Gyermekek írta: Bakti Viktor Volt egy oázis a világ közepén. Az oázisban ez a nap is tőzforró volt, mint mindegyik. Bár a fák hős árnyékot adtak és az apró tavacska mindig ott volt, hogy a testvérek lehősítsék felmelegedett testüket, vagy éppen szomjukat csillapítsák. Ez az apró oázis a végtelen sivatag kellıs közepén mindent megadott, amire csak szükség lehetett, egy sziget volt a homok végtelen, lángoló tengerén, az élet szigete. Ezt a szigetet csupán két testvér lakta, bár ık sosem gondolták így, hiszen rengetegen éltek még ott velük. A fő közt sikló gyíkok, a fákon tollászkodó madarak, a tóban úszkáló megannyi hal, sıt néha még apró világos szırő, nagy fülő rókák is feltőntek, bár azok elég ijedısek voltak és gyorsan el is szaladtak, ahogy a testvérek megközelítették ıket. De nekik nem is kellett más társaság, mert Ami és Nama mindig ott volt egymásnak. Mindketten kicsik voltak, bár Ami egy picivel kisebb, soha nem ettek sokat, így bordáik kilátszottak, hasuk mégis kissé puffadt volt, végtagjaik vékonyak és gyengék. Arcuk közepérıl csupán egyetlen szem bámult csodálkozva s kissé félve a körülöttük elterülı világra, fejükön sose nıtt haj. Ruhát nem hordtak, nem is tudták, hogy mi az és sosem volt rá szükségük. Testvérek voltak, ezt mindig tudták és nagyon szerették egymást, mindig vigyáztak egymásra. Sokszor bámultak a távoli végtelen sivatagba, de mindig tudták, hogy az egy sivár és veszélyes hely. Az oázis volt az ı otthonuk, ahol mindent megkaptak a földtıl és a víztıl. Vagyis nem egészen mindent, ami hiányzott volna, azt testvérkéjük nyújtotta nekik. Ez volt az ı világuk és ezen kívül semmi másra nem volt szükségük. Az oázisra és egymásra. Szerettek táncolni a keringı széllel, mikor az, az oázis leveleit pörgette és forgatta lágy ívekben, a levegıben játszadozott velük. Ami ilyenkor becsukta a szemét és elképzelte, hogy ı is olyan, mint a szellı, szabadon száll a levegıben s odamegy, ahová csak akar. Nama is szívesen játszadozott ilyenkor testvérével, de ı úgy gondolta, hogy biztos nem lehet olyan jó dolog szélnek lenni, elvégre hiába száll szabadon oda, hová kedve tartja, csak a sivatagot láthatja. A széllel ellentétben ık azonban szerencsések voltak, hiszen mindig a leggyönyörőbb helyet láthatták a világon, az ı kis oázisukat. A hideg éjszakákon összebújtak a földig lógó levelek alatt, hogy melegítsék s óvják egymást, máskor az ég végtelen feketeségét bámulták és az azon világító holdakat és csillagokat. Két hold úszott az éjszakai égbolt fekete óceánján messze egymástól, mindig nagyon messze. Egyikük nagyobb volt és kékes, ezüstös fénnyel világított, a másik pedig, amelyik zölden fénylett –Ami szerint legalábbis- az ı kistestvére volt. Nama nem így gondolta, szerinte nem lehettek testvérek, mert a testvérek mindig nagyon közel vannak egymáshoz, hogy megvédjék egymást a világ veszélyeitıl, és ott legyenek, ha a másik szomorú. A csillagok is nagyon szépek voltak, mintha ezernyi világító bogár kavargott volna, olyan örvénylı alakban helyezkedtek messze fölöttük. A testvérek sokat találgatták, hogy miért vannak ott a csillagok, miért fénylenek az éjszakai égen. Ami szerint a holdak sírtak azért, mert testvérük oly messze volt egymástól s ezek a könnycseppek maradtak ott a kékesfekete égen, a holdak fényét visszatükrözve tündökölték azt be, de Nama mindig lelegyintette testvérkéjét, amikor ilyen butaságokat mondott. Szerinte a csillagok vigyázó szemek voltak, amelyek azért tekintettek le rájuk, hogy figyeljenek, hogy biztosítsák ıket arról, nincsenek egyedül a világban, s hogy vigyázzanak, ne történjen velük semmi rossz. Mert rossz dolgok történtek a világban, ezt mind, Ami mind Nama jól tudta. Picik voltak még, és soha senki nem volt, aki elmesélte volna nekik ezeket a dolgokat, ık mégis rájöttek, szörnyő tapasztalataikból. Egyszer az oázisban kergetıztek, nevetve játszadoztak s mikor Aminak sikerült elkapnia nagy testvérét összeölelkezve estek a puha levelek közé. Azonban valami baj történt. Az oázisban voltak olyan dolgok is, amik nem voltak lágyak, mint a víz, sem puha, mint a homok a levelek vagy a homoki macska bundája. Csúnya repedt, szürke és nagyon kemény kövek voltak azok. Egy ilyenben esett el egyszer Ami. A nagy játszadozás s nevetgélés közepette nem vette észre az alattomosan elé kerülı követ. Megbotlott benne de gyorsan kirakta kezét maga elé, hogy tompítsa az esést. A kövön lehorzsolta a tenyerét és a földre esett, majd hüppögve húzta össze magát. Nama rémülten rohant oda hozzá s mindketten elkerekedett szemmel, megbabonázva nézték a sebesült kezet. A sérülésen keresztül piros víz kezdett folydogálni a kisebbik testvér tenyerébıl. Mindketten nagyon megijedtek. Próbálták visszanyomni a sebbe a piros vizet, Nama még egy üreges vékony fadarabot is hozott s azzal fújkálta Ami tenyerét, de a piros víz nem ment vissza, csak minden piros lett körülötte. Jól tudták, hogy nem csak az a víz létezik, amelyik az oázis tavacskájában van, hisz mindketten láttak már korábban másmilyen vizet testvérkéjük szemében, mikor az nagyon félt a sötétben vagy megölelték egymást s érezték a másik szeretetét. De piros vízzel még sosem találkoztak. Ebbıl állna a testük belseje? Piros vízbıl, amely ki akar onnan jönni, ha valami rossz történik? Nama az üreges bottal fújkálta Ami tenyerét, ujjacskáival próbálta visszatolni a sebbe a gyorsan távozó folyadékot sıt még egy nagy levelet is hozott, amivel szorosan bekötözte testvére kezét, hogy a piros víz ne
