A szomszéd írta: Bakti Viktor
1920. május 16-án, egy napsütötte vasárnapon, egyesek szerint rohamos gyorsasággal költöztem el pittsburghi otthonomból Detroitba, ahol fiam szerzett nekem egy igen kellemes, remek kilátással rendelkezı házat. Sosem voltam igazán jó viszonyban a fiammal, ezt be kell, hogy valljam, de kapcsolatunk koránt sem volt rossznak nevezhetı, valahogy, mindig egy kis hideg távolságtartás jellemezte. Ennek ellenére azonban, viharos távozásomat sokáig mégis fiam hiányával és iránta érzett szeretetemmel magyaráztam, holott jól tudtam, hogy valami sokkal hátborzongatóbb okozta hirtelen költözésemet. Vasárnap kora reggel ébredtem a házam halljában, az ajtó elıtt. George rémült tekintettel ébresztett, még mindig szorongatva azt a puskát, amit az este vett magához parancsomra. Egész éjszaka be voltak zárkózva a konyhába az ijedt Henriettel, egy szemhunyásnyit sem aludtak. Hiába, civil ember ritkán hall pisztolylövést, az ájult testemrıl pedig nyilván azt hihették, hogy meghaltam. Utólag jöttem rá, hogy mekkora szerencsém volt, hogy senki nem riasztotta a rendırséget -beleértve Georgékat-, aki meghallhatta a lövést. Miután megtudtam, hogy az egyetemen tanító Abul Haib teljesen váratlanul, ismeretlen okokból ismeretlen helyre utazott; és, hogy barátom Jake Rogers is csupán annyit tudott kideríteni, az általam átnyújtott névjegykártyáról, hogy a személy kiléte ismeretlen, azonnal vonatra szálltam, és Detroit felé vettem az utamat Henriettel és a sebtiben összecsomagolt holmikkal. Georgot hátrahagytam a Bentleyvel és Flax-al, hogy adja el a házat, és, amint tud, jöjjön át Detroitba. *** Na de ne rohanjunk ennyire elıre. Az egész rémálom 13-án kezdıdött egy kellemes csütörtöki napon. Reggel, mielıtt még az ébresztıóra megszólalt volna, arra ébredtem, hogy Flax a kutyám szaglászik az ajtó alatt. Kellemeset nyújtóztam, a vörös sötétítıfüggönyön keresztül beszőrıdı reggeli napfényben, majd lenyomtam a vekkert, hogy már senkit ne zavarjon. Köntösömbe bújva ajtót nyitottam, és apró termető kutyám Flax hangosan szaglászva jött be. Flax eredeti angol bassethound, még apámé volt, éveken keresztül hőségesen szolgálta ıt, nem is tudom, miért hoztam el Kanadából, talán annyira megszerettem. Bár lehet, hogy nagyobb tekintettel kellett volna lennem apám érzéseire. Kimentem a galériára, majd elindultam lefele a lépcsın. Georggal találtam szembe magam, a mesztic cipésszel, aki ekkoriban a házamnál szolgált, mint afféle mindenes. - Jó reggelt, fınök - kiáltotta jókedvően. Szagából ítélve a kertbıl jöhetett. - Jó reggelt, George. Etesse meg, és vigye ki sétálni Flaxot. - Persze fınök. A fürdı felé vettem az irányt. A kellemes reggeli zuhany után, a szokásos tisztálkodás következett. Fogmosás, borotva. Még benéztem a konyhába indulás elıtt. A nagydarab néger szakácsnı Henriett már ott sürgölıdött. Csomagolt nekem két szendvicset, mivel tudta, hogy reggel soha nincsen idım otthon reggelizni. Így hát magamra terítettem ballonkabátomat, de a kalapomhoz nem nyúltam, a kellemes idıjárásra való tekintettel. Magamhoz vettem fehér sétapálcámat, amelybe egy apró kicsapható penge volt beépítve. Ezt még édesapám készíttette, ki tudja, miért féltette ennyire az életét, mindenesetre nekem remek egyszerő sétapálcának, rossz lábam ellensúlyozására. Bal lábamra, már évek óta sántítottam. Na igen, a nagy háború. Belegondolva komolyabb is lehetett volna a sérülés.
Úgy döntöttem, mivel Flax miatt amúgy is korábban ébredtem, megengedhetek magamnak egy könnyed sétát, az irodáig. Egy negyedórányi séta után kiértem a kertvárosi részbıl, egyenesen az Exham Avenuera, ami már nyüzsgött az élettıl. Nem telt sok idıbe, míg egy kis villamos út után elértem a Johnson street 33-at. Az irodám, a ház emeletén volt. Benyitottam az elıtérbe, Ell, a titkárnım természetesen már bent volt. - Reggelt fınök, szép idınk van, nem? - kérdezte. Ell vonzó külsejő, huszonéves vékony lányka volt, rövid barna hajjal. - Igen Ell - akasztottam fel kabátomat a fogasra. - Valami üzenetem érkezett? - Igen! - nyújtott felém közönyösen egy papírcetlit. - Valami nı kereste ma reggel, azt akarta, hogy hívja vissza. Átvettem a papírt, amin a Marie Wilson név szerepelt, és egy telefonszám. - Ja, és a rendırségtıl is hívták, hogy meg kéne már csinálni a jelentéseket! - vetette még közbe. - Köszönöm Ell, ha keresnének, az irodában leszek. - Kér egy kávét? - Köszönöm, majd késıbb - mondtam már az ajtóból, majd beléptem. *** Kellemes, nyugodt kis hely volt az irodám, mindig is kedveltem. Ablaka a Johnson streetre nézett, ami egy nyugodalmas helynek volt mondható, annak ellenére, hogy a sugárútról nyílt. A roló félig le volt eresztve. A szoba egyik sarkában az íróasztalom foglalt helyet, rajta a szokásos rendetlenség: összegyőrt papírok, fánkmorzsa, kitekercselt film. A szoba másik felében állt a szekrényem, amin a jogtudománnyal foglalkozó könyveim voltak, akták, mappák, és bizonyítékok. Innen nyílt még egy ajtó, a sötétkamrába. Leültem az íróasztalomhoz, lesöpörtem a morzsákat, összetekercseltem a filmet, és összébb rendezgettem a papírokat. Nem lett annyira látszata a rendnek, mint amennyire akartam. Leraktam az asztalra a fecnit, majd tárcsáztam a számot. Kicsengett. Kattanás, valaki felvette a kagylót. - Halló? - egy kellemes nıi hang szólt bele. - Halló? Larry Warkson magánnyomozó vagyok, ön keresett hölgyem? - kérdeztem. - Oh, igen, - mondta, kissé zaklatottá váló hangon. - egy üggyel szeretném megbízni, kérem, ha lehetséges. - Nos, természetesen, szívesen fogadnám az irodámban, - az arany zsebórámra pillantottam, melyet, még apámtól örököltem. 8-at mutatott, úgy látszott, kivételesen idıben beértem az irodába. - 11 megfelel? - Persze, természetesen ott leszek. - Viszontlátásra - raktam le. Még volt némi dolgom, mielıtt a hölgy ideért volna. Befőztem egy papírt az írógépembe, majd elkezdtem gépelni az elızı ügyemmel kapcsolatos jelentést. Soha nem szerettem a rendırségi herce-hurcát, de a hatóságok megköveteltek némi ellenırzést. Közben kint halkan elkezdett szólni a rádió, hiába, Ell is unatkozott. Legépeltem fél oldalt, mikor benyitott a titkárnım, egy gızölgı csészével. - Kér kávét fınök? - Persze, köszönöm. Tegye csak le. Miután kiment elıcsomagoltam Henriett szendvicseit, majd jóízően elfogyasztottam ıket, végül rá a meleg kávé. Kicsit megtörölgettem zsíros kezeim, majd folytattam a jelentést. Már
a harmadik lapnál tartottam, mikor kintrıl ajtónyílás hallatszott, és lehalkult a zene. Gyorsan elraktam a papírokat. Két nıi hang váltott pár szót, majd nyílt az ajtóm, és egy elegáns kinézető harmincas éveinek közepén járó hölgy jött be. Fekete göndör haját, egy egyszerő sapkával takarta, ruhája szintén egyszerő, mégis elegáns. Arca kellemes, azonban mind arca, mind teste meglehetısen sovány volt. Egy színben ruhájához illı retikült szorongatott. - Mr. Warkson? - kérdezte félénken. - Igen - álltam föl, majd az asztalommal szemközti székre mutattam. - Kérem, foglaljon helyet! Leült, én is kényelembe helyeztem magam. - Hallottam a telefonban, hogy meglehetısen zaklatott volt a hangja. Nos, milyen természető ügyben szeretné, a segítségemet kérni? - érdeklıdtem. - Azt hiszem, csal a férjem! - mondta némileg felbátorodva. Jaj, ne! Megint egy gyanús férjeset! Évekig dolgoztam az BOI-nál, drogcsempészeket, és szervezeteket füleltünk le tucatszámmal, a háborúban halált megvetı bátorsággal küzdöttem Amiensnél. És most? Feleségüket csaló férjeket kell lencsevégre kapnom. De hát ki gondolta volna, hogy ilyen nehéz egy magánynyomozó élete. A pénz az még a legkevesebb, az örökség, még az unokáimnak is ki fog tartani. Sokat gondolkoztam rajta, hogy visszamenjek az BOI-hoz, de hát… - És ezt mibıl gondolja? - kérdeztem. - Éjszaka sokáig elmarad, van, hogy csak másnap jön haza. És egyes barátnıim állították, hogy látták más nıkkel. - Neki már említette gyanúját? - A gyanúmat még nem, de természetesen már sokszor balhéztunk amiatt, hogy késın ér haza. - Hmm - egy jegyzettömböt vettem magamhoz. - Mi a kedves férje neve? - Robert Wilson - szorgalmasan jegyzeteltem. - Foglalkozása? - Fotóriporter, a Sunday News-nál - erre egy kicsit elhúztam a számat. - Megadná a pontos lakcímüket? - Persze, Exham Avenue 43. Az Exham Avenue és a nulladik utca sarkánál. Egy kis vegyesbolt van a házunkkal szemben. - Van valami club, vagy bár, ahova a férje gyakran jár? - Igen, a David Corners. - Nagyon köszönöm asszonyom, amint megtudok valamit, azonnal értesíteni fogom. A nı felállt, benyúlt a retiküljébe, és egy apró névjegyet nyújtott nekem át: Mariett Wilson, író. Egy telefonszám be volt rajta karikázva. - Ön csak nem író? - kérdeztem meglepıdve. - De igen, regényeket és novellákat írok, mostanában fıleg az indián kultúrát elıtérbe helyezve. - Nocsak, és eddig milyen mőveket publikált? - Talán hallott már a Kaliforniai vasutakról? Vagy A virág a sivatagban-ról? - Nem, sajnos ezekrıl még nem. Tehát, amint megtudok valamit, értesítem önt, valószínőleg még egy héten belül. - Kérem, a bekarikázott számon hívjon, az, az otthoni számom - mutatott a névjegyre. -, de ha a férjem venné fel, kérem, rakja le, vagy valami. - Természetesen, ez a munkám része. Elköszöntünk egymástól, majd ı kiment. Visszahuppantam a székembe. Újabb férjeset. Kezdett kicsit elegem lenni belıle. Megírtam még a jelentés hátralévı részét, majd úgy döntöttem körbeszaglászok kissé. A férfi fotoriporter volt a Sunday Newsnál, elsı utam, hát az újságárushoz vezetett. Önszántamból világ életemben nem olvastam bulvármagazint, mindig is megvetettem ezeket a szennylapokat, csupán akkor nyúltam hozzájuk, mikor
valamelyik ügyemhez szükség volt az informálódásra. Egyetlen elıfizetett újság, amit hetente kaptam, a Weekly Politics volt. Meghagytam Ell-nek, hogy fogadja a hívásaimat, mint mindig, majd a sugárút felé vettem az irányt. Kedvenc újságárusomhoz igyekeztem Harryhez. Nem gyakran vásároltam újságot a standjánál, de mindig szívesen fogadott, és kellemesen elbeszélgettünk, ráadásul sokszor hasznos információkkal szolgált. Az öreg Harry volt, azon ritka emberek egyike, akivel igen jóban voltam a városban. Lesétáltam a sugárúton, de szomorúan kellett tapasztalnom, hogy nem Harry áll a bódé mögött, hanem egy számomra teljesen ismeretlen ember. Egy fiatal, huszonéves férfi, magas jó kiállású, hosszúkás arccal, mély barna szemekkel és rövidre nyírt barna hajjal. Volt azonban tekintetében valami, ami kicsit felborzolta a hátamon a szırt. - Jó napot - köszöntem. Lassan fordította felém hideg tekintetét. - Van valami heti bulvármagazinja, az elızı hétrıl? Weekend Times vagy Sunday News? kérdeztem - A Sunday News már elfogyott a hét elején - mondta durván, közönyösen. - a Weekend Times egy elızı heti száma, még van. Elém dobta. Elkezdtem olvasgatni, majd mintegy egykedvő, mintha mit sem érdekelne holott igenis fúrta az oldalam - felvetettem a kérdést: - Mi van Harryvel? - Harry beteg - vágta rá szinte azonnal. - Ahamm - olvasgattam tovább az újságot. - Ezt kérem. - Öt cent lesz. Odanyújtottam neki a pénzt, s mikor átvette egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Hirtelen mintha, egy örvényben, úgy mélyedtem el, mély barna szemében. Egy pillanatra fogva tartott. Megborzongtam majd továbbálltam. Volt valami nagyon furcsa ebben a fiúban. De mindenesetre, most nem akartam ezzel a témával foglalkozni. *** Az újságot olvasgattam. Sajnos nem kaptam Sunday Newst, tudtam, hogy ezek, azon ritka lapok közé tartoznak, amelyeket Vasárnap adnak ki, a hetes események összefoglalása érdekében. Még nem voltak olyan felkapottak, mint a new yorki The Times vagy a helyi Pittsburgh News napilapok. Ezeket csak hetente tudták kiadni, de erre is volt igény. Valahonnan meg akartam tudni a szerkesztıség címét. Nem tudom, hogy miért ott akartam elkezdeni a nyomozást. Talán könyvtár, ott lehet, hogy nyilvántartják az ilyesmit. Ahhoz, hogy az egyetem könyvtárához eljussak, el kellett mennem a Richmond parkhoz, ami innen messzebb volt. Sajnos a Bentleyt otthon hagytam, na de már itt is csilingelt a villamos. Felkapaszkodtam rá. Míg a park felé tartottam, átböngésztem az újságot. A halálozási rovattal kezdtem. Senki közeli ismerısöm nem halt meg, habár egy név megragadta a tekintetemet: Ted Hamington. Valahonnan ismerıs volt a név. Hirtelen nem tudtam volna megmondani, valahonnan iszonyúan ismerısen csengett. Ezen kívül, azonban örömmel láttam, hogy két hét múlva lesz, egy magyar festı, Vajda Gabriella (ezek az európai nevek…) kiállítása. Ez igen érdekelt. Nem sok idı telt bele, megérkeztem a Richmond parkba. Kis halastó, körbe fák, padok, egyetemisták, szerelmesek. Mögötte, a hosszú sétányon túl, állt az egyetem fehér épülete. Átsétáltam hát, a hosszú lépcsısorhoz, majd be az egyetembe. A portás útbaigazítása alapján, a másodikon találtam a könyvtárat. A könyvtár maga kétszintes volt, rengeteg tudománnyal és mővészettel telezsúfolva. Sajnálatomra, az idıs, vékonycsontú könyvtárosnıtıl megtudtam,
hogy nem áll rendelkezésükre a városban lévı újságok szerkesztıségeinek címe. Így ha már itt voltam, utánanéztem, hátha megtalálom Mrs. Wilson valamely regényét. Sajnos nem jártam sikerrel. Így hát újabb villamos úttal, vissza az irodámhoz. *** - Ell, menjen már le nekem, egy hirdetésújságért kérem! - léptem be a titkárnıhöz, majd be az irodába. Leültem a székembe, és feldobtam lábaimat az asztalra. Talán szerencsével járok, és a Sunday News is ajánl állást. Kinyitottam a hónom alá csapott Weekend Times-t, és megkerestem benne a szerkesztıség számát, majd kértem a telefonközponttól. Kétszer kicsengett, majd felvették: - Halló? - szólt bele, egy rekedt, öreges, visszafogott hang. Furcsamód a háttérben néma csend volt, semmi írógépkattogás, vagy kiabálás nem hallatszott. Minden bizonnyal egy irodában vették fel. - Öö, jó napot kívánok Larry Warkson vagyok, és az iránt szeretnék érdeklıdni, hogy nem tudják-e véletlenül megadni, a Sunday News szerkesztıség számát vagy címét? - Nem sajnos nem - mondta. Végigfutott a hátamon a hideg. Valahonnan ismerıs volt a hang, de nem tudtam felidézni, hogy honnan; akárcsak az újságos fiú. - Ö, akkor köszönöm - mondtam, majd lerakta. Újra feldobtam a lábaim az asztalra. Talán majd a hirdetésújság. Közben rájöttem, hogy honnan volt ismerıs a Ted Hamington név. A jobb szomszédom volt, kedves öregember a feleségével. Régebben néha meghívtak ebédre. Egy, az enyémhez nagyon hasonló házban lakott, mindkettı neo-román stílusban épült, csak ez a kettı volt hasonló az utcában. - Fınök az újság - nyitott be Ell. Lerakta az asztalomra, majd kiment. Gyorsan átböngésztem a hirdetéseket. Szerencsém volt, a Sunday News könyvelıi állást hirdetett, ott volt a számuk is. Fogtam újra a telefont és tárcsázni kezdtem. Alig csöngött kettıt, felvették. - Igen? – hallatszott. Na de… ugyanaz az öreg, rekedtes hang. A háttérben néma, átható csendesség. - Halló? – szóltam bele értetlenül. – Elnézést, ez a Sunday News szerkesztısége? - Igen, az… - Bocsánat de… nem önnel beszéltem az elıbb? – értetlenkedtem, de már csak a vonalszakadást jelzı hang válaszolt. Kivert a hideg veríték. - Ell! – pattantam fel azonnal. – Szóljon Carlnak, azonnal ellenırizze a telefonvonalat! A telefonközpontot is keresse fel! Ellenırizze, hogy nem térítették-e el a hívásaimat valami módon! Carl volt az a kapcsolatom, aki különbözı mőszaki dolgokban volt a segítségemre. Akadt ismeretsége a telefonközpontnál, a vasútnál, de még a hadseregnél is. És még ki tudja, hogy hol. Korábban próbáltam kideríteni, hogy mivel foglalkozott régebben, de mindenütt csak falba ütköztem. Végül nem firtattam, én rendesen megfizettem, ı pedig egy zseni volt, és egy szellem. Alig láttam. - Valami baj van fınök? – nézett be aggódó arccal a fiatal lány az ajtón. - Csak csinálja! – rivalltam rá, mire becsukta az ajtót. - Ezt nem hagyom annyiban… - morogtam az idegességtıl remegve, és újratárcsáztam a Sunday Newst. Két csengetés után újra a kattanás, ahogy felvették a kagylót, viszont ezúttal a háttérben sürgölıdés, írógépkattogás, kiabálás… ahogy egy szerkesztıséghez illik.
