1DISPUTATartalom. Küszöb Berta Erzsébet: Kié a test?... 3

Berta Erzsébet: Kié a test? ............................................................. 3 Fôtér Dietmar Kamper: Test (Fordította: Szabó Csaba) ............................... 4 Széplaky Gerda: A hiányzó test rövid története ............................. 11 Macskakô Balla D. Károly: Talán egy tiszta arc Lakoma ................................................................................ 17

Tartalom

Küszöb

László Noémi: Rövidzárlat Édes teher ........................................................................ 18 Háy János: Pedro ......................................................................... 19 Vörös István: A teremtés újraindítása ........................................... 27 Kapualj Koroknai Edit: A kohezív gélé a jövő – avagy mit rakhatunk a mellünkbe ......................................................................... 34 Szentgyörgyi János: Szervezett szervátültetés .............................. 39 Gurbán György: Pillangó a cívis éjszakában .................................. 42 Árkádok Berta Erzsébet: Két építészeti kiállításról Régvolt tenyérpárnák Pataky Emőke fényképei .................................................. 46 A semmi helye Taniguchi Yoshiho építészete ........................................... 50 Üveghegy Berta Erzsébet: „Ez vagy valami, vagy megy valahová” A DD Építész Kerekasztala ...................................................... 54 „…fákat ültetnék, és mögéjük rejteném az üveghegyet” A DD virtuális Építész Kerekasztala Wiedemann Krisztina beszélget Taniguchi Yoshihóval ............... 61 Zsupos Katalin beszélget Gulyás Gáborral ................................. 62 Makovecz Imre levele ............................................................. 63

Kenyhercz Róbert: „Csukott szemmel is tudunk együtt játszani” Beszélgetés ifj. Bölcskei Gusztávval, a KálvinTéR zenekar gitárosával ............................................................................ 64 Nagy Tamás: A jóllakottság jelei? ................................................. 67 Vekeri-tó Fesztivál – 2005 Papp András: Költői verseny a Vekerin ......................................... 70

DISPUTA

Pláza

1

Lépcsôk Freytag Orsolya: Festék és fájdalom Chris Wroblewski: A tetoválás nagykönyve ................................ 72 Simon Attila: Istenek és emberek ................................................. 75 Klapcsik Sándor: Látás, értelmezés és testkép H. Nagy Péter Féregjáratok című könyvéről ............................... 77 Balogh Tibor: Bodóra várva POSZT–2005 .......................................................................... 80 Kenyhercz Róbert: Original Sinsualty Tori Amos: The Beekeeper ........................................................ 84 Műhely Pósán László: Az emberi test megítélése és szemlélete a középkorban ..................................................................... 87 Bódi Katalin: Ész és élvezet: a libertinus test ............................... 93 Lukovszki Judit: Az „éppen létrejövő” művészete ......................... 97 Pólik József: Megszállt testek Feljegyzések Stanley Kubrick Dr. Strangelove című filmjéről ..... 101 Balogh Tibor: Kényszerűség és kényszeresség A bihari régió színházi tájképe ............................................. 107

DISPUTA

E számunk szerzôi:

2

Balla D. Károly költő, Ungvár Balogh Tibor színikritikus, Debrecen Berta Erzsébet irodalomtörténész, Debrecen Bódi Katalin irodalomtörténész, Debrecen Farkas Arnold Levente költő, Debrecen Freytag Orsolya PhD-hallgató, Debrecen Gurbán György újságíró, Debrecen Háy János író, Budapest † Kamper, Dietmar filozófus, Berlin Kenyhercz Róbert PhD-hallgató, Debrecen Klapcsik Sándor PhD-hallgató, Debrecen Koroknai Edit újságíró, Debrecen László Noémi költő, Kolozsvár Lukovszki Judit irodalomtörténész, Debrecen Mezei Gábor költő, Debrecen Nagy Tamás rockkritikus, Debrecen Pólik József filozófus, Debrecen Pósán László történész, Debrecen Simon Attila filozófus, Debrecen Spiegl Máté költő, Debrecen Szabó Csaba műfordító, irodalomtörténész, Debrecen Szentgyörgyi János újságíró, Debrecen Széplaky Gerda filozófus, Debrecen Vörös István költő, író, Budapest Wiedemann Krisztina újságíró, Debrecen Zsupos Katalin újságíró, Budapest

Az első test – úgy tetszik – a természeté. Fák és folyók, állatok, gyümölcsök és drágakövek jelölik ki az analógiák körét, melyek megszólíthatóvá teszik. Ám a vegetáció bőségén a hatalom gyönyöre is áttűnik. Hódolat és hódítás a szent nászban – miként a nyelvben is – összesimul. „Nézd a lapockák mozgását a hát selymes bőre alatt, a gerincoszlopot, amely a far kettős, friss bujaságába vész, az edények és idegek nagy ágait, amelyek a hónaljon át vezetnek a törzsből a tagokba, s nézd, hogyan felel meg a kar szerkezete a lábszárénak. (…) Én istenségem, engedd szagolnom térdkalácsod illatát, ahol a bőr alatt az elmés berendezésű ízületi hártya választja ki síkos olaját! Engedd, hogy ajkammal hódolón érintsem az arteria femoralist, amely combod tövében ver, és lejjebb a tibia ütőerének két ágára oszlik. Engedd beszívnom pórusaid kipárolgását, megérintenem pehelyszőreidet, te vízből és fehérjéből alkotott s a sír anatómiájára szánt emberi kép, és engedj meghalnom, ajkammal ajkadon!” (Thomas Mann: A varázshegy, Szöllőssy Klára fordítása)

A második test a tudományé és a technikáé. Az anatómusé és a mérnöké, aki a női testet (is) a fizikai és anatómiai funkcionalitás csodájaként akarja birtokolni. Az idegen nyelv (a német nyelvű regényben franciául szólal meg a vallomás) az idegenség nyelve is, ahol az élő test és az egzakt terminus groteszk (meg)ütközése történik.

„Durva anyagból szőtt, ócska ruhája keblén meglehetősen szemérmetlenül szétnyílt, a nyakában pedig, azt hiszem igen hitvány kövekből fűzött gyöngysor tarkállott. Büszke fejét azonban szép fehér nyak hordozta, mely mint az elefánttetemből csinált torony, szemei mint a Hesbonbeli halastók, orra hasonló a Libánus tornyához, fején hajának fonatékja a bíborhoz. Igen, úgy láttam, hogy a haja olyan, mint a kecskéknek nyája, (…) – Ímé, szép vagy, én mátkám, ímé szép vagy – motyogtam egyszer csak (…) s már tudtam, hogy akár ördögi csapda, akár égi ajándék az, amit érzek, immár sehogy sem tudom útját szegni önnön lendületemnek. Így kiáltottam: – Oh, langueo! – meg így: – Causam languoris video nec caveo! –, már csak azért is, mert a szája rózsaillatot lehelt…” (Umberto Eco: A rózsa neve, Barna Imre fordítása)

Kié a test?

A harmadik test az akrobatikáé. A nő-test az artista férfi-test izmainak edzőszőnyege, a hódítás nárcizmusának felülete. S ha a hódolat őrzi is a szent nász örömdalának szilánkjait, a szokványos formulák közt csak az artikuláció képtelenségét leplezi.

Berta Erzsébet

„A te két emlőd, mint két őzike, a vadkecskének kettős fiai. A te nyakad, mit az elefánttetemből csinált torony; a te szemeid, mint Hesbonbeli halastók, a sok népű kapunál; a te orrod hasonló a Libánus tornyához, mely néz Damaskus felé. A te fejed hasonló rajtad a Kármelhez, és a te fejeden hajadnak fonatékja a bíborhoz, a király is megköttetnék fürteid által! Mely igen szép vagy és mely kedves, oh szerelem, a gyönyörűségek közt! Ez a te termeted hasonló a pálmafához, és a te emlőid a szőlőgerézdekhez. Azt mondám: felhágok a pálmafára, megfogom annak ágait: és lesznek a te emlőid, mint a szőlőnek gerézdei, (…)” (Énekek éneke, 7. Károli Gáspár fordítása)

„Egyenes orra, telihold homloka azt a fajta ártatlanságot sugározta, mely szinte azonnal előhívja, felkorbácsolja a férfiakban lapuló beteges szenvedélyt. Tudtam, lágyan ringatózó ajkai nem is fogyasztanak semmi mást, csak tiltott gyümölcsöket. Tengerzöld szemében megcsillanni látszott a gyönyörökkel teli élet édesvize. (…) Emmi feszes bőrű hasán fejenállást, kézenállást, kézen átfordulást, flikk-flakkot végzek, és akárhányszor csak visszahuppanok a levegőből, farkam elképesztő sebességgel berobban Emmi fenekébe, orrába, hüvelyébe, szájába a becsapódási pozíciómtól függően. (Hazai Attila: Emmi, a hús-vér kincs)

A negyedik test a nyelvé. Az idézetek és utalások, melyek a testet (egy szajháét!) az Énekek éneke képeivel tudják csak honossá tenni, a nyelvbe veszik vissza a csodás korpusz realitását. Ami nem csak (bizonyos) impotencia a test meghódítására, de a mese szerint ahhoz sem volt elég, hogy a test elégetését megakadályozza. Akárhogy is. A nyelv a testet körül keríti csak – időnként hurkot is vetve neki –, ahogy élethossziglan érthetetlen maradt az Eco-regény novíciusának is, hogy ugyanaz a női test az egyik ábrázoláson a „bűnnek edénye”, a másikon az „erénynek kelyhe”.

DISPUTA Küszöb

A

z a nyelv, mely a rejtélyes és rejtőzködő testet a leggyakrabban s a legrégebbről próbálta szóra bírni, a szerelem nyelve volt. A szerelem ugyanakkor – lévén maga is dadogó – idegen ajkak segítségére szorult, s aszerint, hogy miféle hatalmakhoz simult, más-más szavakból alkotta meg a maga testét. A szerelmes férfi (mert kultúránkban többnyire „neki volt szava”) úgy is magának kívánta a női testet, hogy egy (uralkodó) nyelv terébe vonta.

3

Test Dietmar Kamper DISPUTA Fôtér 4

nevezetesen az, hogy az emberiség szellemi fejlődése egy olyan imaginárius keringési pályát alakított ki, amely végül minden materiális erőfeszítést megbéklyóz. A A testet (lat. corpus, az Úr holt testeként vágy minden tekintetben alá van vetve a értve, később mint hulla) semmiképp sem törvénynek, ugyanakkor azonban ez a tétel lehet mint természetest vagy eredendőt a szabadság utáni vágyakozás tétele. feltételezni. Sokkal inkább az evolúció, a A test egyfelől halandó, múlandó és történelem előtti kor és a történelem ele- romlékony, másfelől nemileg meghatároven-hatékony „eredményeként” kell figye- zott, a gender és a sex kettős értelmében. lembe vennünk. Ez pedig a természettu- A test produktív és reproduktív, nemz és dományokkal és a természettudományos befogad, fogan, cselekszik és elszenved, antropológia változataival szemben az azzal az alapvetéssel, hogy neki magának, ember- és társadalomtua testnek, el kell pusztuldományokat, különösen a nia. Csak ez a premissza történeti antropológiát réképes kapcsolódni az embeszesítené előnyben. Az orri szuverenitás történelmévostudomány pl. inkább hez. Minden egyéb pusztán a test elölésének tényea fegyelmezés társadalmázője volt, és az a civilizának kialakulását sietteti, ció, amely az emberi testet amely panoptikus állapovégül mint protézis-testet, tában, csak szétrombolja,: mint az űrrepülés céljaira amin állítása szerint uralalkalmatlan hibás konstkodik. Ha a testet és érzérukciót, mint a teológiai keit szemléljük, specifikus és technológiai szellemiszenvedéstörténetet olvasvé-változtatás rendbontóhatunk belőlük vissza; ját, mint nem integrálható szenvedéstörténetet, amely maradékot és „selejtet” („fall out”), mint – mint az európai nihilizmus egyik háttere „hulladék-problémát” hagyja örökül, ez a ci- – annak a szellemi alapirányzatnak a törvilizáció csupán rövid, bárha pusztító fázis ténetét emeli ki, mely a kis betűvel írott a test hosszú történelmében. „semmi”-vel végződik. Civilizációelméleti tekintetben az emA halál és a szexualitás még mindig a beri test mint „néma szolgáló” volt hatal- test két alapvető gyengéjének számít, s mas, mint [Zurichtung] korántsem pasz- mindkettőt ősi szorongások tartják megszív támadási felület a sokféle elnyomás és szállva. Hogy mindkettőnek történetileg testet „ki-igazító” megmunkálás számára, eleget tegyenek, egyetlen civilizációs stramely utóbbiak többnyitégia létezett: a (múlanre az emancipáció masdó) test transzformációja A halál és a szexualikarájában vonultak fel. (örök) képpé. Az önmatás még mindig a test A platonikusok szóma– gunkkal való törődésnek két alapvető gyengészéma-tétele óta, egészen ez az elfojtáson és felejjének számít, s mindközvetlen jelenkorunkig, tésen alapuló formája kokettőt ősi szorongások az elnyomás és felszabadírábban kevesek számára tartják megszállva. tás, a represszió és produkvolt fenntartva, néhány ció (Foucault) kettős játékát erőltették. Az, évtizede azonban elvileg mindenki számáhogy a „lelket” a testtel való bánásmód ha- ra hozzáférhető. Ebből valami döntő dolog tékony előírásainak foglalataként és végül jött ki, nevezetesen az, hogy a testi realitás börtönként írhatták le, nem utolsósorban s és a képmás közötti különbség megszűnik, paradox módon azért volt lehetséges, mert elfelejtődik. Már csak a test képei vannak, ez a börtön roskatag falakat kapott. A test és ezek tendenciájuk szerint az örökkévaelnyomásának, ill. el- és „ki-igazító” meg- lóságba tartanak. A képek az elmúlt, a volt munkálásának [Zurichtung] totalizálására élet műemlékei. Egyszóval: holtak. Csak a vonatkozó tétel pontosan akkor jelent meg, szétdarabolt test dimenziójában volna még amikor világossá vált a konstrukciós elv, olyan élet, amivel kezdhetnénk valamit. A „A szellem az anyagnak az a létező igazsága, hogy az anyagnak magának nincs igazsága” (G. W. F. Hegel)

A fordítás alapjául szolgáló tanulmány: Dietmar Kamper, Körper, in: Vom Menschen. Handbuch Historische Anthropologie, (Christoph Wulf, Hg.), Beltz Verlag, Weinheim-Basel, 1997, 407–417.

DISPUTA Fôtér

fájdalom kategóriája ezért elengedhetetlen éppenséggel mint szubverziók indítéka. a test történeti antropológiájában. Értelmezhetjük ezt úgy, hogy a társadalmi Amikor arra vállalkozunk, hogy a fan- absztrakció túllépte a határt, amin túl a tázia aktuális hatalmát illető szüksé- test lassanként feladja megszokott hallgages szkepszisünket a történelemben léte- tagságát. A testi élet mind nagyobb távolző test felé, eme „legnagyobb mértékben tartásának, elnyomásának és normalizáláfantazmatikus hely” felé (Barthes) for- sának civilizációs koncepciója – amely nagy dítsuk, akkor voltaképp gyakorlati, ill. elméleti az absztraktság konkrét Míg évekkel ezelőtt munkavégzés és szolgálatkritikájára kell kísérletet még a mindenütt hallvégzések céljából jött létre tennünk. Gyanakvásunk gató testről beszélhet–, úgy látszik, immár nem odáig terjed, hogy a jelentünk, ma, úgy látszik, működőképes. A termelőkori realitás felfújt faneljött visszatérésének erők harmadik, elektronitasztikuma csakis azért ideje. kus forradalmának hatváképes meggátolni a képnyozott testietlenségére zelőerő játékát, mert ez a fantasztikum a nyilvánvalóan a testi szimptóma- és szimtársadalmi absztrakcióval szövetkezve úgy bólumképzés nagy-nagy sokfélesége válatesz, mintha az emberi testeket, melyek- szol; e sokféleség újból játékba hozza – ha től – szigorúan véve – nem lehet elvonat- csak destruktívan is – a valóságos alkokoztatni, képes volna átugrani, és így ez a tóerőt, előbb azonban a szolgálatkész elfelfújt fantasztikum, parazita státusa elle- mélkedést puszta utólagosságra ítéli. Ez a nére, a „produktív” tevékenység látszatára másfajta, a test történelmében bekövetketesz szert. zett s még alig is felfogott állapot olyan Persze jegyeznünk kell itt egy bizo- fejlődésen alapul, mely az elméleti feldolnyos irritáló eseményt is. Míg évekkel ez- gozás számára nehézségeket okoz. Egyfelől előtt még a mindenütt hallgató testről ugyanis mindezidáig még az idevonatkozó beszélhettünk, ma, úgy látszik, eljött visz- kérdésekkel foglalkozó elmélet is teljesen szatérésének ideje. Legalábbis sokasodnak a res cogitans és a res extensa karteziánus a legkülönfélébb stratégiák, melyek a test megkülönböztetésének igézetében állt, elméleti és gyakorlati igénybevételét, vala- másfelől pedig éppen a „tárgy”, azaz a mint a „nyelvére” és „képére” való reflektá- test hallgatagsága akadályozta meg valalást szolgálják. milyen kielégítő történetírás létrejöttét. Helyénvaló volna tehát, hogy megpró- Csak a második világháború óta, Adorno és báljunk számot adni a kor klímájáról és Horkheimer műve, A felvilágosodás dialekszelleméről, melyben talán tikája után (1990), amely újfajta testiség jelentke...még az idevonatkozó Descartes szubjektivitásfizik, anélkül, hogy a régkérdésekkel foglalkolozófiájának záróénekében ről jövő ellenségeskedések zó elmélet is teljesen kiadta „a test földalatti elenyésztek volna már. a res cogitans és a res történelmének” jelszavát, A civilizációs folyamat extensa karteziánus vált lehetségessé valamijellegzetességét mindmegkülönböztetésének lyen eszmélő visszagondoeddig az absztrakcióban igézetében állt… lás arra, hogy mi az, ami látták, vagyis a konkréa társadalomban alapvető, tumba gubancolódott test leginkább szo- és mi a parazitaszerű benne. rongató körülményeitől való „eltekinTest és szellem számára újból pusztítés”-ben. Csak a cselekvés és gondolkodás tó konzekvenciái mutatkoztak meg annak, önazonos és azonosítható „csontvázainak” hogy társadalmilag hogyan bánunk a külső emez általánosítása által rendezkedhetett és belső természettel. E következmények be a holtra irányuló ellenőrzés, amely elha- tematizálása alapjában két szakaszban zajtalmasodván immár az eleven rend ellenté- lott. Az első szakasz a test földalatti törtébe lendül át. Ezért hát e folyamat puszta ténelmének próbált kontúrokat adni, és folytatása is válságba kerül mindenütt. Az ezt a korábban elfojtott, kizárt aspektust emberi test egyfajta „gyakorlati kritikáját” a szekuláris elnyomás fáradságos rekonstadja a „viszonyoknak” azzal, hogy megta- rukciójával, a történeti részletek vizsgágadja szolgálatkészségét. latával idézte és tárta fel (Elias 1987; Zur Tehát az előrehaladott civilizációs fo- Lippe 1974; Kamper/Rittner 1976). A mályamat keretében lezajló eseményről van sodik szakaszt különösen Foucault (1990) szó: a test bejelentkezik, először mintegy kezdeményezte: ebben hatalom és test viönkéntelenül és szándéktalanul, és leg- szonyának egyik aspektusáról volt és van alábbis zavaró tényezőként hat, ha nem szó. Ez az aspektus a testiség elnyomásá-

5

DISPUTA Fôtér 6

nak oldalát egészíti ki és korrigálja. Az új tárgyat, mint betegségek gócát stb. A test testi állapotok mikrofizikai létrehozásának sztrájkol, impotenssé válik vagy frigiddimenziójáról van itt szó, amely az elnyo- dé, krónikus szimptómákat termel, egyre más (nem vitatott) feltételei mellett megy gyámoltalanabb és érthetetlenebb jelzésevégbe, és ezt keresztezi a test-képek elsza- ket bocsát ki, s ezzel fokozatosan és mindbadulása, ami nem más, mint az imaginári- inkább kihúzza a talajt a társadalom szerus elem közbejötte a civilizációs folyamat- veződési elve, a természet feletti uralom ban (Kamper 1989). E két kutatási szakasz ama bizonyos absztrakt-általános instancileleteit röviden a következőképpen foglal- ája alól. Úgy tűnik, ez a döntő oka annak, hatjuk össze. hogy ami szilárd volt, lassacskán elillan, s A természettel, a természet anyagai- hogy minden, ami megbízható volt, eltűnik val és alakjaival való bánásmódhoz hason- a látóhatárról, mintha fúria űzné. Nietzlóan, az ember testével való bánásmód- sche még – mintegy a „test vezérfonalát ban is az uralkodás és a kizsákmányolás követve” (Schipperges 1975) – talán kimetendenciózusan ellenséges szervezőelve nekülhetett az értelem bürokráciájának jut érvényre – történetileg a középkor óta. vértelen tereiből; azóta azonban egy bizoEz az elv egyfelől „tárgyának” genuin tör- nyos testi szellemiség mint abszolút kontvényszerűségeit kutatja, másfelől semmibe rolleljárás annyira kiterjesztette hatalmát veszi őket, tekintet nélkül bármiféle hosz- a földgolyón, hogy már csak rezervátumokszú távú következményre. A testi funkci- ban lelhetünk föl kivételeket az absztraktóknak és kifejeződéseknek először lassan ság szabálya alól. A „hatalom produktivitáés nem specifikus módon induló „ki-iga- sa” azáltal válik pőre kikerülhetetlenséggé, zító” megmunkálása során (asztali szoká- hogy a következmények áttekinthetetlensok, érintkezési formák, illemszabályok) sége miatt mindig újra megoldási stratégia „belső természetet” olyan célokra veszik aként kínálhatja magát mindazon probléigénybe, amelyek kívül esnek rajta, és egy mákra, melyeket ő maga idézett elő. bizonyos kiterjedt társadalmi absztrakciFélő, hogy ebben a kiéleződésben test ónak vetik alá a testet, oly módon, hogy és szellem szétválása totálissá lesz, ami egyszerre működjön bemindkét oldalon helyreleegyezően és ellenállást A test sztrájkol, impohozhatatlan következmétanúsítva. A test spontatenssé válik vagy frinyekkel jár. Az érzékiség neitását tartósan felszergiddé, krónikus szimpvagy valamely pozitívszámozzák, kipányvázzák tómákat termel, egyre nak tételezett „természeés energianyerésre haszgyámoltalanabb és tes közvetlenség” mozgónálják. Gyárakban, kaérthetetlenebb jelsítása, miként azt főleg szárnyákban, iskolákban, zéseket bocsát ki, s a „kritikai elmélet” képbörtönökben, szegényháezzel fokozatosan és viselői tartották nagyra zakban, kórházakban bámindinkább kihúzza eleinte még – vagyis vamulatosan egységes tréa talajt a társadalom lamilyen egyszerű, a test ning alakul ki, és ennek szerveződési elve, a segítségével kifejtett elfokozatosan láthatóvá természet feletti uralenállás esélyei időközben váló értelme nem más, lom […] absztrakt-álvalószínűleg már minimámint az emberek önkéntes talános instanciája lisra csökkentek, amióta közreműködése. A kontalól. a hatalom mikrofizikája rollnak fokozatosan ön(Foucault) egyértelművé kontrollba kell átmennie, a formáló szellem tette, hogy a test önfegyelmezésének és és a test materialitása közötti ellenséges- önkontrolljának történelmi produktivitása ségnek belső üggyé kell válnia. átható erejű, hatásai pedig messzemenően Ez az instrumentalizálás egyre jobban visszafordíthatatlanok. felgyorsul (az iparosodás óta bizonyosan), Mi több, nem egészen alaptalan az a felés napjainkban immár félresiklik azáltal, tevés sem, hogy éppen a napjainkban kelenhogy a test – amely ma éppúgy, mint bár- dő emancipációs mozgalmak (a munka vilámikor ezelőtt, a társadalmasítás meghalad- gának humanizálása, az iskolareformok, a hatatlan alapja –, úgy tűnik, megtagadja modern büntetés-végrehajtás, a szexuásegítőkész támogatását „ki-igazító” meg- lis felszabadítás, az orvosi ellátás javítása munkálásának további kiterjesztéséhez. stb.) pusztán ahhoz járulnak hozzá, hogy a Az emberi testet az elviselhetőség határain test történelmileg kialakult butaságát csak túl hajtották szolgálatba: mint munkaerőt, még tovább terjesszék, és semmiképp sem mint parancsok végrehajtóját, mint tanu- legyenek képesek feltartóztatni az éppen lékonyt, mint megfigyelési és szexuális zajló hasadási folyamatokat – s mindezt

ra van szükség, fordulatra – nem korábbi történeti állapotokhoz kell visszatérnünk, hanem történelmi erőkhöz kell fordulnunk. A legújabb kor kritikusai mindeddig inkább A stratégiák általában véve tanácstalanok konzervatívak voltak, azaz valóságos vagy ezekkel a röviden bemutatott leletekkel vélt „ősi igazságokat” mozgósítottak a végszembesülve. Sem arról nem lehet szó, hogy zet ellen. Újabban „poszt-modern” állásgyanútlanul folytassuk az értéknövelő fo- pontból gyakoroltak kritikát: a történelem lyamatokat, sem az nem látszik lehetsé- maradék értelmének felszámolásán dolgozgesnek, hogy a társadalmi absztrakciónak tak (az, „Ami (el)esendő, meg kell dönteni” valamilyen előre megadható alternatíváját mottó jegyében), és azt javasolták, hogy a gyakoroljuk úgy, hogy az ne volna végül jövő helyett a „bozótost” válasszuk, oldalmaga is az alá az elv alá vást, állványzatok segítsérendelve, amely ellen küzd. (...) elsőrangú cél, gével. Mindkét kilátás, ill. Az absztraktság konkrét hogy újra felfedezzük kiindulás, a konzervatív kritikája – ha így szemléla testet mint „az emés posztmodern egyaránt, jük a dolgot – lehetetlen, beriség történelmének tagadja a történelmet: lemivel már az alárendelésarchívumát” gyen szó akár tényszelogika azonosításához is rű lefolyásáról a középkor elengedhetetlen a logikai eljárás, és ezzel vége óta, akár a történelem lehetőségének máris nyitva áll a kapu az egybeolvadás „transzcendentális alapjáról”: a test titokelőtt. Amíg az „ellenfél” határozhatja meg zatos fantazmájáról. a fegyvereket, ill. a fegyvertárat, a csapda Pedig sikerülnie kellene a lineáris haelkerülhetetlen. Úgy látszik, az egyetlen le- ladás koncepcióját dekonstruálni – anélhetőség először abban van, hogy engedjük kül, hogy ezzel felfüggesztenénk mindena testet szóhoz jutni és mozgósítjuk azok- féle jövőt. Döntő marad e tekintetben a kal a képekkel szemben, amelyek forgalom- történelmi alapirányok megfordíthatósában vannak róla. E lehetőség kibontásához gának feltételezése. Az ilyen rekonstrukciúgy foghatunk hozzá, hogy többféle módon ók vezércsillaga tehát nem az a feltételezés, is visszanyúlunk a (messzemenően lerom- hogy a haladás linearitása körré záródik bolt) testnyelv töredékeire, gesztusokra, újra, hanem annak feltételezése, hogy a nem verbális kommunikációs formákra, de testi misztérium mozgékony közepe annál éppúgy a sokféle testterápiára is, legyenek inkább képes jövőt nyitni, minél több múlt akár ázsiai, akár európai-amerikai erede- marad jelenvaló. tűek. Hasonló tekintetben volna elsőrangú Az erőszaknak − amit maga a gondolcél, hogy újra felfedezzük a testet mint „az kodás jelent − a kritikája szintén csak gonemberiség történelmének dolkodás lehet: az egzakt archívumát” (Nietzsche), az ellenfelet, aki szó fantázia (Goethe). Erre miként ez mint cél napjaszerint nyakán ül a azért kell emlékeztetinkban a színházi munkácivilizált emberiségnünk, hogy elkerüljük a ban, a testművészetben és nek, csak olyan erő jó öreg visszaeséseket a a társadalomtudományos képes lerázni, amely racionálisan meghatároorientációjú embertudotrónra emelésében zott irracionalizmusokba. mányokban is megmutatrészes volt. Az itt szóban forgó, törkozik. ténelmileg döntő erő nem Ámde mindeme fáradozásokkal, ha az más, mint a képzelőerő; ez pedig olyan kéegészet tekintjük, csupán annyit érünk el, pesség, amely – Goethe úgy látja – az emhogy némi időt nyerünk. Az az ellenállás, beri test mértékei szerint van megalkotva: amelyre döntően szükség van, nem indul- a képzelőerő az érzékek konkrét szintézihat ki a testből. Sokkal inkább a reflexió se. Ez egyfelől egy hiányos világ tervszecsúcsán van szükség fordulatra, ott, ahol rű sajáttá-tételére, ill. a felhalmozódó föa gondolkodás legmesszebbre haladt előre löslegek kibocsátására rendeli az embert, a felosztások, szétválasztások és hasadá- másfelől csakis kudarc árán távolítható el sok diszkurzivitásában. Kell persze, hogy tér- és időbeli testi konkrétságából. Vagyis: ez a gondolati mozgás maga mellett tudja a az „egzakt fantázia” csak azzal a feltételmozgásba jött testek segítségét – de az el- lel megbízható, hogy a testet nem hagyjuk lenfelet, aki szó szerint nyakán ül a civili- el. Az egzakt fantázia, ha túllép a testen, zált emberiségnek, csak olyan erő képes le- azzá a homályos fantasztikummá torzul, rázni, amely trónra emelésében részes volt. mely kollaborál a hatalommal és mindenA modernitás nem-reakciós kritikájá- féle érzékiség végét jelenti. A hatalmasko-

DISPUTA Fôtér

voltaképpen a testeknek a testek képeivé való „emancipatórikus transzformációjá”nak leple alatt teszik.

7

DISPUTA Fôtér

dó ész illetéktelenné minősítése tehát csak Nevezetesen a civilizáció ambivalenciáesetleges testek feltételével menekülhet járól van szó; a civilizáció az egyik olvasatmeg a hatalom árnyékától és juthat el az ban a természet tervszerű elsajátításaként, önkritikáig. Persze kényszerűen adódnak a (testileg) különös általánosításaként jevakfoltok, melyek megakadályozzák, hogy lenik meg, a másik olvasatban pedig felteljesen láthatóvá váljék test és szellem tartóztathatatlan absztrakcióként, minden ellenséges szétválasztásának történelme. tartalmak formalizálásaként. A szelleHiszen a teória, mint minden olyan teore- mi közvetítés befejezett rendszere – amit tikus rekonstrukció esetéHegel még mint konkrétben, mely egyúttal magáNem az érzékiség, az általánost ragadott meg – nak a teóriának a sorsát is emberi szükségletek időközben már olyan üresdöntő módon érinti, végső és vágyak felszabajáratban futó mozgásként soron önnönmagának áll dítása volt, amit már mutatkozott meg, amely útjában. ünnepeltek is heve– folyamatosan önmagát Ezzel olyan feltételessen. Ami jött, nem ismételve – valami szelséget adtunk meg, mely volt más, mint a test lemtelenül testit rendel végre számot vet a disképei, a szem számára valami test nélküli szellekurzusok végességével, és inszcenírozott jelenemi alá. immár nem hallgatja el, Tehát nem a test visztek, erotikus reklámok mint a téren és időn kívüszatérése volt az, ami pár áradata. li ész esetében. Az egzakt évtizeddel ezelőtt hol itt, fantázia tehát testi képzelőerő, amely csak hol ott bejelentette magát. Nem az érzékimeghatározott helyen és meghatározott ség, az emberi szükségletek és vágyak felidőben bontakozhat ki, és fiziognomikus szabadítása volt, amit már ünnepeltek is egészen a szívig, s felesküdött azokra az hevesen. Ami jött, nem volt más, mint a test írásjelekre, melyeket a test jelenít meg, és képei, a szem számára inszcenírozott jelemindig azoknak a korrespondenciáknak a netek, erotikus reklámok áradata. Képek nyomán halad, amelyek még a „represszió” voltak, kezdettől fogva mediatizáltak, és az „emancipáció” után is olvashatóak olyan képek, amelyek nyilvánvalóan hamaradtak. A képzelőerő, ha így szemléljük, sonló kényszereket gyakorolnak, mint a magának az életnek a reflexív tükreként szocializációs stratégiák, nevelési koncepmutatkozik meg: test és szellem érintkezé- ciók és civilizációs paradigmák. Ami jött, si pontján, varratán játszódnak azok a je- az egyfajta, a maga tökéletességében újszelenetek, amelyeket a történelmi és életraj- rű imaginárius elem volt, s azóta, a kibővízi drámák összes sejtelmének és emlékének tett kultúraipar segédletével, nemcsak az alaprétegeként foghatunk fel. Egyébiránt emberi életvilágban, hanem az ember- és ez a rekonstrukció úgy jár el, mint egy- társadalomtudományokban is gondoskodik fajta archeológia. Anyaga nem más, mint arról, hogy legyen nyugtalanság és bizonyazok a (néma) tanúbizonyságok, amelyek talanság, de megbűvöltség is, meg a látszat a test elnémulásának története során ke- újabb és újabb ragyogó karrierje. letkeztek, azok a szimbólumszerű rejtjelek, Ehhez a különbségtételhez ragaszkodamelyek az ismert történelem kontextu- nunk kell: a testek emancipációja, igen, sában rejtélyesek maradtak, és amelyeket csakhogy pusztán képben, in effigie, tüegy másik, még kevéssé használt nyelvre körben. Ha a testek eddig a civilizáció, a kell lefordítani. A kétféle olvasat e konflik- nevelés és szocializáció nyomása alatt álltusában is test és szellem ama szekuláris tak, akkor most tükörképekké, kísértehasadásának utóhatása észlelhető, amely- tekké, test-fantomokká „szabadították fel” ről itt beszélünk. őket, ezek pedig – még visszahatásukban

8

A szövegben hivatkozott irodalom: Elias, Norbert: A civilizáció folyamata. Bp. 1987. Foucault, Michel: Felügyelet és büntetés. Bp. 1990. Horkheimer, Max–Adorno, Theodor W.: A felvilágosodás dialektikája. Bp. 1990. Kamper, Dietmar–Rittner, Volker: Zur Geschichte des Körpers. München 1976 Kamper, Dietmar: Tod des Körpers – Leben der Sprache. Über die Intervention des Imaginären im Zivilisationsprozeß. In: Gebauer, Günter et al.: Historische Anthropologie. Reinbek 1989. Kamper, Dietmar / Wulf, Christoph: Der Andere Körper. Berlin 1984. Schipperges, Heinrich: Am Leitfaden der Leiber. Stuttgart 1975. Zur Lippe, Rudolf: Naturbeherrschung am Menschen, Frankfurt a. M. 1974.

is – hatalmat gyakorolnak és erőszakot tesznek. Hiszen még ott is, ahol minden látszat szerint maguk a testek sürögnekforognak, a sportban, a fogyasztásban, a szexben, ott is a képeket és meg nem gondolt törvényszerűségeiket követik a testek; az imaginárius elem tekintetében mi

sem elfogadhatatlanabb, mint az a feltevés, miszerint léteznék a fantázia szabad mozgása. A képek logikája úgy működik, mint egy csapda. E logikának hosszú előtörténete van. Ez az, ami megfontolandó, ami gondolkodnivalót ad. (Fordította: Szabó Csaba)

Dietmar Kamper (1936–2001) Német filozófus, író és kultúrszociológus. A kölni Sportfőiskolán szerzett diplomát, kiemelkedő rövidtávfutó is volt. 1973–79: a filozófiai antropológia tanára, dékán, majd rektorhelyettes a Marburgi Egyetemen. 1979-től haláláig a szociológia professzoraként tanított a berlini Freie Universitäten.

DISPUTA Fôtér

Fontosabb könyvei: Geschichte und menschliche Natur (Történelem és emberi természet). München, 1973. Abstraktion und Geschichte (Absztrakció és történelem). München–Wien, 1975. Zur Geschichte der Einbildungskraft (A képzelőerő történetéhez). München, 1981. Die Wiederkehr des Körpers (A test visszatérése). Frankfurt a. M., 2982. Das Schwinden der Sinne. Eine Anthropologie der Sinne (Az érzékek eltűnése. Az érzékek antropológiája). 1984. Die sterbende Zeit. Eine Anthropologie der Zeit (A haldokló idő. Az idő antropológiája). 1987. Der zweite Blick. Bildgeschichte und Bildreflexion (A második pillantás. Képtörténet és képi reflexió). 2000, Hans Beltinggel.

9

DISPUTA Fôtér

„Azok, akik nem egy bizonyos rendnek megfelelően filozofáltak, […] soha nem különítették el eléggé gondosan lelküket, vagy azt a valamit, ami gondolkodik, a testüktől, vagy attól a valamitől, aminek hosszúságban, szélességben és mélységben van kiterjedése. Mert bár könnyen elhitték, hogy a világon vannak, és bármilyen más dolognál biztosabbak voltak ebben, mindamellett, mivel nem ügyeltek arra, hogy önmagukon, mikor egy metafizikai bizonyosságról van szó, csupán csak a gondolkodásukat szabad érteniük, s mivel éppen ellenkezőleg, inkább szerették hinni, hogy ez az önmaguk a testük, amelyet a szemükkel látnak, kezükkel tapintanak, és amelynek, nem a maga helyén, az érzékelőképességet tulajdonítják, ezért nem ismerték meg elkülönítetten a lelkük természetét.” (René Descartes: A filozófia alapelvei)

10

„De azt mondja, aki magára ébredt és immár tudva tud: Test vagyok egészen, semmi más; a lélek szó pedig azt mondja csupán: valami testi. Hatalmas ész a test, egyérzékű sokaság, egy háború és egy béke, egy pásztor és egy nyáj.” „Hatalmas parancsoló, ismeretlen bölcs áll, testvérem, gondolataid és érzéseid mögött – őt nevezik úgy: Önmaga. Testedben lakozik, ő maga a tested. Testedben több az ész, mint legjava bölcsességeidben. Csak azt nem tudni, testednek mi szüksége van éppen bölcsességed legjavára.” (Friedrich Nietzsche: Imígyen szóla Zarathustra)

A hiányzó test rövid története Széplaky Gerda DISPUTA Fôtér

A

ndrew Niccol Gattaca című filmjé- tai, melyek szembeszegülni látszanak azzal nek két főhőse „a nem is olyan távo- a keresztény tradícióval, mely a lélek és a li jövő” kétféle embertípusát jeleníti szellem primátusán nyugszik. meg. Az egyik Vincent, a természetes úton A nyugati, medializált kultúra szubjekfogant, fogyatékos testi jegyekkel rendel- tuma ma leginkább az ideális testről sukező ember; a másik Jerome, a génmanipu- gallt képek alapján reprezentálja önmagát. láció által tökéletesített lény. Mindketten A fotó, a film, a virtuális valóságok olyan olyan társadalmi és önmagukkal szembeni erőteljes modellt kínálnak, hogy szinte elvárások súlya alatt roskakényszerítővé teszik a kidoznak, melyek elégedetlealakított ideál megtestesínekké teszik őket. Vincent tésének programját: a szép, az úszóbajnok Jerome tesfeszes és erős test szimulátét kívánja „ellopni”, ponlását. A nagy keblek, a kerek tosabban lemásolni, hogy fenék, a duzzadó felkar, az vágyait beteljesítse: űrhaizmos has, a bronzszínűre jóssá váljon, ami csak a legbarnított bőr látványának kiválóbb emberi egyedeknek megteremtését, azaz a test adatik meg. Jerome viszont egy külsődleges formájáaz esendő ember lelki gaznak, a felszínnek az újra- és dagsága után sóvárog – ami újrarajzolását, mely tisztán Vincentben megvan, az őbecsak képileg ragadható meg. lőle hiányzik. Nincs benne Nemcsak a testépítés, a foakaraterő, kitartás, szellemi gyókúra vagy a szó szerinti kiválóság. Ezért alkoholistátestszabászat adják a felszín vá lesz, és hiábavalónak látja, hogy testét megrajzolásának egyre tudományosabbá, egy kivételes sportolói életút megvalósítá- precízebbé váló technikáját, hanem a divat, sára programozták. Áruba bocsátja génje- azaz a beöltözés is, mely ugyancsak a megit, ami azt jelenti, hogy a testi külsőségek- testesítés gesztusához tartozik. A meghez való hasonulás jogát átadja Vincentnek. testesítés fogalma mögött nem a Hegeltől Nem elsősorban az archoz való hasonulás eredeztethető, az „önmagát megtestesítejogát – az arc e mikroszkopikus laboratóri- ni akaró szellem előfeltevése” húzódik meg, umi világban nem alkalmas az azonosításra, hanem egy másféle virtuális entitás, egy ezért elveszti jelentését, meghatározhatat- olyan fikció kézzelfoghatóvá tétele, mely a lan dologgá válik –, mint inkább a sajátos, hegeli szellem-fogalomnak igen kevéssé feaz egyediséget specifikuleltethető meg. De a test san kifejező vegyületek és …korántsem az a kérszimulált képe teljességgel mintázatok (a nyál, a vér, dés, hogy a lélek és a eloldódik a testiségről kia vizelet, az ujjlenyomat) test viadalából mealakított hagyományos jefelmutatásának jogát. lyik kerül ki győztelentéstől is. A film tanúsága szesen. Hanem hogy mit Amikor korunk hőse rint e reprodukcióra alajelentenek az ember egy több órás fitneszcentpozott identitásnak, mely önmagáról való tudárum-beli feltöltődés után az ember szellemi mivoltát sa számára a testiség autóba ugrik és átkocsimaga alá temetve kizáró[…] elsődlegességének zik a legközelebbi body lag a testiség számára biznagyszámú mai tapaszshop-ba, hogy ott a kitosít jelentést, szükségszetalatai, melyek szemgyúrt testét legszorosabrűen össze kell dőlnie. Ezt beszegülni látszanak ban körbefonó body dress-t az intenciót el is fogadazzal a keresztény tramegvásárolja, egyetlen kérhatnánk, főként, ha csak dícióval, mely a lélek dést biztosan elmulaszt az új ember(i test) kiteés a szellem primátufeltenni önmagának: hogy nyésztésének lehetőségét sán nyugszik. a ruha, amely őt a társaés következményeit akardalomban mint én-t, mint nánk mérlegelni. Csakhogy a probléma nap- szuverén egyedet megjeleníti, vajon mejainkban sokkal árnyaltabban jelentkezik. lyik testre, vajon kinek a testére fog illeni? Mert korántsem az a kérdés, hogy a lélek Az a testi reprezentációra alapozott énkép, és a test viadalából melyik kerül ki győzte- amely e poszthumán (vagy mondjuk így: sen. Hanem hogy mit jelentenek az ember az újfajta humanitásra alapozott) kultúra önmagáról való tudása számára a testiség szubjektumát meghatározza, valóban ren– nem kizárólagosságának, hanem – elsőd- delkezik-e a testtel: a természetes testtel, legességének nagyszámú mai tapasztala- melyet csakis anyagszerűsége és térbelisé-

11

DISPUTA Fôtér 12

ge tehet számára sajáttá, közelivé, megfog- lásra, ellenőrzése ösztönözte – afféle moráhatóvá? Az emberfelettien szép testek, me- lis alapkövetelményként. Az ember kontra lyek a vágyképek gyújtópontjában állnak, természet újkori látomása is ennek az opmegkerülik, mi több: kicselezik a természe- pozíciónak a leképezése, melyben az ellentes test tapasztalatát. Mindez persze telje- tét lélek és test összeütközésének formájásen érthető. Hiszen az örökkévalóvá púde- ban ismétlődött meg, s a test képviselte a rezett – ráncok és hájkötegek nélküli – test természet vad, legyűrendő erejét. A különfikciója éppen az esendő test tapasztalatai féle gondolkodói rendszerek a XX. százaellenében született meg, hogy ne kelljen dig – egy-két kivételtől eltekintve – aligha emlékeztetnie a betegségpróbálták meg kiaknázni re, az öregségre, az elmúaz örökkévalóvá púde„hasznos erőit”. Ellenkezőlásra. Az eszményített test rezett – ráncok és hájleg: ideológiai, politikai, lényege tehát korántsem kötegek nélküli – test adminisztratív, vallási és a szellem megtestesítéséfikciója éppen az esenművészeti technikák sokaben, de nem is az alantas, dő test tapasztalatai ságát mozgósították a test elutasított test megértéséellenében született gyakorlati „megművelésében, hanem éppenséggel a meg, hogy ne kelljen re”, veszedelmesnek ítélt nem tudásban áll. emlékeztetnie a betegsajátosságainak elfojtásáAz emberrel kapcsolaségre, az öregségre, az ra. Mindez az animalitás tos egyik legalapvetőbb fielmúlásra. végzetes amoralizálásához lozófiai kérdés éppen ezért vezetett: minél inkább ma, a génmanipulált társadalom születésé- testinek minősíttetett egy létforma, annál nek hajnalán – mindenféle etikai előfelte- kevésbé lehetett alanyi részese az erkölcsi vés megfogalmazása előtt – az, hogy mit világnak. Az úgynevezett „primitív” kuljelent, hogyan alakult át a XXI. századra túrák természetközeliségének hangoztaa test fogalma. A görög–keresztény filozó- tása sok esetben ideológiai ürügyül szolfiai tradíció a testet a szellemmel, a rom- gált az e kategóriába tartozók kulturális landót az örökkévalóval állította szembe. infantilizálására, olykor fizikai elpusztíE szembeállításból természetszerűleg kö- tására. Az animalitás elleni másik hasznos vetkezett a test elértéktelenítése – szem- védekezésnek az emberi (és állati) test terben a szellem tündöklésével. Mindez szerves mészettudományos objektiválása bizonyult: része annak a metafizikai hagyománynak, egyre inkább működő szerkezetként, merőamely az emberre mindig is mint a lelkisé- ben fizikai tárgyként kezdték vizsgálni. ge által meghatározott szellemi lényre teA test és a lélek klasszikus, paradigkintett, akit a racionalitásra való képessége maképző látásmódját Platón alakította ki. kiemelt a létezők sorából. Ám ez a metafizi- A Phaidón egyik jelenetében Szókratész, kai kitüntetettség egyútamikor elé rakják a méregtal egy veszélyes ideológipoharat, szinte ujjong a Szókratész, amikor elé át is megalapozott, amely sok jajveszékelő tanítvány rakják a méregpohaaz embert óhatatlanul a között, mert nem fél a harat, szinte ujjong a sok többi létező fölé emelte, s láltól, ellenkezőleg: a halál jajveszékelő tanítvány a humanizmus konstrukszámára az ideák világáközött, mert nem fél ciójából létrehozott egy ba való visszatérést jelena haláltól, ellenkezőáldozati struktúrát. Ebben ti, vagyis a silány testtől leg: a halál számára az áldozati struktúrában, való megválást. Szókraaz ideák világába való mely nem kis részben hoztész úgy véli, a testi folyavisszatérést jelenti, zájárult a rasszizmus vagy matoknak való örökös kivagyis a silány testtől például a holokauszt szörszolgáltatottság esendővé való megválást. nyűségeinek a kifejléséteszi az embert, és mindhez is, a testiség és az animalitás egyfajta untalan eltéríti az ideák tiszta világára való alsóbbrendűséget képviselt. emlékezéstől, azaz a tudástól. A test ezért A test témája tehát az európai gondol- a halandóság, az ontológiai lefokozottság kodási hagyományban mindig a hierarchia, letéteményese lesz. sőt a konfliktus tárgyalási logikájába ilA dogmatikus keresztény filozófiába is leszkedett bele. Nemcsak azért, mert a test átmentődik e szellem primátusán alapuló alárendelt szerepet játszott az emberi léte- szembeállítás, elsősorban az újplatonikusok zés értékszempontú reflexiójában, hanem közvetítésével; az ideák örökkévalóságának azért is, mert olyan sajátos erőt képviselt, sajátos interpretációjával a túlvilágról szóló amely a legkülönfélébb gondolkodói stílu- tannak Plótinosz ágyaz meg. Plótinosz a sokat és rendszereket megzabolázásra, ura- képmást nem a mulandó anyagokban tükrö-

DISPUTA Fôtér

ződő tükörképbe helyezi, hanem egy tiszta, deznek fel maguknak. Sade túlszárnyalhaérinthetetlen bensőségbe. A tudás így nem tatlan kegyetlenséggel mutatta fel az ema reális világon alapul, hanem a mindenek beri testet: nemcsak a festenivalóan szép felett való, a testiségtől és az érzékelhető testet, hanem mindenekelőtt azt a reálisan világtól mint hamis képmásoktól elidege- létező dolgot, amelyhez a rútság és a bűn nített eszményen. A spirituális bensőséggé tartozik, s amely ezáltal kötődik a vágy és tett tudati tér testesíti meg az eszményített az erőszak alkotta valósághoz. A szépség szépséget – azaz éppen hogy nem testesí- Sade műveiben agresszivitást hív elő, a rútti meg, hiszen megfosztja a testet „igazsá- ság pedig önmagában is erotikus érdeklőgától”. Plótinosz a platonizmust túlfokoz- dést kelt. A Szodoma százhúsz napja minva olyan lélekfogalmat dolgoz ki, amellyel den képzeletet felülmúlóan tárja elénk Sade megalapozza a tökéletes bensőségbe zárt, kegyetlen analízisét: az aktív testek leíráspekulatív énképet. Az idealitás így fordul sától a passzív és megcsonkított, az erőát szubjektivizmusba, amely a test megér- szaknak alávetett testek bemutatásáig, a tésének elfojtásán alapul. fennálló erkölcsi rendnek az őrületig fokoA kereszténység a bűnt a testhez köti. zott megsértéséig. Mire szolgál e mind isA keresztény alapokon nyugvó aszketikus meretlenebb vidékekre vezető határsértés? filozófiai hagyomány azért kénytelen az Mire szolgál például a nemi szervek és végembert neurotikusként tételezni, mert egy bélnyílások összevarrása vagy éppen egy olyan istenfogalmat, s hozzá olyan erköl- vasszerkezettel történő lyuk fúrása egy csi rendet konstruál számára, amely a tes- fiú nemi szervein? Mire jó a szenvedés és tet bűnös késztetései és vágyai miatt elveti. a gyönyör? Egyáltalán: mit akar tőlünk, olDe hiába az elfojtás: a test mégiscsak jelen vasóitól Sade, amikor a kínzás és a gyönyör van, működik, s állandóan figyelmeztet e számtalan válfajával provokál? Egyvalamire különös, kettős természetű „lény” alapve- biztosan rádöbbenhetünk: a test kiszolgáltő, de megtagadott vonatkozására. E vonat- tatott a fiziológiai behatásoknak. Az ember kozás a filozófiában, egészen a XX. száza- kiszolgáltatott a másik ember akaratának. dig csak a margóra szorítva jelentkezhetett. A test egyszerre védtelen, esendő, és egyA Phaidroszban Platón még dilemmaként fo- szerre lehetőségfeltétele az emberek közötgalmazza meg az ember kettősségét (hogy ti kapcsolatoknak. A test teszi átélhetővé vajon valamiféle szörnyeteg-e az ember, (pontosabban: a test éli át) a gyönyört, az „aki Tüphónnál is jobban okádja a tüzet”, élet és a halál közötti hajszálnyi átmenetet. vagy egyszerűbb és szelídebb lény, „aki- És csakis a görcsbe rándult testen, a remegő nek természeténél fogva valami isteni és végtagokon, az eltorzult arcokon válik látminden elvakultságtól mentes jelleg jutott hatóvá a halál. Mit tudhatnánk a vér látváosztályrészül”), de aztán a kétely a szellem nya, a fájdalom tapasztalata nélkül a másik felsőbbrendűségébe vetett hittel szemben emberről: betegségéről, fájdalmáról, kiszolhosszú időre (évszázadokgáltatottságáról; mit tudra) lecsillapszik. Ha a sötét Ha a sötét árnyú XX. hatnánk az elmúlásról maárnyú XX. század nem század nem hozza felgáról, mellyel így vagy úgy, hozza felszínre azt a mérszínre azt a mértéktede szembe kell néznünk? téktelen agressziót, brulen agressziót, brutális A XVII. században, a tális ösztönt, amelyre ez ösztönt, amelyre ez a nagy filozófiai viták koa tüzet okádó kultúrlény tüzet okádó kultúrlény rában Descartes vetette mégiscsak képes, akkor mégiscsak képes, akkor föl a kérdést a leghatásotalán nem is válik újra talán nem is válik újra sabban – akit leginkább a problémává az elfojtott, problémává az szubsztancia-dualizmus elsikkasztott test. Akkor elfojtott, elsikkaszújkori megfogalmazójatalán Freud nem teszi föl tott test. ként szokás emlegetni. kínzó kérdését: mi az, Holott nem ad egyértelmű ami az elfojtás oly kifinomult gyakorlata- választ a lélek és a test státuszára vonatkoit képes egy pillanat alatt maga alá temetni, zóan. Míg az Elmélkedések az első filozófiámi az, ami a kultúrában állandó rossz köz- ról valóban res cogitans [gondolkodó dolog] érzetet teremt. és res extensa [kiterjedt dolog] egymásra Az emberhez igenis hozzátartozik a visszavezethetetlen kettősségében mozog, teste, az ember nem redukálható pusztán A lélek szenvedélyei lélek és test találkozási a mindenkiben közös szellemre vagy észre! pontját már az agyi lokalizáció kérdésévé – ezt az evidenciát fogalmazta meg már a alakítja át, a szenvedélyek és affektusok XVIII. században a botrányos Sade márki, közvetlen önátélésének tapasztalatát bonakit majd csak a XX. század filozófusai fe- colgatva pedig a későbbi testfenomenológia

13

DISPUTA Fôtér 14

témáit előlegzi. A karteziánus lélekproblé- nak valamilyen módon mégiscsak van lelke, ma aztán olyan nagyszabású metafizikai valamilyen módon mégiscsak átszellemírendszerek motorja lesz, mint a Spinozáé tett („pathoszteli hús”), akkor nem lehet és Leibnizé; ezzel párhuzamosan fogalma- nem rákérdezni az élet lényegére, amelyzódnak meg Locke, Berkeley és Hume mű- nek mindenekelőtt a testtel van dolga. Mi veiben a mai elmefilozófiát előkészítő kér- az tehát, ami átszellemíti a húst, ami testet dések. Ezek vizsgálata tanulságos volna farag belőle? egy filozófiai testtörténet körvonalazásaA XX. század utolsó harmadában a fikor, mégis meg kell elégednünk néhány lozófusokat ez a kérdés mind jobban izgatkánontörő szerző „szellemének” a megidé- ja. Már Husserl fenomenológiája is kereste zésével, akik az ember alapvető létmódját erre a választ. A fenomenológia nem a doltestként való létezésként próbálták meg- gokkal foglalkozik, hanem a dolgok adódáhatározni. sával: „a tárgyakkal a Hogyan tekintetéSade után rögtön Nietzschét idézhetjük, ben”. A megmutatkozás módja, a „Hogyan” akit saját kora szintén értetlenséggel foga- – ez maga az élet. Bár Husserl kezdetben dott. Midőn Nietzsche kimondta az Isten a „tiszta tudatfolyam” transzcendentáhalálát, az elhagyatottlis feltárásának szentelság tapasztalatát a modern A filozófia hadakozása te erőfeszítéseit, később ember alapélményeként jeaz ember eszes állatmindinkább a megélt emlentette be: az ember olyan ként (animal rationale) beri test mint minden individuummá vált, akinek való meghatározása tapasztalat és kogníció önmaga cselekedeteiért felehetőségfeltétele felé forellen a XX. századra is lelősséget kell viselnie. dult. E vizsgálódási irányt áthúzódott. Többé nem az univerzális folytatta aztán a század imperatívuszoknak kell megfelelnie, hanem második felében Maurice Merleau-Ponty, azoknak a viszonyrendszereknek, ame- Michel Henry, Bernhard Waldenfels. A test lyek saját létezéséhez kötik: vagyis saját e filozófusoknál nem egy lélekkel vagy szelteste (az individuum teste) viszonyainak. lemmel szemben álló entitás, hanem a taNietzschénél újra hangsúlyossá válik az in- pasztalat és a gondolkodás eleven alanya, gerelhető test problémaköre. amely maga is két alapvető aspektust jeleCsakhogy az ingerelhető testű ember ro- nít meg: a külsőleg megjelenő és tanulmákonságot mutat az állattal, a humanizmus nyozható test (Körper, Corps), illetve a belfelsőbbrendű emberének státuszát veszé- sőleg megélt hússzerű öntapasztalás (Leib, lyeztető létezővel. A filozófia hadakozása chair) aspektusát. Ám ahhoz, hogy a test az ember eszes állatként (animal rationale) valóban megnyilatkozhassék, átélhetővé való meghatározása ellen a XX. századra is váljék, a leértékelés, a degradálás számtaáthúzódott. Még a század egyik legnagyobb lan (akár gyakorlati, akár ideológiai, akár hatású gondolkodója, Martin Heidegger is nyelvi) technikáját kell még leküzdeni. „keresztbe tett kardokkal” áll az állat kíE küzdelemnek fontos állomása Freud sértetének útjába, hiszen az állat az ember munkássága, aki az Azonosság-elvben meg(a Dasein) kitüntetett pozícióját rendíthe- merevedő, elfojtó identitáslogikát szétrobti meg. Heidegger a Lét és időben arról be- bantotta, s kimozdította a nem-tudatosszél, hogy az állat világa – ság, a halálösztönök felé. szemben az emberével, aki A feminista filozófiMás kérdés, hogy a freuvilágképző, világformáló ák és az állatfilozófiák di pszichoanalízis az ént (weltbildend) létező, tehát a klasszikus filozófiai mozgásba hozó libidinális a szellemtől, a szellemből tradíció szubjektumvágyakat mégiscsak azovaló – szegényes (weltarm); fogalmát támadják, nosította egyetlen jelölőa kő pedig egyenesen világ mely az embert egy álvel, a fallosszal, lehetetnélküli (weltlos). Ezzel nem dozati struktúra élén lenné téve ezzel a másság egyszerűen az állat szelleálló szellemi lényként elgondolását. Ennek elmi világtól való megfoszhatározza meg […]. lenére Freud filozófiája tottságát állítja (van neki, nyomán megsokasodnak csak túl kevés), hanem szándékosan kike- a nem-tudatosság, az ösztön-élet teóriái. rüli az életre, a biológiai létezésre vonatko- És furcsamód éppen Freud terminológiázó kérdést. „Az állatnak egyszerre van és ja, gondolatrendszere alapozza meg a filonincs világa” – mondja, ám ez az ellent- zófiai feminizmust is (Luce Irigaray, Julia mondásos tézis vészesen hasonlít ahhoz a Kristeva), annak ellenére, hogy Freud a nőt, gondolathoz, mely szerint az állatnak van a nőiséget csakis a férfi-identitás fordítottis és nincs is lelke. Márpedig ha az állat- jaként, ellentéteként tudta tételezni.

