1DISPUTATartalom. Küszöb Berta Erzsébet: Az Írás a test... 3

Berta Erzsébet: Az Írás – a test . .....................................................   3 Főtér D. Tóth Judit: A Szentírás-értelmezés paradigmái egykor és ma .....   4 Oláh Szabolcs: Az Írás tartalmi egysége . ......................................   12 Vajda Károly: A Tóra, a Biblia, a Talmud és a zsidóság viszonya ....   18 Macskakő

Tartalom

Küszöb

In memoriam Kiss Tamás Kiss Tamás: Üzenet Tihanyba Csokonainak....................................   24    Kakukkszó ...........................................................................   25    Virágzó almafa . ...................................................................   25    Római változatok .................................................................   26    Párizsi éjszaka .....................................................................   28 Vida Lajos: A pályakezdő Kiss Tamás és a Nyugat .........................   29 Papp Tibor: Foszforeszka    Tomi bácsi emlékének.............................................................   32 Márkus Béla: „Az élet hiányom nélkül megy tovább” . ..................   33 Kiss Tamás: Az óra .......................................................................   37    Huszadik századi dal . ..........................................................   38 Bálint Péter: Örökség és emlékezet: Kiss Tamás . ..........................   39 Kiss Tamás levele feleségéhez, 1956 . ..........................................   43 Kiss Tamás művei és díjai ...........................................................   44 Kapualj S. Varga Pál: A Biblia egyik éve ....................................................   45 Gulyás Imre: A Református Nagykönyvtár a Biblia évében    Interjú Gáborjáni Szabó Botond gyűjteményi igazgatóval ..........   54 Gulyás Imre: Átadott életű emberek .............................................   58 Árkádok Wesselényi–Garay Andor: Sztárépítészet ........................................   62 Szénási Miklós: Tárlatok és távlatok     Beszélgetés Gulyás Gáborral, a kétéves Modem igazgatójával . ....   72 Batta Ágnes: Történetek szakrális terekről    A debreceni építészeti élet 2008-as eseményeinek szemléje .......   77

Kálai Sándor: A franciához vagyok kötve    Beszélgetés a 75 éves Gorilovics Tivadarral  . ............................. 82 Kele Csilla: A demokrácia nyelvén    Beszélgetés dr. Péterffy Árpáddal, Debrecen díszpolgárával .......   87 Lépcsők Bitskey István: Humanizmus és Bibliafordítás  . ............................ 90 Kustár György: Tudom, kinek hittem    Bölcskei Gusztáv igehirdetés-kötetéről ....................................   93

DISPUTA

Tisztaszoba

1

Eisemann György: Az olvashatatlanság allegóriái    Paul de Man: Az olvasás allegóriái  ............................................ 96 Somogyi Gyula: A tetten érhetetlen „másik”    Kulcsár-Szabó Zoltán Paul de Man-könyvéről   ......................... 100 Vékony Gábor: Körsvenk    A hazai filmes szaklapok .......................................................  103 Kovács Béla Lóránt: Kölcse derült égbolt hat fok    Varga Zoltán Tamás: A kert. Lassú mozgás ...............................  107 Zsigmond Andrea: Szemedbe néz    Visky András: Tirami sù .........................................................  109 Dömötör Edit: A krimi – „a populáris irodalom mesterdarabja” ...  113 Műhely Pósán László: Bibliaértelmezések a középkorban  ......................... 116 Havas László: Szent István Intelmei    a Biblia és a reneszánsz tükrében ....................................... 121 Toronyszoba S. Varga Pál: Menekülés Isten elől  . ............................................. 125

DISPUTA

E számunk szerzői

2

Bálint Péter  író, Debrecen Batta Ágnes  újságíró, Debrecen Berta Erzsébet  irodalomtörténész, Debrecen Bitskey István  irodalomtörténész, Debrecen Dömötör Edit  irodalomtörténész, Zágráb–Budapest Eisemann György  irodalomtörténész, Budapest–Érd Gulyás Imre  újságíró, Debrecen Havas László  klasszika-filológus, Debrecen Kálai Sándor  irodalomtörténész, Debrecen Kele Csilla  újságíró, Debrecen Kiss Tamás  (1912–2003) Kovács Béla Lóránt  irodalomtörténész, Debrecen Kustár György  református lelkész, Tiszabecs Márkus Béla  irodalomtörténész, Debrecen Oláh Szabolcs  irodalomtörténész, Debrecen Papp Tibor  író, költő, szerkesző, Párizs–Budapest Pósán László  történész, Debrecen Somogyi Gyula  tanár, Debrecen Szénási Miklós  újságíró, Debrecen D. Tóth Judit  irodalomtörténész, Debrecen Vajda Károly  hermeneuta, Zugló S. Varga Pál  irodalomtörténész, Debrecen Vékony Gábor  tanár, Debrecen–Hajdúnánás Vida Lajos  irodalomtörténész, Hajdúszoboszló Wesselényi-Garai Andor  építész, Budapest Zsigmond Andrea  színházi szakíró, Kolozsvár

Az Írás – a test Berta Erzsébet

záródik összetörhető testté, hanem, rémülten bár, szembenéz. S ha rettegő tekintete a gyűlölet újabb hullámát indítja is el a fiúban, később, a lány vallatásakor, amint annak beismerését igyekszik kicsikarni belőle, hogy hisz Istenben, ő az, aki összeroppan. „Ez a különbség köztünk, hogy te Istenben hiszel, mi meg kommunisták vagyunk”, kezdi a vallatást kezében a család értéktelen könyvei között talált Bibliával, melyet anyja illegális múltjának emlékeként őriznek. Ez a családi legendáriumban már csak anekdotikus szerepű könyv egykor a röpcédulákat cipelő asszonyt tette érinthetetlenné, ahogy oltalmazó testként, mint egy őrző állat feküdt kosara tetején. A Biblia nem az Írás, s még csak nem is írás a történetben – hisz a családban a Népszavát olvassák, s még Gyurka, aki olvassa, sem tudja megszólaltatni. Az írás néma marad számára is, hallható szava alig különbözik attól az érthetetlen mormolástól, ahogyan nagyanyja felolvassa az újságot. Ez a Biblia csak egy bőrbe kötött könyv, ám némasága erős jelenlét, mint a testé. Ez a Biblia nem szava, hanem teste Istennek. Ha más nem, az tanúskodik erről (amit persze emberi nyelv, a költészet nyelve teremt meg), hogy éppolyan heves agresszióval ront rá, mint az élő testekre, s az úgy is esik szét Gyurka roncsoló markában, mint az élő test: „szétterpesztett lapokkal terült el a sarokban”, Szidike pedig éppúgy fogja föl, mint anyja az összeroncsolt testű Metát. Ám Szidike szép ebben a pillanatban. A lánytól, ahogy sírva ül a széttépett könyvvel az ölében, nem is azt kérdezi Gyurka, mint anyjától, hogy nem undorodik-e, hanem csak nevét ismételgetve simogatni kezdi. A fiú ettől kezdve látja Szidikét, s olvassa arcán azt is, amit a többiek nem akarnak, vagy a hamis nyelvek fogságában nem is tudnak: hogy Szidike nem cseléd és nem lop. S még ha maga a család emlékkönyv-Bibliája vall is rá – újra csak mint néma test, mint corpus delicti – Gyurka hazugsága, hogy ő adta neki, az igazságot teszi nyilvánvalóvá: mert Szidike nem lop. Ám, ahol már a hazugság tud csak tanúskodni az igazságért, ahol a testekből nem tudnak olvasni, mert csak a szavaknak hisznek, melyek akadály nélkül létrehozzák a tényeket, ahol a nyelvnek hazudnia kell tehát az igazság érdekében, oda nem valók a könyvek. Ezért helyénvaló, hogy az anya – szándékosan vagy feledékenységből, mindegy is ez – Szidike asztalán hagyja a Bibliát, hisz az, legyen bár az ő tulajdona, nem őt illeti.

DISPUTA Küszöb

A

Biblia, Nádas Péter korai elbeszélése megváltástörténet, melynek lényegi eseménye, mint minden megváltódásnak, metanoia, a gondolkodás irányváltása. Kezdetét Meta, egy kutya tébolyult ütlegelése, csúcspontját egy Biblia eszeveszett megszaggatása, fordulópontját egy okos, ám megrendült tanúságtétel jelzi: a hazug szó teremt oltalmat az igazságnak. Az elbeszélés a korai ötvenes évek világát jeleníti meg, melyhez a nézőpontot egy kamasz fiú, Till Gyurka szenzitív ismeretei adják. Gyurika – a novella mottójával megidézett empirista ismeretelmélet értelmében is – fehér lap, melyre az érzékelés morál előtti tapasztalatai, hang, szag- és tapintásérzetek írják fel az első vonásokat, s hagyják rajta, átható lenyomatként, a félelem érzését. Kitüntetett közöttük a kutya agyonverése. Meta és Gyurka játékos birkózása egy óvatlan harapástól vált át agresszióra, s az ütlegelés, amelyet a fiú a bőrt felhasító ütések testérzeteként, az összezúzott hús undorában tapasztal meg, belé is, aki a kapával ütlegel, belevág, s a bűnösség olthatatlan félelmét hagyja hátra. Az első morális tapasztalat a bűné, s az mindig a másik testének felszakításával azonos az elbeszélésben, amint azt a történet menetét kirajzoló testgyalázások sorozata – a szomszédlányé, Szidikéé, a bőrbe kötött Bibliáé – sugallja. Mert Gyurka – az intimitásból előtörő brutalitás félelmének s az ölés ősbűnének lelki alapmintázatával – már nem találhat más utat a Másikhoz, csak ezt, amelyik azt tőle fájdalmasan el is zárja. A pártfunkcionárius Tillék, akiknek minden szempontból túl nagy a budai nagypolgári villa, ahová őket „betelepítették”, felfogadnak egy lányt faluról. Mint hiszik, segítő családtagnak, valójában – az elvtársnőből lett nagyságos asszony mellé – cselédnek. Világukban az idegen jelenik meg ezzel, hisz a lányt ismeretlen néven, Szidóniának hívják, és keresztet visel a nyakában. Cselédről lévén szó, ez azonban csak Gyurkának számít, anyjának – már igazi nagyságaként – csak az fontos, hogy rendesen dolgozzon. A fiú viszont ismerni akarja a lányt, s testének tapasztalata révén megkísérli meglátni a személyt a szerep kommunikatív sémája mögött. De mivel első egzisztenciatapasztalata az állat megöléséből származik, csak kínzására képes: belerúg, megijeszti padlómosás, meglesi fürdés közben. Ám Szidike, megcáfolva, egy pillanatra legalább, a nevében öröklött Izajásjóslatot – „nem fogsz többé vigadozni, te meggyalázott szűz, Szidon leánya” –, nem

3

A Szentírás-értelmezés paradigmái egykor és ma D. Tóth Judit DISPUTA Főtér

„Boldog, aki olvassa…” (Jel 1,3)

Ki olvassa? (A Biblia éve gondolat)

A Biblia évének nyilvánított 2008-as év vége felé közeledve bizonyára sokan lesz- Ebben a kétezer éves exegetikai és nek – elsősorban az egyházakon belül, de hermeneutikai erőfeszítésben éppen a XX. talán azon kívül is –, akik megvonják majd században állt be a csend, és nemcsak az az eltelt esztendő mérlegét a Magyar Bib- egyházakon kívül, hanem belül is; száliatársulat kezdeményezésének céljáról, munkra jelen pillanatban ez utóbbi oka amit a csatlakozó katolikus, református az érdekesebb. A kereszténység könyves és evangélikus egyház vezetőivel közösen vallás. Ez – egyszerűen szólva – azt jelenúgy fogalmaztak meg, hogy ti, hogy a hitelveit és az az egyháztól elidegenedett erkölcsre vonatkozó alapés sokféle szemponttól vetételeit sugalmazottnak zérelt közéletben meg kítekintett írások gyűjtemévánják szólaltatni a keresznyében foglalta össze. Ráténység alapüzenetét, ami adásul nem egyszerűen azonos a Biblia üzenetékönyves vallás; kettős kável, azaz az evangéliummal. nonja van – a keresztények A szándék megfogalmazászámára az Ó- és az Újszösa azokat is a megszólítotvetség együtt és egységben tak között említi, akiknek alkotja az írott isteni kimindennapi olvasmányuk nyilatkoztatást. Ez az alapa Biblia, és azokat is, akik helyzet (Ebeling szavaival) még nem fedezték fel a „szinte provokatívan szemKönyvek Könyvét. A Biblia besít bennünket a kérdéséve 2008 központi és helyi rendezvényei sel: egységet alkotnak-e ezek vagy különa Bibliát mint a hit tárgyát és mint felbe- bözőek”. A kérdés nemcsak a XX. századé csülhetetlen értékű kulturális kincset egy- – kimondva vagy kimondatlanul az őskearánt középpontba állítják, és a keresztény resztény kor óta ott van az igenlő értelmeegyházaktól kiinduló kezdeményezések és zések mögött is –, és nem is jutnánk közeprogramok az önmagát belülről megújítani lebb annak a problémának a megértéséhez, és kifelé kommunikálni kívánó keresztény amit (James D. Smart kifejezésével) a „Bibszándékot mutatják. lia különös csendje az egyházban” kifejeEz az írás nem vállalkozik mérlegkészí- zéssel szoktak illetni, ha csak azt tekintetésre és értékelésre – ez elsősorban a kez- nénk a Szentírás-értelmezés legfontosabb deményezők feladata lesz majd –, csupán mai nehézségének, hogy figyelembe kell annak felvillantására, hogy miképpen mu- vennie az ószövetségi kinyilatkoztatást is. tatják a Szentírás-értelA Biblia csendjének egyik …a XX–XXI. százamezés nagy paradigmái legfontosabb okát inkább di hívő ember számáés paradigmaváltásai minabban láthatjuk, hogy ra visszavonhatatladen kor emberének azt az a XX–XXI. századi hívő nul idegenné váltak erőfeszítését, hogy váember számára visszavona Szentírás bizonyos laszt próbáljon adni a kihatatlanul idegenné válrészletei és megfogalnyilatkoztatás értelmezétak a Szentírás bizonyos mazásai… sének, megértésének az részletei és megfogalmaértelmező szempontjából zásai, és a verbálinspiráció megfogalmazott „belső” és a társadalmi, mindig is szűknek mutatkozó értelmekulturális és egyéb kontextusok által meg- zői alapállásába csak kevesen tudnak beteremtett „külső” kérdéseire, immár két- lehelyezkedni. Bultmann sokat vitatott ezer éve.* „mitológiátlanítása” is kísérlet az Írás lé-

*

4

Olvassa? (A Biblia csendje az egyházakon kívül és belül)

Ezekről a kérdésekről a magyar olvasók a teológiai-hermeneutikai szakirodalomból jó eligazítást kaphatnak. A gyarapodó magyar nyelvű termésből most csak két fontos sorozatra hívnánk fel a figyelmet: Hermeneutikai füzetek. Budapest, Hermeneutikai Kutatóközpont, 1994; Ikonológia és műértelmezés. Szeged, JATEPress, 1986.

De kanyarítsuk az előreszaladt gondolatokat a „kezdetekhez”. Aki olvassa (Az értelmezés esélyei és paradigmái) Szent Ágoston a latin nyelvű keresztény hermeneutika első jelentős alkotását, A keresztény tanításról (De doctrina Christiana) című művét – a Szentírás magyarázatának szabályait vizsgálva – annak a kérdésnek a megválaszolásával kezdi, hogy miért is szükséges vagy, még inkább, miért is lehetséges az ember számára Isten szavának az értelmezése. Hiszen nyilvánvaló, hogy Isten nem adja készen az értelmezést, ennek feladata és nehézségei az emberre várnak. Emberi méltóságunkat sértené – mondja az egyházatya –, ha nem kapnánk meg Istentől az értelmezés képességét és lehetőségét. Szent Ágoston szavai arra az általános emberi tapasztalatra és kényszerhelyzetre is utalnak, hogy minden szent szó és útmutatás ellenére az ember sok tekintetben magára van utalva. A mindenkori közösségek szent szövegeinek, fontos hagyományainak, mítoszainak vagy egyszerűen az enciklopédikus tudást őrző és közvetítő költeményeinek az értelmezésére tett első lépések – ha nem is vesznek teljesen az emberi kultúra kezdeteinek homályába – nehezen megragadhatóak. Maguk a szenteknek tekintett (szóbeli vagy írásos) szövegek és hagyományok is a közösség felidéző és értelmező – emlékező – tevékenységében nyerték el különleges státuszukat, váltak (Jan Assmann szavaival) a kulturális emlékezet alakzataivá. Akár a szóbeli és/vagy írásos hagyományozás esetlegességére, akár a kánonná szilárdított és normatívvá tett kinyilatkoztatások együttesére bízta egy közösség a hitét és életét meghatározó tanításokat, az értelmezésnek minden esetben lényeges szerepe volt ezekben, megfogalmazva a mindenkori exegézis alapvető hermeneutikai kérdéseit és válaszait, és kialakítva a lehetséges módszereket is. A görögök a mítoszok és a költők, főként Homérosz és Hésziodosz szavait értelmezve alakították ki az egyre idegenebbé váló hagyomány – későbbi kifejezéssel – hüponoiának nevezett allegorikus értelmezését, hogy felismerjék és megragadják az érvényes (filozófiai) igazságokat, és ezzel mintegy utat nyitottak a nyelv mibenlétét, a szavak eredetét és jelentését, a szavak és a dolgok összefüggéseit vizsgáló filozófiai gondolkodásnak is. A szofista rétorok, majd Platón (Kratülosz) és Arisztotelész (Herméneutika) ezekkel kapcsolatos,

DISPUTA Főtér

nyegi üzenetének és a modern ember számára már nem érthető és főként nem hihető kozmológiai „mitológiának” a szétválasztására. A hermeneutika, amelynek mindenkori feladata, hogy alapelveket „adjon” a mindenkori szöveg magyarázatához és értelmezéséhez, hogy ezzel lehetővé tegye a szöveg jelentéstartalmának átvezetését egyik kultúrából a másikba, mintha éppen a XVIII. századi felvilágosodás szellemében megszületett történetkritikai módszereket felváltó úgynevezett posztkritikai paradigma keresztény teológiájában nem találná a helyét. Holott a hermeneutika a bibliai-teológiai keretek közül való kilépésével – igaz, nem általános, hanem inkább „ágazati” hermeneutikák formájában – és a filozófiai hermeneutika „megértéstanná” válásával uralkodói pozícióba jutott a XX. század gondolkodásában. Az ismeretelmélet helyére lépő „megértéstan” a – Gadamer és Ricoeur nevéhez fűződő – nyelvi fordulattal együtt a bibliai, teológiai hermeneutika fogalomkörét is átalakította, dogmatikai, etikai, homiletikai problémákat is megszólaltatva, és ezen keresztül a Biblia exegézisének is lendületet adott – egyebek között éppen azáltal, hogy szembesített a Biblia „csend”-jével. Az írásmagyarázatban és a hermeneu­ tikában bekövetkezett változások a protestáns egyházakban váltak erőteljesebbekké, Rudolf Bultmann munkásságával kezdődően: az 1950-es évektől tapasztalható és „új hermeneutika” néven emlegetett jelenség képviselői (például E. Fuchs, G. Ebeling) arra a felvetésre próbáltak választ adni, hogy a modern ember gondolkodása összeegyeztethetetlen a bibliai világképpel, a Biblia eszmevilágát hozzá kell igazítani a modern ember gondolkodásához, mert ezt már nem a Szentírás igéje határozza meg. Ezekre a problémákra a katolikus egyház nem an�nyira a Szentírás-magyarázat/értelemzés kérdéseit vizsgálva próbált választ/megoldást adni, mint inkább a II. Vatikáni Zsinat egészével, ugyanakkor – ahogy a Pápai Biblikus Bizottság állásfoglalása is mutatja – a XX. század második felében exegetikai jogosultságot nyert módszereket, mint az irodalomtudomány, a retorika, a nyelvészet, a pszichológia, a szemiotika, a szociológia és más tudományágak szinkrón vagy diakrón módszerei, szintén elfogadja és alkalmazza. Ezek azonban nem is annyira paradigmákat, mint inkább irányokat, érdeklődéseket mutatnak a bibliatudományban, és ilyen módon csak részlegesen tudják megtörni a „Biblia csendjét”.

5

DISPUTA Főtér 6

máig érvényes kérdésfelvetései nem ma- tipologikus volt: a zsidó Szentírást olyan radnak hatás nélkül a Szentírást értelmező előképként értelmezték, amelynek igazi utódokra sem. értelme csak Krisztuson keresztül tárul A zsidóság liturgikus gyülekezeteinek fel. A szöveghely nemcsak és nem elsősoraktualizáló, emlékeztető olvasása is meg- ban arra mutat rá, hogy az interpretáció teremtette a maga interpretáló hagyomá- a Szentírás státusza miatt sohasem lehet nyát, amely az Írás szó szerinti értelmezése semleges, hanem arra, hogy a keresztény mellett irányulhatott az életforma Tórá- tipológia mindig krisztológiai – az Írások hoz való viszonyának az alakítására, de értelme csak a Krisztusban való hit számáaz apokaliptikus várakozásra is. A görögök ra tárul fel (2Kor 3,15k). allegorizáló, a szavak mögött valami más A keresztény írásértelmezést mind a jelentést kereső gyakorlata sem maradt ha- mai napig meghatározó és átszövő tipológitástalan a zsidóságra, főleg Alexandriában, ai exegézis megalapozásában a legnagyobb ahol szent irataiknak görögre fordítása és hatása azonban kétségkívül Pál apostolnak kiegészítése más, görög volt. A Korinthusiakhoz …a kereszténnyé vált nyelven keletkezett könyírott első levelében a Mózes zsidók és a később vekkel már a Kr. e. III–I. vezetésével (ki)vonuló nép megtért pogányok a század fordulóján megtepusztulását mint intő pélGraphét most már nem remtette az első nagy indát, mint előképet (tüposz, törvényként, hanem terpretációs határvonalat figura) állítja a korinthuKrisztusról szóló a zsidó Szentírás törtésiak elé: nem elég megtérjövendölésként kezdik netében. A Septuaginta ni és megkeresztelkedni, olvasni. néven ismert kánon a keaz életformát, a cselekeresztények életében is deteket is át kell formálni, fontos szerepet játszik majd; ez lesz körük- mert a kegyelem önmagában nem védi meg ben a leginkább használt és elterjedt ószö- az Istennel szembefordulókat (1Kor 10,1– vetségi Szentírás. 11). Az erősen didaktikus-parainetikus Az őskeresztények számára a Graphé, szándékú elbeszélés és interpretáció már az Írás nem volt más, mint az Ószövet- világosan épít a figurális beszédre, amely ség (palesztinai vagy alexandriai kánonja), azoknak az előképeknek a felismerésében amelynek sajátos értelmezésére magának áll, amelyek Izraelben Krisztust jelezték. Jézusnak az írásmagyarázata adott példát. A múlt és a jelen eseményei között azonA hegyi beszédben (Mt 5), de más he- ban nemcsak egyszerű előkép–kép meglyeken is, egyrészt idézte az Ószövetsé- felelés van, amit az értelmezői szándék – get, másrészt törvényeinek, jövendölései- többnyire – a hasonlóság alapján észrevesz nek a személye általi beteljesülésére utalt. és megteremt, és nem is csupán egy tökéA Jézus által alkalmazott, Ószövetségre letesedést mutató ismétlődés, hanem minvisszatekintő hermeneutika alapjait magá- denekelőtt egy olyan, az időben távoli törnak a zsidóságnak a szent irataiban fog- ténéseket összekötő szimbolikus mozzanat, lalt jövendölései adták meg. Az Ószövetség amely üdvtörténeti perspektívát ad az eseúj szövetségre vonatkozó szemlélete – túl ményeknek: Isten bárhol és bármikor beazon, hogy Istennek az Izrael történetében avatkozhat az emberi történelembe, és a való tevékeny részvételét tipologikus viszony éppen Isten bárhol és bármimutatja – lehetővé teszi a történelem ilyen, időben kor beavatkozhat az Jézus messiási önértelegymástól távol eső pontemberi történelembe, mezését, és alapja lesz az jai között teremti, teremtés a tipologikus viÚjszövetség Ószövetségheti meg a kapcsolatot. szony éppen a törtészemléletének is; a Jézus Pál apostol azonban nelem ilyen, időben cselekedetei és tanításai tovább is megy az Ószöegymástól távol eső nyomán kereszténnyé vált vetség jelképes-előképontjai között teremti, zsidók és a később megpi értelmének feltárásáteremtheti meg a kaptért pogányok a Graphét ban, amikor a törvénnyel csolatot. most már nem törvényszembeállítja a kegyelként, hanem Krisztusról met, a régi szövetséggel szóló jövendölésként kezdik olvasni. az újat, a szolgasággal a szabadságot ÁbEzt az átalakulóban lévő értelmezői rahám két fiáról, a szolgálótól és a szabad helyzetet mutatja az etióp eunuch törté- asszonytól születettről beszélve (Gal 4,21– nete Az apostolok cselekedeteiben (8,26–40), 24). A zsidóság a Törvény szolgája maradt, amely mindenekelőtt azt példázza, hogy Krisztus követői viszont az új szövetség az Ószövetség őskeresztény értelmezése szolgái lesznek; előbbi a kinyilatkoztatás

DISPUTA Főtér

betűjét követi, utóbbi a lelkét, ami a Krisz- telmezés legfontosabb hermeneutikai alaptus szerinti olvasást jelenti, és „a betű öl, elvére mutat rá: az Írás magával az Írással a lélek pedig éltet” (2Kor 3,6). Pál szava- értelmezendő, a megértés kulcsa magában iban az ószövetségi Szentírás őskereszté- az Írásban van. Ugyanakkor Órigenész manyek általi értelmezésében bekövetkező gyarázó-értelmező tevékenységében a kiparadigmaváltás válik megragadhatóvá (ha nyilatkoztatás mellett a hozzá kapcsolódó, ugyan nem ő maga teremti ezt meg), amely ugyancsak rendszert alkotó tradíció is fonvilágosan megfogalmazza a szó szerinti tos szerepet játszott – hasonlóan az egész (litteralis) és a lelki-szellemi (spiritualis) ér- ókeresztény kor exegéziséhez. telem közötti különbséget, lehetővé téve a Az aktualizáló, alkalmi írásmagyaráSzentírás olvasatainak sokféleségét azáltal, zatokat felváltó keresztény exegézist meghogy megszünteti a betű és az értelem kö- teremtő alexandriai teológus számára a zötti egyszerű, legtöbbször közvetlen vi- Szentírás, Isten műve, titkokkal teli, rejtett szonyt. Az Ószövetség esetében a kinyi- értelmű könyv, amelyben a keresztények latkoztatás betűjén még fátyol (kalümna, törvényeit és igazságait meg lehet találvelamen) van, ami csak Krisztusban tűnik ni. Istennek a titkos, rejtett bölcsességéel (2Kor 3,14–16). re éppen a „megdöbbentő részletek és botAz őskereszténység tehát nem elveti, ránykövek és lehetetlen helyek” irányítják hanem értelmezi és hitének szerves részé- rá az értelmező figyelmét – ahogy az első vé teszi a zsidó kánont, hozzákapcsolva a görög nyelvű keresztény hermeneutikának saját – viszonylag rövid tekintett De principiis IV. Istennek a titkos, idő alatt keletkezett és könyvében (IV,2,9) megforejtett bölcsességére kanonizálódott – szent galmazza Órigenész. Éppen éppen a „megdöbbeniratait is (melyek tehát a már szó szerint nem tő részletek és maguk is az értelmezői értelmezhető, „értelmetbotránykövek és folyamat eredményei), len” helyek azok, amelyek lehetetlen helyek” úgy tekintve az egészre, – miután Isten akarata és irányítják rá az mint Istentől ihletettre. terve folytán kerültek értelmező figyelmét… „A teljes írás Istentől ihleaz Írásba – ráirányítják tett” – mondja Pál apostol a figyelmet arra, hogy (2Tim 3,16), még az Ószövetségre gondolva, ezek mögött rejtett értelmet kell keresni. de megállapítása egybecseng azzal az óke- A Szentírásban világosan kifejtett hitigazresztény gondolattal is, mely szerint Isten ságokat csak elmélyíteni szükséges, viszont nemcsak a teremtésben és a szövetségköté- a nem világos helyeknek meg kell találni a sekben nyilatkoztatta ki önmagát, hanem jelentését. Ezek a törekvések összefüggtek a Szentírásban is. A Szentírásnak mint má- a teológus azon meggyőződésével, hogy a sodik kinyilatkoztatásnak a teljes ihletett- Szentírás egészének van szellemi értelme, sége egyenlőségjelet tesz Isten szavai és az de nincs az egésznek testi, azaz betű szeÍrás egésze között, és nem vetődhet fel a rinti értelme (IV,3,5). modern kornak az a kérdése, hogy mit is A Szentírás egyszerre elrejtő és feltákell Isten kinyilatkoztatásának tekinte- ró értelmének a megismerésében – ahogy nünk a Biblia egészében. Órigenész jó pedagógusként hitte – a belső, Az Ó- és Újszövetséget nemcsak tel- szellemi ember előrehaladhat, és eljuthat jes egészében Istentől ihletettnek tekintő, a tejjel táplálkozó csecsemőkortól a szihanem teljes egészében egymásra is vonat- lárd táplálékokkal élő felnőtt korig (1Kor koztató első nagyhatású értelmezési kísér- 3,1–2). Ezen a belső úton éppen az Írás érlet Órigenész nevéhez fűződik, aki az ale- telmezhetetlennek látszó részei indítják el xandriai katekumen iskola tanítójaként a az embert, ha ugyanis minden világos és hellének hagyományában és a zsidó Philón érthető volna a kinyilatkoztatásban, akkor működésében elevenen létező allegorizá- az értelmezőnek nem jutna eszébe, hogy lásban találta meg azt a módszert, amely keresse annak rejtett értelmét, hogy aztán egyben írásértelmezése hermeneutikai éppen ezeken a helyeken – mint valami alapelveként is szolgálhatott. A jól ismert, nyílásokon – keresztül bepillantást nyerközhelyes hasonlattal élve, Órigenész úgy jen Isten örökkévaló misztériumaiba. tekintett a Szentírásra, mint egy sokemeA Szentírás egésze mögött spirituális letes házra, amelyben a szobák kulcsa össze jelentést kereső Órigenész az Írás értelmévan keverve (de mindegyiké házon belül nek alapvetően két jelentésszintjét különívan!), és meg kell találni a zárakba illő meg- tette el: a testi, betű szerinti és a szellemi, felelő kulcsokat, hogy az ajtók nyithatóvá allegorikus értelmet. De ugyanő – ahogy váljanak. A hasonlat a keresztény bibliaér- azt a középkori misztikus irodalomra nagy

7

DISPUTA Főtér 8

hatást gyakorló Énekek éneke-kommentár- beri nyelv trópusokban és alakzatokban is jának ránk maradt könyveiből tudjuk – gazdag, így a nyelvhasználat gyakran már három jelentésszint következetes megkü- „eredendően” metaforikus, homályos. Az a lönböztetését is elvégezte az által, hogy a homályosság azonban, amely a Szentírásspirituális értelmen belül megkülönböztet- ban megmutatkozik, magának Istennek a te a lelki-morális és szelleműve: kevélységünket töri Az a homályosság, mi-misztikus szintet is: a igába azzal, hogy nehézamely a Szentírásban páli antropológia alapján ségeket támaszt az értelmegmutatkozik, (2Thessz 5,23), az ember mezéssel szemben. Ágosmagának Istennek a testi-lelki-szellemi hárton – hasonlóan ahhoz, műve: kevélységünket masságának mintájára az ahogy Órigenész a szent töri igába azzal, hogy Írás testét, lelkét és szelszöveg elrejtő és feltáró nehézségeket támaszt lemét feltételezve. Az az szerepéről beszélt – megaz értelmezéssel egyéni hit és tudományos különböztette a Szentírás szemben. felkészültség azonban, világos és homályos helyeamely az alexandriai teoit, de az interpretáció nelógus allegorézisének legitimitását bizto- hézsége szempontjából különböző helyek sította, mintegy száz-százötven évvel ké- egyaránt a hitet, a reményt és a szeretesőbb már kevésnek bizonyult. tet tanítják. Az írásértelmezés IV. század végi kérSzent Ágoston szerint az Írások tanuldéseinek megválaszolásához a nyugati ke- mányozásában folyamatosan kell elméresztény gondolkodásra legnagyobb hatást lyedni, és ennek megvannak a maga állogyakorló egyházatya, Szent Ágoston adott másai, mindenekelőtt a könyvek olvasás sok tekintetben máig érvényes tudomá- általi megismerése, majd az Írás világos henyos alapot a már említett A keresztény ta- lyeinek a vizsgálata, és csak legvégül a honításról című munkájában, amely nem az mályos helyeké. Ágoston szerint az értelem első latin nyelvű keresztény hermeneutika – eltérően Órigenész felfogásától – már csak (a donatista Tyconius már kísérletet tett a esetenként allegorikus: csak ott kell ilyet Liber Regularumban, a Szabályok könyvében keresni, ahol a Szentírás szó szerinti jelenazoknak a „szabályoknak” az ismerteté- tése nem erősíti a hitet vagy talán még meg sére, amelyek eligazíthatják a keresztény is botránkoztat, mint például Jézus lába embert a próféciák erdejében), de kétségkí- olajjal való megkenésének példájában (Jn vül a legnagyobb hatású. Ágoston a helyes 12,3). De a megértés alapja minden esetben exegetikai módszer keresésekor a görög fi- a hit: „ha nem járunk a hit által, nem tulozófiai gondolkodásban már évszázadok- dunk elérkezni a látáshoz” (II,12). kal korábban fölvetett, a dolgok és a szaÁgoston Doctrinája alapelveinek és vak viszonyát érintő szemiotikai alapú módszereinek nagy hatását – mint más nyelvfelfogással közelített a Szentíráshoz, művei esetében is – mindenekelőtt talán amelynek a betű szerinti (grammatikai) ér- az adta, hogy teoretikusan végiggondolt telemben vett szövege került az értelmezés és szisztematikusan felépített értelmezéközéppontjába, miközben tudományos ala- si rendszerében semmi nem öncélú, mindpokat kapott a Biblia átvitt értelmezésé- végig érezhetjük a tudományosan kifejtett nek lehetősége és szükségessége. gondolatoknak a hívő ember személyes, Az egyházatya a helyes értelmezés mód- üdvtörténeti sorsában betöltött, betöltheszerét a dolgok és a jelek megkülönbözte- tő szerepét. Az értelmezés sohasem öncélú tésében látta, a (természetes és mestersé- – mondja az egyházatya –, célja a „szeretet ges) jelek középpontjába pedig a szavakat gyarapodása” (III,8), mert a szeretet vezet állította, amelyek az emberi kommuniká- az igazság mélységes megismeréséhez; minció legfontosabb jelei, rögzítésükre pedig a denekelőtt az istenszeretet, mert egyedül szónak mint jelnek a jele: a betű szolgál. a háromszemélyű Isten az, akit „élvezhet” Ágoston gondolatmenete a jelek útján ju- az ember (fruito Dei), egyedül Isten élvezetott el Isten üzenetének, a Szentírásnak a te az, ami érdeknélküli a földi életünkben, vizsgálatáig: Isten szavát is az emberi jelek még a szeretet kettős parancsának (vö. Mt segítségével írták le! A Szentírás helyes 22,37–40) vonatkozásában is. értelmének a megtalálása nemcsak azért Az V. századra kialakul és az egész köbonyolult feladat tehát, mert először is a zépkorban elfogadottá válik a már régi haleírók szándékát kell megállapítani, majd gyományra visszatekintő történeti, allegoIsten üzenetét, hanem azért is, mert túl rikus, anagogikus és tropologikus értelem azon, hogy a szó és a betű mint jel termé- keresése, és az így kialakult négyszeres szeténél fogva túlmutat önmagán, az em- írásértelmezést a XIV. századi Lyrai Mik-

DISPUTA Főtér

lós még egy versikében is megfogalmazta: állítását is bibliamagyarázatában, ugyanLittera gesta docet, quid credas allegoria/ is a legtisztább evangéliumnak a RómaMoralis quid agas, quo tendas anagogia (Tör- iakhoz írt levelet tartotta. Az értelmezés ténetet tanít a betű, hitet az allegória,/ fontossága a hívő ember számára annak a Cselekvést a moralitás, célt az anagógia). felismerésében áll, hogy mit is jelent az Mutathatja ez a Szentírásban (a középkor ember számára az evangélium, azaz Kriszszámára ez Szent Jeromos Vulgátája) foglalt tus, akinek tekintélyét Luther az Írás fölé kinyilatkoztatás tartalmához való viszony emelte: az a kánoni, ami Krisztust hirdesokféleségére vonatkozó tapasztalatot – de ti, „ami Krisztusra mutat” (was Christum azt is, hogy a középkorban az egyházatyák treibet). A négyféle exegetikai módszermagyarázatait tiszteletben tartva ragasz- től az Írás betűszerinti szövegének pneukodtak a hagyományhoz: a mindenkori exe- matikus írásmagyarázatig eljutva gondolgézis igyekezett hű maradni az újszövetsé- ta: ahogy a törvény mögött az evangélium, gi Szentírás keletkezését és kanonizációját a cselekedet mögött a hit, a romlott egykörülölelő hagyományhoz. Eközben az egy- ház mögött a szentek közössége (az igazi házi-dogmatikus elv vált alapvetővé az ér- egyház) rejtőzik, ugyanúgy rejtőzik a lélek telmezésben (Aquinói Szent Tamás), felvet- a betű mögött. A Szentírás ugyanis előve azt a kérdést, hogy a Szentírásé vagy az ször Lélek (hang) volt, majd betű lett, és Egyházé-e a végső tekintély. ez újra Lélekké (hanggá) kell, hogy váljék, Ebben az – évszázadokra megcsonto- az Ige megértését pedig magában az Igében sodott – értelmezői gyakorlatban a refor- rejlő Lélek teszi lehetővé. Luther a szellemáció paradigmája hozott változást, az mi megértést tehát az élőszóhoz, a hirdeÚjszövetség, főként pedig a páli ige értel- tett Igéhez kötötte – írásmagyarázata tumezésének a középpontba állításával. A re- lajdonképpen igehirdetés volt, amelyben a formáció hermeneutikáját mindenekelőtt a kegyelem- és megigazulástannak, a hit álSola scriptura, az „egyedül az Írás” alapel- tali megigazulásnak volt központi szerepe. vével szoktuk összekötni, amely a hit zsiA fenti, vázlatos áttekintés már mutatnórmértékének a Szentírást tekinti. A II. ja azt a mindenkori értelmezői helyzetet, Helvét Hitvallás 2. fejezetének megfogal- hogy a (bibliai-teológiai) hermeneutikai mazásában: „Az Írásnak feladat mindig az adott …a (bibliai-teológiai) csak azt a magyarázakor világszemléletéhez, hermeneutikai feladat tát ismerjük el igaz kekul­túrájához, egyházpolimindig az adott kor resztyén magyarázatnak, tikájához való viszonyulás világszemléletéhez, mely magából az Írásalapján tudatosul és valókultúrájához, ból van véve.” A perfectio sul meg, és ha ebből olyan egyházpolitikájához evangelica már Assziszi válasz következik, amely való viszonyulás alapSzent Ferenc életében és modellszerűen tudja szemján tudatosul és működésében alapelvléletessé tenni az értelmevalósul meg… vé vált, a Szentírás iránti zés közben felismert ös�felfokozott érdeklődés, a szefüggéseket, akkor egy „Vissza Pálhoz!” jelszó már az itáliai huma- új, a további értelmezést meghatározó panistáknál megfogalmazódott, az elfeledett radigma születhet meg. Így van ez a XVIII. bibliai nyelvekhez való visszanyúlás is be- századi felvilágosodás racionális szellemét leilleszkedett a humanisták programjába, mutató történetkritikai paradigma esetémégis Luther és a reformátorok írásmagya- ben is, amely első ízben teremtett olyan rázatában váltak ezek – Krisztus egyházá- helyzetet a keresztény írásértelmezés törnak megújítási szándékával – az új keresz- ténetében, hogy az interpretáció alapjául tény egyházak létrejöttében is szerepet a történetileg rekonstruált hátteret tette játszó régi-új paradigmákká, amelyeknek meg, és főleg a szövegek és hagyományok „rövid summázatát” a Szentírás könyvei- történeti fejlődésével foglalkozott, az előhez írt előszóiban, főként a Római levélhez zetes szövegkritikát mint az írásmagyaráírott előszavában adta. zat feltételét téve meg (Schleiermacher). Írásmagyarázati elvei tekintetében A történetkritikai módszereket mint tudoLuther is elfogadta a saját korában is ál- mányos írásmagyarázói módszereket azontalánosnak tekintett módszert az egyes ban nem szabad összetévesztenünk a törtéíráshelyek négy értelmére vonatkozó- netkritikai szemlélettel, amit az egyházak an, bibliaszemléletének legjellemzőbb vo- sohasem fogadtak el, és amely mint antonása pedig az egyetlen Evangélium elsőd- lógiára tekint a Bibliára. Módszerei elfogalegességének a hangsúlyozása volt, ami dását viszont – abban az esetben, amikor megvilágítja a páli teológia középpontba a szentírási szövegek tudományos vizsgála-

9

DISPUTA Főtér 10

táról van szó – az egyházak nemcsak lehet- bibliaolvasás közötti szakadékot. A törtéségesnek, hanem egyenesen szükségesnek netkritikai korszak után ismét a Szentírás is tartják, hiszen a Szentírás „Isten szava szövegének öntörvényűsége, autonómiája, emberi nyelven”, ezért az emberi szerzők, integritása kezd fontossá válni, a jelentés körülmények ismerete elengedhetetlen. locusának a szövegben való keresése, még A történetkritikai (diakrón történeti és ha a Szentírás egészét nem is azonosítják szinkron nyelvtudományi) módszerek (tex- az isteni kinyilatkoztatással, a kánonnal. tuskritika, irodalmi- és forráskritika, kor- Mindez azonban nemcsak a Biblia – hitet és hagyománytörténeti, formatörténeti, megerősítő – tudományos megközelítése redakciótörténeti módszerek) alkalmazása szempontjából fontos. A hétköznapi ember azonban az egyházakhoz kötődő értelme- számára, akinek értelmezői képessége nazések esetében is hangsúlyosabbá tette azt gyon sokféle, a Biblia megtalált értelméa tényt, hogy az Ó- és Újszövetség könyvei nek „csak” egzisztenciális tétje van, ennek a szerzőség, a keletkezési idő, a társadalmi a felismerésében, felismertetésében pedig és kulturális háttér, az irodalmi műfajok, a keresztény egyházak rendkívüli szerepet stb. tekintetében egymástól nagyon távol játsszanak, jóllehet a korábbi évszázadokéeső írások, és az ilyen módon „részekre sze- tól eltérő hatalmi és kulturális pozícióból. dett” Szentírásban Isten kinyilatkoztatása, A változásokra, változtatásokra kétségIgéje, üzenete sokkal inkább „történetivé” kívül szükség van (a maga korában Jézus válik; nemcsak beágyazódik az emberiség is példát mutatott erre), de ezeknek már történetének, kultúrájának bizonyos kor- nem hatalmi, kulturális, hanem egzisztenszakaiba, hanem alakul, változik is – ami ciális vonatkozásai vannak. Az egyházak felszámolja a készen kapott szöveg (textus csak akkor tudják az evangéliumot a mai receptus) fogalmát. „pogányok” számára eredményesen hirdetA mindmáig létező és ható történetkri- ni, ha a hit spiritualitását saját híveik életikai módszerekkel szembeni egyik legfon- tébe is vissza tudják helyezni, hogy ezáltal tosabb ellenvetés éppen azzal kapcsolatos, a keresztény ember valóban a föld sója és a hogy az ilyen vizsgálódás, amely nem azo- világ világossága tudjon lenni (Mt 5, 13.14). nosítja a Szentírást Isten kinyilatkoztatá- Luther Márton korában a Biblia tizenöt sával, igéjével, előbb-utóbb a „belső kánon” nyelvre volt lefordítva, ma 2426-ra, 1941 problémájával találja szemben magát – nyelven pedig valamilyen részleges fordíazzal, hogy mi az, ami Isten kinyilatkoz- tása létezik; mindez azonban hiábavaló, ha tatása a Szentírásban. A történetkritikát a tudományos írásértelmezésben megtalált követő posztkritikai paradigmák vagy in- értelem nem tud hitet erősítő módon hakább irányok (kánon-, retorika-, narratív- tékonnyá válni. Könnyen lehet, hogy nem kritika stb.) – a Szentírás-értelmezésnek a is a Szentírás értelmezését holisztikusan történeti paradigmára adott tudományos megalapozni tudó új tudományos értelmeválaszai – igyekeznek ugyan a Szentírás zői paradigma megtalálása a fontos, hanem egészét szem előtt tartó értelmezői szem- az evangélium bizonyosságának a megerőpontokat és módszereket adni a hívők szá- sítése, amivel a keresztény ember ellen tud mára, mégis úgy látszik, mondani a mai világ agy…nem is a Szentírás hogy ezek a megközelítémosó halálkultúrájának. értelmezését megalasek nem tudják megtörni A Biblia éve gondopozni tudó új értelmeaz említett csendet, nem lat kezdeményezői mintzői paradigma megtatudják a beszélő Isten ha ezt ismerték volna fel. lálása a fontos, hanem (deus loquens) leírt szavát Mintha évszázadok értelaz evangélium bizoismét hatást kiváltó szamezői paradigmáinak válnyosságának a megvakká alakítani. takozásai után megint a erősítése, amivel a kezdetekre mutatnának keresztény ember ellen Boldog, aki olvassa rá, a keresztények közös tud mondani a mai (A megtalált értelem örökségére, az evangévilág agymosó szerepe) liumra, a szó eredeti ’jó halálkultúrájának. hír’ értelmében, sőt, egy A bibliakutatás, a biblikicsit még a jézusi örömai és teológiai hermeneutika válaszai, vá- híren is túlmutatva, a létezés örömhírére, laszkísérletei a XX. századi (hívő) ember amit legelőször is a teremtés által kapott Szentírással kapcsolatos értelmezési erő- meg az ember. A mai kor emberének értelfeszítéseire számtalan irányból és szám- mezői erőfeszítései mintha az ókeresztény talan módon születtek meg, hogy áthidal- koréval mutatnának hasonlóságot: ismét a ják a tudományos bibliakutatás és a hívő dogmatikai merevségtől és az egyházi au-

toritástól kevésbé befolyásolt sokszínűség a jellemző. És ez a sokszínűség csak látszólag áll ellentmondásban azzal, hogy a részek után ismét az egész megragadása a fontos, mindenekelőtt (vagy mondhatjuk: mint mindig) az egyén szempontjából, legyen akár hétköznapi hívő, akár tudós értelmező emberről szó. Hogy a Biblia éve gondolatnak és rendezvényeinek e hatás tekintetében milyen haszna lesz, azt nagy valószínűséggel a mérleg készítői sem fogják tudni pontosan felmérni, mert mérleget készíteni csak

a meghirdetett és megrendezett programok szempontjából lehet. A spirituális haszon, a Szentírásnak az a képessége, hogy minden olvasáskor hatni tud, az értelemben és a lelkekben munkál majd, egyénenként nagyon különböző válaszokat adva azokra az alapkérdésekre, amelyek a Szentírás egyetlen értelmezője számára sem megkerülhetőek, irányzatoktól, paradigmáktól függetlenül. A végső választ mindenkinek magának kell megadnia, vállalva a kinyilatkoztatás tanításaihoz és értékeihez való ragaszkodás korszerűtlenségének vádját is.

DISPUTA Főtér

Károli Gáspár Bibliafordításának Szenci Molnár Albert-féle, 1608-as kiadása; megjelenésének 400. évfordulója szolgált a A Biblia éve apropójául

11

Az Írás tartalmi egysége Oláh Szabolcs DISPUTA Főtér 12

A

teológia két pólus között mozog: bentően mély értelmű hermeneutikai bealapjának örök igazsága és az idő- látás – az üzenet nem az, amit a beszélő höz kötött megértési helyzet között. (illetve az író) eredetileg mondott, hanem A keresztény tanítást elevenen foglalkoz- az, amit akkor mondott volna, ha én lettatja alapjának, az isteni kinyilatkoztatás- tem volna eredeti beszélgetőpartnere. Gábnak az igazsága: a teológia, miközben ki- riel arkangyal köszöntését (Lk 1, 28: „Ave fejti a teremtés és az üdvtörténet egységét Maria, gratia plena” – „Örülj, kegyelema bűn és a világban létező rossz horizont- be fogadott! Az Úr veled van, áldott vagy ján is, egyben mélyebben kimutatja Isten te az asszonyok között”) Luther legszíveigazságát, azaz a világ teremtőjének, ki- sebben úgy fordította volna, hogy „Isten engesztelőjének és megváláldjon meg, kedves Mária” tójának egységét. A meg(„Gott grüße dich, du liebe értési szituáció, amelyre a Maria”). Mert úgy érezteológiának felelnie kell, te, hogy anyanyelvén ez a az ember alkotó létértelszó „minden érzéket átjármezésének kulturális feltéva megcsendül a szívben” – telrendszere. Minden igaz írja 1530-as fordításelmétartalom egysége Istenben leti munkácskájában (Nyílt alapozódik meg; az ember, levél a fordításról). Hangaki megérteni igyekszik súlyozza, hogy ez a szóezt az egységet, folyton választás segítette volna szembesül megértésének hozzá leginkább az olvasóvégességével; az idő minkat ahhoz, hogy elképzelden pontján tudnunk kell, jék és megértsék az angyahogy csak a jövőben mutatli üdvözlet beszédhelyzetét kozik majd meg, mi marad meg valóban: mi és eredeti értelemtartalmát. Vagyis e foraz, ami ilyen értelemben megbízható, tehát dítás közösségképező (az eredeti értelem„igaz”. Az óprotestáns teológia komoly erő- tartalmat és a jelenbeli – más nyelv, más feszítéseket tett az üzenet változhatatlan életforma igényeihez igazodó – megértést igazsága és a megértési helyzet változó összekötő) ereje minden egyéb fordítási igényei közötti feszültség megértésére. Lu- megoldásnál hatalmasabb lett volna: „ezt ther a Szentírásban igyekezett újra felfe- akarja ugyanis az angyal mondani, s bizodezni az örök üzenetet (szembeállítva ezt nyosan így is mondaná, ha németül beszélaz eltorzult hagyománnyal és a biblicizmus ne”. mechanikus érvényesítésével). Az ítélet és kegyelem bibliai kategóriáinak nevében „Írva vagyon” bírálta a római kegyelemközvetítő rendszert, előtérbe állította a páli levelek üze- A keresztény tanítás szerint az áteredő bűn netét, bátran értékelte a bibliai könyvek elkövetése után nincsen többé mód termélelki értékét: mindezzel valódi üzenetteo- szetes istenismeretre; a bukott ember ellógiáról tett bizonyságot. homályosult értelme nem Gábriel arkangyal köPéldája azért fontos, mert képes arra, hogy Istent szöntését (Lk 1, 28: az üzenetteológiai megmegismerje a teremtés „Ave Maria, gratia újulás nélkül a teológia művéből. Az ember Istenplena” – „Örülj, kegyeigazsága elveszne a megtől távol létezik, egyszerlembe fogadott! Az Úr értési helyzet viszonylare lát és vak is: a teremtés veled van, áldott vagy gosságai között. Bibliafornyitva áll, és egyidejűleg te az asszonyok ködítási és írásmagyarázati be is zárult előtte, mert zött”) Luther legszívemunkái ugyanakkor arról a teremtményeket látja sebben úgy fordítottanúskodnak, törekedett ugyan, de képtelen benta volna, hogy „Isten arra, hogy megfeleljen a nük a Teremtőt szemlélni. áldjon meg, kedves megértési helyzet köveLuther szerint Ádámnak Mária”. telményeinek. Ez a tömég nem volt szüksége rekvése megkapó módon könyvbe foglalt kinyilatjut érvényre hermeneutikai elvként a bib- koztatásra, mert rendelkezésére állt a terliafordítási gyakorlatában. Luther szerint mészet könyve. Ám a bűnbeesés után az a fordítónak vissza kell térnie az Írásban ember nélkülözi Isten közvetlen kinyilatfeljegyzett eredeti beszédtetthez, hogy koztatását, viszont rászorul a természetföszem előtt tarthassa az eredetileg tudtul lötti revelációjára: Isten ezért újra és újra adott üzenettartalmat, ám – s ez megdöb- kijelentette akaratát, s írásban jegyeztet-

DISPUTA Főtér

te fel prófétái és apostolai közvetítésével. tározását; viszont az Ige tartalma csak az Az óprotestáns teológia szerint a Szentírás értelmezőjére gyakorolt hatásában határotekintélye isteni sugalmazottságában gyö- zódik meg a maga lényegi értelme szerint. kerezik; ezért az Írás a legmagasabb rendű, Teológiai önmegértésünk (annak tudatosísőt az egyetlen mérvadó teológiai ismeret- tása, hogy a hit dolgában hol állunk) a megelv. Isten nagy jótéteménye, hogy „maga értett Írástól nyer hermeneutikai segítsészólott maga felől” – írja Károlyi Gáspár get; azt a változást kell megértenünk, amit az első teljes bibliafordításunk, a Vizsolyi Isten igéje hoz magával léthelyzetünkben Biblia (1590) elöljáró beszédében; ám Isten és világértésünkben, ám erre a megértésre nemcsak kijelentette akaratát, hanem csak a rajtunk túlról érkező isteni szó erelátva, hogy az ember feledékeny, kényel- jére támaszkodva válunk képessé. Az evanmes és hajlik a bálványimádásra, írásba fog- géliumi üzenet nem választható el végrelaltatta önmagáról adott bizonyságtételeit, hajtásától. Károlyinak az a hermeneutikai „hogy az inkább megmaradna, és az írás az alapelve, hogy mást értünk meg „a próféigaz tudománynak regulája lenne minden ták és apostolok írásai által, ha a mi külső hamis tudományok ellen”. Mert, folytatja füleinknek szól Isten”, s megint mást, „ha Károlyi, az egek hirdetik ugyan Isten di- a mi belső füleinknek szól”. Az írásértelcsőségét, a zsoltárköltő Dávid mégis Isten mezés során valóságos életviszonyba jubeszédét magasztalja: „az Istennek beszéde tunk a kijelentett igével: a megértendő tiszta, igaz, mely a kicsinyeknek bölcses- dolgot nem a kinyilvánítás múltbeli eseséget ád” (Zsolt 19, 8) – Isménye képezi önmagátent a beszédéből ismerjük ban, hanem ennek a jeIstent a beszédéből isfel, nem a teremtésből. lennel való összeszövődése. merjük fel, nem a teA Szentírás, a papír, a „Boldogok azért, akiknek remtésből. tinta, az írótoll, a BibliáIsten szól az ő szent igéje ról írt további könyvek soáltal, de sokkal boldogabkasága az ember elveszbak azok, akiknek szól az tett ártatlanságának ismertetőjelei; bűnös ő Szentlelke által, és akiket nemcsak kívül létállapotunkra utal, hogy Isten kinyilat- vonszon, hanem belől is, kikben nemcsak koztatása az írás ember által alkotott kul- az ige által, hanem az ő Lelke által is haturális technikájára és a könyv médiumára talmason cselekedik. Annakokáért a Kriszszorul rá. „Írva vagyon”. Ez hermeneutikai tus minekünk mindaddig haszontalan, és szempontból azt jelenti, a feljegyzett igét az igében hiába prédikáltatik, mígnem az úgy kell megérteni, hogy kifejthesse üd- Isten Lelkétől hitnek általa a mi szívünkbe vözítő hatását. Újból elevenen hatni képes beoltatik és beplántáltatik az igének halláigévé válhasson, s ilyenként felismertes- sából. Mert Isten az ő népével való szövetse, hogy a hívő, aki részesül a meghirde- ségben egybeköti mind a kettőt, az igét és tett ige megértésében, valóságosan benne az ő szent Lelkét”. Az üzenetnek a meghiráll az ige átadásának folyamatában. Amit detésben kell hagyományozódnia. Végül az, tehát az isteni szónak az emberi íráson hogy az üzenet sikerül-e, nem az írásmatörténő átvezetése módszertanilag nyújt, gyarázó gondolatain múlik, hanem az ige az nem más, mint a szó kinyilatkozta- erején, mely például egy rossz prédikáció tott voltának elismerése; a feljegyzett szó révén is felszólíthat bennünket, hogy térugyanis, azáltal, hogy elolvasva megér- jünk jó útra. tik, fölemeli önmagát az eredeti értelemAz Írás eleve az absztraktság egy bizotartalom idealitásába. Az evangéliumi üze- nyos zónájába kerül; „írva vagyon”, leírt net konkretizálása tehát azt jelenti, hogy volta miatt egy bizonyos helyzetben van, a kijelentett Szó összekapcsolódik az Írás s ez a helyzet nyilvánvalóan azt jelenértelmezőjével, aki azáltal jut el az igaz is- ti, hogy most a leírott maga jut érvényre, tenismeretre, hogy megérti az Írásban fel- tehát nem kizárólag az eredeti beszédszijegyzett üdvüzenetet, s egyben alkalmaz- tuációra történő visszautalással tesz szert za is azt saját életvalóságára. kifejezőerőre. Ez az értelme az írás formáiAz Írásnak általános elsőbbsége van ér- nak: amit az írás rögzít, kodifikálva (érvételmezőinek tanításával szemben. Az evan- nyesítve) van az írásos rögzítettség révén. géliumi üzenethez nem tapadhat hozzá ki- Ennek hermeneutikai jelentősége van: a egészítő jelleggel az írásmagyarázatban vallás dokumentumaiban nem az eredeti semmi olyasmi, amit például a bírói ítélet beszédszituáció egyediségére tekintenek jogkiegészítő erejéhez lehetne hasonlítani. vissza, hanem az írásba foglaltak értelemMert Isten szava nem az értelmező gondo- tartalmára vannak tekintettel. Az Írás eselatából kapja meg a maga közelebbi megha- tében a szövegmagyarázat tétje, hogy (tar-

13

DISPUTA Főtér 14

talmukhoz mérten) az írásban rögzítettek Írás lényegi értelme közvetlen felismerhető, értelemtartalmának kibontása hozzáférhe- csak a lényegi hitcikkelyekre vonatkozik: tővé teszi-e a jelen számára Isten beszédé- a Szentháromsággal, a megtestesüléssel és nek igazságát. Az Írás éra Krisztus megváltó műAz Írás értelmezésételmezésének az írott betű vével összefüggő keresznek az írott betű hahalott anyagiságát kell tény dogmákra. Az Írás lott anyagiságát kell visszavezetnie a nyelv – világossága nem evidentia visszavezetnie a nyelv egy életforma – élő jelererum (a tanbeli tartal– egy életforma – élő nébe. mak közvetlen érthetőséjelenébe. Az isteni szót az Írás ge), hanem csupán claritas rögzíti. Ez a lejegyzettség verborum (a szavak vilehetővé teszi, hogy az Írás kijelentéstar- lágos összefüggése). Az Írás tartalmát az talmát felújíthassuk. Ám arra is kötelez, értelmező elégségesen megállapíthatja az hogy az Igét ne tegyük ki az emberi okos- Írás kijelentéseiből, ha kellőképpen ismeri kodásnak, hanem kizárólag az Írás meg- a logikai és retorikai szabályokat, valamint értése útján hagyjuk hatóképes, eleven az ókori nyelveket; ehhez figyelmes olvaszóvá átformálódni saját életvalóságunk- sás, az egyes kijelentések céljának, szövegban. Ebből a szempontból összefüggésének, sajátos Az Írás világossága az óprotestáns írásmagyanyelvi jellegének tudatosínem evidentia rerum (a rázat egyik alapmintátása szükséges, továbbá az tanbeli tartalmak közja a 2Tim 1, 13, melyben egyes szöveghelyek egybevetlen érthetősége), Timótheust így inti Pál vetése. Az Írást nem lehet hanem csupán claritas apostol: „Az egészséolvasni anélkül, hogy ne verborum (a szavak viges beszédeknek példáirányítottuk volna a meglágos összefüggése). ját megtartsd, amiket én értő-értelmező olvasásun­ tőlem hallottál, a Kriszkat előzetes fogalmak tus Jézusban való hitben és szeretetben”. alapján. Az írottak előzetes fogalmak alapTimotheus Páltól kapta örökségül az elkö- ján történő megértése elővételezi az egész telező üzenetet: az ő evangéliuma, hogy értelmét: így válik újra beszéddé az írott Isten megváltotta, elhívta megszentelő- szöveg (ez a beszéddé válás azt jelenti, désre, kegyelemből. Isten üdvözítő terve hogy a megértés és az alkalmazás különbés szabadító műve Jézus Krisztusban nyil- ségeket is termel, de össze is köti a megérvánult meg, ezt örök idők óta elrendelte tőt az eredeti értelemtartalommal; a „beIsten, s a hívek a mindenkori elhívásuk széddé válás” mediálisan egyáltalán nem által maguk is részesévé válnak ennek az kapcsolódik a hangos olvasáshoz). isteni akaratnak, engedelmességükkel beWittenberg egyetemén Philipp Melanch­ teljesítik Isten rendelését. Ahol az elhí- thon előadásokat tartott 1518-tól Pál aposvásra engedelmes válasz érkezik, ott min- tolnak a Rómabeliekhez írt leveléről, később dig átvétetik, megőrződik és továbbadódik a levél részletes kommentárját is kidolgozaz írott Igében kijelentett isteni akarat ta. A Római levelet Melanchthon a keresz(Róm 10, 9: „mert ha a te száddal vallást tény tanítás foglalatának tekintette: 1521teszel az Úr Jézusról, és szívedben hiszed, ben protestáns dogmatikát adott ki, ez hogy az Isten feltámasztotta őt a halálból, vezérfonál kívánt lenni a Szentírás olvasámegtartatol”). sához; lazán szervezett bevezetés a teológiai igazságok alapfogalmaiba, ahogyan azok Az Írás egységessége és világossága megjelennek a Rómabeliekhez írt levélben. A tankönyv címében (Loci communes rerum Az óprotestáns íráselv szerint az Írás lénye- theologicarum seu hypotyposes theologicae) gi tartalma világosan felismerhető magából a loci communes kifejezés a teológia főbb az Írásból, s ezért maga az Írás képezi saját cikkelyeit jelenti: ezek köré lehet csoporértelmezésének mértékét. A katolikus fel- tosítani a hitújítás tanait. Az alaptételefogás szerint viszont kijelentéseinek össze- ket kiválogató interpretáció módszer is: tettsége és részben homályossága miatt az ez Melanchthon tankönyvében azt jelenÍrás értelmezése külső tekintélyek támasz- ti, hogy a Szentírás bármely helyét vis�tékát igényli, másképpen az Írás összetett sza lehet vezetni a Római levélből származés sokrétű kijelentéseiből nem lehetne ki- tatott teológiai alapfogalmakra. Ez kettős emelni a kötelező erejű igazságot. Luther haszonnal jár: egyrészt a Szentírás neheés munkatársai az Írás világosságának té- zen érthető helyei Pál útmutatása alaptelét részletes és összefüggő tanná dolgoz- ján nyernek világos értelmet, másrészt a ták ki. E tanítás szerint az a tétel, hogy az Szentírás bármely helyének megértését és

DISPUTA Főtér

értelmezését az ítélet és a kegyelem ellen- netietlen, elvont megszövegezésnek látták, téte vezérli; ezt az ellentétet Pál állította tagadták a szentírási szövegegész kontexaz igaz istenismeret és a keresztényi élet tusának elsőbbségén alapuló exegézis teközéppontjába. A Loci communes a refor- kintélyszerző erejét. Később, amikor a felmáció számára alapvető tankönyvvé vált, s világosodás korától kezdve meghatározóvá így a Római levél az óprotestáns írásmagya- váltak a teológia antropológiai és racionarázat megértéselméleti támasztéka lett. lista változatai, sokan a történeti kritika A reformátori teológia szerint a Szent- módszerével bírálták az Írás egységességén írás tekintélye azon alapszik, hogy nem alapuló óprotestáns íráselvet, kimutatva, emberi szavak alkotják, hanem Isten tulaj- hogy a szentírási könyvek szerzői nagyon don igéje. Ha tehát a bibliai írásokat Isten is meghatározott korhoz kötődő, egymáshozta létre (az ember üdvösségére irányu- sal össze nem egyeztethető nézeteket ló kinyilatkoztatásának dokumentumai- képviselnek. Az írás sugalmazottságáról ként), akkor a reformátorok joggal feltéte- kialakított óprotestáns felfogás visszavonlezik, hogy az Írás elégséges erre a célra. hatatlanul a múlté. A különböző szerzők Ebből az is következik, hogy az írás tartal- eltérő szemléleteinek elismerése azonban ma (lévén egy isteni szerző alkotása, aki nem feltétlenül kell, hogy kizárja a megnem kerül meghasonlásba önmagával) egy- értés dogmatikai irányítottságának elvét séges; kijelentéseinek ellentmondásmentes (ugyanis az Írás tartalmi egységéről szóló összefüggésében is összhang jellemzi. Az óprotestáns tanítás hermeneutikai lényeóprotestáns teológiai hermeneutika alap- ge ez). A történeti kritika figyelmeztetéindítéka azt volt, hogy a próféták és apos- sét inkább azért érdemes komolyan venni, tolok ránk hagyományomert elkerülhetővé teszi, Az óprotestáns teozott írásait az ítélet és a hogy az írásmagyarálógiai hermeneutika kegyelem közötti páli elzó tévesen hozzárögzítalapindítéka azt volt, lentét érvényre juttatáse megértésteljesítményét hogy a próféták és sával lehessen megérteni. egy szerző korhoz kötött apostolok […] írásait E célkitűzés megvalósíegyediségéhez. Az írásaz ítélet és a kegyelem tása az Írás szelekciós olmagyarázatban ugyanis a közötti páli ellentét vasását követelte meg, ez, hermeneutika szempontérvényre juttatásával mint minden interpretájának kell érvényesüllehessen megérteni. ció, absztrakcióhoz vezenie: az olvasható szöveg tett, s ezt az absztrakci(történeti-kritikai) létre­ ót, melynek tehát antropológiai eredetű hozása ne a szerzői értelem individualidogmatikus implikációi voltak, a refor- tásának rekonstrukciója legyen, hanem mátoroknak éppenséggel az Írásból kellett válogatás, viszonyítás a hagyomány különigazolni. Egy-egy íráshely megértésekor a nemű elemei között, elismerve az értelemreformátorok annak tisztázásából indul- törések, a figurációs eltérések jelentőségét. tak ki, hogy mi az adott hely alapszándé- A kánon dogmatikai egységéről való lemonka (scopus); de ezt az alapértelmet kiválo- dás hermeneutikai szempontból tehát csak gató interpretációs műveletekkel tárták fel. annyit jelent, hogy az egységesség képzetéEz a szerkezet kétségtelenül körkörös, hi- ről mondunk le, de nem az írásmagyarázat szen az Írás hagyományának interpretáció- előzetes dogmatikai irányítottságáról. Az ja és az interpretációval előállított olvasha- óprotestáns teológia erre a hermeneutikai tó (megérthető) szöveg szorosan egymásba alapelvre emlékeztethet bennünket. A reszövődik. Azonban az értelemképződés formátori írásértelmezés hermeneutikai konstrukciós elvének feltüntetése nem fel- alapindítéka is az idegenség legyőzésététlenül kell, hogy egy folyamatos értelem- nek és az idegen elsajátításának a feladattartomány rögzítéséhez vezessen. A megér- vállalása volt; könnyelműség volna, ha az tést vezérlő alapfogalmak megalkotása (az ítélet és a kegyelem ellentétére alapozott eredeti reformátori szándék szerint) nem hermeneutikát dogmatikusnak neveznénk kívánt dogmaként elkülönülni az írásma- csak azért, mert dogmatikus érdek irányítgyarázati munka szerkezetétől; sokkal in- ja, figyelmeztet Hans-Georg Gadamer Retokább az Írásban feljegyzett isteni szó újra rika és hermeneutika című 1976-os írásában. megelevenedő hatását kívánta érvényre Csupán a pszichologizáló és a racionalista juttatni: az interpretáció az ütésszerűen hermeneutika modern módszertani önmegbekövetkező hittapasztalat szolgálatába értésének a defektje, hogy privatív logikáakart állni. jú múltértelmezésre gyanakszik ott, ahol A kortárs katolikusok bírálták a protes- az előzetes megértésben érvényre jut a táns íráselvet: az így nyert kánont törté- dogmatikai irányítottság vagy a példakép.