- Igen, tessék? Sunday News. – szólt bele egy fiatal férfi hangja. Erısen ráncoltam a homlokomat. Téves kapcsolás lett volna? - Üdvözlöm, a Courier Expresstıl telefonálok – mondtam. – Van itt egy küldemény az önök számára, de sajnos a kartotékunkkal történt baleset során elveszett az önök címe. Meg tudná adni nekem? - Természetesen uram. Lowbridge street 28. North Oakland. Közel a Strables Cornershez – egy kis jegyzetfüzetbe körmöltem. - Köszönöm. - Akkor ma érkezik a küldemény? – kérdezte. - Igen, igen. - Köszönöm, visszhall! - Viszhall! – raktam le a kagylót. Végre megvolt a szerkesztıség címe. Kényelmesen hátradıltem a székemben. Ezerszeresen átkoztam el magam, hogy már megint valami hőtlen férj után kajtatok. Hányszor is csináltam ezt már végig? Magam se tudtam. Larry Warkson a csalfa férjek réme. De az a furcsa hang a telefonban… sehogy sem tudtam kiverni a fejembıl. *** Majdnem a földön landoltam, ahogy újra csörgött a telefonkészülékem. Gyorsan felkaptam a kagylót. - Halló? – szóltam bele zihálva. - Larry? – hallatszott jó öreg Carl hangja. – Minden rendben? Zaklatottnak tőnsz. - Ahh… csak te vagy az? Minden OK. Sikerült valamit megtudnod? - El kellene már menned vakációra vagy valami, a háború óta nem voltál kikapcsolódni. Be fogsz így csavarodni. - Jól van, na. Jól van. Valami? - Abszolút semmi. Az elmúlt órában három hívást indítottál, egyet a Weekend Times szerkesztıségéhez, kettıt pedig gyors egymásutánban a Sunday News-hoz. Látom megint nyakig benne vagy egy ügyben. Mindegyik hívásod elérte a hívottat és fogadva is lett. Ezt a telefonközpont is megerısítette. Semmi eltérítés nem volt. - Egész biztos vagy benne? – ráncoltam a homlokomat megint. - Száz százalékig. - Ok, köszönöm Carl – raktam le. Valami nagyon nem volt rendjén. *** Már jócskán elmúlt dél, így megengedtem magamnak egy kis sétát a sugárúton a Sawyer’s Diner-ig, ahol ráérısen megebédeltem. Egy boxba húzódva ettem a gondolataim társaságában, míg körülöttem nyüzsögtek az emberek. Nem az ügy körül forogtak a gondolataim. Az nem volt túl bonyolult. Bejutok a szerkesztıségbe, megnézem magamnak ezt a Robert Wilsont majd késıbb követem, egészen addig, míg nem sikerül kompromittáló helyzetben találnom és fotókat készíteni róla. Milliószor csináltam már ilyet. Azonban a ma történt furcsa dolgok igencsak elgondolkoztattak. A szomszédom, Ted hirtelen halála. Kedveltem az öreget, néha segítettem neki a kertben, de egyébként nem különösebben ismertem. Jóravaló fickó volt és majd kicsattant az élettıl, úgy tudtam, hogy nem volt semmilyen káros szenvedélye. Sajnáltam szegény flótást, hogy ilyen váratlanul ment el. Harry az újságárus cimborám megbetegedése nem kellett volna, hogy érzékenyen érintsen,
mégis, valamiért furcsálltam. Talán amiatt a fura fiú miatt, aki helyettesítette. Volt valami a tekintetében, amit akkor még nem tudtam megmagyarázni magamnak. És végül az öreg hang a telefonban, aki mindkétszer jelentkezett, mikor a két különbözı szerkesztıséget hívtam. Ebben volt valami nagyon hátborzongató. Nem bírtam kiverni a fejembıl. Végül már csak a kávémat kortyolgattam unottan és meredten bámultam a piros ruhás, fehér kötényes, sürgölıdı pincérnıket, az ablakon túl pedig a robogó automobilokat, biciklistákat és csilingelı villamost. Az utca túloldalán egy virágárus volt, mellette pedig a kedvenc könyvesboltom a kedvenc eladókisasszonyommal. Önkéntelenül is elmosolyodtam, majd valami szöget ütött a fejemben és a számla gyors fizetése után már szedtem is a lábamat keresztül az Exham Avenuen és be Marie Ann üzletébe. - Üdv szépségem, még mindig nem kérték meg a kezedet? – mentem oda viccelıdve, az apró termető, szemüveges, szıke hajú szépséghez, aki éppen néhány irodalmi mővet katalogizált. Nem volt odabent más. - Úgy látom, még a te ujjadat se húzza le győrő – válaszolt a lány. - Ezért van még esélyem nálad – mondtam, majd mindketten jó ízőt nevettünk. Régóta ismertem Marie Annt. İ még a húszas éveiben járt, én viszont már megettem a kenyerem java részét. Egyikünk se akart semmit a másiktól, de ez a viccelıdés megszokottá vált köztünk. Természetesen nem ez volt az ok, ami oly gyakorta behozott a kis boltjába, hanem az, hogy még az egyetemen sem ismertem olyat, aki jobban értett volna az irodalomhoz nála. Álló nap csak olvasott a szentem. - Megint csak lopod a napot Larry? Egyre inkább veszem észre, hogy az öreged kitett magáért – pipiskedett, hogy felrakjon néhány nehéz kötetet, de segítettem neki. - Kivételesen nem – válaszoltam. – Az irodalom iránti szenvedélyem vonzott hozzád. - Ne próbálj imponálni te vén lókötı, neked nincs olyan. - Meglepıdnél. Tartotok Mariett Wilsont? Bármely mőve jó lesz. Marie Ann egy pillanatra megállt és rám meredt. - Mikor írt? - Na, ne viccelj… pittsburghi író, még mindig aktív. - Hát én még sose hallottam a nevét… - Most szórakozol velem…? - Larry, jól tudod, hogy a modern amerikai irodalomban otthon vagyok. És követem a helyi írók publikációit, mivel tagja volnék a Carnegie Könyvtár irodalmi körének. Minden héten járok az üléseikre. Mariett Wilson nevő pittsburghi íróról sohasem hallottam. - Nos… hát jó – válaszoltam. – Esetleg a mővek címe alapján. Kaliforniai Vasutak? Virág a sivatagban? Állítólag mostanában fıként az indián kultúrákkal foglalkozik. Marie Ann összefonta a karjait. - Hát Larry én nem tudom, hogy te honnan szeded, de életemben nem hallottam még ezekrıl. Ha az indiánokról szeretnél olvasni, javaslom Karl Friedrich May-t esetleg Henry Wadsworth Longfellow, Hiawatha Éneke címő mővét. Mariett Wilson lehet tehetséges író, de, hogy még sosem publikált, abban biztos vagyok. - Köszönöm Marie Ann – sóhajtottam. – Sokat segítettél. - Szívesen… - köszönt volna el a lány, de én már rég távoztam az üzletbıl. Egyre több apró részlet aggasztott. *** Miután meghagytam Ellnek az irodában, hogy fogadjon minden hívást, mert ma már nem leszek, és hazaugrottam a Bentleyért és a kalapomért; a jó öreg járgánnyal egyenest North
Oakland felé vettem az irányt. Füstölgı pipával a számban, szeltem a kertváros útjait, ahol sosem volt nagy forgalom. A belvárosban viszont már a szokott nyüzsgés fogadott, így óvatosabban vezettem. Átkelve az Allegheny folyón átívelı megannyi híd egyikén, a város sokkal zsúfoltabbá vált, az utcák szőkebbé, a házak pedig szorongva szorították egymásnak vállukat. Az utcákon több ember akadt és koldusok is jelentek meg. Noha nem volt ez rossz környék szó se róla, de a kertvároshoz és az Exham Avenuehoz képest sokkal lepukkantabbnak hatott. Már jó három óra fele járt, mire elértem a Sunday Newst. Ha jól értettem a hölgy szavait, Robert a szerkesztıség állandó fotóriportere. Sajnos ennél a szakmánál sosem lehet pontosan tudni, hogy, hol található az illetı, de én türelmes ember vagyok. Leparkoltam hát a Bentleyt a szerkesztıség masszív, négyemeletes épülete elıtti utca túloldalára, majd a ballonkabátomat és kalapomat a kocsiban hagyva, csak úgy ingben, gatyában és hózentrágerben baktattam be a fıkapun. A szerkesztıség a harmadik emeleten volt, a többin könyvelı irodák, könyvkiadók és hasonlók. A szívem már nem volt a régi –pedig nap, mint nap kúráltam Bourbonnel -, így a lépcsızés helyett a liftet választottam inkább. - Jó napot kisasszony, a Sunday Newshöz érkeztem – léptem oda a recepcióshoz. - Milyen ügyben? – reszelgette körmét, a Greta Garbo frizurájú és sminkő recepciós cicababa. Ez a viselet nagyon divatos volt akkortájt. - A nevem Jerry Salivan, szabadúszó újságíró vagyok és van egy nagyon érdekes cikkem a lap számára – kacsintottam, majd magabiztosan kihúztam a hózentrágeremet és hagytam visszacsapódni az ingemre. A lány egy belsı vonalon betelefonált valakihez az érkeztemrıl, de – nem meglepı módon értetlenség fogadta. - Sajnálom, elızetes idıpont egyeztetés szükséges hozzá – mondta ignoránsan, majd egy nagy rágógumi buborékot fújt s utána átadott nekem egy névjegykártyát. A zsebembe süllyesztettem és az elıtérben leülten várakozni. Szerencsére a lány nem igazán figyelt rám és nagy is volt a jövésmenés. Megtehettem volna, hogy hazamegyek, betelefonálok a szerkesztıségbe és az egyik alteregómként megjelenek az egyeztetett idıpontban. Ez lett volna a profi megoldás, de én hamar véget akartam vetni az ügynek. Igaz csak átlagos férjeset volt, mégis az egész valahogy annyira aggasztóan hatott rám. Magam sem tudtam megmagyarázni miért. Sikerült kikémlelnem, hogy melyik ajtó vezet a szerkesztıség termébe –persze, hogy az ahonnan a legtöbb zaj jött-, majd mikor egy nagy taliga levélküldeménnyel érkezı fiú egy halom aláírandó átvételi elismervénnyel árasztotta el a recepciós lányt, egyszerően, észrevétlenül beosontam. A szerkesztıség nem volt különösebben egyedülálló, akár bármely lap szerkesztısége. Egy nagy teremben dolgoztak együtt az újságírók, szakújságírók, szerkesztık, korrektorok, lektorok és néhány gyakornok rohangált kávéscsészéket hurcolászva. Körülöttem mindenhol csattogtak az írógépek és emberek siettek papírokat lobogtatva, kurjongatva. Engem észre sem vettek, jelenlegi öltözékemben nem is igazán tőntem ki közülük. Egy fickó nekem jött, de bocsánatkérés nélkül rohant is tovább a dolgára. Kicsit körbejártam a helyet, de az asztalokon nem voltak kitáblázva a nevek. - Hé, fiú! – kaptam el egy gyakornokot. - Mondd csak, hol találom Robert Wilsont? - Ott a hátsó polcsor mellett a sarokban – mutatott a nagyterem egyik sarkába a fiú. – Rögtön szólok neki uram. - Hagyjad csak… - intettem le, majd magam sétáltam arra. Szerencsére senki nem szúrt ki, túlságosan el voltak foglalva a gépeléssel, beszélgetéssel vagy telefonálással. Lassan Robert felé somfordáltam és úgy csináltam, mintha keresnék valamit a polcokon,
miközben a szemem sarkából meglestem az asztala mögött ücsörgı férfit. Éppen egy negatívot nézett egy lámpa fényénél, rosszallóan ráncolva a szemöldökét. Harmincas éveinek vége felé járó, átlagos, hitvány alaknak tőnt. Ápolatlan borostával, sőrő szemöldökkel, kissé pufók arccal és enyhén megereszkedett tokával. A szája körül már igen mélyek voltak a ráncok, mint aki sokat fintorog. Egyszerő inget és nyakkendıt viselt, olcsó zakóval. Jól fejembe véstem az arcát, majd gyorsan távoztam a szerkesztıségbıl. *** Egészen este 7-ig a Bentleymben ücsörögtem, már minden nálam lévı szotyolát elrágcsáltam és a pipámhoz való dohányt is majdnem elfogyasztottam, mikor a fickó végre megjelent. A közelben parkoló Ford T Modelljével hamar elindult én pedig némi lemaradással követtem. Voltak gyengeségeim, mint például az álcázás vagy néhány amúgy hasznos tudományos ismeret, de a követés nem tartozott ezek közé. A Nyomozóirodánál töltött éveim alatt Bielaskiék rendesen kiképeztek a követés legpraktikusabb módozataiból. Ki gondolná, hogy egy volt föderalista ügynök és katona képességei még jól jöhetnek egyszerő magándetektívként. Shadyside felé követtem a fickót, Pittsburgh sötétebb utcáin kanyarogva. - Hát apám… - motyogtam a pipával teli szájam sarkából. – Te sem sietsz haza az asszonyhoz. Egy neonfényektıl villódzó éjszakai lokálokkal és füstös bárokkal teli utcára fordult be végül a T Modell. Lassan már sötétség borult a városra, és láttam, hogy távolabb, itt-ott vörös lámpák világítanak, melyeknek a fényében merész öltözető lányok illegetik magukat. Lassan elgurultam a merıleges utcán és láttam, hogy Wilson sietısen csapja be a Ford ajtaját, majd besiet a sarokházba. Gyorsan leparkoltam, a kocsiban hagytam a botomat, majd én is utána futottam, kissé bicegve. A bérház kivilágítatlan csigalépcsıházában csendesen követtem két emelet különbséggel és még éppen sikerült kifigyelnem, hogy melyik ajtó csukódik utána, a legfelsı emeleten. Ez egy rendes bérház volt, nem tőnt úgy, hogy prostituáltak dolgoznának itt. Bár kitudja. A jó öreg Robert talán egy kis változatosságra vágyott. İ baja. Végigjártam a sarokházzal szemközti lakóépületet és szerencsére találtam egy elhagyott padlást a legtetején, ahol némi lomot leszámítva csak galambok tanyáztak. Belülrıl elreteszeltem az öreg faajtót és az utcára nézı ablakhoz siettem. Innen pont rá lehetett látni a saroképület azon lakására, ahol Robertet vendégül látták. Elıvettem a Kodak, Brownie fényképezıgépemet és a sötétben az ablak mellé guggoltam, olyan pozícióba, hogy könnyedén tudjak képeket készíteni. A megfigyelt lakás ablakaiból lámpafény látszott, de egy ideig még senki sem tőnt fel. Mondtam már, türelmes ember vagyok és nem egyszer csináltam már ezt végig, a munkám része volt. Szóval vártam nyugalommal. A hosszúra nyúlt várakozás alatt gyakorta kortyoltam bele a kabátom belsı zsebében tartott laposüvegbe és ellenıriztem arany zsebórámat. Ezért tudom, hogy pontosan 9:35-kor, egy gyönyörő lány jelent meg a nappali ablakánál és egy mozdulattal húzta be a függönyöket. Szerencsére még sikerült lencsevégre kapnom, de ez aligha lett volna elegendı bizonyíték. A fehér függönyön átszőrıdött a szoba lámpájának fénye, így a vékony hölgy sziluettje is kivehetı volt. Reménykedve vártam, hogy lássak valami érdekesebbet. Nem sokkal ezután riadtan ugrottam egyet, ahogy mögöttem hangosan reccsent valami. Persze rögtön hátrakaptam a tekintetemet, de a beszőrıdı, villódzó neonfényekben senkit nem láttam az egyetlen helységbıl álló padlástérben. Csak a galambok, meg a szúk – gondoltam magamban akkor és tekintetem újra a lakás felé fordítottam. Pár pillanattal késıbb a hölgy alakja újra megjelent, ezúttal egy öblös alakú
Brandy-s pohárral a kezében. Nyilvánvalóan ittak. Én buzgón gyártottam a képeket, de ez még mindig nem az volt, amire vártam. Pár pillanat múlva megjelent Wilson sziluettje is a lány mellett, kezében úgy szintén egy pohárral, amelybe néha belekortyolt. Beszélgettek, nevetgéltek. Láthatóan flörtöltek. Az üres padláson a felvillanó neonfények zizegésén kívül csak a Brownie buzgó kattogása hallatszott, egészen addig, amíg újra reccsent mögöttem valami. Ijedten megperdültem és ekkor vettem észre, hogy az általam elreteszelt padlásajtó alatti résen fény szőrıdik be. Valaki volt az ajtó másik oldalán. Gyorsan felpattantam és visszanéztem a sarokház felé. Wilson alakja éppen átkarolta a lányt, aki láthatóan kérette magát, ezért nevetgélve távolabb húzódott egyelıre. Szemem elé kaptam a gépet és kattintottam gyorsan. Ez az, már mindjárt helyben vagyunk! Mögülem lassú recsegés, ropogás kezdett hallatszódni, mintha valaki vagy valami egyre növekvı erıvel nyomná kívülrıl a padlás régi fa ajtaját. Rémülten néztem oda. Az ajtó alatti fénycsíkot gyakorta árnyak törték meg a másik oldalról, de észrevettem egészen apró árnyakat is, amelyek mintha nagy sebességgel cikáztak volna. A deszkák panaszosan nyikordultak. Mi a fene ez?! – a szívem a torkomban dobogott. Robert ekkor láthatóan teljesen átölelte az ismeretlen nıt, aki már nem tiltakozott, hanem hozzásimult a férfihoz. A padlásajtóra feszülı nyomás hallhatóan csak nıtt és nıtt, féltem, hogy a deszkák megadják magukat, és akárki is próbálja befeszíteni az ajtót, ott fog engem találni, leskelıdés közben egy fényképezıgéppel a kezemben. Semmi kedvem nem volt fogdában tölteni az éjszakát. A természetellenes árnyak jobban aggasztottak, alig bírtam elszakítani róluk a tekintetemet, de muszáj volt, mert Wilson ekkor csókolta meg a nıt. Készítettem a csókjelenetrıl három képet gyors egymásutánjában és ekkor el is halt mögöttem a recsegés, a fény pedig szinte varázsütésre tőnt el. Megkönnyebbülten sóhajtottam, majd álltam fel. Úgy tőnt, bárki próbálta rám törni az ajtót, az felhagyott a próbálkozással, Wilson pedig elkövette a hibát, amelyet rögzíteni tudtam. Bár a függönyön keresztüli sziluettek nem voltak a legmeggyızıbb bizonyítékok, de úgy döntöttem, majd készítek képeket arról, ahogy elhagyja a házat. Az együtt már elég lesz. Ahogy ott álltam, megkönnyebbülten, leeresztett vállal, kezemben fogva a gépet váratlanul a szembogaram összeszőkült a színtiszta rémülettıl, amely az éjszaka vásznán rajzolódott ki elıttem. Wilson alakja megfeszült átölelve a nıt és elrántotta ıt az ablak elıl, majd egy pillanattal késıbb valami folyadék freccsent a függönyre, sötét pacát hagyva rajta. Ez… megölte! – futott át a gondolat az agyamon és rögtön emeltem is a gépet a szemem elé, de hirtelen, oly váratlanul hallatszott egy döndülés a padlásajtón, hogy ijedtségemben megperdültem, és hanyatt vágódtam az ablak tövében. A fejemet kegyetlenül bevertem az ablakkeretbe, a gép pedig kipördült a kezembıl és mellettem vágódott a földhöz, a szemem sarkából láttam, hogy néhány darab hullott szét belıle. De akkor nem tudtam a sérült fényképezıgépemmel foglalkozni, szemem a padlásajtóra fókuszált. Most már tényleg iszonyatos volt a nyikorgás és recsegés, úgy tőnt nem is csak az ajtó adja ki a hangot, hanem mintha az egész épület omladozott volna körülöttem. Irányítatlanul ziháltam, a szemeim teljesen elkerekedtek, idegességemben az ajkamba haraptam. Szilárd fához nem illı módon, az ajtót meghajolni láttam a másik oldaláról kifejtett iszonyatos erık hatására, sıt, ami azt illeti, az egész padlás, maga a tér látszott görbülni elıttem. A valószínőtlen életre kelt és a hátsó fal közeledett felém. Az ajtó bizonyosan, lassan kiszakadt a tokjából, mert minden oldalról fénycsíkok vették körbe, a mindent elnyomó, fülrepesztı nyikorgásba, elviselhetetlen zümmögés és zizegés is társult, mintha ezer meg ezer
moszkitó járná haláltáncát a fejemben. Egyszerően úgy éreztem, hogy ilyen iszonyatos nyomás alatt, az egész padlás, sıt az egész épület, az egész utca darabokra fog szakadni… alig bírtam a fülemre tapasztani a kezemet, miközben üvöltöttem, hogy elnyomjam a dobhártyaszaggató zajt. Egy tétova mozdulattal kaptam fel a fényképezıgép darabjait, és azokat magamhoz ölelve kezdtem kimászni az ablakon. Minden tagom remegett a félelemtıl és úgy kapkodtam, hogy az ablakkeretbe megakadt lábam miatt arccal elıre vágódtam a tőzlétra fém állványzatának legfelsı szintjére. Gyorsan szedtem össze magam és nem törıdve semmivel, senkivel – köztük az ablakok egyikébıl értetlenül utánam nézı idıs, üvöltözı asszonnyal – robogtam le a tőzlétrán. Meglepı gyorsasággal értem le az utcára és görnyedten, a romos fotográfot csecsemıként ölelve magamhoz rontottam oda a Bentleymhez. A gép darabjait beszórtam a hátsó ülésre, majd magamnak drukkolva, még mindig levegıt kapkodva indítottam be a jármővet… Magam se tudom már, hogyan jutottam haza. *** Éjszaka sokáig nem bírtam elaludni. Csak forgolódtam az ágyamban, és a történtek kavarogtak a fejemben. Robert Wilson valóban megölte azt a nıt? Abban a pillanatban ez az egyetlen gondolat fordult meg bennem, de azóta, milliószor átgondolva, megannyi lehetıség merült fel. Talán csak vad szenvedéllyel rántotta le egy díványra, a lány itala pedig a függönyre fröccsent? Gyakorta elkövettem azt a hibát, hogy túlmagyaráztam a dolgokat, mindenre ésszerő indokot próbáltam keresni, holott azt mondják, a detektívszimat elsıre megérzi az igazságot. Na, ilyen baromságokban nem hittem soha. A rám omló padlás, a nyikorgás a zajok és árnyak is folyamatosan kísértettek. Végül hosszú átgondolkozott órák után az éjszakában, arra jutottam, hogy csak valaki megpróbált bejutni a padlásra. Azonban én annyira megrémültem a nı ablakában látottaktól, hogy a hirtelen megemelkedı vérnyomásom miatt estem el, zúgott a fejem, vakított a fény és éreztem magam elıtt meggörbülni a valóságot. Igen, csak ez lehetett. Az ijedtség hatása. Végül nagy nehezen sikerült elaludnom. *** Hajnali kettı után ébredtem arra, hogy Flax a hálószobaajtót kaparja vadul. - Mi van veled kisöreg? –keltem ki kótyagosan az ágyból. – Ilyenkor te is húzni szoktad a lóbırt… Kinyitottam neki az ajtót, mire a kutya berontott a lábaim közt és ugatni kezdett… ugatta az ágy mögötti hátsó falat. Értetlenül ráncoltam a szemöldökömet. - Flax, mi a baj haver? –kuporodtam le hozzá, de csak nem nyugodott. Morgott, szemét a falra szegezte és vadul ugatott és ugatott. Mintha ellenséget vélt volna a fal túloldalán. Lassan fölálltam, majd odaléptem és fülemet a tapétának szorítottam. Én is hallottam azt, amit Flax nagy, lógó füleivel már kintrıl észrevett. A falból elfojtott kaparászás és zümmögés hallatszott, ráadásul egyre erısebben. Egy pillanat múlva értetlenül, bosszúsan léptem hátra és már így is hallottam. Mintha egy egész bogárraj parádézott volna odabent, vagy sáskajárás útjába került volna a házam. Egy pillanatra felrémlett az a zümmögés, amelyet a shadyside-i piroslámpás utca bérházának padlásán hallottam, de hamar kiráztam az emlékképet a fejembıl. Az csak tévképzet volt, ez viszont valódi! - Rohadt csótányok… -morogtam dühösen, de pillanatokkal késıbb a zaj halkulni kezdett, mintha lefele vonult volna, talán a pince irányába, majd teljesen elnémult. Végül Flax is lenyugodott én pedig magamban zsörtölıdve feküdtem vissza aludni.