tudjon kijönni. Ez végül segített. Eleinte a levelet is át akarta ázatni az alattomos piros víz, de végül a seb elkezdett eltőnni s napok múltán már semmi nem maradt ott. Nama meg mert volna esküdni rá, hogy a csillagok csinálták éjszaka. Attól kezdve jól tudták, hogy ha a piros víz ki akar jönni az nem jó. Egyik éjszaka láttak egy sivatagi hiúzt, ahogy elkapott egy vakondot és megette. Akkor is nagyon sok piros víz jött ki a vakondból. Mindkét testvér tudta, hogy ez rossz ezért ık sosem ettek vakondot, se semmi mást, amibıl piros víz jön ki. Csak az oázis gyümölcsein és halain éltek. *** A két gyermek mióta csak az eszét tudta ott élt az oázisban békében, nyugalomban, boldogságban. Semmi mással nem kellett törıdniük csak egymással, de az egyik napon valami baj történt. Nama éppen fürödni készült az oázis vizében. Ilyenkor mindig óvatosan ment be, hogy az ijedt gébek nyugodtan arrébb tudjanak úszni, ne higgyék azt, hogy valami rossz fog velük történni. De ahogy a gyermek belépett a vízbe észrevette, hogy valami nincs rendjén. Az oázis vize nem volt olyan tiszta, mint amennyire szokott. Sár kavargott benne, iszap ezért Nama gyorsan ki is menekült belıle. Azt hitték, hogy másnapra elmúlik, majd a csillagok meggyógyítják az ı tavukat, de nem így történt. Napról napra rosszabb lett a helyzet, egyre több mocsok kavargott az addig tisztán tündöklı tavacskájukban. A halak lassan mind eltőntek, a víz szinte már ihatatlanná vált és a tó egyre-egyre kisebbé vált. A két testvér aggódni kezdett, az eddig biztonságot nyújtó paradicsom egyszeriben a végét kezdte járni. A testvérek hosszú éjszakákon keresztül feküdtek egymáshoz bújva álmatlanul, bámulták a csillagokat és halk, remegı szavakkal, gyenge hangon könyörögtek nekik segítségért. - Kérlek titeket fényes csillagok –ezt suttogta az idısebb testvér.- Gyógyítsátok meg a mi tavunkat. Gyógyítsátok meg azt, hogy megint fényes, tiszta és átlátszó legyen a vize. Én mindig vigyáztam a testvérkémre, de Ami szomjas, és ha nem gyógyul meg a mi tavacskánk, akkor nem fog tudni, inni és akkor mi lesz? Nama is szomjas volt, nagyon szomjas, de most ez számított a legkevésbé, és még a csillagok sem válaszoltak neki. *** Alkonyatkor látták meg az alakot. A testvérek éppen a homokfútta dőnék mögött lassan leereszkedı vörössé váló napkorongot csodálták a levelek árnyékából, mikor az alak megjelent. A sivatagból jött. - Hiszen a sivatagban nincsen semmi –nézett Ami rémülten testvérére.- Csak homok és állatok. - Talán ı is rossz! –válaszolta remegı hangon Nama.- Rossz, mint a kı, a piros víz és az elapadó tavacska. Rossz, mint a sivatagi hiúz mikor a vakondot eszi meg. De a nap elıtt botorkáló fekete alak egyenesen az oázis felé tartott, így a testvérek úgy döntöttek, hogy elbújnak. Sikerült biztos menedéket találniuk egy nagyobb levél mögött s onnan leselkedtek ijedten, rémülten, remegve, egymáshoz bújva. Az alak nagyon furcsa volt. Magas volt, legalább kétszer olyan magas, mint Nama, de kecsesen járt, még a sivatag forró homokjában is. Hosszú lábai voltak, a testén furcsa állatbır-szerő valamiket hordott, amelyek eltakarták és megvédték, a feje tetejérıl pedig hosszú haj omlott alá, amely feketén csillogott, feketén, mint az éjszakai égbolt. Ezt a testvérek nem tudták mire vélni. De a legfurcsább a szeme volt… vagyis a szemei… Az ismeretlen nagyon fáradtan botorkált, arca elnyőtt volt, de valahogy mégis szépségrıl árulkodott. Ahogy meglátta a tavat sietve odarohant, és a vízbe dugta a fejét, ivott, nem törıdve a mocskos vízzel, testére locsolta a tó vizét. Fekete haja teljesen átnedvesedett és mellkasára tapadt. Úgy tőnt jó ideje járhatta már a kies végtelen sivatagot, de a testvérek nem értették, hogy honnan érkezett, hogy mióta járt már a pusztaságban. Hisz a világban ez az egyetlen oázis, ami életet ad, a világ többi része mind csak végtelen homok, szürke, vörös és barna kı, forróság és semmi más. Hirtelen a magas alak felemelkedett és körbenézett. Megpillantotta a homokban és a főben a testvérek nyomait. Óvatosan settenkedve ment közelebb hozzájuk és elkezdte vizsgálgatni ıket, majd felviláglott az arca mintha valamire rádöbbent volna. Felemelkedett és alaposan körbehordozta tekintetét. - Hol vagytok? –szólt. Szép csilingelı hangja volt, Namat arra emlékeztette, mint amikor az oázis madarai énekeltek egymásnak.- Bújjatok elı! A két testvér még szorosabban bújt egymáshoz, rémülten. - Honnan tudja, hogy itt vagyunk? Mit akar tılünk? –kérdezte a remegı Ami. - Csitt testvérkém –suttogta Nama.- Talán elmegy hamar De az ismeretlen nem ment el, óvatosan kezdte körbejárni az oázist és bepillantani a levelek alá, a fő közé. - Gyertek elı! –mondta megint.- Nem akarlak bántani titeket, nem akarok rosszat.
