapcsolni a rádiót? – kérdezte valaki halkan a sarokból. Timur Timurovics megnyomott valami gombot a falon, majd karon fogta a katonatisztet és az ajtóhoz vezette. Behunytam a szemem, és tudtam, hogy már nem lesz erőm kinyitni. – A harcosok, sejdül fel révülésben – zendített énekre egy szomorú férfihang –, kik a harcmezőkről nem tértek meg, fehér darvakként szállnak fönt az égen, s nem hazájuk földjében fekszenek. Alig hangzott el a hangszóróból az utolsó szó, amikor futkározás, huzakodás zaja támadt a kórteremben. – Fogjátok meg Szerdjukot! – kiáltotta valaki a fülem mellett. – Ki kapcsolta be ezt a darvakról? Elfelejtettétek, hogy Szerdjuk bekattan a darvakra? – Hisz te kérted, hogy kapcsolják be – mondta másvalaki. – Rögtön átkapcsoljuk. Újabb csettenés hallatszott. – Elmúlt-e az az idő – kérdezte egy behízelgő hang a magasból –, amikor az orosz popzene a provinciális szinonimája volt? Döntsék el maguk! A Vakbélgyulladás tisztán női együttes, amilyen kevés van Oroszországban, teljes színpadi szerelésük annyit nyom, mint egy T–90-es tank. Továbbá: csak leszbikusok tartoznak közéjük, akik közül ketten angol streptococcussal vannak megfertőzve. Ezen ultramodern vonások ellenére a Vakbélgyulladás alapjában klasszikus zenét játszik, igaz, saját interpretációjában. Rögtön meghallják, hogy mit csináltak a lányok az osztrák zeneszerző, Mozart melódiáiból, akit sok hallgatónk Forman filmjéből és egyidejűleg az osztrák likőr alapján ismer, amelynek a műsorunkat szponzoráló Harmadik Szem a nagybani szállítója. Vad zene kezdett rá, amely a hóvihar börtönkéményben keltett hangjára emlékeztetett. Hál’ istennek, már kábult voltam. Először nyomasztó gondolataim támadtak arról, ami történik, aztán rövid rémálmom volt a napszemüveges amerikairól, aki mintegy folytatta a történetet, amelyet ez a szerencsétlen mesélt. Az amerikai egy udvarban tette le a gépét, aztán leöntötte petróleummal és felgyújtotta. A tűzbe dobta a lila zakót, a napszemüveget és a kanárisárga nadrágot, és ott maradt fürdőnadrágban. Nagyszerűen fejlett izmait ugráltatva sokáig keresett valamit a bokrok közt, de nem találta meg. Aztán szünet következett az álmomban, és amikor újra megjelent az amerikai, már – még kimondani is szörnyű – terhes volt: úgy látszik a Mariával való találkozás nem múlt el fölötte nyomtalanul. Mostanra elnagyolt arcú, ijesztő fémalakká változott, és dudorodó hasán vadul szikrázott a napfény.

3

Először mintha lépcsőn jött volna fölfelé a dallam, amelyet hallottam, aztán pedig, rövid toporgás után kétségbeesetten levetette magát a lépcsőközben – és ekkor észrevehetővé váltak a csend rövid pillanatai a hangok közt. De a zongorista ujjai elkapták a melódiát, megint a lépcsőfokokra állították, és minden megismétlődött, csak egy emelettel lejjebb. A hely, ahol mindez történt, szakasztott olyan volt, mint a Tverszkoj bulvár nyolcas számú házának lépcsőháza, csak álmomban addig nyúlt fölfelé és lefelé a lépcső, ameddig a szem ellátott, és valószínűleg végtelen volt. Hirtelen megértettem, hogy bármelyik dallamnak pontos értelme van. Ez például az öngyilkosság metafizikai lehetetlenségét demonstrálta – nem bűnös voltát, hanem éppenséggel a lehetetlenségét. És még azt is képzeltem, hogy mindnyájan csupán egy láthatatlan zongorista ujjai keltette hangok vagyunk, egyszerűen csak rövid tercek, libegő szextek és disszonáns szeptimek egy grandiózus szimfóniában, amelyet egészében meghallgatni egyikünknek sem adatik meg. Mélységesen elszomorított ez a gondolat, és szívemben ezzel a bánattal merültem fel az álom ólmos fellegeiből. Néhány pillanatig próbáltam rájönni, hogy tulajdonképpen hol vagyok, és mi történik abban a furcsa világban, amelybe immár huszonhetedik éve minden reggel belehajít egy titokzatos erő. Nehéz, rövid, fekete bőrkabát volt rajtam, lovaglónadrág és csizma. Valami fájdalmasan a combomba nyomódott. Az oldalamra fordultam, fatokot tapogattam ki a lábam alatt – egy mauser volt benne –, és körülnéztem. Csodaszép sárga bojtokkal díszített selyembaldachin volt fölöttem. Az ablakon kívül felhőtlen-kék volt az ég, és a távoli tetők bágyadtan vöröslöttek a téli nap hideg sugaraitól. Rögtön az ablakommal szemben, a bulvár túlsó oldalán egy bádogborítású kupola látszott, amely egy hatalmas, mindenórás fémnő hasára emlékeztetett. Hirtelen rájöttem, hogy nem álmodtam a zenét; a fal túlsó oldaláról hallatszott teljesen tisztán. Próbáltam rájönni, hogy kerültem ide, és mintha áram ütött volna meg: egy szempillantás alatt felidéződtek bennem a tegnapi események, és rájöttem, hogy von Fuhrnehr lakásában vagyok. Leugrottam az ágyról, az ajtóhoz iramodtam és mozdulatlanná dermedtem. Valaki zongorázott a fal mögött, abban a szobában, amelyben von Fuhrnehr maradt. Mozartnak azt az f-moll fúgá-ját játszotta, amelynek egyik témáját megjegyeztem tegnap este a melankólia és a kokain hatására. Szó szerint elsötétült előttem a világ – elképzeltem a holttestet, amint a rádobott kabát ujja alól kinyúló ujjaival mereven üti a billentyűket, s rájöttem, hogy még nem ért véget a tegnapi rémálom. Nehéz lenne érzékeltetni, hogy micsoda pánik kerített hatalmába. Körülnéztem a szobában, és megláttam a nagy fafeszületet Krisztus finom ezüstalakjával; furcsa, déjà vu-szerű érzés villant át rajtam – mintha már láttam volna valami közelmúltbeli álmomban ezt a fémtestet. Levettem a

falról a feszületet, kihúztam a tokból a mausert, és lábujjhegyen kimentem az előszobába. Körülbelül a következő elképzelés vezetett: ha egyszer feltételezzük, hogy egy halott képes zongorázni, akkor azt is feltételezhetjük, hogy fél a kereszttől. Résnyire nyitva állt a szoba ajtaja, amelyben a zongora szólt. Igyekezvén minél halkabban lépkedni, odamentem az ajtóhoz és benéztem a szobába. Innen csak a zongora széle látszott. Néhány mély lélegzetet vettem, majd berúgtam az ajtót, és egyik kezemben a nehéz keresztet, a másikban a lövésre kész fegyvert szorítva, beléptem a szobába. Von Fuhrnehr sarokból meredező csizmáját láttam meg először; von Fuhrnehr békésen nyugodott a halotti lepelként szolgáló szürke angol kabátposztó alatt. A zongora felé fordultam. Az a fekete gimnasztyorkás férfi ült mögötte, akit tegnap láttam a Zenélő Burnótszelencében. Ötvenévesnek látszott; fölfelé pödört, dús bajuszt viselt, és finoman őszült a halántéka. Mintha észre sem vette volna, hogy bejöttem – lehunyta a szemét, teljesen belefeledkezve a zenébe. És tényleg fantasztikusan játszott. A zongora tetején szokatlan formájú, pompás hüvelyben lévő kardot láttam és a legfinomabb karakülprém tiszti kucsmát, amelyen vörös moarészalag feszült. – Jó reggelt – mondtam, és leengedtem a mausert. A férfi fölemelte szemhéját, és figyelmes pillantással végigmért. A szeme fekete, pillantása átható volt, és némi erőfeszítésembe került, hogy kibírjam szinte fizikai nyomását. Halványan elmosolyodott, amikor meglátta kezemben a keresztet. – Jó reggelt – mondta, és játszott tovább. – Öröm látni, hogy már reggel a lelki üdvére gondol. – Maga mit csinál itt? – kérdeztem, és óvatosan a zongora tetejére tettem a keresztet, a kard mellé. – Egy meglehetősen nehéz darabot próbálok eljátszani. De sajnos négykezes, és most egy olyan futamhoz közeledem, amellyel nem birkózom meg egyedül. Szíveskedne segíteni? Azt hiszem, ismeri a darabot. Valamiféle önkívületben a tokba dugtam a mausert, a férfi mellé álltam, és kivárva a megfelelő pillanatot, a billentyűkre tettem a kezem. A kontrapunktom alig tudott lépést tartani a témával, és többször elvétettem; aztán újra von Fuhrnehr szétvetett lábára esett a pillantásom, és felfogtam a helyzet teljes abszurditását. Félretántorodtam, és vendégemre meredtem. Abbahagyta a játékot, és egy ideig mozdulatlanul ült, mint aki teljesen a gondolataiba merül. Aztán elmosolyodott, kinyújtotta a kezét, és elvette a zongora tetejéről a keresztet. – Elképzelhetetlen – mondta. – Sohasem értettem, hogy az Isten miért torz emberalakban jelent meg az embereknek. Szerintem sokkal megfelelőbb forma lett volna egy tökéletes melódia – egy olyan melódia, amelyet a végtelenségig lehetne hallgatni. – Maga kicsoda? – kérdeztem. – Nevem: Csapajev – válaszolta az ismeretlen. – Nekem nem mond semmit. – Épp ezért is használom – mondta. – De Vaszilij Ivanovicsnak szólítanak. Feltételezem, hogy ez sem mond magának semmit. Fölállt az asztaltól és nyújtózkodott; hangosan megreccsentek az ízületei. Drága angol

férfikölni szagát éreztem. – Tegnap – nézett rám mereven – a Zenélő Burnótszelencében felejtette a bábatáskáját. Tessék, itt van. Lepillantottam, és megláttam von Fuhrnehr fekete táskáját a zongora lába mellett. – Köszönöm – mondtam. – De hogy jött be a lakásba? – Próbáltam csöngetni, de úgy látszik, elromlott a csöngő. A kulcsok pedig benne voltak a zárban. Láttam, hogy alszik, és gondoltam, várok egy kicsit. – Értem – mondtam. Valójában semmit sem értettem. Hogy tudta meg, hol vagyok? És egyáltalán, kihez jött – hozzám vagy von Fuhrnehrhez? Ki ő, és mit akar? És miért – ez a kérdés kínzott leginkább –, miért ezt az átkozott fúgát játszotta? Gyanít-e valamit? (Egyébként a sarokban lévő, kabáttal letakart holttest zavart a legkevésbé; az a csekista lakások szokványos tartozéka volt.) Csapajev mintha olvasott volna a gondolataimban. – Mint nyilván rájött – mondta –, nem csak a táskája miatt jöttem. Ma utazom el a keleti frontra, ahol hadosztályt vezetek. Komisszárra van szükségem. Az előző… Nos, fogalmazzunk úgy, hogy nem igazolta a beléje vetett bizalmat. Tegnap láttam magát agitáció közben, és egész jó benyomást tett rám. Egyébként Babajaszin is nagyon elégedett. Szeretném, ha a rám bízott egységnél maga végezné a politikai munkát. Azzal kigombolta gimnasztyorkája zsebét, és egy négyrét hajtott papírt nyújtott felém. Széthajtottam, és ezt olvastam: Furnér elvt.-nak. Dzerzsinszkij elvt. parancsa értelmében azonnal áthelyeztetik az Ázsiai Lovashadosztály parancsnokának, Csapajev elvt.-nak a rendelkezése alá a politikai munka fokozása végett. Babajaszin. Lent az ismerős, elmosódott lila pecsét állt. Mégis, ki a fene ez a Babajaszin, gondoltam zavarodottan, és fölnéztem. – Akkor most hogy hívják magát? – nézett rám összehúzott szemmel Csapajev. – Grigorijnak vagy Pjotrnak? – Pjotrnak – nyaltam meg száraz ajkamat. – Grigorij a régi irodalmi álnevem. Tudja, folyton félreértés támad belőle. Egyesek régi megszokásból Grigorijt mondanak, mások Pjotrot. Bólintott, és elvette a zongoráról a kardját meg a kucsmáját. – Nos, Pjotr – mondta –, lehet, hogy nem találja a legmegfelelőbbnek, de ma indul a vonatunk. Nincs mit tenni. A háború az háború. Vannak Moszkvában befejezetlen ügyei? – Nincsenek. – Akkor azt javaslom, hogy azonnal induljon velem együtt! Most mindjárt ott kell lennem az ivanovói szövőmunkásezred bevagonírozásánál, és szeretném, hogy jelen legyen. Nem kizárt, hogy beszédet kell tartania. Sok holmija van? – Csak ez – böktem fejemmel a bábatáskára. – Nagyszerű. Még ma intézkedem, hogy a törzsvagonnál vegyék ellátmányba. Elindult az ajtó felé.

Fölvettem a táskát, és kimentem utána az előszobába. Teljes zavar és káosz uralkodott a fejemben. Az előttem lépkedő férfi megrémített. Nem tudtam elképzelni, hogy ki ez – a modora alapján legkevésbé vörös parancsnoknak néztem volna, viszont nyilvánvalóan egy volt közülük; ráadásul a mai parancson szereplő pecsét és aláírás ugyanaz volt, mint a tegnapin. Ezek szerint elég befolyással bír, hogy egyetlen reggelen megszerezze a véreskezű Dzerzsinszkij és a titokzatos Babajaszin írásbeli parancsát. Megállt a fogasnál és levette világoskék köpenyét, amelynek mellrészén három keresztirányú, irizáló moarésáv húzódott a legfrissebb vörösgárdista divat szerint, igaz, általában közönséges vörös posztóból készültek a mellre való sávok. Fölvette a köpenyt, fejére tette a karakülkucsmát, majd fölcsatolta a derékszíjat, amelyen tok lógott, benne mauserrel, a szíjra csatolta a kardját, és felém fordult. Furcsa rendjelet vettem észre a mellén – egy ezüstcsillagot, amelynek ágai gömbben végződtek. Se kép, se felirat nem volt rajta. Csapajev elkapta a pillantásomat. – Feldíszítette magát szilveszterre? – kérdeztem. Barátságosan felnevetett. – Nem – mondta. – Ez az Októberi Csillag Rend. – Még nem hallottam róla. – Ha szerencséje lesz, maga is kiérdemli. Elkészült? – Csapajev elvtárs – mondtam, elhatározván, hogy kihasználom a beszélgetés bizalmas hangnemét –, van önhöz egy talán furcsának tűnő kérdésem. – Csupa fül vagyok – mondta, és kedvesen elmosolyodott, miközben sárga tölcsérszárú kesztyűjével csapkodta kardja hüvelyét. – Mondja meg őszintén – mondtam, a szemébe nézve –, hogy miért zongorázott! És miért éppen ezt a darabot? Csapajev a bajszába mosolygott. – Tudja, még aludt, amikor benyitottam a szobájába. Nos, álmában ezt a fugát fütyülte, igaz, attól tartok, hogy kissé hamisan. Ami engem illet, nagyon szeretem Mozartot. Valamikor konzervatóriumba jártam, és zenei pályára készültem. De azóta sok minden megváltozott az életemben. De miért izgatja ez? – Csak úgy, semmiség. Egy furcsa egybeesés. Kimentünk a lépcsőpihenőre. A kulcsok valóban az ajtóban voltak. Gépiesen bezártam az ajtót, zsebre vágtam a kulcsokat, és elindultam Csapajev mögött a lépcsőn, miközben arra gondoltam, hogy soha nem szoktam fütyülni. Álmomban még kevésbé. A fagyos, napfényes utcán először pontosan azt a hosszú, szürkészöld páncélautót pillantottam meg, amelyre tegnap figyeltem fel a Zenélő Burnótszelence mellett. Még nem láttam ilyen gépezetet, amely kétségtelenül a pusztítás tudományának legújabb vívmányát jelentette. A burkolatába félgömbfejű szögecsek mélyedtek; előreugrott a motor két erős reflektorral koronázott pofája; magas, enyhén csapott acélhomloka fenyegetően nézte a Nyikitszkaja teret két, ferde kémlelőnyílásával: mint Buddha félig lehunyt szeme. Fölül volt a henger alakú géppuskatorony, amely most a Tverszkoj bulvár felé fordult; a géppuska csövét szélesedő acélcsíkok védték kétfelől. Az oldalán kis ajtó volt. Gyerekek tolongtak körülötte, ki szánkóval, ki korcsolyával, és gépiesen arra

gondoltam, hogy amíg a hülye felnőttek az általuk kigondolt világ átalakításával foglalkoznak, addig a gyerekek továbbra is a realitásban élnek – a szánpályákon, a napfényben, a befagyott víztározók fekete tükrén és a hó borította éjszakai udvarok misztikus csendjében. És bár a gyerekeket is megfertőzte az Oroszországra zúduló téboly bacilusa – ez világos volt Csapajev csillogó kardjára és az én mauseremre vetett pillantásaik alapján –, de tiszta szemükből még sugárzott valami általam rég elfeledett dolog emléke; lehet, hogy öntudatlan visszaemlékezés volt ez minden létező hatalmas forrására, amelytől, az élet szégyenletes pusztaságába süppedve, még nem távolodtak el túlságosan. Csapajev a páncélautóhoz ment, és megzörgette az oldalát. Beindították a motort, és a páncélautó hátsó részét kékesszürke füstgomolyag burkolta be. Csapajev kinyitotta az ajtót, és ebben a pillanatban fékcsikorgást hallottam a hátam mögött. Egy zárt autó állt meg mellettünk. Négy fekete bőrkabátos szállt ki belőle, és bementek a kapun, amelyen éppen csak kijöttünk. Elszorult a szívem, mert arra gondoltam, hogy értem jöttek. Biztos azért ez jutott eszembe, mert ezek négyen a tegnapi színészekre emlékeztettek, akik kivitték a színről Raszkolnyikov holttestét. Egyikük, a kapuban megállva, felénk nézett. – Gyorsabban! – kiáltotta a páncélkocsiból Csapajev. – Beengedi a hideget. Bedobtam a bábatáskát, gyorsan beszálltam, és becsaptam az ajtót. A rettentő gépezet enteriőrje első pillantásra elbűvölt. A vezetőfülkétől válaszfallal elkülönített kis tér a Nord expressz kupéira hasonlított; a két keskeny bőrdívány, a köztük lévő asztalka, a padlaton fekvő szőnyeg a hely szűkössége ellenére a kényelem érzetét keltette. A tetőn kerek nyílás volt, amely fölött a huzattal bevont géppuska masszív agya látszott; a géppuskatoronyba áttört keskeny csigalépcső vezetett, amely lábtámasszal ellátott forgószékfélében végződött. Mindezt egy kis villanykörte világította meg, amelynek fényében egy, sarkain csavarral a falhoz rögzített keretben lévő képet is megfigyeltem. John Constable stílusában készült kis tájkép volt – híd a folyó fölött, távoli viharfelhő és romantikus romok. Csapajev elkapta a belső kommunikátor tölcsérét, és beleszólt: – A pályaudvarra! A páncélkocsi lágyan indult; bent alig lehetett érzékelni a mozgást. Csapajev a díványra ült, és egy kézmozdulattal mutatta, hogy üljek vele szembe. – Csodálatos autó – mondtam teljesen őszintén. – Igen, kitűnő páncélkocsi. De nem szeretem a technikát. Ha majd meglátja a lovamat… Az asztal alá nyúlt, és elővett egy összecsukott játéktáblát. – Egy parti triktrak? – kérdezte. Vállat vontam. Kinyitotta a táblát, és kezdte fölrakni a fekete és fehér korongokat. – Csapajev elvtárs – mondtam –, mi lesz a munkám? Milyen kérdéskör? Óvatos mozdulattal megigazította a bajszát. – Tudja, Pjotr, a hadosztályunk bonyolult szervezet. Feltételezem, hogy fokozatosan bekapcsolódik az életébe, és megtalálja, úgymond, a maga niche-èt. Most még korai lenne arról beszélni, hogy pontosan mi lesz a munkája, de a tegnapi fellépése láttán megértettem, hogy határozott ember, ráadásul finoman érzékeli a történések lényegét. Ilyen emberekre van szükségünk. Maga jön!

A táblára dobtam a dobókockákat, s közben töprengtem, hogyan is viselkedjek. Nehéz volt elhinni, hogy valóban vörös parancsnok; az volt az érzésem, hogy ugyanabban az eszelős játékban vesz részt, amiben én, csak régebb óta, virtuózabb módon és valószínűleg a saját akaratából. Másrészt viszont, minden kételyem kizárólag művelt beszédmódjából és szemének hipnotikus erejéből táplálkozott – ez pedig önmagában nem jelentett semmit: a halott von Fuhrnehr például szintén igen művelt volt, a cseka-vezér Dzerzsinszkij pedig okkult körökben meglehetősen ismert hipnotizőr. Meg aztán – gondoltam – ostobaság maga a kérdés feltevése is, hisz egyetlen vörös parancsnok sincs, aki valóban az lenne; mindegyik csupán valami infernális etalonra próbál hasonlítani tiszta erőből, és ugyanúgy tetteti magát, mint én tegnap, csak kevésbé körültekintően. Ami Csapajevet illeti: a katonás külsőt nem tekintettem meghatározó vonásának, de mások nyilván annak tekintették – ezt Babajaszin parancsa és az a páncélkocsi is bizonyította, amelyben most ültünk. Nem tudtam, mit akar tőlem, de elhatároztam, egyelőre elfogadom az általa diktált játékszabályokat, ráadásul ösztönös bizalmat éreztem iránta. Valahogy úgy éreztem, hogy ez az ember néhány lépcsőfordulóval fölöttem áll a létnek abban a végtelen lépcsőházában, amelyről reggel álmodtam. – Nagyon gondterheltnek látszik – mondta dobás közben. – Talán valami gondolat gyötri? – Már nem. Mondja, Babajaszin könnyen beleegyezett, hogy a maga parancsnoksága alá adjon? – Babajaszin éppenséggel ellene volt. – Nagyra tartja magát. Ebben a kérdésben Dzerzsinszkijjel döntöttem. – Micsoda, maguk ismerik egymást? – Igen. – Csapajev elvtárs, talán még Iljicset is ismeri? – kérdeztem könnyed iróniával. – Meglehetősen jól. – Bizonyítsa be valahogy! – mondtam. – Miért ne. Ha óhajtja, akár azonnal. Ez már túl sok volt. Értetlenül ránéztem, de egyáltalán nem jött zavarba. Félretolta a triktrak-táblát, lágy mozdulattal kihúzta a kardot a hüvelyből és az asztalra tette. Mit mondjak, meglehetősen furcsa kard volt. Hosszú ezüstmarkolatát véset díszítette; a véset két madarat ábrázolt, amelyek közt egy kör volt, abban egy nyúl ült, a fennmaradó helyet pedig finom ornamens töltötte ki. A markolat nefrit-gombban végződött, amelyhez rövid, vastag selyemzsinórt erősítettek, lila bojttal a végén. A markolat előtt fekete vasból készült kerek kardvas volt; a csillogó, hosszú penge enyhén meghajolt – tulajdonképpen nem is szokásos kard volt ez, hanem valahonnan Keletről származott, a legvalószínűbb, hogy Kínából. De nem tudtam rendesen szemügyre venni, mert Csapajev kikapcsolta a világítást. Teljes sötétben maradtunk. Nem láttam semmit, csak a motor egyenletes zaját hallottam (egyébként kitűnő volt a páncélozott automobil hangszigetelése, mert a legkisebb zaj sem hallatszott be az utcáról), és könnyed himbálódzást éreztem. Csapajev gyufát gyújtott és az asztal fölé emelte. – Nézze a pengét! – mondta.

A lángnak az acélpengén megjelenő elmosódott vöröses tükörképére néztem. Valami furcsa mélysége volt a képnek – mintha kissé párás üvegen keresztül egy hosszú, gyengén megvilágított folyosóra néztem volna. Könnyed remegés futott végig a képen, és egy kigombolt katonazubbonyt viselő férfit láttam, aki laza léptekkel ment a folyosón. Borostás volt és kopasz; vörös borostája ápolatlan kis szakállba és bajuszba ment át. Lehajolt, előrenyújtotta mindkét remegő kezét, és egy szomorú, nagy szemű kölyökmacskát pillantottam meg a folyosó sarkában. A kép nagyon éles volt, de olyan torz, mintha egy karácsonyfagömb felszínén tükröződött volna. Önmagam számára is váratlanul elköhintettem magam. És ekkor Lenin – mert kétségtelenül az volt –, megremegett, megfordult, és felém meresztette a szemét. Tudtam, hogy lát – egy pillanatra rémület villant át a szemén, de aztán ravasz és mintegy bűntudatos lett a kifejezése; arcán ferde mosollyal, megfenyegetett az ujjával, és ezt mondta: – Miszjusz! Hol vagy? Csapajev ráfújt a gyufára, és eltűnt a kép; még láttam, ahogy eliszkol a kölyökmacska a folyosón, és hirtelen megértettem, hogy mindezt nem a kardon láttam, hanem valami érthetetlen módon az előbb még ténylegesen ott voltam, és akár meg is érinthettem volna a kismacskát, ha akarom. Kigyúlt a villanyfény. Elképedve Csapajevre néztem, aki már hüvelyébe dugta a kardot. – Vlagyimir Iljics Csehovot olvasgat – mondta. – Mi volt ez? Csapajev vállat vont. – Lenin – mondta. – Látott engem? – Nem hiszem, hogy magát látta. Inkább csak valamiféle jelenlétet érzékelt. De ez aligha rázta meg különösebben. Hozzászokott az ilyesmihez. Nagyon sokan vannak, akik nézik. – De hát maga hogyan… Milyen módon… Hipnózis volt? – Nem jobban, mint bármi más – mondta, és a kocsi páncélfalára bökött az állával, nyilván arra utalva, ami rajta kívül volt. – Ki maga tulajdonképpen? – kérdeztem. – Ma már másodszor teszi fel ezt a kérdést. Már mondtam, hogy Csapajev a nevem. Egyelőre ez minden, amit mondani tudok. Ne siettesse az eseményeket! Egyébként a személyes beszélgetéseinkben szólíthat Vaszilij Ivanovicsnak; a Csapajev elvtárs túl ünnepélyesen cseng. Már kinyitottam a szám, hogy magyarázatot kérjek, de egy gondolat megállított. Rájöttem, hogy sehová sem vezet, ha tovább makacskodom, sőt árthat. De a legfurcsábbnak azt találtam, hogy ez nem az én gondolatom volt – éreztem, hogy valami titokzatos módon Csapajev adta át nekem. A páncélautó lassított. A kommunikátorból a vezető eltorzult hangja hallatszott: – A pályaudvar, Vaszilij Ivanovics! – Nagyszerű – mondta Csapajev. Néhány pillanatig lassan manőverezett a páncélautó és végül megállt. Csapajev föltette

karakülkucsmáját, fölállt a díványról, és kinyitotta az ajtót. Hideg levegő, vöröses téli napsugarak és összefolyó emberi hangok százainak zaja tört be az utastérbe. – Fogja a táskáját! – mondta Csapajev, és könnyedén a földre ugrott. Kissé hunyorogva a páncélkocsi otthonos félhomálya után, én is kiszálltam. A Jaroszlavi pályaudvar előtti tér legközepén voltunk. Szedett-vedetten öltözött, girbegurba oldalú carré-félében felállított, felfegyverzett férfiak háborgó tömege vett bennünket körül. Az alakzat előtt, kivont karddal a kezükben, kisebb vörös parancsnokok járkáltak föl-alá. Csapajev megjelenését kiáltások fogadták, a hangok keltette zúgás mind hangosabbá vált, és néhány pillanat múlva súlyos, a téren néhányszor végighullámzó „hurrá”-vá erősödött. A páncélkocsi egy deszkaemelvény mellett állt: egymást keresztező zászlók díszítették, és leginkább vérpadhoz hasonlított. Az emelvényen néhány katonatiszt beszélgetett; tapssal fogadták megjelenésünket. Csapajev gyorsan fölment a csikorgó deszkafokokon, és én, igyekezvén nem lemaradni, követtem. Csapajev futólag üdvözölt néhány tisztet (az egyik hódbundát viselt, antantszíjjal), majd a vérpad korlátjához lépett, és csendre intvén a tömeget, fölemelte sárga tölcsérszárú kesztyűs kezét. – Fiúk! – kiáltotta, jól kieresztve a hangját. – Ti tudjátok, hogy mér jöttetek itt össze. Nem kell itten sokat gatyázni! Sok mindent látni fogtok, érezni a saját bőrötökön. Talán megy enélkül? Mi? Kiérsz a frontra, és egyből szorul a kapca. Miért, talán azt hitted, hogy ott majd paplanos ágyban ringatnak… Felfigyeltem rá, hogy milyen plasztikusan mozog. Úgy beszélt, hogy közben egyenletesen forgott egyik irányból a másikba, és a melle előtt energikusan szabdalta a levegőt sárga bőrkesztyűs kézfejével. Mind gyorsabbá váló beszédének értelme eltávolodott tőlem, de abból ítélve, ahogy a munkások nyújtották a nyakukat és figyeltek, bólogattak s időnként elégedetten vigyorogtak, bizonyára a szívükhöz közel álló dolgokat mondott. Valaki megrántotta a kabátom ujját. A rémülettől elhűlve odafordultam, és egy ritkás bajszú, fagytól vörös képű, kurta fiatalembert pillantottam meg, akinek híg teaszínű, firtató szeme volt. – F-fu – mondta. – Tessék? – kérdeztem. – F-furmanov – mondta, és kézfogásra nyújtotta kurta ujjú, széles tenyerét. – Szép napunk van – mondtam, és megszorítottam a kezét. – A szövőmunkásezred komisszárja vagyok – mondta. – Együtt f-fogunk dolgozni. Most maga fog b-beszélni, igyekezzen minél rövidebbre fogni! Hamarosan bevagonírozunk. – Rendben. Gyanakodva a kézfejemre nézett. – P-párttag? – kérdezte. Bólintottam. – És r-régóta? – Körülbelül két éve. Furmanov Csapajevre fordította a tekintetét. – Szárnyaló sas – mondta –, csak oda kell rá figyelni. Azt m-mondják, gyakran a fejébe száll a dicsőség. De a h-harcosok szeretik. É-értik.

Állával az elcsendesült tér felé bökött, amely fölött Csapajev szavai szálltak: – Csak az ügyre nem szabad szégyent hozni, mert az ügy, az ügy!… Mert az szent igaz, hogy egyedül senki nem állja a sarat… Ha pedig betojtok, akkor milyen háború lesz ez… Menni kell tehát, menni – és slussz, erre parancsnoki kezet vállalok… Most pedig a komisszár fog beszélni. Eljött a korláttól. – Gyerünk Petyka, most te jössz! – utasított hangosan. A korláthoz léptem. Szívfájdító volt ezekre az emberekre nézni, és elképzelni sorsuk gyászos útjait. Gyerekkoruktól becsapták őket, és lényegében semmi sem változott számukra attól, hogy most másképpen; viszont tényleg embertelen volt az az otrombaság, gúny és primitívség, amivel – régen is, most is – becsapták őket. A téren állók érzései és gondolatai ugyanolyan rútak voltak, mint a gönceik, és még a halálba is véletlenül elébük csöppent emberek ostoba bohóckodása indította őket. De, gondoltam, énvelem vajon másképpen van? Ha hozzájuk hasonlóan nem értem – illetve, ami még rosszabb, érteni vélem – az életemet irányító erőket, akkor mennyivel vagyok különb egy részeg proletárnál, akit az internacionalizmus nevében küldenek a halálba? Annyival, hogy olvastam Gogolt, Hegelt és valami Herzent? Nevetséges. Hanem mondani kellett valamit. – Munkás elvtársak! – kiáltottam. – A komisszárotok, Furmanov elvtárs megkért, hogy legyek minél rövidebb, mert már kezdődik a beszállás. Azt hiszem, hogy még lesz időnk a beszédekre, és most csak arról beszélek, ami eltölti lángjával egész szívem. Ma, elvtársak, láttam Lenint! Hurrá! Hosszan tartó zúgás hömpölygött a tér fölött. S mikor elült a zaj, így szóltam: – Most pedig, elvtársak, utolsó búcsúszavakat mond Furmanov elvtárs! Furmanov hálásan felém bólintott, és a korláthoz lépett. Csapajev nevetve, a bajszát pödörve mondott valamit a hódbundás tisztnek. Vállon veregette, amikor látta, hogy közeledek, bólintott a többieknek, és lejött a tribünről. Furmanov beszélni kezdett: – Elvtársak! Itt már csak perceink maradtak. Üt az indulást jelző szignál, és elhajózunk a márványos, hatalmas tengerparthoz, a sziklához, amelyen bevesszük védőbástyánkat… Már dadogás nélkül, folyékonyan, éneklő hangon beszélt. Végigmentünk a munkások szétnyíló sorfalai közt (ahogy közelről láttam őket, kis híján elpárolgott minden irántuk való együttérzésem), és a pályaudvar felé indultunk. Csapajev gyorsan ment, alig bírtam a nyomában maradni. Néha, válaszul valaki üdvözlésére, rövid mozdulattal a kucsmájához lökte tölcsérszárú kesztyűjét. Mindenesetre pontosan utánoztam a mozdulatot, és hamarosan olyan jól elsajátítottam, hogy úgy éreztem, ezek közé a pályaudvaron cikázó fél-übermenschek közé tartozom. A peron széléhez érve leugrottunk a fagyott földre. Ezután a tolatóvágányon álló behavazott vagonok labirintusa kezdődött. Mindenfelől fáradt emberek néztek ránk; a kétségbeesés arcukra kiülő egyöntetű grimasza valami új fajjá egyesítette őket. Eszembe jutott Szolovjov egyik verse, és felnevettem. – Mi lelte? – kérdezte Csapajev. – Á, csak úgy. Rájöttem, hogy mi az a pánmongolizmus. – Na és mi az?

– Egy tan, amely nagyon népszerű volt Lengyelországban Dzsingisz kán idején. – Na tessék, milyen érdekes kifejezéseket ismer. – Á, messze vagyok magától ezen a téren. Egyébként nem magyarázná meg, mi az, hogy kezet vállalni? – Hogyan? – Kezet vállalni. – Ezt hol hallotta? – Ha nem tévedek, éppen most mondta a tribünön, hogy parancsnoki kezet vállal. – Á – mosolyodott el –, hát erről beszél. Tudja, Pjotr, amikor a tömeggel kell beszélni, abszolút nem számít, hogy érti-e az ember, amit mond. Az számít, hogy a többiek értsék. Egyszerűen vissza kell tükrözni a tömeg elvárását. Egyesek ezt úgy érik el, hogy tanulmányozzák a tömeg nyelvét, de én inkább fontolgatás nélkül cselekszem. Úgyhogy, ha meg akarja tudni, mi az, hogy kezet vállalni, akkor ne tőlem, hanem a téren állóktól kérdezze. Az volt az érzésem, hogy ezt pontosan értem. Már régen nagyon hasonló következtetésre jutottam, csak a művészetről szóló beszélgetésekkel kapcsolatban, amelyek mindig nyomasztottak egyformaságukkal és céltalanságukkal. Mivel foglalatosságaim miatt számtalan reménytelen irodalmár idiótával kellett találkoznom, kifejlesztettem a képességet, hogy részt vegyek a beszélgetéseikben anélkül, hogy különösebben gondolkoznék, miről van szó, közben viszont olyan bugyuta szavakkal zsonglőrködöm, mint realizmus, teurgia, sőt teozófiai koksz. Csapajev terminológiájában ez úgy hangzott, hogy tanulmányozni a tömeg nyelvét. De ő maga, mint rájöttem, nem csinált belőle gondot, hogy tudja-e, mit jelentenek az általa használt szavak. Igaz, nem volt világos, hogy képes enélkül beszédeket tartani. Biztos valami transzfélében érzékelte az elvárások emanációját, és valamiképpen belőle verte a tömeg számára érthető csipkét. Az út további részén hallgattunk. Csapajev egyre messzebb vezetett; kétszer vagy háromszor üres, halott vonatok alá bújtunk. Csend volt, csak néha hallatszottak messziről a mozdonyok szenvedélyes hívásai. Végül megálltunk egy vonat mellett, amelynek egyik kocsija páncélozva volt. A kocsi tetején lévő kémény barátságosan füstölt, az ajtajánál pedig egy cserzett ázsiai arcú, impozáns bolsevik állt őrt, akit rögtön baskírnak kereszteltem el magamban. Ellépvén a tisztelgő baskír mellett, fölmentünk a kocsiba, és rövid folyosón találtuk magunkat. Csapajev az egyik ajtóra bökött a fejével. – Ez a maga kupéja – mondta, és órát vett ki a zsebéből. – Engedelmével, egy ideig magára hagyom, mert ki kell adnom néhány parancsot. A szerelvényre kell kapcsolni a mozdonyt és a szövőmunkások vagonjait. – Nem tetszik a komisszárjuk – mondtam –, ez a Furmanov. Lehet, hogy majd nem tudok vele összehangolódni. – Ne terhelje olyasmivel a fejét, aminek nincs köze a jelenhez! Először még el kell kerülni a jövőbe, amelyről beszél. Lehet, hogy olyan jövőbe kerül, amelyben nem lesz semmiféle Furmanov. De lehet, hogy olyanba, amelyben maga nem lesz. Nem tudtam mit mondani furcsa szavaira. – Helyezkedjen el, és pihenjen! Vacsoránál találkozunk – mondta.

A fülke meglepett teljesen békés látványával; vastag függöny takarta a páncélozott falban lévő ablakot, az asztalon pedig váza állt, szegfűvel. Elcsigázottnak éreztem magam; leültem a díványra, és egy ideig meg sem tudtam mozdulni. Aztán eszembe jutott, hogy már napok óta nem mosakodtam, és kimentem a folyosóra. Meglepő, de a mosdóé volt az első ajtó, amelyet kinyitottam. Kéjes érzéssel forró zuhanyt vettem (bizonyára szenes kályha melegítette a vizet), visszamentem a kupéba, és felfedeztem, hogy közben megágyaztak, és egy pohár erős tea került az asztalra. Megittam a teát, a díványra dőltem és az erősen kikeményített lepedő elfeledett illatától bódultan szinte azonnal elaludtam. Már majdnem besötétedett, amikor felébredtem. A kocsi egyenletesen remegett; a sínek illesztésein csattogtak a kerekek. Egy nem tudni, hogyan odakerült csomag volt az asztalon, amelyen az üres teáspoharat hagytam. Egy kifogástalan fekete öltönyt, egy pár csillogó lakkcipőt, inget, egy váltás fehérneműt és néhány – nyilván választásra kínált – nyakkendőt találtam benne. Már semmin sem csodálkoztam. Az öltöny és a cipő pont jó volt, és rövid habozás után egy apró fekete pöttyös nyakkendőt választottam; megnéztem magam a faliszekrény ajtajának tükrében, és teljesen meg voltam elégedve a külsőmmel – igaz, némileg rontott az összképen a többnapos borosta. Kihúztam egy szál halványlila szegfűt a vázából, letéptem a szárát és a gomblyukamba tűztem. Milyen elérhetetlennek és gyönyörűnek tűnt e pillanatban az addigi pétervári élet! Kiléptem a folyosóra, a végén lévő ajtóhoz mentem és kopogtam. Nem szólt ki senki. Kinyitottam az ajtót, és nagy szalont pillantottam meg. A közepén három személyre terített asztal állt, könnyű vacsorával és néhány üveg pezsgővel; az asztal fölött a vonat ringásának ütemére remegett a gyertyák lángja. Enyhe szivarfüstszag érződött a levegőben. Aranyvirágos, világos tapéta borította a falakat; az asztallal szemben nagy ablak volt, amely mögött lomha éjszakai fények hasítottak a sötétségbe. Mozgást észleltem a hátam mögött. Összerezzentem és megfordultam. A baskír állt ott, akit a lépcsőnél láttam. Teljesen kifejezéstelen arccal rám nézett, majd felhúzta a sarokban lévő, ezüstösen csillogó tölcsérű gramofont, és a forgásnak indult lemezre engedte a tűt. Felzendült Saljapin erős basszusa; azt hiszem, valami Wagnert énekelt. Azon töprengve, vajon kire vár a harmadik teríték, a zsebembe nyúltam a cigarettáért. Nem kellett sokáig töprengenem, mert kitárult az ajtó, és megláttam Csapajevet. Fekete bársonyzakó, fehér ing és bíborszín csokornyakkendő volt rajta, amely ugyanabból az irizáló moaréból készült, mint a köpenye mellén lévő vörös csíkok. Csapajev mögött egy lány lépett a szalonba. Olyan rövidre volt nyírva a haja, hogy nemigen lehetett frizurának nevezni. Fekete bársonnyal bevont, zsenge mellére nagy szemű gyöngyök füzére ereszkedett; a válla széles és erős volt, a csípője kissé keskeny. Enyhén kancsalított, de ez csak fokozta bűverejét. Valósággal a szépség etalonja volt, annyi bizonyos, de ezt a szépséget bajosan lehetett női szépségnek mondani. Még az én fékevesztett fantáziám sem lett volna képes egy alkóv lázas félhomályába áthelyezni ezt a szemet, arcot és vállat. Ó, nem, ez a lány nem illett a tripperes bunyini szénapajtákhoz. Ám példának okáért nagyon könnyen el lehetett volna képzelni egy korcsolyapálya jegén. Volt valami kijózanító a szépségében,

valami egyszerű és kicsit szomorú. És most nem arról a dekoratívan buja ártatlanságról beszélek, amely már mindenkinek a könyökén jött ki Péterváron, még a háború előtt – nem, ez igazi, természetes, önmagáról tudomással bíró tökéletesség volt, amely mellett olyan unalmas és alantas a kéj-sóvárság, mint a rendőr hazafisága. Rám nézett, Csapajev felé fordult, és egy gyöngyszem csillant meg fedetlen nyakán. – És ő a mi új komisszárunk? – kérdezte. Kissé tompa, de kellemes volt a hangja. Csapajev bólintott. – Ismerkedjenek meg – mondta. – Pjotr. Anna. Fölálltam az asztaltól, megfogtam Anna hűvös kezét és az ajkamhoz akartam emelni, de nem engedte; formális kézfogással válaszolt, a pétervári emancipe-ek stílusában. Az illendőnél kissé tovább fogtam a kezét. – Anna nagyszerű géppuskás – mondta Csapajev –, úgyhogy vigyázzon, nehogy kihívja a haragját! – Valóban képesek ezek a finom ujjak valaki halálát okozni? – kérdeztem, amint elengedtem a kezét. – Attól függ – mondta Csapajev –, hogy pontosan mit nevez halálnak. – Hát különböző nézetek vannak ezzel kapcsolatban? – Ó, igen – mondta Csapajev. Asztalhoz ültünk. A baskír gyanús ügyességgel kibontott egy üveg pezsgőt, és töltött a poharakba. – Emelem poharam – mondta Csapajev, és rám függesztette hipnotikus tekintetét – arra a rettenetes időre, amelyben születnünk és élnünk adatott, és mindazokra, akik még e napokban sem szűnnek meg a szabadság felé törekedni. Furcsának tűnt a logikája, mert – Csapajev találó kifejezésével élve – épp az úgynevezett szabadság felé (kinek a szabadsága? mivel szemben?) törekvő „mindazok” miatt vált oly rettenetessé korunk. De ahelyett, hogy ellentmondtam volna neki, a pezsgőt szürcsöltem (mindig így tettem, ha pezsgő volt az asztalon, és a politikáról folyt a szó). Néhány kortyot ittam, és hirtelen rájöttem, hogy milyen éhes vagyok, s evéshez láttam. Nehéz elmondani, hogy mit éreztem. Olyan valószerűtlen volt mindez, hogy már érzékelhetetlen maradt valószerűtlensége; az ember álmában van így, amikor a fantasztikus látomások örvényébe vetett ész mágnesként magához rántja a nappali világ valamely jól ismert részletét, neki szenteli egész figyelmét, miközben a legzavarosabb fantazmagóriát mindennapi rutinszerűséggé változtatja. Egyszer azt álmodtam, hogy a körülmények bosszantó egybeesése következtében a Péter-Pál-erőd templomának toronycsúcsán álló angyallá változtam, és a metsző szél miatt megpróbálom begombolni a zakóm, amelynek gombjai sehogy sem akarnak a gomblyukakba bújni – s közben nem azon csodálkoztam, hogy hirtelen olyan magasan találtam magam az éjszakai pétervári égen, hanem azon, hogy nem sikerül ez a hétköznapi művelet. Ilyesmit éreztem most is – a történések nem reális voltát mintegy zárójelbe tette a tudatom: maga az est teljesen szokványos volt, és ha nincs a vagon könnyed ringása, azt hihettem volna, hogy az egyik kis pétervári kávéházban ülünk, és az ablakon kívül a bérkocsik lámpái suhannak el. Szótlanul ettem, és csak néha néztem Annára. Röviden válaszolgatott Csapajevnek, aki tacsankákról és géppuskákról beszélt, de annyira Anna hatása alá kerültem, hogy nem

tudtam elkapni a beszélgetés fonalát. Szomorú voltam Anna szépségének elérhetetlensége miatt; tudtam, hogy ugyanolyan értelmetlen sóvárgó kézzel feléje nyúlni, mintha az alkonyfényt próbálnánk vödörrel merni. A vacsora végén a baskír leszedte a tányérokat és felszolgálta a kávét. Csapajev hátradőlt a széken és szivarra gyújtott. Jólelkű és kissé álmatag lett az arckifejezése; elmosolyodott, ahogy rám nézett. – Pjotr – mondta –, olyan gondterheltnek, sőt, megbocsásson, szétszórtnak látszik. Pedig a komisszár… A komisszárnak magával kell ragadnia az embereket, tudja? Hogy is mondjam… hevesnek, kíméletlennek kell lennie… Abszolút biztosnak magában. Mindig. – Magamban teljesen biztos vagyok – mondtam. – De magában nem egészen. – Nocsak. Mi zavarja? – Lehetek őszinte? – Természetesen. Én is, Anna is, igényt tartunk rá. – Valahogy nehéz elhinnem, hogy maga tényleg vörös parancsnok. Felvonta bal szemöldökét. – Valóban? – kérdezte, úgy tűnt, őszinte meglepetéssel. – De miért? – Nem tudom. Ez az egész nagyon hasonlít egy álarcosbálra. – Nem hiszi, hogy együtt érzek a proletariátussal? – Miért ne hinném? Én is ugyanúgy éreztem a tribünön állva. De mégis… És hirtelen nem értettem, hogy mit akarok mondani. Csend ereszkedett közénk – csak a kanál halk csörgése törte meg, amint Anna a kávéját keverte. – Akkor hát ki hasonlít vörös parancsnokra? – kérdezte Csapajev, miközben lerázta a szivarhamut a zakójáról. – Furmanov – mondtam. – Megbocsásson, Pjotr, de ma már másodszor hallom magától ezt a nevet. Ki ez a Furmanov? – Az a firtató szemű úriember, aki énutánam mondott beszédet a szövőmunkásoknak. Anna hirtelen tapsolt egyet. – Apropó szövőmunkások – mondta –, egészen megfeledkeztünk róluk, Vaszilij Ivanovics. Pedig már régóta esedékes, hogy látogatást tegyünk náluk. Csapajev bólintott. – Igen-igen – mondta –, teljesen igaza van, Anna. Éppen javasolni akartam, de Pjotr úgy zavarba hozott a kérdéseivel, hogy minden kiment a fejemből. Azzal felém fordult. – Feltétlenül visszatérünk még erre a témára. Most pedig, nem óhajt csatlakozni hozzánk? – De igen. – Akkor előre! – mondta Csapajev, és fölállt az asztaltól. A törzsvagonból a vonat végébe mentünk. Egyre furcsábbnak éreztem, ami történik. Néhány sötét és teljesen üresnek tűnő kocsin mentünk végig. Lámpa sehol sem égett, az ajtók mögül egyetlen hang sem hallatszott. Nehéz lett volna elhinni, hogy vöröskatona népség alszik a diófa válaszfalak mögött – szépen tükröződött rajtuk Csapajev szivarjának parazsa –, de nem akartam ezt is szóvá tenni.

Az egyik kocsi nem a szokásos átjáróplatóban végződött, hanem ajtó zárta le, amelynek üvege mögött hátrafelé suhant a sötét téli éjszaka. A baskír rövid ideig matatott a zárral és kinyitotta az ajtót; hangos kerékcsattogás és szúrós, apró hópelyhek ritkás raja tört be az előtérbe. Az ajtón kívül kis elkerített tér volt, amely fölé tetőkiugró nyúlt ki – leginkább a villamosok hátsó, nyitott peronjára hasonlított; a peron mögött a következő vagon súlyos tömege sötétlett; nem vezetett oda semmiféle átjáró, úgyhogy homály fedte, hogyan akar látogatást tenni új harcosainál Csapajev. Kimentem a peronra a többiek után. Csapajev a korlátra támaszkodott, nagyot szívott a szivarján, amelyről néhány világoslila szikrát tépett le a szél. – Énekelnek – mondta Anna –, hallják? Fölemelte a kezét, mintegy azért, hogy óvja haját a széltől, de rögtön le is engedte – teljesen értelmetlenné tette a mozdulatot, hogy olyan rövid volt a haja. Arra gondoltam, hogy nemrég még másmilyen frizurát viselhetett. – Hallja? – ismételte, felém fordulva. Valóban, a kocsikerekek dörgésén keresztül meglehetősen szép és harmonikus ének hallatszott. Amikor jobban odafigyeltem, a szövegét is értettem: – Szellemünk kalap – miénk a kovácsszakma! Szerencsénket formálni ne légy te rest! Nehéz kalapácsunk, lendülj a magasba, Az acélmellet döngesd, döngesd, döngesd! – Furcsa – mondtam –, miért éneklik, hogy övék a kovácsszakma, ha szövőmunkások? És miért kalap a szellemük? – Nem kalap, hanem a kalapács a szellemük – mondta Anna. – Kalapács? – kérdeztem vissza. – Á, persze. Kovácsok, azért aztán kalapács. Illetve azért, mert azt éneklik, hogy kovácsok, bár valójában szövőmunkások. A fene se érti. A szöveg bugyutasága ellenére volt valami lenyűgöző és ősi ebben a téli éjszakában száguldó énekben – lehet, hogy nem is maga az ének volt a lényeg, hanem a férfihangok sokaságának furcsa, a szelet, a behavazott mezőket és az ég ritka csillagait átjáró együttes zengése. Láthatóvá vált a kocsik sötét láncolata, amikor egy kanyarban meghajlott a vonat – úgy nézett ki, hogy teljes sötétségben énekelnek a bennük lévők, és ez még titokzatosabb és furcsább módon kiegészítette a képet. Egy ideig szótlanul figyeltünk. – Talán valami skandináv dolog – mondtam. – Tudják, ott volt az egyik istennek egy mágikus kalapácsa, amelyet fegyverként használt. Azt hiszem, a korábbi Eddá-ban. És minden más is mennyire megfelel! Az előttünk lévő dérlepett vagon miért ne lehetne Thornak a láthatatlan ellenségre zúdított kalapácsa? Elválaszt-hatatlanul száguld utánunk, és nincs erő, amely megállíthatná a röptét! – Nagyon élénk a fantáziája – mondta Anna. – Tényleg ennek a szutykos vagonnak a látványa kell ezeket a gondolatokat? – Ugyan, persze hogy nem – mondtam. – Egyszerűen csak igyekszem kellemes beszélgetőtárs lenni. Igazából másra gondolok. – És mire? – kérdezte Csapajev.

– Arra, hogy az ember valahogy erre a vonatra hasonlít. Ugyanúgy arra ítéltetett, hogy örökké sötét, félelmetes, nem tudni kitől örökül kapott vagonokat húzzon maga után a múltból. És a remények, véletlenek és félelmek e véletlenül rákapcsolt láncának dübörgését az életének nevezi. S e sorstól semmiképp sem szabadulhat. – Miért ne szabadulhatna? – mondta Csapajev. – Megvan annak a módja. – És maga ismeri? – kérdeztem. – Természetesen. – Megosztaná velem? – Örömmel – mondta Csapajev, és pattintott az ujjával. A baskír mintha csak erre a jelre várt volna. A padozatra tette a lámpát, ügyesen átbújt a korlát alatt, a vagonokat összekapcsoló, a sötétben kivehetetlen szerkezet fölé hajolt, és gyorsan mozgatni kezdte a kezét. Halkan megcsikordult valami, és a baskír ugyanolyan ügyesen visszabújt a peronra. A szemközti vagon sötét fala lassan távolodni kezdett tőlünk. Csapajevre néztem. Nyugodtan állta a tekintetem. – Kezd hideg lenni – mondta, mintha mi sem történt volna. – Térjünk vissza az asztalhoz. – Maguk után megyek – válaszoltam. Egy ideig szótlanul néztem a messzeségbe, ahogy egyedül maradtam a peronon. Még ki lehetett venni a szövőmunkások énekét, de mind messzebb és messzebb maradtak a kocsijaik; hirtelen úgy láttam, hogy a kocsisor nagyon hasonlít a gyík farkára, amelytől megszabadul a menekülő állat. Gyönyörű kép volt. Ó, bárcsak ugyanilyen könnyen el lehetne szakadni a lelkemet oly hosszú ideje marcangoló hamis Én-ek sötét bandájától, ahogy Csapajev megszabadult ezektől az emberektől! Hamarosan fázni kezdtem. Visszamentem a kocsiba, becsuktam magam mögött az ajtót, és tapogatózva elindultam visszafelé. A törzsvagonhoz érve olyan fáradtságot éreztem, hogy még a hópelyheket sem vertem le a zakómról, hanem bementem a fülkémbe, és az ágyra dőltem. Anna és Csapajev hangját és nevetését hallottam a szalonból. Pezsgősüveg pukkant. – Pjotr! – kiáltotta Csapajev. – Ne aludjon! Jöjjön át hozzánk! Elképesztően kellemes volt a kupé meleg levegője azután, hogy átfújt a szél a peronon. Még az is rémleni kezdett, hogy inkább vízre hasonlít, és lám, végre forró zuhanyt veszek, miután napok óta erről ábrándoztam. Amikor abszolút reálissá vált ez az érzés, rájöttem, hogy elalvófélben vagyok. Ezt már abból is tudni lehetett, hogy Saljapin helyett Mozartnak azt a fugáját kezdte játszani a gramofon, amellyel a napom kezdődött. Éreztem, hogy semmiképpen sem alhatok el, de már nem tehettem semmit, és feladván a harcot, fejjel lefelé pontosan annak a lépcsőházi térköznek a zongora moll hangjai közti pusztaságába zuhantam, amely akkora hatással volt rám reggel.

4

– Hé! Ne aludjon! Valaki óvatosan rázta a vállam. Fölemeltem a fejem, kinyitottam a szemem, és egy abszolút ismeretlen arcot pillantottam meg – egy ápolt szakállal keretezett, kerek, telt arcot. Barátságos mosoly ült rajta, de még ettől sem támadt kedvem, hogy visszamosolyogjak rá. Rögtön megértettem, hogy miért. Az ápolt szakáll és a simára borotvált koponya összekapcsolásáról volt szó. A fölém hajló úriember azokra a spekulánsokra hasonlított, akik bármivel üzletelnek, ami jön, és akik oly bőségben jelentek meg Péterváron rögtön a háború kirobbanása után. Általában Ukrajnából származtak el, és két alapvonás jellemezte őket – az iszonyatos mennyiségű életerő és a legújabb fővárosi okkultista áramlatok iránti érdeklődés. – Vlagyimir Vologyin – mutatkozott be. – Hívhat egyszerűen Vologyinnak. Mivel megint az emlékezetvesztés mellett döntött, ideje újra összeismerkednünk. – Pjotr – mondtam. – Jobb, ha nem tesz semmilyen hirtelen mozdulatot, Pjotr! Beadtak magának négy köbcenti taurepamot, amíg aludt, úgyhogy sötét lesz a reggele. Ne csodálkozzon, ha a környezetében lévő dolgok és emberek depressziót és undort váltanak ki magából! – Ó, kedves barátom – mondtam –, azon én már réges-régóta nem csodálkozom. – Nem, most másra gondolok. Úgy érezheti, hogy elviselhetetlenül undorító helyzetben van. Kimondhatatlanul, embertelenül szörnyű és ostoba helyzetben. Olyanban, ami teljesen összeegyeztethetetlen az élettel. – Na és? – Ne törődjön vele! Az injekciótól van az egész. – Megpróbálom. – Nagyszerű. Hirtelen észrevettem, hogy teljesen meztelen ez a Vologyin. Sőt vizes volt, és a fehér csempepadlón guggolt, amelyre bőségesen csöpögött róla a víz. De testtartásának ellazult könnyedsége, nehezen megfogható majom-fesztelensége volt a legelviselhetetlenebb a látványban, ahogy hosszú, inas karjával a csempére támaszkodott. És mintha azt hozta volna a tudomásomra ez a fesztelenség, hogy olyan világ van körülöttünk, amelyben a hatalmas, szőrös férfiak számára teljesen természetes és normális, hogy így guggolnak a földön, és ha valaki másképp gondolja, az nem sok jóra számíthat az életben. Úgy látszik, igaz volt, amit az injekcióról mondott. Tényleg valami furcsa dolog történt az érzékelésemmel. Néhány pillanatig önmagában létezett benne Vologyin, mindenféle háttér nélkül, akár egy igazolványképen. Már minden részletében megfigyeltem az arcát és az alakját, amikor hirtelen eszembe jutott, hogy vajon hol megy végbe mindez. És a hely csak azután alakult ki, hogy arra gondoltam, most akkor vajon milyen helyen is

vagyunk – legalábbis ez volt az érzésem. Teljesen kicsempézett nagy helyiség vett bennünket körül, amelyben öt vaskád állt. A szélsőben feküdtem; a vize, ahogy hirtelen elborzadva rájöttem, meglehetősen hideg volt. Vologyin megajándékozott egy utolsó bátorító mosollyal, helyben megfordult, és undorító ügyességgel, egyenesen guggoltából a szomszédos kádba ugrott, mégpedig úgy, hogy alig fröccsent föl a víz. Vologyinon kívül még ketten feküdtek a kádakban: egy hosszú hajú, kék szemű, ritka szakállú szőke férfi, valóságos ószláv dalia, és egy sötét hajú, sápadt, kissé nőies arcú és rendkívül fejlett izomzatú fiatalember. Várakozóan néztek rám. – Úgy látszik, tényleg nem emlékszik ránk – mondta a szakállas, szőke férfi néhány pillanatnyi csend után. – Szemjon Szerdjuk. – Pjotr – válaszoltam. – Maria – mondta a fiatalember a szélső kádból. – Tessék? – Maria, Maria – ismételte ingerülten. – Ez egy név. Tudja, volt egy író, Erich Maria Remarque. A tiszteletére kaptam a nevem. – Nem volt hozzá szerencsém – mondtam. – Biztos az újabbak közül való. – És volt egy Rainer Maria Rilke is. Róla sem hallott? – Dehogynem, erről hallottam. Még ismerem is. – Na ugye, ő Rainer Maria volt, én pedig egyszerűen Maria. – Megbocsásson – mondtam –, azt hiszem, megismerem a hangját. Véletlenül nem maga mesélte azt a furcsa történetet a repülőgépről, Oroszország Nyugattal való alkímiai házasságáról és így tovább? – Én – válaszolta Maria –, és mi furcsát talál benne? – Egészében véve semmit – mondtam –, de valahogy azt hittem, hogy nő. – Bizonyos értelemben az is vagyok – mondta Maria. – Ahogy a gazda mondja, a hamis személyiségem kétségtelenül nő. De maga ugye nem heteroszexuális soviniszta? – Hová gondol? Egyszerűen csak csodálkozom, milyen könnyen elfogadja, hogy hamis az a személyiség. Valóban elhiszi? – Úgy nagyjából semmiben sem hiszek – mondta Maria. – Az agyrázkódástól van az egész. De itt tartanak a disszertáció miatt, amit a gazda ír. – De hát ki ez a gazda? – kérdeztem értetlenül, mert már másodszor hallottam ezt a szót. – Timur Timurovics. Ő vezeti az osztályt. Éppen a hamis személyiségekkel foglalkozik. – Nem egészen így van – avatkozott közbe Vologyin. – A hamis személyiség megkettőződése a téma címe, amit kidolgoz. Egyébként még Maria meglehetősen szimpla eset, és csak némi jóindulattal lehet a hamis személyiség megkettőződéséről beszélni az esetében, addig maga, Pjotr, a legértékesebb páciens Timur Timurovics számára. Mert olyan részletesen kifejlett a hamis énje, hogy szinte teljesen elfojtja, maga alá győri az igazit. Abban meg tényleg csak gyönyörködné lehet, hogy mennyire megkettőződött. – Szó sincs róla – mondta Szerdjuk, aki eddig hallgatott. – Pjotr esete nem valami bonyolult. És strukturális síkon szinte nem is különbözik Mariáétól. Itt is, ott is azonosulásról van szó, csak Mariánál a keresztnévvel, Pjotrnál pedig a vezetéknévvel. De

Pjotrnál sokkal erősebb az elfojtás. Még a vezetéknevére sem emlékszik. Hol valami Furnérnak, hol meg másnak hívja magát. – És mi a nevem? – kérdeztem nyugtalanul. – A maga neve: Puszta – válaszolta Vologyin. – És az elmebaja éppen azzal van kapcsolatban, hogy elutasítja saját személyiségének létezését, és egy másik, elejétől a végéig kigondolt személyiséggel helyettesíti. – Bár strukturálisan, ismétlem, egyszerű eset – tette hozzá Szerdjuk. Dühös voltam: sértőnek találtam, hogy valami isten tudja, milyen dilinós veszi a bátorságot, és egyszerűnek találja az esetemet. – Uraim, úgy tanácskoznak itt, mint az orvosok – mondtam. – Nem találják úgy, hogy van ebben valami képtelenség? – Miféle képtelenség? – Mindez pompás lenne – mondtam –, ha fehér köpenyt viselnének. De miért fekszenek itt, ha annyira tisztában vannak mindennel? Vologyin néhány pillanatig szótlanul nézett rám. – Én baleset áldozata vagyok – mondta. Szerdjuk és Maria hangosan fölnevetett. – Ami engem illet – mondta Szerdjuk –, nekem semmiféle hamis énjeim nincsenek. Egyszerű suicidium alkoholizmus talaján. És azért tartanak itt, mert magukra hármójukra nem lehet disszertációt alapozni. Egyszerűen a statisztikához kellek. – Jó-jó – mondta Maria. – A következő garrotén te jössz. Meghallgatjuk, mi van az alkoholos suicidiumod mögött. Eddigre teljesen átfagytam – igaz, nem tudtam volna megmondani, hogy az injekció miatt, amely Vologyin szerint elviselhetetlenné tesz mindent, ami velem történik, vagy valóban ennyire hideg volt a víz. Hál' istennek nyílt az ajtó, és bejött két fehér köpenyes férfi. Eszembe jutott, hogy az egyiket Zserbunovnak, a másikat Barbolinnak hívják. Zserbunov egy nagy homokórát hozott a kezében, Barbolin pedig egész halom ágy- és fehérneműt. – Kimászunk! – mondta vidáman Zserbunov, és meglengette maga előtt a homokórát. Hatalmas frottírlepedővel sorban megtöröltek bennünket, és segítettek fölvenni az egyforma, vízszintesen csíkozott pizsamát, amely rögtön valami haditengerészeti hangulatot adott mindennek, ami történt. Aztán kikísértek az ajtón és egy hosszú folyosón vezettek bennünket. A folyosó is ismerősnek tűnt – pontosabban nem a folyosó, hanem az ott terjengő meghatározhatatlan kórházi szag. – Mondja – szólítottam meg halkan a mögöttem jövő Zserbunovot –, miért vagyok itt? A csodálkozástól elkerekült a szeme. – Mintha nem tudnád – mondta. – Már hajlok a feltételezésre – mondtam –, hogy beteg vagyok, de mi volt az ok? Régóta itt vagyok? És milyen konkrét cselekedeteket rónak fel bűnömül? – Minden kérdéssel Timur Timuricshoz forduljon! Nekünk nincs időnk a dumára. Teljesen levertnek éreztem magam. Megálltunk egy fehér ajtó előtt, amelyen a 7-es szám látszott. Barbolin kulccsal kinyitotta, és beengedtek bennünket. Elég nagy szoba volt, négy ággyal a fal mellett. Az ágyak be voltak vetve, a rácsos ablaknál asztal állt, a falnál pedig valami olyasmi, ami átmenetet alkotott a heverő és egy – a kéznek és lábnak

való hajlékony hurkokkal ellátott – alacsony karosszék között. A hurkok ellenére sem volt semmi félelmetes a szerkezetben. Hangsúlyozottan orvosi kinézete volt, és még az a bugyuta szókapcsolat is eszembe jutott, hogy „urológiai szék”. – Elnézést – mondtam Vologyinnak –, ez mi, ez lenne a garrote, amiről beszélt? Vologyin gyors pillantást vetett rám, és az ajtóra bökött a fejével. Arra fordultam. Timur Timurovics állt ott. – Garrote? – kérdezett vissza, és felhúzta a szemöldökét. – Garrote, ha nem tévedek, az a szék volt, amelyben a középkori Spanyol-országban megfojtották a halálraítélteket, ugye? Milyen sötétnek és nyomasztónak látják a magukat körülvevő realitást. Különben, Pjotr, maga reggeli injekciót kapott, úgyhogy nincs min csodálkozni, de maga, Vlagyimir? Csodálkozom, csodálkozom. Ezt hadarva egy kézmozdulattal mutatta Zserbunovnak és Barbolinnak, hogy távozzanak, majd a szoba közepére ment. – Ez egyáltalán nem garrote – mondta. – Ez egy hétköznapi heverő a csoportterápiás foglalkozásainkhoz. Maga, Pjotr, már jelen volt egy foglalkozáson, rögtön az elkülönítőből hozzánk való visszatérése után, de annyira komplikált volt az állapota, hogy aligha emlékszik bármire is. – Miért ne – mondtam –, egy s másra azért emlékszem. – Annál jobb. Röviden emlékeztetem, hogy mi történik itt. Az általam kidolgozott és alkalmazott módszert feltételesen turbójungiánizmusnak lehet nevezni. Jung elméletét természetesen ismeri… – Megbocsásson, kinek az elméletét? – Carl Gustav Jungét. Jól van, látom, hogy a hamis személyisége erős cenzúrának veti alá a pszichés tevékenységét. És mivel az, mármint a hamis személyisége a tizennyolcas vagy a tizenkilences évben él, nem lehet csodálkozni, hogy olyan, mintha nem emlékezne Jung nevére. Bár lehet, hogy tényleg nem hallott róla? Méltóságteljesen megvontam a vállam. – Dióhéjban: volt egy Jung nevű pszichiáter. Nagyon egyszerű elvre épültek a terápiás módszerei. Elérte, hogy szabadon felemelkedjenek a páciens tudatának felszínére azok a szimbólumok, amelyek alapján meg lehet állapítani a diagnózist. Úgy értem, hogyha megfejtjük őket. Timur Timurovics ekkor ravaszul elmosolyodott. – De az én módszerem egy kicsit más, bár az alap ugyanaz – folytatta. – Tudja, Jung szellemében Svájcba kellene vinni magát, egy hegyi szanatóriumba, ott díványra fektetni, hosszú beszélgetéseket folytatni, és ki tudja meddig várni, amíg elkezdenek a felszínre emelkedni a szimbólumok. Mi erre nem vagyunk képesek. Dívány helyett ide fektetjük – mutatott a heverőre –, kap egy szurit és már nézhetjük is a szimbólumokat, amelyek csőstül érkeznek. Aztán a megfejtésük és a gyógyítás már a mi dolgunk. Érthető? – Többé-kevésbé – mondtam. – És hogy fejti meg őket. – Majd meglátja a saját szemével, Pjotr, a saját szemével. Péntekenként tartjuk a foglalkozásokat úgyhogy három… nem, négy hét múlva maga jön. Egyébként meg kell mondanom, hogy türelmetlenül várom – magával nagyon érdekes dolgozni nagyon érdekes. Bár persze ez mind-egyikükre vonatkozik, barátaim.

Elmosolyodott, forró szeretethullámot árasztott szét a kórteremben, majd meghajolt, és jobb kezével megszorította a balt. – Most pedig indulni kell a foglalkozásra! – mondta. – Miféle foglalkozásra? – kérdeztem. – De hiszen már fél kettő – nézett az órára. – Gyógyesztétikai gyakorlat. Ha nem számítjuk a hidropszichológiai eljárást, amelyre felébredtem, ennél a gyógyesztétikai gyakorlatnál terhesebb dologgal nem találkoztam életemben – bár lehet, hogy csak az injekció miatt éreztem így. A gyakorlat a kórtermünkkel szomszédos szobában folyt. A nagy és félhomályos szoba sarkában álló hosszú asztal színes gyurmadarabokkal, papír hajómodellekkel, labdákkal, törött babákkal és olyasfajta agyaglovakkal volt tele, amilyeneket a művészi tehetséggel megáldott gyerekek formáznak. Az asztal közepén Arisztotelész gipsz mellszobra állt, vele szemben pedig négy, barna viaszosvászonnal bevont széken, rajztáblával a térdünkön ott ültünk mi. Az esztétikai terápia abból állt, hogy a mellszobrot rajzoltuk a rajztáblához kötött, ráadásul puha fekete gumiba göngyölt ceruzával. Vologyin és Szerdjuk a csíkos pizsamában maradt, Maria viszont levetette a pizsamakabátot, és mélyen, majdnem a köldökéig kivágott pólót vett föl helyette. Úgy látszik, már hozzászoktak a gyógyesztétikai gyakorlathoz, és türelmesen huzigálták a ceruzát a kartonpapíron. Mindenesetre odakentem egy gyors vázlatot, aztán félretettem a rajztáblát, és nézelődni kezdtem. Semmi kétség, hogy továbbra is hatott az injekció, mert ugyanaz történt velem, mint a fürdőben. Képtelen voltam teljességében érzékelni a realitást. A környező világ elemei akkor jelentek meg előttem, amikor rájuk esett a pillantásom, és egyre erősödött bennem a mámorító érzés, hogy éppenséggel a tekintetem teremti őket. Hirtelen észrevettem, hogy kis papírlapokon lévő rajzokkal aggatták tele a falakat. Rendkívül érdekesek is akadtak köztük. Egy részüket nyilván Maria rajzolta. A lehető legügyetlenebb, szinte gyermeki krikszkrakszok voltak ezek – egy daliás fallikus kiugróval díszített repülőgépről készített variációk. Néha a farkán állt a repülőgép, és az ábrázolás keresztény – igaz, meglehetősen istenkáromló – felhangot kapott. Összességükben érdektelenek voltak ezek a rajzok. Viszont egy másik rajzsorozatot rendkívül érdekesnek találtam, és nem csak azért, mert készítőjük kétségtelenül tehetséges volt. A japán téma egyesítette a rajzokat. Valahogy furcsán, egyenetlenül jelent meg rajtuk; a rajzok többsége – hét vagy nyolc darab – mintha egy bizonyos képet másolt volna: egy szamuráj szerepelt rajta, két karddal és teste illetlenül lemeztelenített alsó részével, amint, kővel a nyakában, egy szakadék szélén áll. Még két vagy három kép távoli hegyek háttere előtt pihenő lovasokat ábrázolt – a hegyeket meglepő mesterségbeli tudással a hagyományos japán szellemben rajzolták. Ezeken a képeken a lovak a fákhoz voltak kötve, s a lovakról leszállt, színes, bő ruhát viselő lovasok a közelükben ültek a fűben és kis tányérokból ittak. A legerősebb hatást egy erotikus témájú kép gyakorolta rám – elmélyült tekintetű, csöppnyi kék sapkát viselő férfit és egy széles, szláv arcú nőt ábrázolt, amint neki adja magát. Volt valami szörnyű a nő arcán. – Bocsánat, uraim – tört ki belőlem –, a japán témájú képek kinek a tulajdonát képezik?

