VIKTOR PELEVIN Empire,V ELBESZÉLÉS A VALÓDI FELSİBBRENDŐ EMBERRİL

Fordította: GORETITY JÓZSEF

VIKTOR PELEVIN

Empire ,V’ ELBESZÉLÉS A VALÓDI FELSİBBRENDŐ EMBERRİL EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 2008 A fordítás alapjául szolgáló kiadás: BHKTOP ПEJIEBИH Empire ,V’ ПobectЬ ο Hactoящem Cbepxчenobeke 3KCMO, Mockba, 2007 Copyright © V. Pelevin, 2006 Hungárián translation © Goretity József, 2007 A szerzıtıl az Európa Könyvkiadónál megjelent: A METAMOR SZENT KÖNYVE A SÁRGA NYÍL AZ AGYAG GÉPPUSKA GENERATION „P“ SZÁMOK

A gızmozdony célszerően van felépítve, csak ı ezt nem tudja, és mi célja lenne gızmozdonyt alkotni, ha nem lenne rajta masiniszta? Mitrofan Szrebrjanszkij atya

BRAHMA Amikor magamhoz tértem, hatalmas, régi bútorral berendezett szobában találtam magam. A berendezést akár antiknak is mondhatnám: egy metszett csillagokkal díszített tükrös szekrény, egy különös szekreter, két, meztelen nıt ábrázoló festmény meg egy kis kép a csata füstjében a lovát ugrató Napóleonról. Az egyik falat karéliai nyírfából készült, míves kartoték foglalta el. Fiókjaira különbözı színő feliratokat és jeleket írtak, mellette pedig kétágú létra állt. Rájöttem, hogy nem fekszem, amint az egy éppen magához tért emberhez illenék, hanem állok. Nem estem el, mert kezem és lábam szorosan egy bordásfalhoz volt kötözve. Akkor jöttem rá, hogy bordásfal, amikor kitapogattam az egyik keresztlécét. A többi borda nyomta a hátamat. Szemben velem, a fal mellett egy kis vörös díványon ült valaki. Vörös köntöst és fekete álarcot viselt. Az álarc formája vállig lehúzott cilinderre vagy a Jégmezık lovagja címő filmbıl a kutya-lovag kartonsisakjára emlékeztetett. Az orra környékén éles kitüremkedés, a szeme helyén két ovális lyuk, a szája helyén téglalap alakú kivágás volt, melyet fekete kendı takart. Körülbelül így néztek ki azok a középkori doktorok, akiket az európai pestisjárvány idejébıl származó rézkarcokon ábrázoltak. Még csak meg sem ijedtem. – Jó napot – mondta az álarcos. – Jó napot – válaszoltam, bár alig tudtam kinyitni a számat. – Hogy hívnak? – Romannak – feleltem. – Hány éves vagy? – Tizenkilenc. – Miért nem vagy a seregben? Erre nem válaszoltam, mert úgy gondoltam, csak viccel. – Elnézésed kérem a helyzet meglehetıs színpadiasságáért – folytatta az álarcos. – Ha fáj a fejed, az mindjárt elmúlik. Speciális gázzal fújtalak le. – Miféle gázzal? – Amilyet a terroristák ellen szoktak bevetni. De semmi gond, már túl vagy mindenen. És figyelmeztetlek, ne kiabálj. Nincs semmi értelme. Nem segít. Egyetlen következménye lesz, hogy beléáll a fejembe a migrén, és tönkreteszi a beszélgetésünket. Az idegennek magabiztos, mély hangja volt. A száját takaró kendı ide-oda lengedezett, amikor beszélt. – Ki maga? – Brahmának hívnak. – És miért van magán álarc? – Sok oka van annak – mondta Brahma. – De neked így a jobb. Ha nem alakulna jól a kapcsolatunk, minden veszély nélkül elengedhetlek, mert nem fogod tudni, hogy nézek ki. Nagy megkönnyebbülés volt hallani, hogy elengednek. Persze ezek a szavak csapdát is rejthettek. – Mit akar tılem? – kérdeztem. – Azt szeretném, ha a testem és egyben a lelkem egy igen fontos részében élénk érdeklıdés ébredne irántad. Csak, tudod, ez kizárólag abban az esetben következhet be, ha

tiszta arisztokrata család sarja vagy... „Egy perverz alak – gondoltam. – A legfontosabb, hogy ne izgassam fel magam... El kell terelni beszélgetéssel a figyelmét...” – Miért feltétlenül tiszta arisztokrata családé? – Fontos szerepet játszik ebben az ereidben folyó vörös folyadék. De nem túl nagy az esély. – És mit jelent az élénk érdeklıdés? – kérdeztem. – Úgy érti, amíg életben vagyok? – Nevetséges – mondta Brahma. – S szavakkal persze aligha megyek bármire is. Be kell mutatnom. Azzal felállt a díványról, odajött hozzám, félrelebbentette a száját takaró kendıt, és a jobb fülemhez hajolt. Amint megéreztem arcomban egy idegen ember leheletét, összegörnyedtem: nyilván valami undorító dolognak kell következnie. „És én képes voltam magamtól idejönni – gondoltam. – Kellett ez nekem?” De semmi sem történt: miután a fülembe lehelt, Brahma megfordult, és visszament a díványra. – Megharaphattam volna a kezedet is – mondta aztán. – De a kezed sajnos össze van kötözve és el van zsibbadva. Ezért az élvezet nem ugyanaz lett volna. – De hiszen maga kötözte össze a kezem. – Hát igen – sóhajtott fel Brahma. – Nyilván elnézést kell kérnem azért, amit tettem. Bizonyára furcsának és visszataszítónak találod. De mindjárt minden világos lesz. Miután kényelmesen elhelyezkedett a díványon, rám meredt, mintha csak a tévét nézné, majd a nyelvével csettintgetve néhány másodpercen át tanulmányozott. – Ne izgulj – mondta –, nem vagyok perverz. Efelıl nyugodt lehetsz. – Hát akkor kicsoda? – Vámpír vagyok. Márpedig a vámpírok nem szoktak perverzek lenni. Bár néha annak adják ki magukat. De egészen mások az érdekeik és a céljaik. „Nem, ez nem szimplán perverz – gondoltam magamban. – Ez egy ırült perverz. Folyamatosan beszélni kell hozzá, hogy eltereljem a figyelmét...” – Vámpír? Vagyis vért iszik? – Azt nem mondanám, hogy pohárszámra –felelte Brahma –, és nem mondanám, hogy erre épül az identitásom... De elıfordul néha. – És miért iszik vért? – Ez a legmegfelelıbb módja annak, hogy egy másik embert megismerjek. – Hogyan csinálja? Kipislantott néhányszor az álarc ovális lyukából, fekete kendıvel eltakart szája pedig ezt mondta: – Valamikor a falon nıtt két fa, az egyik citrom, a másik narancs, és nem egyszerően csak fák voltak ezek, hanem egy csodás és titokzatos világ kapuja is. Aztán történt valami. A kapu eltőnt, a helyén pedig nem maradt más, csak két téglalap alakú rongydarab. És nemcsak a kapu tőnt el, hanem az a világ is, ahová vezetett. És még az a szárnyas kutya is, amelyik e világ bejáratát ırizte, egy trópusi üdülıbıl származó egyszerő legyezı lett... Ha azt mondom, hogy meg voltam döbbenve, akkor semmit se mondtam. Le voltam taglózva. Ε szavak, amelyek bármely normális ember számára csupa zagyvaságnak tőntek volna, gyermekkorom legtitkosabb kódját jelentették. A legelképesztıbb az volt, hogy hasonló módon mindezt egyetlen ember lett volna képes megfogalmazni az egész világon: én magam. Hosszú ideig hallgattam. Aztán nem bírtam tovább. – Nem értem – szóltam. – Tegyük fel, hogy amikor eszméletlen voltam, beszéltem a képekrıl. De a kapun túli csodás világról nem beszélhettem. Mert sohasem neveztem így meg. Habár most, hogy maga beszélt róla, látom, hogy így igaz. Igen, így volt... – És tudod, miért történt így? – kérdezte Brahma.

– Miért? – Azt a csodás világot, amelyben korábban éltél, a főben megbújó tücsök gondolta ki. Aztán jött egy béka, és megette. És máris nem volt hol tovább élned, bár a szobádban minden maradt a régiben. – Igen – mondtam zavartan. – És ez is így igaz... Nagyon pontosan fejezi ki magát. – Gondolj valamire – szólt Brahma –, amirıl egyedül csak te tudsz. Bármire. És tegyél fel nekem egy kérdést, amire szintén csak te tudod a választ. – Rendben – mondtam, és elgondolkodtam. – Itt van például ez... Otthon, a szobám falán volt egy legyezı, az, amirıl az imént beszélt. Hogyan volt ez a legyezı a falra rögzítve? Brahma lehunyta az álarc résében rejtızı szemét. – Fel volt ragasztva. És a ragasztó X alakban volt rákenve. Szóval, nem egyszerően kereszt formában, hanem éppen X alakban. És ez alatt azt a helyet értetted, ahová anyádat kívántad, aki az ágyad fölé tette a legyezıt. – De hát hogyan... Brahma felemelte a tenyerét. – Várj. És azért ragasztottad oda, mert a legyezıt kutya-vámpírnak kezdted érezni, amelyik éjszakánként megharap. Ez persze tiszta badarság. És sértı is az igazi vámpírokra nézve. – Honnan tudja mindezt? Brahma felállt a díványról, és odajött hozzám. Ujjával ellebbentette szája elıl a fekete kendıt, és kitátotta a száját. Fekete, agyondohányzott fogai erısek és hatalmasak voltak. Semmi különöset nem láttam bennük, hacsak azt nem, hogy a szemfogai egy kicsivel fehérebbek, mint a többi. Brahma hátrahajtotta a fejét, s így a szájpadlását is láthattam. Valami furcsa, narancsszínő, recés membrán tárult elém, mintha csak a hidalás egy darabja ragadt volna fel az ínyére. – Mi ez? – kérdeztem. – Ez a nyelv – mondta Brahma, erısen hangsúlyozva a szót. – A nyelv? – kérdeztem vissza. – Ez nem emberi nyelv. Ez a vámpír lelke és lényege. – És ezzel ismer meg mindent? – Igen. – És hogyan lehet megismerni a nyelvvel? – Hiába is magyaráznám. Ha meg akarod érteni, neked magadnak is vámpírrá kell válnod. – Nem vagyok biztos benne, hogy akarom. Brahma visszament a díványára. – Tudod, Roma – mondta aztán –, mindannyian a sors kezében vagyunk. Te magadtól jöttél ide. Nekem pedig nagyon kevés idım van. – Tanítani akar engem? – Én nem. Tanító nem a vámpír személyisége, hanem a természete lehet. A tanítás pedig abban áll, hogy a vámpír megharapja a tanítványát. De ez nem jelenti azt, hogy bárki, akit egy vámpír megharap, maga is vámpír lesz. Ahogy azt a rossz filmekben szokták mondani, ilyesmi, hehe, csak a rossz filmekben fordul elı... Nevetni kezdett a saját tréfáján. Én is igyekeztem elmosolyodni, de elég rosszul sikerült. – Létezik egy különleges harapás – folytatta –, amelyre a vámpír csak egyszer képes életében. És akkor is csak abban az esetben, ha a nyelv akarja. A hagyomány szerint ez a nyári napéjegyenlıség idején megy végbe. Te megfelelsz. A nyelvem átmegy beléd. – Hogyhogy átmegy? – A szó szoros értelmében. Fizikailag. Figyelmeztetni szeretnélek, hogy fájni fog. Akkor rögtön is, meg utána is. Rosszul fogod érezni magad. Mint egy mérges kígyó harapása után. De aztán szép lassan minden elmúlik. – És nem tudna egy másik tanítványt találni magának? Brahma rám se hederített.

– Egy idıre akár eszméletedet is vesztheted. A tested megmerevedik. Talán még hallucinálni is fogsz. De az is lehet, hogy nem. Egy valami azonban feltétlenül bekövetkezik. – Mi az? – Fel fog idézıdni az egész életed. A nyelv meg fogja ismerni a múltadat: tudnia kell rólad mindent. Azt mondják, ilyesmi zajlik le akkor is, amikor az ember éppen vízbe fullad. De te még nagyon fiatal vagy, nem sokáig tart a fulladozás. – És maga közben mit fog csinálni? Brahma valahogy furcsán hümmentett egyet. – Ne izgulj. Jól átgondolt cselekvési tervem van. Ε szavak kíséretében odalépett hozzám, megmarkolta az üstökömet, és fejemet oldalra, a vállamhoz nyomta. Azt vártam, hogy megharap, de ehelyett magát harapta meg, az ujján. Kezét azonnal vér öntötte el. – Ne mozdulj – mondta –, jobban fogsz járni. A vér látványa megrémített, ezért engedelmeskedtem. Véres ujját a homlokomhoz nyomta, és ráírt vele valamit. Aztán minden figyelmeztetés nélkül belemélyesztette fogait a nyakamba. Felkiáltottam, pontosabban felnyögtem – abban a pózban, ahogy a fejemet tartotta, nem tudtam kinyitni a számat. A nyakamba nyilalló fájdalom elviselhetetlen volt: mintha valami ırült fogorvos az állkapcsom alá nyomta volna a villanyfúróját. Volt egy olyan pillanat, amikor azt hittem, itt a halál, és beletörıdtem. Aztán hirtelen minden abbamaradt: az álarcos elengedett, és hátraugrott. Ereztem, ahogy végigfut arcomon és nyakamon a vér, amely összekente Brahma álarcát és a száját takaró kendıt is. Rájöttem, hogy ez nem az én vérem, hanem az övé – a szájából ömlött, és végigfutott a nyakán, a mellén, a vörös köntösén, és sőrő cseppekben a padlóra hullott. Valami történt vele: azt lehetett volna gondolni, hogy nem engem, hanem ıt harapdálták össze. Imbolyogva visszatért vörös díványához, leült, és lába gyors ütemben rángatózni kezdett elıre-hátra a parketten. Eszembe jutott Tarkovszkij Andrej Rubljov címő filmjébıl egy furcsa kivégzés: egy szerzetesnek olvasztott fémet öntöttek a szájába. A kínzás elıtt a szerzetes vég nélkül, rettentı szitkokat szórt a kínzóira, de amikor a torkába öntötték az olvasztott fémet, többé nem adott ki hangot, csak egész testében rángatózott. A legfélelmetesebb pedig éppen a némasága volt. Ugyanilyen félelmetesnek tőnt beszélgetıtársam hallgatása is. Miközben egyre rángatta a lábát, kezét a köntöse zsebébe csúsztatta, ahonnan elıvett egy kis mérető, nikkelezett pisztolyt, és – valahová a cilinder alakú álarc oldalához tartva – sietve fıbe lıtte magát. Feje egyik oldalról a másikra billent, pisztolyt tartó keze a díványra hanyatlott, és Brahma mozdulatlanná dermedt. Ekkor a nyakamban, valahol az állkapcsom alatt, gyenge mozgást érzékeltem. Fájni nem fájt – mintha csak érzéstelenítı injekciót kaptam volna –, de rettenetes érzés volt. Lassan eszméletemet vesztettem, és mindazt, ami történt, egyre halványabban érzékeltem. Feltartóztathatatlanul álomba merültem. Brahma igazat mondott. Álmomban megjelent a múltam – mintha a fejemben egy kellemes kis mozira leltem volna, ahol éppen elkezdıdött a gyermekkoromról szóló dokumentumfilm vetítése. Milyen furcsa, gondoltam, hiszen kezdettıl fogva éppen a vámpíroktól féltem...

A NAPVÁROS Születésemtıl fogva kettesben éltem anyámmal, Moszkvában, a Szokol metróállomás mellett, a drámaírók szakszervezeti bizottságának házában. Szovjet fogalmak szerint ez igazi elitház volt: bézs színő, sokemeletes téglaépület, amely nyugati stílusúnak akart látszani. Ilyen házakban lakott akkoriban a KB nomenklatúrája meg a szellemi elit kiváltságos rétegei; a közelben mindig sok fekete, villogó lámpás Volga állt, a lépcsıfordulókban pedig jó minıségő amerikai cigaretták csikkjei voltak eldobálva. Anyámmal egy kis, kétszobás lakásban laktunk, olyasmiben, amit a lenyugvó nap országaiban „one bedroom”-nak szokás nevezni. Éppen ebben a bizonyos „bedroom”-ban nıttem fel. Az építész a szobámat eredetileg hálószobának tervezte: szők és hosszú volt, picinyke ablakkal, amelybıl egy parkolóra nyílott kilátás. A szobát nem rendezhettem be a saját ízlésem szerint: anyám választotta ki a tapéta színét, döntötte el, hol álljon az ágy és hol az asztal, és még azt is meghatározta, mi legyen a falon. Mindez veszekedésekbe torkollt, egyszer „kis szovjethatalomnak” neveztem, ami után egy hétig nem beszéltünk. Ennél sértıbbet ki sem lehetett volna találni. Anyám, „egy magas, vékony, hervatag arcú nı”, amint egy alkalommal a szomszéd drámaíró a körzeti rendırnek leírta, valaha a disszidens körökhöz tartozott. Ezt felidézendı gyakran lejátszott egy magnófelvételt, amelyen a rendszer egyik ismert ellenségének baritonján leleplezı versek hangzottak el, anyám hangján pedig a háttérbıl éles kirohanások hallatszottak. A bariton így szavalt: Metróval ha éppen utazol Két civilruhás máris ott lohol, Vodkáért ha közértbe lemész, Lesnek ott is, míg a pulthoz érsz. – Mondd el azt a másikat is, amelyik a sőrő szemöldökő faszról meg Szolzsenyicinrıl szól! – szólt közbe anyám fiatal hangja. Így hallottam életemben elıször obszcén kifejezést, amelyet a peresztrojka idejének szerencsésebb sorsú gyermekei kuncogó társaiktól hallhattak az óvodában, csendes pihenı idején. Minden alkalommal, amikor a felvételt meghallgattuk, anyám elmagyarázta, hogy a szitokszót itt a mővészi kontextus igazolja és teszi szükségessé. A „kontextus” számomra még titokzatosabb szónak tőnt, mint a „fasz”, mert mögötte a felnıttek titokzatos és fenyegetı világát sejtettem, amely felé a változások tévébıl áradó szele sodort. A jogvédık magnófelvételét sok évvel a születésem elıtt készítették; s ebbıl arra kellett következtetnem, hogy anyám az aktív politikai küzdelemtıl férjhezmenetele miatt vonult vissza, amelynek betetızése különben az én születésem lett. De anyámnak a demokráciáért vívott forradalmi harcát, amely nyugtalan fénnyel világította be egész gyermekkoromat, úgy tőnik, a szenilitásba süppedt szovjet hatalom észre sem vette. Az ágyamtól jobbra lévı falat két kis kép díszítette. Egyforma méretőek voltak (negyven centi széles, ötven centi magas – az elsı, amit megmértem az elsı osztályos tanszercsomagban kapott vonalzóval). Az egyik egy dézsában álló citromfát ábrázolt, a másik egy ugyanilyen narancsfát. Csupán a gyümölcsök formája és színe volt más: az egyiké hosszúkás és sárga, a másiké kerek és narancsszínő. Közvetlenül az ágyam fölött pedig egy szív alakú, fonott legyezı lógott. Túl nagy volt ahhoz, hogy az ember legyezhesse magát vele. A szív két fele közötti horpadásban volt egy gömbölyded fogantyú, amitıl a legyezı gigantikus mérető, de kis fejő bıregérnek hatott. A

közepe piros lakkfestékkel volt kifestve. Úgy véltem, nem más ez, mint egy szárnyas kutya-vámpír (ilyenekrıl az Ország-Világ címő folyóiratban olvastam), amelyik éjszakánként életre kel, napközben pedig a falon pihen. A magába szívott vér átütött a bırén, mint a szúnyog potrohán, ezért is volt ott a legyezı közepén az a piros folt. Amint akkoriban gondoltam, a vér belılem származott. Tudtam, hogy a félelmeim azoknak a történeteknek a visszhangjai, amelyeket a nyári táborokban hallottam (ezeket turnusról turnusra minden változtatás nélkül mesélték egymásnak a gyerekek), s mégis rendszeresen hideg verítékben fürödve riadtam fel e szörnyő rémálmokból. A végén odáig jutottam, hogy félni kezdtem a sötétben: a falon elterpeszkedı kutya-vámpír jelenlétét fizikailag érzékeltem, és elég volt csak felgyújtanom a villanyt, hogy megint pálmalevelekbıl font legyezı legyen belıle. Anyámnak teljesen fölösleges lett volna panaszkodnoin. Ezért beértem azzal, hogy pillanatragasztóval titokban odaragasztottam a legyezıt a falhoz. A félelmem ekkor megszőnt. Elsı, vázlatos világképre is a nyári táborokban leltem. Az egyik ilyen nyári táborban láttam egy elképesztı freskót: a föld lapos korongja három, a sápadt-kék óceánban úszó bálna hátán terült el. A földbıl fák nıttek, telefonoszlopok meredeztek, sıt az egyforma fehér házak garmadája között egy vidám kis piros villamos is futott. A föld korongjának kérgére rá volt írva, hogy CCCP. Tudtam, hogy ebben a CCCP-ben születtem, ami aztán szétesett. Mindezt nehéz volt felfogni. Úgy festett, hogy a házak, a fák és a villamosok a helyükön maradtak, a talaj viszont, amelyen álltak, eltőnt... De akkor még kicsi voltam, és az elmém megbékélt ezzel a paradoxonnal ugyanúgy, mint ahogyan a több száz másikkal is. Annál is inkább, mert a szovjet katasztrófa gazdasági okait már lassacskán felfogtam: egy olyan ország, amelyik két civil ruhás tisztet küld oda, ahol normális társadalmakban munkanélküli segéllyel intézik el a dolgot, nem is végezhette másként. De ezek csak gyermekkorom elmosódó árnyai voltak. Valójában attól a pillanattól fogva emlékszem magamra, amikor a gyermekkorom elmúlt. Ez akkor következett be, amikor a tévében láttam egy régi rajzfilmet: a képernyın pöttöm emberkék, egy szovjet képregénybıl való boldog gyermekek hosszú sora masírozott. Közben vidáman integettek, és a következı dalt énekelték: De jött akkor, brekeke, Zöld hasú, nagy béka, Zöld hasú, nagy béka, S a tücsköt lenyelte. Hej, a szegény tücsök Sehogyan se hitte, Sehogyan se hitte, Hogy ez lesz a vége... Eszembe jutott egy másik szovjet rajzfilm, amelyben a tücsök daliás kovácsot alakított, s rögtön tudtam, hogy itt is róla van szó: az új világnak arról az izmos építıjérıl, aki meglóbálta hatalmas kalapácsát a régi plakátokon, a fali naptárak letéphetı lapjain és a postabélyegeken. A vidám pöttömök búcsúzóul még intettek egyet a Szovjetuniónak a Napvárosból, ahová az emberek nem találták az utat. Amint néztem a pöttömök vonulását, elsírtam magam. De nem nosztalgiából, hiszen a Szovjetunióra nem emlékeztem. A pöttömök hatalmas, testméretüknél másfélszer magasabb harangvirágok között masíroztak. Ezek a hatalmas harangvirágok hirtelen eszembe juttattak valami nagyon egyszerő és nagyon fontos dolgot, amit közben elfelejtettem. Rájöttem, hogy a kedves gyermeki világ, amelyben minden tárgy olyan nagynak hatott,

mint ezek a virágok, és boldog, napfényben fürdı út is annyi volt, mint amennyi ebben a rajzfilmben, örökre a múlté lett. Odaveszett a főben, ahol a tücsök is ült, és nyilvánvaló volt, hogy nekem késıbb majd a békával lesz dolgom – minél elırébb haladok, annál konkrétabb békával... A békának valóban zöld volt a hasa, a háta meg fekete, és minden sarkon mőködött egy kis páncélozott követsége, az úgynevezett valutaváltó hely. A felnıttek csak a békának hittek, én viszont rájöttem, hogy egyszer a béka is be fogja ıket csapni, a tücsköt pedig már nem fogja visszaadni... A rajzfilmbéli pöttömökön kívül normálisan senki sem köszönt el attól a képtelen országtól, amelyben születtem. Az a három bálna is, amelyeken az ország állt, úgy tett, mintha a dologhoz semmi köze se lenne, és nyitott egy bútoráruházat (a reklámját mutatták a tévében: „három bálna áruháza, itt az álmát megtalálja...”). Családom történetérıl semmit sem tudtam. De a környezetemben lévı tárgyak közül néhány valami sötét, titokzatos esemény nyomát hordozta magán. Elıször is volt egy ódon, fekete-fehér metszet, amely félig nıt, félig oroszlánt ábrázolt, vágyakozón hátravetett fejjel, meztelen mellekkel és erıs, karmos mancsokkal. A metszet a folyosó falán lógott egy mécsesre hasonlító kis falikar alatt. A falikar csak gyér fénnyel szolgált, és a félhomályban ez a kép mágikusnak és félelmetesnek hatott. Úgy sejtettem, hogy ilyesféle lény várja az embereket a „síron túl”. Ezt a kifejezést, amelyet anyám gyakran használt, hamarabb az agyamba véstem, semmint felfogtam volna az értelmét (olyasféle bonyolult absztrakcióra, mint a létezés megszőnése, képtelen voltam: úgy képzeltem, hogy a halál nem más, mint átköltözés olyan helyre, ahová a szfinx mancsai közötti ösvény vezet). A múlt másik híradásául a címeres ezüstkések és – villák szolgáltak; a címer felajzott nyilat és három repülı darut ábrázolt. A tálalószekrényben találtam rájuk, amelyet anyám egyébként általában zárva tartott. Miután anyám jól összeszidott a kíváncsiskodásomért, elmondta, hogy a címer a Baltikumból származó von Storkwinckel báróké volt. Apám az ı leszármazottjuk. De az én családnevem már kevéssé arisztokratikusán hangzik: Storkin. Anyám elmagyarázta, hogy a nevek ilyesfajta átalakítása a hadikommunizmus idıszakában szokásos társadalmi rejtızködés módja volt. Apám rögtön a születésem után elhagyta a családot; semmi más információt nem sikerült róla szereznem, bármennyire is igyekeztem. Elég volt csak szóba hoznom ezt a témát, anyám mindjárt elsápadt, cigarettára gyújtott, és minden alkalommal ugyanazt mondta, halkan, majd fokozatosan kiabálássá erısödı hangon: – Tőnj a szemem elıl. Hallod? Tőnj a szemem elıl, te gazember! Tőnj a szemem elıl, te aljas! Arra jutottam, hogy mindez valami sötét, romantikus titokkal áll összefüggésben. De amikor nyolcadikos lettem, és anyám átíratta a lakcímbejelentıt, én is többet megtudtam az apámról. Egy jelentıs napilapnál dolgozott mint újságíró; meg is találtam az Interneten az egyik cikkét. A hasáb fölötti fényképrıl barátságosan tekintett rám egy kopasz, drótkeretes szemüveget viselı férfi, a cikk pedig azt taglalta, hogy Oroszország addig nem fog normális országgá válni, amíg a nép és a hatalom meg nem tanulja a magántulajdont tisztelni. A gondolat helyénvaló volt, valami miatt azonban a cikk nem érintett meg. Lehet, hogy amiatt, mert apám gyakran használt olyan kifejezéseket, amelyeket akkor még nem értettem („plebsz”, „a józan gondolkodású elit”). Az apám ajkán bujkáló mosoly pedig féltékenységet és bosszúságot váltott ki belılem: a mosoly nyilvánvalóan nem nekem szólt, hanem annak az elitnek, amelynek a tulajdonát meg kell tanulnom tisztelni. Az iskola befejezéséhez közeledve el kellett gondolkodnom a pályaválasztásról is. A színes

magazinokból meg a reklámokból világos volt az az irány, amely felé az életemet terelnem kellett, ám a módszerek, amelyekkel a sikert el lehet érni, szigorúan titkosítva voltak. – Ha a folyadék mennyisége, amely egységnyi idı alatt a csövön átfolyik, nem változik vagy csak lineárisan nı – mondogatta a fizikatanárunk –, logikusan feltételezhetjük, hogy új emberek e csı mellett hosszú ideig nem jelennek meg. A teoréma meggyızıen hangzott, én pedig olyan messzire akartam kerülni ettıl a csıtıl, amennyire csak lehet – ahelyett, hogy a többiekkel együtt arrafelé törekedjek. Úgy döntöttem tehát, hogy jelentkezem az Ázsiai és Afrikai Országok Fıiskolájára, megtanulok valami egzotikus nyelvet, és elmegyek a trópusokra dolgozni. A felkészítés azonban sokba került volna, és anyám kerek perec megtagadta, hogy a különtanárokat fizesse. Tudtam, hogy a dolog nem a zsugoriságán múlik, hanem a családi költségvetés szőkösségén, ezért aztán nem zúgolódtam. Az a kísérlet pedig, hogy szóba hozzam az apámat, a szokásos veszekedéssel zárult. Anyám azt mondta, hogy egy igazi férfinak a kezdetektıl fogva magának kell kitaposnia az utat. Én persze nagyon szívesen kitapostam volna ezt az utat, csak tudtam volna, hová és hogyan. Az a zavaros köd, ami körbevett, semmiféle ellenállást nem tanúsított, de rálelni benne arra az útra, amelyik a pénzhez és a fénybe vezet, kevés reményem maradt. Már rögtön az elsı vizsgán elcsúsztam; fogalmazás volt, amelyet valamiért az MGU fizikai karán írtunk. A fogalmazás témája: „A Haza képe a szívemben”. Arról a rajzfilmrıl írtam, amelyben a pöttömök a tücsökrıl énekeltek, a félbevágott korongról, amelyre rá volt írva, hogy CCCP, meg az összefonódott bálnákról... Arra persze rájöttem, hogy ha az ember jelentkezik egy ilyen tekintélyes fıiskolára, akkor nem szabad az igazat mondana, de nem volt más választásom. Amint közölték velem, a következı mondat miatt véreztem el: „És én mégis igazi hazafi vagyok – szeretem a mi kegyetlen, igazságtalan társadalmunkat amely az örök fagy körülményei között él.” A „társadalmunkat” szó után ugyanis vesszıt kellett volna tennem. Amikor utoljára jártam bent a felvételi bizottságnál, megláttam az ajtón egy rajzot, amely egy vidám csigát ábrázolt (ı is, mint apám az internetes fényképen, nyilvánvalóan valaki másra mosolygott). A rajz alatt egy régi japán költı versikéje állt: Ó, te Csiga! Amikor a Fudzsi tetejére kapaszkodsz fel, nem kell sietned... Elıvettem a tollam, és hozzáírtam egy sort: Ott, a Fudzsi tetején van éppen elég csiga így is. Ez volt az elsı komoly vereségem az életben. Azzal feleltem a sorsnak, hogy elhelyezkedtem a házunk melletti áruházban rakodónak. Az elsı néhány napon úgy éreztem, hogy lemerültem az élet legmélyebb rétegeibe, és elérhetetlenné váltam a szociáldarwinizmus törvényei számára. Aztán gyorsan megértettem, hogy semmiféle mélység, semmiféle gettó nem menti meg az embert ezektıl a törvényektıl, mert a társadalom szervezetének bármely sejtecskéje ugyanazon elvek szerint mőködik, mint a társadalom egésze. Még arra is emlékszem, milyen körülmények között jöttem erre rá (abban a pillanatban a jövıbe látás határán egyensúlyoztam – de ez csak jóval késıbb derült ki). Néztem egy angol filmet, a Dőné-t, amelyben a csillagközi utazást az úgynevezett navigátorok biztosították, vagyis olyan lények, akik állandóan főszert, vagyis valami speciális narkotikumot szedtek, és ettıl az ember és a pterodaktylus közötti valamivé váltak. A navigátor széttárta hártyás szárnyát, felgöngyölte a teret, és az őrhajóflotta átsuhant a kozmosz egyik részébıl a másikba... Úgy képzeltem, hogy Moszkvában szintén van egy ilyen félelmetes lény, amely hártyás szárnyát szétterpeszti a világ felett. Az emberek persze semmit sem vesznek észre, és mint a hangyák, rohangásznak a dolgaik után, miközben semmi dolguk nincsen már. Nincs róla fogalmuk, hogy egy másik világegyetem veszi ıket körbe, amelyben másfajta törvények uralkodnak.

Ezek a törvények érvényesültek a rakodómunkások világában is: ebben a világban elvárták, hogy helyesen lopj (se többet, se kevesebbet a meghatározott normánál), elvárták, hogy legyen dugipénzed, elvárták, hogy küzdj a helyért, amely közelebb van a láthatatlan naphoz, ráadásul ne úgy, ahogy éppen sikerül, hanem a szokások által szentesített testmozgás segítségével. Egyszóval a maguk hányadék és nem is túl magas Fudzsija ezeknek is csak megvolt. Szükséges-e mondanom, hogy megint csak lemaradtam a felfelé vivı úton? Elkezdtek állandóan éjszakai mőszakba beosztani, meg a fınökök elé bőnbaknak állítani. Lúzernek lenni a rakodók között elviselhetetlennek tőnt számomra, és amikor eljött az iskola befejezését követı második nyár, otthagytam ıket. Amíg volt pénzem abból, amit az áruházban kerestem (a lopottal együtt ez nem is volt olyan kevés), meg tudtam ırizni viszonylagos függetlenségemet az anyámtól, és az érintkezést a minimumra korlátoztam vele. Ez az érintkezés tulajdonképpen egyetlen rituálé elvégzését jelentette: idınként anyám megállított a folyosón, és azt mondta: – Na, nézz csak a szemembe! Meg volt gyızıdve róla, hogy narkózok, és képesnek hitte magát arra, hogy meg tudja állapítani, mikor vagyok betépve és mikor nem. Nem használtam semmilyen anyagot, de ebbıl anyám arra következtetett, hogy mindennap van bennem egy adag, néha pedig azt, hogy egyszerre a legkülönfélébb kábítószerek egész arzenáljának hatása alatt állok. A verdikt kimondásához nem a pupilla nagyságát vagy a szemfehére pirosságát nézte, hanem valami különleges jellemzıket, amelyeket anyám titokban tartott, hogy ne tudjam álcázni magam – éppen ezért anyám vizsgálatával szembeszállni már csak elvbıl sem lehetett. Nem is vitatkoztam vele, mert világos volt, hogy ez csupán igazának egy újabb bizonyítéka lehetne („hogy milyen agresszív leszel a kábítószertıl, ez egyszerően szörnyő!”). Anyám ezen felül kiváló hipnotikus képességgel is rendelkezett: elég volt például csak annyit mondania, hogy „De hiszen még a szavaid is ugrálnak!”, és máris tényleg ugrálni kezdtek a szavaim, habár elıtte azt se igen tudtam volna megmondani, mit jelenthet ez a kifejezés. Ha már nagyon elegem lett belıle, szó nélkül összeszedelızködtem, és néhány órára elmentem otthonról. Egy nyári napon megint kitört a szokásos, „narkós” balhénk. Ez alkalommal kimondottan viharosra sikeredett; nem volt otthon maradásom. Amikor mentem kifelé a lakásból, nem állhattam meg, és odaszóltam neki: – Ennyi. Nem fogok tovább itt lakni. – Ez jó hír – felelte anyám a konyhából. Persze sem én, sem ı nem gondoltuk komolyan. A városközpontban jól éreztem magam: minden csendes és kihalt volt. A Tverszkoj bulvár és a Szadovoje kolco közötti kis utcákban bolyongtam, és valami zavaros, szavakba csak nehezen önthetı dologra gondoltam: hogy a nyári Moszkva nem is a házai meg az utcái miatt jó, hanem azokra a titokzatos, elképzelhetetlen helyekre tett utalásai miatt, ahová el lehetne innen utazni. Ez az utalás benne volt mindenben: a szélben, a könnyő fellegekben, a nyárfák szöszében (a nyárfák korán virágoztak azon a nyáron). Hirtelen figyelmes lettem egy nyílra. Zöld krétával rajzolták a járdára. A nyíl mellett ugyanolyan színő felirat állt: Reális esély bekerülni az elitbe 06. 22. 18.40 -18.55 Második esély nem lesz Az órám háromnegyed hetet mutatott. Ráadásul éppen június 22. volt, a nyári napforduló napja. A nyilat már félig-meddig eltörölték a cipıtalpak. Világos volt, hogy ez vicc. Nekem

azonban kedvem támadt hozzá, hogy belevágjak ebbe a fene tudja, ki által felkínált játékba. Körbenéztem. A ritkán felbukkanó járókelık mentek a dolguk után, ügyet se vetettek rám. A környékbéli ablakokban szintén nem volt semmi érdekes. A nyíl egy kapualj felé mutatott. Bementem a boltíves kapubejárón, és az aszfalton újabb zöld nyilat pillantottam meg – ez az udvar mélye felé mutatott. Szöveget ehhez már nem írtak. Tettem néhány lépést, és megláttam egy kis, komor udvart: két régi autó, egy szemetes konténer meg egy hátsó bejárati ajtó a festett téglafalban. Az ajtó elıtt az aszfalton újabb zöld nyíl fogadott. Ugyanilyenekkel találkoztam a lépcsın is. Az utolsó nyilat a negyedik emeleten találtam: egy nagymérető lakás hátsó bejáratának vasajtajára mutatott. Az ajtó félig nyitva állt. Lélegzetemet visszafojtva belestem a résen, és ijedtemben azonnal visszahıköltem. Az ajtón túli félhomályban egy ember állt. A kezében valami furcsa, a forrasztólámpához hasonló tárgyat tartott. De nem volt idım rá, hogy mindent megnézzek. Ez az ember valami olyat tett, amitıl sötét lett. Ekkor a múlt felidézése olyannyira közel került a jelenhez, hogy eszembe jutott, hol is vagyok, és magamhoz tértem.

MITRÁSZ Ugyanannál a bordásfalnál álltam. Nagyon kellett vécére mennem. Ráadásul valami nem volt rendben a számmal sem. Miután körbetapogattam a nyelvemmel, rájöttem, hogy a szemfogaim kifordultak az ínyembıl, helyükön most egy-egy lyuk tátongott. A fogaimat valószínőleg kiköptem álmomban, mert a számban nem voltak. Úgy tetszett, valaki megjelent a szobában, de képtelen voltam fókuszálni a tekintetemet, így csak valami zavaros foltot láttam magam elıtt. A folt megpróbálta magára vonni a figyelmemet azzal, hogy halk hangokat hallatott és egyforma mozdulatokat végzett. A szemem hirtelen kitisztult, és egy ismeretlen, feketébe öltözött embert láttam meg. Kezét elelhúzta az arcom elıtt, azt próbálgatva, reagálok-e a fényre. Miután észrevette, hogy magamhoz tértem, az ismeretlen üdvözletképpen felém biccentett, és azt mondta: – Mitrász. Rájöttem, hogy ez egy név. Mitrász magas, szikár fiatalember volt, szúrós pillantással, kis kecskeszakállal és serkenı bajuszkával. Volt benne valami mefisztói, de bizonyos upgrade-del: olyan elıléptetett ördögre hasonlított, aki ahelyett hogy a hagyománynak megfelelıen a gonosz szolgálatában állt volna, a pragmatizmus útjára lépett, és nem veti meg a jót sem, ha azzal hamarabb célhoz ér. – Roman – szóltam rekedten, és a fal mellett álló díványra néztem. A holttest már nem volt ott. És vér sem a padlón. – Hol van... – Elvitték – mondta Mitrász. – Ez a tragikus esemény sajnos váratlanul ért bennünket. – És miért volt rajta álarc? – Az elhunyt arca egy szerencsétlenség következtében elcsúfult. – Emiatt lıtte fejbe magát? Mitrász megvonta a vállát. – Senki sem tudja. Az elhunyt hagyott egy búcsúlevelet, amelybıl az következik, hogy te leszel az örököse... Figyelmesen végigmért. – Úgy látom, valóban ez a helyzet. – Én ezt nem akarom – mondtam csöndesen. – Nem akaro-o-d? – nyújtotta el a szót Mitrász. Tagadólag megráztam a fejem. – Nem értem – mondta. – Szerintem boldognak kellene lenned. Hiszen éles esző fiú vagy. Másként Brahma nem választott volna ki. Márpedig egy éles esző fiú elıtt ebben az országban egyetlen perspektíva áll: hogy bohóc legyen a buziknál. – Azt hiszem, van még néhány más lehetıség is – feleltem. – Van. Aki nem akar bohóc lenni a buziknál, az lehet buzi a bohócoknál. Ugyanazért a végtelenül kicsi price-ért. Nem kezdtem vitatkozni vele. Érzıdött, hogy Mitrász nem csak hallomásból ismeri az életet. – És te most vámpír vagy – folytatta. – Csak még nem fogtad fel, mekkora szerencséd volt. Hagyd a kétségeidet. Annál is inkább, mert visszaút úgysincs... Azt mondd meg inkább, hogy érzed magad. – Rosszul – válaszoltam. – Nagyon fáj a fejem. És vécére kell mennem. – Még valami? – Kiestek a fogaim. A szemfogaim. – Mindjárt megnézzük – mondta Mitrász. – Egy pillanat. Elıvett egy fekete dugaszos rövid kémcsövet. Félig volt valami áttetszı folyadékkal. – Ebben az edényben egy ember vénájából származó vörös folyadék vizes oldata található. A keverési arány egy a százhoz... – És ki ez az ember?

– Találd ki magad. Nem értettem, mire gondol Mitrász. – Nyisd ki a szád – szólt aztán. – Nem veszélyes? – Nem. A vámpír immúnis minden olyan betegségre, amely a vörös folyadék útján terjed. Engedelmeskedtem neki, Mitrász pedig gondosan rácseppentett a nyelvemre néhány cseppnyit a kémcsıbıl. A folyadék semmiben sem különbözött a közönséges víztıl: ha volt is benne valami idegen anyag, az ízén nem érzıdött. – Most húzd végig a nyelved a felsı ínyeden. Látni fogsz valamit. Mi ezt a személyiség vonulásának nevezzük... Nyelvem hegyét hozzáérintettem a szájpadlásomhoz. Volt ott valami idegen dolog. De fájni nem fájt, mindössze enyhe csípést éreztem, olyasmit, mint gyenge áramütéstıl. Néhányszor végighúztam a nyelvem az ínyemen, és akkor hirtelen... Ha nem lettem volna hozzákötözve a bordásfalhoz, valószínőleg nem tudtam volna megtartani az egyensúlyomat. Hirtelen olyan éles és erıteljes élményben volt részem, amilyet korábban még sosem éltem át. Megláttam, vagy inkább megéreztem egy másik embert. Valahogy belülrıl láttam, mintha csak én magam lettem volna ı, ahogy az álomban szokott idınként elıfordulni. Az északi fényhez hasonló felhıben, amiként ez az ember megjelent elıttem, két zónát lehetett elkülöníteni: mintegy a taszítás és a vonzás, a sötétség és a világosság, a hideg és a meleg zónáit. Sok-sok paca és szigetecske kötötte össze ıket, úgyhogy a találkozásuk hol a jeges tengerben meghúzódó meleg szigetekre, hol a felmelegedett szárazföldön lévı hideg viző tavakra emlékeztetett. A taszítás zónája csupa kellemetlen és nyomasztó dologgal volt teli, mindazzal, amit ez az ember nem szeretett. A vonzás zónája éppen ellenkezıleg, azokat a dolgokat tartalmazta, amiért ez az ember élt. Megláttam azt, amit Mitrász a „személyiség vonulásának” nevezett. Valóban, mindkét zónán keresztül megfigyelhetı volt bizonyos nehezen leírható, láthatatlan vonulás, valami keréknyomféle, amelybe a figyelem maga magától beilleszkedett. Ez az agy megszokásainak nyomvonala, az ismétlıdı gondolatok szántotta barázda volt –egy elmosódott útvonal, amelyen naponta végigszántott a figyelem. Követve a személyiség vonulását, néhány pillanat alatt meg lehetett tudni errıl az emberrıl a legfontosabbakat. Erre Mitrász további magyarázatai nélkül is rájöttem, mintha korábban is tudtam volna már. Ez az ember programkezelı volt egy moszkvai banknál. Nagyon sok titka volt, sıt nagyon sok szégyellni való titka is. A legfıbb gondja, szégyene és titka az volt, hogy nehezen ismerte ki magát a Windowsban. Győlölte ezt az operációs rendszert, mint sittes a gonosz fegyırt. A dolog egészen a nevetségességig fajult: például a Windows Vista puszta léte miatt elromlott a hangulata, ha a moziban meghallotta a spanyol „hasta la vista” kifejezést. Minden, ami a munkájához kapcsolódott, a taszítás zónájában helyezkedett el, középpontjában a Windows lengedezı zász-lócskájával. A vonzás zónájának középpontjában, amint kezdetben véltem, a szex állt, miután azonban alaposabban megnéztem, rájöttem, hogy ennek az embernek az életében a legfıbb örömöt a sör jelentette. Ha leegyszerősítem, azt mondhatom, hogy ez az ember azért élt, hogy rögtön a szexuális aktust követıen jó minıségő német sört ihasson – és ennek érdekében a sors legszörnyőbb csapásait is kiállta. Lehet, hogy ı maga ezzel nem volt tisztában, számomra azonban nyilvánvaló volt. Nem mondanám, hogy ez az idegen élet teljesen föltárult elıttem. Mintha csak egy sötét szoba félig nyitott ajtajában álltam volna, és egy zseblámpával végigpásztáztam volna a falakon. Minden egyes kép, amelyre ráirányítottam a figyelmemet, közelebb került hozzám, sok-sok újabb képre bomlott szét, és így tovább a végtelenségig. Ilyen módon eljuthattam ugyan minden egyes emlékig, csakhogy túlságosan sok volt belılük. Aztán a képek

elhalványultak, mintha csak lemerült volna a zseblámpa eleme, aztán minden eltőnt. – Láttad? – kérdezte Mitrász. Rábólintottam. – És mit? – Egy programozót. – írd le. – Olyan volt, mint egy mérleg – mondtam. -Az egyik serpenyıben a sör, a másikban a Windows. Mitrász nem csodálkozott ezen a furcsa mondaton. Belecsöppentett egy csöppet a szájába abból a folyadékból, majd pár másodpercig mozgatta az ajkait. – Igen – értett egyet velem. – Windows h-r-r-r. Én sem csodálkoztam, amint ezt meghallottam: a programozó az utálatát oly módon fejezte ki az egyik program iránt, hogy a nevét, az XP-t oroszul ejtette ki: HR, amibıl halk horkanás született. – Mit láttam? – kérdeztem. – Mi volt ez? – Az elsı kóstolásod volt. A lehetı leglájtosabb formában. Ha tiszta preparátumot kapsz, elfelejtetted volna, ki is vagy valójában. És sokkal hosszabb ideig tartott volna. Mivel nem vagy hozzászokva, lelki traumát is okozhatott volna. De ilyen élesen csak kezdetben érezheted. Aztán majd hozzászoksz... Nos, hát gratulálok. Most már közénk tartozol. Majdnem közénk tartozol. – Elnézést – szóltam közbe –, maga kicsoda? Mitrász elnevette magát. – Elıször is javaslom, térjünk át a tegezésre. – Rendben. Szóval, Mitrász, te ki vagy? – Az idısebb társad vagyok. Igaz, nem sokkal vagyok nálad idısebb. Ugyanolyan lény, mint te vagy. Remélem, barátok leszünk. – Ha már egyszer úgyis barátoknak kell lennünk – szóltam –, kérhetek tıled elılegben egy baráti szívességet? Mitrász elmosolyodott. – Hát persze. – Nem oldoznál el végre ettıl a bordásfaltól? Vécére kellene mennem. – Ó, hogyne – felelte Mitrász. – Bocsáss meg, de meg kellett róla gyızıdnöm, hogy minden normálisan zajlott-e le. Amikor a zsinegek a földre estek, megpróbáltam tenni egy lépést elıre – és el is zuhantam volna, ha Mitrász el nem kap. – Óvatosan – mondta aztán –, lehet egy kis gond az egyensúlyérzékeddel. El kell telnie néhány hétnek, amíg a nyelv teljesen beépül... Tudsz járni? Vagy segítsek? – Tudok – feleltem. – Hol a vécé? – A folyosón balra. A konyha mellett. A vécé, amely ugyanolyan stílusú volt, mint a lakás egésze, gótikus szanitermúzeumra hasonlított. Leültem egy közepén lyukas, fekete gnosztikus trónra emlékeztetı valamire, és megpróbáltam összeszedni a gondolataim. De nem sikerült: a gondolataim sehogy se akartak egymáshoz illeszkedni. Egyáltalán, eltőntek valahová. Nem éreztem sem félelmet, sem izgatottságot, még csak nem is aggódtam, hogy mi lesz ezután. Amikor kijöttem a vécébıl, rájöttem, hogy senki sem ıriz. A folyosón nem volt senki. A konyhában sem. A hátsó bejárat ajtaja, amelyen bejöttem, alig néhány lépésnyire, a konyhában volt. De nem gondoltam szökésre – és ez volt a legfurcsább. Tudtam, hogy mindjárt visszamegyek a szobába, és folytatom a beszélgetést Mitrásszal. „Miért nem akarok elmenekülni?” – kérdeztem magamtól. Valahonnan tudtam, hogy ezt nem szabad megtennem. Megpróbáltam kitalálni, honnan – és valami egészen furcsa dolgot fedeztem fel. Az agyamban mintha csak kialakult volna a nehézkedés központja, megjelent benne valami fekete golyó, olyan megingathatatlanul stabil,

hogy a léleknek, miután felszerelkezett vele, már semmi sem veszélyeztette az egyensúlyát. Éppen ebben a központban zajlott most minden cselekvési lehetıség értékelése, és e lehetıségek vagy elfogadtattak, vagy elutasíttattak. A szökés gondolata is ezen a mérlegen méretett meg, és találtatott könnyőnek. A golyó azt akarta, hogy visszamenjek. És mivel a golyó ezt akarta, ezt akartam én is. A golyó nem közölte velem, mit akar. Inkább csak a döntés megfelelı irányába gurult – és vele együtt arra gurultam én is. „Hát ezért engedett ki Mitrász a szobából – jöttem rá végre. – Tudta, hogy nem fogok megszökni.” Megpróbáltam kitalálni, honnan tudta mindezt Mitrász. Nyilván neki is volt egy ugyanilyen golyója odabent. – Ez meg micsoda? – kérdeztem tıle, amikor visszamentem. – Mire gondolsz? – Mintha valami belsı mag lenne bennem. És minden, amire gondolok, mintha átmenne rajta. Mintha... elvesztettem volna a lelkemet. – Elvesztetted a lelkedet? – kérdezett vissza Mitrász. – És mire kellene az neked? Az arcomon nyilván zavar látszott, mert Mitrász elnevette magát. – A lélek te vagy, vagy nem te vagy? – kérdezte. – Milyen értelemben? – Konkrét értelemben. Mit nevezel léleknek: magadat, vagy valami mást? – Valószínőleg magamat... Vagy nem is, inkább valami mást... – Próbáljunk meg logikusan gondolkodni. Ha a lélek nem te vagy, hanem valami más, akkor miért kellene izgulnod miatta? Ha viszont te vagy, akkor hogyan veszíthetted el, ha te magad itt vagy? – Igen, okoskodni azt tudsz, látom – mondtam. – Majd téged is megtanítunk rá. De én tudom, miért heveskedsz. – Na miért? – A kultúrsokk miatt. Az emberi mitológiában úgy tartják, hogy az, aki vámpír lesz, elveszíti a lelkét. De ez badarság. Ez pontosan ugyanaz, mintha azt mondanák, hogy a csónak elveszíti a lelkét, amikor motort szerelnek rá. Semmit sem vesztettél el. Inkább szert tettél valamire. De olyan sok mindenre tettél szert, hogy mindaz, amit eddig ismertél, teljesen semmivé zsugorodott. Innen a veszteségérzet. Leültem a díványra, ahol nemrég még az álarcos holtteste hevert. Én valószínőleg rettenetesnek tartottam volna ezen a helyen ülni, de bensımben a nehéz, fekete golyónak mindegy volt. – Nincsen veszteségérzetem – mondtam. – Még az az érzés sincs meg bennem, hogy én – én vagyok. – Pontosan így van – felelte Mitrász. – Te most valaki más vagy. Amit pedig magnak érzel, az nem más, mint a nyelv. Korábban Brahmában élt. Most pedig benned él tovább. – Igen, emlékszem, Brahma azt mondta, hogy a nyelv átjön belém... – Csak nehogy azt gondold, kérlek, hogy ez Brahma nyelve. Brahma volt a nyelv teste, nem pedig fordítva. – De hát akkor kié ez a nyelv? – Nem lehet azt mondani, hogy valakié. A nyelv önmagáé. A vámpír személyisége fejre és nyelvre tagolódik. A fej a vámpír emberi aspektusa. A társadalmi személyisége minden cókmókjával és piszkával együtt. A nyelv viszont a személyiség másik, a fontosabbik központja. İ tesz téged vámpírrá. – De hát mi a csuda ez a nyelv? – Egy másik élılény. Egy felsıbbrendő lény. A nyelv halhatatlan, és egyik vámpírról a másikra hagyományozódik – pontosabban átnyergel egyik emberrıl a másikra, mint a lovas. De csak az emberi testtel szimbiózisban létezhet. így, nézd csak! Mitrász a lóháton ugrató Napóleonra mutatott. Napóleon olyan volt, mint egy pingvin, és

ha az ember akarta, a képen cirkuszi mutatványt láthatott: tőzijáték közepette pingvin lovagol... – Én nem a testemmel érzem a nyelvet – mondtam –, hanem valahogy másként. – Pontosan így van. A trükk az egészben az, hogy a nyelv tudata összeolvad az ember tudatával, amelybe beköltözik. Én az imént a vámpírt a lovashoz hasonlítottam, de pontosabb megfeleltetés lett volna a kentaur. Néhányan azt állítják, hogy a nyelv maga alá rendeli az emberi értelmet. Pontosabb lenne azonban azt mondani, hogy a nyelv felemeli az emberi értelmet a saját szintjére. – Hogy felemeli? – kérdeztem vissza. – Éppen ellenkezıleg, inkább olyan érzésem van, mintha valami gödörbe estem volna. Ha ez a valami fent van, akkor miért érzem most ezt a... sötétséget? Mitrász hümmögött. – Sötét van a föld alatt is, meg magasan az égben is. Tudom, mit érzel most. Nehéz idıszak ez neked is, a nyelvnek is. Úgy mondanám, ez a második születés. A te esetedben átvitt értelemben, a nyelv esetében a lehetı legkonkrétabban. A nyelv számára ez egy új inkarnáció, mivel az összes emberi emlék és tapasztalat, amit a vámpír felhalmozott, odavész, amikor a nyelv új testbe költözik. Te tiszta lap vagy. Egy újonnan született vámpír, akinek tanulni, tanulni, tanulni kell. – Mit? – Rövid idı alatt magas mőveltséggel rendelkezı, kifinomult személyiséggé kell válnod. Aki mind intellektuális, mind fizikai képességeiben jelentısen felülmúlja az emberek többségét. – És hogyan érhetem ezt el rövid idın belül? – Megvannak rá a hatékony és gyors módszereink. A legfontosabbra azonban a nyelv fog megtanítani. Egy idı után nem fogod úgy érezni, hogy a nyelv valami idegen test. Egységes egésszé olvadtok össze. – Hogyhogy, a nyelv talán kirágja az agy egy bizonyos részét? – Nem – mondta Mitrász. – Elfoglalja a mandulák helyét, és kapcsolatba lép a frontális lebennyel. Gyakorlatilag kap egy kiegészítı részt az agyad. – És attól én még önmagam maradok? – Mármint milyen értelemben? – Hát, hogy nem leszek hirtelen valaki más? – Bármilyen esetben úgy van, hogy a holnapi éned már nem ugyanaz lesz, mint a mai. Hogy a holnaputániról ne is beszéljünk. Ha pedig valaminek így is, úgy is be kell következnie, akkor legalább legyen valami haszna is. Nem így van? Felálltam a díványról, és tettem néhány lépést a lakásban. Minden lépés nehezemre esett, és ez zavart a gondolkodásban. Éreztem, hogy Mitrász egy kicsit csúsztat a beszélgetés során, vagy egész egyszerően csak ugrat. A jelenlegi állapotomban azonban képtelen voltam vitába szállni vele. – És most mit tegyek? – kérdeztem. – Menjek haza? Mitrász a fejét rázta. – Semmiképpen sem. Itt fogsz lakni ebben a lakásban. Az elhunyt személyes holmijait már elvitték. Minden, ami itt maradt, a te örökséged. Foglald el magad. – Mivel? – Tanárok fognak járni hozzád. Próbálj hozzászokni az új minıségedhez. Meg az új nevedhez. – Miféle új nevemhez? Mitrász megfogta a vállamat, és arccal a tükör felé fordított. Rettenetesen néztem ki. Mitrász a homlokomra mutatott. Megszáradt, barnás színő írást pillantottam meg rajta, és eszembe jutott, hogy Brahma a halála elıtt vérrel felírt valamit a homlokomra.

– A-M-A-Q – olvastam egyesével a betőket –, nem is, inkább A-M-A-O... – Ráma – javított ki Mitrász. – A vámpírok, ısi szokás szerint, istenek nevét viselik. De minden isten másféle. Gondolkodj el a neved értelmén. Olyan lámpás ez, amely világítani fogja elıtted az utat. Elhallgatott, láthatóan valamilyen kérdésre várt. De kérdésem nem volt. – Így szokás beszélni errıl, mármint hogy olyan, mint egy lámpás – magyarázta Mitrász. Ez is hagyomány. De ıszintén szólva lámpás nélkül sem fogsz eltévedni. Mert a vámpírok elıtt egyetlen út áll. És csak egy irányban lehet rajta haladni, akár lámpással, akár anélkül. És elnevette magát. – Most mennem kell – mondta aztán. – Találkozunk a nagy bőnbeesés alkalmával. Azt gondoltam, Mitrász tréfál. – Az meg micsoda? – Ez olyan vizsgaféle, hogy elnyerd a jogot a vámpírlétre. – Nem vagyok túl jó vizsgázó – mondtam erre. – Meg szoktam bukni a vizsgákon. – Sose okold magad olyasmiért, amiben a rendszer a hibás. Nagyon jó kis fogalmazást írtál, ıszintét, friss szemléletőt. Sıt még azt is mutatja, hogy van irodalmi tehetséged. Egyszerően csak más csigákat vártak a Fudzsi tetejére. – Te megharaptál engem? Bólintott, zsebre dugta a kezét, és elıvett belıle egy keskeny, cigaretta vastagságú üvegcsövet, amely mindkét végén mőanyag dugasszal volt bedugva. Néhány cseppnyi vér volt benne. – Ez a te személyi aktád. A többiek is meg fognak ismerkedni vele. Az idısebb társaink is. És kifejezıen valahová felfelé nézett. – Most pedig a hétköznapi élet kérdéseirıl. A szekreterben találsz pénzt, arra szükséged lehet. Ennivalót a lenti étterembıl hoznak fel neked. A bejárónı hetente kétszer fog takarítani. Ha szükséged lesz valamire, vedd meg. – Hová mehetnék ilyen pofával? – kérdeztem, és fejemmel a tükörképem felé biccentettem. – Ez hamarosan elmúlik. Én pedig intézkedem, hogy idehozzanak neked mindent, ami kell. Ruhát és cipıt. – Mondjam a méretet? – Nem szükséges – válaszolta Mitrász, és cuppantott a nyelvével. – Tudom.

ENLIL Gyermekkoromban gyakran vágytam valami csodára. Valószínőleg nem vetettem volna meg, ha lebegı tibeti jógivá válok, mint Milarepa, vagy egy varázsló tanítványává, mint Carlos Castaneda vagy Harry Potter. Egyszerőbb sorssal is megelégedtem volna: hogy hıs őrhajós legyek, aki új bolygót fedez fel, vagy hogy megírjam az egyik olyan nagy regényt, amely megrengeti az emberek szívét, a kritikusokat pedig fogcsikorgatásra készteti, meg arra, hogy odúik mélyébıl szarral dobálózzanak. De hogy vámpír legyen belılem... Hogy vért szopjak... Éjszaka lázálmok gyötörtek. Almomban láttam az ismerıseimet, akik elsiratták nyomorúságomat, és bocsánatomat kérték, hogy nem tudtak segíteni. Hajnaltájt anyám is megjelent. Szomorú volt és kedves – rég nem láttam már ilyennek az életben. Miközben a Storkwinckel bárók címerével kivarrott zsebkendıjét a szeméhez nyomkodta, azt suttogta: – Romocska, a lelkem az ágyad fölött ırizte az álmodat. De pillanatragasztóval odaragasztottál a falhoz, így nem tudtam segíteni neked! Nem tudtam, mit feleljek, de segítségemre sietett a nyelv, amely velem együtt figyelmesen szemlélte ezeket az álmokat (úgy tetszett, ı nem nagyon tett különbséget álom és valóság között). – Elnézést, de maga nem az ı anyja – mondta a nyelv az én hangomon. – Az ı anyja azt mondta volna, hogy ı ezzel a ragasztóval szipózik. Aztán felébredtem. Egy aranybarna, hímzett baldachinos, hatalmas ágyban feküdtem. Ugyanilyen aranybarna függöny takarta el az ablakot is; a berendezés olyan volt, amit gótikusnak szokás mondani. Az ágy melletti éjjeliszekrényen a múlt század ötvenes éveit idézı stílusban készült fekete ebonittelefon állt. Felkeltem, és kivánszorogtam a fürdıbe. Amint megláttam magam a tükörben, hátrahıköltem. Szemem körül a fél arcomat olyan feketés-lilás foltok borították, amilyenek agyrázkódás után ütköznek ki. Ezek a foltok tegnap még nem voltak. Rettenetesen néztek ki. De minden más egészen rendben lévınek látszott. A vért még tegnap este lemostam; az állam alatt, a nyakamon már csak egy kis fekete, beszáradt lyuk maradt, olyan, mintha szög nyoma lett volna. Már nem vérzett és nem fájt – sıt szinte hihetetlen volt, hogy ekkorka kis lyuk olyan rettenetes fájdalmat tudott okozni. A szám olyan volt, mint régen, kivéve azt, hogy felpüffedt szájpadlásomon sőrő, narancsszínő lepedék jelent meg. Az a terület, ahol ez kiütközött, enyhén zsibbadt. A kihullott szemfogaim helyén tátongó lyukak iszonyatosan viszkettek, és a fekete sebhelyben már látni lehetett az új fogak cukorfehér kezdeményeit: hihetetlenül gyorsan nıttek. Az a belsı mag már egyáltalán nem zavart, habár nem tőnt el sehová. Egyetlen éjszaka alatt szinte teljesen hozzászoktam. Egykedvőséget, elidegenedettségét éreztem, mintha mindez nem is velem történt volna meg, hanem valaki mással, akit valahonnan a negyedik dimenzióból figyeltek. Az eseményeknek ez kellemes bizonytalanságot adott, és a korábban ismeretlen szabadság zálogának tetszett – ahhoz azonban túlságosan gyenge voltam még, semhogy önelemzésbe kezdjek. Miután lezuhanyoztam, körbejártam a lakást. Elképesztı méretei voltak, lenyőgözött komor fényőzésével. A hálószobán és a katalógustermen kívül volt még benne egy vetítıterem, falain egész álarcgyőjteménnyel (voltak ott velencei, afrikai, kínai meg számomra meghatározhatatlan eredető álarcok is) és egy nappaliszerő valami, kandallóval és karszékekkel, ahol a legkitüntetettebb helyen egy mahagónidobozos, régiségszámba menı rádiókészülék állt. Volt még egy olyan szoba is, amelynek rendeltetésére nem bírtam rájönni: nem is szoba volt ez, inkább valami hatalmas kamra, amelynek padlóján vastag, puha párnák hevertek. A

fala fekete bársonnyal volt bevonva, rajta csillagok, bolygók és a Nap (minden égitestnek kifürkészhetetlen, komor emberi arca volt). A kamra közepén olyan szerkezetet helyeztek el, amely hatalmas ezüstkengyelre emlékeztetett: egy keresztrúd hozzá volt erısítve egy meghajlított fémrúdhoz, amelyet a mennyezetrıl lógó láncra akasztottak. A falból kiállt egy fémkar, amelyet ha elfordítottak, lejjebb vagy feljebb lehetett vinni a rudat a párnák fölött. Hogy mire való egy ilyen szerkezet, elképzelni sem tudtam. Hacsak arra nem, hogy el lehessen itt helyezni egy hatalmas papagájt, amely szereti a magányt... Voltak még a kamra falán mindenféle, fehér színő, kis dobozok, amelyek riasztóberendezések foglalataira hasonlítottak. A kartotékterem, ahol Brahma fıbe lıtte magát, legalább valamelyest ismerıs volt már. Elég sok idıt eltöltöttem már itt, ezért úgy éreztem, jogom van alaposabban is megvizsgálni. Úgy tőnt, ez az elızı tulajdonos dolgozószobája volt, habár nehéz lett volna megmondani, miben is állhatott a munkája. Találomra kihúztam a kartoték néhány fiókját, és mőanyag kémcsıtárolókat találtam bennük, azokban pedig fekete gumidugaszokkal bedugaszolt kémcsöveket. Mindegyik két-három köbcenti áttetszı folyadékot tartalmazott. Rájöttem, mi lehet ez. (Mitrász hasonló kémcsıbıl adta nekem a Windows XP-HR preparátumot.) Alighanem ez valami vámpírkönyvtár. A kémcsöveket bető- és számjelzéssel látták el. A kartoték fiókjain szintén volt valami index: néhány betőbıl és számból álló kombináció. A könyvtárhoz nyilván kellett tartoznia egy katalógusnak is. A falon két, meztelen nıt ábrázoló kép lógott. Az elsın egy karszékben tizenkét év körüli meztelen kislány ült. Bizonyos mértékig elcsúfította az a különös megoldás, hogy a feje helyén a már nem éppen fiatal, kopasz Nabokov feje ült; a nyaka körül sejthetı varratot egy szigorú nagypolgári stílusú, pöttyös csokornyakkendı takarta el. A kép címe Lolita volt. A másik kép egy hasonló kislányt ábrázolt, csak ennek nagyon fehér volt a bıre, mellbimbója pedig egyáltalán nem volt. Ezen a képen Nabokov arca már nagyon öregnek és petyhüdtnek látszott, a varratot álcázó csokornyakkendı pedig képtelenül nagy és tarka volt, üstökösök, kakasok meg földrajzi szimbólumok tarkították. Ennek a képnek Ada volt a címe. A gyermektestek néhány fizikai jellemzıje különbözött ugyan egymástól, de a kislányokra nézni kellemetlen, sıt félelmetes volt amiatt, hogy a két Nabokov szemei figyelmesen és undorral fürkészték a nézıt; ezt a hatást egyébként az ismeretlen szerzınek mesterien sikerült elérnie. Hirtelen úgy éreztem, mintha a nyakamat lágy szellı érintette volna meg. – Vlagyimir Vlagyimirovics Nabokov mint akarat és képzet – szólalt meg a hátam mögött egy öblös basszus. Ijedten hátrafordultam. Egy méterre tılem köpcös férfi állt fekete zakóban, melyet egy sötét színő búvárruhára húzott fel. Szemét tükrözıdı fekete szemüveg takarta. Ránézésre úgy ötvenhatvan éves lehetett; sőrő szemöldöke, horgas orra és magas, kopasz homloka volt. – Érted, mit akart kifejezni a mővész? – kérdezte. Tagadólag megráztam a fejem. – Nabokov Lolita és Ada címő regényei a „Vlagyimir velünk van” háromszemélyes ágy variációi. Ez az értelme. Elıbb megnéztem Lolitát, aztán Adat, és észrevettem, hogy ez utóbbinak a tejfehér bırét alaposan kidekorálták a legyek. – Lolita? – kérdeztem vissza. – Ez a LOL-ból származik? – Nem értem – mondta az ismeretlen. – „Laughed out loud” – magyaráztam. – Ez egy internetes kifejezés. „Elröhögtem magam.” Vagyis Lolita nem más, mint egy nagyon vidám kislány. – Hát igen – sóhajtott fel az ismeretlen –, más idık, más kultúra. Idınként az ember valami múzeumi tárgynak érzi magát... Olvastad Nabokovot?

– Olvastam hát – hazudtam. – Na és hogy tetszett? – Egy szürke kanca rémálma – mondtam magabiztosan. Ilyen értékeléssel nem hozhatja magát idétlen helyzetbe az ember, ezt már régóta tudtam. – Ó, ez tízes találat – mondta az ismeretlen, és elmosolyodott. – Az éjszakai lázálom angolul „night mare”, vagyis „éjjeli kanca”. Vlagyimir Vlagyimirovics valahol említi is ezt. De miért éppen szürke? Á-á-á! Értem már, értem már... A legszörnyőségesebb lázálom az álmatlanság... Álmatlanság, a pillantásod szomorú és félelmetes... Insomnia, your stare is dull and ashen... Hamuszínő, ısz, szürke... Eszembe jutott, hogy a hátsó bejárati ajtó egész idı alatt nyitva állt. Úgy látszik, betévedt rajta a lakásba egy ırült. – Az egész orosz történelem – folytatta az ismeretlen – belezuhan ennek az éjszakai lázálomnak a szakadékába... És a legfontosabb a lázálomból a megtestesüléséig tartó átmenet pillanatnyisága. Szürke táltos... Minden ennek a szürke kancának a lázálmával kezdıdött – és tessék, már ott is volt Bugyonnij a krími hegyoldalban. És suhant a lovaglópálca, és hullottak a bogáncsfejek... Az ismeretlen valahová a távolba meredt. Talán mégsem ırült, gondoltam. – Nem értettem pontosan – kérdeztem udvariasan –, hogy Nabokov regényei miért is lennének háromszemélyes ágyak? – Azért, mert könyveiben a szeretık között mindig ott fekszik ı maga is. És rendre megereszt valami megjegyzést, amivel magára akarja vonni a figyelmet. Ami persze nem nagyon gáláns dolog az olvasóval szemben, hacsak az nem gerontofil... Tudod, melyik a kedvenc erotikus könyvem? Meghökkentett az ismeretlen erıszakossága. – Nem – válaszoltam. – A Nemtudomka a Holdon. Szinte szó sem esik benne erotikáról. Éppen ezért a Nemtudomka a huszadik század legerotikusabb könyve. Csak olvasod, és elképzeled, mit csinálhattak azok a pöttömök ott a rakétában az alatt a hosszú idı alatt, amíg a Holdra értek... Nem, gondoltam, ez tényleg nem ırült. Éppen ellenkezıleg, nagyon is okos ember. – Igen – mondtam –, én is gondolkodtam ezen, amikor kicsi voltam. De kicsoda maga? – Enlil Maratovicsnak hívnak. – Megijesztett. Papírszalvétát nyújtott felém. – Nedves a nyakad. Törüld meg. Semmit sem éreztem, de azt tettem, amit mondott. A szalvétán ott maradt két, egykopejkás nagyságú vérfolt. Azonnal megértettem, miért kezdett el a pöttömökrıl beszélni. – Maga is... Igen? – Más nem jár itt. – Kicsoda maga? – Az emberek világában valami fınöknek tartanának – felelte Enlil Maratovics. – A vámpírok azonban egyszerően csak koordinátornak neveznek. – Értem – mondtam –, mert én már valami ırültnek hittem. Álmatlanság, Nabokov a Holdon. .. Magának ez a módszere, hogy így terelje el a figyelmet? Hogy ne vegyék észre a harapást? Enlil Maratovics kényszeredetten elmosolyodott. – Hogy érzed magad? – Megvagyok. – İszintén szólva, nem túl fényesen nézel ki. De ez már csak így van ilyenkor. Hoztam neked kenıcsöt, kend be vele éjszakára a kék foltjaidat. Reggelre mind eltőnik. És hoztam még kalciumtablettát is: vegyél be belıle napi tizenötöt. A fogaid miatt. – Köszönöm.

– Látom – szólt újra Enlil Maratovics –, nem különösebben örülsz annak, ami történt veled. Ne hazudj, nem kell. Pontosan tudom. De így normális. Sıt, nagyszerő. Ez azt jelenti, hogy jó ember vagy. – Mert a vámpírnak jó embernek kell lennie? Enlil Maratovics szemöldöke felcsúszott a homlokára. – Hát persze! – mondta. – Hogy is lenne másként? – De hiszen... – kezdtem el, de nem fejeztem be. Azt akartam mondani, hogy ahhoz egyáltalán nem kell jó embernek lenni, hogy valaki a más vérét szívja, éppen ellenkezıleg – de aztán úgy gondoltam, ez udvariatlanul hangzana. – Rama – szólt Enlil Maratovics –, te egyszerően nem érted, kik is vagyunk mi valójában. Mindaz, amit a vámpírokról tudsz, hamis. Mindjárt mutatok neked valamit. Gyere utánam. Elindultam utána, és bejutottunk abba a szobába, amelyikben a kandalló állt meg a karszékek. Enlil Maratovics közelebb ment a kandallóhoz, és rámutatott a fölötte lógó feketefehér fényképre, amely egy denevért ábrázolt. A felvételt egészen közelrıl készítették. A bıregérnek fekete gyöngyszeme volt, elálló kutyafüle és ráncos orra, olyasféle, mint a disznóé. Egy malac és egy kutya keverékére hasonlított. – Mi ez? – kérdeztem. – Ez a Desmondus Rotundus. A vérszopó denevér. Amerikában, az Egyenlítı mindkét oldalán fordul elı. Nagy testő emlısök vörös folyadékával táplálkozik. Régi barlangokban, nagy családokban él. – És miért mutatta meg nekem? Enlil Maratovics leült az egyik karosszékbe, és intett, hogy foglaljak helyet vele szemben. – Ha az ember meghallgatja azokat a meséket, amelyeket Közép-Amerikában errıl az apró jószágról mesélnek – mondta Enlil Maratrovics –, azokból az derül ki, hogy nincs szörnyőségesebb lény a világon. Azt fogják mondani neked, hogy ez a denevér nem más, mint pokolfajzat. Hogy képes emberi alakot ölteni csak azért, hogy a sőrőbe csaljon. Hogy az ilyen denevércsapatok képesek halálra marni az erdıben eltévedt embereket. Meg még egy csomó hasonló ostobaságot. Az emberek, ha ráakadnak egy ilyen denevérbarlangra, kifüstölik. Vagy egyszerően fölrobbantják dinamittal... Enlil Maratovics úgy nézett rám, mintha válaszképpen mondanom kellett volna valamit. De nem tudtam, hogy mit. – Az emberek valami érthetetlen okból a jó és a fény hordozóinak tartják magukat – folytatta Enlil Maratovics. – A vámpírokat pedig a gonosz sötétség szülötteinek. Ha azonban a tényekre támaszkodunk... Próbálj akár egyetlen olyan okot is mondani, ami miatt az emberek jobbak lennének ezeknél a vérszopó denevéreknél. – Talán attól jobbak az emberek – mondtam –, hogy segítik egymást. – Az emberek ezt meglehetısen ritkán teszik. A vérszopó denevérek viszont állandóan segítenek egymásnak. Megosztják egymás között az élelmet, amit hazavisznek. Hát még? Más nem jutott az eszembe. – Az ember – folytatta Enlil Maratovics – a legfélelmetesebb és legértelmetlenebb gyilkos az egész Földön. A környezetében élı lények közül jót egyikkel se tesz. Rosszat viszont... Nem kell felsorolnom, ugye? Tagadón megráztam a fejemet. – Ez az aprócska jószág viszont, amelyet az ember a saját titkos félelmeinek emblémájául választott, senkinek sem okozza a halálát. Még csak komolyabb bajt sem idéz elı. Mellsı ollócskáival gondosan felmetszi a bırt, és megissza a maga két köbcentijét, nem többet és nem kevesebbet. Mi baja eshetne ettıl, mondjuk, egy bikának vagy egy lónak? Vagy éppen egy embernek? Orvosi szempontból még jó is, ha lecsapolnak belılük egy kevés vörös folyadékot. Feljegyeztek például egy olyan esetet, amikor egy vérszopó denevér megmentett egy lázkórban haldokló katolikus szerzetest. De nem jegyeztek fel egyetlen olyan esetet sem –

és Enlil Maratovics okítón felemelte az ujját –, amikor egy katolikus szerzetes mentett volna meg egy lázkórban haldokló denevért... Ez ellen nehéz lett volna bármit is felhozni. – Jól jegyezd meg, Ráma: az emberek vámpírokról alkotott elképzelései egytıl egyig hamisak. Mi egyáltalán nem azok a gonosz szörnyetegek vagyunk, akiknek beállítanak bennünket... Rápillantottam a bıregér fényképére. Szırös kis pofája tényleg nem hatott fenyegetınek inkább tetszett okosnak, idegesnek és egy kicsit ijedtnek. – De hát akkor kik vagyunk valójában? – kérdeztem. – Tudod, mi az a tápláléklánc? Vagy ahogy néha még nevezik, a táplálkozási lánc? – Olyasmi, mint a McDonald's? – Nem egészen. A McDonald's fast-food chain, vagyis gyorsétkeztetési lánc. A food chain, vagyis a táplálkozási lánc viszont olyan növényeket és állatokat jelent, amelyek a „táplálék – a táplálék fogyasztója” kapcsolatban állnak egymással. Mint a nyúl és a kígyó, vagy mint a tücsök és a béka... Elmosolyodott, és rám kacsintott. – ... vagy mint a béka és a francia. Vagy mint a francia és a sírban a féreg. Úgy tartják, hogy az ember ennek a piramisnak a csúcsa, mivel ı meg tud enni bármit, bármikor, bárhogyan és bármilyen mennyiségben. Ezen alapszik az ember önbecsülése. Valójában azonban a táplálékláncnak van egy magasabb szintje is, amelyrıl az emberek többségének még csak sejtelme sincs. Ezek vagyunk mi, a vámpírok. Mi vagyunk a Földön a legfelsıbb láncszem. Az utolsó elıtti. – És akkor mi az utolsó láncszem? – Az Isten – felelte Enlil Marató vies. Semmit sem válaszoltam, csak belepréseltem magam a karosszékbe. – A vámpírok nemcsak hogy a tápláléklánc legfelsıbb láncszeme – folytatta Enlil Maratovics –, hanem a leghumánusabb láncszeme is. Felsıbb morállal rendelkezı láncszeme. – Én még mindig azt hiszem – válaszoltam –, hogy másokon élısködni nem feltétlenül jó. – Talán jobb kioltani egy állat életét, és megenni a húsát? Megint nem tudtam, mit feleljek. – Mi a humánusabb – folytatta Enlil Mara-tovics –, megfejni a tehenet, hogy megigyuk a tejét, vagy leölni, hogy fasírtot csináljunk belıle? – Megfejni humánusabb. – Hát persze. Még Lev Nyikolajevics Tolsztoj gróf is, aki nagy hatással volt a vámpírokra, egyetértene ezzel. Tudod, Rama, a vámpírok pontosan ezt csinálják. Mi senkit sem ölünk meg. Még gasztronómiai céllal sem. A vámpír ténykedése még leginkább a tejtermelı állattartásra hasonlít. Úgy éreztem, hogy egy cseppet ugrat – pontosan úgy, ahogy Mitrász is. – Ezeket a dolgokat nem lehet összehasonlítani – mondtam. – Az emberek direkt tartanak tehenet. Ráadásul mesterségesen tenyésztették ki. A vad természetben ilyen állat nem fordul elı. A vámpírok viszont nem úgy tenyésztették ki az embereket, nem igaz? – Honnan tudod? – Azt akarja mondani, hogy a vámpírok mesterségesen tenyésztették ki az embert? – Igen – felelte Enlil Maratovics. – Pontosan ezt akarom mondani. Azt gondoltam, viccel. Az arca azonban nagyon is komoly volt. – És hogy csinálták ezt a vámpírok? – Addig úgysem értesz belıle semmit, amíg nem tanulmányoztad a glamourt és a diskurzust. – Hogy mit nem tanulmányoztam? Enlil Maratovics elnevette magát. – A glamourt és a diskurzust – ismételte meg. – A vámpírok két legfıbb tudományát.

Látod, még azt sem tudod, mik ezek. És közben ilyen bonyolult témákról akarsz beszélni. Ha meglesz a megfelelı képzettséged, én magam fogom elmesélni neked ennek a teremtésnek a történetét, meg azt, miként használják ki a vámpírok az emberi tartalékokat. Most fölöslegesen töltjük ezzel az idıt. – És mikor fogom elkezdeni tanulmányozni a glamourt és a diskurzust? – Holnaptól. Az órákat a két legjobb szakemberünk, Baldr és Jehova fogják tartani. Reggel jönnek hozzád, úgyhogy feküdj le idıben. Van még kérdésed? Elgondolkodtam. – Maga azt állítja, hogy a vámpírok tenyésztették ki az embert. Akkor miért tartják az emberek a vámpírokat gonosz szörnyetegeknek? – Ez elfedi a dolgok valódi állását. Másfelıl így vidámabb a dolog. – De hiszen emberszabású lények már több millió éve élnek a Földön. Maga az ember pedig több százezer éve. Hogy tudhatták akkor a vámpírok az embert kitenyészteni? – A vámpírok mérhetetlenül hosszú ideig élnek a Földön. És távolról sem csupán az emberek szolgálnak nekik táplálékul. De, ismétlem, errıl korai még beszélnünk. Van még valami kérdésed? – Van – mondtam. – De lehet, hogy megint azt fogja válaszolni, hogy korai errıl még beszélni. – Próbáld ki. – Mondja, milyen módszerrel tudja a vámpír egy másik ember gondolatait olvasni? Amikor szopja a vérét? Enlil Maratovics összeráncolta a homlokát. – „Amikor szopja a vérét” – ismételte meg. – Pfuj. Jegyezd meg, Ráma, mi így nem beszélünk. Az még csak hagyján, hogy vulgáris, de néhány vámpír érzelmeit sértheti is. Velem rendben, beszélhetsz így. Én magam is tudok pár szaftosabb kifejezést. Mások azonban – és fejével valahová oldalirányba intett – nem bocsátják meg. – Miért, hogyan mondják ezt a vámpírok? – A vámpírok azt mondják: „a kóstolás ideje alatt”. – Rendben. Tehát akkor hogyan tudja a vámpír egy másik ember gondolatait olvasni a kóstolás ideje alatt? – A gyakorlati oldala érdekel? – Ezt a módszert már ismerem – mondtam. – A tudományos magyarázatára vagyok kíváncsi. Enlil Maratovics felsóhajtott. – Tudod, Ráma, minden magyarázat a meglévı elképzelések kombinálása. Ha tudományos magyarázatról van szó, akkor az azoktól az elképzelésektıl függ, amelyek a tudományban léteznek. A középkorban például úgy vélték, hogy a pestis az emberi test pórusain keresztül terjed. Éppen ezért megelızési szempontok miatt megtiltották az embereknek, hogy gızfürdıbe járjanak, ahol a pórusok kitágulnak. Manapság viszont a tudomány úgy tartja, hogy a pestist a bolhák terjesztik, ezért a megelızés érdekében azt javasolják az embereknek, hogy amilyen gyakran csak tudnak, járjanak gızfürdıbe. Ha változnak az elképzelések, változik a verdikt is. Érted? Rábólintottam. – Szóval – folytatta –, a modern tudománynak nincsenek afféle elképzelései, amelyek lehetıvé tennék, hogy rájuk hagyatkozva megválaszoljuk a kérdésedet. Mindezt csak egy olyan másik területrıl vett példán tudom elmagyarázni neked, amelyet már ismersz... Eligazodsz valamennyire a számítógépek világában? – Valamennyire – feleltem szerényen. – Eligazodsz, méghozzá nem is rosszul, láttam. Emlékezz csak vissza, mennyire igyekezett a Microsoft, hogy kiszorítsa a piacról a Netscape Internet-böngészıt.

Jó érzéssel töltött el, hogy megcsillogtathatom ebbéli mőveltségemet. – Abban az idıben még senki sem tudta, milyen irányban fognak fejlıdni a számítógépek – mondtam. – A fejlıdésnek két iránya volt. Az egyik szerint a felhasználó minden személyes információja egy hard-discen tárolódik. A másik szerint a számítógép a hálózattal való kapcsolattartást szolgáló egyszerő szerkezet, és az információ a hálózaton tárolódik. A felhasználó felmegy a hálózatra, megadja a jelszavát, és elérheti a saját tárolóegységét. Ha ez a koncepció gyızött volna, akkor a piacon nem a Microsoft, hanem a Netscape került volna monopolhelyzetbe. – Ez az! – mondta Enlil Maratovics. – Pontosan így van. Én magam semmiképp sem tudtam volna ilyen világosan elmagyarázni. Akkor most képzeld el, hogy az emberi agy egy olyan számítógép, amelyikrıl senki nem tud semmit. A tudósok ma úgy tartják, hogy olyan, mint egy hard-disc, amelyre rá van írva mindaz, ami az ember számára ismert. De az is elıfordulhat, hogy az agy csupán egy modem a hálózattal fönntartott kapcsolathoz, ahol is az összes információ tárolódik. El tudod ezt képzelni? – Tulajdonképpen igen – mondtam. – Teljes mértékig. – Innentıl kezdve már minden roppant egyszerő. Amikor a felhasználó felkapcsolódik a tárhelyére, be kell, hogy vigyen egy jelszót. Ha elszeded valakinek a jelszavát, ugyanúgy használhatod a tárhelyét, mint a sajátodat. – Aha. Értem. Azt akarja ezzel mondani, hogy a jelszó valamiféle információs kód, amelyet a vér tartalmaz? – Kérlek, ha nem muszáj, ne használd ezt a szót – ráncolta a homlokát Enlil Maratovics. Szokj le róla még mindjárt itt az elején. Jegyezd meg: írásban ezt a v-vel kezdıdı szót használhatod annyiszor, ahányszor csak akarod, az rendben van. A beszélt nyelvben azonban egy vámpír számára ez illetlen és megengedhetetlen. – És akkor mit mondjak a v-vel kezdıdı szó helyett? – Azt, hogy vörös folyadék – mondta Enlil Maratovics. – Vörös folyadék? – kérdeztem vissza. Néhányszor hallottam már ezt a kifejezést. – Amerikanizmus – magyarázta Enlil Maratovics. – Az angolszász vámpírok azt mondják, hogy red liquid, mi pedig a tükörfordítását használjuk. De hát ez hosszú történet. A tizenkilencedik században azt mondták, hogy fluidum. Aztán ez illetlennek kezdett számítani. Amikor divatba jött az elektromosság, azt kezdték rá mondani, hogy elektrolit, vagy egyszerően csak hogy elektro. Aztán ez a szó is durvának kezdett hatni, és azt kezdték rá mondani, hogy preparátum. Aztán a kilencvenes években meg azt, hogy oldat. Most pedig azt, hogy vörös folyadék. Ostobaság persze az egész, de hát széllel szemben nem lehet... Enlil Maratovics az órájára nézett. – Van még kérdésed? – Mondja, mi a fene ez az akasztós kamra? – kérdeztem. – Az nem kamra, hanem hamlet – felelte Enlil Maratovics. – Hamlet? – kérdeztem vissza. – A Shakespeare-féle? – Nem – mondta Enlil Maratovics. – Ez az angol hamlet szóból van, ami azt jelenti, templom nélküli kis tanya. Hogy úgy mondjam, áldás nélküli menedékhely. A hamlet a mi mindenünk. Összefüggésben áll életünk kissé szégyellni való, de nagyon, nagyon elbővölı aspektusával. De errıl majd késıbb. Felállt a karosszékbıl. – De most már tényleg mennem kell. Kikísértem az ajtóig. Az ajtóban megfordult, körülményesen meghajolt, a szemembe nézett, és azt mondta: – Örülünk, hogy újra velünk vagy. – Viszontlátásra – hebegtem. Az ajtó becsukódott mögötte. Rájöttem, hogy utolsó mondata nem nekem szólt. Hanem a nyelvnek.