15

DISPUTA Főtér 16

Az előzetes megértést irányító teoló- az eredetiben. A Róm 3, 21–28 vigasztalgiai alapfogalmak hermeneutikai igazsá- va tanítja a bűnös embert arra, hogy rága nem egy emberi szerző tekintélyében szorul a hit igazságára, s felállítja azt az (nem az egykoriéban, de nem is az írásma- alaptételt, hogy egyetlen igazság van az gyarázóéban) kapcsolódik össze, hanem ember számára: a hosszútűrő Isten Kriszaz értelemképződésben és annak hatásá- tusban való könyörületessége, ha hittel ban. Az Írás megértésének közösségkép- ragadjuk meg, amikor az evangélium felző hatásában nem úgy réajánlja. Luther a Róm 3, 28 Az Írás megértésének szesülünk, mintha csupán („azt tartjuk tehát, hogy közösségképző hatákulturális technikák, retoriaz ember hit által igazul sában nem úgy részekai stratégiák működésémeg, a törvény cselekedesülünk, mintha csupán ről szereznénk tudomást. tein kívül”) fordítását („so kulturális technikák, A közösségképződés dialohalten wir nun dafür, dass retorikai stratégiák gikussága abban áll, hogy der Mensch gerecht wird működéséről szereza megértés nem külön-küohne des Gesetzes Werke, nének tudomást. lön ismeri el és reflektálja allein durch den Glauben”) a megértendőtől való elváaz értelmezés dialektilasztottság, illetve a vele való összekap- kus mozgására utalva kommentálta. „Nem csoltság tapasztalatát. A megértésre jutás csupán azért tettem hozzá a »solum« szót, nyelvi tapasztalat: ilyenkor a beszédnek mert a nyelv természetében bíztam s azt vagy az írásnak valamiféle „értelemmel te- követni akartam, de a szöveg és Szent Pál lítettsége” tárul fel előttünk, s azt érezzük, véleménye is erre kényszerít, ezt követeli hogy a nyelv egy olyan életformát közvetít erőszakkal”. A szó tehát, amely értelmezve felénk, melyhez viszonyulni tudunk. Csak eltalálja az írott szöveg értelmét, ennek az az képes felolvasni az írott értelemnek a teljességét …az értelemegész, szöveget, aki valahogyan szólaltatja meg; Luther melyet a fordítónak megértette; s hogy a szöolyan esetet vizsgált, ahol megértőn meg kell raveg eredeti értelemtartalaz értelemegész, melyet a gadnia, valahogyan mának megfelelően „hefordítónak megértőn meg túlmutat azon, ami az lyes” volt-e ez a megértés, kell ragadnia, valahogyan eredeti (a görög) megazt arról ismerhetjük fel, túlmutat azon, ami az erefogalmazásban szavakhogy számukra is elfogaddeti (a görög) megfogalba foglaltan kijelenható hangsúlyozás hallatmazásban szavakba fogtést nyert. ja magát. Gadamer ezt a laltan kijelentést nyert. Das Problem der Sprache Mégis ott van: megértésre bei Schleiermacher (A nyelv problémája felhívón, várja a megértést; s a megértésSchleiermachernél, 1968) című írásában teljesítmény hermeneutikai igazsága abban fejti ki, ahol a hermeneutika azon alapel- áll, hogy vállal mindent, ami jelenvalóvá vével vet számot, hogy a hermeneutikának lesz számára a jelen és a hagyomány közötcsak a nyelvet kell feltételeznie. Ha tehát ti nyelvi kommunikáció eseményében. az, ami a szövegben „írva vagyon”, mondani tud nekünk valamit az olvasás során, akkor Luther teológiai nyelvleckéje: (olvassunk akár hangosan a családban, az előszó a Római levélhez iskolában, a templomban, akár elmélyedő csöndes tanulásban) azt, ami „mondódik” a Az Írás Istennek tetsző megértésében szövegben, már szinte vele együtt mond- irányadó dogmatikai alapfogalmakra Lujuk. Ez a közösségi tapasztalat, amelyben ther is a Rómaiakhoz írt levélben talált rá; az írott szöveg nyelve részesíteni tud. Min- a levél fordításához 1522-ben előszót írt. denféle megértés egy értelemegész kibon- Ebben nem az őskeresztény közösségek életakozására irányul, s ez azt jelenti, hogy tét ismertette a bibliaolvasóval, hanem „tea dologból a tárgyi konzekvenciát követve ológiai nyelvleckét” tartott: a megigazulás ki kell hozni, ami benne van. Erre az össze- páli tanításának alapfogalmait magyarázfüggésre, tehát a jelenbeli megértésnek az ta meg. Luther olvasatában a páli tanítás eredeti értelemtartalomhoz való hozzátar- Isten parancsolatainak és Isten Evangélitozására hivatkozott Luther az 1530-as for- umának az ellentétére épül; ha az ember dításelméleti írásában, amikor azt taglalta, megérti ezt az ellentétet, akkor szembetahogy a Római levélnek a hit általi megiga- lálja magát a lelkiismeret feltétel nélküli zulásról tanító versét (3, 28) a fordítás- követelésével. ban miért toldotta meg a „solum” (allein A levél első fejezetében az apostol meg– egyedül) szócskával, jóllehet ez nincsen feddi mindazt, ami nem a Lélektől eleve-

DISPUTA Főtér

nedik meg a Krisztusban való hit által; „testestül-lelkestül rohan” bele az ember: ráébreszt nyomorúságunkra – e serkentés „mindenestül áldozatává lesz és belesodróhaszna, hogy alázatosakká válunk, segít- dik”. A reformáció emberszemlélete szerint ségre szomjazunk. A második fejezetben az ember nem szabhat mértéket saját mélPál kiterjeszti a vétket azokra is, akik kül- tóságának: egyedül a Krisztusban való hit sőképpen jámborok, ám titokban vétkeznek. tökéletesíthet meg. A nyolcadik fejezetben A harmadik fejezetben a keményszívűeket Pál azokat vigasztalja, akik lelkivé lettek, egy halomra veti, de megkülönbözteti a zsi- de még viaskodnak a testükkel. A követkedókat, akik megkapták isten igéjét, még- ző három fejezetben az isteni eleve elrensem hittek benne; ettől azonban még nem delésről tanít; ez adja eredetét annak, ki veszett el a hit és az igazság. A Szentírás- hisz és ki nem, ki szabadulhat meg bűneból bizonyítja, hogy senki nem igazulhat itől és ki nem; ezzel megigazulásunk egémeg a törvény cselekedetei által. Meghatá- szen kivétetik a kezünkből: egyedül Isten rozza a törvény célját: azért adatott, hogy kezébe tétetik. Luther elmarasztalja a a bűn napvilágra kerüljön. Ezek után az dölyfös és gonosz szívű embert, akit elméigaz útról tanít: a Krisztusban való hit által je nem hagy nyugodni, s rögvest az isteni kell megigazulnunk, hogy szentekké vál- elrendelés mélységeit kutatná. „Amit nem hassunk. A negyedik fejezetben Pál apos- látunk, azt reméljük, békességes tűréssel tol Ábrahám példáján bizonyítja, hogy a várjuk!” (8, 25). Az utolsó négy fejezetben hitnek meg kell előznie a jócselekedeteket. Pál az igazi istentiszteletről, a keresztény Az ötödik fejezet a hit gyümölcseiről be- és a világi kormányzásról, a hitben erőtleszélve biztat: „a reménység nem szégyenít nek oltalmazásáról tanít, legvégül fohászmeg; mert az Istennek szerelme kitöltetett kodik értünk, dicsér és Istennek ajánl bena mi szívünkbe a Szent Lélek által” (Róm nünket. 5, 5). Kitérőt tesz, melyben elbeszéli a bűn A levél hasznát így summázta Luther: és az igazság eredetét. E kitérővel megerő- „Pál e levelében a teljes keresztényi és evansíti, hogy senki sem segítheti magát cse- géliumi tanításokat röviden egybe akarlekedetekkel a bűnből az igazságra, amint ta foglalni, bejáratot készítvén az Újtestakeveset tehetünk az ellen, hogy test sze- mentum felé”. Luther olvasata a Római levél rint születünk. A hatodik értelemtartalmának belső Luther olvasata a fejezetben Pál a hit külöevidenciáját emelte ki; az Római levél értelemtarnös munkálkodásáról beítélet és a kegyelem fetalmának belső eviszél. Arról tanít, hogyan szültségében ragadta meg denciáját emelte ki; az viaskodik a lélek a testtel, az Írás tartalmi egységét. ítélet és a kegyelem hogy egészen kiirtsa az A Római levél útmutatását feszültségében ragadigazságban is megmaradt követve a teljes Írás szó ta meg az Írás tartalgonosz kedvet. A heteszerint értendő; ebben a mi egységét dik fejezet színes szavakmegközelítésben az Ószökal mutatja be a bűn és a vetségnek is éppen akkor törvény természetét. Luther azt írja, hogy van keresztény jelentősége, ha olyan töraz apostol szerint minden bűn gyökere és vény álláspontját ismerjük fel benne, mefő forrása: „a szív hitetlensége”. A bűnbe lyet Krisztus megváltó tette megszüntet.

17

A Tóra, a Biblia, a Talmud és a zsidóság viszonya Vajda Károly DISPUTA Főtér 18

A

Biblia évének rendezvénysorozata nem csak arra hívja föl a figyelmünket, ami egyfelől a különböző keresztény felekezeteket, másfelől pedig a kereszténység egészét és annak idősebb nővérét, a vallásos zsidóságot összeköti, tehát a bibliai szöveg különböző kánonok és fordítások dacára is adva van, mert hát adódó, betű szerinti, tehát látható, látszó vagy legalábbis látszólagos identitására. Azoknak az értelmezői játéktereknek az eltérő belső és külső dimenzióira is ráirányítja figyelmünket, melyekben a több ezer éve írott és több száz éve, illetve több évtizede lefordított szöveg nap mint nap azzá válik, amivé lennie adatik, a mindenkori monoteista hit nyelvi univerzumának origójává. Írásunk nem vállal­ kozhatik arra, hogy a kereszténységben honos – mert hogy abban idővel meghonosodott, illetve a zsidóságban meglévő, mert évezredek hos�szú során ki-, meg- és átalakult – interpretációs attitűdök komparatív vizsgálatát elvégezze, sőt még ezek körvonalazását sem kísérelheti meg. Igyekszik azonban rávilágítani azokra a jellegzetességekre, melyek a judaizmus biblikusságát jellemzik.

A zsidó Szentírás mint szövegkorpusz A Biblia hebraica évszázadokon át húzódó kanonizációs folyamat eredményeként született meg. Héber elnevezése, a Tánách tipikus sémi mozaikszó. Három mássalhangzója a kanonizációs folyamat három nagy korszakát, illetve azok irategyüttesét jelöli. A szókezdő táv hang a Tóra szóra utal, mely tant, tanítást jelent. Ezzel az elnevezéssel illetik a Biblia Mózesnek tulajdonított első öt könyvét, noha maga a héber szó épp e könyvekben gyakorta szerepel más, eredetibb értelemben.1 A notarikon közepén szereplő nun betű a nevíim, próféták szóból ered, s a bibliai szöveghagyomány profetikus korban megszületett irataira utal (Józsua, Bírák, Sámuél I–II, Ézsaiás, Jeremiás, Ezékiel és a tizenkét kispróféta könyveire). A mozaikszó utolsó, a káf betűvel jelzett hangja a ketúvim, a (szent) iratok elnevezésre utal (ezek a Zsoltárok, a Példabeszédek, Jób, Dániel, Ezra, Nehemiás és a Króni-

kák könyve, valamint a chámés megilot, az úgynevezett öt tekercs: Énekek éneke, Jeremiás siralmai, A prédikátor, Rut és Eszter könyve). A kánonképzés mindazonáltal korántsem merült ki a bibliai szövegek meghatározásában: aprólékos, teológiai és filológiai műgonddal folytatott utómunkálatokat is jelent. A bibliai szöveg szakaszolása és az értelmező olvasást nagyban megkönnyítő dallamszerű hangsúlyok, a táámé hámikrá utólagos jelölésének minuciózus munkája az ókor végétől a középkor első három évszázadának végéig húzódik. Az eredetileg csak mássalhangzókból és néhány mater lectionisból álló szöveg mássalhangzókkal, tehát a pontos szójelentést utólag a betűk alá és fölé betoldott pontszerű írásjelekkel meghatározó mászorá ([olvasási] hagyomány) kialakítása, illetve véglegesítése egészen az időszámításunk utáni tizedik századig tart. A Biblia hebraica ilyen értelemben tehát sajátos és kissé talán meglepő módon későbbi kánont jelent, mint a keresztény ortodoxia által használt szövegvariációk, melyek a Biblia kánonképződésének késő ókori, tehát hellén, főként az alexandriai zsidók közt dívó kánon krisztianizált, a kérügmával mélyen átitatott lenyomatai. Fontos különbség még, hogy a zsidó kánonból épp a kereszténység kialakulásának, illetve a judaizmusból történő fájdalmas kiszakadásának és a jeruzsálemi szentély lerombolásának utóhatásaként száműzik a hellenisztikus kor könyveit az első század végén, a második század elején (ezek az ún. szefárim hicónim), melyeket ma Sziénai Sixtus közkeletű elnevezésével deuterokanonikus iratoknak szokás nevezni (Makkabeusok, Báruch, Tóbiás, Judit könyve, Salamon és Jézus Sirách Bölcsessége). Ezek jelen-, vagy távolléte különbözteti meg a rabbinikus hagyományokat az újkor hajnalán átvevő protestáns, illetve a hellenizmus korának kanonizációs fölfogásához máig ragaszkodó katolikus kánont is. A zsidó Szentírás mint egymásba nyíló tükrök sora A Tánách kanonizációja még le sem zárult, amikor az akkor még sem nem kizá-

Tórának nevezi a Tóra az isteni eredetű tanításokat, parancsolatokat.

1

A sors különös fintora, hogy manapság az ivrit közérthetősége és az arámi bonyolult grammatikája és különös szókészlete miatt a Misna nyelvezete tűnik közérthetőnek és a Gemara arámi nyelvű részeiben való elmélyülés igényel hosszasabb előtanulmányokat. 3 Rási, azaz Rabbi Slómó ben Jic-chák a wormsi jesivát (Talmud-főiskolát) végezte és az észak-franciaországi szórványban fejtette ki biblaértelmezői és vallásbölcselői tevékenységét. Az ő filológiailag megalapozott magyarázatai nélkül a zsidó bibliaértelmezés látóköre nagyságrendekkel lenne szűkebb. 2

DISPUTA Főtér

rólagos, sem nem túl elterjedt zsidó moz- jét közvetlenül megelőző két-három embergalom, a megszületőben lévő rabbinizmus öltő írástudói által megkezdett, a bibliai elkezdi lejegyezni a szóbeli tant, a Tórá se tanokat főképpen vallásjogilag átvilágító beál pe-t. vitákban lassanként kikristályosodott néEz az évszázadok során kifejlesztett zetek, valamint az azokhoz elvezető viták enciklopédikus tudást lexikológiai szerve- lejegyzését. Az addig külön-külön, tanházőelvek nélkül maga előtt görgető, az idők zanként őrzött traktátusok gyűjteményes folyamán orálisból írásbelivé váló tan, a egybeszerkesztéséből születik meg tehát Tórától való jobb megkülönböztethetőség a Talmud legbelsőbb rétege. Tematikusan céljából a Talmud nevet kapja, mely más hat nagyobb egységre, úgynevezett rendszóval kifejezve ugyanazt jelenti, mint a re (sisá szidré Misná, rövidítve sász) tagoTóra: Tan. zódik, az első a mezőgazdasági, a rászoA tízezernél is több sűrűn nyomtatott rulók, tehát az özvegyek, az árvák és az oldalra rúgó Talmud két nagy részre, két idegenek (új keletű pszeudohéber, antiszemeghatározó nagy rétegre bomlik: a köz­ mita kifejezéssel a „gojok”) gyámolításáérthető kései héberséggel írott Misnára nak törvényeivel, a második a szombat és és a zömében a nép nyelvén, tehát ará- az ünnepek megtartásával, a harmadik a miul írott Gemarára. A Misna elnevezés a házasság és a válás részint családjogi, rélisnot, tanulás céljából ismételgetni igéből szint rituális rendelkezéseivel, a negyeered, míg a Gemara kifejezés a ligmor, be- dik a büntető és a pénzügyi törvényekkel, fejezni, elkészíteni, lezárni igéből származik. az ötödik a templomi kultusz szabályaival, Ahogy a két beszédes elnevezés már utal rá, az állatáldozatok mára szinte teljességgel a Misna a bibliai és főként tórai tanok átis- okafogyottá vált kötelmeivel, a hatodik métlését, a rabbinikus interpretáció médi- pedig a rituális tisztaság tanaival foglalkoumában zajló rekapitulációját, számbavé- zik. Az egyes rendek (szedárim) úgynevetelét, át- és újragondolását jelenti, míg a zett más-szechetekre, vagyis traktátusokra, Gemara az írásban már korábban rögzített míg ezek perekekre (fejezetekre) és közMisna, tehát az Írás médiumába zárt, be- vetlenül tanulmányozandó és ezért azután és lezárt szóbeli hagyomisnáknak (misnájotnak) …a Misna a bibliai és mány kezdetben szóbenevezett alfejezetekre főként tórai tanok átli tételes újratárgyalására, bomlanak. ismétlését […] jelenmegvitatására, ki- és beA Talmud-kiadások köti, míg a Gemara az fejezésére, kiteljesítésére, zepén néhány sornyi réírásban már korábban lezárására utal. Arra a foszen olvasható Misna rögzített Misna […] lyamatra, ahogyan a zsidó szövegét gimel-mem bemegvitatására, ki- és vallásbölcselet legjobbjai tűpáros jelzéssel azonos bebefejezésére, kiteljesía múltból megörökölt Írás tűtípussal követi a Gemara, tésére, lezárására utal. a jelen szóbeliségének mékommentálva, magyarázdiumában idővel probleva, tovább- és néhol átmatikussá vagy akár enigmatikussá váló értelmezve a misnai gondolatmenetet. helyeit a végleges értelmezettség viszony- A rabbinikus vallásbölcselet e két, tipográlatába igyekeznek emelni. A Gemara épp a fiailag is szinoptikus szöveghagyományáközérthetőség célzatával preferálja a szent, nak együttese alkotja a Talmudot. Ezt a de immáron holt nyelvé vált héberrel szem- Talmud-kiadások közepén található kisebb ben a némiképp profánabb, de ekkor még zsebkönyv oldalának betűmennyiségét tara babilóniai szórványban a nép ajkán na- talmazó hasábot ölelik körül több folyamgyon is élő arámit.2 ban a középkor derekától kezdve az akkori A Misna i. sz. 200 körül születik meg. kortárs zsidó vallástudomány legnagyobbRabbi Juda háNászi (a „Fejedelem”, ko- jainak tipográfiailag eltérő betűtípussal rának legtekintélyesebb vallásbölcselő- (úgynevezett Rási-írással) jelölt magyaráje) ekkor határozza el az ánsé Kneszet zatai, kommentárjai. Ezek közül főként a háGdolá, tehát az úgynevezett Nagy Gyü- szövegkritikailag saját korának szakértellekezet, vagyis a Jézusnak és a talmudi mét messze túlszárnyaló Rási3 kommentárszöveghagyomány első nemzedékének ide- ja emelendő ki.

19

DISPUTA Főtér 20

Fontos itt megemlítenünk, hogy a Tal- mint amiképpen mind keletkezéstörténemud kanonizációja során kizárt szöveg- tileg, mind műfajilag, nyelvileg és részértelmező, úgynevezett midrásokat, azaz ben tartalmilag ellenpontja az Új az Ószöértelemkereső gondolatvetségnek.5 A Talmud a …az Új Szövetségrabbinikus vallásbölcseletmeneteket barajtáknak től markánsan elütő nek a héber Bibliához írt nevezik és mellékletként módon – a Talmud glosszagyűjteménye, aktu­szintén a talmudi irodasemmilyen értelemalizáló kommentárja, ahol lom részét képezik, már ben, még keletkezésis az aktualizálás mozzaha egyáltalán fönnmaradtörténetét tekintve natát nem csupán a motak. Sok barajtát már csak sem kontrapunktuma a dern, időszerűvé tevés éridézetből, a rá adott refleTánáchnak… telmében kell értenünk, xióból ismerjük. hanem a cselekedetre, a A Talmudnak két válvallási indíttatású cselekedetekre való áltozata is ismert, a jeruzsálemi (jerusálmi) és a babilóniai (bávli). Előbbit – a zsidók- landó vonatkoztatottság értelmében is. ra vonatkozó római tilalmak miatt – IzA Szentírás mint a szövetség spirituális, raelen kívül, Galileában, Jochánán rabbi tanházában szerkesztették.4 Az ő korsza- intellektuális és aktuális médiuma kát jellemző politikai zűrzavar a szerkesztési munkára is kihatással volt: egyrészt A zsidó vallásosság centrális, a vallásos a vallásjogi tanításokat nem volt már idő gondolkodást teljes egészében, s minden átvizsgálni és egységes rendbe foglalni, felekezeti, helyesebb szóval áramlati variamiért is a jeruzsálemi Talmud nem is ör- ációjában6 meghatározó élménye a Szentvend olyan nagy tekintélynek, mint babi- írásban megnyilvánuló isteni akarat, mely a zsidó néppel a Hóreb és/vagy a Szináj helóniai társa, másrészt pedig csak első négy traktátusa maradt fönn. A Babilóniai Tal- gyén kötött szövetség dinamikus, a hívő egész életén át tartó és egész életét egymud kanonizációjára ezzel szemben sokkal több időt és jóval nagyobb műgondot tud- szersmind át is ható erőterét hivatott kitak fordítani. Ha „a” Talmudról beszélnek, jelölni. E szövetség a történelmi idők beláthaakkor a Babilóniai Talmudra szokás gondolni. A Talmud két változatának eltéré- tatlan végéig köttetik, az azt a Teremtőjései a Misna tekintetében ritkábbak és cse- vel megkötő emberi közösség (a választott nép) számára aktuáltörténelmi dimenziói kélyebb mértékűek, a Gamarában viszont tekintetében teljességgel homályba vész, megsokasodnak és elmélyülnek. bár a történelem előrehaladtával és a kolA Talmud első, nyomtatott kiadása Daniel Bomberg antwerpeni származású, lektív történelmi tapasztalat kiteljesedé1516 és 39 között Velencében tevékenyke- sével némiképp elővételezhetővé is válik, válhatik. A héberben a hit jelentéskörére dő keresztény szerzőnek köszönhető. Máig meghonosodott egyik fogalom, az emuná, az ő folió-számozásával szokás a Talmudot melyet a keresztények az általuk is használt idézni. A Talmud, mely tartalmában bővebb, ámén7 szóalakból ismernek, ismerhetnek is, máig az újból és újból megerősítendő, vis�egészében pedig sokkal későbbi, mint a szaigazolandó, merthogy ráhagyatkozó bikereszténység Új Szövetsége, a rabbinikus zalom jelentés- és tapasztalatkörébe emeli zsidóság számára éppoly szent, a vallási gondolkodást éppoly mélyen meghatáro- a hitélet élményeit. A kinyilatkoztatás hegyének nagy történeti – mert hogy hittörzó irategyüttes, mint az evangéliumok és az apostoli levelek a kereszténység számá- téneti – eseménye épp az, amikor a nép ra. Ugyanakkor – az Új Szövetségtől mar- önmaga képviselőjeként a bibliai próféták legnagyobbikát, Mózest, az egyiptomi nekánsan elütő módon – a Talmud semmilyen értelemben, még keletkezéstörténetét te- veltetésű, azaz pogányok közt fölnőtt, az kintve sem kontrapunktuma a Tánáchnak, ő hatásuk alá került, midjanita nővel há-

Az eufemisztikus elnevezés Galilea földrajzi közelsége s a szent város iránti tisztelet megnyilvánulása. Vö. pl. Lev 11; Mk 7:19; ApCsel 11:6-9. 6 A vallásos zsidóságban ma három nagy, egymástól részben eltérő vallásjogi keretrendszerrel rendelkező áramlat van. Taglétszámuk alapján előálló sorrendben és véletlenül az őket jellemző liberalizmus arányában fölsorolva: reform, konzervatív (a magyarországi neológ mozgalomnál némileg modernebb, a nemek közötti egyenlőséget igenlő, de vallásjogilag tradicionalista mozgalom) és ortodox. Ezek a fő áramlatok további aláramlatokra is bomlanak. 7 Kb.: „úgy, bizony”. 4 5

A zsidó státusz matrilineáris öröklődésének elve kései, a Talmud első évszázadára datálható fordulat következménye.  9 Deut 5:27 (vö.: Ex 24:7) 10 Avot 1:2 11 A micvá nehezen fordítható komplex fogalom. Jelenti egyfelől az isteni parancsolatot, s annak performatívan imperatív jellegét, másfelől annak következményét, gyümölcseit, az érdemet. 12 Kiddusin 40b 13 Rabbi Ákivá szegény sorsú pásztor volt. Középkorúan kezdte el az olvasás és a betűvetés művészetét elsajátítani, s lett végül minden idők legbefolyásosabb zsidó vallástudósa. 14 Az említett három nagy áramlat közül kettő szerint a legiszlatív teológia minden zsidóra egyként kötelező, míg a reformáramlat szerint a vallásjog betartásának kérdése az egyén szuverén döntéseinek eredője, a vallásjog a hagyomány életvezetési „ajánlata”, Mordecai Kaplan amerikai rabbi és teológiai professzor szavaival: fontos a „szava”, de nincs „vétója”.  8

DISPUTA Főtér

zasodott, tehát „vegyesházasságban”8 élő, van értelme a Szentírásban való búvárkoa Teremtővel mindezek ellenére szoros em- dásnak, amennyiben megmutatja a szövetberi kötelékben, ábrahámi személyes érte- ség cselekedeteiben megvalósítható betöllemben szövetségben, kvázi véd- és dac- tésének módjait. A zsidó vallás számára szövetségben élő prófétát azzal küldi föl a tehát egész története során nem kérdéses, hegyre, kösse meg a szövetséget az ő ne- hogy az írásértelmezés az isteni akarat telvében, s ő, a nép a szövetség tárgyát ké- jesítésének, a szövetség betöltésének eszpező isteni parancsolatokat majd meghall- köze, maga azonban nem végcél, hanem út. gatja, s megcselekszi.9 A hit és a cselekedet Ebből következőleg a zsidó teológia egysége a zsidóság számára tehát mózesi nagy mértékben legiszlatív jellegű, s bár eredetű, meg- és fölbonta narratív teológiának A zsidó vallás számára hatatlan. A Talmud legis centrális jelentősége tehát egész történerégibb rétegének egyik van, lévén igen „épületes”, te során nem kérdéses, tanítása10 szerint a világ előbbinek meghatározóbb, fönnmaradásának három hogy az írásértelmezés mondhatni vallásformáló záloga, vagy eredeti meaz isteni akarat teljea szerepe.14 Héberül a vallásjogot halachának hívtaforával élve három pillésítésének, a szövetség ják. E szó a jönni-menni betöltésének eszköre van: 1) a (jó) cselekeige derivátuma. A hagyoze, maga azonban nem detek (gemilut chászádim), mány által kijelölt életvégcél, hanem út. azaz az emberekkel szemutat, az azon végigvezető beni kötelességeink, jótékonyságaink teljesítése, értsd: kiteljesíté- tudást, intéseket jelöli, tehát a way of life fogalmához hasonló szemantikájú kifejese, 2) az Isten szolgálata (ávodá, az imák zés. A zsidó és a keresztény vallás legszemés a rituális parancsolatok megtartása) és 3) Tóra, az előbbi kettőre elvezető tanítás, beötlőbb különbségeinek egyike éppen mely magában foglalja a tan elsajátításá- abban rejlik, hogy míg a kereszténységben a hitvallásoknak, a hit tételes meghatáronak és átörökítésének micváját.11 A hit és a cselekedetek, tehát az isteni parancsolatok zásának központi jelentősége volt, addig a végrehajtásának ezen egysége mutatkozik dogmatika problematikája a zsidó teológimeg igen beszédesen a Talmud egyik törté- át érdemben még csak meg sem érintette. netében is.12 Rabbi Ákivá, minden idők leg- Ellenben nagy vallásjogi, következésképnagyobb teológiai autodidaktája és rabbi pen „teológiai” jelentősége van, hogy az Tárfon, hírnévben és érdemekben hozzá ember állva vagy ülve mond egy adott imát, hasonlatos írástudó más írástudók jelen- napfelkelte után milyen hamar mondja el létében arról disputálnak, hogy vajon mi a „Halljad Izrael” fohászát és az állóimáda fontosabb, a Szentírás tanulmányozása-e, ságot, bőr- vagy vászoncipőt ölt-e engeszvagy a (jó) cselekedetek gyakorlása. Ami- telő nap, illetve a szentély lerombolásának kor rabbi Tárfon arra az álláspontra helyez- emléknapján, s hogy – tisztesség ne essék kedik, hogy a jó cselekedetek fontosabbak, szólván – melyik kezének hányadik ujjával rabbi Ákivá viszont – életrajzából nagyon tisztálkodhatik az ember az illemhelyen, is érthető módon13 – amellett kardoskodik, hogy az oly kacifántos étkezési és a rituhogy a tanulás jelentőségteljesebb, akkor ális tisztasági törvények részletkérdéseiről a jelenlévők úgy adnak igazat az utóbbi- ne is beszéljünk. A zsidó vallási áramlatok nak, hogy maguk is az előbbi álláspontjára vitái jellemzően nem a keresztény hitvihelyezkednek: a tanulás azért és annyiban ták vaskosan vallásbölcseleti regiszterében fontosabb a jó cselekedetnél, mert jó cse- zajlanak. Az eleve elrendeltetettség tana lekedetekre indít, vagyis csakis annyiban például aligha válthatna ki a judaizmuson

21

DISPUTA Főtér

belül pezsgő vitákat. Az ellenben, hogy fo- nem csupán állatvédelmi rendelkezés, s szó gyasztható-e peszáchkor, a zsidó húsvét szerinti értelmében veendő, de egyszersmind az étkezés tisztaságával kapcsolaünnepén hüvelyes (bab, borsó, lencse) vagy tos parancsolat is, mely akár ahhoz, illetve a gaboAz eleve nákhoz hasonlatos növény a háromszori előforduelrendeltetettség tana lásnak megfelelően meg(szója, rizs, kukorica), már például aligha válthattiltja, hogy az ember 1) a képes tűzbe hozni egy valna ki a judaizmuson lásos zsidót, tartozzék is gyermekállatnak az anyabelül pezsgő vitáállat tejében elkészített bármelyik áramlat akárkat. Az ellenben, húsát egye; 2) tejest és melyik aláramlatához. hogy fogyasztható-e Ugyanakkor a halacha húsost főzzön vagy süspeszáchkor, a zsidó sön együtt; 3) a tejest és művelői nem véletlenül húsvét ünnepén hüvea húsost akárcsak hideg a rabbik, az írástudók, a lyes (bab, borsó, lenvallásbölcselők. A bibliállapotban is együtt, egy cse) […], már képes időben egye.16 Hasonlóai szövegek az isteni paképpen csakis a talmudi tűzbe hozni egy vallárancsolatokat olyan megvitákból válik világossá, sos zsidót… fogalmazásban közlik, hogy azt az isteni paranmelyek „helyes” értelmezéséhez az exegetikai hagyományban szer- csolatot, mely szerint a „Halljad Izrael” inzett nagyfokú jártasságra van szükség. tés-imáját a vallásos zsidó tartozik házának E jártasság megszerzésének, megszerezhe- kapujára és lakásának ajtófélfáira erősítetőségének médiuma a szentírások említett, ni,17 hogyan is hajtandó végre konkrétan. A talmudi vallásbölcseleti hagyomány nélegymásba nyitott végtelen tükörsora. Csak akiben a hit megfelelő, a hagyomány vitá- kül nem tudnánk, nem tudhatnánk ugyanin iskolázott ismerete megvan, tudja, tud- is, hogy az idézendő írásverseket magába hatja, hogy egy-egy homályos bibliai uta- foglaló, összegöngyölt pergamenlapocskát függőlegesen vagy vízszintesen tartolás mire vonatkozik, az adott parancsolat zunk-e fölerősíteni.18 mit is vár el a vallásos zsidótól, az adott A zsidó szentírások reflexív hagyo­má­ rendelkezés hogyan, miképpen teljesítennyozástörténete tehát egyfelől a szóbelidő. Engedtessék meg minderre csak két, ség és az írásbeliség, a konkretizáltság és keresetlen példát hoznunk. Kizárólag a ha- az aktualitás dinamikus erő-, ható- és jágyomány tükrében, tükörsorában válik vi- tékterében zajló folyamat, másfelől a szövetségben történő eligazodás igazi lehetőlágossá, hogy a Bibliában három ízben is említett tilalom, nevezetesen, hogy a zsi- ségét megteremtő hermeneutikai horizont rejtett, rejtőzködő föltárulkozása. dók ne egyék a gödölyét az anyja tejében,15

22

Ex 23:19; 34:26; Deut 14:21 Vö. Chullin 115b 17 Deut: 6:9 18 A Talmudban heves vita folyik erről a kérdésről. A bölcsek nem minden önirónia nélkül azzal zárják le a vitát, hogy sem vízszintesen, sem függőlegesen, hanem ferdén (azaz is-is) rögzítendő a tórai idézet, s így teljesítendő a parancsolat. Vö. (Misná) Menachot 3:7; (Gemara) Sabat 32a, Joma 11a, Menachot 33a 15 16

Kiss Tamás

In memoriam Kiss Tamás

A Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozó költő Kisújszálláson született. A helyi református gimnázium diákja volt, ott érettségizett 1932-ben. 1932 és 1938 között a deb­receni Tisza István Tudományegyetemen hallgatott református teológiát, lelkészi oklevelet szerzett. 1934-ben elküldte verseit a Nyugat ismeretlen költők számára meghirdetett pályázatára. A folyóirat közölte Az alvó testvér című költeményét – s ezzel elindult költői pályája. 1942-től 1947-ig a nagyváradi Állami Leánylíceumban, 1947-től a debreceni Református Tanítóképzőben tanított, közben az egyetemen elvégezte a magyar-történelem szakot. 1951-ben közgazdasági középiskolában helyezkedett el. 1953-tól 1973-ig a KLTE Gyakorló Gimnáziumának vezető tanára, emellett az Alföld folyóirat egyik szerkesztője volt.

DISPUTA Macskakő

Kisújszállás, 1912. szeptember 5. Debrecen, 2003. december 8.

23

DISPUTA Macskakő 24

Publikálatlan vers 1949-ből

DISPUTA Macskakő

Az 1945-ben és 1947-ben keletkezett versek a Férfitánc kötetben jelentek meg, módosult sorokkal és versszakokkal

25

26

DISPUTA Macskakő

DISPUTA Macskakő

A versváltozat végső formájában hat strófával, a Holdkikötő kötetben, A római Palatinuson címmel jelent meg

27

DISPUTA Macskakő 28

A módosításokkal megjelent vers a Fogóddz a csilla­gokba! című kötetben szerepel

A XX. század a gazdasági fellendülés, a nagy változások, a sorsfordulók, az életmódváltások, a szellemi, művészeti irányzatok színes kavalkádját hozta. Úgy indult, hogy az új dolgok seregszemléje, a diadalmas megújulás százada lesz. Nem lett az. A kiegyezés után zászlót bontott polgárság előretörését megtörte a háború, a forradalmak kora, a két világháború között lelassult menetelése pedig 1945 után már nem volt folytatható. Azt a szellemi pezsgést, mely alapja lett a Nyugat művészeti, irodalmi forradalmának, a harmincas években fölemésztette a túlfűtött nacionalizmus, a sovinizmus, az antiszemitizmus, a békétlenség, a szembenállás, a vörös és a fehér diktatúra leskelődő veszélye. Az a tragédia, ami a nemzetet érte az első háború után, nem volt igazán kiheverhető az akkori nemzetközi és belpolitikai viszonyok között, így egyenesen belefutottunk a másodikba. Diktatúra, forradalom, diktatúra szinte ritmikus egymáskövetését, majd a rendszerváltás vagy rendszerváltozás kárát, hozadékát, élményét aligha tehettem itt elemzés tárgyává, csupán érzékeltethettem azt a társadalmi, politikai, kulturális kohót, melyben a művészetek és művészek formálódtak, nem egyszer szilenciumra ítélve, tűrve, tagadva vagy tiltva keresték útjukat. Kiss Tamás és nemzedéke beleszületett ebbe a széles medrű folyamatba, apáik még megélhették a boldog béke korszakát vagy legalábbis annak illúzióját, útjuk mégis Doberdó és Isonzó felé, míg fiaik útja a Donhoz vezetett. A Nyugat már rég túl volt fénykorán, amikor az ezerkilencszáztízes években született ifjú költők vágyának tárgya lett, a Nyugatban való megjelenés szándéka ösztönözte őket. Tudatukban még mindig a Nyugat volt az irodalmi, művészeti progresszió letéteményese, s ez csalhatatlan érzéküket, ítéletüket dicsérte. A Nyugat indulása pillanatától a konzervatív irodalmi körök támadásának középpontjában állt, ellensúlyozására folyóiratok születtek és haltak. Mégis az új nemzedék számára a Nyugat volt az etalon. Elégikus tájköltészetük hangulata is Adyt, Tóth Árpádot, Juhász Gyulát, Kosztolányi Dezsőt idézte, pesszimizmusuk, dekadenciájuk Ady és Tóth Árpád verseinek

élményén született. Szépségeszményeiket és esztétikai törekvéseiket a Nyugat első nemzedékének ideáihoz alakították, többségük kevésbé indult az újítás szándékával, beérték az első nemzedék eredményeinek vállalásával. Csoportosan először a Jóság című antológiában jelentkeztek 1929-ben: Vajda János, Forgács Antal, Radnóti Glatter Miklós, Dán György, Wagner György, Kalmár Magda, Fekete Alfréd. A harmincas években nőtt tovább a táboruk. Verseskötettel jelentkezik: Zelk Zoltán 1930; Rónai Mihály András, Kis Ferenc 1931; Rónay György, Vas István, Jankovich Ferenc 1932; Képes Géza 1933; Kiss Tamás, Weöres Sándor 1934; Hajnal Anna, Takáts Gyula 1935; Devecseri Gábor, Mátyás Ferenc, Jékely Zoltán, Keszthelyi Zoltán 1936; Karinthy Gábor 1937; Csorba Győző, Zsigmond Ede 1938; Kálnoky László, Pásztor Béla 1939; Bóka László 1940. A Jóság című antológiát Korunk címen 1935-ben újabb követi, benne tizenkét fiatal költő verseivel. Újak a kötetben: Habán Mihály, Hajnal Anna, Sértő Kálmán, Toldalagi Pál. A Válaszban Szerb Antal, a Korunkban Korvin Sándor, a Nyugatban Kassák Lajos, a Szép Szóban Németh Andor ír a kötetről. A harmadik nemzedékhez tartozott még: Szemlér Ferenc, Németh László, Ká­ roly Amy, Hajnal Gábor, Szerb Antal, Bálint György, Ottlik Géza, Szentkuthy Miklós, Gelléri Andor Endre, Dsida Jenő és felsorolhatatlanul sokan mások, hiszen ez a legnépesebb nemzedék, mely a Nyugat hullámain eszmélt magára, s a Nyugatot messze túlélték. Nemrég, 2008. november 20-án halt meg 97 éves korában Takáts Gyula, a harmadik nemzedék és a Baumgarten-díjasok utolsó tagja. Egységes nemzedékké nem életkoruk alapján, hanem azonos céljuk és költőkoruk alapján váltak, sokan voltak közöttük olyanok, akikre ma már alig vagy egyáltalán nem emlékezünk. A Nyugat megszűnése után nem állt mögöttük folyóirat, könyvkiadó, mint az első és második nemzedék mögött. Az első nemzedék vidékről ment a fővárosba, a legfiatalabb nemzedék jelentős része vidéken is maradt. Kiss Tamás a nemzedékéhez 1934-ben csatlakozott, indulásának körülményeiről ő maga így írt: „A poézis kezdetét, a vers

DISPUTA Macskakő

A pályakezdő Kiss Tamás és a Nyugat

29

DISPUTA Macskakő 30

megtalálásának időpontját vagy hogy hol, mikor vált el a verscsinálás a költészettől, ma már nehéz lenne tetten érni. Az első poétai kilépést igen. Én ezt Az alvó testvér című versem megjelenésétől eredeztettem, de még azt is műfordítói élményeimhez kell kapcsolnom. Legyen ez leleplezés is, mert kevésbé tűnik fel: Arthur Rimbaud: Le dormeur dit val-jára (A völgy alvója) gondolok.”1 A megjelenés körülményeire is érdemes figyelnünk. Nem Kiss Tamás jelentkezett a Nyugatnál, hanem a Nyugat jelentkezik Kiss Tamásnál. A Nyugat 1933 decemberében olyan költőkhöz fordul felhívásával, hogy életrajzukkal és néhány verssel jelentkezzenek, akik még nem kaptak nyilvánosságot. Az eredmény meglepő: „Felhívásunkra mintegy 200 életrajz és ötször annyi vers érkezett be. Az olvasóbizottság kiválasztotta a legjellemzőbbeket, s ezek közlését most meg is kezdjük. A kiválasztás nem mindig az egyes vers kedvéért történt. Inkább néztük azt a fényt, amit az egyik vers a többire vet, s amit az ismeretlenségből előrántott verseknek egész együttese vet a mai magyar tömeglélekben zsongó poézis karakterére. Nem egyes költőket akartunk felfedezni; noha gyűjteményünk talán néhány költőt is elárul. Az egyéni költőnél azonban fontosabbak voltak számunkra a típusok. Többnyire a mai fiatalság lelkének típusai; mert a költők nagyrészt a fiatalságból kerültek ki. Ez a fiatalság olykor lázadó és cinikus, máskor béna és tétova. Néha egy-egy soruk oly vad és kétségbeesett, hogy ki sem lehetett nyomtatni; máskor elhalkul és elmosódik, mint a céltalan ceruzafirkálás. De mindezek a szeszélyes firkák és vad tollnyomások együtt mégis valami különös ábrát mutatnak, s a kor Mene-Tekel-Fáreszeit írják papírunkra.”2 A Nyugat megalakulásától kezdve égett a nagy felfedezések lázában, innen hogy lapjain százával jelentek meg olyanok, akikre fátylat borított az idő. Hatvany Lajos kifogásolta is ezt a nagy felfedező szándékot már 1919-ben: „Haragudtam a Nyugatra, s haragszom ma is, hogy Adyt rendelte alá annak az irodalomnak, melynek e korszakban s e nemzedékben, Ady után s Ady mellett nem volt folytatása. Hiszen Babits, Móricz, Kaffka, Szép, Karinthy, Kosztolányi és a Nyugat virágzása

idején, Adyval együtt léptek föl. A Nyugat hibás politikája volt, hogy ezt a kört, mely a maga sorsát e folyóiratra bízta, nem vitte céltudatosan a siker és érvényesülés felé, melyhez mindannyioknak joga volt. A Nyugat az örök fejlődés folyóirata akart lenni”3. A Nyugat 1934. 3–5. számában Ismeretlen magyar költők cím alatt közli a beérkezett verseket és életrajzokat. Összesen huszonhárom életrajzot és verset. Az irodalomtörténet a szerzők közül csak Barátos Endre, Darvas József, Gáldi László (nyelvész professzor), ifj. Gyökössy Endre, Keszi Imre, illetve Csömöri József (ki Hevér Balázs és Horváth János) és Petneházy Ferenc (aki viszont Házy Ferencként jelentkezett) nevét ismeri. Debrecenből Kiss Tamással együtt négyen kerültek a kiválasztottak közé: Ceglédi K. István, ifj. Gyökössy Endre és Kiss István. Vidékünkről Dorogi Márton püspökladányi tanítónak is közölte a lap avantgárd ízű prózaversét. Tizenhat kiválasztottnak Hatvany szavaival élve, folytatás nélkül maradt irodalmi pályája. Kiss Tamás életrajza és verse az 5. számban Ismeretlen magyar költők III. sorozatában jelent meg. Már az életrajza áraszt valami különöst, követeli a figyelmet, jelzi és ígéri a tehetséget: „Földimádó kisbirtokos családból születtem, ezerkilencszáztizenkettőben, Kisújszálláson. A Nagykúnság szívében, ahol Móricz Zsigmond élet-mustja pezsdült erős, mámorosító borrá. Középiskoláimat ugyanitt végeztem el néhány évvel ezelőtt. Most a debreceni Tisza István Tudományegyetem theológiai fakultásának vagyok a rendes hallgatója. Életem rejtett mélyén szülővárosom és az alföldi mezők csendje alszik, s még most sem szoktam meg teljesen a villamosok ideges berregését. Jelenleg a kollégium öreg falai közt élek, s ha néha kihajolok az ablakon: egy Ady-emléktábla villan a szemembe, mely a költő Darabos utcai diákszobáját jelöli. S úgy érzem, hogy itt élek az Ér és az Óceán között, de én csak olyan kis esőcsepp vagyok, mely tóba esett és nem ömölhet ki az elzárt partok közül. Ha megemlítem még azt a könyvgarmadát, melyen szomjasan és mámorosan, hívőn és hitetlenül áttornáztam magamat, azt hiszem, nagy vonásokban elmondtam az életemet.” A Kiss Tamás életében fordulópontot jelentő költemény hadd mutassa meg magát minden kommentálás nélkül:

Kiss Tamás: A verseléstől a poézisig. Alföld 1985. 3. sz. Ismeretlen magyar költők. Nyugat 1934. 3. sz. 3 Hatvany Lajos: Ady a kortársak közt. Ady Endre levelei és levelek Ady Endréhez, Budapest, 1927. 1 2

Alvó testvér Emlékszem, éjjel hozták haza. Én még kis, fehér ingben jártam. A holdat néztem s alig vártam, hogy megvirradjon, hogy csókot adjon szurós, szomoru szája.

Sötét haja szétfolyt a párnán s én olyan árván lestem, hogy két zárt szemével felém intsen. Arca lágy volt, mint a frissen hullott hó. Aludt a bátyám, a fáradt legény. Aludt csöndesen, mozdulatlan... ------És még most is alszik szegény.4 Kiss Tamás költőként még egyszer szerepelt a Nyugatban egy egész verseskötettel. A Régi reggelek kötetéről Takáts Gyula írt recenziót az 1939/2. számban. A költő- és nemzedéktárs az Alföld költőjét méltatja benne: „A költemények hátterében végtelen síkság lapul, mint harapni kész komondor, fölötte az ég »gyenge-kék, ködös oldat«, melyből a magány ásítozik. Ez az ásítozó egyedüllét sötét magány nagy magyar költőavató, mióta ide cseppent e nép. »Engem csak csiszolnak itt a napok, – s lengek köztük, mint az éjszaka.« Valóban e kötetben ott serdül magasra e líra, ahogy a magány fájdalmas gyaluja lehántja a költői mesterkedést, babrálgatás forgácsát. Az alkotó lélekről s a maga emberi meztelenségében állítja elénk az érzést.” Takáts nemcsak dicsér, bírál is, jó érzékkel szemezgeti ki a negyven versből azokat, melyek kevésbé illeszkednek a kötet többi verseihez, a kötet teljességéhez: „Ez az őszinte hang emeli igazi lírai alkotássá, Könnyű ősz, Kunsági elégia, Rapszódia, Vad kor ez itt című verseit. Verseinek másik csoportján erősen érzik a témaválasztás hidegsége és az alkotás eltökéltsége. Jó for4

Kiss Tamás szülei, 1902

maérzékkel, választékos ütem-, és időmértékes kezeléssel építi föl őket, csak éppen az érzés hűl ki bennük, s a bánat elméleti. Némelyikben erősen bűvészkedik, hajszolja az érdekeset rímben, szó- és gondolatfűzésben.” Kettősséget érez Kiss Tamás lírájában, a dekadens Baudelaire és a kesergő kuruc Tyukody hangulatát, dekadenciáját csináltnak, elméletinek tartja. A Nyugatban megszólal a lírikus Kiss Tamással majdnem egy időben a tanulmányíró, az irodalomtudós Kiss Tamás is. Mint kritikus 1940-ben a folyóirat 11. számában hét verseskötetet mutat be: Győri Dezső: Magyar hegyibeszéd; Mátyás Ferenc: Eleven koporsók; Kúti László: Hársfa-utca; Czikle Viktória: Triolettek; Ternyey Árpád: Sas a Balaton felett; Földeák János: Európa közepén; Sásdi Sándor Pál: Az ember nem hallotta című köteteket. Nem volt szerencséje a kötetekkel, csupa lim-lom, költészetnek álcázott dolgok, ürességek, „ködbenmáló halk semmiségek”, minden igyekezete ellenére sem tud dicsérni. Kicsit megbocsátó Mátyás Ferenc és Földeák János költeményeivel. Utolsó írása a Nyugatban 1940-ben a 12. számban olvasható, egy nagyon szép, mélyreható elemzés Tompa Mihály életének, költészetének lelki és testi hátteréről; A szenvedő Tompa Mihály címmel. Ebben előzetest nyújt későbbi esszéinek szellemes, újszerűségéből, összefüggéseket kereső képszerű gondolkodásából. 1941-ben Babits halála után megszűnt a Nyugat, a szeptemberi szám már nem jelent meg. Kiss Tamás múzsája is hallgat, átmenetileg magánélete is zsákutcába fut. Az ötvenes évek közepén, sok nemzedéktársával egyetemben újraindul, hogy egy szép emberi, költői és tanári élet nagy ívű, nagy kiterjedésű ösvényein haladva az irodalom folytonosságát is példázza a XX. és a XXI. század eleje között. Vida Lajos

A korabeli helyesírást a Nyugat-idézetekben meghagytam.

DISPUTA Macskakő

Ott feküdt a nagy fehér ágyon... Odamentem, hogy arcát lágyan megsimitsam. Apám ott állott kissé távol s szólt: – ne költsd fel, most jött nagy Szibériából, keveset aludt ott szegény és most nagyon álmos...

31

32

DISPUTA Macskakő

Egy portréfilmben, amelyet a debreceni vá- akinek hanyatló a pályaíve. Stetka Éva, rosi televízió készített Kiss Tamásról, va- Niklai Ádám, Ratkó József – az ő nevükre lami olyasmit találtam mondani, hogy az emlékszem, mint akiknek a költészete, de arcképét mintázó reliefnek jó helye van a két utóbbinak a drámái is, különösen a az Alföld bejáratánál, az emeleten székelő Segítsd a királyt! a figyelemre érdemes értészerkesztőség földszinti, más intézménnyel kek sorába tartoznak. Vagy ha nem így gonközös ajtajánál. Mert a portré, ott a falon, dolkodna róluk az utókoruk, a ma – nem úgy emlékeztet, hogy fiéppen az Alföld, amelyik a gyelmeztet is. műhelyük, az orgánumuk Emlékeztet, hogy a XX. volt, feladata lenne megkíszázad utolsó negyede Debsérelni, így gondolkodtatni recenének ez a kétségkívül életművük, egy-egy alkolegjelentékenyebb poétája tásuk felől? Elfeledték őket, mekkora hűséggel kötődött el Várkonyi Anikót, Gábor városa irodalmi folyóiratáZoltánt és annyi mindenki hoz, magához a szerkesztőmást, Kertész Lászlót, Moséghez, ahová mintha mácsár Gábort? Kényelmesen sodik otthonába tért volna álszent beletörődni ebbe, be, míg egészsége engedte, ahelyett, hogy a folyóirat szinte nap mint nap. szerkesztői, például a debÉs figyelmeztet napjareceniség jegyében, tennéink kétarcúságára, vagy innek e feledés ellen valamit. kább kétszínűségére. Hogy A mód pofonegyszerű: írni Félegyházi László rajza, 1955 otthonosan mozoghatna, róluk. Hogy ne hiányozzabiztosan, a szobák falai könak végzetesen és véglegezött, lenne számára, délidőben, megpihen- sen – legalább a város, a kálvinista Róma ni hely, miközben a lap hasábjain csak hűlt – irodalmi tudatából. És Kiss Tamás hiánya helyét lelhetné. itt kapcsolódik az övékéhez. Mikor készült Mint aki megjövendölte előre, ragyogó róla tanulmány, mikor egy-egy kedves verönkicsinyítő verse, az Alkony a Száraz-ten- séről – például az általa sokat emlegetett ger partján zárlatában: „Az élet hiányom Kunsági elégiáról vagy a legszellemesebb és nélkül megy tovább”. Az Alföld folyóirat- legkeserédesebb darabjáról, a Bolond Istók nak, mely a nevét is tőle kapta, nem hi- tűnődéséről – elemzés? Ha a szerkesztőkányzik Kiss Tamás munkássága. Mert ha nek, ez utóbbi vers egyik sorával szólva, hiányozna, módot találna rá, hogy emléke- más dalra áll tán a szájuk, de nem volna zetbe idézze. kötelességük mégis (például a hely okán, Ki se mondják, szó se éri – folytathat- Debrecen miatt, ahonnan a folyóirat megnánk, visszafelé olvasva, a vers állításait, jelenéséhez milliókat kapnak) megszólalhozzátéve, hogy ez utóbbiakra nézve tán tatni az ő ízlésüktől netán elütő dallamomég így is jobban jár, mint annak a meg- kat, hangokat is? lehet, jó szándékú, ám szerencsétlen soroVagy ami nem a szájuk íze szerint való, zatnak a szereplői, akik a debreceni irodal- avagy – stílszerűen szólva – nem kedves a mi napok keretei között évről évre mint fülüknek, annak éppúgy nincs helye a foketté- avagy derékba tört pályák alkotói lyóiratban, mint ahogy Csoóri Sándor es�idéződnek meg. Pár éve írtam e morbidan széjének sem volt, mivel azzal merészelt méltánytalan sorozatcím-választás ellen példálózni – a 2004-es könyvhét debrecemár – a glosszát kínkeservesen közölte a ni megnyitóján –, hogy az Alföld nagyobbik város ingyenes hetilapja, de az illetékesek, részében elhatalmasodó úgynevezett intela program szerkesztői úgy lehettek a véle- lektuális stílus a Nyugatot másoló szelleményemmel, hogy mondjam csak a maga- mi alkalmazkodó paródiája. Mintha tarajos mét, bolond likból bolond szél fúj, ők igen krokodilusi mondatok futkorásznának a is meg tudják ítélni, ki az a szerencsétlen, hortobágyi tavak, csatornák partján – ér-

DISPUTA Macskakő

„Az élet hiányom nélkül megy tovább”

33

DISPUTA Macskakő

Tar Zoltán kiállításának megnyitóján

34

zékeltette, mennyire nem Csokonai, hanem Kazinczy szellemét követi a lap. Véleményével lehetett volna vitázni, ha a szerkesztők a kádári idők pártja, a szocialisták után nem gyakorolják a cenzúra új formáját, amúgy demokratikusan, egyetértve magukkal. Ez az egyetértés – természetesen? – nem terjedhet ki arra, ami Kiss Tamás irodalomfelfogását otthonossá tehetné a folyóirat lapjain. Mert milyen alappilléreken nyugodtak az ő nézetei, a lapbeli közleményeiben is kimutatható, a nyomozók nyelvén szólva, tetten érhető elképzelései? Kérdezhetném úgy is, mit tartott szem előtt mint irodalomtörténész, kritikus, mire intett minket, akkori szerkesztőket, a saját példájával. Arra, hogy – mint Julow Viktor Fazekas Mihály-monográfiájáról írta – meg kell találni a modellt: „hogyan lehet a bennszülött patriotizmusával és européer látásával holtig szeretni ezt a hazát”. Vállalva a perdöntést – az ő szavai következnek – a „vidékiség” avas kérdésében. Sorolhatnánk, ki mindenkinek a művészetét igyekezett fénybe vonni. Idézhetnénk, a már a címében is beszédes vállalású tanulmány- és esszégyűjteményéből, az Árkádiában éltünk tartalomjegyzékéből, aztán az Arcok és emlékek, az 1990-es kötetéből. Csokonai két évszázadát böngészte át, Móricz Zsigmond Debrecenét figyelte, Tóth Árpád otthonába látogatott el, Oláh Gábort mint az ellentmondások emberét szemlélte, Gulyás Pál költői világára úgy tekintett, mint amelyik fákon át a Hádész kapujáig vezet. Szabó Lőrinc titka izgatta, a Tücsökzene

nyitánya. Aztán Nadányi Zoltán, Szabó Pál, de Mata János is, Koczogh Ákos, Csenki Imre, Mocsár Gábor is, és persze a már idézettek, Niklai Ádámék, akikről dehogy állította volna, hogy derékba törtek, hanyatló ívűek. De nemcsak azt vizsgálta, milyen színeit hordozták ők a debreceni literatúrának, hanem azt is, mit jelentett Debrecen a magyar irodalomban és a magyarság történelmében. A Kollégium (mint erőd a kősziklán), a protestantizmus, a kálvinizmus, a cívis lét – sohasem teológiai vagy tudományos kérdés volt számára, hanem egy várost fenntartó fegyelem, puritán életgyakorlat is. A közszolgálatot tartotta – a Fazekasról rajzolt arcképe tanúsítja – a város legszebb polgári erényének. Ez az igen színes tartalmú, gazdag ismereteket hordozó, ugyanakkor mély érzelmi alapozású „debreceniség” ítéltette meg vele, amit beszélgetéseink során is oly sokszor szóba hozott, a szocialista városromboló politikát. Kölcsey házának lebontása, eltüntetése egyértelmű bizonyíték volt számára, az a belváros tönkretétele, a Darabos utca sorsa is. Ezért vitt haza s őrzött meg, mintegy mementóként, egy téglát a Himnusz költőjének otthonából. Egyébként se szívelte, sőt, tőle szokatlanul, gúnyosan indulatos szavakkal illette, ha valakit – tőle valók a képek – egyetlen lidérc, a művészet bengáli tüze kísértett, és monomániásan lovalta magát: naggyá lenni! – miközben idegen maradt számára a város, ahol élt. Mint az Ady által „izmos féltálentum”-nak nevezett, magát mindenkitől különbnek tartó Oláh Gáborról, a sér-

tett és dacos emberről írta: nem is Debrecen kellett neki, „csak egy zug, ahonnét fellázadhat”. Kiss Tamás nem volt lázadó természet. Hangját legfeljebb akkor emelte fel, ha tapasztalnia kellett, az irodalom visszhangja egyre csendesebb, és az irodalom – a Rejtett évgyűrűk panaszolja – kezd teljesen magánüggyé válni, a fogyasztói civilizáció a fércművek, a horror, a botránykrónikák felé fordítja a figyelmet. Talán ezért is növesztette fel magában és ápolta, nem hagyván eltompulni a minden érték iránti érzékenységet. A debreceniség vállalása mellett ez az elfogulatlanság, az előítéleteket megvető magatartás volt szemléletének, felfogásának meghatározó jegye. Talán tanári hivatásával is összefüggött ez; benne gyökerezett. Hogy Babitsot csakúgy becsülte, mint Adyt. A protestáló Szabó Dezsőre éppúgy rá akarta irányítani a figyelmet, mint a szocialista állásfoglalását tekintve sajátos és egyéni színezetű Nagy Lajosra, Jékely Zoltánról is megbecsülően szólt, ugyanígy Jankovich Ferencről. Weöres Sándor, aki a kortárs líra előtt számára utat nyitott, már a barátság okán is igen közel állt hozzá. Közelebb, mert költészetének titka jobban izgatta, mint Illyés Gyuláé vagy egyik-másik népi íróé. Nem mintha nem becsülte volna

őket is – az irodalomhoz való viszonyának épp az volt a legjellemzőbb vonása, hogy olyanokról nem is szólt, akiket egyáltalán nem méltányolt. Tanulmányaiban csakúgy, mint a szerkesztőségi beszélgetések során magától értetődően ügyelt az arányokra. A legelmarasztalóbb szava, ha jól emlékszem, a „pancser” volt – írásaiban nem leltem nyomát –, de mihelyt kimondta, azonnal abba is hagyta a róla való beszédet. Mint aki híján van a mások szapulásához szükséges eszközöknek; idegen számára a megszégyenítés, a letorkolás vagy a lesajnálás. Tapintatos volt, óvatos esetleg, de sohasem kétszínű, sohasem képmutató. Mindezt azokon a találkozókon, Alföldankétokon, esteken lehetett a leginkább tapasztalni, amelyekre nagy kedvvel jött. Elemében volt, ha mesélhetett, főleg a debreceniekről, könyvel hőseiről, Csokonairól, Móriczról vagy a nemzedéktársairól, Takáts Gyuláról, Weöresről. Az egyik utunk alkalmával arról a faluról, ahová családi múltja is kapcsolta valamiképpen, rögtönözte az alábbi versikét: „Poroszló/ orosz ló/ rossz ló/ Osló/ ló/ ó”. Derűre hajló, évődésre kész természete máskülönben ritkán mutatta magát. Inkább mi, jóval fiatalabbak, incselkedtünk, tréfálkoztunk vele. A legemlékezetesebb, amire ha az évek haladtával ismét

DISPUTA Macskakő

Otthonában – Tóth István felvétele

35

DISPUTA Macskakő 36

és ismét szóba hoztuk, mókásan még az réz fogantyús sétabotját is magasba emelte, a zsoltáréneklés esete volt. Az irodalmi napok egyikén történt, hogy a szokásos szerkesztőségi esti összejövetel – beszélgetés, italozgatás – végén valakik hozzákezdtek, szintén szokásos módon zsoltárokat énekelni. Hogy ki jelentette a rendőrségre, voltak rá mindjárt tippjeink – nem az azóta már leleplezett, szerencsétlen sorsú Tar Sándorra gyanakodtunk, de nem is a másik Taarra, Ferencre, a folyóirat egykori rovatvezetőjére, volt színházigazgatóra, a Tóthfalusi fedőnéven egyébként igen sok irodalmi napi eseményről jelentést adómondó titkos megbízottra –, mindazonáltal hamar, még a csendháborítás kezdetét jelölő tíz óra előtt bekopogtattak a rendőrök. Véget kellett vetni a zenének, hogy a következő napokban elkezdődjék a fenyegetéssel felérő kérdezősködés; emlékeim szerint nem a belügy, hanem a pártbizottság munkatársai tudakolták, ki kezdett zsoltározni. Ebben máskor, ha csak jelen lehetett, többnyire Czine „Miska” volt az élenjáró, s mondtuk aztán utána többen is. Nos, más következménye nem lett az ügynek, mint hogy azután az esti találkozókat a rendező szervek igyekeztek Debrecen határán kívül megszervezni, a hortobágyi csárdában, valamelyik falu téeszének klubjában és más helyeken. Persze, igaz, hogy következmény volt az is: ettől kezdve, szűkebb társaságban, már jobb kedvre derülve, olykor-olykor nekiszegeztük Tamás bácsinak – mert hiszen mindenki így hívta – a kérdést: miért nem vállalta a (nótafa mintájára) a zsoltárfa szerepét. Hiszen mindenki tudja róla, nemegyszer leírta emlékezéseiben is, hogy szinte nagycsaládi örökség volt náluk az éneklés, ahogy A verseléstől a poézisig említi, a hosszú téli estéken, amikor a lámpagyújtás még korai volt, zsoltározni kezdtek, Szenci Molnár ősi szövegeire különös varázslatba estek. Az irodalmi napok számtalan epizódját, eseményét és esetét lehetne még felidézni, azzal együtt, ami a szerkesztőségnek és az értekezleteken az írószövetség helyi csoportja örökös elnökeként gyakran részt vevő Kiss Tamásnak is örökös gondot, fejtörést okozott, hogy miképp, mennyire részletesen számoljon be a folyóirat az előadásokról, hozzászólásokról. Merjünk-e nyilvánosságot adni azoknak a hangoknak, amelyekről a helyi napilap, a Hajdú-bihari Napló tudósításai hallgattak. Ha éppen költő főszerkesztő állt az újság élén, akkor még arra is számítanunk kellett, hogy az évente esedékes, a folyóirat munkáját és

terveit értékelő, pesti pártközponti és minisztériumi elvtársak által vezényelt értekezleteken nekünk szegezik, miért folytatunk-követünk más közléspolitikát, mint a napilap. Hogy merészeljük? Hogy hogy merészeltük – ha a mai Alföld Kiss Tamás szelleméhez híven alakítaná ki a közlésstratégiáját, akkor bizonyosan izgalmas és tanulságos dolgozatok kerekedhetnének ki a debreceni irodalmi napok több évtizedes történetéből. A számvetést, a szembenézést is szolgálná ez. Hasonlóképpen ahhoz, ami a folyóirat volt főszerkesztőhelyetteseként a legszégyenletesebb számomra, s amit a maga idejében talán Kiss Tamás enyhített legjobban. Németh László a Harc a Jólét ellen című vígjátékának közléséről, pontosabban közlésének módjáról volt szó. Arról, hogy a kiadatlan drámát szabad-e – egy akkor, 1980 decemberében, az első rész közlése körül használt szóval – „kiherélni”, szabad-e szavakat kihúzni belőle, csak mert/mert csak így engedélyezi a hagyaték ügyében is illetékes Aczél elvtárs, a család állítólagos vagy valóságos beleegyezésével. Aki csak a filológiai adatokat nézi, annak is feltűnhet, az év végi ízelítőt (mert annak szántuk) majd márciusban követi az újabb, aztán elaprózva tart májusig. A közlés körüli huzavona miatt. Ha nem volna élénk emlékem, az Életmű szilánkokban ide vonatkozó jegyzetének utolsó mondata akkor is emlékeztetne rá: a szöveget a kézirat alapján ki kellett egészíteni. Egés�szé állították össze, amit mi megcsonkítottunk – azzal a reménnyel, amit Tamás bácsi táplált bennünk a legerősebben, hogy így is megéri, Németh Lászlót publikálni így is érdem, legértékesebb irodalmi örökségünkből segítünk színre vinni. Így, persze, ezekkel a ma koptatott kifejezésekkel nem ő élt. Én használom őket, tisztelegvén annak a sok műfajú alkotónak az emléke előtt, akinek az arcképe ott a Gambrinus-közben nem hagyja elfeledni, milyen volt az általa alapított Alföld. Milyen volt. És milyen lehetne. Debreceniségében, elfogulatlan értékszemléletében, ízlésében. Ám ha marad is olyannak, amilyen, ki tudja, meddig, Kiss Tamás szavai fogódzót kínálnak akkor is, addig is. A tegnapi város című bírálatában vetette papírra: „megkívánja egy történelmi múltú város, hogy időnként könyv íródjék róla, monográfia, szociográfia, akármi, de lássa meg benne önmagát”. Márkus Béla

37

DISPUTA Macskakő

38

DISPUTA Macskakő

„Mindannyiunknak hiányzik valami, de nem a stílus, nem a vonónak és az ujjaknak az a hajlékonysága, amit tehetségnek neveznek. Népes zenekarunk van, gazdag palettánk, leleményeink változatosak. Fogások és fondorlatok dolgában alighanem sokkal többet tudunk, mint amennyit valaha is tudtak. Nem, ami hiányzik, az a belső elv, a dolgok lelke, a tárgy eszméje”1 – írja Flaubert egy 1850-ben keletkezett útilevelében, amikor is a bárka orrában ülve az utazás értelme mellett a múlton töpreng, a víz folyását: egyben az idő múlását szemléli, s azt a kérdést veti föl: az elveszni látszó emlékek, tervek, célok és eszmék, amelyek visszajárnak, mint a „foszlányokban föl-fölbukkanó dajkadalok”, vajon a teljes hanyatlást vagy egy új korszak kezdetét jelzik. A „fogások és fondorlatok” bőségének korában élünk, soha ennyit nem tudtak az írás-alkotás természetrajzáról, az önéletírás műhelyfogásairól és az irodalom terében létezésről, az érvényesülést segítő szekértáborozásról és politikai érdekérvényesítésről, a kommunikációs stratégiákról és sikercsinálásról, mint napjainkban, mégis, vagy épp ezért kérdezhetjük joggal – amit Flaubert kérdez levelében kicsivel később – „hol marad a szív, a lendület, a nedv?” Már csak azért is élesen vetődik föl ez a kérdés, mert, bár „népes zenekarunk van”, egyre igazabbnak tűnik Kiss Tamás egy 1987-es önvallomása, melyet a Rejtett évgyűrűkben tett, hogy „napjainkban ugyanis nem a vers, nem a költészet van válságban, hanem az emberi lélek”. Húsz esztendő telt el e fájdalmasan pontos kórkép felállítása óta, s ha „Tamás bácsi” megélhette volna közvetlen napjainkat, minden bizonnyal megismételte-erősítette volna a flaubert-i hiányfelsorolást. Ha valahol, hát a művészetben és bölcselkedésben tetten érhető az alkotás és respublikában élés, az egyéni sorstervezés és művészi tartás „belső elvének” a hiánya, ami szellemi közélet szertehullásához vezetett; egyre nyilvánvalóbb a műteremtés lényegét képező mélyfúrásnak, a felület megkarcolása helyett a dolog lelkéig hatolásnak, az ősformák és archetípusok feltárásának a hiánya; s a teljes zavart az egykori ideák 1

megidézésének, visszakeresésének és újabbak teremtésének a hiánya okozza. Kiss Tamás egy személyes hangvételű és önéletrajzi elemeket is írása tárgyává tevő esszéjének címét kölcsönöztem sajátos emlékezetem élére, s nem véletlenül, mert rendhagyó módon nem a költőről, sokkal inkább az esszé és tanulmányíróról, az íróelődök és kortársak portréit megrajzolóról, mindig egy-egy életmű kardinális és más irodalmárok által elhanyagolt kérdéseit érintőről, az irodalom és alkotások lényegét sajátos optikából megvilágító, középiskolában sem középiskolás fokon tanító és örökérvényűt kereső „tanáremberről” szeretnék néhány arcvonást felvázolni. Szögezzük le rögtön, az ő esszé- és tanulmányíró művészetéről is elmondható ugyanaz, amit a költőtársról, Szabó Lőrincről maga mond: „Látnunk kell, hogy a Szabó Lőrinc prózája nem ’köztes’ termék. Éppoly életanyaga, mint a vers: kitárulkozás a levegőre, fényre, egy átfogó nagy szellem életregénye” (Könyvek és emberek az életemben, Szabó Lőrinc prózai írásai). Részemről a retusálás szándéka nyilvánvaló. Kiss Tamás ugyanis az a fajta irodalmár, tanár, költő, művészeti közéletet szervező és fiatalok pártfogója, aki évtizedeken keresztül rajzolta-retusálta az egyetemes mércével mérve is nagymesterek (Csokonai, Arany, Tóth Árpád, Krúdy, Móricz, Weöres, Szabó Lőrinc) és a hazai első- és másodvonalba tartozó mesterek (Oláh Gábor, Gulyás Pál, Erdélyi József, Veres Péter, Takáts Gyula, Jékely Zoltán) portréit. Munkálkodása közben az anyai örökségként kapott „tudás és tisztesség” erényét tette meg értékítéletei fundamentumának, és semmiféle szakmai kicsinyes irigységnek, elvi kirekesztésnek soha teret nem engedett pályája során, úgy vélem hát, maga is megérdemli, hogy időről időre fényt, a korábbiaktól eltérő beesési szögből ráirányított fényt bocsássunk személyére-művére. Azt a beesési szöget, melyből fényt küldve-eresztve életművére, talán a legmarkánsabban kiviláglik az arca, maga jelöli ki (maga tudván a legjobban saját értékeit és értékét annak, amit elvégzett): „Az én verseim közvetlen szom-

Flaubert levelei (fordította: Rónay György), Gondolat, Bp. 1968. 72–73.

