Civil álom és politikus állam. Adalékok a civil sportszervezetek státuszának legújabb-kori politikatörténetéhez Magyarországon

Semmelweis Egyetem Nevelés- és Sporttudományi Doktori Iskola

Civil álom és politikus állam Adalékok a civil sportszervezetek státuszának legújabb-kori politikatörténetéhez Magyarországon

PhD disszertáció tézisei

Bakonyi Tibor

Budapest, 2004

Tartalom

Bevezetés

4

Témaválasztás indoklása

7

Célmeghatározás

9

Hipotézisek

9

Személyes érintettség

10

Szakirodalmi áttekintés

12

Módszerek

20

Történeti áttekintés

23

Sport – politika – társadalomtörténet

24

A modern tömegtársadalom és a sport. A politika színrelép

25

Az angol példa

28

Munkássport – tömegsport és munkásmozgalom

31

Sportpolitikai útkeresések és viták a demokratikus Magyarországon (1945-1947) 32 Sport és politika a létezo szocializmus évtizedeiben. Elvek és gyakorlat

37

Újhelyi sportpolitikai koncepciója

38

Elméleti vita a sportpolitika szerepérol

40

Sportpolitikai párthatározatok

42

Az 1970-es évek kritikai elemzése: visszatérés az állam irányításához

51

A válság fel- és beismerése. Az eltékozolt évtized

59

Elméleti megfontolások: Hankiss

70

Eredmények, megbeszélés

72

Mérlegen a sport. Sport állam és civil és társadalom az ezredfordulón

72

Igényli-e a kormány?

72

Önkormányzatok sportpolitikája

74

Az iskolai-, diáksport és utánpótlás- nevelés jelentosége

78

Két elhanyagolt terület: szabadidosport és sportlétesítmények

80

2

Útkeresés

82

Minisztériumi szintu sportirányítás

84

Hátrányban a civil sportszervezetek

92

Mérlegen a nyilvánosság

94

Mérlegen a politika: Az elso ciklus (1990-1994)

105

Sport és politika a Magyar Köztársaság Országgyulésében 1990-1994

106

Mérlegen a politika: A második ciklus és a sport (1994-1998)

129

Mérlegen a politika: A harmadik ciklus, az eros állam sportpolitikája

153

2000. évi CXLV. Törvény a sportról

157

Sportpolitikánk a sportpolitikusok utólagos mérlegén

164

Következtetések és összegzés

171

Jegyzetek Irodalom Mellékletek

3

1. Bevezeto

A szakirodalom és a szaksajtó már-már másfél évtizedes közhelye, hogy a sportszféra a rendszerváltás vesztese.

Kétségtelenül, számos igazság rejlik e sommás ítéletben.

Különösen akkor tunik fájdalmasnak a fenti kijelentés mögötti társadalmi valóság, ha azokra a statisztikai adatokra, szociológiai felmérésekre gondolunk, melyek a magyar társadalom életminoségérol, a fizikai rekreációra fordított ido mérlegérol, a hazai lakosság várható élettartamáról és egészségügyi állapotáról szólnak.

A rendszerváltás számos ígérete közül nem kevés bizonyult illúziónak. Ilyenek voltak többek között a szociális piacgazdaságra, a jóléti társadalom gyors és fájdalommentes megteremtésére vonatkozók.

A fentiekkel összefüggésben a civil társadalomra

vonatkozó, ma már nem kis mértékben doktrinernek tuno elképzelések közül is számosat nem igazolt az ido és a hazai társadalomfejlodés az elmúlt évtizedben. A hazai társadalomtudományok és a sporttudományok is kritikátlanul vették át – a leggyakrabban angolból fordított – tranzitológiai patentokat, melyek középpontjában az az elképzelés állt, hogy a privatizáció, a jogállamiság és a civil szervezodések jogi kereteinek megteremtésével automatikusan a fejlett nyugati társadalmak mintáját fogja követni a magyar gazdaság és társadalom fejlodése.

Ezek a gyakran illúziónak

bizonyult elképzelések gyakran komoly hatást gyakoroltak a rendszerváltó törvények megfogalmazására, és ennek folyamán megszületésére.

Ez alól a sport és a

sportirányítás, sportfinanszírozás törvényi, politikai szabályozása sem maradt mentes. Véleményem szerint a kérdés izgalmas és fontos, és ahogy majd a következo fejezetben bemutatom, eleddig nagyon gyéren kutatott és publikált kérdéskör, hogy valójában miért is történt, történhetett mindez meg.

Meggyozodésem, hogy a miért kérdésre nem adhatunk helyes válaszokat mindaddig, amíg nem vizsgáltuk meg a jelenségek, folyamatok hogyanját.

Azt, hogy milyen

környezetben, kontextusokban, milyen vélt vagy valós felismerések, politikai- ideológiai viták és doktrínák hatására formálódott a legújabb magyar demokrácia sportpolitikája.

A (sport-) politikusok és a sportszakma, sportszakmák képviseloi gyakran egymásra mutogattak, mutogatnak, mondván, nem volt – egyesek szerint ma sincs – kongruens és korszeru sportpolitikai koncepciójuk. Kétségtelen, hogy a rendszerváltáskor nagyon 4

hiányzott egy, a piacgazdaság és a politikai demokrácia viszonyaiban alkalmazható sportpolitikai koncepció. Sokak szerint ilyen, egységes szakmai és politikai stratégia mind a mai napig hiányzik a palettáról.

Ugyanakkor kétségtelen, hogy az ezerkilencszáz-kilenc venes évek eleje óta a Magyar Köztársaság törvényhozása és kormányai igyekeztek olyan törvényi, jogszabályi kereteket létrehozni, amelyben megvalósulhat(ott volna) a rendszerváltás, a nagy átalakulás a magyar sportban is. Tudvalevo, hogy minden, a Parlamentben meghozott törvény, jogszabály politikai, szakmapolitikai viták eredoje. Ezekben a vitákban pedig igenis fellelhetok olyan elemek, parakoncepciók, amelyek tükrözik egy adott korszak sportpolitikáját és a mögötte meghúzódó koncepciót, koncepciókat.

Dolgozatom

második felében épp e vitát igyekeztem rekonstruálni abban a reményben, hogy az említett koncepciók elemeire, sarkalatos pontjaira rámutassak. Enélkül a szöveg- és vitaelemzés nélkül a hogyan történt, hogyan alakult a magyar sport törvényi és jogi kereteinek politikai alakulása, alakítása nem válaszolhatunk hitelesen.

Meggyozodésem, hogy ezen elemzés híján csak közhelyeket, indulatos minosítéseket lehetne megfogalmazni. Ez pedig alapvetoen idegen tolem és nem utolsósorban idegen a tudománytól. A különbözo jelleggel és helyen történt viták rekonstruálásakor arra törekedtem, hogy a leheto legobjektívebben mutassam be a mindenkori sportpolitikai elképzeléseket, parakoncepciókat és ezek ütközését.

A rendszerváltás elotti korszak sportpolitikájának rekonstruálásakor, amit ez a disszertáció igyekezett megtenni, nem lehetett vitaelemzést alkalmazni. És itt rögtön le kell szögezzem, hogy bár számos igazság van abban a, foleg a sportszakmában hangoztatott nézetnek, mely szerint a sport a rendszerváltás egyértelmu vesztese, az tény, hogy a rendszerváltással megteremtodött a szabad és nyilvános szakmai, szakmapolitikai vita lehetosége, illetve megteremtodtek intézményi hátterei.

Míg a

rendszerváltás elotti sportpolitika rekonstruálásában jószerivel kizárólag az állampárti (sport-) politikai direktívákat lehetett forrásként használni, addig a rendszerváltást követoen a forrásbázis kiszélesedett és mennyiségét tekintve már- már átláthatatlanul hatalmasra nott.

5

A rendszerváltást követo hazai szakmapolitikai és nagypolitikai koncepciók, parakoncepciók és mindezek ütközését, ütköztetését egyfajta útkeresésként értelmeztem munkám során. Ebben az útkeresésben, útkeresésekben egyre fokozatosabban haladtak a sportpolitikai vita résztvevoi az illúzióktól, a doktrínáktól az egyre határozottabb koncepció, koncepciók irányába. mindmáig tart.

Ez a számos buktatóval kísért kollektív munka

És ez így is van rendjén, hisz modern, demokratikus jogállamunk

társadalomépítése egy folyamatos, véget sosem éro kollektív munka. E munka során számos illúzióval kellett a benne résztvevoknek leszámolniuk. Ezek közül talán a legfájdalmasabb veszteség a civil társadalomra vonatkozó – ma már egyértelmuen doktrinernek tuno – elképzelések, illúziók sorsa.

A rendszerváltáskor a társadalom, a politika és a sportszakma résztvevoinek túlnyomó többsége úgy vélte, hogy a piacgazdaság automatikusan megteremti a muködo demokráciát, melynek alapveto nucleusai épp a civil szervezodések lesznek. Az elmúlt másfél évtized számunkra épp arról szólt, hogy ez az automatikus megfelelés, megfeleltetés illúziónak bizonyult.

A sport államtalanítása, depolitizálása és civil

alapokon történo demokratizálása, mindennek automatikus megszületése jóindulatú illúziónak tunik a mából. Ám az kétségtelen, hogy a jövo azon sportpolitikáé lesz, amely a civil szervezetekkel folytatott folyamatos kommunikációra épül, a normativitás elvére alapuló, hosszú távú tervezést, illetve céltudatos szakmai munkát tesz lehetové. Olyan sportpolitikáé, amelynek prioritásai a fent említett kommunikációban alakulnak ki, manifesztálódnak, és épp e kommunikáció segítségével korrigálódnak majd.

Itt annyit meg kell megjegyeznünk elöljáróban, hogy a civil (sport-) szervezetek léte nem azonos azok valóban civil muködésével. A statisztikai, szociológiai irodalomban a KSH által ismert és besorolt valamennyi, formális civil szervezetet valódi, voluntary civil szervezodésként fogják fel. A sportban és a sportért élok, de még a sportból élok is tudják, hogy ez az automatikus besorolás, megfeleltetés gyakran nem fedi a valóságot. Komoly szakmai vita folyt még néhá ny évvel ezelott is a „hivatásos civilek” körében arról, hogy különösen a sportszervezetek, de általában azok a szervezetek, amelyek alapvetoen költségvetési – akár közvetlen, akár közvetett, például közalapítványon keresztül folyósított – támogatásból tartják fenn magukat tekinthetok-e civileknek egyáltalán. Mára ez a vita eldolni látszik a civil szakirodalomban is. Épp a nyugati, jóléti államok példájából derült ki a szakemberek számára, hogy az az 6

elképzelés, mely szerint civil csak az a szervezet, szervezodés, mely kizárólag önkéntes alapon, alulról szerevezett és nem költségvetési pénzbol muködik, mára tarthatatlanul doktriner álláspontnak tekintheto.

A közösségi, költségvetési, állami szerepvállalás, felelosségvállalás elve és a nyugati, jóléti demokráciákban bevett gyakorlata arra utal, hogy a normatív állami, kormányzati és törvényhozási sportpolitikának sokáig tág tere nyílik a kreatív politizálásra. Ennek alapján az is nyilvánvaló, hogy a depolitizálás, az államtalanítás elve nem jelenti, és nem jelentheti a közösségi, az állami felelosségvállalás gyakorlatának feladását.

E

felelosségvállalás mértékére, hogyanjára vonatkozóan a demokratikus viszonyok között a szakmapolitikai érdekek képviseloi számára is, eleddig nem látott mértéku alkotó és aktívan résztvevo kommunikációs, érdekérvényesítési tér nyílt.

1.1 Témaválasztás indoklása

A civil szervezetekre vonatkozó, az 1980-as évek végén és az 1990-es években keletkezett szakirodalom áttekintésébol kitunik, hogy a „szektorral” kapcsolatban számos illúzió élt a rendszerváltás kapcsán, s ezen illúziók közül számossal maguk a „hivatásos civilek” számoltak le a kilencvenes évek végére. Több doktriner elképzelés kifinomodott, s vált egyre inkább pragmatikusabbá az évek során. Ami elképzelhetetlen volt a rendszerváltást közvetlenül követo években, az a kilencvenes évek második felére elfogadottá és pozitív, konstruktív dologgá vált. A civil „szektor” és a rá vonatkozó elképzelések folyamatosan változnak. Egyvalami változatlannak tunik, egyvalami ma sem nevezheto illúziónak.

Az alternatív Nobel-díjas Bíró András szavaival: „A civil társadalom megerosödése, kiterebélyesedése, határozott jelenléte a feltétele annak, hogy a magyar demokráciából valóságos demokrácia legyen.”1

A sport és a sportszervezetek lehetséges és valóságos helyére vonatkozóan abban a megerosödésben/megerosítésben, kiterebélyesedésben/kiterebélyesítésben, amirol Bíró András is szólt eleddig nem rendelkezünk alapkutatásokkal.

Ahogy tanulmányban

többször is jelzem, általában a civiliádával kapcsolatban is számos illúzió, tévhit, eloítélet és a politikai útkeresések félreértése, egyoldalú általánosítása merül fel mind a 7

mai napig.

Egyszerre leíró és megérto szakmai elemzést mind a mai napig nem

produkált a témában a hazai sporttudomány. Általában a társtudományoktól kölcsönzött lózungokkal írták le a sport civilizálásának és államtalanításának elkerülhetetlenségét (Bukta,

2001).

Csatlakozva

a

helyzet

boncolásához,

Földesiné

(1996)

is

kihangsúlyozza, hogy a magyar sport átalakulásáról szóló tanulmányoknak ma Magyarországon mindenképpen létjogosultsága van.

Leírás helyett elsosorban eloírás ezen írások mufaja.

Egy friss, a témába vágó

publikáció szerzoje tézisei felállítása után tett javaslatot arra, hogy majd – a publikáció után! – fog hozzá alapkutásokhoz:

Én egy mennyiségi felmérésre épülo minoségi vizsgálatot szeretnék folytatni ebben a kérdéskörben, és egy olyan modellt próbálok felállítani, amely a sportfeladatok ellátásában a leghatékonyabbnak bizonyul, s irányt mutathat az európai szintu sportrendszer felé (Bukta, 2001. p.13).

E sorok írója sokkal kevésbé merész és nagyra töro. Úgy véli, hogy az irányt mutató, nagy ívu, európai modell eloírása elott elengedhetetlen a sportszakmai közvéleménynek és a sporttal foglalkozó politikusoknak szembesülniük azzal, hogy a magyarországi politikában milyen útkeresések is zajlottak a rendszerváltáskor és azt követoen. Mint majd látni fogjuk a politikát, a parlamenti sportpolitikát mérlegre tévo fejezetekben, az elmúlt bo évtizedben számos, egymásnak gyakran ellentmondó sportpolitika, sportpolitikai (para)koncepció jellemezte kollektív, szakmai és politikai útkereséseinket. Ezekben az útkeresésekben, jó-rossz döntésekben, a körülöttük kialakult nyilvános politikai és szakmai vitákban egyszerre tetten érhetoek a magyarországi rendszerváltás és az azzal elkezdodött nagy átalakulás összes kínjai, eszményei, téveszméi, illúziói, felismerni vélt kényszerpályái éppúgy, mint egy a rendszerváltáskor számos sebet kapott szektor, a sport mint olyan és képviseloi kísérletei a sport újrapozícionálására és/vagy pozíciómentésére.

8

1.2 Célmeghatározás

Mikor a sportpolitikai, a sport társadalmi helyzetére, az állam szerepvállalására, felelosségére

vonatkozó

koncepciókat,

parakoncepciókat

és

országgyulési

vitaanyagokat igyekeztem rekonstruálni, vizsgálódásom középpontjába mindig a rendszerváltás – hangsúlyozva: csak ma még – gyakran illúziónak tuno nagy ígéreteire, azok alakulására koncentráltunk. Azaz a tanulmány fo célja a civil sportszervezetek lehetséges

és

valóságos

státuszának

meghatározása,

azok

létezésének

és

muködoképességének értelmezése. Célunk volt továbbá, hogy feltárjuk a sportpolitika és a civil sportszervezetek kölcsönös, illetve egyirányú kapcsolatrendszerét az elmúlt tizenöt évben. Azt is célul tuztük ki magunk elé, hogy rámutassunk a sportpolitika miként igyekezett a civil sportszervezetek státuszát meghatározni.

Ezért is a témában lényeges szakirodalmon kívül, elsodlegesen a magyar sportpolitika szövegkorpuszán, a Magyar Köztársaság Országgyulése sporttárgyú napirendjein, törvényjavaslatain, vitáin, hozzászólásain keresztül szeretnénk bemutatni ezen útkeresés egy fontos és eleddig egyáltalán nem kutatott fejezetét. E fejezet oszinte, elfogulatlan ismerete nélkül nem kaphatunk, még hozzávetolegesen sem, hiteles képet mindarról, amit sportpolitikának hívunk.

A civil szervezetekrol mint olyanokról folytatott

nyilvános, magyarországi vita vázlatából is kiderül, hogy a politikai folyamatok, útkeresések nélkül nem értheto a civiliáda sorsának alakulása. Ahogy nem értheto a sport meghatározó kontextusa sem. Azé a kontextusé, mely 1989 óta folyamatosan változott.

1.3 Hipotézisek

A szakirodalmi útmutatókra és tapasztalatokra építve, a következo hipotézisek beigazolódását várjuk el:

1. A civil társadalom nem tudja érvényesíteni az erejét a sportirányításban, létezése és muködoképessége az útkeresés idoszakát éli.

A sportpolitika nem ismeri fel

kelloképpen a civil társadalom jelentoségét, egyfelol szükségesnek tartja és lebegteti az állam kivonulását a sportból, másfelol nincs válasza arra a kérdésre, hogy milyen intézmények, szervezetek oldják meg a sporttal legfoképpen, legfoképpen a 9

lakossági sporttal kapcsolatos feladatokat.

2. Az

elmúlt

tizenöt

évben

sportpolitika

és

a

civil

sportszervezetek

kapcsolatrendszerére egyoldalú függoségi viszony jellemzo, amely feloldására egyik fél sem képes. A sportpolitika leszukítetten kezeli a civil sportszervezetek fogalmát, részben az élsportot szolgáló civil sportszervezetekben gondolkodik, részben az iskolai testnevelés és sport jelentoségét hangsúlyozza.

Azonban az utóbbival

kapcsolatban döntoen az oktatási rendszerbe kötelezoen beépített formákra helyezi a hangsúlyt, a civil jellegu diák és egyetemi sportszervezetek a perifériára kerülnek.

3. A sportot irányító politikusok ismeretei a sportról igen eltéroek, attól függoen, ho gy funkcióba kerülésük elott milyen kapcsolatban álltak a sporttal, ismereteik szintje befolyással van az általuk kialakított (elfogadott) sportkoncepcióra.

1.4 Személyes érintettség

A Bevezeto végén úgy érzem kötelességem tisztázni egy hallatlanul fontos körülményt, melynek ismerete nélkül a tanulmány értelmezése nehéz lehet. E sorok írója 1994 óta aktívan vesz részt abban a vitában, melynek mind a mai napig aktív résztvevoje, formálója. Sportpolitikusként és politikusként, immáron tizedik éve, nap mint nap a sportpolitikai viták, döntések és döntés-elokészítések frontvonalában tevékenykedik.

Ez a körülmény azonban csak látszólag segített a sportpolitikai viták rekonstruálásában és értelmezésében. Nem tehettem úgy e szöveg írásakor, mintha magam nem vettem volna részt az általam felhasznált és elemzett vitákban. Végig igyekeztem magam és kollégáim, politikai barátaim és politikai ellenfeleim szövegét kívülrol – utólag gyakran, bizony nem kevés önkritikával – szemlélni.

A munkám jellegébol és elhivatottságomból adódóan bizonyosan nem sikerült mindig és mindenütt teljesen objektívnak maradnom. Ám a sporthoz fuzodo kettos, egyszerre politikai és szakmai, tudományos elkötelezettségem, elozetes tisztázása megkönnyítheti szövegem objektívabb olvasását, értelmezését.

10

Mindennek ismeretében, most hadd térjek rá azokra az ismeretekre, amelyek véleményem szerint szükségesek a mai magyar civil szervezetek helyzetének megértéséhez.

Eloször egy rövid nemzetközi történeti vázlatot tartottam fontosnak

elemezni, mely a politikai színrelépés kezdeteirol szól.

Ebben mindenki számára

nyilvánvalóvá válik, hogy a sport és a politika összefonódása korántsem a hidegháború korában kezdodött, mint ahogy azt sokan hinnék.

Sportpolitikusként magam is – talán kisebb igényu – modelleket keresek, igyekszem létrehozni, érvényre juttatni. Ám tudom, hogy a legjobb indulatú modell is írott malaszt marad, ha nem szembesülünk magunk saját múltunkkal, útkereséseinkkel.

Ezt a

szembesülést és szembesítést csakis sine ira et studio lehet elvégezni, a leheto legnagyobb megértéssel mindazon szakmai, politikai és a nyilvánosságban megszólaló szereplo személy, szervezet, párt iránt akik aktívan vettek részt a magyar sport rengeteg kínnal, nem kevés tévúttal járó útkereséseiben a rendszerváltást követoen.

11

2. Szakirodalmi áttekintés

Amint említettem, a sporttudomány nem adott túl sok útmutatót számunkra a téma alapos feldolgozásához. munkánk menetében.

Alapkutatások, leíró szakmai elemzések sem segítettek a Valamint a civil szervezetek és a sportpolitika kapcsolatát

illúziók, eloítéletek és általánosítások sora jellemzi mind a mai napig. Ennek ellenére sikerült pár olyan forrást találnunk, ami elindíthatta a gondolatmenetet és az érdemi munkát. Ezek közül a Fehér Könyvvel kezdeném, méghozzá különleges helyzete miatt. Ez a helyzet abban nyilvánul meg, hogy a dokumentum jelentos számomra a szakirodalmi áttekintésen kívül az eredmények fejezetben is.

Remélhetoleg jól

érzékelhetoen különítjük el a jellemzo jegyeket az aktuális

fejezetek céljaihoz

illeszkedve.

A Frenkl Róbert és Gallov Rezso által szerkesztett Fehér könyv (Helyzetkép a magyar sportról 2002.) címu áttekintés egy reprezentatív, összefoglaló tanulmány, melynek szerzoi között az elmúlt másfél-két évtized sportpolitikájának alakítói éppúgy megtalálhatók,

mint

a

sporttudományok

és

a

tágabb

értelemben

vett

társadalomtudományok képviseloi. A tanulmány szerzoi politikailag és szakmailag is eltéro háttérrel a hazai sport és sporttársadalom, a sport és a magyar társadalom, valamint a sport és a politika alapkérdéseit illetoen teljes konszenzusra jutottak. Ez a szövegbol egyértelmuen kitunik. Ennek oka a Fehér könyv által az olvasók elé tárt távolról sem optimista helyzetértékelésben és magában a tényleges helyzetben keresendo. Ahogy a szerkesztoi Bevezeto fogalmazott:

„Idestova tizenkét esztendo telt el a rendszerváltás kezdete óta. A jó szándékot el nem vitatva, mégis sajnálatosan arra a következtetésre jut az objektív elemzo, hogy a sport és testkultúra vonatkozásában megfigyelheto folyamatok, változások egyáltalában nem valamiféle átgondolt, hosszú távú stratégia elvei mentén következtek be hazánkban, hanem sokkal inkább a gazdaságitársadalmi-politikai történések, mondhatni, járulékos következményeiként. A sport értékei, igényei az idonként elkerülhetetlen kényszerintézkedések ellenére, vagy éppenséggel ezt tükrözve, a periférián maradtak a döntéshozók általános megítélésében.

A magyar sport meg nem érdemelt súlyos veszteségeket

12

szenvedett ebben a hányódó-vetodo sodródásban, s a jelenlegi helyzet is változatlanul kusza, zavaros. (…) Végezetül szeretnénk nyomatékosan emlékeztetni arra, hogy a sport ugyan politikamentes maradéktalanul talán soha nem lehet, ám ezt elismerve is kifejezetten nemzeti ügyünk.

Olyan, melynek ápolása, méltó fejlesztése

mindannyiunk érdeke, egy olyan békés és semleges pálya, ahol a különbözo pártok parlamenti, önkormányzati képviseloi és egyéb tagjai sportszeruen versenghetnek a testkultúra mind hatékonyabb elobbre segítésében, bízvást egyetérthetnek a nemes és közös célokban, s oszintén együttmuködhessenek a sikerekhez vezeto út kijelölésében, majd annak megépítésében is.” (Frenkl és Gallov, 2002) A sportpolitikában is kívánatos társadalmi- nemzeti konszenzust tükrözo Fehér könyv bevezetojében olvasható, az 1990-et követo évek hazai sportéletében és a sportpolitikában lezajlott folyamatokat minosíto kitételek nem egy konkrét sportpolitikai és pártpolitikai irányzat aktuális és efemer politikai- hatalmi céljait kívánták szakmailag igazolni, alátámasztani.

A rendszerváltást követo társadalmi, gazdasági és közjogi

változások és a nemzetközi gyakorlat alapján abból a tételbol indult ki a Fehér könyv, hogy

„(…) a sport elsosorban ugyan a társadalmi élet része, jelentos területei viszont egyrészt az üzleti, másrészt a magánszférát érintik (…) növekvo fontossága a modern életben markáns állami szerepvállalást igényel.” (Frenkl és Gallov, 2002. p.4)

A Fehér könyv megfogalmazása, szerkezete egyértelmuen arra utal, hogy a magyarországi sportélet társadalmi-politikai fontosságának leszögezése mellett még mindig évtizedes prioritásokból kiindulva tudott és tartotta érdemesnek érvelni.

Még mindig az elso fejezetnél maradva, érdemes a szövegben is tetten érheto önellentmondásokat felidézni.

Az állami beavatkozások káros gyakorlatát említi a

magyar sport osbajainak egyikeként, kicsivel lejjebb egyenesen kézi vezérlésrol beszél, miközben az állam, pontosabban a mindenkori kormány elégtelen költségvetési támogatását kéri számon:

13

„A nyugat-európai fejlett, demokratikus államokban fontos szerepet kapnak a nem kormányzati sportszervezetek mind a sportot érinto döntéshozatali folyamatokban, mind az ellenorzés terén. A hazai sportélet ezen a téren erosen megosztott, muködését korlátozott hatékonyság jellemzi.

Nincs érdemi

párbeszéd évek óta a kormányzati és a civil szervezetek között. Gyakori volt az állami beavatkozás különösképpen a civil témákban. (...) A rendszerváltás után az

ágazat

legfelsobb

vezeto

szervének

minisztériumi

rangra

emelése

egyértelmuen pozitív lépésként értékelheto. A létrejött minisztérium azonban nem váltotta be a hozzá fuzött reményeket. (...)

Az 1999-tol bevezetett

miniszteriális irányítás a pozitív folyamatok felgyorsítását igényelte, ez azonban csak minimálisan következett be. Részben az irányítási rendszer konkrét zavarai miatt, részben némely hibás szakmai elképzelés következtében. (...) A ciklus vége felé pedig, szemben a meghirdetett elvekkel, melyek a finanszírozásban automatizmusokat ígértek, egyre inkább a kézi vezérlés érvényesült.” (p.5-6). A történeti perspektívából a rendszerváltást követo, a magyarországi sport- és sportoló (illetve gyakrabban nem sportoló) társadalmat közvetlenül érinto folyamatokat így jellemezte a Fehér könyv összefoglalóan:

„A rendszerváltás elso kormánya alatt a sport szervezettsége, finanszírozása a mélyponton volt.

A sport életképességének fenntartása az elkötelezett

szakembereknek, társadalmi munkásoknak köszönheto minden szinten. A sport túlélte a krízist úgy, hogy nemzetközi eredményességét is relatíve, de megtartotta.

A második szabad kormány az ismert gazdasági nehézségek

ellenére jelenetos köztartozások elengedése, illetve átütemezése útján átmeneti mentoövet dobott a sportszervezeteknek. Adminisztratív eszközökkel - mint például az 1996. évi sporttörvény - megteremtette a jogi lehetoséget a mélypontról való kimozdulásra, de megoldást a problémákra nem adott. (… A harmadik kormány rendelkezett a legnagyobb lehetoséggel a pozitív elorelépés útján, sajnos azonban nem tudott élni a lehetoséggel. A sportról szó ló 2000. évi CXLV. törvény egyrészt túlszabályoz, másrészt fontos kérdésekrol nem rendelkezik, emellett ma is tartalmaz végrehajthatatlan feladatokat. (...) A sport központi és helyi szervezeti rendszerét leépítették. A

14

sportéletben

eddig

nem

látott

formában

jelentek

meg

politikai

szempontok.”(p.7). A sportfinanszírozás kérdésében is elobukkan a történelmi szemlélet a Fehér könyvben. Itt a hazai társadalom sportoló kisebbségének - egyharmadának - sporttal kapcsolatos kiadásainak változása mellett a verseny- és élsporthoz kapcsolódó szolgáltatások forgalmi adóját, illetve a sportnak az egészség(ügy)re gyakorolt szekunder hatásait sorolták a szerzok annak az evidenciának a 2002-be szükségesnek tuno demonstrálására, hogy a sport támogatása nagy biztonsággal legalább kétszeresen megtérül a társadalombiztosítási kiadások terén.

Retrospektív módon vizsgálták a sport és az életmód bonyolult összefüggéseinek változását az 1989-2002 közötti idoszakban. Megállapították a Fehér könyv szerzoi, hogy jelentos változások zajlottak le a lakosság sportolási szokásaiban. Az egyesületi sortolást általában egyénileg szervezett, gyakran szolgáltatásszeruen igénybe vett sportolás váltotta fel. Az is tudvalevo, hogy a hazai lakosság körében a sportklub tagság elofordulása tizedakkora, mit az EU tagállamokban. Mindez azt vonja magával, hogy a bevételek így a sport és turisztikai vállalkozásokat gyarapítják, s nem nyújtanak támaszt az egyesületeknek.

Az anyagi jellegu gondokat növeli a tény, hogy

nyilvánvalóvá vált a sport-szponzori piac kimerülése is.

A Fehér könyv is külön, mi több: kiemelt fejezetben tárgyalta a labdarúgást. Ezt, és a fejezetben olvashatóakat is egyfajta taktikai, kommunikációs gesztusként lehet csak értelmezni.

Hogy ilyen kiemelt helyen és terjedelemben szerepel a magyar sport

stratégiai dokumentumában a magyar labdarúgás, az csakis a fenti gesztussal és a szöveg keletkezési idejének kontextusával magyarázható. Hisz a szóban forgó fejezet utolsó bekezdése épp azt sugallja, hogy ez a kiemelés önmagában indokolatlan és indokolhatatlan.

A labdarúgás ilyetén kihangsúlyozása a magyar sportnak a 21 század elején elkerülhetetlenné vált újrapozícionálását megcélzó szakmai szintézisben a szöveg belso szerkezetének figyelembe vételével válik még inkább érdekessé. Ugyanis a labdarúgást tárgyaló fejezet megelozi az önkormányzatokról szólót. Annak ellenére, hogy a Fehér könyv önkormányzati fejezete a visszatekintést az alábbi gondolattal kezdi:

15

A másik általam fontosnak vélt hazai forrás a Magyar sport szellemi körképe 1990-1995 (Földesiné, 1996), amely a sportéletet három szemszögbol vizsgálja: 1) Elvek és tények a rendszerváltás utáni hazai sportéletben, 2) Adatok és információk a mai magyar testnevelésrol és sportról, és 3) A magyar sport legfontosabb dokumentumai a rendszerváltás után. A kötet azzal a céllal jött létre, hogy egy országos felmérés eredményeit közölje, mely az akkori sportélet valamennyi fontos területét elemezze. A témánk szempontjából jelentos Földesiné (1996) tanulmánya, amelyben megemlíti, hogy a szerkezeti átalakulás legfontosabb jellemzoje a sportszervezetek, a sportszövetségek, a sportklubok, a MOB függetlenné válása. Igaz, hogy ez a függetlenség már 19876-ban elindulhatott volna.

Ahogyan a dolgozatban késobb errol bovebben szó lesz, a z államosított sport teljes társadalmasodása az 1989. évi II. törvény beiktatása után valósulhatott meg. A sportszférát az egyesülési törvény életbe lépése felkészületlenül érte „ és miként sok más társadalmi alrendszerben, a sportban is lassabb és bonyo lultabb az átalakulás, mint ahogyan azt a rendszerváltás kezdetén feltételezték” (Földesiné, 1996. p. 47). Ugyanígy, a sportban bekövetkezett legfontosabb változásokat sporton kívülrol kezdeményezték. A tanulmány azzal zárul, hogy a szerzo a sport muködoképességének megorzése, esetleges fejlesztése érdekében aktív lépésekre szólít, mivel „… még mindig nem látszik a kivezeto út, az elérendo és elérheto jövokép” (p.49).

A szakirodalmat kutatva világos, hogy nem magyar sajátosság, hogy hiányoztak sokáig a sportpolitikát érinto tudományos kutatások. A nemzetközi szakirodalom sem tud felmutatni a téma iránt érdeklodo szakemberek és kutatók, valamint a felelos döntéshozók számára nagyszámú, megalapozott kutatási eredményt. Laurence Chalip 1996-ban megjelent, Gondolatok a nemzeti sportpolitikáról címet viselo tanulmánya – elsosorban az angolszász szakirodalom alapján gondolkodtatta el az olvasókat, hogy vajon miért is oly kevés s sportpolitikát, sportpolitikákat elemzo, értelmezo és összehasonlító kutatás. Holott – érvel szerzo – épp a világrendszer átalakulásának nagy kihívásai is azt mutatják, hogy a nemzeti sportpolitikai hagyományok és útkeresések leírása, valamint ezek összehasonlítása adhat csak megfelelo szakmai és tudományos alapot a világ nagy trendjei mögötti lokális eltérések megértéséhez.

Chalip a

nemzetközi esettanulmányokat magában foglaló tanulmánykötet bevezetojeként – nem 16

tud és nem ír elo egyetlen követendo modellt sem a sportpolitika területén. Országonként, sot, a föderatív berendezkedésu államok esetében régiónként is, számos eltéro, létezo és legitim sportpolitikai irányzatot ismert a tanulmány(-kötet).

Két, egymásnak látszólag ellentmondó jelenséget emelt ki Chalip definitíven értelmezo tanulmánya. Az egyik ilyen jelenség az, hogy a köznapi nyelvben a sport a „játék” (play) és a „játszás” (game) kategóriájába esik. Amennyiben a sport csak játék – erre utal akaratlanul is a nyelv és a nyelvhasználat – úgy tunhet, hogy a sport, mint olyan kevésbé fontos, mint az oktatás, a szociális jólét, vagy épp a nemzetvédelem. Ha sport, mint olyan csak „játszás”, úgy az értheto módon kevésbé fontos, mint a bunmegelozésbunüldözés, a közegészség ügye, vagy a környezet minoségének gondja.

A

sportpolitikával foglalkozó tanulmány(-kötet) természetesen elveti ezt a megközelítést, azzal a kézenfekvo magyarázattal, hogy az egyéni sport-programjaink összeállításakor hasonlóan járunk el, mint gyermekeink nevelésekor, oktatásakor és szocializálásakor. A sport elvitathatatlan hatással van a szukebb és a legtágabb közösségeink egészségi-, mentális stb. állapotára, s környezetünkre is.

Emellett a sport elvitathatatlan – az

angolszász világban egészen más jelentéssel, mint hazánkban – nemzetépíto szerepet is játszik, nem beszélve a hetvenes évek óta nyilvánvaló, valódi nemzet(-ek)közi diplomáciai tartalékiról sem, például!

Miközben a neoliberális doktrínáktól sokszor megszédült kelet-európai közvéleményformálók és döntéshozók dogmaszeruen kezelték az államtalanítás üdvtanát, addig a nyugati féltekén egyre eroteljesebbé vált a közösségi, állami és kormányzati felelosségvállalás, beavatkozás a sportba: mindaz, amit Chalip sportpolitikáknak nevez. Ez a folyamat a kétpólusú világban szintén világ- és nagypolitikai eredetu volt, ám évtizedek óta a jóléti állammal kapcsolatos megoldási kísérletek eredoje. Magyarán, a demokratikus és fejlett piacgazdasággal rendelkezo országok sportpolitikája nem az aktuális kormányok pártállása, ideológiai, világnézeti koncepciójának szakmapolitikai implementálása:

nincs

ma

azonosítható (neo-)

liberális,

szociáldemokrata állami és kormányzati sportpolitika.

konzervatív

és/vagy

Az átmeneti kelet-európai

politikák és közvélemények számára különösen érdekesek a Chalip tanulmányában és az azt követo esettanulmányokban is megjeleno képlet(ek), mely szerint a fejlett és a fejlodo világ – Chalipnál és szerzotársainál is elsosorban és hangsúlyozottan kormányzati – sportpolitikában nem a hatalmon lévo „nemzeti” kormányok pártpolitikai 17

és világnézeti hovatartozása a vízválasztó, hanem a jóléti államhoz és társadalomhoz való optimista vagy épp szkeptikus viszony.

Tovább színezi a helyzetet az a nemzetközileg általános tendencia, hogy az utóbbi évtizedek nagy átalakulásai során az egyes országokon és országcsoportokon belül (gondoljunk csak az Európai Unióra!) s különbözo szintu és területi illetékességu struktúrák egymás között is versenyeznek az egye sportpolitikákon belül „az illetékességekért”. A számos magán és közösségi struktúra át- és átszövi, igen gyakran átfedi egymást (Chalip, 1996).

A tanulmánykötet fel is sorol számos olyan

közelmúltbeli konfliktust, amelyben épp a fenti struktúrák közötti illetékességi verseny és viszály kristályosodott ki.

A reprezentatív tanulmánykötet esettanulmányaiból – a sportpolitika Magyarországon címu magyar esettanulmány szerzoje Földesi(- né) Szabó Gyöngyi – az is kitunik, hogy a világban lezajló nagy átmenet (a kétpólusú világrendszer megszunését követo idoszaknak a jóléti társadalommal kapcsolatos útkereséseiben – nem lehetett olyan nemzetközi sportpolitikai szabványról-szabványokról beszélni, amelyeket bármely poszt-szocialista tranzitország automatikusan átvehetett volna. Az egyes nemzeti – a kötetbol kituno módon, általában kormányzati – sportpolitikák egy több évtizedes átalakulás és útkeresés nyo mait viselték magukon a kilencvenes évek elején, s még az Európai Unió tagországaiban, valamint az amerikai kontinens fejlett országaiban, valamint Ausztráliában sem lelhettek fel az érdeklodok egységes, és automatikusan lemásolható kormányzati sportpolitikát (policy) és politikai stratégiát, koncepciót (politics).

Földesiné az elozo publikációt még kettovel toldotta meg és mintegy könnyítette meg a téma megértését és elemzését (2004, 2002). Mindketto a magyar sport széles köru jellemzésével foglalkozik, méghozzá bemutatkozó, leírás jellegu tanulmányokkal. A sport szerkezetének és a sportpolitikának megközelítésének szempontjaiból mindenképp fontosnak véltem oket, tartalmában azonban az információ nagy részét az eredmények között említem majd meg. Amit mégis itt kell megemlítenem, hogy a Földesiné (2004) tanulmány az állami és civil szféra szerepét, szerkezetét és feladatait ismerteti. Helyet kap a rendszerben a Gyermek, Ifjúsági és Sport Minisztérium, (GYISM), a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB), Nemzeti Szabadido Sportszövetség NSZSZ), Nemzeti 18

Sportszövetség (NSSZ) és a Fogyatékosok Nemzeti Sportszövetsége is (FONESZ). Nemcsak hogy helyet kap, hanem egymáshoz viszonyulásukra, jellemzoire is rávilágít. A szerzo rávilágít a kormányzati oldal, a civil szféra és a kiemelt köztestületek viszonyaira, és helyzetére. Jelen dolgozatnak ezen témák feldolgozása nem feladata, ezért itt nem is tárgyalom oket.

A politika döntések alátámasztásához a nemzetközi szakirodalomban is találtunk olyan munkákat, amelyek ismerete elosegítheti a társadalmi érdeku sportpolitikai döntések hatékonyságának növelését. Az ilyen jellegu munkák közül kiemelni kívánom Worldwide experiences and trends in Sport for all (2002) tanulmánykötetet, mely Lamartine DaCosta and Ana Miragaya szerkesztésében öt földrész szakemberei segítségével közöl sportpolitikai információkat. A tanulmányok az egyes országok képviseloi tollából ismertetik hazájuk sportjának rövid történetét, nemzeti sportjuk intézményrendszerét és struktúráját, a sport külö nbözo területeinek finanszírozását, a Sport for All mozgalommal kapcsolatos stratégiát, az országok sportjára ható legfontosabb kulturális és társadalmi tényezoket. a tanulmányok képet adnak arról is, milyen a munkamegosztás a hivatkozott országok szabadidosportjának muködtetésében az állami, üzleti és civil szféra között. A könyv tanulmányainak kritikai elemzése önálló dolgozat tárgya lehetne és bizonyára megérné – sok hasznos tanulsággal szolgálna.

19

3. Módszerek Hogy miként jutottunk idáig, hogy mi vezetett a segélykéro kiáltvány, a Fehér könyv megírásához, ezt szeretném majd az alábbiakban - a Fehér könyv höz hasonló módon körbejárni.

Ehhez a Fehér könyv sugalmazása ellenére, elsosorban a Magyar

Köztársaság Országgyulésében, plenáris üléseken (tehát nem a bizottságokban) elhangzott különbözo, sporttárgyú beszédeket és vitákat veszem górcso alá, legyenek azok

kormányzati

törvény-eloterjesztések,

interpellációk,

napirend

elotti

felszólalások, törvénytervezetek vitái, stb.

A sport, mint a rendszerváltó Magyarország új közjogi berendezkedésének legfontosabb politikai intézménye, az országgyulés ülésnapjainak vitatémája már az elso kormányprogram vitájában is felbukkant.

Ettol, az 1990. május 23.-i ülésnaptól

érdemes figyelemmel kísérni azt, hogy a magyarországi sport különbözo kérdései hogy s milyen összefüggésben kerültek a Magyar Köztársaság Országgyulése elé.

Ahogy a bevezeto fejezet adatolta, hogy a sportpolitikai útkeresések mögül jó évtizedig hiányzott az egységes szakmai koncepció, úgy a Magyar Köztársaság Országgyulésének plenáris üléseinek jegyzokönyvei alapján azokat a sportra vonatkozó politikai parakoncepciókat szeretném rekonstruálni, amelyek a kilencvenes években igyekeztek megszabni a magyar sport gazdasági, társadalmi és politikai viszonyait. Ahogy a rendszerváltást megelozo idoszak direktíva típusú dokumentumainak elemzésébol egyértelmuen kitunhet, ezek a szövegek legalább annyira reflektáltak az aktuális társadalmi,

politikai

(sport-)

valóságra,

megváltoztatni, fejleszteni kívánták.

mint

amennyiben

azt

befolyásolni,

Nem utolsósorban, a szövegekben megbújó

világnézetek és társadalomképek mellett felsejlenek azok a ki nem kristályosodott, ám egyáltalán nem ideológia- és politikamentes nézetek, amelyek a magyarországi sport társadalmi, gazdasági és politikai hasznára, szerepére vonatkoztak.

Dolgozatomnak ez a része úgy épül fel, hogy a Magyar Köztársaság Országgyulése plenáris üléseinek jegyzokönyveiben, idorendi sorrendben sorra veszem és bemutatom azokat a sporttárgyú felszólalásokat, amelyek az elso három országgyulési ciklusban elhangzottak.

Rögtön az elején tisztázni kell, hogy itt nagyszámú egymástól

tárgyukban, stílusukban és “mufajukban” roppant különbözo szövegekrol van szó.

20

Ahogy, tehetjük hozzá, a nagy szövegkorpuszban, az országgyulési jegyzokönyvben általában. Megtalálhatók itt törvényeloterjesztések, törvényjavaslatok vitái, napirend elotti felszólalások, interpellációk, miniszteri válaszok, stb. Mind a sport, mint olyan költségvetési helyérol, súlyáról, a sportélet szabályozásáról, a sportot érinto gazdasági környezet törvényesítésérol, a sportszervezetekrol, mind egyedi, úgy nevezett single issuek-ról találhatunk változó mélységu és súlyú politikai szövegeket. E szövegek egyvalamiben megegyeznek: bennük formálódott, artikulálódott a rendszerváltás korának és az azt követo éveknek mindenféle sportpolitikai koncepciója. Ebbol a szempontból még senki sem gyujtötte ki és elemezte önálló egységként, ha tetszik: szövegkorpuszként ezeket a politikai szövegeket. Holott, az 1990 utáni hazai közjogi berendezkedés alapján, vitán felül e szövegek tekinthetok mindenféle, a magyarországi sportpolitikára vonatkozó vizsgálat legalapvetobb, megkerülhetetlen forrásainak.

A napjainkra eldurvulva megmerevedni látszó belpolitikai csatározások és az egyre nehezebben minosítheto pártpolitikai közbeszédek idején visszamenolegesen is csak a nyilvánosság elo tt elhangzott és a nyilvánosság számára ellenorizheto szövegekben megmutatkozó (sport-) politikákat lehet és érdemes tisztességgel feltárni.

E

dolgozatban nem tudunk foglakozni, még akár a legközkeletubb publicisztikai, politológiai közhelyszámba meno ple tykákkal, elképzelésekkel és összeesküvéselméletekkel. 1990 óta a magyar politika, és így a sportpolitika dönto kérdései a Magyar Köztársaság Országgyulésén kerülnek megvitatásra, formálódnak döntésekké. És ugyanitt artikulálódtak, artikulálódhattak a magyar sportéletet, sporttársadalmat új pályára állító szakmapolitikai koncepciók.

E dolgozat elkészítésekor fontosnak tartottuk megszólaltatni azokat a legmagasabb beosztásban lévo sportvezetoket, sportpolitikusokat, akik az általam tárgyalt idoszakban a magyar sportot irányították, a sportpolitika meghatározói voltak. E célból alapos mélyinterjúkat

készítettem

hat

olyan

személyiséggel,

akik

a

magyarországi

sportirányítás, sportpolitika meghatározó vezetoi voltak a rendszerváltást közvetlenül megelozo évektol napjainkig.

Hogy a teljes névsor összeállhatott és mindenki véleménye és tapasztalata megjelenhet e tanulmányban, abban bizonyosan szerepet játszik e sorok írójának kettos státusza. Az interjúkat 2004 tavaszán készítettem oly módon, hogy a válaszadók egymás válaszait 21

nem ismerhették, miközben ugyanazokra a kérdésekre, jelenségekre kérdeztünk rá. A kérdések három nagy témakörre vonatkoztak.

A legelso a sportpolitika fogalmára,

funkciójára vonatkozott. A következo pontban arra voltunk kíváncsiak, hogy a dolgozat mellékletében is bemutatott idomérleg adatokat hogyan értékelik, az adatok mögötti lehetséges társadalmi valóságot milyen társadalmi, politikai okokra vezetik vissza. Külön kérdés volt a rendszerváltás elotti és a rendszerváltás utáni sportpolitikai stratégiák megítélése.

Az interjúk elemzését megnehezítette az a körülmény, hogy

bizonyos kérdésekre egyes válaszadók nem vagy csak kitéro választ adtak.

Ez a

körülmény, ha áttételesen, de nagyban megnöveli az egyes interjúk alanyainak feltételezett oszinteségét, ami – reményeim szerint – az eredményekbol is kitunik.

22

4. Történeti áttekintés Még egy ilyen vázlatos történeti bevezetonek sem lehet az a feladata, hogy minosítsen korszakokat, valóságos folyamatokat. Inkább törekszünk az alábbiakban e folyamatok, a mindenkori sportpolitika és a valóságos sportélet vázlatos leírására. Ebben azt a módszert választottuk, hogy eloször a téma szempontjából nemzetközileg fontos tényezoket tárjuk fel, majd az „ötvenes évektol” a hetvenes évek végéig, nyolcvanas évek

elejéig

kiadott

(megjelent)

jellegzetes,

hivatalos

hazai

sportpolitikai

dokumentumokat elemzzük kritikusan. Ennek során elsosorban nem az ezekben a dokumentumokban megjeleno propagandisztikus elemekre és a „fényes jövot” vizionáló, ígéro direktívákra koncentrálunk.

Azokat is bemutatjuk, hisz fontos tudnunk, hogy mit is kívánt és ígért a központi (sport) politika. Ám e hivatalos dokumentumok, források elemzésekor elsosorban az azokban akaratlanul is megjeleno deskriptív, a mufaj okán elsosorban kritikai – önkritikai – részekre, elemekre fókuszáltunk. Ha közvetetten is, de ezekben a dokumentumokban, forrásokban is ott rejlenek a korabeli valóság tényei, hisz amin – folyamatosan – javítani, változtatni akart az aktuális sportpolitika, azt a vonatkozó, aktuális dokumentumban jelezni kellett. Szerencsénkre ezt majd’ minden esetben megtették, így nyílt lehetoség arra, hogy bemutathassuk az elmúlt évtizedek sportpolitikai dokumentumaiban,

„irányelveiben”,

direktíváiban

felbukkanó

„aktuális

helyzetjelentéseket” is.

Az alábbi áttekintés nem kíván a magyarországi sportélet, „a testnevelési és sportmozgalom” politika- és társadalomtörténeti összefoglalója lenni. Nem kívánjuk részletesen ismertetni a hazai sportmozgalom, sportélet politikai, szakmai irányításának szervezeti változásait, azokat csak jelezzük a megfelelo helyeken.

Az alábbi rész

történeti vázlat és bevezeto kíván lenni a dolgozat mélyebb kutatásokon, elemzéseken nyugvó részéhez. E történeti áttekintést mégis elengedhetetlennek tartjuk, hisz a jelen és a közelmúlt sportpolitikai folyamatainak, a lehetséges közeljövo sportpolitikájának pozicionálásának az elmúlt évtizedek öröksége megkerülhetetlen és felülírhatatlan kontextusa.

Sot!

Nemcsak kontextus, hanem olyan, számos elemében velünk élo

társadalmi és politikai valóság, amit figyelmen kívül hagyni nem lehet.

23

4.1 Sport – társadalom – politika – társadalomtörténet

A divat, a szórakozás, a design, a szabadido, a „rekreáció”, a sport és ezek közös metszetei átszövik mindennapi életünket. Úgy vélem ritkán vesszük ezeket eléggé komolyan.

Olyan mélyebb társadalmi jelenségek felszíneinek tunnek hétköznapi

életünk e formái, mint a munka, a politika, vagy éppen a családi élet. A kemény vagy keménynek tuno társadalmi, politikai struktúrák tükreinek, leképezéseinek tekintettük e jelenségeket, mely jelenségek a médiával együtt a pop-, vagy tömegkultúra körébe soroltunk.

A XX. század végére kiderült, hogy a posztindusztriális társadalmakban a popkultúra és így a sport is több annál, sem mint azt korábban képzeltünk. E kultúra és e kultúra iparai, a reklámtól és az azzal szorosan összefonódó médián keresztül a sportig, a modern (egyesek szerint: posztmodern) társadalmakban egyenesen húzóágazatokká váltak. Manapság senki sem csodálkozik, ha egyes sportcsillagok ára, igazolási díja megegyezik egy közepes-nagyobb magyarországi város éves költségvetésével, ha éppen nem haladja azt meg.

A modern tömeg- és versenysport jelensége elválaszthatatlan a modern popkultúrától, ahogy

a

modern

popkultúra

elválaszthatatlan

az

ipari

(tömeg-) társadalom

nagyvárosaitól.

Közhely, és mint olyan minden klasszikus sporttörténetbol tudható, hogy már a „régi görögök is” ismerték a sportot. Minden korszaknak, civilizációnak megvolt a maga jellegzetes szabadidos tevékenysége s így sportja, sportjai is.

Megjegyzendo, hogy

mindaz, amit az irodalomból sportként ismerünk, a kapitalista tömegtársadalmak kialakulását megelozo évszázadokból, évezredekbol az uralkodó osztályok férfi tagjainak volt a privilégiuma.

Az ipari forradalom által kiváltott alapveto és forradalmi társadalmi vá ltozások között említhetjük a pihenés, a szabadido szisztematizálódását.

Az ipari forradalom

legnagyobb eszköze a gyár és a gyári munka alapvetoen új módon szabályozta az idot. Új és sosem látott módon választotta el a munkaidot a munkán kívüli idotol. A nem munkaido a preindusztriális korszakokban ismeretlen módon vált üres- (értsd: szabad) 24

idové, melyet be kellett valahogy tölteni.

Természetesen az említett folyamat nem

egyidejuleg és nem egyetemlegesen zajlott le a világon, de még Európa nyugati felén és Észak-Amerikában sem.

Általában elmondható, hogy még a XIX. században is a

szórakozó pihenés (leisure) a vagyonos osztályok elojoga volt s csak a XX. század elején ért le a társadalom alsóbb osztályaihoz, mint az „üres”-, szabadido eltöltésének módja.

4.2 Modern tömegtársadalom és sport. A politika színrelép

A modern sport mint új társadalmi jelenség az indusztrializált tömegtársadalom terméke. A hagyományos társadalmak „hagyományos” sportjától alapvetoen különbözik a modern ipari, majd posztindusztriális társadalmak sportja, sportélete. Szigorúan a modern sportnál maradva az alábbiakkal jellemezheto ezen új társadalmi jelenségek: 1. A modern sport élesen elkülöníti a résztvevoket és a nézoket. 2. A modern sportokat egységesített szabályok szerint és egységes körülmények között, szigorúan korlátozott tér(b)en és idoben uzik. 3. A modern sport, mint értékeket hangsúlyozza a fegyelmet és a szervezettséget, ami természetesen vezet el a professzionalizmus megjelenéséhez. 4. Hosszú szabálykönyveket, kiterjedt bür okráciákat, nemzeti, majd nemzetközi szintu sporthatóságokat teremt magának. 5. Azzal, hogy egy szuk embercsoport sporttevékenységét tömegek nézik, követik figyelemmel, az urbanizált társadalmakban a sport jövedelmi és gazdagságforrássá vált. 6. A fentiekkel összefüggésben a modern sport megteremti saját médiumait és a hozzájuk kapcsolódó „iparágakat”. 7. A kommercializmus, a professzionalizmus elterjedésével alapveto feszültséget generált a modern sport a formalizált látvány- és versenysport, valamint az általános sport-éthos között. Ennek legnyilvánvalóbb megjelenési formái az amatorizmus és profizmus, az elidegenedett és institucionalizálódott versenysport és a tömegsport közötti állandósulni látszó ellentétek (Allison, 1986; Dunning, 1986).

A fenti jelenségek mellett a sporttörténészek még azt is megemlítik, hogy a modern társadalmak modern sportja kódolt módon politizált. A modern sport, politikailag 25

hasznos, hasznosítható forrás. Akár a testet, akár a lelket, (a gyakran manifeszt módon politizált) szellemet helyezte aktuális (sport-) propagandája középpontjába a modern politika, a sport mindig a politikai szocializáció kiemelt és hangsúlyozott eszköze volt a legújabb-korban. Függetlenül az aktuális politikai üzenettol, lett légyen szó a felsobbrendu német nemzeti szellemrol, a brit virtusokról, az amerikai kapitalizmus metaforájáról, az afrikai nacionalizmusok modernizációjának szimbólumáról vagy épp a létezo szocializmus, a szocialista életmód felsobbrenduségérol (Allison, 1986).

A modern tömegtársadalom intézményei, a kapitalista vállalkozásoktól a politikai szervezeteken, pártokon keresztül az államig bezárólag igen hamar felismerték a sport szocializáló hatását. Továbbá felismerték, hogy a sport kiváló médium is lehet e modern intézmények propagálásában, reklámozásában: a tömegek elérésében.

A modern ipari tömegtársadalomhoz hasonlóan a modern sport is brit földön jött létre. Gyökerei a brit középosztály magániskoláihoz nyúlnak vissza, azokhoz az iskolákhoz, amelyek a Brit Birodalom uralkodó elitjét képezték. A középosztály gyermekeinek tömeges megjelenése a brit elitképzo intézményekben kikényszerítette az iskolai sportélet szervezetté válását. Szabályok limitálták az agressziót és biztosították a fair play-t. A századforduló brit birodalmi ideálját, az „izmos keresztényt” segítette „kitermelni” az egyre növekvo sport-kultusz. A szervezett sport elérte az egyetemeket, majd volt diákok független sportklubokat alapítottak. Az iskolák közötti sportrendezvények, versenyek, és a független klubok versengései vonzották a tömegeket. 1900-ra számos sportágnak létezett már Angliában szabálykönyve és versenyszabályzata. A brit kultúrimperializmus eredményeként a szervezett sport a civilizált világban hamar elterjedt. Az úgynevezett brit örökségben éles határ húzódott meg az amator és a professzionális (látvány-)sport között. Az amator sport sokáig a privilegizált osztályok sajátja maradt.

A munkásosztály moráljáért, a gyáron kívüli idotöltésükért aggódó egyházak, iskolák, önkormányzatok, iparvállalatok és nem utolsó sorban a hadsereg – a sportból sokáig törvényekkel is kirekesztett munkások számára – a századelotol kezdve igyekezett megteremteni a „tiszteletreméltó” és szervezett sportolás lehetoségét. Számos professzionális futballklub egyházi vagy ipari kezdeményezésre jött létre. Vallásosszociális szervezetek, mint a YMCA, a cserkészek kezdték el a munkások „testét 26

gondozni”. A nagypolitika is hamar felfigyelt a sport jelentoségére. A búr háború tapasztalata megmutatta, hogy a besorozott brit katonák mennyire nem voltak fizikailag edzettek, fittek a háborúskodásra. A sportolási lehetoségek, a sportklubok elszaporodása ugyanakkor az elso világháborúig nem hozta el a sport társadalmi demokratizálódását: alig-alig volt kevert-osztályú sport és sportklub.

A sport üzle tiesedése is az új korszak, a kapitalista tömegtársadalom tömegkultúrájának a terméke. Itt is a brit példa volt az úttöro, azon belül is a futball. Már 1910-re 12.000 klubot és 300.000 játékost tartott nyilván a Futballszövetség (FA). A piaci erok hamar felfedezték a tömegérdeklodésben rejlo lehetoségeket, ami a modern sport általános elüzletesedéséhez vezetett. Ahogy a brit futball fejlodött, önmagában képezte le a modern sport eszméjének transzformációját. A futball az iskolai testnevelésbol tömegszó rakozássá és üzletté (is) vált.

