Fôtér Kovács Zoltán: A véleménynyilvánítás szolgasága ........................ 4 A nyilvánosság leértékelôdése? Baló György, Elek István és Liszkay Gábor a mai magyar közszolgálatiságról és médiáról ............................................... 6 Csontos János: Prés alatt – avagy valami a sajtószabadságról ........................................ 13 Kovács András Péter: Meddig szabad, honnan Tilos? (A véleményszabadság korlátainak hatékonysága 2004 elején) 18 Macskakô Lászlóffy Csaba: Célirány a civilizált vadon ................................ Körülmények ...................................................................... Nagy Gáspár: Az álomtalan álmok könyvébôl .............................. Kívül a farsangi körökön .................................................... Papp András: Egy éjszaka hangjai ..............................................
Tartalom
Küszöb Szénási Miklós: Újratanulni az ábécét ........................................... 3
21 21 22 23 24
Kapualj Bényei Miklós: Polgári fejlôdés és helyi sajtó .............................. 27 Tóth Dénes: Magyar sajtó – vidéken ........................................... 30 Lapszemle – helyi értékrend ..................................................... 32 Árkádok Berta Erzsébet: Itt az építészet! Hol az építészet? (Az építészet nyilvánossága) ................................................. Bodonyi Csaba: Építészet és (média)nyilvánosság ....................... Filep Mária: „Legyen ügyfél a civil szervezet” ............................ Halász György: „Sok mindent újra kell tanulnunk” ..................... Berényi Dénes: Építészet – városkép ............................................
35 36 37 39 41
Tisztaszoba Dombrovszky Ádám: A pénz terrorja, avagy sajtószabadság ma Pálffy István és Kondor Katalin az újságírás magyarországi helyzetérôl, a médiáról és a közszolgálatiságról ..................... 42
49 51 53 56 58
Mûhely Görömbei András: Nagy Gáspár költôi világképe ......................... 61
DISPUTA
Lépcsôk Fülöp Erika: „jól tömött staniclik” (Parti Nagy Lajos: Grafitnesz) ................................................. Kricsfalusi Beatrix: Értelmetlen szenvedés (A Csokonai Színház A domb címû elôadásáról) ........................ Széplaky Gerda: A kiállítás teste (Az öregedô Tavaszi Tárlatról) ............................................... Sebestyén Attila: Alföldi régió a Szemlében – szemle az Alföldrôl Bányai Gábor: Megéri-e a harmincat? Tizenöt éves a Rocksuli .........................................................
1
E számunk szerzôi:
Bányai Gábor egyetemi hallgató, Debrecen Bényei Miklós történész, Debrecen Berényi Dénes fizikus, akadémikus, Debrecen Berta Erzsébet irodalomtörténész, Debrecen Bodonyi Csaba építész, Miskolc Csontos János újságíró, Budapest Dombrovszky Ádám újságíró, Budapest–Debrecen Filep Mária építész, Debrecen Fülöp Erika PhD-hallgató, Debrecen Görömbei András irodalomtörténész, akadémikus, Debrecen Halász György építész, Debrecen Kovács András Péter médiajogász, Budapest Kovács Zoltán történész, Debrecen–Miskolc Kricsfalusi Beatrix PhD-hallgató, Debrecen Lászlóffy Csaba költô, Kolozsvár Nagy Gáspár költô, Budapest Papp András író, Hajdúszoboszló Sebestyén Attila PhD-hallgató, Debrecen Szénási Miklós újságíró, Debrecen Széplaky Gerda filozófus, Debrecen Tóth Dénes újságíró, Debrecen A Debreceni Disputa megvásárolható az alábbi könyvesboltokban: Alternatív Könyvesbolt, Hatvan u. 1/A Csokonai Könyvesbolt, Piac u. 45. Fókusz Könyvesház és Galéria, Hunyadi János u. 8–10. Sziget Könyvesbolt, Egyetem tér 1.
Debreceni Disputa II. évfolyam, 3. szám, 2004. március Megjelenik 1000 példányban
Fôszerkesztô: S. Varga Pál Szerkesztôbizottság: Bényi Árpád, Berényi Dénes, Berkesi Sándor, Gáborjáni Szabó Botond, Görömbei András, Hollai Keresztély, Orosz István
DISPUTA
Szerkesztôk: Berta Erzsébet (Árkádok) Kovács Zoltán (Fôtér) Szénási Miklós (Kapualj) Széplaky Gerda (Lépcsôk, Macskakô)
2
Kiadja: a Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft. 4025 Debrecen, Simonffy u. 2/A, tel.: (52) 422-631 E-mail:
[email protected] Felelôs kiadó: Angi János Borító, lapterv: Petromán László Tördelés: Kaméleon Dizájn Kft., tel.: (52) 532-211 Lektor: Arany Lajos Nyomtatás: Alföldi Nyomda Rt., 4027 Debrecen, Böszörményi út 6., tel.: (52) 417-344 ISSN 1785-5152
„...az amerikai vagy az angol televízió a jobb? Nos, melyik tetszik jobban: ha halálra szórakoztatnak vagy ha okosan irányított ütésekkel ölnek meg? Úgy látszik, e kettô között lehet csak választani.” Francois Schaeffer, az értelmiségiek misszionáriusának is nevezett teológus írja ezt Szabadulás az értelemtôl címû könyvében. Nem kevésbé pesszimista az újbaloldali biblia, Az egydimenziós ember szerzôje, Herbert Marcuse sem. „…ha semmi egyéb nem történne, mint hogy eltûnne az összes reklám, az összes indoktrináló információs és szórakoztató »média«, az egyénnek fejest kellene ugrania egy traumatikus ûrbe, ahol esélye lenne a csodálkozásra, a gondolkodásra, önmaga (vagy inkább önnön negativitása), illetve társadalma megismerésére. Megfosztva hamis atyáitól, vezéreitôl, barátaitól és képviselôitôl, kénytelen lenne újratanulni az ábécét. (...)
Médeia (olykor: Médea) ma – is – igazi csillag lenne. A görög mítoszok e halhatatlan (hírû) varázslónôje szenvedélyes szerelemre lobbant az aranygyapjú legendájának nyomában kutakodó hôs, Iászón iránt. Hazudott érte, elárulta családját, hazáját, testvéröccsét meggyilkolta. Mikor e csalássorozat végén Iászón elhagyta, Médeia megölte gyermekeit, s elrepült szárnyas lovak – sárkányok? – vontatta kocsiján. Nincs is olyan messzire a ma emberétôl az ó-idôk temperamentuma. A rítusokat nem is nehéz új életre kelteni. Ahogy Paul Virilio írja Az eltûnés esztétikájában, „...az egyik amerikai televízió azt találta ki, hogy a karácsony esti mûsor helyett égô fahasábok folyamatos képsorát sugározza közeli felvételeken. A mûsorszerkesztôk (…) állításuk szerint ugyanazt az eufóriás állapotot idézték elô a nézôkben, mint amelyet bármilyen tarka mûsor vált ki.” Ez a hajdani tûz. Az ôsi hevület. Kommunikálunk. Én, aki adagolom az információt. Te, aki fogyasztod. Egymást fogyasztjuk. Te engemet, én tégedet. S ô? Ô, aki figyel? Szemmel tart téged és engem? Az a tágra nyílt, mégsem csodálkozó hideg szem? Médeia, az elárult és elárvult hitszegô ôrületbe üvegesedett tekintete?
Újratanulni az ábécét
Helyi statisztika: három tucat kommunikáció szakos hallgató közül újságíró talán egy-két fiatalember szeretne lenni. Sztárok annál többen. Tündöklô (hulló?)csillagok a fogyasztás egén. Okok ôk? Vagy okozatok?
Szénási Miklós
A nemzet és a sajtó szabadságát egy napon ünnepeljük. Ennyire fontos a szabadság. És ennyire a sajtó. (Ennyire fontos? Ennyire fontos?) Hol húzható meg – vagy hol húzódik? – a sajtószabadság határa? A sajtó szabadsága a gondolat szabadsága? A vélemény szabadsága? A sajtó napszámosának szabadsága, írjon, amit akar? Vagy a kiadó szabadsága, hogy alapítson médiumot? Felelôsség? Napi haszon vagy hosszú lejáratú befektetés? Hír? Hirdetés? A köz szolgálata? A köz kiszolgálása? Vagy kiszolgáltatása? Hatalom? Vagy a hatalom ellenôrzése? (Vagy: szolgálat, melyet a hatalom ellenôriz?) Jól szabott öltöny és botladozó nyelv? A jobb vagy a bal kéz mondatai?
Egy ilyen szituáció bizonyára elviselhetetlen lidércnyomás lenne. Amíg az emberek képesek támogatni a nukleáris fegyverek, radioaktív hulladékok és kétes tápanyagok folyamatos termelését, azt már nem viselhetik el, hogy megfosszák ôket (…) a neveléstôl és szórakoztatástól... Ha a televízió és a többi »média« beszüntetné mûködését, ez képes lenne ily módon elôidézni, amit a kapitalizmus belsô ellentmondásai nem tudtak elérni – a rendszer szétesését.”
DISPUTA Küszöb
N
incs semmi, ami igazán messze volna. A távolság üveggolyó. Ki sem kell mozdulni a szobából. Idefutnak a szálak. Itt öltenek alakot. Nem az van, ami van, hanem az, amit és ahogyan érzékelünk. Innen. Ami megfogalmazódik. Amit megfogalmazunk. (Megfogalmaznak.) Némileg hiányosan talán, de lényegében. Itt nincs vérszag, sem füst, sem hôség. A tudata – de nem feltétlenül a tudása – van mindennek. Az elgondolása. A története. Itt hever a papíron. Libeg az éteri szélben. Vagy ott pulzál az elektronikus ketyerékkel teli monitoron. Az ember és a valóság között színes (üveg)fal húzódik. Azon át látni a nagyvilágot: e felületen kívül nincsen számunkra hely. Tükör? Ajtó? Kulcs? Lyuk? Gömb torzító felszíne? Hit kérdése, hogy látjuk. Hiszünk-e abban, hogy amit látunk, az az igazság. Hisszük-e, hogy látjuk.
3
A véleménynyilvánítás Kovács Zoltán szolgasága DISPUTA Fôtér 4
A véleménynyilvánítás szabadsága e politikai rendszerek – amolyan univerzális „jó dogmává” merevedô – alapvetésévé vált, a Nyugat politikai elveinek szolgálatába állt. Jürgen Habermas 1962-es, korszakalTacitus: Korunk története kotó munkájának (magyarul: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása Gondolat Amióta a Felvilágosodás felismerte a „köz- Kiadó 1971) „polgári modellje” azonban vélemény” fontosságát, majd a liberaliz- – amelyben egy racionálisan szervezôdô, az mus megteremtette, késôbb pedig alapvetô ôt körülvevô politikai rendszerekkel szememberi joggá tette a véleménynyilvánítás ben kritikus, a híreket árucikként kezelô szabadságát, azóta a nyugati világ elveit burzsoázia alakítja ki a nyilvánosság új, magukévá tévô társadalmak szinte mind- progresszív formáját – még az angolszász egyike folyamatos küzdeországokban sem valósullemben áll a cenzúrával, A szólásszabadságért hatott meg töretlenül. A illetve a véleménykifejtés küzdô európai „szerencsés” Nagy-Britannia szabadosságával. A 16. szátársadalmak nem és Egyesült Államok példázadi pápai Index tilalmi tudták vagy nem is ját követni akaró Európálistájától a 21. századi cyakarták megvalósítani ban pedig – nem is beszélve berspace korlátlan szabada véleménynyilvánítás a világ többi részérôl – a ságáig szá mos formában teljes sajtószabadságot ki kellett igyekeztek kezelni a probszabadságát. vívni. A „közvélemény”, lémát. Az elvek látszólagos a „nyilvánosság” vagy a változatlansága és a rendelkezésre álló „véleményszabadság” meghatározását már eszközök (médiumok) folyamatos változá- eleve befolyásolta, esetenként pedig torzísa között feszülô ellentmondások azonban totta az a tény, hogy a korlátozásukra létnapjainkra a végletekig összekuszálták a rehozott intézmények jóval korábban megsajtószabadságról, a nyilvánosság haszná- jelentek, mint maguk a fogalmak. A mainzi ról és funkcióiról, a médiumokról alkotott érsek már 1486-ban – tehát nem sokkal a elképzeléseinket. nyomtatás feltalálását követôen – létreAngliában, politikai filozófiájának hozta a történelem elsô cenzúrabizottsátaglalásakor John Locke már a 17. század gát. Ettôl kezdve minden európai állam, végén a három alapvetô erkölcsi törvény illetve rezsim az elôzetes cenzúrát tartotta között említette a közvélekedés vagy hír- a leghatékonyabb eszköznek, mellyel komnév törvényét. 1695-ben – amikor is a po- munikációs monopóliumát fenntarthatta. litikai erôk nem tudtak megegyezni az ún. A jövôre nézve alapvetônek bizonyult „engedélyezési törvény” (Licensing Act) az a különbség, amely a véleményszabadság meghosszabbításáról – a sajtótörvény hi- közmegegyezés révén történô kialakulása ánya a szigetországban gyakorlatilag saj- és – akár erôszakos úton való – megteremtó- és szólásszabadságot eredményezett. tése által létrejött. A szólásszabadságért Az angol modellt továbbfejlesztô Amerikai küzdô európai társadalmak nem tudták Egyesült Államokban az 1787-es alkotmány vagy nem is akarták megvalósítani a véle1791-ben elfogadott elsô kiegészítésében ménynyilvánítás teljes szabadságát. Már a – tehát gyakorlatilag az állam megteremté- francia forradalom vezérelveit összefoglaló sekor – kimondatott, hogy „A Kongresszus Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatának 11. […] nem csorbíthatja a szólás- vagy sajtó- pontja is így fogalmazott: „A gondolatok szabadságot…”. Az angolszász országokban és vélemények szabad cseréje az ember a sajtó – az alkotmányos alapelvek, illetve egyik legértékesebb joga; tehát minden a szokásjog és a kialakult gyakorlat nyo- állampolgár szabadon beszélhet, írhat és mán – a 19. században fokozatosan valóban nyomtathat, de a törvény által meghatároúj (negyedik), „független” hatalmi ténye- zott esetben felelnie kell az e szabadsággal zôvé alakult. Bármennyire hitetlenkedve való visszaélésekért ”. A liberális törekvések tekintünk is ma e fogalmakra, létrejöttek elvi tisztasága hamar összeütközésbe keazok a mechanizmusok, melyek képesek rült a francia – majd pedig ezt követôen voltak megteremteni a sajtó szakmai meg- minden „modern” – forradalom politikai alapozottságát és függetlenségét, amelyek gyakorlatával. A 19. századi forradalmak kialakították a politikai felelôsségének mindegyikének egyik legfontosabb célkikereteit, és lehetôvé tették az olyan mé- tûzése volt a sajtószabadság megteremtése. diumok intézményesülését, mint a The A forradalmak megvívását – illetve leveréTimes (1788) vagy késôbb a BBC (1922). sét – követôen azonban vagy maguk az új, Nec totam servitutem, nec totam libertatem pati possunt [Sem a tökéletes szolgaságot, sem a tökéletes szabadságot nem tudják elviselni]
blokkban is megteremtette a lehetôséget a valóban szabad média kialakulására, a valódi verseny létrejöttére. Azonban a polgári berendezkedésû Nyugat második világháború után kialakított „közszolgálati” médiumainak pozitív példái, „tisztességes” és az „igazságot” kutató (vagy legalábbis kifelé ezt hirdetô) újságírói és egy idealizált nyilvánosság helyett egy meghökkentô valósággal kellett szembesülnünk. A volt pártállami média politikai játékszerré vált, a közszolgálatiság elvetélt, és egy rendkívül öntudatosan mûködô, kezdettôl fogva a politikai tényezô pozíciójában tetszelgô és közízlést(elenséget) formáló kereskedelmi televíziózás jelent meg. Miközben az elôzô negyven év kommunikációs monopóliumának maradványai sajátos formában velünk maradtak, a sajtószabadság lehetôségeivel együtt megkaptuk a befolyásolás új, a kommunista rendszerekénél is kifinomultabb módszereit és eszközeit. A véleménynyilvánítás szabadsága átlényegült, áldozatul esett az anyagi érdekeknek, a sajtó a pénz szolgálatába állt. A közszolgálatiság Nyugaton is válságban van. A világrendszerek harcának vége nem csupán a diplomáciában és a katonapolitikában vetett fel nem várt problémákat (például az Egyesült Államok nyomasztó politikai-katonai túlsúlyát), hanem elôsegítette a pénzalapú nyilvánosság és média globális megjelenését, a nyilvánosság és szólásszabadság valódi értékeinek, az újságírás szakmaiságának felhígulását. Nem csupán arról van szó, hogy a közízlés kielégítésére hivatkozva a bulvármédia infantilizálja önmagát és közönségét, és – egy keresztes lovag elhivatottságával – univerzálisnak tekintett politikai elveket és kulturális értékeket terjeszt. Amint azt a CNN-nek az Irak elleni invázióról szóló tudósításai, illetve a BBC-t elmarasztaló ún. Hutton-jelentés megmutatta, a szakmai megbízhatóság és mértékadó közszolgálatiság utolsó szigetei is elsodródni látszanak a hírverseny (és piac), valamint a vélt szakmai felsôbbrendûség és erkölcsi igazság által diktált vetélkedés mindent elmosó áradatában. A média önmagára vonatkozó új szerepmeghatározása gyakorlatilag aláássa azokat az alapelveket, melyek kialakulásának folyamatában kö-
DISPUTA Fôtér
vagy a helyreállított rendszerek tudatosan kurtították meg e szabadságot: vagy azért, hogy megakadályozzák a sajtó politikai eszközzé válását (például az 1848-as „áprilisi törvényekben”), vagy pedig azért, hogy elhallgattassák politikai ellenfeleiket. A 19–20. század fordulójára a radikalizálódó társadalmi mozgalmak (a szocialista, majd kommunista munkásmozgalom) pedig már ama felismerés birtokában törekedtek saját nyilvánosságuk megteremtésére, hogy a kommunikáció irányítása mérhetetlen hatalmat is jelent(het). A 20. század háborúi, a totalitárius berendezkedések, majd pedig a két világrendszer ideológiai küzdelmei alapjaiban kérdôjelezték meg azokat az alapelveket, melyek a véleménynyilvánítás szabadságának „klasszikus” értelmezését jelentették. Hogyan is hagyhatták volna meg „ártatlanságában” a nyilvánosságot az elsô és második világháború borzalmai, a nácik zsidókkal és egyéb „ellenségeikkel” szemben elkövetett atrocitásai vagy a kommunista rendszer felfoghatatlan rémtettei? Miként is maradhatott bárki elfogulatlan a „jó” és a „gonosz” hidegháborús küzdelmében? A nyilvánosság, illetve a sajtó szabadsága áldozatul esett a különféle politikai elkötelezettségeknek, a médiumok pedig gyakorlatilag kivétel nélkül a politika, illetve az ideológiák – valamilyen irányban elkötelezett – kiszolgálójává, a befolyásolás eszközeivé váltak. A szeplôtelen nyilvánosság, a racionálisan mûködô közvélemény és az elfogulatlan sajtó azonban nem csupán a nyugati világ politikai hagyományainak zavarai, a háborúk, illetve az egyeduralmi rendszerek torzító hatása miatt nem ölthetett teljes alakot. Habermas és követôi felismerésének – a burzsoá-polgári nyilvánosság kialakulásának – szükséges feltétele volt a hírek, az információ árucikké válása, a média piacosodása. Kétségünk sem lehet afelôl, hogy a pénz – illetve a pénztelenség – kezdettôl fogva alapvetôen befolyásolta a sajtószabadság érvényesülését. Ez persze akár a valóban ôszinte, közbizalmat élvezô és hiteles (tehát a piacon jól eladható, azaz nyereséges) médiumok kialakulását is eredményezhette volna. A kommunista rendszerek bukása, a nyugati normák uralkodóvá válása látszólag a volt kommunista
5
rülbástyázták a véleménynyilvánítás szabadságát, és melyek napjainkban is a civil társadalom normális mûködésének alapjait jelentik. A közvélemény hatékony mûködéséhez a politika terén a média lehetôség szerint semleges információs terére volna szükség. A média azonban napjainkra nélkülözhetetlen szerepet játszik a politikában, sôt, gyakorlatilag felelôsség nélkül gyakorol politikai hatalmat. Miközben a médiumok jobban el vannak látva globalizált tôkével, mint valaha, az általuk gyakorolt politikai hatalom ellenôrzése gyenge, az erôsítésére tett kísérleteket pedig a sajtószabadságra hivatkozva határozottan visszautasítják. A közvélemény, amely érzi, hogy valami nincs rendben a médiával, megtanul nem bízni benne. A média felismeri ezt a bizalmatlanságot – hiszen ki nem állhatja a jelentôs presztízsveszteséget (pl. a bíróság által megítélt kártérítéseket a becsületsértési ügyekben) –, és megkettôzött erôfeszítéssel indul a még nagyobb szenzációhajhászás irányába. A szólásszabadság elveinek összekuszálódása, gyakorlatának zavarai, a pénz uralmának és a globalizációnak a hatásai Nyugaton is válságba sodorták a közszolgálatiságot – nálunk azonban a kialakulását akadályozzák meg. Magyarországon a sajtószabadság megteremtésének célkitûzése a nemzeti függetlenség megteremtésének egyik legnemesebb feladata volt, de a polgári újságírás sok nagyszerû hagyományára, amely az elsô és talán még a második világháború elôtt is megmaradt (a „márciusi ifjak”, Deák Ferenc, Rákosi Jenô – Budapesti Hírlap, Tolnai Simon – Tolnai Világlapja, Pethô Sándor – Magyar
Nemzet), rátelepedett a 20. század politikája. Napjainkban nemcsak az elôzô rendszer céltudatosan átideologizált sajtójának képviselôi maradtak közöttünk, hanem az elôzô rendszer módszerei is. Tovább él az egyértelmûen ideológiai töltetû sajtó mûvelésének szokása. Az (eszmei) igazság felsôbbrendûségét alapul vevô újságírói módszerekben nincs helyük az olyan elképzeléseknek, mint az önmérséklet vagy az ellenfél tisztelete. A kommunista rendszer sajtójának stílusát erre a célra, nyíltan érzelmi hatások kiváltására hozták létre és használják mai is – erre volt koreografálva, és ilyen értelemben strukturálisan nagyon közel állt a bulvárhoz. A tartalom ugyan teljesen megváltozott a kommunizmus bukása óta, de a stílus és a technika megmaradt. Tovább él az elôzô rendszer által a véleménynyilvánítás szabadságával kapcsolatban kialakított legrombolóbb attitûd: az a meggyôzôdés, hogy vannak közöttünk olyanok, akiknek magasabb az erkölcsi mércéjük, mint a „plebs”-é, akik az egyébként egyetemesnek tekintett elveket kisajátítva megkérdôjelezhetetlen erkölcsi talapzatról, felsôbbrendû értékítélettel döntik el – helyettünk –, hogy például mit kell gondolnunk Mel Gibson Passiójáról, mi és ki antiszemita vagy fasiszta, vagy éppen: ki is az igazi magyar. A közszolgálatiság kialakulását napjaink Magyarországán éppen az elvek, a gyakorlat és a pénz egymással nehezen összeegyeztethetô tényezôi teszik lehetetlenné. A véleménynyilvánítás és sajtószabadság értelmezésének valóban ideje lenne kitörnie az önjelölt elitek szolgálatából és a társadalom, a „köz” szolgálatába állnia…
A nyilvánosság leértékelôdése? DISPUTA Fôtér
Baló György, Elek István és Liszkay Gábor a mai magyar közszolgálatiságról és médiáról
6
1. Hogyan definiálná a „közszolgálatiság” fogalmát? 2. A „közszolgálatiság”, illetve az ennek részben szinonimájaként használt „hitelesség” alapjai a Nyugat hagyományaira és sajtószabadságára oly büszke országaiban is meginogni látszanak: az Egyesült Államokban a liberálisnak tartott médiumok
ellensúlyozására elindult a FOX News, a CNN háborús tudósításai már-már háborús propagandának tûntek, a BBC-t pedig a kormányzati nyomás mellett független bírói vizsgálat marasztalta el. Ennek, valamint a mai magyar politikai helyzetnek a fényében létezhet-e, garantálható-e egyáltalán „közszolgálatiság”, az értéksemleges hírszol-
3. Az Eurobarometer (http://europa.eu.int/ comm/public_opinion/) egy friss felmérése szerint az EU tagállamaiban a lakosság leginkább a rádiót tekinti a leghitelesebb hírforrásnak. Ön szerint Magyarországon mely médiumnak (tv, rádió, nyomtatott sajtó, internetes hírszolgáltatás) van esélye a bizalom megszerzésére? 4. Hol húzhatók meg Ön szerint a sajtószabadság határai? 5. Hogyan vélekedik napjaink újságírójának felkészültségérôl, osztja-e azokat a nézeteket, miszerint az újságírói etika hanyatlása, a média piacosodása-bulvárosodása minden baj forrása? Miben látja az újságíró felelôsségét, és hogyan lehetne az újságírót „felelôsségre nevelni”? 6. Mit gondol azokról az idôrôl idôre felbukkanó politikusi felvetésekrôl, melyek szerint mindkét oldalnak meg kell lennie a maga hangjának az államilag finanszírozott médiában, illetve hogy amint a jobboldal (HírTV) kialakította a maga médiabázisát, úgy – amint azt Hiller István felvetette – a baloldalnak is meg kell ezt tennie? Elvezet-e, vezethetne-e ez az út a „kiegyensúlyozott” tájékoztatás felé? BALÓ GYÖRGY 1. (Baló György kérésére válaszként az MTVhez benyújtott tévéelnöki pályázatából idézünk, lásd a keretes szövegeket.)
2. A kérdésben megfogalmazott állítások többé-kevésbé igazak, noha például a Fox News nem „a liberálisnak tartott médiumok ellensúlyozására” indult, hanem azért, mert tulajdonosai üzletet látnak benne. A BBC elmarasztalása – amint a fejleméBaló György (1947) nyek mutatják – megleAz MTV kulturális igazgatója hetôsen ellentmondásos. 1970: magyar–angol–német A magam részérôl nem szakos diploma az ELTE-n; lennék kétségbeesve, ha 1970–1975: MTV TV-Híradó; Magyarországon a sajtó1975-tôl az MTV külpolitikai szerkesztôsége, a Mozgó szabadság csak annyira Világ munkatársa; „látszana meginogni”, 1986–1989: A Magyar Filmmint az Egyesült Állaés TV Mûvészeti Szövetség mokban vagy az Egyetárselnöke; sült Királyságban. S 1988: az ÚMF alapító tagja; 1989: a MÚOSZ elnöke; lehet, hogy a BBC nem 1989–1990: a TV2 tökéletes példa vagy igazgatója; minta, lehet a BBC-vel 1989–1990: a TV választási szemben fenntartásokat irodájának vezetôje; megfogalmazni, de sze1990–1991: a Napzárta fôszerkesztôje; retném megérni, hogy 1997–1999: a TV3 a magyar médiának az vezérigazgatója. legyen a gondja, hogy a A 2002 Kft. ügyvezetô BBC színvonalát és értékigazgatója. semlegességét már elérte Elismerések: és nem talál követendô 1982. Rózsa Ferenc-díj példát magának. 1988. Balázs Béla-díj 1991. Pulitzer-emlékdíj Nem vagyok benne bizonyos, hogy mindenképpen „követendô példát” kell találni. Magyarországon a társadalom egésze, a közvélemény, a média és a politika is hosszú és nehéz tanulási folyamat – és ezzel összefüggô viták – elôtt áll: e folyamatban a politikának el kell fogadnia saját korlátait, a közmédiának s a magántulajdonú média egy részének valóban függetlenné kell válnia, s a társadalom föl fogja ismerni, hogy a hatalmat
[…] A globalizálódó világban egy küldetésének megfelelô köztelevízió a nemzeti azonosság, a nemzeti nyelv és kultúra gyújtópontja és gyûjtôhelye, elsôdleges hordozója és letéteményese. Egyben magától értetôdô szolgáltatás, ebben az értelemben olyan, mint a vasút, a posta vagy a villanyáram. Tájékozódási forrás, a véleményszabadság, a sokféleség és a sokszínûség megtestesítôje, a demokratikus vita ösztönzôje és támogatója. Civilizációs erô. Gondoskodik róla, hogy az információs társadalom ne kevesek kiváltsága legyen. Múlt és jelen földolgozója és dokumentátora, közösségek inspirálója. Témákat tart nemzeti napirenden, ellenôrzi és elszámoltatja a hatalmat. Viták és mûvészetek fóruma, a nyelv alkotásainak vizuális megfogalmazója. Pillér és bástya, egy nemzet lelkének része és egyik összetartója. Társadalmi lelkiismeret, kisebbségi érdekek, rétegek, nézetek képviselôje, alkotómûhelyek gyûjteménye, forrás és postás, tartalom és ennek hordozója egyszerre. […] a jövô MTV-jének mércéje az, hogy a magyar nemzet nyelvi és kulturális identitását tisztelve és megôrizve, milyen értékeket képviselve, hogyan és mivel képes hozzájárulni ahhoz, hogy a nemzet tehetségét és lehetôségeit felhasználva teremtse meg jövôjét; hogy elkerülje a globális és az országon belüli digitális szakadékot; hogy történelmét, jelenét, jövôjét alkotó – részben televíziós – vitákban tisztázó, önmagával azonos, önmagában bízó, elôre és fölfelé nézô, derûs, dinamikus, demokratikus, a piacgazdaságot igenlô, szociális érzékenységét megtartó európai jogállam lépjen a digitális korba.
DISPUTA Fôtér
gáltatás napjainkban Magyarországon? Hol lehetne mintát, követendô példát találni?
7
és a médiát is csak tájékozott, érdeklôdô, nyitott és toleráns választópolgárok, az ôket képviselô, érdekeit érvényesíteni képes, alkotó közvélemény és megfelelô tekintélyû civil szervezetek képesek ellenôrizni és korlátozni. Amúgy eddig is az volt, most is az a véleményem, hogy a közmédiában – a politikai és finanszírozási függetlenség megteremtésével együtt – támadhatatlan integritású szakembereket kell alkalmazni. Ha ez a három feltétel megvalósul, lesz igazi közmédia. Ha nem – akkor nem.
mányt. Nyilvánvaló, hogy az elemi internet-modor általánossá válására is várnunk kell. (Az internet-modor nem nagyon különbözik attól a modortól, amely a szerkesztôknek, riportereknek írott – többségükben névtelen – levelek nagy részét jellemzi.) A nyomtatott és az elektronikus sajtóban a sajtószabadság véleményem szerint nem értelmezhetô önmagában és kizárólagos jelleggel: a szerkesztôket részben azért alkalmazzák, hogy a szabad vélemények közül – azok értéktartalmaitól függetlenül – azokat adják közre, amelyek legalább bizonyos színvonalat elérnek és legalább bizonyos modorkövetelményeknek eleget tesznek.
DISPUTA Fôtér
3. Nem ismerem ezt a felmérést. Azok a felmérések, amelyeket ismerek, általában azt tükrözik, hogy leginkább talán a televíziót fogadja el hitelesnek vagy legkevésbé megbízhatatlannak 5. A magyar média egésze napról napra ela közönség, egyszerûen azért, mert a TV lentmondásos teljesítményt nyújt, aminek látható. Az igazi közbiza(munka)értékválságtól a lom megszerzésére csak a . . . nem fogadom el, felkészületlenségig sok közmédiának van esélye, hogy „az újságírók” minden oka. Az újságírói elsôsorban talán a köz(úgy általában) felelôsséget még említeni televíziónak és a közrádialkalmatlanabbak vagy is veszélyes mostanában, ónak. Sokáig fog tartani. felkészületlenebbek, mivel hogy „sajtószabadSzerencsére a kérdésben mint a politikusok, a ság” van, és a felelôsség nincs benne, hogy hogyan labdarúgók, a közigazidejét múlt kategória. lehet(ne) a közbizalmat gatásban dolgozók, a A magam részérôl erôsen megszerezni, mert a válasz tanárok vagy a rendhiszek a felelôsségben, még írásban is sok oldal, ôrök. Itt tartunk. mert úgy gondolom, tekintényleges megvalósítása tettel kell lenni arra, hogy sok, sok idôbe telik. Tény, hogy ezzel elminden (írott és elektronikus) publikáció késtünk, de az is tény, hogy sohasem késô adott idôben, adott térben, adott (hír)öszlegalább nekikezdeni… szefüggés-rendszerben jelenik meg. Megjegyzendô, hogy a média „piacoso4. Ez attól függ, hogy mirôl beszélünk. dása-bulvárosodása” természetes jelenség A véleményszabadság igazi fóruma az inés nem kötelezô, hogy ez egyben a színternet, ahol mindenki azt ír, amit akar, vonaltalanság mércéje is legyen. A média föltéve, hogy tiszteletben tartja az Alkot– lényegében és egyszerûsítve – a kereske-
8
[…] a köztelevízió nevének jelentéstartalmához a különféle nyelvekben („public service broadcasting”, „öffentlich-rechtliches Fernsehen”) nemcsak a köz szolgálata tartozik, hanem az is, hogy ezt a televíziót a köz fi nanszírozza, tehát eminens beleszólása van abba is, hogy közelebbrôl mit csinál ez a televízió az adófi zetôk pénzéért. […] A kereskedelmi televízió haszna naponta mérhetô. A köztelevízió hasznát az egymást követô nemzedékek érzékelhetik. […] A köztelevíziónak vannak sajátos, majdhogynem kizárólagos feladatai. Ezekkel a kereskedelmi televíziók nem foglalkoznak. Amit a köztelevízió kínál, azt más csatornák nem kínálják. […] Ilyen feladat a hívôk, a gyerekek, a magyar kultúra és mûvészetek, a nagyon sokféle kisebbség és a határokon túl élô magyarok szolgálata. […] Egy köztelevízió nem különbözhet erôsen attól a társadalomtól, amelyben mûködik, de kölcsönösen sokat tehetnek egymásért. […] (Baló Györgynek az MTV-hez benyújtott tévéelnöki pályázatából)
6. A saját pénzébôl mindenki azt csinál, amit akar. Az adófizetôk pénzébôl finanszírozott politikai indíttatású médiát el kell felejteni, mert – szerintem – mindennel ellentétes, amire a társadalom egészének szüksége van. Ez a vélemény persze azt feltételezi, hogy – ld. tanulási folyamat – elôbb-utóbb kialakul egy tisztességes, szuverén, autonóm és igényes közmédia. ELEK ISTVÁN 1. A ma is hatályban lévô médiatörvény értelmezô rendelkezései meglehetôsen szabatosan meghatározzák ezt a fogalmat. A törvényt kétharmadosnál is jóval nagyobb többséggel, ellenzéki támogatással fogadták el a Horn-kormány idején. Az a széles körû egyetértés, amely mögötte
volt, azóta persze már szertefoszlott, de a törvény említett értelmezô rendelkezéseit, azt hiszem, érdemi módosítás nélkül átveheti az új törvény is, már persze, ha csakugyan lesz belôle valami. Eszerint a legáltalánosabb értelemben akkor nevezhetô közszolgálatinak egy méElek István dium, illetve mûsor, ha a A Heti válasz fôszerkesztôje vételkörzetében élô hall(1955) gatókat, nézôket rend1980: magyar–történelem szeresen tájékoztatja a szakos diploma a debreceni közérdeklôdésre számot KLTE-n; tartó kérdésekrôl. 1980–81: a TömegkommuHogy mármost mi nikációs Kutatóközpont tarthat számot közérdekmunkatársa; 1981–82: Herder-ösztöndíjas; lôdésre? Errôl a törvény, 1982–85: nyelvi referens a szerintem is helyesen, de Gorkij Könyvtárban; még mindig igen általáno1982–89: a József Attila san fogalmazva azt mondKör füzeteinek szerkesztôja, hogy a hírszolgáltatás, bizottsági tagja; több lap, többek közt a Magyar Napló illetve mindaz, ami a hallszerkesztôje; gató, nézô tájékozódási, 1985–87: nevelôtanár Örkénykulturális, állampolgári, ben; életviteli szükségleteit, 1987-tôl szellemi szabadfogigényeit szolgálja. Részlalkozású Kerecsenden; 1990–1994: országgyûlési letezve pedig a mûvészeti képviselô; alkotások, az egyetemes, 1998–2002: Orbán Viktor a magyar, a magyarorminiszterelnök fôtanácsadója. szági nemzeti és etnikai Könyvei: Társadalomkritika kisebbségek kultúráját, és radikális reform, 1988; Advent, és aminek el kell életét, nézeteit bemutató jönnie (publicisztikai írások); közlések. Az oktatási, Az elfogultságok kertjéképzési célú ismeretek. bôl. Naplótöredék 1994–95, A tudományos tevé1995; Polgár és kora (publikenységek, eredmények cisztikai írások), 1997. Az Év Könyve Díj kitüntetettismertetése. Az egyházi je, 1998. és hitéleti tevékenységet bemutató mûsorok. A gyermek- és ifjúsági, illetve a gyermekvédelmet szolgáló felvilágosító, ismeretterjesztô mûsorok. Az életvitelt segítô, jogi, közéleti tájékozódást szolgáló, az egészséges életmódot, környezetvédelmet, közbiztonságot elôsegítô ismeretek. A különféle hátrányos élethelyzetben lévôknek készített mûsorok. 2. Az elôbbiekben a közszolgálatiság fogalmának tartalmi jellemzôirôl beszéltem. E pontban már inkább a mûsorszolgáltatás elveirôl, szabályairól kérdeznek. Az említett médiatörvény szerintem ebben a tekintetben is pontosan fogalmaz. Azt mondja, hogy a fentiekben jelzett tartalmú tájékoztatásnak „sokoldalúnak, tényszerûnek, idôszerûnek, tárgyilagosnak és kiegyensúlyozottnak” kell lennie. S egy fél kolumnán még részletezi is, hogy mit kell ezen értenünk.
