Jer 19,1-15 Tófet és a cserépkorsó példázata

Jer 19,1-15 Tófet és a cserépkorsó példázata „Ezt mondja az Úr: Menj el és végy egy cserépkorsót a fazekastól, és némelyekkel a nép vénei közül és a papok vénei közül, Menj el a Ben-Hinnom völgyébe, a mely a fazekasok kapujának bejáratánál van, és kiáltsd ott azokat a szavakat, a melyeket én szólok néked; És ezt mondjad: Halljátok meg az Úr szavát Júda királyai és Jeruzsálem lakosai: Ezt mondja a Seregek Ura, Izráel Istene: Ímé, én veszedelmet hozok e helyre, úgy hogy a ki csak hallja, megcsendül bele a füle. Azért, mert elhagytak engem, és idegenné tették e helyet, és idegen isteneknek áldoztak benne, a kiket sem ők nem ismertek, sem atyáik, sem Júda királyai, és eltöltötték e helyet ártatlan vérrel; És magaslatokat építének a Baálnak, hogy megégessék fiaikat a tűzben, égőáldozatul a Baálnak, a mit én nem parancsoltam, sem nem rendeltem, és a mire nem is gondoltam. Azért ímé eljőnek a napok, azt mondja az Úr, és e hely nem neveztetik többé Tófetnek, sem Ben-Hinnom völgyének, hanem öldöklés völgyének. És eszét vesztem e helyen Júdának és Jeruzsálemnek, és fegyverrel ejtem el őket ellenségeik előtt, és az életökre törőknek kezével; holttesteiket pedig az ég madarainak és a mezei vadaknak adom eledelül. És e várost csudává teszem és nevetséggé, a ki csak átmegy rajta, álmélkodik és szörnyűködik az ő nagy romlásán. És megétetem velök az ő fiaik húsát és leányaik húsát és megeszi kiki az ő barátjának húsát, a megszállás alatt és a veszedelem alatt, a melylyel megszorongatják őket ellenségeik és a kik keresik az ő lelköket. Azután törd el e korsót azok szeme láttára, a kik elmennek veled. És ezt mondd nékik: Ezt mondja a Seregek Ura: Így töröm össze e népet és e várost, a mint összetörhető e cserépedény, a mely többé meg sem építhető; és Tófetben temettetnek el, mert nem lesz más hely a temetkezésre. Így cselekszem e helylyel és ennek lakosaival, azt mondja az Úr, és olyanná teszem e várost, a milyen Tófet. És Jeruzsálem házai és Júda királyainak házai undokokká lesznek, mint a Tófet helye; mindazok a házak, a melyeknek tetején az ég egész seregének áldoztak és italáldozatot vittek az idegen isteneknek. Azután hazajöve Jeremiás Tófetből, a hová az Úr küldte vala őt prófétálni; megálla az Úr házának pitvarában, és szóla az egész népnek: Ezt mondja a Seregek Ura, Izráel Istene: Ímé én ráhozom e városra és ennek minden városára mindama veszedelmet, a melyről szóltam ő ellene; mert megkeményítették nyakukat, hogy ne hallják az én beszédeimet.” Ben-Hinnom és Tófet Mielőtt megvizsgálnánk ennek a résznek a szellemi mondanivalóját, először egy kicsit foglalkozzunk azzal, mi is volt az a Ben-Hinnom völgye és a Tófet. Ez a völgy, Ben-Hinnom azt jelenti magyarul, hogy Hinnom fiának vagy Hinnom fiainak a völgye. Utánanéztem, és azt találtam a könyvekben, hogy nem is ismerjük pontosan az eredetét, hogy miért így nevezik. De egy bizonyos: ez a völgy Jeruzsálemtől délre húzódik, és ebbe a völgybe hordtak ki Jeruzsálemből minden szemetet, vagyis ez volt a város szemétlerakó helye. Időnként begyújtották ott ezt a szemetet, és hol itt, hol ott állandóan égett és füstölgött. Úgy is nevezték ezt a völgyet, hogy Gé-Hinnom, vagyis Hinnom völgye. Ebből alakult az a szó, amit már biztos mindenki hallott, hogy gyehenna. Amire a próféta is utalt, hogy azért az ő tüzük el nem aluszik, és férgük meg nem hal. Szóval, ez a völgy mintegy a kárhozatnak, az elveszettségnek a jelképe lett. Ennek a völgynek egy része volt Tófet. Tófet az a hely volt, ahol Izrael királyainak idejében szörnyű bálványozás folyt. Az Úr már Mózes idejében megtiltotta, hogy a környező népek szokásait kövessék, tehát megtiltotta, hogy a Moloknak és a bálványisteneknek áldozzák a