Ekkortájt a játékosok és a nézok túlnyomó többsége az alsóbb osztályokat képviselték. A profi futball önálló üzletággá vált, és maguk a játékosok is áruvá váltak ebben az üzletben. Mint ahogy a futball példájára a többi látványsportban is hasonló eseményeknek lehetünk tanúi. Érdekességként megemlítem, hogy 1900-ban csak Londonban 25 sportlap jelent meg. Nem véletlen a közismert mondás: All is sport in England… Az elso világháborúig a sport hatalmas iparrá notte ki magát, formálisan is elkülönült az amator és a profi sport. Ez utóbbi kitermelte a maga szabályait, hoseit és „fegyelmezhetetlen” szurkolóit. A sporthosök és az oértük rajongó tömegek természetesen keltették fel a politikusok érdeklodését a sport iránt. A sportot, mint a társadalmi kontroll hatékony eszközét hamar felfedezték (bovebben a témáról lásd: Maltby, 1994).

A sport, az mint ipar és a tömegtájékoztatás (mint szintén ipar) egymásratalálása vezetett el a húszas évek “hedonizmusához” és rekordorületéhez. Ebben már nem Anglia, hanem az Egyesült Államok diktálta a tempót, adta a példát. Ez az évtized hozta magával a nok tömeges megjelenését a sportban. A nagy depresszió, a világgazdasági válság, a húszas évek végén nemcsak a rekordorület fokozását hozta magával, hanem a bevezetett és hagyományos sport alternatíváit is. Az államilag “nacionalizált” sport legjelentosebb megnyilvánulásai a második világháború elott az 1916-os, 1920-as és az 1936-os olimpiák voltak. 27

A politika visszavonhatatlanul tért nyert a sportban. Az állami és nemzeti sportpolitikák versengése mellett a nemzetközi színtéren másik alternatíva is megjelent, mely aztán a második világháborúval és az azt követo kétpólusú világrend létrejöttével elhalt: a nemzetközi munkásolimpiák. A második világháborút követo hidegháború a nemzetközi sportéletet és az egyes nemzetek – különösen a sportéletet is államosító szocialista tábor nemzeteinek, népeinek – sportéletét alapvetoen változtatta meg. A sport már nemcsak egyes nemzetek, országok vetélkedésének lett a “szublimátuma”, hanem világrendszerek és világnézetek vetélkedésének is terepévé vált (Maltby, 1994).

Arról, hogy milyen is volt, illetve milyen lehetett a fejlodo kapitalizmus korának nagyvárosi tömegtársadalmának sportélete, mi volt az új sport szerepe a modern polgári tömegkultúrában általában sokat tudhatunk a szakirodalomból. Különösen érdekesek ugyanakkor azok az adatok, amelyek egy-egy konkrét metropolis, ipari térség sportéletét, annak különbözo szintjeit mutatják be.

4.3 Az angol példa

Kiváló elemzést ismerünk a két világháború közötti korszak manchesteri munkássportjáról (Jones, 1990). Itt a kötojel használata nem véletlen. A tanulmány által körüljárt jelenség nem a munkások által uzött (tömeg-) sporttevékenységet elemezte elsosorban, hanem szervezett sportéletét, a klubok pénzügyi hátterét és a sportesemények közönségét. Érdemes jelezni, hogy Manchester a két világháború között alapvetoen, de már nem kizárólag nagyipari munkások lakta prosperáló nagyváros volt, ahol adva volt szabadidovel és több-kevesebb, a szabadidore fordítható, pénzzel rendelkezo aktív emberek tömege.

Úgy véljük érdemes egy kicsit Jones (1990) eredményeibol szemezgetni! Az úgynevezett látványsport a két világháború között „futott fel”. A sportrend ezvények váltak a tömegek megnövekedett szabadidejének egyik legjelentosebb helyszíneivé. Látogatottságukban, iparszeruségükben a korszakban csak a filmipar vehette fel a tömeges látványsporttal a versenyt, mint azt láthattuk Amerika példáján is ugyanebben a korszakban. Európában, természetes módon a professzionális futball lett a

28

„húzóágazat”. A nemzeti, majd késobb nemzetközi bajnokságokba, kupákba szervezodött professzionális futballklubok kapitalista vállalkozásokként is üzemeltek.

A nagyobb futballmeccsek elott a munkáltatókat az alkalmazottak arra kényszerítették, hogy korábban fejezzék be a vasárnapi muszakot, hogy a dolgozók idoben kijuthassanak a mérkozésekre. A nagyobb és látványos sportrendezvények – értheto módon – vasárnap zajlottak, ami kivívta a szabadido „önkéntes”, de szervezett eltöltésében érdekelt szervezetek ellenszenvét. Ez utóbbiak igyekeztek is fellépni, tiltakozni a vasárnap ilyenfajta kommercializálása és profanizálása ellen. A Manchester és környékének munkás-sportját vizsgá ló kutatás ebbol a szempontból érdekes adatokkal szolgál. Eszerint a különbözo, a tevékenységüket vasárnapra koncentráló önkéntes szervezetek tagságának csökkenésével együtt járt a környéken a fogadóirodák számának növekedése. Moralisták, harcos szocialisták, mindenféle vallási szekták éppúgy felléptek a vasárnapi látványsport ellen, mint például a cserkészek. A városi tanács éppúgy nem tudott érvényt szerezni a vasárnap szentségének, mint a különbözo szervezetek, egyesületek. A kapitalista vállalkozásként üzemelo látvány- és/vagy versenysport érdekérvényesítési ereje erosebbnek bizonyult mindenféle társadalmi szervezeténél. Természetesen különbözött az agárfuttatás közönségének nagysága és összetétele a futballmeccsekétol vagy a boxviadalokétól. Ám ezek, a mozival, a cirkusszal és a varietével együtt a modern, kapitalista tömegtársadalom „mindennapjainak” részévé váltak.

Manchesterben és környékén ugyanakkor gombamód szaporodtak az öntevékeny munkás-sportegyesületek. Megszámlálhatatlan öntevékeny, önszervezodo futballklub alakult, amelyek saját ligába tömörülve bonyolították lokális bajnokságaikat, esetenként hét osztályban is. Ezek az egyesületek (pontosabban, a szó valódi értelmében: klubok) általában a lakóhelyhez és/vagy egy-egy kocsmához kötodtek, aköré szervezodtek. Ám nem csak a futball játszott egyedülálló szerepet a munkás tömegsportban a két világháború közötti Manchesterben. A városi tanácsnál 1922-ben 34, 1937-ben 48 úszóklub volt bejegyezve.

Itt érdemes megjegyezni, hogy a városi hatóságok „sportpolitikáját” mi sem jellemzi jobban, minthogy az 1930-as évek végére a városban 35 uszoda muködött, amelyek közül 7 1920 után épült. Külön engedményeket adtak az iskoláknak, a 29

munkanélkülieknek az uszodák látogatásához. Így érték el az uszodába járók számának megnégyszerezodését (77,344) 1937-re, két évtized alatt. Nem csoda, hogy a különbözo úszógálák és vizilabdamérkozések látogatottsága is jelentosen megnott. A városi kormányzat egyéb sportlétesítmények építéséhez, létesítéséhez is aktíva n hozzájárult, így a harmincas évek végére 398 teniszpálya, 201 futball és gyeplabda pálya, 76 cricket pálya és 79 szintén városi kezelésben lévo bowling pálya volt a városban.

A konzervatív vezetésu városi tanács – nem kis mértékben a kommunista befolyá s visszaszorításáért – számos sporttermet is létesített az egyre növo számú munkanélkülieknek. Korabeli felmérésekbol tudhatták az illetékesek, hogy még az aktív népesség is roppant szukös lakáskörülmények között élt, úgyhogy tudatos volt a politikájuk arra nézvést, hogy minél több és tágabb teret létesítsenek a rekreációra. Érdekes módon, a gyeplabda is hódított a munkásosztály köreiben, különösen a fiatal nok között volt népszeru sport.

Manchesterben a professzionális látványsport és az önszervezodo, foként munkástömegsport mellett jelentos szerepet játszottak a vállalati sportegyesületek. Különösen a textilipar nagyvállalatai, de a híres Vickers cég tulajdonosai, vezetoi tuntek aktívnak Manchesterben és vidékén a munkások sportolási lehetoségének biztosításában. Nyilvánvaló, hogy ebben nem emberbaráti célok vezették a kezdeményezoket, hanem annak belátása, hogy a munkaero újratermeléséhez a rekreáció alapveto fontosságú. Ezek ellen a vállalkozói- gyári sportklubok ellen igyekeztek fellépni a szakszervezetek és a különféle szövetkezetek. Sportbéli aktivitásuk egyszerre akart kihívás és alternatíva lenni a gyári- üzemi klubokkal szemben. Itt nyilvánvaló, hogy egyszerre játszott szerepet a manifeszt szocialista ideológia és az európai szocializmusszociáldemokrácia azon, évszázados hagyománya, hogy az élet majd’ minden területén ellenkultúrát hozott létre, tartott fenn és üzemeltetett. Így történt ez, Jones (1990) szerint Manchesterben és vidékén is. Sot, a városban a kommunista inspirációjú Brit Munkások Sportszövetsége (BWSP) is megjelent, ám a lehetséges tagságért és természetesen a politikai befolyásért való küzdelemben komoly konkurenciával kellett számolniuk.

30

4.4 Munkássport – tömegsport és munkásmozgalom A huszadik század elso fele nemzetközi szociáldemokrata sportmozgalmának tekintélyes

vezetoje

és

teoretikusa,

Deutsch

(1931)

szociáldemokrácia sportról vallott politikai nézeteit.

fejtette

ki

az

európai

Írását felfoghatjuk egyfajta

válasznak arra a (sport-) politikai, társadalmi kihívásra, amit a manchesteri példán illusztrált jelenségek jelentettek a nemzetközi szocialista, szociáldemokrata mozgalom számára. A könyv, melyet magyarul is kiadtak, na gyon érdekes szempontunkból, lévén az európai baloldal olyan „sportpolitikai hagyományát” összegezte teoretikusan, mely hagyománnyal 1945-öt, de foképp 1947-48-at követoen radikálisan szakított a hazai sportpolitika.

Deutsch helyesen érzékelte a modern kapitalizmus által megteremtett megrövidült munkaido hatását a munkástömegek szabadidos, kulturális és így: sporttevékenységére. Mint fogalmazott:

A munkaido megrövidülése, amelyet a munkásosztály az utolsó évtizedek folyamán (Deutsch 1927-ben írta e sorokat. B. T.) vívott ki, megteremtette a külso lehetoségeket a tömegsportok uzésére.

Hétköznaponként, a munka

végeztével, tízezrek sietnek a sport- és játékterekre; a munkamentes vasár- és ünnepnapokon sok százezer városi ember vonul ki a szabadba.

Régebben

kevesek kedvenc szórakozása volt a sport, ma millióknak egyik legkedvesebb életmegnyilvánulása… az ókor óta nem játszott a sport oly nagy szerepet, mint napjainkban (Deutsch, 1931, p. 13).

Az osztrák marxista sportpolitikus szerint a fejlett kapitalizmus adott körülményei között nem létezett, mert nem létezhetett semleges sport. Alapveto és antagonisztikus különbséget látott az úgynevezett polgári és a munkás tömegsport között, értve mind azok formáját, mind tartalmukat illetoen.

Manifeszt, osztályharcos marxista

szociáldemokrata lévén, a polgárinak nevezett sportról egészen lesújtó volt Deutsch véleménye, a polgári sportot (kapitalista) üzemként értelmezte.

Emellett a

„cirkuszinak” bélyegzett professzionális, polgári sport mellett a nem szocialista tömegsportszervezeteket, egyesületeket is éles kritikával illette.

31

A két világháború nem csak a nemzetközi szociáldemokrata mozgalomban folyt vita a sport politikai funkciójáról.

Mint ahogy a késobbiekben látni fogjuk, egyes

magyarországi szociáldemokrata politikusokban is felmerült annak veszélye, hogy a „polgári sport” elvonja a munkásosztályt politikai harcaitól. Mások amellett érveltek, hogy a sport, általában, a munkássport a munkásság felszabadításának eszköze. Általában elmondható, hogy a sport nem illeszkedhetett szervesen a magyar szakszervezeti mozgalomba (Kut assi, 1987).

Míg az elitista, üzleti jellegu, professzionális, illetve a militarizált, hazafias polgári sporttól való elkülönülés egyszerunek tunt, a modern kapitalista tömegtársadalom új kihívásával is szembe kellett néznie a hivatalos és hivatásos szociáldemokrata sportpolitikának. A korabeli Nyugat legfejlettebb államaiban kiinduló mozgalom, ha lehet, még nagyobb kihívást jelentett az osztályharcos, osztályöntudatos munkássportra, mint a századelo polgárinak nevezett sportmozgalmai.

4.5 Sportpolitikai útkeresések és viták a demokratikus Magyarországon (19451947)

A hazai sportélet számára 1945 totálisan új helyzetet teremtett.

A háborús

veszteségeket nem pótolni, a háború elotti (sport-) rendszert nem újraépíteni akarta a demokratikus Magyarország, hanem egy minoségileg új, szociálisabb – és pártonként eltéro mértékben – demokratikusabb rendszert ígértek megteremteni a háború után hatalomra került pártok és politikusok. Igaz volt ez a sportpolitikára is.

Az úgynevezett koalíciós korszakban az egyes kormánypártok, bár kooperáltak egymással, eltéro nézeteket vallottak egyebek mellet a sportról, sportpolitikáról, a sport társadalmi szerepérol. Az alábbiakban ezeket szeretném ismertetni, különös tekintettel a Magyar Kommunista Párt sportpolitikájára. Ezt nemcsak a tárgy feldolgozottsága indokolja, hanem az a tény, hogy az 1947-48-at követoen berendezkedo (proletár-) diktatúra „lelke és motorja” az MKP, majd az MDP lett. A rendszerváltásig idorol idore reformált, de szerkezetében változatlan (sport-) politikai rendszer ezekben az években formálódott (Kutassi, 1987b; Földes, Kun, Kutassi, 1977).

32

A koalíciós korszak hazai belpolitikai és ennek megfeleloen sportpolitikai életét a legtalálóbban úgy jellemezhetjük, hogy az abban résztvevo koalíciós pártok egyfajta részvénytársaságként üzemeltették az országot és az egyes „ágazatokat”.

Az

„aranyrészvény”, természetesen az MKP birtokában volt. Nélküle és foleg ellenére semmilyen stratégiai kérdésben nem lehetett dönteni. És ez nemcsak azért volt így, mert ez már a koalíciós rendszerbe eleve így kódoltatott – a Szövetséges Ellenorzo Bizottság, azaz a Szovjetunió szándékának megfeleloen – hanem azért is, mert az MKP volt az a párt, amelynek a leghatározottabb politikai programja volt a társadalom átalakítására. Túlzás lenne állítani, hogy a totális (proletár-) diktatúra megteremtésére kész forgatókönyve lett volna az 1945-ös MKP-nak, de az afelé mutató elemek már a koalíciós korszak elején is megjelentek a párt politikájában.

A koalíciós pártok mindegyike rendelkezett sportpolitikai koncepcióval. Már az 1945ös esztendoben felismerték a sport politikai fontosságát, mit egyebek mellett az egyes pártokban létrejött sportosztályok (alosztályok) is jeleztek. Az együttmuködésre ítélt pártok igyekeztek befolyásukat a sport területén is a többi párt kárára növelni. Alapvetoen különbözött a kommunista párt taktikája ebben a küzdelemben koalíciós partnereitol. Eloször a szociáldemokraták hozták létre a Barátság sportegyesületeket, amelyeket országos méretekben szerveztek.

A „párt-sportegyesületi” rendszert a

kisgazdák és a Nemzeti Parasztpárt is igyekezett lekopírozni, ám a Kinizsi és a Kossuth sem nagyságban, sem szervezettségben, sem hatékonyságban nem versenyezhetett a szociáldemokraták Barátság-aival.

A Magyar Kommunista Párt sportpolitikája koalíciós partnereinél totálisabb volt. Egyértelmuen használni akarták politikai és propaganda céljaikra a sportot, ám – igaz viták után – elvetették a saját, kommunista párt-sportegyesületi hálózat létrehozását. Az MKP úgy döntött, hogy a meglévo sportegyesületekbe, szervezetekbe kell inkább beépülni, azokban a kommunista befolyást növelni (Kutassi, 1987b).

A sportélet

országos szervezeti irányítása területén is igyekezett az MKP befolyását növelni. A Vallási és Közoktatási Minisztérium IX. (sportügyi) Ügyosztálya mellett egyre nagyobb szerepet kapott az 1945 elején megalakított Nemzeti Sport Tanács (NSB). Tavaszra az NSB-ben megvalósult a kommunista dominancia.

Az NSB hozzálátott a

sportegyesületek felügyeletéhez, illetve dönto szerepe volt a „fasiszta, militarista, feudális” jellegunek nevezett sportszervezetek feloszlatásában. Az NSB adta ki az új, 33

„demokratikus” sportlapot, a Népsportot. A két munkáspárt létrehozta a Munkás Sport Központot (MSK), a munkás-tömegsport fejlesztésére. Költségvetési támogatás mellett a Népsport jövedelmének jelentos részét is az MSK kapta. Az ifjúsági és a tömegsport területén a kommunista ifjúsági szövetség, a MADISZ is fontos szerepet kapott. A közelgo törvényhatósági és nemzetgyulési választásokra készülo MKP az ellenorzése alatt álló sportszervezeteket nagyszabású, látványos és tömeges sportrendezvények megrendezésével bízta meg. Az 1945. augusztusában tartott Országos Sportnapokat az MKP saját érdemének és sikerének tudta be. 2

A nemzetgyulési választásokhoz képest aránytalanul sikeresen szerepelt az MKP az 1946 eleji sportegyesületi és sportszövetségi választásokon. Ez az új NSB politikai irányítása miatt volt stratégiai kérdés az MKP számára.

Abban érvényesült a

„munkáspártok” és elsosorban az MKP dominanciája. Ennek birtokában már kiadhatta a Minisztertanács a magyar sporthatóságról szóló 380/1946 M.E. sz. rendeletet.

A

formálisan autonóm sporthatóságban leplezetlenül érvényesült „az egészséges egyensúly”- nak nevezett kommunista befolyás. Az egyensúly egészségesebbé tétele érdekében az MKP legfobb partnere az SZDP pozícióit igyekezett fokozatosan csökkenteni a sportélet majd’ minden területén.

A hazai sportélet irányításában az MKP megkerülhetetlen helyet és jogokat szerzett magának. Ugyanakkor az MKP hivatalos sportpolitikai koncepciójának középpontjában a tömegsport, azon belül is elsosorban az ifjúsági és a munkássport állt. Egyértelmuen eszköznek tekintették a sportélet ezen területét is a tömegek politikai megnyeréséhez. Implementálandó példának ott volt a szovjet ifjúsági és üzemi sportmozgalom, ami persze csak nevében volt mozgalom.

Ebben, a kommunista MADISZ mellett a

kommunista befolyásoltságú Szakszervezeti Tanács kapott a párttól fontos feladatot. Ez utóbbi dönto szerepet játszott abban, hogy 1946 oszén a Vasas SC az MKP kirakategyesülete lett, Kádár János elnökletével. 3

Már az 1947-es választások elott gyakorlatilag teljessé vált a hazai sportéletben a kommunista dominancia.

Az 1947-es sportági szakszövetségi választásokon a

kommunisták – foként a sportban szintén erosen érdekelt szociáldemokraták kárára – erosítették pozícióikat. A papíron 1946-ban létrehozott Sport Fotanács valódi életre kelhetett, ahogy az 1947 februárjában újjáalakított Magyar Olimpiai Bizottság is, 34

természetesen kommunista vezetéssel és befolyással.

A „paritás”, az „egészséges

egyensúly” a gyakorlatban egyértelmu kommunista irányítást takart (Kutassi, 1987b). Az MKP, az ellenorzés biztosítása után az SZDP-vel együttmuködve hatékonyan lépett fel a sport állami támogatásának növeléséért, amit a hároméves tervben ezt érvényesíteni

is

tudtak.

A

sportélet

feletti

ellenorzés

megszerzése

után

diszfunkcionálissá vált az MKP számára az MSK, ami formálisan mégiscsak autonóm szervezet volt.

Azt 1947 februárjában beolvasztották a Szakszervezeti Tanács

sportosztályába, melynek vezetoje Sebes Gusztáv lett. Legfobb feladata – az állami, adminisztratív kényszer alkalmazásával – a vállalati, üzemi tömegsport intézményeinek, szervezeteinek létrehozása lett. Általános volt a nézet a kommunista párton belül, hogy sikeres, nemzetközileg jegyzett élsport csakis az „egészséges népi tömegsportból nohet ki”.

A már korábbról ismert látványos kampányok, sportünnepek – az augusztusi

választások elott – ismét a sportmunka középpontjába kerültek.

Az 1947. augusztus 31.-i választásokat követoen a magyarországi sportéletben is nyílt kommunista uralom alakult ki. Új sportpolitikával léphetett elo a hatalomba hosszú idore berendezkedni kívánó MKP. Ezt jelezte a párt ir ányítása alá került Népsport október 2.- i vezércikke, mely szerint „a magyar sport nem halad jó irányban”. Az MKP Politikai Bizottsága, hosszas elokészületek után 1947 novemberében fogadta el az új sportpolitikai programját.4

Hat nagyobb feladatkört határoztak meg és 31 pontban

foglalták össze a tennivalókat. Azok között szerepelt a szovjet mintájú jelvényszerzo versenyek, sportágak napjai és egyéb kampányszeru sportmegmozdulások bevezetése éppúgy, mint falusi sportpályák és a Népstadion építése. A program második része az élsporttal foglalkozott. Azt minden lehetséges eszközzel támogatni kívánta, mert mint fogalmazott, az élsport serkentoleg hat a tömegek sportjára, szórakoztat és nemzetközileg dicsoséget szerez Magyarországnak.

A program harmadik pontja a

sportoktatási és sportpropaganda rendszer kiszélesítésével foglalkozott. A negyedik rész a sportolók egészségi állapotára tért ki, javasolva az Országos Sportorvosi Intézet felállítását.

Az ötödik rész a sportvezetés, sportirányítás kérdéseivel foglalkozott,

mégpedig úgy, hogy a kultusztárca kárára bovíteni akarta a Sport Fotanács és foként az NSB jogosítványait. Az utolsó részben a nemzetközi sportkapcsolatok megújításával foglalkoztak.

Elsosorban az élsport és hangsúlyozottan a baráti országokkal való

viszony szerepelt a nemzetközi kapcsolatokról szóló részben. Az MKP új sportprogramját december végére kormányprogrammá nyilvánították (Kutassi, 1987b). 35

A totális kommunista sportpolitikai áttörést az 1948. március 5-én a Minisztertanács által létrehozott Országos Sport Hivatal megalakulása jelezte.

Elnökévé a Vasas

ügyvezeto elnökét, a kommunista Hegyi Gyulát tették meg államtitkári rangban. Egyidejuleg megszüntették a még létezo, de már egyre kevéssé muködo többpárti sportszervezeteket (NSB, Sport Fotanács). sportegyesületei.

Megszuntek a koalíciós pártok

Az OSH fontos feladatának tekintette – a pártprogramnak

megfeleloen – a minél jobb olimpiai szereplést. A londoni olimpia hatalmas sikerét a kommunista propaganda leplezetlenül állította az új rendszer propagandájának szolgálatába.

Az OSH másik „focsapása” a szovjet mintájú tömegsportmozgalom hazai megteremtése volt. A szovjet GTO lemásolásával vezették be a Munkára Harcra Kész mozgalmat. Az MHK önmagában is jelzi az új, pártállami sportpolitika dönto irányát a társadalmi sport területén. Az önszervezodo sportegyesületek, sportmozgalom helyét átvette az állami fohatóság által generált és adminisztratív eszközökkel bevezetett – és legfoképp az adminisztrálásban kimerülo – „sportmozgalom”. Azért használtam az idézojelet erre a sportmozgalomra, mert az valójában semmilyen jegyében nem volt valódi mozgalom. Az a pártállam új gyakorlata volt, mely gyakorlat mindenféle önszervezodést, valódi mozgalmiságot tagadott, és tiltott. A sportmozgalom legfobb szerevezo és irányító szervének feladata egyre inkább a társadalmi, politikai kontroll intézményesítése lett a sport területén.

Az eredendoen marxista párt sportpolitikájában is azt ígérte, hogy hatalomra jutva a társadalmi feltételeket szabja az egyéni igényekhez.

Bár a szovjet mintát követo

gyakorlat propagandája az ellenkezojét állította, ahogy a nagypolitikai direktívák is folyamatosan ezt erosítették, ám a valóságban mindez fordítva történt a sportéletben is, ahogy az élet minden területén. Az önmagát mindentudónak és mindenhatónak tartó kommunista politikai vezetés az emberek viselkedését, szükségleteit, sot érzéseit igazították a meglévo körülményekhez. Az emberek testi- lelki felszabadítását ígéro ideológia politikai gyakorlata épp a szabadság korlátozását hozta magával. Így lépett az öntevékeny, önszervezodo és szabad társadalmi sport helyébe a társadalmi kontroll. A szovjet mintára létrejövo sportpolitika és sportélet folyamatosan kétlelku volt és az is maradt a szocialista rendszer végéig.

Azt alapvetoen a meghirdetett és propagált 36

eszmények, és a gyakorlat közötti eltérés jellemezte. Ezt a hatalomra jutott kommunista párt és jogutódjainak sportpolitikai dokumentumai alapján szeretném az alábbiakban részletesen bemutatni!

4.6 Sport és politika a létezo szocializmus évtizedeiben. Elvek és gyakorlat

A korai szocialista korszak magyarországi tömegkultúrájának egyik legfontosabb eleme volt a látványsport.

A sportrendezvények látogatása a korabeli (városi) társadalom

meghatározó szabadido tevékenysége volt, és maradt is egészen a televízió tömeges elterjedéséig.

Míg a korszak sportja a tömegek számára szórakozást, szabadidos

tevékenységet jelentetett, a versenyzok számára az élsport „jószerivel az egyetlen, anyagi-társadalmi elonyökkel járó kiugrási lehetoség volt. (…) A sportsikereknek fontos szerepük volt a halmozódó feszültségek levezetésében is” (Valuch, 2001. p. 335336).

A fordulatot követoen fokozatosan monopolisztikus hatalomra került kommunista párt, majd az MDP sportpolitikájának gyakorlatát a meghirdetett és minden lehetséges módon propagált elvek, és a valóság közötti mélységes ellentmondás jellemezte. Miközben azt hangoztatta, hogy a „dolgozó tömegek” tömegsportja és az élsport elválaszthatatlanok egymástól és egyenértékuek, addig ebbol a „dolgozó tömegek” aligalig érezhettek akármit is. A rendelkezésre álló anyagi források elosztásakor rendre a nemzetközileg is sikerre számítható élsport került ki „gyoztesen”.

Ennek, ma már

tudható módon, szintén ideológiai okai voltak. A versenysportnak – és különösen az ötvenes évek nemzeti büszkeségét megtestesíto „Aranycsapatnak” – kimondatlanul is az volt a funkciója, hogy az 1945-ös katasztrófából, a háborús vereségbol magához téro ország és nemzet számára egyfajta szimbolikus vigaszt, gyógyírt nyújtson. Talán nem túlzás, hogy a londoni, a helsinki olimpiákon elért sikereknek, az Aranycsapat diadalainak ugyanaz volt a szociálpszichológiai funkciója, mint az NSZK labdarúgóválogatottjának 1954-es világbajnoki gyozelmének. Miközben a hivatalos politika és propaganda folyamatosan elítélte a nacionalizmus mindenféle megnyilvánulását, s a „proletár internacionalizmust” mindenek felé helyezte, addig épp a versenysport volt hivatott megjeleníteni és/vagy szimulálni a nemzeti büszkesége t.

37

4.6.1 Újhelyi sportpolitikai koncepciója

Ám a sport a hatalomra került kommunista politikában a fentieknél jóval többet jelentett.

A sportnak minden szinten politikusnak kellett lennie.

A hatalomban

berendezkedo Magyar Dolgozók Pártja sportpolitikájának kiinduló pontja volt, hogy nem létezhet politikamentes sport. A párt véleménye szerint „a sport mint a társadalom kulturális életének egyik megnyilvánulási formája, az ideológiai felépítmény egy része” (Újhelyi, 1949. p. 4). mindennek alapján konklúzióként az jelent meg, hogy a tokés társadalom sportjának szimbóluma a meghaladni kívánt professzionális sport lett, mely a kizsákmányolást testesítette meg (Újhelyi, 1949). A szerzo hangoztatta, hogy a sport a kapitalizmusban az osztályharc levezetésének, a tömegek félrevezetésének a profitszerzésnek, az üzleti reklámnak is egyik eszköze.

Véleménye szerint a

kapitalizmusban a sportoló maga is áruvá változik, aki már nemcsak a munkaerejét bocsátja áruba, hanem ot magát is veszik, eladják a sportkapitalisták.

Újhelyi kapitalizmus- és polgári sport-kritikája mintegy összegzése az európai és magyar szocialisták, szociáldemokraták, valamint kommunisták vonatkozó nézeteinek az elozo két és fél évtizedbol. Amiben különbözik a korábbi évtizedek baloldali, szocialisztikus sportideológusaitól, az a kialakuló „népi demokrácia”, a „létezo szocializmus” sportjának és társadalmi-politikai funkciójának, valamint az aktuális sportpolitikai feladatoknak a meghatározása volt. Újhelyi (1949) szerint a munkásokat szellemileg és fizikailag egyaránt elnyomó és megnyomorító polgári sportrendet forradalmi módon kellett megváltoztatni. (monopolisztikus

politikai- hatalmi)

1949-ben e forradalom intézményes

eszközei

a

Magyar

Dolgozók

Pártjának

rendelkezésére álltak. Mint szerzonk e forradalom szükségességérol írja: „Olyan új sportmozgalmat kell teremteni, amely nem a kizsákmányoló osztályok, hanem a dolgozó nép érdekeit tartja szem elott, a dolgozó osztályokat szolgálja. Ezt a feladatot a népi demokrácia sportjának kell megvalósítani.” (p.11).

A vezeto kommunista ideológus szerint nem létezhetett politikamentes sport. Az új, szocialista sport legfobb politikai feladata a szocializmus szolgálata. A kívánatosnak vélt forradalmi változásokat a sportéletben Újhelyi nem tartotta még elégségeseknek 1949-ben. A hazai sportszervezet felépítésében, a sportolók gondolkodásában még számos polgári, reakciós elemet vélt felfedezni, a hazai sportot a reakció egyik 38

„búvóterületének” látta. A látványos eredmények, itt elsosorban a londoni olimpiát értette, ellenére leszögezte, hogy sportéletünk felépítésében olyan szerkezeti formához tarjuk magunkat, amely nem alkalmas a népi demokrácia sportjának szervezésére és irányítására.

Mindez azért lehetett, mert a sport területén dolgozó sportvezetok

ideológiailag gyengéknek és politikailag iskolázatlannak bizonyultak.

A politikai vonalasságra és az éberségre, valamint a szervezeti változtatások szükségszeruségére mozgósító mondatok után érdekes és önkritikus módon jellemezte a korabeli magyar sportéletet. Jellemzo módon az élsport felol közelítette meg a lényeget:

Természetesen feltétlenül helyeseljük, hogy élsportunk fejlesztésére megfelelo gondot fordítsunk, de mi azt tartjuk, hogy a demokrácia élsportja nem lehet azonos a múlt gyökértelen élsportjával. A mi élsportunk csak az egészséges népi tömegsportmozgalomból nohet ki.” (…) A felszabadulás utáni idokben nem fordítottunk kello gondot a népi tömegsportra, a piramist a csúcsánál kezdtük építeni, megfeledkezve arról, hogy eloször a széles alapokat kell lerakni és így történt, hogy a múltból átmentett élsporttal átvettük annak minden hibáját. A felszabadulás utáni idok hivatalos sportvezetésének hibája volt az, hogy élsportunk építése mellett keveset törodött az új típusú, új szervezetu népi demokratikus tömegsport megteremtésével.” (p. 16-17).

Újhelyi nem kevesebbet állított, minthogy az akkor már második éve „létezo szocializmus” országában sport szervezete és muködése teljességgel ellentétes a meghirdetett és propagált „demokratikus” elvekkel. A népi demokrácia sportéletének alapját képezo tömegsportmozgalomról azt állította, hogy nem, vagy csak alig-alig létezett.

A felülrol épített piramis-hasonlata nem csak szellemes, de a valóságnak

megfelelo volt. Bár brosúrájában késobb kész programot adott a hazai, szocialista sportélet egészségessé tételére, 1949-es diagnózisa, mint a késobbi dokumentumokból látni fogjuk, sajnos idotállónak bizonyult.

A piramis csúcsa egyre magasabb és „szebb” lett a késobbiekben, ám annak alapja sosem vált a kívánt mértékben szélessé. Az elvek és a gyakorlat közti különbséget, a mindenkori siker- sportpropaganda sem tudta elkendozni. Ez a késobbi évtizedek

39

sportpolitikai dokumentumaiban is mindig megjelent, bár egyre kevéssé olyan élesen és szókimondó módon, mint Újhelyi írásában.

Az új rendszer új sportpolitikájának pozitív eredményei közül elsoként a „minoségi sport” terén elért eredményeket említette, mely területen nemcsak elérték, de túlhaladták a korábbi színvonalat. Jelentos vívmányként említette a Magyar Kommunista Párt kezdeményezésére életre hívott Országos Sport Hivatal megalakulását, a tényt, hogy a Hivatal segítségével eltávolították a „reakciós” sportvezetoket.

Szintén az OSH

muködésének tudta be Újhelyi, hogy „már bizonyos kezdo lépéseket is sikerült megtenni az igazi népi tömegsport irányában. Gondolok itt elsosorban az alapfokú bajnokságok kiírására és a ’Munkára Harcra Kész’ sportmozgalom elindítására. Természetes,

hogy

eredményeink

túlontúl

gyengék.

Ahhoz,

hogy

komolyan

eloremenjünk, most már rá kell térnünk az erélyes cselekvés útjára.” (p, 17).

Újhelyi három pontban foglalta össze a követendo sportpolitikai taktikát: 1.) A reakciósnak nevezett elemek kiszorítása a magyar sportéletbol. A kiszorított reakciósok helyére munkás-paraszt káderek beállítása a sportszervezetek vezetoségébe. A sportpolitika terén csakis a dolgozók érdekeit szabad és kell figyelembe venni. Számukra, és csakis számukra sporttelepeket, tornatermeket és uszodákat kell létesíteni. 2.) A demokrácia (értsd: a kommunizmus) sporterkölcsének elterjesztése a magyarországi sportmozgalomban. „Népi demokratikus” sportpropaganda és nevelés. A vezeto sportkáderek politikai továbbképzése. 3.) Mint a sport központi kérdése, nagyon fontos a sportunk szerkezeti átalakítását végrehajtani.

4.6.2 Elméleti vita a sportpolitika szerepérol

A

létezo

szocializmus

éveiben

a

sporttörténet,

a

történettudomány

más

segédtudományaihoz hasonlóan az önmagát szocialistának nevezo rendszer hivatalos üdvtörténete részévé vált. Feladata nem annyira a történeti jelenségek feltárása, mint inkább azok „objektív”, politikailag éppen aktuális és helyes minosítése volt. Erre legjobb példát épp azon szerzok muvei adják, akik egyszerre voltak a magyarországi, szocialistának nevezett sportpolitika alakítói és történetének megírói.

40

Különösen

beszédesek ebbol a szempontból Kutassi Lászlónak az 1948-as fordulatot követo másfél évtized hazai „sportmozgalmáról” írott összegzo mondatai:

Az elso csaknem hat évre (1948 közepétol 1954 elejéig) az volt a jellemzo, hogy fo motorjává vált az MDP sportpolitikája végrehajtásának, legfobb részesévé a magyar sport sem addig (sem azóta) nem látott élsport- és tömegsportsikereinek, szakmai és nevelési eredményeinek. Az MDP sportpolitikájának végrehajtása során a magyar állam bokezuen gondoskodott a sport anyagi feltételeirol (…) A következo három évben (1954-1956) külso hatások és belso hibák következtében megtört az egyenes vonalú fejlodés, mind jobban szaporodtak az ellentmondások, erosödtek a feszültségek (…) A fejlodési idoszak harmadik periódusában (1957-1963) az újabb forradalmi fellendülés folyamatában példamutatón összefogtak a szocializmus eroi a sportmozgalomban

is,

egyeztették

és

elosztották

a

sportmunkában

nélkülözhetetlenül betöltendo szerepeket és elvégzendo feladatokat.” (Kutassi, 1987a. p. 167-168).

Az elozo gondolatmenetet folytatva Kutassi megemlíti, hogy míg a politikai nyilatkozatokban az ötvenes évek elején folyamatosan hangoztatták a tömegsport prioritását, addig jellemzo módon az 1949. évi sportberuházások majd felét (44%-át) fordították a Népstadion építésére. Ez, természetesen nem az állami költségvetésbol közvetlenül a sportra fordított pénzforrásokat jelzik, ám a tendencia nyilvánvaló. A politika a nagyobb üzemekben tömegsportbizottságokat hozott létre 1948-at követoen. Legfobb tevékenységük, a korra jellemzo módon a hatásos, ám elsosorban a látványra koncentráló kampányok, rendezvények lebonyolítása lett.

Kutassi László fentebb idézett írása kritikával illette az 1954-et követo idoszak sportpolitikáját. Ebben a rövid, történeti bevezetoben nem tisztem annak tisztázása, hogy e kritika mennyire volt megalapozott. Mindenestre elkerülhetetlennek tunik, hogy vázlatosan jelezzük, mi volt az az aktuális sportpolitika, melyet Kutassi két évtized távlatából egyértelmuen elmarasztalt. Ez különösen abból a szempontból lehet érdekes, hogy Kutassi kritikátlan, apologetikus sporttörténeti felfogását alapvetoen bírálja Frenkl Róbert egy a nyolcvanas években megjelent, a hazai sportélet bajait, korabeli válságát történeti perspektívából feltáró tanulmánya (1988). 41

4.6.3 Sportpolitikai párthatározatok A dokumentum magán viseli a korszak hivatalos, kommunista politikai nyelvezetének majd’ minden vonását.

A dokumentum elején, szinte rituális módon elismeréssel

szólnak a magyarországi testnevelési és sportmo zgalomban a felszabadulást és különösen a „fordulatot” követoen bekövetkezett pozitív, forradalmi változásokról. Külön kiemelték a haladó szovjet példák követésének hasznosságát és konstatálták a sport és a testnevelés terén elért szervezeti és tartalmi eredményeket. Elismeroen szóltak az MHK mozgalomról, a kampányszeru szpartakiádokról, sportünnepélyekrol, új sportágak meghonosodásáról, arról, hogy a testnevelés és sport minden területe nyitva áll népünk, ifjúságunk elott. Elvben helyesnek ítélte a dokumentum a megelozo évek gyakorlatát, mely a széles alapokon nyugvó tömegsport fejlesztését tuzte ki elsodleges feladatnak, melybol állandóan újabb tehetségek emelkednek ki.

Ezt a gyakorlatot a londoni, helsinki olimpián, valamint más világversenyeken elért sikerekkel nyugtázta az idézett határozat. Ugyanakkor, az 1953. júniusi MDP Központi Vezetoség és kormánydokumentumoknak a sportéletben történo alkalmazását is hiányolták. A kritika, a korszakra jellemzo módon elsosorban személyes jellegu volt. Ugyanakkor a dokumentum nagyon súlyos, ha tetszik, a magyar sportélet struktúrájára vonatkozó elmarasztaló megállapításokat is tett. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy az itt ismertetendo politikai dokumentum a magyarországi desztalinizálás, politikai olvadás korában keletkezett.

A „pozitív” bevezetot követoen igen súlyos gondokat fogalmazott meg az MDP KV szóban forgó határozata:

A nagyarányú fejlodés ellenére testnevelési és sportmozgalmunkban nem kívánatos jelenségek, súlyos hibák is vannak, amelyek komolyan veszélyeztetik eredményeinket és a további elorehaladást. (…) Alapveto hiba, hogy a tömegek és különösen az ifjúság testedzése nem fejlodik kielégítoen, világviszonylatban híres élsportunk sok sportágban vékony utánpótlási rétegre támaszkodik, egyes sportágak fejlodésében visszaesés tapasztalható. (…)

42

Az iskola (…) mégis testnevelési és sportmozgalmunk egyik legelhanyagoltabb területe. (…) Tanuló ifjúságunk egészségének fejlesztését nem sikerült kielégítoen megoldani. (…) Az üzemekben, vállalatokban és hivatalokban a tömegsport elhanyagolt. (…) A falu testnevelési és sportmozgalmunk mostohagyermeke. (…) Az MHK testnevelési rendszer nagymértékben elvesztette népszeruségét, adminisztratív, kampányfeladattá vált, melyben a tömegek nem szívesen vesznek részt, melyet sportszakembereink többsége nem támogat. (…) A sportágak fejlesztésében igen nagyok az eredményeink, de boven vannak hibák is. A sportköri tagok létszáma emelkedik, azonban a szakosztályok és szakosztályi tagok létszáma csökken. (…) Feltunoen kevés az alsófokú tömegversenyek és bajnokságok száma.

Különösen kihangsúlyozta a KV határozat azt a cáfolhatatlan tényt, hogy az önmagát sportnemzetnek beállító és magát külföldön akként népszerusíto Magyarországon kritikán aluli volt a sportlétesítményekkel való ellátottság.

A dokumentum, lévén címzettjei az illetékes döntéshozók voltak, természetesen a versenysport utánpótlása és a honvédelem szempontjai felol érvelt a kritikus állapotok megváltoztatása mellett.

Ám nem kerülheti el figyelmünket a körülmény, hogy az

idézett részekben milyen kiemelt helyet kapott a valódi (munkás-) tömegsport, az iskolai testnevelés elégtelen volta, gyakran hiánya. A sportkampányok kapcsán külön említette a dokumentum azt a jelenséget, hogy a lejelentett sportrendezvények igen gyakran csak papíron léteztek.

A dokumentumban megjeleno korabeli sportélet képe teljesen eltért a korábbi évek kritikátlan sikerpropagandájáétól. A megelozo évek sikerpropagandája után az MDP KV 1954 végi határozatában megfogalmazott helyzetértékelés megrázó volt azoknak, akik ezt a sikerpropagandát csinálták, illetve abból éltek. Ne feledjük, ekkorra már komoly sport-nómenklatúra alakult ki az ötvenes évek pártállamában. Nyilvánvaló módon, ezeket az embereket roppant érzékenyen érintette az a tény, hogy az addigi és egyöntetu sikerpropaganda helyett a fenti helyzetjelentést adta az állampárt Központi Vezetosége a magyar sportról. A KV határozata ugyanakkor nem elégedett meg a hazug sikerpropaganda leleplezésével és a valódibb helyzet feltárásával. 43

A dokumentum foglalkozott a kialakult káros helyzet okaival is. Az okokat ismerteto részben is tettenérheto a korszak „egyfelol- másfelol” érvelése, nyelvezete, ám az érintettek pontosan tudhatták, hogy a pontokba soroltak között miken is lehetett a hangsúly. Jellemzo módon a hibák okait olyan jelenségekben vélték megtalálni, mint a „burzsoá gondolkodás”,, az anyagiasság elterjedése az élsportolók között, a bundázás, az edzok politikai képzetlensége, pedagógiai munkájuk gyengesége, a sportagitáció és sportsajtó nem eléggé kritikus szemlélete, a sportkáderek politikai és szakmai gyengesége. Mindezek a magyar sportvezetés hibájaként kerültek felsorolásra.

A Határozat emellett – nyomdatechnikailag is – kiemelten kezelte az általa legnagyobbnak tartott hibát. Azt idézném:

A magyar sport vezetésének legnagyobb hibája, hogy a határozatoknál, intézkedéseknél nincsenek eléggé figyelembevéve a politikai szempontok, eredményeink nincsenek kelloen politikailag kihasználva.

Súlyos hibaként

mutatkozik a kollektív vezetés elhanyagolása, az egyszemélyi vezetés alkalmazása, mely sportvezetésünkben az egészséges bíráló szellem hiányához, a tömegekkel és alsó szervekkel való kapcsolatok lazulásához, a társadalmi munka háttérbe szorításához vezetett. Elterjedt a pazarlás, ami sportvezetésünkre úgy a központban, mint a kis sportkörökben jellemzo.” (p.6-7).

Mint minden direktívajellegu történelmi forrásban, úgy az idézett MDP KV határozatban sem a kituzött cél, a „fényes jövo” vizionálása a fontos történeti szempontból, hanem a benne megjeleno helyzetértékelés – mely helyzeten kíván változtatni az aktuális direktíva.

A fentiek figyelembevételével érdemes idézni a

Határozat direktívarészét:

Eroteljesen fel kell számolni a tömegsportban meglévo elmaradást, a testnevelés iránt tanúsított lebecsülést. Ifjúságunknak az eddiginél sokkal szélesebb rétegeit kell fizikailag sokoldalúan képzett, egészséges ifjúsággá nevelni, melyet szellemi és fizikai képességei egyaránt alkalmassá tesznek nagy feladatok elvégzésére.

Meg kell szüntetni a legfontosabb sportágak fejlesztése iránt

mutatkozó közönyt, az egyes sportágaknál tapasztalható visszaélést, az 44

utánpótlás gyengeségeit. A béke és barátság jegyében kell fejleszteni nemzetközi kapcsolatainkat.”(p.8)

Emellett a sportvezetés demokratizálása mellett is síkra szállt a Határozat, elítélve egyben annak bürokratizmusát és a jellemzo személyi kultuszát. Mint fogalmazott: „Széles körben kell elterjeszteni a sportszervezetekben az önzetlen társadalmi tevékenységet.” (p.5).

A fentiekbol egyértelmuen kiderül, hogy 1954 végén a valódi tömegsport elmaradott volt, minden korábbi propagandával ellentétben.

A dokumentum „helyzetjelentése”

szerint az ifjúság szuk rétegei végeztek rendszeres sporttevékenységet. A társadalmilag és az új politika szempontjából legfontosabb, valójában tömegsportok iránt a megelozo években – az egyoldalú versenysport-centrikusság miatt az illetékesek körében közöny uralkodott.

A „béke és barátság jegyében fejlesztendo nemzetközi kapcsolatok” kitétele nyilvánvalóan a korábbi évek egyoldalúságával va ló felszámolást célozta: nyitást az egész világ sportja felé, nem leszukítve és preferálva a sportkapcsolatokat a „béketábor” többi országával, elsosorban a Szovjetunióval. A sportvezetés, a sportpolitika korábbi „bürokratikus”, túlzottan antidemokratikus jellegét is elvetendonek tartotta az idézett Határozat, mely részletekbe meno útmutatást adott a hazai sportélet és közvetlen környezete megreformálásához.

Abban a politikai, nevelo célú direktívától a

különbözo, érintett szervezetek (OTSB, SZOT, DISZ és az általuk felügyelt egyesületek, klubok) jobb együttmuködésének kialakításáig sok minden szerepelt.

Történetileg mégsem ezek a jóindulatú direktívák fontosak, hanem a Határozatban megfogalmazott helyzetjelentés az ötvenes évek közepének magyarországi sportjáról, sportmozgalmáról. „legsötétebb

A helyzetjelentés, minden túlzás nélkül lesújtó kritika volt a

ötvenes

évek”,

a

hazai

sztálinizmus

korszakának

sportéletére,

sportpolitikájára nézve, azzal a sportélettel, sportpolitikával szemben, melyet a rendszer hivatalos propagandája a megelozo években az egyik legfontosabb érvként használt a (magyarországi) szocializmus sikerei és felsobbrendusége mellett érvelve.

45

Mint azt a késobbiekben látni fogjuk, az MDP KV 1954. decemberi sporttárgyú határozata és foleg annak „helyzetértékelése” a késobbi évek sportpolitikai dokumentumaiban és a vonatkozó sporttörténeti tárgyú hivatalos szövegekben negatív értékelést kapott.

Olyanként mutatták azt be, amely az 1948-ban megkezdodött

egészséges folyamatokat a magyarországi sportmozgalomban tévútra vezette. Az 1956ot követo konszolidáció végére a hosszan idézett és elemezett MDP KV határozat által megkritizáltak visszatértek a hazai sportélet csúcsaira. Az 1954-eshez hasonló, oszinte kritikai hangokat a hazai sportéletrol és sportéletben legközelebb csak majd a nyolcvanas években lehetett olvasni, hallani.

A még a nyolcvanas évek hivatalos és pártos, magyarországi sporttörténetírása által is egyértelmuen elítélt, 1954-es MDP KV sporttárgyú határozathoz hasonló szempontból érdemes ismertetni, elemezni az 1956 utáni konszolidáció – ami a sportmozgalomban inkább a fokozatos visszarendezodés szóval illetheto – korszakának megfelelo dokumentumát. Az alább ismertetendo hivatalos sportpolitikai dokumentum különösen izgalmas a fentebb ismertetett 1954-es Határozat, foként annak helyzetértékelésének tükrében.

A dokumentum a Magyar Szocialista Munkáspárt sportpolitkájának

summázata volt, alig öt évvel az 54-es Határozatot követoen.

„A párt muvelodési

politikájának értelmezése a testnevelési és sportmozgalomban” címu dokumentum kimondatlanul is az 54-es Határozatra reflektált, ahhoz képest – és az 1956-ot követo konszolidáció szellemében – vázolta az adott helyzetet és a kívánatos sportpolitikát.5

Az ismertetendo forrás, ahogy az öt évvel korábbi is, elsosorban abból a szempontból fontos itt és most számunkra, hogy miként értékelte a korabeli sportmozgalom valódi helyzetét. Ebbol a szempontból különösen érdekes – „a régi kizsákmányoló rendszer” sportpolitikája tükrében a szocializmusban elért és általában feldicsért forradalmi változások nyugtázása után – a már a bevezetoben megjeleno kritikus helyzetértékelés:

A nagyarányú fejlodés ellenére a testnevelési és sportmozgalomban voltak nemkívánatos jelenségek, súlyos hibák is. A tömegek és különösen az ifjúság testnevelése és sportja nem fejlodött a követelményeknek megfeleloen, mert túlságosan nagy súlyt helyeztünk az élsportra, s a kimagasló eredményekért elvi és anyagi engedményeket tettünk. Az iskolai és falusi testnevelés és sport

46

elmaradottsága, az egyes sportágak uzésében részt vevok alacsony száma, a szakemberek továbbképzésének elhanyagolása stb. jelzi ezeket a hibákat.” (p.5).

Az MSZMP sportpolitikai korifeusai, elvileg – a fentiek alapján – ugyanolyan reálisan látták a magyarországi sportmozgalom legfobb gondjait, mint tették elodeik öt esztendovel korábban. Különösen figyelemreméltó a dokumentum azon megállapítása, hogy a rendszer kirakataként funkcionáló élsport fejlesztéséért és fenntartásáért feláldozták a tömegsportot. A korszakra jellemzo kétlelku „kétfrontos harc és kritika” szellemében a dokumentum a továbbiakban elsosorban az „ellenforradalom” által okozott károkat, az általa bevezetett hibákat sorolta, kritizálta.

Tudnivaló, hogy a Kádár-korszakban az „ellenforradalom szellemi elokészítését” Nagy Imre 1953 nyarán megkezdett, majd félbemaradt reformpolitikájához kötötték. A már ismertetett 1954-es MDP KV határozat a Nagy Imre nevével fémjelzett új vonal szellemében íródott. Így, ha expressis verbis nem is, de az akkori dokumentumot, annak szellemét az 59-es MSZMP dokumentum nemcsak felülírta, de kritizálta is. Ebbol

a

szempontból

kell

olvasnunk

az

1959-es

MSZMP

sportpolitikai

iránymutatásának alább ismertetendo passzusait:

Az ellenforradalom súlyos károkat okozott testnevelési és sportmozgalmunknak is, elhallgatta elért eredményeinket, eltúlozta az elkövetett hibákat. (…) Az ellenforradalmárok

kulcspozíciókat

szereztek

a

testnevelési

és

sportmozgalomban, és a vezetésbol sok helyütt kiszorították a munkás-paraszt hatalomhoz hu vezetoket. (…) Az ellenforradalom után a forradalmi erok ellentámadást indítottak a testnevelési és sportmozgalomban is, és szívós munkával sikerült az ellenforradalom eroit legyozniük.

A Magyar Szocialista Munkáspárt vezetésével ismét bíztató

fejlodésnek indult testnevelési és sportmozgalmunk.

Jelentos elorehaladás

történt az egészséges szellem kialakításában, a tömegtestnevelés és sport fejlesztésében, a vezetés munkájának megjavításában. (…) Most, amikor az ellenforradalom pusztítását és a múlt hibáit jórészt leküzdöttük, és a kulturális életben ismét teljes lendülettel építjük a szocializmust, szükséges, hogy a testnevelési és sportmozgalom tovább fejlodjön, jobban betöltse szerepét a szocializmus építésében, a dolgozó nép szolgálatában.”(p.5-6) 47

A kétfrontos harc jegyében az általános kritika az ötvenes évek „egészségtelen” sportpolitikájára vonatkozott, ám a konkrét kritika az új vonallal kezdodo „ellenforradalminak”

nevezett,

az

ötvenes

évek

sportpolitikáját

strukturálisan

megváltoztatni kívánó sportpolitikára vonatkozott kizárólag.

A dokumentum a továbbiakban eloször elviekben, majd a gyakorlati, sportszervezeti útmutatások szintjén igyekezett tisztázni „a testnevelés és a sport helyét és szerepét szocializmust építo társadalmunk életében”. A korábbi évtizedbol ismert módon tett az elvi rész különbséget a „kapitalista” és a szocialista sport között, hangsúlyozva, hogy ez utóbbi „az egész dolgozó nép javát szolgálja.”

Felismerte az iparosítás és az

urbanizáció forradalmi hatását a szabadidore.

Pontokba szedve lefektette a

dokumentum a testnevelés és a sport szerepét az emberek szocialista nevelésében, „a szocialista ember kialakításában”.

Ebben, jellemzo módon az illetékes vezetok és

nevelok erkölcsi-politikai felfogásának helyességére, hivatástudatára és felelosségére helyezte a legfobb hangsúlyt. Elítélte azt a gyakorlatot, hogy „az alacsony színvonalon versenyzo fiatalok is munkaido- és egyéb kedvezményeket kaptak.”

A

korabeli

magyarországi

sportmozgalmat

a

dokumentum

„demokratikus

tömegmozgalomnak” neve zte. Az eszmei, politikai nevelés, vezetoi, neveloi példaadás mellett azt is leszögezte az 1959-es MSZMP sportpolitkájának direktívája, hogy mindezen, fentebb említett nemes célok eléréséhez „jelentos anyagi eszközök szükségesek”. A dokumentum javaslata, szándéka szerint a különbözo forrásokból élo sportmozgalom koordinálására, hatékonyabbá tételére és nem utolsó sorban központi irányítására és ellenorzésére „egységes testnevelési rendszerre” volt szükség. Ebbe az „egységes testnevelési rendszerbe” az iskolai – kötelezo és szervezett – testnevelés, az üzemi, hivatali, falusi, termeloszövetkezeti stb. sport mellett a fegyveres testületekben végzendo sporttevékenység is bele kellett tartozzon.

Külön fejezetben foglalkozott „élsportpolitikával” a dokumentum. Annak jelentoségét sem lebecsülni, sem pedig eltúlozni nem tanácsolta. Leszögezte, hogy „a tömegek testnevelésének és sportjának természetes következménye és bizonyítéka a sikereket felmutató élsport,” mely élsport, hogy „külföldön képviselje a Magyar Népköztársaság testkultúráját” a továbbiakban is támogatásban és kedvezményekben kell részesüljön. 48

Az élsport nemzetközi kapcsolatai terén „a proletár internacionalizmus elvének megfeleloen” a szocialista országokkal és elsosorban a Szovjetunióval való kapcsolattartást,

ezen

országok

tapasztalatainak

hasznosítását

tartotta

a

legfontosabbnak.

A hazai sportmozgalom számára dokumentumunk egyértelmuvé tette „a párt vezeto szerepét”. A párt eszmei és politikai irányításával „az állam anyagi támogatásával” kellett a hazai sportéletet fejleszteni 1959-ben. Kimondta, hogy a sportéletben „a szocialista állam egységes, központi irányításának elvét a Minisztertanács mellett muködo Magyar Testnevelési és Sport Tanács testesíti meg, amelynek határozatai minden testnevelési és sportszervezetre kötelezoek, de természetesen az állami irányítás fogalmába tartoznak az összes minisztériumok, üzemek, vállalatok, iskolák, a helyi tanácsok stb. is, amelyek intézkedéseik során figyelembe veszik az MTST határozatait.” (p.16).

A dokumentum elején egyértelmuen egészségtelenül elmaradottként jellemzett tömegsportot, mint „szélesköru társadalmi tevékenységet” a KISZ és a szakszervezetek illetékességéhez utalták. A tömegsport anyagi és létesítményi ellátásáról a dokumentum – ellentétben az élsporttal – nem fogalmazott meg konkrét direktívákat. A tömegsport anyagi hátterének biztosítását a leheto legalacsonyabb szintre „delegálta” az MSZMP 1959-es sportpolitikai dokumentuma. Kimondatlanul bár, de – a párt eszmei, politikai vezetésének fenntartása mellett – az államot mintegy mentesítette a tömegsport támogatásának feladata alól. Azt a szakosztályok tagdíjaiból, az úgynevezett igazgatói alapokból, rendezvénybevételekbol, szakszervezeti tagdíjakból és a sportolók egyéni hozzájárulásából javasolta megoldani az ismertetett direktíva. Ez utóbbi körülményben is megmutatkozik a konszolidált Kádár-korszak sportpolitikájának kétlelkusége. Az a kétlelkuség, amelyben tettenérheto a folyamatosság az ötvenes évek hivatalos sportpolitikájával.

A „Magyar Szocialista Munkáspárt muvelodéspolitikájának értelmezése a testnevelési és sportmozgalomban” címu fentebb ismertetett dokumentumot hat évvel késobb kivonatos formában újra ki kellett adni egyéb sportpolitikai dokumentumokkal együtt.6 A kiadvány a Magyar Testnevelési és Sportszövetség (MTS) mint új szervezet helyét szándékozott elhelyezni a hazai sportközvélemény számára. Aktualitását az adta, hogy 49

az MTS létrehozásával a magyarországi testnevelési és sportmozgalmat tömegszervezeti alapokra kívánták helyezni, az 1959-es határozat szellemében.