BALDR A kenıcs, amit Enlil Maratovics hozott, hihetetlenül gyorsan hatott: másnap reggelre a szemem alatti kék monoklik úgy eltőntek, mintha sminket mostam volna le az arcomról. A két hiányzó fogamat leszámítva most úgy néztem ki, mint korábban, és ettıl jelentıset javult a hangulatom. A fogaim is nıttek rendesen – állandóan vakarni szerettem volna a helyüket. Ezenkívül megszőnt a sipítás a hangomban, és olyan lett, mint régen volt. Miután bevettem az elıírt kalciummennyiséget, úgy döntöttem, felhívom anyámat. Megkérdezte, talán elvesztem-e valahol. A kedvenc tréfája volt ez, ami különben azt jelentette, hogy éppen konyakozik, és igen kellemes hangulatba került; e kérdés után mindig következett egy másik, ami így hangzott: „Ugye tudod, hogy elıbb-utóbb tényleg elveszel?” Hagytam, hadd tegye fel ezt a kérdést is, aztán elkezdtem süketelni neki valamit arról, hogy találkoztam az osztálytársaimmal, hogy itt vagyunk egy dácsán, ahol nincs telefon, és hogy ezentúl albérletben fogok lakni, és hamarosan hazaugrom a holmimért. Anyám szárazon figyelmeztetett, hogy a narkósok nem élnek tovább harminc évnél, és letette a telefont. A család ezzel ki volt pipálva. Aztán felhívott Mitrász. – Alszol még? – kérdezte. – Nem, már fölkeltem – válaszoltam. – Tetszettél Enlil Maratovicsnak – adta tudtomra Mitrász. – Úgyhogy az elsı vizsgát, úgy tetszik, letetted. – Azt mondta, ma jönni fognak hozzám valami tanárok. – Pontosan. Tanulj, és ne gondolj semmi másra. Vámpír csak akkor lehet belıled, ha magadba szívod mindazt a jót, amit a gondolkodó emberiség megteremtett... Alighogy letettem a telefont, csengettek. Kinéztem a kémlelın, és megláttam két feketébe öltözött férfit. Kezükben sötét színő bábatáskát fogtak. – Ki az? – kérdeztem. – Baldr – szólt az egyik hang mélyen és öblösen. – Jehova – tette hozzá a másik vékonyabban és magasabban. Ajtót nyitottam. A küszöbön álló alakok talán a Felderítı Szolgálat kiérdemesült munkatársaira emlékeztettek: két pirospozsgás, kisportolt pasas, akik jó kis külföldi kocsikon száguldoznak, kellemes lakásuk van valami nyugis környéken, és épp a Moszkva környéki dácsájukra mennek piálni meg dominózni. Különben a szemükben megcsillanó fény arra engedett következtetni, hogy ez a tahó külsı egyszerően csak álca. Volt ebben a párban valami különös, amit azonnal felfedeztem bennük. De hogy pontosan mi is ez, csak akkor értettem meg, amikor Baldr és Jehova külön-külön kezdtek el hozzám járni. Egyszerre hasonlítottak is egymásra, meg nem is. Ha együtt láttam ıket, igen kevés közös vonást találtam bennük. De ha külön-külön találkoztam velük, gyakran összetévesztettem ıket, annak ellenére, hogy más-más termetőek voltak, és az arcuk sem különösen hasonlított egymásra. Baldr a glamour tanára volt. Jehova a diskurzusé. Ε tárgyak teljes kurzusa három hetet tett ki. Az elsajátítandó anyag tekintetében a kurzus egyenértékő volt egy teljes egyetemi képzéssel plusz a PhD-fokozat megszerzésével. El kell ismernem, hogy abban az idıben talpraesett, de mőveletlen fiatalember voltam, és hibásan értelmeztem egy csomó szó jelentését. Gyakran hallottam ugyan a glamour és a diskurzus fogalmakat, de csak zavaros elképzeléseim voltak a jelentésükrıl: úgy véltem, a diskurzus valami gógyis és érthetetlen dolog, a glamour pedig valami flancos és drága. A két szót ráadásul hasonlónak véltem valami sittes kártyajátékok elnevezéséhez is. Mint kiderült,

ez utóbbi nagyon is közel állt az igazsághoz. Amikor a megismerkedés formalitásain túlestünk, Baldr azt mondta: – A glamour és a diskurzus két olyan mővészet, amelyben a vámpírnak elırehaladást kell mutatnia. Lényegük az álcázás és a kontroll, valamint ezek következményeként a hatalom. Tudod álcázni és kontrollálni magad? Tudsz hatalmat gyakorolni? Tagadólag megráztam a fejem. – Megtanítunk rá. Baldr és Jehova elhelyezkedett egy-egy széken a szoba egy-egy sarkában. Engem a vörös díványra ültettek, ugyanarra, amelyiken Brahma fıbe lıtte magát, úgyhogy elég baljósan kezdıdött a dolog. – Ma együtt fogunk tanítani téged – kezdte Jehova. – És tudod, hogy miért? – Mert a glamour és a diskurzus valójában egy és ugyanaz – folytatta Baldr. – Igen – értett egyet vele Jehova. – Ez a modern kultúra két tartópillére, amelyek magasan a fejünk fölött boltívet alkotnak. Elhallgattak, várták a reakciómat. – Nem nagyon értem, mirıl beszélnek – vallottam be ıszintén. – Hogy lehet ez a két dolog egy és ugyanaz, ha más-más szóval jelölik meg ıket? – A szavak csak elsı pillantásra mások -mondta Jehova. – A glamour skót eredető szó, amely varázslást jelent. Ε szó a „grammar” szóból származik, a „grammar” pedig a „grammati-ca” szóra megy vissza. A középkorban ezzel a szóval jelölték meg a tudományosság különféle megnyilatkozásait, többek között az okkult praktikákat is, amelyek az írástudással asszociálódtak. Ez viszont már majdnem ugyanaz, mint a diskurzus. Kezdett a dolog érdekelni. – És akkor honnan ered a diskurzus szó? – A középkori latinban létezett egy terminus, a „discursus”, aminek jelentése „ide-oda futás”, „oda-vissza futkosás”. Ha egészen pontosan akarunk utánajárni az eredetének, akkor a „discur-rere” igére megy vissza. A „currere” azt jelenti, „futni”, a „dis” pedig a tagadó elıtag. A diskurzus ilyen módon a. futás tiltása. – A futásé, de honnan? – Ha meg akarod ezt érteni – mondta Baldr –, akkor menjünk szépen sorjában. Lehajolt a bábatáskájához, és kivett belıle valami színes magazint. A közepénél kinyitotta, és a belsı dupla oldalt felém fordította. – Mindaz, amit a képeken látsz, az a glamour. A képek közötti, betőkbıl álló hasábok pedig a diskurzus. Érted? Bólintottam. – De meg lehet fogalmazni másként is – mondta Baldr. – Mindaz, amit az ember mond, az a diskurzus... – Az pedig, hogy mindeközben hogyan néz ki, a glamour – tette hozzá Jehova. – Ez a magyarázat azonban csak kiindulópontként szolgálhat... – mondta Baldr. – ...mert a valóságban e fogalmak jelentése sokkal szélesebb körő – fejezte be Jehova. Az az érzésem támadt, hogy egy sztereó berendezés elıtt ülök, amelynek hangszórói helyén két hetyke, feketébe öltözött vámpír ül. És kifejezetten valami hatvanas évekbeli pszichedelikus dolgot hallgattam, amikor a rock úttörıi elıszeretettel osztották meg a hangot, hogy a hallgató teljes egészében átélje a sztereóhatást. – A glamour a pénzen keresztül kifejezett szex – hallatszott a bal oldali hangszóróból. – Vagy ha akarod, a szexen keresztül kifejezett pénz. – A diskurzus pedig – csatlakozott a jobb oldali hangszóró – a glamour szublimációja. Tudod, mi az a szublimáció? Tagadólag megráztam a fejem. – Akkor mondjuk így – folytatta a bal oldali hangszóró –: a diskurzus a nem létezı pénzen

keresztül kifejezett nem elegendı szex. – Végsı esetben a szexet kivihetjük a glamour-egyenlet zárójelén kívülre – mondta a jobb oldali hangszóró. – A szexen keresztül kifejezett pénzt úgy is el lehet képzelni, mint olyan pénzt, amely pénzen keresztül kifejezett szexen keresztül fejezıdik ki. Ugyanez vonatkozik a diskurzusra is, annyi különbséggel, hogy abban ott van még a látszólagosság is. – A diskurzus azoknak a tartalmatlan jelentéseknek vibráló játéka, amelyek a glamourból keletkeznek, miután az hosszú ideig párlódott a sárga irigység tüzén – mondta a bal oldali hangszóró. – A glamour pedig – mondta a jobb oldali – azoknak a tárgy nélküli képeknek színjátszó játéka, amelyek a diskurzusból a szexuális gerjedelem tüzén történı párolása során keletkeznek. – A glamour és a diskurzus úgy kapcsolódnak egymásba, mint a jin és a jang – mondta a bal oldali. – A diskurzus keretbe foglalja a glamourt, és valami választékos tokként szolgál a számára – magyarázta a jobb oldali. – A glamour pedig életerıt lehel a diskurzusba, és nem engedi, hogy kiszáradjon – tette hozzá a bal oldali. – Fogd fel ezt úgy – mondta a jobb oldali –, hogy a glamour a test diskurzusa... – A diskurzus pedig – felelte rá a bal oldali – a szellem glamourja. – A két fogalom érintkezési pontján keletkezik az egész modern kultúra – mondta a jobb oldali. – ...amely a glamouros diskurzus és a diskurzív glamour dialektikus egységét képezi – fejezte be a bal oldali. Baldr és Jehova a glamour és a diskurzus szót úgy ejtették ki, hogy a hangsúlyt az „ú”-ra helyezték – glamúr, duskúrzus – úgy, ahogyan az öreg szakik szoktak például „pakura” helyett „pakúrá”-t mondani. Ez egybıl bizalmat ébresztett bennem tudásuk és tiszteletet a tapasztalatuk iránt. Különben minden bizalmam és tiszteletem ellenére hamarosan elaludtam. Nem ébresztettek fel. Amint késıbb elmagyarázták, alvás közben az anyag négyszerte gyorsabban elsajátítható, mert blokkolódnak a másodrangú mentális folyamatok. Mire felébredtem, jó néhány óra eltelt. Jehova és Baldr fáradtnak, de elégedettnek nézett ki. Egyáltalán nem emlékeztem rá, mi történt közben. Az ezt követı órák különben egészen más jellegőek voltak. Szinte egyáltalán nem beszéltünk, a tanáraim csak néhanapján diktáltak valamit, amit le kellett jegyeznem. Minden foglalkozáson kipakolták az asztalra egyforma mőanyag kémcsıtartóikat, amelyek kinézetre olyanok voltak, mint a DNS tesztelésére használt berendezések. A kémcsıtartókban rövid kémcsövek sorakoztak, amelyek gumidugókkal voltak bedugaszolva. Minden kémcsıben volt egy kevéske áttetszı folyadék, a hosszú fekete dugóra pedig rá volt ragasztva egy papírcsík, felirattal vagy számmal ellátva. Ezek preparátumok voltak. Tanításom metódusa igen egyszerő volt. Minden kémcsıbıl belecseppentettem két-három cseppnyit a számba, majd egy áttetszı, keserő folyadékkal, amelyet „fixálónak” neveztek, leöblítettem. Mindennek eredményeként emlékezetemben tömegével villantak fel olyan ismeretek, amelyekrıl korábban nem tudtam – mintha csak valami értelemmel telítıdött északi fény vagy információs tőzijáték lett volna. Mindez az elsı kóstolásomra emlékeztetett; a különbség annyi volt, hogy az ismeretek a preparátum hatásának elmúltával is az emléke zetemben maradtak. Ez a fixálónak, ennek az összetett anyagnak volt köszönhetı, amely hatással volt az agy kémiai folyamataira. Hosszan tartó alkalmazása káros az egészségre, éppen ezért a tanulási folyamatnak a lehetı legrövidebb ideig kellett tartania. Azok a preparátumok, amelyeket megkóstoltam, valamiféle koktélok voltak: olyan emberek vörös folyadékából készült, bonyolult összetételő anyagok, akiknek árnya egymásra

rétegzıdött bennem, illuzórikus kórussá állt össze, amely az éppen adott témáról énekelt. Az ismeretek mellett rám zúdultak az emberek személyes életének részletei is, amelyek gyakran kellemetlenek és unalmasak voltak. Semmi érdeklıdést nem mutattam a feltárulkozó titkok iránt, éppen ellenkezıleg. Nem mondanám, hogy úgy sajátítottam el a preparátumokban rejlı ismereteket, mint ahogyan egy normális egyetemista sajátítja el a tankönyv valamelyik fejezetét vagy az elıadás anyagát. A forrás, amelybıl táplálkoztam, végtelen tévémősorra hasonlított, amelyben a tananyag szappanoperákkal, családi fotóalbumokkal és vérszegény amatır pornófelvételekkel folyt össze. Másfelıl, ha jobban megnézzük, bármelyik egyetemista is nagyjából hasonló körettel nyeli be a hasznos információt, úgyhogy az én tanulásomat minden további nélkül teljes értékőnek tekinthetjük. A benyelt tudásanyag önmagában persze nem tett okosabbá. Mihelyt gondolkodni kezdtem azonban valamirıl, az új információk váratlanul felbukkantak az emlékezetembıl, a gondolatmenetem megváltozott, és olyan területekre vitt, amilyenekrıl egy nappal azelıtt még fogalmam se volt. Az efféle tapasztalatot talán az a szovjet dal adja vissza legjobban, amelyet még zsenge gyermekkoromban hallottam (anyám azzal viccelıdött, hogy a dal Brezsnyev Malája Zemlja címő memoárjáról szól): Fölkelek még napkelte elıtt, Bejárom a tágas, nagy mezıt, S agyamban oly furcsa zsongás éled: Mi mással történt, arra emlékezem... Eleinte rettenetesnek éreztem azt, ami történik. A gyermekkorom óta ismert fogalmak új jelentésüket tárták fel, olyanokat, amelyekrıl korábban vagy nem tudtam, vagy nem gondoltam rájuk. És mindez hirtelen ment végbe, és azokra a tudatban zajló láncreakciókra emlékeztetett, amikor egy váratlan benyomás feltámaszt az emlékezetben egy elfeledett álmot, amely azonnal minden másnak is különleges jelentést kölcsönöz. Azt már tudtam, hogy nagyjából ilyenek a skizofrénia tünetei is. A világ azonban minden nappal érdekesebbé vált, és hamarosan elszállt a félelmem is. Aztán pedig már élvezni is kezdtem mindazt, ami történik. Egyszer például taxival mentem a Varsavszkoje sugárúton, és felnézve az egyik ház falára, két medvét láttam, „Egységes Oroszország” felirattal. Hirtelen eszembe jutott, hogy a „medve” ennek az állatnak nem az igazi megnevezése, hanem csak helyettesítı szó, amely azt jelenti, hogy „az, aki mézet eszik”. Az ısi szlávok azért illették ezzel az elnevezéssel, mert féltek, hogy ha kimondják a valódi nevét, akaratlanul odaidézik vele. Na de mi lehetett ez a valódi név, kérdeztem magamtól, és akkor eszembe jutott a „berloga”, a barlang szó, vagyis az a hely, ahol... Na igen, ahol a „ber” tartózkodik. Ez pedig majdnem ugyanaz a szó, mint amit a kevéssé babonás angolok vagy németek használnak rá: „bear”, „bar”. Tudatomban egy pillanat alatt összekapcsolódott ez a fınév a megfelelı igével: a „ber” az, aki „berjot”, vagyis elvesz... Mindez olyan gyorsasággal zajlott le bennem, hogy abban a pillanatban, amikor az igazság vakító fénynyel átvilágított a gyıztes bürokrácia emblémáján, a taxi még mindig a falon látható medvék felé közeledett. Nevetni kezdtem; a taxis, aki úgy vélte, a rádióban szóló zene vidított fel, odanyúlt a készülékhez, hogy felhangosítsa... A legnagyobb probléma, ami kezdetben felmerült, az volt, hogy elvesztettem a szavak közötti tájékozódó képességemet. Amíg a tudatom nem volt képes rendesen fókuszálni, a legmulatságosabb módon tévelyegtem a szavak értelme között. A „szinoptikus” például a szinopszisok írója jelentéssel bírt számomra, a xenofób az lett, aki utálja Kszenia Szobcsakot, a pátriárka pedig patrióta érzelmő oligarcha. A primadonnából olyan bárkisasszony lett, aki „Príma” cigarettától bőzlik. A legmélyebb értelmő megvilágosodásként azonban a következıt

éltem át: a „Petro”-t nem mint Elsı Péter nevét értelmeztem, hanem mint az olaj-bizniszre való utalást, a „petrol” szóból származtatva. A szó ilyetén értelmezése révén a „Petrodvorec” szó rá-illett bármelyik puccos olajtársasági irodaházra, az elsı világháború idejébıl származó ismert verssor pedig, miszerint „Pétervár abban a felejthetetlen órában Petrograd lett”, a költı zseniális megérzésévé vált a pétervári G8 csúcstalálkozó következményeit illetıen. Ez az értelmi zőrzavar kiterjedt a külföldi szavakra is: így például azt gondoltam, hogy a Gore Vidal nem az ismert amerikai író valódi neve, hanem valami gorkijos-csavargós álnév, amit egyszerően átírtak latin betőkkel: Gore Vidal, Luka Pojel – Keserőséget Látott, Hagymát Evett... Ugyanez történt a „gay pride” kifejezéssel is. Emlékeztem rá, hogy „pride”-nak nevezik az oroszlánok valamely közösségi egységét, és mindaddig, amíg ez a szó meg nem világosodott a tudatomban az alapértelmével, a „büszkeség”-gel, elképzeltem magamnak az afrikai szavannákon vándorló homoszexuálisok pride-ját (akik nyilvánvalóan Európa homofób területeirıl menekültek el): fekszik két lógó bajszú hím egy száraz fa tövében a kiégett főben, szemmel tartja a terepet és meg-megmozgatja vaskos izomkötegeit; egy fiatalabb hím egy baobabfa árnyékában játszadozik a tricepszével, körötte néhány kölyök hancúrozik – zavarják a nagyobbat, csintalankodnak, visonganak, idısebb társuk pedig idınként el-elugrasztja ıket egy-egy csendes morgással... Összességében az információ túláradása olyan problémákat eredményezett, amelyek azokhoz hasonlatosak, amilyeneket a tudatlanság szül. De idınként még a nyilvánvaló tévedések is érdekes felfedezésre vezettek. Itt van például az egyik elsı feljegyzésem, amit a füzetembe írtam: „A »hitvány« szó a »hit« szóból és a »vány« képzıbıl áll, amellyel például a »bálvány« szót is képezzük. Nem korai-e, hogy az éjféle ványadt hitő, Baal-sorsú népet, ezeket a bálványimádó Bálám szamarait a demokrácia és a progresszió zászlaja alá hívjuk?” Gyorsan és minden különösebb erıfeszítés nélkül fejlıdtem, egyidejőleg azonban elveszítettem belsı telítetlenségemet. Jehova figyelmeztetett, hogy a foglalkozások öregítenek, mivel az ember valós életkora az átélt élmények mennyisége. Miközben eltulajdonítottam mások tapasztalatát, a tapasztalatlanságommal fizettem érte, ami pedig nem más, mint a fiatalság. Azokban az idıkben azonban mindazt, ami történt, nem sajnáltam, mert úgy gondoltam, az efféle valutatartalékom kimeríthetetlen. Amint megváltam tıle, úgy éreztem magam, mintha kidobáltam volna a nehezékeket, és egy láthatatlan légballon az égbe emelt volna. Baldr és Jehova állítása szerint a diskurzustanulmányok fel kellett tárják elıttem a modern társadalmi gondolkodás rejtett lényegét. A tananyagban fontos helyet foglaltak el azok a kérdések, amelyek a morállal, a jó és a rossz fogalmával állnak összefüggésben. Mi azonban nem kívülrıl, nem annak tanulmányozásán keresztül közelítettünk ezekhez a problémákhoz, amit az emberek mondanak vagy írnak, hanem belülrıl, annak intim megismerésén keresztül, amit gondolnak vagy éreznek. Ez természetesen alaposan megingatta az emberiségbe vetett hitemet. Amint a különféle emberi elméket figyeltem, észrevettem bennük egy érdekességet. Minden egyes emberben volt valamiféle erkölcsi instancia, amihez az ész minden olyan helyzetben bizalommal fordult, amikor az embernek kétes értékő döntést kellett hoznia. Ez a morális instancia rendszeresen rendellenességeket eredményezett – és arra is rájöttem, hogy miért. íme, mit írtam ezzel kapcsolatban: „Az emberek régtıl fogva azt hitték, hogy a világban a rossz uralkodik, a jó pedig a halál után nyeri el jutalmát. Ezáltal létrejött valamiféle egyensúly, amely az eget és a földet köti össze. Napjainkban ez az egyensúly felborult. Az égi jutalom manapság teljes abszurditásnak tetszik. A rossz földi uralmát azonban senki sem kérdıjelezte meg. Éppen ezért bármely normális ember, aki a földön valami pozitívumot keres, természetes módon a rossz oldalán

találja magát: ez éppen olyan logikus, mint belépni az egyeduralkodó pártba. A rossz, amelynek oldalán az ember áll, nem másutt, mint magának az embernek a fejében található. De ha minden ember titokban a rossz oldalára áll, ami sehol másutt nincs, mint a fejekben, kell-e a rossznak ennél nagyobb gyızelem?” A rossz és a jó fogalma a vallásba ágyazódott. Az azonban, amit a vallásórákon („a lokális kultusz” óráin, ahogy Jehova kifejezte magát) megtudtam, ıszintén meglepett. Amint az a „Gnózis” kémcsıtartó preparátumaiból következett, amikor a kereszténység még éppen csak kialakult, az ószövetségi istent az új tanításban ördögnek tartották. Késıbb aztán, az idıszámításunk szerinti elsı századokban azért, hogy a Római Birodalmat és politikai korrektséget megerısítsék, az Istent és az ördögöt egyetlen imádandó objektummá egyesítették, amely elıtt a birodalom alkonyán meg kellett hajolnia az igazhitő patriótának is. Az eredeti szövegeket átválogatták, átírták, és alaposan átszerkesztették az új szellemiség jegyében, minden mást pedig, amint az lenni szokott, elégettek. Íme, mit írtam ezzel kapcsolatban a füzetembe: „Minden nép (sot minden ember) ki kell hogy dolgozza a maga vallását, ahelyett hogy azokat a rongyokat hordaná, amelyek mások tetveitıl hemzsegnek – mellesleg minden betegség ezek miatt a tetvek miatt van... Azok a népek, amelyek napjainkban felemelkedıben vannak – India, Kína stb. –, csupán a technológiát és a tıkét importálják, a vallásuk viszont hazai gyártmányú. Ε társadalmak bármely tagja biztos lehet abban, hogy a saját svábbogaraihoz imádkozik, nem pedig valami késıbbi betoldáshoz, a másoló hibájához vagy a fordítás pontatlanságához. Nálunk viszont... A nemzeti világnézet alapjának megtenni olyan szövegek győjteményét, amelyekrıl nem tudni, ki, hol és mikor írta, pontosan ugyanolyan, mintha egy stratégiai fontosságú számítógépre föltelepítenénk a Windous-95 török nyelvő kalózverzióját, upgrade lehetıség nélkül, lyukakkal a védelmi rendszerben, hemzsegı vírusokkal, sıt egy ismeretlen buherálótól származó *.dll dinamikus könyvtárral, amelytıl az egész rendszer minden két percben lefagy. Az embereknek a szellemiség nyitott struktúrájára, open source-ra van szükségük. A zsidó-keresztények azonban igen ravaszak. Vagyis bárki, aki az embereknek ilyen struktúrát ajánl, antikrisztusnak minısül. A távoli jövıbe rondítani egy olyan picsából, amely a távoli múltban ragadt – hát, talán ez a zsidó-kereszténység legmegkapóbb csodája.” Természetesen e szentenciák némelyike túlságosan is magabiztosnak tetszhet egy újonc vámpírtól. Önigazolásképpen csak annyit mondhatok, hogy az efféle fogalmak és eszmék mindig is rendkívül keveset jelentettek számomra. A diskurzust könnyedén és gyorsan sajátítottam el, habár mizantróp hangulatba hozott. A glamour-ral azonban kezdetektıl fogva nehézségeim támadtak. Szinte egészen addig a pillanatig érthetı volt minden, amíg Baldr azt nem mondta: – Némely szakértık azt állítják, hogy a modern társadalomban nincs ideológia, mivel nincs világosan kifejtve. Ez azonban tévedés. Az anonim diktatúra ideológiája a glamour. Azonnal valami halálos tompaság kerített hatalmába. – És akkor micsoda az anonim diktatúra gla-mourja? – Ráma – szólt elégedetlenkedve Baldr –, hiszen ezzel kezdtük az elsı órát. Az anonim diktatúra glamourja a diskurzus. Baldr és Jehova szavaiból minden simának látszott, azt viszont nehezen fogtam fel, hogyan lehetnek ezek a félmeztelen, szilikonmellükben briliánsokat viselı macákról készült fotók a rezsim ideológiája. Szerencsére volt egy hatásos módszer arra, hogy tisztázzuk az efféle kérdéseket. Ha nem értettem valamit, amit Baldr mondott, a következı órán megkérdeztem a dologról Jehovát, és kaptam rá egy alternatív magyarázatot. Ha viszont Jehova magyarázatában nem volt valami világos, akkor megkérdeztem Baldrtol. Ennek eredményeként úgy emelkedtem felfelé, mint az az alpinista, aki támasztékul a sziklafalban lévı repedéseket használja.

– Miért mondja Baldr, hogy a glamour ideológia? – kérdeztem Jehovától. – Az ideológia olyan láthatatlan cél leírása, amely igazolja a látható eszközöket – válaszolta Jehova. – A glamourt annyiban lehet ideológiának tartani, amennyiben arra a kérdésre válaszol, hogy „minek a nevében történt mindez”. – Mármint hogy micsoda? – Fogj egy történelemkönyvet, és olvasd el a fejezetcímeket. Ekkorra már megfelelı mennyiségő koncepciót és terminust nyeltem be ahhoz, hogy a beszélgetést a megfelelı színvonalon folytathassam. – És akkor hogyan fogalmazhatjuk meg a glamour központi ideologémáját? – Nagyon egyszerően – mondta Jehova. – Mint átöltözést. – Mint átöltözést? – Csak a szót tág értelemben kell használni. Az átöltözés magában foglalja a Kasirkáról a Rubljovkára és a Rubljovkáról Londonba való átköltözést, a bır átoperálását a seggedrıl az arcodra, a nem megváltoztatását, minden ilyesmit is. Az egész modern diskurzus is átöltözésként foglalható össze – vagy annak a néhány témának újracsomagolásaként, amelyek nyilvános megvitatásra bocsáthatók. Ezért mondjuk azt, hogy a diskurzus a glamour egyik változata, a glamour pedig a diskurzusé. Érted? – Ez nem valami romantikusan hangzik – mondtam. – De hát mit vártál? – Úgy éreztem, a glamour csodát ígér. Hisz maga mondta, hogy ez a szó eredeti jelentésében azt jelenti, „varázslat”. Vagy talán nem ezért tartják nagyra? – Igen, a glamour csodát ígér – mondta Jehova. – Csakhogy a csoda ígérete álcázza az életben meglévı csodálatos dolgok teljes hiányát. Az átöltözés és az álcázás nem puszta technikai kérdés, hanem a glamour egyetlen valós tartalma. Meg a diskurzusé is. – Ez azt jelenti, hogy a glamour semmilyen körülmények között sem vezethet csodához? Jehova gondolkodott egy kicsit. – Tulajdonképpen vezethet. – De hát hol? – Például az irodalomban. Ezt azért furcsállottam: az irodalom a gla-mourtól a lehetı legtávolabb esı terület volt, amit csak el tudtam képzelni. És amennyire tudtam, már hosszú évek óta semmiféle csoda nem történt benne. – A kortárs író – magyarázta Jehova –, amikor befejezni készül a regényét, néhány napot a színes magazinok fölé görnyedve tölt, hogy mővét megtöltse drága kocsik, nyakkendık és éttermek elnevezésével, így a szövege valami magas költségvetéső dologhoz való tartozás benyomását kelti. Elmondtam ezt a beszélgetést Baldrnak, és megkérdeztem tıle: – Jehova azt mondja, hogy ez példa lehet a glamour csodájára. De mi van ebben csodálatos? Hiszen ez egyszerő álcázás. – Nem értetted meg jól – válaszolta Baldr. – A csoda nem a szöveggel esik meg, hanem az íróval. Az emberi lélek mérnöke helyett így ingyenes reklámügynököt kapunk. Ezzel a duplakérdezéses módszerrel szinte bármely kérdésben el lehetett igazodni. Igaz, néha csak még nagyobb zőrzavar támadt belıle. Egyszer megkértem Jehovát, magyarázza el nekem a „szakértıi vélemény” kifejezés értelmét, hiszen mindennap találkoztam vele az Interneten, amikor valamilyen „szakértıi bizottságról” olvastam. – A szakértıi vélemény az anonim diktatúra szolgálatában álló neurolingvisztikai programozás – mondta tagoltan Jehova. – No-no – dörmögte Baldr, amikor magyarázatért fordultam hozzá. – Ez így nagyon hangzatos. Csakhogy a valós életben nemigen lehet tudni, ki kinek a szolgálatában áll: a szakértıi vélemény-e a diktatúráéban, avagy a diktatúra a szakértıi véleményében.

– Hogyhogy? – A diktatúra, ha anonim is, konkrét pénzeket fizet. Az egyetlen valós eredmény azonban, amellyel a neurolingvisztikai programozás szolgál, nem más, mint a neurolingvisztikai programozó-kurzusokat vezetı személy fizetése. Másnap keservesen megbántam, hogy kérdést tettem fel a „szakértıi véleménnyel” kapcsolatban: Jehova az órára egy egész kémcsı-tartónyi kémcsövet hozott, ezzel a felirattal: „szakértıi közi. 1-18”. Be kellett nyelnem az összes preparátumot. Itt van, amit a kóstolások közötti szünetben lejegyeztem: „Bármely mai intellektuel, aki a piacra viszi »szakértelmét«, két dolgot csinál: jeleket küld, és prostituálja a gondolatokat. A gyakorlatban ez egyazon akarati aktus két aspektusa, amelyen kívül a mai filozófus, kulturológus és szakértı ténykedésében nincs semmi más: a kibocsátott jelek arról informálnak, hogy készek prostituálni a gondolatokat, a gondolatok prostituálása pedig nem más, mint a jelek küldésének módja. Az új nemzedékhez tartozó intellektuel ráadásul gyakran nem is ismeri potenciális megrendelıjét. Ahhoz a panelen növı virághoz hasonlít, amelynek gyökerei nem tudni, milyen nedvekkel táplálkoznak, a virágpora pedig a monitoron kívülre száll el. A különbség csak annyi, hogy a virág semmire sem gondol, a mai intellektuel pedig úgy véli, hogy a nedveket a virágporért cserébe kapja, és bonyolult, skizofrén kalkulációkat végez, amelyek a valós egyenértéküket lennének hivatottak meghatározni. És pontosan ezek a kalkulációk a diskurzus valódi gyökerei – bolyhosak, szürkék, nedvesek, bőzben és sötétségben tekergızök. Még csak néhány nap telt el, de én már ismertem a „kulturológus” szót. Igaz, ezt sem jól használtam: úgy hittem, ez nem más, mint az az urológus, aki olyan behatóan ismeri az ember húgy-és nemi szerveit, hogy kultikus státusra tett szert, és jogot nyert a szellemi kérdésekben való megnyilatkozásra is. Ezt még csak különösnek sem éreztem, hiszen Szaharov akadémikus is, aki feltalálta a hidrogénbombát, humanitárius mozgalmak tekintélyévé tudott válni. Egyszóval, a fejemben teljes zőrzavar uralkodott. De nem láttam ebben semmi tragikusát hiszen elıtte meg nem volt benne semmi. A glamourral hamarosan bajba kerültem (valahogy így állt a helyzet az iskolában a szerves kémiával is). Idınként igazi fafejnek éreztem magam. Például sokáig nem tudtam felfogni, mi lenne az a „vamposzexuális” – márpedig ez a kurzus egyik kulcsfogalma volt. Baldr azt ajánlotta, próbáljam meg a „metroszexuális” szó mintájára megérteni – és kisebbfajta megrázkódtatást éltem át, amikor megtudtam, hogy ez utóbbi nem azt az embert jelenti, aki a metróban szeret szexelni. Baldr a következıképpen magyarázta el a ,metroszexuális” szó értelmét: – Ez olyan személy, aki úgy öltözik, mint egy pederaszta, valójában azonban nem az. Vagyis lehet, hogy pederaszta, de nem feltétlenül... Ez így kissé zavaros volt, ezért Jehovához fordultam, hogy tisztázzam a dolgot. – A metroszexualitás – mondta Jehova – egyszerően csak a „conspicuous consumption” újabb csomagolása. – Hogy micsoda? – kérdeztem vissza, és akkor hirtelen eszembe jutott egy adat az egyik nemrégiben benyelt preparátumból. – Á, tudom már. A hivalkodó fogyasztás. A terminust Thorstein Veblen vezette be a múlt század elején... Amikor eljött az újabb glamour óra, elmondtam ezt Baldrnak is. – Mikkel nem tömi az agyadat ez a Jehova -dörmögte elégedetlenül. – „Conspicuous consumption”. Ezt csak Nyugaton mondják így. Na ja, konszpikjusz konszampsn. De nálunk mindennek orosz elnevezést kell adni. Azt már elmagyaráztam neked, kicsoda a metroszexuális. – Emlékszem – válaszoltam. – De minek öltözködik egy metroszexuális úgy, mint egy buzi?

– Hogyhogy minek? így jelzi a környezetének, hogy a seggében is babló van. – Babló? Az meg mi. – Hát pénz. Suska. Dohány. Nem hallottad még? – Oké. De akkor kicsoda a vamposzexuális? – Az, akivé neked is válnod kell – felelte Baldr. – Pontos definíciója nincs, minden a megérzésen múlik. – És miért kell azzá válnom? – Hogy rajta tarthasd a kezed az idı ütıerén. – És ha kiderül, hogy az idı ütıere valójában nem is olyan? – Hogy milyen az idı ütıere valójában – válaszolta Baldr –, azt senki sem tudhatja, mivel az idınek nincsen ütıere. Csak az idı ütıerérıl szóló szerkesztıségi vezércikkek vannak. De ha néhány ilyen cikkben azt állítják, hogy az idı ütıere ilyen és ilyen, mindenki ezt kezdi ismételgetni, csak azért, hogy nyomon kövesse az idıt. Habár az idınek persze nyoma sincs. – Normális ember hisz abban, amit a szerkesztıségi cikkekben írnak? – És hol láttál te normális embert? Talán ha mindössze száz maradt az országban, azok is az FSZB felügyelete alatt állnak. A dolgok nem olyan egyszerőek. Egyfelıl az idınek nincsen sem ütıere, sem nyoma. Másfelıl viszont mindenki azon igyekszik, hogy kezét az idı ütıerén tartsa, és a dolgokat nyomon kövesse, ezért a világ korporatív modellje rendszeresen megújul. Ennek eredményeként az emberek hegyes szakállat növesztenek, vagy selyem nyakkendıt kötnek, hogy ne rúgják ki ıket az irodájukból, a vámpíroknak pedig részt kell venniük ebben a folyamatban, hogy beolvadjanak a környezetükbe. – Akkor sem értem, mi az a vamposzexuális – ismertem be. Baldr elvette az asztalról a kémcsövet, amely a diskurzus óra után maradt ott (a dugót lezáró cédulán ez állt: „klasszikus német filozófia, Fil. Int., MGU”), és szájába csöppentette a benne maradt áttetszı' csöppet. Nyámmogott kicsit, aztán összeráncolta a homlokát, és megkérdezte: – Emlékszel a tizenegyedik Feuerbach-tézisre? – Kinek a tézisére? – Hogyhogy kiére? Hát Kari Marxéra. Megerıltettem az emlékezetemet. – Mindjárt... „A filozófusok a világot csak különbözıképpen értelmezték; de a feladat az, hogy megváltoztassuk.'„ – Pontosan. Rama, a te feladatod nem az, hogy megértsd, mi az a vamposzexuális. A te feladatod, hogy azzá válj. Baldrnak természetesen igaza volt: e területen az elmélet keveset ért. A glamour kurzusa azonban nem korlátozódott elméletre. Kaptam „segédanyagot”: egy mőanyagba foglalt nehéz köteget ezerrubelesekbıl meg egy VISA-kártyát, amelyen számomra ırületesnek számító összeg, százezer dollár volt. A kiadásokkal elszámolnom nem kellett. – Használd – mondta Baldr. – Ha elfogyott, szólj. Azt hiszem, ezt követıen erısödött meg bennem az a gondolat, hogy vámpírnak lenni komoly és megtisztelı dolog. Egy vámpírnak két helyrıl kellett öltözködnie és beszereznie a szükséges holmijait: a Vossztanyije téren lévı LovemarX üzletbıl és a Pozsarszkij utcában lévı Archetypique Boutique bevásárlóközpontból. Különben régóta felfigyeltem már korunk leg-posványosabb jellegzetességére: arra a szokásunkra, hogy idegen névvel lássuk el az éttermeket és üzleteket, sıt hogy idegen címet adjunk az oroszul írott regényeknek, mintegy azt mutatva ezzel, hogy mi nem olyanok vagyunk, hanem fejlettek, off shortok, européerek. Ez régóta már csak hányingert váltott ki belılem. Ám a LovemarX és az Archetypique Butique elnevezéseket olyan gyakran láttam, hogy már fel sem bosszantottak, és elemzésnek vetettem alá ıket. Az elméleti oktatásból tudtam, hogy a „love-marks” szóval a glamourban azokat a

kereskedelmi márkákat illetik, amelyekhez az ember szívével-lelkével hozzánı, és már nem egyszerően csak valamely külsı tárgyakat lát bennük, hanem mintegy a személyisége vázát. A szó végén az „X” nyilván a fiatalok helyesírási szokásainak vagy talán az üzlet komszomolista gyökereinek tett engedmény volt (egy márvány Marx-mellszobor állt a terem közepén). Az Archetypique Butique-ról kiderült, hogy egy egész butiksor, ahol minden további nehézség nélkül el lehetett tévedni. A választéka nagyobb volt, mint a LovemarX-é, én azonban nem szerettem ezt a helyet. Az a hír járta, hogy régebben itt a GULAG valamelyik felügyeleti szerve mőködött, talán a geodéziai igazgatóság, talán a személyzeti osztály. Amikor ezt megtudtam, rájöttem, miért nevezte Baldr és Mitrász ezt a helyet „glamour szigetcsoportnak” vagy egyszerően csak „szigetcsoportnak”. Az Archetypique Butique falain rengeteg drága sportkocsi fényképe lógott, idióta feliratokkal, olyasmikkel, hogy „5l-es talicska” vagy „89-es talicska”. Az áru számláján is szerepelt egy-egy ilyen szám, és ha a vásárló meg tudta mondani a számhoz tartozó autó márkáját, akkor tízszázalékos árengedményt kapott. Tudtam, hogy ez csak a szokásos reklámfogás: a vásárló bolyong a szigetcsoporton, keresi a megfelelı talicskát, és rábukkan olyan új árukra, amelyekkel késıbb majd megpakolhatja ezt a talicskát. Ε szavak kölcsönös magnetizmusa mégis félelmetesen hatott. Volt még egy hely, ahol viszont az olyasfajta haszontalanságokat kellett megvenni, mint a drága órák vagy a pipák. Ezt a helyet „Height Reason”-nak hívták, a gondolkodó elit butikjának (ahogyan az üzlet a szórólapjában hirdette magát). Oroszul az üzlet nevét egy szóban, és elég furcsán írták: HajTrizon. Hazaárulók? Pipára nem volt szükségem, nem dohányoztam. Ami pedig a drága órákat illeti, azoktól örök idıkre elriasztott az ugyanabban a szórólapban látott Patek Philippe-reklám. A következıt írták: „Your never actually own a Patek Philippe. You merely look after it for the next generation.”1 Tarantino Ponyvaregény-ébıl emlékeztem rá, hogyan is néz ki annak technikája, ahogyan egy drága órát az egyik nemzedék átad a másiknak: a filmben szerepelt egy óra, amelyet a fıhıs apja a végbelében rejtegetett, amikor egy japán fogolytáborban ült. Hodorkovszkijnak, a híres üzletembernek a története ezt az esetet abszolút aktuálissá tette nálunk. Meg kell mondanom, hogy éppen akkortól kezdtem úgy érezni, hogy a Hodorkovszkijról készült milliónyi fotó nem más, mint Patek Philippe-reklám: az üzletember rácsot szorongató kezének csupasz csuklója egyértelmővé tette az üzenetet. Az én ízlésemnek a Patek Philippe túlságosan nagy volt. Az óra még csak elment volna, de a karlánca... Különben országunk gondolkodó elitjébe bekerülnöm nem sikerült. De természetesen mint minden lúzer, én is azzal nyugtattam magam, hogy nem is állt szándékomban.

1

Valójában ön sosem birtokolja a Patek Philippe-et. Egyszerően csak megırzi a következı nemzedék számára.

JEHOVA Ha Baldr bármely kérdést olyan konkrét módon tudott elmagyarázni, hogy nehéz lett volna nem megérteni, akkor Jehova másfajta erénnyel rendelkezett. Képes volt néhány szóval egész értelmi mezıt megvilágítani, vagy eligazítani a fogalmak bonyolult labirintusában. Gyakran folyamodott váratlan hasonlatokhoz. – Ha meg akarod érteni, mi az emberi kultúra – mondta egyszer –, gondolj Polinézia lakóira. Élnek ott olyan törzsek, amelyek a fehérek technikáját istenként tisztelik. Vonatkozik ez különösen a repülıgépekre, amelyek az égen repülnek, és mindenféle finom és szép dolgokat hoznak. Az efféle hitet „cargo-kultusz”-nak nevezik. A bennszülöttek rituális reptereket építenek, így várják az égbıl aláhulló Coca-Colát... A fejemben lezajlott a szokásos, „mi mással történt, arra emlékezem” típusú reakció. – Nem – mondtam –, ez badarság. A bennszülöttek ezt mondták az amerikai antropológusoknak, hogy mihamarabb megszabaduljanak tılük. Az antropológusok úgysem hitték volna el, hogy a bennszülötteknek más kívánságaik is lehetnének. A cargo-kultusz szellemi lényege ennél mélyebb. Melanézia lakóit, akiknek körében a cargo-kultusz létrejött, annyira megrázta a kamikázék hıstette, hogy rituális reptereket építettek számukra, hogy lelkük ott szülessen újjá a szigetcsoporton, abban az esetben, ha nem jutna nekik hely a Jaszakuni-szentélyben. – Errıl még nem hallottam – mondta Jehova –, ez érdekes. De a dolgon semmit sem változtat. A bennszülöttek nem csak hamis le- és felszálló pályákat építenek. Csinálnak még repülıgépet is, homokból, földbıl és szalmából, nyilván azért, hogy a kamikázék lelkének legyen hol lakni. Ezek a gépek különben nagyon impozánsak. Lehet akár tíz hajtómővük is, amiket régi vödrökbıl meg hordókból készítenek. Mővészi szempontból egyenesen remekmővek. De ezek a homokrepülık nem repülnek. Ugyanez vonatkozik az emberek diskurzusára is. Egy vámpírnak semmiképpen sem kell komolyan vennie. Beszámoltam errıl a beszélgetésrıl Baldrnak. – Ez azt jelenti – kérdeztem –, hogy én is efféle játék repülıgépeket tanulok építeni homokból meg szalmából? Baldr szeme villámokat szórt, miközben végigmért. – Nem csak ezt – válaszolta. – Azt is tanulod még, hogy mindeközben úgy öltözködj, mint egy buzi. Hogy mindenki azt gondolja, hogy homokrepülı ide vagy oda, még a seggedben is babló van, és még jobban lenézzenek. Ráma, elfelejtetted, ki vagy? Te vámpír vagy! Gondolkodtam néhány napot Jehova szavain, miközben az Interneten a hazai diskurzus válogatott példáit olvasgattam, többek között apám opusait is a „plebs”-rıl meg az „elit”-rıl. Most már gyakorlatilag mindent értettem belılük, beleértve a más szövegekre tett utalásokat és kulturális referenciákat is. Szellemes, választékos, jól megírt szövegek voltak. És Jehovának mégis igaza volt: ezeket a repülıgépeket nem repülésre tervezték. Sok okos megállapítást találtam bennük, mégis élettelenül és pimaszul csengtek, mint egy emberevı nyaklánca, amelyet ócska európai garasokból csináltak. Ezt jegyeztem fel a füzetembe: „A moszkvai cargo-diskurzus abban különbözik a polinéziai cargo-kultusztól, hogy az idegen repüléstechnikai töredékekkel való manipulálás helyett kölcsönzött zsargon fragmentumaival bővészkedik. Egy »szakértı« cikkében a terminológiai álcázás ugyanazt a funkciót tölti be, mint egy lezuhant Boeingrıl származó, rikító narancsszínő life-jacket egy afrikai fejvadászon: ez nem egyszerően csak az álcázás egy formája, hanem egyúttal harci dísz is. A cargo-diskurzus esztétikai projekciója a cargo-glamour, amely arra készteti a nem túl gazdag irodaházi ifjúságot, hogy ne táplálkozzon rendesen, hogy meg tudja venni tnagának a drága business uniformist.” Amikor nagy büszkén megmutattam ezt a feljegyzést Jehovanak, ı csak forgatni kezdte a

mutatóujját a halántékán, és azt mondta: – Rama, a legfontosabbat nem értetted meg. Úgy látszik, azt gondolod, hogy a moszkvai cargo-diskurzus másodlagos a New York-ihoz vagy a párizsihoz képest, és ebben áll minden probléma. De ez nem így van. Bármely emberi kultúra – cargo-kultúra. És valamelyik törzs homokrepülıje nem lehet jobb a másikénál. – Miért nem? – Hát azért nem, mert ezek a homokrepülık nem vethetık alá összehasonlító elemzésnek. Nem repülnek, és nincsenek semmiféle technikai jellemzıik, amelyeket össze lehetne vetni. Egyetlen funkciójuk van: a mágia. Az pedig nem függ a szárnyuk alá tett vödrök számától vagy színétıl. – De ha körülöttünk csak és kizárólag homokrepülık vannak, akkor mit másolnak az emberek? – kérdeztem. – Hiszen ahhoz, hogy a cargo-kultusz létrejöhessen, el kellett legalább egyetlen valódi repülınek repülnie az égen. – Ez a repülıgép nem az égen repült – felelte Jehova. – Az emberi észen át repült el. És az pedig a Nagy Bıregér volt. – A vámpírokra gondol? – Igen – mondta Jehova. – De ezt a témát most értelmetlen dolog lenne megvitatni. Nincs elég tudásod hozzá. – Csak egyetlen kérdést – szóltam. – Azt mondja, hogy az egész emberi kultúra cargokultusz. És akkor mit építenek az emberek homokrepülık helyett? – Városokat. – Városokat? – Azokat – felelte Jehova –, és minden egyebet. Megpróbáltam Baldrral is beszélni errıl, de ı is visszautasította, hogy megvitassuk ezt a témát. – Korai még – mondta. – Ne siess. Az ismereteket megfelelı sorrendben kell elsajátítani. Az, amit ma átveszünk, az alapja kell hogy legyen annak, amit majd holnap meg fogsz ismerni. Nem lehet a házépítést a tetıvel kezdeni. Ezt el kellett fogadjam. Volt még egy társadalmi készség, amelyet el kellett sajátítanom, és ez a „vamposzellemiség” volt (Jehova idınként „metro-szellemiség”-et mondott, amibıl arra következtettem, hogy a kettı ugyanaz). Jehova úgy határozta meg, mint „a szellemiség területén megnyilvánuló hivalkodó presztízsfogyasztást”. A gyakorlatban a vamposzellemiség az ısi szellemi hagyományokhoz való hozzáférés demonstrálása volt, miközben e hagyományok maximálisan el voltak zárva: ebbe a skálába tartozott a dalai lámával való fényképezkedés, a dokumentumokkal hitelesített megismerkedés szúfista sejkekkel és latinamerikai sámánokkal, éjszakai, helikopteres látogatás Athoszra, és effélék. – Talán itt is ugyanaz a helyzet? – tettem fel keserően és nem egészen érthetıen a kérdést. – Itt is és mindenütt – mondta Jehova. – És mindig. Nézd csak meg, mi folyik az emberi kommunikáció közben. Miért nyitja ki az ember a száját? Megvontam a vállam. – A legfıbb gondolat, amelyet az ember másokhoz el akar juttatni, az, hogy sokkal jelentısebb fogyasztáshoz van hozzáférése, semmint azt gondolnák róla. Egyúttal azt is igyekszik elmagyarázni a többieknek, hogy az ı fogyasztásuk sokkal kevésbé nagyszabású, mint azt ık naivan gondolják. Ennek van alárendelve minden társadalmi manıver. Sıt mi több, csupán ezek a kérdések tudnak az emberbıl erıs érzelmeket kiváltani. – Én azért másféle emberekkel is találkoztam életemben – mondtam enyhe iróniával. Jehova szelíden nézett rám. – Ráma – szólt aztán –, most te magad is éppen azt a gondolatot igyekszel kifejezni, hogy te sokkal jelentısebb fogyasztáshoz férsz hozzá, mint én, az én fogyasztásom pedig, ahogy

ma mondani szokás, smafu. Csak most a kommunikációs fogyasztásról van szó. Az emberi léleknek éppen errıl a mozgásáról beszéltem. Semmi mást nem fogsz találni az emberekben, akárhogyan keresd is. Csupán a fogyasztás konkrét típusa fog változni, amirıl éppen beszélünk. Lehet ez tárgyi, élménybeli, kulturális, könyv-,koncepció-, szellemi állapotbéli fogyasztás és így tovább. – Undorító – mondtam ıszintén. Jehova felemelte a mutatóujját. – De megvetni ezért az embert semmiképpen sem szabad – mondta Jehova. – Jól jegyezd meg, hogy egy vámpírra nézvést ez éppen olyan szégyenletes dolog lenne, mint egy emberre nézvést az, ha kinevetné a tehenet, mert annak a lába között ocsmány, zsíros tıgy himbálózik. Ráma, hiszen mi tenyésztettük ki az embert. Ezért szeretnünk és sajnálnunk kell. Olyanoknak, amilyenek. Rajtunk kívül senki sem sajnálja ıket. – Rendben – szólaltam meg. – És mit kell olyankor tenni, amikor egyikük egyszer csak elıhúzza a dalai lámával közös fényképét? – Válaszul kell neki mutatni egy olyan fényképet, amelyen Krisztussal, Buddhával vagy Mohameddel vagy együtt... Különben okosabb lesz, ha Mohamedeset nem mutatsz neki. Elég lesz egy nyíl, amelyik a kép sarka felé mutat, ahová oda van írva, hogy „ott van Mohamed”... Gyakran emlegettük a „szellemiség” szót, úgyhogy végül is érdekelni kezdett, mi is az értelme. Miután a témát a véletlenszerő kóstolás módszerével áttanulmányoztam, megfigyeléseimet a következı feljegyzésben foglaltam össze: „Az orosz élet »szellemisége« azt jelenti, hogy legfıbb termelési és fogyasztási termékként Oroszországban nem az anyagi javak tekintendık, hanem az átverések. A »szellem nélküliség« azt jelenti, hogy nem tudjuk ezeket a megfelelı módon alkalmazni. Ez a képesség a tapasztalattal és a pénzzel együtt jár, vagyis nincs szellemietlenebb (vagyis átverni képtelenebb), mint egy kezdı menedzser.” A glamour anyaga terjedelmében nagy volt ugyan, de szinte egyáltalán nem a tudat szintjén lehetett elsajátítani. Sok kóstolással járt – elképesztı mennyiségő ostoba mintát kellett végigpróbálnom, amelyek mindegyike újabb és újabb súlyt rakott bele élettapasztalatom zsákjába, amely ott dagadozott a hátamon. Még most sem értem, hogy tudtam benyelni olyasmiket, mint: „kis rima $%” „blow ajaj” „cavalli l3” „ofteny!” „vaze mása c.” „gizdák” De a mások lelkének zavaros sötétjében tett portyák nem voltak feleslegesek. Egyre pontosabban értettem a köröttem zajló eseményeket. Ha ráakadtam az Arhangelszkojén zajló szabadtéri koncertekrıl szóló tudósításra, vagy a Moszkva melletti Gagyjucsaja Mgla tavon megrendezett második jacht-fesztiválról szóló cikkre, már nem bátortalanodtam el nyamvadtságom tudatától, hanem tudtam, hogy a rezsim ideológusai lınek rám, a pártnak azok az új automata emberei vettek tőz alá, akik a hajdani politikai vezetıket és a népi táncegyütteseket váltották fel. Ugyanez volt a helyzet a diskurzussal is. Lassacskán kezdtem rájönni, hogy két intellektuel összecsapása, amelyben az egyik a rezsim láncos kutyájaként lép fel, a másik pedig minden lehetséges irányból kegyetlenül ostromolja, ez nem ideológiai csata, hanem egy szájharmonika és egy concertino duettje, egy background, amelynek elınyösebb színben kell felmutatnia a valós ideológiát, amely a viperafészek sötétjébıl ragyog fel. – Ha a glamour a rezsim ideológiája – mondta Jehova –, akkor a legfontosabb mővészeti ágak számunkra a PR, a GR, a BR és a FR. Közönségesen szólva a reklám. A GR, azt hiszem, a „government relations”-t jelentette. Hogy mi a BR meg a FR, arról

fogalmam sem volt, de rest voltam megkérdezni. A reklámra két órát szántunk. Nem az ezzel kapcsolatos emberi elméleteket tanulmányoztuk (Jehova azokat sarlatánságnak nevezte), hanem magukat a központi technikai kérdéseket, amelyek egyaránt vonatkoznak a kereskedelemre, a politikára és az információra. Jehova a következıképpen határozta meg: sehol sem folyamodva a nyílt hazugság módszeréhez, az igazság darabjaiból olyan képet alkotni, amely pontosan annyira függ össze a valósággal, amennyire ez képes megnövelni a forgalmat. Ez így nagyon egyszerően hangzik, de volt itt még egy lényeges pontosítás: ha a valósággal való kapcsolat nem növeli a forgalmat (és általában nem növelte), akkor valami máshoz kell kapcsolódni. Éppen ezen a tőfokon ment át minden karaván. Az e gondolatot illusztráló példák között szerepelt a következı lingvo-geometrikus szösszenet: Errıl nem beszélnek. Az ilyet nem felejtik. Ez a gyökere mindennek. Ez az a forrás, amelybıl mindannyian származunk – te is, meg azok is, akiket egyelıre „mások”-nak tartasz. Nem valahol a Himaláján, hanem egyenesen benned. Reális és érzételhetı. Bizonyos és komoly. Ez van valójában. A magyarázat a következı volt hozzá: „3-as kémcsı. Az anális-fallikus penetráció nem-tradicionális pozicionálása a subject standard diskurzusának megfelelı ortogonális kontextusok bevonásával.” – És mire való a kereszt alak? – kérdeztem Jehovától. Jehova az ujja hegyére rázott a kémcsıbıl egy cseppnyi áttetszı folyadékot, lenyalta, majd egy ideig ismeretlen messzeségekbe meredt. – Nem nézted meg tovább – szólt aztán. – „Miért a kereszt alak?” – ez a koncepció szlogenje. A központi technika alkalmazására a politikai bizniszben példaként a „True Batch Nadezhdi” lojalista ifjúsági mozgalom projektje szerepelt (kiszolgáló egység: „Surkoff_Fedayeen” built 305). A projektet az angol nyelvő tömegtájékoztatási eszközök pozitív érdeklıdésének felkeltésére szánták, és alapjául egy idézet szolgált a kései Nabokovtól, aki angolra fordította a korai Okudzsavát: Nadezhda I shall then be back When the true batch outboys the riot...2 A miért „trubacs”, vagyis miért trombitás kérdés nem merült fel bennem. A reklám gyorstalpaló tanfolyama véget ért, és visszatértünk a glamour általános elméletére. Ma már kissé nevetséges még visszagondolnom is arra, milyen fontosságot tulajdonítottam akkori felismeréseimnek, amelyeket gondos kézírással jegyeztem le a füzetembe: „A tudományos kommunizmusra való igény akkor jelentkezik, amikor elvész az abba vetett hit, hogy a kommunizmust fel lehet építeni; a glamourra való igény pedig akkor jelentkezik, amikor eltőnik a természetes szexuális vonzalom.” Különben miután megismerkedtem a „pódiumhús 05-07” és a „Belzebub öngyilkos merénylıi ultimate” (valami nıgyőlölı vámpír így nevezte el a modell lányokat) kémcsıtartók tartalmával, ez a gondolatom lényegi pontosításon esett át: „ Semmi sem olyan egyszerő. Mi az a természetes szexuális vonzalom? Ha közelrıl nézel egy lányt, akit a szépség etalonjának tartanak, látszanak a bıre pórusai, a szırszálak, a ráncok. Lényegében nem lesz más, mint egy ostoba, fiatal állat, aki francia krémmel kente be magát. A szépség és a rútság benyomása akkor születik meg benned, ha eltávolodsz a 2

Nagyezsda, akkor jövök vissza, amikor a rendes fiúk helyreállítják a rendetlenséget...”

megfigyelendı objektumtól, és az arcvonások sematikus képpé redukálódnak, amely a tudatban ırzött rajzfilmsablonnal mérendı össze. Hogy honnan vannak ezek a sablonok, nem tudni, de van olyan gyanúm, hogy manapság ezeket már nem a szaporodási ösztön szállítja, amelyet egy genetikai kód irányít, hanem a glamouripar. Az automatikában az éjféle kény szervezérlést »override«-nak nevezik. Szóval a glamour legalább annyira kimeríthetetlen, mint a diskurzus.” Voltak mulatságos pillanatok is. Az egyik minta kétszer, két különbözı szám alatt szerepelt a tananyagomban. A neve a következı volt: „ mővészeti projektek kurátora Rh4” A vörös folyadék egy középkorú hölgyé volt, aki öngyilkos merénylıre hasonlított. Baldr is és Jehova is belevette a maga példatárába: véleményük szerint a kurátor pontosan a glamour és a diskurzus között ténykedett, és az információ felbecsülhetetlen értékő hordozója volt. Nekem nem így tőnt. A kóstolás témája a modern képzımővész belsı világának tanulmányozása volt, a kurátor azonban még e foglalkozás zsargonjával sem bírt: állandóan az Internetet böngészte utána. Ugyanakkor fény derült egy megkapó személyes jellemzıjére: a kurátor hölgy mindössze egyszer élt át orgazmust életében, akkor, amikor részeg szeretıje a komprádor tıke pinatetőjének nevezte. Kifejeztem értetlenségemet Jehovának, akitıl megtudtam, hogy éppen ez az élmény volt az óra célja, mivel teljes egészében felfedte a témát. Nem hittem neki. Ekkor ideadott megkóstolni még három festımővészt meg egy galeri stát. Ezt követıen az alábbi bejegyzést tettem a füzetembe: „A modern képzımővész análisan közösülı kurva, akinek rajzolva van a segge, és be van varrva a szája. A galerista pedig olyan ember, aki kiügyeskedi, hogy a szellem stricije legyen mellette, jóllehet szellemnek se híre, se hamva.” Az írók (akiket szintén átvettünk a glamour kurzuson) valamivel jobbak voltak: az ı kémcsıtartójuk tartalmával való megismerkedés után a következıket írtam: „Mi a legfontosabb egy író számára? Hogy rosszindulatú, komor, féltékeny és irigy egója legyen. Ha ez megvan, minden más magától jön.” A különféle kritikusok, szakértık, netes és nyomtatott sajtóban dolgozó kulturológusok (ekkorra már kiderítettem végre, mi is akar ez lenni) a diskurzus tananyagába tartoztak. A világmindenségükben tett félórányi kirándulás lehetıvé tette, hogy megfogalmazzam róluk a következı szabályt: „A fanszırzet tetőjének ideiglenes nagysága egyenlı annak az objektumnak a magasságával, amelyre odarondít, plusz 0,2 milliméter.” A glamouro-diskurzus kurzusának utolsó bejegyzése a következı volt: „A glamour elımozdításának legperspektivikusabb technikája korunkban az antiglamour. A „glamour leleplezése« átszivárogtatja a glamourt még azokba a sötét sarkokba is, ahová magától semmi áron sem jutott volna el.” Nem mindegyik kóstolásnak volt meg a számomra érthetı célja. Baldr gyakran késztetett arra, hogy csak azért pillantsak bele egy másik emberbe, hogy megismerkedjem egy krokodilbır spanyol cipımárkával vagy valami férfi kölnivízzel. Egy gáláns angol közgazdász csak mint a drága klarinétfajták szakértıje került a glamour lajstromába, ıt pedig egy japán divattervezıvel való ismeretség követte, aki a világ legjobb selyem nyakkendıit készítette (mint kiderült, egy akasztott ember fia volt). Természetesen mindez az erıim puszta elfecsérlésének tetszett. Hamarosan érteni kezdtem azonban, hogy e kirándulások célja nem csupán az információk benyelése, hanem egész gondolkodásmódom átformálása is volt. A helyzet az, hogy a vámpír és az ember agytevékenysége között fontos különbség van. Amikor a vámpír gondolkodik, ugyanazokat a mentális konstrukciókat használja, mint az ember. Csakhogy az ı gondolata ezek között egészen más útvonalat jár be, amely legalább annyira különbözik a várható emberi gondolkodástól, mint egy félhomályon át száguldó

denevér fennkölt röppályája a városi galamb körözésétıl a téli szemétdomb felett. – Az emberek legjava majdnem képes úgy gondolkodni, mint a vámpírok – mondta Baldr. – İk ezt zsenialitásnak nevezik. Jehova kommentárja visszafogottabb volt. – A zsenialitásról nem vagyok meggyızıdve – mondta. – A zsenialitás sem nem elemezhetı, sem nem magyarázható. Itt pedig minden nagyon is nyilvánvaló. A gondolkodás akkor lesz vámpíros, amikor a kóstolások mennyisége az asszociációs láncok új minıségébe csap át. Technikailag az agyam készen állt arra, hogy új módon mőködjön. Az emberi természet inerciája azonban még megkövetelte a magáét. Sok olyan dolgot nem fogtam fel, amely pedig a mentoraim számára kézenfekvı volt. Ami számukra logikai hídként szolgált, az számomra logikai szakadékot jelentett. – A glamournak két fı aspektusa van – mondta az egyik órán Jehova. – Az egyik az égetı, hihetetlenül kínzó szégyen, amit a léted nyomorúsága és a tested ocsmánysága miatt érzel. A másik pedig az a bosszúszomjas rosszindulat, amit akkor érzel, ha a nyomorúságodat és nyamvadtságodat nem sikerült mások elıl elrejtened... – Hogy lehetséges ez? – lepıdtem meg. – Hiszen a glamour nem más, mint a pénzen keresztül kifejezett szex. Mindenesetre legalábbis valami vonzó dolog. Hol ebben ez a vonzó dolog? – Úgy gondolkodsz, mint egy ember – mondta Jehova. – Mondd meg te magad, hol van. Elgondolkodtam. De semmi sem jutott az eszembe. – Nem tudom – feleltem. – Önmagában semmi sem bír gyalázatos vagy ocsmány lenni. Kell hozzá egy viszonyítási pont. Ahhoz, hogy egy lány rájöjjön, hogy ı egy nyomorúságos csúnyaság, ki kell hozzá nyisson egy színes magazint, ahol megmutatnak neki egy szupergazdag szépséget. Akkor már lesz mivel összehasonlítania magát. – És mire kell ez ennek a lánynak? – Magyarázd csak meg te magad – mondta Jehova. Gondolkodni kezdtem. – Arra kell neki... – és ekkor a helyes válasz vámpírlogikája nyilvánvalóvá vált elıttem –, arra kell neki, hogy azok, akiket a színes magazinok gyalázatos csúnyasággá változtatnak, nyomorúságos pénzükbıl tovább finanszírozzák a lapot! – Helyes, ügyes vagy. De nem ez a legfontosabb. Te most a glamour finanszírozásáról beszélsz, de mi a célja? – A glamour mozgatja a gazdaságot, mert az áldozatai pénzt kezdenek lopni? – böktem ki találomra. – Ez túlságosan is emberi logika. Nem közgazdász vagy te, Ráma, hanem vámpír. Gondolkodj. Csak hallgattam, semmi sem jutott az eszembe. Jehova várt egy percet, aztán azt mondta: – A glamour célja pontosan az, hogy az ember élete szégyenben és önmegvetésben teljék. Ez az az állapot, amelyet „eredendı bőnnek” szoktak nevezni: a szépséget, a sikert és az intellektuális csillogást kifejezı képek fogyasztásának egyenes következménye. A glamour és a diskurzus nyomorúságba, idiotizmusba és szegénységbe taszítja a fogyasztóikat. Természetesen ezek a minıségek viszonylagosak. Ám a szenvedés, amit elıidéznek, valóságos. Ebben a szégyenben és gyalázatban telik az egész emberi élet. – És akkor mire való az eredendı bőn? – Arra, hogy az emberi gondolkodást szigorú keretek közé fogja, és elfedje az emberek elıl valódi helyüket az emberek és vámpírok szimfóniájában. Kitaláltam, hogy a „szimfónia” szó ebben a kontextusban valami szimbiózisfélét jelent. De azért elképzeltem egy hatalmas zenekart, ahol a karmester pulpitusánál Jehova áll, fekete

zakóban, véres szájjal... Gondolkodtam egy kicsit, majd azt mondtam: – Rendben. Azt fel tudom fogni, miért álcázás a glamour. De miért mondjuk ugyanezt a diskurzusról is? Jehova becsukta a szemét, és valahogy a jedik mesterére, Yodára kezdett hasonlítani. – A középkorban senki sem gondolt Amerikára – mondta aztán. – Nem volt szükség az álcázására, egyszerően azért, mert senkinek sem jutott eszébe, hogy keresse. Ez a lehetı legjobb álcázás. Ha el akarunk rejteni az emberek elıl valamely objektumot, elegendı azt elıidézni, hogy soha senki se gondoljon rá. Ehhez felügyelet alatt kell tartani az emberi gondolkodást, vagyis kontrollálni kell a diskurzust. A diskurzus feletti hatalom pedig azé, aki kijelöli a határait. Ha a határok ki vannak jelölve, rajtuk túl egy egész világot lehet elrejteni. Pontosan ebben a világban vagy most te is. Valld be, a vámpírok világa nincs is olyan rosszul álcázva. Rábólintottam. – Ezen kívül – folytatta Jehova –, a diskurzus még mágikus álcázás is. Itt egy példa. A világban sok gonoszság van. Az emberek közül ezt senki sem vitatja, igaz? – Igaz. – Arról azonban, hogy mi a gonoszság eredete, mindennap vita folyik az újságokban. Ez az egyik legmeghökkentıbb dolog a világon, mivel az ember képes felfogni a gonoszság természetét minden magyarázat nélkül, pusztán az ösztönével is. Úgy tenni, mintha ez érthetetlen lenne, komoly mágikus aktust jelent. – Hát igen – szóltam szomorúan. – Ez nagyon is igaznak tetszik. – A diskurzus olyasmi, mint a szögesdrótba vezetett áram – éppen csak nem az emberi test, hanem az emberi ész ellen. Elválasztja azt a területet, ahová nem szabad menni, attól, amelyikrıl nem szabad elmenni. – És mi az a terület, amelyikrıl nem szabad elmenni? – Hogyhogy mi? Hát a glamour! Nyisd ki akármelyik színes magazint, és nézd meg. A központban a glamour, a szélén a diskurzus. Vagy fordítva: a központban a diskurzus, a szélén a glamour. A glamourt mindig vagy diskurzus veszi körül, vagy az üresség, így az ember nem menekülhet. Az ürességben nincs mit tennie, a diskurzuson pedig nem tudja átverekedni magát. Nem marad más hátra, mint hogy a glamourt tapodja. – És mire való ez? – A glamournak van még egy funkciója, amelyrıl eddig nem beszéltünk – felelte Jehova. – Pedig ez a legfontosabb a vámpírok számára. De errıl még korai lenne beszélni. Errıl majd a nagy bőnbeesés után fogsz hallani. – És az mikor fog megtörténni? Jehova válasza hallgatás volt. Hát, szóval így, kortyról kortyra, lépésrıl lépésre lett belılem mővelt metroszexualis, aki készen állt arra, hogy a sötétség legközepébe bukjon.

A KARTOTÉK A szavaimból az derülhet ki, hogy minden belsı harc nélkül váltam vámpírrá. Pedig ez nem igaz. Az elsı napokban úgy éreztem magam, mintha súlyos agymőtéten estem volna át. Éjszakánként rémálmokat láttam. Egy feneketlen, fekete mocsárba süllyedtem, amelyet kısziklák vettek körül, vagy valami téglaszörnyeteg szájában égtem, ahová mintha kemencét építettek volna be. De bármely rémálomnál rosszabb volt az a pillanat, amikor felébredtem, és megéreztem személyiségem új középpontját, acélmagvát, amelyben nem volt velem semmi közös, ugyanakkor mégis a lényegem volt. így fogtam fel a nyelv tudatát, amely szimbiózisra lépett az agyammal. Amikor kinıtt a két kiesett szemfogam (ugyanolyanok voltak, mint a régiek, csak egy kicsit fehérebbek), a rémálmok megszőntek. Pontosabban szólva, egyszerően csak nem éltem már át ıket rémálmoknak, és megbékéltem a helyzettel, hogy ilyen álmaim vannak: valami hasonlót kellett átélnem akkor is, amikor iskolába kezdtem járni. A lelkem úgy tért magához, mint ahogyan a megszállt város kezd el újraéledni, vagy ahogyan a bénult ujjak kezdenek újra mozogni. Mégis olyan érzésem támadt, mintha éjjel-nappal láthatatlan tévékamera figyelne. Ez a kamera bennem volt, és az egyik felem figyelte a másikat. Hazamentem a cuccaimért. A szobát, ahol a gyermekkoromat töltöttem, kicsinek és sötétnek éreztem. A folyosón a szfinx odavetett karikatúrának látszott. Anyám, amint meglátott, mintha zavarba jött volna, aztán megvonta a vállát, és bement a szobájába. Semmiféle kötıdést nem éreztem ehhez a helyhez, ahol pedig annyi évet leéltem – minden idegen volt. Gyorsan összeszedtem a legszükségesebb holmimat, aztán a táskába dobtam a laptopomat, és már mentem is vissza. Baldr és Jehova órái után mindig maradt egy kis idım, és megpróbáltam kicsit felfedezni új lakhelyemet. A Brahma szobájában lévı folyadékkönyvtár kíváncsivá tett. Rájöttem, hogy kell hozzá lennie egy katalógusnak is; hamarosan rá is találtam a szekreter fiókjában. Egy album volt, furcsa, kígyóbırhöz hasonló kötésben. Tele volt kézírással; a kartoték minden fiókjához pár oldal tartozott, amelyek megjegyzéseket és rövid kommentárokat tartalmaztak a kémcsövek jelzeteihez. A katalógusban voltak olyan részlegek, amelyek érdekes módon a videotékák tartalmára emlékeztettek: a legnagyobb részlegnek az erotikus bizonyult – korszakokra, országokra és mőfajokra volt osztva. Meglepett a benne szereplık neve: a francia blokkban ott szerepelt Gil les de Rais, Madame de Montespan, IV. Bourbon Henrik és Jean Marais (nem értettem, hogyan sikerült megırizni ezeknek az embereknek a vörös folyadékát, még ha csak mikroszkopikus adagokban is). A katalógus katonai részlegében ott találtam Napóleont, a Tokugava-dinasztia egyik kései sógunját, Zsukov marsallt és a második világháború mindenféle nagyságát, többek között olyan vadászpilóta ászokat, mint Pokriskin, Adolf Galland és Hans-Ulrich Rudel. Néhányan közülük ott szerepeltek az erotikus részlegben is, de úgy gondoltam, névrokonokról van szó, vagy valami feltételes kódról, miután megláttam egy ilyen feliratot: „Achtung Pokriskin. A XX. század negyvenes éveinek orosz gay-communityje.” A katonai és az erotikus részleg rettentıen érdekelt, és amint az életben lenni szokott, mindezt óriási csalódás követte. A kartoték erotikus és katonai részlegét valahol másutt ırizték: a fiókok üresen álltak. Csupán három részlegben maradtak meg a kémcsövek és bennük a preparátumok: „maszkkészítı mesterek”, „méhen belüli élmények” és „irodalom”. A maszkkészítık iránt, akiknek maszkjait Brahma győjtötte (egész kollekciója ott lógott a falon), semmiféle érdeklıdést nem mutattam. Az „irodalom” részleg iránt szintén nem – sok olyan nevet is felfedeztem, akik az iskolai tananyagban is szerepeltek, de emlékeztem még

arra a hányingerre, amelyet annak idején az órákon kiváltottak belılem. Még a „méhen belüli élmények” keltették fel bennem a legtöbb kíváncsiságot. Ha jól értettem, az emberi magzat méhen belüli tapasztalatáról volt itt szó. Elképzelni sem tudtam, mihez lehet ez hasonló. Úgy gondoltam, valószínőleg valami fényfoltok, tompa hangok a külvilágból, az anya beleinek morgása, a testen érzett nyomás – egyszóval valami leírhatatlan, valami súlytalanságban lebegés, keresztezve az amerikai rakéták gyertyarepülésével. Miután elhatároztam magam, fölcsippentettem a pipettával néhány cseppet az „Italy-” jelzető kémcsıbıl, aztán a számba cseppentettem, és leültem a díványra. Az élmény a maga összefüggéstelenségével és logikátlanságával álomra emlékeztetett. Mintha Olaszországból tértem volna haza, ahol nem sikerült befejeznem a munkát, amit elvártak tılem (valami kıfaragással kapcsolatos dolgot). Szomorú voltam, mert sok, a szívemnek kedves tárgyam maradt ott. Csak az árnyukat láttam: egy szılılugasban lévı filagóriát, aprócska hintókat (gyerekjátékok voltak, s különösen élesen megmaradtak az emlékezetemben), a kertben egy kötélen lógó hintát... De én már más helyszínen voltam, talán valamelyik moszkvai pályaudvaron – mintha éppen most szálltam volna le a vonatról, besurrantam egy alig észrevehetı ajtón, és bejutottam egy különleges épületbe, valami tudományos intézetfélébe. Ezt éppen átalakították – húzkodták a bútorokat, felszedték a régi parkettát. Úgy döntöttem, ki kell jutnom valahogy az utcára, és vaktában elindultam egy hosszú folyosón. Elıször csigavonalban kanyargott az egyik irányba, aztán egy kerek szobát követıen visszafelé, a másik irányba... Hosszas bolyongás után megláttam egy ablakot, kinéztem rajta, és rájöttem, hogy egy csöppet se jutottam közelebb a kijárathoz, inkább csak távolodtam, mivel feljebb kerültem néhány emeletnyit. Elhatároztam, hogy megkérdezek valakit, hol a kijárat. De mintha csak direkt lett volna, embert nem láttam a közelben. Nem akaródzott visszamennem ezen a csigafolyosón, ezért sorra benyitogattam az ajtókon, hátha találok ott valakit. Az egyik ajtón túl egy moziteremre bukkantam. Éppen takarították – felmosták a padlót. Megkérdeztem az ott dolgozókat, hogy jutok ki az utcára. – Hát ott ni – mondta egy kék köpenyes nıszemély –, menj egyenesen a csatornán át. Mi is így szoktuk. Azzal rámutatott a padlóban egy nyílásra, amelybıl zöld színő, mőanyag akna vezetett, olyasmi, mint amilyeneket az élmény fürdıkben szokás építeni. A közlekedés efféle módját modernnek és progresszívnek gondoltam. Csak az a félelem tartott vissza, hogy a dzsekim beakadhat a kürtıbe: az átjárót túlságosan szőknek tartottam. Másfelıl viszont az a nıszemély, aki ezt az útvonalat ajánlotta, elég kövér volt. – És maguk hogy szoktak oda leereszkedni? – kérdeztem. – Hát így – felelte a nıszemély, aztán a kürtı fölé hajolt, és a kezében lévı lavórból beleöntötte a mocskos, tollal teli felmosó vizet. Egyáltalán nem csodálkoztam ezen, csupán arra gondoltam, hogy most meg kell várnom, amíg a kürtı megszárad... Az élmény itt véget ért. Erre az idıre már elég diskurzust benyeltem ahhoz, hogy el tudjak igazodni az álmok szimbolikájában. Még azt is kitaláltam, mit jelenthetnek a kémcsövekre írott jelzések. Úgy látszik, ha az „Italy- („ tapasztalás semmi eredménnyel sem járt, akkor a mellette lévı „France-)” a lírai hıs aknába ugrásával zárult. De nem kezdtem el ellenırizni ezt a sejtésemet: érzelmi skáláját tekintve a méhen belüli tapasztalás nem volt túl kellemes, és influenzás lázálomra hasonlított. Ezt az esetet követıen eszembe jutott egy ismert összehasonlítás: az anya méhében lévı test olyan autóra hasonlít, amelybe az utazásra készen álló lélek ül. A kérdés csak az, hogy mikor száll oda be: amikor az autót gyártani kezdik, vagy amikor már készen van? Ez a kérdés azonban, amely az abortusz támogatóit és ellenzıit két, kibékíthetetlen táborra

osztotta, mint kiderült, értelmetlen. Azok a diskurzusok, amelyeket benyeltem, ezeknél sokkal érdekesebb álláspontokat képviseltek. Volt köztük például egy ilyen: a lélek egyáltalán nem száll be sehová, és a test élete egy robotrepülı repülésére emlékeztet. Létezett ennél radikálisabb álláspont is: hogy tudniillik ez nem is egy robotrepülı repülése, hanem csak egy háromdimenziós film egy efféle utazásról, amelyet valamiképpen rávetítenek egy mozdulatlan tükörre, ami nem más, mint maga a lélek... Bármilyen furcsa is, ez az álláspont tetszett számomra a legvalószínőbbnek – nyilván azért, mert ekkorra az én tükrömben már nagyon sok idegen film tükrözıdött, a tükör maga viszont sehová sem mozdult el, vagyis valóban mozdulatlan volt. De miféle tükör ez? Hol található? És ekkor rájöttem, hogy már megint a lélekre gondolok, és ettıl elromlott a hangulatom. Néhány nap múlva a kartoték egyik fiókjából elıkerült egy elkallódott kémcsı. Kevesebb folyadék volt benne, mint a többiben. Indexe nem egyezett a fiók indexével; ellenıriztem a katalógus alapján, és láttam, hogy a preparátumnak „Rudel ZOO” a jelzete. A feljegyzésbıl az derült ki, hogy a német pilótáról, Hans-Ulrich Rudelrıl van szó. A preparátum nem a katonai részleghez, hanem az erotikushoz tartozott. Ez volt onnan az egyetlen kémcsı, ami megmaradt. Azonnal megejtettem a kóstolást. Semmi hadieseménnyel kapcsolatos dolgot nem láttam – hacsak nem számítok annak egy elmosódott emléket egy karácsonyi, Sztálingrád fölé történt berepülésrıl. Nem szerepelt benne egyetlen, az egész világon ismert háborús bőnös sem. Az anyag kifejezetten a hétköznapi élethez tartozott: Hans-Ulrich Rudel volt benne megörökítve utolsó berlini tartózkodása idején. Fekete bırkabátban, valami hihetetlen érdemrenddel a nyakában, a Zoo metróállomás mellett, a szabad ég alatt, mellızve minden fedezéket, leereszkedıen közösült egy felsıbb osztályos iskolás lánnyal, aki belesápadt ebbe a boldogságba. Az erotikus anyagon kívül fennmaradt még a preparátumban egy emlék egy hatalmas beton zikkuratról, amelyen kis tereket alakítottak ki a légvédelmi tüzérség számára. Ez az építmény olyan irreálisan hatott, hogy kétségeim támadtak az események hitelességét illetıen. Minden egyéb egy szokványos pornófilmre hasonlított. Be kell vallanom, hogy nem egyszer és nem is kétszer néztem végig. Rudelnak olyan arca volt, mint egy intellektuális lakatosnak, az iskolás lány pedig egy margarinreklám rajzára emlékeztetett. Ahogy az anyagból kivettem, ismeretlen emberek intim találkozása a Zoo metrómegállónál hagyománnyá vált Berlinben nem sokkal az eleste elıtt. Ezekben az utolsó árja közösülésekben sok öröm nem volt: kiütközött a vitaminhiány. Ami meglepett, inkább az volt, hogy Rudel a harci bevetések közötti idıben diszkoszt vetett a reptéren, mint valami görög atléta. Egészen másmilyennek képzeltem el azokat az idıket. Újabb néhány nap múltán mégiscsak megkóstoltam az irodalmi részleg egyik preparátumát. Az elhunyt Brahma nagy tisztelıje volt Nabokovnak: ezt megerısítették a szobafalakra kiaggatott képei is. Könyvtárában volt vagy harminc olyan preparátum, amely így vagy úgy összefüggött az íróval. Akadt közöttük olyan furcsa kémcsı is, mint amilyen például a „Paszternak és ½ Nabokov” volt. Nem értettem, mi lehet ez vajon. Lehet, hogy e két titán magánéletének ismeretlen fejezetérıl volt szó, de az is lehet, hogy megpróbálták valami alkimista retortában bizonyos arányok szerint összevegyíteni a tehetségüket. Pontosan ezt a preparátumot akartam megkóstolni. De ki kellett ábrándulnom. A kóstolást semmiféle látomás nem követte. Elıször azt hittem, a kémcsıben egyszerően csak víz van. Néhány perc elteltével azonban két ujjam között viszketni kezdett a bır, és kedvem támadt verset írni. Fogtam egy tollat és egy noteszt. A vágy azonban nem jelentette egyúttal azt is, hogy költıi tehetségem támadt volna: sort sor követett, de sehogy sem álltak össze valami egységes, befejezett költeménnyé. Miután a fél noteszt telefirkáltam, a következı sorokat szültem:

Α kányafádért, Az elfőrészelt tenderedért, Kék havadért, Kocsid villogójáért... Ezt követıen az ihletem leküzdhetetlen akadályba ütközött. A bevezetés valamiféle „neked én...” viszontválaszt feltételezett. És ez nem volt egyszerő. Valóban, gondoltam, miközben a helyzetet egy kívülálló szemével igyekeztem nézni, tulajdonképpen mit adnék „neked én” a főrészelt, elgördülı tenderért? Sok megfelelı népi fordulat jutott erre eszembe, de költeménybe ezek nem illettek. Úgy döntöttem, hogy a költıi kísérletet ezzel befejezettnek tekintem, és felálltam a díványról. És ekkor a mellemben hirtelen valami boldogsághullámot éreztem növekedni, amelynek azonnal felszínre kellett törni, és csillámló habbal önteni el az egész emberiséget. Mélyet sóhajtottam, és hagytam, hogy a felszínre törjön. Ezt követıen kezem a következıt írta: My sister, do you still recall The blue Hasan and Khalkhin-Gol? És ez volt minden. Végezetül még felbukkant a fejemben valami háromlépcsıs felkiáltás, valami olyasmi, hogy „keríts klepetust Kleopátra”, és a múzsa csókja szertefoszlott. Lehetséges, hogy e tapasztalásom fejletlenségét a lelkemben lévı emocionális építıanyag elégtelensége váltotta ki. Hiszen még a legnagyobb építésznek is szüksége van téglára. Nabokov esetében pedig még az is elıfordulhatott, hogy hiányos volt az angol szókincsem. A kísérletet azonban mégsem lehetett sikertelennek nevezni. Megértettem belıle, hogy létezik olyan módszer, amellyel korlátozni lehet azt az információmennyiséget, amely a preparátumban található: a költık magánéletérıl semmiféle információt nem találtam. Úgy döntöttem, megkérdezem minderrıl Mitrászt. – Mi van, beletorkoskodtál a könyvtárba? – kérdezte elégedetlenül. – Hát igen. – Ne nyúlj hozzá semmihez. Keveselled talán az órai anyagot? Szólhatok Jehovának, hogy terheljen le jobban... – Rendben, nem teszem többé – mondtam. – De magyarázd el, kérlek, hogy lehetséges az, hogy egyes mintákban csak egyik-másik tulajdonság marad meg? Mondjuk, például csak az, ami a versfaragással kapcsolatos. És semmiféle kép sem. – Lepárlással. Van erre egy speciális technológia. A vörös folyadékot átfolyatják a tisztító vámpír fején lévı sisakba helyezett hengerspirálon. A tisztító vámpír sajátos transzállapotba kerül, és a tapasztalásnak arra az aspektusára koncentrál, amelyet meg kell ırizni. Mindeköz ben a tapasztalás többi összetevıje kihuny azoknak a kémiai szubsztanciáknak rovására, amelyeket a tisztító vámpír beszed. Ezt csinálják, hogy elkülönítsék a szükséges információspektrumot, és kiszedjék belıle a maradékot. Az emberi tapasztalás káros és romboló hatású. Nagy dózisban pedig egyenesen halálos. Szerinted miért hullanak az emberek, mint a legyek? Pontosan az élettapasztalatuk miatt. – És akkor nekem miért kell vödörszámra bevedelnem az órákon ezeket a tapasztalatokat? – Az más dolog – mondta Mitrász. – Direkt tisztítatlan preparátumokat adnak neked, hogy úgymond nehezéked legyen. – Az meg minek nekem? – Ha egy hajónak nincsen fenéksúlya, felborul és elsüllyed. De ha engedünk bele egy kis vizet – »ugyanazt, mint ami a hajófalon túl van –, akkor stabilitásra tesz szert. Fel kell készülnöd mindenféle élményre. Olyan ez, mint a védıoltás. Természetesen nem túl kellemes,

de nincs mit tenned. Szerepel minden vámpír tananyagában. Ha nem tiltották volna, akkor se kísérleteztem volna tovább a kartotékkal. Mitrásznak igaza volt: egész halom preparátumot kellett benyelnem az órákon; ha ugyanezt teszem a szabad idımben is, az már patologikus jelenség lett volna. Ugyanakkor borzasztóan izgatott egy kérdés. Az Enlil Maratoviccsal folytatott beszélgetésbıl tudtam, hogy a vámpírok az embert fejıstehénnek tartják, amelyet direkt azért tenyésztettek ki, hogy táplálékuk forrásául szolgáljon. Nehezen hittem el mindezt. És nem csak amiatt, mert az emberiségnek ebben nagyon szánalmas szerep jutott. A helyzet az volt, hogy sehol sem láttam, hogy is mondjam csak, magának a fejesnek a mechanizmusát. A harapás, amelynek segítségével a vámpír mások belsı világával megismerkedett, nyilvánvalóan nem volt elég a táplálkozáshoz. Ez egyszerően csak véranalízist jelentett. Vagyis léteznie kellett egy másik módszernek. Megpróbáltam elképzelni, hogyan is festhet ez a folyamat. Lehetséges, gondoltam, hogy a vámpírok azt a vörös folyadékot nyelik, amelyet orvosi célokra győjtenek össze? Vagy valahol a harmadik világban vannak olyan ültetvények, ahol embereket tenyésztenek? Ezek a témák gyakran elıfordultak a tömegkultúrában. Eszembe jutott a Sziget címő film, amelyben naiv, infantilis embereket, akik arra voltak hivatva, hogy ezt-azt szétszereljenek, valahol mélyen a föld alatt tenyésztették ki: steril folyosókon, fehér sportcuccban mászkáltak, és abban reménykedtek, hogy egyszer még szerencse éri ıket az életben... A Blade-3 címő filmben pedig volt egy üzem, ahol vákuumzacskókba csomagolt, kómában lévı emberek szerepeltek, akik anélkül, hogy magukhoz tértek volna, vörös folyadékot állítottak elı a vámpírok táplálkozásához. Lehet, hogy tényleg így van? Volt egy másik titokzatos dolog is. A vámpírok szokványos emberi ételt fogyasztottak. Az órák után néhányszor együtt ebédeltem Baldr-ral és Jehovával – és az étkezésnek ebben az aktusában nem volt semmi gótikus. Elmentünk egy közepes étterembe a Szadovajára, ahol szu-sit ettünk. Minden egészen emberi volt. Igaz, Jehova egyszer rendelt magának egy pohár frissen facsart paradicsomlevet, és miközben hatalmas ádámcsutkáját mozgatva itta, olyan undorítónak éreztem az egészet, hogy komolyan kételkedni kezdtem benne, tudok-e vámpír lenni. Semmi más olyat, ami a vérszopásra emlékeztetett vagy akár csak utalt is volna, sem Baldr, sem Jehova a jelenlétemben nem csinált. Lehetséges, hogy a vörös folyadékot különleges, rituális napokon veszik magukhoz? Megpróbáltam kifaggatni Baldrt és Jehovát a vörös folyadék fogyasztásának technikájáról, de minden egyes alkalommal ugyanazt a választ kaptam tılük, mint amit Enlil Maratovics is adott: errıl még korai beszélni, mindennek megvan a maga ideje, várd ki a nagy bőnbeesést. Úgy látszik, gondoltam, vár rám egy különleges beavatási szertartás, ami után a vámpírok maguk közé valónak ismernek el, és feltárják elıttem komor titkaikat. És akkor, gondoltam ökölbe szorítva a kezemet, velük együtt én is elkezdek... Lehetséges, hogy még akarni is fogom. Micsoda ocsmányság... Különben gyerekkoromban a fasírtot is ocsmányságnak tartottam. De végül aztán hozzászoktattak. Abban reménykedtem, hogy valahol a kartotékban feleletet találok a kérdéseimre. Miután újra átlapoztam a katalógust, valóban rábukkantam valami érdekesre. A mappa utolsó elıtti oldalán akadtam rá egy furcsa bejegyzésre. Külön kis rekeszben lapult egy preparátum, amely a következı jelzettel volt ellátva: „Történelem: A harapás támogatása + a Bıregér parancsa” A rekesz egészen a plafon alatt volt. Amikor kinyitottam, nem láttam benne a szokásos kémcsıtartót a kémcsövekkel. Helyette piros kis dobozkát találtam, olyasmit, mint amilyen a drága töltıtollak foglalata. Benne kémcsı lapult, ugyanolyan, mint az összes többi, csak

ennek piros volt a dugója. Felcsigázta a kíváncsiságomat. Megvártam az estét, és elszántam magam a kóstolására. Legfıbb kérdésemre nem találtam meg benne a választ. Más vonatkozásban azonban sok érdekeset tudtam meg. Végre megértettem, miért nem érzékeltem Brahma és Enlil Maratovics harapásait. Korábban azt gondoltam, hogy valami érzéstelenítı szer miatt, amelyet a sebbe fecskendeznek, mint a nagy testő trópusi vérszívók csípésekor. De tévedtem. Kiderült, hogy a megharapott és a harapó között pillanatnyi pszichikai kontaktus létesül, olyasmi, mint a „hóhér-áldozat” sémájára épülı szado-mazo tandem esetén. Az áldozat ezt a folyamatot gyakorlatilag fel sem fogja. A test érzékeli a harapást, és érti azt, ami végbemegy, de nem az emberi személyiség szintjén, hanem egy szinttel lejjebb, az állati elme kapcsolódásainak és vegyértékeinek zónájában. A jelzés magasabbra nem emelkedik, mert a harapással egy idıben az áldozat mintha csak hatalmas pofont is kapna, amely rövid ideig tartó bénultságba juttatja, és blokkolja az összes standard reakciót. A pofon szerepét itt egy különleges pszichikai parancs tölti be, amelyet a nyelv ad ki. A vámpírok ezt a „Nagy Bıregér Rikoltásá”-nak nevezik. A parancs természetét nem értettem, annyi viszont biztos, hogy ez a rikoltás nem fizikai hang volt. A parancs több millió éves volt, és olyan erıvel bírt, hogy egy pillanat alatt maga alá vont még egy hatalmas dinoszauruszt is. A dolog lényege nem a másik akaratának erıszakos elnyomása volt. Inkább valami sajátos biológiai paktumra emlékeztetett, amely sok millió év alatt alakult ki: a kezes állat megosztotta ugyan valakivel a vérét, de cserébe megmaradt az élete. A Nagy Bıregér Rikoltása egy egészen más földi érához tartozott, ám az agy ısi területei még emlékeztek a vele kapcsolatos rettenetre. Sajnos a vörös tokban lévı preparátum gondosan meg volt tisztítva, és nem tartalmazott semmiféle információt arra nézvést, ki adta ki ezt a parancsot az ısi idıkben. Ugyanakkor fény derült bizonyos tudományos részletekre. Megtudtam például, hogy ezt a parancsot nem rögzítették a felsıbb pszichikai központok, mivel az egész ezzel kapcsolatos folyamat mindössze háromszázötven milliszekundumot vett igénybe, ami kevesebb annál a küszöbértéknél, amelyet az ember vagy más nagy testő állat az események hosszúságaként érzékelni tud. A megharapott egyed emlékezetében semmi sem maradt – de ha maradt, az agy védekezı reakciója akkor is azonnal kiszorította. Mit éreztek az emberek a harapás idején? A reakció alig észrevehetı volt. Lehetett irracionális levertség, rossz elıérzet, hirtelen támadt gyengeség. Kellemetlen gondolatok tolultak fel. Felidézıdtek az elhunyt hozzátartozók, a lejárt hitelek, az elszalasztott futballközvetítések: az áldozat elméje maga álcázta az eseményt bármely lehetséges módon. Valószínőleg ez volt a legszokatlanabb védekezı mechanizmus, amelyet az evolúció létrehozott. Mindeközben megismertem új szemfogaim titkát is. Amint már mondtam is, semmiben sem különböztek a tulajdon régi fogaimtól, legfeljebb egy kicsit fehérebbek voltak. Mint kiderült, az áldozat bırén nem maguk a fogak hatoltak át, hanem az általuk generált elektromos feszültség, valami olyasféle, mint a kvarckristályos öngyújtóké. Az elektromos mirigyek a vámpír ínyében helyezkedtek el, második agya szélén, ott, ahol korábban a mandulák voltak. Az elektromos kisülést követıen a megharapott egyed bırén keletkezett sebben aprócska vákuumzóna keletkezett, amelybe néhány cseppnyi vér tolult. A harapást hirtelen, de gyakorlatilag észrevehetetlen fejrántás kísérte: a vámpír a vércseppet röptében kapta el, nyelvével a szájpadlásához nyomta, majd ezt követte a kóstolás. A megharapott egyed bırén ideális esetben a harapásnak semmi nyoma sem maradt. Rosszabb esetben maradhatott utána egy-két cseppnyi vér; a harapást azonban vérzés sohasem követte. Az áldozatra nézvést a harapás teljesen veszélytelen volt. Ezeken az információkon kívül a preparátum tartalmazott még bizonyos instrukciókat

arról, „hogyan viselkedjünk harapás idején”. Ezek taktikai jellegő tanácsok voltak. A vámpírnak azt javasolták, tegyen úgy, mintha valamit súgni szeretne az áldozatának. Felhívták a figyelmet az óvatosságra: a közelben lévı emberek nem gondolhattak olyasmire, hogy a vámpír az áldozat fülébe köp, hogy illetlenséget sugdos a fülébe, hogy meg akarja szagolgatni az illatszerét, vagy efféléket – ahány erkölcscsısz, annyi értelmezés születhet. És mindez rám is várt. Dejnekának van egy képe, a „jövı pilótái”: egy tengerparton fiatal srácok álmodozva kémlelik az eget, egy távoli repülıgép elmosódó körvonalait. Ha megrajzoltam volna a „jövı vámpírja” képét, akkor az így nézett volna ki: sápadt fiatalember mély fotelben ül egy kandalló sötét szája elıtt, és megbabonázva bámulja egy denevér fényképét.