DISPUTA Macskakő

Örökség és emlékezet: Kiss Tamás

39

DISPUTA Macskakő

Dedikálás a kisújszállási gimnáziumban

40

szédsága a csend, a végtelen”. Nem csupán a tanyán és alföldi pusztán töltött nyarak emlékezetben megőrzött csendje, térbeli végtelensége és határtalansága okán mondhatta ezt; sokkal inkább jelleme és tájékozódási szándéka, emberi habitusa és tehetsége a fedezete e kijelentésnek. S ha az Örökség és emlékezet esszéjében említette édesanyja „osztályétoszát” (ami a „régi pátriarkális és demokratikus kun hagyományokon” nyugszik), s másutt szóba hozta a debreceni Kollégiumban belsővé tett szellemi, erkölcsi, nemzeti örökséget (mely sohasem a provinciálist, hanem a nemzetivel együtt az európait, a klasszikussal a modernt, a plebejussal az arisztokratikusat, egy szójátékkal: az „ártisztikusat” közvetítette számára), vegyük észre, hogy mindkettőben alapvető, s tiszteletreméltó érték: a csend és a végtelen. E két értékké váló élmény egyébiránt alapja az irodalmi létformát öltő magatartásának, s létélményeit irodalmi formákban kifejező tevékenységének is, mely közben megismerte a „szóörömöt” és „versboldogságot”: mint a poézis kezdetét. Egyáltalán nem szentségtörés a két értéket-élményt egymásra vetíteni; könnyű belátni a csend is lehet végtelen, és a végtelen is magában rejti a csendet: a hallgatás és érzelemartikulálás, a lételrejtés és mélységmegmutatás ősforrását. Kiss Tamás persze mások életművében is észrevette a csend élmény- és versformáló szerepét: „A tücsökszó a magyar líra régi motívuma. (…) Monoton kri-kri-je maga a csend, a csend szomszédsága, az a lelkiállapot, amely erőt vesz rajtunk, ha körös-körül elhallgat a világ”. (Nyitány a Tücsökze-

néhez) Fazekasról pedig azt mondja „a ritka hevülés, a serény cselekvés költője, Fazekas, aki nagy hallgatások mélyéről hozza fel a verset, a kedves nyelvi ízeket, a derűt, a tüzet” –, a hallgatások mélyéből hozza föl a verset, mint Gulyás Pál a földből az édesanyákat, a kút mélyéből a mitikus-őslét formáit. Mily árulkodó, hogy Kiss Tamás mások portréjának felvázolása, alakítása, retusálása és véglegesítése közben, a másikban mindig megpillantja az össze nem téveszthető jegyek mellett, azokat a vonásokat is, melyek legalább annyira őt is jellemzik, mint a szemrevételezettet. Nem az önzőség, az egoizmus, hanem a másik személyébe és életművébe való belehelyezkedés, a másikban önmaga sajátosságára ráébredés okán teszi ezt, jelezve, hogy az elhíresült elődökre és kevésbé ismert pályatársakra egyaránt van szeme, érzékenysége, vevőkészüléke. Bátran merem állítani, Kiss Tamás volt a hetvenes-nyolcvanas években az utolsó debreceni költő, irodalomszervező, tanárember, aki a magyar irodalmat nem akarta felparcellázni (még a szekértáborokra osztottságot is nehezen viselte), ellenben az irodalom „respublikájában” a gondolatváltozatok és gondolkodásmódbeli különbözőségek megférését, egyenlőségét, kölcsönös tiszteletét szerette megélni. Előre látta (korábbi irodalmi asszók és harcok következményeinek tudatában-birtokában) a végzetes megosztottság tragédiáját, s azt is, hogy azon kevesek érdekében áll a zavarkeltés, akik máskülönben nem feltétlenül kerülnének a nemzeti Pantheon kiemelt helyére. A maga részéről teljesen természetesnek tartotta, hogy a tőle szinte majd mindenben: szemlélődésben és reflexivitásban, versépítkezésben és hang-nemben, szerepjátékban és közösségi-létélményben mégoly mértékben elütő költőről is írjon, mint Füst Milán: „jellemző, hogy egyik könyvéből átlép a másikba. Erős, uralkodó, szubjektív személyisége is oka lehet ennek, mert hisz nem véletlen az, hogy a Füst-regények, novellák elbeszélői is első személyűek, szinte kivétel nélkül egy autonóm én önmozgását követik” (Hűség az alkotáshoz). Semmi meglepő nincs abban, hogy a vele egy időben induló, ifjonti hevülettel baráti levelezésbe bonyolódó, s nála tagadhatatlanul nagyobb pályaívet bejáró Weöresről a fölényes távlatosságot nélkülöző, de nem elvtelenül elfogult meghittség hangján szól: „Weöres nem volt lírikus ’karakter’. Legkevesebb volt benne az ’egyéniség’, a stabil szerkezet, a ráépíthető elem. Lélek volt, lélekidéző, aki évti-

zeden át műfordítások mögé tudott rejtőzni”. (A költő születésnapjára) Miként abban sem találni semmi kivetnivalót, hogy Kiss Tamás hitte, az egyes méltatlanul agyonhallgatott, takarásban hagyott alkotónak valamelyik éles szemű pályatárs, jó érzésű utód igazságot szolgáltathat, akár egy „szent tehénnek” számító írópápa ítélete ellenében is. Maga tett erről bizonyságot, amikor az irodalmat – Kazinczy-féle gesztusokra emlékeztetőn – irányító Babits és a mesterhez méltatlan kirekesztés ellenében ír, védelmébe véve a remitológizálás egyik korai képviselőjét, Kerényi Károly és Németh László barátját: Gulyás Pál (Fákon át a Hádész kapujáig). Mi magyarázza ezt a fajta irodalmi szerepvállalást, melynek egyként sajátja a bemutatás és kiegyenlítés, széles körű tájékozódás és értékőrzés? Sokfelől közelíthetjük meg Kiss Tamás „költői-létformáját” és krédóját, épp Kiss Tamás szövegein keresztül. Egyik klasszikusnak számító, ám ma már alig-alig olvasott debreceni elődjéről mondja: „A polgári munka és a költői hivatástudat sajátos egyensúlyban jelentkezik Fazekas életgyakorlatában” (Fazekas); vagyis hát tanárság és költészet a tisztes mesterséggyakorlással párhuzamosan, szellemi-erkölcsi örökségét képezi, s jó tanárként nem is feledkezik meg a nemzeti hagyomány láncszemeiről, nem engedi, hogy az irodalmi emlékezetből kihulljon akár egyetlen egy is, mely a kontinuitást biztosítja. De éppígy és éppily természetességgel vallja saját költői krédójaként, amit

Tóth Árpád versteremtéséről állít: „Együtt él ugyan vereségeivel, de nem alkuszik meg. Megbarátkozik inkább, hogy így álljon szelíd bosszút a létezése csonkaságán. Éppen a verssel, mely enyhíti az élet érdekességét. Ünnepélyességet, áhitatos emelkedettséget lop a ’káromkodó és nyers dalú jelen’-be. A lét fölé emel”. (A Tóth Árpádvers élénkítő és színező elemei) Egy másik aspektusból érdemes eltöprengeni e költői szemléletmódot alakító-igazító mondatán: „Mert a legnagyobb ellenség ez: az értelmes emberi létezés elvesztése” (Búcsú Illés Endrétől). Az emberi létezés erkölcsi és metafizikai távlatosságát érintő kijelentését árnyalja egy, a költői szerepről tett vallomással: „Ez a mesterségszerű, foglalkozásként használt cím zavar. Az zavar benne, hogy az emberek egyre szélesebb köre azt hiszi, hogy költőnek lenni ’szerep’, vagy foglalkozás, mint a tisztes iparosé, mondjuk a gombkötőé vagy a gubacsapóé, hogy csak a kihalt szakmákra gondoljak. Holott a költés minőségileg más, belső tulajdonság, érzékenység”. (Verseléstől a poézisig) Érzékenysége kettős természetű volt: lelki és tudati; s ha ma már nem is számít feltétlenül erénynek, amit Szabó Lőrinc alkotásmódjáról és hangvételéről állít: „Műhelytanulmányai érvényét csöppet sem csökkenti stílusának közvetlen melegsége, filológiai értékeit a vallomásosság”, ismételjük meg: csöppet sem veszítettek érvényükből, értékükből az ő meghitt és vallomásos jellegű esszéi és tanulmányai sem. Évtizedekkel korábban is „létben”, „irodalmi-létformá-

DISPUTA Macskakő

Buda Ferenccel

41

DISPUTA Macskakő

Dedikálás, 2002

42

ban”, „szövegalkotásban”, „nyelvteremtésben”, Goethe-féle egyetemes művészetben és nemzeti hagyományban gondolkodott; ezért sem lehetett számára olyasfajta poétikai és szövegtani elmélettel előhozakodni, amit ne értett volna meg, amire ne lett volna nyitott, legfeljebb a saját érdeklődésében és (vers)nyelvteremtő szándékában máshová helyezte a kiinduló- és súlypontokat, mint az utódok. Kiss Tamás, aki köztudottan nem „bennszülött” Debrecenben, vagyis nem „tősgyökeres” debreceni, a kívülálló, s az idő múlásával egyre inkább „ősdebrecenivé váló” szemével szemlézte, méricskélte, elemezte, szedte szét és rakta össze a debreceni születésű, kötődésű, itt megfordult, ide megtért alkotók műveit, melyben a helyi értéket (olykor persze a provinciális, máskor a periférikus valőrt) az egyetemessel vetette össze, s ennek fényében kinek-kinek dicséretet, vigaszt, kemény bírálatot, szigorú leckét adott; szigorú volt és következetes, de sosem bántó, kioktató, kirekesztőnek pedig éppen hogy nem volt mondható. Oly tisztességgel és mások által konstatált megelégedéssel végezte kritikusi, tanulmányírói, felfedezői és feltámasztói tevékenységét, hogy a „bennszülöttek” el- és befogadták, maguk közé és közül valónak tartották. Erre hozza a komikussága ellenére is sorsszerű példát: „Egyszer megajándékozott egyik könyvével, amelybe dedikációként ezt írta: »Kiss Tamásnak, az

ősdebreceninek – Gulyás Pál, a jöttment.« Úgy érezte, ez az ő helye a korabeli Debrecenben”. (A tegnapi város) Azt hiszem, nincs az a debreceni: elődje vagy kortársa, kinek valamelyik frissen megjelent művét vagy egész életművét nem vette volna górcső alá, Tóth Árpád és Móricz, Csenki Imre és Niklai Ádám egyaránt sajátos vonásokkal gazdagodott az ő retusáló tevékenysége folytán. Az írói respublikában folyamatos tevékenykedése és létezése közben zokszó nélkül vette tudomásul, hogy a debreceniséget és kortársak alkotásait éppen csak megkarcoló vagy teljességgel figyelmen kívül hagyó Szabó Magda szerepeket játszik és üstökös pályát jár be; hogy a korábban meghitt barátok figyelme egyre inkább csak önmaguk szobrának faragására irányul, s nem mutatnak olyasfajta érdeklődést az életműve iránt, mint amilyennel ő szemlézte a másokét; hogy pályája vége felé Gulyás Pálként ki- és háttérbe szorul, dacára az elismeréseknek, s az irodalmi közéletben betöltött doyen-szerepének; hogy a legalább két emberöltővel fiatalabbak nemzedéke már nem keresi-kéri tanácsát és megindult a város irodalmában is a széthúzás. Az ő hiánya erősíti föl bennünk, újra és újra, az irodalomgyakorlással és az irodalmi közélettel szemben a flaubert-i kérdést: „hol marad a szív, a lendület, a nedv?” Bálint Péter

DISPUTA Macskakő

Szigligetről küldött, feleségének írt levél részlete 1956 júliusából

43

Művek: Szembe a széllel (versek, 1934); Régi regge­lek (versek, 1938); Hajnal hasad (regény, 1955); Férfitánc (versek, 1956); Móricz Zsigmond kisújszállási évei és kapcsolatai (1960); Égi tűz (versek, 1964); A lírai mű megközelítése (műelemzések, 1969); Fogóddz a csilla­gokba! (versek, 1970); Mérleg Hava (ver­sek, 1972); Árkádiában éltünk (tanulmá­nyok, 1975); Amiről a puszta mesél (ifjú­sági elbeszélés, 1977); Holdkikötő (ver­sek, 1978); Így élt Móricz Zsigmond (élet­rajz, 1979); A Bagolyvár és lakói (ifjúsági elbeszélés, 1983); Hang és visszhang (ver­sek, műfordítások, 1983); Kedv, remé­nyek, Lillák (Csokonai életregénye, 1985); A Főnix szárnya alatt (esszék, 1985); Méretlen idő (válogatott versek, 1989); Arcok és emlékek (esszék, 1990); A végső szó keresése (versek, 1992); Árnyékos út (összegyűjtött versek, 1934–1997, 1997)

Díjak:

DISPUTA Macskakő

Füst Milán-jutalom 1979; József Attila-díj 1982; A Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztje 1992; Debrecen Város Díszpolgára 1992; Szenci Molnár Albert-díj 2000; A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje 2002

44

Bulányi György: A Biblia Isten kinyilatkoztatását hordozza – olvasom. A Biblia – egy könyv. Könyvet mi hordozunk, a könyv nem hordoz semmit. A vallásoknak vannak szentkönyveik. Toynbee azt állítja, hogy a vallások közös eredeti bűne, hogy ezt állítják: Isten egyszer adott kinyilatkoz­tatást

H o d o s s y -T a k á c s Előd: A Szentírás megértését több tényező befolyásolja, sőt, gyakran gátolja is. Ezek között tartjuk számon a nyelvi, kulturális különbségeket, a más civilizációt, illetve azt a tényt, hogy ma nagyon sok ember nem rendelkezik azokkal az alapismeretekkel, amelyek elemi tájékozódást tennének lehetővé a Biblia lapjain. Önállóan, felfokozott érzelmi helyzetben, életünkben először levenni a polcról és felcsapni ezt a könyvet nagyon romantikus kísérlet – még az is lehet, hogy elér minket így Isten szava, de ez inkább csak pillanatnyi rácsodálkozást eredményez. A Biblia mint könyv távol van tőlünk, történeti tudatunk idői kereteinek átlátására is nehezen alkalmas, hisz mintegy 1300 év irodalmát fedi le. A szövegek egy részének

A Biblia egyik éve S. Varga Pál

Bosák Nándor: A kinyilatkoztatás Istentől származik, a Biblia ennek az isteni üzenetnek emberi nyelven, emberi köntösben való megjelenése. Ezen azt értjük, hogy a Bibliában összefoglalt vallási igazságok nem csupán az emberi gondolkodás eredményei, hanem mögöttük Isten áll, aki megismertette magát az emberrel. Egyszerűen szólva: nem az ember találta ki magának Istent, hanem Isten szólította meg az embert. Mindezt azonban olyan formában tette, hogy az ember a maga módján – „nyelvén” – fogadhassa. Ezért szoktuk azt mondani, hogy a Szentírásnak két teljes értékű szerzője van, Isten és az ember. Emberi közösségben született, emberek írták le, de mögötte Isten áll, aki valamilyen formában párbeszédet kezdett az emberrel. Ha tehát meg akarjuk ragadni az „üzenetet”, a Szentírást „értelmezni kell”. Figyelni kell az emberi környezetre, vizsgálni kell a közlés módját, a rendelkezésre álló eszközöket stb. Összefoglalva: a Biblia a hívők közösségében született meg (előbb volt az üzenet és elfogadása, ezt foglalja írásba a Biblia), az értelmezése is a közösségen belül történik. Ez a garanciája annak is, hogy hozzánk is a hiteles üzenet jut el.

az emberiségnek, s azt a Földünkön megtalálható sok ezer vallás valamelyikének adta (An historians approach to religions – 1956). Az összes többi vallás szentkönyve legfeljebb jó szándékú emberi értelem műve lehet csupán –, azaz merő jámbor hiedelem. A valóság ezzel szemben abban áll, hogy Isten minden ember bölcsőjébe belerakta a maga kinyilatkoztatását; s ez ös�szesen ennyi: jó kisfiúnak/jó kislánynak kell lennünk! Ezt tud­ják-ismerik az ateisták, a teisták, a panteisták, az agnosztikusok egyaránt, akik mindannyian csak hiszik-gondolják, hogy van Isten, nincs Isten, minden és mindenki isten/Isten, hogy nem tudhatunk semmit sem biztosan. De amit Isten mindannyiunk bölcsőjébe rakott, ezt az egyet tudjuk-ismerjük mindannyian. Ez tehát nem az emberi értelem, hanem az isteni értelem műve. Minden könyv öregszik, a Biblia is, ennek következtében – ahogy távolodnak tőlünk időben – nőnek a megértési nehézségek. Itt vagy ott, most vagy máskor az szavatol azért, hogy egy könyv mondanivalóját a magunkénak érezhessük, hogy tanításai rárímelnek-e Isten egyetlen és mindenkinek adott kinyi­latkoztatására. Erre: jóknak kell lennünk. Ha arra tanít egy könyv, hogy Isten belefojtja az egyiptomiakat a Vörös tengerbe, vagy arra, hogy Isten adta a kardot királynak, akárkinek a kezébe embergyil­kolásra, akkor nem érzem a magaménak.

DISPUTA Kapualj

 Minden keresztény/keresztyén felekezet egyetért abban, hogy a Biblia Isten kinyilatkoztatását hordozza. Csakhogy maga a kinyilatkoztatás nem emberi értelem műve, ráadásul a Biblia könyvei időben egyre távolodó, egyre nehezebben érthető történelmi-kulturális körülmények között születtek. Mi, illetve ki szavatol azért, hogy üzenetét itt és most megértsük és magunkénak érezhessük?

45

DISPUTA Kapualj

háttere a kelet-mediterrán térség sémi világa, másik részének szociológiai kontextusát viszont a Római Birodalom nagyvárosainak miliője jelenti. Más nyelv, más kultúra, más hagyományok, más kötődések, más társadalom: mindez a Biblián belül; ahol a legfiatalabb szöveg is majd’ kétezer éves. A helyzet azért nem reménytelen, a Biblia megérthető – nemcsak távol, nagyon közel is van hozzánk. A korhoz kötött bibliai világ mögött Isten áll; a Szentírás Istenről szól, az Ő megismerését teszi lehetővé. Ahogy Kálvin fogalmazta: „… összegyűjti elménkben Istennek egyébként zavaros ismeretét, eloszlatja elménk homályát és tisztán megmutatja nekünk az igaz Istent. A Szentírás éppen ezért különleges ajándéka Istennek, amelyben […] a maga legszentségesebb ajkait is megnyitja.” (Institutio, I.6.1.) A Szentírás tehát – a református felfogás szerint – nem egyszerűen könyv, nem is egészen különleges könyv, hanem Ige, amely minden ember számára, naponként üzenetet hordoz. Ez a naponkénti üzenet egyedi, applikálható, és állandóságában is a pillanatnak szól: lehet, hogy legközelebb ugyanaz a néhány vers más módon érinti meg ugyanazt az olvasót.

46

Marincsák László: Tisztán kívülről nézve a Biblia nem homogén írások gyűjteménye, hanem különböző időkben, egymástól függetlenül született könyvek összessége. Így megközelítve a kérdést a Szentírás az értelmezések sokféleségét alapozza meg. Ám nem a kánon biztosítja az Egyház egységét, hanem az Egyház hozza létre a kánont mint egységet. Az ősegyház hite és egysége nélkül nincs újszövetségi kánon. Egyedül az ősegyházi hermeneutika teszi lehetővé, hogy egyetlen könyvként olvassuk a Bibliát. Az Írás csak az Egyházban Írás, az Egyház ellen nem az. Mindez azt üzeni a Biblia olvasójának, hogy értelmezését az ősegyház hitéhez mérje. Ehhez részben segítséget adnak a Biblia lábjegyzetei, illetve a kommentárok. Külön érdemes hangsúlyozni a közösségben való Biblia-olvasást, ami megfelelő vezetővel képes megóvni a szélsőséges értelmezéstől, s közelebb segíteni az eredeti értelem meglátásához.

Réz-Nagy Zoltán: An­nak idején Órige­ nész fogalmazta meg azt az alapelvet, hogy a kinyilatkoztatás igazodik a befogadó szintjéhez. Isten kinyilatkoztatása alapvetően önkijelentés – ahogy Léon Bloy fogalmazott, „Isten nem beszél másról, mint magáról.” Tehát a Biblia elsősorban Istenről akar beszélni, és csak másodsorban a választott népről, történelemről és egyebekről. Ezt persze nem úgy teszi, ahogy azt a mai olvasó elvárná; de emiatt a Biblia szövege nem vonható felelősségre. Arról nem is beszélve, hogy a szentírás egyes könyveinek szövege a maguk idejében korszerű, „up to date”-szellemben fogant írások voltak, melyek a kor kihívásaira is választ kívántak adni, lett légyen az asszír fenyegetés, babiloni fogság vagy Antiokhosz Epifanész hellénista diktatúrája. Ezt a biblikus teológia kontextusnak nevezi. A jó teológia ma is kontextuális teológia. Ez pedig azt jelenti, hogy a mai ember kérdéseire kell reflektálnia. A történelmi egyházak elkötelezett gondolkodói, teológusai mindmáig ennek szellemében végezték és végzik szolgálatukat. Hadd mondjak erre a kontextuális teológiára egy példát Heinz Zahrnt Mire jó a kereszténység című könyvéből: 1961ben jelent meg Gabriel Vahanian Isten halála. Posztkeresztyén éránk kultúrája című könyve. Ez volt az első alkalom a keresztyénség történetében, hogy Isten halálát nemcsak helyzetmegállapításként, kívülről erőltették a keresztyénségre, hanem maga a teológia találta ki és hirdette saját témája- és programjaként. Az irodalomban a rákövetkező években valóságos dömping volt „Isten halott” címszóval. A könyvtárakban hosszú polcokat töltenek meg az ilyen című könyvek. Aztán a hetvenes évek elejére teljesen elcsitult az áradat. Az „Isten halott” – teológia nagyjából tíz évig tartott. Azok az egyházi személyek, akik nem a kontextualitásban látják az egyház legfőbb teológiai feladatát, önelégülten dörzsölték kezüket és hirdették fölényesen a diadalt, miszerint ők előre látták ezt a véget, és ha hamarabb rájuk hallgattak volna, az egész kitérőt megspórolhatták volna. De ezekről az emberekről az evangélikus teológus Heinz Zahrnt így vélekedik: „Gőgre és győzedelmeskedésre nincs semmiféle alapjuk, sokkal inkább a szégyenkezésre és az alázatra. Számomra ezek az

 A Bibliáról úgy beszélünk, mint egységes könyvről. Holott maga is könyvekből áll – hogy melyekből, azt a kánon határozza meg. Csakhogy az egyes korok és felekezetek kánonjai nem egységesek. Számos olyan könyv van, amely egyes kánonokban benne foglaltatik, másokban nem; a nem kanonizált, a Biblia „holdudvarában” elhelyezkedő iratokat nevezik apokrifoknak. A katolikus és az ortodox kánon a „deuterokanonikus” kifejezést is használja. Mi a viszony az egyes kánonok, illetve a kanonikus és az apokrif könyvek között? B. N.: A Szentírás valóban nem egységes mű. Az egyes részek szerzőit, keletkezési idejét, műfaját tekintve különböznek egymástól. Ezért a „gyűjtemény” kifejezéssel jellemezhetjük. Az újszövetségi Szentírás 27 írásművet tartalmaz, amelyek a kereszténység első évtizedeiben keletkeztek (mértékadó vélemények szerint Kr. u. 55–110 között) és az apostolok egyházának hitét, gondolkodásmódját, buzgóságát fejezik ki. Ebben az időben más keresztény iratok is keletkeztek. A keresztény közösség tudatosan gyűjtötte össze (hitelesítette) azokat az írásokat, amelyeket „apostoli” eredetűnek tekintett, és amelyekben az Egyház alapvető hitvallását és alkotmányos alapjait rögzítették. Így született meg a kánon, az Egyház által hitelesített sugalmazott könyvek jegyzéke. Ebből olyan írások maradtak ki, amelyek később keletkeztek, és hamisan hivatkoztak apostoli eredetre (például Tamás evangéliuma), vagy téves tanítást képviseltek. Ezeket apokrifeknek nevezzük. Ezek tartalmazhatnak hasznos információkat a korról, de nem a hiteles tanítást képviselik (nem részei a kinyilatkoztatásnak). Az újszövetségi kánon a II. század végére alakult ki, de végleges formáját a IV. században kapja. Ma az összes keresztény felekezet ezt a 27 iratműből álló gyűjteményt tekinti az Újszövetségi Szentírás részének. Az ősegyház az ószövetségi könyvek vonatkozásában a zsidó Bibliát vette át. A judaizmuson belül két kánon volt, egy szűkebb úgynevezett palesztinai, és egy bővebb,

az alexandriai. Ez utóbbi a Septuaginta, a görög nyelvű Ószövetség kánonja. A Krisztus előtti században Alexandriában hetven tudós rabbi fordította görög nyelvre a SzentBosák Nándor (Taksonyfalva, írást a diaszpórában élő Pozsony megye, 1939) Tezsidóság számára. Ebben ológiai tanulmányait az Egri Hittudományi Főiskoolyan írások is szerepellán és a budapesti Hittudonek, amelyeket a paleszmányi Akadémián végezte. tinai hagyomány nem 1963. június 13-án szenteltekintet kanonikusnak. ték pappá az egri székesAz ősegyház ezt a bőegyházban. 1977–93 között teológiai tanár, 1977–90 kövebb ószövetséget vette zött spirituális, 1990–93át, de voltak tekintélyes ig rektor az Egri Hittudoegyházatyák (bár kimányi Főiskolán. 1993-tól a sebbségben), akik a paDebrecen–Nyíregyházi Egylesztinai kánont tekinházmegye megyés püspöke. A Magyar Katolikus Püspöki tették irányadónak. A Karon belül tagja a Papság és katolikus és az ortodox a Megszentelt Élet Bizottságáegyház Bibliájában az nak és a Liturgikus Bizottságószövetségi iratok bőnak. A Katolikus Hivatásgonvebb listáját találjuk. A dozó Intézet elnöke. 2000-től a Magyar Katolikus Püspöki Trentói Zsinaton szenteKonferencia elnökhelyettese. sített katolikus kánon2006-ban megkapta a Debreban 45 írásmű szerepel. A ceni Zsidó Hitközség Toleranhéber kánonban szereplő cia-díját, melyet a hitközség írásokat protokanonikus a keresztény–zsidó kapcsolatok ápolásának elismerésé(elsődlegesen) könyvekül alapított. nek, csak a görög kánonban szereplőket pedig deuterokanonikus (másodlagosan) könyveknek nevezzük. A kétféle jelölés nem a sugalmazottság kérdését érinti, hanem a kánonba kerülés körülményeire utal. B. Gy.: A Bibliát, ezt a különböző korokban írt könyvgyűjteményt nagyon sok vallás tartja a maga szentkönyvének. A könyvgyűjtemény egyes könyvei között a vallások válogatnak, mint tót a vadkörtéből. Valamiket megtartanak, valamiket kidobnak. Amiket nem dobnak el egészen, csak második sorba tesznek, azokat deuterokanonikusoknak mondják. A patrológiánk megkülönböztetik még az apostolok tanítványai által írt művek szerzőit mint apostoli atyákat. Amiket csak negyedik sorban helyezünk, azokat mondjuk apokrifeknek. Az a viszony a négy megnevezett műfaj között, hogy többre tartjuk az elsőt, kevesebbre a másodikat és még kevesebbre a harmadikat meg a negyediket. H.-T. E.: A Biblia magyarázatának egyik legizgalmasabb kérdése a kánon. A Biblia könyvgyűjtemény, mégis teljesen más, mint egy gyűjteményes kötet. A kanonizálásban ugyanis nem az összegyűjtés igénye volt a döntő, hanem egy ezzel ellentétes

DISPUTA Kapualj

urak sokkal inkább hasonlóak azokhoz az otthongubbasztókhoz, akik nagy nyugodtan a kályhához bújnak, miközben a többiek kirohannak az utcára eloltani a tüzet a szomszéd házban. Az esedékes teológiai feladatot elmulasztották, amikor egyáltalán fel sem fogták.”

47

DISPUTA Kapualj

irányú folyamat: a rendelkezésre álló iratokból kellett kiválasztani azokat, amelyek normatív értékűek. Nem véletlen, hogy a héber kánon (ószövetségi Szentírás) rögzítésének ideje a nemzeti összeomlást, a második jeruzsálemi templom elpusztulását követően jött el; a bölcsek ebben is a közösség megerősítésének, a sorok rendezésének lehetőségét láthatták. A legtöbb kaBulányi György (Budapest, nonikussá váló könyv 1919), piarista páter, tanár, kanonicitása nem képeza Bokor katolikus bázisközösségek alapítója és vezete vita tárgyát, ezek eltője. A Bokor-közösség alafogadottak voltak minpításakor (Debrecen, 1945) denfelé – csak épp nem a keresztény hit és gondolmondták ki, hogy ez a kodás átmentésére szervezőkánon része. Érdekes dött. Államellenes szervezkedés vádjával a kommunista látni, hogy az Újszövetdiktatúra azonban betiltotségben legtöbbször idéta, Bulányit pedig életfogyzett-hivatkozott ószötig tartó szabadságvesztésre vetségi iratok (Zsoltárok ítélte. A páter 1960-ban szakönyve, Ézsaiás próféta badult. 1982-ben a Magyar Katolikus Püspöki Kar Bulákönyve, a Tóra) egyútnyitól megvonta a nyilvános tal a kumráni közösség misézés jogát, mivel közöskönyvtárának (úgyneveségéből – a jézusi tanítások zett Holt-tengeri tekerjegyében – számosan megtacsek) is leggyakrabban gadták a katonai „szolgálatot”, s ezt a korlátozást csak felbukkanó darabjai. Ez vatikáni nyomásra, 1997-ben a nyilvánvaló elterjedtoldotta fel. A Bokor teolóséget, elfogadottságot giáját és eszmevilágát a Kejelenti a prekánoni időressétek az Isten Országát! , szak utolsó évtizedeiből. Bulányi György Jézus szavait magyarázó könyvei alapozEbből is látszik, zák meg. hogy a kanonicitás kérdése elválaszthatatlan a közösségtől; nem arról van szó, hogy egyvalaki vagy egy szűk csoport dönt és kijelenti akaratát, hanem arról, hogy egy közösség felismeri az iratok isteni tekintélyét. Így érthető, és talán nem is botránkoztató, hogy miért nem teljes az átfedés a különböző kánonok között.

48

M. L.: A katolikus és ortodox teológia megkülönbözteti a deuterokanonikus és az apokrif könyveket. A mi megközelítésünkben protokanonikusoknak azokat a könyveket nevezzük, amelyeknek a szent iratok gyűjteményéhez való tartozásáról sohasem merült fel kétely. Értelemszerűen deuterokannonikusak azok, amelyek isteni sugalmazottságát valamikor vitatták az egyházban, apokrifok pedig azok, amelyek igényt tartottak a kánoniságra, de nem vették fel a szent könyvek gyűjteményébe. Ki kell mondani, hogy a kanonizálás folyamatát nem ismerjük teljesen. A héber nyelvű kánon legkorábbi része a „Törvény”, amelynek végső formája legkésőbb a Kr. e. IV. században alakult ki. E kánonnak a kö-

vetkező, úgynevezett „Próféták” részét a Kr. e. III. században csatolták Mózes öt könyvéhez, az „Írásokat” pedig a kereszténység korában, a Kr. u. I. század végén, vagy a II. század elején. Az Alexandriában élő zsidóság körében a Kr. e. III. század közepétől görögre fordítják a héber szöveget, de a szent gyűjteménybe még további más könyveket is bevettek. – Hangsúlyoznunk kell, hogy a kánon formális lezárása csak Kr. u. az I. század fordulóján történt. Kutatásaink a kánon lezárását összekapcsolják a zsidóság újraszerveződésével, s a jabnei zsinattal (Kr. u. 90). Itt volt a jeruzsálemi templom lerombolása után 135-ig a főtanács székhelye, s a kezdődő rabbinizmus központja. A kereszténység a görög nyelven beszélő világban terjedt el, ezért a Septuagintát használta, s vele az alexandriai kánonban többletként található könyveket: Tóbiás, Judit, Makkabeusok I–II, Bölcsesség, Jézus Sirák fia és Báruk könyvét, valamint az Eszter és Dániel könyvéhez fűzött görög kiegészítéseket. Fontos megemlíteni, hogy a Septuaginta jelenleg ismert formáját a keresztények alakították ki, s ez nem azonos a zsidók között használt eredeti gyűjteménnyel, ami nem is volt véglegesen lezárt. Az egyház azt vette át, amit isteni sugallatra önértelmezésében kánoninak tekintett, s nem azt tartotta kánoninak, amit a Septuagintában talált. R.-N. Z.: Sosem volt, vagy csak a kabbalisták és néhány szélsőséges fundamentalista keresztyén kör számára a Biblia összes könyve, minden egyes betűje egyformán fontos. A zsidóság eleve rangsorba állította az egyes könyveket vagy könyvgyűjteményeket. A Tóra, Mózes öt Könyvét a prófétai könyvek követték a rangsorban, majd azok után következtek az úgynevezett Iratok, már a név is árulkodó a fontosság szempontjából. Maga Luther Jakab levelét például „szalmalevélnek” nevezte, mert a hit általi megigazulás Páli tanításához képest eltérő a tartalma. Tehát a fontossági sorrend függ az értékrendünktől, látásmódunktól. Keresztyénként az evangéliumok elsőségét evidenciának tartom. Evangélikusként pedig a Páli leveleket fontosabbnak tartom, mint a Jelenékes Könyvét. De valamennyi bibliai könyvnek van egy egységes szemlélete, mely például már az apokrif iratokra nem áll. Ez pedig amellett szól, hogy a Szentírásra igenis lehet úgy tekinteni, mint egységes műre.

B. N.: A Biblia természetéből és használatából következik, hogy a leírt szöveget másolni kell, más nyelvekre is le kell fordítani, hogy az üzenete eljusson az emberekhez. A másolás is (különösen akkor, amikor ez kézírással történt), és a fordítás is azzal a veszéllyel járhat, hogy sérül a szöveg. Ezért az Egyház mind a másolásra, mind a fordításra nagy gondot fordít. A szakemberek aprólékos munkával összegyűjtik a Biblia szövegét tartalmazó dokumentumokat, kódexeket, papiruszokat vagy más szövegtanúkat, és igyekeznek pontosan meghatározni az eredeti szövegeket. Ennek a tudományos munkának alapján mondhatjuk, hogy a Biblia eredeti szövegeit ismerjük, és ezek sértetlenül maradtak ránk. Ugyanilyen gondosság figyelhető meg a fordítások (hivatalos) területén is. Most a Biblia-fordításokban valóban bábeli sokszínűség tapasztalható, hiszen minden néphez el kell juttatni, de gondoskodni kell arról is, hogy a maga teljességében jusson el. Több százra tehető azon nyelvek száma, amelyekre lefordították a Bibliát. Kezdetben a görög volt az igehirdetés és a liturgia nyelve; hamarosan szükség volt a latin nyelvű fordításokra is. Damasus pápa Szent Jeromost – az akkori kor legnagyobb Biblia-tudósát – bízta meg, hogy a meglévő fordítások és az eredeti görög és héber szövegek alapján készítsen latin fordítást. Ezt használták a liturgiában, és ez lett a Katolikus Egyház hivatalos latin nyelvű Bibliája (Vulgata – elterjedt, általánosan használt). Ezt más népnyelvű fordításoknál is irányadónak tekintették. Liturgikus szövegeinkben ma ennek javított szövegét használjuk (Neovulgata). Egyébként általában a nemzeti nyelvű fordításokat az eredeti szövegek felhasználásával készítik.

Amikor egy egyház jóváhagy vagy elfogad egy fordítást, hitelesíti azt az értelmezést, amit a fordítás megvalósít. Az élő nyelvek változnak, ezért van szükség új fordításokra. Az ökumenikus fordításoknak az a jelentőségük, hogy kifejezésre juttatják a közös szándékot a Biblia leghűségesebb tolmácsolására. Magyar nyelven még nem készült ökumenikus fordítás. Azonban a bibliai Hodossy-Takács Előd (Sánevek és bizonyos fogalrospatak, 1974) egyetemi domak eltérő szóhasználacens a Debreceni Református Hittudományi Egyetem Biblitát leszámítva a modern ai Teológiai és Vallástörténekatolikus és protestáns ti Tanszékén, rek­torhelyettes. fordítások között nincs A Debreceni Református Hitlényeges különbség. A tudományi Egyetemen 1998stílusbeli árnyalatok ban szerzett teológusi és református lelkészi oklevelet. pedig éppen a jobb megKutatási területe a bibliai értést segítik. teológia, bibliai kortörténet. PhD-értekezését Izrael letelepedése és Józsué honfoglalás-tradíciójának teológiai értelmezése tárgykörében védte meg (2001). Két ízben (1999, 2001) részt vett a Khirbet Mudayna ásatásokon, Jordániában. Habilitációs ér­tekezése Móáb – egy vaskori nép Izrael szomszédjában címmel az idén jelent meg.

B. Gy.: Az eredetiből kell fordítani. A semita eredetűeket ebből, a görög eredetűekből abból. Minden fordítás – értelmezés. Ha az eredetiből fordítok, akkor is. Még fokozottabban az, ha a fordítás fordításából fordítok: a Septuagintából a sémi, a Vulgatából a görög szöve­get. Példa: Lukács görög szövegének a fordítása a latin Vulgatából eredményezi ezt: Üdvöz­légy Mária malaszttal teljes. A görögből fordítás meg ezt: Örülj kedves szűz! Fordítsunk az eredeti szövegekből! Ne bízzuk a fordítást egyetlen személyre, hanem egy kisközösségre, mely jól ismeri a nyelvet is s az összes történelmi, társadalmi, kulturális stb. körülményt, melyben a fordítandó szöveg készült. Több szem többet lát.

H.-T. E.: A Bibliafordítással kapcsolatban talán egyedül a praktikum, a szükségszerűség kérdése az, ami vitán felül áll. Már a hellénista zsidóság görögül olvasta a szent szövegeket, és Palesztinában is széles körben elterjedtek az arám parafrázisok (targumok). A Biblia-magyarázatban viszont épp a fordítások miatt megkerülhetetlen az eredeti nyelvű kiadások használata – nem beszélve arról, hogy a héber, illetve görög kéziratok is számtalan szövegvariánst rejtenek. Nem véletlen, hogy a reformáció a nemzeti nyelvű bibliafordítás fontossága mellett hangsúlyozta a hebraica veritast. A hagyományos, veretes nyelvű bibliafordításokhoz való viszonyulás egy nagy

DISPUTA Kapualj

 A Biblia történetét végigkíséri a fordítás kérdése. Sokan hiszik, hogy ennek csak a reformáció óta van jelentősége, pedig már a Biblia kialakulásában szerepe volt; az Újszövetség szerzői többnyire a Septuagintából, vagyis görög fordításból idézik az Ószövetséget, holott ez számos eltérést mutat a kanonizált héber szöveghez képest. A Biblia mérvadó latin fordítása, a Vulgata számos változáson ment át az évszázadok során, a nemzeti nyelvekre való fordítás pedig egyben eltérő értelmezéseket is jelent; nálunk ráadásul hagyományosan más fordítást használnak a katolikusok és a protestánsok. Mennyiben függ a Biblia e „bábeli” adottságoktól?

49

DISPUTA Kapualj

veszélyt hordoz magában. Hajlamosak vagyunk arra, hogy azt higgyük: ez az „igazi” Biblia, a mi ősi, szép szövegünk. Természetesen nem hangsúlyozhatom eléggé a Károli-biblia értékeit, ugyanakkor a ma kapható szövegkiadások közül ez az, amely talán a legnehezebben kezelhető – ráadásul a sokadik revízió eredménye. Naponkénti olvasásra, s főleg hosszú, egybefüggő szaMarincsák László (Miskolc, kaszok olvasására és ér1960) görög katolikus lelkész. telmezésére jobbnak 1983-ban szerzett diplomát a nyíregyházi Szent Atanáz tartom a modern fordíGörög Katolikus Hittudomátásokat; valamint az elnyi Főiskolán. 25 éve szentelérhető magyarázatos ték pappá, majd két BorsodBibliákat. De ez egyéni: Abaúj-Zemplén megyei kis idővel mindenki megtaközségben, Rakacaszenden, valamint Filkeházán volt lálja azt a kiadást és forparókus. 1995-től egyetemi dítást, amihez ragaszlelkészként működik Debrekodni fog. Ugyanakkor cenben. Fő feladata az ifjúa Biblia olvasása egy idő ság körében végzett lelkiután szenvedéllyé válik, pásztori munka, amelynek keretében hittant tanít még sokan több Bibliát tara Svetits, ill. a Szent József tanak a kezük ügyében, Gimnáziumokban. és rendszeresen vásárolnak segédkönyveket is. Nekünk pedig az a kötelességünk, hogy kielégítsük ezeket az igényeket, publikáljunk, működtessünk internetes felületeket, egyáltalán: minden eszközzel segítsünk az Isten aktuális üzenetét keresőknek.

50

M. L.: A Septuaginta újszövetségi szerzők általi használatát természetesnek kell mondanunk, megismételve, hogy az ősegyház igehirdetése azt vette át belőle, amit kánoninak tartott. Ami a fordításokat és a másolásokat illeti, egyetlen ókori könyvnek sincs annyi, s oly korai időkre visszamenő szövegtanúja, mint a Bibliának. Legjelentősebbek az 1947-ben megtalált holt-tengeri tekercsek. A kutatások azt mutatják, hogy ezek a Kr. e. 2. században keletkezett másolatok, amelyek – Eszter könyve kivételével – minden ószövetségi iratból tartalmaznak töredékeket! A kezünkben lévő Biblia, s a legrégebbi szövegtanúk egybevetése pusztán olyan eltéréseket mutat, amelyek inkább a tudományos kutatást, mint az Isten szavából életet meríteni akaró embert érinti. Hogy valóban tartalminak nevezhető eltérés csak néhány található az egybevetés folytán, az egyrészt az ószövetségi választott nép ma már talán kellően fel sem fogható hagyományőrzésének köszönhető, másrészt a másolatokat készítők precízségének.

R.-N. Z.: Minden fordítás egyben értelmezés is. Ha annak idején Hamvas Béla azt írta, hogy minden nemzedéknek el kéne készítenie a maga Platón-fordítását, akkor ez fokozottan igaz a Szentírásra is. A humanizmus egyik meghatározó egyénisége, Rotterdami Erasmus még arról ábrándozott, hogy a földművelő szabad idejében majd eredetiben fogja olvasni a Bibliát; ettől ma is nagyon messze vagyunk. Sokkal mes�szebb, mint száz éve, amikor még a gimnazisták közül sokan tanultak görögül. Különös érzés volt nemrég kézbe vennem egy Proklos írásait tartalmazó, német gimnazisták számára kiadott bilingvis tankönyvet: egyik oldalon a görög szöveggel, másik oldalon a német fordítással. De ha úgy van, hogy a hívő ki van szolgáltatva az interpretátoroknak, akkor különösen is fontos, mondhatni felértékelődik a bizalom. Sokszor tapasztalja az ember, hogy az emberek ott is gyanakszanak, ahol semmi alapjuk nincs rá. Jól példázza ezt az a hisztéria, ami a Qumráni Iratok körül kialakult, hogy – úgymond – a Vatikán vis�szatart bizonyos információkat. Még a filmipar is meglovagolta ezt. Pedig eltitkolásról szó se volt. Egyszerűen csak pár centis papirusz töredékeket kellett egymáshoz illeszteni, mint a puzzle-t, és ez komoly időt vett igénybe. De ma már magyarul is bárki kézbe veheti az összes qumráni szöveget – a töredékeket is beleértve. Az egyház tanításbeli alapja sosem titkokon alapult. Bármit, amit hirdetünk – mint történelmi egyházak – ellenőrizhető, lekérdezhető információk alapján tesszük. Bárki utánanézhet annak, amit a szószéken hétről hétre mondok. Amennyiben fontosnak tartom, elmondom az igehirdetésben vagy a bibliaórán az eredeti szövegben szereplő szavak többletjelentéseit, vagy felhívom a figyelmet a fordítás esetleges egyoldalúságaira, félreérthetőségeire is. És – hozzám hasonlóan – a lelkészek túlnyomó többsége is nyílt lapokat használ. De aki nem hisz nekem, az vegye a fáradtságot, és tanulja meg az eredeti nyelveket, hogy eredetiben olvashassa a szöveget, és ne másodlagos információkból – mondjuk ezoterikus könyvesboltok polcain fellelhető, ellenőrizhetetlen, hivatkozások és lábjegyzetek nélküli írásokból akarjon jól értesültségre szert tenni.  Abban, hogy a Biblia a kereszténység szent könyve lett, sokak szerint Szent Pál/Pál apostol, a pogánymisszió játszotta a kulcsszerepet. Bár Jézus sem utasította el a hozzá forduló pogányokat, földi

B. N.: Azzal a mondatrésszel, hogy „földi küldetése a választott népnek szólt” – vitába szállnék. Jézus Krisztus küldetését a választott nép között teljesítette, de küldetése az egész emberiségnek szólt. Ez az egyetemesség Jézus tanításából egyértelműen kitűnik. Sőt már az Ószövetségben is megvan ez a gondolat. A választott nép sem önmagáért kapta a kinyilatkoztatást. Képviselnie kellett az egyistenhitet a pogány népek között. A Messiásról szóló jövendölések ezt fejezik ki: eljön a Messiás – készítsétek az ő útját, hogy beteljesítse minden népnek szóló küldetését. Az apostolok – Péter és társai, akik szemtanúi voltak Jézus földi működésének, és Pál is, aki más módon találkozott a Feltámadt Krisztussal – ezzel a tudattal indultak az evangélium terjesztésére (Menjetek, tegyetek tanítványommá minden népet… Mt 28,19). Abban van különbség a két apostol között, ahogyan ezt a gyakorlatban megvalósították. Egyik liturgikus imádságunk így fogalmaz: „Egyikük a hit megvallásában lett vezérlő tekintély, a másik pedig feltárta nekünk hitünk mélységes értelmét… míg Péter az ősegyházban szervezte, ami Izrael népéből hű maradt, a pogány népeknek Pál lett tanítómestere. Bár különböző úton jártak, mégis egységbe gyűjtötték a krisztusi család népét.” (Prefáció Péter és Pál napján) Péter a zsidók között tevékenykedett, de ő volt az, aki először vett fel pogány származásúakat a keresztény közösségbe. Pál pedig – aki büszke volt zsidó származására és neveltetésére – mindig a zsidók zsinagógájában kezdte az igehirdetést, jelezve, hogy ők az első meghívottak. A vita – a különbség – nem is ekörül forgott. A kérdés ez volt: a pogányok milyen úton léphetnek be a keresztény közösségbe. Előbb fel kell-e venniük a zsidó vallást (körülmetélés, a vallási törvény megtartása), és ebből léphetnek tovább a kereszténységbe, vagy közvetlenül léphetnek kapcsolatba Krisztussal az Egyház közösségében. Pál az utóbbi nézetet képviselte, és ezt fogadták el a többi apostolok is az úgynevezett Jeruzsálemi Zsinaton. Ez valóban Pál „sikere”, de semmiképpen nem értelmezhető úgy, mintha ez Jézus vagy akár a többi apostol alap-

vető szándékától való eltérés lenne („Pál egyháza”). Egy másik dologra is érdemes felfigyelni. A jeruzsálemi döntéssel az egyház egyetemességét vallották meg. A kereszténység a zsidóságon belül született, ezért nagy tisztelettel tekint az Ószövetségre, de nem a zsidó vallás része, nem a Mózes által kötött szövetség egyszerű folytatása, hanem „új Réz-Nagy Zoltán Vallástalan szövetség”, amely Jézus családban nőtt fel. Az Evanáltal köttetett. gélikus Egyházat és a lelkészi szolgálatot 20 éves korában, személyes döntése alapján választotta. Az Evangélikus Hittudományi Egyetemet 1991-ben végezte el. Egy rövidebb pécsi, majd egy hos�szabb budapesti szolgálati idő után 1998-ban pályázat útján került a debreceni gyülekezetbe, melyet immáron 10 éve lát el. Családos, négy fiúgyermek édesapja. A teológiai diszciplinák közül a vallástörténet és a szisztematikus tárgyak (etika, dogmatika) állnak közel hozzá.

B. Gy.: Jézus nem jött felbontani a Tórát, de elmondta a maga újdonságát: Mondatott a régieknek, én pedig mondom nektek. Pál sem akarta felbontani a Tórát, de mivel nem lehetett Jézus ta­nítványa, kitalálta a maga evangéliumát, és azt tanította Jézus evangéliuma címén. Szent Pé­ter viszont éveken keresztül hallgatta Jézus tanítását, jobb helyzetben volt tehát, mint Pál. Nagy feszültséget eredményezett ez. Mindmáig az összes keresztény felekezetekben pálizmust lehet hallani Jézus tanításaként. Ennek következtében szentekként tisztelhetjük azokat, akik vágták ellenségeiket, mint a nyers tököt, Jézus pedig senkit sem ölt meg. Csak Őt ítélte halálra vallásának főpapja. A keresztény főpapok pedig meggyújtották az eretnekeknek minő­sülők alatt a máglyát, amíg csak az egyháziatlan felvilágosodás ki nem verte főpapjaink kezé­ből a gyufát.

H.-T. E.: Jézus ezekkel a szavakkal küldte útra apostolait: „Pogányokhoz vezető útra ne térjetek le, szamaritánusok váro­ sába ne menjetek be, inkább menjetek Izrael házának elveszett juhaihoz. Menjetek el és hirdessétek: elközelített a mennyek országa!” (Máté 10,5–7). Innen jutnak el az apostolok a pogányoknak történő igehirdetésig, de legalább ugyanilyen hangsúlyos, hogy nem Izrael helyett, hanem Izrael mellett szólítják meg, hívják megtérésre a pogányokat is. Legtisztábban Pál oldja fel a feszültséget, amikor kifejti a hitből való megigazulás tanítását; ő mindenkinél világosabban megértette, hogy Isten kegyelme nélkül mindenki elveszett. Ma sem vezethet más felismerés, csak ez. Ezért kell mindenkinek elérhetővé tenni az írott Igét. Van azért ezzel kapcsolatban egy nézet,

DISPUTA Kapualj

küldetése a választott népnek szólt; Szent Péternek/Péter apostolnak csak egy isteni látomás segítségével sikerült legyőznie a „tisztátalan” pogányokkal szembeni ellenállását. Mennyiben befolyásolja ez a feszültség a Biblia egységét?

51

amit nem tudok osztani. Gyakran halljuk a mondatot: „minden művelt ember polcán ott kell lennie a Bibliának”. Sok vitám volt már ebből – de én ezt tévedésnek tartom. Ha a Biblia a műveltség része, és ennél nem több, akkor az a sors vár rá, ami a görög mitológiára vagy egy-egy hajdan volt népszerű költőre. Azt hiszem, annak, hogy lapul-e a polcon Biblia, jelentősége a lehetőség és nem a műveltség szempontjából van. Lehet, hogy egyszer eszembe jut levenni, megelevenednek lapjai; és üzenet lesz számomra is – minden napra.

DISPUTA Kapualj

M. L.: Már az Ószövetségben megjelenik az Isten pogányokra is kiterjedő egyetemes emberszeretetének gondolata. Ennek talán legszebb példája Jónás, akit Isten Ninivébe küld, hogy ott bűnbánatot hirdessen. A pogány misszió megindulása előtt a zsidóság több mint ezer esztendeje abban a hitben él, hogy általa részesül áldásban a föld minden nemzetsége. Az első pünkösd után lassan öntudatára ébredő krisztusi közösség az Úr missziós parancsában felismeri, hogy küldetése: minden népnek elvinni az evangéliumot. A pogánymisszió tehát a Feltámadott akaratának teljesítése, de egyben az Ószövetség hitvilágának betetőzése, s az ottani ígéret megvalósulása is. Olvasatunkban tehát nem feszültségről van szó, hanem Isten mindenkire kiterjedő üdvösségtervének megvalósulásáról.

52

R.-N. Z.: Semennyiben. A kérdés megfogalmazása engem a XIX. század egyik német teológusának, F. C. Baurnak a hipotézisére emlékeztet, aki, jó hegeliánusként, a zsidókeresztyénség és pogány-keresztyénség dialektikus ellentétének a küzdelméből akarta levezetni a keresztyénség kialakulását. Az Evangéliumokban Jézus következetesen nyit a másfajta népesség felé; samaritánusok és görögök felé csakúgy, mint a kirekesztettek: leprások, paráznák, vámszedők felé, vagy éppen a kiszolgáltatott és semmibe vett női nem felé. Jézusnak ez a radikális nyitása nyilván sokkoló lehetett azok számára, akiket nem így szocializáltak, és ennek a nyitásnak a hagyományozása tekintetében valóban fel lehet ismerni némi megtorpanást, de bármen�nyire voltak is az egyház története során ilyen bizonytalanságok, Jézus minden falat és korlátot átlépő, lövészárkokat figyelmen kívül hagyó, univerzális szándéka sosem homályosult el annyira, hogy ne lehessen korszakról korszakra a lelki és küldetésbeli megújulás alapja.

 A Biblia évének mottója a Jelenések könyvéből való: „Boldog, aki olvassa”; célja pedig az, hogy „az egyháztól elidegenedett és oly sokféle szempont által vezérelt közéletben” megszólaltassa „a kereszténység alapüzenetét”, vagyis az evangéliumot. Az év végéhez közeledve hogyan vonná meg a kezdeményezés mérlegét? B. N.: Jó érzéssel tekinthetünk vissza erre az esztendőre. Sokféle módon került a figyelem középpontjába a Biblia. Nagyon sok Bibliát vásároltak, sokféle program volt, előadások, kiállítások stb. Azt is tapasztaltuk, hogy általában pozitív volt a fogadtatás. Az igazi eredmények azonban mélyebben születnek. „Boldog, aki olvassa!” – volt a mottója az esztendőnek. Az „olvasás” olyan folyamat, amelyben az írás tartalma – megjárva egy utat, a szövegtől a tudatunkig – a személyiségünk központjáig jut el. A végső cél a Biblia évével is ez volt. Reméljük, hogy sokan lettek egy kicsit boldogabbak – a Bibliával való találkozás által. B. Gy.: A lehető legrosszabbul. Amíg nem tisztázzuk, hogy Jézus nem kultuszt, hanem irgalmat akart, adást és szegénységet, az erő nem alkalmazását és üldözöttséget, szolgálatot és kicsisé­get, hogy szeretetet és közösséget akart a családban és tanítványai körében, az egyházban egyaránt… hogy meg akarta valósítani a Szentháromság földi mását…, s amíg nem tisztázzuk, hogy ez csak kisközösségek által valósulhat meg, addig tovább folytatódik a trón és az oltár szövetsége. Tovább folytatódik, és elpusztítjuk háborúkban mi, keresztények, Jézusra hivatkozó önmagunkat – hazánkban is, az észak-atlanti térségben is – a 21. század végére. S nyugodtan követjük el a legnagyobb bűnt is, a nemzeti öngyilkosságot azzal, hogy egy nőre hazánkban is, Európa szerte is 1,2 gyermek esik. Két esetben ez a következmény: ha rendezünk Biblia évét, meg ha nem rendezünk. H.-T. E.: Legyen szabad ismét Kálvint idéznem: „azok, akik nem hívőknek akarják bebizonyítani, hogy a Szentírás Isten Igéje, botorul próbálkoznak, mert ezt csak hit által tudhatjuk meg” (Intsitutio, I.8.13.). Az év elején egyik igehirdetésemben a Biblia évének mottójául választott Jelenések 1,3 igéjéről prédikáltam, és most, az év végén is ugyanazt tudom mondani, amit akkor mondtam: ez az év a rácsodálkozás éve. Rengeteg olyan alkalom volt, amikor sokan rácsodálkozhattak arra, hogy a Bibliának mennyire aktuális az üzenete, men�-

M. L.: Örömmel fogadtuk ezt az ökumenikus kezdeményezést, s merem remélni, hogy közösségeink a lehetőségeikhez mérten felhasználták az évet a megújulásra, s a Biblia üzenetének mind szélesebb körhöz való eljuttatására. Országszerte konferenciák, kiállítások, rendezvények zajlottak a Biblia éve jegyében. Városunk Görög Katolikus Egyetemi Lelkészsége örömmel csatlakozott ahhoz a kezdeményezéshez, amelynek eredményeként a tavasz folyamán megvalósult a Debreceni Egyetem aulájában egy interaktív kiállítás a Bibliáról.

A mérleget talán korai levonni, nemcsak helyi, hanem országos szinten is. Egyházunk templomaiban díszes kötésben mindig a legszentebb helyen, az oltáron őrizzük az evangéliumot, akkor is, amikor nincs szertartás. Jele ez annak, hogy az „örök élet igéi” abban találtatnak, ezért legyen az életünk minden napján a holnap forrása. R.-N. Z.: Egy év sok is, meg kevés is arra, hogy felkeltsük valamire a figyelmet. Azok, akik a Biblia évét kitalálták, nyilván új kezdetet akartak ezzel; én is úgy látom, hogy a Biblia éve akkor sikeres, ha nem zárul le a Bibliával való intenzívebb foglalkozás „A Biblia éve” után.

DISPUTA Kapualj

nyi mindent meghatároz ma is. Mi pedig megtettünk mindent, amit tudtunk. A csodálkozókért.

53

A Református Nagykönyvtár a Biblia évében Gulyás Imre

DISPUTA Kapualj 54

Interjú Gáborjáni Szabó Botond gyűjteményi igazgatóval Az idei esztendő Magyarországon a Biblia éve. A protestánsok által kezdeményezett és a katolikus felekezettel együtt meghirdetett országos program keretében január óta a kisebb helyi rendezvényeken túl már több nagy kiállítást is megnyitottak. Ezek egyike látható április 15. óta a Református Kollégiumban Debrecen és a magyar Biblia címmel. Találó a cím, hiszen a Bibliát ismerő keresztény magyar ember gondolatában magától értetődően kelti fel Debrecen nevét a Szentírás. „Évszázadról évszázadra, Méliusztól egészen napjainkig igen sok debreceni tudós és tanár, lelkész és diák fordította, gondozta, kiadta, hirdette és követte a Szentírást. Debrecen címerének minden egyes motívuma biblikus, középpontjában mindenki számára nyitva áll az Ó- és az Újszövetség” – idézhetjük Gáborjáni Szabó Botondot, a kollégiumi gyűjtemények igazgatóját, akivel e ritkán látható, nagy Biblia-kiállítás alkalmával beszélgettünk a Nagykönyvtár és a magyar nyelvű Szentírás történelmi együvé tartozásáról.  A könyvek könyvének elvileg minden könyvtárban központi helye kell, hogy legyen. Nem biztos, persze, hogy így van, de az egyházi fenntartású könyvtárakban, tehát itt is, a Debreceni Református Kollégium közgyűjteményeinek részét képező Nagykönyvtárban – mondjuk úgy, a könyvtárak könyvtárában –, ahol most beszélgetünk, feltétlenül. Mikor kerültél a nagykönyvtár élére, és milyen érzéseid voltak a személyes sorsodra nézve is fontos kinevezésedkor? Tizenöt éve, 1993 óta vagyok a Nagykönyvtár élén. Természetesen, amikor kineveztek, tisztában voltam vele, hogy mekkora felelősséggel jár ez a feladat, hogy az elődeim között milyen emberek voltak szakmai felkészültségük vagy tudományos munkájuk szerint mérve, és tudtam azt is, hogy mit jelent a városnak vagy a Tiszántúlnak a kollégiumi Nagykönyvtár. A „nagy” jelző Debrecenben sok minden mellé

odacsatlakozik, de az adott esetben joggal. Tekintettel a példányszámra könyvtárunkat még az ötvenes években is elismerték azzal, hogy vele mint a Tiszántúl második legfontosabb gyűjteményével megállapodást kötött a debreceni egyetemi könyvtár. Amikor pedig az egyházi könyvtárak tudományos minősítést kaptak – az országban összesen tízen estek ebbe a kategóriába –, a debreceni Református Nagykönyvtár is bekerülhetett a névsorba. Tehát ilyen értelemben is járt számomra bizonyos megilletődöttséggel, hogy ezt a felelősséget átvehettem.   Mit tartalmazott a Kossuth-egyetemi könyvtárral kötött megállapodás? Ez a számunkra több okból is fontos megállapodás adta meg a kereteit egy folyamatos együttműködésnek. Megnyílt a lehetősége, hogy kölcsönösen bizonyos szabályokat kövessünk a címleírásban, hogy a kutatóinkat kölcsönösen segíthessük, hogy kiállítások alkalmával egymás rendelkezésére bocsássunk anyagokat, illetve, ami különösen is fontosnak bizonyult, hogy olyan időszakban, amikor könyvbeszerzési kerete egyáltalán nem volt a református kollégium könyvtárának, létrejött egy egyetemi letét, amely lehetővé tette, hogy a fontos tudományos könyvekből egy-egy példányt ide elhelyezzenek. Ez az együttműködés 1955 óta létezik. A többi közt ez is jelzi, hogy regionális értelemben valóban fontosnak tekintették a ma már hatszázezres állománnyal rendelkező Nagykönyvtárat.  Mennyi ebből az a növekmény, amely a legutóbbi tizenöt évhez köthető? Évente általában két-háromezer tétellel gyarapodik az állomány, mégpedig folyamatosan, tehát olyan években is, mint amilyen az utóbbi három-négy év, amikor a „támogatottság” arányában drasztikusan romlott a helyzetünk. Most oda jutottunk, hogy csak olyan sorozatokat folytatunk, amelyeket vétek lenne megszakítani. Gondolok egy-egy lexikon- vagy kézikönyv-

ban? Gondolok például a legalapvetőbbre, a példányszám állandó karbantartására. Hiszen a régi könyvek elhasználódnak, elkopnak, pótlásra szorulnak, másrészt amellett, hogy újabb, már szövegmagyarázatokkal is bőven ellátott Szentírásokat adnak ki, a fordítás is egy örök folyamat, egyre több nemzet és népcsoport nyelvére fordítják le a Bibliát.

 Mi minden tartozik az említett Nagykönyvtár szerephez?

Különleges státuszról beszélhetünk, kétségkívül. Mert bár külön gyűjteményeink vannak a Biblia-gyűjteményen kívül is szép számmal – térkép- és plakátgyűjtemény, régi magyar könyvek tára, ősnyomtatványtár, kézirattár –, a Biblia-gyűjteménynek kivételes a helyzete olyan értelemben is, hogy állandó kiállítása a gyűjtemények közül csak a Bibliának van. Ennek egyes részeit a Biblia éve alkalmával rendezett kiállításhoz igénybe vettük, miután ez most egy hatalmas területen kapott helyet. A mostani tárlat így helyettesíti is az állandó Biblia-kiállítást, mert addig, amíg ez nyitva van, a másikat nem látogathatják. S ha már a Biblia különleges státuszáról van szó, eszembe jut, hogy amikor II. József még társuralkodóként Debrecenben járt, akkor mint valami „nagyon református dolgot”, Kálvin Institucióját kérte ki, és ezt meg is örökítette az akkori könyvtáros a mű a címlapján. A corégens ugyanakkor meglepve tapasztalta és szóvá is tette, hogy Szent Jeromos képét látja itt, a református könyvtárban. Annak a Szent Jeromosnak a képét, akinek latin nyelvű bibliafordítása jelentette ezer éven át Európában „a Bibliát”. Szent Jeromos bibliafordítása volt az alapja az iskolai oktatásnak és nevelésnek a kezdetektől több mint ezer éven keresztül. Még Comenius is hangsúlyozta: a nevelésnek a végső célja az, hogy a növendéket valamilyen módon kapcsolatba kell hozni az örökkévalósággal, és ennek a legjárhatóbb útja a Szentírás – ez legyen minden iskolai oktatás alfája és ómegája. Így az oktatási forma hátterében, legyen az bármilyen, kolostori vagy plébániai, tehát lelkészképzésre irányuló, vagy legyen a protestáns kollégiumok oktatása, mindig központi szerepet játszott a Biblia. Olyannyira, hogy az olvasás- és írástanítást teljesen általánosan mindig a Zsoltárokkal kezdték. A reformáció korában is, amikor előtérbe került a kérdés, hogy miért kell nyelveket tanulni. Azért, mert az Úr Isten nem véletlenül tette a kijelentését héberül vagy görögül. Tehát aki eredetiben akarja tanulmányozni, annak – Luther szavaival mondva: a művelt embernek – hébe-

Jogos az a feltételezés, hogy ha egy könyvtár ilyen jelzőt kap, akkor a hatáskörén belül kis könyvtárak is léteznek. Ez valóban így van, még épületen belül is. A teológiai oktatás szolgálatában például a tanszékek mellett mindig működtek szemináriumi könyvtárak, ahogyan a kollégiumi tagintézményeknek, köztük a református gimnáziumnak is mindig volt könyvtára, tanári és diákkönyvtár is. S ha megyünk vissza az időben, akkor is azt látjuk, hogy mindig voltak különböző könyvtárak a Nagykönyvtáron kívül is. A kollégiumban egyházkerületi gyűjteményekről van szó, és mint ilyen, a Nagykönyvtár is egy központi gyűjtemény, de vannak egyházmegyei könyvtárak is, és ahogyan az egyházkerületi levéltár ilyen értelemben bizonyos felelősséggel tartozik, vagy a harmadik gyűjteményi területen, a muzeális területen is az egyházkerületi gyűjteménynek megvan a maga hatásköre és felelőssége, ez könyvtári vonatkozásban is érvényes.  Megmutatkozik-e ez a sokrétűség az intézményi létszámban? Az elmúlt három-négy évben, mint már említettem, sajnos rohamosan romlott a helyzetünk, és ez drasztikus létszámcsökkenéssel jár. Ma már két-három munkakört töltünk be mindnyájan. Ez nagyon megnehezíti a munkánkat. Oda kell kapnunk mindig, ahol a ház ég. Amikor napirendre kerül egy-egy aktuális feladat, mondjuk egy kiállítás vagy ehhez hasonló munka, akkor rendszerint oda csoportosítjuk át az erőket. Ez nem használ a folyamatosan magas színvonalú működésnek, amikor pár év alatt majdnem a felére csökken egy intézmény létszáma.  Van-e valamilyen különleges státusza a szentírásgyűjteménynek a kollégium Nagykönyvtárában, s ha igen, ez vis�szatükröződik-e a rá irányuló figyelemben, a vele kapcsolatos szakmai munká-

DISPUTA Kapualj

sorozatra, amikből ha néhány tucat könyv már megvan, akkor, természetesen, folytatjuk a beszerzésüket. A gyűjtőkörünkbe tartozó legfontosabb könyvekből, persze, továbbra is veszünk. Gyakorlatilag leállítottuk a könyvgyarapítást, de hagyatékokat azonban így is kapunk, s ez azt jelenti, hogy az említett két-háromezres évenkénti gyarapodást folyamatosan teljesítjük.