DISPUTA Fôtér

A feminista filozófiák és az állatfilozó- napi két fogyasztótablettát bevettük-e. fiák a klasszikus filozófiai tradíció szub- Nem beszélünk a test váladékairól, az ürüjektumfogalmát támadják, mely az embert lékről, a betegség megalázó, kiszolgáltatott egy áldozati struktúra élén álló szellemi folyamatairól, nem beszélünk a haldokló lényként határozza meg. E meghatározás- halálhörgéséről. A testi fájdalmat, a kelleba nem férnek bele a testiség s a testi lé- metlenségeket, mindazt, ami a szellemi feltezést intenzívebben megélő nőiség tapasz- sőbbrendűségre épített emberképet aláástalatai; belőle kiindulva az állat világa is hatja, nemcsak hogy elkerüli a beszéd (azaz feltérképezhetetlen. Mindig is nyilvánva- nem emlékszik rá), de már orvosi techniló volt, hogy az állat stákák is rendelkezésre álltusza sokkal közelebb áll Testközpontú kultúránk nak a kiküszöbölésükre. az ember, azaz az élőlény a közvetlenül átélheA szülő nő, ha fél saját tesstátusához, mint például tő, természetes testet tétől, ha fél a fájdalomtól, az élettelen kő világnélkümind távolabbra rejti kap a gerincébe egy érzésliségéhez (ha egyáltalán a előlünk, test-maszkok telenítőt. S már nincs mire kőről ilyesmit feltételezmögé, hiányát body emlékeznie. Az a kultúrán hetünk). De az korántsem shop-okban állítja ki. túli, biológiai robbanás – olyan egyértelmű: hol húa lét alapélménye –, amizódik a határ az élő és az élettelen között? nek kivételes megtapasztalását a széthasaHol húzódik a határ az emberi és az ember dó női test (a hús) rettenete felkínálhatna alatti között? Mivel e leírhatatlan kategó- számára, ismeretlen marad előtte. Testriák között az élő test képezi az átmene- központú kultúránk a közvetlenül átélhetet, egyre sürgetőbb feladat az élő test, az tő, természetes testet mind távolabbra rejti ember mint működésben lévő biológiai or- előlünk, test-maszkok mögé, hiányát body ganizmus lényegét meghatározni. shop-okban állítja ki. Mai kultúránk látszólag a testkultúrára Az új test tenyésztésére irányuló génépül. Mi több, a test a klasszikus dualizmus technológia éppen ezért aligha tudná repstruktúrájában látszólag elfoglalta a lélek rodukálni a valódi testet, az ember terhelyét. Középponttá vált. A lélekgyakorla- mészetes testét. Nemcsak azért, mert a tok testgyakorlatokká alakultak, az egyen- természettudományos objektiválás a testet súly eléréséhez immár a testet kell kordá- egy hűvös, manipulatív rátekintés és techban tartani. Ma már nem a gyónás ad lelki nológia tárgyává változtatja át – az orvostámaszt és vigaszt, és nem is a helyére be- tudomány ezt teszi már évszázadok óta, s törő pszichológia. Mert a mentális létmódot mégcsak azt se mondhatjuk, hogy haszonmegelőzi a testi „egészség”, a testi „töké- talanul. Hanem mert a test jelenkori felfoletesség” követelménye. Elég fehérjét vit- gása csak a test felszínét érinti. Ebben az tem-e be. Nincs-e vashiányom. Kiizzadtam-e értelemben mindenféle génanalízis és gemagamból a konditeremben a napi adagot, netikai térkép is csak a felszínt tapogatmely lelki egyensúlyom megteremtéséhez nél- ja, hiszen nem érheti el a lényeget: a test külözhetetlen. Elmenjek-e plasztikai sebész- mélységét. A testet, ahogyan azt Antonin hez, hogy orromat átszabja, hasamról a hur- Artaud látta: az élő organizmust, a tagolatkákat ledarabolja, hogy jól érezzem magam a lan, szerv nélküli szervezetet (mely puszbőrömben. A kor embere testének általános ta csont és vér). Ez a test nem darabolható és kívánatos állapotára kérdez rá – de nem fel, nem rögzíthető. Csak zajos, lélegzetsiarra az erőn-létre, arra a belső erőre, ami kolyokkal dúsított akcióiban és passióiban a testből mint élő organizmusból árad szét. érhető tetten, az evés, az emésztés műveleA test kívánatos állapota csakis a külsődle- teiben például, a más testekkel összefüggő ges értékorientáció szerinti reprezentációt együttlétezésben, melynek során a más tesjelenti, márpedig ez a természetes test el- tek benyomulnak a saját testbe és részévé rejtésére, elsikkasztására épül. válnak. „A hátunkban teli gerinccsigolyák A nyelvben magában működik egy mo- vannak, melyekbe a fájdalom körmei fúródrális tiltás, mely némaságra ítéli a test alan- nak, s melyek a járás során egymásba illesztas folyamatait. Nem tesszük témává, mi- tett edényekké válnak”… – Ismerjük-e ezt lyen az emésztésünk éppen, csak hogy a a testet?

15

„Amire […] képtelen volt a törvény, mert erőtlen volt a test miatt, azt tette meg Isten, amikor a bűn miatt tulajdon Fiát küldte el a bűnös testhez hasonló formában, és kárhozatra ítélte a bűnt a testben, hogy a törvény követelése teljesüljön bennünk, akik nem test szerint járunk, hanem Lélek szerint. Mert akik test szerint élnek, a test dolgaival törődnek, akik pedig Lélek szerint, a Lélek dolgaival. A test törekvése halál, a Lélek törekvése pedig élet és békesség, minthogy a test törekvése ellenségeskedés Istennel, mert az Isten törvényének nem veti alá magát, és nem is tudja magát alávetni. Akik pedig test szerint élnek, nem lehetnek kedvesek Isten előtt.” (Pál Pál levele a rómaiakhoz) rómaiakhoz

„…nem tudjátok, hogy a ti testetek a Krisztus tagja? Most tehát azok, akik a Krisztus tagjai, parázna nő tagjaivá legyenek? Szó sem lehet róla! Vagy nem tudjátok, hogy aki parázna nővel egyesül, egy testté lesz vele? Mert – amint az Írás mondja – „lesznek ketten egy testté.” Aki pedig az Úrral egyesül, egy Lélek ővele. Kerüljétek a paráznaságot! Minden más bűn, amit elkövet az ember, kívül van a testén, de aki paráználkodik, a saját teste ellen vetkezik. Vagy nem tudjátok, hogy testetek, mit Istentől kaptatok, a bennetek levő Szentlélek temploma, és ezért nem a magatokéi vagytok? […] dicsőítsétek tehát Istent testetekben.”

DISPUTA Főtér

(Pál Pál első levele a korintusiakhoz)

16

Hát sírjatok csak csípős könnyeket, és vért izzadva oltsátok a lázat, és marjon minden lelket lúgos bánat – az önkínzásban teljen kedvetek. Erény vagy vétek: végül egyremegy, ha senkiben sincs már elég alázat letörleni az édes álcamázat – talán egy tiszta arc még feldereng, talán majd elkerül a kárhozat, tenyérből inna majd a szomju vad, az ég meg egyre áldást osztana –

Balla D. Károly

Talán egy tiszta arc

– de nincsen áldás most ez ég alatt; a véges élet nektek: áldozat; a végítélet nektek: harsona.

A lakoma A végítélet nektek: harsona és poklotok az egyre vágyott éden. Vendégül látnak élveteg ebéden: „kenyér és bor”-t – jaj, itt ki osztana, ahol az üdvök bűnné foszlanak, ahol röhögni illik szent erényen és megrendülni – legsúlyosabb szégyen. Az áldozat is egyre hasztalan,

Hitek barakkja éjre összedűl, s a kéjre ajzott vésznek megzendűl örök pokolra ébresztő szava.

A Pilinszky János Két szonettjére komponált szonettkoszorú első négy darabja lapunk januári, illetve májusi számában jelent meg.

DISPUTA Macskakő

ha nincs karátja már az esdő szónak. Az égi hang csak hitszegőket nógat és nincsen már, ki böjtöt tartana.

17

László Noémi

Édes teher Az ilyet bajos olcsón kiheverni. Ráadásul a tél is beköszöntött. A házak közt fütyölt a szél, vidéken több helyen villanyoszlopokat döntött.

Rövidzárlat A Múzeum körúton láttalak. Vidáman szállt a gyorsétkezde gőze. Mintha a sok ázott járókelő hirtelen az agyamban kergetőzne. A csomagolós nagyjeleneten túl két-három rövid mondat sem jött össze. Seholse voltál, senkisemmi voltam, a mászkálásnál nem futotta többre.

DISPUTA Macskakő

Miközben nálad romba dőlt a díszlet, az volt a gondom: kell-e liszt a babba. Sütött a nap, a fellegekben éltem, nem súgta semmi: most maradsz magadra,

18

most méreget a virtuális térben legérdekeltebb női olvasód és kiderül, hogy nincs sem igazad, sem jogod, sem igényed, sem valód. A Múzeum körúton este volt. A könyvesbolt kirakatához bújtam. Néztem a megsárgult térképeket. Nem volt hozzád csatolható a múltam.

Bennem is szép számban hevertek átlátszó oszlopok a csupasz földön. Időnként jót toporzékoltam rajtuk, mert inkább csak belülről nyűgölődöm, mert inkább csak kívülről nézelődöm, mintha az agyam ablaküveg volna, én itt, az életem mögötte, védve, kockázatmentesen becsomagolva, szép, nagy szelet állati eredet, csimbókban lóg az életösztön rajta, úszik az erkölcs langyos pácvizében, az akarata olyan szabad-fajta, mely attól egyedi, hogy visszaretten ha valahogyan önmagára lát. A telet ma sem könnyű elviselni. Cipellek, mint pogány a babonát.

Háy János Pedró Szereplők:

1. jelenet Cella: a három férfivel Hulió: Kurva szar itt. Pedró: Nem kellett volna azt a jenkit feldarabolni. Hulió: Te pofázol, amikor szétverted az aszszony fejét, a konyhakövön. Pedró: Megérdemelte, az a rohadt kurva. A pénz kellett volna neki, de baszni nem akart. Csácsó: Utálom a családon belüli erőszakot. Pedró: De finom lelkű vagy te, Csácsó. Hol nőttél föl, babaszobában. Hulió: A jenki is megérdemelte. Pedró: De nem kellett volna mindjárt kinyírni. Elvehetted volna a pénzét és kész… Hulió: Bankkártyája volt. Pedró: Ezért szar a korszerű technika, néha kellemetlen lehet, ha például nincs a közelben bankautomata. Hulió: Ráadásul azt mondja, hogy ő nekem

nem mondja meg a pinkódot. Nem bazmeg, nem mondod meg – mondom neki, aztán durr a pofájába. Irakot lerohanjuk, a pinkódot meg baszunk megadni, durr egy másik. Pedró: Ezt jól tetted… Hulió: Aztán benyúltam a zsebembe a zsebkendőért, hogy odaadjam neki, mert annyira rossz volt nézni, hogy vérzik az orra… Pedró: És? Hulió: Az az igazság, hogy a zsebkendő véletlenül a másik zsebemben volt. Pedró: Hú bazmeg, kiment a fejedből, hová tetted. Hulió: Ki a kurva anyját, teljesen kiment, de a rugóskésem viszont épp ott volt. Hát mondom, akkor ezzel folytatom. Különben még nem is próbáltam, milyen, teljesen új volt, hogy mennyire fasza az éle. Pedró: És jól fog. Hulió: Mint a beretva. Három csapással kettévágtam derékban a krapekot.

Háy János Pedró című drámája nyerte el a zsűri és a közönség díját a Magyar Rádió Rt. és a XXI. Század Magyar Drámájáért Alapítvány közös pályázatán, a X. Magyar Drámaíró Versenyen. A három darab, Kiss Csabáé, Thuróczy Kataliné és Háy Jánosé egy éjszaka, egy véletlenszerűen kisorsolt hír alapján készült. A hír: Börtönlázadás tört ki Brazíliában. A zendülők a börtön túlzsúfoltsága miatt tiltakoztak. Ellenőrzés alá vették a börtönt, három fegyőrt túszul ejtettek. A lázadás ugyan véget ért, de két rab meghalt. Egyikük leesett a börtön tetejéről, a másik pedig társai bosszújának esett áldozatul. A nyertes darabot a Budapesti Kamaraszínház Tivoli színházában mutatták be. A szereposztás a következő volt: Margaríta – Szilágyi Zsuzsa, Líz – Rák Kati, Huaníta – Verebes Linda, Pedró – Bertók Lajos, Csácsó – Bozsó Péter, Hulió – Jánosi Dávid. Rendezte: Almási Tóth András.

DISPUTA Macskakő

Margaríta, Líz, Huaníta, Pedró, Csácsó, Hulió

19

Pedró: Ami így fog, az nagyon jó kés. Hol vetted? Hulió: A főtéren Miguelnél. Pedró: Na, majd ha kijutok, veszek nála én is egyet. Drága? Hulió: A minőséghez képest szinte ingyen van. Pedró: Szóval még az ára is… Hihetetlen. Hulió: Néha akciósan még olcsóbb, vagy kapsz mellé ajándékban valamit. Pedró: Mit? Hulió: Levélbombát vagy egy ampulla antraxot. Pedró: Sokat fejlődött a kereskedelem az utóbbi években. Hulió: Hát igen. Te tudod, mit csinált a jenki, mikor kettévágtam? Pedró: Meghalt. Hulió: Nem, bazmeg, ezek az amerikaiak még félbevágva is élnek, annyira jó kondiban vannak. Pedró: A fitneszprogramok miatt. Hulió: Nézett rám, csorogtak a könnyei, és elkezdte énekelni, hogy You are my destiny. Nagyon megható volt, összeszorult a szívem. Egyszerűen ezért érdemes élni, ezekért a pillanatokért. Pedró: Fú, de szép jelenet lehetett. Kár, hogy nem voltam ott. Nekem persze az asszony nem volt ilyen, hát nem. Ott aztán nem lehetett meghatódni, csak úgy fröcsögött a nyála, még az utolsó percekben is szencségelt. A szájszaga meg, bazmeg, mint a vécé. Csácsó: Utálom a családon belüli erőszakot. Hulió: Én meg ezt a szar börtönt utálom. Egyszerűen unok ittlenni. Pedró: Rejszoltál már? Hulió: Nem tudom. Teljesen összefolynak a napok.

DISPUTA Macskakő

2. jelenet A nők érkezése

20

Huaníta: Na mi van fiúk? Miről beszélgetünk? Pedró: Á semmi, csak a régi szép emlékekről. Huaníta: Az jó. Én is csak a szépre emlékezem. Hulió: Hát csak arra érdemes. Huaníta: Szép Ernőre, arra a magyarra, aki itt raboskodott. Pedró: A magyarok, hát azok aztán… Hulió: Ja, mindenütt ott vannak. Huaníta: De azért az nagy szám, hogy pont itt, ebben a börtönben is. Pedró: Az igaz, mert az atombombánál nem

csodálkozik az ember, meg a hidrogénnél, de hogy még itt is… Huaníta: Nagyon finom ember volt. Olyan illata volt neki, mint egy marihuánás cigarettának. Ha közel mentem hozzá, tiszta mámor volt. Hulió: Mért kerül börtönbe egy ilyen finom ember? Huaníta: Író volt. Pedró: Író? Huaníta: Ja, drámaíró. Hulió: És? Huaníta: Nem írta meg. Pedró: Mit? Huaníta: A drámát. Hulió: Milyen drámát? Huaníta: A bácskiskunmegyei fegyházlázadásról. Hilió: Nem? Huaníta: Nem. Hulió: Pedig ez milyen jó téma. Huaníta: Nem jutott neki eszébe semmi. Pedró: És lecsukták. Huaníta: Le. Pedró: De kurva szar lehet, hogy ilyenért kerül az ember börtönbe. Semmi élvezet, hogy mondjuk, szétlövi a szeretője koponyáját egy vadászpuskával Hulió: Ja, vagy lekaszabol egy jenkit. Pedró: Írónak szar lenni. Hulió: Főleg drámaírónak. Líz, az Igazgatónő jön Líz: Na, miről beszélgetünk? Pedró: Hát csak a régi szép dolgokról. Líz: Én is csak a Szépre emlékezem. Huaníta: Te is Szép Ernőre? Líz: Nem, én Szép Ilonkára. Huaníta: Az más. Hulió: Ő is itt volt rab? Líz: Igen, ez ilyen híres hely. Pedró: És mért volt lecsukva? Líz: Megölte a nevelőapját, egy bizonyos Ősz Peterdi nevű embert, aki állandóan molesztálta az anyját, meg vele is kikezdett, pedig még csak tizenkét éves volt. Csácsó: Utálom a családon belüli erőszakot. Líz: Gyönyörű lány volt, hullámos szőke haj, nagy kerek őszinte kék szemek… Pedró: Azt hittem, ez férfibörtön. Líz: Véletlen került ide, mert a számítógép nem tudta, hogy az Ilonka női név. Hulió: Tényleg, még a korszerű technika sem tökéletes. Padró: Ja, otthon az öreg Raffael még egy nyúlról is el tudja dönteni, hogy milyen nemű, pedig annak aztán nem

Margaríta a börtönorvos érkezik Margaríta: Na miről beszélgetünk? Pedró: Csak a régi szép emlékekről. Margaríta: De jó nektek. Én nem emlékszem semmire. Hulió: Hogyhogy? Margaríta: Két éve volt egy ilyen karambolom, hogy kóma. Aztán mire kijöttem belőle, mindent elfelejtettem, mintha mosogatóronggyal kitörülték volna az agyamat. Pedró: Hogyhogy mindent? Margaríta: Még a nevemet is. Hulió: Akkor nem Margarítának hívják? Margaríta: Nem. Hulió: Hát hogy? Margaríta: Épp ez az… ha tudnám, akkor nem felejtettem volna el. Hulió: Mondjuk ez igaz. Margaríta: Különben Pedróért jöttem, meg kell műteni, mert a tegnapi röntgen kimutatott egy szép daganatot a gyomrában. Pedró: Én nem érzek semmit, nem lehetne elhalasztani, majd akkor, ha fáj, vagy nem tudok tőle kakálni? Margaríta: Ugyan már, nem kell félni, semmi az egész, mintha megkéselnének a kocsmában, tényleg csak annyi. Felvágom a hasfaladat, aztán szétnyitom a gyomrodat, kipakolom onnét az a daganatot, visszavarrom és kész, ennyi az egész. Pedró: Hát nem tudom, én azért most mégsem akarnám annyira. Margaríta: Nem csinálunk faksznit a dologból, tulajdonképpen itt is megoldható… Hulió: Hol? Margaríta: A cellában. Pedró: Itt? Margaríta: Hát persze, legalább valami történik, nem igaz. Tévé úgysincs, mert a tévé ugye nagyon ártalmas. Huaníta: Ja, az a rengeteg erőszak, brutalitás teljesen átalakítja az ember személyiségét. Már a gyerekeket is megfertőzte. Hulió: Az biztos, már tízévesen hidegvérű gyilkosok lesznek, akikben semmi emberi érzés, részvét, meghatottság. Pedró: Megváltozott a világ. Régen táskával jártunk iskolába, most meg géppisztollyal. Csácsó: Utálom a családon belüli erőszakot.

Líz: Mégis inkább holnap kéne, mert akkor áthívom a csajokat az ofísz szenterből. Biztos örülnének egy kis szórakozásnak. Nem történik velük semmi, legfeljebb néha az ügyvezető igazgató vagy a biztonsági őr megerőszakolja őket, de már ahhoz is teljesen hozzászoktak. Nyilvános műtét, az azért különleges esemény, nem olyan, mint adatokat felvinni a vincseszterre. Margaríta: Végül is lehet holnap, legalább jobban előkészülünk, úgyis otthonfelejtettem a csontfűrészemet. Lív: Különben meg induljunk, mert otthon vár Antónió. Nagyon utálja, ha kések, képes a kést is elővenni, aztán még baj lesz, ugye bekerül ide a börtönbe. Kést a késésért – ezt kiabálja mindig. Margaríta: Ez azért vicces. Líz: Így szóban igen, de amikor ott villog a penge, nincs kedvem röhögni. Csácsó: Utálom a családon belüli erőszakot. 3. jelenet Rabok újra hármasban Hulió: Jó lesz, hogy végre valami történik. Pedró: Nekem is jó volna, ha a te hasadat vágnák föl, azt én is bírnám. Hulió: Ne fossál már annyira. Nem kivégzés, csak műtét. Pedró: Nem olyan radikális a különbség. Szerinted mire emlékszik ez az amnéziása picsa, ha még a nevét is elfelejtette. Mennyi maradt meg az orvosi tanulmányaiból? Hulió: Hú, erre nem is gondoltam… Pedró: Nekem viszont eszembe jutott, mert nekem nem volt olyan balesetem, hogy kóma, meg felejtés. Hulió: Hú, de kemény... Pedró: Minimum kemény, de inkább életveszélyes. Hulió: Azért, jut eszembe, mennyire korszerű dolog, hogy itt női vezetőség van. Rossz lenne, ha ilyen borotváltfejű izomagy jönne ide hozzánk, és nem ilyen jó kis csajok, hogy már a cipőkopogásukra feláll az ember farka. Pedró: Ja, az szarabb lenne. Hulió: Ez tényleg nagyon korszerű, olyan modern dolog, hogy itt a börtönben már győzött a feminizmus. Pedró: Az őrmestert megkúrnám, az biztos. Hulió: Én is, meg a doktornőt is. Pedró: Na mi van Csácsó, te nem szólsz semmit. Csácsó: Nem.

DISPUTA Macskakő

látszik a pöcse, a számítógép meg egy Ilonkáról sem.

21

DISPUTA Macskakő

Hulió: Most mit hallgatsz, téged csak ez a családi erőszak érdekel. Pedró: Na, melyik kéne, az öregebbet szereted, van olyan, nem kell szégyellni. Anyakomplexus. Már a Freud is megmondta. Még a neten is van, egy olyan szexlap, hogy old görlz, ott csak olyanok vannak. Na melyiket? Hulió: Mondjad már Csácsó! Csácsó: Buzi vagyok. Pedró: Buzi? Hát bazmeg most elállt a lélegzetem, buzi? Még szerencse, hogy tisztelem a másságot, mert különben, hát bazmeg, azért szar lenne neked akkor. Hulió: Te Csácsó, ez neked olyan, mintha engem beutalnának egy apácazárdába, a sok kurva jó csaj közé. Csácsó: Nem teljesen. Hulió: Mért? Csácsó: Tele vagyok szorongással, mert már gyerekkorom óta ez van, érted, és megvert érte a faterom és megvert érte a bátyám is, meg az anyám is… aztán a faterom egyszer meg is erőszakolt. Pedró: Hogyhogy, ő is buzi volt, ez ilyen öröklődő dolog? Csácsó: Nem, csak be volt baszva, és összekevert a nővéremmel. Hulió: Mekkora kibaszás. Pedró: És a faterod a nővéredet, azt simán? Csácsó: Ez nálunk szokás volt, a bátyám is megtette. Rólam épp ezért derült ki, hogy gond van, mert mondták, hogy menjek el a nővéremmel, de én nem akartam. Hulió: Bazmeg, mik vannak. Pedró: Különbözőek a családi tradíciók. Van ahol például karácsonyfát sem állítanak. Hulió: Tényleg? Pedró: Hallottam a rádióban. Hulió: Rettenetes lehet olyan családban élni, ahol még karácsonyfát sem állítanak, ennyire érzéketlenek.

22

4. jelenet A nők készülnek haza az irodában Líz: Na menjünk haza lányok, tényleg, elég volt mára. Huaníta: Nem kéne valakinek ittmaradni? Líz: Á, minek, be vannak zárva. Huaníta: Az igaz, nem is tudom, más börtönökben mért vannak őrök, micsoda munkaerő-pazarlás. Líz: Ésszerűtlen. A férfiak ésszerűtlen világot alakítottak ki.

Margaríta: Már nem sokáig tart. Ez a börtön a nemzetközi feminizmus fellegvára. Líz: Igen, innét irányítani tudjuk a hatalomátvételt, és ha megtörténik… Margaríta: Mi lesz, ha megtörténik? Líz: Antóniónak vége, kinyírom a rohadékot, kényszermunkára küldöm. Huaníta: Az én férjemet is mellécsatolhatjuk… Csatolt fájl… Margaríta: Rohadék hímek, csak a kúrás… Huaníta: Ja, a behatolás, hiába mondom, hogy fáj vagy menstruálok. Líz: Nálatok már ez sem jön be… Huaníta: Egy idő óta nem. Líz: Hogyhogy? Huaníta: Megpróbáltam meghosszabbítani az időt, gondoltam, már annyira elitta az eszét, hogy úgysem tudja, hogy mikor kezdődött, de rájött, lebuktam, azóta hiába veszem tucatszám a szárnyasbetétet. Egyszerűen nem hiszi, hogy vérzek. Lív: Ilyenre még van agyuk. Margaríta: Brutális faszok. Na, akkor holnap… Huaníta: Ez jó nap lesz, szeretem a nyilvános műtéteket. Lív: Csak az ne jutna eszembe Margaríta… Margaríta: Micsoda? Lív: Mikor Manuel Bulgakov meghalt ott az asztalon. Margaríta: Előfordul. A legjobb családban is előfordul, hogy hibáznak. Líz: Igen, de ez neki az életébe került. Margaríta: Véletlen, most mit szívattok, annyira lekötöttek a vesekövei, hogy nem láttam, hogy kiverem a könyökömmel a szívét a mellkasából… Huaníta: És még le is szakadt… Margaríta: Jó, mert olyan rohadt zsíros szíve volt neki, hát leszakadt az erekről. Ha elkapom, tán még visszavarrhatom, de tele volt a kezem a szikével, meg a vesekövekkel, úgyhogy leesett a padlóra, és onnét már nem lehetett felszedni… Nagyon sajnáltam én is… Líz: Na mindegy, holnap Pedrónál remélem jobban fog sikerülni. 5. jelenet Cella Pedró: Figyeljetek, ez engem változatlanul nyugtalanít. Hulió: Micsoda? Pedró: A műtét, hogy mi lesz. Az egyik embertől hallottam valami Bulgakovról, akit kinyírt ez a Margaríta, ez az amnéziás picsa…

akart gyógyítani a börtönorvos, és te ezért fellázadtál. Pedró: Mindegy, mit mondok, érted, az ki a szart érdekel. Csácsó: A kommunikáció rendkívül fontos. A médiában rólunk kialakított kép befolyásolja az akció sikerét. Pedró: Most ezt te honnan veszed? Csácsó: Jártam két évet a Sorbone-on kommunikációra. Pedró: Azt hittem, csak buzi vagy, nem gondoltam, hogy még diplomád is van. Csácsó: Nagyon lentről jöttem, de nagyon magasra jutottam, a Doktor Ká end Hágé kampani márkamenedzsere voltam. Ingyen mobil, leptop, hétvégén brénsztorming meg ingyenes fengsuitanfolyan. Hulió: Az istenit, hát ebből a gyerekből ezt nem néztem volna ki… Pedró: Akkor mi a faszt keresel te itt… Csácsó: A geci zöldek meg az antiglobalisták, érted, kimutatták az egyik gyógyszerről, hogy van benne egy kis mérgező kötőanyag. Pedró: És? Csácsó: Azt pont én állítottam be, és tényleg lefizettem a gyógyszertanácsot… Hulió: Lefizetted? Csácsó: Másképp nem ment volna át… Pedró: És te ilyen gyógyszert árultál, amiben méreg van? Csácsó: Alig volt benne valami, tényleg csak egy kevés… Pedró: Fú bazmeg, ez nagyon geci dolog, hogy te gyógyszer helyett mérget adtál, ez azért marha geci dolog. Csácsó: Most erről van szó vagy a lázadásról? Pedró: Azért csak leesik az ember álla, ha ilyet hall, mert ez nem olyan, hogy szétloccsantja az asszony fejét a konyhakövön, ez azért nem olyan, mert az mégiscsak a felesége volt. Csácsó: Utálom a családon belüli erőszakot… Pedró: Most ezzel te ne gyere, bazmeg, amikor gazdasági előnyökért mérgezted a lakosságot… Csácsó: Szóval, azt kell mondani… Hulió: Mi van? Csácsó: Azt kell mondani, hogy szűkek a cellák és nem férünk el. Hulió: Nem is szűkek, csak hárman vagyunk. Csácsó: Most az mindegy, hogy hányan, de ezt lehet kommunikálni, érted, az embertelen körülményeket, a brutális bánásmódot, a szadista őröket… Pedró: Ezek nők bazmeg…

DISPUTA Macskakő

Hulió: Szerintem nem kell félni. Pedró: Most azt akarod, hogy kockára tegyem az életemet. Hulió: Egyszerűen nem akarok unatkozni és kész. Mért ilyen kurva unalmas országba születtünk. Kint se történik semmi, de itt bent még az se. Pedró: Mi? Hulió: Még a semmi sem. Pedró: Figyelj, te most azt akarod, hogy meghaljak? Akkor itt maradsz Csácsóval, aki nem mond semmit, csak hogy utálom a családon belüli erőszakot. Hulió: Akkor mi legyen, mit csináljunk, mégiscsak ők a főnökök… Pedró: Van egy ötletem. Csácsó: Utálom ezt a szót. Pedró: Mit utálsz? Csácsó: Ezt, hogy van egy ötletem. Hulió: Azt hittem, csak a családon belüli erőszakot… Csácsó: Meg ezt a mondatot. Pedró: Miért? Csácsó: Ezt mondta a faterom. Pedró: Mikor? Csácsó: Mikor megkérdezte az anyám, hogy ez a gyerek mért nem akar a nővérével. Hulió: Mi volt akkor? Csácsó: Akkor mondta a faterom: Van egy ötletem: ez a gyerek buzi. Pedró: Figyelj, az már régen volt, most itt nincs baj, érted, mi tiszteljük a másságot. Csácsó: Jó, de azok a régi emlékek ott maradnak, megmondta a pszichológusom is, hogy egész életemben cipelhetem magammal ezeket a frusztrációkat. Hiába szedtem az antidepresszánsokat, az se segített, érted, az egész ott maradt a fejemben, és ilyen apró dolgoktól is feljön... Pedró: Jól van Csácsó, akkor nem mondom, csak elmesélem, hogy mire gondoltam. Hulió: Mire? Pedró: Lázadásra. Hulió: Hogy most mi itt… Ráadásul miattad? Pedró: Figyelj, ennyit én megtennék a te életedért. Hulió: Ebből is látszik, hogy nem vagyunk egyformák. Pedró: De az akkor hetekig is eltarthat, izgalmas események, média, kormány, miniszterek, mesterlövészek… Hulió: Ez az, ez a mesterlövészek, ez az, ami nem tetszik. Pedró: Jó, mesterlövészek nem lesznek. Hulió: És hogy kommunikálod, hogy meg

23

DISPUTA Macskakő 24

Csácsó: Mért, te még nem hallottál brutális nőkről? Pedró: Hát, ha a feleségemre gondolok… Csácsó: Na látod, csak egy kicsit gondolkodni kell… Pedró: Annyira brutális volt, hogy kénytelen voltam szétverni a fejét a konyhakövön, a rohadéknak. Hulió: De hogy csináljuk? Pedró: Holnap, amikor jönnek berendezni a cellát… Hulió: Akkor? Pedró: Akkor. Hulió, tiéd a doktornő, Csácsó, te fogd le az igazgatónőt, nekem meg marad az őrmester. Hulió: Nem lehetne enyém az őrmester? Pedró: Nem. Esetleg egy idő után majd cserélünk. Hulió: Az jó. Csácsó: Velem is? Pedró: Veled nem. Csácsó: Most azért, mert buzi vagyok? Pedró: Nem, hanem mert meg akartad mérgezni az emberiséget, holott az ember isten képére van teremtve. Csácsó: Te valami szektához tartozol? Pedró: Nem, csak a múltkor bedobtak nekem egy szórólapot a jehovisták, hogy mitől lesz vége a világnak. Ilyenek miatt, mint te. És igazuk volt. Csácsó: Nem kéne minden faszságot elhinni, Pedró… Pedró: De elhiszem, mert nézd meg, mi van a világban. Csácsó: Mi? Pedró: Globális fölmelegedés. És miért? Csácsó: Na miért? Pedró: Mert a buzik agyondezodorozzák magukat, és kilyukadt az ózon, üvegház lesz az egész föld. Ausztráliában, bazmeg, búvárruhában napoznak, anynyira sugárzik a nap. Ha kinyitod az ablakot, már akkor bőrrákot kapsz. Csácsó: Nehogy már én legyek a bőrrák oka. Pedró: De te is benne vagy, az biztos. Tudod te, hogy milyen szar megmondani egy harmincötéves nőnek, hogy asszonyom, sajnos el kell búcsúznia a gyerekeitől? Mért – kérdezi a nő – el kell utaznom valami szanatóriumba? Hát – mondja az orvos – így is fel lehet fogni. Szóval, hogy utazás, de az a baj, hogy nincsen retúrjegy. Csak ilyen vanvéjtikett. Hulió: De vannak olyanok, akik visszajöttek a halálból. Pedró: Kik jöttek vissza? Hulió: Egy csomóan, könyvet is írtak róla, hogy ott mekkora nagy parti volt, villó-

dzó fények, mint egy technodiszkóban, és találkoztak a rokonaikkal… Pedró: Azok nem voltak halottak… Hulió: Hát, nem éltek pedig. Pedró: Most az, hogy nem élnek, nem ugyanaz, hogy meg vannak halva. Hulió: Azt hittem. Pedró: De nem, mert az egy másik szó. Csácsó: Figyelj, Pedró, ne beszélj mindig ilyen dolgokról, mert teljesen elfelejtjük a holnapi programot. Pedró: Neked akkor az igazgatónő. Csácsó: Jól van, jó lesz nekem igazgatónő, én úgyis… Aludjunk. 6. jelenet Másnap. A nők indulnak a cellába Huaníta: Mehetünk? Líz: Menjünk. Huaníta: Nem vagy túl jó kedvedben. Otthon van valami? Líz: Semmi. Huaníta: Antónió? Líz: Nem. Margaríta: Akkor a szomszédból Rodrigez… Líz: Hülyeségeket beszélsz Margaríta… Huaníta: Mi van Líz, tényleg, mi van akkor? Líz: Tudod, Huaníta, én nem tudok attól a szép emléktől megszabadulni. Huaníta: Szép Ernőtől, vagy mitől? Líz: Szép Ilonkától. Margaríta: És az mért baj? Líz: Én azt hiszem, beleszerettem abba a lányba. Tulajdonképpen azóta utálom Antóniót, mióta megismertem az igaz szerelmet, Ilonkát. Huaníta: Mért engedték szabadon, mégiscsak gyilkos volt… Líz: A köztársasági elnök felmentette, a családon belüli erőszak miatt. Margaríta: És amit ő csinált, az nem volt erőszak? Líz: Végül is… Huaníta: Na mindegy, legalább van ez a jó kis belezés, azt megnézhetjük ma… Margaríta: Szóltatok a csajoknak az ofíszban. Líz: Hajaj, jön az egész tím, tök odavoltak a boldogságtól, már ezer éve nem volt semmi érdekes, néha a tévében egykét hurrikán meg földrengés, de már ahhoz is teljesen hozzászoktak. Már a fogadás sem érdekli őket. Huaníta: Milyen fogadás? Líz: Hát fogadnak az áldozatok számára.

7. jelenet Folyosó, cella, a három nő érkezik Líz: Megjöttünk, már hiányoztunk? Pedró: Az biztos, a doktornő is itt van. Margaríta: Nélkülem a mai program elmaradna. Pedró: Nélkülem is. Margaríta: Ebben neked nagyon igazad van, Pedró. Ajtó nyílik Pedró kiáltja: Most! A rabok elkapják a nőket Líz: Mit csináltok, mi a franc van veletek? Huaníta: Ó Pedró, mért ölelgetsz olyan forrón, te is arra vágysz? Pedró: Huaníta, a foglyom vagy… Huaníta: Óh, milyen költői, amit mondasz. Igen, az vagyok, a foglyod, és az is akarok maradni, te kis izzó paripám. Margaríta: Húlió, hát te engem akarsz? Hulió: Tulajdonképpen nem, mert én is Huanítát akarom, de Pedró lecsapott rá, úgyhogy jobb híján jutottál nekem te, Margaríta. Margaríta: Mindegy, majd megjön a szerelem is, csak gyere és hatolj belém! Hulió: Nem az van, hogy a feministák nem is szeretik a behatolást? Margaríta: Otthon nem, de házon kívül bárkivel. Pedró: Hulió, ne felejtsd el, hogy felkelés van, börtönlázadás. Lív: Mi van? Csácsó: Börtönlázadás. Lív: Mi ellen? Pedró: Nem akarok Margaríta kezei között elpatkolni, mint Manuel Bulgakov. Margaríta: Úristen, de vad vagy Húlió, gyere, gyere még, te jobb vagy, mint a telefonos szexszolgáltatás, jobb vagy, mint a bolyhosvégű rózsaszín vibrátor… Líz: Ó Csácsó, most jöttem rá, hogy mégis a férfiakat szeretem. A karjaid között elfelejtettem Szép Ilonkát.

Csácsó: Kedves igazgatónő, ne feledje, ez itt börtönlázadás… Líz: Csácsó, milyen finom a bőröd, ölelj Csácsó, tégy a magadévá… Csácsó: Az a helyzet, hogy, szóval… Líz: Nem kell a szöveg, csak cselekedj… Csácsó: De én, szóval én …. Líz: Ne félj, majd segítek, izzani fog minden sejted… Csácsó: Az a baj, Líz…ű Líz: Nincs baj, kis bogaram… Csácsó: Szóval, hogy én a fiúkat szeretem… Líz: Akkor is magamévá teszlek… Már nem tudok leállni. Csácsó: Kérem, ne, tényleg, nekem ez nem megy, hiába, én nagyon tisztelem, mint barátot és igazgatónőt, de nekem, ne, hagyjon, engedjen el… Líz: Nem tudsz elszökni előlem, rá fogsz jönni, hogy az érett nőket szereted… Csácsó: Ez nem olyan, hogy most rájövök valamire… Pedró, ez a nő meg akar erőszakolni… Margaríta: Nyomjad Hulió, érzem, jön viszsza az emlékezetem, nem is orvos voltam, hanem hentes… Ige, emlékszem hentes voltam egy vágóhídon, nyomjad, nyomjad… Csácsó: Pedró, segíts!!! Pedró: Nem tudok, mert Huaníta olyan, mint egy vákumklíner, egyszerűen magába tapaszt. Líz: Enyém leszel kis bolondom, kis mulyácskám. Csácsó: Pedró, el kell mennem, Pedró, te rángattál az egészbe, Pedró, segíts! Csácsó menekül Pedró: Hová rohansz, Csácsó, hová szaladsz… Csácsó: Én elmegyek innét, elmegyek… Pedró: Ne mássz bazmeg a kerítésre, Csácsó, áram van benne bazmeg… Villanás. Csácsó elvágódik a kerítés alatt. A szereplők megmerevszenek Hulió: Meghalt. Pedró: Meg. Hulió: Ez miattad volt Pedró. Pedró: Hogyhogy miattam. Hulió: Te mondtad, hogy legyen börtönlázadás. Pedró: Mert nem akartam meghalni. Hulió: És Csácsó, ő meg akart? Pedró: Nem kellett volna. Nyugodtan odaadhatta volna magát Líznek. Hulió: De nem tudta.

DISPUTA Macskakő

Margaríta: Nem is rossz ötlet. Nem kell fenntartani mindenféle lóversenypályákat, mégis van játék, csak ez a pár katasztrófa kell hozzá. Huaníta: Nagyon jó, hogy a tévé ilyen testközelbe hozza a katasztrófákat. Akkor azért az ember tudja értékelni a sorsát. Líz: Na menjünk, készítsük elő a terepet.

25

Pedró: Hülye buzeráns. Hulió: És nem segítettél neki. Líz: Pedró miatt van minden. Margaríta: Pedró miatt. Líz: Pedró akarta a rosszat. Margaríta: Végezzünk vele. Pedró: Most ne hülyéskedjetek, hát nem jó ez így. Csácsó amúgy sem volt közénk való. Hulió: Haver volt. Líz: Egy fontos rab volt, Pedró, egy nagyon fontos rab… Huaníta: Igen, igazi úriember volt, nem? Margaríta: Hozom az eszközöket, szétszereljük a köcsögöt, szétszedem darabokra. Líz: Szaladok, szólok az ofíszes lányoknak, hogy mégis meglesz a nyilvános műtét. Pedró: Huaníta, ments meg, Huaníta. Hulió: Ne hallgass rá, be akar csapni, ki akar használni… Huaníta: De az előbb még a karjaiban voltam. Hulió: Jobb lesz nekünk nélküle, Huaníta. Megkapsz tőlem mindent, amire vágysz. Pedró: Most ne hülyéskedjetek… Lív: Szóltam, hamarosan jönnek! Hulió: Jól elleszünk itt négyen. Margaríta érkezik

Margaríta érkezik Hulió: Na szevasz Pedró. Pedró: Nem gondoltam, hogy ilyenek vagytok, rosszabbak, mint a feleségem, nem gondoltam volna. Ha tudom, nem végzek az asszonnyal… Hulió: Lenni vagy nem lenni, Pedró, ez itt a kérdés, de neked már eldőlt. Úgyhogy gondolkodhatsz az utolsó mondaton. Pedró: Sötét van. Hulió: Ezt már Goethe ellőtte. Valami újat szeretnénk. Pedró: Telefonos segítséget kérek. Huaníta: Kit hívjunk fel? Pedró: Thuróczy Katit szertném…* Hulió: 15 másodperce van… Pedró: Kati, el kéne dönteni az utolsó mondatot… Nem, az már volt, nem jó. Szóval, mi, hogy micsoda bagázs? Biztos vagy benne? Igen. Csók a rokonoknak… Huaníta: Letelt az idő. Haljuk a választ a biztosan megszerezhető halálért? Pedró: A válasz: Micsoda bagázs.

DISPUTA Macskakő

Hulió: Na szevasz, Pedró. Pedró: Nem gondoltam, hogy ilyenek vagytok, rosszabbak, mint a feleségem, nem gondoltam volna. Ha tudom, nem végzek az asszonnyal… Hulió: Lenni vagy nem lenni, Pedró, ez itt a kérdés, de neked már eldőlt. Úgyhogy gondolkodhatsz az utolsó mondaton.

Pedró: Sötét van. Hulió: Ezt már Goethe ellőtte. Valami újat szeretnénk. Nyilvános műtét. Pedró: Huaníta, ments meg, Huaníta. Hulió: Ne hallgass rá, be akar csapni, ki akar használni… Huaníta: De az előbb még a karjaiban voltam. Hulió: Jobb lesz nekünk nélküle, Huaníta. Megkapsz tőlem mindent, amire vágysz. Pedró: Most ne hülyéskedjetek… Lív: Szóltam, hamarosan jönnek! Hulió: Jól el leszünk itt négyen.

26 * Minden darab az utána következő darab első sorával végződött, ez esetben Thuróczy Katalinéval.

amit érdekesnek talál. Lóval indult, de ment csónakkal is, ahol és amikor kellett gyalog. A hátán egy zsákot cipel, melyben nem személyes holmiját tartja, olyan nincs neki, mert nincs személyisége se, ahogy az egy kalandregény hőséhez illik, hanem mindenféle csereberére szánt áru található a csomagjában, agyagszobrocska, sókristály, kőpenge, nyílhegy, szárított bogárból zúzott festékpor. Kalandregény?, kérdezhetné az olvasó. A mienk az, amelynek olvasása minket is megteremt? Igen is, meg nem is. Csak a kalandregénynek hőse ez az alkalmi kalandor, az őskorba tartó zugárus, cserekereskedő, a mi szövegünknek nem. A kalandregény benne lappang ebben a szövegben, de csak lappang. A kalandregény, ami időben későbbi, mint a mi történetünk, úgy található benne, mint csiga rózsaszín háza a márványkerítésben. A kalandor iszákjában pedig ráakadunk egy megkövesedett csigára is. Van tehát szellem, és van kalandor, van regény, és van olvasó, csak éppen nincs sötét és világos, nincsenek elválasztva a fenti és a lenti vizek. A barlangban mindenhol csöpög a friss karsztvíz. Az ég sima és kemény, csupa kő. De elindul lefelé, a cseppkövek olyan gyorsasággal nyúlnak, ahogy odakint rövidülnek a jégcsapok. Vagy kint és bent más idő telik. Kint tavasz, bent pár évszázados fölmelegedés két jégkorszak között. A szőrös hátra fölfut a moha, rákeményedik a kő. A barlangon keresztülömlő patakocska fölött kavarog a köd, fehér szárnyakká tapad össze, és szól, legyenek most már az égnek madarai, és kiröppen rögtön egy fehér denevér, körözni kezd a barlangban, eltűnik a belső járatok felé. Föl kéne ébredni, súgja a szellem az alvó fülébe, a fülön megrepednek a kőrétegek, a moha mozgolódni kezd, mintha földrengés járna alatta vagy egy láthatatlan kalandor lába rajta, de az alvó nem ébred. És lőn este és lőn reggel, nap nap után, de a téli álom nem múlik. Aki alszik, az mindig nehezen ébred, aki fönn van, nem szívesen alszik el. Az élő számára nyűg a halál, a nemlétező nem vágyik a létre. A változást nem kedveli senki. Az idő az egyes számú közellenség. A kalandor szóváltásba keveredett a szellemmel, hogy adjon neki is egy patakot,

Vörös István

Isten szereti, ha mélységes csöndjén erőszakot vesznek. Merészkedjünk ennek a csöndnek a mélységeibe. A jégkorszaki tél múlóban van. A barlangba, ahová eddig száraz és jeges levegő vágott be a nyíláson és jégtől és hótól opálos fény, most mindenhonnan víz csöpög. A kinti sziklákról, mintha egy varázsszőnyeget terítenének ide, pár nap alatt beköltözik a moha. A barlang szája elől eltűnt már a jégtorlasz, besüt a nap reggelenként. De hiába süt be, az a valaki vagy valami, aki vagy ami itt téli álmát alussza, még nem akar fölébredni. A reggeli nap fényében csak szőrös hátát látjuk, amit még a tél beállta előtt takart be mohával és avarral, de valamikor a napforduló táján a másik oldalára fordult ő is, és a takarója szétesett. A barlangban szerencsére nem volt hideg. Bár nem volt meleg se. A barlang puszta volt az évkezdetben, egy keresztülcsorgó ér fölött kis köd lebegett, csak akkora, mint egy féldecis üvegből kirepült szellem. De nem ám olyan szellem, aki majd kastélyok lakóit fogja ijesztgetni történetünk lezajlása után évezredekkel, hanem olyan, aki a létezés palackjában ül. Ez a kis köd külön klímát képezett az erecske fölött, de még sötét volt, és a szellem látta, hogy ez jó. Egyelőre nem választom el a világost a sötéttől, mondta. Ne legyen nappal és ne legyen éjszaka, teljenek számolatlanul a napok. Ki volt ez a szellem? Nem tudjuk pontosan. Az elbeszélés szelleme lett volna? Az ő segítségére mindenképp szükségünk van, hiszen nagyon régen történt az, amiről beszélni akarunk, annyira régen, hogy mint Kolumbusz, az ellenkező irányba indulva India felé, talán előbb megtaláljuk, mintha közelíteni próbálnánk hozzá. Amit elmondunk, annyira régen volt, hogy talán már holnap meg fog történni. Az idő is gömbölyű, csak egy kalandos kedvű fölfedezőnek végre vennie kell a bátorságot, hogy bebizonyítsa. És ha úgy jár, mint Kolumbusz? Nem az ismertet találja meg, hanem valami ismeretlent. Egy kalandornak ez tulajdonképpen mindegy. Van tehát egy kalandor, és van egy szellem, aki segítségünkre van. A szellem hol egész alacsonyra ereszkedik a föld közelébe, hol magasra, hogy mint egy műhold, közvetítsen nekünk. A szellem az adó, a kalandor a vevő. Nos, ő megvesz mindent,

DISPUTA Macskakő

A teremtés újraindítása

27

DISPUTA Macskakő

amely fölött lebeghetne. Az iszákjából elővett ezt-azt, hogy cserébe fölajánlja. Letett egy sétálómagnót, egy rádiótelefont, egy görkorcsolyát, egy konzervnyitót, egy vastag aranypénzt, válassz, mondta. Mit kezdhetnék velük?, kérdezett viszsza a szellem. Különben ha elindulsz ide, márpedig már rég úton vagy, akkor meg fogod látni, hogy ezeket a dolgokat nem is ajánlhatod föl nekem, mert nincsenek is veled, hagyd tehát őket heverni, ahol vannak, senki nem veheti el, még te magad se. Adok neked egy éjszakát. Azalatt bármit megtehetsz, bárhová odaérhetsz. Abban bármivé lehetsz. Afölött lebeghetsz nyugodtan. És lőn este és lőn reggel, első nap.

28

A tavasz csakugyan itt volt. A barlang környékéről eltűnt a hó, és ami időtlen idők óta nem történt, eltűnt a környező hegyek legmagasabb csúcsairól is. A völgyben zubogva egy kis folyó tört a kezdettől a vég felé, kavicsokat görgetett, sziklákon ugrált le. Magával sodort a jégben korábban labdává csiszolódott fadarabokat, apró kvarckristályokat, egy tufalépcsőn épp összetörte valami kipusztult állat gerincét. Mert a kezdet csupa pusztulás volt. A folyó jóformán romok között rohant. A kövek alatt kis tócsákat képezett, a nedves hegyoldalban fű zöldellt, és szaladt egyre magasabbra. Mintha zöld felhőárnyék suhanna végig a tájon. A víz fölött egy kiugró faágon üldögélt a kalandor. Figyelte a kőromok lépcsőin leomló vizet. Látta, hogy a zúgók fölött fehér cseppekből pára képződik, lebegek, suttogta magának, elrugaszkodott az ágról és tehetetlenül belezuhant a jéghideg vízbe. A szellem leszánkázott az erecske medrén idáig, bekanyarodott a folyó fölé, hát megjöttél, nyújtotta a kezét az árból prüszkölve fölmerülő kalandornak. A zsákom, kiabálta a kalandor ijedten, viszi a víz. Hadd vigye, nevetett a szellem, mondtam, hogy nincs semmid, és ebbe jobb, ha beletörődsz. Mi is olyanok vagyunk, mint az állatok, mondta, a testünkön kívül nincs semmink. De aztán, látva, hogy ez a hasonlat nem jó, szólt: Hozzon a föld az ő nemek szerint való élő állatokat, barmokat, csúszó-mászó állatokat, és földi vadakat az ő nemek szerint. És úgy lőn. És a futófű nyomában megjelent az első hegyi kecske. Mekegve megállt az egyik közeli sziklán, látszott, hogy viselős. Hegyes csöcsei máris feszültek. Olyanynyira, hogy a végükön megindult a tej, és

lassan lecsörgedezett a patakig, ahol a kalandor épp partra mászott. Megcsapta orrát a fehér erecske buja szaga, lehajolt, hogy igyon belőle, de a szellem tőle szokatlan vehemenciával ráordított. Megállj! Az ér akkor leért a vízhez, beleömlött, és a fehér cseppek egymás után halakká alakultak és tovasiklottak a patakban. A kalandor fölegyenesedett, igyekezett lerázni a hajáról és a ruhájáról a vízcseppeket, de közben, mintha maga is tükörkép lenne, egyre halványabbak lettek a körvonalai. A szellem pedig, mintha mi sem történt volna, folytatta. Persze az állatnak legalább teste van, de nekünk talán még az sincs, mondta, és a kalandor a vízcseppekkel szétrepült a semmibe vagy a valamibe. Értem, mondta már a valami vagy a semmi belsejéből. És akkor a valaki a barlangban fölébredt. Nehézkesen morgott, mint egy medve. De nem volt medve, föltápászkodott és kétlábon járt. Leporolta magát, mint egy ember. Hullott róla sok év mindenféle hordaléka. Moha és az alá vastagon betelepedett sár. Kisöpörte a bundájából az épp frissen megteremtett férgeket. Köpött egy nagyot, a köpése fekete volt, mint a magzatszurok. Kilépett a barlang elé, a nap épp hátulról sütött rá, már délutánra járt, az árnyéka megrémítette és makogó kacagásra késztette. Az állat nyugtalan lett, mért vagyok egyedül?, kérdezte volna, ha tud beszélni, de egyelőre nem tudott. Felhők szaladtak a nap elé, eltűnt az árnyék, eltűnt az a furcsa szorongás is valakiből, visszasétált a barlangjába, letelepedett a vackára. Micsoda álmok, motyogta. A szellem hátulról, hűvös tenyérrel fogta a homlokát, és ő észre se vette, hogy már tud beszélni. Vagyis azt, hogy az előbb még nem tudott. Így történt? Nem egészen. Valaki még most se tudott beszélni, a szellem csak egyszerűen kiolvasta kavargó érzéseit a bőrén és a koponyacsontján át. Ha lett volna mellette egy vele egyenlő, akkor avval megérteti magát grimasztokkal, mozdulatokkal, morgással, szőrfelborzolással. De egyedül volt. Ha ennyi minden van álmomban, és én is annyi minden voltam, gondolta a homlokára simuló tenyér alatt, akkor talán jobb is lesz visszatérni oda. A szellem akkor elengedte a homlokát, és hagyta, hogy viszszahanyatlódjon az almára. Ez egybevágott a tervével. Tíz perc múlva már egyenletes légzés zaja töltötte be a termet.

kalandor hímtagját érintette, az azonnal megmerevedett. Most mehetsz, mondta a szellem, mire a kalandor bevetette magát a keskeny vízbe. És a víznek annyira megtetszett ez a szép férfi, aki rögtön, mint nőbe hatolt belé, hogy nem akarta a felszínére vetni, hanem szívta magába. A kalandor zuhant lefelé, mintha üres lenne a víz körülötte. Mert a legnagyobb szerelemben mindig van valami üres. Mint ahogy mindig van valami telített is. Mikor a fenékre érkezett és két lábát letette a puha talajra, ömleni kezdett a magja. Sűrű patakban és percekig ömlött. Fehér fonalakban kavargott körülötte. És akkor a víz ezeket a fonalakat könnyű örvényujjakkal összeszőtte. Amikor a szövetből már jókora szőnyeg terült a vízfenékre, gyorsan föltekerte. Egy szikla mögül akkora rák mászott elő, hogy ollójával könynyedén kettémetszhette volna a kalandort, de nem tette, hanem a szövet szabásához fogott. Az örvények a kiszabott darabokat egymásba pödörték, és szépen a kalandor kezébe adtak egy megtévesztésig hasonló oldalbordát. Tudta, hogy ez nem az. Köszönöm, súgta. Akkor az édes víz egy sós csókot nyomott a szájára. A kalandor, kezében a bordával, kilépett a vízből. A szellem zavartan nézett rá. Hát megtaláltad?, kérdezte. A kalandor nem tudta, mit mondjon. A halnak lent nyomát se látta, eszébe se jutott, hogy üldözhetné. Itt a borda, hazudta, ha ugyan hazugság volt. A szellem talán föl is figyel szokatlan viselkedésére, ha magának is nem lett volna lelkifurdalása. Amíg ugyanis a kalandor a víz alatt volt, ő végzett a varrással, aztán fogta a halfarkat és abból unalmában nőt formált. Most nem tudta, mitévő legyen. Mikor meghallotta a kalandor közeledését, mert a víz valósággal forrni kezdett, a nőt gyorsan az egyik mellékjáratba rejtette. Elvette a kalandor kezéből a bordát, és a már begyakorolt mozdulatokkal, anélkül, hogy bármit is kérdezett volna, vagy firtatta volna a csontból áradó tengerszag okát, hozzáfogott az asszonyteremtéshez. A munka örömöt okozott neki. Figyelmét a formálásra összpontosította, homlokáról pár csepp izzadtság a még nyitott hasüregbe hullott. Észre se vette, és másodjára várandós nőt alkotott. Mikor elkészült, a jól végezett munka büszkeségével nézett föl a kalandorra, aki még mindig egyik lábáról a másikra állt. Akkor a szellem megértett mindent. Mutasd a kezed, szólt rá a kalandorra, mint egy szigorú tanár. Megfogta és az ujjai

DISPUTA Macskakő

Gyere, szólt akkor oda a kalandornak, aki addig a barlang bejáratánál őrködött. Szükség is volt rá, kintről vadállatok ordítása hallatszott. Kezdődik a sűrű, őskori éj, szólt be a kalandornak, aki nem látszott túl vidámnak e hír hallatán. Add ide a bicskád, mondta a szellem. De hát elvetted mindenem. Ne ravaszkodj, felelte immár szigorúbban a szellem, aztán egy kicsit megenyhült, mert most szüksége volt a kalandor segítségére, rendben, bólintott, akkor csináld te, és hátrébb lépett az alvótól. Egy fénycsíkot vetett az oldalára és azt mondta. Itt vágd föl. És a kalandor késével, mely úgy látszik, csakugyan ott lapult az övében, végigvágta a szőrös bőrt. Vér semmi nem ömlött ki. Egy borda, mintha eleve erre teremtették volna, önállóan lengett és érintésre elvált a gerinctől. Tedd oda a víz mellé a kőre, vezényelt a szellem. Közben tűt és cérnát vett a kezébe, és nekiállt összevarrni a sebet. De olyan nehéz feladatra vállalkozott, mintha hajnalban az éjszakát akarná összevarrni. Ha ott végzett, itt foszlott fel. Most már gazdagon ömlött a vér is. Mit csinálsz, morgott a kalandor, és amikor odahajolt, hogy segítsen, a kis vízfolyásból hatalmas vízi állat feje emelkedett ki. Egy pillanatig egyikük se vette észre. Mind a ketten a varrásra figyeltek. De a törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol. Miféle állat volt ez? Nagy fehér cápa? Kardszárnyú delfin? Óriás sárkányhal? Kíváncsian körbejártatta a tekintetét, végre megtalálta, amit keresett. Az oldalbordát egy pillanat alatt a szájába kapta, és már csobbant is volna vissza a vízbe, amikor a szellem megérezte a veszély közelét. Mire odanézett, már csak az elmerülő állat búcsút intő farokuszonyát láthatta. Gyorsan odakapott, hogy megakadályozza a lopást. Keze vasabroncsként szorult a farokuszony tövére, de az állat se akart engedni, és akkor nagy szisszenéssel elvállt az óriási, pálmalevélre emlékeztető uszony a hal többi részétől, egy rövidke gerinc is vele szakadt. A hatalmas tolvaj eltűnt. A két teremtő elkeseredetten nézett egymásra. Menj utána, mondta a szellem a kalandornak, teneked már úgyis van vízi tapasztalatod. A másik zúgolódva vetkőzni kezdett. Hozd vissza az ellopott bordát, vagy ha nem sikerül, legalább hozz a víz fenekéről egy kevés iszapot. A kalandor meztelenre vetkőzött. A szellem akkor odalépett hozzá és alaposan bekente a testét fókazsírral. Mikor a

29

végét kezdte vizsgálgatni. Nem vér van a körmöd alatt, hanem sár, mondta. Ki ez a nő?, kérdezte. A kalandor a vállát vonogatta. Vidd el innen azonnal, látni se bírom, dörrent rá a kalandorra. Itt van egy másik is, azt megtartjuk. A mellékjáratból előlépett a másik nő, a szellem örült, hogy most nem kell magyarázatot adnia az új pártfogolt származására.