DISPUTA Fôtér
delmi televíziózás megjelenése óta piacosodik és bulvárosodik, de másutt többnyire csak egy bizonyos határig, ahonnan már nem vezetnek lefelé utak. Az etika és a felkészültség érzésem szerint nem ezzel összefüggô téma. A magyar média egyes képviselôi lelkesen és lendületesen vágtak bele a tényfeltáróoknyomozó újságírásba a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején. De nagyon hamar azt kellett tapasztalniuk, hogy egyedül maradnak, hogy a publikációknak nincsenek következményeik, hogy sem a bûnüldözés, sem az igazságszolgáltatás, sem a politika, sem az országgyûlés – vagy annak bizottságai – nem reagálnak a nyilvánosságra. Ezért és ebben az értelemben a nyilvánosság nem fel- hanem – szerintem – leértékelôdött. Ha egy (valamiért megmaradó) mûhely vagy szerkesztôség rendre azt tapasztalja, hogy egyedül marad, hogy az ilyen típusú, veszélyes, költséges, a tévedéseket és hibákat nehezen tûrô és nagyon intenzív munkának nincs nyilvános hatása vagy következménye, elôbb-utóbb kénytelen megkérdezni saját magától: akkor miért csináljuk? Mindezt hangsúlyozva: nem fogadom el, hogy „az újságírók” (úgy általában) alkalmatlanabbak vagy felkészületlenebbek, mint a politikusok, a labdarúgók, a közigazgatásban dolgozók, a tanárok vagy a rendôrök. Itt tartunk. Színvonalasabb, felkészültebb, igényesebb médiát csak a társadalom, a közvélemény és maga a szakma tud kikényszeríteni, de ehhez színvonalasabb, felkészültebb, igényesebb szakmára és közvéleményre van szükség.
9
DISPUTA Fôtér 10
Mi ebbôl a tanulság? Nem csupán azon szolgálati rádió mindent összevéve még múlik a közszolgálatiság érvényesülése, mindig sokkal jobb teljesítményt nyújt. hogy törvénybe foglaljuk-e a fogalom jelentését. Hanem például azon is, hogy a 3. Az elôbbiekbôl világos, hogy én is a ráközszolgálati médiumok finanszírozása diót látom esélyesebbnek. Az internetes biztosítva van-e, illetve lehetôvé teszivilágban ma még kevesen mozognak. Az e az intézmények politikai, gazdasági írott sajtóban egyre nagyobb teret hódít érdekcsoportoktól független mûködését. a bulvár, a még piacon maradt színvonaSajnos nincs biztosítva, illas politikai napilapok is a letve nem teszi lehetôvé. háttérelemzésben, értelmeA mindenkori kormányzésben próbálnak erôsíteni. párti többségnek vannak S ez az utóbbi a funkciója, kiszolgáltatva anyagilag, hivatása a közéleti hetilakövetkezésképpen politipoknak is. kailag is, és még ráadásul a reklámpiaci nyomásnak 4. A lehetô legnagyobb is ki vannak téve. Hiszen szabadság híve vagyok. bevételük egy részét hirÁm azt mondom, tartsuk detésbôl kénytelenek megtiszteletben mások emberi szerezni. méltóságát. S megint csak Arról nem is beszélve, egybehangzóan a médiahogy köz szolgálati mûtörvénnyel, ne irányuljon sorokat olyan újságírók a mûsor, a cikk semmilyen képesek elôállítani, akik kisebbség, sem bármely elkötelezett hívei a köztöbbség nyílt vagy burkolt szolgálatiság eszményének, akik mélyen megsértésére. Tartózkodjon az erôszak önmagukévá tették a normarendszerét. Nácélú alkalmazásától. És anyagilag sokkal lunk azonban az elmúlt másfél évtizedben keményebben büntessük azokat, akik megaz újságírók jelentôs része belekeveredett sértik e normákat. a pártpolitikai harcokba. Különféle politikai erôk önkéntes vagy hivatásos, legális 5. Az túlzás lenne, hogy minden bajnak vagy – többnyire – illegális támogatója, a bulvárosodás a forrása, de az kétségteszellemi fegyverhordozója lett. A másik len, hogy a kereskedelmi televíziózással, része meg ingajáratban rádiózással új korszakba közlekedik a kereskedelmi Szükség van olyan léptünk. A nézettségért, média és a közszolgálati intézményekre hallgatottságért, olvaközött. S még jó, ha nem is, amelyeknek az sottságért folytatott piaci egyszerre viszi mind a két összefogás a hivatáverseny a színvonaltalanszerepet, mint a Nap-kelte suk. Amelyek abból ságnak kedvez, illetve a több mûsorvezetôje. indulnak ki, hogy van tájékoztatást és a szóraA sokáig etalonnak értelme konszenzust koztatást keverô hibrid tekintett BBC esete ugyanfeltételezni és erômûfajoknak. Éppen ezért akkor azt mutatja, hogy síteni, hogy van, ma volna fontos ma, hogy a nincs tökéletes, örökéris kell lennie közös politikai elit és a vélevényû megoldás. A jót is magyar – s ebben az ményformáló értelmiség el lehet rontani. De akkor értelemben nemzeti sokkal jobban megbecsülje talán a rosszon meg lehet – kultúrának. a közszolgálati intézméjavítani. nyeket. S ez a függetlenséA hazai médiumok körében is találunk get az eddigieknél hatékonyabban garanjobb és rosszabb példát. táló finanszírozásban is megnyilvánuljon. A Magyar Rádió napi hír- és tájékoztaAz önálló szereplôkben egyre gazdató mûsorai, a Reggeli, a Déli, az Esti krónika gabb médiarendszerben nagy szükség van kisebb-nagyobb hibáktól eltekintve többolyan intézményekre, amelyeknek sok más nyire megfelel a közszolgálati normákmellett éppen a kánonképzés is a hivatának. De ugyanezt mondhatom a délelôtti suk. A közéleti, kulturális és mindennapi szolgáltató mûsorokról vagy a Határok néljelenségvilág megválogatása és átláthatókül címû magazinmûsorról is. A Vasárnapi vá, befogadhatóvá egyszerûsítése a közÚjság viszont gyakran egyoldalú, irányember, az átlagos értelmû, világra nyitott, zatosan erôsen elfogult, különösképpen a érdeklôdô állampolgár számára. A nemzeti jegyzeteiben. Az MTV-nél azonban a közkulturális közösség átélésének és átörökí-
LISZKAY GÁBOR
jelzô ellentételezéseként honosodott meg, bár alaposan összekuszálódott a helyzet, amikor a médiatörvény kiötlôi a kereskedelmi pályázók számára is úgynevezett közszolgálati kvótákat (fôképp hírmûsorok köLiszkay Gábor telmét) határoztak meg. A Magyar Nemzet A nyomtatott sajtóban fôszerkesztôje (1956) azonban ilyen értelemben egyáltalán nem indokolt Végzettsége: jogász; közszolgálatról beszélni: Az 1980-as években a Hírlapott a kiforratlan átmeneti kiadó Vállalat jogásza, éveket követôen termé1992–94 között vezérigazszetesnek tartható, hogy gató-helyettese, 1994-ben a lapok nem állami, havezérigazgatója; nem magántulajdonban 2000-tôl a Magyar Nemzevannak, s az egyes ortet kiadó Nemzet Lap- és Könyvkiadó Kft. ügyvezetô gánumok nem aszerint igazgatója oszthatók fel, hogy melyik közszolgálati vagy kereskedelmi természetû, hanem hogy mértékadóak-e vagy bulvárjellegûek. Ám ha házi használatra mégis megkísérelném definiálni a közszolgálatiság fogalmát a magyar sajtóban, akkor azt mondanám: közszolgálat az, ami hozzásegíti a polgárt ahhoz, hogy megtudja: milyen városban, milyen országban, milyen világban él; felelôsen orientálja az aktuális történéseket, elválasztva a lényeges epizódokat a lényegtelenektôl; hozzáállásában pedig az informatív elemek vannak határozott túlsúlyban a szórakoztató elemekkel szemben.
1. A közszolgálatiság fogalmát nem mindenütt használják olyan átfogó értelemben, mint nálunk. Magyarországon a kilencvenes években egy kicsit olyan bûvszóvá vált, mint annak idején a kommunizmus, amelyet folyton építettek, de természetébôl adódóan soha nem lehetett készen. Számos nyugati országban a közszolgálat egyszerûen közösségi szolgáltatást jelent az adófizetô irányába: nem az alkotmányból vagy a törvényekbôl fakadó tájékoztatási vagy közéleti kötelezettségek teljesítését, hanem olyan egyszerû dolgokat, hogy a média adjon használható idôjárásjelentést, vagy hogy – mint például Kanadában – akár órákon át is közvetítsen egy egyetemi diplomaosztót, ha arra határozott közösségi igény mutatkozik. Hazai viszonylatban egyszerûen a „kereskedelmi”
2. Hiba volna azt hinni, hogy a sajtónak, a médiának olyan változatlan törvényei vannak, mint például a fizikának. A sajtószabadság éppúgy az adott korhoz idomul, mint a gazdaság vagy a kultúra. Nekünk, magyaroknak azonban van egy olyan elônyünk, hogy a XIX. század nagy szabadelvû nemzeti gondolkodói olyan progresszív sajtószabadság-fogalmat hagytak ránk, amely a XXI. század hajnalán is kiállja az idô próbáját. Deák Ferenc hazugságtiltó „sajtótörvényét” afféle poénként szokás idézni, pedig a hitelesség igényénél ma sincs fontosabb kívánalom. Mi a Magyar Nemzetnél az ars poeticánkat három h betûs szóban szoktuk összefoglalni: hír, hitel, hagyomány. Információ nélkül semmit sem ér a média; szavahihetôség nélkül elveszíti közönsé-
6. Az elôbbiekre tekintettel a közszolgálati csatornák megkettôzését egyre kevésbé látom jó ötletnek a problémáink megoldására. Szükség van olyan intézményekre is, amelyeknek az összefogás a hivatásuk. Amelyek abból indulnak ki, hogy van értelme konszenzust feltételezni és erôsíteni, hogy van, ma is kell lennie közös magyar – s ebben az értelemben nemzeti – kultúrának.
DISPUTA Fôtér
tésének pótolhatatlan eszközei ezek a médiumok. Komolyabban kéne vennünk ezt az igazságot. A médiavilágban való tájékozódás tanításának én sokkal nagyobb szerepet adnék az oktatásban. Hogy a felnövekvô nemzedékek ne öntudatlan befogadói legyenek az ôket érô hatásoknak, hanem tudatos, kritikus médiafogyasztókká váljanak. Egyébként pedig bízom a verseny üdvös hatásában. Már ma is sokkal jobb a helyzet, hogy létezik az Info Rádió, létrejött a Hír Tv, néhány hónap múlva indul az országos sugárzású ökumenikus szellemûnek szánt Magyar Katolikus Rádió. S ha magam felé is hajolhat a kezem: megerôsödött és mára komoly véleményformáló erôvel van jelen a piacon a Heti Válasz címû közéleti lap.
11
DISPUTA Fôtér
gét; következetesség, kiszámíthatóság és 4. Pontosan ott, ahol a törvények határt vállalt tradíció nélkül pedig jellegtelen szabnak neki. Saját gyakorlatunkból kiinmarad. Nyugaton sem maga a sajtószadulva nem ismerünk el olyan határt, amebadság inog meg, ha kiderül, hogy egyes lyet a politikai vagy gazdasági hatalom önharctéri tudósítások a háborús propaganda törvényûen jelöl ki és nyomásgyakorlással jegyében kitalált fi kciók voltak, hanem az kíván érvényesíteni. Mindent szabad, ami adott médium hitele. A sajtószabadságnak nem tilos, és minden vitatandó, ami lega médiakínálat egészében kell megnyilvájobb meggyôzôdésünk szerint indokolatlanulnia, s ez a kínálat szükségképpen kapnul tilos. Vannak viszont olyan mezsgyék, csolatban áll a politikai kínálattal. Vagyis amelyek íratlanok, s így a konkrét eset az amerikai liberális médiamonopólium dönti el, átléphetôk-e: ezeket nem paragmegbomlása nem valamiféle erózió, hanem rafusok, hanem az erkölcs és a jó ízlés szaa demokrácia helyrebillenése. Ha úgy tetbályozzák. szik: sajtókiegyenlítôdés. Ez vár Magyarországra is. A liberális média a monopol5. Alighanem tévhit, hogy a szakma „felközeli helyzetének elvesztését megélheti hígult” volna: az újságírói hivatás krémje ugyan a sajtószabadság csorbulásaként, de kiállja a próbát a megelôzô korokkal való ez téves helyzetértékelés. összehasonlításban. Sôt, A liberális média a Nem nevezhetô természeti a szakma professzionamonopolközeli helytörvénynek, hogy miközlizálódásával (azzal a zetének elvesztését ben a politikai küzdelem technikai ténnyel együtt, megélheti ugyan a kiegyensúlyozott a konhogy a nyomda a számítósajtószabadság csorzervatív és liberális fél gépesítés révén „behatolt” bulásaként, de ez téközött, a politikai küzdela szerkesztôségbe) inkább ves helyzetértékelés. met (is) tükrözô médiának robbanásszerû fejlôdésdefiníciószerûen liberális rôl beszélhetünk. Sokkal túlsúlyúnak kellene lennie. Lehet, hogy nagyobb egy mai újságíró terhelése – így átmenetileg így volt Amerikában és náfelkészültsége –, akár a húsz évvel ezelôtti lunk is, de ennek mostanára vége. Meg kell helyzethez képest is. Ráadásul a diktatúrát barátkoznia mindenkinek azzal, hogy egyfelváltotta a demokrácia, életünk egyik fô oldalú politikai vagy üzleti érdekbôl nem mozgatórugója lett a verseny. Éles helyzetsajátíthatja ki a közszolgálatiságot. Mindben nagyobb a hibázási lehetôség is, ám e ebbôl következik, hogy értéksemleges hírkockázatról komoly orgánum nem mondhat szolgáltatásról nem lehet beszélni, hiszen le. Meggyôzôdésem, hogy a sajtóetika nem a korrekt hírszolgáltatás önmagában is a hanyatlott, csupán új szituációk teremlegfôbb médiaértékek közé tartozik. Polititôdtek. A bulvármorálról pedig nem érzem kailag kiegyensúlyozott hírszolgáltatásról magam hivatottnak nyilatkozni. A magunk azonban nemcsak lehet, de kell is beszélni: részérôl nem nevelni akarjuk a felelôsségaz idô sürget, a demokratikus deficit mind re munkatársainkat, hanem evidenciaként elviselhetetlenebb. szabjuk meg számukra.
12
3. A kérdésfelvetés elhibázott és félrevezetô, hiszen nem a médiumok fajtája, hanem a szakmai hitelesség és színvonal szolgálhat a bizalom alapjául. Olyan ez, mintha valaki azt kérdezné: a szonett a szebb vagy a ballada? Nyilván attól függ, ki írja és ki olvassa. A nyomtatott sajtó sorsát helyzetemnél fogva különösen a szívemen viselem, de a Magyar Nemzetnek internetes változata is van, s ott ugyanazokat a szakmaetikai elveket érvényesítjük. Úgy gondolom, a felsorolt mûfajok között lehetséges a munkamegosztás. Nem véletlen, hogy mind több az olyan sajtóbirodalom, amely újságot, tévét, rádiót és internetes portált is magában foglal: a kitûzött célok így hatékonyabban érvényesíthetôek.
6. Szögezzük le: a Hír Tv magánforrásokból finanszírozza adását, míg a kormányzó oldal gyakorlatilag száz százalékban megszállva tartja a közmédiát. Emiatt államilag finanszírozott médiáról talán beszélhetünk, politikai értelemben vett (azaz kiegyensúlyozott) televíziózásról és rádiózásról azonban semmiképpen. Ezért aztán a Hiller-féle felvetés cinikusnak mondható. A kiegyensúlyozás iránt a baloldal fogékonysága csekély, ezt jól mutatja a Napkeltének tett ajánlatunk: legyen egyetlen reggel a közszolgálati fôadón a Magyar Nemzet szellemi bázisának szerkesztésében, s maradjon a többi nap a Népszabadság, a Blikk és más kormánybarát orgánum fennhatósága alatt – aztán vizsgáljuk meg a nézettséget. Azóta is várunk a válaszra…
Prés alatt – avagy valami a sajtószabadságról Csontos János
az „Unió Erdéllyel” pontból aktuálpolitikai meggondolásból kiretusálták Erdélyt, ami nem sokkal a cenzúra eltörlésének emlegetése után több mint kontraproduktív. Mindenesetre úgy érkeztünk el a harmadik magyar köztársaságba és a XXI. századba, hogy számos tekintetben adósságaink vannak a márciusi ifjak demokratikus minimumnak tartható kívánalmaihoz képest is. Ez a deficit csak azok számára lehet elkeserítô és kiábrándító, akik vakon és töretlenül hisznek a szakadatlan haladás hazug és álságos történelemfilozófiájában, miközben az emberi jogok érvényesüléséért folytatott küzdelmet úgy képzelik el, hogy ôk a kavics, amely táguló koncentrikus köröket hoz létre a társadalom feszes víztükrén. Pedig a klasszikus szabadelvûséget módszertanilag az különbözteti meg a megélhetési liberalizmustól, hogy a dolgokat és jelenségeket nem mindenáron elnagyoltan, folyamatában ábrázolja, hanem kimerevíti a pillanatot, hogy a részleteket is minél tüzetesebben szemügyre vehesse. A sajtószabadságot (és általában véve a szellemi-szociális reformokat) nem az utópiák világába, a bizonytalan jövôbe helyezi, hanem a jelen tényei között vizsgálja. Nem ígér, hanem megállapít. Nem álmodozik, elhatárolódik és elítél, hanem szenvtelenül összeveti a realitásokat a közmegegyezéses eszménnyel. Ha így közelítünk a sajtószabadsághoz a kétezres évek Magyarországán, némi fanyarsággal azt kell megállapítanunk: a legfontosabb szabadságjogok közé tartozó szólás- és véleményszabadság gyakorlati érvényesülése ezer sebbôl vérzik a mi Európa ajtaján kopogtató, hôn szeretett szülôhazánkban. A heves aktuálpolitikai csatározások, felszínes kommunikációs csetepaték elfedni látszanak ugyan ezt az alapvetô tényt, ám némi vizsgálódással e megállapítás nem tagadható. Elsô lépésként nem árt tanulmányozni a hatályos alkotmányt – tanulságos olvasmány. A 60. § (1) bekezdése például megnyugtató hangon mondja nekünk: „A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságára.” Hát itt van már a Kánaán? – révedezünk, de aztán hirtelen eszünkbe ötlik: a gondolatszabadság afféle kocsmai
DISPUTA Fôtér
K
ívánjuk a sajtó szabadságát, a cenzúra eltörlését. Frappánsabban aligha lehet formába önteni a mindmáig legfôbb értelmiségi követelést az ókontinensen. A márciusi ifjak öntudatlanul is ujjaik közé csippentették azt a históriai pillanatot, mikor a társadalom örök ideológusi rétege tömegigényként fogalmazhatott meg egy olyan szabadságjogot, amely pedig nyilvánvalóan nem érintette közvetlenül a társadalom túlnyomó részét. Az olvasás (s így a sajtó útján való politizálás is) visszatekintve megdöbbentôen kevesek kiváltsága volt, hasonlatosan a cenzusos választójoghoz – a sajtószabadság utcai „tematizálása” azonban már óhatatlanul a tömegtársadalom eljövetelét elôlegezte. Az eszmegyáros elit még bírta a túlnyomórészt analfabéta nemzet szinte töretlen bizalmát: nem is igen léteztek olyan kiforrott tanok, amelyek a nemesi túlsúlyú reformnemzedék e szellemi kiváltságát megkérdôjelezték volna. A népbôl jött Petôfi, a kisnemes Kossuth és a fônemes Batthyány némi zökkenôkkel egyaránt megtalálhatta a helyét és személyes feladatát az átalakuló szellemi világ mátrixában, a vér nélküli március idusának múló idoljává lett Táncsics azonban értelemszerûen nem integrálódhatott ebbe a protodemokrata szisztémába: túlságosan radikális volt, túlontúl elôreszaladt ahhoz, hogy makacs következetességét a még oly forradalmi lelkületû kor tolerálhatta volna. A sajtószabadság hazai mítosza szorosan összefonódik március tizenötödike kultuszával. Kultuszt írok és nem kultúrát, hiszen hovatovább közhelyszámba megy: az egymást követô kormányzatok és kurzusok bô másfél század alatt mindig saját szájuk íze szerint interpretálták a pest-budai csodát. A Tizenkét pont – s ezen belül az elsô számú követelés – azonban ettôl függetlenül olyan kályhának bizonyult, amit nem lehetett mással felcserélni. Mindez persze nem jelentette azt, hogy – elsôsorban a szivárványos XX. században – ne kísérelték volna meg alávaló módon, több ízben is a Landerer- és Heckenast-féle szabadelvû relikvia szellemének meghamisítását. Sôt, olykor magába a szövegbe sem átallottak belejavítani: a létezô kommunizmus tankönyvei például
13
DISPUTA Fôtér 14
privilégium csupán, ha nincs médium, ami bizonyos intézményi garancia, amely által felerôsítse, közvetítse, tömegesítse a mon- „lehetôségünk”, s nemcsak „jogunk” van a dandónkat. Megajándékoztak bennünket közbeszéd aktív vagy passzív befolyásolá(vagy ha jobban tetszik, megajándékoztuk sára! S mindjárt elismeréssel is adózunk a magunkat) a lovaglás jogával – de hol a ló? bölcs honatyáknak: lám, tudják, hogy nem Kicsit kétkedve olvasgatunk tovább; elég az autó – üzemanyag is kell bele… szerencsére a következô paragrafus is baHatározottan felvillanyozódva mazsorátságos hangvételû: „(1) A Magyar Köztár- lázunk tovább. A (3) bekezdés leszögezi: saságban mindenkinek joga van a szabad „A közérdekû adatok nyilvánosságáról szóló véleménynyilvánításra, totörvény, valamint a sajtóvábbá arra, hogy a közérMegajándékoztak szabadságról szóló törvény dekû adatokat megismerje, bennünket (vagy ha elfogadásához a jelenlévô illetôleg terjessze.” Itt jobban tetszik, megországgyûlési képviselôk kicsit elbizonytalanodunk, ajándékoztuk magunkétharmadának szavazata mert ugyebár a gondolatkat) a lovaglás jogával szükséges.” Ajjaj, itt kezszabadságon önkéntelenül – de hol a ló? dôdik a gubanc! Szóval valami tágabbat értettünk, nem elég a jog és lehetômint a szabad vallásgyakorlást. Ám akár ség – külön törvény is kell? Eszünkbe ötlik úgy is értelmezhetjük, hogy a gondolat a haza bölcsének minimalista sajtótörvényaz idea, a vélemény meg ennek a verbális javaslata, miszerint „hazudni nem szabad” megtestesülése – tehát akár válaszként is (nyilvánvaló plágium holmi kôtáblákról); szolgálhat elôzô aggályunkra. Kicsit elmé- és kedélyünk némiképp elborul: úgy látlázunk azon, hogy a „joga van” kifejezés szik, a problémakör összetettebb, mint erevajon automatikusan azt is jelenti-e, hogy detileg gondoltuk, ha az alkotmány kereegyúttal „lehetôsége is van” – de hát az tein belül nem lehetséges szabályozni – két emberi nyelv tökéletlen: ha mindent a vilá- külön törvény is kell hozzá. Valamelyest gon megfellebbezhetetlen egzaktsággal ki megnyugszunk, hogy ezek legalább kétlehetne fejezni, nem volna létjogosultsága harmadosak, vagyis holmi ingatag és olvaa költészetnek, s hallatlan pontosságunk tag kormánytöbbségek nem értelmezhetik tudatában nem is sejtenénk, mennyivel kényük-kedvük szerint az alkotmányt. szegényebb a világ. Szerencsére a „továb- Nyugalmunk viszont rögvest odavan, ha bá” utáni kiegészítés arról tudósít, hogy belegondolunk: amíg valamiféle adatvénem csupán eszméinket és téveszméinket delmi törvényt csak-csak össze tudott táhirdethetjük (sôt terjeszthetjük) szabadon, kolni a köztársaság választott parlamentje, de módunkban van elvégezni az ehhez „sajtószabadságról szóló törvény” után szükséges, ezt megelôzô aprómunkát is: nem lehet elôlünk „közérdekû” adatokat eltitkolni – még állítólagos közérdekbôl sem. Vagyis a véleménynyilvánítás deklarált szabadsága nem egyszerûen a publicisztikaírás alkotmányos garanciája, hanem annak kimondása is: jogunk van egyúttal érdemi hírújság-írásra és hírlapolvasásra is. A 61. § (2) bekezdése aztán elôáll a farbával: „A Magyar Köztársaság elismeri és védi a sajtó szabadságát.” Nos, ez igazán szép dolog tôle, bár fölmerül az emberben: a lelkes alkotmányszövegezôk vajon nem bocsátkoztak-e fölösleges ismétlésbe. Ám mivel az alkotmány az a mûfaj, amely kerüli a szószátyárságot, és be nem vallott példaképe a matematikai axiómák rendszere, ahol minél kevesebb állításból kell megteremteni egy mûködôképes, zárt univerzum alaptörvényeit, élnünk kell a gyanúperrel: a „sajtó” szabadsága ez esetben több és más a „gondolat” és a „véleménynyilvánítás” szabadságánál. S itt a homlokunkra csapunk: hát persze, a „sajtó” az a
DISPUTA Fôtér
hasztalan kutakodunk az emlékezetünk- radása elsôsorban mégis azoknak állt és áll ben. Hacsak nem számít annak a diktatúra érdekükben, akik a felpuhított diktatúra alkonyán, az egypártrendszeri viszonyok viszonyai között megkaparintott gazdaközepette életbe léptetett csökevényes saj- sági és befolyásbeli elônyöket kívánták a tótörvény, amely nyilvánvalóan a hatalmat demokrácia keretei közé minél csonkítatbirtokló párt, és nem az abból egyoldalúan lanabbul átmenteni. kirekesztett népfelség érdekeit hivatott Történelmi igazságszolgáltatásra rendtükrözni. Lehet, hogy ez még nem is a har- szerint csak forradalmak révén van mód, madik magyar köztársaság, csupán csúf s még akkor sem törvényszerû, hogy az látszatok játékszerei vagyunk? elszámoltatás bekövetkezzék – más, szálS ez még mindig csupán a nyomtatott lóigeszerû megfogalmazásban ezt a társajtó felségvize – holott az ezredforduló sadalmi tör vényt mindannyian unásig táján tagadhatatlanul lezajlott egy para- ismerhetjük. Ám a helyzet még a több évdigmaváltás: a választópolgárok többsége százados históriai tapasztalatokhoz képest immár nem a betûk, hanem a sugárzott is speciális. Az 1989–90-es rendszerválhangok és képek révén tájékozódik. Nem tozások annyiban hoztak újat az európai csoda, ha a záró bekezdés akkurátusan ki történelemben, hogy a valóságos politikaiis tér az elektronikus médiára: „(4) A köz- törvényi változásokat nem kötötték valószolgálati rádió, televízió és hírügynökség ságos gazdasági-szellemi változásokhoz. felügyeletérôl, valamint vezetôinek kine- A minimális konfl iktusért, a békés, vér vezésérôl, továbbá a kereskedelmi rádió és nélküli átmenetért cserébe a diktatúra „retelevízió engedélyezésérôl, illetôleg a tájé- formelitje” nem csupán szabad elvonulást koztatási monopóliumok megakadályozásá- kapott (amit néhány évvel korábban még ról szóló törvény elfogadásához a jelenlévô legszebb álmaiban sem remélhetett), haországgyûlési képviselôk kétharmadának nem lehetôséget is a politikai hatalom üzszavazata szükséges.” A naprakészség bosz- leti elônyökké való konvertálására. A meszantó hiánya, hogy az internetnek – mint rész kísérlet kimenetelét történelmi elôkép világszerte mind nagyobb befolyást szerzô híján botorság lett volna megjósolni, az valóságformáló tényezônek, tömegkommu- azóta eltelt több mint fél emberöltô után nikációs fórumnak – még a puszta létezését azonban megkockáztatható: a materiális sem regisztrálja a mindenható alaptörvény: világ „szinten tartásáért” cserébe lényemíg a rádiózást és tévézést körültekintôen gében fel kellett áldozni a közép-európai kétharmados országgyûlési kontrollhoz térség még megmaradt szellemi és erkölcsi köti, a világhálót éppúgy a törvényen kívü- tartalékainak java részét. li szférába utalja, mint mondjuk a tavaszi Miközben a tôke elképzelhetetlen szellô élvezetét. tempóban koncentrálódott a térségben, a Amilyen jól kezdôdött, annyira elbi- felgyorsult globalizáció jóvoltából a pénzzonytalanodhattunk. A sajtószabadság mozgások útja a demokrácia intézményei mint alkotmányos szabadságjog a törvény- számára mind követhetetlenebbé vált. Egyalkotók oldaláról formáliegy óvatlanul elejtett száAz 1989–90-es san ugyan „le van fedve”, lat az izgága, magát önrendszerváltozások de a festett drapéria alatt álló hatalmi ágnak álmodó annyiban hoztak újat óriási lyukak tátonganak. sajtó lehetett csak képes az európai történelemNéhány éven át lehetett felgöngyölíteni, amely a ben, hogy a valósáugyan az áldatlan posztrendszerváltozás éveiben gos politikai-törvényi diktatórikus állapotra, az tiszteletreméltó, ám néváltozásokat nem átmeneti demokráciára miképp kaotikus ideiglekötötték valóságos hivatkozni, az Európai nes autonómiát élvezett. gazdasági-szellemi Unió teljes jogú tagjaiként Ám az elsô privatizációs változásokhoz. azonban némiképp szánalés korrupciós botrányok masnak tûnik, hogy a honi kipattanása után nyilvánországvezetô elit idestova másfél évtized való lett a formálódó új elit számára: nem leforgása alatt képtelen volt az érdemi al- engedhet meg magának ilyesféle gikszekotmányozásra. (Az 1848–49-es törvényke- reket, szabadelvû anomáliákat. S mivel a zés voltaképpeni háborús viszonyok között közvéleménnyel néhány bizonytalan eszis életrevalóbbnak bizonyult, holott akkor tendô után sikerült elfogadtatni, hogy a még nem volt olyan fenemód felgyorsulva sajtó, a média a gazdasági élet organikus és globalizálva az élet.) A mulasztásban a része (és semmi több), a nyomtatott és politikai osztály felelôssége mindenkép- elektronikus médiumok már-már monopen kollektív – persze a konszenzus elma- polisztikus birtoklása idôvel már nem is
15
DISPUTA Fôtér 16
keltett társadalmi felhördülést: a széles ennek a folyamatnak a végén egyszerûen fogyasztói tömegek az alkotmány cinikus felszámolódott, megszûnt, felszívódott. megcsúfolását az áhított kapitalista beren- Ott a terepet a kereskedelmi média vette át, dezkedés, a többpártrendszeri demokrácia s ezen az úton mi, magyarok is a végéhez természetes velejárójaként fogadták el. Itt közeledünk. tartunk most. A szabadságjogok oldaláról vizsgálva Ha a magyar médiahelyzetre pillan- azonban azt kell tapasztalnunk, hogy a tunk, az összkép kaotikus. A közszolgálati piacközpontú megközelítés nem érzékeny televíziók és rádió a szó szoros értelmében az alkotmányosság kívánalmai iránt. a végüket járják. Finanszírozási független- A nézettség mindenhatósága a médianívót ségüket úgy veszítették el egyik pillanatról lefelé nyomja, az értékteremtés és a tájéa másikra egy populista választási fogás kozódási jog teljesítése kulturális gettókat folyományaképpen (a mûsorszolgáltatási hoz létre, melyek fenntartását az üzletoridíjak eltörlésének pillanatában), hogy az entált társaságok üzemelési veszteségként, értelmiség máig nem fogta költségként számolják el. …a polgárok nagyobfel, mi is történt valójában. És ha tehetik, mindinkább bik része azért nem A hatalmi rendszer szerves csökkentik e veszteséget. érzékeli a felbillent részét képezô, a szavak S a dolgok úgy állnak, libikóka tûrhetetszintjén pártatlanságot és hogy mindinkább tehetik. len voltát, mert még kiegyensúlyozottságot hirA klasszikus családeszsoha nem tapasztalt detô közszolgálat a minményt megbontó valóságvalóban szabad sajtódenkori kormánytöbbség show adott esetben még viszonyokat. foglyává, hûbéresévé vált, akkor is elindulhat, ha a költségvetési automatizmegvalósítja a kiskorúak mus helyett költségvetési játszmák alanya veszélyeztetése bûncselekményét, mivel a és áldozata lett. A kétharmados biztosíték médiahatóság a politikai patthelyzet könem garantálja többé a pluralista megköze- vetkeztében mûködésképtelen – ha nincs lítést, hiszen a korrupciógyanús személyi otthon a macska, cincognak az egerek. alkuk eredményeképpen a közmédia egyKárhoztatható-e ezért a szuicid folyaoldalú politikai szócsôvé degradálódott. matért maga a médiamunkás? Bizonyára Kísért a portugál példa, ahol a közmédia igen, de legfeljebb tettestárs a médiaszabadság módszeres felszámolásában. A fô bûnös a tulajdonosi kör, illetve a vele kollaboráló politikai szféra. Európai mércével semmi sem indokolja, hogy kereskedelmi televíziók „arcai” egyúttal közszolgálati kabarét és politikai esztrádmûsort is készíthessenek, az átjárás pedig folyamatos legyen a két szféra között. Az antidemokratikus véleménymonopólium megakadályozásának elemi érdekével szemben áll az a gyakorlat is, hogy magántulajdonban lévô napilapok vezetô újságírói, sôt fôszerkesztôi mérvadó kereskedelmi és közszolgálati mûsorok moderátoraiként tündökölhetnek. Hogyan volna ez lehetséges, ha a tulajdonosi érdekkörben nem mûködne a kartellszemlélet, ha nem a szorosan ellenôrzött egypártrendszeri médiaviszonyokat akarnák újjáteremteni a demokrácia harsány kulisszái között? A nyomtatott sajtó helyzete, ha lehet, még reménytelenebb. Nem csupán a már említett demokratikus sajtótörvény sürgetô hiánya, illetve a funkcionális analfabétizmussal elôretörô, egyre szûkülô piac miatt, hanem azért is, mert a sajtószabadság kiteljesedésében messzemenôen ellenérdekelt tulajdonosi köröknek itt még különösebben leplezniük sem
DISPUTA Fôtér
kell nyilvánvaló monopoltörekvéseiket. A visszafordítanak a határról, hanem ott is, három vagy több megyében közös nyom- ahol a gondolat és a vélemény szabad kidát üzemeltetô, egyes cikkeket, sôt egész fejtésének és terjesztésének alapvetô joga oldalakat cirkuláltató regionális sajtóbiro- monopolisztikus akadályokba ütközik. Madalmak talán megfelelnek a gazdasági cél- gyarország e tekintetben az utolsók között szerûség kívánalmainak, de határozottan kullog Európában. ellentmondanak az alkotmányos elveknek. Persze annak a megítélése, hogy a A politikailag feltûnôen monokróm vidéki magyar sajtó mennyiben van prés alatt, sajtópaletta persze organem csupán elmélet, hanikus piaci fejlôdés útján nem gyakorlat kérdése A kiegyensúlyozott létre sem jöhetett volna: a is. Meggyôzôdésem, hogy sajtóviszonyok megspontán privatizáció erköla polgárok nagyobbik réteremtése törvénykecsileg és alkotmányjogilag sze azért nem érzékeli a zési kérdés. egyaránt kifogásolható felbillent libikóka tûrheaktusa szükségeltetett ahtetlen voltát, mert még hoz, hogy ez az antidemokratikus állapot soha nem tapasztalt valóban szabad sajtóegyáltalán elôállhasson. A megyei lapok viszonyokat. Kellô empíria nélkül elhiszi a ily módon a továbbélô diktatúra rekvizi- túlsúlyos pozíciók birtokosainak (elvégre tumai: vagy úgy, hogy az átláthatatlan tu- nem lehet véletlen, hogy még a csapból is lajdonosi szerkezet jóvoltából bújtatottan ôk folynak), hogy egyedül ôk illetékesek még mindig az ancieme régime érdekeit megítélni, mi a társadalmi szempontból szolgálják; vagy úgy, hogy az e társadalmi illô és hasznos hozzáállás, mi a haladó sajvagyon eladásából befolyt összeggel a po- tó, és mi nem, ki a rasszista és antiszemita, litikai hatalmát gazdasági befolyássá kon- és ki nem. Nyilvánvaló érdekük védelmezvertáló régi-új elit rendelkezik. ni és fenntartani a fennálló status quót, Az országos sajtóban annyiban jobb ám az alkotmány nem ejt szót ilyesfajta a helyzet, hogy a paletta nem egyszínû. szerzett jogokról. Az alkotmány az üdMégis a közéleti csodák birodalmába tar- vös és követendô szabadelvû tradícióknak tozik, hogy a rendszerváltozás folyamán megfelelôen az alapvetô emberi jogokban kialakult két nagy blokk annak ellenére is megtestesülô szabadságeszménnyel fogképes mûködtetni a politikai váltógazdál- lalkozik, s egy valódi demokrata sem járkodást, hogy a posztdiktatórikus blokk saj- hat el másképpen. tótúlsúlya nyomasztó. Már ennek az egyetIdeje tudomásul venni végre, hogy a len adatnak a birtokában is kétségbe kéne sajtószabadság megvalósulása nem lehetvonnunk a magyarországi sajtószabadság séges csupán a „laissez faire” idejétmúlt kielégítô voltát, pedig még nem is be- elvével. A kiegyensúlyozott sajtóviszoszéltünk e szabadságjog érvényesítésében nyok megteremtése törvénykezési kérdés. nélkülözhetetlen sajtómunkások végletes A cenzúra alakváltozatai között pedig a legkiszolgáltatottságáról, alulfizetettségérôl, fenyegetôbb, ami a piac leplébe burkolózik. megfélemlítettségérôl. A médiaszabadság Érvényt kell szerezni az alkotmánynak. A elve nem (csak) ott sérül, ha egy újság- program a régi: kívánjuk a sajtó szabadsáírót véresre vernek, kellô indoklás nélkül gát, a cenzúra eltörlését…
17
Meddig szabad, honnan Tilos? (A véleményszabadság korlátainak hatékonysága 2004 elején)
Kovács András Péter
DISPUTA Fôtér 18
A
kiemelt mondatok, melyek a Tilos Rá- Egy-egy felelôtlen kijelentés három jogi dióban, illetve az ellene szervezett és egy jogon kívüli következménnyel szátüntetésen hangzottak el, alaposan molhat: próbára tették a véleményszabadság értel1. büntetôjogi felelôsségre vonással; mezését, lehetôségeit és korlátait 2004 ele2. polgári jogi felelôsségre vonással; jén. Jelen cikknek nem célja, hogy politikai 3. médiajogi felelôsségre vonással; vagy világnézeti állást foglaljon, társadal4. a társadalom, a közvélemény bírámi vitát szítson vagy megingathatatlan latával. doktrínákat alkosson: csupán egy sokadik Ezek közül nemegyszer a negyedik a médiabotrány szokásos lecsengési szaka- leghatékonyabb, legsúlyosabb, de mindenszát kivárva harag és elfogultság nélkül esetre a leggyorsabb következmény, hiszen igyekszik számba venni a véleményszabad- míg egy jogi eljárás az alaposság okán ság határait és a felelôsség sokszor neveletlenül elformáit Barangó karácsonyi „Te is zsidó vagy, húzódhat, a nyilvánosság kijelentése, az ezt követô takarodj innen.” tájékoztatásának értéke zászlóégetés és az Orbán „Orbán Viktor egy éppen ennek gyorsasága; Viktorról szóló SMS jogi köpönyegforgató egy-egy, felelôsséget megelemzésével. fasiszta patkány, alapozó kijelentésrôl már ne dôljünk be neki. órákon belül olvashatunk Az Alkotmány 61. §-a szePusztuljanak az az interneten, napokig hír rint: „A Magyar Köztársaegyházak! lehet, a mûsorszolgáltató ságban mindenkinek joga pedig – nem lévén még jogi Éljen Barangó!” van a szabad véleménynyildöntés – a botránytól félve vánításra, továbbá arra, hogy a közérdekû önként teszi meg a szükséges lépéseket. adatokat megismerje, illetôleg terjessze.” Hogyan alakult ez a négy felelôsség Továbbá: „A Magyar Köztársaság elismeri és a Tilos Rádió esetében? Mennyiben volt védi a sajtó szabadságát.” lehetséges és mennyiben volt hatékony a A közlés szabadsága azonban nem ab- korlátozás? szolút. Ahogyan a sajtó esetében a sajtótörvény 12. § (1) bekezdése is fogalmaz: 1. büntetôjogi felelôsség „Ezt a jogot törvény, a feltétlenül szüksé- A büntetôjogi felelôsségre vonás célja a ges és arányos mértékben – más alapvetô bûnösség megállapítása és az állam bünjog érvényesülése érdekében – korlátoz- tetôhatalmának érvényesítése büntetés hatja.” formájában. A véleménynyilvánítással De mi ez a feltétlenül szükséges és ará- kapcsolatos bûncselekményeknek vagy nyos mérték? Semmiképp sem a negatív, alaptényállási eleme, vagy minôsítô körülesetleg meghökkentô vélemények elhall- ménye a nagy nyilvánosság, amely a rádió gattatása, hiszen már az Alkotmánybíró- esetében adva van. Felelôse pedig nem a ság is kifejtette 1994-ben: „Nincs demok- rádió, hanem maga a mûsorvezetô. ratikus társadalom pluralizmus, tolerancia A Tilos Rádióban elhangzottak miatt nélkül, a véleménynyilvánítás szabadsága a Barangó ellen közösség elleni izgatás gyademokratikus társadalom egyik alapköve, nújával indítottak nyomozást. Ezt a tényfejlôdésének egyik feltétele. E szabadság állást az valósítja meg, aki nagy nyilvánosaz olyan gondolatokat, információkat, el- ság elôtt a magyar nemzet vagy valamely veket és nézeteket is megilleti, amelyek nemzeti, etnikai, faji, vallási csoport vagy sértôek, meghökkentôek vagy aggodalmat a lakosság egyes csoportjai ellen gyûlökeltôek.” (36/1994. (VI. 24.) AB határozat) letre uszít (Btk. 269. §). A tényállásból a Az tehát, hogy egy vélemény megbot- nagy nyilvánosság megvalósult. Egy valránkoztató, önmagában még nem jelenti, lási csoport is helyet kapott a mondatban. hogy korlátozható. Másfelôl pedig, ha egy Az elhangzottak azonban („Kiirtanám”) az vélemény jogilag még korlátozható is len- ügyészség álláspontja szerint nem uszítane, elôfordulhat, hogy a korlátozás nem ha- nak. Legfeljebb megbotránkozást kelthettékony. Ha megvizsgáljuk a Tilos Rádióval nek – olyan tényállás azonban nincs, hogy kapcsolatos kijelentéseket, világossá válik közösség megbotránkoztatása. A megbota korlátok hatékonysága. ránkozás – mint tapasztalható volt – a 4.