*** Nem sokat aludtam az éjszaka, 14-én, pénteken reggel pedig meghagytam George-nak, hogy azonnal hívja a rovarirtókat. A kertembıl kifele menet benyúltam a postaládámba, ahol néhány, nyilván számlát tartalmazó levélbe akadt meg a kezem. Unottan vettem ki azokat és néztem meg, mikor elakadt a lélegzetem. Valami vandál, piros festékkel összefestette a borítékok mindegyikét. Furcsa, eltorzult szárú, ötágú csillagokat pingáltak rá, a középpontjukban egy lángoló szemmel. Nem éppen olyan szimbólumnak tőnt, mint amelyekkel a huligánok a házak falát firkálják össze, ráadásul a kertvárosban folyamatosan mőködött a polgárırség. Ennek nem szabadott volna megtörténni. Undorodva tömködtem be a leveleimet a zsebembe. - Jó reggelt Larry! –kiabált mr. Hamington, a szomszédom, a háza tornácáról, éppen a kulcsaival zárta be az ajtót. - Üdv Ted –intettem neki vissza, elmerülve a gondolataimba, miközben a sugárút felé vettem az irányt. Egy pillanat! Elkerekedett szemekkel fordultam meg, azonban a környékén, de még a közelben, az utcán sem volt senki. Ted háza teljesen üresen, élettelenül ált, az elhagyott kertjét a tavaszi szellı borzolta. A homlokomhoz nyúltam és megráztam a fejemet. Biztos csak a fáradtság… Elég rossz kedélyállapotban érkeztem be az irodába, a rögtön kedveskedni próbáló Ellt pedig az elsı mondatommal letromfoltam és elzavartam fánkért, azzal, hogy nem lesz idım ma elmenni, ebédelni. Kialvatlan voltam és nagyon nyőgös, morogtam akár egy rossz öregember. Miután elıhalásztam a sérült Brownie-mat a kocsiból, a sötétkamrába vezetett az utam. Jó pár órát töltöttem ott a képek elıhívásával foglalatoskodva. Már a stopfürdı, fixírsó oldat és mosás elıtt, az elıhívóból kivéve, láttam a képeken, hogy az eredetileg is bizonyítékcélú fotóim – vagyis, amelyiken Wilsont fülelem le az ismeretlen nıvel - nagyrészt jól sikerültek, bár a csókjelenet környékén kezdenek kiégni. Úgy látszott az általam vérfoltnak hitt valamirıl nem sikerült képet elkattintanom, csak a padlás padlójáról volt fénykép, de már az is borzalmasan sérült, kivehetetlen. Megsérülhetett a gép, a film meg nyilván fényt kapott. Végül kiakasztottam a fényképeket száradni és kiléptem az irodámba. Elegem volt, úgy döntöttem, ennyi legyen elég ennek a titokzatos Mrs. Wilsonnak, végzek az üggyel. Voltak hosszú, hónapokon, éveken át húzódó munkáim is, de ebbıl egy nap is bıven elég volt. Talán nem is az üggyel volt igazából bajom, hanem azokkal az eseményekkel, amelyek körülvették azt. És engem. Rögtön föl is kaptam a telefont és tárcsáztam a nı által adott névjegykártyán szereplı telefonszámot. Háromszor kicsengett, mire egy ingerült, félig álmos férfihang szólt bele. - Haló! Robert Wilson… mit akar?! –azonnal leraktam. - Mocskos, gyilkos féreg… -morogtam magamban, és frusztráltan malmoztam. Tehetetlen voltam. Egy bizonyító erejő fényképpel rohanhattam volna a rendırséghez, de így… Nos, ami azt illeti, jobban belegondolva, egy út a rendırségre, talán mégsem lesz teljesen haszontalan. Kaptam a kabátomat és kalapomat, és már siettem is. *** A Pittsburghi Rendırfıkapitányság, a Central Avenuen helyezkedett el. Jó, majd egy órás út volt a délelıtti forgalomban, mire odaértem. A rendırség földszinti dokumentumtárában találkoztam Jake Rogers barátommal.
- Na, mi a helyzet kutyaütı? – vigyorgott a széles állkapcsú, katonásra nyírt hajú, termetes férfi, majd egy gızölgı kávéscsészét nyújtott át nekem s ı maga a dokumentumtár recepciós pultjának támaszkodva kortyolgatta a sajátját. – Ha elakad a nyomozás, csak a rendırség tud segíteni mi? - Valahogy úgy Jake… valahogy úgy – motyogtam, a feketekávéban megjelenı arcképemet babonázva. – Ismerıs neked a Robert Wilson név? - Már, hogyne volna ismerıs – kortyolt a kávéba Jake, és mialatt az én szemeim felcsillantak ı sziszegett, mert megégette a nyelvét. – Missouri politikus volt 1916-ig, meg korábban Missouriban egy szenátorunk is volt ugyanezen a néven. Mondd csak, te nem tanultál történelmet? - Jake én komolyan kikelek magamból… itt Pittsburghben, valami rendırségi esettel kapcsolatban nem találkoztál-e ezzel a névvel? - Nem hiszem, hogy a missouri Robert Wilson minden álma az volna, hogy Pittsburghbe utazzon bőnözni. Eleget bőnözött ı a politikai pályafutása alatt azt hiszem –mosolygott Rogers, jót mulatva azon, hogy felidegesít a félrebeszélésével. - Figyelj, béketőrı ember vagyok… - Amúgy a kérdésedre a választ azt hiszem, hogy: nem. Nem cseng ismerısen a neve, semmilyen lezárt vagy folyamatban lévı ügyünkkel kapcsolatban. - Hát OK – sóhajtottam, és ittam a kávémból. Eszembe ötlött, hogy mit mondott az állítólagos író hölgy. A barátnıi látták Robertet többször is, más nık társaságában. Hmmm… talán nem a tegnapi volt az elsı eset! - Tudsz valami olyasmi bőnesetekrıl mostanság – kezdtem akadozva. – Hogy egyedülálló, fiatal nıket gyilkolnak meg a lakásukon… szerte Pittsburghben? Jake tekintete jókedvőrıl egy pillanat alatt komorrá vált. - Larry, jól tudod, hogy folyamatban lévı ügyekrıl nem beszélhetek neked! Ez az! - Tehát tudsz ilyenrıl? – kérdeztem, hirtelen felélénkülve. - Hát nem egészen… - suttogta, miközben lekushadt a pultra és óvatosan körbepillantott. – Sorozatos emberrablások, de a többi stimmel, fiatal nık tőnnek el. Mind csinosak és egyedülállóak. Valószínőleg a lakásukról rabolják el ıket mindig, késı este. Hogy valóban csak emberrablásról van szó, vagy gyilkosságról, azt nem tudjuk biztosra, mert test eddig még nem került elı; viszont komoly vérnyomokat és dulakodásra utaló jeleket találunk. - Eddig hány ilyen eset volt? – kérdeztem tıle, egyre izgatottabban, növekvı érdeklıdéssel. - Három, az elmúlt két hétben… Nagyon aktív az elkövetı, de megmondom ıszintén a nyomozócsoport, még mindig nem tudott jelentısen elıremozdulni. - A sajtó már foglalkozott az üggyel? - Igen, sajnos. Az Éji Rémként emlegetik az elkövetıt. - Remek köszönöm! - Ugye tudod, hogy errıl senkinek sem beszélhetsz? - Persze, persze, bízhatsz bennem Jake, mint mindig! – mondtam, majd kanál csörrent az üres kávéscsészémben és fordultam is. - Várj! – fogta meg a vállamat. – Te tudsz valamit az emberrablásokkal kapcsolatban? Talányosan elmosolyodtam. - Sajnálom Jake, folyamatban lévı ügyemrıl nem beszélhetek neked. *** Kezdte ez a megbízatás felcsigázni a kíváncsiságomat. No lám, mégsem egy egyszerő férjeset. Többszörös emberrablás, vagy gyilkosság. Még semmim nem volt Robert Wilson ellen, de istenemre mondom, nagyon hamar lesz! Jake már így is többet mondott, mint
amennyit szabad lett volna, tudtam, hogy többet nem fog elárulni, így, hát más forrásból kellett megtudnom a részleteket, az eddigi gyilkosságokról. Miután visszarobogtam az Exham Avenue-hoz, úgy döntöttem szembenézek a sorsommal és felkeresem megint azt, az újságárus fiút, aki annyira felzaklatott elsı alkalommal. Természetesen megint ott találtam Harry standjánál. Ráérısen sétálgattam a kipakolt újságok körül, belenézegettem egy-kettıbe, miközben megnéztem magamnak a fiatalembert. Meglepıen vékony fiú volt, egészen inas, nyurga. Rövidre nyírt sötétbarna, majdnem fekete haja kissé csapzottan állt fején, arca beesett, mintha bıre szorosan a koponyájára tapadt volna. Mély tekintetét kerültem, de az is feltőnt, hogy csak fekete ruhákat visel. - Van valami hírújsága az elızı két hétrıl, amelyben szerepel cikk az Éji Rémrıl? – kérdeztem tıle, mikor végre megelégeltem a nézelıdést. - Rögtön megnézem uram – mondta. Megint észre kellett, hogy vegyem, a hangja oly rideg és fagyos, akár egy jéghegy. Egyszerre keveredetett benne gúny, ignorancia, lenézés és erı. - Ezt a három lapot találtam – egyenesedett fel végül a pult mögül, kezében három újsággal. – A múlt keddi Pittsburgh News példánya, amely az elsı emberrablásról számol be. Ez itt a hétfıi Crime & Law, ebben talál cikket a harmadikról, és végül az eheti Our City, amelyben egy összefoglaló írás található az egészrıl, tartalmazza a rendırség sajtókonferenciáján elhangzottakat is. - Remek, nagyon szépen köszönöm –nyúltam a lapokért, de abban a pillanatban, ahogy elvettem azokat, sikerült elkapnia a tekintetemet, és hozzáértem a kezéhez. A világ megfordult körülöttem és minden egyes érzékemet a színtiszta rémület tömítette el. A szívem dobbanását shotgun lövésként éreztem a mellkasomban és borzalmas erıvel rohamozott meg egy világokon túli lidércnyomás. Akkor és ott, a napfényes pénteki Exham Avenuen rémálmot láttam, nem… nem is álom volt az, színtiszta látomás. Az egész a szemébıl áramlott, azok oly sötétek voltak, mint a végtelen őr maga és Istenemre mondom, akkor és ott elnyeltek engem. Feketeség borult rám, amelyben csak a vörösen izzó tőz lángolt mindenütt… láttam magam körül a világunkat, az egész Földet, ahogy a pokol lángjai emésztik. New York felhıkarcolói csupán düledezı vasbeton csontvázakként süllyedtek a folyékonnyá olvadt aszfaltba, az Atlanti Óceán forrásponton bugyogott, megfızve minden élıt, a londoni Big Ben kártyavárként omlott össze, Európa darabokra szakadt, ahogy gigantikus szörnyistenek fonták csápjaikat az őr végtelenében, jelentéktelen porszemként keringı Földünkre. Kényük-kedvük szerint tépték szét s marcangolták… mintha csupán játékszer lett volna, úgy irtották ki az emberiséget. A rettegés kvintesszenciája hullámokban járta át testemet és lelkemet. A legszörnyőbbek nem ezek a rémképek voltak. Éreztem, hogy amiben járok, azok a férfi álmai és vágyai, de még csak nem is ez volt, amely oly elkeseredetté tett. Hanem a bizonyos érzés, hogy megvan az, a kézzelfoghatatlan, természetfeletti hatalma, hogy mindezt véghezvigye. Késıbb persze tudni véltem, hogy mindez lehetetlen, de akkor és ott abban az iszonytató erejő lidércnyomásban az életemet is feltettem volna rá, hogy így van. Nem sok idıt tölthettem így, mert mikor visszatért körém a sugárút képe, még mindig ugyanabban a pózban voltam az újságot fogva, a fiú szemei lándzsaként meredtek rám. Minden erımet összegyőjtöttem úgy szakítottam el a tekintetemet, miközben megszédülve tántorogtam hátra. Szándékosan kerültem a pillantását, de megláttam a kezét. Ugyanaz a jel volt a kézfején, mint amit a postámra festettek. Azonban nem tetoválás volt ez, a tulajdon húsába marták bele a szimbólumot. Zaklatottan zihálva tántorodtam hátra még pár lépést. - Uram jól van…? – nézett rám értetlenül az újságárus, közben én nekimentem valaminek és egy pillanattal késıbb a földön landoltam, almák és narancsok potyogtak körém. Sikerült átesnem egy gyümölcsös standon. - Hé! – rivallt rám az árus, az emberek pedig engem bámulva, gyülekezni kezdtek. Két-három sikertelen próbálkozás után – mialatt cipımmel szétpréseltem pár gyümölcsöt –
sikerült talpra vergıdnöm. Azt hiszem közben érthetetlenül motyoghattam is valamit, de abban egészen biztos vagyok, hogy minél távolabb akartam kerülni a rettenetes fiútól. Rémlik, hogy egy idıs férfit is ledöntöttem a lábáról, ahogy átrontottam a tömegen, teljes erıbıl rohantam, vissza se nézve. - Hé! Álljon meg! – üvöltött mögöttem az újságos fiú. – És fizetni ki fog? – de engem nem érdekelt semmi… csak a menekülés. *** Valahogy egy kínai étterem mögé keveredtem, vagy legalábbis úgy rémlik, hogy az lehetett, mert mikor két óra múlva kezdtem magamhoz térni magzati pózba görnyedt, katatón állapotomból, kínai beszédet hallottam és édessavanyú körettel készült hús szagát éreztem a közeli konyhából. Az újságokat valahol útközben szórhattam el. Egy koszos, szeméttel és élelmet kutató, kóbor ebekkel teli sikátorban találtam magam és ıszintén szólva a leghalványabb emlékem sem volt arra nézve, hogyan kerültem ide. A fejem sajgott, majd szét akart repedni, két kézzel kellett fognom, hogy véletlenül se történjen meg. Kiverekedtem a szeméthalmok, kóbor dögök és kidobott ételek közül és kiértem egy kisebb mellékutcába. Körbenézve láttam, hogy a régi kínai negyedben lehetek, az Allies Boulevard mentén, mert mindenütt ázsiaiak néztek vissza rám. Szerencsére nem a város másik fele volt, de nem is akkora út, amit épp ésszel gyalog tennék meg, már ha egyáltalán bármiért is be akarnám ide tenni a lábamat. A zsebórám háromnegyed hármat mutatott. Egy kis sétát tettem a legközelebbi, Quong Yuen Lee étterem közelében álló telefonfülkéhez, majd néhány cent bedobása után a Wilson lakást tárcsáztam. Minél elıbb le akartam adni Marienek az ügyet, legyen elégedett az ügyfél és legyek túl rajta minél elıbb. Már kezdtem úgy érezni, hogy a gyilkosságok utáni nyomozás sem éri meg. Kezdtem becsavarodni. Ki akartam szállni minél elıbb. Néhány csengetés, majd kattanás, ahogy felvették a kagylót. Drukkoltam, hogy ne Robert legyen az. Nem ı volt. - Üdv Larry – szólt bele az ismerıs öreg hang. Úgy látszik az események tényleg összefogtak, hogy egy újabb infarktus felé tereljenek engem. - K…ki maga, és mit a…kar tılem? – szedtem össze magam és nyögtem ki a szavakat. - Nem szállhatsz ki Larry! Még nem. Nagy szükség van rád. És egyébként is, egy vérbeli magánkopó sosem hagy félbe egy ügyet. - De mégis ki maga és, hogyan…? –folytattam volna, de váratlanul egy kéz elém nyúlt a telefonfülkében és lenyomta a vonalat. Egy inas kéz, kézfején a mart szimbólummal. A felismeréstıl riadtan, alig kaptam levegıt, ahogy megfordultam. A fiú közvetlen közelrıl nézett a szemembe, arca alig néhány centiméterre volt az enyémtıl. A szemében mintha lángok táncoltak volna, úgy látszott, lassan elıkúsztak lelke s vágyai legmélyérıl. - H… hogy talált meg? – hebegtem és abban a pillanatban, ez a kérdés rettentı ostobán hatott. - Ne hallgass rá Larry! – sziszegte azonnal. – Ki kell szállnod! Muszáj! Még mielıtt komoly baj történik! - Én… én épp ezt próbálom! – dadogtam, miközben elkezdtem egyre jobban elhátrálni a megszállott tekintető, neurotikus kinézető újságos fiútól. Körülöttünk az utcán az ázsiaiak ránk se hederítettek. - Én segíthetek neked! – mondta, miközben mániákus vigyor jelent meg az arcán. - Segít nekem? – ingattam a fejem értetlenül, miközben próbáltam tartani kettınk közt a biztos távolságot. - Igen! Segítek neked kiszállni! – mondta, majd váratlanul egy tırt kapott elı az oldalára
szíjazott tokból. Nem egyszerő vadászkés, vagy konyhai kés volt az, hanem egy arannyal futtatott, rituális kinézető tır, amelyen mintha végeérhetetlenül kígyóztak volna különbözı csúszómászók. A penge alakja görbe volt, megannyi kiálló tüskével. Ekkor már néhány ijedt kínai kiáltás is hallatszott körülöttünk. A fiú úgy tartotta a tırt, mint aki bármely pillanatban kész, hogy lesújtson vele? - Maga megzakkant! – suttogtam, ahogy gombóc akadt a torkomon. Ez az eszelıs képes lett volna és helyben, a nyílt utcán felkoncol. Óvatosan a kabátomra csúsztattam a kezemet, de éreztem, hogy a revolverem nincsen alatta, ott, ahol a testemre szíjazott hámmal együtt szoktam volt viselni. Mostanában sosem hordtam, egyszerően leszoktam róla. Nem volt rá szükség. Átkoztam is magamat miatta. - Nem… nem Larry, nem érted! – mondta tágra nyílt szemekkel. Minden egyes szavában feszültség vibrált, úgy éreztem bármikor lesújthat. Közeledett, egyre közeledett felém. – Megvan nekik Nyarlathotep koronája! Megszerezték! Képesek lesznek megidézni İt! Győjtik a kapuhoz a lelkeket, de még szükségük van a kulcsra! - Mi… mi a jó égrıl beszél maga eszelıs? – rivalltam rá dühödten. Talán egy ilyen helyzetben nem ez volt a legjobb megoldás, de legkevesebb, ha azt mondom: a türelmem végét jártam. Nem tudtam tisztán gondolkodni. - A Csillagok gyermekei szekta, a boszorkányrend! Értsd már meg! Megvan nekik a korona! Meg akarják nyitni a kaput, hogy elorozzák a hatalmát, és talán képesek lesznek elpusztítani İt! Azt gondolják, hogy ezzel elvághatják a Mérhetetlen Vének és Külsı Istenek erejét a világunktól! De tudod mit, ha ez megtörténik ık maguk fognak eljönni! – zihálta egyre eszelısebben. - Egy… szót se értek… a maga… ırült hadoválásából. Nekem ehhez mégis mi közöm…? – dadogtam. A férfi értelmetlen hablatyolása boszorkányokról, szektákról, istenekrıl már teljesen kikészített. Nyilvánvaló volt, hogy ez egy közveszélyes idegbeteg. Talán egy szökött ápolt lehetett? - Hát még mindig nem érted? Te vagy a kulcs a kapuhoz! A kapu pedig nem nyílhat meg! – ekkor ugrott felém. Azt hiszem ijedtemben üvöltöttem, de még idıben sikerült kitérnem a rituális tır csapása elıl. A férfi teste nekem zuhant, azonban talpon maradtam és a botommal sikerült elkaszálnom a lábát valahogy. Nyögve bukott az úttestre, mire én kihasználva az alkalmat rohanni kezdtem teljes erımbıl, miközben sétapálcámat a hónom alá csaptam. - Nem engedheted, hogy ez megtörténjen! – üvöltötte utánam a távolból. Egy pillantást megengedtem magamnak menekülés közben és láttam, hogy a férfi a földrıl felvergıdve utánam ered. Egyetlen kínai sem volt elég bátor, hogy az útját állja. – Meg kell akadályoznod Larry! Ez mindannyiunk érdeke! Nem érdekelt egyetlen szava sem, rohantam, ahogy csak a rossz lábam engedte. Bevetıdtem az elsı mellékutcába, majd onnan is az elsıbe, ami nyílt, próbáltam nem hagyni magamra rálátást. Árkádsorok alatt futottam végig, sikátorokat szeltem át, valahol még egy leláncolt rácsos kaput is megmásztam, mert folyamatosan éreztem, hogy a fickó a sarkamban van. Valójában csak az elsı egy-két utcán hallottam még az ırült üvöltözését. Végül teljesen kimerülten, vad szívdobogás közepette estem össze az Allies Boulevardra nyíló, egyik sikátor szájában. Egy szemétkonténernek dılve, csukott szemmel próbáltam kapkodni a levegıt. Most már, biztosan leráztam. *** Zaklatottan, csapzottan, fáradtan értem vissza az irodámba. Már igen késı volt. Ell már menni készült, de még értetlenül megnézett magának.