DISPUTA Macskakő

A kalandor nagyot fújva lépett ki a barlangból. Éjszaka volt, de az égen, az ő pillantásának hatására, aki mindig is szokva volt az efféle látványhoz, már megjelentek a csillagok, és vörösen, mint egy méhlepény, most kelt föl a hold. A kiutasított nőt a karjánál fogva húzta magával. Még sohase látott nőt eddig, ami korábban történt vele, az nem a múltja, hanem a jövője volt, megállt, hogy kicsit megvizsgálgassa a különös teremtményt. Az is megállt, és mintha nem lenne lélek benne, üresen nézett maga elé, világoskék, vízszerű tekintetével. Hosszú, jóformán fehér haja volt, a koponyája tetején puha, csonttalan folt a bőr alatt. Amikor kényszeredetten elmosolyodott a tapogató kezek elleni tiltakozásként, kiderült, hogy fogai sincsenek. Mégsem gyerek volt, lévén magasabb, mint a kalandor, és a testarányai is felnőttre vallottak, a feje kicsi, a tagjai hosszúak. Mellbimbói lilák, a lába között sötét ködként kavargó szőrzet. A kalandor úgy találta, hogy az arca kicsit hasonlít őrá. Igen, mintha víz fölé hajolnék, melyben megpillantom a tükörképemet. A szája hozzáért a nő hideg szájához. Meghallotta a szívverését, olyan volt, mint a hullámcsobogás. A nő félelmében maga alá vizelt. Akkor a kalandor gyorsan lekapta magáról a barlangi tigris bőréből varrt bekecset, és a nő hátára terítette. Bocsánat, motyogta, bocsánat!

30

A szellem pedig az alvó férfi mellé vezette kedvenc teremtményét, az első nőt, és beszélni kezdett hozzá. Téged teremtettelek az én képemre és hasonlatosságomra, itt van ez a nyomorult lény, szőrös, mint a medve, kicsit maga is medve, lusta, mint a krokodil, de arra másban nem hasonlít. Élj vele, próbálj a társa lenni, emeld magadhoz, tanítsd beszélni, csinálj embert belőle. A nő kicsi halszemével rápillantott a teremtőjére. Embert? Az mi? Ő tudni fogja. Most is róluk álmodik. Az emberekről.

Nem lehetne, hogy én inkább a patakba feküdjek, kérdezte a nő, de a vágyakozása téves volt, csak valami soha meg nem történt múltra utalt. Küllemében mindenre emlékeztetett, csak halra nem. Alacsony volt, a bőre barna, hatalmas feje kemény, mint egy kókuszdió. Homloka alacsony, a haj növényi rostok kuszaságára emlékeztetett. Arca szögletes, a szája talán még az orránál is előbbre volt. Álla csapott. Akárhogy is nézegette a szellem, be kellett látnia, hogy csúnya. Hát ennek nem örült. Ilyen lennék én is, kérdezte magától, de a nő úgy látszik, meghallotta. Nem látlak. Hová lettél? A szellem rögtön megértette, hogy hatalmának korlátaihoz érkezett. Ha látnál, túl sok mindent tudnál meg magadról. Nem ismerhetem meg önmagamat? Nem bizony, téged ennek az alvó férfinak kell megismernie, ha fölébred végre, mondta a szellem és szellem-lábával a szőrös hátba rúgott, mely nagyot püffent, mint egy bőrlabda. Aztán zavartan azt motyogta. Kellj fel és járj! Ám az alvó nem kelt fel, a lába álmában rándult egy kicsit, de alig lehetett észrevenni, mintha meg se történt volna. Nem ismerhetem meg önmagamat?, kérdezte újra a nő. Az arca ijesztő volt, mint egy erdei vadállaté. Inkább nekem nem lenne szabad őt látnom, gondolta a szellem. Nem ismerheted meg önmagadat, mert akkor talán túlságosan könnyen megismernéd Istent. Az ki? Talán te? Nem, nem én vagyok, ő a világ teremtője és sok ezer évvel ezelőtt kezdte meg a munkáját. Mi a munkája? Beszélj róla! És egyáltalán, mi az a munka. Annyit kérdezel, mint egy gyerek. Az is vagyok, nem? Nem vagy gyerek, csak kezdetben vagy. A nő ásított, leült az alvó férfi mellé, és arra készült, hogy mellé bújjon. Semmit nem értek abból, amit beszélsz. Munka, isten, mik ezek. Nem isten, hanem Isten, javította ki a szellem. Azután kiszólt nekünk is a jelenbe: és nem szellem, hanem Szellem. Mi vagy te, helyesírási program?, kérdeztem tőle. Nem, Szellem vagyok, mondta, ebből végre értettem. És nem Munka, hanem munka, okvetetlenkedett még a Szellem a nőnek, aki pedig

Sok minden van másképp, mint ahogy azt a tudomány tudja. És ez így is van rendjén. És sok minden volt másképp, mint ahogy azt a régi mesék elmondták. És ez már egyáltalán nincs rendjén, mert azt jelenti, hogy a régi meséket rosszul olvastuk. Roszszul olvastuk vagy rosszul jegyeztük meg, rosszul adtuk tovább, rosszul egészítettük ki a saját ötleteinkkel. Mondtam már, ebben a könyvben előre menekülünk mindig, hogy visszataláljunk. Ami elromlott az ősmesében, tovább kutyuljuk, hátha leülepszik majd és kitisztul belőle minden fölösleges. Most például észre kell vennünk, hogy a barlanggal szemközti hegyen egy sárkány jelent meg. Egy olyan sárkány, amilyen évmilliókkal korábban csakugyan élt a földön, és amelynek kipusztulásáról hírt adott a régészet tudománya.

A Szellem rögtön fölfigyelt érkezésére, és hagyta, hogy a nő elaludjon, már nem mondott neki semmi provokálót. Gyorsan gatyát rántott magára, azaz megint láthatóvá vált, és a hajnali derengésben elindult fölfelé a túlsó hegyoldalon. A fű tele volt vadvirággal, mintha virágcsokrok között gázolt volna a meredeken, a lába meg-megcsúszott, a növényzet dús volt és harmatos. De nem volt semmi öröme a szépségben, annyira megnehezítette a fölfelé jutást. Érezte már a sárkány dögletes szagát is. De mire fölért, nem talált ott senkit. A fű nagy területen letaposva, láthatóak voltak hatalmas karomnyomok is. A gyepet egy helyen mintha valami acélsodrony szaggatta volna föl. Talán itt heverhetett a farka. A mélyedésben talált egy pattintott kőkésre emlékezető jókora pikkelyt is. Szóval a levegőbe emelkedett, állapította meg, mikor lehajolt a leletért. Akármilyen ügyesen is próbálta megfogni, az csak összevágta a kezét. Ömlött a kékeszöld szellemvér a gödörbe. A hajnal zöldes és lilás fénnyel öntötte most el a hegyeket, a nap előtűnt az egyik sziklaperem mögül, és pengeéles első sugarával a Szellem szemébe vágott. A Szellem megtántorodott, pillantása az ég felé fordult, és akkor megpillantotta a hatalmas repülő alkalmatosságot. Sárkány száll ott, vagy egy alacsonyra ereszkedett katonai szállítórepülő, azt nem tudta eldönteni, mert ugyanabban a pillanatban egy kőbalta csapódott a tarkójába. Az oldalába pedig nyíl fúródott, épp olyan éles, mint az előbb talált pikkely. A Szellem magatehetetlenül hanyatlott a sáros gödörbe, melyet mintha elve neki vájtak volna. Bocskorba, állatbőrbe öltözött vadászok forgolódtak körülötte, a hátáról a hasára fordították. Az egyik kőkést vett elő, és végigvágta a hasát. Ez már nem fájt neki, mert a valóság törvényei szerint rég nem élt. Örült is most ezeknek a törvényeknek, mert kevés dolog volt, amit jobban rühellt a fájdalomnál. Talán csak a kéjt. Pedig abból volt valami gyűszűnyi, amikor zsibbadva megérezte, hogy a vadász gyakorlott mozdulattal kifordítja a beleit a friss levegőre, és azok gőzölögve az arca mellé huppannak a fűre. A nyíláson át a tüdejéig fújt már a levegő, de a kés és a kéz még dolgozott. A máját keresték. Előbb csak egy darabot vágott le belőle a vadász, rögtön rágni kezdte, aztán szép sorjában adott a többieknek. Akkor, mint egy varázsütésre, elsötétült a Szellem előtt a kép.

DISPUTA Macskakő

most már csakugyan szeretett volna a férje mellé bújni. Azt csak azért mondtam így, mert új mondatot kezdetem. Átkozottul okos, gondolta a Szellem. De mit fog kezdeni ebben a vad világban, ahová Isten beemelte. Szóval ki az az Isten és mi a munkája, kérdezte a nő, mint aki már nem is bánja, hogy nem aludhat. Isten nem valaki, mondta a Szellem, bár ebből nem következik, hogy senki lenne. És nincs már semmi munkája. Te végzed helyette? Én? Kérdezte zavartan a Szellem, és körülnézett, hogy nincs-e a közelben valami hallgatódzó angyal, de aztán mégsem merte elárulni a véleményét. Isten munkáját senki nem végezheti el helyette, mondta álszent képpel, még szerencse, hogy a nő amúgy se láthatta most az arcát. Sötét is volt a barlangban. A kis ér idegesen csobogott, hát szóval ő az, vádolta meg magában a vízfolyást a túlvilági feljelentő nem túl hálás szerepével. Majd megismered Istent, mondta kényszeredetten a Szellem. És akkor magamat is? Mért érdekel téged annyira önmagad? Nem is tudom. Engem minden érdekel. De Isten nem szereti, ha mélységes csöndjén erőszakot vesznek. Vele inkább ne foglalkozz! Te mondtad, hogy majd megismerem. A Szellem zavarba jött, igaz, mondta, de talán addig jobb, amíg nem ismered. És te ki vagy, kérdezte tárgyilagosan a nő. Senki. Önmagaddal beszélgetsz.

31

DISPUTA Macskakő

II

32

Kint fürgén és gyorsan telt az idő, bent lassan. Már ketten álmodtak. Tudhattak volna mindent, ami velük fog történni, de nem tudtak semmit. Tudatlanok voltak, mint egy fáról épp csak lekászálódott majom. Éveket aludtak át, egymás karjába és vállába csimpaszkodva, megbújva egymás szőrének melegében, lélegzetet véve egymás lélegzetéből. És mert aludtak, vakok voltak. Odalent a völgyben évtizedek teltek el, generációk váltották egymást, satnya és ideges vadászok, girhes, tüdővésztől görbe hátú nők, sovány, nagy hasú gyerekek éltek együtt, játszottak ló- és medvekoponyákkal, kihullott sárkányfoggal, de még nem ismerték a földművelést, hogy elvethették volna azt a fogat. Aztán a kalandor, aki velük élt, megtanította őket a földművelésre is, csakhogy addigra elveszett a fog. Kint telt az idő, bent nem. Kint nemzedékek, bent lélegzetek. Kint ébrenlét, vékony, amilyen vékony csak egy jóformán teljesen megolvadt jelenidő lehet, mely bárki lépései alatt beszakadhat. Bent alvás, éber és vastag, mint a két egymásba kavarodott bunda, melybe avar keveredik, föld, mászkálnak benne a hangyák. Évente egyszer párosodtak álmukban. Az alvó nők a legfogékonyabbak. Az alvó férfiak bárkit teherbe tudnak ejteni. De az alvó nő még a terhességére sem ébredt föl. És nem ébredt föl szülni sem. A hasa nőtt, de ennek a növekedésnek nem akart vége szakadni. És egy év elteltével megint párosodtak. Olyan volt az ő nászuk, mintha maga a Föld Anya feküdne össze az ég nagy fehér férfijával, a Tejúttal. Elmozdultak odafönt a csillagképek, és lent a völgyben a kalandor vezette nép nyugtalanul bámult maga fölé, a vezetői összeverekedtek. Véres sebeket ejtettek egymáson kőkéseikkel. De ők odafönt csak aludtak, és az alvó nő újra teherbe esett. A méhében tömeg volt, mint egy marék vízben az atomok, annyian tolongtak. A szülésre is előbb a férje ébredt föl. Te rám hugyoztál, mondta meghökkenve, mintha nem is alva, hanem ébren töltötték volna együtt ezt a hosszú időt, és már unásig ismernék egymást. De a testükön kívül semmit nem ismertek egymásból. A nő még mindig aludt, pedig már szétnyílt, mint egy vadgesztenyehéj. A nyílásban egy vasgolyó látszott. A lábak úgy fityegtek rajta, mint a szétszakadt rongybabáé. A férfi odanyúlt, megérintette a vasgolyót, de szisszenve vissza is kapta a

kezét. A golyó forró volt, mintha egy parányi atomreaktor lett volna. Vagy egy nehézvízzel teli bomba. A kalandor izületeibe ugyanebben a pillanatban éles fájdalom hasított. Időváltozás lesz. Súgta királyi kunyhójában. Földbe vájt háza a többiekénél nagyobb volt, a tetejét kívülről fű nőtte be. Az őröknek ügyelniük kellett, hogy azt a füvet legalább egy bárány mindig legelje. A házikó közepén tűzhely, a bent forgolódó feleségeknek ügyelniük kellett, hogy a tűz sose aludjon ki. A fájdalom most minden őrködés és minden meleg ellenére áttört a biztonságosnak látszó kordonon, és figyelmezette a kalandort, hogy nem bujkálhat tovább. Ha megölette a szellemet, hogy helyette halhatatlan legyen, akkor át kell vennie a kötelezettségeit is. Őneki kell megtestesítenie az elbeszélés szellemét. Senki se tudta róla, hogy milyen öreg. Már maga sem tudta, nem is érdekelte. A szolgái és feleségei, akiket alig tudott megkülönböztetni egymástól, váltották egymást, ő csak öregedett, de nem végezhetett vele semmi. A sátrát meglehetősen felduzzadt település vette körül. Ő oda építkezett a patak fölött, ahol annakidején a Szellemet megpillantotta. Idővel itt a meredek hegyoldalban egy tágas térség alakult ki a behurcolt vadászzsákmány súlyától, az ősemberi léptek kitartó munkájától, az elszórt szeméttől és a viskók közt tiltott, de még mostanában is el-elpottyantott ürüléktől. Maga a telep a patak fokozatosan kiszélesedő völgyében volt található, sátrak, földbevájt viskók, gazvert területek és primitíven megművelt földdarabok váltogatták egymást. Volt már egy fegyverkészítő műhely is, egy sörfőző és a patak egy hideg barlangjában élelmiszerraktár is. A túlsó part meredek hegyoldalát, ahol a férfi és a nő most ébredezett, babonásan kerülte az itteni lakosság. Úgy tartották, hogy ott a két majomkő alszik, de még álmukban is harapnak. Egyegy hiányzó ujj, feltépett oldal tanúskodott a tiltott látogatásokról. Vagy azok a sebek nem is ott estek? A kalandor most a keserves fájdalomtól gyötörve kirohant sötét odújából, ahonnan már nemzedékek nem látták kilépni. Szakálla a földet verte, ruhája megfakult. Egyszerű koronája két fényes szarvként csillant meg a napfényben. Haja sűrű volt és fekete. A feleségei jajveszékelni kezdtek. A katonák leborultak a földre, mintha a napba kellene nézniük, ha rápillantanak. Pedig épp ő volt az, aki percekig nem látott

tollakkal ékeskedik. Bár igazából, mióta itt élt a völgyben, annak pedig számolatlan ideje, jóformán mindig lelkifurdalása volt. Az a fontos, mondta gyorsan, hogy kik vagytok ti? A férfi fölállt a patak mellől, nem sok szó és nem túl bonyolult nyelv állt rendelkezésére, most is rögtön azt érezte, hogy nem tudja megértetni magát, nem tudom, nyögte végül, de az is lehet, hogy csak a fejét rázta. Az a baj, hogy nincs nevetek, mondta a kalandor. De én teremtek nektek új világot. Mindennek nevet adok. Legyél te Ádám, ő pedig Edit. Nem, inkább legyen Éva. A név csodát művelt. Éva magához tért szülési fájdalmaira, és az egész völgyet egy rettentő sikoltás vágta ketté. Lent a faluban pánik tört ki. A férfiak úgy vélték: Urunk megölte a majomköveket, ezentúl sohasem lesz már tél. A többség azonban épp ellentétesen gondolta: Urunkat fölfalta a majomkövek népe. Fejvesztett menekülés kezdődött. Nem volt, aki megálljt parancsolt volna a megrettenteknek. A kalandor házának őrei ugyan próbáltak rendet tenni, de csak sebesülések következtek ebből, egy leszakadt kisujj hevert az egyikük lába előtt, de megállítani nem lehetett az iszaplavinát.

DISPUTA Macskakő

semmit. Szeme aztán nagy nehezen hozzászokott a látáshoz, és amit megpillantott, leverő volt. Nyomornegyed. Felpuffadt hasú meztelen gyerekek, bomló állatdögök, rendezetlen viskók, mindenfelé csordogáló szennyvíz, koszos ruhák, kezek, csipás szemek, bűzlő sár. Mért élek én ezekkel?, kérdezte magától undorodva, de eszébe jutott az a sok méz, málna, erdei bogyó, sült vaddisznóhús, gomba, amit a házába hordtak, eszébe jutott a feleségei kedvessége és vadsága, eszébe jutott a gyerekeinek becéző hangja, és megenyhült. Lerohant a patakpartra, átkelt a tiltott vízen. Az urunk meghalni megy, mondták áhítatosan, és zokogás vette kezdetét a faluban. Az urunk itthagy bennünket. A kalandor megállt a férfi háta mögött. Hűtsd le a kezed a patakban. Mosakodj meg, ha nem akarod, hogy a feleséged meghalljon. A patak jóformán fölforrt, mikor a férfi a kezét belemártotta. Ki vagy te?, nézett hátra az ember meglepődve és megörvendve a megkönnyebbülés egész testén végigfutó érzésének. Az nem fontos, hogy én ki vagyok, mondta zavarában a kalandor, aki most az elbeszélés szellemének helyére kellett beugorjon, de lelkifurdalása volt, hogy idegen

33

A kohezív gélé a jövő – avagy mit rakhatunk a mellünkbe Koroknai Edit

DISPUTA Kapualj 34

Változatok a test átalakítására „Utálom, ha hanyatt fekszik egy nő, és a mellei állnak, mint két hegycsúcs.” „Miért, az jobb, ha becsúsznak a hóna alá?” „Sosem feküdnék kés alá azért, hogy 3 centivel feljebb legyen két barna folt rajtam, vagy pár milliméterrel magasabbra kerüljön a szemhéjam.” Ezek és még sok másféle gondolat vetődik fel az emberekben, amikor a plasztikai sebészetről kérdezik őket. De ezek a vélemények csak az egyik oldalt képviselik: ott vannak a többiek, akik igenis kés alá fekszenek azért, hogy jobban álljanak a melleik, nagyobbak legyenek vagy épp kisebbek, mert ettől jobban érzik majd magukat, és az önbecsülésük is visszatér. Sokan pedig a bőrükre rajzoltatnak mintákat, örök életűnek gondolva fiatalkori ötleteiket, mások pedig egyes testrészeiktől vagy azok kisebb-nagyobb darabjaitól akarnak megszabadulni. A cél többnyire ugyanaz: tetszeni magunknak, tetszeni másoknak. Átalakítani tulajdonképpen bármit lehet egy emberen, s a szabászatnak-varrászatnak mindössze az etika szabhat határt. Etika magunkkal szemben, etika az orvosok részéről a betegek iránt, s némiképp a jogból is árad egy csekély erkölcs ebben a témában. Meglepő módon azonban épp ez utóbbi a legkisebb mértékű: az átalakításokat illetően szinte csak a férfiból nőt, illetve nőből férfit típusú változtatásokat övezik szigorú szabályok. Ezen kívül szinte bármit lehet, amit egy orvos elvállal. Fábián Zsolt például sok mindent elutasít. Nemrég „elhajtotta” azt a férfit, aki a kisujjából akart volna vele levágattatni egy percet, vezeklésként bűnei miatt. Nem csinálta meg azt az alakítást sem, amit egy fiú kért, hogy fülcimpája egészen a fejbőréhez tapadjon. De elküldte azt a csinos lányt is, aki a mellműtét után lengőbordáit szerette volna kivetetni, hogy még karcsúbbnak tűnjön. Merthogy a szépészeti műtétekre állítólag – akárcsak bizonyos szerekre – szintén rá lehet kapni. Mi is az a plasztika? A plasztikai sebészet eredetileg helyreállító sebészet volt. Amerikában régóta ismert, Magyarországon 30–40 éves múltja van. Levett emlő, tumoreltávolítások utáni rekonstrukciónál alkalmazták, valamint balesetek, más nagy műtétek miatti hegek korrekciójára. Ma ez már jóval kevesebb, noha az ilyen beavatkozások egy ré-

szét támogatja az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP). A plasztikai sebészet csaknem 90 százalékát napjainkban az esztétikai, szépészeti műtétek jelentik (ezek 15–20 évvel ezelőtt váltak ismertté). Valamikor ez a sztárok kiváltsága volt, mostanára azonban egyre népszerűbb, pedig ezek közül semmit nem finanszíroz az OEP. Mégis, egyre többen jelentkeznek az orvosoknál: szeretnének magukon valamit átalakíttatni. S átalakítani tulajdonképpen bármit lehet. „Az arcon átszabható az áll, a pofacsont, az orr és a fül – kezdi a felsorolást Fábián Zsolt adjunktus, sebész és plasztikai sebész, mégpedig fejtől lefelé haladva az emberi testen. – Nagyon felkapott manapság a szájkontúr, illetve a szájfeltöltés, valamint a ránctalanítás a szem, az arc és a nyak környékén. A leggyakoribb azonban a mellek átalakítása: az összes műtét 70 százalékát ez teszi ki, ezen belül pedig a mellműtétek 80 százalékát a nagyobbítások adják. Sokkal ritkább a felvarrás és a kicsinyítés, noha ez utóbbi, vagyis a túl nagy mell épp olyan problémát jelent »gazdájának«, mint másnak a kicsi.” A mellek és a has A plasztikai sebészekhez melleik miatt általában kétféle problémával fordulnak a nők. Vannak, akiknek nagyon kicsik a kebleik, emiatt nem érzik nőiesnek magukat, nem szívesen járnak strandra, nem vesznek fel kivágott ruhát, s talán a párkapcsolataikban is gondot okoz ez. Szakemberek szerint mindez nagy pszichés terhelés is, míg a műtéttel ezeknek a nőknek helyreállhat az önbecsülésük. A legtöbb esetben ezek a beavatkozások az orvosok szerint is indokoltak és elfogadhatók, ám sokan pusztán azért akarnak nagyobbat az egyébként normális méretű és szép melleik helyett, mert ez most divat, vagy mert valaki, például a barátjuk mondta nekik. A másik csoportba azok az anyák tartoznak, akiknek szülés után megereszkedett a mellük vagy elsorvadt az emlőállományuk. Az ő esetükben felvarrásról, illetve implantátumokról lehet szó. Melinda két gyerek édesanyja, gyakorlatilag egymás után szült, és több mint két évig szoptatott. „Mikor a fiam is abbahagyta a szopást, szinte semmi nem maradt a melleimből. S tulajdonképpen kétségeim sem maradtak afelől, hogy nekem szilikonok kellenek – emlékezik vissza a két évvel ezelőtt történtekre a ma már 30 éves anyuka. – Az édesapámtól kértem pénzt, illetve

Az implantátumokról Az implantátum hivatalosan „elvesztett csontok, ízületek pótlására a szervezetbe beépített fém vagy műanyag”. A valóságban ez ma már nagyon sokféle lehet, és sok helyre is kerülhet. A mellen kívül a fenékbe, a vádlikba, karba és combba, sőt az arcba is ültethető implantátum, amit sokszor férfiak is kérnek. A melleknél hagyományos anyagnak a szilikon számít, ezt azonban 10 évente ki kell cserélni. Ráadásul azt maguk az orvosok is elismerik: ha egy szilikon megsérül, bizony kifolyik. Persze ez a legextrémebb esetekben következhet be, mondjuk, ha balesetnél egy eltört borda átszúrja. Amúgy pedig a szilikon olyan masszív, hogy nyugodtan rá is lehet állni. Újabb típusú anyag

a sóval töltött implantátum, ezt azonban Fábián Zsolt nem szívesen használja. Legfeljebb akkor, ha valaki kifejezetten ezt kéri. „Ez ugyanis idővel leengedhet, míg a legújabb fajtával ilyen gyakorlatilag nem fordulhat elő – állítja az adjunktus. – A kohezív gél ugyanis pont olyan állagú, mint egy gumicukor, vagyis sérülés esetén sem folyik ki, így elvileg soha nem kell kicserélni. A gyártók ezért egy egész életre garanciát vállalnak ezekre az implantátumokra, és ha esetleg mégis cserélni kell valamelyiket, ingyen adnak másikat. Mivel pedig ennek az anyagnak tartása is van, alul egy pici vágással behelyezhető, és természetesebbnek hat, mint a szilikon.” A kohezív zseléé tehát a jövő, ráadásul ezzel nyugodtabban lehet szülni, aztán pedig szoptatni is. Legfeljebb utána – ha megint átalakul a mell – egy másikat kell behelyezni, de az már valóban egész életre szólhat. S a nők kedvelik is, egyre többen jelentkeznek a plasztikai sebészeknél, utána pedig szinte valamennyiük elégedetten távozik – egy-két nap elteltével. Mivel a műtét egynapos bentmaradással megoldható, a többi beavatkozás nagy része pedig ambulánsan is elvégezhető. Egyedül a hasfal a kivétel: ezzel 3–4 éjszaka kell kórházban aludni. Kockázat? Ár? Kockázat állítólag nincs, vagy pontosan annyi, mint bármilyen más műtétnél. Mint mondjuk egy vakbélnél. Sőt, sokak szerint ennél is kisebb, mivel a szépészeti beavatkozások esetében finomabb a technika, szebben varrnak, aprólékosabb a szövetkezelés. Persze nem szabad elfelejteni, hogy azért mégis csak műtétről van szó ezekben az esetekben is. Ráadásul nem is olcsó műtétekről. „Nem értem, hogy fizethet valaki sok pénzt azért, hogy megkínozzák! Ráadásul nem is keveset!” – csodálkozik az a fiatal

DISPUTA Kapualj

a másoddiplomámhoz felvehettem a tandíjhitelt, amelyet a műtétre költöttem. Mivel korábban nagy melleim voltak, ahhoz, hogy most kicsik legyenek, öszszevissza kellett volna szabdalni a bőröm. Az orvos inkább nagyobb méretet javasolt, így mindössze egy-egy vágással meg lehetett oldani az alakítást. A szilikonért, a műtétért és ellátásért 450 ezer forintot fizettem, és azóta sem bántam meg. Bár sok macera és fájdalom volt vele, azóta nyugodtan járhatok melltartó nélkül, hordhatok mély dekoltázsú ruhákat, és jobban is érzem magam. Igaz, az egészben az is közrejátszott, hogy a férjemtől elváltam, s egy új kapcsolatnál frusztrált volna az, hogy lógnak a melleim. Pontosabban: a bőr.” Tovább haladva a testen a hasfal következik. Ennél szintén a szülés a leggyakoribb ok, ami miatt plasztikai sebészt keresnek az asszonyok. A hasfal ilyenkor ugyanis sokszor domborodik, a bőr pedig lóg rajta, így az izomzatot is rendbe kell tenni ilyen esetekben, és a bőrfalból is el kell távolítani. Állítólag csaknem ugyanolyan hasat lehet „varázsolni”, mint amilyen szülés előtt volt. Az átalakítások sorába tartoznak továbbá a transzszekszuális műtétek is, de ezt nem szívesen végzik az orvosok, mert nagyon zűrösek a körülményei. Elsősorban jogilag, mivel rengeteg nyilatkozat szükséges hozzá, hiszen itt utólag már nem lehet semmit visszacsinálni.

35

jönnek le, sőt, érkeztek már külföldről is, hiszen Amerikában például négyszer anynyit elkérnek a szilikonért, mint nálunk. S ebben a tekintetben kivételesen nem igaz: olcsó húsnak híg a leve. Az itteni zselé ugyanolyan masszív, mint a nyugati. Aki pedig végképp nem tudja összehozni a szükséges összeget, ma már egy erre specializálódott céghez fordulhat. Amelyik külön erre a célra dolgozott ki hitelkonstrukciókat. Hízni és szívni

DISPUTA Kapualj

lány, aki, bár nem ítéli el az „átalakítottakat”, ő maga sosem adna egy fillért sem ilyen dolgokra. „Persze, mert nem szült még gyereket” – vetik ellen azok az anyák, akik már jól tudják, legtöbb esetben mivel is jár a gyerekvállalás. Szilvi két hónapja fejezte be a szoptatást, s ma azon töpreng: merjen-e belevágni egy átalakításba. „Az egyik mellem egyszerűen kisebb lett, mint a másik, és ez nagyon zavar – ismeri be, egyúttal félelmeinek is hangot adva. – A pénz nem tart vissza, csak maga a műtét, de ez csupán idő kérdése. Párszor még belenézek a tükörbe, felpróbálok egy-két fehérneműt, és könnyen meggyőzöm magam. A férjem? Ő támogatja, de rá nem beszél. Rám bízza, a pénzt meg úgyis közösen szedjük össze.” S a nők nagy része össze is szedi – már aki egyáltalán gondol ezekre a dolgokra. Debrecenben 450–850 ezer forint egy mellalakítás, Pesten azonban kétszer ennyibe kerül a szabászat. Sokan ezért a fővárosból

36

Bármit alakítunk is magunkon, az összképet jelentősen meghatározzák a kilók. Amelyekből vagy kevés, vagy túl sok van, s csak keveseknek adatott meg a szerencse, hogy épp olyan nehezek, mint szeretnék. Márpedig csodadiéta, bármennyire is hirdetik azt az újságok, nem létezik. Aki fogyni akar, annak mozognia és fogyóznia kell. Dietetikusok szerint a testsúlycsökkentést először mindig fejben kell eldönteni, aztán pedig akaraterő kell hozzá. Ideálisnak a heti félkilós fogyást tartják, míg a rövid idő alatt leadott kilók csak átmeneti sikert jelentenek. Hogy ki számít túlsúlyosnak és kövérnek, az különböző speciális mutatókkal számítható ki. Egy azonban biztos: aki le akar fogyni, annak erre áldoznia kell. Elsősorban akaratot és időt. Márpedig épp e kettőt szeretnék manapság egyre többen megspórolni, sokkal inkább pénzt áldozva és fájdalmat tűrve a „nemes” cél érdekében. Vagyis gyorsan, könnyen és látványosan fogyni. Ennek divatos módja a zsírleszívás. Ám ezt, ha igazán őszintén kell felelniük, a szakemberek sem ajánlják mindenkinek. Egy ezzel foglalkozó orvos például kifejezetten mérges azokra, akik kényelemből fordulnak hozzá. Sőt, el is mondja: aki le akar fogyni, az fogyjon le. A zsírleszí-

Hatmillió magyarnak van ma súlyfeleslege, 37 százalékuk túlsúlyos, 23 százalékuk pedig elhízott. Mivel pedig mindezek következtében számos betegség is kialakulhat, Magyarországon évente 10 milliárd forintot költenek ez utóbbiak gyógyítására. A leggyakoribb ilyen kór a cukorbetegség, míg az elhízottak 60–70 százalékánál magas vérnyomás alakul ki, s nagyon gyakori a szívkoszorúér elmeszesedése is. Ha a szükségesnél több energiát viszünk be a szervezetünkbe, a felesleg zsír formájában raktározódik. Ilyenkor a zsírfogyasztásunk az ideális 30 helyett 40 százaléknál is több lehet, míg kevesebb a szénhidrátbevitel mértéke, a cukorfogyasztás pedig szintén meghaladhatja az ideálist. Mindez, vagyis az arányok eltolódása, a kalóriabevitel növekedése túlsúly kialakulását eredményezi. A fogyáshoz – szakemberek inkább a testsúlycsökkentés kifejezést használják – a szervezetbe naponta 1200–1500 kalóriát kell bevinni, mégpedig dietetikus segítségével összeállított étrend révén. Extrém esetekben ez napi 800 kalóriára csökkenthető, ez azonban már orvosi felügyeletet igényel. Végül pedig: ebben a kérdésben nem szabad elfeledkezni a gyermekekről sem. Aggasztó ugyanis, hogy ma minden harmadik gyereknek van súlyfeleslege, legtöbbször a szülők figyelmetlensége, érdektelensége vagy épp rossz példája miatt.

Bőrre festhető Öt centiig ötezer forintért kapható a minta, egy egész hátas alkotás akár az egymillió forintot is elérheti. Az ár persze a rajztól, a színektől is függ. A kész munka ugyanakkor örök életre szól, nem dobható ki és nem lopható el. „A tetoválás mindig a miénk marad” – vélik azok, akik elkötelezett hívei a testfestészetnek. Többek között Fiók Szabolcs, aki 11 éve űzi a szakmát. „Sokszor jártam Amszterdamban tanulni és dolgozni is – emlékszik vissza Szabolcs a régebbi időkre. – Ott művészeknek számítanak a tetoválók, s ha megnézel egy-egy képet a bőrön, láthatod, hogy ez sokszor jogos is. Persze sokan csak divatból kérnek mintát magukra, nem tudják, hová és mit szeretnének, csak jönnek, mert látták, vagy a barátjuk mondta. Különösen nyáron nő meg az ő számuk, míg az igazi tetkósok főleg ősszel és télen jelennek meg, hiszen olyankor könnyebben gyógyul a seb is.” De hogy honnan is ered mindez? A tetoválók nagykönyve gyakorlatilag évezredekre vezeti vissza a testfestészet múltját: hiszen már a barlangrajzokon is találtak tetovált embereket. A minőségre az 1800-as évek óta figyelnek, ekkoriban már terv-

rajzok születtek egy-egy tetoválógépről is. Az első világháborúban külön sátrak álltak arra a célra, hogy a katonák bőrére rajzoljanak, míg ma már szalonokban végzik ezt a munkát. Ami az alkotóik szerint sokkal inkább művészet. „Egy tetoválóstúdió megnyitásához rengeteg engedély kell, hiszen a tisztaság, a sterilizálás itt nagyon fontos. Addig nem is dolgozhatunk egyetlen festékkel sem, amíg az ÁNTSZ nem vizsgálja meg – mondja Fiók Szabolcs. – Debrecenben négy ilyen stúdió van, a többi mind háznál vagy nem hivatalosan működik. A vendégeik aztán meg sorra jönnek hozzánk, javítsuk ki, amit az amatőrök elrontottak. Mert javítani lehet, szinte bármi átrajzolható, teljesen azonban sosem tüntethető el egy tetkó.” Ezt megerősíti Zsuzsa is, aki főiskola után rajzoltatott a feneke fölé egy Garfieldfejet. Néhány évvel később azonban ez már nem tetszett neki, így átalakíttatta egy virágmintává, a köldökébe pedig piercinget tetetett. Mesélni mégsem tud ezekről, legfeljebb annyit vall be: szőlőcukrot szopogatott közben, nehogy elájuljon. Alig érzett viszont valamit az egészből az a fiú, akinek épp egy koponyát varázsolt a lapockájára Szabolcs. A srác 14 éves korában kapott kedvet a tetkóhoz, most pedig ő is átrajzoltatja korábbi mintáját. Ennyinél azonban nem áll meg: az egész hátát tele akarja festetni. „Lesz rajta egy koponya egy várfallal, két portré és több nonfiguratív minta is” – árulja el, s közben meg sem kottyan neki a sok ezernyi tűszúrás.

DISPUTA Kapualj

vás nem alkalmas egész alakos formálásra. „Sokkal inkább olyan esetekben alkalmazható ez, amikor lokálisan jelentkezik a probléma – részletezi a magánorvos. – Vannak ugyanis olyanok, akik hiába fogynak le, bizonyos helyeken marad rajtuk fölösleg. Legtöbbször a hason, fenéken, combon, tokán, de lehet a csípőn, a karon és a térden is. Ilyenkor sokszor valóban csak a zsírleszívás segíthet. Régen mechanikus módon végeztük, ezt követte az ultrahangos módszer, ma pedig vibrációs eljárást alkalmazunk. Percenként 4000 rezgéssel összetörjük a zsírt, amit így folyékony állapotban tudunk kiszívni. Bár nem kellemes eljárás, kibírható és ambulánsan elvégezhető.” Nem úgy a gyomorszűkítés – ezt azonban már csak valóban indokolt esetben, a kórosan kövéreknél vállalják. S hogy ki számít ilyennek? A magát meg nem nevező sebész szerint például egy 180 centi magas, 150 kiló feletti férfi már igen. „Nála már indokolt a gyomorszűkítő gyűrű felhelyezése” – teszi hozzá. S itt ismét belépnek a „rendszerbe” a plasztikai sebészek. „Hiszen aki lead 70 kilogrammot, azon már mindenütt lóg a bőr – magyarázza Fábián Zsolt adjunktus –, ezen pedig csak plasztikai sebészeti beavatkozással tudunk segíteni.”

37

akit az anyukája elkísér, az legfeljebb szétnéz és nem jön vissza tetoválásra. Divat persze mindig van: régen a felsőkaron körbe futottak a minták, ma főleg a fenekük felé, a keresztcsontra kérik a lányok. A piercingnél divat a száj, a köldök, a szemöldök, de kérik a mellbe és a szeméremajkakba is. Ezek felhelyezése 3500 forint, plusz maga az ékszer, ami nem lehet ezüst vagy arany, csakis orvosi fém. Talpra azonban semmit nem teszünk.” Metamorfózis

DISPUTA Kapualj

„Pedig vannak, akik allergiások valamire, vagy egyszerűen nem bírja sokáig a bőrük, ezért egyszerre csak félórát-órát ülnek a székben – tudjuk meg Szabolcstól, aki azt is beismeri: a nonfiguratív formákat nemigen kedveli. – Unalmasak, és akárhogy is nézem, szinte ugyanolyan mindegyik. Sokkal jobban szeretem azt, ami jelent is valamit, és amiben művészi szempontból is kihívást látok. Ettől függetlenül soha nem kérdezem, mit miért választ valaki, azt pedig kifejezetten nem bírom, ha bejön egy fiú vagy lány, és fogalma sincs, mit akar. Az ilyen pusztán divatból csinálja. Mindig el is mondom ezért, gondolják meg, mit hová rakatnak. 18 éven aluliakat pedig nem is vállalunk, legfeljebb ha a szülő elkíséri. De az a tapasztalat, hogy

38

Átalakítani tehát szinte bármit lehet, legtöbb esetben azonban ez fájdalommal és nem kevés pénzzel jár. Kérdés, kinek mi éri meg. A plasztikai sebészek mindenesetre a szilikonokból, kohezív zselékből és más implantátumokból jól megélnek, míg a tetoválóknak nem a divatot űzők jelentik a fő bevételt. Sokkal inkább az igazi tetkósok, az úgynevezett egész hátasok adják a hasznot. S ők talán még mindig az „okosabbak” közül valók, hisz pénzükért legalább magukra tesznek valamit. Egy időre vagy örökre, de az a valami rajtuk marad, azt onnan senki nem lophatja le vagy ki. S míg sokan erre is sajnáljuk, vannak, akik igazi „hülyeségekre” is szívesen áldoznak. Június elején 18 ezer dollárt, vagyis több mint 3 és fél millió forintot adott valaki Svájcban egy szappanért. Ez a szappan abból a zsírból készült, amit Berlusconi olasz miniszterelnökből szívtak le plasztikai műtétje során. Igazi metamorfózis.

„A test fantasztikus délibábja mindenütt. A testük az egyetlen, amire összpontosítanak, nem mint öröm forrására, hanem mint eszement gondoskodás tárgyára. A test kényszeres karbantartása mögött undor, a gyöngeségtől és a teljesítmény hanyatlásától, a halál előjelétől és előlegétől való undor áll. Nem is jut más eszükbe a halálról, csak az, hogy folyamatosan harcolni kell ellene. Ajnározzák a testüket haszontalanságának perverz tudatában, újjászülethetetlenségének teljes bizonyosságában. Márpedig az öröm a test újjászületéséből fakad, általa tud túllépni azon a hormonális, vérköri és lidércnyomásos dietetikai egyensúlyon, a forma és a higiéné ördögűzésén, ahová be akarják zárni. Hát akkor el kell feledtetni a testtel az örömöt mint pillanatnyi kegyelmet, más megjelenési formákba való lehetséges metamorfózisát, és egy utópisztikus és minden módon elvesztett ifjúság megőrzésének szolgálatába kell állítani.” Jean Baudrillard: Amerika, 1986

Élő testből A szervátültetés minden esetében az annál a kórháznál vagy egészségügyi szolgáltatónál működő etikai bizottság jár el, ahol magát a beavatkozást elvégzik. Ennek a bizottságnak az ügy elbírálása során nem lehet tagja az az orvos, aki részt vesz a szerv vagy szövet eltávolításában vagy beültetésében, illetve aki a recipiens (aki kapja a szervet! a szerk.) gyógykezelését végzi, vagy akire a közreműködő orvos bármiféle befolyást gyakorolhat. Az etikai bizottság minden törvényes feltételről meggyőződik és határozatot hoz, mely ellen államigazgatási úton jogorvoslatnak nincs helye, csak bírói úton támadható meg. A donor invazív vizsgálata csak ezt követően történhet meg!

■ Ki adhat, és ki kaphat szervet élő személytől?

Halott testből

■ A törvény több helyen arról intézkedik, hogy az átültetés céljára elsősorban halottból eltávolított szervet és szövetet kell felhasználni.

A halál az emberi élet végét jelenti. Ne bocsátkozzunk most filozófiai vagy teológiai megközelítésekbe, maradjunk csupán a biológiai, orvosi definícióknál. Így beszélhetünk klinikai halálról, amikor a légzés, a keringés, illetve az agy működése átmenetileg megszűnik, ám ez még nem jelenti a halál beálltát. Az agyhalál akkor áll be, amikor az agy működése – beleértve az agytörzset is – teljesen és visszafordíthatatlanul megszűnik. A halál végül is akkor állapítható meg, amikor a légzés, a keringés és az agyműködés teljes megszűnése miatt megindul a szervezet visszafordíthatatlan felbomlása.

Szervezett szervátültetés

vényi szabályozottságáról és orvosetikai rendjéről dr. Asztalos László egyetemi adjunktussal beszélgettünk. A Debreceni Egyetem Orvos- és Egészségtudományi Centrum I. sz. Sebészeti Klinikája Transzplantációs Osztályának főorvosa elmondta, hogy Magyarországon az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvénynek a szerv- és szövetátültetésre, valamint a tárolásra és egyes kórszövettani vizsgálatokra vonatkozó rendelkezései az irányadóak. Ennek a hatálya kiterjed a szerv- és szövetátültetéssel kapcsolatos szolgáltatásra, a szolgáltatást nyújtókra, illetve a szolgáltatást igénybe vevőkre.

Szentgyörgyi János

■ A szervátültetés lényegéről, annak a tör-

Szervet (illetve szövetet) csak – jogi értelemben véve – cselekvőképes személy adományozhat, de csakis akkor, ha a donor a recipiens egyenesági rokona, egyenesági rokonának testvére, vagy testvérének egyenesági rokona. Kivételesen a fenti feltételek híján is lehetséges szerv adományozása. Ez esetben a donor és a recipiens együttes kérelmét vizsgálja a kórházi etikai bizottság, és akkor járul hozzá a szerv kivételéhez, ha meggyőződött a kérelmezők közötti szoros érzelmi kapcsolat fennállásáról és arról, hogy az adományozás ellenérték nélkül, kényszertől, fenyegetéstől és megtévesztéstől mentesen történt. Természetesen ha a szöveti antigének egyáltalán lehetségessé teszik a mindkét felet érintő műtéti beavatkozást.

■ Mikor lehet szervet vagy szövetet eltávolítani halottból?

Akkor, ha az elhunyt személy életében nem tett ez ellen tiltakozó nyilatkozatot. Ennek a megállapítása sokszor bonyolult helyzeteket teremt. Volt már rá példa, hogy vélelmezhető volt, nincsen ilyen tiltó dokumentum. Sem a kezelőorvosnál, sem

A magyar valóság a transzplantáció terén rendezett és tiszta. A világ más részein – különösen a szegényebb övezetekben – nem mindenhol ilyen megnyugtató a helyzet… Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) szerint folyamatosan bővül az illegális szervkereskedelem, aminek oka, hogy – elsősorban a fejlett országokban – egyre többen várnak transzplantációra. Magyarországon ugyancsak növekszik a recipiensek, azaz a befogadók száma, azoké, akik arra várnak, hogy megfelelő donor esetében megtörténhessen (a sokszor évekig várt) szervátültetésük. Vagyis hogy esélyt kapjanak a további életre, hogy kikerülhessenek a halál árnyékából.

DISPUTA Kapualj

A

transzplantáció vagy szervátültetés szavak hallatán kiben-kiben más gondolatok és érzelmek ébrednek, attól függően, hogy miként és honnan szerezte ismereteit, illetve tudását a témával kapcsolatosan. Miről is beszélünk? Arról a folyamatról, arról a jogi keretekkel határolt, etikai normáknak megfelelő orvosi beavatkozásról, amikor szerv vagy szövet eltávolítása történik élő vagy halott emberi testből, majd azt más, élő személy testébe ültetik be.

39

a családtagoknál. Az utolsó pillanatban az elhunyt lelkésze adta a kezünkbe a papírokat… Tehát ha nincs tiltás, akkor lehet elkezdeni a szerv vagy a szövet eltávolítását, amikor egy háromtagú bizottság tagjai a véleményüket egymástól függetlenül kialakítva, egybehangzóan megállapítják az agyhalál beálltát! Ennek a bizottságnak sem lehet tagja az az orvos, aki a szerv, szövet kivételében, átültetésében vagy a recipiens gyógykezelésében részt vett.

■ Mely szervek használhatók fel, és Magyarországon hol történnek ezek a beavatkozások?

Több egészségügyi szolgáltató rendelkezik jogosultsággal. Ezt a 18/1998 EüM-rendelet szabályozza. De anélkül, hogy belemennénk a részletekbe, minden esetben az egyetemek klinikáin történnek ezek a műveletek. Így például Debrecenben az I. számú sebészeti klinikán, a munkahelyemen, ahol a vesetranszplantációs beavatkozásokat, műtéteket végezzük a munkatársaimmal. Debrecenen kívül Budapest, Pécs és Szeged hasonló klinikái is végeznek vese-, hasnyálmirigy-, máj-, szív- és tüdőkivételt és -beültetést.

■ Miért van az, hogy a vesetranszplantációk

száma a leggyakoribb, miközben látszólag ez az egyetlen olyan szerv, amelynek a működése végül is pótolható a művesekezelésekkel?

A veseátültetéssel nemcsak életet lehet menteni, hanem életminőséget is lehet javítani. Mire gondolok? Míg a dializált férfi hormonháztartása felborulhat, és azt követően nem tud gyermeket nemzeni, a veseátültetettnél ez a súlyos következmény nem áll fenn. Gyermeke születhet, gyermeket nevelhet, teljes életet élhet…

DISPUTA Kapualj

■ Tételezzük fel, hogy történt egy baleset,

40

melynek szenvedő alanya meghalt. Kiderül, hogy nincs a tiltakozó nyilatkozattal rendelkezők listáján, és a baleset körülményeinek következtében nem csupán egy szerve lenne felhasználható. Kik azok, aki ilyenkor döntenek és cselekednek, nyilvánvalóan gyorsan?

Van egy erre szakosodott szervezet, a Hungarotranszplant, amely a szervdonációt szervezi és irányítja. Ez kiépített egy számítógépes hálózatot – amely öszszeköttetésben áll az Eurótranszplanttal –, ez a rendszer azonnal riasztja az öszszes résztvevőt. (A várólistákon lévő donort vagy recipienst is.) Helikopterrel érkeznek, gyorsan, hatékonyan dolgoznak. Bár már halottról van szó, a szervek későbbi felhasználhatósága érdekében mégsem hagyományos boncolás történik ilyenkor, hanem egy valóságos, steril műtét. Először a vesét tárják fel, kipreparálják, majd a máj és végül a tüdő és a szív következhet. Még az sem lehetetlen, hogy egy donorból több recipiensbe történik meg az átültetés. Természetesen csakis akkor, ha a megelőző vizsgálatok feltételezik a szövet immunológiai egyezését.

■ Van-e szervkereskedelem? A bulvársajtó és egyes kereskedelmi televíziók visszatérő témája a nemzetközi szervkereskedelem. Kétségtelen, hogy számos jele van ennek, hiszen még a megboldogult János Pál pápa is többször felemelte a szavát ellene. A szegénység és a polgárháborúk által sújtott országokban, a Távol-Keleten, de egyes sajtóforrások állítása szerint akár itt, Közép-Európában is történtek és történnek illegális „kivételek” és bűnös kereskedés.

■ De létezik-e tiltott szervkereskedelem hazánkban, Magyarországon? Dr. Asztalos László szerint ez nem létezik, és nem is lehetséges.

Nem hallottam még arról, hogy valakit csak úgy elkapjanak az utcán, és mondjuk, kivegyék az egyik veséjét… Már csak azért sem, mert ez a művelet nem olyan egyszerű, hogy akár egy orvos is egy kapualjban elvégezhetné… De szerintem Magyarországon nem is lenne erre vállalkozó orvos. Egyszerűen elképzelhetetlen számomra! Az sem működik itt, hogy valaki csak úgy, pusztán az anyagi haszon reményében ajánlgassa a szerveit… Lehet erre azt mondani, hogy minden törvényt ki lehet játszani, meg lehet sérteni, én mégis azt vélelmezem, hogy magyar orvos ilyet

A magyar törvények szigorára jellemző, hogy az uniós csatlakozásunkat követően sem volt szükség módosítani azokon. A jelenleg érvényben lévő szabályozás teljes mértékben alkalmas arra, hogy kiküszöbölje a szervkereskedelem lehetőségét.

nem tesz. Itt, nálunk minden beavatkozás az egyetemi klinikákon, az orvosi szakma teljes körű kontrollja mellett zajlik. Lehet, hogy vannak külföldön olyan magánklinikák, ahol ezt megtehetik és megteszik, Magyarországon biztos, hogy nem!

■ A sajtóban megjelenő hírek milyen hatással vannak a transzplantáció megítélésére, mit eredményeznek az ön munkájában?

Amikor pozitívan ír a sajtó, megemelkedik a halottakból származó donorszám. Kevésbé tiltakozik a család. Ha viszont a televízióban a szervkereskedelemmel foglalkozó riport vagy film látható, akkor számottevően lecsökken… Ilyenkor a várólistán lévők tudják, hogy még tovább tart a reménykedés ideje… Azt gondolom, hosszú és tudatos nevelőmunkát kell folytatnunk annak érdekében, hogy a társadalom minden tagja tisztában legyen a transzplantáció lényegével, vagyis azzal, hogy az áldozatkészség emberi életeket menthet meg. Határozott nem

■ A Hajdú-Bihar Megyei Rendőr-főkapitány-

ság bűnügyi osztálya életvédelmi alosztá-

lyának vezetője, dr. Uzonyi Attila rendőr őrnagy látott már hasonló témájú, többnyire amerikai filmeket, a kérdésre viszont, hogy létezik-e ma Magyarországon a transzplantációval kapcsolatos, bármilyen törvénytelen tevékenység, határozott nemmel válaszolt. Utánanéztem az Egységes Ügyészségi és Rendőrségi Statisztikában, és megvizsgáltam az elmúlt öt évet: egyetlen ilyen büntető eljárás nem volt, ami azt jelenti, hogy nem volt ilyen bűncselekmény sem. Mindezt olyan tényállásoknál is megerősíthetjük, amelyeknél kizárt volt a látencia. Ha például eltűnés miatt köröztünk valakit, sohasem merült fel, hogy ilyen jellegű bűncselekmény miatt tűnt el az illető személy.

■ Az emberi test tiltott felhasználása esetén hogyan rendelkezik a törvény?

Az 1998. július 1-jétől módosított Btk. az egészségügyi beavatkozás, az orvostudományi kutatás rendje és az egészségügyi önrendelkezés elleni bűncselekményeket az európai jogszabályoknak megfelelően két évtől akár nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel is büntetheti.

Megrendelem a Debreceni Disputa kulturális-közéleti folyóiratot egy évre (12 szám) 2980 Ft-ért. Az összeg befizetéséhez címemre küldjenek postai csekket.

A megrendelő címe: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .......................................................... Dátum, aláírás: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Kérjük, juttassa el ezt a megrendelőlapot a kiadó címére: Debreceni Disputa, Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft. 4025 Debrecen, Simonffy u. 2/A Bővebb felvilágosítás telefonon: (52) 422-630, e-mailen: [email protected]

DISPUTA Kapualj

A megrendelő neve: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

41

Pillangó a cívis éjszakában Gurbán György DISPUTA Kapualj 42

A

legősibb mesterség, szokták mondani rá. Művelőit nevezik elegánsan konzumhölgyeknek vagy call girl-öknek, de a hétköznapi élet sarába lerántva inkább kurváknak vagy ringyóknak hívják azokat, akik pénzért bocsátják rendelkezésre testüket. A történelem folyamán volt idő, amikor a legtermészetesebb élvezeti cikkek egyikének tartották a létezését, de volt olyan is, amikor tűzzel-vassal irtották. Manapság mindkét felfogás létezik egyszerre: vannak, akik legalizálnák és adóztatnák a prostituáltakat, és vannak, akik kiirtanák a jelenség írmagját is. Van, aki a családok szétveréséért kárhoztatja a kéjhölgyeket, de van, aki éppen ellenkezőleg, az otthoni béke zálogát látja bennük. A hatalom, a politika és a jog pedig tanácstalanul néz félre a zűrzavarban…

Marival egyik kedvenc sörözőmben találkoztam először. Ő mutatkozott be így, soha nem derült ki, hogyan is hívják valójában. Azok közé a prostik közé tartozik, akik szórakozóhelyeken vadásznak általában egyedül ücsörgő, magányos palikra. Én pedig, miután munkából hazafelé menet a szokásos sörömet magamban kortyolgattam, határozottan annak tűnhettem. – Leülhetek hozzád? – kérdezte tisztelettudóan, miközben jól érezhető céltudatossággal végigmért. Egyenes szálú, barna hajú nő volt, talán nem sokkal odébb a harmincon, de már láthatóan sok mindenen túl. Huszonévesen kifejezetten szép lehetett, de erősen nyomot hagyott rajta az ital. Ekkor este sem volt tiszta, remegő kézzel gyújtotta meg cigarettáját. – Meghívsz egy sörre? – kérdezte, és már rendelt is két korsóval, hogy én se maradjak szomjan. A pultos lányokon látszott, ismerik. – Bánatos vagy? – kérdezte, miután nagyot kortyolt a söréből. – Nem mondhatnám – válaszoltam neki –, csak fáradt vagyok egy kissé. Hosszú volt a mai nap is. Felcsillant a szeme. – Én tudnék neked valamit, amitől jobban éreznéd magad. Először bemegyünk a rulett-terembe – én mindig szerencsét hozok a pasiknak –, aztán elmegyünk hozzám. Holnapra olyan leszel, mintha kicseréltek volna. Rábólintottam. – Rendben, de mondj valamit magadról. Mégiscsak tudnom kell, ki hozza meg a szerencsémet. – Jó, ha így akarod. A rulettkerék megpördült, Mari meghúzta következő sörét, és mesélni kezdett...

