Gyermekek írta: Bakti Viktor
Egy oázis feküdt a világ közepén. Az oázisban ez a nap is tűzforró volt, mint mindegyik. Bár a fák hűs árnyékot adtak, és az apró tavacskában a testvérek mindig lehűsíthették felhevült testüket, vagy éppen szomjukat olthatták. Ez az apró oázis a végtelen sivatag kellős közepén mindent megadott, amire csak szükség lehetett, egy sziget a homok végtelen, lángoló tengerén, az élet szigete. Ezt a szigetet nem csupán két testvér lakta, hiszen rengetegen éltek még ott velük. A fű közt sikló gyíkok, a fákon tollászkodó madarak, a tóban úszkáló megannyi hal, sőt, néha még apró világos szőrű, nagy fülű rókák is feltűntek, bár azok elég ijedősek voltak, és gyorsan el is szaladtak, ahogy a testvérek megközelítették őket. De nekik nem is kellett más társaság, mert Ami és Nama mindig ott volt egymásnak. Mindketten kicsik voltak, bár Ami egy picivel kisebb, soha nem ettek sokat, így bordáik kilátszottak, hasuk mégis kissé puffadt volt, végtagjaik vékonyak és gyengék. Arcuk közepéről csupán egyetlen szem bámult csodálkozva, s kissé félve a körülöttük elterülő világra, fejükön sose nőtt haj. Ruhát nem hordtak, nem is tudták, hogy mi az és sosem volt rá szükségük. Testvérek voltak, ezt mindig tudták és nagyon szerették egymást, mindig vigyáztak egymásra. Sokszor bámultak a távoli végtelen sivatagba, de mindig tudták, hogy az egy sivár és veszélyes hely. Az oázis volt az ő otthonuk, ahol mindent megkaptak a földtől és a víztől. Vagyis nem egészen mindent, ami hiányzott volna, azt testvérkéjük nyújtotta nekik. Ez volt az ő világuk, és ezen kívül semmi másra nem volt szükségük. Csak az oázisra és egymásra. Szerettek táncolni a keringő széllel, mikor az, az oázis leveleit pörgette és forgatta lágy ívekben, a levegőben játszadozva azokkal. Ami ilyenkor becsukta a szemét és elképzelte, hogy ő is olyan, mint a szellő, szabadon száll a levegőben, s oda megy, ahová csak akar. Nama is szívesen játszadozott ilyenkor testvérével, de ő úgy gondolta, hogy biztos nem lehet olyan jó dolog szélnek lenni, elvégre hiába száll szabadon oda, hová kedve tartja, csak a sivatagot láthatja. A széllel ellentétben ők azonban szerencsések voltak, hiszen mindig a leggyönyörűbb helyet láthatták a világon, az ő kis oázisukat. A hideg éjszakákon összebújtak a földig lógó levelek alatt, hogy melegítsék, s óvják egymást, máskor az ég végtelenét bámulták, és az azon világító holdakat és csillagokat. Két hold úszott az éjszakai égbolt fekete óceánján, messze egymástól, mindig nagyon messze. Egyikük nagyobb volt és kékes, ezüstös fénnyel világított, a másik pedig, amelyik zölden fénylett Ami szerint legalábbis -, az ő kistestvére volt. Nama nem így gondolta, szerinte nem lehettek testvérek, mert a testvérek mindig nagyon közel vannak egymáshoz, hogy megvédjék egymást a világ veszélyeitől, és ott legyenek, ha a másik szomorú. A csillagok is nagyon szépek voltak, mintha ezernyi világító bogár kavargott volna, olyan örvénylő alakban helyezkedtek messze fölöttük. A testvérek sokat találgatták, hogy miért vannak ott a csillagok, miért fénylenek az éjszakai égen. Ami szerint a holdak sírtak, azért, mert testvérük oly messze volt tőlük, s ezek a könnycseppek maradtak ott a kékesfekete égen, a holdak fényét visszatükrözve tündökölték azt be. Nama mindig lelegyintette testvérkéjét, amikor ilyen butaságokat mondott. Szerinte a csillagok vigyázó szemek voltak, amelyek azért tekintettek le rájuk, hogy figyeljenek, hogy biztosítsák őket arról, nincsenek egyedül a
világban, s hogy vigyázzanak, ne történjen velük semmi rossz. Mert rossz dolgok történtek a világban, ezt mind Ami, mind Nama jól tudta. Picik voltak még, és soha senki nem volt, aki elmesélte volna nekik ezeket a dolgokat, ők mégis rájöttek, szörnyű tapasztalataikból. Egyszer az oázisban kergetőztek, nevetve játszadoztak, s mikor Aminak sikerült elkapnia nagy testvérét összeölelkezve estek a puha levelek közé. Azonban valami baj történt. Az oázisban voltak olyan dolgok is, amik nem voltak lágyak, mint a víz, sem puha, mint a homok, a levelek vagy a homoki macska bundája. Csúnya repedt, szürke és nagyon kemény kövek voltak azok. Egy ilyenben esett el egyszer Ami. A nagy játszadozás, s nevetgélés közepette nem vette észre az alattomosan elé kerülő követ. Megbotlott benne, de gyorsan kirakta kezét maga elé, hogy tompítsa az esést. A kövön lehorzsolta a tenyerét és a földre esett, majd hüppögve húzta össze magát. Nama rémülten rohant oda hozzá, s mindketten elkerekedett szemmel, megbabonázva nézték a sebesült kezet. A sérülésen keresztül piros víz kezdett folydogálni a kisebbik testvér tenyeréből. Mindketten nagyon megijedtek. Próbálták visszanyomni a sebbe a piros vizet. Nama még egy üreges, vékony fadarabot is hozott, s azzal fújkálta Ami tenyerét, de a piros víz nem ment vissza, csak minden piros lett körülötte. Jól tudták, hogy nem csak az a víz létezik, amelyik az oázis tavacskájában van, hisz mindketten láttak már korábban másmilyen vizet testvérkéjük szemében, mikor az, nagyon félt a sötétben, vagy megölelték egymást, s érezték a másik szeretetét. De piros vízzel még sosem találkoztak. Ebből állna a testük belseje? Piros vízből, amely ki akar onnan jönni, ha valami rossz történik? Nama az üreges bottal fújkálta Ami tenyerét, ujjacskáival próbálta visszatolni a sebbe a gyorsan távozó folyadékot, sőt még egy nagy levelet is hozott, amivel szorosan bekötözte testvére kezét, hogy a piros víz ne tudjon kijönni. Ez végül segített. Eleinte a levelet is át akarta ázatni az alattomos piros