AZ ELSİ HARAPÁS Mitrász felhívott, hogy megtudakolja, hogy vagyok. – Megvagyok – feleltem komoran. – Csak ez a norma nem különösebben tetszik. – Nagyon kifejezıen mondod – nevetett fel Mitrász. – A nyelv érdekes beszédpartnerekké tesz bennünket. Van egy szólásunk, amely így hangzik: „a nyelv Kijevig elvisz...” – És miféle szólásaik vannak még a vámpíroknak? – Van például egy ilyen: „egy csípıs megjegyzésért ne sajnáld apádat, anyádat”. Nem kell magyarázni, ugye? – Nem kell. – Nem értem, miért vagy ilyen rossz kedvő. Felfogod egyáltalán, hogy most egy egészen más lény vagy? Sokkal intelligensebb, fejlettebb. Intellektuálisan magasabb rendő. – Ebben az egészen más lényben nagyon sok kérdés fogalmazódott meg. Amelyekre senki sem akar válaszolni. – Várj csak, hamarosan többet fogsz tudni, mint szeretnéd. Mindennek megvan a maga ideje. Most például annak van itt az ideje, hogy figyelmeztesselek valamire. Hogy ne érjen sokkhatásként. – Mi lenne az? – kérdeztem izgatottan. Mitrász elnevette magát. – Úgy látom, máris sokkot kaptál. Hamarosan meg fogsz harapni életedben elıször egy embert. Hogy pontosan mikor, nem tudom, de már nem kell sokáig várnod rá. – Nem hinném, hogy sikerülni fog – válaszoltam. – Ne izgulj – felelte Mitrász. – A hangszered magától fog megszólalni. – Micsoda hasonlat! – Nagyon is megfelelı. Emlékszel Gumiljov szavaira? „Látom, nevetsz, tekinteted két tündöklı fénysugár. Tiéd lehet hát e csodás, zengı-bongó hegedő: a szörnynek így szemébe nézhetsz, s dicsı halál osztályrészed...” Mitrász hatásszünetet tartott. – Recefice bum-bum-bum – fejeztem be a verset. Nyilvánvaló, hogy a „Paszternak + ½Nabokov” preparátum még nem tisztult ki teljesen a szervezetembıl. – Egyszerően csak félsz az újtól – mondta Mitrász. – De nincs mitıl félned. Örömteli esemény közeleg az életedben. Az elsı alkalom... De nem próbálom meg elmesélni. Nagy örömmel fogsz visszaemlékezni rá. – Mit kell majd tennem? – Semmit, hiszen már mondtam. Várj. A szellemed maga fog megnyilatkozni, amikor eljön az ideje. Nem mondhatnám, hogy felcsigázott ez a mellébeszélés. Eszembe jutott egy japán szokás: a szamurájnak, miután megkapta elsı kardját, éjszaka ki kellett mennie a város határába, és le kellett vágnia vele az elsı útjába akadó ember fejét. Az az érzés gyötört, hogy valami effélét kell majd tennem nekem is. A nyelv azonban közönyös és nyugodt maradt, és ez a magabiztos súly a lelkem középpontjában megnyugtatott, mintha csak jeget nyomtak volna a homlokomhoz... Tudom, hogy a „lelkem középpontjában” kifejezés furcsán hangzik, hiszen a léleknek nincs középpontja. Mármint a normális léleknek nincs, az enyémnek viszont volt. Az egész aztán nem úgy történt, ahogy vártam. Az elsı vámpírtapasztalatom nem is annyira Tanatoszhoz, mint inkább örök társához, Erószhoz kapcsolódott. Kellemesnek azonban ezt az eseményt ennek ellenére sem nevezném. Egyik napon, közvetlenül Baldr órája után elaludtam. Néhány óra múlva, amikor felébredtem, ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy sétáljak egyet. Felvettem a farmeromat meg egy fekete pólót, amelyen az egyik Simpson képe volt (ebben a cuccban jártam egykor az

áruházba dolgozni), és kimentem a lakásból. A város alkonyi napfényben fürdött. Mentem az utcán, és érthetetlen, nyomasztó érzés gyötört: vagy rá szerettem volna gyújtani (sohasem dohányoztam), vagy sört akartam inni (amit sohasem szerettem). Azt éreztem, hogy tennem kell valamit, de nem tudtam, pontosan mit és hogyan. Aztán hirtelen minden világossá vált. Nem kezdek bele elmagyarázni, miként választottam ki a célpontot. Mindenesetre egy bizonyos pillanatban úgy tetszett, a célpont megvan. A következıképpen történt: megláttam a tömegben egy lányt, aki szembe jött velem. Világos színő, kockás ruha volt rajta, kezében fehér táska. Rám nézett, és elment mellettem. Mindenféle kétség vagy ingadozás nélkül azonnal megfordultam, és a nyomába eredtem. Már tudtam, mi történik velem. Az volt az érzésem, hogy már nem is én cselekszem, hanem a nyelv vette át akaratom felett az irányítást. Valóban olyan lónak éreztem magam, amely csatába viszi tapasztalt lovasát. A ló rettegett és menekülni akart. A sarkantyúk azonban túlságosan is mélyre vágtak a véknyába. Ezért gyorsan és pontosan cselekedtem. Amint megközelítettem a lányt, odahajoltam hozzá, mintha le akarnám szólítani. Ösztönösen kinyitottam a szám, mintha csak nagy levegıt akartam volna venni; egészen közelrıl láttam a fülkagylóját, és ekkor valami furcsa dolog történt. Halk csettintést hallottam. A fejem akaratlanul megrándult, és rájöttem, hogy a dolog megtörtént. Kívülrıl szemlélve valószínőleg a következıképpen hatott: egy fiatalember kérdezni akart valamit egy lánytól, kinyitotta a száját, odahajolt a lány füléhez, hirtelen eltüsszentette magát, amitıl zavarba jött, és elsietett. A lány hátra sem fordult, csupán idegesen megrántotta a vállát. Nyakán apró, rózsaszín foltocska ütközött ki. A harapás mestermunka volt: a bırön egyetlen cseppnyi vér sem serkent ki. Miközben azzal a vággyal küzdöttem, hogy ott helyben leüljek a járdára, és fáradtan becsukjam a szemem, elindultam a lány után. Akkor még nem tudtam, hogy elsıre a másik nemhez tartozó embert megharapni éppen olyan furcsa élmény, mint elıször csókolózni. Van egy bibliai kifejezés: „megismerni az asszonyt”, de aligha fejezi ki jól az emberek közötti viszonyokat. A férfi a legjobb esetben is csak le tud feküdni a barátnıjével. Megismerni a nıt csak egy vámpír képes. És ez olyan titokra nyitja fel a szemét, amely teljes egészében egyetlen ember számára sem érhetı el, habár az egyik felét pontosan ismeri mindegyik. A helyzet az, hogy a két nem együttlétezése, ez az elképesztı és nevetséges eset hihetetlenül ostoba ugyan, de teljesen elérhetetlen az ember számára. Az emberek a másik nem belsı életére vonatkozó elképzeléseiket mindenféle badarságokra alapozzák: olyanokra, amelyeket a fali naptárak „a nıi lélek rejtelmei” részébıl, vagy ami még szörnyőbb, a Sikeres Nı címő magazin „a férfi felettes énje manipulálásának módjai” rovatából merítenek. Ezt a belsı életet általában a másik nem számára érthetı terminológiával írják le: a férfit úgy ábrázolják, mint horkoló, szırös képő, durva nıt, a nıt pedig mint idióta, hímtag nélküli férfit, aki rosszul tud autót vezetni. Valójában a férfiak és a nık sokkal távolabb állnak egymástól, mint ahogyan azt képzelik. Még elmagyarázni is nehéz, mennyire nem hasonlítanak egymásra. A dolog titka természetesen a vörös folyadék hormonösszetételében rejlik. Azt mondhatjuk, hogy világunkat kétféle típushoz tartozó narkomanok népesítik be, akik nagyon különbözı hatású, módfelett erıs pszichotropikus szereket szednek. Homlokegyenest ellentétes irányú hallucinációik vannak, mégis együtt kénytelenek tölteni az idejüket. Éppen ezért hosszú évszázadok alatt nemcsak hogy megtanultak alapvetıen különbözı bódultságot átélni egymás mellett, hanem kidolgoztak egy olyan etikettet is, amely lehetıvé teszi számukra, hogy úgy viselkedjenek, mintha tényleg értenék egymást, habár ugyanazok a szavak rendszerint egészen mást jelentenek nekik. Ellene vethetik ennek, hogy hiszen ezt tudja bármelyik transzszexuális, aki átoperáltatta

magát másnemővé, és végigcsinálta a hormoninjekció-kúrát. De ez nincs egészen így. A transszexuálisok belsı állapotukat fokozatosan változtatják át: olyan óceáni utazáshoz hasonló ez, amelynek ideje alatt az utazó elfelejti, kicsoda ı és honnan jött. A vámpírok viszont egyik állapotból a másikba egyetlen másodperc alatt képesek átkerülni... A lány, akit megharaptam, megjegyzett magának, és tudtam, hogy megtetszettem neki (olyan volt ez, mintha a tükörképemet egy érzelmekkel teli tükörben láttam volna meg). Elıször meglepıdtem. Aztán zavarba jöttem. Aztán a gondolataim nem éppen tisztességes és nem egészen kontrollálható jelleget öltöttek. Befordultunk a Bolsaja Bronnajára. Amint mögötte lépdeltem, szemérmetlenül vizsgálgattam emlékezete ágait-bogait, és magam elé képzeltem, hogyan fogom kihasználni a látottakat. Amikor a Puskin tér közelébe értünk, a tervem már készen állt. Lehagytam vagy tízméternyit, aztán megálltam, visszafordultam, és széles mosollyal az ajkamon elindultam felé. Csodálkozva nézett rám, és elhaladt mellettem. Vártam egy kicsit, majd megismételtem iménti manıveremet: lehagytam, visszafordultam, és szélesen rámosolyogtam. Válaszul ı is elmosolyodott, de megint elhaladt mellettem. Amikor harmadszor is megismételtem a manıveremet, a lány megállt, és megkérdezte: – Mit akarsz? – Nem ismersz meg? – kérdeztem tıle. – Nem. Miért, ki vagy? – Roma. A saját nevemet adtam meg, mert a lány nem emlékezett, hogy hívják azt a fiút, akinek ki akartam adni magamat. – Roma? Miféle Roma? És akkor kijátszottam ellene lopott aduászomat: – Tyihije Azon panzió. Újév. Karácsonyfa a szobában. Ahol nem volt világítás. Amikor mindenki elment petárdázni. Tényleg nem emlékszel? – Jaj – kiáltott fel, és még bele is pirult. – Te voltál? Bólintottam. A lány lehajtotta a fejét, és együtt indultunk tovább. – Még sohasem ittam annyit – szólt a lány. – Szégyellem. Sokáig nem tudtam magamhoz térni. – Számomra pedig – hazudtam szégyentelenül – életem egyik legszebb élménye volt. Patetikusan hangzik, de így van. Próbáltalak hívni is késıbb. Nagyon sokszor. – Milyen számon? Megmondtam a mobilja számát, de úgy, hogy az utolsó két számjegyet megváltoztattam: tizenöt helyett tizenhetet mondtam. İ is mindig tizenhetet mondott, ha nem akarta megadni a valódi számát, de megtagadni is kínos lett volna: késıbb még mindig mondhatta, hogy a partnere rosszul hallotta. – Tudod fejbıl? – csodálkozott el a lány. – De rosszul írtad fel. A vége tizenöt. – Az ördögbe is – mondtam. – De mért van ez mindig így? Figyelj csak, nem ünnepelhetnénk meg a találkozásunkat? A többi már egyszerő volt. Elıbb bementünk a Tverszkojon egy kávézóba. Aztán egy másikba, ahol újra meg kellett harapnom: pontosítanom kellett, mirıl is beszélgessek vele az asztalnál (ezúttal maradt a nyakán egy cseppnyi vér). Csak olyan témákról beszéltem, amelyek érdekelték, és csak azt mondtam neki, amit hallani akart. Ez nem volt nehéz. Casanovának éreztem magam. Még csak nem is gondoltam rá, hogy valami rosszat teszek: a szokványos férfimagatartáshoz képest a különbség mindössze annyi volt, hogy az emberi hím általában ötletszerően, találomra hazudik, én pedig tudtam, mit kell mondanom. Olyan volt ez, mintha úgy kártyáztam volna, hogy tudom, milyen lapok vannak a kártyapartnerem kezében. Persze, hamiskártyázás. De hiszen az emberek ilyen esetekben kizárólag azért

játszanak, hogy minél hamarabb veszítsenek és ágyba vigyék ıket, lehetıség szerint úgy, hogy ne sértsék meg a jó modort. Sétálni indultunk. Megállás nélkül beszéltem. Sétánk útvonala mintegy véletlenül alakult úgy, hogy a lány házához, egy sztálini típusú felhıkarcolóhoz értünk a Vossztanyije téren. Tudtam, hogy nincs otthon náluk senki. És természetesen felmentünk hozzá „teázni”. Az udvarlás számomra legnehezebb fázisa – amikor a beszélgetésrıl az ember a lényegre tér, amiben mindig is roppant ügyetlen és nehézkes voltam – most nagyon simán ment. Probléma abból adódott, amire nem is számítottam. Azt hiszem, a diskurzus órák jótékony hatása nélkül el sem tudnám érthetıen magyarázni, mi történt pontosan. Az ernyedt, hétköznapi szerelmi aktus, amelyet nem kölcsönös vonzalomból, hanem megszokásból hajtanak végre (az emberek között ez a leggyakoribb), mindig a képviselıválasztásainkat juttatta eszembe. Hosszas hazudozást követıen bedugni az egyetlen reális jelöltet a bármelyik jelöltet szenvtelenül befogadó lyukba, aztán pedig arról gyızködni magunkat, hogy ez éppen az a cselekedet volt, amitıl eszét veszti az egész szabad világ... Én azonban tudtam: amikor ez a tapasztalás bekövetkezik (most nem a választásokról beszélek), akkor velem valami minıségileg egészen más fog történni. Eljön az a pillanat, amikor két lény egyetlen elektromos kontúrrá egyesül és egyetlen kétfejő testté válik (egy heraldikai példa: a régi bizánci címer egy kisázsiai kakast ábrázolt, abban a pillanatban, amikor kényszerően egyesült az ıt hátulról megközelítı birodalmi sassal). Szerencsénk volt: ez a pillanat bekövetkezett (és most nem a címerrıl beszélek). És ugyanebben a pillanatban a lány mindent meg is értett rólam. Nem tudom, mit érzett pontosan, mindenesetre le voltam leplezve, kétség sem férhetett hozzá. – Te... te... Ellökött magától, és az ágy szélére ült. Szemében olyan valódi rettenet ült, amitıl én is félni kezdtem. – Ki vagy te? – kérdezte. – Mi ez az egész? Kimagyarázkodni reménytelen lett volna. De az igazat sem tudtam megmondani (úgysem hitte volna el), és elképzelni sem tudtam, mit hazudjak neki. Harmadszor megharapni pedig, hogy megtudjam, hogyan keveredjek ki az egészbıl, szintén nem akaródzott. Felkeltem, és csöndben magamra vettem Simpsonos pólómat. Egy perc múlva már lefelé szaladtam a lépcsın, és olyan hangot adtam ki, mint a lelıtt bombázó süvítése. Különben ez a bombázó nagyon is csöndben zuhant le – nem akartam magamra vonni a figyelmet. Nem éreztem megbánást. Csupán az a kényelmetlen érzés gyötört, amelyet akkor érez az ember, ha ostoba helyzetbe került. Hogy kétszer is nyakon haraptam, nem tőnt elítélendınek. Hiszen, gondoltam, nem ítélhetı el a szúnyog amiatt, mert szúnyog. Tudtam, hogy nem lettem szörnyeteg – legalábbis egyelıre még nem. Annál rettenetesebbnek hatott az a gondolat, hogy ezentúl minden nı szörnyeteget fog látni bennem. Másnap este felhívott Mitrász. – Na, hogy vagy? – kérdezte. Elmeséltem neki elsı harapásom történetét meg az azt követı kalandot. Az egyetlen, amit elhallgattam elıle, az volt, amivel a dolog végzıdött. – Derék fiú vagy – mondta Mitrász. – Gratulálok. Most már majdnem közénk tartozol. – Hogyhogy „majdnem”? Hát nem ez volt a nagy bőnbeesés? Mitrász elnevette magát. – Hogy gondolod? Még épp hogy csak kinıtt a fogacskád. Miféle bőnbeesés lenne ez? Még meg kell történnie valaminek, mégpedig a legfontosabbnak. .. – Mikor? – Várd ki. – És meddig várjak? – Ne siettesd az eseményeket. Maradj még egy kicsit ember.

Ε szavak kijózanítottak. – Mondd meg ıszintén – folytatta Mitrász –, ezzel a lánnyal... Nem történt semmi váratlan? – De történt – ismertem be. – A legvégén. Rájött, hogy nincs velem minden rendben. Megijedt. Mintha csak ördögöt látott volna. Mitrász felsóhajtott. – Most már tudod. Valószínőleg jobb is, hogy így történt. Nem olyan vagy, mint az emberek, és ezt tudnod kell. Közted és egy ember között valódi közeledés nem jöhet létre. Ezt sohase feledd el. És ne reménykedj csodában. – Hogyan jöhet rá egy ember arra, hogy ki vagyok? – Semmiképpen és sohasem – felelte Mitrász. – Az egyetlen kivétel az a helyzet, amibe belecsöppentél. – És most már így lesz minden olyan alkalommal, amikor... – Nem – mondta Mitrász. – Igen egyszerően tudod álcázni magad. Loki majd megtanít rá. – Miféle Loki? – İ fogja vezetni a következı kurzusodat. Csak jegyezd meg: ez a téma a vámpírok között tabunak számít. Errıl még a tanítókkal sem szokás nyíltan beszélni. A szex-álcázás szükségességét egészen másképp magyarázzák el. – Mi lesz ez a következı kurzus? – kérdeztem. – Azt hittem, végre valahára bevezetnek a társaságba. – A kurzus, amelyet Loki vezet, a legutolsó lesz – felelte Mitrász. – Esküszöm a vörös folyadékomra. Ami pedig a társaságot illeti... Nézd meg a postádat. Jött egy leveled. Miután Mitrász távozott, lementem a postaládámhoz. Igazat mondott: a postaládában egy sárga színő, bélyeg és címzés nélküli boríték lapult. Elgondolkodtam, honnan tudhat Mitrász a levélrıl. Aztán rájöttem, hogy nyilván ı maga dobta be. Visszamentem a lakásba, leültem az íróasztalhoz, fogtam a csont papírvágó kést, belemélyesztettem a boríték hasába, és kifordítottam a belét. Egy nagy, színes fénykép meg egy hatalmas, gondosan rajzolt betőkkel teleírt papírlap esett ki belıle. A képen egy hozzám hasonló korú lány volt, elképesztı színekre festett hajjal: voltak benne vörös, szıke, piros, barna fürtök is. A frizuráját olyan konstrukcióba formálta valami zselével, amely szénakazalra emlékeztetett, miután tüzérségi találat érte. Nagyon festıién nézett ki, de a metrón vagy a villamoson valószínőleg nem lehetett valami praktikus. Nem is tudom, hogyan írjam le az arcát. Szép volt. Van azonban afféle szépség, amely szembeötlı, általánosan elfogadott, és inkább üzleti, semmint személyes érzelmeket vált ki. Ez az arc azonban másmilyen volt. Az efféle arcokról gondolod azt, hogy bájosságát csak te tudod felismerni, mások viszont semmit sem vesznek észre belıle és nem értik meg – és ezen az alapon a látványt azonnal személyes tulajdonodnak tekinted. Aztán amikor kiderül, hogy ez az egyoldalú egyezség érvénytelen, és mások is ugyanilyen jól felfogták ezt a szépséget, becsapottnak érzed magad... Ráadásul még olyan érzésem is támadt, hogy ezt a lányt láttam a Βlog Magazin userpick-jében. Fogtam a papírt, amelyrıl a következıket olvastam: Szervusz, Ráma! Valószínőleg már kitaláltad, ki vagyok. Engem most Hérának hívnak. Gyakorlatilag egy idıben veled lettem vámpír (vagy vámpiroska, nem tudom, hogy kell helyesen mondani), vagy talán egy héttel késıbb. Most kezdem el tanulni a glamourt és a diskurzust. Baldr és Jehova foglalkozik velem (meséltek rólad néhány mulatságos történetet). Összességében mindaz, ami most történik, tetszik. Ha ıszinte akarok lenni, én egy nagyon butácska kiscsaj vagyok, de azt mondták, hogy a diskurzustól gyorsan megokosodok. Ugye, fura, amikor ekkora tárhelyet ragasztanak a fejedhez?

Nekem azt mondták, hogy a nagy bőnbeesés alkalmával fogok veled találkozni. És azt is mondták, hogy rettenetesen félsz tıle. Persze én is félek, de valld be ıszintén, elég ostoba dolog olyasmitıl félni, amirıl az embernek fogalma sincs. Nagyon szeretnélek már látni, hogy milyen vagy. Valahogy az az érzésem, hogy össze fogunk barátkozni. Kérlek, küldd el a fényképedet. Odaadhatod valakinek, vagy elküldheted emailben is. Szia, Héra A levél aljára odaírta még a postacímét, meg valami netes címet is, amely .mp3. kiterjesztéső volt. Küldött nekem zenét is. Különösen tetszett, hogy a dal hosszú URL-jét kézzel, gondos dóit betőkkel írta le. Ez valami miatt megkapott. Különben ezek a részletek valószínőleg azért tetszettek olyan elbővölınek, mert elıtte már láttam a lány fényképét. Letöltöttem a zenét. A Traveling Wilburys együttes „Not alone anymore” címő száma volt; mint kiderült, az együttes neve mögött a modern zene olyan titánjai rejtıztek, mint George Harrison, Jeff Lynn az Electric Light Orchestrá-ból és mások. A szám tetszett, különösen a vége, ahol a „You're not alone anymore” olyan lírai erıvel ismétlıdött meg háromszor, hogy szinte tényleg elhittem: már nem vagyok egyedül. Elgondolkodtam azon, hogy Héra csak most kezdi a glamourt és a diskurzust. Vagyis én sokkal tapasztaltabb és érettebb vagyok nála. A fényképemen ennek ki kell ütköznie. Úgy döntöttem, a kartoték elıtt fogok lefényképezkedni: politúros felszíne valószínőleg jól mutat majd a képen. Fölvettem a legjobb zakómat, beleültem a karosszékbe, amit a másik szobából hoztam át, és csináltam néhány próbafelvételt. Valami azonban hiányzott a kompozícióból. Odaállítottam az asztalra egy üveg drága whiskyt meg egy öblös kristálypoharat, majd újra csináltam néhány fotót. De még mindig hiányzott valami. Ekkor felhúztam az ujjamra azt a sötét köves platinagyőrőt, amelyet a szekreterben találtam, és államat az öklömre támasztottam, hogy a győrő jobban látszódjék. Aztán újra csináltam egy nagy adag fotót, és kiválasztottam közülük azt, amelyen a leginkább egy vágyakozó démonra hasonlítottam (e hatás eléréséhez a fenekem alá kellett tennem az orvosi lexikon két kötetét). Ezt követıen a számítógép elé ültem, és megírtam a válaszlevelet: ИФuн,

Örülök, hogy megkaptam a leveledet. Nagyon kedves lány vagy. Örülök, hogy már nem vagyok egyedül. Mi most már együtt vagyunk egyedül, ugye? Tanuld a glamourt és a diskurzust, ez jelentısen kifogja tágítani a horizontodat. Örülni fogok, ha láthatlak. Cupp-cupp, Ráma Зы Csatolva küldök egy kis komolyzenét. Direkt arra törekedtem, hogy kimért, rövid és ironikus legyek, mert úgy véltem, a nıkre ez ellenállhatatlan hatást tesz. Az „ИФuн” nem volt más, mint a „Baby” az orosz klaviatúrán. A szó tiszta pszichoanalitikus értelmő lett, mivel „if”-re és „in”-re lehetett tagolni. Ez a saját találmányom volt, ugyanúgy, mint a „ Зы” a PS helyett. Zenei csatolásként elküldtem neki egy tíz megabájtos anyagot – egy tao szentélyben tartott éjszakai istentisztelet felvételét: átható, monoton recitativo kínai nyelven, amit egzotikus ütıhangszerek kísérnek. Régóta ott hevert már a hard-discemen, most viszont találtam neki megfelelı felhasználási lehetıséget. Már csak abban bíztam, hogy a postaládája el fog bírni egy ekkora csatolást. Aggályoskodva még egyszer ellenıriztem a fényképemet, és miután alkalmasnak találtam, elküldtem a levelet.

LOKI Az újonc vámpír utolsó kurzusa szintén dupla órában zajlott. A kurzus neve „Harc- és szerelmi mővészet” volt. A foglalkozásokat Loki vezette, egy szikár, hosszú ısz hajú öregember, aki valamelyest Tyutcsevre, a költıre hasonlított, csak arisztokratikus csillogás nélkül. Állandóan kerek szemüveget viselt, meg hosszú, fekete, ötsoros zakót, amely a krími háború idejébıl való hosszúkabátra emlékeztetett. Másik tanár nem volt: mindkét tantárgyat Loki tanította. Elıbb a harcmővészeti kurzus folyt, aztán a szerelmi mővészet következett. Loki idısebb volt, mint Baldr és Jehova. Furcsának tetszett, hogy egy ilyen vénség tartja a harcmővészeti órákat, de eszembe jutottak a hongkongi filmek ısz szakállú mesterei, és úgy döntöttem, inkább nem hamarkodom el a véleményalkotást. Lokinak sajátos oktatási módszere volt. Az órákon nem beszélt, hanem diktált, és azt követelte, hogy mindent szó szerint lejegyezzek. Ráadásul mindent tollal és feltétlenül lila tintával kellett írnom – mindezt ı maga hozta el az elsı foglalkozásra fekete táskájában, ugyanolyanban, mint amilyen Baldré és Jehováé is volt. Kérdésemre, hogy miért kell ennek pontosan így lennie, röviden ezt válaszolta: – Ez a hagyomány. Az elsı foglalkozást azzal kezdte, hogy odament a falhoz, és krétával felírta rá: A legélıbb ember életben maradásának titka is csak mindig annyi, hogy eddig még nem ölte meg senki. IX. Loki Rájöttem, hogy az idézet tıle magától származik. – Ezt ne töröld le addig, amíg vége nincs a kurzusnak – mondta Loki. – Azt akarom, hogy ez az elv beleivódjon az emlékezetedbe. Miután leültetett a füzetem elé az asztalhoz, kezét hátratette, és elıre-hátra járkálva diktálni kezdte: – A vámpírok harcmővészete... gyakorlatilag nem különbözik az emberekétıl... amennyiben az ökölharcnak magát a technikáját vesszük... A vámpír ugyanazokat az ütéseket, ugrásokat, fogásokat hajtja végre, mint amelyek... a klasszikus párviadalokban is használatosak... Leírtad? A különbség az, hogy a vámpír ezt a technikát... A vámpírok harcmővészete végletesen amorális – és ennek megfelelıen hatásos... A lényege az, hogy a vámpír a lehetséges fogások közül azonnal a legaljasabbat és legembertelenebbet alkalmazza... Felemeltem fejemet a füzetbıl. – És miként határozható meg, hogy melyik a legembertelenebb és legaljasabb fogás? Loki felemelte a mutatóujját. – Hát ez az! – mondta. – Jó kérdés. Pont a közepébe trafáltál. A vámpír a párharcot leggyakrabban amiatt veszíti el, mert túlságosan sokáig gondolkodik azon, melyik lesz a legaljasabb és legembertelenebb fogás. Éppen ezért harc közben nem szabad gondolkodni. Hallgatni kell az ösztöneidre. Ahhoz pedig, hogy az ösztöneidre hallgathass, idılegesen el kell feledkezned az aljasságról. A küzdésnek ez lesz a legaljasabb módja. Ez már csak egy ilyen paradoxon. Leírtad? – Le – válaszoltam. – De hiszen verekedés közben az emberek szintén az ösztöneikre hallgatnak. És az aljasság sem foglalkoztatja ıket. Miben különbözünk akkor hát tılük? Loki hümmentett egyet. – Állj csak fel – szólt aztán –, mindjárt elmagyarázom.

Felálltam. Pontosabban csak megpróbáltam felállni. Még ki sem egyenesedtem, amikor váratlanul ütést kaptam a gyomorszájamba. Erıs éppen nem volt, de annál aljasabb: Loki olyan pillanatot választott a bevitelére, amikor a leginstabilabb helyzetben voltam. Elvesztettem az egyensúlyomat, a székkel együtt elzuhantam, és könyökömet bevertem a padlóba. – Érted már? – kérdezte Loki, mintha mi sem történt volna. Talpra ugrottam. Loki azonnal elırenyújtotta a kezét, és békítıen mondta: – Na, nyugi. Béke van. A dühöm elszállt. Meg akartam mondani Lokinak, mit gondolok róla, amikor hirtelen fájdalmas rúgást kaptam a térdembe. Ez hihetetlenül aljas dolog volt, hiszen éppen ı szólított fel az imént békességre. A fájdalomtól visszaültem. Loki odament az ablakhoz, elıvett a zsebébıl egy piros papirosba csomagolt cukorkát, kibontotta, és bekapta. – És ha most jól pofán vágom? – kérdeztem. – Hogy mersz ilyet mondani? – ráncolta össze a homlokát Loki. – A tanárod vagyok. Ha kérdésed van, válaszolnom kell rá. Mégpedig úgy, hogy felfogd. Megértetted? – Meg – dörmögtem komoran, miközben a fájó pontot dörzsölgettem. – De többet ilyet ne tegyen. Mert nem felelek magamért. – Megígérem – mondta Loki, és elfordult. Úgy éreztem, szégyelli magát otromba viselkedéséért. Én is elfordultam, hogy visszaüljek az asztalhoz, de ebben a pillanatban Loki hátulról hozzám ugrott, és a lábikrámba rúgott. A lábam önkéntelenül összecsuklott, én pedig térdre estem. Ekkor még egy nyaklevest is kaptam tıle. Talpra ugrottam, és szó nélkül ököllel rontottam rá. El kell mondanom, hogy tizedikes koromban egy ideig karatéztam. Ettıl persze még nem lettem Jackie Chan. Le tudtam rúgni az iskolai vécé faláról a csempét, ököllel el tudtam törni a megrepedt táblát – nagyjából ennyi. De a karate foglalkozások után teljes egészében értékelni tudtam mindazt, amit Jackie Chan a vásznon mővelt. Annál meglepıbb volt mindaz, amit most láttam. Loki felugrott a falra, tett néhány lépést felfelé (csupán a lábai mozogtak), és amikor a nehézkedési erı vízszintesbe fordította a testét, bucskázott egyet a levegıben, és lazán földet ért a hátam mögött. Nem volt ebben semmi természetfeletti: minden a fizikai törvények határain belül maradt, csupán hihetetlen ügyességre meg bátorságra volt szükség egy efféle mutatványhoz. A következı pillanatban elsüvített a lába az orrom elıtt, amivel meghátrálásra kényszerített, aztán elkapta a karomat és kicsavarta a csuklómat – mégpedig olyan magabiztos mozdulattal, hogy eszembe sem jutott ellenszegülni. – Megadom magam, megadom magam! − kiáltottam. Loki elengedte a kezemet. A meglepetéstıl minden sértettségemrıl megfeledkeztem. – Ezt hogy csinálta? – Ülj le és írd! – mondta Loki. Visszaültem az asztalhoz. – Ahhoz, hogy a vámpírok a harcban legyızhetetlenek legyenek, létrehozták a halálcukorkát... Leírtad? – Ahá – jöttem rá ekkor –, hát ezt kapta be az elıbb? Az volt abban a piros csomagolópapírban? – Pontosan – mondta Loki. Kezét becsúsztatta a kabátja alá, és kivett egy nem túl nagy, kerek, fényes papírba csomagolt cukorkát. Olyasmi volt, mint amilyet ingyen osztogatnak a repülıgépeken. – Kipróbálhatom? Loki gondolkodott egy kicsit.

– Ki, de nem ma – mondta aztán. – Túlságosan... izgatott vagy. – Fél tıle, hogy... szóval, hogy megverem? Loki megvetıen elnevette magát. – Kisfiam... Azt hiszed, a lényeg a cukorkában van? – Hanem akkor miben? – Harci szellem nélkül a cukorka mit sem ér. Tudod te egyáltalán, mi az a harci szellem? Erre nem tudtam mit mondani. – Akkor írd tovább! – szólt Loki. A füzetem fölé görnyedtem. – A kínai Hubei tartományban – kezdte diktálni Loki – található a festıi Vudan-hegy... amelynek neve azt jelenti, a „Harcos Pajzsa”. Régtıl fogva taók lakják, akik harcmővészetekkel foglalkoznak... A legismertebb közülük Chang Sanfen, aki még repülni is tudott... Loki szünetet tartott, és nyilvánvalóan arra várt, megkérdezem-e, tényleg tudott-e ez a Chang Sanfen repülni. De nem kérdeztem meg. – A Vudan-hegyen manapság több vusu akadémia is mőködik, ahol a hiszékeny turistákat szép, de haszontalan kardos és botos táncokra tanítják... Loki tett néhány karikatúrajellegő mozdulatot, amivel ezt a táncot érzékeltette. Valóban mulatságosan hatott. – Azok a taók, akik az igazi harcmővészetekkel foglalkoznak, még a második világháború elıtt messze fölhúzódtak a hegyekbe, távol az utaktól, a szállodáktól és, he-he, a masszázsszalonoktól. Igazi mester már csak kevés maradt, de azért még akad. Hogy az emberektıl távol élhessenek, a taóknak anyagi eszközökre van szükségük. Ezek az anyagi eszközök nagyon is jelentısek... Leírtad? És ezeket az eszközöket a vámpírok biztosítják nekik. Cserébe a legjobb tao mesterek évente egyszer mintát adnak a vörös folyadékukból... Ezekbıl a preparátumokból a vámpírok a halálcukorkák különféle változatait készítik. Ám harci szellem nélkül az efféle cukorkák mit sem érnek... Leírtad? Mára ennyi. Egész éjjel csak forgolódtam hatalmas baldachinos ágyamban, és azon gondolkodtam, mi lehet az a „harci szellem”. Különféle elképzeléseim voltak róla. Elıször is azt feltételeztem, hogy ez valóban valami szellem, amellyel kapcsolatot kell teremteni. Másodszor úgy véltem, hogy lehet ez valami heroikus tudatállapot, amelyet hosszú idın át kell kimunkálni magunkban, nem reménykedve semmiféle vámpír hókuszpókuszban (ez a variáció tetszett a legkomorabbnak). Harmadszor, a „harci szellem” összefüggésben állhatott valamely különleges eljárással, amely megváltoztatja a test fizikai tulajdonságait: más módon elég nehéz lett volna megmagyarázni, hogy a már fiatalnak nem mondható és nyilvánvalóan nem sportos alkatú Loki miként tudhatta úgy lendítgetni a lábát, mint egy amfetamint zabáló akrobata. Mindhárom elképzelésem hamisnak bizonyult. A „harci szellemrıl” kiderült, hogy öt egymást követı különleges, váltakozva rövidebb és hosszabb belégzést takar. Sajátos kód volt ez, amely mintegy elindította a cukorka hatását. A taók gyakorlatával állt összefüggésben: ezáltal állt be a légzıközpont. Loki nem bocsátkozott ennek a folyamatnak a részleteibe – gyanítom, hogy ı maga sem értette teljesen. Egyszerően elegendı volt megjegyezni a sorrendet. Ezt követıen Loki megengedte, hogy megegyek egy halálcukorkát. Figyelmeztetett, hogy semmi különöset nem fogok látni, mivel a taók életérıl szóló információ nincs a cukorkában, csupán a harci tudásuk elérhetı számomra. Hozzáfogtam a tapasztaláshoz. Ízre az édesgyökér cukorkáéhoz volt hasonló. Miután a szükséges sorrendben elvégeztem a belégzéseket, szédülést és könnyedséget kezdtem érezni. De ennyi is volt az egész. Amint új állapotomat vizsgálgattam, semmit sem láttam benne, ugyanúgy, mint ahogyan a „Paszternak + ½ Nabokov” keverék esetén sem. A donorról szóló emlékek ki voltak belıle törölve. Csupán a testem fölötti uralom virtuóz képességére tettem szert. Ez viszont tényleg döbbenetes volt. Megpróbáltam végrehajtani azt, ami az iskolai karate foglalkozások idején

sohasem sikerült: a spárgát. Elképedésemre minden erıfeszítés nélkül sikerült: elıbb széles, aztán hosszú spárgába mentem le. Utána könnyedén megismételtem azt a mutatványt, amellyel Loki olyannyira elkápráztatott: felfutottam a falra, átbukfenceztem a levegıben, majd talpra esve földet értem. Loki arra biztatott, hogy támadjam meg, és egy pillanat alatt olyan ütészáport mértem rá, amilyet addig csak a moziban láttam (igaz, egyik ütésem sem ért célba). Amikor azonban a cukorka hatása elmúlt, már nem tudtam megismételni ezeket a mutatványokat. Loki elmagyarázta, hogy ennek a ruganyosságnak a titka nem az izmok hajlékonyságában van, hanem azon képességükben, hogy egy pillanat alatt ellazuljanak. Éppen ez tette lehetıvé, hogy lemenjek spárgába, vagy hogy magas rúgásokat hajtsak végre. – Ha a dolog fiziológiai oldaláról akarunk beszélni – mondta Loki –, akkor a lényeg azokban az idegi impulzusokban van, amelyeket az agy az izomsejteknek ad át. A hosszas tréningezés az izmok, ínszalagok és csontok fizikai tulajdonságait csak kis mértékben változtatja meg. Csupán azoknak az idegi jelzéseknek sorrendje változik, amelyek az egész rendszert mozgatják. A halálcukorka erre a kódra hat. Természetesen bármely átlagember sokkalta gyengébbnek bizonyul, mint egy edzett harcos. Fizikailag mégis elég fejlett ahhoz, hogy meg tudja tenni ugyanazt. Az idegrendszere azonban nem megfelelı ehhez. Ugyanez vonatkozik az ütés erejére is. Nemcsak az izomrostok tulajdonságától függ, hanem attól is, hogy mennyire tudjuk koncentrálni az életenergiát. A vámpír a preparátum révén mindezekhez a készségekhez hozzáfér. De természetesen ennek a technikának is megvannak a határai. Egy kétszáz kilós súlyt akkor sem tudsz felemelni, ha kiszívod egy súlyemelı világbajnok összes vörös folyadékát. – Vagyis ha egy tornász sokáig edzi magát – mondtam –, akkor nem is annyira a hardveren, mint inkább a szoftveren dolgozik? – Én ezt a narkomán zsargont nem értem – felelte Loki. Most már világos volt, miért kell egy vámpírnak az összes lehetséges fogás közül a legaljasabbat alkalmaznia. Ez nem etikai választás kérdése volt, hanem praktikus szükségszerőség. A halálcukorka elképesztı magabiztosságot adott; úgy játszadozol az ellenféllel, mint macska az egérrel. De mihelyt a cukorka hatása megszőnt, a vámpír védtelenné vált. Éppen ezért semmi esetre sem volt szabad elpocsékolni a halálidıt, ahogyan ezt Loki nevezte. Szabály szerint a vámpírnak mindig magánál kellett tartania a halálcukorkát. Loki adott nekem egy kis dobozt, és megmutatta, hogyan kell belıle kiszedni a cukorkát: egy rugó megnyomásával a cukorka egyenesen a kezembe ugrott. Ha gyorsan szükség volt rá, a cukorkát akár papírostul is be lehetett kapni – a csomagolás speciális papírból készült. A táblás változatot az övön kellett hordani, és bekapni csak életveszély esetén volt szabad. – Mondja csak – kérdeztem Lokit –, olyan elı szokott fordulni, hogy a vámpírok egymással verekszenek? Úgy értem, amikor a verekedésben részt vevı felek mindketten bekapnak egy-egy ilyen cukorkát. – Mit jelent az, hogy „verekszenek”? – kérdezett vissza Loki. – A vámpírok nem gyerekek. Ha két vámpír között komoly probléma lép fel, azt párbajjal oldják meg. – Párbajjal? – kérdeztem. – Ilyesmi még létezik? – A mi világunkban igen. Az is igaz, hogy ritkán. – És hogy néz ki egy ilyen párbaj? – Legközelebb elmesélem – válaszolta Loki. A következı foglalkozásra egy hosszú, fekete hengerrel érkezett, olyasfélével, amilyenben a tervrajzokat szokták hordani. – Tehát – kezdte el Loki –, amit a párbajról tudnod kell... A vámpírok létének hosszú története alatt gyakran alakult ki közöttük személyes vita. A vámpírokat rendszerint a társadalom legmagasabb rétegeibıl verbuválták, ahol a vitás kérdéseket párbajjal szokták elintézni. Ez a szokás a vámpíroknál is elterjedt, bár néhány halálos kimenetelő esetet követıen a párbajozást betiltották. A helyzet ugyanis az, hogy párbaj idején a vámpír nemcsak

a saját életét, hanem a nyelv életét is veszélynek teszi ki. Márpedig a nyelvnek, mint te is kitalálhatod, a legkisebb oka sincs a párbajozásra. Olyan ez, mintha a lovak rugdosni kezdenék egymást, a rajtuk ülı lovasok pedig... – Értem – szakítottam félbe –, nem szükséges folytatni. – Másfelıl viszont a vámpír humán jellegő igényeinek semmibe vétele, vagy szerepének pusztán a nyelv hordozására való korlátozása szintén nem megengedhetı. Többek között azért sem, mert az emberi személyiség depressziós vagy elnyomott pszichés állapota rosszul hat a nyelv közérzetére. Éppen ezért kidolgoztak egy olyan kompromisszumos megoldást, amely lehetıvé teszi ugyan a helyzet tisztázását, de közben sem a nyelv, sem a vámpír élete nem kerül veszélybe. – De hát akkor ez nem párbaj, hanem bohózat. – Ó, nem – mosolyodott el Loki. – Szerinted mi az értelme bármelyik párbajnak? Megvontam a vállam. Szerintem ez nyilvánvaló volt. – Az emberek kemény szavakat vágnak egymás fejéhez – mondta Loki –, de ezeknek a szavaknak nincsen súlyuk. Az ember száján sok ilyen szó kifér. A párbaj értelme éppen az, hogy súlyt adjon a szavaknak. Ez lehet a golyó, a kardpenge vagy a méreg súlya. A vámpírok nagyon egyszerően jártak el: a párbajt két részre osztották. Elıbb megállapodnak arról, milyen természető súllyal egészítsék ki a szavakat. Aztán tisztázzák, kire rakják ezt a súlyt. A vámpírok párbaja a sors vetésre hasonlít. Érthetı'? – Egyelıre nem nagyon. – Elıször a párbaj mindkét résztvevıje ír egy úgynevezett párbaj meghagyást, amelyben részletesen kifejti, milyen büntetést gondolt ki az ellenfelének. Ez bármi lehet: a végtagok amputálása, megvakítás, megsüketítés, megvesszızés a lóistállóban, effélék. Csak a párbajozok sértettségének mértékétıl függ. A szekundánsoknak szavatolniuk kell, hogy az adott eljárás nem fogja veszélyeztetni a nyelv fizikai létét, és hitelesítenie kell mindkét párbajmeghagyást. Ezt követıen kezdıdik maga a párbaj. – A párbajozok tudják, mi vár rájuk, ha veszítenek? – kérdeztem. – Nem – válaszolta Loki. – Ezt tiltják a szabályok. Ha ezeket a szabályokat megszegik, annak igen szomorú következményei lehetnek. Mint például az utolsó párbaj alkalmával. – Miért, az mivel végzıdött? – A vesztesnek levágták az orrát és a fülét. Ezt követıen a haláláig álarcot viselt. Igaz, már nem sokáig élt... Izgatottság fogott el. – Várjon csak – szóltam ekkor –, ki volt ez a vesztes? Hogy hívták? Véletlenül nem... – De igen – felelte Loki. – Brahma volt az. Az orrát és a fülét a legjobb moszkvai plasztikai sebész vágta le, úgyhogy semmilyen fájdalmat nem érzett. Ezt követıen azonban depressziós lett, és a nyelv nem akart többé a testében maradni. – És kivel párbajozott Brahma? – Nem kellene errıl beszélnem neked – mondta Loki. – De ha már megkérdezted: Mitrásszal párbajozott. – Mitrásszal? – Igen. Pontosan emiatt várt Mitrász téged a mi világunkban. Ez a szokás. Így szokták, ha a párbaj az egyik fél halálával végzıdik. A gyıztes annak az újoncnak a kurátora lesz, akinek a testébe átköltözött a nyelv. Csak kérlek, semmi esetre se beszélj errıl Mitrásszal: az megengedhetetlen udvariatlanságnak számít. Érted? Bólintottam, de közben egészen meg voltam döbbenve. – Vagyis én most Mitrász miatt vagyok itt... – szóltam. – Nem – felelte Loki –, ne gondold ezt. Mitrásznak semmiféle hatása nem lehetett erre a választásra. Tulajdonképpen még Brahmanak sem volt ebben túl nagy szerepe. Mindent a nyelv dönt el.

– És mi miatt párbajoztak? – kérdeztem. – Valami Brahma kartotékjával kapcsolatos dolog miatt – válaszolta Loki. – Brahma szenvedélyes győjtı volt. Mitrász egy idıre elvette tıle a győjteménye egy részét, valami hálószobatitok-ritkaságokat, pontosan nem tudom, mit. Egyszerően csak azért vette el, mert szórakozni akart, de azt hazudta, hogy valami fontos dologhoz kell neki. Aztán a győjteménnyel mindenféle bajok támadtak. Lehet, hogy Mitrász kiszopta az összeset, lehet, hogy elveszítette, talán kölcsönadta valakinek, pontosan nem tudom. Egyszóval eltőnt. Brahma dühbe gurult, és kihívta párbajra. És kijelentette, hogy le fogja vágni az ujjait. Mitrász pedig amikor ezt meghallotta, úgy döntött, hogy ı sem akar lemaradni... A többit már tudod. – Vagyis Mitrász tapasztalt párbajozó? – A tapasztalat itt vajmi keveset jelent – mondta Loki. – Minden a sorson múlik. – És miként zajlik le maga a párbaj? A halálcukorkával? – Igen. Van egy speciális változata, a legjobb vívók vagy céllövık vörös folyadékából. – És a fegyver? – Tır vagy pisztoly – mondta Loki. – De a vámpírok speciális fegyvert használnak. Elvette az asztalról a hengert, kinyitotta, és kivett belıle egy tırt. – Itt van, nézd meg – mondta. Az acélpenge végén volt egy másfél-két centi átmérıjő rézgömb. Ebbıl aprócska tő állt ki. – Ez nyugtatószer – mondta Loki. – Lıfegyver használata esetén a pisztolyból speciális fecskendıt lınek ki, amelyben ugyanilyen anyag van. Akit megszúr, azonnal lebénul. Öntudatánál marad, lélegzik is, de beszélni és mozogni nem tud. A nyugtató hatása körülbelül negyven órán át tart. Ez alatt az idı alatt a szekundánsoknak teljesíteniük kell a párbaj meghagyás minden elıírását. Ez idınként nehéz terhet ró rájuk, mint ahogyan Brahma és Mitrász párbajánál is történt. De a dolgot mindig végigviszik, még akkor is, ha ennek következményeként elpusztul az emberi aspektus... Az, amit kiderítettem, hogy tudniillik milyen szerepet játszott Mitrász a sorsomban, életemnek valami gonosz géniuszává változtatta a szememben. Másfelıl viszont nehéz lett volna neki valamely szándékosságot felrónom. Loki láthatóan rájött, min gondolkodom. – Csak ügyelj rá, hogy ne nyaggasd ezzel Mitrászt – ismételte meg. – Ez nem egyszerően csak nem megfelelı hangnem lesz, hanem megengedhetetlen viselkedés. – Megígérem – feleltem. Nagyon szerettem volna még megtudni valamit ezekrıl a titokzatos taókról, akiknek a vörös folyadékából a halálcukorka készül. Úgy döntöttem, errıl még megkérdezem Lokit. A kérdésem meglepte. – Minek ez neked? – Egyszerően csak érdekel. Nem lehetne valahogy belelesni az életükbe? Loki megvonta a vállát. – Elıfordulnak selejtes preparátumok – mondta aztán. – Amiket rosszul tisztítanak meg. De sokat azokból sem látsz. Mindenesetre ezek a taók nem egyszerő emberek. – És tudna nekem egy ilyen cukorkát adni? Semmit sem felelt, és ebbıl arra következtettem, hogy a kérésemet komolytalannak véli. A következı foglalkozáson azonban a kezembe nyomott egy kettétört cukorkát. – Ez egy rossz szállítmányból való – főzte hozzá. – Van ott benne valami... Mindenesetre fura egy fiú vagy te, Ráma. Este, sötétedéskor lefeküdtem az ágyamra, és számba vettem a cukorka mindkét felét. Lokinak igaza volt: nem túl sok mindent láttam bennük. De amit átéltem, örökre emlékezetemben marad. A taót, akinek a vörös folyadékából a cukorka készült, Szuj Bejsánnak hívták (még e szavak jelentését is értettem, valami olyasfélét jelentettek, hogy „az északi jóság

engedélyezése”). Több mint kétszáz éves volt, és éppen elkezdte érezni, hogy közeleg az idıskora. Egy átlagember mércéjével mérve ragyogó fizikai állapotnak örvendett, ı maga azonban semmire sem alkalmas rozoga vénségnek tartotta magát. Tettem vele egy sétát a Vudan-hegyen. Szuj Bejsán turisták tömegén vágta magát keresztül a szent hely felé – úgy tett, mintha munkásember lenne, aki egy vállrúdon két kıtömböt cipel az útépítéshez. Láttam a vörös templomok ragyogó zöld cseréptetıit. Láttam a hatalmas bazaltteknıcöket, amelyek a félig lerombolt téglapavilonokban álltak. Mentünk a hegygerincen, ahol keskeny kis út vezetett, messze lent alattunk pedig egy hegyi tó csillogott. A tao végre megérkezett arra a helyre, ahová igyekezett. A helyet Párolgó Sziklának hívták. A szikla valóban párolgott a szakadék felett, a tetején pedig gondosan kialakított terecske állt, amely kıvel volt kirakva. Ez a felsıbbrendő erı és szentség helye volt. Szuj Bejsán azért jött ide, hogy jelet kapjon a szellemektıl. Megvárta, amíg minden turista leereszkedik a hegyrıl, ledobta a vállrúdját a kövekkel, felment a lépcsın egy nyitott oltárhoz, szertartásosan meghajolt, és várt. A szellemektıl érkezı jel furcsának bizonyult. Valahonnan messzirıl hatalmas, madárnyi nagyságú lepke érkezett, amelynek sötétkék alapszínő, fekete és barna pöttyös, bársonyos szárnya volt. Körberepülte a taót, és leereszkedett az oltár szélére. A tao egy ideig gyönyörködött benne. Aztán észrevette, hogy a lepke szárnyai be vannak repedve és a szélein meg vannak tépkedve, mégpedig annyira, hogy szinte elveszítették a formájukat. Mihelyt a tao ezt észrevette, a lepke otthagyta a helyét, magasra felrepült, és eltőnt a szikla szélén magasodó fák zöld lombos labirintusában. Én magam nem jöttem volna rá, mit jelent ez a jel. A tao azonban értette, és vele együtt megértettem én is. Amíg a lepke repülni tud, egyáltalán nem fontos, mennyire vannak megtépázva a szárnyai. Ha viszont a lepke már nem tud repülni, akkor a lepke nincs többé, ennyi az egész. A tao meghajolt az oltár elıtt, és elindult lefelé a lépcsın. Megjegyeztem e lépcsı kıkorlát) át, amelybe virágvázák voltak faragva. Néhány lépcsıfok hasonló metszéső kılapokból készült, amelyek régiek voltak, és sok ezer cipıtalp koptatta ıket. Amikor magamhoz tértem, szomorú lettem. És undorodtam attól, hogy vámpír vagyok.

A SZERELEM ÖT SZABÁLYA Amikor Loki azt mondta, hogy most hozzáfogunk a vámpír szerelmi gyakorlatának tanulmányozásához, olyasféle kurzusra gondoltam, mint a glamour, csak a „Rudel ZOO”-hoz hasonló preparátumokkal. Elképzeltem a kémcsısorokat, mindegyikben egy-egy háromdimenziós, sztereoszkópikus és sztereofonikus pornófilmmel – és mindezt, gondoltam lelkesen, meg kell néznem, és el kell sajátítanom... Miután meghallottam, hogy ilyen foglalkozásunk csak egyetlenegy lesz, a várakozásom alábbhagyott. Viszont arra gondoltam, hogy ez az egyetlen foglalkozás is nyilván nagyszerő és emlékezetes lesz. Így is lett. Loki erre a napra gondosan megborotválkozott, sıt még valami vaníliaillatú kölnivel is befújta magát. A táskája kétszer olyan tömött volt, mint általában lenni szokott. Érdekeit, vajon mi lehet benne, de nem volt bátorságom megkérdezni. – Figyelmeztetni szeretnélek – mondta Loki –, hogy a szerelmi mesterségnek két különbözı kurzusa létezik, az egyiket az újonc vámpírfiúknak, a másikat az újonc vámpírlányoknak tartják. De ezek még csak nem is hasonlítanak egymásra. Ezenkívül minden, amit itt hallasz, csak az embernıkre vonatkozik, és semmi esetre sem szabad a vámpírnıkre átvinni. – És mi van, ha beleszeretek egy vámpírnıbe? – kérdeztem. Loki megvonta a vállát. – Ezzel a lehetıséggel nem számolunk. Mi csak emberekkel foglalkozunk. A többi vámpírral a saját belátásod szerint alakítod a kapcsolatod, és te magad is felelsz mindenért. Ehhez nincs semmiféle kurzusunk az újoncok számára. Tehát fogd a tollad, nyisd ki a füzeted, és írd... Loki diktálni kezdett: – A vámpírnak a nıkhöz való viszonya teljes ellentétben áll a hideg emberi cinizmussal. Ez a viszony egyesíti magában a pragmatikus racionalizmust és az emelkedett lovagiasságot... Leírtad? A racionalizmus azt jelenti, hogy a vámpír félredobja az úgynevezett udvarlás hamis és megalázó procedúráját, és azonnal a lényegre tér. A lovagiasság pedig azt jelenti, hogy a nıt felszabadítja az orgazmus imitálásának szégyenletes szükségszerősége alól, és a szexért mindig fizet... – Nem gyızöm írni – szólaltam meg. Loki hagyta, hogy leírhassam a mondatot. – Öt olyan elv létezik – folytatta aztán –, amely a vámpírt a magánéletében vezérli. Az elsı: a vámpír arra törekszik, hogy a szerelmi aktus a megismerkedést követıen azonnal bekövetkezzék. A második: a szerelmi aktust követıen a nıvel az ismeretséget általában meg kell szakítani. A harmadik: a vámpír fizet a nı szolgálataiért. A negyedik: a vámpír rendszerint nem harapja meg azt a nıt, akivel szeretkezik. Az ötödik és legfontosabb: a vámpír sohasem engedi meg a nınek, hogy imitálja az orgazmust... – Nem értem – szóltam közbe, és felemeltem fejem a füzetbıl. – A vámpír lovagi módon felszabadítja a nıt az orgazmus imitálásának szükségszerősége alól? Vagy megtiltja neki? – Ez egy és ugyanaz. – Hogyhogy? Loki hosszasan nézett rám. – Ráma – szólt aztán áthatóan –, beszéljünk mint férfi a férfival. – Beszéljünk – egyeztem bele. – Nevezzük nevükön a dolgokat. A férfi és a nı együttes genitalis orgazmusa a nemi aktus alatt csodálatos, de elérhetetlen ideál, olyasmi, mint a kommunizmus. A vámpírnak mindig tudnia kell, hogy a nı szerelmi magatartása mind gazdasági, mind társadalmi szempontból motivált. Ez évszázadokon át alakult így ki, és a néhány évtizednyi formális egyenjogúság a

dolgon mit sem változtatott. – Maga állandóan a dolog elméleti aspektusáról beszél – vetettem közbe. – De meg lehetne végre tudni, mit jelent ez a gyakorlatban? – Persze hogy meg. Ha a nı a harmadik frikció után hangosan sóhajtozni kezd, forgatja a szemét, és természetellenesen visítozik, akkor ez azt jelenti, hogy nem ıszintén viselkedik, és egy társadalmi projekten munkálkodik, miközben a partnere a biológiáin. Amikor viszont a melletted fekvı ember titokban egy társadalmi projekten kezd munkálkodni, a vámpírnak résen kell lennie. – Miféle haszna lehet egy nınek abból, hogy imitálja az orgazmust? – kérdeztem. – İszintén szólva ezt nem értem. – Nem érted, mert úgy gondolkozol, mint egy ember. Ez a vád fájdalmasan érintett. Bőntudatosan lehajtottam a fejem. – Elmagyarázom – mondta okító hangon Loki. – Egyáltalán nem azokat szeretjük, akik valami jót tettek velünk. Azokat szeretjük, akikkel mi magunk tettünk jót. És minél több jót tettünk velük, annál többet akarunk még tenni. Ez pszichológiai törvényszerőség. A nı már több ezer éve élısködik ezen. Arról gyızködi a vámpírt, hogy egyvégtében, többször egymás után orgazmusa van, azért, hogy a vámpír elhiggye, hogy boldoggá tette ıt, és ezért akarja még boldogabbá tenni. Talán nem érthetı? Egyszerő invesztációról van szó. Minél hangosabban nyögdécsel és sóhajtozik a nı, annál több anyagi eszközre akar szert tenni. Ezt pedig csírájában el kell fojtani. Eszembe jutott, hogy Mitrász figyelmeztetett a vámpír szex-álcázását körüllengı alakoskodásra. Mégis, csak úgy a balhé kedvéért, ellene vetettem: – De én azt hiszem... Loki azonban már megelégelte a makacskodásomat. – A legostobábbaknak – vágott közbe felemelve a hangját – egészen egyszerően is el szokták mondani. Ne engedjétek meg a nınek, hogy imitálja az orgazmust, mert ez az elsı lépése afelé, hogy elvegye a pénzeteket. Most már világos? Ijedten rábólintottam. – Ha rögtön elejét veszed az orgazmus imitálásának – folytatta Loki –, a nıvel való viszonyodban lehetıvé válik az emberiesség. Márpedig a vámpírok humánus lények, és a céljuk éppen ez... Leírtad? – Le – válaszoltam. – És a vámpír miért fizet feltétlenül a nınek a szolgálataiért? – Mert ingyenes szex csak az egérfogóban létezik – felelte Loki. – Különben ezt is írd le. Miután a mondatot leírtam, a végére hatalmas pontot tettem. – Jól van – mondta Loki –, az elméleti részt ezzel befejeztük. Kinyitotta a táskáját, és kivett belıle egy testszínő tekercset meg egy kék gázballont. A ballon rövid gumitömlıben végzıdött. Miután Loki a gumitekercsre kapcsolta a tömlıt, elfordított egy fekete kis csapot. Hangos sziszegést hallottam, a tekercs néhány másodperc múlva kigöngyölıdött és felduzzadt, miközben elnyőtt, zilált szalmahajú guminı formáját öltötte fel. A guminınek kerekre nyitott kék szeme, sőrő szempillája és mindenre kész, vörös ajka volt, kerek kis lyukkal a közepén. Loki pumpált bele még egy kis nyomást, amitıl a guminı kövérnek hatott. Úgy láttam, már több vámpírgeneráció is tanult rajta: a guminıt több rétegben festékfolyások és sötét foltok tarkították, olyanok, mintha cipıtalpak nyomai lettek volna. Volt még rajta egy csomó firka is, olyasfélék, mint amilyeneket a gyerekek az iskolapadba szoktak vésni. Az egyik ilyen, a guminı combjára nagy betőkkel ráírt kétsoros versike még ezek közül is kivált, pedig a gumin látható nyomokból ítélve már sokszor megpróbálták letörölni is, csak nem bírták: A nı a kínzásokért szerette meg ıt,

A férfi pedig análra szoktatta a nıt. Loki amikor észrevette, hogy a guminı combján lévı versikét bámulom, úgy fordította, hogy a szöveg ne látszódjon. – Térjünk át a gyakorlati módszerekre – szólalt meg Loki. – Ö-ö-ö... Mármint milyen értelemben? – Nagyon is konkrét értelemben. Térdre ereszkedett a guminı elé, majd felém fordult. Kezében halálcukorkát pillantottam meg. Kibontotta és bekapta. – A vámpírok, amikor szembetalálkoztak azzal a problémával, amelyrıl az imént beszéltem – magyarázta Loki –, nem próbálták meg feltalálni a spanyolviaszt. A kézitusa technikáját használják ebben is – mellesleg ez az oka annak, hogy a harcmővészetek és a szerelmi mővészet ugyanabba a kurzusba tartozik. A vámpírokra jellemzı humanizmus abban nyilvánul meg, hogy az orgazmus imitálásának megszakítására csak azokat a fogásokat alkalmazzák, amelyek nem alkalmasak arra, hogy ártsanak velük a partnernıjük egészségének... Loki a guminı fölé hajolt, könyökét megtámasztotta a padlón, arca pedig elsötétült a feltoluló vörös folyadéktól (az jutott eszembe, hogy ugyanilyen hatása lett volna annak is, ha hirtelen vágy fogja el). Váratlanul, ügyesen felemelkedett, és jobb lábával beletérdelt a guminı oldalába. Aztán ugyanezt megismételte a másik lábával is. Aztán belekönyökölt a nı gyomrába. Aztán ujját a nyakszirtjébe bökte. Aztán jól fültövön csapkodta... Furcsa, hátborzongató látvány volt: egy magas, szikár, fekete ruhás alak fekszik egy guminın, és gyors, de nem túl erıs ütéseket és rúgásokat mér rá... Loki mozdulatai módfelett mesteriek, sıt artisztikusak voltak – ezzel a számmal akár fel is léphetett volna valami szürrealista színházban. És mégis úgy éreztem, hogy valamivel több érzelmet fektet ezekbe az ütésekbe, mint amennyit a tanítási folyamat kívánna. – Mondja csak – kérdeztem tıle magamnak is váratlanul –, maga volt szerelmes valaha? Loki megdermedt. – Micsoda? – kérdezett vissza hitetlenkedve, és felém fordította felhevült arcát. – Semmi, semmi – motyogtam. – Csak úgy... Loki talpra szökkent, és leverte a láthatatlan port fekete kabátjáról. – Most te jössz – mondta aztán. Néztem a felfújt guminıt. Amennyire csak lehetett, húzni szerettem volna az idıt. – Lenne még egy kérdésem – szólaltam meg. – A negyedik ponttal kapcsolatban. Miért nem haraphatja meg a vámpír azt a nıt, akivel szeretkezik? Lovagiasságból? – Igen, de nem csak amiatt – válaszolta Loki. – Legfıképpen azért nem, mert néhány harapást követıen a nı, mint a vágy tárgya iránt teljesen elveszíti az érdeklıdését. Ez ellenırzött megfigyelés. Én legalábbis nem ismerek egyetlen kivételt sem ez alól a szabály alól... Loki összefonta mellén a karját, szemét a távolba meresztette, mintha valami elfeledett emlékre akart volna visszaemlékezni. – Éppen ellenkezıleg – folytatta aztán –: ha a nı iránti vágy elviselhetetlenné válik, a vámpír többször is megharapja, hogy tanulmányozza a lelkét, és kigyógyuljon a szenvedélyébıl. Ez mindig segíteni szokott. Ám ha a vámpírnak más tervei vannak, akkor persze másként jár el... Loki rápillantott a padlón heverı guminıre, s én ebbıl megértettem, hogy nem tudok tovább lyukat beszélni a hasába. – Nos, lássunk munkához. Kidolgozzuk az ütéseket és a rúgásokat. Gyerünk...

Elfoglaltam az alaphelyzetet. A guminı egykedvően elnézett mellettem, és a plafont bámulta kék szemével: ha érzett is valamit, ügyesen titkolta. – Támaszkodj fel a könyöködre – utasított Loki. – Helyezd át a súlyod a térdedre... Feljebb... Most pedig egy térdrúgást az oldalába. Úgy ni, nagyszerő! Csak ne rúgd a bal lábaddal, mert kárt tehetsz a májában. A jobbal rúgd. Úgy ni. Ügyes vagy! Most a könyökösöket... A foglalkozás anyaga nagyon is gyakorlati jellegő volt, néhány dolog azonban izgatta a fantáziámat. A guminı feje minden ütésnél le-fel billent, mintha csak hangtalanul nevetett volna az erıfeszítéseimen – vagy szégyenszemre orgazmust imitált volna. Úgy döntöttem, nem nézek az arcába, és elfordítottam a tekintetemet. És ekkor úgy kezdtem érezni, mintha egy felfújt gumimatracon feküdnék, és versenyre kelve az egész emberiséggel, dühödten eveznék a boldogság partja, a távoli horizont felé, ahol a leggyorsabb evezısöket jutalom várja: napfény, boldogság, pénz és szerelem.

A NAGY BŐNBEESÉS A következı nap szép és vészjósló volt. Erıs szél fújt, és a levegıben valami józanító, hővös frissesség érzıdött – valószínőleg az ısz elıszele volt. A nap hol elıbukkant, hol elbújt a felhık mögött. Kinyitottam a nappali ablakát, az ablakszárnyakat a falba erısített kampókba akasztottam, és valami miatt gyertyát gyújtottam, pedig világos volt. A szobába áramló huzat megremegtette a lángjukat, és ez roppantmód tetszett. Estefelé felhívott Mitrász, és megkérdezte, hogy vagyok. Elmeséltem neki Loki elızı napi óráját. Mitrász felvidult. – De hiszen mondtam, hogy az idısebb nemzedék számára ez a téma tabu. Nagyjából ugyanúgy, mint a káromkodás. Ezeket az erıszakos módszereket, amelyekre Loki tanít, nem érdemes komolyan venni. Egy gentleman sosem fog megrugdosni egy nıt a nemi aktus közben. – És akkor mit csinál egy gentleman? – kérdeztem. – Ez az egyéntıl függ. Én például kiteszek az éjjeliszekrényre egy borotvát vagy egy pisztolyt. Nem tudtam, viccel-e vagy komolyan beszél. Mitrász következı mondata azonban elfeledtetett velem minden effélét. – De hogy miért is hívlak – kezdett bele. – Ma lesz a nagy bőnbeesés napja... Hideg futott át a testemen. Valahol a gyomrom táján kezdıdött, és végigszaladt minden ideg végzıdésemig – mintha jeges zuhany alatt állnék. – Hogyan? Máris? Mitrász elnevette magát. – Ki a csoda ért téged? Egyszer alig tudod kivárni, másszor túl korai... De hát ne félj. Nincs ebben semmi szörnyőséges. – Mit kell tennem? – Semmit. Várj. Hamarosan megérkezik a futár, visz egy csomagot. Abban benne lesznek az utasítások. – Felhívhatlak majd? – kérdeztem. – Úgy értem, ha lennének kérdéseim. – Kérdéseid nem lesznek – felelte Mitrász. – Már persze ha direkt nem gondolsz ki néhányat. És telefonálni sem kell. Várni foglak. – Hol? – Majd meglátod – mondta Mitrász, és megszakította a vonalat. Letettem a kagylót, és leültem a díványra. Pontosan tudtam, hogy semmiféle bőnbeesést sem akarok. Egyetlen dolgot akartam csupán: csöndben ülni és megnyugodni. Abban reménykedtem, hogy eszembe fog jutni valamilyen mentı ötlet, valami ravasz kibúvó ebbıl a helyzetbıl. Biztosan létezett ilyen kibúvó, és csak néhány percnyi összpontosítás kellett volna hozzá, hogy megtaláljam. Becsuktam a szemem. És ekkor csöngettek. Felálltam, és elszántan odavonszoltam magam az ajtóhoz, hogy kinyissam. Az ajtóban azonban senki sem állt, csak a földön hevert egy kis fekete skatulya. Bevittem a nappaliba. A skatulyát az asztalra tettem, és bementem a fürdıbe: valami miatt ki tudja hányadszor is le akartam zuhanyozni. Alaposan megmosakodtam és megfésülködtem, a hajamat bekentem zselével. Aztán bementem a hálóba, és felvettem az ünneplımet: egy zakóból, nadrágból és ingbıl álló együttest, amelyet egyenesen a LovemarX próbabajáról szedtek le nekem. Az igazság pillanatát tovább halasztani nem lehetett. Visszamentem a nappaliba, és kinyitottam a skatulyát. A belsejében, vörös bársonybélésben egy sötét színő, leeresztett szárnyú denevért ábrázoló üvegcse lapult. A feje helyén koponya alakú dugasz volt. Mellette egy levél.

Ráma, Kérlek, szánj rá néhány percet, és tanuld meg kívülrıl azt az üdvözlést, amelyet a hagyomány szerint az újonc vámpírnak el kell mondania. Nagyon egyszerően hangzik: „Második Ráma megérkezett Heartlandbe!” Remélem, megbirkózol vele. Felmerülhet benned a kérdés, hogy miért Második Rama. A hagyomány szerint ünnepi alkalmakkor a vámpír nevéhez hozzátesznek egy számot, amely a családnevet helyettesíti. Én például Hetedik Enlil vagyok. Ez persze nem azt jelenti, hogy elıttem hat másik Enlil volt, elıtted pedig egyetlen Ráma. Sokkal több volt belılük. Az egyszerőség kedvéért azonban a sorszámnak csak az utolsó számjegyét használjuk. A Tizenegyedik Enlil így megint csak Elsı Enlil lesz. Ne izgulj, és ne idegeskedj. Minden rendben lesz. Sok sikert! Enlil Rápillantottam a flakonra. A többi instrukciót nyilván a preparátum tartalmazta. Eszembe jutott, hogy Heartland valami félig mitológiai, félig geopolitikai fétis, amelyrıl a nemzeti-felszabadító újságok szerkesztıségeinek kerek-asztalain csépelik a szót, amikor meg kell mutatni a szponzoroknak, hogy a munka teljes gızzel folyik. A terminus jelentését azonban nem tudtam. Ε kerek-asztalok résztvevıi valószínőleg szintén nem. Mit takarhat a vajon? Talán valami szakrális helyet? Nyilván „heart” – szív – szóból származik. Valószínőleg metaforáról van szó... Metaforák azonban sokfélék lehetnek, gondoltam. Bezárnak egy szobába valami hajléktalannal, és azt mondják: „ha vámpír akarsz lenni, zabáld fel a szívét...” Az lesz ám a Heartland. És akkor mit fogok csinálni? – Hamarosan megtudjuk – szólalt meg a szobában egy éles, határozott hang. Rádöbbentem, hogy ezt én magam mondtam. És egyidejőleg észrevettem még egy furcsaságot. Úgy éreztem, tele vagyok kétséggel és félelemmel – a kezem viszont eközben gyakorlatiasan kinyitotta a flakont, kivette belıle a kristálykoponyát. .. Valamely részem arra kérlelt, hogy ne siessek, és halasszam késıbbre a procedúrát – a nyelv azonban már magához vette az irányítást. A flakonban pontosan egy cseppnyi folyadék volt. Belecsöppentettem a számba, és gondosan hozzádörzsölgettem a felsı ínyemhez. Semmi sem történt. Úgy véltem, a preparátum nem azonnal hat, és leültem a díványra. Eszembe jutott az üdvözlés, amelyet Enlil Marató vics kért, hogy tanuljak meg, és csöndben ismételgetni kezdtem: – Második Ráma megérkezett Heartlandbe! Második Ráma megérkezett Heartlandbe! Egy perc múlva már biztos voltam benne, hogy soha, semmilyen körülmények között nem fogom elfelejteni ezeket a szavakat. Nem mormoltam hát tovább az orrom alá. És akkor zene ütötte meg a fülem. Valahol Verdi Requiem-jét játszották (mostanában gyakran felismertem a klasszikus darabokat, és minden alkalommal elcsodálkoztam, mennyire kitágultak e téren az ismereteim). Úgy tetszett, egy emelettel feljebb hallgatják a zenét... De az is lehet, hogy valahol oldalt – nehéz lett volna pontosan megmondani. Aztán azt kezdtem érezni, hogy nem a szél, hanem éppen a zene mozgatja a függönyöket. Elernyedtem, és hallgatni kezdtem. Talán a félelmetes zene miatt, talán a lengedezı függöny mögül beszőrıdı, pislákoló esti fény miatt azt kezdtem érezni, hogy a világban furcsa változások mennek végbe. A világ valami álombirodalomra kezdett hasonlítani. Nem egészen értettem: sohasem láttam még álombirodalmat, csak a mesékben olvastam róla, és nem tudtam, hogyan is kellene

kinéznie. De éreztem, hogy az öreg bútor geometriája, a parketta rombuszai és a kandalló burkolata ideálisan beleillenek abba, hogy mindez egyszerően valakinek az álma legyen... Rájöttem, hogy azért gondolok az álombirodalomra, mert én magam is álmos vagyok. Még csak az hiányzik, hogy átaludjam életem legfontosabb eseményét. Felálltam, és elkezdtem fel-alá járkálni a szobában. És ezután kezdıdött minden szörnyőség. Rájöttem, hogy a flakonban akár méreg is lehetett. És lehet, hogy most nem elaludni, hanem meghalni készülök, és mindaz, ami történik velem, nem más, mint az agyam maradék elektromos kisüléseinek kihunyása. Ezt a gondolatot elviselhetetlenül rettenetesnek éreztem. Arra gondoltam, hogy nem aludhatok, mert félelmemben valószínőleg már felébredtem volna. De aztán egybıl azt is éreztem, hogy a félelmem valójában túlságosan ernyedt, és éppen azt bizonyítja, hogy alszom. Vagy éppen meghaltam. Mert a halál, döbbentem rá, egyszerően csak álom, amely minden egyes pillanattal egyre mélyebbé válik – mégpedig olyan álom, amelybıl nem ott ébredsz fel, ahol korábban voltál, hanem egy másik dimenzióban. És ki tudja, mennyi ideig lehet ezt álmodni? Lehet, hogy egész vámpírkarrierem nem más, mint halál, csak ezt a lehetı leghosszabb ideig megpróbálom titkolni magam elıl? És az a „fontos esemény”, amelyre várok, az a pillanat lesz, amikor mindezt be kell majd ismernem magamnak? Megpróbáltam elhessegetni ezt a gondolatot, de nem tudtam. Éppen ellenkezıleg, egyre több bizonyítékra leltem szörnyőséges sejtelmemhez. Eszembe jutott, hogy a vámpírokat mindig is élı holtaknak tartották: nappal a sírjukban fekszenek, elkékülten és hidegen, éjszaka pedig felkelnek, hogy felmelegítsék magukat egy korty meleg vérrel... Lehetséges, hogy meg kell halnom, mert csak így tudok végérvényesen vámpírrá válni? És ez az áttetszı csepp, mely a kristály koponya alatt rejlett, az utolsó belépı az új világba? Rájöttem, hogyha valóban meghaltam, akkor ez a félelem a végtelenségig fokozódhat. Sıt örökkön-örökké tarthat, hiszen az idı szubjektív. A tudatom utolsó kémiai szikrái kívülrıl úgy nézhetnek ki, ahogy csak akarnak: semmi sem gátolja meg ıket abban, hogy sok millió évig elhúzódjanak. És ha hirtelen mindennek így lesz vége? A naplemente sárgás-vöröses fellángolása, a szél, a kandalló, a parketta – és az örök halál... És az emberek semmit sem tudnak errıl a rettenetrıl, mivel még senki sem tért vissza hozzájuk, hogy meséljen róla. „Libera me, Domine, de morte aeterna...” – énekelte egy távoli hang. Valóban odafönt játszották Verdit? Vagy haldokló elmém változtatta muzsikává sorsom megértését? Rájöttem, hogyha nem veszek erıt magamon, és nem ébredek fel, egyszer s mindenkorra belezuhanok ebbe a fekete kútba, és már egyáltalán nem lesz fontos, aludtam-e vagy sem, mert a rettenet, amely feltárult elıttem, mélyebb volt minden álomnál és ébrenlétnél, és egyáltalán, mindennél, amirıl csak tudok. A legmeglepıbb az volt, hogy a csapda gyakorlatilag az orrom elıtt volt: az egészen hétköznapi gondolatok egyszerő egymásutánisága vezetett oda, és nem értettem, miért nem jutott már kivétel nélkül minden ember a gondolatmenetnek ebbe a holtágába. „Ez lenne hát az örök halál? – gondolkodtam el. – Szóval akkor errıl énekelnek... Nem, az nem lehet. Kijutok innen, bármi áron!” Le kellett valahogy ráznom magamról ezt a bénultságot. Megpróbáltam letépni magamról a rémálom hártyáját – puszta kézzel, mintha valami fizikai dolog lett volna. És hirtelen rádöbbentem, hogy ez már nem is a kezem. A helyén valami fekete rongydarab nıtt, amelyet rövid szırő, csillogó prém borított, olyasféle, mint a vakondé. Ujjaimat sötét, kérges ökölbe szorítottam, amelyen hihetetlenül nagy, szarvszerő bütykök nıttek, amilyeneket a fanatikus karatézok öklén lehet látni. Megpróbáltam szétfeszíteni, de nem sikerült – valami megakadályozta, mintha csak az ujjaim

be lettek volna bandázsolva. Megdupláztam az erımet, és a tenyerem hirtelen szétnyílt, de nem mint egy szokványos emberi tenyér, hanem mint két fekete ernyı. Néztem az ujjaimat, és rájöttem, hogy nincsenek többé ujjaim. A helyükön hosszú csontok nıttek, amelyek között bırhártya feszült. Csak a hüvelykujjam maradt külön, amely kiállt a szárnyamból, mint egy légvédelmi ágyú csöve. Görbe és éles körömben végzıdött, amely akkora volt, mint egy jókora szurony. A tükör felé fordultam, már sejtve, hogy mit fogok látni. Az arcom ráncos pofává változott – egy disznó és egy buldog elképzelhetetlen keverékévé, kettéváló alsó ajakkal és orral, amely harmonikaszerően összegyőrt ormányra hasonlított. Hatalmas lófülem volt, a belsejében mindenféle bonyolult járattal, meg alacsony homlokom, amelyet fekete szırzet nıtt be. A fejemen hosszú szarv meredezett, amely merész ívben hátrahajlott. A termetem alacsony volt, hordó alakú, szırös potrohomból apró, görbe lábak bújtak elı. A legrettenetesebb azonban a szemem volt: kicsi, ravasz, könyörtelen és okosan cinikus, mint a Moszkvoreckij piac mellett posztoló rendıré. Már láttam ezt a pofát a desmodus rotundus, a vérszopó denevér fényképén – csak a bıregérnek nem volt szarva. Tulajdonképpen magam is ilyen bıregérré változtam, mégpedig igen nagy termetővé. Ha nagyon ıszinte akarok lenni, erısen emlékeztettem az ördögre. Amikor ez felötlött bennem, arra gondoltam, hogy végleg mégsem váltam ördöggé, mivel nem tetszik mindaz, ami végbemegy. De aztán rájöttem, hogy ez semmit sem jelent: lehet, hogy az ördögöknek sem tetszik, hogy ördögök. Kiterjesztett szárnyam beleakadt a bútorba, ezért összecsuktam. Ehhez viszont erısen össze kellett szorítanom az ujjaimat – és akkor a szárnyam, mint két ernyı, fekete cilinderformává tekeredett össze, amely pataszerően, kemény ökölben zárult. Megpróbáltam lépni egyet, de nem sikerült. Sajátos módon kellett járnom. Hogy helyet változtassak, öklömet a padlóra kellett támasztanom, könnyő hátsó lábamat pedig az új támaszkodási pontba kellett áttennem. Azt hiszem, valahogy így járnak a gorillák is. Észrevettem, hogy már nem is gondolkodom. Az agyam nem generált több összefüggéstelen gondolatot – azt a belsı teret, ahol korábban a gondolatok kavarogtak, mintha csak kiporszívózták volna. Semmi más nem maradt benne, mint annak éles és pontos felismerése, ami körülöttem zajlott. De ezen az élesen érzékelt ittléten túl megjelent valami más is, amit korábban nem ismertem. Nem csak a jelen idıben voltam jelen. A valóságra mintegy a jövı vibráló képeinek sokasága rakódott, amelyek minden ki– és belégzéskor megújultak. Annak, ami történt, választhattam a különbözı variációiból. Nem tudom, mihez hasonlítsam ezt: talán a folyadékkristályos célkereszthez, amelyen keresztül a vadászpilóta a világot látja, miközben leolvassa a szükséges információkat. Ez a célkereszt nem volt más, mint a saját tudatom. Érzékeltem az emberek jelenlétét is. A fölöttem lévı lakásban ketten voltak. Három ember az én emeletemen, és még kettı lejjebb. Bármelyikükhöz odamehettem volna néhány ugrással és szárnycsapással, de nem lett volna értelme. A szabad levegıre vágytam. A lakást elhagyhattam az ajtón vagy az ablakon keresztül, sıt még a... Nem hittem, hogy ilyen lehetıség is létezhet. Az ösztönöm azonban errıl akart meggyızni. Az eszem mintha valami zöld pontvonalat rajzolt volna, amely bebújt a kandallóba, aztán fel a magasba és a jövıbe – én pedig hagytam, hogy egybeessek ezzel a pontvonallal. Szemem elıtt felvillant a kandalló rostélya, aztán a téglák, aztán a korom, majd valami acélkampó, végül pedig megláttam a tetık bádogcsíkjait meg az esti égboltot. Természetesen tudtam, hogy mindez csak álom – ilyen könnyedséggel csak álomban lehet mozogni. Tudtam, hogy Nyugat felé kell repülnöm, ahol várnak rám. A helyváltoztatás egyszerően ment – elég volt ráfeküdnöm a levegıre, és kijelölni az irányt. Éreztem a rovarokat és a madarakat, amelyek a levegıben lebegtek. Mindig azután jelentek

meg, hogy sípoló hangot adva kifújtam a levegıt, amely természetes módon tört fel a tüdımbıl minden szárnycsapásomkor. Minden ilyen kilégzés felfrissítette a világképemet: mintha egy kocsi ablaktörlıje húzott volna végig az esı-cseppektıl homályos szélvédıüvegen. Láttam magam alatt a házakat, az autókat, az embereket. Abban viszont biztos voltam, hogy engem nem vesz észre senki. Már nem féltem, hogy meghaltam: ez a félelem most nevetségesnek tetszett. Másfelıl viszont a valóságban lehetetlenség volt egy házat a kémény kürtın keresztül elhagyni. Következésképpen aludtam. De a világban létezett legalább még egy olyan lény, aki ugyanazt álmodta, mint én. Erre abból a távoli rikoltásból jöttem rá, amely pontosan olyan volt, mint az enyém: ez a rikoltás azonnal érthetıbbé és világosabbá tette a világot, mintha csak egy másik nap is megvilágította volna. Valaki, aki olyan volt, mint én, közeledett hozzám. Egymás felé repültünk, és hamarosan egymás mellé értünk. A repülı vámpír leginkább egy fekete szırő, hártyás szárnyú disznóra emlékeztetett. A szárnya nem a hátából nıtt ki, ahogyan azt a templomban az ördögöknek meg az angyaloknak rajzolják, hanem a mellsı és a hátsó lábai közül. A szárnyak tövét rövid fekete sörte borította. A mellsı lábai hosszúak voltak, hatalmas ujjai között, amelyeket végtelenül pimasz legyezıvé terpesztett szét, fekete bırhártya feszült, amely a szárnya nagyobbik részét is kitette. „Légy üdvözölve” – mondta a furcsa lény. „Jó estét” – válaszoltam neki. „Megismersz? – kérdezte a lény. – Mitrász vagyok.” Tudtunk egymással beszélgetni, de nem hangadással, hanem valahogy másként. De nem telepátia volt ez, mert fogalmam sem volt róla, mire gondol Mitrász. Mondatokat váltottunk, amelyek szavakból álltak, de hangot nem adtunk ki. Leginkább olyan filmfeliratokra hasonlítottak, amelyek közvetlenül az agyban jelennek meg. „Milyen volt a repülésed?” – kérdezte Mitrász, miközben szırös szemüregébıl rám sandított olaj bogyószemével. „Minden rendben volt. Nem látnak bennünket az ablakokból?” „Nem.” „Miért?” „Óvatosan!” Mitrász jobbra fordult, hogy kikerülje a Gazprom ceruzaépületének sarkát. Alig tudtam követni a manıverét. Miután meggyızıdtem róla, hogy nincs elıttünk más akadály, megismételtem a kérdést: „Miért nem látnak bennünket?” „Kérdezd meg Enliltıl – felelte Mitrász. – İ majd elmagyarázza.” Most már tudtam, hová repülünk. Sötétedett. Gyorsan magunk mögött hagytuk a várost – elúsztak alattunk az erdık sötét foltjai, aztán lejjebb ereszkedtünk, és sőrősödni kezdett körülöttünk a köd. Hamarosan már semmit sem láttam. Még Mitrászt sem, aki pedig csak néhány méterrel repült elıttem. De a tájékozódásommal semmi baj se volt. Elhagytunk egy utat, amelyen autók közlekedtek. Aztán hosszú ideig csak fák vonultak el alattunk, fıként fenyık. Aztán kerítések jöttek, és a legkülönfélébb épületek. Különben ha pontos akarok lenni, nem tudtam volna megmondani, miféle épületek ezek, mert nem a szememmel érzékeltem ıket, hanem mintegy tapintással: csak éppen a rikoltásommal tapogattam le ıket. A mellettem repülı Mitrász ugyanilyen rikoltásokat bocsátott ki, és érzékelésemnek mindez sztereóhangzású biztonságot adott. Éreztem minden tetıcserepet, minden tőlevelet, minden kavicsot a földön. De nem tudtam, milyen a színük, milyenek lehetnek látásra, és ettıl a világ szürke számítógépes makettnek, önmaga háromdimenziós szimulációjának hatott. „Hol vagyunk?” – kérdeztem Mitrászt.