A prostitúció, mint oly sok kifejezés, a latin nyelvből eredezik. A „prostituere” ige szó szerinti fordítása mai észjárás szerint is visszaadja a dolog lényegét: előre-, odavagy kiállítani. Az üzletszerű kéjelgést ennek megfelelően már az ókorban is igyekeztek törvényi eszközökkel szabályozni. Ismereteink szerint az első rendeleteket a görög Szolón arkhón (Kr. e. 638–559 körül) alkotta, ő nevezte először „prosztatai-nak, azaz ácsorgóknak a prostituáltakat. Az ókori Athén kéjárusainak ugyanis az akkori nyilvánosházak kapuiban kellett feltűnő öltözetben állniuk, hogy árulják szolgáltatásaikat. A korrekt minősítés pedig már a római jog időszakában megszületett: Ulpianus, a neves jogász (170–228) meghatározása szerint a prostituált olyan nő, aki nyilvánosan, válogatás nélkül, pénzért nyújt kéjt a férfiaknak. Ez a meghatározás pedig ma is megállja a helyét. A prostitúció egyébként is jelen volt az ókorban mindenütt. A történetírás atyamesterétől, Hérodotosztól származik az az információ, miszerint Babilonban minden odavalósi nőnek kötelező volt életében egyszer Melitta templomában pénzért odaadnia magát egy idegennek. A jövedelem természetesen a papi javadalmakat gyarapította. Karthágó Vénusz-templomában pedig hajadon lányok nagy tömegei keresték meg így a hozományukat anélkül, hogy ez a tevékenység bármiféle árnyékot is vetett volna rájuk. A szigorú középkorban aztán jelentősen megváltozott a helyzet. A régi germán jog például minden házasságon kívüli nemi érintkezést megbecstelenítő büntetéssel sújtandó prostitúciónak tartott. A kéjelgés legintenzívebb üldözése a 16. században, a szifiliszjárvány idején alakult ki. A 19. században szelídült a helyzet, a jelenség a szükséges rossz kategóriájába került, az úgynevezett reglementáció (egészségügyi és rendőri nyilvántartás) eszközével igyekeztek kordában tartani. Azonban részben a különböző polgárjogi mozgalmak hatására a múlt század dereka körül véget vetettek ennek a rendszernek. Hazánkban – sok minden mással együtt – 1950-ben számolták fel a bárcásházakat a prostik rendőrségi nyilvántartásával együtt. Azóta tekinthető valójában büntetendőnek az üzletszerű kéjelgés. A szocialista erkölcs értelemszerűen elítélendőnek tartotta az éjszakai pillangók tevékenységét, így aztán a nyilvánosházak helyett a közterület, az erdő és az országút lett a prostitúció elsődleges terepe. No persze az utcai strichelés ugyanúgy illegális, mint a bordélyházi bérszex,

„Tizennégy évesen voltam először pasival. Szép lány voltam, akire buktak a férfiak. A szüleim nemigen törődtek vele, hol lógok az iskola után, aztán már inkább helyette, így aztán gyorsan telt az idő. Tizenhét évesen feküdtem le először idegennel. Szerelmes voltam, mint az ágyú, és az akkori hapsim azt mondta, neki nagyon fontos az ügy, mert ezzel adná meg a tartozását. Megtettem neki, és még nem is volt rossz. Ma már persze tudom, hogy hazudtak nekem. Mert persze később jöttek mások is…” Valamennyi mérvadó hazai és nemzetközi vizsgálat azt az eredményt mutatta, hogy a prostitúció hálójába kerülő nők túlnyomó része gyermekkorában rendszeres fizikai, illetve szexuális bántalmazást szenvedett el, és a bántalmazás hatására idegenedtek el testüktől és érzéseiktől, így veszítették el a testükkel való önrendelkezés képességét. Így válnak képessé arra, hogy magukat másoknak testi használatra kiszolgáltassák. „Tizenkilenc éves voltam, amikor a stricim dobott, mert talált nálam jobbat. Tulajdonképpen szerencsém is volt, mert később hallottam, hogy más lányokat többször vert meg, mint engem. Aztán úgy tűnt, végképp mázlim van, hiszen megismerkedtem egy fiúval, aki hamarosan feleségül is vett. De hamar kiderült, nem olyan, mint amilyennek mutatta magát. Pedig születtek gyerekeink is, az ikrek aranyosak, szépek, ám a férjem azt mondta, nem bírja a gyereksírást. Egyre gyakrabban ivott a haverokkal, és ha hazajött, abban nem volt köszönet. Ráadásul egyszer egy kocsmában összehaverkodott egy régi kli-

ensemmel. Azonnal kidobott a gyerekekkel együtt. Anyám életében először tett valamit értem azzal, hogy befogadott…” A prostitúció helyzete a rendszerváltás óta sem változott jelentősen, hiszen a hatalom és a hazai jogalkotás – ahogy mondani szokták – se kiköpni, se lenyelni nem tudja a prostitúció kérdését. Ez az utóbbi években leginkább a türelmi zónák kijelölése körüli huzavonában érhető tetten. Ezekben a zónákban lehetne ugyanis legálissá tenni a tevékenységet. Takács Albert, az állampolgári jogok országgyűlési biztosának általános helyettese 2003 óta többször is arra hívta fel az önkormányzatok figyelmét, hogy törvényt sértenek, ha nem jelölik ki a türelmi zónákat. Az ombudsmanhelyettes úgy vélte: a türelmi zónák kijelölésének elmaradása olyan jogbizonytalanság, ami alkotmányos visszásságot okoz a prostituáltak törvényben legalizált jogaival és törvényes érdekeivel összefüggésben, és „sérti az Alkotmány 2.§ (1) bekezdésében rögzített jogállamelvet azzal, hogy akadályozza azon személyek legális tevékenységének folytatását, akiknek a jogszabály e tevékenység folytatását lehetővé teszi”. Takács Albert szerint mindez a prostituáltak emberi és személyiségi jogait is sérti. A Prostitúció Nélküli Magyarországért Mozgalom (PNMM) képviselői viszont nem így vélekednek. Céljuk a prostitúcióval kapcsolatos – szerintük egyoldalú – tájékoztatás megtörése. A mozgalom úgy hiszi, a társadalom legalább 90 százaléka nem érdekelt a prostitúcióban, így elemi közérdek a határozott fellépés a prostitúció intézménye ellen. A prostitúció a mozgalom képviselői szerint megkülönböztető, a nőket súlyosan diszkrimináló intézmény, mind utcai, mind bordélyházi, mind min-

DISPUTA Kapualj

de a „szolgáltatás” kiirthatatlannak bizonyult. És annak bizonyul ma is.

43

DISPUTA Kapualj 44

den egyéb formájában az emberi méltóság súlyos megsértése. A PNMM szakértői úgy gondolják, hogy a Belügyminisztérium által két egymást követő kormányzati ciklus során előkészített zónásítási törvénycsomag több, Magyarország által aláírt nemzetközi emberi jogi egyezményt is sért. Szerintük ez a helyzet az emberkereskedés és mások prostitúciója kihasználásának elnyomása tárgyában New Yorkban, 1950. évi március hó 21. napján kelt nemzetközi egyezmény, és a nőkkel szembeni megkülönböztetés minden formájának felszámolásáról 1979. december 18-án New Yorkban elfogadott egyezmény esetében is. A mozgalom azt az álláspontot képviseli, hogy a prostitúció kezelésének mulasztásai ezen kívül még ellentmondanak a gyermekmunka legrosszabb formáinak betiltásáról és felszámolására irányuló azonnali lépésekről szóló, a Nemzetközi Munkaügyi Konferencia 1999. évi 87. ülésszakán elfogadott 182. számú egyezménynek és a gyermek jogairól szóló, New Yorkban, 1989. november 20-án kelt egyezménynek is. A PNMM szerint az állam nem kötelezheti az önkormányzatokat arra, hogy jelöljenek ki helyszíneket prostitúciós tevékenységre. A zónásítás ugyanis a kéjhölgyek prostitúcióban tartását szolgálja, és nem az abból való kilépésüket. Az állam a mozgalom szerint azért nem minősítheti vállalkozói tevékenységgé a prostitúciót, azért nem adóztathat ilyen tevékenységet, mert ezzel maga is stricivé, futtatóvá válik, hiszen olyan tevékenység jövedelméből részesül, melyben visszaélnek kiszolgáltatott emberek jogaival, és amelyben sérül a test integ-

ritása és annak védelme. A zónák kijelölésével az önkormányzatok tevékeny részt vállalnának az állampolgárok prostitúciójának elősegítésében, vélik az ellenzők. A zóna kijelölése ugyanis a prostitúció jelenségét elfogadottá teszi és ezzel is bátorítja a keresletet. A német modell nem váltotta be azt az ígéretét, hogy kontrollálhatóvá, átláthatóvá teszi a prostitúciót, leválasztja a bűnözői rétegekről, megvédi a prostituáltakat a bántalmazástól, és véget vet az emberkereskedelemnek. Ennek éppen az ellenkezője történt. Mivel a prostitúció legalizációja normálisnak tünteti fel a kliensi magatartást, rendkívüli módon növeli a kliensi kereslet és ezzel együtt a prostitúció piacát. Ezt támasztják alá a rendőrség legfrissebb debreceni adatai is. A rendőrkapitányság összegzése azt mutatja, hogy 2005-ben jelentősen megszaporodott a cívisvárosban az éjjeli lepkék száma. Hiszen míg 2000– 2001-ben mindössze hat-nyolc rendszeresen tevékenykedő hölgyet tartottak a rendőrök számon, 2003–2004-re a közterületi szolgálatot ellátó állomány szerint a prostilétszám hatvan–hetven főre duzzadt, míg 2005-re már több mint nyolcvan kéjhölgy került a rendőrség fókuszába. Mint mindig – mostanában is a Nagyerdő környéke a „legfertőzöttebb”. A pillangók leginkább a Hadházi út, a Kassai út, a Pallagi út és a Móricz Zsigmond krt. környékén bukkannak fel. A rendőrség nyilvántartásában szereplő hölgyek szinte kivétel nélkül alacsony iskolai végzettségűek, és a szociális védőhálóból kipottyantak közé tartoznak. A zsarunyelven „előállítottaknak” nevezett nők átlagosan 30 ezer forint pénzbírságot és 10–15 napnyi elzárást kapnak. A skála azonban manapság sem csupán az utcára korlátozódik, az „ötszázért a kapualjban, kuka tetején” jellegű alsó szinttől az elegáns szállodák luxusprostijai által nyújtott extrákig minden előfordul. Ám ez a megnövekedett „pillangórajzás” sem éri még el azt a mértéket, amely miatt a debreceni önkormányzat köteles lenne kijelölni a városban türelmi zónát. Az erre vonatkozó törvény értelemszerűen nem fogalmaz meg számszerű limitet, hanem azt mondja: az önkormányzatok tömeges megjelenés esetén kötelesek erre. A jelenlegi létszám pedig illetékesek szerint nem minősíthető annak. „Emberi jogok, meg ilyenek? Te nagyon rendes ember lehetsz, azok szoktak ilyen hülyeségeket beszélni – nevet rajtam Mari. – Ki beszélhet itt jogokról, kinek kellek én, mi-

lyen más munkára a nyolc általánosommal meg a két gyerekemmel? Most viszont megfogom az „Isten lábát”. Egy haverom elintézte, hogy mehessek Ausztriába egy peep-showba táncolni. A gyerekek maradnak a nagyinál – anyám megint segít, mert lelkiismeret-furdalása van velem szemben. Abból a pénzből talán még arra is jut, hogy megcsináltassam a melleimet, no meg kell a lóvé, hiszen az ikrek jövőre iskolába mennek.

A játéknak közben vége lett, persze vesztettünk – pontosabban vesztettem. A Mari által javasolt program további részére már nem tartottam igényt. Néhányszor még találkoztam vele, akkor is barátságosan intett felém, amikor mással volt. Aztán eltűnt, talán tényleg Ausztriába, vagy ki tudja, hová…

DISPUTA Kapualj

„…ha nem javul meg a modorod – de alaposan, Pippa –, még nadrág se lesz a fenekeden. Mert manapság annyi a kurva, hogy annak, aki érvényesülni akar, csodákat kell mívelnie az élet művészetében; különben még ebédre és vacsorára se futja. Mert nem elég ám szép darab női testnek lenni, mosolygós szemekkel és szőke hajjal: csak a művészet vagy a szerencse jár kiadós haszonnal. A többi rongy, vacak.” (Pietro Aretino: A hetérák tudománya, vagy hogyan oktatta ki Nanna, a híres kurtizán, lányát, Pippát, a szerelem művészetére 1536)

45

Két építészeti kiállításról kiállításról Patakyy Emőke fényképei Patak Berta Erzsébet DISPUTA Árkádok 46

Régvolt tenyérpárnák Világszép örökségünk – alföldi falvak rejtőzködő építészete Pataky Emőke fényképein címen megindítóan szép kiállításra találhattunk nemrég a Medgyessymúzeumban. Debrecenben, ahol az építészeti tárlat ritka adomány. Az érzékeny tekintettel fényképezett fotóanyagra fölfigyelt a műemlékes szakma is, úgyhogy most a tárlat vándorkiállításként utazik Kelet-Magyarországon, s szeptemberben az Építőművész Szövetség Kós Károly Termébe is eljut. Nyírábrányi földház

„Amint megtettem az első mozdulatokat, s kenni kezdtem tenyeremmel a finom, de idegen illatú sarat, a tenyerem csúszása alatt éreztem meg azt az ismeretlen kezet, amely ezt a szénapadlást évekkel, évtizedekkel ezelőtt rendesen és szakszerűen fölsarazta. Miként egy őskori lelet. Csúszott a tenyerem a tenyerének negatívján. Tenyerem párnája tenyerének helyére illeszkedett. Libabőrös lettem e régvolt tenyérpárna érzékelésétől. Mentem utána. Előtte még a szomszédaimat faggattam, miként kell csinálni, de tőle tanultam meg, aki előttem megcsinálta. A tanulásnak ilyen mélységesen mély élményével még soha nem ajándékozott meg a sors. Boldog lettem tőle és elővigyázatos. Azon voltam, hogy úgy tegyem a dolgom, amiként ő is tenné. A tenyeremmel tettem eleget annak az útmutatásnak, amit a tenyerével adott, és ez lett a műveletről, s ezáltal az életéről való tudásom.” (Nádas Péter: Évkönyv)

Ellentmondásos műfaj az építészeti fotó. Miközben láthatóvá tesz, látvánnyá is tesz, s attól fosztja meg az épületet, ami a lényege: a térbeliségtől. A műemléki fotó még ellentmondásosabb. A felvételnek mint fotográfiának képpé kell válnia, s az emlékezés alkalmává, de, mint az örökségvédelmi munka alapanyaga, dokumentumnak is kell lennie, a múlt vizuális adattárának. Ha pedig ez a műemlék a népi építészet köréből való, még tovább bonyolódik a hely-

zet, annyiféle képzet és tévképzet árnyékolja már a jelzőt is, hagyományozásának igényét és lehetőségét is, képi közvetítését is. Idealizáló népi életkép vagy a skanzen sterilitása. Emlékkönyvek nosztalgiája vagy emlékművek közönye, novellisztikusan attraktív kép vagy néma műszaki fotó. A művészi épületfotónak közöttük kell egyensúlyoznia. S ha a fotósnak sikerül is ez, még mindig van egy dilemma, ráadásul a legnehezebb. A test és a kép, a tapinthatóság és a láthatóság, ha tetszik, a tapasztaló és az értelmi tudás dilemmája. Mert az épület a test eseménye – tapintható és bejárható, a benne-lét tapasztalata, a kép pedig a szem eseménye – látható és átlátható, a szemben-lét képzete. Pataky Emőkének finom érzékkel, s a kreativitás egy ritka ötvözetével sikerült kezelnie mindezt a dilemmát. Építészként és gyakorló műemlékesként fotózik művészien, s tudatosan is bizonyos „műemléki fotóköltészet” megteremtésén fáradozik. „A fotókkal nem csak dokumentálok – írja tárlatkatalógusában. – Az építészeti fotó számomra egyfajta képzőművészeti kifejezési lehetőség. Mindig meghatnak az építészeti formák, fény-árnyékok, színek, anyagok, arányok, az ezekben sistergő vagy elmúlt esendő életek, az emberkéz készítette, koptatta tárgyak csendélete vagy az

Gáborjáni paticsház

ölelő természet gyöngéd jelenléte. Mindehhez értő-érző építésznek kell lennem, persze már nem a tervező-alkotó, hanem a látó és megláttató alkotó oldalán állva.” Pataky Emőke fotói olyan képeket tárnak elénk, melyek látványként is tapinthatók. Sőt: a képek arra szólítanak föl, hogy tapintsuk meg őket, vagyis hát azt a felületet, amely rajtuk megjelenik. Mert ez a fe-

lület – a felvert zsúpfedés, a fazsindely, a sárvakolatdíszes oromfal – nem a szemnek mutatkozik meg igazán, hanem – mint valamiféle textília vagy plasztika – az ősibb érzékelésnek. A fogásnak, az érintésnek, a tapogatásnak. Azt is mondhatjuk, a fotók ezzel a felszólítással kiléptetnek az esztétikai szemléletből, s a művészet eredendőbb tapasztalatában részesítenek.

DISPUTA Árkádok

Pataky Emőke építész, műemlékvédelmi szakmérnök, 1975 óta a DE Műszaki Főiskola tanáraként oktat építészettörténetet, népi építészetet és műemlékvédelmet. Az alföldi falvakban 1988 óta végez műemléki felméréseket, s fényképez építészeti emlékeket. Építészeti fotóiból többször volt kiállítása. Kós Károly-díjas (1995), s 2005-ben a Magyar Műemlékvédelemért Forster Gyula díját kapta falukutatói s műemlékvédelmi tevékenységéért.

47

„A képtáblákon fut az „elbeszélő” szál – 10 tételben összesítve a közelmúlt és a jelen népi műemlékvédelmi feladatait – a kutatás, védés, tájházak létrehozása, árvizes helyreállítások tevékenységeit örökítve meg. A nagy képeken a műemléki „fotóköltészet” megteremtésével próbálkozom.”

DISPUTA Árkádok

Pataky Emőke

48

Bojt

A sárvakolatos vályogházakat, gyékényes nádtetőket, faragott kapufélfákat Pataky Emőke úgy fényképezi, hogy nem a tárgy formája, hanem készítésének kézi technikája, az ősi művelet (az archi-techné?) sejlik elő. A roggyant ívek és boltozatok, a feltáskásodott vakolat nem a múlás esztétikus képe. Ahogy az idő mállasztja az anyagot, szárítja az eresztékeket és sülylyeszti a falakat, ez a pusztulás azt hozza

elő – mint egy szőnyeg megfordítása –, a kéz munkáját, ahogyan szőtték. Az idő negatívját. Nem a foszló és fakuló mintázatot, hanem a visszáját, ahogyan csinálták. A fotókon is az egykori kezek építő – építő? –, inkább gyurmázó, szövő-fonó, faragó műveletei válnak érzékelhetővé, az ősi technikák, ahogy a világot kézhez állóvá teszik. Az egykor volt élet is bennük jön elő, nem életképeken.

A fűzből font és sárral bevert falú paticsház (Gáborján), a kőlábas, fonott és tapasztott galambdúc (Bojt), az üstökös matyóház (Tard) mind egy-egy házszobor, s létrehozásuk és befogadásuk testi technikáiról beszélnek a képek. A szobrászati munkáról. A szálkás-puha sár felhordásáról és elsimításáról, a kéz és a láb meganynyi akciójáról a gyúrás, a dagasztás, a döngölés, a taposás, a verés műveleteiben. S velük együtt az anyagok megannyi érzékleti adományáról, a szúrós, a síkos, a meleg, a szemcsés érzékletének gyönyörűségéről. A testidő nem-látható jelenlétéről. Igazában nem a szépségről, mert az a szemlélet számára való. Hanem a hagyományozható örökségről a régvolt tenyérpárnák követésében.

DISPUTA Árkádok

A ma már alig látható alföldi paraszti földépítészet Nyírábrányban föllelt emlékét mutatja az egyik kép. „A háromosztatú, alföldi típusú lakóház kis magaslaton épült. Földtöltés és kis árok veszi körül. Alul szélesedő, 60–70 cm-es földfalát valaha vasvillával rakták, átforgatott döngölt földalapra. Ütögetve, nyesegetve – mesélte Mari néni – a sarkokon egy-egy oszloppal, másutt husánggal megerősítve. (…) Mester és keresztgerendás, sárborítású deszkamenynyezete fölött szarufás, két végén kontyolt nyeregtető áll, melyet szalma híján vegyes, sás-gyékény-szalma fedés borít” – mondja a katalógus az építészeti minőséget is az építés műveletével jelölve meg. Ahogyan a képek is teszik.

49 Mosontakert

Taniguchi Yoshio építészete DISPUTA Árkádok 50

A Semmi helye A MoMA, a New York-i Modern Művészetek Múzeuma alapításának 75. évfordulóján, 2004-ben nyílt meg újra, miután befejeződött nagyszabású bővítése és renoválása. A megújult Múzeum ez alkalomból – „Kilenc múzeum: Taniguchi Yoshio” címmel – kiállítást rendezett a tervező, a japán építész Taniguchi Yoshio munkáiból. A tárlat anyaga, mely tablókon és videoinstallációkon mutatja be az immáron világhírű építőművész múzeumait New York után vándorkiállításként utazik Japánban. Az anyag debreceni kiállítása – 2005. június 27. és július 3. között – ennek a vándorútnak egyetlen kitérő állomása volt. A tárlat hazai címe, „Az üveghegyen túl” azonban arra is utalt, hogy Taniguchi Yoshiot Debrecen meghívta egy térplasztika, egy „üveghegy” tervezéséhez, mely a város „Európa Kulturális Fővárosa” pályázatában tölt majd be attraktív szerepet.

„…két tető hajszálpontosan egymás fölött, bonyolult konzolok hibátlan összhangjában, s alul az a négy pár hatalmas, a tökéletességig finomra csiszolt oszlop, és állt az egész magyarázat nélkül, mert hisz elsőre" miféle kapu az, amit egy minden irányban tágas és szabad udvar vesz körül, hogy tehát körüljárható, mint egy épület, melyet éppen hogy ennek a tágas és szabad udvarnak a közepére akartak odaépíteni, és oda is építették – miféle kapu, mely a lehető legmagányosabban így áll egy tiszta, szögletes, csendes térben, s bár formájára nézve a legteljesebb mértékben kapu, elhelyezésére nézve azonban rejtély inkább, hogy minek a kapuja, ezt nem árulja el, mintha el volna tévesztve valami, vagy a kapuban, vagy a szemben, amely nézi, viszont annyira nyilvánvalóan fegyelmezettnek tűnt föl a gondolat, mely hajdan dolgozott a tervezésben, hogy most elég volt néhány pillanat, és világossá vált: ez a monumentális szerkezet kapu ugyan, csak másféle kapu, egy kapu, mely az érkezőt más irányból várja, és más irányba vezeti, máshonnan máshová –” (Krasznahorkai László: Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó)

Taniguchi Yoshio házai nem házak. Nincs hagyományos értelemben vett ablakuk, ajtajuk, nincs födémjük s nincsenek még falaik sem – legalábbis, ha európai szemmel nézzük őket. De, még ha az európai építé-

szeti modernizmusok hozzászoktattak is a dobozok mint házak, az üvegfüggöny mint ablak és fal fogalmához, Taniguchi építményeit akkor is nehéz házakként szemlélnünk. Először is ezekről az építményekről nem lehet a kert és a táj nélkül beszélni. Még a videoinstallációkon is látszott, hogy itt nem a ház köré tervezték a kertet, s még csak nem is a tájba illesztették a házat, hanem mintegy kinövesztették belőle. A házat a tájból, a tájat a házból. Taniguchinál nincs sem podeszt, sem lépcsőzet, ami az épületet a felszín, a táj fölé emelné, s ezáltal abból kimetszené. A Ken Domon Fotográfiai Múzeum nem egyszerűen ház egy tó partján, hanem egy vízen úszó objektum szinte. A Nagano Megyei Shinano Képtár teraszosan kapcsolódik a tájba, s az építményt karéjozó kavicsszegély vízágy is egyben. A gyakran alkalmazott átrium, veranda és árkád térzónáiba ültetett növényzet, a karcsún ívelő fák, az éles levelű tengeri sás sziluettje viszont az építészeti struktúra része. Vagyis az első nehézség abból adódik, hogy Taniguchi Yoshio munkáiban nehéz választ adni arra, hol kezdődik az épület, s hol végződik a táj, mert épp a „között” az, amivel itt találkozunk. Egy, az európai tértapasztalatban ismeretlen, mert a kint-et és a bent-et, az épített és a természeti teret egyaránt tartalmazó, velük mégsem azonos, önálló szubsztanci-

A fal európai fogalmának megfelelő határoló elem például nincs a tradicionális japán építészetben. Mivel a pillérvázas szerkezetben a falnak nincs teherhordó szerepe, az európai robusztus kő- vagy téglafal helyén a japán házban paravánfalak, favázas, papírral vagy fával bevont, eltolható táblák vannak, ami a terek egymásba folyását eredményezi. Ahol pedig a kint és bent között nincs éles határvonal, ott a térbeliségnek is más a tartalma. A transzparens és változtatható térhatárolók többdimenziós, sokkal inkább bejárható és letapogatható, mintsem be- és átlátható teret létesítenek – nem úgy, mint az európai ablakok vagy ajtók (nyílászárók!), melyek, mint falba metszett kukucskálók frontálisan szemlélhető, kétdimenziós felületté változtatják a teret, s ebben a perspektívában (amint azt a szó jelentése is fölszínre hozza) uralhatóvá teszi a tájat. A nyílászárókkal az európai ház belső teret teremt s elhatárolja a belsőt, hiányukkal a japán megnyitja a belsőt a külső felé, s a táj és az épület spirituális összeépítéséből létrejövő harmadik realitás – a japán jellel az engawa (közbülső) – tapasztalatát adja, ahol az uralkodó átlátás helyett a részesedő elmerülés van az embernek fölkínálva. Taniguchi Yoshio építményei is mind ilyen nyitott struktúrák. A Marugame Genichiro-Inokum Kortárs Művészeti Múzeuma egyetlen fekete kocka, melynek egyik oldala be van tolva a kocka belsejébe, impozánsan jelezve, hogy az építmény igazi eseménye ez a harmadik tér. Egy ilyen „ENtér” létesítése a funkciója a gyakran al-

kalmazott pengefalaknak (Higashiyama Kaii, Múzeum), az épület köré kolonnádként szervezett hasábsornak (Toyota Városi Képtár), a térbelsőben a kivágott falaknak és üveg felületeknek, melyek vizuális és virtuális kapcsolatba hozzák egymással a funkcionálisan is különböző térrészeket (MoMA, New York). Az áramló teret létesítő transzparenciákhoz és az „EN-dimenziót” („a Között”) megnyitó építészeti technikákhoz társul Japánban a tradicionális ház alapvető aszimmetriája s absztrakt moduláris rendszere. Az, hogy az épületeknek nincs sem centrális, sem axiális rendjük, az európai történeti építészetben oly jellemző, középpontra vagy tengelyre szerkesztett struktúrája. Sőt: axisváltások vannak, ami azt is jelenti, hogy – mivel minden elmozdulás új irányokat jelöl ki a térben – nincs hierarchia és nincs funkciómegosztás sem a terek kö-

DISPUTA Árkádok

ájú „közbülső” ez, – aminek a tradicionális japán építészet nyelvében külön jele is volt, az EN. S ezzel meg is érkeztünk ahhoz a vonzó idegenséghez, amellyel a japán építészet, s a benne előjövő világkép és mentalitás lenyűgözte – a kora modernektől a dekonstruktivistákig – az európai és amerikai építészetet. A tér, a határ, az idő távol-keleti, a shintoizmus és zen-buddhizmus által előrajzolt s a tradicionális japán kultúrában és építészetben is megerősített koncepciója ez. Saját(os) koncepció, melylyel kapcsolatban bizonyosan joggal idézhetjük Heideggert, aki a japán iki jeléről képzetet alkotni nem tudván azt írta Aus einem Gespräch von der Sprache című szövegében: „Nem régen a nyelvet elég ügyetlenül a Lét házának neveztem. Ha az ember a nyelvnek köszönhetően a Lét szólításán és kívánalmán belül lakozik, akkor mi európaiak egy teljesen másféle házban élünk.”

51

DISPUTA Árkádok

zött. Ellentétben Európával, ahol az emberi test arányait követve alakult ki az építészeti aránytan, Japánban nem antropomorf, hanem geometrikus modulrendszert követve – a ház összes méretét a matrac, a tatami alapméretére (90x180) visszavezetve – építkeztek. Így a ház esztétikumát és szimbolikáját nem lehet az individuumként fölfogott ember testtörténetében keresnünk. A felületek és vonalak játékában keletkező absztrakt kompozíciójú térben

52

kell feloldódnunk, mely szinte üres, s híján van mindenfajta díszítésnek is. Ennek a kiüresítő technikának a zen buddhizmusban azonban spirituális célja volt: a nirvána (kialvás) Semmi-jének közelhozása. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha Taniguchi Yoshio átszellemülten könnyed eleganciájú munkáiban sejteni véljük ezt a – számunkra idegen – szakralitást is, a Semmi helyét. Főtengelyeket, melyek lehetővé tennék a házak frontális kialakítását és szemléletét, Taniguchinál sem találunk. Még a kétdimenziós MoMA-fotókon is megmutatkozott, hogy nincs valamilyen centrumra vagy tengelyre szerkesztett fix látvány a múzeum terében, mert az épület csak a mozgás révén keletkezik – és folyton keletkezik. Ezt aztán a Taniguchi Japánban készült házairól forgatott épületfilmek még nyilvánvalóbbá tették: ezek az épületbejárást imitáló felvételek megmutatták, hogy ennek az építészetnek a térkomponálás lényege: s a „testépület” kontra „tér-épület”, azaz a tömeg és tér, a tapintható anyagiság és transzcendens térbeliség vitájaként is leírható építészettipológiai folyamatban Taniguchi építészete a spirituális tér-architektúra kifinomult jelenkori példája. E hatásban kiemelt szerep jut persze a színeknek is (a hűvös és telt tónusok keverésének), az anyagok textúráinak (a sima felületű fényes kő, a szálkás fa és a nyers textil illesztésének) s a különböző intenzitású és koloritú fény architekturális felhasználásának is. Azt is jelenti ez, hogy a ház inkább térplasztika, semmint az épület fennállásának fizikai alapját esztétikai tapasztalattá tévő architektúra. Ugyancsak ellentétesen a szerkezeti csomópontok dekoratív kiképzésén nyugvó

európai építészetesztétika hagyományával Taniguchi szívesen tünteti el épületein a szerkezeti elemek csatlakozási pontjait. A födémet például beolvasztja a „falak” rendszerébe, úgy, hogy az nem lesz más, mint vízszintesen függesztett térhatároló, a járófelületeket (a padlót, a lépcsőt) viszont szinte bútorrá teszi azzal, hogy nagy gonddal választ számukra olyan színű és textúrájú anyagokat, s képez tagolásukkal olyan felületeket, melyek a használati

funkciót kompozicionális, sőt szimbolikus minőséggé teszik – ami egyébként szintén a japán háztradíciónak felel meg. S épp a japán jelleg az, ami kivételes artisztikusságában oly lenyűgözővé teszi Taniguchi Yoshio házait. Amit másfelől tudnunk kellene olvasni, hogy otthonosak lehessünk bennük. De ami ehhez rendelkezésünkre áll, az csupán a szótár. S persze az együttrezgő képzelet.

vetítőnek, mely a természet és a társadalom között teremt kapcsolatot, s így nem csak használati, de szimbolikus (és szimbolizációs!) értéke is van. A koncepcióból természetszerűen következett, hogy munkáikban a tradicionális japán építészet hagyományaihoz, elsősorban azok térrendszereihez, mobilitásához s az időbeliség esztétikájához tértek vissza. A városban, nem pedig épületben gondolkodó kontextualizmus (ahogy Fumihio Maki vagy Kiyoshi Kawasaki munkái mutatják) ezt az építészetfilozófiát vitte tovább, mikor a történeti várost mint kulturális jelentés-összefüggést tanulmányozta, s léptékviszonyaik, térszerkezetük szimbolikájának feltérképezésére vállalkozott.

Taniguchi Yoshio, (1937, Tokió) 1964-ben szerzett építész diplomát a Harvard Egyetemen. 1964 és 1972 között Kenzo Tange Stúdiójában dolgozott, majd megalapította saját irodáját. 1979 óta a tokiói székhelyű Taniguchi és Társai Iroda elnöke. Tanít a Harvard Egyetemen, a Kaliforniai Egyetemen és a Tokiói Egyetemen. Számos jelentős, szakmai díjakkal kitüntetett épületet, múzeumot, könyvtárat, iskolát, szállodát tervezett Japánban. 1997-ben megnyerte a New York-i Modern Művészeti Múzeum rekonstrukciós pályázatát, ami világhírűvé tette.

DISPUTA Árkádok

Építészettörténeti szempontból Taniguchi Yoshio munkáit a japán metabolizmus ars poeticáját továbbvivő kontextualizmushoz lehet kapcsolni. Olyan, jellegzetesen japán építészetelméletekhez, melyek az internacionális építészeti funkcionalizmus kritikájaként jöttek létre az 1960-as években. A metabolizmus (Kisho N. Kurokawa, Kiyonori Kikutake, Masato Otaka munkáival fémjelzetten) már névválasztásában is (metabolizmus = anyagcsere) arra utalt, hogy a funkcionalistákkal ellentétben a társadalmat életfolyamatként kívánja fölfogni, az építészetet pedig ez élő folyamat részeként köz-

53

A DD Építész Kerekasztala Berta Erzsébet DISPUTA Üveghegy 54

„Ez vagy valami, vagy megy valahová” A napi sajtó (Népszabadság, 2005. június 29., inkat. Ez jó, ez a fajta provokáció nekem Magyar Nemzet 2005. június 29.,) és az elekt- tetszik, biztos, hogy van pozitív hatása! ronikus média (MTV Kultúrház 2005. június Először is: mitől más a japán kultúra, 28.) meghökkenéssel és értetlen csodálkozás- mint az európai? sal fogadták, hogy Taniguchi Yoshio, a New A japán nő büszke arra, hogy megöregYork-i MoMA-Projekttel (Modern Művésze- szik, az európai próbál egy statikus állapotek Múzeuma) világhírnevet szerzett építész tot megtartani, kínosan nézegeti a ráncoDebrecenben állít ki. Azt pedig még inkább, kat, amikor elmúlnak az évek. Ez az európai hogy elfogadta az önkormányzat meghívá- kultúrában egy feszengős és furcsa dolog. sát Debrecen „kulturális főváros”- pályáza- A japán nő viszont büszke arra, hogy megtához, s egy extravagáns installációról, egy ért egy kort, nagy méltósággal kezeli, mert ÜVEGHEGY tervéről tárgyal a várossal. Fő- teljes kontinuitásában tudja látni az életet. ként Debrecen urbánus hagyományai s jelen- Tudja folyamatában látni és nem statikus beli építészeti közállapota felől tűnt föl előt- állapotként megélni a pillanatot. A japán tük egyenesen abszurdnak a minimalista és építészetről is ezt tartják, hogy ez a szemkontextualista japán építész, a csend poéti- léletmód benne a domináns. Amihez az is kájával építő Taniguchi Yoshio meghívása. társul, hogy az európai kultúránkat jelHogy kerül a csizma az asztalra, és hogy lemző szintaktikus-szemantikus felfogásjön Taniguchi Yoshio Debrecenbe, japán a kál- rendszert és az Amerikában honos pragmavinista Rómába? Mit ígér és tikus felfogást ötvözi, de milyen kihívásokat jelent emellett harmóniában tud …folyamatában látni ez a műfaj, a vidékeinken maradni a természettel is. és nem statikus állaalig ismert neomodern arAmikor Taniguchi vitorpotként megélni a pilchitektúra a helyi építéláit néztem, egy tizedik lanatot. A japán épíszeti kontextusban? Mit századi épület, egy shinto tészetről is ezt tartják, egy ilyen kaliberű alkotó, templom jutott eszemhogy ez a szemléletegy immáron médiasztár a be, amelynek kapuja vízmód benne a domiszakma számára? S persze ben áll. És az az érzésem náns. az önkormányzat építészetámadt, hogy nekik nem ti büdzséje számára? Az előzetes tárgyalások kell filozófiai rendszereket felállítani, számáris új kérdéseket vetettek föl, a helyszín és mukra adott volt ez a kultúra, csak a folya funkció kérdését: hogy hol és mit tervezzen tatni kellett. Egyébként azért is szeretem a Taniguchi Yoshio. shinto templomot, mert ha körberajzolja az Erről és még sok másról − javarészt Deb- ember a sziluettet, majdnem olyan, mint a recen építészeti tervkoncepcióinak és közálla- japán írás. potainak továbbra sem rózsás labirintusairól Olvastam az Octogon interjút Tanibeszélgetett a Disputában: guchival, ahol azt mondta, hogy „nem szereti a mesét valóra váltani”. A japán filozóGábor István építész, Hajdú-Bihar me- fiához ez tökéletesen illik, mert arról van gyei főépítész (G. I.), Kovács Péter Pro szó, hogy a megvalósulás annyira profaniArchitektura-díjas építész (K. P.), Kő- zálja már az ideát, hogy az ideának a taszeghy Attila építész, a Debreceni Egye- laja értelmetlenné válik. És lehet, hogy tem Műszaki Főiskola főigazgatója (K. A.), Taniguchit is ezért zavarja ez az üveghegyLengyel István Ybl-díjas építész (L. I.). mese körüli szimbolika, mert a japánok nem tudnak ezekben gondolkodni. Ők a leK. P.: Azt hiszem, az teljesen vitathatat- rögzített, statikus, túlzottan megfogalmalan, hogy itt egy kiváló építészről van szó. zott, hierarchikus dolgokban nem nagyon És teljesen függetlenül attól, hogy fog-e látnak értelmet. Azzal a fajta európai, itt most valamit csinálni, vagy nem, hogy zárt játékrendszerrel, amiket mi használmi az, ami idecsalta, az is nagy szerencse, tunk történeti építészetünk mintájaként, hogy itt most végig tudjuk nézni ezt a ki- ez nem hiszem, hogy összeegyeztetheállítást, és rákényszerülünk arra, hogy ösz- tő. Valamifajta túlmagyarázott elemrendszegezzük az ezzel kapcsolatos gondolata- szer hiánya többet mond. A hiány értéke

K. A.: (...) és a magyar megfelelők – Pázmándi Margit például. Nem mintha Taniguchinak sok építészeti mozgástere lett volna. Az egyik oldalról kifogta szegény, Gehry-t. Egy Gehryféle amorf építészet kontextusából, ha akart volna, se tudott volna másfele mozdulni. Mert a sztárpiacon az ilyen „tésztaépítőkből” csak dísznek kell egy-egy, az az újmodernség meg, amihez Taniguchi munkái köthetők, abból meg sok piacképes sztárt lehet kreálni. Ez a műfaj vonzóbb az építési vállalkozók számára is. L. I.: Hadd kapcsolódjak itt be! Nem hiszem, hogy Taniguchi esetében sztárépítészetről lehet beszélni. Azt gondolom, meg is kell különböztetni ezeket a dolgokat, hiszen a sztárépítészet nem belülről és belső erővel felszínre hozott minőség, hanem „csinált dolog”, amit valamiféle külső viszonyrendszer, akár a média kreál. De ettől kezdve az építészet értéke megkérdőjelezhető. Én Taniguchit nem sztárépítésznek tartom, hanem építésznek, aki olyan mélységekig jutott el, ahová más nem. Ezt nyilván köszönheti a saját világának, saját kultúrájának és más kultúrán nevelkedett építészekkel való kapcsolatának is. Ami nem személyes kapcsolatot jelent persze, hanem a gondolkodás összefonódását. Itt egyfajta internacionalizmusról is szó van, azaz, létrejött a huszadik század második felére egy építészeti közeg. Wright-tól kezdve Alvar Aaltón át Tadao Andoo-ig sok mindenki részt vett ennek a gondolkodásmódnak az alakításában. Nyilván más-más helyzetből kiindulva, más-más kultúrán nevelkedve. Én nagyon-nagyon fontosnak tartom, hogy ezek az emberek tudtak találkozni, hol New Yorkban, hol Európában. Az ő esetükben a legfontosabb dolog – ez a japán kultúrára és a japán emberre is jellemző – az alázat. K. P.: A sztárépítésszel kapcsolatban el kell mondani, hogy a sztárépítészekhez nagyon furcsa viszonya van azoknak az építészeknek, akik nem akarnak sztárok lenni. Ha az igazságot nézzük, szükség van sztárépítészekre, mert az építészet imázsát valakinek meg kell teremteni. Mert ha az építészetnek nincs a társadalomban hitele,

rangja, akkor az építésznek sincs. S ezt a rangot sokszor a médiában futtatott sztár szerzi meg számára. A sztár tehát egyrészt csali, másrészt, ha tetszik, áldozat. Az osztrákoknál ilyen pl. Hans Hollein és Heinz Tesar viszonya. Hollein az előretolt médiasztár, egy nagy, transzparens építész, és mellette Tesar az elmélyült, a nyugodt és igazi, és nem fog kiállni talkshowkba beszélgetni. De ahhoz, hogy a Tesar ilyen házakat tudjon csinálni, ahhoz lehet, hogy a Hollein ripacssága is szükséges. Ez nálunk sincsen máshogy. Nálunk is vannak sztárépítészek, és ha mindenki a csend építészetét, a halk és visszafogott, saját magában elmélyülő építészetet folytatná, és nem állna ki soha szerepelni, akkor valószínűleg nem is tudnánk beszélni, vitákat folytatni építészetről − kettős hatás ez, nyilván. L. I.: Én vitáznék veled, mert engem igazából zavar a sztárépítészet. Nem valamiféle élesztőként, segítőként fogom föl a létezését, amelyik a szakmának a mély és valóságos rétegeit próbálja meg általánosságban értelmezhetővé tenni, valamiképpen közvetíteni a közönség felé. Lehet, hogy van ilyesmi is, de ez legalább ugyanannyit rombol is; és inkább ezt a sötét oldalt látom tipikusnak. Ezért azt gondolom, hogy inkább ne legyen sztárépítészet, legyen csak építészet, és ebbe nem kellene beavatkozni. Habár a média mindenhol megtalálja a réseket, mindenhova befurakodik, és olyan értelemben is részt vesz a folyamatban, hogy azt alakítja. Azaz, az emberekkel nem kerül közvetlen kapcsolatba az építészet. Mindig ott van a média mint alakító erő, és a sztárépítészet bekerül a show-műsorokba, és az emberek torz képet kapnak. Aztán már nem is tudnak mit kezdeni egy olyan építészettel, amelyik a csöndről szól. G. I.: Amit én a sztárépítészet jelenségéhez szeretnék megfogalmazni, az, hogy az építész óhatatlanul belecsúszik a médiának ebbe a forgatagába, anélkül, hogy alkotói szándékról lehetne beszélni. Maga a globális folyamat, a média mindent leterítő hatása hozza létre őt, és ki is váltja belőle azt a viselkedést, amitől ő sztárnak hat. A másik, hogy nyilvánvaló, ahogy Taniguchi is megfogalmazta, nem művészetről van szó az építészet esetében, hanem téralkotásról, környezetformálásról. Itt pedig ez

DISPUTA Üveghegy

nagyobb. És itt nagyon jó párhuzamokat lehet felhozni: ha megnézzük Heinz Tesar házait, teljesen parallel megoldásokat találunk ezekkel az épületekkel, ha meg egy kicsit korábbra megyünk, ott van Richard Meyer (...)

55

a városjelenség, ez a városverseny-jelenség jön elő. És nem lehet nem sztárépítésznek lenni, amikor egy város médiába kerülése a tét, és az építész fogja versenytárssá tenni a várost. Debrecen se fogja tudni kikerülni, hogy legyen egy sztárépítésze, legalábbis ebben az európai kontextusban (...)

DISPUTA Üveghegy

K. A.: Mindez csak ködösítés, ha a háttérben valamilyen tervezőcég asztalán már félig-meddig készen van egy többmilliárdos beruházású versenyuszoda terve. Ebben a szituációban úgy tűnik, hogy egy sokmilliárdos üzleti vállalkozásnak a fedőleple is lehet egy ilyen sztárépítész meghívása. Tehát sajátos média-játék az egész. Aminek következtében – és itt csatlakoznék Lengyel Istvánhoz – rettenetes kár éri a helyi társadalmat, építésztársadalmat és az egész társadalmat azzal, hogy az építészetnek a KÖZ-zel való kapcsolata ilyen mértékben sérül. Nagyon durva fricska ez a „köz”-nek.

56

az összefüggéseket, és megsúgta, hogy jusson eszébe egy politikusnak is. De ugyanez volt a Finta-jelenséggel is. Egy vagy másfél évi vergődés után, mikor már egy sor helyi, hivatalból tehetséges építész próbálta lenyúlni ezt a területet, kínjában a politikai vezetés próbált kibújni ebből a baráti körből. Így kerültek Fintához. Ilyen megközelítéssel meg lehet érteni a politikusi döntést. K. P.: Épp ezt akarom megkérdezni! Speciel én nem tudok arról, hogy a helyi építészeket megkeresték volna, hogy gondolkozzanak el a problémán (...) K. A.: Mert néhány ügyvéd és vállalkozó úgy találta, hogy ezt megfelelő szinten tudja kezelni, de mikor sorra belebuktak, először Csete Gyurival, aztán meg mással, akkor keresték meg Fintát. Egyébként nagyon erős koncepciónak tartják a pestiek a debrecenit. Szóval jó a program, meg kell formálni, és nagyobb vonalú, mint ami megjelent, csak még nem sikerült kommunikálni.

L. I.: De mi ez a program? K. P.: Az az óriási baj, hogy egy olyan valós program nem született meg, ami- K. A.: Van valami japános jellege a térprobhez oda lehetne mondjuk akár egy sztár- lémáival. építésznek is állni. Én ezt látom problémának. Hogy ha nem tudunk egy valóságos, L. I.: Nem. Nekem az az érzésem, hogy itt mindenki által elfogadható programot ki- semmi másról nincs szó, mint mikor nagyot találni, akkor kevés az, ha biztosra akarok akarok kiáltani, de nincs mondanivalóm. menni egy nagy építész nevével. Önmagá- Az egésznek nincs töltése, nincs programban ez még nem tud nyerja. Márpedig a Taniguchi tessé tenni egy pályázaúr építészete tényleg a Debrecen se fogja tot. Nem láttuk még azt a valóságról szól, semmi tudni kikerülni, hogy átütő programot vagy ötmese nincs benne. És ha legyen egy sztárépítéletet, amire lehetne hivatazt mondjuk, hogy ez a sze, legalábbis ebben kozni Taniguchi meghívácsend építészete, akkor az az európai kontextussakor. Ez nem jelenti azt, valóban az egész gondolban (…) hogy én ellene szurkolok kodásmódra, formálásra ennek az ügynek, hanem azt, hogy azok a igaz, miközben ez a csend nagyon komoly projektek, melyek nekem elérhetők voltak, és mély tartalommal van tele. Gondolom, azokat én nem tartom versenyképeseknek. azért hívták ide, hogy ő talán még ezzel a Kínlódásnak, az „utolsó órában még talál- debreceni helyzettel is tud valamit kezdejunk valami fogódzót”, ilyennek tartom a ni. És akkor lesz belőle valóságos dolog. japán építész megkeresését. A politikus most nagyon biztosra akar menni – ez lát- K. P.: Akkor itt most visszatérünk ahhoz, ható volt abban is, ahogy Fintát fölkérték amit a szintaktikus kultúra jelent: hogy a részvételre. Engem tehát érdekelne, hogy kitalálunk egy filozófiát és jaj a tényeka pályázat készítői hogyan és mért jutottak nek. De én mást is sejtek emögött. Minterre az ötletre. ha lennének ideológusai, súgói a politikusoknak, akik mintha beleszerettek volna a K. A.: Ez olyan hihetetlen, hogy elmon- francia mintába, ahol deklaráltan bevállaldani is alig lehet. Valahol egy egészen kis ja minden párizsi polgármester, hogy egy sarokból egy kulturált debreceni filozófus jelet tesz a városára, és ez az ő építészelátta Taniguchi anyagait, és látta ezeket ti jele lesz. Itt is arról van szó, hogy felül

L. I.: Nem, én se vagyok „a parasztlegény”. Pont azokról beszélek, akik szeretik vagy eltűrik a „csicsát”. Meg arról, hogy ezt így nem szabad csinálni. Nagyon is konkrét dolgokban kellene odafigyelni Debrecenre, hogy a mézeskalács-várossá növekedését megakadályozzuk. Azt gondolom, hogy azok az emberek, akik ezt a folyamatot segíteni tudnák, nem felelnek meg az ilyen típusú elvárásoknak.

G. I.: Én azért a mézeskalács-város problémában azt is látom, hogy ez nem elszigetelt, debreceni vagy kelet-magyarországi jelenség, hanem az egész világ ilyen mézeskalácsosságra hajlik. És sehol nem K. A.: Debrecenben az a dilemma, hogy tudnak megküzdeni ezzel a még mindig azt mondjuk, mi egy puritán problémával. Ahol ez a jelenváros vagyunk, közben meg teleszartuk ség elindult, ahol mindenki az egész várost különféle csicsákkal. Most magának építi a kis viskóját aztán hogyan lehet kimászni ebből a csá- és díszítgeti, ott óhatatlanul vából? Azért a Gulyás Gábor egy olyan filo- benne van ez a közízléstelenzófus, aki jelentős szereplője ennek a prog- ség. Ezt formálni, alakítani ramnak, aki szellemileg européer, csak nem várospolitikával lehet ugyan, tudta jól kommunikálni a pályázatot. De lehet valamennyit segíteni rajta, de biztos, ha az ember utána kutahogy ilyen parasztlegénykodik, azt mondja, ez egy …a politika tércsinámessiások nem tudják őszinte program, azt akarló változatai is, ezek a megváltani ezt a közeget. ja a terek különféle megjel-lerakó, paternalista Ehhez még sok minden közelítésével bemutatni, politikák nem fognak kell. Arról nem is beszélve, ami nem jutott sehol mástudni várost változtathogy a politika tércsináló nak az eszébe. A szellemi ni, legalábbis, ami a változatai is, ezek a jel-leés a látható terek egymásközízlést illeti. rakó, paternalista politiba szövődését, a szellemi kák nem fognak tudni vácsúcsok ma is meghatározó erejét a fizikai rost változtatni, legalábbis, ami a közízlést terekben is reprezentálni. illeti. Éppen ezért teljesen másképpen kellene kezelni azt a kérdést, hogy Debrecen L. I.: Egyetértek Attilával, hogy az egyko- 2020-ra (tudatosan mondtam 2020-at) kulri puritán református város ma egy mézes- turális főváros címet tudjon nyerni. Úgy, kalács-várossá váló Debrecen, amivel nehéz hogy a helyi társadalom is képes legyen a mit kezdeni. Sokan akarnak tenni valamit környezetét megváltoztatni. a városért, de csak a mesében hisznek, és így az lesz, mint a mesében, hogy jöhet a L. I.: Én abban sem hiszek, hogy Debrecen„parasztlegény” a maga egyszerűségével, nek kulturális fővárossá kell válnia. Foghogy építse, tervezze tovább a várost. lalkozhatnánk azzal is, hogy valójában mi történik a városban. Jobb lenne azon gonB. E.: Ez azt jelenti, hogy Taniguchi kapná dolkodni, hogy mit lehet megmenteni Deba „parasztlegény” szerepét? recenből, hogyan lehet megteremteni a régi és az új harmonikus egységét. Ehelyett kiL. I.: Nem, éppen nem Taniguchiról van szó tűzünk egy célt, hogy érjük el a kulturális – hiszen ő nem hisz a mesében. Számomra főváros címet, amihez kell egy Taniguchi Taniguchi szerepe nem is igazán érthető. és sok minden más… És akkor ettől töbHogy mért pont ő? Hogy mért kell átmen- bek leszünk? Nem sajnos! A kulturális év ni a világ másik végére, és onnan idehoz- hamar elmúlik, a problémák pedig megmani valakit ? Aki ugyan tényleg kiváló épí- radnak. tész ... K. P.: Ez egy olyanfajta dilemma, amivel K. A.: … akkor te vagy „a parasztlegény”… itt mindannyian küzdünk. Addig, amíg az alapjainkat nem raktuk rendbe, addig

DISPUTA Üveghegy

kell múlni mindent, ami ezidáig létezett. Ez egy hatalmas jel akar lenni, amit aztán fel lehet vállalni, száz év múlva is, hogy ezt akkor ezek az emberek építették, találták ki. Na most, ez kicsit veszélyes talaj, mert sokszor elég jó építészek beleszaladtak ebbe a politikusok által állított csapdába. És elég furcsán sülhet el ilyen ideológiai bázisra alapozni egy ilyen nagylélegzetű projektet, amikor arról van szó, hogy fel kell dobni egy várost annyira, hogy Európa számára vonzó legyen. Én igazából teljesen fordítva tudnám ezt elképzelni. Meg kellene nézni, hogy kinek milyen ennél kicsit konkrétabb ötletei vannak, nem pedig egy ideológiához keresni kiszolgálót.

57

DISPUTA Üveghegy 58

ne akarjuk röpülni az egekbe. És tényleg, K. A.: Ha valahol van értelme beszélhogyha körülnézünk, látjuk, hogy nem ott ni terekről, egy olyan városban van, ahol kezdtek kulturális fővárost építeni, ahol gyakorlatilag nincsenek is terek. Ha bealapvető ellátási problémák voltak, ahol a legondolunk, fizikai értelemben is csak város alapvető funkciói nem értek el egy véletlenszerű kiszélesedések vannak, de bizonyos szintre. Ez már hab érdemben egyetlen tér sincs az egész váa tortán, amikor ilyenfaj- rosban, kivéve, talán az egyetem előtt. Azt ta építészetben gondolkodni gondolom, hogy hamar be lehet hozni ezt kell vagy lehet. Ha értelme- a problémát. És főleg azért mondom, mert sen megfogalmazott program a Pesten ezzel foglalkozók aggódnak, hogy van, akkor, ha, ne adj’ Isten, ebből egy erős program lesz. Akkor az jelzi, nem sikerülne, akkor mégis- hogy egy kicsikét más megközelítéssel is csak egy óriási pozitív hoza- lehet nézni, mint ahogy itt mi belülről ma lenne. De, ha nincs ilyen látjuk. Azt gondolom, hogy ebből egy naértelmes program, és ezeket gyon jó program fog kijönni. Igaz azzal én az energiákat meg pénzt fe- is egyetértek, hogy ez egy polgármesteri lesleges épületekbe feccöljük státusz-jel, valami örök jel is lenni akar, bele, akkor ez óriási kár. Akkor megmagya- hogy ő milyen nagyszerű volt. De én ezzel rázhatatlan terek, építméegyütt tudok élni, mert nyek jönnek létre. Mert Ha valahol van értelegyáltalán nincs rossz vévannak olyan korszakok, me beszélni terekről, leményem se Pompidouról, mikor jobban járunk, ha egy olyan városban se a Louvre-piramisról. nem csinálunk semmit, van, ahol gyakorlatilag Sőt azt gondolom, hogy mint ha rosszat csinálunk. nincsenek is terek. ezzel semmi baj nincs, ha Például szívesen kihagyaz a polgármester fölfogja, tam volna a hatvanas éveket, és a hetvenes annak hallatlan felelősségét, hogy mit fog éveket is jobb, ha átaludhattuk volna. Mert végül nem-demokratikusan emlékül hagyaz a veszély, hogy egy ideológia által meg- ni. fogalmazott jelet akarunk létesíteni, amibe ha belehajszoljuk magunkat, akkor egy idő K. P.: Ne haragudj, de ezekben az eseután elvész a kontroll. És én még mindig tekben valóságos és funkcionális igény is nem hallottam, és szeretném is tudni, hogy volt: a Louvre-nak nem volt normális bemi az a program, amivel a japán építészt járata, ezt kellett megoldani a piramissal. idehívtuk, mit kell itt neki csinálni. A Pompidou pedig egy informatikai centrum, amihez szintén valós igény társult. De L. I.: Szerintem Taniguchi is azt kérdezte, nálunk mi ez az igény? hogy mit kell itt neki csinálni, ezzel ment Ha valaki azt mondaná, hogy csinálel. junk mondjuk egy informatikai központot, mert egyetemváros vagyunk, és tegyünk K. A.: Azért volt egy kiadvány! Ami arról az Egyetem térre, mondjuk egy negatív forszólt, hogy a terek, a terek találkozása, a mát, föld alatti piramist., stb., nem tudom terek átmenetei, kapcsolódása különfé- ... Aminek olyan vonzása van, hogy Deble kulturális, szimbolikus és fizikai vi- recennek kulturális centrum szerepet ad, szonyulása legyen téma. Egyáltalán, hogy regionális vonzáskörrel ... hát akkor azt foglalkozzunk a térbeliséggel – ez volt a mondom, hogy elindultunk egy olyan úton, koncepció kulcsszava. Én azt mondom, ha amelynek van eleje, vége. Lehet köré épígyengén volt is megfogalmazva, ezt egy tészetet, lehet hozzá teret keresni. És vaépítésznek értékelni kell. Hogy mondjuk lóságos. Na most, ha azt állítom, hogy a nem a nyelvvel foglalkozott, hanem egy város terei közt kell szimbolikus átmenealapvetően építészeti kérdéssel. A lényeg teket teremteni, és ha nem tudom úgy reaz, hogy ennek a japán építésznek teljesen alizálni, hogy értelmes legyen, s ezt egy kézre állt, hogy ezek olyasmivel foglalkoz- olyan távoli építész kezébe adom, aki teljenak, ami neki is központi probléma. sen új megfejtést kell, hogy adjon az egésznek, akkor óriási szélsőségekkel kísérleteK. P.: Na jó, hát ez egy frázis ... hogy az zem. Lehet, hogy jó lesz belőle, lehet, hogy építészeti terek sorozata, meg összefüggé- szörnyű. De az is lehet, hogy az építész sei ... két hét múlva visszalép. De, még ha valami jót is csinál, még akkor sem biztos, hogy L. I.: ... meg üres is... ennek a lenyomata pozitívumként marad vissza a városra. Mondjuk, hogy lefedjük a

Kossuth teret egy üvegsátorral, mondjuk! L. I.: Igen, mert hogy ki mire csodálkozik Egész biztos, hogy New Yorktól Los Ange- rá, attól azért el kell vonatkoztatni. lesig mindenütt benne leszünk a médiában, meg lehet, hogy idetódul majd a fél világ, K. P.: Rettenetesen furcsálkodva fogadtam hogy milyen hülyeséget csinálnak a debre- azt a hírt, hogy Taniguchinak bemutatják ceniek, ami nyilván érdekes is. No, és akkor a Golda Jancsi házát (az egyetem mellett utána mi van? Jó lesz ez most épült Élettani Intézetnekünk? Vagy mondjuk Mondjuk, hogy lefedről van szó − szerk.). Holenne-e értelme egy negyjük a Kossuth teret lott két évvel ezelőtt még ven méteres kilátót csinálegy üvegsátorral, ez a fajta építészet deklani a Nagytemplom mellé? mondjuk! Egész biztos, ráltan negatív jelenségnek hogy New Yorktól Los számított. Akkor öntsünk L. I.: Debrecenben vanAngelesig mindenütt már tiszta vizet a pohárnak-e terek, vagy csak benne leszünk a ba! Mit jelent ez? Változkiszélesedések? Vannak, médiában... tak a politikusaink? ezek is, azok is, és nem rosszabbak ebből a szempontból Debrecen K. A.: Mire gondolsz? adottságai, szerkezete, mint más alföldi városoké. Más kérdés, hogy ezzel az utóbbi K. P.: Mondjuk arra, ahogy két éve be ötven évben hogyan bántak (el). Azért egy „kellett” tenni a városalbumba a Rákóczi– a lényeg, hogy nagyon nehéz arra választ Csapó-sarok épületét. Szóval azt gondoltuk, kapni, hogy miért vannak az ilyen prog- hogy ennek az önkormányzati politikának ramok. Mert arra még senki nem válaszolt, van egyfajta építészeti felfogása, ami a misőt valószínűleg nem is tud. Vagy kialakul énkkel valószínűleg nem egyezik (amit mi ennek a miértje a következő időszakban, persze, sajnálunk). És akkor jön egy híres vagy pedig marad a nagy kérdőjel. külföldi építész, és hoppá, elviszik olyan házat megmutatni, ami ellen két évvel ezK. A.: Ahogy a székely mondja: ez vagy va- előtt még tiltakoztak. Szóval én azt hittem, lami, vagy megy valahová. Én azt hallot- hogy a helyi politika felismerte, hogy nem tam legutoljára a polgármestertől, hogy a Csapó–Rákóczi-sarok az etalon. végleges építményt akar. L. I.: Lehet, hogy felismerte, mert akkor L. I.: De mit és miért? nem lenne ez a kiállítás sem.

G. I.: Szerintem az lehet a tanácstalanság magyarázata, hogy ennek a vezérgondolatnak a debreceniek számára nincs legitimitása. Amire azt mondja az Alma utcai ember, meg a Vezér utcai is, meg a városközpontban élő, hogy ez kell nekünk. Tehát hiányzik egy társadalmi közmegegyezés a várospolitikáról. Nem új jelenség ez a városban, hisz ebben nőtt föl a lakosság az elmúlt negyven évben. És erre fog továbbra is sodródni. K. A.: Az nem lenne persze jó, ha mindenki egyenlő mandátummal rendelkezne építészetesztétikai kérdésekben. Nem hiszem, hogy egy ún. Alma utcai emberke, aki nem tud két vonalat sem lerajzolni, meg tudna ítélni bármilyen építészeti kérdést.