55

rül és görögül kell olvasnia az Ószövetséget és az Újszövetséget. Ugyanezt mondták korábban a humanisták, köztük Rabelais és mások is.  Az igazán nagy kihívások egyike, ha nem a legnagyobb kihívás azonban ma már az, hogy minden nemzet gyermeke a saját nyelvén olvashassa a Bibliát. E megkerülhetetlen igénynek és a nyomában beköszöntő új időknek is az volt a legkorábbi jele a Szentlélek kiáradásakor, hogy Péter apostol beszédét mindenki a maga nyelvén értette. A bibliai tartalom sok évszázada tartó csorbulatlanságát különösen is nagyra értékelheti a mai kor embere, aki rendre azt tapasztalja, hogy a hírek, például a sajtóhírek valóságmagva az első megjelenést követően szinte a felismerhetetlenségig megváltozhat a különböző áttéteken. Tipikusan így van. S ha már a Bibliát meg a sajtót említetted: mondjuk a vizsolyi Biblia is akkor kezd érdekes lenni, ha elrabolják. Akkor egy álló hétig másról sem hallunk vagy olvasunk.  Igen, bár ez egy másik probléma. A küldetését azonban, különös módon, ilyen esetben is teljesíti a közlő, mert ha akarja, ha nem, felhívja a figyelmet a Szentírásra.

DISPUTA Kapualj

Ez is igaz. Valóban tapasztaltam nem egyszer és nem olyan régen is, hogy sokszor még a rossz irányban elfogult újságíró is azzal, hogy megírja a magáét, teljesíteni tudja a küldetést, mert válaszra, állásfoglalásra, esetleg vitára késztet másokat. Olykor még a rosszindulatú közlés is segíteni tud egy ügyön.

56

 Óriási kihívás tehát a hitelesség és szinte felbecsülhetetlen jelentőségű tény, hogy a Biblia évezredek múltán is az eredetileg kinyilatkoztatott üzenetet juttatja el az emberekhez, hogy ma is pontosan azt mondja, amit annak idején mondott a zsidóknak vagy a görögöknek. Ahogyan a bibliafordító Méliusz mondatai sem veszítettek erejükből 450 év múltán: „Ez világtul elvetett, hagyatott árvák vagyunk … mint a mészárszékre vitt juhok. De az Isten kegyelme, lölke, az Krisztus, az Istennek igéje el nem hágy, velünk vagyon, mind világ végezetig ... Az Isten igéjének világossága napról napra jobban világoskodik … mindenféle nyelven szól az ű népének … A Jeho-

va Elóhim penig … mindennek parancsolja, hogy tudakozza az Írást.” Azt mondogatja Méliusz, hogy a Szentírás az, ami az idők végezetéig velünk lesz, egyre több nyelven szólal meg, noha „pápa megtiltotta …, hogy a paraszt ne olvassa, s ne értse”. Tudniillik a tridenti zsinat a latin verzióhoz ragaszkodott, és a nemzeti nyelvű fordítások jó százötven évig a tiltott könyvek jegyzékén voltak. Ez azonban úgy áll meg a lábán, ha mellé tesszük azt is, hogy mit írt erről Káldi a maga előszavában. Ő azt írja, hogy ha én megkérdezek egy lutheránust vagy kálvinistát, akkor „ő se nem lutheránus, se nem kálvinista, hanem keresztény, akinek a Biblia az alapja”. Csakhogy a Biblia értelmezése – ahogy Káldi mondja – mindenféle „eretnekségnek” a kiváltója lehetett. Egyfajta válaszreakció volt tehát a nemzeti nyelvű fordítás tiltása, akadályozása.  Hosszú ideig tartó fejlődésen ment át minden nemzeti nyelv, a magyar is, sőt újításon, mire alkalmassá vált a tudomány befogadására, művelésére, a bibliai igazság közvetítésére. De mi van előtte? Több száz éves élőszóbeli fordítási folyamat van amögött, hogy egyáltalán a XVI. században megjelenhettek a magyar nyelvű fordítások. A latin mise ellenére, nyilván, hiszen a magyarázat mit jelent? A híveknek magyar nyelven élőszóban összefoglalni, hogy miről volt szó a misén. A liturgiai szakértők szerint a középkorban állítólag a bibliai szöveget is latinul olvasták fel, de néhány mondatban megmagyarázták az ott levő emberek anyanyelvén is, hogy mi volt az a textus, ami elhangzott. A korai kódex-irodalmon is látszik, hogy a latinul kevésbé tudó apácák számára már igen korán készültek fordítások. Mi több, nyelvészek sorozatosan kimutatták a különböző kódexek egymásra hatását, meg azt is, hogy az első nyomtatott és erazmista protestáns fordításokba egész szövegrészek vannak kódexekből átemelve. Tehát a folytonosság teljes egyértelműséggel kimutatható, nem úgy volt az, hogy valaki nekilátott és elkezdte lefordítani a Bibliát.  Sok múlott, persze, a csodálatos tehetséggel megáldott fordítókon is. Gondoljunk az Újszövetséget lefordító Sylvester Jánosra! Ő példával szolgál arra is, hogy a középkori egyház milyen úton-módon próbálta megismertetni a Bibliát az emberekkel. Elmél-

 Hány nyelven van ma példánya a Nagykönyvtárnak a Bibliából? A könyvtárról szóló irodalomból én úgy értesültem, hogy több mint kétszázötven nyelven. Ha arra gondolunk, hogy nyelvészek szerint a Földön ma mintegy hatezerötszáz nyelv és dialektus létezik, ez talán nem is olyan sok, de hazai viszonylatban mindenképpen egy csinos bibliagyűjtemény, és a nyelvi megoszlást tekintve sem hangzik rosszul.  Mégis meglepő azt hallani, hogy ennek a folyamatnak a vége még messze van, noha már lovári nyelvre is lefordították a Bibliát. Ami nagyon megdöbbentett engem, az az, hogy jelenleg is több mint ezer nyelven folyik az Ó- vagy az Újszövetség fordítása, bár úgy gondolom, hogy ezek többnyire inkább már dialektusok. Tény, hogy a fordítás még egyáltalán nem ért véget, erre vall ez az elképesztő adat is.  Könyvtár és könyvkölcsönzés összetartozó fogalmak. Bibliát is lehet kölcsönözni? Nálunk, ahogyan országosan is, időhatárhoz van kötve a kölcsönzés. Tehát 1850 előtti könyvet sehol nem kölcsönöznek, és miután a történeti jellegű patinásabb könyvtárak állományának egy elég jelentős része régi, ez behatárolja a kölcsönzési lehetőségeket. Vannak, természetesen, új kiadású Szentírások is, de a Biblia a kézikönyv kategóriába tartozik, amellett mindenkinek jó az, ha saját példánya van.

 Nem lehetünk azonban naivak. Akárhányan is vallják magukat kereszténynek, a vallásosan élő, templomba járó keresztények száma jóval kevesebb a statisztikainál. Tartok tehát attól, hogy nagyon sok olyan család van, amelynek, sajnos, nincs Bibliája. Ez kétségkívül így lehet. Az a szerencse, hogy azért most már interneten is elérhető a különböző bibliakiadások teljes szövege. S ennek nagy előnye, ahogyan a CDváltozatoknak is, hogy a legkülönbözőbb bibliakiadásokat egy-egy kulcsszó alapján meg lehet nézni mondjuk tíz fordításban, és fontos tapasztalatok jöhetnek ki, a többi közt épp olyan szempontból, hogy az egyik fordítás ezt vagy azt így adta vis�sza, a másik pedig úgy. Nagy segítséget ad tehát az internet, de, ismétlem, a mi olvasó közönségünk zöme azért már rendelkezik saját Bibliával. S ez nem jelenti azt, hogy a kutatóink ne használnák a könyvtár bibliagyűjteményét. Természetesen, kézikönyvtárak vannak, így nem feltétlenül kell katalóguscédulát kitöltenie az olvasónak, a Biblia ott van a szabadpolcon is, és bármikor levehető.  Vetélytársa vagy segítőtársa az internet a könyvtárosnak? Valamikor, olyan húsz-harminc évvel ezelőtt ilyen értelemben még megosztottabb volt a könyvtáros társadalom. Voltak olyan kollégák, akik a technikában nem feltétlenül a segítséget, a segítő eszközt látták. Ők ma már nagyon eltörpülő kisebbségben lehetnek az egyházi könyvtárosok között is. Saját kollégáim között nem is ismerek olyat, aki ne segítő eszközt látna az internetben. Hiszen olyan lehetőségeket nyújt, amelyeket korábban elképzelni sem tudtunk. Hogy csak egyet említsek, az Amerikai Teológiai Könyvtáros Szövetségnek (ATLA) van olyan adatbázisa, amely révén ha az ember beüt egy bibliai helyet, négy-ötszáz szerző tanulmányaihoz fér hozzá – cikkekhez, szakirodalomhoz, amelyeket azért a hagyományos módon összehasonlíthatatlanul lassabban tudna elérni.

DISPUTA Kapualj

kedik a „magyar níp”-nek az elmés voltáról, a képes beszédről. Hiszen ott voltak a szobrok, a freskók, az oltárképek a templomokban. A Bibliának ugyanis a lényegéhez tartozik, hogy szimbólumokban, képekben adja át a legfontosabb mondandóit. A templomi képekkel ezt a lényeges vonást ragadták meg, mondhatjuk úgy is, hogy a gyakorlat erre kényszerítette az egyházat, hisz valamilyen úton-módon mégiscsak el kellett juttatni az emberekhez a Szentírás lényegét.

57

Átadott életű emberek Gulyás Imre DISPUTA Kapualj 58

Akit Isten „megviccelt” Afrika helyett Magyarországon találta meg a misszióját 2007 karácsonya előtt elkísérhettem egy volt a plántáló, én meg „öntöztem”. Nekem élelmiszer-szállítmányt Székelyhídra, a Ke- jutott a tanítás, a pásztorlás, a koordináresztyén Cigánymisszió Alapítvány érmellé- lás, én igyekeztem hidat verni az újonnan ki életközpontjába. Kovács született roma és a háttérLajos debreceni baptisben lévő magyar gyüleketa lelkipásztornak voltam zetek között. Majd – látva, útitársa, aki akkor még az hogy sok gyülekezet szülealapítvány elnökeként doltik – azt mondtuk az egygozott. Nem sokkal később, házvezetőkkel, hogy mivel alig fél év elteltével ismét elég jelentős a másság a vele indultunk útnak, ezútcigányok körében, legyen tal azonban másfelé vettük külön körzetük, amelynek az irányt. A Magyarorszákülön felelős vezetői vangi Baptista Egyház pocsaji nak, külön költségvetése, roma gyülekezetébe igyeegy kicsit külön szabályzakeztünk, ahol május végén ta is és más életstílusa. Így az egyház roma bizottsága jött létre néhány évvel ezCsuhai József tartotta alakuló ülését. előtt az egyházon belül a Szegénységben élő ciroma körzet. Egyházunkgányokkal találkoztam itt nak egyébként hat kerülete is, ott is, mégpedig azzal az elhatározással, van, amelyek magyar gyülekezeteket foghogy amennyire időm engedi, megpróbálok lalnak magukban. képet formálni arról az értékmentő segítségről, amelyet a baptista felekezet nyújt  A roma körzetet tehát ne földrajzi értea cigányoknak a halmozottan hátrányos lemben értsük? helyzetükből való kilábaláshoz. Az Ér mellékén közvetve, egy hívő üzletember által Most még nem. A lényeg azonban az, hogy missziós céllal létrehozott alapítvány se- a roma körzet egyházunk része, amelyen gítségével, Pocsajban pedig közvetlenül az belül van szabolcsi, beregi, bihari, pesti egyház kebelében. kerület, s most alakulnak ki a Bács-Kiskun A baptista romák vendégszerető pocsaji megyei kerületek. A roma gyülekezetek közösségében ismerkedtem meg azután az hetven százaléka Szabolcsban és Beregben egyház romamisszióját vezető – vagy ahogy található. ő mondja, koordináló – Csuhai József lelkipásztorral, akivel a misszió tíz esztendővel  Visszagondolok most a jövetelekor itt ezelőtti szárnybontogatásáról és az ő szeösszegyűlt romákhoz intézett kérdésémélyes elhívásáról beszélgettünk. re, hogy „önök mind a gyülekezet tagjai?”, amelyre azt a választ kapta, hogy  Hogyan kezdődött a romák közt a bap„igen”. Azt kell azonban, sajnos, montista közösségek országrészekre kiterjedő danom, hogy ez nem így van. Az alkalplántálása? makat ugyanis többen látogatják annál, mint ahány tagja a gyülekezetnek van. 1999-től kezdtek gombamód szaporodni a Hány lelket számlál a misszió? gyülekezetek, attól kezdve láttuk szükségesnek, hogy teljes munkaidőben végezzük A baptista roma missziónak jelenleg négyezt a szolgálatot. Ez 2002-ben, illetve 2004- száztizenkét felnőtt bemerített tagja van. ben vált valósággá, amikor a Baptista Egy- A gyerekeket tizenhárom éves kor alatt a ház lehetőséget biztosított erre – először legtöbbször nem merítjük be, nem kereszcigány testvéremnek, Oláh Józsefnek, majd teljük meg, de azt követően már igen, mert nekem is. Így kezdtük el ketten a teljes érzésünk szerint körülbelül attól a koridős szolgálatot – a mintegy tíz önkéntes tól tudják felfogni, hogy kicsoda Isten, igehirdető mellett. Oláh Józsefre az evan- ki vagyok én, és milyen a világ, amelygélista feladata hárult, azaz jobbára az ő ben élek. Attól a kortól kezdve felelőmunkája révén jöttek létre gyülekezetek, ő sen tudnak dönteni. Tehát az egyháztag-

 Úgy hallom, Olaszliszka is ilyen település. Igen. Amikor 2006-ban eljutott hozzánk az október végi szörnyű tragédia híre, az egyik budapesti nőtestvér azt mondta: „József, nem néznétek meg, hogy milyen az a terület, ahol ilyen brutális esemény bekövetkezhet? Hogy élnek ott a cigány emberek, ahol ilyesmi megtörténhet?” Nem volt könnyű a kihívás, mégis vállaltuk. Vállalta az a cigány testvérem, barátom is, aki evangélistaként munkálkodik; már a következő héten ellátogatott Olszliszkára. Azóta – bár nincs még közöttük gyülekezet, hisz nagyon sok ügy még nem zárult le, és mi szeretnénk megvárni a végét – szinte folyamatosan, hétről hétre jelen vagyunk. És nem azt mondjuk, hogy ez nem baj, hanem azt, hogy nagyon súlyos probléma került felszínre, amelyet egyetlen módon lehet rendezni Isten és emberek előtt. Úgy, hogy Isten előtt azt mondom: Uram, ez bűn. Tragédia, hogy abból, ahogyan élünk, ilyesmi kinőhet. És az az evangélium, hogy Isten szeret, és annak, aki kész felismerni a bűneit, Krisztus által megbocsát, s akkor majd ismét elindulhatok, hogy valami új alakuljon ki az életemben és a családom életében. Nem erőltetjük, hogy valaki megkeresztelkedjen és egyház-

tag legyen, mert van élet a baptista közösségen kívül is, de azt a felelősséget, amit Isten ránk testált, vállalni akarjuk. Nem versengünk, de szeretnénk mi is fáklyavivők lenni ebben az ügyben.  Ön a romamissziót megelőzően tizenhat évig magyar gyülekezetekben szolgált. Hat évig Szokolyán, Pest megyében, az azt követő tíz esztendőben pedig Szentendrén; a csobánkai misszió révén lépett be teljes idővel az új feladatkörbe. Különös hívást érzett ez iránt a feladat iránt, vagy az egyház küldte a romák közé? Isten már fiatal koromban a szívembe helyezte, hogy a mások által megvetett, lenézett, kivetett emberek felé forduljak. Egy kis borsodi faluban, Szomolyán nőttem fel. Ez a falu a rövid szárú fekete cseresznyéről híres, amellett a sok barlanglakásáról, amik részben még most is láthatók. Mindig volt kapcsolatom cigány emberekkel, cigány fiatalokkal ott a faluban is, és mindig volt érzékenységem aziránt, hogy segítsek az embereken, akkor is, amikor őrsvezető, úttörőtanács-tikár voltam: az a fajta ideológia azonban, amely azzal a mozgalommal volt kapcsolatos, gyerekkoromban még nem játszott szerepet, sokkal fontosabb volt számomra akkor is, hogy értsem őket, hogy értsek a cigányok nyelvén. Majd amikor egy alkalommal Isten megérintett és elhívott a lelkipásztori életre, azt éreztem – és azóta is mindig azt érzem –, hogy egyfajta misszionáriusi szolgálatra kaptam elhívást. A feleségemmel, aki orvosnő lett, mindig Afrikáról álmodoztunk. Abban az időben, az én ifjúkoromban ugyanis Afrika volt az a földrész, és a dél-amerikai Bolívia az az ország, amely leginkább összekapcsolódott a misszionáriusi elhivatottsággal. Isten azonban megviccelt és a magyarországi cigánysághoz hívott el. Engedtem is neki, mert hiszek az ő rendkívüli bölcsességében, amikor oda helyez, ahová megfelelően felkészített. S valóban megtaláltam azokat a testvéreket, akikkel el tudtuk indítani ezt a munkát, amelyet örömmel végzek, és nem is tartom nehezebbnek – legfeljebb másnak – egy magyar gyülekezetben végzett pásztori munkához képest.  Mi a funkciója a roma bizottságnak? A Magyarországi Baptista Egyház missziója bizottságok – zenei, női, ifjúsági stb. – által tevékenykedik. Az elmúlt évben létrejött a roma bizottság is, ami azt jelenti, hogy az egyházvezetés elég fontosnak látja,

DISPUTA Kapualj

ság, a négyszáztizenkét fő így értendő. A látogatókkal, köztük a gyerekekkel együtt azonban körülbelül ezer emberről beszélhetünk, akikre figyelni tudunk, és akikkel hétről hétre kapcsolatunk van. Huszonhárom helyen vagyunk jelen Magyarországon minden héten istentiszteletekkel, ezeken a helyeken többségükben cigány testvérek hirdetik az Igét. A gyülekezeti munkások tehát többnyire cigány származásúak. A legtöbben közülük ugyan nem képzettek teológiailag, de komoly oktatásban vesznek részt, és a Szentírás igazságát megértő, felkészült emberekként engedjük be őket ebbe a felelősségteljes munkába. Nagyon nagy szükség van rájuk, gyorsan nőnek a közösségek, ezért vállaljuk a kockázatát, hogy nem csupán teológiát végzett, fölavatott lelkészek, hanem a Szentírást ismerő, átadott életű hívő emberek is végezhetik az Ige hirdetését, a pásztorolást. Ez konkrétan azt jelenti, hogy a huszonhárom helyen most már mintegy negyven cigány testvér hirdeti az Igét hétről hétre. A huszonháromból tizenhat helyen van gyülekezet (amelynek feltétele legalább öt bemerített egyháztag), a többi hét hely pedig missziós terület, ahol néhány éve már szintén jelen vagyunk.

59

hogy külön bizottságba tömörítse azokat a magyar és roma testvéreket – hét magyar és öt roma küldöttet –, akik negyedévenként összejönnek és felelős döntéseket hoznak. Ez a bizottság tehát valójában mis�sziónk (huszonhárom hely, illetve tizenhat gyülekezet vezetőit tömörítő) döntést hozó szerve. Egyházunkban idén volt elnökválasztás, főtitkárválasztás, ezért idén kell következnie a bizottságok újraalakulásának is. Ezt megelőzi egy országos tanácsi döntés, annak a legfelsőbb szervnek a döntése, amely a közgyűlések közti időszakban koordinál és határozatokat hoz. A tanács bizottsági tagokat is ajánl – azzal a kéréssel, hogy ha lehet, fogadjuk el. Az ajánlástól el lehet térni, más személyeket is be lehet hívni a bizottságokba, de a roma bizottság az országos tanács ajánlása alapján szerveződött újjá, én pedig mint elnök újra megkaptam a bizalmat a jelen lévő testvériségtől. Most már konkrét tervekkel foglalkozunk, többek közt egy nagyszabású találkozó előkészítésével, a vezetők továbbképzésével, valamint gyermek- és ifjúsági programok szervezésével.  Csupán a roma gyerekeket, illetve a roma ifjúságot megszólító programokról van szó?

Ez a misszió megpróbál egy picit jobban figyelni a roma gyerekekre. Tudom, hogy nem mindenhol látják ugyanígy társadalmunkban a problémák megoldásának módját, de én most kiállok a mellett a vélemény mellett, hogy vannak bizonyos másságok, amelyek tekintetbe vétele nem a különállást erősíti, hanem a probléma valós vállalását jelenti; mert másképpen kell foglalkozni a cigány és másképpen a magyar gyermekekkel. És akkor egy idő után örömmel fognak találkozni a cigány gyermekek és a magyar gyermekek. Mi azon vagyunk, hogy tanítsuk a roma testvéreket, a roma gyülekezeteket arra, mit jelent Isten Igéjét megismerve Isten félelmében élni. És segítjük őket abban, hogy találkozzanak időnként magyar gyülekezetekkel, olyan testvérekkel, akiknek a szívét fölmelegíti a találkozás, amikor őszinte csodálkozással ismerik el: „Nem is gondoltam, hogy ez a cigány ember is testvérem lehet az Úr Jézusban. Hogy megváltozott az élete!” Nem vagyok olyan naiv, hogy elhiggyem, most majd egyszerre mindenki egyformán szeretni fogja cigány testvéreinket, de meg kell tanulnunk együtt beszélgetni, tervezni, élni. Hinnünk kell a Szeretet hatalmában, mely Jézus Krisztusban jelent meg, akinél nincs személyválogatás.

Megtérésre buzdítják a többi romát is

DISPUTA Kapualj

„Nem olyan nép volnánk mi, akit nem lehetne jó útra téríteni”

60

Rézműves János baptista diakónus a pocsaji baptista roma gyülekezet s egyszersmind a bihari roma kerület elöljárója. Valamikor az Út- és Vasútépítő Vállalatnál dolgozott mint könnyű- és nehézgépkezelő, de most munkanélküli. – Szeretetben vagyunk, igazságban járhatunk, kitartunk az Úrban, így van reménységünk – mondta meggyőző hangon a szerény gyülekezeti hajlék kertjében, ahol egy virágzó lilaakác alá ültünk le beszélgetni. –  Itt szolgálunk, és a többi településre – Nagylétára, Újlétára, Vámospércsre, Esztárra – is havonta kétszer járunk. Igehirdetés a feladatom és a lelki munkát végzem – kezdte a bemutatkozást, amikor váratlanul megszólalt a mobiltelefonja, mert a technika is hozzátartozik már a roma igehirdetők életéhez. A lánya hívta, aki nem ebben a községben lakik. Majd vis�szazökkentünk az ismerkedésbe. Megtud-

tam, hogy a pocsaji roma gyülekezetnek tizenhat bemerítkezett tagja van, akik közül tizenketten járnak rendszeresen az istentiszteleti alkalmakra, azonban olykor nyolc-tíz érdeklődő is elkíséri őket az imaházba.  Milyen a kapcsolatuk a helybeli világi emberekkel Eléggé eltérő. Azokkal, akik kívül állnak a gyülekezeten, úgy mondván, a világiakkal, nem nagyon tartunk kapcsolatot. Csak olyankor, ha egy-egy nehezebb életű családhoz megyünk látogatni. Akkor próbálunk velük beszélgetni az evangéliumról, hogy megtérésre buzdítsuk őket, de ez sem mindig sikerül. Öt évvel ezelőtt, amikor megalakult itt a gyülekezet, még sokkal több volt az érdeklődő. Sokan jártak istentiszteletre.

alkalomra, akkor Isten sokat tudna közöttünk tenni, jó érzületet, szeretetet tudna Romák. Negyven-ötven emberrel tartot- közöttünk létrehozni. Ebben reménykedtunk rendszeresen istentiszteleti alkal- tünk, reménykedünk, de még eddig ez nem makat. Örültünk neki, de jött létre. Sőt hallunk, szeahogy az Örökkévaló ismermünkbe ugyan nem mondtette ezt velünk, jár Istenják, de hallunk olyan szanek a rostája. Akiket iga­vakat – irigységből-e vagy zán érdekelt az Úr és akarmás okból, ezt pontosan tak találkozni vele, azok – nem tudjuk –, hogy „mi hálát adok érte most is – állközünk a cigányokhoz?” nak a hitben velem együtt. Vannak ugyanakkor olyan Mert vannak olyan testvétestvérek többen is itt a rek, akik velem kezdtek itt közösségünkben, akik más a gyülekezetben, akikkel a felekezetektől, például a hitet együtt kaptuk meg a reformátusoktól jöttek, és vetés napján, s együtt nöitt találták meg igazán a vekedtünk Istenben. Sokan helyüket. És nem romák. Rézműves János azonban, sajnos, már elmaA katolikusoktól is látoradtak. Nem törődnek az Úr gatja egy nem roma ember hívásával, visszamentek a a gyülekezetünket. Ő egy világba. Akik azonban megmaradtunk, ál- hetvenöt éves asszony, és azt vallotta már lunk a hitben, és hiszem, hogy ezt a hitet több alkalommal, hogy ide jobban húz a végig is tudjuk vinni ebben a világban az szíve, mint a saját gyülekezetébe, amelyÚr Jézus Krisztus segítségével. ben leélte az életét. Buzdítja is a gyülekezetét, ahova járt és jár, hogy milyen sze Élnek a községben más felekezetű embe- retetre talált itt. Nekünk pedig nagyon rek is. Velük milyen a kapcsolatuk? jól esik, hogy ő a magyarság felé ezt viszi. Mert tudom, hogy ez az Úr üzenete áltaSzoktunk beszélgetni a református és a ka- la, hogy ismerjenek meg bennünket. Nem tolikus testvérekkel, de még eddig nem olyan nép volnánk mi, akivel nem lehetne kaptunk tőlük hívást, hogy talán kíváncsi- szót érteni. Vagy nem olyan, akit nem leak lennének ránk. Mi próbáltunk velük kap- hetne jó útra téríteni. Hisz az Úrnál nincs csolatba lépni, hogy ha eljönnének ide egy lehetetlen.

DISPUTA Kapualj

 Romák?

Istentisztelet Pocsajban 2008 májusában a baptista roma gyülekezet imaházában (Fotók: Gulyás Imre)

61

Sztárépítészet Wesselényi-Garay Andor DISPUTA Árkádok 62

A

sztárépítészet – vagy ahogy a ’90es évek óta némi pejoratív felhanggal nevezik, starchitecture, s ennek egyenes következményeként az építészeti celebritások megjelenése – e tanulmány tézise szerint nem más, mint a médium társadalmi referencialitásának expanziója. Az építészetet – a médiumra jellemző, hagyományos érvényességi körön, tehát funkción, helyszínen, szerkezeten és programon túl – a legutóbbi időkig alapvetően két viszony, általában a „hatalommal”, illetve a politikummal létrejött kapcsolat határozta meg. Ezek a viszonyok korántsem voltak mindig egyirányúak, vagyis túlzás lenne azt állítani, hogy az építészet pusztán elszenvedője volt e kapcsolatoknak. Ezek a viszonyok számtalan megbízás és program esetében az udvari művészet mecenatúráját idézték, így járulva hozzá – s ez mindmáig így van – az építészeti kánont újrarendező alkotások születéséhez. Akárhogy is, a sztárépítészet a fent említett kettős referencialitást bővítette egy harmadik, az építészetet befogadó szélesebb közönség irányába. A sztárépítészet ugyanis elsődlegesen szociológiai jelenség. Elválaszthatatlan az építészet széles körű recepciójától, attól, hogy e műfaj körül határozottan tapintható társadalmi erőtér képződött.

Az előképek Noha a jelenség e mostani, vagyis szociológiai aspektusában új, felettébb kontroverzív – dicsőítő és kárhoztató – véleményeket vált ki, a művészettörténet számos olyan esetet rögzített, amikor udvarok, fejedelmek versengtek egy-egy festő, szobrász, esetleg építész munkáiért. Raffaello, Tiziano, Bernini és Rubens pályáján oly mértékben egyesült a tehetség a társadalmi megbecsüléssel, a siker a művészi integritással, a gazdagság, a hírnév és a népszerűség a művészetük iránti töretlen odaadással, amilyenre talán korunkig nincs példa. Tiziano nagyságát illusztrálja az anekdota, mely szerint V. Károly felemelte lehullott ecsetjét; Bernini fenomenalitását mutatja, hogy Krisztina svéd királynőt, aki római útja során műtermébe ellátogatott, a mester a szoborfaragáshoz használt durva és piszkos öltözetében fogadta. Ez a művész státuszát kifejező gesztus érzékeny befogadóra talált. Krisztina királynő – és itt következik a történet leginkább anekdotikus mozzanata – nem

pusztán megértette e „csodálatos” utalást, hanem úgy tett, mintha saját kezével akarná megérinteni a mester ruháját. Bernini más csodálói is készek voltak arra, hogy hatalmas összegeket fizessenek egy-egy eredeti munkájáért, a maestro pedig építészként is igen magas jövedelmekre tett szert. E minőségében hívta meg 1664-ben a Napkirály Párizsba azzal a megbízással, hogy bővítse XIV. Lajos rezidenciáját, az ősi Louvre épületét. Noha a látogatás nem volt sikeres, az utazást páratlan pompával szervezték meg, a párizsi fogadtatásról pedig egyenesen XIV. Lajos főudvarmestere, Monsieur de Chantelot gondoskodott. Noha a művészek munkáiért, kegyeiért zajló versengés az udvari művészeti mecenatúra kereteiben zajlott, a barokk építész, Giovanni Lorenzo Bernini párizsi utazását akkora királyi megbecsülés övezte, hogy arra – kis túlzással s persze jókora anakronizmussal – akár mint az első európai sztárépítész színrelépésére tekinthetünk. Az utazás jól dokumentált,1 pompőz részletei az építész alakjának új imágóját vázolják elénk, kellő alapot teremtve ahhoz is, hogy a mai sztárépítész ikonját történelmi kontextusba helyezhessük. Ebben az értelemben a sztárépítész figurája tehát nem abszolút nóvum, mögötte felsejlik egy archetípus, amely elválaszthatatlan a művészetek emancipációjától és az autonóm művészszemélyiség korábbi színrelépésétől. Párhuzamos fogalmak A mai sztárrendszert nem ez az egy fogalom írja le. Ugyanehhez a jelenséghez tartoznak a kézjegy-, a brand-, az ikon- és a landmark építészet fogalmai is. Noha ezek analóg képzetek párhuzamos jelenségeit írják le, mégsem tekinthetők egymás szinonimáinak. A kézjegy-építészet olyan, személyhez kötött és jól körülhatárolható formaegyüttesekre vonatkozik, mint például a Frank O. Gehry ösztönszobrászata révén született, a Guggenheim Múzeumon is végigvonuló cinkszalagok, vagy Zaha Hadidnál a csontszövetek formai analógiájából táplálkozó, egyébként pedig az építészeti fluxus megfogalmazását célzó dinamikus tértanulmányok. A brandépítészet általánosabb jelenséget – komplex értékkategóriaként is azonosítható halmazt – takar, és éppúgy vonatkozik az alkotó nevével összetapadt

Erről részletesen lásd: Wittkower, Rudolph és Wittkower Margot: A Szaturnusz jegyében. A művész személyisége az ókortól a francia forradalomig. Bp., Osiris, 1996. 368–371.

1

Jorn Utzon, Sydney Operaház

val, melyek drámai téri beavatkozásukkal egy táj identitását is meghatározták. Arra, hogy az építészetben a per se kódolt, pontosabban a kreativitással legitimált döntési jog és hatalom végpontjának a landmark építészet tekinthető, nos, arra a Sydney Operaház hívta fel újra a figyelmet. A 2008 decemberében elhunyt Jorn Utzon alkotása ugyanis annak ellenére vált egy város ikonjává, mi több, szimbólumává, hogy Utzon (az építési költségek többszörös túllépése, illetve a tervező ellehetetlenítése következtében) már az átadás előtt hét évvel kénytelen volt lemondani megbízatásáról. Az építészet által gerjesztett térbeli konfliktus, amelyet a Sydney Operaház építéstörténete reprezentál – a téren, tájon és társadalmon gyakorolt visszavonhatatlan hatalom példájává válva –, úgy kanonizálta a landmark építészet legújabb kori jelenségét, hogy alkotója, Jorn Utzon már nem is láthatta az elkészült házat. (Utzon az 1966-os távozása után nem lépett többé ausztrál földre. A hálával teli utókor kitüntetését fia vette át; Utzon korára és egészségi állapotára hivatkozva utasította el az utazást.) Változó paradigmák Az építészet téri és képi hatásának újrafelfedezése, illetve rekanonizációja a megelőző korszak, az építészeti moder­ nizmus alapvetően ikonoklaszta attitűdjének ellenhatásaként következett be. Nem mellesleg ugyanerre az attitűdre vezethetőek vissza a sztárépítészet rendszerét fogadó (alább részletezendő) kritikák is. A starchitecture a maga komplexitásában ugyanis paradigmatikus alapokon tér el a modern által hangoztatott elvektől. A „forma követi a funkciót” Louis Sullivantől származó túlegyszerűsített doktrínája vagy Mies van der Rohe csatakiáltássá érlelt „a kevesebb több”-je ugyanis olyan formai, tömegképzési aszkézist

DISPUTA Árkádok

formavilágra, mint a megbízói önképviselet részének tartható imázs és kulturális presztízsigény reprezentációjára. Rem Koolhaas építészeti brandingje például sokkal inkább építészeti fogalmakként – amilyen a Bigness, a Junkspace, a Generic City –, semmint konkrét formákként jelentkezik. Erre az absztrakcióra, vagyis a brand tágabb értelmezésére azért is szükség volt, mert a nagy divatházak – a Prada, a Calvin Klein – boltjai már nem valamiféle vizuális mintakönyv szerint szerveződtek, hanem, építészeik „teremtő géniuszán” átszűrve, egyedi darabokká váltak. Ellentét feszült ugyanis a brandek vizuális állandósága s a kreatív építészet formai dinamizmusa között. Ezt az ellentmondást a divatmárkák esetében a brand fogalmának absztrahálása, áttételes értelmezése oldotta fel. De az ellentmondás továbbra is kihívást jelent a többi médiumban, különösképp azoknak az építészeknek és művészeknek az esetében, akik a könnyen azonosítható egyedi formaalakulatok révén szerezték hírnevüket. A dilemma a védjegytől való szükséges eltávolodás mint fejlődési igény, illetve a brandhűség mint megbízói igény ellentétes dinamikájával írható le. Az ikonikus vagy szinonim kifejezéssel landmark építészet leginkább a végeredménnyel, az épület térbeli viselkedésével kapcsolatos elvárást, a jelszerűség igényét teljesíti be. Noha jellegzetesen mai kifejezésekről van szó, a jelenség, amelyre utalnak, távolról sem új. Izgalmas időbeli mélységet ad a jelképszerű épületek értékelésének, hogy pedigréjük az ókori világ hét építészeti csodájáig vezethető vissza. Az Epheszoszi Artemisziont, Mauszoleosz síremlékét, a Fároszi Kolosszust, az egyiptomi piramisokat térbeli hatásuk, a tájat markánsan meghatározó szerepük rendezi egy sorba például Speier, Mainz és Worms császárdómjaival, Cluny III. mára elpusztult kolostortemplomával vagy az intenzív középkori városszövetben drámai léptéktörésként megjelenő gótikus katedrálisokkal. A Chrysler vagy az Empire State Building mellé meglepő folytonosságot teremtve illeszkedik a modern mester, Le Corbusier elementáris erejű kápolnája Ronchamp-ban, és ugyanígy az utolsó modern ikon, Mies van der Rohe Seagram Buildingje New Yorkban, s ez utóbbitól nem messze, az „új korszak hajnalaként” is üdvözölt Guggenheim Múzeum, Frank Lloyd Wright jegyzésében. Talán hiányzott rá a szó, de az építészettörténet eddig – tudtommal – megíratlan, meglepő korrespondenciákat tartalmazó fejezete tárul fel azon épületek sorá-

63

DISPUTA Árkádok

emelt alkotástechnikai piedesztálra, amely – „csont és bőr” épületekről lévén szó – a formák végletes redukcióját eredményezte. Az építész mindemellett – a hatalomhoz fűződő kapcsolata ellenére – távolról sem volt társadalmi fenomén. Épp ellenkezőleg: a modernizmus építészetének legnagyobb belső ellentmondása az volt, hogy noha – a Siedlungok építésével, a tömegek számára elérhető és egészséges lakóhelyek teremtésével, továbbá a modern lakás berendezéseinek és funkcionális elveinek kidolgozásával – „mindenkihez” kívánt szólni, ám ezt olyan absztrahált és elit formanyelven tette, amelyet egy rendkívül szűk körön kívül senki sem értett. A funkció a modernben nem az egyes ember kényelmét szolgáló egyedi elrendezés, hanem egy nem létező átlagember elképzelt igényeinek kanonizálása. Ez a tendencia változik meg – a Sydney Operaház építésével egy időben – a posztmodern építészet színrelépésével, amikor a világot megváltó, az emberiség jobbítását célzó elvek ellenében egyszerre fordul a figyelem az építészeti realizmus,2 vagyis az antik ősformák és részletek, valamint a régió, az ember és általában a hely irányába. A klasszicizáló posztmodern építészet az „ismert” segítségével teremti meg a kettős kódok rendszerét. Míg egy absztrakt üvegpavilon az, ami: üvegpavilon, addig a posztmodern szabad teret enged bizonyos interpretációknak. Azzal, hogy az egyik Walt Disney-épület homlokzatán a hét törpe áll az antik templomhomlokzat oszlopai helyén, az értelmezésnek olyasfajta kettőssége jött létre, amely a pop-art tendenciáihoz hasonlóan a „magas” építészeti utalások mellett a hétköznapi, „alacsony” kultúrához tartozó elemeket is az architektúrához ízesítette. A posztmodern ikonográfiája ugyan változatlanul nehéz volt a szellemnek, a tektonikai viccek megértése építészeti képzettséget feltételezett, de az antikvitásban kiérlelt elemek felidézésével immáron könnyű lett a szemnek. Ez az idővel gyakran vulgaritásba forduló

64

formálás tudatosan nyitott az építészetet használó szélesebb közösség felé, olyan stílusnyelvet teremtve, amelyet könnyű volt olvasni, bár nem feltétlenül volt könnyű megérteni. A sztárépítészet jelenségével foglalkozó írások éppúgy megemlítik ebből a korszakból Philip Jonsont, Luis Kahnt, mint korábbról Le Corbusier-t és Mies van der Rohét, de úgy, ahogy a modernizmus nagymestereit, a posztmodern vagy a regionalizmus korifeusait, nem lehetett őket a szó mai értelmében sztárnak tekinteni. Hiába írja meg Robert Venturi a posztmodern építészet alapdokumentumának tekintett Összetettség és ellentmondás az építészetben című művét, a szerző a popkultúrából merített példák és utalások ellenére is szigorúan a műfaj, vagyis a „hoch Architektur” határain belül marad. Az első igazi, ünnepelt celebritás megjelenéséig még várni kell. Ez ugyanis – megismételve a tanulmány tézisét – alapvetően szociológiai jelenség. Majd csak a nyolcvanas évek második felében kezdenek mutatkozni annak jelei, hogy az építész fényes elszigeteltségéből, belterjes szakmai közegéből kilépve a háztartásokba is eljut, s a sztárság alapfeltételét jelentő társadalmi fenoménná válik. Alessi Ez az áttörés nem pusztán az építészet belső dinamikája, hanem részben külső tényező, egy designmegbízás révén következett be. 1980-ban indította el az akkor már világhírű, konyhai kiegészítőket gyártó Alessi cég a Tea & Coffee Piazza nevű projektjét, mely mára építészettörténeti jelentőségűvé vált. A projekt vezető dizájnere, Alessandro Mendini tíz építészt hívott meg, hogy az építészet és a terméktervezés emez interdiszciplináris menyegzőjén részt véve tervezzenek teás-, és kávéskészletet. A munkában olyan alkotók, építészek és teoretikusok vettek részt, akiknek addigi portfóliójából egyrészt hiányzott a

Az építészeti realizmus nem azonos az irodalmi vagy művészettörténeti realizmussal. Ez, más realizmusoktól eltérően, különös valóságot, az építészet valóságát ábrázolja és ezzel azt állítja, hogy az építészet olyan önálló univerzum, melynek saját, ábrázolható, tükrözhető valósága van. A posztmodern építészet kapcsán Michael Graves vezeti be a fogalmat, ami tisztán az antik építészeti alapelemekre, oszlop, portikusz, párkányrendek vonatkozik. Graves értelmezésében az építészet önazonossága az antik építészetben valósul meg. Szerinte a hetvenes években két fő tendencia létezik. Az egyik az absztrakció nyelvében és ezzel együtt a modernizmus jövőjében hisz, a másik álláspont – így Graves és általában a posztmodern teoretikusok – szerint az építészeti absztrakció nem nyújt lehetőséget szélesebb kulturális kommunikációra, ezért azt várja, hogy az építészet kifejezésmódja valóságábrázoló legyen. Ezt a valóságot az építészet esetében az antik referenciák mint konstitutív, önazonos elemek jelentik. Erről és a szocreál kapcsolatáról, valamint az építészeti absztrakció és realizmus oszcillációjától lásd Reimholz Péter előadását Gulyás Zoltánról, elhangzott 2008. január 8-án a MOME nagytermében. http://epiteszforum.hu/files/A_teljes_eloadas_ fotokkal.pdf

2

Michael Graves teáskészlete

Aldo Rossi teáskészlete

kísérleteknek nemcsak terepe, hanem hordozóeszköze is volt. A hétköznapi tárgyak közvetítésével a korábban a társadalomtól elszigetelt építész eljutott a háztartásokba. Mert a design olyan médium, amely nemcsak mérnök és művész összekötő kapcsává, hanem alkotó és közönség találkozási felületévé is válhat. A sztárépítészet kialakulásában nem alábecsülhető ez a jelenség, mely egyszerre feltételezi a sztár és az őrá ekként tekintő, őt így kezelő közösség dialektikáját: sztár nincs közönség nélkül, a közönséggé váláshoz viszont széles körben ismert építészkarakterre van szükség. Ufók a szövetben A sztárépítészet kialakulásában, az építész társadalmi fenoménné válásában a design szerepe mellett kiemelkedő szerep jutott a közösség fantáziáját, térérzetét átíró megaberuházásoknak. Francoise Mitterand megalomán építkezései (a már említett Sydney Operaház mellett) a történelmi városszövetekben megvalósuló kulturális óriásprojektek létrejöttét s az őket támogató állami mecenatúra kialakulását segítették. A történelmi szöveten végrehajtott olyan beavatkozások, mint a Pompidou Központ, a La Défense irodanegyed vagy a Mitterand-könyvtár, nemcsak a francia építészet Eiffel-toronnyal szimbolizált technicista exhibicionizmusához illeszkedtek, de a mindenkori hatalom kezében lévő generatív szerep fontosságát is illusztrálták. Mi több: e beruházások hatására válik Párizs az ekkor kialakuló építészeti turizmus

DISPUTA Árkádok

design, másrészt sokuk tevékenységét még csak egy szűk szakmai elit ismerte. Az egyedi, ezüstből készült készleteket végül száz számozott példányban gyártották le, majd a felkért építészek közül párat – Aldo Rossit és Michael Gravest – újabb, sorozatban gyártott, a nagyközönség számára is elérhető darabok tervezésére kérték föl. Noha Graves ikonikus posztmodern épületek jegyzőjeként volt ismert szakmai berkekben, neve az Alessi számára tervezett teaforralók révén vált ismertté. S bár Rossi teoretikusi tevékenységével ugyancsak a szűk elithez tartozott, e megbízás – s nem mellesleg az, hogy a méregdrága ezüstkészletek közül a legtöbbet, mintegy hatvanat az ő kollekciójából adtak el – karrierjének új, nagyléptékű közösségi és városi épületekkel kísért szakaszát indította el. Nem túlzás azt feltételezni – sőt a cég tulajdonosa, Alberto Alessi is ebbéli vélekedésének adott hangot –, hogy az Alessi-munkák álltak az előrelépés hátterében. Ezt két dolog magyarázza. A terméktervezés – különösen akkor, ha gyakorló építész vállalkozik dizájneri feladatra – kiváló terep a formaanalízisekhez. A formatervezés azért válhat bizonyos kísérletek talajává, mert nem kötik az építészetet egyébként meghatározó technológiai, szerkezeti és funkcionális követelmények. Ebben a kapcsolatrendszerben a design tükör, bizonyos tiszta építészeti ideák tükre, így az sem volt véletlen, hogy a nevezett kávésés teáskészleteket építészeti tanulmányokként lehetett értelmezni. Az Alessi-projekt nemcsak paradigmatikus kritikáját adta a modernizmust meghatározó „a kevesebb több”-nek, hanem fel is függesztette e kifejezések relevanciáját. A modernizmus fojtogató doktrínái után a design a szabad formálás – az anyagon végzett kísérletek médiumává válva, az építész személyiségalakulását is irányítva – a folyamatos formainvenciók napjainkat jellemző kultúráját is elősegítette. A másik dolog szociológiai aspektusú. A design itt ugyanis a forma-

65

első célpontjává, jelezve a kortárs építészet körül sűrűsödő új társalmi, kulturális erőteret is. Francois Mitterand – az európai kormányfők közül elsőként – a sztárépítészet jelen(tő)ségét nem pusztán felismerte, hanem megerősödéséhez, jelenkori virágzásához rendkívüli mértékben hozzá is járult. Az oly gyakran konkrét személyt is preferáló építési vágyának példája a Bastille Opera egyébként megmosolyogtató tervezéstörténete. A pályázatra érkezett megoldások felől a végső szót Mitterand mondta ki. A zsűrizést értékelő magas rangú párizsi hivatalnoki kör szerint Mitterand azonban megzavarodott a neki adott instrukciótól, s részben tévedésből, részben a megtévesztő ikonográfia alapján – mely egyébként Richard Meier építészetét idézte – az addig ismeretlen kanadai-uruguayi építész, Carlos Ott tervét választotta. E mítosszá emelkedett történet azért képes az építész új szerepének illusztrálására, mert a pályázatot egyébként Richard Meiernek írták ki, Mitterand egy Meier-házat akart győztesként látni.

DISPUTA Árkádok

Funkciók bűvköre

66

A fentiekből is sejthető: a sztárépítészet kialakulása nem független a funkcióktól, sőt: csak bizonyos, jól azonosítható rendeltetések terrénumán formálódhat ki. A Sydney Operaház, a Pompidou Központ vagy a New York-i Guggenheim Múzeum, bár eltérőek stilárisan, bizonyos rendeltetések azonosságát reprezentálják. A sztárépítészet példás esetei kevésbé az iroda- vagy lakóházak, mint inkább a nagy közösségi épületek, a várost horizontálisan és vertikálisan is kiterjesztő funkciók, térbeli csomópontok mentén jöttek létre. Jellemző példái az operaházak, koncerttermek, galériák, legfőképp pedig a múzeumok voltak. A hatvanas évekkel induló és mára tetőző múzeumépítési hullám például éppúgy szól műtárgyak elhelyezéséről, mint városfejlesztési akciókról; éppúgy szól az építészet és a művészet közötti határmezsgye feltérképezéséről, mint kortárs közösségi találkozóhelyek létesítéséről. A múzeum mai formájában sokkal inkább valamiféle kultúrpláza, ahol a café, a könyvesbolt, az ajándékbolt s az egyéb, piazzaként működő terek már majdhogynem fontosabbak, mint a termekben megjelenő tudáspanoptikum. Egy múzeum tervezésénél már a kezdetekben megválaszolandó konceptuális kérdés, hogyan pozicionálja az épület önmagát a benne megjelenő tárgyakhoz képest. A két szélsőséget a fehér dobozok, illetve a szo-

borszerű épületek jelentik. Egyik oldalon a Gigon & Guyer svájci minimalizmusa, a másikon a grazi Kunsthalle formai maximalizmusa. Az első hagyomány a műalkotás aurájának tiszteletben tartásáról, a műtárgy dominanciájáról, a második az aura kiterjesztéséről, az épületnek mint tértestnek kiállítási darabként történő értelmezéséről szól. Az utóbbi koncepció vezetett azokhoz a formakísérletekhez, melyek ikonikus épületek sorát helyezték el a világ nagyvárosaiban. Noha a sztárépítészet értékelésekor nem lehet eléggé hangsúlyozni a majdhogynem önálló zsánerré tömörödő múzeumépítészet jelentőségét, hasonló jelenség tapasztalható jelenleg Kínában az operaházak építése terén; a kaliforniai Napa-völgyből elindult marketingstratégia pedig a borászatokat emelte a sztárépítészet legújabban kedvelt funkciói közé. A történeti városszövetben végrehajtott nagy közösségi építkezések, a múzeumépítés hullámai, az építészet mögött megjelenő állami mecenatúra, az építészeti formálás felszabadítása, s az építész(et) design generálta megjelenése a háztartásokban együttesen vezetett el oda, hogy az 1990-es évekre az építész szerepe alapvetően megváltozott. Egy olyan építészeti-társadalmi robbanóelegy jött létre, melynek begyújtása egyetlen szikrára várt. Ezt a szikrát egy – a térképen addig „nem létező” – baszk városban, Bilbaóban felépült Guggenheim múzeum s az azóta világhírre szert tévő építész, Frank O. Gehry jelentette. Bilbao és tanulságai A spanyolországi Bilbaóban tíz éve, 1997. október 21-én adták át Frank O. Gehry amerikai építész totemalkotását, a Guggenheim Múzeumot. Az épületnek a nagyközönség számára szokatlan formavilága a reveláció erejével hatott és több következménnyel is járt. A korábban csupán a szakma berkeiben ismert építész egyszerre európai társadalmi fenomén lett, maga a város pedig évekre az építészeti turizmus kiemelt céljává, sőt – talán megengedhető túlzással – elindítójává vált. Az építészet és a város legújabb kori találkozása olyan kapcsolatot hozott létre, amely az építész státuszát is érintette, sőt: jelentősen hozzájárult a jelenlegi sztárrendszer felvirágzásához is. Bilbao a kilencvenes évek közepén lepusztult ipari város volt, melynek előjárói szinte teljesen szabad kezet adtak az amerikai építésznek. Noha a múzeum évi látogatottsága a kezdeti lelkesedés – más-

Frank O. Gehry: Guggenheim Múzeum, Bilbao

A múzeum agyagmodellje

építészeknek egy olyan harmincfős utazó cirkusza, amely városról városra repülve a barokk kori főúri mecenatúra legújabb kori változataként áll előttünk. Napjainkban az ókori művészetpártoló szerepét ambiciózus városok és gazdag gyűjtemények tulajdonosai vették át. A sztárépítészet jól előkészített, látványos nyitánya zajlott le tehát Bilbaóban, s ez az építészet intézményi hálózatát és az építőipart sem hagyta érintetlenül. Annak ellenére, hogy a sztárépítészet alapjait Európa rakta le és a leglátványosabb eredményei úgyszintén az öreg kontinenshez kötődtek, mégiscsak a sztáripar mechanizmusát készségszinten ismerő Amerikában fordították először marketingre, számokra, megtérülési mutatókra, egy szóval: üzletre. Van ugyanis egy kerek és felettébb jól dokumentált történet egy olyan marketingstratégiáról, amelyik az építész sztárrá emelését s az építészet művészetként történő pozicionálását az ingatlanfejlesztés prózai műfajában kamatoztatta. Egy gépezet beindul 1999 és 2002 között épültek fel Richard Meier ikertornyai a Hudson öbölben, Manhattan West Village negyedében. A két toronyház architektúrája ugyanazt a kiegyensúlyozott, meieri késő modernizmust reprezentálta, melyet a nagy, nyugodt üvegfelületek, fehér színek és filigrán osz-

DISPUTA Árkádok

fél millió néző (!) – után mára stabil, évi nyolc-, kilencszázezer látogatónál állt meg, a ház létrehozta a Bilbao-effektust. Amiből – és erről hajlamosak vagyunk elfeledkezni – ettől függetlenül csak egy van. Ezért megismételni sem lehet. Nem beszélünk Lyonszindrómáról, LA-effektről vagy Barcelonaparadigmáról sem, noha mindegyik város Bilbao tanulságait használja és használta. Némi aktualitással: Yoshio Taniguchi 2005ös debreceni látogatása, esetleges megbízása és általában az utóbbi évek debreceni nagyépítkezései is a Bilbao-tapasztalat alapján szerveződtek, sőt, a magyarországi sztárépítészet-vitákat ugyancsak Bilbao fűti. Az a közeg, amelyben a BilbaoGuggenheim sikerét aratta, mégis csak egyszer fordul elő. A siker elvonatkoztathatatlan tényezője, hogy akkortájt Spanyolország páratlan gazdasági prosperitás időszakában, viszonylag állandó nemzetközi figyelem középpontjában volt. Az ország egyetlen évtized alatt lett az EU tagja, Madrid Európa kulturális fővárosa, s rendeztek Sevillában expót és Barcelonában olimpiát. Bilbao kiterjedt szociális és urbanisztikai tervekkel készült az ezredfordulóra, ahol – nem utolsósorban a baszkföldi szeparatizmus visszaszorítása érdekében – látványos városmegújítási akciók zajlottak és zajlanak ma is. Frank O. Gehry mellett a nemzetközi szcéna több képviselője is megjelent itt: Santiago Calatrava költői szépségű híddal, Lord Norman Foster a metróállomások designjával, Arata Isozaki pedig egy komplett üzleti és lakónegyeddel képviseltette magát. A Bilbao-effektus tehát nem egy, az utolsó lapra mindent feltevő kártyás hazardőr mutatványa volt, hanem olyan szerves fejlődés eredménye, amely mögött stabilan a pluszban álló gazdasági mutatók voltak. Ez a szerves fejlődés azonban olyan magas szinten exponálta Bilbaót és vele együtt Frank O. Gehryt, hogy a recept, a modell mára függetlenedett önmagától. Kialakult a sztár-

67

DISPUTA Árkádok

Richard Meier toronyházai, New York

68

tások jellemeznek. A két tizenhat emeletes épületben összesen harmincegy lakást alakítottak ki, a legfelső szinten a szokásos penthouse foglalt helyet. A házak olyan, alapvetően téglaarchitektúrájú ipari környezetbe kerültek, amely a mai napig jellemző Manhattan e történelmi negyedére. Noha a folyóparton kétszer háromsávos autóút húzódik, a bekötőutcákat a tornyok átadásakor még mindig kockakövek burkolták. Olyan elegáns, New York-i léptékkel kifejezetten régi, a történelem illatát árasztó hely ez, ahol a város legexkluzívabb boltjai, legelegánsabb éttermei találhatók. A kiváló adottságokon túl külön lendületet adott az ingatlanfejlesztéseknek, hogy az új Meierépületek az újonnan kialakított Hudson River Park központi darabjai voltak, s egy korai, bronxi fejlesztési központot leszámítva ezek voltak az első házak, melyeket az építész a „Nagy Alma” belvárosába tervezett. Annak ellenére, hogy Meier a „New Yorki Ötök” tagjaként – Peter Eisenmann, Richard Gwathmey, John Hejduk és Michael Graves mellett – már a hetvenes évek elején is komoly szaktekintélynek számított, New York nem fejezte ki megbízásokkal elkötelezettségét a csoport iránt. Meier reputációja ugyanis sokáig nem volt túl stabil. Míg Európában kormányfők lelkesedtek építészetéért, Amerikában ismertsége meg sem közelítette azt a rajongást, amellyel – ahogy erről fentebb szó volt – például Mitterand fordult felé. Az ikertornyok – noha a sztenderd Meier-világot jelenítették meg – funkciójuk miatt sem kaptak nagy nemzetközi visszhangot. Az említett nagy közösségi beruházások – különösképpen a gigantikus opera- és múzeumépítési hullám – erőterében érthetően kevesebben figyeltek fel ezekre a kondomíniumokra. A történet akkor kapott új fordulatot, amikor 2004-ben a projekt tulajdonosa, Izak Senbahar belekezdett a harmadik torony építésébe. Senbahar stratégiája rendkívül egyszerű volt. Az új Richard Meiertorony építését arra használta fel, hogy a már meglévő két torony apartmanjainak árát felverje, mondván, a szomszédban új

Meier-ház fog épülni. Az új toronyban lévő lakásokat pedig úgy hirdette, hogy azok már egy meglévő Meier-házra fognak nézni. „Már attól felmennek az árak – nyilatkozta –, hogy egy új Richard Meier-házat árulnak itt.” Majd hozzá tette. „Egy nyomdát akarnak a szomszédjukban vagy egy újabb első osztályú Meier-épületet?” Mielőtt folytathatta volna a sajtótájékoztatón, odahajolt hozzá az új torony értékesítésével megbízott marketingstratéga, Louise Sunshine, s azt mondta: „Ne azt mondd, hogy épület. Azt mondd, hogy műalkotás!” Ez a fél mondat lett az új marketing meghatározója, egyértelművé téve, hogy az ingatlanberuházók szürke világából a New York-i körökben sokkal divatosabb, az entellektüeleket megmozgató artworld, a művészeti világ színpadára akarják emelni úgy a tervezőt, mint a házat. Ennek a stratégiának a záróeseménye volt, amikor a kondomíniumba költöző lakók a ház Richard Meier kézjegyével dedikált akrilszobrát is megkapták. A marketing kiötlője, Louise Sunshine a rendelkezésre álló összes eszközzel el akarta zárni Meiert és a házat az ingatlanfejlesztés prózai arénájától. Eszköztárában – ahogy egy kritikus megfogalmazta – az Andy Warhol által jegyzett négyszínű Meier-szitanyomatokat leszámítva, minden szerepelt. Ms. Sunshine koncepciója az egymást erősítő művészeti szinergiák rendszerére épült. A drága, egyedi katalógusokat divatos grafikusokkal terveztette meg, a lehetséges vevőket pedig olyan kiállításra kalauzolta, amelyet a Meiermodelleknek és terveknek helyet adó – alkalmi kiállítótérré előlépő – raktárépületben rendeztek be. Sőt, külön kiállítást installáltak egy galériában a Meier európai úti emlékeiből – jegyekből, söralátétekből, egyéb papíremlékekből – montírozott kollázsok bemutatására is. A kampány része volt a művészet intézményi rendszere: annak ismerete és taktikus kihasználása. Az események egyik fénypontja a New York-i Art Expón, az Armory Shown tartott parti volt. A háromszázhúsz vendég között, akit meghívtak ebbe a presztízsintézménybe, legfeljebb ha nyolc képviselte az ingatlanos szakmát, a többiek mind a New York-i művészeti szcéna ismert alakjai, celebritásai voltak. Egy ilyen stratégia persze kétirányú. Sikere elképzelhetetlen lett volna Meier személyes erőfeszítései, vagyis anélkül, hogy az építész maga ne akart volna a New York-i celebvilág részévé válni. Meier ugyanis – ettől az akciótól függetlenül – éppúgy megfordult a New York-i elitet foglalkoztató társadalmi eseménye-

kialakításához már Cesar Pellit kérték fel, ugyanebben az időszakban az 5. sugárúton egy luxuskondomínium terveivel pedig Michal Gravest bízták meg. A Herzog & de Meuron svájci kettőse, Rem Koolhaas vagy Jean Nouvel megjelenése is a Richard Meier nevével kitapostatott útnak köszönhető. Ez a jelenség nem korlátozódott Nem Yorkra. Denverben (a berlini Zsidó Múzeumot is jegyző) Daniel Libeskind új múzeumának felépítése előtt azok a lakások voltak a legdrágábbak, melyek a Sziklás-hegységre néztek, a múzeum átadása után viszont már a házra nyíló apartmanokat tudták magasabb áron értékesíteni. A sztárépítészet amerikai keletkezéstörténete nem a végtelenben vész el, az elején egy szörnyű tragédia, a World Trade Center pusztulása áll. Az első sokk elmúltával ugyanis a WTC helyére elképzelt épületekről szóló pályázatok olyan erőtérbe helyezték a kortárs építészetet, melynek révén az New York-i közügy lett. Majdhogynem egy nemzet ébredt rá ekkor az építészet fontosságára. Különösen figyelemre méltó ez egy olyan országban, ahol addig az építészet vagy tisztán üzleti kérdés, vagy pedig (a közép-nyugati telepesek leszármazottai számára) olyan kétkezi magánügy, amelyhez nem kell építész. Amerikában jellemzően nem a lakás, a ház, hanem az autó fejezi ki a társadalmi presztízst és a világban való létezés alapélményét. Azt a tézist, hogy a sztárépítészet elsődlegesen szociológiai fogalom, épp a Hudson öbölben lakók – egykori és mai – névsora igazolja: Martha Stewart, Calvin Klein, Vincent Gallo, Nicole Kidman, Hugh Jackman illusztrálják e tanulmány legfőbb megállapítását, hogy sztár nincs közönsége nélkül. Sztárnak lenni ugyanis olyan társasjáték, amelyben a sztárnak a tükröt a társadalom – vagy bárki, akár saját maguk (!) – rajongása tartja. Ami nálunk, Magyarországon megfelelő recepció híján még hiányzik – s ezzel azt a kérdést is megválaszoljuk, hogy léteznek-e hazai építészsztárok. A sztárt tehát nem pusztán teljesítménye, hanem az általa képviselt ügy társadalmi fontossága teremti, melytől természetesen elválaszthatatlan a tömegmédiumok, az elektronikus és hagyományos építészeti szaksajtó legújabb kori szerepe és elszakíthatalanok általában a sztárcsinálás mediális kultúrtechnikái. A rapid információáramlás teszi lehetővé ugyanis, hogy ezekkel a házakkal a nagyközönség már jóval megépülésük előtt találkozzon, előkészítve a személyes találkozást, amely kiállítások, konferenciák, nemzet-

DISPUTA Árkádok

ken, ahogy például megjelent a Pam: An Amrican Icon – Pamela Andersont bemutató – vernisszázsán is, s ott a tudósító már egyértelműen architectural warlord-nak, építészeti nagyúrnak nevezte őt. Ilyen, oda-viszsza mutató társadalmi eseményháló nélkül ugyanis nem sztár a sztár. Egy ilyen helyen ugyanis éppúgy megfordul színész, teniszsztár, egykori pop-ikon, mint ahogy megjelenhet egy Richard Meier is. Igencsak kontúrosnak láthatjuk mindezt, ha elképzeljük, vajon megjelenne-e Finta József – mondjuk – Kelemen Anna könyvének bemutatóján, vagy fordítva: Gáspár Győző ellátogatna-e Makovecz Imre retrospektív kiállításának megnyitójára. A Meier-offenzíva további részét képezte, hogy a Charles Streeten, az építkezés közelében lévő ingatlanirodából olyan galériát alakítottak ki, amelyben az építész saját szobrait, szoborgyűjteményének darabjait és terveit mutatták be. Sőt – és ez tényleg nagy szó – ugyanitt lehetett megtekinteni annak a tizennyolc modellnek némelyikét, melyeket Meier villaterveihez készített. És még mindig nincs vége. A szlogen jegyében – Nagy művészet és nagyszerű otthonok együtt – Sunshine néhány galériatulajdonost még arról is meggyőzött, hogy kölcsönözzenek műalkotásokat a még eladatlan s ezért alkalmi kiállítótérként működtethető lakásokba. Sunshine és Senbahar motivációja egyértelműen financiális volt. Vevőként ugyanis azokat a vastag pénztárcájú entellektüeleket várták, akiknek számított, hogy a Ghetty Center tervezője által jegyzett lakásban élhetnek. Senbahar, az átlagos 12 680 dollár/ m2 dupláját, 25 000 dollárt kért a lakások négyzetméteréért. Annak érdekében, hogy a limitált kézjegyszerűséget garantálják, szakítottak azzal a szokással is, hogy a vevő alakítja saját képére a szerkezetkész apartmant. Ehelyett az új toronyban Meier választotta ki az egyes berendezési tárgyakat és beépített elemeket is. Az árak felveréséhez felhasználták persze a korlátozott példányszám, a limited edition varázsát is, ezért fordítottak külön figyelmet arra, hogy Meier ne az összes lakást rendezze be. A konyha, az úszómedence azonban olyan egyedi kézjelű műalkotásként került a lakásokba, melyek garantáltan Meier, nem pedig irodájának tervei voltak. A stratégia kapcsán persze kritikák is megfogalmazódtak. Richard Gray galériás inkább okos csomagolásnak tekintette ezt az akciót, semmint annak bizonyítékaként, hogy ezek a házak valóban műalkotás értékűek. Az ötlet mégis terjedni kezdett. A Bacon Court

69

közi fesztiválok és biennálék során jöhet létre. Míg például a nemzetközi konferenciákat a múltban a tapintatos távolságtartás jellemezte, addig ma az előadók felé kígyózó, autogramért állók sora. Az építész szerepe ugyanis megváltozott.

DISPUTA Árkádok

Sztárkritikák

70

Ha végigtekintünk az építész szerepváltozásain, azt láthatjuk, hogy a mindenkori – pénzügyi vagy politikai – hatalom színfala előtt az udvari építészt felváltja a polgári szalonok építésze, hogy aztán helyet adjon a közösségi építész modernista archetípusának. A közösségi építész azonban pantokrátor-figura. Le Corbusier Chandigharjára és Oscar Niemeyer Brazília városára gondolva – városokat, világokat emel, vagy épp tesz tönkre. A „pantokrátorépítész” talán legfontosabb bon mot-ja épp Niemeyertől származik; úgy nyilatkozott: „Mutass egy házaspárt, és tervezek nekik egy olyan házat, melyben három év elteltével garantáltan elválnak.” Ezt a hatalmat, a világteremtő-képességet utasítja el a posztmodern építész individualista alakja, aki építészetét önmaga és a világ közötti kapcsolat eredőjének tartja. A sztárépítészet jelensége, a nemzetközi porondra lépő Dubai és Kína szuper-urbanizmusával együtt azonban ismét életre hívta a világteremtő építész típusát. Rem Koolhaas vagy Meinhard von Gerkan ismét milliós, kétmilliós városokat terveznek, miközben a száz évvel ezelőtti hit, a világ jobbá tételének lehetősége már a múlté. És hogy mit hoz a jövő? Azt vélhetően két tényező, vagyis (i) Dubai a jelenleg is zajló gazdasági válsággal, illetve (ii) a starchitecture köré épült intézményrendszer dinamikája fogja meghatározni. A kezdetekben és végekben, születésben és halálban, általában az elmúlással együtt járó, veszteségkultúra értelmezésében már most vége a starchitecture-nek.3 Nem lehet ugyanis nem észrevenni, hogy az elmúlt pár esztendőnek a szaksajtót is megrengető gigaprojektjeit, álomszerű terveit a felvert olajárak fűtötték. Eszerint Dubai megroppanásával, az olajárak leesésével az építészeti invenciók

alapjául szolgáló pénzfölösleg megszűnése egyszerre fog a megaberuházások berekesztéséhez, illetve egy új, immáron sztároktól mentes zöld-, fenntartható építészet elterjedéséhez vezetni. Önmagában koherens gondolatmenet ez, csakhogy a tapasztalat nem igazolja. A nyugati világot érintő egyik legutóbbi sokk, vagyis épp a World Trade Center összeomlása semmilyen hatást nem gyakorolt a felhőkarcoló-építési kedvre. A korabeli jóslatokkal szemben nemhogy valamilyen önkorlátozás, hanem épp ellenkezőleg, a magasházak felszabadult versenye indult el – az első kiállítás a tragédia után alig egy évvel, a velencei biennálén volt. A sztárrendszerrel kapcsolatos kritikák pedig – noha néhány elemükben megalapozottak – összességükben nem elegendőek ahhoz, hogy új paradigmát vizionáljanak. A starchitecture-t bíráló hangok kórusa három fő szólamban szól. Az első szerint a műfajt kísérő kézjegyszerű eredetnek gyakran nincs köze a közvetlen környezetéhez. Kontextustól, történeti és városszöveti adottságoktól függetlenül jelennek meg szoborszerű házak a környezetükben, melyek nem többek, mint építészeti szuperegók felelőtlen játszadozásai. Noha ez a kritika valós, hisz az épület sokkal inkább szól a tervezőjéről, mint a városról, azáltal, hogy ezek az épületek elenyésző hányadát képezik a világ évi építési tevékenységének, környezeti hatásuk is csak lokális lehet. Több kárt okozott például az ipari építészeti termelés, amely a lakótelepek telepítésekor ezeknek épp az építészeti relevanciáját szüntette meg. A szuperegók elítélése emellett rendre kiegészül azzal a paradigmatikus ellenérzéssel, amely – az ikonoklaszta modernizmus jegyében alkotó, általában idősebb generáció tagjai – elvi alapokon utasítja el a sztársághoz kötelező építészeti egoizmust. A másik kritikatípus szerint a sztárrendszer eredményeként fenntarthatatlan, a környezetet is romboló épületek jelennek meg. Sajnos ez tény, csakhogy ez az építés teljes vertikumára igaz. Tovább árnyalja a képet, hogy az úgynevezett „zöld” építészethez tartozó technológiai kísérletek

A történelem vége (Francis Fukuyama), A művészettörténet vége? (Hans Belting) rávilágít arra, hogy az egyes művészeti és társadalmi folyamatok nem átmenetként, hanem paradigmaváltásként jelennek meg. Csakhogy míg Kuhn értelmezésében az egymást váltó paradigmák feltételeznek némi egyidejűséget is – annak ismeretében, ahogy az új egyre teljesíthetetlenebb elvárásokat támaszt a régivel szemben, addig a kezdetekben és végekben történő gondolkodás ezt a viszonylagos párhuzamosságot is elutasítva kizárólagossá emeli a szukcesszivitást. Ebben az értelemben tehát anélkül érkeztünk el a korszakhatárhoz, hogy az építészet értelmezéséhez új modell erősödött volna meg. A sztárépítészet halálát jósló hangok ugyanis alternatívaként nem regionalizmust, hanem egy techológiailag igencsak bonyolult zöld építészetet vizionálnak.