„A Rubljovka környékén” – felelte ı. „Világos – mondtam –, hol is lehetnénk másutt... És mitıl van itt ez a nagy köd? Ilyet még sohasem láttam.” Mitrász nem válaszolt. És egy nap alatt hirtelen másodszor is megéreztem, amint rám tör a rettegés. Egy mélyedést érzékeltem a földben. Valahol elırébb éppen az útvonalunkba esett. Ha szokványos emberi szemmel néztem volna a világot, nyilván semmit sem vettem volna észre: a mélyedést fák nıtték be, minden oldalról kerítés vette körbe, felülrıl pedig mőanyag levelekkel sőrőn teleaggatott álcaháló takarta (még azt is éreztem, hogy ezek mőlevelek, mivel mindegyik ugyanolyan nagyságú és formájú volt). Ha a háló alatt észrevettem volna a lejtıt, a mélyedést akkor is egyszerő ároknak véltem volna. És nyilván nem találtam volna ebben semmi furcsaságot: talán nincs elég árok Moszkva közelében, amelyet álcaháló takar? Én viszont a mélyedést nem a szememmel, hanem a lokátorommal érzékeltem. És ezt a mélyedést a világmindenségben keletkezett szakadásnak fogtam fel, mert a rikoltásom belehatolt ugyan, de vissza már nem verıdött. Úgy látszik, az árok alja kiszélesedett, habár ezt biztosra nem állíthattam – túlságosan mély volt ahhoz. Olyan mély, hogy rosszul kezdtem érezni magam tıle. De az is lehet, hogy nem a mélységével volt baj, hanem valami mással... Egyszóval, borzasztóan nem akartam közelebb menni ehhez a helyhez, Mitrász azonban éppen oda repült. Az álcaháló rejtekében megbúvó mélyedés formáját tekintve egy ellapított emberi szívhez hasonlított – olyanhoz, amilyennek a képregényekben ábrázolják. Vagy mint amilyen az a pálmalegyezı volt gyerekkoromban az ágyam fölött – jöttem rá a vesztemet érezve... A mélyedést minden oldalról magas, áthatolhatatlan kerítés vette körül, amelyet már messzirıl észrevettem. De most világossá vált, hogy ezek a különbözı, egymásba nyúló telkek kertjei csupán. A kerítések nem egyforma magasak voltak, más-más anyagból készültek, de olyan szorosan egymáshoz simultak, hogy az egész tömörnek hatott, a legkisebb rés sem mutatkozott rajta. A mélyedést a földfelszín felıl megközelíteni lehetetlenség volt. „Figyelem – adta ki az utasítást Mitrász –, csináld azt, amit én!” Kiterjesztette a szárnyát, leereszkedett egészen a háló széléig, úgy lefékezett, hogy szinte megállt, látványosan testhelyzetet változtatott a levegıben, és bebucskázott a háló széle alá. Követtem Mitrászt, és miután odarepültem a fővel benıtt szakadékhoz, belezuhantam a mélységbe. Odalent hideg volt. A sziklafalakon csak itt-ott nıtt fő vagy bokor. Borókaillat vagy valami hasonló terjengett. Éreztem a kıben a sok-sok repedést és hasadékot, de látni nem láttam ıket. Csak egy magányos lángocskát pillantottam meg a szakadék falán. „Látod azt a lámpát? – kérdezte Mitrász. – Oda kell repülnöd.” „Odajutok egyedül is?” „Nehéz lenne ott eltévedni. És különben is, most már nem vagy egyedül...” Meg akartam kérdezni tıle, mire gondol, de már magasan fent járt. Ekkor vettem észre, hogy a mélyedésben megjelent még egy vámpír. A szakadék szélénél elsuhant Mitrász mellett, és most ereszkedett lefelé. Rájöttem, hogy gyorsan le kell szállnom, mert a szők térben kettınknek kényelmetlen lesz a repülés. Kényelmetlen volt az még egymagámnak is. Úgy haladtam, ahogy egy úszó az uszodában: amint megérkeztem az egyik falhoz, megfordultam, és elindultam a másik fal irányába, miközben fokozatosan lejjebb ereszkedtem. Hamarosan leérkeztem a fényforráshoz. Egy boltív alá volt rejtve. Elıtte, a szakadék fölött kis tér húzódott, amelyre sárga villanyfény esett. Úgy látszik, itt kellett földet érnem. Néhányszor elrepültem a szurdok egyik falától a másikig, azt latolgatva, hogyan is oldjam meg a helyzetet. A másik vámpír szárnya már csak néhány méterrel fölöttem suhogott, és komolyan tartani kezdtem tıle, hogy összeütközünk. Sietnem kellett, és úgy döntöttem, az

ösztöneimre hagyatkozom. Amikor pontosan a kis tér fölé értem, teljesen lefékeztem, megálltam a levegıben, aztán a szárnyamat ökölbe szorítva ráhuppantam szarvszerő bütykeire. A mozdulat nagyon is alkalmasnak bizonyult, csak egy kicsit patetikusra sikeredett: valami imádságos helyzetbe kerültem, mintha csak térdet hajtottam volna egy oltár elıtt. Szinte rögtön utánam a másik vámpír is földet ért mellettem. Felé fordítottam a fejemet, de csak fekete sziluettjét láttam. Köröttünk sötét volt, csönd és nyirkosság. Elıttünk a kıbe vájt boltív. Rajta túl halovány, sárga burájú, négyfelé vágott narancsra hasonlító mennyezetlámpa világított: sokkal inkább hangsúlyozta, semmint eloszlatta a sötétséget. A lámpa alatt ajtó látszódott. Színével beleolvadt a sziklába, és csak akkor vettem észre, amikor lassan befelé kezdett nyílni. Az ajtó kinyílt, de a fekete, téglalap alakú résben senki sem jelent meg. Néhány másodpercig tétováztam, mitévı is legyek: várjam-e, amíg szólítanak, vagy lépjek be magamtól. Aztán eszembe jutott az üdvözlés, amelyet el kellett mondanom. Úgy tetszik, éppen itt volt ennek is az ideje. Miután elismételtem magamban, hogy el ne tévesszem, hangosan kimondtam: – Második Ráma megérkezett Heartlandbe! Rádöbbentem, hogy a mondatot saját normális emberi hangomon mondtam ki. Szemügyre vettem a kezemet, és szokványos emberi öklöt pillantottam meg, amint éppen a kıre támaszkodik. Divatos zakómnak elszakadt az ujja, a könyöke csupa korom volt. Ezen kívül a bal kézfejemen friss horzsolás nyoma. Talpra álltam. – Nyolcadik Héra megérkezett Heartlandbe! Felé fordítottam a fejemet. Mellettem az a lány állt, akit fényképrıl már ismertem. Magasabb volt, mint gondoltam, vékony testalkatú, sötét színő nadrágban és ugyanolyan pólóban. A fejét a már ismerıs, bombatámadásra emlékeztetı hajkorona fedte. – Nos hát – szólalt meg a sötétben Enlil Maratovics hangja –, legyetek üdvözölve szerény hamletemben, gyermekeim. Ha már egyszer megérkeztetek... És elıttünk egy szobában kigyúlt a fény.

A „B” AGY Enlil Maratovics hamletjében semmilyen bútor sem volt, hacsak nem számítjuk annak az állólétrákat. A berendezés aszketikus volt: unalmas, szürke színő párnák a földön, ugyanilyen nyomott hangulatú, kör alakú freskó a falon, amely egy ismeretlen lovag temetését ábrázolta: utolsó útjára sok tekintélyes, csipkegalléros úr kísérte, míg maga a halott fekete páncélba volt öltöztetve, keresztülhasított mellvérttel, amely felett egy világító kék színő, jókora varjú mérető szúnyog lebegett. Vállmagasságban terebélyes rézkarika volt látható, amely három rúdon lógott le a plafonról – a karika majdnem az egész helyiséget elfoglalta. Valahogy már elsı pillantásra úgy tetszett, hogy ez a fémkarika valami nagyon régi dolog lehet. Enlil Maratovics fejjel lefelé lógott le róla, úgy, hogy lábát a karikába akasztotta, karját pedig összefonta a mellén. Vastag, fekete anyagból készült tréningruhát viselt: a felsırész kapucnija idétlen, fantasztikus formájú állógallérnak hatott – Enlil Maratovicsot mintha csak a Moszfilmben akarták volna vámpírnak beöltöztetni. – Pontosan úgy fest, mint a mobilos vámpír – szólalt meg Héra. – Mint a micsoda? – kérdezett vissza Enlil Maratovics. – Volt valamikor a tévében egy ilyen reklám. A vámpírokról szólt, akik éjszaka beszélgetnek egymással a mobiljukon, hogy spóroljanak a nappali percdíjjal. Napközben pedig fejjel lefelé lógva alszanak, mint a denevérek. Enlil Maratovics csak hümmögött. – Amennyire tudom – mondta aztán –, a vámpírok nem a percdíjjal spórolnak. Inkább a reklámmal. – Engedje meg, hogy ezt ne fogadjam el, Enlil Maratovics – ellenkezett Héra. – Úgy vélem... Vagyis hogy nemcsak vélem, hanem meg vagyok róla gyızıdve, hogy a világban már régóta folyik a vámpírok rehabilitációjának PR-kampánya. Elég, ha csak ezeket a mobilos vámpírokat vesszük. Hiszen a hülye is látja, hogy ez nem a mobiltarifák, hanem a vámpírok reklámozása... Hogy Hollywoodról már ne is beszéljek. Azonnal tudtam, hogy Hérának igaza van. Eszembe jutott egy csomó példa, amely igazolta a szavait. Valami furcsa oknál fogva az emberek hajlamosak voltak arra, hogy idealizálják a vámpírokat. Kifinomult stilisztáknak, komor romantikusoknak, magukba mélyedı álmodozóknak ábrázoltak bennünket – és mindig nagy adag szimpátiával. A vámpírokat kedvelt színészek játszották, a klipekben elıszeretettel alakították ıket popsztárok. Sem a nyugati, sem a keleti celebrityk nem láttak semmi botrányosat a vámpírszerepben. Ez valóban furcsának tetszett: a kiskorúak megrontói és a sírfosztogatók sokkal közelebb álltak az átlagemberhez, mint mi, az emberi mővészet azonban semmiféle szimpátiát nem táplált irántuk. A vámpírokra viszont az együttérzés és a szeretet egész áradatát zúdították... Csak most értettem meg, mi is ezzel a helyzet. Meglepett, hogy magamtól eddig nem jöttem rá. – Ez pontosan így van – mondta Enlil Maratovics. – A világ összes vámpírja rendszeresen pénzt pazarol a vámpírokról szóló filmekre, hogy az emberek közül senkinek se jusson eszébe, ki és hogyan szívja valójában a vörös folyadékukat. Ez persze nem lesz így mindig. Eljön majd a nap, amikor az ember és a vámpír szimfóniája már nem lesz többé titok. De erre a napra jó elıre fel kell készíteni a közvéleményt. Úgy gondoltam, eljött az ideje, hogy feltegyem azt a kérdést, amely egész idı alatt foglalkoztatott. – Mondja csak, Enlil Maratovics, a repülésünk volt... a nagy bőnbeesés? – Nem. Ezt nem vártam. Enlil Maratovics elmosolyodott. – A nagy bőnbeesés az, hogy megtudjátok, amit ma elmondok nektek. Jó lenne, ha az agyatok kifogástalanul mőködne, ezért helyezzétek kényelembe magatokat...

És a karikára mutatott. A rézkarikát puha, átlátszó mőanyaggal vonták be, pontosan úgy, mint a nyújtót a sportcsarnokban. Megvártam, amíg Héra elhagyja az állólétrát (segíteni akartam neki, de nagyon ügyesen boldogult), aztán én is fölmásztam, és fejjel lefelé fellógattam magam. A vér a fejembe tolult, de ezt kellemesnek és nyugtatónak találtam. Héra pontosan velem szemben lógott, és behunyta a szemét. Rávetült a lámpa sárga fénye. Pólója alja lecsúszott, és látni engedte a köldökét. – Tetszik? – szólalt meg Enlil Maratovics. Ezt tılem kérdezte. Gyorsan elkaptam a tekintetemet. – Mármint micsoda? – Azt kérdezem, tetszik-e így lógni. – Igen – válaszoltam –, nem is gondoltam volna. – Ez amiatt van, hogy a v-v-v... szóval, hogy a vörös folyadék beletolul a nyelvbe? – Pontosan. Amikor a vámpírnak gyorsan össze kell szednie az erejét, vagy összpontosítania kell, ez a legjobb módszer rá. Igaza volt: pillanatról pillanatra egyre jobban éreztem magam. Visszatért belém a repüléskor eltékozolt erım. Fejjel lefelé lógni ugyanolyan kényelmesnek bizonyult, mint a kandalló mellett a karszékben üldögélnem. Néhány perc csendben telt el. – Ma meg kell tudnotok egy titkot – kezdte aztán Enlil Maratovics. – De azt hiszem, sok kérdés merült fel bennetek. Kezdjük esetleg ezekkel? – Mondja, mi volt ez a mi repülésünk? – kérdeztem. – Repülés. – Úgy értem, álmodtuk? Vagy valami sajátos transzállapot volt? Vagy mindez valóban megtörtént? Mit láthatott volna ebbıl egy külsı szemlélı? – Az efféle utazás legfıbb feltétele éppen az – felelte Enlil Maratovics –, hogy egy külsı szemlélı ne láthassa. – Hát pontosan ez az, amit nem értek – mondtam. – Egész idı alatt házak mellett repültünk el, az egyiknek még majdnem neki is ütköztem. De Mitrász azt mondta, hogy minket viszont nem látnak. Hogyan lehetséges ez? – Ismered a „stealth” technológiáját? Valami hasonlóról van itt is szó. Csakhogy a vámpírok nem a rádióhullámokat, hanem a rájuk irányuló figyelmet nyelik el. – És radaron láthatóak lettünk volna? – Kinek? – Úgy általában. – A kérdésnek így nincs értelme. Még ha láthatóak lennénk is egy radaron, a radart közben senki sem látná. – Javaslom, váltsunk témát – szólalt meg Héra. – Egyetértek – felelte Enlil Maratovics. – Van egy sejtésem – folytatta Héra. – Azt hiszem, tudom, hol élt a nyelv azelıtt, mielıtt az emberbe költözött volna. – Na és hol? – Ebben a hatalmas denevérben, amelyik az imént én is voltam. Enlil Maratovics helyeslıen megköszörülte a torkát. – Mi ezt a denevért Nagy Bıregérnek hívjuk – mondta aztán. – Angolul Mighty Bat. Csak vigyázz, ha amerikai barátainkkal beszélsz, nehogy Mighty Mouse-t mondj. A mieink idınként eltévesztik, és így mondják, az amerikaiak pedig megsértıdnek miatta. Már csak ilyen a kultúrájuk, nincs mit tenni. – Kitaláltam? – kérdezte Héra. – Igen is meg nem is.

– Hogyhogy igen is meg nem is? – Nem mondhatjuk azt, hogy a nyelv a Nagy Bıregérben élt. İ maga volt az. Nagyon régen, több tízmillió évvel ezelıtt. Akkoriban mindenütt dinoszauruszok mászkáltak, a Nagy Bıregér táplálékául pedig az ı vörös folyadékuk szolgált... Ebbıl ered a „Nagy Bıregér rikoltása” kifejezés is... Gondold csak meg, milyen elképesztı ez: ha megharapsz egy embert, ugyanazt az utasítást adod neki, mint amelyik annak idején ezt a hatalmas hústornyot megfosztotta az akaratától. Ez egészen egyszerően nem fér a fejembe – legszívesebben letérdelnék, és imába fognék... Szerettem volna megkérdezni, kihez akar imádkozni Enlil Maratovics, de nem szántam rá magam. – És ásatások alkalmával találnak ilyen hatalmas bıregereket? – kérdeztem ehelyett. – Megmaradtak a csontvázaik? – Nem. – Miért nem? – Azért, mert okos bıregerek voltak. Elégették a halottaikat. Ugyanúgy, ahogyan ezt manapság az emberek is teszik. Ráadásul nem is voltak túl sokan, mivel ık álltak a tápláléklánc piramisának tetején. – És mikor kerültek ık a tápláléklánc piramisának csúcsára? – A vámpírok mindig is ott voltak. Az övék volt az elsı ésszerően berendezett civilizáció a Földön. Ez a civilizáció nem hozott létre anyagi kultúrát, nem voltak épületei, ipara. De ez nem jelenti azt, hogy primitív lett volna, éppen ellenkezıleg. Mai szemmel nézve ökológiainak lehetne nevezni. – És mi történt ezzel a civilizációval? – Elpusztította egy globális katasztrófa. Hatvanötmillió évvel ezelıtt egy aszteroida csapódott be a Földbe. Oda, ahol ma a Mexikói-öböl található. A szárazföldet hatalmas cunamik árasztották el, és elmostak minden élılényt. A Nagy Bıregér azonban, mivel felszállt a levegıbe, átvészelte ezt a csapást. A Bibliában is nyoma maradt ezeknek a napoknak: „a föld pedig kietlen és puszta volt, és sötétség volt a mélység színén, és Isten szelleme lebegett a vizek felett...” – Nem semmi – szólaltam meg csak azért, hogy mondjak valamit. – A portól elsötétült az ég. Sötétségbe borult és hideg lett a világ. Néhány év alatt kihalt a tápláléklánc szinte minden láncszeme. Eltőntek a dinoszauruszok is. A Nagy Bıregér, amely ezeknek a vörös folyadékával táplálkozott, szintén a kipusztulás szélére került. A vámpíroknak azonban sikerült kinyerniük magukból a lényegüket – azt, amit mi ma „nyelv”nek nevezünk. Mintha csak egy személyiséggel rendelkezı flashcarte lett volna – az agy legbelseje, valami féregnyúlványféle, amely kilencven százalékban idegsejtekbıl állt. Az individualitásnak e tárhelye elkezdett megtelepedni más lények koponyájában is, olyanokéban, amelyek jobban tudtak alkalmazkodni az új életfeltételekhez, és szimbiózisra léptek velük. Gondolom, a részleteket nem szükséges elmondanom. – Még csak az kéne – válaszoltam. – De miféle lények voltak ezek? – Hosszú ideig nagyragadozókban éltünk. Például a kardfogú tigrisben és más nagymacskákban. Abban az idıben a kultúránk, hogy is mondjam csak, ö-ö-ö... meglehetısen ijesztı volt. Mondjuk úgy, erıszakos és heroikus. Félelmetesek, gyönyörőek és kegyetlenek voltunk. De gyönyörőnek és kegyetlennek lenni egyszerre nem szabad. És úgy félmillió évvel ezelıtt a vámpírok világában elkezdıdött a szellem forradalma... A „szellem forradalma” kifejezést a diskurzusban meglehetısen sokféleképpen használtuk, és akármit is jelenthetett. Azt az esetet választottam ki belıle, ami utoljára megmaradt az emlékezetemben: – Mint Kijevben a téren? Enlil Maratovics csak hümmögött.

– Nem egészen. Ez vallási fordulat volt. Amint már mondtam, a vámpírok az elé a feladat elé kerültek, hogy a hústermelésrıl átálljanak a tejtermelésre. Elhatározták, hogy létrehoznak maguknak egy fejısállatot. Ennek eredményeként született meg az ember. – És hogyan hozták létre a vámpírok az embert? – Pontosabb, ha a „létrehozták” helyett azt mondjuk, hogy „kitenyésztették”. Nagyjából úgy, mint ahogyan az ember tenyésztette ki a kutyát vagy a birkát. – Mesterséges kiválasztással? – Igen. Kezdetben azonban a genetikai modifikációk egész sorát próbálták ki. Nem ez volt az elsı hasonló kísérlet. A Nagy Bıregér felelıs a meleg vérőek megjelenéséért, amelyek létének értelme az, hogy a vörös folyadékot optimális hımérsékletre melegítsék. Az ember azonban minıségileg más teremtmény volt. – És mibıl tenyésztették ki az embert? – kérdezte Héra. – Majomból? – Igen. – És hol? Mikor? – Meglehetısen hosszú ideig tartott. A legutolsó genetikai modifikációt száznyolcvanezer évvel ezelıtt Afrikában hozták létre. Éppen innen számítva beszélhetünk modern emberiségrıl. – És milyen módszerrel végezték a mesterséges kiválasztást? – kérdezte Héra. – Mit jelent az, hogy milyen módszerrel? – Amikor jól tejelı tehénfajtát akarnak kitenyészteni, kiválogatják azokat, amelyek több tejet adnak, mint a többiek – válaszolta Héra. – Ennek eredményeként kitenyésztıdik egy olyan tehénfajta, amelyik mindegyiknél több tejet ad. De az ember esetében milyen feladat várt megoldásra? – A vámpírok egy sajátos agytípussal rendelkezı állatfajtát akartak kitenyészteni. – És miféle agytípusok léteznek? – Ez már komoly téma – mondta erre Enlil Maratovics. – Nem fogjátok unni? Héra rám pillantott. – Nem. – Nem fogjuk unni – erısítettem meg én is. – Rendben – mondta Enlil Maratovics. – Csak nagyon messzirıl kell kezdenem... Ásított egyet, és behunyta a szemét. Körülbelül egy percnyi hallgatás következett: úgy látszik, Enlil Maratovics nemcsak messzirıl akarta kezdeni, hanem annyira messzirıl, hogy az elsı pillanatokban ebbıl semmit sem lehetett érzékelni. Azt hittem, elaludt, és kérdın néztem Hérára. Héra megvonta a vállát. Enlil Maratovics ekkor hirtelen kinyitotta a szemét, és megszólalt: – Létezik egy ısi gondolat, amelyet gyakran taglalnak fantasztikus és okkult könyvekben: az emberek csak úgy érzik, mintha a földgömb felületén járnának-kelnének és végtelen térségeket kémlelnének, valójában viszont egy üreges szféra belsejében élnek, és a kozmosz, amelyet látnak, egyszerően csak optikai csalódás. – Errıl tudok – feleltem. – Ez a nácik ezoterikus kozmogóniája; még akartak is olyan rakétákat építeni, amelyek függılegesen felszállnak, áttörik a központi jég zónáját, és becsapódnak Amerikában. Erudícióm semmilyen hatást sem tett Enlil Maratovicsra. – Valójában ez egy nagyon ısi metafora – folytatta aztán –, amelyet ismertek már az Atlantiszon is. Olyan nézetet takar, amelyet az emberek abban az idıben nem tudtak másképp, csak metaforikusán kifejezni. A vélekedés a következı volt: nem tárgyak, hanem érzetek között élünk, amelyeket az érzékszerveink szállítanak le számunkra. Mindaz, amit csillagnak, kerítésnek, bojtorjánnak fogunk fel, nem más, mint idegi ingerek összessége. Hermetikusan be vagyunk zárva a testünkbe, és mindaz, ami számunkra valóságosnak tetszik, csupán az agyba érkezı elektromos jelek interpretációja. Érzékszerveinktıl a külvilág fotóit kapjuk meg. Mi magunk pedig egy üreges gömbben ülünk, amelybıl bármennyire akarunk is,

nem tudunk kitörni. A fotók együttesen alkotják a világ képét, amelyrıl azt hisszük, rajtunk kívül található. Értitek? – Igen – válaszoltam. – A legegyszerőbb agy olyan, mint egy tükör ebben az üreges gömbben. Visszatükrözi a világot, és döntést hoz. Ha a tükörkép homályos, aludni kell. Ha világos, élelmet kell keresni. Ha a tükörkép forró, ki kell térni oldalra, egészen odáig, míg hidegebb nem lesz, és megfordítva. Minden cselekedetet a reflexek és ösztönök irányítanak. Nevezzük el ezt az agy típust „A”-nak. Ennek csak a világ tükörképével van dolga. Értitek? – Hát persze. – Most pedig próbáljatok meg elképzelni egy olyan élılényt, amelyiknek két agya van. Az „A” agyon kívül van egy „B” agya is, amelynek semmi köze a gömb falain megjelenı fotókhoz, és önmagából állít elı fantazmagóriákat. Ennek mélyén... hogy is mondjam, absztrakt fogalmakból alkotott sarki fény jön létre. El tudjátok képzelni? – El. – Most következik a legfontosabb. Képzeljétek el, hogy a „B” agy nem más, mint az „A” agy egyik objektuma. És azokat a fantazmagóriákat, amelyeket elıállít, az „A” agy egy sorba állítva fogja fel a külvilágról készült fotókkal. Az, amit a „B” agy a maga titokzatos mélységeiben kidolgoz, az „A” agy számára a külvilágról készült jelentés egy részének tetszik. – Ezt nem értem – szólaltam meg. – Ezt csak úgy hiszed. Naponta többször is beleütköztök mindketten ebbe a jelenségbe. – Mondana rá egy példát? – kérte Héra. – Hát persze. Képzeld el, hogy mondjuk... Hogy mondjuk állsz a Novij Arbaton, és nézel két, a kaszinó elıtt parkoló kocsit. Ránézésre majdnem ugyanolyanok: mindkettı hosszú és fekete. Talán az egyik kicsivel alacsonyabb és hosszabb. Elképzelted? – El – felelte Héra. – Amikor felfedezed a karosszériában és a lámpákban, a motor zúgásában és a gumik rajzolatában lévı különbséget, akkor az „A” agy mőködik. Amikor pedig látsz két Mercit, amelyikek közül az egyik csupa glamour, mert ez az elmúlt év legdrágább modellje, a másik viszont egy rozoga tragacs, mert ezen még Berezovszkij járt Lebegy tábornokhoz a gızfürdıbe, és manapság már tíz dolcsiért megveheted – nos, ilyenkor a „B” agy mőködik. Ez az a bizonyos sarki fény, amelyet elıállít. De számodra mindez csak két, egymás mellett álló fekete autó. És úgy érzed, hogy a „B” agy terméke valami odakint valóban létezı dolog tükrözıdése. – Ügyesen magyarázza – ismertem el. – De ez a dolog talán nem létezik valóban? – Nem bizony. És könnyedén be is bizonyítom. Mindazok a különbségek, amelyeket az „A” agy felfedez, fizikai eszközökkel mérhetık. Száz év múlva is ugyanolyanok maradnak. Azok a különbségek azonban, amelyeket a „B” agy a külvilágnak tulajdonít, semmiféle objektív értékelést vagy mérést nem állnak ki. És száz év múlva már senki sem fogja érteni, mi is volt pontosan az a különbség. – Akkor mégis miért van az, hogy a legkülönfélébb emberek, akik ezt a két kocsit megnézik, ugyanarra gondolnak? Mármint hogy az egyik csupa glamour, a másik meg egy vacak tragacs? – kérdezte Héra. – Mert ezeknek az embereknek a „B” agya ugyanarra a srófra jár. És arra készteti ıket, hogy ugyanazon hallucinációjuk legyen. – És ki hozza létre ezt a hallucinációt? – kérdeztem. – Maga a „B” agy hozza létre. Pontosabban sok-sok ilyen „B” agy, amelyek egymást támogatják. Ebben különbözik az ember az állattól. „A” agya van a majomnak is, az embernek is. „B” agya azonban csak az embernek van. Ez az eredménye annak a szelekciónak, amelyet az ısidık vámpírjai végeztek el.

– És miért kell egy ilyen fejısállatnak a „B” agy? – Még mindig nem világos? – Nem – ismertem be. Enlil Maratovics Hérára nézett. – Nekem sem – mondta Héra is. – Épp ellenkezıleg, egyre jobban belezavarodok. – Ennek egyetlen oka van. Mindketten még mindig úgy gondolkodtok, mint az emberek. Amint újra meghallottam ezt az elmarasztalást, fejemet önkéntelenül a vállam közé húztam. Héra pedig azt morogta: – Akkor tanítson meg másként gondolkodni. Enlil Maratovics elnevette magát. – Kedveském – szólalt meg aztán –, tíz éven át ötszáz marketinges szart bele a fejetekbe, és most azt várjátok, hogy én öt perc alatt kitakarítsam?... Csak meg ne sértıdjetek... Hiszen nem titeket hibáztatlak. Én magam is ilyen voltam. Azt hiszitek, nem tudom, miken töritek éjszakánként a fejeteket? Nagyon is tudom. Nem tudjátok felfogni, honnan és hogyan szerzik be a vámpírok maguknak az ember vörös folyadékát. Gondoltok donorközpontokra, agyongyötört kisdedekre, föld alatti laboratóriumokra meg minden efféle badarságra. Talán nem így van? – Nagyjából – ismertem el. – Ha negyven év alatt legalább egyetlen kivétel lett volna! – kiáltott fel Enlil Maratovics. – Hát, ha annyira tudni akarjátok, ez a legmegdöbbentıbb, amit életemben valaha is láttam. Ez az általános vakság. Ha majd megértitek, mirıl van szó, ti is ilyen elképesztınek fogjátok találni. – De hát mit kell megértenünk? – kérdezte Héra. – Gondolkodjunk logikusan. Ha az ember nem más, mint fejısállat, akkor a legfıbb ténykedése az, hogy táplálékot állít elı a vámpírok számára. Így van? – Pontosan. – Akkor most mondjátok meg, mi az ember legfıbb foglalatossága? – A gyermeknemzés? – feltételezte Héra. – A civilizált világban ez egyre ritkábban esik meg. És egyébként sem ez az ember legfıbb tevékenysége. Mi a legfontosabb az ember számára? – A pénz? – kérdeztem. – Na végre! És micsoda a pénz? – Mintha maga nem tudná – vontam meg a vállam. A fejjel lefelé lógó testhelyzetben ez meglehetısen furcsa mozdulatra sikeredett. – Lehet, hogy én tudom. De vajon ti tudjátok-e? – Van valahol leírva öt... nem is, hét meghatározása – szólaltam meg. – Tudom, mire gondolsz. De mindezen meghatározásoknak van egy alapvetı hiányosságuk. Egyetlen cél elérése miatt találták ki ıket: hogy pénzt keressenek velük. Márpedig ez olyan, mintha a vonalzó hosszát magával a vonalzóval akarnánk lemérni... – Azt akarja mondani, hogy ezek a meghatározások hamisak? – Nem is az, hogy hamisak. Ha jól megnézzük ıket, mindegyik ugyanazt állítja: a pénz az pénz. Vagyis nem állítanak semmit. Ugyanakkor azonban – Enlil Maratovics felemelte (pontosabban a föld felé bökte) a mutatóujját –, ugyanakkor az emberek tudat alatt pontosan ismerik az igazságot. Emlékszel, hogy nevezik a társadalom alacsonyabb rétegei a gazdáikat? – Kizsákmányolóknak? – Vérszopóknak? – kérdezte Héra. Azt hittem, Enlil Maratovics rendreutasítja, de éppen ellenkezıleg, helyeslın összecsapta a tenyerét. – Hát ez az! Kis okos! Éppen így, vörösfolyadék-szopóknak. Habár a szó szoros értelmében a vörös folyadékot senki se szopja ki belılük. Értitek már? – Azt akarja mondani, hogy... – kezdte Héra, de Enlil Maratovics nem hagyta befejezni.

– Igen. Pontosan azt. A vámpírok már régóta nem a biológiai vörös folyadékkal élnek, hanem az ember életenergiájának sokkal fejlettebb médiumával. Ez pedig nem más, mint a pénz. – Ezt komolyan mondja? – kérdeztem. – Több mint komolyan. Gondolj csak bele. Mi lenne az emberi civilizáció? Nem más, mint hatalmas mennyiségő pénz elıállítása. Az emberek városai nem mások, mint pénzgyárak, és éppen emiatt él bennük ekkora embertömeg. – De hiszen ott nem csak pénzt gyártanak – vetettem ellene. – Hiszen ott... – Ott mindig viharos növekedés tapasztalható – szakított félbe Enlil Maratovics –, habár nem nagyon érthetı, mi és hová növekedik. De ez a nem tudni micsoda egyre csak nı és nı, és mindenkit borzasztóan izgat, gyorsabban nı-e, mint másoknál, vagy lassabban. Aztán hirtelen minden kudarcba fullad, és az országban nemzeti gyászt rendelnek el. Aztán ez a nem tudni mi újra növekedni kezd. Mindeközben senki, de tényleg senki, aki csak a városban él, ezt a nem tudni micsodát sohasem látta... Enlil Maratovics elhúzta maga elıtt a kezét, mintegy mutatva a falakon túli láthatatlan város panorámáját. – Az emberek olyan terméket állítanak elı, amelyikrıl fogalmuk sincs, hogy micsoda folytatta aztán. – Annak ellenére, hogy mindennap csak erre gondolnak. Akárhogy nevezzenek is meg egy emberi foglalkozást, nem lesz más, mint a pénzkitermelés fejtıbányája. Az ember ott gürcöl egész életében. És ı ezt „kincsesbányának” nevezi, he-he... Ne gondoljátok, hogy kárörvendı vagyok, de egy mai irodai munkahely – a cubicle – még külsıre is egy nagy testő szarvasmarha istállóbokszára emlékeztet. Éppen csak az abrakostarisznya helyett az irodai alkalmazott pofája elıtt olyan monitor áll, amelyen ezt az abrakot digitális formában mutatják meg neki. Mit állítanak elı egy ilyen bokszban? A válasz annyira nyilvánvaló, hogy bekerült több nyelv idiómái közé is. Az ember pénzt csinál. He or she makes money. Szerettem volna ellentmondani. – A pénz nem elıállítandó termék – szólaltam meg ezért. – Egyszerően csak olyan találmány, amely egyszerőbbé teszi az életet. Az evolúció egyik következménye, amely az embert az állatvilág fölé emelte... Enlil Maratovics gúnyosan rám meredt. – Te tényleg azt gondolod, hogy az evolúció eredményeként az ember az állatvilág fölé emelkedett? – Hát persze – feleltem. – Talán nem? – Nem – mondta Enlil Maratovics. – Sokkal lejjebb süllyedt nála. Manapság csak az élettıl elvonult milliárdos engedheti meg magának egy állat életformáját: hogy a természetben éljen az emberi szervezet számára legmegfelelıbb klimatikus viszonyok között, hogy sokat mozogjon, hogy ökológiai szempontból tiszta élelmet fogyasszon, és hogy mindeközben semmin se idegeskedjen. Gondoljátok csak meg: az állatok közül egy se dolgozik. – Hát a mókusok? – kérdezte Héra. – Hiszen ók mogyorót győjtenek. – Kedveském, az nem munka. Ha mondjuk a mókusok reggeltıl estig azzal foglalkoznának, hogy egymásra sózzák a megsavanyodott medveszart, na az már munka lenne. A mogyorógyőjtés viszont ingyenes shoppingolás. Dolgozni csak azok a barmok dolgoznak, amelyeket az ember tenyésztett ki saját képére és hasonlatosságára. Meg persze maga az ember. Ha, mint állítod, a pénz arra való, hogy megkönnyítse az életet, akkor az emberek miért próbálják egész életükön át megszerezni, egészen addig, míg vén trotty nem lesz belılük? Komolyan azt gondoljátok, hogy az ember mindezt önmagáért teszi? Könyörgöm. Az ember még csak nem is tudja, mi a pénz valójában. Végigjártatta rajtunk a szemét. – Miközben megérteni – folytatta aztán –, hogy mi a pénz, nem is olyan bonyolult. Elég

hozzá feltenni azt az alapvetı kérdést, hogy mibıl teremtik elı. Úgy éreztem, a kérdést hozzám intézi. – Néhány szóban megfogalmazni nem könnyő – válaszoltam. – Mind a mai napig vitatkoznak róla a közgazdászok... – És csak hadd vitatkozzanak tovább. Miközben minden fejtımunkás számára teljesen egyértelmő. A pénzt az ı idejébıl és erejébıl nyerik. Pénzzé alakul át a melós életenergiája, amelyet ı viszont a levegıbıl, a napfénybıl, az ételbıl és más életszükségletekbıl nyer. – Úgy érti, átvitt értelemben? – Nem, szó szerint. Az ember azt hiszi, hogy magának termeli a pénzt. De valójában magától hozza létre. Az élet úgy van felépítve, hogy csak akkor kaphat egy kevés pénzt személyes használatra, ha sokkal többet termel belıle valaki másnak. De mindaz, amit a maga számára szerez, valami furcsa módon kifolyik a kezébıl. Te talán nem vetted ezt észre? Például akkor, amikor rakodóként dolgoztál az áruházban? Héra kíváncsian nézett rám. Ott helyben kedvem lett volna agyonverni Enlil Maratovicsot. – De észrevettem – morogtam. – Az ok, ami miatt az emberek nem értik a pénz természetét, roppant egyszerő – folytatta Enlil Maratovics. – A pénzrıl csak a cargo-diskurzus keretei között szabad beszélni. Nem arról beszélnek, hogy az ember élete érthetetlen szubsztanciává alakul át, hanem arról, hogy hosszú távon melyik valutanem az elınyösebb: az euró vagy a jüan. És hogy lehet-e ebben a vonatkozásban a jenre hagyatkozni. A komoly emberek másról nem is beszélnek és másra nem is gondolnak. – Természetesen – mondtam erre. – Az ember arra törekszik, hogy pénze legyen, különben éhen halna. Ilyen az élet. – Helyes – értett egyet velem Enlil Maratovics. – Csak egy kicsit változtatnék a szavaid sorrendjén. Akkor eltolódnak kicsit a hangsúlyok is. – Akkor hogy legyen? – Az élet olyan, hogy az ember éhen halna, ha a pénzen kívül valami másra is törekedne. Hiszen éppen azt próbálom elmagyarázni, ki tette ilyenné és miért. – Lehetséges – szólt közbe Héra. – De miként állítja elı az ember a pénzt? A tehénnek van tıgye. Az embernek semmi efféléje nincs. Enlil Maratovics elmosolyodott. – Ki mondta ezt neked? Úgy láttam, Héra zavarba jött. – Azt akarja állítani, hogy az embernek is van tıgye, mint a tehénnek? – kérdezte. – Pontosan azt. – És hol van neki? – kérdezte Héra egészen halkan. Nem állhattam meg, és a mellére pillantottam. Ez nem maradt rejtve Enlil Maratovics elıl sem. – A fejében – mondta aztán, és miközben rám nézett, jelentıségteljesen megkocogtatta a koponyáját. – És a fejében pontosan hol? – kérdeztem. – Éppen most próbáltam meg elmagyarázni – felelte Enlil Maratovics. – A „B” agy az a szerv, amely a pénzt elıállítja. Ez az a bizonyos pénzmirigy, ami az összes élılény közül csak az embernek van... – Várjon csak – vágtam közbe. – Az imént arról beszéltünk, hogy a „B” agy hozza létre a kétféle Mercedes közötti különbséget. Hogy kerül ide akkor a pénz? – A két Mercedes közötti különbség, ha a maga tiszta formájában nézzük, szintén nem más, mint pénz. Az a kulturális közeg pedig, amely efféle különbségekbıl áll, nem más, mint külszíni bánya, ahol pénzt bányásznak. Ez a bánya, nyilván ti is tudjátok, nem valahol a külvilágban, hanem az ember fejében van. Ezért mondom tehát, hogy az emberek a pénzt

önmagukból nyerik. – És hogy tud az ember egy olyan fejtıbányában dolgozni, amely a saját fejében található? – Nagyon egyszerően. A „B” agyban szakadatlanul absztrakt gondolkodás folyik, amely aztán pénzkoncentrátummá sőrősödik össze. Olyan ez, mint a szılı erjedése az erjesztıkádban. – És mi az a pénzkoncentratum? – A két Mercedes közötti különbség például nem más, mint pénzkoncentratum. Ez nagyjából olyan viszonyban áll a pénzzel, mint amilyenben a kokalevél a kokainnal. Azt mondhatjuk, hogy a pénz nem más, mint a „B” agy tisztított és finomított terméke. – Mondja csak, ez a pénzkoncentratum véletlenül nem ugyanaz, mint a glamour? – kérdezte Héra. – Helyesen okoskodsz – felelte Enlil Maratovics. – Csakhogy a pénzkoncentratum nem csak glamourból áll. Pénzzé alakul át gyakorlatilag bármi, ami csak a modern nagyvárosban létezik. Néhány formája egyszerően csak az egységnyi információra jutó nagyobb pénzmennyiség elıállításához vezet. A glamourral semmi sem versenyezhet. Az ember körül éppen emiatt van mindig annyi glanc és felhajtás. Olyan ez, mint tehénnek a lóhere. – Miért, a glamour mindenütt jelen van? – kérdeztem. – Hát persze. Csak mindenütt másmilyen. New Yorkban a Ferrari meg valami Donna Karán kölni. Egy ázsiai faluban pedig a nagykijelzıs mobil meg a „Mickey Mouse USA Famous Brand” feliratos póló. De a szubsztanciája egy és ugyanaz. Héra a lábamra nézett. Észrevettem, hogy a nadrágszáram lecsúszott, és láthatóvá vált a zoknim, amelynek bokafixét angol zászlós márkajel díszítette. – És akkor mi a szerepe a diskurzusnak? – kérdeztem gondterhelten. – A legelın kell lennie kerítésnek – felelte Enlil Maratovics. – Hogy a gulya szét ne széledjen. – És ki van a kerítésen kívül? – Hogyhogy ki? Hát mi. Eszembe jutott, hogy pontosan, szinte szóról szóra ugyanezt mondta egyszer Jehova is. Héra felsóhajtott. Enlil Maratovics elnevette magát. – Többet vártál az élettıl? – kérdezte aztán. – Ne várj. – És mi történik azokkal az emberekkel, akik megtagadják, hogy benyeljék a koncentrátumot, és pénzt állítsanak elı? – kérdezte Héra. – Én jóságos pásztor vagyok – válaszolta Enlil Maratovics. – Szitkozódni nem fogok. De gondold csak meg, hogyan tagadhatná meg a tehén, hogy tejet állítson elı? Ahhoz abba kellene hagynia a táplálkozást. – De hiszen az emberek a pénzen kívül nyilván mást is elı tudnak állítani, nem? Úgy, mint például a Szovjetunióban. Enlil Maratovics felvonta a szemöldökét. – Ez jó kérdés... Röviden szólva a helyzet a következı: az állattartás lehet húsipari és lehet tejipari célú. Amikor megszőnik tejiparinak lenni, húsiparivá válik. Amikor pedig megszőnik húsiparinak lenni, tejiparivá válik. Átmeneti idıszakokban a kettı kombinációja fordul elı. Semmi mást eddig még nem találtak ki. – És mit jelent a húsipari állattartás? – kérdeztem. – Pontosan azt, amit – felelte Enlil Maratovics. – Lehet tejet inni, és lehet húst enni. Van táplálék, melyet az emberek életük során hoznak létre, és van, melyet a halálukkor... Szerencsére ezeket a szörnyőséges technológiákat már régóta elítélik, mindez már a múlté, úgyhogy nem fogunk rá kitérni. – Ezek a háborúk lennének? – Nem csak a háborúk – mondta Enlil Maratovics. – Különben a háborúk is ide tartoznak. De azok is különféle természetőek. Idınként a különbözı országok vámpírjai úgy

játszadoznak egymással, akár a gyerekek. Csak az ólomkatonákat ık emberekkel helyettesítik. De olyan is elı szokott fordulni, hogy egy bizonyos klánhoz tartozó vámpírok a saját területükön játszanak egymással katonásdit. Persze általában igyekszünk a készleteket békés úton elosztani. De ez nem mindig sikerül. – Lehet, hogy az embereknek el kellene jutniuk ezekhez a hús- és tejtermelı állattartókhoz? – kérdezte Héra. – Esetleg ledönteni a kerítést? – kontráztam rá én is. – Talán visszatérni a természetes környezetbe? – Gyerekek, ne felejtsétek el, hogy most már ti is állattartók vagytok – mondta Enlil Maratovics. – Máskülönben nem lógnátok itt fejjel lefelé. Értékelem az érzelmeiteket, természetem szerint én magam is együtt érzı és jóságos vagyok. De egyszer s mindenkorra fogjátok fel: a teheneket, disznókat és embereket nem szabad szabadjára engedni. Sıt ha a tehenek meg a disznók számára még ki is lehetne valami effélét találni, az emberek számára még csak elviekben sem, mivel az ember lényegében csupán a mi kívülre helyezett perisztaltikánk része. Ε lények jellegzetessége éppen az, hogy nincs természetes tartózkodási helyük. Csak nem-természetes van nekik, mivel maguk is gyökerestül nem-természetesek. Az embernek nincs mit tennie az akarat szabadságával. Pontosan arra van kitenyésztve, hogy úgy éljen, ahogy él. De emiatt nem kell könnyeket hullatni: nem olyan rossz ez az embernek. Az akarat szabadsága helyett van neki személyes szabadsága. Ez aztán az elképesztı dolog! Azt mondjuk neki: legeléssz ott, ahol csak akarsz. Minél több személyes szabadságot kapsz, annál több pénzt állítasz elı. Ez talán rossz? És Enlil Maratovics elégedetten felnevetett. – Számomra nem világos a legfontosabb – szólaltam meg. – Minden pénzáramlást, az elejétıl a végéig az emberek kontrollálnak. Miként győjtik be és használják fel akkor a vámpírok a pénzt? – Ez már egészen más kérdés – felelte Enlil Maratovics. – Errıl majd késıbb. Most pedig maradjunk csöndben egy kicsit... Csend lett. Behunytam a szemem. Tetszett, hogy lógok fejjel lefelé, és semmire sem gondolok. Hamarosan olyan dermedtségbe kerültem, mint amilyen az álom – de nem álom volt, hanem inkább valami kristályos gondolatnélküliség. Azt hiszem, hasonlóról énekelt Iggy Pop is: „the fish doesn't think, because the fish knows everything...”3 Lehet, hogy ebben az állapotomban én is mindent tudtam, csak ellenırizni lett volna bajos, mert ahhoz el kellett volna kezdenem gondolkodni. A gondolkodás pedig azt jelentette volna, hogy kikerülök ebbıl az állapotból. Nem tudom, menynyi idı telt így el. Éles tenyércsattanásra tértem magamhoz. Kinyitottam a szemem. – Ébresztı – szólt élénken Enlil Maratovics. Kezével megkapaszkodott a karikában, és súlyos testalkatához képest könnyed mozdulattal a földön termett. Ebbıl megértettem, hogy az audienciának vége. Héra és én szintén lemásztunk a karikáról. – De mégis – kezdtem újra. – Azzal kapcsolatban, hogy miként tudják a vámpírok felhasználni a pénzt, tudna legalább valami célzást tenni? Enlil Maratovics elmosolyodott. Tréningruhája zsebébıl elıvett egy pénztárcát, abból egy egydollárost, amelyet kettétépett, és az egyik felét ideadta. – Ez a válaszom – mondta. – Most pedig mars innen. – De hová? – kérdezte Héra. – Van itt egy lift – válaszolta Enlil Maratovics. – Fölvisz benneteket a garázsomba.

3

A hal nem gondolkodik, mert a hal mindent tud.

HÉRA A kocsi kiállt a föld alatti betonboxból, elhaladt az ırbódé mellett, kifordult a kapun, és az ablakban máris feltőntek a fenyıfák. Még csak meg sem láttam Enlil Maratovics házát, egyáltalán, nem sikerült szemügyre vennem semmit sem, csupán a háromméteres kerítést. Már dél volt, vagyis fejjel lefelé lógva töltöttük az egész éjszakát és az egész délelıttöt. Fogalmam sem volt, hová tőnhetett ennyi sok idı. A mellettem ülı Héra a vállamra hajtotta a fejét. Meghőlt bennem a vér. De kiderült, hogy egyszerően csak elaludt. Én is becsuktam a szemem, úgy tettem, mintha én is aludnék, és kezemet a tenyerébe tettem. Ültünk így vagy negyedórát, aztán Héra felébredt, és elhúzta a kezét. Kinyitottam a szemem, kinéztem az ablakon, ásítottam, egyszóval mímeltem az ébredést. Közeledtünk Moszkvához. – Hová megyünk most? – kérdeztem Hérától. – Haza. – Szálljunk ki a központban. Sétáljunk egyet. Héra az órájára pillantott. – Rendben. Csak ne túl sokáig. – Vigyen bennünket a Puskin térre – szóltam a sofırnek. A sofır rábólintott. Az út hátralévı részén hallgattunk: nem volt kedvem beszélgetni a sofır jelenlétében, aki idınként ránk pillantgatott a tükörbıl. Ez a sofır olyan volt, mint egy közepes költségvetéső katasztrófafilmben az amerikai elnök: szigorú sötét öltöny, egyszínő vörös nyakkendı, akaratos, elgyötört arc. Hízelgı volt, hogy ilyen tekintélyes férfit ültettek a volán mögé. A Sangri-La kaszinó elıtt szálltunk ki a kocsiból. – Merre induljunk? – kérdezte Héra. – Menjünk a Tverszkoj bulvárra – válaszoltam. Elhaladtunk a szökıkút mellett, aztán a benzingızben fulladozó Puskin mellett is, és lementünk az aluljáróba. Eszembe jutott az elsı harapásom. A tetthely nem volt túl messze: azt mondják, a bőnözı mindig visszatér az elkövetés helyszínére. Lehet, hogy éppen emiatt kértem a sofırt arra, hogy itt tegyen ki bennünket? Hérát azonban nem lett volna érdemes megharapni: valószínőleg azzal véget is ért volna a sétánk. Ezt a vizsgát puska nélkül kellett letennem, mint mindenkinek – ez aztán a büntetés... Fizikai rosszulléttel határos önbizalomhiány fogott el, és elhatároztam, hogy azonnal le kell küzdenem ezt a gyengeséget, tennem kell valami pontos és világos megjegyzést, amelybıl kiderül, milyen jó megfigyelı és éles elméjő srác vagyok. – Érdekes – szólaltam meg. – Amikor kicsi voltam, ebben az aluljáróban különálló pultok sorakoztak itt az árusoknak. Aztán egyre több és több lett belılük, és most egyetlen tömör sorrá álltak össze... És az árupavilon üvegablaka felé biccentettem. – Igen – felelte Héra egykedvően –, nagyon sok itt a koncentrátum. Felmentünk a túloldalon, és kiértünk a Tverszkoj bulvárra. Amikor elhaladtunk a lépcsı oldalánál álló kıvázák mellett, meg akartam jegyezni, hogy ezek mindig tele vannak szeméttel meg üres üvegekkel, de aztán úgy döntöttem, nem kérkedek tovább jó megfigyelıképességemmel és éles elmémmel. Valamirıl azonban beszélni kellett: a hallgatás egyre kínosabbá vált. – Mire gondolsz? – kérdeztem Hérától. – Enlilre – válaszolta Héra. – Pontosabban arra, ahogyan él. Egy hamletben a szakadék felett. Ez olyan patetikus. Mégis nagyon stílszerő. És kevesen engedhetik meg maguknak. – Igen – értettem egyet vele –, és nem valami póznán lógsz, hanem karikán. Van ebben

valami filozofikus... Szerencsére Héra nem kérdezte meg, mi ebben a filozofikus, mert erre nehéz lett volna mit mondanom. Elnevette magát: úgy látszik, azt hitte, tréfálok. Eszembe jutott, hogy Héra fotója mintha emlékeztetett volna a Blog Magazin egyik felhasználójának képére. Lehetséges, hogy láttam ıt már ott, és hogy van saját account]a? Nekem volt ilyenem, és lett is vagy ötven „friendem” (akikkel persze nem osztottam meg életem minden részletét). Ez jó témának ígérkezett a beszélgetéshez. – Mondd csak, Héra, nem lehet, hogy láttalak már téged a Blog Magazin userpick-jén? – Nem, nem lehet – válaszolta. – Nekem nincs blablaklotyóm. Ezt a kifejezést eddig még nem hallottam. – Miért mondod ezt ilyen szigorúan? – Nem szigorúan mondom – mondta. – Csak józanul. Hiszen Jehova elmagyarázta, miért csinálnak maguknak az emberek blogokat. – Én ilyesmire nem emlékszem – feleltem. – És miért? – Az emberi ész ma három fı hatásnak van kitéve. A glamournak, a diskurzusnak és az úgynevezett híreknek. Ha az embert sokáig etetik reklámmal, szakértıi véleményekkel meg a nap híreivel, benne is felmerül az igény, hogy brand, szakértı és hír legyen. Éppen erre valók a szellem klotyói, az internetes blogok. A blog vezetése nem más, mint annak a sérült léleknek a védekezı reflexe, amelybıl állandóan a glamour és a diskurzus hányadéka fröcsög. Kinevetni persze nem szabad, de egy vámpírnak belemászni ebbe a szennyvízcsatornába nagyon is megalázó. – Ezt amiatt mondod nekem, mert azt írtam a levél végére, hogy „cupp-cupp”? – kérdeztem. – Milyen bosszúálló vagy... – Nem, dehogyis – mondta Héra. – Tetszett a leveled. Különösen az „ИΗИΦ”. Én is szeretem az efféle kitalációkat. Például ha az orosz klaviatúrán leírod, hogy „self, azt kapod, hogy „ыyдa”. És megint elnevette magát. Nem tudtam, hogy ez a példa csak úgy véletlen jutott-e az eszébe vagy célzás akart-e lenni az én állítólagos túltengı egómra. Nagyon érdekes volt, ahogy nevetett: hangosan, röviden, mintha a vidámság hirtelen, egy pillanatra tört volna ki belıle, majd a szelep visszazáródott – más szóval egyetlen prüszkölés volt a nevetése. Amikor pedig mosolygott, az arcán hosszú csíkban gödröcskék jelentek meg. Nem is gödröcskék, inkább két kis árok. – Különben alig írok a blogomra – közöltem vele. – Csak nem olvasok újságot, és nem nézek tévét. A Blog Magazinban szoktam megnézni a híreket. Onnan mindig meg lehet tudni, mit gondolnak valamirıl a szakemberek: manapság már minden szakértınek saját blogja van. – Újság helyett a szakértık blogját olvasni olyan – felelte Héra –, mintha az ember ahelyett, hogy húst enne, a hentesek szarát enné. Zavartan köhintettem. – Honnan szedted ezeket? – Nem szedtem sehonnan. Én magam gondolom így. – A Blog Magazinban egy ilyen mondat után – mondtam – smileyt szokás tenni. – A smiley viszont nem más, mint vizuális dezodor. Általában akkor használják, amikor a felhasználó úgy véli, valami miatt bőzlik. És garantáltan illatos akar lenni. Hirtelen kedvem támadt volna egy kicsit odébb menni, és kideríteni, nincs-e izzadságszagom. A bulvár végéig már szó nélkül mentünk. Közben sikerült jól felbosszantanom magam. De megfelelı viszontválasz nem jutott az eszembe. Akkor jött meg hozzá az ihletem, amikor ránéztem Tyimirjazev szobrára. – Na igen – szólaltam meg –, látom, a diskurzussal minden rendben nálad. A glamourral viszont. .. Vagy csak én maradtam le? Ez a divat újabban? Tom Sawyer-módra öltözni? – Mit jelent az, hogy Tom Sawyer-módra öltözni?

Vetettem egy pillantást agyonmosott fekete pólójára. Aztán sötét színő nadrágjára, valószínőleg az is fekete volt valamikor. Aztán a tornacipıjére. – Mintha éppen kerítést készülnél mázolni. Ez persze övön aluli ütés volt: lányoknak ilyet nem szokás mondani. Legalábbis ıszintén reméltem, hogy az ütés övön alulira sikeredett. – Úgy gondolod, rosszul öltözöm? – kérdezte Héra. – Miért öltöznél rosszul? Egyszerő munkaruha, ez teljesen normális. Még jól is áll neked. Éppen csak a modern nagyvárosi stilisztikában... – Várj csak – vágott közbe –, te tényleg azt hiszed, hogy rajtam van munkaruha? Hát rajtad? A zakóm szakadt volt és néhány helyen kormos is, de még ilyen állapotban is biztos voltam ruházatom feddhetetlenségében. Az egész együttest – zakót, nadrágot, inget és cipıt – a Love-marX-ban vettem. Úgy, ahogy van, az egészet – a zokni kivételével, amelyet külön vettem – egy próbababáról szedettem le. Azzal, hogy kitaláltam, egész együtteseket szedetek le a próbababákról, a glamourban való felkészületlenségemet akartam leplezni. A módszer mőködött: Baldr személyesen dicsérte meg az öltözékemet, amikor azt mondta, úgy nézek ki, mint egy grönlandi buzi párzási idıben. – Kerti munkához – válaszoltam – nyilván másképp öltöztem volna. A ruházat mégiscsak rituális dolog, márpedig a rituálékat tisztelni kell. Az öltözék a státus demonstrálása. Mindenki a társadalomban elfoglalt helyének megfelelıen kell hogy öltözzön. Ez a társadalmi elıírás. Azt hiszem, vámpírnak lenni nagyon magas státust jelent. Sıt nem egyszerően csak magas, hanem a legmagasabb státust. És a ruházatunk meg kell hogy feleljen ennek. – És hogyan tükrözi a ruházat a társadalmi státust? Épp ideje volt megmutatnom, hogy én is elsajátítottam a diskurzust. – Tulajdonképpen minden korban ugyanaz az egyszerő elv mőködik – mondtam –, amelyet „industrial exemption”-nek neveznek. A ruházat azt hivatott jelölni, hogy az adott ember nem köteles nehéz fizikai munkát végezni. Mint például a hosszú ruhaujj, amely rálóg a kéz ujjaira. Olyasmi ez, mint a „Lady Greensleeves” – ismered a számot, ugye? Héra bólintott. – Világos – folytattam –, hogy az a hölgy, aki ilyen ruhát hord, nem fog fazekakat mosogatni vagy disznókat etetni. Ugyanez a helyzet a kézfejet körbefogó csipke kézelıkkel, a kunkori orrú, finom anyagból készült, magas sarkú cipellıkkel, vagy a ruházat különféle funkciótlan apróságaival, úgymint buggyos nadrág, muffok, mindenféle berakások és ráncok. Ma pedig mindez egyszerően a... ö-ö-ö... drága öltözék, amelyet ízléssel válogattak össze. Amelyikbıl kitetszik, hogy az ember nem kerítésfestéshez öltözött be. – Az elmélettel minden rendben – mondta Héra. – A baj a gyakorlattal van. Az officeegyenruhád egyáltalán nem azt mutatja, hogy mentesülsz a megalázó munka, a kerítésfestés alól. Éppen ellenkezıleg. Azt mutatja a környezetednek, hogy délelıtt tízkor meg kell jelenned az irodában, magad elé kell tenned egy vödör festéket, és este hétig festened kell odabent a fejedben egy elképzelt kerítést. Rövid ebédszünettel. És a felettesed elégedettnek kell, hogy legyen a munkáddal, amit az arcodra kiülı optimizmus és egészséges arcpír alapján fog megítélni... – Miért kellene, hogy... – kezdtem bele a mondatba. – Micsoda szörnyőség! – vágott közbe Héra. – És ezt egy vámpír mondja? Ráma, úgy vagy felöltözve, mint egy irodai alkalmazott, amikor interjúra megy a munkaadóhoz. Olyan az ábrázatod, mintha a belsı zsebedben egy négyrét hajtott papírlapon ott lapulna a rövid önéletrajzod, de nem bírod rászánni magad, hogy elıvedd és átolvasd, mert izzad a tenyered a helyzet komolyságától, és félsz, hogy elmosódnak tıle a betők. És még te teszel nekem megjegyzést? Ráadásul egy olyan napon, amikor az ünnepi alkalomra direkt a nemzeti viseletünket vettem fel? – Miféle nemzeti viseletet? – kérdeztem meghökkenve.

– A vámpírok nemzeti viselete a fekete. Az „industrial exemption” stílus pedig a huszonegyedik században azt jelenti, hogy egyáltalán nem izgat, mit gondol a zakódról annak a gályának a kapitánya, amelyiknek az evezıihez oda vagy láncolva. Minden egyéb nem más, mint munkaruha. Még akkor is, ha Rolex van a csuklódon. Sıt, különösen akkor, ha Rolex van a csuklódon. Tényleg Rolex volt a csuklómon – nem feltőnı, de igazi. Hirtelen elviselhetetlenül nehéznek kezdtem érezni, úgyhogy a kézfejemet behúztam a zakóm ujjába. Úgy éreztem magam, mintha egy hordóban leeresztettek volna a Niagarán. Átvágtunk a Novij Arbaton. Héra megállt egy kirakat elıtt, figyelmesen megnézte magát az üvegében, elıvett a zsebébıl egy élénkpiros színő rúzst, és kifestette vele a száját. A procedúrát követıen úgy nézett ki, mint egy vámpírlány valamelyik képregénybıl. – Ez szép – mondtam hízelegve. – Köszönöm. A rúzst visszadugta a zsebébe. – Mondd csak, te elhiszed, hogy a vámpírok tenyésztették ki az embert? – kérdeztem tıle. Héra megvonta a vállát. – Miért ne. Hiszen az emberek is kitenyésztették a disznót. Meg a tehenet is. – De hát az egészen más – mondtam neki. – Hiszen az ember nem egyszerő barom. Az ember csodálatos kultúrát és civilizációt teremtett. Nehezen tudom elhinni, hogy mindez csak azért történt volna, hogy a vámpírok könnyebben jussanak élelemhez. Nézz körül... Héra szó szerint vette. Megállt, és komikus arckifejezéssel körbenézett: ott volt a Novij Arbat egy szelete, a Mővész Mozi, a Védelmi Minisztérium meg az Arbatszkaja metróállomás, amely egy mongol sztyeppéi mauzóleumra hasonlított. – Nézd meg magad is – mondta Héra, és rámutatott egy elıttünk magasodó reklámtáblára. A reklámtáblán vécékagylót reklámoztak: hatalmas számokkal az állt rajta, hogy „9999 rubel”, és alatta a szöveg: „Eldorádó – az alacsony árak birodalma „. – Én a „Freud aranya” szlogent javasoltam volna nekik – mondtam. – Nem, inkább akciófilmet kellene forgatni ezzel a címmel... A vécékagyló hirtelen függıleges csíkokra esett szét. Rájöttem, hogy a reklámtábla háromszöglető lécekbıl áll. Ha elfordultak, új reklám jelent meg – most egy telefondíjszabásé. Életörömöt sugárzó sárga és kék színekben játszott: „10 $ is jól jöhet! Kapcsolj ránk, és nyerj tíz dollárt!” Eltelt újabb néhány másodperc, a lécek újra elfordultak, és megjelent rajtuk az utolsó ábra: fehér alapon egy szigorú fekete felirat: Én vagyok a te Urad, Istened, ne legyen más Istened rajtam kívül. – Nagyszerő kultúra és civilizáció – ismételte meg Héra. – Mi nem tetszik? – kérdeztem. – Nyilván valami protestánsok kibérelték a reklámfelületet, és most reklámozzák a raktáron maradt könyvüket. Mármint a Bibliát. Sok mulatságos dolog vesz körül bennünket, senki sem vitatja. De akkor sem tudom elhinni, hogy az emberi nyelvek és vallások, amelyeknek puszta felsorolása is egy egész lexikont tesz ki, ne lennének mások, mint a vámpírok élelmezési programjának melléktermékei. – És mi háborít fel ennyire? – A cél és az eredmény aránytalansága. Olyan ez, mintha felépítenének egy hatalmas fémkohászati kombinátot, csak azért, hogy... nem is tudom... Hogy gemkapcsokat gyártsanak benne. – Ha ezeket a kultúrákat és vallásokat maguk a vámpírok eszelték volna ki, akkor ez tényleg macerás dolog lenne – válaszolta Héra. – Csakhogy ezt az emberek csinálják. Ahogy te magad mondtad, ez valóban melléktermék. – De ha az emberek egyetlen feladata az, hogy a vámpírokat táplálják, akkor ebbıl az derül ki, hogy az emberi civilizáció nagyon alacsony hatásfokkal mőködik. – És miért kellene magas hatásfokkal mőködnie? Mennyivel lenne az jobb nekünk? El kell

valakinek számolnunk vele, vagy mi? – Ez igaz, de... Akkor sem hiszem el. A természetben nincs semmi fölösleges. Itt pedig akkor majdnem minden fölösleges. Héra a homlokát ráncolta. Úgy nézett ki, mintha haragudna, de én már tudtam, hogy akkor ilyen az arca, amikor erısen gondolkodik valamin. – Tudod, mik azok a termeszek? – kérdezte aztán. – Persze. Vak fehérhangyák. Kirágják belülrıl a fából készült dolgokat. írt róluk ez a hogy is hívják, ez a Mrakez is. – Marquez? – kérdezett vissza Héra. – Talán ı. Nem olvastam, csak a diskurzusból ismerem. Mint ahogy a termeszeket is. Élıket még nem láttam. – Én sem – mondta Héra. – De láttam róluk egy filmet. A termeszeknek van királyuk és királynıjük, akiket a közönséges termeszek védelmeznek. A király és a királynı ülnek a várukban, ahonnan nem tudnak kijönni, a dolgos hangyák pedig állandóan körbenyalogatják és etetik ıket. A termeszeknek sajátos építkezési stílusuk van: afféle besavanyodott gótika. Bonyolult társadalmi hierarchiában élnek. Különféle foglalkozásokat őznek: van közöttük dolgozó, katona, mérnök. A leginkább az lepett meg, hogy új termeszvár akkor keletkezik, amikor a fiatal király és királynı kirepül a régibıl, hogy új birodalmat alapítson. Amikor az új helyre megérkeznek, az elsı dolguk, hogy lerágják egymás szárnyait... – A termeszvárhoz akarod hasonlítani az emberi civilizációt? – szakítottam félbe. Héra rábólintott. – Már csak az is, amit most csinálsz, azt mutatja, mennyire távol állnak egymástól az emberek és a termeszek – mondtam. – Miért? – Mert két termesz sohasem fog arról beszélgetni, hogy a termeszváruk mennyire hasonlít egy gót templomhoz. – Elıször is – mondta Héra –, nem gót, hanem gótikus. Másodszor, senki sem tudja, mirıl beszélgetnek a termeszek. Harmadszor, még nem fejeztem be. A filmben elmondták, hogy a termeszkatonáknak két fajtájuk van. Vannak közönséges katonák, amelyeknek a fején valami 236

fogószerő szerv található. És vannak ormányos termeszek, amelyeknek a fején hosszú pecek van. Ez a pecek bekenıdik valami vegyi ingerkeltıvel, a homlokmirigyük kivonatával. Amikor kiderült, hogy a termeszek homlokmirigyének kivonata alkalmas különféle betegségek gyógyítására, elkezdték ıket mesterségesen tenyészteni, hogy ilyen anyagot nyerjenek ki belılük. Ha egy ilyen ormányos termesznek azt mondták volna, hogy egész hatalmas és bonyolult felépítéső monarchiájuk, egész unikális építkezési módjuk és harmonikus társadalmi berendezkedésük csak annak mellékterméke, hogy valami majmoknak szükségük van az ı homlokmirigyük kivonatára, a termesz nem hitte volna el. Vagy ha elhitte volna, valami szörnyőséges és megalázó aránytalanságot látott volna benne. – A tápláléklánc alsó szintjéhez tartozó menedzser homlokmirigyének kivonata – ismételtem meg. – Nagyszerő hasonlat... – Mintha csak Enlil Maratovics mondta volna. Csak próbáljuk meg az office-proletárok piszkálása nélkül, az olyan közönséges. Az office-okban dolgozó srácok semmivel sem rosszabbak nálunk, egyszerően csak nekünk szerencsénk volt, nekik pedig nem. – Rendben – mondtam békülékenyen –, legyen akkor középszintő menedzser. Közeledtünk a Megváltó Krisztus-székesegyházhoz. Héra rámutatott az egyik padra. A támláján a következı, sárga szórófestékkel felvitt firkát láttam meg: Krisztus a szegények Jahvéja. Az orosz kultúrában az utóbbi években úgy összekavarodott minden, hogy már képtelenség volt felfogni: ez a Megváltó szidalmazása-e, vagy éppen ellenkezıleg, a dicsérete... Hirtelen

eszembejutott az a kettészakított bankjegy, amelyet Enlil Maratovicstól kaptam; elıvettem a zsebembıl, és felolvastam a háromszög és a szem körüli feliratot: – „Novus Ordo Seclorum”, és „Annuit Caeptis”. Mit jelentenek ezek? – „Új világrend” – mondta Héra –, meg valami olyasmi, hogy „törekvéseink jóakarattal fogadtatnak”. – És mi ennek az értelme? – Valami szabadkımőves abrakadabra. – Valószínőleg – mondtam erre. – Talán maga a mozdulat volt a fontos? Az, ahogy kettészakította a bankjegyet? Elıfordulhat, hogy létezik a pénzmegsemmisítésnek valami különleges technológiája. Valami annihiláció-féle, amelynek során felszabadul a belefoglalt energia. – Mármint hogyan? Elgondolkodtam. – Hát, mondjuk, átutalják a pénzt valami speciális számlára. Aztán valami sajátos módon megsemmisítik. Amikor a pénz eltőnik, életerı szabadul fel, amelyet a vámpírok magukba szívnak... – Nem túl meggyızı – mondta Héra. – Hol szabadul fel ez az életerı? Hiszen a számla a bank számítógépes rendszerében van. Lehetetlen megmondani, pontosan hol található. – Az is lehet, hogy a vámpírok összegyőlnek egy laptop körül, amelyrıl mindenféle utasításokat küldenek valahová a Kajmán-szigetekre. Annak a laptopnak az USB-portján meg ott lóg egy vámpírpofa. Héra elnevette magát – Most mi van? – kérdeztem tıle. – Elképzeltem, hogy mulatoznak a mieink default idején. – Ez különben jó ötlet – mondtam. – Lehet, hogy mindent központosítva csinálnak. Mondjuk, betesznek egy dollárt tíz százalékra, aztán fél évig a fülük botját se mozdítják. Héra újra megállt. – Állj – mondta. – Azt hiszem... – Mi van? – Most értettem meg az egészet. – Mármint hogy mit értettél meg? – A vámpírok valószínőleg nem az emberek vörös folyadékát isszák, hanem egy különleges italt. Bablosznak hívják. Olyan régi bankjegyekbıl készítik, amelyek megsemmisítésre várnak. Enlil Maratovics ezért tépte szét ezt a bankjegyet... – Honnan szedted ezt? – Eszembe jutott egy beszélgetés, amelyet véletlenül kihallgattam. A jelenlétemben az egyik vámpír megkérdezte Enlil Maratovicstól, minden készen áll-e ahhoz, hogy babloszt szophassanak. Enlil pedig azt válaszolta, hogy még nem érkezett meg az Állami Pénznyomdából a régipénz-szállítmány. Akkor egyáltalán nem értettem, mirıl beszélnek. Csak most került minden a helyére. – Régipénz-szállítmány az Állami Pénznyomdából? – kérdeztem vissza hitetlenkedve. – Gondold csak meg. Az emberek állandóan babrálják a pénzt, számolgatják, győrögetik, ráírnak ezt-azt, ırzik valahol. Számukra ez a legfontosabb kézzelfogható anyag. Ennek következtében a bankjegyek átitatódnak életerıvel. Minél tovább van forgalomban egy bankjegy, annál inkább átitatódik. És amikor már nagyon régi lesz, és a szó szoros értelmében tocsog benne az emberek életenergiája, kivonják forgalomból. És a vámpírok elkészítik belıle a piájukat. Elgondolkodtam. Mindez természetesen furcsán és nem túl étvágygerjesztıén hangzott, de mégis valószerőbben, mint az én verzióm a Kajmán-szigeteken nyitott bankszámláról. – Érdekes – állapítottam meg. – És ki volt az a másik vámpír, akivel Enlil Maratovics beszélt?

– Mitrásznak hívják. – Te ismered Mitrászt? – csodálkoztam el. – De hát persze, miért is ne... Hiszen ı adta át nekem a leveled. – Nagyon komikusan mesélt rólad – közölte Héra. – Azt mondta, hogy... Ekkor feljajdult, és eltakarta tenyerével a száját, mintha máris valami feleslegeset kottyantott volna ki. – Mit mondott rólam? – Semmit. Hagyjuk. – Nem, most már mondd csak el, ha elkezdted. – Nem emlékszem – válaszolta Héra. – Azt hiszed, csak rólad beszélgettünk? Volt elég más témánk is. – És mik azok a témák, ha nem titok? Héra elmosolyodott: – Bókolt nekem. – Hogyan? – Nem mondom meg – felelte Héra. – Nem akarom egy példával lebéklyózni a fantáziádat. Hátha egyszer csak te is bókolni akarnál nekem. – Miért, szereted, ha bókolnak? – A lányok mindig szeretik, ha bókolnak nekik. – És te talán lány vagy? Talán inkább vámpiroska. Te magad írtad a leveledben. Miután kimondtam, már tudtam, hogy hibát követtem el. De már késı volt. Héra elkomorodott. Átmentünk az úton, és szótlanul elindultunk a Volhonkán. Egy vagy két perc elteltével Héra azt mondta: – Eszembe jutott, mit mondott Mitrász. Elmesélte, hogy ott maradt nálad Brahma kartotékja. Minden gyanús anyagot kivettek belıle, csak egyetlen kémcsı kallódott el valami második világháborús preparátummal. Úgy emlékszem, valami nordikus szexszel egy állatkertben. Mitrász azt mondta, hogy szárazra nyaltad a kémcsövet. – Tiszta hazugság – háborodtam fel. – Igen... persze, megkóstoltam. Lehet, hogy kétszer is. De ennyi. Még maradt benne. Mindenesetre volt még benne, hacsak ki nem folyt... Ez a Mitrász pedig mellesleg... Héra elnevette magát. – De hát mit magyarázkodsz? – Nem magyarázkodok – válaszoltam. – Csak nem szeretem, amikor rosszat mondanak az emberrıl a háta mögött. – De hát mi rossz van ebben? Ha rossz lett volna, nyilván nem nyaltad volna szárazra azt a kémcsövet, nem igaz? Nem tudtam, mit feleljek. Héra odalépett a járda széléhez, megállt, és felemelte a kezét. – Mit csinálsz? – kérdeztem tıle. – Autóval megyek tovább. – Ennyire lefárasztottalak? – Ugyan, dehogy. Éppen ellenkezıleg. Csak mennem kell. – Ne sétáljunk el a Gorkij Parkig? – Majd legközelebb – mosolyodott el. – írd fel a mobilom számát. Alighogy bepötyögtem a számát a mobilom-ba, megállt mellettünk egy sárga taxi. Kezet nyújtottam Hérának. Tenyerébe fogta a hüvelykujjamat. – Jó fej vagy – mondta közben. – És szimpatikus is. Csak ne vedd fel többet ezt a zakót. És ne zselézd be a hajadat. Lehajolt, arcon csókolt, elbővölıen beleöklelte fejét a nyakamba, és azt mondta: – Cupp-cupp. – Cupp-cupp – mondtam én is –, örülök, hogy megismertelek. Amikor a taxi elment, a nyakamon valami nedvességet éreztem; végighúztam rajta a

kezemet, és tenyeremen aprócska vörösfolyadék-pöttyöt fedeztem fel. Nem nagyobbat, mint ha az ember agyoncsap egy szúnyogot. Szerettem volna utánaszaladni a taxinak, és minden erımbıl beleöklözni a hátsó ablakába. Vagy inkább belerúgni. Úgy, hogy kirepüljön az üvege. De a kocsi már túl messze járt.

A KALDEUSOK A következı néhány napon egyetlen vámpírt sem láttam. Hérának nem akartam telefonálni. Még attól is féltem, hogy hátha ı hív fel: a harapása után nemcsak hogy meztelen királynak, hanem meztelen trónbitorlónak éreztem magam, akinek a hátára illetlen szó van tetoválva. Különösen szégyelltem, hogy megpróbáltam port hinteni a szemébe. Elképzeltem, amint meglátja, mi módon hoztam létre a pecsétgyőrős, vágyakozó démonfotót, és szégyenemben majd' elsüllyedtem. Elég volt csak arra gondolnom, hogy megtudja, mire használtam a fényképét, és reszketni kezdtem. „Cupp-cupp – dörmögtem magamnak –, cupp-cupp mindenkinek.” Olyan rettenetesen szenvedtem, hogy teljes katarzis lett a vége, amely – amint az gyakran megesik – nemcsak a fájdalom gyökerére, hanem a környékére is fényt vetett. A következıiket írtam a füzetembe: „Az értelmetlen és kíméletlen kérkedés szokványos orosz betegség, amelyet átvesznek a vámpírok is. Nem a nemzeti karakterünk sekélyessége hívja életre, hanem az európai kifinomultság és az ázsiai jogfosztottság együttese, amely életünk lényegét alkotja. Az orosz ember, amikor kérkedik, egyáltalán nem azt akarja mutatni, hogy ı jobb azoknál, akik elıtt teszi az agyát. Éppen ellenkezıleg. Azt kiabálja: »Nézzétek, én is olyan vagyok, mint ti, én is megérdemlem a boldogságot, és nem akarom, hogy megvessetek amiatt, mert az élet velem ilyen kegyetlenül elbánt!« Megérteni mindezt a maga valójában csak az együttérzés képes.” Az együttérzésrıl természetesen csak a retorikai fordulat kedvéért írtam. Ritkán ébredt fel bennem együttérzés, ennek ellenére, mint minden vámpír, én is úgy gondoltam, hogy én magam teljes mértékig megérdemlem. Sajnos, akárcsak az emberekre, ránk is jellemzı ez a fogyatékosság – nemigen tudjuk kívülrıl szemlélni magunkat. Az éttermeket és klubokat járva töltöttem az idımet. Néhányszor italt fizettem ismeretlen lányoknak, és jelentıségteljes beszélgetésbe bonyolódtam velük, ám amikor a dolog gyakorlati részére kellett volna térnem, minden alkalommal elment a kedvem az egésztıl. Talán még nem voltam elég érett, hogy a Lokitól tanultakat a gyakorlatban is alkalmazzam. De még valószínőbb, hogy mindennek az volt az oka, hogy egyik lány sem hasonlított eléggé Hérára... Amint eljutottam erre a következtetésre, elgondolkodtam: ha utamba került volna egy olyan lány, aki eléggé hasonlít Hérára, akkor tudtam volna a gyakorlatban is alkalmazni azt, amit Lokitól tanultam? Egyszóval magánéleti vonalon úgy összekuszálódott bennem minden, hogy éppen ideje lett volna pszichiáterhez fordulnom. Amint az gyakran elıfordul, a magánéleti zőrzavart felesleges pénzköltéssel akartam kompenzálni. Ezekben a napokban vettem egy halom kacatot az Archetipique Boutique-ban, sıt még tízszázalékos engedményt is kaptam egy hét darabból álló „Nedelka top executive” selyemnyakkendı-csomagra – amire persze semmi szükségem sem volt –, mert kitaláltam a falon lévı „2-es számú talicska”, egy sárga színő Lamborghini Diablero márkáját. Mindeközben egyre jobban sőrősödött bennem az az elıérzet, hogy új megpróbáltatás vár rám, sokkal komolyabb az eddigieknél. Amikor ez az elıérzet már elég sőrő és tömör volt, megtörtént a materializálódása is: Mitrász képében jelent meg. Reggel érkezett, anélkül hogy elıtte telefonált volna. Ekkor már egyáltalán nem haragudtam rá. – Ezt nem vártam tıled – mondtam neki. – Miért kell mindent kifecsegned Hérának? – Miért, mit fecsegtem ki neki? – hökkent meg Mitrász. – A „Rudel ZOO” preparátumot. Hogy szárazra nyaltam a kémcsövét. – Én ilyet nem mondtam – válaszolta Mitrász. – Mindenféle preparátumritkaságokról beszélgettünk, és én megemlítettem, hogy ez a kémcsı rád hagyományozódott. Arra pedig, hogy szárazra nyaltad, magától jött rá. Héra nagyon kifinomultan tudja érzékelni a beszédpartnerét. – Semmit sem kellett volna neki mondanod errıl. Nem világos? – Most már világos. Ne haragudj, nem gondoltam.

– Minek köszönhetem a látogatást? – Megyünk Enlil Maratovicshoz. Sőrő lesz a mai napunk, meg az éjszakánk is. Bemutatnak ma a királynınek. Éjszaka pedig mősor lesz. – Miféle mősor? – A vámpírok és a kaldeusok közötti barátság rituális estje. Ha röviden akarnám megfogalmazni a lényegét, akkor ravasz és embertelen lények rendeznek egy estet, ahol arról gyızködik egymást, hogy egyszerő, jólelkő lények, akiktıl semmi emberi sem idegen... – Kik lesznek ott? – Azok közül, akiket ismersz, a tanáraid. Meg a tanulótársad. Úgy látom, már nagyon vágyakozol utána. – Ott lesz Héra is? – kérdeztem izgatottan. – Hogy jön ide Héra? – Hát akkor kirıl beszélsz? – Loki elhozza a gumibarátnıjét... Jaj, micsoda pillantás, mindjárt hamuvá válok, he-he... Nem neked hozza, te ostoba, hanem ez a hagyomány. Afféle tréfa. Na, öltözz. Mitrászt otthagytam a nappaliban, bementem a hálóba, és kinyitottam a ruhásszekrényt. Azután, hogy Hérával sétálgattam, minden olyan cucc, amit a próbababákról leszedettem, undort váltott ki belılem. Most mindegyik a Darwinmúzeumból való tematikus válogatás eredményének tetszett: párzáshoz való díszes papagáj-tollnak, amely a természetes kiválasztódás során kiszelektálódott. Tiszta feketébe öltöztem: fekete ingem nem volt, ezért a zakó alá pamutpólót vettem fel. „Még jó is – gondoltam –, hogy Héra nem lesz ott. Még azt hinné, hogy befolyásolni tudja az ízlésemet...” – Úgy nézel ki, mint egy igazi vámpír – mondta helybenhagyólag Mitrász. Rajta is fekete cucc volt, csak sokkal elegánsabb, mint rajtam. Szmokingja alá fekete ingmellet vett fel, meg egy aprócska, vérvörös moaréból készült csokornyakkendıt. Divatos, a Gaptól származó New World Odor parfüm illata áradt belıle. Az egész együtt olyan hatást keltett, mintha Mitrász a Yale-en végzett cigánybáró lenne. Odalent ugyanaz a kocsi várt ránk, mint amelyik Hérát és engem Enlil Maratovics házától elhozott: egy számomra ismeretlen márkájú fekete limuzin. A volánnál a már ismerıs sofır ült. Amikor Mitrásszal beszálltunk, a sofır udvariasan rám mosolygott a tükörbıl. A kocsi elindult; Mitrász megnyomott egy gombot, mire felhúzódott elıttünk egy üveg válaszfal, amely elkülönített bennünket a sofırtıl. – Kik azok a kaldeusok? – kérdeztem. – Egy olyan szervezet tagjai, amely összeköti a vámpírok világát az emberek világával. Hivatalos elnevezése Kaldeus Közösség. – És ık mire kellenek? – Az embereket kantárszáron kell tartani. Ezt csinálják a kaldeusok. Már több ezer éve. Ok a mi irányító személyzetünk. – És hogyan irányítják az embereket? – Azon a hatalmi struktúrán keresztül, amelyben élnek. A kaldeusok ellenırzik az összes társadalmi felemelkedést. A jóváhagyásuk nélkül az ember a társadalmi ranglétrának csak egy meghatározott fokáig tud eljutni. – Értem. Szóval valami szabadkımőves-összeesküvés? Világuralom? – kérdeztem. – Valami efféle – mosolyodott el Mitrász. – Az emberek összeesküvés-elmélete nagyon hasznos számunkra. Tudják, hogy létezik valami titkos társaság, amely mindent irányít. De hogy mi lenne ez a titkos társaság, arról már régóta vitatkoznak az újságokban. És gondolhatod, hogy jó ideig fognak is még. – És a kaldeusok miért engedelmeskednek a vámpíroknak? – Minden a hagyományon múlik. Azon, hogy a dolgok mindig is így álltak. – És ennyi? – csodálkoztam el.