K. A.: Azért azt érdemes tudni, hogy ez a Gulyás-féle csapat egy olyan elit, amelyiknek nagy szerepe van ebben. L. I.: Nekem az a véleményem, hogy a helyi politikai vezetés építészeti ízlése nem változott meg. Csak van egy helyzetfelismerés. Egyfajta átállást is jelent ez ezekben az emberekben, ami nem azt jelenti, hogy meg is változtak és másképp gondolkodnak. És ha olyan építész jön ide, akit nem érdekelnek a mézeskalács házak, akkor megmutatják az építészszakma által publikált és elismert épületeket. Az önkormányzati megrendeléseket mégis mások kapják. K. A.: És csak véletlenül létesülhetett egy olyan épület, mint a Bán Ferié; a kollégium az egyetemi campuson – tehát nem a városban, mert a városnak még a közelébe se jöhet ez a minőség. Jó lenne ezért, ha lenne egy olyan építészeti zsűri, ahová meghívnak néha tőlünk akár teljesen idegen építész gondolkodókat, egy könnyűkezű Holleint is akár, és hallgassuk meg, hogy kívülről mit mondanak ránk.

DISPUTA Üveghegy

K. A.: Mit kell ezen aggódni?! Az a lényeg, hogy nagy legyen, hogy üvegből legyen! Meg egy biztos még, azt mondta, lehet, hogy állandónak kell lennie. ... És akkor döbbentem rá arra, amiről Péter beszélt, hogy itt igen fontos lehet a polgármesteri emlékmű funkció is.

59

L. I.: Egyébként Taniguchi úr nem a helyi dik a Taniguchi épületének helye és tartalérdekek védelmére vagy magyarázatá- ma is. És erre ugrott is a japán építész. Ő ra van itt. Hanem ő konkrét feladatra jött mondta, hogy neki az ökológiai megközeide. Tehát, ha el is tud vetni a helyiek kö- lítés szimpatikus. De hogy van itt egy pár zött valamit, az nem elég, hogy bármilyen ember, akiknek a szavára kitörölték a terszemléletváltozás menjen vekből a Nagyerdő megvégbe a helyi építészeti íz…egy olyan térben is mentéséhez létfontosságú lésben és politikai akaratmegragadható szelletavakat, és berajzoltak a ban. mi tengely legyen ez, rendezési tervbe háromahol nagyon világosan százegy parcellát lakóK. P.: Az én véleményem kijelölődik a Taniguchi parknak, ami ellen haraz, hogy Taniguchi annak épületének helye és coltunk már tizenöt éve a kiírásnak, amit neki cítartalma is. is, ezt aligha értené meg. meztek, annak, amit itt Lennie kell ott egy tótőle elvárnak, nem fog megfelelni. És ő rendszernek, amelyik végigmenne a Nagytudja is, hogy nem akar megfelelni. Nem erdő mentén, de nem a négyes útra kitolva. tudom elképzelni, hogy elvállaljon a város- De ennek a témának a fölvetése nagyobb központban egy üveghegyet. idegességet váltott ki, mint maga az üveghegy. Tehát amit Taniguchi igényelt, hogy K. A.: Azzal kezdtük, hogy van-e egy ha- a természetben, viszonylag érintetlen és tározott arculatú program. El kell mondani, szabadabban értelmezhető pozícióban kaphogy van egy filozófus társaság, amelyik jon helyet az épület, ilyen akadályokba fog nagyon keményen kiállt ám amellett, hogy ütközni. mentsük meg a Nagyerdőt, a pallagi tavat, hogy legyen egy külön szellemi bázis, egy L. I.: De arra azért föltétlen reményt ad térbe írt szellemi tengely a Nagytemplomtól Taniguchi építészete, hogy Debrecenben a repülőtérig és Pallagig. Hogy egy olyan, sem megy bele olyan kompromisszumokba, térben is megragadható szellemi tengely ami a „valóságon” túl mutat. legyen ez, ahol nagyon világosan kijelölőFotók: Derenycsényi István Alvar Aalto (1898–1976) világhírű finn építész és formatervező, az építészeti modernség organikus ágának meghatározó képviselője, aki házait a természet részeiként gondolta el és építette föl. Épületeiben a szabadon hagyott faszerkezetek rusztikussága, a sima falfelületek vakító fehérsége és a hatalmas üveg nyílászárók csillogása teremt bensőséges hatást. A használati tárgyakat, bútorokat együtt tervezte a lakásokkal, s kidolgozta a funkcionálisan művészi szériatermék technológiáit. Tadao Ando (1941–2005) világhírű kortárs japán építész, akinek munkáit a japán építési tradíciók és a modernizmus elveinek egyéni ötvözése jellemzi. Betonlapokból épít egyszerű, ám spirituális arányrendű geometrikus formákat, melyben a belső terek is aszketikus kialakításúak. A tér számára az önmagunkhoz találás szent helye.

DISPUTA Üveghegy

Frank Gehry (1929–) világhírű építész. Alkotásai egyszerre tartoznak az építészeti dekonstruktivizmushoz és a biomorfizmus high-tech változatához. Amorf tömegforma, labirintikus belső terek, exkluzív anyagok és antigravitációs struktúrák jellemzik épületeit. Alkotásait cégek, sőt városok használják világszerte emblémaként (Bilbao, Guggenheim Múzeum).

60

Hans Hollein (1934–) neves osztrák építész és formatervező, a dekoratív építészeti posztmodernség meghatározó alakja. Heinz Tesar (1939–) neves osztrák építész, az építészeti neomodernség képviselője, akinek munkáit egyszerre jellemzi a geometrikus rend és a szimbolikus tartalom. Belső tereiben nagy szerepet juttat a fény létrehozta spirituális hatásoknak. A kortársi szakrális építészet egyik legeredetibb alakja. Frank Lloyd Wright (1869–1959) a XX. század építészetét napjainkig tartó érvénnyel meghatározó amerikai építész. Egy sajátos organikus építészeteszme megalapozója, amelyben az organikusság nem stílus, hanem az integrális gondolkodás megnyilatkozása. Építményeit mindig a természeti és kulturális tájból növeszti ki, ezért minden házának külön stílusa van. Legismertebbé az ún. préri-házak váltak, melyek szerkezetükben, formájukban és anyaghasználatukban is az amerikai farmok hagyományait viszik tovább a modern élet és technológiák kontextusában. Wright számára az építés nem mérnöki munka volt – noha számolt a szériatechnológiák kihívásaival is –, hanem kultúrmissziós tevékenység.

Beszélgetés Taniguchi Yoshióval kapcsán olvastam, hogy a feladat számos kihívás elé állította önt. Milyen szempontokat vesz figyelembe, amikor elvállal egy megbízást? Hajtja-e az, hogy kihívást jelentsen a feladat?

Nos, mivel rengeteg jó építész van a világon, minden felkérést megtiszteltetésnek veszek. Ha azt érzem, hogy valóban rám van szüksége a potenciális megbízónak, akkor mindig elvállalom a munkát. Az érveknek azonban meggyőzőeknek kell lenniük. Magyarország mindig is érdekelt, mivel a világot mostanra gyakorlatilag beutaztam, ám Európának ebben a „szegletében” még nem jártam. Ezért nagyon megörültem, amikor kézhez vettem Debrecen polgármesterének invitáló levelét. Meglepetten fedeztem fel a térképen, hogy Debrecen Magyarországon található, abban az országban, amely mindig is érdekelt. Mivel van egy másik európai megbízatásom, úgy döntöttem, elfogadom a meghívást és felhasználom az alkalmat arra, hogy szerezzek egy-két benyomást Magyarországról. Én minden feladatot kihívásnak tartok, hisz az ember mindig problémákkal kell, hogy megküzdjön, amikor adott környezetben, oda illő módon kíván valamit megjeleníteni. Kétségkívül a nagyobb kihívások közül való Debrecen álma, az üveghegy. A városközpontban számos, egymástól eltérő stílusú építmény jelenik meg. Az üveghegy megtervezésével nekem a kapcsolatot kellene megtalálnom ezek között az elemek között. Vannak olyan építészek, akik a forma mindenhatóságában hisznek. Velük ellentétben számomra az a fontos, hogy mit diktál a majdani konstelláció környezete. A formát a meglévő környezeti elemek függvényében alakítom ki. Sokat kell még

gondolkodnom azon, hogy az üveghegy esetében mit tehetnék. Talán fákat ültetnék nagy számban, és mögéjük rejteném az üveghegyet.

■ Mindig megtalálja azt a szervező elemet, amely egységbe foglalja a meglevő épített környezeti tényezőket?

Igen. Gyakorlatilag a Modern Művészetek Múzeuma kapcsán is az igazi feladat az újjászervezés volt. Remek, világhírű építészek által megálmodott, ám stílusukat tekintve rendkívül heterogén épületeket és egy kertet kellett egységbe foglalnom. Remélem, hogyha elindul az üveghegyprojekt, a városvezetés hozzájárul ahhoz, hogy itt is átszervezzem kis mértékben a városközpontot. Tudom, hogy ez nem lenne kis kérés, hisz mindössze 4–5 év telt el a centrum újjáépítése óta. Amennyire tudom, az üveghegy 100 ember befogadására lenne alkalmas, egyfajta közösségi térként funkcionálna.

■ Japán származású, de világlátott emberként törekszik-e arra, hogy japán építészeti elemeket is használjon a munkája során?

Japán emberként nagyon jól ismerem, természetesen, a tradicionális japán építészetet, ugyanakkor tagadhatatlan, hogy értek más hatások is, pl. a Harvardon. Ha a debreceniek azt várják el tőlem, hogy japán jellegű konstellációt készítsek, nem hiszem, hogy az ebben a környezetben megvalósítható lenne. Nyilván a gyökereimet nem tudom, és nem is akarom megtagadni, tehát elképzelhető, hogy a majdani építmény mutat majd japán hatásokat is.

■ A XX. század elején voltak törekvések arra

nézve, hogy japán tradicionális építészeti

DISPUTA Üveghegy

■ A Modern Művészetek Múzeuma felújítása

A DD Építész Kerekasztala virtuális

„fákat ültetnék, és mögéjük rejteném az üveghegyet”

61

elemek európai közegben jelenjenek meg. Ön szerint van-e realitása az ilyen elképzeléseknek? A helyzet az, hogy a tradicionális japán építészet mostanra gyakorlatilag Japánból is kiszorult. Ezek közül az elemek közül való a klasszikus japán tető, azután a tatami (nádból, növényi rostból font padlózat) és a shoji (rizspapír felhasználásával készült elhúzható tolóajtó). Funkcionálisan ezekre az elemekre nincs szüksége a mai modern építészetnek. Tehát én sem fogom ezeket az elemeket választani, más megoldást kell találnom, ha japán jelleget akarok adni a konstellációnak. 5 évvel ezelőtt, amikor a Japán Nemzeti Múzeum számára tervez-

tem – ahol ősi japán tárgyakat mutatnak be –, az említett elemek helyett a konstrukcióban érvényesítettem a japán jelleget. Míg a nyugati országok szimmetriában gondolkodnak a tervezés során, mi Japánban az aszimmetriából indulunk ki. E mellett bambusz és faanyagok felhasználásával erősítettem a japán jelleget. Tehát a direkt megoldások helyett az indirekt megoldásokat kerestem.

■ Melyik munkájára a legbüszkébb? A következőre, bármi is legyen az. Wiedemann Krisztina

Interjú Gulyás Gáborral, a „Debrecen 2010” Programiroda vezetőjével ■ Hogyan találtak rá Taniguchira? Honnan

DISPUTA Üveghegy

jött az ötlet?

62

Az ötlet annak a koncepciónak a következménye, amit az Európa Kulturális Fővárosa pályázatra készítettünk. Egész röviden szólva ez egy olyan középtávú, kulturális alapú városfejlesztési terv, aminek az egyik legfontosabb vállalása, hogy 2010-ig Debrecenben kétszeresére növeljük a nyilvános, azaz a közösségi-kulturális terek számát. Természetesen a privát és a nyilvános terek aránya egy település és egy régió kulturális élete szempontjából alapvető jelentőségű – itt azonban nemcsak erről van szó. Hanem egy viszonyulásról is. Ezért kerestük meg Taniguchi Yoshiót. Azt gondolom ugyanis, hogy Debrecenben nagy szükség van egy olyan építészeti jelre, ami hozzásegíthet bennünket ahhoz, hogy újragondoljuk az épített és a természeti környezetünkhöz fűződő viszonyunkat. Ezt egy olyan építész tudja megtervezni, aki hangsúlyozottan nem épületekben, hanem terekben gondolkodik. Akivel nem pusztán egy épületet, hanem teret nyerünk. Taniguchi egy ilyen tervező, ráadásul a kortárs építészek közül az egyik legjobb. Úgy vélem, hogy a viszonyulás megváltozásának eléréséhez az egyik legjobb módszer a provokáció. Ezért döntöttünk úgy, hogy ez az építészeti jel egy régóta ismert debreceni utópia – a debreceni hegy – ironikus újrafogalmazása legyen. Persze volt bennünk némi félsz. Amikor fél évvel ezelőtt egy

e-mailben – ismeretlenül – megkérdeztük Taniguchit, hogy nem lenne-e kedve Európában, egy kétszázezres lakosú magyar város közepére egy üveghegyet tervezni, egy pillanatra eszembe jutott, hogy esetleg nem is válaszol. De hál’ Istennek nem ez történt. Megkérdezte, hogy ez micsoda lenne. És mi elkezdtük magyarázni… Soksok fotót és szöveget küldtünk – de azt hiszem, ideérkezése előtt ezekkel sem sikerült érthetővé tenni, hogy mit is akarunk. Amikor viszont szétnézett a Kossuth téren, abban a pillanatban megértette, hogy mire gondolunk.

■ Az nem jutott eszükbe, hogy elsőként egy

debreceni vagy legalábbis magyar építészt kérjenek fel erre a feladatra?

Bizonyára sokan vannak, akiknek tetszik az az új építészeti arculat, aminek a kialakítása a rendszerváltozás óta zajlik a cívisvárosban, én azonban nem tartozom ezek közé. Több ellenérzésem is van. Egyrészt rendkívül eklektikus az összkép. Akadnak ugyan szép épületek, de ezek szinte kivétel nélkül kilógnak a tágabb környezetükből. Az én számomra a jó építészet kontextualista, a kontextus pedig a mindenkori környezet, amely képes megjeleníteni a hagyományt, az ott élők mentalitását stb. Másrészt sajnálatosan provinciálisnak látom a debreceni építészetet. Több nagyszerű építész is él a városban, mindegyik tele van sérelmekkel. Ez önmagában nem

baj, az viszont aggasztó, ha egy város építészeti arculatának formálását ezek a sérelmek döntően befolyásolják. Taniguchi megjelenése talán abban is segíthet, hogy ez megváltozzon. A külföldi versus magyar kérdés igazából fel sem merült. Mivel az Európa Kulturális Fővárosa pályázat nemzetközi program, természetes, hogy nem csak magyar résztvevői vannak.

■ Mi a realitása az üveghegy megépítésének?

Arra készülünk, hogy 2010-ben Debrecen lesz Európa kulturális fővárosa. Nem csupán Debrecen, hanem Európa és Magyarország érdeke is ezt kívánja. Tekintettel arra, hogy – noha előzetesen nem volt ilyen szándékunk – az üveghegy időközben a debreceni program emblémájává vált, ezt természetesen a cím betöltésének idejére mindenképpen megépítjük. Ugyanakkor Debrecenben akad néhány óvatos duhaj is, aki el tudja képzelni, hogy egy fatális tévedés, egy véletlen vagy valami más miatt

nem a legalkalmasabb magyar város nyeri el ezt a címet. Abban az esetben, ha ez bekövetkezne, természetesen nem építenénk meg az üveghegyet – és ezt Taniguchi úr számára is nyilvánvalóvá tettük.

■ Mire jutottak a debreceni megbeszélések során?

Először is Taniguchi úr ismerkedett Debrecen építészeti értékeivel, majd részletesen tanulmányozta a szóba jöhető helyszíneket. Ezt követően a városházán sor került egy megbeszélésre, ahol tisztáztuk az alapvető műszaki és financiális lehetőségeket. Abban állapodtunk meg, hogy az elkövetkező hónapokban konkrétabb formában folytatjuk a munkát. Július végén Turi Gábor kulturális alpolgármester Tokióban személyesen egyeztet az építésszel, s amennyiben szükség lesz rá, az egyeztetések később Debrecenben folytatódhatnak. Zsupos Katalin

Makovecz Imre levele Olvasom a Magyar Nemzetben, hogy egy japán építész üveghegyet fog tervezni Debrecen főterére. Gondolom, ez azért lehetséges, mert megváltoztak az idők, megváltozott Debrecen is, s vele együtt a hajdúsági építészek is. Nem idegen az üveghegy sem, a japán sem, ahogy Kecskeméten a város közepén a hatalmas monstrum, a „Minden eladó” palotája, az esztergomi Prímás szigeten a többmilliárdos betonfürdő sem. Különös idők járnak. Én maradtam idegen. Na, nem mindenkinek. Nekik.

DISPUTA Üveghegy

Évekkel ezelőtt Debrecen város önkormányzata velem terveztette volna egyik középiskoláját. Ez a szándék a debreceni, hajdúsági építészek haragját váltotta ki. Rádióban, újságban tiltakoztak az ellen, hogy egy „idegennek” akarják adni a munkát. A város építészeit akkor megnyugtattam: ne tiltakozzanak tovább, nem fogok dolgozni a városban, s mint idegen, nem is megyek oda többé. Szavamat betartottam, mint közember és mint magánember egyaránt.

63

„„Csukott Csukott szemmel is tudunk együtt játszani” Kenyhercz Róbert DISPUTA Pláza 64

Beszélgetés ifj. Bölcskei Gusztávval, a KálvinTéR zenekar gitárosával A fiatal debreceni zenészekből álló KálvinTéR (Belicza Tamás – basszusgitár, ifj. Bölcskei Gusztáv – gitár, Hajdu Kálmán – dob) 2005 márciusában megnyerte a Peron Music Alapítvány 10. országos tehetségkutató versenyét. Többek között erről is beszélgettünk ifj. Bölcskei Gusztávval, a zenekar gitárosával.

■ A KálvinTéR zenéje nehezen sorolható

be megnyugtatóan valamely homogén műfaj szűk keretei közé. Az azonban segíti a tájékozódást, hogy instrumentális zenekarról van szó. A zenéteket hallgatva azt gondolom, hogy az utóbbi nem azért alakult így, mert nem sikerült énekest találnotok.

A basszusgitárossal, Belicza Tamással már korábban is játszottunk együtt instrumentális zenekarban. Úgy éreztük, hogy most sem hiányzik az ének. De azt is mondhatnám, hogy így jött ki. Ez a zenekar számunkra egy érdekes utazás, amelynek mi is csak részesei vagyunk, s nem tudjuk, hogy mi lesz belőle később. Rengeteg zenét hallgatunk, s ebből nagyon sok instrumentális, pl. Béla Fleck and the Flecktones, Marcus Miller, Pat Metheny Group, de nem tudok egyetlen olyan zenekart sem megnevezni, amelyik különösen nagy hatással lett volna ránk. Meghatározó, hogy nem vagyunk tanult zenészek, így valahol a könnyűzene és a komolyabb, dzsesszesebb zene határmezsgyéjén mozgunk. Ebből következően zenénkben két vonulat válik el. Az egyik egy Másfeles, Korai Örömös, elszállósabb dolog. Ez az, amit technikailag egyszerűbb kivitelezni. Egy jammelés során könnyedén tudnánk írni 3–4 ilyen számot. Arra gondolok, hogy ez már kész stílus, megvannak a sajátos stíluselemei, kliséi, tudja az ember, hogy mikor mit kell beletennie. A nehezebb irány az a sokkal nagyobb hangszeres tudást igénylő, Marcus Miller-es, Béla Fleck-es vonulat. Ettől meg még nagyon messze vagyunk, mármint a hangszeres tudást illetően. De hát valamilyen célnak lennie kell, ez a fejlődés útja.

■ A dalok címei alapján (Pók, Elefánt, Finn)

felmerül a kérdés: ezek csupán fantázianevek vagy esetleg valamiféle programzenéről van szó?

Az Elefánt azért lett Elefánt, mert a kezdő basszustéma egy elefánt menetelését juttatta eszünkbe. A Finn azért lett Finn, mert a dal szerzője, Belicza Tamás saját bevallása szerint egy finn film által ihletett pillanatban írta. De ezek valójában nem lényeges dolgok. Úgy vagyunk ezzel, mint a szöveggel: a számok írásának elenyésző része, hogy mi legyen a cím. A dalok egyébként tudatos szerkesztés eredményei, noha a szólók terén van helye az improvizációnak. Sokszor menet közben, koncerteken is változtatunk a dalokon. Ennyiben kapcsolódunk a dzsessz hagyományához. Stílusunkra azt lehetne rásütni talán, hogy progresszív dzsessz-rock.

■ Ma az alternatív zenében meglehetősen

hangsúlyos szerepet kap a szöveg, még akkor is, ha olykor csak mint szükséges rossz jelenik meg. Elég nagy bátorságra vall, hogy ti mégis instrumentális zenével próbálkoztok a piacon.

A mai zenei életben a közönség gyakran arra figyel, mit mond az énekes, s azt megpróbálja megérteni. Ám egy olyan zenekarban, ahol a szöveg áll a középpontban, ott háttérbe szorulhat a zene. Olykor mintha már csak kísérné a szöveget. Mi szükségszerűen nem a szövegekkel, hanem a zenénkkel próbálunk hatni. Azt szeretnénk, ha az emberek magát a zenét fogadnák be.

■ És ez megtörténik? A legkülönbözőbb helyekről vannak visszajelzések. A zenészek részéről nagy az elismerés, hiszen nálunk – mint említettem – a zenén van a hangsúly. Az egyik koncert után odajött hozzánk a közönségből valaki, s azt mondta, nem hiszi el, hogy „Debrecenbe kell lejönnie”, hogy ilyen zenét hallgathasson.

■ A Peron Music Alapítvány 10. tehetségkutató versenyén a szakmai elismerést is megkaptátok. A Megasztár korában hogy néz ki egy komoly zsűrivel és nyereményekkel előálló alternatív zenei verseny?

Ez országos verseny volt, amelyen mintegy 50 zenekar indult. A döntő egy művelődési házban volt Tatabányán. Ott már csak 18 zenekar volt versenyben, s két számot le-

■ Debreceni zenekarként megnyertetek egy országos versenyt. Hogy látod: mit ér a zenekar, ha vidéki?

Ahogy én látom, a vidékiségnek nagyon kevés előnye van. Az a baj, hogy olyan országban élünk, ahol a főváros a szelle-

mi javak nagyon nagy részét magába szippantja, így a zenét is. Aki tényleg komolyan gondolja, az felköltözik Pestre, mert kénytelen. A kis helynek talán annyi előnye lehet, hogy az emberek jobban ismerik egymást. Mert ahol az embernek ismerősei, barátai vannak, ott tud beindulni igazán egy zenekar. Valójában Debrecenben nem sok mindent tudunk kezdeni egy ilyen zenével. Nincs rá igény. A mi zenénk egy olyasfajta zenei érzékenységet, felkészültséget, olyan zenefelfogást kíván meg, amilyenhez itt nincsenek hozzászokva az emberek. Sokan csak néznek, hogy hol az énekes.

■ Általában ilyen szomorúnak látod a debreceni könnyűzenei életet?

A magyar könnyűzenei élet helyzete alapvetően elkeserítő, valamint a közönség hozzáállása is. A kettő, azt hiszem, egymást feltételezi. Leginkább azok tehetnek erről, akik a kiadóknál ülnek. Mert az embereket nevelni kell a jó zenére, s ha nincs jó zene, vagy nem jelenik meg, akkor a zenehallgatók nem tehetnek arról, hogy megveszik a kevéssé színvonalas produkciókat is. Az dönt sajnos a könnyűzenei életről, aki belefekteti a pénzét. Korábban elindultunk egy debreceni tehetségkutató versenyen is. A zsűri – debreceni zenészek, újságírók – teljesen el volt ragadtatva, hogy amit csinálunk, az nagyon jó, s hogy szerintük az első háromban kapásból benne vagyunk, aztán persze nem jutottunk tovább. Később felhívott a szervezőnő, és azt mondta, hogy azért nem kerültünk be a döntőbe, mert

DISPUTA Pláza

hetett játszani egy négytagú zsűri előtt. Huszti Zoltán a Magyar Rádiótól, Kémeri Péter szervező, Kercsmár Zsolt énekmondó és Godó Zoltán, az Aichon Stúdió vezetője alkották a zsűrit. A fődíj pedig egy demóanyag elkészítése volt a rádió 8-as stúdiójában, egy kiadói szerződés, valamint meghívás a Hegyalja Fesztiválra. A döntő elején a tájékoztatón a főszervező, Cserteg István leszögezte, hogy ez nem olyan lesz, mint a Megasztár: itt is van zsűri, de itt nem az lesz, hogy minden produkció után elmondják a véleményüket. Habár ez a mi esetünkben mégis megtörtént, hisz a zsűri elnöke, Huszti Zoltán a fellépésünk után rögtön odajött, hogy mindenképpen vegyük föl vele a kapcsolatot. Egyébként a zsűrinek volt egy értékelőlapja, amelyen olyan szempontok szerint osztályozott, mint pontosság, hangszeres tudás, szöveg. Érdekes, mi voltunk az egyetlen instrumentális zenekar, de ez utóbbit nálunk is pontozták. Ha jól emlékszem, erre közepes pontszámot kaptunk. Maga a rendezvény – annak ellenére, hogy országos megmérettetés volt – sajnos nem kapott túl nagy sajtónyilvánosságot. A közönség is többnyire a fellépő zenészekből állt össze, bár azért estére igazán jó koncerthangulat alakult ki.

65

túl jók vagyunk ide, s hogy egyáltalán ez az instrumentális stílus nem illik bele a versenybe. Visszatérve a kérdésre, nekem úgy tűnik, elég egyenetlen színvonalú a debreceni zenei élet. Sajnálatos, hogy csak egy pár zenekart lehetne felsorolni, amelyek Debrecenben jó zenét játszanak, és jól. A kilencvenes évek elején volt egy erőteljes fellendülés, amikor azt mondták, hogy Debrecen a rock fővárosa. Akkor indult be a PG Csoport, a Tankcsapda, s voltak még hasonló zenekarok szép számmal. De ez a lendület mára kissé alábbhagyott. Ugyanakkor van olyan kezdeményezés is az utóbbi időkben, amely szerintem nagyon pozitív: a FOKK (Fokozottan Kreatív Klub) tevékenysége, akik végre rájöttek, hogy a koncertekre hallgatóságot is kell szervezni. Nagyon jó kis közönséget és egyben közösséget kezdtek el kialakítani Debrecenben. Őket látva bizakodó lehet az ember a jövőt illetően.

■ Hol helyeznéd el a KálvinTéR-t ebben a zenei közegben?

DISPUTA Pláza

Igazság szerint mi a saját életünket próbáljuk elzenélni, de van egy érdekes vonulat, amire egy kívülálló hívta fel a figyelmünket: ti. hogy a mi zenénk kontinuitást mutat régebbi debreceni zenekarok zenéjével, mint pl. a Téglagyári Megálló, a Katakali és a Rózsa Éva. Ezek az én gimnazista éveim alatt voltak viszonylag ismert underground zenekarok. De ez a hagyománykövetés nem tudatos nálunk, sőt lehet, hogy aki ezt most olvassa, azt gondolja, hogy semmi közünk ezekhez a bandákhoz. Egyébként úgy látom, hogy elég egyedül vagyunk a zenénkkel a városban, bár már pletyka szintjén hallottam, hogy mások is próbálkoznak a műfajjal. Azt is elképzelhetőnek tartom, hogy idővel újra hagyománya lesz az instrumentális rockzenének nálunk is. Egy példa: Megalakult a Skafunderz nevű zenekar Debrecenben, amikor még a

66

kutya nem ismerte itt a ska zenét. Nekik már kamaszkoruk óta ez az életük, s mostanra eljutottak odáig, hogy egy Lovardát megtöltenek. Nyilván ők könnyebb helyzetben vannak, az ő zenéjük sokkal populárisabb, táncolhatóbb muzsika. De azért bizakodó vagyok.

■ Egy ilyen fesztiválgyőzelem – különösen a demó elkészítésének lehetősége – új lendületet adhat a zenekarnak.

Az előzőekben elmondottak miatt valószínűleg mi is próbálkozunk majd Budapesten. Ott látok esélyt arra, hogy magunk köré tudunk gyűjteni egy fogékony, érdeklődő közönséget. De amit a zenei élet helyzetével kapcsolatban elmondtam, az a fővárosban fokozottan érvényes: a pénz, s nem a jó zene dominál. A nyár a fesztiválok ideje, el leszünk foglalva. S ha nem is az idén, de jó lenne egy-két nyugati fellépést is elcsípni. Ez nem is olyan elképzelhetetlen ma már. Természetesen vannak terveink. Próbálunk nyitni, keresni még valakit a zenekarba. Elsősorban hangszerest, de az énektől sem zárkózunk el. Hisz az egész nem a hangszertől függ, hanem a beállítódástól. A legfontosabb, hogy olyan embert találjunk, akivel tudunk együtt muzsikálni. S ha bővül a zenekar, akkor természetes, hogy alakulni fog a zenénk is. Lehet, hogy elmegy egy sokkal jobban eladható irányba. Egy valamit azonban nagyon fontosnak érzek: jelenleg hárman vagyunk, s ez már egy kemény mag. Ha most jön egy énekes, akkor az alapvetően más lesz, mintha eleve úgy alakul meg egy zenekar, hogy akkor ének, s arra írunk számokat. A zenekarban mi már gyerekkorunk óta ismerjük egymást, így fennállásunk hét hónapja valójában sokkal több. Csukott szemmel is tudunk együtt játszani. (A KálvinTéR zenéje meghallgatható a http:// kalvinter.uw.hu című internetes oldalon.)

A jóllakottság jelei?

Azt, hogy a Vekeri-tó mint fesztiválhelyszín nem 2001-ben pattant ki először a szervezők fejéből, bizonyítja: már 1990ben tartottak itt hasonló rendezvényt. A Kelet ’90, majd ’91 a rendszerváltás körüli „most sok mindent lehet, amit korábban nem” hangulat leképezéseként jött létre. Az akkori idők, ha nem is divatos és sokezres közönséget vonzó, de mindenképpen izgalmas produkciókkal előrukkoló alternatív előadói mutatkoztak ott be. Különösebb anyagi befektetés és szponzorok nélkül jött létre, s múlt ki észrevétlenül ez a lelkes vállalkozás, amelyet megszűnte után a Vincze Béla nevével fémjelzett Tolerancia Fesztivál követett. E rendezvény nevében jelezte programját, a zenén túl a különböző, érdekesebbnél érdekesebb kultúrák megismerését és közeledésük elősegítését tűzte ki célul. Mindössze három alkalmat követően ez az ígéretes próbálkozás is befuccsolt, azóta kisebb évközi megmozdulásokon kívül csak azt figyeltük, hogyan húznak el mellettünk az ország más régiói az ott lakó szemfüles szervezők ténykedése nyomán. A Vekeri-tó Fesztivál szűk szervezői magja hat embert tömörít. Bács Zoltán és Gadus István viszik a pénzügyi vonalat, Miklósvölgyi Péter a vendéglátás-részért felel, s besegít Bakó Csabának sajtóvonalon, Őry Ferenc a zenekarok szerződtetésével foglalkozik, s Páll László a műszaki felelős. Természetesen szó sincs szigorúan vett munkakörökről, fő feladatán kívül mindegyikük ott és akkor tevékenykedik, ahol és amikor kell. Ezen emberek munkáját sok-sok névtelen „beosztott” könnyíti meg. Idén öt színpad fellépőiből s nyolc programhelyszínből csemegézhettek az érdeklődők. Nem beszélve a büfékről, csecsebecseárusokról, az ingyen ételt és zenés áhítatot kínáló krishnásokról vagy az „állam az államban” elven működő FOKKvárosról. A Fokozottan Kreatív Klub vezetői és szim-

patizánsai közönségtalálkozókat, filmvetítéseket, internetelérhetőséget és a chill-out zenéket szállító Dubszékház programját kínálták a pörgésben elfáradt látogatók számára. Mivel igen nagy a konkurencia, manapság egy fesztivál sem engedheti meg magának, hogy ne prezentáljon legalább egy-két nemzetközi sztárt. Nos, ami őket illeti, a Vekerin ebben az évben mindez kissé felemásra sikerült. Hallhattuk a durva metál egyik alapbandáját, a Napalm Death-et, akik szíves-örömest jöttek a rendezők kérésére. Ők igazából még külföldön is rétegzenét játszó csapatnak minősülnek, nem épp a könnyen befogadható metálballadákat pengető csapatok közül valók. Durva, zúzós programjuk megtekintése után közölte Szilágyi Pisti, a szintén nem édeskés tinglitangliban utazó debreceni Szeg dobosa: „Ez még nekünk is túl kemény volt!” Sztárként kaptuk Boban Markovicot, aki a Kusturica-filmek nyomán beindult balkáni őrületnek köszönheti sikerét. Róla elmondhatjuk, lassan már hazajár Debrecenbe, ezért mostani fellépése nem ment revelációszámba. A közönség nagyjából azt kapta, amire számított, akárcsak a szenzációként beharangozott Tarantinos esetében. Mit mondjak, nem egy egetverő ötlet, ha valakik zenekart alapítanak a célból, hogy előadják kedvenc rendezőjük filmjeinek dalait. A Tarantinos tagjai nem találták fel a spanyolviaszt, viszont nagyszínpados fellépők lehettek a Vekerin ezzel a legjobb indulattal is csak középszerűnek titulálható projekttel. Gondolom, a bulizó és táncoló nézők aligha törték a fejüket ilyesmin, és szemmel láthatóan remekül érezték magukat. A magyarországi nagyágyúk közül elmaradhatatlan a hazai pályán játszó Tank-

DISPUTA Pláza

Kezdetben volt a helyszínét évről évre változató „vándorfesztivál”, az EFOTT, meg különböző helyi, többnapos bulik. A Szegedi Ifjúsági Napok kivételével ezek általában – többnyire pénz és agilis szervezők hiányában – egy-két esztendő után békésen kiszenvedtek. A június 22–26. között lezajlott IV. Vekeri-tó Fesztiválnak a mára már hetente rendezett nyári zenés összejövetelek piacán kell derekasan helyt állnia.

Nagy Tamás

Vekeri-tó Fesztivál – 2005

67 Napalm Death

DISPUTA Pláza

Ölveti László

68

csapda. A tavaly fennállásának tizenötödik évfordulóját ünneplő trió, úgy tűnik, pályája zenitjére érkezett. Persze, mondták már rájuk ezt 94-ben is, amikor először töltötték meg a Nagyerdei Színpad nézőterét. Eddig több esetben merült fel velük kapcsolatban, kész, vége, ez a csúcs, innen nincs tovább, de Lukácsék mégis mindig képesek voltak rátenni egy lapáttal. 23án este nem állt össze a kép, hiába dübörgött a zene úgy, ahogy kell, valami plusz hiányzott. E kissé laza és szétfolyó koncert ellenpéldájaként másnap Ákos robbantott ugyanitt. Az ő fellépése azért különleges, mert korábban nem szívesen játszott fesztiválokon, azt hiszem, talán a soproni VOLT-on bukkant fel először, egy évvel ezelőtt. Mióta egyre durvább rockos hangszerelésekkel operál, az össznépi rendezvényeken összegyűlt, főleg rockra gerjedő közönség is toleránsabban, mi több, nagy örömmel üdvözli őt és társulatát. Futott még a Kispál és a Borz is, bár most csak a „csöndesülős” programmal, a zsúfolásig telt India Sátorban. Lovasi és a többiek mindig valamifajta enyhe iróniával viszonyultak sztárságukhoz, most mintha tudatosan húzódtak volna vissza kissé, nem is baj, hogy nem a legnagyobb színpadon láttuk-hallottuk őket. A Vekeri-tó Fesztivál érezhetően nagy súlyt fektet arra, hogy bemutassa Debrecen pezsgő és sokszínű zenei életét. Bakó Csaba elmondta, évek óta tervezik a Debrecen Színpad felállítását, de a terv idén is csak álom maradt. Talán jövőre. Minden-

esetre a programfüzet alapos böngészésével mindenki megtalálhatta kedvencét. Mazsolázgassunk kicsit a debreceni felhozatalból! A nulladik napon játszott a finom elektronikával spékelt, enyhén pszichedelikus, utazós zenében nyomuló Monchichi Potenciál. Meglepő sikerrel indultak két éve, s bár az utóbbi időkben tagcserék miatt megtorpanni látszottak, most újult erővel vetették be magukat a koncertezésbe országszerte, s készülnek őszre tervezett lemezük felvételeire. Az alig kétéves Skafunderz a ska-revival nyomán alakult bandák egyike. A kezdetben kaliforniai punkos vonalat erőltető srácok rákattantak a reggae begyorsított változatára, és villámgyorsan az egyik legtöbb nézőt vonzó bandává nőtték ki magukat itthon. Tavaly kiadtak egy, a műfajnak megfelelően léha és bolondos anyagot, végigkoncertezték a környéket, és nemsokára fellépnek az ország más részein is. Nem lesz könnyű megkapaszkodniuk, hisz mostanában Dunát lehet rekeszteni a hasonló stílusú csapatokkal. (Rajtuk kívül még hat ska banda lépett fel három nap alatt, hát mi ez, ha nem – jó értelemben vett – divat?) A zúzós, keményebb csapatok képviseletében fellépett a Szeg. Öt év, egy megjelent és egy készülő lemez, két videojáték, melyek kísérőzenéi az ő szerzeményeik – ez pályájuk mérlege. Következetesen és kíméletlenül teszik a dolgukat, s ettől még annak is szimpatikusak lehetnek, akik nem szeretik ezt a műfajt. A rock egy befogadhatóbb, urambocsá’ slágeresebb hullámán lovagol a Benzin. A Tankcsapda-alapító basszeros Labi bandája alig egy év alatt viszonylagos ismertségre tett szert, a közelmúltban bejutottak egy tehetségkutató versenyre, s ha díjat nem is kaptak, rövid interjú készült velük a hazai zenecsatornán. Felbukkant a Nagy Túlélő Ölveti Blues Band is. Ölveti Laci a legkarizmatikusabb magyar énekes lehetett volna, főleg, ha kihasználja csapatával a blues fellendülését a kilencvenes évek elején. Koncertjeiken az ő sajátos, kezdetben váratlan, majd egyre inkább kiszámítható színpadi akciói általában nagyobb hatást váltottak ki, mint maguk a dalok. A sokak által leírt csapat 2003-ban megrázta magát és készített egy vérbő, igazán ütős lemezanyagot, mely mindenféle hercehurcák után most nyáron jelent meg. S noha két alapítótag – Boros György és Pércsi Sándor – időközben lelépett, az új zenészekkel kiálló Ö.B.B. most jobbnak tűnik, mint valaha. Szintén a debreceni blues egyik alapfigurája Csonka Val-

beszélgetés erejéig. Akadt olyan is, aki családostul érkezett. A hajdani Keleten és Tolerancián szocializálódott anyukák és apukák kihozták cseperedő csemetéiket, hogy belekóstolhassanak a hangulatba. A hangulatba, amely kétségtelen, többé sosem lesz már olyan, mint régen. Már nem nagy kunszt látni a kedvenc előadókat, hiszen majd’ minden fesztiválon láthatjuk őket. Kényelmesebbek és lustábbak lettünk, ingerküszöbünk az eget verdesi, kicsit szomorúan konstatáltam, hogy leszámítva a Nagy Színpad előtti időnkénti őrületet, bizony egyik buli sem vonzott igazán sok érdeklődőt. A jóllakottság jelei? Mindenesetre biztos, a Vekeri-tó Fesztivál rendezői nem pihenhetnek babérjaikon, jövőre érdekesebb, speciálisabb programmal kell kiállniuk ahhoz, hogy fennmaradjanak az irdatlan versenyben. Hajrá!

FOKKváros – Derenycsényi István felvételei

DISPUTA Pláza

ter, aki Dr. Walter Blues Társasága nevű friss formációjával örvendeztette meg híveit. Ő eddig inkább a hagyományos, akusztikus blues igéjének hirdetőjeként járta az országot, de mostani társaival beindulósabb, elektromos bluest ad elő. A nálunk oly népszerűtlen brit-pop nyomdokain halad a Gonzo. A kezdetben gyakorta átalakuló hároméves csapat most érezhetően kezd rátalálni a követendő útra. Stumpf Árpi énekes, gitáros szövegei egyre jobbak és egyre kiforrottabban, teltebben szólalnak meg a színpadon. Nem hiányozhatott a fúvósokkal dúsított popos, funkys 7fő sem. Két dekoratív énekesnő, profi zenészek és könnyen emészthető zene. Épp a fesztivál előtt egy nappal kerültek be egy turnéba, melyet egy országos kereskedelmi tévé szponzorál. FOKKváros zsebkendőnyi pódiumán is történtek érdekes események. Itt csapott jókedvű bulit a következményekre való tekintet nélkül a Terry Black Metál egyetlen hazai képviselője, a Spatzen Jodler Sextett. Ifjabb Tóth Sándor, a jódlikirály és társai nem kevesebbre vállalkoztak, mint… Nos, céljaikat tekintve nincs semmi konkrét elképzelésem, de ha hagyjuk, hogy hassanak ránk, fergeteges buliban lehet részünk. Bemutatkozott az egyik legmeghökkentőbb új zenekar, a KálvinTér is. Amit csinálnak, garantáltan izgalmasabb nevüknél, igazából besorolhatatlan – talán némi Primushatást mutató – instrumentális muzsika. Itt már énekesnő is színesítette műsorukat. Alaposan elszaladt velem a ló, és akkor még csak a debreceni zenekarokról ejtettem szót! A koncerteken kívül – melyek a program gerincét adták – nem volna szabad elfeledkeznünk a fesztivál egyéb vetületeiről. Mert egy ilyen rendezvény elsősorban közösségi élmény, alkalom arra, hogy rég látott ismerősök jöjjenek össze egy jóízű

69

Költői verseny a Vekerin

A

z információs társadalom felől közelítve rendezték meg a fesztiválon azt a költői versenyt (az Informatikai Minisztérium eMagyarország-programjában), melyet a rendelkezésre álló idő szűkössége, az új technikai eszközök használata és az alkotási folyamat nyitottsága miatt már csak azért is nevezhetünk élveboncolásnak, mert három irodalmár már írás közben is kommentálhatta a kivetítőn megjelenő szöveget, amit aztán három színész nem egyszerűen felolvasott, hanem előadott. A három fiatal költő, Farkas Arnold Levente, Mezei Gábor és Spiegl Máté, akik vállalták ezt a versengésnek aligha nevezhető megmérettetést, minthogy az értékelésben nem kellett rangsort felállítani – megadott témákra, két fordulóban teljesítette a feladatot. Kihívást az idő rövidségén és a konkrét témafeldolgozáson túlmenően bizonyára az jelenthetett a költőknek, hogy itt, közönséggel a hátuk mögött és a beszélgető művészekkel maguk előtt, fehér

papír helyett a némi gyűrődést mutató kivetítőre irányítva tekintetüket, hiányzott az alkotás intimitása, csöndje, a belső szobába való visszahúzódás lehetősége. Az első fordulóban egy legalább négysoros verset kellett írniuk tíz perc alatt az informatikáról, a másodikban húsz perc alatt minimum tizenkét sorból állót a szerelemről, a pénzről és az itt és mostról, szabad vagy kötött formában. Három alkotó, három számítógép, három klaviatúra, három sörpad, három kivetítő. A programban részt vevő valamenynyi szereplőnek, beleértve a moderátor Baranyai Lászlót is, lényegében improvizálnia kellett: a „bíráló zsűri”, Maksa Gyula, Papp András, Szénási Miklós első benyomásait közvetítette a megszülető versek láttán. A költemények értelmezését a KonzervArtaudrium művészei Geiger Krisztián, Halmi Gábor, Pallai Mara, Bessenyei Zoltán vezetésével csak tovább tágították.

Farkas Arnold Levente Amikor én gépelek, engem jól megnézzetek, ott vannak az enterek, ahol a sorvégetek.

MNK Itt és most a szerelem, ha a lóvét szerelem (ha elromlok, szerel M). Akkor és ott kecsesen (no de ha nincs kecse, senki ne legyen kecses N).

DISPUTA Pláza

Minden mindegy: versemen megosztozik M meg N. Másik változat legyen:

70

Itt és most a szavaim szerelemről szólnak, ím (Ábel nem szeret, Káin). Akkor és ott hamvaim (cigaretta nincs, van kínrím) tűnődnek, hogy latin nyelven parentál a pap. (Időm immár elapad, de a lóvét ide add.)

Mezei Gábor töröld meg a szád mosolyogj. fogad fekete/fehére, billentyűk alakja. hangja. katt-csatt, egy bit, csak egy falatka.

Szerelem (?) aznap este a szerelmet hoztad haza még több lett a cipő az előszobában megbotlasz ebbe orrod vére megindul erre a torzók hasalnak a régi gyomos parkban mellett és mellett aznap este a hold volt csorba vékonyodott idő telt potyogott kósza szilánkokban

Nyomjá rám

Spiegl Máté

Nagyon jóképű srác vagyok, de legalábbis közepesen, Ebből kifolyólag 20–25 év közötti lelki és testi társam keresem. Van fotóm, meggyőződhetsz róla, hogy abszolúte nem linkelek, Nyomjá rám nyomjá rám nyomjá rám kattintsd a linkemet.

Láttam a boldogságot én, Rajta királyok képe mása; A Kasszírnő kövér kezén Hangzott fel varázssuhogása; Vállamon nyílott már a táska, Hadd jussak a jussomhoz én — Ám a kasszába lett elásva Szent István s a többi vezér. Vettem volna elő az ásót, Hogy a Kasszírnőt ledöföm, A kasszából a boldogságot Kiásom, s azzal befödöm Magam, lássátok ti és mások, Ahogy eláraszt az öröm — De sunyi lelkem suttog: „Állj, stop! Magyar költőként működöm.”

DISPUTA Pláza

LÓVÉ

71

Festék és fájdalom

DISPUTA Lépcsők

Chris Wroblewski: A tetoválás nagykönyve

72

„Új alakokká vált testekről indít a lelkem szólani.” Vajon mit keres egy Ovidiustól vett idézet egy tetoválásról szóló könyv bevezetőjében? Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a tetoválás nem több maradandó testékszernél vagy extravagáns hóbortnál, azonban ez az elképzelésünk gyökeresen meg fog változni Chris Wroblewski tetoválásról készített fotóalbumának fellapozásával. Néhány oldal és néhány fotó után bebizonyosodik, hogy az igazi tetoválás valóban több, mint testdíszítés. A tetoválás rítus és szenvedély, amely alapvetően meghatározza a bőrbe varrt minták viselőjének identitását. Chris Wroblewski csaknem húsz éve érdeklődik a tetoválások világa iránt. Az album fotói elsősorban azokhoz szólnak, akik kevésbé ismerik ezt a világot. Ám ha az érdeklődő olvasó szakszerű és pontos bemutatást vár, bevezetést a tetoválás titkaiba és a tetoválásért rajongók különleges világába, alighanem csalódni fog: a fotók tanulmányozása nemhogy kielégítené, hanem még inkább felkorbácsolja kíváncsiságát. A gyönyörű vagy rémisztő, de mindenképpen meghökkentő fotókhoz elsősorban idézetek, egy-két soros gondolatok, vallomások kapcsolódnak, s csak ritkán egészíti ki őket részletes szöveges magyarázat. A tetoválás által meghatározott, sokak számára ismeretlen világokat – nem véletlenül – a képek beszélik el. A több tematikus egységre bomló albumot, a rend kedvéért, megelőzi egy hoszszabb bevezető: a tetoválás rövid története. A történeti áttekintés első részében a tetoválás eredetére vonatkozó feltevésekről és a tetoválás rituális jellegéről, antropológiai meghatározottságáról olvashatunk. A második rész elsősorban azt mutatja be, hogy a kétezer évvel ezelőtti Európában oly népszerű, több népcsoport által gyakorolt, rítusokhoz kapcsolódó tetoválás hogyan tűnt el a kontinensről, és hogyan került vissza a földrajzi felfedezések idején. A kelták, gallok, vikingek, piktek és britonok letűnésével az európai kultúrából eltűnt a stigmakultusz is, a tetoválást az éppen uralmon lévő vallási és politikai erők az elítéltek és a rabszolgák megkülönböztetésére használták, megalapozva ezzel a tetoválás máig is ható hírhedtségét. A felfedezések korában a tetoválás észrevétlenül szivárgott vissza Európába: a nyugati kultúra embe-

rét lenyűgözte a távoli tájakról származó minták egzotikus szépsége, melyet a matrózok és katonák saját testükön szuvenírként hoztak haza. Azonban a tetoválás továbbra is valami barbár, elítélendő cselekedet maradt, melyet a vásári látványosságok körébe utalt a közízlés. Nem meglepő tehát, hogy az ötvenes években, túl két világháborún a tetoválás a lázadás jelévé, egy új, 20. századi virtus emblémájává vált. Erre az időszakra tehető az első színvonalas, jól kiépített tetoválószalonok megjelenése is több nagy kikötővárosban szerte a világon. Ezek a városok (Liverpool, Koppenhága, Hamburg, Szingapúr, Hongkong, Yokohama, San Diego) váltak később a tetoválásoktatás központjaivá. A hetvenes években egyre több művészi képzettségű tetováló kezd el dolgozni, akik fokozottan figyelnek a tisztaságra és a higiéniára. Azáltal, hogy biztonságosabbá és így egyre elterjedtebbé válik, a tetoválás újraértékelődik, funkciója megváltozik: „személyre szóló dísz”, „kozmikus ékszer” lesz belőle, mely gyakran egy adott csoporthoz való tartozás jele: a punkok, skinheadek vagy éppen motoros bandák körében kialakulnak az adott csoportra jellemző tetoválási stílusok. A tetoválás lehetőséget ad a tömegből, az anonimitásból való kilépésre. Szinte minden tetoválásrajongónál megjelenik egy kerettörténet a tetoválás indoklására: „kiteregetni a belső ént”, „álmaidat a bőrödön viselni” stb. A testdíszítésnek ez a módja egyre inkább beleíródik abba a nagy misztikus narratívába, mely szerint a tetoválás aktusa – csakúgy, mint a zene vagy az élénkítőszerek, drogok – kapcsolatba hoz minket múltunkkal, és felidézi azt az ősi hitet, hogy a fájdalom, amit a tetoválás felvarrása okoz, megtisztít, s a maradandó seb, a kép amulettként oltalmazza viselőjét. A tetoválás egyre népszerűbbé, egyre általánosabbá s így egyre elfogadottabbá vált. Mára fogyasztási cikk lett belőle, és ezzel együtt eltűnt megkülönböztető, szubkulturális jellege is. A tetoválás csak egy a testet alapvetően megváltoztató iparágak közül – és ha a plasztikai sebészeti beavatkozásokra gondolunk, akkor be kell vallanunk, hogy nem is a legdrasztikusabb. A közel húsz év élményeit megörökítő album fotói a tetoválás minden vonat-

amerikai tetoválószalonokat ismerhetünk meg mind a szöveg, mind a fényképek segítségével. A könyvet lapozó olvasóban felmerül a gyanú, hogy az album nem bomlik valódi fejezetekre, s így a tartalomjegyzékben nem fejezetcímek, hanem a könyvben található hosszabb szövegegységek címe szerepel, melyekhez ráadásul a fotóknak sokszor kevés közük van. Az ilyen és ehhez hasonló szerkesztési hiányosságok és elégtelenségek sokat vonnak le az egyébként rendkívül érdekes és igényes fotókat egybegyűjtő album értékéből. Vannak azonban igen jól sikerült tematikus egységek is, melyek a fotókkal együtt kárpótolják az olvasót a fentebb tárgyalt szerkesztési hibákért. A Tetovált nők című fejezet fotói és a kísérőszöveg érdekes kérdéseket vet fel. A szerző szerint az a tény, hogy egyre több nő csináltat magának tetoválást, együtt jár a nők társadalmi szerepének megváltozásával, illetve öntudatra ébredésükkel, ami abban áll, hogy a nők – és lassan a férfiak is – felismerik, hogy ezek a szerepek valójában történeti-kulturális kategóriák, amelyeket a férfit domináns szerepbe utaló társadalmi struktúrák szükségszerűen hívtak életre. A nők testére varrt tetoválás egészen napjainkig a prostitúcióhoz, de legalábbis a vásárok és cirkuszok férfi vendéget csábító mulatságaihoz kötődött, tulajdonképpen szexuális célzás volt. Persze ma is vannak nők, akik tetoválásuktól szeretnének feltűnőbbé és csábítóbbá válni, de már másról is szó van. Ahogy Chris Wroblewski mondja, a női tetoválás a lelki erő jele, utalás arra, hogy maguknak is követelik „ezt a régi behódolási és magamutogatási technikát, azért, hogy aztán az önkifejezés még személyesebb formájává alakítsák át” (50), ezzel is jelezve önállóságukat. A közel hetven, tetoválást viselő nőket megörökítő fotó között kettő olyan található, melyet bevallottan Peter Greenaway Párnakönyv című filmje ihletett, de több olyan fényképet is láthatunk, melyek felidézhetik a japán filmgyártás két témába vágó darabját. Naomi Kawase A világ csendjében (In the Silence of the World) című dokumentumfilmjében saját tetováltatásának történetét mutatja be. A fiatal rendezőnő ugyanazt a mintát tetováltatja saját testére, melyet apja viselt, aki még gyermekkorában elhagyta őt,

DISPUTA Lépcsők

kozását bemutatják: a különböző országok, népcsoportok tetoválási szokásait és mintakészletét; a tetoválásfetisiszták és a különböző szubkultúrákhoz tartozó tetoválásrajongók testdíszeit; az elmélyülten dolgozó tetoválóművészeket. A rövid történeti bevezető után a fényképek laza tematikus egységeket alkotva követik egymást, egyszerre villantva fel a tetoválást érintő legfontosabb kérdéseket és a 20. századi tetováláskultúra jelentősebb alakjait, állomásait. A képzelet festékanyagai című részben, a fotókhoz rendelt kísérőszövegben a különböző tetováló eszközöket és festékanyagokat mutatja be igen röviden a szerző. Természetes, hogy a kísérőszöveg és a képek között kevés kapcsolat van, hiszen itt a fényképek a „főszereplők”, nem pedig a leírást kiegészítő-magyarázó illusztrációk. Érdekes azonban, hogy a kísérőszöveg hogyan (nem) teljesíti be a fejezetcím által támasztott olvasói elvárásokat. Jó néhány oldalon keresztül szó sincs festékről vagy tetováló eszközökről, helyette az Arany Legenda egy részletét és egy tetoválóművész vallomását olvashatjuk, és csak a fejezet végén jutunk hozzá a cím által ígért információkhoz. Mindez alapvetően nem okozna problémát, ha ezek az információk – legalábbis a tartalomjegyzék szerint – nem egy másik fejezetben szerepelnének. Ez a fejezet (A Leu család tetoválóeszközei), ha a címet, a képet és a szöveget irányadónak tekintjük, nem más, mint hommage Felix Leu tetoválóművésznek, így furcsának tűnik, hogy A képzelet festékanyagai című fejezetben keresett információkat itt találjuk meg. Sajnos több tematikus egységben is ezekkel a problémákkal szembesülünk, amelyek megnehezítik a könyvbeli tájékozódást. A fejezetcímek által támasztott olvasói elvárásokat több esetben sem a szöveg, sem a képek nem teljesítik be, s ez elbizonytalanítja az érdeklődő olvasót. Legeklatánsabb példája ennek A tetoválás kifejezés eredete című rész, amelynek szövegében a matrózok és katonák tetoválási szokásairól olvashatunk, s a képek és a hozzájuk csatolt magyarázatok is ehhez a témához kapcsolódnak. A szó eredetére pedig csak jó száz oldallal később derül fény: a tahiti „tatau” szóból származik, melynek jelentése megjelölni. Egy másik egységben, amely a Tradicionális (Old School) tetoválások címet viseli,