* 1949. évi XX. törvény a Magyar Köztársaság Alkotmányáról, 61. §.
2. polgári jogi felelôsség A polgári jogi felelôsségre vonás célja, hogy a kijelentéssel sértett személy az ôt ért sérelemért kellô anyagi kompenzációhoz jusson, legtöbbször a jó hírnév sérelmére hivatkozva. (A jó hírnév sérelmérôl be-
szélünk, ha valaki mást sértô hamis tényt állít, híresztel vagy valós tényt hamis színben tüntet fel.) Ennek elengedhetetlen feltétele, hogy legyen egy konkrét személy vagy személyegyesülés, amely sértettként a pert megindítja. Jelen esetben azonban egyfelôl az összes keresztény túl általános megfogalmazás ahhoz, hogy egy konkrét személy vagy személyegyesülés felperesként részt vehessen a perben; másrészt ez a kifejezés: „kiirtanám az összes keresztényt” nem valósít meg másról szóló valótlan állítást. Az izraeli zászló elégetésérôl ugyanezeket lehet elmondani. Az Orbán Viktorról szóló SMS azonban már valótlan tényt állít (hiszen Orbán Viktor eddigi politikai tevékenysége nem fasiszta). Aki tehát az SMS-t írta, valótlan tényt állított; aki pedig felolvasta, valótlan tényt híresztelt. Orbán Viktor azonban a polgári jogi jogérvényesítéstôl is eltekintett, kijelentve: „Még ha én személyesen elégtételt is kapnék, nem változna meg a magyar közéletnek az a szertelensége, éles durvaságokkal való terheltsége, amely miatt az ilyesmi elôfordulhat.” (Népszabadság, 2004. február 11.) 3. médiajogi felelôsség A médiajogi felelôsség megállapításának célja az újságírás, televíziózás és rádiózás hitelességének, elfogulatlanságának, kiegyensúlyozottságának, tárgyilagosságának megôrzése – akár konkrét sértettek hiányában is (a tájékoztatás sajtójogi „sértettje” ugyanis az egész közönség), a mûsorszórással kapcsolatos jogok restrikciójával. Ezt a felelôsséget nem a bíróságok, hanem az Országos Rádió és Televízió Testület érvényesíti – a felelôs pedig már nem a mûsorvezetô, hanem az egész rádió. Így Barangó kijelentése a Tilos esetében január 21-én a mûsorszolgáltatási jog felfüggesztését és – két másik kifogásolt esettel együtt – kizárást eredményezett a Mûsorszolgáltatási Alap támogatásából (amely az ilyen rádiók költségvetésének jelentôs részét teszi ki, így komoly büntetésnek számít). A zászlóégetés nem értékelhetô ebben az esetben, hiszen M. Giorgio Richard nyilvánossága a körülötte álló, tüntetô tömeg volt, nem a média – sôt, a média azzal, hogy beszámolt az eseményekrôl, a hiteles, pontos és gyors, idôszerû tájékoztatási kötelezettségének tett eleget. (Egy zászlóégetés bemutatását a híradóban azonban el kell különítenünk egy SMS beolvasásától egy mûsorban – a különbség az, hogy a híradó elhatárolódik a rajta kívül álló cse-
DISPUTA Fôtér
pontban, a társadalmi felelôsségre vonásnál lesz csak kulcsfontosságú. Ami a Kinizsi utcai tüntetésen elégetett zászlót illeti, a zsidóság iránti ellenszenv mint motívum a felelôsségre vonáskor nem értékelhetô. Közösség elleni uszítás formájában azért nem, mert bár ugyanúgy, mint Barangó kijelentése, nagy nyilvánosság elôtt egy meghatározott csoporttal szembeni ellenszenvet fejezett ki, a magánvélemény ilyen kifejezése éppúgy alkalmatlan gyûlöletkeltésre, mint Barangó kijelentése. Nemzeti jelkép megrongálásának pedig azért nem minôsíthetô az esemény, mert a Btk. nemzeti jelképként csak a magyar zászlót védi, más nemzetekét nem. A zászló elégetésekor tehát a vélemény nem értékelhetô. Mi értékelhetô akkor? Pusztán az, hogy M. Giorgio Richard és társai kihívóan közösségellenes, erôszakos magatartást tanúsítottak, mely alkalmas arra, hogy másokban megbotránkozást vagy riadalmat keltsen – ez pedig a garázdaság tényállásának felel meg, tekintet nélkül az erôszakos magatartással kifejezni kívánt gondolatra (Btk. 271. §). Az Orbán Viktorral kapcsolatos SMS Orbán Viktorral szemben a rágalmazás tényállását valósította meg (más elôtt a becsület csorbítására alkalmas tényt állít vagy híresztel), ahol minôsítô körülmény a rádió (nagy nyilvánosság elôtt). Kérdés azonban, hogy a minôsítô körülmény csak az SMS-t beolvasó mûsorvezetôre vonatkozik-e vagy az SMS írójára is. (Hiszen egyfelôl az SMS-t nagy nyilvánosság elé a mûsorvezetô tárta – másfelôl az SMS írója azt valószínûleg a nyilvánosság igényével küldte be –, mert miért írna az ember SMS-t egy SMS-beolvasós mûsorba, ha nem azért, hogy beolvassák?) Ez az elhatárolás korábban a telefonos mûsoroknál fölösleges volt, hiszen ott maga a telefonáló tárta nagy nyilvánosság elé a gondolatait, mindenféle elôzetes kontroll nélkül – az SMS-eknél azonban az azokat beolvasó mûsorvezetô ízlése erôs szûrô lehet(ne). Büntetôjogi felelôsségre vonás ebben az esetben azért nem következett, mert a rágalmazás magánvádas bûncselekmény, vagyis az eljárás csak a sértett kérésére indul meg – Orbán Viktor azonban nem élt ezzel a jogával.
19
lekménytôl; az SMS beolvasója pedig maga is részese lesz a rágalmazásnak, hacsak utólag expressis verbis nem határolódik el a hallgatói véleménytôl.) 4. Társadalmi felelôsség Bár rögzített szabályok nélküli és diffúz, mégis egy-egy kijelentés társadalmi hatása nagyjából kiszámítható. Várható volt, hogy Barangó kijelentése megbotránkozást kelt jobboldali keresztény körökben, és az is várható volt, hogy éppen az ilyen túlkapások elleni tüntetésen lezajlott másfajta túlkapás (zászlóégetés) megbotránkozást kelt a zsidóság körében. A társadalom ítélôszéke elôtt nincs sértett oldal, a sértéseket az veszi magára, aki akarja; nincsen meghatározott elkövetô, ezért tetszôlegesen lehet okolni a mûsorvezetôt, a rádiót vagy az egész alternatív kultúrát; nincsenek kidekázott tényállási elemek, és nem szükségeltetik hosszú fontolgatás, sôt a sztori eladhatósága érdekében éppen a gyorsaság és a szenzáció a lényeg. A szenzáció pedig könnyen botránnyá, a botrány könnyen
hisztériává dagad, felvonulásokkal, nyilvános tiltakozásokkal (sôt a portugál mûsorszolgáltatás történetében öngyilkosságra is volt példa). A piacvezetô mûsorszórók nézettségének vagy hallgatottságának az ilyesmi kimondottan hasznos lehet. A kisebbek azonban, ki sem várva a jogi felelôsségre vonás eredményét, intézkednek a túlélés érdekében. (Ezek sem mindig biztosítják a túlélést, sôt esetleg újabb támadási felületet kínálnak.) A Tilos esetében ez abban állt, hogy kuratóriumának elnöke, Csabai Gábor elôször indítványozta az átalakulást csak zene sugárzására, majd miután ezt leszavazták, lemondott. Röviden és erôsen tömörítve ezek a lehetséges felelôsségre vonás keretei. Keretek, melyek részben inaktívak, keretek, melyek között nem olyan súlyosan és nem olyan gyorsan szankcionálnak, ahogyan a felbôszült közönség várná. Hogy mindez egy megfontolt és sosem túlreagáló jogállamra, vagy épp a jogállamiság hiányára utal, azt ki-ki döntse el maga.
Kedves Olvasó!
DISPUTA Fôtér
Elnyerte tetszését a Debreceni Disputa? Szívesen olvasná rendszeresen ezt a folyóiratot? Érdekli, kik lesznek a szerzôink? Mirôl írnak majd, s hogyan látják a világot vagy éppen Debrecent? Kívánja támogatni kulturális törekvéseinket? S ugyanakkor szeretné megkímélni magát az utánajárás gondjaitól?
20
Legyen az elôfizetônk! Ha igényli, mi vállaljuk, hogy eljuttatjuk az Ön címére a Debreceni Disputát hónapról hónapra! Egy teljes éven át kézhez kapja lapunkat, s ezért csupán azt kérjük, a nyomdaés postaköltségekhez járuljon hozzá. Kérésére küldünk csekket, ezen befizetheti az éves díjat – 3000, azaz háromezer forintot – bármely postahivatalban. Kérjük, a kézbesítési címet írja olvashatóan! A Kiadó
Bôsz tigris! azzá váltok utóbb ti is, mint annyi félénk, szertelen serdület, heves, érzékenyen cikázó. Megzabolázni ki tudna? Senki. És nem segíthet rajtatok a bukósisak, se zubbony, elsodor úgyis az ôrült világ gyilkos forgalma. Régi idôkben a legkiválóbb elmék lehettek féktelenebbek, ám mindenben értelmet kutatott az ész. A szemetekbe füst mardos, de semmi se marja a lelketek ma. Délrôl borongó fellegek úsznak át s nyugat felôl a tolakodó divatár fölkap. Jó lebegni, mintha végtelen önkívületbe hullva.
Lászlóffy Csaba
Célirány a civilizált vadon
Számít-e: terror hû ebe csörtet a dombokba vágó drótkerítés s a dôlt árnyékszék közt, vagy csak homály az?! – Semmibe tart utatok, ki látja? Sodródtok, egymást hajtva a cél felé a szolgalelkek torz tömegében, és így siklik ki közben az élet a kezetek közül észrevétlen.
Körülmények akárha szagos ólban fohászkodnál az éghez ki mondja meg hogy hol van a hit a küldetéshez? vagy bár a menedékhez! – kiadtad már dühöd püfölhetik míg kék lesz lelkizô üstököd csak közöny hínárjába ne facsarodj be száj langy buborékolásba fullasztva ami fáj
DISPUTA Macskakô
A szív még ücsörögne mint templomi egér szabálytalan körökbe szorongás kudarc belefér
21
A hónap szerzôje
Nagy Gáspár DISPUTA Macskakô
Az álomtalan álmok könyvébôl
22
Egyszer jó volna még az éj felét Veled a másikat Vele álmodni végig
ha bársony kékszilva-árnyatok dereng fölöttem… de Valaki ott már túl messze sír miattam.
hibátlan szenvedéllyel megvárni amíg e régi vágy éppen sötétre érik
Jó volna még… bár tudom nincs több idôm álmomat felezni harmadolni
s nem tudni hol és melyik ágy ringása lesz jobb s melyiknek rugója pattan
… és vad hajnalok dobja pereg s visznek már a fény vesztôhelyére: mert nekem kell ott ma is meghalnom…
Kívül a farsangi körökön mely midôn kell, ha nem is felül, de legalább kívül tud ragadni a pártok gôzkörén” olvasom téli, zimankós napokon a Korkívánatokból Kemény Zsigmond uram szigorú döntéseit…, s kicsit fölmelegszem, hogy lám, mennyivel bölcsebb, mint a mai ilyen meg amolyan „gyújtó sajtószövétnek”… Meg is rettenek: hol élek én most, farsangoló, homály-erdôben?, és milyen szürke, alacsony ég alatt? ahol a napvilágot is tán lekapcsolták a vén Európa-flitteres elsô bálozók…? Ezért, ha nem is tanácsos, de szólnom illenék: hát lámpásotoknál olvassatok Kemény bárótól sokat, kik még megmaradtatok e jellemet lötyögtetô korban hû és szigorú barátaimnak, akikkel együtt láttunk annyi fájó, kaméleon-dús pillanatot, majd büszkén vállalt árulást…, és a besúgó hajlamú gének országos megdícsôülését, mikor a pokol földi köreiben naponta végigszáguldoztak a ki tudja honnan küldött apokalipszis-álcás vad lovasok, s fújták, fújták a fölöttébb édes, demagógra hangszerelt marsokat, s mikor harsány trombitájuk nyála a fölös hangerôtôl az amúgyis elvakult és kába tömeg szemébe fröccsent… ekkor már folyt a bál ott… de fülünkben még egy Kemény-mondat: „A haza a veszély párkányán állott.” (2004. január)
DISPUTA Macskakô
„…és él keblemben annyi függetlenségi vágy,
23
Egy éjszaka hangjai Papp András DISPUTA Macskakô 24
A
csendnél nincs drámaibb a közvetítésben. Az esô valamikor délután kezdett esni, pontosan nem tudni, mikor; az ég napok óta borult volt, hol világosabbak, hol szürkébbek a felhôk, amibôl úgymond bármi lehet. Mi hóra számítottunk. De ami foltokban a mélyebb részeken, a fák és a falak tövében még megvolt az ünnepek utáni havazásból, azt is elmosta, a nagyobb kupacokat sáros csomókká verte szét az esô. Mintha megannyi földhöz lapult nyulat, vagy nem is tudom, miféle állatot, karcsú termetû, görbített hátú nyestet mosott volna szét a tavaszias, csöndesen áztató víz így január közepén – a mocskos hófoltok riadt állatai fehér hátukkal lassan a föld alá bújtak, oldottan és átlényegülten szinte észrevétlenül tûntek el a szemünk elôl. Már éjfél is elmúlt, de az egyenletes kopogás nem szûnt a cseréptetôn, legföljebb az intenzitása változott; ha zuhog, akkor hallom a szomszéd négyszög alakú bádogcsatornájában dobolva aláömlô vizet. Kitekintve pedig, a zárt felhôzettôl nem is egészen sötét udvarra, úgy tûnt, hogy mozgása, cseppekbe sûrített élete csak ennek a vigasztalan esônek van. Láttam a szobából kiugró fénykockában lecsapódó cseppeket, s ugyanezt láttam a szobám falán, a fûrészporos tapétán is, a sûrûn szétszórt dudorodásokban, mintha egy zöld zivatar dermedt volna kisebb-nagyobb szemekben a mennyezetre, a villanykapcsoló köré, a felakasztott képek mögé, körülöttem mindenhová. Soha nem tudom, hogyan ér véget egy nap. Halasztom a lefekvést, közben meg észre sem veszem és megérkezem egy új napba. Józanul mintha nem is lehetne befejezni, álom nélkül mintha képtelenség volna elkezdeni. Valami majdcsak történik. Leszakad a zöld zápor, mondjuk csíkonként, leomló függönyként a keményre tapasztott valóságok határainál. Egy feltáruló, újfajta meztelenség ismeretlen szépségével. Még jó, hogy bele lehet fáradni abba, amit az ember csinál. Mindenféle papír elôtt ültem az asztalnál, mintha csak virrasztanom kellene a néma betûk fölött, mintha csak távoli földrengések lökéshullámainak szobámban már alig érzékelhetô rezgéseire várnék. Kopogó esô. Az olvasástól bevéresedett szemekkel néztem az ablakon túli sötétbe. Kissé magam is ott tükrözôdtem a kettô közötti semmiben, méghozzá ahhoz hasonlóan, amilyennek a rosszul vett adás képét látjuk a tévében – szellemképesen, a dupla ablaküveg miatt. Úgy éreztem, hogy csak a sok nagyszerû mondat után,
amit olvastam, ülhet ilyen megadóan és tehetetlenül az ember. A család rég alszik, fülüknek andalító muzsika lehet az ilyen monoton taktusokat verô esô. Az mindenesetre bizonyos, hogy akkor sem ébredtek fel, mikor váratlanul lépéseket hallottam a fejem fölött. Rágyújtottam éppen, a Zippo fedelét visszacsaptam a tûzre, klakk, mikor úgy hallottam, hogy a padláson jár valaki. A füst is bent maradt, az az elsô füst, amit sohasem szívok mélyre a benzines gyújtó miatt. A gyomromtól az orrom hegyéig futott valami remegés. Valaki jár odafönn. Elôször, mikor csak egy tompa zajt hallottam elválni az esô hangjától, nem tulajdonítottam neki különösebb jelentôséget, arra gondoltam, hogy megint kiesett egy vakolatdarab a kéménybôl. Leáztatott valami kis darabot a bevágó víz, az koppant olyan tompán. Aztán már figyeltem, mert mintha nem egészen a kályha felôl jött volna az a hang. Hallgatóztam, hátha ismétlôdik. Egy kis kiégett malterdarabot láttam a kormos kémény aljába zuhanni. Phapp. Vártam. Semmi. De aztán megint. Igen, ez már sokkal hangosabban és egyértelmûbben hangzott, távol a kéménytôl. A szememmel követtem a hang irányát, mintha csak átlátnék a plafonon. A bizonyosságtól, hogy lépéseket hallok fentrôl, minden fáradtságom elmúlt. Izmaim megfeszültek. Elôször is az asztali lámpám kapcsolója után nyúltam, hogy eloltsam. Kintrôl ne lássanak. Micsoda pimaszság, gondoltam a sötétben ülve. Nem elég, hogy lámpafénytôl világító házat választanak a tolvajok, de arra sincs gondjuk, hogy lépéseik erejét visszafogják. Semmi óvatoskodás. És mi miért is lennénk elôvigyázatosak? Éberek. Persze mindenki másképp hall. Csak a lépések azonosak. Tudtam, nem térhetek ki elôle. Szinte döngött a mennyezet. Néhány másodpercig mozdulatlanul ültem a sötétben. Mindent rögzítek. A hangokat különösen. Olyan meggyôzô volt a fejem fölött járkáló lény lépéseinek a hangja, mint az érzeteknek az a vak pontossága, mikor az ujjunkkal a sötétben is tévedhetetlenül eltaláljuk, hol van az orrunk; már minden porcikám hallotta, már minden részem iszonyodott. Eszembe jutott a másik szobában alvó család. Hirtelen belekapott egy kisebb szellô a terasz tetôzete alá függesztett szélcsengôbe. A középen csüngô fémcsövet vékony
nagyon jól tudva, hogy most lehet, egy kölyökkel könnyedén elbánnak. Mindig úgy gondoltam, hogy a padláson keresztül ereszkednek le, mert az a legegyszerûbb, én is így csinálnám. A padlásfeljáró a spájzban volt. Valahányszor benyitottam oda, ellenôriztem, zárva van-e. Mindig volt egy kis rés a szellôzés miatt. Úgy fantáziáltam, hogy a melléképület tetejérôl könnyedén fel lehet jutni a ház tetejére, ahol pár cserepet is elég feltolni ahhoz, hogy máris a padláson legyen az, aki be akar jutni. Idônként az is elôfordult, hogy a nagy vihartól ki-kihagyott az áram. De mi van, ha a bejárat melletti szekrényben kinyomták a biztosítékot? A széltôl meg semmit sem lehetett hallani rendesen. Mindig az ajtó elôtti „szitaajtó” zongorazsanérjának rövid csikordulását hallottam, amit egy bôrkesztyûs kéz hajt ki azért, hogy a zárhoz hozzáférjen. Sose emlékeztem rá, hogy elôzô este mikor és hogyan aludtam el, mivel mindig úgy éreztem, a figyelmem nem lankad, éber vagyok, reggelig is bírom, ha kell. A párnám alatt volt egy ócska, rozsdától tisztogatott, de apám minden erôfeszítése ellenére is javíthatatlan és mûködésképtelen világháborús pisztoly. Elég hatásosan tudtam csôre rántani, ha már elsütni valami alkatrész hiánya miatt nem is lehetett. A fegyver olajszagát a tollpárnán keresztül is éreztem. Másképp talán el sem alszom. Egyik pillanatról a másikra. Mit jelent az önbíráskodás? Az utcán nem volt senki. Az aszfalt fénylett az esôtôl. Hátul a kutya az óljából jött elô elgémberedett tagokkal. Aludt, de óvatos közeledésem is elég volt ahhoz, hogy felébredjen. Ha ô maga aludt is, a füle, melyet rendszerint az ól nyílásán kívül hagy félig, attól még ébren van. Állt mellettem az esôben. Nem értette, mit keresek itt ilyenkor. Aztán jött utánam a ház sarkáig, ahonnan egyetlen ugrással a padlásfeljáró elé kerültem. A csôlámpát felkapcsoltam, és fényét az ajtóra irányítottam. Zárva volt. Érintetlen. Másfelôl pedig nem közelíthetô meg a padlás. A kutyám a létra alá ült egykedvûen, mikor felmásztam, hogy szétnézzek odafönn. Sehol semmi. De akkor már tudtam. A fáskamra melletti helyiségben, egy ládában volt az ôsszel összegyûjtött dió. Közel volt a fa, ami alól összegyûjtöttük, ott zavartalanul kiszáradhatott. Ám alig telt meg a láda, hamarosan fogyni kezdett. Azt hittem, a gyerekek a kutyának törtek belôle, minthogy nagyon szereti az édes dióbelet. Meg hát a madaraknak az etetôbe. S ha kell, hát maguknak is. Amikor már
DISPUTA Macskakô
spárgán lógó, ezüstös színû holdak és napok veszik körbe. Mindegyiknek emberi arca van. Ha a csôhöz vagy egymáshoz verôdnek, fémes, keményen éles a hangjuk. Czinn. De ez is mintha föl lenne véve elôre. Visszajátszhatón, kiszámíthatón, pontosan. Mintha csak követnem kellene. És nekem nem lenne egyéb dolgom, csak hogy lehallgassam, rémülten letöröljem, újra felvegyem – szóval a hangom adjam hozzá. A csöndet kiszerkesztem a felvételbôl, hogy folyamatos és hézagmentes legyen a történet. A közvetítés, az egyszerre vetítô és lejátszó, az egyszerre külsôt forgató és belsôt felvevô közvetítés úgyszólván semmirôl nem szól; semmi komolyról és nagyról, konkrétan megragadhatóról, ám mégis, mintha állandó háttérzajával a teljesség szólna, üzenne és rögtönözne pillanatról pillanatra valami ismerôs elemet, ami tovább már nem fokozhatja a jelenlét átélését. A megfejthetetlenség egyszerûségével. Egy pillanatra azonban megszakadt a közvetítés, úgyhogy csak a lépéseket hallottam a fejem fölött. Semmi mást. A sötétben kitapogattam a mobiltelefonomat. Visszakapcsoltam, legyen az is készenlétben. Valahol lennie kell egy zseblámpának is. Nadrág, cipô, bôrdzseki. Esik. Semmi mozgás odakint. A padlás azonban továbbra is egész hosszában döng. Valahogy úgy kell kimenni, a legnagyobb csendben, hogy észre se vegyék. De nem tudom, minek örültem volna inkább, annak, ha mégiscsak felfedezik az eloltott lámpát és a közeledésemet, amivel talán elriaszthatnám ôket, vagy ha leleplezô módon rájuk világítok. Minden további terv nélkül, megelégedve a végsô bizonyosság megszerzésével, mely a veszély ellenére is egyfajta elégtétellel szolgálhat és paradox módon hozhat nyugalmat. A kezem mindenesetre már nem remegett, mikor kinyitottam halkan a ház bejárati ajtaját. S mielôtt hátulra mentem volna a padlásfeljáróhoz, úgy tartottam helyesnek, ha elôbb kinézek az utcára. Itt volt az ideje, hogy a régrôl bennmaradt füstöt végre kiengedjem. Mi az, hogy önvédelem? Kivel állunk szemben, ha nem magunkkal? Úgy hallgatni, azzal a feszült figyelemmel, amellyel egykor, jutott eszembe gyermekkorom egy-egy magányos éjszakája, mikor senki nem volt otthon, füleltem a sötétben. Féltem a betörôktôl. Mert biztosra vettem, hogy ôk éppen akkor jönnek,
25
DISPUTA Macskakô 26
csak félig volt a láda, sokallva a hiányzó mennyiséget, kérdeztem, ôk törik-e ilyen szorgalmasan. Nem. Egyáltalán. Aztán hamarosan felfedeztem a fa közében elrejtett diókat; az egymásra rakott tuskók aljában, a szûk rések között felhalmozott diót. S amint idôvel beljebb és beljebb haladtam, kiszedve a tûzifát, elémtárult az a kis birodalom, melyet erre a télre alapított valami kis állat; megvolt a diók feltörésének a helye, az apró darabokra tépett papírból és nejlonokból kiképzett vacok a sarokban, és az immár másodszor összegyûjtött termés, amit beljebb már földdel takart. Több vödör földet hordott az akáctuskók közé, nem is nagyon érthetô, honnan. Így rejtette avagy védte készletét a hideg ellen. Egyszer sem sikerült megpillantanom, de a kutyám, valahányszor kinyitottam a kamra ajtaját, vadul berontott, szagolt és kaparta a földkupacot, el-elcsenve idônként egyegy diót. Az egyik sor megbontása után egy galambtetemet találtam. A piszkát azonban sehol. Úgy gondoltam, hogy elég erôsnek és ügyesnek kell lennie ahhoz, hogy ilyen óriási munkát végezzen, amit a diók elhordása, földdel való betakarása jelentett, mindamellett igen kistermetûnek gondoltam, hiszen voltak olyan szûk rések, amelyekbe a dió be volt szorulva. Egeret, patkányt ki kellett zárnom. Tavaly egy sün telelt a sarokban összehordott lombok és gallyak alatt, de a sün ide be sem férne, és hát téli álmot alszik. A kutyám most nem mozdult a létra alól, nem zavartatva magát az esôtôl, ült és nézett, mit csinálok ebben a lehetetlen idôben. Aztán a padláson, nem messze a kéménytôl, feleslegessé vált papírdobozok fölött egy kis rést találtam a tetôn. A cserép el volt mozdítva. Úgy volt feltolva, ahogyan az ember egy kis rést csinál, ha ki akar nézni onnan. Az esôvíz becsorgott. Megigazítottam. S mert tudom, hogyan dönghet minden egyes lépés, óvatosan közlekedtem a nádfonatoktól süppedôs tapasztáson. Semmit sem találtam. Visszazártam a padlásfeljáró ajtaját. A kutyámnak minden hang nélkül az ólja felé mutattam irányt. Ne ázzon tovább. Megértette, lassan elindult, mintha neki mindegy lenne. Befeküdt, elhelyezkedett. S amint ott álltam, a ház tetôgerincén egy hosszúkás sötét foltot láttam hirtelen megjelenni, majd eltûnni a kémény tövénél. Odavilágítottam. A fény nem mindjárt találta meg a sötét foltot, melynek két szeme volt: a lámpafénytôl sárgászölden világított. Villámgyorsan eltûnt a másik oldalon, majd
felbukkant arrább. Egyetlen hosszúkás sötét folt volt, görbített háttal. Néhányszor megismétlôdött a kétségbeesett cikázás, mintha az a sötét folt egy süllyedô hajón keresné idegesen, merre is meneküljön. S hogy merrefelé találhatott utat, nem tudom, de egy idô után már nem láttam sem a tetôgerincen, sem a kémények tövében. A szobámban sem hallatszott több dübögés fentrôl. A család, megnéztem, semmirôl nem véve tudomást, ugyanúgy aludt tovább. Cipô, nadrág, dzseki. Végül a mobilomat is kinyomtam. S hamarosan a felkapcsolt lámpát is eloltottam és lefeküdtem. Valamit hallok – s ez az érzékszervi bizonytalanság sokszor fontosabb és termékenyítôbb lehet, mivel az elôttem villódzó képek és nyomukban az elképesztô társítások bármelyike helyes és igaz lehet elvileg; sokkal többet képzelek vagy hiszek el, mint ami végül a megfogalmazás belsô csatájában gyôztesként kimondhatóvá válik. De aztán ezek lesznek azok a személyes, testet kapott és arcot adó hangok, melyek önállóan még nem is léteznek, a nyelvi körmenet zárt rendjében vándorolnak, közelítenek és távolodnak a hallhatóság határán. Hirtelen távollevôk bukkannak elô, a hangjuk teremti oda ôket; Danaidák, akik ebben a rejtélyes birodalomban egyre ürítik, újratöltik s egymásnak adják a hangok urnáit. Valójában, ha most jobban belegondolok, nem létezett semmi, amióta világ a világ, csak az ô távoli jelenlétük. Állandóan jönnek, de sohase érkeznek meg egészen. Nem lesz már testük, csak üzenetük a súlytalan érzések között: semmi semmit nem ér nélkülük, míg világ a világ, egy füsttel teli szoba általuk megszentelt légkörében.