víz, de végül a seb elkezdett eltűnni, s napok múltán már semmi nem maradt ott. Nama meg mert volna esküdni rá, hogy a csillagok csinálták éjszaka. Attól kezdve jól tudták, hogy ha a piros víz ki akar jönni, az nem jó. Egyik éjszaka láttak egy sivatagi hiúzt, ahogy elkapott egy vakondot és megette. Akkor is nagyon sok piros víz jött ki a vakondból. Mindkét testvér tudta, hogy ez rossz, ezért ők sosem ettek vakondot, se semmi mást, amiből piros víz jön ki. Csak az oázis gyümölcsein éltek. *** A két gyermek mióta csak az eszét tudta ott élt az oázisban, békében, nyugalomban, boldogságban. Semmi mással nem kellett törődniük, csak egymással, de az egyik napon valami baj történt. Nama éppen fürödni készült az oázis vizében. Ilyenkor mindig óvatosan ment be, hogy az ijedt gébek nyugodtan arrébb tudjanak úszni, ne higgyék azt, hogy valami rossz fog velük történni. De ahogy a gyermek belépett a vízbe, észrevette, hogy valami nincs rendjén. Az oázis vize nem volt olyan tiszta, mint amennyire szokott. Sár kavargott benne, iszap, ezért Nama gyorsan ki is menekült belőle. Azt hitték, hogy másnapra elmúlik, majd a csillagok meggyógyítják az ő tavukat, de nem így történt. Napról napra rosszabb lett a helyzet, egyre több mocsok kavargott az addig tisztán tündöklő tavacskájukban. A halak lassan mind eltűntek, a víz szinte már ihatatlanná vált, és a tó egyre-egyre kisebbé vált. A két
testvér aggódni kezdett, az eddig biztonságot nyújtó paradicsom egyszeriben a végét kezdte járni. A testvérek hosszú éjszakákon keresztül feküdtek egymáshoz bújva, álmatlanul, bámulták a csillagokat, és halk, remegő szavakkal könyörögtek nekik segítségért. − Kérlek titeket, fényes csillagok − suttogta az idősebb testvér −, gyógyítsátok meg a mi tavunkat! Gyógyítsátok meg azt, hogy megint fényes, tiszta és átlátszó legyen a vize! Én mindig vigyáztam a testvérkémre, de Ami szomjas, és ha nem gyógyul meg a mi tavacskánk, akkor nem fog tudni inni, és akkor mi lesz? Nama is szomjas volt, nagyon szomjas - de most ez számított a legkevésbé -, mert még a csillagok sem válaszoltak neki. *** Alkonyatkor látták meg az alakot. A testvérek éppen a homokfútta dűnék mögött lassan leereszkedő, vörössé váló napkorongot csodálták a levelek árnyékából, mikor az alak megjelent. A sivatagból jött. − Hiszen a sivatagban nincsen semmi − nézett Ami rémülten testvérére. − Csak homok és állatok. − Talán ő is rossz! – válaszolta remegő hangon Nama. − Rossz, mint a kő, a piros víz és az elapadó tavacska. Rossz, mint a sivatagi hiúz, mikor a vakondot eszi meg. De a nap előtt botorkáló fekete alak egyenesen az oázis felé tartott, így a testvérek úgy döntöttek, hogy elbújnak. Sikerült biztos menedéket találniuk egy nagyobb levél mögött, s onnan leselkedtek ijedten, rémülten, remegve, egymáshoz bújva. Az alak nagyon furcsa volt. Magas volt, legalább kétszer olyan magas, mint Nama, de kecsesen járt, még a sivatag forró homokjában is. Hosszú lábai voltak, a testén furcsa állatbőrszerű valamiket hordott, amelyek eltakarták és megvédték, a feje tetejéről pedig hosszú haj omlott alá, amely feketén csillogott, feketén, mint az éjszakai égbolt. Ezt a testvérek nem tudták mire vélni. De a legfurcsább a szeme volt. Vagyis a szemei. Az ismeretlen nagyon fáradtan botorkált, arca elnyűtt volt, de valahogy mégis szépségről árulkodott. Ahogy meglátta a tavat sietve odarohant, és a vízbe dugta a fejét, ivott, nem törődve a mocskos vízzel, testére locsolta a tó vizét. Fekete haja teljesen átnedvesedett és mellkasára tapadt. Úgy tűnt, jó ideje járhatta már a kies, végtelen sivatagot, de a testvérek nem értették, hogy honnan érkezett, hogy mióta járt már a pusztaságban. Hisz a világban ez az egyetlen oázis, ami életet ad, a világ többi része mind csak végtelen homok, szürke, vörös és barna kő, forróság és semmi más. Hirtelen a magas alak felemelkedett és körbenézett. Megpillantotta a homokban és a fűben a testvérek nyomait. Óvatosan settenkedve ment közelebb hozzájuk, és elkezdte vizsgálgatni őket, majd felviláglott az arca, mintha valamire rádöbbent volna. Felemelkedett, és alaposan körbehordozta tekintetét. − Hol vagytok? − szólt. Szép, csilingelő hangja volt. Namat arra emlékeztette, mint, amikor az oázis madarai énekeltek egymásnak. − Bújjatok elő! A két testvér még szorosabban bújt egymáshoz, rémülten. − Honnan tudja, hogy itt vagyunk? Mit akar tőlünk? – kérdezte a remegő Ami. − Csitt, testvérkém! – suttogta Nama. − Talán elmegy hamar.
De az ismeretlen nem ment el. Óvatosan kezdte körbejárni az oázist, és bepillantani a levelek alá, a fű közé. − Gyertek elő! – mondta megint. − Nem akarlak bántani titeket, nem akarok rosszat. A két gyermek még mindig habozott. − Mi ez, az idegen? – kérdezte Nama értetlenül. − Azt mondta, hogy nem akar rosszat – válaszolt Ami, majd kilépett a levél rejtekéből. Testvére is követte, hisz valóban mindketten hallották az idegen állítását. A hazugság, mint olyan, pedig ismeretlen fogalom volt a számukra. A magas alak feléjük fordult, s láthatóan megdöbbent a látványtól. Szája enyhén kinyílt, s úgy tekintett a testvérekre. − Ti… kik vagytok… és … hogy kerültök ide? – kérdezte bizonytalanul. − Én Nama vagyok – mondta az idősebbik. − Ő pedig a testvérkém, Ami… mi mindig is itt éltünk, a mi oázisunkban. − Az én nevem Sashua – válaszolt finom, csilingelő hangján az idegen, de még mindig döbbentség látszódott a szép arcán. Óvatosan közelebb ment a testvérekhez, azok azonban még mindig ijedten álltak. Sashua végignézett a két kis teremtményen. Ki volt száradva a szájuk és