A kiadott dokumentum a korabeli sportmozgalom, sportélet helyzetének értékelésével adós maradt, így arról csak a közvetett utalásokból szerezhetünk információkat. Mint fogalmazott: „A sportmozgalom fejle sztésének összes feltételeit javítani kell” (p.13). Nyilvánvalóan javítani – foleg az összes feltételeken – akkor szükséges, ha az adott helyzet, „a feltételek” elégtelenek. Elsosorban az anyagi és a létesítményi feltételekrol beszélt a dokumentum, melyek megteremtését az „állam központi és helyi szerveire, a tömegszervezetekre, üzemekre, intézményekre, szövetkezetekre” és magukra az egyesületekre bízta.

Ugyanakkor, az egyesületeket és azok vezetoit hangsúlyosan felhívta arra, hogy fel kell lépni minden olyan jelenség ellen, amely a pazarlást segíti elo. Történettudományi közhely, hogy törvényekben, rendeletekben, direktívákban kizárólag olyan jelenségek ellen szoktak fellépni, mely jelenségek (társadalmi) gyakorlatnak mondhatók.

A

határozat állásfogla lása a pazarlás ellen egyértelmuen arra utal, hogy e felettébb káros jelenségek a korabeli magyarországi sportélet mindennapjainak része lehetett. Ezen nincs mit csodálkozni utólag. A jelenség törvényszeruen fakadt a szocialista korszak kétlelku sportéle tébol is. A sport, ahogy azt a sportpolitikai útmutatások is hirdették, kétségtelenül a társadalmi felépítmény része volt, a fenti jelenségeket illetoen is.

Miközben a „sportmozgalomnak” nevezett társadalmi sportot decentralizálni kívánta az MTS kongresszusa, addig annak „legnagyobb serkentojét, az eredményes élsportot” – a szocializmusra jellemzo módon: átmeneti jelleggel – tovább centralizálta:

Mindaddig, amíg a vezeto sportegyesületekben folyó edzések színvonala nem éri el a válogatott csapatok munkájának szintjét, a sportágak többségében a legfontosabb világversenyekre, elsosorban az olimpiára, központilag biztosított feltételekkel kell versenyzoinket felkészíteni. A válogatott csapatok munkájába a legjobb tudású, tetteros szakembereket kell bekapcsolni.” (p.15).

A sport és a sportpolitika a fentiek alapján is látható módon szerves része volt az államszocialista rendszernek. Azt, szempontunkból egyszerre jellemezte e a hiány és a 50

központi tervgazdálkodásnak nevezett hiánygazdálkodás (Kornai, 1989).

Ez

legpregnánsabban épp a nemzetközileg jegyzett versenysport szervezésében, szakmai vezetésében mutatkozott meg.

4.6.4 Az 1970-es évek kritikai elemzése: visszatérés az állam irányításához

A hetvenes évek eleje újabb szervezeti változást hozott a hazai sportéletbe. Az MSZMP KB Politikai Bizottsága 1973. januári határozatában a testnevelési és sportmozgalom irányítását állami feladattá nyilvánította.

A PB határozata alapján a Magyar

Népköztársaság Elnöki Tanácsa 1973. évi 9. számú törvényereju rendeletében, majd a Minisztertanács 1973. IV. 1. rendeletében implementálta a párt új sportpolitikáját. Ennek kimondott célja az volt, hogy a párt sportpolitikájának végrehajtása érdekében a szocialista állam hatékonyabb szervezo és egységes irányító tevékenységet végezzen. A Határozat,

mely

megszüntette

az

MTS-t

és

létrehozta

az

OTSH-t

már

„preambulumában” is egyértelmuen utalt kiadásának aktualitására, mely utalás egyben a hazai sportvalóságra történo utalás is volt egyben: „fokozódjék az iskolai testnevelés és sport szerepe az ifjúság nevelésében.”7

Fokozni, javítani, tökéletesíteni a korszakban is csak azt kellett a direktívák szerint, ami nem, vagy nem jól muködött. Ez pedig nem volt más, mint az ifjúsági testnevelés, más szóval a társadalmi (ha tetszik: tömeg-) sport alapja. A sportéletnek épp azon alapja, mely, a kinyilatkoztatások szintjén legalábbis, a szocialista sportban prioritást kellett (volna) élvezzen. Az a társadalmi sport, melynek kiemelt politikai, állami, társadalmi (értsd: költségvetési) támogatása különböztette (volna) meg és tette (volna) progresszívabbá a szocialista sportot a kapitalista sporttól. A Határozat kiadásakor már két és fél évtizede…

A Határozat vonatkozó rendelkezéseinek ismertetésétol eltekintenénk, viszont azt jelezni kell, hogy az OTSH létrehozásával kimondott módon a sportirányítás központosításának fokozása volt a cél. Mint a Határozat fogalmazott: „A testnevelési és sportirányítás átszervezése során: (…) hatékonyabbá kell tenni a központi irányítást és erosíteni minden szinten az állami szervek szerepét.”

51

A még inkább centralizált sportirányítás feladatául írta elo a Határozat, hogy „biztosítani kell az anyagi eszközök rendsze res fejlesztését, összehangolt és célszeru felhasználását, a létesítményhelyzet elmaradottságának fokozatos csökkentését.” (p.432).

A Határozatnak ez utóbbi kitétele a legfontosabb számunkra.

Abban

kimondatott, hogy a társadalmi (tömeg-) sport anyagi és „létesítményhelyzete” elmaradott. Mindez a sportéletére és sportpolitikájára büszke Magyar Népköztársaság hivatalosan meghirdetett és büszkén propagált szocialista sportpolitkájának harmadik évtizedében.

Még annyit érdemes jelezni a Határozattal kapcsolatban, hogy abban tettenérheto a korszakra jellemzo általános szemlélet.

Itt arra utalunk, hogy az intézményi

átszervezéssel, új intézmény létrehozásával, a központi irányítás fokozásával kívánt a korabeli pártállam legfobb döntéshozó szerve javítani a helyzeten, megfelelendo saját maga által hirdetett politikai elveinek és korábbi elvi határozatainak, döntéseinek. A régi, sztálini gondolat jegyében, hogy „minden a kádereken múlik”.

Az 1973. januári sporttárgyú PB határozat hatékonyságáról a leghitelesebb forrás ugyanezen testület majd’ három évvel késobb kiadott újabb Határozata.8 A tény, hogy ugyanarra a kérdésre három éven belül kétszer is visszatért a Magyar Népköztársaság legfontosabb politikai szerve, önmagában jelzi, hogy az 1973-as Határozat nem hozta meg a várt sikereket, eredményeket. Ezt támasztja alá az 1975. decemberi PB Határozat is, még ha a korszakra jellemzo „egyfelol- másfelol” érvelés ezt elso olvasatra nem is hangsúlyozza ki.

A második Határozat elején a PB áttekintette az 1973. január óta megtett politikai, szervezeti, intézményes intézkedéseket. Azokban számos pozitív elemet vélt felfedezni, miket nem volt rest újabb Határozatában rögzíteni. Volt ott szó a testneveloképzés számszeru növekedésérol, a kötelezo iskolai testnevelésórák számának heti háromra emelésérol, a diáksport fejlodésérol stb.

Az 1975. decemberi PB Határozat a

létesítményhelyzet változásáról azt mondta ki, hogy némileg növekedett a sportudvarok, a kispályák és néhánnyal a tornatermek, tanuszodák száma.

52

Magyarán: az 1973-as sportpolitikai Határozat – bár némi javulást hozott – nem töltötte be a neki szánt hivatást a társadalmi sport fejlesztésében. Ezt az 1975-ös Határozat 2. pontja határozottan meg is fogalmazta:

A fejlodés ellenére az ifjúság testnevelését és tömegsportját alapvetoen a korábbi határozatokban is megfogalmazott gondok jellemzik.” Ennek okát abban látta és láttatta az 1975-ös Politikai Bizottság, hogy „az ifjúság testnevelése és tömegsportja még nem vált társadalmi üggyé, a személyi és tárgyi feltételek nem kielégítoek, illetve a meglévok nincsenek megfeleloen kihasználva.”9 Ezután a Határozat a korabeli iskolai testnevelésrol – a már jelzett eredmények dacára – lesújtó véleményt adott. Az ifjúsági tömegsportról megállapította, hogy az az érintett korosztály „csak kis részét fogja át” (p.134).

A Határozat további részében a Politikai Bizottság az 1973-ashoz képest konkrétabb feladatokat fogalmazott meg az illetékesek számára, hogy meggyorsítsák a korábbi határozatok végrehajtását. Ebben, többek között azt a vágyat is megfogalmazták, hogy a testnevelés az oktató-nevelo munka szerves része legyen, mely megfogalmazás nem kevesebbet rejt magában, hogy a testnevelés 1975-ben, a szocialista sportpolitika harmadik évtizedében nem volt az oktató-nevelo munka szerves része!

Ennek többek között maga a Határozat is megadta az okát abban a részben, amelyben a „személyi és tárgyi feltételek”, a sport- létesítményhelyzet megjavításának lehetoségeit vázolta.

A Határozat kiadásának pillanatában ezeket a feltételeket, legalábbis nem

megfelelonek és szegényesnek lehet nevezni, épp a Határozat szövege alapján. Az olcsó és célszeru – a Határozat kiadásának idejében jellemzo módon hiányzó – sportlétesítmények építését egyre inkább az állami szervektol a „helyi társadalmi közösségekre” kívánta testálni a Határozat, hangsúlyozva az önero szerepét. Javasolta – nyilvánvalóan addig, míg ezek az olcsó és célszeru sportlétesítmények felépülnek – hazánk „természetadta és klimatikus” viszonyainak kihasználását a társadalmi és iskolai sport fejlesztésekor. Eloírta, hogy 1980-ra meg kell (-et volna) oldani a testnevelotanárhiány pótlását.

Az ifjúsági és társadalmi szervezetek számára mozgalmat hirdetett

„Edzett Ifjúságért” címmel. Továbbá javasolta, hogy a meglévo sportlétesítményeket és sportszereket – ha szervezetten is csak, de – igénybe vehessék a nem versenysportoló fiatalok is. 53

Az 1975-ös sportpolitikai PB határozatról elmondható, hogy az a korábbi évek, évtizedek sportpolitikai dokumentumaihoz hasonlóan igyekezett a meghirdetett elvekhez megfelelo társadalmi sporthelyzetet teremteni.

Abban, akaratlanul is

megfogalmazódott, már sokadszor a meghirdetett elvek és a társadalmi valóság közötti eltérés. Az az eltérés, mit – a korábbi határozatokhoz, direktívákhoz hasonlóan – az 1975. decemberi PB határozat sem tudott megszüntetni.

Emellett, akaratlanul is

egészen lesújtó képet festett a hazai társadalmi sportéletrol, annak anyagi és létesítményi ellátottságáról. Ezen érdemben változtatandó, a Határozat sem konkrét intézkedéseket, sem forrásokat nem mellékelt.

A korábbi évtizedek gyakorlatát

folytatva kampányokat és szimulált (értsd: szervezett és adminisztrálható) mozgalmat javasolt csak. Ez a hetvenes évek közepén már kevésnek bizonyult. A Határozat újdonsága az volt, hogy abban az élsporttal nem foglalkoztak.

Az 1970-es évek közepén már nyilvánvaló volt a politikai vezetés számára, hogy a sportéletben is megmutatkozó hiányok és hiányosságok megszüntetése, az elvek és a társadalmi gyakorlat közötti egyre nyilvánvalóbb eltérés feloldása csakis a társadalmi alapoknál kezdheto.

Még akkor is, ha a sport, a korabeli frazeológiával élve, a

társadalmi felépítmény részét képezte. Az alapok kiszélesítéséhez, megteremtéséhez a hetvenes évek közepén nem voltak meg a megfelelo források, mint ahogy a sportpolitika szemlélete is idejétmúltnak tunt. Ez a szimulált „társadalmi mozgalmak” és a kampányok kezdeményezésében is megmutatkozott. A jó szándékú határozatok már nem érhettek el valódi, társadalmi méretekben is érzékelheto áttörést a hazai sportéletben.

Többek között ezért is újból elotérbe került a hamis propaganda,

miközben, egy jó évtizedig a kritikai hangok elhalkultak.

A hetvenes évek pangása, hazug propagandája a sportéletben is jelentkezett. A korszak meghatározó sportpolitika-történésze a hazai sportélet múltjára, aktuális jelenére és jövojére is reflektált egyszerre (Kun, 1982). A hetvenes évek hazai sportpolitikájának, a politika sportról alkotott nézeteinek esszenciáját is adja egyben. Egyértelmuen elítélte az 1945 elotti sportpolitikát, ellenben az azt követot, s különösen a kommunista hatalomátvételt követo évtizedek sportpolitikáját kritikátlanul mutatta be. Illetve, hogy oszinték legyünk: az írásban, a korszak szellemének megfeleloen igenis megjelentek kritikai elemek, ám azok nem voltak, mert nem is lehettek – épp a korszellemnek való 54

megfelelés okán – strukturális jelleguek. Az V. Nevelésügyi Kongresszuson tartott beszédébol idézzük a korszak jellegzetes sportpolitikai ideológiáját:

Jelen körülmények között (…) ifjúságunk testkultúrája problémáinak komplex megoldásán belül az óvodai alapok lerakása ’dönto láncszem’-et jelentett. Köztudomású, hogy az itt eltöltött optimális periódusban ’programozódnak be’ azok a mozgáskoordinációs, kinesztétikus, mozgásaktivitási és a fizikai teljesítménnyel kapcsolatos akarat-erkölcsi tulajdonságok kimért formái,, amelyekre késobb az egész testnevelés korszerusítésében építeni lehet. Nem közömbös, hogy itt a testkultúra passzív fogyasztóinak, az önmaga és a közösség egészségével szemben is közömbös, mindenféle fizikai teljesítménytol irtózó, neuraszténiás, gyógyszerekben, kompenzáló, illetve doppingszerekben bízó ’generáció’-t indítunk-e útnak, vagy olyan ’embertípust’, amely – a szovjet testneveléselméleti terminológiával élve – alkalmas alany a fizikai és a szellemi tökéletesség optimális megközelítésére. Szerzoink10 vizsgálatai egyértelmuen igazolják, hogy a szocialista testkultúra alapjait az óvoda, az általános és középiskolák és az egyetem területén is leraktuk. A szocialista testkultúrát azonban két világrend egyre erosödo versenyében is építjük. (p.132.133).

A világrendek között egyre élesedo versenyben pedig nem volt szabad lemaradni. Ehhez pedig nem csak a sportot, de az ifjúságot általában érinto kérdéseket és jelenségeket is komplex módon kellett kezelni. Szerzonk, épp ezért felvetette, hogy „az épp divatos szakköri elfoglaltságok” nem fosztják-e meg a felnövekvo generációkat (és így a társadalmat, sot: az egész „béketábort”) attól a lehetoségtol, hogy a legoptimálisabban szerezze meg szellemi fejlodésének fizikai alapjait.

Úgy tunhetett, hogy a hazai sportélet legfontosabb kérdése a hatvanas- hetvenes években az utánpótlás- nevelés volt. Már maga a kifejezés is jelzi akaratlanul, hogy a központi kérdés a nemzetek, sot: a világrendszerek közötti, a nemzetközi versenysportba „szublimált” vetélkedésben való minél jobb szereplés hosszú távú alapjainak biztosítása volt.

A majd’ könyvtárnyi vonatkozó szakirodalmat itt nem ismertetnénk.

Itt csak egy

reprezentatív albumot említenénk a korszakból, mely kelet- német, csehszlovák, bolgár, 55

szovjet, lengyel és magyar hivatalos sportvezetok szerkesztésében készült, a közelgo Moszkvai Olimpia jegyében (Cynke, et. al. 1979). A gazdagon illusztrált kötet, mint jellegzetes

kordokumentum,

„kapitalista” sporttal szemben.

a

szocialista

sport

felsobbrenduségét

hirdette

a

Jellemzo módon a szocialista sport hagyományait

kizárólag a szovjet sport történetéhez kötötte, egyéb, az európai munkásmozgalomból ismert nem államszocialista sportmozgalmakat teljesen ignorált a kötet.

A mu a

százszámra készültekhez hasonló módon az államilag szervezett és ellenorzött, úgynevezett szocialista sport apoteózisát hirdette. Ebben a szocialista sport jószerével a nemzetközileg jegyzett versenysporttal volt azonos. Az egyes kommunista pártvezetok sporttárgyú idézetei mellett ily módon érthetoen a „szocialista tábor” statisztikákkal, éremtáblázatokkal alátámasztott olimpiai sikerei illusztrálták a „szocialista sport” lényegét: felsobbrenduségét a „kapitalista sporttal” szemben. A tömegsport, a sport lehetséges társadalmi jellege kizárólag az utánpótlásnevelés összefüggésében említodött és illusztráltatott az említett albumban.

Ne feledjük, történt mindez akkor, amikor Lengyelországtól Magyarországon át a Szovjetunióig bezárólag egyre nyilvánvalóbbá váltak a „létezo szocializmus” válságjelenségei, mely jelenségek nem csak a gazdaságot és általában a társadalmat érintették, de ezen belül a sportéletet is.

Az általános válsággal való oszinte

szembenézés még váratott magára. Az majd csak a nyolcvanas években elkezdodött peresztrojka hatására vált a nyilvános közbeszéd tárgyává. Akkor lehetett, épp a fel- és beismert válság hatására politikailag és nyilvánosan szembesülni, szembesíteni azzal a nyilvánvaló ténnyel, hogy a meghirdetett és széles körben propagált eszmék, valamint a társadalmi valóság között hatalmas szakadék tátong.

Ám addig még sok-sok évet

pazaroltak el az illetékesek a sikerpropaganda kritikátlan hangoztatásával, a káderkérdés és az intézményi vezetés rendezésére, „megújítására”, miközben az érintett társadalmak mentális, fizikai, szociális helyzete fokozatosan romlott.

Mint a nyolcvanas évek

sportpolitikai, sportszociológiai tárgyú írásaiból tudjuk ez alól a sport sem volt kivétel. Pedig, ahogy a szocialista gazdaság és társadalom kapcsán is megjelentek a válságra figyelmezteto kutatások, publikációk, úgy a sportélet válsága sem volt titok az érintettek elott. Kispéldányszámú publikációk már a „glasznoszty” és a peresztrojka áttörése elott is megjelenhettek. Ezek az írások oszintén számoltak be a szocialista társadalom fizikai állapotáról, a sportélet valós helyzetérol.

56

De térjünk vissza alapforrásainkhoz, a folyamatosan „megújuló” sportpolitika dokumentumaihoz! Az ido elorehaladtával a központi pártvezetés egyre több és több sportpolitikai határozatot, irányelvet, állásfoglalást volt kénytelen közreadni.

A

középkori törvényekkel foglalkozó jogtörténeti szakirodalomból tudhatjuk, hogy azokat a törvényeket, rendeleteket kellett idorol idore újból kiadni, amelyeket nem tartottak be, lévén betarthatatlanok voltak. Igaz ez a legújabb-kor direktíva-típusú forrásaira is.

Ahogy idoben közeledünk a létezo szocializmus végéhez, egyre inkább megszaporodtak a legfobb politikai vezetés sporttárgyú határozatai, dokumentumai. Azok szellemisége, társadalmi-politikai célja jottányit sem változott az 1947-1948-as fordulat óta. Önmagában a tény, hogy a vonatkozó direktívákat – igaz meg- megújítva – egyre gyakrabban kellett újra kiadni, jelzi, hogy az adminisztratív, parancsuralmi rendszer felépítményében komoly zavarok mutatkoztak. Az elvekhez igazítandó társadalmi és sportvalóság, a legjobb szándék ellenére sem „akart” megfelelni az eloírásoknak.

Így került sor arra, hogy 1979. március 27.-én az MSZMP KB Politikai bizottsága ismét kénytelen volt határozatot hozni „a testnevelési és sportmozgalom helyzetérol, fejlesztésének feladatairól.”11

Az általunk áttekintett korszak leghosszabb és

legkimerítobb sportpolitikai dokumentuma az 1979-es PB határozat. A szóban forgó Határozat a magyarországi pangás kora sportpolitikájának legjellegzetesebb politikai dokumentuma is egyben. Ez a Határozat „felütésébol” is kitunik:

A gazdasági, társadalmi fejlodés, az életszínvonal alakulása hazánkban jelentos változásokat idéz elo az életmódban. A változó munka- és életkörülmények könnyebbé teszik életünket, ugyanakkor kényelmesebb, mozgásszegényebb életforma kialakítói is. A fizikai felkészítésben, az egészségmegorzésben, a szabad ido hasznos eltöltésében a testnevelés és a sport igen fontos szerepet tölt be. Sportolóinknak a nemzetközi küzdotéren való helytállása és eredményes szereplése is fontos. E célok elérés érdekében – különösen az utóbbi években – bíztató eredmények születtek, de a testnevelés és sport egyetlen területén sem használtuk

ki

kelloen

szellemi,

egyenetlenségei szembeötloek.” (p.948).

57

anyagi

lehetoségeinket,

a

fejlodés

„A tömegek testnevelésérol és sportjáról” az MSZMP KB PB 1971. november 30.-i állásfoglalásából12 kiindulva, a 71-es állásfoglalás építo kritikáját elismerve alapvetoen jelentos sikerekrol beszélt az 1979-es Határozat. Külön kiemelte a testnevelési tanórák számának emelkedését, az iskolai sportkörök, sportszervezetek számának egészséges gyarapodását. A felsooktatás sporthelyzetérol is elisme roen szólt a Határozat. Mint fogalmazott: „Valamennyi oktatási intézményben javultak a személyi, tárgyi feltételek.”13

Ismételten

leszögezte

a

Határozat,

hogy

„testnevelési

és

sportmozgalmunk

elorehaladásának kulcskérdése az iskolai testnevelés fellendítésében, valamint a diáksport és az ifjúság tömegsportjának szélesebb kibontakoztatásában rejlik. E célnak kell alárendelni a fejlesztés kérdéseit.” Ami a valódi társadalmi és tömegsportot illeti, akaratlanul is (ön-)kritikusan fogalmazott a Határozat:

A lakosság munkahelyi, lakóterületi testedzése (…) még nem terjedt el a kívánt mértékben, nem eléggé rendszeres. (…) A munkahelyi sportegyesületek nagy része egy-egy szakosztály versenysportjának erosítésére fordítja eroforrásai jelentos hányadát.”14

Bár az OTSH-t létrehozó PB határozat kifejezetten a hivatásos sportapparátus csökkentését javasolta, az 1979-es PB határozat szerint „..a sporttal foglalkozó függetlenített apparátus megnövekedett, a vezetés nehézkessé, bürokratikussá vált (…). Eléggé eluralkodott az anyagiasság minden területen.” (p.951).

Egészében mégis

helyesnek, jó irányúnak tartotta a Határozat az aktuális sportpolitikai gyakorlatot. Ezért is tuzte ki célul „a testnevelési és sportmozgalom terén elért eredmények megszilárdítását és továbbfejlesztését.” (p.956). E nemes célhoz a feltételeket dodonai módon igyekezett megfeleltetni a Határozat:

A megalapozott igényeknek megfeleloen – figyelemmel a népgazdaság mindenkori teherbíró képességére – a népgazdasági tervekben gondoskodni kell a testnevelés és a sport fejlesztéséhez szükséges anyagi, pénzügyi eszközökrol. A testnevelési és sportpolitikai célok jobb megvalósítása érdekében szükséges, hogy a központi forrásokból biztosított eszközök mellett a helyi eroforrások és a

58

lakossági

hozzájárulás

az

eddigieknél

nagyobb

mértékben

kerüljön

igénybevételre.” (p.959).

A PB-nek a fentiekben vázlatosan ismertetett 1979-es sportpolitikai határozata el- és beismerte a társadalmi (tömeg-) sport jelentoségét. Annak eroforrásainak eloteremtését egyre inkább helyi szintre, a társadalmi és tömegsportban leginkább érdekeltekre kívánta bízni. Ugyanakkor, jellemzo módon, az anyagi felelosség mellé nem mellékelt jogi, szervezeti felelosséget, autonómiát. Az állami (és párt-) felügyelet, irányítás megtartása mellett kívánta a (lehetséges) társadalmi eroforrásokat mozgósítani a Párt, anélkül, hogy a civil, társadalmi önszervezodés, ellenorzés és egyéb jogok látszatát is mellékelte volna Határozatához.

4.7 A válság fel- és beismerése. „Az eltékozolt évtized”

Miközben a politika és a politikai tömegtájékoztatás váltig hangoztatta, hogy a magyar társadalom egyik legfobb jellemzoje, hogy „sportnemzet”, addig tanulságos adatok láttak napvilágot az 1980-as évek közepe felé (Zsíros, 1983). A kutatást közlo kiadvány eloszavában a sport-

és ifjúságpolitikus Tibor Tamás figyelemreméltó elvi

megállapításokat tett:

Egyre nyilvánvalóbb ugyanis, hogy korunkban a jelenlegi technikai és társadalmi fejlettség fokán sem csökken, sot növekszik a testnevelés, a sport jelentosége. Mindinkább bebizonyosodik, hogy a felnövekvo nemzedéket csak akkor lehet eredményesen felkészíteni társadalmi feladatainak ellátására és a harmonikus, tartalmas, örömteli egyéni életre, ha nevelése során fokozottabban érvényesül az ember totalitása, biológiai és társadalmi létének szoros összefonódása. Könnyen belátható, hogy egészség, edzettség, megfelelo fizikai tulajdonságok nélkül szukülnek az egyéni önmegvalósítás lehetoségei, csak korlátozottan érvényesülhet az az alapelv, hogy legfobb érték az ember.” (p.3).

Eloreszaladva, már itt kell jelezni, hogy Tibor Tamás szavai, az azt követo kutatási eredmények tükrében felfoghatók lettek volna a korban egyfajta, reménytelen segélykiáltásként.

Ahogy, azt a késobbi folyamatok, események igazolták: valóban

reménytelen volt Tibor Tamás abbéli oszinte szándéka, hogy a korabeli nagypolitikai 59

döntéshozókat a sport területén szembesítse az elvek és a gyakorlat szomorú és egyre kevésbé letagadható eltérésével.

A reprezentatív felmérésen alapuló közvéleménykutatás egyértelmuen cáfolta azt a tételt, miszerint a magyar társadalom sportnemzet volna. A részletes adatok, kutatási eredmények ismertetésétol itt és most eltekintenénk. Azt mindenestre jelezni kell, hogy a versenysport iránti érdeklodés, a tömegkommunikáció sporttárgyú eszközeinek rendszeres figyelemmel kísérése, valamint az ezen kommunikációs eszközökben megjeleno hamis propaganda eredményeként a még túlnyomó többségében nem sportoló (fiatal) magyar népesség is hitte és vallotta: a magyar, per definitionem sportnemzet.

Mint a publikációból tudjuk, az 1983-as adatok alapvetoen megegyeztek egy öt évvel korábbi, hasonló kutatás adataival (Angelusz és Tardos, 1977). A sportszociológiai kutatást a sportpolitika a maga módján igyekezett értelmezni, azt saját céljaira érvként felhasználni. Mint a kutatási jelentés összegzésében olvashatjuk:

A hazai sportélet problémái közül a tömegsport irányításának tervszerutlensége, az élsportra fordított túlzott anyagi eszközök, a létesítmények és a megfelelo propagandamunka hiánya él az ifjúsági közvéleményben intenzívebben. A problémák megoldását, az ifjúság testedzésével való foglalkozást csak a kérdezettek egyharmada tartja az ifjúsági szövetség15 feladatának. A többség sok-sok egyéb intézményben látja a megoldást, a paletta rendkívül sokszínu. Valamennyi probléma és kritika ellenére a fiatalok többsége a sportnemzetek közé sorolja a magyarokat, méghozzá egy igen elokelo nemzetközi mezonyben.” (p.23).

Ahogy azt a kutatást közlo publikáció egyik alfejezete fogalmazott: „Passzív sportélet” (p.12). Úgy vélheto, nem túlzás azt állítani, hogy a magyarországi sportélet legfobb jellemzoje épp a fenti passzivitás volt a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején. A sport változatlanul fontos maradt a politika számára, legalábbis ami az élsportot, a nemzetközileg jegyzett versenysportot illeti. És viszont. Az élsportnak változatlanul – a negyvenes évek végén intézményesült módokon – változatlanul fontos maradt a politika, a központi újraelosztásról dönto legfobb politikai vezetés. 60

Mindeközben

lassan, fokozatosan, de egyre kevésbé eltagadható módon a társadalmi méretu sport, vagy ha tetszik: sportmozgalom egyre jobban visszafejlodött, ellehetetlenült.

A

korabeli frazeológiát használva, a felépítményként értelmezett versenysport és legfoképp annak leginkább szem elott lévo ágazata, a labdarúgás hanyatlása a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején már a nyilvános közbeszédbe is behozta az alapok: a tömegsport, vagy ahogy azt azzal gyakran, ám tévesen azonosítva nevezték: az utánpótlás-nevelés egyre kritikusabb állapotát.

A nyolcvanas évek korlátozott nyilvánosságában meglehetosen nyílt és színvonalas, oszinte vita zajlott a hazai sport helyzetérol. A vitában, mely jellemzo módon nem elsosorban a sportszakmai orgánumukban zajlott sportújságíróktól, sporttudósokon át közgazdászokig, szociológusukig bezárólag sokan részt vettek. Ezen érdekes és nyílt vita legjobb színvonalú publikációit 1988-ban önálló kötetben is megjelentette az MSZMP hivatalos könyvkiadója (Radnai, 1988).

Mielott az alábbiakban felidézendo, korabeli, nyilvános, sportpolitikai tárgyú vitát röviden ismertetnénk, fontos megemlíteni az utolsó, jelentosebb sportpolitikai tárgyú pártdokumentumot. Ez a dokumentum fontos kontextusa a nyolcvanas évek nyilvános vitáinak. helyzetét”.

Abban hosszadalmasan elemezte a PB „a testnevelés és a sport jelenlegi A testnevelés és a sport fejlesztésének további feladatairól szóló PB

állásfoglalás 1984. február 14.-én kelt.16 Az 1984-es állásfoglalás az 1979-ben (újra) kiadott PB határozatra reflektált.

Az 1984-es dokumentum – a korábbi, hasonló,

sportpolitikai tárgyú pártdokumentumokkal szemben – jószerivel egyetlen mondatot sem vesztegelt a „korábbi eredmények” ismertetésének, azok rituális feldicsérésének. A korábbról isme rt és ismertetett dokumentumokhoz képest brutális oszinteséggel fogalmazott már az Állásfoglalás legelején:

A testnevelési és sportmozgalom azonban az eredményekkel együtt sem tudott lépést tartani a növekvo, változó követelményekkel.

A Politikai Bizottság

határozatában megjelölt feladatok végrehajtása nem elég következetes, a lehetoségektol elmarad. Az iskolai testnevelés és sport gyenge hatékonyságú, a tömegsport keveseket mozgósít. E fontos területek anyagi, személyi ellátottsága még mindig nem kielégíto, noha a társadalmi igények java része itt összpontosul. Az élsport teljesítménye hullámzó. A testnevelési és sportmozgalom szervezeti 61

felépítése, irányítási és támogatási rendje lényegében azokat a hagyományos formákat, módszereket orzi, amelyek a v ersenysportra jellemzoek” (p.617)

Az 1984-es esztendoben nem kevesebbet állított az MSZMP KB Politikai Bizottságának állásfoglalása, mint hogy a hazai sportélet szervezetét és szerkezetét ugyanazok a negatívumok

jellemzik,

amelyeket

Újhelyi

József

már

1949-ben,

az

MDP

sportpolitikája kapcsán találóan írt le. Emlékezzünk, Újhelyi a – hangsúlyozzuk, az 1949-es – magyarországi sportéletet egy olyan piramishoz hasonlította, amelyet felülrol kezdtek el építeni. A piramis csúcsa a nemzetközileg is versenyképes élsport volt, míg a már 1949-ben is hiányolt széles alapoknak a társadalmi méretu tömegsportnak kellett (volna) lennie.

Harmincöt esztendo szocialista sportpolitikájának megannyi határozata, irányelve, szervezeti változtatása után az ország legfobb politikai vezeto testülete ugyanazokat a strukturális jelenségeket, helyzetet kellett konstatálja, mint 1949-ben az MDP vezeto és illetékes politikus- ideológusa.

Az 1979-tol bekövetkezett változásokra a jóindulatú

„szerény javulás” kifejezést alkalmazták az Állásfoglalás szerzoi. Megállapították, hogy az általános és középiskolások mindössze 13%-s sportolt rendszeresen, az egyetemi és foiskolai sportéletrol pedig csak mint alig létezorol beszéltek.

A

nevelomunka hiányosságainak felemlegetése mellett ismételten megállapították a sportolási lehetoségek, a sportlétesítmények drámai hiányát. Az 1977-ben bevezetett „Edzett Ifjúságért” mozgalmat kampányszerusége és alacsony hatékonysága miatt bírálta az Állásfoglalás. Mint fogalmaztak: „a tömegsport tárgyi feltételei hiányosak, irányítása nincs kelloen összehangolva, propagandája erotlen.” (p.618).

Az 1984-es sportpolitikai Állásfoglalás már elsosorban nem a szervezeti és személyi, politikai hiányosságokat nevezte meg elsoként a gondok gyökerének feltárásakor, hanem a tárgyi feltételek hiányosságát.

„Az eltékozolt évtized” végére a politikai

vezetés realitásérzékének megnövekedését is jelzi a hangsúlyok ilyetén változása. Az élsporttal kapcsolatban nem kevésbé kritikusan és reálisan fogalmazott az Állásfogla lás. Az alapsportágak és – a politikailag még mindig kihangsúlyozott – labdarúgás területén a legjobb indulattal is csak részterületeken elért „szerény elorelépésrol” tudtak beszámolni.

62

Az igazolt sportolók száma stagnál, a sportegyesületeké és a szakosztályoké folyamatosan csökken.

A központi irányítású sportegyesületek többségének

nemzetközi eredményessége nem áll arányban a muködésükre fordított összegekkel, feltételeik jelentos javulásával. (...) Kialakult egy népes sportolói, szakvezetoi réteg, amely a közepes eredményekért érdemtelen juttatásokban, kedvezményekben részesül.” (p.618).

Ez a jelenség azért is érdemelt figyelmet, mert, mint az Állásfoglalás egy mellékmondatából is kiderült, „a központi támogatás csökkent” a testnevelési és sportmozgalomra (p.619).

Az Állásfoglalás a helyzetértékelésben és a kritikában radikálisan fogalmazott, mint azt fentebb is láthattuk, ugyanakkor az évtizedes,, „történelmileg kódolt” sport„rendszerzavarokat” a szocialista hiánygazdálkodásban megszokott módon kívánta orvosolni.

Az Állásfoglalás érzékelte és jelezte is „az eltékozolt évtizedek” során

felhalmozódott, a sportrendszert alapjaiban kikezdo bajokat, ám azok „rendszeres”, rendszeralapú elemzésével és „rendszeres” orvoslásával adós maradt.

Ez, akár

természetesnek is nevezheto, lévén a sport a szocializmusban a szocialista társadalmi rendszer alapjához kötött felépítmény részeként definiáltatott. A rendszer társadalmi, gazdasági és politikai alapjainak megváltoztatása pedig az 1984-es MSZMP Politikai Bizottságától még távol állt.

Így a társadalmi felépítmény részeként értelmezett

sportrendszer megváltoztatásának szándéka sem volt, mert még nem lehetett az 1984-es politikai vezetés szándéka.

Ezért is „A testnevelés és a sport fejlesztésének további feladatai” címu részben az Állásfoglalás hangsúlyozottabban bár, de megismételte a korábbi, ismertetett határozatokat, dokumentumokat. A fo hangsúlyt az iskolai testnevelés fejlesztésére helyezték, melyben a tanácsok számára fontos felelosséget utaltak.

Minden egyéb

javaslat, eloírás a korábbi pártdokumentumok megismétlése volt, annak a jegyében, hogy a feladatok végrehajtása érdekében a hatékonyság fokozódjék, s a meglévo szukös eroforrásokat jobban használják ki. A direktívákban gondolkodó és az adminisztratív direktívákkal politizáló pártállami rendszer legfobb vezetése a nyolcvanas évek közepén még nem juthatott el a magyarországi sportélet valódi társadalmasításának, „civilizálásának” elfogadásáig, elfogadtatásáig. 63

Ebben magának az ideologikus

rendszernek a lényegi tulajdonságai mellett a – vonatkozó párthatározatok ellenére egyre nagyobb létszámú – sport-nomenklatúra sajátos érdekei is akadályozták. Kimondható, hogy a sportélet társadalmasításában, „civilizálásában” épp a hivatalból leginkább érintettek voltak a legkevésbé érdekeltek.

Amíg a hazai társadalmi és

verseny-sportélet gazdasági alapját a redisztribució és a „bázis-szemlélet” adták, nem is lehetett mást elvárni (Laki, Nyerges, Petho, 1984). Az államszocializmus és civil, társadalmi kezdeményezések összeegyeztethetetlennek bizonyultak. Magyarországon a civil társadalmat, a civil, társadalmi egyesületeket 1948 után államosították, betagolták a pártállami rendszerbe. Újbóli életre keltésükhöz a pártállami rendszer lebontására lett szükség. Mindezt azonban 1984-ben nyilvánosan nem lehetett megfogalmazni.

Hogy a hazai sportirányításnak a szocializmus évtizedeiben végrehajtott szerkezeti, szervezeti átalakításai, a „folyamatosan változó”, „javuló”, „hatékonyabbá váló”, reformálgatott hivatalos sportpolitika milyen hatékonyak voltak, Frenkl Róbert bátorhangú tanulmányában írta meg 1986-ban.

Az általa leírtak alapjaiban

kérdojelezték meg a szocialista sportpolitikát.

Az egész rendszer egy szuk élsportban gondolkodott, illetve ennek az érdeknek volt alávetve. (...) Az egyensúlyt a tömegsportmozgalmak, kampányok voltak hivatva fenntartani, máig ható sikeres demagógiával.” (p.361-362).

Az ötvenes évek végének, a hatvanas évek elejének rövid reneszánszától eltekintve, Frenkl szerint a magyar társadalom a szocializmus évtizedeiben nem érezte magáénak a saját sportjának ügyét. Az 1962-tol ismét centralizált sportélet, sportirányítás épp a leginkább érintettek, az ifjúság sportjában okozták a legnagyobb károkat. A nyolcvanas évek közepére kimondható sportrendszer-válságért ugyanakkor Frenkl is az emberi tényezot hozta fel dönto okként: a rablógazdálkodást folytató, hipercentralizált, diktatórikus magyar sportvezetést.

1986-ban a felépítményként értelmezett sportélet társadalmi alapjait még nem lehetett kritizálni, Frenkl lesújtó helyzetjelentése sem tette még ezt.

Ugyanakkor

hangsúlyozottan felve tette az egyes sportklubok, szervezetek anyagi érdekeltségének kérdésén túl a valódi, önszervezodo „tömegsport” kérdését is. Olyan sportmozgalmat javasolt 64

amelyben mindenki anyagi és erkölcsi elismerése sajátmunkájától, és nem válogatott labdarúgók eredményeitol, no meg olimpiai pontoktól függ. Ehhez nem kell több, mint végre elhinni, hogy átléphetjük korábbi árnyékunkat. És ettol nem kevesebbek, hanem többek leszünk. Esetleg még a hon áhított érmek számát tekintve is. A fontosabb mutatókban pedig bizonyosan (p.383).

A rendszerváltást megelozo években, a felismert szükségszeruség ideológia-pótléka jegyében megkezdodött a hazai sportélet formális depolitizálása és – hangsúlyozottan – formális társadalmasítása.

A válságba került államszocialista rendszer vezetoi

megpróbálták a – ma már tudjuk – lehetetlent, úgy megreformálni magát a rendszert, hogy eközben annak politikai berendezkedése, hatalmi viszonyai, valamint gazdasági és társadalmi szerkezete alapvetoen átmentheto legyen egy hatékonyabb rendszerbe. E rendszer specifikálásával a korszak reformerei végül is adósak maradtak, de a nyolcvanas évek második felében az elkerülhetetlen, alapvetoen intézményi reformok jellemezték a reformkommunista pártok által vezetett államszocialista országokat, elsosorban Lengyelországot, a Szovjetuniót és Magyarországot.

Lengyelország,

kényszeruen, elsoként lépett a reformok útjára, az 1980-1981-es földindulást követoen. Gyakorlatilag az évtized közepére tetozött a lengyel reformhullám. Ezt követte az úgy nevezett gorbacsovi peresztrojka hol bátrabb, hol bátortalanabb reform- libikókája. Az államszocializmus „reformországai” közül Magyarország vágott bele a rendszer beláthatatlan kimenetelu intézményi reformjába.

A magyar sportrendszerben, sportirányításban és sportpolitikában is ugyanazok a félszívu reformok jellemezték a felismert szükségszeruségként bevezetett reformok idejét, mint minden más szférában.

Kijelentheto, hogy a hazai sportéletben és

sportirányításban a reformtörekvések a társadalom egyéb alrendszereihez képest is jócskán megkésve kezdodtek el. A hazai sportvezetok, sporttudósok nem alkottak olyan „egységfrontot”, mint például a reformközgazdászok, s így nem csoda, hogy nem készült el a hazai sportrendszer reformjának olyan, szakmai és nem kis mértékben politikai konszenzuson alapuló koncepciója, mint például a Fordulat és reform (Antal, et al., 1986) volt.

65

A válságjelek már nyilvánvalóak voltak, ám a megoldást változatlanul a nagypolitikától, felülrol várták az érintettek. Ebben a helyzetben valódi, sikerre ítélt kommunikáció nem alakulhatott ki a politikai vezetés a sportvezetok között. A sportot intézményesen érinto változásokat nem a sportban tevékenykedok harcolták ki, azok változatlanul kívülrol, pontosabban felülrol érkeztek. A paternalista, a sportban tevékenykedoket évtizedekig sok tekintetben korrumpáló politika totális sikerét kell látnunk abban, hogy a váratlan szabadsággal a felelos sportvezetok és szakemberek nemigen tudtak élni.

Pedig a (párt-) politika kivonult a sportból az évtized közepére. Megszunt a sport közvetlen pártirányítása.

A fordított piramis tetején mutatkozó, nagy társadalmi

visszhangot kiváltó repedések vezettek el ismét a hazai sportpolitika, sportirányítás aktuális változásához.

Az 1986-os, mexikói labdarúgó világbajnokságon történtek

kellettek ahhoz, hogy ezek a változások bekövetkezzenek. Ez is jelzi, hogy a fordított piramis alapvetoen változatlan maradt, még a felelos döntéshozók elképzeléseiben is. Hiszen nem a hetvenes évek óta a sportszociológia által szállított, a szocialista sport mint olyan alapvetoen hazug természetérol szóló válságjelentések vezettek el az aktuális intézményi reformokhoz, hanem a labdarúgás-központú fordított piramis tetején egyre nyilvánvalóbbá váló repedések és a sportszociográfia által már hol halkan, hol hangosan kimondott tarthatatlan szakmai és morális állapotok.

A „depolitizált” sport irányítását a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa törvényereju rendelettel szervezte át, 1986-ban megszuntette a sportfohatóság állampárti különállását, s összevonták az állami sportirányítást az ifjúságpolitikával. Ezt akár a fordított piramis megfordítására tett kísérletként is értékelhetnénk, ha nem ismernénk az új hatóság, az Állami Ifjúsági és Sporthivatal (ÁISH) tevékenységét.

Az új hivatal valójában a

korábbi évtizedek gyakorlatát folytatta, csak épp válságos körülmények között. Legfobb feladata az egyre szukülo forrásokért való minél hatékonyabb lobbizás lett, amit a társadalmi elégedetlenséggel szemben felmutatható sportsikerekkel, a sikeres, szöuli olimpiai szereplés ígéretével igyekezett elérni (Földesiné, 1996).

A szöuli olimpia sikerei váratlanul kis visszhangot keltettek a magyar társadalomban. Világos volt, hogy 1988 nem az olimpia éveként maradt meg a korabeli köztudatban, hanem a májusi pártértekezlet, az MSZMP és a formálódó ellenzéki erok, a gazdasági és társadalmi (rendszer-) válság beismerésének éveként. 66

Ebben, és csak ebben a

helyzetben, amikor az olimpiai sikerek látványossága és fontossága messze elmaradt a korábbi évtizedekben megszokottaktól szánta rá magát az új sportvezetés arra, hogy egy reformszellemu sporttörvénnyel kimozdítsa a sportot a négy évtizedes tévútról.

Mivel 1921 óta nem alkotott a magyar politika sporttörvényt, s az ÁISH 1988-as felbuzdulása minden tekintetben megkésettnek nevezheto. A kívánatosnak tekintett reformfolyamatokat még mindig a politika generálta és nem a sporttársadalom, a sporttudomány és a szakemberek formális, informális közössége, közösségei. Ám a sportszakma, sportszakmák képviseloi az ÁISH generálta reform- útkeresésekbe már aktívan részt vett. Ehhez kellett az a körülmény, hogy kiderült, az olimpiai sikerek társadalmi visszhangja nem a magyar sportolókat is érinto doppingbotrány miatt lett kisebb a közvéleményben, hanem azért, me rt a korabeli közvélemény számára a sport, az élsport megszunni látszott alapveto és kardinális, mindennapi kérdéssé lenni. Ez pedig alapjaiban veszélyeztette a sportrendszerben és a sportrendszerbol élok nagy tömegeit, hisz a társadalommal kommunikáló állami, politikai vezetés a sportot, és így a sportfinanszírozást az új helyzetben az új helyén kezelhette.

Az ÁISH 1989-ben megbízta a Sporttudományos Tanácsot, hogy az új kihívásoknak megfelelo, reformszellemu sporttörvényt készítsen el. lebontva

kapták

meg

a

különbözo

részkoncepciókat ki is dolgozták.

területek

Az egyes részfeladatokat

szakemberei,

akik

az

elvárt

Nem eroltetett a párhuzam az új sporttörvény

koncepciójának fejezetei és az MSZMP dialektikus megújulását – megorizve átmentést célzó átalakulását – kidolgozó munkacsoportok (albizottságok), a Társadalmi Szemlében 1989. tavaszán különszámokban publikált tanulmányai között.17

A

reformszellemu dolgozatok és koncepciók egy korábbi korszak kihívásaival szembesítették a korabeli politikai vezetést, ám a felgyorsuló, majd a rendszerváltásban kicsúcsosodó folyamatok generálta kihívásokra már nem tudtak választ adni. Ezekben a dolgozatokban hangsúlyos szerepet kapott a múlttal, az államszocialista politikával, így a sportpolitikával való oszinte szembenézés. Ám a rendszerváltás olyan új helyzetet teremtett, amelyben ezek a tudományos igényu dolgozatok, részkoncepciók nem voltak implementálhatóak.

Minderrol – némi szarkazmussal – természetes módon maga a politika, a szakmapolitikai vezetés értesült a legkésobb. 67

Az épp csak megalakult, épp csak

muködni kezdett sportfohatóságot 1989 nyarán ismét átszervezték. Ezúttal Országos Sporthivatalt (OSH) hoztak létre, a változatosság kedvéért a Muvelodési Minisztérium felügyelete alatt. Az akkori, egyébként történész miniszter ambíciói között az 19451948 közötti koalíciós korszak reanimálásának alig rejtett szándéka is meghúzódott. Ezzel nem volt egyedül, hisz az ekkor már legálisan létezo ellenzéki pártokkal a korabeli MSZMP reformvezetése úgy kívánt kiegyezni, hogy a koalíciós évek politikai részvénytársaságát szerették volna újból létrehozni. A koalíciós idoszakban a koalíciós pártok között – a mindenkori választási eredményektol függetlenül – mindig a kommunistáké volt az aranyrészvény, a dönto szó joga.

Mindezt és az egész reformkommunista modellváltási kísérletet elsöpörte a négyigenes népszavazás, majd a rendszerváltás és annak szimbolikus csúcspontja, az elso szabad országgyulési választás.

Az 1988-1989-es esztendoknek nem is a reform-sporttörvény elomunkálatai, de még csak nem is a sportirányítás átalakítása voltak a magyar sport számára a legdöntobb eseményei. Még a reformkommunista országgyulés, a felismert szükségszeruségként definiált válság szorításában hozta meg azt a törvényt, amely alapvetoen új helyzetet teremtett a magyar sportban is. Ez pedig az 1989. évi II, az egyesülési jogról szóló törvény.

A magyar sport nucleusai ettol kezdve nolens-volens egyesületekként kellettek, hogy funkcionáljanak, más egyesületekhez hasonló jogi – és elméletileg – gazdasági környezetben

(Laki

és

Nyerges,

1996).

A

magyar

sport

átalakulásának,

rendszerváltásának kulcskérdése lett az egyesületek státuszának kérdése.

A

magyarországi, az 1989-es esztendoben létezett sportszervezetek alapvetoen csak formálisan voltak egyesületeknek nevezhetok, hisz létrejöttükben épp az önkéntesség, az alulról szervezettség hiányzott. A sportból kényszeruen kivonuló állam és politika a sporttársadalomnak adott, látszólag felszabadító gesztusa váratlanul és kiszolgáltatottan érte a sportvezetoket.

A nagy kérdés az lett, hogy ebben az új helyzetben, a sport váratlan depolitizálódásában és államtalanításában miként találhatja meg új helyét a magyar sport és annak mindenféle vezetoi. Hogy miként lehet, és miként kell a fordított piramist ismét lábra 68

állítani, miként lehet a magyar sportot, annak társadalmi funkcióját újradefiniálni, a magyar sportot újrapozícionálni.

Gazdaságtörténeti közhely az új (rendszer)

megteremtését megelozo pusztítás.

A rendszerváltás nagy kihívása épp az volt, hogy milyen értékeket kell és lehet megmenteni a nagy átalakulás közepette, s ki és kik lehetnek ebben a sportvezetok, sportszakemberek szövetségesei.

Mivel a hazai sport sokáig csak formálisan és

kényszeruen volt civilnek tekintheto, nem csodálkozhatunk azon, hogy még jó ideig nem a civil társadalom szolidaritása, hanem a nagypolitikai lobbizás maradt e fenti tevékenység fo jellemzoje.

Mindebben

nem

kizárólag

és

nem

elsosorban

a

négy

évtizeden

keresztül

megcsontosodott, berögzült automatizmusok továbbélését kell lássuk, hanem a sportban is elkerülhetetlenül megjeleno nagy átalakulással együtt járó útkereséseket. Évtizedekig nem folyt valódi kommunikáció a sport és a politika között. Ha mást nem, úgy ennek a kommunikációnak a lehetoségét és intézményeit teremtette meg a rendszerváltás. Mint minden kommunikáció, ez is kétoldalú volt.

Ezen útkereso kommunikációnak

elsosorban, de nem kizárólag a politikai síkját szeretném az alábbiakban felvázolni.

69

5. Elméleti megfontolások: Hankiss

A tanulmány azt igyekszik adatolni, hogy miképp konzerválódtak az ötvenes években kialakult struktúrák és módszerek a magyar sportban és miként élték túl a magyar gazdaság és társadalom 1948-at követo elso nagy átalakulását a hatvanas évektol kezdodoen (Frenkl, 1988). struktúrákat

védo

és

A Kutassi által, épp a Frenkl Róbert által kritizált

ideologizáló

sportpolitika

elso

nyilvános

kritikájának

leghasznosabb forrása a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetoségének 1954. december 15.- i határozata a „Testnevelési és sportmozgalmunk helyzetérol.”18

A szakirodalmi áttekintésben is történtek utalások a téma elméleti vonatkozására, szükségesnek tarjuk azonban röviden ismertetni azt a koncepciót, amely az általunk elemzett dokumentumok elemzésénél vezérfonalat jelentette szá munkra.

Hankiss

(1986) a mai magyar társadalom jellegzetes jelenségeit vizsgálja könyvében, valamint azt is hogy miben muködik jól, vagy éppenséggel rosszul. Véleménye szerint „… az állam és a civil társadalom fogalompárját már évszázadok óta használja a politikatudomány” (p.260). Viszont a civil társdalom, a politikai társadalom, az "állam és társadalom közötti határvonal stabilnak és rögzültnek semmiképp sem mondható.

A szukebb értelemben vett második társadalom elemzésénél Hankisstól (1986) a következo jelenségeket emelnénk ki. Eloször, a társadalmi szerzodés megkettozodése, amely

szerint

társadalomban.

valamilyen

szabályrendszer

kialakítása

szükségeltetik

az

elso

Ennek következtében tudnak az emberek tartósan együtt, egymás

mellett élni, tevékenykedni, dolgozni.

Viszont ez magával vonhatja, hogy a

társadalomban egy második szabályrendszer, vagyis egy második társadalmi szerzodés is kialakul.

Másodszor, a szürke társadalmi szerzodés, amellyel a korrupciót, mint a hatalmi pozíciók áruba bocsátását, említenénk meg.

Erre a hallgatólagos megállapodás

jellemzo, torzulás, méghozzá a jogilag-erkölcsileg szentesített hallgatólagos és kényszeru elfogadás. Ezek átszövik a társadalmunk mindennapjait, szoros egymásba fonódás alakul ki a különbözo vertikális- hierarchikus rendszerekkel.

70

A harmadik jelenség, negatív társadalmi szerzodés szerint az a társadalom muködik jól, ahol mindenki akkor jár jól, ha betartja a bizonyos normákat. Elofordul, hogy a dolgok megváltoznak, és így akkor jár jól az ember, ha megszegi a társadalmi szerzodést. Ezen negatív társadalmi szerzodés megváltoztatására általában sikeres vagy kevésbé sikeres társadalmi törekvések vannak.

A mikrohálózatok, a helyi társadalmak, a társadalom alatti és a társadalom feletti lét valamint az informális játéktér kiszélesedése témakörök is jelentos összefüggéseket tár fel, belso erokrol, illetve mozgásokról, társadalmi létrol és fejlodésrol, relatív és abszolút autonómiáról, a marginalizálódott rétegekrol, a külso és belso viszonyok átalakulásáról szólnak.

További részletes és érdekes elemzést lehetne folytatni a

tanulmány anyagából, ezt azonban értekezésünk korlátozott lehetoségei nem teszik most lehetové.

71

6. Eredmények, megbeszélés 6.1 Mérlegen a sport. Sport állam és civil társadalom az ezredfordulón

Triviálisnak számít az a megállapítás, hogy elkerülhetetlen lenne a sportpolitika humanizálása, a civil társadalom szerepének elértékelése. Erre a hazai sportpolitika esélyt kapott az 1990-es évek elején de úgy tunik eddig még nem használta ki és fel a lehetoséget.

A sportpolitika és a sport társadalmi és gazdasági megbecsüléséhez mind társadalmi, mind politikai konszenzusra van szükség.

Arra, hogy a nyolcvanas évekre

„megdermedni látszó struktúrák” helyére új és muködoképes, valóban a társadalmi igényeket és szükségleteket kiszolgáló struktúrák léphessenek, és a nyolcvanas évek kritikai sporttudománya által pontosan leírt negatív sportpolitikai folyamatok és szemlélet helyébe korszerubb léphessen.

A belátáshoz szükséges empirikus adatokat és elemzéseket a rendszerváltást követoen felvirágzó sport- és rokontudományok tisztességgel „szállítják”, ám azok mindaddig nem válnak „anyagi erové”, míg a sportpolitika területén nem történik meg a valódi és strukturális rendszerváltás. Amíg a nyolcvanas évek kritikai sporttudományi írásai olvasása közben a mai olvasónak déja vu érzése támad, addig nyilvánvaló, hogy a hazai sportpolitika és a sportra vonatkozó politika „történelmileg alakult” reflexei hatástalanok maradnak a hazai törvényekben és egyéb, mind hazai, mind nemzetközi „direktívákban” megfogalmazott hasznos, és társadalmilag roppant pozitív célok elérésében.

6.1.1 Igényli-e a kormány? A fejezetben összefoglaljuk és értékeljük a Fehér könyvet, melybol hadd utaljunk rögtön egy lényeges momentumra. A szöveg szerzoi úgy vélték, hogy az állami szerep- és felelosségvállalás evidenciáját nem a Magyar Köztársaság alkotmányából, vagy épp az Európai Sport Chartából, hanem több évtizedes retorikai fordulatból kell levezetni. Ez egyféle szemléletbeli viszonyulásra is utal, bár kétségtelen: a szöveg a hazai, leggyakrabban laikus döntéshozóknak készült, s hatékonyságát épp az ismert érvelési

72

technika növelhette.

Ez a taktikai engedmény ugyanakkor a szöve g egészének

szemléletét is behatárolta. Mint fogalmazott:

„Alapveto kérdés, igényli-e a kormány, hogy az ország sportolói kimagaslóan szerepeljenek a nemzetközi vetélkedésben. Ha igen, akkor ehhez kell igazodjon a finanszírozás.” (Frenkl és Gallov, 2002. p.4).

A per definitionem autonóm sporttudomány hazai legkiválóbbjai kommunikációs okokból egyfelol, másfelol pedig rutinból, 2002 elején odáig jutottak, hogy evidenciákat kellett bizonygatniuk, s a közérthetoség végett úgy fogalmaztak, hogy „…igényli-e kormány...” Ez a beszédes lapszus két további dologról is árulkodik. A megfogalmazás szerint a nemzeti és szakmai konszenzust tükrözo állapotjelentés szerzoi szerint, a rendszerváltást követo tizenkettedik évben még kérdés volt, hogy a hagyományosan sikeres magyar látvány-

és versenysportot kell-e az államnak annak teljes

keresztmetszetében támogatnia. Ám a stratégiai (és költoi) kérdés eldöntését a dolgozat szerzoi nem a törvényhozók kompetenciájába utalták, hanem a végrehajtó hataloméba: a kormányéba.

Miután a jeles szerzogárdában jogászokat éppúgy találhatunk, mint a nyolcvanaskilencvenes évek aktív sportpolitikai szereploit, illetve egykori országgyulési képviseloket is, nem feltételezhetjük, hogy az idézett lapszus mögött közjogi tájékozatlanság állna. Másfajta fel- és beismerést kell, hogy feltételezzünk mögötte. Annak a fel- és beismerését, hogy a rendszerváltás oly sok reményteli illúziójával együtt a sport és a civil társadalomra vonatkozók is eltúlzottnak bizonyultak. Hogy a magyar sport mint olyan Fehér könyvének szerzoi egységesen úgy vélték, hogy a sport államtalanítása, civilizálása, a piac várt jótékony hatása a sportban - legyen az verseny-, olimpiai, szabadidos, iskolai stb. - nem, vagy épp nem úgy következett be, ahogy várták.