(1874–1900) a Szabadelvû Párt helyi közlönyeként egyenletesebb nívót produkált. Méltó partnerük a pártokhoz nem kötôdô Debreczeni Újság (1897–1944), majd a politikai csoportosulásoktól távolmaradás szándékát címében is kifejezô Debreczeni Független Újság (1903–38). Megemlítendô még a két Debreczeni Reggeli Újság (1894–99, 1905–14), a Szabadság (1902–06), a Debreczeni Nagy Újság (1911–15), a hetilapok közül a Debreczeni Híradó (1884–95), a négy Debreczeni Hírlap (1884–87, 1890– 1902, 1909–10, 1912–39) és a talán legjobb, a Debreczeni Szemle (1912–15). A sokrétû
Polgári fejlôdés és helyi sajtó Bényei Miklós
sítô újraindítását engedélyezték (ez némi funkcióbôvüléssel egészen 1902-ig megmaradt). Majd kihasználva a sajtóirányítás átmeneti bizonytalankodásait, két fiatal ügyvéd, Oláh Károly és Orbán Petô 1850. július 3-án útjára bocsáthatta az elsô debreceni irodalmi közlönyt, a hetente kétszer kiadott Csokonai Lapokat. A bátor, a szabadságharc emlékét, dicsô csatáit felidézô, jeles szerzôket (köztük Arany Jánost) felvonultató kísérletet azonban a veszélyt szimatoló kormányzat már október elején elfojtotta. Holott a helyi lapok iránt lett volna igény. Ezt bizonyítja, hogy a politikai enyhülés idején, 1860–61-ben a debreceni hírlapirodalom szinte fônixként éledt újjá. Sorra jelentek meg a különféle sajtótermékek: a Debreczeni Közlöny, a Debreczeni Ellenôr és jó néhány röpív, valamint az elsô itteni élclap, a Dongó. Élénken politizáltak, igyekeztek ébren tartani 48 szellemét. A provizórium éveiben a dús termésbôl csupán a Hortobágy (1861–67) maradt meg. A dualizmus korában a helyreállított sajtószabadság elvi talaján és a felgyorsult gazdasági, kulturális fejlôdés sodrában a cívisvárosban is mozgalmas sajtóélet bontakozott ki. Meghatározó szerepet játszottak a hírlapok. A hetente megjelenô Debreczeni Lapok (1867–69) és az Alföldi Lapok (1867–76) még kereste sajátos arculatát. A korszak csaknem egészén átívelô, hullámzó színvonalú Debreczen (1869–1919) viszont kezdettôl fogva az ellenzéki törekvések, majd a Függetlenségi és 48-as Párt mellé állt. Vetélytársa, a Debreczeni Ellenôr
DISPUTA Kapualj
K
i ne emlékezne iskolai tanulmányaiból a pesti március tizenötödike magasztos pillanataira: a sajtószabadság követelésére és látványos deklarálására? A radikális fiatalok a forradalmi órákban ezzel a jelképes tettel is kifejezésre juttatták azt a felismerést vagy megérzést, hogy a polgári fejlôdés és a sajtónyilvánosság egymástól elválaszthatatlan fogalmak. Az idôszaki lapok (az újságok, a folyóiratok) az emberi kommunikációnak, az eszmék közvetítésének, a közvélemény formálásának, a mûveltségi javak terjesztésének hatékony eszközei, és az újkori történelem tanúsága szerint kitapintható tényezôi a polgári átalakulásnak, az egyes országok társadalmi, politikai, gazdasági és kulturális fejlôdésének. Ugyanakkor a kölcsönhatás másik iránya is nyilvánvaló: a sajtó társadalmi jelenség, mióta létezik, érzékenyen követi a történelmi mozgás rezdüléseit, kibontakozása, térnyerése vagy éppen visszaszorulása jelentékeny mértékben a polgárosodás mindenkori állapotának függvénye. Kimutatható ez az összefüggés a helyi sajtó történetében is? A válasz egyértelmû igen. Mindjárt a kezdetnél rátalálunk az elsô bizonyítékra: a debreceni polgárosodás megkésettsége és ellentmondásossága volt a döntô oka, hogy a városban az elsô újság, a Debreczen–nagyváradi Értesítô csak néhány évvel a márciusi forradalom elôtt, 1843. szeptember 4-én látott napvilágot (az ide letelepedett egykori színigazgató, Balla Károly kiadásában), méghozzá – és ez viszont a vállalkozói szellem behatolását jelzi – hirdetési hetilapként. A polgári átalakulást igenlô fiatal értelmiségiek, kereskedôk és iparosok a szabad sajtó megszületését követôen, 1848. július 3-án teremtették meg az elsô debreceni politikai orgánumot, az igényesen szerkesztett, a nemzeti önrendelkezés ügye mellett elkötelezett Alföldi Hírlap-ot. Majd amikor a szabadságharc válságos napjaiban az országgyûlés ide tette át székhelyét, 1849 elejétôl az ideiglenes fôváros pár hónapra a sajtóéletnek is országos centrumává vált. Itt jelent meg a kormány szócsöve, a hivatalos Közlöny, a radikális Márczius Tizenötödike, a nemzetiségi nyelveken is közreadott A Nép Barátja, itt indult az ún. békepártiak kezdeményezésére a Jókai Mór szerkesztette Esti Lapok, és az ezt – sikertelenül – ellensúlyozni kívánó ultraradikális Debreczeni Lapok. A honvédô küzdelem leverése után elnémult a debreceni sajtó is. Az önkényuralom szervei elôbb csak a hirdetési érte-
27
DISPUTA Kapualj 28
polgári sajtóstruktúra fokozatos kiépülését jelzi, hogy rövidebb-hosszabb ideig léteztek a városban egyházi, gazdasági, színházi, mozi, sport-, divat- és családi lapok, hivatalos, pedagógiai, sztenográfiai és szakegyleti közlönyök, több élclap látott napvilágot, a nagy múltú református kollégium nemes hagyományait ápolták a diákújságok (közülük is kiemelkedett az Ady Endrét szárnyra bocsátó Debreczeni Fôiskolai Lapok). Meglepôen kevés a tudományos folyóirat: forrásközleményeik miatt viszont a historikusok ma is gyakran forgatják a Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelmezô (1870–76), valamint a Régi Okiratok és Levelek Tára (1905–06) példányait; szinte teljesen elfeledett Az Egyetem (1915–17). Noha ígéretes kezdeményezések voltak, a kellô szellemi háttér híján viszonylag hamar elhaltak az irodalmi próbálkozások: Délibáb (1877–79), Csokonai Lapok (1904–06). Népszerûsége ellenére aligha minôsíthetô irodalmi értéknek az elsô világháború idején született, igénytelen humoros prózát közlô Bugyi Újság (1917–30). Bár a proletárdiktatúra néhány hete – amikor a debreceni sajtót is államosították és szocializálták – és a román megszállás hónapjai alatt a fejlôdés lendülete szükségszerûen megtört, a bethleni konszolidáció éveiben a kiadott sajtótermékek száma hamarosan elérte, majd meghaladta a világháború elôtti szintet, sôt a következô évtizedben még bôvült is a kör. Megmaradt a sokszínûség, az élvonalbeli orgánumoknak továbbra is sikerült felkészült újságírókat, szerkesztôket és kiváló külsô munkatársakat megnyerni, tehát az átlagszínvonal sem esett vissza. Seregnyi új lapot alapítottak, és mint a polgári világban mindenhol és mindenkor, ezek többsége rövid idôn belül megszûnt (némelyiknek csak egyetlen száma ismert), de egy részük hosszabb távon is életképesnek bizonyult. Még 1919 legelején indult a Hajdúföld c. politikai napilap, amely tíz esztendô múltán fuzionált a tovább élô Debreczeni Újsággal. Az idôsebb Pálfy József szerkesztésében 1924-ben jelent meg elôször az idôszak alighanem legtájékozottabb helyi hírlapja, a második Debreczen. Komoly szellemi erôket mozgósított a Debreczeni Független Újság (az 1938-as, jobboldali indíttatású laprevízió után: Tiszántúli Független Újság). S volt idô, amikor ötödik napilapot is olvashattak a hírekre éhes
helybeliek: Egyetértés (1919–25), Debreceni Polgár (1930–36, majd pár hónapig Magyar Alföld), késôbb Alföld (1936–43). Mai ésszel szinte felfoghatatlan, hogyan tudott enynyi újság megélni egymás mellett. Ilyen irányú kutatások hiányában csak feltételezésekbe bocsátkozhatunk: alacsonyak voltak a nyomdai és kiadói költségek, valamint a lapárak; egy-egy erôsebb tôkés csoport támogatta ôket; nagyon sok hirdetést közöltek; egyik-másik lap a kormánytól szubvenciót kapott stb. A korábbi lapstruktúra alig módosult; talán több a diákújság és a szakmai közlöny. Az irodalmi folyóiratok ebben az idôszakban is kérészéletûek voltak: Alkotás (1927–30), A Mi Utunk (1933–34), Tiszántúli Figyelô (1934–35). Ugyanakkor a tudományegyetem szellemi és szervezeti bázisán néhány magas színvonalú, országos hatókörû szakfolyóirat jelent meg: Iskolánkívüli Népmûvelés (1928–29), Földgömb (1930–44), Orvosok és Gyógyszerészek Lapja (1930–38), Esztétikai Szemle (1935–43). Közülük is kiemelkedett a felváltva humánés reáltudományi számokkal jelentkezô Debreceni Szemle (1927–44), valamint az eleve nemzetközi terjesztésre szánt, idegen nyelvû irodalomelméleti periodikum, a Helikon (1938–44). A német megszállás alatt az újságok többsége megszûnt, a Tiszántúl hadszíntérré válása pedig a még meglévô sajtótermékek közzétételét is megakadályozta. A második világháború utolsó hónapjaiban, amikor Debrecen ismét ideiglenes fôváros lett, az ide menekülô írók és publicisták, a jeles tudósok és a tollat ragadó vezetô politikusok magas színvonalú országos sajtót hoztak létre; az itteni lapok többségét országszerte forgalmazták, olvasták. Az ún. koalíciós években csak a pártok és szervezetek kaphattak lapalapítási engedélyt. A hírlapok pártkeretek között szervezôdtek: Néplap – kommunista, Tiszántúli Népszava – szociáldemokrata, Debreczen – kisgazda, Debreceni Szabad Szó (hétfônként) – parasztpárti. Az adminisztratív megszorítások és az anyagi nehézségek ellenére egy ideig még volt esély a polgári demokratikus sajtóstruktúra újbóli kialakulására: az idôszaki kiadványok száma gyarapodott, új színek tûntek fel, ekkorra tehetô az üzemi sajtó helyi kezdete is. A remény azonban nem válhatott valóra. Az államhatalom gyakorlói külsô,
alkotmányban garantált sajtószabadság áldásait. Azonban sem a Debreceni Krónika (1990), sem a Hajdú-bihari Nap (1995–96) nem tudta megingatni a külföldi tulajdonba került Hajdú-bihari Napló örökölt pozícióit. Szilárdabb talajon áll a két frissebb keletû hetilap: a Debrecen (1999–) és a színes Körkép (2001–). Kellô pénzügyi támogatás hiányában megszûnt a különösen riportjai és képanyaga miatt kedvelt Új Hónap (elôbb: Hónap, 1997–2000). A polgárosodás új szakasza, a politikai demokrácia újrateremtése, a gazdaság kapitalizálódása, a nyomdatechnika korszerûsítése azt eredményezte, hogy a kilencvenes években ugrásszerûen megnôtt a helyi periodikumok mennyisége. A megyei könyvtár nyilvántartása évente elôbb 80, majd 85, mostanság 70 körüli köteles példányt regisztrált. Közben mûfaji, tartalmi gazdagodás is végbement, és javult a tipográfiai színvonal. Talán a legszembeötlôbb változás az egyházi lapok újraindulása. A piacgazdaság kialakulásával függ össze a hirdetési újságok keresettsége. Számos egyesületi, szakmai, iskolai híradó, hírlevél olvasható. Szinte folytonosan keresi a helyét az Egyetemi Élet. Az Alföld egyedi arculatot öltött – miután komoly erôfeszítések árán talpon maradt: egyre inkább a kortárs magyar irodalom posztmodern áramlatainak fórumává vált. Mellette a kellô anyagi támogatás hiányában korán megszûnt Határ c. irodalmi-kritikai folyóirat két folyama (1986–91, 1992–95) és a nemzetközileg is elismert Vulgo (2001–) c. bölcseleti periodikum emelendô ki. Nemes missziót vállalt az Erdélyi Tükör (1989– 2000). Új tudományos folyóiratokat alapítottak a városban; az utóbbi évtized egyik legfontosabb sajtótörténeti fejleménye a két világháború közötti Debreceni Szemle új életre keltése (1993–). S a legújabb vívmány, a helyi szellemi élet erejének újabb megnyilvánulása: a múlt év végén megjelent Debreceni Disputa c. esszé-folyóirat. Most már minden rendben volna? A történelmi fejlôdés spirálja ismét helyes irányba kanyarodott? Kétségtelen: máris szép számmal fellelhetôk a polgári demokratikus sajtóviszonyokat idézô, azokra emlékeztetô jegyek. S helyet követel magának a legkorszerûbbnek mondott média, az elektronikus hírközlés: a Hajdú-bihari Napló és a Debrecen on line-változata és a www.vagy.hu c. internetes újság. Ám az itt vázolt adatok, történések azt is igazolják, hogy a debreceni sajtóstruktúra átalakulása még korántsem fejezôdött be, teljesedett ki. Kíváncsian várjuk: mit hoz a jövô?
DISPUTA Kapualj
szovjet nyomásra letértek a polgári fejlôdés – kétségkívül igen rögös, súlyos konfliktusokkal, háborús vereségekkel szabdalt – útjáról, és egy újfajta modernizációs kísérletet, a szocialista rendszert erôltették rá a nemzetre. Gyökeresen megváltozott a hazai és ezzel együtt a debreceni sajtó szerkezete és tartalma is. A demokratikus pártok és az egyházak lapjait, a folyóirat-kezdeményeket megszüntették vagy elsorvasztották. A kommunista párt mihamar egy centralizált, államilag dotált és ellenôrzött, a párt által irányított modellt épített ki, ami aztán némi módosításokkal hosszú évtizedeken át mûködött. A kemény falakon csak 1956. október végén–november elején sikerült rést ütni, és pár napra ismét megvalósítani a sajtószabadságot. A cívisvárosban egyetlen hírlap jelenhetett meg, a Néplap, 1956 novemberétôl: Hajdú-bihari Napló (az MDP, majd az MSZMP orgánuma). Csak a nyolcvanas évek második felében engedélyezték egy politikai hetilap, a Debrecen (1986–89) kiadását, ám ez és a Debreceni Szemle (1981–89) c. társadalompolitikai kiadvány szintén pártfelügyelet alatt állt. A termelési agitáció jegyében mindvégig szorgalmazták az üzemi és termelôszövetkezeti újságok fenntartását. Bizonyára nem véletlen, hogy a Nagy Imre-féle nyitás esztendejében jelent meg az utolsó itteni élclap, a Debreceni Dongó (1953–54). Noha a kutatói bázis számottevôen kiszélesedett, kevés tudományos folyóirat keletkezett. Akadálytalanul napvilágot láthatott az ideológiailag közömbös Publicationes Mathematicae (1949–, angolul) és Atomki Közlemények (1959–87); a mûvelôdési-helytörténeti témákat felölelô Élet és Mûvelôdés (1959) viszont – ma még ismeretlen okokból – a második számnál megrekedt. Több szerencsével járt a vegyes profilú Múzeumi Kurír (1969–). Mindmáig folyamatosan megjelenik az 1950 nyarán indult (a korszakra jellemzô Építünk címmel) irodalmi folyóirat, az Alföld. A hetvenes évekre országos rangot vívott ki, a következô évtized végén pedig egyik katalizátora volt a szocialista rendszer lebontásának. Hasonló szerepet játszott ekkor a kis példányszámú Egyetemi Élet (1963–), kritikai és reformokat sürgetô észrevételeivel. Az egyszólamú kórusból ekkortájt már a hivatalostól elütô hangok is ki-kihallatszottak, olykor markáns hangszerelésben. A helyi kommunikációs monopólium gátjainak igazi áttörése az Úton (1989–90) c. hetilap érdeme. Az átfogó politikai-gazdasági fordulat, a rendszerváltás után újabb újságok ízlelgették a módosított
29
Magyar sajtó – vidéken Tóth Dénes DISPUTA Kapualj 30
M
it kíván a magyar nemzet? – tették föl a kérdést 1848-ban a márciusi ifjak, s a 12 pontos manifesztumuk élén ez állt: Kívánjuk a sajtó szabadságát, a cenzúra eltörlését. Azaz – hitük szerint – a nemzeti függetlenségnek és a személyiségjogok kifejezôdésének a sorban elsô! záloga a szólás, a véleménynyilvánítás szabadsága. Büszkék lehettek hát a mesterségükre a sajtó akkori munkásai; köztük például az ükapám, a hajdúböszörményi illetôségû Sillye Gábor tollvivô (késôbb Debrecen elsô fôispánja), aki akkortájt – az utolsó rendi országgyûlés idején – Pozsonyban volt lapszerkesztô. Eleinkhez hasonlóan szerencsés nemzedéknek vallhatjuk magunkat mi is, akik ugyanezt az emberi méltóságunkban és a szakmai önbecsülésünkben fölemelô érzést átélhettük – itt, cívisföldön. Éppen 15 éve annak, hogy 1989. március idusán három debreceni újságíró – névsor szerint: Dombrovszky Ádám, Görömbölyi László és Turi Gábor – az országban az elsôk között létrehozták egy város hangsúlyozottan önálló, ám a valóságtól egyáltalán nem független lapját. A hosszú idô után elsô szabad debreceni sajtóterméket, az Útont. A rendszerváltozás helyi közéleti-társadalmi orgánumának szerkesztôségében sok környékbeli pályakezdô politikus fordult meg. Magam pedig – ki még abban az esztendôben szintén az Úton útjára léptem – a nosztalgián túl, tárgyilagosan megállapíthatom: az épp’ harminc esztendôs, hat helyi lapot – Napló, Egyetemi Élet, Debrecen (1886–89), Úton, Piacz, Debrecen (1999–) – érintô pályafutásom során ebben a redakcióban állt össze a legfölkészültebb és legerôteljesebb tollforgató gárda. Ez az újságíró-válogatott a Bem téren szakmai rendszerváltást vitt végbe. A kinyíló sajtóstruktúra ellenére a lap mégsem tudott fönnmaradni; anyagi természetû gondjaiban sem politikai, sem gazdasági erôk nem álltak mellé-mögé. A mór megtette kötelességét, a mór mehet – a piacra. A mór válogatott tagjait – elôbbutóbb – lábon megvették, majd a szerecseneket – elôbb-utóbb – szabadlistára tették a független napnyugati fölszabadítók; a szerkesztôségük helyén úri kocsma áll... Ezt nevezzük – némi eufémiával – a sajtó privatizációjának. Ami az eltelt 15 esztendôben teljességgel végbement, a hazai sajtó 80–85 százalékban külföldi tulajdonba került. A vidéki lapkiadásra figyelve, a napilapokról vannak pontos adataink. Magyarországon 18 megyében (a 19-dikben, Pestben
a Népszabadság melléklete a regionális újság) 23 megyei lap mûködik, közülük egyetlen egy – a Komárom-Esztergom megyei Hírlap – van magyar kézben. A többit német (Axel-Springer – 10, West-Deutsche Allgemeine Zeitung – 5 lap), osztrák (Vorarlberger Nachrichten – 4 újság) és angol (Daily Mail – 3 lap) cég tulajdonolja. Ez a tény önmagában még nem jelentene tragédiát (leszámítva a leépítések okozta személyes, egzisztenciális kiszolgáltatottságot és létbizonytalanságot), ha a kiadóvállalatoknak (rosszabb esetben a szerkesztôségeknek) a külhoni tulajokhoz a végletekig lojális – immáron magyar! – vezetôi ismernék a magyar sajtó hagyományait; azokat a szellemi értékeket, amelyeket a honi újságírás saját önfejlôdése során kiérlelt. Mert ha ismernék azokat – tételezzük –, nap mint nap szót emeltek volna az értékvesztô lapszerkesztési stratégia ellen. Meglehet, néhányan megtették (vagy azt mondták: megteszik), ám ahogy telt-múlt az idô, ennek látszata sem maradt. Ma ezekben a lapokban nyomokban is nehezen fellelhetô mesterségünk nemzeti jellege – bizony ismét elveszett a rövid idôre kivívott sajtószabadságunk. S ez a privatizáció legsúlyosabb szakmai-szellemi következménye.
1997-ben az alábbiakat vetettem papírra régi kollégám, Gulyás Imre – minô anakronizmus: – riportkötetének bemutatásakor. „A szakma fölhígult; az értékvesztô anyagiasság, az etikátlan szenzációhajhászás és a középszer (hogy ne mondjam: a dilettantizmus) eluralkodása általános jellemzôi a magyar tömegkommunikációnak. Az újságírás egyre kevésbé tartozik a szellem világához; esetleges és felületes közeggé vált. A lapok információktól zsúfoltak-terheltek; az újságok a valóságtól egyre távolodó, személytelen olvastató gépek. A szerkesztôségek az értelem minigettói; mesterségünk elégtelen a szellemi cselekvésre.” Vajon maradt-e mára ünnepelni valónk a Magyar Sajtó Napján? – kérdeztem esztendeje szakmai lapunkban, a Magyar Sajtóban; midôn a magyar kultúrától és immár magyar olvasótáborától független magyar
S vajon büszkék lehetünk-e magunkra mi, magyar újságírók? A szabadságot a szabadossággal kiváltó sajtóhiénáinkra, akik bárkit képesek megalapozatlanul meghurcolni? Az ún. közbeszédbôl élô politikai bértollnokainkra, akik bármibôl bármilyen következtetésre képesek, sôt – aktuálisra tematizálva – annak az ellenkezôjére is? A „sajt-tájról sajt-tájra” járó megélhetési újságíróinkra, akik a munkaebédektôl elnehezülten, ásítozva kenik le szövegkonfekciójukat? A 800–1000 (értsd: legfeljebb ezer) szóval bíró, gyorstalpaló tanfolyamokról érkezett újdondászainkra, akik információs szinkrontolmácsként „teszik át” a magnóról száraz katyvaszaikat? Egy lapirányítóvá avanzsált laikus szûk körben kifejtette: ô akár úttörôkkel is képes újságot csinálni. (Persze általános iskolásokra gondolt, nem pedig inventív sajtómunkásokra.) Oda is kerülnek a lapjához a már a szellemi elkényelmesedés újságdokumentumain nevelkedett gyakornokjelöltek. Akiktôl természetesen nem várható el, hogy a biokémiától a balettig mindenhez konyítsanak, de az talán igen, hogy például egy Czóbel-emlékkiállításon ne akarjanak (mint a helyi lap „kultúrrovatának” színeiben induló hölgy) interjút készíteni az alkotóval. Az ember beleborzad... Beleborzad, aztán eltöpreng a mestersége presztízsén. Ezek után – és közben – mire számíthat? A társadalom különbözô rétegei persze megkeresik a sajtót – amikor a saját jól fölfogott érdekük úgy kívánja. Ám az értelmiségiek és a politikusok lenézik, a gazdasági és a hivatali szféra lekezeli az újságírókat. Tán még a mûvészek és a sportolók fogadják el leginkább partnerként a tollforgatókat – természetesen csak addig, míg nem bírálják a teljesítményüket... Az ún. „kétkezi” emberek pedig
nem törôdnek a sajtóval, mert a sajtó sem törôdik velük... Szóval, büntetlenül nem lehet valaki újságíró... Ma, március 12-én – midôn a magyar sajtó ünnepéhez közeledvén, képernyôre „vetem” ezeket a sorokat – Gergely napja van; a katolikusok ezen a napon könyörögnek a tisztítótûzben szenvedô lelkekért. Nos, mi, a vidéki magyar újságírás purgatóriumában, bevarrott szájjal kerengô médiapáriák is megérdemlünk néhány bátorító szót. Például ilyeneket, hogy a mesterségünk mai környülállásai közepette is érdemes vonzó hivatásnak képzelni a hírlapírást. Hogy az írás fegyelmezett gondolkodásra sarkall, s amit alaposan végiggondolunk, azt világosan ki is tudjuk fejezni. Hogy az újságírás értelmes cselekvés lehet, s azok, akiket ez a meggyôzôdés vezérel, képesek ebben a gyakorlatban is – ma is, itt is – említésre méltó szellemi teljesítményre. Hogyan legyünk a helyzet magaslatán, ha annak nincs magaslata? Ha a hivatás gyakorlata valami alapvetô hibában szenved? Mahatma Gandhi szerint (aki maga is volt zsurnaliszta) az újságírásnak csupán egyetlen célja lehet: a szolgálat. A sajtó legfontosabb feladata – mint a kôtáblák óta mindig – eligazítani az embereket az élet dolgaiban. Különösképp fontos ez a fölpörgetett élettempótól ûzött, információdömpingtôl szédülô, bonyolult jelenségek között tébláboló kortársaink számára. A valósághoz való elkötelezettségünk a feltétele annak, hogy úrrá legyünk a káoszon. A debreceni tanítóképzô fôiskola kommunikáció szakán a gyakorlati újságírás oktatását tíz esztendeje egy jelmondattal indítom. A babiloni templom fôkapuján áll (ha még áll, Irakban) e felirat: „Kibi balati”! – Mondj életet! Véleményem szerint ugyanis az írások, a lapok minden betûjének az eleven élet valóságáról illenék szólnia. Ha egy újság csupán hírközlô csatorna, nem jut el igazán az olvasókhoz. Ha unalmas, akkor sem. A valóság érdekes és értékes szeleteit kell fölmutatni. Melyekbôl sugárzik, hogy ember (személyiség) fordul emberhez, emberséggel. S az olvasó megérezheti: hozzájuk és róluk szól az újság. Emiatt a lokális sajtóban tere maradhat a meleg otthonosságnak, a személyességnek, a helyi közösség sorsáért vállalt felelôs aggodalom fûtötte közéleti újságírásnak. Szeretném hinni, hogy ezek a fórumok a globalizálódó világsajtó ellenében is képesek a magyar hírlapírás legnagyszerûbb hagyományainak ápolására.
DISPUTA Kapualj
lapoknak az „értékorientációjáról” írtam. A „vidéki Magyarország” sajtójában bármi megtehetô, amit a labancok (legyenek azok osztrákok, németek vagy éppen magyarok) helyénvalónak gondolnak. Akik legfeljebb a lapkészítés technológiájában és a lapfelületek értékesítésében profik. Akiknek a „koncepciójában” nyilvánvalóan a gazdasági érdekek dominálnak. Mert – kis túlzással – a tulajdonosok szempontjából a lapok a hirdetések kedvéért jelennek meg.
31
Lapszemle – helyi értékrend DISPUTA Kapualj 32
K
özvélemény-kutató felmérést végzett a Reál-PR 93 Piac- és Közvélemény-kutató Kft. Debrecenben, 2003 novemberében. Vizsgálták a város felnôtt – 18 évet betöltött – lakosságának tájékozódási és újságolvasási szokásait, a debreceniek viszonyát a helyi médiumokhoz. Összesen 1200 fôt kérdeztek meg. A minta reprezentatív, a félmérés nagy megbízhatóságú adatokat szolgáltatott. A kutatást személyes megkérdezéssel, véletlenszerû mintavétel alapján folytatták a kérdezô-
férfi
nô
össz.
biztosok. A mintát az alapsokaság arányainak megfelelôen életkor-kategóriák és nemek szerinti összefüggésben, illetve iskolai végzettség szerint súlyozták. Így az eredmények maximális hibahatára ±2,83% (95%-os megbízhatósági szinten). (1. és 2. ábrák) A kutatás több irányú volt. Vizsgálta a helyi nyomtatott sajtó szereplôit, illetve tájékozódási szokásokat mért, s ezekbôl az adataiból szintén következtetni lehet a helyi sajtóviszonyokra.
18–29 év
30–49 év
50–69 év
70– év
össz.
13,9%
16,5%
11,4%
3,9%
45,6%
(13,8%)
(16,5%)
(11,4%)
(3,9%)
(45,6%)
14,3%
18,3%
14,6%
7,2%
54,4%
(14,3%)
(18,3%)
(14,6%)
(7,2%)
(54,4%)
28,2%
34,8%
26,0%
11,0%
100,0%
(28,1%)
(34,7%)
(26,0%)
(11,1%)
(100,0%)
Életkor-kategóriák és nemek szerint vizsgálták a tájékozódási szokásokat Téma: az önkormányzat tevékenysége A helyi sajtó hatékonysága összefüggésbe hozható azzal, honnan szereznek információt az önkormányzat tevékenységérôl illetôen a debreceniek. A közvélemény-kutatók két különbözô kérdésfeltevéssel vizsgálták meg, hogy mely helyi médiumokból tájékozódik a lakosság az önkormányzat munkájáról, döntéseirôl. Elôször egy „nem támogatott”, nyitott típusú kérdést tettek fel a megkérdezetteknek. Itt mindenfajta segítség nélkül kérték felsorolni azokat a helyi médiumokat – újság, rádió, televízió –, amelyekbôl informálódni szoktak a debreceni önkormányzat tevékenységérôl. Ezt A debreceni médiakínálatból Napilap: Hetilap:
Irodalmi folyóirat: Filozófi ai folyóirat: Kulturális-közéleti folyóirat: Tudományos periodika: Rádiók: Televíziók: Internetes újságok:
ALAPSOKASÁG
MINTA
felsôfokú
(16,6%)
16,6%
érettségizett
(34,4%)
34,5%
alacsonyabb
(49,0%)
48,9%
össz.
(100,0%)
100,0%
Az alapsokaság arányai iskolai végzettség szerint követôen – „támogatott kérdéssel” – zárt formában mérték az egyes médiumokból való tájékozódást. A kérdezôbiztosok felolvasták a vizsgált médiumok nevét, és így kérték a választ arra a kérdésre, hogy szo-
Hajdú-bihari Napló (megvásárolható/elôfi zethetô) Metró, Debreceni Expressz (ingyenes terjesztésû) Debrecen (ingyenes terjesztésû) Körkép (megvásárolható/elôfi zethetô) Tipp (ingyenes terjesztésû) TTK Press magazin (ingyenes terjesztésû) Alföld (megjelenik havonta) Vulgo (megjelenik évente négyszer) Debreceni Disputa (megjelenik havonta) Debreceni Szemle (megjelenik évente négyszer) Cívis Rádió, Friss Rádió, Rádió 1, Rádió FM95, City Rádió Debrecen Televízió, Alföld Televízió, MTV Regionális Hajdú Online, Debrecen Online, vagy.hu
manként informálódni. További mintegy 20%-os különbséggel látható ezek után az MTV Regionális Híradója és a Rádió FM95. Az utóbbi két médiumból a válaszadók több mint fele szokott legalább alkalomszerûen tájékozódni az önkormányzat döntéseirôl. Jelentôs informálódási csatornának számít még mintegy 44%-os aránnyal az ismerôsöktôl való tájékozódás. A vizsgált helyi médiumok további sorrendje a következô: egyharmadnyian szoktak legalább idônként informálódni a Rádió 1-bôl, mintegy 30%-os eredménnyel következik a Cívis Rádió, egynegyednyien jelölték meg az Alföld TV-t, és minden tizedik debreceni lakos tájékozódik legalább alkalmanként a Friss Rádióból. A „támogatott” és „nem támogatott” eredmények között minden médiumnál jelentôs, 10%-ot meghaladó különbség van, de a legnagyobb differenciát az MTV Regionális Híradója és a Rádió FM95 tekintetében láthatjuk. A férfiak és a nôk újságolvasási szokásai között csak kis különbségeket tapasztaltunk. Mindössze az ingyenes hirdetési újságok tekintetében van számottevô eltérés a nemek között, éspedig a nôk körében nagyobb e lapok olvasottsága. A Hajdú-Bihari Naplót, illetve a Debrecen hetilapot a férfiak és a nôk hasonló arányban olvassák rendszeresen. Mindkét nem esetében a Debrecen hetilap olvasottsága a legmagasabb. A lakosság iskolázottsága kevéssé befolyásolja a vizsgált lapok olvasottságát. A Hajdú-Bihari Napló esetében az iskolázottság csökkenésével kis mértékben csökken a rendszeres olvasók aránya, míg a Futár tekintetében ezzel ellentétes tendencia figyelhetô meg. A Debrecen estében azok körében mérték a legnagyobb elégedettséget, akik minden lapszámot elolvasnak. Ezeknek az olvasóknak a 87,2%-a nyilatkozott elégedetten. Mivel a felnôtt lakosság 78,1%-a minden héten olvassa e hetilapot, elmondható, hogy a debreceniek jelentôs többsége – 68,1%-a – minden héten elolvassa a város lapját, és elégedett vele. A helyi érdekeltségû internetes oldalak közül kiemelkedik a Hajdú Online, melyet a felnôtt lakosság mintegy 5%-a szokott rendszeresen, 15,4%-a legalább alkalmanként olvasni. A négy helyi portál közül ki lehet még emelni a város internetes oldalát. A Debrecen.hu-t mintegy 2%-nyian látogatják rendszeresen, a teljes olvasói arány pedig megközelíti a 10%-ot. Kevesebben érdeklôdnek jelenleg a Deol.hu és a vagy.hu iránt – ebben az is szerepet játsz-
DISPUTA Kapualj
kott-e legalább alkalmanként tájékozódni onnan a megkérdezett. A „nem támogatott” kérdésnél a válaszadók 2,9%-a nem adott meg egyetlen médiumot sem – azaz ôk sehonnan sem szoktak informálódni a vizsgált témakörben. A megkérdezettek 18,8%-a egyetlen sajtótermékbôl szokott tájékozódni, 41,4% két jellemzô csatornát sorolt fel. Három helyi médiumból szerez információt a válaszadók 30,3%-a, négy különbözô a minta 6,1%-a, míg öt médiumot csak a megkérdezettek 0,5%-a sorolt fel. Segítség nélkül átlagosan 2,2 helyi médiumot neveztek meg a válaszadók, ahonnan értesülni szoktak az önkormányzat munkájáról, döntéseirôl. A válaszadók önmaguktól a városi televíziót említették egyértelmûen a legnagyobb arányban. Az összes megkérdezett több mint 70%-a külsô segítség nélkül is megnevezte a Debrecen Televíziót mint információforrást. Ettôl több mint 10%-kal elmaradva, egymáshoz képest közel hasonló eredménnyel szerepel a Hajdú-bihari Napló és a Debrecen hetilap. Ezeket a helyi lapokat csaknem 60%-nyian nevezték meg. Határozottan állítható e vizsgálat alapján, hogy ez a három helyi médium számít Debrecenben piacvezetônek a vizsgált kérdésben. Minden más médiumot 10%-nál kisebb arányban neveztek meg segítség nélkül a válaszadók. Ez utóbbiak közül 9%-os említési aránnyal a Rádió FM95, 7,4%-kal pedig a Tipp számít viszonylag jelentôsnek. A Cívis Rádiót és az MTV Regionális Híradóját 4–5%-nyian nevezték meg, a többi esetben elhanyagolható, 3% alatti az említési arány. Különösen kevés számú válasz érkezett az Alföld TV és a Friss Rádió tekintetében. „Támogatott” módon átlagosan öt médiumot jelöltek meg a válaszadók, ahonnan legalább alkalmanként informálódni szoktak az önkormányzat döntéseirôl. A „nem támogatott” kérdéshez képest minden vizsgált médium esetében jelentôs mértékben növekedtek az adatok. „Támogatott” formában minden médiumra vonatkozóan határozottan többen nyilatkoztak úgy, hogy legalább alkalmanként tájékozódnak onnan az önkormányzati döntésekrôl, mint segítség nélkül. „Támogatott” kérdéssel mérve a Debrecen hetilap és a Debrecen Televízió közel azonos, 86–87%-os eredménnyel vezeti a rangsort, ezt követôen áll harmadikként a Hajdú-bihari Napló, melybôl a megkérdezettek háromnegyede szokott legalább alkal-
33
hat, hogy ezek a legfiatalabb szereplôk a helyi érdekeltségû internetes sajtópiacon. Olvasónapló A közvélemény-kutatás felmérte három jelentôs helyi lap – a Debrecen, a Tipp és a Hajdú-bihari Napló – olvasottságát. (Ezúttal általános olvasottságot vizsgáltak, tekintet nélkül az olvasandó témakörökre, viszont külön kategóriákba sorolták az olvasókat a szóban forgó újság olvasásáválaszkategória
Napló
Debrecen
Tipp
minden lapszámot olvas
minden nap
minden héten
minden héten
heti többször
havi 2-3-szor
havi 2-3-szor
gyakran olvassa ritkán olvassa
a fentieknél ritkábban
Az adatok szerint a Debrecent olvassák legtöbben. A felnôtt debreceniek csaknem 80%-a minden lapszámot elolvas. Amenynyiben a hetilap vonatkozásában rendszeres olvasónak tekintjük azokat, akik legalább havonta többször olvassák az újságot, akkor 86,3%-os rendszeres olvasói arány adódik, s mindössze 6,6%-nyi azok aránya, akik sohasem szokták olvasni a város lapját. A vizsgált újságok közül a Tipp követi a Debrecent a rendszeres olvasók számát tekintve. A Tippet 60% körüli arányban szokták minden héten, és 70%-nál kissé többen legalább havonta többször olvasni.