– Hogy lenne másként? Bármelyik király hatalma mindössze azon múlik, hogy tegnap is király volt. Amikor reggel felébred az ágyában, nincs a kezében semmiféle irányítókar vagy fonál. Bármelyik szolgája, aki bemegy hozzá a hálószobájába, kitekerhetné a nyakát. – Azt akarod ezzel mondani, hogy az emberek is... Hogy az emberek is ki tudnák tekerni a vámpírok nyakát? – Elméletileg igen – felelte Mitrász. – Gyakorlatilag azonban aligha. Nélkülünk eltőnne minden alapérték. Az emberiség ott maradna csontváz nélkül. – Alapértékek, csontvázak... Mindez csak duma – szóltam. – Az embereket ilyesmivel manapság nem tartod vissza. Miféle reális kontrolláló eszközök állnak rendelkezésünkre? – Elıször is, a hagyomány nagyon is reális kontrolláló erı, hidd el nekem. Másodszor, a kaldeusokat úgy tartjuk kötıféken, hogy ellenırzés alatt tartjuk a vörös folyadékukat. Ismerjük minden gondolatukat, és ez kitörölhetetlen hatással van az emberekre. Elılünk semmit sem lehet eltitkolni. Az emberek használnak egy fogalmat: az insider információt. Ezt mi, hogy úgy mondjam, outsider információvá tesszük. Ez az alapvetı áru, amelyet az emberek szolgálataira váltunk. – És miért nem tudnak errıl semmit sem az emberek? – Már hogyne tudnának. Méghozzá nagyon régóta. Például az angol királyok tanácsadói évszázadokon át az úgynevezett udvari kóstolók voltak – kitalálhatod, kik voltak ık. Még a történelemtankönyvekben is írnak róluk. Természetesen valami nevetséges ostobaságot, hogy állítólag ık kóstolták meg az ételeket, nincsenek-e megmérgezve. Nem semmi meló egy lordnak. Ennyi erıvel akár trágyát is hordhattak volna... Az információáramlást teljes egészében megakadályozni nem lehet, azt viszont el tudjuk érni, hogy az információ meg legyen hamisítva. Ebben segítségünkre van az embereknek az a hajlama, hogy sokkal természetfelettibb lényeknek tartanak bennünket, mint amilyenek valójában vagyunk. Szédülnek, ha a szakadék közelébe kerülnek. Az a vicc, hogy ahhoz a szakadékhoz képest, amelybe mára az emberek belezuhantak, a miénk nem is olyan mély... Eszembe jutott az a szakadék, amely fölött a nagy bőnbeesés alkalmával köröztem, és elgondolkodtam. És tényleg: melyik szakadék volt mélyebb, Heartland fekete kútja-e, ahová elindultam lefelé, avagy az áruház tátongó mélysége-e, ahol rakodóként dolgoztam? A lényeg itt nem az áruház – bármelyik életpálya, amelyek közül egy hozzám hasonló korú fiatalember választhatott, kétségtelenül olyan üregnek mutatkozott, amely sötét mélységbe vezet. Különbség legfeljebb a folyosó meredekségében volt. Hajói meggondoljuk, nem a vámpírok, hanem az emberek lógnak fejjel lefelé, csak a mélységet ók magasságnak nevezik... – A kaldeusok – motyogtam magam elé –, a kaldeusok... A diskurzusban mintha hallottam volna már róluk... Ezek nem babiloniak? Vagy a banditák nevezik így a pincéreket? – Ami a pincéreket illeti, nem tudom. Ami viszont Babilont, pontosan így van. A kaldeus közösség Babilonban jött létre, onnan ered az elnevezésük is. A jelenlegi formájában az ÚjBabiloni Birodalom fennállásától létezik, amikor is a várost a kaldeus dinasztia vezette. Különben ebben a közel-keleti hagyományban említik elıször az Elet Fáját is. – Az Élet Fáját? Az meg micsoda? – Ez a Nagy Istennı lakhelye. A különféle vallásokban vita folyik arról, pontosan hol is tartózkodik: a törzsében-e vagy a koronájában, de ilyen fa létezik minden országban. – Hogyhogy, minden országba behozzák valahonnan? – Éppen megfordítva. Egy nemzet a maga nyelvével és kultúrájával ott jön létre, ahol van egy ilyen fa. Mondhatni, a fa körül. Másfelıl viszont minden ilyen Élet Fája egy és ugyanazon fa. – És ki az a Nagy Istennı? Mitrász elnevette magát. – Este megtudod – válaszolta. – ígérem, nagyon erıs hatást fog tenni rád. Félni kezdtem, de azonnal eldöntöttem, hogy nem adom át magam a félelemnek. – Akkor sem értem – kezdtem újra –, hogy az emberek egy titkos társasága, amely

ellenırzése alatt tartja az összes társadalmi felemelkedést, miért dolgozik a vámpíroknak. Miért kell egyáltalán valakire dolgozniuk magukon kívül? – De hiszen mondtam. Olvasunk a lelkükben. – Hagyd már ezt. Elég egyetlen Szent Bertalan-éjszakája, és senki semmit nem tud olvasni többé. Ha a kaldeusok olyan komoly emberek, hogy képesek az ellenırzésük alatt tartani ezt az egész nukleáris-pénzügyi kuplerájt, miért kell bárkinek is engedelmeskedniük? Manapság az emberek nagyon pragmatikusak. És minél magasabbra jutnak a társadalmi ranglétrán, annál pragmatikusabbak. A hagyomány tisztelete manapság nem jelent motivációt. Mitrász felsóhajtott. – Helyesen gondolkodsz – mondta aztán. – De az emberiség uralkodó rétege éppen pragmatizmusból védelmezi az Élet Fáját. – De hát miért? – A pragmatizmus nem más, mint törekvés a cél praktikus elérésére. Ha nincs cél, semmiféle pragmatizmusról sem lehet beszélni. Márpedig az emberek elıtt a cél éppen az Élet Fájának köszönhetıen rajzolódik ki. – És hogyan? – Ezt Enlil Maratovics majd elmeséli. – És mi az a bablosz? Meg tudod legalább ezt mondani? Mitrász szenvedést mímelve összeráncolta a homlokát. – Gyerünk Enlilhez! – kiáltotta, és úgy kezdett csapkodni a kezével, mintha egy egész csapat denevért akart volna magától elhessegetni. A sofır ránk sandított – úgy tetszik, meghallhatott valamit a válaszfalon keresztül, esetleg meglátta Mitrász mozdulatát. Az ablak felé fordultam. Az út mentén elsuhantak az alvó kerületek tizenhét emeletes, blokktéglás épületei, a szovjetkorszak utolsó építményei. Ε korszak alkonyán jöttem a világra. Túlságosan kicsi voltam ahhoz, hogy értsem, ami történik, de emlékeztem annak az idıszaknak a hangjaira és színeire. A szovjethatalom felépítette ezeket az épületeket, embereket telepített beléjük, aztán fogta magát, és kimúlt. Volt ebben valami csöndes bocsánatkérés. Ugyanakkor furcsállottam is valamit: a korszak véget ért, az emberek azonban, akik benne éltek, a helyükön maradtak, a szovjet házaknak ezekben a betonsejtjeiben. Csak azok a láthatatlan szálak szakadtak el, amelyek egységes egésszé fogták össze ıket. Késıbb aztán, néhány évnyi súlytalansági állapotot követıen ezek a szálak más módon újrabogozódtak. És a világ ettıl egészen másmilyen lett – habár ezeket a szálakat semmilyen mőszerrel sem lehetett volna kimutatni. Volt ebben valami észbontó. Ha a szemem láttára végbe tudtak menni ilyen események, kételkedhettem-e Mitrász szavaiban? Amikor mindenfelé fenyvesek kezdtek felbukkanni, rájöttem, hogy közeledünk Enlil Maratovics házához. Lassítottunk. A kerekek alatt fekvırendır csattogott, aztán még egy; áthaladtunk a felhúzott sorompó alatt, amelyet elızı alkalommal észre se vettem, és megálltunk a magas kerítés kapuja elıtt. A kerítésre emlékeztem, de a bejáratot szintén nem jegyeztem meg. Hatalmas, háromféle sárga téglából felhúzott építmény volt: a háromféle szín szövevényes, de nem hivalkodó rajzolatot alkotott. így nézhetett ki Babilon hátsó bejárata, gondoltam. A kapuszárnyak, amelyeket a tank páncéljához hasonlatos fémbıl készítették, lassan kitárultak, és mi behajtottunk. Az út egy föld alatti garázs lejárójához vezetett – onnan jöttünk ki az elızı alkalommal. Most viszont befordultunk egy oldalt kezdıdı fasorba, elhaladtunk az öreg fenyık díszırsége mellett, és kijutottunk egy nyitott térségre, amely tele volt parkoló autókkal (némelyiknek villogó volt a tetején). A kocsink megállt; a sofır kiszállt, és kinyitotta az ajtót. A szó szokványos értelmében vett házat nem láttam. Állt elıttünk néhány aszimmetrikus fehér síkidom, amelyek egyenesen a földbıl nıttek ki. A hozzánk legközelebb esı ilyen

síkidomban bejárati ajtót fedeztem fel: széles kılépcsı vezetett fel hozzá. A lépcsı oldalánál szép és nem mindennapi szökıkút állt. Olyan volt, mintha egy folyó darabja lett volna: a víz széles kiszögelléseken futott le, aztán eltőnt egy betonhasadékban. A vízfolyásban különféle színő kıhajók álltak, mindegyikben ült egy kıgavallér meg egy kıdáma kılegyezıvel. Úgy látszik, valami régi kínai szoborcsoport lehetett: a festék már csak a csónakokon maradt meg, de majdnem egészen lekopott a gavallérokról meg a dámákról. Észrevettem, hogy a gavallérok kétfélék voltak. Az elsı típusnak komoly, koncentrálást kifejezı arca volt; kezében evezıt tartott és evezett. A másik típus arcát az ég felé emelve szélesen mosolygott, kezében pedig lantot tartott: láthatóan felfogta, hogy az evezés nem jár különösebb haszonnal az átkelésben. A dámák minden csónakban egyformák voltak: kimértek és fontoskodók; csak a kıfrizurájuk meg a kılegyezıjük formája különbözött egymástól. „Az átkelés, az átkelés -jutottak eszembe a régi verssorok –, kinek emlék, kinek hírnév, kinek csak víz, éjsötét...”. A költı persze kicsit ravaszkodott, igaz, abban az idıben másként nem nyomtatták volna ki. Mitrász és én felmentünk a lépcsın. – Enlilnek nem mindennapi háza van – mondta Mitrász. – Lényegében nem más, mint egy hatalmas, többszintes, földbe vájt épület, átlátszó mennyezetekkel. – Miért ilyet épített? Mitrász elnevette magát. – Azt mondja, nyugtalanítja, ha a falon túl emberek vannak. Ha a földbe van vájva, nyugodtabban alszik... Hagyománytisztelı. Amint közeledtünk az ajtóhoz, magától kinyílt. Elhaladtunk a libériás inas mellett (életemben elıször láttam ilyet), aztán elindultunk egy tekervényes folyosón, és bejutottunk egy nagy, kör alakú terembe. Nagyon szép terem volt. Levegıs és fényes; a fény a mennyezet áttetszı szegmensein keresztül hatolt be, és rávetült a padlóra, amely bonyolult geometriai formára kirakott kılapokból állt. A berendezés klasszikus stílust idézett, a falon képek és gobelinek lógtak; közöttük ókori filozófusok és császárok mellszobrai álltak – felismertem köztük Szókratészt, Julius Caesart, Marcus Aureliust és Tiberiust. A letörött orrokból ítélve a szobrok eredetiek voltak. Meglepett az egyik falon álló kandalló is: impozáns méretei ellenére nyilvánvalóan kicsi volt ahhoz, hogy befőtse ezt a tágas helyiséget. Vagy az építész hibája lehetett, vagy valami divatos választékosság – jelenthette, mondjuk, a pokol kapuját. A kandalló mellett néhány huzatba bújtatott karszék állt. A terem túloldalán kis színpad emelkedett. Középen pedig állófogadáshoz megterített asztalok sorakoztak. Megláttam Enlil Maratovicsot, Baldrt, Lokit és Jehovát. A többieket nem ismertem. Különösen nagy hatást tett rám egy hatalmas termető, vörös hajú férfi, aki Enlil Maratovics mellett állt. Határozott és félelmetes benyomást keltett. Különben egy vámpírhoz képest túlságosan pirospozsgás volt az arca. Baldr, Jehova és Loki messzirıl felénk biccentettek. Enlil Maratovics viszont odajött hozzám, és kezet rázott velem. Aztán a vörös hajú óriás is felém nyújtotta a kezét, és nemcsak megrázta a kezem, hanem egy darabig még szorongatta is utána. – Marduk – mondta. – Marduk Szemjonovics – igazította ki Enlil Maratovics, és jelentıségteljesen felvonta a szemöldökét. Megértettem, hogy a vörös hajúval szemben ugyanolyan tisztelettel kell viseltetnem, mint ıvele. – Haj – sóhajtott fel a vörös hajú, miközben megrázta a kezemet, és figyelmesen a szemembe nézett –, mit csinálnak velünk maguk, fiatalok... – Miért, mit csinálunk? – kérdeztem. – A sírba kergetnek – mondta keserően a vörös hajú. – Jön a váltás, ideje szabaddá tenni a

terepet... – Hagyd el, Marduk – nevette el magát Enlil Maratovics. – Van még idıd a sírig vörös folyadékot szopni. Engem viszont ezek a zöldfülőek tényleg oda kergetnek. A felét sem értem annak, amit beszélnek. A vörös hajú óriás végre elengedte a kezemet. – Téged, Enlil, soha senki se lök a sírba – mondta. – Mert te még életedben átköltöztél oda, he-he. És most mindnyájan ott tartózkodunk. Elırelátó voltál, az ördögbe is. Nos, kezdjük? Enlil Maratovics rábólintott. – Akkor beengedem a kaldeusokat – mondta Marduk Szemjonovics. – Öt percetek van, hogy felkészüljetek. Azzal sarkon fordult, és elindult az ajtó felé. Kérdı tekintettel néztem Enlil Maratovicsra. – Egy kis ünnepélyes rész következik – mondta Enlil Maratovics. – Mitrász elmondta, kik a kaldeusok? – El. – Akkor jól van. Megragadta a könyökömet, és odavezetett a pódiumhoz, amelyen mikrofon állt. – A mai föllépésed két részbıl fog állni – mondta aztán. – Elıször is üdvözölnöd kell kaldeus barátainkat. – És mit mondjak nekik? – Amit akarsz. Vámpír vagy. Tiéd a világ. Úgy látszik, az arcom nem valami nagy lelkesedést tükrözött. Enlil Maratovics megkönyörült rajtam. – Hát, mondd például azt, hogy örülsz a társaságuknak. Térj ki a történelmi folytonosságra meg a korszakok kapcsolódására, de csak homályosan, nehogy valami rossz süljön ki belıle. Valójában egyáltalán nem fontos, mirıl beszélsz. Az a fontos, amit utána csinálsz. – És mit kell csinálnom? – Meg kell harapnod az egyik kaldeust. És bemutatni a többieknek, hogy behatoltál a lelkébe. Na, ez a rész már igen felelısségteljes. Újra meg kell gyızıdniük róla, hogy semmit sem titkolhatnak el elılünk. – És kit kell megharapnom? – A kaldeusok majd kiválasztják maguk közül. – És mikor? Most rögtön? – Nem. Majd késıbb, éjszaka. Ez hagyományos mősorszám az ilyen találkozókon. Mintha csak valami tréfa lenne. Valójában azonban ez az est legkomolyabb része. – És a kaldeus fel lesz rá készülve, hogy megharapom? – Ez téged szintén nem kell hogy izgasson. A fontos az, hogy te állj rá készen. Enlil Maratovics szavai egy számomra ismeretlen szellemi állapotra utaltak: büszkeségre, magabiztosságra, közönyösségre. Valószínőleg így kellene magát éreznie a Nietzsche-féle felsıbbrendő embernek. Szégyellni kezdtem, hogy nem tudok megfelelni ennek a magasztos ideálnak, és lépten-nyomon kérdezısködöm, mint egy elsı osztályos kisdiák. Felmentünk a pódiumra. Olyasféle kis színpad volt ez, amelyen valami virtuóz trió vagy egy miniatőr dzsessz-zenekar léphet fel. Volt fönt egy mikrofon, két szuffita-lámpa meg néhány fekete hangfal. A falra föl volt erısítve még egy fekete tábla is, amit messzirıl az erısítı berendezés részének véltem. De semmi köze sem volt hozzá. Egy régi, félig-meddig megkopott dombormő volt, amelyet fémkampók tartottak. Közepén, a durván kiképzett földfelszín vonalán egy fa állt, hatalmas, kerek gyümölcsökkel, amelyek szem-pillás szemekre vagy fogas almákra hasonlítottak. Körötte különféle alakok helyezkedtek el: egyik oldalról egy farkas, másikról egy nı kupával. A tábla szélébe mesés állatfigurák voltak faragva, amelyek közül az egyik erısen emlékeztetett egy repülı vámpírra.

A rajzolatok közötti teret ékírás töltötte ki. – Mi ez? – kérdeztem. – Illusztráció a Gilgames-eposzhoz – válaszolta Enlil Maratovics. – Megemlítik benne az Élet Fáját. Ez pedig éppen az. – És mi van annál a nınél a kupában? Csak nem bablosz? – Ohó – kiáltott fel Enlil Maratovics –, hát te már arról is hallottál? – Igen. Fél füllel. Csak annyit tudok, hogy pénzbıl készült ital, és kész... Enlil Maratovics rábólintott. Úgy látszik, nem akart belebonyolódni a témába. – Ez meg itt egy vámpír? – kérdeztem, miközben rámutattam a sarokban elhelyezett szárnyas lényre. – Igen – mondta Enlil Maratovics. – Ez a dombormő a Kaldeus Közösség szakrális tárgya. Már majdnem négyezer éves. Valaha minden templomban volt egy ilyen. – És manapság vannak még kaldeus templomok? – Vannak. – Hol? – Bármelyik hely, ahol kiakasztanak egy ilyen dombormővet, templom lesz. Vedd figyelembe, hogy a közösség tagjai számára, akik ide be fognak lépni, ez egy roppant megható pillanat lesz: találkozni fognak az isteneikkel... De már itt is vannak. Az ajtó kinyílt, és a terembe furcsa kinézető emberek kezdtek sorjázni. Tarkabarka öltözék volt rajtuk, amely nyilvánvalóan nem a mi korunkat idézte: valami effélét hordhattak az ókori perzsák. Ugyanakkor nem ezek az extravagáns ruhák nyőgöztek le, amelyeket akár túlságosan hosszú és tiritarka háziköntösöknek is fel lehetett volna fogni, hanem az arcukat takaró, csillogó aranymaszkok. A kaldeusok övén fémtárgyak lógtak, amelyeket elıször régi serpenyıknek véltem. Csakhogy ezek a serpenyık túlságosan fényesen csillogtak, amibıl rájöttem, hogy régi tükrök. A belépı kaldeusok arcukat a föld felé fordították. Eszembe jutott A Halál a Ragadozó ellen címő film. Volt benne egy jelenet, amelyet legalább húszszor megnéztem: egy kozmikus vadász állt egy ókori piramis tetején, és fogadta a végtelen hosszú lépcsın elésorakozó áldozópapok hódolatát. Szerintem az amerikai filmmővészetnek ez az egyik legszebb jelenete. Gondolhattam-e valaha is, hogy egyszer én is hasonló szerepben fogom találni magam? Hideg futott végig a hátamon: úgy éreztem, megszegtem valami ısi tilalmat, és a gondolat erejével valóságot kezdtem létrehozni, valóban megpróbáltam istenné válni... Ez pedig, értettem meg hirtelen, az egyetlen olyan jelentés, amely méltó a „nagy bőnbeesés” kifejezésre. A szédítı érzés azonban csak egy pillanatig tartott. A maszkos emberek odajárultak a pódiumhoz, és udvariasan megtapsoltak engem is, Enlil Maratovicsot is. A filmbéli áldozópapok a piramis tetején semmi effélét nem csináltak. Magamhoz tértem: pánikra semmi okom sem volt. Ha nem számítom a belépı kaldeusok fura öltözékét, akkor minden egyéb egy normális biznisz-prezentáció keretei között zajlott. Enlil Maratovics felemelte a kezét, mire csönd támadt. – A mai nap – kezdte a mondókáját – szomorú és egyben örömteli is. Szomorú, mert Brahma nincs többé közöttünk. És örömteli, mert Brahma továbbra is köztünk van, csak most Rámának hívják, megfiatalodott és megszépült! Barátaim, örömmel mutatom be nektek Második Rámát! Az álarcos emberek újra udvarias tapsba kezdtek. Enlil Maratovics felém fordult, és invitáló mozdulattal a mikrofonhoz hívott. Megköszörültem a torkom, miközben megpróbáltam kigondolni, mit is mondjak. Úgy tetszett, nem kell túlságosan komolynak lennem. De túlságosan viccesnek sem. Úgy döntöttem, utánozni fogom Enlil Maratovics modorát és intonációját. – Barátaim – kezdtem hozzá. – Én eddig még sohasem láttalak benneteket. S ugyanakkor megszámlálhatatlanul sokszor láttalak már titeket. Már csak ilyen az az ısi titok, amely összeköt bennünket. És szívbıl örülök az újbóli találkozásnak... Lehet, hogy nem a

leghelyénvalóbb példa, de épp az imént jutott eszembe egy filmjelenet... Csak ekkor döbbentem rá, mennyire nagyképő és sértı lesz, ha A Halál a Ragadozó ellen címő film részletérıl kezdek mesélni: úgy fog hatni, mintha az összegyőlteket valami félhülyének tartott indiánokhoz akarnám hasonlítani. Szerencsére azonnal kivágtam magam: – Emlékeztek Michael Moore filmjére, amelyiknek Tarantino Cannes-ban odaítélte a fıdíjat? A film Bush elnökrıl szól. Ebben a filmben Bush az amerikai establishment vezetı alakjaival történt találkozón azt mondta: „Some people call you the elite, I call you my base...”4 Engedelmükkel, én ezt most megismételném. Persze egy kis pontosítással. Önök az elit, mert önök az én bázisom. És önök az én bázisom, mert önök az elit. Biztos 4

264

vagyok benne, hogy értik, mennyire elszakíthatat-lanul összefonódik az egyik a másikkal. És nincs kétségem afelıl sem, hogy együttmőködésünk ebben az évezredben is gyümölcsözı lesz. Együtt fogjuk meghódítani az új csúcsokat, és együtt jutunk közelebb a... ö-ö-ö... a mi nagyszerő, közös álmunkhoz! Hiszek önökben! Hiszek önöknek! Köszönöm, hogy eljöttek. És méltóságteljesen meghajtottam a fejemet. A teremben taps csendült fel. Enlil Marato-vics megveregette a vállamat, és eltolt a mikrofontól. – Ami a bázist illeti, az pontosan így van -szólt az összegyőltekhez, és végighordozta rajtuk szigorú tekintetét –, egy dologgal azonban nem tudok egyetérteni. A hittel. Erre vonatkozóan van egy hármas szabályunk: soha, senkinek és semmiben. A vámpír nem hisz. A vámpír tud... És ez a Bush sem kell nekünk. Ahogyan a Nagy Istennı mondja: „the only bush I trust is mine.. .”5 Enlil Maratovics komoly képet vágott. – Ez persze némiképp ellentmond az iménti szavaimnak – állapította meg gondterhelten. Szerepel benne a „trust” szó. Az ellentmondás azonban csak látszólagos. Ez a szó egyáltalán nem jelenti azt, hogy a Nagy Istennı bármiben is hinne. Éppen ellenkezıleg. Azért mondja ezt, mert... Nos? Ki találja ki elsıként, hogy miért? A teremben néhány vámpír felröhögött. Úgy látszik, a tréfának volt valami számomra érthetetlen veleje. Enlil Maratovics meghajolt, kézen fogott, és levezetett a pódiumról. A kaldeusok koktélok után nyúltak, és beszélgetni kezdtek: úgy látszik, itt mindenki régóta és jól ismert már mindenkit. Érdeklıdve vártam, hogy fognak enni és inni az álarcukban. De mint kiderült, a problémát nagyon egyszerően megoldották. Az álarcot egy kerek bırsapkára erısítették fel. Amikor a kaldeusok evéshez láttak, egyszerően csak elfordították száznyolcvan fokkal az álarcukat, és az aranyozott arcok a tarkójukra kerültek. – Enlil Maratovics, mondja csak – szólaltam meg –, mi az értelme ennek a tréfának? Mármint annak, hogy „the only bush I trust is mine”. Nem fogtam fel egészen. – Tudod, Rama, ez egy szójáték – válaszolta Enlil Maratovics. – A Nagy Istennı szempontjából pedig mindez csak fantomfájdalom. Megint nem értettem, mirıl van szó. Bosszantani kezdett. Marduk Szemjonovics sietett a segítségemre. – A hagyomány szerint – szólalt meg – a Nagy Istennı aranyesıvé változott. Körülbelül úgy, mint Zeusz a Danaé-mítoszban. Mint nyilván te is tudod, ez csak metafora: az istenség mindkét esetben pénzzé változtatja magát. Pontosabban nem is pénzzé, hanem azzá, ami a pénz mögött áll. Azóta minden gondolkodó ember az istennı felé törekszik. İ az a zavaros fény, amely felé évszázadról évszázadra vonszolja magát az emberiség. Képszerőén kifejezve, minden ember a hozzá vezetı fonálba kapaszkodik. Úgyhogy Ráma, az istennıt most már te is ismered. – Igen – tette hozzá Enlil Maratovics. – A Nagy Istennı nem más, mint a Fudzsi teteje. 4

Van, aki önöket elitnek nevezi, én viszont önöket a bázisomnak nevezem.

Érted már? Bólintottam. – De mivel az istennı aranyesıvé vált, teste nincs. És ha nincsen teste, akkor nincsen „bush”-a sem. Éppen ezért az istennı nyugodtan hihet benne. Ami nincs, az nem csap be sohasem. Lehet, hogy a tréfa nem ért annyit, hogy meg akarjam érteni. De a lényeg itt nem a tréfa volt. Untam már ezt a végtelen bújócskát. – Enlil Maratovics, mikor mondja már el végre, hogy mennek itt a dolgok valójában? – Hová sietsz, kisfiam? – kérdezte szomorúan Enlil Maratovics. – A sok bölcsesség sok szomorúsággal jár. – Ide hallgasson – szólaltam meg, igyekezve, hogy a hangom nyugodt maradjon, de nyomatékot is adjak neki –, elıször is én már régen nem vagyok gyerek. Másodszor, úgy érzem, felemás helyzetbe kerültem. Maga úgy mutatott be ennek a társaságnak, mint teljes jogú vámpírt. Ugyanakkor mindez ideig homályban tartják elıttem berendezkedésünk legfontosabb alapjait, és ezzel arra kárhoztatnak, hogy minden mondat értelmét meg kelljen kérdeznem. Nem lenne-e itt az ideje... – De itt van – sóhajtott fel Enlil Maratovics. – Teljesen igazad van, Ráma, itt az ideje. Menjünk a dolgozószobámba. Végignéztem a termen: – Visszajövünk még ide? – Merem remélni – felelte Enlil Maratovics.

AZ M5 AGGREGÁTUM Enlil Maratovics dolgozószobája nagy, komor, tölgyfa burkolatú helyiség volt. A fal mellett egy meglehetısen szerény íróasztal állt, elıtte forgószék. Ugyanakkor a szoba közepét egy régi, fából készült karszék foglalta el, amelynek magas, faragott támlája volt. Matt aranyozás borította, és arra gondoltam, hogy valahogy így nézhetett ki a történelem elsı villamosszéke, amelyet Leonardo da Vinci alkotott meg abban a kevés nyugodt napjában, amikor nem kellett Mária Magdolna múmiáját ıriznie a Vatikán felbıszült ügynökei elıl. Úgy látszik, Enlil Maratovics erre a szégyentrónra ültette azokat a vámpírokat, akik valami rossz fát tettek a tőzre, és az íróasztala mögül pirított rájuk. Az asztal fölött kép lógott. Olyasféle furcsa jelenetet ábrázolt, amilyen a viktoriánus korabeli ırültek házának gyógyító procedúrája lehetett. A pislákoló kandalló elıtt öt ember ült, frakkban és cilinderben. Kezük és lábuk hozzá volt kötözve a karszékükhöz, a törzsüket pedig széles bırszíjakkal fogatták hozzá, mintha csak valami ósdi repülıgépen ültek volna. Mindegyikük szája ki volt peckelve, a peckeket egy-egy kendı tartotta, amely a tarkójukon volt megkötve (eszembe jutott, hogy ilyen pecekkel feszítették szét az epilepsziások fogsorát, amikor rájuk tört a roham, hogy el ne harapják a nyelvüket). A festı mesterien vissza tudta adni a kandalló tüzének visszfényét a cilinderek fekete szövetén. Látható volt még a képen egy hosszú, sötétvörös gúnyát viselı alak is – ı azonban a félhomályban állt, így csak a körvonalait lehetett kivenni. A másik falon két metszet volt látható. Az elsın egy sötétzöld színő, lendületes árny száguldott el az éjszakai föld felett (a metszet címe az volt, hogy „Alan Greenspan's Last Flight”). A másikon három vetületben ábrázolt szegfő vöröslött egy nagy betőkkel szedett szöveg kíséretében: Üreges szárú, kis kaliberő szegfő. Rendszeresítve a CNN haditengerészeinél, a BBC diverzáns és felderítı egységeinél, a Telewaffen deszantosainál és a NATO-országok más speciális egységeinél. Más említésre méltó tárgy a dolgozószobában nem volt, hacsak annak nem tartjuk a Föld elsı számú útitársának fémbıl készült makettjét meg egy ezüst iratnyomót (Puskin hosszúkabátban és cilinderben az oldalára dılve fekszik, elégedett arcát az öklére támasztja – akár egy haldokló Buddha). Puskin alatt egy halom tiszta papír, mellette kard formájú szuvenír töltıtoll. A szobában kávéillat terjengett, de kávéfızıt nem lehetett látni – talán a szekrénybe volt rejtve. A hely gondos tisztasága valami miatt hátborzongató érzést keltett bennem: mintha valakit megöltek volna itt, a holttestét eltüntették volna, és felmosták volna utána a vörös folyadékot. Különben efféle gondolattársítások amiatt is felmerülhettek bennem, hogy a szobának sötét kıpadlója volt, a kılapok között fekete résekkel: határozottan volt ebben az egészben valami ısi és komor. Enlil Maratovics a szoba közepén álló karszékre mutatott, ı pedig leült az íróasztalához. – Tehát – szólalt meg, és rám emelte a tekintetét –, a babloszról már hallottál. Bólintottam. – Mit tudsz róla? – A vámpírok összegyőjtik a régi bankjegyeket, amelyek emberi életerıvel itatódtak át – válaszoltam. – Aztán csinálnak velük valamit. Valószínőleg lepárolják. Vagy felhevítik. Enlil Maratovics felnevetett. – Beszéltél Hérával? Ezt a verziót már hallottuk. Szellemes, friss, és ahogy manapság mondjátok, gótikus. De nem talált. A régi bankjegyek nem itatódnak át energiával, csak emberi verejtékkel. És nyüzsögnek rajtuk a mikrobák. Még Sztálin elvtárs személyes parancsára sem innék a fızetükbıl. A bankjegyek valóban nagy szerepet játszanak a rituáléinkban, de ez a szerep tisztán szimbolikus, és az isteni italhoz semmi köze sincs. Még

egy kísérlet? Arra gondoltam, hogyha Héra tévedett, akkor lehet, hogy az én verzióm az igaz. – Talán a számlákon csinálnak valamit a vámpírok a pénzzel? Valami off-shore-on hatalmas összeget győjtenek össze, aztán... Valahogy folyékony állapotba hozzák. Enlil Maratovics újra felnevetett. A beszélgetésünkben nyilvánvalóan örömét lelte. – Ráma – mondta aztán –, a vámpírok talán tudják a pénzt másképp felhasználni, mint az emberek? Hiszen a pénz nem más, mint absztrakció. – De nagyon is konkrét absztrakció – mondtam erre. – Persze. De lásd be, a pénz nem létezik az ész határain túl. – Ezzel nem értek egyet – feleltem. – Amint azt szereti mindenkinek elmesélni, volt az életemnek egy olyan periódusa, amikor rakodóként dolgoztam egy áruházban, amiért fizetést kaptam. És határozottan állíthatom, hogy azt a pénzt az eszem határain túli helyrıl fizették ki nekem. Ha megkaphattam volna közvetlenül az agyamból, minek jártam volna el reggelente valahová? – Viszont ha a fizetésedet odaadtad volna, mondjuk, egy tehénnek, az a tehén nem értette volna. És nem csak amiatt nem, mert megalázóan keveset fizettek neked. A tehén számára a fizetésed nem lett volna más, mint egy csomó győrött papír. Az embert körülvevı világban egyáltalán nincs pénz. Csak az emberi ész ezzel kapcsolatos aktivitása létezik. Jegyezd meg: a pénz nem valódi létezı, csupán objektiváció. – És mi az az objektiváció? – Mondok rá egy példát. Képzeld el, hogy a Bastille-ban ül egy fogoly, aki elkövetett valami szörnyő bőntényt. Egyik hajnalban ráültetik egy kordéra, és Párizsba viszik. Útközben felfogja, hogy kivégzésre viszik. A téren hatalmas tömeg. Felvezetik a vesztıhelyre, felolvassák az ítéletet, ráfektetik a guillotine-ra... A guillotine pengéje lecsap, a fogoly feje a kosárba hullik... Enlil Maratovics tenyerével a térdére csapott. – És? – kérdeztem ingerülten. – Ebben a pillanatban felébred, és eszébe jut, hogy ı nem is fogoly, hanem egy áruház rakodója. Akinek álmában a nyakára esett egy nagy, szív alakú legyezı, amely az ágya fölött lógott. – Sohasem tudott volna leesni – mondtam csöndesen. – Oda volt ragasztva. Enlil Maratovics nem törıdött az ellenvetésemmel. – Más szavakkal – folytatta aztán –, a valóságban valami olyasmi történik, amit az ember nem ért, mert alszik. De ami történik, azt teljes egészében ignorálni sem tudja. És akkor az alvó ember agya részletes és bonyolult álmot hoz létre, hogy valamiként mégiscsak megpróbáljon megmagyarázni mindent. Az ilyen álmot nevezik objektivációnak. – Értem – mondtam. – Azt akarja mondani, hogy a pénz nem más, mint színes álom, amelyet az emberek csak azért álmodnak, hogy megmagyarázzanak vele valami olyat, amit ugyan éreznek, de nem értenek? – Pontosan. – Szerintem viszont – mondtam – az emberek nagyon is jól értenek mindent. – Csak gondolják, hogy értik. – De hiszen érteni annyit jelent, mint gondolni. Gondolni pedig annyit, mint érteni. Enlil Maratovics figyelmesen nézett rám. – Tudod, mit gondol a tehén, amelyet egész életén át fejıgéppel fejnek? – kérdezte. – A tehén semmit sem gondol. – De gondol bizony. Csak nem úgy, ahogyan az ember. Nem absztrakt fogalmakkal, hanem emocionális reflexiókkal. És a maga szintjén ı is nagyon jól érti azt, ami történik. – Hogyan? – Úgy gondolja, hogy az emberek az ı gyermekei. Szörnyő torzszülöttjei. De mégiscsak az

édes gyermekei, akiket etetnie kell, mert másképp szenvedni fognak az éhségtıl. Ezért mindennap egyre csak rágja a lóherét, és azon igyekszik, hogy minél több tejet adjon nekik... Enlil Maratovicsnak megszólalt a mobilja. Kinyitotta, és a füléhez emelte. – Nem, még sokáig tart – szólt bele a telefonba. – Egyelıre csak a folyamatban lévı ügyekrıl. A sorshúzásról majd késıbb. Aztán összecsukta a telefont, és zsebre tette. – Szóval – szólalt meg újra. – Most már csak össze kell raknod a részletekbıl a képet. Képes vagy rá? Tagadólag megráztam a fejem. – Gondolj csak bele! – mondta Enlil Maratovics, és oktatóan felemelte a mutatóujját. – Odavezettelek egyenesen a világunk küszöbére. Odaállítottalak az ajtaja elé. De kinyitni nem tudod. De hát miféle kinyitásról is lehetne szó, még csak nem is látod... A világunk olyan biztonságosan el van rejtve, hogy ha kézen fogva nem rángatunk be az ajtaján, sosem tudod meg, hogy egyáltalán létezik. Tudod, Ráma, ez a tökéletes álcázás. – Az is lehet – válaszoltam –, hogy csak én vagyok ilyen ostoba. – Nem csak te. Minden ember. És minél okosabbak, annál ostobábbak. Az emberi ész vagy olyan mikroszkóp, amellyel az ember a cellája padlóját vizsgálgatja, vagy olyan távcsı, amellyel a csillagos eget kémlelgeti. De önmagát helyes perspektívából nem képes látni. – És mi lenne ez a helyes perspektíva? – Pontosan erról beszélek, úgyhogy hallgasd figyelmesen. A pénz nem más, mint puszta objektiváció, ami ahhoz kell, hogy az ember racionálisan magyarázhassa a pénztıgyek görcseit: azt a mentális feszültséget, amelyben a „B” agy állandóan leledzik. Mivel a „B” agy szakadatlanul mőködik, ez azt jelenti, hogy... Ekkor vad gondolatom támadt. – A vámpírok a távolból fejik az embereket? Enlil Maratovics arca felragyogott. – Nagyon okos vagy! Hát persze! – De hiszen... De hiszen az nem lehet – mondtam zavartan. – Gondold csak meg, honnan származik a méz. – Igen – mondtam erre. – Maga a méhecske hordja a mézet. De ehhez az kell, hogy ı maga repüljön be a kaptárba. A mézet nem lehet a levegıben átadni. – A mézet nem. Az életenergiát azonban igen. – Hogyan? – kérdeztem. Enlil Maratovics elvette az asztalról a töltıtollat, magához húzott egy papírlapot, és a következı sémát skiccelte fel rá: – Tudod, hogy mi az a rádióhullám? – kérdezte. Rábólintottam. Aztán gondolkodtam egy kicsit, és tagadólag megráztam a fejem. – Ha egészen egyszerően akarnám elmondani – kezdte Enlil Maratovics –, akkor a rádióadó olyan berendezés, amely elektronokat bocsát ki egy fémszáron keresztül. Oda-vissza, a szinusz görbe mentén.

Ezt a szárat antennának hívják. Ebbıl indulnak ki a rádióhullámok, amelyek aztán fénysebességgel terjednek tovább. Hogy felfogjuk e hullámok energiáját, szükség van egy másik antennára. Az antennák méretének arányban kell lenniük a hullámok hosszával, mivel az energia a rezgés terjedésének elvén adódik át. Tudod, mint amikor megütik az egyik hangvillát, és mellette megszólal a másik is. Ahhoz, hogy a másik hangvilla is megszólaljon, ugyanolyannak kell lennie, mint az elsınek. A gyakorlatban persze mindez sokkal bonyolultabb: ahhoz, hogy az energiát átküldjük és felfogjuk, a megfelelı módon nyalábba kell szedni, az antennákat is a megfelelı módon kell elhelyezni, és így tovább. Az elv azonban ugyanez marad... Most pedig csináljunk egy másik rajzot... Enlil Maratovics átfordította a papírlapot, és egy másikra a következıt rajzolta: – Azt akarja mondani, hogy a „B” agy az átadó antenna? – kérdeztem. Enlil Maratovics rábólintott. – És mire gondol az ember, amikor ez az antenna mőködésbe lép? – Nehéz lenne megmondani. Ez attól függıen változik, kirıl van szó: egy nagyvállalat menedzserérıl-e, vagy egy metróállomás melletti gyümölcsárusról. De a modern nagyvárosi ember belsı dialógusában ilyen vagy olyan formában, mindig ugyanaz a két pattern ismétlıdik. Az elsı a következı: az ember azt gondolja: megszerzem! Elérem! Mindenkinek megmutatom! Átharapom a torkát! Minden pénzt kiverek ebbıl a mocsok világból! – Elıfordul az ilyen – értettem egyet vele. – De elıfordul ilyen is: az ember azt gondolja: megszereztem! Elértem! Mindenkinek megmutattam! Átharaptam a torkát! – Ez is elıfordul – erısítettem meg. – Ε két folyamat felváltva uralja a tudatot, és ez úgy fogható fel, mint egy és ugyanazon tudatfolyam, amely ciklikusan változtatja az irányát. Mintha olyan váltóáram lenne, amely az ember életerejét a térbe sugárzó antennából indulna ki. Csakhogy az emberek képtelenek felfogni is, regisztrálni is ezt a sugárzást. Ezt csak egy élı vevıkészülék képes felfogni, technikai eszköz nem. Ezt az energiát idınként biomezınek nevezik, de hogy ez mi lenne, senki emberfia sem tudja. – És ha az ember nem mondja sem azt, hogy „elérem”, sem azt, hogy „elértem”? – De mondja. Mi mást tehetne? A tudat minden egyéb folyamata gyorsan kialszik. Ezen dolgozik az egész glamour és diskurzus. – De nem minden ember törekszik arra, hogy elérjen valamit – mondtam. – A glamour és a diskurzus nem mindenkit érdekel. A hajléktalanok meg az alkoholisták rá se hederítenek. – Ez csak látszat, mert az ı világukban más formája van a valami elérésének – válaszolta Enlil Maratovics. – De a maga Fudzsija, legyen bár kicsi és összeokádott, mindenkinek megvan. Felsóhajtottam. Kezdtek nyomasztani ezek az életembıl vett idézetek. – Az ember agya állandóan a pénz körül forog – folytatta Enlil Maratovics. – Éppen csak ez a folyamat sok különféle, bizonytalan formát ölt. Idınként úgy tőnhet, hogy az ember fekszik a strandon, és semmit sem csinál. Valójában azonban azt latolgatja, vajon mennyibe kerül az a távolban úszó jacht, és mit kellene tenni ahhoz, hogy ı is vehessen egy olyat. A

felesége pedig nézi a mellette lévı nyugágyon fekvı nıt, és azon gondolkodik, valóban márkás-e a táskája és a szemüvege, mennyibe kerülhetnek ezek a botox-injekciók, mennyibe a zsírleszívás a fenekérıl, és hogy kinek van drágább bungalója. Mindezeknek a pszichikai mozgásoknak a középpontjában egyetlen absztrakció áll: a pénz eszméje. És minden alkalommal, amikor efféle viharok törnek ki az emberi tudatban, megtörténik a pénztıgyek kifejése is. A fogyasztás mővészete, a kedvenc brandek, a stilisztikai megoldások – mindez csak látszat. Mindezek mögött egyetlen dolog rejlik: miután egy ember megette a maga bécsi szeletét, M5 aggregátummá dolgozza fel. Nem hallottam még ezt a kifejezést. – M5 aggregátummá? – kérdeztem vissza. – Az meg micsoda? – A közgazdaságtanban aggregátumoknak a pénz megjelenési formáit nevezik. Az MO, Ml, M2, M3 – a készpénz, az értékpapír és a financiális kötelezettségvállalás formái. Az M4 aggregátum az átutalásról szóló szóbeli megállapodást jelenti, ezt szokták még M-csé-nek vagy M-csu-nak is nevezni – Ernesto Che Guevara és Anatolij Csubajsz tiszteletére. De mindez csak délibáb, amely az emberek tudatában létezik. Az M5 viszont valami lényegileg egészen más. Ez a pszichikai energia sajátos formája, amelyet az ember a többi aggregátumért folytatott harc folyamatában termel ki. Az M5 aggregátum valóban létezik. A pénz többi megjelenési formája csupán ennek az energiának az objektivációja. – Várjunk csak, várjunk csak – szóltam közbe. – Az elıbb még azt mondta, hogy a pénz valójában nem létezik. Most meg beszél erról az M5 aggregátumról, amely állítólag valóban létezik. Vagyis a pénz egyszer létezik, másszor nem. Enlil Maratovics elém tolta az elsı rajzot. – Nézd csak – mondta. – Az agy olyan szerkezet, amely kidolgozza azt, amit világnak nevezünk. Ez az eszköz nemcsak arra alkalmas, hogy jeleket fogjon, hanem arra is, hogy sugározza ıket. Ha az összes ilyen eszközt egyformán hangoljuk be, és minden ember figyelmét ugyanarra az absztrakcióra összpontosítjuk, minden adókészülék ugyanazon a hullámhosszon fogja sugározni az energiát. Ez a hullámhossz pedig nem más, mint a pénz. – A pénz mint hullámhossz? – kérdeztem vissza. – Igen. A hullámhosszról nem állíthatjuk, hogy létezik, mivel ez csupán egy kitalált fogalom, és a fejünkön kívül semmiféle hullámhossz sehol sem létezik. De azt sem lehet állítani, hogy a hullámhossz nem létezik, mivel minden hullám mérhetı. Most már érted? – Egy pillanat – szóltam. – De hiszen minden országban másféle pénzt használnak. Ha a moszkvaiak dollárt kapnak a borítékjukban, ez azt jelenti, hogy életerejüket Amerikába sugározzák? Enlil Maratovics elnevette magát. – Nem egészen. A pénz az pénz, függetlenül attól, hogyan nevezik és hogy milyen a színe. Egyszerően csak absztrakció. Éppen ezért a hullámhossz mindenütt egy és ugyanaz. A jelnek azonban nemcsak gyakorisága, hanem formája is van. Ez a forma erısen változhat. Gondolkodtál azon valaha, miért léteznek a világban különféle nyelvek, nemzetek, országok? Megvontam a vállam. – így alakult. – Alakult az eszed tokja. Minden dolognak megvan a maga mechanizmusa. Léteznek a világban szuverén vámpírközösségek. Az a nemzeti kultúra, amelyhez az ember tartozik, olyasmi, mint a billog, amivel a marhákat megjelölik. Mint egy számzár. Vagy mint a belépési jelszó. A vámpírok minden közössége csak a saját tehenét fejheti meg. Éppen ezért, habár a pénz elıteremtésének folyamata mindenütt egy és ugyanaz, kulturális objektivációi jelentısen különbözhetnek egymástól. – Azt akarja ezzel mondani, hogy az emberi kultúra értelme mindössze ennyi lenne? – kérdeztem. – De hát miért? Nem csak ennyi. – Hanem még micsoda?

– Hogy magyarázzam ezt el neked... Képzeld el, hogy ül egy ember egy betonkalitkában, és elektromos áramot állít elı. Mondjuk úgy, hogy vaskarokat mozgat elıre-hátra, amelyek a falból állnak ki. De sokáig nem bírja. Elkezd gondolkodni: mi a fenét csinálok én itt? Minek rángatom reggeltıl estig ezeket a karokat? Nem jobb lenne kimásznom innen? Hogy látod, elkezd így gondolkodni? – Valószínőleg – értettem egyet vele. – Ha azonban elé tennénk egy plazmatévét, és lejátszanánk neki egy Velencérıl szóló videokazettát, a karokat pedig gondolaevezı-formára alakítanánk ki neki... Aztán néhány hétre a karokat síbotokká alakítanánk, a képernyın pedig Courchevelt mutogatnánk... A gondolaevezıs már nem tenne fel kérdéseket. Mindössze attól félne, hogy elveszíti a helyét az evezık mellett. Éppen ezért sokkal nagyobb lelkesedéssel fog evezni. – De hát egyszer csak észreveszi, hogy a képek ismétlıdnek? – Ó, hát persze – sóhajtott fel Enlil Maratovics. – Errıl már Salamon is beszélt. – Mármint a bibliai Salamon. Ezért állapították meg az emberi élet hosszát oly módon, hogy az embereknek ne legyen idejük következtetést levonni mindabból, ami történik velük. – Én valami mást nem értek – vetettem közbe. – Ezen a plazmatévén bármit be lehet mutatni. Akár Velencét, akár a Napvárost. Ki dönti el, mit lássanak az evezısök? – Hogyhogy ki? Hát ık maguk. – Ók maguk? De hát akkor miért nézzük annyi éven át ezt a... Ezt a... Enlil Maratovics csak hümmögött. – Fıként azért – válaszolta aztán –, hogy Filip Kirkorov memoárjának második kötete megkaphassa azt a címet, hogy Evezısöknek énekeltem... A metafora világos volt. Csak azt nem értettem, miért éppen a második kötet. Arra gondoltam, hogy Enlil Maratovics valószínőleg megint meg akar etetni valamelyik jó kis tréfájával, de nem tudtam megállni, és megkérdeztem tıle: – Miért éppen a második kötet? – Csak azért – felelte Enlil Maratovics –, mert az elsı kötet címe az, hogy És a csillag csiklóval társalog. Ha-ha-ha! Felsóhajtottam, és rápillantottam az elsı rajzra. Aztán átsiklottam a másikra. A jobb szélén tátongó üresség titokzatosnak, sıt félelmetesnek tetszett. – Itt mi van? – kérdeztem, és ráböktem az ujjammal. – Szeretnéd megtudni? Bólintottam. Enlil Maratovics kihúzta íróasztala fiókját, elıvett belıle valamit, és felém dobta. – Kapd el! A kezemben egy sötét színő, szárnyait összecsukva tartó, denevér formájú üveget tartottam. Pontosan olyat, mint amilyet a nagy bőnbeesés napján küldtek. Mindent megértettem. – Azt akarja, hogy megint... – Másként nem lehet. Zavarba jöttem. Enlil Maratovics biztatóan elmosolyodott. – A kaldeusok – mondta aztán – hajlamosak arra, hogy az életet a zikkuratra történı feljutás metaforájának tekintsék, és hogy a csúcson Istar istennı várja ıket. A kaldeusok tudnak Bábel tornyáról, és azt gondolják, értik is, mirıl van szó. De az emberek sosem ott keresik a lényeget, ahol kellene. A szakrális szimbolikát gyakran pont fordítva kell érteni. A fentet lentnek. Az ürességet telítettségnek. A nagy ívő karrier valójában abszolút zuhanás, az igazi stadion – piramis, a legmagasabb torony pedig a legmélyebb szakadék. A Fudzsi teteje, Rama, a legmélyebb mélység. Hiszen te ezt már tudod... Ez a ráolvasás valami oknál fogva hatott. Kihúztam a koponya formájú dugót, rácseppentettem egy cseppnyi preparátumot a nyelvemre, és hozzádörzsöltem az ínyemhez. Néhány másodperc múlva Enlil Maratovics azt mondta:

– Nem maradj ott túl sokáig. Sok dolgod van még idefent. – Hol van az az ott? Enlil Maratovics szája még szélesebb mosolyra nyílt. – A vámpírnak van egy jelmondata: a sötétbe, háttal és lefelé! – Ezt értem – válaszoltam. – Azt kérdezem, hová kell most mennem. – Hát oda – mondta Enlil Maratovics, azzal felemelte a kezét, és megnyomta az elıtte lévı fémholdat. A szoba azonnal elindult hátrafelé és fölfelé. A következı pillanatban rádöbbentem, hogy nem a szoba mozog: a gótikus karszékem zuhant bele a szétnyílt padlóba, és még mielıtt kiálthattam volna, máris a hátamon csúsztam egy polírozott anyagból készült meredek csatornában: a sötétbe, háttal és lefelé, ahogy ígérték. Megijedtem, hogy beütöm a fejem, és megpróbáltam védeni a kezemmel, de a csatorna véget ért, és repülni kezdtem valami feneketlen, fekete semmibe. Néhány másodpercig még kiabáltam, és megpróbáltam belekapaszkodni a levegıbe. Amikor végre sikerült, láttam, hogy ez már nem is a kezem.

AZ ÉLET FÁJA Olyan sokáig siklottam a sötétben, hogy volt idım nemcsak megnyugodni, hanem elunni is magam, meg összefagyni is. Eszembe jutott egy latin mondás: „könnyő leszállni Avernusba”. A rómaiak azt feltételezték, hogy a pokolba való lej utas minden megerıltetés nélkül megy az embereknek. Sok mindent értettek, gondoltam. Olyan nyomasztóan unalmas volt körözve lefelé siklani, mint amikor éjszaka az ember lemegy egy felhıkarcoló lépcsıjén, ahol éppen áramszünet van. A legfélelmetesebb az volt, hogy még mindig nem éreztem a szakadék alját. Hogy elfoglaljam magam valamivel, megpróbáltam felidézni az Élet Fája kifejezés minden általam ismert jelentését. Elıször is, így hívták azt a fát, amelyen a skandináv istenség, Odin lógott, miközben azon igyekezett, hogy beavatást nyerjen a rúnák szentségébe. Nyilván fejjel lefelé lógott... Másodszor, a gnosztikus János-apokrifben, amely kóstolás formájában tananyagként szerepelt a „lokális kultuszok” témakörben, volt ezzel kapcsolatban egy részlet: „Az élvezetük ámítás – ismételtem el magamban azt, amire emlékeztem belıle –, a termésük halálos méreg, az ígéretük halál. Életfájukat az éden közepén ültették el... De én megtanítalak rá benneteket, mi az életük titka... A fa gyökere keserő, a lombja halál, az árnyéka győlölet... Csalás itatja át a leveleit, ı maga a sötétségben nı...” Egy fa, amely a sötétségben nı – ez szép is volt meg komor is. A termése, úgy tetszik, szintén maga volt a halál. De nem emlékeztem már rá pontosan. A szörnyőségek sokasága nem nagyon ijesztett meg ebben a leírásban: az ókori ember reszketve félt sok olyan dologtól, ami mára a hétköznapi életünk részévé vált. A szakadék kiszélesedett. Gondolkodni kezdtem rajta, hogyan alakulhatott ki ez a furcsa geológiai képzıdmény. Enlil Maratovics háza dombra épült – lehet, hogy ez egy régi vulkán krátere volt. Habár az ördögbe is, hát miféle vulkánok lehetnének Moszkva környékén? Lehetett volna talán egy meteorit által ütött kráter is. Meg persze lehetett ez a mélyedés mesterséges is. Végre megéreztem az alját. Közelebb volt, mint vártam: a kürtı szők falai sokszorosan visszaverték lokátorom jeleit, emiatt a térrıl hamis képet kaptam. Alattam víz terült el: egy kis kerek tó. A vize meleg. Fölötte pára gomolygott, amit túlságosan sőrő levegınek érzékeltem. Megijedtem, hogy vizes leszek, vagy akár bele is fulladhatok. De amint lejjebb ereszkedtem, észrevettem a falban egy háromszöglető bemélyedést. Egy barlang bejárata volt a víz felszíne felett. Oda leszállhattam. Elsıre nem sikerült: súroltam a szárnyammal a víz tetejét, és majdnem belebucskáztam a tóba. Feljebb kellett emelkednem, és megismételnem a manıvert. Ez alkalommal a kıtalapzat felett túl hamar összezártam a szárnyamat, úgyhogy a leszállás meglehetısen fájdalmasra sikeredett. Mint elızı alkalommal is, amint az öklöm beleütıdött a hideg kıbe, ez felrázott álmomból, és egyúttal eltőnt denevértestem is. Talpra álltam. Nedves, langyos, kicsit fülledt sötétség vett körül. Nedves és valami különös, kénes szag terjengett, ami a kaukázusi gyógyfürdıkre emlékeztetett, ahol kora gyermekkoromban jártam. A barlang alja nem volt egyenletes, kövek hevertek szanaszét, ezért óvatosan, minden lépésre külön ügyelve kellett járnom. A barlang mélyén fény látszódott, de a forrását nem láttam. Mindaz, amit egy sarkon elfordulva megláttam, egészen hihetetlennek tőnt. Hatalmas, kihalt üreg tárult elém – egy föld alatti terem, amelyet reflektorok világítottak meg (különben nem is annyira megvilágították, mint inkább elrejtették a belépı elıl, akit fényükkel elvakítottak). A barlang mennyezete olyan magasan volt, hogy alig látszódott. A terem közepén súlyos építmény magasodott, amelyhez hosszú fémpalló vezetett. Elıször azt hittem, valami növény, valami ház nagyságú, szırös kaktusz, amit állványzat vesz körül, és amit sötétszínő limlommal fedtek be rétegesen. Hasonlított még egy hordó alakú hordozórakétára is, amint a kilövıállomáson áll (a mindenféle csövek és kábelek miatt tetszett

így, amelyek kivezettek belıle és a sötétségbe vesztek). A szerkezet tetején két hatalmas fémkarikát láttam meg, amely a plafonba fúródott. Megindultam elıre. Talpam hangosakat koppant a fémpallón, jelet adva a közeledésemrıl. De senki sem jött elém. Éppen ellenkezıleg, megláttam a távolban néhány alakot, akik közeledtemre odébbálltak. Úgy tetszett, zárt ruhába öltözött nık voltak – olyasféle ruháknak látszottak, mint amilyeneket Keleten hordanak. Nem szóltam utánuk: ha akartak volna, szóba elegyedhettek volna velem maguktól is. Lehetséges, gondoltam, hogy a rituálé egyedüllétet ír elı. Miután megtettem még vagy tíz métert, megálltam. Felfigyeltem rá, hogy ez a hatalmas, állványzattal és csövekkel körbevett hordó lélegzik. Élt. És ekkor az érzékeimmel olyan kisebbfajta csoda ment végbe, ami olyankor szokott bekövetkezni, ha az ember agya a korábban érthetetlen vonalakból hirtelen összeállít egy értelmes képet. Megláttam egy hatalmas denevért, amelyet valami bandázsfélékkel kötöztek körbe, és mindenféle pillérekkel és dúcokkal támogattak meg. Lábai, amelyek egy felfordított toronydaru támasztékaira hasonlítottak, beleakaszkodtak a plafonhoz erısített két koncentrikus rézkarikába, a szárnyai pedig kötelekkel és drótkötelekkel voltak a testéhez kötözve. A fejét nem láttam – testmérete arányaiból ítélve a fejének valami gödörben, jóval a barlang alja alatt kellett lennie. Légzése egy hatalmas pumpa fújtatására emlékeztetett. Nagyon öreg lehetett. Olyan öreg, hogy a szaga inkább geológiai, semmint biológiai volt (éppen ezt véltem termálvíz kénes illatának). Egészen irreálisan hatott, olyan volt, mintha egy bálna, amelyet főzıbe szorítva fellógattak, átölelte volna magát az uszonyaival: akár egy múlt századi szürrealista mővész is festhette volna ópium hatása alatt... A bıregérhez egészen közel menni nem lehetett: el volt kerítve. A palló, amelyen elindultam felé, egy kıbe vájt, lefelé vezetı alagútnál végzıdött. Óvatosan lementem a síkos lépcsıfokokon, és egy folyosón találtam magam, amelyet halogénlámpák világítottak meg. A folyosó olyan szénbányára emlékeztetett, amilyeneket a tévében szoktak mutatni: fémkeretekkel dúcolták alá, az alján pedig fekete kábelek futottak. Arcomat könnyő szellı csapta meg: ventilátor kavarta a levegıt. Elindultam a folyosón. Hamarosan egy kıtömbbe vájt kerek helyiségbe jutottam. A helyiség nagyon régi lehetett. Mennyezete csupa korom volt, amely beleette magát a kıbe, és már nem is fogott. A falakon okkerrel festett rajzok sorakoztak: rúnákhoz hasonló cikcakkok és mindenféle állatok sziluettjei. A bejárattól jobbra esı falban ablakszerő bemélyedés sötétlett. A bemélyedés elıtt primitív oltár állt: egy kılap, rajta mindenféle kellékek. Voltak ott terrakotta korongok, durva csészék és egy csomó egyforma szobrocska – kövér, kis fejő, hatalmas mellő és jókora tomporú nıi alakok. Némelyek csontból voltak faragva, másokat égetett agyagból készítettek. Úgy fordítottam az egyik lámpát, hogy fénye a bemélyedésre és az oltárra essen. A mélyedésben egy darab bır volt kifeszítve. A bırdarab közepére ráncos, hosszú ısz hajú emberi fej volt tőzve. Ki volt száradva, de bomlásnak nyomát sem lehetett látni. Elfogott a félelem. Gyorsan elindultam elıre a folyosón. Néhány méter után a folyosó egy hasonló szobába vezetett – ennek a falában is volt egy mélyedés meg egy mumifikálódott fej, amelyet egy darab bırhöz tőztek. Az elıtte álló oltáron kristálydarabok hevertek, aztán volt ott egy felismerhetetlen eredető, megkövült szerves valami, meg néhány bronz dárdahegy. A falakat bonyolult, festett mintázat díszítette. Távolabb elıkerült még egy ilyen helyiség. Aztán még egy és még egy. Nagyon sok volt belılük, és így együttesen egy történeti múzeum kiállítására emlékeztettek: „az ısembertıl napjaink emberéig”. Bronzbalták és kések, a szétmállott vastárgyak helyén éktelenkedı rozsdafoltok, pénzérmék, falrajzok – valószínőleg tovább is elnézegettem volna ıket, ha nem lettek volna ott mellettük ezek a fejek, amelyek hatalmas,

kiszáradt meggyszemekre emlékeztettek. Szinte hipnotizáltak. Abban sem voltam egészen biztos, hogy már nem élnek. – Vámpír vagyok, vámpír vagyok – suttogtam magamnak, hogy előzzem magamtól a rám törı félelmet –, én vagyok a legfélelmetesebb, nálam félelmetesebb itt nem lehet... De én magam sem különösebben hittem ebben. A szobákban bútorok kezdtek feltünedezni: padok és ládák. Az oltárfejeken egyre finomabban megmunkált ékszerek csillogtak: függık, gyöngysorok, arany hajcsatok. Az egyik fejen apró pénzérmékbıl készült nyakéket találtam. Megálltam, hogy alaposabban megnézhessem. És akkor a pénzérmékkel díszített fej hirtelen felém biccentett. Néhány alkalommal már mintha tapasztaltam volna hasonlót, de a fény-árnyék játékának tudtam be. Most viszont a pénzérmék jól kivehetı csengésébıl nyilvánvalóvá vált, hogy a fényárnyék játékának ehhez semmi köze. Erıt vettem magamon, és közelebb léptem a mélyedéshez. A fej ismét biccentett, de ekkor észrevettem, hogy nem a fej mozog, hanem a bır, amelyre fel van erısítve. És ekkor végre rájöttem, mi is ez. Egy gigantikus mérető bıregér nyaka volt, amely a falban lévı nyíláson át láthatóvá vált. Eszembe jutott, hogy a gnosztikus szövegekben említést tettek egy bizonyos magas rangú, démonikus lényrıl, egy oroszlánfejő sárkányról, „e világ uráról”. Itt azonban minden fordítva volt. A hatalmas bıregérnek sárkánynyaka volt, amely mint valami vastag gyökér, mélyen benyúlt a kıtömbbe. Lehet, hogy ilyen nyak több is volt. Elindultam az egyik mentén a sziklába vájt galériában. Azokon a helyeken, ahol a nyak látszódott, oltáros szobák tárultak fel. Sok érdekes és furcsa dolgot láttam bennük. A kronológiai rend azonban gyakran felbomlott: egy drága lószerszámokból és fegyverekbıl álló kollekció után például, amely valószínőleg az Aranyhordához kapcsolódott, egyiptomi eredető relikviákat felsorakoztató szoba következett – mintha csak egy piramis alatt lévı sírkamrába jutottam volna (az ısi istenek alaposan le voltak strapáivá: arcukat sok-sok ütés nyoma csúfította el). Jól megmaradt bennem egy szoba, amelyet aranylemezek borítottak, a lemezeken ószláv feliratokkal: amikor ezen a szobán átmentem, olyan érzésem támadt, mintha óhitőek széfjének belsejében lennék. Egy másik szobában egy smaragdszemő, elporladt farkú aranypáva nyőgözött le (tudtam, hogy két hasonló madár állt valaha a bizánci trón mellett is – lehet, hogy ez volt az egyik). Rájöttem, miért vannak a kronológiai rendben ilyen szakadások: több szobának is két vagy három kijárata volt. Azokon túl is oltársor kezdıdött, csakhogy ott sötét volt, és már a gondolatától is kitört a frász, hogy egy efféle folyosón kezdjek el sétálgatni. A lámpafüzér nyilvánvalóan a célhoz vezetı legrövidebb útvonal felett volt elhelyezve. Az oltáros szobák hangulatukban is különböztek. Némelyik komor, kolostori hangulatot árasztott. Mások, éppen ellenkezıleg, kurtizánok budoárjára emlékeztettek. A kiszáradt fejeket ékesítı frizurák egyre bonyolultabbá váltak. A fejeken parókák kezdtek feltőnni, a ráncos arcokon pedig kozmetikai szerek rétegei. Felfigyeltem rá, hogy a fejek között egész idı alatt egyetlen férfifejet sem találtam. Minél mélyebbre ereszkedtem le ebbe a kı-galériába, annál bizsergetıbbé vált a félelmem: a séta vége visszafordíthatatlanul közeledett, ez nyilvánvaló volt a dekoráció változásából. Már tudtam, mi vár rám a kiállítás végén. Kétségtelenül egy élı fej – az a bizonyos „hullámhosszal arányos antenna”, amelyikrıl Enlil Maratovics beszélt. A tizennyolcadik és tizenkilencedik századi oltáros szobák kis múzeumi termekre hasonlítottak. Sok kép volt bennük, a falak mentén szekreterek álltak, az oltárokon pedig aranyozott nyomású, vastag fóliánsokat helyeztek el. Azt a szobát találtam a legelegánsabbnak, amelyet a huszadik század elejére datáltam: egyszerően, de ízlésesen volt berendezve, a falán pedig két nagy kép lógott: mintha virágzó meggyfákkal teli kertre nézı ablakok lettek volna. A képek olyan jól beleillettek a

környezetbe, hogy az illúzió tökéletesnek hatott – különösen az oltár felıl, ahol a fejet is elhelyezték. Maga ez a fej viszont kifejezéstelennek tetszett: mindössze egy vékonyka gyöngysor díszítette, és a frizurája is nagyon egyszerő volt. Elıtte az oltáron zománcozott telefon állt, amelyet golyó ütött át. Mellette hosszú korallszipka hevert. Amint alaposabban körbenéztem, golyónyomokat fedeztem fel a bútoron meg a képeken is. Az aszott fej halántékán szintén látszódott valami furcsa nyom – de ez lehetett akár egy hosszúkás alakú anyajegy is. Az elsı szovjet kori szobában az oltár szerepét két hokedlira fektetett ajtó töltötte be. Ezen szintén állt egy telefon, egy fekete, villás, amely egy fogantyúval ellátott indító mágnesre hasonlított. A szoba szinte teljesen üres volt: csupán a sarkokba állított zászlók és a falra kereszt formában felakasztott kardok díszítették. Ugyanakkor az oltármélyedésben mindjárt két fejet is elhelyeztek: az egyik középen lógott, a másik az egyik sarokban árválkodott. Az oltár mellett vörös szalaggal átfont halotti koszorú állt, ugyanolyan kiszáradt, mint amilyen fölötte a fej is volt. A következı szobában oltárként egy masszív íróasztal szolgált. Az asztalon egy halom kartonmappa hevert, bennük papírok. Telefon itt is volt – egy masszív, fekete ebonitkészülék, amely egész megjelenésével nyugodt magabiztosságot sugárzott. A falak mentén könyvespolcok, rajtuk pedig egyforma, barna színő könyvek sorakoztak. Az oltármélyedésben fejet nem találtam. Csupán a szigetelıszalaggal betekert csövek látszódtak, amelyek kiálltak a bırbıl. Az utolsó szoba a késı szovjet idıszak igazi múzeumának bizonyult. Rengeteg tárgyat helyeztek el benne. ízléstelen kristályvázák és kupicák tálalószekrényekben, fali szınyegek, nercbundák a fogasokon, hatalmas cseh csillár a mennyezeten... A sarokban ládához hasonló színes tévé porosodott. Az oltárlap közepén, régi újságok és fotóalbumok között megint csak ott állt egy telefon – ez fehér mőanyagból készült, a hívótárcsáján a Szovjetunió aranyozott címerével. Ebben az oltármélyedésben már volt fej: egy közönséges, semmi különöset nem mutató aszott fej, hennával festett, kerek konttyal, a fülében hatalmas, rubinköves fülbevalóval. Tovább nem lehetett menni. A reális szocializmus termét, ahogyan magamban ezt az oltáros szobát elneveztem, acélajtó zárta le. Rajta a régiségtıl bezöldült tábla állt, s a táblán szeszélyesen kivert, régies betők: NAGY BİREGÉR

Megláttam a falon egy csengıgombot. Toporogtam egy kicsit, aztán becsöngettem. Eltelt egy fél perc. Csattant a zár, és az ajtó néhány milliméternyire kinyílt. Tovább nem nyitották ki. Vártam még egy kicsit, aztán fülemet a rés felé nyomtam. – Kislányok, kislányok – hallatszott el hozzám egy rekedt nıi hang. – Na, ti aztán jól elbújtatok. Mondom, hogy a spanyolfal mögé! Újra csöngettem. – Tessék, tessék! – szólt ki a hang. – Gyere csak be! Beléptem, és tapintatosan behúztam magam után az ajtót. Az oltáros szoba ugyanakkora volt, mint az elızıek, de hangsúlyozottan európai enteriırjével nagyobbnak tetszett. A falai fehérre voltak festve, a padlója pedig homokszínő padlócsempével volt kirakva. Összességében a szoba egy átlagjövedelmő család moszkvai lakására emlékeztetett – csak a bútor látszott túlságosan drágának, dizájnosnak. De kevés volt belıle: egy vörös dívány meg két kék fotel. Az oltárral szemközti falon (sehogy se tudtam magam rávenni, hogy az oltár felé nézzek) plazmatévét helyeztek el. Mellette bambusznád spanyolfal állt, rajta éjszakai, francia égbolt à la Van Gogh: mintha csak rengeteg kis hengerőrtartalmú kocsi lett volna felfordítva, és izzott volna a feneketlen, égi mélységben.

Nyilván e mögé a spanyolfal mögé kellett volna a kislányoknak elbújniuk. – Szervusz – szólt egy kedves nıi hang. – Miért fordulsz el? Nézz rám, ne félj... Nem hasonlítok én Kszenyija Szobcsakra, he-he-he... Olyan vagyok, mintha Gajdarnak csöcse volna... Tréfálok, csak tréfálok. Megtennéd, hogy felpillantasz? Felnéztem. Az oltármélyedés szintén az európai stílusú átalakítás nyomait viselte magán. Ezek a nyomok még a denevérbırön is észrevehetık voltak: a fal mentén fehér vízhatlan festékréteg maradt rajta. A falmélyedés közepérıl mosolyogva nézett rám egy nıi arc, amely, ahogy mondani szokás, még ırizte hajdani szépségének nyomait. A fej ránézésre ötven év körüli lehetett, valójában azonban nyilván több volt, mert még nekem is, aki pedig nem vagyok különösebben jó megfigyelı az efféle dolgokban, feltőntek a sokszoros kozmetikai eljárások és fiatalító injekciók nyomai. Csupán a szájával mosolygott, szeme azonban, amelynek környékén mozdulatlan maradt a bır, kételkedve és nyugtalanul figyelt. A fej roppant bonyolult frizurát viselt: a raszta és a Hókirálynı hideg glamourjának kombinációját. Alul a dreadek tarka csimbókja himbálózott, amelybe különbözı nagyságú gyöngyszemek voltak beleszıve; felül pedig négy pávatollból álló legyezıformára tőzték fel a haját, s mindezt aranyláncokból és aranyszálakból összeállított váz tartotta. Ez az egész azsúros, csillogó-villogó sokszög koronára hasonlított. Egészen lenyőgözött: arra gondoltam milyen jól mutatott volna A Halál a Ragadozó ellen címő filmben valamelyik agyaras, őrbéli szörny fején. Ε fáradt és püffedt nıi arc fölött azonban kissé idétlenül hatott. – Na, gyere, gyere csak ide a mamához – turbékolta a fej. – Hadd gyönyörködjem kicsit benned. Egészen közel mentem hozzá, és orosz szokás szerint háromszor összecsókolóztunk: tapintatosan az ajkak mellé, az orcára nyomva a csókokat. Egészen meglepett a fej mozgékonysága: úgy éreztem, hogy elıbb az egyik, majd a másik oldalról röppent oda hozzám, majd azonnal visszatért a kiindulópontba. Mindeközben éppen csak a szememet tudtam egy kicsit utánafordítani. – Istar Boriszovna vagyok – mondta a fej. – Neked egyszerően csak Istar. De vedd számításba, hogy nem mindenkinek mondom ezt. Csak a legfessebbeknek, he-he... – Második Ráma – mutatkoztam be én is. – Tudom. Ülj le. Nem, várj még. Hajtsunk fel egy kis konyakot a találkozás örömére. – Istar Boriszovna, magának ma már nem szabad többet – szólt rá egy szigorú lányhang a függöny mögül. – No, csak a találkozás örömére – mondta a hang. – Csak egy csöppnyit. Ülj a fenekeden, ez a fiatalember majd segít. A fej az oltár asztala felé intett. Az asztalon szörnyő rendetlenség uralkodott: a márványlap tele volt glamouros magazinokkal, amelyek között nagy összevisszaságban szépítıszeres üvegcsék és drága italos üvegek hányódtak. Ε káosz kellıs közepében ott terpeszkedett egy masszív, nehéz laptop – azok közül a drága játékszerek közül való, amelyeket desktopok felváltására készítenek. Észrevettem, hogy a sajtótermékek nem korlátozódtak a tiszta glamour tárgykörére: voltak közöttük olyan kiadványok is, mint amilyen a Kertmővelés vagy a Házak-Otthonok. – Itt a konyak – mondta Istar. – Meg a kupicák is. – Semmi baj, tiszták... Felvettem az asztalról a Henessey XO-t, amelynek üvege alakját tekintve azokra a kıbıl formált nıfigurákra hasonlított, amelyeket még a legelsı oltáron láttam, aztán kitöltöttem a konyakot a hatalmas kristálypoharakba, amelyeket a fej kupicáknak nevezett. Engem inkább vázákra, semmint poharakra emlékeztettek: egybe belement szinte az egész üveggel. Ellenvetés azonban nem következett. – Úgy – mondta Istar –, most koccints magaddal... Aztán segíts a mamának is...

Összekoccantottam a két poharat, aztán az egyiket elırenyújtottam, nem tudva, mit is csináljak most. – Billentsd csak meg, ne félj... Megdöntöttem a poharat, a fej pedig ügyesen alábukott, és elcsípte a sárgás-barnás konyaksugarat: a padlóra egy csöpp se került. Valami miatt eszembe jutott, hogyan tankolnak a vadászgépek a levegıben. Istarnak a nyaka helyén izmos, szırös, egy méternél hosszabb lábacskája volt, amitıl megelevenedett fagombára hasonlított. – Ülj le – mondta a fej, és a kék fotel felé intett, amely az oltár mellett állt. Leültem a szélére, kortyoltam egy kis konyakot, és a poharat az asztalra tettem. A fej néhányat cuppantott az ajkával, és gondolataiba merülve behunyta a szemét. Éppen elég tapasztalatot szereztem már ahhoz a vámpírokkal való érintkezésben, hogy tudjam, mit jelent ez. Végighúztam tenyerem a nyakamon, és valóban, aprócska piros pötty jelent meg rajta. Úgy látszik, amikor összecsókolóztunk, volt rá érkezése, hogy megharapjon. Miután kinyitotta a szemét, rám meredt. – Nem szeretem – szólaltam meg –, amikor engem... – Én viszont szeretem – vágott közbe a fej. -A konyak mellé jólesik. Én megtehetem. Na hát... Szervusz, Ráma. Az egykori Roma. Nehéz gyermekkorod volt. Szegény fiacskám. – Miért lett volna nehéz? – kérdeztem zavartan. – A gyerekkor az gyerekkor. – Igaz, a gyerekkor az gyerekkor – értett egyet velem Istar. – Azért is nehéz. A mi országunkban mindenkinek nehéz. Hogy az ember felkészüljön vele a felnıtt életre. Amelyik aztán annyira nehéz lesz, hogy bele kell hülyülni... Istar felsóhajtott, és megint cuppantott egyet. Nem értettem, mit ízlelget: a vörös folyadékomat, a konyakot, vagy a kettıt együtt? – Nem tetszik neked, Ráma, hogy vámpír vagy – vonta le a következtetést. – Hogyhogy nem? – vetettem ellene. – Semmi baj vele. – Ha valakinek tetszik, nem így él. Igyekeznek úgy élni, hogy mindennap vidám Halloween legyen. Mint a barátod, Mitrász. Te viszont... Tegnapelıtt éjjel megint a lélekrıl gondolkodtál? – Arról – ismertem be. – És micsoda az a lélek? – Nem tudom – feleltem. – Már kérdezték tılem a mieink. – Akkor hogy tudsz gondolkodni róla, ha nem tudod, mi az? – Maga is látja. – Valóban... Figyelj csak, az élet értelmérıl is szoktál gondolkodni? – Elıfordul – válaszoltam zavartan. – Arról, hogy hogyan keletkezett a világ? Meg az Istenrıl is? – Ilyen is elıfordul. Istar összeráncolta a homlokát, mintha azon gondolkodna, mit is csináljon velem. Sima homlokán vékony ráncocska jelent meg. Aztán a ránc kisimult. – Tulajdonképpen megértelek – mondta a fej. – Én magam is gondolkodom róla. Az utóbbi idıben különösen... De nekem legalább van rá okom. Konkrét okom. De neked? Hiszen te még egészen fiatal vagy, élned-halnod kell. Helyettünk, nyugdíjasok helyett is. Arra gondoltam, hogy az olyan idıs asszonyok szoktak így beszélni, akik még Sztálin idejében születtek, és megırizték magukban a kincstári optimizmust, amellyel még az iskolában gyötörték megfélemlített lelkünket. Valaha ennek az égési sebnek a felhólyagzódását tévedésbıl a szent tőz nyomának véltem. De a kóstolások után ez elmúlt. Istar a poharamra pillantott, aztán rám, majd gonosz arcot vágott, és a spanyolfal felé biccentett, végül rám kacsintott, és száját mosolyra húzta. Ez a pantomim nem tartott tovább egy másodpercnél – grimaszai gyorsak voltak, és leginkább idegrángásra hasonlítottak. Megértettem, mit akar tılem. Felálltam, felemeltem a poharamat, és megismételtük a

levegıben tankolás procedúráját. Istar egyetlen olyan hangot sem adott ki magából, amelybıl a spanyolfal mögött ülık rájöhettek volna, mi történik. Visszaültem a helyemre. Istar szenvedın összeráncolta a homlokát, és hangtalanul kifújta a levegıt. – Szóval – kezdte újra. – Természetesen istennı vagyok, de a kérdéseidre semmi okosat nem tudok válaszolni. Mert nagyon szők területnek vagyok az istennıje. De tedd a következıt: keresd meg az Ozirisz nevő vámpírt. İ a hagyományok ırzıje. Mondd meg neki, hogy én küldtelek. İ majd mindent elmagyaráz. – És hogyan fogom megtalálni? – Kérdezd meg valakitıl. Csak Enlillel ne beszélj róla. İ a testvére, és hosszú évek óta viszálykodnak egymással... Hajói meggondoljuk, Ozirisz velem is viszályban áll. – És min vesztek össze? – Nem is azt mondanám, hogy összevesztünk. Egyszerően csak megszakította velem a kapcsolatot. Tolsztojánus. – Tolsztojánus? – kérdeztem vissza. – Igen. Tudsz róluk? – Nem. Elsı ízben hallom. – A tolsztojánus vámpírok a huszadik század elején jelentek meg – mondta Istar. – Akkoriban Tolsztoj gróf szellemi útkeresése divatos volt. Egyszerőség. A nép szenvedése, vissza a természethez és így tovább. Néhányan közülünk is lelkesedni kezdtek érte, és elkezdtek egyszerővé válni. De mit jelent egy vámpír számára az egyszerőség? Úgy döntöttek, nem babloszt fognak szopni, hanem közönséges vörös folyadékot. De nem vitték túlzásba, merthogy mégiscsak tolsztojánusok. Ilyenek mára kevesen maradtak, de Ozirisz közülük való. – És hogy jutott erre a nézetre? Istar összeráncolta a homlokát. – Ha ıszinte akarok lenni, a narkotikumok juttatták oda, azt gondolom. A narkotikumok meg a mindenféle ostoba könyvek. Lyukat beszél a hasadba. Legalább úgy át tud verni, mint Enlil, csak a másik irányból... Istar elnevette magát. Úgy tőnt, hatni kezdett a konyak. – És mi az a bablosz? – kérdeztem. – Enlil nem mondott róla semmit? – Csak belekezdett valamibe. Az életenergiáról, amelyet az ember kisugároz a térbe, amikor a pénzre gondol. M5 aggregátum. De azt mondta, a többit majd elmondják... Itt. Ha érdemesnek találnak rá. – Jaj, nem bírom – nyögött fel Istar. – Ha érdemesnek találnak rá. Kétszeres, háromszoros ellenırzés! Én nem titkolok senki elıl semmit. Ha tudni akarod, kérdezz. – A bablosz a „bablo” szóból származik? Istar kuncogni kezdett. Hallottam, hogy a spanyolfal mögött is fölnevetnek halkan a kislányok. – Nem – mondta Istar. – A bablosz nagyon régi szó. Lehetséges, hogy a legrégebbi, ami ránk hagyományozódott. Ugyanabból a tıbıl származik, mint a „Babilon”. És az akkád „babilu” szóból ered, amely azt jelenti, az „isten kapuja”. A bablosz szent ital, amely istenekké teszi a vámpírokat. – Ezért vannak nálunk ilyen nevek? – Igen. A babloszt néha vörös folyadéknak nevezik. Enlil viszont tudományosan fejezi ki magát: M6 aggregátumnak, vagyis a pénz utolsó megjelenési formájának nevezi. Ez az ember életerejének sőrítménye. – A babloszt isszák? – Inni a konyakot isszák. A babloszt szopják. Kevés van belıle. – Várjon csak – szóltam közbe. – Úgy látom, ez így elég zavaros. Enlil Maratovics azt mondta, hogy a vörös folyadék a korrekt megnevezése az emberi... – Vérnek – szakított félbe Istar. – Nekem mondhatod.

Nekem magamnak azonban már nehéz volt kimondanom ezt a szót. – Azt mondta, hogy a vámpírok akkor hagyták abba a vörös folyadék ivását, amikor kitenyésztették az embert, és arra kényszerítették, hogy pénzt termeljen. – Pontosan így van – mondta Istar. – De azért vámpírok vagyunk. Úgyhogy a vérrıl leszokni teljesen nem tudunk. Máskülönben elveszítjük az identitásunkat és a gyökereinket. Mert mi a pénz? A világ szimbolikus vére. Rajta nyugszik minden az embereknél is, nálunk is. Csak másképpen, mert mi a valóságban élünk, az emberek pedig az illúziók világában. – És miért? Talán mindannyian olyan ostobák? – Nem, nem ostobák. Egyszerően csak ilyen az élet. Az ember azért születik a világra, hogy a glamour-koncentrátumból babloszt hozzon létre. A különbözı századokban ezt különféleképpen nevezik meg, az emberi élet képlete azonban sok ezer év óta nem változik. – És mi ez a képlet? – „Illúzió – pénz – illúzió”. Tudod, mi az embernek mint biológiai fajnak a legfıbb sajátossága? Az emberek mindig azok után a látomások után futnak, amelyek a fejükben születnek meg. De valamilyen oknál fogva nem a fejükön belül kergetik ezeket a látomásokat, ahol megszületnek, hanem a valós fizikai világban, amelyre a látomások rárakódnak. Aztán amikor a látomások szertefoszlanak, az ember megáll, és azt mondja: ó, anyám, mi volt ez? Hol vagyok, és mi végre vagyok, és hogyan tovább? És ez nemcsak az egyes emberrel esik meg rendszeresen, hanem egész civilizációkkal is. Illúziók közepette élni az ember számára ugyanolyan természetes, mint a tücsöknek a főben ülni. Mert éppen az emberi illúziókból készül a mi babloszunk... Na, jól rátalált erre a tücsökre, gondoltam. Mindenesetre volt abban valami fárasztó, hogy az idısebb vámpírok állandóan megpróbáltak velem egy számomra is érthetı nyelven társalogni. – És mit jelent az, hogy a valóságban élni? – kérdeztem. – Ezt Drakula gróf fogalmazta meg kiválóan. İ azt mondta: „az image semmi, a vágy minden”. – És a vámpíroknak szintén megvan a sorsképletük? – Igen. „Vörös folyadék – pénz – vörös folyadék”. Ha megfeledkezünk a politkorrektségrıl, ez azt jelenti, hogy „vér – pénz – bablosz”. A képletben a vörös folyadék emberi, de a bablosz már nem. – És miért nevezik „vörös folyadéknak” a babloszt is meg az emberi... Na, érti, ugye? – Azért – felelte Istar –, mert a dialektikai spirál különbözı meneteiben ez egy és ugyanazt jelenti. Nemcsak színét tekintve, hanem tartalmát is. Úgy, mint például a sör és a konyak... Amikor kimondta a „konyak” szót, odapillantott az asztalra, aztán rám, végül kacsintott egyet. Igyekeztem nem összekoccantani az üveget és a poharat, kitöltöttem a maradék Henessy XO-t, és beleöntöttem a fej szájába. Megint ügyesen a pohár alá bukott, és a padlóra nem került egy csepp sem. Nem volt egészen világos, hová kerül a megivott konyak. Úgy látszik, Istar nyakában lehetett valami begyféle. Az alkohol eddigre megtette a hatását. Istar arca kipirult, és füle tövénél megláttam a plasztikai mőtétek eddig észrevétlenül maradt vonalait. A spanyolfal mögött jelentıségteljesen köhécselni kezdett a láthatatlan lány. Elhatároztam, hogy nem adok Istarnak több alkoholt. – A különbség azonban ennek a lényegi dolognak a koncentrációjában van – folytatta Istar. – Az emberben ötliternyi vörös folyadék van. Babloszt viszont egész életében nem lehet belıle többet, mint egy centilitert nyerni. Érted? Rábólintottam. – És az amerikai fehér protestáns is csak egy centilitert ad. A mi ruszkijaink jóval kevesebbet... Megkínálunk, jó? Hé, kislányok, van itthon babloszunk? – Nincs – hallatszott a spanyolfal mögül a lányhang.

– Hát igen – mondta Istar. – A csizmadiának is lyukas a csizmája. Én magam csinálom, és éppen nekem nincs belıle. – És hogyan csinálja? – Az egész technológiát tudni akarod? Be akarsz bújni a szoknyám alá? A bablosz az én tejem... Úgy látszik, megint nem sikerült terjesen elrejtenem az érzelmeimet. Istar elnevette magát. Beharaptam a szám szélét, és komoly, tiszteletteljes arckifejezést mímeltem. Ez még jobban felvidította. – De hiszen Enlil odaadta neked azt az egydollároson lévı rajzot. – Azt, amelyiken ott van a piramis és a szem. Hát ez a gyártási technológia. És egyúttal az én allegorikus portrém is. Na nem személyesen az enyém, hanem bármelyik ország bármelyik Istárjáé... – Maga szimpatikusabb – szúrtam közbe. – Köszönöm. A piramis az istennı teste, amelyben a bablosz kondenzálódik. A háromszögben lévı szem pedig a cserélhetı fejet jelenti, amely lehetıvé teszi, hogy felújítsuk az emberekkel a kapcsolatot, és láthassuk ıket a világukban lezajló bármilyen katasztrófa vagy változás után is. Bármilyen „a földet sarkából kidöntjük” után. A szem külön áll a piramistól, ezért a vámpíroknak nem fontos, miben fognak hinni az emberek száz év múlva, és milyen papírok járják majd a világukban: dollárok-e vagy dinárok. Olyanok vagyunk, mint a mélyvízi halak. Nem félünk a felszínen pusztító szélviharoktól. Azok minket nem érintenek. – Értem – válaszoltam. – Ami pedig azt illeti, hogy én szimpatiku-sabb vagyok... Hát, nem tudsz te alakoskodni. Mulatságos vagy... Különben köszönöm a frizurámra vonatkozó gondolatokat. Figyelembe fogom venni... Semmit sem mondtam neki a frizurájáról, de megértettem, hogy az elsı benyomások már rögzülni tudtak a vörös folyadékomban. – Bocsásson meg, kérem – mondtam zavartan. – Nem sértıdöm meg, nem vagyok hülye. Minden rendben van. Egyszerően csak én is unatkozom. Hiszen tévét is kell néznem, újságot is olvasnom, most meg még itt van ez az Internet is. Hogy ott mennyi mindent reklámoznak! És milyen ügyesen – azt mondják: mert megérdemled! Ne kételkedj... Istar elnevette magát, én pedig rájöttem, hogy teljesen berúgott. – Nem is kételkedem – folytatta aztán. – Persze hogy megérdemlem, ha már egyszer az egész Geschäft az én vállamon van. De hát csak nem vehetek repülıgépet. Vagy jachtot... Vagyis hát vehetnék éppen, de mit kezdek vele aztán? Pedig micsoda jacht... Láttam az elıbb egy reklámot. Az egyik magazinban, itt van, ni... Az asztal felé biccentett. Az asztal szélén heverı színes magazin a közepénél volt kinyitva, benne egy hatalmas, színes fotóval. Egy menyasszony, tiszta fehérben, állt az esküvıi limuzin mellett, és arcát egy csokor orgonába nyomta. Az autók sora türelmesen várt; a gondolataiba mélyedt vılegény a bajszát pödörgette a nyitott kocsiajtóban. A fényképész mesterien elkapta egy szembejövı kisautóban ülı nı irigykedı pillantását. A fotó alatt a következı szöveg állt: „OKszinyja intim betét. Tiszta, száraz érzés!” Csak ekkor értettem meg teljesen Enlil Maratovics szavait a „bush”-ról, ami nincs. A viccet otrombának és kegyetlennek éreztem. – Én még ezt a tiszta, száraz érzést se tudom megvenni magamnak – mondta Istar. – Tudod, ahogy a dalban is van: „Célunk a gyızelem, semmi más, bármi áron, de gyızni, gyızni, kúszva bár, ha kell...” A frontkatonák azt mondják, ennek nem az az értelme, hogy sok pénzük van, hanem az, hogy nincsen már lábuk. így vagyok én is. Megcsináltathatom a frizurámat. A sminkemet is. Aggathatok függıt is a fülembe. De ennyi. És ne nevess rajtam, hülye vénasszonyon. Szégyellni kezdtem magam. És sajnálni kezdtem Istart. Hála istennek, hogy a faceliftet már

csak a harapás után vettem észre. Csak hadd gondolja, hogy jól megcsinálták neki. Csipogni kezdett a mobilja. – Tessék – szólt bele Istar. Egy férfihang halk vartyogása hallatszott az Istar fülében lévı fülhallgatóból. – Nálam van – mondta Istar. – Igen, beszélgetünk. .. Rendes fiú, tényleg rendes. Ha felnı, kinevezem a helyedre, te vén szivar, érted? Mi, beszartál? Ha-ha-ha... A fülhallgató megint vartyogni kezdett. – Na jól van – egyezett bele valamibe Istar. – Csak hadd menjen, ha már így van. Rám emelte a tekintetét. – Enlil volt. Azt mondja, ideje fölmenned. – És hogy jutok fel? – Lifttel. – És hol van a lift? Istar a fal felé intett. Csak most értettem meg, hogy ennek a szobának nincs másik kijárata: a galéria utolsó szobájában voltunk. Ott, ahová Istar mutatott, nem a következı oltáros szoba bejárata volt, hanem a liftajtó. – Jobb lett volna lefelé is azon jönni – mondtam. – így majdnem megfulladtam. – Lefelé nem tudsz jönni vele. Csak felfelé. És azt is csak akkor, ha szerencséd van. Ennyi, elköszönök tıled. Mindjárt homály leszek. – Valami baj van? – kérdeztem ijedten. – Mindjárt megered a bablosz. Én meg úgy berúgtam... Belegabalyodok a szárnyaimba... Menj! Vagyis ne, gyere inkább ide... Arra gondoltam, hogy talán megint meg akar harapni. – Megint meg akar...? – Nem – válaszolta. – Na, gyere már, ne félj... Egészen közel léptem hozzá. – Hajolj le, és csukd be a szemed. Amint teljesítettem a kérését, homlokon csapott valami nedves dolog, mintha csak postabélyegzıt nyomtak volna rá. – Na, ennyi. – Viszontlátásra – mondtam, és elindultam a lift felé. Amint beléptem, Istar felé fordultam. – És még valami – szólt utánam, miközben mereven nézett rám. – Hérával kapcsolatban. Legyél vele óvatosabb. Sok évvel ezelıtt Enlilnek volt egy hozzá hasonló barátnıje. Ment az etye-petye, szusit ettek, lopták a napot. De az ágyig nem jutottak el. Kérdeztem egyszer tıle, hogy miért nem. És tudod, mit mondott? „Ha nem kérsz meg egy fekete mambát, hogy marjon meg, hosszú éveken át élvezheted a melegét...” Akkor azt gondoltam, hogy Enlil hővös, közönyös és cinikus alak. Most viszont már tudom: éppen ezért él még most is... Meg akartam kérdezni, hogy jön ide Héra, de már nem volt rá idım: a liftajtó becsukódott, és a lift elindult felfelé. Amint a polírozott acélajtóban megnéztem a tükörképemet, homlokomon Istar ajkának vörös rózsához hasonló nyomát pillantottam meg.