A két gyermek még mindig hezitált. - Mi ez az idegen? –kérdezte Nama értetlenül. - Azt mondta, hogy nem akar rosszat –válaszolt Ami, majd kilépett a levél rejtekébıl. Testvére is követte, hisz valóban mindketten hallották az idegen állítását, a hazugság, mint olyan, pedig ismeretlen fogalom volt a számukra. A magas alak feléjük fordult s láthatóan megdöbbent a látványtól. Szája enyhén kinyílt s úgy tekintett a testvérekre. - Ti… kik vagytok… és … hogy kerültök ide –kérdezte bizonytalanul. - Én Nama vagyok –mondta az idısebbik.- İ pedig a testvérkém Ami… mi mindig is itt éltünk a mi oázisunkban. - Az én nevem Sashua –válaszolt finom csilingelı hangján az idegen, de még mindig döbbentség látszódott a szép arcán. Óvatosan közelebb ment a testvérekhez, azok azonban még mindig ijedten álltak. Sashua végignézett a két kis teremtményen. Ki volt száradva a szájuk és látszódtak arcukon a szomjúság jelei. A tóra nézett majd újra a testvérekre. - Oh értem –mondta.- Nem mertek inni a tóból, mert kezd kiapadni. Valószínőleg az, azt tápláló földalatti patak elapadt. –a két poronty még mindig csak bámulta ıt, mire Sashua elıvette egy állatbır kulacsot.Nagyon szomjasak lehettek, tessék, igyatok! A két poronty ijedsége oldódott, odasiettek a feketehajú idegenhez s inni kezdtek a kulacsából. Nama elıször testvérének adott vizet. Sashua letérdelt hozzájuk. - Olyan mások vagytok, mint én –mondta, miközben vékony ujjaival finoman megsimította Ami arcát.Nektek egy szemetek van, nekem pedig kettı –mutatott a saját égkék szemeire. - Nekünk együtt van kettı –tolta oda arcát Ami a testvérkéjéhez, majd mindketten nevetni kezdtek. Sashua elmosolyodott. Nama megállapította, hogy nagyon szép mosolya van, illik a szép arcához, és remélte, hogy egyszer majd neki is ilyen szép lesz a mosolya. Ami közben Sashua hajával játszadozott, ami számára furcsaságszámba ment. - Itt maradhatok veletek? –kérdezte a fekete hajú.- Nincs hová mennem és nincsen senkim. Nama sajnálkozva nézett a magas alakra, nem tudta milyen érzés volna, hogyha nem lenne mellette a testvérkéje, biztosan iszonyatos, borzalmas, talán még annál is sokkal rosszabb, mint amit akkor érzett, mikor a piros víz kezdett Ami tenyerébıl kifolyni. - Igen –bólintott és a szemében víz kezdett győlni. Nagyon sajnálta Sashuát és szerette volna, hogyha ıt is boldoggá teszi az oázisuk, de ez már nem volt lehetséges… többé már nem… *** Kamír-Naim óvatos, finom léptekkel haladt a forró homokon prédája felé. Szıre eddig megvédte ıt az izzó nap sugaraitól, de most a dőne árnyékában közelítette meg a közeli fák közt hősölı hosszú szarvú antilopot. Kamír-Naim jól tudta, hogy az állat ilyenkor számít a legkevésbé támadásra. Hősölt, izmai merevek voltak, nem állt ugrásra készen, nem figyelt a környezetére és lassú volt a reakcióideje. Szinte érezte már hatalmas fogai közt az antilop ízletes húsát, szinte érezte, ahogy belemar a még élı húsba és felszakítja azt, fröcsög a vér, s ı pedig lakomázik a még vergıdı állaton. Nagyon akarta ezt, bár sokkal jobban vágyott egy másik prédára. Elızı alkonyatkor látta átkelni a területén a két lábon járó alakot. KamírNaim éppen egy magasabb sziklán pihent, amikor megpillantotta. Furcsállta, sosem látott még olyan állatot, amelynek csak két lába van és nincs szárnya, de ennek nem volt, és magas volt… testére lenyúzott állatbıröket aggatott, a fején pedig hosszú fekete szır volt. A húsa rendkívül ízletesnek tőnt, Kamír-Naim már akkor is izgatottan nyalta körbe a pofáját és elhatározta, hogy még meg fogja találni a furcsa idegent. Most azonban a prédájára koncentrált. Újra kipillantott a dőne mögül, s éles, hatalmas karmai lassan kiemelkedtek a tappancsának párnácskái közül. Sárga szemei ráfókuszáltak a prédájára, szembogara összeszőkült, ahogy egész testével lassan lelapult a földre. Hosszú farkával lassan ide-oda csapkodott készülve a támadásra. Az antilop mit sem sejtett, csupán élvezte az árnyékot és egy közeli pocsolyából iszogatott néha. Kamír-Naim pofája lassan vicsorra húzódott s elıtőntek hatalmas, éles fogai. Majd ugrott… *** Sashua ott maradt a gyermekekkel az oázisban, hiszen hova is tudott volna menni a végtelen sivatagban? Ami és Nama megmutatták neki, hogy mit szoktak csinálni. Kergetıztek együtt, bár a hosszú combú Sashua sokkal gyorsabb volt a testvéreknél. Nézték együtt a lombok között keringı kék tollú madarak táncát és figyelték, ahogy a földimalacok üreget ásnak maguknak.
Ami és Nama elmondták az új barátjuknak, hogy mi az, ami annyira aggasztja ıket, mire Sashua azt válaszolta: - Gondolkodom rajta, kitalálom, hogy mit tehetnénk –ígérte, s így is tett, gondolkodott azon mit csinálhatna, hogy az oázis újra virágozzon. Addig a testvérek kénytelenek voltak az egyre kisebb tó mocskos vizét inni. Az oázis növényei lassan elkezdtek kiszáradni, elfonnyadni. Minden kezdett egyre, egyre rosszabb lenni, de ez még nem volt minden. Sashuának volt egy furcsa botja, amivel segítette magát a sivatagon való átkeléskor. Mikor elıször meglátták a testvérek, azt gondolták, hogy csak egy egyszerő faág, így nem is törıdtek vele, de késıbb jobban megnézve rájöttek, hogy milyen furcsa. A bot végére elszáradt indákból valami furcsa kı volt kötözve. Nagyon fényes és fura alakú, hegyes kı volt, a nap fényét visszatükrözte és a testvérek még a saját arcukat is látták benne, akárcsak a tó vizében egykoron, mikor még tiszta volt. Sashua nem adta oda a gyermekeknek a furcsa botot, azt mondta, hogy - Ez gyermekek kezébe nem való! –de Ami és Nama nem értette, hogy miért mondja ezt. Egyik este, mikor Sashua már lefeküdt aludni, az oázis leveleinek ölelésébe, a testvérek megvizsgálgatták a botot. Ami a kezébe vette és nézegette a furcsa követ. A zöld hold felé fordította, s úgy tükrözte azt, hogy úgy látszódjon, mintha a másik mellett lenne. - Tessék hold –mondta neki.- Közel hoztam hozzád a testvérkédet. Majd figyelmét újra a tükrözıdı kıre összpontosította. Ujját végighúzta a felületén. Furcsamód hideg volt, és olyan sima, mintha megszilárdult vizet simogatott volna. Látta, hogy a hegyes kı, az egyik oldalán annyira összeszőkül, hogy nagyon vékonnyá válik. Tenyerével végigsimította azt az oldalt, és akkor… …döbbenten vette észre, hogy a tükrözıdı kı teljesen piros lett. Nama testvérkéje tenyerébe nézve rémülten látta, hogy a piros víz csak folyik és folyik belıle, sokkal jobban mikor kistestvére felhorzsolta a tenyerét. - Nagyon fáj! –zokogott fel Ami. A zokogásra Sashua is felébredt és odasietett hozzájuk, elképedve és ijedten vette észre, hogy mi történt. - Menj innen! –üvöltött rá Nama könnyes szemmel, dühödt grimaszba torzult arccal.- A fura botodtól a testvérkémbıl ki akar jönni az összes piros víz! - Vér… -csak ennyit tudott mondani döbbentségében a feketehajú. - Nem érdekel, amit mondasz! –zokogta kétségbeesetten Nama, miközben kézhátával megtörölte egyetlen szemét.