Dühített ez az egész. Dühített, hogy egyszerően nem voltam képes kiszállni az ügybıl, dühített, hogy a hasznosnak tőnı információk, amiket eddig meg tudtam szerezni, mind egy mániákus elmebeteg szájából hangzottak el. Miközben némi fánkot tömtem magamba, végiggondoltam a tényeket. Az újságos fiú hiába volt elborult, mégis tudhatott valamit. Tudta, hogy mit mondtak nekem a telefonban, holott nem is halhatott bele a kagylóba. Talán a szájából elhangzottak mégsem olyan értelmetlen természetfeletti dolgok voltak, hanem csak utalások valami sokkal megfoghatóbbra. Bőnszövetkezetek, akciók nevei? Személyek álnevei? A noteszembe kezdtem körmölni azokat, amiket mondott, mielıtt kiment volna a fejembıl: Nyarlathotep koronája, Csillagok gyermekei, Mérhetetlen Vének, Külsı Istenek. Kell lennie valami értelmes magyarázatnak ezek mögött. Lehetséges, hogy mindez valamiféle okkult szektával kapcsolatos és ık végeznek rituális gyilkosságokat, vagy emberrablásokat valamiféle rituális gyilkosságokhoz. A férfi tıre is erre utalt. Nem holmi vásári darab volt, de még azt sem hinném, hogy valami eldugott okkult boltban tett volna szert rá. Ereklye értékő darabnak tőnt. Olyasminek, amiket gazdag családok szoktak örökölni generációról, generációra. Hogyha az elméletem igaz volt, akkor Robert Wilson tagja kellett, hogy legyen ennek a ’Csillagok gyermekei’ nevő gyülekezetnek. Errıl eszembe jutott a titokzatos felesége. Gondoltam egyet és felvettem a telefonkagylót. A Wilson lakást tárcsáztam. Párszor kicsöngött, majd - mint annyiszor - Robert vette fel. - Halló tessék? Robert Wilson. – szólt bele. - Jó napot – kezdtem. – Larry Warkson vagyok. A kedves nejével szeretnék beszélni. Pár másodperc csend. - Hogy kivel? - Az ön feleségével, Mrs. Mariett Wilsonnal. Vele szeretnék beszélni. - Maga meg mirıl beszél? – hıbörgött Robert értetlenül a vonalban. - Ezt… hogy érti uram? - Én nem vagyok házas, sose voltam. Nem ismerek semmilyen Mariettet! Rögtön leraktam a kagylót. Akkor, mégis, ki a fene járt nálam? Egy kedves, hívatlan látogatás hasznos lehet a Wilson lakásra az este folyamán. De elıbb, úgy döntöttem, lesz egy utam az Egyetemre. *** Kicsit késın érkeztem meg a Pittsburghi Egyetemre. Már kevés diák lézengett odabent, bár ilyenkor is akadtak még szemináriumok, de már jóval elszórtabban, mint napközben. A végeérhetetlen egyetemi könyvtárban kutakodtam hosszú órákon keresztül. Történelmi és néprajzi könyveket bújtam, a noteszomba felírt szavakat keresve tárgymutatókban, tartalomjegyzékekben, de nem sok sikerrel. Vagy huszadik néprajzzal foglalkozó vaskos könyvben, amely egy kevésbé híres Afrika kutató értekezése volt, találtam utalást egy Nyarlathotep nevő istenre, amely egy dél-afrikai bennszülött törzs mítoszaiban szerepelt. A kutató szerint, a bennszülöttek úgy tartották, hogy az isten Egyiptom földjérıl jött el hozzájuk. Ez után némi etimológiai fejtegetés következett, amely alapján a tudós az egyiptomi Thot istennel hozta összefüggésbe Nyarlathotepet. Próbáltam ebbe az irányba elmenni és fáraók birodalmáról kutakodni, de nem találtam semmi használhatót. A kabátzsebembe tömködött postai küldeményeket is elıhalásztam és kevésbé a levelekre, sokkal inkább az, azokra festett jelekre koncentrálva, próbáltam szimbolikával foglalkozó írásokban hasonlóságot keresni. Pentagrammákról igen terjengıs írásokat találtam, de magával a konkrét jellel kapcsolatban semmit. Végül sikerült kikötnöm a könyvtár, apró és eldugott okkult részlegénél, ahol már az éjszakába nyúló keresgélésem legvégén egy kis poros
kéziratban találtam meg a szimbólumot. Mindenféle háttér információ vagy forrásmegjelölés nélkül, az írás tanúsága szerint ez, az İsi Jel, amely képes ideig-óráig megvédeni egy személyt a Mérhetetlen Vének haragjától és a boszorkánypraktikáktól. Próbáltam a kéziratban még utánanézni a Mérhetetlen Véneknek, de nem találtam semmit. Végsı elkeseredésemben elhagytam a könyvtárat majd az egyetem Néprajzi és Kulturális Antropológia Tanszékén próbáltam találni egy professzort, egyetemi tanárt, doktoranduszt vagy akár egyszerő tanársegédet, aki tud nekem segíteni a kutatásomban. Végül egy Abul Haib nevezető, arab származású professzor irodájába irányítottak, aki, feltételeztem rendkívül lelkes kutatója a szakmájának, mivel ilyen késın is dolgozott, és aki készséggel fogadott engem. Az ötvenes éveiben járó, elegánsan öltözı férfi volt, aki majdnem teljesen akcentus nélkül beszélte az angolt. Mint hamar kiderült, az okkult és néprajzi mítoszok szakértıje. - A Csillagok Gyermekei szekta, a botswanai Batavana törzsben alakult ki, még valamikor Krisztus után ötszáz körül – magyarázta nekem a professzor, miközben én egy csésze forró kávét kortyolgatva figyeltem ıt. - A mítoszaik szerint, a Mérhetetlen Vének még az emberiség születése elıtt lakták a Földet, de késıbb is visszatértek és megmutatták óriási hatalmukat az embereknek, úgy, hogy egész népcsoportokat irtottak ki Afrika területén. A legendák úgy tartják, hogy a Vének, azóta újra visszautaztak a Csillagok közé, vagy a Föld repedéseiben vagy óceánjainak mélyén alszanak – mint hatalmas Cthulhu – és várják az alkalmat, hogy visszatérjenek a Földre és elhozzák az apokalipszist. - Nyarlathotep is egy ilyen Mérhetetlen Vén? – kérdeztem, remegı kezemet a csészén melengetve. - Nem, a hitük szerint Nyarlathotep egy isten, aki emberi alakban jár a Földön. İ a Külsı Istenek és Mérhetetlen vének lelke, ı képviseli az akaratukat, amíg azok alszanak, vagy távol vannak. A batavanák szerint Nyarlathotep végtelenül gonosz és rosszindulatú. Csupa szórakozásból játszadozik az emberekkel, téveszti meg ıket. Ezernyi alakja van, és úgy tartják, hogy ı maga is a Föld végét akarja elhozni, még akár a Vének felébredése elıtt. - Kik, vagy mik ezek a Mérhetetlen Vének? - Nem tudni, hogy miért különböztetik meg ıket az istenektıl, de feltehetıen isteni erejő, gonosz szörnylényeknek tartják ıket. Egyes legendák szerint a Vének nem is gonoszak, csupán végtelenül ırültek. A koponyám majd szétrepedt a sok marhaságtól. Becsuktam a szemem és megráztam a fejemet, majd egy sóhajtás közepette újra a professzorra néztem. - Térjünk vissza a szektára. - Igen. A Csillagok Gyermekei azért jött létre, mert a batavanák féltek a Vének hatalmától, ezért különbözı praktikákat vetettek be, hogy megvédjék magukat a haragjuktól. Ez alatt a legkülönbözıbb állat áldozási szertartásokat kell érteni, szimbólumok festését, szellemőzéseket és hasonló, ma boszorkányságnak tartott praktikákat. A Csillagok Gyermekei egytıl egyig sámánok voltak, akik próbáltak minél hatalmasabb varázslatokat megtanulni. Úgy hitték, hogy egyszer képesek lehetnek rávenni ezeket a furcsa entitásokat arra, hogy adjanak nekik az erejükbıl, aztán ezt ellenük fordítják és így elpusztítják ıket. A botswanai legendák mesélnek csodás tettekrıl, amelyeket ezek a sámánok véghezvittek. Kezdve a parázson járástól, holtak felélesztésén, idıjárás befolyásoláson, csodálatos gyógyításokon át egészen szellemek és démonok megidézéséig. - Tud valami olyan tárgyról, hogy Nyarlathotep koronája? - Eredetileg Nyarlathotep úgy tudom Egyiptomban érkezett a Földre, és a batavanák úgy tartják, hogy ott sokáig uralkodott, mint a Fekete Fáraó. Gondolom, ha fáraó volt, akkor volt koronája… talán erre gondolhat. - És ezek a… lények, istenek csak ennek a Batavana törzsnek a mítoszaiban szerepelnek? - Öhm… nos hát… – törölte meg a homlokát egy zsebkendıvel Haib. – Nem tudom biztosan,
mintha, már más mítoszokban is találkoztam volna olyan entitánsok leírásával, ami kicsit erre emlékeztetett, de… nem igazán emlékszem. - Megkérhetném, hogy utánanézzen ennek? - Nézze mr. Warkson… ami azt illeti, eez… a téma, már eléggé kívül esik a szakterületemen. Igaz, hogy mitológia… de, ha én… ilyen okkult mítoszokat kutatok, az… könnyen az állásomba kerülhet. - Kérem Haib – kérleltem. – Nagyban segítene vele egy rendırségi nyomozást! - Hát jó… - sóhajtott végül a férfi. *** Éjszakára zuhogni kezdett. Mélyen az arcomba húzott kalappal érkeztem meg az Exham Avenue és a nulladik utca sarkához. Miközben a kalapom karimájának szélén ömlött le a májusi esı, az utcai lámpa fényében végigmértem az öreg lakóházat, amely elıttem emelkedett. Megfordultam és átnéztem az út másik oldalára. Egy berácsozott kis üzlet volt ott: Barry’s General Store. Helyben voltam. Bementem az épületbe és megkerestem azt a lakást, amelyiken Robert Wilson neve szerepelt. A harmadik emeleten, kivilágítatlan, szakadó tapétájú lépcsıházi folyosón találtam rá. Minden teljesen csendes volt, csak valahonnan a távolból hallatszott horkolás az egyik ajtó mögül. Elıször óvatosan kopogtam, majd az ajtóra tapasztottam a fülemet. Semmi. Újra kopogtam, immár hangosabban, megint hallgatózás. Semmi. Úgy tőnt, Robert nem volt otthon. Megpróbáltam nyitni az ajtót, de nem engedett. Lekuporodtam a zár elé, majd a kabátomból elıvett kis, textilbe bugyolált készletet kigöngyöltem és kivettem belıle a megfelelı szerszámokat. Hosszú percekig bíbelıdtem a zárral, mígnem meghallottam az áhított kattanást. - Ez az! – suttogtam, majd gyorsan elpakoltam a zárnyitókészletet, és elemlámpával a kezemben beléptem a lakásba. Dohszag csapta meg az orromat és már az elıszobában hanyagul szétdobált ruhadarabok hevertek a földön. Mocskos volt minden, látszott, hogy már elég régóta nem takarítottak. Biztos voltam benne, hogy nem lakott itt nı. Az elemlámpát elıvigyázatosan lefele tartottam, hogy az ablakokból még véletlenül se lehessen meglátni a fényét. Bevilágítottam a konyhába, ahol pizzás dobozok hevertek szerteszét. Valamelyik nyitva volt, benne a félig megevett pizzával. Utána nagyon halkan a hálószobába nyitottam be és elıször csak lámpafény nélkül lestem be, majd lassan bevilágítottam. Senki nem volt odabent. Robert talán újabb áldozata után kajtatott éppen az éjszakában. Következı utam a nappaliba vezetett. Odabent szintén rendetlenség volt, de tekintetemet rögtön az a zsinór fogta meg, amelyet a szobában, fejmagasságban feszítettek ki keresztbe. Csipeszekkel fényképeket csíptettek fel rájuk. Nem messze egy dohányzóasztalon hevert egy fényképezıgép, de nem igazán törıdtem vele, inkább a fényképekhez léptem. Óvatosan megvilágítottam ıket az elemlámpával és láttam, hogy magaslati pontokról fényképezték ıket és különbözı nıket ábrázoltak, amint éppen kijöttek házaik ajtajából, az utcán sétáltak, bisztróban kávéztak. Négy különbözı nıt tudtam kivenni, és az utolsóban megismertem azt a lányt, aki a sarokház ablakában összehúzta a függönyt. A nıkön kívül azonban volt más is a fényképeken. Találtam fényképeket Ted Hamingtonról és Sarah-ról a feleségérıl, találtam képeket a házáról, sıt mi több a háza belsejérıl is. A pinceajtó környékérıl, a pincelépcsırıl, magáról a pincérıl. Remegett a kezem, ahogy a fényképeket fogtam. - Te mocskos rohadék, jártál Tednél! – morogtam dühtıl remegve, de ekkor megláttam
valamit, amitıl megfordult körülöttem a világ. Az utolsó fényképek se Tedékrıl, se nem csinos lányokról készültek, hanem valaki olyanról, akit ahogy megláttam, majdnem ájultan végeztem a nappali szınyegén. Rólam. Megannyi kép készült arról, ahogy reggel elhagyom a házamat, ahogy az utcán sétálok. Ahogy a villamoson olvasom a Weekend Timest. Sok kép volt csak, magáról a házamról. Izzadság csorgott végig a homlokomon és hitetlenkedve bámultam a kezembe remegı fotográfiákra. Elég ironikus volt, hogy pont az, az ember követett, akinek a megfigyelésével engem bíztak meg. - Akasztják a hóhért… - suttogtam, amikor valami nesz csapta meg a fülemet az elıszoba felıl. Riadtan fordultam meg és arrafele somfordáltam, miközben az összes fotót a kabátom zsebébe gyömöszöltem. Óvatosan világítottam a lámpámmal és figyeltem arra, hogy minden lépésem nesztelen legyen. Kulcscsörgést hallottam, majd észrevettem, hogy a bejárati ajtó küszöbénél fény szőrıdik be. Valaki az ajtóhoz lépett. Ez hazajött! Lekapcsoltam az elemlámpát, megfordultam és azonnal a nappali ablaka felé kezdtem futni. Valahol a nappali közepe felé váratlanul valami elkapta a torkomat és visszarántott, kis híján, a földön landoltam. Éreztem, ahogy az a valami rám csavarodik, és fojtogatni kezd. Istenem mi ez? Boszorkányság? Fújtatva, a rémülettıl kitágult szemekkel, vadul a torkomhoz kaptam és… egy pillanattal késıbb, lenyugodva, a magam hülyeségén szitkozódva léptem el a kifeszített zsinórtól, amely, most, hogy a képek nem voltak felaggatva rá, jóformán láthatatlan volt a sötétben és simán belefutottam. Felnyitottam a nappali oldalsó tolóablakát és kimásztam rajta a viharvert tőzlétrára. Még óvatosan lehúztam magam mögött, közben odabent már fény gyúlt, ahogy Robert beérkezett az elıszobába. Futva siettem le az állványzatról. *** Mit akartak ezek ennyire tılem? Az újságos fiúnak igaza volt, én is valami módon a tervük részévé váltam. De miért, mi okból? Az egyetlen, aki válaszolni tudott volna a kérdésemre az a fiú lett volna, de semmi kedvem nem akadt egy olyannal csevegni, aki darabokra akar szeletelni egy tırrel. Az éjszaka kellıs közepén értem haza. A hall kisasztalán George üzenete várt, miszerint kijöttek a rovarirtók, de a konyhában néhány csótányt kivéve nem találtak semmit. Mindenesetre bepermetezték a házat. Még enyhén éreztem a vegyszerszagot. Kavargó gondolatokkal a fejemben dıltem be az ágyamba pihenni, úgy ahogy voltam, cipıben, kabátban. Rettenetesen kimerültem és csak alvásra vágytam, ami nagyon hamar el is érkezett. *** Álmaimat idegen földek borzolták, nem evilági tájképek. Hatalmas, csápos és karmos szörnyetegek marakodtak embertetem halmok fölött, egymással küzdöttek az ínycsiklandozó prédáikért. Mérhetetlen hatalmú lények voltak ık, kik a csillagok között képesek utazni, és akik számára nem jelentenek akadályt a tér vagy az idı által szabott gátak. Flax ugatására ébredtem megint, de azonnal meghallottam a falból a kaparászó, zümmögı hangokat. Dühödten ugrottam fel az ágyból és öklömmel kezdtem verni a falat. - Mi a jóisten ez? – dörömböltem. Hogyan lehettek bogarak még mindig a házamban, mikor
most végeztek itt a rovarirtók? – Takarodjatok innen mocskos kis élısködık! – üvöltöttem teli torokból bele a falba. Forgott körülöttem a világ. Megpördültem és haragtól fújtatva rontottam le a földszintre, majd ki a kertbe. A fészerben felkaptam egy súlyos, nagyfejő kalapácsot majd, mint aki se lát se hall úgy rontottam vissza a házba, egyenesen a hálószobámba. - Ezt kapjátok ki rohadt dögök! – üvöltöttem, majd meglendítettem az szerszámot és belevágtam a fejét a falba. Vakolat és tégladarabok záporoztak mindenfele, Flax ijedten, nyüszítve menekült ki. Jókora lyukat ütöttem, de a résben nem láttam egyetlen rovart sem. Éreztem, hogy valami nedves, habos van az ajkamon. Az alkarommal megtöröltem, nem is foglalkozva vele, miközben a bogarak után kutattam a szétvert falban. Hallottam, hogy a zizegés, zümmögés egyre lejjebb halad. - Velem nem szúrtok ki! Larry Warksonnal nem! – hörögtem mániákusan, majd lerohantam a földszintre és a dolgozószobám falába is egy fejnyi lyukat ütöttem. Ott sem láttam semmit. A zajok onnan is lefele haladtak, majd teljesen elnémultak. Hátrébb léptem és kétségbeesetten néztem végig a káoszon, amit mőveltem. Elejtettem a kalapácsot és a falhoz léptem. Csukott szemmel koppantottam a fejemet a fal ép részéhez. Mekkora egy barom vagyok. Kezdek totálisan becsavarodni. Egy ideig úgy álltam ott, majd oldalra fordítottam a fejemet és kinyitottam a szemem. Ekkor a dolgozószobám ablakán keresztül megpillantottam Ted házát. A szemöldökömet ráncoltam, ahogy egy gondolat motoszkált az agyamban. Benyúltam a kabátom zsebébe és elıvettem a Wilson lakásban talált fotókat. Egy részük Ted házát ábrázolták belülrıl. - Ezek akartak valamit nálad jó öreg Ted… én a végére járok a dolgoknak – morogtam, majd elemlámpával a kezemben megindultam a Hamington ház felé. Az árnyas, rozoga tornácon nyitva találtam a bejárati ajtót. Úgy tőnt, hogy valaki már feltörte a zárat. Milyen különös. Benyitottam a ház, sötét elıterébe. A vidéki, amerikai villák szokásait követve, az elıtérbıl nyílt rögtön a konyha, a nappali és egy elıszoba a földszint hátsó részeihez, egy felfele vezetı lépcsısorral a közepén. Óvatosan világítva az elemlámpámmal elıresettenkedtem, egyenesen a lépcsı mellé, tudván, hogy annak az oldalában van a pinceajtó. Belöktem a nyikorgó faajtót, majd bevilágítottam. Egy öreg kılépcsı vezetett lefele a sötétbe. Óvatos léptekkel indultam elıre, miközben folyamatosan világítottam lefele a lámpával. Megvallóm jókorát dobbant a szívem és ugrottam is egyet, mikor mögöttem nyikordult az ajtó, majd becsapódott. Biztos csak a huzat. Lassan merészkedtem le a sötétségbe, miközben azon gondolkodtam, hogy két nap alatt már a harmadik birtokháborítást követem el. Lentrıl a pincéktıl megszokott áporodott szag áramlott föl és persze hideg. Leértem, körben krumplis zsákok, régi bútorok és rögtön megtaláltam azt, amiért idejöttem. A pince egyik fala mellıl el voltak rángatva a régi polcsorok, valaki nemtörıdöm módon, durván húzogatta el azokat onnan, a rajtuk tárolt régi díszek, befıttesüvegek darabokban hevertek a földön. Gyakorlatilag lecsupaszították a pince egyik falát. A fal elıtt a földön különbözı szerszámok hevertek: csákányok, ásók, kalapácsok és vésık. A pincefal pedig meg volt bontva. Valaki vagy valakik idelent, hosszadalmas nehéz munkával egy kisebb járatot kezdtek vájni a falon keresztül, a földön mindenütt ennek a maradványai voltak láthatóak: törmelékkı és földhalmok. Ahogy a járatba bevilágítottam az elemlámpámmal, láttam, hogy jó két-három méter mélységig túrták fel a falat, de mögötte mintha egy régi, rozsdás vaslap lett volna, amelyen csákánynyomok és kalapács ütötte horpadások voltak. Próbáltak innen elérni valamit, de a próbálkozásukat keresztbevágta az a fémdarab, amelyrıl halvány gızöm nem volt, hogyan kerülhetett oda a föld mélyébe. - Mégis, mi a fenét kerestetek itt Robert? – morogtam magamban, ám ekkor váratlanul,