– Szemjon – kérdezte Vologyin –, kinek a tulajdonát képezik a képeid? Biztos a kórházéit, mi? – Ezek a maga képei, Szerdjuk úr? – Az enyémek – mondta Szerdjuk, és világoskék szemével bizalmatlan pillantást vetett rám. – Elragadóak – mondtam. – Csak egy kicsit komorak. Nem válaszolt. A harmadik széria – mint rájöttem, Vologyiné – nagyon elvont és impresszionista stílusú volt. Ezen is végigvonult egy közös téma – három elmosódott alak erősen fellobbanó tűz körül, és felülről rájuk eső fényoszlop. A kompozíció nagyon hasonlított az ismert képéhez, amely három vadászt ábrázol a tábortűz mellett, csak itt egy pillanattal azután látjuk őket, hogy repeszakna robbant a tűzben. Egy másik falra néztem és összerezzentem. Biztos ez volt életem legerősebb déjà vu érzése. Az aprócska, színes alakokkal teli kétméteres papírra vetett első pillantás hatására megéreztem a mély kapcsolatot, amely ehhez a furcsa objektumhoz fűz. Fölálltam a székről és odamentem hozzá. Tekintetem a kép felső részére esett, ahol valami csata olyasféle sematikus képe szerepelt, amilyeneket a történelemkönyvekben látni. Az ábra közepén bevonalkázott kék ellipszis volt, amelyben nagybetűkkel ez állt: SKIZOFRÉNIA. Fölülről három széles vörös nyíl mutatott rá: az egyik egyenesen fölülről támaszkodott neki, a másik kettő pedig, görbületet leírva, a két oldalába nyomódott. A nyilakon egy-egy felirat: „inzulin”, „aminazin”, „szulfazin”; az ellipszistől szaggatott kék nyíl indult lefelé, amely alá ezt írták: „a betegség visszavonul”. Miután szemügyre vettem az ábrát, az alatta lévő rajzra néztem. A sok szereplő, a részletek gazdagsága és az ábrázolás komplikáltsága miatt mintha Tolsztoj Háború és békéjének illusztrációja lett volna – olyasfajta illusztrációra gondolok, amelyen helyet kapna a regény összes szereplője és egész cselekménye. Közben viszont nagyon gyermeteg volt, mert ugyanúgy fittyet hányt a perspektíva és az értelem minden szabályára, mint a gyerekrajzok. A kép jobb oldalát egy nagy város ábrázolása foglalta el. Az Izsák-székesegyház világossárga kupolája láttán rájöttem, hogy ez Pétervár. A helyenként részletesen megrajzolt, helyenként – akár a térképen – csupáncsak vonalakkal jelzett utcák nyilakkal és pontozott vonalakkal voltak tele, amelyek nyilvánvalóan valakinek az életútját ábrázolták. Pétervártól pontozott nyom vezetett az egészen közeli, körülbelül ugyanolyan Moszkvába. Moszkvában csak két hely, a Tverszkoj bulvár és a Jaroszlavi pályaudvar volt nagyban ábrázolva. A pályaudvartól a vasút vékony kettős pókfonala indult ki, amely aztán a papír közepéhez közeledve kiszélesedett, nagyobbá és térbelivé változott, és többé-kevésbé a perspektíva szabályainak figyelembevételével készült rajzzá alakult. A sínek a sárgásvörös búzával borított látóhatár felé húzódtak, és gőz- s füstfelhőkkel körbevett vonat állt a vágányon. A vonatot részletesen megrajzolták. A mozdonyt megszaggatta néhány ágyúlövedék; a hordó alakú testén lévő lyukakból vastagon gomolygott a gőz, a vezetőállásból pedig kilógott a halott mozdonyvezető. A mozdony mögött a peron látszott, az ott álló páncélautóval (kell-e mondanom, hogy megdobbant a szívem), amelynek

géppuskatornya a búza sárga hullámai felé fordult. A toronytető nyitva volt, és a tetőnyílás fölött Anna feje látszott rövidre nyírt hajával. A géppuska bordázott ormánya tüzet okádott a mező felé, ahová a páncélkocsi mellett álló Csapajev kardja mutatott. Csapajev fején magas tiszti kucsma volt, és a nyakán összekapcsolt, földig érő, bozontos, fekete kaukázusi szűrt viselt; egyébként túl teátrális volt a tartása. A vonatot csupán néhány méter választotta el attól, hogy beérjen az állomásra, amelynek nagy része a papíron kívül maradt; csak a peron korlátja látszott és a tábla Lozovaja állomás felirattal. Kerestem az ellenséget, amelyet Anna sorozott a tornyocskájából, de csak vázlatosan odavetett, a magas búzával vállig eltakart körvonalak sokaságát láttam. Az volt az érzésem, hogy a kép készítője nem nagyon képzelte el, ki ellen és miért folyik a katonai tevékenység. Ami magát a rajzolót illeti, sajnos kevés kétségem maradt a személye iránt. Hatalmas nyomtatott betűkkel ez állt a kép alatt: ÜTKÖZET LOZOVAJA ÁLLOMÁSNÁL Mellette egy másik kézírás még kiegészítette: CSAPAJEV KAUKÁZUSI SZŰRBEN, PETYKA PEDIG DILIHÁZI ZŰRBEN Heves mozdulattal a többiek felé fordultam. – Ide figyeljenek, uraim, nem gondolják, hogy ez némileg túlmegy azon a határon, ami rendes emberek közt megengedett, he? Mi van, ha én is ugyanezt kezdem csinálni? He? Mi lesz? Vologyin és Szerdjuk elfordította rólam a tekintetét. Maria úgy tett, mintha nem hallana. Egy ideig néztem őket, hátha rájövök, melyikőjük művelte ezt a mocsokságot, de egyik sem árulta el magát. Egyébként, ha őszinte akarok lenni, különösebben nem izgatott a dolog, és nagyobbrészt tettettem az ingerültséget. Sokkal jobban érdekelt a rajz, amelyet első látásra valahogy befejezetlennek éreztem. Feléje fordultam, és egy ideig próbáltam rájönni, hogy pontosan mi izgat. Azt hiszem, a csata vázlatos képe és a vonat közti terület volt az, az a terület, ahol az elképzelés szerint az égnek kellett lennie – a papír nagy darabját nem töltötte ki semmi, és az üres felület valamiféle mindent magába szippantó pusztaság érzetét keltette. Az asztalhoz mentem, s a rajta heverő kacatból kikotortam egy sanguine-véget meg egy majdnem egész rajzszenet. A következő félórám arra ment el, hogy srapnel-robbanások fekete pacáival töltöttem meg a búzamező fölötti eget. Egyformára rajzoltam Őket: szénnel készített, sűrűfekete felhőcskék, és a belőlük különböző irányba kirepülő repesznyi-lak, amelyek hosszú sanguine-nyomot hagynak maguk után. Az eredmény nagyon hasonlított Van Gogh ismert vásznára, amelynek címe most nem jutott eszembe: búzamező fölött varjak sokasága feketéllik, amelyek durva és vastag „v” betűkre hasonlítanak. Arra gondoltam, hogy milyen reménytelen a művész sorsa ezen a világon. A gondolat először valami keserű gyönyörűséget okozott, de hirtelen kibírhatatlanul hamisnak éreztem. Nemcsak a banalitásáról volt itt szó, hanem valamiféle

testületi aljasságról is: külön egzisztenciális kategóriába elkülönítve magát, ilyen-olyan formában ezt a kijelentést ismételgeti mindenki, aki a művészettel foglalkozik, s ugyan miért? Vajon egy géppuskáslány vagy például egy ápoló sorsának más a summája? Vagy kevesebb gyötrő abszurditás van benne? Meg vajon a lét mérhetetlen tragédiája kapcsolatban van-e azzal, hogy történetesen mivel kell foglalkoznia életében az embernek? A többiek felé fordultam. Szerdjuk és Maria belefeledkezett Arisztotelész mellszobrának rajzolásába (Maria a feszültségtől még nyelve hegyét is kidugta), Vologyin pedig figyelmesen nézte, hogyan változik a rajzom a kartonon. Kérdőn elmosolyodott, amikor elkapta a pillantásom. – Vologyin – mondtam –, megengedi, hogy kérdezzek valamit? – Parancsoljon! – Mi a foglalkozása? – Vállalkozó vagyok – mondta Vologyin. – Új-orosz, ahogy most mondják. Legalábbis voltam. De miért kérdi? – Tudja, mire gondoltam… Azt mondják, hogy így a művész tragédiája, úgy a művész tragédiája. De miért pont a művészé? Ez valahogy nem tisztességes. Tudja, arról van szó, hogy a művészek mégiscsak ismert alakok, és ezért a velük történő bajok ismertté válnak és közszemlére kerülnek. De vajon emlékeznek valami… Nem, vállalkozóra emlékezhetnek… Hát, mondjuk, egy mozdonyvezetőre? Akármilyen tragikus volt is az élete? – Rosszul közelíti meg, Pjotr – mondta Vologyin. – Hogyhogy? – Összekeveri a fogalmakat. A tragédia nem a művésszel és nem a mozdonyvezetővel történik, hanem a művész vagy a mozdonyvezető tudatában. – Bocsánat?! – Meg van bocsátva, meg van bocsátva – dorombolta Vologyin, és a rajztáblája fölé hajolt. Néhány pillanatig nem fogtam fel szavai értelmét, aztán megértettem, mit akart mondani. De az injekció keltette szellemi bágyadtság miatt nem váltott ki belőlem semmilyen reakciót. Újra a kép felé fordultam, és a mező fölé sűrű, fekete füstoszlopokat rajzoltam, el is használtam rájuk az összes szenet. Az égen látszó srapnel-robbanás-foltokkal együtt valami fenyegető reménytelenséggel hatották át a képet. Rosszul éreztem magam, és buzgón kis lovas alakokkal kezdtem megtölteni a horizontot, amelyek a búzában száguldva elvágták a támadók útját. – Egy csataképfestő veszett el magában – jegyezte meg Vologyin, aki időnként felnézett a rajztáblájáról, hogy egy pillantást vessen a rajzomra. – Még ha más mondaná – válaszoltam. – Hisz maga rajzol folyton robbanó tábortüzet. – Robbanó tábortüzet? A falra mutattam, ahol a rajzok lógtak. – Ha maga úgy találja, hogy ez robbanó tábortűz, akkor nincs mit mondanom magának – válaszolta Vologyin. – Egyszerűen nincs mit.

És sértődött képet vágott. – De hát mi ez? – Ez az égi fény alászállása – válaszolta. – Hát nem látszik, hogy éppenséggel felülről jön? Direkt úgy van megrajzolva. Néhány egymásból fakadó következtetés suhant át az agyamon. – Ha jól értem, akkor maga ezzel az égi fénnyel van itt bent? – kérdeztem. – Jól érti. – Nem csodálkozom – mondtam udvariasan. – Rögtön éreztem, hogy nem mindennapi ember. És pontosan mit hoznak fel maga ellen? Azt, hogy látta az égi fényt? Vagy hogy próbált róla másoknak mesélni? – Azt, hogy én vagyok az égi fény. Ahogy ilyen esetekben lenni szokott. – Ugyan már, szerintem viccel. De komolyan, miért? Vologyin vállat vont. – Volt két asszisztensem – mondta –, körülbelül maga korabeliek. Tudja, a realitás afféle pöcegödör-tisztítói. Enélkül most nincs üzleti élet. Egyébként, itt le is vannak rajzolva – látja, ez a két árnyék. Igen. Egyszóval, magam elé tűztem, hogy emelkedett dolgokról beszélgetek velük. És egyszer úgy adódott, hogy kimentünk az erdőbe, és megmutattam nekik… Nem is tudom, hogy magyarázzam… Teljesen egyszerű. Sőt nem is megmutattam, hanem ők maguk láttak meg mindent. A lényeg a lényeg: itt az a pillanat van megrajzolva. És olyan hatással volt rájuk, hogy egy hét múlva rohantak följelenteni. Közben viszont micsoda idióták – mindegyik kinyírt tíz embert, és mégis azt hitték, hogy az mind semmi ahhoz képest, amiért engem följelentenek. Aljasak ma az emberek, én mondom magának. – Igaza van – mondtam, és hirtelen a saját gondolataimba merültem. Barbolin egy kis étkezőbe vitt bennünket ebédelni, amely valahogy a fürdőkádas szobára hasonlított, csak kádak helyett egyforma műanyag asztalok voltak benne, és kiadóablak. Csupán az egyik asztal volt megterítve. Alig beszéltünk evés közben. Amikor megettem a levest és a kásához láttam, észrevettem, hogy Vologyin eltolta maga elől a tányérját, és meredten rám néz. Először igyekeztem nem törődni vele, de aztán nem bírtam idegekkel, fölemeltem a tekintetem, és kihívóan a szemébe meredtem. Békülékenyen elmosolyodott – jelezve, hogy semmi rosszat nem jelent a nézése –, és ezt mondta: – Tudja, Pjotr, az az érzésem, hogy számomra nagyon fontos körülmények közt találkoztunk. Vállat vontam. – Nincs véletlenül egy vörös arcú, háromszemű ismerőse, koponyafüzérrel a nyakában? – kérdezte. – Aki a tábortüzek közt táncol. Mi? És jó magas? És görbe kardokkal hadonászik? – Lehet, hogy van – mondtam udvariasan –, de nem értem, hogy pontosan kiről beszél. Tudja, túl általános a leírás. Bárki lehet. – Értem – mondta Vologyin, és a tányérja fölé hajolt. A teáskanna felé nyúltam, hogy töltsek magamnak, de Maria megcsóválta a fejét.

– Nem ajánlom – mondta. – Bróm. Elveszíti a természetes szexualitását. Egyébként Vologyin és Szerdjuk úgy itta, mint annak a rendje. Ebéd után visszamentünk a kórterembe, és Barbolin rögtön ott hagyott bennünket. A három szobatársam nyilván megszokta az itteni rendet – szinte már horkoltak is, amint letették fejüket a párnára. Én hanyatt fekve elnyúltam az ágyon, és sokáig néztem a plafont, élvezve a teljes gondolatnélküliség számomra oly ritka állapotát, amely bizonyára a reggeli injekció áldásos utóhatása volt. Igazából nem egészen helyes gondolatnélküliségnek nevezni, már csak azon egyszerű ok miatt sem, hogy a tudatom ugyan teljesen megszabadult a gondolatoktól, de tovább érzékelte a külső ingereket, csak épp nem reflektált rájuk. És amikor észleltem a gondolatok teljes hiányát az agyamban, ez már arról való gondolat volt, hogy nincsenek gondolataim. Egyszóval arra jutottam, hogy a gondolatok valódi hiánya nem lehetséges, mert nem lehet megállapítani. Vagy azt lehetne mondani, hogy a gondolatok hiánya azonos a nemléttel, hiszen csak a nemlétben lehetséges. Csodálatos állapot volt ez, a legmagasabb fokon más, mint a hétköznapi értelem rutinszerű belső ketyegése. Egyébként mindig megdöbbentett egy vonás, amely azokat jellemzi, akik nem adnak maguknak számot saját pszichés folyamataikról. Az ilyen ember hosszú ideig maradhat a külső ingerektől való teljes elszigeteltség állapotában, s közben nem érez semmilyen reális szükségletet – ám hirtelen minden látható ok nélkül spontán pszichés folyamat indul meg benne, amelynek hatására előre megjósolhatatlan cselekedeteket hajt végre a környező világban. A külső megfigyelő meg persze nyilván csak hüledezik: emberünk szépen hever a hátán, hever egy óráig, kettőig, háromig, aztán hirtelen fölpattan, a papucsba dugja a lábát, és ismeretlen irányba távozik, csak azért, mert a gondolatai valami homályos ok miatt (vagy az is lehet, hogy teljesen ok nélkül) holmi önkényes irányba rohannak. Márpedig az ilyen emberek vannak többségben, és éppen ezek a holdkórosok határozzák meg világunk sorsát. Az ágyam körül minden irányba kiterjedő világmindenség a legkülönfélébb zajokkal volt tele. Egyeseket felismertem – kalapácskopogás egy emelettel följebb, a zsalu messziről idehallatszó csattogása a szélben, a varjak rikoltozása –, de hogy a hangok többsége honnét ered, az nemigen volt világos. Megdöbbentő, hogy mennyi újdonságot fedez fel az ember, ha csak egy pillanatra kiüríti megkövült kacattal teli tudatát! Még az sem világos, hogy honnét jön a hangok többsége. És akkor mit lehet mondani minden másról, mi értelme van sorsunk és cselekedeteink magyarázatát keresni, arra a kevésre támaszkodva, amiről azt hisszük, hogy tudjuk! Ugyanilyen sikerrel kísérelhetnénk meg, hogy egy idegen személyiség belső életét fantazmagorikus szociális spekulációkkal magyarázzuk meg, ahogy Timur Timurovics tette – gondoltam, és hirtelen eszembe jutott az asztalán fekvő vastag dossziém. Aztán arra gondoltam, hogy Barbolin elmentében elfelejtette bezárni az ajtót. És azonnal, egy pillanat törtrésze alatt őrült terv született meg az agyamban. Körülnéztem. Legkevesebb húsz perc telt el a csendes pihenő kezdete óta, és a három szobatársam aludt. Úgy tűnt, hogy az egész ház is elaludt – ez alatt az egész idő alatt senki sem ment el kórtermünk ajtaja előtt. Óvatosan ledobtam magamról a takarót, a papucsba dugtam a lábam, fölálltam, és az ajtóig lopakodtam.

– Hová? – hallottam hátam mögül a suttogást. Megfordultam. A sarokból figyelmesen nézett rám Maria szeme a fejére húzott takaróban képződött keskeny lőrésen keresztül. – A vécére – suttogtam én is. – Ne vagánykodj – suttogta Maria –, ott a bili. Ha elkapnak, egy nap elkülönítő. – Jobb állva, mint térden – suttogtam válasz gyanánt, és kisurrantam az ajtón. Üres volt a folyosó. Homályosan emlékeztem, hogy Timur Timurovics szobája egy magas, félkör alakú ablak mellett van, s egészen közel egy hatalmas fa koronája látszik az ablak mögött. Messze elöl jobbra fordult a folyosó, és azon a helyen a nappali világosság visszfénye látszott a linóleumon. Meghajolva eljutottam a fordulóig, és megláttam az ablakot. Timur Timurovics dolgozószobájának ajtaját is rögtön megismertem a fényűző aranyozott kilincsről. A kilincs alatti kulcslyukra szorított füllel álltam ott néhány pillanatig. Egyetlen hang sem hallatszott odabentről. Végre elszántam magam, és résnyire nyitottam az ajtót. Nem volt senki a szobában. Néhány dosszié hevert az asztalon, de az enyém, a legvastagabb (jól megjegyeztem, hogy néz ki) nem volt ott, ahol emlékeztem rá. Kétségbeesetten körülnéztem. A szétdarabolt férfiú nem emberi optimizmussal nézett rám a plakátról; rosszullét és félelem fogott el. Valahogy azt hittem, hogy rögtön bejönnek az ápolók. Már majdnem megfordultam és kirohantam, amikor észrevettem, hogy egy nyitott dosszié van az asztalon szétrakott papírok alatt. „A vizes kezelések előtti taurepaminjekció-kúrát írtam elő. Cél: a beszédmozgató funkciók megkurtítása a pszichomotorikus komplexum egyidejű aktivizálásával. Még néhány latin szót olvastam. Félrelöktem a papírokat, visszafordítottam a dosszié fedőlapját, és ezt olvastam rajta: „Pjotr Puszta ügye” Timur Timurovics karosszékébe ültem. A legelső feljegyzés – a dossziéhoz csatolt külön kis füzet – olyan régi volt, hogy történelmi színt vett fel a kifakult lila tinta, amellyel készítették, ahogy azoknak a dokumentumoknak az esetében szokott lenni, amelyekben már nem élő emberekről van szó. Olvasni kezdtem. Kora gyermekkorában nem merültek fel pszichés rendellenességgel kapcsolatos panaszok. Életvidám, kedves, barátságos fiú volt. Jól tanult, különösebb esztét. ért.-et nem képviselő verseket írt. Az első patol. eltéréseket körülbelül 14 éves korában jegyezték fel. Külső okoktól független zárkózottság, ingerültség figyelhető meg. A szülei kifejezése szerint eltávolodott a családjától, érz. elidegenedés állapotában van. Kerülni kezdi barátait: ezt azzal magyarázza, hogy a vezetékneve – Puszta – miatt csúfolják. Elmondása szerint ugyanezt csinálta a földrajztanárnő, aki többször is puszta lelkűnek nevezte. Lényegesen hanyatlott a szorgalma. Ezzel párhuzamosan intenzíven filozófiai irodalmat – Hume, Berkeley, Heidegger műveit – kezdett olvasni, mindent, ami bármilyen módon a pusztaságot, ürességet és nemlétet vizsgálja. Végeredményképpen a legegyszerűbb eseményeket is kezdte metafizikai szempontok szerint értékelni, és kijelentette, hogy a vele egyidősek fölött áll az élet nagy tettének vakmerőségében. Kezdett gyakran lógni az

iskolából, s a családja kénytelen volt orvoshoz fordulni. Könnyen kontaktust teremt a pszichiáterrel. Bizalomteljes. Belső világáról a következőket mondja. „Saját világnézeti koncepció”-ja van. A beteg „szaftosán és hosszasan” elmélkedik minden környező dologról. Saját pszichés tevékenységét leírva kijelenti, hogy eszméje „a fogát belevájva elmélyed különféle jelenségek lényegében”. Gondolkozásmódja e sajátságának köszönhetően abban a helyzetben van, hogy „ízekre szedve elemezzen minden felmerülő kérdést, minden szót, minden betűt”, miközben a fejében számtalan „Én”-bői álló, önmagával vitázó „diadalmas” kórus létezik. Rendkívül határozatlanná vált, amit egyrészt a „régmúlt kínaiak” tapasztalatával, másrészt pedig azzal magyaráz, hogy „nehéz kiigazodni az ellentmondásos belső élet színei és hangjai közt”. Másrészt viszont, a saját szavai szerint, jellemző rá a „szabad gondolat sajátos szárnyalása”, amely „az összes többi laikus fölé emeli”. Ezzel kapcsolatban panaszkodik a magányra és hogy nem érti a környezete. A beteg szavaival élve senki sem képes vele „rezonanciában” gondolkozni. Úgy gondolja, hogy képes látni és érezni azt, ami a „laikusok” számára hozzáférhetetlen. Például a sötétítőfüggöny, a terítő ráncaiban, a tapéta rajzolatában stb. olyan vonalakat, mintákat és alakzatokat vesz észre, amelyek „az élet szépségét” adják. Szavai szerint, az ő „arany szerencséje” az a valami, amiért mindennap megismétli „a létezés kényszerhőstettét”. A múlt nagy filozófusai egyetlen örökösének tartja magát. Sokáig próbálja a „nép előtti beszédek”-et. A klinikai elhelyezést nem érzi terhesnek, mivel meggyőződése, hogy „önfejlődése” „helyes úton fog haladni”, a lakóhelyétől függetlenül. Valaki vastag kék ceruzával aláhúzott néhány lila szókapcsolatot. Lapoztam egyet. A további szövegnek „Organoleptics érzékelések” volt a címe. Annyit rögtön láttam, hogy tele van latin szavakkal. Gyorsan lapozni kezdtem. A lilával teleírt füzetet még csak be sem fűzték a dossziéba – a legvalószínűbb, hogy egy másik dossziéból vándorolt át ide. A következő, legvastagabb blokk előtt egy lap volt, amelyen ezt olvastam: PÉTERVÁRI PERIÓDUS (feltételes megjelölés a fantazmagória legstabilabb minősítése alapján. Ismételt kórházi elhelyezés) De a második rész egyetlen szavát sem tudtam elolvasni. Odakint Timur Timurovics hangja hangzott fel, amint ingerülten magyarázott ismeretlen beszélgetőtársának. Gyorsan nagyjából úgy rendeztem el a papírokat az asztalon, ahogy voltak, mielőtt bejöttem, majd az ablakhoz ugrottam – az jutott eszembe, hogy elbújok a sötétítőfüggöny mögött. De szinte semmi rés nem volt az üveg és a függöny között. Timur Timurovics hangja már egészen közel duhogott – azt hiszem, valamelyik ápoló fejét mosta meg. Az ajtóhoz lopakodtam, és kinéztem a kulcslyukon. Senkit sem láttam – a szoba gazdája és a társa néhány méterrel a sarok mögött állhatott. Ezután jórészt ösztönösen cselekedtem. Gyorsan kimentem a szobából, lábujjhegyen a szemközti ajtóhoz futottam, és besurrantam a mögötte lévő poros kamrafélébe. Éppen a legjobbkor. A beszélgetők elhallgattak a sarok mögött, és egy pillanat múlva megjelent

Timur Timurovics a térnek az ajtó keskeny résén keresztül látszó szegmensében. Halkan káromkodva belépett a szobájába. Harmincötig számolva (nem tudom, miért pont harmincötig – soha életemben nem kapcsolódott semmi ehhez a számhoz), kiugrottam a folyosóra, és hangtalanul a kórterem felé futottam. Senki sem vette észre a visszatérésemet – a folyosó üres volt, a szobatársaim aludtak. Néhány pillanattal azután, hogy az ágyba feküdtem, az ébresztő melodikus jele végigsuhant a folyosón; majdnem ezzel egy időben bejött Barbolin, és azt mondta, hogy a helyiségben csótányirtást tartanak, ezért ma még egy gyógyesztétikai gyakorlatunk lesz. Úgy látszik, a bolondokházában uralkodó légkör engedelmessé teszi az embert. Még csak eszébe sem jutott senkinek, hogy felháborodjon, vagy azt mondja, képtelenség ilyen sokáig egyfolytában Arisztotelészt rajzolni. Csak Maria dörmögött komoran és érthetetlenül az orra alatt. Láttam, hogy rossz hangulatban ébredt. Lehet, hogy álmodott valamit – rögtön ébredés után tanulmányozni kezdte magát a falitükörben. Nemigen tetszhetett neki, amit látott, mert néhány percig az ujjait körkörösen mozgatva a szeme körüli bőrt masszírozta. Nagy késéssel érkezett az esztétikai gyakorlatra, és még csak eszébe sem jutott, hogy Arisztotelészt rajzolja, ahogy pedig a többiek szófogadóan hozzákezdtek, köztük én is. A sarokba ült, fejét sárga szalaggal kötötte körbe, amelynek nyilván a frizuráját kellett óvnia a pszichés dimenziójában tomboló szelektől, és úgy vizsgálgatott, mintha először látna bennünket. Nem tudom, pontosan mi volt a helyzet ezzel a széllel, de nyilvánvalóan felhők gyülekeztek a szobában. Vologyin és Szerdjuk rá se hederített Mariára, és úgy gondoltam, hogy apróságoknak tulajdonítok jelentőséget. De azért nyomasztott a csönd, és elhatároztam, hogy megtöröm. – Bocsánat, Szerdjuk úr, nem sértem meg, ha beszélni próbálok magával? – kérdeztem. – Ugyan – válaszolta –, szíveskedjék! – Az isten szerelmére, ne tartsa udvariatlannak a kérdésem, de miért került ide?! – Az elmélyültség miatt – mondta Szerdjuk. – Valóban? Hát kórházba utalhatnak valakit elmélyültség miatt? Szerdjuk fürkésző, hosszú pillantást vetett rám. – Delíriumos hátterű szuicid-csavargó szindrómaként határozták meg. Bár senki sem tudja, hogy ez mit jelent. – Meséljen róla egy kicsit részletesebben! – kértem. – Ugyan, mit mesélhetnék? Feküdtem szépen a Nagornij úton egy pincében. Mégpedig abszolút személyes és nagyon fontos okok miatt, teljes gyötrő tudatom birtokában feküdtem ott. És ekkor jön egy zsaru elemlámpával és géppisztollyal. Kéri az iratokat. Hát, átadtam. Persze pénzt akar. Mindet odaadtam, ami volt, húszezret. Fogja a pénzt, de csak toporog, nem akart elmenni. A fal felé kellett volna fordulnom, és fütyülni rá, de nem, én beszélgetni kezdtem vele. – Mi van – mondom –, mit mereszted rám a szemed, vagy nincs odafönt elég gengszter? Ez meg beszédes zsaru volt – később kiderült, hogy filozófia szakot végzett. Dehogy nincs – mondja –, annyi van, hogy sok is. Csakhogy azok nem zavarják a rendet.

Hogyhogy nem? – kérdem. Hát úgy – mondja. – Mert milyen egy normális gengszter? Ránézel, és látod, csak az jár a fejében, hogy meggyilkoljon és kiraboljon valakit. Akit kirabolnak – folytatja a zsaru –, az se zavarja a rendet. Hever szépen betört koponyával, és arra gondol, hogy ez van, kirabolták. Te meg fekszel itt – mondja nekem a zsaru –, és látszik, hogy olyasmit gondolsz… Mintha nem akarnál hinni az egészben, ami körülötted van. Vagy kételkedsz benne. – Na és maga? – kérdeztem. – Mit na és én? – mondta Szerdjuk. – Fogom magam, és azt mondom: lehet, hogy tényleg kételkedem. Hisz megmondták a keleti bölcsek, hogy a világ illúzió. A keleti bölcseket persze csak úgy dobtam be, hogy az ő színvonalán legyen. Primitíven. Erre még el is vörösödik, és azt mondja: na, akkor most hogy is van ez? Én – aszondja – Hegelből írtam a diplomamunkámat, most meg géppisztollyal mászkálok itt, hogy éhen ne dögöljek, te meg olvastál valamit a Tudomány és vallás-ban, és azt hiszed, bemászhatsz a pincébe és kételkedhetsz a világ realitásában? Na szóval, szó szót követ, először bevisz hozzájuk, aztán áthoznak ide. Volt egy karcolás a hasamon, üvegcserép vágta meg, és abból a karcolásból csináltak suicidiumot a jegyzőkönyvben. – Én lecsuknám azokat – szólt közbe váratlanul Maria –, akik kételkednek a világ realitásában. Nem a bolondokházában van a helyük, hanem a börtönben. Vagy még rosszabb helyen. – Aztán miért? – kérdezte Szerdjuk. – Megmagyarázzam? – kérdezte ellenségesen Maria. – Na gyere ide, megmagyarázom! Fölállt a helyéről az ajtó mellett, az ablakhoz ment, megvárta Szerdjukot, és izmos karjával az udvarra mutatott. – Látod, ott áll az a Mercedes 600-as. – Látom – mondta Szerdjuk. – Azt mondod, hogy az is illúzió? – Abszolút valószínű, hogy az. – Tudod, ki jár ezzel az illúzióval? A diliházunk kereskedelmi igazgatója. Kicsi Vovcsiknak hívják, a gúnyneve meg Nietzscheánus. Láttad a pasast? – Láttam. – És mit gondolsz róla? – Tiszta sor: gengszter. – Akkor most gondold el: lehet, hogy tíz embert megölt ez a gengszter, hogy ilyen kocsit vegyen magának. Akkor most ez a tíz ember hiába adta az életét, ha illúzió? Miért hallgatsz? Érzed, hová vezet az egész? – Érzem – mondta komoran Szerdjuk, és visszament a székéhez. Úgy látszik, Mariának is megjött a kedve a rajzoláshoz. Fölvette a sarokból a rajztábláját, és a többiek mellé ült. – Nem – mondta, miközben hunyorítva nézte Arisztotelész mellszobrát –, ha valamikor ki akarsz innen kerülni, akkor újságot kell olvasni, és emócióidnak kell közben lenniük. Nem pedig a világ realitásában kételkedni. A szovjethatalom alatt éltünk illúziók között. Most viszont reálissá és megismerhetővé vált a világ. Érted? Szerdjuk szó nélkül rajzolt. – Mi az, nincs igazam?

– Nehéz lenne megmondani – válaszolta Szerdjuk komoran. – Azzal nem értek egyet, hogy reális. De arra én is rég rájöttem, hogy megismerhető. A szagából jöttem rá. – Uraim – mondtam, érezvén, hogy veszekedés érlelődik, és igyekeztem semleges témára terelni a beszélgetést –, nem tudják, miért éppen Arisztotelészt rajzoljuk? – Akkor ez Arisztotelész? – kérdezte Maria. – Olyan komoly képe van. A fene tudja, miért. Biztos ez akadt elsőnek a kezükbe a raktárban. – Ne légy hülye, Maria – mondta Vologyin. – Itt nincsenek véletlenek. Hisz épp most neveztél mindent a nevén. Miért vagyunk mindnyájan a diliházban? A realitáshoz akarnak itt bennünket visszatéríteni. Arisztotelészt meg pont azért rajzoljuk, mert ő találta ki, a 600-as Mercivel együtt, a realitást, ahová ki akarod íratni magad, Maria. – Hogyhogy, őelőtte nem volt? – kérdezte Maria. – Őelőtte nem volt – válaszolta élesen Vologyin. – Az hogy lehet? – Úgysem érted – mondta Vologyin. – Akkor próbáld elmagyarázni! – mondta Maria. – Lehet, hogy megértem. – Na mondd meg, miért reális ez a Merci – mondta Vologyin. Maria néhány pillanatig gyötrődve gondolkozott. – Azért, mert vasból csinálták – mondta –, hát azért. És a vashoz oda lehet menni és megfogni. – Azaz, azt akarod mondani, hogy valami őt alkotó szubsztancia teszi reálissá? Maria gondolkozni kezdett. – Lényegében igen. – Hát épp ezért rajzoljuk Arisztotelészt. Mert őelőtte semmiféle szubsztancia nem volt – mondta Vologyin. – Hát mi volt? – Nagy égi autó – mondta Vologyin –, amihez képest egy nagy szar a hatszázas Mercid. Ez az égi autó abszolút tökéletes volt. És az „autóság”-ra vonatkozó összes fogalom és kép egyedül benne volt meg. És az úgynevezett reális autók, amelyek az ókori Görögország útjait járták, egyszerűen tökéletlen árnyékainak számítottak. Mintegy a projekcióinak. Érted? – Értem. Na és aztán? – Aztán fogta magát Arisztotelész, és azt mondta, hogy a fő égi autó természetesen létezik. És az összes földi autó természetesen csupán ennek az autónak a létezés homályos és torz tükrében látszó eltorzult tükörképe. Akkor erről nem lehetett vitát nyitni. De a prototípuson és a tükörképen kívül, mondta Arisztotelész, van még valami. Az az anyag, amely felveszi ennek az autónak az alakját. Az önléttel rendelkező szubsztancia. A vas, ahogy kifejezted magad. És ez a szubsztancia reálissá is tette a világot. És vele ez a kib…tt piacgazdaság is elkezdődött. Mert addig a föld összes dolga egyszerűen tükörkép volt, és mondd meg, miféle realitása lehet a tükörképnek? Csak az reális, ami ezeket a tükörképeket létrehozza. – Hát tudja – jegyeztem meg halkan –, ez egyelőre igencsak kérdéses. Vologyin válasz nélkül hagyta a megjegyzésemet. – Érted? – kérdezte Mariát.

– Értem – válaszolta az. – Mit értesz? – Azt, hogy frankón meg vagy húzatva. Miféle autók lehettek az ókori Görögországban? – Fuh – mondta Vologyin. – Milyen kisstílű és tévedhetetlen. így tényleg hamar kiírnak innen. – Adja isten! – mondta Maria. Szerdjuk fölemelte a fejét, figyelmesen Mariára nézett, és így szólt: – Az a helyzet, Maria, hogy az utóbbi időben nagyon kezdesz bennünket elárulni. Lelki értelemben. – De nekem ki kell innen mennem, érted? – mondta Maria. – Nem akarom, hogy itt teljen el az egész életem. Kinek kellek tíz év múlva? – Hülye vagy – mondta megvetően Szerdjuk. – Tényleg nem érted, hogy csak itt lehetséges a szerelmed Arnolddal? – Állíts a szövegen! Különben szétverem a fejed ezzel a szoborral, hülye darumadár. – Próbáld meg, te köcsög – állt fel elsápadva a székről Szerdjuk –, próbáld meg! – Nem próbálni fogom – állt fel Maria is a helyéről –, hanem megteszem. Ilyen szövegért frankón kinyírják az embert. Az asztalhoz lépett, és felvette a mellszobrot. A többi néhány másodperc alatt zajlott le. Vologyinnal fölugrottunk a helyünkről. Vologyin elkapta a Mariára rohanó Szerdjukot. Maria arcát eltorzította a tébolyult düh; feje fölé emelte a mellszobrot, ütésre lendítette, és Szerdjuk felé lépett. Félrelöktem Mariát, és láttam, hogy Vologyin úgy fogja le hátulról Szerdjukot, hogy a törzséhez szorítja a karjait, és ha Maria mégis lesújt a szoborral, akkor Szerdjuk még a kezével sem tudja védeni a fejét. Megpróbáltam szétfeszíteni Vologyinnak a behunyt szemű és üdvözülten mosolygó Szerdjuk mellén összekulcsolt karját, és hirtelen észrevettem, hogy Vologyin iszonyodva néz a hátam mögé. Megfordítottam a fejem, és megláttam az élettelen gipszarcot, a szemek poros hályogával, amint lassan ereszkedik rám a plafon légypöttyös egéből.

5

Arisztotelész mellszobra volt az egyetlen, amit megőrzött az emlékezetem, amikor magamhoz tértem. Egyébként nem vagyok benne biztos, hogy a magamhoz tértem kifejezés teljes mértékben megfelelő. Gyerekkoromtól kezdve valami szégyenlős kétértelműséget éreztem benne: pontosan ki tért?, hová tért?, és ami a legérdekesebb: honnan tért? – szóval tisztára olyan csalás, mint ami egy volgai gőzös kártyaasztalánál folyik. Felnőttként aztán megértettem, hogy a magamhoz tértem kifejezés valójában azt jelenti, hogy a többiekhez tértem, mert születésétől fogva éppenséggel ezek a többiek magyarázzák meg az embernek, hogy milyen erőfeszítéseket kell magára irányoznia, hogy a nekik megfelelő formát vegye föl. De most nem erről van szó. Azért tartom nem egészen megfelelőnek az állapotom leírására ezt a kifejezést, mert felocsúdtam, de nem ébredtem fel teljesen, hanem mintegy illékony félálomban eszméltem magamra, abban az álom és ébrenlét határán lévő, mindenki számára ismerős nem anyagi világban, ahol csupán a tudatban egy pillanat alatt létrejövő és elfoszló látvány és gondolat minden, ami körös-körül van, viszont teljesen hiányzik az, aki körül ez a minden van. Rendszerint egy pillanat alatt keresztülsuhan az ember ezen az állapoton, de most valahogy megrekedtem benne néhány hosszú pillanatig; főleg Arisztotelésszel voltak kapcsolatban a gondolataim. Összefüggéstelenek és majdnem értelem híján lévők voltak – kevés rokonszenvet keltett bennem a kommunizmusnak ez az ideológiai dédapja, de személyes gyűlöletet sem éreztem iránta a tegnapiak miatt; úgy látszik, az általa feltalált szubsztancia fogalom nem volt elég szubsztanciális, hogy komoly kárt tegyen bennem. Érdekes, hogy ennek a lehető legmeggyőzőbb bizonyítéka szerepelt most félálmomban – amikor ripityára tört az ütéstől a mellszobor, kiderült, hogy üreges. Bezzeg mennyivel súlyosabb következménye lenne – gondoltam –, ha Platánéval vágtak volna fejbe. Ekkor eszembe jutott, hogy van fejem, tovaröppentek az álom utolsó részletei, és minden az emberi ébredés szokott sémája szerint folyt: nyilvánvalóvá vált, hogy ezek a gondolatok éppenséggel a fejemben léteznek, a fejem pedig kibírhatatlanul fáj. Óvatosan kinyitottam a szemem. Elsőként Annát pillantottam meg, aki az ágyam közelében ült. Nem vette észre, hogy felébredtem, mert belefeledkezett az olvasásba – egy kis nyitott Hamsun-kötetet tartott a két tenyerén. Egy ideig a szempilláimon keresztül néztem. Semmi lényegessel nem tudtam kiegészíteni a róla szerzett első benyomást, meg szükség sem volt rá. Talán még kínzóbbnak éreztem a szépségét a maga megközelíthetetlen tökéletességében. Szomorúan gondoltam rá, hogy ha a hozzá hasonló nők beleszeretnek is egy férfiba, az vagy bajszos vigéc, vagy valami vörös képű tüzér őrnagy lesz – emögött ugyanaz a

mechanizmus áll, amelynek hatására csúf barátnőt választanak a nagyon szép lányok az iskolában. Természetesen nem arról a vágyról van szó, hogy kontraszttal hangsúlyozzák a saját szépségüket (ez Ivan Bunyin színvonalú magyarázatocska lenne), hanem az irgalomról. Egyébként némi változást észleltem rajta. Biztos a megvilágítás miatt láttam úgy, hogy a haja rövidebb és kicsit világosabb lett. A tegnapi sötét ruha helyett furcsa fél-egyenruha volt rajta – fekete szoknya és bő, homokszínű zubbony, amelynek karján egy napsugarat felbontó vizespalack színes visszfénye rezgett; a palack az asztalon állt, az asztal pedig egy olyan szobában volt, amelyet még nem láttam. De legjobban az lepett meg, hogy a szoba ablakán kívül nyár volt – nyárfáknak a déli hőségben lebegő, opáloszöld, mintegy poros koronái látszottak az üvegen keresztül. Olcsó vidéki szállodaszobára hasonlított a helyiség, ahol voltam – kis asztal, két félig kárpitozott szék, mosdókagyló a falon és ernyős lámpa. Viszont a legcsekélyebb mértékben sem hasonlított a téli éjszakában száguldó vonat kupéjára, ahol tegnap este elaludtam. Felkönyököltem. Úgy látszik, teljesen váratlanul érte Annát a mozdulatom, mert a padlóra ejtette a könyvet, és zavartan rám meredt. – Hol vagyok? – kérdeztem, miközben felültem az ágyon. – Az isten szerelmére, feküdjön vissza! – mondta fölém hajolva. – Minden rendben. Biztonságban van. Keze lágy nyomásával a hátamra fektetett. – De legalább megtudhatom, hogy pontosan hol fekszem? És miért van nyár? – Igen – mondta a székre visszaülve –, nyár van. Egyáltalán nem emlékszik semmire? – Nagyon jól emlékszem mindenre. Csak azt nem értem, hogy a vonaton voltam, aztán egyszer csak ebben a szobában találom magam. – Elég gyakran beszélt lázálmában, de egyszer sem tért magához. Az idő nagy részében kómában volt. – Hogyhogy kómában? Emlékszem, hogy pezsgőt ittunk, és Saljapin is szólt… Vagy a szövőmunkások… Aztán ez a furcsa férfi… Az elvtárs… Szóval Csapajev. Fogta magát, és lekapcsoltatta a vagonokat. Anna legalább egy percig hitetlenkedve nézett a szemembe. – Milyen furcsa – mondta végül. – Mi furcsa? – Hogy éppen erre emlékszik. És aztán? – Aztán? – Igen, aztán. Például emlékszik a csatára Lozovaja állomásnál? – Nem. – És arra, ami azelőtt volt? – Azelőtt? – Na igen, előtte. Hiszen Lozovajánál már lovasszázadot vezetett. – Miféle lovasszázadot? – Maga, Petya, nagyon kitüntette magát Lozovajánál. Ha nem jön a századával a balszárny felől, akkor lemészárolnak bennünket. – Hányadika van? 160

– Június harmadika. Tudom, hogy az ilyesmi előfordul fej sérültekkel, de… Érthető lenne, ha úgy egyáltalán elveszítette volna az emlékezetét, de ezen a furcsa szelektivitáson csodálkozom. No persze nem vagyok orvos. Lehet, hogy ez is így van rendjén. A fejemhez emeltem a két kezem, és összerezzentem – úgy tűnt, hogy rövid borostával benőtt biliárdgolyóra fektettem a tenyerem. Kopaszra nyírtak, mint egy tífuszost. Volt még valami furcsaság, valamiféle tükörsima kidudorodás a bőrömön. Végighúztam rajta az ujjaimat, és rájöttem, hogy hosszú sebhely, amely átlósan átszeli az egész koponyámat. Olyan érzésem volt, mintha gumiarábikummal egy szíj darabot ragasztottak volna a bőrömre. – Srapnel – mondta Anna. – Látványos sebhely, de különben semmiség. Csak megkarcolta a golyó. Csontot nem is ért. Viszont légnyomást rendesen kapott. – Mikor történt? – kérdeztem. – Április másodikán. – És azóta nem nyertem vissza az eszméletem? – De, néhányszor igen. Szó szerint csak pillanatokra. Behunytam a szemem, és egy ideig próbáltam az emlékezetemben meglátni valamit abból, amiről Anna beszélt. De a szemhéjam mögött fellobbanó csíkokon és foltokon kívül nem volt semmi abban a sötétségben, ahová néztem. – Semmire sem emlékszem – mondtam, és még egyszer megtapogattam a fejem. – Abszolút semmire. Csupán egy álmomra, arra, hogy Péterváron, valami nyomasztó teremben Arisztotelész 161 mellszobrával verik a fejem, és minden alkalommal ripityára törik a szobor, de aztán újra elölről kezdődik az egész… Borzalom… De már tudom, miről van szó. – Nem mondom, izgalmas rémálmai vannak – mondta Anna. – Tegnap fél napig emlegetett valami Mariát, akit eltalált egy ágyúlövedék. Igaz, meglehetősen összefüggéstelen történet volt – nem is értettem, kije magának az a lány. Valószínűleg a háború útjain találkoztak? – Soha nem ismertem semmiféle Mariát. Már persze, ha nem számítjuk a közelmúlt egyik rémálmát… – Nyugodjon meg, nem akarok féltékeny lenni rá. – Nagyon sajnálom – válaszoltam, fölültem az ágyon, és letettem a lábam a földre. – Remélem, nem zavarja, hogy egy szál fehérneműben beszélek magával. – Nem kelhet fel! – De hát nagyszerűen érzem magam. Szeretnék zuhanyozni és felöltözni! – Szó sem lehet róla. – Anna – mondtam –, ha századparancsnok vagyok, akkor kell hogy legyen tisztiszolgám. – Természetesen van. – Biztos megint berúgott, mint a disznó, amíg mi itt beszélünk. Nem tudná ideküldeni? És még valami – hol van Csapajev?

A legérdekesebb, hogy a tisztiszolgám (hallgatag, nagydarab, szőke legény, akinek hosszú felsőteste és kurta, görbe lovaskatona-lába volt – idétlen párosítás, amely miatt egy fordított fogóhoz hasonlított) valóban részegnek bizonyult. Behozta a ruhámat, egy szürkészöld zubbonyt, amelyről hiányzott a váll-lap (viszont sebesülési stráf volt az ujján), dupla piros lampasszal ellátott világoskék lovaglónadrágot és egy pár puha bőrből készült, kitűnő, rövid szárú csizmát. Azonkívül az ágyamon hevert egy bozontos, fekete, tiszti karakülkucsma, egy kard – amelyre a „Pjotr Pusztának, hősiességéért” szöveg volt gravírozva –, egy pisztolytáska, benne browninggal, és von Fuhrnehr táskája, amelynek láttán majdnem rosszul lettem. Semmi sem veszett el tartalmából, csak a dobozban volt kevesebb a kokain. Azonkívül felfedeztem a táskában egy kis távcsövet és egy jegyzetfüzetet, amelyet kétségtelenül én írtam tele az egyharmadáig. A feljegyzések nagy része teljesen érthetetlen volt számomra – lovakkal, szénával és olyan emberekkel voltak kapcsolatban, akiknek a neve semmit sem jelentett számomra. De némelyik mondat valóban teljesen olyan volt, mint amilyeneket máskor is fel szoktam jegyezni: „A kereszténységet és a többi vallást is lehet meghat, energiát kisug., különbözőképpen eltávolodott objektumok összességének tekinteni. Milyen vakítóan ragyog a megfeszített Isten alakja! És milyen ostobaság primitív rendszernek nevezni a kereszténységet! Ha belegondolunk, nem Raszputyin, hanem Raszputyin meggyilkolása sodorta a forradalomba Oroszországot.” Aztán, két oldallal később: „Az életben minden »sikert« ahhoz az időszakaszhoz kell viszonyítani, amely alatt eléri az ember; ha ez az időszakasz mérhetetlenül hosszú, 163 akkor az eredmények többsége többé-kevésbé értelmetlen; bármelyik (legalábbis gyakorlati) eredmény semminek bizonyul, ha az egész élet hosszához viszonyítjuk, mert a halál után semminek sincs jelentősége. Nem megfeledkezni a plafonon lévő feliratról!” Ám úgy látszik, végérvényesen elfelejtettem a plafonon lévő feliratot. Voltak idők, amikor havonta egy jegyzetkönyvet teleírtam ilyen feljegyzésekkel, s minden egyes feljegyzésem gondolatgazdagnak és jelentősnek tűnt, amelyre feltétlenül igényt tart a jövő. De amikor elérkezett ez a jövő, elkeveredtek a jegyzetkönyvek, odakint az utcán egészen más élet folyt, és úgy alakult, hogy a végén a nyirkos Tverszkoj bulváron találtam magam, revolverrel a kabátom zsebében. Még jó, gondoltam, hogy találkoztam egy régi barátommal. Miután felöltöztem (a tisztiszolga nem hozott kapcát, és a lepedőt kellett széttépnem), egy ideig haboztam, aztán mégis föltettem a kucsmát – valami mocsoktól bűzlött, de a borotvált fejem nagyon sebezhető pontnak tűnt. A kardot az ágyon hagytam, a pisztolyt pedig kivettem a táskájából és zsebre vágtam – ki nem állom, hogy fegyver látványával izgassam az embereket, meg zsebből gyorsabban elő is lehet venni. Egy pillantást vetettem magamra a mosdó fölötti tükörben, és elégedett voltam – a kucsma valami elvadult büszkeséget kölcsönzött borostás arcomnak. Anna odalent állt, a széles, félkör alakú lépcső alján, amelyen lementem a szobámból. – Miféle ház ez? – kérdeztem. – Elhagyott kúriára hasonlít.

– Az is – mondta Anna. – Itt van a törzsünk. És nemcsak a törzs, hanem itt is lakunk. Sok minden megváltozott azóta, Pjotr, hogy századot vezetett. – Akkor hol van Csapajev? – Most nincs a városban – mondta Anna –, de hamarosan vissza kell jönnie. – Egyébként miféle város ez? – Altaj-Vidnyanszk a neve. Hegyek veszik körül. Nem is értem, hogy kerülnek ilyen helyekre városok. A társaság: néhány tiszt, egy-két különös pétervári úriember és a helyi értelmiség. A lakosság legjobb esetben is csak hallott a háborúról és a forradalomról. Na és bolsevikok szítják a hangulatot a külvárosokban. Egyszóval, eldugott hely. – Akkor mit csinálunk itt? – Várja meg Csapajevet! – mondta Anna. – Ő mindent elmagyaráz. – Akkor, engedelmével, sétálok egyet a városban. – Az lehetetlen – mondta szilárdan. – Gondoljon bele, hogy csak most tért magához! Valami rohamot kaphat, vagy nem is tudom, mi történhet magával. És ha hirtelen elveszti az eszméletét az utcán? – Nagyon meghat a gondoskodása, de ha őszinte, akkor csatlakoznia kell hozzám! – Más lehetőséget nem hagy számomra – sóhajtott. – Pontosan hová akar menni? – Ha van itt valami étterem, tudja, ahogy már a kisvárosokban lenni szokott: csenevész dézsás pálma és langyos j erezi bor kristálypalackokban. Most nagyon jól jönne. Ja és kávé! – Van itt egy hely – mondta Anna –, de pálma nélkül. És azt hiszem, hogy jerezi sincs. Altaj-Vidnyanszk főképp kicsi, földszintes és egyemeletes, egymástól elég messze lévő gerendaházakból állt. Körülöttük javarészt barnára festett, magas deszkakerítések húzódtak, amelyeken belül öreg, elvadult kertek zöldelltek, és a házak alig látszottak a lomb sűrű függönye mögött. A városközpont közelében, ahová meredek, kövezett utcán mentünk le most Annával, téglaépületek kezdődtek – általában ezek se voltak magasabbak egyemeletesnél; felfigyeltem néhány festői öntöttvas kerítésre és a tűztoronyra, amelyben volt valami nehezen megfoghatóan németes. Egészében véve tipikus kisváros volt, nem nélkülözte a szűzies bájt, csendes volt és világos, és a feje búbjáig elmerült a virágzó orgonában. Körülötte hegyek magasodtak, és mintha az általuk alkotott csésze alján feküdt volna; a központi tér, II. Sándor nyamvadt szobrával, a legmélyebben fekvő része volt. Az Ázsia Szíve nevű étterem ablakai – ahová elvitt Anna – éppen a szoborra néztek. Arra gondoltam, hogy mindez egy poémába kívánkozik. Hűvös és csendes volt az étterem; nem volt dézsás pálma, viszont kitömött medve állt a sarokban, alabárddal a kezében. Majdnem üres volt a helyiség. Két meglehetősen elhanyagolt külsejű katonatiszt ivott az egyik asztalkánál – rám emelték a tekintetüket, amikor Annával elmentünk mellettük, de azonnal egykedvűen el is fordították. Őszintén szólva, nemigen tudtam, hogy jelen státusom kötelez-e vagy sem, hogy lövöldözést kezdeményezzek velük a browningommal, de Anna nyugalmából ítélve, nem volt rá szükség; ráadásul a váll-lapokat leszedték az egyenruhájukról. A szomszéd asztalhoz ültünk, és pezsgőt rendeltem. – Kávét akart inni – mondta Anna. – Valóban. Általában nem iszom pezsgőt napközben.

– Akkor most miért teszi? – Kizárólag maga miatt. Anna elhümmögte magát. – Nagyon kedves, Pjotr. De rögtön szeretném egy szívességre kérni. Az isten szerelmére, ne kezdjen megint udvarolni! Egyáltalán nem vonz egy sebesült lovas katonával való románc perspektívája egy olyan városban, ahol fennakadások vannak a vízzel és a petróleummal. Nem is vártam mást. – Nos hát – mondtam, miután a pincér az asztalra tette az üveget –, ha sebesült lovas katonát óhajt bennem látni, akkor csak tessék! De ebben az esetben kit kell magában látnom? – Géppuskáslányt – mondta Anna. – Ha pontosabban óhajtja: lewisistát. Legjobban a korongtáras Lewist szeretem. – Tudja, mint lovas katona, gyűlölöm a maga szakmáját. Nincs sötétebb, mint egy lovas alakzat géppuska elleni támadásának kilátásai. De mivel magáról van szó, emelem poharam a géppuskásokra. Koccintottunk. – Mondja, Anna, miféle tisztek ezek a szomszéd asztalnál? Egyáltalán, milyen hatalom van a városban? – Általánosságban: a vörösök foglalták el, de fehérek is vannak benne. Vagy azt is lehet mondani, hogy a fehérek foglalták el, de vörösök is vannak benne. Úgyhogy jobb semlegesen öltözni. Körülbelül, mint mi most. – És hol az ezredünk? – Ugye azt akarta mondani, hogy a hadosztályunk? Harcokban van szétszórva. Most egészen kevés emberünk van, alig egy század harmadrésze. De mivel errefelé nincsenek nagy ellenséges erők, úgy vehetjük, hogy biztonságban vagyunk. Itt vadon van, csend. Jár az ember az utcán, látja a tegnapi ellenségeket, és arra gondol, hogy valóban reális-e az ok, amely miatt néhány napja még meg akartuk ölni egymást? – Értem, mire gondol – mondtam. – A háborúban eldurvul a szív, de csak rá kell nézni a virágzó orgonára, és úgy érzi az ember, hogy a lövedékek sivítása, a lovasok vad kiáltozása, a lőporfúst, amelyhez a vér édeskés szaga keveredik – mindez nem reális, mindez csak káprázat, álom. – Pontosan. A kérdés az, hogy mennyire reális a virágzó orgona. Lehet, hogy az is ugyanolyan álom. Ez azért már túlzás, gondoltam, de nem fejtettem ki a gondolatot. – És mondja, Anna, most mi a helyzet a frontokon? Az általános helyzetre gondolok. – Őszintén szólva, nem tudom. Vagy ahogy mostanában mondják: nincsenek információim. Újság itt nincs, és a legkülönfélébb hírek keringenek. Meg aztán, tudja, elegem van az egészből. Bevesznek és feladnak isten tudja, milyen városokat, amelyeknek olyan vad neve van, mint Buguruszlan, Bugulma és még… hogy is… Belebej. De nem egészen világos, és főleg nem különösebben érdekes, hogy hol zajlik az egész, ki veszi be, ki adja föl a városokat. A háború persze folyik, de sajátos mauve genre-rá vált róla beszélni. Összességében azt mondanám, hogy fáradtság érződik a levegőben. Valahogy alábbhagyott a lelkesedés.

Hallgattam, eltűnődve a szavain. Valahol messze fölnyerített egy ló, aztán egy kocsis elnyújtott kiáltása hallatszott. A szomszéd asztalnál ülő egyik katonatiszt végre eltalálta a vénáját az injekciós tűvel. Ezzel próbálkozott az elmúlt öt percben, miközben erősen hátradőlt, hogy lássa az asztal alá dugott kezeit – egész idő alatt két hátsó lábán billegett a széke, és néha úgy éreztem, mindjárt hanyatt vágódik. Egy nikkeldobozba tette a fecskendőt, azt pedig a pisztolytáskájába dugta. A szemében azonnal megjelenő olajos csillogásból ítélve morfium volt a fecskendőben. Egy-két percig billegett a széken, aztán az asztalra csapta a két könyökét, megfogta társa kezét, és leírhatatlan őszinteséggel a hangjában, ezt mondta: – Most gondoltam rá, Nyikolaj… Tudod, miért győznek a bolsevikok? – Miért? – Azért, mert a tanításukban eleven – ekkor behunyta a szemét, és a megfelelő szót keresve gyötrődve mozgatni kezdte az ujjait –, forró eksztázissal és gyengédséggel teli szeretet van az ember iránt. A bolsevizmus, ha teljesen elfogadja az ember, képes életre kelteni valami legmagasabb rendű reménységet, amely az ember szívében szunnyad, vagy nem? A másik tiszt a padlóra köpött. – Tudod, Zsorzs – mondta komoran –, akkor beszélhetnél a legmagasabb rendű reményről, ha a te nagynénédet is fölakasztották volna Szamarában. Az első tiszt behunyta a szemét, és néhány pillanatig hallgatott. Aztán hirtelen ezt mondta: – Állítólag nemrég látták a városban Jüngern bárót. Lovon ment, vörös köpenyben, aranykereszttel a mellén, és nem félt senkitől… Anna éppen cigarettára gyújtott; a tiszt szavai hallatán megremegett, és a gyufa majdnem kiesett a kezéből. Arra gondoltam, hogy beszélgetéssel kell lekötni a figyelmét. – És mondja, Anna, tulajdonképpen mi történt ez alatt az idő alatt? Úgy értem, a Moszkvából való elutazásunk napja óta. – Harcoltunk. Maga jó bizonyítványt állított ki magáról a csatákban, nagyon közel került Csapa-jevhez. Éjszakákat beszélgettek át. Na és aztán megsebesült. – Kíváncsi vagyok, hogy miről beszélgettünk. Vékony füstpászmát fújt a plafon felé. – Miért nem várja meg őt magát? Nagyjából tudom, hogy miről beszélgettek, de nem akarok részletekbe bocsátkozni. Ez csak magukra kettejükre tartozik. – De legalább általánosságban, Anna! – mondtam. – Csapajev az egyik legmélyebb misztikus, akit valaha ismertem. Azt hiszem, hogy a maga személyében hálás hallgatóra s talán tanítványra lelt. Sőt gyanítom, hogy a magával történt szerencsétlenség bizonyos fokig összefügg a beszélgetéseikkel. – Egy szót sem értek. – Nem csodálom – mondta Anna. – Csapajev néhányszor velem is próbált beszélgetni, és én sem értettem semmit. Az az egy biztos, hogy egy hiszékeny embert pár óra alatt képes teljesen megőrjíteni. A nagybátyám rendkívüli ember. – Tehát a nagybátyja, hát így áll a dolog. Én meg már kezdtem azt hinni, hogy másfajta kötelék fűzi hozzá.

– Ugyan már!… Különben gondoljon, amit akar! – Az isten szerelmére, bocsásson meg, de azután, amit a sebesült lovas katonáról mondott, azt hittem, hogy talán az ép lovas katonák érdeklik. – Még egy ilyen pimaszság, Pjotr, és teljesen elveszítem a maga iránti érdeklődésemet. – Tehát mégis érdeklődik irántam. Ez vigasztaló. – Ne kapaszkodjon bele a szavaimba! – Miért ne kapaszkodnék bele a nekem tetsző szavakba? – Egyszerűen biztonsági meggondolásból – mondta Anna. – Meglehetősen testessé vált, amíg öntudatlanul feküdt, és lehet, hogy nem bírják el a súlyát. Látszott, hogy helyt tud állni magáért. De azért ez már sok volt. – Drága Annám – mondtam –, nem értem, miért igyekszik mindenáron megbántani. Nagyon jól tudom, hogy tetteti magát. Valójában nem közömbös irántam – ezt azonnal megértettem, amikor magamhoz térve megláttam az ágyam mellett. És el sem tudja képzelni, hogy mennyire meghatódtam. – Attól tartok, csalódást okozok önnek, ha elmondom, miért ültem ott. – Valóban? És mi késztethet valakit, hogy egy sebesült ágya mellett üljön, az őszinte… nos, hogy is mondjam: az őszinte aggodalmon kívül? – Tényleg olyan kínos. De hát maga erőszakolta ki. Unalmas itt az élet, és rendkívül festői volt a rémálma. Bevallom, néha azért mentem, hogy hallgassam – egyszerűen csak unalmamban. Amit most mond, az sokkal kevésbé érdekel. Ezt aztán nem vártam. Lassan tízig számoltam, hogy összeszedjem magam. Aztán még egyszer. Nem segített – vegytiszta, valódi gyűlöletet éreztem Anna iránt. – Nem adna egy cigarettát? Felém nyújtotta nyitott cigarettatárcáját. – Köszönöm – mondtam. – Magával nagyon érdekes beszélni. – Úgy találja? – Igen – mondtam, s közben éreztem, hogy a cigaretta remeg az ujjaim közt, és ettől még ingerültebb lettem. – Gondolatébresztő, amit mond. – Mennyiben? – Nos, néhány perce kétségbe vonta az orgona realitását, amelyben elmerül ez a város. Ez meglepő, s ugyanakkor nagyon oroszos. – Mi olyan nagyon oroszos van benne? – Az orosz nép már régóta tudja, hogy az élet álom. Tudja, hogy mit jelent a succuba szó? – Igen – mosolygott Anna –, azt hiszem, így hívják a démont, amely női alakot ölt, hogy kísértésbe vigye az alvó férfiakat. De hogy jön ez ide? Még egyszer tízig számoltam. Nem változtak meg az érzéseim. – A legközvetlenebb módon. Amikor Oroszországban azt mondják, hogy minden fehérnép szuka, akkor a „szuka” a succuba kicsinyítő alakját jelenti. Ez a katolicizmusból jött. Biztos emlékszik rá: Második ál-Dmitrij, Marina Mniszek, mindenhol lengyelek, egyszóval, a zavaros időszak. Hát innen ered. Különben a pánmongolizmusnak is ugyanez az eredete – éppen mostanában gondoltam rá… No de elkalandoztam. Csupán annyit akartam mondani, hogy maga a „minden fehérnép szuka” kifejezés – szívből jövő

örömmel ismételtem meg ezeket a szavakat – tulajdonképpen azt jelenti, hogy az élet álom, és az orgonát, mint mondta, csak álmodjuk. És az összes sz-szukát is. Azaz, az összes fehérnépet. Anna megszívta a cigarettáját. A pofacsontján kissé rózsaszínű lett a bőr, és nem tudtam nem észrevenni, hogy fehér arca ettől még helyesebb. – Most azon gondolkozom – mondta –, hogy a pofájába öntsem a pezsgőt, vagy sem. – Nem is tudom. Én a maga helyében nem tenném. Még nem vagyunk olyan jóban. A következő pillanatban áttetsző cseppek legyezője vágódott az arcomba – Anna pohara majdnem tele volt, és olyan erővel öntötte ki a pezsgőt, hogy egy pillanatra elvesztettem a látásom. – Bocsásson meg – mondta Anna zavartan –, de maga… – Nem tesz semmit. A pezsgőnek van egy kellemes sajátossága – ha kezébe veszi az ember az üveget, befogja a száját a hüvelykujjával, és néhányszor erősen megrázza, az ujja alól habzó sugár tör elő, és gyakorlatilag az üveg egész tartalma e sugárrá alakul át. Azt hiszem, már Lermontov is ismerte a módszert, mert van olyan sora – ódon palack így őrzi bor heves sugarát –, amely nyilvánvalóan a költő ilyen természetű személyes tapasztalatát tükrözi. Bár persze nehéz találgatni egy olyan ember belső világával kapcsolatban, aki elhatározván, hogy a Gonoszra irányítja tekintetét, végeredményképpen holmi szárnyra kapott huszár ezredesről írt poémát. Nem állítom tehát, hogy Lermontov pezsgővel fröcskölte le a nőket, de fölöttébb valószínűnek tartom, tekintettel a nemi kérdés iránti örökös kíváncsiságára, illetve azokra a szemérmetlen, de abszolút elfojthatatlan asszociációkra, amelyeket ez a művelet kelt, ahányszor csak egy szép fiatal nőre irányul. Bevallom, hogy a szóban forgó képzettársítás teljesen hatalmába kerített. A pezsgő nagy része Anna zubbonyára és szoknyájára került. Az arcába céloztam, de az utolsó pillanatban valami furcsa szemérem hatására lefelé irányítottam a sugarat. Anna csak egy pillantást vetett a mellén megfeketedett zubbonyra, és vállat vont. – Maga hülye – mondta nyugodtan. – Bolondokházában a helye. – Nem csak maga gondolja így – mondtam, és az asztalra tettem az üres üveget. Nyomasztó csend támadt. Idétlenség lett volna viszonyunk további tisztázásába kezdeni, de még hülyébben nézett volna ki, ha csak szótlanul ülünk egymással szemben. Azt hiszem, Anna ugyanezt érezte; úgy látszik, az egész étteremben csak a magát módszeresen a poros ablaküveghez verdeső kövér, fekete légy tudta, hogy a továbbiakban mi a teendő. A szomszéd asztalnál ülő egyik katonatiszt mentette meg a helyzetet (mostanra teljesen elfelejtkeztem a létezésükről, de biztos vagyok benne, hogy tágabb értelemben ők sem tudták, hogy a továbbiakban mi a teendő), éppenséggel az, amelyik az előbb kábítószert adott be magának. – Tisztelt uram – hallottam meg érzelemteli hangját –, tisztelt uram, megengedi, hogy feltegyek egy kérdést? – Parancsoljon! – mondtam feléje fordulva. Nyitott fekete irattárcát tartott a kezében, és beszéd közben rá-ránézett, mintha szövegének a puskája lett volna benne. – Hadd mutatkozzam be! – mondta. – Ovecskin törzskapitány. Véletlenül úgy alakult, hogy hallottam a beszélgetésük egy részét. Természetesen nem hallgatóztam. Egyszerűen

hangosan beszéltek. – Na és? – Valóban úgy gondolja, hogy minden nő káprázat? – Tudja – mondtam, és igyekeztem minél udvariasabban beszélni –, ez nagyon bonyolult téma. Röviden: ha káprázatnak tartja ezt az egész világot, akkor nincs semmi értelme a nőket külön kategóriába sorolni. – Szóval mégis káprázat – mondta szomorúan –, mindjárt gondoltam. Hanem itt van egy fénykép. Nézze csak! Odaadott egy fényképet. A kép egy cserép geránium mellett ülő, hétköznapi arcú lányt örökített meg. Észrevettem, hogy szeme sarkából Anna is a képre pillant. – Ez a menyasszonyom, Nyura – mondta a törzskapitány. – Azaz a volt menyasszonyom. Fogalmam sincs, hogy most hol van. A régmúlt napokra emlékszem, és előttem van minden, mint az életben. A jégpálya a Patriarsijén, vagy nyáron a birtokon… De valójában minden elmúlt, elmúlt visszavonhatatlanul, és mi változott volna meg a világban, ha mindez soha nem lett volna? Tudja, mi a szörnyű? Az, hogy nincs semmi különbség. – Értem – mondtam –, higgye el, értem. – Ezek szerint Nyura is káprázat? – Ezek szerint igen – válaszoltam. – Aha – mondta elégedetten, és cigarettázó, mosolygó társára nézett. – Azaz úgy kell értenem a szavait, tisztelt uram, hogy Nyura, a menyasz-szonyom szuka? – Tessék? – Hát hogyne – mondta Ovecskin törzskapitány, és megint a társára nézett. – Ha az élet álom, akkor az összes nőt is csak álmodjuk. A menyasszonyom, Nyura, nő, következésképp ő is álomban szerepel. – Tegyük fel. Na és aztán? – És nem maga mondta az imént, hogy a szuka a succuba szó kicsinyítő formája? Tegyük fel, hogy Nyura úgy izgat engem, mint nő, miközben káprázat – akkor ebből nem az következik egyértelműen, hogy szuka? Az következik. És tudja, tisztelt uram, hogy milyen következménnyel jár, ha valaki ilyent mond nyilvánosan? Figyelmesen ránéztem. Körülbelül harmincéves volt; kék szemű, búzasárga bajszú, a homloka magas, fölötte két kopasz folt – és mindebben a kisvárosi démonizmus olyan koncentrációja érződött, hogy ingerültség fogott el. – Ide figyeljen – mondtam, miközben észrevétlenül a zsebembe csúsztattam a kezem, és megfogtam a pisztoly markolatát –, igazán eltúlozza. Nem volt szerencsém ismerni a menyasszonyát. Nem lehet semmilyen véleményem vele kapcsolatban. – Senki sem merészelhet olyan feltevésekkel előállni, amelyekből az következik, hogy a menyasszonyom, Nyura szuka. Nagyon szomorú, de csak egyetlen kiutat látok a kialakult helyzetből. Szemembe fúrta a tekintetét, a pisztolytáskájára tette a kezét, és kezdte lassan kinyitni. Már lőni akartam, de eszembe jutott, hogy a kis doboz van benne a fecskendővel. Nevetséges volt a helyzet.

– Meg akar szúrni? – kérdeztem. – Köszönöm, de utálom a morfiumot. Szerintem eltompítja az embert. A törzskapitány elrántotta a kezét a pisztolytáskától, és társára, egy testes, a hőségtől lila fejű fiatalemberre nézett, aki figyelmesen hallgatta a beszélgetésünket. – Csillapodj, Zsorzs – mondta a fiatalember, miközben kikászálódott az asztal mögül, és közben kihúzta a kardját –, majd én magam szúrom meg az urat! Isten tudja, mi történt volna ezután – talán lelövöm a következő pillanatban, még csak nem is nagyon sajnálkozva, mert arcszíne gutaütésre való hajlamról árulkodott, úgyhogy aligha adatott volna meg neki hosszú élet. De ekkor váratlan dolog történt. Hangos kiáltás hallatszott az ajtóból: – Mindenki a helyén marad! Egy mozdulat, és lövök! Odanéztem. Az ajtóban magas, széles vállú, szürke öltönyt és lila orosz inget viselő férfi állt. Arca határozottságot és erőt sugárzott – nagyszerűen mutatott volna egy antik domborművön, ha nem ront a képen csökött álla. A feje kopaszra volt borotválva, mindkét kezében revolvert tartott. A két tiszt mozdulatlanná dermedt a helyén; a kopasz úriember gyorsan az asztalukhoz jött, és fejüknek szegezett revolverrel megállt. A törzskapitány szapora pislogásba kezdett. – Állni! – mondta a férfi. – Állni!… Nyugodtan!… Hirtelen düh torzította el az arcát, és egymás után kétszer meghúzta a revolverek ravaszát. Üresen csettentek. – Hallottak az orosz rulettről, uraim? – kérdezte.-Na!? – Hallottunk – mondta a lila arcú tiszt. – Vegyék úgy, hogy most mindketten azt játszanak, én pedig amolyan krupié vagyok. Bizalmasan közlöm, hogy mindkét tárban éles a harmadik lőszer. Ha megértettek, minél gyorsabban hozzák a tudomásomra! – Hogyan? – kérdezte a törzskapitány. – Emeljék fel a kezüket – mondta a borotvált fejű úriember. Fölemelték a kezüket; a padlóra eső kard csörömpölése miatt elfintorodtam. – Kifelé! – mondta az ismeretlen –, és nagyon kérem, hogy ne nézzenek vissza! Azt rosszul viselem. Nem kellett megismételnie a szavait; a két tiszt a megkezdett bort és a hamutálban füstölgő cigarettát hátrahagyva, méltóságteljesen iszkolva elhagyta a helyiséget. A férfi az asztalunkra tette a Naguanjait, amikor kint voltak, és meghajolt Anna előtt, aki – úgy tűnt – nagyon kegyesen nézett rá. – Anna – mondta a férfi, miközben ajkához emelte Anna kezét –, mekkora öröm, hogy itt láthatom. – Üdvözlöm, Grigorij – mondta Anna. – Régóta a városban van? – Éppen csak megérkeztem. – A maga lovai látszanak az ablakban? – Az enyémek. – És természetesen megkocsikáztat? A férfi elmosolyodott. – Grigorij – mondta Anna –, szeretem magát.