látszódtak arcukon a szomjúság jelei. A tóra nézett, majd újra a testvérekre. − Oh, értem! – mondta. − Nem mertek inni a tóból, mert kezd kiapadni. Valószínűleg az azt tápláló földalatti patak elapadt − a két poronty még mindig csak bámulta őt, mire Sashua elővett egy állatbőr kulacsot. − Nagyon szomjasak lehettek, tessék, igyatok! A két poronty ijedsége oldódott. Odasiettek a feketehajú idegenhez, s inni kezdtek a kulacsából. Nama először testvérének adott vizet. Sashua letérdelt hozzájuk. − Olyan mások vagytok, mint én – mondta, miközben vékony ujjaival finoman megsimította Ami arcát. − Nektek egy szemetek van, nekem pedig kettő – mutatott a saját, égkék szemeire. − Nekünk együtt van kettő – tolta oda arcát Ami a testvérkéjéhez, majd mindketten nevetni kezdtek. Sashua elmosolyodott. Nama megállapította, hogy nagyon szép mosolya van, illik a szép arcához, és remélte, hogy egyszer majd neki is ilyen szép lesz a mosolya. Ami közben Sashua hajával játszadozott, ami számára furcsaságszámba ment. − Itt maradhatok veletek? – kérdezte a feketehajú. − Nincs hová mennem, és nincsen senkim. Nama sajnálkozva nézett a magas alakra, nem tudta milyen érzés volna, hogyha nem lenne mellette a testvérkéje. Biztosan iszonyatos, borzalmas, talán még annál is sokkal rosszabb, mint, amit akkor érzett, mikor a piros víz kezdett Ami tenyeréből kifolyni. − Igen – bólintott, és a szemében víz kezdett gyűlni. Nagyon sajnálta Sashuát, és szerette volna, hogyha őt is boldoggá teszi az oázisuk, de ez már nem volt lehetséges. Többé már nem. *** Kamír-Naim óvatos, finom léptekkel haladt a forró homokon prédája felé. Szőre eddig megvédte őt az izzó nap sugaraitól, de most a dűne árnyékában közelítette meg a közeli fák közt hűsölő hosszú szarvú antilopot. Kamír-Naim jól tudta, hogy az állat ilyenkor számít a legkevésbé támadásra. Hűsölt, izmai merevek voltak, nem állt ugrásra készen, nem figyelt a környezetére és lassan reagált. Szinte érezte már hatalmas fogai közt az antilop ízletes húsát. Szinte érezte, ahogy belemar a még élő testbe és felszakítja azt, fröcsög a vér, s ő pedig lakomázik a még vergődő állaton. Nagyon akarta ezt, bár sokkal jobban vágyott egy másik prédára. Előző alkonyatkor látta
átkelni a területén a két lábon járó alakot. Kamír-Naim éppen egy magasabb sziklán pihent, amikor megpillantotta. Furcsállta, sosem látott még olyan állatot, amelynek csak két lába van és nincs szárnya. Ennek nem volt. Testére lenyúzott állatbőröket aggatott, a fejéről pedig hosszú fekete szőr lógott alá. A húsa rendkívül ízletesnek tűnt, Kamír-Naim már akkor is izgatottan nyalta körbe a pofáját, és elhatározta, hogy még meg fogja találni a furcsa idegent. Most azonban a prédájára koncentrált. Újra kipillantott a dűne mögül, s éles, hatalmas karmai kiemelkedtek a tappancsának párnácskái közül. Sárga szemei ráfókuszáltak a prédájára, szembogara összeszűkült, ahogy egész testével lassan lelapult a földre. Hosszú farkával ide-oda csapkodott, készülve a támadásra. Az antilop mit sem sejtett, csupán élvezte az árnyékot, és egy közeli pocsolyából iszogatott néha. Kamír-Naim pofája lassan vicsorra húzódott, s előtűntek hatalmas, éles fogai. Majd ugrott… *** Sashua ott maradt a gyermekekkel az oázisban, hiszen hova is tudott volna menni a végtelen sivatagban? Ami és Nama megmutatták neki, hogy mit szoktak csinálni. Kergetőztek együtt, bár a hosszú combú Sashua sokkal gyorsabb volt a testvéreknél. Nézték együtt a lombok között keringő kék tollú madarak táncát, és figyelték, ahogy a földimalacok üreget ásnak maguknak. Ami és Nama elmondták az új barátjuknak, hogy mi az, ami annyira aggasztja őket, mire Sashua azt válaszolta: − Gondolkodom rajta. Kitalálom, hogy mit tehetnénk – ígérte, s így is tett. Elmélkedett azon, mi menthetné meg az oázist, hogy újra virágozzon. Addig a testvérek kénytelenek voltak az egyre kisebb tó mocskos vizét inni. Az oázis növényei lassan elkezdtek kiszáradni, elfonnyadni. Minden kezdett egyre, egyre rosszabb lenni, de ez még nem volt minden. Sashuának volt egy furcsa botja, amivel segítette magát a sivatagon való átkeléskor. Mikor először meglátták a testvérek, azt gondolták, hogy csak egy egyszerű faág, így nem is törődtek vele, de később jobban megnézve rájöttek, hogy milyen furcsa. A bot végére elszáradt indákkal valami furcsa követ kötöztek. Nagyon fényes és fura alakú, hegyes kő volt, a nap fényét visszatükrözte és a testvérek még a saját arcukat is látták benne, akárcsak a tó vizében egykoron, mikor még tiszta volt. Sashua nem adta oda a gyermekeknek a furcsa botot, azt mondta, hogy: − Ez gyermekek kezébe nem való! − De Ami és Nama nem értette, hogy miért mondja ezt. Egyik este, mikor Sashua már lefeküdt aludni, az oázis leveleinek ölelésébe, a testvérek megvizsgálgatták a botot. Ami a kezébe vette, és nézegette a furcsa követ. A zöld hold felé fordította, s úgy tükrözte azt, hogy úgy látszódjon, mintha a másik mellett lenne. − Tessék hold – mondta neki. − Közel hoztam hozzád a testvérkédet. Majd figyelmét újra a tükröződő kőre összpontosította. Ujját végighúzta a felületén. Furcsamód hideg volt, és olyan sima, mintha megszilárdult vizet simogatott volna. Látta, hogy a hegyes kő, az egyik oldalán teljesen elvékonyodott. Tenyerével végigsimította azt az oldalt, és akkor… …döbbenten vette észre, hogy a tükröződő kő teljesen piros lett. Nama testvérkéje tenyerébe nézve rémülten látta, hogy a piros víz csak folyik és folyik belőle, sokkal jobban, mint mikor kistestvére felhorzsolta a tenyerét. − Nagyon fáj! − zokogott fel Ami.