fiaikat és leányaikat. És ebben a völgyben egy helyen felállították a bálványszobrot, és ott égették meg Izrael királyai is, meg a nép közül is sokan a gyermekeiket, amire itt is kitér az Ige, hogy ilyet az Úr nem parancsolt, még csak nem is gondolt. Izrael királyai és a Tófet El is olvasnék a Szentírásból két Igét: „Annakfelette tömjéneze a Hinnom fiának völgyében [tudniillik Akház]; fiait is megégeté tűzben, a pogányok útálatosságai szerint, a kiket az Úr az Izráel fiai elől kiűzött volt” (2Krón 28,3). Ez az egyik király. Egy másik királynak, Manassénak az életéből is olvassunk: „És fiait átvitte tűzön, a Hinnom fiának völgyében; és az időnek forgására ügyelt, jövendőmondásokat, varázslásokat és szemfényvesztéseket űzött, ördöngösöket és jövendőmondókat szerzett, és sok gonoszságot cselekedett az Úr szemei előtt, hogy őt haragra indítaná” (2Krón 33,6). De még ezenfelül nagyon sok helyen olvashatunk erről, hogy a Hinnom fiainak völgyében a Tófetnél feláldozták a gyermekeiket a bálványistennek. Amikor Jósiás lett a király, véget vetett ezeknek, mert az ő idejében találták meg az Úr törvénykönyvét a templomban. Ide jutott Izrael, hogy a templom szinte romos volt, és elfeledkeztek még a törvénykönyvről is, nem is tudták, hogy hol van, pedig azt olvasni kellett volna minden nap! Jósiás király idejében megtalálták. „Monda Hilkia főpap, Sáfánnak, az íródeáknak: Megtaláltam a törvénykönyvet az Úr házában” (2Kir 22,8). Később ebből olvastak a királynak, és amikor a király hallotta a törvénynek a szavait, akkor megtért az Úrhoz. Megszaggatta a ruháját, és azt mondta: Ha ez így van, akkor mi mindnyájan nagyon bűnösök vagyunk az Úr előtt, mert épp az ellenkezőjét tesszük, mint ami a törvényben írva van. És akkor lerontotta a bálványokat, és többek között, amiért ezt elmondtam, így olvassuk a Királyok 2. könyve, 23. rész 10. versében: „Megfertőztette a Tófetet a Hinnom fiainak völgyében, hogy senki az ő fiát, vagy leányát át ne vihesse a tűzön Moloknak.” Hát ezt bevezetőnek azért mondtam el, hogy lássuk, hová küldte az Úr Jeremiás prófétát, ebbe a szörnyű völgybe. A cserépkorsó Úgy olvastuk az 1. versben, hogy elküldte az Úr Jeremiást, hogy vegyen egy cserépkorsót a fazekastól. Aztán a nép vénei közül és a papok vénei közül néhányat maga mellé véve menjen el a Ben-Hinnom völgyébe, és ott kiáltsa azt, amit az Úr szól neki. Azután törje el a cserépkorsót azok szemeláttára, akik elmennek vele. „És ezt mondd nekik: Ezt mondja a Seregek Ura: Így töröm össze e népet és e várost, amint összetörhető e cserépedény, amely többé meg sem építhető; és Tófetben temettetnek el, mert nem lesz [más] hely a temetkezésre. (Jer 19:11). Itt álljunk meg egy kicsit. Az előző részben is már arról volt szó, hogy a fazekas műhelyébe küldte az Úr Jeremiást, csak akkor más céllal. Akkor azt mondta, hogy nézze meg, mit tesz a fazekas, és majd ott közli vele az Ő Igéjét. És amikor lement előzőleg Jeremiás a fazekashoz, a korongon éppen egy edényt formált a fazekas, és elromlott a kezében az edény. Akkor összegyúrta, és egy másik edényt formált, ahogy jobbnak látta. Ennek láttuk a múlt alkalommal a szellemi mondanivalóját, hogy mit jelent. Most azonban már másról volt szó. Egy elkészült edényt, egy kiszárított, kiégetett, kész korsót kellett vásárolni, és azzal kimenni a Ben-Hinnon völgyébe. Ezt a korsót, amelyik ugye már készen van, többé összegyúrni nem lehet, többé mássá formálni nem lehet, ez a korsó, ha nem felel meg annak a célnak, amire a fazekas készítette, csak egyet lehet csinálni: eltörni. És itt van mindjárt egy nagyon fontos üzenet a mi számunkra. Ha mi formálhatók vagyunk az Isten kezében, mint az agyag a fazekas kezében, ha hallgatunk Isten szavára, ha szólhat hozzánk, és hajlunk arra, amit mond, ha gyúrhat bennünket az Úr, akkor rendben van. És ha megkeményítjük magunkat? Azt olvastuk ennek a résznek a végén, hogy amiatt hozza rájuk az Úr a veszedelmet, mert „megkeményítették nyakukat, hogy ne hallják az én beszédeimet”