A borotvált fejű férfiú felém fordult, és kezet nyújtott. – Grigorij Kotovszkij. – Pjotr Puszta – válaszoltam, és megszorítottam a kezét. – Á, akkor maga Csapajev komisszárja? Aki megsebesült Lozovajánál? Sokat hallottam magáról. Szívből örülök, hogy egészségesen látom. – Még nem gyógyult fel egészen – mondta Anna, és gyors pillantással végigmért. Kotovszkij az asztalhoz ült. – És tulajdonképpen mi baja volt ezekkel az urakkal? – Az álom metafizikájáról vitatkoztunk – mondtam. Kotovszkij elnevette magát. – Maga nagyon szeret ilyen témákról beszélni vidéki éttermekben. Egyébként hallottam, hogy Lozovajánál is a vasúti restiben folytatott beszélgetéssel kezdődött minden. Vállat vontam. – Ebből semmire sem emlékszik – mondta Anna. – Részleges emlékezetvesztés. Előfordul, ha valaki erős légnyomást kap. – Remélem, hamarosan teljesen felgyógyul a sebesüléséből – mondta Kotovszkij, és fölvette az asztalról az egyik revolvert. Kibillentette oldalra a revolverdobot, néhányszor felhúzta, aztán meghúzta a ravaszt. Halkan elkáromkodta magát, és hitetlenkedve megcsóválta a fejét. Csodálkozva láttam, hogy a revolverdob tele van éles lőszerrel. – A franc ezekbe az orosz gyártmányú Nagua-nokba – mondta, és rám pillantott. – Sohasem bízhatja rájuk magát az ember. Egyszer olyan kutyaszorítóba kerültem miattuk… Visszadobta a revolvert az asztalra, és megrázta a fejét, mintha sötét gondolatokat űzne el magától. – Mi van Csapajevvel? Anna legyintett. – Iszik – mondta. – Az ördög tudja, mi a csuda ez, de már félelmetes. Tegnap egy szál ingben kirohant az utcára, mauserrel a kezében, és háromszor az égre lőtt, aztán gondolkozott egy kicsit, háromszor a földbe lőtt, és ment lefeküdni. – Magasröptű, magasröptű – dörmögte Kotovszkij. – És maga nem fél, hogy ilyen állapotban bevetheti az agyag géppuskát? Anna rám sandított, mire egyszeriben teljesen fölöslegesnek éreztem magam az asztalnál. Úgy látszik, ők ketten is pontosan ugyanezt érezték, mert elviselhetetlenné vált az elhúzódó hallgatás. – Egyébként, Pjotr, mit gondolnak ezek az úriemberek az álom metafizikájáról? – kérdezte végül Kotovszkij. – Á, semmit – válaszoltam. – Buták. Bocsássanak meg, de kimennék a friss levegőre! Megfájdult a fejem. – Igen, Grigorij – mondta Anna –, kísérjük haza Pjotrot, és majd ott eldöntjük, mivel töltsük az estét! – Köszönöm – mondtam –, de egyedül megyek. Itt van a közelben, és emlékszem az útra. – Később találkozunk – mondta Kotovszkij. Anna rám sem nézett. Még föl sem álltam

az asztaltól, és már élénk beszélgetésbe merültek. Visszanéztem az ajtóból: Anna csengő hangon kacagott, és Kotovszkij kezét lapogatta a tenyerével, mintha kérlelné, hogy ne meséljen tovább valami kibírhatatlanul vicces dolgot. Az ajtón kilépve egy könnyű, rugós kocsit pillantottam meg, amelybe két szürke ügetőlovat fogtak. Nyilván Kotovszkij fogata volt. Befordultam a sarkon, és elindultam fölfelé az utcán, amelyen nemrég lejöttünk Annával. Délután három körül járt az idő, és kibírhatatlan hőség volt. Arra gondoltam, hogy mennyire megváltozott minden az ébredésem pillanatától; nyoma sem maradt békés nyugalmamnak, de a legkellemetlenebb az volt, hogy sehogy sem mentek ki a fejemből Kotovszkij lovai. Nevetségesnek találtam, hogy ilyen apróság képes nyomasztani, pontosabban abba a normális állapotba akartam kerülni, amelyben nevetségesnek tűnik az ilyesmi, de nem sikerült. Valójában mélyen meg voltam sebezve. Természetesen nem Kotovszkij és a lovai, hanem Anna megfoghatatlan és kifejezhetetlen szépsége miatt, amely a legelső pillanattól arra kény szeri tett, hogy azt feltételezzem: mély és finom lelke van. Még gondolni sem lehetett rá, hogy holmi ügetőlovak képesek vonzóvá tenni tulajdonosukat Anna szemében. Mindazonáltal éppen így állt a dolog. Egyáltalán, gondoltam, az a legfurcsább, ha azt feltételezem, hogy egy nőnek valami más kell. Ugyan mi? Valamiféle lelki kincs? Hangosan felnevettem, és két útfélen grasszáló tyúk riadtan eliramodott onnét. Ez már aztán érdekes – gondoltam –, hiszen ha nem akarok hazudni magamnak, be kell vallanom, éppenséggel azt gondolom, hogy lelki kincs. Ha a dolog mélyére nézek, feltételezem, hogy van bennem valami, ami képes vonzani ezt a nőt, és mérhetetlenül magasabbra helyez a szemében egy pár ügetőló tulajdonosánál. Hanem az ilyen szembeállítás már elviselhetetlen közönségességet hordoz magában – és azzal, hogy képes vagyok rá, én magam alacsonyítom egy pár ügetőló szintjére azt, aminek szerintem mérhetetlenül magasabb rendűnek kellene lennie Anna szemében. Ha számomra egynemű ez a két dolog, akkor neki miért kellene különbséget tennie köztük? Meg aztán, tulajdonképpen mi az, aminek szemében a lovaknál magasabban kellene állnia? A belső világomnak? A gondolataimnak és az érzéseimnek? Felnyögtem az ön-utálattól. Legalább magadat ne hülyítsd! – gondoltam. Hiszen hosszú évek óta az a legfőbb problémám, hogy valami szemétdombon hagyva úgynevezett belső világomat, hogyan szabaduljak meg ezektől a gondolatoktól és érzésektől. De az sem változtat semmin, ha egy pillanatig feltételezem, hogy a belső világom ténylegesen képvisel legalább valamiféle esztétikai értéket, hiszen minden nagyszerű dolog, ami csak lehet egy emberben, elérhetetlen mások számára, mert igazából annak is elérhetetlen, akiben van. Vajon a belső látással erre a nagyszerű dologra meredve, lehet-e azt mondani: íme, ez az, itt volt, van és lesz? Vajon lehet-e valahogy birtokolni, lehet-e egyáltalán azt mondani, hogy az enyém? Hogy tudom összehasonlítani Kotovszkij lovaival azt, aminek nincs hozzám köze, azt, amit egyszerűen csak láttam életem legjobb pillanataiban. És vajon hibáztathatom-e Annát, ha nem óhajtja azt látni bennem, amit már régóta én magam sem látok? Nem, ez valóban ostobaság, hiszen még azokban a ritka pillanatokban, amelyekben talán megtaláltam ezt a legfőbb dolgot, még azokban a pillanatokban is tisztán éreztem, hogy képtelenség kifejezni, képtelenség. Nos, lehet például ez a legfőbb dolog csupáncsak annyi, hogy a

tanúja vagyok, amint valaki az ablakból a napnyugtát nézi, és egyszer csak egy pontos, szép kifejezést mond – és ennyi az egész. Az meg, amit én mondok az alkonyokat és hajnalokat nézve, már régóta elviselhetetlenül bosszant. Semmiféle különleges szépség nem sajátja a lelkemnek – gondoltam –, épp ellenkezőleg, azt keresem Annában, ami sosem volt meg bennem. Az egyetlen, ami marad belőlem, amikor Annát látom – ez a magába szívó puszta úr, amelyet csak az ő jelenléte, hangja, arca képes betölteni. Úgyhogy mit tudok a Kotovszkijjal való kocsikázás ellenében ajánlani neki? Saját magamat? Más szavakkal – azt, hogy a közelében remélek választ valamiféle, a lelkemet kínzó sötét és zavaros kérdésre? Abszurdum. Én is inkább elmennék Kotovszkijjal kocsikázni. Megálltam, és egy töredezett útjelző kőre ültem. Őrjítőén tűzött a nap. Nyomott hangulatban voltam, úgy éreztem magam, mint akit megvertek; nem emlékszem, hogy valaha is ennyire undorodtam volna magamtól. A karakülkucsmámat átitató pezsgő savanykás bűze lelkem igazi névjegykártyájának tűnt ebben a pillanatban. Közömbös, megkövült nyár vett körül, valahol lustán ugattak a kutyák, az égből pedig végtelen géppuskasorozattal verette a világot az izzó nap. Amikor felmerült ez a hasonlat, rögtön eszembe jutott, hogy Anna géppuskáslánynak nevezi magát; éreztem, hogy könnybe lábad a szemem, és az arcomra szorítottam a tenyerem. Néhány perc múlva fölálltam, és mentem tovább hegynek fölfelé. Jobban éreztem magam, sőt, a lelkemen az előbb még vadul átszáguldozó, és a teljes megsemmisítéssel fenyegető gondolatok hirtelen valami finom gyönyör forrásává váltak. A hatalmába kerítő bánat kimondhatatlanul édes volt, és tudtam, hogy már egy óra múlva megpróbálom újból felidézni magamban, de akkor már nem jelentkezik. Hamarosan elértem a kúriát. Észrevettem, hogy néhány lovat kötöttek ki az udvarban, amíg távol voltam. Azonkívül az egyik oldalszárny kéményéből füst szállt föl. A kapuhoz érve megálltam. Az utca tovább emelkedett fölfelé, és eltűnt egy kanyarulat mögött a sűrű zöldben: odafönt egyetlen ház sem látszott, úgyhogy teljesen érthetetlen volt, hová vezet. Senkit sem akartam látni, ezért az udvarba érve lassan kezdtem megkerülni a házat. – Gyerünk – zengett egy basszus az emeleten –, tartsd a homlokod, te hülye, hadd fricskázzam meg! Biztos kártyáztak. Elértem a ház végéig, befordultam a sarkánál, és a hátsó udvarban találtam magam. Meglepően festőinek bizonyult – a faltól néhány méterre kezdett aláereszkedni a föld, és a föléje magasodó fák árnyékában megbúvó mélyedést alkotott. Kis patak csörgedezett a mélyedésben, és két vagy három gazdasági épület teteje látszott, távolabb pedig, egy kis puszta téren egy nagy szénaboglya magasodott – pontosan olyan, ahogy a Nyiva idilli falusi képein ábrázolják. Hirtelen rettenetesen szerettem volna belehemperedni a szénába, és elindultam a boglya felé. És amikor már mindössze tíz lépés választott el tőle, valami fa mögül, puskával a kezében előttem termett egy ember, és elállta az utamat. Éppen az a baskír állt előttem, aki felszolgált az asztalunknál a törzs vagon étkezőjében, aztán pedig lekapcsolta a szövőmunkások kocsijait – csak most ritka fekete szakáll borította az arcát.

– Ide figyeljen – mondtam –, hiszen ismerjük egymást, nem? Egyszerűen heverni akarok a szénában, és kész. Megígérem, hogy nem dohányzom. A baskír egyáltalán nem reagált a szavaimra; abszolút kifejezéstelen szemmel nézett rám. Megpróbáltam kikerülni, mire hátralépett, fölemelte a puskát, és a torkomnak szegezte a szuronyt. Megfordultam és kullogva visszafelé indultam. Őszintén szólva, volt valami a baskír magatartásában, amitől komolyan megijedtem. Amikor a torkomnak szegezte a szuronyt, úgy fogta a puskát, akár a lándzsát, mintha nem is sejtené, hogy lőni is lehet vele, és ez a mozdulat olyan vad sztyeppi erőt árasztott, hogy a zsebemben lévő browning egyszerű játék pisztolynak tűnt. Egyébként mindez csak az idegek játéka volt. Körülnéztem, amikor a patakhoz értem. Már nem láttam a baskírt. A víz mellé guggoltam, és sokáig mostam benne a kucsmámat. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a vízcsobogásra, akár valami furcsa hangszer hangjára, csendes és elég kellemes emberi hang rakódik rá. A legközelebbi fészerben (a tetején meredező kéményből ítélve egykor fürdő volt) valaki magában énekelt: – Fehér ingben ballagok a mezőn… A darvak, mint keresztek a harangtornyokon… Volt valami ezekben a szavakban, ami megfogott, és elhatároztam, megnézem, hogy ki énekel. Kifacsartam a vizet a kucsmából, az övembe dugtam, a fészerhez mentem, és kopogás nélkül kitártam az ajtaját. Odabent frissen gyalult deszkákból készült széles asztal és két pad volt. Az asztalon pohár, néhány fej hagyma, és zavaros folyadékkal egy hatalmas bütykös. A hozzám közeli padon, háttal nekem egy férfi ült, kieresztett tiszta fehér ingben. – Bocsánat – mondtam –, véletlenül nem vodka van az üvegében? – Nem – mondta felém fordulva a férfi –, hanem bundapálinka. Csapajev volt az. Összerezzentem a meglepetéstől. – Vaszilij Ivanovics! – Adj’ isten, Petyka – mondta, széles mosollyal az arcán. – Látom, fölkeltél. Abszolút nem emlékeztem a pillanatra, amikor áttértünk a tegeződésre. De sok másra sem. Csapajev könnyed pajkossággal nézett rám; egy nyirkos hajfürt hullott a homlokába, az ing pedig a hasa közepéig ki volt gombolva. Teljesen hétköznapi volt a kinézete, és annyira nem hasonlított arra a képre, amelyet az emlékezetem őrzött róla, hogy néhány pillanatig ingadoztam, hátha tévedésről van szó. – Ülj le, Petyka, ülj le! – mondta, és a másik padra bökött a fejével. – Hát maga, Vaszilij Ivanovics, nem utazott el? – kérdeztem, miközben leültem. – Egy órája gyöttem meg – mondta –, és egyből irány a fürdő. Ilyen hőségben az az első. De mér rólam kérdezel, magadról beszélj! Hogy vagy? – Rendben – mondtam. – Merhogy fölkeltél, a fejedbe csaptad a kucsmát, és irány a város. Ne hősködje', te! Aztán mi ez a szófia beszéd, hogy elment az emlékezeted? – Így is van – mondtam, és igyekeztem észre se venni, hogyan erőlteti az ízes kifejezéseket. – De ki beszélt róla ilyen gyorsan? – Hát Szemjon, ki más? A tisztiszolgád. Tényleg nem emlékezel semmire? – Csak arra, hogyan szálltunk vonatra Moszkvában – mondtam –, a többit mintha

elvágták volna. Még arra sem emlékszem, hogy milyen körülmények közt kezdett tegezni. Néhány pillanatig hunyorítva nézett az arcomba, mintha belém nézne. – Igen – mondta végül –, látom. Rosszul áll a dolog. Azt hiszem, Petyka, hogy egyszerűen föl akarod zavarni a vizet. – Miféle vizet? – Ha akarod, csináld – mondta titokzatosan. – Fiatalság – bolondság. Tegeződni pedig Lozovaja állomáson kezdtünk, nem sokkal a csata előtt. – Miféle csata volt az? – kérdeztem a homlokomat ráncolva. – Hányszor hallottam már, de semmire sem tudok visszaemlékezni. Csak a fejem fájdul bele. – Na, ha belefájdul, akkor ne gondolj rá! Hisz inni akartál, nem? Akkor igyál! A pohár fölé billentette az üveget, csurig töltötte és elém tolta. – Hálás köszönetem – mondtam gúnyosan, és ittam. Ijesztően zavaros árnyalata ellenére príma kisüsti volt – azt hiszem, füveken ágyazták. – Kérsz hagymát? – kérdezte Csapajev. – Most nem. De nem kizárt, hogy egy idő után abba az állapotba kerülök, amikor képes leszek, sőt akarok is hagymát harapni a kisüstire, akár a nép egyszerű gyermekei. – Mit lógatod az orrod? – Csak úgy. A gondolataim. – Aztán miféle gondolatok? – Hát valóban érdekli, Vaszilij Ivanovics, hogy min gondolkozom? – Hát hogyne – mondta –, persze. – Arra gondolok, Vaszilij Ivanovics, hogy egy gyönyörű nő szerelme valójában mindig leereszkedés. Mert az ember egyszerűen képtelen rá, hogy méltó legyen az ilyen szerelemre. – He? – kérdezte a homlokát ráncolva. – Ne bohóckodjon már! – mondtam. – Én komolyan beszélek. – Komolyan? – kérdezte Csapajev. – Na jó. Akkor ide figyelj: leereszkedés csak egyvalamitől egy másik valamihez lehetséges. Mint ebbe a kis vízmosásba! Mitől mihez zajlik ez a te leereszkedésed? Gondolkozni kezdtem. Világos volt, hogy hová akar kilyukadni. Ha azt mondom, hogy a szépségnek a rúthoz és szenvedőhöz való leereszkedéséről beszélek, akkor rögtön megkérdezi, hogy tudatosul-e önmagában a szépség, és megmaradhat-e szépségnek, ha ebben a minőségben tudatosul önmagában. Nem tudtam válaszolni erre a kérdésre, amely majdnem az őrületbe kergetett a hosszú pétervári éjszakákon. Ha viszont az önmagában nem tudatosuló szépségről van szó, akkor hogy beszélhetünk leereszkedésről? Csapajev határozottan nem volt egyszerű eset. – Mondjuk úgy, Vaszilij Ivanovics, hogy nem valaminek a valamihez való leereszkedéséről, hanem a leereszkedés önmagában vett aktusáról van szó. Azt is mondhatnám, már ontologikus leereszkedésről. – És hol megy végbe ez a má' rontó logikus leereszkedés? – kérdezte, miközben lehajolt, és még egy poharat vett elő az asztal alól. – Nem vagyok hajlandó ilyen hangnemben beszélgetni.

– Akkor igyunk még! – mondta Csapajev. Ittunk. Néhány pillanatig habozva néztem egy fej hagymát. – Tényleg mondd meg, hol megy végbe! – mondta Csapajev, és megtörölte a bajszát. – Ha képes komolyan beszélni, akkor megmondom. – Na mongyad, mongyad! – Helyesebb lenne azt mondani, hogy valójában nincs semmiféle leereszkedés. Egyszerűen csak az ilyen szerelmet leereszkedésként értelmezzük. – És hol értelmezzük? – A tudatunkban, Vaszilij Ivanovics, a tudatunkban – mondtam szarkasztikusan. – Azaz, egyszerűen szólva, a fejünkben? – Nagyjából igen. – És a szerelem hol megy végbe? – Ugyanott, Vaszilij Ivanovics. Nagyjából. – Na akkor… – mondta Csapajev elégedetten. – Tehát azt kérdezted, hogy a… Hogy a szerelem mindig leereszkedés-e, így van? – Így· – Tehát a fejedben megy végbe a szerelem? – Igen. – És a leereszkedés is? – Úgy néz ki, Vaszilij Ivanovics. És aztán? – De hát hogy süllyedhettél odáig, Petyka, hogy engem kérdezel, a parancsnokodat, hogy mindig a fejedben vagy nem mindig a fejedben megy végbe, ami végbemegy a fejedben? – Szofisztika – mondtam, és ittam. – Tiszta szofista halandzsa. Meg egyáltalán, nem értem, hogy miért kínzom magam. Hisz mindez már megtörtént velem Péterváron, és a sötétbordó bársonyruhát viselő gyönyörű fiatal nő ugyanígy tette az asztalra az üres pezsgőspoharat, és ugyanígy nyúltam a zsebkendőért a zsebembe… Csapajev, a hangomat elnyomva, hangosan elkrákogta magát. Nem tudván, kihez intézve szavaimat, végigmondtam: – Hogy mit akarok ettől a lánytól? Talán nem tudom, hogy a múltba nem lehet visszatérni? Lehet mesteri módon hamisítani a külső körülményeit, de semmiképpen sem lehet visszahoznia régi önmagamat, semmiképpen… – Ha a kutya megenné, amit összehordasz, Petyka, akkor kiokádná – mondta Csapajev. – Pezsgőspohár, bársonyruha… – Mi az, Vaszilij Ivanovics? – kérdeztem, nehezen fékezve magam. – Mostanában Tolsztojt olvasgatott? Elhatározta, hogy elparasztosodik? – Nem kő minekünk Tolsztojt olvasgatni. Ha meg az Anka miatt esz a fene, akkor megmondom neked, hogy minden fehérnéphez a maga módján lehet hozzáférkőzni. Az Ankáért senyvedsz, mi? Jól mondom? Két szűk, ravasz réssé változott a szeme. Aztán hirtelen az asztalra vágott az öklével: – Válaszolj, ha a hadosztályparancsnok kérdez! Határozottan úgy nézett ki, hogy nem tudom kizökkenteni ebből a mostani hangulatából.

– Nem számít – mondtam –, gyerünk, Vaszilij Ivanovics, igyunk még! Halkan felnevetett, és teletöltötte mindkét poharat. Az azután következő néhány órára homályosan emlékszem. Nagyon berúgtam. Azt hiszem, a háborúról folyt a szó – Csapajev a világháborúról mesélt. Egészen valószerűre sikeredett: a német lovasságról beszélt, valamiféle folyó fölötti állásokról, a gáztámadásokról és malmokról, amelyek tetején géppuskások fészkelték be magukat. Egyszer még erős izgalomba is jött, és villogó szemmel kiabálni kezdett: – Eh, Petyka! Tudod te egyáltalán, hogyan harcolok én? Azt te nem tudhatod! Csapajevnek összesen három csapása van, érted? Gépiesen bólogattam, de figyelmetlenül hallgattam. – Az első csapás: hol? Olyan erősen az asztalra vágott az öklével, hogy majdnem felborult az üveg. – A második: mikor? És megint az asztal lapjára csapott. – És a harmadik: ki? Más körülmények közt értékeltem volna az előadását, de a hőség és a bundapálinka úgy el-bágyasztott, hogy az ordítozás és az asztalcsap-kodás ellenére hamarosan elaludtam, csak úgy, a padon ültömben, és amikor felébredtem, odakint már sötét volt, és távoli birkabégetés hallatszott. Fölemeltem a fejem az asztalról, és körülnéztem. Olyan érzésem volt, hogy valami pétervári kocsisvendéglőben ülök. Időközben petróleumlámpa került az asztalra. Csapajev ugyanúgy ült velem szemben, pohárral a kezében, mint addig, valamit énekelt magában, és a falat nézte. A szeme majdnem olyan zavaros volt, mint a bundapálinka a már félig üres üvegben. Talán az ő modorában kellene vele beszélgetni? – gondoltam, és eltúlzott fesztelenséggel az asztalra csaptam az öklömmel. – Aztán mondja, Vaszilij Ivanovics, de őszintén ám! Maga vörös vagy fehér? – Én? – fordította rám a tekintetét. – Megmondjam? Fölvett az asztalról két fej hagymát, és szó nélkül hámozni kezdte őket. Az egyiket úgy lehámozta, hogy fehér lett, de a másikról csak a fölső héját húzta le, a vöröseslila hártyáig. – Nézd, Petyka – mondta, és maga elé tette őket az asztalra. – Itt van előtted két fej hagyma. Az egyik fehér, a másik vörös. – Na és? – mondtam. – Nézz a fehérre! – Nézek. – És most a vörösre! – És aztán? – Most pedig mindkettőre! – Nézek – mondtam. – Akkor most te milyen vagy – vörös vagy fehér? – Én? Hogyhogy? – Amikor a vöröshagymára nézel, vörös leszel? – Nem. – Amikor a fehérre, fehér leszel?

– Nem – mondtam –, nem leszek. – Menjünk tovább – mondta. – Vannak földrajzi térképek. Ez az asztal pedig a tudat egyszerűsített térképe. Itt vannak a vörösek. Itt pedig a fehérek. De vajon attól, hogy tudatosulnak bennünk a vörösek és a fehérek, mi magunk felvesszük a színeket? És mi az bennünk, ami fel tudja őket venni? – Maga aztán tudja csűrni-csavarni, Vaszilij Ivanovics. Tehát nem vagyunk se vörösek, se fehérek. De akkor kik vagyunk? – Mielőtt bonyolult dolgokról beszélnél, Petyka, előbb az egyszerűek közt tegyél rendet! Hiszen a „mi” bonyolultabb, mint az „én”, igaz? – Igaz. – Mit nevezel „én”-nek? – Úgy néz ki, hogy magamat. – Meg tudod nekem mondani, hogy ki vagy? – Pjotr Puszta. – Ez a neved. De az ki, aki ezt a nevet viseli? – Hát, azt lehetne mondani, hogy az én, az egy pszichikai személyiség. Szokások, tapasztalatok összessége… Meg ismereteké, ízlésé, ilyesmi. – És kiéi ezek a szokások, Petyka? – kérdezte meggyőződéssel Csapajev. – Az enyémek – vontam meg a vállam. – De hát épp most mondtad, Petyka, hogy szokások összessége vagy. Ha ezek a szokások a tieid, akkor az derül ki, hogy szokások összességeinek a szokásai? – Mulatságosan hangzik, de tulajdonképpen így van. – És milyen szokásai vannak a szokásoknak? Ingerültség fogott el. – Meglehetősen primitív ez az egész beszélgetés. Hiszen azzal kezdtük, hogy ki vagyok a természetem szerint. Ha úgy tetszik, azt tartom magamról… Nos, mondjuk, hogy monád vagyok, leibnizi értelemben. – És akkor ki az, aki ennek a mondádnak tartja magát? – A monád tartja magát – mondtam, és szilárdan elhatároztam, hogy uralkodom magamon. – Jól van – hunyorított ravaszul Csapajev –, a „ki”-ről majd később beszélünk. De most, drága barátom, gyerünk, vizsgáljuk meg a „hol”-t! Mondd csak, hol él ez a mondád? – A tudatomban. – És a tudatod hol van? – Hát itt – mondtam, és megkopogtattam a fejem. – És a fejed hol van? – A nyakamon. – És a nyakad hol van? – Ebben a szobában. – És a szoba hol van? – A házban. – És a ház? – Oroszországban. – És Oroszország hol van?

– Bajban, Vaszilij Ivanovics. – Hagyd ezt! – förmedt rám szigorúan. – Majd akkor viccelsz, ha a parancsnokod utasít rá! Válaszolj ! – Hát hol lenne? A Földön. Koccintottunk és ittunk. – És a Föld hol van? – A világegyetemben. – És a világegyetem hol van? Egy pillanatig gondolkoztam. – Önmagában. – És hol van ez az önmagában? – A tudatomban. – Na akkor Petya, az derül ki, hogy a tudatod a tudatodban van? – Az derül ki. – E-egen – mondta Csapajev, és megtörölte a bajszát. – Most pedig jól figyelj! Mi az a hely, ahol a tudatod van? – Nem értem, Vaszilij Ivanovics. A hely fogalma is a tudati kategóriák egyike, úgyhogy… – Hol van ez a hely? Milyen helyen van a hely fogalma? – Hát, mondjuk, hogy az már egyáltalán nem hely. Azt lehetne mondani, hogy az a re… Torkomon akadt a szó. Lám – gondoltam –, hová akar kilyukadni. Ha használom a realitás szót, akkor megint arra futtat ki mindent, hogy valójában csak az én gondolataimat alkotják. Aztán megkérdezi, hogy hol vannak. Amire azt mondom, hogy a fejemben, és… Sakk, matt. Előhozakodhatnék persze idézetekkel, de hát azon rendszerek bármelyike, amelyekre hivatkozhatnék – gondoltam hirtelen csodálkozva –, vagy megkerüli ezt a gondolati hézagot, vagy néhány kétes értékű latin mondással tömi be. Igen, Csapajev egyáltalán nem egyszerű eset. Persze van egy biztos módszer bármely vita befejezésére, mégpedig a beszélgetőtárs által mondottak osztályozása – pofonegyszerű kijelenteni, hogy már nagyon jól ismersz mindent, amit mondani akar, így és így hívják, és az emberi gondolkozás már rég túlhaladt rajta. De szégyelltem volna úgy viselkedni, mint valami önhitt kis tanfolyami liba, aki két kefélés közt belelapoz a filozófiatankönyvbe. Ráadásul nem én magam mondtam nemrég Bergyajevnek, aki részeg beszélgetést kezdeményezett az orosz kommunizmus görög gyökereiről, hogy a filozófiát sokkal helyesebb lenne filoszodómiának nevezni? Csapajev elhümmögte magát. – De hová tud bármin túlhaladni az emberi gondolkozás? – kérdezte. – He? – mondtam zavartan. – Mihez képest túl? Hol van ez a „túl”? Arra gondoltam, hogy figyelmetlenségemben hangosan beszéltem. – Majd józanon elbeszélgetünk, Vaszilij Ivanovics. Hisz nem vagyok filozófus. Inkább igyunk. – Ha filozófus lennél, annál magasabbra nem tettelek volna, hogy ganét pucolj az istállóban. De századparancsnok vagy nálam. Hisz mindent, de mindent megértettél Lozovajánál. Mi van veled? A félelemtől van? Vagy az örömtől? – Nem emlékszem semmire – mondtam, miközben hirtelen furcsa feszültséget éreztem minden idegszálamban. – Nem emlékszem.

– Ej, Petyka – sóhajtott fel Csapajev, és pálinkát öntött a poharakba. – Nem is tudom, hogyan legyek veled. Először magadat próbáld megérteni! Ittunk. Gépies mozdulattal fölvettem egy fej hagymát az asztalról, és nagyot haraptam belőle. – Nem levegőzünk egyet lefekvés előtt? – kérdezte Csapajev, és rágyújtott. – Levegőzhetünk – mondtam, és letettem a hagymát az asztalra. Futó eső volt, amíg aludtam – a vízmosásnak a kúriáig emelkedő oldala vizes és csúszós volt. Mint kiderült, teljesen részeg voltam – már majdnem fölértem a lejtőn, amikor megcsúsztam és a vizes fűbe hemperedtem. Hátrahanyatlott a fejem, és megláttam magam fölött a csillagokkal teli eget. Annyira szép volt, hogy néhány pillanatig, fölfelé nézve, szótlanul feküdtem a hátamon. Csapajev a kezét nyújtotta és fölsegített. Amikor a sima részre értünk, újra fölfelé néztem, és hirtelen arra gondoltam, a jóég tudja, mikor láttam utoljára a csillagos eget, bár mindig ott volt a fejem fölött – elég lett volna fölnézni. Elnevettem magam. – Mi van? – kérdezte Csapajev. – Csak úgy – mondtam, és fölfelé böktem az ujjammal. – Gyönyörű. Csapajev fölnézett és megtántorodott. – Gyönyörű? – kérdezett vissza mélázva. – És mi az, hogy gyönyörű? – Hogy mi? Mi is? A gyönyörűség az akarat legtökéletesebb objektiválódása, megismerhető-ségének legfelső fokán. Csapajev még néhány pillanatig nézte az eget, aztán a lábunk előtt lévő pocsolyára pillantott, és beleköpte a cigarettacsikket. Valóságos katasztrófa történt a víz sima felszínén tükröződő világegyetemmel – az összes csillagkép megremegett, és egy pillanatra elmosódott villódzássá változott. – Tudod, mi az, ami mindig elképesztett? – kérdezte Csapajev. – A csillagos ég a lábunk alatt és Immanuel Kant bennünk. – Vaszilij Ivanovics, egyáltalán nem értem, hogy bízhatták egy hadosztály vezetését olyan emberre, aki összekeveri Kantot Schopenhauerrel. Csapajev súlyos pillantást vetett rám, és már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de ekkor kövezeten zörgő kerék hangja és lónyerítés hallatszott. Valaki kocsival állt be a házhoz. – Biztos Kotovszkij Annával – mondtam. – Úgy néz ki, Vaszilij Ivanovics, hogy a géppuskáslányának tetszenek az orosz inges erős egyéniségek. – Mi az, Kotovszkij a városban van? Akkor miért nem mondod? Megfordult, és gyorsan elindult, meg is feledkezve rólam. Utánakullogtam, elértem a ház sarkáig és megálltam. A kocsifeljárónál állt a kocsi, Kotovszkij pedig éppen Annának segített leszállni. Tisztelgett a közeledő Csapajevnek, feléje lépett, és megölelték egymást. Néhány hangos rikkantás és hátlapogatás következett, ahogy az már lenni szokott, ha két ember találkozik, és mindegyik meg akarja mutatni, hogy üde férfiasságát el nem veszítve ballag az élet sivatagán keresztül. Ezt az üde férfiasságot el nem veszítve a házhoz ballagtak, Anna pedig hátramaradt a kocsinál. Egy hirtelen impulzus hatására odamentem hozzá – egy üres lőszerrakaszban megbotlottam, majdnem megint elestem,

és átvillant l agyamon, hogy megbánom a fellobbanásomat. – Anna, kérem! Várjon! Megállt és felém fordult. Istenem, milyen szép volt ebben a pillanatban! – Anna, higgye el, hogy… – kezdtem zavarosan, valamiért a mellemhez szorított kézzel. – Hogy még gondolni is szörnyű arra, ahogy az étteremben viselkedtem. De ismerje be, hogy maga adott rá okot. Tudom, hogy ez a szüntelen, önigazoló szüfrazsetteskedés egyáltalán nem a maga igazi tulajdonsága, ez egyszerűen egy bizonyos esztétikai forma követése, és a kifejlődő… Ekkor eltaszított magától. – Menjen innen, Pjotr, az isten szerelmére! – mondta grimaszba torzult arccal. – Hagymaszaga van. Kész vagyok bármit megbocsátani, de ezt nem. Megfordultam és berohantam a házba. Alighanem cigarettára lehetett volna gyújtani az arcomról, és a szobámig vezető egész úton – érthetetlen, hogy találtam meg a sötétben – a legtrágárabb szavakkal átkoztam Csapajevet a bundapálinkájával és a hagymájával együtt. Az ágyra vetettem magam, és olyasféle, kómához közeli állapotba süllyedtem, mint amilyenből csak aznap reggel tértem magamhoz. Egyszer csak kopogtak az ajtón. – Petyka! – szólított Csapajev. – Hol vagy? – Sehol! – dörmögtem válasz gyanánt. – Ez igen! – ordított fel. – Derék fiú! Holnap köszönetet mondok a sorakozónál. Hiszen mindent értesz! Akkor minek tettetted magad hülyének egész este? – Hogy értsem, amit mond? – Hát csak gondolkozz! Mit látsz most magad előtt? – A párnát – mondtam –, de rosszul. És nehogy megint elmagyarázza, hogy a tudatomban van a párna. – Minden, amit látunk, a tudatunkban van, Petyka. Ezért nem lehet azt mondani, hogy a tudatunk valahol van. Egyszerűen azért vagyunk sehol, mert nincs olyan hely, amiről azt lehetne mondani, hogy benne vagyunk. Hát ezért vagyunk sehol. Megjegyezted? – Csapajev, jobban szeretnék egyedül lenni! – Ahogy gondolod. De aztán holnap friss legyél nekem! Délben indulunk. A folyosón nyikorogtak a padlódeszkák a lába alatt, ahogy elment. Egy darabig a szavain gondolkoztam – először ezen a „sehol”-on, aztán pedig az érthetetlen induláson, amelyet holnap délre tűzött ki. Persze kimehettem volna a szobából és megmondhattam volna neki, hogy nem tudok elindulni, mivel sehol vagyok. De nem volt kedvem hozzá – rettenetes álmosság tört rám, és minden lényegtelennek és unalmasnak tűnt. Elaludtam, és sokáig Anna finom ujjairól álmodtam, amint a géppuska bordázott csövét simogatják. Arra ébredtem, hogy megint kopognak az ajtón. – Csapajev, hiszen kértem, hogy hagyjon békén! Hadd pihenjek csata előtt! – Nem Csapajev vagyok – hallatszott az ajtó mögül egy hang –, hanem Kotovszkij. Felkönyököltem. – Mit óhajt? – Feltétlenül beszélnem kell magával. Kivettem a pisztolyt a zsebemből, az ágyra tettem, és ráterítettem a takarót. A fene

tudja, mit akar. Olyan előérzetem volt, hogy a dolog kapcsolatban áll Annával. – Jöjjön be, kérem! Kinyílt az ajtó, és bejött Kotovszkij. Teljesen másképp nézett ki, mint napközben – most bojtos köntös volt rajta, amely alól csíkos pizsamanadrág meredezett. Az egyik kezében gyertyatartó volt, három égő gyertyával, a másikban egy üveg pezsgő és két pohár. Ahogy a pezsgőre néztem, megerősödött a sejtelmem, hogy Anna panaszkodott neki rám. – Foglaljon helyet! – mutattam a karosszékre. A pezsgőt és a gyertyatartót az asztalra tette és leült. – Lehet dohányozni? – Tessék parancsolni. Egy furcsa mozdulatot tett, miután rágyújtott – szétálló ujjú kezét elhúzta a feje fölött, mintha egy láthatatlan haj fürtöt dobott volna hátra a homlokából. Eszembe jutott, hogy valahol már láttam ezt a mozdulatot, és rögtön rájöttem, hogy hol: Csapajev páncélvonatán. Majdnem ugyanilyen mozdulattal igazította meg rövidre nyírt haját Anna. Átvillant az agyamon, hogy mindketten valami Csapajev vezette furcsa szekta tagjai, és ez a hajnélküliség a rítusaikkal van kapcsolatban, de a következő pillanatban rájöttem: mindnyájan ehhez a szektához tartozunk, mindnyájan, akiknek nyelnünk kell az Oroszországra megint rázúdult szabadságot és a szabadsággal feltétlenül együtt járó tetveket. Felnevettem. – Mi az? – húzta fel a szemöldökét Kotovszkij. – A mostani életünkre gondoltam. Borotváljuk magunkat, hogy ne tetvesedjünk meg. Ki tudta volna ezt elképzelni öt évvel ezelőtt? Elképzelhetetlen. – Furcsa – mondta Kotovszkij –, éppen ugyanerre gondoltam. Arra, ami Oroszországgal történt. Ezért is jöttem magához. Sajátos impulzus. Beszélgetni szeretnék. – Oroszországról? – Pontosan. – Mit kell itt beszélni – mondtam –, minden teljesen világos. – Nem, én arra gondolok, hogy ki a bűnös. – Nem tudom. És maga mit gondol? – Az értelmiség. Ki más? Felém nyújtotta a teli poharat. – Az értelmiséginek – mondta komor grimasszal az arcán –, különösen az orosz értelmiséginek, aki csak kitartottként tud élni, van egy ocsmány, félig gyermeteg vonása. Soha nem fél arra támadni, amit tudat alatt igazságosnak és törvényesnek tart. Mint a gyerek, aki nem nagyon fél rosszat tenni a szüleinek, mert tudja, hogy csak a sarokba, és nem a falhoz állítják. Az idegenektől jobban tart. Ugyanígy van ez az undorító osztály is. – Nehezen tudom követni a gondolatait. – Az értelmiségi, akárhogy gúnyolta is az őt szülő birodalom tartópilléreit, nagyon jól tudja, hogy a birodalomban mégiscsak élt az erkölcsi törvény. – Igazán? Miből tudja? – Abból, hogy ha halott lett volna benne az erkölcsi törvény, az értelmiségi sohasem

merte volna lábbal tiporni a pilléreit. Nemrég olvastam újra Dosztojevszkijt, és tudja, mit gondoltam? Akaratlanul megrándult az arcom. – Mit? – kérdeztem. – A jó természete szerint mindent megbocsátó. Gondolja csak el, hogy ezt az összes mostani hóhért szibériai falvakba száműzték, ahol egész nap nyúlra és fürjre vadásztak. Nem, az értelmiségi nem fél lábbal tiporni a szentségeket. Csak egyvalamitől fél – a gonosznak és a gonosz gyökerének a témáját érinteni, mert igen helyesen úgy gondolja, hogy ezért egyből megb.. .hatják egy távírópóznával. – Erős kép. – A gonosszal kokettálni kellemes – folytatta hevesen Kotovszkij –, kockázat nincs, a haszon nyilvánvaló. Hát innét támad az önkéntes gazemberek hadserege, akik tudatosan keverik össze a fentet a lenttel, a jobbot a ballal, érti? A szellemnek mindezek a számító stricijei, ezek a vézna Csernisevszkijek, magukat szurkáló Rahmetovok, romlott Perovszkaják, bekokainozott Kibalcsicsek, mindezek a… – Értem. Kotovszkij belekortyolt a pezsgőjébe. – Apropó, Pjotr – mondta könnyedén –, ha már a kokainnál tartunk. Hallottam, hogy volt kokainja. – Igen – mondtam –, valóban. Ha már egyszer magától előkerült ez a téma a beszélgetésünkben. A bábatáskába nyúltam, kivettem a dobozt és az asztalra tettem. – Tessék fogyasztani! Nem kellett kétszer mondanom. Két fehér csíkot formázott a kokainból az asztalon – olyan volt, mint két befejezetlen országút. Miután annak rendje-módja szerint végrehajtotta a procedúrát, hátradőlt a széken. Udvariasságból vártam egy percet, aztán megkérdeztem: – És gyakran gondol Oroszországra? – Amikor Odesszában éltem, legalább napi három alkalommal gondoltam rá – mondta tompa hangon. – Úgyhogy a végén már folyton vérzett az orrom. Aztán abbahagytam. Nem akarok semmilyen függőségben élni. – És most mi történt? Kísértésbe vitte Dosztojevszkij? – Nem – mondta. – Egy belső dráma. Hirtelen eszembe jutott valami. – Mondja, Grigorij, nagyon fontosak magának a lovai? – Miért? – Cserélhetnénk. Fél dobozzal a fogatáért. Éles pillantást vetett rám, aztán fölvette a dobozt az asztalról, belenézett, és ezt mondta. – Maga tényleg kísértésbe tudja vinni az embert. Minek kellenek a lovaim? – Kocsikázni. Mi másra? – Nos – mondta –, benne vagyok. Véletlenül éppen van patikamérleg a csomagomban… – Vegye el szemre, könnyen szereztem. Kivette a köntöse zsebéből az ezüst cigarettatárcáját, kiszórta belőle a cigarettát, aztán

fogta a papírvágó kést, és a pengéjével, mint egy kis lapátkával, átrakta a por egy részét. – Nem szóródik szét? – Ne izguljon, Odesszából van ez a tárca. Speciális. A két ló a magáé. – Köszönöm. – Iszunk az ügyletre? – Örömmel – mondtam, és fölemeltem a poharam. Kiitta a pezsgőjét, fölállt, a zsebébe tette a cigarettatárcát, és fölemelte a gyertyatartót. – Nos hát, köszönöm a beszélgetést. És, az isten szerelmére, bocsássa meg, hogy éjszaka betörtem magához! – Jó éjszakát. Megengedi, hogy kérdezzek valamit? Ha már maga szóba hozta – mi ez a belső dráma, amit megkönnyít a kokain? – Oroszország drámájához képest semmiség – mondta, katona módra kurtán biccentett, és kiment a szobából. Egy ideig próbáltam elaludni, de nem sikerült. Először Kotovszkijra gondoltam – meg kell mondanom, hogy kellemes benyomást tett rám. Érződött, hogy van stílusa. Aztán a gondolataim visszatértek a Csapajevvel folytatott beszélgetésre. Csapajev „sehol”-ján kezdtem gondolkozni meg általában a beszélgetésünkön. Első látásra minden egyszerű volt. Azt mondta, válaszoljak a kérdésre: én létezem ennek a világnak köszönhetően, vagy a világ létezik nekem köszönhetően? Természetesen az egész banális dialektikává süllyedt, de volt benne egy ijesztő oldal, amelyre mesteri módon rámutatott azzal a látszólag egészen hülye kérdésével, amely a helyre vonatkozott, ahol mindez végbemegy. Ha az egész világ bennem létezik, akkor hol létezem én? És ha ebben a világban létezem, hol, melyik helyén van a tudatom? Mondhatjuk-e azt – gondoltam –, hogy a világ egyrészt bennem létezik, másrészt viszont én létezem benne, és ez ugyanannak a gondolatmágnesnek a két pólusa? De az a bökkenő, töprengtem tovább, hogy nincs hová felfüggeszteni ezt a mágnest, ezt a dialektikus diádot. Nincs hely, hogy létezzen! Mert a létezéséhez szükség van valakire, akinek a tudatában létezik. Viszont ennek a valakinek sincs hol léteznie, mert bármelyik „hol” csak egy tudatban tud megjelenni, amely tudat számára egyszerűen nincs más hely, mint amit ő maga létrehozott. .. De hol volt addig, amíg létrehozta önmaga számára ezt a helyet? Önmagában? De hol? Hirtelen félelmetes lett számomra, hogy egyedül maradjak. A vállamra vetettem a zubbonyt, és kimentem a folyosóra, az ablakon bevilágító hold kékes ragyogásában megláttam a lefelé vezető lépcső korlátját, és elindultam a kijárati ajtó felé. A kifogott kocsi az ajtó közelében állt. Lágy vonalaiban gyönyörködve néhányszor körbejártam – úgy tűnt, a holdfény különleges bájt kölcsönöz neki. A közelben ló horkant. Odanéztem, és megláttam Csapajevet – kefével a kezében egy ló mellett állt, és a sörényét csutakolta. Odamentem hozzá és megálltam mellette. Rám nézett. Kíváncsi vagyok – gondoltam –, hogy mit válaszol, ha megkérdezem, hol is van az az „sehol”-ja. Nincs mese, Csapajev kénytelen lesz önmagával definiálni ezt a szót, és akkor ő is ugyanolyan szorult helyzetbe kerül a beszélgetésünkben, mint én. – Nem tudsz aludni? – kérdezte. – Nem – mondtam. – Nem érzem jól magam.

– Mi az, eddig nem láttad a pusztaságot? Rájöttem, hogy a „pusztaság” kifejezés alatt éppenséggel azt a „sehol”-t érti, amely életemben először néhány perccel ezelőtt tudatosult bennem. – Nem – mondtam. – Soha. – Hát akkor mit láttál, Petyka? – kérdezte mélázva. – Váltsunk témát! – mondtam. – Hol vannak a lovaim? – Az istállóban. És mióta a tieid és nem Kotovszkijéi? – Már körülbelül negyed órája. Csapajev elhümmögte magát. – Csak légy óvatos Grisával – mondta. – Nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. – Már rájöttem – mondtam. – Tudja, Vaszilij Ivanovics, nem mennek ki a fejemből a szavai. Maga aztán falhoz tudja állítani az embert. – Az igaz – mondta, és erősen végighúzta a kefét a ló összegubancolódott sörényén –, falhoz tudom. Aztán adni neki géppuskával… – De azt hiszem, én is falhoz tudom állítani magát. – Próbáld meg! – Jó – mondtam. – Én is egymásból fakadó kérdéseket teszek fel a helyet illetően. – Tegyél csak, tegyél – dünnyögte. – Kezdjük sorban. Most maga a ló sörényét keféli. De hol van ez a ló? Csapajev csodálkozva nézett rám. – Mi van Petyka, teljesen bediliztél? – Már bocsánat! – Hát itt van. Néhány pillanatig hallgattam. Abszolút nem voltam felkészülve erre a fordulatra. Csapajev bizalmatlanul megcsóválta a fejét. – Hát, Petyka – mondta –, inkább menj lefeküdni! Bután elmosolyodtam, és visszakullogtam a házba. Valahogy eljutottam az ágyamig, beledőltem, és kezdtem a soros rémálomba merülni, amelynek elkerülhetetlenségét már a lépcsőn éreztem. Nem váratott magára sokáig. Egy kék szemű, világos hajú férfiról kezdtem álmodni, akit hurkokkal egy furcsa, a fogorvosihoz hasonlító székhez kötöztek. Álmomban pontosan tudtam, hogy Szerdjuknak hívják, és hogy hamarosan velem is meg kell történnie annak, ami most vele történik. A kezéhez színes vezetékek futottak, amelyeket a földön lévő, fenyegető külsejű dinamógépezetre kötöttek rá; volt bennem annyi józanság, hogy tudjam: az agyam építi végig ezt a gépezetet. A szerkezet karját két föléje hajló fehér köpenyes alak forgatta. Először lassan forgatták, és a székben ülő férfi csak remegett és az ajkát harapdálta, de fokozatosan gyorsultak a mozdulataik, és a székhez kötözött testén hatalmas rándulások futottak végig. Végül nem volt ereje, hogy hallgasson. – Hagyják abba! – kérte. De kínzói még gyorsabban kezdtek dolgozni. – Kapcsolják ki a dinamót – kiáltotta a férfi tiszta erőből –, kapcsolják ki a dinamót! A dinamót! Di-na-mót! adi-NA-MÓt!

6

– A következő állomás: Dinamó – hallatszott a hangszóróból. A szemközt ülő utas – egy furcsa külsejű, piszkos vattaköntöst és a zöld szín nyomait őrző zöld turbánt viselő, himlőhelyes, kerek arcú pasas – elkapta a már néhány pillanat óta a szemébe meredő Szerdjuk bárgyú tekintetét, megvakarta a fülét, és két ujját mintegy tisztelgés gyanánt a turbánjához érintve hangosan ezt mondta: – Heil Hitler! – Hitler heil! – válaszolta udvariasan Szerdjuk, és elfordította a tekintetét. Abszolút érthetetlen volt, hogy miféle ember ez, és miért utazik metróval, amikor a pofázmánya alapján minimum BMW-vel járhatna. Rögtön a köntöst viselő férfi feje fölött a szovjet időkből itt maradt kis plakát volt, amelyen az állt: „A kenyér a nép közös kincse ”. A kincs k betűjét valaki kitörölte, és helyébe n-et írt. Szerdjuk együtt érzően felsóhajtott, balra sandított, és olvasni kezdte a mellette ülő férfi térdén lévő könyvet. Egy megtépázott, újságpapírba kötött brosúra volt, és az újságpapíron az állt golyóstollal: „A japán militarizmus”. A brosúra valami félig titkos szovjet belső kiadványnak látszott. A papír megsárgult az időtől, a betűtípus furcsa volt; a szövegben sok kurzívval szedett japán szó szerepelt. Náluk a szociális kötelesség – olvasta Szerdjuk – összefonódik a természetes emberi kötelesség érzésével, és ez az éles emocionalitás drámáját teremti meg. Az ilyen kötelesség a japánok számára az „on” és a „giri” fogalmában fejeződik ki, amelyek még egyáltalán nem merültek a múltba. Az „on” a „hála kötelessége”: a gyermeknek a szülő, a vazallusnak a hűbérúr, az állampolgárnak az állam iránt. A „giri” olyan „kötelesség, kötelezettség”, amely mindenkitől megköveteli, hogy társadalmi helyzetének és helyének megfelelően cselekedjék. A „giri” az egyén önmaga iránti kötelességét is jelenti: a saját név, a saját személyiség méltóságának és becsületének megóvására kötelez. Az egyénnek késznek kell lennie, hogy feláldozza magát az „on” és a „giri” e sajátos szociális, szakmai és emberi viselkedési kódex nevében. Úgy látszik, a szomszédja észrevette, hogy a könyvét olvassa, és egészen az arcáig emelte, ráadásul félig becsukta, úgyhogy egyáltalán nem látszott a szöveg. Szerdjuk behunyta a szemét. Ezért élnek normálisan – gondolta –, mert mindig a kötelességre gondolnak. És nem vedelnek megállás nélkül, mint nálunk. Nem tudni, mi játszódott le Szerdjuk fejében a következő néhány percben, de amikor a szerelvény megállt a Puskin állomáson, azzal a lelkében kialakult vággyal szállt le, hogy igyon, sőt ne is igyon, hanem bevedeljen. De a vágy először nem öltött formát és nem tudatosult

Szerdjukban, s valami elérhetetlen és mintegy elveszített dolog iránti homályos sóvárgásként érzékelte; valódi formáját csak akkor nyerte el, amikor Szerdjuk a páncélozott árusbódék hosszú falanxa előtt találta magát, amelyek kémlelőnyílásából egyforma kaukázusi arcok nézték kifejezéstelen szemmel az ellenséges területet. Nehéz volt egy konkrét italnál kikötni. A választék nagy volt, de valahogy a másodosztály képviseltette magát, mint a választásokon. Szerdjuk sokáig habozott, amíg az egyik bódéban meglátott egy üveg Livadia kamu portóit. Az üvegre vetett első pillantás tisztán eszébe juttatta fiatalkora egyik elfeledett reggelét: valamiféle ládákkal elfalazott zug a főiskola udvarán, napfény a sárga leveleken, és a nevető évfolyamtársak, akik kézről kézre adnak egy ugyanilyen üveg portóit – igaz, kicsit más volt a címkéje, mert azóta feltették a pontot az i-re, és ennek nem birodalmi cirill betűvel írták a szövegét, hanem a termelés helyén használt latinnal. Most még az is eszébe jutott, hogy egy rácskerítésnek az ember dzsekijét bepiszkító rúdjai közt kellett bebújni a megfigyelők szeme elől teljesen eltakart zugba. De az egészben nem a portói és a kerítés volt a lényeg, hanem azok, az emlékezetében most egy pillanatra felvillanó és a szívében szomorúságot keltő beláthatatlan lehetőségek és utak, amelyeket akkor az udvar kerítéssel elzárt sarka körül minden irányba kiterjeszkedő világ foglalt magába. És az emléket egy teljesen elviselhetetlen gondolat követte: maga a világ egyáltalán nem változott meg azóta, egyszerűen csak képtelenség ugyanabban a szögben látni, amelyben akkor minden erőfeszítés nélkül sikerült; képtelenség átbújni a kerítésrudak közt, meg nincs is hová átbújni, mert a pusztaság rács mögötti darabja már rég tengernyi élettapasztalatot magába záró, Afganisztánból hazaküldött cinkkoporsókkal van tele. De ha ugyanabban a szögben nem is, ugyanabban a fokban kétségtelenül meg lehet látni a világot. Szerdjuk a bódé lőrésébe dugta a pénzt, elkapta az onnan kiugró zöld lövedéket, keresztülvágott az utcán, óvatosan kikerülte az alkonyi tavaszi eget tükröző pocsolyákat, leült egy padra a zöld Puskinnal szemben, és fogával letépte az üvegről a műanyag kupakot. A portóinak pont olyan íze volt, mint régen, és ez újabb és fölösleges bizonyítékul szolgált, hogy a reformok nem érintették az orosz élet alapjait, zajos kis hurrikánként csupán a felszínén vonultak végig. Néhány hosszú korty, és végzett is az üveggel, aztán pedánsan a gránitszegély mögötti bokrok közé dobta. Rögtön elindult utána egy értelmiségi öregasszony, aki eddig úgy csinált, mintha újságot olvasna. Szerdjuk hátradőlt a padon. A mámor a maga természete szerint arctalan és kozmopolita. A néhány pillanat múlva fellépő mámorban nem volt semmi abból, amit a ciprusokat, antik boltíveket és a sötétkék égen ragyogó csillagokat ábrázoló címke oly magától értetődően ígért. Egyáltalán nem lehetett érezni, hogy a portói „ bal parti ”, sőt még az a sejtelem is átvillant Szerdjuk agyán, hogy ugyanezeken a változásokon menne át a környező világ, hogyha jobb parti, vagy ne adj ' isten moldáviai lenne. Változások pedig történtek a világgal, éspedig eléggé nyilvánvalóak – már nem tűnt ellenségesnek, és a Szerdjuk mellett elhaladó emberek az egyetemes gonosz híveiből fokozatosan annak áldozataivá váltak, olyan áldozatokká, akik még csak nem is sejtik, hogy áldozatok. Még egy perc, és magával az egyetemes gonosszal történt valami – vagy eltűnt, vagy egyszerűen megszűnt

lényegesnek lenni. A mámor elérte üdvözült zenitjét, néhány pillanatig megállt a csúcsponton, és aztán a részeg gondolatok szokásos terhe visszahúzta Szerdjukot a realitásba. Három iskolás fiú ment el mellette, és hallotta a „piac ” szót energikusan ismételgető töredezett beszédüket. Mind kisebbé váló hátuk a járda mellett parkoló japán harci szekér, azaz dzsip felé mozgott, amelynek elején nagy csörlő volt. Közvetlenül a dzsip fölött, a Tverszkaja túlsó felén a McDonald's jele díszelgett, amely egy láthatatlan várfal sárga oromfal-lőrésére hasonlított. Szerdjukot mindez együtt – a távolodó iskolások háta, a dzsip, a vörös alapon lévő sárga M– valahogy Dejneka A jövő pilótái című képére emlékeztette. Még azt is tudni lehetett, hogy pontosan miért – a szereplők sorsának mindkét esetben teljesen nyilvánvaló további meghatározottsága miatt. A jövő gengszterei már eltűntek az aluljáróban, de Szerdjuk még mindig ezen a témán gondolkozott: eszébe jutott az Öld meg a hollandot! című amerikai film a harmincas évek New Yorkjával (amelyet a mai Moszkvában vettek fel); a filmben A jövő pilótái lóg az egyik gengszterlakás falán – és ez sötét és félelmetes többértelműséget adott a filmnek. Egyébként egészen rövid ideig töprengett a politikáról, és gondolatai hamarosan visszatértek a metrón olvasott részlethez. „A japánok – gondolta – nagy népi Gondoljunk csak bele: két atombombát dobtak rájuk, szigeteket vettek el tőlük, és túlélték… És miért csak Amerikára figyelnek nálunk? Egyáltalán, mi a fenének nekünk ez az Amerika? Japánt kell követni, hiszen szomszédok vagyunk. Az Isten akarata. És nekik is velünk kell barátkozniuk – együtt Amerikából is kiszorítjuk a szuszt… Az atombombát is az arcába dörgöljük, a Szovjetunió széthullását is… ” Ezek a gondolatok valami megfoghatatlan, de harmonikus módon átmentek az elhatározásba, hogy vesz még egy üveggel. Egy darabig spekulált, hogy mit. Portóit már nem kívánt. A játékos jobb parti adagio után hosszú, nyugodt andante tűnt helyénvalónak – valami olyan egyszerűt és parttalant kívánt, mint az óceán a Világutazók klubja című tévéműsorból, vagy a búzamező a részvényen, amelyre a vaucserjét cserélte. Néhány percnyi gondolkozás után holland tiszta szesz mellett döntött, és csak a bódéhoz vezető úton jött rá, hogy az előbbi film miatt esett rá a választása. Bár persze ez lényegtelen volt. A padjához visszatérve kinyitotta az üveget, félig töltötte a kis műanyag poharat, megitta, és égő szájával levegő után kapkodva, eltépte az újságpapírt, amelybe az ital lenyomtatására vett hamburgert csomagolták. Egy furcsa lógón akadt meg a szeme – oválisban lévő vörös virágocska volt, aszimmetrikus szirmokkal. A lógó alatt hirdetés állt: „A »Taira Incorporated« japán cég moszkvai részlege munkatársakat keres; felvétel: verseny alapján. Feltétel: angolnyelv-tudás és számítógépes gyakorlat. ” Szerdjuk megrázta a fejét. Egy pillanatig úgy látta, hogy a hirdetés mellett egy hasonló jellel díszített másik is van. Figyelmesen megnézte az újságlapot, és rájött, miről van szó. Valóban két ovális szerepelt a papíron – a körbekerített virág mellett egy hagymakarika volt: a kés nyomait magán viselő, elszürkült élettelen növényi anyagnak a zsömléből kiálló része, és véresen elfolyt ketchup. Szerdjuk elégedetten észlelte, hogy a realitás különböző rétegei elkezdtek összekeveredni; akkurátusan kitépte a hirdetést az újság-lapból, lenyalta róla a ketchupcseppet, félbehajtotta és zsebre tette.

Azután úgy ment minden, ahogy szokott. Hányinger és szürke reggeli fény ébresztette fel Szerdjukot. A fő inger természetesen a fény volt – most is úgy tűnt, mintha klórmeszet kevertek volna hozzá a fertőtlenítő hatás végett. Szerdjuk körülnézett, és rájött, hogy otthon van, estepedig minden valószínűség szerint vendégei voltak (arra nem emlékezett, hogy kik). Nagy nehezen fölkelt a földről, levetette sáros dzsekijét és sapkáját, kiment az előszobába, és fölakasztotta őket a fogasra. Aztán eszébe jutott, hogy esetleg talál sört a hűtőszekrényben – néhányszor már tényleg megtörtént az életben. De csörögni kezdett a falon a telefon, amikor már csak néhány méter választotta el a hűtőszekrénytől. Leakasztotta a kagylót, és megpróbálta azt mondani, hogy halló, de még a megszólalásra tett kísérlete is olyan szenvedéssel járt, hogy valami „oh-a-jo ”-szerűséget nyögött a kagylóba. – Ohajo godzaimasu – ismételte egy életvidám hang a kagylóból. – Szerdjuk úr? – Igen. – Jó reggelt. Oda Nobunaga a nevem, és volt önnel egy beszélgetésem tegnap este. Pontosabban, ma éjszaka. Volt olyan kedves, hogy telefonhívást mért rám. – Igen – mondta Szerdjuk, és szabad kezével a fejéhez kapott. – Megbeszéltem az ön ajánlatát Josicune Kavabata úrral, és kész önt interjú céljából délután három órakor fogadni. Ismeretlen volt a hang. Nyilvánvaló volt, hogy külföldié, bár egyáltalán nem lehetett rajta akcentust érezni; a beszélgetőtárs szüneteket tartott, mintha a megfelelő szót keresve végigvette volna fejben az általa ismert szókészletet. – Rendkívül hálás vagyok – mondta Szerdjuk. – De milyen ajánlatot? – Amit tegnap tett. Pontosabban ma. – Á-á – mondta Szerdjuk –, á-á-á! – Írja fel a címet! – Azonnal, egy pillanat. Hozok egy tollat. – És miért nincs magánál jegyzettömb és toll a telefon mellett? – kérdezte Nobunaga leplezetlen ingerültséggel a hangjában. – Üzletembernek kell, hogy legyen! – Írom. – Nagornaja metróállomás, kijárat jobbra, rögtön lesz egy vaskerítés. Ott lesz egy ház. Bejárat az udvarból. A pontos cím – Pityihlebnij köz, öt szám. Ott lesz ez a… kis tábla. – Köszönöm. – Én végeztem. Ahogy mondani szokás: szajonara – mondta Nobunaga, és letette a kagylót. Sör nem volt a hűtőben. Szerdjuk rögtön meglátta az ócska bádoggal borított kerítést, amikor, jóval a megjelölt időpont előtt, fölment a Nagornaja állomásnál a felszínre, de nem hitte, hogy éppen erről beszélt Nobunaga úr, mert túlságosan csúnya és mocskos volt. Egy ideig a környéken járkált, és megállította a ritka járókelőket, kérdezgette őket, hogy hol van a Pityihlebnij köz. Úgy nézett ki, hogy nem tudja senki, de lehet, hogy csak nem mondták meg; nagyrészt valahová vánszorgó fekete ruhás

öregasszonyokkal találkozott. Elvadult helyekre bukkant: mintha a távoli múltban lebombázott gyárnegyed gazzal benőtt maradványai lettek volna. Itt-ott rozsdás vas meredezett a fűből, sok volt a tér és az ég, és egy erdő sávja sötétlett a láthatár szélén. De ezen banális vonások ellenére nagyon meglepő volt a környék. Csak nyugatra kellett nézni, arra, amerre a kerítés zöldellt, és a szokásos városi látkép került Szerdjuk látómezejébe. Am csak kelet felé kellett fordulnia, és csupán egy hatalmas, üres mező tárult elébe, amely fölött néhány akasztófára hasonlító lámpa meredezett. Mintha egyenesen a posztindusztriális Oroszország és az ősi Oroszhon közti titkos határra került volna. Nem olyan környék volt ez, ahol komoly külföldi cégek irodát nyitnak, és Szerdjuk arra gondolt, hogy egészen kicsi cégecskéről lehet szó, amelyben néhány életképtelen japán dolgozik (valahogy A hét szamuráj parasztjai jutottak eszébe). Nyilvánvalóvá vált, hogy miért szenteltek ekkora figyelmet részeg telefonjának, és még ezek iránt az együgyű emberek iránti együttérzés és melegség hulláma is elöntötte, akik hozzá hasonlóan képtelenek valami jó helyet találni az életben – na és persze megszabadult az egész úton gyötrő gondolattól, hogy azért megborotválkozhatott volna. Több tucat épület is látható volt, amelyekre illett Nobunaga úr leírása: ott lesz egy ház. Valamiért úgy gondolta, hogy egy szürke, hétemeletes épület kell neki, amelynek földszintjén csupa üveg élelmiszerbolt van. És valóban, miután úgy három percig ment a ház udvarán, meglátott egy TAIRA KERESKEDŐHÁZ feliratú kis sárgaréz négyszöget és egy aprócska csengőgombot, amelyet a fal egyenetlenségei közt nem is lehetett rögtön észrevenni. A táblától körülbelül egy méterre hatalmas zsanérokon egy zöldre festett, durva vasajtó volt. Szerdjuk tanácstalanul körülnézett. Az ajtón kívül legföljebb az aszfalton lévő öntöttvas csatornafödélre vonatkozhatott a tábla. Kivárta, amikor az óra két perc híján három órát mutat, és becsöngetett. Azonnal kinyílt az ajtó. Az elengedhetetlen, tereptarkába öltözött izomagyú pasas állt mögötte, kezében fekete gumibottal. Szerdjuk bólintott neki, kinyitotta a száját, hogy elmagyarázza látogatása okát, és így, nyitott szájjal mozdulatlanná dermedt. Az ajtó mögötti kis előtérben egy asztalka állt telefonnal, és egy szék, a falát pedig hatalmas pannó borította, amely végtelenbe nyúló folyosót ábrázolt. Amikor alaposan megnézte a pannót, rájött, hogy nem is pannó, hanem igazi folyosó kezdődik az üvegajtó mögött. Nagyon furcsa volt ez a folyosó: faláról lámpások lógtak, amelyek finom rizspapírján táncoló lángok világítottak át, a padlatát sárga homok borította vastagon, amelyen vékonyra hasított bambuszpálcákból készült keskeny, futószőnyeg-szerűséggé összeálló szőnyegek voltak. A lámpásokon ugyanaz a tűzpiros festékkel rajzolt jel állt, amely az újsághirdetésben is szerepelt: oválisba foglalt virág négy rombusz alakú szirommal (az oldalsók hosszabbak voltak). A folyosó nem a végtelenbe vezetett, mint először tűnt, hanem egyszerűen lágy ívben jobbra fordult (Szerdjuk először látott moszkvai házban ilyen elrendezést), és a végét nem lehetett látni. – Mit akar? – törte meg a csöndet a biztonsági őr. – Találkozóm van Kavabata úrral – mondta magához térve Szerdjuk –, egészkor. – A! Akkor jöjjön be gyorsan! Mert nem szeretik, ha sokáig nyitva van az ajtó. Szerdjuk átlépte a küszöböt, a biztonsági őr becsukta az ajtót és ráfordította a masszív zárat egy

olyan nagy karikával, amilyennel a vastag csővezetékeket nyitják-zárják. – Vegye le a cipőjét, kérem – mondta. – Ott van, ni, a géta. – Micsoda? – értetlenkedett Szerdjuk. – Geta. Ez náluk a papucs. Bent csak ebben járnak. Ez a rend. Szerdjuk meglátott a földön néhány pár, ránézésre ormótlan és kényelmetlen fa-lábbelit; apró sámlihoz hasonlító, kettéágazó spárgahámmal ellátott valamik voltak, és ráadásul csak csupasz lábra lehetett őket felvenni, mert a hámot a nagy és a középső lábujj közt kellett átvezetni. Szerdjuk agyán átvillant, hogy viccel az őr, de meglátott a sarokban néhány pár fekete lakkcipőt, amelyekből kiállt a zokni. Az alacsony padra ült, hogy levegye a cipőjét. A procedúra végén felállt, és észrevette, hogy a getától tíz centivel magasabb lett. – Most lehet? – kérdezte. – Lehet. Fogjon egy lámpást, és előre a folyosón! Hármas számú szoba. – Minek a lámpás? – Ez a szokás – mondta az őr, miközben levett a falról és Szerdjuknak nyújtott egy lámpást. – Hisz nyakkendőt se a hideg ellen hord. Szerdjuk, aki sokéves megszakítás után ezen a reggelen nyakkendőt kötött, elég meggyőzőnek találta az érvet. Ráadásul nagyon szeretett volna belenézni a lámpásba, hogy kiderítse, igazi-e vagy sem a benne lévő láng. – Hármas számú szoba – ismételte az őr. – Csak japán számok vannak. Ez az, ahol három kis vonás van egymás fölött. Tudja, mint az ég triagrammája. – Á, értem – mondta Szerdjuk. – És semmi esetre se kopogjon. Egyszerűen tudassa, hogy ott van az ajtó mögött – köhögjön, vagy mondjon valamit. És várjon, hogy mit mondanak! Daru módra magasra emelve lábát és kinyújtott kézzel maga előtt tartva a lámpást, elindult Szerdjuk. Nagyon kényelmetlen volt a járás, a bambuszszőnyegek méltatlankodva nyikorogtak a lába alatt, és Szerdjuk még el is vörösödött, amint elképzelte, ahogy a biztonsági őr néz utána és halkan nevet. A lágyívű folyosókanyarulaton túl félhomályos kis terembe ért, amelynek plafonja alatt fekete gerendák húzódtak. Először nem látott semmiféle ajtót, de aztán rájött, hogy maguk a magas falitáblák az ajtók, amelyeket oldalra kell tolni. Az egyik táblán egy kis papírlap volt kifüggesztve. Szerdjuk fölemelte a lámpást; három tussal rajzolt vonalat látva rájött, hogy ez a hármas szoba. Halk zene hallatszott az ajtó mögül. Egy ismeretlen húros hangszer szólt; a hangszín szokatlan volt, a furcsa és – ahogy Szerdjuknak tűnt – ősi harmóniára építő melódia pedig szomorú és vontatott. Szerdjuk köhintett. Nem kapott választ. Megint köhintett, most hangosabban, és arra gondolt, hogy biztos elhányja magát, ha még egyszer köhögnie kell. – Tessék! – mondta valaki az ajtó mögött. Szerdjuk balra tolta a válaszfalat, és egy szobát látott maga előtt, amelynek a padlóját egyszerű sötét szalmaszőnyegek borították. A sarokban, maga alá húzott lábbal egy sötét öltönyt viselő, mezítlábas férfi ült színes kispárnák halmán. Valami furcsa hangszeren játszott – kis zöngeszekrénnyel ellátott hosszú nyakú lantra hasonlított –, és nem reagált Szerdjuk

megjelenésére. Az arcát nehéz lett volna mongoloidnak mondani – inkább valami dél-oroszországi volt a vonásaiban (Szerdjuk gondolatai még egy teljesen konkrét útvonalat is bejártak – eszébe jutott az elmúlt évben a Doni Rosztovba tett útja). A földön villanyrezsó állt – rajta hasas fazék –, és egy fekete, lekerekített vonalú fax, amelynek vezetékei a falon lévő lyukba futottak. Szerdjuk belépett a szobába, a földre tette a lámpást, és behúzta maga mögött az ajtót. Az öltönyös férfi utoljára még megpendítette az egyik húrt, a világból örökre távozó dallamot tekintetével kísérve fölfelé nézett gyulladt szemével, és akkurátusan a földre tette a hangszert. Lassú és nagyon óvatos volt a mozgása, mintha attól félt volna, hogy egy ügyetlen vagy hirtelen mozdulattal megbánt egy, a szobában jelen lévő, de Szerdjuk számára láthatatlan valakit. Zsebkendőt vett ki zakója szivarzsebéből, megtörölte könnyes szemét, és Szerdjuk felé fordult. Egy ideig egymást nézték. – Jó napot. A nevem Szerdjuk. – Kavabata – mondta a férfi. Fölpattant a helyéről, Szerdjukhoz sietett, és kézen fogta. Hideg és száraz volt a tenyere. – Tessék! – mondta, és szó szerint a párna-halomhoz vonszolta Szerdjukot. – Foglaljon helyet! Tessék helyet foglalni! Szerdjuk leült. – Én…– kezdte, de Kavabata a szavába vágott: – Egy szót sem akarok hallani! Nálunk, Japánban van egy hagyomány, egy nagyon régi hagyomány, amely a mai nap is él – ha valaki lámpással a kezében, lábán getával lép be az otthonunkba, ez azt jelenti, hogy odakint éjszaka és rossz idő van, és az első, amit tennünk kell, az, hogy melegített szakét töltünk neki. Azzal kirántott a fazékból egy rövid nyakú hasas üveget. Légmentesen záró kupak volt rajta, a nyakáról pedig hosszú fonal lógott, amelynél fogva Kavabata kihúzta a fazékból. Előkerült két, illetlen képpel díszített porcelánpohárka – a képeken természet-ellenesen magasan lévő szemöldökű nők kék sapkát viselő, komoly kinézetű férfiaknak adták oda magukat nyakatekert módon. Kavabata csurig töltötte a pohárkákat. – Tessék parancsolni! – mondta, és Szerdjuknak nyújtotta az egyik poharat. Szerdjuk fölhajtotta a tartalmát. A folyadék leginkább rizs főzőlevével hígított vodkához hasonlított. Azonkívül forró volt – biztos ezért hányt rögtön a szalmaszőnyegre Szerdjuk, amint lenyelte. Szégyene és önmaga iránti undora olyan erős volt, hogy egyszerűen behunyta a szemét. – Ó – mondta udvariasan Kavabata –, bizonyára valóságos vihar tombol odakint. Összecsapta a tenyerét. Szerdjuk résnyire nyitotta a szemét. Két lány jött be a szobába, akiknek az öltözéke nagyon hasonlított a poharakra festett nőkére. Sőt a szemöldökük is ugyanolyan magasan volt – amikor Szerdjuk jobban megnézte, rájött, hogy tussal festették a homlokukra. Egyszóval olyan tökéletes volt a hasonlóság, hogy Szerdjuk gondolatai csak a néhány pillanattal azelőtt megélt szégyen miatt nem vettek szabados fordulatot. A lányok gyorsan felgöngyölték a bemocskolódott szalmaszőnyegeket, újakat tettek a helyükre, és kimentek az ajtón – nem azon, amelyiken Szerdjuk bejött, hanem egy másikon; kiderült, hogy még egy falelemet félre lehet tolni.

– Tessék parancsolni! – mondta Kavabata. Szerdjuk fölemelte a tekintetét. A japán egy új pohárka szakét nyújtott feléje. Szerdjuk szánalmasan elmosolyodott, és vállat vont. – Ez alkalommal – mondta Kavabata – minden jó lesz. Szerdjuk megitta a szakét. Valóban, ez alkalommal másképp hatott rá – az ital lágyan végigsiklott a bensőjében és gyógyító melegével szétáradt a testében. – Tudja, arról van szó – mondta –, hogy én… – Először még eggyel – mondta Kavabata. A földön pittyentett a fax, és japán írásjelekkel sűrűn teleírt papírlap jött ki belőle. Kavabata megvárta, amíg megáll a papír, kirántotta a faxból, és Szerdjukról megfeledkezve az olvasásába merült. Szerdjuk körülnézett. A szoba falait egyforma fapanelek borították, és Szerdjuk mindegyiket az ismeretlenbe nyíló ajtónak kezdte látni most, amikor a szaké megszüntette a tegnapi nosztalgiahullám következményeit. Egyébként az egyik panelről, amelyen egy metszet lógott, nyilvánvaló volt, hogy nem ajtó. Különös volt a metszet, mint Kavabata úr irodájában minden. Egy hatalmas papírlap volt, és a lap közepén mintegy fokozatosan besűrűsödött a kép, amelyet könnyedén odavetett, ám pontos vonalak alkottak. Egy szakadék szélén álló meztelen férfit ábrázolt (az alak erősen stilizált volt, de a realista módon megjelenített nemi szerve alapján lehetett látni, hogy férfi). A nyakából néhány különböző nagyságú nehéz súly lógott, és mindkét kezében kardot fogott; a szeme fehér ronggyal volt bekötve, a lába előtt pedig meredek szakadék nyílt. Szerepelt még néhány apró részlet – ködben alámerülő nap, madarak az égen és egy távoli pagoda teteje –, de e romantikus kitérők ellenére a reménytelenség volt a legfőbb, ami az ember lelkében megmaradt, miután a metszetre nézett. [2] – A nemzeti művészünk, Akecsi Micuhide – mondta Kavabata –, éppenséggel az, aki a közelmúltban megmérgezte magát fuguhallal. Hogyan határozná meg a metszet témáját? Szerdjuk szemügyre vette a képen ábrázolt férfit, tekintetét a lemeztelenített nemi szervétől a mellén függő súlyokhoz emelve. [3] – Na igen – mondta, önmaga számára is váratlanul. – Ő és a súlyok. Azaz, „on ” és „giri”. Kavabata összecsapta a kezét és felnevetett. – Még szakét! – mondta. – Tudja – mondta Szerdjuk –, örömmel, de nem volna jobb először mégis az interjút? Gyorsan berúgok. – Az interjúnak már vége – mondta Kavabata, miközben töltött a kis poharakba. – Tudja, arról van szó, hogy a cégünk nagyon régóta létezik, olyan régóta, hogy félek, el se hiszi, ha megmondom. Számunkra a legfontosabb a hagyomány. Hozzánk, ha megengedi, hogy képletesen fejezzem ki magam, csak nagyon keskeny ajtón keresztül lehetett bejutni, és maga éppen most jött be rajta egy határozott lépéssel. Gratulálok. – Miféle ajtón? – kérdezte Szerdjuk. Kavabata a metszetre mutatott.