A zokogásra Sashua is felébredt és odasietett hozzájuk. Elképedve és ijedten vette észre, hogy mi történt. − Menj innen! – üvöltött rá Nama könnyes szemmel, dühödt grimaszba torzult arccal. − A fura botodtól a testvérkémből ki akar jönni az összes piros víz! − Vér… − csak ennyit tudott mondani döbbenetében a feketehajú. − Nem érdekel, amit mondasz! – zokogta kétségbeesetten Nama, miközben kézhátával megtörölte egyetlen szemét. − Azt is mondtad, hogy nem akarsz nekünk rosszat. − De hát én… − próbált szabadkozni Sashua. − Nem érdekel! Nincs szükségünk olyanra, aki bántja a testvérkémet! Menj el! – vicsorogta könnyeivel küszködve Nama. Sashua pedig távozott. Még látta távoztában, ahogy a két testvér zokogva öleli egymást. Tudta, hogy a két gyermek nagyon esetlen, és nem tudta miért, de szívéhez nőttek azon rövid idő alatt, amíg együtt volt velük. Felelősnek érezte magát értük, meg akarta őket védeni. Eszébe jutott a saját gyermeke, vagyis… a saját meg nem született gyermeke. Könnycseppek fakadtak a szemében, végiggördülve a sivatagi homok koszolta, gyönyörű arcán, hosszú nedves sávokat hagyva rajta. Egyszer már szülő lehetett volna, de a sors, az ég, a holdak és a csillagok akarata közbeszólt. Most megint megadatott a lehetőség, de elrontotta. Vajon jóvá teheti még? Sashua nem ment messzire, az oázis szélén telepedett le távol a testvérektől, újra magában, újra magányosan, és várta a lehetőséget, amikor bebizonyíthatja nekik, hogy meg tudja őket védeni. *** Kamír-Naim buzgón nyalogatta a száját és az orrát. Igencsak izgatott volt, hiszen végre elkaphatta azt az érdekes és igen finomnak tűnő prédát, amelyet néhány nappal ezelőtt látott a sivatagban. Sikerült kiszagolnia a kétlábú nyomait, amelyek egyenesen a nagy oázis felé vezettek. Az éjszaka sötétjét választotta rejtekül, puha léptekkel közelített a növényektől sűrű, az éjtől szürkére festett paradicsom felé. Felemelte a fejét, hogy beleszagoljon a levegőbe. Jól tudta mit fog érezni, a kétlábú édes szagát, amely pont oly édes lesz, mint amilyen gyönyörű is a préda, de… Kamír-Naimnak hirtelen összeszűkült a szembogara, és kitágultak az orrlyukai, ahogy valami egészen más, valami sokkal erősebb szag csapta meg az orrát. *** A két testvér teljesen kifáradt az ijedtségtől és zokogástól. Szerencsére, Namának sikerült megint úgy bekötöznie Ami tenyerét, hogy elálljon a piros víz folyása, de Ami egész éjszaka panaszkodott, hogy mennyire fáj a seb. Nama mellette feküdt, hogy testvére érezze a megnyugtató közelségét, érezze azt, hogy biztonságban van. Érezze, hogy ő megvédi a hirtelen elromlott világ minden rosszától: az elapadó tavaktól, a néma csillagoktól, a hazug, fekete szőrű idegenektől és még azoktól a kövektől is, amelyek aljas módon kicsalják a testében lévő piros vizet. Ők itt voltak egymásnak, itt vannak, és mindig itt lesznek. Nama mélyeket sóhajtva nézte mellette fekvő testvérét. Az ártatlan, védtelen kis poronty ott pihegett, arca még nedves volt a zokogástól, de már nyugodtan aludt. Nyugodtan és végtelenül békésen. Miért érzett ilyen erős szeretet iránta? – gondolkodott el egy pillanatra Nama. – Miért akarta megvédeni a világ minden veszélyétől? Miért akarta neki adni a fákon érő gyümölcsök közül a legfinomabbat, leglédúsabbat? Nama nem tudta megmondani, hogy
ez azért van-e mert ők ketten testvérek, és azóta vigyáznak egymásra, mióta létezik ez a világ körülöttük, vagy mert ők ketten olyan hasonlóak s nincs más aki maradéktalanul osztozhatna a sorsukon. Ott van persze Sashua, de ő teljesen más… ő sosem vigyázna úgy Amire, mint ahogy ő teszi. Sohasem. Nama kirázta fejéből a gondolatokat és testvére mellé bújt. Nyugovóra tért. *** Nama szeme az éjszaka közepén pattant fel. Megérezte a természet hirtelen változását. A madarak elhallgattak, a rovarok nem ciripeltek tovább. Ilyen még soha nem történt, azalatt soha sem, míg ők itt éltek békében az oázisban. Mi történt? A gyermek riadtan pattant fel, s ugyanabban a pillanatban a sötétség mozdult. Levelek zizegtek, és egy test suhant felé. Nama sikított, és testvére elé állt. Kamír-Naim rövidre sikerült ugrása végén Nama előtt landolt. Mélyen a földhöz lapította izmos, ruganyos testét és fejét. Nem támadott, csak nézett előre vicsorogva, miközben a farka idegesen csapkodott mögötte. – Nem! – kiáltotta a hirtelen ébredő Ami. – Hagyd békén a testvéremet! - Majd rögtön Nama előtt is termett, széttette a karjait, hogy testével védelmezze a másikat. Kamír-Naim felemelte hosszúkás fejét, izgatottan szaglászott. Hosszú nyelvével végignyalta az orrát. Sárga szemét egyenesen Amira szegezte. – Mit csinálsz Ami, és mi ez? – kiáltotta rettegve Nama. – Fuss testvérkém! – kiáltotta Ami eltökélten. – Nem téged akar! – Majd kinyitotta tenyerét és megmozgatta maga előtt. Kamír-Naim izgatottan, szinte megbabonázva követte a fejével. – Érzi a piros vizet! Nama átölelte a testvérét. – Soha nem hagylak el! Kamír-Naim teljesen leeresztette hosszúkás fejét a földig, hátsó lábait meg megemelte, hogy felkészüljön az ugrásra, hogy a testvérekre vesse magát, felmarja lágy húsukat borotvaéles karmaival, hogy izmos állkapcsával összetörje a csontjaikat. De, mikor ugrott volna hirtelen történt valami. Sashua rohant oda a testvérekhez, miközben felkapta éles végű botját a földről. Ahogy odaért Kamir-Naimhoz, a magasba emelte a botot és kiabált. – Hup hup hup! – így kiáltott csilingelő hangján. Kamír-Naim hirtelen nagyon összezavarodott. Kapkodta minden irányba a fejét, sárga szeme csak úgy cikázott további ellenfeleket kutatva. Kicsit megrémült. Elvégre számított a feketehajúra és a testvérekről meg tudott már, mégis, hirtelen túl sokan lettek körülötte, minden figyelem rá irányult, hangzavar vette körül, és már elvesztette a meglepetésből fakadó előnyét. Ráadásul az a furcsán csillogó végű bot is igen ijesztőnek tűnt. – Hup hup hup! – kiabált megint Sashua meglengetve a botját. Kamír-Naim nem teketóriázott tovább. Kushadva megfordult maga alá húzott farkával, és gyorsan eltűnt a sötétségben. Visszajövök még –gondolta. – Mi volt ez? – nézett Sashuára ijedten Ami. – Kamir-Naim – mondta Sashua, miközben leeresztette fegyverét. – A puszták veszélyes ragadozója. Nagyon vigyázzatok magatokra, halljátok? Ha nem érek ide időben, akár…