ACHILLES STRIKES BACK Enlil Maratovics a liftnél várt. – Pont jókor érkeztél – mondta, és a homlokomra nézett. – Már zajlik a sorshúzás. – A sorshúzás? – Igen. Kiválasztanak neked egy kaldeust a kóstoláshoz. – Ki választja ki? – Ezt mindig maguk végzik el, ebbe mi nem avatkozunk bele. Saját rituáléjuk van, méghozzá elég szép. Papírra írott nevek, vörös cilinder... Majd meglátod. Elmentünk a dolgozószobája mellett, és megálltunk az elıtt az ajtó elıtt, amely a kerek terembe vezetett. Rajtunk kívül senki sem volt a folyosón. – Itt fogunk várni – mondta Enlil Maratovics. – Amikor a sorshúzás véget ér, ki fognak jönni hozzánk. – Le szeretném törölni a homlokomat. Kellene egy szalvéta. – Semmi esetre se tedd. Istar csókja a belépıjegyed az új életbe. Mindenkinek látnia kell. – Nem semmi hely egy belépıjegy számára – válaszoltam. – A legmegfelelıbb. A diszkókban is azért nyomnak az emberek bırére mindenféle színes pecséteket, hogy ne pazarolják a papírt? Itt ugyanaz a helyzet... Ingyen italra jogosít fel, hehe... – Enlil Maratovics – szóltam –, ha már az italról ejtett szót. Mikor fogok babloszt kapni? Enlil Maratovics hitetlenkedve, sıt szinte megvetıen nézett rám. – Úgy véled, készen állsz a szolgálatra? Felvidított ez a kérdés. Na persze, gondoltam. A vámpírok csak egy újabb szolganép, kitalálhattam volna. Hangosan azonban mást mondtam: – Miért is ne. Maga Istar Boriszovna is meg akart kínálni vele. Csak nem volt otthon neki. Enlil Maratovics elnevette magát. – Ráma – mondta aztán –, Istar csak tréfálni szokott ezzel. Sıt mi több, nem is tudom, hogyan viszonyuljak a könnyelmőségedhez. A mi világunkban semmi sem olyan egyszerő, mint képzeled. – Miért, milyen nehézségek vannak benne? – Mindjárt megtudod. Van nálad halálcukorka? – Minek lenne? – rezzentem fel. – Van vagy nincs? Tagadólag megráztam a fejem. Enlil Maratovics arcáról eltőnt a mosoly. – Mondta neked, Loki, hogy egy vámpír sosem megy el otthonról halálcukorka nélkül? – Mondta. Csak... – Ne is próbálj magyarázkodni. Büntetésképpen ezért a megbocsáthatatlan, ismétlem, felettébb megbocsáthatatlan feledékenységért megérdemelnéd, hogy üres kézzel küldjelek a kóstolásra. Leckét kapnál egy életre. Csak azért nem teszem meg, mert az, ami történni fog, egész társadalmunk számára nagy jelentıséggel bír. És kockáztatni nem akarunk... Enlil Maratovics kezébıl elıkerült egy halálcukorka, csillogó zöld papírban, aranyszínő zárszalaggal. Ilyet még nem láttam. – Azonnal kapd be! – parancsolt rám. – Mert még ezt is képes vagy elveszíteni. Kibontottam a cukorkát, és lenyeltem. – És ez most minek? – Be kell hatolnod az egyik kaldeus lelkébe, és fel kell tárnod az összegyőltek elıtt a legféltettebb titkát. Ha megtetted, veszélynek leszel kitéve. – Miért? – Mert ilyen a kaldeusok lelke. Ha a közönségnek elkezded mesélni, amit az alanyod a leginkább szégyell, valószínőleg megpróbálja betapasztani a szádat. Talán meg is akar ölni.

És halálcukorka nélkül akkor nem éreznéd jól magad. – Várjon csak – szóltam ijedten –, errıl nem volt szó! Azt mondta, csak egyszerő kóstolás lesz... – Tényleg egy egyszerő kóstolás lesz. Csakhogy a megharapott alany érzelmi reakciója az esemény valódiságának egyetlen minıségbiztosítása. Ez így volt mindig, és most is így van. Ezért szedj ki belıle minden pikáns dolgot, érted? Szedd ki belıle azt, amit a lelke legmélyére rejtett, és amit a leginkább szégyell. De készülj fel, hogy megpróbál majd megállítani. – És ha véletlenül sikerül neki? – Berezeltél? – Igen – ismertem be. – Akkor most színt kell vallanod, ki is vagy valójában – mondta Enlil Maratovics. – Beszarov Beszarovics, vagy Szúnyog vitéz? – Hogy kicsoda? – Szúnyog vitéz. Ezt szokták mondani arra, aki nem egyszerően csak vámpír, hanem igazi férfi is. Szóval, akkor ki vagy? Beszarov Beszarovics semmiképpen sem akartam lenni. – Szúnyog vitéz – válaszoltam határozottan. – Bizonyítsd be. Mindenekelıtt magadnak. És egyúttal mindenki másnak is. Egyszerőbb, mint gondolnád. Mitıl félsz? Neked van halálcukorkád, a kaldeusnak viszont nem lesz. – És jó az, amit adott? – kérdeztem izgatottan. – Nem járt le a szavatossága? – Majd meglátjuk – mosolyodott el Enlil Maratovics. Mivel eszembe jutott, hogy össze kell szednem a harci bátorságom, végrehajtottam az elıírt be– és kilégzési technikát, és egész testemben azonnal ugrándozó könnyedséget éreztem. Minden olyan volt, mint Loki óráin, valami azonban az újdonság erejével és váratlanul hatott: érzékeltem, mi történik a hátam mögött. Éreztem a folyosó körvonalait, a falak és a padló felületeit, minden egyenetlenségükkel együtt – mintha mindezt a tarkómon lévı halszemmel láttam volna. Beleszédültem. A terem ajtaja kinyílt, és a folyosón megjelent Marduk Szemjonovics és Loki. Külsejükön látszott: valami váratlan dolog történt. – Nos, kit választottak? – kérdezte Enlil Maratovics. – Ez nem semmi – mondta Marduk Szemjonovics. – Szemnyukovot választották. A miniszterhelyettest. – Na, bazmeg – dörmögte Enlil Maratovics –, már csak ez hiányzott. – Ebbe jól beletrafáltak... – Mi történt? – kérdeztem ijedten. – Na hát – kezdte Enlil Maratovics –, add vissza a cukorkát... A, már megetted?... He-hehe, ne félj, ne félj. Csak viccelek. Figyelj, ne verd agyon egészen, rendben? Mert akkor nagy veszteség ér bennünket. A Hattyúk tavá-t persze nem fogják leadni a tévében, de mégiscsak tekintélyes emberrıl van szó. – Senkit sincs szándékomban agyonverni. Csak én maradjak életben. – Pedig elvileg akár meg is ölhetnéd – folytatta Enlil Maratovics. – De csak ha szépen csinálod. Aztán majd elkönyveljük, mint autóbalesetet... És az ajtó felé lökdösött, ahonnan beszélgetés és zene hangjai szőrıdtek ki. Enlil Maratovics érintése lágy és barátságos volt, én azonban olyan gladiátornak éreztem magam, akit korbáccsal hajtanak be az arénába. A terem eközben megváltozott: most villanyfény világította be, és valóban egy cirkuszi arénára emlékeztetett. Az állófogadás asztalait a fal mellé tolták. A kaldeusok a középsı, üres térség körül tolongtak, élı kört alkottak. Most többen voltak: sokan, nyilván valami arisztokratizmusból, csak a második részre érkeztek. A tömegben idınként emberi arcok bukkantak fel. İk vámpírok voltak. Biztatóan mosolyogtak rám az arany egykedvőséggel

csillogó álarcok között. Némely kaldeus furcsa öltözékben jelent meg: valami bolyhos szoknyában, ami vagy tollakból, vagy hosszú szırő birkagyapjúból készült. Csak néhányan voltak, de mindegyikük kitőnt nagyszerő fizikai állapotával: úgy látszik, ez volt a kaldeus fitness-hısök elegáns viselete. Az egyik ilyen félmeztelen Herkules, karját a mellén összefonva, a terem kiürített közepén állt. Fémarcán könyörtelen villanyfénycsillámok játszottak. Egész felsıteste csupa szırös, kidomborodó izomkötegekbıl állt; szolid sörhasa némiképp elrontotta ugyan testalkata harmóniáját, ugyanakkor félelmetes jelleget is kölcsönzött neki. Arra gondoltam, hogy ha a hunok vagy a vandálok hagytak volna maguk után szobrokat, nyilván valami hasonló testalkatú emberekrıl mintázták volna ıket. Mellkasának sőrő, fekete bozótjában több amulett is lógott egy nyakláncon: kis totemállatok és madarak. Ha addig nem fogtam volna fel a pillanat jelentıségét, a rám meredı vámpírtekintetek akkor is ráébresztettek volna. Egyik oldalon ott volt a mi törékeny világunk, amelyet csak az évszázados elıítélet meg a halálcukorka védett, a másikon pedig a könyörtelen emberi csorda... Minden eshetıségre számítva úgy döntöttem, ismét összeszedem a harci szellememet. Miután elvégeztem az elıírásos be– és kilégzéseket, odamentem a félmeztelen kaldeushoz, katonás szigorúsággal felé biccentettem, és azt mondtam neki: – Üdvözlöm. Mint nyilván tudja, mi ma itt, hogy úgy mondjam, ö-ö-ö... tandemben fogunk fellépni. Talán össze kellene ismerkednünk. Az én nevem Rama. Es a magáé? Csak a családi nevét ismerem. Az álarc felém fordult. – Azt hiszem – mondta –, ezt neked kell kiderítened. Vagy talán nem? – Vagyis nem lesz ellenére, ha én magát... – De ellenemre lesz – szögezte le határozottan az álarc. A teremben felnevettek. – Ebben az esetben erıszakot kell alkalmaznom. Természetesen szigorúan csak a szükséges mértékben. – Na lássuk – felelte Szemnyukov –, hogyan is néz az ki. Tettem felé egy lépést, mire ı hanyagul bokszalapállást vett fel. Egyetlen ökölcsapással leteríthetett volna, ezért úgy döntöttem, nem kockáztatok, és nem megyek hozzá szembıl túl közel. Elhatároztam, hogy hátulról fogom megközelíteni. Belesajdultak az izmaim, de valóban szépre sikeredett, ahogyan Enlil Maratovics megrendelte. A mozdulatsorhoz, amely a kívánt helyre juttatott, nem kellett egy másodpercnél több. Viszont nagyon hosszú másodperc volt, annyira, hogy számomra egy egész tornagyakorlattal felért. Elıször tettem egy lassú és bizonytalan lépést felé. Erre ı csúfondárosan széttárta a karját, mintha csak meg akart volna ölelni. És ekkor elırelendültem. Még fel sem fogta, hogy elmozdultam a helyemrıl, amikor én már átbújtam a karja alatt. Mire észrevette, hogy elmozdultam, nekem már arra is jutott idım, hogy mögé kerülve, mintegy a tükörképeként, megismételjem csúfolódó mozdulatát: hátamat nekivetettem a hátának, és széttártam a karomat. İ csak ekkor kezdett megfordulni. Ekkor viszont, azt kockáztatva, hogy kitekeredik a nyakam, egyszerre mintegy lomha, ugyanakkor hihetetlenül gyors mozdulattal hátrafordítottam a fejemet, és összekoccantottam a fogaimat. Minden álszerénység nélkül mondhatom, filmbe illı jelenet volt, sıt, még gyorsított felvételnek is alkalmas lett volna. Mire Szemnyukov hátrafordult, én már ütıtávolságon kívül voltam. Úgyhogy már felé se fordultam. Amikor azonban tett felém egy lépést, oda se nézve, egyetlen kézmozdulattal megállítottam. – Állj – vetettem oda –, állj ! – Már mindenen túl vagyunk, Ivan Grigorjevics. Már

megmartam. A szerepünk most felcserélıdik. Nekem most provokálnom kell magát, magának pedig minden erejével ellen kell állnia. – Az egész terem tudja, hogy Ivan Grigorjevicsnek hívnak – válaszolta Szemnyukov. Cuppantottam néhányat az ajkammal (ezt a színpadi hatás kedvéért tettem, meg talán azért is, hogy utánozzam az idısebb vámpírokat), majd azt mondtam: – Gentlemanekhez illı ajánlatot teszek. Közvetlenül a lába elıtt húzódik egy vastag, sötét színő vonal: arra a rajzolatra gondolok, amelyik a padlót díszíti. Látja? Én magam nem láttam ezt a vonalat, de pontosan tudtam, hol húzódik, mintha a fejemben lévı navigációs rendszer minden számítást pontosan elvégzett volna. Enlil Maratovicsnak egészen biztos valami különleges, parancsnoki halálcukorkája volt. – Úgy fogjuk tekinteni – folytattam –, hogy vesztett, ha átlépi ezt a vonalat. Rendben? – És mire nekem ez a gentlemanekhez illı megállapodás? – kérdezte Szemnyukov. – Arra, hogy legalább egy rövid ideig gentleman lehessen. – Érdekes – mondta udvariasan Szemnyukov –, hát jól van, tegyünk egy próbát. Ereztem, amint hátralépett egyet. Összevontam a szemöldökömet, arcomra a teljes összpontosítás kifejezését erıltettem. így telt el vagy egy perc, és a teremben tökéletes csend állt be. Ekkor megszólaltam: – Tehát, mit is mondjak a maga lelkérıl, Ivan Grigorjevics? Ismerjük azt a véleményt, miszerint a legaljasabb emberben is fellelhetı valami jó. Azért hallgattam ilyen sokáig, mert magában is meg akartam keresni ezt a jót... De sajnos... Magának mindössze két olyan vonása van, amitıl valamelyest emberinek látszik: az egyik az, hogy pederaszta, a másik pedig az, hogy a MOSZAD ügynöke. Minden egyéb kimondhatatlanul rettenetes. Olyannyira rettenetes, hogy még én, egy profi vámpír is magamon kívül vagyok tıle. Márpedig higgye el, láttam én már mélységeket... Szemnyukov csak hallgatott. A teremben feszült csend uralkodott. – Tudjuk, Ráma, hogy láttad a mélységeket – szólalt meg a hátam mögött Enlil Maratovics. – Azokat itt mindenki látta. Igyekezzél nem fellengzısen beszélni. Ezt az ostobaságot mindenki tudja, és ebben nincs semmi kompromittáló. – Nem is azért hozom fel ezeket az információkat, mintha kompromittálni akarnám velük – válaszoltam. – Éppen ellenkezıleg. Ha szeretnék hallani ennek a léleknek legmocskosabb, legborzasztóbb, legszégyenteljesebb és legbetegesebb titkát, akkor bocsássanak meg... Elhagynám az úr magánéletének részleteit, hallgatok a pénzügyi tisztességtelenségérıl és a patologikus hazudozásairól, mivel maga Ivan Grigorjevics nem restelkedik a fölsoroltak miatt, sıt, úgy véli, hogy e tulajdonságok dinamikus, modern emberré teszik. És ebben sajnos még igaza is van. Van azonban valami, amit Ivan Grigorjevics szégyell. Van valami, amit valóban mélyen rejteget... Vagy inkább ne mondjam? Éreztem, hogy sőrősödik a teremben a feszültség. – De nyilván mégiscsak el kell mondanom – vontam le a következtetést. – Tehát. Ivan Grigorjevics több pénzügyi nagyágyúval és jelentıs üzletemberrel is haveri viszonyban áll – néhányan közülük itt is jelen vannak. Mindannyian nagyon gazdagok. Ivan Grigorjevicset is úgy ismerik, mint jelentıs üzletembert, aki a biznisze irányításával ideiglenesen egy ügyvédi irodát bízott meg, mivel hısünk már több éve állami szolgálatban áll... Éreztem, hogy Szemnyukov rázza a fejét, mintha csak tagadni próbálna valamit. Elhallgattam, hogy válaszolhasson, ha akar. De nem szólalt meg. – Tehát, uraim – folytattam. – Ivan Grigorjevics legszégyenteljesebb, legsötétebb és legmocskosabb titka az, hogy a megbízott vezetés, a részvények és az ügyvédek – mindez csak porhintés, és semmiféle valós biznisze nincs. Csak néhány Patyomkin-cége van, amelyek bejegyzett székhelybıl, cégnévbıl meg lógóból állnak. És ezekre a cégekre nem azért van szüksége, hogy üzleti machinációkat hajtson végre, hanem azért, hogy úgy tegyen, mintha efféle machinációkkal foglalkozna. Mellesleg, uraim, volna itt egy érdekes megfigyelés is:

Ivan Grigorjevics példáján világosan meg lehet fogalmazni, hol húzódik manapság a határ a gazdag és a szegény ember között. A gazdag ember következetesen úgy tesz, mintha sokkal kevesebb pénze volna, mint valójában. A szegény ember pedig úgy, mintha sokkal több lenne, mint valójában. Ebben az értelemben Ivan Grigorjevics kétségtelenül szegény ember, és a szegénységét mindennél jobban szégyelli, habár sok honfitársunk nagyon is gazdagnak gondolná. Ivan Grigorjevics sokféle módját kigondolta annak, miként leplezze helyzete valódi állását: még olyan, triviálisnak éppen nem mondható dolgot is, mint egy offshore Patyomkincég. Valójában azonban kenıpénzekbıl él, mint bármelyik középszerő csinovnyik. És bár ezek elég nagy összegő kenıpénzek, ennyi mégsem elég neki. Mert az az életforma, amelyet Ivan Grigorjevics visz, egyáltalán nem olcsó. És hát persze semmiképpen sem tudja tartani a versenyt azokkal, akikkel együtt mulatozik Davosban vagy Courchevel-ben... Hát ennyi. – Én ezt tudtam – szólalt meg egy férfihang a kaldeusok csoportjában. – Én viszont nem – válaszolt rá egy másik. – Én sem – mondta egy harmadik. Ivan Grigorjevics átlépte a padlón kijelölt határvonalat. Úgy tetszik, ezt ı maga nem vette észre, de a végzetes lépést sokan látták, és a teremben kiabálni kezdtek, hogy „átlépte, átlépte!” meg hogy „vesztett!”, mintha csak valami tévévetélkedı felvételén lettünk volna. Ivan Grigorjevics beletörıdın bólintott, mintegy elismerve a vereségét, aztán ököllel nekem rontott. Mindezt nem láttam, de éreztem. Ütése a tarkómra irányult. Elhúztam a fejem, Ivan Grigorjevics ökle pedig a hátam mögül elzúgott a fülem mellett. Csuklóján megpillantottam karórájának számlapját, rajta a Vacherone Constan-tine kettıs keresztjével. A legkülönösebb az volt, hogy ezek az események a fizikai világban igen lassan játszódtak le, a gondolataim viszont a szokásos tempóban haladtak. „Miért a kettıs kereszt?” – gondoltam, és magamra parancsoltam, hogy ne hagyjam elterelıdni a figyelmemet. Eszembe jutott az a tanács, amelyet Hektor adott a párbaj elıtt Parisnak a Trója címő filmben: „csak a kardjára gondolj, meg a magadéra”. A kardok helyébe azonban azonnal pszichoanalitikus díványokat képzeltem. Micsoda undorító dolog ez a diskurzus... Minden, ami ezután következett, a reális idıben gyakorlatilag egyetlen pillanat alatt zajlott le, a szubjektív idımérım szerint viszont körülbelül olyan hosszú ideig tartott, mint mondjuk megcsinálni egy szendvicset, vagy kicserélni az elemet egy zseblámpában. Mielıtt Ivan Grigorjevics elért volna arra a helyre, ahol én álltam, oldalra ugrottam, a levegıben elırehajoltam, és amikor ez a hústorony elhaladt mellettem, elkaptam a vállát, és hagytam, hogy a lendületével maga után húzzon. Úgy suhantunk tova a térben, mint egy mőkorcsolya páros. Túlságosan nagydarab volt ahhoz, hogy puszta kézzel üssem. Valami súlyos, ha lehet, fémtárgyra volt szükségem. Az álarca volt az egyetlen ilyen tárgy elérhetı közelségben. Letéptem róla, meglendítettem, és ezzel a kifejezéstelen aranyarccal fejbe csaptam. Az ütést követıen azonnal elengedtem a vállát, és így szétváltunk. Az álarc a kezemben maradt. Semmi különös nem volt ebben az egészben, csupán az ízületeim fájtak a rántástól és a megerıltetéstıl. Miután földet értem, ı még tett néhány lépést, aztán arccal a földre zuhant (arra gondoltam, talán a szégyen elıl akar oly módon menekülni, hogy ájultnak tetteti magát). Úgy látszik, Hektor nem véletlenül jutott az eszembe. A jelenet olyannyira emlékeztetett a Trójá-nak arra a jelenetére, amelyikben Brad Pitt megöli a thesszáliai óriást, hogy nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és még egy kicsit Akhilleuszt játszottam. Közelebb léptem a kaldeusok tömegéhez, arcomra szorítottam Ivan Grigorjevics álarcát, végignéztem rajtuk, és hangosan elismételtem Brad Pitt szavait: – Is there no one else? A válasz, mint a filmben is, hallgatás volt. Az álarc azonban kényelmetlen volt: nyomta az orromat. Miután levettem, megláttam,

hogy az aranyorr be van horpadva, mintha csak kalapáccsal vertek volna rá. Lehet, hogy Ivan Grigorjevics nem is tettette magát. – Ráma – szólt oda halkan Enlil Maratovics –, nem kell túllıni a célon. Mindent csak mértékkel... Aztán a pódium felé fordult, tapsolt egyet, és kiadta az utasítást: – Zenét! A zene feloldotta a teremben uralkodó dermedtséget. Ivan Grigorjevicshez odament néhány kaldeus, fölé hajoltak, felemelték, és a kijárat felé vonszolták. Amint megláttam, hogy rakosgatja a lábait, megnyugodtam. A kaldeusok magukhoz tértek: szétoszlottak a teremben, italt vettek magukhoz, beszédbe elegyedtek egymással. Engem kerültek. Alltam középen egymagamban, kezemben az álarccal, és nem tudtam, mitévı legyek. Enlil Maratovics szigorú pillantásokat vetett rám, aztán intett, hogy menjek oda hozzá. Biztos voltam benne, hogy letolást fogok kapni. De tévedtem. – Nagyon jól van – mondta csöndesen, miközben összevonta a szemöldökét. – Ezzel a szaralakkal csak így lehet bánni. Ügyes vagy. Úgy rájuk ijesztettél, hogy majd' beszartak. Lám, mit tesznek a fiatal izmok, én ezt már nem tudnám megcsinálni. – Hogyhogy csak az izmok? – sértıdtem meg rá. – Szerintem döntı szerepet ebben az intellektus játszott. Enlil Maratovics úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a megjegyzésemet. – De ez még nem minden – folytatta. – Most igyekezz azon, hogy elnyerd a tetszésüket. Vegyél részt a beszélgetéseikben. Ε szavakat kísérve megfenyegetett az ujjával. Kívülrıl a beszélgetésünk úgy hatott, mintha a szigorú apa éppen megfeddné elkanászodott fiacskáját. Mulatságos volt, hogy a gesztusai mennyire nem feleltek meg a szavainak. – Legyek bálkirálynı? – kérdeztem. – Azért levetkıznöd nem kell – felelte Enlil Maratovics. – És láncon tartott pudli sem lesz. Elég, ha összeismerkedsz a legtekintélyesebb vendégekkel, csak azért, hogy személyesen is ismerjenek. Gyerünk, bemutatlak nekik. És mindenkinek vedd elı a legszélesebb mosolyod: hadd higgyék, hogy hidegvérő, képmutató gazember vagy.

Α BIRODALOM KATONÁI Enlil Maratovics három, a közelünkben beszélgetı kaldeus felé lökött, és ı is elindult utánam. Amikor közelebb értünk, abbahagyták a beszélgetést, és ránk meredtek. Enlil Maratovics nyugtatólag elırenyújtotta a kezét, és szétnyitotta a tenyerét. Azonnal rájöttem ennek az ısi mozdulatnak az értelmére: azt közli a beszédpartnerrel, hogy a közeledı kezében nincs sem kés, sem kı. – Ennyi volt – mondta Enlil Maratovics –, ma már nem harapunk meg senkit. A fiút pedig jól leszidtam a pimaszságáért. – Semmi baj, semmi baj – válaszolta a szélen álló kaldeus, egy görnyedt hátú, alacsony férfi, aki szürke, apró virágmintás anyagból készült khlamüszt viselt. – Köszönjük a szórakoztató mősort. – İ Kaldavaskin professzor – mondta hozzám fordulva Enlil Maratovics. – A diskurzus fınöke. Kétségtelenül ez a legfelelısségtelje-sebb poszt a kaldeus közösségben. Aztán Kaldavaskin felé fordult. – İ pedig, mint már tudják, Második Ráma. Kérem, fogadják szeretettel. – Szeretjük, szeretjük – hunyorgott rám öreges, kék szemével Kaldavaskin –, csak rá ne unjon. Úgy hallottam, kiváló vagy a diskurzusban. A szó hangsúlyozásából az derült ki, hogy igazi profival van dolgom. – Nem is hogy annyira kitőnı – válaszoltam –, inkább csak a diskurzussal határozottan jobban boldogultam, mint a glamourral. – Örömmel hallom, hogy ilyesmi még elıfordul az Ötödik Birodalomban. Általában fordítva szokott lenni. – Az Ötödik Birodalomban? – csodálkoztam. – Az meg micsoda? – Jehova nem magyarázta el? – csodálkozott válaszképpen Kaldavaskin is. Arra gondoltam, lehet, hogy csak nem emlékszem rá, és megvontam a vállam. – Ez az anonim diktatúra világuralma, amelyet azért nevezünk ötödiknek, hogy ne keverjék össze a náci Harmadik Birodalommal meg a globalizáció Negyedik Rómájával. Ez a diktatúra, mint te is tudod, csak az emberek számára anonim. Valójában azonban ez a Vampire Rule humánus korszaka, a vámpírok egyetemes birodalma, vagy ahogyan titkos, szimbolikus formában írni szoktuk, az Empire V. Tényleg nem szerepelt ez a tananyagotokban? – Volt valami ilyesmi – mondtam bizonytalanul. – Igen, igen... Baldr még azt is mondta, hogy az anonim diktatúra kultúrája a glamour. – Nem a kultúrája – javított ki Kaldavaskin, miközben felemelte a mutatóujját –, hanem az ideológiája. Az anonim diktatúra kultúrája a fejlett posztmodernizmus. Ezt tényleg nem vettük az órákon. – És az meg micsoda? – A fejlett posztmodernizmus a posztmodernizmusnak olyan fejlıdési szakasza, amelyben már nem támaszkodik többé a megelızı kulturális formációkra, hanem kizárólag a saját alapjaiból táplálkozik. Lila fogalmam sem volt róla, mirıl beszél Kaldavaskin. – Mit jelent ez? Kaldavaskin hunyorított néhányat az álarc mögül búzavirágszemével. – Pontosan az, amit ma bemutattál nekünk a beszéded alatt – felelte aztán. – A ti nemzedéketek már nem ismeri a klasszikus kulturális kódokat. Az Iliász, az Odüsszeia – mindez már elfeledett dolog. Eljött a tömegkultúrából vett idézetek korszaka, vagyis hogy idézetekké a korábbi átvételek és idézetek váltak, amelyek elszakadtak az eredetijüktıl, és amelyeket a felismerhetetlenségig elkoptattak. Az anonim diktatúra rezsimjének ez a legadekvátabb projekciója, és egyúttal a kaldeus kultúra leghatásosabb hozzájárulása a Fekete

Zaj létrehozásához. – A Fekete Zajéhoz? – kérdeztem vissza. – És az micsoda? – Ezt se vettétek? – lepıdött meg Kaldavas-Icin. – Mivel foglalkoztatok akkor? A Fekete Zaj a diskurzus válfajainak összessége. Más szavakkal, nem más, mint a fehér zaj, amelynek minden összetevıje átgondolt és megfizetett. Olyan jelek kötetlen és esetleges összessége, amelyek egyikében sincs semmi kötetlen és esetleges. így nevezzük azt az információs közeget, amely a modern embert körbeveszi. – És mire való ez? Becsapni az embereket? – Nem – felelte Kaldavaskin. – A Fekete Zaj célja nem a direkt megtévesztés, hanem inkább olyan információs háttér létrehozása, amely lehetetlenné teszi az igazság véletlenszerő megértését, mivel... Enlil Maratovics ekkor már a kaldeusok következı csoportja felé lökdösött, így nem hallhattam a mondat végét: csak bőntudatosan odamosolyogtam Kaldavaskinnak, és széttártam felé a karomat. Utunkba most egy kék khitónt viselı, alacsony, nıies külsejő kaldeus került, akinek gondosan manikőrözött, hosszú körmei voltak. Körötte aranymaszkos tisztelıinek tábora tolongott, nyilvánvalóan a sleppje. – Scsepkin-Kupernyik úr – mutatta be Enlil Maratovics. – A glamour fınöke. Kétségtelenül a legfontosabb poszt kaldeus barátaink körében. Már tudtam, hogy akárhány kaldeussal találkozunk is, mindegyik a legfontosabb posztot fogja betölteni. Scsepkin-Kupernyik méltóságteljesen meghajtotta maszkos fejét. – Mondja csak, Ráma – szólalt meg kellemes hangon –, elıfordulhat, hogy legalább magát sikerül kigyógyítanom a feketekórból? Hiszen még olyan fiatal. Van rá esély? Mindenki elnevette magát körülöttünk. Még Enlil Maratovics is. Pánik fogott el. Éppen az imént égtem le diskurzusból, amit általános vélemény szerint nem is tudtam olyan rosszul. A glamourral viszont mindig is problémáim voltak. Most aztán, gondoltam, végérvényesen szégyent vallok: arra, hogy mi lehet a „feketekór”, szintén nem emlékeztem. Megpróbáltam elıremenekülni. – Kinek feketekór – mondtam szigorúan –, kinek feketehalál... A nevetés abbamaradt. – Igen – mondta Scsepkin-Kupernyik –, ez érthetı, ki is vitatná. De miért van az, hogy maguk, vámpírok, a legfiatalabbak és legfrissebbek is, azonnal beöltöznek ezekbe a szénfekete cuccok-ba? Miért olyan nehéz rávenni magukat, hogy a totális feketeségnek ezt a diadalát egy másik színnek legalább valami kis elemével megbontsák? Tudja, milyen erıfeszítésembe került, hogy a barátja, Mitrász azt a vörös csokornyakkendıt felkösse? Végre felfogtam, mirıl is beszél. – Olyan nagyszerő, mélyenszántó glamour-oktatásuk van – folytatta Scsepkin-Kupernyik panaszos hangon. – Es mégis, emlékezetem szerint minden vámpírral mindig ugyanaz történik. Kezdetben kifogástalanul öltöznek, úgy, ahogy az elmélet megkívánja. Aztán elkezdıdik. Egy hónap, de maximum egy év múlva mindannyian belecsúsznak ebbe a reménytelen, sötét szakadékba... Amikor e szavakat kiejtette, körülöttünk egy pillanat alatt megfagyott a levegı. – Jaj – suttogta riadtan –, elnézést, ha valami olyat találtam mondani... Felfogtam, hogy ez esélyt ad arra, hogy jobb színben tüntessem fel magam. – Semmi gond, semmi gond – mondtam kedvesen –, ön nagyon éles elméjő beszédpartner, és nagyon jól van informálva. De komolyra fordítva a szót... Mi, vérszopók, valóban határozottan vonzódunk a noire-hoz. Elıször is azért, mert amint nyilván ön is tudja, ez a mi nemzeti színünk. Másodszor... Ön tényleg nem érti, miért történik meg velünk mindez? – A vörös folyadékomra esküszöm, hogy nem – válaszolta Scsepkin-Kupernyik. Úgy tetszett, roppant mód megkönnyebbült, hogy sikerült kikeverednie az elıbbi veszélyes

fordulatból. – Gondolja csak meg még egyszer. Mit csinálnak a vámpírok? – Irányítják a történelem alakulását? – kérdezte szolgalelkően Scsepkin-Kupernyik. – Nem csak azt. A vámpírok látják az önök sötét lelkét. Kezdetben, amikor a vámpír tanul, még ırzi magában a Nagy Bıregértıl Örökölt isteni tisztaságot, amely arra készteti, hogy higy-gyen az emberekben annak ellenére, amit napról napra megtud róluk. Ebben az idıszakban a vámpír gyakran felelıtlenül öltözködik. Egy bizonyos pillanattól kezdve azonban világossá válik számára, hogy fénysugár ebben a sötétségben nincs, és nem is lesz. És akkor a vámpír örökös gyászt kezd viselni az emberekért, és olyan fekete lesz, mint azok a szívek, amelyek naponta ellebegnek lelki szeme elıtt... – Bravó! – bömbölte mellettem Marduk Szem-jonovics. – Enlil, én ezt bevenném a diskurzusba. Scsepkin-Kupernyik valami pukedlifélét csinált, amely érzelmei sokféleségét lett volna hivatott kifejezni, és sleppjével együtt félreállt az utunkból. A következı csoport, amelyikhez Enlil Maratovics odavezetett, mindössze két kaldeus-ból állt, akik ráadásul hasonlítottak is egymásra. Mindketten idısek voltak, nem különösebben ápoltak, kövérek, szakállasok, csak az egyiknek vörös, a másiknak ıszes-szürkés szakáll meredezett az álarca alól. Az ısz szakállú, nekem legalábbis úgy tőnt, félig aludt. – Neki aztán tényleg érdekes foglalkozása van – mondta Enlil Maratovics, és a vörös szakállas kaldeusra mutatott. – Talán a legfontosabb a mai napon. Akár egy olasz drámában. Szamarcev úr, a fıprovokátor. – Fıprovokátor? – kérdeztem csodálkozva. – És ı mivel foglalkozik pontosan? – Tulajdonképpen ez abszolút gúnyos megnevezése a foglalkozásomnak – mondta mély basszushangon Szamarcev. – De hiszen ti, vámpírok szívesen gúnyolódtok a védtelen embereken. Mint ahogy arra szemtelenül emlékeztettél is az imént mindenkit... Meghökkentettek ezek a szavak. Szamarcev kivárt néhány másodpercet, aztán hasba bökött, és azt mondta: – Csak megmutatom, mivel is foglalkozom pontosan. Provokálok. Sikerült? És mindannyian vidáman felröhögtek. Én is nevetni kezdtem. Ahogy az egy provokátorhoz illik, Szamarcev elragadó volt. – Valójában én a jövı menedzsere vagyok – szólalt meg újra. – Hogy úgy mondjam, a holnap dizájnere. A foglalkozásomat pedig azért nevezik így, mert napjainkban a provokáció megszőnt a kalkuláció módszerének lenni, és a szervezés fı elvévé vált. – Nem értem. Hogy lehet a provokáció a kalkuláció módszere? – Nagyon egyszerően. Úgy, mint amikor ül a szamovár mellett öt eszer, és az „ellenséges szelek fúnak fölöttünk”-et énekeli. És van közöttük egy beépített provokátor, aki a többiekrıl részletes jelentést ír. – Aha. Értem. És hogyan tud a provokáció a szervezés módszere lenni? – Amikor a provokátor elsınek kezdi el énekelni az „ellenséges szelek”-et – válaszolta Szamarcev. – Hogy azoknak a regisztrálása, akik vele énekelnek, kezdettıl fogva megtörténjen. Ideális esetben még a forradalmi dalok szövegét is a mi kreatívjaink írják, hogy spontánul ne történjen semmi. – Értem – válaszoltam. Szamarcev megint megpróbált hasba bökni, de ezúttal ujja elé tartottam a tenyeremet. – Természetesen ez nemcsak a forradalmi dalokra vonatkozik – folytatta –, hanem általában minden új tendenciára. Várni, hogy az új dolog csírája áttörje az aszfaltot, manapság senki sem fogja, mert ezen az aszfalton komoly emberek járnak. A speciális utakon csírákat senki sem akar. A szabadságszeretı hajtásokat, amelyek útjukban mindent összetörnek, napjainkban a direkt nekik fönntartott helyekre szokás bezárni. Ε folyamat menedzsere természetes módon válik provokátorrá, a provokáció pedig menedzsmentté...

– És a társa mivel foglalkozik? – kérdeztem. – A fiatalok szubkultúrájával – mondta az ısz szakállú, és ásított egyet. – Az igen – feleltem. – Vagyis azzal, hogy finoman kirángasson a térre? – Magával ez nem sikerülne – felelte az ısz szakállú –, ezt fiatalos ıszinteséggel mondhatom. – De hát maga már mintha nem lenne annyira fiatal. – Ez igaz – értett egyet velem. – De nem is mondom, hogy fiatal vagyok. Éppen ellenkezıleg, már elég öreg vagyok. És ezt szintén fiatalos İszinteséggel állítom. – Ide hallgasson, maga talán meg tudja mondani, melyik fiatal politikusunknak lehet hinni. Hiszen én nem csak vámpír vagyok. Hanem országunk állampolgára is. Az ısz szakállú kaldeus összepillantott Szamarcevvel. – Hú – mondta Szamarcev –, látom, te legalább olyan jó provokátor vagy, mint én... Tudod, mi az a huszonkettes csapdája? Rémlett valami a diskurzusból. – Nagyjából. Olyan szituáció, amely, ha szabad így kifejeznem magam, önmaga csapdája, ugye? Abszurd logikai hurok, amelybıl nincs kiút. Joseph Heller regényébıl. – Helyes – mondta Szamarcev. – Szóval, a huszonkettes csapdája a következı: akármilyen szavak hangozzanak is el a politika színpadán, már maga az a tény, hogy egy ember felkerült erre a színpadra, bizonyítja, hogy elıttünk egy ringyó és provokátor áll. Mert ha ez az ember nem lenne ringyó és provokátor, a politika színpadára nem engedték volna fel – azt háromszoros, géppuskákkal felszerelt körgyőrő védi. Pofon egyszerő ez, Watson: ha egy nyilvános házban egy csaj szopja valakinek a faszát, a dedukció módszerével felvértezett józan ész ebbıl arra a következtetésre jut, hogy a csaj kurva. Sértve éreztem magam nemzedékem nevében. – Miért lenne feltétlenül kurva? – kérdeztem. – Az is lehet, hogy varrónı. Aki éppen tegnap érkezett meg faluról. És beleszeretett egy vízvezeték-szerelıbe, aki éppen a zuhanyt javítja egy nyilvánosházban. A vízvezeték-szerelı pedig magával vitte ezt a lányt, mert egyelıre nincs hol laknia. És akadt éppen egy szabad percük. Szamarcev felemelte a mutatóujját: – Hát éppen ezen a ki nem mondott feltételezésen nyugszik a mi egész fiatal demokráciánk törékeny mechanizmusa... – Vagyis nálunk mégiscsak demokrácia van? – Perspektivikusan mindenképpen. – És miért csak perspektivikusan? Szamarcev megvonta a vállát. – De hiszen mindannyian intelligens emberek vagyunk. Vagyis miután megfogtuk egymás kezét, halálunkig nyaljuk a seggét akármelyik diktatúrának. Már persze ha idı elıtt éhen nem döglünk. Az ifjúsági kultúra szakembere hozzátette: – Bármelyikét kinyaljuk, csak az anonim diktatúráét nem. Szamarcev oldalba bökte a könyökével. – Agyongyötörsz a fiatalos ıszinteségeddel. Úgy látszik, az iménti könyökös végleg felébresztette az ifjúsági kultúra szakemberét. – Ami pedig a fiatal politikusokat illeti – mondta –, vannak köztük okos srácok. Ebben senki se kételkedjen. És nem csak okosak. Igazi tehetségek. Új Gogolok! – Persze, szerinted mindennap születik egy új Gogol – dohogott Szamarcev. – De tényleg. Nem meséltem, hogy az egyikük a kimutatás szerinti ötszáz holt lelket útnak indított? Háromszor egymás után. Elıször mint fasisztákat, aztán mint buzikat, végül mint pravoszláv ökológusokat. Egyszóval találni fogunk olyanokat, akikre az országot rábízhatjuk. Enlil Maratovics tovább lökdösött. – Elnevezlek Kolovratnak! – kiáltott még utánam Szamarcev. – Sieg heil!

Bemutattak egy vámpírnak öltözött dizájner-fınöknek, egy alacsony, ványadt emberkének, akin fekete khlamüsz volt, és akkora álarc, hogy őrhajós sisaknak hatott. Az álarc szemkivágásából nagy, szomorú szemek kandikáltak ki. Valamiért úgy éreztem, a szerzetesnek beállt Gorlumra hasonlít. – İ Modesztovics úr – mondta Enlil Maratovics. – Nagyon sokat tett a kultúránkért, hogy úgy mondjam, kivitte a világ hajózható vizeire. Most már nálunk is rendszeresen kijönnek színes blockbusterek a jó és a rossz harcáról, amely a második rész végén feltétlenül a jók gyızelmével jár. Modesztovics sokkal szerényebben vélekedett magáról. – Szerencsétlen dolog, ahogy a fényen és a sötétségen tréfálkozunk – mondta, miután köszöntésképpen összecsattantotta a bokáját –, és ettıl úgy élünk, hogy... – Örvendek – mondtam neki. – Tudja, már régóta meg akartam kérdezni egy szakembertıl, miért van az, hogy filmforgalmazásunk minden sikeres alkotásában feltétlenül a jó gyızedelmeskedik. Hiszen a való életben ez nagyon ritkán esik meg. Mi ezzel a helyzet? Modesztovics megköszörülte a torkát. – Jó kérdés – válaszolta. – Egy hétköznapi embernek nehéz lenne ezt ravaszkodás nélkül elmagyarázni, magával viszont beszélhetek nyíltan. Ha megengedi, hoznék egy példát erre a mezıgazdaságból. A szovjet idıkben végeztek egy kísérletet: vizsgálták a különféle zenemővek hatását a paradicsom és az uborka növekedésére, valamint a tejhozamra. És a következıt állapították meg: a dúr hangnem elısegíti a zöldségfélék levesedését, a tejhozam pedig nı. A moll hangnem viszont éppen ellenkezıleg, a zöldségfélék termését szárazzá és kicsivé tette, és csökkentette a tejhozamot. Az ember persze se nem zöldség, se nem tehén. Az ember bonyolultabb gyümölcs. De nála is megfigyelhetı ugyanez a törvényszerőség. Az emberek kezdettıl fogva úgy épülnek fel, hogy a rossz diadala elviselhetetlen számukra... – És miért vannak az emberek így felépítve? – Ezt viszont – felelte Modesztovics – nekem kell megkérdeznem magától meg Enlil Marato-vicstól. Maguk tenyésztettek ki ilyennek bennünket. A tény azonban tény marad: szembesíteni az embert a rossz diadalával éppen olyan lenne, mint egy tehenet arra kényszeríteni, hogy a Holdfény szonátá-t hallgassa. A következmény egészen zavarba ejtı lesz: mennyiségét, sőrőségét, zsírtartalmát, minden egyéb paraméterét tekintve egyaránt. Az emberekkel ugyanez a helyzet. Ha mindenütt a rossz gyızedelmeskedik, nem lesz miért élniük, és egész népek fognak kipusztulni. Tudományosan kimutatták, hogy a tehenek tej hozamának optimalizálására a korai Mozartot kell velük hallgattatni. Ugyanígy az embert haláláig a reménység és a jótékony humor állapotában kell tartani. Van egy csomó olyan pozitív, konstruktív érték, amelyeket a tömegkultúrának meg kell erısítenie. A mi feladatunk pedig annak ellenırzése, hogy komoly eltérés ettıl az elvtıl ne következzen be. – Miféle értékek ezek? Modesztovics forgatni kezdte a szemét, nyilvánvalóan megpróbált felidézni egy emlékezetébe vésett körlevelet. – Sokféle álláspont létezik ez ügyben – mondta –, de egy fı vonal azért kirajzolódik. A kaldeus, hogy úgy mondjam, alá kell hogy vesse magát egy veszélytelen, elıítéletektıl mentes vizsgálatnak, és hosszas vívódás és ingadozás után arra a meggyızıdésre kell jusson, hogy a fennálló társadalmi rend alapja a jó, amely minden dolgok ellenére diadalmaskodik. A rossz megnyilvánulásai pedig, akármilyen borzalmasnak látsszanak is, csupán ideiglenesek, és mindig a dolgok fennálló rendje ellen irányulnak. Ily módon a recipiens tudatában létrejön a „jó” és a „fennálló rend” fogalmai közötti egyenlıségjel. Ebbıl következik, hogy a jó szolgálata, amirıl lelke mélyén minden ember álmodik, nem más, mint a bablosz napi elıállítása. – Tényleg véghezvihetı ez a primitív agymosás? – kérdeztem. – Ó, fiatalember, nem is olyan primitív ez. Az ember, mint már mondtam, bonyolultabb

lény a paradicsomnál. Paradox módon azonban ez megkönnyíti a feladatot. A paradicsommal, hogy több leve legyen, tényleg dúr hangnemő zenét kell hallgattatni. Az embernek viszont elég bemagyarázni, hogy az a zene, amit hallgat, valóban dúr hangnemő. Ami persze az elıadók felkészületlensége miatt fals egy kicsit, de nem teljesen és nem végérvényesen. De hogy milyen zenét is játszanak éppen, az már egyáltalán nem fontos... Ezt követıen bemutattak a sportvezetınek, egy mozgékony izompacsirtának, akin ugyanolyan bolyhos birkaszır szoknya volt, mint amilyet a párbajellenfelem viselt. Valószínőleg éppen e miatt a kellemetlen egybeesés miatt, amit egyikünk sem tudott figyelmen kívül hagyni, a beszélgetésünk rövidre és feszültre sikeredett. – Mi a véleményed a futballról? – kérdezte a sportvezetı, miközben végigmért a tekintetével. Úgy éreztem, mintha valami röntgennel megmérte volna ruhám alatt az izmaim vastagságát. És közben belém hasított, hogy a halálcukorka hatása elmúlt. – Tudja – válaszoltam óvatosan –, hogyha egészen ıszinte akarok lenni, akkor ennek a játéknak a legfıbb célja – mármint a labdának a kapuba juttatása – hamisnak és kimódoltnak tetszik elıttem. – Hát, akkor sakkozz inkább. A sakkozásról ugyanezt mondhattam volna, de úgy döntöttem, nem bonyolódom bele a beszélgetésbe. Az ismerkedés hosszú idıt vett igénybe. Amennyire csak tudtam, kedves voltam ezekkel az álarcokkal; ık is kedvesek voltam velem, de az arany szemrésekbıl elıvillanó óvatos tőzbıl megértettem, hogy ebben a teremben minden kizárólag a félelmen és a kölcsönös megvetésen alapszik – ami mellesleg legalább annyira szilárdan összeköti az egybegyőlteket, mint amennyire a keresztényi szeretet vagy a volatilis részvények közös birtoklása tenné. Idınként úgy éreztem, hogy ismert emberek mennek el mellettem: hol a frizurájuk, hol a hajlott hátuk, hol a hangjuk volt ismerıs. De teljesen biztos egyik esetben sem voltam. Egyik alkalommal viszont akár a fejemet tettem volna rá, hogy egy méterre tılem Cereteli akadémikus áll: bizonyítékul az a különleges, leleményes módszer szolgált, amellyel a khalmüszere tőzte a Hısi Érdemrendet: ferdén, túlságosan magasra, majdnem hogy kicsit ostobán, úgyhogy távolról úgy nézett ki, mintha egy megkapó, az élet dolgaiban járatlan szellemi ember állna elıttünk (láttam a tévében, hogy ugyanígy cseszte rá a zakója hajtókájára is). Enlil Maratovics azonban továbbvezetett mellette, így aztán nem tudtam meg, igaz-e a sejtésem vagy sem. Végre aztán mindenkinek bemutattak, akinek csak kellett, és Enlil Maratovics magamra hagyott. Azt vártam, hogy a figyelem egész hulláma fog rám zúdulni, de szinte felém se néztek. Az egyik asztalról elvettem egy pohár vörös színő italt, benne szívószállal. – Ez micsoda? – kérdeztem egy éppen mellém keveredett álarcost. – Szúnyog – morogta megvetıen. – Ki a szúnyog? – sértıdtem meg. – A koktélt hívják szúnyognak: vodka és áfonyáié. Némelyik pohárban csak áfonyáié van, de a koktélban a szívószál vége hegyes, mint az injekciós tő. Miután ezt elmondta, fogott két pohár koktélt, és elvitte a terem másik sarkába. Megittam a koktélt. Aztán még egyet. Aztán járkálni kezdtem fel-alá a teremben. Senki sem figyelt rám. Sic transit glamuria mundi,5 gondoltam, miközben belehallgattam a morajló társasági beszélgetésbe. Mindenfélérıl beszélgettek: politikáról, moziról, irodalomról. – Micsoda elbaszott író – mondta az egyik kaldeus a másiknak. – De nem kibaszott. Kibaszott írók szerintem ma Oroszországban nincsenek. Elbaszott viszont napról napra több van. De nálunk sosem volt kevés belılük. Érti, mirıl beszélek? – Hát persze – mondta a másik, miközben finoman megrebbentette szempilláját a 5

Így múlik el a világ glamourja.

maszkkivágásban. – De éppen maga beszélt az imént a másik irányból elbaszott írókról. A másik irányból elbaszott író – de csak ha tényleg úgy elbaszott – talán nem kibaszott író már önmagában csak ezért is? Voltak a tömegben nyugati kaldeusok is, akik nyilvánvalóan azért érkeztek, hogy megosszák a tapasztalataikat. Hallottam egy angolul folyó beszélgetés foszlányait: – Do Russians support gay marriage? – Well, this is not an easy question – felelte diplomatikusan a másik erıs orosz akcentussal. – We are strongly pro-sodomy, but very anti-ritual...6 És úgy tetszett, volt ott még néhány olajmágnás is – ezt abból szőrtem le, hogy gyakran hallottam a „fekete folyadék” kifejezést. Visszamentem az italos asztalkához, és megittam a harmadik koktélomat is. Kezdtem jobban érezni magam. A pódiumon teljes gızzel folyt a „babló-show”. A vámpírok valami öntevékeny mővészeti produkciót mutattak be a kaldeusoknak, amely, úgy tetszett, arra volt hivatott, hogy lelki melegséggel töltse el az egymáshoz való viszonyukat. De nem nagyon sikerült. Ráadásul azokból a mondatokból, amelyeket a környezetemben hallottam, az derült ki, hogy ezt a mősort már mindenki többször is látta. Elıször Loki táncolt egy tangót a guminıjével, amelyet a mősorvezetı, egy magas, vörös cuccot viselı kaldeus valami miatt kultikusnak nevezett. Közvetlen e számot követıen kaldeusok egy csoportja felment a pódiumra, és ajándékot adott át Loki hallgatag barátnıje részére: egy dobozt, amelyet néhány réteg aranypapírba csomagoltak, és vörös szalaggal átkötöttek. Sokáig bontogatták. A dobozban egy hatalmas mőfallosz volt – „Salamon király fasza”, ahogyan az elıadás résztvevıi nevezték. Ennek a nagy, rózsaszín gumiból készült lıcsnek az oldalán felirat állt: „Még ez is belefér!” Úgy gondoltam, hogy ez válasz akar lenni a gumiból lévı taneszköz combjára írott halhatatlan kétsorosra. A köröttem állók megjegyzéseibıl világossá vált, hogy ez a tréfa is évrıl évre ismétlıdik (tavaly, mondta valaki, a hímtag fekete volt – veszélyes extravagancia ez a mai bonyolult világban). Aztán Enlil Maratovics és Mitrász lépett a „babló-show” színpadára. A kínai életbıl vett jelenetet játszottak el, amelyben Kien-long császár és egy eltévedt szúnyog szerepelt. A szúnyogot Enlil Maratovics alakította, a császárt Mitrász. A jelenet lényege a következıkben foglalható össze: a császár észrevette, hogy megcsípte egy szúnyog, mire felháborodott, és sorolni kezdte a szúnyognak a császár összes földi és égi nevét -és minden egyes titulust követıen a megrendült szúnyog egyre mélyebbre és mélyebbre hajtotta a fejét, és közben egyre mélyebbre és mélyebbre fúrta a fullánkját (egy régi rádió széthúzott teleszkópos antennáját, amelyet Enlil Maratovics a homlokához szorított) a császár lábába. Mikorra a császár a végére ért a titulusoknak, és agyon akarta csapni a szúnyogot, a szúnyog már elvégezte a maga dolgát, és boldogan elrepült. Ezt a geget ıszintén megtapsolták, amibıl arra következtettem, hogy a teremben sok az üzletember. Aztán olyan vegyes gegek következtek, amelyekben vámpírok és kaldeusok egyaránt szerepeltek. Rövid jelenetek, villámtréfák követték egymást: – Nálunk most, ahogy a franciák mondják, soppage-à-trois lesz – mondta az egyik kaldeus. – Nem szopás, hanem menázs – igazította ki egy vámpír. – Ménage à trois. – Menázs? – kerekedett el a szeme a kaldeus-nak. – Az meg micsoda? És a teremben illedelmesen nevettek. Néhány dialógusban olyan filmekre utaltak, amelyeket láttam (már tudtam, hogy ez a „fejlett posztmodernizmus”): 6

– Oroszországban támogatják a homoszexuálisok házasságkötését? – Ez bonyolult kérdés. A szodómia mellett vagyunk, de a rituálé ellen...

– Akar egy gésát? – kérdezte az egyik vámpír. – Ez az a fajta nı, aki úgy tud nézni, hogy az ember leesik a biciklirıl? – Pontosan. – Nem, köszönöm – válaszolta a kaldeus. – Én inkább basznék egyet. Aztán a színpadon a korai Jevtusenko stílusában írott hazafias verseket kezdtek szavalni: „Ügyész, a vámot ne piszkáld – vádlottad lészen egész Oroszország...” És így tovább. Miután elfáradtam az ácsorgásban, leültem a fal mellett egy székre. Teljesen kikészültem. A szemem leragadt. Az utolsó, amit még részleteiben láttam, a vezetı animátorok – négy kaldeus, akiknek nem mutattak be – tánca volt. Valami vad krakoviákot adtak elı (nem tudom, miért, de éppen ez a szó jutott róla az eszembe). Nehéz lenne leírni a táncukat: a klasszikus hattyúnégyes mozgásának gyorsított változatára emlékeztetett, csak úgy tetszik, ezek a hattyúk tudták, hogy Csajkovszkij csak a kezdet, és a végén mindenkit elengednek a krakkói vérkarneválra. A szám pikantériája az volt, hogy az animátorok teletubbyknak voltak öltözve – a maszkjuk tetején a megfelelı formájú aranyantennák meredeztek. Aztán énekszámok következtek, így most sokáig tarthattam csukva a szemem anélkül, hogy lemaradtam volna az eseményekrıl. Jehova lépett gitárral a kezében a mikrofonhoz, néhányszor végigfuttatta ujjait a húrokon, és meglepıen szép hangon énekelni kezdett: Jártam már ott, hol virágzik a cucc – Mondd számőzött, mondd csak, hova futsz? – Hol rózsa sír a tükrös szınyegért Hol az udvaron az oszlop táncra kél... A cuccal, más szóval a koncentrátummal kapcsolatban minden világos volt – én is tudok néhány olyan helyet, ahol – mondjuk így – szépen virágzik. Magam elé képzeltem a rózsát és tükörképét a két tükörbıl álló, végtelen folyosón, aztán a százdollároson lévı Independence Hall zöld oszlopai beugrottak az udvarra, és tangót kezdtek járni egymással, miközben Loki és engedelmes barátnıje mozdulatait imitálták. Természetesen már aludtam. Végezetül rájöttem, miféle mősorról van itt szó. Álmomban ez az ötlet jelentısebbnek tetszett, mint amilyen a valóságban volt: ez a világ, gondoltam, a gyermekeit a paszulyföldön találja, ahol lóbabok nedvét szopják, hogy aztán a gyermekeiben találja meg a bablót.

LEYELTSINE IVRE Az ezt követı egész hetet az elhunyt Brahma hamletjében lógva töltöttem. Ellenállhatatlan vágyat éreztem rá, hogy bemásszak oda, amikor a „babló-show” utáni reggelen a kocsi hazavitt. És úgy is tettem: és azonnal belezuhantam a már ismerıs, kristályos dermedtségbe. Nem álom, és nem is ébrenlét volt. A nehéz, sötét golyó, aminek a nyelv tudatát képzeltem, valami nagyon megfelelı és stabil pozíciót foglalt el ekkor, és csírájában elfojtott minden intenciót, amely a szokványos testtartásban kialakult. Zavarosan értettem is, mitıl van mindez: az ember tettei mindig a belsı egyensúlyhiány, a dolgok reális állapota és ideális képe közötti konfliktus leküzdésére irányulnak (pontosan ugyanígy irányul a rakéta is a célra, amikor félvezetıkbıl álló agyának részei között nullára redukálódnak a variánsok). Amikor fejjel lefelé függı helyzetbe hoztam magam, ez a sötét golyó arra a helyre gurult, ahol korábban az egyensúlyhiányok és a konfliktusok kialakultak. Olyan harmónia keletkezett, amelyet nem zavart meg semmi. Es ugyan mi célból vagy mi okból akartam volna én magam megbontani a nyelv és köztem kialakult harmóniát? De kiderült, hogy minden sokkal bonyolultabb, semmint gondoltam. A hetedik napon dallamos csengetést hallottam meg. A hamletben felgyulladt a villany, és egy magnószalagra vett nıi hang valahol közvetlenül mellettem kifejezıen azt mondta: „Semmit sem sajnálok úgy az utóbbi napokban, mint azokat a hosszú éveket, amelyeket értelmetlenül és ostobán az értelmetlenség sötétjében fejjel lefelé lógva fecséreltem el. Az óra és a perc egyformán eltőnik ebben a szürke semmiben; az ostobák azt hiszik, hogy elérik a harmóniát, pedig csak a halál pillanatát hozzák közelebb... Drakula gróf, visszaemlékezések és elmélkedések.” Lemásztam a földre. Világos volt, hogy bekapcsolt valami szerkezet, amely a hamletben eltöltött idıt felügyelte: én már nyilván kimerítettem a limitet. Vártam egy-két órát, aztán megint felmásztam a póznára. Öt perc múlva vakító fény gyulladt ki, és közvetlenül a fülemben csörömpölni kezdett egy csengı, már nem dallamos, hanem kifejezetten ellenszenves hangon. Megint bekapcsolt a magnó is. Ezúttal egy epikus hangvételő basszushang szólalt meg: „A nagy bıregér dermedtségbe esett fiait, egyiket a másik után, megsemmisítette egy szánalmas majomtörzs, amely még csak fel sem fogta, mit csinál. Egyesek nyilaktól haltak meg; másokat elégetett a tőz. A vámpírok a szótlan létezést az ész felsıbbrendő állapotának nevezték el. De az élet – pontosabban a halál – megmutatta, hogy ez a legostobább önbecsapás volt... Vitzlipotzli Dunajevszkij, a vámpírok egyetemes története.” Úgy döntöttem, cselhez folyamodom: leugrottam a földre, és nyomban vissza is tértem az ezüstrúdra. Egy másodperc múlva a fülembe egy dühös bohóc hangja karattyolt: „Mit mond rólam a történelem? Hát ezt: még egy trehány alak lógott a kamrában! Bru-haha-ha-hal.” Úgy döntöttem, nem hadakozom tovább a sorsom ellen, visszatértem a nappaliba, és lefeküdtem a díványra. Valójában azonban csak egyet akartam: újra abban a kamrában lógni fejjel lefelé, és a biztonságot adó fekete golyóval elnyomni minden felötlı gondolatot. És tojni a történelem ítéletére... Azt is tudtam viszont, hogy a limit betelt. Becsuktam a szemem, és megpróbáltam elaludni. Telefoncsörgés ébresztett fel. Héra hívott. – Találkozzunk – mondta minden bevezetı nélkül. – Legyen – egyeztem bele anélkül, hogy belegondoltam volna. – Gyere a Le Yeltsine Ivre-be. – Az meg micsoda?

– Egy ellenzéki étterem. Ha nem tudod, hol van, a sofıröm beugrik érted. – Neked külön kocsid és sofıröd van? – csodálkoztam el. – Neked is lehet, ha akarod – válaszolta. – Kérd meg Enlilt. Na, ennyi, várlak. Cupp-cupp. És letette. A sofır pontosan másfél órával a beszélgetésünk után csöngetett. Addigra lezuhanyoztam, beöltöztem újdonsült szénfekete uniformisomba (nagyon aszketikusnak hatott, habár a Szigetcsoportban egy egész seregnyi eladó válogatta össze), és lélekerısítınek megittam egy fél pohár whiskyt. A sofır egy már nem éppen fiatal, álcaruhába öltözött férfi volt. Az ábrázata enyhe sértettséget fejezett ki. – Mi lenne ez az „ellenzéki étterem”? – kérdeztem tıle. – Kint van a városon kívül – válaszolta. – Ha nem lesz dugó, úgy negyven perc alatt odaérünk. Odalent az utcán egy legújabb típusú, fekete BMW terepjáró várt bennünket: ilyenben még sosem ültem. Különben az a hír, hogy én is szerezhetek magamnak ilyen tragacsot, hogy a dugóban állhassak vele, teljesen hidegen hagyott: vagy teljesen elfogadtam már a klánunk pénzügyi lehetıségeit, mint magától értetıdı dolgot, vagy egyszerően csak izgultam a találkozó elıtt. Eddig még semmit sem hallottam a Le Yeltsine ívre étteremrıl. A neve mindenesetre Arthur Rimbaud ismert versével, A részeg hajóval csengett össze. Nyilvánvalóan államunk hajójára gondoltak, amelyet az új Oroszország atyja-alapítója személyesített meg. Furcsa, hogy Héra vonzódik a hivatalosságokhoz, gondoltam, de az is lehet, hogy a ringtone-ok maguktól kezdenek el az ember lelkében csengeni, amikor lesz egy kincstári csatahajója, méghozzá sofırrel... Azon kezdtem gondolkodni, hogy viselkedjek majd, amikor találkozunk. Megjátszhattam volna, hogy semmiféle jelentıséget nem tulajdonítok a harapásának. Mintha mi sem történt volna. De úgysem sikerült volna: biztos voltam benne, hogy elvörösödnék, mire ı vihogni kezdene, és a randinak annyi. Lehetett volna játszani a sértıdöttet is – tulajdonképpen nem is annyira játszani, mint inkább nem leplezni. De ez még rosszabb lett volna. Eszembe jutott az áruházi rakodók fınökének szentenciája: „A sértıdött ember szartól bőzlik”. Végül úgy döntöttem, jobb nem teletömnöm idı elıtt a fejemet ezekkel a gondolatokkal, és inkább a körülményeknek megfelelıen cselekszem. A Yeltsine Ivre divatos helynek bizonyult: a parkolója dugig volt menı kocsikkal. Még sosem láttam olyan eredeti épületbejáratot, mint amilyen itt volt: a téglafalba bele volt dolgozva egy igazi tank, a vendégeknek pedig fel kellett mászniuk a lövegtoronyra, amely fölött a bejárati ajtót helyezték el. Különben ez nem volt különösebben nehéz: egy-egy filigrán létra vezetett oda a tank két oldalán. A sok-sok lábnyomból látható volt, hogy az extrém dolgok kedvelıi elölrıl is felmásztak a tankra. A lövegen a következı felhívás állt: „Kérjük, a csövön ne mászkáljanak. A vezetıség „ A bejárattól nyíló folyosót egy repülıgéptörzs stílusában alakították ki; a belépıkre stewardess-nek öltözött lány mosolygott, és megkérdezte a beszállókártya számát – az étterembe csak helyfoglalással lehetett bejutni. Úgy látszik, az építtetık elgondolása szerint a vendégek a tank tetejérıl egyenesen az elnöki gép gyomrába juthattak be. Egy stewardnak öltözött pincér fogadott, és maga után vezetett. Az étterem tradicionális hangulatot árasztott, mindösszesen a hatalmas pódium lepett meg, amelyen ott állt egy felirat: „DJ 22.00-tól”, meg egy kerek medence, ami nem volt nagy, de mély, fölötte boltíves híd (mellette egy ajtó, számomra érthetetlen felirattal: „nedvesszoba”). A terem végébıl átjáró vezetett a különtermekhez. Amikor közeledtünk ahhoz a különteremhez, ahol Héra várt rám, hirtelen erıs

bizonytalanság fogott el. – Elnézést – fordultam a stewardhoz –, merre van a mosdó? A steward rámutatott egy ajtóra. Eltöltöttem néhány percet a csillogó-villogó helyiségben, a repülıvázra szegecselt piszoárok között, és rájöttem, hogy nem segít, ha még tovább vizsgálgatom a tükörben a képemet. Visszamentem a folyosóra, és azt mondtam a stewardnak: – Köszönöm. Innen már magam is odatalálok. Megvártam, amíg eltőnik, aztán lenyomtam az ajtókilincset. Héra a különterem sarkában ült egy halom különbözı színő, puha, síndarab formájú párna tetején. Rövid, zárt nyakú, fekete ruha volt rajta. Nagyon egyszerőnek és tökéletesen erényesnek hatott, de soha életemben nem láttam ennél szexisebb ruhát. A fal mellett kis asztal állt, két, még érintetlen terítékkel. Héra elıtt a földön, egy tálcán teáskészlet, félig elfogyasztott cheesecake-kel. Héra rám emelte a tekintetét. És a zavarom abban a pillanatban eltőnt: tudtam, mit kell tennem. – Szia – szólalt meg –, olyan komornak és határoz... Nem hagytam idıt neki, hogy befejezze, két ugrással mellette termettem, leguggoltam, és... Azt kell mondanom, ekkor valami váratlan dolog történt, ami majdnem kivetett a kerékvágásból. Amikor az arcunk már majdnem összeért, Héra hirtelen becsukta a szemét és kinyitotta a száját, mintha nem harapásra számított volna, amitıl engem már nem tarthatott vissza semmi a világon, hanem valami másra. Amikor viszont az állkapcsom megrándult, ı pedig rájött, mi is történt valójában, arcára a csalódás grimasza ült ki. – Pfuj, te hülye. Hogy mindannyian így rám másztok... – Bocsáss meg – feleltem, miközben behátráltam a különterem sarkába, és leültem a párnahalomra –, de azután, hogy te is... Nekem is meg kellett... – Minden világos – mondta komoran. – Nem kell megmagyarázni. Nem tudtam magam tovább türtıztetni: becsuktam a szemem, kikapcsoltam a fizikai világot, és egész lényemmel igyekeztem belepillantani, belelesni abba, amirıl eddig csak éjszakánként álmodoztam, most viszont teljes egészében képes voltam kideríteni. Életének állomásai, titkai, problémái különben nem érdekeltek. Elég tapintatos voltam ahhoz, hogy még csak pillantást se vessek ezekre. Egészen más dolog érdekelt: a hozzám való viszonya. És ez azonnal kiderült. Nem tévedtem. Az elıbb megcsókolhattam volna. Egyáltalán nem lett volna ellenére. Még várta is. Sıt mi több, az ellen sem lett volna kifogása, ha a dolog nem korlátozódik a csókra, hanem továbbmegy... Hogy milyen messzire, ı maga sem tudta. Talán még nem késı, gondoltam. Kinyitottam a szemem, tettem felé egy bátortalan mozdulatot, de Héra rájött, miben sántikálok. – Nem, kedvesem – mondta. – A két dolog közül csak az egyik: vagy a harapdálás, vagy minden egyéb. Kérlek, ma már egy méternél közelebb ne gyere hozzám. Nem akartam ilyen könnyen feladni, de úgy döntöttem, várok egy kicsit. – Kérsz enni? – kérdezte Héra. Tagadólag megráztam a fejem, de ı ennek ellenére ideadta az étlapot. – Nézd csak meg. Szuper kaják vannak. Tudtam, hogy el akarja terelni valamivel a figyelmemet, hogy ne tudjak túlságosan mélyre hatolni a világába, de én magam sem akartam oda kéretlenül bejutni. Azt az egyetlen dolgot, ami annyira érdekelt, már kiderítettem, a többiben turkálni pedig már csak a saját jól felfogott érdekemben sem akartam, ebben Lokinak teljesen igaza volt. Ösztönösen éreztem: ellen kell állnom a kísértésnek. Belemélyedtem az étlapba. Egy bevezetıvel kezdıdött, amely valamelyest magyarázattal szolgált az étterem elnevezésére: „Egy orosz aggastyán már régen észrevette életünk egyik jellegzetességét: akármilyen

undorítónak tetszik is a fennálló rendszer, a rákövetkezı olyan lesz, hogy az elızıre kínzó nosztalgiával fogunk visszaemlékezni. A nosztalgiának pedig leginkább vodka (17-18. old.), finom elıételek (1-3. old.), és a közöttük található egyéb ínyencségek mellett adhatjuk át magunkat.” Az is világossá vált, mit értett Héra „szuper kaják” alatt: az étlaphoz mellékeltek egy napi halétel-ajánlatot, amelyen elképesztı nevő fogások szerepeltek: „Comandante Mudaeff carpaccio kardhalból, Limonov-szósszal”, meg „Szabadságot Hodorkovszkijnak euróhalleves”. Elfogott a kíváncsiság. Fölvettem a padlón heverı rádiótelefont, amelyen egy tálcát vivı pincér rajzolata állt, és rendeltem egy Szabadságot. Aztán elkezdtem tanulmányozni a borlapot, amely sokat sejtetıen a „papírmunka” elnevezést kapta – és gondosan, sorról sorra átolvastam a végtelen felsorolást, miközben Héra lassanként elveszítette számomra áttetszıségét. Akkor összecsuktam a borlapot, és gratuláltam magamnak, hogy a lovagiasságom gyızelmet aratott a kíváncsiságom felett. Ez a gyızelem egyébként mégsem volt teljes: valamit mégis megláttam. Egyszerően nem lehetett nem meglátnom, mint ahogy lehetetlen nem meglátni az ablak elıtt magasodó hegyet sem, ha félrehúzták a függönyt. Héra életében történt egy kellemetlen esemény. Istarral volt kapcsolatos, akit Héra a kaldeusokkal való megismerkedést követıen látogatott meg (ugyanolyan volt a procedúra, mint nálam, csak ıt Marduk Szemjonovics mutatta be a kaldeus közösségnek, aztán a gondolatolvasó szeánszot követıen egy palackkal kellett visszavernie valami nekivadult esztrádénekesnı támadását). Istar és Héra között történt valami, ami miatt Héra most depresszióba süllyedt. Ezenkívül jól rá is ijesztettek. Én azonban nem tudtam, mi rengette meg Heartland mélyét – ez valamiképpen rejtve maradt elılem, mintha csak belsı terének egy része be lett volna sötétítve. Ilyesmivel korábban még nem találkoztam, ezért nem tudtam magamban tartani a kérdést: – Mi történt közted és Istar Boriszovna között? Héra elkomorodott. – Kérlek, errıl ne beszéljünk. Mindenki ugyanazt kérdezgeti: Mitrász is, te is... – Mitrász? – kérdeztem vissza. Figyelmem e név után siklott, és rájöttem, hogy Héra majdnem olyan jóindulattal viseltetik Mitrász iránt, mint irántam. Majdnem! Mitrász pedig... Mitrász megharapta Hérát, döbbentem rá féltékenyen és dühösen, mégpedig kétszer is. Semmi más nem történt köztük, de már ez is bıven elég volt. Intim lelki kapcsolatuk bizonyítéka volt az utolsó, amit meg tudtam figyelni Héra tudatának elhalványuló folyamában. Az ablak bezárult. De amikor becsukódott, azonnal tudtam, hogy ırületesen meg akarom ıt harapni még egyszer, hogy kiderítsem, milyen helyet foglal el az életében Mitrász. Tudtam persze, hogy nem kellene megtennem. Világos volt: a második harapást követi majd a harmadik, aztán a negyedik – és ennek így sosem lesz már vége... Hirtelenében még egy szót is kitaláltam erre: a „szivomán”-t – a narkoman mintájára; de nem a „szívni” igébıl, hanem a „szív” fınévbıl képezve, vagyis olyan lelki betegséget takart, amikor bele akarsz nézni a másik szívébe a legkisebb gyanú felmerülésekor... Ha engedsz ennek a kísértésnek egyszer, aztán még egyszer, gondoltam, akkor végül kiszopod az összes vörös folyadékot a szeretett lénybıl. Azt hiszem, kiülhetett mindebbıl valami az arcomra, mert Héra elvörösödött, és megkérdezte: – Nos? Mit láttál odabent? – Mitrász megharapott téged? – Meg. Éppen ezért látni se akarom. És téged se foglak akarni, ha még egyszer megteszed. – Hogyhogy? Soha többé? – Muszáj, hogy bízzunk egymásban – mondta Héra. – Ha viszont elkezdjük harapdálni egymást, semmiféle bizalom nem marad köztünk.

– Miért nem? – Miféle bizalomról lehet szó, ha amúgy is tudsz mindent? Ez logikusan hangzott. – Én nem is tettem volna meg elsıként – mondtam. – Hiszen te kezdted. – Ez igaz – sóhajtott fel Héra. – Erre tanított Loki. Azt mondta, a férfival szemben cinikusnak és könyörtelennek kell lennem, még akkor is, ha a szívem másként diktálja. Tapasztalatának ebbe a zónájába szintén nem sikerült már belesnem. – Loki? – lepıdtem meg. – És ı mit tanított neked? – Harc– és szerelmi mővészetet. Mint neked is. – De hiszen... De hiszen ı férfi. – Amikor szerelmi mővészeti óránk volt, nıi ruhában jött. Megpróbáltam elképzelni Lokit nıi ruhában, de sehogy sem sikerült. – Furcsa – mondtam. – Hiszen engem éppen ellenkezıleg, arra tanított, hogy a vámpírnak nem szabad megharapnia azt a nıt, akihez... Szóval, aki iránt érdeklıdést mutat. Hogy ne veszítse el az érdeklıdését. Héra megigazgatta a haját. – No és elvesztetted? – kérdezte. – Nem – válaszoltam. – Gyakorlatilag nem is láttam semmit. Veheted akár úgy is, hogy továbbra sem tudok rólad semmit. Egyszerően csak azt akartam, hogy kvittek legyünk. Amikor ott a múzeum elıtt megharaptál... – Na, hagyjuk – mondta Héra. – Spongyát rá. – Rendben. Csak egyet nem értek. Nem látom, mi történt köztetek Istarral. Ez hogy lehet? – Istarnak ilyen hatalma van. Mindaz, ami közte és azok között történik, akiket megharap, rejtve marad a többiek elıtt. Én sem tudhatom meg, te mirıl beszéltél vele. Sıt Enlil és Marduk sem tudhatják. – Úgy látom, rád ijesztettek. És el vagy kenıdve. Héra elkomorodott. – Hiszen már kértelek, hogy ezt hagyjuk. Talán késıbb elmondom. – Jól van – egyeztem bele. – Akkor beszélgessünk valami vidámabb dologról. Hogy néz ki Loki nıi ruhában? – Nagyszerően. Még mőmellet is rakott fel magának. Szerintem élvezte. – És mivel foglalkoztatok a szerelmi kurzuson? – Loki a statisztikáról beszélt. – Miféle statisztikáról? – Tényleg érdekel? Bólintottam. – Azt mondta – ráncolta Héra a homlokát –, mindjárt megpróbálom felidézni.... „A statisztikai átlagférfi viszonyát a nıhöz végletes aljasság és határtalan cinizmus jellemzi... A közvélemény-kutatások alapján kimutatható, hogy a férfi szexuális morálja szempontjából a nıknek két kategóriája létezik. »Szukának« hívják azt a nıt, aki visszautasítja a férfi szexuális ajánlatát. »Kurvának« nevezik viszont azt, aki elfogadja. A férfi viszonya a nıhöz nemcsak cinikus, hanem végletesen irracionális is. A férfiak körében uralkodó vélemény alapján – így vélekedik a megkérdezettek hetvennégy százaléka – a fiatal nık nagy része egyidejőleg beletartozik mind a két kategóriába, habár ez a legelemibb logika szabályai szerint sem lehetséges...” – És milyen következtetést vont le ebbıl? – kérdeztem. – Azt, hogy a férfival maximálisan könyörtelenül kell bánni. Mivel semmi mást nem érdemel. – És hozzád is elvitte a felfújható guminıjét? Héra megrökönyödve nézett rám. – Micsodát? – Vagyis értelemszerően, a felfújható gumi-férfit – javítottam ki magam.

– Nem. Miért, neked vitt felfújható guminıt? Morogtam valamit. – És mit csináltatok vele? Erre csak legyintettem. – Szép legalább? – Váltsunk témát – mondtam kínomban. Héra megvonta a vállát. – Váltsunk. De te kezdted. Hosszasan hallgattunk. – Milyen furcsára sikeredik a beszélgetésünk – mondta Héra szomorúan. – Folyton témát kell váltanunk, akármirıl beszélgessünk is. – Hiszen vámpírok vagyunk – válaszoltam. – Nyilván így kell lennie. Ebben a pillanatban meghozták a hallevest. A pincérek letették az asztalra a cikornyás levesestálat, elvették az érintetlen evıeszközöket, szétrakták a tányérokat, kivettek a tál gızölgı méhébıl egy élénk színőre festett, pirospozsgás arcú porcelánfigurát – azt gondoltam, ez maga Hodorkovszkij, de a mellén lévı feliratból kiderült, hogy Hillary Clinton. A pincér ünnepélyesen, egymás után mindkettınk elé odatartotta (nagyjából olyan arckifejezéssel, mint amikor a vendéggel megszagoltatják egy drága bor üvegének dugóját), aztán ugyanolyan ünnepélyességgel visszatette a levesestálba. Hillarynek halszaga volt. Nyilván volt ebben valami finom utalás, de elıttem rejtve maradt az értelme. Amikor a pincérek kimentek a különterembıl, mi ugyanúgy a földön ülve maradtunk. – Fogsz enni? – kérdezte Héra. Tagadólag megráztam a fejem. – Miért nem? – Az óra miatt. – Miféle óra miatt? – Patek Philippe – válaszoltam. – Hosszú lenne elmagyarázni. És különben is, mi köze Hillary Clintonnak az euró-halleveshez? Hiszen ı amerikai. Ezt szerintem kicsit eltúlozták. – Ezt csinálják mostanság minden drága helyen – mondta Héra. – Mint valami járvány. Az Elesettek Fölsegítıjében is, az IBAN Tsarevitchben is. A Marie Antoinette-ben a Tverszkojon jártál már? – Nem. – Guillotine van a bejáratánál. Odabent az étteremben pedig de Sade márki jár-kel. És desszertet kínál. És az Ekhnatonban voltál már? – Ott sem – válaszoltam, és közben valami falusi Ivanuskának éreztem magam. – Mert ott meg teljes komolysággal azt állítják, hogy Moszkvában ık vezették be elıször az egyistenhitét. A tulaj pedig valamiért Ozirisznek van öltözve. Pontosabban Ozirisznek van levetkızve. – Ozirisznek? – Kérdeztem vissza. – Igen. Bár nemigen érthetı, miféle kapcsolat van köztük. Viszont november negyedikén, Ivan Szuszanyin napján ötször is feltámadt Glinka zenéjére. Direkt ezért hoztak valahonnan ciprusfákat meg siratóasszonyokat. – Mindenki keresi a nemzeti eszmét. – Aha – értett egyet Héra. – Görcsölnek, kapkodnak utána, de az utolsó pillanatban mindig kiugrik a kezükbıl. Persze leginkább ez az eklektika képeszt el. – És miért kell ezen elképedni? – kérdeztem. -A fekete folyadék most drága, ezért a kultúra is erısödik. Figyelj, és ez az Ozirisz, akirıl beszélsz, véletlenül nem vámpír? – Természetesen nem. Ez nem a neve, hanem a szerepe. Egy vámpír nem lenne étteremtulajdonos. – És egy Ozirisz nevő vámpírt nem ismersz véletlenül? Héra tagadólag megrázta a fejét. – Ki ı? Egy pillanatig hezitáltam, elmondjam-e neki vagy sem, aztán úgy döntöttem, elmondom. – Istar mondta, hogy keressem meg. Akkor, amikor látta, hogy olyan dolgok érdekelnek, amelyekrıl neki fogalma sincs.

– Mint például? – Például hogy hogyan keletkezett a világ. Vagy hogy mi lesz a halál után. – Téged ez tényleg érdekel? – kérdezte Héra. – Miért, téged nem? – Nem – mondta Héra. – Ezek szokványos, ostoba férfikérdések. A nyughatatlan és fejletlen ész standard fallikus projekciói. Hogy mi lesz a halál után, majd megtudom, ha meghalok. Addig minek törjem rajta a fejem? – Ez is igaz – mondtam békülékenyen. – De mivel maga Istar Boriszovna utasított rá, meg kell találnom. – Kérdezd meg Enlil Maratovicstól. – Ozirisz a testvére, és nincsenek jóban. Enlilt nem kérdezhetem meg róla. – Jól van – mondta Héra –, majd én megtudom. Ha hallasz valami érdekeset ettıl az Ozirisztól, majd elmeséled. – Megegyeztünk. Felálltam a helyemrıl, és járkálni kezdtem a szobában – mintha csak meg akartam volna mozgatni a lábamat. Valójában nem zsibbadt el, csak közelebb akartam kerülni Hérához, és azon voltam, hogy ez a manıver természetesnek hasson. Be kell vallanom, hogy mindig ügyetlen voltam ebben, mármint a csábítás aktív fázisa elıtti, természetesnek szánt helyváltoztatásokban, s ettıl a folytatás is mindig rosszul sikerült. Az ilyen pillanatokban mindig úgy viselkedtem, mint egy szexuálisan terhelt idióta (aki tulajdonképpen voltam is). Most viszont pontosan tudtam, mit érez Héra, és arra készültem, hogy teljes mértékben kihasználjam a sors ajándékát. Amikor újra odaértem az ablakhoz, visszafordultam az ajtó irányába, de félúton megálltam, tettem egy kilencvenfokos fordulatot, aztán két súlyos lépést Héra felé, és leültem mellé. – Mit akarsz? – kérdezte Héra. – Olyan ez – válaszoltam –, mint a viccben. – Ül egy vámpír a sínen, odamegy hozzá egy másik, és azt mondja: húzódj odébb. – A – mondta Héra, és kissé elpirult. – Tényleg síneken ülünk. Odahúzott magához még egy vánkos-síndarabot, és kettınk közé tette. Rájöttem, hogy a térbeli manıverem nem sikerült túl elegánsra. Újra fel kellett vennem a beszélgetés fonalát. – Héra – szóltam neki –, tudod, mirıl akartalak megkérdezni? – Mirıl? – A nyelvrıl. Érzed most? – Milyen értelemben? – Hát, korábban, az elsı egy-másfél hónapban egész idı alatt éreztem. Nem fizikailag, hanem az egész... agyammal vagy mi. Vagy, elnézést a kifejezésért, a lelkemmel. Most pedig ez már nincs. Elmúlt. Tulajdonképpen már egyáltalán nem érzem. És most olyan, mint régen volt. – Ezt csak úgy érzed – mondta Héra. – Már nem vagyunk olyanok, mint korábban. A tudatunk velünk együtt változott, és most úgy érezzük, hogy ilyenek voltunk mindig is. – És hogyan lehetséges ez? – Hiszen Jehova elmagyarázta. Nem arra emlékszünk, ami valójában volt. Az emlékezet vegyi kapcsolódások összessége. Bármilyen változások elıfordulhatnak vele, amelyeket a kémia törvényei lehetıvé tesznek. Ha teleeszed magad savanyúval, a tudatod is besavanyodik, és így tovább. A nyelv pedig komolyan megváltoztatja a belsı kémiánkat. – Ez elég félelmetesen hangzik – mondtam. – Mitıl kellene félni? A nyelv nem tesz rosszat nekünk. Csak az elején, amikor beköltözik az új helyére, berendezkedik, beilleszkedik, és így tovább. Na, ilyenkor marháskodik. Aztán hozzászokunk. Hiszen semmi sem idegesíti, egész idı alatt alszik, mint medve a barlangjában.

Halhatatlan, tudod? Csak azért kel fel, hogy babloszt nyakaljon. – És a kóstolás ideje alatt? – Ahhoz nem kell felébrednie. Hogy mi történik velünk egyik napról a másikra, ıt ez egyáltalán nem érdekli. Az életünk olyan neki, mint az álom. Lehet, hogy nem is mindig emlékszik rá. Elgondolkodtam. Ez a leírás teljesen megfelelt annak, amit éreztem. – És babloszt ittál-e már? – kérdeztem. Héra tagadólag ingatta a fejét. – Együtt fogunk kapni belıle. – Mikor? – Nem tudom. Amennyire értettem, ez valami váratlan dolog lesz. Istar dönti el. Még Enlil és Marduk se tudja, mikor lesz. Csak körülbelül. Minden alkalommal, amikor Hérától valami újdonságot tudtam meg, enyhe féltékenység hasított belém. – Ide hallgass – mondtam neki –, irigyellek. Az még csak hagyján, hogy kocsid van meg sofıröd, de ráadásul mindent egy hónappal hamarabb tudsz meg. Hogy éred ezt el? – Kommunikatívabbnak kell lenni – mosolyodott el Héra. – És kevesebbet lógni fejjel lefelé a kamrában. – Miért, te állandóan felhívod ıket, mármint Mardukot, Mitrászt, Enlilt? – Nem. Ok hívnak engem. – És miért hívnak fel? – kérdeztem gyanakvón. – Tudod, Ráma, amikor kicsit ostobának tetteted magad, ellenállhatatlan vagy. Ezek a szavak valahogy felélénkítettek, és átfogtam Héra vállát. Nem dicsekedhetek vele, hogy ez a mozdulat természetesre és fesztelenre sikeredett volna, de Héra nem lökte el onnan a kezemet. – Tudod, mit nem értek még? – kérdeztem – Befejeztem a tanulmányaimat. „Bevégeztem a glamúrt és a diskurzust”, ahogy Baldr mondaná. Túlestem a beavatáson, és most állítólag teljes jogú vámpír vagyok. De mit fogok ezután csinálni? Megbíznak valami munkával? Kapok valami harci beosztást? – Nagyjából. – És miféle beosztás lesz ez? Héra felém fordította az arcát. – Komolyan kérdezed? – Persze hogy komolyan – mondtam. – Mégiscsak jó lenne megtudni, mihez kezdek magammal az életben. – Hogyhogy mihez? Babloszt fogsz szopni. Pontosabban a nyelv fogja szopni. Te pedig biztosítod ezt a folyamatot. Építesz magadnak egy házat valahol távol Enliltól, ahol a mieink laknak. És figyeled az átkelést. Eszembe jutottak az Enlil Maratovics VIP-földkunyhója melletti vízesésben lévı kıcsónakok. – Figyelem az átkelést? Ennyi? – Miért, mit akartál? Harcolni az emberiség szabadságáért? – Nem – válaszoltam –, ezzel kapcsolatban Enlil Maratovics mindent elmagyarázott. De azért azt feltételeztem, hogy valami olyasmivel fogok foglalkozni, ami... – Miért akarnál valami olyasmivel foglalkozni? Még mindig úgy gondolkodsz, mint egy ember. Eleresztettem ezt a csipkelıdést a fülem mellett. – De hát akkor úgy fogok élni, mint egy parazita? – Merthogy parazita is vagy – felelte Héra. – Pontosabban nem te magad vagy parazita, hanem egy parazita mozgásának vagy az eszköze. – És akkor te ki vagy? Héra felsóhajtott. – Én is az vagyok...