– Ezen ni – mondta. – Ez az egyetlen ajtó, amely a Taira Incorporatedbe nyílik. – Nem nagyon értem – mondta Szerdjuk. – Amennyire el tudom képzelni, kereskedelemmel foglalkoznak, és maguk számára… Kavabata fölemelte a kezét. – Gyakran elrémülve tapasztalom – mondta –, hogy már fél Oroszországot képes volt megfertőzni az undorító nyugati pragmatizmus. Természetesen nem magára gondolok, de minden alapom megvan, hogy ezt mondjam. – De mi rossz van a pragmatizmusban? – kérdezte Szerdjuk. – A régmúlt időkben – mondta Kavabata – az országomban a fontos posztokra olyan vizsgák után nevezték ki a hivatalnokokat, amelyeken a szépről kellett írni. És ez nagyon bölcs elv volt – hiszen ha valaki otthon van abban, ami mérhetetlen magasan fölötte áll a mindenféle bürokratikus manipulációknak, akkor kétségtelenül elboldogul azokkal is. Ha a maga értelme most villámgyorsan behatolt a képen rejtjelezett ősi allegória titkába, akkor hogy jelenthetnének problémát mindezek a price-lapok és általános költségek? Sehogy. Sőt, a válasza után megtiszteltetésnek veszem, hogy magával ihatok. Kérem, ne utasítsa vissza! Szerdjuk az újabb pohár után, önmaga számára meglepő módon a tegnapi emlékeibe zuhant – kiderült, hogy a Puskin térről a Csisztie Prudira ment. Igaz, nem volt egészen világos, hogy miért – az emlékezetében csupán Gribojedov szobra maradt meg, amely olyan furcsa szögben látszott, mintha egy pad alól nézte volna. – Igen – mondta mélázva Kavabata –, mert hiszen valójában rettenetes ez a rajz. Csak azok a szabályok és rítusok különböztetnek meg bennünket az állattól, amelyekről megállapodtunk egymással. Megsérteni őket – az rosszabb, mint a halál, mert csak ők választanak el bennünket a káosz feneketlen mélységétől, amely a lábunk előtt nyílik – már persze csak akkor, ha levesszük a szemünkről a kötést. Ujjával a metszetre mutatott. – De nálunk Japánban van egy olyan hagyomány is, hogy néha egy pillanatra mélyen magunkban feladjuk ezeket a hagyományokat, és megtagadjuk, mint mondják, Buddhát és Marát – azért, hogy érezzük a realitás elmondhatatlan ízét. És ez a pillanat néha csodálatos művészi alkotásokat teremt… Kavabata még egyszer a kardokkal a kezében a szakadék fölött álló férfira nézett, és felsóhajtott. – Igen – mondta Szerdjuk. – Nálunk most szintén olyan az élet, hogy az ember mindent felad. A hagyományok pedig… Egyesek templomba járnak, de alapjában persze tévét néz az ember, aztán meg a pénzre gondol. Úgy érezte, hogy most nagyon szimplán fejezte ki magát, és gyorsan valami okosat kell mondania. – Ez biztos azért van – folytatta, Kavabatának nyújtva az üres poharat –, mert természete szerint az orosz ember nem hajlik a metafizikai keresésre, és megelégszik azzal az alkoholizmussal összegyúrt ateizmussal, amely, ha őszinték akarunk lenni, fő szellemi hagyományunkat jelenti. Kavabata töltött Szerdjuknak és magának is. – Most bátorkodom nem teljesen egyetérteni magával – mondta. – Mégpedig a következők miatt.

Nemrég szereztem az orosz vallási művészeti gyűjteményünk számára… – Maguk gyűjtik? – kérdezte Szerdjuk – Igen – mondta Kavabata, azzal fölállt és odament az egyik polchoz. – Ez is cégünk egyik elve. Mindig igyekszünk mélyen behatolni annak a népnek a lelkébe, amellyel kereskedünk. Nem arról van szó, hogy ennek köszönhetően valamiféle plusz profitra akarunk szert tenni, mert értjük a… Hogy mondják ezt oroszul? Mentalitás, ugye? Szerdjuk bólintott. – Nem azért – folytatta Kavabata, miközben kinyitott egy nagy dossziét. – Inkább arról a vágyról van szó, hogy művészetté emeljük még a tőle legtávolabb álló tevékenységet is. Tudja, ha elad az ember egy tétel géppuskát, úgymond, a pusztaságba, ahonnan ismeretlen módon megkeresett pénz érkezik a számlájára, akkor alig különbözik egy pénztárgéptől. Ha viszont olyanoknak adja el ugyanezt a tétel géppuskát, akikről tudja, hogy minden alkalommal, amikor megölnek másokat, bűnbánatot kell gyakorolniuk ezen világ teremtőjének három hiposztázisa előtt, akkor az eladás egyszerű aktusa művészetté nemesül, és egészen más minőségbe megy át. Természetesen nem számukra, hanem számunkra. Az ember harmóniában, egységben van a világegyetemmel, amelyben cselekszik, és a szerződés alján lévő aláírása ugyanolyan egzisztenciális státust nyer… Jól mondom ezt oroszul? Szerdjuk bólintott. – Ugyanolyan egzisztenciális státust nyer, amilyennel a napfelkelte, a tengeri dagály bír, vagy a fű hajladozása a szélben… Miről is beszéltem? – A gyűjteményről. – Á, igen. Nos, nem óhajtana egy pillantást vetni? Egy nagy lapot nyújtott Szerdjuknak, amelyet viaszpapírral borítottak be, hogy védjék. – Csak kérem, hogy óvatosan! – mondta. Szerdjuk a kezébe vette a lapot. Poros, szürkés,szemmel láthatóan meglehetősen régi kartonpapírdarab volt. Fekete festékkel, sablonnal írt betűkkel az „Isten” szó állt rajta ferdén. – Mi ez? – Század eleji orosz konceptuálista ikon. David Burljuk munkája. Hallott róla? – Valamit hallottam. – Burljukot, bármilyen furcsa, nem nagyon ismerik Oroszországban – mondta Kavabata. – De nem számít. Nézze csak meg! Szerdjuk még egyszer a lapra nézett. A betűket fehér vonalak vágták szét, amelyek nyilván a sablont összetartó papírcsíkok helyén maradtak. A szó durván volt leírva, és festékfoltok dermedtek meg körülötte – úgy együtt az egész nagyon hasonlított egy csizma nyomára. Szerdjuk elkapta magán Kavabata pillantását, és azt mondta, hogy „Ige-eeen”. – Mennyi gondolat van itt – folytatta Kavabata. – Várjon, hallgasson – megpróbálok beszélni arról, amit én látok, és ha kihagyok valamit, egészítse ki. Jó? Szerdjuk bólintott. – Először is – mondta Kavabata – itt van maga a tény, hogy az Isten szót sablonnal festették. Éppenséggel így hatol az ember tudatába gyermekkorában – mint egy sablonnyomat, amely más

elmék miriádjaiban is létezik. Közben sok függ a felülettől, amelyre rákerül – ha a papír egyenetlen és érdes, akkor a nyomat is pontatlan lesz, ha pedig már vannak ott szavak, akkor még az sem világos, hogy végeredményképpen mi marad a papíron. Ezért is mondják, hogy mindenkinek saját Istene van. Azután nézze ezeknek a betűknek a csodálatos durvaságát – a sarkaik egyszerűen karcolják az ember tekintetét. Nehéz elhinni, hogy valakinek eszébe juthat, hogy ez az ötbetűs szó annak az örök szeretetnek és malasztnak a forrása, amelyek visszfénye némileg lehetségessé teszi az életet ezen a világon. Másrészt viszont ez a leginkább marhabilloghoz hasonlító lenyomat az egyetlen, amiben még reménykedhet az ember az életben. Egyetért? – Igen – mondta Szerdjuk. – De ha csak erre korlátozódna a dolog, akkor semmi kiemelkedő sem lenne a munkában, amelyet a kezében tart – ezeknek a gondolatoknak az egész spektruma szerepel bármelyik falusi kultúrházban tartott ateista előadásban. De van itt egy kicsiny részlet, amely valóban zseniálissá teszi ezt az ikont és amely – nem félek kijelenteni – Rubljov Szentháromság-± fölé emeli. Természetesen tudja, miről beszélek, de kérem, hadd mondjam el én! Kavabata ünnepélyes szünetet tartott. – Természetesen a pusztaság kis sávjairól beszélek, amelyeket a sablon hagyott maga után. Nem jelentett volna nehézséget a befestésük, de akkor ez a mű nem az lenne, ami így lett. Úgy bizony. Az ember elkezdi nézni ezt a szót, a gondolat láthatóságáról áttér a látható formára, és hirtelen észreveszi a pusztaságot, amelyet nem tölt be semmi – és egyedül ott, ebben a seholban találhatjuk meg azt, amire ezek a hatalmas, torz betűk rá akarnak mutatni, mivel az Isten szó arra mutat rá, amire nem lehet rámutatni. Ez már majdnem Eckhart mester szellemében, vagy… Különben, nem számít. Sokan próbáltak erről szavakkal beszélni. Itt van mindjárt Lao-ce. Emlékszik, mit mondott a kerékről és a küllőkről? Vagy az edényről, amelynek az értékét csupán belső pusztasága határozza meg? És ha azt mondom, hogy bármelyik szó – ugyanilyen edény, és minden attól függ, mennyi pusztaságot képes magába foglalni? Vajon vitatja mindezt? – Nem – mondta Szerdjuk. Kavabata nemes veríték csöppjeit törölte le a homlokáról. – Most pillantson még egyszer erre a metszetre a falon! – mondta. – Igen – mondta Szerdjuk. – Látja, hogy van felépítve? A realitásnak azt a szegmentumát, amelyben az „on ” és a „giri” helyet kap, pont középre helyezték el, körülötte pedig az a pusztaság van, amelyből a realitás kifejlődik és amelybe távozik. Mi, japánok nem zaklatjuk a Világmindenséget a létrejöttének okaival kapcsolatos fölösleges gondolatokkal. Nem terheljük az Istent az Isten fogalmával. De ennek ellenére a metszeten lévő pusztaság ugyanaz, mint amit Burljuk ikonján lát. Jelentékeny egybeesés, nemde? – Természetesen – mondta Szerdjuk, Kavabatá-nak nyújtva üres poharát. – De nem találja meg ezt a pusztaságot a nyugati vallásos festészetben – mondta Kavabata, miközben töltött a poharakba. – Ott mindent anyagi tárgyakkal – függönyökkel, redőkkel, vérrel teli tálakkal és még isten tudja mivel – töltenek ki. Csak magukat egyesíti velünk a realitásnak az az unikális látomása, amely ebben a két műalkotásban tükröződik. Ezért úgy gondolom, hogy a

Kelettel való alkímiai házasság az, amire igazából szüksége van Oroszországnak. – Becsületszavamra – mondta Szerdjuk –, tegnap este éppen erre… – Éppenséggel Kelettel – vágott a szavába Kavabata –, és nem Nyugattal. Érti? Az orosz lélek mélyén ugyanaz a pusztaság tátong, amely a japánén. És éppen ebből a pusztaságból keletkezik minden pillanatban a világ. Egészségére. Kavabata fölhajtotta a poharát Szerdjuk után, és megforgatta kezében az üres üveget. – Igen – mondta –, az üveg értékét természetesen a benne lévő pusztaság adja. Hanem ennek az üvegnek túlságosan is megnőtt az értéke az elmúlt néhány percben. Megbomlik az érték és az érték hiánya közti egyensúly, és ez tűrhetetlen. A legszörnyűbb, amikor elvész az egyensúly. – Igen – mondta Szerdjuk. – Pontosan. Miért, nincs több? – Hozhatunk – válaszolta Kavabata, és az órájára nézett. – Igaz, a fociról lemaradunk… – Szereti a focit? – A Dinamónak drukkolok – mondta Kavabata, és úgy kacsintott Szerdjukra, mint egy igazi orosz. Kavabata kopott, kapucnis dzsekiben és gumicsizmával a lábán teljesen elvesztette egy japánnal való hasonlóságát. Most végképp olyan lett, mint aki a Doni Rosztovból érkezett – és még az a szerfölött sötét sejtelem is fölmerült Szerdjukban, hogy miért éppen onnan. Különben Szerdjuk már régen tudta, hogy a moszkvai utcákon szembejövő külföldiek többsége egyáltalán nem külföldi: a kereskedelemben dolgozó kis simlisek ezek, akik összeloptak valamennyi pénzt, és felcuccoltak a Kalinka-Stockmanban. A Moszkvában hihetetlen tömegben elszaporodott igazi külföldiek, a biztonságuk érdekében, már hosszú évek óta úgy öltöztek, hogy semmiben sem különbözzenek az átlagos járókelőktől. Nagy részük nyilván a CNN adásaiból merítette az elképzeléseit arról, hogyan is néz ki az átlagos moszkvai járókelő. A CNN pedig, a reformok kiégett pusztaságában a demokrácia kísértetei után vánszorgó moszkvaiakat óhajtván mutatni, száz esetből kilencvenben az amerikai követség moszkvainak átöltözött munkatársait adta premier plánban, mivel sokkal természetesebben mutattak, mint a külföldinek átöltözött moszkvaiak. Úgyhogy a rosztovi jövevénnyel való hasonlósága ellenére, illetve pontosabban éppen e hasonlóságnak és főképp annak köszönhetően, hogy az arca nem volt különösebben japános, egyből nyilvánvaló volt, hogy Kavabata fajtiszta japán, aki egy percre kijött az irodájából a moszkvai félhomályba. Ráadásul az egyik olyan útvonalon vezette Szerdjukot, amelyet kizárólag a külföldiek vesznek igénybe – sötét átjáróházak, a bennfentesek számára ismert átjárók és drótkerítéseken lévő lyukak világába merült, úgyhogy Szerdjuk néhány perc múlva elvesztette tájékozódó képességét, és mindenben lendületes kísérőjére hagyatkozott. Elég gyorsan kijutottak egy sötét, görbe utcára, ahol néhány bódé állt, és Szerdjuk rájött, hogy rendeltetési helyükre érkeztek. – Mit veszünk? – kérdezte. – Azt hiszem, egy liter szakét – mondta Kavabata. – A legjobbkor. Na és valami ennivalót. – Szakét? – csodálkozott Szerdjuk. – Hát van itt szaké? – Éppen hogy itt van – mondta Kavabata. – Moszkvában mindössze három bódé van, ahol

normális szakét lehet venni. Miért, mit gondol, miért épp itt van az irodánk? Viccel – gondolta Szerdjuk, és egy kirakatra nézett. A választék a leghétköznapibb volt, kivéve hogy az üvegek közt állt néhány ismeretlen külsejű litykós palack, amelyek címkéjét sűrűn ellepték a japán írásjelek. – Fekete szaké – szólt be Kavabata a bódé nyílásán. – Kettő. Igen. Szerdjuk megkapta az egyik üveget, és a zsebébe tette. A másikat magánál tartotta Kavabata. – Van még valami – mondta Kavabata –, egy perc az egész. Elmentek a bódésor előtt, és hamarosan egy kis bádogpavilon előtt találták magukat, amelynek ajtaja – talán golyóktól, talán szögektől, talán, ahogy általában lenni szokott, mindkettőtől származó – lyukakkal volt tele. A pavilon mindkét ablakát hagyományos dekoratív rács fedte, amely az egyik alsó sarokban lévő, félkörben hajlított vaspálcából és belőle szerteágazó rozsdás sugarakból állt. Az ajtó fölött „Háztartási cikkek” szövegű tábla volt. A pavilon belül olyan volt, akár a többi hasonló: zománc- és olajfestékes dobozok álltak a polcokon, csempe-mintapéldányok lógtak a falon, egy külön pult különféle típusú csillogó széfzárakkal volt telehalmozva. De a sarokban egy felfordított műanyag kádon olyasmi feküdt, amit Szerdjuk addig még nem látott. Egy fekete mellvért volt, amelyen csillogott a lakk és a finom aranyberakás. Mellette szarvval ellátott sisak hevert, amely a nyakat fedő, szintén lakkal borított lemezek legyezőjében végződött. A sisak homlokán pedig ezüst ötágú csillag ragyogott. A mellvért mellett néhány különböző hosszúságú kard és egy aszimmetrikus íj lógott a falon. Kavabata halk beszélgetésbe merült az eladóval, miközben Szerdjuk ezt az arzenált nézegette. Mintha nyilakról beszéltek volna. Aztán Kavabata levetetett a falról egy fehér rombuszokkal díszített hüvelyben lévő hosszú kardot. Félig kihúzta a hüvelyből, és körmével kipróbálta az élét (Szerdjuk észrevette, hogy nagyon óvatosan bánik a karddal, és még az élét próbálva is kerüli, hogy ujjai hozzáérjenek a pengéhez). Szerdjuknak úgy tűnt, hogy Kavabata teljesen elfeledkezett az ő létezéséről, és elhatározta, emlékezteti rá. – Mondja – szólította meg Kavabatát –, mit jelenthet ez a csillag a sisakon? Feltételezem, hogy valami szimbólum. – Ó, igen – mondta Kavabata. – Szimbólum, és nagyon régi. Az Októberi Csillag Rend egyik emblémája. Szerdjuk megvetően elmosolyodott. – Az meg miféle érdemrend? – kérdezte. – A régmúlt korok fejőnőinek adományozták? Kavabata hosszasan nézte, miközben szája sarka fölfelé húzódott a válaszmosolytól. – Nem – mondta –, ezt a rendjelet soha, senkinek sem adományozták. Egyszerűen bizonyos emberek hirtelen megértették, hogy már hordhatják. Még pontosabban, mindig hordhatták volna. – És miért jár? – Nincs semmi, amiért járna. – Micsoda hülyék vannak a világon – mondta átérzéssel Szerdjuk. Kavabata belökte a kardot a hüvelybe. Egy pillanat alatt feszültség sűrűsödött a levegőben. – Maga vicces ember – mondta Szerdjuk, amint ösztönösen igyekezett oldani a feszültséget. –

Még ha azt mondaná, hogy Munka Vörös Zászló Érdemrend… – Ilyen érdemrendről nem hallottam – mondta Kavabata. – Sárga Zászló Érdemrend valóban létezik, de az egészen más területen. De miért gondolja, hogy viccelek? Ritkán viccelek. És amikor viccelek, halk nevetéssel hívom fel rá a figyelmet. – Bocsásson meg, ha valami rosszat mondtam volna – mondta Szerdjuk. – Egyszerűen részeg vagyok. Kavabata vállat vont, és visszaadta a kardot az eladónak. – Elviszi? – kérdezte az eladó. – Nem ezt – mondta Kavabata. – Csomagolja be azt, a kicsit! Szerdjuk kiment az utcára, amíg Kavabata fizetett. Az a pocsék érzése támadt, hogy valami helyrehozhatatlan ostobaságot követett el, de megnyugodott, miután néhányszor fölnézett az égre, amelyen már látszottak a nyirkos tavaszi csillagok. Aztán megint az ablakrács szétterpeszkedő pálcasugaraira esett a tekintete, és szomorúan arra gondolt, hogy Oroszország lényegében szintén a felkelő nap országa – már csak azért is, mert igazából még nem kelt föl fölötte. Arra gondolt, hogy megoszthatja ezt a megfigyelést Kavabatával, de amikor az, vékony, hosszú csomaggal a hóna alatt, kijött a pavilonból, már feledésbe merült ez a gondolata, és mindent elemésztő vágy váltotta föl, hogy igyon. Ügy látszik, Kavabata egy fél pillantásból értett mindent. Az ajtótól néhány méterre, az aszfalton lévő lyukból növő nyirkos fekete fa mellett a földre tette a csomagot, és így szólt: – Maga természetesen tudja, hogy mi Japánban melegítve isszuk a szakét. És természetesen soha senki sem inna egyenesen az üvegből – ez teljesen ellentmond a szertartásnak. Az utcán inni – egyszerűen megszégyenülés. De van egy ősi módszer, amely lehetővé teszi, hogy megtegye valaki, anélkül hogy elveszítené a becsületét. „A lovas megpihen” a módszer neve. Még „a lovas pihenője ”-nek is lehet fordítani. Előhúzta zsebéből az üveget, s közben egyfolytában Szerdjukot nézte. – A hagyomány szerint – folytatta – annak idején császári követként szertartásszerű [4] solymászatra küldték Isze tartományba Arivara Narihirát a nagy költőt. Hosszú volt az út, akkor még lovon utaztak, és sok napig eltartott. Narihira a barátai társaságában utazott, és nemes lelkét bánat és szeretet töltötte el. Amikor elfáradtak a lovasok, leszálltak a lóról, és egyszerű étellel meg néhány korty szakéval erősítették meg magukat. Nem raktak tüzet, nehogy odacsalják a rablókat, és hidegen itták. És közben csodálatos verseket mondtak egymásnak arról, amit maguk körül láttak, és arról, ami a szívüket nyomta. Aztán pedig újra útnak indultak… Kavabata lecsavarta a kupakot. – Innen ered ez a tradíció. Amikor így issza az ember a szakét, a régmúlt idők férfiúira kell gondolnia, azután pedig ezeknek a gondolatoknak fokozatosan tiszta szomorúságba kell átömleniük, amely akkor születik az ember szívében, amikor egyszerre tudatosul a világ bizonytalansága, és megragadja a szépsége. Gyerünk együtt… – Örömmel – mondta Szerdjuk, és az üveg után nyúlt. – Nem így egyből – rántotta el Kavabata az üveget. – Először vesz részt ilyen szertartásban,

úgyhogy engedelmével elmagyarázom a megkívánt cselekedetek egymásutániságát és a jelentésüket. Tegye azt, amit én, s közben elmagyarázom mindennek a szimbolikus értelmét! Kavabata a csomag mellé tette az üveget. – Először a lovakat kell megkötni – mondta. Megrángatta a fa alsó ágát, hogy megnézze, milyen erős, aztán körülötte mozgatta a kezét, mintha kötelet tekert volna rá. Szerdjuk rájött, hogy ugyanezt kell tennie. Egy följebb lévő ághoz emelte a kezét, és Kavabata figyelmes tekintetétől követve, nagyjából megismételte a mozdulatait. – Nem – mondta Kavabata –, nem jó neki. – Kinek? – A lovának. Túlságosan magasan kötötte ki. Hogy fogja a füvet csipegetni? Hiszen ez nemcsak a maga pihenője, hanem hű társáé is. Szerdjuk arcán értetlenség tükröződött, és Kavabata felsóhajtott. [5] – Értse meg – mondta türelmesen –, hogy mintegy visszakerülünk a Heian-korba amikor végrehajtjuk ezt a szertartást. Most Isze tartományba megyünk, körülöttünk pedig nyár van. Könyörgök, kösse ki újra a lovat! Szerdjuk jobbnak vélte, ha nem vitatkozik. Először a fölső ág körül forgatta a kezét, aztán az alsó fölött. – Így mindjárt más – mondta Kavabata. – Most pedig verset kell költeni arról, hogy mit lát maga körül. Behunyta a szemét, néhány pillanatig hallgatott, aztán pedig hosszú, torokhangú mondat hagyta el a száját, amelyben Szerdjuk sem ritmust, sem rímet nem érzékelt. – Körülbelül arról szólt, amiről beszéltünk – magyarázta Kavabata. – Arról, ahogy a láthatatlan lovak a láthatatlan füvet csipegetik, meg arról, hogy mindez mennyivel reálisabb, mint ez az aszfalt, amely valójában nincs. De egészében szójátékra épül a vers. Most maga következik. Szerdjuk feszélyezve érezte magát. – Nem is tudom, hogy mit mondjak – kezdte bocsánatkérő hangon. – Én nem írok verset, nem is szeretem. Mire kell a sok szó, ha ott a csillagos ég? – Ó – kiáltott fel Kavabata –, csodálatos! Csodálatos! Mennyire igaza van! Mindössze harminckét szótag, de egy egész könyvvel felér! Egylépésnyire ellépett Szerdjuktól, kétszer meghajolt, és így szólt: – És milyen jó, hogy elsőként mondtam verset! Maga után semmiképp sem szántam volna rá [6] magam! De hol tanult meg tankát költeni? – Csak úgy – mondta kitérően Szerdjuk. Kavabata odanyújtotta neki az üveget. Szerdjuk ivott néhány nagy kortyot, és visszaadta a japánnak. Kavabata is az üvegre tapadt a szájával; az üres kezét a háta mögé téve, apró kortyokkal ivott – úgy tűnt, ennek is valami szakrális jelentése van, de Szerdjuk mindenesetre megtartóztatta magát a kérdésektől. Rágyújtott, amíg Kavabata ivott. Két-három slukk után visszatért az önbizalma, sőt kissé szégyellte magát az imént érzett félénkség miatt. – És különben, ami a lovat illeti… – mondta. – Nem kötöttem én magasra azt a kantárt.

Egyszerűen csak az utóbbi időben kezdek gyorsan elfáradni, és napi három pihenőt tartok. Ezért van hosszú kantár a lovon. Különben az első nap lelegelné az összes füvet. Kavabata arca elváltozott. Még egyszer meghajolt, majd félrevonult, és kezdte kigombolni a hasán a dzsekijét. – Mit akar csinálni? – kérdezte Szerdjuk. – Nagyon szégyellem magam – mondta Kavabata. – Ilyen megszégyenülés után nem élhetek tovább. Az aszfaltra ült, kibontotta a csomagot, egy kardot vett ki belőle, és lemeztelenítette a pengéjét, amelyen megcsillant a fejük fölött világító neonlámpa lila visszfénye. Szerdjuk végre megértette, mire készül Kavabata, és még el tudta kapni a kezét. – Kérem, hagyja abba! – mondta őszinte ijedtséggel a hangjában. – Hát érdemes apróságoknak ekkora jelentőséget tulajdonítani? – Meg tud bocsátani? – kérdezte mély átéléssel Kavabata, miközben fölállt. – Könyörgök, felejtse el ezt az ostoba félreértést! Azonkívül az állatok iránti szeretet nemes érzés. Nem kell miatta szégyenkezni! Kavabata egy pillanatig gondolkozott, és elsimultak a ráncok a homlokán. – Igaza van – mondta. – Valóban, nem az a vágy vezetett, hogy megmutassam, magánál jobban kiigazodom valamiben, hanem a fáradt állat iránti sajnálat. És ebben tényleg nincs semmi szégyellnivaló – nem vesztettem el a becsületem, még ha ostobaság hagyta is el a számat. Visszadugta hüvelyébe a kardot, megtántorodott, és újra az üvegre tapasztotta a száját. – Még ha két nemes férfiú közt felmerül is valami apró félreértés, nem válik-e porrá, ha mindketten ráirányítják elméjük élét? – kérdezte, miközben átadta az üveget Szerdjuknak. Szerdjuk megitta, ami az üvegben maradt. – Természetesen, porrá válik – mondta. – Tiszta sor. Kavabata fölemelte a fejét, és ábrándos tekintettel az égre nézett. – Mire kell a sok szó, ha ott a csillagos ég? – deklamálta. – Ah, de szép! Tudja, nagyon szeretném valamilyen gesztussal ünnepivé tenni ezt a nagyszerű pillanatot. Ne engedjük el a lovainkat? Hadd legeljenek ezen a csodálatos faágon, éjszakánként pedig menjenek a hegyek közé! Hiszen megszolgálták a szabadságot, nem? – Maga nagyon jószívű – mondta Szerdjuk. Kavabata bizonytalan léptekkel a fához ment, kirántotta a kardot, és szinte láthatatlan mozdulattal lesújtott az alsó ágra. Az ág az aszfaltra hullott. Kavabata hadonászni kezdett és artikulálatlan hangon felkiáltott – Szerdjuk rájött, hogy a lovakat kergeti el. Aztán a japán visszatért melléje, fölemelte az üveget, és csalódottan az aszfaltra löttyintette az utolsó csöppöket. – Kezd hideg lenni – jegyezte meg Szerdjuk, miközben körülnézett, és úgy érezte, hogy még egy egészen kis valami, és a nyirkos moszkvai levegő mindjárt rendőrjárőrré sűrűsödik. – Nem kellene visszamennünk az irodába? – Természetesen, természetesen. Majd ott kajálunk is. A visszafelé vezető útra egyáltalán nem emlékezett Szerdjuk. Csak abban az irodában tért

magához, ahol az útjuk kezdődött. A földön ültek Kavabatával, és mély evőcsészékből metéltet ettek. Szerdjuk azt tapasztalta, hogy teljesen józan, és nagyon jó kedve van, noha az új üveg már félig üres. Úgy látszik, Kavabata is jól érezte magát, mert halkan énekelt: – A csúnagon a csatában hasra esett egy fűszálban… Közben az ének ütemére lengette az evőpálcikáit, és vékony zöldségkígyócskák röpültek szét az egész szobában. Néhány Szerdjukra esett, de ezt nem találta sértőnek. Kavabata eltolta maga elöl az evőcsészéjét, amikor végzett. – Hanem mondja – szólalt meg –, mit kíván a veszélyes utazásról visszatért férfi azután, hogy csillapította szomjúságát és éhségét? – Nem tudom – mondta Szerdjuk. – Nálunk általában bekapcsolják a tévét. – Ne-e-em – mondta Kavabata. – Mi Japánban a világ legjobb televízióit gyártjuk, de ez nem akadályozza annak tudatosulását, hogy a televízió csupáncsak egy kis ablak a lelki szemétledobó csövén. Én most nem azokra a szerencsétlenekre gondolok, akik egész életükben hipnotizáltan nézik a szemét végtelen áradatát, és csak akkor érzik, hogy élnek, amikor meglátnak egy ismerős konzervdobozt. Nem, én azokról a férfiakról beszélek, akik méltók rá, hogy beszédünkben említtessenek. Szerdjuk megvonta a vállát. – Semmi sem jut eszembe – mondta. Kavabata összehúzta a szemét, közelebb húzódott Szerdjukhoz, elmosolyodott, és egy pillanatra tényleg olyan lett, mint egy ravasz japán. – És emlékszik, hogy éppen csak most, amikor elengedtük a lovakat, átkeltünk a Tendzsin folyón és elvánszorogtunk Rasómon kapujáig, maga az ember mellett fekvő másik test melegéről beszélt? Vajon nem e felé a másik test felé szállt abban a pillanatban a lelke? Szerdjuk összerezzent. Homokos – gondolta. – Hogy nem vettem észre rögtön? Kavabata még közelebb húzódott hozzá. – Hiszen ez azon kevés természetes érzések egyike, amelyeket a mai napig képes megélni az ember. Meg hiszen egyetértettünk, hogy Oroszország számára elengedhetetlen a Kelettel való alkímiai házasság, vagy nem így van? Mi? – Elengedhetetlen – mondta Szerdjuk, és összerándult az egész belseje. – Természetesen. Éppen tegnap gondoltam rá. – Jól van – mondta Kavabata. – Hiszen nincs semmi, ami a népekkel és az országokkal történik, és ne ismétlődne meg szimbólum formájában minden egyes ember életében is, aki ezekben az országokban él és ezekhez a népekhez tartozik. Hiszen Oroszország – az maga is. Úgyhogy ha őszinték a szavai, és mást természetesen nem is tudok feltételezni, akkor hajtsuk végre azonnal ezt a rítust! Úgymond az őselvek szimbolikus egyesítésével megerősítjük szavainkat és gondolatainkat… Kavabata Szerdjuk felé hajolt és rákacsintott. – Azonkívül együtt kell dolgoznunk, és semmi sem hozza olyan közel egymáshoz a férfiakat, mint…

Még egyszer rákacsintott és rámosolyodott Szerdjukra. Az gépiesen elvigyorodott, és észrevette, hogy Kavabatának hiányzik egy foga. Egyébként ennél sokkal lényegesebbnek tűntek más dolgok: először is, eszébe jutott az AIDS-veszély, másodszor pedig arra gondolt, hogy nem valami tiszta a fehérneműje. Kavabata fölállt, odament a szekrényhez, beletúrt és odadobott Szerdjuknak valami rongyot. Kis kék sapka volt, pontosan olyan, amilyet a szakéspoharakra festett férfiak viseltek. Kavabata a fejére tette a másik sapkát, és kézmozdulattal kérte Szerdjukot, hogy cselekedjen ugyanígy, majd összeütötte a tenyerét. Abban a pillanatban félresiklott az egyik tábla a falon, és Szerdjuk meglehetősen vad zenét hallott. A tábla mögött egy kamraszerű kis szobában, zeneszerszámokkal a kezükben négy vagy öt hosszú, színes kimonót viselő lány állt. Az első pillanatban Szerdjuk arra gondolt, hogy nem kimonó van rajtuk, hanem valamiféle hosszú, rosszul szabott, a derekukon törülközővel körbetekert köntös, amelyeket úgy hajtottak fel, hogy kimonóhoz hasonlítsanak – de aztán arra jutott, hogy tulajdonképpen az ilyen köntös a kimonó. A lányok fejüket jobbra-balra billegtetve és mosolyogva játszottak – az egyiknél balalajka volt, egy másik festett, lakkozott népművészeti fakanalakat csattogtatott, a másik kettő kezében pedig kis műanyag tangóharmonika volt, amelyek természetesen förtelmes, éles hangot hallattak, hiszen az ilyen harmonikákat nem azért hozzák kereskedelmi forgalomba, hogy játsszanak rajtuk, hanem kizárólag azért, hogy a boldogság érzetét keltsék a gyermekünnepélyeken. A lányok arca vastagon be volt kenve pirosítóval, és kissé elgyötörten mosolyogtak. Az ő arcukban sem volt semmi japános – átlagos orosz arcok voltak, még csak nem is különösebben szépek. Az egyik Szerdjuk Mása nevű volt évfolyamtársára hasonlított. – A nő, Szemjon – mondta mélázva Kavabata –, egyáltalán nem a vesztünkre teremtetett. Abban a csodálatos pillanatban, amikor körülfon minket a testével, mintegy arra a boldog vidékre kerülünk, ahonnan idejöttünk és ahová a halálunk után megyünk. Szeretem a nőket, és nem szégyellem bevallani. És minden alkalommal, amikor összeolvadok eggyel, mintegy… Megint összecsapta a tenyerét, anélkül hogy befejezte volna a mondatot, és a lányok táncikálva és az előttük lévő pusztaságot nézve, zárt sorban egyenesen Szerdjuk felé mentek. – Hatodik sor, ötödik sor, negyedik sor, és íme, a lovaink jobbra fordulnak, és kibontakozik a ködből Sudzsaku hőn óhajtott vára – mondta Kavabata, miközben begombolta a nadrágját és figyelmesen Szerdjukra nézett. Szerdjuk fölemelte fejét a ruhakupacról. Úgy látszik, néhány pillanatra elaludt – Kavabata nyilvánvalóan valami történetet mesélt, amelynek az elejére nem emlékezett Szerdjuk. Végignézett magán – csak egy régi, olimpiai jelképpel díszített, agyonmosott póló volt rajta; a ruházata többi része körülötte hevert. A megtépázott, félmeztelen és szenvtelen lányok a sarokban egy elektromos teáskanna körül tüsténkedtek, amelyben forrt a víz. Szerdjuk gyorsan öltözni kezdett. – Azután, a palota bal szárnyánál – folytatta Kavabata – jobbra fordulunk, és már ott suhan velünk szemben a Fénnyel Megajándékozó Kapu… És itt minden attól függ, hogy ebben a pillanatban pontosan milyen költői hangnem harmonizál legjobban a lelkével. Ha a belső dallama egyszerű és boldog, akkor egyenesen előrevágtat. Ha a gondolatai messze járnak a mulandótól, akkor jobbra fordul, és az Örök Nyugalom Kapuja van maga előtt. És végül, ha maga fiatal és

szertelen, s a lelke gyönyörre vágyik, jobbra fordul és a Hosszú Gyönyör Kapuján megy keresztül. Szerdjuk, Kavabata merev tekintete alatt összezsugorodva, fölhúzta a nadrágját, az ingét és a zakóját, a nyaka köré kanyarította volna a nyakkendőjét, de aztán belezavarodott a csomóba, köpött egyet, és zsebre tette. – De aztán – folytatta Kavabata, ünnepélyesen fölemelve a mutatóujját (úgy tűnt, annyira belefeledkezik a beszédbe, hogy Szerdjuk megértette: semmi oka, hogy röstelkedjen vagy siessen) –, de aztán egy és ugyanazon udvaron találja magát, bármelyik kapun keresztül jutott is be a császári palotába! Gondolja csak el, micsoda kinyilatkoztatás ez egy olyan ember számára, aki megszokta, hogy a hasonlatok nyelvén olvasson! Hiszen bármilyen úton járt is a maga szíve, bármilyen útvonalat tűzött is ki a lelke, mindig egyvalamihez tér vissza! Emlékszik, hogy szól a mondás? – minden visszatér az egyhez, de mihez tér vissza az egy? Mi? Szerdjuk fölemelte tekintetét a földről. – Tehát hová tér vissza az egy? – kérdezte újra Kavabata, és két szűk réssé vált a szeme. – Ide, ide – válaszolta fáradtan Szerdjuk. – Ó, mély és pontos, mint mindig. És lám, pontosan azon kevés lovasok számára, akik fölemelkedtek ennek az igazságnak a megértéséhez, a császári palota első udvarában terem a keserűnarancs, párban a… Mivel ültetné párban a keserűnarancsfát? Szerdjuk felsóhajtott. Csak egyetlen japán növényt ismert. – Hogy is hívják… Szakura… Virágzó szakura. Kavabata hátralépett, és az est folyamán isten tudja, hányadszor, meghajolt. Mintha megint könnyek csillantak volna meg a szemében. – Igen-igen – mondta. – Úgy bizony. Keserűnarancs- és cseresznyefa az első udvarban, aztán később, a Szálló Illatok Terménél glicínia, a Megdermedt Virágok Terménél szilva, a Visszatükrözött Fény Terménél körte. Ó, mennyire szégyellem, hogy ilyen megalázó módon kikérdeztem magát! De higgye el, nem az én bűnöm. Ilyenek… A teáskanna körül ülő lányokra pillantott, és kétszer összecsapta a tenyerét. A lányok fölkapták a teáskannát meg a földön szétszórt gönceiket, és gyorsan eltűntek a kamrában, ahonnét jöttek; bezárult mögöttük a válaszfal, és a faxon lévő néhány fehér cseppen kívül talán már semmi sem utalt a szenvedélynek arra a tüzére, amely néhány perce még a szobában lángolt. – Ilyenek cégünk szabályai – összegezte Kavabata. – Már mondtam, hogy a cég szót használva nem teljesen pontos fordítást adok. Valójában sokkal helyesebb lenne azt mondani, hogy klán. De ez a terminus képes gyanút és félelmet kelteni, ha óvatlanul használják. Ezért jobbnak tartjuk először kideríteni, kivel van dolgunk, s csak aztán megyünk bele a részletekbe. És bár a maga esetében a válasz világos volt számomra attól a pillanattól fogva, hogy azt a varázsos verset mondta… Ekkor Kavabata mozdulatlanná dermedt, behunyta a szemét, és néhány pillanatig csak az ajkát mozgatta. Szerdjuk rájött, hogy a csillagos égről szóló szavait ismétli magában, amelyekre ő már nem is emlékezett rendesen. – Csodálatos szavak. Igen, abban a pillanatban teljesen világossá vált minden. De vannak szabályok, szigorú szabályok, és fel kellett tennem a megfelelő kérdéseket. Most a következőket kell

mondanom magának. Amennyiben már említettem, hogy cégünk valójában inkább klán, annyiban a munkatársaink sem annyira munkatársak, mint inkább a klán tagjai. És a magukra vállalt kötelességek is különböznek a bérmunkások szokványos kötelességeitől. Kereken kimondva, felvesszük klánunk, Japán egyik legrégibb klánjának tagjai közé. A megüresedett poszt neve, amelyet elfoglal: az északi barbárokkal folyó kereskedelem menedzserhelyettese. Persze sértőnek találhatja ezt a megnevezést, de ilyen a hagyomány, amely ősibb Moszkva városánál. Apropó, Moszkva szép város, főleg nyáron. Ez szamuráj poszt, amelyet nem tölthet be alsóbb néposztálybeli. Ezért, ha kész a betöltésére, szamurájjá emelem. – És mit foglal magába ez a munka? – Ó, semmi különösebbet – mondta Kavabata. – Papírok, ügyfelek. Látszólag minden olyan, mint a többi cégnél, azzal a különbséggel, hogy a történésekhez való belső viszonyulásának összhangban kell lennie a kozmikus harmóniával. – És mennyi a fizetés? [7] – Évi kétszázötven koku rizs a járandósága – mondta Kavabata, és egy pillanatra összehunyorítva szemét, magában számolt. – A maguk dollárjában kábé negyvenezer. – Dollárban? – Ahogy kéri – vonta meg a vállát Kavabata. – Elfogadom. – Mást nem is vártam. Most mondja: kész a Taira-klán szamurájának vallani magát? – Hogyne. – Kész összekötni életét és halálát a klánunkkal? Ezeknek aztán vannak ceremóniáik – gondolta Szerdjuk. – Mikor van idejük tévét csinálni? – Kész – mondta. – Kész igazi férfiként a szakadék szélén túli pusztaságba dobni ennek az életnek a mulandó virágát, ha ezt kívánja a girije? – kérdezte Kavabata, állával a metszetre bökve. Szerdjuk még egyszer a képre nézett. – Kész – mondta. – Persze. Be a virággal a szakadékba, csak úgy lazán! – Esküszik? – Esküszöm. – Nagyszerű, nagyszerű. Már csak egy apró formalitás maradt, és kész. Jóváhagyást kell kapni Japánból. Pár perc az egész. A fax elé ült, kitapogatott, levett a stószról egy tiszta papírlapot, aztán valahonnét ecset került a kezébe. Szerdjuk változtatott a testtartásán. Elzsibbadt a lába, hogy olyan régóta ült a földön, és arra gondolt, megkérdezi Kavabatától: nem hozhat-e egy icipici kis sámlit a munkába. Aztán a szaké maradékát keresve körülnézett, de eltűnt az üveg. Kavabata az ecsettel munkálkodott, és Szerdjuk félt megzavarni – egyáltalán nem volt meggyőződve, hogy ezzel nem sértené-e meg a szertartást. Eszébe jutott a virágos eskü, amelyet éppen csak most tett. Úristen – gondolta –, mit összeesküdöztem már életemben. Megígértem, hogy harcolok a kommunista párt ügyéért? Biztos

legalább ötször, ha egészen a gyerekkoromtól számítom. Megígértem, hogy elveszem Mását? Meg. És tegnap a Csisztije Prudi után, amikor azokkal az idiótákkal ittam, még azt is megígértem, hogy veszünk még egy üveggel az én pénzemen. Most meg ni, hová jutottam. Virágot a szakadékba. Kavabata közben végzett a festegetéssel, a papírra fújt, és megmutatta Szerdjuknak az alkotását. Fekete tussal rajzolt nagy krizantém volt az. – Mi ez? – kérdezte Szerdjuk. – Ó – mondta Kavabata. – Krizantém. Tudja, amikor új taggal bővül a családunk, ez akkora öröm az egész Taira-klán számára, hogy méltatlan lenne, ha csak jelekkel vetnénk papírra. Ilyen esetben rendszerint virágot rajzolunk, hogy értesítsük a vezetőséget. Azonkívül éppenséggel ez az a virág, amelyről éppen most beszéltünk. A maga életét szimbolizálja, amely most a Taira-kláné, és egyidejűleg mintegy tanúsítja, hogy végérvényesen ráeszmélt élete illékony mulandóságára… – Értem – mondta Szerdjuk. Kavabata még egyszer a papírra fújt, aztán a fax nyílásába tette, és kezdett bepötyögtetni valami rendkívül hosszú telefonszámot. Csak harmadszorra sikerült. A fax zümmögni kezdett, a sarkában egy zöld lámpa pislogott, és a papír lassan bekúszott a fekete nyílásba. Kavabata mozdulatlanul, a testtartásán nem változtatva, feszülten figyelte a készüléket. Eltelt néhány gyötrelmesen hosszú perc, aztán újra zümmögni kezdett a fax, és fekete alja alól kikúszott egy papírlap. Szerdjuk rögtön tudta, hogy a válasz. Kavabata megvárta, amíg teljesen kijön a papír, aztán kirántotta a készülékből, rápillantott, és lassan Szerdjuk felé fordította a tekintetét. – Gratulálok – mondta –, tiszta szívből gratulálok. A válasz a legkedvezőbb. Szerdjuknak nyújtotta a papírt. Az a kezébe vette, és meglátott egy másik rajzot – ez egy hosszú, félig meghajlított, valamiféle díszítéssel ellátott pálcát ábrázolt, amelynek egyik oldala mentén kiugrók meredeztek. – Mi ez? – kérdezte. – Kard – mondta ünnepélyesen Kavabata –, annak az új státusnak a szimbóluma, amelyet maga mostantól kezdve betölt az életben. És mivel semmi kétségem sem volt a megbeszélések ilyetén kimenetele iránt, engedje meg, hogy átnyújtsam, úgymond, az igazolványát. • szavakkal Szerdjuk felé nyújtotta azt a rövid kardot, amelyet a bádogkioszkban vett. Talán Kavabata merev és rezzenetlen tekintete, talán a saját, alkohollal telített szervezetében lejátszódó kémiai reakció miatt, Szerdjuk hirtelen teljesen átérezte a pillanat ünnepélyességét és fontosságát. Föl akart térdelni, de jókor észbe kapott, hogy nem a japánok, hanem a középkori európai lovagok cselekedtek így, meg ha jobban belegondol, nem is ők, hanem az Odesszai Filmstúdió őket alakító színészei valami kibírhatatlanul szovjet filmben. Ezért egyszerűen csak kinyújtotta a kezét, és óvatosan megfogta a halál hideg eszközét. A hüvelyen volt egy rajzolat, amelyet korábban nem vett észre. Három röpülő darut ábrázolt – a hüvely fekete lakkjába préselt aranyhuzal alkotta rendkívül szép, könnyed és lendületes körvonalukat. – Ebben a hüvelyben a maga lelke van – mondta Kavabata, változatlanul Szerdjuk szemébe nézve.

– Milyen szép rajz – mondta Szerdjuk. – Tudja, még egy darvakról szóló dal is eszembe jutott. Hogy is volt… „S daru-ékben nyílik egy kicsi hézag, meglehet, számomra rendeltetett…” – Igen-igen – kapott a szavain Kavabata. – Mert vajon nagy hézag kell az embernek? Jesszusom Buddha!, ez az egész világ az összes problémájával együtt könnyen elfér két daru között, de mit két daru közt! – elvész bármelyik daru szárnyán a tollak közt… Milyen költői ez az este! Ne igyunk még? Arra a helyre a daru-ékben, amelyet meglelt végre? A Kavabata szavaiból áradó sötét hangulat megérintette Szerdjukot, de nem tulajdonított neki jelentőséget, mert arra gondolt, Kavabata aligha tudja, hogy az elesett katonák lelkéről szól a dal. – Örömmel – mondta –, csak egy kicsit később. Én… Hirtelen hangosan kopogtak az ajtón. Kavabata az ajtó felé fordult, japánul kiáltott valamit, a tábla félresiklott, és az ajtórésből egy szintén dél-oroszországi férfiarc meredt ki. Az arc mondott valamit, és Kavabata bólintott. – Néhány pillanatig magára kell hagynom – mondta Szerdjuknak. – Azt hiszem, fontos hírek érkeznek. Ha kedve tartja, addig lapozgassa valamelyik albumot – bökött állával az egyik polcra –, vagy egyszerűen csak legyen önmagával. Szerdjuk bólintott. Kavabata gyorsan kiment, és behúzta maga után a falitáblát. Szerdjuk a polchoz lépett, és a könyvgerincek hosszú sorára nézett, de aztán a sarokba ment, leült a szalmaszőnyegre, és a falnak támasztotta a fejét. Semmi érdeklődés nem maradt benne ezek iránt a metszetek iránt. Az épületben csend volt. Még az is hallatszott, hogy valamelyik felsőbb emeleten a falat vésik – biztos páncélajtót állítottak be. A mozgatható falitábla túlsó felén alig hallható suttogással anyázták egymást a lányok – egészen közel voltak Szerdjukhoz, de szinte semmit sem értett a szitkozódásukból, és a néhány fojtott hang, egymásra rakódva, megnyugtató, halk susogássá olvadt össze, mintha a fal túloldalán kert volna, és virágzó cseresznyefák lombja zizegett a szélben. Halk, artikulálatlan hang ébresztette fel. Nem volt világos, hogy mennyit aludt, de mindent összevéve, jó sok idő eltelt – a szoba közepén ülő Kavabata időközben átöltözött és megborotválkozott. Fehér ing volt rajta, és az előbb még borzas haját mostanra akkurátusan hátrafésülte. A Szerdjukot felébresztő hangot is ő adta ki – valami szomorú dallam volt ez, amely inkább elnyújtott nyögésre hasonlított. Kavabata hosszú kardot tartott a kezében, és egy kis fehér ronggyal törölgette. Szerdjuk észrevette, hogy Kavabata inge nincs begombolva, és látszik szőrtelen melle és hasa. Kavabata Szerdjuk felé fordította az arcát, amikor észrevette, hogy felébredt, és szélesen elmosolyodott. – Hogy aludt? – kérdezte. – Nem mintha aludtam volna – mondta Szerdjuk –, csakúgy… – Elbóbiskolt – mondta Kavabata –, természetesen. Mindnyájan bóbiskolunk ebben az életben. És csak a végénél ébredünk fel. Emlékezik ugye, hogy egy patakocskán keltünk át, amikor visszajöttünk az irodába? – Igen, egy csőből jön ki az a patak.

– Cső vagy nem cső, nem számít. És ugye emlékszik a patakocskán úszó buborékokra? – Emlékszem. Nagy buborékok voltak. – Valóban – mondta Kavabata, miközben a pengét szemmagasságba emelte és figyelmesen nézte –, valóban, ez a világ a vízen úszó buborékokhoz hasonlít. Nem így van? Szerdjuk arra gondolt, hogy Kavabatának igaza van, és nagyon szeretett volna olyasmit mondani a japánnak, hogy az érezze, mennyire érti és osztja érzéseit. – Hogy is? – mondta, és felkönyökölt. – Hasonlít… rögtön… A buborékok olyan fényképéhez hasonlít, amely sokáig hevert a komód mögött, és aztán megették a patkányok. Kavabata újra elmosolyodott. – Maga igazi költő – mondta. – Ebben nem is kételkedem. – Mégpedig – folytatta Szerdjuk lelkesen – könnyen lehet, hogy a patkányok még azelőtt megették, mielőtt előhívták volna. – Csodálatos – mondta Kavabata –, csodálatos. De ez a szavak költészete, viszont létezik a tett költészete, és remélem, hogy a szavak nélküli utolsó verse majd illik azokhoz, amelyekkel ma egész nap örömöt szerez nekem. – Miről beszél? – kérdezte Szerdjuk. Kavabata akkurátusan a szalmaszőnyegre helyezte a kardot. – Az élet változékony – mondta mélázva. – Senki sem tudhatja reggel, hogy mi várja este. – Történt valami? – Ó igen. Hiszen tudja, hogy a biznisz olyan, mint a háború. Nos, a Taira-klánnak van egy [8] ellensége, egy hatalmas ellensége. A Minamotók – A Minamotók? – kérdezte elhűlve Szerdjuk. – Na és? – Ma érkezett a hír, hogy ármányos árulás következtében a tokiói értéktőzsdén a „Minamoto Csoport” fölvásárolta a „Taira Incorporated” részvényeinek kontrollpakettjét. Bele van keverve egy angol bank és a szingapúri maffia, de nem ez a lényeg. Megsemmisítő vereséget szenvedtünk. Az ellenség pedig diadalt ül. Szerdjuk egy ideig hallgatott, azt latolgatva, hogy mit jelent mindez. Csak egyvalami volt világos – az, hogy jót nem jelent. – De mi magával – mondta Kavabata –, mi, a Taira-klán két szamurája, nem engedjük meg, hogy elsötétítsék lelkünket a változékony árnyak, amelyeket a lét mindeme jelentéktelen hólyagjai vetnek. – N-nem – mondta Szerdjuk. Kavabata vadul felnevetett, és megvillant a szeme. – Nem – mondta –, a Minamotók nem látják megaláztatásunkat és szégyenünket. Úgy kell elmenni az életből, ahogy a felhő mögött eltűnnek a fehér darvak. És egyetlen kicsinyes érzés se maradjon ebben a nagyszerű pillanatban a szívünkben! Darabosan megfordult, a szalmaszőnyeggel együtt, amelyen ült, és meghajolt Szerdjuk felé. – Szívességre kérem – mondta. – Vágja le a fejemet, amikor fölvágom a hasamat! – Tessék?

– A fejemet, vágja le a fejemet! Ezt nálunk utolsó szolgálatnak nevezik. És nem utasíthatja vissza a szamuráj, akit erre kérnek, különben szégyent zúdít saját fejére. – De én soha… Mármint korábban… – De hát ez egyszerű. Hopp, és kész. S-ss-sutty! Kavabata gyors mozdulatot tett a két karjával. – De félek, hogy nem sikerül – mondta Szerdjuk – Egyáltalán nincs tapasztalatom ezen a téren. Kavabata gondolataiba merült. Hirtelen elkomorodott az arca, mintha valami végképp súlyos gondolatra jutott volna. A tatamira csapott a tenyerével. – Jó, hogy hamarosan távozom az életből – mondta, és Szerdjukra emelte bűntudatos tekintetét. – Milyen tudatlan és durva vagyok! Az arcára szorította a tenyerét, és ingatni kezdte a törzsét jobbra-balra. Szerdjuk csendben fölállt, az ajtóhoz ment, zaj nélkül félretolta, és kiment a folyosóra. A beton kellemetlenül hűtötte meztelen talpát, és rádöbbent, hogy miközben Kavabatával gyanús és sötét mellékutcákon szaké után kujtorogtak, a cipője és a zoknija ott volt a bejárati ajtónál, a folyosón, ahová délután tette. És abszolút képtelen volt visszaemlékezni, hogy mi volt közben a lábán; ugyanígy arra sem emlékezett, hogyan mentek ki az épületből, és arra sem, hogyan jöttek vissza. Azonnal elhúzni innen, elhúzni! – gondolta, miközben befordult a sarkon. – A fő, hogy elhúzni, aztán majd lehet gondolkozni! A biztonsági őr felállt a zsámolyáról, amikor odaért hozzá. – Hová lesz a séta ilyenkor? – kérdezte ásítozva. – Hajnali fél négykor? – Hát, elüldögéltünk – mondta Szerdjuk. – Megbeszélés. – Na, jó – mondta az őr. – Az engedélyt! – Miféle engedélyt? – A kilépésit. – De hát mindenféle engedély nélkül beengedett. – Úgy van, de ahhoz engedély kell, hogy kimenjen. Az asztalon égő lámpa homályos fényt vetett Szerdjuknak a fal tövében lévő cipőjére. A cipőtől egy méterre volt az ajtó, az ajtón kívül a szabadság. Szerdjuk kis lépést tett a cipője felé. Aztán még egyet. Az őr egykedvű pillantást vetett csupasz lábára. – Meg aztán – mondta, miközben a gumibottal ütögette a tenyerét –, be vagyunk kötve a rendőrségre. Riasztó. Nyolcig zárva az ajtó. Ha kinyitja valaki, egyből itt vannak a zsaruk. Vita, veszekedés, jegyzőkönyv. Úgyhogy nem tudom kinyitni. Csak ha tűz van. Vagy árvíz. – Mert hiszen ez a világ – mondta Szerdjuk behízelgő hangon – vízen úszó buborékokhoz hasonlít. – Jól van, na – mondta az őr. – Értem én, hogy hol dolgozok. De te is érts meg engem! Képzeld csak el, hogy ezekkel a buborékokkal együtt utasítás is úszik a vízen. És amíg az egyetlen buborékon is tükröződik, addig tizenegykor bezárjuk az ajtót, és nyolckor nyitjuk ki. És slussz. Szerdjuk valami határozatlanságot érzett az őr hangjában, és a megkezdett irányban próbált finoman tovább nyomulni. – Kavabata úr nagyon fog csodálkozni a maga viselkedésén – mondta. – Azt hinné az ember, hogy biztonsági őr egy komoly cégnél, de közben ilyen egyszerű dolgokat is meg kell magyarázni.

Hiszen világos, hogyha körös-körül káprázat… – Káprázat, káprázat – mondta az őr mélázva, és egy messze a falon túl lévő pontra nézett. – Tudom. Nem ez az első nap, hogy itt vagyok szolgálatban. Minden héten kiképzést kapunk. Hát nem is mondom, hogy ez az ajtó reális. Megmondjam, hogy mit gondolok róla? – Na mondd! – Úgy gondolom, hogy semmiféle szubsztanciális ajtó nincsen, hanem csak az értelmezés természetük szerint üres elemeinek összessége létezik. – Pontosan! – örvendett meg Szerdjuk, és még egy kis lépést tett a cipője felé. – De nyolc előtt nem nyitom ki ezt az összességet – mondta az őr, és a tenyerébe csapott a gumibottal. – Miért? – kérdezte Szerdjuk. Az őr vállat vont. – Ez számodra karma – mondta –, számomra meg dharma, de valójában ugyanaz a genyóság. Pusztaság. És valójában még az sincs. – E-egen – mondta Szerdjuk. – Látom, hogy komoly kiképzést kaptok. – Miért, mit gondoltál? A Japán Biztonsági Szolgálat tartja. – Na és akkor mit csináljak? – kérdezte Szerdjuk. – Hogyhogy mit? Nyolcig várni! És kérd meg, hogy állítsanak ki engedélyt! Szerdjuk még egyszer az őr gömbölyű vállára és a kezében lévő gumibotra pillantott, aztán lassan megfordult és vánszorogva elindult visszafelé. Az az elviselhetetlen érzés maradt benne, hogy mégiscsak léteznek szavak, amelyek kinyittatták volna az őrrel az ajtót, de nem volt képes megtalálni őket. Olvastad volna a szútrákat, most kint lennél a maccsból – gondolta komoran. – Figyu – mondta a háta mögött az őr –, geta nélkül ne mászkálj! Betonpadló van itt. Fölfázik a veséd. Kavabata szobájába visszatérve, Szerdjuk hang nélkül a helyére tolta az ajtót, és érezte, hogy áporodott alkohol- és női izzadságszag üli meg a szobát. Kavabata, arcát a tenyerébe rejtve, ugyanúgy ült a földön, mint ahogy ott hagyta, és jobbra-balra himbálta magát. Úgy látszik, észre sem vette, hogy közben kiment. – Kavabata úr – mondta halkan Szerdjuk. Kavabata leengedte a kezét. – Rosszul van? – Nagyon rosszul – mondta Kavabata. – Iszonyúan rosszul. Ha száz gyomrom lenne, pillanatnyi halogatás nélkül felvágnám mindet. Még soha nem szégyelltem magam ennyire. – De hát miről van szó? – kérdezte Szerdjuk, és együtt érzően japánülésbe ereszkedett Kavabatával szemben. – Vettem a bátorságot, hogy az utolsó szolgálatra kérjem magát, és egyáltalán nem gondoltam rá, hogy magának aztán senki sem fog segíteni, ha elsőnek én hajtom végre a szeppukut. Iszonyatos szégyen. – Nekem? – kérdezte Szerdjuk, és felállt –, nekem?? – Na igen – mondta Kavabata, azzal ő is felállt, és izzó tekintetét Szerdjuk szemébe fúrta. – Hát

ki vágja le a fejét? Talán Grisa? – Miféle Grisa? – Hát a biztonsági őr. Hisz épp most beszélt vele. Az csak arra képes, hogy betörje az ember fejét a gumibotjával. Pedig a megfelelő szabályok szerint kell levágni, és nem egyszerűen levágni, hanem úgy, hogy egy bőrdarabon lógva maradjon. El tudja képzelni, milyen csúnya lesz, ha elkezd a földön gurulni? De üljön le, üljön le! Kavabata tekintetéből olyan hipnotikus erő áradt, hogy Szerdjuk önkéntelenül leült a szalmaszőnyegre – csak arra futotta az erejéből, hogy elfordítsa tekintetét Kavabata arcáról. – Egyáltalán, úgy tűnik, hogy nem tudja, mit mond a szeppukuról az örökkévalóságba való egyenes és félelem nélküli visszatérés tanítása – mondta Kavabata. – Mi? – Van róla fogalma, hogyan kell felvágni az embernek a hasát? – Nincs – mondta Szerdjuk, a falat bámulva. – Különböző módszerek vannak. A legegyszerűbb a vízszintes metszés. De ez éppen csak elmegy. Ahogy nálunk mondják: itt csupán öt perc szégyen, és meglátod Amida Buddhát szépen. Ez olyan, mintha Trabanttal menne be valaki a Tisztaság Földjére. A függőleges metszés egy kicsit jobb, de ez a lower-middle class stílusa, ráadásul provinciális. Végezetül, megengedhetünk magunknak valami választékosabbat is. És még lehet kereszt alakban. Itt két módszer van – az álló és az átlós kereszt. Ezt sem ajánlanám – tudja, ha fölfelé-lefelé vágja, keresztény allúziókat látnak benne, ha [9] meg átlósan, akkor András-keresztes zászlót. Még azt hiszik, hogy a feketetengeri flottától van. De maga nem tengerésztiszt, igaz? – Igaz – helyeselt színtelen hangon Szerdjuk. – Én is azt mondom, nincs miért ezt választani. Két éve nagy divatban volt a dupla vízszintes vágás, de ez bonyolult dolog. Úgyhogy az alulról felfelé, balról jobbra tartó hosszú ferde vágást ajánlanám, kis kunkorral a közép felé a végén. Tisztán esztétikai szempontból kifogástalan munka, és az a legvalószínűbb, hogy maga után ugyanígy cselekszem. Szerdjuk megpróbált felállni, de Kavabata a vállára tette a kezét és visszanyomta. – Sajnos mindent sebtében kell csinálni – mondta sóhajtva. – Nincsenek se fehér függönyök, se megfelelő füstölőszerek. Nincsenek harcosok meztelen karddal, akik a kis tér szélén várnak… Bár van Grisa, de milyen harcos az? Meg aztán, igazából nincs rájuk szükség. Az csak arra az esetre van, ha a szamuráj megszegi az esküjét és megtagadja, hogy szeppukut hajtson végre. Akkor fölkoncolják, mint egy kutyát. Én nem emlékszem ilyen esetre, az viszont nagyon szép, amikor az elkerített négyszög mentén meztelen karddal a kezükben emberek várnak, és napfény csillog az acélon. Különben… Akarja, hogy hívjam Grisât? Meg Szemjont az első emeletről? Hogy közelebb legyen a dolog az ősi rítushoz? – Nem kell – mondta Szerdjuk. – Helyes – mondta Kavabata. – Nagyon helyes. Maga természetesen érti, hogy bármelyik rítusban nem a külső forma a lényeg, hanem az, hogy mi tölti meg. – Értem, értem. Mindent értek – mondta Szerdjuk, és gyűlölettel nézett Kavabatára.

– Ezért abszolút biztos vagyok benne, hogy minden kitűnően fog menni. Kavabata fölemelte a földről a bódéban vásárolt rövid kardot, kihúzta hüvelyéből, és néhányszor a levegőbe hasított vele. – Elmegy – mondta. – Most még valami. Mindig két probléma adódik – a vágás után nem szabad hanyatt esni; ez nagyon, nagyon csúnya, de ebben segítek magának. A másik: nem lehet megsérteni a gerincet. Ezért a pengének nem szabad túl mélyre menni. Csináljuk úgy… Fogott néhány faxpapírt – Szerdjuk észrevette köztük azt a lapot is, amelyre a krizantémot rajzolták –, stószba ütögette őket, a stószt félbehajtotta, és gondosan betekerte vele a pengét, úgyhogy abból hét-tíz centis darab látszott. – Így ni. Tehát, jobb kézzel megfogja a markolatot, a ballal pedig itt. Nem kell erősen benyomni, mert, tudja, megakad és… Na és aztán fölfelé és jobbra! Most pedig bizonyára koncentrálni akar. Kevés időnk maradt, de erre jut. Szerdjuk megkövülten ült, és a falra meredt. Bágyadt gondolatok mozogtak az agyában, hogy el kellene löknie Kavabatát, kirohanni a folyosóra és… De ott a zárt ajtó, meg Grisa a gumibottal. És még állítólag valami Szemjon is van az első emeleten. Elvileg lehetne telefonálni a rendőrségre, de itt van Kavabata a karddal… Meg nem is megy sehová ilyenkor a rendőrség. De a legkellemetlenebb a következő volt: mindegyik cselekvési mód feltételezte, hogy elérkezik egy pillanat, amikor Kavabata arcára csodálkozás ül ki, amelyet aztán megvető grimasz vált föl. És a mai estében mégiscsak volt valami, amit nem akart elárulni Szerdjuk: az a pillanat, amikor a fa ágaihoz kötvén a lovakat, verset mondtak egymásnak. És bár, ha belegondolunk, valójában sem lovak, sem versek nem voltak, ez a pillanat mégis igazi volt, és a délről szálló, közeli nyarat ígérő szél és a csillagok az égen – mindez minden kétséget kizáróan szintén igazi volt, azaz olyan, amilyennek lennie kellett. Hanem az a világ, amely a reggel nyolckor kinyitandó ajtó mögött várja… Rövid időre elakadtak a gondolatai, és azonnal meghallotta a minden irányból érkező halk hangokat. Halkan korgott a behunyt szemmel a fax mellett ülő Kavabata gyomra, és Szerdjuk arra gondolt, hogy Kavabata biztos könnyedén és fényesen hajtja végre az egész procedúrát. De hát mennyivel vonzóbb volt az a világ is – ha e szó alatt mindazt értjük, amit egy ember érezni és átélni képes az életben –, amelyet a japánnak kellett elhagynia, mint a bűzlő moszkvai utcák, amelyek Filip Kirkorov dalai kíséretével zúdultak Szerdjukra minden reggel. Rájött, hogy miért jutott hirtelen eszébe Kirkorov: épp az ő egyik száma szólt a fal mögött, ahol a lányok ültek. Aztán rövid vitát kísérő hangok, elfojtott sírás hallatszott, és csettent a csatornaváltó gomb. A láthatatlan tévé hírműsort kezdett adni, noha Szerdjuknak úgy tűnt, hogy valójában nem változott a csatorna, egyszerűen Kirkorov abbahagyta az éneklést, és elkezdett halkan beszélni. Aztán az egyik lány izgatott suttogása hallatszott: – Tuti, nézd meg! Megint piás! Nézd, hogy megy a pódiumon! Tutira mondom, segg részeg! Szerdjuk még néhány másodpercig gondolkozott. – A francba az egésszel – mondta határozottan. – Ide a karddal! Kavabata gyorsan odament hozzá, fél térdre ereszkedett, és markolattal előre feléje nyújtotta a kardot.

– Várj! – mondta Szerdjuk, és kigombolta az ingét a zakója alatt. – Pólón keresztül lehet? Kavabata gondolkozott. – Éppenséggel voltak ilyen esetek. Ezernégy-százötvennégyben Takeda Kacueri egyenesen a vadászruhán keresztül vágta fel a hasát, amikor elvesztette az Okehadzana melletti csatát. Úgyhogy rendben. Szerdjuk a kezébe vette a kardot. – Nem – mondta Kavabata. – Hisz mondom – jobbal a markolatot, ballal pedig ott, ahol be van csavarva a papírba! Így ni! – Egyszerűen vágni, és kész? – Egy pillanat, egy pillanat! Azonnal. Kavabata átrohant a szobán, fogta a nagy kardját, visszajött Szerdjukhoz és megállt mögötte. – Nem muszáj mélyen vágni – mondta. – Nekem mélyen kell, az igaz. Nekem nem lesz szekundánsom. De magának szerencséje van. Biztos helyesen élte le ezt az életet. Szerdjuk halványan elmosolyodott. – Átlagosan éltem le – mondta. – Mint mindenki. – Viszont harcosként hal meg – mondta Kavabata. – Na akkor, én készen vagyok. Gyerünk, háromra! – Jól van – mondta Szerdjuk. – Mélyet lélegzünk – mondta Kavabata –, és mehet! Egy… Két… Szerdjuknak eszébe jutott, hogy végül is nem nézte meg, igazi láng van-e a lámpásban, amelyet a bejáratnál kapott, de most már persze késő. – Kettő és fél… És három! Szerdjuk a hasába döfte a kardot. A papír a pólójának nyomódott. Különösebb fájdalom nem volt, de nagyon erősen érződött a penge hidege. Megszólalt a földön a fax. – Ez az – mondta Kavabata. – Most pedig fölfelé és jobbra. Bátrabban, bátrabban!… Ez az, helyes. Szerdjuk mozgatni kezdte a lábait. – Most pedig gyors fordulat a középpont felé, és magába mindkét kézzel! Ez az, ez az… Oké… Na még két centi… – Nem tudom – Szerdjuk ezt már alig tudta kimondani –, ég mindenem! – Miért, mit hittél? – mondta Kavabata. – Egy pillanat! A faxhoz rohant, és fölkapta a kagylót. – Halló! Igen! Helyes, itt. Igen, a kilences modell, kétezer darab elfogyott. Szerdjuk a padlóra ejtette a kardot és mindkét kezét vérző hasára szorította. – Gyorsabban! – hörögte. – Gyorsabban! Kavabata elfintorította az arcát, és kézmozdulattal mutatta Szerdjuknak, hogy várjon. – Mi?! – ordított a kagylóba. – Mi az, hogy háromezer-ötszáz sok érte? Én ötezret fizettem egy éve! Lassan, mint a moziban vetítés előtt, kihunyt Szerdjuk szeme előtt a fény. Egy ideig még a

padlón ült, aztán lassan oldalra dőlt – de minden érzés eltűnt a testéből, mielőtt jobb válla a padlót érintette volna; csak a mindent elnyelő fajdalom maradt. – Ugyan, hol van összetörve? Hol? – hallotta valami vörös, pulzáló sötétségből. – Két karcolás a lökhárítón – az neked össze van törve? Mi? Mi? Te vagy a köcsög! Szar, f..szkalap! Mi? Húzz te ap…ba! Megcsörrent a kagyló a villán, és a fax rögtön újra csörögni kezdett. Szerdjuk észrevette, hogy a tér, ahonnét a telefoncsörgés és Kavabata káromkodása hallatszik, és ahol egyáltalán valami történik, nagyon messze van tőle, és a realitás annyira jelentéktelen szegmentumát alkotja, hogy minden erejével koncentrálnia kell, hogy kövesse, mi történik ott. Közben semmi értelme sem volt ennek a gyötrő összpontosításnak – és már tudta, hogy az ilyen összpontosítás maga az élet. Kiderült, hogy a hosszú, sóvárgással, reménnyel és félelemmel teli emberi létezése egyszerűen röpke gondolat volt, amely egy pillanatra megragadta a figyelmét. És most Szerdjuk (és valójában egyáltalán nem Szerdjuk) a minőség nélküli pusztaságban suhant, és érezte, hogy elviselhetetlen forróságot sugárzó hatalmas valami felé halad. A legszörnyűbb az volt, hogy ez a hatalmas és tüzet lehelő valami a háta mögött közeledett, és semmi lehetőség nem volt meglátni, hogy mi is valójában. Kibírhatatlan érzés volt, és Szerdjuk lázasan keresni kezdte azt a pontot, ahol az egész, számára ismerős világ maradt. Valami csoda folytán sikerült megtalálnia, és fejében harangzúgásként felzendült Kavabata hangja: – A szigeteken először nem hitték, hogy megbirkózik vele. De én tudtam. Most pedig engedje meg, hogy teljesítsem az utolsó szolgálatot! Siú-sutty! Ezután hosszú ideig egyáltalán nem volt semmi – úgyhogy azt is helytelen mondani, hogy hosszú ideig, mert idő sem volt. De aztán köhögés hallatszott, padlódeszkák nyikorgása, és Timur Timurovics hangja: – Igen, Szenya. Ilyen állapotban találtak meg a kalorifer mellett, a kezedben üvegpalack letört nyakával, amit tőrként használtál. Tulajdonképpen kikkel ittál, emlékszel rá? Nem volt válasz. – Tatyjana Pavlovna – mondta Timur Timurovics –, kérem, két köbcentit! Igen. – Timur Timurovics – szólalt meg váratlanul a sarokban Vologyin –, de hát ezek szellemek voltak. – Nocsak? – kérdezte udvariasan Timur Timurovics. – Miféle szellemek? – Hát a Taira családból. Esküszöm. És úgy viselkedett velük Szerdjuk, mintha a halált kereste volna. Úgy néz ki, hogy tényleg azt kereste. – Akkor miért maradt életben? – kérdezte Timur Timurovics. – Hiszen olimpiai szimbolikával ellátott póló volt rajta. Ugye, emlékszik: moszkvai olimpia? Sok-sok kis embléma, mi? És a pólón keresztül vágott. – Na és? – Úgy lehet venni, hogy mágikus hieroglifák voltak. Egy könyvben olvastam, hogy a régmúlt időkben volt egy eset, amikor egy szerzetest telerajzoltak védő jelekkel, csak a füléről felejtkeztek meg. És amikor eljöttek hozzá a Taira szellemek, a fülét vitték el, mert minden más egyszerűen láthatatlan volt számukra.

– De miért jöttek el hozzá? Mármint a szerzeteshez? – Nagyon szépen fuvolázott. – Ó, fuvolázott – mondta Timur Timurovics. – Nagyon logikus. És maga nem csodálkozott rajta, hogy ezek a kísértetek a Dinamónak szurkolnak? – Miért csodálkoztam volna? – válaszolta Vologyin. – Egyes kísértetek a Szpartaknak szurkolnak. Mások a CSZKA-nak. Miért ne lehetne olyan is, amelyik a Dinamónak szurkol?

7

– Dinama! Dinama! Hová mész, az anyád…! Fölpattantam az ágyról. Valami legény, aki egyenesen a csupasz testére kapott szakadt frakkot viselt, egy ló után futott az udvaron, és ordított: – Dinama! Állj meg, te hülye! Hová mész? Az ablak alatt lovak horkantgattak és hatalmas tömeg vörösgárdista tolongott, akik tegnap még nem voltak itt. Tulajdonképpen csak gyalázatos kinézetük alapján lehetett tudni, hogy vörösgárdisták – úgy öltöztek, ahogy jött, főleg civilbe, amiből az következett, hogy az ellátmány rablás által való megszerzését kultiválják. Ferdén rásuvasztott vörös csillaggal ellátott Bugyonnij-sapkával a fején egy férfi állt a tömeg közepén, és parancsokat osztogatva hadonászott a karjával. Meglepően hasonlított az ivanovói szövőmunkások komisszárjára, Furmanovra, akit a Jaroszlavi pályaudvarnál tartott gyűlésen láttam, csak az egész arcán végighúzódott egy kardvágás sötétlila nyoma. De nem sokáig szemléltem ezt a vegyes társaságot, mert az udvar közepén álló kocsi vonta magára a figyelmemet. Éppen négy hollófekete lovat fogtak elébe. Hosszú, nyitott, rugókkal, gumikerekekkel, párnázott bőrülések-kel ellátott landauer volt; aranyozás nyomát őrző nemesfából készült. Volt valami kimondhatatlanul nosztalgikus ebben a fényűző darabban, ama mindörökre nemlétbe merült világ e szilánkjában, amelynek lakói naiv módon azt remélték, hogy ilyen közlekedési eszközökön átmennek a jövőbe. Kiderült, hogy csak maguknak a közlekedési eszközöknek sikerült a jövőbe vonulni, nekik is azon az áron, hogy hun harciszekérfélévé változnak. Pontosan ezt az asszociációt keltette a három, rúddal összekapcsolt Lewis géppuska, amelyeket a landauer végére szereltek. Elmentem az ablaktól, leültem az ágyra, és hirtelen eszembe jutott, hogy az ilyen harci szekereket az érthetetlen tacsanka névvel illetik a harcosok. Titok és homály fedte a szó eredetét – minden lehetséges etimológiai variánst végigvettem az agyamban, miközben felhúztam a csizmám, de egyetlen megfelelőt sem találtam. Igaz, eszembe jutott egy szellemes szójáték: tacsanka – touch Anka. De az Ankával való tegnapi magyarázkodás után, amelynek még az emlékére is elvörösödtem és elkomorodtam, nem volt kivel megosztani ezt a szellemességet. Körülbelül ilyen gondolatok jártak a fejemben, miközben lerohantam a lépcsőn és kimentem az udvarra. Valaki azt mondta, hogy Kotovszkij a törzskari hombárba kéret, és azonnal odaindultam. Két fekete egyenruhás harcos posztolt az ajtónál – feszes vigyázzba vágták magukat és tisztelegtek, amikor elmentem mellettük. Megfeszülő arcukon láttam, hogy jól ismernek – sajnos a légnyomás kitörölte a nevüket az emlékezetemből. Kotovszkij végiggombolt barna zubbonyban az asztalon ült. Egyedül volt a helyiségben. Észrevettem, hogy holtsápadt az arca – úgy tűnt, vastag púderréteg fedi.