3

A médiumok ereje Általában az építészeti médiumok helyzete vezet el annak belátásához, miért tűnik aggályosnak (a gazdasági válság ellenére) a sztárépítészet haláláról beszélni. A starchitecture köré az utóbbi évtizedben ugyanis olyan másodlagos ipar és intézményi rendszer épült ki, amely más művészeti ágakban, illetve a sztárrendszerrel korábban szövetségre lépett egyéb médiumokban rég kialakult. Ez az intézményrendszer éppúgy áll galériákból, az önkéntes és támogatott blogoszférából, biennálékból, könyvkiadásból, mint az oktatási rendszerből. Ez a rendszer egyszerre generátora és haszonélvezője a jelenlegi sztárrendszernek, így – csakúgy, mint a film, a zene, az irodalom vagy a festészet esetében – már e minőségében is képes lesz fenntartani ezt a körforgást. A sztárrendszernek – függetlenül attól, hogy építészetről vagy pókerközvetítésről van szó – működési mechanizmusát tekintve ugyanis olyan belső törvényei vannak, melyek részben médiumtól füg-

Zaha Hadid: Térfluxus

getlenek. Változhatnak a formák; a divat a magasba emelhet, vagy éppoly könnyen le is taszíthat a csúcsról alkotókat, de az építészet köré napjainkban kiépülő sztáripar épp iparjellege folytán tudja majd fenntartani ezt a folyamatot. Könnyen előfordulhat, hogy az idő múlásával és a sztárok cserélődésével a jövőben is a jelenleg olyannyira fényesen csillogó nevekre – mint Zaha Hadid, Frank O. Gehry vagy Normann Foster – fogunk emlékezni, s hogy ezt az első hullámot az utókor nem fogja tudni megismételni. Ettől függetlenül a folytonosság garanciája, vagyis az intézményrendszer már kialakult. Mindezeken kívül pedig megkerülhetetlen: a sztárépítészetnek több a jótékony következménye, mint a káros hatása. Így például a sztárrendszer amerikai elterjedése áll annak a hátterében, hogy széleskörű társadalmi kontroll követte a WTC pályázati terveit, hogy New Yorkban az utóbbi öt évben már jegyzett kortárs építészek is elkezdtek építeni. A sztárvilágra épül az ipari innováció komoly hányada, egy-egy sztár allűrje tartja kordában az oly sokszor ellenérdekelt kivitelezői lobbit. A sztárrendszer áll annak hátterében, hogy az építészet lassan épp olyan kulturális evidenciává válik, mint az irodalom vagy a festészet. Formai téren pedig a sztárépítészet intézménye nyitott meg néhány olyan formálási terra incognitát, ahol azokkal az építészeti patikamérgekkel lehet kísérletezni, melyekből később „gyógyszer” válhat. Az építészet legújabb kori vonzereje elválaszthatatlan az építész sztárstátuszából adódó vonzerejétől, illetve az építészetet hagyományosan képviselő médium, a ház vonzerejétől. Ennek a vonzerőnek engedelmeskednek a vezetők, amikor nélkülözhetetlennek tartják, hogy névjegyszerű alkotások épüljenek városaikban. Ez az a momentum, amely ténylegesen kijelöli a sztárrendszer magyarországi alkalmazhatóságának határát. Meggyőződésem ugyanis, hogy a sztárrendszer kritikája sohasem önmagában és általában, hanem egy-egy táj és terület, különösképp pedig a perifériák kontextusában fogalmazható meg. De ez már egy másik történet.

DISPUTA Árkádok

komoly hányada a Renzo Piano, Richard Rogers és Normann Foster (mint abszolút nemzetközi sztárok) nevével is fémjelzett, úgynevezett eco-tech építészeti irányzathoz kötődik. A harmadik a szaksajtó kritikai attitűdjét érinti, ugyanis az egyes orgánumok közötti verseny, az új, friss projektek első bemutatásáért folytatott harc valóban felfüggeszti a médium kritikai jellegét. Feloldhatatlan dilemma ugyanis, milyen alapon engedjen teret egy fórum a kritikának, ha előzőleg komoly lobbitevékenységet folytatott annak érdekében, hogy elsőként publikálja az illető projektet? A sztárépítészet legkárosabb következménye az, hogy a működtetéséhez szükséges, méltatáson alapuló kommunikáció alapjaiban lehetetleníti el a kritikai értelmezést. Noha erre nincs megnyugtató feloldás, a nemzetközi szaksajtónak annyira színes a palettája, hogy a par excellence sztárépítészet bemutatására szerveződött lapok mellett az építészeti „normalitást” képviselő orgánumok is bőséggel megtalálhatók. Kétségtelen, hogy napjaink építése úgy a minőség, mint a mennyiség szempontjából rendkívül expanzív. Ezért voltaképp a lapszerkesztés mind nemzetközi, mind magyarországi viszonylatban a kihagyások művészete. Épphogy az építészet vonzereje duzzasztja hatalmasra a médiát, amely a starchitecture alternatíváját jelentő regionalista törekvésekre is felhívta a figyelmet.

71

Tárlatok és távlatok Szénási Miklós DISPUTA Árkádok 72

Beszélgetés Gulyás Gáborral, a kétéves Modem igazgatójával Az ország legnagyobb vidéki modern képzőművészeti múzeuma és Közép-Európa legnagyobb egybefüggő kiállítótere Debrecenben kormányzati támogatás nélkül épült fel. A MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központ 2006. szeptember 25-én éjszakába nyúló kiállításmegnyitóval várta a látogatókat. Az első tárlat, a beszédes című Kilencvenkilenc év Antal Péter magánygyűjteményére épült. Gulyás Gábor, a Modem igazgatója kezdettől fogva úgy nyilatkozott: azt szeretné, ha a Modem nem csupán egy olyan intézmény lenne, ahol a falon képek függenek, hanem olyan, ahol mindig történik valami, pezseg az élet. Az épületben van kávézó, ajándékbolt (gyönyörű albumokkal), múzeumpedagógia-terem, olykor pedig a belső kert is a művészeti akciók terepévé válik, illetve gyakran ki-kinyúlnak a rendezvények a Baltazár Dezső térre. A Modem kétéves történetéről Gulyás Gábor igazgatót kérdeztük.  Jelzésértékű, hogy az egykori Kölcseyház közelében kapott helyet az intézmény? Ott, ahol pár éve még Vlagyimir Iljics ércszobra mutatott irányt, a napokban pedig Sztálin elvtárs hungarocell mását bontották le? (Igaz, ez utóbbi a szocreál kiállítássorozathoz tartozott…) Kétségtelenül van olyan kontextus, amelyben ez jelzésértékű, s az is igaz, hogy máris többféle legendaelem bukkant fel a két évvel ezelőtti alapítással kapcsolatban. Miután jöttek az első sikerek, feltűnt: egyre többen emlékeznek úgy, hogy nagy szerepük volt a Modem létrehozásában. A jelenség – kicsiben – a hetvenes évek magyar partizánmozgalmát idézi. Ismeretes, hogy ekkorra már tízszer annyi veterán partizánt tartottak számon, mint amennyit a legmegengedőbb történészek valószínűsítettek a II. világháború idejére. Én nem voltam partizán. Egyébként pedig közismert, hogy a helyszín kiválasztása nem a Himnusz szerzőjének lakóházához s nem is a Lenin-szoborhoz viszonyult, hanem

a Kölcsey Ferenc Művelődési Központhoz. Ezt megvette a városi önkormányzat, lebontatta, s helyére felépítette azt az épületegyüttest, amelynek egyik része a Modem. Inkább a ház lebontásáról gondolom azt, hogy sokaknak jelzésértékű volt. Voltak, akiknek összeszorult a gyomruk, amikor látták, hogy ledózerolják az épületet, s valami olyasmit motyoghattak magukban, hogy „ezeknek a fiúknak” semmi sem szent. A kultúrával, művészettel foglalkozó debreceniek közül sokan vélekedtek így. Annak ellenére sem volt nehéz ezt gondolni, hogy a régi Kölcseynek az utolsó éveiben már vajmi kevés köze volt a kultúrához – annál több a svájci bálásruhavásárhoz s az akkoriban megjelenő, különböző kisegyházak agitációs programjaihoz. De akadtak, akiknek a bontás mást szimbolizált – én is ezek közé tartozom. Számomra ez a komenista kultúrbrigádok – egykori cenzorok, lektorok és pártmunkások – végét jelezte, akik közül sokan a rendszerváltás előtt befészkelték magukat a művelődési házba, s aztán még több mint egy évtizeden át onnan mérgezték a közéletet – egyesek mint független baloldali értelmiségiek. Sosem bírtam a komenistákat. Hajlok rá, hogy egyetértsek Szolzsenyicin megfigyelésével: a komenistáknál utálatosabb, ártalmasabb embertípust elképzelni sem lehet. Visszatérve a kérdésre: úgy tudom, hogy a bontás és az építés végső soron a polgármester ötlete volt. Abban, hogy a Modem helyén nem irodaház vagy kínai áruház lett, volt némi szerepe annak is, hogy hirtelen viszonylag szélesebb körben nyilvánvalóvá vált: Debrecenben található az ország legjelentősebb modern és kortárs képzőművészeti magángyűjteménye, amelynek érdemes helyet adni. Az akkoriban induló Európa Kulturális Fővárosa-program aztán megteremtette a vállalkozás koncepcionális alapját és nyilvánvalóvá tette: több szempontból is kiemelkedően fontos egy képzőművészeti kiállítóhely kialakítása. Mivel a koncepciót 2005-ben én írtam, most nemigen van más választásom, mint végrehajtani. Akkor

 Sokféle kiállítást láttam már az épületben és gyakran éreztem úgy, mintha mindig más helyen járnék. Ennyire képlékenyek a galéria belső terei? A kiállítóterek vendégfalak építésével nagymértékben variálhatóak. Ez óriási dolog. Magyar­országon példa nélküli, s NyugatEurópában is csak a legnagyobb múzeumok, kiállítóhelyek képesek erre. Minden tárlathoz a legideálisabb teret hozhatjuk létre. Fontos, hogy az épület technikai paraméterei világszínvonalúak. Az Uffizi képtár szakvéleménye szerint például a világítási rendszerünk jobb, mint a Tokiói Nemzeti Múzeumé. Mindezek miatt olyan kiállításokat is rendezhetünk a Modemben, amilyeneket Magyarországon sehol máshol nem lehetne létrehozni. Ugyanakkor a műszaki adottságokon túl esztétikai koncepció is húzódik az állandó változtatás mögött. Meggyőződésem, hogy egy kiállításnak ma már jóval többnek kell lennie a fehér falra felaggatott festményeknél. A tárlat maga is megformált alkotás. Legalábbis itt a Modemben arra törekszünk, hogy így legyen.  Mi az, amire igazán büszke? Melyek voltak a legfontosabb rendezvények az elmúlt két év során? Mert nem csupán tárlatok vannak itt: számos felolvasóest,

koncert, színházi produkció is befért a Modem programjába. Nincs toplistám a sikereinkről. Mindig más ad okot a büszkeségre, ráadásul az örömömet időnként elrontja, hogy be kell látnom: a körültekintő mérlegelés ellenére rossz döntéseket is hozok. De nem akarok álszerény lenni: van mire büszkének lennünk. Nemrég például egy Debrecentől viszonylag messze lévő városban rendezett konferencia szekcióülésén megkértem a hallgatóságot, hogy emelje fel a kezét, aki már volt a Modemben. Jó érzés volt látni, hogy kilencven százalékuk jelentkezett. Egy másik példa: a minap láttam az interneten egy fotót, amelyen a Leonardo-féle kolos�szus előtt amerikai lovas rendőrök pózolnak. Jó volt látni a képaláírásban Debrecen és a Modem nevét. Büszke vagyok a párizsi Ady-dombormű elkészítésére is; ezt abban a párizsi szállodában helyeztük el, amelynek egyik harmadik emeleti szobájában a költő rendszeresen megszállt. Ez az ötlet már 1932-ben felvetődött – többek között Bartók Béla szorgalmazta –, de megvalósításához végül a Modemre volt szükség. Valóban sok és sokféle kísérőprogramunk van – de ezzel nem találtuk fel a spanyolviaszt. A hasonló nyugat-európai intézményekben ez ugyanígy történik. Ami Salzburgban, Udinében vagy Lille-ben bevált, az természetesen nálunk is működik.  Mi a fő szervezőerő? Mi a kulcsszó? A modern? A kortárs? A nemzetközi? Mi alap-

DISPUTA Árkádok

nem tudtam, hogy ez a feladat rám vár, de ez természetesen nem okoz gondot: nagy vonalakban egyetértek a három évvel ezelőtti önmagammal.

73

DISPUTA Árkádok

ján válogatnak? Például hogyan fért be Az igazi da Vinci, amely annak a Leonardónak a munkásságát mutatta be, aki nehezen sorolható kortársaink közé – már ami születési dátumát illeti? Kin vagy kiken múlik, ki dönt, hogy mit lássanak a látogatók?

74

A döntés az enyém – de a választás soha nem önkényes. A különféle típusú kiállítások száma, egymáshoz való viszonya egy koncepción alapul; ennek lényegi pontjai 2006 óta nem változtak. A Leonardo da Vinci gondolkodásmódját bemutató kiállításunk egyébként formai szempontból a kortárs tárlatokkal rokonítható. A dogmatikus szemlélet ezen a téren sem szerencsés: személy szerint izgalmasnak találom azt a nyugati múzeumokból ismerős gyakorlatot, hogy kortárs művészeti környezetbe bevisznek egy-egy klasszikus alkotót. Miért ne? A koncepció alapja – röviden összefoglalva – nem más, mint hogy fontos és jó, nemzetközi és magyar kiállítások legyenek Debrecenben. Egyidejűleg kell sok-sok régi adósságot törleszteni és a legújabb progresszív művészeti teljesítményeket bemutatni. Évről évre láthat nálunk a közönség olyan művészettörténeti szempontból különösen jelentős kiállítást, amely egy-egy alkotó vagy korszak jellemző műveit korábban nem ismert teljességgel vonultat-

ja fel – idén Aba-Novák Vilmos életművét, majd a szocreál időszakát bemutató tárlat tartozott ide. A látogató minden esztendőben találkozhat a Modemben egy-egy külföldön meghatározó, de nálunk kevéssé ismert alkotó munkáival (tavaly Sándorfi István, idén Kepes György műveit mutattuk be), s rendszeresen van olyan kiállításunk, amely egy jelentős magyar kortárs teljesítmény összegző megjelenítése (tavaly Bukta Imre, idén Keserü Ilona). Kortárs külföldi csoportos tárlatokat szintén rendszeresen szervezünk (tavaly német és francia, idén romániai és orosz művészektől), s nagyon fontosak a kortárs magyar egyéni bemutatkozások – különösen azt követően, hogy a Műcsarnok vezetése bejelentette: náluk 2009-ben magyar alkotó nem állít ki. Gyenis Tibor tárlatával nem a népszerűséget hajszoljuk, de büszkék vagyunk rá, hogy létrejöhetett, mint ahogy a Zárt kert című sorozatunkra is, amelyben havonta más kortárs művész munkája látható a belső kertünkben. Meghatározza a működésünket a letétként nálunk lévő Antal–Lusztig-gyűjtemény is, amelynek az anyagából szintén rendszeresen rendezünk kiállításokat.  Koncertek esetében is sokszor tapasztalhatjuk: ha Magyarországra érkezik egyegy világhírű zenekar, akkor koncertet ad – Budapesten, és megy tovább. (Hozzáte-

A tendencia az, hogy nem annyira kész kiállításokat, mint inkább csak műalkotásokat hozunk. Azokat viszont nagyon sok helyről, így számunkra különösen fontos a jó viszony a világ nagy múzeumaival. Ezt sokszor nem könnyű alakítani. Gyakran lehet hallani nálunk azt a megállapítást, hogy Debrecen rajta van Európa kulturális térképén, de Párizsból vagy Rómából ez nem mindig látszik így. Folyamatosan építjük a kapcsolatokat – ahogy telik az idő, ez egyre könnyebb. Budapesti kiállítást nem hozunk Debrecenbe, s innét sem viszünk oda – annak ellenére, hogy már több ilyen megkeresést kaptunk. Azok a fővárosiak, akik kíváncsiak a tárlatainkra, kénytelenek eljönni a Modembe – felméréseink szerint egyébként a közönségünk húsz százalékát ők teszik ki. Rendezünk viszont kiállításokat külföldön. Jövőre Kolozsváron szeretnénk, s régóta szerveződik egy olaszországi és egy franciaországi tárlat is. De ezekben az esetekben sem kész kiállítások exportálásáról, hanem egyfajta bemu-

tatkozásról lesz szó, hangsúlyozottan az adott helyszínre tervezett anyaggal. Nemrég készült a Corvinus Egyetemen egy kutatásokon alapuló tanulmány, amely meggyőzően érvel amellett, hogy a jelentős magyarországi kiállítások nem konkurenciái, hanem inkább segítői egymásnak. Én is azt gondolom, hogy aki veszi a fáradságot, és elmegy az egyik nagy kiállításra, az valószínűleg elmegy majd a másikra is. Ezen a téren nagy érdemei vannak a Szépművészeti Múzeumnak, mert sokakat rászoktatott a kiállításlátogatásra. Természetesen vannak olyan szempontok, amelyek alapján össze lehet mérni a hasonló intézményeket. Bennünket leginkább a budapesti Műcsarnokhoz és a Ludwig Múzeumhoz szoktak hasonlítgatni, mert hasonló a kiállítóterek nagysága. De vannak lényeges különbségek. Ilyen például a támogatás nagysága: mi hozzávetőlegesen harmadannyi közpénzt kapunk a működésünkre, mint a pestiek.  Minden pénzbe kerül. Egy ekkora intézmény üzemeltetése is. Mennyibe? S megéri-e? A Modem nem üzleti vállalkozás, ám működtetése ebben a kontextusban is értelmezhető. Meggyőződésem, hogy ma – amikor gazdasági válság nehezíti az életünket – nincs jobb befektetés az egyetemes ér-

DISPUTA Árkádok

szem: már ha egyáltalán eljut ide, és azt mondja, nem csak Cseh- vagy Horvátországban, hanem nálunk is érdemes fellépnie…) Nincs ez így a kiállításokkal is? Itt kevésbé erős a verseny? Kikkel, mely intézményekkel lehet összemérni a Modemet? S egyáltalán: miért éri meg elhozni egy tárlatot Debrecenbe?

75

DISPUTA Árkádok

tékrendet megjelenítő kultúránál és oktatásnál. De a városmarketing szempontjából is fontos egy ilyen „vállalkozás”: már rég elérte az ezres nagyságrendet a rólunk megjelent pozitív médiahíradások száma. Persze olyan emberekkel képtelenség ezt megértetni, akik a szó klasszikus értelmében műveletlenek. Akik nem járnak kiállításokra, komolyzenei hangversenyekre, nem olvasnak szépirodalmat, a színházban csak az operettet tudják értékelni; magyarán, akiknek nincs semmilyen közük az elitkultúrához, azok értelemszerűen azt sem képesek felfogni, hogy mi történik a Modemben. Elkeserítő, hogy ilyenek a politikusok között is akadnak. Nem csodálkozhatunk, hogy ezek aztán fennhangon azt követelik: ne jusson annyi közpénz

76

a kultúrára. A képzőművészet – hasonlóan mondjuk a klasszika-filológiához s még sok minden máshoz – szerintük nem gazdaságos. Márpedig ami nem gazdaságos, az rossz. Ahogy ők mondják: luxus ilyesmire áldozni. Szerintem meg az a luxus, hogy barbár konzumemberek töltsenek be politikai posztokat, még akkor is, ha nem képesek közvetlen kárt okozni a közösségnek vagy éppenséggel egy olyan kulturális központnak, mint a Modem; az idiotizmusukkal való állandó küzdelem nagy energiákat köt le.  Sokat beszéltünk a szakmáról. Milyen a viszonya a Modemnek a közönséggel? Hogyan fogadták a hagyományosan inkább konzervatívnak tekinthető debreceniek az intézmény törekvéseit? Mennyire sikerült beépülni a „cívisvárosi” köztudatba, a kulturális életbe? Azt tapasztalom, hogy a debreceni közönség nagy része határozottan progresszív. Egyre többen vesznek bérletet – idén már kétszer annyian döntöttek megvásárlása mellett, mint tavaly –, s ebből az látszik, hogy sokan visszajárnak. Pedig elég nehezen indult. Kezdetben még a nevünket sem nagyon tudták megjegyezni, amit részben annak „köszönhettünk”, hogy az épület homlokzatán egy ideig a DEMO felirat volt olvasható. Úgy gondolom, hogy ebből a szempontból a Leonardo-kiállítás hozta az igazi ismertséget: azóta olyanok is tudnak rólunk, sőt büszkék ránk, akik nem járnak kiállításokra. Egy évvel ezelőtt megalakult a Modem Baráti Kör, ami tőlünk teljesen függetlenül működik. Azt hiszem, lassan eljutunk oda, hogy kétségbevonhatatlan módon beépüljünk a cívisvárosi köztudatba.

Az 1930-as évek végén, az egyetem fennállása 400. évfordulójának tiszteletére nagyszabású építkezést tervezett a város, karöltve a református egyházvezetéssel és a kormánnyal. 1939-ben tervpályázatot írtak ki, amelyen a tizenegy pályázó közül Borsos József nyerte el az első díjat. A kiíró a Református Kollégiumnak kívánt emlékművet állítani egy klasszicista stílusban megálmodott épülettel. Az építész ekkor már nem tevékenykedett Debrecenben, mivel a Vásáry István polgármester nyugalomba vonulása utáni nehéz politikai helyzet őt is érintette. (Borsos 60 évesen ment nyugdíjba – ez az építész szakmában nagyon korainak számít –, a városi építészeti hivatal vezetőjeként.) Pályázatát tehát semmiképp sem politikai nézete alapján választották ki – mondta el a templom építéstörténetét felvázolva Rácz Zoltán építész. A tervezett épület azért volt különleges, mert az ország egyetemi templomai közül ez volt az egyetlen református. A tervező több engedményre kényszerült az imaház elhelyezését, sőt küllemét illetően is. Borsos József elképzelése az volt, hogy az egyetemtől legalább negyven méterre, az utcafronton épüljön fel a templom, gondolva arra, hogy különben el fog törpülni a főépület hatalmas tömege mellett. Gróf Teleki Pál kívánságára azonban az utcafronttól hátrébb, az egyetemtől tizenhat méterre építették fel az épületet – azért is, hogy megóvják az útban álló két hatalmas tölgyfát – magyarázta az építész, majd hozzáfűzte, hogy az egyik fa még mindig él. A pályázatban klasszicista stílusú dór oszlopos homlokzatot írtak elő, holott ez

Történetek szakrális terekről

Hamarosan egyházi konferenciák helyszíne is lehet a sok év után újra templomként működő debreceni Egyetemi templom monumentális belső tere. Az épület alapkőletételének 69. évfordulóján s az áprilisi műemléki világnap alkalmából rendezett megemlékezést a Debreceni Városvédő és -szépítő Egyesület, illetve a Debreceni Értékmentő Alapítvány. A templom építészeti értékeit Rácz Zoltán, a létesítmény könyvtárrá alakításában korábban részt vevő építész, történetét és jövőbeli működésterveit pedig Püski Dániel, egyetemi református lelkész ismertette a résztvevőkkel.

a Debrecenben egyébként divatos klasszicista stílus nehezen volt összeegyeztethető az egyetem német-barokk stílusával. A kiíró nem engedte a tervezőnek az elképzelt tégla- vagy homokkő burkolást sem, a vakolt fallal a templomnak az egyetem épületéhez kellett igazodnia. Borsos József terveit letisztult építészeti gondolkodás jellemezte, egyenes, szögletes formákat és visszafogott díszítést alkalmazott, hos�szúkás, ég felé nyúló ablakokkal. A tervező által megvalósított, legyezőszerűen szétnyíló alaprajz kívülről nem látszik, de belül a szószék felé keskenyedő fordított legyező alakú teremben az ezer ülőhely mindegyike a prédikáló közelében, jó látó- és hallótávolságban volt – tudtuk meg Rácz Zoltántól. A templomot Borsos József impozáns lépcsősorra telepítette, melynek pihenőjén nyitott oszlopcsarnokba lehetett jutni. Az öt nyílásból három ajtón lehetett az előcsarnokba lépni, ahol ruhatár is rendelkezésre állt. Innen öt ajtó vezetett a templomtérbe. Ennek térhatása egyedi és meglepő volt, mivel sem oszlopok, sem karzatok nem törték meg a hatalmas teret. A látótér közepén emelkedett a szószék, a keresztelőmedence és az Úr asztala. Bár ez a szószék köré rendezett színpadias térstruktúra egyedi volt az építész szerint, megvolt a veszélye, hogy a teret valóban színházzá tegye, profanizálva ezzel az igehirdetés bensőségességét és spiritualitását. A templom mára nagyrészt megsemmisült ablakai magyaros motívumúak voltak, akárcsak a 25 kazettából álló mennyezet és a szószék. A templom mellé épült a torony, s az

Batta Ágnes

A Borsos-templom a változó időben

DISPUTA Árkádok

A debreceni építészeti élet 2008-as eseményeinek szemléje

77

DISPUTA Árkádok 78

előcsarnokból lehetett megközelíteni. Magassága a vasráccsal körülvett kilátóteraszig 37,5 méter. Innen egy ötméteres áttört rész következik, ahol a templom harangját helyezték volna el, ezt azonban azóta sem sikerült beszerezni. A torony csúcsán az aranyozott csillagot tartó árboc magasodik; ezzel együtt a torony magassága 48 méter lett. Ez a méret némileg enyhítette az egyetem és a templom közelségéből eredő rossz térarányokat, a sokat kritizált léptéktörést – mondta az építész. A gondolat, hogy az egyetemnek szüksége lenne templomra, az 1930-as években fogalmazódott meg, mivel akkoriban a teológiai kar is az egyetemen működött – de a folyamatosan növekvő városrésznek is kellett templom. Az építkezés 1939 áprilisában kezdődött el, s a gyülekezet 1941-ben vehette használatba. Ekkor egyetemistáknak tartottak benne istentiszteletet, illetve a közeli kórháznak lelki gondozást. A gyülekezet már ekkor elkezdte a gyűjtést harangra és orgonára, az infláció azonban elvitte az összeszedett pénz értékét. A háború alatt ráadásul találat érte az épületet, az ablakok, a kazettás mennyezet, a padok és más berendezési tárgyak is megsemmisültek. A második világháború idején lóistállóként és kórházként is működött – idézte a résztvevők elé a templom történetét Püski Dániel, az egyetemi templom lelkésze. A kommunista államhatalom egyházellenessége mutatkozott meg abban, hogy 1951-ben a teológiai fakultást visszahelyezték a Református Kollégiumba, így a templom egyre inkább a helyi gyülekezet otthonává vált. A gyülekezet nevében nemsokára az egyetem szó használatát is megtiltották, helyette a nagyerdei jelzőt kellett felvenni. A 70-es évek elején az MSZMP kísérletet tett az épület megszerzésére, s ez sikeresnek is bizonyult: az utolsó istentisztelet 1975-ben tartották. A nagyerdei gyülekezetnek kárpótlásként a Bolyai utcai templomot építették fel, amely azonban méreteiben csak negyede volt az egyetemi templomnak. Külön egyetemi istentiszteletet ekkor már nem lehetett tartani. A templomot egy ideig raktárként használták, majd a ’80-as években az egyetemi könyvtár zeneműtárként és folyóirattárként működtette – mondta el a lelkész. A ’80-as években zajló átalakításokban már részt vett Rácz Zoltán építész; ő tervezte meg a könyvtárrá alakított templom tűzvédelmét. A könyvtárat kezdetben könnyen kibontható elemekből akarták létrehozni, hogy könnyen vissza lehessen

alakítani templommá. A tűzveszély miatt azonban össze kellett hegeszteni a több száz tonna acélvázat, és a biztonság kedvéért mindezt le is kellett betonozni, így a szétbontás embert próbáló feladat lehetett. – Annak mindenesetre örülök, hogy nem gyulladt fel az a több tonnányi papír, amit az épületben tároltak. Ilyen értelemben jó munkát végeztem – mondta tréfálkozva az építész. Az egyetemi gyülekezet 1989-ben szerveződött újjá, ettől kezdve újból tartottak istentiszteleteket; klasszikus gyülekezeti forma azonban ekkor még nem alakult ki. A nagyerdei gyülekezet viszont kárpótlási igényt nyújtott be az egyetemi templom visszaszerzésére, s ez egy évtizeden át tartó pereskedés után meghozta gyümölcsét. 2001-ben egy kormánydöntés nyomán a templom visszakerült az egyház tulajdonába, 2005–6 között pedig a benne működő könyvtárrészleg is átköltözött az egyetem kormánytámogatásból megvalósult új épületébe, az élettani tömbbe. Püski Dániel, a fiatal lelkész 2006-tól szolgál a templomban, amely hivatalba lépésének kezdetén még tele volt könyvekkel. Ezeket tavaly tavasszal szállították el, az acélszerkezetet pedig nyáron bontották ki. Az istentiszteleteket a felújítások befejeztéig a karzati részen tartjuk – mondta el kérdésünkre. A templom történetével kapcsolatban pedig azt is elmondta, hogy rejtett módon „egy kis Amerika is van az épületben”, mivel a ’20-as években sok debreceni diák járt amerikai egyetemekre, ahonnan hasznos ötleteket hoztak haza arra nézvést, hogyan működhet egy gyülekezet a modern világban. Ezeknek köszönhetően lett a debreceni Egyetemi templom az akkori Magyarország legmodernebb református temploma, ahol nem csak az alagsor van beépítve bibliaórák számára, hanem van ruhatár, mellékhelyiség, konyha és lelkészi iroda is. Ezt a tradíciót szeretné folytatni a templom jelenlegi lelkésze is, aki úgy akarja az épületet megfeleltetni a 21. század igényeinek, hogy az építészeti értékek megmaradjanak. Az eredetileg ezer fő befogadására tervezett épületnek jelenleg csak egy kis részét (az egykori Zeneműtárat)  használják szerdánként istentisztelet céljából. A kibontott acélszerkezet helyén feltáruló óriási teret hétvégenként konferenciateremként hasznosítanák, mivel a református egyháznak sehol nincs az országban ekkora tere, amely alkalmas lenne ilyen célra. Ehhez persze sokat kell tenni, mivel a belső tér visszhangos akusztikája ehhez még nem megfelelő. – Hang- és fénytechnikai

A ravatalozó építészeti jelbeszéde Aranykapu, tükörtó, lila Zsolnai cserepek, Holló László-freskók – mindezeket a Debreceni Köztemetőben találhatja meg az ember, ha nyitott szemmel jár-kel. Ennél is többet láthattak a látogatók elől elzárt helyiségekből azok, akik részt vettek a Debreceni Városvédő és -szépítő Egyesület által rendezett rendhagyó idegenvezetésen a Debreceni Köztemetőben. Októberben, a műemléki hónap alkalmával feltárultak a patinás krematórium ravatalozói, a halotthamvasztó helyiség homályos titkai, és a híres polgárok síremlékeiről is érdekes beszámolót hallhattak az érdeklődők. A szemet gyönyörködtető ravatalozó és krematórium építészeti értékeit Rácz Zoltán építész méltatta. Elmondása szerint az építés előzményeihez tartozik, hogy a város az 1920-as években túllépett évszázados határain, és a nagyerdei terület is fejlődésnek indult. A fejlődés Vásáry István akkori polgármesternek volt köszönhető, aki a város sorsát kiváló szakemberek kezébe tette. Köztük volt a hódmezővásárhelyi Borsos József is, aki több külföldi tanulmányútjának tapasztalatait hasznosíthatta Debrecenben. A tanulmányutak között voltak erdélyi látogatások is, melyek során a magyar hagyományok után kutatott az építész. Ezeknek az utaknak is köszönhető, hogy olyan értékes épületek jöttek létre, mint a krematórium. 1932-ben, amikor az épület elkészült, az ország egyik legjelentősebb alkotása lett, amelyről neves újságok hasábjain folytak az építészeti viták. Az építész előadásában kívülről, a városból a temető felé haladva közelítette meg a ravatalozót. A temetőhöz vezető Ady Endre sugárutat az ellentétek útjaként jellemezte, hisz a vidámparktól vezet a temetőig. Ezt a Nílus partján fekvő egyiptomi királysírokkal hozta párhuzamba, amelyekhez a folyótól kiindulva egy oszlopokkal díszített útvonal vezetett. Ez ismétlődik meg itt Debrecenben ezzel az útvonallal s az épületnek ezzel a pozicionálásával.

Az építész a négyszögletes mesterséges tó felől javasolta az épület megközelítését, hogy feltáruljon a tükörtó varázsa, a tó, tükröt tartva az épületnek, kétszeresére növeli a ház szimmetriáját, mely a maradandóság, örökkévalóság kifejezője. Az útvonalra telepített tó azonban arra is kényszeríti az embert, hogy kitérjen a szimmetriatengelyből, amint az életben sem egyenes úton haladunk előre, hanem mindenféle kitérőket vagyunk kénytelenek tenni. Ha azonban megtesszük ezt a kitérőt, meglátjuk, hogy ez a nagyon szimmetrikus, kemény sziluettű épület oldalról nézve hirtelen megelevenedik, mozgalmassá válik. Ez a mozgalmasság az élet erejét is szimbolizálja, a rengeteg boltív pedig ezt fokozza tovább. A tetőidomok, melyek emlékeztetnek az erdélyi népi építészet formavilágára, szintén nagyon mozgalmasak. A meredek tetőformák, a boglyaívek, az erdélyi építészeti emlékek felidézéseiből fakadnak. Borsos megfigyelte, hogy a szénaboglya vagy bármilyen természetes kupac milyen formában áll meg. Ezt követi a boglyaív is, mely az erőhatásokat követő formájának köszönhetően a legtakarékosabb formájú boltozat – hívta fel a figyelmet a ház funkcionális és jelképi értékeire a szakember. A ravatalozókat rejtő tömb hátsó oldalát az építész ipari épülethez hasonlította, melynek kis ablakait, komor homlokzatát a kémények oldalán ferdén megbillentett téglák játékossága oldja fel. Az északi oldal külső jegyei ezzel az ipari tevékenységnek nevezhető hamvasztásra utalnak. A tégla díszítő szerepének hangsúlyozására sok lehetőség van, ezt az építész ki is használta a kémény sarkainál, az ablaknyílások fölött ferdén megbillentett téglák vagy a farkasfogas díszítés alkalmazásával. Ez azért fontos, mert ha egy épülethez közelítünk, akkor általában a léptékváltás folyamatossága adhat esztétikai többletet a nézőnek. A ravatalozó és krematórium tömbjének esetében ez jól megfigyelhető, ugyanis minél közelebb megyünk hozzá, annál több részlet bontakozik ki. Mindez azért olyan nagyszerű, mert

DISPUTA Árkádok

berendezések beszerelését, illetve nyitható–zárható sötétítést tervezünk a templomba, hogy megfeleljen egy konferencia-központ kívánalmainak. Az épületben jelenleg is működik egy internetkávézó és egy számítástechnikai oktatóközpont, de fénymásolót és könyvesboltot is akarunk itt majd működtetni. Az épület felújítását 2–3 éven belül szeretnénk befejezni – mondta reményteljesen a lelkész.

79

a ház a legapróbb részletekig Borsos József munkája, egy egységes szemlélet jegyében: a városrendezési tervtől egészen a kilincsekig. Az épületet borító látványos lila cserepes födémburkolatról kiderült, hogy koronafedésben készült, tehát egy lécre két cserép került: alulra egy natúr, fölé pedig egy lila Zsolnay-cserép, mely már messziről szembetűnő. Az épület elé visszatérve a bejárati boltív aranyozott felületű tégláiról megtudhattuk, hogy napsütésben aranykapuként fénylenek, ami az élet felé fordulást szimbolizálja. Az északi oldallal szemben a bejáratnak helyet adó déli oldalon mindig süt a nap, ami ugyancsak kettőst ad a két oldalnak. Az építész érdekes jelenségként említette, hogy karácsonykor, amikor a nap a sugárút végén lemegy, a ravatalozó aranyszínű téglái reflektorként világítanak – élet és halál, fény és sötétség jelentésgazdag dinamikáját is mozgásba hozva ezzel.

DISPUTA Árkádok

A Borsos-díjas Csete-templom és a szerves építészet

80

Csete György azért jött októberben a cívisvárosba, mert tégláskerti református temploma a kiemelkedő színvonalú, igényes építészeti tervezésért Borsos József-nívódíjat kapott. Ez a kitüntetés azoknak adományozható, akik Debrecen építészeti arculatát befolyásoló, igényes és gazdaságosan megépített, magas színvonalú, értéknövelő új, illetve rehabilitált lakó- és középületek, ipari épületek létrehozásában közreműködtek építész tervezőként, kivitelezőként vagy építtetőként, ezáltal segítetve elő a város építészeti, kulturális környezetének fejlődését. A kerekasztal-beszélgetésen, melyet a Debreceni Városvédő és -szépítő Egyesület szervezett a díjátadás alkalmából, Rácz Zoltán tartott előadást Csete György építészetéről, beágyazva ezt a magyarországi szerves építészet történetébe. A szerves építészet nem stílushoz, hanem építészekhez kötődik. Magyarországon az irányzat létrehozóiként Csete Györgyöt és Makovecz Imrét tartják számon, s a szakma nemzetközi porondjain is hozzájuk és tanítványaikhoz kötik a magyar szerves építészet fogalmát. A szerves építészetet, annak ellenére, hogy létrejötte Magyarországon belső szakmai fejlődés eredménye, külföldön kezdték először értékelni: Finnországba jutottak el először Csete és Makovecz munkái, s onnan kiindulva tettek szert világhírre. A szerves építészet nem az építészeti forma sajátosságaként leírható fogalom, nem látványi effektusra törekszik, hanem egy korszak

egyes építészeinek életérzését, világlátását fejezi ki. Ahogy minden művészet, úgy az építészet is megmutatja az alkotó személyiségét, megjeleníti gondolatait, amelyek nem feltétlenül egyeznek a társadalom normatív elképzeléseivel. A művészek hajlamosak rá, hogy a kanonizált társadalmi eszméktől elvonatkoztassanak. Ezt tette Csete György és Makovecz Imre, amikor a szocialista társadalom építésének időszakában lerakta a szerves építészet alapjait – vezette be hallgatóit Rácz Zoltán a szerves építészet világába. A szocialista társadalom ugyanis egy olyan építőstílussal olvadt össze, mely semmiféle gondolatot nem volt hajlandó kifejezésre juttatni: kispénzű embereknek terveztek primitív épületeket. A társadalom valóban szegény volt, tömeges építkezésre szükség is volt a háborút követően, majd a hatvanas évek városfejlődésének idején, ezt azonban egy hazugságra épülő politikai rendszer mozgatta. Ezt az értelmiségiek egy része világosan átlátta; ők olyan gondolatokat fogalmaztak meg, melyek a kitörést sürgették. Keresték a kapcsolatot a politika rövidtávú világán túli örök természettel s az ugyancsak antropológiai érvényességűnek tartott népi építészettel is, melyet egyszersmind a természetből adódó forma- és funkciótörvények követőjének láttak. Olyan „szokatlan” épületeket alkottak ennek a gondolatnak a jegyében (Csete György orfűi forrásháza volt ilyen, vagy Makovecz Imre sárospataki művelődési háza), melyek a fennálló társadalmi rendszernek nem voltak kedvére. A szerves vagy élő építészet elnevezés Rácz Zoltán elmondása szerint arra utal, hogy ez az irányzat múltból, a gyökerekből táplálkozik, s arra vállalkozik, hogy az épület ne pusztán fizikai környezetet adjon bizonyos tevékenységekhez, hanem jel is legyen, s gondolatokat, érzelmeket fejezzen ki, hogy szimbolikus nyelve legyen. Ez magyarázza, hogy olyan sok templom épült a szerves építészet felfogásában, amint – s ez volt az előadás tézise – Csete György munkásságát is egy templomról templomra haladó nyomvonalra lehet felrajzolni. A népi építészet hagyományai a természetből adódtak, s a szerves építészet művelőinek hite szerint, ha megpróbálunk újra a természet rendjéből adódóan építkezni, lehet, hogy megint újrateremtődnek ezek a hagyományok. Ezt a szemléletet ’89ig a „létező szocializmus” rendszere pusztította, manapság pedig a globalizmusé, amely ugyancsak a belső, regionális hagyományok ellen dolgozik. Mindezek ellenére Rácz Zoltán szerint már csak azért

Tornyának öt kiemelkedő csúcsával a négy evangélistát: Mátét, Márkot, Lukácsot és Jánost, illetve a legmagasabbal a Megváltót kívánta ábrázolni. Az öt felmagasodó torony pedig ma már a magyar reformátusság szimbólumának nevezhető a világ minden táján – mondta a kitüntetett. Jövőbeli terveit ismertetve romantikus kalandként jellemezte – mint sztoikus nyugalommal mondta – utolsónak megálmodott épületét. Sok másikhoz hasonlóan ez is templom lenne, melyet az általa úgy kedvelt kubikosok tiszteletére építene. Csete György úszó kápolnát kíván emelni tiszteletükre, mely Csongrádról indulna egy kompra rászerelve, a Tiszán lefelé, majd a Dunán felfelé. A folyásiránnyal szembeni vontatás azonban nem állna meg a magyar határnál, hanem tovább szelné a habokat egészen az Inn folyóig. Az úszó kápolna minden part menti településen kikötne, hogy a környékbeli emberek meghallgassanak egy istentiszteletet a kubikosok emlékére. Ennek a kubikos kápolnának az építész elképzelése szerint az lehetne az egyik vonzereje, hogy az oltárkép Michelangelo Pitti Madonnájának bronzmásolata lenne. Az építész által gyakran alkalmazott hajlékforma a kápolna alakján is visszaköszönne, könnyű, fából készült szerkezete pedig, amellett, hogy megkönnyíti a vízen haladást, a természettel is összhangban lenne. Csete György e tervéről nem munkaként beszélt, hanem hommage-ként, tiszteletnyilvánításként a kubikosok előtt, szimbolikusan visszaidézve egyszersmind gyermekkorát is.

DISPUTA Árkádok

is van esélye a szerves építészetnek, mert barátságos, az emberi térigényre irányuló, s ezért könnyen megszerethető építőkultúra. Ezt a hajlékony vonalvezetés, az anyaghasználat (a sok faanyag) s a térképzés antropocentrikussága eredményezi. A régi kultúrák építészetében is meghatározó volt a kupolák, jurták középpontos térszervezése, mely összefogó, családias, bensőséges hangulatot kelt. Ez jelenti azt, hogy egyszerűen szeretnivalók ezek az épületek, ami sem a modern, sem a high-tech, sem a minimalista épületekről nem mondható el. A szerves építészetnek nem fő célja ugyan ez az otthonosság-hangulat, de ezt eredményezi. Sokkal jobban megosztják az embereket azok a gondolatok, melyeket a szervesek nyilvános szerepléseiből kihallani vélnek. Van olyan, aki anakronisztikusan romantikusnak minősíti, van, aki veszélyes ideológiák kifejezőjének látja, van, aki ezoterikus donquijotizmusnak – mondta a debreceni építész. Csete György munkáit bemutatva három épületet emelt ki Rácz Zoltán. Az első az orfűi forrásház, melyet kivételesen, még építője életében műemléki rangra emeltek. Az építész meglátása szerint olyan „épületlény” ez, mely összhangba hozza a forrást, a házat és a szobrot, vagyis az élő természeti környezetet, a hasznos építészeti formát és a dekoratív plasztikát – olyan alkotóerőről téve ezzel bizonyságot, melynek értékeire egy képzett építész is rácsodálkozik. Rácz másodikként Csete György halászteleki Szent Erzsébet-templomát méltatta; egyszerű kupolatemplom ez, amely térformájával és térhasználatával összehozza az embereket. Ez a forma egynemű, tiszta harmónia, nincsenek benne disszonanciák, egyszerűen magához vonz. Ellentétben Csete eleddig utolsó templomával, a debrecen-tégláskerti templommal. Mert itt az épület a befogadó, domború térformák ellenkezőjét mutatja nekünk feszülő formájával. A tervező kettős hatást ért el vele: a templom alakja erősen sugallja a kötődést az éghez, a belső térképzés pedig homorú terével ugyancsak felfelé húzza a tekintetet, s feszült térszerkezetet eredményez. Ezt a feszített, megfeszített állapotot Csete György a magyar léthez hasonlítja. Ebből is kitetszik, hogy az építésznek van fejlődési pályája, ezért sem lehet az építészetet pusztán stílusokban megragadni – jellemezte Csete György jelentős munkáit kollégája. Csete György maga elmondta, hogy olyan templom született Debrecenben, amilyennel főként Erdélyben találkozhatunk.

81

A franciához vagyok kötve Kálai Sándor DISPUTA Tisztaszoba 82

Beszélgetés a 75 éves Gorilovics Tivadarral Gorilovics Tivadar professor emeritus, a francia kultúra kutatásának magyar doyen­ je idén töltötte be 75. életévét. Ebből az alkalomból kértük meg, beszéljen kanyargós életútjának főbb állomásairól.  Beszélj a családi háttérről! Mennyiben befolyásolta ez a háttér a pályaválasztást, a hivatást, a tanult nyelve(ke)t? A családi környezet meghatározó része volt apám zömében magyar nyelvű könyvtára, amelyben azonban számos német és emellett egy-két polcra való szlovák nyelvű könyv is volt. Ez háromnyelvűséget jelent, de a használat eltérő szintjein. Szüleim németül és szlovákul is beszéltek, apám azonban a német irodalmi szövegeket a Kelemen-szótárral a keze ügyében olvasta. Apai nagyapám mozdonyvezető volt, a Kassa–Oderberg vasútvonalon szolgált. Oderberg ma már nem létező helynév, akkoriban osztrák-sziléziai kisváros volt az Odera mellett, apám ott született 1892-ben, én tehát viszonylag kései gyereke voltam. Felmenői között Szlovicki névre hallgató lengyelekkel. Öten voltak fiúk, szülei egyedül őt taníttatták: kereskedelmi érettségi után vasúti tiszt lett. Én apai nagyapáméknál, Ruttkán születtem, de ötéves koromig Iglón éltem, és csak szlovákul beszéltem, ellentétben hat évvel idősebb nővéremmel, aki ugyan szlovák iskolába járt, de beszélt magyarul. Anyai ágon felmenőim, a Sztulyákovicsok és Szmoligovicsok, elmagyarosodott görög katolikus ruszinok voltak, nagyapám és két nagybácsim is görög katolikus pap. A család etnikai szempontból tehát a monarchia jellegzetes képződménye volt – ez akkor tudatosult bennem, amikor később Fried István barátom tanulmányait olvastam. Apám kora ifjúságától kezdve elsősorban magyar könyveket, magyar újságokat és folyóiratokat olvasott és gyűjtött. Mindmáig őrzök egy ládára való Vasárnapi Újságot a 19. század végéről, s gimnazista koromban az Érdekes Újság című hetilapból ismertem meg a háború, illetve az 1918 előtti élő magyar irodalom szinte valamennyi képvi-

selőjét. Ennek sajnos már csak egy kötete van meg, igaz, éppen az 1918–19. évi kötet. Talán nem kell mondanom, milyen vigasztalásul szolgált nekem, amikor megtudtam, hogy Petőfi Petrovicsnak, anyja pedig Hrúz Máriának született. A Gorilovics névvel elég sok bajom volt az iskolában és az iskolán kívül is, sok embernek nehezére esett kimondani és leírni, mégsem magyarosítottam meg, talán apámra való tekintettel is. Később Gyergyai Albert egy személyes beszélgetés alkalmával fölvetette, hogy magyarosíthatnék, pl. Gerencsérre, de én úgy gondoltam, hogy ha már addig kibírtam, akkor nem változtatom meg. A családtörténetbe és személyes sorsom alakulásába húsz évvel a monarchia összeomlása után ismét beleszólt a történelem: 1938 novemberében, a müncheni egyezmény aláírását követően, Iglóról Kassára települtünk át. Apám a MÁV-nál folytatta pályáját. Ott voltam Horthy Miklós kassai bevonulásánál. A családi emlékezet szerint a sokszor énekelt Himnusz szövegét igen hamar megtanultam, némiképp átalakítva egyik helyét: „nyújts feléje védő kart, ha küzd feleséggel…” Később rájöttem, hogy efféle félreértések vagy félrehallások filológusokkal és más tudós elmékkel is megesnek. Iskolába Kassán kezdtem járni, 1939 szeptemberében. Addigra megtanultam magyarul és elfelejtettem szlovákul – pontosabban: otthon hagyták, hogy elfelejtsem a szlovákot. Abból indultak ki, hogy a nyelvi átmenetet ne zavarja semmi. Azonban otthon, legnagyobb bánatomra, a német nyelv is járta: amikor valami kényes téma került szóba, szüleim átváltottak németre („Nicht vor dem Kind…”). Az eddigiekből is kiderül, hogy könyvek között nőttem föl, francia nyelvű azonban csak egy volt: egy 1884-ben, 26. kiadásban megjelent francia–német társalgási kézikönyv, amelyben már nemcsak lovon és delizsánszon, hanem vasúton is lehetett utazni… Az Esti Kornél Cseregdi Bandi-epizódjában egy majdnem ilyen társalgási könyvet nyomnak a szereplő kezébe. De megmaradt egy 1909-ben kiadott német nyelvű útikönyv is Párizsról és Észak-Fran-

 A francia nyelv elsajátítását választás tette lehetővé? Adottság vagy esetleg kényszer volt? Nyolc osztályos gimnáziumba jártam, és harmadiktól a latin mellé élő idegen nyelvet kellett fölvenni. 1945 őszén két nyelv, a német és a francia közül lehetett választani, szüleim a franciát választották. Az osztályban mi, a franciások voltunk kevesebben. A nyelvet Bárczi Géza tankönyveiből tanultuk, ezekben a történelmi ismeretek és az irodalom is fontos szerepet kaptak. Négy éven át egy Eckhardt-tanítvány, a nála doktorált Telkes Zsuzsanna tanított bennünket hagyományos módszerekkel. Amikor azonban hatodikosok lettünk, elhatározta, hogy egy francia nyelvű, némileg lerövidített vígjátékot fog velünk eljátszatni, Labiche Le voyage de M. Perrichonját, ráadásul velem a főszerepben. A nagy szám az volt, hogy franciák – az akkori kulturális tanácsos, Guy Turbet-Delof és fiatal, színésznő felesége – rendezésében tanultuk be a darabot. Azt hiszem, hogy minden fiú szerelmes volt ebbe a színésznőbe, a tipikusan francia Turbet-Delof pedig elmehetett volna a három testőr bármelyikének. Az előadás 1949 májusában volt a mátyásföldi gimnázium tornatermében, jelen volt Eckhardt Sándor is. A terem megtelt, sőt állítólag a Magyar Nemzet is közölt erről egy cikket. Ez szinte az utolsó ilyen típusú rendezvény lehetett. Pályaválasztásomban ez az élmény is szerepet játszott.  Kik voltak azok a mesterek, akik meghatározták, befolyásolták a pályádat?

Ennek kapcsán először is az olvasásról és az olvasmányaimról kellene beszélnem, ezek mindennél mélyebb hatásáról, csak hát ez messzire vezetne.  Mondj azért erről is valamit. Annak okai között, hogy én végül is hol kötöttem ki, valószínűleg az olvasás volt a legmeghatározóbb. Hét-nyolc éves koromban állandó olvasmányom volt Bezerédj (ejtsd: bezerédi) Amáliától a Flóri könyve, pontosabban annak egyik modern változata, később az Egri csillagok és a feledhetetlen Pinocchio, amely gyerekkorom szorongásait segített elviselni. Aztán, kisgimnazista koromban, ott voltak a „kötelező olvasmányok”, ezek elolvasását bőséges tartalmi ismertetésekkel kellett külön füzetben igazolni (csak példaképpen: A nagyenyedi két fűzfa, a Szigeti veszedelem, Rákosi Viktor – van-e aki e nevet még ismeri? – Elnémult harangok című regénye). A Toldit fél évig tanultuk, majd a latin óráinkon, ugyancsak fél évig az Aeneist. Tanárunk kezdeményezésére Cicero Catilina elleni beszédének elejét tóga helyett lepedőbe burkolózva dörögték el az önként jelentkező bátrak. Magyar tanárunk Horváth János-tanítvány volt, „megállapításokat”, „véleményeket” idézett és másoltatott be a füzetünkbe nemcsak tőle, hanem Gyulai Páltól, Greguss Ágosttól, Riedl Frigyestől, Schöpflin Aladártól. Be kell azonban vallanom, hogy voltak kevésbé emelkedett olvasmányaim is. Mintegy 15–16 éves koromig nagy élvezettel fogyasztottam egy akkoriban népszerű „családi lap” folytatásos képregényeit, a Sherlock Holmes-történeteket, valamint a detektívregény-író Edgar Wallace „összes művei”. Aztán belépett az életembe Ady Endre, s vele majdnem egy időben Karinthy Frigyes és Oscar Wilde. Érettségi után – amikor már tudtam, hogy francia szakos leszek – a nyári szünidőben olvastam el, minden mást félretéve, A Thibault-családot, az Egy lélek történetét és a Vén Európát.  Beszélj most, kérlek, a tanáraidról. Tanáraink között a francia szakon ott volt a tudósok tudósának tartott Eckhardt Sándor, egykori Barankovics-párti képviselő, akit ugyan töröltek az akadémiai tagok névsorából, de megtűrték a tanszék élén. A legendásan szigorú professzornak egykor félelmetes híre volt az egyetemen. Csakhogy 1951-ben, mint egy süllyedő hajón, ott találta magát egy öt (majd másodévtől

DISPUTA Tisztaszoba

ciaországról. Az ebben található Rouentérképet aztán jóval később, Jean-Richard Bloch akkoriban írott leveleinek kiadásakor használni is tudtam. A gyermekkortól jelentkező olvasási szenvedély és a pályaválasztás között tehát volt összefüggés. Apám nem szólt ebbe bele (anyámat 16 éves koromban elvesztettem). 1950 körül a tanári pálya nem tartozott a legkeresettebbek közé, ennek ellenére én már az érettségi évében eldöntöttem, hogy ezt választom. A döntésben Marczisovszky János barátom példája is közrejátszott. Ő egy évvel fölöttem járt a mátyásföldi gimnáziumban, és francia–magyar szakos lett a pesti egyetemen. Meghívott, látogassam meg a Ménesi úton, ahol még érezhető volt az egykori Eötvös-kollégium szelleme. Nekem nagyon megtetszett az egész ottani légkör, a döntést tehát ez is befolyásolta.

83

kezdve hat) fős évfolyammal. Az egyedülivel akkor az egész országban. Ami korábban elképzelhetetlen lett volna: másodéves korunkban kétszer is elvitt bennünket vasárnapi múzeumlátogatásra (a Szépművészetiben például vele nézhettük meg a franciákat). Tanárom volt Gyergyai Albert, aki színházba, sőt moziba is elvitt bennünket. Első éven irodalmi szemináriumot tartott, ahol hétről hétre valamely olvasmányunkról kellett dolgozatot írni. Ezeket ő nagyon lelkiismeretesen kijavította és értékelte (de sohasem osztályozta). Én, e dolgozatok kedvéért, hiányos francia tudásommal állandóan a magyar–francia szótárt bújtam. Akkor barátkoztam meg a szótárolvasással.  Ez azóta is kedvenc időtöltéseid egyike… Igen, mert ez egyfajta kaland, főleg az értelmező szótárak böngészése. Másrészt hozzátartozik a mesterséghez. Ehhez is fűződik egy emlékem. Egyszer megakadt a szemem a chénopode szón, amelyet k-val kell ejteni, jelentése „libatop”. Tetszett a szó – megjegyeztem. Eckhardt egyik óráján a ch = k ejtés kapcsán éppen ezt a szót mondta példának, s megkérdezte, tudjuk-e, mit jelent. Eléggé meglepődött, amikor megszólaltam, hogy „libatop”. Más kérdés, hogy az ezzel a névvel jelölt gyomnövényt ma sem tudnám fölismerni.

DISPUTA Tisztaszoba

 Milyen volt Eckhardt Sándor tanárnak?

84

Már felső éves koromban jártam egy egész féléves Molière-előadására. Megtudtunk mindent, amit akkoriban Molière-ről tudni lehetett, ráadásul Eckhardt rendkívül szórakoztató is volt, mert nemcsak idézte, hanem el is játszotta a szerzőt. Másodéven ő tanította a 17–18. század francia irodalmát, szigorúan irodalomtörténeti megközelítésben. Talán mert ki akart próbálni, a szemináriumán azt a feladatot kaptam, hogy – a „szavahihetőség” szempontjából – vessem össze Rousseau vallomásainak időben megfelelő részét levelezése kritikai kiadásának első három kötetével (ez kb. 1200 oldalt tett ki). Ez a dolgozat megmaradhatott az emlékezetében, mert az államvizsga után, javasolta az „illetékeseknek”, hogy nevezzenek ki Sátoraljaújhelyre, az ottani könyvtárban ugyanis kutathatnék. Ebből semmi sem lett, így kerültem végül a hajdúszoboszlói gimnáziumba, ahol 1955 őszétől három éven át tanítottam magyart. Franciát csak akkor, amikor fél lábbal már az egyetemen voltam.

 Hogyan emlékszel Gyergyai Albert óráira? Mindenekelőtt kedvet akart ébreszteni, olvasói affinitásunkat mozgósítani az olvasáshoz. Nem előadott a szónak a monologikus értelmében, hanem párbeszédet folytatott, kérdéseket tett fel és válaszokat várt. Kíváncsi volt ránk, a gondolkodásmódunkra, érzelmi világunkra. Az irodalomtörténeti szempontot is ennek rendelte alá. A Bovarynéból legalább egy tucatnyi szövegrészt választott ki és kommentált ebben a szellemben. Flaubert-től Proustig, Baudelaire-től és Nervaltól Apollinaire-ig terjedt negyedéves óráin a tematika. Nem emlékszem rá, hogy egyetlen percig is unatkoztam volna. Ablakot nyitott egy olyan világra, amelyik gyökeresen különbözött a minket körülvevő világtól.  Más tanáraid? Győry Jánost kell említenem, aki arról volt híres, hogy nagyon szeretett „eltérni a tárgytól”. Fél órán keresztül beszélt például a balettművészet szerepéről XIV. Lajos udvarában, vagy egyszerűen csak párizsi élményeiről. Télen, amikor utált bejönni az egyetemre, a Dohány utcai lakásán tartott teázással egybekötött órákat, nagyon barátságos légkörben. Lemezhallgatással kísért zenetörténeti előadásokat is tartott a tanszéken, máig emlékszem Ravel Bolerójának bemutatására. Nyelvgyakorlatokat főleg Kelemen Tiborné tartott nekünk, akinek nemcsak fiatalsága és humorérzéke, hanem gyönyörűen szóló franciasága is magával ragadott bennünket. Negyedéves korunkban olykor a szabadban tartott órát, kivitt minket a Margit-szigetre. Két pályakezdő tanársegéddel is megismerkedhettünk, aláírásuk ott van az indexemben: Süpek Ottó Diderot Rameau unokaöccséről, az 1956-ban Franciaországba emigráló Loránt Endre Madame de Lafayette Clèves hercegnőjéről tartott szemináriumot.  A másik szakod a magyar volt. „Főszakomnak” akkor hivatalosan is a francia minősült, a magyarra (a nyelvészeti tárgyakat kivéve) ezért sokkal kevesebb időm jutott. A magyar irodalmi vizsgákra készülve viszont sokat olvastam, Mikszáthot például akkor olvastam szinte végig, noha ezt senki nem várta el tőlem. Az étvágyat hozzá Schöpflin Aladár nagyszerű Mikszáth-könyve keltette föl. A „magyarosok”

 Hogyan indult egyetemi oktatói pályafutásod? Szeptemberben volt ötven éve, hogy félállású tanársegédként beléptem, s december 15-étől neveztek ki egész állásra. Kiderült, hogy a pályázatomat Gyergyai és Eckhardt is támogatta. Gyergyaival egyébként kapcsolatban maradtam végzés után is, mondhatom úgy is, hogy a legkilátástalanabb években ő tartotta bennem a lelket. A tanszéken sokáig amolyan „mindenes” voltam, nemcsak nyelvgyakorlatokat, hanem nyelvészeti órákat is tartottam, és ez végeredményben nem vált káromra. Az akkor már betegeskedő Hankiss János mellett, az ő útmutatásait követve, 17. századi irodalmi szemináriumot vezettem. A hallgatókkal, még a pesti egyetemen kialakított szokást követve, órán kívül is franciául beszéltünk, ez az (egyébként üdvös) gyakorlat mára azonban teljesen feledésbe merült.  Mikor voltál először Franciaországban? Egyetemista koromban tolmácskodtam is, például az öttusa világbajnokságon, a főiskolai világbajnokságon és a korcsolya Európa-bajnokságon. Akkor ez volt a tanszéken kívül az egyetlen lehetőség, hogy az ember franciául (ha nem is mindig franciákkal) beszélhessen. No meg pénzt kerestem vele, ami nem volt utolsó szempont. 1960 nyarán hat hétig voltam Párizsban, két évvel később viszont, miután megkötötték a magyar–francia kulturális egyezményt, Jean Perrot professzor mellett a Sorbonne magyar lektora lettem két tanévre. Az életkörülményeim eléggé szerényen alakultak, de maga Párizs megfizethetetlen volt mint szakmai és élettapasztalat. A legnagyobb kihívás a társfordítói feladat betöltése volt a magyar költőket fordító Guillevic mellett. De erről bizonyára még lesz szó.  Mit jelent számodra a nyelvek / a kultúrák közöttiség tapasztalata? Megtanulni franciául gondolkodni, beszédhelyzettől függően mintegy nyelvi tudatot cserélni – ez bizony hosszú és számos buktatót rejtő folyamat. A franciával egy másfajta világérzékelésbe lépek be, mert, miként Kibédi Varga Áron írja a fordítás pragmatikájáról szóló egyik cikkében,

minden nyelv a maga módján képezi le a valóságot. Én mindig nagyon szerettem a szótárakat olvasni, de elsősorban nem a kétnyelvű, hanem az egynyelvű szótárakat, amelyek egyébként maguk is változnak a változó időben és társadalmi-kulturális közegben. Az idegen nyelv akkor kezd működni bennünk, amikor elkövetjük az első lapszust, s először álmodunk rajta. Én csak franciául tanultam meg valamennyire, más nyelveken csak olvasok vagy legfeljebb dadogok. Ritkán fordul elő, hogy megakadok, hogy magyar szó vagy fordulat jut eszembe francia helyett, olyankor azonban eltűnődöm az anyanyelv hatalmán, és Kosztolányira gondolok.  Pályád alatt többször visszatértél szerzőkhöz (Roger Martin du Gard, Jean-Richard Bloch). Mi ennek az oka? Maguk a szerzők az okai. Martin du Gard-t, mint említettem, saját magam fedeztem föl, a legideálisabb életkorban, 18 évesen. Azonosultam a történettel, A Thibault család költött világával, s ez a varázs azóta is tart. Most beszéltem egy konferencián Antoine és Rachel történetéről. Nem tudom, hányszor olvastam már, de nem tudom megunni, ez az affinitás továbbra is működik. Blochra a közelmúltban elhunyt Jean Albertini barátom hívta fel a figyelmemet ezelőtt mintegy harminc évvel, amikor Debrecenben járt. Valami vonz az elfeledett vagy majdnem elfeledett írókhoz.  Guillevic, József Attila, Illyés Gyula – magyarokat fordító francia költő és franciás műveltségű magyar költők. A kultúrák között közvetítő költészet tanulmányozása szintén fontos része a pályádnak. Mi motiválta az említett költők iránti érdeklődést? A költészet iránti vonzalmam, noha magam nem vagyok költő, diákkoromra megy vis�sza. Guillevickel való együttműködésem végső soron a szerencsés véletlen műve. Ha nem neveznek ki lektornak, nem találkozom vele. Ha nem akkor jut eszébe a Corvinának, hogy ajánlatot tegyen egy önálló fordításkötet kiadására, akkor nem jött volna létre ez a kötet, a Mes poètes hongrois, de legalábbis nem az én közreműködésemmel. A másik véletlen. Amikor Max Andréoli, aki kiváló Balzac-kutató és maga is költő, Debrecenben volt vendégtanár, tanácsot kért tőlem, hogy melyik magyar költőt olvassa (persze fordításban), én József Attilát ajánlottam neki, többek között Guillevic fordí-

DISPUTA Tisztaszoba

közül Bóka László teljes félévet kitöltő Adyelőadása volt a legnagyobb élményem, már csak azért is, mert briliáns előadó volt.

85

tásában. Andréolit annyira megragadta ez a költészet, hogy magának is kedve támadt fordítani, és megkérdezte, hogy hajlandó volnék-e együtt dolgozni vele. Minthogy Guillevickel nem fordítottam József Attilát, igent mondtam. Elkezdtük a munkát, évekig tartott. Közben a Kossuth Egyetemi Kiadó az Illyés-centenárium közeledtével megkeresett, hogy volna-e kedvem Tamás Attilával összeállítani egy magyar–francia nyelvű válogatást. Egy magyar Párizsban / Un Hongrois à Paris címmel kötet lett belőle. Párizsban is bemutattuk. Ekkor felmerült a József Attila-évforduló gondolata, s ebből született meg a 2005-ben megjelent, ugyancsak kétnyelvű kötet (A semmi ágán / Aux branches du néant).

adója. Alapító tagja vagyok a Jean-Richard Bloch-társaságnak, ott is vannak barátaim, köztük Claude Bloch, az író lánya, akit éppen huszonöt éve ismertem meg. 1989től kezdve egymást érték a konferenciák, és akkor nagyon sokat utaztunk. 1993-ban Grenoble-ban voltam vendégtanár, ott kötöttem barátságot Pierre Glaudes-dal, aki jelenleg már a párizsi egyetemen tanít. Az Angliában, Oxfordban élő és Londonban a közelmúltig számos konferenciát szervező Lieve Spaas-t is baráti szálak fűzik Debrecenhez és személy szerint hozzám is. Ezek a kapcsolatok egyébként elválaszthatatlanok a francia tanszék úgynevezett nemzetközi kapcsolataitól, de a hivatalos kapcsolattartás tehertétele nélkül.

 Egy filológus életének bizonyos szakaszait más országban tölti. Ez a te esetedben többször is megtörtént. És ez természetesen lehetővé teszi kapcsolatok építését is. Milyen személyes vagy szakmai kapcsolatokra gondolsz szívesen?

 Milyen terveid vannak a közeli és távoli jövőre?

DISPUTA Tisztaszoba

A lektorkodásról már beszéltünk. A Clermont-Ferrand-i egyetem egykori oktatóival (Paul Viallaneix és Simone Bernard-Griffith) közel negyven éve vagyok egyszerre baráti és szakmai kapcsolatban. A közelmúltban elhunyt Claude Pichois 1980-ban tett debreceni látogatása nyomán ajánlott a francia irodalomtörténeti társaság levelező tagjának, s az idők folyamán ebből a kapcsolatból is barátság lett. Baráti viszony fűzött a Martin du Gard specialista, néhai René Garguilo-hoz, miként barátom a Maumort alezredest kiadó André Daspre, a bresti Louis Le Guillou, Lamennais, Michelet monumentális levelezésének és Montalembert naplójának ki-

86

A távoli jövőmet nagyon jól látom… Hogy úgy mondjam, készülök rá, Montaigne gondolatát magamévá téve, hogy ti. filozofálni annyi, mint megtanulni meghalni… Ami a közeljövőt illeti: A mi francia költőnk, Guillevic címmel fog megjelenni egy kötet, amely egy budapesti konferencia kibővített anyagát tartalmazza, itt beszélek részletesen a vele való együttműködésről is. Aztán van rengeteg Jean-Richard Bloch-jegyzetem: számítógépre kell vinni, hogy használható legyen. Vannak témáim vele kapcsolatban, ezeket jó lenne megírni. Majd meglátom. Egyelőre úgy látszik, a munkaképességem, ha nem is a régi (mint sajnos az étvágyam), de még megvan. S hogy minél tovább legyen, szorgalmasan járok úszni, s közben a Kaláka együttessel dúdolom: „Csak az egészség meglegyen.”