A Fehér könyv és szerzoi a magyar sportrendszer változását, annak „jogi demokratizálódását” felemásnak minosítették.

Mint fogalmaztak, az 1990. január

elsején életbe lépett, 1989. évi II., az egyesülésrol szóló törvénnyel „gyakorlatilag megszunt a sport állami centralizált irányítása, lezajlott a sport társadalmasításának legfontosabb szakasza.” (p.6-7). 73

Ám ahogy a Fehér könyv is megállapította történelmi visszatekintojében, a rendszerváltás nemcsak a sport, a sportélet demokratizálódását hozta magával, hanem

„…meggyorsította a sport finanszírozási rendszerének összeomlását is. Sportingatlanok százai kerültek privatizációra, bázis szervek ezrei vonultak ki a támogatók körébol. Nem volt aki a létesítmények rezsijét kifizesse, az új cégek a sportolói státuszokat nem tartották fenn. A sportszervezeteknek se vagyonuk, se hozzáértésük, gyakorlatuk a vállalkozás tevékenységhez nem volt.” (p.7).

Mindezek a kedvezotlen folyamatok olyan törvényi és jogi környezetben zajlottak, amelyben - elvileg és direktíva formájában - számos, a sportra vonatkozó vállalkozói, fiskális kedvezmény létezett.

E létezo kedvezmények ugyanakkor nem tudtak

hatékonyan muködni, és sportot muködtetni. Mint a Fehér könyv is fogalmazott,

„megállapítható, hogy a sportra vonatkozó kedvezmények dönto része nem csak a sporthoz kötodik, így a sport csak más kedvezményezettekkel megküzdve tud ezekbol eredményeket felmutatni. A vázlatosan felsorolt kedvezmények nem jelentenek valódi ösztönzést a sport megkülönböztetett támogatásához. A

felvázolt

gazdasági

folyamatok

és

az

állam

szabályozó/támogató

tevékenysége együttesen sem tudta hathatósan kezelni a sportszervezetek adósság-halmozódásának problémáját.

Az elmúlt tíz évben nem tudott

kialakulni olyan rendszer, ami jó eséllyel megvédte volna az eladósodástól a sportklubokat.” (p.11-12).

Ugyancsak

retrospektív

folyamatértékelésnek

tekintheto

sportegyesületekrol szóló fejezetének az alábbi passzusa:

a

Fehér

könyv

a

„A sporttörvény nem

határozza meg a sportegyesületek helyét, szerepét. Nem tisztázza az utánpótlás és az élsport kapcsolatát.” (p.20).

6.1.2 Önkormányzatok sportpolitikája

Hallatlanul érdekes a hazai önkormányzatok „sportpolitikájának” (policy értelemben) való értékelése a Fehér könyvben a rendszerváltás óta eltelt évek tapasztalatai alapján. 74

Ebbol egyértelmuen kitunik, hogy távolról sem mindent határoz meg a pénz, a források nagysága, illetve hiánya. A rendszerváltás utáni évek egyik nagy eloítéletét cáfolta a Fehér könyv, azzal hogy leszögezte, távolról sem olyan eros a korreláció a regionális önkormányzatok gazdasági helyzete, bevételei nagysága és likviditása, valamint a regionális sportgazdálkodási lehetoségek és gyakorlat között.

Magyarul, hogy nem

feltétlenül a gazdagabb önkormányzatok fordítják rendszeresen a nagyobb összegeket arányaiban a sportra költségvetésükbol.

Hogy egy adott megye, pontosabban annak önkormányzati képviseloi magukénak érzike a helyi sportszövetségeket, s magát a sportot is, nos mindez törvények által is programozott módon teljesen szubjektív értelmezés és döntés kérdésévé vált. Ebbol fakadóan olyan „sokszínu” gyakorlat alakult ki az a regionális „ágazati” irányításban, ami nemcsak a hosszú távú tervezést, hanem a kényszeruen államtalanított sportélet és sportszervezés „civilizálását” is megnehezíti.

Ez a „rendszer” önmagában hordozza a hosszú távú tervezhetetlenséget és a szubjektív döntéshozás lehetoségét. szubjektív

Ebbol és az aktuális döntéshozóknak a sporthoz való

viszonyából fakad az a kétségtelen sokszínuség a hazai régiók

„sportpolitikájában”, amirol a Fehér könyv is említést tett.

Maradva a megyei

önkormányzatok sportfeladatainál, a dolgozatból is kitunik, hogy mindez törvényileg programozott.

Az önkormányzati törvény tág értelmezési keretein túl maga a

sporttörvény (pontosabban annak 2000. évi módosítása) is magában hordozza annak a „sokszínuségnek”

a

lehetoségét,

amely

a

sportot

a

regionális

közgyulések

döntéshozóinak szubjektív „értelmezési terévé” teszi.

A rendszerváltás során az állam közvetlen és közvetett anyagi szerepvállalása, felelossége a sportban drasztikusan lecsökkent, illetve megszunt. Részben kényszeruen, részben természetes módon - az európai trendeknek megfeleloen is - a települési önkormányzatok váltak a magyarországi sportélet legfobb fenntartóivá és támogatóivá. Történt mindez egy olyan jogszabályi környezetben, amely általában önkormá nyzatellenes, s különösen a sport területén kedvezotlen az érintett regionális, települési önkormányzatok és az elvileg „civilizált” helyi sportszövetségek számára:

75

Mindez akkor és úgy alakult így, amikor már belátható közelségbe került hazánk európai integrációjának formális rendezése is, az EU-csatlakozás.

A kódoltan

forráshiányos hazai, elsosorban települési önkormányzatok a sport területén az európai trendeknek megfelelo felelosséget kaptak a sportmozgalomból kivonuló államtól, anélkül, hogy a felelosségekhez megfelelo forrásokat és jogosítványokat delegált volna az állam, illetve a törvényhozás. Mindez a sportélet valódi „civilizálása”, valamint a társadalmasítandó magyarországi sportmozgalom valódi reneszánsza ellen ható körülmény, amelyben a Fehér könyv által kárhoztatott kézi vezérlés gyakorlatát a hagyományosan esemény- és folyamatköveto mindenkori, a rendszerváltás utáni magyarországi sportpolitika (illetve: sportpolitikák) kódolta és egyre alacsonyabb szinteken generálta, termelte újjá a kézi vezérlés gyakorlatát.

Ebben a gyakorlatban az autonóm, „civilizált”, felelos sportmozgalom reneszánszának esélyei alapvetoen lecsökkentek, s a sportszakemberek autonómiája, kezdeményezési kedve és szabadsága kiszolgáltatottságukkal fordított arányban nott. Ez sem kizárólag anyagi pénzügyi kérdés, bár az is. A delegált felelosségekhez nem delegált források hiánya,

illetve

nem

automatikusan

kódoltsága

beláthatatlan

mentális

következményekkel járhat a hazai sporttársadalom „napszámosai” körében, olyanokkal, amelyek mindenféle autonómia kialakulásával szemben hathatnak.

Mert önmagában az a tény, hogy volens nolens a települési önkormányzatok váltak az elmúlt idoszakban a magyarországi sportélet legfobb mecénásaivá és fenntartóivá, csak formálisan és nagyon jóindulatú madártávlatból nevezheto az általános európai trendekhez való igazodásnak. Közismert az Európa Tanács „Public Aid for Cultural Aims” címu irányelve, melynek automatikus magyar és magyarországi implementálása ma még illuzórikusnak tunik.

Mert ahogy a Fehér könyv is fogalmazott, a kényszeruen, s egyáltalán nem tervezett módon lezajlott változások következtében alakult ki Magyarországon az a helyzet, amelyben

„a helyi önkormányzatok, közülük is nagyon jelentos résben a megyei jogú városok önkormányzatai a sport legnagyobb támogatói.

A sportszakmai

döntéshozatal és a sporttámogatás elosztásának legfontosabb színtere a település 76

lett: a problémákat ott oldják meg, ahol keletkeznek, a helyi önkormányzatok viszonylag rugalmasan tudnak alkalmazkodni a sporttal kapcsolatos helyi igényekhez.

Az Európai Sport Charta is hangsúlyozza az önkormányzatok

kiemelkedo szerepét a sport támogatásában, s a fejlett európai demokráciákban évtizedek óta az önkormányzatok teremtik meg a sporttevékenység - elsosorban anyagi - feltételeit.” (p.25).

A hazai önkormányzatok sportpolitikája (policy értelemben) a Fehér könyv szerzoitol sokkal jobb bizonyítványt kapott, mint a mindenkori kormányoké és a törvényhozásé. Szempontunkból azonban a magyar sport újrapozícionálását célzó szövegnek azon kétségbevonhatatlan megállapításai a fontosak, amelyek szerint még a leginkább áldozatkész önkormányzatok szakmai politikájába (policy) és döntéshozatalába bele van kódolva a - települési önkormányzatoknál kevésbé hangsúlyozott - kézi vezérlés, szubjektivizmus és az ezekbol fakadó kiszolgáltatottsága a sporttársadalomnak.

Mindezt azért kellett kihangsúlyozza, hogy lássuk; még a nagyon gyakran önkritikus, konszenzuális szöveg szerzoi is tettek taktikai-politikai engedményeket (ne feledjük, a Fehér könyv a 2002-ik évi országgyulési változások elott készült, akaratlanul is aktuálpolitikai üzeneteket is hordozó szövegként készült!) a hazai sportmozgalom, sporttársadalom s sportpolitika közelmúltjának és aktuális jelenének értékelésekor és minosítésekor.

Ebben szembeállították az önkormányzatok sportpolitikáját és

sportfinanszírozását

az

államéval

(értsd:

a

kormányéval).

Érzékeltették

a

szubjektivizmusnak és a kézi vezérlésnek a civil, alulról és demokratikusan szervezett sportmozgalommal ellentétes gyakorlatát, ám a települési önkormányzatok esetében mindezt nem tartották olyan dönto és negatív jelenségnek, mint az országos, államilag finanszírozott, szervezett és/vagy ellenorzött sportélet esetében tették.

Ez a sajátos distinkció az önkormányzatoknak a sportéletben betöltött szerepérol szóló fejezet szövegébol sem egyértelmu.

Hisz a regionálisan és kizárólag szubjektív

tényezokbol következo „sokszínuség” ugyanazt a kézi vezérlést jelentette a gyakorlatban,

amit

oly

annyira

nehezményezett a Fehér

könyv

az állami

sportpolitikában. Így juthattak a Fehér könyv szerzoi ahhoz, hogy egyfelol leszögezték a szubjektivizmus és a kézi vezérlés gyakorlatát az önkormányzatok sportpolitikájában, másfelol azt alapvetoen helyesnek értékelték. Ebben egyfajta hommage-t kell lássunk 77

azon nagyszámú regionális és települési önkormányzat sportszakmai és finanszírozási tevékenysége iránt, amelyek áldoztak a sportra. Ebben a tevékenységben kétségtelenül megtalálhatók az önkormányzatok gyakran vitathatatlanul nagylelku, s a hátrányos helyzetu önkormányzatok esetében már- már önfeláldozó viszonya az adott régió és/vagy település sportmozgalmához. Ám ezzel együtt túlzónak kell tekintenünk, épp a fentiek alapján, a vonatkozó szövegrész ilyetén való, sommásan pozitív értékelését. Nem véletlen, hogy a Fehér könyv által is, nagyvonalúan sokszínunek nevezett önkormányzati sportpolitikai (sportfinanszírozási) gyakorlatból kizárólag a pozitív példákat találták említésre méltónak az önkormányzati fejezet lezárásaként.

6.1.3 Az iskolai-, diáksport és utánpótlás-nevelés jelentosége Az iskolai és diáksportról szóló, az önkormányzatira következo fejezetbol kitunik, hogy mindennek a Fehér könyv által elismerésre méltóan pozitív jelenségnek valójában mekkora is a tényszeru hatékonysága.

Az önkormányzatok számára kevesebb

mérlegelést és szubjektív beavatkozási lehetoséget adnak a vonatkozó törvények, hisz alapfeladatról van szó, olyanról, amelyet az önkormányzatok kötelesek teljesíteni. A sportban is lezajlott reálfolyamatok következtében

„az iskolai testnevelés óraszámai, presztízse és a testnevelo tanári pálya elismertsége az elmúlt 20 évben egyaránt visszaesett.

Az 1970-es -80-as

években kötelezo heti 3 testnevelési órával szemben ma a közoktatásban heti 2,5 óra kötele zo, de az iskolák többségében heti 2 óra az általános gyakorlat. (...) A testnevelést nem speciális szakképzettséggel rendelkezo pedagógusok tanítják és nagyon gyakran elmaradnak - különbözo okok miatt - a testneves órák. (...) Bár a kerettantervi szabályo zás lehetoséget adna az iskolavezetésnek akár a mindennapos

testnevelés

megvalósítására

is,

a

lehetoségek -

iskolai

sportlétesítménye, tornaszerek, szakképzett testnevelok - hiányában alig néhány iskola él a kötelezo óraszám fölötti testnevelés oktatás megvalósításával. (...) Jóllehet mid a közoktatási, mind a sporttörvény kötelezové teszi az iskoláknak a mindennapos testedzés feltételeinek megteremtését, ennek megvalósulása rendkívül alacsony fokú és ahol meg is van a lehetoség, a tanulóknak csak kis százaléka él vele.

78

Az iskolai sportlétesítmények száma kevés. Még mindig hiányoznak tornatermek, sportudvarok és különösen tanuszodák. A meglévo létesítmények állaga - kevés kivételtol eltekintve - rossz, karbantartásukra, fejlesztésükre az iskolafenntartóknak nincs elég pénze.” (p.27).

A túlnyomó többségükben önkormányzati fenntartású iskolákban - a Fehér könyv szerint - pozitívnak semmilyen módon nem értékelheto folyamatok zajlottak a nyolcvanas-kilencvenes években. A rendszerváltásnak az állami felelosség alacsonyabb szintekre delegálásával, atomizálásával és kisebb mértékben a civilizálásával kialakult az a szomorú helyzet a legfontosabb területén a sportnak, amely az alapveto és hosszú távra szóló sporttevékenység lehetoségeit alapjaiban tette kérdésessé:

„Összefoglalva elmondható, az állam központi forrásai 1990 óta nem tartottak lépést a terület szükséges feladatainak ellátásával, különösen ami a középszintu megyei, területi finanszírozást érinti. Ezáltal a rendszer alapjai sérültek és fokozatosan gyengültek. Ezt csak részben pótolták, pótolják az önkormányzati feladatellátások, de arányuk mára egyértelmuen döntové vált a diáksportban. Részben a fentiek, de ezek mellett általános képzési, egzisztenciális okok, valamit a társadalmi változások együttes hatásai eredményeként mára a testnevelok többsége nem aktív munkása a tanórán kívüli foglalkoztatási rendszernek, az ezekben aktívan dolgozók átlagéletkora pedig lassan eléri az 50 évet.” (p.28-29).

A fokozatosan és alapjaiban gyengülo sportrendszeren beül különösen látványos visszaesést mutatott az egyetemi és foiskolai sport.

Az egyetemi sportról szóló

fejezetrol szólva úgy fogalmazott a Fehér könyv, hogy a szóban forgó szféra „a rendszerváltozás legnagyobb vesztese”, annak ellenére, hogy e szféra társadalmi fontossága minden mutató szerit is folyamatosan nott abban a periódusban, amikor a legnagyobb visszafejlodésnek volt kitéve. Ezt a trendet mindössze mérsékelni tartotta aktuálisnak a szöveg.

A Fehér könyv teljes rekonstruálása nem feladata e dolgozatnak. Mindössze azokat az alfejezeteket, passzusokat kívánjuk itt rekapitulálni, amelyek történeti, retrospektív szempontból értékelik a magyar sportmozgalomban lezajlott legfontosabb változásokat, 79

különös tekintettel a államtalanított és - elvileg - „civilizált” - sportmozgalomban lezajlott változásokra.

Nem lehet gépiesen kiemelni a kizárólag a civil

sportmozgalomra (mozgalmakra) vonatkozó passzusokat, értékeléseket. Itt van például az utánpótlás-nevelésrol szóló fejezet, amelyik azzal a sokatmondó lapszussal kezdodik a Fehér könyvben, hogy:

„Annak ellenére, hogy az utánpótlás-nevelés területén - hasonlóan a sport egyéb szféráihoz - a rendszerváltozás óta nem észült alapos, átfogó elemzés, megállapítható, hogy a korában jól- rosszul muködo struktúrák szétestek, az egész rendszer alapjaiban sérült. A pénzügyi szellemi eroforrások fokozatosan apadtak el, a nevelés korábban sem kiemelkedo presztízse a kilencvenes évek második felére soha nem látott mélypontra süllyedt.” (p.30-31).

Az idézet nem tartalmaz önellentmondást, retrospektív módon minosíto ítélete szerint a magyar sport egyetlen szférájára vonatkozóan sem készült a rendszerváltást követoen „alapos, átfogó elemzés”, s a korábban muködoképesnek bizonyult struktúrák „szétestek, az egész rendszer alapjaiban sérült”. Mindezek alapján ítélte a Fehér könyv a mindenkori kormányok, ahogy a dolgozat fogalmazott: leggyakrabban improvizatív beavatkozásait elégtelennek:

„Összegezve elmondható, hogy a magyar sportban jelen van az a mindenkori megújhodásra való hajlam és lehetoség, amely a jövo záloga. Jelen pillanatban (értsd 2002-ben! B. T.) a prognózis sokkal jobb, mint néhány éve volt. Az utánpótlás-nevelés színvonala néhány területe emelkedik, de az igazi problémák még megoldásra várnak.

A megoldáshoz szükséges szellemi

eroforrások kezdenek kialakulni, és világosan látszik, hogy ad hoc intézkedések, ‘nagyszeru’

gondolatok

nem

pótolhatják

egy

átgondolt,

tudományos

elemzéseken alapuló koncepció kialakítását.” (p.32).

6.1.4 Két elhanyagolt terület: szabadidosport és sportlétesítmények

A tárgyfejezetben szerepel egy adat, mely szerint a szabadidosport állami támogatása a rendszerváltást követo években egytizedére esett vissza:

80

„A rendszerváltás megvá ltoztatta az állami sportigazgatás muködését. Az Országos Testnevelési és Sporthivatal sajnos hagyta devalválódni a kifejezetten a szabadidosport finanszírozására szánt állami támogatást. A kilencvenes évek elso felében az átlagos 20%-os infláció mellett nem növelte e terület támogatását, így az reál értéken az 1989-90 évi nagyságrend 10-12%-ra esett vissza az évtized közepére.” (p.34).

Ebben a helyzetben, a szabadidosportban is megnott, majd döntové vált az önkormányzatok szerepe. Az önkormányzatok fokozott - és kényszeru - szerepvállalása a negatív folyamatokat csak lassítani tudta, de alapvetoen nem tudott azok irányán változtatni a kilencvenes évek második felében.

A sportdiplomáciától a szakemberképzésen, a médián át a sportreklám és marketingig bezárólag a vonatkozó fejezetei a Fehér könyvnek e dolgozat szempontjából elhanyagolhatóak, ám hangsúlyozni kell: csakis a jelen dolgozat belso logikája szempontjából azok.

Egyáltalán nem mellesleg fontos és szakmailag megalapozott

megállapításokat, következtetéseket olvashatunk ezekben, az általam most nem ismertetett fejezetekben is a hazai sportélet, sportmozgalom, sportpolitika és sportgazdaság közelmúltjáról.

A sportlétesítményekrol szóló fejezet a Fehér könyv általánosan oszinte és kritikus szemléletét tükrözi. Ez már a fejezet elso passzusaiból is kitunik:

„A

magyar

sport

egyik

szuk

keresztmetszete

a

sportlétesítmény-

infrastruktúra helyzete. (…) A rendszerváltás - paradox módon - rövid távon nem

kedvezett

a

sportlétesítményeknek.

A

múlt

rendszerben

a

sportlétesítmények magántulajdona egyáltalán nem volt jellemzo, magáneros sportlétesítmény-beruházások nem valósultak meg a sportpiac hiánya és az iparágba befekteti szándékozó toke hiánya miatt. (...) A sportlétesítmények jelentos része állami tulajdonba tartozott... De facto állami tulajdont jelentettek a tanácsi tulajdonú és üzemeltetésu sportlétesítmények is. (…) a rendszerváltást követo évtizedben hihetetlen mértékben ‘tuntek el’ sportlétesítmények, ez az a korszak, amikor a gyakran legendás sporttelepek helyét a szépen csillogó benzinkutak vették át. (…) 81

1996-ban, a sporttörvény megalkotásával egy idoben történt meg az elso lépés, amely az állami sportlétesítmények védelmét volt hivatva szolgálni (...)

A

törvény egyik célja az volt, hogy a korábban állami tulajdonban lévo, de hosszú távon

állami

tulajdonban

megtartani

nem

kívánt

sportlétesítmények

tulajdonjogát olyan szervezetek, pontosabban jogi személyek szerezzék meg, akik érdekeltek a sportcélú használat fenntartásában. Így a referált körbe a helyileg illetékes önkormányzatok, valamint a sportlétesítményt használós sportegyesületek tartoztak. Sajnos pont ez a kör az, amely nem rendelkezett a megfelelo forrással és szakértelemmel a felújításokra, valamint az üzemeltetésre se. Az önkormányzatok azért

nem

voltak

elonyös

helyzetben,

mert

az

önkormányzati rendszer kialakításakor a sportfeladatok nem kerültek be a kötelezo feladatok körébe, míg a nem kötelezo feladatok tekintetében az önkormányzatok saját hatáskörben döntetnek arról, hogy azokat milyen mértékben valósítják meg, és hogy a sokat emlegetett fejenkénti sportnormatívát mire költik.”(p.49-50).

Az önkormányzatok mellett a sportingatlanokkal preferálandó sportegyesületek sem voltak olyan helyzetben, hogy a törvény adta lehetoségeikkel élhessenek. Az anyagilag ellehetetlenült,

hajdan

kvázi-állami

bázisvállalati

stb.

egyesületek

az

önkormányzatokhoz képest is rosszabb „alkupozícióba” kerültek, amelybol - 2004-ben már sajnos bizton kijelenthetjük a tapasztalatok alapján - számos kiskapun keresztül kipróbált útkeresés után nem jöttek, mert nem jöhettek ki jól.

6.1.5 Útkeresés

A magyar sport Fehér könyve 2002-ben meglepoen kritikus, egyszerre aggasztó és reális képet festett a hazai sportnak a rendszerváltást követo években, bo évtizedben lezajlott, alapvetoen negatív, helyenként kifejezetten katasztrofális következményekkel járó folyamatairól. Jószerivel a magyarországi sportrendszer alapjainak mindegyikérol, mint a rendszerváltást követo folyamatok vesztesérol, egyenesen „megrendültekrol” beszélt a kiáltvány, amelyik azzal a nem titkolt céllal készült, hogy a közelmúlt alapján számvetést készítsen a magyar sport aktuális helyzetérol, s hogy a döntéshozók elott azt újrapozícionálja. A Fehér könyvbol kitunhet, hogy a mindenkori döntéshozók - minden 82

feltételezett és szubjektív jóindulat mellett - a Fehér könyv elott nem rendelkeztek olyan, az „ágazat” alapveto kérdéseit objektívan körüljáró, pontos és retrospektív állapotelemzéssel, amire „átgondolt, hosszú távú (sport-) stratégia építheto.

Mert

tisztában kell legyünk azzal, hogy a rendszerváltást követo elso három országgyulés és a neki felelos három kormány - úgyis mint törvényelokészíto és végrehajtó - ilyen stratégiával egyáltalán nem rendelkezett.

A fentiek alapján talán nem meglepo, hogy a hazai, a rendszerváltást követo évek sportpolitikáját, sportvonatkozású szabályozási kísérleteit nem tekintjük másnak, mint útkereséseknek. Olyan útkereséseknek, amelyekben a döntéshozók - még egyszer: nem kis mértékben a hazai sportélet és sporttársadalom korszeru újrapozícionálását célzó és felvállaló stratégia hiányában - az államszocializmust követo gazdasági, társadalmi és politikai folyamatokat csak követték a sport területén. Így lehetett a sport területén lezajlott nagy átalakulás az említett folyamatok „járulékos következménye”, hogy a Fehér könyv kifejezésével éljünk.

Történelmi visszatekintésen alapuló szakmai

„helyzetjelentés” nélkül pedig a döntéshozók - politikai irányzattól és aktuális pártállástól (értsd: hatalmi helyzetben, illetve ellenzékben) függetlenül csak periférikus kérdésként kezelték a sportot, melynek jellemzoje nem lehetett más ebben a helyzetben csak hányódó-vetodo, sodródó és zavaros.

Az eseményköveto, az azokra alapvetoen reagáló sportpolitika vezetett oda, hogy 2002re a sporttudomány legkiválóbbjai megfogalmazzák azt a kiáltványukat, amely szembesíteni igyekezett a döntéshozókat mindazzal az alapvetoen negatív folyamattal, amelyek a magyar sportot, annak egyetemesen majd’ minden ágazatát negatívan befolyásolták a rendsze rváltást követoen.

Az már csak az említett, jobb híján

útkeresésnek bevezetett sportpolitikák akaratlan kritikája, hogy a funkcionálisan segélykéro kiáltványként készült helyzetjelentés - épp az általa kritikusan elemzett évek sportpolitikai útkeresései okán - a változó kormányokban látta a hiányzó sportstratégia, politikai döntések forrását. Ez a szemlélet ellentétes a magyar közjogi hagyományokkal és ellentétes mindazokkal az illúziókkal, amelyeket oly sokan osztottunk a rendszerváltáskor és azt követoen.

Az ideologikus alapú állami irányítás és

finanszírozás megszunése nem hozta magával automatikusan mindazt, amit a doktriner liberalizmus ígért: a piac és a piacgazdaság jószándékú és - eredojében - társadalmilag

83

hasznos, közérdeku megjelenését a sportéletben, valamint az önkormányzati elven muködo, autonóm civil szervezetek általános térnyerését.

A Fehér könyv szerzoivel ellentétben úgy véljük, hogy – már csak alkotmányos és közjogi értelemben is – a mindenkori országgyulés az a felelos, politikai döntéshozó szerv, amely köteles a (sport-) politika alapveto taktikai és stratégiai kérdéseiben nyilvános vita alapján dönteni.

A mindenkori kormányzat - elvileg - mindezen

döntéseket csak végrehajtja.

A Fehér könyv minden elvitathatatlan szakmai novuma me llett komoly visszalépést jelentett szemléletével egy meghaladni vélt korszak döntéshozatali és felelosségi szemlélete irányában. Ám ez sem ilyen egyértelmu, ahogy a sportpolitikában (annak politics értelmében) az elmúlt bo évtizedben oly sok minden nem volt egyértelmu: azaz az egyes pártok és a képviseloik az általam vizsgált idoszakban is gyakran változtatták (sport-) politikájukat, s nem csak a hazai pártstruktúra átrendezodésének, valamint az aktuális párt-állás (kormányon és/vagy ellenzékben való „lét”) függvényében. Ezek sem elhanyagolható faktorai a sportpolitikai nézetek, a látens sportpolitikai elvek változásainak. Gondoljunk csak arra, hogy van olyan pártja a magyar belpolitikának, amelyik a rendszerváltás elso éveiben a demokratikus szocializmust hirdette és képviselte, míg a kilencvenes évek második felére ugyanezen párt hatalmi politikájában a neoliberális elvek és politikai doktrínák kerültek fölénybe annak jegyében, hogy a demokratikus szocializmus megteremtése helyett az elkerülhetetlen kapitalizmus humanizálását és a magyar társadalom modernizálását hirdették legfobb politikai célként.

Egy másik (nagy) párt ugyanezen években a doktriner liberalizmustól a

mérsékelt szabadelvuségen át eljutott a paternalista konzervativizmusig. S a sor - más, kevéssé jelentékeny erot képviselo - egykori és mai parlamenti pártokkal is folytatható lenne.

6.1.6 Minisztériumi szintu sportirányítás

Az említett útkeresések, a politikának tett taktikai gesztusok legszínvonalasbbikán szeretnénk példázni annak az egyszerre doktriner és paternalista szemléletnek az alkalmazhatósági és hasznosítási korlátait, amelynek nyomait még a Fehér könyvben is fellelhetjük. 84

1998-1999

fordulópontnak

tunt

a

magyarországi

sportrendszerben.

Önálló

minisztérium jött létre 1999. január 1-én, az Ifjúsági és Sportminisztérium. A magyar államigazgatás legújabb-kori történetében szokatlan módon – kötet formájában – hozta nyilvánosságra költségvetését a „legfiatalabb minisztérium” (Seprényi, 1999). Mint a miniszteri eloszóban Deutsch Tamás fogalmazott, a fair play és az igazságosság szellemében döntött a minisztérium a rendelkezésére álló költségvetési források sorsáról, s e szellem jegyében publikálták az adatokat.

E vitathatatlanul nemes eszméken túl azért konkrét, történeti visszatekintést is mellékeltek a nyilvános adatokhoz, mintegy közérthetobbé teendo az aktuális sportfinanszírozás prioritásait.

Rögtön a nemzetközi, elsosorban a fejlett észak-

amerikai és nyugat-európai, kurrens trendek alapján a sportot a szöveg szerzoi és megrendeloi nem az elidegeníthetetlen és alkotmányos emberi jogok eredojeként, a kulturális önkifejezés, az egyetemes és nemzeti kultúra meghatározó fundamentumaként definiálták.

Ez a szemléletváltás beszédes, tükrözi a sportban is lezajlott nagy

nemzetközi vá ltozásokat, de egyben doktriner módon szakít a megelozo évek sportpolitikai érvelési gyakorlatával is.

A magyar sportfinanszírozás, szervezés és politika vezetoi és alakítói számára 1999-ben a sport piac és szolgáltatás, az egyetemes, piaci viszonyok között muködo vállalkozói és fogyasztói magatartások megjelenési formája volt.

A nemzetközi és egyetemes,

valamint egyetemleges trendekbe igyekeztek beilleszteni, illetve azokhoz megfeleltetni a hazai sportéletet. Azt a sportéletet, amelyet – ahogy azt a Fehér könyv is említette – nem kevés gyanakvással és nem minden alap nélkül, de az adott formában sommásan igazságtalanul gyanakvással, az államszocialista rendszer anakronisztikus túlélojeként fogtak fel a fiatal magyar demokrácia „legfiatalabb minisztériumának” vezetoi.

A

magyarországi állapotokat, s az azokból szükségszeruen fakadó, megfellebbezhetetlen szakmapolitikai döntéseket is történelmi perspektívából látták és láttatták az ismertetett szöveg szerzoi és megrendeloi. Mint fogalmaztak:

„Magyarországon a 80-as évek végbemeno társadalmi változások komolyan megrendítették azokat az intézményeket és mechanizmusokat, amelyek a sportot sajátos közintézményként tartották fent a korábbi évtizedekben. Megszunt a 85

szférának az a politikai jelentosége, amiben minden egyes rúgott gól, elhajított gerely, bevitt találat a tervgazdaság felsobbrenduségét volt hivatva hirdetni, megszunt a sport rendszerpropaganda szerepe. Ezzel párhuzamosan a nagyegyesületek számára a puha költségvetési korlátot biztosító

pénzforrások

is

megrendültek:

a

szocialista

nagyvállalatok

tönkrementek, átalakultak, amelyeknek a költségvetésébe már nem fért be a sport támogatása, a miniszteriális szervezetek (a magyar 3M: BM, HM, FM) a gazdasági körülmények általános romlásával ezen szervezetek, s ebben egyre kevésbé a sportegyesületek kerültek ki kedvezményezettként. A rendszerválás hatására egy más szempontból is csökkent a sport kivételezett szerepe. A 80-as évek végétol meghozott gazdasági törvények szépen csendben a sportot is beépítették az általános szabályozásba, például a sportegyesületekre is vonatkoztak a megfelelo adó- és vámszabályok, a sportvállalkozásokra a társasági törvény, kötelezo a megfelelo járulékokat fizetni stb. (p.16-17).

A kor- és idoszeru nemzetközi trendek elkerülhetetlen hazai begyuruzését megelozo idoszak magyarországi sportját olyan elavult, ideológiai alapon szervezett és muködtetett

„közintézményként”

írták

le

1999-ben,

amelynek

elsosorban

„rendszerpropaganda szerepe” volt. Ebben az összefüggésben a rendszerváltás korának átalakulásai nem teremthettek másmilyen feltételeket az átmeneti magyar sportnak, mint barátságtalan környezeti feltételeket. Ám fontos, hogy az 1999-es minisztériumi szöveg szerint ezek szükségszeruen és elkerülhetetlenül lettek a sport számára barátságtalanok:

Az 1998-99-ben színre lépo új sportpolitika alakítói – politikai- taktikai szempontokból mindenképp értheto módon, ám igazságtalanul sommásan – úgy vélték, hogy a magyar „sportszférában” a rendszerváltás az o kormányzati hatalomba kerülésüket megelozo szuk egy évtizedben még nem következett be. Mi több, a „sportszférát” alapvetoen az államszocializmusból örökölt struktúrák és reflexek határozták meg az 1998-as kormányváltást megelozoen. Megfogalmazásuk szerint a sportszférában:

„…mind a mai napig elmaradt az a fajta társadalmi- gazdasági átalakulás, amit ’rendszerváltás’ néven szoktunk aposztrofálni. Ismert álláspont az, hogy ’a magyar sport alapveto muködési modelljeit tekintve még mindig a tervgazdasági modellhez hasonlít’. 86

Ezzel kapcsolatban a legerosebb

magyarázó erovel a Kornai János fémjelezte hiányelmélet bír. Ennek központi gondolata a költségvetési korlátok felpuhulása, ami akkor jelenik meg, amikor a ’kiadások és jövedelmek közötti szigorú összefüggés fellazul, mert a bevételek feletti túlköltést valamely más intézmény, tipikus esetben az állam fedezi.’ …” (p.18-19).

Értheto módon, az 1999-es kormányzati sportpolitikusoknak a hazai „sportszférát” újrapozícionálni szándékozó szövege kritikusan vette számba a megelozo kormányok tevékenységét: lehetséges

E helyett is kiderülhet, hogy miért tartja e sorok írója fontosnak a

sportpolitikai

szövegelemzését.

direktíva-szövegek

önmagukban

való

rekapitulálását,

Az 1999-es kormányzati sportpolitikai kánon szerint a sport –

egyfelol – a természetes kapitalizálódás következtében nem lehetett más, mint üzemszeru, a piaci logikának megfeleloen muködo vállalkozói-szolgáltatói- vásárlói tevékenységek összessége. Másfelol pedig azokat a közpénzigényes kedvezményeket kérte visszamenoleg is a mindenkori kormányokon az 1999-es szöveg, amelyeket amúgy nem lehet az adott szöveg kontextusában másként értékelni, mint államszocialista

maradványokként.

Félreértés

ne

essék,

mindezeket

nem

sportpolitikusként, egy másik, az 1999-es kormánnyal szembenálló nagy párt képviselojeként értelmezojeként.

állapítom

meg,

hanem

a

konkrét

szöveg

olvasójaként

és

Nem a káröröm, hanem a Fehér könyv korabeli kontextusa

megértésének igénye mondatja mindezt velem. Az egyes szövegek szövegelemzése, a bennük tételesen kimutatható ellentmondások épp az általam is útkeresésnek nevezett folyamatra világíthatnak rá. Továbbá arra, hogy a minden kétségen felül az eddigi legalaposabb és legtiszt ességesebb sportszakmai-sporttudományos összefoglaló a magyar sportról – azaz a Fehér könyv – milyen kihívásoknak akart megfelelni, s milyen korabeli kihívásokra, szövegekre és koncepciókra kívánt felelni, továbbá mi is lehetett megszületésének kontextusa, az általam némileg kritikával említett szemléletének forrása.

Ne feledjük, mindkét a fentiekben rekapitulált szöveg szerzoinek halmazainak meglehetos a közös metszetük! És azt se feledjük, hogy – túl azon, hogy alig három év, de – szemléletükben és érvelési technikájukban a két, funkciójukban sokban hasonlatos szöveget alapvetoen másnak tekintjük!

87

A fentiekben bemutatott, önellentmondásokkal terhes történeti és bizony ideológiai történeti vissza- és nemzetközi kitekintés után már kevéssé meglepo, hogy a piaci húzóágazatként definiált magyar sportot stratégiai ágazatnak nevezi az ISMerteto. Ám az említett kitétel elott olyan tézist olvashatunk, amelyik a történeti- ideológiai felvezetésbol és a nemzetközi kitekintésbol egyáltalán nem következik:

„A kormány új sportprogramjának és az azt megvalósító új finanszírozási rendszer középpontjában az egészséges magyar nemzet képe áll. Egy olyan társadalomé, amelynek egyénei és közösségei felelosséget éreznek saját lelki, szellemi, testi egészségükért, s ezért tenni is hajlandóak.

A központi

kormányzat a piaci muködés kudarcait korrigálva ösztönzi és támogatja a polgárok ezen egészség- megorzési törekvéseit. A célok megvalósításában az érintett társadalmi szférák összehangolása mellett kiemelt szerepe van a sportnak. Ezért a sport stratégiai ágazat.” (p.21).

Az államilag támogatandó és ösztönzendo, államigazgatási eszközökkel – a piacgazdaság mechanizmusaiba korrekciós céllal beavatkozásokkal – stratégiai ágazatként pozícionált sport olyan stratégiai ágazatként definiáltatott, amelynek kimondott célja „az egészséges nemzet” megteremtése. Ez a váratlan retorikai fordulat némiképp veszít élébol a következo pontban:

„A sport magánjószág. Fogyasztásának társadalmi részének alapvetoen a piaci cserekapcsolatokon kell nyugodnia, hosszú távon a sportban is végbe kell mennie a gazdaság más ágazataihoz hasonló piaci átalakulásnak.” (p.22).

A rendszerváltás tizedik esztendejében a gazdaság más ágazatihoz hasonlóan muködni látni kívánt sport piaci átalakulását egyengetni kívánta az „új sportpolitika”, az ISMerteto által leírt paternalista módszerekkel:

„Nem alakulhat ki máról- holnapra, egy pillanat alatt jól muködo piaci szféra. Mindenképpen el kell telnie egy átmeneti idoszaknak, amiben a tervgazdasági, a maffia és a piaci kapcsolatok egymás mellett élnek. Ebben az idoszakban a központi kormányzatnak aktívan kell támogatnia az átalakulási folyamatot. Ennek középpontjában a sportvállalkozások kialakulásának és beindulásának 88

támogatását kell helyezni. Ugyanakkor a nyilvánosság számára ellenorizhetoen világosnak és egyértelmunek kell lennie: az aktív kormányzati részvétel csak korlátozott idotartamú (2-3 év), amiben a sportszféra minden szereplojének meg kell teremtenie a piacgazdasági környezethez alkalmazkodó alapmuködését.” (p.22-23).

A nemzetközi, összehasonlító szakirodalom által is felvetett kelet-európai jelenséget, a maffiaszeru struktúrák megjelenését a sportszférában, az átmeneti korszakban az új sportpolitika

természetes

folyamatnak

tartotta.

Mondhatni

egyfajta

gyermekbetegségnek vélték az ISMerteto szerzoi mindezt, olyannak, amit a piaci viszonyok

megszilárdulásáig,

megszilárdításáig

maga

sportrendszer-sportszféra

kihordhat.

Ám a sportfinanszírozás új elveit magában foglaló fejezet az átmeneti

korszakon túlnyúló elveket is megfogalmazott:

„Az átmenet után a központi kormányzatnak a sportszféra piaci kudarcainak korlátozott korrigálásával kell foglalkoznia, ami során, tiszteletben kell tartania a kialakult piaci viszonyokat. A kudarcok kezeléséhez egyértelmu kormányzati preferenciákra, a nyilvánosság ellenorzésére és elsosorban közvetett gazdasági eszközök alkalmazására van szükség.” (p.23).

A sportpolitika és a sportfinanszírozás hosszú távú elveit is megfogalmazó ISMerteto, tíz évvel a Magyar Köztársaság kikiáltása, a rendszerváltás csillagéve után – közvetve – azt állította, hogy változatlanul nem rendelkeztek a legambiciózusabb sportpolitikai döntéshozók sem megfelelo, hosszú távú sportkoncepcióval, sportpolitikával?

„Hosszú távú sportstratégiát kívánatos kialakítani. A 10-15 évre szóló Nemzeti Sportstratégiát az érintettekkel való egyeztetéssel, szélesköru politikai és szakmai konszenzussal kell megalkotni, annak érdekében, hogy megvalósítása vállalható legyen minden érdekcsoport, politikai ero számára.” (p.23).

A sportfinanszírozás hosszú távra szóló elveit is magában foglaló ISMerteto – akaratlanul is – bevallotta, hogy a szöveg és a benne vázolt „stratégia” lefektetésekor még nem állt a szerzok és a szerkesztok – valamint a megbízóik – rendelkezésére szakmai és politikai konszenzuson alapuló szakmapolitikai koncepció. Az is beszédes, 89

hogy ezt a post festa kialakítandó koncepciót „egyeztetni” kívánták a leginkább érintettekkel. Ez a lapszus is beszédes…

Úgy érzem azt mindenképp jelezni kell, hogy a finanszírozási elvekben is megjelentek olyan pontok, amik nemcsak egymásnak, hanem a nemzetközi kitekintoben, valamint a történelmi visszatekintésben olvashatóknak is ellent mondanak. Újszerunek tunhet az az ígéretes kijelentés, amely szerint a meghirdetett – s majd idovel szakmai koncepciókkal utólag megerosíthetett – új sportpolitika legfobb alanya és tárgya a sokáig elhanyagolt szabadidosport vált:

„Az alapcél megvalósulásához a kormányzati preferenciák és az ehhez rendelt eszközök középpontjába a szabadidosportot kell helyezni. Az elozoekkel összhangban ez a szabadidos sportszolgáltatói kör kialakulásának és megerosödésének támogatását, másrészt a polgárok sportolási feltételeinek szélesítését és a sportolás ösztönzését jelenti.

Ez világosan megjelenik a

közvetlen és közvetett támogatási rendszer átstrukturálásában” (p.23).

Mint láthattuk, hangsúlyozottan és kiemelten a szabadidosportot helyezték az „új sportpolitika” középpontjába. Ám ez a szabadidosport szolgáltató-piaci tevékenység, s így annak finanszírozó támogatása sem lehet más, mint piacvédelem, s piacgenerálás. A szabadidosport ilyen pozitív pozícionálása után némileg érthetetlen, hogy két ponttal lejjebb

valamivel

labdarúgással.

nagyobb

terjedelemben

foglalkozott

a

direktíva-szöveg

a

Ez is azt az érzését erosíti az olvasónak, hogy az államszocialista-

paternalista sportpolitikát elítéloen leíró szöveg szerzoi az általuk átkozott múltat szelektíven kívánták végleg múlt idobe tenni:

„Az új sportkoncepció és az ezt megvalósító sportfinanszírozás a magyar sportban elfoglalt helye és társadalmi hatásai miatt is külön foglalkozik a magyar labdarúgás helyzetével. Az új sportstratégiával összhangban fogott hozzá a sportkormányzat a központi kormányzat labdarúgásban vállalt szerepvállalásának meghatározásához.

Vezérelv az, hogy a kormányzat

támogatja a hivatásos magyar labdarúgás üzleti típusú átalakulását, de hosszú távon a sport fontos és pontos adófizeto üzleti ágazataként kívánja látni azt.” (p.24). 90

Maradva a szöveg saját maga adta kontextusánál, miközben az önmagát új sportkoncepciónak nevezo ISMerteto – egyfelol – természetesnek és elkerülhetetlen gyermekbetegségnek tartotta a maffiaszeru struktúrák megjelenését a sportszférában, úgy pozícionálta kihangsúlyozva a szolgáltató-piaci tevékenységként definiált szabadidosportot mint olyat (amúgy nagyon helyesen és vitathatatlanul), hogy a hivatásos labdarúgást eleve kiemelte a sportszférából. Tette ezt méghozzá úgy, hogy a vonatkozó költségvetési források puha korlátait eleve és meghatározhatatlanul hosszú távra beprogramozta az ágazati és több államigazgatási területet érinto, központi újraelosztásban. Mindezt nem az utólagos ismereteink mondatják, hanem magának a sportkoncepcióként definiáltatott ISMertetonek a belso logikája.

Mindennek a

nyilvános kimondásával épp azokat a reflexeket bátorította újult erovel és új sportpolitikai ideológiával az „új sportpolitikai koncepció”, amelyeket egy általa határozottan negatív gyakorlatnak tekintetett és ilyenként leírt és idejétmúltnak tartott sport- és gazdaságpolitikai korszakban jöttek létre. Ezt a gyakorlatot már az átmenet legelején, a rendszerváltást közvetlen megelozo években is egyértelmuen károsnak, gazdaságilag és morálisan egyaránt veszélyesnek tartotta a sporttudományi, sportközírói és közgazdasági, jogi irodalom. Mintha Zsolt Róbert Labdarúgók és sportolók címu, a Magyarország felfedezése címu sorozatban megjelent, a maga korában nagy visszhangot kiváltott szociográfiájának Magyarországát akarták volna feltámasztani, csak épp az átmeneti korszaknak megfelelo módon – e korszak minden gyermekbetegségével együtt…

A piaci viszonyok között értelmezett sportot határozottan magánjószágként definiálta a „régi-új” sportpolitikai koncepció.

Ugyanakkor ez a „régi- új” sportpolitika

célrendszereinek felsorolásában is folyamatosan visszaköszönnek a sportfinanszírozási elvek lukratív értelmezéséhez önkéntelenül is elvezeto, a puha költségvetési forrásokat, a nem egyértelmu gazdálkodási szabályokat eleve a rendszerbe beprogramozó tézisek. Magánjószágként értelmezett, piaci alapon muködo sportrendszert vizionált az „új sportpolitika”, olyat, amelybe a tiszta viszonyok kialakulásáig az állami intervenció és támogatás meghatározatlan ideig és mértékben – ám épp az egymásnak is ellentmondó elveknek a rendszerbe beépítésével (vö. szabadidosport vs. hivatásos labdarúgás) – az aktuális költségvetési források függvényévé váltak. Ez pedig a koncepció által leírt, puha költségvetéssel és hiánnyal operáló sportszférában eleve fenntartotta a 91

szubjektivizmus és a kézi vezérlés gyakorlatát. A lefektetett elvek „egyfelol- másfelol”isége az új kormányzati sportkoncepció és a mögötte álló finanszírozási rendszer piaci szereploinek (a támogatást osztó kormányzati szervektol a kiemelt hivatásos labdarúgó egyesületeken át a szolgáltatókig bezárólag) tág és meglehetosen lukratív értelmezési keretet adott.

Jellemzo, hogy az „új sportkoncepció” lefektetoi az említett finanszírozási „elvek” után tárgyalták a magyarországi sportpolitika prioritásait! Ez utóbbi fejezetben az Európai Sport Charta irányelveibol összegereblyézett kitételekkel erosítették koncepciójuk alapjait (p.29-31).

6.1.7 Hátrányban a civil sportsze rvezetek

Mind a prioritásokról, mind az eszközrendszerrol szóló fejezetbol hiányoznak a civil sportszervezetek, ez a kifejezés az ISMertetoben egyszer sem fordul elo. A „régi- új” paternalista, az értelmezésnek eleve tág teret biztosító sportkoncepció szá mára a civil sportszervezetek nem lehettek partnerek.

Ebben a koncepcióban kizárólag piaci

szereplok és a költségvetési szereplok fordulhattak elo.

Bonyolult viszonyrendszerüket a végrehajtó hatalom fiskális eszközeivel szabályozni és kontrollálni akarta, az említett, gyakran egymásnak is ellentmondó elvek mentén. Az új koncepció elott már létezo civil sportszervezeteket ez az „új sportpolitika” nem annyira autonóm muködésükben kívánta támogatni, hanem a fentebb ismertetett paternalista, kézileg vezérelt, az újraelosztáson alapuló rendszerbe kívánta visszaintegrálni.

Mindez a szöveg és a szöveg mögött felsejlo tágabb társadalmi- gazdasági és politikai koncepció belso logikájából természetesnek is tunhet. Alapkutatásokon nyugvó, kiérlelt és konszenzuális társadalmi sportkoncepció helyett olyan ágazati irányítást, „preferált támogatási rendszert”, „helyzetbe hozó” cél- és eszközrendszert kívántak bevezetni, amelyik eleve nem alapult normatív vitán, s így ezért, valamint az egymásnak is ellentmondó elvek beemelése miatt is mindenféle normativitást kizárt.

A nagy

magyarországi átmenet elso évtizedének lezárultával egy új, eleve nem áttekintheto, nem normatív átmeneti sportrendszert és sportpolitikát vizionált az ISMertetoben lefektetett sportpolitikai parakoncepció. 92

Ezért, és a „koncepció” mögött felsejlo általánosabb társadalom- és gazdaságátalakító szándékok okán (vö. több mint kormányváltás, kevesebb, mint rendszerváltás!) az „új sportkoncepció” szemléletét is konkrét prioritásait tekintve visszalépésként értékelheto. Az államosított és állami sportrendszer maradványait újraállamosítással, a nem elvszeru, nem normatív állami beavatkozás kanonizálásával kívánta meghaladni, megújítani. Ez nem lehetett más, mint fából vaskarika, ahogy arra a Fehér könyv is utalt. A túlpolitizált, túlideologizált államszocialista sportrendszer – kétségtelenül – számos elemét, maradványát magánhordozó magyarországi sportrendszert más ideológiák és régi- új állami politikával igyekeztek meghaladni.

Mindez azt is magával hozta, hogy a civil sportszervezetek eltuntek a kormányzati politika látóterébol, helyüket államilag preferált, támogatott és ellenorzött vállalkozások és a kiemelt, hivatásos labdarúgóklubok vették át.

Még egyszer, e dolgozatnak nem lehet célja a rendszerváltást követo korszak kormányzati sportpolitikáinak minosítése. Azt a törvényi, törvényhozási, politikai és szakmapolitikai környezetet igyekszem rekonstruálni, amelynek eredoi azok a szomorú számok és adatok – tények – amelyekrol az idomérleg kutatások beszélnek. A Fehér könyv expressis verbis, a fentebb rekapitulált ISMerteto pedig közvetve állította egybehangzóan, hogy 2002- ig a magyarországi sporttársadalom (a „sportszféra” piaci és nem-piaci résztvevoi) számára nem állt rendelkezésre normatív, szakmai, tudományos és szakmapolitikai vitán alapuló helyzetfelmérés, kiérlelt sportpolitikai koncepció. Ez a körülmény s „sportszférában” érdekelt szereplok számára olyan gazdálkodási, viselkedési (értsd: eseményköveto, megfelelési kényszertol hajtott) mintákat és lehetoségeket nyújtott, amelyek hosszú távú tervezésnek nem kedveztek.

És

elmondható, hogy ezek a viszonyok, amiket a Fehér könyv és az ISMerteto – eltéro indíttatással és szándékokkal – leírt, nem kedveztek a civil sportszerevetek kialakulásának a létezo civil sportszervezetek társadalmilag hasznos és hatékony muködésének, muködtetésének.

93

6.2 Mérlegen a nyilvánosság

Hogy a magyar sporttudomány is képviseltethette magát a korábban említett tizenhat nemzeti (az angol national kifejezés egyszerre nemzetit és országosat is jelent – B. T.) esettanulmányt magában foglaló úttöro jellegu, reprezentatív tanulmánykötetben (Chalip, Johnson, Stachura, 1996), azt is jelzi, hogy igenis voltak már a kilencvenes évek közepén is olyan, nemzetközileg is színvonalas hazai alapkutatások és publikációk a téma hazai tapasztalatairól (Földesiné, 1996). Miközben azt állítjuk – a Fehér könyv és az ISMerteto alapján – hogy 2002-ig nem állt rendelkezésünkre összefoglaló, kutatásokon és szakpublikációkon alapuló, konszenzusos és átfogó sportpolitikai, szakmapolitikai koncepció, épp a nemzetközi kézikönyvben megjelent magyar esttanulmány és annak apparátusa is jelzi: szakmai útkeresések, búvópatakként – a szakmai fórumokon megjelent publikációk formájában is – formálódott/formálódtak azok a gondolatok, amelyekben elemeiben megjelent már az átmeneti korszakon is túlmutató, magyar nemzeti sportkoncepció. Az alábbiakban arra teszünk kísérletet, hogy ezt a „parakoncepciót” rekonstruáljam a kilencvenes évek sportpolitikai tárgyú hazai publikációi alapján.

A magyar sportsajtó és a – foként folyóiratokban megjelent – szakirodalom ilyen szempontú, filológiai pontosságú elemzése meghaladja e dolgozat kereteit.

Ám a

legfontosabb és legpontosabb írások, közlemények elemzo ismertetésétol nem lehet e helyütt sem eltekinteni.

A rendszerváltás utáni elso, a szabadon választott országgyulésnek felelos kormány sportpolitikájáért

felelos,

majd

megfogalmazása

szerint

az

–

ahogy

általános

az

idézett

kelet-európai

nemzetközi átmenet

kézikönyv

sportpolitikai

„koncepciójából”, az elébb a kenyér és csak aztán a cirkusz kifejezéssel jellemzett elvébol kiábrándult – Gallov Rezso, a Nemzeti Sport négy hatalmas hasábján közölte átfogó, koncepcionális megújulást célzó tanulmányát (Gallov, 1992).

A nagy

terjedelmu dolgoza t egyszerre viselte magán a fiatal Magyar Köztársaság (sport-) politikai vitáinak lenyomatát éppúgy, mint az átmenet során megrendült sportszakma útkereséseit. Az említett útkeresésekben kell keressük a dolgozat – a mából a naivitásig oszintének tuno – sarkalatos pontjainak gyökereit is. A késobbi idoszakok, hasonló igénnyel készült tanulmányaihoz képest nemcsak ebben különbözik Gallov 1992-es 94

tanulmánya, hanem abban is, hogy nem kollektív munka. De lássuk, miért és miként érvelt a magyar sport újrapozícionálásáért oszinte felelosséget viselo szerzo!

Kortörténeti tünetnél feltétlenül többrol árulkodik, hogy a legszélesebb, sportszereto nyilvánosság elé tárt koncepció szerzoje dolgozata végén külön hangsúlyozta, hogy az általa vázoltak nem kevesebb, mint a nemzet életképességének néhány fontos eleme – a sport és testnevelés ügyének, polgáraink egészséges életmódjának elosegítése.

A – nem az angolszász értelemben vett – nemzeti retorika nemcsak taktikai engedmény volt a szerzo részérol, hanem legbelsobb meggyozodés is. Ahogy az egész dolgozatot ez a meggyozodés kíséri végig. Akkor is kiállt a szerzo e meggyozodése mellett, ha szövege nem volt – mert nem lehetett – egyaránt és egyetemlegesen népszeru a sportért aggódó társadalom, a törvényhozók, a végrehajtó hatalom és a sporttársadalom résztvevoi között.

Az átalakulás kínjaitól szenvedo ágazati érdekeltek mellett nem

minden feltétel nélkül lobbizott a szerzo, ugyanakkor a végrehajtó hatalom és a törvényhozás – kialakulatlan – sportpolitikájával szemben megértoen kritikusan lépett fel.

Elsosorban a kormányzat megkésett és nem következetes intézkedéseivel szemben fogalmazott meg Gallov udvarias, ám egyértelmu kritikát. A támogatás és finanszírozás kapcsán így nyilatkozott:

„Kitartó munkába került, míg a kormányzat figyelme a testnevelés és sport felé fordult és a parlament is érdemben kezdte követni a sporttal kapcsolatos változásokat. A sport ügyei iránt korábban tapasztalt, tagadhatatlanul szerény érdeklodés két fo okra vezetheto vissza. Az egyik azokból az eloítéletekbol táplálkozott,

amelyek

a

régi

rendszer

kétes

értéku

politikai

sportpropagandájának következtében alakultak ki és idézhettek elo idegenkedést.

A másik: politikusaink el voltak foglalva a fordulat, a

rendszerváltás sportnál fontosabb, esetenként, sajnos, csupán fontosabbnak tartott témáival.”

Tehát a Fehér könyv által elsosorban az 1998-2002 közötti kormány szemére hányt szemlélet, mely szerint a magyar sport mint olyan pártállami csökevényektol terhes, 95

nemcsak a FIDESZ kormányzat sajátja volt. A leginkább informált Gallov Rezsonek kénytelenek vagyunk elhinni, hogy ezek az eloítéletek az elso, szabadon választott országgyulésnek felelos magyar kormány sajátja is voltak.

Ebben a környezetben kétségtelenül nehéz volt sportkoncepciót alkotni, és amellett érvelni. Ebbol a szempontból még inkább érthetové válik a szerzo „nemzeti retorikája”. Ám az elkötelezett és meggyozodéses szakember, ebben a sport iránt barátságtalan környezetben is vállalta a nyilvános megszólalást.

Azért, mert mint fogalmazott a

barcelonai sikerek után:

„Küldöttségünk kiemelkedo teljesítményének fényében – hangulatilag legalábbis – kedvezobb megvilágításban vizsgálhatjuk sportéletünk helyzetét és kilátásait hazánkban, (…) az elkövetkezokben elodázhatatlan és fontos döntéseket kell hoznunk sportkultúránkat illetoen. (…) a magyar sport fenntartásának és fejlesztésének jelenleg ugyanis még nincs semmilyen pénzügyileg szabályozott rendszere. Esetleges tehát, kiszámíthatatlan {a finanszírozás – B. T.} (…) mivel a törvényalkotók az elmúlt két évben (…) nem vették figyelembe, hogy a határozatok miként érintik a sport és a testnevelés sorsát – igen súlyos veszteségeket szenvedtünk. Lényegében tehát nem is annyira a sport létfenntartásáról van egyelore szó, mint inkább az összeomlás elkerülésérol.”

1992-ben a sportpolitikai koncepció aktuális feladata ezek szerint a hazai sportrendszer összeomlásának elkerülése volt. Gallov, költoi, ám a fentiek alapján igenis idoszeru kérdése úgy hangzott, hogy mennyire fontos a magyar sport. Válasza úgy hangzott, hogy az vitathatatlanul lényeges és támogatandó dolog. Ám, mint fogalmazott, ez a támogatás csak akkor válhat(ott volna) „muködo mechanizmussá, ha tényszeru módon, egyértelmuen tükrözodnek a megszületo törvényekben, az állami feladatok ellátásához szükséges összegek megfelelo mértékben, s az ösztönzo eszközök, kedvezmények biztosításában. ”

Jellemzo, hogy az eloítéletes politikai környezetben Gallov szükségét érezte annak, hogy leszögezze:

96

„A régi rendszerrel együtt nem az állami támogatásnak kell megszunnie, hanem a régi rendszer állami támogatás elve érvényesítésének és módjának. Ismétlem: nem magának a támogatásnak, hanem a módnak!