- Azt is mondtad, hogy nem akarsz nekünk rosszat. - De hát én… -próbált szabadkozni Sashua. - Nem érdekel! Nincs szükségünk olyanra, aki bántja a testvérkémet! Menj el! –vicsorogta könnyeivel küszködve Nama. Sashua pedig távozott. Még látta távoztában, ahogy a két testvér zokogva öleli egymást. Tudta, hogy a két gyermek nagyon esetlen és nem tudta miért, de szívéhez nıttek azon rövid idı alatt, amíg együtt volt velük. Felelısnek érezte magát értük, meg akarta ıket védeni. Eszébe jutott a saját gyermeke, vagyis… a saját meg nem született gyermeke. Könnycseppek fakadtak a szemében, végiggördülve a sivatagi homok által fedett, gyönyörő arcán, hosszú nedves sávokat hagyva rajta. Egyszer már szülı lehetett volna, de a sors, az ég, a holdak és a csillagok akarata közbeszólt. Most megint megadatott a lehetıség, de elrontotta… vajon jóvá teheti még? Sashua nem ment messzire, az oázis szélén telepedett le távol a testvérektıl újra magában, újra magányosan és várta a lehetıséget, amikor bebizonyíthatja nekik, hogy meg tudja ıket védeni. *** Kamír-Naim buzgón nyalogatta a száját és az orrát. Igencsak izgatott volt, hiszen végre elkaphatta azt az érdekes és igen finomnak tőnı prédát, amelyet néhány nappal ezelıtt látott a sivatagban. Sikerült kiszagolnia a kétlábú nyomait, amelyek egyenesen a nagy oázis felé vezettek. Az éjszaka sötétjét választotta rejtekül, puha léptekkel közelített a növényektıl sőrő, az éjtıl szürkére festett paradicsom felé. Felemelte a fejét, hogy beleszagoljon a levegıbe. Jól tudta mit fog érezni, a kétlábú édes szagát, amely pont oly édes lesz, mint amilyen gyönyörő is a préda, de… Kamír-Naimnak hirtelen összeszőkült a szembogara, és kitágultak az orrlyukai, ahogy valami egészen más, valami sokkal erısebb szag csapta meg az orrát. *** A két testvér teljesen kifáradt az ijedtségtıl és zokogástól. Szerencsére Namának sikerült megint úgy bekötöznie Ami tenyerét, hogy elálljon a piros víz, de Ami egész éjszaka panaszkodott, hogy mennyire fáj a tenyere. Nama mellette feküdt, hogy testvére érezze a megnyugtató közelségét, érezze azt, hogy biztonságban van, érezze, hogy ı megvédi a hirtelen elromlott világ minden rosszától, az elapadó tavaktól, a néma
csillagoktól, a hazug, fekete szırő idegenektıl és még azoktól a kövektıl is, amelyek aljas módon kicsalják a testében lévı piros vizet. İk itt voltak egymásnak, itt vannak, és mindig itt lesznek. Nama mélyeket sóhajtva nézte mellette fekvı testvérét. Az ártatlan, védtelen kis poronty ott pihegett, arca még nedves volt a zokogástól, de már nyugodtan aludt. Nyugodtan és végtelenül békésen. Miért érzett ilyen erıs szeretet iránta? –gondolkodott el egy pillanatra Nama.- Miért akarta megvédeni a világ minden veszélyétıl? Miért akarta neki adni a fákon érı gyümölcsök közül a legfinomabbat, leglédúsabbat? Nama nem tudta megmondani, hogy ez azért van-e mert ık ketten testvérek, és azóta vigyáznak egymásra mióta létezik ez a világ körülöttük vagy mert ık ketten olyan hasonlóak s nincs más aki maradéktalanul osztozhatna a sorsukon. Ott van persze Sashua, de ı teljesen más… ı sosem vigyázna úgy Amire, mint ahogy ı teszi. Soha sem. Nama kirázta fejébıl a gondolatokat és testvére mellé bújt. Nyugovóra tért. *** Nama szeme az éjszaka közepén pattant fel. Megérezte a természet hirtelen változását. A madarak elhallgattak, a rovarok nem ciripeltek tovább. Ilyen még soha sem volt, azalatt soha sem, míg ık itt éltek békében az oázisban. Mi történt? A gyermek riadtan pattant fel s ugyanabban a pillanatban a sötétség mozdult. Levelek zizegtek és egy test suhant felé. Nama sikított és testvére elé állt. Kamír-Naim rövidre sikerült ugrása végén Nama elıtt landolt. Mélyen a földhöz lapult izmos, ruganyos testével és lefele bámult. Nem támadott, csak nézett elıre vicsorogva, miközben a farka idegesen csapkodott mögötte. - Nem! –kiáltotta a hirtelen ébredı Ami.- Hagyd békén a testvéremet! Majd rögtön Nama elıtt is termett, széttette a karjait, hogy testével védelmezze a másikat. Kamír-Naim felemelte hosszúkás fejét, az orrlyukai izgatottan emelkedtek meg. Hosszú nyelvével végignyalta az orrát. Sárga szemét egyenesen Amira szegezte. - Mit csinálsz Ami! És mi ez? –kiáltotta rettegve Nama. - Fuss testvérkém! –kiáltotta Ami eltökélten.- Nem téged akar! –majd kinyitotta tenyerét és megmozgatta maga elıtt. Kamír-Naim izgatottan, szinte megbabonázva követte a fejével.- Érzi a piros vizet! Nama átölelte a testvérét. - Soha nem hagylak el Kamír-Naim teljesen leeresztette hosszúkás fejét a földig, hátsó lábait meg megemelte, hogy felkészüljön az ugrásra. Hogy a testvérekre vesse magát, felmarja lágy húsukat borotvaéles karmaival, hogy izmos állkapcsával összetörje a csontjaikat… de mikor ugrott volna hirtelen történt valami. Sashua rohant oda a testvérekhez, miközben felkapta éles végő botját a földrıl. Ahogy odaért KamirNaimhoz a magasba emelte a botot és kiabált. - Hup hup hup! –így kiáltott csilingelı hangján. Kamír-Naim hirtelen nagyon összezavarodott. Kapkodta minden irányba a fejét, sárga szeme csak úgy cikázott további ellenfeleket kutatva. Kicsit megrémült. Elvégre számított a feketehajúra és a testvérekrıl meg tudott már, mégis hirtelen túl sokan lettek körülötte, minden figyelem rá irányult, hangzavar volt és már elvesztette a meglepetésbıl fakadó elınyét. Ráadásul az a furcsán csillogó végő bot is igen ijesztınek tőnt. - Hup hup hup! –kiabált megint Sashua meglengetve a botját. Kamír-Naim nem teketóriázott tovább. Kushadva megfordult, maga alá húzott farkával és gyorsan eltőnt a sötétségben. Visszajövök még –gondolta. - Mi volt ez? –nézett Sashuara ijedten Ami. - Kamir-Naim –mondta Sashua, miközben leeresztette a fegyverét.- A puszták veszélyes ragadozója. Nagyon vigyázzatok magatokra halljátok? Ha nem érek ide idıben, akár… A testvérek meredten néztek rá, várva a folytatást. -… akár nagyon rossz dolog is történhetett volna. - Visszajöttél hozzánk! –futott oda hozzá Ami és átölelte a lábát.- Megmentettél minket! - Ami! –nyúlt volna riadtan testvére felé Nama, de ahogy az közel ért Sashuahoz, Nama visszahıkölt.Nem emlékszel mi történt? A fényes kövő bot és a piros víz… - Akkor is visszajött! –ölelte szorosan a feketehajút. Sashua szíve nagyot dobbant és mellkasát forróság töltötte el. Megsimogatta a poronty fejét és magához ölelte. Hogy valakit megvédhet, hogy valakiért felelıs, aki így bízik benne, csodálatos érzés volt. - Tudunk vigyázni egymásra! –jelentette ki dacosan Nama. - De mégsem tudunk mit csinálni a kiapadó tóval és Kamír-Naimmal, de Sashua tud nekünk segíteni! – válaszolta Ami.- Gyere ide testvérkém és öleld meg te is! Most már hárman vigyázhatunk egymásra.