közvetlen mögülem, zaj ütötte meg a fülemet. - Larry… - hallatszódott egy elhaló hörgés. Az ereimben egy pillanatra megfagyott a vér és mozdulni sem bírtam, mert a hirtelen jött rémülettıl a földbe gyökerezett a lábam. Halk motoszkálás, majd újra a hang. - Larry… olyan rég láttalak… - mondta az öreg, karcos hang. Szívem a torkomban lüktetett és a hideg futott végig rajtam az ismerıs hang hallatán. Minden akaraterımet összeszedve nyeltem egy nagyot és lassan megfordultam. A pince egyik sötét sarkából egy görnyedt alak emelkedett fel és lassan botladozva indult meg felém. Annyira tehetetlen voltam az ijedtségtıl, hogy az elemlámpa lelógó kezemben maradt, a föld felé világítva. A félhomályban lassan kirajzolódott az ismerıs alak. - T… Ted? – motyogtam remegı, elhaló hangon. Nem akartam hinni a szememnek. – Ted, te élsz? Istenem! - Larry! – motyogta kétségbeesetten, miközben egyre csoszogott felém. – Nézd, mit tettek velem! Ekkor valamelyest összeszedtem elinalt bátorságom utolsó cseppjeit és ráirányítottam a lámpám fényét. És akkor megláttam, az eleven testet öltött rémületet. Azt a poklot, amely odaárt várt a szánalmasan gyenge és törékeny földi halandóra. Akkor és ott a szomszédom pincéjében jeges rettegés költözött a szívembe. Istenemre mondom, próbáltam üvölteni, tényleg! Minden erımbıl, de csak valami nyöszörgésféle hagyhatta el a kiáltásra nyílt számat. Tényleg Ted volt. De nem volt már eleven ember. Nem… nem lehetett az! Az arcára teljesen ráaszott a bır, a szemhéjait valaki egy vastag fekete cérnával varrta össze, a kérlelésre nyitott szájában megsárgult, ritkás fogsor látszódott. A ruhái cafatokban lógtak a testérıl és egészében a rothadás és föld szagát árasztotta magából. Csontos, sorvadt kezében egy csákányt húzott maga mellett, amelyet elıször nem is vettem észre. A hitetlenkedéstıl a fejemet ráztam, miközben hátraléptem elıle. Ott állt elıttem színtiszta valójában, de egyszerően nem voltam képes elhinni azt a borzalmat, amit látok. Ez már nem Ted volt… - Larry kérlek! – lépett elıre az egyszerre rettenetes, mégis szánalmasan esetlen alak, miközben lassan megemelte a kezében tartott bányászcsákányt. – Velem kell jönnöd! Segítened kell! - N… nem – csak ennyit bírtam kinyögni. - De! Szükségünk van rád! Kérlek Larry! – könyörgött, miközben a feje fölé emelte a csákányt majd lesújtott. Ha nem lépek rá a földön szétszórt szerszámokra és billenek ki egyensúlyomból, s ezáltal térek magamhoz, egyenesen a fejembe száll az eszköz hegyes vége. Szerencsére, így azonban csak a vállamat súrolta végig, miközben én kiléptem oldalra. Szinte öntudatlan mozdulattal felkaptam egy ásót, majd Ted mögé léptem. Az élettelen Ted megfordult és hörögve kezdte emelni fegyverét, de engem a rettegés mozgatott. Kétségbeesetten üvöltöttem és minden erımbıl felé suhintottam az ásót. A szerszám vas feje - máig sem tudom, hogyan tudtam akkora lendülettel csapni - lefejezte a férfit. Láttam, ahogy Ted Hamington feje elpattog a pince sötétjébe. Meg sem vártam, hogy a test összeessen, már fordultam is kifele és zihálva menekültem el, el, el innen! *** Azon az éjszakán az otthonomban próbáltam aludni… kevés sikerrel. Percekre, órákra a kimerültségtıl talán álomba zuhantam, de azok is rémálmok voltak egytıl-egyig. Egész éjjel
forgolódtam, és férfiemberhez nem méltón sírtam, mint egy csecsemı. A Hamington házban történtek kísértették rémképekkel ébrenlétemet s lidércnyomásokkal álmaimat. Mi történt ott? Mi volt az, a nem evilági borzalom? Megannyi magyarázat és érv örvénylett kétségbeesett elmémben, de bármennyire próbáltam gyızködni magamat, mindegyik ingatag lábakon állt. Talán Ted Hamington mégsem halt meg, a halálhíre valamiféle tévedés volt és én az éjszaka megöltem egy ártatlan embert? Talán nem is volt valós az egész, csak egy lázálom abból az ezerbıl mely kegyetlenül kínzott engem, mikor rövid idıre elaludtam a fáradtságtól? Lehet, hogy Ted nem halt meg, csupán megbomlott az elméje és ı mővelte magával mindazt a szörnyőséget, amelytıl ilyen visszataszítóan nézett ki? A testi és szellemi fáradtság, a megannyi borzalom és rettegés, amit átéltem mind csak egyre közelebb és közelebb sodort engem az elmém épségének határaihoz… és talán ez volt az okozója annak a felfoghatatlan iszonyatnak, amelyet látni véltem a következı éjszaka… *** Szombaton teljesen magam elé meredve, motorikusan végeztem a reggeli teendıket. Rettenetesen kimerült voltam, mégsem tudtam másra gondolni, csak az ügyre. Úgy emlékszem, George és Henriett miután meglátták, hogy mit mőveltem a dolgozó és hálószobafallal, kifejezték aggodalmukat irántam és közölték, hogy pihennem kellene, de nem igazán figyeltem rájuk. Nem reggeliztem. Be sem mentem reggel az irodába, az utam rögtön a rendırségre vezetett, sıt, korábban értem be Jake barátomnál, így az egyik váróteremben két kávét is megittam mire megjött. Reméltem, hogy ezen a napon is szolgálatban találom. - Jake! – siettem azonnal oda hozzá. - Larry? - De jó, hogy itt vagy! Beszélnünk kell! - Larry… minden OK? - Persze, persze! Négyszemközt! - Jól van – mondta, kissé aggodalmas szemekkel nézve rám, majd egy közeli raktárba vitt, ahol csak ketten voltunk. Rögtön átadtam neki a Robertnél talált fényképeket, kivéve persze azokat, amelyek Tedet és engem, illetve a házainkat mutatták. Csak a nıkrıl készült fotókat. - Ez… meg mi…? – nézegette Jake értetlenül azokat, a raktárajtó üvegablakán beszőrıdı gyér fényben. - Tedd el ezeket és vessétek össze a képeket az Éji Rém által elrabolt nık adataival. - M-mi…? Larry, te ezeket honnan…? - Egy Robert Wilson nevezető fószer lakásán találtam ıket. İ készítette a fényképeket ezekrıl a nıkrıl. - Larry! – csattant fel Jake. – Ezerszer megbeszéltük már a kihágásaidat! - Jól van, nyugalom! – csitítottam. – Fogadni mernék, hogy már ez is ezerszer több, mint amire a nyomozás jutott. - Nos… - Nem kell megköszönni. Hogyha egyezést találtok, akkor jobb, ha tudod, a férfi az Exham Avenue 43-ban lakik, fotóriporter a Sunday Newsnál. - Te mégis, honnan tudod mindezt? – ráncolta a szemöldökét Rogers. - Hát én egy… - egy pillanatra megálltam és megvakartam a fejemet. – Háát… igazából nem is tudom. Errıl jut eszembe. Cserébe a fülesért, szeretnék kérni tıled egy szívességet – elıvettem Marie Wilson névjegykártyáját, majd átadtam a barátomnak. – Kérlek, nézz utána ennek a személynek! Deríts ki róla bármit, amit tudsz! - Rendben Larry – bólintott Rogers. Látszott rajta, hogy próbálja feldolgozni azt a sok információt, amelyet átadtam neki. - És még egy apróság – folytattam. – Tudsz te olyan szervezetrıl, hogy Csillagok Gyermekei?
- Csillagok Gyermekei? – bámult a távolba Jake. – Igen! Azt hiszem valamikor még kilencszázhárom környékén fent Maineben, valami gyermekrablásos eset kapcsán merült fel ez a név. Mintha valami szekta lett volna, helyi eltévelyedett férfiakból és nıkbıl állt. Egy Portlandhez közeli, erdei rajtaütés során a rendırség mindet elfogta, és végül kivégezték ıket, kilenc gyermek rituális meggyilkolásáért. Csak egyetlen embernek sikerült kereket oldania, a szekta vezetıjének. Aztáán… valamikor a háború alatt, New Hampshireben, egy csendes horgász-vadász övezetben ütötték fel megint a fejüket. Valószínőleg ugyanaz a férfi, egy concordi börtönben intézett valami módon tömeges szökést, és a szökött bőnözıkbıl győjtött maga köré újra egy szektát. Feldühödött polgárokból alakult keresıcsapat találta meg ıket egy vadászházban, ahol elrabolt férfiakat tartottak. A jelentések szerint néhány brutálisan meg volt csonkítva, egyeseken mintha kimondhatatlan beavatkozásokat végeztek volna. A felbıszült vadászok körülfogták a házat és mindenkit lemészároltak, de a szekta vezetıje megint megszökött, senki nem tudott magyarázatot adni rá, hogyan. Egyetlen túlélı volt, aki még mielıtt meghalt volna, arról beszélt, hogy a vezetı, a világ megmentésének egyetlen lehetıségét kínálta nekik. Valamikor pár éve a határ környékén, Buffalonál mőtárgycsempészeket füleltek le. A kihallgatások során felmerült az a név, amelyet elıször a portlandi eset elkövetıi fedtek fel, és amely a mőtárgyak egyik felvásárlójaként azonosította a Csillagok Gyermekei titokzatos szektavezért. Annak a nyomozásnak, ezen szála, nem került további felgöngyölítésre úgy tudom. - Milyen szerencse, hogy ennyire követed a híreket. Tehát ez a férfi, azóta is szabadlábon van? - Nagyon úgy tőnik. - Az elmondásod alapján ismert a neve. Mi az? - Várjunk csak… valami nagyon furcsa neve volt, nem amerikai – dörzsölte meg az állát elgondolkodóan. – Megvan! Angwato. *** Az irodában próbáltam nyugalmat keresni. Hétvége volt, Ell ma nem dolgozott, egyedül, a roló résein beszőrıdı délelıtti fényben ültem az asztalomnál, könyökölve, homlokomat támasztva. Csend volt, csak valahol a Johnson streeten túl az Exham Avenueról hallatszottak az automobilok és a villamosok távoli zajai, mégis, a fejemben teljes volt a kaotikus zőrzavar. Titokzatos emberrablások, gyilkosságok és rituálék szerte a new englandi régióban. Maine, New Hampshire, New York állam; nem elképzelhetetlen, hogy Angwato Pennsylvania felé közeledett az elmúlt években. Vajon az eddigi tevékenységei mind meddı próbálkozások voltak ugyanarra, amire most Pittsburghben készült, vagy csak elıkészítették mindezt? És vajon ki volt ez? Valóban egy sámán a Batavana törzsbıl? Ezt nehezen tudtam elképzelni. Lehetséges, hogy ez Robert Wilson álneve, aki próbálta egy ısi mítosszal leplezni perverz aberráltságát? Akár volt valódi köze az ısi mítoszhoz, akár nem, azok, akik hittek benne gondolhatták így. Talán a város néger lakossága között akadhattak olyanok, akik tudtak valami közelebbit Angwato mőködésével kapcsolatban. Én az egyetemi könyvtárból vettem ki néhány régi, archivált újságot. Azokban megtaláltam a new englandi esetekkel kapcsolatos cikkeket. Sokáig bújtam és elemeztem ıket, de így sem sikerült sokkal többre jutnom annál, amit Rogers elmondott. Egy, a new hampshirei esetet végig élı civil vallomása is szerepelt az egyik cikkben, miszerint a vadászházon történı rajtaütés tetıpontjában a furcsa ruhákat és ékszereket viselı szektavezér puszta kezével sújtott halálra és sütött meg, fényes villanások közepette vadászokat. A rendırség ezt rejtett kézifegyverrel magyarázta. Továbbá többen is állították, furcsa zümmögı hangokat hallottak és a vezért valami megfoghatatlan köd lepte el, amely aztán az ajtókon és ablakokon távozott. Utána a férfit nem találták sehol. Persze a
szakértık ezt is megmagyarázták egyszerő füstmutatvánnyal, hallucinogén hatású szerekkel és titkos menekülı utakkal, viszont az én szívemet jeges kéz markolta, ahogy ezt olvastam. Zümmögı és kaparászó hangok… Találtam még valami érdekeset, az elsı, Portland közeli eset cikkírója említette, hogy a szekta vezetıje, akit végül a foglyok áttekintése során már nem találtak, egy néger férfi volt. Ha ez az állítás igaz, kizárta a tényt, hogy Robert Wilson Angwato. İ talán csak egy hasonló volt a megtévelyedett portlandi nıkhöz és férfiakhoz, vagy a kiszabadított concordi bőnözıkhöz. Csak egy áldozat Angwato tébolyult terveihez. *** A hosszas gondolkodás és a cikkek tanulmányozása jó sok idımet elvette. Mire elértem azt a kis eldugott, okkult boltot a central northside-i néger negyedben, bıven elmúlt fél négy is. Megvallom kicsit félve jöttem el ide, és nem is ok nélkül. Az itt lakók nem nézték túlságosan jó szemmel a fehérbırőek látogatását zárt közösségükben, és rám is igen szúrós tekintetek tapadtak, ahogy jó pár ezoterikus és okkult tudományokkal foglalkozó boltot illetve régiségkereskedést végigjártam. Jó sok pénzt hagytam magam után és a kérdésekkel sem fukarkodtam, de szerencsére végül siker koronázta kutatásomat. Egy Kambama nevő férfi boltjába irányítottak el engem, azt mondták, ı majd tud nekem válaszokkal szolgálni. Nagyon reméltem… Beléptem a kis homályos bolthelységbe. Különbözı antik bizsuk és vallási jelképek voltak odabent szerteszét: bantu lándzsák és pajzsok, mindenféle woodoo kellékek, Buddha szobrok és hasonlók. Füstölık és füvek illata csapta meg az orromat. A sötét bolt padlójára csíkokat festett a délutáni napfény a félig leszakadt redınyökön keresztül. A bolt egyik, különösen árnyékos sarkában néhány nagydarab, fekete bırő fickó pihent éppen. A tulajdonos, egy apró termető, egészen idıs, szikkadt és sebhelyes arcú, hajában és ruházatán mindenféle csecsebecsével teleaggatott férfi lépett elém. Láttam, hogy bırét itt-ott apróbb hegtetoválások csúfítják. - Ön lenne Kambama? – szólítottam meg rögtön. - Az attól függ, ki kérdezi… - válaszolt ellenszenvesen. – Tesó vagy nem tesó? - A nevem Larry Warkson és néhány kérdést szeretnék feltenni önnek. - Itt nem szeressük a kérdéseket! – fordított nekem hátat, miközben szkeptikusan mért végig fehéren villogó tekintetével. Tett néhány lépést a bolt hátulja felé, majd megfordult. – Lesz üzlet vagy nem lesz üzlet? - Higgye el fizetni is tudok – mondtam. – Azt mondták, hogy ön az egyetlen, aki tudna válaszolni a… - A fehér ember sose ért a szép szóból? – mordult ingerülten miközben a többi négerre pillantott. Azok lassan és fenyegetıen elkezdtek fölemelkedni. - Kidobjuk Kambama? – dörrent az egyik mély hangján. - Várjanak egy pillanatra! – emeltem fel a kezeimet tiltakozólag. – Nagyon fontos ügyben járok el. Tényleg szükségem lenne a segítségére! - A lába se érje a földet… - tette hozzá az öreg halkan, de határozottan. Három hatalmas alak közeledett felém. Én csak tehetetlenül hátráltam, tiltakoztam felemelt kezeimmel és fejemet rázva, mikor eszembe jutott valami. - A Csillagok Gyermekei a városban vannak – mondtam hirtelen tényszerően. - Nem érdekel, mit pofázol, takarodsz innen! – mordult rám az egyik dühösen. - Állj! – üvöltött rájuk Kamamba. Láttam, hogy elkerekedtek a szemei, maga elé meredt és enyhén zihált. - Na de… azt mondtad, hogy dobjuk… - kezdte volna az egyik értetlenül, de az öreg rájuk
rivallt. - Menjetek ki! - De Kamamba… - Azt mondtam kifelé! Végül mind meghunyászkodva, szúrós pillantásokat villogtatva felém, kisomfordáltak. - Mit mondasz jampec? – lépett elém és bámult fel rám hunyorogva a kis öreg, miután magunkra maradtunk. – A Csillagok Gyermekei? - Igen, úgy tőnik, hogy a szekta elért Pittsburghbe és készülnek valamire, nagyon hamarosan. - Persze, hogy készülnek! – járt föl-alá a boltban Kamamba dúlva, fúlva. – Biztosan megint valami ısi varázslatot akarnak kicsikarni a szellemekbıl, vagy betekinteni valamelyik külsı síkba! Csak győjtik és győjtik a hatalmat. - Azt hiszem, ezúttal többrıl van szó – támaszkodtam mindkét kezemmel a sétapálcámra. – Úgy tudom, hogy meg akarják idézni Nyarlathotepet. - Ezt meg, mégis honnan veszed? – perdült meg és meredt rám megint azokkal a hatalmas szemeivel, amelyekkel majd felfalt. - Egy… furcsa fiú mondta nekem. Nagyon úgy tőnt, mintha ı meg akarná akadályozni az egészet… Teljesen paranoidnak tőnt, fekete ruhákat viselt és a kézfején az… nos… az İsi Jel volt a húsába marva. - A Fekete Fáraó Rendje… - szédült meg Kamamba, és ha nincs ott a pult, amelyen megtámaszthatja magát, menten összeesik. - Fekete Fáraó…? - Igen! – vágta rá rögtön. – Nyarlathotep követıi! A Csillagok Gyermekei nyílván azért akarják megidézni, hogy alkura kényszerítsék, és erejét szegjék Nyarlathotepnek. A Fekete Fáraó hívei viszont ez ellen áskálódnak, meg akarják akadályozni a szertartást, hogy imádott istenüknek az ereje csorbítatlan maradjon. A Csillagok Gyermekei nem erısödhetnek tovább, a szertartás nem mehet végbe! Érted ember? - És, mi kell egy ilyen rituáléhoz? – dörzsölgettem az államat. - Hmmmm… - morgott az öreg, majd az egyik polcról lesöpört egy sor poros kéziratot és ıs öreg könyvet. Engem köhögı roham fogott el, ahogy a bolt légterét megtöltötték az ablakon beszőrıdı fénysávokban jól látszódó, kergetızı porszemek. - Ez az! – tett le végül egy vaskos fóliánst a pultra, majd a csontos ujját gyakorta megnyalva lapozgatott benne. – Meg is van! Nos, lássuk csak… egy ehhez hasonló rituáléhoz szükség van elıször is négy kapukıre, vagyis négy lélekre. Ezeket az ısi hagyományok szerint mindig fiatal és gyönyörő lányok közül válogatják ki. - Vagyis… - suttogtam megrettenve, ahogy gombóc akadt a torkomon. – Emberáldozat? - Emberáldozat – bólogatott Kamamba a könyvbe mélyedve, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. – A rituálé lebonyolítását nem lehet akárhol véghezvinni. Ehhez szükség van egy ısi szentélyre, amelybıl ma már nagyon kevés akad szerte a világon, illetve szükség van a Kulcsra. - Kulcsra? – vakargattam értetlenséget színlelve a tarkómat. – Miféle Kulcsra? - A Kulcs az, a rituálé legfontosabb eleme. Anélkül nem lehet megnyitni a kaput, amin keresztül az entitánst maguk elé kényszerítik a szertartást véghezvivık. A Kulcs az egy ember, maga az ötödik emberáldozat. De nem lehet ám akármilyen ember, nagyon különleges kell, hogy legyen. Mégpedig olyan, akit, vagy akinek a vérvonalát maguk az istenek jelölték meg valamikor. Legtöbbször az Utak Megnyitója, az Életeken Túli, maga Yog-Sothoth tesz ilyet és érthetetlen elméje által kiválasztott szerencsétleneket ruházza fel azon átokkal, hogy maguk is Kulcsok legyenek az univerzum rejtett zugaihoz. Az ilyen emberek nagyon ritkák, így ha a Csillagok Gyermekei már ráleltek a Kulcsra, akkor annak az elpusztítása a legkézenfekvıbb megoldás a szertartás megakadályozására.