Az egészséges életmód

minden államnak az érdeke: a sport fejlesztése, az élet gazdagítása, meghosszabbítása, a munkaképesség és a hadrafoghatóság. A prevenció és a fizikailag fitt állampolgár, mint munkára hatékonyabban alkalmas alany, forintban is kifejezheto gazdasági tényezo.”

Gallov 1992-es sportpolitikai koncepciójában a sport gazdasági szerep még csak mellékszálnak tunt! Azzal elsosorban a forrásokkal kapcsolatban foglalkozott a szerzo, aki számára a sport – 1992-ben! – nem magánjószág és nem piaci viszonyok összessége volt…

szólt

az

állami

és

önkormányzati

költségvetés

sporttámogatásáról,

sportfinanszírozásáról, továbbá e finanszírozásnak se a Szerencsejátékról szóló törvényben, sem

társadalombiztosítási költségvetésben nem kielégítoen rendezett

módjáról.

Ám ennél jóval részletesebben beszélt Gallov a magyarországi – mind „tömeg”-, mind versenysport szervezete kapcsán a civil sportszervezetekrol, bár o ezt a kifejezést nem használta. Mint a korszak nagy ígéretérol beszélt Gallov a sport társadalmasításáról, a civil sportszervezetekrol, olyanokról, amelyek nemcsak biztosíthatják magyarorszá gi sportélet teljes összeomlásának elkerülését és az átmenet utáni idoszak sportéletének alapjaivá válhatnak:

„A sport társadalmasítását, demokratizálódását, valamint a piacgazdaságra való áttérés okozta financiális rendezetlenséget figyelembe véve, mindenképpen együttmuködésre van szükség a sport államigazgatási szervei, valamint a sportban meghatározó szerepet játszó társadalmi szervek, testületek között, s a sport érdekeinek megorzése tekintetében egységes felfogást és szemléletet kell kialakítani. …A sport társadalmasodása (sic!) során bizonyára kialakulnak majd – demokratikus és szabad kezdeményezésre – azok a klubformák, amelyek tetszésük szerint nyújtanak majd tagjaiknak szolgáltatásokat a sport különbözo ágazatiban és különbözo szintjein. Ezek feltehetoen önfenntartók lesznek, bár könnyen elképzelheto, hogy ennek ellenére akár állami támogatást is élvezzenek,

olyan

mértékben,

amilyen 97

mértékben

állami

feladatokkal

kapcsolatos teendoket is vállalnak, végeznek. Ez a folyamat ellenben hosszúnak ígérkezik. … A sport társadalmasításával egyetemben várjuk a gazdasági szféra fokozódó, sot meghatározó támogatását, ugyanakkor ezt most még érdemi ösztönzéssel nem tesszük értelemszeruvé és indokolttá... Néhány szót a magyar sport szerkezetérol, azokról a strukturális módosításokról, amelyeknek politikai és társadalmi berendezkedésünk változásaival együtt, azokkal összhangban, a demokratizálódás és a társadalmasítás jegyében kell bekövetkezniük, de melyek nem történhetnek meg megfelelo szakmai átgondolás nélkül és értelmetlen felgyorsítással sem. …”

Mint láthattuk, a gallovi sportkoncepció középpontjában – a magyarországi sportrendszer és sportélet összeomlásának elkerülése mellett a demokratikus, és hangsúlyozottan társadalmasított sport víziója állt. És nemcsak azért, mert a szerzo határozott véleménye szerint: „A sport tudvalevoleg nem termelo ágazat, s egyelore nem is gyümölcsözo vállalkozás.”

Gallov a rendszerváltás és az azt követo évek egyik legnagyobb ígéretét szegezte a döntéshozóknak és a sportszereto, a sportújságot olvasó közvéleménynek: a sport demokratizálódását, önszervezodo társadalmasítását: autonómiáját.

Koncepciójának

sarkalatos tétele a sportélet, sportszervezés elkerülhetetlen demokratizálódása és „civilizálása”,

vagy

az

o

megfogalmazásában:

társadalmasítása

volt.

A

sportfinanszírozást és annak ellenorzését is ennek rendelte (volna) alá. 1992-ben a legnagyobb tekintélyu és közvetlen, operatív tapasztalattal is rendelkezo sportpolitikai szakember a sportot társadalamasítandó közjóként értelmezte, s nem piaci viszonyok közt definiálható magánjószágként, üzleti logikán alapuló vállalkozások összességeként. Az államigazgatás ágazati irányításának újrarendezését, az „ágazat” finanszírozását, támogatását is ennek rendelte (volna) alá a szerzo sportpolitikai koncepciójában. Abban a koncepcióban, amelyik a rendszerváltás harmadik évében, az ISMerteto elott hat és fél, a Fehér könyv elott pedig majd’ tíz évvel elobb készült. Gallov koncepciója csak korlátozott mértékben válhatott valóra, válhatott „anyagi erové”.

E mögött nem a lehetséges nemzetközi trendek begyuruzését kell látnunk, ahogy azt az ISMerteto olvasója gondolhatná, s nem is a neoliberális, piacközpontú világkép 98

megtestesülését, hanem olyan – idonként csak búvópatakként megjeleno, általánosabb – politikai koncepciókat és e koncepcióknak konkrét politikai döntésekben, törvényekben való megtestesülését, amelyek akarva-akaratlanul visszaléptek a Gallov által is meghaladni kívánt korszak sportvezetési, sportirányítási és sportfinanszírozási gyakorlatához. Az 1992-t követo évtized sportpolitikai koncepciói mintha elfeledkeztek volna a rendszerváltásnak a magyarországi sportélet számára tett legnagyobb ígéretérol, a

demokratikus,

társadalmasított,

önkormányzó

és

közérdeku

sportjáról,

sportrendszerérol.

Gallov Rezso ismertetett írásához képest sokkal élesebb kritikát fogalmazott meg a rendszerváltást követo elso két év állami sportpolitikájáról, sportkoncepciójáról Frenkl Róbert (1992). A szintén a Nemzeti Sport hasábjain megjelent dolgozat arra kívánta felhívni a figyelmet, hogy az elso, szabadon választott országgyulésnek felelos kormány sportpoltikája a meghaladni kívánt korszak gyakorlatát fejlesztette tovább, kanonizálta demokratikus formákban. Elfogadva a sporttörvény másodlagos helyét és súlyát a nagy közjogi átmenet törvénykezésében, arra a megállapításra jutott, hogy a sport – átmeneti – állami-politikai kezelése magában hordja és megerosíti a kézi vezérlés és a szubjektivizmus gyakorlatát.

Az OTSH formális önállósodása az államigazgatáson

belül, elfeledni látszott túlhatalomhoz és e hatalom gyakorlásának lehetoségeihez juttatta a sportot felügyelo minisztert:

„a sporttörvény helyett sportkoncepció

elképzelés az OTSH önállósodása után jelentkezett, egyértelmuen személyhez kötötten.” (Frenkl, 1992).

A

megváltozott

koncepciótlansága,

közjogi

helyzetben

formálódó

szakmai

megalapozatlansága,

új

magyar

perifériára

sportpolitika

szorult

sajátsága

vezethetett el azokhoz a veszedelmes jelenségekhez, melyekre Frenkl is felhívta a figyelmet:

„Nem minosíteni, még csak nem is értékelni, csupán feltárni kívánom a helyzetet, hiszen jó diagnózis nélkül nincs gyógyítás, másrészt kísértetiesek a párhuzamok az elmúlt évtizedek sportirányítási gyakorlatával.”

Frenkl elismerte, hogy a rendszerváltás utáni elso, hivatalos sportpolitikai direktíva számos értékes elemet, motívumot tartalmazott, ám azt alapvetoen – mint fogalmazott – 99

úgy volt rossz, ahogy volt.

Feltételezve az aktuális döntéshozók jóindulatát és

jóhiszemuségét, arra a következtetésre jutott, hogy akaratlanul is a perifériára szorították a sportpolitikusok a sportot Magyarországon. A versenysport népszerusége, a sportélet rendezetlensége és az érdekelt felek kölcsönös konzervativizmusa felszínes PR gyakorlattá silányíthatták a sportpolitikát. Mindebben, ahogy a szerzo is rámutatott, kölcsönös érdek nyilvánult meg.

A rendszerváltással ellehetetlenített sportvezetok

apolitikus magatartásában nem a lojalitás, hanem a szervilizmus mutatkozott meg. Ennek „funkciója” nem volt más, mint kísérlet a „sportágak, szakosztályok, egyesületek megmentésére”.

Másfelol a politikai konszenzus, az említett PR gyakorlat épp a

sportpolitika, a sportpolitikai koncepció hiányát jelezte. Frenkl szerint a sport (értsd: versenysport, labdarúgás, nyári olimpiai versenysportok) népszerusége és rendezetlen viszonyai „elriasztják a politikát” a sporttal való érdemi foglalkozástól, A politika a népszeruség miatt nem akar konfrontálódni, a rendezetlenség miatt nem tud azonosulni, így marad az esetlegesség, a szubjektivitás. Végezetül, a koncepció- a sporttörvény helyett –, ennek a helyzetnek a túlélését szolgálná.

Frenkl Róbert határozottan kiállat a nyilvánosság elott az üres apolitikus sportkoncepció ellen és tartalmas, újszeru sporttörvény mellett, bármennyi konfliktussal is járjon annak meghozatala.

A

magyarországi

rendszerváltással

elkerülhetetlenné

vált

sportpolitikai

újrapozícionálást lehetové tevo koncepcionális, nyilvános szakmai és politikai vitákat, a normatív vitán alapuló egyértelmu szemléletet kérte számo n a hazai sportvezetokön és a politikai döntés-elokészítokön, döntéshozókon a Kolláth György alkotmányjogász az elso sporttörvény beterjesztésekor (1996).

Találó hasonlattal jellemezte az általa

hibásnak nevezett szemléletét a benyújtott törvénynek:

„Úgy jellemezheto ez, mint a szurkoló mentalitása, aki tudja, hogy a csapat rosszul áll, az esélyek nem jók, de valamit mégis csak tenni kell a kedvencekért. Csakhogy más a jegyet váltó szurkoló szerepe és felelossége, és megint más a döntéshozóké.” (Kolláth, 1996).

Summázva

véleményét,

Kolláth

oda

jutott,

hogy

az

1996-ban beterjesztett

sporttörvénytervezet nem csak felülírta volna a magyar sportmozgalom, lényegét 100

tekintve autonóm és hosies átalakulási kísérleteit az 1989-et követo években, de egyben érvénytelenné tette (volna). A visszaállamosítás veszélyét önmagában hordozó tervezet a kiküzdött autonómiát alapjaiban veszélyeztette. Mint Kolláth (1996) fogalmazott: „A tervezet (…) nem alkalmas sem a testkultúra céljainak, sem a társadalom, a politika, a gazdaság, a humanitárius jogok átfogóbb érdekeinek és illeszkedéseinek szolgálatára.”

A sporttörvény létrehozását követo közvetlen idoszakban – a törvény hatásai ismeretének

hiányában

–

csak

annak

szemléletét

és

koncepcióját

lehetett

megalapozottan kritizálni. A sport iránti elkötelezettségérol közismert jogászprofesszor, Sárközy Tamás arra a veszélyre hívta fel a figyelmet, hogy a sporttörvény valójában az állami beavatkozás kanonizálást (is) jelentette. Ez a gyakorlatban azt kellett jelentse, Sárközy 1996. végi elorejelzése szerint, hogy mindenféle autonómia helyett ismételten az állami és kormányzati – szubjektív és a kézi vezérlés által jellemzett – viszony és megközelítés marad a hazai sportélet legfontosabb, hosszútávú, koncepcionális tervezést ellehetetleníto gyakorlata. Mint fogalmazott. Az „OTSH közhatalmi jogosítványt is kapott a törvényességi felügyelet révén. (…) ez az állami beavatkozás – nem is nagyon burkolt – növelését jelenti.”19

Sárközy kulcskérdésnek tartotta a sportfinanszírozást, s jóind ulatúan arra szólított fel, hogy adni kell a kormányzatnak egy év türelmi idot:

„az a sportszeru eljárárás, ha adunk az államnak egy évet, képes lesz-e ezt így muködtetni. Az idei költségvetésben még nincs benne {a sportfinanszírozás új koncepciója – B. T.}, csak a jövo évi büdzsébol derül ki az igazság.”

Azt már a jogalkalmazás gyakorlatának elozetes ismerete nélkül állította Sárközy, hogy a törvény szelleme nem kedvezhet a hazai sportszervezeteknek.

A törvény által

bevezetett köztestületi intézmény kapcsán így fogalmazott:

„Veszélyes tendencia ez, hiszen holnap reggel a jogászszövetséget behajtják az igazságügyminiszter fennhatósága alá, az újságírókat meg, mondjuk, a muvelodési miniszter fogja felügyelni.

Külföldön is ismert a köztestület

intézménye, de egyetlen sportszövetség sem muködik ilyen formában. Ez egy

101

eroltetett megoldás, de nem arról szól, hogy gonosz emberek tönkre akarták tenni a sportot. Jó szándékkal csináltak rosszat.”

Öt és fél évnyi sportpolitikai útkeresés, az 1993-as – sportbarát jogi környezetet és a sporttörvényt kiváltani megcélzó – A testnevelés és a sport megújításának koncepcióját tartalmazó országgyulési határozat, az 1996-os sport- és sportingatlani törvény után, és alig három hónappal az 1998-as választások elott közölte a Nemzeti Sport Gallov Rezso tollából a Sporttörvényünk megpróbáltatásai címu dolgozatot (1998). Gallov ebben a dolgozatban nem törekedett a téma teljes részletességgel való ismertetésére. Kizárólag az 1996-os sporttörvény elozményeire, annak kritikus elemeinek bemutatására és az azóta megtett intézkedésekre koncentrált visszatekintésében, valamint a hiányosnak talált

szabályozás

átdolgozásának

elkerülhetetlen

irányaira

koncentrált.

A

törvényelokészítés szakmai és politikai elomunkálatainak, körülményeinek ismeretében azt állította Gallov, hogy a sorsdönto sporttörvényt nem elozte meg megfeleloen széles és alapos társadalmi-szakmai vita, a törvény elol (mögül) hiányzott a kiérlelt, konszenzuson alapuló koncepció:

„Az 1994-es választásokon gyoztes pártok koalíciós kormányának programja egyértelmu elkötelezettséggel helyezte kilátásba a törvény megalkotását… (…) 1995

szeptemberében

az

OTSH

határidore

elkészítette

a

törvény

alaptervezetét… A munkálatok, az egyeztetések elhúzódtak, késobb leálltak, majd 1996 januárjában a kormányfo határozott közbelépésére hirtelen felgyorsultak.

Végül a törvény – a szoros határidok miatt nagy sietve – a

mindenképpen kívánatos társadalmi-sportszakmai vita nélkül, valamint a jogszabályt szokásosan megelozo, felvezeto koncepció hiányában, bizony kapkodva készült el, s ráadásul végül olyan szövegezéssel, amely csak halványnyomaiban emlékeztetett a sporthivatal eredeti beadványára. (…) Már akkor sem kellett kifinomult jóstehetség annak elorejelzéséhez, hogy a törvény (…) egészében nem állhatja ki a gyakorlat, az ismétlodo és heves kritikák

próbáját.

Végeredményben

ennek

a

következetlen,

hiányos

szabályozottságnak (is) tudható be a ma még érvényben lévo, többcsatornás finanszírozási és irányítási struktúrában újonnan létrehozott szervezetek, illetoleg a hagyományos állami, továbbá a társadalmi szervezetek közötti együttmuködés zavara, koordinálatlansága.” 102

Elsosorban a sportlétesítmények, sportingatlanok felelos gazdáinak hiánya – a felhalmozott köztartozások kérdése – valamint a magyar labdarúgó válogatottnak a jugoszlávoktól elszenvedett katasztrofális veresége tudatosította a törvényi szabályozás lyukait. Ezeket a lyukakat a kormányzat és a törvényhozás már 1997-ben igyekezett betömni.

A legfontosabbnak a hivatásos és amator sportolók státusza közötti

különbségek meghatározását, a köztartozások rendezését

,,…valamint a sportági szakszövetségek helyzetének rendezését tartották. Elodázhatatlannak tuno, ám alapvetoen felületi kezelés, állami és törvényalkotói beavatkozást jelentettek (volna) mindezek a hazai sportélet kusza szövetébe. Se a kezdeményezoleg fellépo politika, sem az ezen politikát kritikusan szemlélo Gallov nem a korszeru sportpolitikai koncepcióról beszélt.

Bár Gallov –

jóhiszemuen – annak a reményének adott hangot, hogy a sporttörvény idoszeru módosításai „elorevetítik a további általános javítás lehetoségét, sot, talán a teljes átdolgozását.”

Az 1996-os sporttörvényt kapkodónak, elokészítetlennek és koncepciótlannak tartó Gallov csak látszólag tért el 1992-es, az államtalanítandó és társadalmasítandó sport koncepciójától. Írása, a kor kihívásának megfeleloen tuzoltó jellegu dolgozattá vált, amilyenben nem lehet koncepcionális alapkérdéseket részletezni. A 98-as – idézett – Gallov cikk az aktuálpolitikai kihívásoknak megfelelo módon, a hatályos sporttörvény nyilvánvaló elégtelenségeire, ez utóbbiak felszámolására hívta fel a figyelmet.

A magyarországi (sport-) sajtóban a legtekintélyesebb szerzok egyben egyetértettek: a Frenkl Róbert által elvesztegetettnek nevezett nyolcvanas évtized után újabb évtized ment veszendobe a hazai sportpolitikában. A Fehér könyv épp arra kívánt vállalkozni, hogy mind a sportvezetok, mind a politikusok számára nyilvánvalóvá tegye, a folyamatos kompromisszumok, a kiszolgáltatott eseménykövetésre való berendezkedés ideje lejárt.

Hatékony, demokratikus és hosszú távra szóló sportpolitikához olyan

koncepcióra van szükség, amely mind a társadalmi igényeknek, mind a legkorszerubb szakmai kihívásoknak megfelel. A Fehér könyv 2002-es megjele nése azt jelezte, a magyar sport és sportpolitika újabb évtizedet vesztegetett el a rendszerváltást követoen.

103

Maga a cím, s a szöveg is azt sugallja, hogy a magyar sport veszélyeztetett helyzetbe került a 21. század elejére.

6.3 Mérlegen a politika: Az elso ciklus (1990-1994)

A modern, demokratikus Magyar Köztársaság közjogi és politikai értelemben szakított az államszocialista berendelkezéssel. Az egypárti “puha” diktatúrával az ideologikus direktíva-politika, direktíva-politizálás korszaka is elmúlt. Az ideologikus állampártnak a Magyar Népköztársaság Alkotmányában biztosított “vezeto szerepe” a Magyar Népköztársasággal együtt elmúlt. A magyar sportélet és a sportpolitika is új pályára kellet álljon ezzel a közjogi változással egyidoben. A folyosói, zuhanyzói, (központi) bizottsági informális kijáró és direktíva- sportpolitika helyére normatív, demokratikus és nyilvános politika lépett.

A sport rendszerpolitikai kirakatfunkciója és az azt

elhazudó “szocialista sportpolitika” helyett a rendszerváltás azt ígérte, hogy a magyar sport végre valóba társadalmivá válik. Mindez nem mehetett végbe egyik napról a másikra. Az átmenetet a sportban már a rendszerváltás elején is meglehetosen hosszú folyamatnak gondolták a szakemberek. Mára az is nyilvánvaló, hogy a sportpolitikai útkeresésekben is megnyilvánuló átmenetek váratlanul hosszúra sikeredtek. Többek között azért is, mert - ahogy a Fehér könyv is állította - nem alakult ki konszenzuális, az átmenetet meghatározó, hosszú távú sportpolitikai koncepció. Ugyanakkor, ellentétben az állampárti korszak elidegenedett direktíva-politizálási gyakorlatával, a demokratikus köztársaság országgyulésében igenis artikulálódtak e sokáig hiányolt sportpolitikai koncepció nézetei, méghozzá abban a természetes szövegösszefüggésben, amely nélkül a legjóindulatúbb direktíva is hatástalan maradhatott: magában az országgyulésben. Az a tény, hogy- az országgyulésben kerültek napirendre a sportpolitikai témák, egyben arra is garanciák lehettek, hogy maga a sport - legyen szó akár a legpartikulárisabb single issue-ról - nem válhat el, nem idegenedhet el a magyar gazdaság, társadalom, közjog, politika, kultúra stb. nagy átalakulásától.

Mivel a “kialkudott forradalom”, a magyarországi rendszerváltás nem egy elore lefektetett forgatókönyv alapján valósult meg, így számtalan spontán faktor játszott benne szerepet. Egyes, foként korabeli politikusi emlékezetekkel szemben alapvetoen váratlan és spontán folyamatként tekinthetünk vissza az 1989-90-es esztendo és az azokat követoek változásaira. E változások alapjaiban érintették a magyar sportot. A 104

Fehér könyv alapján bátran kijelenthetjük, hogy ami a magyarországi sporttársadalmat, sportvezetést illeti, e változások váratlanok voltak.

A magyar sporttudományok,

sportpublicisztika minden erofeszítései ellenére felkészületlenül érte a hazai sportot a rendszerváltás.

A magyarországi rendszerváltás legfontosabb közjogi aktusa az elso szabad országgyulési választás volt.

Az 1990-ben megválasztott országgyulésben egykori

neves sportolók, olimpiai bajnokok, és neves sportszakemberek is megtalálhatók voltak. Utólag elmondhatjuk, hogy mindez az elso szabadon választott országgyulés két legnagyobb pártja részérol elsosorban választási kampányfogás volt. A neves sportolók jelölése és delegá lása elsosorban azt a célt szolgálta, hogy közismert, köztiszteletnek és közszeretetnek örvendo arcokkal az oket szimbólumként használó pártoknak növeljék a népszeruségét és e népszeruségen keresztül szavazóik számát.

A sportnemzet,

sportszereto társadalom képét felerosítve, közismert és tisztelt sportembereket használtak az ekkor még inkább ösztönös szavazatmaximalizáló, politikai marketing céljaira. Olyan személyiségekrol beszélünk, mint Gyarmati Dezso, Török Ferenc, vagy épp Nádori László.

A sportemberek szimbolikus megjelenése Magyar Köztársaság

Országgyulésében nem hozta magával a sport hangsúlyozott megjelenését a politikai döntéshozatalban: az országgyulés napirendjében.

Az államszocialista rendszer elmúlásával az átmeneti, közép-kelet-európai országok sportélete, sportfinanszírozása, irányítása és sportszervezése sosem látott kihívással nézett szembe. A puhuló diktatúra puha költségvetési korlátait belakó sportvezetések és sportstruktúrák az élsportra és a rendszerpropagandára fókuszáló, alapjaiban hazug és társadalmilag káros sportrendszer fenntartásában való - anyagi - érdekeltségükért cserében lemondtak a politika javára autonómiájukról.

Ennek az autonómiának a

visszaszerzése nem mehetett egyik percrol a másikra. Sem rendeleti, sem törvényi úton a politizáló, kijáró sport s sportvezetok, valamint a “sportoló” politika és politikusok képlete, ami évtizedekig jellemezte hazánkat, nem tunt el 1990 tavaszán. A legtisztább szakmapolitikai kérdéseket, az azok körül zajló vitákat is át- meg átszotték a rendszerváltást Dolgozatomnak

megelozo az

évtizedekben

országgyulési

kialakult

szövegekben

automatizmusok, megjelenheto

reflexek.

sportpolitikai

parakoncepciókról, elképzelésekrol szóló részében nem feladatom e régi reflexek feltárása.

Ám elore kell jelezzem, ha nem is foglalkozom velük részletesen, egy 105

pillanatra sem feledkeztem meg róluk. Ugyanakkor, dolgozatomban nem annyira a régi struktúrák, ideológiák és gyakorlatok továbbélését szándékoztam adatolni, hanem az új gazdasági, politikai, közjogi stb. rendszerben lassan kikristályosodó sportpolitikák és sportpolitikai koncepciókat szándékozom meglelni és leírni a magyar politikai közbeszéd legfontosabb szövegkorpuszában, a Magyar Köztársaság Országgyulésének plenáris ülései jegyzokönyvében.

Még egyszer: ahogy sem az 1989 elotti direktíva-típusú források, valamint a rendszerváltást követo, nyilvános sporttárgyú viták bemutatásakor, úgy az országgyulési felszólalások ismertetésekor, elemzésekor sem lehetett célom az egyes politikai irányzatok sportpolitikai útkeresésének minosítése. Az is a szövegek önmagukban való, illetve kigyujtött formájukban adott szerkesztett egységükben történo ismertetése és elemzése mellett döntöttem, az azzal is indokolható, hogy 1994 óta magam is aktív részese vagyok e szövegkorpusz létrehozásának. Nemcsak a nyilvános és normatív szakmapolitikai vita elkötelezettjeként, hanem módszertani okokból is kizárólag a nyilvános és nyilvánosan ellenorizheto szövegek alapján tudom csak elképzelni a rendszerváltást követo évek, évtized formálódó sportpolitkájának, sportpolitikai koncepcióinak rekonstruálását.

6.3.1 Sport és politika a Magyar Köztársaság Országgyulésében 1990-1994

Hogy miként jutottunk idáig, hogy mi vezetett a segélykéro kiáltvány, a Fehér könyv megírásához, ezt szeretnénk majd az alábbiakban - a Fehér könyvhöz hasonló módon körbejárni.

Ehhez a Fehér könyv sugalmazása ellenére, elsosorban a Magyar

Köztársaság Országgyulésében, plenáris üléseken (tehát nem a bizottságokban) elhangzott különbözo, sporttárgyú beszédeket vesszük górcso alá, legyenek azok kormányzati törvény-eloterjesztések, interpellációk, napirend elotti felszólalások, törvénytervezetek vitái stb.

Hogy módszertanilag miért indokolt az országgyulési szövegek egységes és önmagában megálló szövegkorpuszként való kezelése, azt a dolgozat történeti bevezetoje is magyarázhatja.

Egy

olyan

korszak

sportpolitikai

útkereséseit

igyekeztünk

rekonstruálni, amelyben a Fehér könyv megjelenéséig nem létezett elvileg és szakmailag megalapozott, kutatásokon alapuló sportstratégia, sem pedig elvi-politikai 106

direktívák nem léteztek. Mégis volt egyfajta korszellem és konszenzus is egyben, ami eldöntötte a rendszerváltás éveiben a sport szerepét, helyét és súlyát az „országos” ügyekben.

Mint ahogy már említettük, Magyarországon jellemzo módon az

országgyulés feladata és felelossége a hosszú távú politikai döntéshozatal, s a meghozott döntések számonkérése a neki felelos kormányon.

Maradva

az

országgyulésben

szerepet

kapott

politikai

pártoknál,

a

helyzet

egyértelmusítése, a mindenkori hazai mainstream sportpolitikának a pártpolitikákból való egyértelmu eredeztetése sem indokolható módszertanilag. Köztársaság

Országgyulése

plenáris

ülésein

elhangzott,

Mint a Magyar

sporttárgyú

fel-

és

hozzászólások szövegeinek áttekintése után az elemzo megállapíthatja, a rendszerváltás utáni hazai politikusoknak - párthovatartozástól függetlenül - nem állt rendelkezésükre a Fehér könyvhöz hasonló, tárgyilagos elemzés, s az egyes pártok képviseloi között sem volt minden kérdésben összhang és összjáték, különösen az elso két szabadon választott országgyulésben. Ez a körülmény a sporttudomány és a sportszakma (ön-) kritikájaként is felfogható.

Az egész magyar sportrendszerhez hasonlóan a szukebb szakma,

szakmák - a sporttudomány - is útkeresésekkel volt elfoglalva a rendszerváltást követo idoszakban, s a Fehér könyv által sommásan hányódó- vetodo sodródásként jellemzett trendek a leíró sporttudománytól és az alkalmazott szakmáktól sem volt idegen. Hosszú évekig nem volt képes a hazai sporttudomány olyan, átfogó helyzetértékelést és koncepciót a döntéshozók számára elkészíteni,, amely egy konszenzusos sportpolitikai stratégia alapját képezhette volna. A paternalisztikus - még a Fehér könyvben is tetten érheto - szemlélet, amely mindenféle autonómia, tudományos szabadság ellen hat, részben visszafogta, részben más irányba terelte, megint más részben pedig az aktuális pártpolitikai taktikák „bedolgozóivá” tette a szakmát.

Félreértés ne legyen, ösztönös és jóhiszemu, jóindulatú próbálkozásokról beszélünk, ezek egyik legszínvonalasbbikáról majd az alábbiakban beszélek részletesen.

E

próbálkozások taktikai-politikai gesztusok voltak, engedmények a mindenkori politikának. 2002-re jutott a magyar sporttudomány odáig, hogy belássa: a mindenkori aktuális hatalmi politika szolgálójaként nem lehet képes hatékonyan hozzájárulni a magyar sportrendszer strukturális megújításához.

Csak a pártatlan és autonóm

tudomány képes - hogy egy marxi fordulattal éljek - anyagi erové válni. Ám ennek belátásához és elfogadásához hosszú, gyötrelmes útkeresésre volt szükség, valamint 107

arra, hogy eloálljon, s egyben tudatosodjon s a szakemberek elott az a tragikus helyzet, amiben a magyarországi sporttársadalom és a társadalmi sport került egy hosszú évtized során.

A Magyar Köztársaság Országgyulésében a rendszerváltást követoen eloször a kiváló sporttudós, NL, a Szabad Demokraták Szövetsége képviseloje fogalmazott meg és mondott el sporttárgyú politikai szöveget.

1990. május 23.-án, az elso szabadon

választott kormány programjának vitáján hangzott el és válasz nélkül maradt felszólalása.

A képviselo a vitában arra hívta fel az országgyulés és az ország

figyelmét, hogy az elso demokratikusan választott kormány programjából teljesen hiányzott a sport. Mint fogalmazott:

“A sportközvélemény nagy érdeklodéssel várta a Kormány programját, abban a reményben, hogy az összeomlás elott álló versenysport, az alapveto gondokkal küzdo iskolai és lakossági sport számára programot és egyértelmu állásfoglalást ad. Még közvetlen utalás sincs a programban a sportra. Pedig meggyozodésünk hogy több ponton lehetett volna organikus kapcsolódási lehetoséget találni a program különbözo elemeivel.

Érvelni szeretnék tehát a sport jelentosége

érdekében.”20

NL tételesen felsorolta a kormányprogram azon pontjait, amelyekhez kapcsolható lett volna a sport: az egészségügy, amelyet az “Ember és környezet” programfejezet tárgyal, elhanyagolva a sport megelozo, egészségmegorzo szerepét; az oktatásról (is) szóló “Ember és muvelodés” címu fejezetbol hiányolta a az ifjúsági és diáksport hangsúlyozott

tárgyalását,

miközben

hangsúlyozta

annak

életmódszervezo

és

életmódformáló hatását. Emellett a sport diplomáciai értékeire, valamint a társadalmi sport nemzetgazdasági hasznára is felhívta a figyelmet.

Jellemzo kortünet, hogy

mindezen, az általa is nemzetközi evidenciaként jellemzett, közismert jelenségekre külön felszólalásban érezte szükségét kitérni, s szükségét érezte mindezek mellett érvelni.

Szintén szabad demokrata képviselo fogalmazott meg fundamentális kérdéseket a sporttal kapcsolatban a következo, az országgyulésben elhangzott, sporttárgyú 108

felszólalásban.

TF, 1990. június 18.-án, a Magyar Köztársaság Alkotmányának

módosításáról szóló törvényjavaslat vitájában próbálta ismételten a politika fókuszába helyezni a magyarországi sportot és testedzést. TF alkotmányos alapjogként kívánta kanonizáltatni a sporthoz való jogot és a sportolás és testedzést mint alanyi jogot:

“Az Alkotmányban deklarált legmagasabb szintu testi és lelki egészséghez való jog biztosítására a hatályos szöveg (2) bekezdése szerint a munkavédelem, az orvosi ellátás és az egészségügyi intézmények szervezését, valamint az épített és természetes környezet védelmét sorolja fel.

Ezt javaslom én a rendszeres

testedzés lehetoségének a biztosításával kiegészíteni, mert szerintem azonos súlyú, egyenrangú biztosíték az eddig felsoroltakéval.

Hangsúlyozom, hogy

nem élsportról, nem is elsosorban versenysportról vagy iskolai testnevelésrol van szó, hanem a népegészség ügyét szolgáló szabadidosportról, a testedzés lehetoségérol, mely körbe beletartozik a testi fogyatékosok, az idosek testedzése, a gyógytestnevelés, a betegség utáni rehabilitácós testedzés és még sok egyéb. (...)

E falak között már sokszor és sokak által hangzott el, hogy az

állampolgárok lelki és testi harmóniája milyen fontos a nemzet számára. Véleményem szerint e kívánalmat a törvényhozásnak nemcsak hangoztatnia kell, hanem megvalósításának a feltételeit alapveto törvényekkel biztosítania is kell. Az állampolgárok eme jogának törvények által biztosított lehetosége és joga nemcsak az egyéni érdekeket, hanem a gazdaságét is szolgálja. Sajnos a kormány megújulást hirdeto programjában az a szó, hogy test vagy sport, el sem hangzott. A kormányprogram számos pontjához lehet értelemszeruen kapcsolni a testedzés, a sportmozgalom területeit és kérdéseit, ám nagyon jól tudjuk, hogy az értelmezés, az utólagos magyarázat nem pótolja a konkrét meghatározást. Ez utóbbinak a hiánya könnyen adhat lehetoséget fontos területek vagy kérdések eljelentéktelenítésére.”21

TFis bírálta a kormányprogram érzéketlen “nagyvonalúságát” a sportot illetoen. Liberális képviselotol - látszólag - meglepo módon, úgy javasolta kiküszöbölni a sportés sportmozgalom kormánytól való függoségét, hogy a sportot és a testedzést alkotmány biztosította alapjogként javasolta definiálni. Mint ilyet a mindenkori kormányoknak mind programjukban, mind a költségvetési törvényben kell(ett volna) a hétköznapokban a társadalom számára biztosítani. 109

TF-hez hasonlóan érvelt ugyanebben a vitában a szocialista KF. gyakorlatilag

TF

erosítette,

ráerosítve

szabad

demokrata

Hozzászólásában képviselotársa

kormányprogram kritikájára:

“Ha azt hangoztatjuk, hogy ép testben ép lélek, akkor ennek feltételeit meg kell teremteni miden olyan kormány számára (sic! - B.T.), amelyik komolyan fontosnak tartja az állampolgárok egészségét. Nagyon szép, hogy a Kormány fontosnak tartja (...) az egészségügyi intézményeket, az orvosi ellátást (...), de én azt hiszem, hogy ennél fontosabb és olcsóbb is, hogy ha megelozzük a megbetegedéseket, mintha utólag javítjuk azokat.”22

Az elso szocialista, sporttárgyú parlamenti politikai szövegben nem annyira a sporthoz, testedzéshez való jog alkotmányos biztosításának igénye az érdekes, hanem az e mögött álló érvelés, amely szerint gazdaságosabb befektetés az egészségvédelem és a betegségmegelozés, mint az egészségügy finanszírozása.

Ugyanebben a vitában szólalt meg eloször, a sporttal kapcsolatban kormánypárti képviselo. Az MDF-es GYD - sportpolitikai koncepció megfogalmazása, jelzése nélkül - támogatta TF-et, s dicsérte konstruktív hozzáállásáért KL-t.23

Az 1990. évi, oszi ülésszakon érintették többen is a sportot az MHSZ vagyonának elszámolása kapcsán, ám ezekben a felszólalásokban nincs - mert nem lehetett - nyoma lehetséges sportkoncepciónak, sportpolitikának, sem annak, hogy miért kívánta és próbálta a szabadon választott országgyulés újradefiniálni és újrapozícionálni a magyar sportot.

Legközelebb ilyen kísérletre 1990. október 3.- n került sor egy szocialista

képviselo, KL interpellációjában, s foként az arra adott miniszteri válaszban.

Az

interpelláló képviselo azzal a megállapítással kezdte, hogy a “magyar sport jelenleg rendkívül aggasztó helyzetben van és állapota napról napra romlik.

A gazdálkodó

szervezetek anyagi támogatásának megszunése miatt a sportegyesületek tömegesen szüntetik meg jól muködo szakosztályaikat, és fiatalok ezrei veszítik el rendszeres sportolási lehetoségeiket.”24

A képviselo elmondta, hogy az országgyulés sport-

albizottsága, szembesülve a helyzettel, tervezetet dolgozott ki a magyar sport muködoképességének fenntartására, amely tervezetet - sürgosséggel - az OTSH 110

benyújtotta a felügyelo muvelodési miniszternek, aki azt kidolgozatlanságra hivatkozva visszaadta. A visszaküldött anyagot 24 óra elteltével újból a miniszter elé terjesztették, ám az anyag kormányzati tárgyalása változatlanul halasztódott. KL azt kérdezte a muvelodési minisztertol, hogy mikorra várható döntés a sport számára kért gyorssegélyrol, hogy miért nem terjesztette az OTSH által benyújtott tervezetet a kormány elé a miniszter, hogy másodlagosnak tekinti-e a miniszter a sport ügyét, hogy “tekintettel a sportnak a lakosság egészségi állapotában betöltött meghatározó szerepére, nem volna-e szükség arra, hogy a sport az állami költségvetés önálló fejezetét képezze?”25 KL interpellációban javasolta, hogy a sportfogadásból befolyó nyereség a sport központi pénzalapjába kerüljön, hasonlóan az európai országok többségének gyakorlatához. Végezetül azt kérdezte a minisztertol a szocialista képviselo, hogy “nem volna-e indokolt a társadalombiztosításból befolyó éves bevétel egy, esetleg két százalékát egy nemzeti sportalap javára átadni?”26

Már önmagában is érdekes, hogy KL kérdéseire milyen választ adott AB, a muvelodési tárca képviseletében. Válaszát az teszi számunkra még inkább izgalmassá, hogy a szóban forgó miniszteri válasz volt az elso olyan kormányzati megnyilatkozás a szabadon választott országgyulésben, amely kizárólag a sporttal foglalkozott. AB az átmeneti - tagadhatatlan - nehézségekre hivatkozva, a jövo számára nyitva hagyta az interpelláló képviselo kérdéseire a választ:

“A jelenlegi helyzetben a Kormány rövid távon csak azt a célt tuzhette ki maga elé, hogy igyekszik megorizni mindazokat az értékeket, amelyekkel komoly fogyatékosságai ellenére is sportéletünk még rendelkezik. Ezzel egyidejuleg törekszik arra, hogy a sport szervezett irányítási, de foként finanszírozási rendjét úgy alakítsa át, hogy azok az értékmentésen túl az egész sportéle tet, de különösen az eddig méltatlanul háttérbe sorolt területek, iskolai testnevelés és diáksport és a sport-rekreáció késobbi fejlesztését is lehetové tegyék és megalapozzák. (...) A jövoben elképzelheto, hogy a sporttörvényben, amelyet a jövo évben kell kidolgozni, az OSH esetleg közvetlen korányszervvé alakítása is szóba jöhet. (...) Befejezésül: egyetértek a képviselo úrnak azzal a felvetésével, hogy a sport állami költségvetésbol való finanszírozása továbbra is feladat marad, és ha ebben az esztendoben a hiányoknak a számbavétele után a

111

legszükségesebb túlélési lehetoséget megadtuk, a jövoben a sport fejlodésére sokkal nagyobb lehetoség nyílhat.”27

A sportot és az OSH-t felügyelo kormánytag parlamenti felszólalásból is kitunhetett, az elso kormány elso évében nem lehetett sportpolitikai koncepcióról beszélni. Rövid távú értékmentés, értékmegorzés volt a kormány belátható programja. Elvi szinten az is kitunhetett AB miniszter szavaiból, hogy az új kormány lehetséges sportpolitikájának prioritása nem a versenysport, az élsport. Sporttörvénnyel, s a sportirányítás önálló államigazgatási szervvé válásával is számolt a miniszter perspektivikusan, ahogy a sport állami finanszírozásának fenntartásával is.

Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy a

sportot felügyelo kormánytag szerint a magyar sportélet legfontosabb jellemzoje az volt 1990-ben, hogy komoly fogyatékossággal rendelkezett.

Az országgyulés napirendjén legközelebb az általános forgalmi adóról szóló törvényt módosító törvényjavaslat részletes vitájában fogalmazódtak meg - jellemzo módon, ellenzéki oldalról - olyan gondolatok, nézetek, amelyeket egy lehetséges sportpolitika, sportpolitikai koncepció alapjának tekinthetünk.

Ezúttal is, már ismeros szereplok

fogalmazták meg sarkalatos nézeteiket. Eloszö r Körösfoi László, szocialista képviselo fejtette ki saját és pártja nézeteit, módosító indítvány képében:

“Az elso javaslatom azt kívánja kinyilvánítani, hogy az iskolai testnevelés, a diáksport, a szabadidosport, a versenysport feltételeinek biztosítása ugyanolyan közérdek, mint a törvényjavaslatban szereplo egészségügyi, nevelési célú létesítmények biztosítása; azt, hogy a sport is a nevelés része, annak jelentos eszköze. Ha pedig a sport az egészségügyet is szolgálja, meg a nevelést is, akkor szerintem természetes, hogy az adó-visszaigénylés tekintetében egy sorba kell állítani a sportot az egészségüggyel és a neveléssel. (...) Képviselotársak!

Tisztelt

Módosító indítványom helyességének eldöntéséhez néhány

kérdést végig kell gondolni. Ezek a következok: A testedzés, a sportolás valóban olyan nagy hordereju kérdés-e az állampolgárok, leküzdésében? nevelésében,

az

ifjúság

egészségének

megóvásában,

a

betegségek

Valóban jelentos szerepe van-e a sportnak az ifjúság az

akaratero,

küzdoképesség,

kitartás,

bajtársiasság

tulajdonságának kialakításában, s a serdülokorban különösen veszélyes káros 112

szenvedélyek ellensúlyozásában? Valóban olyan aggasztó-e a helyzet az ifjúság, az állampolgárok edzettsége, egészségi állapota terén? S végül: valóban olyan szomorú és elkeseríto a helyzet a sportolás feltételeinek biztosítása terén?”28

KL minderre egyértelmu, adatokkal alátámasztott, pozitív válaszokat adott. Az összeomlást vizionáló adatok felsorolása után történelmi példával állt elo:

“Hazánkban egyszer már - 1921-ben - született sporttörvény, mely jelentos szerepet játszott abban, hogy a gazdasági válság idején is fejlodött a magyar sportélet. A sport hátrányos területei - az iskola sport, versenysport - mindig igényelni fogják az állami irányítást, finanszírozást, ennek jogi garanciáit meg kell teremteni. Addig is, amíg más európai országokhoz (...) hasonlóan nálunk is megszületik a sporttörvény, a Parlament elé kerülo különbözo törvényekben kell biztosítani a sportélet fennmaradását.”29

Az a szocialista képviselo, aki az elso szabadon választott országgyulésben a leggyakrabban szólalt fel sporttémában, míg a sport általános újradefiniálása, újrapozícionálása kapcsán mindig gazdasági és gazdaságossági érvekkel jött elo, addig a sport gazdasági környezetének újraszabásakor a korszak - ne feledjük: MDF vezette kormány idejérol beszélünk - nemzeti retorikájával érvelt. Nem úgy, mint a nagyobb liberális párt vezeto sportpolitikusa.

NL, szintén a december 18.- i vitában szólalt fel a sportfinanszírozás témájában. Azzal kezdte felszólalását, hogy a magyar sport, “és annak pénzügyi háttere, közege, valamint elhelyezkedése az ország pénzügyeiben, minden bizonnyal egyedülálló a világon. Nem tudom ugyanis elképzelni, hogy létezne még egy olyan ország, amelyben a sport természetes egységei, az egyesületek annyira alávetett, kötött helyzetben lennének, mint nálunk.”30

Módosító javaslatai mellett az alábbiakkal érvelt a szabad demokrata

sportpolitikus: „A magyar sport zurzavaros, rendezetlen tulajdoni állapotok miatt nemhogy nemzetközi rangját megilleto, de minimális muködési biztonságot nyújtó pénzügyi rendszert sem mondhat a magáénak.

A költségvetési anyagok is azt

bizonyították, hogy mint az elmúlt négy évtizedben, úgy az 1991-es évben sem számíthatunk ezen a téren jelentos változásra. Ez a tény pedig kijelöli a sport viszonyát az adótörvényekhez. Pontosabban fogalmazva: az adótörvényeknek kell viszonyulniuk 113

ehhez a tényhez, bármennyire paradox ez a kijelentés.”31 NL - nem részletezendo adótörvényt módosító javaslatai épp a fenti “paradoxon” jegyében fogalmazódtak. A liberális sportpolitika sportfinanszírozási elveinek megfeleloen olyan támogatási rendszert javasolt, ami kizárta volna mindazokat a gyakorlatokat, amelyek - szavai szerint - négy évtizeden át jellemezték a magyar sportot, s amelyek továbbéltek a rendszerváltást követoen.

Automatikus és mindenféle szubjektivizmustól, kézi

vezérléstol mentes támogatási rendszert javasolt NL: “A sport sehol a világon nem önfinanszírozó. (...) Az állam szerepe a leggazdagabb iparilag fejlett országokban is meghatározó, és nem elsosorban központi költségvetési támogatás útján, sokkal inkább a támogatás önkéntes döntésekre alapuló kedvezményezése révén.

A mienkénél

gazdagabb országok sportja jórészt az állampolgárok és a helyi önkormányzatok önkéntes támogatására épül.”32

A liberális sportpolitikai elképzelések jegyében megfogalmazott javaslatok mögött egységes és új, demokratikus sportpolitikai koncepció sejlett fel. Ennek alapján is szólíthatta fel kategorikusan NL képviselotársait javaslatai elfogadására.

Ahogy

fogalmazott: “Ha valóban túl akarunk lépni az elmúlt évek sportpolitikáján, akkor az elso teendoink egyike ezen javaslataim elfogadása lehet.”33 Márcsak azért is, mert mint hangsúlyozta Nádori - hosszútávon sokkal kifizetodobb az általa javasolt kedvezmények elfogadása és törvénybe vétele: “Ki tudja megmondani, milyen pénzügyi terhet rónánk utódainkra azzal, ha meglévo értékeket veszni hagyva az újjáépítés terheit rájuk hagynánk? Ha a nemzetsorsának koordináta-rendszerében jelöljük ki a sport helyét, akkor nyilvánvalóan ez a kedvezményezés a legolcsóbb megoldás a jövot illetoen.”34

NL valóban újfajta sportfinanszírozást és sportirányítást vizionáló javaslatai alapja az a kérdés volt, hogy vajon mi a sport, mint olyan prioritása a magyar társadalomban, politikában? Ezt nevezte o a nemzet sorsa koordináta rendszerének. Ez a koordináta rendszer még jó ideig nem vált véglegessé, így a sport, a sportfinanszírozás elvei és alapja, valamint a sportirányítás hosszabb távon tervezhetetlen maradt. S vele együtt marad(hat)tak azok az automatizmusok, egyedi és szubjektív döntések, amelyek eredoi a hagyományos sportpolitika voltak. NL nem központi költségvetést szeretett volna a sportnak, hanem olyan közgazdasági környezetet, amely kedvezo a sportnak, és amely érdekeltté teszi a vállalkozásokat a sport támogatásában. NL és a szabad demokraták javaslatai elbuktak a parlamentben, s így a magyarországi vállalatok a sporttal szemben 114

ellenérdekeltekké

váltak.

NL

felszó lalásában,

javaslataiban

egyértelmuen

kikristályosodtak egy ellenzéki liberális párt sportpolitikai koncepciói.

Ahogy a NL által körülírt sportpolitikai koncepció, úgy általában a magyar sport kérdése is - mint láthattuk - nem önmagában és önmagáért a sportért, s testkultúráért, testedzésért való szövegek összefüggésében került az elso szabadon választott országgyulés napirendjére.

A modern magyar demokrácia elso esztendejében nem

beszélhetünk önálló sportpolitikáról, sem sportkoncepcióról. A sport alapveto kérdéseit kizárólag más - nagyobb vagy nagyobbnak és fontosabbnak tuno - kérdések összefüggéseiben lehetett a magyar politika napirendjére tuzni. A nemzet sorsának koordináta rendszerében a sport mint olyan mellékes faktornak tunt a fiatal magyar demokráciában. Ezt a sportot hátrányosan érinto prioritást az eltéro pártállású, a sport iránt elkötelezett képviselok sem voltak képesek alapvetoen megváltoztatni. A sport nem tudott a politikai közbeszéd központi helyére kerülni. Járulékos mellékhatásként kezelték a sport kérdéseit a rendszerváltás sarkalatos jogi, gazdasági és törvényi szabályozását megalkotó politikusok, mind kormányon, mind ellenzékben. Ez a helyzet és a mögötte felsejlo felfogás döntoen meghatározta a magyarországi sportélet, sportfinanszírozás és sportszervezés közvetlen jövojét.

A sport-rendszerváltás

elnapolása ugyanakkor nem jelentette azt, hogy ne artikulálódjanak, artikulálódhassanak olyan elképzelések, amelyeket sportpolitikai parakoncepcióknak nevezhetünk. Erre a legmarkánsabb példa épp a fentiekben ismertetett hozzászólása, és törvénymódosít javaslata volt az SZDSZ-es NL-nak. Abban számos kortünetet is tetten érhetünk. Ezek közül most csak azt emelném ki, hogy a fiatal magyar demokrácia legfontosabb közjogi intézményében a sportról - érdemben - csakis mellékesen, más, elsosorban gazdasági, gazdaságpolitikai vita, viták kontextusában lehetett szólni.

E (hozzá-) szólások,

javaslatok sorsa is mutatja, mennyire nem volt a kényszerpályán mozgó, az átmenet gazdasági

csodjét

nagy

nehézségekkel kezelo kormányzat és a parlamenti

kormánytöbbség politikai prioritása a magyar sport ügye. Erre utal többek között AB ismertetett, sporttárgyú megszólalása is a rendszerváltást követo demokratikus országgyulés elso ciklusának legelso évébol.

A jó szándék és az elvi politizálás

szándéka mind kormányzat, mind ellenzéki oldalon tetten érheto, ám konkrét jogszabályokban mindez nem öltött testet.

115

1991. április 9.-én, az országgyulés tavaszi ülésszakán, egy kisgazdapárti interpelláció kapcsán fejthette ki újból a Magyar Köztársaság Kormányának képviseloje a kormány sportpolitikai elképzeléseit. HL FKGP-s képviselo a sportot felügyelo muvelodési és közoktatási minisztert interpellálta.

Az interpelláció felépítése és szövege jellemzo

kordokumentum, ahogy kordokumentum az arra adott kormányzati válasz is. Ugyanakkor, mint más országgyulési, sportpolitikai szövegek esetében az alább ismertetendo vita is több kordokumentumnál. A fiatal magyar demokrácia formálisan nem létezo sortpolitikájának, sportpolitikai koncepciójának - koncepcióinak megjelenési formája is egyben.

HL, kisgazda képviselo is rituális múltértékeléssel kezdte interpellációját: “A magyar élsport az elmúlt évtizedben világviszonylatban is kiemelkedo eredményeket ért el, ennek kapcsán hazánk a világon, mint sportnemzet vált ismertté és elismertté. (...) Itthon azonban mindenki tudja és tudta, hogy nem voltunk sportoló nemzet, hanem a világraszóló eredményeket egy vékony réteg tagjai hozták, akik ehhez minden segítséget megkaptak. Ennek a világraszóló eredményeknek az árnyékában kevesen és halkan beszéltek arról, hogy a lakosság egészségi állapota világviszonylatban is legalább olyan rossz, mint amilyen jó az élversenyzok eredménye. A mai sport sokrétu és egymástól nagyon távoli tendenciákat valósít meg. Az élsport esetében ebben a korszakban nehéz a sportnak az egészségmegorzo szerepét bizonyítani (...), nem is ezt a szerepet tölti be a ma élsportja. Tehát akkor, amikor a sport egészségmegorzo szerepét összekapcsolják a nagy sportlétesítményekkel, szándékosan mossák össze a sport nagy egészén belül az egymástól nagyon is távol eso részeket. Ugyanakkor a sportélet egy másik fontos részterületérol, az iskolai testnevelés és diáksport problémáiról alig esik szó.

Ezért felmerül a gyanú, hogy sportvezetésünk szemléletében nem elég

határozott a változás.”35

A kormánypárti képviselo - ekkor még szokatlan módon - saját kormányát és miniszterét interpellálta, amikor a sportvezetés korszerutlen szemléletét kérte számon az illetékes minisztertol. Leginkább azt a kétlelkuséget vetette a muvelodési és közoktatási miniszter szemére, ami - tapasztalatai szerint - a kormányzat sportpolitikáját jellemezte. A kisgazda képviselo szerint mind a kormány és mind a sportvezetés mulasztásos hibát követett el, amikor a meghirdetett elvekkel szemben változatlanul az államszocialista maradvány az élsportot preferálta a társadalmi sporttal szemben: “Tudomásom szerint a 116

kormányzó pártok a testneveléssel és a sporttal kapcsolatos koncepciójukban is az iskolai testnevelés és diáksport problémáinak megoldását helyezték az elso helyre úgy, hogy lehetoleg tartsák meg az élsport muködoképességét. (...) A gyakorlat az, hogy a végvárakhoz, a mostoha körülmények között dolgozó testnevelok munkáját segítendo, csak cseppekben jutnak el esetleges támogatások.”36

HL kisgazda képviselo az általa jelzett ellentmondást úgy vélte feloldhatónak, hogy a kormánykoalícióban szereplo pártja képviseloit juttassák pozícióba a sportpolitika és sportirányítás területén, mint fogalmazott: “kérjük, hogy a Független Kisgazdapárt testnevelést érinto elképzeléseit a hivatali apparátuson belül érvényesíteni lehessen. Kapjunk pozíciót, tartalmi szerepet ahhoz, hogy megvalósulhassanak azok az elképzelések, amelyeket e párt a nemzet érdekében és a tömegek ilyen irányú igényeinek megvalósítása érdekében tenni szeretne.”37

KA, muvelodési és közoktatási minisztériumi államtitkár válaszában elismerte az iskolai testnevelés és sport aggasztó helyzetét. Jellemzo a felelos kormányzati politikus érvelése, amelyben egyfelol elismerte a magyarországi iskolai sport kritikus állapotát, ám másfelol határozottan jelezte, az adott helyzet felszámolása olyan hatalmas forrásokat emésztene fel, amelyek belátható idon belül nem állhattak sem a kormány - a központi költségvetés -, sem a magántulajdonra alapuló magyar gazdasági élet szereploinek a rendelkezésére: „A felsorolt hiányosságok pótlására legalább 50 milliárd forintra lenne szükség.

Reméljük, hogy a következo években a piacgazdaság

elterjedésével több jut ilyen célra is. A Muvelodési és Közoktatási Minisztérium az Országos Testnevelési és Sporthivatal eloterjesztése alapján még ebben a félévben a Kormány elé terjeszti elképzeléseit a következo három kérdésben:

Az állam

szerepvállalásának újragondolása az iskolai testnevelés és szabadidosport területén. Szerintünk az iskolák ilyen természetu gondjainak megoldásában az államé a foszerep. A szabadidosport viszont többnyire helyi szükségleteket elégít ki, tehát elsosorban önkormányzati feladat. Az állam foként ösztönzo gazdasági szabályozók kialakításával, például adókedvezményekkel segítheti ezt. Javasolni fogjuk a testnevelés és s sport önálló anyagi alapjának megteremtését, egy új állami finanszírozási rendszer kidolgozásával. Megalkotjuk a sporttörvény tervezetét.”38 Az államtitkár HL kérdésére tételesen felsorolta a sportcélú, központ költségvetési támogatások tételeit, ezen összegek megoszlását, különös tekintettel a versenysportra és a szabadidosportra. 117

Befejezésül ismét nem tudta konkrétumokkal megnyugtatni az interpelláló képviselot “E rövid ismertetésbol is bizonyára kitunik, hogy az alig 410 milliós összeg valóban nélkülözhetetlen az élsportra, hiszen a vállalati támogatások e téren is csökkentek. Ennek elvonásával az iskolai testnevelés nem lenne sokkal gazdagabb, mások a nagyságrendek: ide milliárdok kellenek! Sajnos, egyelore, pénz hiányában többet nem tehetünk, de új program készítésén fáradozunk.”39

Az FKGP-s interpelláció és az arra adott államtitkári válasz sokat elárul a rendszerváltást követo sportpolitikai útkeresésekrol, azokról a kényszerpályákról, amelyeken belül igyekeztek a magyar sport és testnevelés értékeinek megmentésén fáradozók érdemben tevékenykedni. A kisgazda politikus állapotjelentése a magyar sportról számos, alapjaiban igaz megállapítást tartalmazott. Ám megoldási javaslatai amiket akár a korabeli FKGP-s sportpolitikaként is értelmezhetünk - a szukös forrásokon belüli elosztást javasolta megváltoztatni, valamint a párt képviseloit kívánta az állami sportvezetésbe, sportirányításba meghatározó számban delegálni.

Az

államtitkár válaszából kitunt, hogy aktuálisan a sport és a testnevelés - elsosorban a szabadido- és diáksport - nem volt a kormányzati politika prioritása.

Ezt épp az

“ágazat” aktuálisan finanszírozhatatlannak nevezett forrásigényével indokolta.

Az

ágazat gondjainak, finanszírozásának megoldását a jövobe tolta ki, azzal, hogy a majdan kialakuló, intézményesülo piacgazdaság és -

az amúgy is forráshiányos -

önkormányzatok felelosségébe utalta a jövo magyar sportjának anyagi gondjai megoldását.

Ugyanez a jövore való kacsintás jellemezte az 1991. évi tavaszi ülésszakon tárgyalt, a szerencsejátékok felszólalásait.

szervezésérol

szóló

törvényjavaslat

vitájának

sporttárgyú

Egy évvel a demokratikusan választott országgyulésen elhangzott

sporttárgyú felszólalása után még mindig váratott magára a sportfinanszírozás automatikussá válása. Ezzel - akaratlanul is - tovább éltette a magyar politika a magyar sport kódolt hiánygazdálkodását.