Debrecen hetilap
DISPUTA Kapualj
Hajdú-bihari Napló
34
nak gyakorisága szerint. Minden lapnál négy kategóriát képeztek: a minden egyes lapszám olvasásától a lapot sohasem olvasókig. A három vizsgált újság között van egy napilap – Hajdú-bihari Napló – és két hetilap – a Debrecen és a Tipp. Az elôbbiért fizetni kell, míg az utóbbiak ingyenesen jutnak el a háztartásokba. Természetesen az egyes kategóriák mást és mást jelentenek a különbözô gyakorisággal megjelenô lapoknál:
Tipp
A megyei napilapot naponta olvasók aránya meghaladja a 40%-ot, de ha ehhez hozzászámítjuk az egyötödnyi arányú heti több alkalommal olvasókat, akkor már 60%-ot meghaladó rendszeres olvasói arányról beszélhetünk. (Megjegyezzük, hogy mind a Tipp, mind pedig a Napló esetében valamelyest 10% feletti azok aránya, akik sohasem szokták olvasni az adott újságot.) Az alábbi adatok a három vizsgált újság teljes alapsokaságra (Debrecen felnôtt lakosságára) kivetített olvasói számait mutatják 95%-os megbízhatóságú intervallumok szerint. olvasók minimális száma
olvasók maximális száma
minden héten olvassa
127 330 fô
135 314 fô
legalább havonta többször olvassa
141 779 fô
148 441 fô
legalább alkalmanként olvassa
154 439 fô
159 321 fô
minden nap olvassa
68 205 fô
77 746 fô
legalább hetente többször olvassa
101 625 fô
110 912 fô
legalább alkalmanként olvassa
145 893 fô
152 061 fô
minden héten olvassa
100 430 fô
109 753 fô
legalább havonta többször olvassa
117 255 fô
125 884 fô
legalább alkalmanként olvassa
143 385 fô
149 862 fô
A férfiak és a nôk újságolvasási szokásai között csak kis különbségeket tapasztaltak a közvélemény-kutatók. Mindössze az ingyenes hirdetési újság tekintetében van számottevô eltérés a nemek között: a
nôk körében nagyobb e lap olvasottsága. A Naplót, illetve a Debrecent a férfiak és a nôk hasonló arányban olvassák rendszeresen.
Itt az építészet! Hol az építészet? Az építészet nyilvánossága
tokat – nemcsak, hogy nem fogalmaz meg, de nincs még vétójoga sem a mûvészi színvonal kérdésében. Azon az alapon, hogy az épület ízléstelen, nem lehet elutasítani egy tervet, ha a jogszabályoknak megfelel, ki kell rá adni az építési engedélyt. Mert sem a szabályozásnak, sem a döntéshozatalnak nem része az esztétikai kategória. Pedig ez az esztétikai elv, ha a kulturális értékgyarapítás kötelessége felôl tekintjük, morális elv, ha pedig az építészet reprezentációs lehetôsége felôl, akkor pragmatista elv is egyben. Ehhez azonban – amint nemrég egy interjúban Eltér István, az országos építészkamara elnöke is fogalmazott – „a politikának rá kellene jönnie arra, hogy jó értelemben vett gazdasági és politikai tôkét kovácsolhatna a jó építészeti alkotásokból”. A kamara javasolta is ezért, hogy az építésügyet vegyék el az önkormányzatoktól, s álljon fel egy független Építészeti Hivatal, melynek modellje az 1870 és 1930 között mûködô, nagy politikai befolyású, de független, kiváló mérnököket és politikusokat, jó gazdasági szakembereket, befektetôket és bankárokat tömörítô Közmunkatanács lehetne. Különben az fenyeget városaink egyre kaotikusabb és giccsesebb építészeti minôségének kiábrándító tapasztalatában, hogy nosztalgiával fogunk gondolni még a minôséget típustervekkel garantálni akaró tervutasításos településfejlesztésre is. Léteznek ugyan most is építészeti szabályok az építésben (az illeszkedés, az örökségvédelmi szabály), vannak szakhatóságok (a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal mûemlék-felügyeleti irodái), szakmai képviseleti szervek (a Magyar Építészeti Kamara, az Építômûvész Szövetség), sôt az önkormányzatok is tartanak fenn szakmai bizottságokat (a fôépítészi hivatalt, a tervtanácsot) és megalkotnak szakmai elveket (például a helyi védettség törvényét), és az építésügyi döntéshozatalban a civil szférának is biztosítanak részvételi lehetôséget (lásd a Városvédô és -szépítô Egyesület, a Város- és Faluvédôk Szövetsége szervezeteit). A szabályok szintjén egészen demokratikus és szakszerû a mi építésügyünk – mondhatnánk. Ám az illeszkedés szabálya, ahogy a szakmai közbeszéd mondja, „gumiszabály” (egy ugyanazon építészeti megoldást – az építtetô érdekétôl, hatalmi súlyától és érdekérvényesítô képességétôl függôen! – lehet illeszkedônek vagy nem-illeszkedônek minôsíteni), a fôépítész köztisztviselô, a szakhatósági döntések nem kötelezôek, a tervtanácsokban – mint hírlik – tiszteletköröket futnak, a tervek
DISPUTA Kapualj
M
iközben szerkesztem ezt a rovatot, Bécsben építészeti fesztivál van éppen. Az Iparmûvészeti Egyetem Bécs Város Tanácsával közösen második alkalommal rendezte meg ez évben az építészet városi ünnepét – szakmai mûhelyekkel, elôadásokkal, interaktív gyermekprogramokkal. Úgy látszik, az építészet közösségi ügy Ausztriában, s programszerûen is a nemzeti kultúra reprezentánsa. „Ne csak a keringô és a Mozartkugel legyen a város emblémája, hanem a minôségi építészet is” fogalmaz – például annak a két évre tervezett vitasorozatnak a dekrétuma, melyet ugyancsak Bécs Város Tanácsának Városfejlesztési és Közlekedési Osztálya kezdeményezett még 2002-ben azzal a céllal, hogy élénküljön a kommunikáció az építésügyi döntéshozók, az építészek és a szélesebb nyilvánosság között. Nálunk, Magyarországon viszont az építésügyet csupán jogi kérdésként kezeli az állam. Az egykori Városépítési és Városfejlesztési Minisztérium megszûntével 1989 óta hol egyik, hol másik minisztériumhoz került az építészeti kormányzat, elôbb a Közlekedési, majd a Földmûvelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztériumhoz, most a Belügyminisztériumban van éppen. Az állami képviselet ingatagságának is következménye, hogy az építésügyi szabályozás kimerül a jogi szabályozásban, s az építészeti szempontnak – amely Vitruvius után több mint kétezer évvel sem jelent mást, mint a firmitas, utilitas, venustas, az állékonyság, célszerûség és szépség törvényét – nehéz érvényt szerezni az építésben. Az építésügyi döntés ugyanis teljességgel a politikai érdekeltségû önkormányzatok hatásköre lett. Az önkormányzatok alakítják ki a helyi építési normákat, ôk döntenek a területek felhasználásáról – s elsôsorban nem építészeti és urbanisztikai, hanem politikai, várospolitikai, gazdasági és kereskedelmi szempontok alapján. Sôt: gyakran csak a négyéves választási ciklus hatalmi szempontjait szem elôtt tartva. Súlyosbítja a helyzetet, hogy az önkormányzatok többsége pénzhiánnyal küszködvén már a kilencvenes években mindent kiárusított. Városainkat így ma döntôen magánbefektetôk „fejlesztik”: magánérdek és magánízlés határozza meg a közterületek építészeti képét, a gyors profit kitermelése, melyet legkönnyebben a kommersz biztosít. Az építészet szakmai hatásköre pedig kimerül a beépítési intenzitás, a sûrûség, az épületmagasság szabályozásában, de például esztétikai elveket – aránytani vagy stiláris javasla-
35
pályáztatása csak közpénzekbôl finanszírozott épületre kötelezô, a civil szervezet mint „gittegylet” épül a szisztémába, a civil polgár pedig örül (vagy bosszankodik), ha önmagát látja (vagy nem látja) a neki épített városban. Kis magyar demokrácia – mondhatjuk! Ahol az érdekellentétek felszítására futotta egyelôre, ami – tegyük hozzá – ugyancsak az értéknivellációnak, nem pedig a magas szintû építészeti minôségnek kedvez. (...)
Bécsben építészeti fesztivál van éppen, ez évben, másodszor is nagy sikerû. Irigykedhetünk. De vegyük fel legalább a jelszót: Ne csak a gémeskút („malomalja, fokos”?) és a fônix (dundi kerámiamadár) legyen a város emblémája, hanem a minôségi építészet is! Berta Erzsébet
Építészet és (média)nyilvánosság
DISPUTA Árkádok
„Lényegében teljes a bizonytalanság és a dezintegráció”
36
Az építészet, az egyedi épület és településszövet elkerülhetetlenül nyilvános. Véleményezhetô, használható, értékelhetô. Ez az épületek elsô és valóban fontos nyilvánossága. Az elsô nyilvánosság jeleníti meg építészetileg az ország, a település, az intézmény és a család imázsát. És van egy második nyilvánosság, az, ahogyan az épület a médiában – folyóiratokban, újságokban, könyvekben, rajzban, televízióban, kiállításon – megjelenik. Ez a második, véleményem szerint kevésbé fontos nyilvánosság. Ez a nyilvánosság már manipulált, függ a politikától, a kultúrpolitikától, különféle trendektôl, a társasági élettôl s a reklámértéktôl is. Sok építész és laikus részére ez olykor fontosabbnak tûnik az elsônél, mert értékrendet, besorolást, hírnevet jelent, illetve látszólag segít az eligazodásban, az értékítélet kialakításában. Az az illúzió alakult ki, hogy ami ebben a második nyilvánosságban megjelenik, az fontos, míg ami abból kimarad, az nem. De az épület elsô nyilvánossága ezt a kirakatszerû nyilvánosságot cáfolja. Vannak építészek, akiknek ebben a második nyilvánosságban való szereplés elegendô és fontosabb az elsônél, s így vannak épületek, amelyek – már a tervezô szándéka szerint is – egyenesen folyóiratok címlapjaira, fotózásra kínálják magukat, elfeledkezve elsôdleges szerepükrôl. Ugyanakkor elmondhatjuk azt is, hogy a megvalósult épület korlátozza is az építészeti gondolkodás nyilvánosságát, mert – tekintve, hogy egy telken egy épület épülhet – kizárja az összes többi építészeti gondolat megvalósulását és elsô nyilvánosságát. S itt vetôdik fel a kérdés, hogy a megvalósult változat a megszámlálhatat-
lanul sok variáció közül a legjobb-e azon a helyen, vagy sem, hogy megvalósult-e az épület természetes kiválasztódása. Ezt sohasem tudhatjuk meg. De a létrehozás folyamatának nyilvánossága adhat némi garanciát és biztonságot. A létrehozó folyamat társadalmi és szakmai nyilvánossága tehát sokkal fontosabb, mint a végeredmény nyilvánossága. Ebben a megvalósulási szakaszban a nyilvánosság még hatékony, aktív és pozitív hatású lehet. Nézzük, hogyan mûködik ez a társadalmi, szakmai nyilvánosság? Elsôdleges kontroll a társadalomban meglévô, az azt átitató építészeti kultúra, az építész és építtetô közös nyelve lenne. Ez évszázadokon át jól mûködött, a faluközösségek és a városi polgárság lényegében a mesteremberekkel, profi építészek nélkül, a folyamatos optimalizálás módszerével (lásd a parasztház mintáját!) minôségi környezetet hozott létre. Ma viszont azt látjuk, hogy ez az építészeti kultúra, a megbízó és építész közös nyelve nem létezik: lényegében teljes a bizonytalanság és dezintegráció. A társadalmi integráció és építészeti kultúra hiányát a településeink modellként jelenítik meg. A polgárok és közösségeik ma az építészeti kultúra helyett csupán érdekeiket tudják érvényesíteni. Úgy is mondhatnánk, hogy ma az építészeti kultúra már nem közügy, csak egy-egy ember magánügye. Ugyanakkor az emberekben él egy építészeti archetipikus, ösztönös kép, mely segít a jó és szép felismerésében. Az épület ettôl szerethetô vagy elutasítható. Ebben bíznunk kell. Sokkal jobban is, mint az individualista építész szakmai akarnokságában. Ezért az építészeti gondolatokat nyilvánossá kell tenni! De hogyan? A rajzokat
csak szakemberek értik. De hát ezért van a modell, a számítógépes látványtervezés vagy a telken az 1:1 léptékû modellvázak. És a szakmai nyilvánosság hogyan segíti a természetes kiválasztódást? Egyik eszköze a nyilvános tervpályázat. Ez azonban csak akkor tölti be szerepét, ha kiváló szakmai zsûri a bíráló. Segít a tervtanács is, a kollégák jóindulatú, segítôkész fejlesztô véleménye. Segít a képzett fôépítész is, akinek a társadalomból hiányzó építészeti kultúrát kell képviselni, pótolni az önkormányzatokban. Mûködik-e az országban egy ilyen szakmai nyilvánosság és kontroll? Korántsem. A tervpályázat kevés vagy manipulált, a szakmai zsûrik és a fôépítész (ha van egyáltalán) véleménye nem kötelezô érvényû. Tervtanács nincs minden településen és minden témában, döntése amúgy sem kötelezô. Jól mutatja a kecskeméti plaza-ügy: hogy szakmai problémával ma Magyarországon nincs hova fordulni, nincs mértékadó döntôképes szakmai fórum. Mi van helyette? Jogszabály jogszabály hátán, jegyzôi, ügyvédi, ügyészi és leginkább a szakvéleményt lesöprô politikai döntések. Öncélú, kreativitás nélküli jogászkodás, hivatalnokoskodás. Minél több jogszabály, annál rosszabb épített környezet. A középkorban sem fôépítész, sem rendezési terv, sem jogszabálygyûjtemény, még építészek sem nagyon voltak, az épített környezet mégis minôségi. Ezt védik ma merev jogszabályokkal a mûemlékes hatóságok, ahol a szakmai meggondolásokat visszaszorítja a hivatalnoki jogászkodó szemlélet. Mi a megoldás, és mi ebben a nyilvánosság szerepe? Az európai szintû építészeti politika kialakítása, az építészeti kultúra
politikai és oktatási programmá emelése, az építészet kormányzati helyének véglegesítése, nagyobb társadalmi és szakmai nyilvánosság, a szakmai fórumok – pályázat, zsûri, fôépítész, tervtanács – döntési jogkörének, vétó jogának megteremtése, az építészeti kultúrával, vagy ösztönnel bíró társadalmi csoportok bevonása a tervezési folyamat elsô szakaszába. Ne feledjük: az építészeti kultúra az a magas szintû átlag, mely a település egészében valósul meg, s nem az individualista építészeti önmegvalósítások egymástól független sorozata. A média sem akkor segít, ha kizárólag az épületek, vagy építészek sztárolására, vagy éppen sztárcsinálására, a külföldi tendenciák hazai érvényesítésére koncentrál, hanem ha az építészeti „átlag”, vagyis a kultúra emelésén munkálkodik. Különösen a televízió lenne alkalmas, hogy példákon bemutassa az európai építészeti „átlagot”. Az Európai Közösségbe való belépés elôtt megállapíthatjuk, sajnos, ez elmaradt. A média nem szembesítette a lakosságot, a politikusokat azzal, hogy itthon ma egy hivalkodó, olykor giccsbe forduló, megalomán vágyakat kifejezô, zavaros építészeti környezet jött létre, méghozzá az európai átlag alatt. A társadalmi, szakmai és médianyilvánosság sokat tehetne annak érdekében, hogy az építészeti kultúra újra közügy lehessen, s építészetünket ne a pénzmozgások természete irányítsa. Bodonyi Csaba építész, DLA a debreceni építészeti tervtanács tagja
A települések jövôjét hosszú távon meghatározó fejlesztési koncepció a mindenkori politikai akarat kifejezése. Ezek a döntések határozzák meg pl., hogy melyik városrész milyen ütemben és céllal fejleszthetô. A fejlesztési elképzeléseket, programokat a rendezési tervek jelenítik meg. Ezeket a terveket viszont gyakran, és ez városunkban sincs másként, a befektetô finanszírozza. Környezetünkben számtalan példát találunk arra, hogy a befektetôi érdek legtöbbször ellentétes a közösségivel, sôt sokszor pimaszul figyelmen kívül hagyja
az örökségvédelmi törvényt, a helyi értékvédelmet. Erkölcsi kategóriák visszatartó erejét a mai társadalom alig, a gazdasági élet pedig egyáltalán nem ismeri. A történelmi belváros lebontása, régészeti lelôhely megsemmisítése, védett természeti értékek semmibevétele felelôsségre vonás nélkül megtehetô, ha errôl az önkormányzat hozott döntést, még ha az „befektetôi nyomás hatására jött is létre. Sajnos az összeférhetetlenség kiszûrésére nincs jogi szabályozás.
DISPUTA Árkádok
„Legyen ügyfél a civil szervezet”
37
Az örökségvédelmi törvény kötelezô jelleggel írja elô, hogy bizonyos tervekhez örökségvédelmi hatástanulmány készüljön. Ennek elhagyása, amint ez Debrecenben is megfigyelhetô, nem jár következményekkel. A hirtelen lebontott Széchenyi utca esete ezt példázza: utólag úgy sem lehet módosítani. Az örökségvédelmi hatásta-
A Debreceni Városvédô és -szépítô Egyesület hírlevelébôl
(2002. február 7. évf. 1. szám 31. oldal.)
DISPUTA Árkádok
VÁROSVÉDÔ EREDMÉNYEK: • A Magyar fájdalom és Tisza István szobrának felállítása az önkormányzat egyhangú támogatásával. • Debrecen történelmi zászlajának elfogadtatása. • A Csokonai Színház díszkerítésének megépítése ajánlásunk alapján. • A város történelmi szerkezetét szétromboló nyugati tehermentesítô út (sajnos csak) egyik szakaszának megvalósítása – a Miklós és Erzsébet utca között – lekerült a napirendrôl. • Az épített örökség helyi védelmérôl szóló rendelete kiegészült javaslatainkkal: – a régészeti lelôhelyek jegyzékével, – a záradékkal, mely szerint a védelem megszüntetésérôl a lakosságot tájékoztatni kell, – a városkarakter védelmével, – a hagyományoknak megfelelô lakókörnyezet fenntartásával (földszintes épületek közé nem épülhet több lakásos lakóépület).
38
KUDARCOK: • Nem tudtuk megakadályozni az értékvédelem csorbulását (hogy a magánérdek fontosabb legyen, mint a közérdek). • 11 védett épület védettségét szüntette meg az önkormányzat a társasházépítô lobbi kérelmére. • Az Országos Mûemlékvédelmi Hivatal által védelemre javasolt 34 épület oltalom alá helyezését nem szavazta meg a város közgyûlése. • Tiltakozásunk ellenére a rendezvénytér díszletévé silányult a Nagytemplom és a földre (díszburkolatba) került a város zászlós-bárányos címere. • Az Országos Mûemlékvédelmi Hivatal szakvéleménye figyelmen kívül maradt a városszerkezetet módosító terv, a nagyberuházások – kongresszusi központ – eddigi tervezése kapcsán („nem ôk vezetik a várost”… idézet egy vezetô városi politikustól). Többszöri kezdeményezésünk ellenére sem sikerült a városvezetôkkel egyeztetni egyesületi véleményt, amivel városépítô jószándékunkat bizonyíthattuk • Kölcsey Ferenc lakóházának újraépítését – mely a magyar nyelv háza lehetne – a városvezetés nem támogatja.
nulmány feladata az, hogy megvizsgálja a történeti táj, a településszerkezet, a településkép karakteralkotó jellemzôit, a mûemléki, régészeti, és egyéb helyi védettségû építményeket, ezek feltárhatóságát, bemutathatóságát, megtarthatóságát. Az önkormányzatiság hibái, a túlzottan engedékeny törvényi szabályozás, a szinte akadálytalan befektetôi érdekérvényesítés a települések történeti, kulturális és esztétikai értékeinek elvesztése irányába mutatnak Debrecen településrendezési tervében szerepel ugyan az épített környezet védelme – rendelet született Debrecen építészeti örökségének helyi védelmérôl is –, mindez a viszont csak látszat. Mert ami az egyik önkormányzati döntés szerint még védendô érték, egy következô döntéskor már megsemmisíthetô objektummá válhat. Utalnék itt, például a Bem tér arculatváltozásának folyamatára. A településrendezés, építés jogi szabályozása sok szempontból kifogásolható, de tartalmazza, még ha kevésbé hangsúlyosan is „az érintett állampolgárok szervezetek, érdekképviseleti szervek, véleményalkotási lehetôségét”. Bárkinek, magánszemélynek, vagy civil szervezetnek jogában áll véleményét elmondani lakókörnyezete fejlesztési elképzeléseivel kapcsolatban. Természetesen, ha tudomására jut, hogy ilyen létezik. E civil vélemények azonban semmire nem kötelezik a döntéseket hozó önkormányzati testületeket. Mégis ez az egyetlen lehetôség arra, hogy a település közösségének igénye megjelenjen a várostervezésben. A kulturális örökség védelme a globalizálódó világrendben az Unión belül is egyre feszítôbb gondot jelent. A gazdasági-politikai egységesülés a társadalmak uniformizálódásával fenyeget Ennek ellensúlyozására jött létre az EU legnagyobb civil szervezôdése, az Európa Nostra, célja a sajátos nemzeti arculat, a kulturális örökség megôrzése. A természet és mûemlékvédôket magában foglaló szervezet tanácskozásain rendszeresen hangsúlyozzák a táji és építészeti örökség, a történeti települések és természetes környezetük megóvását. Ennek érdekében a társadalmi ellenôrzés és civil jelenlét hatalmat befolyásoló hatását emelik ki. Idehaza a 80-as években lendült fel a falu-és a városvédô mozgalom. Szervezetei 1991-ben országos szövetségbe tömörültek. Évente rendezett találkozóikon ajánlásokat fogalmaznak meg a helyi döntéshozók és törvény-alkotók számára. Javaslatainkat
melegen ajánljuk a város vezetésének figyelmébe is. Íme egy példa! „A helyi, városi vezetôk és az önkormányzati testületek – vélt vagy valós, rövidtávú gazdasági érdekeiken felülemelkedve – akadályozzák meg azokat a törekvéseket, amelyek az épített avagy a természeti környezet károsodásával, értékeinek elvesztésével járnának. Ehhez kérjék a helyi civil szervezetek támogatását, segítségét. Tapasztalatok szerint a helyi önkormányzatok épített környezet védelme érdekében hozott rendeletei nem elég hatékonyak. Gyakori a védettség szakmailag indokolatlan megszüntetése. Javasoljuk, hogy a védettség megváltoztatásával, törlésével kapcsolatos elôterjesztéseket csak szakmai és társadalmi vita után lehessen a döntéshozó testület elé terjeszteni.” Szakmai gyakorlatomból eredôen a legnagyobb elôrelépést abban látnám, ha a kulturális örökség védelmében létrejött civil szervezetek a tevékenységi körükhöz
tartozó ügyekben ügyfélként járhatnának el. Fellebbezési joguk lehetne például védett természeti környezet megrongálásával fenyegetô tervek esetén, védett épület lebontásánál vagy mûemléki környezet átalakításánál. A civil szervezeteket mint érdekképviseleti szerveket a programkészítés idôszakától be kellene vonni a településfejlesztés folyamatába. Rendkívül fontosnak tartom a nyilvánosságot a város életét befolyásoló döntések elôtt. A helyi médiának független közvetítô szerepet kellene vállalnia. Sokat segítene egy olyan tanácsadó testület mûködtetése, melyben képviseletük lenne a város mûvészeinek, helyet kapnának benne a néprajz, a természettudomány, a múzeumok és levéltárak kutatói és a helytörténészek. Filep Mária építész a Város- és Faluvédôk Országos Szövetsége választmányi tagja
„Sok mindent újra kell tanulnunk” (Az Építész Kamara feladatai és lehetôségei)
1. Részvétel a törvény-elôkészítô munkában, képviselve és megértetve az építészet sajátos szempontjait és érdekeit, hiszen az építészet olyan, szerzôi jogi oltalommal védett szellemi tevékenység – magas szinten mûvelve mûvészet is –, melyre például nem alkalmazhatók az ipari termelésben és a szolgáltatásoknál bevált versenyszabályok. 2. A kamarai tagokra kötelezô érvényû szabályzatok megalkotása és azok folyamatos korszerûsítése. Ezek a szabályzatok biztosítják, hogy egyértelmû, világos elvek
alapján mûködjenek az építészek a megbízókkal, a társtervezôkkel és nem utolsó sorban egymással. A szabályzatok közül a Tervpályázati és Versenyszabályzat, az Etikai szabályzat és a Díjszámítási szabályzat különösen fontos a minôség szempontjából. A kamara egyik legfontosabb törekvése az, hogy a tervezô kiválasztása ne csupán árverseny alapján történjen. 3. A közbeszerzéseknél, a kiemelt jelentôségû beruházásoknál, a településrendezési tervek által meghatározott épületeknél a tervpályázati kiválasztási forma többé-kevésbé már törvényekben van rögzítve, de célszerû küzdenünk azért, hogy ahol ilyen kötelezettség nincs, ott se pusztán az ár, hanem a minôség döntsön. A Kamara tiltja az olyan pályáztatást vagy árajánlatkérést, ahol a megbízó, térítésmentesen, terveket, vázlatokat, csak „skicceket” kér. Ez ellen a megyében is többször eredménnyel felléptünk. 4. Fontos volt megértetni az illetékesekkel, hogy a kötelezôen alkalmazandó díjszámítás – mely meghatározza egy feladat elvég-
DISPUTA Árkádok
A tervezô- és szakértô mérnökök, valamint építészek szakmai kamaráiról szóló 1996. évi LVIII. törvény alapján a Kamara az építészeti tevékenység jogszerûségének és szakmai színvonalának biztosítása érdekében létrehozott köztestület. Érdekképviseleti feladatai mellett ellátja a szakmagyakorlással összefüggô egyéb olyan feladatokat is, melyek az építészeti minôség szempontjából fontosak. Ezek közül az alábbiakat tartom lényegesnek:
39
zésének minimális díját – nem a verseny korlátozása, hanem annak a biztosítása, hogy az adott feladat megfelelô minôségben legyen elvégezhetô. A tisztességtelen versenyt – ide értve az irreálisan alacsony árat is – az etikai szabályzat alapján szankcionálni lehet, akár a tagok kizárásával is. 5. Késôbbi, de nem kevésbé fontos feladat a tervezôi minôségbiztosítási rendszer kidolgozása, a tervezô szervezetek „akkreditálása”, akár a kiadott tervdokumentáció minôségi felülvizsgálatával, kamarai garanciavállalással. Budapesten és néhány helyen már kedvezô tapasztalatokkal mûködik a kamarai biztosi rendszer, melyet egy tavaly ôsszel hozott döntés alapján minden területi kamaránál meg kell szervezni. Ennek lényege az, hogy az építésügyi hatósággal kötött együttmûködési megállapodás alapján a kamarai biztos is ellenôrzi az engedélyezésre benyújtott terveket, s jogszerûtlenség vagy szakmai színvonaltalanság esetén a Szakmagyakorlási Bizottság további lépéseket kezdeményezhet. Ennek a rendszernek a megszervezése megindult, egyeztetve és együttmûködve ebben a szomszédos megyék kamaráival, annak érdekében, hogy elkerüljük az elfogultságból, ismeretségbôl adódó problémákat.
DISPUTA Árkádok
6. Nagyon fontos a „fogadó közeg”, a társadalom is, mert ha a szakma által elfogadott esztétikai minôséget a közvélemény elutasítja, ez késztetés lesz arra, hogy a közízlést kiszolgáló értéktelenebb alkotások szülessenek. Szükség van ezért a vizuális kultúra fejlesztésére – méghozzá a nevelés minden szintjén. Sajnos, ennek hatásai is, még ha ma elindulna is ez a folyamat – évtizedek múlva lesz érezhetô. Ebben a folyamatban a kamara kezdeményezô szerepet vállalhat, de ez lényegében az oktatásügy feladata.
40
7. Ugyanilyen lényeges a korrekt építészeti kritika, mint mûfaj megteremtése, képzése, mert ez elengedhetetlen a tisztánlátáshoz. Az értô kritikát, annak kulturált elfogadtatását el kell sajátítani. 8. Határozottan el kell tudni választani a gyenge mûszaki és esztétikai minôséget az eltérô stílusok egészséges versenyétôl, biztosítva azt, hogy az érték és minôség minden irányzatnál a saját törvényszerûségek alapján kerüljön meghatározásra.
A fenti törekvések természetesen csak lassan hoznak látható eredményt egy hoszszú évtizedekig szüneteltetett, igazában fiatal kamarai rendszerben, ahol tehát az ilyen „kultúra” nem öröklôdött generációkon keresztül. Sok mindent újra kell tanulnunk. De a szándék megvan, a folyamat elindult, eredményeit pedig a jövô igazolhatja; a jelen – sajnos – csak kevésbé. Halász György építész a Hajdú-Bihar Megyei Építész Kamara elnöke
• A londoni Magyar Kultúrközpont a Magyar Magic program keretében nagyszabású építészeti kiállítást rendezett a Királyi Építészeti Intézet (RIBA) székházában. Mint a kiállítás címe (Hungarian Architecture Today: Modernist and Organic) is mutatja, napjaink magyar építészetét reprezentálva együtt mutatkozott be a „modernek” és az „organikusok” irányzata. A bemutatott tizennégy építmény egyike – többek között Bán Ferenc, Ekler Dezsô Makovecz Imre munkáinak társaságában – a Debrecen-tócóskerti Szent Család templom, Kôszeghy Attila alkotása. • A Mûemléki Világnap alkalmából közös tanácskozást tart a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal Mûemléki Területi Albizottsága és a Debreceni Egyetem Mûszaki Fôiskolai Kara 2004. április 20-án 10 órakor a DE MFK tanácstermében. A tanácskozás tárgyalja – többek között – Debrecen történeti település szerkezetének megtartási lehetôségeit.
Építészet – városkép „A laikus abban a környezetben kénytelen élni, melyet építenek számára” találkozni. Ráadásul itt sokszor „történik valami”: rendezvény, mûsor vagy kiállítás. Sajnos, a legújabb idôkben is vannak viszont erôsen negatív példák is. Nekem ezek közül a legjobban a Segner tér fáj. Nem a magas épület ellen tiltakozom, nem azért, mert magas. Ezt a modern nagyvárosokban meg kell szoknunk, el kell ezt fogadnunk. (Bár például a Csap utca sarkán egy emelettel és toronnyal „megfejelt” arányos, kedves épület talán jobban illeszkedik a környezethez.) Bárhol jártam azonban a világban, azt láttam, hogy a mai magas épületek külsô megjelenésében az üveg és a fém dominál, a vasbeton csak a szilárd vázat adja. A Hatvan utca végén azonban szomorúan látja az ember, ahogy épül a gabonatárolóhoz hasonlítható betonkolosszus lôrésszerû ablakaival. Hát nem volt még elég a „betonsivatagból”? Biztos vagyok abban, hogy ezek az épületek nem fognak díszére válni nemcsak a térnek, de talán a városnak sem. Mégis együtt kell most már élnünk velük és nemcsak nekünk, de még néhány további generációnak is. Berényi Dénes akadémikus olvasói levele
DISPUTA Árkádok
Ha bizonyos festményeket vagy kiállításukat nem akarom megnézni, könnyen megtehetem. Nem megyek el a kiállításra. Ha egy zenekart vagy egy zenei stílust nem kedvelek, egyszerûen nem megyek el a hangversenyre vagy elzárom a rádiót. A szobrokkal, pontosabban a köztéri szobrokkal már nem egészen ez a helyzet. Aligha kerülhetem el, hogy mellettük elhaladva ne vessek egy pillantást rájuk, ha akarom, ha nem, hatnak rám bizonyos mértékig. Még inkább így van ez az építészettel. Az épületek alakítják ki azt a városképet, amelyben nap mint nap élünk, amely életünk keretét adja. Ebbôl az is következik, hogy ebben a kérdésben tudatosan vagy akaratlanul a „laikus” is véleményt alkot, hiszen róla is szó van, ô él – kénytelen élni – ebben a bizonyos városi keretben, ha csak nem költözik el más vidékre. Ráadásul ez a városkép lassan változik, hiszen az épületeket, különösen a nagyobbakat, a jelentôsebbeket az évszázadoknak építjük. Mindebbôl következik az építészek és fôleg az építtetôk különös és kiemelkedô felelôssége is. Városunkban is vannak jó és rossz példák is minderre, amelyek mindegyikének bemutatására, pláne „analízisére” már csak azért sem vállalkozhatom, mert jómagam e területen laikus vagyok. Van azonban egykét olyan szembeszökô eset, amelyet szeretnék megemlíteni. Két reprezentatív épület a városban a Déri Múzeum és az egyetem központi épülete. Valamikor a múlt század harmincas éveiben sugárutat terveztek a két épület között. Ez azonban az elmúlt évtizedekben úgy valósult meg, hogy a sugárút múzeum felôli végét „elgörbítették”, és az egyetem felôl érkezve egy harmonikaszerû, ablaktalan beton falrendszer tárul az ember szeme elé, amely eltakarja a Déri Múzeum épületét. Jó példa viszont a Nagytemplom elôtti tér kialakítása. A részletekben bizonyára lehet hibát találni, de egészében pozitív irányban változott nemcsak a város arca, de valamiképpen a szellemisége is. A város egy „agorát” kapott, ahova érdemes elsétálni és a különféle lehetôségek közül választva, be lehet ülni, vagy ki lehet ülni és egy kávé mellett beszélgetni, másokkal
41
Dombrovszky Ádám
A pénz terrorja, avagy sajtószabadság ma DISPUTA Tisztaszoba 42
Kondor Katalin: „S van még valami, ami a szabadságot maximálisan korlátozza. Minden tekintetben a pénz terrorja uralkodik ma a magyar sajtóban. Akinek van annyi tôkéje, hogy képes sajtóorgánumot létesíteni, az diktál.” Pálffy István: „Mindig aszerint alakul a sajtószabadság, hogy kinek mennyi pénze van abban, hogy véleményeket, eszméket, ideológiákat, híreket és információt kijuttasson a média kapuin keresztül”.
hoz. Mintha két különbözô városról beszélnénk. Még az sem alkotott hidat, amikor a hatvanas években édesapja, Pálffy István (a késôbbi angol irodalom professzor) a Dongó Színpadon valamit felelevenített az egykori polgári világból?
A Dongó 1966-ban gyakorlatilag megszûnt. Akkor én 7 éves voltam, s az utolsó elôadások némelyikén „vattaként” ugyan mi gyeKondor Katalin, a Magyar Rádió elnöke és rekek is ott ültünk az elsô sorban, de ezek Pálffy István, a Magyar Televízió Híradó nagyon halovány emlékek, s nem jelentmûsorvezetôje pályafutásában e fenti véle- hettek számomra igazi hidat. Az én Debreményazonosságon kívül is van még néhány cenembôl már csak a „Göcs”, a virágkarneközös pont. Mindketten vál, a Barnevál, a Dekó, a Pálffy István Debrecenben élték le Bôrgyár, a Dohánygyár, a és Kondor Katalin fiatalkorukat, rádiósként panel lakótelepek: az Újaz újságírás kezdték újságírói pályakert és a Tócóskert világa magyarországi futásukat, s mindketten maradt meg. A gimnazishelyzetérôl, a Magyar Televízió A hét ta éveimet meghatározó a médiáról és a címû politikai magazinja élményeim nem voltak a közszolgálatiságról vezetôjeként váltak orlegkellemesebbek. Mert szágosan ismertté. a legendás iskolák oktaMûsoraikat hallgatva azonban érzékel- tói és mentorai, akik a piaristáknál és a hettük: mennyire másként gondolkodnak. Svetitsben a szüleimet nevelték, azok az ô Errôl gyôzôdhetünk meg, ha összevetjük a elmondásaik alapján fényévnyi távolságra Debreceni Disputának adott két interjút. voltak a hetvenes évek oktatói gárdájától. Pálffy Istvánt és Kondor Katalint a Tisztelet a kivételnek – az egyetem gyaközszolgálatiságról, sajtószabadságról, a korlógimnáziumában olykor még sarlatámagyarországi médiaviszonyokról kérdez- nok is megfértek a tantestületben. tük. Milyen értelemben? PÁLFFY ISTVÁN: „Mindenki találhassa meg a televízióban Szakmailag, emberileg és pedagógiai éra neki fontos értékeket” telemben. Mondom: tisztelet a kivételnek, például Titkó István tanár úrnak, aki ma Nagyapja a debreceni sajtótörténetben igazgató a Kossuthban, s engem elindított meghatározó szerepet játszott. Mit tud néhány országos matematikai versenyen. felidézni az ô világából? Az ötvenes-hatvanas évek kulturális politikája szinte teljesen hidegre tette azt Debrecen polgári világa a második háború a világot, amelyben a korábbi idôk kiváló elôtt valami egészen más képet mutatha- pedagógusai oktattak. tott, mint amit ma gondolunk a cívisvárosról. Fele akkora méretû volt, s ahogy Volt-e debreceni hatás, ami mássá tette, az elmondásokból és a sajtó híreibôl prós megkülönbözteti a Pesten élôktôl? báltam kibogozni: azt a várost a kis- és a középpolgárság uralhatta. Az a Debrecen, Amiben felnôttem, az idegen világ volt amelyben a nagyszüleim éltek, molnárok, ahhoz képest, amirôl mindig hallottam a hangya-szövetkezeti beszerzôk, kisgazda- családban. Lehet, hogy azért is indultam el párti agitátorok, MTI-tudósítók, „küldd valami mást keresni a világban. ki-hívd be”-segédszerkesztôk világa volt, ha csak a rokonaimat sorolom. Nagyapám, Hogyhogy nem indult el azonnal az amikor 12 évesen betette a lábát a Debújságírói pályán ilyen családi háttérrel reczen szerkesztôségébe, az ajtóban Ady (fôszerkesztôk, lapszerkesztôk a felmeEndrébe botlott bele, és neki hozta a pinôk között)? Tudta, hogy ennek késôbb kolót a régi-régi Aranybikából… Amit én jön el az ideje? megéltem Debrecenben, annak az égadta világon semmi köze nem volt az ô világá-
Mikor kezdett az Ön számára is vonzónak mutatkozni az újságírópálya?
múlva megjelent az elsô írásom. Üzemi lapokban publikáltam, késôbb a Naplóban is. Az építészeti cikkekrôl hamar váltottam a közéletre. Aztán 1988. december 21-én megnyílt Debrecenben a hetedik magyar körzeti rádióstúdió. Akkor kerültem a rádióhoz. Az volt tulajdonképpen életemben a legnagyobb ugródeszka. Mennyi idô telt el a Tv2-ig, a Tények hírmûsor és a Jó estét Magyarország háttérmagazin vezetéséig? Kilenc év. A rádiónál voltam, de lassan rendszeresen dolgozni kezdtem a tévében is. Volt egy sorozatom, a Magyarországról jövök, amelynek a rádiós változatát egy heti magazin formájában valósítottuk meg a tévénél, 1994–97 között. A hét címû politikai magazint vezettem. A rádiónál pozícióban voltam az oktatási fôosztályon. Rengeteget utaztam. A közszolgálati rádiók és televíziók európai szervezetének (EBU) tréningszekciójába kerültem. Genfben volt havonta egy találkozó, és végigjártuk a világot. Volt olyan év, hogy száz leszállásom is volt repülôvel. A demokratikus rendszerek tágításában ez a szervezet volt az egyik motor.