(15. vers). Ha megkeményedik valaki, ha már nem formálhatja az Úr, mint a fazekas az agyagot, ha ellene áll az Úrnak, akkor már nem lehet más hátra, mint eltörni a cserépkorsót; megítélni az embernek az életét. Hogy mit jelent a cserépkorsó eltörése, arról elolvasok egy Igét, ami szó szerint ugyanezt mondja el: „Mert pártütő nép ez, apát megtagadó fiak, fiak, kik nem akarják hallani az Úr törvényét; Kik ezt mondják a látóknak: Ne lássatok; és a prófétáknak: Ne prófétáljatok nékünk igazat, beszéljetek kedvünk szerint valókat, prófétáljatok csalárdságokat! Hagyjátok el az útat, térjetek le már ez ösvényről, vigyétek el előlünk Izráelnek Szentjét! Azért így szól Izráel Szentje: Mivel megútáltátok e beszédet, és bíztok a nyomorgatásban és a hamisságban, és ezekre támaszkodtok: Azért e bűn olyan lesz tinéktek, mint a leesendő falhasadék, a mely már kiáll a magas kőfalon, a melynek aztán nagy hirtelen jő el romlása; És romlása olyan lesz, mint a fazekasok edényének romlása, a mely kímélés nélkül eltöretik, és nem találni töredéki közt oly cserepet, a melyen a tűzhelyről tüzet lehetne vinni, avagy vizet merítni a tócsából” (Ézs 30,9-14). Mert még egy darab cserepet is lehet arra használni, hogy a parazsat kivegyük a tűzből, vagy merítsünk egy kis vizet, de olyan nagy romlást ígér az Úr annak, aki megkeményíti magát, és nem akarja hallani az Úr beszédét, hogy az élete semmire se nem lesz jó. Teljes ítélet és teljes összetöretés következik rá. A legnagyobb bűn, amit az Úr elmond Ézsaiásnál is és Jeremiásnál is, az volt, hogy nem akarták hallani az Úr beszédét. Mert az Úr a próféták által, az Ő beszéde által akarta formálni a népet, mint a fazekas a korongon az agyagot. De ők nem engedték magukat. És nem csak, hogy nem akarták az Úr beszédét hallani, hanem más beszédet akartak hallani: hazugságot. Hogy mondták? Azt mondták a látóknak: ne lássatok, és azt mondták a prófétáknak: ne prófétáljatok nekünk igazat, prófétáljatok nekünk csalárdságokat. És ha most, ebben a világban szétnézünk, vajon nem így van-e az ember? Nem szereti az igazat. Ha valamiről tudja is, hogy hamis, mégis inkább azt szereti hallgatni. Ha tudja is, hogy az egész élete hamis, hamis úton van, mégsem akar változni. Na, ezeknek szól, akik nem akarják az Úr szavát hallani, nem akarnak megváltozni, nem akarnak idomulni a fazekas mesternek, Istennek a kezéhez, hogy vigyázzunk, mert a fazekasnak hatalma van az agyagon is, de hatalma van a kész cserépedényen is! A nép elhagyta az Urat Mi is volt az oka az ítéletnek, amit itt Jeremiás által hirdetett az Úr? Már itt Ézsaiás könyvéből is elmondtam, hogy a fő baj az volt, hogy nem akartak az Úrra hallgatni. Itt Jeremiásnál így fejezi ki ezt az Ige: „Azért, mert elhagytak engem...” (4. vers). Ezen én nagyon elgondolkoztam. Most már, ugye Jeremiás könyvének a 19. részénél tartunk, s ha visszagondolnak a testvérek, Jeremiás próféta által az Úrnak vissza-visszatérő panasza és fájdalma ez Izráel népével szemben, hogy: elhagytak engem. Ez az alapvető baj. El is olvasnék a korábbi részekből néhány igeverset: „Menj el, és kiálts Jeruzsálem füleibe, mondván: Ezt mondja az Úr: Emlékezem reád, gyermekkorod ragaszkodására, mátkaságod szeretetére, a mikor követtél engem a pusztában, a még be nem vetett földön” (Jer 2,2). Most talán egy kicsit jöjjünk itt közelebb magunkhoz, és ne csak Izraelre gondoljunk. És gondolhatunk szó szerint is ilyen dolgokra, amikor azt mondja az Úr: emlékszem gyermekkorod ragaszkodására. A szülőnek is milyen nagy fájdalom, mikor emlékszik arra, hogy amikor az ő fia vagy lánya még gyermek volt, hogy elhitte, amit mondott a szülő, hogy bízott a szülőben. Vagy ha netalán hívő volt az a szülő, és beszélt neki Jézus Krisztusról, Isten szeretetéről, hogy mi töltötte el a gyermeknek a szívét. Nem hiába állított oda példának az Úr Jézus gyerekeket: „nézzétek meg a gyermekeket”, „ha olyanok nem lesztek, mint a gyermek”, „ilyeneké Isten országa”. Az a bizalom fontos Neki, ahogyan a gyermek ragaszkodik szüleihez.