A testvérek meredten néztek rá, várva a folytatást. – … akár nagyon rossz dolog is történhetett volna. – Visszajöttél hozzánk! – futott oda hozzá Ami, és átölelte a lábát. – Megmentettél minket! – Ami! – nyúlt volna riadtan testvére felé Nama, de ahogy az közel ért Sashuahoz, Nama visszahőkölt. – Nem emlékszel mi történt? A fényes kövű bot és a piros víz… – Akkor is visszajött! – ölelte szorosan a feketehajút. Sashua szíve nagyot dobbant, és mellkasát forróság töltötte el. Megsimogatta a poronty fejét, és magához ölelte. Hogy valakit megvédhet, hogy valakiért felelős, aki így bízik benne, csodálatos érzés volt. – Tudunk vigyázni egymásra! – jelentette ki dacosan Nama. – De mégsem tudunk mit csinálni a kiapadó tóval, és Kamír-Naimmal, de Sashua tud nekünk segíteni! – válaszolta Ami. – Gyere ide testvérkém, és öleld meg te is! Most már hárman vigyázhatunk egymásra. Nama sóhajtott egyet, s ahogy vállai leereszkedtek, minden dac és gát a földre hullott. Futott testvérkéje mellé, s megölelte őt is, és ezt az új, fura idegent, aki megóvta őket, aki vigyázott rájuk, majdnem annyira, mint ők egymásra. Talán rosszul ítélte meg először Sashuát, de most melegség költözött az ő szívébe is, és helyet adott benne neki. Nem olyan volt, mint a testvérkéje, valami egészen más. Valami más, aminek nem tudott nevet adni. Olyan, aki erős és megóvja őket a világ rossz dolgaitól, de velük mégis gyengéd és kedves, megmondja, hogy amit tesznek jó-e vagy rossz, és kettőjüket együtt szereti, mert ők mind együvé tartoznak. Hárman együtt, a kietlen világban. Sokáig csak ölelték egymást, merítkeztek egymás közelségéből, feltöltődtek egymás szeretetéből. Sashua gyönyörű arcán elterülő mosollyal simogatta meg a kis torz gyermekek kopasz fejét. – Az oázis – mondta végül sóhajtva. – Tudom, hogy mit kell tennünk. Nehéz lesz, nagyon nehéz, de muszáj… *** Az oázis fölött vörös hajnal virradt tele kétséggel és ijedelemmel. Az a világ, amit a testvérek ismertek, az a gyönyörű szeretettel teli, kényelmes, meleg világ felborulni látszott, minden megváltozott. Volt jó is a változásban: Sashua, de leginkább sok rossz. – Elmenni? – kiáltotta felháborodottan Nama. – Mégis hova mehetnénk? Az egész világ csupán sivár pusztaság, ez az oázis az egyetlen, ahol otthonunk lehetne, és most mégis azt mondod, hogy menjünk el? – Muszáj – mondta szomorúan, lehajtott fejjel Sashua. – Víz nélkül itt minden, rövid idő alatt el fog pusztulni, és nem marad semmi, csak sivatag. – De víz csak itt van! – mondta rémülten Ami. – Nem – rázta meg a fejét a feketehajú. – Keveset tudtok még a világról, nagyon-nagyon keveset. Tudok egy helyet, ahol sokkal több víz van, mint itt. De az messze van, hogy eljussunk oda, ahhoz át kell kelnünk a sivatagon. A két testvér kételkedő tekintettel nézett össze. – Bízzatok bennem! – kérlelte őket Sashua. A testvérek nem ismerték ezt a szót, de mégis olyan érzést keltett bennük, hogy rögtön tudták, Sashua kezébe helyezhetik a saját sorsukat… de a testvérükét nem. Arra mindketten maguk akartak vigyázni. Meg kissé bizonytalanul, de mindketten bólintottak. Reménykedve pillantva Sashuára, arra, aki talán meg tudja menteni őket a világ rossz dolgaitól. ***
Annyi iható vizet gyűjtöttek a lassan teljesen elapadó tavacskából Sashua kulacsába, amennyit csak lehetett. Alkonyatkor indultak, hiszen este a sivatag sokkal hidegebb volt, nem hevítette fel testüket, s tette kábulttá elméjüket. A hold testvérek s a csillagok vigyázó szemei figyelték minden botladozó léptüket, s a testvérek ijedt tekintetét, amellyel a körülöttük terpeszkedő ismeretlent szemlélték. Elhagyni az oázist, Aminak és Namanak olyan volt, mintha egy darabot szakítottak volna ki a szívükből. Amint kitették onnan a lábukat, az ég, a talaj, de még a nap, holdak s csillagok is oly bizonytalanná váltak, mintha bármely pillanatban össze akarnának omlani. A számukra anyaméhet jelentő oázis védelméből, s melegéből kilépve egy kemény, komor, rideg és nagyon ellenséges világot találtak, amely egyáltalán nem akarta befogadni őket. Szívükkel s lelkükkel felvett harc oly kemény volt akárcsak a születés, s végül csupán a kényszer vitte rá őket, hogy kidugják fejüket a valódi világba, és megtegyék ott az első botorkáló lépéseket. Sashua volt az egyetlen, akit úgy éreztek, hogy valamelyest hozzáköti őket az oázisukhoz. Ő volt a köldökzsinór, amelyen keresztül a régi emlékek s érzések áramlottak az ikrekbe frissen elhagyott életükből. Ő maradt csupán, aki tartotta bennük a lelket s hitet, hogy valahol várja őket egy jobb világ, amely újra reményt, mosolyt, szeretet és boldogságot hozhat. De addig küzdeniük kellett. A sivatag tökéletesen terméketlen puszta volt, kietlen, száraz, és se árnyat, se vizet nem adott benne szinte semmi. A testvérek mégis riadt, de csodálkozó tekintettel néztek körbe, miközben egymás apró kezét szorították. A homok végtelen tengere valahogy megbabonázó látványt nyújtott. A finom szemű homok, ahogy a szélnek engedelmeskedve építette fel a tökéletes formájú buckákat, ahogy a lemenő nap vörösében szállt a homok a távoli dűnék felett. Mérföldezreken keresztül csupán a szél vetette hullámok cakkozták a végtelenséget, s minden forma olyan tökéletes volt, mégis mindegyik különböző, egyedi. Erre-arra furcsa sziklaalakzatok emelkedtek körülöttük. Először csak a távolban látták a légben szálló homoktól fátyolosan a hegygerinceket, amelyeket nem tudtak mire vélni, fogalmuk sem volt arról, hogy a kemény, rossz kövek ily hatalmas alakzatokat képesek felépíteni. Majd lassan, vörös kövekből álló sziklaoszlopok kerültek köréjük. A testvérek először rettegtek a föléjük magasodó kövektől, és nem mertek köztük áthaladni, de Sashua kedves, nyugtató szavaira végül továbbmerészkedtek, s bebizonyosodtak róluk, hogy az árnyat adó sziklák nem dőlnek rájuk, viszont remekül le lehet pihenni a tövükben. A gyermekek számára a sivatag rémületes csoda volt, s nem mertek Sashua és egymás közeléből egyetlen lépéssel sem eltávolodni, félve, hogy a hőtől remegő horizont elragadja őket. Hajnalra mindig rettentően kifáradtak, s korán, még a nap felkelte előtt nyugovóra tértek. A tűző nap és a forró homok, a megerőltetés, a folyamatos menetelés teljesen kiszívta a testvérek erejét. Látszott, hogy Sashuának van gyakorlata a sivatagi utazásban, de azért ő is igencsak kimerült. Az egyik ilyen hajnalban egy homokkő szikla tövében telepedtek le. Ami már nagyban aludt testvérkéje mellett, Sashua pedig a csillagokat nézte elmerengve. Talán ő is azon gondolkozott, hogy vajon figyeli-e őket odafentről valaki –gondolta Nama. A nagyobbik testvér elcsodálkozva nézte végig a feketehajút. Az ezüstös holdfény körülölelte, szinte nyaldosta a testét, finom vonalain, mint ezüstfolyam csorgott végig, mellkasán nyugvó fekete haján meg-megcsillant, szép szemeiben boldogan táncolt. Nama szinte ámuldozva nézte a szép Sashuát, s eszébe jutott a mosolya is, bár az most nem ült az arcán. Bárcsak valaha én is ilyen szép lehetnék –gondolta Nama, ahogy egyetlen szemét le sem vette a feketehajúról.