1987-ben a peresztrojka indulásával kez- Milyen közszolgálati modell terjesztésén dett valami változni. Akkoriban, a nyolcfáradoztak? vanas évek közepén az egyetemen már forrongott a világ. Megalakult a „Befôtt” és Az Európai Unión belül volt egy frankülönbözô más alternatív kezdeményezés, cia–német együttmûködés a médiában a KISZ már gyakorlatilag is, s ez szemben állt az nem is létezett, s meg…nálunk furcsa angolszász modellel. Mint indultak a szervezôdések. módon összekeveredtek ahogy most kirajzolódik Sok áttételen, építészeken a modellek. Nem biza Párizs–Berlin hatalmi keresztül kötôdtem a detos, hogy mindegyikbôl tengely, szemben a szigetmokratikus ellenzékhez. a legértékesebbet, a országgal, ez már akkor Volt Beszélô a kezünkben, legdemokratikusabbat érezhetôen körvonalaszamizdatot is olvastunk, vette át a magyar zódott Európában. Mi a gyûltek az információk. gyakorlat. BBC-nek, illetve a francia Egyre jobban kinyílt a és német közszolgálativilág. ságnak valamiféle keverékét próbáltuk helyszíni tréningben, oktatásban minél Tagja lett valamelyik szervezôdésnek? keletebbre is meghonosítani. Semmilyen pártnak, szervezetnek soha nem voltam tagja. Aztán Debrecenben rátaláltam a MÚOSZ egyik újságíró-tanfolyamára, amelyet Görömbölyi László vezetett. Jelentkeztem, majd egy hónap
Elégedett azzal a közszolgálatisággal, ami ma Magyarországon létezik? Nem jó, ami megvalósult, mert nálunk furcsa módon összekeveredtek a modellek.
DISPUTA Tisztaszoba
Ifjú koromban édesapám hatására azt érzékeltem, hogy belpolitikai újságírás nem létezik. Nagybátyámnak, Pálffy Józsefnek, aki az újságíró-szövetség elnöke volt 25 éven keresztül, s a Magyarország címû lap fôszerkesztôjeként ismerték, az volt a különös szerencséje, hogy egy bipoláris világban egy adott doktrína szerint közvetíthette a külpolitikai eseményeket. Ott nem kellett hazudni, mert nem volt más verzió. A Varsói Szerzôdés tagállamaként ebben a katonai tömbben ez volt az egyértelmû kommunikáció. Egészen más volt a helyzet a termelési riportok és a munkásportrék világában. Ott fölszorozták a valóságos számokat, a munkásportrék színesebbek és barátságosabbak voltak, mint az az áldatlan állapot, amelyben a dolgozók valójában éltek. Nyilvánvaló volt elôttem, hogy ez nem lehet pálya számomra. Amiért egészen más úton indultam el, s lettem építész, annak az a magyarázata, hogy édesapám nem akart ott (Kossuth Lajos Tudományegyetem) látni, ahol ô oktatott. Értésemre adta, hogy a bölcsészkaron ne próbálkozzak, mert az ôt zavarba hozná.
43
Nem biztos, hogy mindegyikbôl a legértékesebbet, a legdemokratikusabbat vette át a magyar gyakorlat. A médiatörvény német jellegû, Pálffy István az Országos Rádiós és (1959, Debrecen) Televíziós Testület mint 1967–70: Édasapja révén, aki késôbb az angol irodalom hivatalos ellenôrzô szerprofesszora a debreceni vezet francia rendszerû, egyetemen, három évet tölt túlbürokratizált, túladLondonban; minisztrált. Az elvárások 1979: érettségi a debreceni tekintetében francia minKossuth Gyakorló Gimnáziumban; tákat fogalmazott meg. 1985: diploma a BME ÉpítészA közszolgálat ugyanakmérnöki karán; kor a BBC-t emlegeti eta1985–88: építészmérnök; lonként. Van egy döntôen 1987-tól a Hajdú-bihari poroszos oktatási rendNapló és a debreceni rádió munkatársa; szerünk, ehhez jön egy 1988-tól a Magyar Rádió német mintára építkezô Krónika-szerkesztôségének médiatörvény és a franés a Magyar Televíziónak a cia ellenôrzô testület. munkatársa;
DISPUTA Tisztaszoba
1991: BBC-ösztöndíjas, majd a Magyar Televízió A Hét címû mûsorának vezetôje; 1997: a tv2 alapító munkatársa. 2002-tôl ismét az MTV munkatársa, a Híradó mûsorvezetôje.
44
Milyen káros következményei lettek a keveredésnek?
Tapasztalok. Nagy baj volna, ha nem tapasztalna az ember, mert akkor a politika sem mûködne a természete szerint. Számomra az a döntô kérdés, hogy mikor jelentkezik a politikai befolyásolás szándéka. Mert ha a világ legpitiánerebb ügyében érkezik, akkor az a politikáról és a közállapotokról állít ki bizonyítványt. Természetesnek tartom, ha az európai uniós kommunikációban a miniszterelnök úr, a külügyminiszter úr vagy az integrációs bizottság valamelyik tagja nemtetszését fejezi ki egy megfogalmazás kapcsán. Megbeszéljük ezeket, van rá fórum. A BBC igazgatója is kommunikál a miniszterelnökkel. Az viszont nem jó, ha a viszony elmérgesedik. Hiszen értenünk kell egymást. Az ilyen politikai visszajelzéseknek van helyük. Nem billenhet-e az egyensúly? Mit szól ahhoz, hogy a jobboldal sokat beszél a kiegyenlítetlen sajtóviszonyokról, s olyan javaslat is elhangzott, hogy egy jobb- és egy baloldali csatornára kellene bontani a közszolgálati televíziót?
A keveredés még önmagában nem teszi mûködés- Nem lehet ezt megtenni. A közszolgálati képtelenné a rendszert. rendszerben képtelenség baloldali és jobbNem mehetünk el viszont oldali csatornát üzemeltetni. Ez a gondoamellett, hogy rengeteg vitát generál, s latkísérlet arra épít, hogy két adó van. Igen már-már törvénytelen állapotokat teremt. ám, de ha öt lenne, akkor hogy osztanánk A politika mindig próbálta el? A jelenlegi állapotból a „párttérképet” lefedni Egy közszolgálati tenem lehet kiindulni. Nyila különbözô testületekbe levízióban egy produvánvaló, hogy tematikus delegált jogosítványok kal. cernek vagy egy belsô csatornákat kell létesíteEnnek viseljük az ódiumát, gyártási mechanizni, s azoknak a tematikus ez szül csonka kuratóriumusban dolgozónak, a csatornáknak egyaránt mokat, ez okoz lehetetlen szerkesztôknek képehordozniuk kell jobboldali helyzeteket kormánypár ti seknek kell lenniük és baloldali értékeket is. és ellenzéki tagok jelölése arra, hogy fölmutasEgy közszolgálati televísorán, ez vezet egészségsanak baloldali, illetve zióban egy producernek telen kompromisszumokjobboldali értékeket, vagy egy belsô gyártási hoz, alkalmasint egyeha maguk nem is úgy mechanizmusban dolgonesen pártütéshez. Az is gondolkodnak. zónak, a szerkesztôknek elôfordul, hogy még egy képeseknek kell lenniük kis párthoz tartozó küldöttek is tudnak vi- arra, hogy fölmutassanak baloldali, illettatkozni egyazon kuratóriumon belül. ve jobboldali értékeket, ha maguk nem is úgy gondolkodnak. Ez a nagy kihívás. A Milyen hatása van ennek az áldatlan Magyar Televíziónak is úgy kell építkeznie, helyzetnek? hogy mindenki megtalálja a neki fontos értékeket, a gyártó pedig képes legyen elôálA döntô probléma a finanszírozási kérdés. lítani azt is, ami nem a magánvéleménye. A közszolgálati televízió pénzelése megoldatlan. Lehetetlen, hogy vannak normatív Lát-e egyáltalán túlsúlyt? összegek, és vannak az országgyûlési többség kénye-kedve szerint osztható összegek. A média a világon mindenhol döntôen libeEzek még csak nem is mûsorfüggôek, ha- rális. Azokban az országokban pedig, ahol nem sokszor személyfüggôek. egy posztkommunista médiaprivatizáció történt, természetszerûleg kerültek olyan Politikai függôséget tapasztal-e? tôkeerôs csoportok hatalomra, amelyek
Ön szerint elvégzi-e a balliberális média a feladatát Magyarországon? Sajnos, nem. Befolyással van ez a sajtószabadság megvalósulására is? Igen, de a sajtószabadság nem egy etalon, nem egy elérhetô végcél. A sajtószabadság állapot. Folyamatos változásban van. Mindig aszerint alakul a sajtószabadság, hogy kinek mennyi pénze van abban, hogy véleményeket, eszméket, ideológiákat, híreket és információt kijuttasson a média kapuin keresztül. Magyarországon ma ez nem mûködik azzal a diverzitással, színességgel, ahogyan kellene. Ha azt nézzük, hogy 1975, Franco Spanyolországa után micsoda színes, kiegyenlített spanyol médiarendszer jött létre, akkor azért reménykedhetünk. Harminc évrôl van szó. Magyarországon is? Nem mondom, hogy ez a fejlôdési modell ugyanoda vezet, s hogy nekünk is ugyanennyi idôre volna szükségünk. Ez elsôsorban kulturális fejlôdés kérdése. De hogy egészen más problémáink lesznek 15 év múlva, az biztos. Akkoriban fog éppen nyugdíjba menni. Mit gondol, mik lesznek azoknak az idôknek a meghatározó kérdései? Például az, hogy tud-e Magyarország az Európai Unió valóban nyomasztó méretû digitális médiarendszerében, adórengetegében tévelygô nézô számára valamilyen kínálatot összerendezni. Vajon a majdani nézô a saját szoftverével még mindig képes lesz-e az értékeket megtalálni? Mert 15 év múlva össze kell rendeznie az önálló csatornákat a programkínálathoz igazítva. Este betöltjük, hogy reggel mit nézzünk, hogy a kocsiban mi szóljon, hogy az irodában mi legyen bekapcsolva, hogy a számítógépre menjen a program vagy a tévémonitorra. Hogy interaktívan tévézünk, vagy egyszerûen a székünkben hátradôlve. Mindezek a kérdések egy szoftver irányítása alá tartoznak majd. Nagyon észnél kell
lenni, hogy egy nézôbarát változat valósuljon meg, s ne engedje a nemzeti kulturális értékeket elveszni. KONDOR KATALIN: „Az emberek többsége olyan sajtóorgánumot keres, amiben megbízhat” Más ember lett azáltal, hogy Debrecenbôl indult? Már gyerekkoromban is tapasztaltam azt a furcsa gôgöt, ami a fôvárosiakat önmaguk értékítélete szerint általában a vidék fölé helyezte. Tisztelet persze a kivételnek. Szerintem Kondor Katalin ezt minden faluban, kis(1946, Debrecen) városban lakó gyerek át1965: érettségi a debreceni élte, amikor nagy hûhó Fazekas Mihály Gimnáziumban; közepette hallotta, hogy 1965–66: ápolónô a DOTE „jön a pesti vendég”. De ma már Kondor Katalin jár „le” Pestrôl szülôvárosába.
Gyermekklinikán; 1971: diploma a MKKE Kereskedelmi Karán; 1971–72: a Coopturist Utazási Iroda munkatársa, külsôsként dolgozik a Magyar Rádióban; 1973-tól a Magyar Rádió munkatársa: rovatvezetô, fôosztályvezetô-helyettes, adófôszerkesztô-helyettes; 1999-tôl a Kossuth rádió adófôszerkesztôje; idôközben elvégzi a MÚOSZ Újságíró Iskoláját és az esztétika szakot; éveken át a Magyar Televízió A Hét címû mûsornak szerkesztô-mûsorvezetôje; 2001 óta a Magyar Rádió elnöke.
Velem kapcsolatban sohasem fogalmazhatnak így. Úgyhogy én nem le, hanem haza megyek Debrecenbe. Merthogy 19 évet otthon éltem, és a Debrecenhez fûzô szálak soha sem szakadtak el. A gyerekkor és az ifjúkor meghatározó az ember életében. Hiába élek én már sokkal hoszszabb ideje Budapesten, mint amennyit Debrecenben töltöttem, minôségileg meghatározó az elsô 19 év. A város szellemisége rendkívüli módon meghatározta a neveltetésemet. Nagyon sokat köszönhetek Debrecennek, szüleim nyitottságának, annak a liberális neveltetésnek, amit tôlük kaptam. Ezt most a szónak nem politikai, hanem valóságos értelmében gondolom. A gyökerek elszakíthatatlanok. Tetten lehet ezt érni például akkor, amikor az ember földijével találkozva ösztönösen tájszólásban szólal meg. Akár mi is átválthatunk. Rádióban érdekes lenne, de a lap hasábjain kevésbé érvényesülne. Szóval mindent onnan hoztam magammal: a mûveltségemet, a gyerekkor összes emlékét, a szülôi ház levegôjét. Emberekkel beszélgetve bárkirôl elég jó eséllyel meg tudom mondani, hogy
DISPUTA Tisztaszoba
korábban is a politikai elithez tartoztak. Ha megnézzük a kelet-európai palettát, ez mindenütt így van. Történelmi adottság, amirôl nem kell ab ovo azt mondani, hogy rossz. A kérdés, hogy elvégzi-e a feladatát, vagy sem.
45
merrôl jött és milyen körülmények között nevelkedett. 19 évesen költözött a fôvárosba, a Közgazdasági Egyetem elvégzése után rögtön a rádió következett?
DISPUTA Tisztaszoba
Igen, nekem a rádió a sorsom. Mindig itt dolgoztam, csak mûsorokba hívtak meg a televízióhoz.
46
tisztességgel akarja végezni a munkáját, még ha minden követelménynek meg kíván felelni, akkor is megpróbálják megbélyegezni. Mert nem erre vagy arra az oldalra állt. Magam is azt tapasztalom: a legtöbb helyet már megszállták…
Abszolút mértékben. Ez nagyon egészségtelen, de leszögezném: a Mit lehetett az akkori sajtó valaminek a leképMagyarországon újságA hídra nagyon zôdése. Errôl a politika, íróként felvállalni? kevesen férnek fel. a körülmények tehetnek. Az árok két oldalán törté1972 végén kerültem a nô elhelyezkedés is tükrörádióba. Ha valaki meghallgatja az akko- zôdés. A hídra nagyon kevesen férnek fel. ri felvételeket, meggyôzôdhet róla, hogy remek mûsorok születtek. Úgy gondolom, A közszolgálati rádiónak viszont nem lehogy a nyolcvanas évek közepe volt inkább het más feladata, mint hogy próbáljon undorító korszak a média történetében. meg középen lenni. Merthogy az elvtársak megérezték a véget, és nagyon nagy „bekeményítések” követ- Nagyon sokan nem akarják hagyni, hogy keztek. Megijedtek, és nagy cenzúrázások megfeleljen ennek. Mert abban a pillanatvoltak. Engem például akban, amikor olyan jelensékor a Magyar Televízióból ki get mutat be, ami az egyik is dobtak egy idôre az egyik oldalhoz kötôdik, akkor a mûsorban feltett kérdéseim másik oldalról vád éri. miatt. Egyébként pedig élni akkor is kellett. Akkor sem Elégedett-e a Magyar Rávolt mindenki gazember. dió mûsoraival? Az sem, aki az újságot írta, bár kétségtelenül sokan Nem abból a fából faragtak, úgy jöttünk erre a pályáhogy bármivel is elégedett ra, hogy nagy reményeink lennék. Azt gondolom: a voltak. Az egyetemi évek Magyar Rádió a mai sajtóután fogalmunk sem volt, palettán minden tekintetmibe cseppenünk bele. Mai ben a legtisztességesebb eszemmel nem biztos, hogy orgánumok egyike, és a az újságírást választanám. mûsorai értéket képviselSzörnyû dolgokon ment kenek. Ez utóbbit tartom a resztül az ember, de persze ez ma is így van. legfontosabbnak. Ezek között az értékek Élni kellett a kínálkozó lehetôségekkel, s között vannak különféle politikai irányazt hitünk, tudásunk és tisztességünk sze- zathoz tartozóak. rint igyekeztünk jól megoldani. Az is tévhit, hogy nekünk kötelezô volt párttagnak Hogy lehet tartani a vonalat? Hiszen minlenni. Tôlem sokszor megkérdezték, hogy den irányból erôs szelek fújnak. be akarok-e lépni az MSZMP-be, de én mindig visszautasíthattam. Nem ért semmilyen Nehéz ilyen körülmények között dolgozni, retorzió emiatt, legfeljebb nem kerülhet- s nem egyformán fújnak a szelek. Van, aki tem fontos pozícióba. betartja a demokratikus játékszabályokat, s ha kifogásol valamit a Magyar Rádió mû Évtizedek teltek el, volt egy rendszersorában, akkor azt utólag teszi, s a vitában változás. Gyökeresen átalakultak-e a el is fogadja az érveket. Magyarul: hagyja viszonyaink? Van-e például ma Magyar- magát meggyôzni. Van viszont olyan is, országon középen álló sajtó? aki semmilyen demokratikus játékszabályt nem akar betartani, s még azt is meg szePolitikai értelemben természetesen lehet, retné mondani, hogy milyen munkatársakde a sajtóviszonyok ma Magyarországon kal dolgoztassunk, kiket küldjünk egy-egy olyanok, hogy ha valaki a közszolgálatban rendezvényre vagy pártösszekötônek.
Már csak azzal is, hogy magánemberek is létesíthettek sajtóorgánumokat, másfelôl 1996-ban megszületett a médiatörvény, és ennek nyomán kialakult a duális médiarendszer: a kereskedelmiek és a közszolgálati intézmények. Ami igazán markáns változást hozott, az a bulvársajtó megjelenése. Az elbulvárosodás még a nagy múltú lapok egyikében-másikában is felütötte a fejét. Ez világjelenség, de azt, hogy Magyarországra ilyen parttalanul betüremkedhetett, nagyon káros jelenségnek tartom. Az áhított sajtószabadsággal mennyire elégedett? Egyáltalán elérkezett?
nem mindenki. De úgy gondolom, hogy az olvasók, hallgatók, nézôk többsége nem a végletekre kíváncsi, hanem olyan sajtóorgánumot keres, amelyben megbízhat, amelyik nem hazudik, nem ferdít, nem csoportosítja önkényesen a tényeket. A kiegyenlített sajtóviszonyokkal kapcsolatban sokan hangoztatták azt az elképzelést, hogy a közszolgálati televíziót egy baloldalira és egy jobboldalira kellene osztani. Nevetséges! Egyelôre a politikusok még azzal is adósak, hogy meghatározzák: mi a jobboldali és mi a baloldali. Még csak kísérletet sem tesznek rá! Egyébként már rájöttek volna, hogy ez a „baloldal” nem is áll a baloldalon, és a jobboldal sem az, aminek látszik. Ezek a fogalmak már elavultak.
Semennyire sem vagyok elégedett. Szerintem nem teljesedett ki. Áhítottuk, és ter- Ezt elfogadva: lehetne-e felezni más erômészetesen sokkal közelebb kerültünk hozvonalak mentén? zá bizonyos értelemben, de nagyon messze vagyunk még az igazi sajtószabadságtól. Tudja, minek a mentén? Egyik „színtársuAnnak lényegéhez az én fogalmam szerint lat” is legyen médiatulajdonos meg a máaz is hozzátartozik, hogy nem írhatok le sik „színtársulat” is. És a harmadik, meg bármit, amit gondolok. Csak addig lehetek a negyedik is, mert nehogy azt higgyük, szabad, ameddig mások szabadságát nem hogy csak kettôrôl van szó. A hatalomért korlátozom. Másfelôl: nem jelentetek meg folyik a harc, s ebben szerepe van a sajtótudatosan hazugságot. Ez a két kívánalom nak, amelyik úgy táncol, ahogy a pénz, a messze nem teljesül a mai hatalom birtokosa fütyül. magyar sajtóban. S van … az igazi sajtószaHa alkalmazkodik, akkor még valami, ami a szabadbadság … lényegévan pénz, tud jó eredméságot maximálisan korláhez az én fogalmam nyeket elérni. Mert sajnos tozza. Minden tekintetben szerint az is hozzányilvánvaló, hogy a saját a pénz terrorja uralkodik tartozik, hogy nem rádiójában – maradjunk ma a magyar sajtóban. írhatok le bármit, amit most ennél az orgánumAkinek van annyi tôkéje, gondolok. Csak addig nál – nem akar magáról hogy képes sajtóorgánulehetek szabad, amednegatívumokat hallani, mot létesíteni, az diktál. dig mások szabadsáamiket mások fölfedeznek Ezzel pedig ugyanannyira gát nem korlátozom. benne, és ráadásul még korlátozza a sajtószabadnyilvánosságra is hozzák. ságot, mint amennyire a rendszerváltozás Tehát mindenfajta ilyen felosztás roppant elôtt az egypártrendszer politikai terrorja káros lenne, mert akkor minden véleménytette. E tény ma maximálisan rányomja a nyilvánítás még jobban eltolódna egyfajta bélyegét nemcsak a kereskedelmi, hanem a szélsôség irányába. közszolgálati sajtóra és médiára is. A Népszava címû lap Önt titkosszolgálati Nincs-e mégis változás, amennyiben múlttal vádolta. Mit lehet tenni olyan minden politikai tényezônek lehetnek helyzetben ma Magyarországon, amikor forrásai arra, hogy orgánumot létesítsen valakirôl valamit állítanak, s az illetô s hallassa a hangját? Így talán kiegyentudja, hogy nem mondanak igazat? lítôdhetnének a viszonyok, hiszen végül is minden kimondható. Ha esetleg nem is Szerintem semmit nem lehet tenni. Mert e ugyanakkora hangerôvel… tekintetben is sajtóterror van. Számtalanszor elôfordul, hogy helyreigazítási kérelPozitívum, hogy ma már van olyan sajtó, meket nem vesznek figyelembe, és olyan média, ahol mindenki megtalálhatja a ma- kommentárt fûznek hozzá, ami még súlyogáét, ha nagyon keresi. Legalábbis majd- sabbá teszi az eredeti állítást. Mindenféle
DISPUTA Tisztaszoba
A rendszerváltozás jelentôsen átrendezte a sajtópalettát.
47
erkölcstelenséget képesek azért megtenni, hogy úgymond nekik legyen igazuk. A gyûlölködések és a bosszúhadjáratok oda vezettek, hogy teljesen törvénytelen módon mindenféle hazugságokat képesek állítani bárkirôl.
DISPUTA Tisztaszoba
Hogy lehet ebbôl kimászni?
48
lap ellen, abból sem jöhet jól ki. Egy eldugott kis cikkben közlik, hogy elmarasztalták ôket tévedésükért. És a kommentárban sincs köszönet. A bíróság hoz azért súlyos döntéseket is. Mert ugye ott van a Bencsik András-féle elsô fokú ítélet. A Demokrata fôszerkesztôje a kimondott szóért még börtönbe is kerülhet…
Sehogy. Ez a cél. Az én ügyemben is van ilyen vélemény, meg olyan is. Sokan mondták: miért nem írom le. De hova? Eddig még nem született hasonló ítélet. Ez Abba az újságba, amelyik nem foglalkozik is egyelôre elsô fokon. A cikkeket termévele, vagy abba, amelyik szetesen olvastam, s pélfoglalkozik, de úgysem dátlannak tartom, hogy közölné. Az volt a cél, Úgy érzem, hogy ketilyen ítéletet hoztak. hogy ne lehessen kiketôs mérce érvényesül. Hangsúlyozom: azt a köveredni belôle. Túl azon, Egyesekrôl nem szabad rülményt, amit a bíróság hogy ennek az ügynek csúnyákat mondani, itt mérlegelt, nem ismersokkal mélyebb és meszmásokat meg mindenhetem. Önmagában van szebb mutató tanulságai féle bizonyíték nélkül jelzésértéke annak, hogy is vannak. Mert itt még be lehet sározni. kirôl hogyan lehet véleakkor is törvénytelenség kedni. Úgy érzem, hogy történt volna, ha mindez kettôs mérce érvényesül. igaz lenne. De nem az! Az én személyem- Egyesekrôl nem szabad csúnyákat monmel mint közszereplôvel kapcsolatosan dani, másokat meg mindenféle bizonyíték egyszerûen nem jelenhetett volna meg nélkül be lehet sározni. S az ítéletek kötitkos irat. Még ha létezne is! De az, hogy szönô viszonyban sincsenek egymással. olyan embereket is belekevernek az ügybe, akik fokozott védelem alatt állnak, ami- Hogyan lehet létezni ilyen körülmények kor minden törvény kimondja, hogy volt között? Hiszen Ön végül is a Magyar Rátitkosszolgálati személyeket semmilyen dió elnöke lehet ebben a rendszerben. módon nem lehet meghurcolni és bármit is nyilvánosságra hozni… Ez természete- Természetesen lehet létezni, hiszen nem sen arra mutat, hogy az ügy mögött súlyos gyilkoltam meg még magam. Mi mást tudpolitikai diktátumok vannak. Ezt nem a nék tenni? Azt nem gondolhatja komolyan Népszava találta ki. bárki, hogy lemondok a Népszava hazug cikke miatt. Azt mondjuk: jogállamban élünk… 2005. július 31-én lejár a megbízatása. Mondani mindent lehet. Azelôtt is azt Mi ad erôt munkája folytatásához? „mondtuk”, hogy demokráciában élünk. Ami erôt ad, az a siker, amit nagyon sok Elsô fokon Ön pert nyert. szor érzek, amikor a Magyar Rádióról szó esik. Nekem olyan dolgok miatt nem szoOlykor gyôz az igazság. De azt nem lehet kott lelkiismeret-furdalásom lenni, amimondani, hogy egy ítélettel – legyen az ben tudom, hogy igazam van. Még nyerakár pozitív valakire nézve – le is tudja sebben fogalmazva: pontosan tudom, hogy törölni a ráfröcskölt mocskot. Akik ezt az egész életemben mit tettem, hogyan és szervezték, azok tudatosan cselekedtek. miért, ezért engem élô ember senki nem bíJellemzô az is, hogy ha valakirôl leírják a rálhat felül. Kizárólag a Jóisten, de én vele bulvárlapokban, hogy homoszexuális vagy igyekszem nagyon jóban lenni, miként a bármi hasonlót, s a megvádolt pert nyer a saját lelkiismeretemmel is.