Majd pedig: „Így szól az Úr: Micsoda hamisságot találtak bennem a ti atyáitok, hogy elidegenedtek tőlem, és hiábavalóság után jártak, és hiábavalókká lettek?” (Jer 2,5). Ahogy a szülőnek is fáj, amikor elidegenedik a gyermek. Elidegenedik a szülőtől, elidegenedik Istentől, de aztán egy idő múlva észreveszi, hogy idegen lesz számára az egész világ. Él százezres vagy milliós városban, és idegen, egymaga van. Nem egy embernek a gyötrelme ez, hogy millióan élnek körülöttem, és idegen vagyok. Aztán egy idő múlva észreveszi, hogy idegen önmagának is, nincs kibékülve önmagával sem. És mindez azért van, mert elidegenedik az ember Istentől. „Álmélkodjatok ezen, oh egek, és borzadjatok és rémüljetek meg igen! azt mondja az Úr. Mert kettős gonoszságot követett el az én népem: Elhagytak engem az élő vizek forrását, hogy kútakat [vagy ciszternákat] ássanak magoknak; […] a melyek nem tartják a vizet” (Jer 2,12). Ezt tette az ember, és ez fáj - hogy emberi szóval mondjam - Istennek, hogy elhagyja az ember Őt, és aztán az élő víz forrása helyett ciszternákból iszik, vízgyűjtő helyekről, fertőzött, pocsolyás vízből. Még ebből a 2. részből még elolvasok egy-két verset. „Vajjon nem te szerezted-é ezt magadnak? Elhagytad az Urat, a te Istenedet, a mikor vezérelt téged az úton! [...] tudd meg hát, és lásd meg: mily gonosz és keserves dolog, hogy elhagytad az Urat...” (Jer 2,17.19). Amikor felnő egy ember, vagy amikor egy hívő ember elhajlik az Úrtól, hamarosan be kell látnia, hogy keserves dolog elhagyni az Urat. Az Úr arra kéri a próféta által a népet, hogy lássák ezt be, és térjenek vissza hozzá. Erről szól a 3. rész: „És mondám, miután mindezt megcselekedte: Térj vissza hozzám! de nem tért vissza. [...] Menj, és kiáltsd e szókat észak felé, és mondjad: Térj vissza, elpártolt Izráel […] Térjetek meg szófogadatlan fiak…” (Jer 3,7.12.14). Szóval ez a fő baj, amiből minden egyéb baj ered, hogy elhagyták az Urat. Először az Úr üzent, hogy térjetek vissza. Ha visszaemlékeznek a testvérek, részeken keresztül mindig ez volt az üzenet: térjetek meg, jertek vissza, vigyázzatok, mert jön az ítélet. És mi volt a népnek a felelete? Nem. Megkeményítették a nyakukat. Nem! Mert volt sok hamis próféta, akik az ellenkezőjét mondták. És itt is, amikor Jeremiás a cserépkorsóval elmondta az üzenetet, ez majd a következő részben van, csak elolvasok egy pár verset: „És hallá Passúr a pap, az Immár fia (ő pedig fejedelem vala az Úr házában), [ez a Passúr volt a templom főfelügyelője] Jeremiást, a mint e szókat prófétálja vala; És megcsapdosá Passúr Jeremiást a prófétát [hát ez a megcsapdosás azt jelneti, hogy elvitte és megkorbácsoltatta], és beveté őt a tömlöczbe, a mely a Banjámin felső kapujában vala, az Úr háza mellett. És lőn másnap, hogy kivevé Passúr Jeremiást a tömlöczből, és monda néki Jeremiás: Nem Passúrnak nevezett téged az Úr, hanem Mágor Missábibnak; Mert ezt mondja az Úr: Ímé, én félelembe ejtelek téged és minden barátodat…” (Jer 20,1-4). Ez a Mágor Missábib azt jelenti, hogy mindenütt félelem. Hát, így viszonyultak a prófétához, és így viszonyultak az Úr üzenetéhez. Szerették volna elhallgattatni. Hogy olvastuk Ézsaiásnál? Hagyjátok már ezt a beszédet, ne prófétáljatok nekünk igazat, prófétáljatok csalárdságokat, vigyétek már előlünk Izráelnek Szentjét! Ezért üzente az Úr Ézsaiás által is ugyanazt, amit Jeremiás által, hogy úgy összetöri a népet, mint ahogy a fazekas a cserépedényt, nem marad darabjai között még olyan sem, amivel vizet lehetne meríteni, vagy parazsat venni a tűzről. Bálványimádás, paráznaság Sok minden következett abból, hogy elhagyták az Urat, elsőképpen például a bálványimádás. Mert az ember nem tud Isten nélkül élni, és ha nem kell neki az igaz Isten, akkor csinál ő magának isteneket. Nem kellett az élő Isten Jeruzsálemnek, Júdának, Izráelnek, hát átvették a szomszéd népek isteneit. Na, de miért vették át a szomszéd népek isteneit? Mert azok az istenek olyan istenek voltak, akiknek az ember parancsolt. És olyan parancsokat adott az ember azoknak az isteneknek, ami tetszett az ember lelkének, és ami kedvezett az ember testének. Például említi ebben a részben is az Ige, a 13. versben: „…mindazok a házak, a