A hiánygazdálkodással együtt - hangsúlyozom:

akaratlanul is - tovább élt a kézi vezérlés, a döntések és a finanszírozás szubjektivizmusa, a sporttársadalom és vezetok kiszolgáltatottsága a mindenkori politikai, gazdaságpolitikai döntéshozóknak.

118

1991 decemberében, egy szocialista képviselo, SJ interpellációjában, majd az arra adott miniszteri válaszban fogalmazódott meg eloször a sport “civilizálása”, társadalmasítása. Nem sport- vagy kultúrpolitikai koncepcióról diskurálva, hanem ismét egy konkrét issue kapcsán: a privatizált vállalatok kultúrházainak, könyvtárainak és sporttelepeinek megszunése, “metamorfózisa” kapcsán. SJ interpellációjában elismerte, hogy ezeket a vállalati tulajdonú intézményeket “minden józan megfontolás nélkül”, egyetemlegesen nem lehet változatlan formában és funkciójukban megvédeni, fenntartani. Ám, az 1992es költségvetés számai alapján megalapozottan jelenthette ki, hogy a közeljövoben ismét nem lesz mód “se szociális, se kulturális beruházásra”, ami alapján azt javasolta a kormányzatnak és az országgyulésnek, hogy “még nagyobb energiával kell azon munkálkodnunk, hogy ezeket az értékeket megorizzük, és támogatni kellene kormányzati szinten is azokat a formákat, amelyek ezen értékeknek a megorzését lehetové teszik. Tehát, ha van olyan forma (...) amely muködtetését vállalná át ezeknek az intézményeknek, akkor keresni kell a lehetoségét, hogy lehet közös fenntartásban civil szervezetekkel, önkormányzatokkal ezeket az intézményeket (...) fenntartani.”40

MF tárca nélküli miniszter válasza elismerte SJ interpellációja aggodalmának jogosságát: “Mindenekelott köszönöm, hogy interpellációjával ezt a rendkívül fontos kérdést a figyelem eloterébe hozta. Hadd tegyek egy személyes vallomást: a szívembol beszél. De végso soron nem személyi kérdésrol van szó, ezért is hangsúlyoznom kell a Kormány nevében, hogy a privatizáció során rendkívül fontos a szociális, kulturális és jóléti intézmények ügyeinek, helyzetének rendezése.

Alapkérdés tehát, hogy a

tulajdonváltás folyamatában minden lehetséges eszközzel óvjuk mindazt az értéket, amely

a

munkavállalói

befolyásolja.

közösség

életviszonyait,

életérzéseit

meghatározóan

De fel kel hívni a figyelmet egy másik összefüggésre is.

Arra

nevezetesen, hogy a privatizáció végso célja a korábbiaknál hatékonyabb, több értéket produkáló termelési feltételrendszer kialakítása. Nyilvánvaló, hogy e prioritás háttérbe szorítása, vagy túlzottan eredményrontó kompromisszumok az átrendezés végso célját is veszélyezteti.”41

A miniszter az átalakulás, a privatizáció veszteseivel, a vállalati muvelodési, szociális és sportintézményekkel, az azokat használókkal együtt érzett, gondjukat a magáénak érezte.

Ugyanakkor, határozottan kijelentette, hogy a nagy átalakulás legfontosabb

prioritása

a

hatékonyabb,

magántulajdonon 119

alapuló

termelési

feltételrendszer

kialakítása. Ez a prioritás határozta meg a kormány politikáját, így vonatkozó “sportpolitikáját”

is.

A

kormányzati

politizálás,

beavatkozás

ebben

a

prioritásrendszerben nem lehetett más, mint egyedi és eseti, mondhatni: esetleges. Ezt a miniszter is elismerte, amikor konkrét eseteket sorolt a válaszban: “A kiragadott példák persze eseti jelleguek. A pragmatikus eseti megoldások keresése mellett általánosabb megoldást jelenthet az átfogó rendezés érdekében olyan alapítvány és alapítványok rendszere, melyek a nonprofit szektor ügyeit rendezik...”42 Ám ezt is a jövobe utalta a miniszter. 1991. legvégén, a magyar gazdaság privatizációjának felgyorsulásakor, az átalakulás dönto idejében még nem volt kormányzati politika a vállalati szociális, muvelodési és sportintézmények megmentésére. Ezen intézményeket, elvben védeni szándékozott a kormány, ám konkrét fenntartásukat a régi és új tulajdonosok, az önkormányzatok felelosségébe és jóindulatára utalta. A jövore nézve ígért a miniszter olyan irányelveket, amelyek majd lehetové tehetik ezen intézmények átadását önkormányzatoknak, civil szervezeteknek. Válasza végén még egyszer hangsúlyozta, hogy a privatizáció, végso soron s lényegében olyan polgárjogi és eseti szerzodés, szerzodések összessége. Így az interpellációba felvetett problémák megoldása is csakis eseti lehet: “Tudom, hogy az általános megoldás és az elvek a fontosak, de végtére is a privatizáció konkrét esetek tömegében ölt testet.”43

MF tárca nélküli miniszter 1991. december 10-én elhangzott válaszának utolsó, idézett mondata egyfajta summázata volt a nagy átalakulást levezénylo elso szabadon választott kormány sportpolitikai prioritásainak, koncepciójának is. A sport, a szabadidosport, a társadalmi sport, az egészségmegorzo, betegségmegelozo sport, a verseny- és tömegsport, az iskolai testnevelés a rendszerváltás nagy átalakulásának nem volt központi kérdése. nyertesévé.

Mint ilyen, nem válhatott a politika prioritásává, az átalakulás

Így a rendszerváltás vesztesévé nemcsak a hivatalos sportvezetok, a

hivatásos sportszakemberek: edzok, testnevelok stb., de - túlzás nélkül - a magyar sporttársadalom, a sportoló és sportolni kívánó tömegek túlnyomó többsége is vált. Az átalakulás elso éveinek gazdasági, pénzügyi válságában szukösen rendelkezésre álló forrásokat a központi kormányzat és a mögötte álló országgyulési többség a gazdaság és a társadalom új pályára állításának hatékonyabbá tételére csoportosította át.

Az

újraelosztási versenyben a kódolt hiánnyal küzdo - és ezekben az években szó szerint küszködo - hazai sportélet nem lehetett más, csak vesztes. Ez a vesztes szituáció is konzerválhatott olyan technikákat, kijárási mechanizmusokat, amelyek egy megelozo 120

rendszer hiánygazdaságában alakultak ki.

Ebben a régi- új ágazati versenyben a

sportnak, mint ágazatnak kevés esélye volt arra, hogy automatikus, törvényekkel szabályozott, hosszú távú tervezést lehetové tevo finanszírozási rendszerben alakíthassa, korszerusíthesse, kifejleszthesse magát.

A parlament “sportpolitikusainak” pedig

maradtak az egyedi ügyekben való manifesztálások, az interpellációk, valamit azok a heroikus törvényjavaslat módosító kísérletek, amelyek keretében igyekeztek a sportot újrapozícionálni, a politika mint olyan prioritásává tenni.

Heroikusnak neveztem e

kísérleteket, mert hatékonyságuk éveken keresztül a legalacsonyabb maradt.

És

hosiesnek nevezendok azért is, mert jószerivel figyelemfelhívások maradhattak egy olyan idoszakban, melynek - hangsúlyozottan eseti - sportpolitikáját oly plasztikusan jellemezte MF tárca nélküli miniszternek a már idézett mondata a politika prioritásairól.

A sportélet társadalmasítása, “civilizálása” ígéret maradhatott csak ebben a “koordinátarendszerben”. Mellékes, és csak legvégso szempont maradt a sport-rendszerváltás nagy ígérete: a magyar sport valódi társadalmasítása.

A valódi civil sportszervezetek

autonómiájának megteremtéséhez a kormányzati és törvényhozási sportpolitika prioritása nem tudtak és nem is nagyon akartak megfelelo finanszírozási rendszert megfe leltetni.

Ahogy az adótörvények módosításakor és a szerencsejátékokról szóló törvény esetében is történt, nem sikerült a társadalombiztosítás pénzügyi alapjairól és azok 1993. évi költségvetésérol szóló törvényjavaslat vitájában sem - az ellenzéki, szabad demokrata – NL-nak a sportot a politikai vita fókuszába állítania. Az 1992. december 9.- i ülésnapon elhangzott felszólalásában NL ismételten felhívta a kormány és a törvényhozás figyelmét a sport dönto szerepére a prevenció területén.

Nemcsak általában az

egészségmegorzésre vonatkozó nemzetközi és hazai adatokkal érvelt a szabad demokrata képviselo, de felhívta a figyelmet a sport és a társadalom mentálhigiéniás állapotának kapcsolatára is. Elképedve sorolta NL a beterjesztett társadalombiztosítási költségvetés tételeibol azokat, amelyekbol kitunt, hogy a sport és a prevenció anyagi fedezete eltunt abból, miközben súlyos milliárdokat irányoztak abban elo az informatikára

és

a

költségelszámolás

változtatására.

Az

észak-amerikai

esettanulmányok ismertetését lezáróan Széchenyi szavaival fejezte be felszólalását NL: “Szerinte (mármint Széchenyi szerint - B.T) nem az az igazi szociális lelkületu ember,

121

aki alamizsnálkodásra hívja fel az embereket, hanem aki a jobb lét intézményes feltételeit teremti meg. A bajokat meg kell elozni - vallotta a legnagyobb magyar.”44

NL felszólalása folytatta azon sporttárgyú, lehetséges viták sorát, melyek hosiesen igyekeztek a magyar sportot a Magyar Köztársaság Országgyulése, a törvényhozás és a kormány figyelmének középpontjába állítani. Mint a megelozo kíséretek során, ekkor is elbukott a javaslat, s hasonlóan a korábbiakhoz, nem önmagában állt a sport az országgyulés elott, hanem más, érintoleges törvény javaslatának vitájába “csempészte” be a sport témáját a törvényhozás elé. A rendszerváltás negyedik évben kerülhetett csak a sport önálló témaként a nagypolitika napirendjére, amikor is megvitatásra került a testnevelés és sport megújításának koncepciója.

1993. március 16.-án terjesztette a Magyar Köztársaság Országgyulése elé a kormány nevében JF begyminisztériumi államtitkár az elso, a rendszerváltás utáni, kormányzati sportkoncepciót. Ekkorra már meghozta az országgyulés - a kormány eloterjesztésére azokat a sarkalatos törvényeket, amelyek a nagy átalakulás gazdasági és társadalmi kereteit szabályozták. Ekkor, és csak ekkor lehetett kormányzati kezdeményezésre nyilvános sporttárgyú vitát tartani a törvényhozásban. A vita tétje látszólag volt csak nagy. Koncepcióról szóló országgyulési határozat súlya - súlytalansága - nem mérheto az említett sarkalatos törvényekéhez, ahogy semmilyen törvényéhez sem.

A

beterjesztett koncepció jóindulatú megfogalmazása - a korabeli kormányzat korábbi gyakorlatához hasonlóan - a jövobe tolta ki a magyarországi sport alapkérdéseinek jogi, finanszírozási rendezését.

Ahogy az eloterjeszto belügyminisztériumi államtitkár

fogalmazott: “mielobb váljék a testnevelés és a sport a nemzeti kultúra természetes részévé.

Legyen korszeru, reális munkamegosztás és teherviselés az állam, az

önkormányzatok, a piac és az emberi közösségek között a sport létalapjának megorzésében és muködtetésében.

Egyszerre kell felszámolni a

sport anyagi

nehézségeit, oldani aktuális feszültségeit, és mindeközben számba kell venni a következo évek tennivalóit és szükségleteit”45

Emlékeztetoül: a kormányzati javaslatot elterjeszto államtitkár megfogalmazása szerint a sportnak a nemzeti kultúra természetes részévé kell válnia. Ami azt jelenti, hogy az eloterjesztés elhangzásakor a sport nem volt a kultúra természetes része, legalábbis a kormány szerint.

Ezen véltek hatékonyan változtatni országgyulési határozat 122

formájában megfogalmazott koncepcióban. Visszatérve a kormány által beterjesztett koncepcióhoz és a koncepció eloterjesztésének szövegéhez, abban a belátható jövo sportpolitikai koncepciójának céljául azt tuzte ki a beterjeszto kormányzat, hogy “a sport létalapjainak megorzésében és muködtetésében” nyújtson aktuális segítséget. Az értékmentés, a még megmaradt létalapok (sic!) konzerválása tunt belátható, konszenzuális politika célnak a rendszerváltás negyedik évében, s a távlati sportpolitikai koncepciót, annak prioritásait - ismételten az elkövetkezo évek feladatául jelölte meg az eloterjeszto, mondván, a sport ügyében csakis “egységes koncepciójú, összefüggo lépések sora hozhat csak elorelépést”, amit “a sport közalapítványát megteremto, idotálló szabályozás” garantálhat majd45 .

Utólag megállapítható, hogy nem minden alap nélkül érvelt az eloterjeszto JF a meglehetosen fontolva haladás mellett.

Megfogalmazása szerint, “az átalakulás

folyamatában a sportnak ma nagyobb szüksége van az iránymutatásra, a fejlodés lehetséges útjainak kimunkálására, mint szigorú, ám feltételek nélküli törvényi eloírásokra, vagyis egy átfogó, de elokészítetlen törvénykezésre.”47

A kormányzat álláspontját, a sportpolitika kormányzati felfogását élesen kritizálta a határozati javaslat vitájában, az SZDSZ nevében NL. Elvetette azt a sportpolitikai szemléletet, ami a határozati javaslat eloterjesztésében is megnyilvánult, s amit követo jellegunek nevezett. Vitathatónak nevezte a sporttörvény elodázásának indoklását is. Mint fogalmazott: “Frakciónk részérol kulcsfogalomként hangsúlyozzuk tehát az eloterjesztés átmeneti jellegét, érvényességét illetoen pedig a rövid távú idodimenziót.” E mögött, ahogy fogalmazott, pejoratív felhangú felfogás, a sporttal mint olyannal szembeni gyanakvó hozzáállást vélte NL. 48 Nemcsak késlekedonek, de megkésettnek is tartotta a határozati javaslatot, amelyrol azt állította - példák alapján -, hogy összességében nem az Európai Sport Charta irányait követte.

Ami a sport-

rendszerváltás és az autonóm, civil sportszervezetek kérdését illeti, Nádori az átmeneti korszak állami felelosségvállalására hívta fel a figyelmet: “Ma a családon kívül nincs olyan intézmény szervezet, amely társadalmi méretekben képes lenne a feladatok felkínált részét az iskolától például átvenni. Az ifjúsági szervezetekre, egyházakra, kulturális és sportintézményekre gondolok. (...) Az államnak a szükségesnél nagyobb mértéku feladatáthárítása azért veszélyes, mert a demokratizálódás látszatát kelti. Az állam kivonulása adott esetekben azt az illúziót sugallja, hogy a problémák megoldását 123

nem az alapintézmények eroforrásokkal való ellátásában kell keresni. Azt sugallja, hogy

megoldhatók

létrehozásával.”49

a

feladatok

különbözo

szervezeti

formák

segítségével,

NL óvott a sport túlpolitizálódásától: “miután a sport, benne a

sportszervezetek nem lebeghetnek a gazdasági és társadalmi reálfolyamatok felett, ezért a

sport

túlpolitizáltságának 50

üdvözölendo.”

érzékelhetoen

csökkeno

trendje

mindenképpen

NL - és pártja - azzal javasolta elfogadni a határozati tervezetet, hogy

azt - végre - végrehajtják. A felsorolt kritikai elemek ellenére is értékelték a koncepciót, aminek úttöro és tényszeruen jóindulatú elemei és céljai okán azt összességében elfogadásra javasolták.

A vitában felszólaló FKGP-s politikus, HI is elfogadásra javasolta – N-hoz hasonlóan abban a reményben, hogy azt végre is hajtják - a határozati javaslatot. Ugyanakkor, pártja nevében ismét megfogalmazta fenntartásait a magyar sport egészségtelen struktúrája és irányítása kapcsán: “Nem mehetünk el azonban behunyt szemmel azok mellett a visszás jelenségek mellett, amelyek az élsportágazathoz kötodve a múltból öröklodtek és konzerválódtak.

Például a túlméretezett sportirányító apparátusok

változatlanul léteznek.”51

Nádorihoz hasonlóan a kisgazda képviselo is azzal fogadta el frakciója nevében az elterjesztést, hogy az abban leírtak “valódi tartalommal telítodnek, és jelennének meg a hétköznapi munkában”52

Az MSZP vezérszónoka a sportkoncepció vitájában KL volt.

A szocialista

sportpolitikus a kormányzat szemére vetette, hogy az országgyulés “sportért tenni akaró képviseloinek” a sportot helyzetbe hozni kívánó javaslatai - az önkormányzatok tornaterem-építési támogatása kivételével - a megelozo években egyetlen törvénybe sem kerültek be. “Sot, azóta még más olyan döntések is születtek, amelyekbol kitunt, hogy a kormányzati politika nem igazán sportbarát, de foleg nem versenysportbarát.”53 KL, aki sporttörvényt sürgetett felszólalásában, a határozat és annak koncepciója kapcsán elismerte: “A határozat nagyon helyesen leszögezi, hogy a testnevelés és a sport olyan nemzeti ügy, mely az ifjúság erkölcsi és fizikai nevelésében betöltött szerepét tekintve a szellemi neveléssel egyenrangú. Egyet kell érteni azzal a törekvéssel is, hogy tisztázni kívánja az állami feladatvállalást, és megfogalmazza, hogy a költségvetésen belül mirol kellene gondoskodni. Helyes annak a megállapítása is, hogy a sport részterületei az 124

óvodai testneveléstol a hivatásos sportig egymással kölcsönhatásban álló egészet képeznek, ezért egyik terület fejlesztése sem indokolt a másik rovására.”54

A szocialista képviselo üdvözölte a közalapítvány - a Nemzeti Sportalapítvány gondolatát, azzal, hogy “ez biztosítja a személyi kapcsolatoktól, esetleg politikai megfontolásoktól függo döntések helyett a nyilvánosság által jól ellenorizheto támogatást.”55

A szocialista frakció vezérszónoka konkrét kifogásait is felsorolta: “a koncepció nem a fontosságának megfelelo súllyal foglalkozik a versenysporttal, a sportegyesületekkel és különösen az egyesületek utánpótlás- nevelésével. (...) A Nemzeti Sportalapítvány létrehozásának a szándékát kivéve hiányoznak a koncepcióból azok a javaslatok, amelyek megvalósítása rövid távon segítené a sportegyesületeket és megmentené oket... (...) Ha a sport társadalmasításával egyetemben várjuk a gazdasági szféra fokozódó, sot meghatározó támogatását, akkor az érdem ösztönzéssel kell értelemszeruvé és indokolttá tenni. (...)

Nem esik szó a koncepcióban a sportegyesületek

társadalombiztosítási hátralékainak lehetséges kezelési módjáról sem.”56

KL legfontosabb kifogása a koncepció eleve kódolt hatékonyatlansága volt. Ennek kapcsán visszatért a sporttörvény vagy sportkoncepció kérdéshez.

A sporttörvény

szükségszerusége mellett érvelve elismerte a koncepció jó szándékát, s az abban megelolegezett sporttörvény ismételt kitolásának jóhiszemuségét.

“Ez a szándék

tiszteletreméltó és dicsérendo, de sajnos ugyanezekkel az indokokkal és ugyanilyen szándék hangoztatásával került elutasításra az a három évvel ezelotti sportjavaslat is, amirol (...) szóltam. Az azóta meghozott különbözo törvényekbol sorra kimaradtak azok a javaslatok, amelyek a sport problémáin enyhítettek volna. Ezért arra a közel hároméves kérdésre, hogy sporttörvény kell-e, vagy elobb a sport a törvényekben, az elmúlt évek tapasztalatai alapján nemigen lehet az utóbbit választani. Ez a koncepció ugyanis minden jó szándéka ellenére senkit sem kötelez semmire, csak javaslatokat, ajánlásokat tesz. Felhívja a figyelmet a problémákra, de a problémák törvényi szintu megoldására semmilyen jogi garanciát nem tud nyújtani. (...) De számunkra csak akkor fogadható el, ha a koncepció a sporttörvény megalkotását nem a bizonytalan távoli jövobe helyezi...”57

125

KL általános törvényi szabályozást, sporttörvényt javasolt az országgyulésben. Emellett a koncepció és a kormányzati sportpolitika versenysporttal kapcsolatos hozzáállását is kifogásolta.

Érdekes módon, a kis létszámú FIDESZ frakció ebben a vitában sem szólaltatott meg senkit a magyar sport és sportpolitika koncepciójáról. A KDNP nevében felszólaló HM kritikáját a rendszerváltás elotti, “paternalista” sportpolitika ellen fordította. Támogató hozzászólásában üdvözölte a vitában is megjelent parlamenti konszenzust.58

Alig egy héttel a sportkoncepció vitája után került az országgyulés elé a Nemzeti Sportalapról szóló törvény.

A törvényjavaslatot kivételes eljárásban tárgyalta a

parlament. Az eloterjeszto, JF államtitkár - akaratlanul is - megerosítette az egy héttel korábbi ellenzéki kritikákat, és különösen KL szocialista képviselo azon állítását, hogy a kormány a sportpolitika terén három éves késében volt:

“Ha a sportból vett

hasonlattal kívánjuk szemléltetni az elottünk lévo törvényjavaslatot, akkor a ‘versenyfutás az idovel’ kifejezés a legtalálóbb.

A nemzeti sportalapról szóló

törvényjavaslatnak ugyanis az a rendeltetése, hogy (..) biztosítsa a sport pénzellátásnak átmeneti törvényi szabályait”59

Ez az átmeneti szabályozás és maga sportkoncepció tunt alig fél év múlva kudarcnak TF SZDSZ-es képviselo interpellációja alapján.

A sportalap - így a képviselo - csak

létezett, de valójában nem muködött. Az államtitkári válaszra adott viszontválaszban így fogalmazott a szabad demokrata képviselo: “Tehát országgyulési határozat van, pénz azonban nincs.

Az, hogy számolatlanul folyt a régi rendszerben (amire az

államtitkár válaszában utalt - B. T.), az lehet, de most sehogy sem folyik, egyáltalán nem folyik a pénz, és az egyesületek tönkremennek.”60

KL, a társasági adóról szóló 1991. évi LXXXVI. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat vitájában ismét a sportkoncepcióval szembesítette a kormányzatot. Azzal az ígérettel, hogy a sport pénzügyi szabályozását a kultúra más területhez hasonlóan kell megoldani. Továbbá azzal a konkrét ígérettel, hogy a fenti célokért a különbözo törvényekbe építi be a kormány a sport érdekeit. A versenysportot a szóban forgó törvényjavaslat nem preferálta, így azt KL elfogadhatatlannak és sportellenesnek tartotta.61 126

Az 1990-1994 közötti, rendszerváltó törvényhozásban a sport kérdése periférikus volt. Történt mindez annak ellenére, hogy mind a kormánypárti, mind az ellenzéki képviselok között neves sportemberek ültek, és igyekeztek a magyar sportot pártállástól függetlenül “helyzetbe hozni”. Az elso, rendszerváltó, demokratikusan megválasztott országgyulés, és a neki felelos kormány - így a korabeli “kánon” - kényszerpályán mozgott. Ezen a pályán a “kamikaze-kormány”62 sportpolitikája arra korlátozódott, hogy - a koalíciós képviselok közül többek által eloítéletekkel kezelt - magyar sportot ne hagyják teljesen alapok nélkül.

Az elso ciklus országgyulésében vitán felüli

konszenzus a magyarországi sportot illetoen jószerivel egyetlen kérdésben volt, nevezetesen abban, hogy a rendszerváltás által hozott nagy gazdasági átalakulás egyértelmu vesztese volt a magyar sport. Mind a versenysport, mind a szabadidos vagy tömegsport. Az állami vállalatok privatizálása, az állam kivonulása a sportból is a fordított piramis-szeru magyar sportélet amúgy sem túl stabil alapjait még inkább megingatta. kialakuló

Az az elvárás, hogy a piaci viszonyok elterjedésével automatikusan civil

társadalom

kialakítja

az

önszervezodo

és

önfenntartó

civil

sportszervezetekre épülo új magyar sportrendszert illúziónak bizonyult.

Egységes, pártok feletti konszenzuson nyugvó magyar sportpolitikai koncepcióról valójában nem lehet, és nem is lehetett beszélni az elso ciklus alatt sem. Még az 1993as, minden párt által támogatott, a testnevelés és a sport megújításnak koncepciójáról szóló országgyulési határozat vitájában is artikulálódtak az egymástól gyökeresen különbözo elképzelések, amelyek valódi sportpolitikai koncepciók alapjait képezték. A gazdasági rendszerváltás törvényi szabályozásával, levezénylésével és az átmenet gazdasági, pénzügyi válságának meghaladásával leterhelt kormányzat abból a premisszából indult ki a sportpolitikája alakításakor, hogy az nem lehet más, nem lehet több, mint aktuális tuzoltás. A sportot önálló és társadalmilag meghatározó ágazatként nem tudta kezelni. Annak minden problémáját háttérbe szorította, megoldásukat a nagy átalakulás intézményesedése utánra posztponálta.

Ebben egységesek voltak az elso

ciklus kormánypártjainak az országgyulési felszólalásokban, vitákban artikulálódott sportpolitikája. Hangsúlybeli eltérés csak a szukös források elosztásának szerkezetét illetoen volt a kormánypártok között. Ebben a vitában központi szerepet kapott az államszocialista örökségként értékelt sport-struktúra, a versenysport megítélése.

Az

ellenzéki pártok közül sportpolitikai koncepcióval az MSZP és az SZDSZ rendelkezett, 127

melyet a lehetoségekhez képest igyekeztek is megjeleníteni az országgyulésben. Mindkét párt sportpolitikusai az autonóm és alapvetoen államtalanított, “civilizált” sportrendszer megteremtése mellett álltak ki.

Ugyanakkor határozott eltérés

mutatkozott e cél elérésének lehetséges eszközeiben. A nagyobbik liberális párt a társadalmi sport finanszírozása és irányítása új rendszerének megteremtéséért elsosorban a gazdasági törvényekben szabályozta volna a sportot, annak gazdasági, társadalmi (és politikai) preferálását. A szocialisták következetesen kiálltak egy önálló sporttörvény megalkotása mellett.

Ebben a törvényben látták a sportrendszer

fennmaradásának és megújulásának garanciáját.

Mindkét párt rendszeresen és

következetesen szembesíteni próbálta a “kamikaze-kormányt” a maga és a rendszerváltás elveivel, valamint a sport területén folytatott politikai gyakorlatával. Elsosorban e két párt érdeme volt, hogy a sport kérdése folyamatosan az országgyulés napirendjén lehetett akkor, amikor a kényszerpályán lévo kormánypártok ezt nem kezdeményezték.

Az elso ciklusban a parlamenti többség - a gazdasági kényszerpályára hivatkozással nem tartotta idoszerunek a magyar sport társadalmasításának és megújításának garanciáit megteremteni. A finanszírozás nem vált automatikussá, ami továbbéltette a hiánygazdálkodás összes mellékhatását, a kijárást a sportélet képviseloi részérol, a paternalizmust a döntéshelyzetben lévo politikusok részérol.

Az elso ciklusban nemcsak a kormánypárti és az ellenzéki pártok között, de - és erre utalnak az országgyulési vitákban elhangzott felszólalások is - a kormány és a sporthivatal között is fontos nézetkülönbségek voltak a magyar sport jövojét, és szabályozását illetoen.

Miközben az elvek, és a kinyilatkoztatások szintjén

tagadhatatlan jó szándék jellemezte az összes szereplot, az elso ciklus idején nem sikerült egyiküknek sem hatékonyan újrapozícionálni a magyarországi sportot. Nem sikerült betartani és betartatni a kormány azon ígéretét, hogy “a sportpolitika (para-) koncepciót, a sportot érinto valamennyi rendszerváltó törvényben megjelenítik. Ennek fényében a nemzeti kultúra szerves részérol az értékmentésrol és hasonlókról szóló kinyilatkoztatások üresek maradtak.

128

6.4 Mérlegen a politika: A második ciklus és a sport (1994-1998)

A 90-es évek közepén a költségvetés, a törvényjavaslatok, az országgyulési jegyzokönyvek és törvénymódosítások elotérbe kerülése során kapott nagy hangsúlyt a sport, ezért alapvetoen elsosorban a sporttörvény parlamenti vitáját elemzem. Méghozzá abból a szempontból, hogyan tükrözodnek benne az alapveto sportpolitikai tendenciák, különös tekintettel az állam és a civil szféra tekintetében.

Az 1994. évi oszi ülésszakon különösen aktívak voltak a képviselok a sport és az 1995. évi költségvetésrol szóló törvény tárgyában. A megelozo ciklusban megszokott módon, az új parlament képviseloi is, eleinte nem önmagában álló és önmagában fontos politikai, társadalmi kérdésként kezelték a sportot, hanem azt vizsgálták, azt vitatták, hogy az épp napirenden lévo törvényjavaslat milyen kihatásokkal járhat a létezo sportrendszerre, a magyar sportra.

Az 1994-ben megválasztott új országgyulés és az MSZP-SZDSZ kormány – hasonlóan az elozohöz – nehéz gazdasági helyzetben vette át az ország irányítását. Az 1995-re csúcsosodó gazdasági válság jelei már ekkor megmutatkoztak. Ebben a helyzetben a politikai bátorság és a szakmai kreativitás terepe leszukült, már ami a sportpolitikát illeti, de egészen nem szunt meg. Annyiban sokkal jobb helyzetben volt az MSZPSZDSZ kormány és a biztos politikai hátteret nyújtó parlamenti többség, valamint az ellenzéki képviselok is, hogy a rendszerváltás sarkalatos törvényeit elodeik már meghozták. Ebben a helyzetben a sportról, a sport lehetséges társadalmi szerepérol, a sport finanszírozásáról, a sportirányítás és finanszírozás törvényi szabályozásáról már az elso ciklus hoz képest „szabadabban” lehetett beszélni. Nem csoda hát, hogy az 19941998 közötti ciklusban megsokszorozódtak az 1990-1994-eshez képest a felelos, alapkérdéseket tisztázni kívánó sporttárgyú felszólalások a Magyar Köztársaság Országgyulésében.

BI, A FIDESZ képviseloje és egyben egy megyei jogú nagyváros polgármestere a törvény vitájában az 1995. évi költségvetésnek az önkormányzatokat sújtó jellegét hangoztatta. Ebben az összefüggésben szólt a sportról:

129

„A sport támogatása sajnos nem változott azzal, hogy az OTSH-tól a megyei önkormányzatokhoz került ez a feladatkör. A sport- és különösen a diáksport, az élsport – veszélyhelyzetbe került. Valóban elengedhetetlen a nonprofit- és a sporttörvény megalkotása.”63

Figyelemre méltó, hogy a FIDESZ képviseloje a magyar sport és sportfinanszírozás kérdését a nonprofit- és a sporttörvény megalkotásával vélte garantálhatónak.

BI

képviselo egyértelmuvé tette, hogy a nonprofit szektor halmaza és a sport halmaza között olyan jelentos a közös metszet, hogy a sport ügyeinek törvényi szabályozása elképzelhetetlen az elobbi nélkül.

Ugyanebben a vitában, a kormánypárti (MSZP-s) KL igyekezett védeni pártja és a költségvetési törvényt beterjeszto kormány aktuális sportfinanszírozási politikáját. A szocialista szónok értelmezése szerint a tárgyalt költségvetés és a benne a sportról szóló tételek alapvetoen egy elonytelen gazdasági helyzet eredoi. Ugyanakkor, azt igyekezett illusztrálni, hogy a gazdasági kényszerpályán – ami néhány hónap elteltével szükségállapottá vált – az új kormány minden lehetséges eszközzel igyekezett a sportot méltó módon támogatni, a költségvetési helyzetnek megfeleloen:

„Aki a sporttal (…) bármilyen kapcsolatban van, az nagyon jól tudja, hogy a sport jelenleg súlyos financiális gondokkal küzd.

E gondok elsosorban a

sportegyesületeket, a versenysportot sújtják. A korábbi támogatási rendszer megszunt, és 1989-es állapothoz viszonyítva, körülbelül évente 7-8 milliárd forint hiányzik a sporttámogatásból.

Ennek a pótlása a jelen körülmények

között szinte lehetetlen feladat. Ugyanakkor a kormány (…) nagy jelentoséget tulajdonít a sportnak, a sport egészségmegóvásban betöltött szerepének és az állampolgárok, a lakosság életmódja meghatározásában.”64

A szocialista képviselo kárhoztatta az elozo, MDF vezette kormányt a sporttörvény meg nem alkotásáért, s frakciója, valamint az MSZP vezette kormány nevében ígéretet tett e mulasztás bepótlására az 1995. évre. Hogy, amint fogalmazott biztosítsák, rendezzék „az állami és önkormányzati feladatvállalások szereposztását, a finanszírozási kérdéseket, a szerencsejátékból származó nyereményalap meghatározott hányadának sportra juttatott részét, a társadalmi szervként muködo sportszervezetek törvényi szintu 130

rendezést igénylo problémáit és a sportlétesítmények tulajdonával összefüggo kérdéseket is.”65

KL a megalkotandó sporttörvény egyfajta eloképének tekintette az 1994. évi oszi ülésszakon benyújtott, 1995. évi költségvetési törvénynek a sportra vonatkozó alfejezeteit. Elsosorban a Nemzeti Sport Alapról szóló, 1993. évi XXVII. törvény alapján a költségvetési törvénybe került, a nemzeti sportalapról szóló fejezettel érvelt. Mint fogalmazott:

„A nemzeti sportalap célja és rendeltetése a magyarországi diák-, szabadido- és versenysport támogatása.

Fo bevételi forrásait a szerencsejátékok és a

bingójáték szervezoinek jogszabályban rögzített befizetési kötelezettségei képezik.

A nemzeti sportalapból normatív módon és pályázati úton lehet

támogatást kapni.”66

A Nemzeti Sport Alap kapcsán is éles kritikával illette az 1990-1994 közötti, MDF vezette kormányzatot, hisz nem tartotta be azt az országgyulési határozatot, mely a Nemzeti Sport Alap után egy „nemzeti sportalapítvány” létrehozására kötelezte. Így, mint Körösfoi érvelt, sokkal szélesebb és nagyobb támogatásoktól esett el a magyar sportélet. A sportalap nem alakult át 1995. elejére sem közalapítvánnyá, bár ezt a formát támogatta az MSZP. Így továbbra is elkülönített állami (központi költségvetési) pénzalappal kellett számolni.

A képviselo által pozitív fejlemé nyként bejelentett

változás e téren nem volt több, minthogy a szerencsejátékok szervezoinek sportcélú „befizetési kötelezettségét” minimum 1 százalékkal tervezték megemelni. A korabeli árakon ez mintegy 100 millió forintnyi plusz pénzt jelentett (volna).

Körösfoi felszólalásában különösen érdekesek azok a kritikus hangok, amelyek a társasági adó-szabályozás és a versenysport hátrányos megkülönböztetését érintették. A szocialista képviselo szerint indokolatlan és negatív diszkriminációnak minosült, hogy kizárólag a diák- és tömegsport célú közalapítványokat preferálta a vonatkozó adószabályozás. Szerinte a versenysportra szánt pénzekkel is csökkenteni lehetett volna a gazdasági társaságok adóalapját. A szocialista sportpolitikus fenti gondolatmenete arra utal, hogy az MSZP sportpolitikájában a versenysport legalább akkora prioritást élvezett, mint a szabadido-, a diák- vagy ahogy fogalmazott, a tömegsport. 131

Ez a sportfinanszírozási politika egyértelmuen azt szolgálta – ezt a képviselo is elmondta –, hogy a sportcélú alapítványok közé bekerülhessenek a versenysportot támogatók is, „ha az adományozott összeg bizonyítottan nem vagyoni elony megszerzésére vagy nyújtására szolgál.”67 Ma már sejtjük, e dodonai megfogalmazás számos lukratív jogértelmezési lehetoséget teremtett, sajnos.

KL ismertetett parlamenti felszólalása arra is anatómiai példa, hogyan lehetett egyszerre a gazdasági kényszerintézkedéseket, másfelol a sport minimális szintentartását egyszerre megindokolni azzal az ígérettel, hogy a jövoben majd alapveto, strukturális, a sportfinanszírozást hosszú távon biztosító intézkedésekre kerül sor.

KL képviselotársa, a szintén szocialista PZ fejezte ki az 1994-ben hatalomra került kormány és kormánypártok kényszeru sportpolitikai „koncepcióját” a leginkább oszintén.

PZ feladata nem volt kevesebb, mint pártja vezeto sportpolitikusaként

elmagyarázni, miért nem történt meg a kormányváltást közvetlenül követoen a sportfinanszírozás rendszerének alapveto megváltoztatása, miért maradt a sport mint politikai issue ismételten vonalon kívül, miért érvényesült az 1994-1995-ös évben továbbra is a maradékelv a magyarországi sportfinanszírozásban:

„A szocialista párt testnevelési és sportbizottsága és a frakció sportmunkacsoportja a gazdaság és az államháztartás válságos helyzetének ismeretében, a körülmények kényszeríto hatására tudomásul veszi, hogy az 1995.

évi

állami

költségvetés

sportra

vonatkozó

eloirányzatai

nem

növelhetok.”68

A keseru pirulához némi – a jövore vonatkozó – édességet is mellékelt PZ a felszólalásában.

A sporttörvény és a nonprofit törvény mielobbi megalkotásának

szükségességét már az 1995. évi költségvetési törvény szövegében is szerette volna látni, mintegy kötelezo, jogi garanciaként az említett törvények meghozatalára.

Az 1995. évi költségvetésrol szóló vitában az ellenzéki KDNP két képviseloje is javasolta a sportcélú kiadások növelését a központi költségvetésen belül. KK azzal

132

érvelt, hogy „a magyar tanulóifjúság és a felnott lakosság egészségi állapota teszi szükségessé mindezt.”69

A kereszténydemokrata képviselocsoport nevében RM PZ szocialista képviselonek a nonprofit- és a sporttörvény megalkotását sürgeto szavait erosítette meg, továbbá a Nemzeti Sportalapítvány közalapítvánnyá történo mihamarabbi bejegyzése mellett emelt szót.70

Az 1995-ös esztendo nem hozta meg azokat a sport számára sarkalatosnak tekintheto törvényeket, amelyek mellett a sport iránti elkötelezettségu országgyulési képviselok, pártállásra való tekintet nélkül, a megelozo évben rendszeresen érveltek. Az 1995-ös év a legújabb-kori magyar történelembe a gazdasági válság, az államháztartási csod és a Bokros-csomag éveként vonult be. Mind a történelmi emlékezet, mind a parlamenti jegyzokönyvek errol tanúskodnak.

Ott és akkor nem volt lehetoség arra, hogy a

magyarországi sportrendszert, sportfinanszírozást és ezek jogi szabályozását a nagypolitika prioritásává tegyék/tegyük. Az a gazdasági kényszerpálya, amin az ország a kilencvenes évek közepén mozgott nem kedvezett a sportnak, a sport társadalmi és politikai-jogi

he lyzete

rendezésének.

Az

1995-ös

esztendo

országgyulési

jegyzokönyveinek vizsgálata arról (is) szól, hogy a magyar sportért elkötelezettséget vállaló politikusok ismét – az amúgy általában hátrányosnak nevezheto – helyzetet igyekeztek védeni, próbálták a kialakult gazdasági szükségállapotban a magyar sport valós és vélt értékeit menteni. Az értékmentés közben nem lehetett az országgyulésben a sportról önmagában beszélni, nem lehetett alapveto, a sportot a magyar társadalom és a

gazdaság

életében,

érdekviszonyaiban

újrapozícionálni.

Holott,

ennek

szükségességével a parlamentben tevékenykedo sportpolitikusok mindannyian tisztában voltak. Gyakorlatilag az 1990-1991-es esztendo harcait kezdték újra 1995. tavaszán a sport iránt elkötelezett országgyulési képviselok a parlamentben. Ma már úgy tunik, hogy a szóban forgó politikusok heroikus küzdelmet folytattak a magyarországi sport minden ágának életben tartásáért. Ezzel a tiszteletre méltó törekvéssel, melynek kisebbnagyobb eredményei azért születtek, akarva-akaratlanul is konzerválták azt a (sport-) rendszert, amelynek megváltoztatásában alapvetoen mindannyian hittek, azt akarták. Az állam és a civil társadalom egészségesnek tartott szerep- és feladatmegosztásának kardinális kérdései helyett a gazdasági szükségállapotban a költségvetési újraelosztás

133

apróbb-nagyobb, a sport számára kedvezobb változtatásán dolgoztak a hazai, parlamenti sportpolitikusok.

1995. tavasza a Magyar Köztársaság Országgyulésében a gazdasági stabilizációval, majd

az

államháztartási

csod

fel-

és

beismerését

követoen

az

1995-ös

pótköltségvetéssel, ezek körüli vitákkal telt. Az adott helyzetben újból csak lobbizni lehetett partikuláris, a sportot érinto ügyekben, ahogy az történt a megelozo ciklus alatt. Természetesen – és ezt az alábbiakban igyekszem bemutatni – még az 1995-ös „szükségállapot” során is megfogalmazódtak az országgyulésben olyan javaslatok, korrekciós próbálkozások, amelyek mögött felsejlettek általánosabb, nagyobb ívu és hosszabb távú sportpolitikai koncepció/koncepciók elemei.

Lett légyen szó

kormánypárti vagy épp ellenzéki képviselok felszólalásairól, módosító indítványairól, törvényjavaslatairól, stb.

A szabad demokrata sportpolitikus, NL 1995. május 16.-án terjesztette be a szocialista AD-vel közösen az országgyulés elé a gazdasági stabilizációs törvénycsomag módosításának javaslatát. A csomagban szereplo szerencsejáték törvényhez javasoltak módosítást, jelesül a bingó játék országos kiterjesztését.

Ma már tudjuk, e

szerencsejáték valóban nulla végösszegu játék vo lt, amelynek nyertesei között sem a költségvetést, sem a hazai sportot – de még a szerencsétlen játékosokat – sem találjuk. Ettol függetlenül érdekes NL érvelése:

„A sportfinanszírozás megoldatlansága ismert tény. Évek óta nem múlik el úgy parlamenti ülésszak, hogy valamilyen formában ne hozzuk szóba ezt a témát. Ezúttal azért kértem szót, mert javaslatunk révén esély nyílik a finanszírozás hosszú távú megoldására.”71

A felszólaló sportpolitikus is hangsúlyozta, hogy egy lassan öt esztendos történetet folytatott javaslatával és hozzászólásával. Mint látni fogjuk, e történet még sokáig folytatódott a Magyar Köztársaság Országgyulésében.

BI, a FIDESZ szónokaként szólt hozzá az 1995. évi pótköltségvetés vitájához. Alapos és hosszú szövegében kitért a sportfinanszírozás és a költségvetési válság kapcsolatára. Kritikus szavai a kormány által beterjesztett javaslatot alapvetoen kifogásolták, ám 134

alternatív, konkrét javaslattal BI sem állt elo. Ugyanakkor kifogásai figyelemre méltóak voltak, s mint azt a pártja által vezetett következo kormány gyakorlatából is tudjuk, aktuálisak maradtak jó ideig:

„A pótköltségvetésben látható, hogy az olimpiai mozgalom támogatására, egyes kiemelt egyesületek támogatására és a diáksportra milyen összegeket kíván szánni a Magyar Köztársaság pótköltségvetése. Kifogásolom (…), hogy olyan kiemelt fovárosi sportegyesületek támogatása minisztériumi fejezetben jelenjen meg, ennél célszerubbnek tartanám, hogyha ezek az OTSH fejezetében vagy egy sporthoz kiemelten érto, a vidék sportjának az érdekeit is figyelembe vevo, az olimpiai, világbajnoki és egyéb fontos sportcélokat, nem utolsósorban – talán elsosorban kellett volna említenem – az egyetemes magyar sport utánpótlásnevelési érdekeit is jobban figyelembe vevo módon határoznák meg a költségvetés reformjánál, az államháztartás reformjánál a sportcélokra juttatott összeget.”72

BI, mint fogalmazott, azok közé tartozónak vallotta magát, akik szerint a labdarúgás is sport, de kifogásolta az UTE, az FTC és a Honvéd százmilliós nagyságrendu, minisztériumi tételekben megjeleno támogatását, amit nem tartott arányosnak az utánpótlásra, a diáksportra és az olimpiai felkészülésre szánt, nagyjából hasonló nagyságrendu összegekkel.

A pótköltségvetés vitájában a sport nem szerepelt egyik politikai párt napirendjén sem. Az adott gazdasági szükségállapotban nem tartották a parlamenti pártok a sportot központi kérdésnek.

Sem önmagában álló módon nem volt fontos, sem politikai

népszeruség szempontjából nem találtatott annak.

A sport központi kérdésként legközelebb egy 1995. szeptemberi vitanapon szerepelt az országgyulés napirendjén. 1995. szeptember 26.-án „Az egészség a magyar társadalom, az egyes állampolgárok legfobb eroforrása” címmel tartott az országgyulés vitanapot. Ez alkalommal fejthették ki a különbözo pártok és szónokaik a sport és a társadalom katasztrofális állapota közötti kapcsolatról nézeteiket, fogalmazhatták meg elveiket, (para-) koncepcióikat.

135

Az MSZP nevében eloször VM szólalt fel a tárgyban.

Általánosságokból álló

felszólalását az alábbi gondolattal zárta:

„Jó lenne, ha a sportpolitika nem maradna élsportorientált, hanem többet költenénk a tömegsportra, hiszen a prevenció, a megelozés mindig olcsóbb volt, mint mondjuk, a gyógykezelés.”73

A kisebbik kormánypárt, az SZDSZ nevében NL fejtette ki ezen a vitanapon saját és pártja nézeteit a prevenció és a sport, a sportpolitika kapcsolatáról.

A már- már

egyetemi szintu ismeretterjeszto eloadásban NL olyan adatokat sorolt, amelyek mindenki

számára

érthetové

tették

a

sport

meghatározó

szerepét

az

egészségmegorzésben. Zárásként így fogalmazott:

„Azért is hangsúlyozom a testnevelés és a sport szerepét, mert egyértelmuen állapítják meg a kutatások, hogy a testedzésnek, a testnevelésnek és a sportnak életmódszervezo hatása van. És ebben van a sportnak a társadalmilag igazán értékes szerepe.”74

Az ellenzéki KK (KDNP) a megfogalmazott közhelyek és a (gazdaság-) politikai gyakorlat ellentmondásaira hívta fel a figyelmet a vitanapon.

Kifogásolta, hogy

lelassult és leállta az elozo kormány által beindított tornaterem építési program. NL-hoz hasonlóan az iskolai testnevelést helyezte a középpontba:

„Másrészt nagyon fontos (…), hogy az egész életen keresztül folyó testedzés iránti igény kialakításában az iskolának és az iskolai sportnak jelentos szerep van.

Ennek

ellentmondanak

fényében azoknak

viszont az

a

elveknek,

kormányzat amelyeket

mostani itt

cselekedetei

megfogalmaztak.

Gondoljunk például a felsooktatás leépítésére, ahonnan olyan szörnyu híreket hallunk, hogy az egyetemeken me gszüntetik a testnevelés tanszékeket… (…) éppen ezért nagyon fontos az, hogy amíg az egyik oldalon szép célokat deklarálunk, addig a másik oldalon a kormányzat ne hajtson végre olyan intézkedéseket, amelyek e céloknak ellentmondanak. Ilyen intézkedés pedig az oktatás, a felsooktatás leépítése, ami a késobbiek folyamán az egészségnevelés romlásának lehetoségeit fogja magában hordani.”75 136

AD, szocialista képviselo ugyanezen a vitanapon saját kormányát kritizálta. Kereszténydemokrata képviselotársához hasonlóan politikai hibának tartotta az iskolai tornaterem építési program felfüggesztését. A sportról és a civil sportszervezetekrol elsoként tett említést AD az egészségügyi vitanapon:

„Sokan élesen szembeállítják egymással a versenysportot és a tömegsportot… Szukebb hazámban, Csepelen muködik egy sportegyesület, a Csepel SC, amely amellett, hogy élsportolói ebben az évben világra szóló eredményeket értek el, több ezer fiatalnak ad rendszeres sportolási lehetoséget.

A civil szféra e

szervezetei nélkül sehol Európában nincs szervezett sportélet, nincs rendszeres testedzés. Ha támogatjuk és ösztönözzük tevékenységüket, tisztességgel teszik a dolgukat. Ha sorsukra hagyjuk oket, elsorvadnak, megszunnek.”

A fentiek okán is javasolta AD felszólalásában „a testedzéshez való alkotmányban biztosított jog gyakorlásának garanciáit, beleértve a sportfinanszírozás megoldását is, mielobb törvényi szinten szabályozzuk.”76

Már az 1996. évi költségvetés kapcsán merültek fel ismét a fentiek az MDF-es DK felszólalásában. Az ellenzéki képviselo a benyújtott költségvetésnek az oktatásról szóló fejezeteit kritizálta. Így került szóba a sport is:

„Ha visszaemlékeznek, a tavalyi év során, a költségvetés tárgyalásakor elmondtuk: nem tartjuk jónak, hogy megszünteti a tornaterem építési lehetoséget, de elfogadtuk, hogy ha a költségvetés rossz helyzetben van, akkor a sportpályák létesítését preferálja a költségvetés.

Nem történt meg ez a

preferáció. Ma azt kell mondanom, hogy beszélünk az egészséges életmódról, beszélünk arról, ho gy a sportot támogatni kell, de eltunt a sportnormatíva. (…) Itt beszélhet a nemzeti alaptanterv az egészséges életmódról; beszélhetünk arról a vitanapon – amikor az egészségrol beszéltünk –, hogy az egészségvédelem mennyire fontos: hogyha minden költségvetési forrást megszüntetünk, akkor ez valóban beszéd, és nem jelenti azt, hogy tettek is követik.”77

137

A DK által is hiányolt tettek továbbra is késtek. Késtek, mert még az új kormánynak és pártjainak sem volt kialakult, letisztult sportpolitikai koncepciója.

Ez derül ki –

akaratlanul is – az MSZP vezeto sportpolitikusának, PZ-nak az 1994. évi költségvetés végrehajtásáról szóló törvényjavaslat vitájában elmondott beszédébol.

A vezeto

szocialista sportpolitikus – aki egyben sportvezetoként is tevékenykedett – visszatekintett a rendszerváltás után a sportban, sportfinanszírozásban bekövetkezett változásokra:

„Míg az elmúlt évtizedekben az állam teljes egészében magára vállalta a versenysport finanszírozását, a rendszerváltással ez a folyamat lényegében befejezodött. A piacgazdálkodásra való áttérés azt eredményezte, hogy a sport elozo támogatási rendszere megszunt, az új finanszírozási rendszer pedig nem alakult ki.”78

Ezek közismert tények voltak minden képviselo elott.

Ám a versenysport

finanszírozásáva l kezdodo felütés után a szocialista sportpolitikus az államnak a sportfinanszírozásban betöltött/betöltendo felelosségérol egészen más területek kapcsán szólt:

„Bizonyos területekrol az állam ezután sem vonulhat vissza. Ilyen a diáksport, az iskolai testnevelés, a sport központi intézményi és szervezeti rendszerének fenntartása, valamint a nemzeti ügyként kezelt olimpiai mozgalom.”79

Ezt a fenti felsorolást és a benne rejlo sorrendet akár a kormányzati sportpolitika prioritásaként is felfoghatnánk, ha a szöveg hátralevo részében majdnem kizárólag nem a versenysporttal foglalkozott volna a szónok. Különösen az olimpiai felkészülés és a várható olimpiai sikerek finanszírozásával. Mellesleg kritizálta a Nemzeti Sportalap elkülönített állami pénzalapként történo megszüntetését, s javasolta közalapítványi formában a szerencsejátékokból befolyó pénzek elosztását. PZ adatokat hozott arra is, hogy a magyar társadalom sporttárgyú kiadásainak adótartama magasabb, mint a költségvetés sportcélú kiadásai.

Nem az egyesületek köztartozásainak elengedését

kérte, hanem az adatokkal alátámasztott egyensúlytalanság részleges kiegyenlítését.

138

Az SZDSZ-es NL a személyi jövedelemadóról szóló törvényjavaslat általános vitájában egyértelmu sportpolitikai, sportfinanszírozási prioritásokat, koncepciót vázolt az országgyulésben. Elvi és politikai alapon elvetette a „mindenkinek mindent” elvét, s olyan hierarchikus célrendszert javasolt felállítani, amelyben belátható – 10 éves – idon belül alapveto és társadalmilag hasznosnak vélt változások generálódhatnak a magyar sportban. Így érvelt:

„A magyar gazdaság és vele összefüggésben a magyar sport átalakulásának vizsgálata, az átalakulással járó korlátok és lehetoségek felismerése, azonosítása jelzi, illetve jelezné a sportszféra alkalmazkodóképességét a megváltozott gazdasági, társadalmi viszonyokban. A sport támogatását az állami és a civil szféra szerepét illetoen többfajta felfogás és gyakorlat van. Egyik gondolkodási irány szerint az államnak azért kell meghatározóan aktív szerepet játszania a sport területén, hogy a sportfogyasztásban megmutatkozó társadalmi különbségeket ellensúlyozza. Egy másik nézet szerint azért, hogy megfelelo keresletet biztosítson a sportjavak iránt. A klasszikus közgazdasági felfogás szerint pedig a piac, a kereslet és a kínálat szabályozószerepére utal. (…) Nos, az államnak ezt a beavatkozását (…) a jelenlegi átmeneti idoszakban nagyon fontosnak, a sport létét meghatározónak, a megtermelt értékek és elért eredmények megorzését segítonek tartjuk. (…) A sportfejlesztés célrendszere a magyar gazdaság jelen helyzetében nem alapulhat a ’mindenkinek mindent’ elvén. A célrendszer csak hierarchikus lehet; vagyis

vannak

elsodleges

területek,

amelyeket

a

fejlesztési

stratégia

középpontjában állnak, és vannak olyan célok, amelyek eléréséhez a kormányzat nem tud, adott esetben nem is akar közvetlen feladatot vállalni – azonban a cél eléréséhez

vezeto

utat

ki

akarja

kövezni

támogatásokkal,

indirekt

támogatásokkal. Ebbe a körbe tartoznak (…) az adótörvények… (…) Nem kétséges, hogy az elkövetkezo tíz év sportpolitikájában a sportszféra piaci átalakítása áll majd a prioritások élén. Nem kétséges az sem, hogy rövid távon erosíteni kell a sport védelmét, támogatását, az elért eredmények, létrehozott értékek megtartását. (…)

139

A sport élvonala, az élvonal egyes elemei az átalakulás nehézségei ellenére is világszínvonalon vannak.

A probléma tulajdonképpen az, hogy ennek a

világszínvonalnak a finanszírozásában közvetve és közvetlenül túl nagy arányt képvisel a közpénz. A sportszféra, foként annak hivatásos része, részpiaca, a nemzetközi tendenciákhoz képest túlságosan is kötodik a költségvetéshez. Ez a tény egyszerre teszi kiszolgáltatottá a sportot, mert ha nem akarja érvényesíteni, illetve nem tudja érvényesíteni érdekeit, akkor összeomlik; de adott esetben kiszolgáltatottá teheti a kormányzatot is.”80

A sportpolitikus oszinte és kétélu kritikája mellett a lehetséges sportpolitika jövojét is felvázolta, melynek középpontjában a piac állt. Annak ellenére, hogy épp a beszédében említettek okán arra kellett jusson, hogy a magyar sport mint olyan még 1995. végére sem volt képes a megváltozott gazdasági viszonyokhoz alkalmazkodni.

Nem volt

kétsége afelol, hogy a jövo hatékony és társadalmilag hasznos sportja meghatározó módon piaci sport lesz.

Ám az átmenetet a politika eszközeivel javasolta

megkönnyíteni:

„A tervgazdaságból örökölt sportintézményi finanszírozási, irányítási rendszer fenntartását egy piacgazdaságban semmi sem indokolja. Azonban az áttérést a piaci

viszonyok

érvényesüléséhez,

országos

érdekekkel

összhangban,

mindenképp segítenünk kell.”81

Ezt a segítséget a PZ által is említett, nem mellesleg hatpárti konszenzuson alapuló adókedvezmények bevezetésével vélte elérhetonek NL. A megszokott módon alapos és okadatolt beszédbol itt most még csak azt emelném ki, hogy a vezeto szabad demokrata sportpolitikus szerint 1995 végén a magyar sportrendszer alapvetoen a rendszerváltás elotti korszak „tervgazdasági” viszonyain, ösztönössé vált automatizmusain épült.

Másnap részletesebben fejtette ki NL a parlamentben – az 1996. évi költségvetési törvényjavaslat vitájában – a sportcélú adókedvezményekrol vallott elvi és gyakorlati nézeteit.82

Megismételte a magyar sportélet történelmi örökségére vonatkozó

gondolatait:

140

„A magyar sport szervezetét és irányítási mechanizmusait, finanszírozását a tervgazdaságból örökölte.

A sportszervezetek mind a mai napig az elmúlt

társadalmi modellben kialakult reflexekkel igyekeznek alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez.

Ebben a helyzetben a piac meghirdetése, a

piacra igyekvés, annak kikényszerítése a megfelelo átmenet nélkül: a magyar sport összeomlását jelentené.

Ebbol következoen átmeneti idoszakra van

szükség, hogy mind a sportvezetok, mind pedig a sportban érdekelt vállalkozók fel tudjanak készülni a változásokra.”83

Az átmenet érdekében szükségesnek tartotta deklarálni a szabad demokrata sportpolitikus, hogy a (vizionált) sportpiac közgazdaságilag két alapvetoen különbözo részpiacra oszlik, a hivatásos élsportra és az úgy nevezett rekreációs szabadidosportra. Az elsot egyértelmuen az üzleti szférához sorolta, míg az utóbbit – bár alapvetoen a piac által koordináltnak tartotta – az önkéntesség és a nonprofit jelleg miatt inkább a civiliáda részeként értelmezte. Ezt a distinkciót javaslatában is határozottan képviselte NL.