„jól tömött staniclik” A fülszöveg tanúsága szerint a kötet több mint tízévi „rajzolgatás” eredménye. Az 1995-ben megjelent gyûjteményes verseskötetbôl, az Esti krétából egy egész ciklus (az utolsó, a Medwendel) szerepel a Grafitneszben is, sorrendjében újraszerkesztve, helyenként átírva, sôt, bôvítve. A többi vers kötetben még nem jelent meg. Az újdonság szempontjából tekintve vegyes tehát a könyv tartalma, jelzi ez a költôi életmû folyamatosságát is. Az a nyelvi világ épül, gazdagodik itt tovább, ami már a szerzô elsô kötetétôl, az 1982-es Angyalstoptól fogva formálódik, és legalább a harmadikban, a Szódalovaglásban (1990) teljesen magára is talált. Az egyértelmûen pozitív kritikai visszhang, amely a Grafitnesz tavalyi könyvheti megjelenése óta folyton újabb és újabb szólamokkal gyarapszik, elsôsorban épp e sajátos versnyelvnek köszönhetô. Ezzel persze semmi újat nem mondtam, hisz a lírai mûnem (bármi legyen is az) alapja, hogy a tartalom fontosságának mértékétôl függetlenül elsôsorban a nyelvi megformáltság által hat a mû. Minél sajátabb, erôteljesebb, kifinomultabb, esetleg újszerûbb a vers anyagát adó nyelv, annál nagyobb eséllyel indul a (kánonba történô) befogadásért vívott virtuális csatába. Parti Nagy Lajos nyelvi világa abszolút saját − bár, mint minden idiolektus, részeiben nyilván közösségi eredetû −, erôteljes, részleteiben kifinomult, a maga egészében pedig újszerû irodalmunkban. A kortárs kritika korifeusai pedig láthatólag fel is és el is ismerik ezt, hisz a Grafitneszt nagyjából egybehangzóan ítélik meg mint az utóbbi évek legjelentôsebb magyar verseskötetét. A szerzô egy interjúban azt mondja, hogy prózáját éppúgy, mint sok versét „a vágásos-torlasztásos tempóvesztéses-túlhúzós szövegcsinálás jellemzi”. Ebben a tömör formulában benne is van mindaz, amit a versszövegek boncolgatása során kideríthetünk a nyelvi eszköztárat és hatásmechanizmusát illetôen. A „vágás-torlasztás” a nyelvi elemek kiválasztásának, átszabásának, méretre igazításának és öszszeillesztésének módját fejezi ki találóan. A „technika” eredménye az oly tipikusan Parti Nagy-os szóalkotások és faramuci mondatszerkezetek burjánzása: „nem megy csehova” (7.), „kábéház”, „aranylik, ottlik
és babitslik” (95.), „dalolnak szájkiférc a lenge nôk” (131.), „az ôszi éjben vértolult kehely” (51.), „békés barna lombok / hasmenése hull” (157.), „s tán mégse minden anything, ha goes” (95.), „a szent mihályi viziló / mikor / nyikor?” (182.), „némán énekel: / itt élned hal.” (53.) A „tempóvesztés-túlhúzás” pedig azt a nagyon kiszámított ritmust jellemzi, ami egyensúlyban hivatott tartani a szöveg érthetôségét és a nyelvjátékok elidegenítô újszerûségét, a valóságra vonatkoztathatóságot és a nyelv magára záródását, a sokszor elfedni vágyott érzékenységet és az iróniát, a giccset és a valódi „magasmûvészetet”, a „közrizsát” (© PNL) és a tartalmasat, az ôszinteség és a maszkok viselésének idejét. A tét tehát az, hogy létrejöjjön a megfelelô arány a normá(lis)hoz, a hagyományhoz való kapcsolódás és a „gagyidagonya” (© PNL) között. Az eredmény ideális esetben azon a kényes határon mozog, ami még megközelíthetô, de már megragadhatatlan. (Bodor Béla „fúziós transzavantgárd költészet”-nek nevezi e pengeélt.) A versekben, a versek által teremtett világ saját törvényei szerint mûködik, és a befogadó számára az jelenti a kihívást, hogy akklimatizálódjon a szöveg alkotta térben. Az értelmezést így – létjogot adva Füzi Gabriella csodás elírásának (Protestáns Szemle, 1999/4, 271.) – a szöveg érzelmezése jelenti elsôsorban: a jelentés megfejtésének görcsös (és sokszor eredménytelen) igyekezete helyett a hangzás, ritmus, képek és képtelenségek e fura egysége kell, hogy átjárja az olvasót. Több szinten is ellenállhatatlanul ellentmondásos ez a magába szippantó (nyelvi) világ. A belsô ellentmondás azonban végeredményben egyáltalán nem zárja ki az egész koherenciáját − mint az a bizonyos halom hasított fa: szorít, nyom, összefog minden mindent. A dekonstrukció fogalomtára szinte kínálkozik a Parti Nagyírásról szóló beszéd számára. A Grafitnesz nyelve úgy épül, hogy egy másikat folyamatosan lebont, miközben persze önmaga is állandó bomlásban van − és miközben az aláásni vélt „hétköznapi” nyelvet (is) építi, gazdagítja tovább. Figyelemfelkeltés, elbizonytalanítás, kisiklatás, új értelem pillanatnyi felkínálása, piciny megnyugvás, továbblendítés, eltérítés szüntelen dinamikájában kevés szilárd fogódzót talál az ol-
DISPUTA Lépcsôk
(Parti Nagy Lajos: Grafitnesz)
49
DISPUTA Lépcsôk 50
vasó. Egy-egy versen belül is gyakori, hogy mikor már az illúziónk támadna, értjük a szcenikát, a következô sor új irányba téríti ki az alig csírázó értelmet, majd a következô lépésben ez a jelentés is lebomlik, aztán esetleg eljutunk valahová, mondjuk alfából valami távoli omegába... és dünnyögünk, hogy akkor most ez vajon „mirôl szól”? A kérdés persze eleve elhibázott – minden valamire való költészet lényege, hogy a tartalma nem parafrazeálható, mert máshogy mondva egyszerûen mást mond. Kitûnô példa erre az Esti krétából átemelt, már ott csúcspontként kijelölt Rókatárgy alkonyatkor. Minden strófa új megközelítését adja a rejtélyes „rókatárgynak”, hol definíciószerûen meghatározva, hol egy-egy tulajdonsággal, mozgással jellemezve azt: „A rókatárgy, hogy menekülsz, / a luftod és laufod, / zsombékra ülsz vagy lóra ülsz, / a rókatárgy az az, hogy // »egy rókatárgyban mennyi vér, / egy rókatárgyban meghalok, / mit ér a nyurga, könnyü prém, / mit ér a bordalok?«” (43.) A beszélô és a befogadó közös válasza az értelmezés kihívására ugyancsak a menekülés: „[A] látványt rakja össze más, / a szél söpörje föl.” Az értelem határán zajló örökmozgás egy másik, szintén a nyelvet érintô ingázással egészül ki. Parti Nagy felismeri és megmutatja, hogy a nyelv minden autonómiája, újszerûsége, univerzumteremtô hatalma mellett és/vagy ellenére sem lehet pusztán önmagában-önmagáért létezô belterjes rendszer – s nem is kíván az maradni. A „referencialitás démona” nem vész el, csak átalakul. Nagyon is a valóságból táplálkozik a költô nyelve, épp a leghétköznapibb, legközönségesebb, leggiccsesebb, legnyamvadtabb külvilágból és váltott pszichékbôl − minden valódi kizárólagos forrásaiból. A Grafitnesz utolsó negyedét kitöltô Ôszológiai gyakorlatok címû ciklus a legfizikálisabb tapasztalatot, a betegség és a kórházi tartózkodás apró örömökkel tarkított kínos élményét köti össze a költészet éterinek tételezett szférájával. A találkozási pont Dumpf Endre, az Ôszológia szerzôjeként és elszenvedôjeként idézôjelben megnevezett költô alakja. Angyalosi Gergely felhívja a figyelmet a beszélô név sugallta tartalomra: dumpf németül ’tompa, nyomott, fásult, komor’, és e „járóbeteg / az ontológián” (170.) a kritikus szerint nem egyéb, mint a heideggeri Dasein, a jelenvaló lét tökéletes megtestesítôje (Alföld, 2004/1, 100.) A „jelen-való-lét” pedig (minimum) kettôs: egyrészt egy jellegzetes fizikai térben (a kórházban) látjuk e Büfésnô-Dulcineája kegyeiért küzdô búsképû
lovagot; másrészt költôként a szövegben keres és talál csak menedéket, nyelvében él − fiktív figura lévén pedig egyáltalán nyelvi alakzatként olvassuk. A nyelv önmagát le- és újraépítô dinamikájához hasonlóan bizonytalanít el állandóan a vers a valóságra vonatkoztathatóság vagy magáért való nyelvjáték közötti döntés kényszeres igyekezetében. Nyelv és valóság viszonyának öszszetettségéhez sok más is hozzájárul. A Dumpf-maszk nem az egyetlen: a lírai hang másik fiktív forrása Virág Rudolph, „Leopold Bloom édesapja”, akinek másfél évszázados, rejtélyes vegyszer marta versesfüzetét „idézik” a Grafitnesz középsô lapjai (A dublini vegyszeres füzet, 108–123.), és van egy „félfiktív” szerzô is, az 55 éves József Attila (Notesz, 65–74.) Izgalmas tanulmány tárgya lehetne a „lírai én” el-feltûnése, miben/kibenléte ebben az önmagán is túllépô posztmodern költészetben − az alany sem vész el, csak átalakul. Minimum még két kimeríthetetlen témát jelentô alapvonása van Parti Nagy Lajos szövegvilágának: az irónia és az intertextualitás. Mindkettô korjelenség, nem is beszélhetünk ma nélkülük irodalomról, a minôség azonban itt is az arányokon múlik. Az ironikus hang mögött, mellett érzékelhetôen van jelen valamiféle hagyományosnak nevezhetô poétai érzékenység; a szöveghagyomány, a magyar és ritkábban német, francia líra szálait pedig Parti Nagy maga fonta fonala szövi eggyé. A hatások Balassitól Kovács András Ferencig ívelô sorából kiemelkedik Csokonai, Petôfi, Arany, József Attila, Babits, Weöres Sándor, de az irodalmi háttér egésze szinte feltérképezhetetlennek tûnik. Van a kötetben egy verscsoport, mely az intertextusnak egy speciális esetét képviseli: az hommage-versek. Ezekben nem egy-egy szöveg(rész) idézôdik meg, hanem egy egész életmû, a belôle szóló hang. Több recenzió kétségbe vonja ezen „alkalmi versek” helyét a kötetben. Tény, hogy a kortársakat megidézô vagy megszólító szövegek érezhetôen sokkal közelebb állnak a hagyományos értelemben vett érthetôséghez, kevésbé érvényesül bennük a nyelvi leleményesség. Nyilván a versek funkciója (az, hogy egyáltalán funkciójuk van) jelöli ki e szûkebb kereteket. Véleményem szerint azonban két fontos érv is szól a beválogatásuk mellett. Egyrészt leginkább ezek a szövegek jelenthetik a fentebb említett fogódzókat a „kezdô” Parti Nagy-olvasó számára – mintegy bevezetnek különös univerzumába, átmenetet képezve a be-
fogadás más típusát megkívánó versnyelv felé. A másik érv, hogy e darabok némelyike, így A Csorba-kert, az Utánzatok (Bertók Lászlónak), a Kis ôszi rádióvers (Balassa Péternek) az öndefiníció fontos helye is. A Grafitneszben szétírt ars poétikának van egy sûrûsödési pontja, a beszédes címû Dallszöveg (12.), amely felhívja a figyelmet a versek megértésének és megérzésének legfontosabb feltételére: a „darált egész,
mi, úgymond, költemény” nem összeácsolt forma és tartalom, hanem „dallam s szöveg precíz tükördarája”. Hallani és látni kell ezt a zizgô-csillogó, a világot hangokkal és képekkel gazdagító „ôrleményt”, ami a Grafitnesz. (Magvetô Kiadó, 2003) Fülöp Erika
Értelmetlen szenvedés
Színházaink mûsorképzésének rejtelmeirôl elmélkedve valószínûleg még senkinek sem sikerült rájönnie arra, hogy egy meglepôen, esetleg eklektikusan összeállított évadért a színházi struktúra nehézségi ereje (vidéki nemzeti színházi rendszer, állandó társulatok, bérletes értékesítés stb.), anyagi nehézségek vagy esetleg a szakmai hozzáértés hiánya okolható. A Csokonai Színház 2003/2004-es évadjával kapcsolatban különösen sokszor megfogalmazódott az összeállítás esetlegességének vádja: ha csak a nagyszínpadra bebocsátást nyerô prózai mûvek sorát nézzük, nem könnyû megtalálni azt a rendezôelvet, amely indokolttá teszi egy historizáló népszínmû, egy Goldoni-vígjáték és legújabban Ray Rigby A domb címû regényébôl készült színdarab ugyanazon színpadon történô egyidejû bemutatását. Mivel az alkotóközösség nem látta indokoltnak a nézôket a darabválasz-
tás miértjével terhelni, az elôadásra hagyatkozva egyedül kell eldöntenünk, vajon ki és miért gondolhatta elengedhetetlennek, hogy a debreceni közönség 2004 márciusában szembesüljön az angol hadsereg egy, a második világháborúban felállított afrikai büntetôtáborának mûködési viszszásságaival. Pedig az igényes megjelenésû mûsorfüzet teret adhatna az ilyen típusú reflexiónak, ám ezúttal világossá válik, hogy az elôadás és a hozzá készült dokumentum – a hagyományokkal ellentétben – nem ugyanazon alkotóközösség munkája. A két médium közti kapcsolat igen laza: a színlapon és a próbán készült képeken kívül a mûsorfüzet magáról az elôadásról semmi más információt nem tartalmaz, ellenben megtalálhatjuk benne Legeza Ilona könyvismertetôjét az internetrôl egy részletet, Tarján Tamásnak az 1993-as bemutatóról írt kritikájából, egy a szövegkönyv-
DISPUTA Lépcsôk
(Fotó: Nagy Gábor)
(A Csokonai Színház A domb címû elôadásáról)
51
DISPUTA Lépcsôk 52
bôl kiragadott rövid dialógust, s találunk a military-tematikában otthonosan mozgók érdeklôdésére számot tartó reklámfelületet is (ez utóbbiból az alkotók szeme elôtt lebegô nézôi célcsoportra következtetni talán mégis elhamarkodott volna). A mértékadó kritikustól megtudhatjuk, hogy Ray Rigby neve nem szerepel sem a jelentôs angol nyelvû irodalomtörténetekben, sem az igen terjedelmes magyar Világirodalmi Lexikonban, ami a regény elolvasása után egyáltalán nem tûnik meglepônek. A domb ugyanis, legyen bár a belôle készült filmmel együtt mégoly közismert és közkedvelt, csupán háborús lektûr, amely olyan közhelyeket ismétel meg változatlan formában, mint a háború globális értelmetlensége, a parancs teljesítésének erkölcsi lehetetlensége vagy a hadsereg antihumánus és antidemokratikus felépítése. Rejtély, hogy az elismert színházi szakember, Kapás Dezsô miért látta fontosnak a 90-es évek elejének Magyarországán színpadra írni Rigby szövegét. Annál is inkább, mert a regény cselekményének fontos eseménye – jogszerûtlenül eltusolják a valódi körülményeit egy katona halálának, aki abba pusztult bele, hogy a szadista felügyelôknek a szolgálati szabályzat megkerülésével kiadott parancsot kellett teljesítenie –, a világ e, történelmileg szerencsétlenebbik felén sajnos még ma sem tûnik annyira elképzelhetetlenül felháborítónak, mint a hatvanas évek Angliájában. Kérdéses továbbá az is, milyen színházi kifejezôeszközökkel válhat közvetíthetôvé a sivatag pokla, az elviselhetetlen forróság, a mindenhová betüremkedô homok, a hónapokon keresztül nap mint nap végrehajtott értelmetlen fizikai munka és büntetés emberôrlô monotonitása – vagyis mindaz, aminek megfelelô képi megvalósítása egy háborús filmet sikerre vihet. Kapás Dezsô színpadi átirata, amenynyiben gyakorlatilag megelégszik a regény dialógusainak szelekciójával és lineáris elrendezésével, nemhogy nem ad választ a fenti kérdésre, de fel sem teszi. Az ilyen típusú adaptáció még problematikusabbnak tûnik annak ismeretében, hogy a regény mindentudó narrátorának már önmagában is elliptikus szólamát nemcsak a szereplôi dialógusok szakítják meg, hanem legalább annyiszor a szereplôk egyenes idézetként megjelenített gondolatai is, amelyek a kimondott szótól való megkülönböztethetôség végett idézôjelbe vannak téve(!). Míg Rigby regényében e naiv elbeszéléstechnikai eszköz egy igen sematikus, mégis a szöveg egész szerkeze-
tét meghatározó ellentétet hoz létre a szereplôk (katonák és felügyelôk) kimondott, illetve kimondható szavai és elhallgatott gondolatai közt, addig a színdarabnak a narrátori szólam és a szereplôi tudat verbalizálásának szinte teljes elhagyása miatt csak a töredékességét érzékeljük. A regény amúgy sem túl aprólékosan megrajzolt szereplôi a színházban nem egyszerûen típusokká, hanem egyenesen sztereotípiákká válnak: a vagány néger (King), a hepciás skót (McGrath), a primitív ügyeskedô (Bartlett), a szerencsétlen anyámasszony katonája, aki a seregben persze egyszerûen csak „buzi” (Stevens) és – különösen a befejezés megváltoztatásának fényében – az igazság bajnoka (Roberts) sorstársakká válnak a büntetôtáborban. Pedig a színmû a regénnyel ellentétben, amelyben párhuzamosan a felügyelôk életének nyomorúsága és kilátástalansága is kibontakozik, szinte kizárólag a foglyokra összpontosít (a táborparancsnok például gyakorlatilag statisztaszereppé egyszerûsödik). A rendezés koncepciója nehéz, már-már megoldhatatlan feladatot ró a színészekre: sztereotip figurákat kell a lélektani realizmus kódrendszerén belül felépíteniük és egyéniséggé formálniuk. A foglyok szenvedésének középpontba helyezésével a tábori személyzet alakítói jelentékeny hátrányból indulnak. Bakota Árpádnak mégis sikerül pótolnia játékával a szereplô gondolati szólamát, amely az adaptáció során elveszett – Harris felügyelô figuráján keresztül láthatóvá tenni a smasszer (foglyaiétól alig különbözô) bezártságát és kiszolgáltatottságát. A szexuális aberráció aspektusa ugyan eltûnni látszik, miután kihúzták a szexmániás parancsnokot, aki a feleségén kívül minden nôvel csak egyszer hál, végül azonban talán a kelleténél is hangsúlyosabban érvényesül ez a szempont az orvos figurája, Markham százados révén, aki az orvosi vizsgálatot a genitáliákra redukálva – az illendôség jegyében persze a színfalak mögött – végzi: Dánielfy Zsolt többnyire unottan (vagy lazán?) belibeg, néha szimbolikusan meghúzza laposüvegét, majd távozik, tökéletesen súlytalanná téve ezzel a százados karakterét. Miske László (Wilson felügyelô) játéka nem képes túlmutatni egy tetszôleges katonatiszt sztereotip megformálásán, és a másik „fôgonosz”, a Puskás Tivadar által játszott Williams felügyelô is messze áll – legalábbis Legeza Ilona szerint – a Rigby által megrajzolt, „démoni méretûvé duzzasztott gonosztól”; inkább olyan, mint egy mechanikus alkatrész, ami megfelelô helyre
beépítve kitûnôen mûködik a gépezetben. Koherens, minden pillanatban átütô alakítás a foglyokat megtestesítô színészeknek sem sikerült. Tokaji Csaba (Stevens) idônként el tudja hitetni, hogy a percekig tartó kötélmászásba (több órás gyakorlatozás a dombon tûzô napon, teljes menetfelszerelésben), vigyázzállásba (több órás szemle a tûzô napon) és helybenfutásba (a táborban létezô egyetlen közlekedési mód) bele lehet halni, s ez nem kis feladat. A vöröslô háttér elôtt, ütemes zenére végrehajtott stilizált veréssel kapcsolatban ugyanez nem sikerül olyan jól Sághy Tamásnak (Roberts). Hajdú Péter – az ügyeskedô, aki frontszolgálat helyett többször a büntetôtábort választja (Bartlett) – is otthonosabb az elôadás elsô felében, amikor még úgy tûnik, ez a büntetése sem fog különbözni az elôzô tucattól. A legkiegyensúlyozottabb alakítás Révész Béla (McGrath) nevéhez köthetô. Vranyecz Artúr fényes tehetsége szinte csak King engedetlenségének pillanataiban csillan meg igazán. Az egyenruháját eldobó, meztelen testét az angol lobogóba csavaró figura mögött pár percre láthatóvá válik az uralkodó játékkódot levetkôzô színész, aki képes érzelmi reakciót kicsikarni a már régen érdektelen szemlélôdôvé vált közönségbôl. „Jacko” King lázadása azonban sajnos nem értelmezhetô az elôadás kicsinyítô tükreként. Szegvári Menyhért rendezésének bizonyító ereje van a fent megfogalmazott kételyünkkel kapcsolatban. A sivatagi
büntetôszázad pokla – legalábbis az illúziószínház eszközeivel – nem ábrázolható. Az elôadás ritmustalansága éppúgy nem alkalmas az idô monoton vánszorgásának érzékeltetésére, mint ahogy a Túri Erzsébet által tervezett szimbolikus díszlet sterilitása sincs összefüggésben azzal, amit egy sivatagi büntetôtáborról képzelünk. Az illúziószínház befogadásának konvenciórendszere ma már az amúgy nem túl sokat látott debreceni közönség számára sincs feltétlenül adva: nem biztos, hogy a színpad leghátsó részében végrehajtott kötélmászás, a stilizált verekedés, a vigyázzállás és a helybenfutás az emeleti páholyból is embertelen szenvedésként értelmezhetô – csak azért, mert a figurák minden mondatukkal ezt állítják. Rigby regényében a domb, amit a foglyok csak azért építenek, hogy gyakorlatozás közben elpusztíthassák, majd újból felépíthessék, valóban az ember értelmetlen szenvedésének allegóriájává válik. Szegvári rendezésében ezzel szemben nem több Wilson felügyelô rögeszméjénél. A polgári illúziószínház koncepciójában a dráma hivatott a figurák és a cselekmény hordozójává válni. Ez a feladat a Csokonai Színház által mûsorra tûzött szöveg képességeit egyértelmûen meghaladja. A prózatagozat – már ami megmaradt belôle – ennél többet érdemel. (Ray Rigby–Kapás Dezsô: A domb. Rendezô: Szegvári Menyhért, Csokonai Színház) Kricsfalusi Beatrix
A kiállítás teste A tárlat, amely a saját stílusukat keresô fiatalok seregszemléjeként kezdte pályafutását több mint harminc esztendeje, s mely vélhetôen friss, a megújulást keresô, s éppen ezért kritikai szellemet képviselt akkor még, mára érett alkotók zárt körû társaságává alakult át. Minden évben megcsodálhatjuk az évtizedek alatt halhatatlanná avatott debreceni mûvészek újabb és újabb alkotásait, egyre gazdagodó életmûvek görbéit rajzolhatjuk közben magunk elé, és már fel sem merül bennünk, hogy az egymás kezébôl oda-vissza adogatott mûvészeti nagydíjak egy eddig még ismeretlen, ifjú alkotót is megtalálhatnának – egészen véletlenül. Úgy látszik, Debrecen
nem a fiatalok városa. Nem tud azzá lenni. Csak a maradandóságé, mondhatnánk ironikus büszkességgel, mely tetszik, nem tetszik, de elûzi innét a vad és újdonságában idegen szellemiséget. A félévente megrendezett ôszi és tavaszi tárlatok a hagyomány megtartó erejét jelentik a debreceni képzômûvészeti életben: nemcsak a közönség, de a kiállító mûvészek számára is orientációt nyújtanak. Elôre lehet tudni, hogy ezeken a kiállításokon kiktôl, mit várhat el a látogató. És az alkotók is tudják nagyjából, hogy bekerülnek-e a negyvenes-ötvenes listára, melyet a zsûri leginkább a nevek hívószavai alapján állít össze, vagy sem. Ám ez az ismétlôdés kínál-
DISPUTA Lépcsôk
(Az öregedô Tavaszi Tárlatról)
53
DISPUTA Lépcsôk
ta biztonság korántsem feleltethetô meg azzal az értékorientáltsággal, amelyet a hagyomány nemes megtartó erejébôl szokás eredeztetni. Ez az évszakonként ismétlôdô seregszemle (vagy még inkább: felvonulás) a kulturális élet központi irányításának ránk hagyományozott gyakorlata, amely a rendszerváltás elôtti hatalmi-ideológiai kontraszelekciónak még teljességgel megfelelt. De a kilencvenes években fellépô mûvészgenerációkra jellemzô sokszínûséget, mely a mûvészetfelfogásban és a médiumhasználatban azóta is egyaránt tapasztalható, már nehéz lenne ezzel a kiállítási gyakorlattal lefedni. A Medgyessy Emlékmúzeum összefüggô galériaterme méretébôl adódóan sem képes a kortárs mûvészetre jellemzô pluralizmust befogadni. A kurátori koncepciónak tehát szükségszerûen kell a kontraszelekcióra épülnie, és a tárlat látogatójának szükségszerûen kell beérnie a válogatás egysíkúságával, s némi hiányérzettel persze. (Kétségtelen, az már nehezen eldönthetô kérdés: vajon csakis ez a ránk maradt seregszemle-koncepció vádolható-e azért, hogy bizonyos mûfajok és szemléletmódok távol tartják magukat városunktól, vagy bonyolultabb kölcsönhatást kell feltételeznünk a helyi mûvészeti klíma és az elmaradt infrastrukturális fejlôdés között.)
54
Hogy mi hiányzik a napfénnyel bôségesen átitatott terem falai közül? Amikor különféle technikákkal készült alkotások sorjáznak egymás mellett – látszólagos különbözôségükkel majdhogynem hivalkodón? Találunk itt szobrot, érmét, ékszereket, textilképet, grafikát, rézkarcot, olajfestményt, akvarellt, sôt még kettô darab (nem kevesebb) fotót is. Láthatunk realista és láthatunk nonfiguratív alkotásokat, láthatunk posztimpresszionista vagy éppen konceptualista képet. Elmélyült tekintetünk elôtt megelevenedhetnek a sokféleképpen megélt világ sokféleképpen közvetített élményei. Sôt, a kiállítóteremben sétálva úgy érezhetjük, hogy mi magunk is beavatottakká lettünk, hogy a mûvészek által feltárt „valóság” a mi valós életünk. Mienk az ártatlan gyermeki mosoly (Bíró Lajos: Juditka) és mienk a megsebzettség, az áldozatiság is (Gonda Zoltán: Megsebzett angyal). Mienk a bujaság és elengedettség (Cs. Uhrin Tibor: Barokk szoba), de mienk a kipreparáltság, a fogolylét (E. Lakatos Aranka: Gyûjteményeink) minden stációja is. Mi mást adhatna még a mûvészet? Ez a debreceni sokszínûség legalább két évtizednyi távolságra van a jelenlegi
magyar képzômûvészet kulturális közegétôl, s persze attól a felpörgött világtól, melyet nap mint nap megélünk. Hiányzik az installáció- és az intermediális mûvészet, a média-, video- és computer-art – hogy csak néhány jellemzôen kortárs mûfajt említsünk. De e mûfajok hiányát akár még a válogatást vezérlô elvi döntésként is értelmezhetnénk – ha nem tudnánk, hogy a zsûri pusztán a mûvészi színvonalat megítélô bizottságként tevékenykedik. Ám alapvetôen nem is a különféle kifejezési formák hiányából fakad, hogy ezt a mûvészeti fórumot – az elvétve katartikus élményt kínáló mûalkotások ellenére is – halottnak érezzük, vagy legalábbis öregedô testnek. Inkább abból, hogy egy-egy alkotás világába bekerülve azt tapasztaljuk, benne mégsem a mai, mégsem a mi valóságunkat éljük. A hetvenes-nyolcvanas évektôl egyre nyilvánvalóbbá vált a média általi globalizáció elkerülhetetlensége, és mind szélesebb körben terjedt el a multikulturalitás eszméje. Ezzel egy idôben magyar nyelven is hozzáférhetôvé váltak a kulturális paradigmaváltást felmutató elméletek és az alkotás folyamatára, a mûvészi tárgy mibenlétére hangsúlyozottan reflektáló mûvészetelméletek is. Ez a megváltozott kulturális-bölcseleti közeg a képzômûvészet számára megkerülhetetlen kérdéseket vetett föl. Miután elvesztek azok a bizonyosságok, amelyek korábban megingadhatatlanoknak tûntek, a mûvészet társadalmi-kulturális státuszát is kénytelen újrafogalmazni. Jellemzô folyamat a nyolcvanas-kilencvenes évek magyar festészetében a síkon megjelenô képbe vetett bizalom megrendülése, mely végsô soron a képtôl való eltávolodást eredményezi – a film, a számítógép, az installáció eszközeinek segítségül hívásával. A szkepszis eléri a mûvészet önmeghatározását is. Egyrészt mert a mûvészet egyre kevésbé választható el önnön filozófiájától, másrészt mert egyre nehezebben tud választ adni a kérdésre, hogy mi a különbség a mûalkotások és a puszta valóságos dolgok, illetve a puszta reprezentációk és reprodukciók között. A különféle médiumok, fôként a virtualitás tapasztalatának térhódítása által pedig egyre elválaszthatatlanabbá válik a valóságjelleg és a szimuláció. A 2004-es debreceni Tavaszi Tárlat vajmi keveset mutat föl e társadalmi-kulturális kérdések mûvészeti reflexiójából. Ide belépve pontosan tudhatja a befogadó, hogy mit jelent (s persze mit nem tud jelenteni) az itt megjelenô kontextusban a mûvészet.
zárólag a drámai tartalom expresszivitását állítja, az emocionális átköltést. A viharos érzések megjelenítéséhez Bényi rendre egy látszólag strukturálatlan formációt teremt, káoszt. Csakhogy e káosz a koherenciát hivatott megjeleníteni: a festôi tekintet elôtt szükségszerûen széthulló, majd újrateremtôdô világ „koherens deformációját” (Merleau-Ponty kifejezésével élve). A Kint és bent atmoszférikus szuggesztivitása a színek intenzitásából áll elô. A képi feszültséget nemcsak a gazdag kontrasztú, sötét és izzó színek adják, de a nyugtalan kompozíció is, valamint a képfelület szenvedélyes ecsetvonásokkal és faktúrákkal való kitöltése. Ezt az erôteljes, drámai kifejezésmódot ugyanakkor a rideg reflexivitás közegébe hozza vissza a benne megjelenô metafizikus tartalom, a végletekig fokozott vadságot mozdulatlansággá merevítve. Az elôtérbe helyezett vörös és sárga mögött elôtûnik a rezignáltságot idézô kék, így teremtôdik meg a Bényire annyira jellemzô vívódás, a kint és a bent örökös szín-tere. Merleau-Ponty szerint a festô a testével lát. A „világ húsában” testként való létezés az észlelés egy másfajta módját jelenti, mint a tekintet elôtt feltáruló látványban összpontosuló figyelem. A látvány mindig csak egyetlen darabot konstruál meg az elém táruló nézetek sokféleségébôl, melyet az egyidejûség és a perspektíva szabályszerûségei alapján birtokolható képpé (tudássá) rendezek. S próbálok nem tudomást venni arról, hogy a látványdarabkák mindeközben tovább nyüzsögnek körülöttem, versengve a tekintetemért. Merleau-Pontynál a festô az a médium, aki képes ezzel szembenézni, aki képes ezt a világot a vágyak összekuszálódó erôvonalaitól meg nem fosztott létként bemutatni. Az igazán nagy alkotók stílusa éppen úgy rendezi egységbe a kuszaságot, ahogyan a test képes egyetlen mozdulatban összefogni magát, tagjainak sokfélesége és sebezhetôsége ellenére is. A festô, aki a testével lát, benne kell, hogy éljen jelenkorunk húsában. Éreznie kell e lassanként látszattá alakuló, digitalizált világ szüntelen lüktetését. Különben hogyan is adhatna számot saját egzisztenciájáról és az azt szüntelen reflexióval kísérô mûvészetérôl? Egy problémátlan világ képei (legyenek derûsek vagy borúsak bár) hogyan is szólíthatnák meg a tájékozódási pontjait, a tudásának biztos alapját egyre inkább elveszítô befogadót? (Tavaszi Tárlat, Medgyessy Emlékmúzeum, 2004. március 15–április 11.) Széplaky Gerda
DISPUTA Lépcsôk
Amelynek fogalmából például fájdalmasan hiányzik az irónia, hiánya nemegyszer a pátosz tömjénfüstjével itatja át a kiállított mûveket. Az alkotók többsége valamiféle elvont-gondolati modellben próbálja kifejezésre juttatni sajátos élményanyagát – szemben a konkrét-érzéki, testi kép vizualitásával. Jóllehet az utóbbi, életszerûsége okán, hitelesebb tapasztalatot nyújthatna a vizualitás és a média agressziójának kiszolgáltatott, kortárs befogadó számára. Nem véletlen, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évek mûvészeti gyakorlata kiemelt figyelmet fordított a fotográfiára, pontosabban az eredeti és a kép közötti viszony kérdésére, s „divatba jött” a hiperrealista festészet. Érdekes, ám végiggondolatlan kísérlet erre a kiállításon Bogdándi György két festménye: a két nagyapa fotóját imitáló portrék. Potyók Tamás munkája ellenben valóban figyelemreméltó. Korábban kiállított mûveiben is tetten érhetô volt már a pátoszmentes dokumentatív hajlam, az ábrázolás objektivitása iránt támasztott követelménynek való megfelelés. Ugyanakkor Potyók a színek expresszivitásával, erôteljes emocionális töltetükkel képes volt az ábrázolt felület személytelenségébe életet, lüktetést vinni. Itt kiállított, Csesznek címû tájképét is ez a sajátos feszültség avatja egyfelôl idôtlennek tûnô, szenvtelen természeti jelenséggé, másfelôl mégis individuálissá és szavahihetôvé. Ezt a képet átjárja a jelentés, mely benne elmerülve, belôle kiáradva sajátos aurát (Sartre kifejezésével: „forró párát”) teremt, s nem a kép fejez ki egy erôszakkal megkonstruált jelentést a maga didaktikus eszközeivel, ahogyan azt a tárlat számos alkotásánál tapasztaljuk. Vegyük például Kárpáti Gusztáv (egyébként díjazott) olajfestményét, a Szegény Európát. Az egymásra felhordott színekbôl és a színek foltjaiból kirajzolódó formák alkotnak ugyan kusza jelentésfoszlányokat, ezeket azonban a festô csakis a címadás határozott gesztusával tudja egyazon egészen belül tartani. Igazából csak a cím képes elrendezni a festôi alkotóelemeket egyetlen, meglehetôsen patetikus jelentés irányába. A cím nélkül esetlegessé, alig-alig olvashatóvá válik a kép, apró lokális szorongásokra és örömökre esik szét. Szemben Bényi Árpád hasonló technikával készített, Kint és bent címû olajfestményével, amelyen eredendôen a képen belül megy végbe az elrendezôdés. Az utóbbi években készült mûvei a festôt egyre közelebb vitték, viszik stílusának kiteljesítése felé, mely szakítva a figurativitással, a személyesen átélt események narratív feldolgozása helyébe ki-
55
Alföldi régió a Szemlében – szemle az Alföldrôl
DISPUTA Lépcsôk
Debreceni Szemle, 2003/4.
56
A folyóirat tanulmányrovata ezúttal is az interdiszciplinaritást helyezi elôtérbe. Ennek következtében olvashatunk itt a magyar szívsebészet történetérôl, a magyarországi földhasználat ötven évérôl, a városunkba látogató turisták Debrecen-képérôl, valamint Kazinczy Ferenc és a szabadkômûvesség kapcsolatáról. A második szövegcsoport a város történetéhez kapcsolódó írásokat közöl: az egyik Debrecen dualizmus korabeli parlamenti képviselôivel foglalkozik, a másik pedig a vegyes bíróságok történetéhez szolgáltat adalékokat. A harmadik egység az aktuális európai uniós integráció vonatkozásaira irányítja rá a figyelmet. Változik a perspektíva, immár nem csak Debrecenrôl esik szó – az észak-alföldi régió, továbbá a jövô lehetôségei és kötelezettségei kerülnek a középpontba. Részletes elemzô és helyzetértékelô tanulmányok mutatják be az EU 2006 utáni regionális politikáját és ennek elôzményeit, hazánk uniós integrációjának területfejlesztési követelményeit és az észak-alföldi régió Magyarországon belüli (nem mindig szívderítô) helyzetét, kiaknázható elônyeit, fejlesztésre szoruló lemaradásait, valamint az Európai Unióval kapcsolatos vonatkozásait. A perspektíva ezután még tovább tágul. A lokalitás és globalitás manapság oly sokszor emlegetett kettôsségét érdekes módon jeleníti meg a negyedik, Amerikai professzorok szeptember 11-rôl címû szövegcsoport. A helyi vonatkozások (Debrecen, Alföld) után látszólag a globális, nemzetközi színtérre helyezôdik a hangsúly. Azonban a Magyar–amerikai Fulbright Bizottság tízéves fennállásáról megemlékezô 2002-es debreceni konferencia szövegei nyújtotta kép ennél összetettebb. Ugyanis a két elôadás és a kerekasztal-beszélgetés higgadtan értékelô, nem ritkán (az amerikai kormányzat hadügyi és külpolitikájával szemben) kritikus meglátásai a nemzetközi ügyek és az amerikai helyi sajátosságok viszonyának komplexitására világítanak rá. Az egyik elôadó arról értekezik, hogy miként befolyásolják az amerikai politika döntéseit az olyan önmitizáló elképzelé-
sek, melyek szerint az amerikai nemzet kiválasztott nép, a függetlenség mintaképe és önmagában képes megoldani minden problémát. A másik elôadás szerint az egyetlen szuperhatalomnak tartott Egyesült Államokban a hírközlés külpolitikával kapcsolatos nagy fokú érdektelensége veszélyes módon lehetetlenné teszi azt, hogy az állampolgárok reális képet alkothassanak saját országuk nemzetközi szerepérôl s annak következményeirôl. Egy vizsgálóbizottság eredményei már 2001. szeptember 11. elôtt elôre megjósolták az eseményeket, s errôl csak alig néhány lap tudósított. A tudományos közeget és a széles nyilvánosságot egyszerre érintô közlemény a Jegyzetlapok rovatban Pósán László szövege, mely a hírhedt Heribert Illig-féle „kitalált középkor” hipotézisének hibáira és veszélyeire mutat rá. A rovat másik írásában Berényi Dénes szól a felsôoktatás és a kutatás világtendenciáiról, illetve az ezzel kapcsolatos, határainkon túli feladatokról. Alföld 2003/12., 2004/1., 2. (December: önéletírás, paródia és irónia) A tanulmányrovat két szöveget közöl. Dobos István egy látszólag egyszerûbb, valójában igencsak összetett mûfaj, az önéletírás kérdéseivel foglalkozik Németh László kapcsán. Véleménye szerint a szóban forgó írásokban megfigyelhetô gyakorlat eltávolodást jelent ama két világháború közötti európai hagyománytól, mely nagy hangsúlyt fektetett a vallomás ôszinteségére, a személyiség feltárulkozására. Németh inkább az egyéniség lélektani dimenzióját meghaladó és a szociokulturális hatások termékeként kialakuló szerepre koncentrál. Szövegei nem pusztán csak reprezentálják, hanem éppenséggel saját maguk hozzák létre az önéletrajz-írói szubjektumot. Például a személyiségváltozatok komplex rendszerével, melyben megjelenik az emlékezô és fölidézett én, a naplót író és naplójában megörökített személy és az önéletíró, aki az elbeszélés jelenében korábbi naplójából idézve olvasójává válik saját önelbeszélésének, amely viszont az elbeszélt történet idejéhez képest késôbb
(Január: Kosztolányi – újraolvasás és újraírás) Krasznahorkai László regényrészletét, valamint Aczél Géza, Lászlóffy Aladár és mások verseit követi a szám törzsanyagát képezô három Kosztolányi-tanulmány. Bónus Tibor a sírás és nevetés mechanizmusait vizsgálja a Pacsirta címû regényben. Az elôbbi mûködését jól példázza Bónus érvelése szerint az a jelenet, melyben a narráció külsô nézôpontból írja le a címszereplô, Pacsirta sírástól eltorzult arcát, aki már eleve azért sírt, mert nem túl szép ábrázatát „gyászolta”. Ebben a helyzetben a külsô ok és okozat azonossá válik, rámutatva arra, hogy a sírás nem képes megszüntetni azt, ami kiváltotta. Nem más tehát, mint csupán a megérthetetlenre, megváltoztathatatlanra adott válasz – a nevetéshez hasonlóan. A tanulmány izgalmas vonatkozása még – mások mellett –, amikor azt mutatja be Vajkayék színházba látogatása kapcsán, hogy az öregúr és felesége a darab fikcióját nézve szüntelen e fikción kívülit, az életet pillantja meg. Azonban a teátrumon kívüli, reális világban rendre a fikcióra visszautaló jelekbe ütközik. Ekképpen teremtôdik érdekes és tartós feszültség élet és szerep/irodalom között.
Hima Gabriella írása a már számos területen alkalmazott fogalom, a kulturális performativitás (cultural performance) nyújtotta interpretációs lehetôségekre irányítja rá a figyelmet Kosztolányi novellái kapcsán. Ez a megközelítés – leegyszerûsítve – a szöveg helyett a cselekvésre helyezi a hangsúlyt. Irodalmi textusok esetében ez a különbség ott érhetô tetten, hogy míg a textualitás szemantikai metaforákkal, addig a performativitás cselekvésmetaforákkal (hangzás, testiség, játék, rítus) írja le a történést. Hima Gabriella meglátása szerint a performativitás az irodalomtudomány számára a cselekvések és nyelvi leírásaik együttes vizsgálatával nyújthat jelentékeny és izgalmas újdonságot. Többek közt a húszas-harmincas évek magyar irodalmának értelmezésénél. Ezt a szerzô a Fürdés és A kulcs kapcsán mutatja be, mivel ezekben a szövegekben a kommentármentes narrációra törekvés jól érzékelhetôen elôsegíti a performatív hatóerô, azaz a testi mozgáslogika fokozott érvényesülését. Szilágyi Zsófia A „feltámadó” Esti Kornél címû tanulmánya arról értekezik, hogy a mûfaját tekintve a novellaciklus és a regény között elhelyezhetô Kosztolányimûvet milyen módon írja tovább Császár István Gyilokjáró címû 1985-ös munkája, illetve Garaczi László két frissebb lemúrkönyve. Mégpedig a mûfaj, az utazás, a történet- és fikcióképzés, valamint az alakmás vonatkozásában. (Február: az esztétikai tapasztalat medialitása) Ezzel a közel sem egyszerû kérdéskörrel foglalkozik Kulcsár Szabó Ernô tanulmánya. A 20. század második felében bekövetkezô technológiai boom hatására az utóbbi évtizedekben (Magyarországon inkább az utóbbi években) egyre több olyan munka látott napvilágot, mely megpróbál számot vetni a mindennapi környezetünk technologizáltságból adódó átalakulásokkal, illetve ezek okaival és következményeivel. Az ún. médiatudományok az újfajta (elektronikus, digitális) rögzítési lehetôségeken alapuló újabb médiumok sajátosságait igyekszenek feltárni. Ezen túl rávilágítanak a medialitás korábbi változatainak mûködésére is. Az ilyen jellegû megközelítések kizárólag a materiális medialitás jelölôjére és az észlelésre koncentrálnak, s elfeledkezni látszanak a jelentésrôl és a megértés folyamatáról. Ezek a filozófiai és irodalmi hermeneutikával szembehelyezkedô felfogások Kulcsár Szabó Ernô véleménye szerint nem
DISPUTA Lépcsôk
íródik. Az esszé – többek közt – még az idô, az emlékezet és az én nyelvi megjelenítésének problémaköreit vizsgálja. Ez utóbbival kapcsolatban rendkívül érdekes, hogy – amint arra Dobos István rávilágít – Németh László önéletírói praxisában nem az általa egyébként jól ismert lélektan, hanem a biológia és az anatómia terminológiáját használja. Az így megszületô sajátos nyelv az önéletíró szellemi mûködését – egyfajta orvosi esettörténetként – az élô szervezet leírásává fordítja át. A második tanulmányban Lapis József az irónia és paródia mûveleteit elemzi Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek címû regényében. A regény érdekes, önparódiához hasonlító eljárásokkal kapcsolódik Márai más alkotásaihoz, leginkább a Vendégjáték Bolzanóban-hoz és a Szindbád hazamegy-hez, valamint az ezekben a mûvekben is megjelenô jellegzetes „Márai-hanghoz” és Márai-regényszerkezethez. A gyertyák… a detektívtörténetet sem kíméli. Elôbb metafizikus dimenziók beiktatásával alakítja át a mûfaj klasszikus vonásait, majd eme új dimenziókat is parodisztikus távlatba helyezi. Mindezeken túl a regény szövegszerû összetettsége figyelemreméltó módon viszi színre az irónia alakzatának mûködését, melyrôl Lapis József aprólékos elemzést ad.