melyeknek tetején az ég egész seregének áldoztak és italáldozatot vittek az idegen isteneknek.” Az egyik isten, az Asera volt, akit nagyon tiszteltek, mint bálványt. Istennő volt, nem is isten, a termékenység istennője. A pogány kultuszban ennek a bálványnak az ünnepein paráználkodtak. Ez tetszett a népnek, ilyen isten kellett ennek a népnek. Ezenkívül lehetett enni-inni, dorbézolni. Erről már korábban is olvastunk, hogy az asszonyok készítették a bélest, és a férfiak gyújtották a tüzet, a gyerekek meg szedegették a rőzsét. Ez tetszett a népnek! És ma nem ez van? Nem kell az élő Isten, de kell a bálványisten. A test lett az embernek a bálványa. Ugyanez van! A paráznaság, a szex bálványa lett az embernek. Ez kell. Ezért él, hal. És hal is, nem csak él. Emberáldozat Aztán következett ebből, hogy elhagyták az Urat, a másik bűn is. Úgy olvastuk itt tovább, hogy „magaslatokat építének a Baálnak, hogy megégessék fiaikat a tűzben, égőáldozatul a Baálnak, a mit én nem parancsoltam, sem nem rendeltem, és a mire nem is gondoltam” (5. vers). Feláldozták az idegen istennek, a bálványnak gyermekeiket is. És ma nem ez van? De igen. A gyermek is messze kerül Istentől, mert mit lát, mit tanul, mit hall a szülői házban? És ugyan úgy van, hogy a szülők azt mondják: mindent megtesznek a gyermekért, dolgoznak is éjjel-nappal, hogy minden meglegyen a gyermeknek. És ugye a gyermek milyen boldog? Dehogy boldog! Nem kapja meg, amire a legnagyobb szüksége lenne. Mert nem anyagiakra, nem fényes ruhákra meg különböző rafinált játékokra van a gyermeknek szüksége, hanem szerető szívre, szülői közelségre, valami melegségre. De a munka bálványának az oltárára, az anyagiak bálványának az oltárára, a törtetés, a lélektelenség oltárára teszik a gyermekeket, és ot égnek el. Következmények: öldöklés Milyen ítéletet hirdetett az Úr a próféta által? „Azért ímé eljőnek a napok, azt mondja az Úr, és e hely nem neveztetik többé Tófetnek, sem Ben-Hinnom völgyének, hanem öldöklés völgyének” (6. vers). Az első következménye, az első ítélet, amit hirdetett az Úr, az öldöklés, a halál. Így van megírva: a test gondolata halál. Ha az ember a test vágyainak, a test kívánságainak enged, abból mindig a halál, pusztulás, öldöklés következik. Jézus Krisztus az élet. Azt mondta magáról: én vagyok az út, igazság, és az élet. És amikor egy ember elfordul, amikor nem kell neki Jézus Krisztus, nem kell az élet, akkor nincs más választás, mint a halál. Középút nincs, hogy sem élet, sem halál, vagy élet is meg halál is. Vagy élet, vagy halál. Elvész az értelem A másik ítélet ez: „És eszét vesztem e helyen Júdának, és Jeruzsálemnek, és fegyverrel ejtem el őket ellenségeik előtt…” (7. vers). „Eszét vesztem” - ez különös dolog. Mindenki látja, ahogy ez a világ elfordult Istentől, mennyi esztelen dolog történik. Valamikor még bíztak az emberek az eszükben, és fennen hirdették a felvilágosodás korában, hogy majd az emberi ész, majd az megoldja a dolgokat. És azért van baj, meg nyomorúság, mert az emberek tudatlanok. Hát most már jól felvilágosultak, látják, hogy esztelenséget csinálnak. És tudnak mást tenni? Nem tudnak. Hiába látják, hogy esztelenség, amit teszünk, úgy a népek, mint egyéni életekben. Látja az ember, hogy nem jó, amit teszek, esztelen dolog, ahogy élek. Csak éppen nem tud másképp élni, nincs ereje: sem erkölcsi, sem lelki, sem szellemi ereje. Nincs erő, mert honnan is lenne? Erőt csak Isten, csak Jézus Krisztus tud adni. És éppen ezért eszét veszti az ember, az emberiség, mert Jézus Krisztust adta nekünk Isten bölcsességül, igazságul, szentségül és váltságul. Akinek nem kell Jézus Krisztus, annak nincs bölcsessége, akármennyit tanul, akármilyen okos, akármit talál ki. Isten nélkül - úgy mondom, ahogy az egyik zsoltár mondja - minden bölcsességüknek esze vész.