73

DISPUTA Lépcsők 74

s annak halála előtt már csak kevés időt tölthettek újra együtt. A vér és fájdalom rítusa, illetve a felvarrt minta azonossága szabadította meg őt a tehertől, melyet az apa hiánya jelentett. Yoichi Tabakayashi játékfilmjében, A Tetovált asszonyban (The tattoed Woman) is ez a testdísz teszi szabaddá a főhősnőt, Akanét, akit szeretője vesz rá arra, hogy tetováltassa magát. Bár a tetoválómester szerint ezzel Akané mint nő többet veszthet, mint nyerhet, ő azonban nem akar legyőzött lenni sem a fájdalom, sem az önkényes szerelem által, ahogyan az később kiderül. A női tetoválás azonban nem csak a filmművészetben kapcsolódik össze a szabaddá válással, a nők önállósodásával. Több könyv is született ebben a témában. Maga a szerző is megjelentetett egy albumot Tattoo Art on Women címmel, vagy megemlíthetjük Steve Beard Tetovált nők (Tattoed Women) című művét, melyből Chris Wroblewski idéz is néhány sort: „A tetoválások egyénibbé váltak, intimebbé, szélsőségesebbé. A nők azok, akik mutatják az utat, készen arra, hogy az újonnan szervezett rítusokat megalkossák.” A képek is erről beszélnek. A legszebb és legérdekesebb fényképek az album legnagyobb részét képező Úton című egységben találhatók. A szerző különböző országokban tett utazásai során a tetoválási módszerek és stílusok legkülönfélébb változatait ismerte meg. Indiában a hiedelem szerint a tetoválás megkönynyíti a halál utáni életet, Brazíliában az utcán tetoválnak, Borneóban és Polinéziában fontos rítusok része a tetoválás. De Wroblewski fényképeken rögzítette Bolíviában, Kubában, Hongkongban, Kínában, Japánban és Belső-Ázsiában szerzett tetoválással kapcsolatos élményeit is, sőt népszerű tetoválóművészeket is lencsevégre kapott. Több fotót is láthatunk az úgynevezett testruha viselőiről. A japán eredetű testruha nem más, mint a teljes testfelület tetoválása azonos stílusban az arc és a kéz- és lábfejek kivételével. Az albumnak ebben a második felében jóval kevesebb kísérőszöveg található, mint az elsőben, és tegyük hozzá, hogy itt a szerkezet is áttekinthetőbb. A fényképek színes egymásutánja kaleidoszkópszerűen mutatja be a tetováláshoz kapcsolódó világokat. A kevés szöveg a fotók előnyére is válik: a magyarázat nélküli képek egy ismeretlen, meghökkentő, szinte misztikus interkulturális szférát mutatnak be, melynek széttartó elemeit a vér, fájdalom és festék rítusa tartja egybe, középpontjában pedig az emberi test áll. Egyes fotók arra engednek követ-

keztetni, hogy a tetoválás, ez a testet megnyitó díszítés sok esetben összekapcsolódik a különböző testmódosítási eljárásokat magában foglaló body hacktivism-mel (a szó a body hacker kifejezésből ered, mely olyan embereket jelöl, akik saját testüket különböző technikákkal módosítják). A két legismertebb és leggyakoribb eljárás a tetoválás és a piercing, de léteznek különböző, a bőr felszíne alá helyezendő implantátumok, a hús égetése olyan módon, hogy az égési sérülés dekoratív formákat adjon ki, vagy a testmetszés, melynek lényege, hogy a húst egy előre meghatározott minta mentén bemetszik, majd több mint hatvan napig nem hagyják gyógyulni a sebet, hogy az maradandó legyen. A fotók tanúsága szerint több olyan tetoválásrajongó van, aki piercinget hord a teste legkülönbözőbb részein, sőt az Enigma nevű férfi homlokán a bőr alá két olyan implantátum van ültetve, mely kezdődő szarvakat formáz. A body hacktivism, követői szerint, olyan művészeti irányzat, mely a test jól látható és maradandó módosításait médiumként használja. Azonban ez már egy másik történet. Aki Chris Wroblewski albumát kezébe veszi, lapozgatni kezdi, ha eddig nem is, ezután bizonyosan elkezd érdeklődni a tetoválás iránt. A könyv azáltal, hogy nem ad részletes felvilágosítást, felkelti az olvasó kíváncsiságát. Valószínűleg nem szándékos, hogy a szerző ebben az albumában, melynek eredeti címe Skin Shows – The Tattoo Bible csak felületes információkat közöl a tetoválásról, hiszen e témában ez már a tizenhetedik, illetve a Skin Shows (angol szójáték, jelentése: bőrbemutatók vagy a bőr megmutatja) című sorozatának nyolcadik kötete, magyarul azonban még egyik sem jelent meg. Meg kell azt is jegyeznünk, hogy a könyv kötése nem igazán alkalmas olvasásra, néhány lapozgatás után széthullik, s ez igen meglepő, tekintve, hogy egy drága fotóalbumról van szó, amit általában nézegetni szoktunk. Ez azonban nem a szerző hibája. Mindezek ellenére A tetoválás nagykönyve érdekes és főként szemet gyönyörködtető kiadvány azok számára, akik érdeklődnek a testdíszítés e végtelenül változatos formája: a tetoválás művészete iránt. (Totem Plusz Könyvkiadó Kft., Budapest, 2004, 392 o.) Freytag Orsolya

Nem járnak mostanában jó idők a klasz- nek értékelésében. A hellénisztikus filozószikus tudományokra. A szakterület rég- fia iránt megnövekedett érdeklődés Cicerót óta tartó, s egyre súlyosbodó intézményes is kiszabadította a „nem eredeti”, az „ekválságát a kiadói támogatások piaci logikát lektikus”, a „népszerűsítő” kevéssé hízelgő érvényre juttató megcsappanása és a felső- jelzőinek fogságából, s manapság már nemoktatás küszöbön álló – részben ugyancsak csak mint forrást, mint a görög filozófia a piacosítást megcélzó – átalakítása to- (értetlennek, s ezért olykor kétes hitelűnek vább mélyítette és vélhetőleg még tovább mondott) szolgai másolóját veszik számífogja mélyíteni. E válság persze csupán tásba, hanem mint önálló és megalapozott része és tünete a tágabb értelemben vett ítéletalkotásra képes, fogékony és értő olkultúra és a kultúrát közvasót és filozófiai írót, aki vetítő humántudományok Marcus Tullius Cicero: a görög bölcseletet római egyre rosszabb helyzetéAz istenek természete. szellemi környezetbe és nek. Miközben mindanyFordította, a jegyzetelatin nyelvre ültette át. nyiunk napi tapasztalata, ket és az utószót írta: Cicero filozófiai tehetsége hogy a társadalom szöveHavas László. Lazi nem fogható Platón vagy tének felfeslése, a szolidaKönyvkiadó, Szeged, Arisztotelész elemző ereritás, a megbízhatóság, az 2004. 276 oldal, jéhez és kreativitásához, együttműködési hajlam és 2400 Ft. ám az bizonyos, hogy az ő a kölcsönösség értékeinek nyelvteremtő „fordításai” szinte teljes hiánya súlyos zavarokat idéz nélkül manapság nehezen beszélhetnénk elő a társadalom mindennapi működésében nyugati filozófiáról (bármit mondjanak is (sőt, borúlátóbbak szerint, immáron komo- e római átértelmezés és latinra fordítás kölyan fenyegeti magát e működést), aköz- vetkezményeiről a német romantika képben a politikai közösség választott vezetői viselői, köztük olyan jelentős gondolkodó a mai napig nem ismerték föl, hogy a mű- is, mint Hegel vagy akár kései követőjük, velődés nem fölös fényűzés, a ráérő keve- Martin Heidegger). sek haszontalan időtöltése, hanem a legAz istenek természete című művet Cicero tágabban értett társadalmi kooperációhoz Caesar diktatúrájának idején, a politikától elengedhetetlen szellemi-lelki-érzelmi be- való kényszerű visszavonultságban, nem állítódások kialakításának egyetlen lehet- sokkal lánya fájdalmas elvesztése után séges módja. Az antikvitás kulturális örök- írta. A mű azt a képzeletbeli párbeszédet ségét pedig ebben az összefüggésben nem tartalmazza, melyet Sulla diktatúrája és a csupán mint művelődésünk alapját kelle- római állam szabadságának helyreállítása ne számba vennünk, hanem mint az euró- után (!) három jeles római férfiú folytatott pai emberek közös szellemi hagyatékát, a a halhatatlan istenekről, s melynek a diaközös értékeknek – a kereszténység mellett lógus inszcenírozása szerint az ifjú Cicero – legátfogóbb keretét, mely fontos szerepet fültanúja volt. (A beszélgetés történeti idejátszhatna Európa új kulturális és politikai jének kijelölése mellett az olvasó számára identitásának – rendre súlyos akadályokba az is megteremti a politikai aktualizálás ütköző – megalkotásában. lehetőségét, hogy Cicero a művet M. Iunius Az intézmények válságáról beszéltem – Brutusnak, Caesar későbbi – mindössze fél a szakma közben teljesít. Az antik teológi- esztendővel későbbi – gyilkosának ajánai és vallásfilozófiai gondolkodás alapműve, lotta.) A párbeszéd résztvevői: C. Velleius Cicero Az istenek természete című dialógusa szenátor, Epikurosz meggyőződéses híve, csaknem húsz évvel első kiadása után – az Q. Lucilius Balbus, aki a sztoikus irányújabb kutatások eredményeinek figyelembe zat elkötelezettje, az akadémikus nézetevételével – újra megjelent. (A művet Havas ket valló C. Cotta, s végül maga a fiatal M. László, az utóbbi évtizedek magyarországi Tullius Cicero. Az első könyvben Velleius Cicero-kutatásának meghatározó képvise- vázolja a görög filozófia teológiai tanítálője, a Debreceni Egyetem Klasszika-filoló- sainak történetét, majd részletesen taglalgiai Tanszékének professzora fordította le, s ja az epikureus teológiai nézeteket; ezeket látta el jegyzetekkel és alapos kísérőtanul- Cotta, az Új Akadémia szkeptikus képvisemánnyal.) Az eltelt húsz esztendő jelentős lője pontról pontra cáfolja. (Cotta terméváltozásokat hozott a Cicero-kutatásban, szetesen csak filozófiai értelemben nevezegyebek mellett Cicero filozófiai működésé- hető szkeptikusnak, hiszen amúgy pontifex

DISPUTA Lépcsők

Istenek és emberek

75

DISPUTA Lépcsők 76

volt, aki hivatalból őrködött a religio szabályainak, az istenek előírásos tiszteletének betartásán; a római vallásosságra s általában a római szellemre oly jellemző együttállás ez.) A második könyvben Q. Lucilius Balbus előadása következik a sztoikus teológiáról, melyet a harmadik könyvben megint csak Cotta bírál részletekbe menően – ám anélkül, hogy végtére a maga akadémikus álláspontját kifejtené. A nem szakmabeli olvasó számára bizonyára a mű második könyve kínálja a legtöbb érdekességet, mely a sztoikus iskola elkötelezettjének, Q. Lucilius Balbusnak a fejtegetéseit tartalmazza. Balbus először bebizonyítja, hogy vannak istenek, majd természetüket tárja fel, azután az isteneket mint a világ kormányzóit (gondviselőit) mutatja be, végül pedig azt taglalja, hogy az istenek mindent az emberek iránti szeretetből cselekszenek. Okfejtései felfoghatók a világmindenség egészének dicséreteként is. Az égbolt fényes csillagainak szabályos mozgásától a növények és állatok felépítésén és viselkedésén át az embernek mint szellemi és testi lénynek a tökéletességéig minden arról tanúskodik: a világ a bölcs istenek csodálatos alkotása, melyben összhang és értelem uralkodik, melyben az ember otthon van, s tevékenységével minden pillanatban arról tanúskodik, hogy ő itt a földön hatalmas és jóindulatú urak szívesen látott vendégeként tartózkodik. A sztoikus elmélet szerint a világot a szümpatheia hatja át, a világ részeinek értelmes és szeretetteli összekapcsolódása. A természeti és a kulturális világ közös törvényeknek engedelmeskedik: a természeti törvény nem csupán fizikai fogalom, hanem a természetjog eszméjében az emberi közösség legfőbb szervező ereje is. Az élőlények világát is a rend, a célszerű működés és együttműködés szabályozza, az anatómia és a fiziológia empirikus jelenségei a célszerűség és a funkcionalitás törvényeinek engedelmeskednek. A természet és a kultúra találkozási pontjaként az ember kitüntetett helyzetben van. Az ember, miközben illeszkedik a célszerű természeti világ rendjébe, aközben e világ végső értékeinek vagy céljainak megtestesülése is (tehát bizonyos értelemben „túl” is van ezen a világon). A felegyenesedett tartás például azt mutatja, hogy az embernek nem kell (és nem is szabad) a földhöz tapadva leélnie életét (ez a „földhözragadtság” Sallustiusnál is nagyjából annyit jelent, hogy „a puszta biológiai szükségleteknek alávetve”), hanem miután magassá és egyenessé vált, képes lehet arra, hogy az

eget szemlélje, s hogy felfogja, kik is az istenek. Az a meglepő állítás, hogy az ember valamennyi érzékelése magasan felülmúlja a vadállatét, onnan válik érthetővé, hogy az ember mindenekelőtt a kultúra teljesítményeinek megítélésében nyeri el e kitüntetettségét: nem a „puszta”, anatómiai vagy fiziológiai értelemben vett érzékszervi működésekről van itt szó, hanem arról az érzékelésben megalapozott képességről, amellyel a mesterséges tárgyak jellegzetességeit és a különböző emberi eredetű jelrendszereket felfogjuk és megértjük. Természetnek és kultúrának az emberben keletkező különbségét és az emberben megragadható viszonyát folytonosság és szétválás egyaránt jellemzi. Például az ékesszólás nagyszerű adománya egyfelől az ember rendkívül bonyolult beszédszerveinek finom összehangolásán (az artikulált hangadás képességén) alapul, másfelől pedig lehetővé teszi az élethez elengedhetetlen együttműködést, a tanítást, a kulturális tudás áthagyományozását s a közügyek intézését (miközben az információk ilyen típusú külsővé tételére, rögzítésére, forgalmazására, áthagyományozására és megőrzésére az ösztönvezérelt állatvilágban ebben a formában nincs szükség). Hasonló a helyzet azzal a (hétköznapi) csodával is, hogy az embernek keze van, mely anatómiai felépítése révén az állatok számára kivitelezhetetlenül bonyolult mozdulatok végrehajtását teszi lehetővé, s mellyel az ember képes a mesterségek alkotásainak létrehozására, egész civilizációs és technikai környezetének, vagyis egész – tág értelemben vett – „kulturális világának” megalkotására (amit aztán szembefordíthat akár önnön természeti eredetével is). Az embernek a humanitas eszméjéből következő középpontba állítása, s így az embernek tulajdonított hatalom ugyanakkor nem korlátlan: az embernek mint a világ részének, mint az istenek kegyeltjének és a végzet alávetettjének alkalmazkodnia kell helyzetéhez, s méltónak kell lennie az őt kitüntető roppant adományokhoz. Cicero, az Új Akadémia által képviselt szkepticizmus mérsékelt irányának elkötelezettje e művében a sztoikus eszmékhez áll a legközelebb. Ez nem meglepő: Cicero azt vallotta, hogy a bölcsesség szeretetének helyes művelése abban áll, hogy minden véleményt, minden érvet egyaránt fontolóra veszünk, s a mérlegelésük után azt fogadjuk el – minden dogmatikus kötöttségtől függetlenül –, amelyik a leginkább meggyőzőnek bizonyult, amelyik véleményünk szerint legközelebb áll az igazhoz,

amelyik a leginkább valószínű. Ezért Az istenek természete című munkája is tartalmazza az epikureus és a sztoikus teológia tanításait, s tartalmazza a velük szemben fölhozható ellenvetéseket is. Ettől lesz az istenek és a vallás jelenségeinek tárgyalása oly eleven és a mai olvasót is magával ragadó (s innen magyarázható az is, hogy nemcsak a keresztény szerzők, hanem a felvilágosodás hívei is szívesen olvasták). Cicero (s általában a rómaiak) felfogásában a politika és a vallás összekapcsolódik: a vallásnak mint az istenek tiszteletének a gyakorlása elsősorban állami feladat, a vallásos érzület az erkölcsileg szilárd állam legfőbb összetartó ereje. Ebből az is érthetővé válik, hogy Cicerónak e mű meg-

írásával miért lehetett nemcsak filozófiai, hanem politikai célja is: amikor ellenzi azt, hogy bármely halandót még életében istenné nyilvánítsanak, s akként tiszteljék, akkor – legalábbis az Utószó alaposan és több oldalról is alátámasztott okfejtése szerint – mindenekelőtt Caesar valláspolitikai törekvéseit támadja, a diktátor istenként való tiszteletének akar gátat vetni. A sztoikus hagyományban lelve meg a politikai ellenállás szellemi alapját (mint mások is, magyarok is, annyiszor később a történelem folyamán), mondván: az isten isten, az ember pedig, legalábbis amíg e földön él, ember – még ha nagy hatalmú politikus is. Simon Attila

Látás, értelmezés és testkép Miben hasonlít Kosztolányi Dezső véleménye a klasszikus szerzőkről és John Sutherland nézete a bestseller írókat illetően? Hogyan ütköztethető a konstruktív tudományfelfogás a hermeneutikával? Mik azok az autopoietikus (önreferenciális, önépítő) rendszerek, és mi következik abból, ha a társadalmat és az irodalmat annak tartjuk? Hogyan lepleződik le az orvosi tekintet kulturális beágyazottsága a biológiai nemiség meghatározása során? Lehet-e William Gibson cyberpunk trilógiáját a haiti vudu praktikák felől olvasni? Összeköthető-e a melankolikus lélek és a művész világlátása? Hogyan lehet egy posztmodern alakzat, a rizóma felől újraolvasni Szentkuthy Miklós utómodern magyar regényét? Fantasztikum és valóság miért értelmezhető relatív viszonyok egyes állomásainak és nem egy oppozíció két elemének? Miféle kortárs médiaelméleti kérdéseket vet fel F. Scott Fitzgerald Az utolsó cézár c. regénye? Hogyan írják újra Neil Gaiman parodisztikus írásai H. P. Lovecraft fantasynovelláit? Mi a paratér? Hogyan keverednek az ún. „peremműfajok” (science fiction, fantasy, horror) Lovecraft írásaiban? Hogyan válhat a vámpírizmus olvasásalakzattá? Miként értelmezhető palinódiaként (ellendalként) Barak László verse? A trópusok önreprezentációja hogyan jelenik meg Vida Gergely költészetében? Az olvasói tekintet hogyan szervezi meg a labirintusszerű és tükröződő térbeli alakzatokat

Papp Tibor képverseiben? Mivel gazdagítja Peter Jackson rendezői filmváltozata A Gyűrűk Ura trilógiájának interpretációs lehetőségeit? Tizenhét kérdés, melyek H. Nagy Péter Féregjáratok c. könyvének (azaz tizenhét írásának) befogadása során felmerülhetnek az olvasóban. Az érsekújvári illetőségű „vándorirodalmár” legújabb kötete: recenziók, esszék, könyvbemutatók – öt-hat mélyenszántó tanulmány kivételével – inkább csak ötletfelvető szövegelemzések mintegy százhatvan oldalon, igen változatos tartalommal. Habár jó pár cikk a széles közönség számára íródott, az 1998 körül megjelentekre az irodalmi szakterminológia dominanciája jellemző. Tematikájuk szerint három fő kulturális jelenség köré csoportosíthatók: felvidéki magyar irodalom, kortárs (hazai) líra és regény; (poszt)modern tudományos iskolák, elméleti irányzatok; popkultúra, népszerű irodalom. Összekapcsolható-e ez a három kérdéskör, azaz, mi alapján lehet őket egy kötetbe válogatni? H. Nagy megkapó bevezetője („Elegyes írásaim elé”) pontosan erre a felvetésre kíván választ adni. Figyelmeztet arra, hogy mi az, amit nem vállal a könyv mint egység: teleologikusságot, egy érvelési retorika zártságát, időrendet vagy a szerző fejlődési folyamatának formuláját. „Ezt a kötetet részben saját szórakoztatásomra állítottam össze. Nem készült különleges alkalomra, nincsenek didaktikai szándékai, nem szolgál

DISPUTA Lépcsők

H. Nagy Péter Féregjáratok című könyvéről

77

DISPUTA Lépcsők 78

semmilyen pedagógiai célt, tudományos értéke elenyésző, feltehetően nem lesz különösebb hatástörténete.” Bármilyen szerénynek tűnik ezek alapján a szöveg írója, azért a bevezető utal arra, miért lehet mégis fontos a könyv. Fő érdeme az lehet, hogy a különböző, magyar és angolszász szépirodalmi szövegeket, a populáris és a „magas” kultúra alkotásait párbeszédbe lépteti egymással, valamint tudományos (konstruktivista, hermeneutikai, etnológiai) elméletekkel. Ezeket a kapcsolásokat azonban csak részben végzi el a szerző: magának az olvasónak kell a kötet egyes darabjai közt „linkeket” találni. Az egész kötetre jellemző posztmodern gondolkodás már itt, az olvasónak szánt instrukciókban tetten érhető: hipertextként kell használni a könyvet. Az igen távoli hátterű szövegek kérdésirányait, melyek egyébként összeköthetetlenek lennének, az olvasó (a science fiction szövegek szereplőihez hasonlóan) a téridőkontinuum átrendezésével hidalhatja át. A féregjáraton való közlekedés felfüggeszti a hagyományos, lineáris mozgás és olvasás metaforikáját: „A kompozíciónak nincs teleológiája, bárhol felüthető, az adott rész féregjárathoz hasonlóan viselkedik: összeköti a téridő egyébként elérhetetlen tartományait…” (H. Nagy, 7) Rendkívül érdekes lehet a kötet második, harmadik és negyedik szövege (21-55), melyek a konstruktivista tudományfelfogás felől irányíthatnak minket a látás, észlelés és testképünk kérdéseihez. H. Nagy Niklas Luhmannt, az autopoietikus rendszerek egyik szószólóját idézi. A német gondolkodó az ún. „ontológiai gondolkodástól” határolja el magát, mely a kutatói megfigyelést megkülönböztetési formákhoz (igaz – hamis, lét – nemlét, szubjektum – objektum) köti. „A megfigyelés nem más, mint egy megkülönböztetés alkalmazása az egyik, és nem pedig a másik oldal megjelölésére. A megkülönböztetés nem más, mint egy olyan következménnyel járó határkijelölés, amely szerint csak határátlépéssel lehet az egyik oldalról a másikra átjutni. Ezt nevezi Spencer Brown formának.” (Luhmann, 113) (Kérdés, nem lehetne ezt az „ontológiai álláspontot” a kognitív tudományfelfogás felől megközelíteni – ennek kibontása persze hosszas kutatómunkát igényelne.) Noha H. Nagy inkább az „ontológiát” bíráló Luhmannt követi, a magyar irodalmár elemzéseiből is az derül ki, hogy a látást mindig megelőzi az értelmezés. Az ember ugyanis nem tesz mást, mint kiválasztja a már ismert képek és válaszok

közül azt, amit egy adott jelenség esetén hozzáillőnek gondol. A Foucault által közreadott Herculine Barbin, más néven Alexina B. c. könyv elemzése során az orvosi tekintet az, ami előtérbe kerül: a tudományos pillantás nem csupán konstatál, de konstruál is. „Prognózis és diagnózis éppen azért kerülhet oppozícióba tehát, mert veszendőbe megy az eredet és a megvalósulás (konkrétum) közötti különbség garantálhatósága. Az orvos pillantása (nagyon leegyszerűsítve) ezek szerint múltorientált és viszonyító szerkezetű, ugyanakkor reprezentatív logikára épül. Egyfajta analogikus láncot mutat fel: valami akkor értelmezhető, ha hasonlít valami őt megelőző másra.” (H. Nagy, 52) Az orvosi diagnózis, miközben az újszülött nemét megállapítja, egyben egész életre szóló prognózist is ad a „gender” kinyilvánításával, a szociális nemi szerepekbe és elvárásokba való beléptetéssel. Alexina története arra hívja fel a figyelmet, hogy az orvosi diagnózis is csupán formákra megy vissza (az elsődleges nemi jelleg tekintetében). Az emberi test nemi identitásváltása az orvostudományi sémák megbízhatatlanságára utalhat – nem csoda, ha a jelenséget a társadalom rendellenesnek tekinti. Amikor az önéletrajzíró felnőttként kétneművé, hermafroditává válik, a biológiai meghatározás és az ebből konstruálódó társadalmi besorolás szinte már lehetetlen – s ez a páciens sorsát tekintve csak tragédiával végződhet. A test, nemiség és a szexualitás öndefiniáló, identitást képző alakzatok. „Az a tény, hogy emberré a kultúra által leszünk, (…) nem hatalmaz fel minket arra, hogy a testet magát figyelmen kívül hagyjuk.” (Laqueur, 33) Az orvosi, anatómiai vizsgálódás és a kulturális kódok tehát kölcsönösen hatnak egymásra és elválaszthatatlanok. „Az anatómusok másképp is tekinthettek volna a testekre – például a vaginát a pénisztől eltérőnek láthatták volna – de nem így tettek, és ennek alapvetően kulturális okai voltak. Hasonlóképpen figyelmen kívül hagytak empirikus adatokat (…), mert ezek nem illettek bele sem egy tudományos, sem egy metafizikai paradigmába.” (Laqueur, 36) Szintén a látás, értelmezés és testkép problematikájára hívja fel a figyelmet H. Nagy Lovecraftet elemző tanulmánya („Gaiman Lovecraft újraírásai”). Ebben a magyar kritikus Lovecraft novelláit – többek között – Borges „There are more things” című szövegével olvassa együtt. A délamerikai író elbeszélésében a narrátor egy

tás” mennyisége miatt érdekes. H. Nagy a szövegeket nem szociokulturális tényezők szemszögéből analizálja, hanem azért, mert poétikai elemzései során változatos és mély strukturális formákat képes felfedezni az „alacsony” kultúra alkotásaiban. (A Féregjáratok elsősorban a science fiction, fantasy és horror műfajait vizsgálja, de legalább ennyire érdekes lehet a krimi is.) „Az intellektualista kritikusok általában nem veszik észre a populáris művészet többszintűségét, többszólamúságát, összetett és árnyalt jelentését, mert alapjaiban elzárkóznak tőle és nem hajlandóak olyan rokonszenvvel viszonyulni alkotásaihoz, amellyel ezt a komplexitást fel lehetne ismerni. Időnként pedig egyszerűen nem értik meg a szóban forgó alkotásokat.” (Shusterman in H. Nagy, 114) H. Nagy tehát a posztmodernségben elterjedt alakzatokat (paródia, újraírás, metafikció) keres a populáris irodalom angolszász írásaiban éppúgy, mint a kortárs magyar prózában és lírában. Eközben olyan alműfajok és fogalmak rejtelmeibe vezeti be az olvasót, mint a paratér, dark fantasy, heroic fantasy, cross-over filmek stb. Óvatosan jegyzem meg, hogy véleményem szerint a dark fantasy definíciószerű jellemzése nem az alműfaj legjellemzőbb aspektusát veszi szemügyre. Talán igaz Lovecraft alkotásaira, hogy „párhuzamos vagy módosított világok egymásra hatását tematizáló” szövegekről van szó. Mégis a dark fantasyt inkább szokás egyszerűen a horror és a fantasy keverékének tekinteni, mintsem „az egymásba ékelődő párhuzamos univerzumok fikciójának”. (H. Nagy, 83, 60) Igaz, a peremműfajok H. Nagy által is reflektált keveredése, „szinkretizmusa” fölöslegessé teheti az ilyen irányú kérdésfelvetéseket. A látás és testérzékelés egy másik, szintén kortárs jelenségére hívhatja fel a figyelmet a Féregjáratok azon esszéje, mely Fitzgerald regényével (Az utolsó cézár) foglalkozik. H. Nagy értelmezése alapján a szövegben feltűnően hangsúlyos az amerikai filmekre jellemző látványeffektusok hatása, az ún. „hollywoodi retorika”. „Vagyis Fitzgerald eljárása mintha látensen már tartalmazná azt a poétikai lehetőséget, melyet – jóval később – a médiumok tudatos keverésének művészi gyakorlata fog kihasználni és reflektálni.” (H. Nagy, 80) Az egyik legismertebb szerző, aki ezt a technikát alkalmazza, a kortárs minimalista Bret Easton Ellis. Fodor Péter kifejti, hogy az amerikai író több módon is elidegeníti a hagyomá-

DISPUTA Lépcsők

olyan baljós házat keres fel, melynek berendezése nem antropomorf. A figyelő tekintet tárgyak (bútorok, lépcső) segítségével igyekszik a ház lakójának testiségét elképzelni. Az idegenség megtapasztalása Borges novellájának esetében nem közvetlenül történik meg: a nyitott befejezés miatt lemaradunk arról, miféle (földöntúli?) lényt pillant meg végül a főszereplő. Egy ismeretlen eredetű test humanoid sémákba való beillesztésének képtelensége csak közvetett módon, a tárgyak segítségével kerül elénk. „A bútorok leírására nem vállalkozom, mert nem vagyok biztos benne, hogy láttam őket, bár vakító fehér fény töltötte el a termet. Mindjárt megmagyarázom. Ahhoz, hogy egy dolgot lássunk, meg kell értenünk. A karosszék utal az emberi testre, formájára, végtagjaira; az olló a vágás műveletére. (…) A képtelen formák közül, melyek elém tárultak azon az éjszakán, egyik sem felelt meg az emberi testnek vagy valamilyen emberi ésszel felfogható használatnak. Elfogott a rémület; iszonyodva néztem őket.” (Borges, 218– 219) Mint arra H. Nagy felhívja a figyelmünket, Lovecraft direktebben nyúl az idegenség témájához: az ő műveiben a szereplők megtapasztalják a nem-humanoid test látványát és az ismeretlen világ(ok) atmoszféráját. Ennek eredményeképp őrület, betegség, drogfüggőség, de legalábbis időszakos öntudatlanság lesz az osztályrészük. „A túlélő” c. novella főhőse ezt a következőképpen tapasztalja meg: „Ez volt az az állat, amit elpusztítottam. Félig ember, félig gyík, kísérteties karikatúrája a valahai emberi testnek. (…) Szótlan rémülettel bámultam a gerincoszlop tövéből előmeredő, farokszerű tömpe nyúlványt, és a borzalmasan megnyúlt, krokodilszerű állkapcsot, amelyről még mindig lógott a kecskeszakáll szőrcsomója… Csak ennyit láttam, mielőtt a kegyelemteljes öntudatlanság leszállt volna rám…” (Lovecraft, 33) A csavar persze pontosan az, hogyha egy idegen test vagy világ nyelvileg leképeződik, az már – mivel ismerős, de legalábbis emberi nyelven van megírva – elveszíti idegenszerűségét. Mindezek után érthetővé válhat az a kritikai hozzáállás, mellyel H. Nagy Péter a populáris irodalom alkotásait kezeli. L. Ron Hubbard Rettegés c. könyvét elemezve – és Richard Shustermanra támaszkodva – a magyar irodalmár a népszerű szövegek olyan interpretálási módszerét körvonalazza, melynek alappremisszája, hogy a populáris irodalom nem csupán a „fogyasz-

79

nyos narrációs vonalvezetés működését. Egyrészt a nyelv segítségével: az Amerikai pszichóban turisztikai katalógusok, politikai propaganda, zenei ismertetők frázisait hallhatjuk, azok „beszélnek”, nem pedig maguk a szereplők vagy a „történetmondó”. „Bateman már az első fejezet dialógusaiban sokkal inkább idézi, semmint használja a nyelvet.” (Fodor, 405) Másrészt, az Amerikai pszichó és a Glamoráma főszereplő-narrátorai a filmkamera szemével látják a világot. Magukat és környezetüket a filmtechnika mechanikus (ál)pontosságával rögzítik, ami azt eredményezi, hogy a hosszas leírások és ismétlések által az olvasói képzelet elveszíti azon adottságát, mely segítségével a jelölőt a jelölthöz köti. Az előbbi regényben főképpen a ruhadarabok és a márkanevek, az utóbbiban a világhíres személyek, a „sztárok” identitása válik üressé. Mindkét szövegben „olyan társadalmi réteg kerül a középpontba, mely csak saját reprezentációjában létezik...” (Fodor, 403: a kritikus ezt a Glamorámáról állapítja meg.) A kiüresedett „realizmus”, a túlzásba vitt rögzítő pontosság mellett a szexfilmek és az akciófilmek kliséi, frázisai ássák alá a cselekményvezetést. Victor és Patrick Bateman (a regények narrátorai) a szexuális aktus leírása közben úgy jellemzik önmagukat, testi mivoltukat és cselekedeteiket, mintha csak egy pornófilm részletes forgatókönyvét citálnák és játszanák el. H. Nagy gondolatmenete (80–81) és Fodor Péter tanulmánya nyomán rájöhetünk: a

kiüresedett nyelv és a kortárs médiumok üzenetteremtő uralma így írja felül a test hagyományos jelentésképző struktúráit. A bevezetés írójának állításai („tudományos értéke elenyésző, nem lesz különösebb hatástörténete”) ellenére bízom benne, hogy H. Nagy Péter könyve az irodalomtudományi diskurzus részévé válik. A hosszabb, mélyrehatóbb elemzések közvetlenül; a rövidebb, problémafelvető eszszék közvetve irányíthatják figyelmünket a kortárs magyar és világirodalom főbb problémaköreire, elméleti kérdésirányaira. Források Borges, Jorge Luis: „There are more things”. Ford:. Székács Vera. In.: Jorge Luis Borges válogatott művei. A tükör és a maszk. Elbeszélések. Budapest, Európa, 1999. 211–221. old. Fodor Péter: „Hiszem, ha látom (Bret Easton Ellis: Amerikai pszichó)”. In.: Az esztétikai tapasztalat medialitása. Szerk.: Kulcsár-Szabó Zoltán és Szirák Péter. Budapest, Ráció Kiadó, 2004. 398–411. old. H. Nagy Péter. Féregjáratok. Dunaszerdahely, Nap Kiadó, 2005. Laqueur, Thomas: A testet öltött nem (Ford.: Szabó Valéria et al.). Budapest, Új Mandátum, 2002. Lovecraft, H. P.: „A túlélő”. Ford.: Bihari György. In.: Sötét testvériség. Szeged, Lazi, 1999. 5– 35. old. Luhman, Niklas: Látom azt, amit te nem látsz. Szerk.: Karácsony András, ford.: Bittera Dóra et al. Budapest, Osiris, 1999.

Klapcsik Sándor

Bodóra várva

DISPUTA Lépcsők

POSZT–2005

80

A mediterrán égövvel szembeni elvárásoknak fittyet hányva, a Kulturális fővárosságra törekvő Pécs télies idővel fogadta az Országos Színházi Találkozóra gyülekező korai vendégeket. Június 9-én +4˚C. A dzsámi előtti placc helyett terembe kényszerült a díszközönség, hogy egy szűkebb légtérben élvezhesse a polgármester és a kultuszminiszter köszöntőbeszédét. Talán az oxigénhiány tette, talán más körülmény: az érzelmi visszafogottság jegyében hömpölygött a szó. Politikai helyzetzavar A fakó kedély terjengésének hirtelen támadt politikai indítéka volt: alulmaradt a

köztársasági elnöki versengésben a Hely jelöltje. Furcsán mutatott egymás mellett a királycsinálóként aposztrofált Toller László és a Szili-ellenes tábort megjelenítő Bozóki András. A „furcsán mutatás” testtartásban vagy mozdulatokban nem jelentkezett, csupán szövegalatti szakmai szócsatában merült ki. Miközben Bozóki üdvözölte a kivételesen színvonalas műsorválasztékot; Toller szóvá tette, hogy, amiért a stúdiószínházi előadások számára lefoglalták a főépületi nagytermet, a széles közönség kiszorult a fesztiválról. Pedig keményen a zsebükbe nyúlnak a rendezvény rangja érdekében. Fáj a helyzet, de lesz POSZT jövőre is, sőt, ha elnyeri Pécs a kulturális fővárosságot; a verseny nemzetközivé lesz!

Nincs túlzott szerencséje a fesztiválbizottságnak, a hatalmi széljárások alakulása miatt. A POSZT története: kultuszminiszterváltások története. 2002-ben Rockenbauer Zoltán ege alatt folyt a válogatás – Görgey Gábor ihlette a zsűrit; 2004-ben Görgey írta a Köszöntőt – Hiller István mondta a Beszédet; 2005-ben Hillert várták, hogy tálcán hozza a Szili-fácánt – Bozóki lopakodott be helyette, a kertek alatt. Hillerválogató válogatott – Bozóki-zsűri hirdette az eredményt. Nagy szerencse, hogy az aktuálpolitika mindenkor kívül reked a POSZT szakmai erődítményének sáncain. Amint elkezdődik az első versenyprogram – a felhangok elhalnak, a figyelem a teljesítményekre összpontosul.

Persze, a politikai papírforma egyébként sem azért van, hogy okvetlenül érvényes legyen. Idén már a műsor véglegesítésekor kiderült: a Hiller-szelleműnek remélt válogató valójában ortodox liberális esztétikát követett. A meghatározáson nem ideológiai vagy etnikai tartalmat kell érteni, hanem annyit: Karsai György, a klasszika-filológia pécsi illetőségű professzora felállított egy műfaji, stiláris és tematikai mércét; ahhoz hozzárendelt egy pontozási táblázatot. A színielőadásokkal a mátrixa alapján formázott „kosarakba” való bekerülésre lehetett pályázni. Bekosarazott és kikosarazott halmazra oszlott a versenybe nevezett produkciók mezőnye. Aki a kosarából kimaradt, esetleg örökre lemaradt. Például Csendes László alakítása Egerben, az Oidipusz királyban, alighanem a színészi pálya egyik csúcsteljesítménye: a sors soha meg nem ismétlődő kegyében részesült, mégis elkerülte a nyilvános szakmai siker. Nem másért, mint hogy – az antik vonulat jegyében – Héliosz napisten unokája, Médeia kétszer ihlette meg a válogatót. Prométheusz úr a Csokonai Színházból, szintén nem nyert befogadást a pozitív értelmezési tartományba (New York New York. Rendezte: Bodolay Géza). Azt lehetett megállapítani, hogy Karsai vegyes figyelmi intenzitással követte az egyes előadások sorsát. Míg Debrecenben – bár itt magyarországi bemutatót, tehát ismeretlen művet látott – csak egyszer járt, addig a Zsámbéki Gábor rendezte, Katona József Színház-beli Médeiaváltozatot háromszor tekintette meg. Fejlődésében akarta látni a rendezői koncepciót. Nos, bár a Pécsett nyújtott versenyteljesítmény sem múlta felül Zsótér Sándor korábbi, a Radnóti Miklós Színház színeiben

fesztiváldíjat nyert alkotását; Fullajtár Andrea címszerepbéli alakításáért mégis érdemes volt beválogatni a darabot (Legjobb női alakítás díja – Maszk). A másik Médeia Sepsiszentgyörgyről érkezett. A Katona József Színház előadása teljesen mai, feminista történet; egy házasságtörési szituációban, a nagy szenvedélyű asszony bosszúvágyától szétzilálódik minden – a Napisten unokájának ereje győz a gyenge férfiakon. A sepsiszentgyörgyiektől másféle karakterű nőt látunk. Ezt a Médeiát elsősorban nem a bosszúvágy vezérli, hanem saját idegensége. Az idegenség, amit sugároz, és amitől feltehetőleg maga szenved leginkább. A kapcsolatképtelenség. Látunk egy pompázatos királylányt, csillogó fekete ruhában, fekete kesztyűvel – a kesztyű gyémántokkal, strasszokkal kirakva: egész lénye a rideg titokzatosságot, az elemelt fenséget mutatja. Misztikus lény, beleértve a figurába a szokatlan véget is, amelyben úgy pusztul el, hogy feltámad. A két feldolgozás közös vonása: a szenvedély és az idegenség motívumkörének steril megközelítése, tértől-időtől független érzékeltetése – a válogató ízlésének hű lenyomata. Nemzetköziség Sepsiszentgyörgyön a darabot a román Mihai Măniuţiu rendezte. Külföldről érkezett a Radnóti Miklós Színház Luigi Pirandello: IV. Henrik-előadásának rendezője is. Stefano de Luca (olasz) abból a megfontolásból kapta a feladatot, hogy az anyanyelvben való jártasság talán majd ele-

DISPUTA Lépcsők

A válogató ízlése és pofonjai

81

DISPUTA Lépcsők 82

venné teszi a szerző absztrakt szövegét. Részsikert ért el. A lovasbalesetbe hajszolt; tudathasadásból felgyógyult, de őrültet tettető, majd színt valló, utóbb pedig a skizofrén szerepbe visszavonuló hős alakját Szervét Tibor formázza meg. Az összetett feladat remek megoldásáért méltán nyerte el a Legjobb férfi főszereplő (szakmai zsűri) díját. Ugyanakkor talán a polgári lélektani realizmus művelői iránt gyakorolt gesztus eredménye is a díj. Úgy tetszik, a musicalbázissá alakult körúti Madách Színház és az újító mozgalomhoz társult Madách Kamara hagyományainak örökségét átvállaló Radnóti Miklós Színház elismerése állandó fesztiválbelépő és kötelező főhajtás. A szó bizonyos értelmében – amennyiben Kárpátalja külföld – nemzetközinek mondható az a produkció is, amelynek főszereplője, Trill Zsolt szintúgy méltán pályázhatott volna a legjobb férfiszínész kitüntetésére. A koprodukciók sikerességét igazolja vissza az idei válogatás. A Gyulai Várszínház – Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház, Beregszász együttműködésével jött létre Örkény István: Tótékjának színrevitele. Mint egy monstruózus organizmus, lüktet, hullámzik, dagad és apad, szuszog és nyög, lódul és torpan a színpadi masinéria. A beregszászi társulat a buszmegállóban várakozó falu népe, a díszlépésben menetelő tömeg, a kantinban mulatozó katonák, az elcsigázottan vánszorgó sereg, az életuntan cigarettázó légópincelakók csoportja. A rokonszenves szemüveges fiatalember apró bajuszt ragaszt és tébolyult Hit-

lerré alakul. (Perényi Balázs – Színház). Az Őrnagy szerepében Trill Zsolt talán megérdemelte volna a zsűri figyelmét, amint a teljes produkció is. A határon túli színházak jelenléte felemásra értékelődött ebben a szezonban. A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház két alkotással is képviselve volt ugyan, ám egy fura válogatói megfontolás következtében – „azt már sokan látták ideát” – nem hozhatták el bravúrdarabjukat, az Othellót. Az ugyancsak Bocsárdi László rendezte Brecht-mű, a Jó embert keresünk viszont magán viselte a műkedvelőség vonásait. Törekedtek ugyan a színészek a negédesség könnyed paródiájára, ahogyan a szerző megkívánta, de nem igazán sikeresen. Tudatos elrajzolás vagy mesterségbeli járatlanság: a megvalósítás szakmai fogyatékossága? Dilemma abban a közegben, ahol a művészi szabadság és a művészi szükségszerűség kettős gúzsába kötötten próbálnak, ütemre táncolni: ez a sepsiszentgyörgyi kín-torna tétje. Törekvés a művészi kifejezőeszközök divatirány szerinti megválasztására, s alkalmazása egy, a nyelv-nemzet egységében nevelkedett-szocializálódott közönségbázison – kétséges kimenetelű mutatvány. Társadalmi színház Könnyen rásüthetik valakire az amatőrség bélyegét, ám – éppen az átmeneti színházi képződmények jelenléte okán – elmondhatjuk: nem panaszkodhatunk, láthatjuk már Magyarországot színpadon. A Krétakör Schilling Árpád Feketeország rendezte előadásáról horzsolásokkal, sebekkel, nyílt lelki törésekkel jön ki a néző. Pintér Béla: A sütemények királynője úgy hánytatja meg a mérgezett gyomrú szenvedőt, hogy közben tartja, fogja annak homlokát – fogalmaz egy tanulmányában Gabnai Katalin. Újdonságnak tapsolunk, bár kétségtelen, hogy e társadalmi színház, a húszas évek provokációs célzattal fellépő, baloldali bódé-artja, a magyarországi avantgárd irányzatok nyomtalan emlékét idézi. A Krétakör Színház sms-hírekre kitalált jelenetei egy gyorsreagálású színtest illúzióját keltik, mígnem megtudjuk: azért nem képesek naprakészen politizálni, mert az attrakciójuk: hónapokig gyakorolt aktuálpolitikai rögtönzésfüzér – különdíjat kaptak, hogy meg ne sértődjenek már, az Istenért. Kötelező jelenlévők (A sértődést elkerülendő, kötelezően beválogatandó rendezők és társulatok) akadnak

Szellemi műhelyverekedés A kaposvári színház kultuszának fénykorát megidéző, a tettlegességig fajuló teremfoglalási tülekedés folyt a Katona József Színház – Kamra, Budapest: Ledarálnakeltűntem c. előadásán, amelyet Bodó Viktor rende-

zett. „Kafka A per című műve miatt” – alcímmel hirdetik. A miatt: érintőleges ihlet mintha Kafka, de inkább én vagyok. Keserű, szélsőséges kategóriákban megfogalmazott, velejéig pesszimista világkép. Dinamikus pesszimizmus. Viharos letargia. Tökéletes csapatmunka, fegyelem és egymásra figyelés. Bravúros térkialakítású díszletben (tervező: Bagossy Levente) – végtelen, fenyegető távlatú alagút, illetve szűk cellák fojtogató terében – kitűnő koreográfiák. Az előadást azon színinövendékek demonstratív rohama kísérte, akik egyébként a budapesti hétköznapjaikon bármikor megnézhetnék kedvenceiket. Valószínű, hogy meg is tették. Itt és most, a zsűri ítélőképességét pozitívan (?-!) befolyásoló incidens történt. Az abszolút fődíjat vitte el a produkció. Bodóra várva. Új generáció – nemzedéki őrségváltáshoz – ügyeletes megváltót keres! Schilling Árpád, Balázs Zoltán, Bocsárdi László, Bodó Viktor. Eltérő stílusáramlatok – fájdalmasan alacsony létszámú nemzedék. Felvetődik a színházi guruk felelőssége. Miért neveltek ki ennyire keveset? A minőségeszmény országos kiterjesztéséhez, elégtelen az aktuálisan feltörekvő tehetségek „tömege”. Bár, meglehet, a guruknak így a jó: addig nem lesz színházi struktúraváltás, amíg nincs – kivel. Az eddigi POSZT-ok között, egyébként, legszínvonalasabb az idei volt. Balogh Tibor

DISPUTA Lépcsők

szép számmal: a Krétakör Színház mellett, Kaposvár, Nyíregyháza, a Budapesti Kamaraszínház; Zsótér Sándor, Mácsai Pál, Novák Eszter említhető. Ez nem jelenti azt, hogy a nevezettek produkciói méltatlanok volnának a fesztiválhoz, legfeljebb megfordítva: a kihagyásuk sem számított volna szakmai mulasztásnak. Például a Jászai Mari Színház, Tatabánya – Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza koprodukciójában létrejött, A negyedik kapu című műben a hős, Írele, gyönyörű nyomorban, boldog ártatlanságban él feleségével, mígnem elmegy hazulról, nem kisebb célt tűzve maga elé, mint hogy megtalálja az ő Mesterét. Évekig tartó vándorút. Fölkeresi a nagy hászid tanítókat, ám egyik sem bizonyul az igazinak. Viszont mindegyiktől tanul valamit. Majd az út végén ő maga válik Mesterré. Az igazság, az élet értelme, a boldogság. A szegény fiú élettörténete a születéstől a halálig. Különös dramaturgia. „Novák Eszter (rendező) nagyon jól ismeri és beszéli Kárpáti Péter nyelvét” – vélekedik a válogató. Nyersebben fogalmazva: egy dramaturgiai tákolmány színpadi költeménnyé nemesítése fűződik Novák Eszter nevéhez.

83

Original Sinsualty

DISPUTA Lépcsők

Tori Amos: The Beekeeper

84

Azt gondolom, az egylemezes sztárokkal – a kritikai közhiedelemmel ellentétben – nincsen semmi baj. Leginkább az egynyári szerelmekkel állíthatók párhuzamba: csodálatos élmények járnak velük, s nagyszerű emlékek maradnak utánuk. S ami a legfontosabb, hogy a kaland egyik fél részéről sem kötelez semmire. Ezzel a fajta örömelvvel szemben (vagy felett) helyezhetők el azok a művészek, akik már több lemezen keresztül bizonyították tehetségüket, s ezzel tartós kapcsolatokat szereztek maguk számára rajongóik és kritikusaik személyében. Hiszen onnantól kezdve, hogy megszelídítettek maguk számára néhány hallgatót, akik várják, veszik és hallgatják művészetüket, minden egyes megszólalásukkal eggyel nő a tét: vajon meg tudnak felelni az elvárásoknak? Az már más kérdés, sőt sokszor maga a kérdés, hogy tulajdonképpen minek is kell megfelelniük. A maguk (művészi képességektől és ambícióktól motivált) elvárásainak, vagy pedig a közönségének, a kiadóénak, a korszellemének? Sem a megjelent és eladott lemezek száma, sem pedig a könnyűzenei kánon alapján nem kétséges, hogy az északkarolinai születésű zongorista-dalszerzőénekesnő, Tori Amos a zenei kapcsolatok ez utóbbi csoportjába tartozik. Úgy tűnik, a háromévi szilencium után idén tavasszal megjelent The Beekeeper című albumával a művésznő leginkább saját elvárásainak próbált eleget tenni. A tét így a nyolcadik lemeznél pedig már elég nagy. Még sértődésekkel is járhat. Egyébként ő már ötéves kora óta gyűjti magának a híveket, ugyanis azóta énekel, ír dalokat és lép fel zongorájával. Ahogy mondani szokás, az igazi áttörést máris első önálló stúdiómunkája, az 1991-es Little Earthquakes című lemez meghozta számára. Ezt sokan a mai napig a legjobb művének tartják. Mindezeket csupán azért mondom el, mert az új lemez külföldi recepciója egy-

értelműen erre a momentumra, tehát az elvárásokra helyezi a hangsúlyt bírálataiban. Valószínűleg a megelőző albumok után mindenre számítottak, csak egy ilyen munkára nem. Az elvetélését és a rajta megesett nemi erőszakot megéneklő, a „songs about masturbating to the Bible”-szerző (by Susan Glen) Tori Amos helyett egy, a gnoszticizmus útját járó, öntudatos, ámde mégis keresztény nőt kaptak, aki olyan békésen és titokzatosan tud mosolyogni a lemez borítóján. Bezzeg annó dacumál még egy kismalacot szoptatott karosszékében ülve, meg felgyújtotta a zongoráját egy-egy borító apropójából. Az általános meglepettség, esetleges megbotránkozás ebből a szempontból teljesen érthető. Pedig valójában nem is történt olyan sok változás az előzőekhez képest. A világra reflektáló művész kérdései ugyanazok maradtak, csak így negyven felett a válaszai hajoltak más árnyalatokba. Az állandóságot és színvonalat megteremtendő, az album elkészítésében régi muzsikustársai, Matt Chamberlain dobos és Jon Evans basszusgitáros voltak újfent az énekesnő segítségére. Így az anyag zenei hangulatában túl sok újdonságra nem számíthatunk, leszámítva azt a néhány, igazából lényegtelen újdonságot, hogy új hangszerként megjelenik, igaz erősen átszimbolizálva (a feminin zongora kontrapunktjaként) az orgona, valamint egy gospel-kórus és Damison Rice folkénekes hangja is. Tori Amos (és zongorája) erőteljes lénye mellett azonban még CD-n keresztül sincs egyiküknek sem komolyabb esélye. Ha mégis a változást akarjuk fülön csípni az előadó nyolcadik nagylemezén, akkor az egyébként profi hangzású – Amos saját Martian Engineering elnevezésű stúdiójában rögzített – és zeneileg magas színvonalú anyag méltatása helyett/mellett érdemes néhány szót ejteni a The Beekeeper „kötetkompozíciójáról”, már csak azért is, mert manapság igen ritkán találkozik hasonló-

/ A tree of knowledge / Sophia would insist / You must eat of this / Original sin? / No, I don't think so / Original sinsuality. A szerző így kommentálja a dalt: „A tudás fájáról való evés által kezdte női lényünk felfedezni a szenvedélyt és az elárulást.” Ha szabad költészeti analógiákat erőltetni erre a lemezre, akkor úgy lehetne fogalmazni, hogy a The Beekeeper tizenkilenc dala a méhkaptár alapszerkezetét alkotó hatszög mentén szerveződik rövid kis ciklusokba. Hat különböző kerten keresztül juthatunk valójában mindig ugyanoda. Az egyes állomásokban leginkább egyetlen közös dolog található, és ez pedig a nőiség. Nem feminizmusról van szó, sokkal inkább egyfajta ősi hódolatról a női nem előtt. Tori Amos beszámolt arról, hogy az album készítésének idején apokrif evangéliumokat tanulmányozgatott, s így jutott kezébe Mária Magdolna evangéliuma is. A bizonyos körökben Jézus szeretőjeként, sőt feleségeként számon tartott asszonyt sokan – elsősorban e körök – az egyház által elnyomott ősi nőiség szimbólumaként értelmezik. Szerintük a férfiakból álló egyház hatalmi indíttatásokból egyszerűen kiírta Mária Magdolnát az evangéliumokból. Ám mielőtt bárki is a Da Vinci-kódra és más összeesküvés-elméletre gondolna (gondol ilyesmire valaki?), le kell szögezni, hogy líraiságában, misztikájában és áttételességében ez a lemez jóval több a Dan Brown könyvében megképzett világnál. A vádat maga Tori Amos is visszautasítja, természetesen. Visszatérve a szerkezetre, még mindig nem állítom, hogy ez a fajta határozott struktúra önmagában kiválóvá tenné

DISPUTA Lépcsők

val a hallgató a könnyűzenei piacon. Ezt a szempontot nem magamtól találtam ki, hisz a lemez felhívó struktúrája, de hogy ha ez nem volna mindenki számára elég, a szerző kapcsolódó megnyilatkozásai is egyértelműen sugallják a megszerkesztettség felőli értelmezés relevanciáját. Ez a fajta koncepciózus gondolkodás nem idegen az énekesnőtől. A Scarlet’s Walk egy Amerikát átívelő utazásra épült, míg a Strange little Girls alapötlete férfiak által írt dalok női szempontú megközelítése volt. A The Beekeeper azonban átgondoltságában minden korábbi Amos-lemezt felülmúl. De ez részemről még messze nem esztétikai ítélet. Az album szövegvilága költőiségében, homályosságában, talányosságában rokonítható az előző alkotásokkal. A szerzői instrukciókból kiderül, hogy a világ (itt elsősorban az Egyesült Államok) valami nagynagy apokalipszis felé sodródik, s a dalok vészjelzések ebben a készülődő viharban. A lemez ennek a viharnak az allegóriája, pontosabban egy nő utazásának ebben a fenyegetett világban. Itt van minden Tori eszköztárából: fetisizmus, horror, misztika, szenvedély. De az már egy-két felületesebb végighallgatás után is feltűnik, hogy mindezek mellett itt valójában a bibliai mitológia és az ősi nőiségkultusz összefonódásának tanúi lehetünk. Maga a címadó dal vezet el minket ennek a felismerésnek az alaposabb megértéséhez. Amos méhek iránti vonzódása már korábban is felszínre tört, gondoljunk csak a Honey című szerzeményre a Hey Jupiter-ről. Azt is bevallotta egy helyütt, hogy rengeteget tanult a méhészetről Simon Buxton The Shamanic Way of the Bee című szoftezoterikus könyvéből. (A könyv alcíme: Ancient Wisdom and Healing Practices of the Bee Masters.) A méhek eszerint valami ősi bölcsesség, a szexualitás szentségének hordozói. A The Beekeeper című dal úgy kezdődik, mint más híres kertallegória: a hősnő szemben találja magát a Gyümölccsel. E titokzatos szerzeményben feltűnik a kert ura, a Méhész is, s a dal bibliai kontextusából nem nehéz kitalálni, hogy miféle szerzet is ez a – jelen esetben nőnemű – gazda: „Do you know who I am” – she said. „I'm the one who taps you on the shoulder when it's your time / Don't be afraid I promise that she will awake / Tomorrow somewhere.” Az Original Sinsuality-ből – ami, lévén a lemezbemutató turné címadója, szintén kulcsfontosságú szerzemény – megtudhatjuk, hogy mi is történt ebben a kertben: There was a garden / In the beginning / Before the fall / Before Genesis / There was a tree there

85

DISPUTA Lépcsők

a munkát, sőt még a bibliai és gnosztikus intertextusok léte sem. Ettől még lehetne mentes mindenféle ihlettől az egész. Ám a zene és a szövegek szerencsére tovább mutatnak a steril körülmények között kivont esszenciánál. A The Beekeeper című lemez sejtjeiben is hordozza azt az ihletettséget, amitől az egész szöveg- és zenevilág olyan magával ragadóvá válik. A női lélek rejtelmeiről szóló remek szecessziós darab, a Parasol vagy a videoklipen népszerűsített Sleeps With Butterflies csodálatos sorai és harmóniái bőven nem maradnak el a korábbi Amos-szerzemények szintjétől. Hirtelen beugrik még a kissé old-school R’n’B-re sikeredett, de azért kellőképpen szürreális Ireland vagy az anyaság hivatása előtt tisztelgő Mother revolution. Összességében

86

elmondható a 2005-ös Tori Amos-lemezről, hogy – néhol érzékelhető egyenetlenségei ellenére is – profin elkészített, hallgatható munka. Nem indokolt ugyan, hogy szuperlatívuszokban beszéljünk róla, pl. hogy minden szempontból tökéletes és korszakalkotó lemezzel állunk szemben, de mindent összevetve megerősítést nyer a lélek balga fényűzése, hogy a gyors élvezetekkel szemben (illetve mellett) van létjogosultsága az elmélyült szellemi együttlétnek is. Jelen esetben Tori Amosszal, aki nem lesz rossz partnerünk ebben, szó mi szó. S ez az elköteleződés megér egy kis aggódást a következő lemezig. (Epic/Sony, 2005)

„Megcsinálok öt tízes sorozatot a lábgépen. Szintén öt tízes sorozatot a háterősítőn. Mire átülök a hasgépre, már olyan jól belejövök, hogy hat tizenötös sorozatot is le tudok húzni rajta, és a bicepszgéppel is könynyedén megy hét tízes sorozat. Súlyzózás előtt még felülök húsz percre a teremkerékpárra, és közben a Money legújabb számát olvasgatom. A súlyzókkal megcsinálok három sorozat tizenötös lábnyújtást meg lábhajlítást, aztán három sorozat húszas előre-, majd három sorozat húszas oldalemelést a hátsó deltaizmok erősítésére, három sorozat húszast a csigaemelővel és középtartásban egy sorozatot végig a kézisúlyzókkal. Mellizom-erősítőnek három sorozat lökést csinálok a súlyzópadon. Az elülső deltaizmok erősítésére három sorozat oldalemelés következik, ülő helyzetben végrehajtott lenyomással kombinálva. Végezetül pedig a tricepsz erősítésére megcsinálok három sorozat húszas nyomást és fekvőtámaszt a tornapadon. Néhány lazító gyakorlat után, ami alatt egy kicsit lehűlök, gyors forró zuhany következik, aztán irány a videokölcsönző, visszaadom a hétfőn kivett két kazettát, a Fiús lányok a javítóintézetben címűt meg az Este teste címűt, de ezt az utóbbit mindjárt ki is veszem, mert szeretném az este még egyszer megnézni, bár tudom, hogy nem lesz időm maszturbálni arra a jelenetre, amelyikben fúrógéppel nyírják ki a nőt, mert fél nyolckor randevúm van Courtney-val a Café Luxembourgban.” (Bret Easton Ellis: Amerikai Psycho)

Kenyhercz Róbert

Az emberi test megítélése és szemlélete a középkorban

A kései ókor újplatonikus filozófiája (mint például Plótinosz), mely kétségkívül komoly hatást gyakorolt a kereszténységre is, úgy vélte, hogy a mindenség szellemi természetű része magasabb rendű, mint a természeti világ, amelyben a szellemi összetevő az anyagival keveredik. Az ember testénél fogva természeti, lelkénél fogva azonban a szellemi világhoz tartozik. Valódi ismeretekre a halhatatlan lélek képes, amelyik visszaemlékezik (anamnézis) az anyagba (azaz testbe) történő „beköltözése”, tehát a születése előtti állapotra, s végső soron arra törekszik, hogy a test „börtönéből” kiszabadulva újra az isteni Egy, a mindenütt jelenvaló világszellem részévé válhasson. Ebből az alapfelfogásból kiindulva a korai középkor és a patrisztika legnagyobb hatású keresztény filozófusa és teológusa, Szent Ágoston úgy vélte, hogy az ember lényege nem ismerhető meg oly módon, ahogyan megismerhetők a világ dolgai, azaz az érzékek révén. Az ember ugyanis nemcsak érzékelhető test, nemcsak „külső ember” (homo

Pósán László

Az emberi test teológiai megítélése

exterior), hanem szellem is, „belső ember” (homo interior). A szinkretista vallási mozgalomként megjelenő, manicheista és számos keresztény elemet is átvevő gnoszticizmus szerint az egyik alapelv a Jó, a Fény, a Szellem, a másik pedig ennek ellentéteként a Rossz, a Sötét, az Anyag. Az ember teremtése nem más, mint az isteni szférából származó fényszikrák (lelkek) összekeverése az anyaggal. A teremtés ily módon nem az Isten, hanem a Sátán műve, a megváltás éppen ezért az anyagba zárt lelkek kiszabadítását jelenti. Hogy ez megtörténhessen, a világban megjelent a felszabadító tudást, a gnósziszt közlő Krisztus. A léleknek a testből való kiemelkedése vagy szigorú aszkézissel, vagy a testet tönkretevő kicsapongásokkal érhető el. Azt, hogy az ember megítélésével kapcsolatosan milyen nagy hatása volt az újplatonikus és gnosztikus elképzeléseknek, jól mutatja, hogy a test és a lélek duális szemlélete az egyház által eretneknek bélyegzett vallási mozgalmakban (bogumilok, katharok) még a virágzó középkorban is továbbélt. A középkori gondolkodást századokon át alapvetően meghatározó skolasztikától, annak nagy összegzőjétől, Aquinói Szent Tamástól azonban már idegen volt a test és a lélek viszonyának platonikus, illetve ágostoni értelmezése. A skolasztika önálló egyednek (individuum) tekintette az embert, aki nem csupán gondolkodik, hanem érzékel is. Ám test nélkül nem tud érzékelni, s ezért nem csupán a lélek, hanem a test is az ember lényegéhez tartozik. A test és a lélek egysége jelenti az embert, azaz a lélek nem büntetésből van a „test börtönébe” zárva, és nem szabad azt gondolni, hogy valamiféle előzetes életének bűneiért kell ily módon itt a földön vezekelnie, ahogyan azt a katharok és a bogumilok hirdették. Szent Tamás szerint a lélek ugyan rendelkezik a szellem erejével és az értelem hatalmával, de fogalmait az érzéki tapasztalásból való elvonatkoztatás útján alakítja ki, ám e tapasztaláshoz anyagi testre is szüksége van. Szemléletében a test és a lélek egysége tehát nem a lélek „lealacsonyítását”, hanem éppen ellenkezőleg, a lélek „felemelését” jelenti. A test és a lélek egysége ily módon a lélek miatt van. Az emberi lélek maga is Isten teremtménye, s nem az isteni princípium része, ahogyan azt a gnosztikusok és követőik hirdették. Halhatatlansággal isten ajándékaként rendelkezik, amit – elvben – akár el is veszíthetne. Az anyagnak, azaz a testnek ugyancsak isten a teremtője, s nem pedig a dualista tanokat vallók szerinti Sátán.