Nama sóhajtott egyet, s ahogy vállai leereszkedtek minden dac és gát a földre hullott. Futott testvérkéje mellé s megölelte ıt is és ezt az új, fura idegent, aki megóvta ıket, aki vigyázott rájuk majdnem annyira, mint ık egymásra. Talán rosszul ítélte meg elıször Sashuat, de most melegség költözött az ı szívébe is és helyet adott benne neki. Nem olyan volt, mint a testvérkéje, valami egészen más. Valami más, aminek nem tudott nevet adni. Olyan, aki erıs és megóvja ıket a világ rossz dolgaitól, de velük mégis gyengéd és kedves, megmondja, hogy amit tesznek jó-e vagy rossz és kettıjüket együtt szereti, mert ık mind együvé tartoznak. Hárman együtt a kietlen világban. Sokáig csak ölelték egymást, merítkeztek egymás közelségébıl, feltöltıdtek egymás szeretetébıl. Sashua gyönyörő arcán elterülı mosollyal simogatta meg a kis torz gyermekek kopasz fejét. - Az oázis –mondta végül sóhajtva.- Tudom, hogy mit kell tennünk. Nehéz lesz, nagyon nehéz, de muszáj… *** Az oázis fölött vörös hajnal virradt tele kétséggel és ijedelemmel. Az a világ, amit az testvérek ismertek, az a gyönyörő szeretettel teli, kényelmes, meleg világ felborulni látszott, minden megváltozott. Volt jó is a változásban: Sashua, de leginkább sok rossz. - Elmenni? –kiáltotta felháborodottan Nama.- Mégis hova mehetnénk? Az egész világ csupán sivár pusztaság, ez az oázis az egyetlen, ahol otthonunk lehetne és most mégis azt mondod, hogy menjünk el? - Muszáj –mondta szomorúan, lehajtott fejjel Sashua.- Víz nélkül itt minden rövid idı alatt el fog pusztulni és nem marad semmi, csak itt is sivatag. - De víz csak itt van! –mondta rémülten Ami. - Nem –rázta meg a fejét a feketehajú.- Keveset tudtok még a világról, nagyon-nagyon keveset. Tudok egy helyet, ahol sokkal több víz van, mint itt. De az messze van, hogy eljussunk oda, ahhoz át kell kelnünk a sivatagon. A két testvér kételkedı tekintettel nézett össze. - Bízzatok bennem –kérlelte ıket Sashua. A testvérek nem ismerték ezt a szót, de mégis olyan érzést keltett bennük, hogy rögtön tudták, Sashua kezébe helyezhetik a saját sorsukat… de a testvérükét nem. Arra mindketten maguk akartak vigyázni. Meg kissé bizonytalanul, de mindketten bólintottak. Reménykedve pillantva Sashuara, arra, aki talán meg tudja menteni ıket a világ rossz dolgaitól. *** Annyi iható vizet győjtöttek a lassan teljesen elapadó tavacskából Sashua kulacsába, amennyit csak lehetett. Alkonyatkor indultak, hiszen este a sivatag sokkal hidegebb volt, nem hevítette fel testüket s tette kábulttá elméjüket. A hold testvérek s a csillagok vigyázó szemei figyelték minden botladozó léptüket s a testvérek ijedt tekintetét, amellyel a körülöttük terpeszkedı ismeretlent szemlélték. Elhagyni az oázist, Aminak és Namanak olyan volt, mintha egy darabot szakítottak volna ki a szívükbıl. Amint kitették onnan a lábukat, az ég a talaj de még a nap, holdak s csillagok is oly bizonytalanná váltak, mintha bármely pillanatban össze akarnának omlani. A számukra anyaméhet jelentı oázis védelmébıl s melegébıl kilépve egy kemény, komor, rideg és nagyon ellenséges világot találtak, amely egyáltalán nem akarta befogadni ıket. Szívükkel s lelkükkel felvett harc oly kemény volt akárcsak a születés s végül csupán a kényszer vitte rá ıket, hogy kidugják fejüket a valódi világba és megtegyék ott az elsı botorkáló lépéseket. Sashua volt az egyetlen, akit úgy éreztek, hogy valamelyest hozzáköti ıket az oázisukhoz. İ volt a köldökzsinór, amelyen keresztül a régi emlékek s érzések áramlottak az ikrekbe, újonnan elhagyott életükbıl. İ maradt csupán, aki tartotta bennük a lelket s hitet, hogy valahol várja ıket egy jobb világ, amely újra reményt, mosolyt, szeretet és boldogságot hozhat. De addig küzdeniük kellett. A sivatag tökéletesen terméketlen puszta volt, kietlen, száraz és se árnyat, se vizet nem adott benne szinte semmi. A testvérek mégis riadt, de csodálkozó tekintettel néztek körbe, miközben egymás apró kezét szorították. A homok végtelen tengere valahogy megbabonázó látvány volt. A finom szemő homok, ahogy a szélnek engedelmeskedve építette fel a tökéletes formájú buckákat, ahogy a lemenı nap vörösében szállt a homok a távoli dőnék felett. Mérföldezreken keresztül csupán a szél vetette hullámok cakkozták a végtelenséget s minden forma olyan tökéletes volt mégis mindegyik különbözı, egyedi. Erre-arra furcsa sziklaalakzatok emelkedtek köréjük. Elıször csak a távolban látták, a légben szálló homoktól fátyolosan a hegygerinceket, amelyeket nem tudtak mire vélni, fogalmuk sem volt arról, hogy a kemény, rossz kövek, ily hatalmas alakzatokat képesek felépíteni. Majd lassan vörös kövekbıl álló sziklaoszlopok kerültek köréjük. A testvérek elıször rettegtek a föléjük magasodó kövektıl és nem mertek köztük áthaladni, de Sashua kedves, nyugtató szavaira végül továbbmerészkedtek s bebizonyosodtak róluk, hogy az árnyat adó sziklák nem dılnek rájuk, viszont remekül le lehet pihenni a tövükben.