Álmélkodnak, szörnyülködnek rajtuk A harmadik következmény: „És e várost csudává teszem és nevetségessé, a ki csak átmegy rajta, álmélkodik és szörnyülködik az ő nagy romlásán” (8. vers). Ha valaki elhagyja az Urat, romlás következik az életében, csúffá, mások nevetségévé lesz. Némelyek nevetnek, mások szörnyülködik rajta, a fejét rázza. Így is olvassuk az egyik helyen a prófétánál: fejét csóválja. Mi lett ezzel a várossal? Mi lett ezzel az emberrel? Mert azt az embert, aki elfordult Istentől a bűn megcsúfolja, csúffá teszi, csúfot űz belőle, és vagy nevetség tárgyává, vagy szörnyülködés tárgyává teszi. Mert ilyen a bűn. Saját gyermekeiket eszik meg A negyedik következményről 9. versben olvashatunk: „És megétetem velök az ő fiaik húsát és leányaik húsát és megeszik kiki az ő barátjának húsát, a megszállás alatt és a veszedelem alatt, a melylyel megszorongatják őket ellenségeik és a kik keresik az ő lelköket.” Ez igen szörnyű ítélet. Ez szó szerint megtörtént Izraelben, úgyhogy amikor a próféta ezt mondta, akkor a nép, Jeruzsálem lakói tudták, hogy ilyen már volt, tehát nem a levegőbe beszél. El is olvasom az Igéből: „És lőn ezek után, hogy Benhadád Sziria királya összegyűjté egész seregét, és felment és megszállotta Samariát. És igen nagy ínség lett Samariában, mert addig tartották megszállva a várost, míg egy szamárfej nyolczvan ezüst, és egy véka galambganéj öt ezüst lett. És mikor az Izráel királya a kőfalon széjjeljára, egy asszony kiálta ő hozzá, mondván: Légy segítséggel, uram király! A király monda: Ha nem segít meg téged az Isten, hogyan segítselek én meg? A szérűről vagy a sajtóról? És monda néki a király: Mit akarsz? Monda az: Ez az asszony azt mondta nékem: Add ide a te fiadat, hogy együk meg őt ma, az én fiamat pedig holnap eszszük meg. És megfőztük az én fiamat, és megettük őt. Mikor azután másnap azt mondtam néki: Add ide a te fiadat, hogy azt is együk meg, ő elrejté az ő fiát. Mikor pedig hallotta a király az aszszonynak beszédét, megszaggatá az ő ruháit, a mint a kőfalon járt, és meglátta a nép, hogy ímé alól zsákruha van az ő testén. És monda: Úgy cselekedjék velem az Isten és úgy segéljen, ha Elizeusnak, a Sáfát fiának feje ma rajta marad!” (2Kir 6,24-31). Ez korábban történt, mielőtt Jeremiás ezt a próféciát mondta, de Mózes törvényében is van ilyen, hogyha elhagyják az Urat, ez következik. Azért is olvastam fel, hogy figyeljük meg, kit vádolt a király, hogy ez bekövetkezett? Elizeust. Azért mondta, hogy úgy segéljen az Isten, hogyha Elizeusnak, a Sáfát fiának feje ma rajta marad. És miért vádolta Elizeust? 33. vers: „És mikor még így beszélne velök, már a követ leérkezett hozzá és nyomában a király, és monda: Ímé ilyen veszedelem származott az Úrtól; várjak-é még tovább az Úrra?” Elizeus azt hirdette, hogy várjanak az Úrra, és bízzák az életüket az Úrra, de most azt mondja a király, hogy kár volt bíznunk, hiszen ez lett a következménye, tessék. Te vagy, Elizeus, a felelős érte, meg kell halnod! Különös az embernek a gondolkozása. Mindig keres bűnbakot, hogy a másik az oka. Azt nem tudták, hogy ez mi miatt következett be, hogy mivel szolgált rá a nép, mi bűnt követett el, hogyan hagyták el az Urat? A törvényből nem tudták, hogy ez az ítélet kire jön, kire következik, mit ígért az Úr? Az Úrtól származott ez a veszedelem, azt látták, ugyanakkor mégis az Urat okolták. Egy személyes példa Most eszembe jut az öcsém, édesanyám mondta el ezt az esetet. Az egyik öcsém még mindig menekül az Úr elől. Elment egyszer édesanyámhoz, és azt mondta: Elbúcsúzni jöttem, mert már nekem nem ér az életem semmit sem. Nekem már tönkrement az életem, mert már Isten engem tönkretett. Tudniillik, motorbaleset érte, és nagyon súlyosan megsérült. Évekkel ezelőtt történt, és fiatalember létére már rokkant nyugdíjas lett: keze, lába, minden összetört. Azt mondja neki édesanyám: „De fiam, tudod, hogy miért történt ez? Mert elhagytad az Urat. (Ez az öcsém fiatalabb korában megtért.) De fiam, hiába búcsúzkodol te, nem annyi van, hogy