Ennek egyszerű oka van, Erdélyben születtem, Kolozsvárott; a II. világháború végén a család elköltözött Marosvásárhelyre. Az akkori tanügyi reformok következtében tizenhat évesen érettségiztem, apám azt mondta: itt az egyetem, menj oda! El is mentem felvételizni még abban az évben, fel is vettek, mindez nem okozott számomra nehézséget. A legfiatalabb évfolyamelső szintén 16 évesen tett szert erre a dicsőségre, a tizenkét osztályt lecsökkentették, s így tíz osztályt jártunk. Érettségi után már a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemre kezdtem járni, hiszen ez látszott akkor legegyszerűbbnek. Ez voltaképp kadétiskola volt, amit később átalakítottak orvosi egyetemmé. Természetesnek látszott, hogy az érettségi után az egyetem falain belül folytassam a tanulmányokat.  1960-ban avatták orvossá Marosvásárhelyen – a diktatúra legkeményebb éveiben. Ilyen felkészültséggel fiatalon kellett a román „felségterületen” rátermettségét, szakmai elhivatottságát bizonyítania… Akkor bennünket vidéki körorvosoknak készítettek fel, hogy a lakosság egészségügyi állapotát javítsuk. Oltások, az élelmiszerboltok, kutak s a szennyvízelvezetés ellenőrzése járult a munkához, olykor tífuszjárványok is voltak. Kapnikbánya hosszú

 A vidék nehézségeit pozitív hozzáállással, jó helyzetértékeléssel lehet átvészelni. Hogyan tudta kezelni a mostoha körülményeket? Volt egy bányaorvos, egy felnőtt és egy gyermek körzeti orvos; egyidősek voltunk, segítettük is egymást mindenben – ezt az időszakot megúsztuk nagyobb baj nélkül. Meglehetősen rossz volt az egészségügyi állapot akkoriban, kétezer munkásnak nem volt fürdője és étkezdéje. Egy része az átalakított barakkoknak „modernizálásra” került; ez mindössze annyiból állt, hogy a géppuskatornyokból elvitték a géppuskát… Ilyen körülmények közt persze maradhattunk hosszabb ideig is körzetben.  Nyilván számos visszásságot látott orvosi munkája során. Mi maradt mindebből emlékezetes? Szülőotthonunk is volt, ahol évente közel száz szülést vezettünk le három bábaas�szonnyal. Erre különösen büszke vagyok, hiszen az ott töltött három év alatt egyetlen anya sem halt meg. Ha az onnan húsz kilométerre lévő megyei kórházba kellett vinni valakit, szükség esetén a bányavállalattól kaptunk segítséget (terepjárót), mert előfordult, hogy a lankákon még a mentőautó sem jutott fel…  Hogyan ível felt orvosi pályafutása? Mivel szembesült a Ceaucescu-érában? Ekkoriban a jelöltnek alorvosi vizsgával kellett helyet biztosítania magának. Három szakterületből lehetett vizsgázni; sebészetből (ami voltaképpen sebészet, szemészet, nőgyógyászat és ortopédia volt egyszerre), belgyógyászatból (ide tartozott a fertőző és a röntgen), harmadikként ma-

A demokrácia nyelvén

 Az egyetemet még Erdélyben, Marosvásárhelyen végezte, 1983-ban már elismert mellkas- és szívsebészként tért haza Svédországból Magyarországra. Volt-e a családnak befolyása a szakmaválasztásban?

évszázadok óta bányásztelepülés, a proletárdiktatúrában ez volt a „román Recsk”, egészen 1956-ig politikai foglyokkal dolgoztattak. Az egészségügyi állapotok azt követően is borzalmasak voltak.

Kele Csilla

Akik nem demokratikus rendben születtek, hol jobban, hol rosszabbul tanulják meg a demokrácia nyelvét – véli dr. Péterffy Árpád, aki 25 éve áll a debreceni Szívsebészeti Klinika élén. Bár sokgyermekes, erdélyi magyar családban született, örök „kisebbségi” volt: Erdélyben és svédországi bevándorlóként, majd hazatérve itt, külhoni magyarként is.

DISPUTA Tisztaszoba

Beszélgetés dr. Péterffy Árpáddal, Debrecen díszpolgárával

87

radt a közegészségtan. Emellett kaptunk egy társadalomtudományi érdemjegyet is, amivel mindenkit „rendbe tettek”. ’64-ben elkezdtem a mellkassebészeti szakképesítést megszerezni, hiszen diploma után otthagytam Marosvásárhelyet; 1968-ban le is tettem a szakvizsgát. Lett helyem Nagybányán, azonban hamar meggyőződtem arról, hogy jobb onnan eljönni, mert nem lehetett azt mondani, hogy világszínvonalúan csinálták a mellkassebészetet. „A munka bajjal jár, s a bajt kerülni kell”, javasolta az operálgató tüdőgyógyász, így ügyesen elkerülte a műtéti szövődményeket – de ez egy fiatal, tanulni vágyó sebészpalántát nem elégített ki. Az ottani párttitkár szintén román orvos volt, aki próbált magának csapatot szervezni az igazgatói szék megszerzéséhez. Kértek akkor is, hogy lépjek be a pártba, bár az első kéréseket könnyű volt elutasítani. Egyesek meggyőződésből, de a legtöbben a karrier egyengetéséért csatlakoztak akkoriban. Ezért kerestem a lehetőséget, hogy távol kerüljek onnan, hiszen ha az embernek ilyen barátai vannak, ellenség már nem is kell.

DISPUTA Tisztaszoba

 Nem csoda, ha fiatal szakemberként inkább nyugatra vágyott; némi praktika sem volt talán nélkülözhető a kontinensnyi emigrációhoz …

88

Turistaként 1968-ban részt vettem egy, a „román IBUSZ” által szervezett olaszországi úton, de az utolsó nap már nem vettem igénybe az ebédet, emigrációs kérelmemmel jelentkeztem a római rendőrségen. Az ENSZ menekültügyi programjába és a kivándorlók táborába kerültem, Rómától nyolcvan kilométerre. Öt hónapos ott-tartózkodás után a Svéd Bevándorlási Hivatal emberei jöttek, akik, megvizsgálva a társaságot, vittek bennünket Svédországba. Innen vezetett az út egészen a stockholmi Karolinska Intézet Szív- és Mellkassebészeti Klinikájára, melyet a világelsők között tartanak számon. Svédországban nagyon jól éreztem magam, szakmailag jól és gyorsan tudtam fejlődni, általános, mellkas- és szívsebészként sokat operálhattam.  Azt mondják, minden településnek megvan a másikja valahol. Ön hogyan látja ezt? Vajon össze lehet-e vetni a két országot – a hazatérés utáni Magyarországot? A Karolinska Intézetben egy év alatt annyit operáltam, mint az itthoniak öt év alatt. Nagy mellkasi műtétből közel hatezret végeztem, a hasi műtéteket már nem is számo-

lom. Emigránsként is hazajöhettem olykor, tartottam előadásokat itt Magyarországon. A hazatéréssel az erdélyi hagyományokat is követtem, hiszen az 1500-as, 1600-as években sok erdélyi fiatal ment nyugatra tanulni, majd tért vissza munkájával a szülőhazát szolgálni. Ez a gyakorlat, régi hagyomány mindig is foglalkoztatott. Amikor láttam, hogy egy egyetemi városban, például Pécsett, nem volt se mellkassebészet, se szívsebészet, végül eldöntöttem, visszajövök és segítek.  Hogyan sikerült a visszatérés – ha nem is a szülőhazába, de ide Magyarországra, méghozzá Debrecenbe? Pályázat útján, hat pályázó közül neveztek ki 1983-ban a szívsebészet jelentős fejlesztése érdekében Debrecenbe, az akkori II. sz. Sebészeti Klinika tanszékvezetőjének. Debrecenben már 1963-ban elkezdtek szívet operálni, az első húsz év alatt végeztek négyszáz nagyműtétet. Schnitzler professzor irányítása idején már működő szívsebészet volt itt, mégis olyan vezetőt kerestek, aki maga is szívsebész. Engem tettek meg tanszékvezetővé, feladatom volt, hogy a szívsebészetet fejlesszem. Az akkori miniszter, akitől e tisztséget kaptam, még most is él, könyvem dedikálásakor elmondta, büszke egykori tettére. A mellkassebészet itt igazán fejlett volt, az elmaradás „csak” a stockholmi tapasztalatokkal volt összemérhető. Rögtön el is kezdtem kilincselni, és ’93 végére sikerült átadni a szívsebészeti klinika új épületét is. Az új klinikán már ötvenkét fekvőágy volt, az intenzíven tizenkettő, a fejlesztés magába foglalta a sterilizáló helyiséget, a járóbeteg-ellátást, a gyógytorna kialakítását is. Ez nem volt könnyű feladat, de 1997ben már ezer nagy szívműtétet végeztünk. Ez azért is jelentős, mivel ideérkezésemig évente harminc-negyven műtétet végeztek. Tíz éven át hazai elsők voltunk a mennyiségi teljesítményt tekintve, kiváló minőségi mutatókkal.  A szívsebészet minősítése az Ön vezetése alatt jelentősen javult, helyüket évekig meg is tartották a hazai „rangsorban”. Mi a titka a tartós sikernek, a jó munkaközösségnek? Az itteni ügyes, fiatal orvosok munkája nélkül nem lett volna ekkora sikerünk, hiszen a szívsebészet is csapatjáték. Amikor ide jöttem dolgozni, még utolsó helyen voltunk a műtétek számát illetően, másfél

 Hogyan segítette az itteni szívsebészet szakmai kapcsolatait a „különc” hozzáállás? Hogyan tudta mindezt a Magyar Szívsebészeti Társaság élén megreformálni? Jó iskolából kerültem ki, hiszen a sebészek meglehetősen ragaszkodnak addigi eredményeikhez, sikerült az artériás áthidalások technikáját itthon meghonosítani. Sokszor hívtam fel a szakma figyelmét az új műtéti eljárásokra, a nemzetközi irodalomban megjelent cikkek is ennek helyességére, vélhető hasznára utaltak. Kezdetben 45– 50% felhasználást jeleztek a minőségi mutatók, a mostani csaknem 90%-ot mindenképp eredménynek könyvelhetjük el. Ezzel is hozzáárulhattam a magyar szívsebészet fejlődéséhez, az élethosszt és annak minőségét is jelentősen tudtuk emelni.  Szakmailag megalapozottaknak tartja-e az újabb egészségügyi reformokat? Hogyan hat munkájukra a kórházi kapacitásszűkítés, a bürokrácia? A szívsebészetben ugyan mindig volt várólista, a mostani teljesítménykorlátozás előnytelen a betegnek is; négyszeresre nőtt a várólistán lévők halálozási aránya. Persze a baj nem jár egyedül, hiszen először a műtőkapacitás volt kevés, máskor sok lett a betegek száma. A finanszírozási gondok

és a pénz elvonása az egészségügyből nálunk furcsán ütött ki, hiszen a kapzsiság, a demokrácia hiánya a szívsebészetet is hátrányos helyzetbe hozta; az országos 15 százalék helyett a teljesítmény nálunk 30 százalékkal csökkent. Tanítómestereimtől mégis jól tudom, hogy az emberek gyógyítása a feladatom. Mindig a beteg érdekeit kell képviselnem, mondhatni én vagyok az ő „ügyvédje”. Ha nem is gyógyulhat egyhamar, fájdalmait csökkentenem kell. Az egészségügy bürokratáit máig élteti a honi kapcsolati tőke; sok mindent fehér asztalnál döntenek el.  Mindez hogyan kapcsolódik svédországi emlékeihez? Hiszen ott példaértékű a demokrácia. Valahogy úgy vagyunk a demokráciával, mint az idegen nyelv tanulásával; Magyarországon sosem volt nyugati értelemben vett demokrácia. Persze abszolút demokrácia, „milliméter-egyenlőség” sehol sincsen, a svédek ennek mégis magas fokára jutottak el; akár a svéd király unokája is megbukhat egy érettségi vizsgán. A kinti rektor fia nem kerülhet be arra az egyetemre, ahol a papa rektor, a rendőrfőkapitányok pedig fizetnek a gyorshajtásért… Azok, akik nem demokratikus rendben születtek, hol jól, hol rosszabbul tanulják meg a demokrácia nyelvét. Számomra mindez nem okoz nehézséget, hiszen erdélyi sokgyermekes református családba születtem; nemcsak a szüleim, de a testvéreim is neveltek. Mindezen túl folyton „kisebbségi” lettem; politikai menekültként, majd hazatérve itt, erdélyi magyarként is. A kisebbségi lét ezért kétszeresen érzékennyé teszi az embert; akarja a demokráciát és tesz is azért, hogy megvalósuljon.

DISPUTA Tisztaszoba

évtized alatt sikerült felzárkózni az első helyre. Nemcsak az orvos, de a többi személyzet munkája is nagyon fontos. Szent meggyőződésem, hogy egymást támogatva, segítve és egymás bizalmát élvezve lehet csak dolgozni. Sajnos az utóbbi évek egészségügyi megszorításai halmozottan sújtották a debreceni szívsebészetet.

89

DISPUTA Lépcsők

Humanizmus és Bibliafordítás

90

A párizsi Centre Nationale des Recherches Scientifique (CNRS) Szövegtörténeti Kutatóintézete (Institut de Recherche et d’Histoire des Textes) impozáns könyvsorozatot indított útjára Europa Humanistica címmel, s ebben az 5. kötet a Kárpát-medence kora újkori Biblia-fordítóit és kiadóit mutatja be. A sorozat első két darabja a francia humanizmus szövegeiből közölt válogatást, a következő két kötet a német humanisták antológiája, mindegyik ös�szeállítás az ókori és középkori irodalom humanista recepcióját, reneszánsz kori újrafelfedezését és új kontextusba helyezését illusztráló szövegeket gyűjti egybe. Ebben az igen rangos vállalkozásban került sor a Kárpát-medence hasonló törekvéseinek bemutatására, aminek során az említett francia intézet az Országos Széchényi Könyvtár munkatársaival működött együtt. A további tervekben még három olyan kötet szerepel, amelyik a 16. századi Magyarországon keletkezett humanista szövegeket, az antikvitás textusait fordító, interpretáló, átdolgozó, sajtó alá rendező filológusok munkáit adja közre a franciául olvasók számára. A Szentírás szövegeivel foglalkozó magyarországi tudósok és nyomdászok munkáinak világnyelven történő publikálására ilyen méretekben még soha nem került sor, a vállalkozás a maga nemében egyedülálló. A gyűjtemény 17 fordítót, ill. kiadót mutat be összesen 44 edíció teljes kiadástörténetével, filológiai dokumentációjával, fontosabb szövegrészleteinek közlésével és bibliográfiájával az 1500–1650 közötti másfél évszázadból. A kiadások közül 31 magyar, 11 pedig román nyelvű, de közülük több szövegben találhatók héber, görög, latin és német nyelvű betétek is. Mint köztudott, a Kárpát-medence északi régiójában élő szlovákok a 18. századig a cseh kiadványokat használták (bemutatásukra érthető módon más kötet lesz hívatott), a teljes horvát Biblia-fordítás pedig csak 350 évvel az átültető Bartol Kašic (1575–1650) jezsuita rendtag halála után jelent meg, azért nem szerepel itt. A románok által használt, Moldvában nyomtatott ószláv szövegek ugyancsak nem tartoznak a jelen kötet tárgykörébe. Meglepően gazdag így is a Biblia szövegeinek humanista szellemű filológiája a Kárpát-medencében. A bőséges jegyzetanyaggal ellátott bevezető tanulmány képet ad a korszak magyarországi művelődéséről,

megadja mindazt a tájékoztatást, ami a magyarul nem tudó olvasó számára szükséges a téma megértéséhez. Szó esik itt röviden a Szentírás magyarra fordításának középkori előzményeiről, a kéziratos korszak kódexeiben található kisebb-nagyobb szövegrészletekről is, részletesebben viszont csakis a nyomtatásban megjelent munkák ismertetésére kerül sor. A kötet érdemi részét a szövegek közlése teszi ki: ezt minden esetben a fordító (vagy kiadó) életrajza és a kiadástörténet vezeti be, majd a kiadványok dedikációi, textológiai fejtegetései, szövegértelmezési magyarázatai következnek előbb francia nyelvű összefoglalással, majd az eredeti anyanyelvi textus betűhív közlésével. Az antológia élén az erazmista Biblia-fordító triász, a keresztény humanizmus szellemében dolgozó három szerző – Komjáthi Benedek, Pesti Gábor és Sylvester János – munkássága áll. Ismert tény, hogy ők az ad fontes elvét erasmusi szellemben alkalmazták, nem elégedtek meg a Vulgata kanonizált textusával, hanem az eredeti szövegekhez nyúltak vissza. E téren a németalföldi tudósnak a filológiai kriticizmus jegyében fogant, revideált Újszövetség-fordítását tekintették mintának. Különösen Sylvester szövegén érezhető, hogy az erasmusi fordítói alapelveket követte: a minél teljesebb szöveghűséget egyfelől, az anyanyelvi szabatosságot, érthetőséget másfelől. Munkája 1541-ben, Buda várának török uralom alá kerülése évében hagyta el a sárvárújszigeti nyomdát, mintegy jelképezve, hogy a háborús körülmények sem gátolhatták meg a Biblia anyanyelvi térhódításának diadalútját a Kárpát-medencében. A Szentírás textológiája számos nyelvi lelemény és elméleti megfontolás forrásává is vált. Az Újtestamentum átültetése során döbbent rá Sylvester, hogy a magyar nyelv alkalmas a bináris oppozíció megvalósítására, azaz nem csupán hangsúlyos, de időmértékes ritmust is képes kiadni, a szótaghosszúságok révén a klasszikus versformákat tökéletesen leképezi. Verstörténeti esemény volt ez, s nemcsak a magyar, de az európai költészetben is újdonságnak számított annak felismerése, hogy nemcsak imitálni lehet a görög–római verslábakat (miként azt a nyugat-európai vulgáris nyelvek tették és teszik), hanem a hangsúlyoktól eltérő módon is ki lehet őket alakítani. Jelen kötet teljes terjedelmében közli a jól

készült, s mint előszavából kitűnik, Tordasi Mihály püspök volt a fordító. Héber, görög és szerb nyelvű szövegeket vett alapul munkájához, s több görögkeleti prédikátor is segítette munkáját. A Geszti Ferencnek, Déva urának dedikált kötet nyilvánvalóan az erdélyi románságnak a református egyházhoz kapcsolódását kívánta elősegíteni. A további magyar fordítók közül Székely István a 150 zsoltár prózai fordítását adta közre (Krakkó, 1548), Melius Juhász Péter pedig néhány ótestamentumi könyvet (Jób könyve, Sámuel, Királyok, Krónikák könyvei) fordított magyarra, Újszövetség-fordítása azonban elveszett, egyetlen példánya sem maradt fenn. Postumus kiadott Herbáriuma (Kolozsvár, 1578) Dioscorides, Galenus és Plinius nyomán értekezik a botanikáról és a különféle betegségek gyógymódjairól, ékes bizonyítékául humanista erudíciójának, antikvitáshoz fűződő szoros kapcsolatának. Félegyházi Tamás debreceni prédikátor a teljes Újszövetséget görögből magyarra fordította, a munkát halála után lelkésztársa, Gönci György fejezte be, s az végül 1586-ban jelent meg Debrecenben. A kötet dedikációja a városi tanács urainak szól, s mivel ez értékes áttekintést ad a magyarországi reformáció történetéről, itt teljes terjedelmében olvasható magyarul, francia rezümével. Néhány bibliai alapfogalom (mint pl. testamentum, evangélium) értelmezéséről adott magyarázatai értékes adalékok a kor hermeneutikai törekvéseinek megismertetéséhez. Különösen bőséges válogatást adhat közre a kötet Heltai Gáspárnak a Biblia textológiáját érintő fejtegetéseiből, minthogy Kolozsvár nyomdász-lelkipásztora számos kiadványában értekezett a Szentírásról. 1551 és 1565 között nyolc biblikus kiadványt bocsátott ki a kolozsvári nyomda, ezek közül különösen Mózes öt könyvének a fordítása (1551) emelkedik ki hermeneutikai fejtegetéseivel. A terjedelmes (mintegy 25 lapnyi) magyarázat a Szentírás sugalmazott jellege, isteni eredete melletti érveket sorakoztatja fel, majd kitér a fordítás körülményeire. Megemlíti, hogy munkatársaival (Gyulai Istvánnal, Ozorai Istvánnal, Vízaknai Gergellyel) együtt a „Sidó Bibliát”, azaz a héber szöveget vették alapul, az átültetésben pedig nem annyira a szavak, hanem elsősorban az értelem visszaadására törekedtek, mert „nem jár a Szentlélek mindenütt a grammatica után..., hanem a grammatikának kell a Szentlélek értelme után járni”. A továbbiakban hosszan értekezik az Ó- és Újtestamentum összetartozásáról, hitet tesz a trinitas dogmája

DISPUTA Lépcsők

ismert distichonos verset magyarul, a francia átültetés itt – érthető okokból – hiányzik, csupán néhány magyarázó mondat utal az időmérték jelenlétére. Ezen túl a „nem tulajdon jegyzésben vett igékről”, azaz a bibliai képes beszédről való elmélkedés a fordítót nem véletlenül késztette olyan megállapításokra, amilyenek eddig nem léteztek anyanyelven: kifejtette a metaforák tanát, s ezzel – miként Horváth János fogalmazott – „a magyar stilisztikai gondolkodás ébresztője” lett. A Biblia szimbolikus nyelvét kellett ugyanis szembesítenie a magyar nyelv lehetőségeivel, ennek során terelődött figyelme a virágénekek „nemesen való szerzési”re, azaz a magyar költészet szóképekben gazdag beszédmódjára. Lényegében a bibliai hermeneutika vezette el a Nádasdybirtokon foglalkoztatott tudóst azokhoz a nyelv- és irodalomelméleti felismerésekhez, amelyek a tudományág későbbi fejlődését megalapozták. Mindennek taglalása azonban jelen kötet témáján és célkitűzésén túlvezetett volna, itt a humanista elvek recepciójára irányított figyelem jegyében kapott helyet az Újtestamentum dedikációjának latin szövege, azaz a Ferdinánd királynak szóló ajánlás, valamint a Nádasdy Tamásnak címzett két levél a fordítás indokairól. Ugyancsak az erasmusi humanista szöveghagyomány alapján készült a brassói szász lutheránus teológusnak, Valentin Wagnernek az Újtestamentum-kiadása (Testamentum graecae ac latinae iuxta postremam D. Erasmi Rot. translationem, Brassó, 1557). A görög és latin textust párhuzamosan közölte s a lapszéleken bőséges magyarázó jegyzetanyaggal kísérte. Vállalkozása rendkívül költséges volt, ezért János Zsigmond fejedelmi privilégiumát is megszerezte hozzá Wágner: eszerint öt évre kizárólagos joga volt Erdélyben a mű kiadására és terjesztésére, a tilalmat megszegőnek súlyos büntetéssel kellett számolnia. A 16. századi Erdélyben négy olyan Biblia-fordító, illetve kiadó dolgozott a görögkeleti ortodox egyház számára: Filip Moldoveanul Nagyszebenben, Coresi Brassóban, Lorint Gyulafehérvárott, Serban Coresi (a brassói tipográfus fia) pedig Szászvárosban adott ki részben óegyházi szláv, részben román nyelvű evangélium-átültetéseket, ill. zsoltárfordításokat. A legtermékenyebb a brassói Coresi-nyomda volt hét kiadással. Külön színfoltot képvisel a Szászvárosban kinyomtatott Palia (1582), amely Mózes öt könyvéből az első kettőnek (Genezis és Exodus) a román fordítását tartalmazza. Ez az erdélyi református románság számára

91

DISPUTA Lépcsők 92

mellett, s utal a Biblia szimbolikus nyelvére, amely „homályos beszédökkel, és nagy részint példákkal és ábrázatokkal” fejezi ki mondandóját. Különösen is hangsúlyozza ezt az Énekek éneke kapcsán, ahol sok szó esik „a szeretetről, az ölelésről, az apolásról, a szépségről, és a szép termetről”, de „lelki ez a szeretet, lelki az ölelés, lelki az apolás is”. Ez a felfogás erősen rokonítható a Sylvester által kifejtett gondolatokkal, a képes beszédről, a nyelvi kifejezésről kialakított nézetekkel, amelyek humanizmus textológiai megfontolásait a reformáció biblicizmusának szolgálatába állítják. Heltai előszava tartalmazza az Ószövetség valamennyi könyvének – beleértve az apokrif iratokat is – tömör jellemzését, kiemelve, hogy a Psalterium a „fő és választott könyvek” egyike, s így a protestáns hitmélyítő kegyesség alapvető szövege kell hogy legyen. Érthető módon kap az antológiában kiemelt helyet és terjedelmet Károlyi Gáspár Vizsolyi Bibliájának ismertetése, ami többszörösen is indokolt. Főként azért, mert a Szentírás teljes magyar szövegének elkészítése magas fokú humanista erudíciót kívánt meg, a gönci prédikátor (munkatársaival együtt) görög és héber szövegeket is használt munkájához, továbbá azárt, mert hatása rendkívülinek mondható, közismerten nagymértékben hatott nem csupán református közegben, de az egész magyar nyelvterületen is. Még Károlyi felekezeti ellenlábasa, Pázmány Péter is elismerően nyilatkozott a teljesítményről, s ha tett is egyes részleteire kritikai megjegyzéseket és védelmébe vette vele szemben a Vulgatát, a vállalkozás egészét értékelte. A kötet közreadja a Vizsolyi Biblia terjedelmes dedikációjának teljes magyar szövegét (rövid francia nyelvű összefoglalásokkal), továbbá Rákóczi Zsigmondnak a levelét, amelyben kéri Ernő főherceget a nyomtatási munkák engedélyezésére. Különleges helyet foglal el a Biblia-filológia terén Thúri György kísérlete: ő Szent Pál leveleit fordította görögből héberre, s patrónusának, Rákóczi Zsigmondnak dedikálta a Wittenbergben 1598-ban kiadott füzetét. Joggal nevezi ezt Monok István lingvisztikai kalandnak, valóban egyedülálló vállalkozás volt, amelynek indítékairól sajnos semmit nem árul el a szerző. A kiadvány végéhez csatolt epitáfiumot közli a jelen antológia, előbb a héber, majd a latin szöveget, amely Thuri barátjának, Szikszai Siderius Istvánnak a halálát gyászolja. A magyarországi Biblia-fordítások szemléjét végül két nagy vállalkozás ismer-

tetése zárja le: Szenci Molnár Albert zsoltároskönyvének, hanaui és oppenheimi Szentírás-edíciójának (1608, 1612), valamint az Idea Christianorum-nak az ajánlása kap itt helyet, majd pedig Káldi György 1626-ban megjelent katolikus átültetésének terjedelmes magyar nyelvű exegetikus és polemikus fejtegetései zárják a szöveggyűjtemény által nyújtott áttekintést. A jezsuita fordító a Cocilium Tridentinum rendelkezésének megfelelően a Vulgata szövegét vette alapul, az viszont kérdéses, hogy mennyire támaszkodhatott magyar előzményekre. Ő maga az előszóban említi, hogy „hitelre méltó embertől” hallotta: létezett már kétszáz évvel ezelőtt is magyar Szentírás-szöveg, természetesen kéziratos formában. Tudjuk azt is, hogy Szántó István, az első magyar jezsuita ugyancsak tervezte a fordítást, de ez vagy el sem készült, vagy elveszett. Káldi amellett érvel, hogy a szent szövegnek hallomás útján történő megismerése is elegendő az üdvösségre, mert „az Isten Írás nélkül is üdvözítheti az embereket”, akik közül sokan egyébként is analfabéták. A vulgáris nyelvekre fordítást illetően utal arra, hogy a protestáns felekzetek egymás verzióját sem fogadják el, így pedig nem lehet egyik szöveg sem autentikus, csupán egyedi értelmezése Isten szavának, mivel sokan „mosdatlaul olvassák avagy tudatlanul”. Azt ő sem tagadja, hogy a kanonizált latin verzió „sok helyen homályos”, de hozzáteszi: „azt a Szent Irásnak mélysége hozta magával”. Végeredményben a tekintélyes Europa Humanistica sorozat jelen darabja sokoldalúan világítja meg térségünk kora újkori biblikus kultúráját, amely az iszlám hódítás árnyékában sajátos történetszemlélettel is párosult. Régiónk multikonfesszionális jellege különösen is hozzájárult a Szentírás recepciójának változatosságához. A kötet használatát ötféle mutató könnyíti meg, így minden adottság megvan ahhoz, hogy a nemzetközi kutatásban hasznosítható legyen a közreadott bőséges válogatás, s a Kárpát-medence gazdag Biblia-filológiája, fordítói, kiadói és mecénási tevékenysége méltó helyre kerüljön a tudományág európai összképében. (Humanistes du Bassin des Carpates, I, Traducteurs et éditeurs de la Bible, par István Monok et Edina Zvara avec la collaboration d’Eva Mârza, Brepols, Turnhout, 2007, Europa Humanistica 5) Bitskey István

Tudom, kinek hittem I. Aki igét hirdet, az felvállal valamit, aminek semmi köze a hatalomgyakorláshoz. Az igehirdetés ugyanis nem egy uralmi pozícióból megszólaló manipulatív kényszer aktusa. Még akkor sem, ha egyházi vezetői státuszból elhangzó beszédről van is szó, mint ahogyan Bölcskei Gusztáv Tudom, kinek hittem című prédikációkötete esetében. Sőt, aki ige hirdetése mellett kötelezi el magát, az egyfajta elementáris gyengeséget vállal magára. Jól mutatja a Magyar Reformátusok III. Világtalálkozóján elhangzott rádiós istentisztelet is, hogy ennek maga a püspök is fájdalmasan tudatában van: „Isten népének az élete mindenkor az Isten színe előtt zajlik. Ez a tény akkor is tény marad, amikor az újságok számára mi már újra legfeljebb csak a „Mindenfélék” rovat számára leszünk érdekesek.” (31-32.o.) És valóban: egy igehirdetés elhangozhat akár egy kis gyülekezet megújult temploma kapcsán szűkebb körben, akár egy ország előtt rádiós istentiszteleten, harangavatáson vagy konferencián, állami vagy egyházi ünnepen, egyszerű lelkipásztor, vagy püspök szájából, nem az ünnepség nagysága és kerete jelenti a beszéd támasztékát, sem nem a hallgatóság mérete vagy annak reakciója a legitimációját, még kevésbé a megszólaló státusza az eredményességét. Az igehirdetés hatékonysága és érvényessége egyedül a benne megszólaló Ige dünamiszából származik. Minél inkább a hatalmi pozíció szólal meg az igéből, annál kevésbé tölti be eredeti feladatát – legyen ez a hatalmi pozíció egy státusz, vagy műveltségi szint, netán egy megnyerő személyiségből eredő kisugárzás. Csakis az igében rejlő erő tesz egy igehirdetést azzá, aminek lennie kell. A megszólalás apropóját adó ünnep megmozgat, és áthangol, stabilitást biztosít és az ismétlődés biztonságát nyújtja, de a benne felhangzó igehirdetést az a hatalmasabb belső potenciál feszíti, hogy alapjaiban rengetheti meg hallgatója létét. Az Ige hatalom, de sosem a megszólaló hatalma. Különleges helyzetben vagyunk, amikor ezt a prédikációkötetet a kezünkbe vesszük, mivel egy püspök 10 évnyi igehirdetői munkásságából válogathatunk. És különleges azért is, mert a fentieket vé-

giggondolva az a felismerés fogalmazódott meg bennem ezekkel az igehirdetésekkel kapcsolatban, hogy egyáltalán nem ütközik át rajtuk a „doktorság” és „püspökség” hatalmi szerepköre, sem az ezzel járó stílusbeli és lexikai jellegzetességek nem érhetők tetten. Az igehirdetéseknek semmi köze a magas teológiai nyelv aprólékosan tagolt és pontosan definiált fogalmiságához, de nem leljük nyomát bennük a programatikus beszédnek vagy a követelőző nyomásgyakorlásnak sem – legyen szó akár egyházi vagy lelki jellegű dolgokról. Sőt, a megszólalások azt a belső meggyőződést tükrözik, hogy az igemagyarázó sosem birtokolja az ige hatalmát, nem támaszthatja alá, és nem is használhatja sajátos célokra, hanem egyetlen lehetőség van nyitva számára: átadni azt. Közölni – érthetően, befogadhatóan, egyszerűen. Kerülve az elitizmust, a szószaporítást, és a tudományoskodást. Tisztán és őszintén – talán ez lehetne Bölcskei Gusztáv igehirdetéseinek mottója. Másképpen megfogalmazva: az az alapelv hatja át a beszédeket, hogy az igehirdető ki van szolgáltatva. Nem annak az eseménynek és egyházi alkalomnak, amelynek keretében megszólal, nem is a hallgatók figyelmének vagy figyelmetlenségének, hanem kizárólag annak a hatalomnak, amely előtt meg kell hajolnia. A meghajlás során kapott üzenet a legtöbbször nem kellemes, visszatetszést és agressziót válthat ki, meg nem értéshez vezethet, politikai részrehajlással vádolható, de a meghajlásban már benne van az önátadás gesztusa – a legkomolyabb vállalásé, melyből nincs visszaút. Vállalása egyfelől az Igének és az üzenetnek, ami nem belülről, hanem kívülről érkezik, másfelől vállalása az országban, a kisebb közösségekben és elsősorban az egyházban zajló események iránti érzékeny figyelemnek is. Az Ige csak akkor képes hatni, ha ez a vállalás komoly, és ebben a vállalásban mindkét pólus benne foglaltatik. A vállalás és az azzal járó Isten előtti kiszolgáltatottság dokumentuma a prédikációs-kötet elejére illesztett püspöki székfoglaló beszéd, és az azt követő – a kötetben az első – igehirdetés, melynek címe: „De én és az én házam népe az Urat szolgáljuk.” Talán véletlen, talán szándékos a választás, a témabeli folyto-

DISPUTA Lépcsők

Bölcskei Gusztáv igehirdetés-kötetéről

93

nosság azt mutatja, hogy az inaugurációs beszéd az igehirdetések méltó bevezetője. Ugyanis a székfoglaló nem egy „új korszak” programjának hatalmi szituációból való bejelentését tartalmazza, mint ahogy azt talán várnánk, hanem az igehirdetésekben is végig megszólaló személyes hitvallás teológiai igényű megfogalmazását – a kiszolgáltatottság megvallását. A kötetben összegyűjtött igemagyarázatok jobbára alkalmi prédikációk, egy-egy konkrét ünnephez és apropóhoz kötöttek. A válogatás előnye egyszersmind a legnagyobb hátránya is. Tudjuk, hogy az igehirdetés hatásfokát az méri, mennyire aktuális; aktuális először is abban az értelemben, hogy alkalomnak megfelelő, oda illő. Csakhogy éppen ez az alkalmi aktualitás és frissesség vész el az események kontextusából kiszakítva, egy kötetbe zárva. Az összefüggés, melyből az igehirdetések apropójukat nyerték, és amely az érthetőségüket szavatolta, végleg elveszett. A prédikációk kötetbe válogatásának oka mégsem a végérvényesen elsüllyedő pillanat felszínen tartására tett kétségbeesett kísérlet, hanem az a hit, hogy az egyfelől aktualizált és helyzethez kötött igehirdetés a másik oldalon verbum dei, azaz Isten örök igéje, amely szétfeszíti az eredeti kontextus kereteit, és képes megszólítani akár egy könyv lapjain is. Ez adja az Ige örök aktualitását – és ennek a kötetnek a tartósságát, minden hozzá kapcsolódó elmúló és feledésbe merülő esemény ellenére. Az igehirdetés hatásfokának emellett egy másik jelentése értelmében is fokmérője az aktualitás, abban, hogy az alkalom „eltalálásán” túl maga a szöveg, mint az ige hordozója mennyire hatékony az üzenet közvetítésében.

DISPUTA Lépcsők

II.

94

A személyesség sokáig különböző keresztyén kegyességi irányzatok körében az igei megszólalások gyanakvással és elutasítással szemlélt deformációja volt. Mégis, mára világos, hogy a közvetlenség elengedhetetlen és kikerülhetetlen feltétele az igemagyarázatoknak. Nem csak azért, mert mi magunk nem vagyunk képesek leválasztani önnön élettapasztalatainkról a Biblia üzenetét, hanem azért is, mert keresztyénként hitvallásunk középpontjában a testet öltött, személlyé lett Ige áll. Jézus nem az absztrakt Ige személytelen konkréciója volt, hanem a legemberibb ember, a legszemélyesebb személy. A görög isteneszmény tiszta spirituális lényéhez képest a zsidó-

ságban gyökerező keresztyénség mindig is egy személyes hatalomban hitt, aki vonzódik az emberhez teljes lényével. Ehhez az Istenhez viszont csak egyetlen nyelven keresztül vezet az út, a narratívon. Miért? Azért, mert a narratív nyelv mindannyiunk személyes nyelve. Az irodalomtudomány és a kulturális antropológia számára mára már közhely, hogy a történetek a létünk részei – ezekben és ezeken keresztül élünk, önmagunkat is kerek történetként értjük, melynek kezdete és vége van, sőt, a világot is csak annyiban birtokoljuk, amen�nyiben saját történetünk részévé tudjuk tenni. Ebből fakad, hogy az akár egyetlen anekdota vagy aforizma által beépülő élettapasztalat éveken keresztül az emlékezetünkbe égeti magát, és csomópontja lehet gondolkodásunknak. Az igehirdetésre nézve ez konkrétan a következőket jelenti. A megszólalás „rutinja” és annak locus communisai örökölt és általános támasztékai minden retorikai felépítésű beszédnek, így a prédikációnak is. De a személyes élettapasztalaton átszűrt történetek visznek színt és életet ezekbe a megkoptatott sablonokba. Ahogyan a mágnes rendezett alakzatba rántja össze a köré szórt vasreszeléket, úgy rendezi egy kiüresedő fogalmiság széttartó elemeit egy irányba, szétszóródó tudásunkat egy élhető létösszefüggésbe a történet. A narráció tehát a tudásból tapasztalatba és onnan visszavezető út – maga a sűrített élet. Az élet viszont sosem sablonizálható, mindig sajátos és egyedi – egy sajátos élettörténet. Ezeknek az elméleti megfontolásnak az implicit igazolását adják Bölcskei Gusztáv igehirdetései. Nem elsősorban akkor kerülünk ugyanis kapcsolatba az ő alkata és személye „történetével” átitatott igei látással, amikor prédikációiban a választékos beszéd, a tájszólásos „szabócsias” népnyelv és a szleng sajátos összefonódására bukkanunk. Jellegzetes persze ez is, mint ahogy az is, hogy beszédei megszólalásbeli rétegzettségük ellenére közérthetőek és egyszerű nyelvezetűek, nincsenek teleaggatva ornamentikával. Jellemző püspök úr igehirdetéseire egy szintén jellegzetes, párbeszédre épülő teológiai látás, mely az üzenetet biztos talajhoz köti. Az igehirdetéseken nyomot hagy püspök elődeivel, Ravasz Lászlóval, Révész Imrével, Baltazár Dezsővel, teológus elődeivel (pl. Ágoston, Bonhoeffer), filozófusokkal (pl. Kierkegaard), költőkkel és írókkal (pl. Tolsztoj, Dosztojevszkij, Thomas Mann), filmekkel és színművekkel és művészekkel (pl. Rodin, Dürer) folytatott

III. Bölcskei Gusztáv prédikációi egyediek és aktuálisak, és nem a retorikai megcsináltság szintjén, hanem éppen azért, mert kerülik a mesterkéltséget. A személyesség nem akar láthatatlanná válni a nyelvben, nem akar elbújni egy rá kiosztott, vagy általa felvállalt szerep mögé, hanem a közvetlenségen keresztül engedi felszínre törni, amit úgyse rejthetne el. A prédikációk így lehetnek a belsővé tett és átgondolt hit önkifejeződései, hatékony közvetítői az igei tartalomnak. Amikor egy igehirdető mer teret engedni a személyességnek, óhatatlanul is kiszolgáltatja magát egyfajta szubjektív ízlés ítéletének. Nem mindenki fog tudni azonosulni vele, nem mindenki számára lesz szimpatikus, mert nem mindenki találkozik ilyen módon az Igével és a saját életével. Érheti kritika a példákat: felszínesnek,

túl egyszerűnek tűnhetnek. Ez a kritika azonban csak kívülről lehetséges. És kívülről, egy homiletikai mérce felől lehet rá választ is adni. Például azt, hogy ez a kritika csak az írott változat alapján jogos, ahol a példák újraolvasásával elmélyültebb figyelemre van lehetőség. Viszont az igehirdetések elsősorban a hallgatóság befogadói kapacitására vannak tekintettel. A prédikáció szóbeli műfaj, ezért a szóbeliség törvényszerűségeinek alávetett: a rá való készülésnek és a befogadásnak erre a sajátos létmódra kell tekintettel lennie. Ha pedig a kompozíció az odahallgató befogadást könnyíti – márpedig a példáknak éppen ez a szerepe –, akkor annak elemei betöltik feladatukat. Vagy: egy intellektuálisan imponáló történet vagy példa meggyengítheti az ige belső dünamiszából származó potenciált, mivel egy igén kívüli hatalmi pozíciót generál – intellektuálisan akar megérinteni, és nem személyesen… és még sorolhatnánk az érveket pro és kontra. A hiteles és személyes történetek, a belsővé tett művészeti vagy irodalmi utalások fényébe állított Ige viszont nem ilyen külső tekintéllyel bír. Emiatt nem lehet kívülről bírálni vagy megmagyarázni sem. A személyes igehirdetésnek belső tekintélye van, egyfelől a maga jogán mint Ige, másfelől az Őt befogadó és közvetítő, formálódó, Rá utaló élet hitelessége okán-jogán. A példázatos beszéd ereje nem valamiféle neki tulajdonított nyelvi-megformálásbeliintellektuális jellegből fakad, hanem az általa megteremtett átélés lehetőségére hívásban sűrűsödik össze. A példákon keresztül illusztrált ige nem vitára, hanem megtapasztalásra, együtt-megélésre, végső soron együttlétre hív abban a történetben, amelyet az Isten ír. Amennyiben egy igehirdetés képes az ehhez szükséges párbeszéd dimenziójába elvezetni – és úgy gondolom, Bölcskei Gusztáv igehirdetései elsősorban ebbe az irányba nyitottak –, akkor a megvalósuló diskurzus a meddő teológiai vitatkozások vagy hatalmi kényszer szöges ellentéteként, az igei értelemben vett megtapasztalás lehetőségfeltételévé válik. (Bölcskei Gusztáv: Tudom, kinek hittem. Igehirdetések. Debrecen, 190 oldal) Kustár György

DISPUTA Lépcsők

diskurzus, nem a teologizálás vagy önkényes magamutogatás, hanem az igényes és mégis közérthető szemléltetés igényével. Ez mind sajátos, de igazán sokatmondó éppen az a tény, hogy semmi más, egyedül a történetek, aforizmák, bölcsességek és példák, az egy-egy kiemelt helyen feltálalt találó mondások és műalkotás-leírások teszik „díszessé” igehirdetéseit. Az alapjában puritán prédikációk jellegzetessége, hogy egy-egy gondolati csomópont egyegy példa köré van építve. Nem tolakodóan, mégis a legtöbbször találóan. Minden példa egy-egy élettapasztalatot elevenít fel, egy történelmi összefüggést idéz meg, egy-egy bensőséges vagy éppen humoros szituációt hoz közel. Ezekben a példákban sűrűsödik össze a mondandó, bomlik ki és válik „fogyaszthatóvá”. Alkalmazásukkal az élőbeszéd témája válik jobban memorizálhatóvá és beépíthetővé, anélkül, hogy ezek az exemplumok különösebben nagy elmélyedést kívánnának. Mindez pedig úgy történik, hogy közben a példák egy sajátos mintázatba rendeződnek. A szülőfölddel, az egyházi vagy politikai eseményekkel, közszájon forgó történetekkel való belső párbeszédből olyan személyes hang bontakozik ki, mely a prédikációknak a valódi megismételhetetlenségét és „ízét” éppen a megszólalás csomópontjaiban, a lényegi helyeken adja.

95

Az olvashatatlanság allegóriái

DISPUTA Lépcsők

Paul de Man: Az olvasás allegóriái

96

A kötet előszavának már-már szállóigévé lett első mondata szerint Az olvasás allegóriái történeti tanulmánynak indult és az olvasás elméleteként végezte. Vagyis a romantika historikus meghatározásának kísérletéből különült ki benne a befogadás oldalán hangsúlyozott elméleti horizont. Az olvasás retorikájának ilyen, a történetiséggel szembesített felfogása természetesen nagyon is tisztában van önnön tétjével: a „hermeneutikai modellen” való túllépést kísérli meg (aminek lehetősége, mint mondja, nem a priori biztosra vehető), tudatosítva persze, hogy a kiindulópont „még mindig” az irodalomtörténetileg adott kánon. Függetlenül attól, hogy a historicitás és az elmélet ilyen elválasztása mennyire produktív és lehetséges szempont egyáltalán – azaz a szakmai diszkurzusban mennyire implikálja egyik a másikat a kölcsönös megkerülhetetlenség jegyében –, elmondható, Paul de Man e törekvése úgy gyakorolt komoly hatást az ezredforduló körüli irodalomértésre, hogy az olvasás, a receptív funkció fontosságát éppen a romantikakutatás tekintetében emelte ki. Ez azért fölöttébb érdekes pozíció az ezredvég metodikai vitáiban, mert olykor éppen a befogadás-esztétika volt hajlamos – egyéb interpretációs irányzatokról nem is beszélve – a modernséggel úgy szembeállítani az irodalom romantikus korszakát, hogy ez utóbbi az előbbinek többé-kevésbé (például éppen receptív ajánlataiban) fogyatékos előképének tűnjön, így poétikai újdonságai az „előzmények” meghaladásaként értékelődjön. De Man eredményei viszont a nyelvi fordulat akceptálása nyomán olyan fénybe állítják a romantikát, hogy általa akár meg is fordulhat a két periódus „hierarchiája”, s a modernitás a romantika feltételezettségében bontakozó irodalomként válik bemutathatóvá. E megfordítás de Mannál be is következett, amen�nyiben a modernséget nyelvszemléletileg – a nyelvi autonómia és a referencialitás közötti szakadék áthidalásának szimbolista igényét bírálva – visszalépésnek minősítette, csekély számú historikusnak nevezhető kitekintéseinek egyikében. Továbbá a hatvanas években először hangoztatott kijelentése – és persze annak jegyében végzett munkássága –, miszerint jelenleg is a romantika részei vagyunk, alaposan hozzájárult e korszak alkotásainak felforgatóan

aktuális újraértelmezéséhez. De Man életműve a dekonstrukció olyan teljesítménye, mely a recepcióesztétika követőinél is bizonyos mértékben hasznosíthatónak bizonyult, s ez lehetővé tette az ezredforduló e két legbefolyásosabb metodikájának közeledését. E hatás azonban történeti bontakozását tekintve nyilván szükségszerűen – főleg a medialitás szempontjának közbejöttével – mind a nemzetközi, mind a hazai diszkurzusban egyre inkább olyan mozzanatokat erősített fel, melyek újra csak a távolságot növelték. Mivel jelenleg nálunk szintén ez utóbbi tendencia nyomai figyelhetők meg, e recenzió ilyen összefüggésben vizsgál meg röviden néhány, az irodalomtudományban már – a viták mellett is – meghonosodottnak vagy közismertnek tekinthető, a kötetben exponált kategóriát. Az olvasás allegóriái az egyetlen könyve szerzőjének, mely eleve egységes kötetnek készült, fejezeteinek megírása mintegy évtizedet vett igénybe. A munka először 1979ben jelent meg, s húsz évvel később látott először magyarul is napvilágot, Fogarasi György szakszerű fordításában. A vélekedés, miszerint a könyv magába foglalja de Man úttörő kezdeményezéseinek legjavát, legalábbis felmutatja munkásságának legértékesebb-legproduktívabb aspektusát, már jelen hozzászólás teoretikus érdekeltségéről is sokat elárul. Ehhez először is dióhéjban vázolható, hogy Paul de Man szerint a hermeneutikai interpretációra is jellemző „esztétikai ideológia” nem tesz különbséget a tapasztalat és a nyelvi reprezentáció között, s a szimbolikus nyelvhasználat szabályai szerint egyesíti a nyelv reprezentáló és szemantikai funkcióját, áthidalva az érzéki és a szellemi, a megjelenő és a megérthető között tátongó szakadékot. Észrevételeit pedig a jel fenomenalitásának kritikájával övezi és támasztja alá, a materialitás–fenomenalitás fogalompár sajátos értelmezését valósítva meg. Hogy kritikája a hermeneutikai metodika félreértésén alapul, melyből ilyen dichotómia eleve nem következhet, azt a hermeneutának aligha kell bővebben magyarázni, a dekonstruktőrnek pedig szinte fölösleges, mivel egész okfejtése erre az axiómaként kezelt tételre támaszkodik. Az az elgondolás, mely Az olvasás allegóriáinak legtávlatosabb, a munkásság egyéb

velésben, mely a jel fenomenalitásának tagadásán alapul. Archie Bunker retorikájával kérdezhető, „mi a különbség” akkor az olvasás és a „dekódolás” között? E megkülönböztetéshez továbbá figuráció és performáció olyan elválasztása szükséges, mely a nyelv dialogikus-kommunikatív természetének kizárásával képzelhető csak el. De Man hozzáállása nemcsak fenomenológiailag, de fenomenológiakritikailag is inadekvát, mivel a fenomenológiai gondolkodás éppen annyit tesz, mint a tárgyat és reprezentálását nem az általa megfogalmazott elválasztottságban feltételezni, sőt magát ezt az osztottságot sem elfogadni. A „fenomenalitás” kategóriáját az amerikai tudós meglehetősen önkényesen, tudománytörténeti létmódját figyelmen kívül hagyva kezeli. Nem véletlen, hogy azok a tanulmányai (Kant-interpretációi), melyek e felfogását – materialitáselméletét – a legrészletesebben kifejtik, nem tudtak párbeszédre lépni a vonatkozó filozófiai diszkurzussal; gyakorlatilag semmilyen hatást nem váltottak ki a Kant-filológiában. Egyre inkább kitűnhet, hogy de Mannak ezek az elképzelései egyre kevésbé a nyelvi fordulat – vagy akár a nyelv humboldti kreativitásának elismerése – jegyében, hanem inkább (némi polemikus, ám nem teljesen alaptalan túlzással szólva) a karteziánus episztéméhez való visszalépésként inter­ pretálhatók. Továbbá a nyelv „önkényes” vagy „esetleges” létesítő ereje is csak akkor lenne kijátszható a tropológiával szemben, ha nem éppen az utóbbi figurativitása tenné lehetővé az előbbi dinamikáját. Sőt, a nyelvi véletlen vagy önkény ilyen tulajdonítása egy szubjektivitás ideológiai minősítése lehet csak (a rálátás metafizikai pozíciójából), mely ilyennek érzékeli az intencióit áthúzó, hozzá képest „külső” vagy idegen erőt. A metaforikus megfeleltetés „totalizáló” szimmetriájának tézise a metonímia aszimmetrikusabb karakterével szemben szintén egy abszolút értékelő státuszt feltételez – ehhez elég Paul Ricoeur koncepciójára, az azonosság és a különbözőség arisztotelészi dialektikájára támaszkodó metaforaelméletére utalni. De Man a Rousseau-tanulmányokban foglalkozik részletesen a metaforával – nem kis részben a második Értekezés már Derridánál is alapos elemzésének nyomvonalán. E fejtegetéseiben is megmutatkozik jellegzetes eljárása, mely valami olyasminek a dekonstruálását tűzi ki célul, ami eleve nem létezik a saját dekonstruáló műveleteiben megképzettségen kívül, vagyis ő maga teremti meg annak látszatát, amit cáfolni

DISPUTA Lépcsők

összefüggéseiben gyakran előkerülő dimenzióját képezi, alighanem a retoricitás gazdagon kimunkált koncepciója. Hogy ezzel összefüggésben a nyelv konstatívkognitív és figuratív-performatív jelentésszintjei hogyan különíthetők el, illetve hogyan játszanak össze egymással, azt de Man roppant éleslátással képes kifejteni még akkor is, ha – mint legutóbbi monográfusa, Kulcsár-Szabó Zoltán kitűnő könyvében (Tetten érhetetlen szavak, Bp., 2007, 105.) megjegyzi – a nyelv „e két ellentétesnek, de egymástól korántsem függetlennek tételezett aktivitása rendre egymástól elkülönítve modellálódik” nála. Vagyis többnyire heterogenitásuk vélelmezése domborodik ki, noha a bevezető tanulmányban (Szemiológia és retorika) a szemiológiai vonatkozások beszédaktusként interpretálása még megengedi kölcsönösségüket. A közismert példázat – Archie Bunker esete a tekecipővel – ráadásul a nyelv dialogikus karakterének megnyilvánulásán belül utal grammatika és retorika olyan különböződésére, mely nem nélkülözheti a kettő reflexivitását, akár Gadamer tételével összhangba hozhatóan látva be, hogy a nyelv (ekkor mint figuráció és dialogicitás együttese) ilyen értelemben sem szétválaszt, hanem összeköt. Ugyanakkor már itt megfigyelhető az irányvétel a gondolat későbbi olyan kifejtése felé, mely ezt az összefüggést a jel fenomén-természetének különös értelmezése nyomán dekonstruálja. Peirce jelelméletére támaszkodva – mely szerint a jel értelmezése nem jelentés, hanem egy másik jel – de Man megkülönbözteti a tárgy és a jel, valamint a jelentés és a jel közötti relációt, olyképp, hogy ez utóbbira a „megjelenítés” elvét nem látja jellemzőnek. Ha jellemzőnek látná, nem is tartaná szükségesnek a grammatika és a retorika megkülönböztetését. Ez az okfejtés nemcsak hermeneutikai nézetből kifogásolható, de saját előfeltevéseiből kiindulva sem veszi pontosan számba az általa vitatott vagy elfogadott koncepciókat. Ez már Peirce felidézett téziséből is kitűnhet, amely azzal, hogy az értelmezést jelnek (és a jelet értelmezésnek) tekinti, az „egyik jel szüli a másikat” folyamatát vázolva kizárja a „dekódolás” (interpretáció) olyan lehetőségét, mellyel egy, a jelekre összpontosító „olvasás” szembeállítható lenne. Sőt, de Man maga hangsúlyozza, hogy „ez az olvasat pedig később maga is értelmezésre szorul egy újabb jel által, és így tovább ad infinitum.” A jel általi értelmezés megkerülhetetlenségének állítása legalábbis különösen hangzik abban az ér-

97

DISPUTA Lépcsők 98

akar. Egyébként is, gyakran idézett fosztóképzős fogalmaival (pl. „arctalanítás”, „olvashatatlanság”) voltaképpen maga hozza létre az „arc” vagy az „olvasás” olyan lehetetlen tartalmait, melyek saját fejtegetésein kívül nem léteznek, hogy aztán diadallal mutasson rá a vizionált tézisek képtelenségére. Beszédmódja a folytonos „leleplezés” bűvöletében él, miután létrehozta mindenkori tárgyában a látszat és a lényeg kettősségét. Egész munkásságában keveri továbbá a reprezentálás és a fenomenalitás fogalmait. A metaforáról pedig azt állítja, hogy a „belső” és a „külső” tulajdonságok megfelelésén alapul, vagyis ha Rousseau „vadembere” óriásnak nevezi az idegent, akkor az nem a másik termetét, hanem a saját félelmét „fejezi ki”. „Objektív” nézőpontból a kijelentés hamis, „szubjektíve” viszont őszinte. „A metafora vak, de nem azért, mert elferdíti az objektív tényeket, hanem mert bizonyosnak mutat valamit, ami valójában csak puszta lehetőség.” Nem szükséges bővebben részletezni, hogy az objektív és a szubjektív nézőpontoknak, a tényeknek és a hamisságoknak, a látásnak és a vakságnak ilyen kiindulású ütköztetése nem enged közel a metaforikus „elevenség” nyelviségéhez. Hogy a metafora „a fikció és tény között lebegő referenciális szituációt (a rémület szülte feltételezést) szó szerint ténnyé változtatja”, az megint csak a nyelven túlról lenne belátható, ha egyáltalán túl tudnánk jutni a nyelven. (Rousseau fejtegetése sokkal inkább a megértés metaforikus jellegét ecseteli.) Ahogy általában véve is elmondható: grammatika és retorika kapcsolatáról vagy szétválasztottságáról mint a konstatívum és figuráció (vagy performatívum) szimmetriájáról vagy aszimmetriájáról kijelentéseket tenni olyan „ideológiát” feltételez, mely a nyelvből magából már wittgensteini horizonton sem adódik. A Rousseau-tanulmányok a kötet második felét teszik ki, noha az Előszó szerint többük a legkorábban született meg (a Nietzsche-interpretációkkal együtt). Ez a kronológiai megfordítás ellentmond az első mondat állításának, s ahhoz képest fordított helyzetet mutat: a történeti vizsgálódások nem megelőzték, inkább követték a teoretikus eszmefuttatásokat. A könyv szerkesztése így olyan utólagos elrendezést kreál, mely meg akar felelni az előszó programjának, a historikus vizsgálódásból való kiindulásnak. A Retorika című részben összefoglalt írások, főleg a Rilkeés Proust-művek elemzései mindenesetre jóval árnyaltabbak és kiérleltebbek; mint-

ha a szépirodalmi szövegek közvetlen inspirációja de Man számára gyümölcsözőbb volna az elméleti vagy társadalmi-politikai tematikánál. Ezalól ezúttal a műelemzés, a Vallomások néhány részletének interpretációja sem kivétel. A Marion-epizód kapcsán például az önéletírás szubjektumának veszélyeztetését megint csak a szöveg jelentésének és performanciájának „radikális elidegenedéseként” magyarázza, összefüggésben a „referenciális funkció radikális felfüggesztésével”. Így a szövegnek a figurális test helyett gépezetnek minősülése révén lenne kimondható, hogy „[a] nyelv korántsem tekinthető a pszichikus energiák szolgálatában álló eszköznek, hanem épp ellenkezőleg: e ponton felvetődik annak lehetősége, hogy a késztetések, helyettesítések, elfojtások és megjelenítések egész építménye nem más, mint a nyelv – mindenfajta figurációt vagy jelentést megelőző – abszolút véletlenszerűségének aberráns, metaforikus korrelátuma.” Itt egyrészt megint csak homályban marad, mitől határolódik el a huszadik század közepén ez az okfejtés akkor, amikor a nyelvet nem eszköznek hirdeti, mely „pszichikus energiák szolgálatában” állna. Másrészt a gépezet mechanikája csak annak a szubjektumnak a nézetéből tűnik jelentéstagadón véletlenszerűnek, mely folyvást rácsodálkozik intencionalitásainak sorozatos kudarcára. A „véletlen” így kifejtett tapasztalata totálisan szubjektivista tapasztalat (mintha nem a korábbiakban esett volna szó Nietzsche okozatiság-kritikájáról), az „aberrációról” nem is beszélve. De Man voltaképpen a szervesség általa sikertelenül dekonstruált felfogását transzponálja egy olyan gépiesnek vélt működésbe, melynek akár önkényesnek, akár esetlegesnek érzékelése a szubjektum karteziánus alakzatát erősíti meg. A szervesség paradigmája éppen akkor bizonyul leküzdhetetlennek, ha a jelentés és a performáció elidegenítésének e határozottan metafizikai-ideológiai gesztusával történik kísérlet nyelvezetének jellemzésére. Azonban a Rilke-értelmezésekről és befogadásuk módozatairól szóló bekezdések akár recepcióesztétikailag is mintaszerűnek tűnnek e lírai világ megközelítésének feltételét és hatástörténeti pályáját tekintve. A tanulmányokba ékelődő rövid verselemzések, főleg az Archaikus Apolló-torzóról írt sorok egészen kiválóak, megkerülhetetlenek, a Duinói elégiák kapcsán azonban újra előbukkan a teória némely kevésbé folytatható eleme. Abból a feltevésből például, hogy „[e]gy olyan nyelv képzete, mely

ok és a következmény nietzschei felcserélhetősége a fenomenológia „megelőlegezett” kritikája volna, annak inkább az ellenkezője vélelmezhető. Az olvasás allegóriái második kiadásának eseménye jelzi a könyv fontosságát, Paul de Man kutatásainak nálunk is revelatívnak mutatkozó erejét, rendkívüli hatását. Az utóbbi húsz évben kevés irodalomtudósról született annyi tanulmány, monográfia, doktori értekezés, mint az ő munkásságáról. Mindez arra mutat, hogy igen lényeges vonatkozásokban volt képes rákérdezni az irodalmi nyelv természetére, elsősorban a romantika sokáig – a modernitás felől – nehezen megközelíthető korszaka tekintetében. Meglehet azonban, teljesítményének sajátossága inkább roppant inspiratív erejében, s kevésbé koncepcionalitásában vagy elmélyültségében rejlik. Manapság immár egyre inkább kiderülhet, hatása nem olyan értelemben átmeneti, mint ahogy az minden alkotás historicitásáról valamiképp elmondható. Hanem olyan értelemben, hogy egymás után látszanak összeomlani az elmélet tartópillérei, mintha saját beprogramozott rombolódásuk tanúja lenne az olvasó. (Amit persze lehet akár a szövegek önmagukhoz következetes „intenciójának” is tartani.) Ez a tapasztalat még kevéssé vagy egyáltalán nem fogalmazódott meg recepciójában, de mivel a második kiadás jelen recenzió nézetében ezt a benyomást erősítette meg, ezért az itt vázolt kritika – kétségtelen, de szükséges részlegességgel – ezt a tendenciát kívánta nyomatékosítani. Nem feledve, hogy az így jellemzett folyamat Paul de Man tudományos érdemeiből természetesen semmit sem von le, mivel nem teljesítményének jelentőségére, hanem hatástörténeti létmódjának természetére vonatkozik. De mégis olyképp, ahogy de Man egyik Nietzsche-tanulmányában (Genezis és genealógia) újfent igazságosztó hévvel – ezért önnön művére is visszafordíthatóan – megjegyzi: „Historiográfiai szempontból tanulságos látni, miként működik egy genetikus narratíva olyan meglátásokhoz vezető lépcsőfokként, melyek lerombolják a genetikus folytonosságot megalapozó állításokat, de amelyek nem fogalmazódhattak volna meg, ha a téveszme nem bontakozhatott volna ki szabadon.” (Paul de Man: Az olvasás allegóriái – Figurális nyelv Rousseau, Nietzsche, Rilke és Proust műveiben. Fordította Fogarasi György. Budapest, Magvető, 2006. Második, javított kiadás, 375 oldal, 3990 Ft) Eisemann György

DISPUTA Lépcsők

teljesen megszabadult minden referenciális kényszertől, teljesen elgondolhatatlan”, valamint „[b]ármely megnyilatkozás olvasható szemantikailag motivált kijelentésként”, ezt a következetést vonja le: „attól a pillanattól fogva, hogy működésbe lép a megértés [az olvasó érzelmeire való apellálásból fakadó válasz], elkerülhetetlen egy szubjektum vagy objektum tételezése.” Mivel a referencialitás-areferencialitás viszony mind de Man poetológiája, mind pedig a modern poétika szempontjából kulcsfontosságú, érdemes annak legalább egyik összetevőjére kitérni. A referenciális „kényszer” nevezhető az ilyen jellegű utalással kifejeződő nyelvi képességnek is. Sőt, hogy e kényszer (képesség) nélkül nincs nyelv – és így nincs önreferencialitás sem, mely általa tud jelentéshez jutni – az hermeneutikailag is belátott összefüggés. De az érzéki referencia és a belőle kinyerhető értelem dichotómiájának kritikája megint csak a saját fantomjaival hadakozik: az önreferens művelet sem pusztán egy tematikusan magára utaló mozzanata a nyelvnek. Ezért az önreferencia feltételezése teszi lehetővé egyáltalán azt is, amit bármiképp referenciának hívhatunk. Enélkül nem létezhet semmilyen másra („kívülre”) vonatkozásból merítő „érzéki” tapasztalat sem a megértés nyelviségének horizontján. Az önreflexió úgy feltétele és kiindulása a reflexiónak, ahogy – miként a koraromantikában kiemelésre került – az öntudat a tudatnak és nem fordítva. Hiszen magának a tudatnak a reflektálása mindig feltételez egy reflektáló tudatot, ami szükségképp kicsúszik az önreflexió aktusából, amennyiben az öntudat a tudatra reflektálás eredményeként és nem a tudat okaként értődik. A nyelvből beszélés hermeneutikai premisszája annyit jelent, mint a referenciális mozzanatot magát is értelmezésnek fogni fel, miáltal e kettő nem különíthető el egymástól. Egy „objektum” és egy „szubjektum” tételezése éppen akkor következhet be, ha a nyelv bizonyos elemeit egy „tiszta materialitás” dimenziójában próbáljuk meg elképzelni, mint ahogy arra de Man egyéb helyeken kísérletet tesz. A Nietzsche-tanulmányok retorikai jellegű kutatásai mindemellett rendkívül lényegesek, még ha Derrida kezdeményezéseinek közvetlen folytatása – és e szakmai csatlakozás-vonatkozás különös elhallgatása – megint csak tagadhatatlan. Az előbbi gondolatmenethez illeszkedve megjegyzendő, hogy a metafora és a pénzhasználat összekapcsolásának huszadik századi távlatossága jól ismert fejlemény, de hogy az

99

A tetten érhetetlen „másik”

DISPUTA Lépcsők

Kulcsár-Szabó Zoltán Paul de Man-könyvéről

100

Kulcsár-Szabó Zoltán az eddig megjelent köteteiben és tanulmányaiban már érintőlegesen többször foglalkozott Paul de Man életművének egy-egy vonatkozásával. Úgy látszik, most érkezett el az idő, hogy a Ráció Kiadó gondozásában megjelent önálló kötetben, immár sokkal részletesebben vegye szemügyre a nagyhatású irodalomtudós által vizsgált legfontosabb teorémákat. Az austini nyelvelmélet alapművének címére (Tetten ért szavak) rájátszó könyv alcíme: Nyelv és történelem Paul de Mannál, melyen a de Man műveit mindössze felületesen ismerők némileg elcsodálkozhatnak, hiszen az eddigi kommentárok elsősorban de Man elméleteinek nyelvi vonatkozásait tárták fel, mégis a szerző szerint a történelem is legalább annyira középponti problémája a de Man-féle elméletnek. Cáfolja ezzel tehát Kulcsár-Szabó Zoltán azokat a nézeteket, melyek szerint a retorikai dekonstrukció a nyelvi nihilizmus nevében szakadna el a történelem kérdéseitől. A könyv „A »történelem« fogalma Paul de Mannál” című fejezete szerint ugyanis „talán a legkövetkezetesebben nyomon követett vagy legkitartóbban ismételt kérdése [a de Man-i életműnek] éppen a történelem mibenlétére irányul” (201). A könyv intenciója szerint sem pusztán ismertetője, sem pedig összefoglalója nem kíván lenni Paul de Man szövegeinek: „Indíttatása sokkal inkább az volt, hogy nyelv vagy retorika és történés, esemény vagy történelem lehetséges összefüggéseit vizsgálja meg (egyszerűbben fogalmazva azt a kérdést, hogy mit csinál a nyelv), s ehhez de Man kínálta a legmegfelelőbb keretet vagy kiindulópontot.” (7). Más szóval nem egy kivonatát kapjuk de Man elméleteinek, hanem egyfajta továbbgondolását is az életműből kiválasztott problémaköröknek. Nagy erénye a könyvnek, hogy a vizsgált elméleti alakzatokat gondosan kontextualizálja és végigköveti az életmű egészében, jelezve azoknak lehetséges filozófiai forrásait, azzal is számot vetve persze, azok „nem feltétlenül írható[k] le azzal a genetikus vagy organicisztikus eszköztárral, amelyet de Man […] következetesen kétségbe von” (201). Nem foglalkozik részletesen a Tetten érhetetlen szavak „az »esztétikai ideológia« vagy éppen a romantikus irodalom” implikációival, viszont fel kívánja hívni a figyel-

met „a de Man-szövegek rejtettebb vagy a szakirodalomban kevésbé számon tartott történeti vagy tematikus kapcsolódásainak” rendszerére, valamint terítékre kerülnek „lényeges, ám de Mannál nem kidolgozott irodalomelméleti dilemmák” (7) is. Ez a megközelítés „lehetővé tett[e] egyrészt de Man retorikafelfogásának (s vele a nyelv és a cselekvés vagy történés közötti összefüggés reflexiós alakzatainak) aránylag részletes elemzését, másrészt pedig az amerikai irodalomtudós olyan fogalmainak – referencialitás, materialitás, inskripció, esemény – körüljárását, amelyek ezt az ös�szefüggést más terminológiai környezetben nevezik meg.” (7-8). Paul de Man szövegei mellett a kötet különös figyelmet szentel Friedrich Nietzsche és Martin Heidegger munkáinak is, hiszen meggyőződése szerint e két nagyhatású gondolkodó nélkül „de Man bizonyos, itt lényeges előfeltevései és irodalomszemléletének változásai nem érthetők meg kielégítően” (7). E két gondolkodó elsősorban az első, a második és a hatodik fejezetben kap fontos szerepet. A „Figurativitás és történetiség Heidegger A műalkotás eredete című művében” a fejezetcímben is jelzett alakzatok működését mutatja be részletekbe menően, míg „A nyelv zenéje. Fölösleg és hiány A tragédia születésében” című fejezet a történeti sémák és az organikus egymásrakövetkezés nietzschei lebontását követi nyomon. A szintén Nietzschéhez kapcsolódó, „A nyelv(észet)i gazdaságtan bírálatához. Nietzsche és Paul de Man” című rész kiindulópontja szerint a Nietzsche-recepció hatvanas-hetvenes években lezajlott „retorikai fordulata” abból a szempontból is fontos de Man tanulmányozása szempontjából, mivel részben e hatás következtében fordul de Man a retorika felé (42), ami lehetőséget adott számára az „önazonosság logikai posztulátumának radikális nietzschei kritikájára” (45) és „a nyelv kikerülhetetlen retorikai természetéből” (47) adódó dilemmák vizsgálatára. A fejezet további része pedig azt az elméleti problémát járja körül, elsősorban Nietzsche, Marx és Benjamin nyomán, hogy milyen bonyodalmak származhatnak abból, ha a fogalomalkotás rendszerét egy gazdaságtani metafora, a pénz segítségével próbáljuk meg leírni.