– A testvérkém mindig azt szokta mondani, hogy a csillagok a szomorú holdak könnycseppjei – mondta végül halkan Nama –, akik azért olyan szomorúak, mert a testvérük elérhetetlen távolban van tőlük az égen. Sashua sóhajtott egy mélyet s fájdalmasat. – És te mit gondolsz? – kérdezte lágyan csengő hangján. – Azt hogy szemek, amik azt figyelik, hogy nem esik-e semmi bajunk – mondta Nama, majd oldalra billentette a fejét. – Egyszer meggyógyították Ami kezét, amikor elesett, de a tavat nem akarták. Nem mindig segítenek a csillagok. Szerinted melyikünknek van igaza? Egy ideig csend volt, Sashua a csillagokat bámulta. – Vigyáznak ránk, igen, de nem tesznek meg mindent helyettünk kicsi Nama – mondta végül. – Nekünk egymásra kell vigyáznunk, és a csillagok csak akkor segítenek, ha látják, hogy igazi szeretet van a szívünkben. Hát ilyen finnyásak ezek a csillagok – mosolyodott el végül. Nama sokáig nézte Sashua szép mosolyát. – Ott fent vannak mindazoknak a tekintetei, akik szeretnek minket, és akiket mi is nagyon szeretünk, de már nem lehetnek velünk – folytatta a feketehajú, de a szavai olyanok voltak mintha csak nagy nehézség árán tudná előcsalogatni őket. – Mégis mindig velünk vannak, mert nem feledhetjük őket, s nem is volna helyénvaló… – még mindig mosolygott, de lassan víz kezdett csordogálni a szép Sashua mindkét szeméből. Nama tudta, hogy milyen víz volt ez. Nem piros ugyan… de legtöbbször ez is akkor jött elő, ha valami nem volt rendjén. – Szép Sashua megsérültél az éles kőtől? – kérdezte Nama ijedten, és közelebb húzódott hozzá, mint ahogy testvérkéjéhez szokott, ha annak nagy szüksége van rá. – Vagy megijedtél a sötétségtől? – Mi…? – pillantott a feketehajú a rémült tekintetű gyermekre. – Nem… nem – törölte le arcáról a vizet. – Nem sérültem meg, és nem is ijedtem meg. Miért? – Mert Ami szeméből is mindig akkor jön elő víz, ha nagyon megijed valamitől. Sashua megint elmosolyodott, egy szomorkás mosollyal és átkarolta a rémült arcú gyermeket. – Nyugodj meg kicsi Nama… – mondta lágyan, hangja egészen suttogó volt és békességgel teli. – Én mindig veletek leszek, és soha többé nem lesz okotok sírni. Megvédelek titeket a sötétségtől, a kiapadó tavaktól, az éles kövektől, Kamír-Naim ádázságától és mindentől… mindentől, ami ebben a kies világban rossz. Olyan leszek nektek, mint a csillagok az égen… – Ne légy olyan, mint a csillagok! – kérlelte őt a gyermek. – Miért? – Mert a csillagok nem segítenek mindig, és ők nincsenek velünk. Te pedig itt vagy – ölelte át Sashuát, és túrta arcát a fekete hajába. – Te itt vagy, és érzem, hogy mindig vigyázni fogsz ránk. Sashua sóhajtott egyet majd bólintott. – Rendben kicsi Nama, nem leszek olyan, mint a csillagok. – De miért… mondd, miért segítesz nekünk? Miért vagy te más, mint Kamír-Naim, aki olyan, mint a vakondot faló sivatagi hiúz, vagy az elapadó tavacska, aki néha elhagy minket, és nem segít többé, akárcsak a csillagok? Sashua megint az égre pillantott, szép szemeiben szomorúság remegett. – Mert egy csillag figyel fentről. És tudom, hogy ő így akarná. *** Kamír-Naim föl-alá járkált a vörös szikla tetején. Az ég horizontján kegyetlenül tűzött a nap. Hiába esteledett már, égette a bundáját, de bensőjét sokkal jobban égette a düh és a szégyen.
Mit képzelnek, kik ők? – rohantak vadul a gondolatai, ahogy ugyanazon a nyomvonalon sétált fel-alá. – Előlem egyetlen préda sem szökhet meg! Az a jó szagú, fekete szőrű préda bátornak gondolja magát, de meg fogja tanulni, hogy Kamír-Naimmal szemben semmi esélye! Éhesen nyalta meg a nedves orrát, és minden egyes gondolatra önkéntelenül szaladtak elő halálos karmai a tappancsának puha párnáiból. Hogyan lehet, hogy a félelem legapróbb rezdülését, de még csak szagát sem éreztem rajta, mikor előugrott, hogy megvédje azt a két védtelen prédát? Semmi jele nem volt annak, hogy akár csak a legkevésbé is féltené a nyomorult életét halálos karmaimtól és éles fogaimtól! Semmi, egyetlen apró jel sem! De lesz, igen… – nyalogatta tovább buzgón a pofáját. – Bebizonyítom, hogy igenis tudja, mi az a félelem. Futni fog, mint az antilopok… menteni a nyomorult irháját… és az a két poronty. Nyál kezdett csordogálni Kamír-Naim szájából. Az a szag… a vérük csak úgy illatozott az ártatlanságtól és romlatlan naivitástól. A védtelenség és tehetetlenség áradt belőlük. A húsuk biztosan nagyon ízletes. Elégedetten és lassan fogom felfalni őket, mind a hárommal egyszerre végzek, az utolsó, amit látni fognak, a testükbe maró fogaim lesznek! Kamír-Naim váratlanul felkapta a fejét, és a levegőbe szagolt. Hírt hozott neki a szél. Gyorsan a szikla széléhez sietett, és lepillantott a végtelen sivatagra. Odalent, a horizontig húzódó homoktengerben, három botorkáló alakot pillantott meg a távolban. A lenyugvó nap hosszú árnyaikat festette a szélhordta dűnékre. Elégedetten vicsorodott