Látszott, hogy már reggel óta tölti fel magát kokainnal. Az asztalon egy átlátszó henger állt mellette, amelyben olvadt fehér anyag felhőcskéi gomolyogtak és emelkedtek lassan fölfelé. Spirituszégőből és hosszú üveglombikból álló lámpa volt ez; a színezett glicerinnel teli lombikban viaszdarabkák úsztak. Úgy öt éve rendkívül divatban voltak Péterváron az ilyen lámpák. Kotovszkij kezet nyújtott. Észrevettem, hogy finoman remeg a keze. – Miért gondolok egészen reggel óta arra – mondta, és rám emelte csillogó szemét –, hogy mi vár ránk a síron túl? – Úgy gondolja, hogy vár ott ránk valami? – Talán ügyetlenül fejeztem ki magam. Egyszerűbben szólva, a halálra és a halhatatlanságra gondolok. – Mitől támadt ilyen hangulata? – Ó – mondta hűvös mosollyal az ajkán –, egy emlékezetes odesszai eset óta tulajdonképpen el sem hagy… Különben, nem számít. Összefonta mellén a karját, és állával a lámpára bökött. – Nézze ezt a viaszt! – mondta. – Figyelje meg, hogy mi történik vele. Felmelegszik a spirituszégőn, és a csöppjei, fantasztikus formákat öltve, fölemelkednek. Emelkedés közben lehűlnek; minél magasabbra jutnak, annál lassúbb a mozgásuk. Végül egy ponton megállnak, és gyakran nem is érintve a felszínt, kezdenek oda hullani, ahonnan az előbb fölemelkedtek. – Ebben valami platóni tragikum van – mondtam mélázva. – Lehet. De nem erre gondolok. Képzelje el, hogy a lámpában emelkedő megdermedt csöp-pöknek van tudatuk. Ebben az esetben rögtön felmerül bennük az önazonosítás kérdése. – Kétségtelenül – mondtam. – És itt kezdődik a legérdekesebb. Ha bármelyik viaszdarabka azt gondolja, hogy azzal a formával azonos, amelyet felvett – akkor halandó, mert ez a forma elpusztul. De ha megérti, hogy ő – a viasz, akkor mi baja történhet? – Semmi – válaszoltam. – Pontosan – mondta Kotovszkij. – Akkor halhatatlan. Csak az a bökkenő, hogy a viasz nagyon nehezen érti meg, hogy ő viasz. Gyakorlatilag lehetetlen, hogy megismerje őseredeti természetét. Hogy vehetné észre azt, ami az idők kezdetétől közvetlenül a szeme előtt volt? Már akkor is, amikor még szeme sem volt? Ezért önnön ideiglenes formája az egyetlen, amit a viasz érzékel. És azt hiszi, hogy ő ez a forma, érti? A forma viszont kötetlen – minden alkalommal ezer és ezer tényező hatására jön létre. – Nagyszerű allegória. De mi következik belőle? – kérdeztem, amint eszembe jutott az Oroszország sorsáról való tegnapi beszélgetésünk és az a könnyedség, ahogy átterelte a kokainra. Éltem a gyanúval, hogy most is csak a maradék port akarja megszerezni, és fokozatosan feléje irányítja a beszélgetést. – Az következik, hogy a halhatatlansághoz vezető egyetlen út a viaszcsepp számára, hogy megszűnik cseppnek hinni magát, és megérti, hogy viasz. De mivel csöppünk csak önnön formáját képes megfigyelni, egész rövid élete alatt azért imádkozik a Viasz Istenhez, hogy őrizze meg ezt a formát, bár ha belegondolunk, ennek a formának semmi

köze hozzá. Ráadásul bármelyik viaszcsepp ugyanazokkal a tulajdonságokkal rendelkezik, mint a viasz egésze. Érti? A lét nagy óceánjának egy csöppje – ez maga az óceán, amely egy pillanatra cséppé zsugorodott össze. De hogyan, mondja, hogyan lehetne ezt megmagyarázni a viasz-cseppeknek, amelyek legjobban mulandó alakjukat féltik? Hogy lehetne bennük elültetni ezt a gondolatot? Hiszen éppenséggel a gondolatok száguldanak a megmenekülés vagy a pusztulás felé, mert a megmenekülés és a pusztulás is valójában gondolat. Azt hiszem, az Upanisádok-ban van az, hogy az értelem a test kocsijába fogott ló… Ekkor csettintett az ujjaival, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami, és rám emelte hűvös tekintetét: – Apropó, ha már kocsinál és lónál tartunk… Nem találja úgy, hogy fél doboz kokain egy pár Orlov ügetőlóért… A fülemben robbanó éles dörrenés hatására hátrahőköltem. A Kotovszkij mellett álló lámpa robbant föl, glicerinzuhatagot árasztva a térképre. Kotovszkij fölugrott az asztalról, és a kezében, mintha bűvész lett volna, megjelent egy Naguan a semmiből. Nikkelezett mauserrel a kezében, Csapajev állt az ajtóban. Fején ferde moarészalaggal díszített tiszti kucsma volt, kardszíjjal szorosra húzott szürke zubbonyt, bőr rátétes, hármas vörös lam-passzal ellátott lovaglónadrágot viselt. A mellén ezüst pentagramma csillogott (eszembe jutott, hogy Októberi Csillag Rendnek nevezte), nyakából pedig kis fekete távcső lógott. – Jól beszéltél, Grisa, a viaszcseppről – mondta rekedtes tenor hangon –, csakhogy most mit mondasz? Hun van most a lét nagy óperenciája? Kotovszkij megrökönyödve nézett oda, ahol az előbb a lámpa állt. A térképen hatalmas olajos folt terjedt szét. Hál' istennek, a spirituszégő kanóca elaludt a robbanáskor, különben már lángokban állt volna a szoba. – Forma, viasz: ki teremtette mindezt? – kérdezte Csapajev fenyegetően. – Felelj! – Az értelem – válaszolta Kotovszkij. – És hol van az értelem? Mutasd meg! – Az értelem: ez a lámpa – mondta Kotovszkij. – Volt. – Ha az értelem lámpa, akkor mihez kezdesz, miután széttört? – De hát akkor mi az értelem? – kérdezte Kotovszkij elanyátlanodva. Csapajev még egyszer lőtt, és a golyó kék fröccsenetek felhőjévé változtatta a tintatartót. Egy pillanatra megszédültem. Kotovszkij fehér pofacsontjain egy-egy élénkvörös folt jelent meg. – Igen – mondta –, most már értem. Helyreigazítottál, Vaszilij Ivanovics. Keményen helyreigazítottál. – Ej, Grisa – mondta Csapajev bánatosan –, mi van veled? Hisz te tudod a legjobban, hogy most nem hibázhatsz. Nem hibázhatsz. Mert olyan helyekre mész, ahol már senki sem igazít helyre. Hanem aszerint lesz minden, amit mondasz. Kotovszkij, anélkül hogy felemelte volna a tekintetét, megfordult, és kirohant a hombárból. – Azonnal indulunk – mondta Csapajev, miközben a pisztolytáskájába tette a füstölgő

mausert. – Ne menjek veled a kocsin, amit tegnap nyertél vissza Griskától? És egyúttal elbeszélgetünk. – Örömmel – mondtam. – Már be is fogattam. Griska pedig Ankával a tacsankán megy. Árnyék suhanhatott át az arcomon, mert Csapajev hangosan felnevetett, és tiszta erőből hátba vágott. Kimentünk az udvarra, keresztülfurakodtunk a vörösgárdisták tömegén, és az istállónál találtuk magunkat. Itt a lovaskatona-szív számára jól ismert zaklatott-vidám nyüzsgés folyt, amellyel a csatába induló csapat készülődése jár. A harcosok meghúzták a nyereghevedereket, ellenőrizték a patkókat, és vidáman beszélgettek – de a vidámság mögött józan összeszedettség és a lélek minden húrjának legmagasabbrendű feszülése érződött. Úgy tűnt, a lovakra is átragadtak az emberi érzések: váltogatták a lábukat, néha nyerítettek, és magnetikus erejű, fekete szemükkel – amelyekben valami eszelős öröm ragyogott –, ide-oda meredtek, miközben azon mesterkedtek, hogy kiköpjék a zablát. Éreztem, hogy rám is hat a közeli veszély hipnózisa. Csapajev magyarázni kezdett két harcosnak, én pedig odamentem a legközelebbi, egy falba vert karikához kikötött lóhoz, és a sörényébe mélyesztettem a kezem. Nagyon jól emlékszem erre a pillanatra – a sűrű szőrre az ujjaim közt, az új bőrnyereg fanyar szagára, a falon az arcom előtt lévő napfény foltra, és a pillanat teljességének, végső realitásának csodálatos, semmihez nem hasonlítható érzésére. Biztos ez volt az az érzés, amelyet a teli tüdővel lélegezni vagy a teljes életet élni kifejezésekkel próbálnak visszaadni. És bár csak egy kurta pillanatig tartott, újólag megértettem, hogy a teljes és igazi élet épp önnön lényegénél fogva sohasem tarthat tovább. – Petyka! – kiáltotta a hátam mögött Csapajev –, indulás! Megveregettem a ló nyakát és a tacsankára sandítva, amelyben már ott ült Anna és Kotovszkij, a kocsihoz mentem. Anna fején piros szegélyű fehér tányérsapka volt, és egyszerű gimnasztyorkát viselt, amelyet keskeny bőrszíj szorított össze, s a szíjon kis plüss pisztolytáska lógott. A keskeny vörös lampasszal ellátott kék lovaglónadrágját magas szárú, fűzős cipőbe húzta be. Ebben az öltözékben szívsaj-dítóan fiatalnak látszott, mint valami gimnazista lány. Elfordult, amikor elkapta a pillantásomat. Csapajev már a kocsiban ült. Elöl az a hallgatag, Batu csúfnevet viselő baskír ült, aki valamikor a pezsgőt töltötte a poharunkba a vonaton, aztán pedig kis híján ledöfött szuronnyal a szénaboglya melletti idétlen őrhelyén. Alighogy Csapajev mellé telepedtem, a baskír máris megrántotta a gyeplőt, cuppantott, s kimentünk a kapun. Utánunk megindult a tacsanka, amelyben Kotovszkij és Anna ült, azután pedig már a lovasok jöttek. Jobbra fordultunk és fölfelé mentünk az utcán. Tulajdonképpen már nem is utca volt, hanem út, mert a kúriánk volt benne az utolsó ház. Meredeken emelkedve jobbra fordult, és a lomb zöld falába futott. Az út fölött összefonódó faágak alkotta alagút-szerűségbe mentünk be – meglehetősen furcsa fák voltak, inkább hasonlítottak óriásira nőtt bokrokra. Az alagút nagyon hosszúnak bizonyult, vagy talán attól támadt ez az érzésem, hogy elég lassan mentünk. Az ágakon átvilágított a reggeli harmat utolsó cseppjein szikrázó nap; a lomb zöldje úgy fénylett, úgy vakított, hogy volt egy pillanat, amikor még a tájékozódási képességem is

cserbenhagyott – úgy éreztem, hogy végtelen zöld kútba hullunk lassan. Behunytam a szemem, és elmúlt ez az érzés. A bozótos ugyanolyan hirtelen ért véget, mint ahogy elkezdődött. Emelkedő földúton jártunk. Bal oldala felől lejtős szakadék kezdődött, jobb felől csodálatosan szép halványlila árnyalatú, málladozó sziklafal emelkedett, amelynek repedéseiben itt-ott kis fácskák nőttek. Még körülbelül negyed óráig mentünk fölfelé az úton. Csapajev behunyt szemmel, kezét a kocsi aljának vetett kard markolatán nyugtatva ült a helyén. Mintha nagyon elgondolkozott vagy elszunyókált volna. Hirtelen kinyitotta a szemét, és felém fordította az arcát. – Még gyötörnek azok a rémálmok, amelyekre panaszkodtál? – Mint mindig, Vaszilij Ivanovics – válaszoltam. – Na és megint az a kórház? – Ó, ha csak az lenne – válaszoltam. – Tudja, mint bármelyik álomban, ebben is fantasztikus könnyedséggel változik minden. Ma például Japánról álmodtam. De tegnap valóban a kórházról, és tudja, mi történt? Az a hóhér, aki ott mindent intéz, megkért, hogy részletesen vessem papírra, ami itt történik velem. Azt mondta, hogy a munkájához kell. El tudja képzelni? – El – mondta Csapajev. – És miért ne hallgatnál rá? Csodálkozva néztem rá. – Csak nem mondja komolyan, hogy megtegyem? Bólintott. – De miért? – kérdeztem. – Hisz magad mondtad, hogy minden fantasztikus gyorsasággal változik a rémálmaidban. És bármelyik egyforma tevékenység, amelyhez visszatérsz álmodban, lehetővé teszi, hogy valamiféle fixált középpontot teremts meg benne. Akkor reálisabbá válik az álom. Egyszerűen nem lehet jobbat kitalálni, mint hogy feljegyzéseket készíts álmodban. Elgondolkoztam azon, amit mondott. – De minek nekem a rémálmok fixált középpontja, ha valójában meg akarok tőlük szabadulni? – Pontosan azért, hogy megszabadulj tőlük. Mert csak reális valamitől lehet megszabadulni. – Tegyük fel. Na és mindenről, de mindenről írhatok, ami itt történik? – Természetesen. – És hogy nevezzem magát a feljegyzésekben? Csapajev felnevetett. – Hát, Petyka, nemhiába álmodsz bolondokházáról. Nem mindegy, hogy fogsz nevezni a feljegyzésekben, amelyeket álmodban készítesz? – Valóban – mondtam, és teljesen hülyének éreztem magam. – Egyszerűen attól tartottam, hogy… Nem, tényleg van valami a fejemmel. – Nevezz bármilyen néven – mondta Csapajev. – Akár Csapajevnek. – Csapajevnek? – kérdeztem vissza. – Miért ne? Még azt is írhatod – mosolygott gúnyosan –, hogy bajszom volt, és e szavak után megsimítottam.

Azzal ujjai óvatos mozdulatával megsimította a bajszát. – De feltételezem, hogy a tanács, amelyet adtak neked, nagyobbrészt a realitásra vonatkozik – mondta. – Kezdd el leírni az álmaidat, mégpedig minél gyorsabban, amíg részletesen emlékszel rájuk! – Képtelenség elfelejteni őket – mondtam. – Magához tér az ember, és tudja, hogy csak egy rémálom volt, de amíg álmodja… Még azt sem lehet tudni, hogy valójában melyik az igazi. A kocsi, amelyen most megyünk, vagy az a csempézett pokol, ahol éjszakánként fehér köpenyes ördögök kínoznak. – Hogy valójában melyik az igazi? – kérdezett vissza Csapajev, és megint behunyta a szemét. – Erre a kérdésre aligha kapsz választ. Mert valójában nincs semmiféle valójában. – Az meg hogy lehet? [10] – Eh, Petyka, Petyka – mondta Csapajev –, ismertem egy Ce Csuang nevű kínai kommunistát. Gyakran álmodta, hogy ő egy fűszálak közt röpdöső vörös pillangó. És amikor fölébredt, föl nem foghatta, hogy a lepke álmodta, hogy forradalmi tevékenységet folytat, vagy az illegális pártmunkás álmodta, hogy virágok közt csapong. Úgyhogy amikor Ce Csuangot letartóztatták Mongóliában szabotázs miatt, a kihallgatáson azt mondta, hogy ő valójában lepke, aki mindezt álmodja. Mivel maga Jüngern báró hallgatta ki, ő pedig igencsak érti a csíziót, a következő kérdés az volt, hogy ez a lepke miért áll a kommunisták oldalán. Ce Csuang pedig azt válaszolta, hogy a lepke egyáltalán nem áll a kommunisták oldalán. Erre megkérdezték, hogy akkor miért folytat felforgató tevékenységet a lepke. Ce Csuang pedig azt válaszolta, hogy annyira torz minden, amivel az emberek foglalkoznak, hogy teljesen mindegy, kinek az oldalán áll. – És mi történt vele? – Semmi. Falhoz állították és fölébresztették. – És ő? Csapajev vállat vont. – Feltételezem, hogy tovább repült. – Értem, Vaszilij Ivanovics, értem – mondtam eltöprengve. Az út újabb hurkot írt le, és balról elénk tárult a város szédítő panorámája. Megláttam a kúriánk sárga pontját és a bozót világoszöld sávját, amelyen olyan hosszú ideig tartott áthatolni. A minden irányból ereszkedő lankás hegyoldalak csészeszerű mélyedést alkottak, és ebben a csészében feküdt, a legalján, Altaj-Vidnyanszk. Nem maga a város látképe gyakorolt rám erős hatást, hanem a hegyek lejtői alkotta csészének a panorámája; a város rendetlen volt, mint valami szemétdomb, amelyet esővíz hordott össze egy gödörben. Embereket nem lehetett látni; a házakat félig beburkolta a reggeli köd, amely még nem oszlott el egészen. Hirtelen rádöbbentem, hogy egy gigantikus vízelvezető árok alján lévő világ része vagyok, ahol valami zavaros polgárháború folyik, valakik mohón osztozni akarnak a torz kis házakon, a ferdén szelt kerteken, a színes ágyneművel teleaggatott szárítóköteleken, hogy szilárdabban gyökeret eresszenek a létnek ezen a szó szerint vett alján. A kínai álomlátóra gondoltam, akiről Csapajev mesélt, és még egy pillantást vetettem lefelé. A körös-körül mozdulatlanul elnyúló világ színe előtt, a világot tanulmányozó ég nyugodt tekintete alatt

kimondhatatlanul világossá vált, hogy a gödör fenekén lévő városka teljesen olyan, mint a világ többi városa. Mindegyik ugyanilyen, gondoltam, ha mégoly láthatatlan völgykatlan alján fekszik is. Mindegyik hatalmas pokoli katlanban fő a tűzön, amely, mint mondják, a Föld középpontjában tombol. És mindegyik egyszerűen csak változat ugyanarra a rémálomra, amelyet képtelenség megszelídíteni. A rémálomra, amelyből csak felébredni lehet. – Ha úgy ébresztenek fel a rémálmaidból, Petyka – mondta Csapajev, anélkül hogy kinyitotta volna a szemét –, mint ezt a kínait, akkor mindössze egyik álomból a másikba kerülsz, így hányódtál egy örökkévalóságon át. De ha megérted, hogy abszolút minden, ami veled történik, csupáncsak álom, akkor teljesen mindegy lesz, hogy mit álmodsz. Ha pedig azután ébredsz fel, az már igazi ébredés lesz. Mindörökre. Már persze ha fel akarsz ébredni. – De miért álom minden, ami velem történik? – Azért, Petyka – mondta Csapajev –, mert egyszerűen nincs más. Az emelkedő véget ért – széles fennsíkra értünk. Messze, a láthatár szélén, lankás halmok vonalán túl hegyek kék, orgonaszínű és lila kiszögellései emelkedtek, a dombok előtt pedig fűvel és virággal benőtt hatalmas térség terült el. Fakó virágok voltak, de olyan sok nőtt, hogy a sztyepp nem zöldnek, hanem szalmaszínűnek látszott tőlük. És ez olyan szép volt, hogy néhány pillanatra megfeledkeztem Csapajev szavairól is és minden másról is a világon. Csak, bármilyen furcsa, erről a kínairól nem. A virágoknak a kocsi mellett elsuhanó sápatag foltjait nézve elképzeltem, hogyan csapong köztük, miközben a régi megszokás hatására néha kormányellenes röplapokat próbál kiragasztani a csikófarok keskeny hajtására, és minden alkalommal megremeg, amikor eszébe jut, hogy régóta nincs semmiféle röpcédulája. Meg ki olvasná őket, még ha lennének is? Azonban hamarosan lehetetlenné vált, hogy a virágokban gyönyörködjek. Csapajev jelet adhatott a kocsisunknak. Gyorsítani kezdtünk, és a kocsi körül színes sávokká olvadt össze minden. A baskír, a bakon felállva és ismeretlen nyelven torokhangú szavakat kiáltozva, kíméletlenül ostorozta a lovakat. Teljesen jelképes volt az út, amelyen mentünk. Talán kevesebb virág nőtt rajta, mint a mezőn, meg valami régi kerékvágás nyoma látszott a közepén, de úgy egészében nem volt könnyű rájönni, hogy létezik. Ennek ellenére alig rázkódott a kocsi – a mező ideálisan sima volt. A kis csapatunkat lezáró fekete ruhás lovasok lementek az útról, utolérték a kocsinkat, és két csoportot alkottak a két oldalán. Most velünk egy vonalban száguldottak a fű fölött, hosszú ívben elnyúlva, mint a fogatunkból kinőtt két keskeny, fekete szárny. A géppuskás landauer is gyorsított, amelyben Anna és Kotovszkij ült, és majdnem utolért bennünket. Láttam, hogy Kotovszkij a sétapálcájával megdöfi a hajtója hátát, és a kocsink felé bökdös az állával. Nyilvánvalóan versenyezni kezdtek velünk. Volt egy pillanat, amikor majdnem sikerült utolérniük bennünket. Mindenesetre egészen közel robogtak, tőlünk néhány méterre. Észrevettem a tacsanka oldalán egy emblémát – egy hullámvonallal kétfelé, egy fekete és egy fehér részre osztott kört; mindkét részben a

részével ellentétes színű kis kör szerepelt. Azt hiszem, valami keleti szimbólum volt. Mellette fehér festékkel mázolt nagybetűs felirat húzódott: ÉJSZAKÁNAK EREJE, NAPPALNAK EREJE – EGYARÁNT FASZSÁG A VELEJE A baskír odasózott a lovaknak, és lemaradt a tacsanka. Felfoghatatlannak tűnt számomra, hogy Anna hajlandó felülni egy ilyen ocsmány-sággal kidekorált kocsira. De egy pillanat múlva felmerült és azonnal meggyőződéssé vált bennem a sejtelem, hogy éppenséggel ő írta oda ezeket a szavakat. Alapjában véve milyen keveset tudtam erről a nőről! A lovasok szilaj füttyögése és kurjantásai közepette száguldott csapatunk a sztyeppén. Öt- vagy hatversztányit tehettünk meg így – olyan közel kerültek hozzánk a láthatár szélén húzódó dombok, hogy tisztán lehetett látni a belőlük kiemelkedő sziklákat és a rajtuk növő fákat. A mező felszíne sokkal egyenetlenebbé vált, mint vágtánk elején volt – néha kocsistul magasba repültünk, és már félni kezdtem, hogy valamelyikünk a végén a nyakát szegi. Végre Csapajev kihúzta a pisztolytáskából a mauserét, és a levegőbe lőtt. – Jól van, elég! – ordította. – Lépésben! A kocsink lassított. A lovasok, mintha csak féltek volna átlépni a hátsó kerekei tengelyén átvezető láthatatlan vonalat, erősen lassítottak és kezdtek egyesével eltünedezni a hátunk mögött. A landauer is lemaradt Annával és Kotovszkijjal, és néhány pillanat múlva messze elöl találtuk magunkat, akár utunk elején. Megláttam egy füstoszlopot, amely függőlegesen emelkedett a dombok mögött – olyan fehér és sűrű volt, mintha ölszámra dobálták volna a tűzre a füvet és a zöld lombot. Ami a legfurcsább: nem szélesedett ki, és ettől az eget támasztó magas, fehér oszlopnak tűnt. Egy versztánál nem voltunk messzebb tőle; magát a tüzet eltakarták a halmok. Még néhány percig mentünk, aztán megálltunk. Az út két kis meredek oldalú, alacsony dombhoz ért, amelyek közt keskeny átjáró vezetett. A dombok természetes kapuszerűséget alkottak, és olyan szimmetrikusak voltak, hogy ősi tornyoknak tűntek, amelyek nagyobbik része évszázadokkal ezelőtt a földbe süllyedt. Mintha azt a határt jelölték volna ki, amely mögött megváltozott a táj domborzata – elkezdődtek a látóhatár szélén hegyekbe átmenő dombok. Úgy nézett ki, hogy nem csak a domborzat változott meg e mögött a határ mögött – a szél érzékelhető hullámát érezve arcomon, értetlenül néztem az ideálisan egyenes füstoszlopra, amelynek láthatatlan forrása most egészen közel volt. – Miért állunk? – kérdeztem Csapajevet. – Várunk – mondta. – Kire? Az ellenségre? Csapajev nem válaszolt. Észrevettem, hogy otthon felejtettem a kardomat, és csak a browning van velem, úgyhogy kellemetlen helyzetbe kerülök, ha lovassággal kell megütköznünk. Egyébként az alapján, hogy Csapajev nyugodtan ülve maradt a kocsiban, közvetlen veszély nem fenyegetett bennünket. Körülnéztem. Mellettünk állt a landauer, amelyben Kotovszkij és Anna ült. Megláttam Kotovszkij fehér arcát – mellén összefont kézzel, mozdulatlanul ült a hátsó ülésen. Volt benne valami az operaénekesből, aki arra

készül, hogy kilépjen a színpadra. Anna, akit hátulról láttam, a géppuskákkal ügyködött – úgy tűnt, nem azért csinálja, mert tüzeléshez kell őket előkészíteni, hanem mert terhére van a rendkívül ünnepélyes Kotovszkij közelsége. A bennünket kísérő lovasok, mintha féltek volna a földkapu közelébe menni, egészen távol maradtak – csak sötét körvonalaik látszottak. – Akkor mégis kit várunk? – ismételtem meg a kérdést. – Találkozónk van a Fekete Báróval – válaszolta Csapajev. – Feltételezem, Pjotr, hogy ez emlékezetes élmény lesz a maga számára. – De miféle furcsa név ez? Feltételezem, hogy van rendes neve. [11] – Igen – mondta Csapajev. – Az igazi neve Jungern von Sternberg. – Jungern? – kérdeztem vissza, – Jungern… Hallottam valami ilyesmit… Véletlenül nincs kapcsolatban a pszichiátriával? Nem foglalkozott a szimbólumok értelmezésével? Csapajev csodálkozó szemmel végigmért. – Nem – mondta. – Amennyire meg tudom ítélni, megvet minden szimbólumot, bármihez kapcsolódjanak is. – Á, most már emlékszem. Ő az, aki agyonlövette a maga kínaiját. – Igen – mondta Csapajev. – Belső-Mongólia védelmezője. Azt mondják róla, hogy a hadisten inkarnációja. Azelőtt az Ázsiai lovashadosztály parancsnoka volt, most a Tibeti kozákok különleges ezredéé. – Sohasem hallottam ilyenekről. De miért nevezik Fekete Bárónak? Csapajev elgondolkozott. – Tényleg – mondta –, nem is tudom. Miért nem kérdezi meg tőle magától? Már itt is van. Összerezzentem, és megfordítottam a fejem. A két domb közti átjáróban valami furcsa tárgy jelent meg. Amikor jobban megnéztem, rájöttem, hogy nagyon archaikus és nagyon furcsa gyaloghintó az – kerek tetejű kis fülkéből és négy hosszú fogantyúból áll, amelyekkel a kis fülkét hordozzák. Úgy látszott, időtől megzöldült bronzból vannak a fogantyúk és a tető, s vékony, apró nefritkorongok sokasága borította őket, amelyek olyan titokzatosan csillogtak, mint a macskák szeme a sötétben. A közelben nem lehetett embereket látni, akik észrevétlenül idehozhatták volna a gyaloghintót. Csak arra gondolhattam, hogy már elbújtak a föld kapuoszlopok mögött titokzatos hordozói, akiknek keze fényesre csiszolta a hosszú fogantyúkat. A gyaloghintó hajlított lábakon állt, amelyek miatt részben áldozati edénynek, részben négy kurta cölöpre emelt, csöppnyi kunyhónak látszott. A kunyhóval való hasonlatosság egyébként érezhetőbb volt – ezt erősítette a zöld színű, finom selyemtüll függöny. A függöny mögött fölsejlett egy mozdulatlanul ülő ember alakja. Csapajev kiugrott a kocsiból, és odament a gyaloghintóhoz. – Üdvözlöm, báró – mondta. – Jó napot – hallatszott egy mély hang a függöny mögül. – Megint kérni jöttem – mondta Csapajev. – Feltételezem, hogy ezúttal sem magának kér. – Így van – mondta Csapajev. – Emlékszik Grigorij Kotovszkijra?

– Emlékszem. Miért, mi történt vele? – Képtelen vagyok neki megmagyarázni, hogy mi az értelem. Ma reggel odáig jutottam miatta, hogy pisztolyhoz nyúltam. Már sokszor elmondtam neki mindent, amit el lehet mondani, úgyhogy bemutatóra van szükség, báró, olyasvalamire, amit már nem tud figyelmen kívül hagyni. – Meglehetősen egysíkúak a problémái, kedves Csapajev. Hol a protezséje? Csapajev a kocsi felé fordult, amelyben Kotovszkij ült, és magához intette. Félrelebbent a gyaloghintó függönye, és megláttam egy negyven körüli, magas homlokú, szőke férfit, akinek hideg, seszínű szeme volt. A lógó tatár bajusz és a többnapos borosta ellenére nagyon intelligens volt az arca. Furcsa, fekete, részben csuhára, részben katonaköpönyegre emlékeztető ruhadarabot viselt, amelynek szabása a hosszú, félkör alakú mellkivágással ellátott mongol köntösre hasonlított. Igaz, nem hittem volna, hogy katonaköpönyeg, ha nincsenek rajta parkettamintás tábornoki válllapok. A férfi oldalán pontosan olyan kard lógott, mint Csapajevén, csak a markolatához erősített bojt nem lila, hanem fekete volt. A mellén pedig három ezüstcsillag volt egy sorban. Gyorsan kiszállt a gyaloghintóból (kiderült, hogy egy fejjel magasabb nálam), és végigmért. – Ki ez? – kérdezte. – A komisszárom, Pjotr Puszta – válaszolta Csapajev. – A Lozovaja állomásnál lezajlott csatában kitüntette magát. – Valamit hallottam róla – mondta a báró. – Ugyanazért van itt? Csapajev bólintott, Jüngern kezet nyújtott nekem. – Örvendek a szerencsének, Pjotr – mondta. – Én is, tábornok úr – válaszoltam, miközben megszorítottam erős, száraz kezét. – Szólítson egyszerűen bárónak – mondta Jüngern, és Kotovszkijhoz fordult, aki ekkor ért mellénk. – Grigorij, ezer éve… – Üdvözlöm, báró – válaszolta Kotovszkij. – Szívből örülök, hogy látom. – A sápadtsága alapján annyira örül a látásomnak, hogy az összes vér a szívébe futott. – Dehogy, báró. Az Oroszországról való gondolatok miatt van. – Á, megint a régi nóta. Helytelen. De ne vesztegessük az időt! Ne menjünk sétálni? Azzal a földkapu felé bökött a fejével. Kotovszkij nagyot nyelt. – Megtiszteltetésnek tartom – mondta. Jüngern kérdőn Csapajev felé fordult. Az valami hosszúkás papírcsomagot nyújtott feléje. – Kettő van itt? – kérdezte a báró. – Igen. Jüngern köpönyege nagy zsebébe tette a csomagot, átkarolta Kotovszkij vállát, és szó szerint a kapuhoz vonszolta; Csapajev felé fordultam, amikor eltűntek a nyílásban. – Mi van a kapu mögött? – kérdeztem. Csapajev elmosolyodott. – Nem akarom elrontani a hatást – mondta. A kapu mögött revolverlövés puffant. Egy pillanat múlva a báró magányos alakja tűnt fel a kapuban.

– Most pedig magán a sor, Pjotr – mondta. Kérdő pillantást vetettem Csapajevre. Az, szemét összehunyorítva, helyeslően bólintott, mégpedig rendkívül erős mozdulattal, mintha az állával szöget nyomott volna a mellébe. Lassan elindultam a báró felé. Őszintén szólva, féltem. Nem arról volt szó, hogy fölém tornyosuló veszélyt éreztem. Vagyis éppenséggel veszélyérzetem volt, de nem az a fajta, mint párbaj vagy csata előtt, amikor tudja az ember, hogy ha megtörténik is a legszörnyűbb, mégiscsak ővele történik meg. Most az volt az érzésem, hogy nem engem magamat fenyeget veszély, hanem a magamról alkotott képet; nem vártam semmiféle szörnyűséget, de az az én, aki nem várt semmi szörnyűséget, hirtelen olyan kötéltáncosnak tűnt, aki a mélység fölött érzékeli az erősödő szellő első fuvallatát. – Megmutatom magának a táboromat – mondta a báró, amikor a közelébe értem. – Ide hallgasson, báró, ha fel akar ébreszteni, mint azt a kínait… – Ugyan már – mosolyodott el. – Csapajev alighanem összebeszélt egy csomó szörnyűséget. Nem vagyok én olyan. Karon fogott, és a földkapu felé fordított. – Sétálunk egyet a tábortüzek közt – mondta –, megnézzük, mi van a fiaimmal. – Nem látok semmiféle tábortüzeket. – Nem lát? Nézzen figyelmesebben! Ismét a két deformálódott földhalom közti nyílásba néztem. És ekkor a báró hirtelen megtaszította a hátam. A földre zuhantam; a báró mozdulata olyan gyors és erős volt, hogy egy pillanatig úgy éreztem, kertajtó vagyok, amelyet lerúgott a zsanérjairól. A következő pillanatban valamiféle vizuális görcs fogta el a szemem; behunytam, és fénylő foltok lobbantak fel előttem a sötétben – akkor van így, ha az ember az ujjaival megnyomja a szemét vagy hirtelen fejmozdulatot tesz. De nem tűntek el a fények akkor sem, amikor kinyitottam a szemem és fölálltam. Nem értettem, hogy hol vagyunk. A dombok, a nyári este – mindez eltűnt; körülöttünk sűrű sötétség volt, és tábortüzek fénylő foltjai világítottak benne, ameddig a szem ellátott. Természetellenesen szigorú rendben helyezkedtek el, mintegy valami láthatatlan, a világot mérhetetlen számú négyzetre osztó rács keresztezési pontjaiban. A tüzek ötvenlépésnyire voltak egymástól, úgyhogy az egyiktől már nem látszottak a másiknál ülők – csak elmosódó, sötét alakokat lehetett kivenni, de képtelenség lett volna biztosan megmondani, hány ember van ott, és emberek-e egyáltalán. De a legfurcsább az volt, hogy összehasonlíthatatlanul megváltozott a mező is, amelyen álltunk: most a lábunk alatt ideálisan egyenletes sík terült el, amelyet valami rövid, kiégett fűszerűség borított, és nem volt rajta sem kiemelkedés, sem mélyedés – ez a körben égő tábortüzek alkotta tökéletesen szabályos minta alapján látszott. – Ez meg mi? – kérdeztem összezavarodva. – Aha – mondta a báró. – Feltételezem, hogy most látja. – Látom – mondtam. – Ez a túlvilág egyik fiókintézete, az én részlegem. Ide főképp azok a személyek kerülnek, akik életükben katonák voltak. Talán hallott a Walhalláról?

– Hallottam – válaszoltam, miközben éreztem, hogyan erősödik bennem a zavaros gyermeki vágy, hogy belecsimpaszkodjak a báró csuhájának az aljába. – Nos ez az. Sajnos nemcsak katonák kerülnek ide, hanem mindenféle pitiáner alakok is, akik sokat lődöztek életükben. Gengszterek, gyilkosok – elképesztő alja népség. Ezért aztán járkálni kell és ellenőrizni őket. Néha már úgy érzi az ember, hogy valami erdész vagy mi a csuda itten. A báró felsóhajtott. – Bár, ahogy most visszaemlékszem – mondta könnyed mélabúval a hangjában –, gyerekkoromban erdész akartam lenni… Tudja mit, Pjotr, fogja csak meg a köntösöm ujját! Mert nem olyan egyszerű itt a járás. – Nem egészen értem – mondtam megköny-nyebbülten –, de különben, rendben van. A ruhaujjába kapaszkodtam, és mentünk előre. Rögtön érzékeltem egy furcsaságot – nem ment különösebben gyorsan a báró, legalábbis nem gyorsabban, mint ahogy a világ e baljóslatú átalakulása előtt, de iszonyatos sebességgel száguldottak hátrafelé a tüzek, amelyek mellett elhaladtunk. Úgy tűnt, mintha valami pőrekocsin mentünk volna ráérősen, amelyet elképzelhetetlenül gyorsan húz egy láthatatlan vonat, és a vonat mozgási irányát az határozza meg, hogy merre fordul a báró. Elöl feltűnt egy pontnyi tűzrakás, felénk száguldott, majd mozdulatlanná dermedt a lábunk előtt, amikor megállt a báró. A tűz mellett két férfi ült. Vizesek, félmeztelenek voltak és rómaiakra hasonlítottak – egyetlen ruhájukat a maguk köré tekert rövid lepedő jelentette. Mindketten fel voltak fegyverkezve – az egyiknél Naguan volt, a másiknál kétcsövű puska. És mindkettőjüket lőtt sebek visszataszító és sűrű kráterei borították. A földre vetették magukat, amikor meglátták a bárót, és szó szerint remegni kezdtek az elviselhetetlen, fizikailag érzékelhető rettegéstől. – Kifélék? – kérdezte mély hangon a báró. – Mongoloid Szerjozsa emberei – mondta az egyik, anélkül hogy kiegyenesedett volna. – Hogy kerültetek ide? – kérdezte a báró. – Tévedésből nyírtak ki bennünket, parancsnok. – Nektek nem vagyok parancsnok – mondta a báró. – És tévedésből nem nyírnak ki senkit. – Frankón, tévedésből – mondta panaszos hangon a másik. – A szaunában. Azt hitték, hogy ott írja alá Mongoloid a szerződést. – Milyen szerződést? – húzta fel Jüngern értetlenül a szemöldökét. – Kölcsönt kellett megadnunk. A Nyeftye-himprom készpénzt dobott be visszavonhatatlan meghitelezésre, de nem jött be a simli. Na és, szóval, kijött két bika az Ultima Thulétől… – Visszavonhatatlan meghitelezés? – vágott a szavába a báró. – Ultima Thule? Értem. Lehajolt, a tűzre fújt, mire az hirtelen sokkal kisebb lett: zúgó, forró fáklyából alacsony, néhány centis lángnyelvvé változott. Ez döbbenetes hatást gyakorolt a két félmeztelen férfira – mozdulatlanná dermedtek, és egy pillanat alatt dér ütött ki a hátukon. – Szép kis harcosok, mi? – mondta nekem a báró. – Mit szól hozzá? Ki mindenki nem kerül most a Walhallába. Mongoloid Szerjozsa… És az egész a miatt a hülye szabály miatt,

hogy aki kardot vesz kezébe, az… – Mi történik velük? – kérdeztem. – Ami jár nekik – mondta a báró. – Nem tudom. De megnézhetjük. Megint ráfújt az alig látható kékes lángra, és az az előbbi erővel lobbant föl. A báró néhány pillanatig mereven, összehunyorított szemmel nézte. – Úgy néz ki, hogy bikák lesznek a húskombinátban. Mostanában gyakran ilyen elnézőek velük szemben. Részben Buddha mérhetetlen irgalmának köszönhetően, részben amiatt, hogy Oroszországban folyton kevés a hús. Meglepett a tábortűz, amelyet csak most vettem alaposabban szemügyre. Igazából nem is lehet tábortűznek nevezni. Nem volt sem fa, sem rőzse a tűzön – a földön lévő, rozsdamentes acélnyílásból jött ki, amely szabályos, keskeny ágú ötágú csillagot formázott. – Mondja, báró, miért pentagramma fölött ég ez a tűz? – Hogyhogy miért? – mondta a báró. – Hiszen ez Buddha irgalmának örök tüze. Az pedig, amit pentagrammának nevez, valójában az Októberi Csillag Rend emblémája. És hol égjen az irgalom örök tüze, ha nem e fölött az embléma fölött? – De hát mi ez az Októberi Csillag Rend? – kérdeztem, a mellére sandítva. – A legkülönfélébb körülmények közt hallottam ezt a kifejezést, de még senki sem vette a fáradságot, hogy megmagyarázza, mit jelent. – Októberi Csillag? – kérdezett vissza Jüngern. – Nagyon egyszerű. Tudja, akár a karácsony. A katolikusok decemberben tartják, a pravoszlávok januárban, de ugyanazt a születésnapot ünneplik. Nos, ez is ugyanaz az eset. Naptárreformok, a másolók tévedései – egyszóval, bár úgy tartják, hogy januárban, valójában októberben volt minden. – De hát mi volt októberben? – Csodálkozom magán, Pjotr. Hiszen ez a Föld egyik legismertebb története. Élt hajdanában egy ember, aki nem tudott úgy élni, mint a többiek. Próbálta megérteni, hogy mi is ez – mármint ami napról napra történik vele, és kicsoda ő maga – mármint az, akivel mindez történik. És egy októberi éjszakán, egy fa lombkoronája alatt ülve fölemelte tekintetét az égre, és meglátott egy fényes csillagot. Ebben a pillanatban oly mértékben megértett mindent, hogy annak a távoli pillanatnak a visszhangja a mai napig… A báró a megfelelő szavakat keresve elhallgatott, de úgy látszik, nem találta őket. – Beszéljen inkább Csapajevvel – összegezte az eddigieket. – Szeret erről mesélni. Az a lényeg, hogy attól a pillanattól kezdve ég a minden élő iránt érzett irgalom tüze, a tűz, amelyet még hivatalos szükségletből sem lehet egészen eloltani. Körülnéztem. Igazán fenséges látvány tárult elém. Hirtelen úgy éreztem, hogy a Föld egyik legősibb képét látom – az éjszakai pihenőre megállt nomád had tüzeket gyújtott, és mindegyik tűz mellett harcosok ülnek; mohó álmokkal telve nézik a lángokat, amelyek játékából az előttük fekvő föld aranya, marhái és asszonyai rémlenek elébük. Hanem hová haladt az a had, amelynek tüzei közt Jungernnel mentünk? És miről álmodhattak az emberek, akik e tüzek mellett ültek? Megkérdeztem Jungernt: – Mondja, báró, miért ül mindenki elkülönülten, miért nem mennek át egymáshoz vendégségbe? – Próbálja meg, és menjen át! – mondta Jungern. A legközelebbi tűz nem volt messzebb

ötven lépésnél. Úgy rémlett, hogy öten-hatan melegszenek körülötte. Kérdő pillantást vetettem Jungernre. – Menjen! – ismételte meg. Megvontam a vállam és elindultam. Nem éreztem semmi különösebbet vagy szokatlant. Egy-két percig mentem, amikor hirtelen rájöttem, hogy ez alatt az idő alatt semmivel sem kerültem közelebb a fénylő ponthoz, amely felé elindultam. Hátranéztem. Jüngern a tűz mellett állt, három vagy négy lépéssel mögöttem, és gúnyosan nézett rám. – Abból, hogy ez a hely hasonlít arra a világra, amelyben él – mondta –, egyáltalán nem következik, hogy az is. Észrevettem, hogy a két megdermedt alak már nincs ott a tűz mellett – csak két hosszú, sötét folt maradt helyettük a földön. – Menjünk innen – mondta Jüngern –, elvégre a fiaimat akartuk meglátogatni. A köntöse ujjába kapaszkodtam, és megint suhantak mellettünk a tüzek – olyan gyors volt a mozgásunk, hogy cikcakkos és tört vonalakká nyúltak el. Egyébként majdnem biztos voltam benne, hogy valamiféle illúzióról van szó: nem éreztem arcomon az ilyen sebesség mellett szükségszerű szelet – mintha nem mi, hanem a körülöttünk lévő világ jött volna mozgásba, amikor a báró mozogni kezdett. Teljesen elvesztettem a tájékozódási képességem, és nem értettem, hova száguldunk. Olykor mozdulatlanná dermedtünk néhány pillanatra, és ilyenkor sikerült szemügyre vennem a közeli tűz mellett ülőket. Nagyrészt bozontos szakállú, puskás, majdhogynem szakasztott egyforma férfiak voltak – a fekete földre vetették magukat, ahogy mellettük termettünk. Azt hiszem, egyszer nem puskát, hanem kopját láttam a kezükben, de túl rövid időre álltunk meg, hogy biztosra mondhassam. Rájöttem, hogy mire hasonlítanak az áthelyeződéseink – pontosan ilyen eszelős és megmagyarázhatatlan cikcakkokkal mozog az éj sötétjében a denevér. – Remélem, tudja, Pjotr – dübörgött a fülembe a báró hangja –, hogy most olyan helyen vagyunk, ahol nem lehet hazudni. Olyan helyen, ahol teljesen őszintének kell lenni. – Tudom – mondtam, miközben éreztem, hogy a sárgásfehér csíkok és töredezett vonalak villódzásától szédülni kezdek. – Válaszoljon egy kérdésre! Mit szeretne a világon a legjobban? – Én? – kérdeztem vissza, és gondolkozni kezdtem. Nehéz hazugság nélkül válaszolni erre a kérdésre. Sokáig gondolkoztam, hogy mit is mondjak, sehogy sem tudtam megállapodni valaminél, de hirtelen magától jött a válasz. – Az arany szerencsémet akarom megtalálni – mondtam. A báró felnevetett. – Nagyszerű – mondta. – De maga számára mi az, hogy arany szerencse? – Az arany szerencse – mondtam – az, amikor a szabad gondolat sajátos szárnyalása lehetővé teszi, hogy meglássam az élet szépségét. Érthetően fejezem ki magam? – Ó, igen – mondta a báró. – Bárcsak mindenki ilyen érthetően és a lényeget megragadóan fejezné ki magát! Hogy jutott el a megfogalmazás ilyen csiszoltságáig? – Az álmomból jön – válaszoltam –, pontosabban a rémálmomból. Ezek a furcsa szavak halál pontosan megragadtak az agyamban. Az őrültekházában lévő nagy füzetbe voltak beírva, amelyet álmomban lapozgattam – és azért lapozgattam, mert tudtam, hogy van benne valami nagyon fontos rólam.

– Igen – mondta a báró, jobbra fordulva (eközben a tüzek körforgataga valamiféle oldalsó szaltót csinált) –, nagyon jó, hogy maga hozta szóba. Éppen azért van itt velem, mert Csapajev megkért, hogy magyarázzak meg magának valamit. Nem mondanám, hogy valami egészen különös dologról van szó, amit ő ne tudna érthetően elmondani. Már sokszor beszélt magának minderről – utoljára az ide vezető úton. De maga valahogy még most is azt hiszi, hogy az álmainak világa kevésbé reális, mint az a tér, amelyben Csapajevvel iszogat a fürdőházban. – Igaza van – mondtam. A báró hirtelen megállt, és azonnal mozdulatlanná dermedt körülöttünk a tüzek tánca. Észrevettem, hogy a lángok riasztó vöröses árnyalatot vettek fel. – De miért gondolja így? – kérdezte. – Hát először is azért, mert végül mindig visszakerülök a reális világba – mondtam. – Oda, ahol, a maga kifejezésével élve, Csapajevvel iszogatok a fürdőházban. Intellektuális szinten jól értem, hogy mire gondol. Sőt még a következőt is észrevettem: amikor tart, tökéletesen reális a rémálmom, és semmi esély annak megértésére, hogy mindez csupán álom. Ugyanúgy megfoghatom a tárgyakat, megcsíphetem magam… – De akkor hogyan különbözteti meg az álmot az ébrenléttől? – Úgy, hogy amikor ébren vagyok, pontosan és egyértelműen érzékelem a történések realitását. Úgy, mint most. – Tehát most érzékeli? – kérdezte a báró. – Nagyjából igen – mondtam kissé bizonytalanul. – Bár be kell vallanom, hogy szokatlan ez a szituáció. – Csapajev megkért, hozzam el magát, hogy legalább egyszer olyan helyre kerüljön, amelynek semmi köze sem az őrültekházához, sem a csapajeves rémálmaihoz. Figyelmesen nézzen körül! Ezen a helyen mindkét lerázhatatlan álma egyformán illuzórikus. Elég, ha ott hagyom az egyik tűznél, és megérti, miről beszélek. Elhallgatott, mintha kívánná, hogy átérezzem ezt a félelmetes lehetőséget. Lassan körülnéztem az elérhetetlen tüzek megszámlálhatatlan pontjaival teli sötétségben. A bárónak igaza volt. Ugyan mit számított Csapajev és Anna? Mit számított az ingatag éjszakai világ a csempézett falakkal és Arisztotelész ripityára törő mellszobrával? Most nem voltak sehol, sőt mi több, tudtam, pontosan tudtam, hogy nincs semmiféle hely, ahol létezhetnek, mert én, éppenséggel én – aki e mellett az érthetetlen ember (és egyáltalán, ember-e?) mellett álltam –, én voltam az egyetlen lehetőség, az egyetlen mód, hogy a bolondokháza és a polgárháború a világra jöjjön. És ugyanez vonatkozott erre a gyászos limbusra, rémült lakóira és magas, zord őrére – mindezek is csak azért léteztek, mert én léteztem. – Azt hiszem, értem – mondtam. Jüngern kételkedve rám nézett. – Pontosan mit ért? Ekkor vad kiáltozás hangzott fel a hátunk mögött: – Én! Én! Én! Én! Egyszerre fordultunk meg Jungernnel. A közelben – tőlünk olyan harminc vagy negyven méterre – tűz égett. De egyáltalán

nem úgy nézett ki, mint a többi. Először is, más színű volt a lángja – fakó volt és füstölt. Másodszor, valami pattogott a tűzben, és szikrákat szórt minden irányba. És harmadszor: ez kilógott a többi tűz szigorú, vonalas rendjéből – nyilvánvaló módon nem a megfelelő helyen égett. – Na, gyerünk, nézzük meg! – dünnyögte a báró, és megrántott a ruhaujjamnál fogva. A tűz mellett ülő férfiak egyáltalán nem hasonlítottak a báró többi gyámolítottjához. Négyen voltak: a legnyugtalanabb egy brillantrózsaszínű zakót viselő dagadt fickó volt, akinek barna kefefrizura meredezett kis ágyúgolyóra emlékeztető fején. A földön ült, úgy fogta át magát a karjával, mint akiben illetlen szenvedélyt kelt a saját teste, és megállás nélkül kiabált: – Én! Én! Én! A kiáltásoknak változott az intonációja – állati diadal zengett bennük, amikor meghallottuk a báróval, amikor pedig közelebb mentünk, mintegy kérdővé vált ez az Én. A kiabáló fickó mellett matrózkabát-szerűséget viselő, sovány alak ült, akinek hajtincs volt felfésülve a homlokából, és bénultan bámult a tűzbe – mozdulatlan volt, és ha nem kezd időnként mozogni az ajka, azt lehetett volna hinni, hogy ájult állapotban van. Láthatóan csak egy kopaszra borotvált fejű, gondosan nyírott kis szakállt viselő kövér férfi volt teljesen magánál – tiszta erőből lökdöste két társát, mint aki próbálja magukhoz téríteni őket. Úgy-ahogy sikerült is neki – a haj – tincses, szőke, sovány fickó nyöszörögni és ringatózni kezdett, mintha imádkozna. A kopasz kövér a másik társát kezdte lökdösni, és hirtelen ránk emelte a tekintetét. Egy pillanat alatt rettegés torzította el az arcát – valamit kiáltott a társainak és fölpattant. A báró halkan elkáromkodta magát. Valahonnan kézigránát termett a kezében; kihúzta belőle a biztosítékot, és a tűzbe dobta – a lábunktól olyan öt méterre csapódott a földnek. Reflexszerűen a földre vetettem magam, a fejemre szorítottam a kezem, de eltelt néhány másodperc, és még mindig nem robbant. – Álljon föl! – mondta a báró. Kinyitottam a szemem, és megláttam a fölém hajló bárót. Valahogy eltorzult perspektívában láttam: felém nyújtott keze közvetlenül az arcom előtt volt, két figyelmes szeme – amelyekben visszatükröződő tüzek sokasága olvadt össze – az itteni ég összes csillagának tűnt. – Köszönöm – mondtam, miközben fölálltam –, de majd magam. Nem működött? – Miért? – mondta a báró. – Minden kitűnően működött. Odanéztem, ahol az előbb még tűz égett, és csodálkozva láttam, hogy sem a tűz, sem a mellette ülő emberek, de még kiégett folt sincs előttem a földön. – Mi volt ez? – kérdeztem. – Á, huligánok. Teleették magukat sámángombával. Maguk sem tudják, hogy hová kerültek. – És maga őket… – Dehogy – mondta. – Hova gondol? Én csak magukhoz térítettem őket. – Majdnem biztos, hogy valahol már láttam azt a kövér szakállast. Azaz, nem is majdnem, hanem teljesen biztos. – Lehet, hogy álmában.

– Lehet – válaszoltam, és arra gondoltam, de mennyire: a borotvált fejű úriember egyértelműen kötődött a fehér csempézett falakhoz és a tű hideg érintéséhez a bőrömön, vagyis rémálmaim szokásos attribútumaihoz. Néhány pillanatig úgy éreztem, mindjárt a neve is eszembe jut, de aztán más gondolatok vonták el a figyelmem. Jungern közben szótlanul állt mellettem, mintha mérlegelné a szavakat, amelyeket mondani akar. – Mondja, Pjotr – szólalt meg végül –, mi a politikai meggyőződése? Feltételezem, hogy monarchista. – Természetesen – válaszoltam –, miért, alkalmat adok más… – Dehogy – vágott a szavamba. – Csak egy példát szeretnék felhozni, és szeretném, ha minél jobban értené. Képzeljen el egy szellőzetlen szobát, amely iszonyúan sok emberrel van tele. És mindnyájan különféle otromba zsámolyokon, rozoga székeken, valamiféle batyukon, és egyáltalán, mindenféle vackokon ülnek. A fürgébbek viszont egyszerre két székre akarnak ülni, vagy el akarnak zavarni valakit a helyéről, hogy elfoglalják. Ilyen a világ, amelyben él. És közben ezen emberek mindegyikének hatalmas, fénylő trónja van, amely e világ és minden más világ fölé is magasodik. És ez valóban cári trón – nincs semmi, ami ne lenne annak hatalmában, aki ráül. És ami a legfontosabb, a trón abszolút legitim – jog szerint bárkit megillet. Csakhogy jóformán lehetetlen felülni rá. Mert olyan helyen áll, ami nincs. Érti? Sehol van. – Igen – mondtam elgondolkozva –, éppen tegnap gondolkoztam erről, báró úr. Tudom, mit jelent a „sehol”. – Akkor most a következőt gondolja át! – mondta a báró. – Mint már mondtam, mindkét állapota, amelytől nem tud megszabadulni – Csapajevvel is, nélküle is – egyaránt illuzórikus. Ahhoz, hogy sehol találja magát, és felüljön a végtelen szabadság és boldogság trónjára, elegendő eltávolítani az egyetlen teret, amely még megmaradt, tehát azt, ahol engem és saját magát látja. A gyámolítottjaim is ezt igyekeznek elérni. De kicsi az esélyük, és egy idő után meg kell ismételniük a lét szomorú körét. Akkor maga miért ne akarná még életében „sehol” találni magát? Esküszöm, ez a legjobb, amit az életben el lehet érni. Biztos szereti a metaforákat: nos, ez olyan, mint egyszer csak kikerülni a bolondokházából. – Higgye el, báró… – kezdtem elérzékenyülten, a mellemhez szorított kézzel, de nem hagyta, hogy végigmondjam. – És még azelőtt kell sort kerítenie rá, hogy Csapajev beveti az agyag géppuskáját. Azután, mint tudja, már végképp semmi sem marad, még a „sehol” sem. – Agyag géppuska? – kérdeztem. – Az meg mi? – Csapajev nem beszélt róla magának? – Nem. Jüngern elkomorodott. – Akkor ne merüljünk el ebben a témában! Emlékezzen csak a metaforára: kijönni a bolondokházából! És akkor talán valamelyik lázálmában eszébe jut a beszélgetésünk. Most pedig ideje indulni. A fiúk nem győznek várni. Megfogta a zubbonyom ujját, és körülöttünk megint villogni kezdtek a rendezetlen fénysávok. Már hozzászokhattam ehhez a fantasztikus látványhoz, és nem szédültem. A báró, figyelmesen a sötétbe meredve, ment előre; csökött állára, vöröses bajszára és a szája

szögletéből húzódó keserű ráncra pillantva arra gondoltam, hogy legkevésbé a kinézetével képes megijeszteni valakit. – Mondja, báró, miért fél itt mindenki ennyire magától? – tört ki belőlem. – Nem akarom megsérteni, de szerintem csöppet sem félelmetes a külseje. – Nem mindenki ugyanazt látja, amit maga. A barátaim előtt általában pétervári értelmiségiként mutatkozom, ami egykor valóban voltam. De nem kell azt a következtetést levonni, hogy valóban így nézek ki. – És akkor mit látnak a többiek? – Nem fogom a részletekkel untatni. Csak annyit mondok, hogy mind a hat kezemben éles kard van. – Melyik külseje az igazi? – kérdeztem. – Igazi, sajnos, nincs. Be kell vallanom, hogy a báró szavai némiképp hatottak rám. Bár különben én magam is rájöhettem volna mindenre, ha kicsit gondolkozom. – No, mindjárt ott is vagyunk – mondta a báró valamiféle vakációzós hangon. – Mondja – sandítottam rá –, miért hívják magát Fekete Bárónak? – Á – mosolyodott el. – Biztos arról van szó, hogy amikor Mongóliában harcoltam, az élő Buddha, Bogdo-Gegen Tutuhtu megajándékozott a joggal, hogy fekete hordszékkel járjak. – Akkor miért zölddel jár? – Azért, mert azt a jogot is megkaptam, hogy zöld hordszéken járjak. – Rendben, de akkor miért nem Zöld Bárónak hívják? Jüngern elkomorodott. – Nem érzi úgy, hogy sokat kérdez? – mondta. – Inkább nézzen körül, hogy rendesen megjegyezze ezt a helyet! Többé nem fogja látni. Vagyis éppenséggel láthatja még, de őszintén remélem, hogy ez nem történik meg magával. Megfogadtam a tanácsát. Elöl feltűnt egy tűzrakás, amely nagyobbnak látszott a többinél. Nem száguldott felénk olyan gyorsan, mint azok, hanem fokozatosan közeledett, mintha valóban normális léptekkel haladtunk volna feléje. Rájöttem, hogy sétánk végcéljához közeledünk. – A barátai e mellett a tűz mellett ülnek? – kérdeztem. – Igen. Bár én nem nevezném őket a barátaimnak. Inkább a volt ezredtársaim. Valamikor a parancsnokuk voltam. – Együtt harcoltak? – Igen – mondta a báró –, azt is. De más a fontos. Annak idején együtt lőttek bennünket főbe Irkutszkban; azt nem mondom, hogy az én hibámból, de mégis… És ezért külön felelősséget érzek irántuk. – Értem – mondtam. – Ha én találnám magam hirtelen ilyen sötét és puszta helyen, biztos nagyon szeretném, hogy valaki a segítségemre jöjjön. – Ne felejtse el, hogy maga egyelőre él. Ez a magát körülvevő egész sötétség és pusztaság valójában a létező legragyogóbb fény. Na, álljon meg! Gépiesen megálltam, és a báró hirtelen hátba taszított, mielőtt felfoghattam volna, hogy mit akar tenni.

De azért ez alkalommal nem talált készületlenül. És amikor testem a földre zuhant, mintha lett volna időm ráeszmélni arra a megfoghatatlanul rövid pillanatra, amelyben visszatértem a megszokott világba – illetve, mivel tulajdonképpen abszolút nem volt mire ráeszmélni, inkább csak felvillant bennem annak megértése, hogy miben áll ez a visszatérés. Nem tudom, hogy írjam le. Mintha az egyik díszletet elmozdították volna, és még nem tudták volna a másikat a helyére állítani, s egy egész pillanatig a köztük lévő fénylő hézagba néztem. És ez a pillanat elég volt, hogy meglássam a csalást amögött, amit mindig realitásnak vettem, meglássam a világmindenség egyszerű és ostoba felépítését, amelynek megismeréséből nem származott semmi a tanácstalanságon, bosszúságon és némi szégyenen kívül. A báró olyan erősen taszított meg, hogy csak a legutolsó pillanatban tudtam magam elé tenni a kezem, és jól beütöttem a homlokom a földbe. Amikor fölemeltem a fejem, ismét a megszokott világ volt előttem – a sztyepp, az alkonyi égbolt és a dombok közeli vonala. A báró háta előttem ingadozott – az egész sztyeppén lévő egyetlen tűzrakáshoz ment, amely fölött az ég felé emelkedett a függőleges, fehér füstoszlop. Fölugrottam, leporoltam a térdemen a nadrágot, de nem szántam rá magam, hogy kövessem a bárót. Odament a tűzhöz; a fogadására terepszínű egyenruhát és bozontos, sárga kaukázusi kucsmát viselő szakállas férfiak álltak föl. – Adj' isten, fiúk! – kiáltotta el magát öblös, hetyke parancsnoki basszus hangon. – Hogy vagytok? – Igyekszünk, nagyságos úr! Megvagyunk, élünk! Hál' istennek! – válaszolta a sokhangú kórus. Körbevették a bárót, akit így egyáltalán nem lehetett látni. Érződött, hogy szeretik a harcosok. Láttam, hogy a tűztől felém jön egy sárga kucsmás kozák. Olyan vadállati arca volt, hogy egy pillanatra megijedtem, de megnyugodtam, amikor megláttam a kezében lévő csiszolt világoszöld üvegpoharat. – Mi az, uraság – vicsorgott rám, amikor mellém ért –, begazoltál, mi? – Igen – mondtam –, egy kicsit. – Na akkor, kúráld magad! – nyújtotta felém a poharat. Megittam a tartalmát. Vodka volt. Valóban, szinte egy szempillantás alatt jobban éreztem magam. – Köszönöm. Soha jobbkor. – Mi van – kérdezte a kozák, amint elvette az üres poharat –, a báró úrral barátkoztok? – Hát – mondtam kitérően –, csak ismerősök vagyunk. – Szigorú ember – jegyezte meg a kozák. – Mindennek rend szerint kell menni. Most énekelni fognak, aztán válaszolnak. Azaz, a báró úr kérdez. De én már eleget harcoltam. Ma elutazom. Örökre. Ránéztem – nem láttam semmi állatiast az arcában, ahogy közelebbről megnéztem; a vonásai egyszerűen csak durvák voltak, kicserzette a szél, és barnára égette a hegyvidéki nap. Sőt minden durvasága ellenére mélázó és mintegy ábrándos kifejezés ült rajta. – Hogy hívnak? – kérdeztem. – Ignatnak. Téged meg, ezek szerint, Pjotrnak?

– Igen – mondtam –, de honnan tudod? Halványan elmosolyodott: – Én a Dontól lennék. Te meg ugye, a fővárosból. – Igen – mondtam –, pityeri vagyok. – Na akkor, Pjotr, egyelőre ne menjél a tűzhöz! A báró úr nem szereti, ha zavarják az éneket. De majd elüldögélünk itt veled, és hallgatjuk őket. És ha nem értesz valamit, majd elmagyarázom. Vállat vontam, és törökülésben a földre ültem. Valóban érdekes dolgok történtek a tűznél. A sárga kucsmás kozákok félkörben a földre telepedtek, a báró pedig elébük állt és fölemelte a kezét, akár egy karmester. – Jaj, nem volt még, nem volt mé-é-ég este – zendítettek rá a zord férfihangok –, de a szemem kicsinkét leragadt… – Szeretem ezt a dalt – mondtam. – De hát hogy szerethetnéd, uraság, ha sohasem hallottad? – kérdezte Ignat, amint mellém telepedett. – Miért ne hallottam volna? Hiszen régi kozák dal. – Nem – mondta Ignat. – Összetéveszted valamivel. Ezt a dalt a báró úr direkt nekünk szerezte, hogy énekeljük és gondolkozzunk. De ugyanaz a szövege, mint annak a dalnak, amiről beszélsz, és a zene is ugyanaz, hogy könnyebben megjegyezzük. – Akkor a báró végül is mit tett hozzá? – kérdeztem. – Úgy értem, hogy lehet megkülönböztetni a régi dalt attól, amelyet a báró szerzett, ha ugyanaz a szövege is, a dallama is? – Hát úgy, hogy egészen más értelme van annak, amit a báró úr szerzett. Figyelj, megmagyarázom! Hallod, mit énekelnek? „De a szemem kicsinkét leragadt. És akkor álálmot láthattam én.” Tudod, hogy mit jelent ez? Hogy csak egy kicsit ragad le a szemünk, nem is alszunk, és mégis mintha aludnánk és álmodnánk, érted? Azaz nincs különbség – ha alszunk, ha nem alszunk, egyre megy, álom ez is, az is. – Értem – mondtam. – És aztán? Ignat megvárta a következő strófát. – Na, figyelj ! – mondta. – „És akkor áhálmot láháttam én. Láttam, hollószín paripám szilajul táncol, s nyergében engem is elragad ám.” Itt meg aztán végképp nagy bölcsesség van elrejtve. Művelt ember vagy, biztos tudod, hogy Indiában van egy ősi könyv, az Ufaszomiságok. – Tudom – mondtam, és azonnal eszembe jutott a reggeli beszélgetésünk Kotovszkijjal. – Nahát abban az áll, hogy az embernek az értelem ugyanaz, mint a kozáknak a lova. Folyton előrevisz bennünket. Csak a báró úr azt méltóztatik mondani, hogy az embereknél most egészen máshogy áll a dolog. Senki sem tudja a hatalmában tartani a lovat, úgy is mondhatjuk, hogy fogra vette a zablát, és nem a lovas irányítja őtet, hanem ő viszi oda, ahová akarja. Úgyhogy a lovas már azt is elfelejtette, hogy valaha még el akart jutni valahová. Ahová a ló esze kiforogja, oda megyén. A báró úr még azt is megígérte, hogy direkt hoz nekünk egy könyvet, A fej nélküli lovas-t; állítólag egy külön példán keresztül direkt erről szól. De folyton elfelejti. Rettenetesen elfoglaltak az emberek. De már azért is köszönet…

– És hogy van tovább? – vágtam a szavába. – Tovább? Hogy van tovább? „Okos volt ám a kapitányunk, az álmomnak veselkedett. Ó, jaj, odalesz, jósolgatta, a te hetyke, vad, fürtös fejed.” A kapitányt, azt lehet érteni – a báró úr ezt magáról költötte, mert tényleg okos. Meg ami a fejről van, az is érthető – hetyke, vad fej, tisztára, ahogy az Ufaszomiságok-ban meg van írva. Ha egyszer az ész úgy beleszilajult a táncolásba, hogy maga sem tudja, merre megy, akkor odavész, az egyszer biztos. És van még egy értelme a dalnak. Ezt csak nemrég méltóztatott a fülembe súgni a báró úr. Olyan értelem, hogy ezt az egész emberi bölcsességet el lehet vetni. De sajnálni nem kell, mondta a báró úr, mert a legfontosabbat úgysem érinti. Ezért is van a dalban, hogy nem te magad leszel oda, hanem csak a hetyke, vad fejed. Az meg nem is érdemel mást. Ignat mélázva a tenyerébe támasztotta az állát, és hallgatta az éneket: Aztán vad szelek támadá-á-á-nak napkeletnek földje felől. És letépték sárga kucsmá-á-á-mat Hetyke, vad, fürtös fejemről. Egy darabig vártam a kommentárra, de nem jött. Ekkor én szántam rá magam, hogy megtöröm a csendet. – A napkeleten támadó szelet még érteném is – mondtam –, ahogy mondani szokás: ex orienta lux. De miért tépi le a kucsmát? – Hogy ne legyen ragaszkodás. – És miért sárga a kucsma? – Mert a Gelugpa rendhez tartozunk. Hát a kucsmánk is sárga. Ha a Karmapához tartoznánk, akkor a kucsma is vörös lenne. Ha meg a Bonpóhoz, ahogy a Don mentiek, akkor fekete. De mindegyik mögött ugyanaz a lényeg áll. Ha odalesz a fej, akkor mit számít neki, hogy milyen kucsma volt rajta? Másfelől viszont: ott, ahol a szabadság kezdődik, már egyik szín sem jelent semmit. – Igen – mondtam –, egész jól kiképzett benneteket a báró úr. Csakhogy mi ez a legfőbb, ami akkor kezdődik, amikor odalesz a hetyke, vad fej? Ignat nagyot sóhajtott. – Hát éppen ez a nagy szám. A báró úr minden este erről méltóztatik kérdezni. De senki sem tudja megmondani, pedig mindenki igyekszik. Legalább tudod, mi történik, ha valamelyik fiú válaszol erre a kérdésre? – Honnan tudnám? – mondtam. – A báró úr azonnal átirányítja a Tibeti kozákok különleges ezredébe. Egészen különleges fegyvernem. Azt lehetne mondani, hogy az Ázsiai lovashadosztály színevirága. Bár, ha jobban belegondolunk, egy ilyen ezrednek nincs is helye a lovashadosztályban, mert nem lovon, hanem elefánton járnak, akik benne szolgálnak. Arra gondoltam, hogy valószínűleg azon hazudozó őstehetségek egyikével találkoztam, akik kapásból költik a valószerűtlenség bármely fokán álló történeteket, ám olyan bőven megtűzdelik reális részletekkel, hogy ha csak egy pillanatra is, de el kell

hinnie az embernek. – De hát hogy lehet elefántról karddal vagdalkozni? – kérdeztem. – Kényelmetlen. – Kényelmetlen, de hát azért szolgálat – kuncogott Ignat, és rám emelte a tekintetét. – Nem hiszed, uraság? Akkor ne hidd! Én se hittem, amíg nem válaszoltam a báró úr kérdésére. De most már hinni sem kell, mert mindent tudok. – Ezek szerint válaszoltál a kérdésre? Ignat méltóságteljesen bólintott. – Ezért is járok most ember módjára, a mezőn. És nem szorulok a tűz mellé. – És mit mondtál a bárónak? – Amit én mondtam, az neked úgysem segít. Itt nem szájjal kell válaszolni. És nem is a fejjel. Egy ideig hallgattunk; úgy tűnt, hogy Ignat valamin gondolkozik. Hirtelen fölemelte a fejét. – De jön is a báró úr, ni. Úgyhogy el kell búcsúznunk. Körülnéztem, és megláttam a báró magas, sovány alakját. Felénk közeledett. Ignat felállt; mindenesetre követtem a példáját. – Nos, kész vagy? – kérdezte a báró Ignatot, amikor odaért hozzánk. – Igenis – válaszolta Ignat –, kész. A báró szájába vette két ujját, és mint valami igazi bandita, nagyot füttyentett. Ezután valami egészen váratlan és elképzelhetetlen dolog történt. Az alacsony bokrok hátunk mögött emelkedő keskeny sávjának takarásából hirtelen kijött egy hatalmas, fehér elefánt. Éppenséggel a bokrok mögül jött elő, bár vagy tízszer magasabb volt náluk. Sehogy sem tudnám megmagyarázni, hogyan történt. A megjelenése pillanatában sem volt kicsi, de aztán, hozzánk közeledve, a többszörösére nőtt. Nem valami láthatatlan, a bokrok vonalában lévő fal mögül jött elő. Már akkor valószerűtlenül nagy volt, amikor kijött a bokrok mögül, miközben éppenséggel a bokrok aprócska sávja mögül érkezett, amely mögött még egy birka sem tudott volna elbújni. Megismétlődött velem az, ami néhány perce történt – úgy tűnt, hogy most rögtön megértek valami nagyon fontosat, és most mindjárt láthatóvá válnak a realitás leple mögé rejtett emelőkarok és vonórudak, amelyek mindent mozgásba hoznak körülöttünk. De elmúlt az érzés, a hatalmas fehér elefánt viszont ott maradt. Hat agyara volt – minkét oldalán három-három. Azt hittem, hogy hallucinálok, de aztán felfogtam, hogy ha hallucináció, amit látok, a természete szerint akkor sem sokban különbözik a többi eddigitől. Ignat odament az elefánthoz, fürgén fölkapaszkodott rá az egymás alatt lévő, lépcsőszerűséget alkotó agyarakon. Úgy viselkedett, mintha mást se csinált volna egész életében, mint hogy hat-agyarú fehér elefántokat lovagol be valakinek a képzeletében felrémlő fennsíkokon; a tűz felé fordult, integetett a szótlanul ott ülő khaki egyenruhás, sárga kucsmás kis emberalakoknak, majd megfordult, és a sarkával megrúgta az elefántot. Az elefánt megindult, megtett néhány lépést, és aztán vakító fénylobbanást láttam, amelyben eltűnt. A lobbanás olyan fényes volt, hogy majdnem egy percig nem láttam semmi mást, csak a lobbanásnak a recehártyámon lévő sárgáslila lenyomatát. – Elfelejtettem figyelmeztetni, hogy lobbanás lesz – mondta Jüngern. – Ez általában árt

a szemnek. Nálunk, az Ázsiai lovashadosztályban ilyen esetekben fekete kötéssel szokták a szemet védeni. – Miért, gyakran voltak ilyen esetek? – Régebben igen. Volt, hogy napjában többször is. Ilyen gyakoriság mellett általában megvakul az ember. Mostanság valahogy elsatnyultak az emberek. Na, elmúlt? Lát? Már kezdtem kivenni a környező tárgyakat. – Látok – mondtam. – Akarja, hogy megmutassam, hogyan volt ez valamikor? – És hogy akarja megtenni? Válasz helyett kihúzta kardját a hüvelyéből. – Nézze a pengét! – mondta. A pengére néztem, és akár a filmvásznon, mozgó képet láttam a fényes, fehér acélsávon. Sivatagi homokbucka volt a szemem előtt, amelyen egy csoport katonatiszt állt. Úgy tízen lehettek; némelyik a szokásos egyenruhában, de ketten vagy hárman tiszti kucsmát és tereptarka kozákköpenyt viseltek, amelyek mellzsebe helyén tölténytáskaszerűség volt. Mindegyikőjük szemét fekete kötés takarta, és egy irányba fordították a fejüket. Hirtelen, bár neki is kötés volt a szemén, megismertem a dombon állók közt Csapajevet. Sokkal fiatalabbnak tűnt; még nem őszült a halántéka. Egyik kezével kis tábori távcsövet szorított a szemén lévő kötéshez, a másikkal lovaglópálcát fogott, amellyel a csizmáját csapkodta. Úgy tűnt, hogy a közelében álló kozák egyenruhás férfi Jüngern báró, de nem tudtam jobban megnézni, mert elmozdult a penge, és eltűntek a dombon állók. Most a pusztaság végtelen síkját láttam rajta. Távol két sötét folt mozgott a fényes ég háttere előtt. Amikor jobban odanéztem, két elefánt körvonala rajzolódott ki előttem. Túl messze voltak ahhoz, hogy felismerjem a rajtuk ülőket: csak kis dudornak tűntek az elefántok hátán. Hirtelen elviselhetetlenül éles fény öntötte el a láthatárt, és amikor kihunyt, már csak egy elefánt maradt. A dombon állók tapsoltak. S aztán rögtön következett a második lobbanás. – Báró, így meg fogok vakulni – mondtam, és elfordítottam tekintetem a pengéről. Jüngern a hüvelybe tette a kardot. – Mi az a sárga a füvön? – kérdeztem. – Vagy csak egy csillámfolt maradt a szememben? – Nem, nem csillámfolt. Ignat kucsmája. – A vad szelek letépték a fejéről? Amelyek napkeletről támadának? – Határozottan kellemes magával beszélgetni – mondta a báró –, mindent ért. Nem akarja elvinni emlékbe? Lehajoltam, és fölvettem a kucsmát. Pont az én méretem volt. Egy darabig töprengtem, hogy mit csináljak a sajátommal – mivel nem tudtam jobbat kitalálni, egyszerűen ledobtam a földre. – Valójában messze vagyok tőle, hogy mindent értsek – mondtam. – Azt például egyáltalán nem értem, hogy honnét szerzett elefántot, itt az isten háta mögött. – Kedves Pjotr – mondta a báró –, higgye el nekem, hogy körülöttünk hihetetlen mennyiségű láthatatlan elefánt kószál. Oroszországban több elefánt van, mint varjú. De most szeretnék témát váltani! Nos, ideje, hogy elinduljon vissza, úgyhogy hadd mondjak

valamit utoljára. Lehet, hogy a legfontosabbat. – Mit? – Azzal kapcsolatban, hogy hová kerül az, akinek sikerül felülnie a sehol lévő trónra. Mi Belső-Mongóliának hívjuk ezt a helyet. – Ki ez a „mi”? – Vegye úgy, hogy Csapajevről és rólam van szó – mondta mosolyogva. – Bár remélem, hogy egyszer majd maga is bele fog tartozni ebbe a „mi”-be. – De hol van ez a hely? – Épp arról van szó, hogy sehol. Nem lehet azt mondani, hogy földrajzi értelemben terül el valahol. Nem azért Belső-Mongólia a neve, mert Mongólia belsejében van. Annak a belsejében van, aki látja a pusztaságot, bár a „belsejében” egyáltalán nem a megfelelő szó. És valójában nem is Mongólia – egyszerűen csak így mondják. A legnagyobb ostobaság lenne, ha most megpróbálnám leírni magának, hogy mi is ez. Legalább egy dologban higgyen a szavamnak – nagyon érdemes egy egész életen át oda törekedni. És nincs jobb az életben, mint hogy ott találja magát az ember. – De hogy lehet meglátni a pusztaságot? – Lássa meg saját magát! Bocsánat az akaratlan szójátékért! Néhány pillanatig gondolkoztam. – Lehetek őszinte? – kérdeztem. – Természetesen. – Meglehetősen komornak tűnt a hely – erre a fekete sztyeppre gondolok, a tüzekkel –, ahol most voltunk. Ha valami ilyesmi Belső-Mongólia, amelyről beszél, akkor aligha lenne kedvem odakerülni. – Tudja, Pjotr – mosolyodott el –, amikor cirkuszt csinál valami Zenés Burnótszelenceféle kocsmában, akkor feltételezhető, hogy nagyjából ugyanazt látja, mint a maga körül lévők. Bár ez is igencsak kérdéses. De ott, ahol most voltunk, minden nagyon individuális. Ott nincs semmi, ami, ahogy mondani szokás, valóban létezne. Minden attól függ, hogy ki nézi. Számomra például körös-körül mindent vakító, fehér fény áraszt el. A fiaim számára – és fejével a tűz körül mozgó, sárga kucsmás kis emberalakok felé bökött – körös-körül ugyanaz van, amit maga lát. Pontosabban, a maga számára van az, amit ők látnak. – Miért? – Tudja, mi az a vizualizáció? – kérdezte. – Amikor a hívők sokasága imádkozni kezd valamely istenhez, az valóban megjelenik, mégpedig pontosan abban a formában, amilyennek elképzelik. – Erről vannak tapasztalataim – mondtam. – De ugyanez vonatkozik minden másra is. A világ, amelyben élünk, egyszerűen csak kollektív vizualizáció, amelynek művelésére születé-sünktől fogva tanítanak bennünket. Tulajdonképpen a vizualizáció az egyetlen, amit egyik nemzedék átad a másiknak. Amikor elegendő számú ember látja ezt a sztyeppét, füvet és nyári estét, létrejön számunkra a lehetőség, hogy ugyanezt lássuk velük együtt. De bármilyen formákat írt is elő számunkra a múlt, valójában úgyis csak saját lelkének visszatükröződését látja mindegyikünk a világban. És ha maga vaksötétet észlel, ez csak azt jelenti, hogy saját

belső tere olyan, mint az éjszaka. Még jó, hogy agnosztikus. Különben tudja, hogy hány isten és ördög kószálna ebben a sötétben? – Báró úr… – kezdtem, de a szavamba vágott: – Csak ne higgye, hogy ebben valami megalázó van a maga számára! Nagyon kevesen vannak, akik készek elismerni, hogy pontosan olyanok, mint a többi ember. És vajon nem az az ember szokásos állapota, hogy ül a sötétben a tűz mellett, amelyet valakinek az irgalma gyújtott, és várja a segítséget? – Lehet, hogy igaza van – mondtam. – De mi ez a Belső-Mongólia? – Belső-Mongólia – pontosan az a hely, ahonnan a segítség jön. – És maga volt már ott? – kérdeztem. – Igen. – Akkor miért jött vissza? Szó nélkül a tűz felé bökött a fejével, ahol összebújtak a szótlan kozákok. – Meg aztán – mondta –, valójában nem is jöttem vissza. Most is ott vagyok. Hanem magának, Pjotr, valóban ideje visszamennie. Körülnéztem. – De tulajdonképpen hová? – kérdeztem. – Megmutatom. Nehéz, kékesfekete pisztolyt láttam meg a kezében, és megremegtem. A báró felnevetett. – Na de Pjotr, csak nem gondolja? Nem lehet ilyen bizalmatlan! A másik kezével a köpenye zsebébe nyúlt, és előhúzta a kis csomagot, amelyet Csapajevtől kapott. Kibontotta, és egy közönséges, fekete dugós tintatartót mutatott felém. – Nézze figyelmesen – mondta –, és ne vegye le róla a szemét! Azzal földobta a tintatartót, és lőtt, amikor úgy két méterre volt tőlünk. A tintatartó kék csöppök és üvegszilánkok felhőjévé vált, amelyek egy pillanatig ott lebegtek a levegőben, majd az asztalra hullottak. Megtántorodtam, és a falnak támasztottam a kezem, hogy el ne essek, mert megszédültem. Az asztal volt előttem, a menthetetlenül tönkrement térképpel, az asztal mellett pedig tátott szájjal ott állt Kotovszkij. Az asztalról a földre csöpögött az eltört lámpából szétömlő glicerin. – No, Grisa, most már érted, hogy mi az értelem? – kérdezte Csapajev, miközben a füstölgő mauserrel játszott. Kotovszkij arcát a kezébe temetve megfordult, és kirohant a helyiségből. Látszott, hogy rendkívül erős megrázkódtatás érte. Különben ezt rólam is el lehetett volna mondani. Csapajev felém fordult, és egy ideig figyelmesen nézett rám. Hirtelen összeráncolta a homlokát, és így szólt: – Na, lehelj rám! Engedelmeskedtem. – Nofene – mondta. – Egy pillanat se telt el, és már bevedeltél. És miért sárga a kucsmád? Miért sárga a kucsmád, he? Mi az anyád kínja van veled, hadbíróság elé akarsz kerülni?