57
elégségesek az irodalom értelmezéséhez. Ugyanis az irodalom esetében egy olyan – eredendôen immateriális – közeg (maga a nyelv) medializálódik, mely elleplezi saját médium-voltát. A írássá válás tehát olyan folyamat, mely nemcsak egyszerûen fordítása a mondottnak. Az írás, amint átlép érzékelhetô anyagiságába, a nyelv közvetlen hozzáférhetôsége (intencionalitása, referencialitása) elzáródik, mégpedig az írás „felszabadított” szövegisége miatt. A tanulmányrovat még két további szöveget közöl. Az egyik Bónus Tibor fentebb
már említett dolgozatának második része. A másik pedig Harmath Artemisz Füst Milán regényét elemzô írása. A februári szám szépirodalmi anyagában Halász Margit kisregényének egy részlete, valamint Szijj Ferenc és Király Levente versei olvashatók. A kritikák – többek között – Esterházy Péter és Háy János munkáival foglalkoznak. Zárásként Aczél Géza fôszerkesztô búcsúzik a nemrég elhunyt debreceni költôtôl, Kiss Tamástól. Sebestyén Attila
Megéri-e a harmincat?
DISPUTA Lépcsôk
Tizenöt éves a Rocksuli
58
Valószínûleg sokunk álma volt – tán még mindig az – zenekarban játszani. Velem sem volt, sincs ez másképp. Miután viszont felsô tagozatos énektanárnôm ráébresztett, hogy azért nem erôlteti a szereplésemet az énekórákon, mert a nála eltöltött négy év során hamis hangon és néhány prózában elôadott népdalon kívül semmi más nem hagyta el a torkom, énekesi álmaim egy csapásra szertefoszlottak. Így gyorsan egy reálisabb álom után kellett néznem, ami konkrétan egy gitár nyakában öltött testet. Én ezt úgy képzeltem el, hogy szüleim majd szépen elkísérnek a hangszerboltba, és megveszik nekem az elektromos gitárt és az erôsítôt, amit jó elôre kinéztem. Valamiért akkor még egyértelmûnek tûnt számomra, hogy ha komoly rockzenész akarok lenni, akkor csakis így lehet nekikezdeni (akusztikus gitár szóba se jöhetett). Úgy gondoltam, hogy miután minden felszerelést beszereztem, csak annyi a dolgom, hogy suli után bevonulok a garázsba vagy le a pincébe, és senkitôl sem zavartatva elkezdem nyúzni a vadiúj Gibson Les Paul gitáromat, miközben egyre hangosabbra veszem az erôsítôt. Amikor néha rálépnék a torzítópedálra, a falak is beleremegnének, és még a vakolat is megrepedne néhány, persze nem túlságosan feltûnô helyen. Ez az egész talán nem is lenne álom, ha, mondjuk, egy kisebb amerikai város lakóövezetében nôttem volna fel. A valóság persze a sokak által ismert bérház, ahol a szomszédok már akkor is átkopognak a falon a partfis végével, ha csak a gitározás gondolata átfut az agyamon. Ez, minthogy akkor még gitárom sem volt, elég ijesztôen hatott. Másrészt az sem mondható, hogy a
hangszerek a mai magyar viszonyok között mindenki számára elérhetôek lennének. Fôleg, ha valaki komolyabban szeretne zenélni. Ma nem sok fiatal van, aki belevághat „majd meglátjuk, mi lesz” jelszóval, hiszen a minimális felszerelés több névnap, születésnap, karácsony együttes ajándékaként jöhet csak össze, és akkor még mindig ott a próbalehetôségek kérdése. Mindezzel csak arra akartam rávilágítani, hogy a fiatalok többségének milyen nehézségekkel kell manapság Magyarországon megbirkózniuk, hogy hódolhassanak zene iránti szenvedélyüknek, és egyben kreatív módon tölthessék el szabad idejüket. A megoldás pofonegyszerû: radikális fizetésemelés és kertes házas lakóövezetek építése. Ráadásul ez a megoldás sok egyéb társadalmi problémára is gyógyír lenne. Ha ez netán mégsem megy, mást kell kitalálni. Gondolom, sokan tudják, hogy már rég ki is találták. Az már meglepôbb, hogy a kezdeményezés szinte még mindig egyedülálló hazánkban. Természetesen a Rocksuliról van szó, amelyrôl hallani és olvasni is sokat lehet. Egyrészt, mivel a félévenként megrendezett koncertjeik a rockzenét kedvelô fiatalok számára nagy eseményeknek számítanak. Másrészt a – sajnos, már rendszeresnek mondható – anyagi és létesítményi problémák kapcsán is sokszor kerültek, ha nem is a figyelem középpontjába, de legalább a perifériájára. A helyzet jelenleg sem rózsás; a közelmúltban a Rocksuli honlapján még egy felhívás is megjelent (www.rocksuli.hu), melyben arra kérik a honlapra látogatókat, hogy legalább egy petíció aláírásával támogassák az iskolát, amely, úgy tûnik,
rehozzanak hasonló iskolákat, de miután szembesültek az anyagi lehetôségekkel, a lelkesedés gyorsan el is szállt. Profitorientáltan, üzleti alapon egy ilyen iskola ma Magyarországon nem tud mûködni. Vincze Béla, a Más-Mozaik Kulturális Egyesület elnöke és a Rocksuli alapítója nem valami iskolaszagú rendszert akart, s nem is mesterségesen összetákolt zenekarokat, hanem olyan alapfokú zeneiskolát, ahol együtt zenélô és zenélni szeretô fiatalok állnak a színpadon. Olykor kritikaként hangzik el, hogy az iskola „amatôrképzô”, az oktatók azonban zenetanárként és zenészként is eléggé bizonyítottak, hogy az amatôr szónak ne csak negatív értelmet lehessen tulajdonítani. Az iskola egyedülálló voltát mi sem jellemzi jobban, mint hogy karitatív tevékenységként fogyatékkal élô fiatalok zenei oktatásával is foglalkozik. A rocksulis tanárok Down-szindrómás, vak és gyengénlátó fiatalok hangszeres tanítását vállalták, teljesen önkéntes alapon. Fellépési lehetôséget teremtenek nekik a félévzáró koncerteken, amelyeken a többi lelkes amatôr együtt zenél velük. Csoportos utakat is szerveznek nekik különbözô magyarországi zenei fesztiválokra, Gitaro Független Zenei Csoport név alatt önálló fellépéseik is vannak – nemcsak itthon, hanem külföldön is. Ez a speciális zenei csoport, amely fogyatékkal élô fiatalokból áll, külföldi útjai során többször eljutott Belgiumba, Ausztriába, Finnországba, Norvégiába és Franciaországba is. A kívülálló alig lát valamit abból, ami a háttérben zajlik, keveset tud arról, menynyi munkába, erôfeszítésbe kerül egy ilyen egyedülálló szervezet mûködtetése, pontosabban: életben tartása. A két neuralgikus pont: a költségvetés és a próbahely, amelyért jelenleg terembérleti díjat kell fizetni. A finanszírozás három forrásból tevôdik össze. Mint minden civilszervezet, a Rocksuli is részesül önkormányzati támogatásban, ez jelenleg egy évre – mûködési
DISPUTA Lépcsôk
egyre inkább a létéért küzd. Aki egy kicsit is figyelemmel követte az iskola életét, tudja, hogy a próbalehetôségek, próbatermek kérdése sosem volt véglegesen megoldva, az ifjú zenészeknek és tanáraiknak szinte mindig csak átmeneti szállásuk volt. A Rocksulit a Más-Mozaik Kulturális Egyesület mûködteti; ezzel az iskolával az volt a célja, hogy megvalósítsa a rockzene alapfokú képzését Debrecenben. 1990-ben három, a rockzene alapjait képezô hangszeren (dob, basszusgitár, gitár) indult meg a tanítás. Ma énekoktatás is van, és még több hangszer közül lehet választani (billentyû, bluesharmonika, szaxofon). Az alapoktatáson kívül kiemelt szerepet kap a zenekari gyakorlat. Ez azt jelenti, hogy az iskolán belül alkalmi zenekarokat szerveznek a diákok, és egy általuk kiválasztott dal feldolgozásával, elôadásával „vizsgáznak” félévente, az iskola által szervezett koncerteken. A legutóbbi ilyen félévzáró koncert január 30-án volt a Lovardában, mintegy hatvan ilyen zenekar lépett fel. Az iskola keretein belül egyre több önálló diákkezdeményezés is megvalósul. A legutóbbi koncerten már külön mûsorral lépett fel a Hair Project – amely nevét is a híres musicalrôl kapta, és három betétdalt adtak elô belôle, hatalmas közönségsikert aratva. Az önálló kezdeményezést tizennyolc fiatal próbálta össze – a tanárok segítségével, a Rocksuli által biztosított technikai felszereléssel és helyiségben. Már most több nyári fesztiválra meghívást kaptak ezzel a mûsorral. Az est másik kiemelkedô momentuma D. Nagy Lajos fellépése volt, aki egy vak fiatallal énekelte el közösen, soronként felváltva a Közeli helyeken címû Bikini-slágert. A Rocksuli nonprofit szervezôdés, tehát minden bevételét az iskola fejlesztésére fordítja, máshogy nem is igazán lehetne mûködtetni. Többen megkeresték az iskolát azzal a szándékkal, hogy a debreceni kezdeményezés mintájára máshol is lét-
59
DISPUTA Lépcsôk 60
költségtámogatás címén – 100 000 forint. Pályázatok révén is jut némi támogatáshoz az intézmény, ez viszont esetleges, és leginkább technikai fejlesztésekre fordítható, nem használható fel a napi mûködés biztosítására. A finanszírozás legnagyobb részben önerôbôl történik, ez tulajdonképpen a diákok által befizetett tandíj – lenne, de a folyamatos áremelések következtében az önerô új értelmet nyert. Az idén körülbelül 320 diákot oktató iskola mûködéséhez szükséges plusz anyagiakat a 14 fôs tanári kar dobja össze, hiszen a diákokra már nem lehet áthárítani az újabb terheket, amelyek az emelkedô rezsiköltségekkel járnak; ez ugyanis ebben az évben pontosan annyival nô havonta a tavalyihoz képest, mint amennyit az önkormányzat egy egész évre ad az iskolának. Ennek ellenére Vincze Bélából nehéz akár egyetlen panaszkodó mondatot is kicsikarni. Pedig okokban nincsen hiány, a Rocksuli 15 éves pályafutása alatt, ami civil szervezetek életében tekintélyes kornak számít, hétszer költöztek és kétszer kirabolták a próbatermeket. Vinczéék a suli fennállása óta szinte csak azért dolgoznak, hogy a bérleti díjat elô tudják teremteni, ám ez még a leglelkesebbek kitartását is alááshatja idôvel. A „tûzoltás” nem motiváló erô (nem számítva talán a tûzoltókat). A legnagyobb gondot a folyamatos költözések, az „állandó” ideiglenes szállások jelentik, egy-egy helyen átlagosan két évet tölthet el az intézmény. A tanárok és a diákok mindent megtesznek, hogy mindenhol otthont teremtsenek maguknak, még ha várható is, hogy elviszik fejük fölül a tetôt, ám ilyen körülmények között nem lehet hosszú távra tervezni. Mostani fedelüket április 30-áig tarthatják meg, ekkor újabb költözés vár rájuk. Ott kell hagyniuk a Böszörményi úti raktárépületet, mert lebontják – a büfével, kávéházzal, kiállítóteremmel és kézmûvesmûhelyekkel együtt, amelyeket a tanárok, diákok, lelkes önkéntesek segítségével kialakítottak… Még az is lehet, hogy tanév közben kell elmenni, hacsak a híresen gyors bürokratikus szervezet fogaskerekei közé egy – kivételesen jótékony – homokszem nem kerül. Új otthonként az önkormányzat egy kiürült, használaton kívüli éttermi helyiséget ajánlott fel, ez lehet a következô állomás, de biztosra vehetô, hogy még mindig nem a végsô. Az érem másik oldala, hogy eddig szinte minden költözéssel egy kicsit jobb körülmények közé került a suli, és ez némileg elôbbre vitte az iskola ügyét. Persze ez az étterem sem az álmok netovábbja, hiszen egy nagy egybefüggô
tér nem alkalmas gyakorlati zeneoktatásra. Megvannak az elképzelések, készülnek a tervek, hogyan lehetne kisebb tantermekké alakítani és hangszigetelni a volt éttermet. A megoldást, a biztonságos mûködést az jelentené, ha a Rocksuli mûvészeti alapiskolává alakulhatna. Ez ügyben már minisztériumi szintû tárgyalások is folytak, de az állandó helyiségproblémák miatt a dolog egyelôre kivihetetlen. Már többször szóba került, hogy az iskola a városháza felújított pincerendszerébe költözne. Kósa Lajos polgármester ezt az ajánlatát a mostani, január 30-ai félévzáró Rocksuli-koncerten is megerôsítette. A pincerendszer ideális megoldás lehetne, hiszen több tanterem is kialakítható benne, csak hát a felújításra szükséges anyagi fedezet jelenleg nem áll az önkormányzat rendelkezésére. Az önkormányzat által biztosított állandó otthon részben az anyagi problémákra is megoldást jelentene, mivel a bérleti költségeket meg lehetne takarítani, és az így megmaradó pénzösszeg lehetôvé tenné a továbblépést. A pályázatokon elnyert pénzekkel együtt pedig nagyobb beruházásokat is el lehetne indítani – már ha biztosra lehetne venni, hogy nem kell megint költözni. Az iskola megálmodói mindenesetre szüntelenül terveznek, vagyis inkább csak álmodoznak. Abban reménykednek, hogy idôvel fel lehet építeni egy saját stúdiót, létre lehet hozni egy saját klubot. Az utóbbi gyakoribb fellépési lehetôséget biztosítana a rocksulis zenekaroknak. A stúdió révén pedig lehetôség nyílna az itt tanuló amatôr zenekaroknak demolemezek készítésére. Az intézmény továbbra is keresi az együttmûködés formáit a várossal, hiszen az 1990-ben tíz diákkal és két tanárral induló Rocksuli felelôssége mára sokkal nagyobb, minthogy „csak úgy” bedobhassa a törölközôt; ezért is bíznak minden ígéretben. Hiszen minden jel arra mutat – a petíciót aláírók száma, a koncertek látogatottsága, a folyamatosan növekvô diáklétszám –, hogy igenis igény, szükség van a sulira, a következô tizenöt évben is. Az elsô koncerten tíz tanítvány lépett fel húsz fizetô nézô elôtt. Most hatvan zenekar van egy-egy koncerten, és ezerötszáz nézô. Mi ez, ha nem egy sikeres vállalkozás, amelynek meg kellene érnie a harmincadik születésnapját? Remélhetôleg ezt mindenki felismeri, mert az alapítók, a tanárok és a diákok is ebben bíznak. Annak ellenére, hogy tisztában vannak vele: ígérni valamivel könnyebb, mint kézzelfogható segítséget nyújtani… Bányai Gábor
• Kolczonay Katalin: Kétkedések és ragaszkodások. Beszélgetés Nagy Gáspár költôvel, Confessio, 1990. • Pécsi Györgyi: Nagy Gáspár: Múlik a jövônk, Alföld, 1990. • Gáspári László: Mondatösszevonás-típusok és funkcióik Nagy Gáspár költôi nyelvében, Magyar Nyelvôr, 2001. 2. 180–186. és uô.: Retorikai-stilisztikai konstrukcionális egységek grammatikai szervezôdése. Nagy Gáspár-kommentárok, Magyar Nyelvôr, 2002. 1. 40–47. • Monostori Imre: „Egyszer mindent az ô szemével látunk”. Kritikusi válaszféle (is) Nagy Gáspár egy levelére. Nagy Gáspár: Tudom, nagy nyári délután lesz, in: M. I.: Mesterek, kortársak, FelsôMagyarország Kiadó, Miskolc, 2000. • Domokos Mátyás: Pillantás az „ÉvTiZeDhAtÁrHíD”-ról, in D. M.: Átkelés. Áttûnés, tanulmányok, kritikák, emlékezések, Szépirodalmi Kiadó, Bp., 1987, 350–352. • Olasz Sándor: Múlik a jövônk. Nagy Gáspár válogatott és új versei, Forrás, 1990.
Nagy Gáspár költôi világképe Görömbei András
ad ma is példát arra, hogy modernség és közösségi felelôsség, hagyományok gazdag sokféleségéhez való kötôdés és újítás, erkölcs és esztétikum nem kizárják, hanem hitelesítik egymást a mûvészetben. Nemcsak néhány történelmi jelentôségûvé vált „rendszerváltó” versével járt ösztönzôn, eszméltetôn elôtte a magyarországi és kelet-közép-európai változásoknak, hanem a legújabb idôknek is félelem nélküli megítélôje. Egész személyisége, mûvészete tisztaságot sugároz és követel. Amikor a kritikai irodalomban arról lehetett legtöbbet olvasni, hogy a költô ne politizáljon, ne bonyolódjék társadalmi-politikai kérdésekbe, akkor Nagy Gáspár költészetének egyik megkülönböztetô jegye éppen a közvetlen politizálás, a közösségi felelôsségvállalás, a közéleti elkötelezettség, a nyílt szókimondás lett. A magyar és világirodalom számtalan példája erôsítette meg ôt küldetésvállalásában. A személytelenség divatos kultusza idején éppen azzal vált ki kortársai közül is, hogy verseiben mindig nyíltan vállalja önmagát, erkölcsi, politikai, világnézeti véleményét. Költôi személyisége felelôsséggel áthatott cselekvô ember. A magyar és a kelet-közép-európai irodalomból, történelembôl és a keresztény etikából meríti a cselekvô erôt. Morális tartása forrását is tudatosan vállalja: „Mi az, amibe én fogódzom? Azt hiszem, nekem van egy olyan erkölcsi mércém, amely a vallásból, az Istenhitbôl táplálkozik. Ez az, amiben én nem csalatkoztam.” (Kolczonai Katalin) Ez az erkölcsi mérce vezeti ôt közéleti, politikai, történelmi állásfoglalásaiban is. Amikor verseiben közvetlenül állást foglal, egyértelmûen nyilatkozik, ítélkezik, számon kér, akkor a vallásos, istenhívô katolikus normatív etikájának kíván megfelelni: „aki a tízparancsolat betartását polgárként is, költôként is kötelezônek érzi, nem korlátozza azt az áhítat pillanataira.” (Pécsi Györgyi) Ez a hitbeli bizonyosság motiválja szigorú ítél-
DISPUTA Mûhely
A
hetvenes és nyolcvanas években, amikor költôk és esztéták egyaránt sok fölösleges szót vesztegettek annak bizonygatására, hogy a költészet közösségi küldetése véget ért, Nagy Gáspár konok és szelíd következetességgel vallotta, hogy „egy élére állított vers” a mi idônkben is sokat tehet. Félelem nélkül nevezte meg azt a kort, melyben élnie adatott. Így hívta ki maga ellen a „nyüszítve támadó gyávaság” bosszúálló, nagy haragját, mely szilenciummal, állásvesztéssel sújtotta a pontos szavú költôt. Erkölcsi nyugalommal és biztonsággal fogalmazta meg küldetését, mely szerint a költônek emlékeznie és látnia „esküdt kötelesség”, s nem lehet kisebb ambíciója, minthogy éppen azt nevezze néven, amit a bölcs megfontolás, a gyávaság, az önmagát túlélt hatalom elhallgatni parancsol. Emlékezni, látni, megnevezni és sohasem félni – eme szemléleti alapelvek szerint épül Nagy Gáspár költészetének morális és poétikai rendje. Verseinek gazdag metaforikus világába az általa „helybenzsákbanfutós”-nak nevezett kor égette bele az ítélkezô játék, a keserû groteszk és irónia szilánkjait. Tényeket és látszatokat, valóságot és hamis ideológiát eltökélten szembesítô költészete könnyen felismerhetô, csak reá jellemzô költôi látásmódot és nyelvet teremtett a szinte szakrálisan morális költôi személyiség és a rafináltan, leplezetten amorális kor ütközésének pontos megnevezése révén. A rendszerváltozás öröme csak pillanatnyi lehetett Nagy Gáspár költészetében. Rögtön tapasztalnia kellett, hogy a nemzet erkölcsileg nem készült föl a szabadságra. Ez a nemzeti erkölcsi elégtelenség motiválja költészetének legkeserûbb hangjait. A „mosolyelágazás” és a „békebeli kannibálok”, a „magyar abszurd” idején is rendületlenül teljesíti önként vállalt kötelességét. A hazugság, cinizmus, árulás, nemzeti felelôtlenség, történelmi tudatzavar, erkölcsi nihilizmus ellen küzdve adott és
61
DISPUTA Mûhely 62
kezését. Másfelôl viszont a mély hit segíti ôt abban, hogy költészetében jelen legyen a megváltás bizodalma, a minden mélységekbôl való felemelkedés lehetôsége is. Ezt önmagának teremti meg a lélek: ha a saját szakrális igénye szerint képes élni, akkor virtuálisan legalább átélheti a megváltás örömét is. Költészetének morális és poétikai értelemben egyaránt szerves belsô rendje van. Életmûvét ha együtt szemléljük, természetesnek tartjuk, hogy éppen ô írta meg a nyolcvanas évek elején és közepén azokat a híressé vált verseket, melyek egy önmagát túlélt rendszer hazug látszatokból épített védôbástyáin betömhetetlen réseket ütöttek: a megnevezett aljasságokat, hazugságokat nem lehetett tovább fenntartani. Költészetének elsô két évtizede a magyar irodalom szabadságküzdelmének egyik legteljesebb, legszebb fejezete. Pályája kezdetétôl tisztán látja küldetését: „a lefokozott szívûeknek” akar „szabadítót mondani”. Költészetének szigorú motívumrendjében egyértelmû, hogy a szabadító ének nem kikapcsolódás, nem illúziókergetés, hanem „a valóság égetô nyelve”: a tények megismerésének és kimondásának kötelessége. A Nagy Gáspár-i vers esztétikai alkatát a valóságmegnevezô és a morális értékek egységének formateremtô ereje minôsíti. A költészetében megjelenô költôi személyiség önmagát e kor ellenében is érvényesíteni képes erkölcsi fenomén: a szabadság és árulás, a helytállás és gyávaság könyörtelen szembesítôje, az ironikus analízis mestere. Eszményei és tapasztalatai oly nyilvánvalóan ütköznek, hogy a költôi személyiségnek a tárgyához való viszonya többnyire keserûen ironikus lehet. Az irónia alapja a szellemi és erkölcsi fölény. Erkölcsi tartománya szakrális, történelmi és kulturális alapozottságú: egyetemes értékekhez kapcsolódó szemlélete a leszerelô viszonylagosságok kultusza idején pontosan jelöli meg azt az egyértelmû erkölcsi pozíciót, amelyhez minden körülmények között következetesen ragaszkodik. Ennek a magatartásnak, küldetésnek gazdag keresztény és sokrétû történelmi, kulturális háttere mutatkozik meg szakrális motívumaiban és bôséges – a legkülönfélébb jellegû értékeket ösztönzésként asszimiláló – kulturális utalásaiban, kötôdéseiben. Erkölcsi magatartása transzcendens bizonyosságú. Ez a szellemi gyökérzetbôl táplálkozó magatartás Nagy Gáspár költé-
szetében erkölcsi evidenciákra épül. Szinte gyermeki természetességgel kivallott és vállalt alapelveiben nem bizonytalanította el sem a példaszerû nyitottsággal befogadott közép-kelet-európai kultúra, sem az ôszinte költôi szóra változatos eszközökkel támadó politikai hatalom. Az elôbbi folyamatosan tágítja szemléletét, vértezi igazságát, az utóbbi pedig arra ösztönzi, hogy egyszerûen, világosan fogalmazza meg költôi alapmagatartását, erkölcsi evidenciává nemesítse ars poeticáját. Eszerint a költôknek „emlékezniök esküdt kötelesség”, s „míg a szem él látni kell fele-Barátaim! ” Az emlékezés és a látás kötelességhez – mintegy azok feltételeként társul az, hogy Nagy Gáspár költôi személyisége megteremtette a maga számára a szabadságot: „félelmen túli tartomány / dalokra elszánt kölyke” ô. Így lettek Nagy Gáspár sorra megjelenô verseskötetei a hetvenes-nyolcvanas évek erkölcsi szellemi romlásai közepette kihívó tisztaságú belsô törvények szerint mûködô, metszôen éles és pontos, egyre ironikusabb, szarkasztikusabb korképek. Már elsô kötetében világosan érzékelte és megnevezte „zavarait a toronyépítésnek”. Mûvészete megsemmisítôen plasztikus és árnyalt képét adja annak a kornak, melyet telitalálatos „posztmodern” képpel így minôsít: „rohadunk a forradalomban”. Majd pedig így lett költészete a felemás rendszerváltozás talán legélesebb, legkritikusabb, legösszetettebb kórképe is. Húszéves kora óta az „itt állok, másként nem tehetek” eltökéltségével készíti látleleteit e korról. Egyre erôteljesebben, egyre gazdagabb esztétikai tartományokat mozgósítva, egyre élesebben leplezi le annak képtelenségeit: a nemzetiségi magyarság felelôtlen kirekesztését a nemzetbôl, a fiatal nemzedékek befullasztását, a történelmi emlékezet erôszakos kiirtásának manôvereit, a gazdasági csôdöt leplezô „magyarországi piramisokat”, a lefékezett létezést, a „helybenzsákbanfutós kor”-t, a szellem kiszolgáltatottságát a hatalomnak, az árulás, besúgás sok-sok változatát, még Brezsnyev, a „sûrûszemöldökû tanár úr” regnálása idején a „nagy közös sajt- és égbolt képtelen blöffjé”-t, a kényszerû hallgatást a lényegrôl, a mellébeszélés gyakorlatait, a kontraszelekció kiépített rendszerét, a holtakkal is manipuláló kultúrpolitikát, a jóvátehetetlen nemzetszûkítést, a nyugati magyarság elé állított sorompókat, a „halántékon lôtt” és kiadhatatlan verseket, megvágott filmszalagokat, a József Attila hitét oly groteszkül megcsúfoló „testvéri
emlékmûve, józan helybenzsákbantutós kor, mammutcsont-átültetés, tömegsírhaza, utóvéd-paraszt, a többféle megnemközelítés látványos eszközei, szaltószabadság, halántékdob, sorsbukfenc, félelmetes holnapelôtt, esélyek ôszi alkonya, cellamocsok, a homály követei, a rémület hókuszpókusza, ideológiamentes csontok, tapsalattvalói egy közepes kreatúrának, táncreakció, aligcsapat, kórlaplépcsô, lágyulás gerincben agyban, mosolyelágazás, békebeli kannibálok. Az ilyen és ezekhez hasonló kifejezések számûzik Nagy Gáspár költészetébôl a szép dalokat, keserûen keménnyé, olykor szándékosan zakatolóvá, epigrammáiban pedig szikrázóan ironikussá teszik a versek hangnemét. A keserû játékosság fontos eleme költészetének. „Játékai” – miként Szilágyi Domokoséi – „holtsúlyosak”. Nagy Gáspár költôi nyelvének különlegessége, a hagyományos és az avantgárd kifejezésmódok sajátos egybeépítése, a megbontott, de „többszörös grammatikai kapcsoltság” által mégis összefogott nyelvi egységek funkcionális alkalmazása a nyelvtudomány érdeklôdését is felkeltette. Az egyidejûleg többféle olvasatot lehetôvé tevô, ám azok között mégis irányt szabó összetett nyelvi alakzatok funkcióinak feltárása nyelvészeti szempontból is izgalmas feladatnak bizonyult (l. Gáspári László). Modernségét nem idegen mintákból kölcsönzi, hanem következetes és pontos ön- és korkifejezés eszközéül szinte spontánul teremti meg. Költészetén végigvonul az irodalom küldetését, hitelét lejáratni igyekvô, öncélúságát fennen hirdetô esztétikai vélekedések és a költészet becsületét megalkuvásokkal beszennyezô költôi magatartások ironikus-szarkasztikus bírálata. Költészete is egyértelmû cáfolata annak a téves teóriának, amely a közösségi felelôsséget számûzni szeretné a költészetbôl, s amelyik ezért szembeállítja egymással a „szabadságelvû” és a „közösségelvû” irodalmat. Nagy Gáspár költészetében „szembetûnô módon kapcsolódik egymáshoz és rétegzôdik egymásra a »személyes« (egyéni, szubjektív, »individuális«) szféra, a szûkebb és tágabb közösségek szelleme, valamint – hangsúlyosan – a transzcendentális értelemben megjelenô, egyetemes érvényû tartalom és életérzés” (Monostori Imre). Nagy kísérlet az ô költészete abban az értelemben is, hogy a szó súlytalansága idején kívánja visszaszerezni a költôi szó becsületét azáltal, hogy újra megteremti „az informatív kimondás és a költôi kife-
DISPUTA Mûhely
tankok”-at, a fölbontott leveleket, a megfélemlítés változatos eszközeit, egészen a Kádár-korszak végnapjaiig. S tovább: a „veterán és ifjabb ejtôernyôsök” színváltásáig, a mosolyelágazásig, a békebeli kannibálok szégyenletes magatartásáig. Nem utólag bátor, a „szégyen” idején szólt és szól. Költészete régóta és konok következetességgel keresett „egy fölismerhetetlenre pofozott ôszi hónapot”, gyakori motívumává tette októbert, az „ötvenhatosok-hatvannyolcasok / hetvenhatosok nyolcvanegyesek / és fôleg tömegesen egyesek” igazságát. Költészetének ezek a vonatkozásai önmagukban csak tisztánlátását és erkölcsi bátorságát minôsítik. Mûvészetének esztétikai értékét önmagukban ezek a tények nem teremtenék meg. Költészete éppen azáltal vált újabb líránk egyik legszebb fejezetévé, hogy az általa megteremtett sajátos költôi nyelv a morális személyiség és a rafináltan amorális kor ütközésébôl szinte spontán módon, eme ütközés természetes kifejezésmódjaként jelent meg. Nagy történelmi érzékenységû költôi szemlélete létfilozófiai értelemben is kapcsolatos az idôvel. A jelenségeket elôre és visszafelé is a teljes idôben vizsgálja, a létezés idejének mérlegére teszi, nagyobb összefüggések rendjében méri meg. Költészetének egyik fô szólama a tiszta értékekkel kötött szövetség vallomásaiból épül. Ezek az értéktanúsító versek olykor a veszteség hatására szakadnak ki belôle, máskor az élôkkel való szellemi szövetség dokumentumai. Alaphangjuk többnyire tragikus vagy szomorú, ritkán játékos, de az értékek értelmének bizonyossága mindig áttûnik a fájdalmon is. Amikor viszont erkölcsi felháborodása a vers indítéka, akkor szomorúságát, indulatát, valóságismeretét, megvetését különleges sûrûségû és atmoszférájú kifejezések hordozzák. A jelzô és a jelzett szó vagy a szóösszetétel két eleme között éles ellentéttel teremt kapcsolatot. E kötés abszurditása, groteszksége vagy iróniája megnevezést és ítéletet tömörít, valóságunk „égetô nyelve”. Egész szótárat lehet összeállítani váratlan, ám vitathatatlanul lényegi vonatkozásokat feltáró szókapcsolataiból és szóösszetételeibôl, melyek természetesen a szövegösszefüggésekben élnek igazán, de azokból kiemelve is beszédesek: több évre nyújtott ôsz, Európa csigolyakeresztje, agyroncstelep, megtorpedózott álmaink egybeterelt kirakodóvására, egy fölismerhetetlenre pofozott ôszi hónap, halántékon lôtt versek
63
DISPUTA Mûhely 64
jezés” egységét. A „fel nem ismert” vagy szándékosan elhallgatott igazságok kimondásával a „rádöbbenés revelációjával” kívánja folytatni a jelenben a mûfaj nagy hagyományait. (Domokos Mátyás) Különleges egyensúlyt tart ez a költôi világ: hangvételében szakrális áhítat és metszô irónia, látásmódjában leleplezô analízis és tág horizont szembesül. Formakultúrája a négysorosoktól a nagy kompozíciókig, az énekverstôl a prózakölteményig nagyon sok változatban mutatkozik meg. Versbeszéde a puritán élôbeszédtôl a neoavantgárd és posztmodern ösztönzéseket is hasznosító ironikus többértelmûségig, a történelemidézô, meghitten archaizáló kifejezésmódtól az ironikus archaizálásig, a törvényfogalmazó tômondatoktól az egész versen végighajladozó dallamos dikcióig, az egyszerû szavaktól a csak rá jellemzô jelentéssûrítô, hangnemütköztetô összetett szavakig – sokféle elembôl alkot összetéveszthetetlenül egyéni hangot és dallamot. Esztétikai minôségeit tekintve pedig a tragikus, elégikus és groteszk hangnem finom összjátékából alkotott összetett dikció az egyénítô jegye. Szembetûnô sajátossága e költészetnek a költôi személyiség cselekvô történelmi jelenléte, folyamatos véleménynyilvánítása, melyet költôi, tehát egyetemes érvényre igényt tartó felelôsségtudat ösztönöz. A relativizmus és az osztott lírai én korában ritka tünemény a költôi személyiségnek ez a rendíthetetlen értéktudata, nyugalma, a versekbôl sugárzó szellemi-erkölcsi ereje, belsô biztonsága. Nagy Lászlóval mondhatná: „azonos vagyok a szóval”. Költészetének erkölcsi súlya is van, mert következetesen érvényesíti önnön szigorú normáit. Gazdagon él a modern líra eszközeivel, az iróniával, játékossággal, groteszkkel, a vizuális elemekkel, de ezek az ô verseiben sohasem véleménye rejtekezésének, személyisége önvédelmének az eszközei, hanem az élmény sokrétû kifejezésének elemei. Költészetében az avantgárd formai elemek is súlyos eszmék, érzések hordozóivá válnak. Költôi világképét organikusan kialakított motívumrendszer jellemzi. Mûvészetének tematikai rendje is szembetûnik. Egész versvilágát átfogják a magyarság sorskérdései, a történelmi igazságtétel igényének megnyilatkozásai és az emberlét értelmét szavatoló transzcendens bizonyosság vallomásai. Ezt a két fô motívumkört tematikusan szerkesztett kötetei, az Amíg fölragyog a jászol és a …nem szabad feled-
NI… is kiemelik. Ezek mellett a harmadik leggazdagabb témakör az értéktanúsító, szövetségkeresô portréversek, utalásos versek csoportja. Versvilágában a történelmi, morális és transzcendens érzékenységgel összefüggôen egész belsô mitológia jelenik meg, melynek fô motívumai az árulás, október, elmúlás és az Isten. Ezeknek a fô motívumoknak sokrétû és gazdag tartományuk van ebben a versvilágban. Az Istenmotívumkör például a teljes biblikus és szakrális képzetkört jelenti: a karácsonyi születéstôl a nagypénteki keresztre feszítésig, húsvéti feltámadásig és az üdvösség lehetôségéig. Az árulás Judás tettétôl a forradalom elárulásáig és az emberhez méltó magatartás, a hivatás megcsúfolásáig sok-sok változatban jelenik meg ebben a versvilágban. Az elmúlás motívumköre az értékek pusztulásától a személyes lét végességével való számvetésig szintén sok változatban jelenik meg. Október sem csak 1956 októberét jelenti, hanem „a nemzet szabadságküzdelmeinek és a megtorlásoknak imádságszerûen, tudati közkincsként megôrzött emlékeit és tanulságait is. Március 15-ét, június 16-át, október 23-át s november 4-ét is” (Monostori Imre). S természetesen október 6-át is. Motívumrendszere szuverén belsô világának tükre, s mivel költôi személyisége egyaránt érzékeny a múltra és jelenre, s mivel morális igényessége nyílt szólásra ösztönzi, költészetében Magyarországnak az emberi magatartásmódokban is tetten érhetô erkölcsi válsága erôteljesen és éles kritikai fényben mutatkozik meg. Igénye a dolgok néven nevezése, a tisztánlátás, következetes erkölcsi magatartás. Költészetének kitüntetô jegye az is, hogy a gazdag élményvilág plasztikusan jelenik meg benne, de (mint Olasz Sándor írja) az élményvers létfilozófiai dimenziókba emelkedik, az emberi létezés nagy kérdéseirôl mond hiteles és érvényes egyéni véleményt.