Reménytelenül és halkan mondta ezt. Szomorúság fogott el. És közben úgy éreztem, hogy olyan közel kerültünk egymáshoz, mint addig még soha. Magamhoz húztam, és megcsókoltam. Ez volt az elsı igazán természetes, magától értetıdı csók az életemben. Héra nem tiltakozott. Éreztem, hogy csak ez az idióta, sín alakú párna választ el bennünket egymástól, amit fedezékül használt, amikor mellé ültem. Félrehajítottam, és Héra máris a karjaimban volt. – Nem akarom – kérte tılem. Pontosan tudtam, hogy ı is ugyanannyira akarja, mint én. És ez eltöltött azzal az önbizalommal, amely máskülönben talán hiányzott volna belılem. Rádöntöttem a párnákra. – Tényleg nem akarom – ismételte meg alig hallhatóan. De engem már nehéz lett volna visszatartani. Csókolni kezdtem az ajkát, és közben lehúztam a cipzárt a hátán. – Kérlek, nem akarom – suttogta még egyszer. Csókkal hallgattattam el. Mámorító és félelmetes volt csókolni, mintha csak a sötétségbe ugrottam volna fejest. Hérában volt valami furcsaság, ami minden más lánytól megkülönböztette, és minden egyes csókkal közelebb kerültem a titkához. Kezem egyre magabiztosabban vándorolt a testén – s aztán már nem is vándorolt, hanem célhoz ért. Végre is válaszolni kezdett tolakodó simogatásaimra: felemelte a lábamat, és térdemet a combjára helyezte. Az idı ebben a pillanatban mintha megállt volna: olyan futónak éreztem magam az örökkévalóság stadionjában, aki belemerevedett a gyızelem pillanatába. A verseny véget ért, én lettem az elsı. Befejeztem az utolsó kört is, és közvetlen elıttem ott volt a vakító boldogság pontja, amelytıl már csak néhány mozdulat választott el. A következı pillanatban azonban kihunyt a fény a szememben. Ekkora fájdalmat még sosem éreztem. Még hogy ekkorát! Hisz el se tudtam képzelni, hogy ilyen is lehet a fájdalom: sokszínő, hegyesszögő és pulzáló, fizikai érzetbıl szikrázó fényekké változó. Héra belém térdelt. Egyetlen, jól kivitelezett mozdulattal, elıtte direkt felhúzva a lábam, hogy szabaddá tegye a terepet a legembertelenebb rúgáshoz. Egyetlen dolgot akartam már csak: összegörnyedni, és eltőnni azonnal a lét és a nemlét minden síkjából, de ez éppen e fájdalom miatt, amely pillanatról pillanatra egyre erıteljesebbé vált, lehetetlen volt. Észrevettem, hogy ordítok, erre megpróbáltam elhallgatni. Nem sikerült teljesen – nyögdécselésre váltottam. – Fáj? – kérdezte Héra, és fölém hajolt. Egészen zavartnak látszott. – Á-á-á-á – üvöltöttem –, á-á-á. – Bocsáss meg, kérlek – mondta Héra. – Automatikusan jött. Ahogy Loki tanította: háromszor kéred, hogy hagyja abba, aztán rúgsz. Nagyon kellemetlenül érzem most magam, tényleg. – Ó-ó-ó... – Kérsz teát? – kérdezte. – Csak már kihőlt. – Ú-á-á-á... Köszönöm, nem kérek. – El fog múlni – mondta. – Nem rúgtalak meg erısen. – Tényleg? – Tényleg. A rúgásnak öt fajtája van. Ez a leggyengébb fajta volt, a „figyelmeztetı”. Olyan férfiaknak visszük be, akikkel szeretnénk folytatni a kapcsolatot. Egészségkárosodást nem okoz. – És nem tévesztetted el véletlenül? – Nem, ne félj. Tényleg annyira fáj? Rájöttem, hogy már képes vagyok mozogni, úgyhogy feltérdeltem. De felegyenesedésrol még szó sem lehetett. – Tehát szeretnéd folytatni a kapcsolatot? – kérdeztem.

Héra bőntudatosan lehajtotta a fejét. – Hát persze. – Loki tanított meg erre? Héra bólintott. – És hol gyakoroltad a rúgást? Hiszen azt mondtad, edzıpartnered nem volt. – Tényleg nem volt. Loki felvett egy kapus-szuszpenzort. A hokisok cuccából. Összevissza vertem a térdem rajta, még a térdvédın keresztül is. Emlékszel, milyen kék foltjaim voltak. – És milyen rúgásokat ismersz még? – Miért érdekel? – Csak úgy – mondtam. – Hogy tudjam, mire számítsak. Amikor majd folytatjuk a kapcsolatunkat. Héra megvonta a vállát. – Az elnevezésük a következı: „figyelmeztetı”, „leállító”, „megsemmisítı”, „bosszúálló”, „diadalmas”. – És mit jelentenek ezek? – Szerintem világos az elnevezésükbıl is. A figyelmeztetıt már ismered. A megállító arra való, hogy lebénítsa a pasast, de azért ne ölje meg. Hogy nyugodtan el lehessen menni. A többi három már komolyabb dolog. – Hadd köszönjem meg – mondtam –, hogy nem komolyan viszonyultál hozzám. Ezentúl minden reggel fel foglak hívni, és meg fogom köszönni. Csak ha vékony lesz a hangom, ne csodálkozz rajta. Hérának könny szökött a szemébe. – Hiszen mondtam, hogy ne gyere közelebb hozzám egy méternél. Jó lenne tudni, hol érezheti egy lány biztonságban magát ebben a városban. – De hiszen megharaptalak. Láttam, hogy egyáltalán nincs ellenedre... – Az még a harapás elıtt volt. A harapás után azonban a lányoknak felborul a hormonális egyensúlyuk. Ez fiziológiai dolog, úgysem érted meg. Olyasmi, mint amikor mindenkivel szemben elvész a bizalom. Minden egészen más fényben tőnik fel. Nagyon komor fényben. És semmi kedvem csókolózni. Ezért mondtam, hogy válassz: vagy harapdálsz, vagy jöhet minden egyéb. Azt hitted, viccelek? Megvontam a vállam. – Hát igen. Könnycsepp futott le az arcán, elıbb a jobb, majd a bal oldalon is. – Loki is pont errıl beszélt – mondta szipogva –, hogy mindig azt fogják gondolni, hogy viccelsz. Ezért teljes erıbıl rúgd tökön ıket, és ne legyen kétséged... Te gazember, könnyekre fakasztottál. – Még én vagyok gazember? – kérdeztem olyan érzéssel, mintha érdeklıdnék. – Anyám azt mondta, ha egy fiú könnyekre fakaszt, dobd ki, és ne sajnáld. Neki is ezt tanácsolta az anyja, de ı nem hallgatott rá. Aztán egész életén át kínlódott az apámmal... De náluk legalább nem azonnal kezdıdött. Te pedig már az elsı találkán megríkatsz... – Irigyellek – válaszoltam. – Micsoda tanácsadóid vannak: minden erıdbıl rúgd tökön, dobd ki, ne sajnáld. Nekem viszont senki sem ad tanácsot. Mindenre magamtól kell rájönnöm. Héra a térdei közé fúrta az arcát, és sírni kezdett. A fájdalomtól hunyorogva közelebb másztam hozzá, melléültem, és azt mondtam: – Na, elég már. Nyugodj meg. Megrántotta a fejét, mintha le akarná rázni a szavaimat, és még mélyebbre fúrta a fejét a térdei közé. Ekkor fogtam fel az egész helyzet abszurditását. Épp az imént majd hogy meg nem ölt, aztán bıgni kezdett, mert sajnálta magát, aminek eredményeképpen én váltam szörnyeteggé, akinek a közeledésére már réges-rég figyelmeztette az anyukája. És mindez olyan meggyızıen hangzott, hogy már kezdtem is érezni bőnöm minden súlyát. És persze, ahogy

nagyon is helyesen megjegyezte, ez még csak az elsı találkánk volt. Mi lesz még ezután? Második kísérletre sikerült talpra állnom. – Jól van – mondtam –, elmegyek. – Visszatalálsz egyedül? – kérdezte, és fel sem nézett. – Igyekszem. Vártam, hogy talán felajánlja az autóját, de csak hallgatott. Hosszú és emlékezetes volt az út az ajtóig. Csak aprókat tudtam lépni, és miközben mentem, volt idım alaposan megnézni az enteriır részleteit, amelyek addig rejtve maradtak a szemem elıl. Különben nagyon banális részletek voltak: mikroszkopikus mérető freskók Szardínia látképével, meg szovjet párttagkönyvek, amelyeket itt-ott bútorszöggel erısítettek a falra. Amikor az ajtóhoz értem, hátrafordultam. Héra még mindig ugyanúgy ült a párnákon, karjával átfogva a térdét, és közé fúrva az arcát. – Figyelj csak – szóltam oda neki –, tudod mit? – Na mit? – kérdezte csendesen. – Amikor a következı randira hívsz, akkor... Emlékeztess rá, hogy kapjak be egy halálcukorkát. Felemelte a fejét, elmosolyodott, és könnyes arcán megjelentek az ismerıs gödröcskék. – Hát persze, kedves – mondta. – Megígérem.

OZIRISZ Az ajtócsengı akkor szólalt meg, amikor éppen megreggeliztem – pontban tíz órakor, egy idıben az óra nyekergésével. Senkit sem vártam. A küszöbön Héra sofırje állt álcaruhájában. Az arca még nagyobb sértettséget fejezett ki, mint elızı alkalommal. Erıs mentacukorka-illatot árasztott. – Levelet hoztam – és átadott egy sárga borítékos, bélyeg és cím nélküli borítékot. Ugyanilyenben küldte el valaha Héra a fényképét is. Mindjárt a lépcsın feltéptem. Kézírással teleírt papírlap volt benne: Szia, Ráma! Borzasztóan kellemetlen, hogy a találkozásunk úgy alakult. Fel akartalak hívni, hogy megkérdezzem, minden rendben van-e veled, de arra gondoltam, talán megsértıdsz vagy gúnyolódásnak veszed. Ezért inkább ajándékot küldök neked. Úgy láttam, te is szeretnél egy olyan autót, mint amilyen nekem van. Beszéltem Enlil Maratoviccsal. Kaptam tıle egy újat, ez pedig most már a tiéd, a sofırrel együtt. Ivánnak hívják, aki egyúttal a testıröd is lehet. Ezért elhozhatod magaddal a következı találkánkra... Elégedett vagy? Most már igazi nagymenı lehetsz, akinek saját dzsipje van. Remélem, fel tudtalak vidítani egy kicsit. Hívj fel. Cup-cup Héra Зы Megtudtam Ozirisz címét – Mitrászon keresztül. Ivan tudja, hol található. Ha el akarsz menni oda, egyszerően csak szólj neki. Зы Зы Hamarosan jön a bablosz. Ez biztos. Ránéztem Ivánra. – És milyen kocsija van most Hérának? – Bentleyje – felelte Ivan, miközben mentolfel-hıt lehelt rám. – Mi az utasítása? – Negyedóra múlva lejövök – mondtam. – Várjon addig a kocsiban. Ozirisz egy nagy, forradalom elıtt épült házban lakott a Majakovszkij téren. A lift nem mőködött, gyalog kellett felmennem az ötödikre. A lépcsıház sötét volt, a lépcsıfordulók ablakait farostlemezekkel fedték be. Olyan ajtót, mint amilyen Ozirisz lakásának bejáratában volt, már rég nem láttam. Búcsúintés volt ez a szovjet érából (hacsak persze nem valami retró dizájn): mellette a falon nem kevesebb, mint tíz csengıgomb díszelgett, mindegyik régi volt, több réteg festék is rájuk rakódott, és mindegyik alatt a gyızedelmes proletariátus valamelyik rettegett neve állt: „Noszoglazih”, „Kuprijanov”, „Szedih”, „Szalomasztov” és így tovább. A „Noszoglazih” nevet elkenıdött tintaceruzával írták ki, és ez valami miatt arra késztetett, hogy ezt a gombot nyomjam meg. Odabent csörömpölni kezdett a csengı. Vártam egy vagy két percet, aztán becsöngettem Kuprijanovhoz. Ugyanaz a csengı szólalt meg. Elkezdtem nyomogatni sorra a gombokat – mindegyik ugyanarra az ellenszenves hangú plehcsengıre volt rákötve, amelynek hangjára senki sem jött ki ajtót nyitni. Ekkor dörömbölni kezdtem. – Jövök már – hallatszott egy hang a folyosóról, és az ajtó kinyílt. A küszöbön egy sovány, sápadt, harcsabaju-szos férfi állt, fekete bırmellényben, amelyet egy piszkos, kieresztett aljú ingre vett fel. Azonnal valami erdélyit véltem benne felfedezni, habár ahhoz, hogy vámpír legyen, túlságosan elgyötörtnek látszott. Aztán eszembe jutott, hogy Ozirisz tolsztojánus. Lehet, hogy az egyszerősödésnek ez volt a fizikai jele. – Üdvözlöm, Ozirisz – mondtam neki. – Istar Boriszovna küldött. A bajszos férfi ernyedten a markába ásított. – Én nem Ozirisz vagyok, hanem a titkára. Jöjjön be.

Nyakán négyzet alakú ragtapaszt vettem észre, amelynek közepét barna pötty ütötte át, és mindent megértettem. Ozirisz lakása ránézésre egy nagy, elhanyagolt társbérlet volt, itt-ott a végszükségben megejtett javítgatás maradványaival: forrasztás nyomaival a radiátoron, gletteléssel a plafonon, új vezetékköteggel, amelyet az ısrégi – a marxizmussal egyidıs – plintosz mentén vezettek el. Az egyik szoba, a legnagyobb, amelynek nyitva állt az ajtaja, úgy nézett ki, mintha teljesen fel lenne újítva: új parkettát raktak le, a falakat fehérre festették. Az ajtóra vörös filctollal a következıt írták: KOLBÁSZ-MOSZKVA VÖRÖS FİVÁROS

Úgy látszik, tényleg ez volt a lakás szellemi és gazdasági központja – erıs dohánybőz áradt belıle, határozott férfihangok hallatszottak, a tér többi része pedig ódon dermedtségbe süppedt. Úgy tetszett, moldávul beszéltek odabent. Odamentem az ajtóhoz. A szoba közepén hatalmas étkezıasztal állt, amelynél négyen ültek, kártyával a kezükben. A padlón csomagolóanyagok, táskák és hálózsákok hevertek szanaszét. Minden kártyázónak ragtapasz volt a nyakán, ugyanúgy, mint annak a moldávnak, aki ajtót nyitott. Mind a négyen ugyanolyan szürke trikót viseltek, mellükön fehér WTO felirattal. A beszélgetés abbamaradt – a kártyások rám meredtek. Én szótlanul visszanéztem rájuk. Végül a legnagyobb termető, bikakülsejő férfi megszólalt: – Túlóra? Háromszoros tarifa, vagy azonnal húzzunk a picsába? – Azonnal húzzatok a picsába! – mondtam illedelmesen. A bajszos mondott valamit moldávul, a kártyások pedig nem mutattak tovább érdeklıdést irántam. A bajszos udvariasan megérintette a könyökömet. – Nem ide kell jönnünk. Tovább kell mennünk. Jöjjön, mutatom. Elindultam utána a hosszú folyosón. – Kik ezek ott a szobában? – Gastarbeiterek – felelte a moldáv. – Azt hiszem, így kell mondani. Én is Gastarbeiter vagyok. A folyosó legvégén álltunk csak meg. A moldáv bekopogott egy ajtón. – Na mi van? – hallatszott bentrıl egy halk hang. – Magát keresik. – Kik? – Olyan magukfajták – mondta a moldáv. –Feketében. – Hányan? – Egyedül – mondta a moldáv, és rám sandított. – Akkor ereszd be. És szólj a srácoknak, hogy gyújtsanak rá. Egy óra múlva ebédelünk. – Értettem, fınök. A moldáv az ajtó felé biccentett, és visszacsoszogott. A biztonság kedvéért újra bekopogtam. – Nyitva van – szólt ki a hang. Kinyitottam az ajtót. Odabent félhomály derengett – az ablakokon be voltak húzva a függönyök. De én már tudtam, hogy valami megfoghatatlan tulajdonság alapján honnan ismerszik fel a vámpír lakhelye. A szoba Brahma dolgozószobájára emlékeztetett: ebben is állt egy plafonig érı kartoték, csak egyszerőbb és olcsóbb. A kartotékkal szemben, egy mély beugróban (azt hiszem, ezt hívják alkóvnak – a szót ismertem, de ilyet korábban nem láttam) az ágy kapott helyet. Az alkóv elıtt egy újságosasztalkára emlékeztetı barkácsmunka állt – egy régi mahagóni étkezıasztalnak félmagasságban levágták a lábait. A legkülönfélébb vackokból összetevıdı kacathegy tornyosult rajta: szövetdarabok, vonalzók, régi szerszámok, plüssjátékok, az elsı szériákból való hatalmas mérető mobiltelefonok, ételmaradékok, bögrék... A legérdekesebb

tárgynak azt találtam, amely mintha egy lelki betegek által készített tudományos-technikai eszköz lett volna: egy petróleumlámpa, oldalán kerek tükrökkel, amelyek úgy voltak egymás felé fordítva, hogy a lángot visszatükrözzék egymásban. Az újságosasztal mellett egy sárga bırfotel állt. Közelebb léptem az alkóvhoz. Belül ágy, letakarva steppelt takaróval. Fölötte a sztálini idıkbıl való fekete ebonittelefon, ceruzával írott feliratok nimbuszával körbevéve. Mellette csengıgomb, olyasféle, mint amilyet a lépcsıházban láttam. Ozirisz oldalvást feküdt, egyik lábfejét a másik térdére helyezve, mintha csak a lótuszüléshez edzene. Régi pamutköntös és hatalmas szemüveg volt rajta. Feje és arca egy kopaszodó kaktuszra emlékeztetett: ilyen szırzetet akkor lehet elérni, ha az ember elıbb kopaszra nyiratkozik-borotválkozik, aztán egy hét alatt ugyanolyan sörtét növeszt a fején és az arcán. Bıre ernyedt és sápadt volt – az ötlött fel bennem, hogy ideje nagy részét sötétben tölti. Néhány pillanatig egykedvően bámult rám, aztán kézfogásra nyújtotta a kezét, amely puha, hideg és fehér volt. Hogy kezet szorítsak vele, erıteljesen elıre kellett hajolnom, és rátámaszkodnom a kacatokkal borított asztalra. – Ráma – mutatkoztam be neki –, Második Ráma. – Hallottam már rólad. Te kerültél Brahma helyére? – így is lehet mondani – válaszoltam. – Habár nincs olyan érzésem, hogy valakinek a helyén lennék. – Foglalj helyet – mondta Ozirisz, és a fotel felé biccentett. Mielıtt leültem volna, figyelmesen megnéztem a fotel alatt a poros padlót, sıt még a fotelt is arrébb toltam egy kicsit. Ozirisz elnevette magát, de nem szólt semmit. Amikor leültem, Ozirisz fejét eltakarta elılem a beugró sarka, így csak a lábát láthattam. Úgy látszik, a fotelt direkt állították így ide. – Istar Boriszovna küldött – közöltem vele. – Hogy van a vénasszony? – kérdezte jóindulattal Ozirisz. – Viszonylag jól. Csak sokat iszik. – Hát igen – mondta Ozirisz. – Mi más maradt neki... – Milyen értelemben? – Rád ez nem tartozik. Megtudhatom, minek köszönhetem a látogatásodat? – Amikor Istar Boriszovnának bemutattak – mondtam –, felfigyelt rá, hogy sokat gondolkodom elvont kérdésekrıl. Arról, hogyan keletkezett a világ. Az Istenrıl. Ilyesmirıl. Akkoriban tényleg foglalkoztattak ezek a témák. Egyszóval, Istar Boriszovnától azt az utasítást kaptam, keressem meg magát, mert maga a szakrális hagyomány ırzıje, és tudja mindenre a választ... – Tudom – erısítette meg Ozirisz –, hogyne tudnám. – Ad esetleg valami olvasnivalót? Mármint valami szakrális-vámpíros dolgot. Ozirisz kipillantott az alkóvból (végre megláttam az arcát, amint elırehajolt). – Olvasnivalót? – kérdezett vissza. – Örülnék, ha adhatnék. De a vámpíroknak nincsenek szakrális szövegeik. Minden szájhagyomány útján terjed. – Akkor elmondaná? – Kérdezz – mondta Ozirisz. Gondolkodóba estem. Úgy hittem, rengeteg komoly kérdés merült fel bennem. De most egyik sem jutott az eszembe. Amelyik viszont eszembe jutott, ostobának és gyermetegnek tőnt. – Istar kicsoda? – határoztam végre el magam. – A vámpírok úgy hiszik, hogy a nagy istennı, akit az ısi idıkben erre a bolygóra számőztek. Az Istar csak az egyik neve. A másik neve a Nagy Bıregér. – És miért számőzték? – Istar elkövetett egy olyan bőntettet, amelynek értelmét és természetét sohasem fogjuk megtudni.

– Istar Boriszovna? – csodálkoztam el. – Bőntettet? Amikor beszéltem vele, úgy éreztem... – Te nem a Nagy Bıregérrel beszéltél – szakított félbe Ozirisz. – Az ıt helyettesítı fejjel beszéltél. – Hogyhogy, az nem mindegy? – Persze hogy nem. Istarnak két agya van, az egyik a gerincében, a másik a fejében. Felsıbbrendő személyisége a gerincvelıvel áll kapcsolatban, amelyik viszont nem ismeri a szavakat, ezért ezzel a felsıbbrendő személyiséggel beszélni nem lehet. Pontosabban, a vámpírok társalognak vele, amikor babloszt vesznek magukhoz. De ez nagyon különleges társalgás... – Jól van – mondtam. – Tegyük fel, hogy így van. De miért éppen a mi bolygónkat választották ki a számőzetéshez? – Nem kiválasztották. Eleve azért hozták létre, hogy börtönként szolgáljon. – Milyen értelemben? Valahol a Földön építettek egy börtönt, ahová bezárták a nagy istennıt? – Ennek a börtönnek nincsen címe. – A dolgok logikája szerint tehát – jegyeztem meg – a börtön helye az, ahol Istar teste található. – Nem jól értetted – válaszolta Ozirisz. – Istar teste szintén a börtön része. A börtön nem valahol van, hanem mindenhol. Ha nagyítóval kezded nézegetni a cellád oldalát, akkor egy újabb cellába jutsz. Felszedhetsz egy porszemet a padlóról, mikroszkóppal felnagyíthatod, és megláthatsz benne egy újabb cellát, és így tovább a végtelenségig. Ostoba végtelenség ez, amely a kaleidoszkóp elve alapján épül fel. Még az illúziók is olyanok, hogy bármelyik elemük végtelen számú illúzióra hullik szét. Az álom, amelyet álmodsz, minden pillanatban valami mássá változik. – És akkor az egész világ ilyen börtön? – Igen – mondta Ozirisz. – És a legapróbb részletekig arra épül, amit lelkiismeretnek hívnak. Itt vannak például a csillagok. Régen az emberek azt hitték, hogy a földet körülvevı szférák díszei. Lényegében ez így is van. Legfıbb funkciójuk, hogy aranypontocskák legyenek az égbolton. Ugyanakkor e pontok közül bármelyik felé el lehet indulni rakétán, és sok millió év múltán meg lehet érkezni egy hatalmas, tüzes gömbhöz. Le lehet aztán szállni egy bolygóra, amelyik körülötte kering, el lehet hozni a felszínérıl valami ásványt, aztán tanulmányozni a kémiai összetételét. De ez mind csak díszek, cafrangok sokasága. És az efféle utazásoknak semmi értelmük. Puszta kirándulások a kazamatákban. Elszökni úgysem lehet. – Egy pillanat – szóltam közbe. – Tegyük fel, hogy a bolygónkat azért hozták létre, hogy börtön legyen, a csillagokat pedig azért, hogy arany pontocskák legyenek az égen. De hiszen a világegyetem, minden csillagjával együtt, létezett már a mi bolygónk megjelenése elıtt is. Vagy nem így van? – El se tudod képzelni, milyen ravaszul van felépítve ez a börtön. A múltnak sok nyoma maradt meg itt. Ezek a nyomok azonban nem mások, mint a börtöndizájn sajátosságai. – Az meg hogy lehet? – Hát csak úgy. A világ teremtése magába foglalja a múlt hamis, de abszolút hihetı panorámáját is. Ez az egész térbeli és idıbeli végtelen perspektíva nem más, mint színpadi dekoráció. Különben erre már rájöttek az asztronómusok és a fizikusok is. Ók azt mondják, hogyha feleresztünk az égbe egy fénysugarat, sok év múlva visszatér hozzánk a kozmosz másik végébıl... A világmindenség önmagába van zárva. Gondold csak meg, még a fény sem tud kijutni belıle. Egyszerően nincs hová. Kell-e még ezután bizonyítani, hogy börtönben élünk? – Lehet, hogy a fény nem tud kijutni belıle – mondtam –, de a gondolat talán igen. Hiszen éppen maga mondja, hogy az asztronómusok és a fizikusok meg tudták találni a tér és az idı

határait. – Igen – felelte Ozirisz –, meg tudták találni... De hogy ez mit jelent, nem érti egyetlen asztronómus vagy fizikus sem, mivel az efféle dolgok láthatatlanok az emberi ész számára, és csak különféle képletekbıl következtethetık ki. Ez pontosan ugyanaz az ostoba kaleidoszkóp, amelyrıl az imént beszéltem – csak éppen az elméletekre és gondolatokra vonatkozik. Nem más, mint a „B” agy mellékterméke, olyan olajpogácsa, amelyik a bablosz elıállításakor keletkezik. Ozirisz az „olajpogácsa” szót „oilpogácsának” ejtette. Nem voltam benne biztos, hogy pontosan értem a szó jelentését – azt hiszem, így hívják az olajos növények kisajtolása után visszamaradt mellékterméket. Egy élelmiszeripari szakszó. Ozirisz valószínőleg a moldávjaitól tanulta el. – Várjon csak – szóltam neki –, maga komolyan azt akarja mondani, hogy az ember tudása a világegyetem felépítésérıl nem más, mint olajpogácsa? Ozirisz kihajolt a beugrójából, és úgy nézett rám, mint egy idiótára. – Akarom vagy nem akarom, mit számít az? – válaszolta – így van, és kész. Gondold csak meg, honnan lett a világegyetem! – Már hogyhogy honnan? – Régebben az emberek feje fölé arany pontocskákkal díszített szféra borult. Hogy lett ebbıl világegyetem? Honnan kezdıdött ez az egész? Elgondolkodtam. – Lássuk csak... Az emberek elkezdték vizsgálgatni az eget, távcsıbe néztek... – Hát pont ez az. De minek? Megvontam a vállam. – Emlékeztetlek rá – mondta Ozirisz –, az asztronómia területén tett nagy felfedezések Galileié, Herschelé és másoké – annak reményében születtek, hogy meggazdagodjanak belılük. Galilei el akarta adni a távcsövét Velence uralkodójának, Herschel a pénzen György király kíséretébe akart bekerülni. Hát innen származnak ezek a csillagok és galaxisok. Ráadásul, figyeld csak meg: a bablosz egy pillanat alatt elfogy, az olajpogácsa pedig mindörökre megmarad. Mint a mamutvadászok szálláshelyén: a húst azonnal megeszik, az évek során azonban hatalmas mennyiségő bordacsont meg agyar halmozódik fel, amibıl aztán kunyhókat kezdenek építeni maguknak. Éppen ezek miatt a bordacsontok meg agyarak miatt nem élünk mi ma a világtenger közepén álló kerek szigeten, amint azt valaha az egyház tanította, hanem egy egyre táguló őrben függünk, amely bizonyos információk szerint elkezdett szőkülni. – És a mikrovilág szintén olajpogácsa? – kérdeztem. – Hát persze. Csak ne gondold, hogy az olajpogácsa valami alantas dolog. Most kizárólag e jelenségek származására gondolok. Hogy úgy mondjam, a genealógiájukra. – Menjünk szépen sorjában az elejétıl fogva – mondtam. – Túl nagy ugrásokban haladunk. Az elıbb azt mondta, hogy a Nagy Bıregeret a Földre számőzték. De honnan? És kicsoda? – Ez a legérdekesebb. Istar büntetése abban áll, hogy elfelejtette, ki ı és honnan jött. Eredetileg nem is tudta, hogy számőzték – azt gondolta, ı maga alkotta ezt a világot, csak elfelejtette, mikor és hogyan. Aztán kétségei támadtak, és létrehozott bennünket, vámpírokat. Kezdetben volt testünk, úgy néztünk ki, mint valami hatalmas bıregerek, de ezzel tisztában vagy. Aztán amikor a klíma katasztrofális változásokon ment át, nyelvekké alakultunk át, amelyek beleköltöztek olyan élılényekbe, amelyek jobban alkalmazkodtak az új feltételekhez. – Miért alkotta meg Istar a vámpírokat? – A vámpírok kezdetektıl fogva kiválasztott lények voltak, akik segítettek a Nagy Bıregérnek. Olyan projekciófélék voltak. Meg kellett találniuk a teremtés értelmét, és elmagyarázni a Nagy Bıregérnek, miért alkotta meg a világot. De nem sikerült. – Igen, értem – mondtam. – Ekkor a vámpírok úgy döntöttek, hogy legalább komfortosan berendezkednek ebben a

világban, és miután létrehozták a „B” agyat, kitenyésztették az embereket. Elmagyarázták, az hogyan mőködik? Tagadólag megráztam a fejem. – Α „Β” agy két, egymást tükrözı tükörbıl áll. Az elsı tükör az „A” agy. Ez egyforma minden élılényben. Ebben tükrözıdik a világ. A másik tükör pedig a szó. – Melyik szó? – Bármelyik. Az „A” agy elıtt minden pillanatban egyetlen szó állhat csak, de a szavak nagy gyorsasággal váltakoznak. Gyorsabban, mint ahogy egy légvédelmi ágyú tüzelni képes. Másfelıl az „A” agy mindig abszolút mozdulatlan. – És miért éppen a szó? – kérdeztem. – Én például gyakorlatilag nem is szavakban gondolkodom. Hanem inkább képekben. Formákban. – De mindegyik kép szavakból készül, mint ahogyan a ház téglákból. Csak a téglák nem mindig látszódnak a vakolattól. – És hogyan tud a szó tükör lenni? Mi tükrözıdik benne? -Az, amit jelent. Amikor a szót az „A” agy elé állítod, a szó tükrözıdik az agyban, az agy pedig a szóban, és így létrejön egy végtelen folyosó, a „B” agy. Ebben a végtelen folyosóban nemcsak az egész világ jelenik meg, hanem az is, aki látja. Más szavakkal, a „B” agyban szakadatlan reakció megy végbe, ahhoz hasonlóan, ahogy az atom szétesik, csak sokkal inkább alapszinten. Megtörténik az abszolútum kettéhasadása szubjektumra és objektumra, miközben M5 aggregátum formájában kiválasztódik a bablosz. Lényegében mi, vámpírok nem vörös folyadékot szopunk, hanem abszolútumot. De a többség ezt nem érti. – Az abszolútum kettéhasadása – ismételtem. – Ez micsoda, valami metafora, vagy tényleg megtörténik? – Ez minden reakció anyja. Gondold meg magad. A szó csak úgy tud létezni, mint az agy objektuma. Az objektum számára viszont mindig elengedhetetlen az ıt befogadó szubjektum. Csak párban léteznek: az objektum megjelenése a szubjektum megjelenéséhez vezet, és viszont. Ha megjelenik egy százdolláros bankjegy, az is kell hozzá, aki nézi. Olyan ez, mint a lift és az ellensúly. Ezért a bablosz elıállításakor a pénz-tıgy tükreiben feltétlenül megjelenik a személyiség illúziója is, aki ezt a babloszt elıállítja. És innen már csak egy ugrás a Háború és béke. – Ha egy kicsit egyszerőbben is elmondaná – kértem meg rá. – Hol találhatók ezek a tükrök? A tudatban? – Igen. De a két tükörbıl álló rendszer nincs ott mindig, hanem minden egyes gondolattal újra létrejön. A „B” agyat szavakból hozzák létre, és ha valamire nincsen szó, akkor ez a valami a „B” agy számára nem létezik. Ezért mindannak a kezdetén, amit az emberek csak tudnak, mindig a szó található. Éppen a szavak hozzák létre a dolgokat, nem pedig megfordítva. – Hogyhogy, hát az állatok számára akkor nem léteznek tárgyak? – Természetesen nem – felelte Ozirisz. – A macskának eszébe sem jut kiválasztani abból, ami körülötte van, mondjuk, a téglát. Egészen addig, amíg egy téglával meg nem dobják. De ez akkor sem tégla lesz neki, hanem csak „miau!”. Érted már? – Nagyjából. – Rendben – mondta Ozirisz. – Most akkor el tudom magyarázni, miféle elıreláthatatlan effektus jött létre a „B” agyban. Errıl az agyról kiderült, hogy nem más, mint a mi világegyetemünk tükrözıdése. De ez a bajnak még csak az egyik fele. A világegyetem, amelyben ez után a nagy kísérlet után találtuk magunkat, szintén a „B” agy tükrözıdésének bizonyult. És ettıl kezdve senki sem tudja elkülöníteni egyiket a másiktól, mivel ez már egy és ugyanaz. Nem lehet azt mondani, hogy ez az agy, emez pedig a világegyetem. Minden szavakból áll. – És miért lett a „B” agy világmodell?

– Bármely két tükör, amelyik szemben áll egymással, ostoba végtelenséget hoz létre. Hát ez a mi világunk. A kaldeusok kétoldalú tükröt hordanak az övükön, amely ezt a mechanizmust szimbolizálja. Kétkedve néztem a két tükrös petróleumlámpát az asztalon. Sehogy sem hajazott a világegyetemre. Az jutott az eszembe, hogy ez az eszköz legjobb esetben is csak az elsı orosz lézernek mehetne el, amelyet az ıstehetség Kulibin konstruált 1883-ban, Szamarában. De azonnal megértettem, hogy ilyen PR-ral ez az eszköz tényleg annak a világegyetemnek modelljévé válik, ahol születtem. Ozirisznak igaza volt. – Ugyanúgy, mint a Nagy Bıregér – folytatta Ozirisz –, szemben találta magát a következı kérdéssel: ki ı és miért számőzték ide. Az emberek keresni kezdték az élet értelmét. És ami a legfigyelemreméltóbb, hogy mindezt úgy csinálták, hogy közben nem szakadtak el attól a funkciótól, ami miatt kitenyésztették ıket. Mondjuk ki egyenesen: az emberiség nem találta meg a teremtés értelmét, amely a Nagy Bıregeret kielégítette volna. Ugyanakkor eljutott arra a következtetésre, hogy létezik az Isten. Ez a felfedezés a „B” agy mőködésénekben újabb elorelathatatlan effektusa volt. – Az Istent lehet valahogy érzékelni? – Az Isten az ész és az érzékek számára elérhetetlen. Legalábbis az emberi érzékek számára. Némely vámpír azonban úgy vélekedik, hogy mi a bablosz fogyasztása közben közelkerülünk hozzá. Ezért mondták korábban, hogy a bablosz istenekké tesz bennünket. Az órájára nézett. – De jobb egyszer kipróbálni, semmint százszor hallani róla.

A VÖRÖS SZERTARTÁS Életem következı három napja nyomtalanul elveszett a hamletben: belevesztek a szürke homályba, ahogyan Drakula gróf helyesen megjegyezte. A negyedik nap reggelén felhívott Enlil Maratovics. – Nos, Ráma – szólt bele a telefonba –, gratulálok. – Miért, mi történt? – Ma van a vörös szertartás. Kipróbálhatod a babloszt. Fontos nap ez az életedben. Hallgattam. – Mitrásznak kellene érted mennie – folytatta Enlil Maratovics –, de nem találják sehol. Én magam mennék érted, de más dolgom van. Ki tudnál menni Bálám dácsájára? – Hová? – Bálám Petrovicshoz. İ a szomszédom. A sofıröd tudja. – Valószínőleg ki tudok – feleltem. – Ha már a sofıröm tudja. És mikorra kell odaérnem? – Nem kell sietned. Nélküled úgysem kezdik el. Héra is ott lesz. – És mit vegyek fel? – Amit akarsz. Csak ne egyél semmit. A babloszt éhgyomorra szokták bevenni. Na, ennyi, kinyomlak. Negyedóra múlva már a kocsiban ültem. – Bálám Petrovicshoz? – kérdezte a sofır. – Tudom, hol lakik. Szosznovka 38. Sietünk? – Igen – válaszoltam. – Nagyon fontos ügyben megyünk. Annyira ideges voltam, hogy önkívületbe estem. A sugárút, amelyiken mentünk, folyónak tetszett, amely szakadék felé visz. A fejemben teljes zőrzavar uralkodott. Nem tudtam, mit akarok inkább: amilyen gyorsan csak lehet, Bálám Petrovicsnál lenni, vagy éppen ellenkezıleg, kimenni Domogyedovóba, jegyet váltani, és elrepülni valami olyan országba, ahová nem kell vízum. Különben elrepülni nem tudtam volna, mert nem hoztam magammal az útlevelemet. Az úton nem volt nagy forgalom, így gyorsan odaértünk a megjelölt helyre, ami ritkán fordul elı Moszkvában. Miután behajtottunk egy közlekedésrendészeti poszthoz hasonló, videokamerákkal telepakolt kerítésen, Ivan lefékezett a ház melletti üres parkolóban. Bálám Petrovics háza a Lenin Könyvtár embrionális állapota és a teljesen le nem rombolt Reichstag közötti átmenetre hasonlított. Maga az épület nem volt túlságosan nagy, de a széles lépcsı és a sötét-sárga színő, hasáb alakú kıoszlopok monumentálissá és fenségessé tették. Alkalmas helynek látszott a beavatáshoz. Vagy valami baljós mágikus eljáráshoz. – Itt van az új – mondta Ivan. – Mármint hogy mi új? – Héra Vlagyimirovna új kocsija. A Bentley. Körbenéztem, de semmit sem láttam. – Hol? – Hát ott, a fa alatt. Ivan a bokrok felé bökött, amelyek a parkoló szélén nıttek, és ekkor észrevettem egy hatalmas, zöld kocsit, amely mintha valami polgári komód-féle lett volna, s egyben méltó válasz a kor kihívására. Ez a komód a főben állt, távol a parkoló aszfaltozott terétıl, a bokrok enyhe takarásában, ezért nem vettem észre azonnal. – Dudáljak? – kérdezte Ivan. – Nem kell – válaszoltam. – Odamegyek, megnézem. A kocsi hátsó ajtaja kissé nyitva állt. Mögötte mozgásra lettem figyelmes, aztán nevetést hallottam. Úgy tetszett, Héra nevet. Gyorsabbra fogtam a tempót, de ebben a pillanatban duda hangja harsant fel mögöttem. Ivan mégiscsak dudálni kezdett. A kocsi utasterében felbukkant Héra feje. Mellette feltőnt egy másik is, egy férfifej, de ıt nem ismertem fel. – Héra – kiáltottam –, szia!

De a kocsiajtó, ahelyett hogy teljesen kinyílt volna, hirtelen becsapódott. Valami érthetetlen dolog történt. Ott helyben megdermedtem, amint megláttam, hogyan lengeti a szél az ajtókilincsen a György-szalagot. Nem tudtam, hová is menjek most: elıre-e, avagy hátra. Már hajlottam arra, hogy elinduljak vissza, amikor az ajtó kitárult, és a kocsiból Mitrász mászott elı. Elég ziláltan nézett ki (a haja összeborzolódott, sárga csokornyakkendıje lecsúszott), és roppant barátságtalan volt: ilyen kifejezést eddig még nem vettem észre az arcán. Úgy rémlett, képes lenne akár meg is ütni. – Kémkedünk? – kérdezte. – Nem – mondtam –, egyszerően csak... Megláttam a kocsit. – Én pedig azt hiszem, ha egy kocsi ilyen helyen áll, a hülye is tudja, hogy nem kell odamenni hozzá. – A hülye lehet, hogy tudja – feleltem –, csakhogy én nem vagyok hülye. És különben is, ez nem a te kocsid. Héra is kiszállt a kocsiból. Felém biccentett, bőntudatosan elmosolyodott, aztán megvonta a vállát. – Ráma – mondta Mitrász –, ha kínoz a, hm... Szóval, ha kínoz a magány... Tudod mit, elküldöm neked azokat a preparátumokat, amelyek Brahmáról rád maradtak. Egy évre is elég lesz. És megoldod a problémádat, anélkül hogy másokat gyötörnél. Héra megrántotta a zakója ujját. – Hagyd abba. Rájöttem, hogy Mitrász direkt meg akar sérteni, és ez elképesztett: ahelyett, hogy feldühödtem volna, zavarba jöttem. Valószínőleg nagyon ostobán nézhettem ki. A csávából a duda hangja húzott ki, amely a hátam mögött megszólalt: Ivan újra dudálni kezdett. – Fınök – kiáltott utánam –, várnak rád! Megfordultam, és elindultam a parkoló felé. A kocsim mellett egy fekete öltönyös ismeretlen állt: alacsony és kövér volt, kipödört bajusszal, amitıl kivénhedt huszárra hasonlított. – Bálám Petrovics – mutatkozott be, és kezet szorított velem. – De nem ketten kellene hogy legyetek. Hol van Héra? – Mindjárt jön. – Mitıl vagy ilyen sápadt? – kérdezte Bálám Petrovics. – Félsz? – Nem – válaszoltam. – Ne félj. A vörös szertartás alatt már sok éve nem történt semmi váratlan dolog. Nagyszerő berendezésünk van... Á, szóval maga Héra? Örvendek. Héra egyedül volt – Mitrász a kocsinál maradt. – Nos, barátaim – mondta Bálám Petrovics –, kérem, jöjjenek utánam. Sarkon fordult, és elindult a Reichstag felé. Mi is elindultunk a nyomában. Héra kerülte a tekintetem. – Mi történik itt? – kérdeztem tıle. – Semmi – felelte. – Az isten szerelmére, most ne, rendben? Legalább ezt a napot nem kéne elrontani. – Mi az; látni sem akarsz? – Nagyon is bírlak téged – mondta. – Ha tudni akarod, jobban, mint Mitrászt. Becs' szóra. Csak ne mondd el neki, rendben? – Rendben – egyeztem bele. – Mondd csak, ıt is tökön rúgtad? Vagy ez csak nekem jár ki, mert annyira bírsz? – Nem szeretnék most errıl beszélni. – Ha annyira bírsz engem, akkor miért Mitrásszal töltöd az idıdet? – Most ilyen periódusa jött el az életemnek. Neki kell mellettem lennie. Te ezt nem érted.

Vagy rosszul érted. – És akkor velem mi legyen? Lesz másik periódusa is az életednek? Amikor én leszek majd melletted? – Lehet. – Mint valami szappanopera – mondtam. – Becs' szóra. El se akarom hinni, hogy ezt mondod nekem. – Késıbb majd minden világos lesz. És most fejezzük be. Bálám Petrovics lakhelye belülrıl egyáltalán nem felelt meg a ház totalitárius-nordikus külsejének. Az elıszobát a korai oligarchikus eklektika szellemében rendezték be, kardos lovaggal egy német zenedoboz meg Ajvazovszkij tengere között. Egy sikkasztó könyvelı dácsájának enteriırétıl csak annyiban különbözött, hogy a lovag fegyverzete meg az Ajvazovszkij-kép itt eredeti volt. Végigmentünk a folyosón, és megálltunk egy magas, kétszárnyú ajtó elıtt. Bálám Petrovics felém és Héra felé fordult. – Mielıtt bemennénk – mondta –, közelebbrıl is meg kell ismerkednünk. Hozzám lépett, arcát az arcom felé tolta, és leszegte az állát, mintha csak bóbiskolni szeretne. Elıhúztam a zsebkendımet, hogy letöröljem a nyakamat. De a harapás professzionális volt: a zsebkendın semmi nyom sem maradt. Bálám Petrovics becsukta a szemét, és cuppogni kezdett az ajkával. így telt el egy perc. Kezdtem idétlenül érezni magam, és kedvem támadt megharapni, hogy megtudjam, vajon mit néz ennyi ideig. Végre-valahára kinyitotta a szemét, és gunyorosan rám nézett. – Be akartál állni tolsztojánusnak? – Mire gondol? – Oziriszra. Be akarsz lépni a szektájába? – Egyelıre nem – feleltem méltóságteljesen. – Egyszerően csak, ö-ö-ö, bıvítem az ismeretségi körömet. Csak ne mondja el Enlil Maratovicsnak. Minek rontanánk el a kedvét az öregnek? – Nem mondom el, ne félj. Semmi baj, Ráma. Kapsz egy kis babloszt, és nem kell eljárnod semmiféle szektásokhoz. Megvontam a vállam. Bálám Petrovics odalépett Hérához, a füléhez hajolt, és mintha csak halk kérdésére válaszolna, bólintott egyet. Eddig még nem láttam ilyet, hogy egy vámpír ilyen rövid idın belül egymás után két másikat is megharapott volna: Bálám Petrovics azonban úgy látszik, tapasztalt szakember volt. Miután hallatott néhány cuppogó hangot, azt mondta: – Örömömre szolgál, hogy megismerkedhetek egy ilyen céltudatos hölggyel. Hérával sokkal gálánsabban viselkedett, mint velem. És idıt is kevesebbet fordított rá. – Az utóbbi idıben az ismerkedéseim valahogy mindig ugyanarra korlátozódnak – mormogta Héra. – Semmi magánjellegő nincs benne – válaszolta Bálám Petrovics. – Ezek a harapások tisztán hivatalos jellegőek. Tudnom kell, milyen instrukciókat adjak, ehhez pedig pontosan el kell tudnom képzelni a belsı világotokat, barátaim. Tehát, parancsoljatok... És kitárta az ajtót. Az ajtón túl fényárban úszó, kör alakú terem tárult elénk. Két szín uralkodott benne: az arany és a kék. Kékre voltak festve a falak, arany csillogott viszont az oszlopokon, a stukkókon és a képkereteken. Maguk a képek nem voltak túl érdekesek, és megnyugtató egyhangúságukkal inkább tapétának látszottak: romantikus romok, vadászaton lévı, lóháton ülı arisztokraták, gáláns erdei találkák. A mennyezeti freskó felhıs égboltot ábrázolt, amelynek közepén hatalmas, kidudorodó napkorong ragyogott aranyosan, rejtett lámpákkal megvilágítva. A napnak volt szeme, mosolygós szája és füle; egy kicsit Hruscsovra hasonlított, aki elbújt a mennyezeten. Elégedett, kerek arca visszatükrözıdött a parkettán. Szinte elvakított ez a pompa, és elidıztem kicsit az ajtóban. Héra is megállt.

– Menjetek be – ismételte meg Bálám Petrovics. – Nincs túl sok idınk. Beléptünk a terembe. Semmilyen bútor sem volt benne öt hatalmas fotelen kívül, amelyek félkörben voltak elrendezve a falba épített kandalló elıtt. A fotelek úgy néztek ki, mint valami katonai-őrhajózási high-tech, szervo-áttételekkel, tartókkal, sisakokkal meg egy csomó bonyolult illesztéssel. Mellette lapos vezérlıpult, amely acéllábakon állt. A kandallóban tőz égett, ami elég furcsa volt, mert közben ment a légkondi is. A tőznél két aranymaszkos kaldeus tüsténkedett. – Érdekes – szólaltam meg –, magánál itt egészen olyan minden, mint Enlil Maratovicsnál. Neki is van egy kerek terme, amelyben áll egy kandalló meg néhány fotel. Csak nála persze sokkal szerényebb minden. – Semmi különös nincs ebben – válaszolta Bálám Petrovics. – Minden helyiség, aminek ugyanaz a funkciója, bizonyos mértékig hasonló. Mint ahogy minden hegedőnek ugyanolyan a formája. Foglaljatok helyet. Egy mozdulattal jelezte a kaldeusoknak, hogy tőnjenek el. Az egyikük még maradt egy kicsit, hogy szenet öntsön a kandallóba egy „BBQ Charcoal” feliratú papírzsákból. – A vörös szertartás idején – magyarázta Bálám Petrovics – bankjegyeket szokás égetni. Ennek nincs semmi gyakorlati értelme, egyszerően csak ez az egyik, a folklórban is megjelenı nemzeti hagyományunk. Az anyagi lehetıségeink nem korlátozottak. Jobban szeretjük azonban a Jegybank régi bankjegyeit elégetni – az emberi munka iránti tiszteletbıl... Az órájára nézett. – Most pedig át kell öltöznöm. Kérlek benneteket, ne nyúljatok addig semmihez. Miután bátorítóan ránk mosolygott, Bálám Petrovics követte a kaldeusokat. – Furcsa fotelek – mondta Héra. – Mint a fogorvosi székek. Engem inkább az őrutazásokról szóló filmek forgatásán használatos dekorációra emlékeztettek. – Igen, elég furcsák – értettem egyet vele. -Különösen ez a mellszíj. Minden fotelhez volt egy alkalmatosság, olyasmi, mint a csillagközi utazásról szóló filmekben: ilyen vackokat kötnek az őrhajósok mellkasára, hogy fel– és leszálláskor a helyükön tartsák ıket. – Ez arra szolgál, hogy ne zuhanjunk le a padlóra, ha majd görcsös vonaglásba kezdünk próbáltam kitalálni. – Valószínőleg – értett egyet velem Héra. – Nem félsz? Tagadólag megrázta a fejét. – Mitrász azt mondta, nagyon kellemes élmény. Elıbb egy kicsit fájni fog, de aztán... – Megtennéd, hogy nem beszélsz nekem többet Mitrászról? – Rendben van – felelte Héra. – Akkor inkább hallgassunk. Bálám Petrovics visszatéréséig már nem beszélgettünk; én tettetett érdeklıdéssel nézegettem a képeket, Héra pedig a fotel szélén ült, és a padlót bámulta. Amikor Bálám Petrovics visszajött, rá se ismertem. Mélyvörös selyembıl készült palástot öltött magára, a kezében pedig valami díjbeszedıi táska volt. Eszembe jutott, hol láttam már ilyen öltözéket. – Bálám Petrovics, járt már Enlil Maratovics dolgozószobájában? Bálám Petrovics odament a kandallóhoz, és a táskáját közvetlenül a rács elé tette. – Nem is egyszer – válaszolta. – Van ott nála egy kép a falon – folytattam. – Fura, cilinderes emberek ülnek a tőznél. Hozzá vannak kötözve a karszékükhöz. A szájukban mintha pecek lenne. Mellettük pedig ott áll egy ember valami olyan vörös szerelésben, mint amilyenben maga is van. Ez lenne a vörös szertartás? – Igen – mondta Bálám Petrovics. – Pontosabban, ahogyan kétszáz évvel ezelıtt kinézett.

Akkor még komoly veszélye volt, hogy egészségkárosodással jár. De mára már teljesen veszélytelen lett. – És hogy nyelték be a babloszt? Mármint azok, akik a képen vannak. Hiszen pecek van a szájukban. – Azok nem peckek – válaszolta Bálám Petrovics, miközben odalépett a vezérlıpulthoz. – Speciális alkalmatosságok, amelyekre ráerısítettek egy babloszos kapszulát, amelyet halpukkantóból csináltak. Ezzel egyszerre védték a nyelvet is meg az ajkakat is a sérüléstıl. Manapság már egészen más technológiát alkalmazunk. Megnyomott a pulton egy gombot, és a hevederek zümmögve a fotelek fölé emelkedtek. – Most leülhettek. Az egyik szélsı fotelbe ültem. Héra az enyémtıl kettıvel odébb állóban helyezkedett el. – Kezdjük – szólaltam meg. – Készen állunk. Bálám Petrovics rosszallóan nézett rám. – A könnyelmőséget viszont nem szeretem. Honnan tudod, készen álltok-e, ha még azt se tudod, mi vár rátok? Megvontam a vállam. – Akkor magyarázza el. – Hallgassatok végig nagyon figyelmesen – mondta Bálám Petrovics. – Mivel tudom, milyen ostobaságokkal van tele a fejetek, el szeretném mondani, hogy az a tapasztalás, amelyet hamarosan át fogtok élni, váratlanul ér majd benneteket. De ez nem az, amire gondoltok. Hogy pontosan megértsétek, mi történik, az elejétıl fogva tudnotok kell egy, az önbecsülés számára sértınek mondható dologról. A babloszt nem mi szopjuk. Hanem a nyelv. – Hát nem egy teljes egészet alkotunk vele? – kérdezte Héra. – Egy bizonyos határig. Amely éppen itt húzódik. – De hát valamit csak érzünk, nemde? – Ó, persze – felelte Bálám Petrovics. – Többet is, mint kéne. De ez egyáltalán nem az lesz, amit a nyelv érez. – Miért, mit érez a nyelv? – kérdeztem. – Nem tudom – válaszolta Bálám Petrovics. – Ezt senki sem tudja. Ezt egyáltalán nem vártam. – Hogy lehet az? – kérdeztem zavartan. Bálám Petrovics kacagni kezdett. – Emlékszel arra a képre, amelyik ott lóg a dolgozószobádban? – kérdezte. – Ott, ahol a kartoték is van. A lovon ülı Napóleon. – Ha ıszinte akarok lenni – válaszoltam –, már réges-rég halálra gyötör ez az állandó hasonlítgatás a lóval. – Ez lesz az utolsó alkalom, esküszöm. Mit gondolsz, a ló tudja, mire gondol Napóleon? – Gondolom, nem. – Én is így gondolom. Amikor azonban Napóleon elugrat a harcmezın a serege elıtt, ı és a lova egyetlen egésznek hatnak. És bizonyos értelemben azok is... És amikor Napóleon megpaskolja hő lova nyakát... – Nem szükséges folytatnia – szóltam közbe. – Nem értem, minek kéne egyáltalán bármit is elmagyarázni egy lónak. Napóleon biztosan nem tenné. – Ráma, megértem az érzéseidet – mondta Bálám Petrovics. – De az élet sokkal egyszerőbb annál, mint amilyennek gondolni szokás. Az életben két út lehetséges. Ha az embernek szerencséje van, hihetetlenül nagy szerencséje van – ahogy mondjuk neked és Hérának is szerencsétek volt –, lehet belıle olyan ló, amelyiken Napóleon ül. De lehetne olyan ló is, amelyik egész életében a fene se tudja, kinek a szemetét fuvarozza. – Elég már ebból a lótenyésztésbıl – szólt közbe Héra. – Inkább a lényeget. – Szíves örömest – felelte Bálám Petrovics. – Tehát, a vörös szertartás két részbıl áll. Elıbb a nyelv babloszt szop. Ez a legmagasztosabb titok, ami csak a vámpírok világában

elıfordulhat. De, amint már mondtam, ez nem velünk történik meg, így ennek lényegérıl keveset tudunk. Ez idı alatt az élményeitek nagyon is különfélék lesznek, mindenesetre elég kellemetlenek. Sıt fájdalmasak. Tőrni kell. Ez érthetı? Rábólintottam. – Aztán a fájdalom elmúlik, és jön a tapasztalás második része – folytatta Bálám Petrovics. – Ha a fiziológiai oldaláról akarunk beszélni, a következı történik: miután a nyelv teliszopta magát bablosszal, egyenesen a vámpír agyába lök egy adag dopament, a legerısebb neurotransmitter!, amely kompenzálja az összes kellemetlen élményt, amely a tapasztalás elsı részével kapcsolatos. – És miért kell ıket kompenzálni? – kérdeztem. – Hiszen addigra a fájdalom már elmúlt. – így igaz – mondta Bálám Petrovics. – De kellemetlen emlékek maradnak róla. A neutrotransmitter azonban, amelyet a nyelv termel ki, olyan erıs, hogy megváltoztatja az emlékezet tartalmát. Pontosabban nem magát a tartalmat, hanem, hogy úgy mondjam, a vele kapcsolatos érzelmi egyensúlyt. így a végsı benyomás, amely a vámpírban a vörös szertartásról marad, a lehetı legpozitívabb. Annyira pozitív, hogy sokaknál pszichológiai alapú babloszfüggıség lép fel, amelyet mi szomjúságnak nevezünk. Ez persze paradox érzés, mivel a bablosz bevétele maga meglehetısen fájdalmas procedúra. – Mi az a „neurotransmitter”? – kérdeztem. – A mi esetünkben olyan ágens, amely az agyban azoknak az elektrokémiai folyamatoknak a sorrendjét váltja ki, amelyeket szubjektíven mint boldogságot élünk át. Egy átlagos embernél az efféle folyamatokért a dopamin felel. Kémiai elnevezése: 3,4dihidroxifenil-etil-amin. A dopamen, ha a képletét nézzük, akkor ehhez nagyon közel álló anyag: a molekulában jobbra ugyanaz a nitrogéndioxid található, csak más a szénatomok és a hidrogénatomok száma. Kémiai szempontból az elnevezés nem pontos. A hatvanas években agyalták ki, tréfából: „dope amen”, vagyis „narkotikum” és „ámen”. Majdnem ugyanúgy kell írni, mint a dopamint. Abban az idıben a vámpírok intenzíven foglalkoztak az agyuk kémiai összetételével. De aztán ezeket a kutatásokat leállították. Az elnevezés viszont fennmaradt. – És miért állították le a kutatásokat? – A Nagy Bıregér megijedt, hogy a vámpírok kitanulják maguk szintetizálni a babloszt. Akkor felborult volna az évszázados rend. Ha érdekel, belemélyedhetünk a témába. Felírjam a dopamen képletét? Tagadólag megráztam a fejem. – A dopamen közel áll a dopaminhoz a hatásmechanizmusában is – folytatta Bálám Petrovics –, de az erejét jelentısen felülmúlja, valahogy úgy, ahogy a crack felülmúlja a kokaint. A nyelv egyenesen az agyba fecskendezi be, és egy pillanat alatt létrehozza a saját idegláncait, amelyek különböznek az emberi boldogság standard kontúrjaitól. Éppen ezért abszolút tudományosan azt lehet mondani, hogy a bablosz bevételét követı néhány percben a vámpír nem-emberi boldogságot érez. – Nem-emberi boldogság – ismételtem meg ábrándozva. – Csakhogy ez nem az, aminek képzeled – mondta Bálám Petrovics. – Jobb, ha nincs semmilyen elvárásod. Akkor nem következik be a kiábrándulás... Nos, magyarázatból ennyi elég is lesz. Kezdhetjük. Héra és én összenéztünk. – Emeljétek fel a lábatokat, és tárjátok szét a karotokat – utasított bennünket Bálám Petrovics. Miután lábamat a fotel alól elırecsúszó lábtartóra tettem, óvatosan felvettem a kívánt pozíciót. A fotel igen kényelmesnek bizonyult: gyakorlatilag nem is éreztem benne a testemet. Bálám Petrovics megnyomott egy gombot, mire a heveder leereszkedett, és finoman rászorult a mellkasomra. Bálám Petrovics a vastag mőanyag bilincsekhez hasonló rögzítıkkel odafogatta a fotelhez kezemet-lábamat. Aztán ugyanezt megtette Hérával is.

– Állakat felemelni... Amikor teljesítettem a parancsát, tarkómra bukósisakhoz hasonló valamit húzott. Most már legföljebb csak az ujjaimat tudtam mozgatni. – A szertartás ideje alatt úgy erezhetitek, hogy a testetek elmozdul a térben. De ez csak illúzió. Egész idı alatt ugyanazon a helyen fogtok maradni. Emlékezzetek erre, és ne féljetek. – Akkor minek rögzít ide? – kérdeztem. – Azért – felelte Bálám Petrovics –, mert ez az illúzió annyira erıteljes, hogy a tested kontrollálhatatlan mozgásba kezd, hogy kompenzálja az elképzelt térbeli mozgást. Ennek eredményeképpen akár komolyabban is megsérülhetsz. Régebben gyakran elıfordult ilyesmi... Nos, készen vagyunk. Szeretnétek még kérdezni valamit? – Nem – válaszoltam. – Vigyázzatok, mert a procedúra elindítása után nem lesz visszaút. El kell viselni egészen a végéig. Úgyhogy ne is próbáljátok meg levenni a rögzítıket, vagy felállni a fotelbıl. Úgysem fog sikerülni. Érthetı? – Érthetı – visszhangozta Héra. Bálám Petrovics még egyszer figyelmesen megvizsgált bennünket, és úgy látszik, elégedett volt az eredménnyel. – Nos, akkor elıre? – A sötétbe, háttal és lefelé – válaszoltam. – Sok sikert. Bálám Petrovics a fotelek mögé lépett, így kiesett a látóterembıl. Halk zümmögést hallottam. A sisak jobb oldalából kinyúlt egy kis, áttetszı csövecske, és közvetlenül a szám fölött megállt. Ezzel egy idıben az arcomat mindkét oldalról nyomni kezdte egy-egy puha gumiból készült kis henger. A szám kinyílt, és ebben a pillanatban a csövecske végébıl kigördült egy világos málnaszínő cseppecske, és a számba hullott. Pontosan a nyelvemre esett, és ösztönös mozdulattal azonnal a szájpadlásomhoz nyomtam. A folyadék sőrő és ragacsos volt, az íze pedig egyszerre édes és csípıs – mintha valaki szirupot és almaecetet kevert volna össze. Úgy éreztem, hogy abban a pillanatban felszívódott, mintha csak egy aprócska száj nyílt volna ott ki, amelyik magába szippantotta. Szédülni kezdtem. A szédülés néhány másodpercig egyre erısödött, és a térbeli tájékozódó képesség teljes elvesztésével zárult: még meg is örültem, hogy a testem rögzítve van, és így nem tud leesni. Aztán a fotel elindult felfelé. Nagyon furcsán hatott mindez. Továbbra is láttam mindent magam körül: Hérát, a kandallót, a falakat, a napot a plafonon, Bálám Petrovicsot a sötétvörös palástjában. De mindezzel együtt is olyan érzésem támadt, hogy a fotel és benne a testem egyre emelkedik. Ráadásul olyan sebességgel, hogy éreztem magamon a nyomást, mint őrhajós az elstartolt őrhajóban. A nyomás olyan erıssé vált, hogy levegıt venni is nehezemre esett. Megijedtem, hogy mindjárt megfulladok, és megpróbáltam szólni Bálám Petrovicsnak. De a szám nem engedelmeskedett. Csak az ujjaimat tudtam mozgatni. Fokozatosan egyre könnyebben lélegeztem. Éreztem, hogy egyre lassabban haladok – mintha csak közeledtem volna egy láthatatlan csúcs felé. Világos volt, hogy mindjárt túljutok rajta, és akkor... Csak annyit tudtam megtenni, hogy ökölbe szorítottam az ujjaimat, és a testem máris vidám, ugyanakkor félelmetes súlytalanságba került. Hővös csiklandást éreztem a lapockám alatt, és iszonyatos sebességgel elkezdtem visszafelé zuhanni – miközben ugyanúgy ültem a mozdulatlan fotelben. – Csukd be a szemed – szólt rám Bálám Petrovics. Hérára pillantottam. A szeme csukva volt. Erre én is összeszorítottam a szemem. Azonnal félelem fogott el, mert a repülés érzete minden mást kiszorított, és abszolút reálisnak hatott;

már nem volt ott körülöttem a mozdulatlan szoba, hogy meggyızzön, mindaz, ami történik, nem más, mint egyensúlyvesztési hallucináció. Megpróbáltam kinyitni a szemem, de rájöttem, hogy nem tudom. Azt hiszem, félelmemben felnyögtem – amire Bálám Petrovics halk kacagással válaszolt. Eddigi hallucinációimat most vizuális hallucinációk is kiegészítették. Egészen az volt az illúzióm, hogy repülök az éjszakai, felhıs égbolton – mindenütt sötét volt, ebben a sötétségben azonban még sőrőbb sötétségő felhık is jelen voltak, olyanok, mint a gızfelhık, és hihetetlen sebességgel száguldoztam közöttük. Úgy tetszett, valami térbeli redı vesz körül, amely felfogja a levegı súrlódását. Idınként valami összenyomódott a fejemben, ilyenkor a repülés iránya megváltozott, amitıl igen kellemetlenül éreztem magam. A felhık közt hamarosan világító pontokat fedeztem fel. Kezdetben halványak és alig-alig kivehetık voltak, de fokozatosan egyre élesebbé váltak. Tudtam, hogy ezek a tüzek emberekkel állnak összefüggésben – talán emberi lelkek voltak, talán valakinek a gondolatai, talán valakinek az álmai, talán valamennyire mindegyik egy kicsit... Aztán végre rájöttem, hogy mi ez. Az emberi tudatnak az a része volt, amelyet Enlil Maratovics „B” agynak nevezett. Arra a szférára hasonlított, ahol a finom, gyöngyözı világosság vibrált, a „sarki fény”, ahogy annak idején mondta. A szférák láthatatlan fonalakon lógtak, és hosszú girlandokba rendezıdtek. Ezek a girlandok – különben végtelenül sok volt belılük – spirál alakban ereszkedtek rá az aprócska fekete pontokra. Ott volt Istar is: látni nem láttam ugyan, de hogy ott van, olyan világos volt, mint forró nyári napon az, hogy a Nap a fejünk fölött ragyog. A testem hirtelen éles és fájdalmas manıvert hajtott végre (úgy éreztem, hogy minden csontom recsegve-ropogva elcsúszik), és egyszerre csak egy ilyen fonálon találtam magamat. Aztán ezen száguldottam egyenesen tovább, miközben egymás után döftem át ezeket a gondolatbuborékokat. Velük azonban, amennyire meg tudtam ítélni, mindeközben semmi sem történt – és nem is történhetett, mert irreálisak voltak. A nyelv célja nem egy-egy ilyen buborék elérése volt, hanem a remény és az értelem élénkvörös cseppje, amely mindegyik ilyen buborék belsejében termett. A nyelv szomjasan magába szívta a cseppeket, egyiket a másik után, és valami fenyegetı, elektromos örömmel töltıdött fel, amely egyre félelmetesebbé vált. Olyan árnyéknak éreztem magam, amely ezer álmon keresztül repül át, és azokkal táplálkozik. Az idegen lelkek nyitott könyvnek bizonyultak elıttem: mindent tudtam róluk. Táplálékomul azok az éber álmok szolgáltak, amelyekbe az ember naponta többször is belezuhan, amikor tekintete végigsiklik egy színes magazinoldalon, egy képernyın vagy egy idegen arcon. Minden emberben kibomlott a reménység vérvörös virága, és – habár ez a reménység a legtöbbször értelmetlen volt, mint a brojlerkakas utolsó kukorékolása – a virág igazi volt, és az a láthatatlan arató, aki tajtékos hátamon végigszaladt, levágta a kaszájával. Az emberekben vörös energiaspirál remegett, kisülést hozva létre aközött, amit valóságnak, és aközött, amit álomnak fogtak fel. A pólusok hamisak voltak, de a közöttük keletkezett szikra igazi. A nyelv elnyelte ezeket a szikrákat, feltöltıdött, majd' szétfeszítette szegény fejemet. Egyre nehezebb volt részt vennem ebben az üldözésben. Az a sebesség, amellyel az eseményeket felfogtam, elviselhetetlenné vált. Valahogy kiügyeskedtem, hogy belepillanthassak minden emberbe, akinek az agyán keresztülrepültem, miközben a tempó fizikai fájdalmat okozott. Csak egy módon lehetett volna kiszakadni belıle: szándékosan lassú emberi gondolatokat gondolni, amelyeket súlyos és bizonyosságot árasztó szavakból alkottak meg. Ez egy kissé eltávolította a veszettül forgó smirglit az agyamtól. „Valahol gyerekek alszanak – gondoltam –, és mintha valami gyermeki dologról álmodnának, valójában azonban babloszt állítanak elı, mint a felnıttek... Mindenki csecsemıkorától fogva dolgozik. Hiszen velem is ez történt, emlékszem, hogyan... Emlékszem, hogyan érik meg a reménységnek ez az élénkvörös cseppje... Úgy érezzük, hogy

mindjárt megértünk, végigcsinálunk, végiggondolunk valamit, és akkor elkezdıdik egy másik élet, egy igazi és valódi. De ez sohasem történik meg, mert a vörös csepp állandóan eltőnik valahová, és akkor újra elkezdjük összegyőjtögetni. Aztán megint eltőnik, és így folytatódik ez egész életen át, míg bele nem fáradunk. És akkor nem marad más hátra, mint befeküdnünk az ágyba, a fal felé fordulnunk, és meghalnunk...” Most már tudtam, hová tőnik el ez a csepp. Egyre gyorsabban zuhantam az idegen életeken keresztül, és lovasom gyakorlottan szedegette össze az értelem utolsó gyümölcseit, hogy elnyelje ıket, és csillapítsa velük számomra felfoghatatlan éhségét. Láttam, hogy sok ember már majdnem megérti, ami történik, már majdnem rájön mindenre, de belegondolni nincs ideje. Mindent elnyom a Nagy Bıregér rikoltása, és az embernek csak zavaros emléke marad arról, hogy eszébe jutott valami nagyon fontos, de azonnal el is felejtette, és visszahozni már nem lehet... Utazásunk végpontjához közeledtünk – Istar hatalmas, láthatatlan tömegéhez. Tudtam, hogy a becsapódás pillanatában minden véget ér. És az utazás utolsó pillanatában eszembe jutott, hogy gyerekkoromban minderrıl már tudtam. Láttam a vámpírokat, akik átrepültek az álmaimon, és megértettem, hogy elveszik tılem azt, ami a legfontosabb az életemben. Az embernek azonban tilos volt ébrenlétkor emlékezni erre, ezért amikor felébredtem, félelmem okának az ágyam fölött kifeszített legyezıt véltem, amely egy hatalmas denevérre emlékeztetett... Aztán megtörtént a becsapódás. Megértettem, hogy a nyelv átadta Istarnak az összes begyőjtött termést, és ezt követıen olyasmi történt, amit egyszerően képtelen vagyok szavakkal visszaadni. Különben ennek nem volt köze hozzám, csak a nyelvhez. Elvesztettem az eszméletem. Agyam elcsendesült, mint teljes szélcsend idején a tó felszíne: semmi sem történt. Nehéz lenne megmondani, mennyi idı telt el. Aztán ennek a semminek a felszínére egy csepp hullott. Nem tudom, pontosan minek is ütıdött neki. De egy pillanatra hirtelen mozgásba lendült az az örökké láthatatlan háttér, amelyen minden egyéb zajlott. Ilyesmi szokott történni akkor is, amikor nézed az eget és a faágakat, aztán hirtelen remegés fut rajtuk végig, és akkor rájössz, hogy ez nem is a világ volt, hanem csak a vízben megjelenı tükörképe. Korábban nem tudtam ennek a háttérnek a létezésérıl. Amikor viszont megláttam, kiderült, hogy régen nem értettem meg jól a történéseket. És azonnal vidám és könnyed érzés töltött el. Korábban azt gondoltam, hogy az életet olyan események alkotják, amelyek velem és másokkal történnek meg. És ezek az események lehetnek jók és rosszak, és hogy rosszból valamiért sokkal több van. És ezek az események egy masszív gömb felszínén mennek végbe, amelyhez a nehézségi erı köt bennünket, maga ez a gömb pedig repül valahová a kozmikus semmiben. Most viszont megértettem, hogy én is, ezek az események is, és egyáltalán, minden a világon – Istar, a vámpírok, az emberek, a falra ragasztott legyezıik, a bolygóhoz lapuló dzsipek, az üstökösök, az aszteroidák és a csillagok, és maga a kozmikus üresség, amelyben repülnek – egyszerően csak hullámok, amelyek ezen a láthatatlan felületen végigfutnak. Pontosan ugyanolyan hullámok, mint az, amelyik éppen az imént futott végig a tudatomon, azt követıen, hogy belecseppent az a csepp. A világon minden egy és ugyanazon szubsztanciából jött létre. És ez a szubsztancia én magam voltam. Azok a félelmek, amelyek az évek során felgyőltek a lelkemben, egy pillanat alatt feloldódtak abban, amit megértettem. Már semmi sem fenyegetett ebben a világban. Sem velem, sem másokkal nem történhetett semmi rossz. A világ úgy volt felépítve, hogy ez lehetetlen volt. És mindezt megérteni a lehetı legnagyobb boldogságnak tetszett. Biztosan tudtam ezt, mert a boldogság kitöltötte egész lelkemet, és semmi, amit korábban átéltem, nem volt hasonlítható hozzá.

De hát miért nem láttam én ezt korábban is, kérdeztem magamtól elképedve. És azonnal felfogtam, miért nem. Meglátni csak azt lehet, aminek formája, színe, kiterjedése vagy mérete van. Ennek a szubsztanciának viszont semmi efféléje nem volt. Minden úgy létezett csak, mint e szubsztancia örvénylése vagy hullámzása, de róla magáról még csak azt sem lehetett állítani, hogy valóban létezik, mert nem volt rá módszer, amellyel meg lehetett volna gyızni létérıl az érzékszerveket. Ezen a ki tudja, honnan idehullott cseppen kívül. Amely egy pillanatra kiszakított az elgondolt világból (most már pontosan tudtam, hogy elgondolt világ, annak ellenére, hogy körülöttem mindenki hitt a valóságosságában). Csöndes diadallal arra gondoltam, hogy az életemben most már minden másképp lesz, és sohasem felejtem el, amit az imént megértettem. És rádöbbentem, hogy már el is felejtettem. Minden véget ért. Köröttem újra összesőrősödött a kilátástalan élet – kandallóival, foteljeivel, mosolygós arany napjával a mennyezeten, falon lógó képeivel, és a hosszú, vörös palástos Bálám Petroviccsal. Mindaz, amit az imént megértettem, nem tudott segíteni, mert az a pillanat, amikor mindezt megértettem, ott maradt a múltban. Köröttem mindenütt a jelen zajlott. És minden reális és konkrét volt benne. És nem volt semmi jelentısége, milyen szubsztanciából keletkeztek e világ forgácsai és tövisei. Jelentısége csak annak volt, mennyire mélyre hatolnak bele a testembe. Márpedig minden pillanatban egyre mélyebbre fúródtak – egészen addig, amíg a világ olyan nem lett, mint mindig is volt. – Nos, milyen volt? – kérdezte Bálám Petrovics, amint ismét felbukkant a látóteremben. – Hogy érzed magad? Azt akartam válaszolni, hogy minden rendben, ehelyett azonban megkérdeztem: – Lehetne még egyszer? – Igen – szólalt meg Héra is. – Én is szeretném. Lehetséges? Bálám Petrovics felnevetett. – Nos, akkor most már tudjátok, mi az a szomjúság. – Szóval akkor lehet, vagy nem? – ismételte meg Héra a kérdést. – Most nem. Várjátok ki a következı alkalmat. – És az pontosan ugyanilyen lesz? – kérdeztem. – Ez mindig ugyanolyan, mint elsı alkalommal. Minden élmény ugyanilyen friss marad. Ugyanilyen fényes. És ugyanilyen megfoghatatlan. Vágyni fogtok rá, hogy újra és újra átéljétek. És a szertartás elsı részének kellemetlenségei már semmi jelentıséggel sem fognak bírni. – És ezt magamtól is érezhetem? – kérdezte Héra. – Mármint hogy bablosz nélkül is? – Ez bonyolult kérdés – felelte Bálám Petrovics. – Ha ıszinte akarok lenni, én sem tudom. A tolsztojánusok például úgy hiszik, hogy lehetséges: ha eléggé egyszerővé válik hozzá az ember. De amennyire én ezt meg tudom ítélni, még senkinek sem sikerült közülük. – És Ozirisz? – kérdeztem. – Ozirisz? – kérdezett vissza Bálám Petrovics, és összeráncolta a homlokát. – Róla különféle pletykák terjednek. Azt mondják, a hatvanas években intravénásán adott be magának babloszt. Belıtte magát, ahogy akkoriban mondták. Hogy mi történik ilyenkor a fejjel, elképzelni sem tudom. Most pedig még attól is óvakodnak, hogy megharapják. Senki sem tudja, mit forgat a fejében, és hogy miféle tolsztojánus is ı. Röviden szólva, Ozirisz terra incognita. De van olyan vélekedés is, hogy efféle élmények a szentek számára hozzáférhetık. Meg azt is mondják, hogy ilyesmit a jógagyakorlatok legfelsı fokain lehet átélni. – Miféle lépcsıfokok ezek? – kérdezte Héra. – Nem tudom megmondani. Még egyetlen vámpírnak sem sikerült megharapnia egy ennyire messzire jutott jógit. A szentekrıl nem is beszélve, akik már régóta nincsenek. Az egyszerőség kedvéért a legjobb talán így gondolni: a vámpír számára a szomjúság

csillapításának egyetlen természetes útja a bablosszopás. A szomjúság és a bablosz olyan biológiai mechanizmus, amely a Nagy Bıregér életben maradását biztosítja. Körülbelül úgy, mint ahogyan a szexuális gyönyör biztosítja a faj fennmaradását. Bálám Petrovics megbökte a vezérlıpultot, mire halk elektromos zümmögés hangzott fel. A heveder felemelkedett, aztán kikapcsolódtak a rögzítık is a kezemen és a lábamon. Talpra álltam. Még mindig szédültem, ezért minden eshetıségre megkapaszkodtam a fotel támlájában. A kandalló mellett továbbra is ott hányódott a díjbeszedıi táska, de kinyitva és már üresen. A rács mögött, a hamuban itt-ott még fel lehetett fedezni egy-egy egészen el nem égett ezerrubeles darabkáját. Bálám Petrovics a feladatát teljes odaadással végezte. Az is lehet, hogy vallásos rituáléként fogta fel, ahol ı volt a szerpap. Héra is felállt a fotelbıl. Arca sápadt és komoly volt. Amikor felemelte a kezét, hogy megigazgassa a haját, észrevettem, hogy reszketnek az ujjai. Bálám Petrovics odafordult hozzá. – Most még egy aprócska formalitás – mondta. – Az udvariasság úgy kívánja, hogy a hölgygyei kezdjük. Kezében csillogó, kerek tárgy jelent meg, olyasmi, mint egy nagy pénzérme. Óvatosan feltőzte Héra fekete pólójára. A póló azonnal buggyos lett: a bross túl nehéz volt hozzá. – Mi ez? – kérdezte Héra. – A „Pénz Istene” emlékérme – felelte Bálám Petrovics. – Most már tudjátok, miért viseljük istenek neveit. Aztán felém fordult. – Valaha ékszerész voltam – magyarázta. – És ezeket az érdemrendeket magam csinálom, a hajdani dolgok emlékére. Mindegyik másmilyen. Számodra különleges jelet csináltam: tölgyfaszárnyasat. – Miért? – kérdeztem gyanakodva. – Nincs benne semmi gonosz szándék. Egyszerően így sikerült. Elkezdtem kialakítani a szárnyakat, aztán olyanok lettek, mint a tölgyfalevél. De hál' istennek, mi nem vagyunk fasiszták. Hanem vámpírok. Ezek tehát nem tölgyfalevelek, hanem tölgyfaszárnyak. Nézd csak meg. Szerintem szép lett. Tenyerében matt platinakorongot pillantottam meg, amelybıl két aranyszárny állt ki, amelyek tényleg tölgyfalevélre hasonlítottak. A korongon apró briliánsokból a következı betők voltak kirakva: „R II”. – Tetszik? – kérdezte Bálám Petrovics. Bólintottam – nem is annyira azért, mert tényleg tetszett, hanem inkább udvariasságból. – A túloldalán jelmondat áll – mondta Bálám Petrovics. – A hagyománynak megfelelıen ezt is én választom ki. Megfordítottam a jelvényt. A hátoldalán feltőzı volt, körben pedig a következı gravírozott felirat: „Nem én szopok, hanem a többiek szopnak. Drakula gróf” Mint Drakula gróf minden kinyilatkoztatása, ez a gondolat sem volt éppen eredeti, de cáfolni nehéz lett volna. Bálám Petrovics elvette tılem a remekét, és miközben megszúrt a tőjével, feltőzte a mellemre. – Most már igazi vámpírok vagytok – mondta. – Milyen alkalmakon kell ezt hordanunk? – kérdeztem tıle. – Akaszd fel a hamletedben – mondta Bálám Petrovics. – így szokás. – És mikor lesz a következı szertartás? – kérdezte Héra. Bálám Petrovics széttárta a karját. – Nem én döntöm el. A beosztást Enlil csinálja, és a Primadonna hagyja jóvá. Rájöttem, hogy Istar Boriszovnáról beszél.

– És nagyjából milyen gyakorisággal szokott lenni? – kérdeztem. – Hát, a következı alkalom úgy egy hónap múlva lesz. – Havonta egyszer: az nagyon ritkán van -mondta Héra. – Túl ritkán. Ezt így nem lehet. – Beszéljétek meg a fınökséggel – mondta Bálám Petrovics. – Hiszen nekünk is megvan a magunk hierarchiája. Aki mer, az nyer. Enlilnek például van saját állomása. İ és a Primadonna akár mindennap is tud babloszt szopni. De alkotói pályátok legelején, gyerekek, gyakrabban, mint havonta, ne is reménykedjetek... Az órájára nézett. – Nos, van még kérdésetek? Mert mennem kellene. Több kérdésünk nem volt. Miután elköszöntünk Bálám Petrovicstól, Hérával kiléptünk a folyosóra. Kézen fogtam, így mentünk a kijáratig, de közvetlenül az ajtó elıtt Héra visszahúzta a kezét. – Találkozunk valamikor? – kérdeztem tıle. – Most ne – válaszolta. – És egyelıre ne is hívj. Majd én magam. Mitrász, amint meglátott bennünket, elindult felénk. – Héra – szólt a lánynak, és hunyorgott a napfénytıl –, ez neked ma ünnep. És én is azt szeretném, hogy ez a nap örökre emlékezetes maradjon. Ezért készítettem neked... Elhallgatott, és rám nézett. – Na mi van? – kérdeztem tıle. – Ráma – szólt oda nekem –, én bírlak téged. De itt most egy kicsit fölösleges vagy. – Hiszen ez nekem is ünnepnap – mondtam. – Ne felejtsd el. – Ez igaz – hagyta rám Mitrász. – Fogalmam sincs, hogy most mitévı legyek... Adok neked még két tanácsot a magány leküzdésére. Elıször is ott van neked Ivan. Megharaptam, amíg Hérát vártam: minden vonatkozásban tetszel neki, ebben ne kételkedj. A másik variáció: hívd fel Lokit. İ maga persze már öregecske, de ha föl akarod szedni a barátnıjét, nem lesz kifogása ellene. Velem ellentétben... Héra felkuncogott. Megint nem tudtam, mit mondjak: valószínőleg még mindig szédelegtem a szertartástól. Mitrász kézen fogta Hérát, és elvezette. Héra még csak hátra sem nézett. Valami furcsa dolog ment benne végbe. Nem úgy viselkedett, ahogyan kellett volna. Egyáltalán nem úgy. És nem tudtam, miért. Beültek a kocsiba. Felhívni Lokit, gondoltam, miért is ne? Lehet, hogy ez a megoldás. Persze hogy megoldás. Legalábbis másik most nincs. Amikor odaértem a kocsimhoz, beültem a hátsó ülésre, és becsaptam az ajtót. – Hová megyünk, fınök? – kérdezte Ivan. – Haza. Ivan elindult, de le kellett fékeznie, hogy elengedje a bokrok közül kihajtó Hérát. Kocsija sötét szélvédıjén át semmit se lehetett látni, és ez az átlátszatlanság izgatta fel leginkább a képzeletemet. Olyannyira felizgatta, hogy az utolsó kétségeim, amelyek még megmaradtak, teljesen szertefoszlottak. Tárcsáztam Loki számát. Azonnal felvette a telefonját. – Ráma? Szervusz. Miben segíthetek? – Emlékszik még, hogy mesélt nekem a vámpírok közötti párbajról? – Persze hogy emlékszem. Miért kérdezed? Csak nem akarsz kihívni valakit? Vidám hangja alapján világos volt, hogy ezt a lehetıséget nem is veszi komolyan. – De igen – mondtam. – Ki akarok hívni valakit. – Tréfálsz? – Nem. Hogy kell ezt csinálni? – Elég, ha szólsz nekem – felelte Loki. – Mindent elrendezek, ez beletartozik a munkakörömbe. De tudnom kell, hogy tényleg komolyan gondolod-e.

– Tényleg komolyan gondolom. – És kit akarsz kihívni? – Mitraszt. Loki hallgatott egy darabig. – Megkérdezhetem – szólalt meg végre –, mi az ok? – Személyes ügy. – Nincs összefüggésben a sorsodban játszott szerepével? Mármint hogy Brahma halálával. – Nincs. – Jól meggondoltad? – Jól – válaszoltam. – Ráma – mondta Loki –, szeretnélek figyelmeztetni, hogy ez nem tréfadolog. Ha tényleg ki akarod hívni Mitraszt, elindítom a dolgot. De ha közben meggondolod magad, kellemetlen helyzet alakul ki. – Tényleg. Ki akarom. Hívni. Mitraszt. Párbajra – ismételtem el. – És nem gondolom meg magam. – Hát akkor... Milyen fegyvernemet szeretnél? A szabályok szerint a kihívott fél választ, de lehetséges konszenzus is. – Teljes egészében a maga belátására bízom. – Jól van – mondta Loki. – Akkor légy szíves, dobj fel nekem postán egy párbajmeghagyást. De ne most. Holnap reggel, tiszta fejjel megírod. Miután még egyszer átgondoltad. Majd akkor kezdem el a szervezést. – Rendben. Milyen formában írjam meg? – Küldök egy mintát. A forma tulajdonképpen kötetlen, az utolsó sornak viszont így kell hangoznia: „ezért kész vagyok találkozni az Istennel”. – Tréfál? – Semmiképp. Miféle tréfáról lehetne itt szó? A párbaj komoly dolog. Világosan fel kell fognod, milyen elképzelhetetlen szörnyőséggel zárulhat mindez...

MISZTÉRIUMOK VILLÁJA „Negyedik Lokinak – Második Rámától Hivatalos ügyben Párbajmeghagyás Hatodik Mitrász visszaél az ifjú vámpírok kurátoraként vállalt kötelezettségeivel. Ahelyett, hogy segítené beilleszkedésüket a rendszerbe, kihasználja tapasztalatlanságukat, azzal a céllal, hogy a bizalmukba férkızzön. Aztán ezt a bizalmat a legcinikusabb módon használja fel. Szerénységem nem teszi lehetıvé, hogy részletekbe bocsátkozzam. De a becsület úgy kívánja, hogy megbüntessem a gazembert. Teljes egészében és kategorikusan meg kell tiltani neki, hogy az utolsó toborzás újonc vámpírjaival érintkezhessen. Ezért kész vagyok találkozni az Istennel. Második Ráma Átolvastam a levelet. A „becsület úgy kívánja, hogy megbüntessem a gazembert” szavak túlságosan fellengzısnek tetszettek. Átjavítottam arra, hogy „karba tett kézzel ülni nem tudok”. Aztán amint újra átolvastam a levelet, rájöttem, hogy az derülhet ki belıle, mintha Mitrász áldozata én magam lennék. A „szerénységem nem teszi lehetıvé” passzust átjavítottam arra, hogy „szerénységem és együttérzésem nem teszi lehetıvé”. Most már minden rendben volt. Átküldtem e-mailben a levelet (Lokinak nagyon ehhez illı loginja volt: „sadodesperado”), és vártam a választ. Félóra múlva megszólalt a telefonom. – Remélem, tényleg mindent alaposan átgondoltál – mondta Loki –, mert elindítottam az ügymenetet. – Igen, átgondoltam – feleltem. – Köszönöm. – Kérlek. Mitrász most írja a saját meghagyását. Különben egyáltalán nem lepıdött meg. Mi történt közöttetek? Hallgattam. Miután belefújtatott néhányszor a telefonba, és megértette, hogy választ nem kap, Loki így folytatta: – Néhány napba beletelik az elıkészítés: amíg eldöntjük, hol és hogyan. Aztán majd kapcsolatba lépek veled... Komoly dolog lesz, fiacskám, abban biztos lehetsz. Gondolj az örökkévalóságra. Azzal letette a telefont. Ami az örökkévalóságot illeti, azzal kapcsolatban Loki természetesen tréfált. De mint mondani szokás, humorban nem ismert tréfát. Ránéztem a monitorra, ahol még mindig fent volt a párbajmeghagyásom. Minden világos és érthetı volt benne. Az Istennel való találkozásra utaláson kívül, amihez Loki ragaszkodott. Aláírtam, pedig nem értettem az utolsó mondat értelmét. Az Isten én magam voltam – ezt világosan bizonyította tegnapi tapasztalatom. A gond inkább az volt, hogy nem tudtam átélni még egyszer. Ahhoz, hogy újra istenné váljak, babloszra lett volna szükség. És ekkor törvényszerően felmerült a kérdés: valóban isten voltam-e, ha érzeteim és élményeim olyan októl függtek, amely rajtam kívül állt. Bármelyik teológus azt felelte volna rá, hogy nem. De ha isten nem én voltam, hanem valaki más, kivel fogok akkor én találkozni vis maior esetén? Kellemetlen izgalom fogott el. Bolyongani kezdtem a lakásban, figyelmesen megnézegettem az ismerıs tárgyakat, annak reményében, hogy valamelyik titkos jelet küld, vagy új irányt ad a gondolataimnak. A fekete-fehér denevér, a lovon ülı Napóleon, a két undorító nimfa... Ha a házi isteneim közül valamelyik tudta is a választ, titokban tartotta.