– De hát csak egy pohárral… – Hall-gass! Azt mondtam, hogy hall-gass! Megérkezett itt a szövőmunkásezred, el kell őket rendezni, te meg részegen grasszálsz? Meg akarsz szégyenítem Furmanov előtt? Mars, aludd ki magad! És ha még egyszer előfordul, mész a hadbíróság elé! És a hadbíróság énnálam … meg akarod tudni, hogy mi az? És fölemelte nikkelezett mauserét. – Nem, Vaszilij Ivanovics – mondtam –, nem akarom. – Aludni! – ismételte Csapajev. – És amíg elérsz az ágyadig, ne lehelj rá senkire! Megfordultam és elindultam kifelé. Az ajtónál visszafordultam. Csapajev az asztal mellett állt, és fenyegetően nézett rám. – Csak egy kérdésem van – mondtam. – Na? – Azt akarom mondani… Már régóta tudom, hogy az idő egyetlen reális pillanata a „most”. De nem értem, hogyan fért el egyetlen pillanatban az érzékelések ilyen hosszú láncolata? Azt jelenti, hogy annyira ki lehet tágítani ezt a pillanatot – ha szigorúan benne maradunk, és nem csúszunk ki belőle sem a múltba, sem a jövőbe –, hogy lehetségessé válnak az olyan jelenségek, amilyeneket éppen most tapasztaltam meg? – És hová akarnád kitágítani? – Rosszul fejeztem ki magam. Azt jelenti, hogy ez a pillanat, ez a múlt és jövő közti határ az örökkévalóságba nyíló ajtó? Csapajev intett a pisztolya csövével, és elhallgattam. Egy ideig nézett rám, miközben bizalmatlansághoz hasonló érzés tükröződött az arcán. – Ez a pillanat, Petyka, az örökkévalóság. És egyáltalán nem ajtó. Ezért hogy lehetne azt mondani, hogy valamikor eltelik? Mikor térsz már magadhoz?… – Soha – válaszoltam. Elkerekült Csapajev szeme. – Nézze meg az ember, Petyka – mondta csodálkozva. – Csak nem megértetted? A szobámba kerülvén, gondolkozni kezdtem, mivel foglaljam le magam, hogy megnyugodjak. Eszembe jutott Csapajev tanácsa, hogy írjam le a rémálmaimat, és a közelmúltban látott japán témájú álmomra gondoltam. Sok érthetetlen és zavaros dolog volt benne, de majdnem minden részletében emlékeztem rá. Azzal kezdődött, hogy egy furcsa föld alatti vonaton be-mondták a következő állomás nevét – emlékeztem a névre, és még azt is tudtam, honnét támadt: kétségtelenül az álomlátás bonyolult szabályrendszerének alárendelt tudatom teremtette egy pillanattal a felébredésem előtt a ló-névből, amelyet az ablakom alatt kiáltott egy harcos. Mégpedig ez a kiáltás egyszerre két tükörben tükröződött, mert az állomásén kívül egy futballcsapat nevévé is változott, és az e csapatról való beszélgetéssel ért véget az álmom. Ez azt jelentette, hogy a nagyon részletesnek és hosszúnak tűnő álom valójában nem tartott tovább egy pillanatnál, de a Jüngern báróval való mai találkozás és a Csapajevvel folytatott beszélgetés után semmit sem furcsálltam. Az asztal mellé ültem, magam elé húztam egy stósz papírt, belemártottam a tollat a tintatartóba, és nagybetűkkel kikanyarítottam egy lap tetejére: „Kérem, vigyázzanak, az ajtók záródnak! A következő állomás: Dinamó!”

Sokáig, több óráig dolgoztam, de a felét sem tudtam leírni annak, amire emlékeztem. A pontból, ahol tollam a papírhoz ért, olyan dekadenciától vibráló részletek és aprólékos leírások libbentek elő, hogy a végén már nem is tudtam: valóban az álmom írom le, vagy rögtönzök róla, mint megadott témáról. Kedvem támadt, hogy rágyújtsak; fölvettem az asztalról a cigarettát, és lementem az udvarra. Odalent nagy sürgés-forgás folyt; a frissen érkezett katonák egy része oszlopba rendeződött; kátrány és lóveríték bűze töltötte be a levegőt. Megláttam az oszlop végén álló kis ezredzenekart – néhány horpadt trombitát és egy hatalmas dobot, amely egy bajusztalan Első Péterre hasonlító magas fickó nyakából lógott szíjon. Nem tudom, miért, de a zenekar látványa kimondhatatlan bánattal töltött el. A sorakozást éppen az az arcán kardvágás nyomát viselő férfi irányította, akit az ablakból láttam. Szemem előtt megképzett a behavazott állomásperon, a vörös szövettel borított szónoki emelvény, tölcsérszárú sárga kesztyűjével a levegőt szabdaló Csapajev, és ez a férfi, amint a korlátnál áll, és töprengő arckifejezéssel bólogat a fantasztikusan értelmetlen mondatok hallatán, amelyeket Csapajev a behavazott harcosok carré-jára zúdít. Minden kétséget kizáróan Furmanov volt. Felém fordította arcát, én pedig besurrantam a ház ajtaján, mielőtt megismerhetett volna. Fölmentem a szobámba, az ágyra feküdtem, és a plafonra meredtem. Eszembe jutott a túlvilági tűz mellett ülő borotvált fejű, kövér férfi, és a neve is eszembe jutott: Vologyin. Az emlékezetem mélyéről megjelent a csempézett szoba a padlóhoz erősített fürdőkádakkal és ez a Vologyin, amint meztelenül, vizesen, békamód kuporog az egyik kád mellett. Úgy tűnt, hogy mindjárt eszembe jut még valami, de ekkor az udvaron harsogni kezdtek a trombiták, mélyen buffant az ezreddob, és rázendített a szövőmunkásoknak az óta a régi vasúti éjszaka óta emlékezetes kórusa: A Fekete Báró, a Fehér Gárda ím Felállítják a cári trónt megint. De a tajga és a brit tengerek között Seregünk győztesbe még nem ütközött! – Idióták – suttogtam, miközben a fal felé fordultam, és éreztem, hogy elöntik szemem a tehetetlen gyűlölet könnyei, amelyet ez iránt a világ iránt érzek –, istenem, micsoda idióták… Sőt nem is idióták – idióták árnyai… Árnyak a homályban…

8

– De tulajdonképpen miért tűnt úgy, hogy árnyakra hasonlítanak? – kérdezte Timur Timu-rovics. Vologyin idegesen megrándult, de a kezét és lábát a garrotéhoz szorító szíjak nem engedték, hogy elmozduljon a helyéről. Hatalmas veríték-csöppök csillogtak a homlokán. – Nem tudom – mondta. – Hisz kérdezte, hogy mit gondoltam abban a pillanatban. Hát azt gondoltam, hogy ha valami külső megfigyelő lenne mellettünk, az biztos azt hinné, hogy nem vagyunk reálisak, egyszerűen csak az árnyékok játéka, a tűz visszfénye teremt bennünket. Hisz mondtam, hogy tűz volt ott. Bár, Timur Timurovics, itt már minden ettől a megfigyelőtől függ… A tisztáson lévő tábortűz éppen csak lángra lobbant, és nem volt elég fénye, hogy megvilágítsa a körülötte ülőket és eloszlassa a homályt. Az emberek elmosódó, kísérteties árnyaknak tűntek, amelyek az üszökdarabokról és a tűz mellett heverő göröngyökről vetülnek egy láthatatlan képernyőre. Lehet, hogy valamiféle magasabb rendű értelemben így is volt. De mivel az utolsó helyi neoplatonikus jóval a párt XX. kongresszusa előtt megszűnt szégyellni, hogy teste van, száz kilométeres sugarú körben nem volt senki, aki erre a következtetésre juthatott volna. Ezért jobb, ha egyszerűen azt mondjuk, hogy három pofa ült a tűz körül a félhomályban. Mégpedig olyan sötét pofák, hogy ha a neoplatonikusunk túléli a XX. kongresszust – a szemeknek a kongresszust követő egész felnyílásával együtt –, és kijön az erdőből a tűzhöz, hogy a jövevényekkel a neoplatonizmusról beszélgessen, nagy valószínűséggel súlyos sérüléseket szenved rögtön azután, hogy az éj csöndjében felhangzik a neoplatonizmus szó. Számtalan jel alapján lehetett erre a következtetésre jutni. A legfőbb közülük a tűztől nem messze álló, Harbour Pearl típusú drága japán dzsip volt, a másik a dzsip elejére szerelt hatalmas csörlő, ez a hétköznapi életben abszolút hasznavehetetlen, de a gengszterek autóinak elmaradhatatlan tartozékát képező holmi. (Az újoroszok vizsgálatával foglalkozó antropológusok úgy vélik, hogy a leszámolásoknál döfőorrként használják őket, egyes tudósok pedig a nemzeti szellem rég várt újjászületésének közvetett bizonyítékát látják széles körű elterjedtségükben – nézetük szerint a csörlő a régi szláv bárkák orrdíszének misztikus funkcióját tölti be.) Egyszóval nyilvánvaló volt, hogy komoly emberek jöttek a dzsippel – olyanok, akiknek jelenlétében mindenki jobban teszi, ha vigyáz a szájára. Halkan beszélgettek. – Hányasával kell, Vologyin, he? – kérdezte az egyik. – Kinek hogy – mondta Vologyin, miközben egy papírcsomagot göngyölt ki a térdén. – Én például már százanként eszem. De neked azt ajánlanám, hogy harminccal kezdd. – És az elég?

– Elég, Surik – mondta Vologyin, miközben három egyenetlen részre osztotta a csomag tartalmát, egy kis kupacnyi sötét, száraz és morzsalékos anyagot. – Még futni fogsz te az erdőben, és keresed, hogy hová bújhatnál el. És te is futni fogsz, Kolján. – Én? – kérdezte basszus hangon a tűznél ülő harmadik pofa. – Aztán ki elől? – Magad elől, Kolján. Saját magad elől – válaszolta Vologyin. – Én még soha senki elől sem futottam – mondta Kolján, miközben egy hatalmas játék dömper puttonyára emlékeztető markába vette az adagját. – És vigyázz a szövegedre! Mi az, hogy magam elől futok? Már hogy a csudába? – Ezt csak példával lehetne megmagyarázni – mondta Vologyin. – Akkor mondd példával! Vologyin gondolkozott egy picit, majd ezt mondta: – Hát, képzeld el, hogy valami görény bejön hozzánk a céghez, fenyegetően ujjakat mutat, de úgy, hogy olyan a keze, mint a legyező, és azt mondja, hogy risztelni kell. Mit fogsz csinálni? – Megmurdantom a köcsögöt – mondta Kolján. – Micsoda? Rögtön bent a cégnél? – kérdezte Surik. – Naná. A mutogatásért felelni kell! Surik megveregette Kolján vállát, Vologyin felé fordult, és csitítólag ezt mondta: – Nem bent a cégnél, persze. Találkozót tűzünk ki. – Oké – mondta Vologyin. – Tehát találkozót? És aztán? Kolján mondja! – Na szóval – mondta Kolján. – Odamegyünk. Amikor befut ez a köcsög, azt mondom neki: na, viríts, haver, ki vagy! Ez meg elkezd kamuzni, várok egy pillanatot, bólintok, és lepukkantom… És aztán a többit is. A tenyerén lévő kis törmelékkupacra nézett, és megkérdezte: – Mi van, csak így egyszerűen nyeljem le? – Először rágd meg! – mondta Vologyin. Kolján a szájába küldte a marka tartalmát. – Gombalevesszaga van – közölte. – Nyeld le! – mondta Surik. – Én megettem. Okés. – Szóval lepukkantod – mondta elgondolkozva Vologyin. – És ha azok pukkantanak le benneteket? Kolján az állkapcsát mozgatva gondolkozott néhány pillanatig, majd nyelt egyet. – Nem, nem pukkantanak le – mondta magabiztosan. – Jól van – mondta Vologyin –, na és hogy lesz? Rögtön a kocsiban nyírod ki, messziről, vagy hagyod kiszállni? – Hagyom kiszállni – mondta Kolján. – A kocsiban csak a majmok nyírnak ki valakit. Lyukak, vér. Nem kell hazavágni a kocsit. A legjobb, ha odajön a kocsinkhoz. – Oké. Mondjuk, hogy a legjobban alakul. Képzeld el, hogy kiszáll a kocsijából, odamegy a tiétekhez, és már le akarod pukkantam, amikor hoppá… Vologyin jelentőségteljes szünetet tartott, majd folytatta: – Hoppá, az nem ő, hanem te magad vagy. Neked meg le kell pukkantanod. És most mondd meg,

nem kezd ettől begolyózni az ember? – Ja. Naná, hogy… – És ha elkezd begolyózni, akkor égés lelépni? – Nem égés. – Tehát lelépsz, ha nem égés? – Ha nem égés, persze. – Tehát ezek szerint saját magad elől futsz. Érted? – Nem – mondta Kolján, miután hallgatott egy sort –, nem értem. Ha ez nem ő, hanem én vagyok, akkor hol vagyok én? – Te vagy ő. – És ő? – Ő pedig te vagy. – Ezt frankón nem értem – mondta Kolján. – Na nézd! – mondta Vologyin. – El tudod képzelni, hogy körös-körül nincs semmi, hanem csak te vagy? Mindenhol? – El – mondta Kolján. – Egypárszor már voltam így a mákteától. Vagy a kuknártól, nem emlékszek. – Akkor hogy pukkantod le, ha mindenhol te vagy? Akárhogy is lesz, saját magadba nyomod az ólmot. Begolyóztál? Be. És ahelyett, hogy lepukkantanád, olajra lépsz. Most képzeld el, hogy mi a szitu, de frankón. Az a szitu, hogy magad elől futsz. Kolján sokáig gondolkozott. – Akkor Surik pukkantja le – mondta végül. – De hát téged talál el. Hisz csak te vagy. – Miért? – avatkozott a beszélgetésbe Surik. – Én nem golyóztam be. Én akárkit lepukkantok. Most Vologyin gondolkozott sokáig. – Nem – mondta –, így nem tudom megmagyarázni. Rossz a példa. Mindjárt bejön a gomba, és akkor folytatom. A következő néhány perc csöndben telt el – a tűz körül ülők kinyitottak egypár konzervet, szalámit szeleteltek, vodkát ittak – mindezt szótlanul tették, mintha most valami, a jelenlévőket egyesítő kimondatlan, komor közegben jelentéktelenek és nem helyénvalók lettek volna azok a szavak, amelyeket ilyen esetben mondani szoktak. Ittak, majd ugyanilyen szótlanul elszívtak egy cigarettát. – Egyáltalán, honnét jött ez a duma – kérdezte hirtelen Surik. – Mármint a találkozóról, a begolyózásról? – Vologyin azt mondta, hogy magunk elől fogunk futni az erdőben, amikor bejön a gomba. – Á, értem. Figyelj, miért mondják, hogy bejön vagy beüt az anyag? Egyáltalán, honnan jön? – kérdezte Surik. – Tőlem kérded? – kérdezte Vologyin. – Akár tőled is – válaszolta Surik. – Azt mondanám, hogy az ember belsejéből – válaszolta Vologyin. – Szóval egész idő alatt ott van bent?

– Hát úgy néz ki. így is lehet mondani. És nem csak az anyag. Belül ott van a világ összes filingje. Amikor beveszel vagy beadsz magadnak valamit, egyszerűen szabadon engeded a filing egy bizonyos részét. A drogban nincs filing, egyszerűen csak por vagy gomba, mint most… Csupán olyan, mint a széfkulcs. Érted? – Meredek – mondta elgondolkozva Surik, és valamiért forgatni kezdte a fejét az óramutató járásával megegyező irányba. – Frankón meredek – helyeselt Kolján, és néhány pillanatra elült a beszélgetés. – Figyelj – szólalt meg újra Surik –, aztán sok filing van odabent? – Mérhetetlenül sok – mondta tekintélyesen Vologyin. – Mérhetetlenül és elképzelhetetlenül sok, sőt még olyan is van, amit itt soha nem fogsz kipróbálni. – A kurv… Szóval odabent van a széf, és a széfben a filing. – Nagyjából igen. – És nem lehet felnyomni ezt a széfet? Úgy csinálni, hogy érezze az ember a filinget? Hogy beálljon? – Lehet. – És hogyan? – Egy egész életet kell neki szentelni. Szerinted miért vonulnak az emberek kolostorba és élik le ott az életüket? Azt hiszed, a földet verik a homlokukkal a kegyes hajlongásban? Nem, hanem rettenetesen be vannak állva, mégpedig annyira, hogy te itt ezer dollárért sem szerzed meg magadnak azt a filinget. És mindig, érted? Reggel, délben, este. Vannak, akik még akkor is, amikor alszanak. – És mitől vannak beállva? Hogy hívják ezt? – kérdezte Kolján. – Különbözőképpen. Általában azt lehetne mondani, hogy malaszt. Vagy szeretet. – Kinek a szeretete? – Egyszerűen szeretet. Amikor érzed, már nem gondolkozol, hogy kié, miért, mitől. Már úgy egyáltalán nem gondolkozol. – És te érezted? – Igen – mondta Vologyin –, volt már úgy. – Na és milyen? Mire hasonlít? – Nehéz megmondani. – Legalább körülbelül. Olyan, mint a máktea? – Ugyan – ráncolta a homlokát Vologyin. – A máktea hozzá képest szar. – Akkor, mint a heroin? Vagy a pervitin? – A, nem, Surik. Nem. Ne is hasonlítgasd! Képzeld el, hogy betéptél pervitinnel, és be vagy állva – hát, mondjuk, be leszel állva egy napig. Nőt akarsz, és a többi, igaz? Surik felvihogott. – Aztán egy napig csak kóvályogsz. És biztos elkezdesz gondolkozni, hogy mi a fenének kellett ez neked? – Előfordul – mondta Surik. – Itt viszont, ha egyszer beállsz, úgy is maradsz örökké. És semmiféle nő nem kell, semmiféle kajára nem indulsz be. Nem lesznek elvonási tünetek se. Csak imádkozni fogsz, hogy így

maradjon. Érted? – És meredekebb, mint a máktea? – Sokkal. Vologyin a tűz fölé hajolt, és megmozgatta az ágakat. Rögtön föllobbant a tűz, mégpedig olyan erősen, mintha benzint loccsantottak volna rá. Valahogy furcsa volt a lángja: különböző színű, elképesztően szép szikrák szálltak belőle, és a tűz körül ülők arcára eső fény is szokatlan volt – szivárványszínű, lágy és elképesztően mély. Most már jól látszottak a tűz mellett ülők. Vologyin negyven körüli, kövér, gömbölyded, kopaszra borotvált férfi volt, aki akkurátus kis szakállat viselt. Összességében civilizált baszmacsra hasonlított. Surik sovány, hebehurgya, szőke pasas, aki nagyon sok fölösleges apró mozdulatot tett. Erőtlennek tűnt, de folytonos ideges rángásából olyan félelmetes valami sejlett fel, hogy a kigyúrt Kolján pásztorkutyakölyöknek tűnt hozzá képest. Szóval, ha Surik a pétervári elit gengsztertípust testesítette meg, akkor Kolján tipikus moszkvai menő volt, akinek színre lépését olyan zseniálisan megjövendölték a századelő orosz futuristái. Mintha az egész ember egymást átható egyszerű geometriai testekből – gömbökből, kockákból, gúlákból – állt volna, és áramvonalas kis feje éppen arra a kőre emlékeztetett, amelyet az evangélista szavai szerint félredobtak az építők, de amely mindazonáltal az orosz államiság új épületének sarokköve lett. – Tessék – mondta Vologyin –, bejött a gomba. – Hát – erősítette meg Kolján –, de még hogy. Teljesen bekékültem. – Igen – mondta Surik. – Sok mindent érez az ember. Figyelj, Vologyin, ezt komolyan mondod? – Mit ezt? – Hát azt, hogy az ilyen filinget egy életre meg lehet szerezni. Hogy egész idő alatt be legyen tépve az ember. – Én azt nem mondtam, hogy egész életre. Ott más fogalmak vannak. – Te magad mondtad, hogy egész idő alatt filing lesz. – Ezt sem mondtam. – Kolján, mondta? – Nem emlékszem – dörmögte Kolján. Úgy tűnt, figyelme elterelődött a beszélgetéstől, és valami más foglalkoztatja. – Hát mit mondtál? – kérdezte Surik. – Nem azt mondtam, hogy egész idő alatt – mondta Vologyin. – Azt mondtam, hogy mindig. Figyelj a szövegre! – És mi a különbség a kettő közt? – Az, hogy ott nincs semmiféle idő, ahol ez a filing kezdődik. – Hát akkor mi van ott? – Malaszt. – És még? – Semmi. – Nem nagyon értem – mondta Surik. – Akkor hogy van, a pusztaságban lóg ez a malaszt? – Ott pusztaság sincs.

– Akkor mi van? – Hisz mondtam, hogy malaszt. – Megint nem értem. – Ne búsulj! – mondta Vologyin. – Ha olyan könnyen érteni lehetne, most fél Moszkva ingyen be lenne tépve. Gondolj csak bele, egy gramm kokó kétszáz dolcsiba kerül, ez meg ingyen van. – Kettő ötvenbe – mondta Surik. – Nem, itt valami nem stimmel. Még ha nehéz lenne is megérteni, akkor is tudnának róla az emberek, és be lennének tépve. Hisz azt is kitalálták, hogy a szolutánból pervitint csináljanak. – Na figyelj, Surik! – mondta Vologyin. – Képzeld csak el, hogy kokaint árulsz, oké? Egy gramm kétszázötven dolcsi, és minden gramm után tíz dolcsi a tiéd. És egy hónapban eladsz, mondjuk, ötszáz grammot. Az mennyi lesz? – Öt rongy – mondta Surik. – És most képzeld el, hogy valami rohadék olyasmit tesz, hogy ötszáz gramm helyett csak ötöt adsz el. Akkor mi van? Surik az ajkát mozgatta, miközben halk számokat mondott. – A seggünk kivan – mondta végül. – Hát ez az. Arra elég, hogy a McDonald'sban fölszedj egy kurvát, de hogy te magad is szippants, arra már nem. Na és mit csinálsz azzal a döggel, aki így betett neked? – Megmurdantom – mondta Surik. – Tiszta sor. – Most már érted, hogy miért nem tud az egészről senki? – Azt gondolod, hogy figyelnek, akik az anyagot terítik? – Itt nem a narkó a lényeg – mondta Vologyin. – Itt sokkal nagyobb pénzekről van szó. Hisz ha megkapod az örök filinget, akkor nem kell se autó, se benzin, se reklám, se pornó, se hírek nem kellenek. És másoknak sem. Akkor mi lesz? – Akkor kampec mindennek – mondta Surik, és körülnézett. – Az egész kultúrának és civilizációnak. Tiszta sor. – Hát ezért nem tud senki az örök filingről. – És ki kontrollálja az egészet? – kérdezte rövid gondolkozás után Surik. – Automatikusan alakul. A piac szabályai szerint. – Na, ezzel a piacdumával ne fárassz – mondta Surik, és elkomorodott a képe. – A könyökömön jön ki. Hogy ugye automatikusan működik. Persze, amikor az kell, akkor automatikusan, amikor meg az kell, akkor személyre szabottan. Akkor föl kell nyomni a biztosító reteszt a csúzlin, nehogy elsüljön. Valaki a kezében tartja a hatalmat, és kész. Talán majd később, olyan negyven év múlva, megtudjuk, hogy ki, előbb nem. – Sohasem tudjuk meg – mondta Kolján, anélkül hogy kinyitotta volna a szemét. – Ugyan már! Gondolkozzál! Ha valakinek van egymillió dollárja, az már dekkol szépen, mert egyből kinyírják, ha híre megy. Azoknak meg mennyivel többjük van, akik a hatalmat a kezükben tartják! Mi legföljebb megmurdantunk valami köcsögöt, vagy felgyújtunk egy irodát, és annyi. A dzsungel takarítói vagyunk. De ezek képesek tankokat küldeni, ha valakivel nem tudnak megegyezni. Ha az kevés, akkor repülőgépet. De akár atombombát is. Nézd meg, Dudajev abbahagyta a tejelést, és

hogy rámentek egyből, mi? Ha az utolsó pillanatban nem kapnak észbe, akkor nem marad, aki tejelhetett volna. Vagy emlékezz a Fehér Házra! Mi rá tudnánk így menni a Nyeftyehimpromra? – Mit hülyítesz már a Fehér Házzal? – mondta Surik. – Fölébredtem. Politikával nem foglalkozunk! Az örök filingről dumáltunk… Ide figyelj!… De frankón… Hisz mondtak a rádióban, hogy Haszbulatov állandóan be van tépve. Lehet, hogy Ruckojjal együtt elérték az örök filinget? És mindenkinek el akarták mondani a tévében, és elindultak, hogy elfoglalják az osztankinói tévétornyot, de a kokainmaffia nem engedte őket… Á, itt már begolyózik az ember. Surik átfogta kezével a fejét, és hallgatásba merült. Megmagyarázhatatlan eredetű, egyenletes, szivárványszínű fények remegtek körülöttük az erdőben, és elképesztően szép mozaikok lobbantak a tisztás fölött az égen, amelyek semmire sem hasonlítottak, amivel az ember kimerítő hétköznapjai során találkozik. Megváltozott körülöttük a világ – értelemmel és lélekkel sokkal áthatottabbnak tűnt, mintha végre érthetővé vált volna, hogy miért terem a tisztáson a fű, miért fúj a szél, és miért fénylenek a csillagok az égen. De nemcsak a világ, hanem a tűz mellett ülők is változáson mentek keresztül. Kolján mintha visszahúzódott volna önmagába: behunyta szemét, és négyszögletes kis arca, amely rendszerint komor bosszúságot fejezett ki, most nem tükrözött semmilyen érzést, és leginkább egy darab puffadt, állott húsra hasonlított. Barna egyen kefehaja is valahogy meglágyult, és egy idétlen sapka prémszegélyére hasonlított. Kétsoros rózsaszín zakója régi tatár harci öltözéknek tűnt a tűz ugráló fényében, az aranygombok pedig kurgánból kiásott fémbilétákhoz hasonlítottak. Surik még vékonyabb, hebehurgyább és félelmetesebb lett. Mint valami korhadt deszkákból összeütött váz, amelyre sok évvel azelőtt rongyot akasztottak száradni, és elfeledkeztek róla; aztán a rongyban valami érthetetlen módon élet keletkezett, és úgy megerősödött, hogy körülötte sokaknak össze kellett húzniuk magukat. Összességében kevéssé hasonlított élőlényre, és kasmír tengerészkabátjában leginkább egy villamosított matrózbábnak lehetett volna nézni. Vologyin nem ment át markáns változásokon. Mintha egy láthatatlan véső lefaragta volna anyagi burka éles sarkait és egyenetlenségeit, s csak az egymásba átmenő lágy, íves vonalakat hagyta volna meg. Az arca kissé sápadtabb lett, és szemüvege egy kicsivel több szikrát tükrözött, mint amennyi felszállt a tűzből. A mozdulatai is pontosak és lekerekítetten lágyak lettek – egyszóval számtalan jelből látszott, hogy ez az ember korántsem először eszik gombát. – Juj, meredek – törte meg a csöndet Surik –, hű, de meredek! Kolján, hogy vagy? – Sehogy – válaszolta Kolján, anélkül hogy kinyitotta volna összeragadt szemhéjú szemét. – Valami kis tüzek. Surik Vologyin felé fordult, és miután elült az éter hullámzása, amelyet hirtelen mozdulatai váltottak ki, ezt mondta: – Figyu, Vologyin, és te tudod, hogyan lehet ezt az örök filinget megszerezni? Vologyin hallgatott. – Mindent értek – mondta Surik. – Frankón értem, hogy miért nem tudja senki és miért nem lehet róla dumálni. De nekem mondd meg, jó? Hisz nem vagyok köcsög. Majd szép csendben lebegek magamban a dácsán, és kész.

– Felejtsd el! – mondta Vologyin. – Mi az, frankón nem hiszel nekem? Azt hiszed, probléma lesz? – Á, dehogy – mondta Vologyin –, nem hiszem. Csak semmi jó nem származna belőle. – Na gyerünk! Ne tökölj annyit! Vologyin levette a szemüvegét, akkurátusan megtörölte az inge szélével, és újra föltette. – Itt a legfontosabbat kell megérteni – mondta –, de nem is tudom, hogyan magyarázzam meg… Ugye emlékszel, hogy a belső ügyészről beszéltünk? – Emlékszek. Az, aki ráverheti a balhét az emberre, ha valamit csinál. Mint Raszkolnyikovra, aki megmurdantotta az öreglányt. Azt hitte, hogy a belső ügyvéd kimosdatja, de nem sikerült neki. – Pontosan. Mit gondolsz, ki ez a belső ügyész? Surik gondolkozni kezdett. – Nem tudom… Biztos én magam vagyok. Valamelyik részem. Ki más lenne? – És a belső ügyvéd, aki kimosdat? – Biztos az is én vagyok. Bár valahogy furcsa, hogy én verem magamra a balhét, és én is mosdatom ki magam. – Nincs ebben semmi furcsa. Mindig így van. Most képzeld el, hogy a belső ügyészed letartóztatott, az összes belső ügyvéded pofára esett, és a saját belső sittedre kerülsz. És most képzeld el, hogy közben végig maradt egy negyedik, akit senki sehová sem citál, és akit se ügyésznek, se ügyvédnek, se annak nem lehet mondani, akire az ügyész ráveri a balhét! Aki soha semmilyen perben nem vesz részt – se nem simlis, se nem tesó, se nem zsaru. – Oké, elképzeltem. – Hát ez a negyedik az, aki az örök filinget érzi. És semmit sem kell neki erről a filingről magyarázni, érted? – És ki ez a negyedik? – Senki. – Valahogy meg lehet látni? – Nem. – Hát, talán nem is meglátni, de legalább megérezni? – Azt sem. – Akkor ezek szerint igazából nincs is. – Igazából, ha tudni akarod – mondta Vologyin –, ezek az ügyészek és ügyvédek nincsenek. Meg valójában te sem vagy. Ha egyáltalán van valaki, akkor ő az. – Nem értem a szövegedet. Inkább azt mondd meg, mit kell csinálni, hogy az örök filinget érezze az ember! – Semmit – mondta Vologyin. – Épp az a lényeg, hogy semmit sem kell csinálni. Ha elkezdesz valamit csinálni, akkor rögtön rád verik a balhét, igaz? Így van? – Úgy néz ki, hogy igen. – Na ugye. És ha rád verik a balhét, akkor egyből ott vannak az ügyvédek, az ügyész és a többiek. Surik elhallgatott és mozdulatlanná merevedett. Az őt átlelkesítő energia egy pillanat alatt átment Koljánba, aki mintha hirtelen felébredt volna – kinyitotta a szemét, és barátságtalanul

Vologyinra meredt, miközben palládiumkoronáját megcsillantva elvicsorodott, és ezt mondta Vologyinnak: – Jól megdumáltál bennünket akkor ezzel a belső ügyésszel. – Miért? – kérdezte csodálkozva Vologyin. – Azért. Aztán Kicsi Vovcsiktól kaptam egy könyvet, ami az egészet elmagyarázza, jól elmagyarázza, de frankón. Nietzsche írta. Nagyon kacifántosan van írva, hogy a normális ember ne értse, de csuda gógyis az egész. Vovcsik direkt fölfogadott egy csóró professzort, leültetett vele egy srácot, aki dzsanázza a szövegünket, és ketten egy hónap alatt tisztába tették, úgy, hogy el tudják olvasni a mieink. Lefordították normális nyelvre. A lényeg a lényeg: ki kell murdantani ezt a te belső zsarudat, és minden oké. És akkor nincs, aki elkapjon, érted? – Mit beszélsz, Kolján? – kérdezte kedvesen, sőt szinte sajnálkozva Vologyin. – Tisztában vagy vele, hogy mit mondasz? Tudod, hogy ki lesz ez a zsaru? Kolján felnevetett, és ezt mondta: – Kitől tudnám? A többi belső zsarutól? Hisz épp arról van szó, hogy az összes belső zsarut meg kell murdantani. – Oké – mondta Vologyin –, tegyük fel, hogy az összes belső zsarut megmurdantod. Akkor a belső rohamrendőrség foglalkozik veled. – Egy kilométerre előre látom a szövegedet – mondta Kolján. – Majd jössz a belső állambiztonságiakkal, aztán a belső Alfa kommandóval és így tovább. Én meg azt mondom neked, hogy mindet meg kell murdantani, aztán az embernek a saját belső elnökévé kell válnia! – Oké – mondta Vologyin. – Tegyük fel, hogy saját belső elnököd lettél! És ha kételyeid támadnak, mit fogsz csinálni? – Semmit – mondta Kolján. – Elfojtom őket és előre! – Szóval mégis belső zsarukra lesz szükséged, hogy elfojtsd a kételyeidet? És ha nagyobb kételyeid lesznek, akkor belső állambiztonságiakra? – De most már nekem fognak dolgozni – mondta Kolján. – Hisz a saját elnököm vagyok. És részemről a fáklyásmenet. – Látom, jól felkészített a Kicsi Vovcsik. Jól van, tegyük fel, hogy a saját belső elnököd lettél, és saját belső zsaruid vannak, sőt tibeti asztrológusokkal a soraiban, hatalmas belső biztonsági szolgálatod is. – Pontosan – mondta Kolján. – Úgy, hogy senki se férjen a közelembe. – És akkor mit fogsz csinálni? – Amit akarok. – Például? – Például fogok egy csajt és elmegyek a Kanári-szigetekre. – És ott? – Hisz mondom, hogy amit akarok. Ha akarok, megyek fürödni, ha akarom, megkamatyolom a csajt, ha akarom, narkózok. – Aha – mondta Vologyin, és a szemüvegén megcsillantak a vörös lángnyelvek –, narkózol. És hat az agyadra a narkó?

– Hat. – Na és, ha elnök vagy, akkor a gondolataidnak is államfőinek kell lenniük? – Hát igen. – Akkor most megmondom neked, mi lesz aztán. Amikor először benarkózol, akkor az államfői agyad rögtön belső impeachmentet indít a belső elnököd ellen. – Semmi gond – mondta Kolján –, bevetem a belső tankokat. – De hogy veted be őket? Hisz kinek az agyára hatott a narkó? A tiédre. Tehát te magad indítasz impeachmentet a belső elnöknek. Akkor ki veti be a tankokat? Kolján nem válaszolt. – Egy pillanat alatt új elnök lesz – mondta Vologyin. – És még elgondolni is szörnyű, hogy a biztonsági szolgálat mit csinál a régi elnökkel, hogy érdemeket szerezzen az új előtt. Kolján gondolkozni kezdett. – Na és – mondta bizonytalanul. – Ha új elnök lesz, akkor új elnök lesz. – De hisz te magad voltál az előző, nem? Mit gondolsz, kinek a veséjét fogják gumicsővel verni a belső Lubjankán? Nem válaszolsz? A tiédet. Most gondolkozz, mi jobb: az, hogy a belső zsaruk elkapjanak az uzsorásné miatt, vagy hogy a belső állambiztonsági szolgálat központjába vigyenek, mint volt belső elnököt? Kolján a homlokát ráncolta, maga elé emelte fenyegető ujjakat mutató kezét, mondani akart valamit, de úgy látszik, hogy hirtelen kellemetlen gondolata támadt, mert lehorgasztotta a fejét és elkomorodott. – Jaj, igen… – mondta. – Biztos jobb nem beleavatkozni. Bonyolult az egész… – Na tessék, már el is kaptak a belső zsaruk – konstatálta Vologyin. – Te meg jössz, hogy Nietzsche így, Nietzsche úgy… Na és azt tudod, hogy mi lett ezzel a te Nietzschéddel? Kolján krákogott. Egy parányi pitbullra hasonlító köpet vált el az ajkától és a tűzbe toccsant. – Görény vagy, Vologyin – mondta. – Megint elbarmoltál mindent, te rohadék. Nemrég láttam egy videót, Pulp Fiction a címe, az amerikai brancsról szól. Milyen könnyű volt utána. Mintha megértettem volna, hogyan kell ezután élni. De veled ahányszor beszél az ember, csak homály lesz előtte… Megmondom neked frankón, hogy sohasem találkoztam ezekkel a te belső zsaruiddal. De ha találkozok, akkor vagy megmurdantom őket, vagy dilisnek tettetem magam. – És minek kell megmurdantani a belső zsarukat? – avatkozott közbe Surik. – Minek, ha tejelni is lehet nekik? – Mi az, a belső zsarukat is meg lehet venni? – kérdezte Kolján. – Persze hogy meg. Láttad a Keresztapa hármat? Emlékszel don Corleonéra? Hatszázmillió dollárt küldött a Vatikánba, hogy megszabaduljon a belső zsaruitól. És az összes gyilkosságát megúszta feltételes belső szabadságvesztéssel – mondta Surik, és megkérdezte Vologyintól: – Mi van, szerinted talán nem lehet megvenni a belső zsarukat? – Ugyan mit számít az? – Ez igaz – mondta Surik –, nem erről ment a szöveg. Kolján kezdte itt megmurdantani a zsarukat. Hogy is volt? Az örök filingről beszéltünk veled. Igen. Valami negyedikről, akinek örök filingje van, amíg az ember megpróbál kiigazodni a belső ügyészekkel és ügyvédekkel.

– Pontosan. Hisz nem az a lényeg, hogyan variálsz a belső zsarukkal – hogy kinyírod őket, tejelsz vagy vallasz nekik. Hisz valójában se ez a zsaru nem létezik, se az, aki tejel vagy vall neki. Hiszen szép sorjában te magad tettetted magad mindegyiknek. Ezt mintha megértetted volna. – Igazából nem nagyon. – Emlékszel, hogyan dolgoztál Koljánnal még a demokrácia előtt a GUM-nál? Amikor valutát árult, te pedig nyominger igazolvánnyal odamentél hozzájuk, és úgy csináltál, mintha a vevővel együtt be akarnád vinni? Emlékszel? Hiszen te mondtad, hogy ha egy időre nem hiszed el, hogy zsaru vagy, akkor a vevő se hiszi el, és nem lép olajra. Ezek szerint zsarunak érezted magad? – Jól van, annak éreztem. – És lehet, hogy tényleg zsaru lettél? – Vologyin, haver vagy, de azért frankón megkérlek, hogy vigyázz a szövegeddel! – Az egész szövegemért felelek, te pedig figyelj tovább! Érted, hogy mi a helyzet? Te magad is el tudod hinni egy időre, hogy zsaru vagy. Most képzeld el, hogy egész életedben ugyanazt csinálod, csak nem a klienst vered át, hanem saját magadat, és egész idő alatt hiszel az átverésben! Hol zsaru leszel, hol az, akit elkap. Hol ügyész, hol ügyvéd. Hanem miért mondtam, hogy valójában nincsenek? Mert felmerül a kérdés, hogy amikor ügyész vagy, akkor hol az ügyvéd? Amikor pedig ügyvéd vagy, hol az ügyész? Sehol. Hát az jön ki, hogy mintha frankón álmodnád őket, érted? – Hát, mondjuk, hogy értem. – És ezeken a zsarukon kívül még annyiféle konyhás, simlis, vamzer várja benned a sorát, hogy elmúlik az élet, amíg mindegyikőjükké leszel. Belül olyan hosszú sor áll érted, amilyen kolbászért sem állt a kommunisták alatt. Ha meg akarod érteni az örök filinget, akkor eléje kell vágni az egész sornak, érted? Senkivé nem válni, és kész! Se ügyésszé, se ügyvéddé! – De hogyan? – Hisz mondom: sehogy. Amíg valamit valahogy csinálsz, egész idő alatt vagy ügyész, vagy ügyvéd, vagy valami más vagy. De most semmit és sehogy sem kell csinálni, érted? Surik egy ideig töprengett. – A francba az egésszel – mondta végül. – Inkább veszek öt gramm kokót, mint hogy megbolonduljak! Lehet, hogy ez az örök filing se jön be nekem – például a hasistól se tépek be. – Hát ezért nem tud senki az örök filingről – mondta Vologyin. – Pontosan ezért nem. Csönd állt be, ezúttal hosszú időre. Vologyin ágakat tördelt és dobált a tűzre. Surik elővett a zsebéből egy lapos flaskát, amelyen a Szabadság-szobor kontúrja volt kidomborítva, ivott néhány nagy kortyot, és továbbadta Koljánnak. Kolján is ivott, odaadta Suriknak, és egyenlő időközökben köpködni kezdett a parázsra. Hol egyes lövéseket, hol rövid sorozatokat hallatva halkan pattogtak az ágak a tűzben, és úgy tűnt, hogy a tűz egy egész kis világegyetem, ahol valami görcsösen rángó aprócska lények – melyek alig észrevehető árnyai a lángnyelvek közt ugrálnak – a parázsra hulló nyálcsomók melletti helyért küzdenek, hogy legalább néhány pillanatig megmeneküljenek az elviselhetetlen forróságtól. Szomorú volt ezeknek a lényeknek a sorsa – még ha valakinek van is sejtelme kísérteties létezésükről, vajon meg tudta volna-e magyarázni nekik, hogy valójában nem ebben a tűzben élnek, hanem az erdő tökéletes éjszakai hűvösében, és ha felhagynak a parázson hólyagosodó banditanyálcsomók felé való törekvéssel, a szenvedéseik mindörökre megszűnnek? Biztos valaki meg tudta

volna. Talán a valamikor itt a közelben élő neoplato-nikusnak sikerült volna – hanem az a baj, hogy szegény feje meghalt, és nem látta meg a XX. kongresszust. – Valóban olyan ez a világ – mondta szomorúan Vologyin –, mint egy égő ház. – Még hogy égő ház – tódította Surik. – Tűzvész a kuplerájban, árvíz idején. – Mit tehetünk? Élni kell – mondta Kolján. – Mondd, Vologyin, hiszel a világ végében? – Ez szigorúan egyéni dolog – mondta Vologyin. – Lepukkant valami csecsen, és neked itt a világ vége. – Azt még megnézzük, ki kit pukkant le – mondta Kolján. – És mit gondolsz, tényleg amnesztiát kap minden pravoszláv? – Mikor? – Az Utolsó ítéletnél – mondta Kolján halkan és gyorsan. – Mi van, hiszel ebben a marhaságban? – kérdezte hitetlenül Surik. – Nem is tudom, hogy hiszek-e vagy sem – mondta Kolján. – Egyszer megmurdantottam valakit, megyek haza, a lelkem bánatos, mindenféle kételyeim vannak – egyszóval lelki gyengeség. És ott van egy bódé ikonokkal meg könyvekkel. Egyet meg is vettem, Túlvilági élet a címe. Elolvastam, hogy mi van a halál után. Frankón, ismerős az egész. Rögtön ráismertem. Előzetes, tárgyalás, amnesztia, büntetési idő, törvénycikk. Meghalni olyan, mint a börtönből a munkatáborba, a zónába kerülni. Először a gyötrődés nevű égi elosztótáborba küldik a lelket. Minden, ahogy kell: két kísérő, lent a szigorított, fönt meg a havaj. És ebben az elosztótáborban rád verik a balhét – a magadét meg a másokét is, és minden vád alól ki kell mosakodnod. A fő, hogy a törvénykönyvet ismerje az ember. De ha a főnöknek úgy tartja kedve, úgyis bevág a szigorítottba. Mert olyan törvénykönyve van, hogy a fele törvénycikk alapján sáros lehetsz. Például van olyan, hogy az ember felel a szövegéért. És nem azért, mert ott dumált, ahol nem kellett volna, hanem úgy egyáltalán, bármelyik szóért, amit életében mondott. Érted? Hiába jársz lábujjhegyen, mindig van miért bevágni a szigorítottba. Csak legyen lélek, és lesz szenvedés is! De a főnök el is engedheti a büntetést, főleg ha utolsó szarnak mondod magad. Azt szereti. És azt is szereti, ha félnek tőle. Féljenek és szarnak érezzék magukat! Neki meg: tompított dicsfény, feszüljenek a szárnyak, mint a legyező, testőrök, szóval minden, ahogy kell! Lenéz az emberre – na, szar vagy? Értesz mindent? Elolvastam a könyvet, és eszembe jutott – valami ilyesmit írtak az Ogonyokban, még régen, amikor súlyemelőnek tanultam, és peresztrojka volt. És most eszembe jutott, és ahogy eszembe jutott, még a veríték is kivert. A lényeg: Sztálin alatt élt úgy az ember, mint most a halála után! – Nem értem – mondta Surik. – Figyelj: Sztálin alatt a halál után ateizmus volt, de most megint vallás van. És a vallás szerint a halál után minden úgy van, ahogy Sztálin alatt volt. Gondolj csak bele, hogy volt akkor. Mindenki tudta, hogy éjszakánként a Kremlben világít egy ablak, mögötte pedig ott van Ő. És úgy szereti az embert, mint a saját gyerekét, az ember meg úgy fél tőle, hogy összeszarja magát, de neki is tiszta szívvel kellene szeretnie. Akár a vallásban. Hogy miért jutott eszembe Sztálin? Mert elkezdtem gondolkozni, vajon hogy lehet a beszarásig félni valakitől és közben tiszta szívvel szeretni. – És ha nem fél az ember? – kérdezte Surik. – Akkor nincs benne istenfélelem. És ezért

szigorított jár. – Miféle szigorított? – Erről keveset írnak a könyvben. A lényeg, hogy sötét van ott és fogcsikorgatás. Amikor ezt olvastam, fél óráig gondolkoztam, hogyan lehet foga a léleknek. Majdnem begolyóztam. Aztán olvastam tovább. Akkor megértettem, hogy ha időben nevezi magát szarnak az ember, sőt nem is nevezi, hanem frankón megérti, hogy mindig totál szar volt, akkor amnesztiát kap – beengedik a paradicsomba, Őhozzá. A legfőbb filinget náluk, ahogy értettem, az jelenti, hogy egész idő alatt a főnököt nézik, ahogy a tribünön fogadja a díszszemlét. És semmi több nem kell nekik, mert vagy ez van, vagy a fogcsikorgatás a kübli mellett, és kész. És az a lényeg az egészben, baszki, hogy más nem is lehet – vagy a felső priccs, vagy a szigorított. Egyszóval kigógyiztam, hogy működik az egész rendszer. Csak azt nem értem, hogy ki találta ki ilyen durván. Vologyin, te mit gondolsz? – Emlékszel Glóbuszra? – kérdezte Vologyin. – Akiből bankár lett? Emlékszek – mondta Kolján. – Én is emlékszem – mondta Surik, és felszabadító folyadékot kortyolt a domborműves flaskájából. – Nagymenő lett a halála előtt. Porschén járt, mindegyik aranylánc öt rongyot ért, ami rajta volt. Mutatták a tévében – szponzor, a f..m tudja micsoda, minden, ahogy kell. – Igen – mondta Vologyin –, és tudod, hogy mit csinált, amikor kiment Párizsba kölcsönért? Elment a bankárjukkal az étterembe, hogy jól elbeszélgessenek a fehér asztal mellett. Glóbusz bevedelt, mintha a Szláv Bazár étteremben lenne, és elkezdett ordítani, hogy: Pincér, két homokost [12] és egy vödör csifirt! Ő maga nem volt meleg, de ugye, a zónában… – Nekem nem kell magyarázni! Aztán mi volt? – Semmi. Odahozták neki. A csifirt is, a homokosokat is. Hisz piacgazdaság van náluk. – És kölcsönt adtak? – Most nem arról van szó, hogy adtak, vagy sem. Gondold el, hogyha ilyen fogalmai voltak, amikor meghalt, akkor nyilván igazából sohasem jött ki a zónából. Egyszerűen csak olyan menő lett, hogy a zónában elkezdett Porschéval járni és interjúkat adni. Aztán még saját Párizsa is akadt a zónának. Úgyhogy ha Glóbusz a maga homokosaival és csifirjével elgondolkozott a túlvilági életről, vajon mi juthatott az eszébe? – Na, neki aztán soha nem jutott ilyesmi az eszébe. – És ha igen? Ha a zónán kívül nem ismer semmit, de a felsőbb világ, a fény felé vágyik, mint minden ember, akkor mit képzel el? – Nem értem – mondta Kolján –, hogy hová akarsz kilyukadni. Miféle felsőbb világ? A felső tízezer, Pugacsovával és Kirkorovval? Nem vágyott ő semmiféle felsőbb világba, viszont a halálbüntetés frankón kinézett neki. – De én értem – mondta Surik. – Ha Glóbusz gondolkozott volna a túlvilági életről, akkor biztos egy az egyben a te brosúrádat képzeli el. És nem csak Glóbusz. Gondold csak el, Kolján, hogy az országunk mindig zóna volt, és az is marad. Ezért az Isten is ilyen, kék fény villog a fején. Ki hinne itt más Istenben? – Mi van, nem tetszik az országunk? – kérdezte szigorúan Kolján.

– Miért ne tetszene, tetszik. Helyenként. Kolján Vologyin felé fordult. – Figyelj, és adtak Glóbusznak Párizsban kölcsönt? – Mintha adtak volna – mondta Vologyin. – Az a bankár nagyon csípte a buráját. A homokosokkal mindig okék voltak, viszont a csifirt még nem ismerték. Most még divatba is jött, thé à la russe nouveau-nak hívják. – Figyelj-mondta hirtelen Surik –, tudod, mire gondolok… Jaj… De tényleg… – Mire? – kérdezte Kolján. – Lehet, hogy igazából nem is így van. Lehet, hogy nem azért olyan minálunk az Isten, mint valami kék villogós főzsaru, mert a zónában élünk, hanem azért élünk a zónában, mert szirénás főzsarut választottunk magunknak. Hiszen ezt az egész farokságot, a lélek fogait, a tüzes kemencéket, az égi őrséget – mindezt már hány évszázaddal ezelőtt kitalálták! Nálunk pedig egyszerűen csak elhatározták, hogy a Földön építik fel a paradicsomot. Úgy is építették fel! Frankón, tervrajz alapján! És amikor felépítették a paradicsomot, kiderült, hogy pokol nélkül nem működik, mert milyen a paradicsom pokol nélkül? Az nem paradicsom lenne, hanem f..ság. Szóval… De nem, félek tovább gondolni. – Lehet, hogy ott az Isten is jobb, ahol az emberek kevesebb szart csinálnak. Mint Amerikában vagy Japánban – mondta Kolján. – Te mit mondasz, Vologyin? – kérdezte Surik. – Mit mondok? Ahogy fönt van, úgy van lent is. És ahogy lent van, úgy van fönt is. De amikor minden fenekestül fölfordult, akkor hogyan lehet megmagyarázni, hogy nincs se fönt, se lent. Ezért mondják Oroszországban, hogy segg, fej egyre megy az éjjel. – Hű de be van tépve a srác – mondta Kolján. – Szinte irigyli az ember. Mennyi gombát ettél? – Te tán nem vagy betépve, vagy mi? – kérdezte Surik. – Éppen csak most mentél végig az egész túlvilágon. És még bennünket is végigvittél benne. Kiderült, hogy nemcsak belső zsarud és ügyvéded van, hanem egy egész belső szinódusod is. Kolján kinyújtotta a kezét és figyelmesen nézte. – Na tessék – mondta. – Megint megkékültem. Miért kékülök meg folyton a gombától? – Nagyon romlékony vagy – mondta Surik, és Vologyin felé fordult. – Figyelj, komcsi? A szövegünk követi azt, ahogy begolyózunk. Hisz az örök filingről kezdtünk dumálni, és nézd meg, milyen messzire kerültünk! – Hová kerültünk? – kérdezte Vologyin. – Szerintem, ahogy itt ültünk, úgy ülünk most is itt. Nézd meg, ég a tűz, szólnak a kakasok. – Miféle kakasok? Ez Kolján csipogója. – He?… Na mindegy, majd a kakasok is megint rázendítenek. Surik elhümmögte magát, és kortyolt a flaskájából. – Vologyin – mondta –, mégis tudni szeretném, hogy ki ez a negyedik. – Kicsoda? – A negyedik. Mi van, nem emlékszel? Ahonnét elindult a szöveg – hogy van belső ügyész, belső ügyvéd, és van az, aki a belső filinget érzi. Csak azt nem értem, hogy ő miért a negyedik? Hisz

eddig az derült ki, hogy a harmadik. – És a vádlottról megfeledkeztél? – kérdezte Vologyin. – Arról, akinek a tárgyalása folyik? Hiszen nem tudsz rögtön a saját ügyészedből a saját ügyvédeddé válni. Legalább egy pillanatig vádlottnak kell lenned. Hát ez a harmadik. De a negyediknek még csak sejtelme sincs ezekről a körülményekről. Neki az örök filingen kívül egyáltalán nem kell semmi. – És honnan tud az örök filingről? – Honnét veszed, hogy tud róla? – Te magad mondtad. – Én ilyent nem mondtam. Azt mondtam, hogy semmit sem kell neki megmagyarázni az örök filingről. Ez nem azt jelenti, hogy valamit tud róla. Ha tudna – és Vologyin erősen megnyomta a tudna szót –, akkor tanúként venne részt a belső peredben. – Ezek szerint még belső tanúk is vannak. Magyarázd csak meg! – Hát, képzeld el, hogy valami szart csináltál! A belső ügyész azt mondja, hogy szemét vagy, a vádlott a falat bámulja, a belső ügyvéd meg valamit hablatyol a nehéz gyerekkorról. – Elképzeltem. – De ahhoz, hogy a tárgyalás elkezdődjön, emlékezned kell arra a szarra, amit csináltál, igaz? – Nyilván. – Na, amikor emlékszel rá, akkor válsz tanúvá. – Téged hallgatva azt hinné az ember, hogy egész tárgyalóterem van ott – mondta Surik. – Miért, mit hittél? Surik egy ideig hallgatott, aztán a combjára csapott. – Á – kiáltott éles hangon. – Mindent értek! Értem, hogy lehet elérni az örök filinget! Ehhez ezzé a negyedikké kell válni, igaz? Úgy, mint ügyésszé vagy ügyvéddé. – Helyes. Csak hogyan leszel a negyedik? – Nem tudom. Biztos akarni kell. – Ha a negyedik akarsz lenni, akkor nem a negyedik leszel, hanem az, aki a negyedik akar lenni. És ez nagy különbség. Hisz ügyész sem akkor leszel, amikor az akarsz lenni, hanem amikor őszintén azt mondod magadnak: szar ember vagy, Surik. És aztán már a belső ügyvéded veszi észre, hogy az előbb még ügyész volt. – Rendben – mondta Surik. – Akkor mondd meg, hogyan lehetsz ez a negyedik, ha nem akarsz az lenni? – Nem arról van szó, hogy akarsz, vagy nem akarsz. Arról van szó, hogy ha akarsz valamit, akkor már nem a negyedik vagy, hanem valaki más. Mivel a negyedik úgy egyáltalán nem akar semmit. Minek akarna, amikor az örök filing van körülötte. – A francba, csak ködösítesz itt nekem megállás nélkül. Meg tudod normálisan mondani, hogy ki ez a negyedik? – Bármit meg lehet mondani. Csak értelme nincs. – Mégis, próbáld meg! – Például azt lehet mondani, hogy az Isten fia. Még el sem ültek ezek a szavak, amikor a tűz körül ülők minden irányból kakaskukorékolást

hallottak. Ez nagyon furcsa volt, ha belegondolunk, mert tyúk és kakas a XX. Kongresszus óta nem akadt a környéken. Mindazonáltal újra és újra felhangzott a kukorékolás, és ezen ősi hangok hatására valami szörnyűségre kellett gondolni – talán varázslatra és ördöngösségre, talán Dudajev csecsen lovasságára, amely Stinger rakétákkal nyargal a sztyeppén Moszkva felé, miközben kukorékolnak a harcosok, hogy hamis nyomra vezessék a katonai felderítést. Az utóbbi feltételezés mellett szólt az, hogy mindig hármasával hallatszott a kukorékolás, aztán rövid szünet állt be. Szörnyen titokzatos volt az egész. Egy ideig mindnyájan elbűvölten figyelték ezt az elfeledett zenét, de aztán a kukorékolás vagy elhallgatott, vagy úgy beleolvadt a háttérbe, hogy már nem keltett érdeklődést. A tűz körül ülök talán arra gondoltak, hogy gomba hatása alatt bármi előfordulhat. És újra beszélni kezdtek. – Egyfolytában csak hülyíted az agyamat – mondta Surik. – Mi van, nem tudod megmondani egyenesen, hogy lehet azzá a negyedikké válni? – Hisz elmagyaráztam, hogy ha azzá lehetne válni, akkor már rég filingje lenne mindenkinek. Az a nagy helyzet, hogy egyetlen módon lehet a negyedikké válni: nem szabad a többivé válni, egyikké sem közülük. – Ez mit jelent, senkivé kell válni? – Senkinek lenni is meg kell szűnni. Egyidejűleg kell senkivé sem válni és megszűnni senkinek lenni, érted? És rögtön jön a filing, egyből betépsz! Csak arra lesz időd, hogy felkiálts. És aztán örökkön-örökké be leszel tépve. Kolján halkan felkiáltott. Surik rásandított. Kolján mozdulatlanul ült, mint aki megkövült. A szája háromszögletű lyukká változott, a szemei mintha befelé fordultak volna. – Teledumáltad a fejünket, de frankón – mondta Surik. – Mindjárt begolyózok. – Na és? – mondta gyengéden Vologyin. – Egy kis begolyózás sosem árthat. – Csak nem lesz jó vége – mondta Surik. – Mert ha én begolyózok, akkor neked secpec ott lesz a golyó a hasadban. – Miféle golyó? Miért? – kérdezte Vologyin. – Emlékezz rá, hogy kik a védelmezőid! Mi ketten Koljánnal. Igaz, Kolján? Kolján nem válaszolt. – Hé, Kolján! – szólította Surik. Kolján most sem válaszolt. Egyenes háttal ült a tűz mellett, és egyenesen maga elé nézett, de – bár Surik közvetlenül előtte, Vologyin pedig kicsit balra ült –, nyilvánvaló volt, hogy nem rájuk néz, hanem éppenséggel sehová. De a legérdekesebb nem is ez volt, hanem a feje fölött messze a magasba emelkedő fényoszlop. Első pillantásra vékony fonálnak látszott ez a fény, de amikor Surik és Vologyin jobban megnézte, hirtelen vastagodni kezdett, egyre fényesebbé vált, miközben furcsa módon nem a tisztást és a tűz körül ülőket, hanem csak önmagát világította meg. Először olyan vastag lett, mint Kolján fejének átmérője. Aztán belekerült a tűz és az a négy ember is, aki a tűz körül ült. És aztán már csak ez a fény volt körülöttük, és semmi más. – Gáz van! – hallatszott minden irányból Surik hangja. Tulajdonképpen már semmiféle irány nem létezett, és hangok sem voltak. Hangok helyett

valamiféle jelenlét volt, amely úgy nyilvánította ki magát, hogy világossá vált – ez Surik. Az önmagáról való kinyilvánítás értelmének pedig legpontosabban a „Gáz van” kifejezés felelt meg. – Frankón gáz van. Vologyin, hallasz? – Hallak – válaszolta mindenhonnan Vologyin. – Ez az örök filing? – Miért engem kérdezel? Nézd meg magad! Most mindent tudsz és látsz. – Igen… És ez körös-körül micsoda? Á, na igen… Persze. És hová tűnt minden más? – Sehová sem tűnt. Minden a helyén van. Jobban figyelj! – Ah, na igen. Kolján, hol vagy? Hogy vagy? – Én! – hallatszott a fénylő pusztaságban. – Én! – Hé, Kolján! Válaszolj! – Én!!! Én!!! – Hát ilyen igazából minden, mi? Ki hitte volna? – folytatta felajzottan és boldogan Surik. – Sosem hittem volna. Figyu, Vologyin, inkább ne is válaszolj, magamtól is értem… Senki sem hitte volna… Megmondjam, miért? Egyszerűen azért, mert erre nem is lehetne gondolni! Egyáltalán nem! Sehogy sem! – Én!!! – rikkantotta Kolján. – És kiderül, hogy nincs semmi szörnyű a világon – folytatta Surik. – Tényleg abszolút semmi. Mindent tudok, mindent látok. Bármit meglátok és megértek. Akár azt… A francba… Figyuzz, Kolján! Kár volt akkor megmurdantani Kancsalt. Frankón nem nyúlta le a manit! Hanem… Hiszen te nyúltad le, Kolján! – Én!!! Én!!! Én!!! Én!!! – Leállni a dumával – szólt közbe Vologyin –, különben kivet mindőnket. – Hát ő volt a rohadék – ordította Surik –, ő vert át bennünket! – Mondom, hogy állítsd le magad! A legjobbkor csinálod! Inkább magadra nézz! – Miféle magamra? – Ki beszél most? Hát arra nézz! – Magamra? Ja… Igen… Ja… – Úgy ni! És azt mondod, hogy semmi szörnyű nincs a világon. – Igen… Igaz… Jaj, bazme-e-e! Figyu, Vologyin, tényleg szörnyű. Nagyon szörnyű. Vologyin, figyu, és hol a fény? Vologyin? Szörnyű! – És azt mondod, hogy semmi szörnyű sincs a világon – mondta Vologyin, azzal fölemelte a fejét, és kitágult szemmel a pusztaságba nézett, mintha meglátott volna valamit. – Aha – mondta elváltozott hangon, miközben Surikot és Koljánt taszigálta –, futás! Gyorsan! – Vologyin! Alig hallak! – ordította Surik, miközben jobbra-balra imbolygott. – Vologyin, félek! Hé, Kolján! Válaszolj, Kolján! – Én. Én. Én. – Hé, Kolján! Látsz engem? Csak magadra ne nézz, mert sötét lesz! Látsz engem, Kolján? – Én? Én? – Futás az erdőbe, gyorsan! – ismételte Vologyin és fölugrott.

– Miféle erdőbe? Hisz igazából nincs semmiféle erdő! – A lényeg, hogy fussál, és erdő majd képződik. Futás! És te is lépj olajra, Kolján! Találkozunk a tűznél. – Én?! Én?! Én?!! – A fej a f…d végén. Mondom, hogy futás az erdőbe! Tűnés! Ha feltételezzük is, hogy a néhány órával ezelőtt a tisztáson égő tűz valóban kis világegyetem volt, akkor mostanra ez a világegyetem megszűnt létezni, és vele együtt kihunyt lakóinak minden szenvedése. A tisztás sötét, üres és láthatatlan volt, és csak lenge füst szállt a kihunyt parázs fölött. A kocsiban hirtelen megszólalt a rádiótelefon, és a bokrok közt rögtön zörögni kezdett valami ijedt apró madár. A rádiótelefon sokáig szólt, és körülbelül a huszadik bugásnál makacssága elnyerte jutalmát. Az erdőből apró ágak recsegése és közeledő léptek zaja hallatszott, egy elmosódó árny a kocsihoz iramodott a tisztáson keresztül, és megszólalt egy hang: – Halló! Ultima Thule részvénytársaság! Persze hogy megismerlek, persze. Igen! Igen! Nem! Mondd meg Mongoloid Szerjozskának, hogy ne dühítsen! Csak semmi átutalás! Kápé áfa nélkül, különben fölmondjuk a megállapodást! Holnap tízkor az irodában… Nem, nem tízkor, hanem tizenkettőkor. Ennyi! Vologyin volt az. Letette a kagylót, kinyitotta a csomagtartót, kitapogatta a benzineskannát, és benzint loccsantott a tűz maradványára. Nem történt semmi – úgy látszik, már a parázs is kihunyt. Vologyin gyufát gyújtott, a földre dobta, és vörösessárga tűzgomoly lobbant föl. Visszatette a kannát a csomagtartóba, néhány percig rőzsét és ágakat gyűjtött a tisztáson és a tűzbe dobta, és amikor Surik és Kolján elővánszorgott a fényre az erdőből, a tűz már újra nagyban lángolt az előbbi helyén. Nem egyszerre jöttek elő. Először Kolján tűnt fel – mielőtt előjött volna, sokáig ült a tisztás szélén, a bokrok közt, miközben tenyerével ernyőzött szemmel a tüzet nézte. Aztán mégis elszánta magát, odament a tűzhöz, és szó nélkül visszaült az előbbi helyére. Surik tíz perc múlva jött – kezében hosszú hangtompítóval ellátott TT-t fogva vánszorgott ki a tisztásra, alaposan megnézte Koljánt meg Vologyint, és kasmír tengerészkabátja alá rejtette a pisztolyt. – Nincs az a pénz – mondta fojtott hangon –, amiért az életben még egyszer galócát vennék a számba. Két tárat ellődöztem, de fogalmam sincs, hogy kire. – Nem tetszett? – kérdezte Vologyin. – Először nem volt rossz – válaszolta Surik –, hanem aztán… Figyelj, miről beszéltünk közvetlenül a robbanás előtt? – Miféle robbanás előtt? – csodálkozott Vologyin. – Hát ez előtt… Vagy hogy hívják… És Surik Vologyinra nézett, mintha azt remélte volna, hogy előmondja a megfelelő szavakat, de Vologyin nem szólalt meg – Hogy is – mondta Surik –, a legelején az örök filingről beszéltünk, erre emlékszem. De aztán elkanyarodott a duma, acsi-pacsi, aztán mintha fény robbant volna a szemembe… Te magad

ordítottál, hogy fussunk az erdőbe. Ahogy magamhoz tértem, először azt hittem, hogy az autó robbant föl. Hogy bombát helyeztek el benne ezek a köcsögök a Nyeftyehimpromtól. Aztán gondoltam, hogy nem úgy néz ki. Fény volt, az tuti, de nem volt benzinszag. Szóval pszichésen ment a buli. – Igen – mondta Vologyin –, tuti. Pszichésen. – Na mi van, ez volt a te örök filinged? – kérdezte Surik. – Veheted úgy, hogy igen – válaszolta Vologyin. – És hogy csináltad, hogy mindnyájan meglássuk? – kérdezte Surik. – Nem én csináltam – válaszolta Vologyin –, hanem Kolján. Ő vitt bele bennünket. Surik Koljánra nézett. Az értetlenül vállat vont. – Igen – folytatta Vologyin, miközben összeszedte a tűznél heverő cuccot és bedobálta a kocsi nyitott ajtaján –, hát így áll a dolog. Nézd meg, Surik, a haverodat! Sosem volt valami nagy lumen, és mégis méltónak találtatott rá. Igaz a szöveg, hogy boldogok a lelki szegények. – Mi van, indulni készülsz? – kérdezte Surik. – Készülök – mondta Vologyin. – Ideje. Tizenkettőkor találkozónk van a nyeftyehimpromosokkal. És amíg odaérünk, amíg ez, meg az… – Különben, igazából semmit sem értek – összegezte a történteket Surik. – Csak furcsán érzem magam. Életemben először szeretnék valami jót csinálni. Talán segíteni valakinek. Vagy megmenteni a szenvedéstől. Egyszer csak fogni magam, és mindenkit, de mindenkit megmenteni… Egy pillanatig a csillagos ég felé emelte az arcát, amelyen ábrándos és emelkedett kifejezés jelent meg, és halkan felsóhajtott. Aztán – úgy látszik, magához tért – a tűzhöz lépett, hátat fordított két társának, az öve körül matatott, és a lángnyelvek szinte egy pillanat alatt elaludtak, ahogy lecsapott rájuk a nehéz, habzó sugár. Az autó néhány perc múlva már a földúton ment, amely inkább az erdőben ásott sekély lövészároknak tűnt. Kolján a hátsó ülésen horkolt, a kormány mellett ülő Vologyin a fényszóró sugaraival áthasított sötétséget nézte, Surik pedig valamin töprengett, idegesen harapdálva alsó ajkát. – Figyelj – mondta végül. – Tudod, mit nem értek még? Azt mondtad, hogy az örök filing sosem ér véget, ha egyszer beüt az embernek. – Akkor nem ér véget soha – mondta Vologyin, a homlokát ráncolva és a kormányt rángatva –, ha normálisan jutsz el hozzá, az ajtón keresztül. Most viszont, úgy veheted, hogy az ablakon másztunk be. És működésbe lépett a riasztó. – Meredek riasztó – mondta Surik. – Frankón meredek. – Ez semmi – mondta Vologyin. – El is kaphattak volna. Voltak esetek. A Nietzschével is éppen ez történt, akiről Kolján dumált. – És ha ott elkapnak, akkor hová visznek? – kérdezte, furcsa tisztelettel a hangjában, Surik. – Fizikai síkon a diliházba, de hogy szellemin hová, azt nem tudom. Talány. – Figyelj – mondta Surik –, és te csak úgy egyszerűen oda tudsz kerülni? Amikor akarsz? – Nem. Én… Hogy is magyarázzam… Nem jutok keresztül. Nagyon sok lelki kincset

gyűjtöttem az életem során. És sokkal nehezebb megszabadulni tőlük, mint a szart kitisztítani a bordázott cipőtalpból. Úgyhogy rendszerint egy lelki szegényt küldök előre, hogy jusson keresztül a tű fokán és nyissa ki belülről az ajtót. Mint most is. Csak ki gondolta volna, hogy ha két lelki szegény összejön, akkor ilyen riasztást hoznak össze a lelki szegénységükkel. – Milyen riasztást? Vologyin nem válaszolt – egy nehéz útszakasz kötötte le a figyelmét. Az autó megrázkódott, aztán még egyszer. Néhány pillanatig feszülten berregett a motor, miközben az autó meredek lejtőn kapaszkodott fölfelé, aztán fordult, és erősen gyorsulva, már az aszfalton ment. Régi Zsigulik száguldottak vele szemben, aztán egy rövid katonai teherautó-oszlop. Vologyin bekapcsolta a rádiót, és egy perc múlva négyőjük körül, akik a kocsiban ültek, a régebbi, minden részletében ismert és érthető világ zárult össze. – Miféle riasztásról beszéltél? – ismételte meg Surik a kérdést. – Oké – mondta Vologyin –, majd megdumáljuk. Egy kis otthoni munka számodra. De addig gondolkozzál, hogy mit mutassunk a Nyeftehimpromnak! – Gondolkozz csak te – mondta Surik. – Mik vagyunk mi? Mi a védelmezőid vagyunk, a testőrség. Az agy te vagy. Hallgatott néhány pillanatig, majd ezt mondta: – Akkor se tudom megérteni, hogy mégis ki ez a negyedik.