***
A fejemben egyre inkább kezdtek összeállni azon, korábban delíriumos ömlengésnek hitt, szavak szófoszlányai, amelyeket az újságos fiú hordott össze, mikor találkoztam vele az ázsiai negyedben. Mit újságos fiú… a Fekete Fáraó Rendjének kultistája. Ez az egész iskolapéldája annak, amiért az anyák féltik gyermekeiket a rejtélyes vallási csoportosulásoktól. Emberrablások, rituális emberáldozatok, elborult eszmékbe vetett hit és még sorolhatnám. Nem kételkedtem, hogy ezt a sok marhaságot a Mérhetetlen Vénekrıl meg Nyarlathotepról ık mind igaznak hitték, már csak az a kérdés merült fel, hogy hol volt ez a bizonyos szentély ahol a rituálét véghez akarták vinni, illetve, miért hitték azt, hogy én vagyok az a bizonyos Kulcs. Hiszen a szektás fiú ezt is mondta. Rólam aligha, de megfordult a fejemben, hogy talán a családomról tudni véltek valamit. Angwato és elborult eszméi észak felıl közelítették Pennsylvaniát, jómagam pedig Kanadából származtam. Apám még mindig ott élt. A házam poros padlásán töltöttem a délután hátralévı részét és az egész estét emlékek és régi iratok után kutatva. Mikor korábban hazaértem, George és Henriett közölték, hogy amennyiben lehet, nálam töltenék az éjszakát, mivel meglehetısen aggódnak értem. Rájuk hagytam a dolgot, sok minden más foglalkoztatott éppen. Emlékeztem, hogy fiatalabb korában, valamikor 1875 környékén, édesapám egy meglehetısen szerencsétlen hajóúton vett részt, amely nem várt fordulatként, az akkor még alig ismert Grönland partjainál végzıdött. Több hét után, végül egy mentı expedíció hozta vissza az utasokat, de sokan közülük szellemileg leépültek. Néhány érthetetlen dolgokról hablatyoltak és végül az Arkhami Elmegyógyintézetben kötöttek ki, mivel hosszabb vagy rövidebb ideig ápolásra szorultak. Édesapám is köztük volt, de ı a szerencsésebbek közé tartozott, mivel rövid, 2 hónapos fogsága után már nem nyilvánították ön- és közveszélyesnek így elengedték. Naplót vezetett az útjáról, és azon idıszak alatt, amíg az intézetben ápolták, folytatta az írást, de meglehetısen elborult dolgokkal firkálta össze a tömzsi kis füzetet. Mikor kiengedték, az iratokat meg akarták tartani az aktái között, de szerencsére sikerült kiharcolnia, hogy azt az egy naplót visszaadják neki. Mikor elköltöztem kanadai otthonunkból magam se tudtam, hogy miket hoztam magammal pontosan a régi lomok közül, de mivel akkor igen kiélezıdött a viszony köztem és apám közt, dacból minél több, számára kedves holmit szállíttattam el. Utólag sokat szidtam makacs rátartiságomat és sajnos viszonyunkat, azóta sem sikerült maradéktalanul rendeznünk. Egy régi faládában kutakodva leltem rá édesapám régi naplójára. Rettentıen poros volt. Leültem a ládára, és lapozgatni kezdtem a füzetben. Nagyjából ismertem az utazás szerencsétlen részleteit, így az azt taglaló bekezdéseket gyorsan átlapoztam, bele-beleolvasva a szövegbe. Végül sikerült megtalálnom a keresett részeket, amelyek azokról a felfedezıutakról szóltak, amiket édesapám és csapata tett Grönland partvidékénél, ahol hajótörést szenvedtek. „Egy irdatlan nagy, meredek gleccser emelkedett elıttünk és a biztonságos út megtalálására Havsworth, Johnson és jómagam vállalkoztunk. Hevederekbıl, kötelekbıl és szegecses talpú csizmákból álló mászófelszerelést vettünk magunkra, majd jégcsákányaink segítségével kezdtük meghágni a jeges emelkedıt. Pokoli egy út volt annyi szent, még a professzionális felszerelésünk ellenére is méterrıl méterre csúsztunk meg. Csak a jól rögzített kötélzet mentett meg minket attól, hogy leszánkázzunk a végtelen mélységbe. Johnson mindig a legtaréjosabb jégalakzatokat találta meg, így térdét és alkarját véresre zúzta. Egymást kellett segítenünk, mert a támogatás nélkül valószínőleg egyikünk se lett volna képes megmászni ezt a pokoli
gleccsert. Hosszú órákba telt az egész, miközben vért izzadtunk és araszról araszra haladtunk felfelé. Sőrőn rögzítettünk jégcsavarokat, így megfelelıképpen biztonságban érezhettük magunkat. Egy jó idı után Havsworth arra kezdett panaszkodni, hogy alattunk sötétebb a jég, de én elmagyaráztam neki, hogy valószínőleg csak vékonyabb, és ezért közelebb látja a sziklát. Folytattuk a mászást és egy idı múlva, arra lettünk figyelmesek, hogy egyre nagyobb repedések jelennek meg a jégen a jégcsavarjaink körül és a csákányaink feje is egyre nagyobb szilánkokat szakít ki a gleccserbıl. Lassan bennem is az aggodalom szikrája jelent meg, de váratlanul fültépı kakofóniával recsegett körülöttünk az egész mindenség és kezeink, lábaink beleszakadtak a gleccser jegébe. „Vissza, gyorsan vissza!” üvöltöttem riadtan és mindannyian lihegve, rémülten kezdtünk lefele mászni, de már késı volt. Olyan hanggal, mintha egy tükör tört volna millió darabra, elıttünk beszakadt a jégfal és arccal elırebukva zuhantunk. Magam sem tudom mennyi gondolat rohant át riadt elmémen, de abban egészen biztos vagyok, hogy magamban imádkoztam, és fogódzó után kapkodtam kétségbeesetten. Ujjaim és tenyeremet véresre szaggatták az éles jég és sziklaperemek, testemen a szilárd, rideg alakzatoknak csapódva több helyütt zúzódások és véraláfutások jelenhettek meg, de jobban aggaszott, hogy bizonyára több csontom is eltört. Johnson fájdalmasan üvöltött, abban a pillanatban feltételeztem, hogy ı még nálam is szerencsétlenebbül járt. Végül egy viszonylag sima felületre érkeztem tompán és egy pillanatra villódzó csillagok és karikák uralkodtak el látásomon, ahogy a fejemet is bevertem. Két kezemmel kaptam oda a fájdalom miatt és csak egy pillanattal késıbb eszméltem rá, hogy csúszok. Valamiféle jég vagy erózió szülte vájatban voltunk, amelyet vékony jégréteg fedett. Ez nyilván már a gleccser alatti szikla belsejében helyezkedett el, mert már alig szőrıdött be kívülrıl fény. A járat nem vízszintes volt, hanem meredeken lejtett, így a hátunkon fekve csúsztunk, immár mindhárman üvöltve. Legalább megnyugtatott, hogy nem egyedül kerültem ebbe a szorongatott helyzetbe. Kétségbeesetten kapkodtam körbe fogódzkodóért, de a jég teljesen sima volt. Végül meglendítettem jégcsákányomat és a járat padlójába vágtam. Az elsı próbálkozásomra a csákány feje egyszerően lepattant a jégrıl, a másodikra azonban belevájt. Ám ahelyett, hogy megakadt volna benne, a szétrepedt, vékony jeget, apró szilánkokra szaggatta miközben én továbbra is zuhantam. Alig néhány pillanattal késıbb a járat aljára estem egy sötét üregbe, és a szétszaggatott jégpáncél darabjai jeges szilánkesıként zuhogtak a fejemre, de szerencsére a vastag kabát és sapka megvédett engem. Egy szívdobbanásnyi idı múlva eszméltem és az utolsó másodpercben pördültem félre, ahogy Johnson és Havsworth is érkeztek. Miután összeszedtem magam s sajgó tagjaimat, megérdeklıdtem társaim hogylétét. Látszólag nem voltak életveszélyes állapotban, bár Johnson feje vérzett és arra panaszkodott, hogy több csontja eltört. Kötést rögtönöztem a fejére, de úgy látszott, képes a saját lábán járni. Havsworth támogatta. Némi vizsgálódás után megállapítottam, hogy talán nem volna lehetetlen visszamászni a csúszós járatban, de bizonyosan rengeteg veszıdéssel járna. Pontosan ezért döntöttem úgy, hogy elıször nézzünk körben, ebben a természet alkotta barlangban, talán akad kijárat másutt is. Elindultunk elıre a sötétben, egy rögtönzött fáklyával varázsoltam fényt. Havsworth átkarolta a bicegı Johnsont és úgy haladtak utánam. Szerencsére nem volt szövevényes a járat, kanyarogva haladt, mindenféle mellékjáratok nélkül, egy irányba. Óvatosan fedeztük fel az ismeretlent, lassan haladtunk, de jó sokáig bolyongtunk a barlangban. Havsworth folyamatosan panaszkodott, hogy inkább vissza kellene mászni a jeges vájatban. Teljesen az idegeimre ment. Végül Johnson folyamatos nyöszörgése miatt pihenıt rendeltem el. Most, amíg Havsworth kezeli társunk sebeit, írom ezt a naplóbejegyzést.”
A következı bejegyzéshez lapoztam, és kis híján leestem a ládáról meglepetésemben, ahogy megláttam apám kibogozhatatlan, vad kézírását. „Itt vannak… elképzelhetetlen! Iszonyatos… mindenhonnan engem néznek… nem bírom. Szabadítsatok ki! Üldöznek… mögöttem… ne nézz hátra! Szólt hozzám… mindegyik! Nincs hova futni!” Elkerekedett szemekkel olvastam a zagyva sorokat és lapoztam tovább, de teljes oldalakon keresztül csak a tébolyult firkálmányok következtek. „Kiszedtek… de nem értik… nem is érthetik! Mindennek vége! Itt rejtıznek! Itt figyelnek… ugrásra… készen. Az álmainkban vannak és mi az övéikben! Vak barmok… engem néznek ırültnek?” „Mit mondott? Mit mondott, emlékezz Warkson! Te ostoba barom! Mind szóltak hozzád… csak tehozzád… emlékezz már!” „Mint gyáva férgek, tekergıznek vakon és süketen a hatalmasok színe elıtt! Annyira egyértelmő… csak megtagadják az igazságot! Milyen ostobák! Hát nem látjátok? Nem látjátok, hogy Isten verjen meg titeket?!” A következı oldalakon már annyira kuszává és kibogozhatatlanná vált a kézírás, hogy inkább volt firkának mondható, csak néhány szót és mondatrészt sikerült kivennem belıle. „…hozzám szólt… Nah’l zwyh Cghuhar… tphgun’ys er’tys… Yog-Sothoth…Yog-Sothoth…” A homlokomat ráncolva olvastam tovább, ahogy az oly értelmetlen, de mégis furcsamód ismerısnek tőnı szavak jöttek szembe. Nagyon nyugtalanító volt. Egymás után lapoztam az összefirkált oldalakat, és csak jó tíz oldal múltán kezdett a szöveg megint érthetı lenni, végül teljesen rendezett kézírássá alakult vissza. „Nem tudom mennyi idı telt el, azóta, a borzalmas incidens óta. Úgy tőnik teljesen elvesztettem az idıérzékemet és az elmúlt idıszakról az emlékeim is, csak foszlányokban vannak meg. Azt hiszem egy kutatócsapat talált meg minket a grönlandi partoknál és hozott vissza az Egyesült Államokban. Jelenleg Massachusetts államban tartózkodom, az Arkham város melletti elmegyógyintézetben. Nincs nevem, én csupán a hatvanhetes számú ápolt vagyok. Hogy mi juttatott engem ide? Mindaz, ami abban a rettenetes grönlandi barlangban fogadott engem és két társamat. Isten nyugosztalja Laurence Havsworth-öt. Ma már nem vagyok benne egészen biztos, hogy mindaz valóban megtörtént, vagy csupán valami egzotikus betegséget kaptunk-e el, amely lefolyása során borzalmas lázálmokkal kellett megküzdenem. Sajnos vannak emlékeim a dologról, de egyre inkább kezdem úgy érezni, hogy legszívesebben megszabadulnék tılük. Egy kötélre kötött kıvel a nyakamon, a sziklás tengerparton. Immár hideg fejjel, több hétnyi terápia után, visszaolvastam jegyzeteimet és látom, hogy utolsó bejegyzésem még a szóban forgó incidens elıtt történt. Bárcsak soha ne jutottunk volna be abba az istenverte üregbe, bárcsak hallgattam volna társaimra, és próbáltunk volna visszamászni a jeges járatban. De nem, ostoba fejem után mentem és most én iszom meg a levét. Havsworth legalább már szabad…” Lapoztam.
„Elhatároztam végül, hogy mégis leírom azokat a lázálmokat, amelyeket ostoba fejemmel még mindig valós emlékeknek hiszek. Persze az orvosok mind azt mondják, sokkal ésszerőbb az a feltevés, hogy valami kór támadott meg minket és attól kerültünk olyan állapotba. Talán igazuk van. Miután sebesült társunk megfelelı kötéseket kapott, a rövid pihenı után folytattuk utunkat a barlangban. Fényt csak a kezemben tartott fáklya adott, a folyosó messze elıttünk átható sötétségbe burkolódzott. Hosszú percek után végül egy nagyobb csarnokba érkeztünk. Valami érthetetlen, megmagyarázhatatlan forrásból származó fényesség töltötte be a csarnokot, amely, mintha magukból a falakból áradt, vagy egyszerően csak a levegıben lebegett volna. Mindannyian megbabonázva léptünk be, én leeresztettem a fáklyát, Johnson még a sérüléseirıl is elfeledkezett. A falakon furcsa, számomra ismeretlen kultúrából származó képeket ábrázoló bronz öntvények helyezkedtek el. Sok a csillagos eget mutatta, suhanó üstökösöket, idegen bolygókat. Mások ismeretlen lények által benépesített nem emberi tájakat. Néhányon egészen furcsa, megmagyarázhatatlan alakzatok kavarogtak, olyanok, amelyet ha sokáig néz az ember, megfájdul a feje, s ha megpróbálja kibogozni ıket tekintetével, talán ép elméjét is elveszti. Nem is bámultam hát sokáig, pillantásomat a csarnok többi részére vetettem. A barlang padlóján, egyes helyeken csonkig égett viaszgyertyákat vettem észre illetve festékkel és szénnel a legkülönbözıbb istenkáromló, úgyszintén kibogozhatatlan rajzolatok voltak. Oh, kegyelmes Istenem azok a rajzok és azok a dombormővek, nem tudtam elképzelni, hogy ki lehet képes ilyen fertelemre. Ami legjobban megdöbbentett az, azonban a csarnok hátuljában helyezkedett el. Két hatalmas bronzszínő fém oszlop emelkedett egymás mellett. A testük felfele elvékonyodó spirális alakzatra emlékeztetett, míg a tetejükön egy-egy sima felülető gömb helyezkedett el. Leginkább az elektromosságkeltı berendezések gigantikus mására hasonlítottak. A megdöbbenéstıl tántorogva, beténferegtünk a terem közepére és csak bámultuk a hatalmas, teljességgel idegennek ható berendezést. Egy ideig átható csendesség honolt, csak a saját zihálásunkat és szívverésünket hallottuk. Ám ekkor váratlanul egy fényes ív jelent meg a két bronzgömb között, mintha elektromos kisülés kélt volna életre, de ez nem csupán a másodperc töredékéig tartott, folyamatosan ott táncolt. A levegıt ózon szaga töltötte meg. Mind a hárman rémülten hátráltunk pár lépést ám tekintetünket mégsem voltunk képesek elszakítani róla. Gyönyörő volt a színtiszta fényességbıl szıtt, alakját folyamatosan változtató jelenés. Ahogy megbabonázva néztük, arra lettem figyelmes, hogy az ív vastagsága egyre nıni kezd, s végül már sokkal inkább egy fényességet árasztó, megfoghatatlan, ovális forma remegett, táncolt s forgolódott állhatatosan, a gépezet két fegyverzete között. Ekkor történt meg az, amit nem gondoltunk volna, legvadabb álmainkban sem. Egyszer csak a fényes korongból elıtünedezni látszottak valamik… szappanbuborékhoz hasonlatos, áttetszı, gömb alakú valamik. Ezeket elıször különálló tárgyaknak láttam, de hamar belém hasított a felismerés, hogy ez egyetlen test, amely száz és száz ilyen buborékból áll, és amely lüktetni, lélegezni látszott s fertelmes gigászhoz hasonlatosan, lassú mozdulatokkal mászott elı a fényességbıl. Buboréknyúlványaival nyújtózkodott a csarnok rejtélyes fényességgel, s ózonszaggal teli levegıjébe és úgy éreztem, mintha minden egyes szivárványszínt tükrözı, áttetszı hólyagjából szemgolyók figyelnék minden mozdulatomat. De volt ott valami más is! Valami kék, megfoghatatlan szubsztancia ömlött a fényes oválból. Egészen úgy tőnt, mintha folyékony gázláng ölelné körül a buborékgigászt, amelyben az úgy gázolt, akárha sekély mocsárban tenné. A kék színő, ködszerő anyag csak hömpölygött ki a fénybıl és vízhez hasonlatosan kezdett szétterülni a teremben, egyre közelítve felénk. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem folyadék volt… A megannyi áttetszı hólyagból formált lény nyújtózkodott s lebegett felém, mintha karjaival át akarna ölelni. Havsworth és Johnson úgy rémlik ekkor rohantak el ırjöngve, sikítva a
terembıl. Mint késıbb megtudtam, pánikszerő menekülésükben, sikerült visszatalálniuk a kifelé vezetı emelkedıhöz. Johnson a sérülései miatt nem tudott mászni, így végül a lejtı aljában kuporogva találtak rá. Havsworth viszont a félelem erejével és jégcsákányával felküzdötté magát végig az emelkedın, de elméjét olyannyira elöntötte a pánik, hogy eszébe sem jutott, hogy nincsen rajta védıfelszerelés, ezért a gleccserrıl leszánkázva a feneketlen mélységben halt szörnyet. Jómagam azonban teljesen megfeledkezve a külvilágról, csak megbabonázva bámultan a jelenést. A kék lángfolyam elöntötte a termet, rajtam is átcsapva. Tőzforró volt, ahogy körülölelt. Visszagondolva olyannyira forrónak éreztem, hogy könnyedén leégethette volna a testemrıl a húst, de akkor és ott mégsem üvöltöttem. Nem is foglalkoztam vele… nem bírtam elszakítani tekintetemet a túlvilági rémségrıl. A buborékrengeteg valósággal körülölelt engem és közvetlen közelrıl észrevettem… vagy legalábbis úgy véltem, hogy az áttetszı alakzatokban mintha egész világmindenségek léteznének. Láttam ott a dombormőveken lévı idegen lények civilizációit, láttam ott csillagok közt létezı kultúrákat, idegen, ismeretlen és teljességgel embertıl távoli tájak siklottak elıtt. Nem hittem a tulajdon szememnek és így utólag, talán csak az elmém játszott velem egy kegyetlen játékot. Igen ez egészen biztos, mivel nemcsak a szemem káprázott, de hangokat is hallottam. Szóltak hozzám, nem emberi nyelven beszéltek és magában a koponyámban zengtek. Nah’l zwyh Chguharh. Eriehr Hgn’lu tphgun’ys er’tys. Tisztán emlékszem az értelmetlen szavakra. És még valami, amit folyamatosan ismételtek a hangok. Yog-Sothoth, Yog-Sothoth. Nem tudom, hogy általam ismert nyelven is megismételték, vagy valami érthetetlen okból értettem a szavak jelentését, de felfogtam, hogy a hangok mit mondanak: Te vagy a Kulcs! Tárd szét az Univerzum kapuját, hogy İ beléphessen!” *** Éjjel ébredtem a padlás padlóján. Belealudhattam édesapám jegyzeteinek a tanulmányozásába. Álmosan dörzsölgettem az arcomat, amikor meghallottam ébredésemnek az okát. Flax ugatott. Gyorsan összeszedtem magam és lesiettem a padlásról. George és Henriett már értetlenül álltak a hálószobámnál és próbálták nyugtatni a kutyát, de én már tudtam, hogy Flaxnak mi a baja. Hallottam a kaparászást és zümmögést és meg se várva, hogy a zajok elkezdjenek a földszint felé távozni, én már rohantam is le a szétvert falú dolgozószobába. Fülemet a falnak tapasztva hallgatóztam és most is ugyanaz zajlott le, mint eleddig. A hangok haladtak egyre lejjebb és lejjebb. Állhatatosan hallgatóztam és folyamatosan kavarogtak a gondolataim arról, hogy mit kellene tenni, mi lehet ez az egész. Ahogy gondolkodtam, akárcsak elızı este, a dolgozószoba ablakból megpillantottam Ted házát. És akkor minden megvilágosodott… Szédülten tántorodtam hátra a faltól, szemem a szomszédom házára szegezve. - Hát persze… - suttogtam. – A mi kettınk háza ugyanolyan csak az utcában… talán valami odalent összeköti ıket, és ha már Tedtıl nem tudtatok eljutni oda, akkor… Felkaptam az íróasztalomon heverı fegyverhámot, majd minden további nélkül sarkon fordultam és rohanni kezdtem ki az udvarra. Hamingtonnal ellentétben, nálam a pincelejáró a házfal mellett volt, egy duplaajtó. George aggódóan szólt utánam a lépcsı tetejérıl, de nem álltam meg. - Azt hiszitek, hogy megtaláltátok a szentélyeteket mi…? – morogtam dühösen, miközben a kulccsal babráltam, de meglepıdötten vettem észre, hogy valaki elvágta a lakatot. - Hogy rohadnátok meg… - sziszegtem a dühtıl remegve és feltéptem a pinceajtót.