Kifogásolta,

hogy

a

pénzügyi

kormányzat

az

egész

sportszférát

vállalkozás(ok)ként kezelte „és nem a nonprofit humánszféra részeként, tehát a civil társadalom egyik meghatározó és társadalmilag nélkülözhetetlen elemeként.”84

Itt, s majd a késobbiekben is, NL retorikai fordulattal mégis egynemuként jellemezte a sportot, annak két, általa is megkülönböztetett alrendszerét, s jutott el annak kijelentéséhez, hogy „még a leggazdagabb európai profi klubok (…) is jelentos támogatást kapnak, foként a szerencsejátékok bevételeibol.”85

A sportfinanszírozást érinto javaslatai középpontjában a szerencsejátékokból befolyó pénzekbol gazdálkodó – a megszüntetett Nemzeti Sportalapot felváltó – közalapítvány, a sportszervezetek adótartozásának átütemezése, a sportintézmények bevételeit terhelo költségvetési befizetési kötelezettség megszüntetése, s utolsó sorban nonprofit elvnek megfelelo gazdálkodást biztosító adótörvény-módosítások álltak.

Ez utóbbit és a

nonprofit törvényt sürgette a társasági adóról szóló 1991. évi LXXIV. Törvény módosításáról szóló törvényjavaslat vitájában is.86

Az 1996. évi költségvetés vitájában a sport ismételten elenyészo figyelmet kapott. Jószerivel a FIDESZ nevében a benyújtott költségvetést ízekre szedo VM volt az 141

egyetlen,

aki

átstrukturálását.

koncepciózusan

javasolta

a

sportcélú

költségvetési

irányzat

Egyfelol kevesellte a költségvetésben a sportra eloirányzott 5,2

milliárdos összeget, aminek struktúráját is egészségtelennek, hatékonyatlannak tartotta:

„Úgy ítéljük meg, ha a sport céljaira valamilyen többletpénzt kívánunk fordítani, akkor azt nem intézmény vagy valamilyen apparátus fenntartására kell költeni, hanem azt azoknak az egyesületeknek kell odaadni, amelyek valóban ténylegesen az ország számtalan településén ilyen munkával foglalkoznak. (…) Mindannyian tudjuk, hogy a pénzek optimális felhasználása általában annál inkább biztosított, minél kisebb szervezetek használják fel azokat.”87

Az 1996. esztendo a Magyar Köztársaság Országgyulésében eladdig nem látott módon, intenzitással szólt a sportról. Ebben az évben került a törvényhozás elé a sporttörvény, melynek vitájában végre önmagában kristályosodhatott ki az egyes pártok, sportpolitikusok sportpolitikai koncepciója.

1996. február 6.-án intézett kérdést KG belügyminiszterhez KL szocialista képviselo „Lesz-e végre elorelépés a sport fontos ügyeiben, mikor kerülnek az Országgyulés elé a sportról szóló, valamint a sportlétesítmények jogi helyzetének rendezésérol szóló törvényjavaslatok?” címmel. KL kifogásolta, hogy a parlament halasztás „vétségét” követte el a sporttörvény meghozatalának elmulasztásával:

„A határidokön most már túl vagyunk, ugyanakkor az ez évi költségvetési törvény megszüntette a Nemzeti Sportalapot, és nem hozta létre az oly sokak által várt Nemzeti Sport Közalapítványt, ami igen fontos lenne.”88

1996. május 20.-án terjesztette a parlament elé a kormány a sportról, valamint az egyes sportingatlanok tulajdoni helyzetének rendezésérol szóló törvényjavaslatot. A kormány nevében VG, belügyminisztériumi politikai államtitkár ismertette az országgyuléssel a törvény aktualitását, filozófiáját:

„Az 1990-es rendszerváltást követoen az állam szerepének csökkenése, az állami tulajdon lebontása sürgeto igénnyel vetette fel a sport szervezeti és muködési rendszerének átgondolását, megújítását. 142

Az utóbbi években fokozódott az

elvárás a sport szabályozására. Deklarálásra került, hogy a testnevelés és a sport az állampolgárok önkéntes elhatározásán alapul.

Alapvetoen társadalmi

szervezetekre, azok önszervezo, önszabályozó tevékenységére épül.

Az

államnak támogatnia kell a testnevelés és a sport társadalmilag hasznos funkcióinak kiteljesedését, ezért meg kell határozni a korszerusítés során az állami szervek és a helyi önkormányzatok sporttal kapcsolatos feladatait, kötelezettségeit. A sportot illetoen, hasonlóan a tudományhoz és a kultúrához, az állam elsosorban arra köteles, hogy jogalkotásával a muködés jogi és szervezeti kereteit teremtse meg. Ennek megfeleloen, a sporttörvény lényegi eleme a sport szervezeti rendszerének meghatározása. A javaslat olyan megoldást vázol fel, amely illeszkedik a közjogi intézményrendszerhez, és magasfokú autonómiát biztosít a sportszervezetek számára, ugyanakkor lehetové teszi az indokolt egységes muködést. (…) Bízom benne, hogy mindkét törvény megfelelo hatásfokkal tudja biztosítani azt, hogy a magyar sport az elkövetkezendo évtizedekben is hagyományaihoz megfeleloen tudjon muködni, eredményeket elérni, és ne csak a versenysport érjen el kiváló eredményeket, olimpiai, világ-, és európabajnokokat és helyezetteket nevelve, hanem a sport többi funkciója is jóval hatásosabban érvényesüljön, mint az elmúlt évtizedekben, így például az egészségmegorzés, valamint a személyiségformálás területén.”89

Az illetékes országgyulési bizottság nevében NL terjesztette elo a közös álláspontot. Idoszerunek tartották a képviselok a sporttörvényt, a parlament több évtizedes adósságát letörlesztonek

nevezték.

Ugyanakkor

az

oktatási,

tudományos,

ifjúsági

és

sportbizottságban számos kérdés, kétely merült fel a törvényjavaslattal kapcsolatban. Elsoként a sportfinanszírozást említette a bizottsági eloadó:

„A sporttörvényben szereplo anyagi források, tehát a költségvetés és a két közalapítvány

bevételei

alkukra

épülnek…

A

támogatás

mértékének

bizonytalansága miatt félo, hogy tervezhetetlenné válik a magyar sport, nem valósítható meg a szabadido és a diáksport elvárható, kívánt szinten tartása, veszélybe kerülhet versenyzoink hagyományainknak megfelelo részvétele az olimpiai, világ-, és európai bajnokságokon.”90 143

A bizottságban felmerült még a különbözo – egészségügyi, önkormányzati, oktatási stb. törvényekkel való jogharmonizáció kérdése.

Kifogásolták a bizottságban, hogy

túlságosan általánosan fogalmaz a törvényjavaslat a támogatások célcsoportjait illetoen, hiányolták a preferenciákat. Mindezen kérdésekkel, kételyekkel együtt a bizottság egyhangúan tárgyalásra alkalmasnak tartotta a törvényjavaslatot.

A törvényjavaslat általános vitájában eloször az MSZP vezérszónoka, PZ szólalt fel. A törvény alapveto céljaként azt nevezte meg a szocialisták vezérszónoka, „hogy kialakuljon a sport egészséges muködéséhez nélkülözhetetlen biztonság az irányításban, biztonság a pénzügyi támogatásban, biztonság a létesítmények tulajdonlásában és muködtetésében.”91

A szocialista sportpolitikus számos konkrét kifogást fedezett fel a beterjesztett törvényjavaslatban, illetve annak elokészítésében. Hiányolta a törvény-elokészítésbol a társadalmi, a legszélesebb szakmai vitát.

A bizottsági eloadóhoz kapcsolódva a

legnagyobb hiányosságnak azt tartotta, hogy a tervezet „nem teremti meg a biztonságot a pénzügyi támogatásban, a finanszírozásban.”92

PL, az FKGP vezérszónokaként az állami szerepvállalás, felelosség alacsony fokát kérte számon a tervezettol. Elsoként javasolta Ifjúsági és Sport Minisztérium felállítását.93

Ugyanezen a napon szólalt fel NL. Azt hangsúlyozta, hogy a törvényalkotóknak nem állt rendelkezésükre lefordítható európai sporttörvény. Ezért is eloremutatónak nevezte a magyarországi sporttörvény javaslatát., amivel majd gazdagíthatja Magyarország Európát.

Mint fogalmazott:

„Kiemelkedo fontosságú, eurokonform a sportolás

létrehozása, és az állam feladatainak meghatározása.”94

Ugyanakkor kifogásolta – PZ.hoz hasonlóan – a finanszírozás kódolt bizonytalanságát. Elképzelhetetlennek tartotta hosszú távú sporttervezést, sportfejlesztést és fenntartást folyamatos alkukra épülo bevételi forrásháttérrel. Állami szerepvállalást hangsúlyozott a szabadidosport és a versenysport területén is.

144

A kereszténydemokrata RM a sporttörvény vitáját – szellemesen – mérkozésnek nevezte.

Mint fogalmazott, ebbol a mérkozésbol sajnálatosan hiányzott a bíró, a

pénzügyminiszter. Elismerte a nehezen elviselheto gazdasági megszorítások realitását, ám azt hangsúlyozta, hogy „gazdaságilag egy ország soha nem kerülhet olyan súlyos helyzetbe, hogy – alkotmányunk szavaival élve – a rendszeres testedzés, a lakosság, s mindenekelott a felnövekvo nemzedék egészséges életmódja, illetve a nemzeti értékeket képviselo versenysport ne lenne fontos és támogatandó.”95

Legfobb feladatként az oktatási intézmények sportmozgalmának támogatását nevezte meg. Magával a törvénnyel, annak filozófiájával kapcsolatban legfontosabb kifogása az volt, hogy az „gátat vet a sport egyik lényeges eleme, az önszervezodés elé, s kizárólag csak a felülrol szervezett sporttevékenységet ismeri el.”96

A FIDESZ vezérszónokaként DT szólt hozzá a törvényjavaslat általános vitájához. Határozottan képviselte pártjának azon álláspontját, hogy elsosorban gazdasági megközelítésbol kell vizsgálni a törvénytervezetet, s általában a magyar sport átalakításának, jövojének kérdését. E közeljövo egyetlen és legfontosabb céljaként a magyar sport piaci átalakításáét nevezte meg, mivel, mint fogalmazott: „a magyar sport, a sportszféra szerves részét képezi a nemzetgazdaságnak. A sportiparág alapvetoen a nemzetgazdaság részét képezo iparág…”97

A magyarországi sportszféra sajátosságát nem abban látta, hogy kulturális stb. értékeket hordoz, hanem abban, hogy az általános és elkerülhetetlen piaci viszonyokra való áttérését nem tudta elképzelni egyfajta sokkterápiával. Érveket hozott fel a sporttörvény szükségessége mellett és ellene is.

A nemzetgazdasági szempontból egyértelmuen

rossznak nevezte a két törvényszöveget. Mint fogalmazott, „nem szolgálja a szükséges és nélkülözhetetlen átalakítási célokat.”98 E célok mibenlétét már korábban kifejtette, a sport és a nemzetgazdaság kapcsolatáról mondottakban.

Az MDF vezérszónoka BI volt.

Határozottan jelentette ki párja nevében, hogy

„mindaddig, amíg a finanszírozás megnyugtató rendezése nem történik meg (…) addig a törvény célját nem fogja tudni betölteni.”99

145

Az MDNP nevében KI fogalmazta meg a képviselocsoport kritikáját a sporttörvénnyel kapcsolatban.

R képviselo mérkozés-bíró metaforáját folytatva így fogalmazott: „a

finanszírozás kérdésében valóban a pénzügyminiszter a bíró. És ez az alapveto kérdés: hogy olyan játékszabályok teremtünk-e, aminek keretében számíthat-e az adott terület stabil támogatásra, vagy a pénzügyminiszter akár le is rúghatja a játékosokat az évi költségvetés során.”100

KI is a sportfinanszírozás normativitását kérte számon a benyújtott törvényjavaslat szövegén, hasonlóan más, ellenzéki és kormánypárti vezérszónokhoz.

Bár a sporttörvény általános vitáját elnapolták, ám a sport és a lehetséges sportkoncepciók nem kerültek le az országgyulés napirendjérol.

Egy nappal a

sporttörvény vitáját követoen, az MDF képviseloje, BI hozta vissza a sportot a Tisztelt Ház elé, ezúttal a Magyar Köztársaság alkotmányának szabályozási elveirol szóló országgyulési határozati javaslat vitájában:

„A napokban, éppen tegnap folytatta itt az Országgyulés – mérsékelt érdeklodés mellett – a sportról szóló törvényjavaslat tárgyalását.

Az ügy kapcsán már

korábban is bejelentettük (…), hogy a sport, hasonlóan a tudományhoz, a muvészethez és a kultúrához, mint nemzeti értéket teremto intézmény, kapja meg ezt a védelmet és támogatást, amelyet az alkotmánykoncepció vele szemben most mellozött.”101

A sporttörvény részletes vitája mintegy két hét múlva folytatódott.

A pártok

vezérszónokai után az egyes részkérdések szakmapolitikusai vitatták tovább a benyújtott törvényjavaslatot.

Az elso felszólaló, az MSZP-s AD volt.

Kritikusan

elemezte egyes pontjait a javaslatnak. Végezetül ezt mondta:

Elismerem, lehetne jobb. legfontosabb

a

De úgy gondolom, feltétlenül javítható. (…) A

finanszírozás

biztonsága.

Én

nagyon

kérem

a

Pénzügyminisztériumot, lássa be: a magyar sport jövojérol van szó. Fogadják el az ebbe az irányba mutató javaslatokat.”102

146

AD felszólalása is jelzi, milyen – finoman fogalmazva – tisztázatlan képek éltek még a sportpolitikusokban is a sport helyét, és a sporttörvény közjogi helyét illetoen. Felszólalásában a pénzügyminisztériumhoz intéze tt fohász két szempontból is beszédes lapszus. Egyfelol mutatja, hogy felelos (sport-) politikus számára is kétséges volt a sporttörvény finanszírozási fejezeteinek végrehajtatása.

Másfelol olyan, idejétmúlt

szemléletet tükrözött, amit ezek után a sportpolitikára, a sportpolitikusokra árgus szemekkel figyelo sportvezetokön számon kérni nem nagyon indokolt.

A kisgazda GYS a törvényjavaslat kiskapuira, azok lukratív kijátszásának lehetoségére hívta fel a figyelmet. Felszólalása végén megismételte pártja már többször hangoztatott nézetét a „tömegsport” központi helyérol. 103

A szabad demokrata SZK a törvényjavaslat és az önkormányzatok sportfeladatainak kapcsolatáról beszélt. Elismeroen szólt a hazai önkormányzatok „sportpolitikájáról”. Az önkormányzatokat javasolta a sportingatlanok átruházásakor preferálni.104 Erre a szocialista FZ, a kereszténydemokrata RM és a néppárti Kónya Imre reagált azonnal, s jelezték, hogy a SZ által pozitívnak jelzett gyakorlat nem normatív és nem egyetemlegesen igaz a hazai önkormányzatokra, hogy mennyire személyes, egyéni preferenciákon múlik egy-egy település sportfinanszírozása.105

KK KDNP képviselo a benyújtott törvényjavaslattal kapcsolatban úgy fogalmazott, hogy az féloldalasra sikerült, mivel alapvetoen a versenysportot szabályozza, s elhanyagolja a tömegsportot, az iskolai testnevelést.

Egyben javasolta önálló

106

országgyulési sportbizottság felállítását.

A szocialista TL hívta fel a parlament figyelmét arra, hogy a hazai sportegyesületek – genezisüknél fogva – milyen eltéro státuszban, gazdasági helyzetben is voltak. Kifogásolta, hogy a törvény ezek között nem disztingvált, amivel alapvetoen felrúgták az esélyegyenloség elvét, már ami a sportingatlanok használatát illeti. Azt mondta, hogy „egyik oldalról az állam kivonul, a másik oldalon bennmaradt, és ezzel olyan egyenlotlenségeket

teremtettek,

amelyeket

ma

már

nagyon

sporttörvény és finanszírozási rendszer keretében orvosolni.”107

147

nehéz

bármilyen

TL szerint a legfontosabb kérdés, hogy „lehet-e olyan sporttörvényt alkotni, és lehet-e olyan tulajdonviszonyokat létrehozni, amelyek függetlenek az adórendszertol, illetve a társadalombiztosítás rendszerétol.”108

Különösen a közfeladatok és azok ellátása

esetében. A válasza elutasító volt. Ezt rövid felszólalásaiban megerosítette RM, FZ, DT, PZ és KK is.

Koncepcionális hozzászólásában az MDF-es TI pártjának a rendszeres testedzéshez fuzodo alapveto állampolgári jogról szóló nézeteit ismételte el, ezek garanciáit hiányolta a törvénybol.

Felrótta, hogy a javaslat egyfelol csökkenteni akarja az állami

szerepvállalást, másfelol fenntartja a szubjektív döntésekre épülo finanszírozás rendszerét.

A sport mindenkinek elvével összeegyeztethetetlennek tartotta a

törvénytervezetet.”109

A szocialista KL szerint a törvény kerettörvény, olyan, amelyik nem tud és nem is tudhat a sport minden problémájára megoldást adni. 110

JG az MDNP nevében szólalt fel a vitában.

Érdekes gondolatokat osztott meg

képviselotársaival: „Magyarországon az élet minoségét a mai helyzetben a hangulat, a közérzet javulását, meggyozodésem, hogy a legkisebb anyagi ráfordítással a sport biztosíthatja. Ezért a Magyar Demokrata Néppárt egyik elsodleges célja az, hogy ez az ország a sportolók nemzetévé váljon. Ehhez alkalmas jogi, intézményi és pénzügyi feltételeket kell teremteni. (…) Én azt hiszem, hogy az Országgyulésnek, és a sporttörvénynek elsosorban azzal kell foglalkoznia, hogy a szabadidosportot, az ifjúság sportját segítse, és a mai, megengedhetetlenül ostoba helyzetbol való kiemelését elomozdítsa.”111

A kisgazda RN megfogalmazása szerint a sporttörvénynek még a neve sem volt igaz. „Ez a törvényjavaslat ugyanis nem a sportról szól, hanem a sport államigazgatásáról, és egy ilyen cím alatt akár el is lehetne fogadni…”112

A sportingatlanokról szóló törvény vitája távolról sem volt olyan „részletes” és koncepciózus, mint a sporttörvényé. Azé a törvényé, amelynek vitájában a törvényt támogatók és az azt kifogásolók egyáltalán nem pártállás mentén váltak ketté. Nem lehet az 1996-os sporttörvény vitája kapcsán megkülönböztetni kormánypártis és 148

ellenzéki sportpolitikai koncepciókat. utólag is.

A dolog ennél jóval bonyolultabbnak tunik

A sportra vonatkozó filozófiai, világnézeti, politikai vízválasztók azért

finoman kitapinthatók a törvényjavaslat vitájában. Elsosorban azokban a szövegekben, szövegrészletekben, amelyekben az egyes képviselok a sport és a sportpolitika lehetséges definícióit adták meg.

A sporttörvényrol politikai döntés született 1996-ban. Ez, elvileg nem okozhatott semmi gondot, hisz az országgyulési képviselok politikai kérdésekben döntenek. A benyújtott törvényjavaslatot minden pártfrakcióból érte kritika, kiegészíto, hol csak jobbító, hol koncepcionálisan új változtatási javaslat.

A leghevesebb vitát - az

államháztartás meghirdetett reformja tükrében - a törvényjavaslat finanszírozási része váltotta ki. Emellett - pártpolitikailag nehezen megfeleltetheto - vitát váltottak ki a törvényjavaslat alábbi kérdéskörei: - Hol húzódnak az állami szerepvállalás és kötelezettségvállalás határai? - Milyen területeken kapcsolódnak mindezekhez a feladatokhoz az önkormányzatok? -Mik a Sporttanács hatásköre és társadalmi ellenorzési funkciói? - A szakszövetségek muködésének szabályozása kapcsán a törvényességi feladatot az OTSH elnöke vagy a legfobb ügyész látja-e el? - Mi az elvileg konszenzusos közalapítványok muködési rendje és összetétele?

A számos képviseloi indítványra, a sporttörvény vitájában elhangzott felszólalásokra a beterjeszto kormány nevében KG válaszolt.

A legtöbbet vitatott sportfinanszírozás

kapcsán a sportot felügyelo belügyminiszter így fogalmazott: „A pénzügyi feltételek megteremtése során nem hagyhattuk figyelmen kívül a költségvetés helyzetét.”113 A belügyminiszter szerint a sporttörvény legnagyobb pozitív újdonsága az volt, hogy az „állam és az önkormányzatok sporttal összefüggo kötelezettségeinek törvényi szintu szabályozása, a különbözo társadalmi szervezetek meghatározó szerepének rögzítése, az átláthatófinanszírozási rendszer alapot teremt arra, hogy a magyar sport társadalmilag fontos funkciói érvényesüljenek.”114

A miniszteri választ követoen, mint rendesen, az egyes frakciók képviseloi indokolhatták a zárszavazáson képviselt álláspontjukat, a frakciók döntését a törvényt illetoen.

Ezek az „utolsó szó jogán” elmondott rövid felszólalások esszenciálisan

tartalmazzák/tartalmazhatják az adott párt és frakció álláspontját, indokait. 149

Az MSZP nevében PZ a legnagyobb frakció igen szavazatát az alábbiakkal indokolta:

„Igennel szavazott, annak ellenére, hogy változatlanul fenntartja azon véleményét, hogy a törvény nem oldja egy a sportélet minden gondját-baját. Nem is oldhatja meg, hisz (...) ez egy alaptörvény... (...) Úgy érezzük, hogy ez a törvény nem teremti meg a finanszírozás terén ...) a biztonságot...”115

Az MDNP-s KI szerint egy rossz törvény megszavazása nagyobb hiba, mintha egyáltalán nem születne törvény a sportról:

„Hangsúlyozom, elsosorban a finanszírozás kérdésében (több a negatívum B.T.): a normatív források elenyészok az állami támogatás körében, ez eddig azt jelenti, hogy ezzel tulajdonképpen a tervezetlenséget törvényesítettük ennek a törvénynek a meghozatalával.”116

A FIDESZ nem szavazatát DT indokolta meg:

„Úgy

ítéljük

meg,

hogy

a

most

elfogadott

törvénytervezet

olyan

presztízsszempontokat képvisel, amely presztízsszempontokban a sport ügye nagyon súlyos vereséget szenvedett. Megítélésünk szerint helytelen az a megoldás, ami az elfogadott sporttörvényben szerepel, amikor egy - bár ki tudja mikor bekövetkezo - államháztartási reform az állami feladatok szukítését tervezi, akkor olyan deklaratív, tartalom nélküli állami kötelezettségek jelennek meg egy sporttörvényben, amelyeknek a betartása, különösen financiális garanciák hiányában szinte lehetetlen.”117

A kereszténydemokrata RM pártja és frakciója tartózkodását egyfajta megelolegezett bizalommal magyarázta, mondván „a tartózkodásunk kifejezi azt, hogy a jövot illetoen a sporttörvény javulhat, és méltóképen képviselheti a magyar társadalom sportolóinak érdekeit.”118

150

Az egyetlen ellenzéki párt, amelyik igennel szavazott, az MDF volt. Vezérszónokuk, BI súlyos fenntartásaiknak adott ugyanakkor hangot, ám 14 nappal az olimpia elott demonstrálni kívánták elkötelezettségüket a sport ügye iránt.119

A szabad demokraták igenjét NL indokolta. Kiemelte, hogy az 1996-os sporttörvénnyel hetven éves adósságot törlesztett a magyar törvényhozás. Pozitívan értékelte, hogy „az állam feladatait nagyon egzaktan, nagyon pontosan körvonalazza” a törvény. Az a sporttörvény, amelyrol úgy vélte, „hogy miközben megerosíti az állami irányítást, megteremti ennek civil kontrollját is.” Utolsó mondatával ugyanakkor - akaratlanul is relatvizálta az általa és pártja által támogatott sporttörvény koncepciózusságát: „A sport hátterét, anyagi hátterét a meglévo gazdasági lehetoségeinkhez kellett igazítanunk.”120

A rendszerváltást követoen a legfontosabb sportpolitikai esemény az 1996-os sporttörvény vitája volt. Az ismertetett vita arra utal, már az alkotók és az igennel szavazók is tudták, hogy egy tartalommal utólag feltöltendo „alap- vagy kerettörvényt” alkottak. A törvény jóindulatú „direktíváit”, mint azt az elso két ciklus parlamentjének leghatásosabb sportpolitikusa, NL is - ha csak közvetve - az „utolsó szó jogán” kiemelte, a mindenkori központi költségvetés maradt a sportról szóló politikai mérkozésben a bíró.

Egy vezeto sportpolitikussal készített mélyinterjúból tudható, a kormány is tisztában volt azzal, hogy a törvény „sok sebbol vérzik”. Ám, politikai okokból, a kormány illetékese „egy évig nem akart hallani” a törvény módosításáról, módosításairól.121

A fenti okokból a törvény elfogadását követoen másfél évig a sport témája alig-alig jelent meg a Magyar Köztársaság Országgyulése politikai témájaként. A parlamentben sosem látott kormánypárti többség - minden valószínuség szerint a kormány kezdeményezésére - 1998. elejéig levette az országgyulés napirendjérol a sportpolitikát.

Az 1994-1998 között hatalmon lévo MSZP-SZDSZ kormány és parlamenti háttere csak 1998-ban,

a

gazdasági

konszolidáció

sportpolitikájának korrigálására.

határozott

jelére

látott

hozzá

ismét

A sport tárgyában sokszor megszólaló AD mint a

kormány képviseloje terjesztette 1998. elején a sporttörvény módosítását.

151

Az

igazságügy- minisztériumi államtitkárként felszólaló AD az alábbiakkal indokolta az újbóli kormányzati kezdeményezést a sportpolitikában:

„Két alapveto ok tette szükségessé a halaszthatatlan törvénymódosítást. Egyrészt a sporttörvény megteremtette a rendszerváltozással összefüggo reformfolyamatok megvalósulásának a jogi és szervezetei kereteit a sport területén, de a törvény adta lehetoségekkel a sportszervezetek nem éltek maradéktalanul. Ennek oka, hogy a törvény közvetlenül nem kényszerítette oket azokra a szükségszeru változtatásokra, amelyek egyben a sportszervezetek vezetoinek vélt vagy valós, egyéni, illetve csoportérdekeit sértették. Elsosorban az élsportban, különös tekintettel a labdarúgásra, fennmaradt az álprofizmus... A sportban egyszerre volt jelen a pénz hiánya és a pazarlás.”122

Számos ponton módosították a sporttörvényt, ám mindezt majdnem teljesen zárójelbe tette az 1998-as országgyulési választások kimenetele. E választások következtében olyan koalíció került hatalomra, melynek legerosebb pártjának határozott, a többi pártétól alapvetoen eltéro elképzelései voltak a sportról és a sportpolitikáról. Ezeket az elképzeléseket határozottan érvényesíteni tudták a harmadik ciklusban.

Leginkább az 1994-1998 közötti idoszakot jellemezte az a fajta, idonként kritikátlan illúzió, amelyrol a civil szervezetek kapcsán már említést tettem. Ez a jóindulatú illúzió arról is szólt, hogy lehetséges, mi több, kívánatos állami, politikai eszközökkel civil ernyoszervezeteket létrehozni, hisz a mindenféle civil szervezet ab Start csak jobb és hatékonyabb lehet, mint az állam és az önkormányzatok. Az pedig ebben az 19941998-as ciklusban egyfajta politikai- filozófiai dogmának tunt, hogy az államot ki kell vonni „onnan, ahová nem való”. A nagy, és a ciklus során feloldhatatlannak megmaradt dilemma az volt, hogy nem önkéntességen alapuló, nem alulról építkezo, alapvetoen a mindenkori

költségvetésnek

kiszolgáltatott

civil

mega-esernyo-szervezetek

muködhetnek-e valódi civil szervezetekként. További dilemma maradt, hogy minden sportszervezet civil szervezetnek tekintheto-e, beleértve a szabadidos sporttal foglalkozó nonprofitokat éppúgy, mint a forprofitokat.

A közfeladat, az állami,

önkormányzati felelosség kérdésének nyitva tartása olyan lukratív jogértelmezéseket kódolt, amelyekre számos, szomorú példát ismerünk a fentebb tárgyaltra következo

152

ciklus korából, amikor az állam leplezetlenül folytatott határozott és közvetlen „sportpolitikát”. Ám ez már a következo fejezet tárgya.

6.5 Mérlegen a politika: A harmadik ciklus, az eros állam sportpolitikája

1998 és 2002 között a magyar parlamentben éles politikai csatározások folytak a sportról, sportpolitikai kérdésekrol. Az 1998-as év folyamán –még a Horn-kormány idoszakában – felmerült kormányzati oldalról is az 1996-os sporttörvény módosításának igénye. Hiányosságaira mutatott rá Páva Zoltán (MSZP) képviselo is: „Nem volt egy hosszú távú sportkoncepció..., alaposabb helyzetelemzést kellett volna elvégezni, meg kellett volna fogalmazni a prioritásokat, kevés volt a konkrétum, elnagyoltak benne a megfogalmazások, nem volt számon kérheto.”123

Az akkori ellenzék élesen bírálta a MSZP-SZDSZ kormányzat sportpolitikai törekvéseit. Az Orbán kabinet hatalomra kerülésével a sportot, a sporttal kapcsolatos kérdéseket is tematizálta. A mindenkori ellenzék és kormányzat vitáinak elsorendu terepe jellemzoen a költségvetési törvényjavaslat parlamenti vitái. Így a sportpolitikai viták, vélemények megjelenítése is jellemzoen ide kapcsolható. Az Orbán-kormány elso évében strukturális változtatást hajtott végre a sport állami irányításában, létrehozva az Ifjúsági és Sportminisztériumot.124

Az 1998-2002 közötti évek kormányzata a sport és intézményrendszereinek irányítását, finanszírozását és felügyeletét központosította, megszüntetve ill. megnehezítve a sport civil szervezeteinek önálló mozgásterét.

Az idoszak a sport szempontjából

kiemelkedoen fontos éve a 2000. év volt, melynek során manifesztálodtak a kormányzati törekvések és megszületett az új sporttörvény. 125

Dolgozatom következo részében elsosorban a 2000. évi sporttörvény parlamenti vitáját ismertetem.

A 2000. augusztusában HG SZDSZ-es képviselo és OV miniszterelnök között a parlamentben lezajlott „kérdezz- felelek” során egyértelmuvé vált az a különbség melyet kormány és ellenzék a sportról és a sportnak a társadalom életében betöltött szerepérol gondolt. HG: 153

„Az elmúlt hetekben örömmel értesültem – többek között öntol miniszterelnök úr és egyéb hírforrásokból -, hogy ott tart az ország, hogy az elkövetkezo egykét évben több mint 20 milliárd forintot tud fordítani a sport fejlesztésére.(...) Ugyanakkor számomra elfogadhatatlan és megdöbbento a hírnek az a része, amely szerint ezt a pénzt önök a professzionális labdarúgás fejlesztésére kívánják fordítani, arra a területre, amely ma a morálisan egyik legszétesebb, teljesítményében tulajdonképpen a legrosszabb teljesítményt produkáló magyar sportterület.(...) Azt gondolom, hogy ha tényleg van ennyi pénzünk, ha ennek az országnak van ennyi forrása a sport fejlesztésére, akkor újra kellene ezt gondolni –és most még idoben vagyunk -, hogy ebbol a pénzbol nem lehetne-e, mondjuk, 400-500 iskolai tornatermet építeni azokon a településeken, ahol nincs ilyen; vagy 10001200 olyan szabadtéri sportudvart létesíteni, amely lényegében minden iskolában, elsosorban a kistelepülések kisiskoláiban lehetové tenné a rendszeres sportolást. (…) Azt hiszem, hogy ha van forrásunk a sport fejlesztésére, akkor annak az igazán jó helye a diáksport fejlesztése, a gyerekek sportolása lehetoségeinek a fejlesztése.”126

OV miniszterelnök válaszából:

A stadionok felújításának célja OV miniszterelnök

szerint:

„1 (...) és alkalmasak lennének arra, hogy a kiemelt szintu sporttevékenység mellett

kulturált,

emberséges,

tisztességes

és

egészséges

feltételeket

biztosítanának, elsosorban a gyermekek és a családok számára. 2., (…) ez az államé marad, mert állami és önkormányzati tulajdonban álló létesítményekrol van szó. 3., (...) Úgy szeretnénk ezeket felújítani, hogy egyidejuleg szabadidoközpontok is legyenek, vagyis a gyermekek és a családok számára, amely, mint ön bizonyára tud ja, a kormányprogramban a legfontosabb célkituzés, elérheto kulturált körülményeket teremtsen.”127

HG (SZDSZ) további kérdése a miniszterelnökhöz az elhangzottakkal kapcsolatban: 154

„Ha látott már stadiont, és nyilván látott, akkor tudja, hogy ezeket a stadionokat nem a szabadidosport, nem a diáksport kedveloi használják, hanem azok az élsportolók, ha lehet oket annak nevezni, azok a profi labdarúgók, például a Ferencváros pályáján, vagy az MTK pályáján nehéz lenne elképzelni másféle sportnak az uzését. Ráadásul ez 36 pálya, Magyarországon 3200 település van, teljesen önkényes és véletlenszeru ezeknek a kiválasztása, és sérti a magyar sport egészének érdekeit, hogy ez pusztán a labdarúgás, és ezen belül a professzionális kapja (...) Ön nem beszélt arról, hogy ezt a 8,7 milliárd forintot (...) mekkora kamatterhek terhelik, miért csak a professzionális labdarúgásférhet hozzá, ha van ennyi pénz, miért nem férhetnek hozzá más, szabadidos, diákvagy egyéb sportokat uto csoportok, egyesületek, szövetségek.”128

OV miniszterelnök viszontválaszában a következokkel érvelt:

„Végezetül pedig , ami arról szól, hogy más sportágaknak nem akar-e a kormány hitelt adni.

Egy feltétellel bármely sportágnak szívesen nyújtunk akár

kormánygaranciát, akár hitelt: ha az a sportág utána üzleti alapon tud müködni, saját lábára áll, a hitelt visszafizeti, és önmagát eltartani képes hivatásos sportági szektor lesz belole. Ebben az esetben értelemszeruen nem támogatást, hanem hitelt szívesen nyújtunk, más ilyen sportegyesületnek vagy sportágazatnak is. Ma nem látok más ilyet a labdarúgáson kívül, de minden javaslatot szívesen fogad a kormány.”129

Fontosnak tartottuk azt, hogy a kormány-ellenzék „párbeszédét” hosszasabban idézzük, hiszen a kormány részérol a felvetett kérdésekre a le gnagyobb hatalmi kompetenciával rendelkezo miniszterelnök volt a válaszadó. Mérvadó álláspontja szerint a kormány számára a sport céljaira rendelkezésre álló forrásokat koncentráltan, egy-egy kiemelt létesítmény illetve profittermelésre képes sportegyesület ill. sportágazat támogatására kell fordítani. A miniszterelnöki válaszban nem került sor annak tisztázására, hogy melyek azok a kritériumok amelyek a kormány számára rentábilissá teszik befektetésüket (lásd: kormányét) a sport bármely területén

azon miniszterelnöki

vélekedésen kívül, mely szerint a labdarúgáson kívül nem LÁT más sportegyesületet-, ágazatot-, intézményt akik, amelyek teljesítenék a kormány szigorú feltételrendszerét. 155

Fenti kormányzati vélekedéseket (koncepciókat) erosíti DT ifjúsági és sportminiszter hozzászólása

a

Magyar

Köztársaság

2001.

és

2002.

évi

költségvetési

törvényjavaslatához.:

„... engedjék meg, hogy azokról a rendkívül fontos sportlétesítmény- fejlesztési programokról szóljak (...)

Ezek közül nagyságrendjét és hitem szerint

jelentoségét tekintve is kiemelkedo az a stadionrekonstrukciós program, amelyrol lehet, hogy a döntést a központban hozzák meg, a Magyar Labdarúgó Szövetségben, az Ifjúsági és Sportminisztérium közremuködésével, de a forrásokat helyben fogják felhasználni, hiszen az ország 36 pontján európai színvonalú stadionok fognak születni, amelyeket nem csak lebdarúgók használhatnak.”130

DT hozzászólásában új elem jelenik meg a kormányzat muködési mechanizmusával kapcsolatban. Ebbol a hozzászólásból értesülhetünk arról, hogy ugyan a központban hozzák a döntéseket, de azt helyi szinten készségesen végre hajtják. Ezek a szavak a jobbára civil önszervezodésen alapuló sportszférával kapcsolatos súlyos forint milliárdokat jelento kormányzati döntések kommunikációja során hangzottak el.

Tovább erosítik a kormányzati „eros-kéz” politikáját GGY (MDF) hozzászólásában elhangzottak:

„(...) 1998 elott – mint bizonyára emlékeznek rá – társadalombiztosítási és más járulékok adósságként halmozódtak fel, amit hallgatólagosan tudomásul vettek. A másik oldalon pedig, ha nem is nyakló nélkül, de nagyon sok területen ellenorzés nélkül, illetve kijárásos alapon történt a sport finanszírozása. Ezt megszüntette ez a költségvetés, hiszen az ISM-en keresztül finanszírozott sportterületek nagyon komoly ellenorzés alá vannak vetve, és az elmúlt években kizáró ok volt bármiféle tartozás fennállása ahhoz, hogy bármilyen pénzt kifizessenek.”131

156

Hozzászólásának további részében GGY (MDF) hangot adott annak a véleményének, miszerint a sportfinanszírozás kérdése mindezek ellenére hosszú távon rendezetlen, megoldatlan maradt.

„A megelolegezett szövetségi támogatásokon keresztül, tehát különbözo szakági sportszövetségeken keresztül, ugyan egy átmeneti kondicionálásra volt lehetoség, van lehetoség, de valahol ez a kérdés valamilyen formában megoldásra vár.”132

A 2000. év a sport – és a civil társadalom szervezodései – számára fontos történése volt a törvényhozásban az újjá alakított „sporttörvény” és ennek parlamentben lezajlott vitája.

6.5 1 A 2000. évi CXLV. Törvény a sportról

A Magyar Köztársaság polgárai számára a sport, mint önszervezodésre épülo autonóm civil tevékenység a magyar és az egyetemes kultúra része, a nemzeti egészségfejlesztés alapveto eszköze, valamint a szabadido eltöltésének társadalmilag is hasznos módja.

A sport jelentos szerepet tölt be az ifjúság erkölcsi- fizikai

nevelésében, a személyiség formálásában és hozzájárul a testi- lelki jóléthez.

Mindezeket figyelembe véve az állam aktív magatartásával elosegíti a polgárok sportoláshoz fuzodo jogának gyakorlati érvényesülését, támogatja a tisztességes játék (fair play) és az esélyegyenloség eszményének jegyében kifejtett sporttevékenységet, sportolóinknak a kiemelkedo nemzetközi sportrendezvényeken való részvételét, az olimpiai eszmét, valamint elomozdítja a mozgásgazdag életmód terjedését, a rendszeres testmozgás hagyománnyá válását.

Az állam ösztönzi a sporttal

kapcsolatos üzleti vállalkozásokat, elosegíti azon feltételrendszerek kialakítását, amelyek hozzájárulnak a sport piaci típusú átalakításához. Az állam további feladata a sportolással járó kockázatok csökkentése, a káros önveszélyezteto tendenciák (dopping- és drogfogyasztás) korlátozása, a sportrendezvények biztonságáról való gondoskodás, valamint a sporttevékenység összeegyeztetése a környezetvédelemmel és a területfejlesztéssel.

157

A vita után elfogadott törvény preambulumában megfogalmazott kívánság gyujteménnyel kapcsolatban, mely a sportnak a társadalomban betöltött szerepével és elképzelt környezetével foglalkozott a törvény rendelkezo részében semmilyen utalást nem találunk arra vonatkozóan, hogy a felvázolt „mozgásgazdag életmód” milyen törvényi feltételek mellett jöhet létre.

Itt szeretnék idézni hozzászólásomból, mely a a sporttörvény általános vitájában hangzott el és álláspontomat tükrözi.

„Olyan törvény szükséges – ha valóban kell alkotnunk -, amelyik még akkor is áll, amikor mi már a senioroknál is csak a kispadon ülünk. Ehhez pedig a magyar sport jövoképét, kiérlelt stratégiáját lényeglátó oszinteséggel, hozzáértoen, a hályogkovács vakmerosége nélkül illik megrajzolni.133

A továbbiakban a törvényjavaslat vitájában elhangzottakat szeretném felidézni és elemezni. Elsoként DT miniszter hozzászólásából emelnék ki néhány gondolatot, melyek a közelmúlt sportpolitikájával foglalkoztak.

„A szocialista tervgazdálkodás modelljére felfuzött sportintézményi rendszer a fejlodés zsákutcájának bizonyult. Idoleges sikereit a hamisan amatornek feltüntetett, a sport akkori nemzetközi szabályaival ellentétesen azo nban valójában hivatásos sportolók tényleg kiemelkedo sportteljesítményeinek köszönhette (…) A Magyarországon végbemeno társadalmi változások alapjaiban rengették meg

a

szocialista

sport

sajátos

közintézményi

státusát.

A

sportfinanszírozásban meghatározó szerepet játszó szocialista nagyvállalatok elobb egyre nehezebb helyzetbe kerültek, majd sorra tönkre mentek, s a gazdasági körülmények általános romlásával az állami és önkormányzati szervek is egyre kisebb értéku támogatást tudtak nyújtani.

A sportszféra

kimaradt a kilencvenes évek eleji nagy gazdasági átalakulási folyamatból, a privatizációból,

a

kedvezményes

hitelekbol,

befektetési

és

társasági

adókedvezményekbol s ehelyett az áthárítás mechanizmusai muködtek.”134

158

DT sportminiszter vitaindító hozzászó lásában a korábbi (1994-98 közötti) kormányzat negatív szerepérol beszélt.

Az 1996-os sporttörvényrol az alábbiak

mondta:

„Miközben hatalmas sebességgel elrobogott mellettünk az erotol duzzadó nyugat-európai, üzleti alapon muködo verseny és szabadidosport-ipar, mi kénytelenek voltunk csendesen átvészelni az 1996-os sporttörvény éveit, amikor rossz kérdésekre adott rossz válaszokkal igyekezett a korábbi kormányzat segíteni a gondokon.

Az a törvény egy eleve kudarcra ítélt

sportpolitika végleges veresége volt. Ahhoz lehet hasonlítani mindezt, mint amikor egy rúdugró régi rúddal, régi technikával és edzésmódszerrel készülve akarja átugrani az egyre magasabbra kerülo lécet.”135

A megalkotandó sporttörvény új céljairól és feladatairól DT sportminiszter az alábbi gondolatokat fejtette ki parlamenti hozzászólásában:

„A sporttörvény megalkotásakor végig kell gondolnunk, hogy mi a sport szerepe az egyén, a közösség és a nemzet életében (…) Fo célunk, hogy a sportban megjeleno jövedelmek láthatóvá váljanak. Meg kell gátolni az adó- és egyéb közteher- fizetési kötelezettségek elmulasztását. Meg kell szüntetni az átigazolásokból származó illegális jövedelemforrásokat is. A sportolók jogi helyzetét meghatározó jelentos újdonság, hogy a törvény vagyoni és személyi jellemzokkel egyaránt felruházott kategóriaként határozza meg a sportolók játékjogát (…) Ahhoz, hogy a szórakozásra vágyók ismét elfoglalhassák a lelátókat, ki kell szorítani a sportéletbol a rendbontókat, eseményeinknek újból társadalmi rangot kell adni (…) A sporthoz fuzodo pénzügypolitikánk röviden összefoglalható. Az elozo idoszak közpénzeket személyes kapcsolatok alapján osztogató, a valódi megújhodást még csírájában sem hordozó folyamatai helyett átgondoltabb, hatékonyabb, átlátható és ellenorizheto pénzügyi rendszert dolgoztunk ki. A polgári kormány a megalakulása után jelentos pluszforrást biztosított a sportköltségvetésre.

Ez 1999-ben az elozo évihez képest 75 százalékos

növekedést mutatott. Az állam a prioritások megjelölésével és a források 159

rendelkezésre bocsátásával lehetoséget teremt a sport anyagi alapjainak biztosítására, ugyanakkor ösztönzi a szféra önszabályozó, önelosztó tevékenységét, valamint elosegíti a piaci alapon történo forrásbevonás és muködés feltételeinek megteremtését.”136

A miniszteri hozzászólásból az elfogadandó sporttörvénnyel kapcsolatban elsosorban a versenysporttal (látványsporttal) kapcsolatos törvényi szabályozás (aggodalom) értelmezése tunik ki, valamint megerosítést nyer az a kormányzati szándék, mely szerint a korábbi átláthatatlan, pazarló pénzügyi viszonyok helyett hatékonyabb, átláthatóbb és foként ellenorizhetobb fiskális rendszert alakítsanak ki.

A továbbiakban a vita során elhangzott az elfogadandó sporttörvénnyel kapcsolatos ellenzéki véleményekbol, álláspontokból idézek. CSG, aki az oktatási és tudományos bizottság kisebbségi véleményét ismertette:

„Mivel hiányzik a párbeszéd, a szakmai érdekegyeztetés a kormány és az érintett civil szervezodések között, törvényszeru, hogy kiérleletlen, végig nem gondolt, belso ellentmondásokkal terhes törvényjavaslatok kerülnek elénk, mint jelen esetben is (…) Milyen irányban lenne érdemes továbbdolgozni ezen a törvényjavaslaton? Öt ilyen elemet említenék.

Az elso: a javasolt sporttörvény mai állapotában

igencsak túlszabályozó. Kereken száz paragrafus és a törvény felhatalmazása alapján megszületendo további 23 jogszabály, megítélésünk szerint, gúzsba köti a magyar sportot. A végrehajtási rendeleteknek ma még csak a címét ismerjük, tartalmát alig-alig. A sport magántevékenység, a civil világ része, közösségi program. Nem igényli az ilyen mértéku szabályozást, mondhatni: agyonszabályozott. A második: mint a szaktörvények egy jelentos többsége, ez a törvényjavaslat is azzal a problémával küszködik, hogy nem képes a szakmai tevékenység bázisa biztos feltételrendszerének megteremtésére (...) Harmadszor: a javaslat a hatalom oldaláról kívánja átrendezni a sport eddig kialakult civil világát, feltépi szöveteit (...) Negyedszer: a törvényjavaslat nem tiszteli, nem becsüli, pontosabban: nem a helyén kezeli a sportegyesületeket és a sportszakembereket (...) 160

Ötödször: megítélésünk szerint meg kell szüntetni a törvény belso ellentmondásait. (...) Miközben a törvény egyik fo prioritása a szabadidosport – kormányzati terminológiával a polgárok sportja -, addig a törvény lényegében a hivatásos, profi sport, azon belül is leginkább a labdarúgás törvénye.”137

Ezen ellenzéki képviseloi értékelés alapján a kormány (és helyi képviseloi) a sporttörvény elfogadása során a civil szféra egy fontos területén szereznek a központi akaratot képviselo befolyást, úgy, hogy a sport nem hivatásos (nem profi) területein muködo egyének és szervezeteik jószerivel semmilyen eszközt („pénzt, paripát, fegyvert) nem kapnak tevékenységük támogatására.

VG (SZDSZ) képviselo szerint: „(...) a kormányzópárt programjában deklarált egészséges életmódra nevelés, az ifjúság testedzése, az iskolai sport és az utánpótlásnevelés a törvényjavaslat szerint üres szólam marad, mert deklarációk vannak, de ezek a kérdések tartalmilag nem kerülnek vizsgálatra.”138

Látni kellene és eldönteni végre, hogy a magyar állam által támogatott sport melyik szelete, része kerül valóban támogatásra. Tehát dönteni kellene, hogy az olimpizmus és a szuk üzleti élsport, vagy valóban nagy létszámú gyermek számára biztosítunk valamennyiünk adójából sportolási lehetoséget. Természetesen egyetlenegy javaslat sem teheti le úgy a voksot, hogy csak az egyiket vagy csak a másikat szabályozza, de a prioritás számunkra egyértelmu.”139

BL

MIÉP

képviselo

hozzászólásából,

amellett,

hogy

a

véleményezett

törvényjavaslatot jónak tartotta néhány általa vélt hiányosságra hívta fel a Parlament figyelmét. Az ifjúsági sport és annak nagyobb arányú támogatásra szólította fel a kormányt, majd a civil szerveze tek, a törvény szövege alapján a sportban, módosuló önállóságáról szólt:

„Azt viszont el kell mondanom – röviden és a társadalmi

szervezetek bizottságának elnökeként kötelezoen -, hogy a civil tevékenység megnyirbálása található az eloterjesztésben. Egyik társadalmi szervezet a másiknak nem dirigálhat, azt nem irányíthatja, nem kötelezheti.”140

161

A sportról szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása során újabb álláspontokat ismerhettünk meg mind a kormány, mind az ellenzék soraiból. Ezek a hozzászólások már nem tartalmaznak lényeges új elemet kormány és ellenzék vitájában, de felidézésük árnyaltabbá teheti a kialakult képet. Egyes hozzászólásokat retorikai fogásként értékelhetünk – Ilyen pl. BM (FIDESZ) hozzászólása ill. hozzászólásának részlete:

„Pozitívuma a törvénynek, hogy a sportpolitika örök kérdésében, az élsporttömegsport kérdésében úgy foglalt állást, hogy nem tesz különbséget, mindkettot azonos súllyal kezeli, sot – nagyon helyesen – ezekkel egy szintre emeli a fogyatékosok sportját is.

Ha magánemberként az élsport, a

tömegsport társadalmi jelentoségérol kell nyilatkoznom, akkor nem kétséges, hogy

bevezetomben

tömegsportot

elmondottakat

preferálom.

fenntartva

Tisztában

vagyok

az

utóbbit,

azonban

vagyis az

a

élsport

jelentoségével, ezért, ha, megengedik, a továbbiakban errol beszélnék.”141

Itt idéznék a törvényjavaslat vitájában elhangzott hozzászólásomból: „Fel kell oldani azt az ellentmondást, hogy a tervezet még a futball szervezeti, szabályozási, feleloségi és biztonsági problémáit sem tudja törvényesen megoldani, mégis a focihibák eroszakos kezelésmódját ültetné át a többi sportágra. Ez a rend ott, ahol a sportolók 1-5 százaléka csak a profi, vitaalapnak sem jó. Nélkülözhetetlen, hogy a törvényben olyan alapkérdések, mint a közoktatás, a szakszövetségek jövoje, a törvényességi felügyelet, a támogatási rendszer önkritikusabb értékelést és távlatosabb javaslatokat kapjon.”142

A vita egy késobbi részében a sportfinanszírozás kontrolljával kapcsolatban felhívtam képviselotársaim figyelmét, hogy az”... állam által delegált emberek kontrollálják az állam pénzét”143 Hiányoltam a törvényjavaslatból a civil társadalom kontrollját.

„A másik a pénzek kontrollja. ... a sportközalapítványoknál, ahol az állam pénze van, tulajdonképpen mi is szerepel. Az állam kontrollálja saját magát, hiszen a hatalom mondja meg, hogy kik a sportközalapítványok tagjai: tagjait a miniszter javaslatára a kormány fogja felkérni. Ez nem azt jelenti, hogy a 162

civil társadalom kontrollálja az államot, hogy az állam pénzét minél szélesebb körben kontroll alatt lehet tartani,. Hanem azt jelenti, hogy az állam által delegált emberek kontrollálják az állam pénzét. Ez nem ugyanaz az elv, és ez az amit semmiképpen nem lehet támogatni.”144

Az FKGP-s SZP hozzászólásának idézendo részletét lapszusként értékelhetjük.

„Lényegében azért két részre bontható a törvénytervezet által szabályozott társadalmi viszonyok köre.

Egyrészt foglalkozik a szabadidosporttal,

másrészt pedig foglalkozik az úgynevezett versenysporttal, amit még majd látványsportnak is nevez, ezt a szóhasználatot használja, de még szerencsésebb lenne talán ezt a szórakoztatóipar körébe sorolni, mert foleg a televízió behatására ez a része a sportnak inkább szórakoztatóiparrá vált, ám a ketto mégis összefügg. Mégpedig azért függ össze mert ez a szabadidosport adja azt a tömegbázist, ahonnan aztán a profi sportolók kikerülhetnek, de ugyanakkor a profi sport látványánál, bevételénél fogva teremtheti meg azt az anyagi biztonságot, ami aztán visszahat a szabadidosportra, és így a ketto esetleg ezt az egész társadalmi viszonykört nullszaldóssá teheti, ahogy a törvénytervezet általános indoklása fogalmaz, ezt a szóhasználatot használja, hogy nullszaldóssággal kecsegtet – jó kifejezés azért ismétlem meg.”145

Feltétlenül érdemes felidézni DT ifjúsági és sportminiszter azon kijelentését miszerint a sporttörvény tervezete kvázi munkahely-teremtési program. „(...) a sportágazat Magyarországon is egyre nagyobb számban tud magyar munkavállalókat foglalkoztatni.

Ez kérem szépen, munkahely-teremtési program, ami ebben a

törvényben szerepel.”146

DT miniszter szavaival élve, ekkor a kormányzat a sportra mint egyre „...növekvo profitot mutató gazdasági ágazat, egyre nagyobb mértéku adó- és járulékfizeto ágazat”-ra tekint.147

A 2000.évi sportról szóló törvényjavaslat parlamenti vitáiból a képviselok által felvetett valamennyi kérdést nem érinthettem (mintegy kétszáz módosító indítvány érkezett

a

törvényjavaslat

részletes

vitájához). 163

Az

ellenzék

részérol

megfogalmazódott bírálatok, amelyeket dolgozatom ezen részében felidéztem a sport és intézményeinek alapveto muködési feltételeit érintették (finanszírozás, intézményi struktúrák). Ilyennek tekinthetjük a kormányzat centralizáló, a civil szervezodéseket önállóságuk jelentos részétol – a sport vonatkozásában, az ellenzéki bírálatok tükrében – megfosztó akaratát.

Amit megfigyelhetünk: az állami szerepvállalás növelése a sport struktúráiban. A megnövekvo szerepvállalás mellé az állam (a kormányzat) jelentos mértéku beleszólást kér - szervezetein keresztül – a sport közvetlen, mindennapi irányításából.

Mindez koncepciózus, határozott politikai akarat eredménye volt.

A korszak

sportpolitikáját, az eros állami szerepvállalás elvét – mint az érintettel készített interjúból is kitunt – a FIDESZ vezette kormány sportminisztere utólag is pozitívnak tartja. Eltagadhatatlan, hogy határozott koncepciója volt a kormányzatnak 1998 és 2002 között a sportról, a sportingatlanokról és az állam, az állami költségvetés felelosségvállalásáról a sportban.

Nem lenne tisztességes, ha ezen idoszak

kormányzati sportpolitikáját én minosíteném. Nem is feladata egy ilyen értekezésnek a minosítés. Nyilvánvaló, a parlamenti jegyzokönyvekbol is kituno módon, e sorok írójának határozott véleménye volt és van e korszak állami sportpolitikájáról. Mindenesetre azt nem tagadhatom le, hogy szerencsétlen dolognak tartottam és tartom mind a mai napig, hogy hetven éves szünet után négy év alatt két, szemléletében és céljában meroen eltéro sporttörvényt fogadott el a magyar országgyulés.

Nemcsak rossz precedensnek, a jogbiztonságot veszélyeztetonek

tartom ezt a gyakorlatot, hanem olyannak is, amely alapvetoen gyengíti a sport szereploinek stratégiai munkáját, s akarva-akaratlanul is erosíti kiszolgáltatottságukat a mindenkori kormánytól, kormánypárti parlamenti többségtol.

6.6 Sportpolitikánk a sportpolitikusok utólagos mérlegén

Kutatásom ebben szakaszában a mélyinterjú módszerét használtam.

Minden

erofeszítésem ellenére egy fot nem tudtam elérni, egy potenciális válaszadó pedig visszautasította a válaszadást.

Az alábbiakban így hat pozícióban lévo

sportpolitikussal történt mélyinterjú alapján elemzem a következo kérdéseket:

164

1. Hogyan határozná meg a sportpolitika fogalmát, funkcióját?

A

legelso

kérdésem

a

sportpolitika

fogalmára,

funkciójára

vonatkozott.

Hangsúlyoznom kell, hogy nem abc, sem idorendi sorrendben következnek – az interjúalanyok kérésének megfeleloen – az egyes definíciók.

- „a legszélesebben értelmezett testedzéssel (iskolai testnevelés, szabadido-, verseny-, és élsport stb.) kapcsolatban hangsúlyok, szándékok, ’húzóprogramok’ szintézise, amelynek idohorizontja többnyire egy-egy kormányzati ciklus.

Alapesetben a

társadalom többsége által elfogadott, támogatott testnevelési és sportstratégiá ra épül, integráns és koherens része az ún. átfogó társadalompolitikának.

Mindezek

hiányában – mint Magyarországon – keverednek benne a stratégiai és az operatív elemek, a napi és a holnaputáni teendok, valamint a hagymázas lázálmok.” (a sporthivatal elnöke az erodálódás idoszakában).

- „A sportpolitika a sporttal kapcsolatos célok, eszközök eljárások rendezett, összefüggo rendszere. (…) Beszélhetünk állami, társadalmi, nemzeti, kisközösségi sportpolitikáról. Céljai: prioritások, fejlesztési irányok szá mszerusítheto kifejtése. Eszközei: kemény, direkt szabályozókkal való operálástól kezdve a társadalmi tudatformálás puha eszközeiig számosak.” (aktív sportpolitikus).

-

„A sportpolitikának fogalma, funkciója ugyanaz, mint bármely ágazati

szakpolitikának. (…)

A sportpolitika alapvetoen semmiben nem különbözik a

gazdaságpolitikától…” (a sportminisztérium vezeto sportpolitikusa).

- „Sportpolitika nem más, mint amit az Európa Tanács javasol sportpolitikaként a tagországoknak.” (a rendszerváltást követo idoszak sportvezetoje).

- A sportpolitika kompetenciájába sorolta egy egykori sportminiszter a legtágabb értelemben vett társadalmi célú sporttal kapcsolatos koncepciók kidolgozását a fejlesztési igények és a finanszírozási igények és lehetoségek figyelembevételével. Alapvetoen megkülönböztette alanyunk a szabadidosport, az iskolai testedzés és a versenysport

irányában

gyakorolandó

állami

165

sportpolitikát.

Ez

utóbbiból

határozottan kivonultatná – utólag! – az államot, s a magántokét hozatná helyzetbe. (rövid ideig irányító funkcióban lévo sportpolitikus).

- „A sportpolitika számomra egyet jelent a sportrendszer állami támogatási rendszerével,

finanszírozási

rendszerével,

a

sportról

alkotott

képünkkel,

gondolkodásmódunkkal és azzal, hogy mit jelent számunkra a sport.” (a sporthivatal utolsó elnöke).