A gyermekek számára a sivatag rémületes csoda volt s nem mertek Sashua és egymás közelébıl egyetlen lépéssel sem eltávolodni, félve, hogy a hıtıl remegı horizont elragadja ıket. Hajnalra mindig rettentıen kifáradtak s korán még a nap felkelte elıtt nyugovóra tértek. A tőzı nap és a forró homok, a megerıltetés, a folyamatos menetelés teljesen kiszívta a testvérek erejét. Látszott, hogy Sashuanak van gyakorlata a sivatagi utazásban, de azért ı is igencsak kimerült. Az egyik ilyen hajnalban egy homokkı szikla tövében telepedtek le. Ami már nagyban aludt testvérkéje mellett, Sashua pedig a csillagokat nézte, elmerengve talán ı is azon gondolkozott, hogy vajon figyeli-e ıket odafentrıl valaki –gondolta Nama. A nagyobbik testvér elcsodálkozva nézte végig a feketehajút. Az ezüstös holdfény körülölelte szinte nyaldosta a testét, finom vonalain, mint ezüstfolyam csorgott végig, mellkasán nyugvó fekete haján meg, megcsillant, szép szemeiben boldogan táncolt. Nama szinte ámuldozva nézte a szép Sashuat s eszébe jutott a mosolya is, bár az most nem ült az arcán. Bárcsak valaha én is ilyen szép lehetnék –gondolta Nama, ahogy egyetlen szemét le sem vette a feketehajúról. - A testvérkém mindig azt szokta mondani, hogy a csillagok a szomorú holdak könnycseppjei –mondta végül halkan Nama.- Akik azért olyan szomorúak, mert a testvérük elérhetetlen távolban van az égen tılük. Sashua sóhajtott egy mélyet s fájdalmasat. - És te mit gondolsz? –kérdezte lágyan csengı hangján. - Azt hogy szemek, amik azt figyelik, hogy nem esik-e semmi bajunk –mondta Nama, majd oldalra billentette a fejét.- Egyszer meggyógyították Ami kezét amikor elesett, de a tavat nem akarták… Nem mindig segítenek a csillagok. Szerinted melyikünknek van igaza? Egy ideig csend volt, Sashua a csillagokat bámulta. - Vigyáznak ránk igen, de nem tesznek meg mindent helyettünk kicsi Nama –mondta végül.- Nekünk egymásra kell vigyáznunk, és a csillagok csak akkor segítenek, ha látják, hogy igazi szeretet van a szívünkben. Hát ilyen finnyásak ezek a csillagok –mosolyodott el végül. Nama sokáig nézte Sashua szép mosolyát. - Ott fent… ott fent vannak mindazoknak a tekintetei, akik szeretnek minket, és akiket mi is nagyon szeretünk, de már nem lehetnek velünk –folytatta a feketehajú, de a szavai olyanok voltak mintha csak nagy nehézség árán tudná elıcsalogatni ıket. – Mégis mindig velünk vannak, mert nem feledhetjük ıket, s nem is volna helyénvaló… - még mindig mosolygott, de lassan víz kezdett csordogálni a szép Sashua mindkét szemébıl. Nama tudta, hogy milyen víz volt ez. Nem piros ugyan… de ez is akkor jött elı, ha valami nem volt rendjén. - Szép Sashua megsérültél az éles kıtıl? –kérdezte Nama ijedten és közelebb húzódott hozzá, mint ahogy testvérkéjéhez szokott, ha annak nagy szüksége van rá. – Vagy megijedtél a sötétségtıl? - Mi…? –pillantott a feketehajú a rémült tekintető gyermekre. – Ne… nem –törölte le arcáról a vizet. – Nem sérültem meg… és nem is ijedtem meg… miért? - Mert Ami szemébıl is mindig akkor jön elı víz, ha nagyon megijed valamitıl. Sashua megint elmosolyodott, egy szomorkás mosollyal és átkarolta a rémült arcú gyermeket. - Nyugodj meg kicsi Nama… - mondta lágyan, hangja egészen suttogó volt és békességgel teli. – Én mindig veletek leszek és soha többé nem lesz okotok sírni. Megvédelek titeket a sötétségtıl, a kiapadó tavaktól, az éles kövektıl, Kamír-Naim ádázságától és mindentıl… mindentıl, ami ebben a kies világban rossz. Olyan leszek nektek, mint a csillagok az égen… - Ne légy olyan, mint a csillagok! –kérlelte ıt a gyermek. - Miért? - Mert a csillagok nem segítenek mindig és ık nincsenek velünk. Te pedig itt vagy –ölelte át Sashuat és túrta arcát a fekete hajába. – Te itt vagy és érzem, hogy mindig vigyázni fogsz ránk. Sashua sóhajtott egyet majd bólintott. - Rendben kicsi Nama, nem leszek olyan, mint a csillagok. - De miért… mondd, miért segítesz nekünk? Miért vagy te más, mint Kamír-Naim aki olyan, mint a vakondot faló sivatagi hiúz vagy az elapadó tavacska, aki néha elhagy minket és nem segít többé, akárcsak a csillagok? Sashua megint az égre pillantott, szép szemeiben szomorúság remegett. - Mert egy csillag figyel fentrıl… és tudom, hogy ı így akarná. *** Kamír-Naim föl-alá járkált a vörös szikla tetején. Az ég horizontján kegyetlenül tőzött a nap. Hiába esteledett már, égette a bundáját, de bensıjét sokkal jobban égette a düh és a szégyen. Mit képzelnek, kik ık? –rohantak vadul a gondolatai, ahogy ugyanazon a nyomvonalon sétált vadul felalá. – Elılem egyetlen préda sem szökhet meg! Az a jó szagú, fekete szırő préda bátornak gondolja magát, de meg fogja tanulni, hogy Kamír-Naimmal szemben semmi esélye!