nem nyert szisztematikus kidolgozást írásaiban (140). Az, hogy de Man él a benne rejlő kritikai lehetőségekkel, már a „retorikai fordulatát” bevezető „A temporalitás retorikája” című tanulmánya is jól példázza, hiszen itt az allegória rehabilitációja a szimbólummal szemben egy alapvetően intertextuális eljárás segítségével megy végbe (138). Azonban, ellentmondva az intertextualitás bevett kritikai szótárának, de Man a szövegközöttiség struktúráinak leírására az „intratextualitás” fogalmát vezette be, amely a Michel Riffaterre-rel kibontakozott vitájában a hipogramma és az inskripció fogalmával kerül összefüggésbe. Az „Olvasás/politika. A »Paul de Manügy«” az „esztétika, az irodalom vagy általában a diszkurzív tartományok és a politika közötti lehetséges relációk problémáját” (249) állítja a középpontba a „Paul de Manügyön” keresztül, amely de Man kollaboráns természetű háborús írásai nyomán robbantott ki komoly ideológiai és elméleti vitákat a nyolcvanas években, kétségbe vonva a de Man-i pedagógia és elmélet etikai alapjait, „új fénybe állítva a dekonstrukció »politikájának« kérdését.” (257.) Kulcsár-Szabó Zoltán tanulmánya itt elsősorban arra tesz kísérletet, hogy rekonstruálja de Man tanítványai és barátai (például Cynthia Chase vagy Derrida) által használt olvasási eljárásokat, amelyek a „bűnös” retorikai olvasás segítségével értekeztek az ügyről és általában az etika, a politika dilemmáiról és lehetőségeiről a dekonstrukció kontextusában. Chase nyomán Az olvasás allegóriáinak „Mentegetőzések (Vallomások)” című tanulmánya került hamar a szövegkorpusz középpontjába, amelyet vélhetően de Man elmaradt vallomásaként is olvashatunk (274). Ennek tudatában nem véletlen, hogy a dekonstrukció „etikai fordulatának” alapvető szövege lett Az olvasás allegóriáinak ez a fejezete az utóbbi időkben. Az utolsó két fejezet is ezt a kérdéskört viszi tovább: a „Cselekvés és textualitás. A szégyen retorikája és az olvasás »eticitása«” a „Mentegetőzések” elemzését folytatja jelezve, hogy de Mannál a konstatív és a performatív nyelv közötti átmenetet éppen az „igazságosság vagy törvényszerűség etikai kérdései, az antropomorfizmus lehetősége, a »történelemnek« (history) az eseményhez közelített fogalma, illetve – talán a legáltalánosabban – a politika, vagyis a megismeréstől a cselekvés felé mutató – irreverzibilisnek tételezett – mozgás.” (283). A „Narratíva, hazugság, kérdezés. A referenciális autoritás határai” pedig az allegória és az irónia kulcsfogalmai mentén bontja ki, hogy mi-

DISPUTA Lépcsők

A „Kiüresítés és (negatív) dialektika. A khiazmus példája” című fejezet abból a belátásból indul ki, hogy „[a]z irodalomelmélet, ha hű akar maradni önnön kritikai státusához, illetve ha meg akarja őrizni kritikai potenciálját, aligha tekinthet el saját eljárásmódjainak, diszkurzív, vagy kognitív feltételeinek vizsgálatától” (74). A Tetten érhetetlen szavak tanúsága szerint az elméleti alapvetések és a konkrét praxis közötti viszony de Man esetében sem mentes az ellentmondásoktól, így kimutatható, hogy azok az olvasási effektusok, amelyekre de Man szövegei más kritikusok esetében felhívják a figyelmet (tehát a „félreolvasás” és a „vakság/belátás” struktúrája), a saját szövegeit is hasonlóan jellemzik. De Man saját olvasási praxisa nagyban támaszkodik azokra a retorikai alakzatokra, amelyeket a tanulmányai a középpontba helyeznek (allegória, irónia, anakoluthon, parabázis, khiazmus 77). E fejezet elsősorban a khiazmus vizsgálatára koncentrál, amely de Man szövegeiben kettős színezetet mutat: egyfelől a szimmetria trópusa, másrészt ezt a szimmetriát áthelyező és felbontó erő (77-78, 83), ami alapján arra a következtetésre juthatunk némely kritikusokhoz hasonlóan, hogy de Man khiazmus fogalma egyfajta szintézis nélküli „(negatív) dialektikát” jelenít meg (81, 97). Kulcsár-Szabó Zoltán szerint azonban a „khiazmus és a hozzá hasonló retorikai formációk de Man írásmódjában […] feltehetőleg egy olyan – alapvetően az allegória fogalma mentén leírható – technikát tesznek láthatóvá, amely a kontinuitás, a kauzalitás és az elbeszélhetőség lehetetlenségét inszcenírozza” (103-104). A „Figuráció és defiguráció. A »tropológia« koncepciója Paul de Mannál” a khiazmusban rejlő szimmetria-aszimmetria ellentétpár viszonyát gondolja tovább a metafora és a metonímia viszonyára kivetítve, s arra a következtetésre jut, hogy a metonímia de Man számára erősebb kritikai potenciált képvisel, hiszen „annak a véletlenszerű vagy önkényes folyamatnak őrzi, még ha csupán halvány nyomát, amelyre a szimmetrikus tropológiai struktúrák rátelepedhetnek” (109). A metonímiának ezt a fajta szimmetriát lebontó hatalmát Az olvasás allegóriái „defigurációnak” is nevezi, amely fogalom de Man kései írásaiban az „arcrongálás” és a „diszfiguráció” aktusával kerül kapcsolatba. Az „Ismétlés, intratextualitás, inskripció” egy olyan dimenziójával foglalkozik a szövegiségnek – az intertextualitással –, amellyel ugyan de Man számolt (151), de

101

DISPUTA Lépcsők 102

lyen kritikai potenciálja lehet a hazugságnak és a kérd(ez)ésnek a narratívaelemzés során. Paul de Man írásainak szisztematikus kritikai megközelítése mellett egy másik tétje is van ugyanakkor a Tetten érhetetlen szavaknak, amelyről nem szabad megfeledkeznünk: vizsgálja ugyanis „a fogadó vagy megértő oldal (vagy, ha úgy tetszik, a »másik«), s így egyáltalán – pontatlan vagy némiképp félrevezető kifejezéssel élve – a kommunikatív mozzanat (de Mannál nem inkonzekvens) hiányát az elméletből” (8). A könyv lapjain tehát valamiféle dialógus is kialakulni látszik a hermeneutika és a retorikai dekonstrukció között, amely problémakör és „megoldásának” nehézségei számos alkalommal visszatérnek KulcsárSzabó Zoltán írásaiban. Már az is jelzi a két diszkurzus összehangolásának nehézségeit, hogy a szerző a Hermeneutikai szakadékok című kötetében de Man elméletét „eminensen nem-hermeneutikainak” (29) nevezi, de gondolhatunk arra a következtetésre is, amelyre az általa szerkesztett Hans Robert Jauss-kötet utószava jut a Jauss és de Man közötti vitát illetően: kettejük pozíciójának meglepő közelsége ellenére „[a] két irodalomszemléleti pozíció alapvető és aligha lebontható, ám annál inkább elgondolkodtató eltérése tulajdonképpen – az ellentétes filozófiai hátterek viszonyától ezúttal eltekintve – az irodalmi hatás ellentétes elképzeléseiből, olyan szemben álló esztétikai diszpozíciókból következik, amelyek – ebből fakadóan – eleve nem képesek a másikkal szembeni érveiket teljesen diszkurzív, logikai úton alátámasztani” (Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika, 444). Kulcsár-Szabó a Tetten érhetetlen szavakban azonban megenged egy apró kibúvót, hiszen „az applikáció időnként képes tárgyát olyan, hasznos irányba fordítani, mely irány létét az maga tagadja” (8). Ezáltal talán a retorikai dekonstrukció hermeneutikailag megalapozott olvasata elvezethet az „irodalmi kommunikáció” újragondolt modelljéhez is (8). Sajnos ez

a modell töredékes marad, így az „ígéret” nem teljesül maradéktalanul a kötetben, fogalmazhatnánk úgy is, rímelve a könyv „A nyelv(észet)i gazdaságtan bírálatához” című fejezetére, hogy a kötet „adós marad” vele. A Tetten érhetetlen szavak elsősorban „cselekszik”, és kevesebb figyelmet fordít az általa színre vitt performancia értékelésére. Egy utószóban remekül lehetne vázolni például az eddig elmondottak jelentőségét és azokat a megnyíló horizontokat, amelyeket e kutatás segítségével lehetséges vizsgálni. Így az olvasóra, netán a kritikusra marad ennek a modellnek a kibontása. A kötet performanciája ezzel egy hasonló struktúrát eredményez, mint amellyel a kötet maga is foglalkozik de Man és Rousseau kapcsán (kinek szól valójában Rousseau vallomása az ellopott szalagról?, 295). A kötet, a „szöveggép” a saját határain túlra, az olvasóba, a kritikusba helyezi át tétjeinek végső megvalósítását, megnyitva ezzel a szöveg határait a „másik” felé. Nemcsak a teória szintjén jelenik meg tehát a szerző által de Man szövegeiből hiányolt „másik”, hanem így a praxis szintjén is. A könyv Kulcsár-Szabó Zoltán eddigi írásaihoz hasonlóan sűrű, nehéz olvasmány. Nemcsak azért, mert rendkívül széleskörű az ismeretanyag, melyet a kötet mozgat, hanem azért is, mert a vizsgált elméleti alakzatokat a Tetten érhetetlen szavak mindenféle egyszerűsítés nélkül, az ellentmondásaikkal együtt, a maguk bonyolultságában mutatja fel. Jelzi ez azt is, hogy a szerző egyike de Man legalaposabb ismerőinek a magyar kritikai diszkurzusban. Mindezek alapján úgy gondolom, hogy a könyv egy nagyobb olvasóközönségre is számot tartó angol fordításban is hozzá tudna járulni a de Man-i retorikai elmélet kritikai értékeléséhez. (Kulcsár-Szabó Zoltán: Tetten érhetetlen szavak – Nyelv és történelem Paul de Mannál. Budapest, Ráció, 2007. 360 oldal, 2800 Ft) Somogyi Gyula

Körsvenk A hazai filmes szaklapok meggyőzően bölcs Hirsch Tibor, a tájékozott és sokoldalú Báron György, valamint a filmtudományok első hazai doktora, Kovács András Bálint. A kilencvenes évek végétől egy markáns hangvételű új kritikusnemzedék kezdett teret nyerni a lapban, akiknek legfőbb képviselője a széles érdeklődési körű és rendkívüli filmes műveltséggel rendelkező Varró Attila. Az új generáció tagjai (Géczi Zoltán, Vaskó Péter, Wostry Ferenc és mások) erős elméleti képzettséggel rendelkeznek, érdeklődésük a tömegfilmes alkotókra és műfajokra irányul Amerikától Japánig, írásaikra pedig az egyedi stílus, a szellemes, ironikus hangvétel jellemző. Valószínűleg nem független az ő fellépésüktől, hogy a lap korábban erős arisztokratikus szellemisége, a műfajfilmeket háttérbe szorító attitűdje az utóbbi években oldódott, olyan témáknak szenteltek már hosszabb összeállításokat, amelyek korábban csak elvétve bukkanhattak fel a Filmvilág hasábjain (például szuperhősképregények, pornófilmek, japán horror-, gengszter- és rajzfilmek, zombifilmek stb.). Ez a popkulturális nyitás a lap Pasolini-, Hitchcock- vagy Jancsó-rajongó olvasóit meglephette ugyan, de a szerzői film és a tömegfilm mind reménytelenebb szétválasztása, valamint az a nyugaton már évtizedek óta tényként kezelt felismerés, hogy a népszerű kultúra termékei is igénylik

DISPUTA Lépcsők

A mozgókép iránt érdeklődőknek, a filmek rajongóinak, gyűjtőinek az utóbbi években kevés okuk lehet a panaszkodásra. A hazai mozibemutatók szinte egybeesnek a sikerfilmek külföldi premierjével, a DVD-piac egyre szélesebb spektrumát kínálja – legtöbbször nagyon barátságos áron – a múlt és a jelen népszerű alkotásainak, a tévécsatornák filméhségüket nemcsak ismétlésekkel, hanem újdonságokkal is csillapítják, az internetes letöltés legális és illegális lehetőségei pedig korlátlanok. A filmbőség ilyen szemfájdító zavara idején megnő a jelentőségük az olyan orgánumoknak, amelyek egyaránt segítségére lehetnek a mezei filmbarátnak és a hardcore rajongónak. Az internet nemzetközi (imdb.com, allmovie. com) és hazai (port.hu, odeon.hu) filmes adatbázisai megkönnyítik a nevek, címek, folytatások tengerében az eligazodást, de aki a rövid filmajánlók, a rajongói pontátlagok és hozzászólások világán kívülre is szeretne tekinteni, netán a látott alkotás filmtörténeti helyéről, mélyebb összefüggéseiről tájékozódni, annak tanácsos egyéb oldalakat is meglátogatnia, illetve a nyomtatott sajtót forgatnia. A magyar nyelvű, filmmel foglalkozó folyóiratok, magazinok némelyike már eleve on-line változatban készül (mint a teoretikus hangoltságú apertura.hu, vagy az itthoni történésekre kiemelten figyelő magyar.film.hu), esetleg költségkímélő megoldásként alakult át csak digitális formátumban olvasható fórummá (ilyen a Filmtudományi Intézet több mint három évtizedig nyomtatott formában létező folyóirata, a filmkultura.hu, illetve a lelkes kolozsvári fiatalok által kiadott, 2008-tól már csak a neten olvasható filmtett.ro). A nyomtatott lapok piacán öt kiadvány megjelenése látszik tartósnak (nem számolva a Magyar Nemzeti Filmarchívum Muszter című kiadványát és a fanzin-jellegű Pergő Képeket), többségük még 2000 előtt indult, karakterjegyeik mára elég letisztultnak tekinthetők ahhoz, hogy megalapozott véleményt formálhassunk róluk. Közülük az ötvenegyedik évfolyamába érkezett Filmvilág a legpatinásabb, és ez a havilap mondhatja magáénak a legnevesebb szakírói gárdát is. Rendszeresen publikál itt az új hullámok legjobb hazai ismerője, Bikácsy Gergely, az éleslátó, a

103

DISPUTA Lépcsők 104

az értelmezést, hatásmechanizmusuk, világképük, népszerűségük okainak elemzését, logikusan el kellett vezessen a lap elitista érzékenységének módosulásához. A folyóirat filmkritikák, rendezőportrék és fesztiválbeszámolók (a cannes-it minden évben Létay Vera főszerkesztő írja) mellett rendszeren közöl interjúkat, beszámol készülő magyar filmekről, és nem felejti el az évfordulókat sem, idén ’68 negyvenéves örökségét tekintették át. Emellett a film társmédiumainak (tévé, DVD, könyv) állandó rovatokat szentel. Az írások stílusa esszéisztikus, a film szaknyelvét vis�szafogottan használó, erős elfogultságoktól mentes. Hibaként az róható fel, hogy a lap a magyar alkotásokkal gyakran kesztyűs kézzel bánik, és szerkesztési arányaival sem mindig lehet egyetérteni (például míg mondjuk Steven Spielberg vagy Ridley Scott a tömegfilm esztétikájára jelentős befolyást gyakorló életművéről még sosem közöltek összegző jellegű írást, addig a Chang Cheh nevű kínai rendező harcművészeti filmjeinek bátran szenteltek öt oldalt). Az évente négy számmal jelentkező Metropolis az idehaza elég mostohán kezelt teoretikus filmértelmezés fóruma. Az 1997 óta megjelenő folyóirat tematikus számokkal jelentkezik. A szerkesztőség szisztematikusan végigvette a filmmel foglalkozó valamennyi aktuális elméletet (narratológia, pszichoanalitikus, feminista, posztkoloniális, kognitív filmelmélet, varratelmélet), szentelt egy (esetleg két) számot a jelentős magyar (Jancsó, Makk, Tarr, Gothár, Jeles) és külföldi rendezőknek

(Jarman, Welles, Kubrick, von Trier, Egoyan), valamint az aktuális filmes jelenségeknek (új képfajták, Bollywood, kelet-európai film a rendszerváltás után), sőt egyes filmműfajoknak is (sci-fi, horror, thriller). A Budapesten, néhány filmszakos hallgató által alapított folyóirat legnagyobb erénye, hogy tényleg alapvető, hiánypótló szövegeket közöl, leginkább a felsőoktatásban tanítóknak és tanulóknak nyújtva ezzel nagy segítséget. A lap elsősorban alapítványi támogatásból működik, talán ez magyarázza az új számok megjelenése körüli bizonytalanságot. A 2007/4-es szám bemutatója például 2008 márciusában zajlott, és ebben az évben mindössze a Film és tér összefüggéseit tárgyaló szám jelent meg eddig – a folyóirat honlapjának tanúsága szerint. A lap rendszerint szerkesztői bevezetővel kezdődik, aztán a téma külföldi szakirodalmából válogatott tanulmányok után a hazai szerzők (például Czirják Pál, Varga Zoltán és a felelős szerkesztő, Vincze Teréz) írásai következnek, akik a teóriák gyakorlati alkalmazhatóságát filmelemzések segítségével szemléltetik – a nyelvezet végig szigorúan szaktudományos. Az egyes számokat a közelmúltban megjelent magyar nyelvű filmes szakkönyvekről írt recenzió zárja, vagy az aktuális témához kapcsolódó válogatott bibliográfia. A Metropolis terjesztése sajnos szintén megoldatlan, jóformán csak néhány budapesti moziban, könyvesboltban kapható, bár interneten keresztül megrendelhetőek a korábbi számok, illetve sok tanulmány szövege a honlapon is elérhető. Az 1991 óta folyamatosan a piacon lévő, német licenc alapján készülő Cinema Európa legnagyobb filmmagazinjaként hirdeti magát. A néhány kisebb változáson már átesett lap elsősorban azokat a filmrajongókat veszi célba, akik a sztárok és a látványos jelenetek iránt lelkesednek. Nemcsak a kiváló minőségű fotók, a sztárinterjúk és a levelezési rovat igyekszik a rajongók kedvét keresni, hanem a játékok, a mozijegynyerési akciók, a filmcsillagok autogramcímei, a készülő filmekről szóló sokoldalas összeállítások is. Magyarországon a Cinema vezette be a filmek százalékos értékelését, melyet azóta több orgánum (Vox, Mozinet) is átvett. Maga a lap többször módosított ezen a vitatott rendszeren, de elhagyni máig sem tudta, pedig komolyságát az is megkérdőjelezi, hogy idén például 60%nál kevesebbet jóformán egyetlen filmre sem adtak. Azonban nemcsak a pontozásos módszer jelentett újdonságot egykor, hanem az a friss, humoros, csipkelődő hang

alkotásoknak is igyekeznek nagyobb oldalszámot szentelni. Az olvasói levelek egy részét ők is közlik, itt is állandó rovat a játék, a fesztiválbeszámoló és a készülő filmek beharangozása. Minden hónapban kiemelnek egy filmet, amelynek hátterét alaposabban megismertetik az olvasókkal. Egy sztárt és egy rendezőt is rendszeresen középpontba állítanak, portréjellegű írásokban taglalva eddigi munkásságukat. A hónap témája elnevezésű blokkban terítékre kerülnek a jellegzetes filmes problémák a rasszizmustól az adaptációkon át a tinibálványokig. A kötelezően elvárt elemeken (bevételi eredmények, hírek, film- és DVD-kritka, filmzenei- és PC-játék-rovat, tévésorozatok és kultuszfilmek bemutatása) a Vox időről időre kedves ötletekkel képes meglepni az olvasót. Ilyen volt, amikor minden szám végén egy adott évet kiválasztva készítettek egy sosemvolt Vox-címlapot, az év legismertebb filmjeinek kiemelésével, így megmutatva, hogyan nézett volna ki a lap mondjuk 1955-ben. Eltűntnek nyilvánítva címmel pedig az egykor szép jövő előtt álló, mára szinte elfeledett színészek után nyomoznak. Az érdeklődőknek abban is hasznos információkkal szolgál a lap, hogy a különböző filmes szakmák (filmkritikaíró, vágó, operatőr) elsajátításához milyen képességekre, képzettségekre van szükség. Egyedüliként a piacon elektronikai termékek (például projektorok, hangfalak) ajánlásával is foglalkoznak. A magazin a remek képanyag mellett a cikkeket is igyekszik tartalmassá tenni, a szerzői kórusból azonban nehéz egyéni hangot kiemelni. A szá-

DISPUTA Lépcsők

is (egy képaláírás 1995-ből: „Depardieu és Stallone – mindketten végre meg akarnak tanulni angolul”), amely mára szinte teljesen eltűnt a lapból. Indulásakor hamar stabil olvasótábora kerekedett a magazinnak, kritikái lényegretörőek voltak, és a szerkesztők mindig igyekeztek a fiatalok filmek iránti új keletű érdeklődését háttér-információkkal, filmtörténeti gyorstalpalókkal kielégíteni, ilyenformán segítve egy mélyebb filmes műveltség megalapozását az arra fogékonyakban. Ezt az erényét máig megőrizte a Cinema. A magazin munkáját másfél éve koordináló Levitin Dávid nem tudta megtartani a korábbi szerzőgárda néhány jó nevű tagját (Dragomán György, Legát Tibor, Veress József), a cikkek egy része továbbra is a német anyalap szövegeinek fordítása. A magazin 200. száma jelent meg idén, az ünneplésen kívül jutott hely nagyobb lélegzetű összeállításoknak is, többek között a legjobb filmkomikusokról, a sportfilmekről és a musicalekről. Állandó rovat a lapban a bevételi eredményeket összefoglaló Box office, ezen kívül minden hónapban bemutatnak egy-egy tévésorozatot, számítógépes játékot, filmes weboldalt is. Dicséretes, hogy külön blokkban foglalkoznak a videoklipekkel és a filmzenékkel. A Vox sok szempontból hasonló az előbb bemutatott laphoz, és önreklámja (Magyarország legnagyobb filmmagazinja) el is árulja, hogy kit tekint igazi vetélytársának. A tiszteletet parancsoló méretben és terjedelemben havonta megjelenő újság 1997 óta kapható. A közérdeklődésre számot tartó filmek alapos bemutatása mellett a magyar

105

DISPUTA Lépcsők 106

zalékos értékelés itt is dívik, amivel nemegyszer kínos helyzetbe hozzák magukat a szerzők. Az ember csak a fejét csóválja, amikor a „dögunalmas ” Szent Lajos király hídja 55%-ot kap, akárcsak az „ostoba gagyivá” váló A barlang, A 13. rendőrőrs ostromának remake-je pedig, amelyben „annyi eredetiség van, mint egy kiköpött rágógumiban”, megérdemli a 80%-ot is. Az intellektuálisabb hangvételű Filmvilág és az olvasmányos, színes mozimagazinok közötti rést 2004-ben találta meg a Mozinet, amely a kezdeti tapogatózás után egyre biztosabban hallatja saját hangját. Böszörményi Gábor főszerkesztő az ELTE filmelmélet és filmtörténet szakáról verbuválta hozzá hasonlóan elkötelezett és tehetséges társait, hogy idővel „a legjobb nyugateurópai filmművészeti lapokat megközelítő színvonalú” magazint hozzanak létre. A lap, kiváló marketingstratégiájának köszönhetően egyre ismertebbé válik. Kezdetben DVD-melléklettel jelent meg, majd két fazonigazításon is átesett. A szerkesztők a Sziget Fesztiválon több éven át külön sátorral és színvonalas programokkal csalogatták a filmbarátokat, könyvkiadásba és filmforgalmazásba is belekezdtek, valamint elindították a Zsánerben című műfajelmé-

leti és -történeti rovatot, amelyhez országos középiskolai vetélkedőt is kapcsoltak. Így a magazin immár harmadik éve jut el a diákokhoz is. Ezen kívül kiemelten foglalkoznak a képregényekkel és a japán rajzfilmekkel, interjúsorozatban mutattak be több neves filmzeneszerzőt és magyar operatőrt. Minden itthon vetített mozifilmről közölnek hosszabb-rövidebb, a százalékos értékelés átkától sújtott kritikát. Az ifjú kritikuscsapat teljesítménye egyre markánsabbá válik, szerencsére elvétve akad olyan kényszer szülte írás, mint a 34 éve hunyt el John Ford című. A szerkesztők igyekeznek egyes alkotók kanonizációjához is hozzájárulni, legutóbb a romantikus vígjátékban utazó, kétfilmes, Judd Apatow-nak szenteltek nyolc oldalt, érzésem szerint kissé elhamarkodottan. Csak a Budapesttől Holly­ woodig című, számomra megfejthetetlen koncepciójú, immár másfél éve tartó rovat lóg ki a cikkek sorából. A tartalmas belsőért a Filmvilágban is publikáló Varró Attilán kívül leginkább Barkóczi Jankát, Teszár Dávidot és Zsigmond Nórát illeti dicséret. A magyar filmes lappiacon tehát ez az öt kiadvány bizonyul életképesnek, talán többre is volna igény, de az itthoni olvasóközönség vásárlóereje véges. Ígéretes kezdeményezés volt például a Fangoria nevű magazin, amely a tágan értelmezett horrorfilm témájában közölt terjedelmes, ám elmarasztalható színvonalú írásokat. Persze nem ez, hanem a piac szűkössége vezetett a lap megszűnéséhez. A DVDmellékletet tartalmazó magazinok csillaga pedig az egyre több és egymást alullicitáló filmkiadónak köszönhetően áldozott le. Az interneten olvasható filmkritikák zöme bombasztikus jelzőkkel és beszélt nyelvi fordulatokkal kíván azonnali hatást elérni. Velük szemben a nyomtatott szaksajtó a kiforrottabb, alaposabb bírálatok és valódi filmelemzések közlése révén képviselhet egy másfajta értékrendet. Erre a fent bemutatott lapok mindegyike törekszik is. Cinema (795 Ft); Filmvilág – Filmművészeti Folyóirat (395 Ft); Mozinet Magazin (490 Ft); Metropolis – Filmelméleti és Filmtörténeti Folyóirat (900 Ft); Vox (777 Ft). Vékony Gábor

Kölcse derült égbolt hat fok Miféle bánat járja be A kert című kötet darabjait? Mi okozza azt az elégikus hangoltságot, amely áthatja Varga Zoltán András verseit? Erről szemérmesen hallgat a kötet. A választ csupán sejteni lehet, ez a sejtelmesség pedig talán még izgalmasabbá teszi a művet. Ennek a titoknak a nyomába eredve kívánom bemutatni a fiatal költő első könyvét, ám annak érdekében, hogy választ találhassunk rá, előzetesen egy rövid kitérőt szeretnék tenni. A titkoknak két fajtája van. Az első, amint föltárul, immár nem érdekes. Nagy öröm ugyan megtalálni az ilyet: a rejtvényfejtőknek a helyes megoldást vagy a kincsvadászoknak az arannyal teli ládika helyét, azonban miután megfejtették, már nem fontos, nem térnek vissza hozzá. Van azonban olyan titok, amely nem adja magát ennyire könnyen. Még ha megfejtjük is, megbabonáz, újra és újra visszatérünk hozzá. Ilyenek a szivárványok vagy a katedrálisok merész boltozatai. Hiába értjük ugyanis magyarázatukat, akkor is csodáljuk őket. Érdemes-e azonban A kert című könyvecskénél elidőznünk, vagy miután megfejtettük titkát, akár el is felejthetjük? Varga Zoltán Tamás kötete első pillantásra egységes benyomást kelt. Két ciklusra tagolódik, de e kettő között látszólag csak tematikus különbség mutatkozik. Lassú szövegbéli mozgással, figyelmes olvasással válik nyilvánvalóvá, hogy valójában a két ciklus nem csupán tárgyában tér el egymástól, hanem poétikájában is. Kétségtelenül vannak hasonlóságok az egyes versek között: egyforma tipográfiai megjelenésük, rövidségük, szikárságuk. Bizonyos költemények a köteten belül, de a ciklusok között teremtenek autotextuális kapcsolatot, mint ahogy az Irina Ruszováról írt darabok, melyek által A kert még inkább egységes szöveg benyomását kelti. Annak ellenére azonban, hogy a kötet egészére jellemző az, hogy rövid, töredékes szerkezetű költeményekből épül föl, mégis megállapítható, hogy két ciklusában ezeknek a fragmentumoknak eltérő szerep jut. Az első ciklus fragmentumai elliptikus szerkezetet mutatnak. Legegyszerűbb esetben két részből állnak, az egyik fogalmi, míg a másik képi. A kettő között allegorikus viszony van, ám ez soha sem magától értődő, így a két rész között lévő

hiátust kihagyásként, ellipszisként érzékeljük. Ilyen a következő vers is: „van az emberi testben / valami megfoghatatlan / eredendő / a bűntől is alázatosabb // egyszer láttam egy asszonyt a boncasztalon / szépségét és fiatalságát elvették a körülötte álló férfiak / szemét ezüstpénzzel fogták le / szájába hervadt virágot tömtek” (10.). A költemény első felét olvasva azt várnánk, hogy megtudjuk, mi megfoghatatlan az emberi testben. Ám a második strófa erre világos, fogalmi választ nem ad, hanem olyan képet tár elénk, amely valamit sejtet arról, hogy mi is lehet ez a megfoghatatlan dolog. A megnevezés hiánya feszültséget teremt: a kép csupán enigmája lesz a várt fogalomnak. Az értelmezés ettől kezdve pedig két irányt vehet: vagy elszegényítve lehetséges jelentésgazdagságát, megfejti a költeményt, és azt mondja, ez a megfoghatatlan dolog mondjuk az élet, vagy úgy dönt, hogy megtartja értelemlehetőségeinek sokaságát, de nem választ közülük. Ebben az utóbbi esetben a vers mélységek látszatává válik. Hasonlóan működik az első rész szinte összes költeménye. Vannak köztük rövidebbek, amelyek tipográfiailag nem is választják el a két részt, mint például a következő: „a gyűlölet pontosan behatárolható / a villamoson az embereknek erős kénszaguk van / a testükből ismeretlen melegség árad / rágót ragasztanak a kapaszkodókra / s az ülések közé vizelnek” (15.). Ebben a költeményben az első sor magyarázatára vállalkozik az azt követő négy sor négy képe. Ugyanígy „a félelem az olykor meghatározatlan” (21.) kezdetű szövegben is a félelem jelentését próbálja magyarázni az utána következő tíz sor. Mindkét esetben feszültséget érzékelhetünk azonban az első és az azt követő sorok között, és ebből fakad mindkét vers hatása. Vannak ugyanakkor a kötet első ciklusában olyan költemények is, amelyek ebből az alapötletből lényegesen bonyolultabb szerkezetű alkotásokat hoznak létre, mint ahogy a nyitó „összezavarodtam” (9.), vagy a záró, „a test várakozik”(24.) kezdetűek. Bennük több képi és fogalmi rész is kapcsolatba kerül egymással, szövevényes viszonyokat alakítva ki a műveken belül. Mindez azonban a lényegen mit sem változtat: elliptikus szerkezetű költeményeket kapunk, talányos enigmákat, amelyek az intellektusra kívánnak

DISPUTA Lépcsők

Varga Zoltán Tamás: A kert. Lassú mozgás

107

DISPUTA Lépcsők 108

inkább hatni, mint a szépérzékre. Ám ha nyomába eredünk annak, hogy miért gondoljuk azt, hogy szellemünkre hatnak ezek a versek, minduntalan azzal találkozunk, hogy azért, mert megfejtésre váró titkot sejtetnek. Ez a titok azonban a nyelv egyik mozdulatában bújik meg: abban, hogy egy fogalom és egy kép között mindig lesz valamiféle inkongruencia, ami továbbgondolást igényel. Ebből az össze nem illésből táplálkozik a legtöbb metafora vagy allegória is. A kötet talányos versei éppen ezért olyan sémát ismételnek, amelyet a nyelv készen nyújtott számukra. Titkuknak egyszerű a megfejtése: nincs megfejtés, össze csak nehezen vagy egyáltalán nem illeszthető dolgok kerültek bennük egymás mellé, úgy, mintha kapcsolat lenne közöttük. Az emberi test megfoghatatlanja találkozik bennük egy szájba dugott hervadó virággal a boncasztalon. Bár a második ciklus olyan költeményekből áll, amelyek formájukban nagyon hasonlítanak a fentebb elemzettekhez, mégis más poétikát követnek. A fragmentumok túlnyomó többsége olyan tájkép, amely a romantika nemes hagyományait követve megszemélyesíti az ábrázolt vidéket. Ilyen az alábbi vers is: „egy utcai pad mely befogadja az éjszaka képeit / a sötétségnek támaszkodó házfalak vékony íve / ahogy a kert mindig két kerítés között behatárolható / egy nyárialmafán tenyérnyi mélyedés / a tápanyagszállító csatornák engedelmes elmúlása / ahogy éppen befér egy kéz / nem túl nagy talán gyermeknagyságú / és kitapintja a nyirkos érfalakat” (45.). Ez a mű nem igényli azt, hogy megfejtsék, nem bújtat titkot vagy próbál kimondhatóvá tenni különben kimondhatatlant. Valami szépet ábrázol, az eleven táj tovaillanó bűvét. Értelmét a többi hozzá hasonló költeménnyel együtt nyeri el. Azokkal a versekkel együtt, amelyek Kölcse emlékét hordozzák, egy olyan világét, „ahol a nyelv / a korlátozott cselekvés kifejezője” (30.). A kötet második része éppen ezért leplezetlenül elégikussá válik, amit az epilógus félreérthetetlenül színre is visz: „a kert diófájáról egész télen át hullottak a levelek / mintha az elmúlás nem akarna véget érni / a nap szikrázva sütött / de hideg volt nagyon hideg” (65.). Miből fakad a Kölcse-versek elégikus hangoltsága? Két forrásból: egyrészt

a vidékből, másrészt annak szemlélőjéből. A vidék és lakói jobb időket is megéltek már, „nehéz elhagyni ezt a helyet / a síneket már régen felszedték / helyét fákkal ültették be / az erdő itt teljesen más / minden erdő folyót rejt / az ösvények jelzéseket / és egy utcai padról mindent jól meg lehet figyelni” (32.). Az elszegényedő, önmagába záródó település kedvez annak a kontemplatív viselkedésformának, amelyet a versek beszélője képvisel. Melankóliája azonban nem csupán a tájból eredeztethető. Néhol a költemények megszólítóvá válnak, és ilyenkor egy tovatűnt viszonyra emlékeznek: „az­ nap este látni akartalak / ezért mentem el a misére / bár nem volt ünnep / nem volt semmilyen alkalom / annak reményében / hogy ott leszel” (61.). A viszony természetéről a kötet szemérmesen hallgat. Ám az epilógus előtti utolsó sor is a viszontlátás beteljesületlen reményéről szól. És ezt a bizalmasan szóvá tett, tovatűnt viszonyt vélhetjük az elégikus hang valódi okának. Ez vetül ki a tájra és személyesíti meg: „a késő októberi idő itt mindig szomorú / de ha jól meggondolom / itt nem csak az októberi idő szomorú / hanem a reggelek / amikor az eső feláztatja az út menti földet / belemosva a reggel édeskés illatát” (40.). A kötet második ciklusát az elégikus hangoltság és a fragmentumok együtthangzása teszi élvezetessé. Sőt, valódi egységgé változtatja, amelyben minden alkotásnak megvan a maga helye: olyan egészbe illeszkedik, amely ugyan teljességében nem mutatkozhat meg, de szinekdochéin keresztül csonkaságában annál inkább. Itt is sejtéseink lehetnek a megszólítotthoz fűződő viszonyról vagy a tájat átható bánat okáról, ám a titkot szemérem óvja, nem pedig az intellektus cifra palástja. A fent írtak miatt úgy vélem, kétarcú Varga Zoltán Tamás első kötete. Ezt a kétarcúságot azonban nem csupán a két rész között vélhetjük fölfedezni, hanem abban is, hogy míg némely versek tökéletesen lekerekítettek, addig mások bizony nem kellőképpen megmunkáltak. A „most árnyék vagyok / tested torz tükröződése” (11.) sorok esetében például csupán gyanakodhatunk a képzavarra, mivel az árnyék semmiképpen sem tekinthető tükörképnek, ám más esetben biztosak lehetünk benne. Így

„a test várakozik” kezdetű fragmentum zárlatában is, ahol a következőt olvashatjuk: „vannak napok melyek magányosabbak a többinél / ilyenkor jobban hallani a zokogást / a szív fala visszaveri / a lehullott könnycseppeket / és felerősíti / akár egy nagy teljesítményű erősítő” (24.). Nem is a szemérmetlenül szenvelgő hang a zavaró itt – amely a Kölcse-versek esetében olykor szerencsésen éppen az ellentétébe fordul –, hanem az, hogy a könnycseppet nem lehet fölerősíteni nagy teljesítményű erősítővel, csupán annak hangját. Hasonló gondot jelenthet a fölsorolások parttalanná válása. Bizonyos költemények képesek éppen annyi részletet közölni egy leírásban, mint amennyire szükség van: „egész éjszaka esett / mert itt mindig esik / a sütőnek támasztott bicikli nyergén megült a víz / egy kék vázas női Csepel / a fék már évek óta nem fog / a kontra is bizonytalan / a rádióban egy női hang: / Kölcse derült égbolt hat fok” (38.). A bicikli pontos leírása itt nem feszíti szét azt a keretet, amelyet az időjárásról tett higgadt megjegyzések számára szabnak. Nem így a következő szertelenné és értelmetlenné váló gradatív fölsorolás: „Irina Ruszova szerette a virágait / hajnalban felkelt hogy esővel öntözze / s korán reggel szellővel szárítsa / a rózsái há-

lából beköltöztek életébe / egy pillanatra sem hagyták magára / ott voltak a ház mellett / az ablakokban / az ajtó nyílásaiban / a reggeli kávéban és cukorban / az ünneplő ruhában / ott voltak a tükörben és az ágyban / minden lélegzetben” (23.). A fentebb leírtakat összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a kötetet átható bánat, az elégikus hang oka az a szemérmesen megemlített viszony, amelyre a Kölcseversek némelyike utalást tesz. Ám nem ez az egyetlen titok, amely a kötetben bujkál. Az első ciklus szinte mindegyik fragmentuma egy sejtelmes ellipszis köré rendeződik. Ezeket, ha megfejtjük, a vers érdektelenné válik, ám ha nem, nyugtalanítóan hiányossá. Ezzel szemben a második ciklus versei önmagukban nem igényelnek megfejtést. Együttesen rendeződnek teljes művé, olyan alkotássá, amelynek titka kimeríthetetlenül gazdag marad. Éppen ezért érdemes újra és újra visszatérni A kert verseihez, hogy élvezzük a benne bizalmasan megvallott, ám beteljesületlenül maradt viszony szomorú szépségét. (Varga Zoltán Tamás: A kert. Lassú mozgás, JAK-L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2007. 65 lap, 1500 Ft. Kovács Béla Lóránt

Szemedbe néz Kétszerzős ez a könyv? A borítón az író és a fotós neve egyaránt szerepel: Visky András, Fekete Zsolt. Kétcímes ez a könyv? A borítón a két cím egyaránt szerepel: Tirami sù, Tanger. Két alcímes ez a könyv? A borítón… nem szerepel két alcím. „Két monológ” ... – ennyi. A műfaj/technika megjelölésénél a szöveg előtérbe nyomul, Visky felé billen a mérleg. Most már nem csodálkozunk, hogy a könyv élén csak ez áll: „Visky András: Tirami sù. Két monológ”. Azon sem csodálkozunk, hogy az első oldal ajánlása a következőképpen kezdődik és a következőképpen folytatódik: „A könyvünkben előforduló helyszínek, személyek, helyzetek… az írói képzelet termékei”. (Vigyázat, tovább kell olvasni: „… nem utolsósorban pedig a bonyolult, kiismerhetetlen valóság szülte felrémlések”.)

Azért mégse tegyünk úgy, mintha a fotók annyira el lennének nyomva. Hiszen ott van nekik a borító – nincs ugyan külön jelezve, hogy a fedő- meg a hátlap fotói is Fekete Zsolthoz tartoznak, de ha akarjuk, látjuk. Aztán középen, az egyik monodráma után, a másik előtt ott van a tizenhat átlag jó élességű, fekete-fehér, fekvő fénykép, középvastag műnyomó papíron. A természetben készültek. Többnyire egy vagy három-négy emberi alak van rajtuk, középre komponálva. Néha körítésnek még kiskutya, lovak. Fontos, hogy szembenéznek a fényképezővel. Mint a monodrámák beszélői: egyedül vannak, és kinéznek, rád néznek. Neked mondják, neked mutatják: ilyen vagyok, én vagyok, tessék. (Esetleg: Magam vagyok.)

A kritika szerzője az írás létrejöttekor Schöpflin Aladár-ösztöndíjas volt.

DISPUTA Lépcsők

Visky András: Tirami sù

109

DISPUTA Lépcsők 110

Sokféleképpen lehet egyedül lenni. Többen lenni is sokféleképpen lehet. A könyv maga nincs egyedül. Mert például több koinóniás könyvsorozatba beleillik. Első: ugyancsak 2006-ban jelent meg Visky András három drámát tartalmazó kötete, A szökés, 2007-ben Láng Zsolttól szintén három dráma: a Játék a kriptában. Ezek meg a kiadó más színházi témájú könyvei formailag egymásra hajaznak: papírjuk a borítót kivéve simított felületű volumennyomó, borítójukat Timotei Nădăşan tervezte, többnyire színházi fotó felhasználásával. A Tirami sù fedőlapjához nem előadásfotót használtak. E tekintetben más koinóniás könyvekhez hasonlít: Láng Zsolt Berlinévéhez és Itthonévéhez. Még azokban egyenrangú a szöveggel, illetve független tőle a fotográfia. (Szinte és szinte.) Harmadik sorozat, amibe a könyv illeszkedik: az Éneklő Borz könyvek. Az Éneklő Borz, a „hangos folyóirat” régi és újdonsült szerzői 2006-tól az „Éneklő Borz könyvek” nevű ernyő alá tömörülnek a Koinóniánál megjelenő könyveikkel. (Kovács András Ferencnek, Demény Péternek, Selyem Zsuzsának, Balázs Imre Józsefnek, Láng Zsoltnak, Visky Andrásnak jelent meg 2006-ban a Borz égisze alatt könyve.) A Tirami sù más vonatkozásban sincs egyedül: a benne szereplő két monodráma különféle előadások alapanyagát képezte, s képezni fogja még. A könyv füle is árulkodik erről. Érdekes különben, hogy Visky nem könyveit, hanem színházi bemutatóit sorolja fel a fülön. (Fekete Zsoltnak ugyanitt kiállításai szerepelnek.) Mintha inkább előadásra, mint olvasásra szánt szövegnek tekintené a két írást. Szerencsés választásnak tűnik azonban, hogy nem szerepeltet a kötetben plakátokat, előadásfényképeket – a többi említett drámakötet ezt teszi. Logikus különben, hogy nem: a második monológtól, a Júliától eltérően a Tirami sù-nak tudtommal még nem volt bemutatója – illetve csak felolvasószínházi, ami igazán jól sikerült. De az is csak a kötet megjelenése után. Tehát felborult volna a két szöveg közötti egyensúly, arról nem is szólva, hogy a Tanger képei nem örültek volna a szomszédságnak. Különben sem szerencsés színházi fotóval illusztrálni egy drámakötetet – gondoljunk arra, hogy ezzel diszkrimináljuk a többi lehetséges előadást, ráadásul egy mozdulatlan kép vajmi keveset tud visszaadni abból, ami igazán színházi. Nem fogom követni a szerző burkolt javaslatát, és nem színpadi szövegként kezelem a két monológot. Sokféle intonációt lehetne rendelni a mondatokhoz; ezt

ingatag talajnak tartom. Hadd maradjunk annál, amit olvasójának a könyv elsőre felkínál. Nem is láttam mindegyik eddigi előadást, főleg nem az elkövetkezőket vagy az összes lehetségeset – hogy hivatkozhatnék rájuk. Szövegnek tekintem hát a Megöltem az anyámat (Tirami sù), illetve a Júlia vagy A szerelemről című monodrámákat. Szövegnek, amelynek húsát mondat, szó, jelentés, központozás képezi. Ez persze azt is jelenti, hogy bizonyos passzusok, amelyek számomra nem szólalnak meg, illetve nem a megfelelő hangon, könnyen lehet, hogy egy előadó interpretációjában értelmet kapva csengenének. Ilyesmi történt azon a bizonyos Megöltem az anyámat-felolvasáson. A kolozsvári végzős színészhallgatók olyan, félig még gyerekhangot találtak a főszereplőnek, illetőleg a színészek olyan hangot ütöttek meg, amin keresztül élni, lélegzeni kezdett a szöveg, és vele együtt a terem. De most hadd legyek konzervatív: ez könyv, és én olvasom. Ha különböző hullámhosszon vergődünk, azt én nem elleplezni, hanem felfejteni szándékozom. A dolognak csakis így lehet értelme. Beszélnünk kell a könyv egy másik kiterjesztéséről is. Könyvbemutatón a szerző olyan adalékokat árul el a szövegek keletkezéséről, amiket a kötet maga gondosan eltitkol. Gondolok itt a két monológ valóságvonatkozására. A kötet ajánlása még – találkoztunk vele, jelen szöveg elején – elbizonytalanít: mindaz, amiről itt szó lesz, nem történt meg, vagy a valóságnak csak távoli átszüremléseit hordozza. Felolvasódélutánon azonban elhangzik, hogy a Megöltem az anyámat beszélője, Griguca Ella, más nevén Tatrosi Bernadett valamilyen néven a valóságban is létezik, mi több, diktafonba mondta szerzőnknek árvaházakban, majd egy kávézóban érlelődő életét, a monodráma tehát félig-háromnegyedig dokumentumdarab. Ugyanez áll a Júliá…-ra: a címszereplő a szerző édesanyját hivatott megjeleníteni, aki magyarországi magyarként feleségül ment a szerző édesapjához, Kolozsvárra költözött, hogy onnan, miután pap férjét a kommunista rendőrség elhurcolta, hét gyerekével (köztük Visky Andrással) sok évig száműzetésben, román fogságban legyen kénytelen élni A táborban nincs mit enni, a barakknak nincs fedele, nincs benne szalmazsák… de ez hadd legyen a leírt történet része. A „való élet” vallomásaként is lehetne tehát olvasni a két monológot – ekkor a fényképek is rögtön dokumentumfotóként határozódnak meg. De ez nagyon behatárol-

narrálás, a törékeny, kislányszerű asszony azt meséli nekünk, mi történt akkor, valamikor, vele, velük. (Hogy rakható egybe ez a többfelé történő megszólalás?) Ő maga is belép néha a képbe, jelen időben beszél, majd megint múltban. „Láttam rajtuk a félelmet. / Ez most egészen más volt, mint eddig. / Ne féljetek, verebecskék, ne féljetek… // Akkora a házunk, mint egy koporsó. // Az elsőszülött megpróbálta kinyitni az ajtót, / majd az ablakot, ugyanúgy, mint én. / Neki sem sikerült. / Akkor fölvett a tűzhely mellől egy darab fát, / és betörte a tenyérnyi ablakszemet. // Hó, / kiáltotta, / hó! // … de akkor már kintről is hangok szűrődtek be. / A ferences foglyok voltak / a mellettünk lévő barakkból. // Ők voltak a szabadítók.” Figyeljük meg, milyen szavai vannak: félelem, elsőszülött, koporsó, tűzhely, hó, szabadító. Máshol a könyvben: közös halál, szentháromság, anyanyelv, mindent tudok, amit a világról tudni lehet, törvény, honnan jön, szerelem, árva, idegen, soha, szív, Budapest, mondjátok velem együtt, el kell szakadni, örök, megmentő, ámen. Vagy­is komoly szavak, súlyos szavak telítik a könyvet. Ami kijelöli elvárt magatartásunkat. Komoly dolgok, fontos dolgok igenis vannak, mondja a könyv, ezekről beszélni lehet, sőt kell, közösen, egy asztalnál. Figyelés, csitt, és azonosulás. Ez kéretik. Ki nem velünk, az ellenünk, az egy követ fúj az intézeti terminátorokkal és likvidátorokkal, a milíciával. Aki nem szenved a szenvedővel... Én, az olvasó tehát nem vagyok szabad. A hangnem komolyságát növeli a lassítás. Az előbbi idézetben láttuk: Júlia beszéde mintegy versbe van tördelve, vagyis a mondatok le vannak lassítva, a szószerkezetek különválnak egymástól. (A Megöltem az anyámat nem ezt teszi, a narráció is főként jelen idejű benne, ettől kevésbé lesz lezárt, biztos, megmásíthatatlan.) A lassítás másik eszköze a szavak, rövid mondatok ismétlése, ettől szintén komolynak tűnik minden: miért mondanánk el valamit hatszor, ha nem hinnénk, hogy több mint fontos. „Nézzél! / Engem nézzél, engem, engem…” „Nem jön vissza, Svájci, mondja Meleg. / Nem jön, Meleg, nem jön, tudom.” „Kivéve Gabyt! / Gabykát! / Angyali Gabriellát! / Gabriellácskát! / Ő is sírt, / együtt sírt a tanár úrral.” Olyan kár, hogy mindent többször mond, hogy nagyon mond, hogy elcsaklizza az olvasó elől a kiötlés lehetőségét. Elérezi, elvérezi helyettem. Nem furakodhatom be réseken, azon a helyen kell állnom, vigyázzban, amit kijelöltek.

DISPUTA Lépcsők

ja az olvasó mozgásterét. Bele van szíjazva egy szűk karosszékbe, onnan kénytelen végigasszisztálni a szereplők szenvedéstörténetét. Mert ez az: passió. A kötet maga szerencsére nem ezzel a perspektívával kínál meg elsősorban, legalábbis nem durván, expliciten. De rájátszik, a borító, a fotók fekete-fehérjével, a minimalista betűkezeléssel – mindvégig ugyanazt a talp nélküli lineáris antikvát használja, mindenféle cifrázás nélkül, se vastagítás, se nagyítás, címnél se. A referenciális utalások ugyancsak ezt teszik. „Tekintetem a ludasi és a segesvári intézetekből való, hibátlan intézeti tekintet.” Az, hogy a férjéért aggódó nő Júliaként neveződik meg, s a szöveg a Romeo és Júliából is tartalmaz passzusokat – ennek nem dőlünk be, tudjuk, hogy a szövegnek ez csak egyik, és nem a legvérzőbb rétege. Az a veszély ilyenkor, vagyis ha túlságosan is röghöz, referencialitáshoz kötött egy szöveg, hogy képtelenek vagyunk behatárolni, nem tudjuk megnyugtató módon összeterelni a vonatkozásait – úgy, hogy azért a mi személyünkhöz is kötődjön. A vonatkozások kint vannak, valahol a könyvön túl, rajtunk is túl. Konkrét emberi lelkekben, politikai rendszerekben gyökereznek, s ahhoz én, olvasó kicsi vagyok, ahhoz nekem, olvasónak mi közöm. Feszengek, s az nekem nem jó. Miért akarjam. Miért hallgassam. Ez a másik, a beszélő magánügye. Miért enged ilyen közel magához? Miért ölel át, amikor fülembe súgja legintimebb gyötrelmeit, mit akar, mit kezdjek velük, mire szemelt ki magának, miért engem? Ezért nézzük a könyvet magában, elvágva legvastagabb köteleit, ezért dönthetett úgy a szerkesztő is, hogy a valóságvonatkozásokról a könyvben (fülön, előszóban, ilyesmi) egy szót se. Így is nehéz ettől eltekinteni. Júlia például Istenhez vagy férjéhez beszél magában, vagy a Halál Asszonyához, s ez a nagyon intim belső monológ kilök magából minket, erőszakosnak érezzük ottlétünket, miért hallgatózzunk, ez másnak az ügye. „Itt vagy? / Adj jelt! // Vegyél magadhoz! / Elég volt! / Az a puha hűvösség, arra vágyom. / És mindent rád hagyok, érted? / Mindent: / A gyermekeimet, a férjemet, / a fényképeket, a leveleket. // A férjem. / Mi van a férjemmel? / Él még? / Miért nem válaszolsz, miért? / Nem volna jobb nem szeretni? / Elszakadni végleg. / Lépni egy nagyot… / Feléd, rendben van, feléd, / de el innét, végleg el.” Illetve nem igaz, van, amikor az olvasó a megszólított, ilyenkor múlt idejű a

111

DISPUTA Lépcsők 112

Érdekes különben, hogy ami kényelmetlen az olvasónak, annak a néző könnyebben megadja magát. Talán. Ha a színész kellőképpen bele tud hajolni a szövegbe. Az segít. A színházi alaphelyzet, a face-toface. Ha a színész hallja a szerző hangját, segíteni tud, hogy én is halljam. (Persze ha nem, akkor nagyon nem.) Talán Visky is így gondolja; talán ezért hangoztatja a fül, hogy ezek színházi szövegek. Az ismétlés persze mást is tud, funkciója a nyomatékosítás helyett lehet kicsavarás, nézőpontváltás, parodizálás… De nem úgy tűnik, hogy Viskynél erről van szó: „Nem hallod, amit mond, nem érzed, ha megérint, nem tartozik hozzád, tökéletesen nincs.” Vagy ha próbálkozik ilyesmivel, poénnal, marhulással, az olvasó addigra az előzményektől annyira stresszes, annyira merev és alázatos, hogy csak néz, mint a moziban: „Te, engem megöltek. Engem ezek legyilkoltak. Nekem annyi. Nem szeretek álmodni, mindig ez lesz belőle, én húzom a rövidebbet”. Felszusszannánk, de mégse. Csak álom volt – de rém. Másféleképpen működik ez az ismétlés, mint mondjuk a Kukorellyé (– nem véletlen a párhuzam: Visky stílusán is, mint sokunkén, csoda-e, nyomott hagyott a pepecselős, újrafogalmazós, központozás-minimalizálós forradalom): „Azt hittem, hogy nem törődik velünk, nem fél tőlünk, eszébe se jut, hogy féljen, így hát inkább mi féltünk tőle. Én biztosan féltem. Inkább nem pont féltem, hanem izgultam. Az állomáson aztán leült az első padra a rabló, hátrahajtotta a fejét, a drótkerítésnek támasztotta, így várta a hévet. … Hát, pokoli izgalmas volt, az biztos. Egy darabig, és aztán lassan már inkább unalmas, mint izgalmas, de ezt azért nem szívesen láttam volna be. Izgalmas és unalmas. Lehet, hogy el is aludt kicsit.” Látjuk, hogy itt az ismétlések ellenére haladunk, bár lépésben, és egymással totál ellenkező viszonyulások jönnek. Vannak fordulatok, van többoldalróli ránézés. Önirónia. Viskynél ez valamiért nem valósul meg. Pedig ő is vág fintorokat, amikor belenéz a tükörbe. De itt nincs teljes átfordulás, nem száz százalékosan működik az önirónia. Talán mert másfajta írás az övé: nem a relativitás végtelenségét szajkózza. Ha Visky poénkodik, az olvasó kapkodja a fejét. Sehogy sem érti, hogy kerül a Jóisten az asztalra. „Tessék hazamenni, leszerelni a rolókat és egy nagy máglyát rakni belőlük a város közepén. / Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” „A hangom az enyém. / A hangom én vagyok.” „Klasszikus / szerelmi háromszög, / szenthárom-

ságszög”. Persze akinek mindennapi szótárában egyforma gyakorisággal szerepel a Jóisten és az asztal, talán érti ezt a játékot. (Ha az.) A szokásos jelentéstől, a mindennapi szentségtől való leporolkodás lehet ez, ami után, a felszabadult nevetés után újra együtt tudjuk, hogy velünk van az Isten, és jót ád. A szöveg nem akarja megnyerni a bizalmam. Mert eleve számol vele. Hogy érteni fogom, amit mond, hogy érteni akarom. De miért ennyire biztos bennem? Talán mert olyan instanciák mellé sorakozik fel, akiknek szokásosan tilos nemet mondani. (Ha öntudatlanul teszi is.) Lásd Biblia: „Olvassuk a pusztai vándorlást, / így indul a napunk.” Lásd valóság, tényleg megtörtént: „Deschideţi! Deschideţi imediat! Miliţia!” (Nyissák ki azonnal, rendőrség!) Lásd igazságtalanság, szenvedés: „Nem, nem erőszakoltak meg, engem soha senki nem erőszakolt meg. / Mindenkié szabadon voltam. Én soha sem tettem feljelentést. Feljelenteni, de tényleg. Nem. Szabadon mentek végig rajtam.” Ezeknek nem lehet ellenállni. Vagy mégis? Épp azért? Egyedül lenni sokféleképpen lehet. Sokféleképpen lehet kinézni magunkból. Fekete Zsolt fotói azt mutatják, van, aki bízik, van, aki nem. Valaki nyílt és zárt egyszerre. Vannak kíváncsiak. Valaki mosolyog, mások sunyin hunyorítnak. Van, aki unja. Van, aki játszik közben, vagy elrejtezik. Van, aki erős, megfeszül, pedig nyugodt. Van, aki nem érti, hogy került oda. Van, aki belefáradt valamibe. Van, aki még nem élt. Van, aki soha nem is fog. Ha becsukjuk a könyvet, az alakok egymáshoz tapadnak. Félős a bátorhoz simul. A szomorú lány az élni tudóval néz szembe. S egymásra csukódik a két monológ. Az elhagyott lány, aki (szinte?) megölte anyját, szembetalálkozik Júliával, aki szinte elhagyta (halálba szédülve) gyermekeit. A két nő nem visel sok arcot. Állandó arcuk a szenvedés. Változatosság csak ekörül. Dac, erőszak, önfeladás, erő elvesztése, tagadás, semmi. Legjobban mégis akkor üt a könyv, ha ki bír keveredni a számkivetettség köréből. Ha több színt látunk annál, mit az első oldalon már látni kell. Ha sütni kezd mindezek mellett valahol valami ragyogás. (Visky András: Tirami sù. Két monológ. Koinónia, Kolozsvár, 2006.) Zsigmond Andrea

Benyovszky Krisztián Bevezetés a krimi olvasásába című könyve a Lilium Aurum Kiadó gondozásában, 2007-ben jelent meg a Parazita könyvek második köteteként. Az első, Idegen univerzumok. Tanulmányok a fantasztikus irodalomról, a science fictionről és a cyberpunkról címmel napvilágot látott kötethez1 hasonlóan ez is a populáris kultúra egyik különösen népszerű műfaját, a krimit veszi górcső alá. A szerző a nyitó részben leszögezi, „célja az eddigi eredmények összegzése és rendszerezése” (8.), azok közvetítése „egy, a szakmaitól szélesebb olvasótábor” számára (7.). Teszi ezt úgy, hogy a krimi olvasásába való bevezetés igénye kettős megvilágításba kerül a kötet folyamán: bevezetés abba, hogyan olvasunk, illetve – értelmezési, megközelítési távlatokat kínálva fel – hogyan olvashatunk detektívregényt. Ez az elméleti kiindulópont annál termékenyebbnek ígérkezik, mivel a műfaj a megismerést, a múltbeli eseményhez való hozzáférést, annak lehetőségeit avatja az elbeszélés tétjévé, mégpedig a rá (főként a klasszikus krimire) jellemző kettős narratíva révén: a nyomozás története követi a gyilkosságét, miközben utóbbi „helyreállítására” törekszik. Ily módon a krimi súlyt fektet egyrészt a történet nyomozói (vagy implicit szerzői) alakítására, ami megköveteli a narratíva fogalmának meghatározását; másrészt a kompozíció alapvető kérdésévé válnak az információk (olvasók számára történő) közlésének hatásmechanizmusai, amelyek a titokként megalkotott történetet visszatekintve alakítani hivatottak. Ezek a kardinális pontok a krimi műfajáról szólva nélkülözhetetlenné teszik a nyomozói és a befogadói olvasás viszonyának elemzését. Patricia Waugh szerint például a krimi azért került a posztmodern irodalomban olyannyira előtérbe, mert különösen alkalmas az olvasói elvárások feltérképezésére, az azokkal való játékra. A posztmodern irodalom kiemelkedő teoretikusa, Linda Hutcheon pedig a „klasszikus” detektívtörténet három fő sajátosságát emeli ki: a forma „öntudatosságát” és másrészt erős konvenciórend1

szerét, amely a detektívtörténet-írók által lefektetett általános krimiírási szabályokban és „parancsolatokban” is megnyilvánul. E szabályok arra utalnak, hogy az egyes mű csak a krimivonulat egészében értelmezhető, vagyis az egyes mű nem mint adott mű, hanem mint a műfaj egy darabja határozható meg. A krimiírás szabályainak előíró jellegű lefektetése mögött az az előfeltevés húzódik meg, hogy minden új detektívtörténet a műfaj egészére vonatkoztatja magát. Tzvetan Todorov ezt a tömegirodalomra általában véve jellemző sajátosságként írja le, és úgy véli, a krimi a populáris irodalom mesterdarabja, mivel az egyes művek a legtökéletesebben illeszkednek a műfajba. A Hutcheon által meghatározott harmadik sajátosság az olvasás hermeneutikai aktusának fontos textuális funkciója, ami azt jelenti, hogy a krimi kétszeresen is értelmezési folyamat: egyrészt a mű értelmezéséé, mint minden irodalmi mű esetében, másrészt egy rejtély értelmezéséé (Roland Barthes-tal szólva, a titokra vonatkozó hermeneutikai kód jelentékeny szerepe folytán). Ezt a sajátosságot, a szűkebb értelemben vett nyomozás, megismerés és az általában vett szövegértelmezés egymásra vetítését, egymásba játszását használja ki számos posztmodern krimi. Wolfgang Iser A fiktív és az imaginárius bevezetőjében azzal a problémával szembesít, hogy az irodalmat mindig médiumként, mindig valaminek a „tanúbizonyságaként” fogták föl. Ennek alapján két fő irányzatot különít el: az egyik az irodalom autonómiáját vallva az irodalom irodalmiságát, a „poeticitást” kívánja megragadni, míg a másik a műben a társadalom megjelenítését vagy kifejezetten leképezését látja. E két paradigma markánsan mutatkozik meg a detektívtörténet irodalomtudományi megközelítéseiben. Benyovszky Krisztián könyve ezt oly módon kívánja meghaladni, hogy három olyan, egy-egy műben elhangzó beszélgetést választ kiindulópontként, amelyek a krimiről szólnak. Így a gondolatmenetben annak fejtegetéseiből indul ki, hogy egyes írói teremtmények miként olvassák a detektívtörténetet,

Lapunk 2008. februári számában közöltük Marcsek György recenzióját a kötetről – a szerk.