DISPUTA Műhely

A

köztudatban élő kép többnyire az, hogy a szigorú, aszketikus elveket valló, az emberi testhez, testi funkciókhoz kapcsolódó összes megnyilvánulást a középkor a bűn tartalmával ruházta fel. De ha a teológiai értekezésekben, erkölcsi példázatokban, prédikációkban, hagiográfiai írásokban megjelenő tiltásokon, korlátozásokon és elvárásokon túl szélesebb forrásanyagot vizsgálunk, nemcsak más tartalmúvá, de sokkal összetettebbé is válik az emberi test középkori megítélése. Olyan számmisztikával, asztrológiával vagy mágiával összefüggő értelmezések és tartalmak is kapcsolódtak hozzá, melyek alapvetően idegenek a mai kor szemléletétől. Kétségtelen, hogy a középkor morális okokból a maihoz képest sokkal nagyobb figyelmet szentelt a földi szépség és az élet mulandóságának, a test romlandóságának, ám korántsem volt érzéketlen a világi szépség – benne az emberi külső – iránt. Johannes Scotus Eriugena például a következőket írta a 9. században: „… minden, ami az isteni Gondviselés tervei szerint van elrendezve, jó, szép és igaz”, így tehát az Úr által teremtett emberi test is. A középkori gondolkodás egyik legmeghatározóbb tekintélye, Aquinói Szent Tamás a teremtés csodájaként ugyancsak nagyrabecsüléssel szemlélte az emberi testet, mely Isten képére és hasonlatosságára teremtetett.

87

DISPUTA Műhely

Számmisztika és test: az ember mint mikrokozmosz

88

A középkori világszemlélet ugyanakkor viszont arra a platóni eredetű elképzelésre épült (amely egyébként ezzel párhuzamosan a héber misztikában is kialakult), hogy a világ egy hatalmas emberi lényhez, az ember pedig magához a világhoz hasonlítható, azaz a kozmosz hatalmas ember, s az ember kicsiny kozmosz. A 12. század közepén Hildegardis, bingeni zárdafőnöknő Causae et curae („Okok és gyógymódok”) című művében a következőket írta: „az ember ugyanis önmagában hordozza a teljes teremtést, mert benne kering az élet halhatatlan lehelete.” Ehhez kapcsolódott a homo quadratus szemlélet, mely szerint a világegyetem lényegét jelentő számok esztétikai megfeleléseket is jelentő számsoroknak megfelelően különféle szimbolikus jelentéseket öltenek magukra. Különösen a négyes számot tekintették döntő fontosságúnak, hiszen négy égtáj, négy évszak van, sőt a hold állása is alapvetően négyféle. Az ókorhoz hasonlóan a középkorban szintén úgy vélték, hogy a világ négy elem, a tűz, a víz, a föld és a levegő különböző arányú keverékéből áll, és négy alapminőség van: meleg, hideg, száraz, nedves. „… az emberi test alkotóelemei is elemek, amelyek az emberben is pontosan úgy oszlanak meg és látják el feladataikat – hogy az embert egyben tartsák –, ahogyan a világban oszlanak el és látják el feladataikat. A tűz, a levegő, a víz és a föld ugyanis az emberben is megtalálható, az ember is belőlük áll össze” – olvasható a bingeni Hildegardisnál. Több mint kétszáz évvel később, a középkor végén ugyanezt írta Agrippa von Nettesheim is De occulta philosophia című művében. Az emberi test tehát kicsiben „tükrözi” a nagy rendet, a világot. Az emberi test adottságait, alkatát, hajlamait, betegségekre való érzékenységét szintén a négyes számhoz kötődő körülmény határozza meg: a négy nedv, a phlegma, a sanguis, a kholé és a melaina kholé (nyirok, vér, epe, fekete epe). Ha ezek egyensúlyban vannak, egészség, ha egyikük túlsúlyba kerül, betegség az eredmény. A négy nedv alapján négy alapvető emberi alkat ismeretes: a flegmatikus, a szangvinikus, a kolerikus és a melankolikus. Vitruvius szerint mindezeken túl az emberi test geometriai arányai miatt is a négyes az ember száma: a kitárt karú ember szélessége megegyezik magasságával, tehát Isten a tökéletes négyzet méreteivel ruházta fel. Az isteni rendet és har-

móniát jelentő négyes lett a középkorban a morális tökéletesség száma is. Az ötös a misztikus tökéletességet jelképezte (Mózes öt könyve, az Úr öt szent sebe), ami az emberi testen is fölfedezhető. Az ember alakja ugyanis olyan körbe írható, melynek középpontja a köldök, a kiterjesztett végtagokat és a fejet érintő egyenesek pedig a kör körül ötszöget alkotnak. Még a reneszánsz kor egyik legsokoldalúbb személyisége, Leonardo da Vinci is körbe rajzolt, kitárt karú férfialakkal ábrázolta az emberi test arányait 1492 körül. De a három és a hét ugyancsak olyan számok, melyekre a világ és az emberi test épül. Az emberben a hármas szám a fej, a szív és a gyomor, vagyis a szellem, a lélek és a test. A hetes szám viszont a fej nyílásainak száma: szemek, orrlyukak, fülek és száj. A három a földi és világegyetemben lévő dolgokat jelképező néggyel összeadva hetet eredményez, ami így a testi és szellemi világ egységét szimbolizálja. A 12. században a chartres-i iskola teológusai úgy vélték, hogy Isten minden dolgot rend és mérték szerint alkotott, így az emberi testet is. A mikro- és makrokozmoszt, azaz a világot (s benne az embert) és a világmindenséget – a Boethius által közvetített püthagoraszi hagyományokra is támaszkodva – egyazon isteni matematika fogja egységbe. Egy 13. század közepéről származó illusztráció például azt ábrázolja, ahogyan Isten körzővel méri a világot. Ugyancsak a 13. században Szent Bonaventura a következőket írta: „… a szépség és gyönyörűség nem lehetséges arány nélkül; az arány pedig elsősorban számokban rejlik: szükséges, hogy minden dolog számszerű legyen.” Mindezek alapján már nem is meglepő, hogy Villard de Honnecourt 13. századi „Mintakönyvének” fej- és alaktanulmányait, figuráit geometriai formák határozzák meg. Az emberi test és az asztrológia Mivel a középkori felfogás szerint az emberi test kicsiben a világmindenséget példázza, különböző részei megfelelnek az állatöv jegyeinek. Az emberi testnedvek és alapvető minőségek összefüggnek az égövi jegyekkel, ahogyan ezt egy 11. századi spanyol ábrázolás is tanúsítja. Az 1480-ból származó nürnbergi „Egészségügyi tanácsadó” szerint például minden orvosi beavatkozáshoz horoszkóp, illetve a bolygók és csillagok állásának gondos vizsgálata szükséges. Az emberi test asztrológiai szemléletéből következően – egy 14. századi áb-

ként értelmezte, ami a kultúra nyilvános szférájában játszódott le. Ez a nyilvános meztelenség nem keltett erotikus képzeteket, semmi köze sem volt a szexualitáshoz. A meddő nők például gyermekáldást remélve, ölükben egy báránnyal, meztelenül járták körül a templomi oltárt. A különböző rontások elleni védelmet szolgálta az a szokás is Nyugat-Európában, hogy a vendégként érkező fejedelmeket, uralkodókat a város kapujában gyakran meztelen asszonyok és lányok fogadták, mint 1461-ben XI. Lajost Párizsban vagy 1468-ban Merész Károly burgund herceget Lille-ben. Ez a szokás még a 16. század első felében is élt, hiszen 1520-ban, Antwerpenben V. Károly németrómai császárt ugyancsak ruhátlan nők fogadták. Az a szokás, hogy ártó varázslás és rontás elhárítása céljából meztelen nemi szerveket mutogattak, néhol még a keresztény szakrális terekre, azaz a templomokba is beköltözött. Számos középkori oszlopfőn láthatunk illetlenül kitárulkozó nőket és férfiakat vagy női nemi szervet hangsúlyosan kiemelő faragványokat, mint például a csehországi Eger templomában, az Árpádkori magyarszentpáli templom pillérfőjén vagy különböző ír fakereszt faragványokon. A női genitáliáknak boszorkányűző, veszélyelhárító szerepet tulajdonítottak: a női altest szakrális környezetben történő ábrázolásának funkciója az volt, hogy magára vonzza az ártó tekinteteket, s így semlegesítse a rontó szándékokat az oltári szentség esetében, hiszen leginkább ez volt kitéve ennek a veszélynek.

Meztelenség és oltalmazó mágia

A test tudományos szemlélete – anatómia a középkorban

A középkori egyházi szertartások gyakran ősi, még a kereszténység előtti termékenységrítusokat és szokásokat tartalmaztak. A különböző dramatikus népszokások tele voltak (s részben vannak még mind a mai napig) rituális erotikus és fallikus megnyilvánulásokkal. Mindezek nem magához a nemi aktushoz kapcsolódtak, hanem elsősorban azokhoz a népi babonákhoz, hiedelmekhez, melyek szerint, ha bizonyos tevékenységeket meztelenül végeztek, az védelmező, óvó mágiát jelentett. Így például számos helyen meztelenül vetettek, meztelenül járták körül a szántóföldet, hogy megóvják a gabonát az időjárás és a kártevők pusztításaitól, vagy meztelen lányok húzta ekével szántották körül a települést a járványok elleni védekezésül. A néphit a meztelenséget, a ruhátlan testet a mágikus varázscselekmény fontos része-

Sevillai Szent Izidor „Etimológiák vagy eredetek könyve” című művében a következőket írta: „Testünk bizonyos részei a hasznosság végett készíttettek, mint a zsigerek; mások hasznosság és szépség végett, mint az arc, a kéz és a láb, amelyek igen hasznosak és egyszersmind szépségesek; ismét mások csupán dísz gyanánt, mint a férfiak mellbimbója és mindkét nem köldöke. Mások a megkülönböztetés érdekében, mint a férfiaknál a nemi szerv, a kiütköző szakáll és a széles mell, a nőknél a gyönge íny, a kis mell, s a magzat foganására és kihordására szolgáló ágyék és széles csípő.” Izidor szerint ahogy a homlokzat díszítése szépséget kölcsönöz az épületnek, s a retorikai dísz a beszédnek, úgy az emberi testet is természetes díszek (köldök, íny, szemöldök, keblek, haj stb.) és mesterséges díszek (öltözék, ékszerek) teszik széppé.

DISPUTA Műhely

rázolás szerint – a fej a Kos, a nyak a Bika, a mell a Rák, a karok az Ikrek, a máj az Oroszlán, a belek a Szűz, a húgyutak a Mérleg, az ivarszerv a Skorpió, a comb a Nyilas, a térd a Bak, az alszár a Vízöntő és a lábfej a Halak állatövi jegyeknek felelt meg. A zodiákus jegyeinek összefüggése az emberrel azonban más vonatkozásban is természetesnek számított. Ahogyan a világegyetemben 12 állatövi csillagkép van, úgy az emberben 12 képesség: látás, szaglás, beszéd, hallás, táplálkozás, nemzés, érintés, mozgás, harag, nevetés, gondolkodás és alvás. A csillagképek szorosan öszszefüggtek a négy fő elemmel is: az égben mindegyik csillagkép egy-egy elemet irányít úgy, hogy három égövi jegy között oszlik meg egy-egy elem kezdete, közepe és vége. Így tehát a csillagképek között is vannak tüzesek, földesek, levegősek és vizesek. A tűz kezdete például a Kosé, fejlődése és növekedése az Oroszláné, vége pedig a Nyilasé. A föld kezdete a Bikáé, fejlődése a Szűzé, pusztulása a Baké. A levegő keletkezése az Ikreké, fejlődése a Mérlegé, hanyatlása a Vízöntőé. A víz kezdete a Rák, közepe a Skorpió, vége pedig a Halak tulajdona. A 13. század első felében II. Frigyes német-római császár udvari asztrológusa, Michael Scotus a fiziognómiáról (az emberi arc tanulmányozásáról) szóló művében úgy vélte, hogy a csillagok, csillagjegyek hatással vannak az ember születésére, rányomják bélyegüket az emberi arcra. Ezért olvasható le az ember vonásairól mindaz, amit az égitestek (s végső soron Isten) vele kapcsolatban meghatároztak.

89

DISPUTA Műhely 90

A szép test egyik legfontosabb tulajdonsága a rózsás bőr, mert etimológiai érvelése szerint a venustas („testi szépség”) kifejezés a venae, azaz az erek nevére, tehát végső soron a vérre megy vissza, míg a formosus („szép”) a formum szóra, azaz a vér melegére, amely a szépség forrása. A vér (sanguis) nevéből ered a sanus („egészséges”) jelző is, amelyet a nem sápadt emberekre használnak. Ez utóbbi etimológiák jól mutatják, milyen nagy fontosságot tulajdonítottak a test egészséges kinézetének a korai középkorban, amikor az emberek többsége fiatalon halt meg, és gyakoriak voltak az éhínségek. Izidor azt is hangsúlyozza, hogy a delicatus („bájos”) kifejezés a finom falatok (deliciae) nevéből ered. A középkorból talán Sevillai Izidor írása az első, amely valamiféle tudományos igényű magyarázatot próbál keresni az emberi testtel kapcsolatosan. A mai közhiedelem szerint a középkorban világi és egyházi tilalmak akadályozták az emberi test anatómiai megismerését, a boncolást. Valójában azonban ilyen nem volt, a tilalmak a hullalopás, a halottak megszentségtelenítése, feldarabolása és hasonlók ellen születtek. 1299-ben például VIII. Bonifác pápa kibocsátott egy bullát (De sepultris), amely tiltotta a halottak szállítását balzsamozott vagy feldarabolt formában. Mondino dei Luzzi 1315ben Bolognában két női holttestet boncolt, s egyetlen forrás sem említi, hogy akár az egyház, akár a városi tanács kifogást emelt volna boncolásai ellen. Pár év múlva ellenben a bíróság elé állítottak négy orvostanhallgatót, akik boncolási célból ellopták egy kivégzett bűnöző holttestét. A hullarablást és nem a boncolást büntették, az anatómiai vizsgálódásokat nem akadályozták. Ennek ellenére tény, hogy a középkorban hosszú évszázadokig mégsem foglalkoztak anatómiával. Galénosz halála (Kr. u. 200.) után csaknem ezer évig nem tudunk arról, hogy bárki boncolt volna a keresztény Európában. A középkor hosszú időre egyszerűen elfelejtette a boncolást, az orvosokat kielégítette az, amit a klasszikusoktól (Galénosz, Avicenna, Abulkázim) olvastak. Semmi okát nem látták annak, hogy vizsgálat tárgyává tegyék az emberi testet, hiszen a régiek már megmondták mindazt, amit tudni lehet róla. Ez a tekintélyelvű szemlélet mélyen áthatotta a középkori emberek gondolkodását. A 12. századtól azonban már egyre több orvoslást, betegellátást, emberi testet ábrázoló kép született, mint például a British Museumban őrzött Sloane-kézirat (12. század)

kauterizálást, vérvételt vagy aranyér-, orrpolip- és hályogműtétet illusztráló ábrái. A salerói orvosi iskolához tartozó Ruggiero di Frugardo 1170 táján írt műve, a Cyrurgia sokáig tankönyvül szolgált Európa más orvosi iskoláiban is. Minden elméleti fejtegetést mellőző sebészeti kézikönyv volt, sok hasznos gyakorlati tanáccsal. A bázeli egyetemi könyvtár egyik 13. századi kéziratában jellegzetesen „békaállásban” ábrázolják az emberi test bonctani képét. Az orvosi és sebészi oktatásba a bolognai egyetemen vezették be először a boncolást, az emberi test anatómiájának empirikus vizsgálatát. A boncolás „felfedezését” Mondino dei Luzzi bolognai sebész nevéhez kapcsolják, akinek 1316-ban jelent meg Anothomia című munkája. Kortársa, Pietro d’Abano az idegek agyi eredetéről, a szív ereiről és a has izmairól írt elemzéseket. Őket követve Guido da Vigevano 1345-ben tizennyolc színes ábrával illusztrált anatómiakönyvet jelentetett meg. A 14. századtól tehát megszaporodtak az anatómiai értekezések, sőt a 15. század második felétől az itáliai reneszánsz művészeket (mint pélául Leonardo da Vincit) a test már statikai, szerkezeti, funkcionális és dinamikus művészeti problémaként kezdte érdekelni, s nem a gyógyítás szempontjai. Leonardo számtalan anatómiai rajzot készített, sőt egy időben még tanította is a bonctant (Michelangelo az anatómia tanáraként örökítette őt meg 1502-ben). Trattato della pittura című írásában például a következő olvasható: „Hogy a festő az aktoknál előforduló pózokat és mozdulatokat meg tudja csinálni, szükséges, hogy ismerje az inak, a csontok, a rövid és a hosszanti izmok anatómiáját.” A test esztétikája A középkor nem volt érzéketlen a világi szépség, így a test szépsége iránt, s téves az az elképzelés, hogy erkölcsi alapon tagadta volna az érzékelhető szépet. A természetes szépség pozitív megvilágításban tűnik fel Szent Viktor-i Hugó Soliloquium de arrha animae című írásában: „… az emberi test kecsességének, a kárpitoknak és a színes ruháknak sajátos bájuk van”. Szent Bonaventura szerint „van külső szép (pulchrum ad exterius) és belső szép (Pulchrum ad interius): az első szépség a testekben van”. Albertus Magns szerint minden létezőben felfedezhető a szépség (így a testben is), amely az arányosság szabályai szerint rendezett anyag adta formának köszönhető. Aquinói Szent Tamás úgy vélte, hogy „minden természetes létezőben van egy

amore) például úgy vélte, hogy a szerelem a másik nem látásával, azaz testi adottságainak megismerésével „születik meg”, éppen ezért a vakok nem képesek a szerelemre. A középkorban a női szépségnek még gyógyító hatást is tulajdonítottak. Az öregedő aquitániai herceg, IX. Vilmos például azt írta szerelméről: „vágyom magamnál tartani, / szívemet felüdíteni, / vénüléstől megmenteni / testemet s megifjítani.” A 13. századi Aucassin és Nicolette történetében egy helyütt pedig az olvasható, hogy egy szélütött zarándok a szépséges Nicolette lábszárának megpillantásával nyert gyógyulást. Az emberi test művészeti ábrázolása a középkorban A köztudat általában úgy tekint a reneszánszra, amelyben feloldódtak a középkori meztelen test ábrázolására vonatkozó tilalmak, sőt a képzőművészetekben egyenesen diadalra vitte a meztelen női és férfi testet egyaránt. Ha azonban alaposabban megvizsgáljuk a középkori alkotásokat, sokkal árnyaltabb képet kapunk. A 12. századi szicíliai normann királyok palermói palotájának kápolnájában a teremtést ábrázoló mozaik képen – a Bibliának megfelelően – Ádám és Éva meztelenül jelenik meg, ahogyan a párizsi Bibliothéque Nationale-ban található Kopasz Károly-féle Biblia képén is vagy a gironai székesegyház (Spanyolország) 12. századi hímzett szőnyegén. Az autuni katedrális északi kapujának domborművén Éva már a bokrok levelei közé bújva szakítja le a bűn almáját, Kopasz Károly Bibliájában pedig a Paradicsomból történt kiűzetésük után Ádám és Éva immár ruhában jelenik meg. A bűnhöz közeledve, illetve a bűn elkövetése után tehát a művészeti ábrázolások szerint fokozatosan eltűnik a meztelenség. A középkorban a teljes meztelenség a bűntelenséget, a tisztaságot jelképezte. Nem véletlen, hogy az égi szerelem allegorikus ábrázolása még a későbbi korokban (reneszánsz, barokk) is meztelen női alakkal történt, a földi (bűnnel párosuló) szerelem alakja pedig mindig ruhába öltöztetett, gondoljunk akár a középkori babilóni Nagy Parázna különböző ábrázolásaira vagy például idősebb Lucas Cranach és Tiziano képeire. Ugyanakkor azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a középkori irodalomban, képi ábrázolásokban egyaránt teljes nyíltsággal jelenik meg a nagyon is földi természetű meztelenség és szexualitás is. A Carmina Burana vagy a lovagi-udvari költészet

DISPUTA Műhely

pontos határ, valamint a nagyság és a növekedés egy meghatározott arányossága”, azaz ha különböző termetű és nagyságú emberek is vannak, egy bizonyos határ felett, illetve alatt már nem igazi emberi természettel, hanem rendellenességgel állunk szemben. A testhez kapcsolódó szépség egyik fő kritériuma ugyanis az integritas, amelyen mindazon részek meglétét kell értenünk, amelyeknek az összessége az organikus egészet meghatározza. Az emberi test torz, ha valamelyik testrész hiányzik, és csúnyáknak tartja a megcsonkítottakat, mert esetükben a részek és az egész között nincsen megfelelő arány. A skolasztika tehát az organikus esztétika elvei alapján közelített az emberi testhez. Fő művében, a Summa theologiae-ban Aquinói Tamás számára a kor tudományos elvei szolgálnak esztétikai érvként, azaz azért szép az ember, mert egyenes a termete, s azért egyenes, hogy a látás nemes érzete révén minden oldalról szabadon megismerhesse az érzékelhető dolgokat, mind az égieket, mind a földieket. Szent Tamás kortársa, az ugyancsak dominikánus rendi Strassburgi Ulrich a „Szépről” (De pulchro) írott művében azt fejtegeti, hogy „egy jó alakú ember (homo bene complexionatus), akinek egész felépítése és nedveinek aránya közel áll az égre jellemző kiegyensúlyozottsághoz, a lényegi szépség nagyobb fokát valósítja meg, mint a melancholicus vagy más kedvezőtlen összetételű ember”, s hogy „a szépség a nagy testben lakik, a kis termetű emberek pedig lehetnek ugyan bájosak (formosi) és arányosak (commensurati), de szépek nem. (...) A forma ugyanis erejének tökéletességét csak a megfelelő mennyiségű anyagban érheti el”. A skolasztika kiteljesedésével egyidejűleg, a lovagság kialakulásával társadalmi értékké váltak az esztétikai értékek. A társadalmi és művészeti élet központja a nő lett, szépségének témáját meglehetős gyakorisággal tárgyalták a középkorban. Hoylandi Gilbert Sermones in Canticum című írásában például arról olvashatunk, hogy milyen a tetszetős női kebel: „Azok a mellek szépek, amelyek kissé megemelkednek és mérsékelten teltek... amelyek mintegy össze vannak fogva, de nincsenek leszorítva, amelyek gyengéden le vannak fűzve, és nem himbálóznak szabadon.” Newburgh-i Vilmos angol szerzetes szerint Aquitániai Eleonóra, VII. Lajos francia, majd II. Henrik angol király felesége „nagy-nagy testi bájakkal volt ékes”. A középkori esztétika a szépséget alapvetően vizuális érzékeléssel kapcsolta össze. Andreas Cappellanus, aki egész könyvet írt a szerelemről (De

91

versei magától értetődő természetességgel szólnak minderről. De a képzőművészetben is találunk példát a nemiség és meztelenség ábrázolására. „Az ifjúság kútja” című 15. századi németalföldi metszeten például egy meztelen lány mellét kínálja fel egy meztelen férfinak, aki jobb kezével a nő lábai közé nyúl, míg egy másik párnál az ifjú hölgye kebleit fogdossa. A „Fürdőház” című, ugyancsak 15. századi képen egy férfi a nő nemi szervét simogatja. Rajtuk kívül azonban még több meztelen alak is feltűnik a képen. E metszetek tehát a meztelenség csoportos ábrázolását mutatják a középkorban. Világi témák esetén a középkori testábrázolás – egészen akár a groteszkbe hajlóan is – gyakran közszemlére tette az anyagi és szexuális funkciókkal kapcsolatos testnyílásokat, testi funkciókat, míg a reneszánsz festészet bezárta, majdhogynem eltüntette a test nyílásait, s csak a kebel vagy a csípő hangsúlyos ábrázolásával érzékeltette a nemiséget. Ez a szolid, visszafogott erotika egyúttal a nemiséggel, meztelen testtel kapcsolatos társadalmi normák szigorúbbá válását is mutatja.

DISPUTA Műhely

Az emberi test és a középkori hétköznapok

92

A középkorban a meztelen testek látványa egyáltalán nem volt szokatlan vagy rendkívüli. A rontás elhárításához kapcsolódó meztelenségen túl a karneválok, népi ünnepek, piaci, lakodalmi mulatságok, farsangi szokások ugyancsak bővelkedtek szexuális megnyilvánulásokban, szabados táncokban és játékokban, amelyek szintén gyakran meztelenkedéssel jártak. A középkori városok mindennapi életéhez hozzátartoztak a fürdőházak is, ahol a nemek meztelen együttléte, közös fürdőzése – a korabeli festmények és metszetek tanúsága szerint – teljesen természetes volt, a meztelen testek látványa semmiféle kínos érzést nem keltett, de ezt néhány korabeli feljegyzés is megerősíti. 1438-ban például egy Bruges-be látogató spanyol nemes a közösen fürdőző meztelen férfiakról és nőkről azt jegyezte fel, hogy itt az emberek ezt „ugyanolyan becsületes dolognak tartják, mint a templomba járást”. De nemcsak a fürdőkben volt természetes a meztelen testek promiszkuitása, hanem sokszor még a városok utcáin is. Guarinonius például arról panaszkodott, hogy a fiatal fiúk és lányok gyakran szégyentelenül meztelenül rohangálnak az utcán a fürdőházakba. A középkorban az sem volt szokatlan, hogy

a nők (általában a szolgálók) levetkőztették a vendéget vagy meg is fürdették. De fordítva is igaz volt: a lovagi-udvari kultúrához hozzátartozott az, hogy a férfi (vagy férfiak) jelen voltak, sőt segédkeztek az úrnő levetkőztetésénél. Többnyire meztelenül is aludtak, egy ágyban általában többen. A meztelenség, az emberi test mindennapi látványa tehát a középkori élet természetes velejárója volt.

Irodalom W. MULLER: Das Problem der Seelenschönheit im Mittelalter. Berlin, 1926. U. ECO: Művészet és szépség a középkori esztétikában. Budapest, 2002. G. ZWERENZ: Magie, Sternglaube, Spiritismus. Frankfurt a. M., 1974. W. KNAPPICH: Geschichte der Astrologie. Frankfurt a. M., 1967. E. GARIN: Astrology in the Renaissance. The Zodiac of Life. London, 1982. HOPPÁL M.–SZEPES E. (Szerk.): A szerelem kertjében. Erotikus jelképek a művészetben. Budapest, 1987. OLÁH T. (Szerk.): Fejezetek a szexualitás történetéből. Budapest, 1987. E. FISCHER-HOMBERGER: Geschichte der Medizin. Berlin, 1975. K. FLASCH: Einführung in die Philosophie des Mittelalters. Darmstadt, 1987. K. SELIGMANN: Mágia és okkultizmus az európai gondolkodásban. Budapest, 1987. F. J. KOVACH: Die Ästhetik des Thomas von Aquin. Berlin, 1961. BOLBERITZ P.–GÁL F.: Aquinói Szent Tamás filozófiája és teológiája. Budapest, 1987. G. LAFONT: A katolikus egyház teológiatörténete. Budapest, 1998. J. LE GOFF (Szerk.): Der Mensch des Mittelalters. Frankfurt a. M., 1996. B. HELLMANN (Szerk.): Lebendiges Mittelalter. München, 1995. C. MECKSEPER–E. SCHRAUT (Szerk.): Mentalität und Alltag im Spätmittelalter. Göttingen, 1991. U. ECO (Szerk.): A szépség története. Budapest, 2005. BENEDEK I.: Hügieia. Az európai orvostudomány története. Budapest, 1990. J..-L. FLANDRIN: La sexe et l'Occident. Paris, 1981. Spektrum der Wissenschaft. Spezial 2/2002.: Forschung und Technik im Mittelalter

Ész és élvezet: élvezet: a libertinus test

(a libertinus interpretáció) Ám a testről való beszéd ilyen erőteljes homogenitása teszi gyanússá a korabeli testkép egyszerűségét, s hívja fel a figyelmet a felszín alatt rejtőzködő, ha úgy tetszik alternatív antroposz jelenlétére, akinek az önreprezentációjában nem az értelem a kizárólagos tényező. Az ember ábrázolásának ez a sajátos formája közismerten (az utókor gondolkodásában az egyszerűen aberráltnak, közönséges őrültnek és nem utolsósorban szadistának titulált) Sade márkihoz, illetve a libertinizmus ideológiai rendszeréhez kötődik, amelynek hagyományai viszont egészen a XVII. századig vezetnek vissza. Ennek a szellemi irányzatnak a vázlatos megismerése közelebb vihet mindenekelőtt a libertinus emberkép és testábrázolás megértéséhez, valamint egy változatosabb felvilágosodás-képzethez. A libertinizmus soha nem alakul tételes filozófiai rendszerré, nem intézményesülő működése miatt inkább intellektuális mozgalomként értelmezhető, bár bölcseleti háttere vitathatatlan. A XVII. század teológiai válsága, amely a tudományos felfedezések eredményeként Isten evidenciájának elvesztését jelenti, két választ generál a francia gondolkodói hagyományban. Az egyik a janzenisták tragikus embere, aki a rejtőzködő isten nyomasztó némaságában az eredendő bűn örök megváltatlanságában létezik, a másik a libertinus szabadgondolkodó, aki az isteni bizonyosság elvesztésében az ember és az evilági élet egyetlen bizonyosságának nagyszerűségét fedezi fel. A libertinizmus a reneszánsznak köszönhetően újra megismert epikuroszi hagyományok alaptéziseit fogadja el és értelmezi sajátos formában: a lélek halhatatlanságát elutasító ókori eszmerendszert kizárólagosan a jelen apológiájaként interpretálja. Az egyszer megélhető élet a maga urává váló ember számára így az erkölcsök szabadságát, a természet áradását, a transzcendens által nem kontrollált örömök, testi élvezetek keresését és egyetlen boldogságként történő megélését generálja. A XVII. században a libertinizmus – mint egyfajta viselkedésmód vagy szellemiség – még természetes része a gáláns kultúrának,

Bódi Katalin

lényeges. A test felnyitásának középkori gyökerű tabuja ez idő tájt már jelentősen csökkenő erejű tiltás, az élettelen szervezet boncolása, illetve az orvosi megfigyeléseket szintén kiválóan segítő preparátumok készítése pedig már kifejezetten a test gépszerű működésének megfigyelését támogatják.

DISPUTA Műhely

(unalmas közhelyek) A francia XVIII. század sokkal izgalmasabb annál, mint ahogyan azt a hozzá tapadó, meglehetősen egyhangú s mindenekelőtt semmitmondó konnotációk mutatják, úgymint az ész diadala, a vissza a természethez eszméje, az emberi jogok születése vagy akár az öntudatára ébredő és egyúttal Istentől radikálisan eltávolodó ember alakja. Ugyanis a felvilágosodás fénye által beragyogott időszaknak van egy, ha úgy tetszik, lappangó története, amely mindenekelőtt az ember testéről szól. A különféle történelmi korszakok nyilvánvalóan leírhatók az emberi test megjelenítési formái, tudományos vagy művészeti tanulmányozása, feltárulkozása vagy elrejtése felől is, feltűnő azonban, hogy a XVIII. század ilyen profilú bemutatása egyáltalán nincs benne a köztudatban. Ennek okát nyilvánvalóan a legegyszerűbb abban látni, hogy az ember enciklopédikus tudását ünneplő korszak az elme nagyszerűségét természetesen előrébb valónak találta a test zavaró uralhatatlanságánál. Így a testhez, illetve a fizikai gyönyörökhöz kapcsolódó nem tudományos diskurzusokat, illetve egyéb reprezentációs formákat teljesen kézenfekvő volt a hétköznapi kommunikációból kizárni, majd a XIX. századtól pedig eleve deviánsnak vagy egyszerűen perverznek nevezni. Azt gondolnánk pedig, hogy a reneszánsz képi és plasztikus kultúra tanulmányjellegű testábrázolásai nem múltak el nyomtalanul, s az emberi test anatómiájának szépsége, az azt övező büszkeség kitörölhetetlenül kapcsolódik hozzá a későbbiekben is az ember képzetéhez. Éppen az ellenkező tendenciának lehetünk azonban tanúi a XVII. században: Descartes racionális filozófiája módszeresen elválasztja egymástól az anyagi testet és a gondolkodó ént, s utóbbit képesnek tartja az önálló létezésre a testtől való elszakadásában is. Ezáltal tehát nyomaiban rehabilitálja a középkor testhez való viszonyát, vagyis az elutasított antropocentrikusságot, azzal a fontos különbséggel azonban, hogy a test nem tűnik el teljesen: az egyetlen hivatalos helye a róla való beszédnek a tudomány lesz. Mindez pedig elsősorban azt jelenti, hogy a test (újra) elveszíti esztétikumát, s a XVIII. századra hivatalosan csak a tudományos diskurzusok tematizálják, mégpedig a társadalom eszméjének Európaszerte megjelenő bűvöletében. A test vizsgálata elsősorban a betegségek leküzdése, a fogamzás kontrollálása, vagyis végeredményben a népesség szabályozásának gazdasági és politikai következményei miatt

93

DISPUTA Műhely

egyfajta társasági viselkedésformaként érthető, amelynek irodalmi megnyilvánulásai mindenekelőtt a levelezésekben és a költészetben vannak jelen. A XVIII. századra viszont a libertinus szellemiség egyre feltűnőbben kapcsolódik össze azokkal a korabeli regényműfajokkal, amelyek kiváló lehetőséget nyújtanak a sajátos filozófiai tézisek kifejtésére. A libertinizmus világa tehát egyszerre lesz az időtöltést szolgáló szórakoztatás és az elmét építő bölcselkedés helye, s legfontosabb tanítása, mindvégig a felvilágosodás szellemiségéhez kötődve, a test és az ész, pontosabban a testi gyönyör és a tudás feltétlen kapcsolatának hangsúlyozása lesz. A libertinus regények egyébként nem különösképpen változatosak, amint az majd a következő fejezetből is kiderül, s megnevezésükben is jobb, ha nem térünk el a fentebbi jelzőtől, hiszen sem az erotikus, sem az obszcén, sem a pornográf melléknevek nem képviselik megfelelőképpen ezeket a szövegeket. Kétségtelenül a szexualitás, vagyis a test nemi funkciójának tematizálása kap helyet a libertinus regények meghatározó részében, de amint már említettem, nem elsősorban az olvasóra gyakorolt közvetlen gyönyörszerzés elősegítése céljából, hanem egy sajátos bölcsesség kifejtése végett (bár azért nyilván nem véletlenül illetik ezeket az olvasmányokat sokszor a következő szókapcsolattal – többek között például Rousseau a Vallomásokban – : „a könyvek, amelyeket csak egy kézzel olvasnak”).

94

(testi gyönyör = szellemi gyönyör) A XVII. század második felétől a XVIII. század végéig megjelenő több mint másfél ezer (!) libertinus regény, amelyek egyébiránt mindenekelőtt az arisztokrácia szórakoztatását szolgálják, jól körülhatárolható toposzkészletből építkeznek. Az anonim szerzők rendre a napló, a levél vagy a memoár formáját választják, a vallomástevők szinte kizárólag fiatal nők, sokszor hajdani apácanövendékek, az eseményeknek meghatározó részben adnak helyet a zárdák, a kolostorok, a templomok, illetve egyéb, hangsúlyosan zárt terek, például börtönök, bordélyházak vagy főúri kastélyok. Az események lefolyása sem különösképpen változatos, de mindenképpen lényeges a Bildung, a pikareszk és a filozófiai mese narratív technikáinak felfedezése az elbeszélésben. A főszereplő hajadon – teljes szellemi és testi tudatlanságban – részesévé válik, illetve tanúja lesz a szexuális örömnek, amely életre kelti eladdig szuny-

nyadó érzékeit, illetve, ami nagyon lényeges, értelmét. A testi gyönyör felfedezése, vagyis a test megismerése és irányítása mindenekelőtt szellemi gyönyört jelent, a tudás megszerzését, amely lehetőséget ad a mások feletti hatalom birtoklására. A libertinus regények tehát éppen ezért nem nevezhetők pornográfnak, hiszen az ábrázolt aktusok és funkcionális testrészek nem önmagukért fontosak, hanem azért, mert lehetőséget adnak az emberről való gondolkodásra a korabeli filozófia tanításainak sajátos interpretációjával. A kéj pillanataiban az egymásba kapcsolódó testek beszélő részei ontológiai, teológiai, morálfilozófiai problémákat tárgyalnak ki, és járulnak hozzá egyúttal az olvasó elméjének pallérozásához. A szex leplezetlen színrevitele, illetve a testi gyönyör érzésének közvetlen kimondása lehetőséget ad az ember és a világ (sajátos) megértésére. Hiszen az orgazmus elérésének akár magányos, akár csoportos eseménye arra tanít, hogy minden jelenség visszavezethető a mozgásban lévő anyagra, hogy minden ismeret alapja az érzékelés, hogy a hatalom elsősorban a tudáson alapul, hogy a természet elvei erősebbek az egyházi dogmáknál, és így tovább. Kiváló példája ennek a szövegépítkezésnek a tavaly óta magyarul is olvasható Filozófus Teréz című regény, a libertinus irodalom egyik alapműve, amelyben a főszereplő tanulási folyamatának lehetünk tanúi. Teréz a kulcslyukon keresztül lesz részese egy jezsuita pap karteziánus tanokat ismertető tanításának, természetesen az ember dichotómiájáról. A lelki gyakorlat valóban gyakorlativá válik, amennyiben Dirrag atya arra kéri Eradice kisasszonyt, hogy neki hátat fordítva, a szoknyáját derekáig felgyűrve várja az ájtatosság folytatását, amelynek eredményeként képessé válhat lelke testéről való leválasztására. Mindezt a lánynak elmondottak szerint Szent Ferenc még annál is szentebb kötelének egy darabjával viszi véghez: „Drága Terézem! Osztozz mennyei boldogságomban: igen, láttam megnyílni a paradicsomot, az angyalok boldogságában volt részem. Mennyi gyönyörűség vár, barátném, egyetlen percnyi kínért cserébe! A szent kötél erejénél fogva a lelkem szinte teljesen elszakadt az anyagtól. Magad láthattad, hogyan vezette belém a kötelet jóságos lelki vezetőnk. Nos, biztosítalak, hogy úgy éreztem, legbensőmig hatol be, és ha még egy buzgósági fokkal följebb hágok, örökre bekerültem volna a boldogok közé, a paradicsomba, ezt kétségbe sem vonhatod.” Az atya és a tudatlan lány közösülését vé-

(testábrázolás) A nők kitüntetett szerepe nem véletlen a libertinus regényekben, hagyományai egyrészt az illendőség tanítását a tökélyre fejlesztő klasszikus XVII. századból erednek, ahol a tragikus hős a legtöbbször nő vagy gyenge – azaz feminin – férfi, hiszen a teremtés koronáit nem illik gyarlónak és kiszolgáltatottnak ábrázolni. A nő a tudomány számára is rendkívül érdekes tárgy, hiszen fizikuma, a férfitól idegen testi funkciói, az utódlásban betöltött szerepe különössé, különbözővé és legfőképpen gyanússá teszik. Nem utolsósorban pedig lényeges a nőről való gondolkodás bibliai és teológiai hagyománya a közhelyesen oly vallástalannak nevezett időszakban. A regények Thérèse-ei, Eléonore-jai, Nanái, Susonjai megannyi Évaként olvashatók, akik a tudás fájáról szakítanak almát és ébrednek testi és szellemi öntudatra. A bibliai bűn elkövetése és végtelen ismétlődése így nagyon is pozitív fogalom, hiszen ez az, ami az embert emberré teszi a Bűn baráti társaságának hitvallása szerint Sade Juliette-jében: „Abban a feltétlen meggyőződésben, hogy az emberek nem szabadok, mert kötik őket a természet törvényei, helyesel és elismer mindent, s azokat tartja legérdemesebb tagjainak, akik lelkiismeret-furdalás nélkül, nagy számban hajtanak végre olyan cselekményeket, amelyeket a gyengék és ostobák bűnnek neveznek, mert hiszi és vallja, hogy ezek a tettek a természetet szolgálják, ezeket a tetteket a természet diktálja.” A meztelen test ábrázolásában nagyon fontos a nő- és a férfireprezentáció lényegi különbözősége. Mindkét nem megjelenítésében alapvető a nemi szervek anatómiailag pontos leírása, illetve az aktus közben tapasztalható mozgásuk részletes tárgyalása, kiváltképp a gyönyör pillanataiban. Vagyis úgy tűnik, hogy különös jelentősége van a nemi különbözőségnek, valamint a test

megjelenítésében a nemi szervnek, amely ezáltal magát az embert képes metonimikusan megfogalmazni. Viszont a test globális megjelenítésében a nő szépsége egyszerűen kimondható, kulturális referenciáktól terhelt, hiszen mindig fiatal, kívánatos, szoborszerű alakként van megjelenítve. Ábrázolásában a görög istennőkhöz való hasonlatosság az alapvető jellegzetesség, így lényeges természetesen végtelen kívánatosságuk, illetve a szintén férfiálomként érthető örök szüzesség adománya, ami a női test el nem használódásának vágyát fejezi ki. Eradice kisasszony „sudár termetű, bőre különlegesen szép, elragadóan hófehér, haja koromfekete, szeme gyönyörű, arckifejezése szűzies.” A gyönyört kereső férfiak teste ezzel szemben koránt sincs idealizálva, éppen ezért a végtelenségig részletezve van, hiszen az egyszerű emberi fantázia korlátait túlszárnyaló perverz szokásaik, öregségük, betegségeik, magas társadalmi pozíciójuk kiváló lehetőséget adnak a reprezentációra, így a nő szemszögéből szükségképpen félelmet keltőek. A fiatal, makulátlan testű férfiak rendszerint a kéjt kereső idősebbek segédeiként működnek közre az orgiák szervezésében, illetve nyújtanak kielégülést gazdáiknak. A nemi különbözőség ilyen erőteljes hangsúlyozása persze banálissá is tehetné a szövegeket, amelyek így látszólag társadalmilag hagyományos szerepeket írnak elő a férfi és a nő számára a testábrázolás által. A libertinus test azonban módszeresen megtagadja a szexualitás eredendő funkcióit, hiszen az aktusok soha nem az utódnemzés céljából jönnek létre, hanem a kéjt követő szellemi gyönyör ismétlődő átélése végett. A férfi és a nő hagyományos nemi különbözősége a gyakorta tömeges orgiává dagadó jelenetekben éppen ezért rendre a háttérbe szorul. A test kielégülése áthelyeződik olyan szférákra, amelyek a szaporodás nem kívánatos következményét képesek kiiktatni, vagyis előtérbe kerülnek az orális és az anális közösülések, különböző szexuális segédeszközök, amelyek végeredményben eltörlik a nemek közötti különbözőségeket, illetve ezek lényegi szerepét az emberi létben. A női és a férfi testek helyét feminin és maszkulin viselkedésformák veszik át; az előbbiek mindig az alávetettségben és a befogadásban, utóbbiak a hatalom birtoklásában és a behatolásban érhetők tetten. Ebben a közegben tehát értelmét veszti a hagyományos társadalmi rend működése, hiszen az emberek soha nem az utódnemzésért keresik a testi kapcsolatot, s a család funkcióját is egyér-

DISPUTA Műhely

gignézve világosodik meg Teréz szelleme, egyrészt a testi gyönyör nagyszerűségét, másrészt a papok gyarlóságát, harmadrészt pedig, ami talán a legfontosabb, a test élvezete által birtokolható tudás, vagyis a mások feletti hatalom nagyszerűségét ismeri fel és jut el a felvilágosodás univerzális eszméjéhez, az evilági boldogság birtoklásához. Nyilvánvaló tehát, hogy a test rehabilitálásának milyen nagy szerepe van a libertinus gondolkodásban, éppen ezért lényeges egy kicsit részletesebben körüljárni a test reprezentációját ezekben a szövegekben, hiszen eddig elsősorban a nemiség funkciójáról volt szó.

95

telműen értelmetlenné teszik a tradicionális kapcsolatok kiiktatásával, sőt a vérfertőzés gyakori előfordulásával. A szodómia gyakorisága – a kifejezést a francia nyelv a magyarral ellentétben az anális közösülés kifejezésére használja – ráadásul kiváló eszköz a katolikus papok eltévelyedésének leírására, akik nem egyszerűen csak megsértik a cölibátus előírását, hanem a világi törvények ellen is vétenek, hiszen ez idő tájt börtönnel büntették a fajtalankodás vádjával illetett szodomitákat. Dirrag atya Eradice kisasszony lemeztelenített hátsó felét csodálva azért választja nagy vívódások után végül a vaginát, hogy ne csak magányosan élvezze a közösülést, hiszen a lány gyönyöre nélkülözhetetlen a szellemi tanítás beteljesedéséhez. Az atya és a nyáj fogalma, a családéhoz hasonlóan, így meghökkentően gazdagabbá válik.

DISPUTA Műhely

(szadista-e Sade?) A libertinus filozófiában a gondolkodástól nem függetleníthető test tehát végeredményben maga az ember, akinek az ábrázolásában, amint láttuk, a test bizonyos részei töltik be az egész reprezentációjának feladatát. Sade azonban, aki végső soron a libertinus szellem utolsó nagy képviselője és összefoglalója, nem csak szemléli, hanem fel is darabolja a testet, ami lehetőséget ad számára a biológiai működés megfigyelésére. A test megcsonkítása mindössze egy a végtelen számú szexuális aberrációk közül – persze a hétköznapi ember számára az egyik legmegdöbbentőbb; Sade regényeiben viszont antropológiai jelentősége van. A megkínzott test tudományos szemmel történő megfigyelése, a boncolásban feltárulkozó fizikum fellebbenti a fátylat azokról a titkokról, amelyek megválaszolásától az ember az isteni hatalom bizonyossága miatt rettegett. A Justine-ben egy Rodin nevű seborvos egy kislány testének felmetszésére készül, hogy megfigyelhesse az ember anatómiáját, a szűzhártya felépítését, illetve a szörnyethalt alany véredényeit, ami

96

választ adhat az élet és a halál titkára. A Justine magyarul nem olvasható egyik kidolgozásában Rodin közösülés közben metszi ki a belső nemi szerveket a szűzhártyával együtt a megkínzott testből. Tény, hogy a libertinus regények meghatározó része nem a mai esztétikai és morális érzékünk szerint íródott, viszont a testről való gondolkodás jellegéről nagyon sokat elárul ez az epizód: a test eszerint tehát gépként modellezhető, tanulmányozható és megérthető mechanizmus, ami a természet törvényei szerint működik. Az emberi tudás nagyszerűsége és hatalma pedig éppen abban áll, hogy képes megfejteni és megérteni azokat a tabu jellegű titkokat, amelyek a felvilágosodás (teljes mértékben naiv) eufóriáját kiváltják az ember nagyszerűségének hitében. Sade tehát nem szadista, miként Isten sem lehet hívő vagy a víz sem lehet szomjas, ám ennek elfogadásához meg kell ismernünk és értenünk a libertinizmus hagyományát, meg kell próbálnunk elhelyezni a felvilágosodás gondolkodói közegében, ami végeredményben kettős gazdagodást jelent. Egyrészt a libertinizmus fogalmát képesek leszünk megkülönböztetni a szexuális perverziók igen gazdag tárházától, másrészt pedig a birtokába juthatunk egy gazdagabb és sokkal izgalmasabb felvilágosodásképnek. Bár az is nyilvánvaló, hogy a libertinus olvasmányok közül talán egyedül Laclos Veszedelmes viszonyok című levélregénye kerül kedvenc olvasmányaink polcára. Levélírói ugyanis úgy képesek a testi és a szellemi élvezetről, a libertinus tudás hatalmáról, a gyönyör testi és szellemi jelentőségéről vagy akár a nemi szerepekről beszélni, hogy a kedves olvasó a folyamatos elleplezés játékának felismerésében leli az örömét, és nem kell pironkodva, a könyvének borítóját eltakarva olvasnia. Hiszen annak ellenére, hogy a libertinizmus a nemiségről való nyílt beszédéről is közismert, az elmúlt kétszáz évben mégsem vált természetessé ez a fajta diszkurzus.

„Meg kell mondanom, hogy egyetlen este leforgása alatt alaposabb képzésben reszesültem a libertinizmusból, mint a legkitanultabb utcalányok. Példátlan szigorúsággal bántak velem. Nem érték be az e célra rendeltetett testtájakkal, bejárták az egész vidékét, a legrejtettebb zugokat, s miközben hóhérom kéjesen legeltette szemét a feldúlt halmokon, bősz indulata elől semmi sem menekülnetett. Járt a keze, mint a motolla, csak néha pihent meg egy-egy pillanatra, hogy pusztításának nyomait mámorosan meg-megtapogassa, majd szemérmetlenül cuppanós csókokkal illesse. Időnként elengedett, és kéjelegve nézte, mint próbálok védekezni és elfutni az ütések elől, melyek csak annál sűrűbben záporoztak a testemre. Mit mondjak, asszonyom, a szerelem oltára sem menekedhetett; akárhogy vonaglottam, a barbár támadás majd mindig célba ért. Vérben úszott a testem.” (Marquis de Sade: Justine, avagy az erény meghurcoltatása)

Az „éppen „éppen létrejövő létrejövő” művészete Lukovszki Judit

Az ábrázolás hitelét táncban és színházművészetben egyaránt a tér-idő dimenzióival való igaz bánásmód biztosítja. Egy mozdulat, táncban és drámában, térbeliségekkel tagolja az időt. Úgy is fogalmazhatnánk a szemiotika nyelvén, hogy az időnek nincs önálló jelentője a színpadon, a tér hordozza az időre vonatkozó jelentéseket is. S ha már a szemiotika területére merészkedtünk, beszéljünk arról az alapvető nehézségről, mely az efemer művészetek tudományos elemzésének és értelmezésének gátat szab (ha nem is teszi teljesen lehetetlenné). A múló pillanat által keltett művészi hatást a tudományos eljárás csak úgy tudja vizsgálni, ha éppen ettől az egyszeriségtől fosztja meg a jelenséget. Minden, ami egyszer a színpadon megtörtént, rögzíthető, de bármilyen avatott szem kezelje is a kamerát, csak egyetlen nézőpont érvényesítésével készülhet a felvétel. Az eredmény jó esetben egy újabb műalkotás lesz: a színpadi eseményről készült film, ahogyan X. Y. látja. Rossz esetben egy torz hasonmás. De mindkét esetben kikerülhetetlenül végbemegy a sokdimenziós mű kétdimenzióssá tétele, mint megbocsájthatatlanul leegyszerűsítő s ezáltal meghamisító folyamat. Azonban kényszerűségből el kell fogadnunk a technika nyújtotta segítséget, különben nincs mód arra, hogy a pillanatot az elemzés céljaira megállítsuk, vissza-visszaforgassuk. A legnagyobb módszerbeli problémát az jelenti, hogy a tánc vagy színpadi mű imént említett jellemzője, hogy térben és időben zajló folyamatok révén közöl, elvész a rögzítés során. Képet nézünk, nem teret, az időt pedig megfosztjuk attól az alapvető tulajdonságától, hogy nem megállítható és nem megfordítható. Másrészről, tudomásunk van régi nagy előadásokról, félistennek tartott táncosokról, de sok esetben még kép sem áll rendelkezésünkre. Nyizsinszkij Le Spectre de la rose (A rózsa visszajáró lelke) legendás párizsi bemutatójáról lelkesedéstől átfűtött, plasztikus beszámolók íródtak. Az utókor, magamat is beleértve, már csak e leírások alapján próbálhatja meg elképzelni azt a nevezetes ugrást, mellyel Nyizsinszkij a transzcendencia érinthető közelségébe juttatta nézőit. Példaképp örömmel fordítom le Oscar Kokoschka beszámolóját, aki Bécsben csodálta meg Nyizsinszkijt, és amely beszámoló hitelességében már csak azért is bízhatunk, mert a festő szemével nézte, amit lát: „…egyszeri és felejthetetlen tapasztalat volt a számomra. Nem a csoport koreográfiájának, a díszleteknek, a zenei motívumoknak és a hangszerelésnek az akkori

DISPUTA Műhely

A

XX. század elején a vasút, a távíró, a telefon, a fonográf, a film, az autó és az életet felgyorsító többi találmány életmód- és felfogásváltást követelt, aminek egyik következménye az érzékek, legfőképp a látás és a hallás állandó igénybevétele és kifinomodása lett. Az impresszionizmus forradalmasította a látás aktusát azzal, hogy a fókuszba a tapasztalatot helyezte a pillanat megjelenítésével. A zenében leomlottak a tonalitáshatárok. Schönberg első atonális darabja 1908-ban keletkezett. A percepcióval kapcsolatos alapvető változásokat a testünkről alkotott felfogás megváltozása kísérte. Átalakult az öltözködési kultúra, divatja lett a testedzésnek, a vegetáriánusságnak, az absztinenciának. A különböző kényszerektől így felszabadított test képessé vált a szabad stílusú táncra (Loie Fuller, Isadora Duncan, Dienes Valéria). „[…] a mozgó test alkalmassá vált arra, hogy a lélek nyelvévé váljon” – írja Fischer-Lichte, és ebből közvetett módon következik, hogy a nyelv nem tölti már be tökéletesen a lelki dimenziók közvetítésének a szerepét. Pintér Márta Tánc és lélek című ihletett tanulmányában felszabadító táncnak nevezi könyve tárgyát, „abban az értelemben, hogy mindazt, ami szóval, dallal elmondhatatlan, mozdulatokkal, sőt mozdulatsorokkal mindenki számára érthetővé tehetem. … a kommunikáció olyan fajtája, amely még nem devalválódott…”. A tánc a testek szünet nélküli átalakulásának a művészete, s éppen ez a tiszavirágéletűség predesztinálja talán minden más művészeti ágnál inkább arra, hogy a kimondhatatlan, az ábrázolhatatlan számára biztosítson létteret. A hiteles ábrázolás igénye minden egyebet háttérbe szorított, s ennek az igénynek próbál megfelelni többek között az úgynevezett szabad tánc, amint ugyanerre tesz kísérletet az erősen vizuális fogantatású posztmodern színház is. Közelíti a két művészetet egymáshoz az az újszerű jelenség is, hogy a koreográfus már nem kizárólag a mozdulatok megszerkesztésével foglalkozik, hanem egyben rendező-dramaturg is. Táncosai testükkel oly intenzíven vesznek részt a mű létrehozásában, hogy ideális esetben teljesítményük felülmúlhatja a szellem minden erőfeszítését. Valéry Szókratész szájába a következő mondatot adja: „Egy test, a saját erejéből és saját tevékenységéből mélyebb változásokat képes előidézni a dolgok természetében, mint aminőket a szellem töprengéseivel és álmaival valaha is elért.”