Valószínőleg ez lett volna az a pont, ahol a rendırséget vagy a polgárırséget kellett volna értesítenem, de én elvakult voltam és bíztam a fegyverhámomban lévı revolverben, amelyet ekkor csatoltam a mellkasomra, s egyedül indultam le a sötétbe. Remegett a zseblámpám fénye, amellyel a dohos kılépcsıt világítottam meg magam elıtt. Próbáltam ideges fújtatásomat visszafogni, izzadó tenyeremet folyamatosan a kabátomba törölgettem. Figyeltem. Minden árnyra, minden mozgása. Így utólag belegondolva, talán jó adag paranoia kezdett eluralkodni rajtam. A sok furcsa egybeesés és véletlen, vagy inkább megmagyarázhatatlan misztikum, amely az ügyet körbeölelte, és amelyek velem történtek, arra ösztökéltek, hogy készüljek fel akár a legrosszabbra is. Akár a leghihetetlenebbre is. A pincébe leérve a szokásos kép fogadott: a szerszámaim, az elraktározott ételek és kiselejtezett holmik nagyjából a helyükön voltak. A szokásos kép fogadott… leszámítva egy hatalmas lyukat a szemközti falon. Homlokomat ráncolva közeledtem a vájathoz és vizsgálgattam a lámpafényben. A sejtésem beigazolódott, habár ez a rés közel sem hasonlított a szomszédom pincéjében találthoz. Látszólag nem emberi kéz vájta szerszámok segítségével, szinte teljesen szabályos kör alakú járat tátongott elıttem, amelynek a felülete kissé rücskös volt. Mintha valami hatalmas fúró gépezettel készítették volna, persze ez lehetetlennek tőnt, hiszen egy akkora masina mőködése biztosan iszonyatos zajt okozna. Törmelék sem látszódott olyan mértékben, csak némi kıpor fedte a padlót vastag rétegben. Ahogy közelebb léptem, hogy megvizsgáljam a kı felületét, a kıporra lépve, valami szárazon roppant a talpam alatt. Gyorsan leguggoltam és arrébb fújtam a port. A pince padlóján, a járat torkában hatalmas, majd félökölnyi, döglött bogarak hevertek. Az egyiket megfogtam és felemeltem, a lámpám fényében megvizsgáltam. A bogár kemény kitinpáncélja zöldes-kékes színben csillogott a fényben. Még sosem láttam ilyet, de egésze biztos voltam, hogy ÉszakAmerikában nem honos rovarfajról van szó. Abba már bele sem mertem gondolni, hogy ezek, hogyan kerültek pont az én pincémbe. Undorodva dobtam el a kiszáradt rovarvázat és a lámpa fényét elırevetítve, kissé összehúzva magam, beléptem a járatba. Egészen kísérteties volt, mintha a semmibıl jelent volna meg ez a rejtélyes vágat a házam alatt, mintha csak önmagától nıtt volna oda a semmibıl, vagy a kı s föld engedelmesen nyílt volna szét valami túlvilági erı elıtt. Képtelen voltam elképzelni, hogy ki, mi és legfıképp hogyan vájta ezt oda. Átható és teljes földmélyi sötétség honolt odabent és úgy éreztem, a kıfalak nyomasztóan nehezednek rám s még a levegı is sőrőbb. Láttam, hogy a járat hosszan húzódik elıttem, de az elemlámpával nem tudtam bevilágítani végig, ahhoz túl gyenge volt a fénye. Óvatosan haladtam elıre. Klausztrofób érzés kezdett rám törni, a kıbıl és földbıl álló falak körülöttem néha úgy tőntek, hogy bármely pillanatba rám fognak omlani, összepréselni maguk alatt, elzárva engem a külvilágtól a levegıtıl, lassú kínhalálra kárhoztatván. Ahogy beljebb és beljebb haladtam a föld gyomrába, ez az érzés egyre jobban eluralkodott rajtam. Meg-megborzongtam és úgy éreztem, hogy szét kell nyitnom karjaimat, vállaimat nekifeszíteni a falaknak, levegıért kapnom és fejvesztve menekülnöm ebbıl az embertelen, sötét, levegıtlen csıbıl. Nem tudom már, hogy mi hajtott annyira tovább, de szédültem. Többször megráztam a fejem, hogy kitisztuljon elıttem a kép, majd egyszer csak azon kaptam magam a lábam megakad valamiben, a világ megfordul körülöttem, majd fájdalmasan csapódok a járat padlójának. Az elemlámpa mellettem landolt reccsenéssel és csörömpöléssel a fénye pedig haloványan kezdett villódzni, rémálomszerő látomássá változtatva az amúgy is idegeimet borzoló sötét járatot. Ám a rémálom csak ezután vette kezdetét igazán. Gyorsan megfordultam, hogy megnézzem miben estem el, azonban még felülni sem maradt idım, mikor megláttam a testet. Egy élettelen alak hevert ott, amely abban a pillanatban, görcsös végtagjaival elkezdte feltornázni magát. Az enyhe, vibráló fényben a szívembe markoló jeges kéz bizonyosságával konstatáltam a tényt: hiányzik a feje.
- Ne… nem lehet… - mondtam, de sokkal inkább tőnt artikulálatlan hörgésnek. – Mégis valóság volt! Olyan gyorsan, ahogy csak sajgó végtagjaim engedték, talpra löktem magam, és mint, akit rugóból lıttek ki, úgy kezdtem rohanni a járatban. Nem tudom, hogyan gondolhattam, hogy lámpa nélkül vágjak neki az éjsötét folyosónak, de akkor ez volt a legkisebb gondom. Futottam… futottam az élıhalott Ted Hammington elıl. Futottam… bár nem sokáig. Alig tettem meg néhány lépést egy másik alakba rohantam bele, a halovány fényben egy valaha szép, bár kissé idıs nıi arc elcsúfított mása nézett vissza rám. Fekete cérnával összevarrt szemhéjjak, kiakadt, morbidan lógó állkapocs, benne sárgálló s feketéllı fogakkal, ezerfele álló tépett, ısz haj. A rothadás szagát árasztotta magából és azonnal felismertem. Sarah volt az, Ted felesége. Újabb üvöltéssel kezdtem volna hátrálni, de a nı csontos, póklábakhoz hasonlatossá vált, hosszú, fekete körmő ujjaival a karomba markolt, olyan szorosan akár egy satu. Vagy amilyen erıs egy hullagörcsbe meredt test szorítása lehet. Visítva tiltakoztam, sétabotommal ütöttem a kezét, a vállát, de csak nem eresztett. Próbáltam kirángatni a karomat és visszafele lódulni, de a fejetlen holttest is a nyakamon volt. Karmait belém mélyesztette, tagjaimat lefogta. Felkészültem a legrosszabbra, felkészültem, hogy ez a két pokolból visszarángatott foszló húsbáb ott helyben tépi le végtagjaimat, akárcsak egy hangyával játszadozó gyermek, vagy zabálja fel húsomat, agyvelımet s még csontjaimból is kiszívja a velıt, miközben tehetetlenül üvöltök a soha meg nem érkezı segítségért… De nem így történt. Nem engedtek ugyan el, de ahelyett, hogy a téboly határán egyensúlyozó elmémben felvillanó képek akármelyike valósult volna meg, rángatni kezdtek engem tovább a járatban. Húztak, vonszoltak, ráncigáltak. Miután a lámpa gyenge fénykörét elhagyva a teljes sötétségben haladtunk tovább, Istenemre mondom mindent megpróbáltam, fenyegetıztem, könyörögtem, próbáltam meggyızni ıket, de csak rendíthetetlenül vittek tovább a sötétben. Egy idı múlva, nem is olyan messze elıttünk, halovány fény látszódott, a járat vége, amely hamar betöltötte a látómezımet, mert két – cseppet sem udvarias – vendéglátóm egyenest oda ráncigált be engem. *** Egy, ezernyi gyertyával megvilágított terembe érkeztünk. Ember… vagy legalábbis értelmes lény keze vájhatta ki valamikor a kıbıl. A terem közepén egy áldozati oltárhoz hasonló kı ágy emelkedett, körben pedig védtelen, mezítelenre vetkıztetett fiatal nık voltak a falakhoz láncolva. Testükön több helyütt durva öltések éktelenkedtek, amelyek arra engedtek következtetni, hogy valaki brutális sebészeti beavatkozásokat hajtott végre rajtuk. Egyesek, testük olyan pontján helyezkedett el, hogy csak ámulni tudtam, hogyan lehetnek még életben. Bár az élet szó kissé túlzás lett volna ahhoz a szánalmas állapothoz képest, amelyben ezek a szerencsétlen nık leledztek. Láthatóan nem is fogták fel a közvetlen környezetüket, csak kókadtan meredtek maguk elé, félig lehunyt pillákkal, néha kábán billentették oldalra a fejőket. Úgy gyanítottam, hogy kábítószer hatása alatt állnak, amelyet nyílván nem önszántukból vettek be. Az egyikükben felismertem azt a lányt, aki a shadysidei bérlakás ablakain húzta be a függönyt alig pár nappal ezelıtt. Robert áldozatai. És a vadász sem volt távol… - Milyen kellemes meglepetés! – lépett oda hozzám a borostás fotóriporter egy gúnyos vigyor közepette, majd durván megragadott s a rothadó, groteszk húsbábok segítségével a terem közepén lévı oltárhoz rángatott. Hiába tiltakoztam, hiába kapálództam, Robert Wilson csak elégedett kacajjal válaszolt és leszorítottak engem, végtagjaimat pedig erıs kötelekkel feszítették ki, az oltárkıbe épített, öreg vaskarikákhoz. - Eressz el Wilson, eressz! – hörögtem, miközben a kötelekkel küszködtem.
- Ssssssh – hajolt közel, miközben megsimította arcomat, a rosszindulatú mosoly legkevésbé sem lohadt ábrázatáról. – Olyan sokat kiderítettél már rólam Larry Warkson, de vajon azt is tudod, hogy mi a kedvenc hobbim? – pusmogta a fülembe, szinte, mintha egy szeretı suttogása lett volna, de ekkor vettem észre, hogy jobb kezében egy sebészi szikével játszadozik a torkom környékén. Nagyot nyeltem és elkerekedett szemekkel, meredten néztem az orvosi acélból készült borotvaéles eszközt. - Ne… ne! – nyögtem. – Miért teszed ezt? - Csak egy apró vágás Warkson… - pusmogta kedvesen. -… itt… egy apró vágás ott… - Elég legyen az aberrációdból szolga! – csattant egy határozott hang és csak ekkor vettem észre a teremben lévı másik alakot. A terem hátsó részében állt, háttal nekünk. Nagy, bı, hímzett, vörös és arany színekben pompázó talár fedte a testét. Magas férfi volt, de láttam, hogy a végtagjai egészen vékonyak, csontosak, a feje kopasz a bıre pedig fekete. Széttárt karokkal állt, a ruha, mint valami groteszk szárny lógott csont és bır karjairól. Maga elé nyúlt és megfogott valamit, majd lassan megfordult. Egy nyakigláb, inas, néger férfi állt elıttem. Az arcát megannyi ránc, törzsi csontbeültetés és hegtetoválás szabdalta. A vonásai egészen ısik voltak, de mégis élettel telinek és büszkének tőnt, nem tudtam volna még csak egy közelítı becslést se adni a koráról. A ráncokkal keretezett éjfekete szemeibıl viszont nem áradt más, csak győlölet. A kezében egy aranyból, ezüstbıl és lapis lazuliból készült fejdíszt tartott, amelyet rubinnal és ónixszal díszítettek. Gyönyörőnek tőnt, egészen biztos voltam benne, hogy egy múzeumban volna a helye, mégpedig a tárlat központi kiállítási tárgyaként. - Nem élted még ki eléggé magadat a szüzeken? – förmedt Robertre, mire az meghajolt és elrakta a szikét. A néger férfi szavaiban igen erıs akcentus érzıdött, amelyet nem tudtam hova rakni. – Akkor elég legyen! - Bocsáss meg Angwato! – mondta alázatosan Wilson, de továbbra is tartotta a vállaimat, hogy ne tudjak vergıdni. Nekem azonban remegni kezdtek a végtagjaim. Angwato! A tömeggyilkos ırült, a manipulatív bőnözı. İ maga állt itt elıttem s újabb bővészmutatványra készült. És, ahogy észrevettem… én voltam a fı attrakció. Zsolomázni kezdett magában valami érthetetlen, idegen nyelvő monoton szöveget, miközben lassú és tiszteletteljes mozdulattal helyezte fejére Nyarlathotep Koronáját, majd talárjának redıi közül egy hátborzongató kinézető áldozati tırt húzott elı. - Mire jó, ez az egész ırület? – horkantottam idegesen. - Ssssh Larry – suttogta Wilson, miközben tartott erısen. – Ne zavard meg a mestert! Angwato lassú, kimért léptekkel lépett oda az elsı öntudatlan nıhöz és magasba emelte az áldozótırt. - Istenem ne… - motyogtam. – Ne csinálják ezt! Nincsen erre semmi szükség! - Már, hogyne volna – válaszolt Robert. – Nyarlathotep megidézéséhez véráldozatokra van szükség Larry. Csak nézd! A néger férfi hezitálás nélkül döfte a tırt a védtelen nı mellkasába. Szerencsétlen, fiatalasszony csak összerándult. Száján és mellén bıségesen rohant le a száz és száz gyertya remegı fényében csillogó bíbor életerı. - Neeem! – rántottam el a tekintetemet. – Ez téboly, hagyják abba! - Azt mondtam nézd! – gúnyolódott Robert majd megfogta a fejemet és erıszakkal Angwato felé fordította. – Hálásnak kellene lenned Larry. Páholyból nézheted végig a világunk megmentésének elsı felvonását. Részese lehetsz ennek az egésznek. Büszke kellene, hogy legyél! Az afrikai férfi talárját és arcát enyhe vérpermet fedte már, mikor odalépett a második lányhoz. Száraz, vékony ajkai egy pillanatra sem hagyták abba az embertelen szavak
kántálását. Készen állt, hogy megölje ıt is. - Ez az egész ostobaság! A sitten fognak megrohadni mindketten! – remegve köptem a szavakat. Naiv és kétségbeesett próbálkozás volt, hogy egyszerő észérvekkel megállítsam ezt az egész rituális gyilkolást, hogy megmentsem a következı lány életét. – Hagyják abba azonnal! - Hát még mindig nem látod át igaz? – Wilson vigyora egyre és egyre szélesebb volt, és ahogy Angwato lassan mártotta a második áldozat szívébe a tırt, láttam, hogy a fotóriporter kéjesen nyalja meg az ajkát. Kezdte egészen magával ragadni a vérontás. – Nyarlathotep nem tud nemet mondani a hívásra. Az univerzum törvényeinek hála meg fog jelenni. És miután itt lesz, Angwato a koronát fogja ellene fordítani. - De… ez ostobaság – próbáltam továbbra is elrángatni a fejemet, azonban Wilson minduntalan, kegyetlenül visszafordította, hogy véletlenül se maradjak le a véres színjáték egyetlen jelenetérıl sem. – Hiszen Nyarlathotep egy isten, nem? - Isten igen, de a koronája az egyik legfontosabb ereklyéje. Angwato megfenyegeti majd, hogy összetöri a koronát, ha nem ruházza ıt föl mérhetetlen hatalmával. És ha ez megtörténik… akkor már képes lesz ıt elpusztítani! A saját varázslatát fogja Nyarlathotep ellen fordítani, érted már a terv tökéletességét? Angwato odalépett a csinos lányhoz, akit pár napja, magam fotóztam a saroképület padlásából és egyetlen lassú, perverzen kéjes mozdulttal szúrta át mellkasát, látni véltem, ahogy a lány szívének utolsó dobbanásába az áldozótır pengéje is beleremeg, ahogy feltépi az életet pumpáló szervet. - Nee…! - rántottam félre a fejemet ösztönösen és ekkor megpillantottam valamit. - De bizony – vihogott Robert és újra visszafordította a fejemet. – Ne aggódj nem tart már soká, pillanatok kérdése és te következel. De én ekkor már tudtam, hogy Wilson és Angwato élıhalott teremtményei hiába ráncigáltak és kötöztek engem a kıoltárhoz olyan eltökélt hévvel, egy fontos apróságra nem fordítottak figyelmet. Egy középkorú, bicegı férfi sétapálcájára. A bot ott hevert mellettem a kıpadon, a kezemtıl alig pár centiméternyire. Eddig eszembe se jutott, de úgy látszik hatalmas szerencsém volt, hogy a rángatózásommal nem vertem le a földre, Wilsonék pedig egyszerően figyelmen kívül hagyták. Megfeszítettem jobb kezemmel a kötelékemet és próbáltam tenyeremmel kinyúlni a bot felé. Robert nem is figyelt rám, csak fogta vállaimat és szinte megszállottam bámulta a véres mészárlást, amelyet Angwato véghezvitt. - Légy büszke magadra Warkson – motyogta a fotóriporter egy bárgyú mosollyal az arcán. – Apádat az istenek tették különlegessé, s amit ı nem vihetett végbe, azt te örökölted. Te teljesíted be a családotok sorsát! Te vagy a Kulcs a változás kapujához! Az aberrált kultusz fıpapja az utolsó kiláncolt áldozat elé állt és finom, szinte mővészi pontosságú mozdulattal helyezte a tır hegyét a lány mellkasához. Az ujjaimmal már meg tudtam érinteni a sétapálcát, nagyon kevés hiányzott… - Látod, hogyan veszi új kor kezdetét Warkson? Látod, mi gyógyítja ki az emberiséget a hanyatlásból? Tiszta és ártatlan vér moshatja csak le a mocskot és romlottságot. Új kor születik! A fıpap csak apró nyomást mért a nehéz, nemesfém tır markolatgombjára. Lágy reccsenéssel szakadt át a mellcsont majd a szív körüli erek. A lány teste összerándult és vér zubogott ki száján és orrlyukain. Elértem a botot. - Új kor születik és a régi istenek elbuknak egyetlen hírhozójuk pusztulásával. A mi világunk nem fog létezni már az ı érzékeik számára. A régi istenek s a Mérhetetlen Vének feledésbe merülnek és a Világ nem lesz többé az ı játszóterük. Új kor születik Warkson… és ezzel új istenek. Mi! Rámarkoltam a pálcára és csuklóm egyetlen mozdulatával megcsavartam a fölsı részét. A bot végébıl egy jó arasznyi penge siklott ki. Megértettem, hogy édesapám annak idején miért