DISPUTA Lépcsők

A krimi – „a populáris irodalom mesterdarabja”

113

DISPUTA Lépcsők 114

rávilágítva a szerzők által jellegzetesnek vélt vagy adott esetben a műfaj újraértelmezésével felérő olvasásmódokra. Ez, a műfaj önreflexív karakterére építő kötetszerkesztési ötlet a műelemzésben és -értelmezésben tesz kísérletet annak „gyakorlati” megvalósítására, ami elméleti szinten sokat tárgyalt kérdés. Ulrike Landfester például tudatosan intertextuális műfajként határozza meg a detektívtörténetet, ami egyenesen megkívánja az íróktól az elméleti megfontolások bevonását a művekbe. Benyovszky Krisztián az egyes, Ernesto Sabato Az alagút, Friedrich Dürrenmatt Az ígéret és Bernard Borge Az éjszakai ember című regényeiből származó beszélgetésekhez kapcsolódó gondolatmenetét az idézet – kommentár – interpretáció hármasságában építi fel. A szerző eljárása így lehetőséget nyújt arra, hogy az elméleti szempontokat és a műelemzéseket termékeny összefüggésben fejtse ki és kapcsolja össze, a címben jelzett módon az olvasás folyamatára helyezve a hangsúlyt. E beszélgetéseket megelőzi egy történeti jellegű, a műfaj előzményeit és párhuzamait tárgyaló fejezet. A „titokzatossá tett bűntény” ideiglenes definíciójából kiindulva vizsgál meg – a krimi viszonyítási pontjaként – három olyan műfajt, amelyekhez a bűnügyek és a titkok révén a detektívtörténet szorosan kapcsolódik. Elemzi a valóban megtörtént bűnügyi krónikákat közlő pitavalt, amelynek elnevezése szerzője nevéből köznevesült, ahogyan műfajteremtővé vált; a fantasztikus elbeszélést, amelynek körébe tartoznak például a kísértethistóriák, és amelynek jelentősége e tekintetben, hogy a detektívtörténet vele szemben határozta meg magát; valamint a titokregényt (pl. Sue: Párizs rejtelmei), amelyben „megnőtt a titok és a rejtély cselekményképző és elbeszélésformáló szerepe” (26.). Ezek vizsgálata során figyelmet fordít a narrációban (a nézőpontban, a narrátori funkció működésében), a titok megalkotásában, a bűn(tény) fogalmában jelentkező különbségekre és hasonlóságokra. Bemutatja a pitavalra vagy a titokregényre jellemző titokalkotást, a todorovi fantasztikumfogalmat, a különféle narrációs eljárásokat és motivikus jellegzetességeket. Mindezek mellett különféle „bűnirodalmi” hagyományokat idéz fel, a krimi közismertebb klasszikusain túl kortárs és kevésbé nevezetes szerzőkre és művekre is felhívva a figyelmet. Időben és földrajzilag egyaránt széles skálán mozgó példákkal szemlélteti megállapításait: Doyle, Poe, Chandler, Woolrich, Highsmith, Simenon,

Tokarczuk, Darvasi, Ludva és mások műveinek tömör, szövegközeli elemzése révén lehetővé válik a krimiműfaj szélesebb irodalomtörténeti kontextusú, sokrétű elhelyezése. Lényegre törően világítja meg a klasszikus detektívtörténet, a kemény krimi, a thriller, a roman noir jellegzetességeit. A Sabato, Dürrenmatt és Borge regényeiből származó, frappánsan kiválasztott dialógusok kapcsán a krimiolvasás számos, sokat vitatott-elemzett kérdése merül fel. Ilyen például az „egyformaság”, a „bonyolultság”, a paródiára való hajlam, az önreflexív és metanarratív eljárások alkalmazása, a normatív poétikák kialakulása vagy a pszichoanalitikus nyomozás. Az utolsó fejezet a történelmi krimi műfaját vizsgálja. Řezníková nyomán abból indul ki, hogy e műfajt is a történelmi regény egyik változatának tekinti, azt kutatva, hogy a történelmi széppróza fajtái milyen különféle olvasói elvárásokat elégítettek ki. Ennek keretében ír többek között John Dickson Carr A London Bridge rejtélye, Agatha Christie És eljő a halál és Karel Čapek A Voticky nemzetség bukása című művéről. A kriminalisztika történetének releváns mozzanatait felvillantva latolgatja, „vajon az adott regény vagy elbeszélés szerzője a »történelmi« vagy a »detektíves« elemre helyezte-e a hangsúlyt” (151.). A könyv külön érdeme, hogy összekapcsolja jelenkori (mind irodalmi, mind filmes) krimiismeretünket a korábbi hagyományokkal. Így árnyaltabb rálátást nyerhetünk – két remek példát kiemelve – olyan folyamatokra, mint „a naiv segéd és a zseniális nyomozó” Poe-tól ismert funkciójának alakulása. Közismert a mai krimikedvelők számára a két funkciót egy személyben betöltő, de az utolsó pillanatig „Watsont” játszó, majd a tettest váratlanul leleplező Columbo hadnagy nyomozói működésmódja. Benyovszky Krisztián azonban arra is felhívja a figyelmet, hogy ez az eljárás figyelhető meg Poe Te vagy az! című, a Dupin-történetektől e tekintetben alapvetően eltérő elbeszélésében. Másrészt, ha az ún. „fordított krimi” műfaja felől közelítjük meg a Columbo-történeteket, említést érdemelnek Richard Austin Freeman és Freeman Wills Crofts ez irányú kísérletei is. Második példaként idézem Benyovszkynak azt a megállapítását, mely szerint a „Párizs rejtelmeiben a város, annak különböző épületei titkokat rejtő helyekké változnak” (28.). Az épületnek ez a fogalma, illetve ez az egyszerre építészeti (mert elrejt) és megismerési (mert egyelőre hozzáférhetetlen titok) lehetőség jelenik meg

leti szinten különböző irodalomelméleti iskolák vetik föl kétségeiket, a posztmodern irodalomnak az a gesztusa, hogy a hagyomány „egészével” teremtsen dialógust, újra és újra kitermeli a populárisnak mondott műfajok fogalmát. A krimi befogadásának elemzése nem csupán azt képes megszólaltatni, hogy a műfaj miként kérdez rá narratívafogalmunkra, hanem lehetővé teszi a krimi kulturális, társadalmi, történeti szempontok szerinti újragondolását. Ez lehet az a horizont, amelyről meghaladhatóvá válik az irodalom „tanúbizonyságként” való felfogása, s megközelíthetővé válik a – mind történetileg, mind szociológiailag különböző – olvasóközönségeknek e minden „konvencionalitása” mellett roppant heterogénnek bizonyuló műfaj iránti igénye. (Benyovszky Krisztián: Bevezetés a krimi olvasásába. Parazita könyvek 2. – sorozatszerkesztő: H. Nagy Péter, Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 2007. 269 Sk – 9 Є, 172 oldal) Dömötör Edit

DISPUTA Lépcsők

„azokban a krimi eljárásait is felhasználó művekben, amelyek titkos társaságokról szólnak” (28.) (pl. Eco: A Foucault-inga, Norfolk: A Lempriére-lexikon). Az ilyen jellegű párhuzamok, kapcsolódási pontok fontos szempontokkal járulhatnak hozzá krimiolvasásunkhoz és -értésünkhöz. A detektívtörténet 20. századi változatos megközelítései nyomán az rajzolódik ki, hogy ma a kriminek az olvasáselméletekkel való sokrétű, mind a nyomozás ismeretelméleti kérdéseit, mind az olvasói értelmezést termékenyen megközelíteni képes kapcsolatrendszere nyithat új távlatokat. Benyovszky Krisztián könyve ez utóbbi kérdéshez nyújt értékes hozzájárulást. A vizsgálódás tétje ma az lehet számunkra, hogy egyrészt (miközben számos posztmodern szerző a műfajt mint olyat anakronisztikusként elveti) minél radikálisabb a hagyományos műfaji határok feloldása, annál fontosabbá válik – paradox módon – a műfaj fogalma, annak kulturális és történeti újragondolása. Másrészt miközben a kánonnal kapcsolatban elmé-

115

Bibliaértelmezések a középkorban Pósán László DISPUTA Műhely 116

A

Biblia azoknak az iratoknak, könyveknek a gyűjteménye, melyeket a zsidó vallás, illetve a kereszténység kánonja tartalmaz, azaz Isten kinyilatkoztatott igazságainak, az idők során az emberiséggel tett és az emberért végzett eseményeinek, tényeinek írásos rögzítése, a kinyilatkoztatás és az üdvösség története. Magában foglalja a szövetségkötést Ábrahámmal, majd a sinai szövetségkötést és kiteljesedését a Krisztus által hozott Újszövetségben. E lineárisnak tűnő felépítés és gondolatmenet ellenére a Bibliát alkotó könyvek nem egységesek, különféle részeik más és más szerzőtől, illetve más és más korszakból származnak, és gyakran eltérő álláspontokat, nézeteket képviselnek. A régebbi írásokat a későbbi korok emberei többször is bővítették és átdolgozták, ezért az egyes írásokban nemcsak eltérő, hanem egymásnak ellentmondó vélemények, történetek is szerepelnek. Erre már a korai skolasztika nagy alakja, Petrus Abelardus is rámutatott a 12. században Sic et non című munkájában. Önmagában már ez a körülmény is szükségszerűvé tette a Biblia mindenkori értelmezését. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy a katolikus Biblia jóval bővebb terjedelmű volt, mint a specifikusan zsidó vallási tárgyú írások. Nem csak azért, mert a korai kereszténység által létrehozott és szentesített iratok gyűjteményét, az Újszövetséget is magában foglalta, hanem azért, mert ótestamentumi részében hét olyan deuterokanonikus (nem először, hanem később szentesített) könyv is szerepel (Tóbiás könyve, Judit könyve, Makkabeusok első könyve, Makkabeusok második könyve, Bölcsességek könyve, Sirák könyve, Báruk könyve), amelyek a héber Ószövetségben nem. A deuterokanonikus könyveket – melyeket a reformáció során létrejött protestáns felekezetek is elhagyták Bibliájukból – a 4–7. század között kanonizálta a keresztény teológia, összefüggésben számos bibliaértelmezési és teológiai vitával. De nem csak az ószövetségi könyvek szűkebb vagy tágabb köre, s azok értelmezése, hanem az evangéliumok és az Újszövetség többi írása is már a kereszténység első századától számos magyarázatot eredményezett. A zsidó valláshoz szorosan kötődő ebioniták például a mózesi törvények és szertartások megtartása mellett azt vallották, hogy Jézus csak a keresztségben lett messiás, amikor a Szentlélek leszállt rá, nem pedig születésétől fogva. Szent Pált nem tartották Jézus hitét követőnek, ezért leveleit is elvetették. Az elkesaiták vagy mandeusok – az evangéliumokban foglaltakkal szemben – bűnbocsá-

tó erőt tulajdonítottak a tisztálkodási szertartásoknak, kétszeri keresztelést tartottak kívánatosnak, Krisztust pedig legfőbb angyalként tisztelték. A keresztény egyház az általa Szentírásnak tartott Ó- és Újszövetségben foglaltakat tekintette a Krisztustól származó és az apostolok által továbbörökített igaz hitnek. A Biblia Istentől sugalmazott szent könyveit kánonba foglalta (a kánon eredeti jelentése „mérce”, átvitt értelemben a hit mértéke), ezért ezeket a szent könyveket kánoni könyveknek is nevezte, melyeknek kizárólagos tulajdonosa az egyház. Ebből következően a Szentírást hitelesen csak az egyház értelmezhette és magyarázhatta. Mindez összefüggésben ált azzal, hogy a 2. század folyamán a valódi, Istentől sugalmazott szent könyvek mintájára evangéliumok, apostolcselekedetek, apokalipszisek és apostoli levelek tömege jött létre, amelyek mind azt az igényt támasztották alá, és azt a látszatot igyekeztek kelteni, mintha valódi sugalmazott írások lennének. Ezeket főként a gnosztikus és montanista eretnekek titkos könyvekként (apokryphoi bibloi) hozták forgalomba, a keresztények viszont jelentésváltozással apokrif, hamis könyveknek nevezték őket. Bizonyos értelemben a keresztény teológia története a Biblia-magyarázat történetének is tekinthető. Szent Ireneus, az első nagy egyházatya, akit a katolikus teológia megteremtőjének is tartanak (2. század), például az Ószövetség szövegeiből bizonyította, hogy Jézus Isten fia. A 2. századi hitvédők (apologéták) sorában Justinos költői formájú dialógusában Trifón rabbival az Ószövetség tökéletlenségét igyekezett megvilágítani. Ugyancsak a 2. században a gnósztikus tanításokat is elfogadó Markion viszont azt hirdette, hogy valójában két isten van. Duális szemlélete szerint az egyik az Ószövetség istene, az anyagi, éppen ezért a rossz világ teremtője; a másik pedig az igazi, az ismeretlen Isten, akit Jézus Krisztus hirdetett. Krisztusnak csak látszólag volt teste, és látszólag halt meg a keresztfán. A megváltás tulajdonképpen az Istenben való hitből áll. Úgy vélte, hogy Krisztus tanítását csak Pál apostol és Lukács evangélista adta tovább hamisítatlanul és hiánytalanul, ezért az Újszövetség irataiból csak ezeket tartotta szentnek, a többit, az Ószövetség egészével, elvetette. A Biblia első nagy magyarázója és értelmezője Órigenész volt (3. század), aki majdnem a teljes Ó- és Újszövetséghez magyarázatokat fűzött. Egzegézise (a Biblia értelmének tudományos magyarázata az eredeti szöveg vizsgálata alapján) abból indult

emberi természetre, a bűnért való felelősségre vagy a kegyelem és a szabad akarat viszonyára. A keresztény antropológia a Biblia szövegéből értelmezte az ember állapotát: Krisztust szűzi fogantatása mentesítette az első emberpártól öröklődő eredendő bűn terhétől. Szent Ambrus egzegetikai fejtegetése szerint Isten azáltal védte meg Jézust a bűntől, hogy ő nem a vér és a test vágyából, férfi és nő nászából fogant meg és jött a világra. Ha közönséges módon, szexuális kapcsolat következtében született volna meg, nem lett volna mentes az eredendő bűntől. Szent Ágoston érvelése szerint mindenki rászorul a megváltásra, mely alól még a személyes bűnnel nem bíró gyermekek sem kivételek, ezért kell őket a keresztelés szentségében részesíteni, hiszen a gyermekek Ádám minden leszármazottjára átszármazó bűnnel jönnek a világra. A korai középkortól kialakuló – előbb kolostori, majd káptalani – teológiai oktatás elsősorban a Szentírás megértésére és helyes magyarázására, értelmezésére tanította a klerikusokat, így a Bibliával kapcsolatosan továbbra is az egzegetikai művek voltak a meghatározóak. A korai középkor teológusai úgy magyarázták a Szentírást, annak egyes szakaszait vagy akár csak egyes kifejezéseit, hogy közben a késői antikvitás egyházatyáinak a szóban forgó részekre vonatkozó értelmezéseit is elmondták. A tartalmi magyarázatokhoz nélkülözhetetlenek voltak az egyházatyák írásaiból összeállított florilégiumok. A teológia azonban később is egészen a 13. századig lényegében azonos volt a bibliai szövegek értelmezésével. Még Aquinói szent Tamásnál is lényegében a theologia és a sacra/divina pagina szinonim fogalmakat jelentett. A korai skolasztika korában született meg a Glossa ordinaria, amelyet a későbbi szentírási kommentárok tekintélyi szövegként kezeltek. Ez különböző szerzők anyagait gyűjtötte össze. A Bölcsesség és Sirák könyvéhez fűzött magyarázatok például minden bizonnyal a 9. századból, Walafried Strabótól (†894) származtak. A Glossa ordinariában minden egyes bibliai könyvhöz található bevezetés, a konkrét részekhez pedig patrisztikus és kora középkori szerzők (Beda Venerabilis, Ioannes Scottus Eriugena, Hrabanus Maurus, Berengar, Gilbertus Universalis stb.) megjegyzései. A glosszák az önmagában nehezen érthető szövegek könnyebb értelmezését segítették elő, de ezzel együtt gyakran bizonyos átértelmezést is jelentettek. Nem véletlen, hogy Assisi Szent Ferenc végrendeletében úgy rendelkezett, hogy szabályzatát a ferences szerzeteseknek sine glossa

DISPUTA Műhely

ki, hogy a két szövetség könyveit Krisztus személye kapcsolja össze, ezért a Szentírás elsődleges célja, hogy szellemi igazságot közöljön. Történeteinek csak másodlagos a jelentősége, éppen ezért legtöbb szövegének több értelme is lehet: szomatikus (betű szerinti), pszichikus (morális, erkölcsi) és pneumatikus-allegorikus (szellemi, misztikus). Órigenész megkísérelte az Ószövetség pontos szövegét is rekonstruálni, nehogy a zsidó vallás hívei azzal érveljenek, hogy a keresztények hamis szövegeket használnak. A Szentírás (Mt 19,12) téves értelmezése miatt (amit később belátott) kasztrálta önmagát. Munkássága azonban a Szentírástudományban korszakalkotó volt. A Szentírás szélesebb körű hozzáférhetőségét Szent Jeromos (4. század) Bibliafordítása, az ún. Vulgata tette lehetővé, de Jeromos emellett szentíráskommentárokat is írt. A Szent Pál leveleihez írt kommentár Szent Ambrushoz, Milánó püspökéhez (340-397) fűződik. Kortársa, Aranyszájú Szent János bibliamagyarázatai elsősorban az Újszövetségre irányultak, és a Pál apostol leveleiről készített homiliái a késői antikvitás figyelemre méltó Szentírás-magyarázatai közé tartoztak. Az 5. században a krisztológiai kérdések eltérő szentírási tételből kiindulva az egyházon belül két egymással szembenálló teológiai irányzatot eredményeztek. Az ún. antiochiai iskola Péter apostol pünkösdi beszédére alapozta nézetét, az alexandriai iskola pedig a János-prológusra. Ez utóbbi azt tanította, hogy Krisztus emberi természetét teljesen magába olvasztotta isteni természete, azaz tagadta Jézus valódi emberségét. Az antiochiai iskola ezzel szemben Krisztus emberi természetét annyira hangsúlyozta, hogy Krisztusban két személyről is beszélt. Az epheszoszi zsinatot (451) követően – mely eretneknek nyilvánította Nesztoriosz nézeteit Szűz Máriáról (aki szerinte nem „Istenanya” [Theotokosz], csak „Krisztusszülő” [Chrisztotokosz]) – az alexandriai iskola elfogadta az antiochiai hitvallási formulát. Eszerint Krisztus tökéletes Isten és tökéletes ember, testből és lélekből áll, istensége szerint lényegileg egy az Atyával, embersége szerint egy az emberekkel, így áll fenn a két természet (ti. az isteni és az emberi) egyesülése. Krisztus egyetlen személy és Mária az isten anyja. Míg a keresztény ókorban a teológiai gondolkodás és Biblia-értelmezés leginkább a Szentháromság belső viszonyaival és krisztológiai kérdésekkel foglalkozott, a 4–5. századtól egyre nagyobb figyelem irányult a bűn és a kárhozat viszonyában az

117

DISPUTA Műhely 118

(glossza nélkül), azaz szó szerint, az abban foglalt szavak és mondatok súlyát csökkentő magyarázatok nélkül kell követniük. A glossza, amellett, hogy megkönnyítette a Szentírás megértését, ugyanakkor veszélyt is rejtett: magában foglalta az értelmezést, s ezért akár feleslegessé is tehette a szövegek közvetlen tanulmányozását. Robertus de Meloduno (1100–1167) már a 12. században arra figyelmeztetett, hogy a glosszák elterjedésével ellenkezőjére fordul az oktatás rendje, mert másodrendű dolgok foglalják el a legfontosabbnak, a Bibliának a helyét, a diákok elhanyagolják a szövegeket. A virágzó középkorban a páli levelek, a Zsoltárok könyve és a teremtéstörténet volt a legtöbbet kommentált bibliai szöveg. Ezek közül a Genezis a későbbi századokban is kitüntetett figyelemnek örvendett. A középkori misztikus irányzat nagy képviselője, Eckhart mester például két művében is magyarázta a Teremtés könyvét (Expositio Libri Genesis, Liber Parabolarum Genesis), de írt tanulmányokat Sirák (Sermones et Lectiones super Eccl. cap. 24) és a Bölcsesség könyvéről (Expositio Libri Sapientiae). A 12. század első felében a párizsi Szent Viktor Ágoston-rendi apátság számított az írásmagyarázat egyik fő központjának, ahol a lectio divina kolostori és spirituális hagyománya összekapcsolódott a skolasztikus egzegézissel. Szentviktori Hugo († 1141) Notule ad litteram című művében az Ószövetség könyveihez írt magyarázatokat. Úgy vélte, hogy az Írás igazságát és mélységét csak a teológia képes feltárni, ezért megértéséhez nélkülözhetetlen a teológia ismerete. A 12. század második felében a párizsi teológiai iskolákban már nem csupán bizonyos bibliai írásokat értelmezték és kommentálták, hanem az egész Szentírást magyarázták. Petrus Comestor Historia scholastica című művében bevezetőt írt a Bibliához, áttekintette annak könyveit és a történelmet a világ kezdetétől az apostolok haláláig. Petrus Cantor († 1197) Summa Abel címmel lexikont készített, amelyben betűrendbe szedett címszavak szerint határozta meg a Szentírás értelmezési lehetőségeit. A sokszínű skolasztikus Biblia-értelmezés arra az elméletre épült, hogy az Írásnak több értelme is van. A kor teológusai a Szentírás négyféle értelmét különböztették meg. Szentviktori Hugo szerint a betű azt tanítja, ami a múltban történt, azaz a bibliai könyvekben rögzített isteni kinyilatkoztatások és cselekedetek történelmisége az értelmezés első szintje. A littera, illetve historia megértése jelenthette minden további magyarázat alapját és előfeltételét.

Erre épült az allegorikus magyarázat, amely az alexandriai egzegézisben már a késői ókorban meghonosodott. Az egész Szentírást igyekezett magyarázni, amihez „prófétai előképként” vonatkoztatta az Ószövetséget az Újszövetségre. Az Ószövetség szavaiban, személyeiben és eseményeiben a Krisztushoz és az egyházhoz kapcsolódó újszövetségi történések szerves összetevőit látta. Az allegorikus értelmezés és magyarázat foglalkozhatott a szavakkal, a szöveggel (azaz a betű szerinti értelem mögötti jelentéssel) és az események és a személyek az adott történelmi összefüggésben túlmutató többletjelentésével. De vizsgálták a Bibliában előforduló számokat is, amelyek értelmezéséhez Szent Ágoston korától pontos szabályokat alkottak. A De doctrina christiana című művében ágoston úgy fogalmazott, hogy a számok ismeretének hiánya lehetetlenné teszi a Biblia számos részének allegorikus és misztikus értelmezését. A morális magyarázat (tropológia) a keresztény élet és a keresztény erények szabályait vezette le a Bibliából, az egyház és az egyének vonatkozásában egyaránt. A Szentírás misztikus értelme (anagógia) részben Krisztus második eljövetelére és az idők végén megjelenő mennyei dicsőségre utal, részben pedig az emberi lélek felemelkedésére ehhez a mennyei dicsőséghez. Így a skolasztikus írásmagyarázat szerint például Jeruzsálem szó szerinti jelentésében magát az izraeli várost jelentette, allegorikus értelemben az egyházat, tropologikus értelemben az emberi lelket, anagogikus értelemben pedig a mennyek országát. Mivel mindegyik magyarázat alapját a szöveg, a littera képezte, a párizsi teológiai iskolákban igen nagy figyelmet fordítottak maguknak a szövegeknek az alapos vizsgálatára. Szentviktori András († 1175) például zsidó egzegéták írásait is felhasználta, hogy a Vulgata szövegét egybevesse az eredeti héberrel. A Biblia-magyarázatban azonban a „vissza a forráshoz” (ad fontes) elve csak a 15. században, az itáliai humanisták kezdeményezésére vált igazán fontossá, azt követően, hogy Lorenzo Valla alapos szövegkritikai vizsgálattal bizonyította, hogy a Vulgata számos félrefordítást tartalmaz. Az eredeti szövegek tartalma pontatlanul, torzultan került át a latin Bibliába. E pontatlanság egyik közismert példája Mózes esete. A mássalhangzó jelölő héber írásnál Jeromos nem mindig a megfelelő magánhangzókat iktatta be, így fordulhatott elő, hogy az ő változatában Mózes, miután megkapta az Úrtól a Törvényt, úgy jött le a hegyről, hogy homlokán szarvak nőttek. (Még Michelan-

vessék az Újszövetség eredeti görög szövegét a Vulgata későbbi latin fordításaival. Ahogyan korábban Lorenzo Valla, úgy Erasmus is kimutatta, hogy a Vulgata fordítása számos újszövetségi szöveg esetén pontatlan, ezért az ezekre alapuló egyházi gyakorlat és hittételek is azok. A középkori latin Biblia szerint például a házasság sacramentum (Ef 5,31-32). Erasmus szerint a szentségnek fordított görög szó, a müszterion azonban egyszerűen ’titkot’ jelent, tehát szó sincs arról, hogy a házasság szentség volna. A középkori Biblia-értelmezés ugyan alapvetően az egyháziak ügye maradt, s laikusoknak kifejezetten tilalmasnak is számított, mégsem maradt meg kizárólag ebben a körben. Gilbertus Crispinus westminsteri apát 11. század végén írt Disputatio Iudaei cum Christiano de fide Christiana című műve azt mutatja, hogy zsidó–keresztény vallási tárgyú viták is voltak a két vallás közös alapjáról, az Ószövetségről. Crispinus már Petrus Abelardust megelőzően megfogalmazta azt, hogy a Törvény rendeléseivel „ha emberi jelentésben betű szerint veszünk benne mindent, akkor sokat egy másikkal ellentétesnek és ellentmondásosnak találunk”. Állítása igazolására bibliai szövegrészeket idézett. Így például ha Mózes, a világ teremtése után azt mondja: „És látta Isten, hogy mindaz amit alkotott, nagyon jó (Gen 1,31), akkor miképpen írhatta alább, mintegy felosztva az állatokat, hogy emezek az állatok tiszták, amazok pedig tisztátalanok, és miképpen engedheti meg egyesek fogyasztását, míg mások érintését nemcsak tiltja, hanem halálbüntetéssel rendeli sújtani azokat, akik a tisztátalanokat érintik? Hogyan lehet tisztátalan, ami ’nagyon jó’? Hiszen amikor tételesen felsorolta és ’nagyon jónak’ mondta mindegyiket, nem tett semmilyen kivételt közöttük. Hogy lehet tehát, hogy Isten minden állatot ’nagyon jónak’ teremtett, majd pedig egyesek fogyasztását megtiltotta (ti. a zsidóknak), mégpedig olyan megokolással, hogy azok tisztátlanok?” A vallási vita zsidó szereplője Krisztust új vallás alapítójának és a mózesi Törvény megváltoztatójának tartotta, míg a keresztény szerint Jézus nem megbontani akarta azt, hanem betölteni. Crispinus leírásában a kereszténység kiteljesítette az Ószövetséget, mert „a Törvény tiltja az emebrölést – Krisztus a haragot és a gyűlöletet is; a Törvény tiltja a testi értelemben vett házasságtörést – Krisztus már a szívbeli megkívánást is”. A zsidók számára a Törvény tiltotta a sertéshús fogyasztását, a keresztények viszont a sertéshúst az Isten által teremtett természet részé-

DISPUTA Műhely

gelo híres Mózes szobra is így, szarvakkal ábrázolja őt.) Lorenzo Valla a megfelelő magánhangzók megtalálásával rekonstruálta a szöveg eredeti tartalmát: a hegyről lejövő Mózes fejét dicsfény övezte. A virágzó középkor felfogása szerint a Szentírás (és így a teológia) középpontját a Jézus Krisztusban megvalósult megváltás alkotta. Ahogy Szentviktori Hugó írta: „az egész isteni Írás egyetlen könyv, és ez az egyetlen könyv maga Krisztus, mivel az egész isteni Írás Krisztusról beszél és az egész isteni Írás Krisztusban teljesedik be, s amikor az Írást olvassuk, Krisztus tetteit, szavait és parancsolatait megismerve arra törekszünk, hogy elnyerjük a kegyelmet, megtegyük, amit parancsolt, és részesüljünk abban, amit ígért.” Egy évszázaddal később, Szent Bonaventura (1217–1274) ugyanígy fogalmazott: Krisztus az Írás központja, az egész keresztény hit alapja, az apostolok és a próféták tanításának, az Ószövetségnek és az Újszövetségnek a lényege. Roger Bacon (1220 k.–1292) oxfordi ferences szerzetes is Compendium studii theologiae című művében azt hangsúlyozta, hogy a teológusoknak a szent szövegekkel kell foglalkozniuk, és a teológiai fakultásokon a szentenciák, kommentárok és quaestiók helyett a Szentírás magyarázatára kell helyezni a hangsúlyt, azaz nem a kommentárokból kell megismerni az írást, hanem az autentikus szövegekből. Maguk az egyházatyák sem tettek mást egykor, csak a bibliai szövegeket magyarázták. A késői középkorban (14–15. század) az egyetemi oktatásban széles körben elterjedt gyakorlattá vált, hogy hosszabb-rövidebb bibliai szakaszok, részek ürügyén önálló questiókat elemeztek. Heinrich von Langenstein (1325–1397) például 13 éven keresztül tanított a bécsi egyetem teológiai karán, de nem jutott tovább a Teremtés könyvének első három fejezetén. Franz von Retz (†  1429) a Példabeszédek könyvének, heinrich Tottig pedig a zsoltároknak az ürügyén, bibliamagyarázat keretében aktuális teológiai kérdéseket taglalt. Jean Gerson (1363–1429), a párizsi egyetem magisztere is a Márk-evangéliumról tartott előadásaiban nem bibliamagyarázatot adott, hanem aktuális kérdéseket boncolgatott. A Biblia több értelmét képviselő skolasztikus felfogás azonban még a középkor végén is meghatározó maradt. A humanista Rotterdami Erasmus szerint az Írást saját összefüggésében kell tanulmányozni. A humanista ad fontes jegyében görög nyelven kiadta az Újszövetséget, így első alkalommal vált lehetségessé a teológusok számára, hogy össze-

119

DISPUTA Műhely

nek tartották, éppen ezért az tiszta, jó és szabad fogyasztani. Crispianus Máté evangéliumából idézte a legfőbb érvet: „Nem az teszi tisztátalanná az embert, ami a száján bemegy, hanem ami a szívből jön elő.” (Mt 15,11 vö. 19) A Disputa szövege is számos esetIrodalom ben hivatkozik a Biblia W. Michaelis: Die apokryphen allegoriukus értelmére, Schriften zum Neuen Testament. Brema, 1956. amit a zsidó vitapartner Ch. Dohmen: Vom vielfachen viszont elítél: „ti, keSchriftsinn – Möglichkeiten resztények sok olyasmit und Grenzen neuerer hoztok elő a törvényből Zugänge zu biblischen és a prófétáktól, amik Texten. in: Th. Sternberg (Hrsg.): Neue Formen der nincsenek ott megírva”. Schriftauslegung? A keresztény érvelés (Questiones disputatae Izaiás prófétát idézi az 140.) Freiburg, 1992. allegorikus értelmezés R. Morgan: Biblical indokoltsága mellett: Interpretation. Oxford, 1988. W. Elert: Der Ausgang der „Ezért az Úr maga ad altchristlichen Christologie. majd nektek jelet. Íme, Berlin, 1957. a szűz fogan és fiút szül J. Knox: Marcion and the (...) Vajat és mézet eszik New Testament. Chicago, majd, hogy el tudja vetni 1942. G. W. H. Lampe: The Seal a rosszat és a jót tudja of the Spirit. A Study in the választani. (Iz 7,14-15) Doctrine on Baptism and ha a szó szerinti és öznai Confirmation in the New értelemben vesszük ezeTestament and the Fathers. ket a szavakat, akkor hoLondon, 1951. A. Borst: Die Katharer. gyan tudná a fiú vaj és Freiburg, 1991. méz evése révén elvetni a rosszat és a jót választani? Miféle képességet ad vaj és a méz fogyasztása a jó és a rossz megkülönböztetésére? (...) a vaj a kegyelem kenetét és irgalmát jelöli, a méz pedig, (...) az igazságos ítélkezés szigorát jelzi”. Míg keresztény–zsidó viszonylatban az egyház esetenként kész volt akár vitát is folytatni a lehetséges Biblia-magyarázatokról, a katolikus hittételeket vagy az egyház helyzetét és intézményrendszerét megkérdőjelező eretnekmozgalmakat az igaz hit ellenségeinek tartotta, és minden eszközzel felszámolásukra törekedett. A zsidó vallás egy rövidebb Ószövetséget ismert el és elvetette az Újszövetséget, az eretnekségek többsége azonban a katolikus Bibliát elfogadva jutott eltérő értelmezésekre, ezért ezt az egyház Istennel történő szándékos szembefordulásnak tartotta. Az önálló ellenegyházzá szerveződött, dualisztikus világfelfogású kathar eretnekség azonban a többi középkori eretneknek bélyegzett vallási mozgalomtól eltérően a Szentírás nagy részét is elvetette. A gnosztikus tanok alapján a katharok elutasították az Ószövetséget, mert azt a Sátán, és nem Isten művének tartották. 120 A 2. századi Markionhoz hasonlóan úgy vélték, hogy az anyagi, teremtett világ az ör-

dögtől származik, s csak a lélek isteni eredetű, mely a test, azaz a Gonosz börtönébe van bezárva. Ha a látható világon mindent a Sátán teremtett, akkor ő a Genezis istene, azaz az ótestamentumi isten, s mindegyik ószövetségi próféta is az ő szolgája volt. A „választott nép” és a vele kötött szövetség ugyancsak sátáni eredetű, ahogyan a szövetségkötéskor tett fogadalom, eskü is, amelyet ily módon szintén bűnösnek és rossznak tartottak. Az első emberpárnak szóló, „szaporodjatok és sokasodjatok” ótestamentumi parancs is a Sátántól származik, ezért elvetették a nemi aktust, mert az új alattvalót teremt a Gonosznak. Felfogásuk szerint Isten akkor diadalmaskodik majd a Sátán felett, ha minden emberi testbe zárt lélek kiszabadul és az Égbe kerül, azaz ha kihal az emberiség. Az Újtestamentumot elfogadták ugyan, de önmagában nem volt elegendő a dualista hitvilág megalapozásához, ezért a katolikus egyház által apokrifnek minősített szövegekre támaszkodtak. Jézust nem Isten fiának tartották, hanem Isten angyalának, akinek az volt a küldetése, hogy megtanítsa az anyag, a test fogságában sínylődő lelkeket arra, hogyan szabaduljanak ki börtönükből, és hogyan térhetnek vissza az Égbe. Jézust, mivel angyal, nem is szülhette földi anya. Bűntelensége angyal mivoltából, és nem szűzi fogantatásából származott, ezért Mária nem lehetett az anyja, hanem ő is angyal volt. Jézusnak tehát nem volt földi, anyagi teste, így nem is feszíthették keresztre, ezért a kereszt tiszteletét is elutasították. A kathar hit szerint a halál megszabadítja a lelket a test rabságából, de a lélek csak a teljes megtisztultság állapotában kerülhet vissza az Égbe, ezért testbőltestbe szállva kell vezekelnie. A katharok hittek a lélekvándorlásban, elutasították az evangéliumok legfontosabb mondanivalóját és Krisztus újszövetségi csodatételeit, a testi feltámadást. Az eretnek tanok elfogadhatatlansága mellett a másik fő ok, amiért az egyház a legnagyobb határozottsággal és szigorral lépett fel ellenük, a Biblia-értelmezés egyházi monopóliumának semmibe vétele volt. A Szentírás hiteles magyarázatát, tekintettel többféle értelmére és jelentési szintjeire, kizárólag klerikusok végezhették, mert a laikusok téves és hibás következtetésekre jutnak. Nem véletlen, hogy a középkorban az egyház határozottan ellenezte a Biblia népnyelvre történő lefordítását, s a latin nyelv ismeretének előfeltétele eleve szűkre szabta a Vulgata olvasóinak, s lehetséges magyarázóinak körét.

Szent István Intelmei a Biblia és a reneszánsz tükrében Havas László

járt a Szent Istvánnak tulajdonított politikai-erkölcsi gondolatok nyomatékos felidézésével és elvárásként, követelményként való meghirdetésével. Ugyanakkor persze épp ez a körülmény egy olyan érzést is sugallhat, hogy a korábbi kéziratos hagyomány hiánya, valamint a hirtelen megjelenő, nagyfokú reneszánsz érdeklődés esetleg arra utal, hogy a Szent Istvánnak tulajdonított Intelmek talán nem is teljesen hiteles alkotás, hanem egy fajta történelmi hamisítvány, amely bizonyos aktuális politikai törekvések igazolására született volna. Ilyen jellegű példát ugyanis ismerünk, mert mára már egyértelműen bizonyítást nyert, hogy a Szent Istvánnal kapcsolatos, úgynevezett II. Szilveszter-féle bulla valójában hamisítvány, még akkor is, hogy ha Érszegi Géza meggyőző érvei alapján áll is mögötte egyfajta történelmileg hiteles mag. Bene Sándor ugyanakkor teljesen meggyőzően érvel amellett, hogy a bulla szövegének nagy része későbbi érdekek által diktált politikai koholmány. Ennek fényében nem lehet csodálkozni azon, hogy a Szent István-i Intelmek autentikus voltával kapcsolatban is felvetődtek kételyek, még ha annak keletkezését nem is éppen a magyarországi reneszánsz kezdeteire, vagyis a XV. századra tették, hanem jóval korábbra, de mindenképpen a XI. századnál későbbre. Mai ismereteink alapján azonban az Intelmek a XI. század végén készen kellett, hogy álljon, mert a XI–XII. század fordulóján készült Szent István-legendák már utalnak Istvánnak fiához intézett tanácsaira, mint olyan könyvecskére, amely egyfajta erkölcsi tanítás, illetve lelki intelem (Libellus de insitutione morum sive admonitio spiritualis). Ezek a tanítások csak az Intelmekkel lehetnek azonosak, mivel a legendákban megadott tartalmi összefoglalás lényegében fedi a Szent Istvánnak tulajdonított mű tartalmát, s a munka fejezetcímei is nagyjából egybevágnak a legendákban közölt tartalmi kivonattal. Az ekkori keletkezést esetleg László király politikájával lehetne igazolni, aki a maga uralmának törvényességét szerette volna bizonyítani a Szent Istvánhoz fűződő hagyomány révén, mivel maga a későbbi Szent László is uralmát a Mária-kultusszal kívánta megerősíteni, ezért valóban természetesnek látszanék, hogy annak az elődnek a politikai gondolatait elevenítse fel, akinek később a Regnum Marianum-gondolatát szokták tulajdonítani. Ennek azt lehet azonban ellenvetni, hogy az Intelmekben igazában sehol sem bukkan fel a Mária-eszme, sőt

DISPUTA Műhely

A

cím valószínűleg meglepi az olvasót, hiszen a XI. század elején uralkodó államalapító magyar király időben jóval megelőzi a hazai reneszánsz korát, még akkor is, hogy ha Itálián kívül a humanizmus éppen Magyarországon előnyben is van a legtöbb olyan országgal szemben, amely az Alpoktól északra helyezkedik el. Mindazonáltal feltűnő, hogy az apostoli magyar uralkodónak fiához intézett tanácsai csupa olyan kódexben maradtak fent, amelyek valamennyien a reneszánsz időszakából valók. Közülük a legrégebbi, a Thuróczi-kódex a XV. század végéről való, s az összes többi már a XVI. században keletkezett, beleértve az előbb említett mellett a másik leghíresebb kéziratot, az Ilosvai-kódexet is. Ugyancsak e század 1578-as évére datálódik az egyik legjobb szöveget tartalmazó, s csak a legutóbbi időben a szövegkiadásban is érvényesített kódex, amely a Debreceni Református Nagykönyvtár tulajdona. A magyarországi reneszánsznak a Szent István-i gondolat iránti érdeklődését jelzik a nyomtatott szövegkiadások is, mert az editio princeps, amely Zsámboky (Sambucus) Jánostól való, 1581-ben jelent meg, majd utána többször is a Bonfini-féle latin nyelvű magyar történelem függelékeként. 1584-től kezdve pedig a magyar Corpus Iuris csatolt anyagában is szerepelt a királyi intelem latin szövege, s később Rákóczi Ferenc e változatban vette át a nagy királyelőd munkáját a maga politikai végrendeletében, amelynek megjelenési helyeként Hága van feltüntetve, de valójában Párizsban jelent meg, hogy a nemzetközi diplomácia figyelmét így hívja fel Magyarország törvényes állapotaira, a fejedelem saját tevékenységének igazolására s egyben a Habsburg uralom bizonyos szempontból törvénytelen voltára. Mindez jól mutatja a reneszánsz érdeklődését az államalapító király politikai öröksége iránt, ami feltétlenül összefüggésben állhat a magyarországi humanizmust útjára indító Corvin Mátyás birodalomeszméjének legalizálásával csakúgy, mint a későbbi Habsburg politikával, illetve a magyar nemesség önállósági törekvéseivel. Valószínű azonban, hogy a nagyfokú érdeklődés kezdete Zsigmond király tevékenységének idejére esik, aki sok tekintetben előkészíti Hunyadi Mátyás elképzeléseit. Erre utalhat az a tény, hogy az első fent nem maradt, de számunkra mégis későbbi másolatokból ismert és rekonstruálható kódex, az ún. Budai-kódex 1406-ból származott. A magyarországi reneszánsz kezdetei, majd kibontakozása és kiteljesedése tehát együtt

121

DISPUTA Műhely 122

kifejezetten a Szent Péter-i gondolat az, amely egyértelműen dominál. Így a Szent Istvánnak tulajdonított Intelmek aligha köszönheti megszületését Szent László törekvéseinek, aligha lehet szó azok múltbeli visszavetítéséről. Minthogy pedig István uralkodásának végén a Mária-kultusz preferálása valóban bizonyítható, ezért csak az a megoldás látszik elképzelhetőnek, miszerint a Szent Istvánnak tulajdonított Intelmek az apostoli magyar király uralkodásának egy olyan szakaszában keletkezhetett, amikor a magyar állam létrehozója még elsősorban a Szent Péter elsőségére vonatkozó római politikai tekintélyre igyekezett a maga uralmát visszavezetni. Figyelembe véve az Intelmek címzettjét, aki bár nincs megnevezve, de minden bizonnyal Imre lehet, ennek megfelelően a szóban forgó mű keletkezését csak 1015 utánra tehetjük, amikor István fia legalább a 7. esztendőt elérte, de még nagyobb valószínűsége van az 1020-as évek első felének, amikor a lehetséges utód már húszas éveiben járt, és arra is lehetőség kínálkozott, hogy a Német–római Birodalomban bekövetkezett változást kihasználva, vagy­is II. Henrik halála után esetleg ő pályázhasson mint az elhunyt uralkodó családjának legközelebbi számba jöhető tagja a császári címre. Ezt támasztaná alá, hogy az Intelmek egyértelműen az Augusti történelmi példáját idézi követendőnek Imre herceg számára, mert ez a cím az akkori latin nyelvhasználatban nem a magyar királynak volt a jelzője vagy helyettesítője, hanem kizárólag vagy a Római Birodalom egykori uralkodóira utalt, vagy pedig azok frank követőire, illetve legfőképpen az I. Ottó által megteremtett Német–római Szent Birodalom élén álló személyre, aki elődeinek mondhatta mind a római, mind a frank uralkodókat. Ismerünk olyan német történeti forrást, amely valóban számol is azzal, hogy István a fiát szánta II. Henrik utódának. A Szent István-i Intelmek ezért az 1020-as évek első felében vagy közepén születhetett, hogy nyilvánvalóvá tegye: Imre valóban a régi „római keresztény császárok” példája nyomán kíván majd uralkodni, ahogy apja is ilyen jellegű hatalmat gyakorolt az általa kiépített magyar királyságban. Ezt a keresztény uralkodói ideált Szent István vagy az ő gondolatát közvetítő írnok (szerzetes, papi személy?) kellő példákkal és megfelelő minták alapján kellett, hogy alátámassza. Az Intelmekre vonatkozó kutatásokban régebben és újabban is voltak olyanok, akik a korábbi vagy közel egykorú karoling írásbeliségben vélték föl-

lelni az irányt szabó példákat, legyen szó akár törvényekről, akár pedig a kora középkor által kialakított fejedelemtükörről. Akadt olyan kísérlet is, amely a közel­ múlt eschatologikus, azaz világvégváró, vagy jóslatirodalmával próbálta megtalálni az összefüggéseket, míg más kutató Szent Benedek Reguláiban vélte felismerni a Szent Istvánnak tulajdonított politikai tanítás gyökereit. Meg kell azonban vallani, hogy ezek a párhuzamok meglehetősen távoliaknak, és nem eléggé kényszerítőerejűeknek bizonyultak, ahogy azok a megállapítások sem vezettek meggyőző végeredményre, amelyek a bizánci forrásokban gondolták meglelni az apostoli magyar királynak tulajdonított eszmék legközvetlenebb előzményeit. Bár az Intelmekben valóban vannak gondolati párhuzamok, amelyek a Kr. u. első évezred fordulója körül keletkezett politikai irodalommal mutatnak érintkezést, azért itt az egyértelmű összefüggés már csak azért sem igazolható, mert két különböző nyelvről van szó: a latin megfelelések nem biztos, hogy valóban a feltételezett görög megfogalmazásokra, fordulatokra vezethetők vissza. Ezért mára a kutatók többsége arra az álláspontra helyezkedett, hogy bár az Intelmek gondolatisága és eszmei háttere valóban szorosan kapcsolódik a meroving és a karoling irodalmi hagyományokhoz, azokból közvetlenül nem vezethető le. Ennek legnyilvánvalóbb jele, hogy a meroving és a karoling fejedelemtükör-irodalom vagy egy papi személynek, vagy egy magiszternek a tanítása egy lehetséges majdani uralkodó számára, amitől élesen különbözik a Szent István-i Intelmek személyes érzelmektől áthatott atyai tanítása. Ehhez a párhuzamokat a legutóbbi időben a klasszikus antik irodalomban gondolták egyesek megtalálni, főképp Cicerónál, aki a Kötelességek (De officiis) című értekezésében mély atyai szeretettől áthatva adja elő erkölcsi tanításait fiának. Hasonlóan érzelmektől áthatott az Állam című munkában helyet kapó dialógusban, az úgynevezett Scipio álmában is előadott nagyapai és apai politikai tanítása, amely az unokához, illetőleg a fiúhoz szól. Ezt az utóbbi munkát az Intelmek szerzője számára Macrobius híres kommentárja is közvetíthette, amely akkor is olvashatóvá tette a cicerói mű ezen részét a kortársak számára, amikor a mű egésze nem vagy csak kevéssé volt ismert. Mindesetre az tény, hogy az Intelmek platonikus szerkesztésmódja, amely a hatalmat az Istentől eredezteti, és azután így száll alá az egyház szférájába, majd az ország földi beren-

gából a Bibliából, amely az egész meroving és karoling időszak számára a nagy példa volt. Gondoljunk csak az Ótestamentum azon szavaira is, amellyel „A királyok első könyvé”-ben a haldokló uralkodó ekképp mondja el végrendeletét fiának: „Nos, most mindenek útjára lépek. Légy bátor és bizonyulj férfinak! Tartsd szemed előtt, amit az Úr, a te Istened parancsol; járj az ő útjain, tartsd meg a parancsait, rendelkezéseit és törvényeit, és kövesd sugallatait, amint írva van Mózes törvényében, hogy minden sikerüljön, amit csak teszel, amibe csak belefogsz, s így az Úr beteljesítse ígéretét, amelyet nekem tett: Ha fiaid ügyelnek útjukon és hűségesen követnek, szívük, lelkük mélyéből, akkor – azt mondta – sohasem leszel utód híjával Izrael trónján” (1 Királyok, 2, 2–4). Az idézett szövegek félreérthetetlenné teszik: István király a maga fiához intézett politikai tanításában alapvetően a Biblia személyes apai intelmeit veszi például, s ebbe a keretbe illeszti be a középkor gondolatait és képi megformálásait, úgy azonban, hogy mindennek eredményeképp egy teljesen önálló és eredeti alkotás jön létre. Az Intelmek tehát tulajdonképpen valamiféle mozaiktechnikát képvisel, amely eljárás érvényes magukra azokra a szövegekre is, amelyeket a Bibliából merít. Jól figyelt fel erre a tényre Szovák Kornél. Így magyarázhatjuk ugyanis a már idézett praefatio ama folytatását, ahol a bűnbe eső népet sújtó büntetésről beszél a szerző. Ez a megfogalmazás ugyanis: „Isten ősi kiválasztott és szeretetével elárasztott népe is, amiért szétszakította a parancsolatok ama kötelékeit, amelyeket az Isten ujjai fontak egybe, különféle módon pusztult: egyeseket a föld nyelt el, másokat egy népirtó (angyal?) vitt a halálba, és voltak, akik egymást gyilkolták le”. Szovák Kornél helyesen állapítja meg, hogy a Szent István-i Intelmek ezen megfogalmazása az Ó- és az Újszövetség több helyét olvasztja egybe stilisztikailag, úgy mint a Számok Könyvéből (16,28–50), valamint a Jelenések Könyvéből (9,11), illetőleg a Korinthosziakhoz írt Első levélből (10,10) vett szöveghelyeket. Ezek után természetesen hat, hogy az istváni tanítás egyik legfőbb eleme, azaz országának Krisztus testébe való betagolódása (Intelmek, 2, 1) ugyancsak több bibliai helyre megy vis�sza, mindenekelőtt Szent Pál különböző leveleire (Rómaiakhoz 7; 1 Korinthosziakhoz 12,27; 2, 17; 1 Thesszalonikiakhoz). Mindezek után teljesen magától értetődőnek hat, hogy az Intelmek zárórésze is a Mátéevangélium egyik híres megfogalmazására

DISPUTA Műhely

dezkedéséig jut el, s azután innen emelkedik fel ismét a szülői szereteten, valamint az imán és az erényeken át újból az égig, nagyon emlékeztet a Macrobius által fölvázolt platonikus világfelfogásra, arra, amelyet Cicero is a magáévá tett. Ez a klasszikus antik örökség azonban közelről sem magyarázza meg teljesen a Szent István-i Intelmek egészének gondolatrendszerét és képi, irodalmi megfogalmazását. A munka ugyanis a már jelzett kora középkori és klasszikus antik hagyományokat alapvetően egy olyan anyagba oltja be, amely zömében kifejezetten bibliai eredetű, illetve biblikus jellegű. Ezt igazolja már eleve a praefatio, amely az apa személyes tanítását egyenesen Salamon királlyal hozza összefüggésbe, akinek az isteni bölcsesség a szájából a Biblia elképzelése és bemutatása alapján saját fia számára hangzik el, éspedig a legteljesebb személyesség hangján. Az Intelmek előszavában ugyanis ezt találjuk: „Hozzád pedig az illik, hogy az isteni bölcsesség tanácsa mellett atyád előírásait is igyekezz meghallgatni, eleget téve a Salamon szájával szóló isteni bölcsességnek: „Hallgasd meg, fiam, atyád tanítását, de ne hagyd figyelmen kívül anyád rendelkezését se, hogy életed évei megsokasodjanak neked. Ebből a mondásból megértheted tehát, hogyha semmibe veszed azokat – be ne teljesedjék ez! –, amiket atyai kegyességgel előírok neked, akkor nem leszel többé sem az Isten, sem az emberek barátja”. Ezek a szavak egyértelműen elárulják, hogy az apostoli magyar uralkodó előadása itt a példabeszédek könyvét követi, vagyis azt a bibliai egységet, amelyet a hagyomány úgy állít be, mintha az Salamon király tanítása lenne fiához, a politikai bölcsességet „mondások” sorozatában adva elő. Ilyen szeretetteljes utasítások állhattak példaképpen a magyar földön megszülető Intelmek szerzője előtt: „Fiam, tartsd hát meg apádnak parancsát, ne vedd semmibe anyád tanítását! Egyszer s mindenkorra kösd a szívedre, és akaszd a nyakadba. Vezessen jártadban-keltedben, amikor alszol, virrasszon fölötted, ha meg fölébredsz, beszélgessen veled. Mert a parancs lámpás, fény a tanítás, életre vivő út az intelem s a feddés (Példabeszédek, 6, 23).” Magától értetődő, hogy az Imre fiát tanító magyar király előtt a bibliai Salamon példája lebegett. De nem csak az, hanem Dávid királyé is, Salamon apjáé. Salamon és Dávid szerepét tehát az Intelmekben nem annyira a karoling irodalomból kell eredeztetnünk, ahogy egyes magyar kutatók tették, hanem sokkal inkább közvetlenül ma-

123

DISPUTA Műhely

A koronázási palást

124

utal vissza, ahol ez áll: „Irgalmasságot akarok, nem pedig áldozatot (Máté 12,7)”. Az apostoli magyar királynak tulajdonított tanítás a 10. fejezetben ekképpen fogalmaz: „A kegyesség gyakorlása vezet el ugyanis téged a legfőbb boldogsághoz. Légy könyörületes mindenkihez, aki erőszakot kényszerül elszenvedni, az Istennek pedig ezt a példamutatását őrizve szívedben: Könyörületességet akarok, nem pedig áldozatot!” Az egyezés az eredeti Vulgata szöveg és a Szent István-i megfogalmazás között még nagyobb, mint ahogy a mi idézeteinkből kitűnik, mert ahol az egyik magyar fordítás irgalmasságról beszél, a másik pedig könyörületességről, ott mindkét latin szövegben egységesen misericordia fordul elő. A felhozott példák, amelyeknek számát meg lehetne sokszorozni, egyértelműen és egybehangzóan azt támasztják alá, hogy a Szent István-i Intelmek fő irodalmi tárháza a Biblia volt, amelyet az apostoli magyar király vagy annak írnoka esetenként szó szerint idézett, esetenként pedig más bibliai vagy szépirodalmi szöveghelyekkel ötvözött. Így hozott létre egy új, alapvetően mind gondolatiságában, mind stílusában újszerű és eredeti művet. Azt a tényt, hogy a Szent István-i politika valóban mindenekelőtt a Bibliára igyekezett építeni, támasztja alá a Szent István uralkodásának idejéből származó, úgynevezett koronázási palást is, amely a III. Konrád fölött aratott győzelem után a Nagyboldogasszonynak szentelt székesfehérvári székesegyház felavatására készült. Mint Tóth Endre kutatásai nyomán ismeretes, a palást, amely eredetileg miseruha

volt, a szféraszerűen bemutatott vértanúk és szentek fölött az apostolokat és a prófétákat mutatta be, felettük a mennyei vagy égi Jeruzsálemmel együtt, úgy, ahogy azt a jánosi Jelenések Könyve mutatja be (21, 1–27). A palást alján, középen előbb Szent Imre képe tűnik fel, majd lejjebb a királyi pár: István és Gizella képe. Ez nyilvánvalóan azt kívánja jelképezni, hogy az istváni felfogás alapján az Imre által megörökölendő és megszilárdítandó királyság voltaképpen az égi Jeruzsálem földi megvalósulása. Ez jól visszavezethető arra az ősi bibliai eszmére, amely a zsidó fővárosban egyszerre látott földi és égi lényeget, ahogy arra a város nevének duális formája úgyszintén utal. Mindezek alapján aligha tagadhatná bárki is, hogy a magyarság Biblia-ismerete és biblikus gondolkodása legalább a magyar államiság létrejöttével egyidejű. Irodalomjegyzék Az Intelmek-hez alapul vett latin és magyar szöveg: SZENT ISTVÁN: Intelmek. Debrecen, 1904; A bibliai szövegek az alábbi kiadásból vannak idézve: Biblia. Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás. Szent István Társulat, Bp., 1976; A régebbi és újabb szakirodalom mértékadó ös�szefoglalása érdemleges új eredményekkel: Szovák Kornél: Egy kódex két tanulsága In: GENESIA. Tanulmányok Bollók János emlékére, Bp., 2004, 145 skk.; A bibliai előzmények tisztázásához lényeges még: Nemerrkényi Előd: Latin Classics in Medieval Hungary – eleventh century. Debrecen–Bp., 2004.

Menekülés Isten elől S. Varga Pál

misoktól a gótikus templomokig e paradox megrendültség felidézésére szolgálnak. De e megrendülés műfaja a görög tragédia is; miközben arra tanít, hogyan kerüljük el az Anankét, belátván embervoltunk korlátait – arra, hogy ne akarjunk elbizakodottan az istenekkel versenyre kelni és ezzel „kihívni magunk ellen a sorsot” –, azt tudatosítja, hogy az ember egy nála erősebb hatalom játékszere: Oidipusz tragédiájában az a felemelő, hogy ezt belátja. Vallásos beállítódást el sem lehet gondolni a megrendültség eme mozzanata nélkül. Igaz, az intézményesült vallásokban megvan a hajlandóság, hogy mindent az írás, a tanok értelmére bízzanak, s elhanyagolják, hogy az írás is a numinózus tapasztalatban gyökerezik, és ezért a szertartásoknak, a liturgia szakrális nyelvének, a zenének, a templomi művészetnek egyre csekélyebb szerepet szánjanak. Bizony a reformáció jelesei sem tették jól, hogy lebecsülték az áhítatot ébresztő ceremonialitás mozzanatát, amely (Kölcsey Ferenc szerint) „az értelemnek megfoghatatlan dolgokat a szívnek sejdítéseivé varázsolja”. Nos, ami a „rettentő titok” kihívását illeti, az ember első lépése a rettenet leküzdésére a vele szemben álló isteni erő megengesztelése; ahogyan a vogulok minden vadászat után engesztelő imádságot mondanak a Medveistenhez, amiért megöltek egy medvét. Mert ölni az ő fogalmaik szerint is bűn. A medve megölése során persze nem az tölti el őket aggodalommal, hogy elpusztítottak egy élőlényt, hanem az, hogy ezzel kihívták maguk ellen a felsőbb erőt – akit azonban imádsággal talán ki lehet engesztelni. Ez az a pont, ahol a rettenet erkölcsi dimenziót kap. Csak a vallásos bűnös tudja, hogy tettével a legnagyobbat, a világ urát sértette meg, s csak a vallásos bűnös tudja, hogy van engesztelés. A bűn megvallása és az engesztelés döntő lépés az egyszerű, páni félelemhez képest. Aki fél, legjobb esetben elmenekülhet; aki megvallja bűnét és engesztelésért imádkozik, hiszi, hogy befolyással lehet arra az erőre, amelytől fél. A „rettentő titok” keltette félelemből akkor lesz vallás, amikor az ember együttműködésre lép azzal, amitől eladdig rettegett; amikor úgy érzi, hogy a végtelen erőt az imádság erejével önmaga megerősítésére fordíthatja. A bűn megvallása és az engesztelés nyit tehát utat azelőtt, hogy az ember erkölcsi tartalommal tölthesse fel az isteni erőről szerzett eredendő tapasztalatot. Mivel tudja, hogy elbizakodott ténykedése során az ember nem lát túl saját céljain, s ezért

DISPUTA Toronyszoba

T

ertullianus, akit leginkább az tett híressé, hogy a filozófiai vizsgálódást illetéktelennek tartotta a vallás kérdéseiben – úgy ítélvén meg, hogy amit hiszek, azért hiszem, mert az az értelem számára képtelen –, hajlamunkat a „képtelen” elhivésére általánosnak találta; híres formulája szerint anima naturaliter christiana, a lélek természettől fogva keresztény. Az újkori vallásbölcselet kiváló alakja, Rudolf Otto lényegében mindkét tételét megerősítette. A vallás alapjául szolgáló tudás, úgymond, megelőz és ignorál minden olyan tudást, amelyről racionálisan számot lehetne adni – a vallási beállítódást pedig az ember általános antropológiai adottságának tekintette. Eszerint az az eredendő tudás, amely a vallás alapjául szolgál, egyidős az emberrel. Önnön végességének, jelentéktelenségének, kiszolgáltatottságának tudása ez, amely a megrendülés, rémület, irtózat tapasztalatával jár, amikor az ember a nála nagyobbal szembesül. Bármilyen külső inger éri, amely kicsinységére figyelmezteti, feltámad benne a tisztelettel vegyes félelem a láthatatlan erő iránt, amely porszemként sodorja magával. Elég egy hatalmas szikla, egy kiszámíthatatlan esemény, hogy felkeltse a rettenetet. Az ember útja ilyenfajta „jelképek erdején” át vezet; az általuk felidézett erő iránti félelemből és tiszteletből pedig kialakul a szentség fogalma. Minden kor és minden kultúra tud erről az isteni erőről – amelyet latinul numennek neveznek –, a „rettentő titok”-ról, amely a látható világ mögött rejtőzik. A vallástörténet ugyanakkor egészen az újkorig azt mutatja, hogy az ember nem akart megszabadulni e fenyegetéstől. Azért nem szegült ellene Isten félelmének, mert a numinózus tapasztalattal nemcsak a rettegés jár együtt; a titkos erő nemcsak megaláz, de egyúttal föl is emel magához – s erről semmi áron nem érdemes lemondani. Ahogy a Faustban olvassuk: „Legjobb osztályrészünk a borzadály; bármily nagy ára van, a meghatottak benne érzik csak át a Legnagyobbat.” (Goethénél az Ungeheuer szó szerepel, amely nagyjából borzasztóan nagyot jelent.) Eszerint az ember legigazibb méltósága lealázottságából fakad. A „rettenetes titok” hatásának e paradox jellege is ősi. Mint a gyermek, aki megrémül a mesebeli óriás képétől, mégis mindig kíváncsian odalapoz, már a természeti népeknél megfigyelhető, hogy szakrális célú alkotásaikon önszántukból ábrázolják a túlvilági erőt a maga félelmetességében; a gigantikus szakrális építmények a pira-

125

DISPUTA Toronyszoba 126

rendre megsérti a fölötte álló erőt (ezért nevezi az Antigoné kórusa a legfélelmetesebb lénynek az embert), a numinózus tapasztalat birtokában arra törekszik, hogy törvényei összhangban legyenek a Legnagyobb akaratával, s akkor sem berzenkedik, ha korlátolt értelme nem fogja fel e törvények végső indokát és rendeltetését. Mert az emberi értelem korlátolt; tetteinek hosszabb távú következményeit nem tudja belátni, a titkos erő működésébe pedig végképp nincs betekintése. Az ember sohasem felejtheti, hogy miközben kiengeszteli a Legnagyobbat és segítségül hívja, hogy több lehessen önmagánál, a szentség titka elérhetetlen és elviselhetetlen marad számára. Luther ezt úgy fogalmazta meg, hogy „Tanítanunk kell ugyan Isten kikutathatatlan és felfoghatatlan akaratáról, de ha arra vetemedünk, hogy azt hisszük, meg is értjük, az nagyon veszélyes, és ezen kitörhetjük a nyakunkat”. Ezt a tapasztalatot Schiller példázatba foglalta Az elfátyolozott saisi kép című versében; a tudni vágyó egyiptomi ifjú, ki elmegy a saisi szentélybe s fellebbenti a fátylat, mely a szentséget takarja, elveszti ifjúságát, s a búskomorság korán sírba viszi. E példázatra céloz Kölcsey Ferenc, aki – Tertullianushoz csatlakozva – szabályosan eltiltja a filozófiai vizsgálódást a vallás dolgaitól; a szent, úgymond, legyen „ama befátyolozott kép, melyet felfedni nem szabad, s a filozófia, mely ehhez ér, nem nyert egyebet, hanem vagy megkábúlást vagy megcsalattatást.” Kölcsey akkor írta ezt, amikor az európai emberiség a felvilágosodás hevületében fellázadt a vele szemben álló fenségesen félelmetes erő ellen – úgy vélvén, akkor nyeri el méltóságát, ha megszabadul az ember teremtményvoltának, a felsőbb hatalomtól való függésének tudatától; ha az ember méltóságát a végtelen nagyság előtti alázat helyett magára az emberre alapozza. Ami a törvényt illeti: Rousseau szerint Mózesnek csak azért volt szüksége törvényei isteni legitimációjára, hogy elfogadtathassa a néppel; földi törvényhozónak tekintette őt, s az új kor törvényhozóit példájának követésére buzdította. A természeti világ is megszűnt „jelképek erdejé”-nek lenni; a természet félelmetes erőit a diadalmas ész legyőzendő ellenségnek kiáltotta ki, s a technika fegyverét kezébe véve hadat üzent neki. Ha Kantnak a fenségesről adott leírásában még eltéveszthetetlenül rajta van a természetiben megjelenő nagyobb erőtől való megérintettség pátosza („Fenségesnek nevezzük azt, ami összemérhetetlenül nagy”), kortár-

sa, Batteux azért írta elő a művészetnek a természet idealizáló utánzását, hogy ezáltal a természetet meg lehessen fosztani fenyegető erejétől. Isten trónfosztása az üdvtörténet lerombolásával vált teljessé; a felvilágosodás racionalista víziójában a történelem emberi akarat által irányítható folyamatként jelenik meg, melynek végpontjában sincs semmi titokzatos: az általános boldogság kora itt a földön fog bekövetkezni. Arra a hitre, hogy a történelmi folyamat emberi szándékkal irányítható, s hogy a kiszámíthatatlan fordulatok csupán véletlenek, amelyek a végkifejletet érdemben nem befolyásolják, Napóleon cáfolt rá. Az a kiszámíthatatlan esemény, hogy császárrá koronáztatta magát, oda vezetett, hogy Európa egy csapásra kiábrándult az „ész vallásá”ból. Az új korszak, a romantika, amely nyugtalanítónak találta a felvilágosodás istentagadó gőgjét, nagy lendülettel fordult a numinózus tapasztalat felé. A természetet immár tudatosan a világ rejtett isteni lényegének metaforájaként fogta fel – ám a felvilágosodás tapasztalatát nem kerülhette ki: máig tartó hatása van annak, hogy a romantikus ember már nem félt a természettől; misztériumnak érezte a mögötte húzódó erővel való találkozást, de a titkot nem találta „rettenetes”-nek. (Az utolsó költő, akit ez a rettenet még megérintett, alighanem a – romantikát megelőző – William Blake volt.) A romantika ugyanakkor – ebben is folytatva akaratlanul a felvilágosodás kezdeményezését – a Biblia alapvető szakrális elbeszéléseit evilági, emberi dimenzióba fordította át. A bűnbeesést érzelem és értelem kora újkori meghasadásával, a megváltást az ember egységének helyreállításával azonosította, a költőt „új ég és új föld” megalkotójának hirdette. S ami a legfontosabb: megtartotta a haladásnak, a történelem evilági célszerűségének felvilágosodás kori tételét. Igaz, a „progressive Universalpoesie” kezdetben a „megváltás kiteljesedését” – az ember egységének művészet általi helyreállítását jelentette, a „haladó” romantikusok azonban az 1830as párizsi forradalom ihletésére már nyíltan a földi paradicsom eljövetelét hirdették – köztük Petőfi Sándor is, aki az Apokalipszist imígyen parafrazeálta: Győzni fog itt a jó. De legelső nagy    diadalma Vértengerbe kerűl. Mindegy. Ez lesz    az itélet,

De ki ne ismerné A XIX. század költőit? A vers új Mózeseknek hirdeti a költőket, kik Kánaán – az általános boldogság kora – felé vezetik népüket… Igaz, akadtak – nálunk is –, akik látták, milyen bajok származnak a numinózus tapasztalat gyengüléséből, világias átformálásából. Ilyen volt Arany János, aki a Danteévfordulóra (1852) a korszak legjelentősebb versét írta meg a numinózus megérintettség tekintetében. Aki Dante művét olvassa, úgymond, „mintha lábait szentegyházba tenné, / Imádva borul le, mert az Istent sejti”; E mélység fölött az értelem mér-ónja, Mint könnyű pehelyszál, fönnakad,    föllebben: De a lélek érzi, hogy az örvény vonja, S a gondolat elvész csodás sejtelemben. Nem-ismert világnak érezi nyomását, Rettegő örömnek elragadja kéje, A leviathánnak hallja hánykodását… Az Ur lelke terült a víznek föléje. Arany elbeszélő költeményében, a Buda halálában (1863) adott számot arról a felismeréséről, hogy az ember számára érthetetlenekké váltak a túlvilági erőnek a tapasztalati világból kiolvasható üzenetei. Hadúr (a műben megidézett világ központi vallási alakja) csodát csodára halmoz, hogy figyelmeztesse a „balgatag ember”-t akaratára, ám hiába; jeleit „nem érti a föld gyenge halandója”. Madách Imre tudatosan számolt le a történelmi haladás felvilágosodás által uralkodóvá tett s az üdvtörténeti perspektívát elfedő sémájával. Az ember evilági története Az ember tragédiája tanúsága szerint a semmibe vezet; Ádám számára nem marad más, mint a ráhagyatkozás a kiismerhetetlen numinózus erőre – a bizalom, amely túl van mindenféle racionális tudáson. Az európai emberiséget a 20. század (remélhetőleg végleg) kigyógyította a messianisztikus – az embernek általános evilági jólétet ígérő – ideológiákból. Ebből akár arra is lehetne következtetni, hogy visszatalál a numinózus tapasztalathoz és annak eredeti értelméhez. Az európai civilizá-

ció azonban, úgy tűnik, mégsem ebbe az irányba halad, s ebben meghatározó szerepe van a felvilágosodás örökségének. Az „általános boldogság” túlságosan is ideologikus – s még vallásos képzeteket idéző – célelvét a kényelem – boldogsággal rokon, ám közönségesebb s tisztán profán – elvének általánossága vette át. Ha a kényelem megvalósításának gyakorlatát a természet legyőzésének felvilágosodás kori programja szolgálja, elvi lényegéhez tartozik mindenféle félelmetes száműzése az ember életéből. Az európai ember a természetet már nem a nagyságtól megrendülő parányi lény, hanem a turista szemével nézi, a saját földi életén túli jövő iránt pedig közömbössé vált. Mivel azonban valahol mélyen mégiscsak nosztalgiája van a „rettenetes titok” iránt, mesterségesen alkot magának (kényelmes) rettenetpótlékokat; ebből él a horror- és thrilleripar, illetve azok a turistairodák, amelyek különdíj ellenében biztosítanak izgalmakat, veszélyt rejtő természeti környezetbe szervezett túrákon. Ami pedig valóban félelmetes és félelmetességében a legnagyszerűbb technika által is legyőzhetetlen marad – a halál –, azt az európai ember szégyenlősen kitessékeli életéből – csak annyi teret engedvén neki, amen�nyit a hátramaradt hozzátartozók számára egyre kényelmesebb temetők engednek. Az európai ember tehát lemondott arról, hogy megfizesse ama nagy árat, amel�lyel „legjobb osztályrészünk”-ért, a borzadályért tartozik, s így elvesztette a lehetőséget, hogy megérezhesse a Legnagyobbat („a rettentően nagyot”). Nem harcol teremtményi volta ellen, de nem is kíván erőt meríteni alávetettségéből. Elvan magának. S közben ámulva, értetlenül és gyanakvással nézi az Istennel szembeni alázatból táplálkozó vallások lendületét és magabiztosságát – amelyek értetlenül és gyanakvással szemlélik az ő vallási közömbösségét. Paradoxnak hangozhat, de az európai ember Isten elől való menekülését az a Nietzsche diagnosztizálta először, akitől az „Isten halott” elhíresült formulája származik. Nietzsche A tragédia születésében (1871) a görögség léttapasztalatának alapját a dionüszoszi kultusz korlátlanságban, a lét rettenetes és elviselhetetlen erejének tobzódó átélésében jelölte meg, s elutasította e léttapasztalat öncélú korlátozását. E művében a Szókratész nevéhez kötött individualizmust, később egyre inkább a keresztény vallást tette felelőssé e korlátozásért. Ama későbbi művei, főként a Túl jón és rosszon, világossá teszik, miért: a kora ke-

DISPUTA Toronyszoba

Melyet igért isten, próféták ajkai által. Ez lesz az ítélet, s ez után kezdődik    az élet, Az örök üdvesség; s érette a mennybe    röpűlnünk Nem lesz szükség, mert a menny fog a    földre leszállni.

127

reszténységén alapuló német filiszterkultúra tükrében úgy látta, hogy a kereszténységben nyoma sincs a „rettentő titok”-nak; a kereszténységet olyan hazugságok gyűjteményének látta, amelyek korlátozzák a létet. „Optikai csalódása” abban állt, hogy mivel kora kereszténysége elhanyagolta a Biblia numinózus lényegét, ezt ő sem volt képes meglátni; azt, hogy Krisztus alakjában volna valami félelmetes és ezáltal nagyszerű, amitől a filiszternek el kellene borzadnia (s amit például a Sixtus-kápolna Utolsó ítélet-freskóját festő Michelangelo óriási erővel jelenített meg), Nietzsche nem látta. Ha viszont nem tévesztjük el a numinózus tapasztalatot, amely áthatja a

Bibliát, akkor a mai európai embernek a rettenetestől való menekülésére ráillik Nietzsche aforizmája, amellyel (a Szókratészt követő) Euripidészt jellemezte: „Mert elhagytad Dionüszoszt, Apollón is elhagyott”. Mert elhagytuk a Rettenetest, a Nagyszerű is elhagyott. „Hol vagy”? – kérdezte az Úr Ádámtól, amikor ez, meztelenségét szégyellve, elbújt előle. Jónás is elbújt az Úr elől, mert rühellé a prófétaságot. De Ádám is, Jónás is tudta, hogy a menekülés hiábavaló, mert Isten elől nem lehet elbújni. Az európai ember, legalábbis egyelőre, azt hiszi, elmenekülhet Isten elől. Reméljük, nem sikerül neki.

Médiapartnereink: www.epiteszforum.hu

A Debreceni Disputa megvásárolható az alábbi könyvesboltokban: Alternatív Könyvesbolt, Hatvan u. 1/A Fókusz Könyvesház és Galéria, Hunyadi János u. 8–10. Sziget Könyvesbolt, Egyetem tér 1. A folyóirat elektronikus formában olvasható: www.deol.hu

Debreceni Disputa VI. évfolyam, 11–12. szám, 2008. november–december Megjelenik 1000 példányban

Főszerkesztő: S. Varga Pál

DISPUTA Toronyszoba

Szerkesztőbizottság: †Bényi Árpád, Berényi Dénes, Berkesi Sándor, Gáborjáni Szabó Botond, Görömbei András, Hollai Keresztély, Orosz István

128

Szerkesztők: Berta Erzsébet (Árkádok), Lapis József (Lépcsők, Pláza) Nagy Gábor (Fotó), Papp András (Macskakő) Szénási Miklós (Kapualj) Anyanyelvi lektor: Arany Lajos Kiadja: a Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft. 4025 Debrecen, Simonffy u. 2/A, tel.: (52) 581-800 E-mail: [email protected] Felelős kiadó: Angi János Borító, lapterv: Petromán László Tördelés: Kaméleon Dizájn Kft., tel.: (52) 532-211 Nyomtatás: Alföldi Nyomda Zrt., 4027 Debrecen, Böszörményi út 6., tel.: (52) 515-715 ISSN 1785-5152