9

És valóban, ki volt a negyedik? Ki ismeri? Talán a Sátán volt, aki feljött az örök sötétségből, hogy magával ragadjon még néhány bukott lelket. Talán az Isten, aki, mint mondják, az ismert események óta inkább inkognitóban jelenik meg a földön, kerüli, hogy különösebben felfigyeljen rá a környezete, és inkább csak a szenvedőkkel és bűnösökkel érintkezik. Talán – és ez a legvalószínűbb – valaki egészen másvalaki volt. Valaki, aki sokkal reálisabb, mint a tűz mellett ülők, mert ha nincs, és nem is lehet rá garancia, hogy Vologyin, Kolján és Surik, mindezek a kakasok, istenek, sátánok, neoplatonikusok és huszadik kongresszusok valamikor léteztek, akkor csak te létezel igazából, te, aki az imént még a tűz mellett ültél – és vajon nem ez a „te” a legelső, ami egyáltalán létezik és valamikor is létezett? Csapajev a szekreter tetejére tette a kéziratot, és egy ideig kinézett dolgozószobája félkör alakú ablakán. – Azt hiszem, Petyka, túl sok van benned az irodalmárból – mondta végül. – Meglehetősen olcsó fogás, hogy itt a végén megszólítod az olvasót, aki valójában nincs. Hiszen még ha feltételezzük is, hogy rajtam kívül bárki is elolvassa ezt az érthetetlen történetet, biztosítalak: egyáltalán nem önnön létezésének kézenfekvő ténye tudatosul az olvasóban. Inkább téged képzel el, aki ezeket a sorokat írta, és félek… – De én nem félek semmitől – vágtam idegesen a szavába, miközben rágyújtottam. – Régóta teszek rá. Egyszerűen leírtam az utolsó rémálmomat, úgy, ahogy tudtam. Ezt a bekezdést pedig… Hogy is mondjam… A tehetetlenségi erő hozta létre. Az után a beszélgetés után, amelyet a báró úrral folytattam. – Apropó, mit mondott a báró? – kérdezte Csapajev. – Meglehetősen emocionális beszélgetést folytathattatok, már abból ítélve, hogy sárga kucsma volt a fejeden, amikor visszatértél. – Ó, igen – mondtam. – Ha összegezzük, azt javasolta, hogy írassam ki magam a kórházból. A bolondokházához hasonlította ezeknek az állandó riadalmaknak és szenvedélyeknek a világát, ezeket a semmiről való gondolatokat, ezt a sehová való rohanást. Aztán pedig elmagyarázta – ha jól értettem –, hogy valójában nincs se bolondokháza, se ő maga, és még maga sincs, kedves Csapajevem. Hanem csak én vagyok. Csapajev elhümmögte magát. – Szóval így értetted a bárót. Érdekes. Erre még visszatérünk, megígérem. Ami meg a tanácsát illeti, hogy írasd ki magad a bolondokházából – szerintem ennél jobbat nem is lehetne ajánlani. Nem tudom, nekem miért nem jutott eszembe. Valóban, ahelyett hogy elszörnyedsz minden új rémálomtól, amelyet éjszakánként a lázas tudatod teremt…

– Bocsánat, nem értettem – mondtam –, akkor most hogy is van ez? A lázas tudatom teremti a rémálmokat, vagy a tudatom a rémálmok teremtménye? – Ez egy és ugyanaz – legyintett Csapajev. – Csak azért kellenek ezek a fogalmak, hogy örökre meg lehessen tőlük szabadulni. Bárhol találnád is magad, élj annak a világnak a törvényei szerint, amelybe belecsöppentél, és magukat ezeket a törvényeket használd fel, hogy megszabadulj tőlük! írasd ki magad a kórházból, Petyka! – Azt hiszem, értem a metaforát – mondtam. – De mi történik azután? Találkozom magával újra? Csapajev elmosolyodott, és összefonta a karját a mellén. – Megígérem – mondta. Hirtelen csörömpölés hallatszott, és az ablak felső üvegének darabjai a földre záporoztak. Az üveget betörő kő a falnak vágódott, majd az íróasztal mellé hullott. Csapajev az ablakhoz ment, és óvatosan kinézett az udvarra. – A szövőmunkások? – kérdeztem. Bólintott. – Teljesen lerészegedtek – mondta. – Miért nem beszél Furmanowal? – kérdeztem. – Nem hiszem, hogy képes lenne hatni rájuk. Csak azért maradhat a parancsnokuk, mert pontosan olyan parancsokat ad, amilyeneket hallani akarnak. Elég egyetlen komoly hibát elkövetnie, és gyorsan új parancsnokot kerítenek maguknak. – Bevallom, hogy komoly félelmeim vannak velük kapcsolatban – mondtam. – Azt hiszem, teljesen ellenőrizhetetlenné vált a helyzet. Ne gondolja, hogy pánikba estem, de egyik pillanatról a másikra mindnyájan abban a helyzetben találhatjuk magunkat… Gondoljon csak bele, hogy mi folyik itt az utóbbi napokban! – Ma este minden eldől – mondta Csapajev, és szúrósan rám nézett. – Különben meg ha már bevallottad a félelmedet a problémával kapcsolatban, mely valóban szerfölött bosszantó, akkor miért ne vennél részt a megoldásában? Segíts egy kicsit lekötni a társaságot! Keltsd azt a látszatot, hogy mi is benne vagyunk ebben a bacchanáliában! Meg kell maradnia az érzésüknek, hogy itt minden közös. – Hogyan? – Ma műsoros est lesz – tudod, a harcosok mindenféle ö-öö… kunsztokat mutatnak egymásnak, ki mit tud. Nos, nem tudnál fellépni, és valami forradalmi verset szavalni? Olyasmire gondolok, mint amit a Zenélő Burnótszelencében adtál elő. Sértve éreztem magam. – Tudja, nem vagyok benne biztos, hogy képes leszek azonosulni egy ilyen est stílusvilágával. Félek, hogy… – Épp most mondtad, hogy semmitől sem félsz – vágott a szavamba. – Meg aztán, nézd tágabb összefüggésben a dolgokat! Hisz végső soron te is az egyik harcosom vagy, és csak azt várom el tőled, hogy mutasd meg a többieknek, milyen kunsztot tudsz. Egy pillanatig úgy rémlett, hogy jó adag gúny van a szavaiban; még az is átvillant az agyamon, hogy így reagál az imént olvasott szövegemre. De aztán rájöttem, hogy talán máshol kell keresni a magyarázatot. Talán csak meg akarta mutatni, hogy reális perspektívából nézve eltűnik mindannak a hierarchiája, amivel az emberek foglalkoznak,

és nincs is olyan nagy különbség az egyik legismertebb pétervári költő és holmi ezredüdvöskék között. – Nos, megpróbálom – mondtam. – Nagyszerű – mondta Csapajev –, akkor este találkozunk. A szekreter felé fordult, és a rajta kiterített térkép tanulmányozásába merült. Egy iratstósz csúszott a térképre; a papírok közt néhány táviratot és két-három pecsétviasszal lezárt kis pakkot láttam. Összecsaptam a bokám – Csapajev nem törődött vele, hogy gúnyosnak szántam a mozdulatot –, kijöttem a dolgozószobájából, lefutottam a lépcsőn, és az ajtóban lerohantam az udvarról bejövő Annát. A mellét és nyakát elfedő, majdnem földig érő bársonyruha volt rajta; ez állt neki a legjobban. A szó szoros értelmében lerohantam; ösztönösen lendülő karommal egy pillanatra önkéntelen és ügyetlen, de ettől nem kevésbé izgató ölelésembe zártam. A következő pillanatban hátraugrottam, mintha áram ütött volna meg, megbotlottam az alsó lépcsőfokban, és hanyatt vágódtam. Iszonyúan idétlenül nézhettem ki. De Anna nem nevetett – épp ellenkezőleg, ijedség tükröződött az arcán. – Nem ütötte meg a fejét? – kérdezte, miközben gondterhelten fölém hajolt, és a kezét nyújtotta. – Nem – mondtam, miközben megfogtam a kezét és fölálltam –, köszönöm. Nem húzta el a kezét; egy pillanatig feszélyezett csend ereszkedett közénk, és ekkor, önmagam számára is váratlanul, ezt mondtam: – Hát tényleg nem érti, hogy nem magamtól vagyok ilyen, hanem maga, Anna, maga tesz a világ legnevetségesebb lényévé? – Én? Miért? – Mintha nem tudná… Magát az Isten vagy az ördög, nem tudom, hogy melyik, de a büntetésemre küldte. Fogalmam sem volt, hogy milyen rút vagyok, amíg nem találkoztam magával. Nem önmagamban rút, hanem ahhoz az emelkedett és elérhetetlen szépséghez képest, amelyet maga szimbolizál számomra… Mintha tükör lenne, amelyben hirtelen megláttam, hogy milyen mély szakadék választ el mindattól, amit szeretek ezen a világon, mindattól, ami számomra drága, s jelentéssel és értelemmel bír. És csak maga, hallja, Anna, csak maga képes visszahozni életembe a fényt és az értelmet, amely eltűnt, amikor először megláttam a vonaton! Egyedül csak maga képes megmenteni – mondtam egyetlen lélegzettel. Természetesen hazudtam: semmiféle fény és értelem nem tűnt el az életemből Anna megjelenésével, mivel nem is volt az életemben sem ez, sem az – de mindez szent igazságnak tűnt abban a pillanatban, amikor kimondtam. Anna szótlanul hallgatott, és arcára lassan értetlenséggel elegy hitetlenség ült ki – úgy látszik, a legkevésbé sem várta, hogy ilyesmit hall tőlem. – De hogy tudnám megmenteni magát? – vonta össze a szemöldökét. – Higgye el, örömmel megtenném, de pontosan mit vár tőlem? A keze a kezemben maradt, és hirtelen éreztem, hogyan csobban a mellembe az őrült remény forró hulláma. – Tudja mit, Anna – mondtam gyorsan –, hiszen imád kocsikázni? Visszanyertem Kotovszkijtól az ügetőlovakat. Itt a kúriában kínos lenne a dolog, úgyhogy kocsikázzunk

ki este a városból, sötétedés után! – Tessék? – kérdezte. – Minek? – Mi az, hogy minek? Azt hittem… Fáradtság és unalom ült ki az arcára. – Istenem – mondta, és elhúzta a kezét. – Micsoda ízléstelenség! Inkább csak lenne hagymaszaga, mint legutoljára! Elment mellettem, felrohant a lépcsőn, és kopogás nélkül bement Csapajev dolgozószobájába. Ott álltam egy helyben, amíg újra uralkodni tudtam a vonásaimon, és akkor kimentem az udvarra. Rövid keresés után megtaláltam Furmanovot – a törzsbarakkban volt; úgy látszott, hogy teljesen otthon érzi itt magát. A hatalmas tintafolt mellett szamovár állt az asztalon, csövén bohózatba illő csizmával – úgy látszik a csizmát fújtatófélének használták ezek az emberek, hogy a tüzet szítsák vele. A szamovár mellett rongyokon egy hering darabjai hevertek. Megmondtam Furmanovnak, hogy az esten egy forradalmi verset adok elő, és ott hagytam két szövőmunkás társaságában, hogy teázzon (biztos voltam benne, hogy az asztal alatt ott a vodka). Kimentem a kapun, és lassan elindultam az erdő felé. Furcsa, de szinte nem is gondoltam az Annának tett idétlen vallomásomra. Még különösebben mérges sem voltam magamra. Igaz, átvillant az agyamon, hogy mintha minden alkalommal azzal ingerelne Anna, hogy megcsillantja az összebékülés lehetőségét, és aztán rettenetesen idétlen helyzetbe kerülök, amikor bekapom a csalétket – de még ez a gondolat is a legkisebb erőfeszítésem nélkül tűnt tova. Egyszerűen mentem fölfelé az utcán, és nézelődtem. Hamarosan véget ért a kövezett út; még egy kicsit mentem előre, majd letértem az útról, nekiindultam az útfélen, és törzséhez támasztva hátam, leültem egy fa tövében. A térdemre fektettem egy félbehajtott papírlapot, és elég gyorsan megírtam a szövőmunkások színvonalához illő szöveget – a Zenélő Burnótszelence szellemében, ahogy Csapajev kérte, azaz teljesen tépett, összeborogatott dámajáték-köveket idéző ritmust, megbicsakló rímeket alkalmazó verset. Már megírtam, amikor észbe kaptam, hogy egyetlen forradalmi szimbólumot sem tettem bele, és át kellett alakítanom az utolsó néhány sort. Végül kész volt minden; a gimnasztyorkám zsebébe tettem a teleírt lapot, és már indulni akartam vissza, amikor hirtelen megéreztem, hogy felébresztette bennem a régóta szunnyadó alkotóerőt az apró erőfeszítés, amellyel a szövőmunkásoknak való vers megírása járt; láthatatlan szárny terült a fejem fölé, és minden abszolút lényegtelenné vált. Eszembe jutott az Uralkodó halála (Furmanov hozta a gyászos hírt), és a papírlap fehér mezejére magától áradt ki a szórt rímekkel megtűzdelt költemény, amely most a múlt bizarr visszhangjának tűnt: Ni, az erdőben két matróz A szélhez s az alkonyhoz fordul. Lombot hasítanak Araszos vállal, sötét bőrkabátban. Szívük patrontáskák S szíjak alatt bújt el mélyen,

És lábuk mint cölöp Áll egy vizesárok medrében. Elfáradt már a cár. A város az erdőtől nincs is messze – az út hossza: könyökMozdulat, és plezúr a térdre, Arc a bokrok mögött, Szakállába köpködő ápolószemélyzet, És az orosz lelket Bomlasztó rothadás egyéb gyümölcse. A cár nem hallja hát Az esküt meg a tanácsot: „Szemét hunyja be!”, És nem hallja a „Kurvanyád”, Sem azt, ahogy a puskatus a földre dobban. Búcsúzik hát a cár Az erdőtől, a napnyugtától, az utcától, S mindarra köp, amit Akárki mond akárkinek is róla. A tönkről hozzájuk kiált: „In the midst of this stillness and sorrow, In these days of distrust May be all can be changed – who can tell? To replace our visions tomorrow And to judge our past?” Most elmondtam, amit akartam. Azt egyáltalán nem találtam meglepőnek, hogy az Imperátor angolul beszélt. Még csak az hiányzott volna, hogy a halála előtt (vagy talán még másvalami előtt is – ezt én magam sem értettem) a Népbiztosok Tanácsának dekrétumai által bemocskolt nyelven fejezze ki magát. Mennyivel meglepőbb volt az ápolók szereplése – egyáltalán nem értettem, hogy mit jelentenek. Egyébként sohasem értettem különösebben a verseimet, és rég rájöttem: a szerzőség kétséges valami, s attól, aki tollat vesz a kezébe és a papír fölé hajol, csak annyi kívántatik meg, hogy a lelkében szétszórt számtalan kulcslyukat egy vonalba rendezze, úgy, hogy hirtelen a papírra essen rajtuk keresztül a napsugár. Már teljes gőzzel folyt az előadás, amikor visszaértem. Az udvar sarkában rögtönzött pódium emelkedett, amelyet a szétszedett kerítés deszkáiból ütöttek össze a szövőmunkások. A harcosok a különböző helyekről meglovasított padokon és székeken ültek, és figyelték, hogy mi történik a színpadon. A jelenlévők hangos nevetése és viccelődése közepette a kantárjánál fogva éppen egy lovat vonszoltak le a pódiumról – úgy látszik, a szegény állat birtokában volt valami képességnek, és annak bemutatására kényszerítették. Aztán a színpad szélén megjelent, karddal a szíján, egy sovány férfi, akinek olyan arca volt, mint egy falusi ateistának – mint rájöttem, ő töltötte be a konferanszié szerepét. Kivárta, amíg elcsöndesedik a közönség, és ünnepélyesen ezt

mondta: – Kétf…ú ló – ez még semmi. Most Sztra-minszkij sorkatona lép fel önök előtt, aki a seggével orosz nyelvű szavakat tud mondani, és a nép felszabadulásáig cirkuszi artistaként dolgozott. Halkan beszél, ezért kéretik csendben maradni és nem röhögni! A színpadon egy teljesen kopasz, szemüveges fiatalember jelent meg; csodálkozva láttam, hogy Furmanov embereinek többségétől eltérően teljesen értelmes az arca, és nincs rajta semmi állatias. Az örök tréfamestereknek azt a gyakran látható típusát testesítette meg, akinek ráncos az arca a gyakori szenvedő grimasztól. Mutatta, hogy adjanak neki egy hokedlit; rátámaszkodott a kezével, és arcát az emberek felé fordítva, oldalvást állt a közönségnek. – Nagy Nostradamus – mondta –, válaszolj, hogy az ellenség véres hidrája sokáig áll-e még ellen a Vörös Hadseregnek? A láthatatlan Nostradamus válaszolt: – Nem sokáig. – És miért áll még ellen az ellenség véres hidrája? – kérdezte a száj. – Antant – válaszolta a láthatatlan beszélgetőtárs. A katona szája nem mozgott, amíg elhangzottak a válaszok, viszont gyors mozdulatokat tett kidüllesztett hátsó felével. A politika került szóba, a vezetők egészsége (híre járt, hogy újabb agyvérzésével Gorkiba szállították Lenint, és csak az őrparancsnokot engedik hozzá), és a közönség elbűvölten elcsendesült. Rögtön tudtam, hogy miről van szó. Valamikor Firenzében láttam egy utcai hasbeszélőt, aki Dante szellemét idézte meg. A pódiumon álló katona ilyesféle szellentidézést folytatott, azzal a különbséggel, hogy a szellem válaszai alapján Nostradamusban Európa első marxistáját kellett látni. A válaszok sajátos – mély, turbékoló és nem túl pontos – hangzása alapján tudni lehetett, hogy a fellépő hasbeszélő. Csak az nem volt világos, miért akarja elhitetni a szövőmunkásokkal, hogy a hátsó felével adja ki a hangokat. Ez tényleg rendkívül fontos kérdés volt. Először azt hittem, azért nem lehet szellemmel folytatott beszélgetést mutatni a vörös szövőmunkásoknak, mert nézetük szerint nincsenek szellemek. De aztán megdöbbentem, amikor rájöttem, hogy miről van szó. Szó pedig arról volt, hogy a fellépő, ez a Szarminszkij vagy micsoda megérezte, hogy ebből a közönségből csak trágárság válthat ki érdeklődést. Teljesen érdektelen lett volna a képessége (amennyire tudom, a hasbeszélő még csak nem is hasból beszél, hanem egyszerűen anélkül képes beszédhangokat megszólaltatni, hogy kinyitná a száját), ezért valami undorító, illetlen dolognak kellett beállítani. Ó, mennyire sajnáltam ebben a pillanatban, hogy nincs mellettem valamelyik szimbolista, például Szologub! Vagy még jobb lett volna Merezskovszkij! Hát lehetett volna ennél mélyebb szimbólumot találni? Vagy, helyesebb azt mondani, hogy tágabbat? Úgy néz ki, ez a művészet sorsa – gondoltam keserűen –, abban a kijárat nélküli alagútban, amelybe a történelem mozdonya ragad bennünket. Ha egy vásári hasbeszélőnek is ilyen trükkhöz kell folyamodnia, hogy érdeklődést keltsen, akkor mi vár a költészetre? Egyáltalán nem marad számára hely az új világban – vagy pontosabban, hely lesz, de a

versek csak akkor keltenek érdeklődést, ha közismert lesz és dokumentumokkal igazoltatik, hogy írójuknak két f…a van, vagy legrosszabb esetben képes a seggével szavalni. Miért – gondoltam –, miért vezet bármelyik társadalmi kataklizma ahhoz, hogy sötét bunkók úsznak a felszínre, és mindenkit arra kényszerítenek, hogy az ő alávaló és konspiratív törvényeikhez alkalmazkodjon. Közben a hasbeszélő a tőke királyságának közeli bukását jövendölte, aztán elmesélt egy szakállas viccet, amelyet nem értett a közönség, és búcsúzóul néhány hosszú, fiziológiai természetű hangot bocsátott ki, amelyeket hálás nevetéssel fogadott a hallgatóság. Kilépett a konferanszié a pódiumra, és bejelentett engem. Fölmentem a hajladozó lépcsőfokokon, a pódium szélére álltam, és szótlanul a teremben összegyűltekre néztem. Mit mondjak, nem volt valami szívderítő látvány. Néha előfordul, hogy egy kitömött szarvas vagy vadkan szemében mintha megcsillanna az értelem, mintha a megfigyelő egy kis jóindulattal olyan érzést olvashatna ki belőle, amelyet kifejezne az állat szeme, ha pontosan így nézne, de élő-, és nem üvegszeme lenne. Most valami hasonló, csak ellentétes irányú jelenséget tapasztaltam – bár a rám néző szemek sokasága élt, és a bennük tükröződő érzés érthetőnek tűnt, tudtam, hogy egyáltalán nem azt fejezik ki, ami nekem rémlik, és soha az életben nem tudom megfejteni a bennük derengő értelem lényegét. Bár persze, aligha érné meg, hogy megfejtsem. Nem mindenki nézett rám – Furmanov részeg volt, és két adjutánsával beszélgetett (bár jelen esetben helyesebb lett volna pokolrajutánsokról beszélni); az egyik távoli sorban megláttam Annát – arcán megvető mosollyal egy szalmaszálat rágcsált. Nem hiszem, hogy rám vonatkozott volna a mosoly – Anna nem is nézett a pódium felé. Még mindig ugyanaz a hosszú fekete bársonyruha volt rajta. Egyik lábammal kissé kiléptem, összefontam a karom a mellemen, de valahová az ülőalkalmatosságok közti átjáróba nézve tovább hallgattam. Hamarosan zúgolódás támadt; néhány pillanat alatt meglehetősen erős zajjá erősödött, amelyből jól hallható füttyök és kurjantások váltak ki. Végül, készakarva halkra fogott hangon beszélni kezdtem: – Uraim, bocsánatot kérek, hogy száj által fordulok önökhöz, de sem időm, sem alkalmam nem volt, hogy megtanuljam az itt elfogadott közlésmódot… Az első szavaimat senki sem hallotta, de a mondat végére úgy elcsitult a zaj, hogy a széksorok fölött oly bőségben röpdöső legyek zümmögését is hallani lehetett. – Furmanov elvtárs megkért, hogy szavaljak el maguknak valami forradalmi verset – folytattam. – Én, mint komisszár, egy megjegyzést szeretnék ezzel kapcsolatban tenni. Lenin elvtárs óvott bennünket attól, hogy túlságosan belefeled-kezzünk a formai kísérletekbe. És ne is haragudjon az előttem szereplő elvtárs, igen, igen, maga, elvtárs! Aki a seggével beszélt. Lenin azt tanította, hogy forradalmivá nem a meglepő forma, hanem a proletár eszmével való mély belső átitatottság teszi a művészetet. Nos hát példaképpen elmondok maguknak egy verset, amelyben mindenféle hercegek és grófok életéről lesz szó, és amely ezzel egyidejűleg a proletár költészet fényes kis példája. Teljes és végleges csönd ereszkedett a sorok közé. Mintegy a láthatatlan Caesarnak tisztelegve, a fejem fölé emeltem a kezem, és szokott modoromban, minden intonáció nélkül, csupán rövid szünetet tartva a versszakok közt, felolvastam a verset:

Mescserszkaja hercegnőnek volt egy csinos kis holmija: Egy bársonyruha – fekete, mint a spanyol éj, Ebben ment el a ház barátjához, ki a fővárosból tért haza. Az megrettent, amikor meglátta, s rögtön ugrott odébb. Ah, szörnyű – gondolta a hercegnő, kissé magára találva –, Zongorázom, talán Brahmsot kell játszani most! Közben ott állt meztelenül a függöny mögött a ház barátja [13] És vadul becézett, magára húzva, egy feketére festett bublikot Ennek a történetnek bizony nincs hatása A kisgyerekekre, akik nem ismerik a tényt, Hogy egykor a parasztok és a munkások nyakára Ültek a kizsákmányolók, és szívták belőlük a vért. Ma viszont bármelyik dolgozó bírja azt a jogot, Hogy, mint régen a hercegek, grófok, magára húzza a bublikot. Néhány pillanatig csönd terjengett a széksorok fölött, aztán olyan taps tört ki, [14] amilyent még a Kóbor Kutyában sem volt alkalmam leszüretelni. A szemem sarkából láttam, hogy Anna föláll a helyéről és elmegy a székek közti járatban – de abban a pillanatban ez egyáltalán nem érdekelt. Bevallom, hogy igazán hízelgett a taps, és még a közönséggel kapcsolatos keserű gondolataimat is elfelejtettem. Az öklömmel megfenyegettem egy láthatatlan valakit, előhúztam a browningomat, és kétszer a levegőbe lőttem. A széksorok fölé növő csőborosta dörgő sortüze és elragadtatott ordítás fogadta a lövést. Kurtán biccentettem, lejöttem a pódiumról, és a pódium mellett álló, még mindig tapsoló szövőmunkások csoportját megkerülve, a ház felé indultam. Bizonyos fokig megrészegített a siker. Arra gondoltam, hogy az igazi művészet abban különbözik az utánzattól, hogy a legeldurvultabb szívhez is megtalálja az utat, és egy pillanat alatt képes az égbe, a teljes és korlátlan szabadságba emelni a világméretű infernális transz legreménytelenebb áldozatát is. Egyébként nagyon gyorsan kijózanodtam – az az önérzetem számára rendkívül fájdalmas sejtelem döfött belém, hogy csak azért tapsoltak meg, mert a versemet valamiféle felhatalmazásnak vették, amely néhány fokkal tovább szélesíti annak a területét, amit büntetlenül megtehet az ember, és a Lenin által a „rablott elrablására” adott engedélyhez hozzáadja azt az egyelőre nem egészen érthető jogot, hogy bublikot húzzanak magukra. A szobámba visszatérve az ágyra feküdtem, és összefont karomra fektetett fejjel a plafonra meredtem. Arra gondoltam, hogy az orosz értelmiségi örök, változatlan sorsának pompás lenyomata mindaz, ami az elmúlt pár órában történt velem. Stikában verset írni a vörös zászlóról, és közben a rendőrfőnök névnapjára írt ódákkal pénzt keresni, vagy épp ellenkezőleg, lelki szemeimmel az Uralkodó utolsó útját látni, hangosan pedig a grófi bubliknak a proletariátus bütykös genitáliáira való aggatásáról

beszélni – ez mindig, mindig így lesz. Sőt még ha föltételezzük is, hogy ebben a szörnyű országban nem az érte harcoló klikkek valamelyike szerzi meg a hatalmat, hanem az olyan szélhámosok és tolvajok ölébe hullik, mint akik a Zenélő Burnótszelencékben ülnek, nos, az orosz értelmiségi kutyafodrászként hozzájuk is odarohan a megrendelésért. Mindezt már félálomban gondoltam, amelyből az ajtón hirtelen felhangzó kopogtatás hozott vissza a realitásba. – Igen – mondtam, és meg sem próbáltam föl-állni az ágyról –, jöjjön be! Kinyílt az ajtó, de nem jött be senki. Néhány pillanatig vártam, de aztán nem bírtam tovább, és fölemeltem a fejem. Ugyanabban a zárt ruhában Anna állt az ajtóban. – Megengedi, hogy bejöjjek? – kérdezte. – Igen, természetesen – mondtam, és fölkeltem az ágyról –, kérem! Foglaljon helyet! Anna a karosszékbe ült – épp elég volt az a pillanat, amikor hátat fordított, hogy egy könnyed rúgással az ágy alá küldjem a padlón heverő lyukas kapcát. Miután leült, összefogta kezét a térdén, és néhány pillanatig töprengő, mintegy még önmaga számára sem teljesen világos gondolattól ködös tekintettel rám nézett. – Nem akar rágyújtani? – kérdeztem. Bólintott. Cigarettát vettem elő, eléje tettem az asztalra, mellé tettem a hamutartó gyanánt szolgáló csészealjat, és tüzet adtam neki. – Köszönöm – mondta, vékony füstpászmát fújt a plafon felé, és ismét mozdulatlanná dermedt. Mintha önmagával viaskodott volna. Valami banalitást akartam mondani, hogy elindítsam a beszélgetést, de visszafogtam magam, mert eszembe jutott, hogyan szokott a dolog végződni. De hirtelen ő maga szólalt meg: – Nem mondhatnám, hogy nagyon tetszett a hercegnőről szóló verse – mondta –, de a műsor többi szereplőjéhez képest maga egész jó volt – Köszönöm – mondtam. – Ha már itt tartunk: egész éjszaka olvastam a verseit. A helyőrségi könyvtárban megtaláltam az egyik kis kötetét… – És melyiket? – Nem tudom. Hiányoztak az első lapok – biztos cigarettapapírnak használták fel őket. – Akkor honnét tudta, hogy az én könyvem? – Lényegtelen. Megkérdeztem a könyvtárost. Nos, volt ott egy vers, egy Puskinvariáció. Arról, hogy amikor kinyitja az ember a szemét, körülötte csak hó, pusztaság és köd van, és aztán, aztán nagyon szép rész következett. Hogy is volt?… Ne mondja, hadd jusson eszembe! Aha. „Lobog még bennünk vágyunk lángja, mennek a vonatok hozzá, és vágyunk pillangója szárnyal, a sehonnanból sehová.” – Á, emlékszem – mondtam. – Az Én császárságának dalai a kötet címe. – Micsoda furcsa cím. Van benne valami önhittség. Csapajev azonnal megkérdezné, hogy meg tudná-e mondani, mire gondol, amikor azt mondja, hogy az Én császársága. – Már megkérdezte. Ami ezt a könyvet illeti – különben ez a leggyengébb, majd másikakat adok magának –, vele kapcsolatban megtudom magyarázni. Régebben sokat utaztam, és aztán megértettem, hogy bárhová megyek is, csupán egyetlen térben mozgok, és ez a tér én magam vagyok. Akkor neveztem el ezt a teret „Én”-nek. – Na és a többiek? – kérdezte Anna.

– A többiek? – Igen. Hiszen sokat ír a többiekről. – Kicsit összehúzott szemöldökkel az emlékezetében kutatott. – Például ez: „Találkoztak egy régi fürdőházban, magukra szedtek mandzsettát és kamásnit, fejükkel csépelték a falat párban, számolva így kilométerek, órák százait. Nagyon nem tetszett a pofájuk, hát nem is tudtam nélkülük meglenni. Ha körös-körül hullaház-szag árad, az emlékezés nyelve kezd fényesedni.” – Elég – mondtam –, emlékszem. Nem mondanám, hogy a legjobb versem. – De nekem tetszik. Meg egyébként is, Pjotr, rettenetesen tetszett a könyve. De nem válaszolt a kérdésemre – mi van a többiekkel? – Nem nagyon értem, mire gondol. – Ha minden, amit látni, érezni és megérteni képes, saját magában van, ebben a maga Én császárságában, ez azt jelenti, hogy a többiek egyszerűen nem reálisak? Például én? – Higgye el, Anna – mondtam hevesen –, ha számomra van valami reális a világon, akkor maga az. Úgy szenvedtem a mi… Nem is tudom, hogy mondjam, talán: összeszólalkozásunk miatt… – Én vagyok a hibás – mondta Anna. – Tényleg gyalázatos természetem van. – Ugyan, Anna! Mindennek én vagyok az oka. Olyan türelemmel viselte az én összes idétlen… – Ne rendezzünk udvariassági versenyt! Inkább mondja meg: valóban olyan sokat jelentek maga számára, mint bizonyos elejtett mondataiból gondolni lehet? – Maga jelent számomra mindent – mondtam teljesen őszintén. – Jól van. Úgy emlékszem, azt ajánlotta, hogy kocsikázzunk. A városon kívül? Akkor menjünk! – Most rögtön? – Miért ne? Közelebb csúsztam hozzá. – Anna, el sem tudja… – Könyörgök, ne itt. Balra fordítottam a kocsit, miután kiértünk a kapun. Anna mellettem ült, az arca kipirult, és igyekezett nem rám nézni; kezdtem úgy érezni, hogy már bánja, ami történik. Szótlanul mentünk az erdőig; rögtön megállítottam a lovakat, ahogy összezárult a fejünk fölött az ágak zöld boltíve, és nyilvánvalóvá vált, hogy rejtve vagyunk a kíváncsi szemek elől. – Figyeljen, Anna – mondtam feléje fordulva. – Higgye el, értékelem a fellobbanását. De ha már bánja, akkor… Nem hagyta, hogy befejezzem. Átkarolta a nyakamat, és ajkai befedték a számat. Olyan gyorsan történt, hogy még akkor is beszéltem, amikor már csókolt. Természetesen nem tartottam olyan fontosnak a mondatot, amelyet mondani akartam, hogy zavarjam vele Annát. Mindig az emberek közti kontaktus különös formájának tartottam a csókot. Ha jól tudom, egyike azon újításoknak, amelyeket a civilizáció hozott magával – hiszen tudjuk, hogy nem csókolóznak a déltengeri szigeteken élő vadak, vagy Afrika lakói, akik még nem lépték át a határt, amelyen túl az embernek adatott paradicsomról kiderül, hogy

mindörökre elveszett. Az ő szerelmük egyszerű és komplikációktól mentes; lehet, hogy magát a szerelem szót sem lehet alkalmazni arra, ami köztük történik. A szerelem valójában akkor támad föl az emberben, amikor egyedül van, nincs mellette szerelme tárgya, és nem is annyira a szeretett lényre, mint inkább az ész által létrehozott képre irányul, amelyet gyenge szál fűz az eredetihez. Ahhoz, hogy igazából feltámadjon a szerelem, az embernek képesnek kell lennie kimérát teremteni; engem csókolva Anna voltaképpen azt a sohasem létező embert csókolta, aki az őt elkápráztató versek mögött állt; honnét tudhatta volna, hogy a könyv írása közben én magam is gyötrődve kerestem azt a valakit, és minden új verssel erősödött bennem a meggyőződés, hogy lehetetlen megtalálni, mert nincs sehol. Az általa hátrahagyott szavak egyszerűen hamisítványok voltak, olyasvalamik, mint a rabszolgák által márványra vésett lábnyomok, amelyekkel Babilon lakói valami ősi isten földre való lejövetelének realitását bizonyították. De tulajdonképpen nem így jön le egy istenség a földre? Az utolsó gondolatok már Annára vonatkoztak. Éreztem remegő nyelvének gyengéd érintését; félig lehunyt szempillái közt lévő szeme oly közel volt, hogy úgy éreztem, el tudnék merülni nedves csillogásában és örökre fel tudnék benne oldódni. Végül kifulladtunk, és megszakadt első csókunk; Anna félrefordult, és most profilban láttam az arcát; lehunyta a szemét, és végignyalt az ajkán, mintha kiszáradt volna – rendkívüli módon izgattak ezek az apró mimikai mozdulatok, amelyeknek más helyzetben nem lett volna semmi jelentésük és értelmük. Hirtelen megértettem, hogy többé nem választ el bennünket semmi, hogy már minden lehetséges, és egyszerűen, természetesen a mellére siklott a vállán fekvő kezem (egy perccel ezelőtt szinte szentségtörésnek tűnt volna, hogy a vállához érjek). Kissé elhúzódott, de – mint azonnal rájöttem – csak azért, hogy ne állja akadály kezem útját. – Most mire gondol? – kérdezte. – De őszintén! – Mire gondolok? – kérdeztem, és a nyaka mögé csúsztattam a kezem. – Arra, hogy a boldogság csúcspontja felé mozgás pont olyan, mint a hegymászás … – De hát ne így! Nyissa ki a kapcsot! Nem úgy! Hagyja, majd én! Bocsánat, félbeszakítottam. – Igen, pont olyan, mint a kockázatos és bonyolult hegymászás. Amíg a vágyott dolog előttünk van, minden érzést elnyel maga a haladás folyamata: a következő kő, amelyre rá kell lépnie a lábnak, egy tő gaz, amelyben meg lehet kapaszkodni… Maga milyen gyönyörű, Anna… Miről is?… Igen, a cél értelmet ad az egésznek, viszont teljesen hiányzik a mozgás bármelyik pontjából. Valójában a célhoz való közeledés magasabban áll, mint maga a cél. Azt hiszem, volt egy opportunista, Berstajn, aki azt mondta, hogy a mozgás minden, a cél semmi… – Nem Berstajn, hanem Bernstein. Hogyan kell kikapcsolni?… Hol volt képes ilyen szíjat szerezni? – Ó, istenem, Anna, azt akarja, hogy megbolonduljak… – Beszéljen tovább – mondta, egy pillanatra fölnézve –, de ne haragudjon, hogy egy ideig nem tudok beszélgetni magával! – Igen – mondtam hátravetett fejjel, becsukott szemmel –, de itt az a legfontosabb, hogy abban a pillanatban, amikor az ember a csúcson van, amikor mintha elérte volna a célt, az

abban a pillanatban eltűnik. Tulajdonképpen megfog-hatatlan, akár a többi objektum, amelyeket az értelem teremt. Gondolja el, Anna, hogy amikor az ember egy gyönyörűséges nőről ábrándozik, az szépségének teljes pompájával van jelen a képzeletében, de aztán mindez eltűnik, amikor az ember a karjában tartja. Amivel az embernek dolga van – az a legegyszerűbb és gyakran eléggé durva érzékelések összessége, amelyek ráadásul a sötétben hatnak az emberre… Ó-ó-ó… De akárhogy is ajzanák a vért, a szépség, amely egy pillanattal azelőtt magához hívta az embert, eltűnik – valami olyasmi helyettesíti, ami felé még törekedni is nevetséges. Ez pedig azt jelenti, hogy a szépség elérhetetlen. Pontosabban, elérhető, de csak önmagában, az viszont nem is létezik, amit a szenvedélytől megrészegült értelem keres mögötte. A szépség eredendően… Nem bírom tovább. Hagyja abba, úgy ni! Igen. Igen. Így kényelmes? Istenem… Mit mondott, hogy van helyesen annak az embernek a neve, aki a mozgásról és a célról beszélt? – Bernstein – suttogta Anna a fülembe. – Nem gondolja, hogy teljesen érvényes a szerelemre, amit mondott? – Igen – suttogta, miközben finoman megharapta a fülcimpámat. – A cél semmi, a mozgás minden. – Akkor mozogjon, könyörgök, mozogjon! – Maga pedig beszéljen, beszéljen!… – Pontosan mit mondjak? – Amit akar, csak beszéljen. Hallani akarom a hangját, amikor… – Parancsoljon. Ha folytatom ezt a gondolatot… Vegyük száz százaléknak mindazt, amit egy gyönyörű nő adni tud! – Könyvelő… – Igen, száznak. Nos, kilencven százalékot akkor kap ajándékba az ember, amikor egyszerűen látja, a többi pedig – ami miatt ez az évezredes cirkusz folyik – mindössze apró maradék. És az első kilencven százalékot nem lehet összetevőire bontani, mert a szépség oszthatatlan és meghatározhatatlan, bármit hordott is össze Schopenhauer. Ami a maradék tízet illeti, az egyszerűen idegi jelzések összessége, amelyek semmit sem érnének, ha nem siet segítségükre a képzelet és az emlékezet… Anna, kérem, egy pillanatra nyissa ki a szemét!… Így ni… igen, éppenséggel a képzelet és az emlékezet. Tudja, ha egy igazán hatásos erotikus jelenetet kellene írnom, tennék néhány célzást, a többit pedig összefüggéstelen beszélgetéssel töltenem ki, olyannal… 0, istenem, Anna!… Olyannal, amilyent most folytatunk. Mert nincs mit ábrázolni – mindent az értelemnek kell felépítenie. A csalás és talán a legnagyobb női titok… Ah, lánykám a régi udvarházból… abban van, hogy a szépség biztos olyan címke, amely mögött valami mérhetetlenül több, valami kifejezhetetlenül kívánatosabb van, mint a szépség maga, és a szépség csak utal rá, pedig valójában semmi különösebb nincs mögötte… Arany címke az üres üvegen… Bolt, ahol minden kint van a csodálatosan berendezett kirakatban, a mögötte lévő aprócska, gyengéd, szűk, nagyon szűk helyen viszont… Könyörgök, kedves, ne ilyen gyorsan… Igen, ezen a szűk helyen pusztaság van. Emlékszik a versre, amit ezeknek a szerencsétleneknek mondtam? A hercegnőről és a bublikról… Jaj, Anna… Akármilyen csábító is, elérkezik a pillanat, amikor rájön az ember, hogy ami a fekete

bublik bublik bublik közepén van az a puszta, puszta-a, pu-uszta-sá-á-á-ág! – Tessék? – kiáltottam, fölemelve fejem a párnáról. – Puszta! – kiáltotta valaki a szót elnyújtva az ajtón kívül. – Bemehetek? – Merde – dünnyögtem az ágyon felkönyökölve, miközben eszelős szemmel körbenéztem a szobában, amelynek ablakán kívül már kéken sűrűsödött az alkony –, a fene belétek! Mi kell? – Bemehetek? – Gyere! Kitárult az ajtó. Egy szalmasárga hajú, görbe lábú fickó állt a küszöbön. Névlegesen a tisztiszolgám volt (azt hiszem, Szemjonnak hívták, bár biztos nem voltam benne), de most, a vörösök néhány hete tapasztalható bomlasztó tevékenysége után, nem volt világos, mi jár a fejében, úgyhogy mindenesetre én magam húztam le esténként a csizmám, és a lehetőségekhez képest kerültem, hogy az udvaron találkozzunk. – Mi van, alszol? – kérdezte, miközben körülnézett a szobámban. – Fölébresztettelek? Már elnézést! Megleptél ma bennünket. Nézd, mit kaptál a harcosoktól! Valami újságpapírba csomagolt tárgy tottyant elém a takaróra; meghatározhatatlan, de ismerős szagot árasztott. Kibontottam a csomagot. Egy bublik volt benne, egy azok közül, amelyet a főtéri péküzletben árultak, csak teljesen fekete volt, és annak a szurkos kenőcsnek a szagát árasztotta, amellyel a katonák a csizmájukat kenték. – Mi az, tán nem örülsz? – kérdezte. Ráemeltem a tekintetem, és azonnal elhátrált tőlem; már kívül volt az ajtón, mire kitapogattam a browningot a zsebemben, és a három golyó, amelyet a nyitott ajtó téglalapjába eresztettem, angyaléneket zendítve gellert kapott a folyosó kőfalán. – Minden. Fehérnép. Szuka – mondtam hangosan, és visszahanyatlottam az ágyra. Elég hosszú ideig békén hagytak. Az ablakon kívül részeg röhögés hallatszott; néhányszor lőttek, aztán úgy tűnt, hogy bágyadt, elhúzódó verekedés kezdődik. A hangok alapján a műsoros est teljes gyalázatba ment át; nagyon kétséges volt, hogy bárki is képes kézben tartani – ahogy a pétervári liberálisok szokták mondani – a tomboló népi őselemet. Aztán halk léptek hallatszottak a folyosón (az ajtót meg sem próbáltam becsukni az előbb). Egy pillanatra remény villant belém, arra gondoltam, hogy vannak jósálmok, de oly halovány volt a remény, hogy nem éreztem különösebb csalódást, mikor Kotovszkij széles vállú alakját pillantottam meg az ajtóban, sőt még komikusnak is találtam a gondolatot, hogy megint az ügetőlovakról és a kokainról akar alkudozni. Barna öltönyt viselt; a fején széles karimájú piperkőckalap volt, és mindkét kezében bőr utazóládát fogott. A földre tette őket, és két ujjal megbökte a kalapja karimáját. – Jó estét, Pjotr – mondta. – Tulajdonképpen búcsúzni szeretnék. – Elutazik? – Igen. És nem tudom, hogy maguk miért maradnak. Nincs már sok hátra, hogy mindent felgyújtsanak a szövőmunkások. Nem tudom, hogy miben reménykedik Csapajev. – Ma akarja megoldani ezt a problémát. Kotovszkij vállat vont.

– Tudja – mondta –, különféleképpen lehet megoldani a problémákat. Lehet úgy, hogy hülyére issza magát az ember, és akkor eltűnnek egy időre. De én jobb szeretem azelőtt elintézni őket, mielőtt ők intéznének el engem. Este nyolckor indul a vonat. Még nem késő. Öt nap, és Párizsban vagyunk. – Maradok. Figyelmes pillantást vetett rám. – Tudja, hogy maga őrült? – kérdezte. – Persze. – Az lesz a vége, hogy magukat hármójukat letartóztatják, és ez a Furmanov lesz a főkolompos. – Ez nem ijeszt meg. – Ezek szerint nem fél a letartóztatástól? Persze nekünk, orosz értelmiségieknek, még a bolondokházában is megmarad a titkos szabadság à la Pushkine, és lehetséges… Felnevettem. – Magának, Kotovszkij, fantasztikus tehetsége van, hogy ráhangolódjon a gondolataimra. Éppen ma gondoltam erre. Elmesélhetem magának, hogy mi valójában az orosz értelmiségi titkos szabadsága? – Ha nem tart sokáig, akkor szíveskedjék! – válaszolta. – Olyan egy éve volt Péterváron egy rendkívül érdekes eset. Tudja, valami szociáldemokraták érkeztek Angliából – persze, elszörnyedtek attól, amit láttak –, és találkozónk volt velük a Basszejnaja utcában. A Költőszövetség vonalán. Ott volt Alekszandr Blok, és egész este mesélt nekik erről a titkos szabadságról, amelyet, Blok kifejezésével élve, Puskin nyomában mindnyájan megéneklünk. Akkor láttam utoljára, tetőtől talpig feketében és kimondhatatlanul gyászos hangulatban volt. Aztán elment, és az angolok, akik természetesen semmit sem értettek, faggatózni kezdtek, hogy mi az a secret freedom. És senki sem tudta érthetően elmagyarázni, amíg egy román, aki valahogy velük volt, azt nem mondta, hogy érti, miről van szó. – Nocsak – nézett az órájára Kotovszkij. – Ne izguljon, mindjárt vége! Azt mondta, hogy a románban van egy hasonló kifejezés: haz baragaz, vagy valami ilyesmi. Nem emlékszem rá pontosan. Szó szerint azt jelenti, hogy föld alatti nevetés. Arról van szó, hogy a középkorban gyakran támadtak Romániára különféle nomádok, és a parasztok hatalmas föld-kunyhókat, egész föld alatti házakat készítettek, ahová behajtották az állataikat, ahogy feltűnt a látóhatáron a porfelhő. Ők maguk is ott bújtak el, és mivel nagyszerűen álcázták a földkunyhókat, a nomádok nem találtak semmit. A parasztok persze csendben maradtak a föld alatt, és csupán néha nevettek – amikor már teljesen eltöltötte őket az öröm, hogy ilyen ügyesen túljártak mindenki eszén –, nagyon-nagyon halkan, a szájukra szorított kézzel. Hát, ez a titkos szabadság – mondta a román –, amikor ott ül az ember a bűzlő kecskék és birkák közt, és az ujjával fölfelé mutatva nagyon halkan nevet. Tudja, Kotovszkij, ez a helyzet olyan pontos leírása volt, hogy azon az estén megszűntem orosz értelmiségi lenni. Nevetni a föld alatt – ez nem nekem való. A szabadság nem lehet titkos. – Érdekes – mondta Kotovszkij. – Érdekes. De indulnom kell. – Elkísérem a kapuig – mondtam, és fölkeltem az ágyról. – A fene tudja, mi történik az

udvaron. – Hisz épp ezt mondom. Zsebre tettem a browningot, fölvettem Kotovszkij egyik utazóládáját, és már indulni akartam utána a folyosón, amikor belém villant az előérzet, hogy utoljára látom a szobámat. Megálltam az ajtóban, és figyelmesen körülnéztem: két kárpitozott szék, ágy, kis asztal, rajta az Ízisz ezerkilencszáztizenötös bekötött évfolyama; Istenem – gondoltam szinte vidáman –, mit számít az, hogy nem térek vissza? Mit számít, hogy nem tudom, hová megyek? Talán nincs elég hely, ahonnan örökre elmentem? – Itt felejtett valamit? – kérdezte Kotovszkij. – Nem – válaszoltam –, csak úgy. A tornácról elébünk táruló látvány valami megfoghatatlan módon Brjullov Pompeji utolsó napja című képéhez hasonlított. Igaz, nem voltak itt ledőlő oszlopok meg füstgomolyagok a fekete égen – egyszerűen két hatalmas tábortűz égett a sötétben, és mindenhol holtrészeg szövőmunkások botorkáltak. De valami fenyegető, kérlelhetetlen és végleges dolog közelsége érződött abban, ahogy egymás vállát veregették, ahogy megálltak, hogy nyilvánosan vizeljenek vagy szájba kapjanak egy üveget, ahogy a részeg, félmeztelen macák nevetve rohangáltak az udvaron, és ahogy a tüzek fenyegető, vörös visszfénye megvilágította ezt az egész bacchanáliát. Szó nélkül és gyorsan mentünk a kapu felé; az egyik tűzrakás mellett ülő puskás férfiak hívogatóan felénk integettek és valami érthetetlen dolgot kiabáltak, s Kotovszkij idegesen a zsebébe nyúlt. Hál' istennek, senki sem szegődött a nyomunkba, de nagyon hosszúnak tűnt a kapu előtti utolsó néhány méter, amikor védtelen hátunkat fordítottuk a részeg csürhe felé. A kapun kívül megtettünk vagy két tucat lépést, és megálltam. Üres volt a spirálisan lefelé vezető utca; néhány lámpa világított, és nyugalmas fényükben homályosan csillogott a nedves kőburkolat. – Tovább nem megyek – mondtam. – Sok szerencsét! – Magának is. Ki tudja, lehet, hogy még találkozunk – mondta, arcán furcsa mosollyal. – Vagy hallunk egymásról. Kezet fogtunk, két ujját megint a kalapjához érintette, és anélkül hogy megfordult volna, elindult lefelé az utcán. A széles hátát néztem, amíg eltűnt a kanyarban, aztán bandukolva visszafelé indultam. A kapunál megálltam, és óvatosan benéztem rajta. Csapajev ablaka sötét volt. Hirtelen rájöttem, hogy miért tett rám olyan iszonyatos hatást az előbb az, amit az udvaron láttam: valahogy Jungern báró világára emlékeztetett az egész. Semmi kedvem sem volt hozzá, hogy megint elmenjek a részeg szövőmunkásokkal körülvett tüzek mellett. Rájöttem, hogy hol lehet Csapajev. Mentem vagy negyven métert a kerítés mellett, és körülnéztem. Senkit sem láttam. Fölugrottam, elkaptam a fal tetejét, valahogy felhúzódzkodtam, keresztüllódultam a falon, és leugrottam a kertbe. Sötét volt; a hallgatásba merült kúria fekete tömege eltakarta a tüzek fényét. Tapogatózva át-küzdöttem magam a nemrég hullott esőtől vizes fák közt, elértem a vízmosást, megcsúsztam, és a hátamon leszánkáztam az aljába. Valahol jobb kéz felé csörgedezett a láthatatlan patak; magam elé tett kézzel elindultam a hang irányába, és néhány lépés után megláttam a fürdőház kivilágított ablakát a fatörzsek közt.

– Gyere be, Petyka! – kiáltotta Csapajev a kopogtatásomra. Az ismerős deszkaasztal mellett ült, amelyen hatalmas üveg állt, bundapálinkával, és néhány pohár, tányér, petróleumlámpa és egy papírokkal degeszre tömött dosszié volt rajta; Csapajev már rendesen elázott, és a köldökéig kigombolt, a nadrágból kiengedett hosszú, fehér inget viselt. – Mit akarsz? – kérdezte. – Azt hiszem, hogy meg akarta oldani a vörös szövőmunkásokkal kapcsolatos problémát. – Meg is oldom – mondta, és bundapálinkát töltött két pohárba. – Ahogy elnézem, Kotovszkij jól ismeri magát. – Így van, és én is jól ismerem őt. – Éppen most ment el az esti vonattal Párizsba. Azt hiszem, nagyot hibázunk, hogy nem követjük a példáját. Összehúzta a szemét. – „Lobog még bennünk vágyunk lángja – szavalta kántálva –, mennek a vonatok hozzá, és vágyunk pillangója szárnyal, a sehonnanból sehová. – Maga is olvasta? Ez hízelgő számomra – mondtam, és rögtön szomorúan konstatáltam, hogy az is nem éppen helyénvaló. – Ide figyeljen, ha most rögtön elindulunk, még elérjük a vonatot! – Láttam én már mindent ebben a te Párizsod-ban! – Azt biztos nem, amit itt hamarosan meglátunk – mondtam. Fölényesen elmosolyodott. – Ezt jól mondod, Petyka. – Különben – kérdeztem gondterhelten –, hol van Anna? A házban nem biztonságos. – Feladatot adtam neki, hamarosan itt van. Vele minden rendben. Te meg üljél már le! Egyre csak várlak, várlak – már fél üveggel megittam. Leültem vele szemben. – Egészségedre! Vállat vontam. Mit tehettem volna. – A maga egészségére, Vaszilij Ivanovics. Ittunk, és Csapajev mélázva a petróleumlámpa bágyadt lángjára meredt. – A rémálmaidról gondolkodtam – mondta, kezét a dossziéra téve. – Elolvastam az összes történetet, amit írtál. Szerdjukról is, erről a Mariáról is, az orvosokról és a gengszterekről is. Odafigyeltél már arra, hogy hogyan ébredsz fel ebből az egészből? – Nem. – Akkor próbálj meg visszaemlékezni! Gondolkozni kezdtem. – Egyszerűen egy bizonyos pillanatban világossá válik, hogy álom, és kész – mondtam bizonytalanul. – Amikor már nagyon rosszul érzem magam, hirtelen megértem, hogy tulajdonképpen nincs mitől félni, mert… – Miért? – Próbálom megkeresni a megfelelő szavakat. Azt mondanám, azért, mert van hová felébredni.

Csapajev tenyerével az asztalra csapott. – De pontosan hová? Erre a kérdésre nem volt válasz. – Nem tudom – mondtam. Rám emelte a szemét és elmosolyodott. Egyszeriben csöppet sem tűnt részegnek. – Bravó – mondta. – Pontosan oda. Alig kap fel az álom áradata, máris a részévé válsz, mert ebben az áradatban minden viszonylagos, minden mozog, és nincs semmi, amiben meg lehetne kapaszkodni. Nem érted, hogy beszív az örvény, mert együtt mozogsz a vízzel, és mozdulatlannak tűnik. Így jelenik meg az álomban a realitás érzése. De van egy pont, amely nem valami máshoz képest, hanem abszolút értelemben mozdulatlan, és úgy hívják, „nem tudom”. Amikor ebbe a pontba kerülsz álmodban, akkor felébredsz, pontosabban, először felébredsz ebben a pontban. De aztán – mutatott körbe a karjával a helyiségben –, ide ébredsz fel. Odakintről géppuskasorozat kattogása, aztán robbanás hallatszott, és megremegett az ablaküveg. – De ugyanez az abszolút mozdulatlan pont megvan az életben is – folytatta Csapajev –, és hozzá képest ez az egész élet ugyanolyan álom, mint amilyenek a történeteid. A világon minden csak gondolatok örvénye, és a körülöttünk lévő világ csak azért változik reálissá, mert te magad változol ezzé az örvénnyé. Csak azért, mert ismered. A hangsúlyozással nyomatékot adott az „ismered”-nek. Fölálltam és odamentem az ablakhoz. – Ide figyeljen Csapajev, azt hiszem, fölgyújtották a házat! – Mit lehet tenni, Petyka, már csak úgy van berendezve ez a világ, hogy égő ház közepén kell válaszolni minden kérdésre. – Helyes – mondtam, és leültem vele szemben –, mindez nagyon szép, a gondolatok örvénye és a többi. A világ reálissá és nem reálissá változik – mindezt értem. De most mindjárt nagyon kellemetlen személyek jönnek ide… Tudja, azt nem akarom mondani, hogy reálisak, viszont arra kényszerítenek bennünket, hogy teljes mértékben érzékeljük saját realitásunkat. – Engem arra kényszerítenek? – kérdezte Csapajev. – Soha. Ide nézz! Fogta az üveget, maga elé húzott egy kis kék csészealjat, és csurig töltötte. Aztán ugyanígy cselekedett a pohárral is. – Figyelj, Petyka! A pálinkának önmagában nincs alakja. Itt van a pohár, itt van a csészealj. Melyik közülük az igazi alak? – Mindkettő – mondtam. – Mindkettő igazi. Akkurátusan kiitta a pálinkát a csészealjból, aztán a pohárból, és egymás után a falhoz vágta őket. A csészealj is, a pohár is apró szilánkokra tört. – Petyka, figyelj és jegyezd meg! Ha valódi vagy, tényleg eljön a halál. Még én sem tudok rajtad segíteni. Még egyszer kérdezlek. Itt vannak a poharak, itt van az üveg. Ezek közül a formák közül melyik az igazi? – Nem értem, hogy mire gondol. – Megmutassam? – Mutassa!

Megingott, az asztal alá nyúlt, és előhúzta nikkelezett mauserét. Alig tudtam elkapni a kezét. – Jól van, jól van. Nem kell szétlőni az üveget! – Helyes, Petyka. Inkább igyunk! Megtöltötte a poharakat, aztán a gondolataiba mélyedt. Úgy tűnt, hogy nem találja a megfelelő szavakat. – Valójában – kezdte végül –, a pálinka számára nincs se csészealj, se pohár, se üveg, hanem csak önmaga van. Ezért minden, ami képes megjelenni és eltűnni – üres formák gyűjteménye, amelyek nincsenek, amíg a pálinka ki nem tölti őket. A pálinka a csészealjban – mondjuk, ez a pokol, a pálinka a csészében – ez a paradicsom. Mi viszont pohárból isszuk. Ez jelenti azt, hogy emberek vagyunk. Érted? Odakint megint dörrenés hallatszott. Már nem kellett odamenni az ablakhoz, hogy lássam a tűzvész bíbor fényét. – Apropó, pokol – mondtam –, nem emlékszem, mondtam-e magának, vagy sem. Tudja, hogy miért nem bántanak bennünket még mindig a szövőmunkások? – Miért? – Mert meg vannak róla győződve, hogy maga eladta a lelkét az ördögnek. – Igen? – kérdezte csodálkozva Csapajev. – Ez érdekes. És ki adja el a lelkét? – Milyen értelemben? – Nos, azt mondják: eladta a lelkét az ördögnek, eladta a lelkét az Istennek. De ki az, aki eladja? Hiszen különböznie kell attól, amit elad, hogy eladhassa, vagy nem? – Tudja, Csapajev, a katolikus neveltetésem nem engedi, hogy ilyesmivel vicceljek. – Értem. Tudom, honnét erednek ezek a híresztelések. Egyszer tényleg odajött hozzám egy ember, és érdeklődött, hogyan adhatja el valaki a lelkét az ördögnek. Egy bizonyos Ovecskin törzskapitány. Ismered? – Találkoztunk az étteremben. – Elmagyaráztam neki, hogy ezt és ezt kell tennie. És roppant akkurátusan végrehajtotta az egész ceremóniát. – És mi történt? – Semmi különös. Nem lett gazdag, nem tett szert örök fiatalságra. Mindössze annyi [15] történt, hogy az ezrednél lévő összes iratban Kozlov névre változott az Ovecskin. – Miért? – Nem szép dolog a svindli. Hogy adhatja el az ember azt, ami nincs neki? – Akkor ezek szerint Ovecskinnek nincs lelke? – kérdeztem. – Persze hogy nincs – mondta. – És magának? Mintha egy pillanatig önmagába nézett volna, aztán tagadóan megrázta a fejét. – És nekem? – kérdeztem. – Nincs. Úgy látszik, zavar tükröződött az arcomon, mert Csapajev fölényesen elmosolyodott, meg-paskolta a könyökömet. – Nincs, Petyka, nincs semmiféle lelkünk: se nekem, se neked, se Ovecskin törzskapitánynak. A léleknek van Ovecskinje, Csapajevje, Petykája. Nem lehet azt

mondani, hogy mindenkinek más a lelke, nem lehet az mondani, hogy minden-kinek egy a lelke. Ha lehet is róla valamit mondani, csak azt, hogy lélek sincsen. – Most már végképp nem értek semmit. – Ez olyan dolog, Petyka… Itt Kotovszkij is tévedett. Emlékszel, volt az a lámpa a viasszal? – Emlékszem. – Kotovszkij megértette, hogy forma nincs. Viszont azt már nem értette, hogy viasz sincs. – Miért nincs? – Azért, Petyka – nagyon figyelj rám! –, azért nincs, mert a viasz is, a pálinka is képes bármilyen formát felvenni, de ők maguk is csupán formák. – Minek a formái? – Hát, éppen ez a nagy szám. Ezek olyan formák, amelyekről csak azt lehet mondani, hogy nincs semmi, ami felvenné őket. Érted? Ezért valójában nincs se viasz, se pálinka. Nincs semmi. És még ez a nincs sincs. Egy pillanatig úgy éreztem, hogy valami küszöbön egyensúlyozok, de aztán nehéz, részeg tompaság ereszkedett rám. Hirtelen kezdtek nagyon nehezen felbukkanni a gondolataim. – Viasz nincs – mondtam. – De pálinka még van egy fél üveggel. Csapajev zavaros szemmel az üvegre nézett. – Ez igaz – mondta. – De ha mégis megérted, hogy pálinka sincs, akkor neked adom a mellemről az érdemrendet. És addig nem megyünk el innen, amíg neked nem adom. Ittunk még egy pohárral, és egy ideig az odakintről hallatszó puskalövésekre figyeltem. Csapajev egyáltalán nem törődött velük. – Maga tényleg nem fél? – kérdeztem. – Miért, Petyka, te félsz valamitől? – Egy kicsit – mondtam. – És mitől? – A haláltól – mondtam. – Pontosabban nem magától a haláltól, hanem… Nem tudom. Meg akarom menteni a tudatomat. Felnevetett, és megcsóválta a fejét. – Valami vicceset mondtam? – kérdeztem. – Te aztán jól adod, Petyka. Tőled azért nem vártam volna. Csak nem ilyen gondolatokkal mentél rohamra minden alkalommal? Olyan ez a félelmed, mintha egy darab újságpapír heverne az utcai lámpa alatt, és arra gondolna, hogy meg akarja menteni a fényt, amelyben benne van. És mitől akarod megmenteni a tudatodat? Vállat vontam, és ezt mondtam: – A nemléttől. – És a nemlét vajon nem a tudat objektuma? – Megint kezdődik a szofisztika – mondtam. – Még ha egy darab újságpapír vagyok is, amely azt gondolja, hogy meg akarja menteni a fényt, amelyben hever – nem mindegy az nekem, hogy mi vagyok, ha valóban így gondolom, és ez fájdalmat okoz nekem? – De hiszen a papírdarab nem tud gondolkodni. Egyszerűen csak kurzívval rá van írva:

„meg akarom menteni a lámpa fényét”. Mellé meg az: „ó, micsoda fájdalom, micsoda szenvedés”. Eh, Petyka… Hogy magyarázzam meg neked… Ez az egész világ: vicc, amelyet az Úristen mesélt önmagának. És maga az Úristen is vicc. A falon kívül robbanás hallatszott, ezúttal olyan közel, hogy megremegett az ablaküveg. Tisztán hallottam a lombot tépő szilánkok sustorgását. – Tudja mit, Vaszilij Ivanovics – mondtam –, hagyja a csudába az elméletet! Inkább gondoljon ki valami gyakorlati dolgot! – A gyakorlatban azt mondom, Petyka, hogyha félsz, akkor nagyon gyorsan kampec mindkettőnknek. Mert a félelem mindig éppen azt vonzza, amitől fél az ember. És ha nem félsz semmitől, akkor láthatatlanná válsz. A legjobb álcázás a közömbösség. Ha igazából közömbös vagy, akkor egyszerűen eszébe sem jutsz senkinek, aki kárt okozhat neked. De ha izegsz-mozogsz a széken, mint most, akkor öt perc múlva itt minden tele lesz ezekkel a szövőmunkásokkal. Hirtelen megértettem, hogy igaza van, és elszégyelltem magam az idegességem miatt, amely különösen szánalmasnak tűnt az ő csodálatos nyugalmához képest. Vajon nem én magam utasítottam vissza az előbb, hogy Kotovszkijjal menjek? Azért voltam itt, mert én magam döntöttem így, és ostobaság volt életem talán utolsó perceit az aggodalmakra és félelmekre fecsérelni. Csapajevre néztem, és arra gondoltam, hogy valójában semmit sem tudtam meg erről az emberről. – Mondja, Csapajev, ki maga tulajdonképpen! – Inkább magadnak válaszolj, Petyka, hogy tulajdonképpen ki vagy te! Akkor rólam is megértesz mindent. Mert egész idő alatt azt mondod, hogy „én, én, én”, akár az a bandita a rémálmodban. De mi ez az „én”? Ki ez? Nézd csak meg szépen! – Én nézni akarom, de… – Ha akarod, akkor most miért nem magadat nézed, hanem ezt az „én”-t, ezt a „nézni”t, ezt az „akarom”-ot, ezt a „de”-t? – Jól van – mondtam –, akkor válaszoljon a kérdésemre! Képes rá egyszerűen válaszolni? – Képes, csak mi értelme? – Ki maga, Csapajev? – Nem tudom – válaszolta. Két-három golyó csattant a fürdőház deszkafalán, röpültek a szilánkok, és ösztönösen lehajtottam a fejem. Halk hangok hallatszottak az ajtó mögül – úgy tűnt, tanakodnak ott valamin. Csapajev töltött két pohárral, és koccintás nélkül ittunk. Rövid habozás után fölvettem egy fej hagymát az asztalról. – Értem, hogy mire gondol – mondtam, és haraptam a hagymából –, de biztos másképpen is lehet válaszolni, igaz? – Lehet – mondta Csapajev. – Akkor hát ki maga, Vaszilij Ivanovics? – Én? – kérdezett vissza, és rám emelte a szemét. – A lámpa visszfénye vagyok ezen az üvegen. Úgy éreztem, hogy a szemében tükröződő fény az arcomba csap. És ekkor teljesen váratlanul mindent megértettem, és minden eszembe jutott.

Az ütés olyan erős volt, hogy első pillanatban azt hittem, hogy egyenesen a szoba közepén robbant föl egy ágyúlövedék. De szinte azonnal magamhoz tértem. Nem volt szükségem, hogy valamit kimondjak, de a beszéd tehetetlenségi ereje már szavakká alakította a gondolatomat. – A legérdekesebb – suttogtam –, hogy én is. – Akkor hát ki ez? – kérdezte, és rám mutatott az ujjával. – Puszta. – Hát ez? – mutatott önmagára. – Csapajev. – Nagyszerű! Hát ez? – mutatott körbe a szobában. – Nem tudom – mondtam. Ebben a pillanatban egy golyó nagy zajjal átütötte az ablakot, eldurrant a köztünk álló üveg, és ránk zúdult a bundapálinka maradéka. Néhány pillanatig szótlanul néztünk egymásra, aztán Csapajev fölállt, a padhoz ment, amelyen a zubbonya feküdt, levette róla az ezüstcsillagot és a szobán keresztül odahajította nekem. A mozdulatai hirtelen gyorsakká és pontosakká váltak; nehéz volt elhinni, hogy ez ugyanaz az ember, aki az imént még üres tekintettel bámulta az üveget, s közben részegen himbálta magát a hokedlin. Fölkapta az asztalról a lámpát, gyorsan szétcsavarta, a földre löttyintette a petróleumot, és beledobta az égő kanócot. A petróleum után a szétömlött pálinka is lángra lobbant, és a helyiséget a kezdődő tűzvész komor fénye világította meg. Csapajev arca, amelyre mély árnyékokat vetett a földön égő tűz, hirtelen nagyon ősinek és furcsán ismerősnek tűnt. Egyetlen mozdulattal felborította az asztalt, lehajolt, és egy fémkarikánál fogva fölemelt egy kis nyílásfedőt. – Menjünk innen – mondta –, itt nincs több keresnivalónk! Kitapogattam a létrát, és ereszkedni kezdtem a nyirkos, hideg sötétbe. A kút alja olyan két méterrel volt a padló szintje alatt; először nem értettem, hogy mit keresünk ebben a gödörben, de aztán hirtelen a semmibe lódult a lábam, amikor ki akartam tapogatni a kút falát. Az utánam ereszkedő Csapajev csizmája megérintette a fejemet. – Előre! – parancsolta. – Szaporán! Alacsony, fatámaszokkal megerősített járat indult a lépcsőtől. Másztam előre, s közben próbáltam valamit kivenni a sötétben. Az eléggé érezhető huzat alapján nem volt messze a kijárat. – Állj! – suttogta Csapajev. – Egy pillanatig várni kell. Olyan két méterrel volt mögöttem. A földre ültem, és hátammal az egyik támasztéknak dőltem. Érthetetlen kiáltásokat és zajt hallottam; egyszer tisztán kivettem Furmanov hangját, aki ezt ordította: „Ne mássz le, az anyád…! Megégsz! Mondom, hogy nincsenek ott – elmentek! És a kopaszt elkaptátok?” Ezekre az emberekre gondoltam, akik a nehéz füstfelhőkben, a kollektíven elhomályosult értelmük teremtette torz kimérák közt rohangálnak – és rettenetes nevethetnékem támadt. – Hé, Vaszilij Ivanovics! – szólítottam halkan. – Mi van? – válaszolta. – Egyvalamit megértettem – mondtam. – Csak egyetlen szabadság van: amikor az ember megszabadul attól, amit az értelem épít. Ezt a szabadságot hívják úgy, hogy „nem

tudom”. Teljesen igaza van. Tudja, van egy mondás, amely szerint hazugság a kimondott gondolat. Csapajev, én azt mondom, hogy a ki nem mondott gondolat is hazugság, mert bármelyik gondolatban benne van a kimondottság. – Ezt nagyon jól mondtad ki, Petyka! – Abban a pillanatban, amikor tudok – folytattam –, már nem vagyok szabad. De abszolút szabad vagyok, amikor nem tudok. A szabadság az összes titkok legnagyobbika. Ők – böktem az ujjammal az alacsony földmennyezet felé – egyszerűen nem is tudják, hogy mennyire szabadok. Nem tudják, hogy kik ők valójában. Ők… – görnyedtem össze a visszafojthatatlan nevetési rohamtól –, ők azt hiszik, hogy szövőmunkások… – Halkabban – mondta Csapajev. – Ne nyeríts, mint egy ló! Meghallják. – Illetve nem, ők – mondtam fuldokolva – nem is hiszik, hogy szövőmunkások… Biztosak benne… Meglökött a csizmás lábával. – Előre! – mondta. Néhány mély lélegzetet vettem, hogy magamhoz térjek, és másztam tovább. Az út további részét szótlanul tettük meg. Olyan szúk és szorongató volt a folyosó, hogy bizonyára ettől hihetetlenül hosszúnak tűnt. A föld alatt nyirkosság- és különös szénaszag érződött, méghozzá az utóbbi egyre erősebben. Végül előrenyújtott kezem földfalba ütközött. Fölálltam, és valami vasban fájdalmasan megütöttem a fejem. A körülöttem terjengő sötétségben tapogatózva arra jutottam, hogy sekély gödörben állok, amely fölött vasfelület van. A föld szintje és e között a felület között körülbelül félméteres hézag volt; a hézagba bújtam, a hézagot kitöltő szénát széttúrva egy-két métert kúsztam, s egy nagy tömörgumi keréknek ütköztem. Rögtön eszembe jutott a hatalmas szénaboglya, amely mellett folyton ott őrködött a hallgatag baskír a puskával, és rájöttem, hova lett Csapajev páncélkocsija. Egy pillanat múlva már a boglya mellett álltam – az egyik irányból szét volt hányva a széna, és látszott a páncélkocsi kissé nyitott, szögecselt ajtaja. A kúriát körbevették a lángok; fenséges és lenyűgöző látvány volt, mint egyébként minden tűzvészé. Tőlünk olyan ötven méterre kisebb tűzrakás lobogott a fák között – a fürdőház lángolt, amelyben az előbb még ott ültünk Csapajevvel. Mintha embereket láttam volna körülötte, de akár a fák megtört árnyékai is lehettek, amelyek egymásba gabalyodtak, amikor a tűz meg-megremegett egy-egy szélfuvallattól. Akár láttam őket, akár nem, az emberek kétségtelenül ott voltak, mert lövöldözés és eszelős kiáltások hallatszottak. Ha nem tudom, mi történik valójában, azt hihettem volna, hogy két csapat elkeseredett éjszakai csatát vív. Közvetlenül mellettem nesz hallatszott, és előkaptam a pisztolyomat. – Én vagyok az – mondta Anna. Gimnasztyorkában, lovaglónadrágban volt, a lábán csizma, a kezében pedig olyasfajta hajlított vaskar, amilyenekkel az autók motorját indítják be. – Hál' istennek – mondtam –, nem tudja elképzelni, mennyire izgultam, hogy nem látom. Maga a gondolat, hogy ez a részeg csürhe… – Ne lehelje rám a hagymaszagot – vágott a szavamba. – Hol van Csapajev? – Itt vagyok – mondta Csapajev, és előmászott a páncélkocsi alól.