el, már a szájában érezte az ízletes, piros vizű húst… *** Napok óta vándoroltak már keresztül a végtelen sivatagon. Sashua látta, hogy a testvérek már alig bírják. Gyengék voltak, apró kis védtelen torzszülöttek, de ahogy egymást támogatták, ahogy egymást védték és segítették minden nehézség és akadály ellenére, abban volt valami elképesztően csodálatos. Neki soha nem volt testvére, és egész eddigi életében nem is bánta, úgy érezte, hogy csak kevesebb anyai szeretet jutott volna neki. De ezeknek a porontyoknak nem volt anyja, nem volt senkije, csak ők voltak egymásnak, és az életüket is odaadták volna a másikért. A világ tökéletes romlatlansága testesült meg bennük, és talán csak ez a két védtelen gyermek volt az, kik ezt őrizték magukban, az egész végtelen világon. Sashua nem akarta, hogy ez a csoda elvesszen, nem akarta, hogy a mindent áthidaló önzetlen szeretetük megromoljon. Úgy érezte, bármit megtenne értük… – Szép Sashua, a kövek nekünk énekelnek? – kérdezte a megfáradt Ami, aki már csak testvérkéjére támaszkodva tudott haladni a homokban. Egyetlen hatalmas szemében mégis élettel teli, gyermeki kíváncsiság csillogott. A feketehajú arcán megint az a tündöklő mosoly terült el, ahogy rájött, a gyermek mire gondol. Ő is hallotta, ahogy a forró nappal alatt felhevült kövek, az éjszakai hideg érkeztével hirtelen hűltek le, és sipító hang kíséretében repedtek el. – Igen apró Ami – mondta bíztatóan. – Azt éneklik, hogy menjünk tovább, mert közel a mi új oázisunk. Ahol örökké tiszta lesz a tavacska, és boldogan fogunk élni mi együtt. Ahol nem tudnak majd utolérni minket a világ rossz dolgai… – tudta, hogy igaz, amit mond és a gondolat nem csupán a testvéreket hajtotta tovább a halott sivatagon, de az ő hosszú combjai is kitartóbban lépdeltek. El fog jönni a boldogság. ***
Az est még csak közeledett, de ők már úton voltak, mert Sashua biztos volt benne, hogy az ő új oázisuk szinte karnyújtási távolságban van. Árnyékukat eléjük vetette az ádázul izzó nap, és a testvérek félig lehunyt szemmel, egymás nyakába karolva kábultan botorkáltak. Nama látta meg először. Egyetlen gyermeki szeméből hirtelen szökkent ki az álmosság, és csodálkozóan kerekedett el, ahogy észrevette az előttük emelkedő magas sziklafalat. – Szép Sashua, itt nem tudunk továbbmenni – mondta szomorkásan Nama, miközben megemelte fejecskéjét, hogy végigmérje a rücskös felszínű, hatalmas kőtömeget. – Meg kell kerülnünk a gonosz követ, amely nem énekel nekünk, s csak piros vizet csal majd elő testvérkém kezéből, akárcsak a mi oázisunkban régen. Sashua a gyermekek mögött állva maga is aggódó szemekkel mérte végig a sziklafalat, amelyet esti fénybe fürösztött a hátuk mögött lenyugodni készülő nap. Tudta, hogy kerülniük kell, de fogalma sem volt, hogy a hegység milyen hosszan húzódik. – Igazad van kicsi Nama – mondta aggodalmas hangon. – Körbe kell mennünk. – Ne aggódj szép Sashua, a csillagok mindjárt itt vannak, s talán ha szépen kérjük őket… – fordult hátra mosolyogva Ami, a feketehajú felé, de rögtön ajkára fagyott a szó, s elkerekedő hatalmas szemében nedvesség gyűlt. – A napból jön! – mutatott a nap felé vézna kezecskéjével. Nama és Sashua is hátra fordult, és megpillantották… A vörösbe forduló napkorongban, amely már a horizont alá készült lebukni, egy magányos, fekete árny közeledett feléjük. Először alig ismerték meg. Négy lábon járt, mint mindig, a fejét lehajtva baktatott a sivatagban. Kamír-Naim bordái kilátszottak, az elmúlt napok hajszája alatt elvékonyodott, de sárga szemeiben ugyanaz a vadság csillogott, mint a sivatagi hiúzéban, amely a vakondot tépte meg. Sok piros víz volt akkor… nagyon, nagyon sok. A testvérek biztosak voltak benne, hogy a vakondból minden piros víz kijött… és nem is mozdult többé. Nama fejében átfutott a gondolat, hogy vajon, mikor Sashua megmentette őket az oázisban Kamír-Naimtól, mire gondolhatott, mikor azt mondta: „akár nagyon rossz dolog is történhetett volna”? A ragadozó rohanni kezdett feléjük, a lenyugvó nap előtt kavargott a homok. – Gyorsan! – sikította ijedten Sashua. – Nama és Ami, fel a sziklára! – De a kő…! – tiltakozott volna pici Ami. – Nincs más út, gyorsan másszatok fel rajta! Kamír-Naim nem tud sziklára mászni, de ti igen, mert ti ketten vagytok, és segíteni tudjátok egymást! Mindkét gyermek retteget, szemükből patakokban ömlött a víz, de hallgattak a szép és okos Sashuára, és az ijesztő sziklához rohantak. Mászni kezdtek, az éles kőtől fájtak a pici ujjaik, de annyira féltek Kamír-Naim kegyetlen vadságától, hogy nem is törődtek vele. Csak másztak és másztak kitartóan. Sashua a sziklafal aljához rohant és előrántotta a hátára kötözött, éles végű botot. – Gyere te is, szép Sashua! – zokogta pici Ami. – Gyere föl velünk! – Csak másszatok! – mondta. – Mindjárt megyek én is! – majd visszapillantott a ragadozóra.