meghalsz, és odavagy. Utána meg kell jelenni Isten előtt!” Azt felelte rá: „Ne beszéljen nekem anyukám Istenről, mert én nem hiszek olyan Istenben, aki engem tönkretett.” „Na, fiam, hát most mondod, hogy Isten tett tönkre.” Szóval, ez az, amikor az ember mondja: nem hiszek, Isten az oka a bajaimnak. És Isten hányszor kérte az embert? Hányszor kérte Izraelt, hányszor kérte az öcsémet, hányszor kért engem? Vagy nem tudom, hogy akik itt vannak, kit hányszor kért az Úr. Hányszor kérte az egész emberiséget? Hányszor üzent mindenkinek? És amikor jön a baj, jön a nyomorúság, akkor az ember azt mondja: Isten az oka. Ő az oka mindennek. Miért enged meg ilyen szörnyűségeket? Miért enged olyan szörnyűséget, hogy megeszik az asszonyok a saját gyermekeiket? Miért enged meg olyan szörnyűségeket, hogy milliók éhen halnak? Miért engedi meg Isten? És amikor Isten kért? És amikor Isten a saját Fiát adta a golgotai keresztre, hogy mindannyiunk bűneiért meghaljon? És amikor az ember megveti ezt a megoldást, megveti Jézus Krisztust? Isten hogyan szólhat másképp az emberhez? De még ebben is az Isten szeretete van, hogy szól. Mert nem ennyi az ember élete, hogy itt a földön nyomorúsága van. Ez a hetven-nyolcvan év eltelik, de utána jön az örökkévalóság, és Isten az örökkévalóságot nézi. Ő nem sajnál bennünket nyomorúságba belevinni azért, hogy az örökkévalóságban ne a nyomorúságba kerüljünk! Nem sajnál megfenyíteni, ahogy a szülő sem sajnálja a gyereket: tartsad, fiam, a kezed, és zsupsz, öt-hat pacsit ad neki, úgy, hogy még az én szívem is belefájdul, amikor jó nagyokat csattan. De mégsem sajnálja a szülő, mert tudja, hogy ez szükséges, hogy a gyerek megváltozzon, ember legyen belőle. Ezt teszi Isten is, hogy a húsunkba vág, összetöri a csontunkat, mélyen a lelkünkbe hasít, de csak azért, hogy örökre el ne vesszünk. Tófetben temettetnek el „És ezt mondd nékik: Ezt mondja a Seregek Ura: Így töröm össze e népet és e várost, a mint összetörhető e cserépedény, a mely többé meg sem építhető; és Tófetben temettetnek el, mert nem lesz más hely a temetkezésre” (11. vers). A zsidók sokat adtak arra, hogyan temetkeznek, hol temetkeznek. Tudjuk, Ábrahámtól kezdve, mintegy a reményeiknek a kifejezése volt a temetkező hely. József is rendelkezett tetemei felől, hogy hozzák fel Egyiptomból az ígéret földjére, mert tudja, hogy az Úr kihozza az Ő népét. Azt mondja az Úr: ebbe a Tófetbe, ezen a helyen, amit Jósiás király megfertőztetett, ami undokká lett; itt, ahol a szemetet égetik, itt, ahol összegyűl mindenféle kacat, és mindenféle undokság, itt fogtok eltemettetni. De nem is akárhogy! Testeteket az ég madarainak és a föld vadainak adom. Érdekes, hogy most is sokat adnak az emberek a temetkezésre. Ez valahogy mindig összefügg: amikor megromlik az ember, és nem jól él, nem Isten szerint, akkor a temetkezést is valami csodálatos módon akarja elintézni, mintha ott akarná kárpótolni a nyomorult és rendetlen életét. De nem, azt mondja az Úr. Ezen a megfertőztetett helyen fogtok így eltemettetni. Megfertőztetett város és nép Aztán még elolvasom a 12. és 13. verset: „Így cselekszem e helylyel és ennek lakosaival, azt mondja az Úr, és olyanná teszem e várost, a milyen Tófet. [Tehát az egész Jeruzsálemet olyanná