Éhesen nyalta meg a nedves orrát és minden egyes gondolatra önkéntelenül szaladtak elı halálos karmai a tappancsának puha párnáiból. Hogyan lehet, hogy a félelem legapróbb rezdülését, de még csak szagát sem éreztem rajta, mikor elıugrott, hogy megvédje azt a két védtelen prédát? Semmi jele nem volt annak, hogy akár csak a legkevésbé is féltené a nyomorult életét halálos karmaimtól és éles fogaimtól! Semmi, egyetlen apró jel sem! De lesz igen… nyalogatta tovább buzgón a pofáját. – Bebizonyítom, hogy igenis tudja, mi az a félelem. Futni fog, mint az antilopok… menteni a nyomorult irháját… és az a két poronty. Nyál kezdett csordogálni Kamír-Naim szájából. Az a szag… a vérük csak úgy illatozott az ártatlanságtól és romlatlan naivitástól. A védtelenség és tehetetlenség áradt belılük. A húsuk biztosan nagyon ízletes… elégedetten és lassan fogom felfalni ıket… mind a hárommal egyszerre végzek, az utolsó, amit látni fognak a testükbe maró fogaim lesznek! Kamír-Naim váratlanul felkapta a fejét és a levegıbe szagolt. Hírt hozott neki a szél… Gyorsan a szikla széléhez sietett és lepillantott a végtelen sivatagra. Odalent a horizontig húzódó homoktengerben három botorkáló alakot pillantott meg a távolban. A lenyugvó nap hosszú árnyaikat festette a szélhordta dőnékre. Elégedetten vicsorodott el, már a szájában érezte az ízletes, piros viző húst… *** Napok óta vándoroltak már keresztül a végtelen sivatagon. Sashua látta, hogy a testvérek már alig bírják. Gyengék voltak, apró kis védtelen torzszülöttek, de ahogy egymást támogatták, ahogy egymást védték és segítették minden nehézség és akadály ellenére, abban volt valami elképesztıen csodálatos. Neki soha nem volt testvére és egész eddigi életében nem is bánta, úgy érezte, hogy csak kevesebb anyai szeretet jutott volna neki. De ezeknek a porontyoknak nem volt anyja, nem volt senkije, csak ık voltak egymásnak és az életüket is odaadták volna a másikért. A világ tökéletes romlatlansága testesült meg bennük és talán csak ez a két védtelen gyermek volt az kik ezt ırizték magukban az egész végtelen világon. Sashua nem akarta, hogy ez a csoda elvesszen, nem akarta, hogy a mindent áthidaló önzetlen szeretetük megromoljon. Úgy érezte bármit megtenne értük… - Szép Sashua, a kövek nekünk énekelnek? –kérdezte a megfáradt Ami, aki már csak testvérkéjére támaszkodva tudott haladni a homokban. Egyetlen hatalmas szemében mégis élettel teli, gyermeki kíváncsiság csillogott. A feketehajú arcán megint az a tündöklı mosoly terült el, ahogy rájött a gyermek mire gondol. İ is hallotta, ahogy a forró nappal alatt felhevült kövek az éjszakai hideg érkeztével hirtelen hőltek le és sipító hang kíséretében repedtek el. - Igen apró Ami –mondta bíztatóan. – Azt éneklik, hogy menjünk tovább, mert közel a mi új oázisunk. Ahol örökké tiszta lesz a tavacska és boldogan fogunk élni mi együtt. Ahol nem tudnak majd utolérni minket a világ rossz dolgai… -tudta, hogy igaz, amit mond és a gondolat nem csupán a testvéreket hajtotta tovább a halott sivatagon, de az ı hosszú combjai is kitartóbban lépdeltek. El fog jönni a boldogság. *** Az est még csak közeledett, de ık már úton voltak, mert Sashua biztos volt benne, hogy az ı új oázisuk szinte karnyújtási távolságban van. Árnyékukat eléjük vetette az ádázul izzó nap és a testvérek félig lehunyt szemmel, egymás nyakába karolva kábultan botorkáltak. Nama látta meg elıször. Egyetlen gyermeki szemébıl hirtelen szökkent ki az álmosság és csodálkozóan kerekedett el, ahogy észrevette az elıttük emelkedı magas sziklafalat. - Szép Sashua itt nem tudunk tovább menni –mondta szomorkásan Nama, miközben megemelte fejecskéjét, hogy végigmérje a rücskös felszínő hatalmas kıtömeget. – Meg kell kerülnünk a gonosz követ, amely nem énekel nekünk s csak piros vizet csal majd elı testvérkém kezébıl, akárcsak a mi oázisunkban régen. Sashua a gyermekek mögött állva maga is aggódó szemekkel mérte végig a sziklafalat, amelyet esti fénybe fürösztött a hátuk mögött lenyugodni készülı nap. Tudta, hogy kerülniük kell, de fogalma sem volt, hogy a hegység milyen hosszan húzódik. - Igazad van kicsi Nama –mondta aggodalmas hangon. – Körbe kell mennünk… - Ne aggódj szép Sashua, a csillagok mindjárt itt vannak, s talán ha szépen kérjük ıket… -fordult hátra mosolyogva Ami a feketehajú felé, de rögtön ajkára fagyott a szó s elkerekedı hatalmas szemében nedvesség győlt. – A napból jön! –mutatott a nap felé vézna kezecskéjével. Nama és Sashua is hátra fordult és megpillantották… A vörösbe forduló napkorongban, amely már a horizont alá készült lebukni egy magányos, fekete árny közeledett feléjük. Elıször alig ismerték meg…
Négy lábon járt, mint mindig, a fejét lehajtva baktatott a sivatagban. Kamír-Naim bordái kilátszottak, az elmúlt napok hajszája alatt elvékonyodott, de sárga szemeiben ugyanaz a vadság csillogott, mint a sivatagi hiúzéban, amely a vakondot tépte meg. Sok piros víz volt akkor… nagyon, nagyon sok. A testvérek biztosak voltak benne, hogy a vakondból minden piros víz kijött… és nem is mozdult többé. Nama fejében átfutott a gondolat, hogy vajon mikor Sashua megmentette ıket az oázisban KamírNaimtól, mire gondolhatott, mikor azt mondta: „akár nagyon rossz dolog is történhetett volna”? A ragadozó rohanni kezdett feléjük és a lenyugvó nap elıtt kavargott a homok. - Gyorsan! –sikította ijedten Sashua.- Nama és Ami fel a sziklára! - De a kı…! –tiltakozott volna pici Ami. - Nincs más út, gyorsan másszatok fel rajta! Kamír-Naim nem tud sziklára mászni, de ti igen, mert ti ketten vagytok és segíteni tudjátok egymást! Mindkét gyermek retteget, szemükbıl patakokban ömlött a víz, de hallgattak a szép és okos Sashuára és az ijesztı sziklához rohantak. Mászni kezdtek, az éles kıtıl fájtak a pici ujjaik, de annyira féltek Kamír-Naim kegyetlen vadságától, hogy nem is törıdtek vele. Csak másztak és másztak kitartóan… Sashua a sziklafal aljához rohant és elırántotta a hátára kötözött, éles végő botot. - Gyere te is szép Sashua! –zokogta pici Ami. – Gyere föl velünk! - Csak másszatok! –mondta. – Mindjárt megyek én is! –majd visszapillantott a ragadozóra. Kamír-Naim már ott volt elıtte, ı el se tudta képzelni, hogyan jutott ilyen gyorsan elé az ádáz gyilkos. Megvagy jó szagú préda! –gondolta, miközben fejét lassan lehajtotta a földre. – Érezni akarom a félelmedet! –csapkodta vadul a farkát. – Rettegj! –ellökte magát a hátsó lábaival és ugrott. Sashua épp az utolsó pillanatban ugrott félre a ragadozó csapása elıl és ı is suhintott éles végő botjával, eltalálva Kamír-Naim fejét. A ragadozó fejébıl piros víz csorgott és az féloldalasan tántorgott arrébb, kábán rázta meg a fejét. Ami felsikoltott. - Ne nézzetek le! –kiáltott fel nekik Sashua - Csak másszatok tovább! Nama arcán