– Hol voltak ilyen sokáig? – kérdezte Anna. – Már kezdtem aggódni. – Pjotr sehogy sem akarta megérteni – válaszolta Csapajev. – Volt egy pillanat, amikor azt hittem, hogy ottmaradunk. – És most már érti? – kérdezte Anna. Csapajev rám nézett. – Semmit sem ért – mondta. – Csak olyan lövöldözés kezdődött… – Ide figyeljen, Csapajev – kezdtem, de egy parancsoló kézmozdulattal leintett. – Minden rendben? – kérdezte Annát. – Igen – mondta az, és odaadta Csapajevnek a hajlított vasrudat. Hirtelen megértettem, hogy Csapajevnek igaza van, mint mindig; nem volt semmi olyasmi, amiről azt lehetett volna mondani, hogy megértettem. Csapajev gyorsan szétdobálta a páncélkocsi csapott homlokát fedő szénát, a hűtő nyílásába tette a rudat, és néhányszor megforgatta a gyújtómágnest. Halkan és erőt sugárzón berregni kezdett a motor. Anna kinyitotta az ajtót és eltűnt a páncélkocsiban, mi pedig követtük Csapajevvel. Csapajev becsukta az ajtót, aztán csettent a kapcsoló, és a föld alatti sötétséghez képest vakító fényben elém tárult az ismerős enteriőr: a bőrrel bevont keskeny díványok, az anyacsavarokkal a falhoz erősített tájkép és az asztal, amelyen egy könyvjelzővel megjelölt, kis formátumú Montesquieu-kötet és egy csomag Ira feküdt. Anna gyorsan fölment a csigalépcsőn, és félig eltűnvén a toronyban, a forgó géppuskás ülésre ült. – Kész vagyok – mondta. – Csak semmit sem látok a szénától. Csapajev megfogta a belső kommunikátor tölcsérét (a vezető, mint már rájöttem, a baskír őr volt, akit a harcosok egymás közt Batunak hívtak), és beleszólt: – Szétszórni a boglyát! És nehogy gödörbe menjen a kerék! Felbőgött a motor; megremegett a nehéz páncélkocsi, elindult és megtett néhány métert. Fölülről valami mechanikus zaj hallatszott – fölemeltem a fejem, és láttam, hogy Anna kávédaráló karjához hasonlító valamit teker, és a torony Anna ülésével együtt lassan elfordul a tengelye körül. – Most jobb – mondta Anna. – Bekapcsolni a reflektorokat! – mondta Csapajev a kagylóba. Az ajtón lévő kémlelőnyílásra tapasztottam a szemem. Mint kiderült, a páncélkocsi egész kerületén reflektorokat helyeztek el, és amikor kigyúltak, úgy tűnt, hogy valami sötét kertet megvilágító lámpákat kapcsoltak föl. Furcsa volt ez a kert. A fákra eső fehér elektromos fény sokkal erősebb volt, mint a tűzvész vöröslése – eltűntek az árnyak, amelyek sötétben cikázó embereknek tűntek, és láthatóvá vált, hogy körülöttünk nincs senki. De nem tartott sokáig az egyedüllét. Kezükben puskával, szövőmunkások tűntek fel a fényfolt határán – a reflektorok vakító fénye miatt kezükkel árnyékolva szemüket, szótlanul néztek bennünket. A páncélkocsi körül hamarosan puskacsövektől borostás élő kör zárult be. Beszédfoszlányok hallatszottak: – Hát itt vannak… nem, nem mennek el… már menekülnek… tedd el a gránátot, te hülye, a mieinket kapja telibe… Néhányszor a páncélkocsira lőttek, és a golyók pengve pattantak le a páncélról.

Összetört az egyik reflektor, és a tömeg elragadtatott, együtt értő kórusban bőgött fel körülöttünk. – Nos hát – mondta Csapajev –, egyszer minden véget ér. Anna, figyelem!… Anna óvatosan levette a géppuskáról a huzatot. Egy golyó a kémlelőnyíláshoz egészen közel csapódott az ajtónak, és mindenesetre odébb húzódtam. Anna a géppuska fölé hajolva a célzókészülékre tapadt, és arcát a hideg düh grimasza torzította el. – Tűz! Víz! Föld! Tér! Levegő! – kiáltotta Csapajev. Anna gyorsan tekerte a forgatókart, és a torony halk csikorgással kezdett elfordulni a tengelye körül. A géppuska hallgatott, és én értetlenül néztem Csapajevre. Nyugtató kézmozdulatot tett. A torony megtett egy teljes kört és megállt. – Mi van, csütörtököt mondott? – kérdeztem. – Nem – mondta Csapajev. – Csak már vége is. Hirtelen észrevettem, hogy nem hallok se lövéseket, se kiáltásokat. Teljesen megszűntek a külső hangok. Csak a motor halk, ismét hallhatóvá váló berregése maradt. Anna lejött a toronyból, mellém ült és rágyújtott. Észrevettem, hogy remegnek az ujjai. – Az agyag géppuska volt – mondta Csapajev. – Most már elmondhatom neked, hogy mi ez. Valójában egyáltalán nem géppuska. Egyszerűen arról van szó, hogy sok ezer éve, sokkal azelőtt, hogy Dipankara Buddha és Sákjamuni Buddha eljött a világba, élt Anagama Buddha. Nem vesztegette az időt a magyarázatokra, hanem bal keze kisujjával egyszerűen rámutatott a dolgokra, és rögtön láthatóvá vált azok igaz természete. Amikor rámutatott egy hegyre, eltűnt a hegy, amikor rámutatott egy folyóra, az is eltűnt. Hosszú történet – a lényeg: az egész azzal végződött, hogy önmagára mutatott a kisujjával, és ő is eltűnt. Csak jobb kezének ez a kisujja maradt belőle, amelyet a tanítványai egy darab agyagba rejtettek. Az agyag géppuska ez a Buddha kisujját rejtő agyagdarab. Réges-régen élt Indiában egy ember, aki megpróbálta a Föld legfélelmetesebb fegyverévé változtatni az agyagdarabot. De alighogy lyukat fúrt beléje, őrá mutatott rá a kisujj, és ő maga tűnt el. Ettől kezdve lezárt ládában őrizték a kisujját, és addig szállították egyik helyről a másikra, amíg egy mongol kolostorba került és eltűnt szem elől. És most, a körülmények egész sorának eredménye-képpen, hozzám került. Tust készítettem hozzá, és agyag géppuskának neveztem el. És éppen most hoztuk működésbe. Csapajev fölállt, kinyitotta az ajtót, és kiugrott a páncélkocsiból. Hallottam, amint a földnek vágódik a csizmája. Anna kiszállt utána, de én ülve maradtam a díványon, és a falon lévő angol tájképet néztem. Folyó, híd, felhős ég és valami homályos romok: hát tényleg – gondoltam –, tényleg? – Petyka – szólított Csapajev –, mit ülsz ott? Fölálltam és kiléptem az ajtón. Szénával teleszórt, olyan hét méter átmérőjű, teljesen szabályos földkörben álltunk, amely a semmibe szakadt. A határán kívül nem volt semmi – csak egyenetlen, halovány fény volt ott, amelyről nehéz lenne valamit is mondani. A kerek tér legszélén egy feltűzött szuronyú puska fele hevert. Eszembe jutott Blok Komédiasok-jának az a részlete, ahol az ablakba ugró Harlekin átszakítja a papírt, amelyre messzeséget festettek, és a szakadásban feltűnik a szürke, puszta semmi. Körülnéztem. A páncélkocsi motorja még mindig járt.

– De miért maradt meg ez a sziget? – kérdeztem. – Holt terület – mondta Csapajev. – A kisujj rámutatott mindenre, ami ennek a területnek a határán kívül volt a világban. Ez a terület olyan, mint a plafonra függesztett petróleumlámpa talpának az árnyéka. Oldalra léptem, és Csapajev elkapta a vállam. – Hová mész… Ne kerülj a géppuska elé. Aztán ezt mondta Annának: – Gyerünk, Anna! Táguljunk innen… Anna bólintott, és óvatosan bement a cső kurta tölcsére alá. – Nézd meg jól, Petyka! – mondta Csapajev. Anna a fogai közé szorította a papírszopókás cigarettát, és kis kerek tükör tűnt fel a kezében. Fölemelte a cső szintjéig, és mielőtt felfogtam volna, hogy mi történik, eltűnt a páncélkocsi. Egy szempillantás alatt és hihetetlenül könnyedén játszódott le minden, mintha csak kikapcsolták volna a laterna magicát, és kihunyt volna a kép a lepedőn. Csak négy sekély mélyedés maradt a kerekek után, amelyekben lassan kiegyenesedett a lenyomott fű. És már semmi sem zavarta meg a csendet. – És kész – mondta Csapajev. – Ez a világ nincs többé. – A francba – mondtam –, ott maradt a cigarettám… Ide figyeljen! És mi van a sofőrrel? Csapajev összerezzent, és ijedten előbb rám, aztán Annára nézett. – A francba – mondta –, róla megfeled-keztem… Te meg miért nem szóltál, Anna? Anna széttárta karját. Az őszinte érzés szikrája sem volt meg ebben a gesztusban, és arra gondoltam, hogy minden szépsége ellenére sem lehetne Annából színésznő. – Itt valami bűzlik nekem – mondtam. – Hol a sofőr? – Csapajev – mondta Anna –, nekem nem megy tovább. Oldja meg maga! Csapajev felsóhajtott, és megpödörte a bajszát. – Nyugodj meg, Petyka! – mondta. – Valójában semmiféle sofőr sem volt. Hisz tudod, hogy vannak olyan különleges pecséttel ellátott papírok, egy farönkre ragasztod, és… – Aha – mondtam –, szóval gólem volt. Értem. Csak nem kell teljesen hülyének nézni, jó? Régen észrevettem, hogy milyen furcsa az az alak. Hanem ilyen képességekkel egész szép karriert csinálhatott volna Péterváron, kedves Csapajev. – Láttam én már mindent ezen a te Péter-várodon – mondta Csapajev. – Állj, és Kotovszkij? – kérdeztem izgatottan. – Vele mi van, ő is eltűnt? – Mivel Kotovszkij sohasem létezett – mondta Csapajev –, meglehetősen nehéz erre a kérdésre válaszolni. De ha emberként izgat a sorsa, akkor ne félj! Biztosítalak, hogy Kotovszkij ugyanúgy képes létrehozni a maga világegyetemét, mint te vagy én. – És mi jelen leszünk benne? Csapajev elgondolkozott. – Érdekes kérdés – mondta. – Nekem sohasem jutott volna eszembe. Lehet, hogy jelen leszünk, de meg nem tudnám mondani, hogy milyen minőségben. Honnan tudjam, hogy milyen világot hoz létre Kotovszkij az ő Párizsában. Vagy pontosabban szólva, milyen Párizst hoz létre Kotovszkij az ő világában. – Na tessék – mondtam –, megint a szofisztika. Megfordultam és a tér széle felé indultam. De nem értem el egészen a széléig – amikor egy-két méter maradt a földkor határáig, megszédültem és lendületből a fenekemre

huppantam. – Rosszul van? – kérdezte Anna. – Fantasztikusan vagyok – válaszoltam –, de mit fogunk csinálni? Itt élünk hármasban? – Eh, Petyka – mondta Csapajev –, magyarázhat neked az ember, amennyit akar. Minden egyes forma – pusztaság. De mit jelent ez? – Mit? – Azt jelenti, hogy a pusztaság – az bármelyik forma. Csukd be a szemed! És most nyisd ki! Nem tudom, hogy öntsem szavakba ezt a pillanatot. Amit láttam, a szivárvány összes színében csillogó áradathoz, mérhetetlenül széles folyóhoz hasonlított, amely valahol a végtelenben kezdődött és ugyanolyan végtelenbe tartott. Addig terjeszkedett minden irányba a szigetünk körül, ameddig a szem ellátott, de mégsem tenger volt, hanem éppenséggel folyó, áradat, mert nyilvánvaló módon folyt. Káprázatos volt a fény, amellyel elárasztott bennünket, de egyáltalán nem vakított, nem volt benne semmi félelmetes, mert ugyanakkor végtelen erejű irgalom, boldogság és szeretet is volt – bár őszintén szólva semmit sem képes átadni ez a három szó, melyet trágársággá változtatott a művészet és az irodalom. Elég volt ezekre a folyton keletkező színes tüzekre és szikrákra nézni, mert ennek a szivárványos áradatnak a része volt minden, amire csak gondolni vagy amiről csak álmodni tudtam – pontosabban, ez a szivárványszínű áradat volt minden, amit csak gondolni vagy érezni tudtam, minden, ami csak létezni vagy nem létezni képes volt, s ugyanakkor tisztán éreztem, hogy semmiben sem különbözik tőlem. Én mindig az áradat voltam, és semmi más. – Mi ez? – kérdeztem. – Semmi – válaszolta Csapajev. – Nem olyan értelemben – mondtam. – Hogy hívják? – Különbözőképpen – válaszolta Csapajev. – Én az abszolút szeretet feltételes [16] folyójának nevezem. Rövidítve: Urálnak. Hol ezzé a folyóvá válunk, hol különböző formákat öltünk, de valójában nincsenek se formák, nem vagyunk mi, sőt Urál sincsen. Ezért is mondják: mi, formák, Urál. – De miért csináljuk ezt? Csapajev vállat vont. – Nem tudom. – Na de őszintén, kedves Csapajev! – mondtam. – Valamivel csak el kell foglalnunk magunkat ebben az örökkévalóságban – mondta. – Hát igyekszünk átúszni az Urált, amely valójában nincs. Ne félj, Petyka, merülj bele! – És fel tudok merülni? Csapajev tetőtőtől talpig végigmért. – Hiszen fel tudtál – mondta. – Ha egyszer itt állsz. – És megint önmagam leszek? – Petya, hát hogyne lennél önmagad, amikor abszolút minden vagy, ami csak lehetséges. Még akart valamit mondani, de Anna, miután elszívta a cigarettáját, a földre dobta a csikket, akkurátusan eltaposta, és még csak ránk sem nézve nekifutott s az áradatba

vetette magát. – Ez az – mondta Csapajev. – Helyes. Minek a sok fecsegés? Arcán áruló mosollyal rám nézett, és a tér széle felé kezdett hátrálni. – Csapajev – mondtam ijedten –, várjon! Nem hagyhat így itt! Legalább azt magyarázza meg… De már késő volt. A sarka alatt megindult a föld, elvesztette az egyensúlyát, és szétvetett karral, háttal a szivárványszínű ragyogásba zuhant, amely egy pillanatra szétnyílt, akár a víz, aztán összezárult fölötte, és egyedül maradtam. Néhány pillanatig dermedten néztem a helyre, ahol eltűnt Csapajev. Aztán rájöttem, hogy rettenetesen fáradt vagyok. Egy csomóba kotortam a téren szétszóródott szénát, ráfeküdtem, és a kimondhatatlanul magas, szürke égre meredtem. Hirtelen az jutott eszembe, hogy egyszerűen csak az Urál partján fekszem az idők kezdetétől, és fel-felébredve, egymást követő álmokat látok. De ha ez valóban így van – gondoltam –, akkor mire fecséreltem el az életem? Az irodalom, a művészet – mindezek nyüzsgő legyek voltak, amelyek a világegyetem utolsó szénanyalábja fölött röpködtek. Ki – gondoltam –, ki olvassa el leírt álmaimat? A minden irányból a végtelenbe tartó Urál sima felületére néztem. A toll, a jegyzetfüzet és mindazok, akik olvashatták a papíron hagyott jeleket – most csupán hol eltűnő, hol újra megjelenő színes szikrák és tüzek voltak. Tényleg megint így alszom el ezen a parton? – gondoltam. Egyetlen pillanatot sem hagytam magamnak a gondolkozásra, hanem talpra ugrottam, nekifutottam, és az Urálba vetettem magam. Szinte semmit sem éreztem – egyszerűen most minden irányban az Urál volt, ezért már semmiféle irány sem létezett. Megláttam azt a helyet, ahol az áradat kezdődött – és rögtön rájöttem, hogy az az én valódi otthonom. Akár egy szél sodorta hópehely, e felé a hely felé száguldottam. Először könnyű és súlytalan voltam, de aztán furcsa dolog történt: kezdtem úgy érezni, hogy valamiféle súrlódás hátrafelé húzza a lábszáramat és a könyökömet, és lassul a mozgásom. És ahogy lassulni kezdtem, az engem körülvevő ragyogás is kezdett kifakulni, és abban a pillanatban, amikor végérvényesen megálltam, a fényt tompa félhomály váltotta föl, amelynek forrása, mint hirtelen rájöttem, a plafon alatt égő villanykörte volt. A kezem és a lábam egy karosszékhez volt szíjazva, a fejem pedig kis viaszosvászon párnán feküdt. A félhomályból előlibbentek Timur Timurovics kövér ajkai, a homlokomhoz közeledtek, s hosszú, nedves csókban rátapadtak. – Teljes katarzis – mondta. – Gratulálok.

10

– „Nyolcezer-kétszáz verszta pusztaság – dalolta a rádiókészülék rácsa mögött egy érzelemtől remegő férfihang –, és nincs hely, ahol eltölthet-nénk az éjszakát. Most rettenetesen vidám lennék talán, ha nem lenne rád gondom, szülőhazám.” Vologyin fölállt, és kikapcsolta a rádiót. A zene elhallgatott. – Miért kapcsoltad ki? – kérdezte Szerdjuk, a fejét fölemelve. – Nem bírom Grebenscsikovot hallgatni – válaszolta Vologyin. – Persze tehetséges, de nagyon szereti cifrázni. Tiszta egy buddhizmus nála minden. Képtelen bármit is egyszerűen mondani. Tessék, most a szülőhazáról énekelt. Tudod, honnan vette? A Fehér Lótusz nevű kínai szektának volt egy mantrája: Aki nem született meg – az a szülő, a haza – az abszolút pusztaság. És mennyire rejtjelezte – belegárgyulsz, mire rájössz, hogy mire gondol. Szerdjuk vállat vont, és visszatért a munkájához. Miközben a gyurmát puhítottam, néha fürge ujjaira néztem, hogy hogyan hajtogat füzetlapokból papírdarvakat. Fantasztikusan ügyesen csinálta, és még oda sem nézett. Ugyanilyen darvakkal volt teledobálva a szoba, ahol a gyógyesztétikai gyakorlat folyt; nagyon sok hevert a földön, pedig Zserbunov és Barbolin éppen ma reggel söpört ki a folyosóra egy egész kupacra valót. De Szerdjukot egyáltalán nem érdekelte egyforma műveinek sorsa – ceruzával számot írt az éppen elkészült daru szárnyára, valahová a sarokba dobta, és rögtön kitépte a füzetből a következő lapot. – Mennyi van hátra? – kérdezte Vologyin, – Tavaszra készen kell lennem – mondta Szerdjuk, és rám nézett. – Figyelj, eszembe jutott még egy! – Mondd! – válaszoltam. – Na szóval, ott ül Petyka Csapajevvel, és piálnak. Hirtelen berohan egy katona, és aszondja: Jönnek a fehérek! Erre aszondja Petyka: Pucoljunk, Vaszilij Ivanovics! De Csapajev még két pohárral tölt, és aszondja: Igyál, Petyka! Na, megisszák. Megint berohan a katona, hogy jönnek a fehérek! Csapajev még tölt két pohárral, és aszondja: Igyál, Petyka! Megint berohan a katona, azzal, hogy már a háznál vannak a fehérek. És Csapajev megkérdi: Petyka, látsz te engem? Petyka aszondja, hogy nem. Erre Csapajev: Én se téged. Jól álcáztuk magunkat. Megvetően felsóhajtottam, és új gyurmadara-bot vettem föl az asztalról. – Ezt ismerem, csak más a vége – mondta Vologyin. – A fehérek berohannak, körbenéznek a szobában, és azt mondják: A francba, megint meglógtak. – Ez már közelebb van hozzá – mondtam –, bár így is zagyvaság. Még hogy fehérek… Nem értem, hogy tudott az egész ennyire eltorzulni. Na és van még valami? – Aztán van még egy – mondta Szerdjuk. – Na szóval, Petyka és Vaszilij Ivanovics

úsznak át az Urálon, és Csapajev a fogai közt tart egy kis bőröndöt… – Ja-aj – nyögtem fel. – Ki képes ilyen marhaságot kitalálni… – Már majdnem elmerül a vízben, de a bőröndöt nem engedi el. Petyka odakiált neki: Vaszilij Ivanovics, hagyd a bőröndöt, vízbe fúlsz! Erre aszondja Csapajev: Hogy képzeled, Petyka! Nem lehet. Ebben vannak a törzskari térképek. Na, nagy nehezen kiúsznak a partra, és akkor aszondja Petyka: Na, Vaszilij Ivanovics, mutasd a térképeket, amik miatt majdnem vízbe fúltunk! Csapajev kinyitja a bőröndöt. Petyka nézi, hát, krumpli van benne. Erre megkérdi: De hát miféle térképek ezek, Vaszilij Ivanovics? Csapajev fog két szem krumplit, a földre rakja őket és így szól: Nézd, Petyka! Itt állunk mi, és itt állnak a fehérek… Vologyin felnevetett. – Ennek már végképp egy szikra értelme sincs – mondtam. – Először is, Szerdjuk, ha magának tízezer élet után lehetősége adódik, hogy elmerüljön az Urálban, akkor úgy veheti, hogy nagy szerencséje van. Másodszor – végképp nem értem, hogy kerülnek ide folyton a fehérek. Azt hiszem, itt szükség lett volna Dzerzsinszkijre és a cégére. Harmadszor: ez a tudat metaforikus térképe volt, és egyáltalán nem a seregek állását feltüntető térkép. És nem krumpli volt, hanem hagyma. – Hagyma? – Igen, hagyma. Bár egy sor mélyen személyes ok miatt sokért nem adnám, ha krumpli lett volna. Vologyin és Szerdjuk hosszasan összenézett. – És ez akarja kiíratni magát – mondta Vologyin. – Á, eszembe jutott még egy. Csapajev ezt írja a naplójába: Június hatodika – visszaszorítottuk a fehéreket… – Nem vezetett semmiféle naplót – vetettem oda. – Június hetedike – visszaszorítottak bennünket a fehérek. Június nyolcadika – megjött az erdész, és a fehéreket is, minket is elkergetett. – Értem – mondtam –, ez biztos Jüngern báróra vonatkozik. Csak sajnos nem jött meg. Meg aztán, nem volt erdész, csak azt mondta, hogy mindig erdész szeretett volna lenni. Én, uraim, nagyon furcsállom mindezt. Maguk egész jól vannak informálva, de folyton az az érzésem, hogy szörnyű módon megpróbálja eltorzítani az igazságot valaki, aki pedig tudja, hogy történt valójában minden. És képtelen vagyok megérteni, mi a célja. Egy ideig senki sem törte meg a csöndet. A Timur Timuroviccsal való küszöbönálló beszélgetésen gondolkozva a munkámba mélyedtem. Egész eddig a pillanatig nem értettem a cselekedetei logikáját. Mariát egy héttel azután kiírták, hogy szétverte a fejemen Arisztotelész mellszobrát, Vologyinnak viszont, akinél normálisabb embert még nem láttam, nemrég új gyógyszerkúrát írtak elő. Semmi esetre sem kell előre kigondolni a válaszokat – töprengtem –, mert lehet, hogy egyetlen olyan kérdést sem tesz fel, amire felkészülök, és biztos rosszkor rukkolok elő valamelyik félkész termékemmel. Csak a szerencsére és a véletlenre hagyatkozhatom – gondoltam. – Rendben – mondta végül Vologyin. – Tud rá példát mondani, hogy pontosan mi szenvedett torzulást? El tudja mesélni, hogy volt igazából? – Pontosan mi érdekli? – kérdeztem. – A most említett esetek közül melyik? – Bármelyik. Vagy nézzünk valami újat! Hát, például ezt – bár el nem tudom képzelni,

mit lehetett itt eltorzítani. Kotovszkij vörös kaviárt és konyakot küldött Párizsból Csapajevnek. Csapajev pedig ezt írja a válaszlevélben: Köszönet, a pályinkát beszlopáltuk Petykával, bár nagyon poloskaszagú volt, az áfonyának nem láttunk neki, mert rettenetes halbűzt árasztott. Nem bírtam ki, és elnevettem magam. – Kotovszkij semmit sem küldött Párizsból. De volt valami hasonló eset. Étteremben ültünk, tényleg konyakot ittunk és vörös kaviárt ettünk hozzá – tudom, hogy furcsán hangzik, de fekete nem volt azon a helyen. A keresztény paradigmáról beszéltünk, és ezért annak a terminológiáját használtuk. Csapajev Sweden-borgnak azt a helyét kommentálta, ahol egy mennyei fénysugár a pokol fenekére hullott, és az ott élő lelkek bűzlő pocsolyának látták. Én úgy értettem, hogy maga a fény alakul át, Csapajev viszont azt mondta, hogy a fény természete nem változik, és minden a befogadás szubjektumától függ. Azt mondta, hogy nincsenek olyan erők, amelyek kizárnák a paradicsomból a bűnös lelket – egyszerűen maga a bűnös lélek nem akar odamenni. Nem értettem, hogy lehetséges ez, és akkor azt mondta, hogy Furmanov valamelyik szövőmunkása is halbűzt árasztó áfonyának venné a kaviárt, amelyet eszünk. – Értem – mondta Vologyin, és elsápadt. Hirtelen eszembe jutott valami. – Várjon csak, várjon! – mondtam. – Mit mond, hogy honnan küldték a konyakot? Vologyin nem válaszolt. – Nem mindegy? – kérdezte Szerdjuk. – Nem számít – mondtam elgondolkozva –, egyszerűen csak azt hiszem, hogy végre kezdek rájönni, hogy kitől ered ez az egész. Természetesen furcsa, és egyáltalán nem vall rá, de minden más magyarázat annyira abszurd… – Figyelj, eszembe jutott még egy! – mondta Szerdjuk. – Szóval Csapajev elmegy Ankához, az meg ott van meztelenül… – Tisztelt uram – vágtam a szavába –, nem érzi úgy, hogy kissé túlfeszíti a húrt? – De hát nem én találtam ki – válaszolta pimaszul Szerdjuk, és a sarokba dobta a legújabb darut. – Na és megkérdi tőle Csapajev: Miért vagy meztelen, Anka? Erre Anka aszondja: Nincsenek ruháim. Csapajev kinyitja a szekrényt, és aszondja: hogyhogy nincs? Egy ruha. Két ruha. Szerbusz, Petyka. Három ruha. Négy ruha. – Különben – mondtam –, az ilyen beszédért pofán kéne magát vágni. De engem valahogy csak elszomorít. Valójában minden egészen másképp történt. Annának születésnapja volt, és piknikezni mentünk. Kotovszkij rögtön berúgott és elaludt, Csapajev pedig magyarázni kezdte Annának, hogy az ember személyisége ruhatárra hasonlít, amelynek darabjait egymás után veszik ki a szekrényből, és minél kevésbé reális az ember valójában, annál több ruha van a szekrényben. Ez volt Csapajev születésnapi ajándéka Anna számára – mármint nem a ruhatár, hanem a magyarázat. Anna sehogy sem akart vele egyetérteni. Be akarta bizonyítani, hogy mindez igaz elméletben, de rá nem vonatkozik, mert ő mindig önmaga marad és nem visel álarcokat. De bármit mondott, Csapajev csak annyit válaszolt: Egy ruha. Két ruha – és így tovább. Érti? Aztán Anna megkérdezte, hogy ebben az esetben ki veszi fel ezeket a ruhákat, és Csapajev azt válaszolta, nem létezik senki, aki felvenné őket. És ekkor Anna megértette. Néhány

pillanatig hallgatott, aztán bólintott, Csapajevre emelte a tekintetét, Csapajev pedig elmosolyodott, és azt mondta: Adj isten, Anna… Ez az egyik legdrágább emlékem… Miért mesélem ezt magának? Forgószélként törtek rám a gondolatok. Eszembe jutott a furcsa mosoly, amelyet elválásunkkor láttam Kotovszkij arcán. Nem értem – gondoltam. A tudat térképéről hallhatott Kotovszkij, de hogy tudhatna az álcázásról? Hiszen elutazott, mielőtt… És hirtelen eszembe jutott, hogy mit válaszolt Csapajev a Kotovszkij sorsával kapcsolatos kérdésemre. És egy pillanat alatt teljesen világos lett minden. De egy dologgal nem számolt Kotovszkij – gondoltam, miközben éreztem, hogy felforr bennem a harag –, nem számolt azzal, hogy én is pontosan ugyanazt meg tudom csinálni, amit ő. És ha az ügetőlovaknak és a titkos szabadságnak ez a bekokainozott kedvelője bolondokházát készített számomra Párizsban, akkor én… – Most én is mondok egy viccet – mondtam. Úgy látszik, hogy az érzéseim tükröződtek az arcomon, mert Szerdjuk és Vologyin látható ijedelemmel nézett rám; Vologyin még hátra is csúszott székestül. Szerdjuk így szólt: – Csak nem kell mellre szívni, jó? – Akkor meghallgatják? – kérdeztem. Na szóval. Máris… Aha, megvan. A pápuák elkapják Kotovszkijt, és aszondják neki: Megeszünk, a kopasz skalpodból pedig dobot csinálunk. Most pedig mondd meg, hogy mi az utolsó kívánságod! Kotovszkij gondolkozik, és aszondja: Adjatok egy árt! Odaadják neki az árt, Kotovszkij meg tiszta erőből a fejébe döfi, és torkaszakadtából felordít: Nem lesz dobotok, mocskok! Vadul felnevettem, és ebben a pillanatban kinyílt az ajtó. Zserbunov bajszos arca jelent meg. Óvatosan körbenézett a szobában, és rajtam állt meg a tekintete. Köhintettem, és megigazítottam a köntösöm gallérját. – Timur Timurovicshoz! – mondta. – Megyek – mondtam, fölálltam a székről, és óvatosan a Szerdjuk darvaival teli munkaasztalra tettem a befejezetlen fekete gyurma bublikot. Timur Timurovics kitűnő hangulatban volt. – Remélem, Pjotr, megértette, hogy miért neveztem teljes katarzisnak azt, ami az utolsó szeánszon történt magával. Kitérően vállat vontam. – Nézze – mondta –, már elmagyaráztam magának, hogy a célt tévesztett pszichés energia bármilyen mánia vagy fóbia formáját öltheti. A módszerem abból áll, hogy az ilyen mániát vagy fóbiát a belső logikájából kiindulva vizsgáljuk. Leegyszerűsítve: ha azt mondja, hogy maga Napóleon… – Nem mondom azt. – Tegyük fel, hogy mondja. Nos, ahelyett, hogy megpróbálnám bebizonyítani a tévedését vagy hogy inzulinsokkot váltanék ki, azt mondom: Rendben, maga Napóleon. De mit fog csinálni? Partra száll Egyiptomban? Elrendeli a kontinentális zárlatot? Vagy lemond a trónról, és szépen hazamegy a Korzika utcába? És a többi már abból fog következni, amit válaszol. Nézze például a szobatársát, Szerdjukot! Pszichés világának

legvirulensebb részét ezek a japánok jelentik, akik állítólag arra kényszerítették, hogy vágja fel a hasát. Velük még akkor sem történik semmi, ha Szerdjuk megéli a szimbolikus halált – épp ellenkezőleg, a képzeletében még akkor is élni fognak, amikor ő már halott. Amikor pedig magához tér, semmi jobbat nem tud kitalálni, mint hogy ezeket a papírrepülőket hajtogassa. Biztos vagyok benne, hogy valamelyik újabb hallucinációjában javasolták neki. Azaz a betegség a psziché oly kiterjedt részét érintette, hogy néha operatív beavatkozáson kezdek gondolkozni. – Miféle operatív beavatkozáson? – Nem számít. Szerdjukról csak az összehasonlítás kedvéért beszélek. Most nézze meg, hogy mi történt magával! Úgy találom, hogy ez módszerem igazi diadala. Eltűnt, feloldódott önmagában ez az egész beteges részletességgel kidolgozott világ, amelyet felépített a maga elhomályosult tudata, és nem az orvos nyomására, hanem mintegy önmaga törvényeit követve tűnt el. A maga pszichózisa kimerítette önmagát. A célt tévesztett pszichés energia a psziché többi részéhez integrálódott. Ha helyes a teóriám – és szeretném ezt hinni –, maga most abszolút egészséges. – Meggyőződésem, hogy helyes a teóriája – mondtam. – Én persze nem értem teljes mélységében… – Nem is kell értenie – mondta Timur Timu-rovics. – Elég annyi, hogy a mai napra maga a legjobb igazolása. És nagyon köszönöm, Pjotr, hogy olyan részletesen leírta a hallucinációit – erre nem olyan sok beteg képes ám. Nincs ellene kifogása, ha a feljegyzése részleteit felhasználom a monográfiámban? – Számomra nagy megtiszteltetés. Kedvesen megveregette a vállam. – Jó-jó, ne legyen ilyen hivatalos. Velem egyszerűen viselkedhet. Én a barátja vagyok. Fölvett az asztalról egy elég vastag, gemkapoccsal összefogott papírcsomót. – Csak arra kérem még, hogy teljesen komolyan töltse ki a kérdőívet. – Kérdőívet? – kérdeztem. – Formalitás. Az Egészségügyi Miniszté-riumban folyton kitalálnak valamit – sok náluk az ember, és nincs mit csinálniuk. Ez az úgynevezett szociális azonosságot vizsgáló teszt. Van egy csomó kérdés, és mindegyik után több válasz áll. Az egyik helyes, a többi abszurd. A normális ember egy pillanat alatt felismeri. Végiglapozta a papírcsomót. Legalább tíz-tizenöt lapból állt. – Bürokrácia, persze, de hát körlevelek is jönnek hozzánk. Muszáj, amikor kiírunk valakit. És mivel semmi okot nem látok rá, hogy tovább itt tartsam, tessék a toll, és rajta! Elvettem tőle a kérdőívet, és az asztalhoz ültem. Timur Timurovics tapintatosan a könyvespolc felé fordult, és levett egy roppant vastag kötetet. A kérdőíven több téma szerepelt, úgymint: Kultúra, Történelem, Politika és még valami. Találomra belelapoztam a Kultúrába, és ezt olvastam: 32. Az alábbi filmek közül melyiknek a végén kergeti szét a hős a gazembereket, nehéz keresztfát forgatva a feje fölött? a) Alekszandr Nyevszkij b) Názáreti Jézus

c) Az Istenek alkonya 33. A felsorolt nevek közül melyik szimbolizálja a mindent legyőző jót? a) Arnold Schwarzenegger b) Silvester Stallone c) Jean-Claude Van Damme Igyekezvén nem elárulni a zavaromat, egyszerre több oldalt átfordítottam, és valahová a történelmi rész közepére jutottam: 74) Melyik objektumra lőtt az Auróra cirkáló? a) Reichstag b) Patyomkin páncélos c) Fehér Ház d) a Fehér Házból kezdtek lőni Hirtelen eszembe jutott az a szörnyűséges, sötét októberi éjszaka, amikor az Auróra bejött a tengerről a Néva torkolatába. Fölhajtott gallérral álltam a hídon és idegesen cigarettáztam, miközben a cirkáló távoli, sötét tömegét néztem – egyetlen fény sem látszott a hajón, csak a vékony acélárbocok csúcsán remegett elmosódott elektromos fény. Két megkésett járókelő állt meg mellettem – egy csodálatosan szép gimnazista lány és az őt kísérő, hirdetőoszlopra hasonlító kövér nevelőnő. – Look at it, missis Brown! – kiáltott fel a lány, ujjával a szörnyűséges fekete hajóra mutatva. – This is Saint Elmo's fires! – You are mistaken, Katya. There is nothing saintly about this ship – mondta halkan a nevelőnő, majd rám sandított, és így szólt: – Let's go! Standing here could be dangerous. Megcsóváltam a fejem, hogy elűzzem az emléket, és átfordítottam még néhány lapot. 102. Ki teremtette a világmindenséget? a) Isten b) Katonaanyák Bizottsága c) Én d) Kotovszkij Akkurátusan összehajtottam a kérdőívet, és kinéztem az ablakon. Egy nyárfa behavazott csúcsát láttam, amelyen egy varjú gubbasztott. Egyik lábáról a másikra helyezte a súlyát, és hó hullott az ágról, amelyen ült. Aztán lent felbőgött valami motor, és elijesztette a varjút. A szárnyát súlyosan lebbentgetve elvált a fától és elrepült a kórháztól – addig néztem, amíg szinte láthatatlan ponttá változott. Aztán lassan Timur Timurovicsra emeltem a szemem, és figyelmes tekintetének ütközött a pillantásom. – Mondja, és egyáltalán minek kell ez a kérdőív? Minek találták ki?

– Én magam sem tudom – válaszolta. – Bár persze bizonyos ráció van benne. Egyikmásik beteg olyan ravasz, hogy a gyakorlott orvost is képes az ujjai köré csavarni. Úgyhogy a kérdőív arra az esetre szolgál, ha Napóleon ideiglenesen kész elismerni az elmebaját, csak hogy kimehessen, és megrendezhesse a Száz Napot… Valami ijedt gondolat villant meg a szemében, de rögtön rácsapta a szemhéját. – Bár – mondta, miközben gyorsan odajött hozzám –, teljesen igaza van. Csak most jöttem rá, hogy egész mostanáig úgy viszonyulok magához, mint beteghez. Tehát ezek szerint nem bízom magamban. Rettenetesen ostoba dolog, de foglalkozási ártalom. Kirántotta a kezemből, kettészakította és a szemétkosárba dobta a kérdőívet. – Menjen, készülődjön! – mondta az ablak felé fordulva. – A papírokat már megírtuk. Zserbunov kiviszi az állomásra. És ha valami előadódna, tudja a telefonszámomat! Por- és kamraszaga volt a kék pamutnadrágnak és a fekete pulóvernek, amelyeket kiadott Zserbunov; nagyon nem tetszett, hogy a nadrág gyűrött, és valamivel össze van fröcskölve, de Zserbunov azt mondta, hogy nincs vasaló a gazdasági blokkban. – Ez itt nem mosoda – mondta epésen –, és nem is a kulturális minisztérium. Fejemre tettem a kerek kucsmát, fölvettem a bordázott talpú magas szárú cipőt és a szürke gyapjúkabátot, amely még elegáns is lett volna, ha nem teszi tönkre a hátán lévő, pörkölt szélű lyuk. – Biztos bevedeltél, és valamelyik haverod cigarettát nyomott a hátadhoz – kommentálta Zserbunov, miközben fölvette méregzöld, kapucnis dzsekijét. Érdekes, hogy nem éreztem sértőnek ezeket a pimasz futamokat, amelyeket a kórteremben sohasem engedett meg magának. Ellenkezőleg, varázsos zenének hangzottak, mert azt jelentették, hogy szabad vagyok. Tulajdonképpen még csak nem is pimaszkodott, hanem ilyen volt a beszédmodora. Tovább nem voltak rám érvényesek a szolgálati etika szabályai – én megszűntem páciens, ő megszűnt ápoló lenni, és fehér köpenyével együtt a ferdén a falba vert szögre akasztott mindent, ami eddig összefűzött bennünket. – És az útitáska? – kérdeztem. A tettetett értetlenségtől elkerekült a szeme. – Nem volt semmiféle útitáska – mondta. – Timur Timuroviccsal intézd el! Itt a bukszád, és ahogy benne volt húszezer, úgy benne van most is. – Értem – mondtam. – Hiába keresi itt az ember az igazát. – Miért, mit hittél? Nem vitatkoztam tovább. Ostobaság volt még csak szóba hozni is a dolgot; megelégedtem azzal, hogy a dzsekije oldalzsebéből észrevétlenül kihúztam a töltőtollat. Annyira hétköznapi módon tárult ki a szabadságra nyíló ajtó, hogy némi kiábrándulást éreztem. Az ajtón kívül betonkerítéssel körbevett, behavazott udvar volt; a kerítésen, pont velünk szemben nagy vaskapu zöldellt, amelyet valamiért vörös csillagok díszítettek. A kapu mellett portaépület állt, amelynek kéményéből lenge füst szállt föl. Egyébként sokszor láttam mindezt az ablakból. Miután leértünk a tornácról, visszanéztem a kórház arctalan, fehér épületére. – Mondja, Zserbunov, melyik a kórtermünk ablaka?!

– Második emelet, a saroktól a második – válaszolta Zserbunov. – Ahol ni, látod, integetnek neked. Két sötét emberalakot láttam az ablakban. Az egyik fölemelte a tenyerét és az üveghez szorította. Visszaintegettem nekik. Zserbunov meglehetősen durván megrántotta a kabátom ujját. – Gyerünk! Lekésed a HÉV-et. Megfordultam, és követtem a kapu felé. Szűk és meleg hely volt a porta. A zöld tányérsapkát viselő őr – a sapkarózsán két egymást keresztező puska látszott – kis ablak mögött ült, amely előtt kurta, festett vascsőből készült sorompószerűség volt. Sokáig vizsgálta az iratokat, amelyeket Zserbunov adott oda neki, néhányszor megjáratta a tekintetét az arcom és a fényképem közt, halkan néhány mondatot váltott Zserbunovval – és a végén fölemelkedett a sorompó. – Látod, milyen komoly – mondta Zserbunov, amikor kiértünk a portáról. – Azelőtt magánzárkában ült. – Értem – mondtam. – Érdekes eset. Na és, őt is kigyógyította Timur Timurovics? Zserbunov ferde pillantást vetett rám, de nem válaszolt. Behavazott gyalogút kezdődött a kórház kapujánál. Először ritka nyírfaerdőben tekergőzött, aztán vagy tíz percig fátlan területen mentünk, majd újra erdő következett. A civilizációnak nyoma sem látszott, ha nem számítjuk a vastag villanyvezetékeket, amelyek óriási, Bugyonnij-sapkás vörösgárdista csontvázakra hasonlító magányos fém távvezetékoszlopok közt lógtak be. Hirtelen véget ért az erdő, és a HÉV-megálló betonplatójánál találtuk magunkat, amelyre falépcső vezetett föl. A plató egyetlen építménye egy bágyadtan füstölgő kéményű téglabódé volt, amely rendkívüli módon hasonlított a kórházi portára. Még arra is gondoltam, hogy ebben az ismeretlen világban ez az elterjedt típusépület – bár persze még nem volt elég tapasztalatom az általánosításhoz. Zserbunov a bódé ablakocs-kájához ment, és jegyet váltott nekem. – Nahát akkor – mondta. – Ott jön a HÉV. Negyed óra a Jaroszlavi pályaudvarig. – Nagyszerű – mondtam. – És mihez kezdesz civilben? Fölszedsz valami nőcit? Kissé kínosan érintett a kérdése. A katonákkal való hosszú kapcsolat alapján tudtam, hogy az élet személyes oldalainak szemérmetlen megtárgyalása körülbelül ugyanazt a funkciót tölti be az alsóbb néposztályoknál, mint az időjárásról való beszélgetés a magasabb körökben. Úgy látszik, hogy Zserbunov azonnal igyekezett megismerni az intimitásokat és részletesen meg akarta őket tárgyalni. Vállat vontam. – Nem mondhatnám, hogy különösebben hiányoznak a maga nőcijei, Zserbunov. – Aztán miért nem? – Azért, mert az összes fehérnép szuka. – Ez igaz – sóhajtott fel. – Na de mégis, mit fogsz csinálni? Valaminek csak el kell menni? – Fogalmam sincs. Tudok verset írni, tudok lovasszázadot vezetni. Majd meglátom.

A villanyos vonat megállt, sziszegve kinyíltak az ajtók. – Na akkor… – mondta Zserbunov, felém nyújtva rákollószerű kezét. – Viszlát! – Isten önnel – válaszoltam. – És kérem, adja át legjobb kívánságaimat a szobatársaimnak! Amikor kezet szorítottam vele, megláttam a kézfején egy tetoválást, amelyet addig nem vettem észre. Elmosódott kék horgonyt ábrázolt, amely fölött nehezen kivehető betűk álltak: BALTI FLOTTA. A betűk halványak és bizonytalan körvonalúak voltak, mintha megpróbálták volna kiszedni őket. A kocsiban a kemény fapadra ültem. A szerelvény elindult; az ablakon kívül visszafelé lebegett Zserbunov köpcös alakja és mindörökre eltűnt a nemlétben. Amikor a kocsi a peron legszéléhez ért, a korlátja fölött megláttam egy két rúdra erősített táblát, amelyen ez állt: LOZOVAJA ÁLLOMÁS. A Tverszkoj bulvár majdnem ugyanolyan volt, mint amikor utoljára láttam – megint február volt: hóbuckák, sötét homály, amely furcsa módon még a nappali világosságba is beszűrődött. A padokon mozdulatlan öregasszonyok ültek, akik az elhúzódó hóbuckaháborúba merült, színesen öltöztetett gyerekeket őrizték; odafönt, a vezetékek hálója fölött a földhöz nagyon közel lógott az ég. Volt egyébként különbség is, amelyet a bulvár végére érve vettem észre. A bronz Puskin eltűnt, de a helyén támadt tátongó pusztaság, furcsa módon, a lehető legjobb emlékműnek látszott. Most a Sztrasztnoj-kolostor helyén is pusztaság volt, amelyet alig takartak a csenevész fák és az ízléstelen lámpák. Egy padra ültem a láthatatlan emlékművel szemben, és rágyújtottam egy rövid, sárga szopó-kás cigarettára, amellyel kedvesen megkínált a mellettem ülő, operettbe illő egyenruhát viselő katonatiszt. A cigaretta olyan gyorsan égett, mint a gyújtózsinór, és enyhe salétromíz maradt utána a számban. Néhány gyűrött bankjegy volt a zsebemben – ránézésre nem sokban különböztek a Duma kibocsátotta szivárványszínű százasoktól, de méretre sokkal kisebbek voltak. Még a pályaudvaron kiderítettem, hogy ez a pénz egy ebédre futja egy olcsó étteremben. Elég sokáig ültem a padon, azon töprengve, hogyan legyen ezután. Már sötétedni kezdett, és a meglehetősen sok ismerős ház tetején valami eszelős volapük nyelvű villanyfeliratok gyúltak ki: SAMSUNG, OCA-CO A, OLBI. Abszolút nem volt hová mennem ebben a városban; perzsának éreztem magam, aki valami érthetetlen ok miatt Marathónból Athénba futott. – És tudja, tisztelt uram, milyen az, amikor többé nincs hová mennie az embernek? – dünnyögtem halkan, az égen fénylő szavakat nézve, és felnevettem, amikor eszembe jutott a női Marmeladov a Zenélő Burnótszelencéből. És hirtelen világossá vált, hogy mit kell tennem. Fölálltam a padról, keresztülmentem az utcán, megálltam a járda szélén, és fölemeltem a kezem, hogy megállítsak egy autót. Szinte azonnal fékezett egy havas latyakkal összefröcskölt áramvonalas kocsi. A kormányánál ülő szakállas úriember valahogy Tolsztoj grófra hasonlított, csak a szakálla volt kissé rövidebb. – Hová? – kérdezte. – Nos, nem emlékszem a pontos címre, de egy Zenélő Burnótszelence nevű helyet

keresek. Kávéház. Valahol itt van a közelben – lefelé a bulváron és balra, a Nyikitszkije Vorota közelében. – A Herzen utcában van? Vállat vontam. – Nem hallottam róla – mondta a szakállas úriember. – Biztos mostanában nyílt meg. – Nem, dehogy, már elég régen. – Tízezer. A pénzt előre kérem! Kinyitottam az ajtót, és a mellette lévő ülésre ültem. Az autó elindult. Lopva a sofőrre pillantottam. Furcsa zakója volt – a szabása olyan, mint a katonai zubbonyé, amelyet úgy szerettek hordani a bolsevik fejesek, de valami liberális kockás posztóból varrták. – Nagyon jó automobilja van – mondtam. Láthatóan hízelgett neki a megjegyzésem. – Most már öreg – mondta –, de a háború után az egész világon nem volt jobb kocsi a Pobedánál. – A háború után? – kérdeztem rá. – Na, persze, nem végig a háború után – mondta –, de olyan öt évig biztosan. De most leromboltak mindent a k…a anyjukba. Ezért jutottak hatalomra a kommunisták. – Csak a politikáról ne! – egyáltalán nem értek hozzá, és folyton belezavarodom! Gyors pillantást vetett rám. – Hát azért van ez a totális összeomlás, fiatalember, mert maga és a magához hasonlók nem értenek a politikához. Mert mi a politika? A politika arról szól, hogy hogyan éljünk ezután. Ha mindenki arra gondolna, hogy hogyan kell felépíteni Oroszországot, akkor egyáltalán nem szorulna rá, hogy felépítsék. Ilyen, már megbocsásson, a dialektika. – És mihez akarja rögzíteni ezt a dialektikát? – Tessék? – Á, semmi. Megálltunk a bulvár elején. Torlódás volt előttünk – ideges dudaszó hallatszott, és narancssárga, piros lámpák villogtak. A szakállas úriember hallgatott, és arra gondoltam, hogy ellenségesnek találhatja a szavaimat. Szerettem volna eloszlatni a feszültséget. – Tudja – mondtam –, ha tanít valamire a történelem, arra mindenképpen, hogy mindenki, aki fel akarta építeni Oroszországot, azzal végezte, hogy őt építette fel Oroszország. Mégpedig nem a legjobb tervrajz szerint. – Helyes – mondta. – Éppen ezért kell gondolkozni, hogyan építsük fel úgy, hogy ez ne ismétlődjön meg! – Ami engem illet, nekem nem kell rajta gondolkoznom – mondtam. – Nagyon jól tudom, hogyan kell felépíteni. – Igen? Na és hogyan? – Nagyon egyszerűen. Hagyni kell, hogy feloldódjon saját természetében Oroszország fogalma és képe, ahányszor csak megjelenik az ember tudatában! És mivel Oroszország fogalmának és képének nincs semmiféle saját természete, végeredményeképpen Oroszország teljesen felépítettnek bizonyul. Figyelmesen rám nézett. – Értem – mondta. – Csak ez kell az amerikai cionistáknak. Mert a maguk egész

nemzedékének meghülyítették az agyát. Az autó elindult, és befordult a Nyikitszkaja utcára. – Nem nagyon értem, kikről beszél – mondtam –, de ha így van, fogni kell magát az embernek, és fel kell építeni ezeket az amerikai cionistákat. – És hogy építi fel őket, ha szabad érdek-lődnöm? – Ugyanúgy – válaszoltam. – És Amerikát is fel kell építeni. Meg egyáltalán, miért kell elaprózni? Ha már felépít valamit az ember, akkor rögtön az egész világot! – Akkor maga miért nem teszi? – Éppen ezt akarom ma megvalósítani – mondtam. Az úriember leereszkedően a levegőbe bökött a szakállával. – Ostobaság, persze, komolyan beszélni magával, de meg kell jegyeznem, hogy nem maga az első, aki löki ezt a marhaságot. Azt a látszatot kelteni, hogy kételkedik az ember a világ realitásában – ez éppen ettől a realitástól való eltávolodás legkishitűbb formája. Totál gyengeelméjűség, ha tudni akarja. Minden látszólagos abszurditása, kegyetlensége és értelmetlensége ellenére is létezik ez a világ, vagy nem? Létezik az összes problémájával? Nem válaszoltam. – Ezért a világ nem reális voltáról folyó beszélgetések nem a nemes lelkiségről tanúskodnak, hanem épp ellenkezőleg. Ha nem fogadja el a teremtést, akkor a Teremtőt nem fogadja el. – Nem nagyon értem, mi az a lelkiség – mondtam. – De ami ennek a világnak a teremtőjét illeti, azt elég jól ismerem. – Hogyan? – Úgy bizony. Grigorij Kotovszkijnak hívják, Párizsban lakik, és az alapján, amit a maga csodálatos autójából látunk, továbbra is kokainnal él. – Ez minden, amit mondani tud róla? – Még azt is tudom, hogy most le van ragasztva a feje sebtapasszal. – Értem. Megkérdezhetem, hogy melyik pszichiátriai intézetből szalajtották? Gondolkozni kezdtem. – Azt hiszem, hogy a tizenhetesből. Igen, pontosan, a kapun volt egy kék tábla, és azon a tizenhetes szám szerepelt. És még az is ki volt írva, hogy mintaintézet. A kocsi megállt. Kinéztem az ablakon. A konzervatórium épületét láttam. Valahol a közelben volt a Burnót-szelence. – Kérdezzük meg valakitől az utat! – mondtam. – Nem viszem tovább – mondta az úriember. – Szálljon ki a francba! Vállat vontam, kinyitottam az ajtót, és kiszálltam. Az áramvonalas autó villámsebesen elindult, és elhajtott a Kreml felé. Nagyon sérelmes volt, hogy az én nyílt és őszinte beszédre tett kísérletem ilyen fogadtatásra talált. Egyébként már minden vonásával együtt felépítettem ezt a szakállas úriembert, mire a konzervatórium sarkáig értem. Körülnéztem. Határozottan ismerős volt az utca. Megtettem vagy ötven métert, és láttam, hogy jobbra kanyarodik. És szinte rögtön a kanyar után ott volt az ismerős kapualj, amelynél azon az emlékezetes téli éjszakán megállt von Fuhrnehr autója.

Pontosan olyan volt, mint akkor, csak most mintha más lett volna a ház színe. És még sok, különböző színű és a legkülönbözőbb formájú autó állt az úttesten. Gyorsan keresztülmentem az elmondhatat-lanul nyomasztó udvaron, és az ajtó előtt találtam magam, amely fölött acélból és üvegből készült futurisztikus szélvédő meredezett. A szélvédőhöz kis cégért erősítettek, az alábbi szöveggel: BIKA IVAN John Bull Pubs International Az ajtó mellett néhány, félig leeresztett rózsaszín függönnyel takart ablak világos volt; ismeretlen hangszer mélabús, gépies hangja hallatszott mögülük. Magam felé húztam az ajtót. Az ajtó mögött nagykabátokkal és nehéz bundákkal teleaggatott rövid folyosó nyílt; a végét egy meglepően durva vasajtó zárta le; aranygombos, kanárisárga zakót viselő, bűnöző külsejű férfi állt fel a fogadásomra a zsámolyról; furcsa telefonkagylót fogott a kezében, amelyen az elszakadt zsinór egy hüvelyknyi darabja meredezett. Megesküdtem volna, hogy az izgatottságtól a lábát rázva, a kagylóba beszélt egy pillanattal azelőtt, hogy felállt volna; ráadásul rosszul tartotta – úgy, hogy a vezetékdarab volt fölül. Valami rokon-szenvfélét váltott ki belőlem az ilyen bűnöző esetében szokatlan, megindító gyermeki képesség, hogy teljesen beleélje magát a fantáziavilágába. – Belépés csak klubtagok számára – mondta. – Ide hallgasson! – mondtam. – A közelmúltban jártam itt két barátommal, emlékszik? Puskatussal is ágyékon vágták. A rossz arcú, kanárisárga úriember képére fáradtság és undor kifejezése ült ki. – Emlékszik rá? – kérdeztem rá. – Emlékszem – mondta. – De hiszen már fizettünk. – Nem pénzért jöttem – válaszoltam. – Egyszerűen szeretnék elüldögélni maguknál. Higgye el, nem maradok sokáig. Kényszeredetten elmosolyodott, kinyitotta az acélajtót, félrehajtotta a mögötte lógó bársonyfüg-gönyt, és bementem a félhomályos helyiségbe. Keveset változott a hely – eleganciára igényt formáló, közepes színvonalú étteremnek nézett ki most is. Vegyes társaság ült a kis négyszögletes asztalok mellett a sűrű füstfelhőkben. Azt hiszem, hogy valaki hasist szívott. Mindezt egy különös kinézetű, nagy, kerek csillár világította meg – lassan forgott a tengelye körül, és olyan homályos fényfoltok suhantak végig a teremben, mintha holdsugarak támasztották volna őket. Senki sem törődött velem, és a bejárat közelében lévő üres asztalhoz ültem. A terem erősen megvilágított esztrádszínpad-ban ért véget, amelyen kisméretű orgona mögött egy középkorú, széles pofacsontú arcán vadállati fekete szakállt viselő férfi állt, és undorító hangon énekelt: – Ne ölj – nem öltem. – Ne árulj el senkit – áruló nem lettem. – Ne légy irigy – odaadom az utolsó ingem.

– Ne lopj – hanem ez már, hanem ez már nem frankó nekem… Ez a refrén volt. Azt hiszem, a dalban a keresztény parancsolatokról volt szó, de meglehetősen furcsa beállításban szerepeltek. A számomra szokatlan éneklési mód közel állhatott a helyiségben összegyűltek ízléséhez – könnyed taps pilinckázott végig a termen, ahányszor csak elhangzott a talányos „hanem az már nem frankó nekem”, és ilyenkor kissé meghajolt az énekes, anélkül hogy levette volna hatalmas, gyengéd mancsát a billentyűkről. Kissé elszomorodtam. Mindig büszke voltam arra a képességemre, hogy kiigazodom a legújabb művészeti divatok közt, és felismerem a meghökkentő és keresett forma mögött rejtőző örök és változatlan tartalmat, de most túl mély volt az addigi tapasztalataim és az itt látottak közti szakadék. Egyébként talán egyszerű magyarázata volt az egésznek – azt hallottam, hogy Kotovszkij majdhogynem bűnöző volt a Csapajevvel való megismerkedése előtt, és talán éppen ez lehetett az oka, hogy képtelen voltam megfejteni ezt a furcsa kultúrát, amelynek megnyilvánulásai előtt már a bolondokházában is értetlenül álltam. Meglibbent a bejáratnál lévő függöny, és a kanárisárga zakós férfi hajolt ki mögüle, aki még mindig a kezében tartotta a telefonkagylót. Pattintott az ujjával, és az asztalom felé bökött a fejével. Azonnal ott termett előttem egy fekete zakót, csokornyakkendőt viselő pincér. Bőrmap-pás étlapot tartott a kezében. – Mit eszünk? – kérdezte. – Enni nem akarok – válaszoltam –, hanem egy kis vodkát szívesen innék. Átfagytam. – Smirnoff? Sztolicsnaja? Absolut? – Absolut – válaszoltam. – És még szeretnék… Hogy is mondjam… Valamit, ami oldja a gátlásokat… A pincér gyanakodva rám nézett, azután a kanárisárga úriember felé fordult, és valami hamiskártyás mozdulatot tett a kezével. A kanárisárga bólintott. A pincér a fülemhez hajolt és ezt súgta: – Pszilocib? Barbiturat? Extasy? Egy-két pillanatig gondolatban mérlegeltem az érthetetlen szavakat. – Tudja mit? Oldja föl nekem az eksztázist az abszolútumban! A legjobbkor jön. A pincér újra a kanárisárga úriember felé fordult, alig észrevehetően vállat vont, és az ujjaival kört írt le a halántéka mellett. A kanárisárga arcára dühös grimasz ült ki, és megint bólintott. Hamutartó került az asztalomra és váza, amelyben papírszalvéta volt. Ez utóbbi pont jókor jött. Elővettem a zsebemből a Zserbunovtól elcsaklizott tollat, fogtam egy szalvétát, és írni kezdtem volna, amikor észrevettem, hogy a toll nem toll-szemben, hanem egy lefűrészelt csőben végződik. Szétcsavartam a tollat, és egy töltény hullott az asztalra, amelyben olyasféle köpeny nélküli ólomgolyó volt, amilyent a Monte Cristo puskákhoz árulnak. Ez a szellemes találmány pont jókor jött – némileg sarlatánnak éreztem magam amiatt, hogy a nadrágzsebemben nem volt ott a browningom. Akkurátusan a helyére tettem a töltényt, összecsavartam a tollat, és egy kézmozdulattal írószert kértem a kanárisárga zakós, sápadt úriembertől.

Megjött a pincér, kezében tálcával, amelyen pohár állt. – A rendelése – mondta. Fölhajtottam a vodkát, elvettem a kanárisárga férfiú kezéből a töltőtollat, és munkába mélyedtem. Először sehogy sem akartak engedelmeskedni a szavak, de azután fölkaptak az orgona mélabús hangjai, magukkal ragadtak, és szó szerint perceken belül elkészült a megfelelő szöveg. Addigra eltűnt a szakállas énekes. Nem észleltem, hogy melyik pillanatban ment le a pódiumról, mert a zene tovább szólt. Nagyon furcsa volt – egy egész, legkevesebb tíz hangszerből álló láthatatlan zenekar játszott, de egyetlen zenészt sem lehetett látni. Nem rádió szólt, amelyhez hozzászoktam a kórházban, és nem is gramofonfelvétel – a hang nagyon tiszta és kétségtelenül élő volt. Akkor múlt el a tanácstalanságom, amikor rájöttem, hogy a pincér hozta keverék hatását érzem. Figyelni kezdtem a zenére, és egyszer csak angol nyelvű szöveget ismertem fel tisztán, amelyet valahol közvetlenül a fülem mellett énekelt egy rekedt hang: – You had to stand beneath my window with your bagel and your drum while I was waiting for the miracle – for the miracle to come… Összerezzentem. Ez volt a jel, amelyre vártam. Ez az (egyértelműen Kotovszkijra vonatkozó) miracle, [17] drum és a (végképp semmilyen kommentárra nem szoruló) bagel szavak alapján volt világos. Igaz, úgy tűnt, hogy nem tökéletes az énekes angolsága – a bagel-t a bugle-nak ejtette, de ez nem számított. Nem volt értelme, hogy továbbra is itt üljek ebben a telefüstölt helyiségben. Fölálltam, és lassan, imbolyogva a színpad felé libegtem a terem pulzáló akváriumában. A zene elhallgatott, ami éppen jókor jött. Fölkaptattam a színpadra, a kis orgonára könyököltem, amely válasz gyanánt kellemetlen hangszínű, elnyújtott dallamot produkált, és végignéztem a feszült csendbe merülő termen. A lehető legvegyesebb volt a társaság, de ahogy a történelem során már csak lenni szokott, a disznó-pofájú spekulánsok és drágán öltözött kurvák voltak többségben. Mintha egyetlen, egyszerre hízelgő és pimasz, az önhitt szolgalelkűség grimaszába dermedt arccá olvadt volna az összes arc, amelyet láttam – és ez kétségtelenül az öreg uzsorásné arca volt, akinek a múltkor itt foszlott szét a megtestesülése, de aki mégis tovább él. A bejárati ajtót eltakaró függöny előtt néhány, átöltözött matrózra hasonlító fickó jelent meg, akiknek pirosra csípte a fagy az arcát; a kanárisárga úriember, a fejével felém bökdösve, szaporán lepetyelt nekik. Elvettem a könyököm a zúgó kis orgonáról, a szemem elé emeltem a teleírt szalvétát, megköszörültem a torkom, és szokott stílusomban, teljesen intonáció nélkül, csak a versszakok közt tartva rövid szünetet, olvastam:

ÖRÖK VISSZANEMTÉRÉS

Különböző formákat öltve, megjelenve, eltűnve, arcot arcra váltva, És fűrészelve a rácsot legalább hatszáz éve, most A tizenhetes pszichiátriai mintaintézetet hagyva hátra, Menekül az őrült, akinek neve: Puszta Pjotr. Idő nincs a menekülésre, és Pjotr is tud róla, Sőt futni sincs hová, s nem találni ezen sehovába vezető utat. De mindez semmi ahhoz képest, hogy aki menekülőre fogta, Azt sem találni, bárki bárhol, bárhogy is kutat. Lehet mondani, hogy folyamatban van a rács fűrészelése. Lehet mondani, hogy nincs semmiféle fűrészelési folyamat. Ezért az őrült Puszta lila rózsafüzért húzott kezére, És nem kelti látszatát, hogy akár egy kérdésre is választ tud s ad. Mert a világban, amelynek sajátja, hogy bármikor nem tudjuk hova ellibben, Jobb semmit sem mondani, jobb egyszerre mondani: „nem, igen”. Amikor a végére értem, fölemeltem Zserbunov tollát, és a csillárba lőttem. Elpattant, mint egy karácsonyfadísz, és vakító elektromos fény lobbant a plafon alatt. A terem sötétbe merült, és torkolattüzek villantak föl az ajtónál, ahol a kanárisárga úriember és a piros képű fickók álltak. A földre zuhantam, és az elviselhetetlen dörgés miatt fintorogva, négykézláb megindultam a színpad szélén. A terem túlsó végén is lőni kezdtek, mégpedig egyszerre több pisztolyból, és az acélajtóról visszapattanó lövedékek vidám tűzijátékszikrái repültek a terembe. Rájöttem, hogy nem a színpad peremén kell másznom, hanem a kulisszák felé, és kilencven fokkal elfordultam. Az acélajtótól egy sebesült farkas üvöltéséhez hasonlító nyögés hallatszott. Egy golyó letaszította az orgonát az állványáról, és az hozzám egészen közel csapódott a pódiumnak. Végre – gondoltam, miközben a kulissza felé másztam –, végre eltaláltam a csillárt. Istenem, hát nem ez az egyetlen, amire mindig képes voltam – töltőtollal lőni ennek a hamis világnak a tükörgömbjére? Milyen mély szimbólum, és milyen kár, hogy a teremben ülők egyike sem képes méltányolni a látottakat. Bár ki tudja? – gondoltam. A kulisszák mögött ugyanolyan sötét volt, mint a teremben – úgy látszik, az egész földszinten megszűnt az áramellátás. Valaki eliramodott a folyosón, amikor a kulisszák mögé értem, megbotlott, elesett, de nem állt föl, hanem meglapult a sötétben. Fölálltam térdről-könyékről, és magam elé tartott kézzel előrebotorkáltam a láthatatlan folyosón. Mint kiderült, kitűnően megjegyeztem a hátsó ajtóig vezető utat. Az ajtó zárva volt. Egy percig babráltam a zárat, aztán kinyitottam az ajtót, és az utcán találtam magam. Néhány lélegzetvételnyi fagyos levegő észhez térített, de mégis a falnak kellett támaszkodnom, mert rendkívüli módon kifárasztott a folyosón tett út. Kicsapódott a bejárati ajtó, amelytől ötmé-ternyi behavazott aszfalt választott el, két

férfi ugrott ki rajta, egy hosszú fekete automobilhoz rohantak, és kinyitották a csomagtartóját. Félelmetes kinézetű puska tűnt fel a kezükben, és még a tetőt sem csapták le, hanem iramodtak vissza, mintha a világon a legjobban attól féltek volna, hogy lekésnek arról, ami történik. Még csak rám sem néztek. Az étterem sötét ablakain újabb és újabb lyukak támadtak; olyan érzésem volt, hogy egyszerre több géppuska működik a teremben. Arra gondoltam, hogy az én időmben az emberek aligha voltak jobbak, de a szokásaik határozottan finomabbak voltak. Ámde ideje volt távozni. Támolyogva keresztülmentem az udvaron, és kimentem a kapun. Csapajev páncélkocsija pontosan ott állt, ahol számítottam rá, hogy meglátom, és a hókucsma pontosan olyan volt a tornyán, amilyennek lennie kellett. Járt a motorja, és ferde acéltatja mögött kék füstfelhő tekergett. Eljutottam az ajtajáig, és kopogtam. Kinyílt az ajtó, és beszálltam. Csapajev abszolút semmit sem változott, csak a bal karja volt fekete vászonszalaggal felkötve, kézfején kötés volt, és kisujja helyén, a gézrétegek alatt pusztaság sejlett fel. Nem voltam abban az állapotban, hogy akár egyetlen szót is mondjak – az erőmből csak arra futotta, hogy a padra rogyjak. Csapajev rögtön tudta, hogy mi van velem – becsapta az ajtót, halkan beleszólt a belső kommunikátor tölcsérébe, és a páncélkocsi megindult. – Hogy vagy? – kérdezte. – Nem tudom – mondtam. – Nehéz kiigazodni a belső ellentmondásos élet hangjainak és színeinek viharában. – Értem – mondta Csapajev. – Anna üdvözöltet. Megkért, hogy adjam át ezt, ni. Előrehajolt, ép kezével az ülés alá nyúlt, és az asztalra állított egy pusztasággal teli üveget, amelyen kis négyszögletes fóliadarabból való aranycímke volt. Az üvegből egy szál sárga rózsa meredezett. – Azt mondta, hogy megérted – mondta Csapajev. – És azt hiszem, hogy valami könyveket is ígértél neki. Bólintottam, az ajtó felé fordultam, és a kémlelőnyílásra tapasztottam a szemem. Először csak a fagyos levegőt hasító lámpák kék pontjait láttam, de egyre gyorsabban mentünk – és hamarosan, hamarosan a szívemnek oly drága Belső-Mongólia homokja surrogott, vízesései zúgtak körülöttünk. Kafka-jurta 1923–1925

EURÓPA KÖNYVKIADÓ, BUDAPEST FELELŐS KIADÓ OSZTOVITS LEVENTE IGAZGATÓ NYOMTA AZ ALFÖLDI NYOMDA FELELŐS VEZETŐ GYÖRGY GÉZA VEZÉRIGAZGATÓ KÉSZÜLT DEBRECENBEN, 2002-BEN FELELŐS SZERKESZTŐ M. NAGY MIKLÓS TÖRDELTE ÉS A BORÍTÓT TERVEZTE NAGY BARBARA MŰSZAKI SZERKESZTŐ KÁLLAY JUDIT MŰSZAKI VEZETŐ FÁBIÁN ISTVÁN KÉSZÜLT 20,7 (A/5) ÍV TERJEDELEMBEN ISBN 963 07 7100 4

[1]

[2] [3]

[4] [5] [6] [7] [8] [9]

Vladimir Nabokov (1899-1977) a kor kiemelkedő középiskolájában, a pétervári Tyenyisev Intézetben tanult. (Ugyanide járt például Oszip Mandelstam is.) Nabokov édesapja az Alkotmányos Demokrata Párt egyik vezetője volt. „Gyermeklány iránti… bűnös vágy” – utalás Nabokov „nimfácskáira”, mindenekelőtt Lolitára, de például a Meghívás kivégzésre című könyv Emmocskájára is. (A ford.) Akecsi Micuhide (1528-1582) 1582-ben meggyilkolta Oda Nobunagát, a feudális anarchiában széthullott Japán egyik egyesítőjét. (A ford.) Lefordíthatatlan, de fontos jelentést hordozó szójáték: a japán „on” fogalom és az orosz hímnemű egyes szám harmadik személyű személyes névmás, továbbá a japán „giri” fogalom és a „súlyok” jelentésű orosz szó hangalakjai megegyeznek. (A ford.) Arivara Narihira, élt: 825-880. (A ford.) Heian-kor: 794-1185. (A ford.) Szerdjuk „verse” „természetesen” nem tanka (5-7-5-7-7 szótagú dal), és nem harminckét, nem is harmincegy, hanem harmincnégy szótagból áll. (A ford.) Japánban a modern korig a rizs volt az általános értékmérő. 1 koku = 180 liter. (A ford.) Taira és Minamoto: Japán XI-XII. századi történelmében döntő szerepet játszó két ellenséges család, klán. (A ford.)

Az orosz haditengerészet zászlaja. (A ford.) [10] Csuang-Ce – a taoizmus egyik legfontosabb könyvének a címe, amelyet gyakran használnak szerzője, az i. e. IV. században élt Csuang Csou neveként is. [11] Jüngern alakjának történelmi prototípusa, Ungern von Sternberg báró (1886-1921) balti katonacsaládból származott. Az első világháború végén altábornagy. A bajkálontúli terület és Mongólia antibolsevista mozgalmának vezéralakja, a Lovas ázsiai hadosztály vezetője; 1921-ben Mongólia hadura lett. Még ugyanebben az évben elfogták a bolsevikok, és kivégezték. (A ford.) [12] Bódítószerként használt rendkívül erős teafőzet. (A ford.) [13] Bublik: karika formájú tésztaféleség. (A ford.) [14] Híres esztrádszínpad, ahol gyakran szerepeltek a futuristák, köztük Majakovszkij is. (A ford.) [15] Ovecskin – kb.: Birkás; Kozlov – kb.: Kecskés. (A ford.) [16] Az Urál annak a folyónak a neve, amelybe a történelmi Csapajev a fehérek támadásakor menekülve belefulladt, s itt egyben az „uszlovnaja reka abszoljutnoj ljubvi” kifejezés rövidítése. (A ford.)

[17]

Bagel – a bublik angol megfelelője; bugle – kifli (angol).