A fenti definíciókban – kivéve azt, amelyik az Európa Tanács vonatkozó irányelvét rekapitulálta – számos közös és számos eltéro elem van, különösen a sportpolitika stratégiai céljait illetoen. Két dolog közös a fent i definíciókban. Az egyik, hogy kulcskérdésnek tartják a sportfinanszírozás kérdését. sportpolitika

lehetséges

sportszervezeteket.

eszközei

között

egyik

A másik pedig az, hogy a sem

említette

a

civil

Eltéro mértékben és eltéro idobeli kifutással, de mindegyik

interjúalanyunk meghatározó szerepet tulajdonított az állami sportpolitikának. Két markáns miniszteri vélemény szerint e politika értelme és célja a minél kisebb állami szerepvállalás körülményeinek megteremtése.

2. Hogyan értékeli a lakosság sportra fordított idejét tükrözo idomérleg adatokat?

A következo pontban arra voltam kíváncsi, hogy a dolgozatomban is felhasznált idomérleg adatokat hogyan értékelik, az adatok mögötti lehetséges társadalmi valóságot milyen társadalmi, politikai okokra vezetik vissza.

Volt olyan

válaszadónk, aki szerint az adatok önmagukban semmitmondóak, félrevezetok. Mindamellett még ez az interjúalany is kitért azok értékelésére:

- „13 év alatt egy jottányit sem javult a testedzéssel kapcsolatos szemlélet (...) sot. A valós helyzet még ennél is szomorúbb, az élettanilag szükséges színvonalú testedzést a lakosság talán 5%-a kapja meg.” (a sporthivatal elnöke az erodálódás idoszakában).

- „Az adatok önmagukért beszélnek és lesújtóak, tragikusak. (… ) A lakosság egészséges életmódja nem csak sportirányítási kérdés. Ez olyan összetett, az egész társadalmat átfogó kérdés, amelynek megoldásában egy minisztérium (…) 166

önmagában édeskevés. (…) Egy egészséges nemzetet építo, szinte minden tárcát érinto egységes kormányzati filozófiának a fiatalokra kellene koncentrálnia…” (a rendszerváltást követo idoszak sportvezetoje).

- „A sporton kívüli társadalmi okai nyilvánvalóak a kedvezotlen tendenciáknak. Éreztették a hatásukat azok a világtendenciák, amelyek lényege a sporttól különbözo, passzív szabadidos tevékenységek választás. (…) Éreztette a hatását mindebben a sportkapacitás

szukülése.

(…)

Tehát

sportlétesítmény,

sportlétesítmény,

sportlétesítmény. Én azt gondolom, hogy ez kell.” (a sportminisztérium vezeto sportpolitikusa).

- „A tanulók esetében a vizsgált idoszakban szignifikáns növekedés mutatkozik. (…) ebben az értelemben nem mondhatnánk, hogy a rendszerváltás nagy vesztese az egészséges életmódnak ez a része. Összességében a számok elkedvetlenítok. (…) Sokszor elmondtam, hogy nemcsak szöveg a társadalmi felelosség. (…) A sportszervezeteknek arról kellene beszélniük, hogy mi a felelossége a családnak, de általában a mi gondolkodásunk még mindig nagyon erosen államközpontú.” (aktív sportpolitikus).

- „a táblázat világosan mutatja, hogy tendenciaszeruen romlik a sporttal kapcsolatos gondolkodásunk.

(…)

Elmulasztottunk

megfelelo

súlyt

helyezni

a

gyermekkorosztályok, a felnövekvo korosztályok megfelelo szokásrendszerének kialakítása terén. (…)

Ez felelosség a sportpolitika oldaláról, az egész oktatási

rendszer oldaláról.” (rövid ideig irányító funkcióban lévo sportpolitikus).

„Ez a statisztika döbbenetes. (…) Gyakorlatilag ezt csak gyermekkorban lehet elkezdeni. Nagyon fontos szerepe van a testnevelo tanároknak. (…) Csak a sportra való figyelés, a prevenció segíthet.” (a sporthivatal utolsó elnöke).

A fenti reakciókban hol több, hol kevesebb önkritika nyilvánult meg a „lesújtó, döbbenetes, tragikus” stb. adatokkal kapcsolatban.

Olvashattunk természetesen

megjeleno világtendenciákról, az adatokban megbúvó örvendetes elmozdulásról is, ám a többség szerint a lesújtó adatok veszedelmes, az egész társadalom jólétét veszélyezteto folyamatokról szólnak. Az adatokkal oszintén szembesülo, egykori 167

sportpolitikusok egybehangzóan a gyermek-

és

iskolai

sportban

látták

a

kényszerpályáról való elmozdulás esélyét. Tehát olyan szférában, ahol az állami beavatkozásnak, politikának komoly feladata és felelossége van. egyedül egy mai sportpolitikus említette a sportszervezetek és a család felelosségét a számokban megbújó negatív tendenciákkal kapcsolatban.

3. Hogyan vélekedik, illetve hogyan ítéli meg a rendszerváltás elotti és a rendszerváltás utáni sportpolitikai stratégiákat?

Külön kérdés volt a rendszerváltás elotti és a rendszerváltás utáni sportpolitikai stratégiák megítélése. Ebben a kérdéskörben bukkant elo a legtöbb nézetkülönbség, és akaratlanul itt jöttek elo a régi-új sportpolitikai koncepciók alapveto különbségei. Volt olyan ma is aktív sportpolitikus, aki a korábbi idoszakok sportpolitikájára, mint fogalmazott, nem nagyon emlékezett. Ezen interjúalanyunk a rendszerváltás elotti idoszak sportpolitikájáról sem nyilatkozott, kizárólag az 1998-2002 közötti ciklusról beszélt retrospektív módon. Azt koncepciózusnak nevezte, ugyanakkor e koncepció lényegét abban látta, hogy

- „kiemelte a látványsportokat ebbol a történetbol, amelynek a politikai hasznát a legkönnyebben és leggyorsabban lehet learatni, ha valaki jól csinálja. (…) Ahogy én látom, ma a sportpolitikusok többségét és a sportvezetok többségét, szeretik a minisztérium létezését (…)., szeretik, ha a végso felelosség ott van, a jogokat viszont szeretnék társadalmasítani. Tehát a jog és a felelosség elválik ebben az ügyben. (…) a magyar sport, így a versenysportok nagyobbik része is, dominánsan társadalmi, állami szerepet fog igényelni, csak kisebb részben üzleti szerepet. (…) A sportpolitika a kimondott szándékok szintjén az elmúlt három ciklusban egyszer sem volt paternalista. A leginkább paternalista a …. idoszakában volt. Az volt leginkább államközpontú és az volt leginkább versenyközpontú.

Nagyon hagyományosan

egyébként, bizonyos értelemben ilyen volt a kommunizmus sportpolitikája.” (aktív sportpolitikus).

- „Én azt gondolom, hogy Klebersberg óta volt sportpolitika. Közös bennük az, hogy nagyon meghatározó az állami, politikai szerepvállalás. (…) A kommunista sportpolitika szemérmetlenül rendszerlegitimációra használta a sportot. (…) 168

A

rendszerváltás utáni elso két kormánynak nem volt tudatos sportpolitikája. (…) Csak a politika vezérelte sportpolitika lehet hatékony, más hatékony sportpolitika nem képzelheto el. (…) A nemzetpolitikai elképzelésekbe szervesen illeszkedo volt az ….-kormány sportpolitikája, ami nem volt hiba nélküli, de stratégiai lendületét, stratégiai ívét tekintve az volt. (…)

Most pedig megy a helyben járás.” (a

sportminisztérium vezeto sportpolitikusa).

- „Ami azt illeti (…) itt a stratégia szó nem helytálló. A rendszerváltás elott is inkább a sporttal kapcsolatos általános irányításai felfogásról, mint átfogó stratégiáról szólhatunk, a rendszerváltást követoen pedig egyetlen kormányzat sem állt elo kifejezett sportstratégiával. Az állam kivonul a sportból beteges, félreértelmezett szlogen.

A többéves kiábrándultság és vergodés után az idei Európa uniós

csatlakozás után rá kell ébrednie az állam vezetésének, hogy a sport és a testkultúra ügyeit nem lehet csak úgy a társadalomra, a civil testületekre vagy akár üzleti alapokra

hivatkozva

a

vállalkozói-szponzori szférára bízni. (…) a sport

társasadalmasítása megfontolatlanul, gazdátlanul történt meg a rendszerváltást követoen, s az igazság az, hogy az államnak, a kormánynak ma sincsenek követheto, átgondolt irányelvei a magyar testkultúra és sport kérdéseit illetoen. (…)

A

kormányzat és a parlament érdemben mind a mai napig csupán periférikus kérdésként kezeli a sport és a testkultúra ügyét.” (a rendszerváltást követo idoszak sportvezetoje).

- „A rendszerváltás elotti sportpolitika határozottan államközpontú volt. (…) Ugyanakkor

jóval

erosebb

iskolarendszernek. (…)

volt

a

feltételrendszere

a

testnevelésnek,

az

Az állami szerepvállalás megmaradt, de fokozatosan

kivonult a finanszírozásból úgy, hogy nem teremtette meg igazán a finanszírozás másik lábát, az üzleti, piaci mechanizmusok oldaláról. (…) Megmaradt még mindig az állami, költségvetési finanszírozás iránti igény, aminek nem tud ellenállni az állam és a költségvetés. (…) a felemás, a piaci és állami mechanizmusok keveredése átívelt kormányzati ciklusokon. Az elso kormány egy kicsit paternalisztikusan viszonyult a sporthoz, egyfajta legitimációs eszközt keresett és talált a sportban, de már kezdte az önkormányzati rendszer irányába áttolni a finanszírozási feltételek nagy részét. Az ezt követo kormány tuzoltómunkát végzett, a pozíciókon alapve toen javítani nem tudott. Próbált a maga módján segíteni, az elemi feltételekben rendet teremteni. De 169

sem a finanszírozásban, sem a sportlétesítményekben, sem az igazán jól muködo piaci mechanizmusok kialakításában sok mindent nem tudott tenni. Aztán jött egy nagyon furcsa idoszak (…) ahol nagyon torz és felemás hangsúlyok jelentek meg. (…) Egyrészt egy üzleti oldalról megerosített valami, a másik oldalon meg egy túlfutött pártpolitikai beavatkozás volt. (…) Igazából én azt hiszem, hogy most kezd megerosödni az a folyamat, hogy az állam megpróbál úgy kivonulni a rendszerbol, a finanszírozási rendszerbol, hogy próbálja tudatos eszközökkel segíteni az üzleti szféra és az üzleti szempontok fokozatosabb jelenlétét a sport egész rendszerében. Most kezd megjelenni az, hogy a civilszféra autonómiáját a sport területén kezdi elismerni az állam és kezd partneri viszonyt kiépíteni velük, hogy ez a rendszer saját hatáskörében is igazgatni tudja a sportban ráháruló tételeket, feladatokat.” (rövid ideig irányító funkcióban lévo sportpolitikus).

- „Az egypártrendszer korában politikai kérdésként kezelték a sportot, ennek megfeleloen rendelték hozzá a pénzt. (…) Na most vannak jobb évek, meg vannak kevésbé jó évek, de valójában teljes áttekintése a sportnak igazából nem történt meg a források oldaláról. (…) Az elso sporttörvény egy keretet adott, lehetoséget adott, a sportszervezetek helyét jelölte ki, megteremtette az egészségesebb finanszírozási módszereket, lehetoséget, a közalapítványok többlábú finanszírozási rendszerével. (…) Nem lehetett hosszú távú stratégiát kialakítani, mert nem voltak meg ennek a finanszírozási alapjai. A második sporttörvény a vagyonpolitikával összefüggésben nagyon tudatosan épült fel. A létrehozott vagyonkezelo szervezet de facto miniszteri hatáskörbe tartozott és pont a sportvagyon értékesebb darabjainak lenyúlásában meglehetosen komoly érdemeket szerzett. véleményért.” (a sporthivatal utolsó elnöke).

170

Már elnézést ezért a szélsoséges

7. Következtetések és összegzés

A fejezetben a következo hipotézisek beigazolódását fejtjük ki. Elso hipotézisünk az volt, hogy a civil társadalom nem tudja érvényesíteni az erejét a sportirányításban, létezése és muködoképessége az útkeresés idoszakát éli.

A

sportpolitika nem ismeri fel kelloképpen a civil társadalom jelentoségét, egyfelol szükségesnek tartja és lebegteti az állam kivonulását a sportból, másfelol nincs válasza arra a kérdésre, hogy milyen intézmények, szervezetek oldják meg a sporttal legfoképpen, legfoképpen a lakossági sporttal kapcsolatos feladatokat.

Ez a

hipotézisünk beigazolódott. Világosan bemutattuk, hogy az állammal szemben a civil szervezetek többsége a rendszerváltás óta még az útkeresés idoszakát éli. Ugyanígy, a sportpolitika sem határozott, vagy nem tudatos a sportból való kivonulással kapcsolatban. Mindez a civil szféra számára azt (is) jelenti, hogy nem tudják érvényesíteni erejüket.

A második hipotézisünk az volt, hogy az elmúlt tizenöt évben sportpolitika és a civil sportszervezetek kapcsolatrendszerére egyoldalú függoségi viszony jellemzo, amely feloldására egyik fél sem képes.

A sportpolitika leszukítetten kezeli a civil

sportszervezetek fogalmát, részben az élsportot szolgáló civil sportszervezetekben gondolkodik, részben az iskolai testnevelés és sport jelentoségét hangsúlyozza. Azonban az utóbbival kapcsolatban döntoen az oktatási rendszerbe kötelezoen beépített formákra helyezi a hangsúlyt, a civil jellegu diák és egyetemi sportszervezetek a perifériára kerülnek.

A történelmi áttekintés bemutatta a

sportpolitika és a civil szervezetek egymáshoz való viszonyulását, amelyre egyértelmuen a függoségi viszony jellemzo. Ezért ezt a hipotézis is beigazolódott. A nem élsport orientáltságú sportszervezetek hátrányban vannak sportpolitikai megközelítésbol.

A harmadik hipotézisünk, a sportot irányító politikusok ismeretei a sportról igen eltéroek, attól függoen, hogy funkcióba kerülésük elott milyen kapcsolatban álltak a sporttal, ismereteik szintje befolyással van az általuk kialakított (elfogadott) sportkoncepcióra.

Errol szintén beigazolódott, hogy igaz, a különféle parlamenti

viták és interjúk egyértelmuen bebizonyították enne a hipotézisnek a valódiságát.

171

Ha azt a kérdést tesszük fel egy jogásznak, jogtudósnak, hogy megtörtént-e a rendszerváltást követoen a kívánatos depolitizálása, államtalanítása, társadalmasítása a magyar sportnak, minden valószínuség szerint határozott és pozitív választ kapunk. Ha ugyanezt a kérdést egy sportvezetonek tennénk fel, a válasz már távolról sem lenne ilyen pozitív, bár – minden valószínuség szerint – nagyon határozott lenne. Itt most elsosorban a sportban és a sportért és kevésbé a sportból élo sportvezetok lehetséges válaszára gondolok.

Bármit is gondolunk a fenti kérdésrol, kérdésekrol, a sport formális társadalmasítása megtörtént. Gyakorlatilag 1989 óta, az egyesületi törvény óta ez olyan ténye a magyar sportéletnek, amitol elvonatkoztatni hosszabb távon lehetetlen.

Ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy a sport lezajlott (megtörtént, megesett, bevezetett stb.) társadalmasítása megfontolt volt-e, hogy volt-e ezen folyamatnak gazdája, vizionáltak-e a döntéshozók gazdát, gazdákat a társadalmasított sporthoz, hogy volt-e a mindenkori magyar állam végrehajtóinak, szolgáinak – értsd: minisztereinek – és a döntés-elokészítoknek átgondolt irányelvei, stratégiája, koncepciója a sportról mint olyanról, úgy a válasz határozatlanul, de nemleges kell legyen. Legalábbis abban a korszakban, amelynek sportpolitikai parakoncepcióit, nyilvános vitáit a fentiekben igyekeztem rekons truálni.

Az eltagadhatatlan, hogy mindezek mögött tisztességtelen lenne a mindenkori politikusok érzéketlenségét, érdektelenségét, kizárólag eloítéletes gondolkodását feltételezni.

A rendszerváltás – minden ellenkezo állítással szemben – a

sportszférában is alapveto, pozitív helyzetet teremtette azzal, hogy létrehozta a politikai, és így a szakmapolitikai viták szabadságát, azok intézményesülésének lehetoségét, igen tág kereteit. E tekintetben, legalábbis 2002 elejéig a magyarországi sportvezetok, vezeto sporttudósok olyan lépéshátrányban voltak más szakmák képviseloivel szemben, amely lépéshátrányt semmilyen állami, kormányzati és párt sportpolitikával nem lehet magyarázni. A Fehér könyv elott a legkiválóbb sporttudósok és a sport iránt elkötelezett szakemberek nem dolgozták ki a nagy átmenetnek a sportban szükségszeruen bekövetkezo mutációjának lehetséges forgatókönyvét,

a

sportrendszer

elkerülhetetlen

hatástanulmányait. 172

változásának

lehetséges

A sport és a politika szimbiózisa a rendszerváltást követoen már nem volt kötelezo, de – úgy tunik, mindkét oldal részérol – elkerülhetetlennek tetszett. A politika már nem az egypárti rendszer legitimitásának egyik dönto eszközét látta a sportban, hanem rövid távú, népszeruségi indexekben, szavazatokban mérheto sikeres politikai marketing eszközt.

Természete szerint, elsosorban a versenysportban, foleg az

olimpiai, érmekben mérheto versenysportokban, valamint a labdarúgásban. Ugyanakkor, a vezeto sportvezetok és a sportszakemberek, abból kiindulva, hogy a rendszerváltás meghatározás szerint csak és kizárólag kártékony hatással lehet a sportra, igyekeztek az egyre szukülo újraelosztási forrásokhoz a mindenkori politikán keresztül közelebb kerülni.

A sport depolitizálását már a rendszerváltást megelozo évek politikai vezetése is meghirdette, azt formálisan gyakorolta is. A rendszerváltást követoen a depolitizálás mellé újabb szlogen csatlakozott, az államtalanítás és a társadalmasítás szlogenje. Az elsot a felismert gazdasági kényszer szülte, a másodikat inkább – jóindulatú – liberális doktrína termelte ki. E ketto, a felismert és/vagy felismerni vélt gazdasági kényszer, valamint a doktriner szemlélet határozta meg – hol egy idoben, hol különkülön a magyarországi sportpolitikát a rendszerváltás elso évtizedében. Ezen elvek és megvalósulásaik között kereste helyét a magyar sport és annak vezetoi ebben az idoszakban.

Ez a politika felol nézve útkeresés, a sport felol nézve helykeresés

határozta meg a sport és a politika a fentiekben vázolt sajátos kommunikáció ját. 1990-1998 között elsosorban az értékmentés és a szinten tartás fogalmaival lehet a legpontosabban körülírni ennek a sajátos kommunikációnak a lényegét és értelmét. Ebben az összefüggésben a meghirdetett társadalmasítás, „civilizálás” nagyon is ellentmondásos valósággá lett. A normatívákat – hol politikai, hol „csak” gazdasági okokból – elveto sportpolitika olyan szabadságot, függetlenséget teremtett a sportszervezeteknek, a sportvezetoknek, amely – a programozott pénznélküliség okán – kódolta a sport kiszolgáltatottságát a politikának, és elsosorban a végrehajtó hatalom mindenkori birtokosainak irányában.

Sem a piac, sem a civil szervezetek, civil testületek nem voltak képesek önmagukban megújítani a magyar sportot, annak rendszerváltását, e rendszerváltás társadalmilag hasznos irányát alapvetoen meghatározni. Még a leginkább népszerunek számító 173

sportágakban sem lehetett a versenysportot, az élmezonyt átfogóan üzleti alapokra helyezni.

Bizonyos

üzleti

megfontolások

szerepet

játszhattak

e

sportok

élmezonyében, de az alapokat illetoen – például az utánpótlásban – ezen üzleti megfontolások gyakorlatilag nem játszottak szerepet. A magyar piac önmagában kicsi és erotlen ahhoz, hogy akár a leglátványosabb versenysportokat is eltartsa.

Az anyagi kiszolgáltatottságot folyamatosan hangoztató, a normatív finanszírozás jogi és pénzügyi garanciáit folyamatosan számon kéro sportvezetok akaratlanul is ahhoz az államhoz fordultak folyamatosan – az értékmentés és a szinten tartás jelszavával – mely állam 1989-1990-ben, a deklarációk szintjén már kivonulni látszott a sportból. Az állam, a mindenkori kormányzat és a parlament periférikus kérdésként kezelte a sport és a testkultúra, a testedzés ügyét.

Míg az állam és a politika – legkésobb 1998-tól kezdve – megszunt sportközpontúnak lenni, addig a sportban – más szférákhoz és a társadalom túlnyomó többségéhez hasonló módon – fennmaradt az államközpontú gondolkodás. Ez a sportszakma, a sportvezetok a sport társadalmasításával kapcsolatban megnyilvánuló nézeteiben, tevékenységében is tükrözodött. Egyszerre volt képes a sportszakma elfogadni a társadalmasítás elvét a sport- (és ifjúsági) minisztérium megteremtésével együtt, mely minisztérium az általános sportpolitikának nemcsak alakítója, de a rendelkezésre álló eszközök birtoklója, elosztója és újra és újra újraelosztója.

A kinyilatkoztatások szintjén a magyarországi sportpolitika, 1998-at megelozoen egyáltalán nem volt paternalista. manifeszt

módon

volt

versenysportközpontú.

Az 1998-2002közötti idoszak sportpolitikája

államközpontú,

ha

tetszik

paternalista

és

egyben

Ebben a nyilvánvaló politikai, politikai- marketing és

gazdasági szempontokon, az új, nemzeti burzsoáziát megteremteni szándékozott politika szempontjain túl nem kis szerepet játszott az a politikai felismerés, hogy az 1998-1999 elotti sport-társadalmasítás gyakorlata milyen elenyészo szerepet is játszott a társadalmilag mérheto és értékes sport új, korszeru rendszerének kialakításában. Mert a sport társadalmasítása, ahogy azt egy mai sportpolitikus kritikusan jellemezte, nem azt jelenti, hogy a „sportban már benne lévok, az adott státuszokat

uralók

(…)

az

állami

gyámkodás

nélkül

vesznek

részt”

a

sportfinanszírozás, a sportirányítás stratégiai és taktikai kérdéseinek eldöntésében. 174

Ha a sportot, a testedzést szélesebb, társadalmi értelemben fogjuk fel, úgy a társadalmi felelosséget nemcsak a sportban épp résztvevok és képviseloik, a sportban, a sportért és a sportból élok kell gyakorolják, hanem azok képviselo is, akik – felismert igény, tudatosság, sportkultúra, források, anyagiak, eszközök hiányában – mindebbol ma kimaradnak. Ez pedig a társadalom túlnyomó többsége, akiknek – az önszervezodés alacsony foka miatt – nem lehet más a képviselojük, mint az állam. Ez a szempont a sporttárgyú kommunikációból, vitákból rendre kimarad. Holott nem mellékes szempontról van szó, hanem alapveto, elvi kérdésrol, arról, hogy az államnak a sportból való – másfél évtizede meghirdetett – kivonulásának komoly, társadalmi, gazdasági és politikai határai vannak.

Ez is indokolja a politika mindmáig meghatározó szerepét a sportéletben, sportszférában. Továbbá az a, reményeim szerint okadatolt körülmény, hogy a magyarországi sportszakma, sportszakmák, legalábbis az általam tárgyalt idoszakban – az egy Fehér könyv kivételéve l nem dolgozott ki saját, átfogó, a sportra vonatkozó átalakítási programot, reformkoncepciót, amely egy hatékony, társadalmilag a legigazságosabb sportmodell alapját képezhette volna. Így, kényszeruen, a politika határozta meg a sport mint társadalmi alrendszer átalakításának dinamikáját, irányát.

A holisztikus, össztársadalmi szempontú sportértelmezésen nyugvó sportirányítási, sportfinanszírozási rendszerben a sportpolitika a jóléti társadalom felépítésének egyik meghatározó szereploje marad.

A világnak azon részén, ahol jól muködo civil

sportszervezetek alkotják a rendszeres testedzés, a sport mindennapi alapjait, a jóléti társadalom már nem felismert szükségszeruség, politikai cél és társadalmi vágy, hanem napi gyakorlat. Ugyanakkor, a jóléti társadalmakban is fennmaradt az állam, és az általa képviselt legnagyobb közösség felelosség- és szerepvállalása a sportban. Piac, civil szervezodések és a jóléti – az esélyegyenloséget képviselo – állam egyszerre és közös felelosséggel teremtik meg azt a társadalmilag elfogadott és társadalmilag hasznos sportot, amelynek – részben – következménye a magasabb életszínvonal, az egészségesebb életvitel.

A muködo jóléti társadalmakban az állami felelosségvállalás a hazai gyakorlatnál jóval kisebb és jóval kevéssé látványos, mindennapi állami, politikai beavatkozással jár együtt a sportban. Mindebben nemcsak a jóléti állam jóindulatú önkorlátozását, a 175

normativitás jótékony hatását kell keressük, hanem azt is, hogy a jóléti államok sportvezetéseiben, sportszakmáiban régóta érdemi szakmai viták jellemzik a sportról szóló politikai, szakmapolitikai vitákat.

Az önszervezodés és a társadalmi

szolidaritás elvén alapuló sportszakmai érdekképviselet a jóléti államokban nem napi, megélhetési problémákkal küzdenek. Nem a kényszeru kijárással, lobbizással, az egyik évrol a másikra való hatékonyabb státuszok, az újraelosztásban kedvezobb pozíciók elfoglalásával foglalkoznak.

Minden sportember számára – tetszik, nem teszik – a gyozelem meghatározó fontossággal bír. részvételen múlik.

A magyar sport megújulása a 21. században alapvetoen a A rendszerváltás legnagyobb vívmánya épp az volt, hogy

megteremtette a részvétel és az érdekképviselet, érdekérvényesítés szervezeti lehetoségeit, kereteit. E létezo keretek muködoképességét, azok tartalommal való megtöltését – meggyozodésem szerint – leghatékonyabban az össztársadalmi összefüggésekben gondolkodó, mind kifelé, a társadalom felé, mind befelé szolidáris, szakmai alapon szervezodo, a sportért, a társadalmi méretekben megújuló testedzés ügyéért elkötelezett, öntevékeny szervezetek biztosíthatják.

A sportpolitika alapvetoen kommunikáció. A rendszerváltás megteremtette a szabad és nyilvános kommunikáció lehetoségeit, kereteit.

Az új évezredben, az európai

Magyarországon nem lehet többé informális, öltözokben, zuhanyzókban, egyesületi, párt- és minisztériumi irodákban kiharcolt és megkötött alkukkal elérni a magyar sportot máig sajnálatosan jellemzo, fordított piramis visszafordítását.

E sorok

szerzoje megveszekedetten hisz abban, hogy a nyilvános, szakmai, tudományos és – bizony-bizony – politikai vitákban kell közösen megalkotnunk azt az egyszerre magyar és európai sportpolitikát, amelynek következtében a testedzés, a testkultúra, a sport a társadalom egyre nagyobb többségének lesz mindennapi része Ehhez szerettem volna ezzel a dolgozattal hozzájárulni.

176

Jegyzetek 1. A civil társadalom felé. Interjú Bíró Andrással. Esély, 1991. 1. 102. 2. Korabeli tudósítás a Szabad Nép egykorú számából. 1945. augusztus 23. A pártlapok között a legerosebb sportrovattal épp a Szabad Nép rendelkezett, nem véletlenül. Az MKP lapja huen leképezte a párt politikáját a sport területén is. A sport az MKP propagandájának eszköze kellett legyen. 3. A Vasas történetét feldolgozó jubileumi kötet ezt a momentumot, értheto módon nem hangsúlyozta ki. A Vasas Sport Club ötven éve. Budapest, 1961. 4. Közli: Népsport, 1947. november 23.; Szabad Nép, 1947. november 23. 5. A Magyar Szocialista Munkáspárt Muvelodéspolitikájának értelmezése a testnevelési és sportmozgalomban. Táncsics, Budapest, 1959. 6. A Magyar Szocialista Munkáspárt Muvelodéspolitikájának értelmezése a testnevelési és sportmozgalomban (kivonat). A Magyar Testnevelési és Sportszövetség Kongresszusának Határozata. A Magyar Testnevelési és Sportszövetség alapszabálya. Az MTS határozata a testnevelés és sport további tömegesítését célzó néhány intézkedésrol. Budapest, 1965. 7.

A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai. 1971-1975. 429.

8. Az MSZMP Központi Bizottsága Politikai Bizottságának határozata az ifjúság testnevelésének és sportjának fejlesztésérol. (1975. december 16.) A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai. 1975-1980. (szerk.: Vass Henrik) Kossuth, Budapest, 1983. 132-136. 9. u.o. 10. Itt Kun László Kunos Andrásné és Szemerey Andorné kutatásaira utal 11. Az MSZMP Központi Bizottsága Politikai Bizottságának határozata a testnevelési és sportmozgalom helyz.etérol, feladatairól. In. A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai. 1975-1980. (szerk.: Vass Henrik) Kossuth, Budapest, 1983. 947-963. 12. Az MSZMP Központi Bizottsága Politikai Bizottságának állásfoglalása a testnevelés és sportmozgalom helyzetérol. A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai. (szerk.: Vass Henrik) 1971-1975. 138-148. 13. A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai. 1975-1980. (szerk.: Vass Henrik) Kossuth, Budapest, 1983. 949. 14. I.m.: 949-950. Gondoljunk csak a Postás asztaliteniszezoire, a “vasutasok” vízilabdázóira stb.! 15. Itt a kutatást megrendelo Kommunista Ifjúsági Szövetségrol van szó. 16. Az MSZMP KB Politikai Bizottságának állásfoglalása az 1979. március 27.- i határozatának végrehajtásáról, valamint a testnevelés és a sport fejlesztésének további feladatairól. A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai. 1980-1985. (szerk.: Vass Henrik) Kossuth, Budapest, 1988. 617-625.

177

17. Különösen a Gazdaságkép és gazdasági stratégia. Társadalmi Szemle, 1989. 2. különszám 18. A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetoségének 1954. december 15.-i határozata testnevelési és sportmozgalmunk helyzetérol. Szikra, Budapest, é.n. 19. Sporttörvény: egeret szültek a hegyek? Sárközy Tamás jogászprofesszor az állami beavatkozás veszélyérol, a nagy illúzióról és az igazság órájáról. (interjú) Magyar Hírlap, 1996. december 24. 20. A Magyar Köztársaság Országgyulése ülésének jegyzokönyve (a továbbiakban MKOGY). 1990. május 23. dr. Nádori László (SZDSZ) 21. MKOGY. 1990. június 18. Török Ferenc (SZDSZ) 22. Uo. Körösfoi László (MSZP) 23. Uo. Gyarmati Dezso (MDF) 24. MKOGY. 1990. október 30. Körösfoi László (MSZP) interpellációja. 25. Uo. 26. Uo. 27. Uo. Andrásfalvy Bertalan muvelodési és közoktatási miniszter 28. MKOGY. 1990. december 18. Körösfoi László (MSZP) 29. Uo. 30. Uo. Nádori László (SZDSZ) 31. Uo. 32. Uo. 33. Uo. 34. Uo. 35. MKOGY. 1991. április 9. Dr. Horváth László (FKGP) interpellációja 36. Uo. 37. Uo 38. MKOGY. 1991. április 9. Dr. Kálmán Attila muvelodési és közoktatási minisztériumi államtitkár válasza 39. Uo 40. MKOGY. 1991. december 10. Dr. Schiffer János (MSZP) interpellációja 41. MKOGY. 1991. december 10. Dr. Mádl Ferenc tárca nélküli miniszter válasza 42. Uo. 43. Uo. 44. MKOGY: 1992. december 9. A társadalombiztosítás pénzügyi alapjairól és azok 1993. évi költségvetésérol szóló törvényjavaslat vitája. Dr. Nádori László (SZDSZ)

178

45. MKOGY. 1993. március 16. Dr. Józsa Fábián belügyminisztériumi államtitkár eloterjesztése a testnevelés és sport megújításának koncepciójáról szóló országgyulési határozati javaslathoz. 46. Uo. 47. Uo. 48. MKOGY. 1993. március 16. Dr. Nádori László (SZDSZ) felszólalása a testnevelés és sport megújításának koncepciójáról szóló országgyulési határozati javaslat vitájában. 49. Uo. 50. Uo. 51. MKOGY. 1993. március 16. Dr. Hajdú Istvánné (FKGP) felszólalása a testnevelés és sport megújításának koncepciójáról szóló országgyulési határozati javaslat vitájában. 52. Uo. 53. MKOGY. 1993. március 16. Dr. Körösfoi László (MSZP) felszólalása a testnevelés és sport megújításának koncepciójáról szóló országgyulési határozati javaslat vitájában. 54. Uo. 55. Uo. 56. Uo. 57. Uo. 58. MKOGY. 1993. március 16. Dr. Hasznos Miklós (KDNP) felszólalása a testnevelés és sport megújításának koncepciójáról szóló országgyulési határozati javaslat vitájában. 59. MKOGY. 1993. március 22. A Nemzeti Sportalapról szóló törvényjavaslat kivételes eljárásban történo tárgyalása. Dr. Józsa Fábián belügyminisztériumi államtitkár eloterjesztése. 60. MKOGY. 1993. szeptember 14. Dr. Török Ferenc (SZDSZ) interpellációja 61. MKOGY. 1993. november 2. A társasági adóról szóló 1991. évi LXXVI. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat vitája. Dr. Körösfõi László (MSZP) 62. Az egykor MDF-es képviselo, majd politológus Debeczeni József kifejezése 63. MKOGY. 1994. november 22. Balsay István (FIDESZ) hozzászólása a Magyar Köztársaság 1995. évi költségvetésérol szóló törvényjavaslat vitájában. 64. MKOGY. 1994. november 24. Körösfoi László (MSZP) hozzászólása a Magyar Köztársaság 1995. évi költségvetésérol szóló törvényjavaslat vitájában. 65. Uo. 66. Uo. 67. Uo. 68. MKOGY. 1994. december 5. Páva Zoltán (MSZP) hozzászólása a Magyar Köztársaság 1995. évi költségvetésérol szóló törvényjavaslat vitájában.

179

69. MKOGY. 1994. december 5. Dr. Kovács Kálmán (KDNP) hozzászólása a Magyar Köztársaság 1995. évi költségvetésérol szóló törvényjavaslat vitájában. 70. MKOGY. 1994. december 5. Dr. Rusznák Miklós (KDNP) hozzászólása a Magyar Köztársaság 1995. évi költségvetésérol szóló törvényjavaslat vitájában. 71. MKOGY. 1995. május 16. Dr. Nádori László (SZDSZ) felszólalása a gazdasági stabilizációt szolgáló egyes törvénymódosításokról szóló törvényjavaslat vitájában. 72. MKOGY. 1995. május 22. Balsay István (FIDESZ) felszólalása a Magyar Köztársaság 1995. évi pótköltségvetésérol szóló törvényjavaslat általános vitájában. 73. MKOGY. 1995. szeptember 26. Vankó Magdolna (MSZP) 74. MKOGY. 1995. szeptember 26. Dr. Nádori László (SZDSZ) 75. MKOGY. 1995. szeptember 26. Dr. Kovács Kálmán (KDNP) 76. MKOGY. 1996. szeptember 26. Dr. Avarkeszi Dezso (MSZP) 77. MKOGY. 1995. november 8. Dr. Dobos Krisztina (MDF) felszólalása a Magyar Köztársaság 1996. évi költségvetésérol szóló törvényjavaslat általános vitájában 78. MKOGY 1995. november 8. Páva Zoltán (MSZP) 79. Uo. 80. MKOGY. 1995. november 13. Dr. Nádori László (SZDSZ) 81. Uo. 82. MKOGY. 1995. november 14. Dr. Nádori László (SZDSZ) 83. Uo. 84. Uo. 85. Uo. 86. MKOGY. 1995. november 20. Dr. Nádori László (SZDSZ) 87. MKOGY. 1995. december 5. Varga Mihály (FIDESZ) 88. MKOGY. 1996. február 6. Körösfoi László (MSZP) 89. MKOGY. 1996. május 20. Dr Világosi Gábor belügyminisztériumi politikai államtitkár 90. MKOGY. 1996. május 20. Dr. Nádori László 91. MKOGY. 1996. június 5. Páva Zoltán (MSZP) 92. Uo. 93. MKOGY. 1996. június 5. Pallag László (FKGP) 94. MKOGY. 1996. június 5. Dr. Nádori László (SZDSZ) 95. MKOGY. 1996. június 5. Rusznák Miklós (KDNP) 96. Uo. 97. MKOGY. 1996. június 5. Deutsch Tamás (FIDESZ) 98. Uo. 180

99. MKOGY. 1996. június 5. Dr. Balsai István (MDF) 100.

MKOGY. 1996. június 5. Dr. Kónya Imre (MDNP)

101.

MKOGY. 1996. június 6. Dr. Balsai István (MDF)

102.

MKOGY. 1996. június 20. Dr. Avarkeszi Dezso (MSZP)

103.

MKOGY. 1996. június 20. Dr. Gyoriványi Sándor (FKGP)

104.

MKOGY. 1996. június 20. Szentkuti Károly (SZDSZ)

105.

MKOGY. 1996. június 20. Földesi Zoltán (MSZP), Rusznák Miklós (KDNP), Dr. Kónya Imre (MDNP)

106.

MKOGY. 1996. június 20. Dr. Kovács Kálmán (KDNP)

107.

MKOGY. 1996. június 20. Toller László (MSZP)

108.

Uo.

109.

MKOGY. 1996. június 20. Tóth István (MDF)

110.

MKOGY. 1996. június 20. Körösfoi László (MSZP)

111.

MKOGY. 1996. június 20. Dr. Jeszenszky Géza (MDNP)

112.

MKOGY. 1996. június 20. Rott Nándor (FKGP)

113.

MKOGY. 1996. június 27.

114.

Uo.

115.

MKOGY. 1996. június 27. Páva Zoltán (MSZP)

116.

MKOGY. 1996. június 27. Dr. Könya Imre (MDNP)

117.

MKOGY. 1996. június 27. Deutsch Tamás (FIDESZ)

118.

MKOGY. 1996. június 27. Rusznák Miklós (KDNP)

119.

MKOGY. 1996. június 27. Dr. Balsai István (MDF)

120.

MKOGY. 1996. június 27 Dr. Nádori László (SZDSZ)

121.

Interjú a sporthivatal vezetojével.

122.

MKOGY. 1998. február 9. Dr. Avarkeszi Dezso

123.

MKOGY.2000. november 28. – A sportról szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása – Páva Zoltán (MSZP)

124.

MKOGY. 1998. december 15. – A miniszterek feladat- és hatáskörének változásával, valamint az Ifjúsági és Sportminisztérium létrehozá sával összefüggésben szükséges összefüggésben szükséges törvénymódosításokról szóló törvényjavaslathoz benyújtott módosító javaslatokról történo szavazás

125.

2000. évi CXLV. Törvény a sportról

126.

MKOGY. 2000. augusztus 23. Horn Gábor (SZDSZ) – a miniszterelnökhöz – „A kormányprogram prioritásai és a 21 milliárd?” címmel

127.

MKOGY. 2000. augusztus 23. Horn Gábor (SZDSZ) – a miniszterelnökhöz – „A kormányprogram prioritásai és a 21 milliárd?” címmel – Orbán Viktor miniszterelnök válasza

128.

MKOGY. 2000. augusztus 23. Horn Gábor (SZDSZ) 181

129.

MKOGY. 2000. augusztus 23. Horn Gábor (SZDSZ) – a miniszterelnökhöz – „A kormányprogram prioritásai és a 21 milliárd?” címmel – Orbán Viktor miniszterelnök válasza

130.

U.a.

131.

MKOGY. 2000. október 18. – A Magyar Köztársaság 2001. és 2002. évi költségvetésérol szóló törvényjavaslat, valamint az ehhez kapcsolódó Állami Számvevoszéki jelentés – Gémesi György (MDF)

132.

MKOGY. 2000. október 18. – A Magyar Köztársaság 2001. és 2002. évi költségvetésérol szóló törvényjavaslat, valamint az ehhez kapcsolódó Állami Számvevoszéki jelentés – Gémesi György (MDF)

133.

MKOGY. 2000. november 28. A sportról szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása – Bakonyi Tibor (MSZP)

134.

MKOGY. 2000. november 7. – A sportról szóló törvényjavaslat általános vitája – Deutsch Tamás ifjúsági és sportminiszter

135.

MKOGY. 2000. november 7. – A sportról szóló törvényjavaslat általános vitája – Deutsch Tamás ifjúsági és sportminiszter

136.

MKOGY. 2000. november 7. – A sportról szóló törvényjavaslat általános vitája – Deutsch Tamás ifjúsági és sportminiszter

137.

MKOGY. 2000. november 7. – A sportról szóló törvényjavaslat általános vitája – Csizmár Gábor

138.

MKOGY. 2000. november 7. – A sportról szóló törvényjavaslat általános vitája – Világosi Gábor (SZDSZ)

139.

U.a

140.

MKOGY. 2000. november 7. – A sportról szóló törvényjavaslat általános vitája – Bognár László (MIÉP)

141.

MKOGY.2000. november 28. – A sportról szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása – Braun Márton (FIDESZ)

142.

MKOGY.2000. november 28. – A sportról szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása – Bakonyi Tibor (MSZP)

143.

U.a.

144.

U.a.

145.

MKOGY.2000. november 28. – A sportról szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása – Dr. Szentgyörgyvölgyi Péter (FKGP)

146.

MKOGY.2000. november 28. – A sportról szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása – Deutsch Tamás ifjúsági és sportminiszter

147.

U.a.

182

Szakirodalom Ágh Attila (1989): Az önszabályozó társadalom. A civil társadalom Nyugat- és keletEurópában. Kossuth, Budapest. Allison, Lincoln (1986): Sport and Politics. In: Allison, Lincoln (szerk.): The Politics of Sport. Manchester University Press, 1-26. Andor Mihály, Bauer Tamás et. al. (szerk.) (1988): A rendszerváltás programja. SZDSZ, Budapest, 1989.; Fiatal Demokraták Szövetsége. Alapító nyilatkozat. Programnyilatkozat. FIDESZ. Angelusz Róbert és Tardos Róbert (1977): A fiatalok és a sport. (Adatok egy empirikus kutatás eredményei alapján.) Ifjúsági Lapkiadó Vállalat, Budapest. Antal László, Csillag István et al. (szerk.) (1986): Fordulat és reform. H.n. Budapest. Balogh Károly, Bognár Virág (2003): Életmód – Idomérleg. A Budapesten élok idofelhasználása 1986/1987 és 1999/2000. Központi Statisztikai Hivatal Budapesti és Pest Megyei Igazgatósága, Budapest. Bihari Mihály (1990): Demokratikus út a szabadsághoz. Tanulmányok. Gondolat, Budapest. Bocz János (1995): Nonprofit szervezetek Magyarországon. Statisztikai Szemle, 6. 467. Bozóky András (1994): Confrontation and Consensus: Ont he Forms of Political Integration. In: Bozóky András (szerk.): Democratic Legitimacy in Post-Communist Societies. T-Twins Publishing House, Budapest. Böhm Antal (1992): Lokális környezet és önkormányzat. In. Csepeli György, Kéri László, Stumpf István (szerk.): Állam és polgár. Változás és folyamatosság a politikai szocializációban Magyarországon. Politikai Szocializációs Tanulmányok 1. MTA Politikai Tudományok Intézete – Magyar Politikai Képzési Központ, Budapest, 223231. Bruszt László (1995): A centralizáció csapdája és a politikai rendszer reformalternatívái. In: Bruszt László: A centralizáció csapdája. Savaria University Press, Szombathely. 1-40. Bukta Zsuzsa (2001): A sport az állami és a civil szféra kapcsolatában a mai Magyarországon. Sporttudományi Szemle, 2. 12-13. Bullain Nilda (1995): A nonprofit szektor Magyarországon. Esély, különszám. 65-73. Chalip, Laurence (1996): Introduction: Thinking on National Sports Policies. In: Chalip, Laurence, Johnson, Arthur, Stachura, Lisa (szerk.): National Sports Policies. An International Handbook (vii- xiv). Greenwood Press, Westport, Connecticut – London. Chalip, Laurence, Johnson, Arthur, Stachura, Lisa (szerk.) (1996): National Sports Policies. An International Handbook. Greenwood Press, Westport, Connecticut – London. Cynke, Eva et. al. (szerk.): (1979): Kézfogások. Sport a szocializmusban. Sport – Sportverlag, Budapest – Berlin. Deutsch, Julius (1931): Sport és politika. MTE, Budapest.

183

Dunning, Eric (1986): The Dynamics of Modern Sport: Notes on Achievement-Striving and the Social Significance of Sport. In: Elias, Norbert – Dunning, Eric. (szerk.): Quest for Excitement. Sport and Leisure int he Civilizing Process. Blackwell, Oxford – Cambridge (USA), 205-223. Enyedi György és Tamási Péter: A kibontakozó nonprofit szektor. InfoTársadalomtudomány, 42. 3-6. Falussy Béla és Harcsa István (2000): Életmód – idomérleg. Idofelhasználás 1986 és 1999 oszén. Központi Statisztikai Hivatal, Budapest. Fodor Tamás (1992): Kultúra. In. Gyekiczky András (szerk.): A váltás rendszere. Tanulmányok a kormány politikájáról. Politikai Tanulmányok Intézete Alapítvány, Budapest. Forintos György (1992): A társadalmi demokrácia esélyei a kommunista rendszer összeomlása után. In. Csepeli György, Kéri László, Stumpf István (szerk.): Állam és polgár. Változás és folyamatosság a politikai szocializációban Magyarországon. Politikai Szocializációs Tanulmányok 1. MTA Politikai Tudományok Intézete – Magyar Politikai Képzési Központ, Budapest. Földes Éva, Kun László, Kutassi László (1977): A magyar testnevelés és sport története. Budapest. Földesi(né) Szabó Gyöngyi (1996). Sport policy in Hungary. In: Chalip, Laurence, Johnson, Arthur, Stachura, Lisa (szerk.): National Sports Policies. An International Handbook (187-211). Greenwood Press, Westport, Connecticut – London. Földesi(né) Szabó Gyöngyi, Nagy József, Jakabházy László (2002). Hungary: The development of Sport for All in a sporting nation. In Lamartine DaCosta and Ana Miragaya (szerk.) Worldwide experiences and trends in Sport for all. Meyer and Meyer Sport, Oxford (449-474). Földesiné Szabó Gyöngyi (szerk.) (1996): A magyar sport szellemi körképe. OTSH – MOB, Budapest. Földesiné Szabó Gyöngyi (1996): A magyar sport átalakulása az 1989-1990-es rendszerváltás után. In. Földesiné Szabó Gyöngyi (szerk.): A magyar sport szellemi körképe. OTSH – MOB, Budapest, 16-18. Frenkl Róbert (2003): Rendszerváltás a magya r sportban. In. Frenkl Róbert: A TF és a magyar sport belülrol. Fair Play Sport, Budapest, 53-59. Frenkl Róbert (1992): Sportkoncepció, sporttörvény – avagy jó diagnózis nélkül nincs gyógyítás, meg aztán kísértetiesek a párhuzamok… Nemzeti Sport, június 25, 1. Frenkl Róbert (1988): A magyar sport eltékozolt évtizede. In: Radnai György (szerk.): A sportról. Vélemények és viták. Kossuth, Budapest. 361-383. Frenkl Róbert (1986): A magyar sport eltékozolt évtizede. In.: A sportról. 361-383. (Eredetileg: Valóság, 1986. 10.) Frenkl Róbert és Gallov Rezso (szerk). (2002): Fehér könyv. Helyzetkép a magyar sportról 2002. h.n. é.n. Budapest. Gallov Rezso (1998): Sporttörvényünk megpróbáltatásai. Nemzeti Sport, február 7. Gallov Rezso (1992): Barcelona után – döntés elott. Mennyire fontos hazánkban a sport? Nemzeti Sport, szeptember 14, 11-14.

184

Gosztonyi Géza (1997): Ki fizeti a révészt? (Gondolatok a civil szervezetek és az állam kapcsolatáról – a finanszírozás szempontjából.) Esély, 3. 51-66. Hankiss Elemér (1986): Diagnózisok 2. Magveto Kiadó, Budapest. Harsányi László: Az állam és a nonprofit szektor. Info-Társadalomtudomány, 42. 17-21. Hédi Csaba és Földesi(né) Szabó Gyöngyi (2004): Sports structures in Hungary. In Walter Tokarski, Dirk Steinbach, Karen Petry, Barbara Jesse. Two Players – one goal? Sport in the European Union. Meyer and Meyer Sport, Oxford (169-183). Hoberman, John M.: Sport and Political Ideology. University of Texas Press, Austin, 1984. Jenkins, Robert M. (1997): A nonprofit szféra és a politikai rendszer kapcsolata Magyarországon. In. Egymás jobb megértése felé. A Civil Társadalom Fejlodéséért Alapítvány, Budapest. 7-14. Jones, Stephen G. (1990): Working-class sport in Manchester between the wars. In: Holt, Richard: Sport and the working class in modern Britain. Manchester University Press, Manchester – New York,. 67-83. Kemény László (1997): A civil érdekegyeztetés típusai és kapcsolatuk a politikai rendszer elemeivel. Politikatudományi Füzetek. XI. MTA Politikai Tudományok Intézete, Budapest, 1997. Kolláth György (1996): Sporttörvényre készülodve. Magyar Hírlap, március 13. Kornai János (1989): A hiány. I-II. (harmadik kiadás) Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. Kornai János (1996): Az állampolgár és az állam: a jóléti rendszer reformja. Mozgó Világ, 2. 36. Krémer Balázs (1996): Ami az állam és a civil szféra között van: (z)ur. Mozgó Világ, 9. 31-50. Kun László: Szocialista testkultúránk fejlodésének fobb tendenciái. Klny. H.n., é.n. 132-133. Kutassi László (1987a): A magyar szakszervezeti sportmozgalom a felszabadulás után. A magyar népi demokrácia szakszervezeti sportmozgalma (1945-1963). Népszava, Budapest. Kutassi László (1987b): A Magyar Kommunista Párt sportpolitikája 1944-1948. Budapest. Kuti Éva (1996): A nonprofit szervezetek szerepe a kilencvenes évek magyar társadalmában és gazdaságában. Közgazdasági Szemle, 905. Kuti Éva és Marschall Miklós (1991): A nonprofit szektor fogalma. Egy definíciós vita és ami mögötte van. Esély, 1. 61-69. Laki László és Nyerges Mihály (1996): Rendszervá ltás, sportegyesületek, sportági szakszövetségek. In. Földesiné Szabó Gyöngyi (szerk.): A magyar sport szellemi körképe. OTSH – MOB, Budapest. 86-99. Laki László, Nyerges Mihály, Petho Róbert (1984): Helyzetelemzés. In. A sportról. 238-247. (Eredetileg: Magyarország, 1984. július 7.)

185

Makara Péter (1992): Új egészségügyi gondolkodás? In: Leltár. Disputa könyvek 1. MTA Társadalmi Konfliktusok Kutató Központja. Budapest. Maltby, Richard (1994): Popular Culture in the twentieth Century. Grange Books, London, 1994. McPherson, Barry D., Curtis, James E.; Loy, John W.: The Social Significacnce of Sport. An Introduction to the Sociology of Sport. Chicago, Illinois, 93-112. Radnai György (szerk.). (1988): A sportról. Vélemények és viták. Kossuth, Budapest. Ripp Zoltán (1999): Bevezetés. In Bozóki András és Ripp Zoltán (szerk.): A rendszerváltás forgatókönyve. Kerekasztal-tárgyalások 1989-ben. Dokumentumok. I. Magveto, Budapest. 29-33. Sárközy Tamás (1992): A privatizáció. In. Gyekiczky András (szerk.): A váltás rendszere. Tanulmányok a kormány politikájáról. Politikai Tanulmányok Intézete Alapítvány, Budapest. 47-56. Seprényi Gábor (szerk.) (1999): Sportköltségvetés 1999. Tájékoztató az Ifjúsági és Sportminisztérium sportköltségvetésérol. H.n. é.n. ISM, Budapest. Sík Endre (2001): Életmód – idomérleg. Néhány adalék az idofelhasználás társadalmi meghatározottságának vizsgálatához. Központi Statisztikai Hivatal, Budapest. Sükösd Miklós (1996): Információszabadság, pénz és hatalom. Az állami és a nonprofit szektor. Mozgó Világ, 9. 3-19. Szabó Miklós (1992): Akadozó rendszerváltás. In. Gyekiczky András (szerk.): A váltás rendszere. Tanulmányok a kormány politikájáról. Politikai Tanulmányok Intézete Alapítvány, Budapest. 10. Szalai Erzsébet (1992): Szociálpolitikai dilemmák. In. Gyekiczky András (szerk.): A váltás rendszere. Tanulmányok a kormány politikájáról. Politikai Tanulmányok Intézete Alapítvány, Budapest. Szalai Erzsébet (1994): A civil társadalomtól a politikai társadalom felé. Munkástanácsok 1989-1993. T-Twins Kiadó, Budapest. Széman Zsuzsa (1996): Az önkormányzatok és a civil szervezetek feladatvállalása a vegyes „jóléti modellben”, 1995 végén. Esély, 4. 88-102. Tamás Pál (1992): Átépítés alatt. InFischer András – Levendel Ádám: (szerk.): Átépítés alatt. Közép- és kelet-európai gazdasági és politikai közvélemény-kutatás. MHB – Századvég – Szonda Ipsos, Budapest. 10-26. Thoma László (1998): A rendszerváltás és a szakszervezetek 1988-1992. Szociológiaipolitológiai vázlatok. Villányi Úti Konferenciaközpont, Budapest. Újhelyi József (1949): Népi demokrácia és sport. Sportszemináriumi eloadások. 1. OSH, Budapest. Vajda Ágnes (1997): A nonprofit szervezetek szerepe a társadalomépítésben. InfoTársadalomtudomány, 2. 23-30. Valuch Tibor (2001): Magyarország társadalomtörténe te a XX. század második felében. Osiris, Budapest, 2001. 335-336. Vásárhelyi Mária (1995): Néhány gondolat a közép-kelet-európai átmenet sajátosságairól. In. Vásárhelyi Mária: Rendszerváltás alulnézetben. Domináns

186

véleményáramlatok, közkeletu ideológiák a rendszerváltás néhány sarkalatos társadalmi- gazdasági kérdésérol. Pesti Szalon, Budapest. 11-26. Zsíros Mária (1983): Az ifjúság és a sport (Egy közvéleménykutatás tapasztalatai). Ifjúsági Lapkiadó Vállalat, Budapest.

187

Mellékletek 1. Adatok a magyarországi sport társadalmi környezetének változásaihoz a rendszerváltást követoen az idomérleg-adatok és számok tükrében. Gazdasági aktivitás/Nem

Férfiak 1986 1999 11 11 13 17 16 27 34 13 14

Foglalkoztatott Munkanélküli Nyugdíjas Gyes-, gyeden lévo Háztartásbeli Tanuló Összesen

Nok 1986 1999 6 6 6 7 7 4 5 3 3 16 21 6 8

1. Táblázat: 15-74 éves népesség testedzésre, sétára fordított ideje gazdasági aktivitás szerint, átlagos oszi napon (Falusi és Harcsa, 2000). Településtípus/Nem Budapest Megyeszékhely Egyéb város Község

1986 23 17 15 6

Férfiak 1999 19 17 15 11

Nok 1986 1999 12 10 7 10 6 8 3 5

2. Táblázat: 15-74 éves népesség testedzésre, sétára fordított ideje településtípus szerint, (1986-1999) átlagos oszi napon (Falusi és Harcsa, 2000).

Korcsoport/Nem 15-19 20-29 30-39 40-49 50-59 60-74

Férfiak 1986 1999 29 35 14 16 10 11 10 10 7 10 17 16

Nok 1986 1999 15 20 9 10 5 7 3 4 5 6 7 7

3. Táblázat: 15-74 éves népesség testedzésre, sétára fordított ideje korcsoport szerint, (1986-1999) átlagos oszi napon (Falusi és Harcsa, 2000).

Iskolai végzettség/Nem 8 általános és kevesebb Szakmunkásképzo Érettségi Felsofokú végzettség

Férfiak 1986 1999 8 6 8 9 15 14 20 14

Nok 1986 1999 3 2 6 4 8 6 10 14

4. Táblázat: 15-74 éves népesség testedzésre, sétára fordított ideje iskolai végzetség szerint, (1986-1999) átlagos oszi napon (Falusi és Harcsa, 2000). 188

Osz

Tél

Tavasz

Nyár

Összesen

Szabadidos tevékenység Társas szabadidotöltés Beszélgetés

262

296

275

298

282

47

55

51

56

52

6

8

7

6

7

Olvasás

23

27

24

23

24

Tévénézés

157 182 159 158 164 Séta, sport, 12 9 18 37 19 testedzés 5. Táblázat: Szabadidos tevékenységek idofelhasználásának mértéke évszakonként.

Séta

Sokat tévézo

Családcentrikus

Barátok

Könyvolvasó

Sajtófogyasztó

1,1

3,2

2,2

2,4

1,3

Sport, 0,4 1,6 1,3 1,9 0,6 testedzés 6. Táblázat: országos szinten sétára, és sportra fordított szabadido-szerkezete (198687).

Séta

Sokat tévézo

Családcentrikus

Barátok

Könyvolvasó

Sajtófogyasztó

Hobbikedvelo

2,4

5,4

4,1

2,9

3,2

3,0

Sport, 0,7 2,5 1,3 2,4 1,0 1,3 testedzés 7. Táblázat: budapestiek sétára, és sportra fordított szabadido-szerkezete (1986-87).

Sokat tévézo

Családcentrikus

Barátok

Könyvolvasó Sajtófogyasztó

Séta

0,9

4,1

2,2

1,6

2,6

Sport, testedzés

0,4

3,0

1,7

1,2

1,8

8. Táblázat: országos szinten sétára, és sportra fordított szabadido-szerkezete (19992000).

Séta

Sokat tévézo

Családcentrikus

Barátok

Könyvolvasó

Sajtófogyasztó

Hobbikedvelo

0,9

2,4

6,1

2,2

4,8

1,9

Sport, 0,4 1,2 6,9 1,5 2,7 1,3 testedzés 9. Táblázat: budapestiek sétára, és sportra fordított szabadido-szerkezete (1999-2000).

189