teszi, mint Tófet, tehát megfertőztetetté.] És Jeruzsálem házai és Júda királyainak házai undokokká lesznek, mint a Tófet helye; mindazok a házak, a melyeknek tetején az ég egész seregének áldoztak és italáldozatot vittek az idegen isteneknek.” Vagyis azt mondja az Úr: Nézzétek, én tulajdonképpen nem teszek mást, mint amit ti már korábban megcsináltatok. A bálványaitokkal utálatossá tettétek egész Jeruzsálemet, bevittétek azokat még a templomba is, ezzel utálatossá tettétek, megfertőztettétek. Én csak nyilvánvalóvá teszem most már azt, amit ti titokban tettetek. Nézzétek, gyermekeiteket megégettétek a Moloknak, én meg megétetem veletek, hogy nyilvánvalóvá legyen, amit ti titokban cselekedtetek. Hogy érezzétek közelről, mit jelent. Tulajdonképpen Isten nem csinál mást, mint az ember útját a

fejéhez veri. Mondja is egyik helyen az Ige, hogy „útjaikat fejükhöz verem”. Vagy más helyen így fejezi ki az Ige: amit vet az ember, azt aratja is. Nem tesz mást az Úr. Erre kívánkoztatok, akkor hadd menjen végbe, lássátok meg, mi ennek az útnak a vége! Mi van a cserépedényben? Még egy kérdéssel foglalkoznánk: egy cserépedényt töret össze az Úr Jeremiás prófétával. Akik a Bibliát olvassuk, feltétlenül kell, hogy emlékeztessen bennünket az összetört cserépedény egy Igére: „Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy amaz erőnek nagy volta Istené legyen, és nem magunktól való” (2Kor 4,7). A Szentírás az emberi testet, az embert cserépedényhez hasonlítja, és nem mindegy, hogy mi van ebben a cserépedényben. Lehet benne drága kincs, Jézus Krisztus; de lehet a cserépedényben olyan, ami nem kincs, csak annak az utánzata: vallásoskodás, külsőségek, értéktelen dolgok. Nem mindegy, hogy mi van a cserépedényben. Izrael cserépedényében - ha most az egész népet, vagy Jeruzsálemet, Júdát tekintjük ilyen cserépedénynek - is ott lehetett volna a drága kincs, mert köztük lakott az Úr. De helyette a külsőség, a vallásoskodás kacata volt, ebből pedig bálványimádás és más undokságok következtek. Ezt a cserépedényt széttörte az Úr, mert olyan volt benne, ami ingerelte Őt. Befejezés Még elolvasnék néhány verset, a 2. zsoltárból, hogy mire hívta el az Úr Izraelt, és részben bennünket is, mert ebben a zsoltárban Krisztusról van szó: „Törvényül hirdetem: Az Úr mondá nékem: Én fiam vagy te; én ma nemzettelek téged. Kérjed tőlem és odaadom néked a pogányokat örökségül, és birtokodul a föld határait. Összetöröd őket vasvesszővel; széjjelzúzod őket, mint cserépedényt” (Zsolt 2,7-9). Ez a Messiásról, Krisztusról szól, aki felállítja a béke királyságát, és mindazokat a pogány népeket, akik ellene támadnak, összezúzza vasvesszővel, mint ahogy össze lehet törni egy vassal a cserépedényt. Erre a királyságra Izraelt hívta el az Úr. És mi történt Izraelben? Az ő bűneik miatt megfordult a helyzet: nem a pogányokat zúzta össze az Úr, mint cserépedényt Izrael által, hanem a pogányok által törte össze Izraelt, mint cserépedényt. Ebből okulhatunk és tanulhatunk mi is. Cserépedények vagyunk, de mi van a mi életünkben, mi van a mi cserépedényünkben? Mert arra hívott el bennünket is az Úr, hogy a mi életünk által nyilvánvalóvá legyen, ahogyan élünk, abban a világosságban, az Úrral való közösségben, ahogy élünk, azáltal legyen nyilvánvalóvá, hogy milyen értéktelen dolgok vannak másoknak a cserépedényében. De ha ezt a hivatást nem töltjük be, akkor az Úr bennünket is megítél. De Ő nem ítéletre hívott el bennünket, hanem arra, hogy legyünk kegyelme dicsőségének magasztalására, hogy a cserépedényünkben Krisztust hordozzuk, és hogy Neki adjon dicsőséget az egész életünk! Ámen. Debrecen, 1987. október 04.