Kamír-Naim már ott volt előtte. Ő el se tudta képzelni, hogyan jutott ilyen gyorsan elé, az ádáz gyilkos. Megvagy jó szagú préda! – gondolta, miközben fejét lassan lehajtotta a földre. – Érezni akarom a félelmedet! – csapkodta vadul a farkát. – Rettegj! – ellökte magát a hátsó lábaival, és ugrott. Sashua épp az utolsó pillanatban ugrott félre a ragadozó csapása, elől és ő is suhintott éles végű botjával, eltalálva Kamír-Naim fejét. A ragadozó pofájára piros víz freccsent. Féloldalasan tántorgott arrébb, kábán rázta meg a fejét. Ami felsikoltott. – Ne nézzetek le! – kiáltott fel nekik Sashua. – Csak másszatok tovább! Nama arcán csorgott az izzadság, a szokatlan megerőltetéstől lüktettek, égtek a tagjai. Kisebb testvére alatt mászott, és amikor az nyöszörögve rándult egyet, mert lába alól kiszaladt egy kődarab, Nama alulról megtolta testvére talpát, hogy segítsen neki. – Mássz tovább testvérkém! – zihálta neki. – Sashua segít nekünk! Kamír-Naim hunyorgott, ahogy piros víz folyt bal szeméből, tekintetét megint Sashuára vetette, megnyalta a pofáját. Már nagyon régen nem evett. Nem dacolhatsz velem, én Kamír-Naim vagyok a sivatag ragadozója, minden élő végzete! Sashua megint megemelte a botját és kiabált: – Hup hup hup! – kiáltotta, mire Kamír-Naim összerándult, és lejjebb húzta a fejét. – Hup hup hup! – kiabálta megint. Még egyszer nem futamodok meg, jó szagú préda – villantotta elő a fogait Kamír-Naim. – Fuss már, ne állj ott ilyen makacsul… fuss, és próbáld menteni az irhádat! A ragadozó megint ugrott, és Sashua próbált kitérni, de ezúttal sikertelenül. Sikoltva esett el a sziklafal tövében, hosszú combján piros karmolásnyomok éktelenkedtek. Mutasd már azt a félelmet! Kamír-Naim ugrott a védtelen, elesett prédára, de Sashua gyorsabb volt. Ahogy a ragadozó előrevetette magát, hogy két izmos mancsával tépje szét a feketehajút, az még egyszer megragadta a botját, és a ragadozó nyakának oldalába döfte. Az sziszegve ugrott hátra, és vetette magát rángatózva a sivatag homokjába. Sashua tudta, hogy a támadása gyenge volt ahhoz, hogy végezzen a ragadozóval, de arra elég volt, hogy időt nyerjen. Elhajította a botját, és ő is mászni kezdett a sziklán. Sebesült lábába folyamatos lüktető fájdalom nyilallt, de megpróbált nem törődni vele. Összeszorította a fogait és felnézett. Látta maga fölött a két esetlen porontyot, ahogy egymást segítve másznak, küzdenek az életükért, vagyis inkább egymás életéért. Megújult erővel mászott ő is fölfele. A kemény szikla felhorzsolta a bőrét, feltépte a körmeit, de mászott és mászott, semmi nem érdekelte, csak, hogy még egyszer magához ölelhesse az ikreket. Már jó ideig jutott, a gyermekek jóformán fent voltak a sziklafal tetején, ő pedig lassan a közepénél járhatott, mikor lepillantott, hogy megnézze magának a pórul járt ragadozót… és ekkor jeges félelem költözött a szívébe. Kamír-Naim már talpon volt, és őket követte a szemeivel a sziklafal tövében ácsorogva, a nyaka oldalán egy vágás látszódott. De innen fentről valami más is feltűnt a fekete hajúnak, amit alulról valamiért – talán a ragadozó megjelenésével jött riadalom miatt – nem vett észre. Nem túl messze, egy homokkal fedett ösvény vezetett fel a sziklafal mellett egyenesen annak a tetejére, amin keresztül Kamír-Naim néhány nagyobb ugrással pillanatok alatt a testvérekhez juthatott volna, megkerülve, és jóval megelőzve a mászással bajlódó Sashuát.
A ragadozó, mintha csak észrevette volna Sashua rémületét, követte annak tekintetét, és egyenesen az ösvény felé nézett. Pár pillanatig forgatta a fejét és pislogott egyetlen ép szemével, majd lassú, kimért léptekkel az ösvény felé vette az irányt. Jajj ne! – bénult le a rémülettől egy pillanat alatt, a szép Sashua. – Nem tudom megállítani Kamír-Naimot, szét fogja tépni a testvéreket, és nem tehetek semmit! Tehetetlen dühében ujjaival belemarkolt a kemény sziklába, és szemeiből potyogni kezdett a víz. Ezekben a pillanatokban sötétlett el az ég, ahogy a nap teljesen eltűnt a látóhatár mögött. A csillagot tündököltek fel. Sashua feléjük emelte tekintetét, és kétségbeesetten suttogta: – Csillagok, csak most utoljára súgjátok meg nekem, mit kell tennem? – kérlelte őket, könyörgött a csillagoknak és azok válaszoltak neki. Vagyis nem az összes csillag, csak egy bizonyos súgta: – Megbocsájtok neked. Békélj meg magaddal, és mondd, mit tennél meg a testvérekért? – Bármit – suttogta, a fájdalomtól remegő hangon Sashua, patakok csordogáltak végig szép arcán. – Akármit megtennék azért a két kis teremtményért, hogy megőrizzék magukban a világ ártatlanságát, és egyszer talán megváltoztassák azt, egy jobb hellyé tegyék. Olyanná, mint amilyen az, az oázis volt nekik. Mindenemet odaadnám, hogy az a két gyermek éljen. Az én két gyermekem! – Akkor tudod, hogy mit kell tenned. És Sashua valóban tudta. Tudta, hogy Kamír-Naimot nem kell sokáig feltartania, a testvéreknek csak kicsit kell tovább jutnia, hogy elérjék a sivatag szélét, amely a ragadozó területén kívül esik, ahova már nem fog továbbmerészkedni. Pontosan tudta, hogy mit kell tennie. Utoljára gyönyörű mosoly jelent meg Sashua szép arcán, és a sziklafal tetején eltűnő Ami és Nama után nézett. – Legyetek boldogak gyermekeim, és mindig vigyázzatok egymásra. Mert ebben a rossz világban ti vagytok egymásnak a boldogság oázisa. Elengedte a sziklafalat, és zuhanni kezdett. A föld hívta magához. Szabadon szállt, körüljárta a szél, és tudta, hogy meghozta a helyes döntést, ezért végtelenül szabadnak és boldognak érezte magát. Végül teste a sivatag homokjába csapódott élettelenül. Kamír-Naim már majdnem elérte az ösvényt, amelyen, tudta, hogy a préda elébe vághat, amikor meghallotta a puffanást. Odapillantva látta, ahogy a feketehajú a földön hever védtelenül. Végül megadtad hát magad! – gondolta boldogan, és engedve korgó gyomrának, arra kezdett rohanni. – Enyém vagy, Kamír-Naimé! Odaért Sashua élettelen testéhez és megnyalta a száját. Végre az övé volt a fekete hajú préda, amelyre már olyan régóta vadászott. Végre megkapta! Kamír-Naim lakomázni kezdett. *** Ami és Nama állhatatosan botorkáltak tovább. Nem mertek hátranézni, csak haladtak előre makacsul egymásba kapaszkodva. A sivatagban egyre gyakrabban jelentek meg növények, olyanok is, amilyenek az ő oázisukban voltak régen, és egészen mások is. Ahogy mentek tovább és tovább, egyre több és több növény került az útjukba, végül egészen kezdték úgy érezni magukat, mintha újra az ő oázisukban járnának. Valahol madarak csiviteltek körülöttük, máshol apró állatok futottak az aljnövényzetben. Támolyogtak a körülöttük zölddé vált világban, mígnem egyszer csak a végtelenség tárult a szemük elé. Ahogy a lábuk megint a homokot tapodta és hirtelen eltűnt a növényzet, egy pillanatra megrémültek, hogy újra a sivatagba kerültek, de aztán észrevettek valami teljesen ismeretlen látványt.
Előttük a homokos parton túl rengeteg víz volt. Ameddig csak a szem ellátott kék víz hullámzott a végtelenbe, és valahol a látóhatárnál összemosódott az éggel. Talán az ég és a víz ott vált eggyé örökre. A két riadt, kimerült testvér leült a homokos parton, és az előttük ringatózó tengert bámulták szinte megbabonázva. Összebújtak és megölelték egymást. Úgy ahogy csak szerető testvérek tudják. – Hol van Sashua? – kérdezte Ami, ahogy kezdett kicsit megnyugodni. – Ezt neki is látnia kell! Nama sóhajtott egyet, és felpillantott a csillagos égre. – Látja. VÉGE