csorgott az izzadság, ahogy a szokatlan megerıltetéstıl lüktettek, égtek a tagjai. Kisebb testvére alatt mászott, és amikor az nyöszörögve rándult egyet, mert lába alól kiszaladt egy kıdarab, Nama alulról megtolta testvére talpát, hogy segítsen neki. - Mássz tovább testvérkém! –zihálta neki. – Sashua segít nekünk! Kamír-Naim hunyorgott, ahogy piros víz folyt bal szemébıl, tekintetét megint Sashuára vetette, megnyalta a pofáját… már nagyon régen nem evett. Nem dacolhatsz velem és Kamír-Naim vagyok a sivatag ragadozója, minden élı végzete! Sashua megint megemelte a botját és kiabált: - Hup hup hup! –kiáltotta, mire Kamír-Naim összerándult és lejjebb húzta a fejét. – Hup hup hup! – kiabálta megint. Még egyszer nem futamodok meg jó szagú préda –villantotta elı a fogait Kamír-Naim – Fuss már, ne állj ott ilyen makacsul… fuss és próbáld menteni az irhádat! A ragadozó megint ugrott és Sashua próbált kitérni, de ezúttal sikertelenül. Sikoltva esett el a sziklafal tövében, hosszú combján piros karmolásnyomok éktelenkedtek. Mutasd már azt a félelmet! Kamír-Naim ugrott a védtelen, elesett prédára, de Sashua gyorsabb volt. Ahogy a ragadozó elırevetette magát, hogy két izmos mancsával tépje szét a feketehajút, az még egyszer megragadta a botját és a ragadozó nyakának oldalába döfte. Az sziszegve ugrott hátra és vetette magát rángatózva a sivatag homokjába. Sashua tudta, hogy a támadása gyenge volt ahhoz, hogy végezzen a ragadozóval, de arra elég volt, hogy idıt nyerjen. Elhajította a botját és ı is mászni kezdett a sziklán. Sebesült lábába folyamatos lüktetı fájdalom nyilallt, de megpróbált nem törıdni vele. Összeszorította a fogait és felnézett. Látta maga fölött a két esetlen porontyot, ahogy egymást segítve másznak, küzdenek az életükért… vagyis inkább egymás életéért. Megújult erıvel mászott ı is fölfele. A kemény szikla felhorzsolta a bırét, feltépte a körmeit, de mászott és mászott, semmi nem érdekelte, csak, hogy még egyszer magához ölelhesse az ikreket. Már jó ideig jutott, a gyermekek jóformán fent voltak a sziklafal tetején, ı pedig lassan a közepénél járhatott, mikor lepillantott, hogy megnézze magának a pórul járt ragadozót… és ekkor jeges félelem költözött a szívébe. Kamír-Naim már talpon volt és ıket követte a szemeivel a sziklafal tövében ácsorogva, a nyaka oldalán egy vágás látszódott. De innen fentrıl valami más is feltőnt a fekete hajúnak, amit alulról valamiért –talán a ragadozó megjelenésével jött riadalom miatt- nem vett észre. Nem túl messze, egy homokkal fedett ösvény vezetett fel a sziklafal mellett egyenesen annak a tetejére, amin keresztül Kamír-Naim néhány nagyobb ugrással pillanatok alatt a testvérekhez juthatott volna, megkerülve és jóval beelızve a mászással bajlódó Sashuát. A ragadozó, mintha csak észrevette volna Sashua rémületét, követte annak tekintetét és egyenesen az ösvény felé nézett. Pár pillanatig forgatta a fejét és pislogott egyetlen ép szemével, majd lassú, kimért léptekkel az ösvény felé vette az irányt.
Jajj ne! –bénult le a rémülettıl egy pillanat alatt a szép Sashua. – Nem tudom megállítani KamírNaimot, szét fogja tépni a testvéreket és nem tehetek semmit! Tehetetlen dühében ujjaival belemarkolt a kemény sziklába és szemeibıl potyogni kezdett a víz. Ezekben a pillanatokban sötétlett el az ég, ahogy a nap teljesen eltőnt a látóhatár mögött. A csillagot tündököltek fel az égen. Sashua feléjük emelte tekintetét és kétségbeesetten suttogta: - Csillagok, csak most utoljára súgjátok meg nekem, mit kell tennem! –kérlelte ıket, könyörgött a csillagoknak és azok válaszoltak nekik. Vagyis nem az összes csillag, csak egy bizonyos súgta: - Megbocsájtok neked. Békélj meg magaddal és mondd, mit tennél meg a testvérekért? - Bármit –suttogta a fájdalomtól remegı hangon Sashua, patakok csordogáltak végig szép arcán. – Akármit megtennék azért a két kis teremtményért, hogy megırizzék magukban a világ ártatlanságát és egyszer talán megváltoztassák azt, egy jobb hellyé tegyék. Olyanná, mint amilyen az, az oázis volt nekik. Mindenemet odaadnám, hogy az a két gyermek éljen… az én két gyermekem! - Akkor tudod, hogy mit kell tenned… És Sashua valóban tudta. Tudta, hogy Kamír-Naimot nem kell sokáig feltartania, a testvéreknek csak kicsit kell tovább jutnia, hogy elérjék a sivatag szélét, amely a ragadozó területén kívül esik, ahova már nem fog merészkedni. Pontosan tudta, hogy mit kell tennie. Utoljára gyönyörő mosoly jelent meg Sashua szép arcán és a sziklafal tetején eltőnı Ami és Nama után nézett. - Legyetek boldogak gyermekeim és mindig vigyázzatok egymásra. Mert ebben a rossz világban ti vagytok egymásnak a boldogság oázisa. Elengedte a sziklafalat és zuhanni kezdett, testét a föld hívta magához. Szabadon szállt, körüljárta a szél és tudta, hogy meghozta a helyes döntést, ezért végtelenül szabadnak és boldognak érezte magát. Végül teste a sivatag homokjába csapódott élettelenül. Kamír-Naim már majdnem elérte az ösvényt, amelyen tudta, hogy a préda elébe vághat, amikor meghallotta a puffanást. Odapillantva látta, ahogy a feketehajú a földön hever védtelenül. Végül megadtad hát magad! –gondolta boldogan és engedve korgó gyomrának arra kezdett rohanni. – Enyém vagy, Kamír-Naimé! Odaért Sashua élettelen testéhez és megnyalta a száját, végre az övé volt a fekete hajú préda amelyre már olyan régóta vadászott… végre megkapta! Kamír-Naim lakomázni kezdett. *** Ami és Nama állhatatosan botorkáltak tovább. Nem mertek hátranézni, csak haladtak elıre makacsul egymásba kapaszkodva. A sivatagban egyre gyakrabban jelentek meg növények, olyanok is amilyenek az ı oázisukban voltak régen és egészen mások is. Ahogy mentek tovább és tovább egyre több és több növény került az útjukba, végül egészen kezdték úgy érezni magukat, mintha újra az ı oázisukban járnának. Valahol madarak csiviteltek körülöttük, máshol apró állatok futottak az aljnövényzetben. Támolyogtak tovább a körülöttük zölddé vált világban, mígnem egyszer csak a végtelenség tárult a szemük elé. Ahogy a lábuk megint a homokot tapodta és hirtelen eltőnt a növényzet, egy pillanatra megrémültek, hogy újra a sivatagba kerültek, de aztán észrevettek valami… teljesen ismeretlen látványt. Elıttük a homokos parton túl rengeteg víz volt… ameddig csak a szem ellátott kék víz hullámzott a végtelenbe és valahol a látóhatárnál összemosódott az éggel… talán az ég és a víz ott vált eggyé örökre. A két riadt, kimerült testvér leült a homokos parton és az elıttük ringatózó tengert bámulták szinte megbabonázva. Összebújtak és megölelték egymást. Úgy ahogy csak szeretı testvérek tudják. - Hol van Sashua? –kérdezte Ami, ahogy kezdett kicsit megnyugodni. – Ezt neki is látnia kell! Nama sóhajtott egyet és felpillantott a csillagos égre. - Látja.