Céltalan bolyongásaim a kartotékhoz vezettek. Leültem a díványra, és lapozni kezdtem a katalógust. Semmi érdekes nem akadt a szemembe. Eszembe jutott, hogy a szekreter egyik fiókjában voltak ellenırizetlen kémcsövek az irodalmi ciklusból, kihúztam a fiókot, és válogatni kezdtem köztük annak reményében, hogy találok valami teológiai témájút. De ott sem akadt semmi, ami a pillanat nagyságának megfelelt volna: az olyasfajta preparátumok, mint a „Tyutcsev + albán source code”, vagy a „Babel + 2% Sade márki”, semmiféle érdeklıdést nem keltettek bennem. És akkor hirtelen eszembe jutott, kivel kellene megvitatnom ezt a kérdést. Odamentem az ablakhoz, és kinéztem. A kocsim ott állt az utca túloldalán. A lehúzott ablakon át odalátszódott Ivan elgondolkodó-sértett arca – az éppen esedékes ironikus krimit olvasta (néhány nappal azelıtt megkérdeztem tıle, mitıl ironikusak ezek, mire még jobban megsértıdött). Elıvettem zsebembıl a telefonomat. Eltelt néhány másodperc, és a hívás eljutott az áldozatomig: Ivan elfordította a fejét, és már hallottam is a hangját: – Jó napot, fınök! – El kellene mennem Oziriszhoz – mondtam. – Úgy tíz perc múlva. Csak átöltözöm, és iszom egy kávét. Ozirisznál minden úgy volt, mint a múltkor. Az ajtót a bajuszos moldáv nyitotta ki, aki az eltelt idı alatt erısen lefogyott, sıt valahogy még meg is viaszosodott. A nagyszobában ülı kártyások rám se hederítettek. Ozirisz a vörös szertartásról szóló elbeszélésemet egy öreg pszichonauta leereszkedı mosolyával hallgatta végig, úgy, mintha a szomszéd kisfia mesélte volna el neki az elsı próbálkozását a hamutartóból kicsent csikkel. – Ez az Isten volt? – kérdeztem tıle. – Mármint az, amit éreztem. – Így szokás vélekedni – felelte Ozirisz. – A valóságban azonban senki sem tudja. A régi idıkben ezt „köpenyrázásnak” hívták. A vámpírok nem tudták, hogyan értelmezzék az eseményeket, amíg az emberek ki nem találták az Istent. – Az emberek kigondolták az Istent, vagy felfedezték, hogy létezik? – Ez egy és ugyanaz. – Hogyhogy? Ozirisz felsóhajtott. – Nézz oda – mondta aztán –, elmondom még egyszer. Egy majomnak beraktak a fejébe egy retortát. A retorta babloszt kezdett elıállítani. De a fıtermék mellett más frakciókat is kiadott. Melléktermékeket. Az egyik ilyen frakciót „Világegyetemnek” nevezik. Egy másikat „Igazságnak”. Egy harmadikat „Istennek”. Te pedig most azt kérdezed: a majmok találták-e ki ezt a harmadik frakciót, vagy felfedezték, hogy van. Nem tudom, mit válaszolhatnék erre. – Maga mondta, hogy a vámpír közel kerül Istenhez, amikor beveszi a babloszt – emlékeztettem rá. – Természetesen. A fıtermékbe belekeveredik a melléktermék, és a vámpír ezt érzi. Az Isten és a bablosz olyanok, mint a benzin és a pakura, amelyeket a kıolaj feldolgozása során nyernek. A vámpírok babloszt fogyasztanak, az Isten pedig számunkra a melléktermék. Ugyanakkor értékes frakció az emberiség számára. Nem mondunk ellent ennek. Egészen odáig, természetesen, amíg az emberiség nem akarja ezt a frakciót univerzális igazságként lepárolni nekünk. – Miért, ilyen is elı szokott fordulni? – kérdeztem. Ozirisz csak legyintett. – Lépten-nyomon. Ezért kell mindig magunkkal hordanunk a halálcukorkát. De legjobb, ha kettıt-hármat is. Elgondolkodtam egy kicsit, aztán azt mondtam: – De akkor logikai ellentmondás lép fel. Ha az Isten csupán melléktermék, akkor hogyan tudta ide számőzni a Nagy Bıregeret? – Hát ebben van a dolog lényege. Ha az Isten valami más lett volna, a Nagy Bıregér fel

tudott volna lázadni ellene, harcolhatott volna vele egy egész örökkévalóságon át, és egyszer gyızelmet arathatott volna. De hogyan tudnád legyızni azt a mellékterméket, aki számőzött téged? Ez még Istar erejét is felülmúlja. Pontosan ebben áll az egész helyzet szörnyősége. Lassacskán kezdtem felfogni beszédpartnerem kegyetlen logikáját. Másként kellett feltennem a kérdést. – Rendben – mondtam. – Akkor mondja meg: az Isten csupán a bablosz elıállításának mellékterméke? Vagy éppen ez a melléktermék tanúskodik arról, hogy az Isten valóban létezik? Hiszen ez nem ugyanaz. – Nem egészen – értett egyet velem Ozirisz. – Valamikor, nagyon régen a vámpírok tényleg vitatkoztak errıl. – És milyen következtetésre jutottak? – Semmilyenre. Egyszerően abbahagyták a vitát, és elkezdtek valami másról gondolkodni. – De hát miért? – Hát azért – mondta Ozirisz, és kihajolt a beugróból –, mert ha van Isten, akkor azt akarja, hogy számunkra ne legyen. Márpedig ha az Isten azt akarja, hogy ne legyen, akkor ez azt jelenti, hogy nincs is. – De ha nincs Isten, akkor miért létezik az a szó, hogy „Isten”? – Mert ez a szó, a többi szóval és fogalommal egyetemben, feltétlenül szükséges a bablosz elıállításához. – Ezt értem – feleltem. – De miért éppen azt jelenti, amit jelent? – Az Isten a teremtı. A szavak pedig szintén teremtenek. – De hisz maga mondta, hogy a szavak tükröznek. – Teremteni és tükrözni egy és ugyanaz. – Hogy lehet az? Ozirisz elnevette magát. – Ez felfoghatatlan az emberi ész számára, úgyhogy ne törd magad, hogy megértsd, egyszerően higgy a szavamnak. Úgy tetszik, mintha a szavak tükröznék a világot, amelyben élünk, a valóságban azonban teremtik. Ugyanígy teremtik meg a szavak az Istent is. Éppen ezért változik az Isten olyan nagyon a nyelv dialektusaival együtt. – Minden dolog a szavakban van? – Hát persze. így mondják az emberek szent könyveiben is. „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és az Isten volt az Ige.” Érted, mirıl szól ez az egész? – Én azt értem, mit jelent az „Isten szelleme lebegett a vizek felett” – válaszoltam. – Enlil Maratovics megmutatta. Errıl viszont nem beszéltünk. – Ezek a szavak elmagyarázzák a „B” agy mőködésének elvét. A kulcsmondat itt az „és az Ige az Istennél volt, és az Isten volt az Ige”. Ez azt jelenti, hogy a „B” agy két, egymást tükrözı tükörbıl áll. Talán nem érthetı? Az „Isten” az a szó, amelyik az Istent megteremti. Az, amit az emberek Istennek neveznek, pontosan úgy jelenik meg a „B” agyban, mint a tégla képe, amikor elhangzik az a szó, hogy „tégla”. A különbség csak annyi, hogy a téglának van formája, az Istennek pedig nincs. De amikor azt mondjuk, hogy „Isten”, nálatok megjelenik valami olyasminek a képe, aminek nincsen formája. Az agynak éppen ez a tulajdonsága teszi az Istent feltételesen láthatóvá. – Azt hiszem, a teológusok az „és az Isten volt az Ige” mondatot kicsit mélyebben magyarázzák. – Semmi mélység nincs abban. Csak a „mélység” szó van, meg az, amit magaddal teszel akkor, amikor hallod ezt a szót. Egyébként fölöslegesen teszed. A vámpír a diskurzus ura kell hogy legyen, nem pedig az áldozata. – Feltehetek egy ostoba kérdést? – kérdeztem. – Úgy vesszük, hogy az összes eddigi kérdésed okos volt. Na ki vele! – Az Isten valóban létezik? – Miért ne létezne? Újra elmondom: a rendezvény minden résztvevıjének „B” agyában

létezik. Ha az Isten nem létezne, hogyan tudnánk beszélni róla? De hogy milyen minıségben létezik, az már egy egészen más kérdés. – Világos – mondtam. – Ezzel megint azt akarja mondani, hogy mint szó létezik. De én nem errıl kérdezem. – Hanem akkor mirıl? – Azt mondta, hogy az „A” agy egy tükör. Aztán azt mondta, hogy tükrözni és teremteni egy és ugyanaz. Mondhatjuk-e azt, hogy az Isten jelen van minden élılényben mint „A” agy? Ozirisz elnevette magát. – Mondani lehet – felelte –, de mindaz, amit mondunk, szavakból áll, és bármelyik szó, amelyiket az „A” agy elé állítanak, egy pillanat alatt „B” aggyá változtatja. Meghatározás szerint minden szó a pénztıgyben található. Az „A” agy, amirıl te most beszélsz, nem „A” agy, hanem az ,,»A« agy” szavak tükrözıdése. Mindaz, amirıl beszélni tudunk, csak félkész termék a bablosz elıállításához. És egyúttal melléktermék is, merthogy ez egy zárt kör. Elszomorodtam. – És ha minden filozofálás nélkül kérdezem? Ha becsületszóra? Bennünk van az Isten? – Az Isten bennünk van. Csak mi nem vagyunk ıbenne. – Ez hogy lehet? – Ismersz olyan üvegeket, amelyeknek csak az egyik oldaláról lehet átlátni? Hát pontosan ugyanígy. – Miért van minden ilyen rettentıen felépítve? – Ne feledd el, hogy egy olyan számőzött bıregér gyermekei vagyunk, aki elvesztette az emlékezetét. És olyan dimenzióban élünk, amelyben az Isten kizárólag csak mint a bablosz elıállításának mellékterméke jelentkezik. Mit akarsz egyáltalán? – Már majdnem semmit – válaszoltam. – És a vámpíroknak van formális vallásuk? – Még csak az hiányozna. – És hogy nevezik a vámpírok az Istent? – Istennek. Nagybetővel. Mert a kisbetővel írott istenek mi magunk vagyunk. De az Isten nem név, hanem csak elnevezés. A vámpírok tudják, hogy az Isten mindig a néven kívül marad. – A vámpírok rendeznek valamilyen vallási rituálét? Válasz helyett Ozirisz csak ferdén elmosolyodott. A következı kérdésem udvariatlannak tetszhetett. Mégis rászántam magam. – És az a tanítás, amelyet most magyaráz nekem... Szóval, ez igaz tanítás? Ozirisz csak hümmögött. – Kérdeztél a vámpírok hagyományáról. Elmondtam neked, hogy miben áll. A hagyomány igaz volta azonban már más kérdés. – És ha én most föltenném? Igaz a hagyomány? Ozirisz hosszasan nézett rám. – Látod, Ráma – mondta aztán –, amíg fiatal vagy, a szervezeted kitermeli az összes szükséges hormont, és az agyi receptoraid is normálisak. Ilyenkor még bármelyik „kétszer kettı négy” az igazság megingathatatlan fényével fog ragyogni neked. De ez csupán az életképességed tükrözött fénye. Pontosan ugyanígy tükrözi vissza például a zene is. Amíg az ember fiatal, úgy gondolja, sok jó zene van, aztán valahogy mintha már nem írnának ilyeneket. így gondolja minden ember, amikor felnı. Vagy itt vannak a nık. Amikor az ember fiatal, olyan vonzónak látja ıket. De amikor már hatvanéves vagy, és problémák vannak az egészségeddel, mindez sokkal kevéssé tőnik fontosnak, mint az emésztés vagy az ízületek... – Azt akarja ezzel mondani, hogy az igazság bennünk magunkban van? – kérdeztem. – Igen. De az emberek ezekbe a szavakba gyakran valami magasztos értelmet helyeznek. Fölöslegesen. Az igazságnak nem metafizikai, hanem kémiai természete van. Addig, amíg elegendı életerı van benned, az igazságra mindig lehet szóbeli kifejezést találni. Mindig ki

lehet találni olyan ráolvasást, amely agyad neuron-láncolatában izgalmat vált ki, amelyet úgy élhetsz át, mint az igazság szent leheletét. De hogy mik lesznek ezek a szavak, jelentıs szerepet nem játszik, mert minden szó egyenrangú: csak tükrök, amelyekben az ész tükrözıdik. Bosszankodni kezdtem. – De hát akkor maga ellentmond önmagának – vetettem ellene. – Már miért? – Hiszen maga nem egy egyszerő vámpír, hanem tolsztojánus. Ha az igazság csupán kémiai reakció, akkor miért lépett szellemi útra? Miért jutott el az egyszerősödés eszméjéhez? – Hát éppen azért jutottam oda – felelte Ozirisz, és az órájára nézett. – Mihelyt elmész, behívom a Gastarbeitert, felhajtok két decit, és megint minden igazságnak tetszik. A repedések a falon, a por a padlón, sıt még a gyomorkorgás is. Ebben a pillanatban viszont minden hazugság... – De ha minden a kémiára és a babloszra vezethetı vissza, akkor minek léteznek egyáltalán az olyan fogalmak, mint az Isten, az igazság, a világegyetem? Honnan származnak? – A „B” agynak két munkafázisa van. Egy hasznos és egy üres. A hasznos fázisban az ember kitermeli az M5 aggregátumot. Az üresjárat pedig az a fázis, amikor nem termelıdik bablosz. De a „B” agy erre az idıre sem kapcsol ki, egyszerően csak bármely értelmetlen absztrakció az objektumává válhat. „Mi az igazság? – Van-e Isten? – Hogyan keletkezett a világ?” Szóval, az az egész abrakadabra, amivel idejöttél hozzám. Miután a párhuzamos tükrökben megsokszorozódtak, ezek a kérdések a felismerhetetlenségig elferdülnek, fázisban is eltolódnak, és egy bizonyos pillanatban úgy értelmezıdnek, mint válaszok önmagukra. Ilyenkor az agy neuronláncolatán ingerhullám fut végig, és az ember azt gondolja, megtalálta az igazságot. Ezért minden emberi igazság egyenletformát vesz fel, ahol az egyik fogalom magába foglalja a másikat. „Az Isten szellem. A halál elkerülhetetlen. Kétszer kettı négy. Ε egyenlı me a négyzeten.” Különösebb kár nem származik ebbıl, de ha túlságosan sok az efféle egyenlet, akkor csökken a bablosztermelés. Ezért nem engedhetünk szabad folyást az emberi kultúrának. Ha muszáj, vaskézzel tereljük a megfelelı mederbe. – Hogyan? – Hiszen túlvagy már a glamouron meg a diskurzuson. Hát így. Ha érdekelnek a konkrét módszerek, ezzel fordulj a kaldeusokhoz. A lényeg az, hogy a „B” agy üresjárata amennyire csak lehet, rövid legyen. Ha megfelelıen intézzük a dolgot, az ember nem keresi az Istent. Az Isten már várja a templomban a persely mellett. Ugyanígy nem keresi az ember a mővészet értelmét sem. Tudja, hogy az egyetlen értelme a bevétel. És így tovább. Ahogy az iskolában mondják, a cosinus fi tökéletesítéséért folytatott harc össznépi feladat. – Mi akkor a létezés értelme? – kérdeztem. – Vagy az élet akkor üres és értelmetlen? – Miért lenne az? Sokféle értelmét meg lehet találni. Bármely ízlésnek megfelelıt. Le lehet úgy élni, hogy teljes, átszellemült, jelentıségteljes legyen. De azt követıen, hogy az utolsó lapja is átfordult, ezt az egész értelmet elviszi a szél, mint a száraz szalmát. – De akkor mire való ez az egész? Ozirisz elırehajolt, elvett az asztalról egy tárgyat, és az arcomhoz emelte. – Ez micsoda? – kérdezte tılem. Ránéztem az ujjaira. Egy szöget tartott. Egy régi szöget, amelynek rozsdás volt a feje, és amelyet úgy látszik, egyszer már bevertek valahová, de ki is húzták onnan. – Ez? Ez egy szög. – Helyes – mondta Ozirisz. – Egy szög. Egy régi szög. Vegyünk egy egyszerő tárgyat: egy régi, rozsdás szöget. Ránézünk. És gondolkodjunk el rajta: mi ez? – Egy szög – vontam meg a vállam. – Mit kell ezen gondolkodni? – Mert mirıl is van itt szó? Errıl a darabka fémrıl? Vagy arról, ahogyan érzékeled? Vagy arról, hogy ez a szög maga az érzékelés? Más szavakkal, arról van-e szó, hogy projektáljuk a

„szög” szót a környezı világra, hogy kiemeljük elemeinek azon összességét, amellyel kapcsolatban megegyeztünk, hogy mit jelölünk ezzel a hangsorral? Avagy inkább néhány embernek arról a sötét és szörnyőséges hitérıl beszélsz, hogy ez az állítólagos szög bármiféle tudat határain kívül, önmagában is létezik? – Én már belezavarodtam – mondtam. – Helyes. Belezavarodtál, és sosem fogsz belıle kikeveredni. – És hogy jön mindehhez a kérdésem? – Egyszerően. Azt kérdezed, mi a létezés értelme. Ez itt – és Ozirisz eközben megrázta a felemelt szöget – nem más, mint egy egyszerő kis vasdarab a szemétdombról. És a pénztıgyed üresjárata még csak arra sem elég, hogy megértsd, mi ez. Habár meg tudod érinteni, meg tudod hajlítani, vagy bele tudod verni valakinek a tenyerébe. Te pedig arról kérdezel engem, ami a képzeleten kívül sehol sem létezik. Ráadásul még ott sincs állandóan: a szavakból létrehozott, elmosódó felhı megjelenik egy pillanatra, elkápráztat az értelem illúziójával, és nyomtalanul eltőnik, mihelyt a „B” agy elkezd arról gondolkodni, hol a pénz. Érted? – Nem. – És ez így van jól. Békélj meg, Ráma. És biccentett. – Amikor az ember – és a vámpír, köztünk szólva, nem más, mint feljavított ember – elkezd az Istenrıl, a világ eredetérıl és értelmérıl elmélkedni, olyan lesz, mint egy majom a marsall-zubbonyban, miközben ugrabugrál a cirkusz porondján, és kivillantja csupasz fenekét. A majomnak mentségére szolgál, hogy ıt az emberek öltöztették így fel. Neked viszont, Ráma, efféle mentséged nincs. Ozirisz az asztalra dobta a szöget, és megnyomta a telefon melletti gombot. A folyosón csörömpölni kezdett a csengı. – Ideje ebédelnem. Grigorij majd kikísér. – Köszönöm a magyarázatokat – mondtam felállva. – Bár igaz, hogy keveset értettem belılük. – Nem is kell erre törekedned – mosolyodott el Ozirisz. – A legfontosabbat azonban meg kell értened. Miért kell valamit is megértened, amikor te már mindent tudsz? Egy cseppnyi bablosz több mindenre magyarázatot ad, mint tízévnyi filozófiai beszélgetés. – Akkor miért tért át a babloszról a vörös folyadékra? Ozirisz megvonta a vállát. – Some dance to remember – mondta –, some dance to forget.7 Bejött a szobába a bajszos moldáv, amibıl megértettem, hogy az audiencia véget ért. A moldáv kikísért az ajtóig, ugyanúgy, mint a múltkor. Most azonban valamiért kijött velem a lépcsıfordulóba, és becsukta a lakás ajtaját. – A lift nem mőködik – közölte velem csöndesen. – Lekísérem. Nem ellenkeztem, minden eshetıségre számítva azonban a fal mellett lépdeltem, minél távolabb a lépcsıkorláttól, amely a lépcsıház mélységétıl választott el. – Bocsásson meg a tolakodásomért – mondta a moldáv. – Én tulajdonképpen a teológia professzora vagyok, Kisinyovból. Itt csak a mellékkereset miatt vagyok. Nálunk, Kisinyovban momentán nincs szükség teológiaprofesszorokra. – El bírom képzelni – mondtam együtt érzın. – Tudja – folytatta a moldáv –, gyakran járnak ide fiatal vámpírok, akik beszélgetnek a munkaadónkkal. Én ott várakozók az ajtó elıtt, arra az esetre, ha a gazda csengetne. És hát hall is az ember ezt-azt, úgyhogy tudom, miféle elképzelések uralkodnak a maguk világában. Általában nem avatkozom bele a beszélgetésbe. De ma az Istenrıl esett szó. És most kötelességemnek érzem, hogy pontosítsák valamit abban, amit ön épp csak az imént hallott. Úgy, mint teológus. De kérem, ne beszéljen a fınöknek a beszélgetésünkrıl. Egyáltalán, 7

Az egyik azért táncol, hogy emlékezzen, a másik azért, hogy felejtsen.

senkinek se beszéljen róla a következı ellenırzı harapásig. Akkor már úgyis szabadságon leszek. Megígéri? – Jól ismeri a szokásainkat – jegyeztem meg. – Még az ellenırzı harapásról is tud. Én magam most hallok róla elıször. – Ne ironizáljon, fiatalember. A maguk környezetében minden harapás ellenırzı harapás. Másmilyent nem hajtanak végre. – Tulajdonképpen igaza van – sóhajtottam fel. – Rendben, megígérem. Mi lenne az a pontosítás? – Azzal kapcsolatos, amit a maguk köreiben „B” agynak szokás nevezni. Az újonc vámpíroknak azt szokták mondani, hogy az emberi „B” agy nem más, mint pénztıgy. De ez nem így van. – És akkor mi lenne valójában? – Járt valaha Pompejiben? Olaszországban? – Nem – válaszoltam. – De tudok róla, ez egy római város, amely a vulkánhamu alatt megırzıdött. Sokat olvastam róla. – Pontosan – mondta a moldáv. – Szóval, Pompejiben a legérdekesebb hely a Misztériumok villája. – Emlékszem rá. Egy villa a város szélén. Azokról a freskókról nevezték el, amelyeken a dionüszoszi misztériumba való beavatást ábrázolták. A diskurzusban még képek is voltak errıl. Nagyon szépek. És miért jutott eszébe ez a villa? – Tudja, ez a villa az idıszámítás elıtti harmadik évszázad közepétıl egészen Pompeji pusztulásáig fennállt. Háromszáz évig. Természetesen ma már senki sem tudja, miféle misztériumok játszódtak le ott. De a freskók annyira megragadják az emberek képzeletét, hogy mind a mai napig vitatkoznak róluk. Az én véleményem szerint a lényeg nem is a freskókban keresendı, hanem a folyosó falfestésének apró részleteiben: azokban a titokzatos, fekete alapra rajzolt egyiptomi szimbólumokban, apró jelekben, kígyócskákban – mint amilyenek a régi Singer varrógépeken voltak... Nem tudom, maga már ilyen varrógéppel nyilván nem találkozott. – Valahogy nagyon ugrál a témák között. Beszélni kezdett a „B” agyról, aztán áttért a villára, most meg a Singer varrógépre... – Egy pillanat, mindjárt minden világossá válik. A fényképeken ez nem látszik, de ha személyesen eljut oda, észre fog venni egy sor képtelenséget. Egyrészrıl a freskók, igen. Másfelıl ennek a gyönyörőségnek a közepén ott áll egy durva és primitív szılıprés... Aztán fokozatosan észrevesz bizonyos visszataszító gazdasági melléképületeket, a lehetı legkevésbé megfelelı helyen... Mindeközben az idegenvezetı elmagyarázza: ebben a villában valóban misztériumok zajlottak. Valamikor a távoli múltban. De rögtön az elsı földlökések után – és azok még jóval a végzetes vulkánkitörés elıtt történtek – a gazdák eladták a házaikat, és elmenekültek onnan. A villa pedig mezıgazdasági épület lett, ahol bort kezdtek csinálni... – Mit akar ezzel mondani? – Csak azt akarom mondani, hogy az ember ugyanilyen Misztériumok villája. Maguk, vámpírok, úgy gondolják, hogy ezt a farmot maguk építették, hogy babloszt állítsanak ott elı. És a régi freskókat a maguk farmertevékenysége melléktermékének tartják. Úgy hiszik, hogy maguktól jöttek létre sárból és azokból a cseppekbıl, amelyek kiloccsantak a forrásban lévı, savanyú lırével tele vödrökbıl... Megálltunk a kijáratnál. – Rendben van – mondtam –, és magának van másik verziója? – Van. A „B” agy – amit maguk pénztıgynek neveznek – az absztrakt fogalmak terepe. Ilyenek nincsenek sehol a külvilágban. A „B” agyat azért hozták létre, hogy az Istennek legyen hol megjelennie az ember számára. A mi bolygónk egyáltalán nem börtön. Hanem elvarázsolt kastély. Lehet, hogy valahol alatta börtön is van, a valóságban azonban ez az Isten palotája. Az Istent már sokszor megpróbálták megölni, terjesztettek róla mindenféle

rágalmakat, a tömegtájékoztatási eszközökben még azt is bejelentették róla, hogy elvett feleségül egy kurvát, és meghalt. De ez nem igaz. Egyszerően csak senki sem tudja, a palotának melyik szobáiban lakik, mert mindig váltogatja ıket. Annyit lehet csak tudni, hogy ahová belép, ott tisztaság és fény árad szét. És vannak olyan szobák, amelyekben sohasem jár. És ilyen egyre több és több van. Elıször a huzat behozza az ilyenekbe a glamourt és a diskurzust. És amikor ezek összekeveredtek és megizzadtak, a szagra odagyúlnek a bıregerek. – Rólunk beszél, ugye? A moldáv bólintott. – Értem. Mint mindig. Gyerünk, kenjünk rá mindent a csapodár vámpírokra. Ehhez nem kell sok ész – mondtam. – Miért csapodárok? – kérdezte a moldáviai. – Mert csapkodunk, röpködünk – mondtam, és néhányszor meglengettem a karomat, mintha szárnyam volna. – Maguknál pedig mindig kinyírták, akik röpködtek. – Kinél nálunk? – Hát az embereknél – válaszoltam, és éreztem, hogy bepörgök. – Kinél másnál? De hát mit várhatunk maguktól, akiknek az egész történelme népirtással kezdıdött? – Miféle népirtással? – Hát a Neander-völgyieket ki gyilkolta le? Harmincezer évvel ezelıtt? Azt hiszik, elfelejtjük? Nem felejtjük el, és nem bocsátjuk meg. Népirtással kezdıdött, népirtással is fog végzıdni, jegyezze meg jól a szavaimat. Úgyhogy nem kell mindent a vámpírokra kenni... – Nem értett meg engem – mondta a moldáv ijedten. – Egyáltalán nem akarok mindent a vámpírokra kenni. Minden szoba maga felel magáért. Behívhatja magába az Istent. De akár a maguk társaságát is. Természeténél fogva persze minden szoba Istentıl lakott akar lenni. De a glamour és a diskurzus miatt a szobák úgy döntöttek, hogy a lényeg a dizájn és az enteriır. És ha egy szoba ebben hisz, ez azt jelenti, hogy oda már beköltöztek a denevérek. Az Isten egy ilyen szobába aligha megy be. De én nem vádolom a vámpírokat. Hiszen nem maguk a palota szobái. Maguk bıregerek. Ilyen a munkájuk. – És maga szerint mi lesz ezzel a palotával? – Az Istennek sok ilyen palotája van. Amikor egy palota minden szobáját elfoglalják a bıregerek, az Isten a palotát megsemmisíti. Pontosabban abbahagyja az építését, de ez egy és ugyanaz. Azt mondják, ez úgy néz ki, mint valami hihetetlen erejő fény, amely felgyújtja az egész világot. Valójában azonban csak eltőnik az anyag illúziója, és az Isten természete, amely mindent áthat, tisztán jelenik meg önnön maga elıtt. Azt mondják, ugyanez történik meg minden egyes élet végén is. A palotánkra mostanában rossz idık járnak. Bıregerek élnek már majdnem minden szobájában. Mindenütt ott csattog az M5 aggregátum lepárlója. – Nagyon jól van informálva – jegyeztem meg. – A kérdés az, mit fogunk csinálni akkor, amikor az Isten már végérvényesen megunja ezt az egészet, és berekeszti a projektet. Megvontam a vállam. – Nem tudom. Talán egy új bolygóra küldenek dolgozni. Engem más dolog érdekel. Maga teológiaprofesszor. És úgy beszél az Istenrıl, mint egy jó ismerısérıl. De mondja csak, akkor miért alakította az életünket ilyen üresre és értelmetlenre? – Ha az önök élete értelmes lenne – mondta a moldáv úgy, hogy hangsúlyozta az „önök” szót –, az derülne ki, hogy helyesen cselekszenek azok a szobák, amelyek magukba engedik a bıregereket. És akkor az Istennek nem lenne hol laknia. – Rendben. De akkor miért mondja mindezt el nekem? – Megadnám a telefonszámom – mondta a moldáv, miközben átnyújtott egy aranyszegélyő névjegykártyát. – Ha akar, jöjjön el hozzánk, az imaközösségbe. Könnyő visszautat nem ígérhetek. De az Isten irgalmas. Kézbe vettem a névjegyét. Ez állt rajta:

Az Istenhez az Isten Igéjén keresztül. Logosz KataCombo Imaház A másik oldalán a telefonszámai voltak. Miután zsebre tettem a névjegykártyát, az övemen megtapogattam azt a helyet, ahol a halálcukorkának kellett lennie. De nem volt ott – már megint üres kézzel jöttem el otthonról. Különben ha a cukorka nálam lett volna, akkor természetesen nem követtem volna Ozirisz tanácsát. A mozdulat ösztönös volt. – Világos – mondtam. – Vagyis a Misztériumok villájában a szılıprés helyére építsünk egy gyertyaüzemet, ugye? Fölöslegesen töri magát, a kaldeusok úgysem hagyják. A legjobb esetben is csak kontárkodni fog az egyik sarokban. Ha lesz elég hely... – Ne szélhámoskodjon. Inkább elmélkedjen egy kicsit a szabad idejében. – Elmélkedni fogok – válaszoltam. – Látom, maga jó ember. Köszönöm, hogy része volt az életemnek. A moldáv szomorúan elmosolyodott. – Mennem kell – mondta aztán, és ujjával megkocogtatta a nyakán a ragtapaszt –, a fınök már biztosan türelmetlen. Emlékszik rá ugye, hogy megígérte, nem mondja el senkinek a beszélgetésünket? – Nem gondolom, hogy bárkit is különösebben izgatna. Habár tudja, mit... Miért is ne szervezzem be magához Istar Boriszovnát? Már nagyon is megérett rá. Megosztom vele az insider információt. – Gondolkodjon rajta – ismételte meg a moldáv –, a visszavezetı út még nyitva áll. Azzal megfordult, és elindult felfelé a lépcsın. Kijöttem a lépcsıházból, és odavánszorogtam a kocsimhoz. „A visszafelé vezetı út – gondoltam. – Visszafelé... – az hová vezet? Hát marad ott még valami?” Beültem a kocsiba, és a tükörbıl Ivánra pillantottam. Ivan mosolygott, de kimódolta, hogy még eközben sem tőnt el arcáról a sértıdöttség. – Én közben az életrıl elmélkedtem – mondta, és elárasztott mentolos cukorkája illatával. – Kigondoltam egy kínai közmondást. Elmondhatom? – Mondd. – Akármennyi faszt szopj is, császár nem lehetsz. A gondolat igaz volt, de a „szopni” ige használata – ráadásul ilyen alantas kontextusban – a nyíltan kimondott gorombasággal volt határos. Hirtelen felfogtam, hogy részeg. Lehet, hogy már reggel óta. És az is lehet, hogy nem volt józan már a legutóbbi találkozásainkkor sem. Félni kezdtem. Fogalmam sem volt róla, mit forgat a fejében. – Igen – mondtam, miközben óvatosan elırehajoltam –, a társadalmi mobilitás a mi társadalmunkban is egyre kisebb lett. Ez igaz, ezen dolgozni kell. Másfelıl viszont... Császár persze nem lehetsz. Császárnı azonban igen. A mondat közepénél a fejem a szokott módon rándult egyet. Aztán hátradıltem az ülésen, és egy ideig analizáltam a személyiségfejlıdését. Félnem nem kellett. Talán csak a balesettıl. Héra viszont... Ilyen szégyentelenül eljátszadozni a sofırrel... Különben, gondoltam megvetéssel, náluk ez szakmai ártalom.

A VILÁG FİÉNEKE Loki reggel nyolckor telefonált, és közölte, hogy a párbajt mára tőzték ki. – Tizenegykor megyünk érted – mondta. – Állj készen. És ne igyál sok vörös folyadékot. Azonnal letette a telefont, így nem tudtam semmit pontosítani. Amikor megpróbáltam visszahívni, a telefonja nem válaszolt. A fennmaradt három órában a képzeletem ırületes tempóban mőködött. Pisztoly vagy penge? Elképzeltem, hogyan fog megölni egy golyó. Úgy gondoltam, olyan lesz, mintha egy felizzított fémrúddal ütnének meg. A vámpíroknak tilos a fejre célozni, és Mitrász a hasamra fog lıni, mint ahogy Puskinnal tették... Vagy inkább kard lesz? Mit érez az ember, amikor kardot döfnek belé? Valószínőleg olyan lesz, mint amikor megvágja magát a kenyérvágó késsel, csak egészen mélyen ott bent, egészen a szívéig hatolva. Néhányszor megpróbáltam elképzelni, és minden alkalommal összerázkódtam tıle. Különben nem voltak ijesztıek ezek a fantáziálások, éppen ellenkezıleg, inkább megnyugtattak. Hisz valójában semmi ilyesmi nem fenyegetett: emlékeztem arra a speciális fegyverre, amelyikrıl Loki beszélt. Magától a párbajtól nem kellett tartanom. A veszélyt Mitrász párbaj meghagyása jelenthette. Ami valóban félelemmel töltött el, ha rágondoltam: Mitrász szóban elküldhetett az Istennel való találkozóra, hogy magam derítsem ki, kinek van igaza: Ozirisznak-e vagy a red-liquid providerének. De ha ez nem is történik meg, Mitrász akkor is kiagyalhat valami hihetetlen szemét dolgot, gondoltam, úgyhogy jobb, ha nem is tudok róla. Hát, így edzıdik gyızelemre az akarat... Amikor tizenegyig már csak egy félóra maradt hátra, eszembe jutott, hogy még mindig nem döntöttem el, mit fogok felvenni. Miután feltúrtam a szekrényemet, ráakadtam egy fekete öltönyre, amely egy kicsit nagy volt rám. De legalább kényelmesen fogok tudni mozogni benne, gondoltam. Lábamra vasalt orrú cipıt húztam – nem mintha komolyan verekedni készültem volna, inkább csak minden eshetıségre számítva. Aztán bekentem a hajam zselével, bátorításképpen felhajtottam egy kis whiskyt, leültem a fotelba, és várni kezdtem a látogatóimat. Tizenegykor csengettek. Loki és Baldr frissen voltak borotválkozva, parfümillatot árasztottak, és ünnepélyeshivatalos ábrázatot öltöttek. Loki terjedelmes fekete koffert tartott a kezében. – Valószínőleg gyanús alakoknak nézhetünk ki – mondta vidáman. – Igazoltatott bennünket egy rendır. Pont itt a ház elıtt. – Hogy milyen okos szeme volt! – tette hozzá Baldr. – Mindent pontosan ért, éppen csak mondani nem tudja. Úgy döntöttem, nekem is vidáman, hetykén kell viselkednem. – Nyilván azt hitte, ingatlanügynökök vagytok. Gyakran mászkálnak errefelé gyanús alakok, és szaglásznak. Jó kis környék ez. Baldr és Loki is leült egy-egy fotelba. – Mitrász azt akarta, hogy a párbajt a cirkuszban rendezzük meg – szólalt meg Baldr. – Miért? – Hogy hangsúlyozza az események idiotizmusát. – Az idiotizmusát? – kérdezett vissza Loki. – Ritka eset, hogy valamelyikünkben feléled a kurázsi, a bátorság, mint a régi szép idıkben. És ezt ma idiotizmusnak tartják? Ráma, büszke lehetsz magadra. Baldr rám kacsintott. – Ennek – intett fejével Loki felé – mindig két verziója van arra, ami történik. Az egyik a kihívó, a másik a kihívott fél számára.

Lokira pillantottam. Bal szemhéján ott maradtak valami arany csillámos lila festék, sebtében lemosott smink nyomai, amit akkor lehetett felfedezni, ha pislogott. Lehet, hogy a guminıje szülési szabadságra ment, gondoltam, és most Loki helyettesíti. Vagy egyszerően csak a térdrúgásokra oktatott valakit. – Szóval, akkor most irány a cirkusz? – Nem – felelte Baldr. – A cirkuszt már nem tudtuk megszervezni. A párbaj új formában fog lezajlani. Egyáltalán nem hagyományos módon. Szúrni kezdett a lapockám alatt. – És ez mit jelent? – Hármat találhatsz – vigyorodott el Loki. – Ha nem hagyományosan zajlik le – mondtam –, akkor valami szokatlan fegyvert fogunk használni? Loki bólintott. – Mérget? Loki tagadólag megrázta a fejét. – Mérget tilos használni. Te is tudhatod. – Igen, persze – értettem egyet vele. – Akkor talán... Na lássuk, mi lehet még... Áram? – Nem talált. Utolsó kísérlet. – Bele kell fojtanunk egymást a Moszkva folyóba? – Ezzel is mellé trafáltál – mondta Loki. – Hát akkor mi lesz? Loki magához húzta a kofferét, és kinyitotta. Valami vezetékes szerkentyőt pillantottam meg benne. Meg egy laptopot. – Ez meg micsoda? – A dolognak már híre terjedt – mondta Loki. – Tud róla Enlil is meg Marduk is. Ha jól sejtem, akkor a párbaj bizonyos harmadik személy miatt történik. Kigondoltunk közösen egy olyan módszert, amelynek révén ostoba vitátok a lehetı legkisebb kockázattal lezárható. Úgy döntöttünk, hogy távvezérléső párbajt fogtok vívni. – Mit kell tennünk? – Verset fogtok írni. – Verset? – Igen – mondta Loki. – Enlil eszelte ki az egészet. Szerintem kitőnı ötlet. A romantikus vitát romantikus módon kell megoldani. Nem a brutális halálcukorka fogja a fıszerepet játszani, hanem a lelkivilágotok finomsága, az érzelmeitek mélysége. – De akkor tulajdonképpen mi lesz maga a párbaj? – kérdeztem. – Arra gondolok, hogy miként állapítjátok meg, ki a gyıztes? – Úgy határoztunk, hogy ebbe bevonjuk azt a bizonyos harmadik személyt is, aki miatt a vita elmérgesedett. A gyıztes jutalma az lesz, hogy azonnal találkozhat vele. Jó, mi? Nem mondanám, hogy én ennyire lelkesedtem volna a dologért. Bármi inkább az ínyemre lett volna – akár az orosz rulett vagy a sakktábla is –, semmint a versírás. A versírás meg én kizártuk egymást, ezt már néhányszor a gyakorlat megmutatta. Baldr úgy döntött, jobb, ha beleszól a beszélgetésünkbe. – Mit kínzod a srácot? Mondd el neki szép sorjában. – Hát legyen – egyezett bele Loki. – Tehát, a párbajkiírás szerint te és az ellenfeled írtok egy-egy verset. A versforma: vámpírszonett. – Az meg micsoda? – kérdeztem. Loki kérdın Baldra pillantott. – Hát nem mondtuk el neked? – szomorodott el Baldr. – Ezzel jól melléfogtunk. Vámpírszonettnek egy tizenkét soros verset nevezünk, amelynek verselése és rímelése kötetlen. A legfontosabb, hogy az utolsó sor mintegy kiszívja a vers egészének velejét, a lehetı legrövidebben kifejezze a lényegét. Ez a vörös folyadék bablosszá szublimálásának

szimbóluma lesz, és a párbajt követıen a babloszt rituálisan fel fogod kínálni szúnyogmúzsádnak. Érted? – Nagyjából – válaszoltam. – De ez csak amolyan lírai szabály – folytatta Baldr. – És nem éppen szigorú. Mindenki maga dönti el, hogyan próbálja meg egyetlen sorban visszaadni a vers egészének értelmét. Hiszen csak a szerzı tudja, mirıl akart írni, nemde? Loki fontoskodva rábólintott. – A vámpírszonettnek van még egy szabálya: fordított lépcsızetes sorokban kell írni. Ez mintegy a gondolat lépcsıje lesz, amely a vámpírnak a legfelsıbb lényeg felé törekvését hivatott szimbolizálni. Különben ez sem feltétlenül kötelezı érvényő. – Fordított lépcsızetes sorokban? Azt hogyan kell? – Ahogy Majakovszkij írt – mondta Baldr. – Csak éppen megfordítva. Nem tudtam, mire gondol pontosan, de nem kezdtem el akadékoskodni, merthogy a szabály nem volt kötelezı érvényő. Loki az órájára nézett. – Ideje elkezdeni. Mindjárt elıkészítek hozzá mindent. Te meg addig menj el vécére. Ha nem lenne szerencséd, az elkövetkezı negyven órában le leszel bénulva. A kofferét az asztalra tette. Kimentem a szobából, és elindultam a vécébe. Valahol olvastam, hogy sokaknak a vécén jön meg az ihletük. Ez igaz is lehet, mert éppen a vécén jutott eszembe egy meglehetısen illetlen, de sokat ígérı ötlet. Olyannyira sokat ígérı, hogy pillanatnyi hezitálás nélkül hozzáláttam a megvalósításához, ahogyan egy hajléktalan is rögvest lehajol a metróban, hogy fölkapja az elhagyott pénztárcát. Ahogy kiléptem a folyosóra, lábujjhegyen a dolgozószobám felé vettem az irányt, halkan kinyitottam az ajtaját, odaszaladtam a szekreterhez, kinyitottam (nem nyikorgott, ellentétben a kartoték fiókjaival), és igyekezve nem csörömpölni az üvegekkel, kivettem a kupacból az elsı kezem ügyébe akadó kémcsövet. A „Tyutcsev + albán source code” volt az. Pont az, ami nekem kell, gondoltam, és a számba öntöttem a tartalmát. – Ráma, hol vagy? – szólongatott a nappaliból Loki. – Megyek már – válaszoltam –, csak becsukom az ablakokat. Minden eshetıségre. – Jól teszed. Néhány másodperc múlva beléptem a nappaliba. – Izgulsz? – kérdezte Baldr. – Tiszta sápadt vagy. Hallgattam. Nem akartam beszélni, mert túl nagy adagot nyeltem le a preparátumból, és elkottyanthattam esetleg valamit. – Nos tehát – mondta Loki –, minden készen áll. Az asztalra néztem. Egy fura kinézető aggregátum volt összeszerelve rajta: egy laptop, mobiltelefonnal összekötve, meg azzal a dobozzal, amit a kofferben láttam. A doboz vörös jelzıfénnyel villogott, mellette pedig egy fekete, gumival és kapcsokkal ellátott szövetszalag hevert. A szalagra egy hatalmas, elektromos szerkezettel mőködı fecskendı volt felszerelve. A szerkezetet a villogó dobozzal két vezeték kötötte össze. Ezen kívül volt még az asztalon egy egész halom egyszer használatos tő meg egy csomó zöld ampulla is. – Mi ez? – kérdeztem. – Na szóval – mondta Loki. – Látod a fecskendıt? Nyugtatószer van benne. Amint már mondtam, körülbelül negyven órára teljes bénultságot idéz elı. A fecskendıt a komputerre kötött elektromos áttétel távvezérléssel mőködteti. A verset egy pillanat alatt eljuttatjuk ahhoz a bizonyos személyhez, mégpedig úgy, hogy nem fogja tudni, melyik verset írtad te, és melyiket Mitrász. Amikor elolvassa ıket, és eldönti, ki legyen a gyıztes, a döntése ugyanígy egy pillanat alatt vissza is jut hozzánk. Ekkor be fog kapcsolni a fecskendıre szerelt szervomotorok valamelyike: vagy a tiéd, vagy a Mitrászé. Az injekciót követıen nyilvánossá

tesszük a párbaj meghagyást, és azonnal végre is hajtjuk. Van kérdésed? – Minden világos – válaszoltam. – Akkor ülj oda, kérlek, a számítógéphez. Engedelmeskedtem. – Tőrd fel a zakód ujját... Amikor megtettem, Loki bealkoholozott egy kis vattadarabot, és bedörzsölte vele a könyökhajlatomat. – Mindjárt rosszul leszek – szóltam bágyadtan. Nem szenvelgésbıl tettem. Igaz, nem Loki manipulációitól, hanem a benyelt preparátumtól. – Te magad akartad – mondta Loki. – Most egy kicsit fájni fog: beléd nyomom a tőt... – Au! – rándultam össze. – Ennyi volt. Most ne mozgasd a karod, hagyd, hadd rögzítsem a kötést... így ni... – Hogy fogok így gépelni? – Óvatosan és lassan, úgy ni. Idınk van elég, egy ujjal is gépelhetsz... Nézz csak a monitorra. Odapillantottam. – A felsı sarokban van egy óra. A visszaszámlálás akkor fog indulni, amikor veled is, Mitrásszal is közöljük a vers témáját. – Hogyhogy, nem egyformák lesznek? – Majd meglátjuk. Mindkettıtöknek pontosan félórája lesz. Aki ez alatt az idı alatt nem mutatja be a versét, automatikusan vesztesnek számít. Készen állsz? Megvontam a vállam. – Tehát készen állsz. Loki elıvette a mobilját, bepötyögött rajta egy számot, és a telefont a füléhez emelte. – Nálatok mőködik minden? – kérdezte. -Nagyszerő. Akkor kezdjük. Miután összecsukta a telefonját, hozzám fordult. – Óra indul. A laptop monitorján megjelent két téglalap. A bal oldali fölé az volt írva, hogy „Mitrász”, a jobb oldali fölé pedig hogy „Ráma”. Aztán a téglalapok belsejében egyesével betők jelentek meg, mintha csak valaki gépelte volna ıket. Mitrásznak a „Szúnyog” téma jutott. Az enyém pedig így hangzott: „E világ ura”. Ez nagy szerencse volt, hiszen Tyutcsev, akivel már régóta éreztem, hogy kapcsolatba léptem, sokat tudhatott mondani nekem ez ügyben. A probléma csak az volt, hogy gondolataim szóhéjai elképesztıen szegényesnek és unalmasnak mutatkoztak: az Internetes „újbeszél” habár nagyon új, máris halott nyelvnek bizonyult. Különben a forma problémáját meg lehetett késıbb is oldani – elıbb a tartalommal kellett boldogulnom, ezért belemélyedtem a szellem elém tárulkozó horizontjainak szemlélésébe. Nem tudtam meg semmi érdekeset a tizenkilencedik századi életrıl. Ennek ellenére azonnal felfogtam, mit is jelent az ismert Tyutcsev-négysoros: „Oroszországot, ész, nem érted; méter, sing sose méri fel: külön úton jár ott az élet – Oroszországban hinni kell.”8 Mint kiderült, a költı majdnem ugyanarra gondolt, mint amire kedvenc filmtrilógiám, az Aliens alkotói. A filmben egy másik élılényben született meg az élet hatékony formája, és egy bizonyos idı elteltével eredeti és váratlan módon adott hírt magáról. Az orosz történelemben pontosan ugyanez történt, csak ez a folyamat nem egyszer, hanem ciklikusan-rutinszerően ismétlıdött, és minden újabb szörnyeteg az elızı hasában fogant meg. A kortársak ezt valahogy érezték, de nem mindig fogták fel világosan, ami az olyasfajta szentenciákban nyilvánult meg, mint „a szertefoszló birodalmi rutint átégették az új világ körvonalai”, „a huszadik század hetvenes éveitıl Oroszország a peresztrojkával volt viselıs”, és ehhez hasonlók. 8

Szabó Lırinc fordítása.

A „különleges alkat” az újszülött megjósolhatatlan anatómiai adottságaiban rejlett. Ha Európa egy és ugyanazon szereplık kompániája volt, akik megpróbálták petyhüdt testüket a pillanat új kihívásaihoz idomítani, akkor Oroszország örökké fiatal maradt, de ezt a fiatalságot az identitásról való teljes lemondás árán érte el, mert minden egyes szörnyeteg cafatokra tépte az elızıt, amikor született (és a fizika törvényeivel összhangban elıbb kis mérető volt, de gyorsan növekedett). Ezt az evolúció alternatív mechanizmusának lehet tartani: szakaszosugrásszerő fejlıdésnek, ami már a tizenkilencedik század mélyen gondolkodó embere számára is világos volt. Mindebben természetesen semmilyen reményt keltı jel nem akadt a személyes túlélésre játszó kartéziánus ész számára, ezért mondta a költı, hogy Oroszországban „hinni kell”. Ε megvilágosodás eredményeként már sokadszor értettem meg, micsoda bátorságra és akaratra van szükség ahhoz, hogy hazánkban valaki vámpír legyen. Gyakorlati következménye pedig a kaldeus elit iránti megvetés újabb lépcsıfoka volt – azok iránt a rabló hullazabálók iránti megvetés, akik az utolsó húscafatokat zabálták fel, és emiatt úgy gondolták, hogy „kontrollálnak” és „kormányoznak” valamit. Különben hátravolt még nekik, hogy találkozzanak az újszülöttel, aki egyelıre csak erıt győjtött, miközben jól elrejtızött a teherszakasz válaszfalai között. Mindezek a gondolatok egy-két perc alatt futottak végig az agyamon. Aztán érezni kezdtem, hogy felszínre tör belılem egy rettenetes, misztikus költemény – mégpedig a feladott témáról szóló. Mindent leírtam, amit csak tudtam. Nehéz volt, mert az albánban kevés megfelelı nyelvi konstrukciót találtam azoknak a finom szellemi képeknek a rögzítéséhez, amelyek lelki szemem elıtt feltárultak, az összes többi nyelvi paradigma viszont blokkolva volt, és minden egyes szót hosszú ideig tartott felszaggatnom agyam mélyérıl, így aztán a tizenkilencedik század finom képeinek csak nagyon körülbelüli és messze mögöttük elmaradó megfelelıit tudtam kiválasztani. Ugyanakkor a vers sokat nyert velük expresszivitásban. Amikor leírtam, még mindig maradt teljes öt percem, hogy figyelmesen átolvassam. Ez kerekedett ki belıle: Sztasz Arhontoff Mondd csak, miért, Világ Foeneke Tjukod bin ladenje szuerke ? Benny, Fizi, Ari – kik ezek, Tán csak nem mind részvényesek? Mér' tsuppogtatod ily gyoezhetetlen A menázsit a kaszárnyában, Kit toemjénezel a sötétben A MoszFıÉp kupolájában? Foltok vaty. Szielfú, hideg, Szórna vág az képedpe. De vityássz. Lápnyomod a szarban Elsonnyadott mán, Világ Foeneke. Háromszor is végigolvastam ezt a komor jövendölést, és közben kijavítgattam benne a hibákat. Miután a „kaszárnyában”-t átjavítottam „kas árnyában”-ra, büszkén megállapítottam, hogy amit írtam, én magam sem értem teljesen. Világosnak csak a cím eredete tetszett: létezett egy gnosztikus szöveg, az Arhontov Hiposztázis, amit vettünk az egyik diskurzus

órán. Úgy emlékszem, akkor arra gondoltam, hogy ez nagyon is illı név egy moszkvai éttermeshez („a moszkvai bohémok kedvence, Iposztaz Arhontov megnyitja új, glamouros lebuját, a Szeméremvesztı-helyet...”). Harci múzsám pedig most elıkotorta ezt az Iposztazt az emlékezetembıl. Különösen meg voltam elégedve a tizenkettedik sorral: az „elsonnyadott mán” egyik lehetséges fordítása a standard orosz nyelvre a „hervad már” volt, és így az egész vers fenyegetı értelme, amely e világ urának – annak a bizonyos oroszlánfej ú sárkánynak (vagy kígyónak – mi a különbség?) pusztulását jövendölte – egyetlen pontban koncentrálódott, ahogyan megkövetelték. Különben szó lehetett itt akár Istarról is – mégpedig hosszú, kígyószerő nyaka miatt. De a fekete humortól tartózkodni akartam. Ezen kívül nehéz lett volna nem felfigyelni ezekre a kupolákra, amelyeket az egyik költı látogatóm a villogókhoz hasonlított. Hát így találkoznak egy egyszerő orosz vámpír lelkében történelmünk nagy korszakai – és csöndesen kezet szorítanak egymással... A „Send” gombot húsz másodperccel az elıtt nyomtam meg, hogy a képernyımön lévı bepirosodott másodpercmutató elérte volna a célvonalat. Még éppen be tudtam fejezni tehát. A képernyı villant egyet, és kialudt. Amikor újra kigyulladt, egy függıleges csík osztotta ketté. A jobb oldalán megjelent az én versem. Balra pedig az a vers, amelyet idıközben Mitrász írt. Ez a következıképpen nézett ki: COME RЯ A szúnyog a tenyéren habár picinyke a teste arányait tekintve hatalmas harcosra hasonlít, ki gondolataiba mélyedt. a feje morzsányi a teste hosszú és telt ha ember lenne nem lenne mitugrász Hanem hérász. Mitrász nyerı húzással élt. Kétségtelenül ez volt a harc legaljasabb módja: egy tehetségtelen karrierista jól megírt, politikailag korrekt verse, a múlt század hetvenes éveibıl való, Leninrıl szóló verses elmélkedés mintájára. A szúnyog a vámpírok számára mindenkor ugyanaz volt, mint a szakura a japánok számára: az olyan szépség szimbóluma, amely a maga pillanatnyiságában teljesedik be. És úgy tetszik, volt ebben még valami misztikus mögöttes tartalom is: Enlil Maratovics hamletjének freskóján Drakula gróf halálát ábrázolták úgy, mint egy fekete páncélos, nemes lelkő lovagét, akinek felhasított mellkasából a lélek megbékélt szúnyogja röppent fel a szürke ég felé. Mitrász fordítottan lépcsızetes verset írt, olyat, amirıl Baldr is beszélt – most már rájöttem végre, mi akarna ez lenni. Csak épp a tizenkettedik sor nem sikerült túl jól Mitrásznak. A szúnyog természetesen egy hıs, egy hérosz, ki is vitatná. Amint mondani szokás, élt, él és élni fog. De vajon miért „hérász”-t írt Mitrász? Véletlenül? És akkor leesett. Mitrász nem egyszerően hérosznak nevezte a szúnyogot, hanem egyúttal Hérához is hasonlította. Ez páncéltörı erejő bók volt – a hosszú, telt test és a morzsányi fej ellenére. Mintha csak egyszerően angyalnak nevezte volna.

Ugyanakkor én a legfontosabbról írtam, gondoltam panaszosan, és az én versemet igazi költıi erı hatja át. Érintem benne a legfontosabb világnézeti rétegeket, és látható benne az ember szellemi drámája. És ami a legfontosabb, teljességgel megmutatom benne a modern civilizáció minden kulturális és létproblémáját... De a lelkem mélyén már tudtam, hogy vesztettem. Mitrász verse jobb volt, ezt bármelyik vámpír megerısíthette volna. Csupán egyetlen reményem maradt: hogy Héra fel fog ismerni a stílus alapján. Már persze ha akar... A képernyı ismét villant, és ráébredtem, hogy a sorsom mindjárt eldıl. Az a fele, amelyen az elıbb Mitrász verse volt, elsötétült, és megjelent rajta egy felirat – átlósan, a verssorok fölött, mintha valaki filccel közvetlenül a monitorra írta volna: „Cupp nkd” Ez még semmit sem jelent, gondoltam csökönyösen. Aztán egy másodperccel késıbb elsötétült az én térfelem is. Majd egy lendületes, vastag betős sor futott rajta végig: „Bobrinyecbe, átkozott!” Enyhe fájdalmat éreztem a könyökhajlatomban, ahol a tő bement a bıröm alá, és azt gondoltam, egy óvatlan mozdulattal letéptem a rögzítést. Oda akartam nyúlni a másik kezemmel, hogy megigazítsam, de a kezem nem engedelmeskedett. Aztán valami kényszerítı erejő fáradtsághullám söpört át az agyamon, és elvesztettem az események iránti minden érdeklıdésemet. A következı egy-két órából csak töredékekre emlékszem. Néhányszor felbukkant elıttem Baldr és Loki arca. Loki kihúzta a karomból a tőt, Baldr pedig hivatalos hangon felolvasta Mitrász párbajmeghagyását, amely a következıket tartalmazta: Kilencedik Lokinak Hatodik Mitrásztól Hivatalos ügyben Párbajmeghagyás Második Ráma ostobán és szemtelenül viselkedik. De ez csak szánalmat vált ki belılem. Ha gyızök ebben az ostoba párviadalban, kérem, kötözzék ıt hozzá ahhoz a bordásfalhoz, amelytıl egykor eloldottam, hogy bevezessem a világunkba. Kérem, egy asztalra állítsanak elé egy monitort, amelyre közvetítsék a nyakkendıtőmbe szerelt kamerából sugárzott képet. Azt akarom, hogy Második Ráma minden részletével együtt lássa a találkozásomat azzal a személlyel, akinek türelmével és jóakaratával oly szemtelenül visszaélt. Kettıs cél vezérel. Az elsı az, hogy azt akarom, Második Ráma tanulja meg, hogy kell egy jól nevelt férfinak egy hölggyel viselkednie. A második, hogy Második Rámát el akarom szórakoztatni, mivel tudom, milyen vonzalmat érez az efféle látványosságok iránt. És végül is épp itt az ideje, hogy szakítsa meg exkluzív kapcsolatát a náci nagyágyúval, Rudellel, amely kapcsolatban Második Ráma menekvést keres a magányából. Kész vagyok ezért találkozni az Istennel. Hatodik Mitrász Még ebben a zavaros transzállapotban is dühbe gurultam, de minden haragom is kevés volt ahhoz, hogy megmozdítsam az ujjaimat. Loki és Baldr felrántottak a székrıl, és becipeltek a dolgozószobába. Mindkét Nabokov mereven bámult rám, olyan mérhetetlen utálattal, mintha nem tudnák megbocsátani a vereségemet. Aztán hozzákötöztek a bordásfalhoz. Szinte alig éreztem Baldr és Loki érintését. Csak amikor túlságosan hátracsavarták a karomat, éreztem valami tompa – mintha csak vattába tekerték volna – fájdalmat. Aztán Baldr kiment, és kettesben maradtam Lokival.

Loki megállt elıttem, és miután ujjával széthúzta a szemhéjamat, egy ideig tanulmányozta a szememet. Aztán jó erısen megcsípte a hasamat. Ez nagyon fájdalmas volt: mint kiderült, a hasam továbbra is érzett mindent. Megpróbáltam felnyögni, de nem sikerült. Loki újra megcsípett, most sokkal erısebben. A fájdalom elviselhetetlen volt, de sehogy se tudtam reagálni rá. – Te hülye! – mondta Loki. – Te hülye! Mit mőveltél magaddal, mi? Hogy jön ide ez az Iposztaz Arhontov? Egyáltalán, ki vagy te? Szúnyog vitéz, vagy baloldali gondolkodó? Az „E világ ura” és a „Szúnyog” ugyanaz a téma! Ugyanaz! Csak másként van megfogalmazva! Nem elég világos? Újra megcsípett, de annyira, hogy minden elsötétült a szemem elıtt. – Mindannyian biztosra vettük, hogy te fogsz gyızni – folytatta. – Mindannyian! Még idıt is adtunk, hogy bemenj a szobádba, és olyan preparátumot válassz ki magadnak, amilyet csak akarsz. Rád tettem az összes fölösleges babloszomat – mind az öt grammot. Ennyit egész életedben se tudsz összespórolni! Egy gazember, az vagy! Azt vártam, hogy újra megcsíp, ehelyett azonban hirtelen elsírta magát – öreges, gyenge, erıtlen sírással. Aztán zakója ujjával letörölte a könnyeit meg a szétfolyt festéket, és majdhogynem baráti hangon azt mondta: – Tudod, Ráma, azt mondják, mindenkinek megvan a hamletjében a maga dán királyfija. Ami persze érthetı is. A tiéd viszont úgy elszemtelenedett – már mindenki belebotlott. Ideje lenne, hogy abbahagyd ezeket a balos tempókat. Fel kellene már nınöd. Mert ez az út sehová se vezet: ezt mint öreg barátod mondom neked. Ismered a dalt, ugye: „föld és ég, föld és ég között háború...” Nem gondolkodtál rajta, mirıl szól? Majd én elmondom. Azért van háború, mert senki sem tudja, hol az ég és hol a föld. Mert két ég van. Két, egymással ellentétes fent. És mind a kettı lentté akarja tenni a másik fentet. Ezt majd csak azután fogják földnek hívni, ha a kérdés eldılt. De hogy melyik irányba fog eldılni, fogalma sincs senkinek. És te ebben a háborúban hadvezér vagy, érted? Ε világ ura – te vagy. És ha nem tudsz az lenni, vonulj félre egy távoli lövészárokba, és lıdd magad fıbe. Csak elıbb add át a nyelv váltóbotját. És ne valami vacak versikében lıdd fıbe magad, hanem a reális idıben. Hát ennyi... Mélyet sóhajtottam, és Loki ekkor valami hihetetlen erıvel újra belém csípett, egyenesen a köldökömbe. Néhány másodpercre eszméletem vesztettem a fájdalomtól – úgy látszik, Lokiban volt egy adag halálcukorka. Amikor magamhoz tértem, addigra már ı is lenyugodott. – Bocsáss meg – mondta. – A bablosz miatt volt. De meg kell értened... Megértettem. Éppen ezért amikor bejött Baldr, hatalmas megkönnyebbülést éreztem. Baldr egészen közel húzott hozzám egy asztalt, rátett egy laptopot, amelybıl összekuszálódott vezetékek futottak ki a folyosóra. Miután úgy fordította a monitort, hogy kényelmesen nézhessem, megkérdezte: – Látsz mindent? Nos? Tenyerét kagylóként a füléhez illesztette, úgy várta a válaszomat, de miután választ nem kapott, így folytatta: – A hallgatás az egyetértés jele, he-he... A párbajmeghagyás feltételei teljesítve. Azt kell mondanom, Ráma, hogy szerencséd van. Már akár az életedtıl is többször megválhattál volna. De te élsz és egészséges vagy. És úgy látom, megúszod egy kék folttal a könyökhajlatodban. Gratulálok, barátocskám. Nagyon jól láttam a monitort. Szürkés vibrálás látszott csak rajta, amibıl semmi értelmeset nem lehetett kivenni. – Mitrász maga fogja elindítani a közvetítést – mondta Baldr. – Jobb, ha magadra hagyunk. Azt hittem, Loki búcsúzóul újra megcsíp, de nem tette. Csak bevágta az ajtót, én pedig egyedül maradtam. Az elıttem álló laptop monitorján hosszú ideig csak szürke szemcsék ugráltak, mint olyankor, amikor az ember a tévét hangolatlan csatornára kapcsolja. Majd hirtelen fényes

vízszintes vonal szelte át. Aztán a csík széthúzódott a képernyı teljes magasságába, és megláttam Mitrászt. Pontosabban csak a tükörképét: állt egy tükör elıtt, és fésülködött. – Ötös, ötös, én hetes vagyok – szólalt meg, és elmosolyodott. – Jól hallasz? Rábökött ragyogó nyakkendıtőjére, aztán ujjával meg is törölte. Távoli mennydörgéshez hasonló hangot hallottam. – Egyszerően elképesztı, hová jutott a technika. A fejlıdésnek azonban vannak határai. Mindig is foglalkoztatott, vajon tudja-e követni a repülésünket egy kamera. Ma megtudjuk. Héra Heartlandbe hívott találkára, annak is a legmélyére. Van a csajnak stílusa. Tudod, a szerelem szárnyán kell, hogy odarepüljek. Jó lenne tudni, neked lett volna-e elég lelkesedésed ehhez. Elfordult a tükörtıl, így nem láthattam tovább. Most egy hatalmas, ferde ablakos helyiség tárult elém, nyilván egy nagy loft. Bútor szinte semmi nem volt benne, a falak mentén azonban híres emberek szobrai sorakoztak: Mick Jaggeré, Samil Baszajevé, Bill Gates-é, Madonnáé. Mintha csak valami fekete jégbe lettek volna dermedve, arcukra pedig a szenvedés grimasza fagyott. Tudtam, hogy ez az új moszkvai divat, amely a Narnia Krónikáiból jön: volt egy dizáj-ner-cég, amely az ilyen enteriır kialakítására specializálódott, és még csak nem is volt olyan drága. Aztán megláttam Mitrász kezét. Egy szárnyát összecsukva tartó bıregér formájú üvegcsét tartott: Mitrász direkt odaemelte a mellkasához, ahol a kamera volt, hogy én is láthassam. Az üvegcse eltőnt a látóterembıl, csak széttört üvegcserepek hangjai jutottak el hozzám: Mitrász földhöz csapta az üvegcsét, mint valami kupicát az elmondott tószt után. Megláttam egy fehér bırfotelt. Közeledett, kicsúszott a képernyı szélére, aztán eltőnt. Egy kandalló rostélya került most elém. A rostély sokáig nem mozdult – úgy látszik, a fotelben ülı Mitrász sem mozdult. Aztán a kép eltőnt, és a monitoron szürke csíkok tőntek fel. A hang szintén elveszett. A szünet nagyon sokáig tartott, nem kevesebb, mint két óráig. Elszenderedtem. Amikor a képernyın újra megjelent a kép, hang nem volt alatta. Lehet, hogy közben elszalasztottam valamit. Keskeny folyosó kúszott felém, melyet egy kıtömbbe véstek. Ez Heartland volt. Valahányszor egy oltáros szobába belépett, Mitrász meghajolt az oltár fölött lévı aszott fej elıtt. Nem is tudtam, hogy ezt így szokás csinálni, errıl soha senki sem mondott semmit. Az egyik ilyen szobában, az oltár elıtt ott állt Héra. Azonnal felismertem, habár szokatlan öltözékben volt: hosszú fehér ruhában, amely iskolás lányhoz tette hasonlatossá. Nagyon jól állt neki. Ha ki tudtam volna kapcsolni a számítógépet, megtettem volna. De hogy összeszorítsam a szemem, arra nem voltam képes. Héra nem ment oda Mitrászhoz, hanem megfordult, és eltőnt valahol egy oldalsó átjáróban – ott, ahol már sötét volt. Mitrász utána indult. A képernyı eleinte fekete maradt. Aztán fénypont jelent meg rajta. Ez aztán egy ajtónyílás téglalapjává tágult. Újra megláttam Hérát. A falnak támaszkodva, fejét lehajtva állt, mintha csak szomorkodna valamin. És most úgy nézett ki, mint egy facsemete, mint egy növésnek induló főzfa, amely csodálatos módon meg akar kapaszkodni egy régi folyó partján. Az Élet Fája, amelyik még nem tudja, hogy ı az Élet Fája. Vagy talán már tudja... Mitrász megállt, és éreztem, hogy az, amit lát, legalább annyira felkavarja, mint engem. Aztán Héra újra eltőnt. Mitrász egy szobába lépett. Emberek voltak ott. De nem volt idım megnézni ıket, mert történt valami. A képernyın mindenféle cikcakkok és csíkok villantak fel, aztán felbukkant egy arc, amelyet fátyol és szemüveg takart, a kamera pedig falnak ütközött. Most csak a festékréteg mozdulatlan egyenetlenségeit láttam. Ezeket néztem néhány percen át. Aztán a kamera hirtelen fordulatot tett, és megláttam a

mennyezetet, rajta fényt árasztó lámpákkal. A mennyezet jobbra kúszott: úgy tőnik, Mitrászt elvonszolták valahová. A képeken most felbukkant egy fémasztal, mellette sebészköpenybe bújt emberek: a fémeszközök, amelyeket kezükben tartottak, inkább hasonlítottak azték szerszámokra, semmint orvosi eszközökre. Aztán mindent eltakart egy fehér válaszfüggöny, amely az asztalt és a sebészeket elrejtette. Egy pillanattal korábban azonban beúszott a képbe egy kéz, amely kerek, futball mérető tárgyat fogott. Valahogy nagyon furcsán tartotta. Nem jöttem rá azonnal, hogy hogyan, aztán kitaláltam: a hajánál fogva. És csak amikor ez a kerek tárgy eltőnt szem elıl, fogtam fel, mi is ez. Mitrász levágott feje volt. A képernyın hosszú ideig csak az látszódott, hogyan lebegteti a válaszfüggönyt a huzat. Idınként úgy tetszett, mintha hangokat hallanék, de nem tudtam, honnan származnak: a laptop hangszórójából-e, vagy a szomszéd szobából, ahol hangosan szól a tévé. Néhányszor elájultam. Nem tudom, hány óra telhetett el. A nyugtatónak fokozatosan múlni kezdett a hatása – az ujjaim kicsit mozogni kezdtek. Aztán sikerült néhányszor felemelnem és visszaengednem az állam is. Mindeközben egy sor gondolat jutott az eszembe. A legérdekesebb a következı volt: Mitrász valójában egyáltalán nem oldott el a bordásfaltól, és minden, ami azóta történt, egyszerően csak hallucináció volt, amely a reális idıben mindössze néhány percet tett ki. Ez a lehetıség komolyan megijesztett, mert testi szinten nagyon is hihetınek látszott: a testhelyzetem pontosan ugyanolyan volt, mint azon a távolinak tetszı napon, amikor magamhoz tértem, és megláttam a díványon ülı Brahmát. Aztán arra gondoltam, hogy az elıttem álló laptop mégiscsak a történtek realitását bizonyítja. És mintha csak újabb bizonyítékkal akart volna szolgálni, az objektívet eltakaró válaszfüggöny eltőnt. Újra megláttam a fényesen kivilágított helyiséget. Már nem volt ott a fémasztal, és nem voltak ott a sebészek sem – és nyilvánvaló volt, hogy ez egy szokványos oltáros szoba, csak még egészen új, valami mőszaki szeméttel a padlón, és üres is – nincs még benne oltár. Helyette a beugró elıtt bonyolult orvosi szerkezet tornyosult, amelyet lyukacsos alumíniumkeretre erısítettek. Az orvosi eszközökön kívül a keretre a fal elıtt lógó fej is fel volt téve; a fejet hófehér gézpólyába csavarták. A fej szeme csukva volt. Szeme alatt hatalmas, fekete monoklik éktelenkedtek. Orra alatt félig-meddig letörölt vérfolyás látszott. Egy másik vérfolyás a szája sarkába száradt. A fej nehezen lélegzett az orrába dugott áttetszı csövecskéken át, amelyek egy orvosi ládafélébe vezettek. Arra gondoltam, hogy valakinek még arra is volt ideje, hogy levágja Mitrász kecskeszakallat. De aztán rájöttem, hogy ez nem Mitrász. Héra volt az. És abban a pillanatban, amikor felismertem, Héra kinyitotta a szemét, és rám nézett – pontosabban oda, ahol a kamera volt elhelyezve. Feldagadt arca aligha tudott érzelmeket kifejezni, de nekem úgy tőnt, hogy félelem és sajnálkozás futott rajta át. Aztán pólyába csavart feje oldalra csúszott, eltőnt a képernyı szélén, és nem maradt semmi, csak a sötétség.

A 3,14-LOGUE A futárral érkezı levél mindig a sors ajándéka, mert arra késztet, hogy rövid idıre kimásszak a hamletembıl. És ha a levél még ilyen szép is, és ilyen kellemesen illatos is... A boríték rózsaszínő volt, és valami könnyed, egészen egyszerő és felfoghatatlan illatot árasztott: nem parfümét, hanem mintha a parfümnek valamely összetevıjéét, valami titkos ingredient-jéét, amely magában sohasem jut el az ember orráig. A titkoknak, a hatalom emeltyőinek és a nagyság mélységének illata. Ez utóbbit szó szerint kell érteni, hiszen a küldemény Istartól érkezett. A bélés finom rétegével együtt téptem fel a borítékot. Benne szalaggal átkötött fekete bársonyszütyıt találtam. Volt még mellette egy kétrét hajtott papírlap is, nyomtatott betős szöveggel. Már tudtam, mit fogok találni a szütyıben, ezért a levéllel kezdtem: Cupp, Chattan phaysat. Mennyi ideje nem láttuk egymást? Összeszámoltam, és úgy tőnik, pont három hónapja. Bocsáss meg, hogy nem tudtam egy percet se szakítani rá, hogy kapcsolatba lépjek veled, egyszerően sok volt a tennivalóm. Valószínőleg érdekel, hogy élek mostanában, és mi történik velem. Tudod, ezt nem lehet szavakkal leírni. Ugyanaz, mintha egy hatalmas hajó orrszobra lennél: érzed az összes matrózt, miközben saját testeddel szeled át az idı óceánját. Képzeld el, hogy a hajó kapitánya is vagy, meg egy ilyen orrfigura is. Nincs se kezed, se lábad, de azért te döntıd el, merre forduljanak a vitorlák. A vitorlákat szél dagasztja – az emberi életek szele, a hajóraktárakban pedig titokzatos munka folyik, amelynek köszönhetıen az emberi lét értelmet nyer és bablosszá válik. Van ennek persze kellemetlen oldala is. A legkellemetlenebb a vég perspektívája. Tudod, mi történt a kis öregasszonnyal, aki korábban a mi Primadonnánk volt. Ez persze rettenetes, és nagyon sajnálom. De tudom, hogy egyszer én is meg fogom látni a belépık kezében a sárga selyemsálat... De hát ilyen az élet, és nem mi fogjuk megváltoztatni. Most már értem, miért ivott Boriszovna olyan sokat az utóbbi fél évben. Keményen bántak vele. Amikor a sziklába új kamerát szereltek, mindenkitıl kérdezgette, mi az a kopácsolás, de mindenki úgy tett, mintha semmit sem hallana, és azt bizonygatták neki, hogy csak hallucinál. Aztán amikor már nem lehetett tovább eltagadni, azt hazudtak neki, hogy javítják a liftet. A végén pedig már egyenesen azt mondták neki, hogy alagutat vájnak egy kormányzati metróvonal számára, hogy a Rubljovkáról közvetlenül a Kremlbe lehessen jutni. Boriszovna mindent értett, de semmit sem tudott ellene tenni. Rettenetes, nem? Én kezdettıl fogva úgy akarom intézni a dolgokat, hogy velem soha senki se merészeljen hasonló módon viselkedni. Szükségem van megbízható barátokra, akikre nyugodtan támaszkodhatok. Be akarok vezetni egy különleges megjelölést: „Istar barátja „. Mostantól a hierarchiánkban kizárólag ezzel a titulussal lehet helyet szerezni. Te leszel Istar elsı barátja, mert hozzám közelebb rajtad kívül senki sem áll. És én megteszek érted mindent. Akarsz egy olyan hamletet, mint Enlilé? Ez most abszolút lehetséges. Ami pedig Mitrászt illeti. Tudom, hogy mindent láttál. Valószínőleg sok rettenetes dolgot végiggondoltál arról, ami történt. Valójában mindig így van ez, amikor az istennı földi személye megváltozik. Ahhoz, hogy az új fejet egyesítsük a gerincben lévı fıaggyal, szükség van egy ideghídra, meg egy nyelvre, amelyik összekötı láncszem tud lenni. A nyelv számára ez persze nem jelent pusztulást – egyszerően csak visszatér a forrásához. De Mitrász örökre elment, és ez szomorú. A legutolsó pillanatig nem jött rá semmire. Különben Enlil és Marduk azt gondolták, hogy te leszel. Azt nem mondanám, hogy úgy hizlaltak, mint egy bárányt, de majdnem teljesen biztosak voltak benne. Innen eredt az is, hogy nem érdekelte ıket a tanulmányi elımeneteled. Valószínőleg azt is észrevetted, hogy rajtam kívül senki sem érdeklıdik a sorsod iránt, és nem igyekszik téged bevezetni a

társaságba. Valószínőleg úgy érezted, hogy a világunktól elvonultan élsz. Most már tudod, mi a helyzet. Enlilt váratlanul érte, ami történt. Nekem is rettentı nehéz volt a választás – eldönteni, hogy melyiktek maradjon életben. Azzal, hogy téged választottalak, szembementem mindenkivel. Úgy hogy vedd számításba: rajtam kívül nincsen más barátod. De ha velem vagy, nem is lesz rájuk szükséged. Nem kell félned, nem fogok többé beléd térdelni. Merthogy nincs is térdem. Van viszont babloszom. És most már mind a miénk. Mind a miénk, Ráma! Minden más ügyben meg majdcsak kitalálunk valamit. A többit majd ha találkoztunk. És ne várakoztasd meg az istennıt. IV. Istar 3bl Kérted, hogy emlékeztesselek a halálcukorkára, mielıtt újra találkoznánk. Hát, akkor most emlékeztetlek... :) Aláírás helyett egy vörös faximile állt, amely lendületesen leírt „Ist”-re hasonlított; alatta pecsét egy szárnyas lény réges-régi rajzolatával, amely kicsit a fınixmadárra emlékeztetett. Ha a mővész a Nagy Bıregérre gondolt, akkor nyilvánvalóan hízelgett neki. Kinéztem az ablakon. Sötétedett; lassan, ritkásan hó szállingózott. De nagyon el szerettem volna repülni valahová a téli éjen át. Más variáció azonban nem adódott. Rájöttem, hogy már nem úgy gondolok rá, mint Hérára. Most már minden másképp volt. Leültem a díványra, és kibontottam a bársonyszütyı száját. Benne, mint ahogyan vártam is, üvegcse lapult. A dizájnja azonban nagyon megváltozott. Korábban az Istarhoz szóló belépı egy sötétszínő, szárnyait összezáró denevér formájú üvegcse volt, koponyával a dugója helyén. Az üvegcsét most már fehér matt üvegbıl készítették, és fej nélküli nıalakot formázott: az aprócska dugó magasan elvágott nyakra hasonlított. Félelmetes volt, és arra a nagy áldozatra emlékeztetett, amelyet az istennı hozott. Istar szemlátomást komolyan vette a feladatát. Sok változás lesz még, gondoltam, és nyilván szerencsém volt, hogy a vízválasztó megfelelı oldalára kerültem. Lelkemet azonban fekete macskák marcangolták. Miután rácsöppentettem az üveg egyetlen cseppnyi folyadékát a nyelvemre, beültem a fotelbe, és vártam. Nagyon is helyénvalónak éreztem volna, ha a falon túlról megint meghallom Verdi Requiem-jét De most teljes csend honolt. Csak a falon ment a tévé, de az is lehalkítva. Különben nem volt szükségem hangokra, így is világos volt minden. A képernyın zajlott az élet, tőzijáték fényei lobbantak fel az égen, lebarnult arcú emberek nevetgéltek. Mikrofonjával, mint valami szablyával hadonászva, a kecske és egy görög isten keverékére hasonlító, nemzetközi hírő énekes, Mircea Beslan táncolt, titokzatos felirattal a pólóján: „30 cm = 11 3/4 in”. Néhány másodpercre elmerengtem. Mirceát olyan zenekar kísérte, amely akkor kezdett el játszani, ha neki ki kellett magát fújnia. A képernyı alsó részén feliratozták a dalszöveg fordítását: „Megesik, megesik – a lány a fiúnak jo-jo-jót tesz, és elterelıdik a figyelme – a lány úgy érzi, hogy valószínőleg ostobán néz ki, vagy a fiú unja, mert már régóta nem szól hozzá semmit... Vagy úgy érzi a lány, jo-jo-jo, hogy el kell fordulnia egy percre, és romantikusan ki kell néznie az ablakon a holdra... Lányok, ne kalandozzatok el! Jo-jo-jo, a férfi ilyenkor élete legszebb perceit éli. És ha hallgat, csak azért, mert fél, nehogy óvatlan szóval elriassza a gyönyörő pillanatot... Jo-jo-jo-jo-jo!” Mircea Beslan szünetet tartott, és ekkor beléptek a zenekar trombitái – habár a lehalkított tévén át nem lehetett hallani ıket, a fújás erısségét meg lehetett ítélni a trombitások erılködéstıl vörös feje alapján. Kinéztem az ablakon a sötétbe, és arra gondoltam: ha requiem, hát requiem, ez sem rosszabb a többinél...

Csak hát tényleg requiem ez? Az is lehet, hogy Istarnak még egy nyelvre van szüksége? Rettenetes, semmihez sem hasonlítható félelem fogott el. Különben tudtam, hogy manapság ez már megszokott érzés, és racionális alapra helyezni ostobaság lenne. Hozzá kell szokni, és kész. A folyosón ütni kezdett az óra. Most pedig, értettem meg, tényleg itt az idı. Mit is énekeltek az elıbb, Beslan elıtt? „Gyalog akartam menni, de látom, nem érek oda...” Agyam felvázolta a szokásos, szemtelen útvonalat: a kéményen át a csillagokhoz. Felálltam a fotelbıl, fekete, bütykös öklömet a földnek vetettem, aztán úgy-ahogy végigfutottam a szobán, belevetettem magam a kandalló szájába, kicsusszantam a kéményen át a hővös égbolt felé, és lassú körözéssel egyre magasabbra emelkedtem. Köröttem nagy pelyhekben hó szállingózott, és fehér függönyükön át Moszkva fényei különösen titokzatosnak és kedvesnek hatottak. A város olyan szép volt, hogy elállt tıle a lélegzetem. És néhány perc múlva a hangulatomban változás állt be. A félelem eltőnt; helyére nyugalom és megbékélés került. Emlékszem, valami hasonlót érzett Hans-Ulrich Rudel is Sztálingrád fölött a karácsonyi égen – amikor a háborúról és a halálról szóló gondolatait felváltotta a békés világ természetfölötti érzése. És amint elrepült a hóban füstölgı tankok felett, rázendített, hogy „Csendes éj, szentséges éj...” Túl hideg volt ahhoz, hogy dalra fakadjak. Odalent már egy másik évezred vonult, és szárnyam alatt nem tankok füstöltek, hanem a városból kimenekülı kaldeusok márkás kocsijai. És ha ıszinte akarok lenni, az éjszaka sem volt különösebben szentséges. A világ azonban mégis csodálatos volt, és megfogadtam, hogy feltétlenül dokumentálni fogom ezt a pillanatot mindazzal egyetemben, amit most érzek és gondolok – hogy úgy mondjam, pillanatfelvételt készítek a lelkemrol, hogy sose felejtsem el ezt a pillanatot. írni fogok errıl a hóesésrıl, gondoltam, meg errıl a félhomályról, meg az odalent világító titokzatos fényekrıl. És arról is feltétlenül írni fogok, hogy más lettem. Korábban nagyon ostobán viselkedtem, Lokinak igaza volt. De azóta okosabb lettem, és sok mindent megértettem. Sok mindent megértettem az életrıl, önmagamról, a dán királyfiról meg Hans-Ulrich Rudelrıl. És választottam. Szeretem az empire-unkat. Szeretem szegénységben megszenvedett glamourját és harcban edzıdött diskurzusát. Szeretem az embereit. Nem bonuszaikért és preferenciáikért, hanem egyszerően csak azért, mert ugyanaz a vörös folyadék folyik bennünk, még ha van is némi eltérés. Nézem a hatalom tornyait, amint fekete folyadékot szopnak ki a bolygó ereibıl, és rájövök, hogy megtaláltam helyem a világrendben. Elıre, nagy szúnyog! Csak lankadni nem szabad: nehéz napok várnak ránk. Mert sem fekete, sem vörös folyadék nem jut a világban mindenkinek. És ez azt jelenti, hogy hamarosan vendégségbe fognak jönni hozzánk más vámpírok, hogy elködösítsék a mi Vanykánk „B” agyát, ravasz szemükkel ránk sandítanak, miközben azon törik a fejüket, hogyan tudnák minél ügyesebben elszopni elılünk a babloszunkat. És akkor frontvonal húzódik majd át megint minden udvaron és minden szíven. Arról azonban, hogy miként ırizhetnénk meg kivételes egyesítı civilizációnkat annak magasztos, etnikumok fölötti missziójával együtt, arról majd késıbb fogunk gondolkodni. Most egyelıre minden nyugodt és tágas, szembe pedig hatalmas, lepke nagyságú hópelyhek szállnak. És minden szárnycsapással közelebb kerülök furcsa barátnımhöz, és miért is titkolnám a bőnömet, a babloszhoz is. Ami most már mind a miénk. Mind a miénk. Mind a miénk. Mind a miénk.

Mind a miénk. Mind a miénk. Hányszor kell elismételnem e szavakat, hogy teljesen felfogjam az értelmüket? Ami különben egyszerő: Második Ráma, az alpinista jelentést tesz a Fudzsi meghódításáról. Különben van itt még egy fontos apróság. És errıl feltétlenül szólnom kell néhány szót. A Fudzsi teteje egyáltalán nem az, aminek gyerekkorodban gondolod. Nem elvarázsolt nap-ország, ahol a hatalmas főszálak között tücskök üldögélnek, és csigák mosolyognak. A Fudzsi tetején sötét van és hideg, magány és pusztaság. És ez jól van így, mert pusztaságban és hidegben pihenhet a lélek, az pedig, akinek sikerül feljutnia a csúcsra, elviselhetetlenül kimerül az úton. És már egyáltalán nem hasonlít arra, aki nekivágott az útnak. Nem is emlékszem rá, milyen voltam. Az, ami felbukkan az emlékezetemben, inkább a látott filmek visszhangjának tetszik, semmint a tulajdon élettörténetem lenyomatának. Látom magam alatt a fénypontokat, és eszembe jut, hogy ott utcák vannak, amelyeken nemrégiben még gördeszkán száguldoztam. Akkori térbeli helyváltoztatásaimnak nem volt még célja. Késıbb fekete autón kezdtek hurcolászni ebben a városban, de még akkor sem tudtam, hová megyek és minek. Most pedig már mindent tudok: és ruganyos, recsegı-ropogó szárnyamon magasan repülök az éjszakai égen. Hát így, ilyen fokozatosan és észrevétlenül válunk felnıtté. Eljön a nyugalom és a megvilágosodás ideje – ezért azonban a csodába vetett naiv hitünkkel fizetünk. Valaha a csillagokat az égen más világoknak hittem, amelyek felé őrhajók indulnak a Napvárosból. Ma már tudom, hogy éles pontjaik nem mások, mint lyukak a páncélzaton, amely eltakar bennünket a kegyetlen fény tengertıl. A Fudzsi tetején érzed, milyen erıvel nehezedik világunkra ez a fény. És valahogy a régiekre kell gondolnod. „Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra... „ Milyen értelemmel bírnak ezek a szavak? Hát a legegyszerőbbel, barátaim. Siessetek élni. Mert eljön a nap, amikor a világ felfeslik a varratoknál, és a fény, melynek élességét még csak elképzelni sem tudjuk, behatol csendes otthonunkba, és elfelejt bennünket örökre. Írta Második Ráma, Istar barátja, a glamour és a diskurzus fınöke, Szúnyog vitéz, és tölgyfa-szárnyas pénzisten. A Fudzsi tetején, télvíz idején.

TARTALOM BRAHMA A NAPVÁROS MITRÁSZ ENLIL BALDR JEHOVA A KARTOTÉK AZ ELSİ HARAPÁS LOKI A SZERELEM ÖT SZABÁLYA A NAGY BŐNBEESÉS A „B” AGY HÉRA A KALDEUSOK AZ M5 AGGREGÁTUM AZ ÉLET FÁJA ACHILLES STRIKES BACK A BIRODALOM KATONÁI LE YELTSINE IVRE OZIRISZ A VÖRÖS SZERTARTÁS MISZTÉRIUMOK VILLÁJA A VILÁG FOENEKE A3,14-LOGUE

Európa Könyvkiadó, Budapest Felelıs kiadó Barna Imre igazgató Tördelte a Kopf Bt. Nyomta a Szekszárdi Nyomda Felelıs vezetı Vadász József igazgató Készült Szekszárdon, 2008-ban Felelıs szerkesztı M. Nagy Miklós A kötetet Kállay Judit tervezte Készült 22,5 (A/5) ív terjedelemben ISBN 978 963 07 8474 0 www. europakiado. hu