készíttette ezt a botot. Pontosan tudta, hogy mi vár rám. - Hé! – pillantotta meg Wilson az ármánykodásom jeleit, de ekkor már késı volt neki. Egy gyors kézmozdulattal megfordítottam a botot és amennyire csak kötelékeim engedték felfele szúrtam a fotoriporter felé. Az éles penge egyenesen átdöfte a torkát. Amíg ı vérmocskos nyakát tapogatva, gurgulázva esett össze én a pengével elvágtam a botot fogó kezemet tartó kötelet. - Hogy merészeled!? – visszhangzott a fıpap kiáltása, mikor észrevette, hogy szabadulok. Friss szőzvér fedte arcán értetlen düh és tajtékzó harag tükrözıdött, szemeinek éjfekete győlöletóceánja fortyogott és bugyborékolt. Ekkor én már egy-egy gyors csapással levágtam a lábaimat tartó köteleket, de az élıholt Hamington házaspár hörögve vetette rám magát. Igaz egyik csuklómat még béklyó tartotta, de oldalra gurultam, le a kıpadról, hogy a zombik már csak az üres áldozati oltárra vethessék magukat. Angwato elfeledkezvén a szertartásról a magasba lökte a karjait és haraggal köpte vékony ajkai közül az újabb idegen szavakat. Addigra én megszabadultam utolsó kötelékemtıl is és a pengét elıre tartva kezdtem hátrálni, mert a két élıholt szörnyeteg lassan megkerülte az oltárkövet, hogy felém vethessék magukat. Lassanként a terem egyik sarkába szorítottak, elvágva engem a tılem balra elhelyezkedı járattól, amely az egyetlen menekülési utat jelentette. Ekkora váratlanul, hirtelen erısödı, zümmögı zaj ütötte meg a fülemet. Pillanatokkal késıbb rájöttem, Angwato milyen módon vájta a pincében lévı járatot. Míg Ted Hamington házában, a házaspárt lemészárolva s pokoli életre hívva ıket, csákányt nyomott a kezükbe, hogy azok fáradhatatlanul dolgozzanak… mindhiába; az én házam alatt már csupán ördögi praktikával nyitott utat az ısi szentélyhez. Egyszer csak a kıfalban egy-egy ponton, Angwato mindkét oldalán, omladozni kezdett a kı, majd a rejtélyes módon felszakadó falból sötét felhı áramlott a férfi felé. Kemény kitinpáncélú rovarokból álló felleg. Idegen, ismeretlen bogarak, amelyek úgy vájták keresztül magukat a szilárd kövön, mint a vakondok túrja magát keresztül a földön. Sőrő ködként ölelték körül a fıpap karjait, örvénylettek s hullámoztak körülötte, Angwato akaratának megfelelıen. Nem voltak kétségeim afelıl, hogyha a szilárd falon pillanatok alatt képesek átenni magukat, az emberi testtel még gyorsabban s még brutálisabban végeznek. Durva, karcos hangzású szavak kíséretében felém lökte a karjait és a felleg megindult… Ijedtemben elejtettem a sétapálcát és rémülten hátráltam, ahogy a bogarak zümmögve, kerregve repültek felém. A rovarfelleg hirtelen közelített és nem volt hová futnom, tudtam, hogy pillanatokon belül egyetlen cafat hús sem lesz a csontjaimon, ahogy Angwato dühének hála, a raj, sáskákhoz hasonlatosan fosztja majd meg élettıl törékeny testemet. A hátam a hátsó falnak ütközött, nekisimultam, elfordítottam a tekintetemet és felkészültem az elkerülhetetlenre. Felkészültem a kínra s szenvedésre, amellyel ez, az ésszel felmérhetetlen hatalmú lény készült sújtani engem, tehetetlen halandót. Felkészültem a pokolra, amely ölelı karokkal várt engem… Sajnos nem emlékszem, hogy imádkoztam-e, pedig ha így lett volna, bizton állíthatnám, hogy imám meghallgatásra talált. A sötét járatból váratlanul egy feketeruhás, inas alak szökkent ki. A markából rózsaszirmokat szórt elém és a fıpap által használthoz hasonlatos, torokhangú szavakat ugatott. A vörös szirmok az arcomtól alig pár centiméterre a levegıben fellobbantak s egy nem evilági lángokkal táncoló falat képeztek elıttem. Arcomon éreztem a pokoli forróságot. Pillanatokkal késıbb kiégett, füstölgı bogárvázak csapódtak a testemnek és mellettem a falnak, majd hullottak döglötten a lábam köré. A rózsasziromvarázs alig tartott néhány szívdobbanásnál tovább, de ez pont elég volt hozzá, hogy a felém törı, sáskaszerő rovarfelhıt kormos, élettelen kitinvázak halmává változtassa. Orrlikaimat égett bőz facsaró szaga töltötte be és a jövevény felé fordultam, hogy megköszönjem segítségét, de ahogy az eleven apokalipszist ırzı tekintető újságos fiú visszanézett rám, immár hátborzongató
áldozótırével a kezében, sehogy sem tudtam kiverni a gondolatot a fejembıl, hogy ı is csak azért érkezett, hogy véremet vegye. Elırelódult egyenesen Sarah Hamington holtteste felé, hogy birokra kéljen vele. Felém Ted fejetlen teste tántorgott, vállai felett átnéztem Angwatora. Az afrikai férfi elszántan és dühödten szegezte rám tekintetét. Elléptem a felém kapó zombi elıl és revolveremet elıhúzva a fıpapra tüzeltem. Leadtam három lövést és egészen biztos vagyok benne, hogy mindegyik talált is, valahol a mellkasának felsı részén, de a testén ütött sebek nem véreztek, csupán kilyukadt a húsa, mintha egy vértelen szalmabábot lıttem volna. Nem rándult össze a teste és nem torzult el az arca a fájdalomtól. Sokkal inkább a szenvedélyes dühtıl. - Szemtelen féreg! Mit képzelsz, hogy halandó fegyver árthat nekem? Pusztulj! – visította, majd kezeit újabb varázslatra emelte. Felvillanó fények cikáztak végig eres karjain, mintha vénáiban színtiszta fény folyt volna vér helyett s gıgösen tárta szét ujjait, felém mutatva, akár egy zongorista, aki színpadias mozdulattal fog neki egy újabb remekmő elıadásának. Elkeseredettségemben megragadtam az elıttem, szánalmasan tántorgó Ted Hamington holttestet és pajzsként rántottam magam elé. Vakító villám csapott ki Angwato ujjaiból abban a pillanatban, ahogy a lefejezett test mögé kuporodtam. Éreztem, hogy ózonszag tölti meg a barlang állott levegıjét, éreztem a lökéshullámot, majd egy pillanat múlva az is, ami szerencsétlen Tedbıl maradt, semmivé foszlott. Pontosabban egy marék, füstölgı zsírkupaccá a szentélybarlang egyenetlen padlóján. A Fekete Fáraó kultistája, miután a vadul nekirontó Saraht hátrébb taszajtotta a vállaival, felém pillantott. - Használd az İsi Jelet! – mondta nekem a fiú, majd kitért a rothadó fogakkal felé harapó holttest elıl és mélyen a gyomrába döfte áldozótırét. Újra Angwatora pillantottam, aki egyre növekvı haraggal újra az elızı mutatványra készült. Még, hogy rejtett kézifegyver meg fény trükkök… - néztem le a padlón füstölgı Ted maradványra. Nem akartam ugyanarra a sorsra jutni, de már nem volt mit magam elé rántani. A fıpap hörögte a varázsszavakat s ujjbegyeibıl újabb villámok cikáztak ki, egyenesen felém. Ekkor én ösztönös mozdulattal a kabátzsebembe nyúltam és elırántottam az egyik borítékot, amelyre vörös festékkel pingálták a furcsa szimbólumot. Akár egy lovagi pajzsot, úgy tartottam magam elé a vékony papírlapot, miközben összeszorítottam fogaimat és becsuktam a szememet. Megremegett a levegı és kisebb dörgés rázta meg a termet, mikor lesújtott a mennykı. De ahelyett, hogy porhüvelyemet egy kiégett tetemmé változtatta volna, csak a kezemben tartott boríték hamvadt el egy szempillantás alatt… míg én sértetlen maradtam. A fekete ruhás fiúnak eddigre sikerült elég messzire taszajtania Sarah-t ahhoz, hogy benyúljon a zsebébe és egy marék, csillogó port húzzon onnan elı. Talán só lehetett? Mikor a zombi újra nekilendült a szektás egy mozdulattal szórta a port az élıholt leakadt állkapcsába. Ekkor szinte leírhatatlan dolog történt. Sarah teste ott, pillanatok alatt, több száz évnyi bomláson ment keresztül és a test egyetlen szempillantás alatt foszlott szét. A bıre szétmállni látszott, a szemei kiszáradtak, míg a végén csupán csontok potyogtak a földre majd azokból sem maradt több egy halom pornál… Amíg én ámultan néztem a jelenséget, a fiú nem tétovázott. Lévén már senki nem állt az útjában, fegyverével a kézben elıreszökkent, felugrott az oltárkıre, majd onnan vetette magát Angwatora, aki szintén áldozótırrel várta ellenségét. Még láttam, ahogy harci üvöltéseket kiáltva vágják egymás húsába brutális fegyvereiket, rémisteneik nevében. Én azonban már nem voltam kíváncsi ennek a két elborult szörnyetegnek az epikus párviadalára. Bevetettem magam a járat sötétségébe. ***
Remegı tagokkal, érthetetlen szavakat motyogva értem vissza a ház halljába. Úgy rémlett, elreteszeltem magam mögött a pinceajtót kifelé jövet. Szinte megszállottan meredtem magam elé és George késıbb úgy mesélte, rettegésbe fagyott ábrázatomtól megfagyott a vér az ereiben. Revolveremet még mindig a jobbomban lóbáltam és Henriették teljesen megrémültek, ahogy megpillantották a kabátomon Robert Wilson vérének a nyomait. - Nincsen semmi bajom! – nyugtattam ıket a házba érve, de csak miután kétszer is ellenıriztem, hogy bezártam a bejárati ajtót. - George hívd a rendırséget azonnal! – parancsolt mindenesemre a nagydarab szakácsnı, aki már magán kívül volt az ijedelem miatt. – A mentıket is! Megtámadtak minket Warkson uram? Megsebesült? Valami maffiaügy? - Nem, nincs semmi baj, George tegye le a telefont! – csitítottam mindkettıjüket, remegtek a félelemtıl, pedig oh, ha átélték volna azt, amit én. – George a dolgozószobában találja apám régi vadászpuskáját. Tudja használni igaz? Vegye magához azonnal! A könyvespolcon talál hozzá töltényeket is. Egyelıre nem tudok választ adni a kérdéseikre, de bízzanak bennem! – szerencsémre hallgattak rám és a mesztic cipész pár pillanat múlva már a megtöltött puskával a kezében állt elıttem, Henriett félısen mögötte és itták minden szavamat. Még zubogott a vér az ereimben, gondolkodásra képtelen voltam és hirtelen nem is tudtam mit mondani nekik. Ám ekkor, teljesen váratlanul, megszólalt a csengı. Hátrapillantottam a bejárati ajtó felé és arra lettem figyelmes, hogy az ajtó fölötti üvegablakon furcsa fények szőrıdnek be. Folyamatosan változó erısségő fények, amelyeket mintha lüktetni, pulzálni tőntek volna az éj sötétjében. Akaratlanul is a shadysidei bérház padlásán tapasztalt hátborzongató jelenség jutott az eszembe, mikor a valóság szövedéke felrepedni tőnt. Egy pillanatra a lélegzetem is elakadt. Angwato? - Most mi lesz? – remegett Henriett hangja. - Zárkózzanak be a konyhába! – parancsoltam rájuk. - De uram… - kezdte volna George. - Most azonnal! – mondtam határozottan, bár az én hangom is reszketett. – Zárkózzanak be oda és bárki belép rajtam kívül, azt azonnal lıjék le! - Megrémít minket uram! – mondta a szakácsnı, már könnyen rohantak le az arcán. - Csak tegyék, amit mondok! – rivalltam rájuk és több nem is kellett. Egy pillanat alatt eltőntek. Egyedül maradtam a hallban és a bejárati ajtó felé fordultam. A természetellenes fények csúfondárosan tükrözıdtek az üveglapon, ahogy lassú léptekkel indultam el a bejárat felé. Éreztem, hogy a tenyerem izzad a revolver fa markolatán, de ujjaimat csak még szorosabban köré fontam. Megnyugtatóan simult a kezembe. Lépés, lépést követett a hall márványpadlóján, míg végül elértem az ajtóhoz. Addigra a fények teljesen elhaltak. Odakintrıl csupán az éjszaka természetes fényei szőrıdtek be. Óvatos mozdulattal elfordítottam a kulcsot, majd lenyomtam a kilincset és ajtót nyitottam az éjközépi látogatónak. És amit akkor ott a tornácomon láttam, abban testesült meg legbelsıbb félelmem. *** Másnap már a Detroit felé tartó gyors, egyik privát fülkéjében zötykölıdtem a kissé még mindig értetlen Henriett társaságában. Akkor kezdtem neki ennek az írásnak, amely úgy reméltem felfedi a világunk sötét zugaiban rejlı valós rettenetekrıl a leplet. De mégis ki tudná ezt valaha úgy elolvasni, hogy ne bélyegezzen engem egy nyáladzó idiótának? Hogy, ne gondolná, eme firkálmány minden betőjét egy tébolyult elme utolsó sikolyának, mielıtt elmerülne az ırület végeérhetetlen óceánjában? Talán senki. Mégis szívemben hordozom a
reményt, hogy egyszer talán egy olyan ember, aki ugyanarra az átkozott sorsra kerül, mint én, talán tulajdon fiam, hasznát veszi majd mindezen igazságnak, amit itt és most vetek papírra. Akárcsak, ahogy apám örökítette rám a tudását azokkal az írásokkal melyeket az arkhami szanatórium rideg falai közt készített. Nem téboly volt az, ami akkor ıt elragadta, csak az ostoba orvosok és ápolók lehetnek olyan vakok, hogy annak bélyegezték. Az igazság fénye árasztotta el elméjét, csupán nem volt képest rá, hogy mindezt feldolgozza. Nem tudom, meddig leszek még képes hordozni azt a terhet, azt a tudást, hogy valaha magam akadályoztam meg egy sötét isten elpusztításának kísérletét. Olyan emberek és lények kezére adtam a világunkat, önnön akaratomból, kiknek szeme mögött rejlik a Föld talán végleges pusztulásának vágya. És mára nem csak érzem, de jól tudom, hogy rendelkeznek olyan hatalommal, amivel valóban, bármikor és játszi könnyedséggel roppanthatják össze a valóságot, amit ma ismerünk. Hogy miért nem teszik? Mert szórakoznak velünk, mert kicsit játszadoznak még az emberiséggel, mielıtt ujjuk egyetlen mozdulatával hozzák el a bibliai véget. Talán nagy szavaknak tőnhetnek ezek, de semmik azokhoz az érzésekhez képest, amelyek mindezt biztossá teszik bennem. Azokhoz a képekhez, amelyek megjelennek rémálmaimban. Persze a történetem elolvasása után bárki gondolhatná, hogy rémeket látok és minden apró momentumra lehetne találni hihetı magyarázatot, akárcsak Angwato fény trükkjei és rejtett fegyverei, amely valójában felfoghatatlan hatalom volt, mit a Mérhetetlen Vének ruháztak rá évszázadok során. De kérdem én tudós fık, mivel magyarázzák azt a kozmikus és felfoghatatlan borzalmat, ami azon az estén lépett a tulajdon tornácomra? Na persze még elıttem is vannak érthetetlen momentumok. Reggel, miután Georg-ék felpofoztak engem, rögtön fegyverekkel mentünk le a pincébe, ahol mindent a régiben találtunk. A polcok, az élelmiszer mind a helyükön voltak és a fal is sértetlennek tőnt. A bogarak vájta járatot nem leltük, se holttesteket… semmit. Angwatonak, a szentélynek, az általam kivégzett Robert Wilsonnak, a Fekete Fáraó kultistának és az élıholt Hamington házaspárnak nyomát sem találtuk odalent, mintha az egész csak egy rossz álom lett volna, amelybıl az új nap véglegesen ébresztett engem. Végre felkeltem ebbıl a végeérhetetlen rémálomból… ohh bárcsak gondolhattam volna így. De tudtam, hogy koránt sem igaz. Az egészben a legfrusztrálóbb az a tény volt, hogy rajtam kívül senki nem élte végig elejétıl fogva ezt a borzalmat és így senki nem láthatja, s nem értheti azokat az összefüggéseket, ami elvezet engem ahhoz a belsı borzongáshoz, amitıl soha többé nem leszek képes szabadulni. Mindig szkeptikus ember voltam és én is mindenre próbáltam hihetı magyarázatot találni. Talán, ha azon az éjszakán nem nyitok ajtót a titokzatos látogatónak, még mindig a régi Larry Warkson lennék és valami banális tévhittel eloszlattam volna ködös elmém fölül a kételyeket, amelyek az egész furcsa történetet körüllengték. Boldog lennék és tudatlan. De bizony kinyitottam azt az ajtót… *** Magam sem tudom miért nem néztem ki az apró kukucskáló nyíláson és, honnan merítettem a bátorságot a földalatti szentélyben lezajlott összecsapás után, hogy ajtót nyissak, de mégis megtettem. Ahogy feltárult elıttem a bejárati ajtó, felkészültem arra, hogy az epikus párviadalt túlélt, vértıl ázó, dühödt fıpap ront nekem iszonyatos varázslatokkal, hogy megbosszulja a szertartás sikertelenségét, de amint megpillantottam az odakint ácsorgó teremtményt, elkerekedett a szemem és leeresztettem a pisztolyt. Kiléptem az éjszakába. Mariett Wilson állt elıttem, a törékeny, félénk írónı. A megbízóm. - Ma… Marie? – ez volt minden, amit a megdöbbenéstıl ki tudtam nyögni. - Igen mr. Warkson – mondta a lány félénken, miközben idegesen győrögette ridiküljét. –
Csak azért jöttem el, hogy megköszönjem önnek mindazt, amit tett. - De… de Marie! – léptem elé, egyszerően nem hittem a szememnek. – Sehol nem találtam… én… én kerestem magát. Hát… hát Wilson azt mondta, hogy nem nıs és… - Ó kerestél Larry igen… – pillantott fel váratlanul Mariett és sötét tekintetét egyenesen a szemembe tőzte, majd elmosolyodott. – Csak engem kerestél végig… Azt hiszem mondani akartam valamit, de hirtelen, újra elakadt a szavam. A lány változni kezdett. A bıre váratlanul felrepedt és sápadt hús bugyogott ki a felszakadt testén. A rettegés akár a villanyáram járta át a bensımet, ahogy végignéztem az átváltozást. A lány arca kettészakadt és egy vérvörös csáp kígyózott s pöndörödött elı arcának roncsaiból. A teremtmény, ami ott elıttem testet öltött, karmos mancsaival letépte magáról a húsmaszkot, amely valaha Mariett Wilson volt, s amelyet perverz színjátékaként viselt álruha gyanánt, valótlan külseje leplezésére. Nyáladzó csápok tengere ömlött ki az írónı testébıl s olyan bőz árasztotta el az érzékeimet, mintha egy egész folyómedernyi vizihulla hevert volna elıttem. Az a lény nem volt ember és távol állt mindentıl, amit emberinek tudnék nevezni. Alaktalan teste megfoghatatlanul kígyózott és tekergett elıttem, a feje helyén emelkedı csáp, szemek nélkül bámult lelkem legmélyére. Láttam, ahogy egy ajaktalan, repedezett, nedvedzı, cápafogakkal teli száj nyílik rajta, amely gúnyos vicsorba húzódva konstatálja ép elmém utolsó mentsvárainak porba hullását. Tagjai ínasnak s görcsösnek tőntek. A csontok, ha azok voltak egyáltalán, mintha külön életet éltek volna szentségtelen testében s folyton folyvást új alakba és mintába rendezıdtek recsegve, ropogva, cuppogva. Fölém magasodott, mintha arra készülne, hogy bármely pillanatban körém fonja rothadó, nedvedzı húsból gyúrt testét és bekebelezze elmémet, lelkemet pedig élvezettel tépje darabokra. Láttam, ahogy a valótlan rémség, a manifesztálódott rettegés az idın és téren túli rémület ölt elmebomlasztó látványt felkészületlen szemeim elıtt. - Nyarlathotep… - ez volt az utolsó szó, amit még sikerült kinyögnöm, mielıtt teljesen elveszítettem volna az eszemet. Akkor és ott realizálódott bennem, hogy milyen embertelen, számító módon rángatott engem zsinóron már a kezdetektıl fogva. Magam elé rántottam a revolvert és tüzeltem, miközben teli torokból, artikulátlanul üvöltöttem. A nedvedzı száj szóra nyílt és úgy beszélt hozzám, mintha minden szava száz és száz torokból dübörögne. Abban a pillanatban fel sem fogtam mit mondott nekem, csak húztam a ravaszt és üvöltöttem, talán a torkom is felszakadt és vért köptem, talán az agyamat is elöntötte a vér. Fogalmam sincs, hogy a lövedékeim egyáltalán célt értek-e, s lepattantak gennyedzı bırérıl, vagy porrá hullottak a kozmikus istenség teste elıtt. Csak eszelısen üvöltöttem és húztam a ravaszt még akkor is, mikor a revolverem már csak hasztalanul kattogott. Végül elmémet túlterhelte a valóságon túli látvány és tudat, hogy magam tettem lehetıvé egy ilyen isten létezését. Ájultan, a megmentı sötétség rám zuhanó leplével, rongybabaként rogytam össze a küszöbön, Nyarlathotep iszonytató hatalmassága elıtt. Az utolsó, amit megbomló elmém felfogott, a hozzám intézett szavai voltak. - Köszönöm Larry! Megoldottad az ügyet. VÉGE