97

Holb Ibolya: Kék madár 1. kép

DISPUTA Műhely

3. kép

98

Bécs számára szokatlanul modern jellege miatt, hanem azért, mert saját szememmel láttam valamit, ami józan ésszel felfogva, ebben a korban, amikor már nem tudunk a csodákban hinni, nem történhetett volna meg. Örök talány marad a számomra, hogy miként volt lehetséges, hogy jelmezbe öltözött lények sokaságából valaki a levegőbe emelkedik, szemmel láthatólag minden erőlködés és rákészülés nélkül, és a fizika törvényeire fittyet hányva lebeg, mielőtt eltűnne a kulisszák sötétjében.” Mikor magát Nyizsinszkijt kérdezték erről, azt válaszolta, hogy így ugrani „…nem probléma. Csak levegőbe kell emelkedni, s mikor fenn vagyunk, egy kis szünetet kell tartani.” Nyilvánvaló, hogy ez az élmény (jelenség) egyszer s mindenkorra elveszett a tudományos utókor számára. Viszonyunk Nyizsinszkij ugrásához szubjektív, érzelmi jellegű marad. És ez nem kevés, de tudományosnak semmiképp sem nevezhető. Mindezeknek a szkepszisre okot adó körülményeknek az ismeretében kell nekilátnunk a színpadi jelekből álló üzenet dekódolásának. S az első, amit megállapíthatunk, hogy a legtökéletesebbnek tartott gondolatközvetítő rendszer, a nyelv, noha jelen van/lehet a mai színházban, sőt a

2. kép

táncban is, sokat veszített presztízséből a modernség századainak folyamán. Így vizsgálatunk középpontjába sem a szöveg kerül, hanem az eredeti színpadi műhöz viszonyítva csökkent értékű, de a szövegnél még így is használhatóbb (mozgó)kép. A későbbiekben két érdekes előadás néhány fotóját kínáljuk megszemlélésre. Mielőtt kommentálnánk az illusztrációként kölcsönvett képeket (dr. Seres Géza fotói), szögezzük le Paul Valéryvel, hogy a tánc „Semmit sem fejez ki, … De mindent … maga a szakadatlan, tiszta átalakulás”. Holb Ibolya 2003-as Kék madár-koreográfiája (1., 2., 3. kép) a színek világa iránti különösen kifinomult érzéket mutat. A képek alapján nyilvánvaló a táncos-koreográfus törekvése a rendre. Az első képen egy fényes középponthoz viszonyított hullámzás képezi a látványt és kelti fel a honnanhová kérdését, amelyre – mint korábban már erről szó volt – egy képben rögzített pillanat nem válaszolhat. (1. kép) A második kép ismét Valéry-idézetet kíván: „Nézzétek ezt a lányt! …aki a legjobban feloldódik a ragyogó pontosságban …Ki lehet ő?” Ne akarjunk válaszolni a kérdésre. Fogadjuk szívesen a Holb Ibolya által kötött felelgetős girlandot, mely nem más, mint a mozgás–mozdulatlanság, a vízszintes–függőleges, a világos és sötét párbeszéde. (2. kép) A harmadik kép is az előbbiekben megfigyelt egyensúlyra törekvést és dichotómiát rögzíti. Itt a párbeszéd valóság és álom között teremtődik meg. A „nem létező” különös hangsúlyt kap mozgása által. Mint az előző képen, itt is a két fő irány (vagy a négy égtáj) jelölve van a fekvő lányok és a függőlegesen mozgó tündérek testével. Ami ebben a szimbólumokra alapozott szemléletben egyrészt természetes, másrészt mint ilyen (szimbólum) értelmezendő. (3. kép)

Holb Ibolya: Csatatér – kávéval

nyelv üzenetközvetítő tehetetlenségét is tükröző posztmodern színházig vezet. Az általános tendencia, hogy még a szó legszorosabb értelmében vett irodalom (írott költészet, regény) művelői is vonzódnak az ősi gyökerekhez (a hangzó szöveghez), számtalan szerzőre érvényes olyan értelemben, hogy szívesen állnak szövegeikkel közönség elé. Divatja lett századunkban a felolvasóesteknek, találkozóknak, ahol a közönség élénk érdeklődéssel figyeli, hogy az írott szöveg hogyan jelenik meg az alkotója hangján, fizikumán. E szerzők egy általános átalakulási folyamatra, a performance jelentőségének a felerősödésére érzékenyen reagálva, az általános tendenciákat saját alkotóerejükkel, karakterükkel befolyásolva, hozzájárulnak a kulturális krízis lezajlásához, s ahhoz, hogy eljussunk, Fischer-Lichte szavaival „egy korszak küszöbéhez, amely vagy egy új emberiség születését hozza, vagy katasztrófához vezet”. Ugyanez az aggódó lelkiismeret diktálta a Velencei Biennálé mozdulatművészetekkel is foglalkozó szervezőit, amikor az idei táncfesztivál témáját a „Body Attack” címmel jelölték meg. Számukra ma a test egyszerre agresszor és agressziót elszenvedő. Ezért idén olyan táncműsorokat hívtak meg, melyek erről a pánikban lévő testről szólnak. Szerintük ahhoz, hogy a mai táncművészetről bármit is megtudhassunk, képessé kell válnunk arra, hogy megfigyeljük, megértsük mindazt, amit ma testünk kénytelen megélni (elszenvedni) a globalizáció, a biotechnológiák, a plasztikai sebészeti beavatkozások stb. kapcsán. Vagyis e gondolatmenet értelmében a modernitás kényszereitől megszabadult test újabb kényszerek áldozataként táncol tovább. A performance-jelleg, az itt és most, megismételhetetlenül megmutatott vagy kifejezett igazságok műfajává teszik ma

DISPUTA Műhely

A következő képen Holb Ibolya látható a Csatatér – kávéval című, 2003-as darabban. A sorozat annak a bemutatására is alkalmas, hogy mennyire elbizonytalanodtak a műfajok közötti határok. Ha csak a jóvátehetetlenül megállított képet vizsgáljuk, elsősorban a helyzet drámaisága tűnik fel. Dráma elsősorban, etimológiája szerint, cselekvést jelent, ezért van a képen feszültség. Másodsorban bizonyos színpadi eszközöket jelent, melyeknek táncban való újszerű alkalmazása teszi Holb Ibolya darabjait annyira jelen idejűvé. Elsősorban a kifejező mimikára gondolok, melyet ez a különös szépségű arc hordoz. De utalhatunk bizonyos apró tárgyak táncos színpadon szokatlan jelenlétére (levetett cipők). A színek alkalmazásának tudatosságát talán már említeni sem kell. A szavakba vetett hit, mely századokon keresztül jellemezte a racionalizmus uralma alá került modern Európát, csak egyre mélyülő válságba sodródott, a személyiség meghatározásainak elbizonytalanodása következtében. „A polgári ideológiának az önrendelkező, önazonos individuumról szóló beszédmódjai uralkodó áramlatot képeznek egészen a posztmodernig, amikor aztán az ideológiákon, a szimbolikus renden, a szón való áttörés kísérleti terepévé ismét a test és annak látványa, felbomlásának képe válik”– állítja Kiss Attila Atilla. Az idősödő, de folytonos keresésben lévő Ionesco például gyakorta töpreng a test problémáján: „Hát igen, bosszantó, nagyon bosszantó, hogy az embernek teste van (Plotinosz szégyellte, hogy teste van) [...]. Ugyanakkor nagyon érdekes is, hogy van testünk. [...] Ráadásul ez a test különbözik egykor volt testemtől [...] a testem most nehezebb, jóval nehezebb, mint azelőtt. De azért nem akadálya adott esetben az átlátszóságnak” – írja a Quête intermittente-ban. Ugyanezt a meggyőződést hangsúlyozza az amerikai posztmodern tánccal kapcsolatban Sally Banes: „Az érdeklődés középpontjába a test és annak hatalmas társadalmi jelentősége került. A test maga lett a tánc tárgya, s már nem pusztán a kifejező metaforák eszközeként szolgált.” A szavak lényeget közvetítő erejébe vetett hit elvesztésére jellemző példákat találhatunk többek között a színházművészetben, mely, mint a mindenkori kultúra egyik megjelenítője, tükrözi ezeket a változásokat. Ugyanezek a folyamatok magyarázzák a kifejező mozgás színpadi térnyerését és a mozgásszínház létrejöttét. Hosszú átalakulási folyamat ez, amely a polgári színház logocentrikus világából a

99

is a színházat és a táncot egyaránt. Ezeknek az egyszeri, kérészéletű műveknek a létrejötte, mint azt egy gyakorló táncos, Holb Ibolya szavaiból megértettem, szigorú feltételhez van kötve: a közlendő a világ pontos, elmélyült megfigyelése alapján szülessen meg a művészben. A Modern Tánc-Játék Stúdió e karizmatikus vezetője abban a meggyőződésben szemlél minden jelenséget, hogy mindaz, amit látunk, szimbólum, életünk és főleg a táncos élete pedig a szimbólumok felmutatására és

„Egy test, a saját erejéből és saját tevékenységéből mélyebb változásokat képes előidézni a dolgok természetében,mint aminőket a szellem töprengéseivel és álmaival valaha is elért!”

DISPUTA Műhely

(Paul Valéry: A lélek és a tánc)

100

megfejtésére tett kísérlet. Iskolájában nem egyszerűen a híd-spárga-cigánykerék bravúrt sajátítják el; a rábízott gyerekek látni tanulnak. Daniel Mesguich a színházat „l’éternel éphémère”-nek, az örök változónak hívja. Ez is, mint minden oximoron, ellentmondást, szembenállást, függőben levést tételez. A pillanat vibrálását örök és változó közt – színpadon. Sikerült fotókon, mint az itt bemutatottak is, megjelenik a színpadi pillanatba tömörített örök.

Nietzsche szerint három tévedése van a modern embernek a tudománnyal kapcsolatban. Az egyik és talán legnagyobb tévedése, hogy azt gondolja: „a tudományban mindenáron valami önzetlen és ártalmatlan dolgot, valami önmagában is megállót, valami ártatlant” kell tisztelni, „amihez az ember gonosz ösztöneinek az égvilágon semmi közük”.1 De ennek Nietzsche szerint épp az ellenkezője igaz. A tudomány – nem ártatlan. Az a tény, hogy „az ember most már egy tudomány birtokában van”, sőt „tudományra van szüksége”, nemcsak azt jelzi, hogy „jóindulatú” állatból „bizalmatlan” állat lett, hanem azt is, hogy most már – „gonoszabb, mint valaha.”2 – Úgy gondolom, hogy ebben a kijelentésben foglalható össze a legrövidebb formában Stanley Kubrick 1964-ben készült dr. Strangelove című filmjének teorémája. Persze azért legyünk óvatosak, hiszen a „gonosz” nem morális kategória Nietzschénél – azok számára legalábbis semmiképp, akik a létezés komédiájának vagy tragédiájának „tanítóiként” rákényszerítik a megszokott normák és sablonok szerint élő és tevékenykedő embereket arra, hogy „véleményt véleménnyel, mintaképet mintaképpel állítsanak szembe”. Két ember van Kubrick filmjében, aki képes rá, hogy felforgassa a „régit” – valami „új” nevében. Az új nevében, ami nem biztos, hogy jobb vagy feltétlenül értékesebb a réginél – elég, ha egyszerűen csak más. Az egyik Ripper tábornok, a másik dr. Strangelove. Ki ez a két ember? A „gonosz ekevasa.” Egy kimerült és a hanyatlás csalhatatlan előjeleit mutató civilizáció terméketlen nyugalmának felfogatói ők, akik képesek rá, hogy felébresz1

2 3

4

2. Kubrick filmjében a támaszpontot védő és ostromló katonák, de az atombunkerben tanácskozó politikusok és tábornokok is menthetetlenül belülről látják Ripper és dr. Strangelove kétarcú világát. Azt a világot, amely a Ripper alakja által megtestesített katonai-ideológiai és a dr. Strangelove alakja által megtestesített tudományostechnikai „őrület” különbsége ellenére is: „egy”. Egy olyan világot, ahol Ripper elveszti a lába alól a talajt – megőrülése pillanatában szimbolikus, öngyilkossága pillanatában konkrét értelemben3 –, és ahol a nyomorék, ám fizikai kiszolgáltatottságát manipulatív képességeinek fokozásával ellensúlyozó dr. Strangelove – éppen ellenkezőleg – megtanul járni. Miért lehetséges ez a „csoda” Kubrick filmjében? Miért tud dr. Strangelove felállni a tolószékből? Mert szimbolikus értelemben mindig is „állt” – mindig is tudta, hogy ő fogja kimondani minden lényeges ügyben és kérdésben a végső szót – ő, a jóindulat maszkjában színre lépő „rosszakarat mesébe illő figurája”.4 Miért? Mert ő képviseli a valóság igazi

Friedrich Nietzsche: A vidám tudomány. Holnap Kiadó, Budapest, 1997. 76. o. Romhányi Török Gábor fordítása. Uo. 74. o. Azt, hogy Ripper „ôrült”, Kubrick egy nagyon egyszerű és mégis nagyon hatásos megoldással fejezte ki. Hogyan? Úgy, hogy abban a jelentben, ahol Mandrake rájön, hogy vissza kell hívni a repülôgépeket, alsó kameraállásból ábrázolta Ripper arcát. Itt az a lényeges, hogy egy olyan szögbôl látjuk a tábornokot, ahonnan Mandrake fizikai értelemben nem láthatja. Ez a beállítás nem kívülrôl, hanem belülrôl ábrázolja Rippert. De kifejezi a vele szemben ülô brit tiszt hozzá való viszonyát is. Azt, hogy fél ettôl az embertôl. Hiszen az alsó kameraállás nemcsak Ripper ôrületét leplezi le, hanem Mandrake kiszolgáltatottságára is utal. Vö. Mario Falsetto: Idô és tér. In: Metropolis. 2002/2. 35. o. Gyôri Zsolt fordítása. Vö. Stephen Mamber: Mechanikus narancs. In: Metropolis. 2002/2. 79. o. Márton Zsuzsa és Veres Ottilia fordítása.

Megszállt testek

1.

szék és végsőkig fokozzák a szenvedélyeket a többiekben – Ripper az esztelen félelem, Strangelove az esztelen remény szenvedélyét. A többiekben? De hát kik egyáltalán ezek a „többiek”? Kubrick filmjében azok, akik valamikor megtanultak és most már egy pillanatra sem felejtenek el alkalmazkodni ahhoz, ami „van”. Ahhoz, ami Ripper számára valami elviselhetetlen (maga az őrület), dr. Strangelove számára valami ellenállhatatlanul csábító (maga a hatalom), a néző számára pedig valami abszurd (maga a világ). Egy olyan „világ”, amely végletes észszerűségében is végtelenül irracionális – kívülről nézve.

Pólik József

„Test vagyok egészen, semmi más.” Friedrich Nietzsche

DISPUTA Műhely

Feljegyzések Stanley Kubrick Dr. Strangelove című filmjéről

101

és egyetlen filozófiáját – a tudományt. Egy olyan világban, ahol a tudomány és a technológia ellenőrizhetőségében feltétel nélkül megbízó politika együttműködése egy univerzális erkölcsi kánon hiányának sivatagában zajlik. Egy olyan világban, ahol egy dr. Strangelove-hoz hasonló ember: pótolhatatlan. És dr. Strangelove: tudja ezt. Tudja, hogy ő volt és most már ő is marad ennek az „őrjítő” racionalizmussal átvilágított világnak a főállású tervezője, építője, megsemmisítője – tolószékes istene.

DISPUTA Műhely

3.

102

A „többiek” – nekik nem elviselhetetlen a létezés, bár nem is ellenőrzés alatt tartható, mint Kubrick filmjéből kiderül. Ők azok, akik előszeretettel gondolnak jó emberként önmagukra – és nemcsak önmagukra. Hiszen eleinte így gondolnak Ripper tábornokra is, amíg ki nem derül róla, hogy „őrült”.5 De így gondolnak és nemcsak eleinte a mosolygó dr. Strangelove-ra is – holott dr. Strangelove „gonosz”. De ez nem pontos így. Hiszen a jól fésült, tolókocsiba zárt és ezért a többiek szemében szánalmasan elesettnek tűnő dr. Strangelove: maga a gonosz. Egy irracionális „erő” megtestesülése a racionalitás maszkjában. Egy olyan erőé, potenciáé, amely dr. Strangelove testét és idegrendszerét csak héjként, esendő formaként használja – sőt elhasználja. Hiszen dr. Strangelove pontosan ezért „nyomorék”. Egy olyan erő szállta meg a testét, amely azt gondolja magáról: „Szellem vagyok egészen, semmi más!” dr. Strangelove szelleme, „tudata” már nem a test „szerszáma”, „játékszere” többé. Önálló hatalom. Nem ő lakik a testben, hanem fordítva: a test lakik őbenne. Úgy is mondhatnánk, hogy dr. Strangelove olyan „ember” – és itt feltétlenül indokoltnak látszik idézőjelet használni –, akinél nem a test cselekszi az ént, hanem az én cselekszi a testet. 5

Ez az, ami „gonosszá” teszi dr. Strangelove-t. Gonosszá? Ez így megint csak nem pontos. Helyesebb lenne akkor már inkább így mondani: nem-emberivé, „valami” emberen túlivá. 4. Rippert megszállja a gonosz. De dr. Strangelove, úgy tűnik, természeténél fogva az. Született gonosz – mondhatnánk. Olyan mélyen és embertelenül gonosz, hogy az a környezete számára már nem is „érthető”. Nemcsak a nukleáris végítélet előtt vagy annak pillanatában, hanem utána sem. Ha pedig nem érthető, akkor gonoszként – gonoszságában pedig idegenként – láthatatlan is. Kubrick filmjében mindenesetre ez a helyzet. A nukleáris végítélet kiszolgáltatott – és éppen a dr. Strangelove-féle jövőnek, víziónak kiszolgáltatott – túlélői még akkor sem fognak gyanút, amikor dr. Strangelove teste fellázad feltétlen ura és könyörtelen parancsolója, dr. Strangelove öntudata ellen. Pedig ez történik. dr. Strangelove keze – és ráadásul a jobb keze – meg akarja fojtani dr. Strangelove-t. Miért a „jobb” kéz? Úgy gondolom, hogy ennek szimbolikus értelme van Kubrick filmjében. dr. Strangelove Hitetlen Tamás maszkja – ikonográfiai szempontból. Azé az apostolé, aki Caravaggio festményén szintén a jobb kezét használja, hogy megérintse a legmélyebb inkognitót, hogy kételkedő emberként empirikus bizonyosságot szerezzen annak kilétéről. Pedig csak ki kellene hogy nyissa a szemét. Ugyanúgy, mint azok, aki Kubrick filmjében nem tulajdonítanak jelentőséget annak, amit látnak. Annak, hogy dr. Strangelove-t a saját keze fojtogatja. Úgy tesznek, mint Tamás; úgy tesznek, mint egy józanul és mindig csak józanul gondolkodó ember: egyszerűen nem hisznek a szemüknek.

Kubrick nem pszichologizál. Nem ábrázolja, milyen külsô és belsô okok vezettek Rippert megôrüléséhez. Karikatúraszerűen ábrázolja az alakját. De nemcsak az övét. Így ábrázolja a film többi szereplôjét is. Mintha életre kelt, „kétdimenziós” képregényhôsöket látnánk, akik egy „háromdimenziós” világban próbálnak boldogulni. Egy olyan világban, amely idegen számukra.

A „többiek” – ők azok, akik mértéktelen józanságuk és kifinomult alkalmazkodó képességük miatt pusztulnak el – ha elpusztulnak egyáltalán. Hiszen Kubrick végső soron azt mondja: mindig „van” valahogy – még „egy” atomháború után is. Nem vagyunk olyan szerencsések vagy szerencsétlenek (nézőpont kérdése – noha szerintem a pesszimista Kubrick inkább azt mondja, hogy szerencsések), hogy megszabaduljunk – ráadásul így: ilyen könnyen, ilyen nevetséges körülmények között – önmagunktól. Nem: az emberi létezés értelmének vagy értelmetlenségének nyugtalanító problémája – az a probléma, hogy ez a probléma egyáltalán létezik – velünk marad. Mindaddig, amíg „emberek” vagyunk, mindaddig, amíg megtestesül bennünk ez a probléma. Mint ahogy velünk marad most már dr. Strangelove létezésének problémája is. Vagy más szóval: a „tudat” túl- és az „ösztönök” leértékelésének problémája. 6. Képesség, hogy „bekebelezzük” és „ösztönössé tegyük” az igazságot – például a tudomány értékével kapcsolatban. Megvan ez a képesség vagy legalább e képesség lehetősége bennünk? Erre a kérdésre keresi a választ Kubrick filmje. Hogyan? A maga képi és narratív eszközeivel. Ilyen eszközt jelent – részben képi, részben narratív eszközt (mert ezek sohasem válnak el egymástól) – a bizalom témájának sokrétű és kultúrkritikai összefüggésbe helyezhető ábrázolása. Mit látunk Kubrick filmjében? Madrake százados nem bízik Ripper tábornokban, Ripper a kommunistákban, a kommunisták az amerikai elnökben, az amerikai elnök pedig talán senkiben. Leszámítva egy embert: dr. Strangelove-t. Bár ez végül is nem csoda. Hiszen dr. Strangelove-ban mindenki megbízik. Miért? Mert dr. Strangelove a Fegyverzetkutató és Fejlesztő Intézet igazgatója. Kutató, és mint ilyen: a megtestesült – bár egy kicsit furcsán „megtestesült” – Ész szócsöve. A helyzet az, hogy Kubrick filmjének hősei nem személy szerint dr. Strangelove-ban hisznek, hanem abban, amit képvisel: a tudományban. Pontosabban: nem is a tudományban hisznek, hanem abban, amit a tudományról gondolnak. Abban, hogy a tudománynak – ha már semmi másnak, akkor a tudománynak még mindig – célja van. Hasznos és ésszerű – és 6

A vidám tudomány. I. m. 53. o.

mert hasznos és ésszerű, éppen ezért megkérdőjelezhetetlen – célja. Ez a cél: „az embernek a lehető legtöbb örömet és a lehető legkevesebb bánatot” szerezni.6 Kubrick filmje egyrészt arról szól, hogy mennyire megalapozatlan a különféle technológiák élvezetére és használatára rá-(a róluk való gondolkodásról viszont le-) szoktatott animal rationale hite a természettudomány feltétlen hasznosságában. Másrészt arról, hogy a tudomány ártatlanságába és a megismerés abszolút szükségességébe vetett hit most már olyan „mély és elemi boldogságot” jelent az animal rationale számára az erkölcsi ítéletek és vallási képzetek változékonyságának korában, hogy ennek a hitnek a gyökerei kitéphetetlennek tűnnek. Kubrick filmjének hősei nem tudnak – mert nem akarnak – csalódni a tudományban. Ehhez a nukleáris háború valósága sem elég. A világ elpusztul, de egy dologban még mindig hinni lehet: dr. Strangelove-ban. Hinni lehet a világ pusztulása után lábra álló dr. Strangelove embertelen, de technológiailag kivitelezhető és az emberi faj túlélésének garanciáját jelentő „víziójában”. Abban, hogy a halál után is van élet – ha a tudomány úgy akarja. 7. Lehet, hogy az ember „bizalmatlan állat”, de egy dologban még mindig feltétel nélkül megbízik. Abban, ami bizalmatlanná tette őt. Abban, ami a megismeréshez – „a természet fogalmakká változtatásához” – módszert és lelkiismeretet adott neki. Abban, amit így hív: tudomány. Ennek a megalapozatlan, de történetileg szükségszerű bizalomnak Kubrick filmjében következménye van – az emberi civilizáció értelmetlen pusztulása. „Értelmetlen”? Ez nem pontos így. Hiszen ezt a szót itt csak akkor lehetne használni, ha Kubrick filmjében azt látnánk, hogy a dr. Strangelove uralma alatt álló világának célja van – értelmes célja. De milyen civilizáció az, amely (lehet, hogy) csak azért jött létre, hogy hosszú történetének végén megépítse a hidrogénbombát? Kubrick azt mondja, hogy egy ilyen célt maga elé tűző civilizáció nem lehet „értelmes”. Csakis őrült. Miért? Mert tagjainak egyéni és kollektív érdekével is ellentétben cselekszik. 8. Minél jobban elmerül a film a részletek, például a hidrogénbombát szállító repü-

DISPUTA Műhely

5.

103

lőgép technikai és a rajta utazó katonák pszichológiai ábrázolásnak realizmusában, minél inkább azt látjuk, hogy a katonák katonák, a politikusok politikusok, a kisemberek pedig kisemberek módjára viselkednek, annál inkább kiderül, hogy itt valami nem működik – „természetesen”7. Micsoda? Az, amit Nietzsche a „fajfenntartás ösztönének” nevez. Érdemes ebből a szempontból felidézni azt az abszurd és az egész film hangnemét meghatározó jelenetet, ahol a Ripper támaszpontját elfoglaló amerikai katonák egyik tisztje nem akarja megengedni a letartóztatott és az Amerikai Egyesült Államok elnökével feltétlenül beszélni akaró Mandrake-nek, hogy a nyilvános telefonkészülék használatához szükséges aprópénz reményében szétlőjön egy coca-cola-automatát. Miért nem? A magántulajdon szentsége iránti tiszteletből. De az így felmerülő kérdés – atomháború vagy egy coca-cola-automata épsége? – olyan abszurd, hogy a néző akaratlanul is nevetni kezd. És joggal. Hiszen nyilvánvaló, hogy itt olyan lehetőségek között kellene választani, amelyek nem mérhetők össze egymással (következményeik szempontjából tekintve őket) és amelyek között éppen ezért nem is lehet – „értelmetlenség” – választani. De az amerikai tiszt mégis úgy tesz, mintha itt összehasonlítható dolgokról volna szó, mintha egyáltalán nem volna „evidens”, hogy a coca-cola-automatát szét kell lőni. Ebből és az ehhez hasonló helyzetekből fakad a film minden iróniája, humora. Abból, hogy a film szereplői nem cselekszenek ésszerű módon. Pontosabban: olyan normák szerint cselekszenek, amelyek ebben a lidércnyomásos, egyáltalán nem hétköznapi helyzetben már régen elveszítették érvényességüket. 9.

DISPUTA Műhely

Ezt írja Nietzsche A vidám tudomány lapjain: „Akár jó szemmel nézem az embereket, akár ferde pillantással, úgy látom, mindig egyetlen feladattal foglalatoskodnak,

104

mindösszesen és egyenként ugyancsak: azt teszik, ami az emberi faj fenntartásának kedvez. (kiemelés tőlem – P. J.) Mégpedig valójában nem is az emberi faj iránt érzett szeretetből, inkább egyszerűen azért, mert semmi sem ősibb, erősebb, kérlelhetetlenebb és legyőzhetetlenebb bennük ennél az ösztönnél – mert éppen ez az ösztön fajunk és nyájunk lényege.”8 Kubrick egy olyan világot ábrázol – és ennyiben filmje utópia –, ahol ez a kérlelhetetlen ösztön („amely bizonyos időközönként az ész és a szellem szenvedélyének formájában jelenik meg”9) már nem működik a tudatosság túlértékelését korlátozó hatóságként, szabályozó „szervként”. Mi ennek a következménye? Az, hogy Kubrick filmjének „hősei” (ezek a Ripper és dr. Strangelove szellemétől megszállt „alvajáró” testek) a faj kárára élnek és cselekszenek – akaratuk és legjobb szándékuk ellenére is. Ott vannak például a katonák. Azok, akik a Burpleson légitámaszpontot védelmezve vakon engedelmeskednek Ripper utasításainak – pusztán azért, mert a „felettesük”. Így gondolkodnak: Ripper nem lehet őrült, hiszen akkor mi is azok lennénk, ha engedelmeskednénk neki – márpedig mi nem vagyunk őrültek, következésképpen Ripper sem az. Pedig az. Mi bizonyítja ezt? Az atomháború elindításának Ripper-féle oka. Ez az ok legalább olyan abszurd, mint a repülőkötelék pilótáinak vagy az első csapás „észszerűségét” taglaló Buck Turgidsonnak a reakciója. Ripper azt mondja tanácstalan segédtisztjének, hogy az amerikai vízhálózat kommunista fluorizálása miatt kellett nukleáris támadást indítani a Szovjetunió ellen. A néző persze nevet, hiszen egyrészt látja, hogy a kizárólag gabonapálinkát és esővizet ivó Ripper szemében ez komoly ok, másrészt látja, hogy a várható következményekhez képest mégis komolytalan – függetlenül attól, hogy a szexuális „esszencia-vesztéssel” küszködő Rippernek igaza van vagy nem. De miért a fluorizálásra hivatkozik Ripper? Miért nem valami másra? Kubrick itt rá akart mutatni

Kubrick azzal fokozza az ábrázolt világ abszurditását, hogy legtöbbször szűk, nyomasztóan zárt belsô tereket látunk a filmben – mintha egy labirintusban lennénk. Mit jelent ez? Azt, hogy nincs kiút ebbôl a világból. Ide csak belépni lehet, ki már nem. Kubrick filmje olyan embereket ábrázol, akik felépítettek maguknak egy racionális és áttekinthetô világot, majd eltévedtek benne. Egy olyan világot látunk, amelyet alkotói nem tudnak az ellenôrzésük alatt tartani. Fontos hangsúlyozni, hogy a Kubrick filmjében ábrázolt világ fullasztó zártságát nemcsak a díszletek fokozzák – például a Ken Adam által tervezett Vezérkari Terem vagy a Lepratelep nevű B 52-es bombázó –, hanem az is, hogy nincs külsô viszonyítási pont – nem látjuk azt a polgári „világot”, amely a nukleáris támadás következtében megsemmisül. Pontosabban: ez a külsô viszonyítási pont: a nézô. A nevetô nézô, aki az emberi létezés örök komédiájának kívülálló megfigyelôjeként arra van kényszerítve, hogy „mennyországából” végignézze mindazt, ami ebben a pokoli „bolondokházában” ezekkel a szerencsétlen kísérleti „egerekkel” megtörténik. 8 A vidám tudomány. I. m. 39. o. 9 Uo. 41. o. 7

valamire. Mégpedig arra, amit az ideológiák nyomorúságának nevezhetnénk. Rá akart mutatni arra, hogy nem lehet olyan politikai vagy ideológiai okot találni – „kitalálni” –, amely egy atomháború elindítását igazolhatná. Miért nem? Mert a várható következmények nézőpontjából minden „magyarázat” – abszurd. Vagyis: van egy határ, amelyet nem léphetsz át, ha ember vagy, nem pedig – szörnyeteg. 10.

10

11 12

dik a kérdés: hogyan kell ugyanezt ábrázolni egy olyan világban, ahonnan istennel együtt a metafizikai vigasz reménye is eltűnt? Kubrick válasza: szatirikus módon.12 Miért? Mert itt egy olyan világ pusztulásáról kell mesélni, amely fölött már nem isten,

A Dr. Strangelove forgatókönyvéhez az 1958-ban megjelent Two Hours to Doom (Két óra múlva világvége) című regény szolgált kiindulópontul. Kubrick a forgatókönyv elsô változatát a regény szerzôjével, Peter George-dzsal írta. Ez alapján kezdték el forgatni a filmet 1962-ben Sheppertonban. Kubrick azonban hamarosan leállította a tapogatódzó jellegű forgatást. Filmtörténeti szempontból két oka volt ennek. Egyrészt a komikus Peter Sellers szerepvállalása a Dr. Strangelove-ban, másrészt a Biztos csôd című film, amely Sidney Lumet rendezésében készült és szintén az atomháború témáját dolgozta fel. De a forgatás leállításában Kubrick esztétikai bizonytalansága is szerepet játszott. Kezdettôl fogva kacérkodott ugyanis a téma szatirikus megközelítésmódjával. Ehhez a szürrealista humorú Terry Southern személyében találta meg a megfelelô szerzôtársat, aki „egyedülálló, hatvanas évekbeli fekete humort csempészett a filmbe”. Vö. John Baxter: Stanley Kubrick. Osiris Kiadó, Budapest. 2003. 194-231. o. Simon Vanda fordítása. Uo. 206. o. „Vincent Lobrutto Tágra hunyt szemmel című írásában felidézi Kubrick egyik nyilatkozatát: „Azzal a szándékkal nyúltam a forgatókönyvhöz, hogy a véletlenül kirobbanó atomháború témáját komolyan közelítsem meg. De ahogy próbáltam elképzelni az események valódi menetét, olyan gondolatok ötlöttek fel bennem, amelyeket el kellett vetnem, annyira nevetségesek voltak. Folyton azt mondtam magamnak: ezt nem tehetem meg. Az emberek röhögni fognak. De egy hónap elteltével kezdtem ráébredni, hogy a legigazabb dolgok éppen azok voltak, amelyeket kidobtam. Végül is mi lehet abszurdabb annál a gondolatnál, hogy két szuperhatalom egy baleset nyomán kész kiirtani az emberiséget olyan politikai nézetkülönbségek alapján, amelyek száz év múlva ugyanolyan értelmetlennek tűnnek majd, mint a középkor teológiai konfliktusai a ma emberének szemében.” Vincent Lobrutto: Tágra hunyt szemmel. In: Filmvilág 1999/8. Hideg János fordítása.

DISPUTA Műhely

Ismerjük a tényeket: el kellett kezdeni a forgatást, hogy kiderüljön: gond van a film hangnemével.10 Kubrick leállította a munkát, mert rájött: nem lehet melodramatikus hangvételű filmet forgatni a témáról – mivel „az atomháború túlságosan szörnyű és fantasztikus ahhoz, hogy konvencionális módon lehessen feldolgozni”.11 De a téma drámai megközelítésmódjának elvetése ikonográfiai nézőpontból is indokolható. Ez ugyanis a középkori keresztény művészet modern örökösévé tette volna Kubrick filmjét. Egy olyan hagyomány örökösévé, amelynek a Jelenések Könyvére visszavezethető apokaliptikus próféciák ábrázolása volt az egyik kardinális témaköre – drámai módon. Kubrick rájött, hogy nem lehet Dürer hangnemében beszélni az apokalipszisről, ha hallgatni kell a téma másik oldaláról: arról, hogy itt egy istenítélet történt, arról, hogy a világ pusztulása csak történeti előkészítése egy másik, üdvtörténeti eseménynek: az új, ezeréves Jeruzsálem eljövetelének. Amennyiben abból indulunk ki, hogy a végítélet drámai hangvételű ábrázolása csak egy olyan világban lehetséges, ahol az emberi faj pusztulását Isten „művének” lehet tekinteni, akkor felvető-

105

hanem a meggyilkolt isten helyére lépő ember – ráadásul csak egy ember – mond ítéletet. „Ítéletet”? De hát nevezhető-e egyáltalán ítéletnek egy olyan lény döntése, aki általában semmit sem akar látni, ami ellentmond a dolgok szokásos megítélésének? Egy olyan lényé, aki azt hiszi, hogy képes különbséget tenni lényeg és látszat között, holott nem így van? Aki nem ismeri fel, hogy a tudatosságból, amely „a szerves élet legutolsó és legkésőbbi fejleménye, következésképpen a legtökéletlenebb és legtörékenyebb is… számtalan melléfogás származik, amelynek következtében… hamarabb megy tönkre, mint szükséges lett volna”?13 Kubrick azt mondja, hogy egy ilyen tökéletlen és ennek ellenére mégiscsak a létezők urának szerepét játszó lényen minden okunk megvan – nevetni. 11.

DISPUTA Műhely

Kubrick filmjében a nukleáris háború kitöréséért nem egy elégedetlen isten, hanem egy elégedetlen ember – Ripper tábornok – a felelős. A „felelős”? Egy istent nem lehet felelősségre vonni azért, hogy mit tesz. Ehhez túl szuverén és tökéletes – tökéletességének feltétele éppen feltétlen szuverenitása. Egy embert viszont: igen. Ez az oka annak, hogy a paranoiás Ripper kész

106 13

A vidám tudomány. I. m. 52. o.

vállalni a felelősséget megbocsáthatatlan tettéért – kicsit ironikus módon. Az irónia ott van, hogy Ripper úgy hal meg, mint egy ember (öngyilkos lesz), de úgy cselekszik, mint egy isten (elpusztítja a világot). Bizonyos értelemben tökéleteset alkot – tökéletlen (szimbolikus és konkrét értelemben is „elesett”) lény létére. De ez nem pontos így. Hiszen nevezhető-e „alkotásnak” a nukleáris rombolás? A „teremtés művének” Ripperféle visszavonása? Nem. De az is igaz, hogy Ripper egy olyan világot rombol le, amely már nem Istené. Ez a világ egy másik „fazekas”, egy másik „technitész” műve – dr. Strangelové. Azé a dr. Strangelové, aki tényleg isten módjára viselkedik – hiszen nem érez és ezért nem is vállal felelősséget semmiért. Pedig egy semmiségért végül is megtehetné – a hidrogénbombáért. Vagy inkább a tudományért kellene? De hát miért is tenné. Hiszen Ripper „műve” végül is a hasznára válik – hogyan? Úgy, hogy végre megtervezhet és felépíthet egy másik, kedvére való és talán tökéletesebb világot. Csak azért, hogy az „embernek” vagy legalább a monogámia elvét feladni kényszerülő férfitársadalom hímjeinek „a lehető legtöbb örömet és a lehető legkevesebb bánatot szerezze”. Hol? dr. Strangelove erre is tudja a választ: a „szexuális jellemzőik” alapján kiválasztott nők karjaiban.

A Csokonai Színház fenntartója a debreceni önkormányzat. Az általa biztosított forrásokkal nagyjából hasonló mértékben részesedik kultuszminisztériumi támogatásból, s ugyaninnen nyerhet, célfeladatok teljesítésére, pályázati pénzeket. A Nagyváradi Állami Színház Szigligeti Társulatát teljes körűen a Bihor Megyei Tanács tartja fenn. Újabban produkciós finanszírozás is történik, sőt eseti produkciós támogatásra is akad példa. A magyarországi forrás, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma által alanyi jogon juttatott támogatás: ez a biztos tétel, amelynek nagysága a benyújtott repertoártól függ. Előnye, hogy nincs megkötve, honorárium-kiegészítésre vagy technikai fejlesztésre fordítják-e az átutalt összeget. Az egyéb csatornákat, az NKÖM pályázati rendszere, a Nemzeti Kulturális Alapprogram és az Illyés Közalapítvány által nyújtott formulák jelentenék. A produkciós és a tájolási keret igazán jó esélyt kínálna a minőségfejlesztésre, ám az a gond, hogy Várad rendre kiesik a támogatottak köréből, a határközelsége miatt. Inkább Kolozsvár és a Székelyföld részesül előnyben. A regionális együttműködés lehetőségére hivatkoznak a kurátorok. A Bihar–Bihor régiós pályázati lehetőség kecsegtet sikerrel. A haszna azonban eddig nem az előadások létrehozásában, csupán a két megye közötti kapcsolatfelvételben jelentkezett. Az évi egy-egy színházi előadáscsere-alkalom kevés. Kívánatos lenne, ha ez gyakorlattá tudna válni, s kiterjedne rendezők, színészek, díszlet- és jelmeztervezők cseréjére, sőt közös produkciók létrehozására is. Hiányokat lehetne pótolni, átfedéseket megszüntetni. A kölcsönösségben látszik a jövő. Jó lenne, ha havonta kerülne sor előadáscserére a Csokonai Színházzal. A jövő zenéje. A háromszoros nagyságrendű költségdifferenciák miatt nehéz (lehetetlen) paritásos helyzetet teremteni: a csere anyagi hátterét nem tudják felajánlani. A váradiak saját költségükre, csak pályázaton nyert pénzt felhasználva, kezdeményezhetnek meghívásokat. A jelen struktúrában az lenne célszerű, hogy a Csokonai Színház szerezne pályázati fedezetet arra, hogy áthozhasson Váradról előadást. Nem utolsósorban a társulatok jövője szempontjából fontos ez. Mindkét színház nimbuszát emelni kell. Személyi vál-

Kényszerűség és Kényszerűség kényszeresség

Kettős kötődések

Balogh Tibor

Szöcskenyájak tikkadnak köröttünk. Nyár van, s magunk mögött tudjuk a harmadik évezred negyedik színházi évadát Biharban. A kulturális fővárosságért folytatott küzdelmünk hozományának mondható, hogy lappangó értékek nyomára bukkanunk, bármerre fordítjuk fejünket a tájon. Ilyen felfedezés a színházi gazdagság. A történelmi Bihar vármegyének két kőszínháza van: a debreceni és a nagyváradi. Az útnyomvonal derékszögében haladva, alig hetven kilométer. Amilyen kicsi a távolság, annyira közös a sors. A színészet Nagyváradon régi hagyományokra tekint vissza. A legkorábbi adatok szerint volt iskolai színjátszás, latin opera, német nyelvű színészet, de az első magyar nyelvű színházi előadást a kolozsvári társulat tartotta 1798. augusztus 26-án, a Fekete Sas nagytermében Hunnius A süketnéma című előadásával. Ez a dátum jelzi a váradi hivatásos színjátszás kezdetét. A bécsi Fellner-Helmer cég tervei alapján, Rimanóczy Kálmán nagyváradi építész kivitelezésében, 1900-ban nyílt meg a Szigligeti Színház. Thalia váradi otthonában a háborús évek vagy a gazdasági válságok sem tudtak oly pusztítást végezni, hogy a színjátszás ne élte volna túl azokat. Várad az operett fellegvára is volt, de emellett mindig színpadra kerültek a magyar és az egyetemes drámairodalom nagy szerzőinek méltán híres darabjai. Az államosítást követő években is erős társulat működött itt, melynek hatása mind a mai napig érződik, és az akkori színészek közül még jó néhányan aktívan vannak jelen. Az államosítás keservesen egybeesett a régió kettészakadásával: megszűnt a szerves kulturális egység, az átjárhatóság. Ugyanakkor a művészetek fejlődésében párhuzamokat képezett az irányítás szocialista modellje. Egyforma lenyomatot hagyott a színházi arculaton mindkétfelől az ideológiai betápláltság és az internacionalizmus, illetve a támogatási modell. Hasonlóak a rendszerváltozás nyomán előbukkanó válságtünetek is: a piacosítás rémétől való fenyegetettségben fogant stratégia, a műsortervek kompromisszumos tarkasága (zagyvasága?). Érdemes összevetnünk néhány vonatkozásban a paradigmát, s az abból következően adódó teljesítményeket.

DISPUTA Műhely

A bihari régió színházi tájképe

107

DISPUTA Műhely 108

tozásokra volna szükség, hiszen a társulat ebben a formában, amelyben jelenleg létezik, sem itt, sem ott – nem kerek. Hiányoznak szerepkörök, és hiányoznak olyan alapemberek, akikre a nagyságrendekkel jobb színházat építeni lehetne. Az elképzelés a többszintű színház. Semmiképp sem szabad lemondani a bérletrendszer kialakításakor szinte önként vállalt repertoárszínházi jellegről. A világirodalom, a magyar irodalom, a vígjáték, a zenés vígjáték (operett); a drámától a burleszkig minden műfajnak elérhetőnek kell lennie: a vonzáskörbe tartozó közönségnek bármit meg kell mutatni, amit csak kíván. Jó volna mindenhez érteni – ehhez kellenének még emberek. A másik fő vonulat a nagyszínpadi repertoár alternatívája: a stúdiószínházi program. Nem egyértelmű szó – nem stúdium –, hanem a kamaraszínháznak, az egyéni ambíciók kiélésének és a kísérletezésnek a terepe. A klasszikus és a teljesen alternatív egyvelege. Épp olyan sokszínű repertoárt nyújt, mint a nagyszínház, csak egy válogatott, intellektuel közönség figyelmét célozza meg. Ez nem elhanyagolható réteg Váradon sem, Debrecenben sem. A képlet azonban mindkét városban zavaros. Debrecenben a bérleti közönségszervezés rugalmatlansága miatt, akaratukon kívül keverednek a vájt fülűek közé olyan nézők, akik nem bírják elviselni még csak a szűk térbe kerítettség állapotát sem, nemhogy a hiper-szubkulturális élményeket. Váradon a stúdiókörülményeket kell kihasználni arra, hogy létrehozhassák a vidéken igényelt – színpadtechnikai korlátokat figyelembe vevő – populáris előadásokat. A vidékjáró produkció – évente egy-kettő – speciális helyzet. Misszió – nem bevételi kérdés. Arad, Szatmárnémeti, Nagykároly, Zilah, Kolozsvár, Marosvásárhely: erkölcsi értelemben kötelező tájolási helyek. Pályázati támogatással együtt is ráfizetéses. Saját színház-zsebükből teremtik elő a rávalót. Ez a színház tiszta vesztesége. „Mi az értékes színházi előadás? – teszi fel önmagának is a kérdést a veszteség szó kapcsán Meleg Vilmos, a váradi színház igazgatója. – Számomra természetesen az, amelyik színészi-rendezői, szcenikai vonatkozásban kiemelkedő élményt nyújt, ám rengeteg ember azt tartja értéknek, ha valami kizökkenti őt a mindennapi gondból, ha energiával töltődik fel a színpadi vigasság által. Fontos mindkettő. Mindegyik igény mögött állnak rászoruló emberek – mindegyik célközönséget támogatni kell. Minden fontos, ami emberségében

gyarapítja a nézőt. Megmaradni, tovább élni. Ne a lehetetlenség vízióját sulykolja a színház”. A váradi néző 300 forintnyi öszszegért kapja a jegyet, a többi költség-hozzájárulás – támogatás. Az igazgató szerint létre kellene hozni egy olyan támogatási formát, amely nem a színházat érinti közvetlenül, hanem az óvodákat, az iskolákat, a kis vidéki közösségeket segítené meg egy színházi alappal. Ezen a csatornán át is a színháznál landolna a pénz, ám az áttétel jóvoltából visszakövetelhetővé válna a társadalmi befektetés. Struktúra Az MTA szociológiai intézetének egy felmérése alapján kiderült, hogy lakosságunk 35 százaléka nem kultúrafogyasztó. A fennmaradó 65 százalékról sem tudjuk egészen pontosan, milyen mértékben és milyen mélységben találkozik azzal a valamivel, amit az MTA szociológiai intézete kultúraként azonosít. A fogyasztás mennyisége legegyszerűbben az olvasási szokásokon mérhető, ugyanakkor, éppen az irodalom sokszínű volta miatt, nehéz meghatároznunk a fogyasztói teljesítmény értékét. A betűn kívüli kultúra világa még kevésbé elemezhető. Hozzáférési lehetőségeink bővülésével tapasztaljuk: egy-egy Bajnokok Ligája-beli labdarúgó-mérkőzés megtekintése mérhető ahhoz, mintha világbajnoki sakkjátszmát szemlélnénk: teljes esztétikai élmény. Különösen bonyolult az illékony művészeti alkotások fogadtatásának vizsgálata. Paraméterek dzsungelébe merészkedik az, aki színházi évadok termését – a termékek kölcsönhatását – szeretné olyan összefüggés-hálózatban megmutatni, ami – az ideál mögött – tükrözi a valóságos igényeket (a fogadó tehetséget), illetve a szabad (az igénytől független) művészi alkotást önálló rangján is értékeli. A Csokonai Színház vezetői az évadzáró társulati ülésen tartózkodtak attól, hogy a teljesítményüket belső vagy társadalmi kontrollnak vessék alá. Inkább bősz sértettséggel kérték ki maguknak a sajtó kritikáját és a városvezetés bizalmatlanságát a munkájuk iránt, mondván: a közönségüktől megkapják a maradéktalan visszaigazolást. Érdemesnek tűnik ezért felvázolnom egy modellt, amely alapját képezheti a színház funkciója szerinti értékelésének, s tanulságos lehet esetleg a jövő tervezése szempontjából is. A városi színház lehetséges feladatrendszere>

A feladatok végzésének lehetséges színterei – Csokonai Színház – színházterem – kamaraszínház – (létesülő) – stúdiószínház – (létesülő) – főnix Rendezvénycsarnok – szabadtéri színpadok (több lehetséges) A feladatok végrehajtásának művészeti intézményei • zenei részleg Balettel (művész-vezetővel az élén) • prózai részleg produkciós-koprodukciós (stagione) részleggel (művész-vezetővel az élén) A feladatok végrehajtásának koordinátora • igazgató (nem művész) Az utóbbi pontról azért tartom fontosnak említést tenni, mert – amint tudható – a jelenlegi egyszemélyi vezető, Csutka István igazgatói megbízatása 2005 decembere végén lejár, s a következő ciklusra célszerűnek látszik a belső hatalom összpontosítását megszüntetni; a menedzseri és az alkotói tevékenységet különválasztani. Ezzel párhuzamosan kívülről meghatározni a tel-

jesítményi elvárásokat. Mutatkozzék meg: kényszerű-e a bemutatók özöne, vagy szakmai mértéktelenség? Fapados mennyország Három játszóhelyen (főépületi nagyterem, főépületi próbaszínpad és a valamikori Víg mozi) tartották az előadásokat. A Csokonai Színházban került színre: Wolfgang Amadeus Mozart: Idomeneo és Giuseppe Verdi: Attila (operák), Bertolt Brecht: Kurázsi mama és gyerekei és Szép Ernő: Patika (színművek), Tim Rice–Andrew Lloyd Webber: József és a színes, szélesvásznú álomkabát (musical) és Vágytól... vágyig (balett). A kamaraszínházban (Víg mozi): Molière: Úrhatnám polgár, Georges Feydeau: Bolha a fülbe (vígjáték), Álomszilánkok (balett), Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg és Tamási Áron: Búbos vitéz (mesejátékok). Utóbbi a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházzal közös produkció. A Stúdiószínházban (főépületi próbaterem): Falussy Lilla: „Metadolce” (félédes társkereső játék – ősbemutató!), Németh Gábor: Túl az egészen (színmű – ősbemutató!), Marlene Streeruwitz: New York. New York. (színmű – magyarországi bemutató!), Peter Shaffer: Equus és Federico Garcia Lorca: Bernarda Alba háza (drámák). A felsorolásból kitetszik, hogy Csutka István háromtagozatú intézményként működteti a Csokonai Színházat. Az operabemutatókért idén Kocsár Balázs karnagy vállalta a felelősséget. A menedzsment dicséretére legyen mondva, valamilyen területen következetes építkezésbe fogott: a kezdetektől indulva tárja közönsége elé Giuseppe Verdi életművét. Tavaly a Nabucco szólalt meg, idén az Attila. Szokatlan kezdeményezés ugyanakkor, hogy a bemutatóra szezonon kívül kerítettek alkalmat, nyáron a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, s maga a produkció sem teljesen saját: az együttműködő partner a Szabad Tér Színház volt. Attilaként Budapesten Konstantin Gornyt, Debrecenben Wágner Lajost és Ürmössy Imrét; Odabellaként Kirkósa Orsolyát hallhattuk. Ezio szerepében Busa Tamás és Massányi Viktor lépett fel. Az operai építkezésben magának az újdonságkeresésnek is van előzménye tavalyról. Prokofjev Eljegyzés a kolostorban c. művét vették elő az elmúlt szezonban. A ritkán játszott értékek felfedeztetését célzó műsorpolitikai hagyományképzés vonulatában, idén Mozart korai műve, az Idomeneo keltette fel a direkció érdeklődését. Egy fiatal olasz rende-

DISPUTA Műhely

• A város távlatos érdekében – a színház a komplex nevelés centruma – esztétikai orientáció (minőségválasztás) – kommunikációs gyakorlat (a többirányú impulzusok felfogása, tárolása, értékelése, megválaszolása) – érzelmi nevelés – szocializáció – a polgári viselkedés megismerése, gyakorlása – a polgárrá válás színtere • A város kulturális hagyományai érdekében – a tradicionális műfajok jelenléte – opera – operett – konvencionális próza • A spontán jelentkező lakossági igények teljesítése érdekében – zenés vígjátékok – musicalek – esztrádműsorok, sztárparádék, revük • Az oktatás-nevelés céljait szolgáló kötelezettségek érdekében – gyermekszínházi előadások – középiskolai anyaghoz köthető színművek – beavatószínház • A művészi önmegvalósítás lehetőségének teljes körű biztosítása

109

ző, Antonio Petris a maga tervezte díszletek között vitte színre a művet, míg a jelmezek megálmodója Gyarmathy Ágnes volt. Utóbbi, pedagógusként is, jeleset alkotott. A Kocsár Balázs személyében immár egységes vezetés alatt működő Debreceni Filharmonikus (és színházi) Zenekar ritkán tapasztalható kedvvel és fegyelemmel szólaltatta meg a szellemes, játékos, egymással feleselő szólamokat vagy éppen a szöveget ellenpontozó futamokat. A Csokonai Színház énekkara ismét lapot nyitott a maga fejlődéstörténetében. Felkészítése Pálinkás Péter nevéhez fűződik.

DISPUTA Műhely

Kincs – ami nincs

110

Az igazgatói tisztségbe történt beiktatásakor Csutka István bejelentette a Debreceni Balett létrehozását a sajtó nyilvánossága előtt. Debrecen Megyei Jogú Város közgyűlésénél ugyanakkor nem kezdeményezte a Csokonai Színház alapító okirata ez irányú módosítását, ezért a Debreceni Balett – jelenleg fantázianév. Az alakulat élére először Ménich Gábort nevezte ki, akit hamarosan Szigeti Oktáviával váltott fel. Ő sem maradhatott sokáig a pozíciójában: jelenleg Egerházi Attila irányításával dolgozik a Csokonai Színház tánckara. A személyi változások gyakoriságából kitetszik, hogy a kezdetektől fogva hiányzott az alapfeltétel: egy invenciózus és karizmatikus koreográfusegyéniség. Következésképpen stílusa szerint definiálatlan a közösség. Örömmel üdvözölhetnénk a tényt, hogy kezdeményezésére az együttes létszáma idén tizennyolc főre emelkedett, ha tudnánk: hozzáemelték a tagozatbővítéshez a színház támogatását. Nem így történt… hat új tag – ötvenszázalékos fejlesztés önerőből! Az új balettigazgató rendező-koreográfusi bemutatkozásaképpen kétrészes estet tartott a Debreceni Balett társulata. Vágytól… vágyig. A főszerepekben az együttes új szerzeményeit ismerhettük meg. Az első rész absztrakt koreográfia. Egy nászéjszaka mélytudati eseményei vetülnek a színpadra, hat pár táncában. A vágyak körforgása. Naiv gyermekbáj kocsonyája rezeg a szürkeállományban s az összefeszülő izmokban. Patt. Ésszerű, hogy az est második órájában a női mélytudat sugározzon elő. Nagyszabású, két felvonásos alkotás a húsz-harminc perces munkákat biztos kézzel létrehozó koreográfustól. Jelen esetben sem varázsolt el ennél hoszszabb időre bennünket e legújabb, egész estésre dúsított mű, amely – éppen a hígítás miatt – kevéssé lendületes. Talán

az „egyedül nem megy” felismerése vezette, amikor a második bemutatóra vendégkoreográfust hívott, erősítésül. A Dream parts – Álomszilánkok címet adták annak a táncfantáziának, amelynek első két opusát Egerházi Attila, a betétszámát pedig Jorma Elo finn/holland vendégművész koreografálta. Szerény elvárásokkal érkezhetett a világhírűként hirdetett mester. Talán a kezére bízott táncosok képességeit becsülte alá, talán a saját tehetségét: tény, hogy koreográfiát nem mert magával hozni a nagy útra. Debrecen pedig beérte a név varázsával is. Egerházi keze nyomán mintha indulni látszanék visszafelé az idő. Egyszerűsödtek a lépéskombinációk, rövidültek az egybefüggő táncok, banálisabbá vált a közlendő. Visszaidéződik bennünk a kezdetek rémsége, az első drogprevenciós happening, amelyet négy éve, csak a reményteljes várakozás legnagyobb jóindulatával mertünk balettnek nevezni. Belátom, nem irigylendő e művészeti irányzat helyzete. Az emberi élet roppant kevés eltáncolható helyzetet kínál: a születéstől a halálig terjedő személyes eseményeket. Ezekre nem feltétlenül a diszharmonikus táncmodor keretei között találjuk meg az adekvát kifejezési formát, a kapcsolataink deformációjának ábrázolására (homoszexualitás, pedofília, kábítószer-élvezet) pedig nem biztos, hogy hétfőtől péntekig vevő a környezet. A tavaszi fesztiválon Budapesten járt márciusban egy valóságosan világhírű amerikai mozgásszínház. A Pilobolus vezetői azt mondják, a balettegyüttes akkor találta meg önmagát, amikor táncszínházi irányt vett! Dramaturg bevonása nélkül nehezen képzelhető el, hogy a Debreceni Balett valaha is lábra kap. Mit, hol, kinek, hogyan? A kérdés a prózatagozat teljesítménye kapcsán vetődik fel élesen. A főépületben nem találja a hangját az együttes. Galgóczy Judit Kurázsi mama-rendezése fiaskó volt. Brechtnek a kamaraszínházban kedvezőbbek lettek volna az esélyei. Szép Ernő Patikájára ugyanez vonatkozik (Parászka Miklós munkája). A kizárólag épületbelsőben játszódó darab nagyszínpadi bemutatását szakmai érvekkel nehéz alátámasztani. Logikusabb lett volna a Víg moziba helyezett, akciógazdagabb, színváltozásokban bővelkedő Úrhatnám polgár behozatala a Kossuth utcába. Telihay Péter a rendező, s a szereposztás érdekessége, hogy fellép az előadásban a társulat legjava, Dánielfy Zsolt, Kocsis György, Bakota Árpád, Csikos Sándor,

Műhely – stúdió A főépületi próbateremben emlékezetes élményt nyújtott Peter Shaffer Equus c. drámája. Vezető-rendezői tisztében az első, teljes felelősségű munkájával jelentkezett a debreceni közönség előtt Árkosi Árpád. Meglehet, a darabot nem személyesen válogatta a műsortervbe, nem jelölhette ki önmagát a rendezésre, nem oszthatta ki a szerepeket, nem határozhatta meg a felkészüléshez szükséges próbanapok számát, s nem dönthetett a kívánatos színpadméretről sem: tisztességgel helytállt a Horváth Árpád Stúdiószínházban. Németh Gábor Túl az egészen c. drámája színreviteléhez már több köze volt: a főszerepre hívhatott vendéget, és kapott felkészülési időt. Megdolgozta a szöveget, s olyan színvonalú előadást produkált, amely talán beválogatható lett volna a Pécsi Országos Színházi Találkozó mezőnyébe, ha a nevezési határidő előtt létrejön a produkció. Nem jött létre, mert eredetileg nem is erre a szezonra szánták: Osborne Dühöngő ifjúságának elmaradt premierje helyett történt a bemutató előrehozatala. Civil viszonylat Operáról, balettről és prózáról esett szó idáig, amely műfajok tagozatszerű működésben jelennek meg a Csokonai Színházban. A musical tagozatfölötti vállalkozás. Tim Rice–Andrew Lloyd Webber József és a színes, szélesvásznú álomkabát c. zsengéjét játszották el idén a társulat tagjai. Az előadás pozitív fogadtatása felől nem lehettek kétségeink. A vélemények szabadsága tekintetében irányadóak a dolgozatom bevezetőjében foglaltak. Bármely város közönségét büszkeséggel töltheti el az, hogy a falai között olyasvalami történik, amire egyébként nem adottak a professzionális feltételek. Kaba példáját említhetem: lakossági összefogással, immár hagyományosan bemutatnak nyaranta egy-egy musicalt. A civil tevékenység forrásainak megteremtése eltérően történhet. A kabai önkor-

mányzat közvetlenül, céltámogatás formájában járul hozzá a rendezvény sikeréhez; a debreceni kiadások a színház költségvetésében jelentkeznek. Amire ebből futja: fapados mennyország. Jövőkép – tanulságból A megvalósult, a folyamatban lévő, illetve az előkészítés alatt álló városi beruházások eredményeképpen Debrecen színházi játszóhely-ellátottságának jelentős növekedése várható. A kapacitásbővülés következtében közönséghiány fog fellépni. Ugyanakkor, a sport- és kulturális nagyberuházások jövedelmeinek esetleges elmaradása veszélyeztetni fogja a sajátszínházi költségvetés tervezését, valamint a város sokszínű kulturális élete szempontjából fontos, alternatív színi tevékenység felzárkóztató finanszírozását. Az innovációs tőke szétforgácsolódása jósolható. A meglevő létesítmények kapcsán felmerülő finanszírozási kényszer el fogja szippantani a forrásokat a még felépületlen, szervezetileg kialakulatlan, költségvetési tételként nem szereplő objektumok elől. A fentiekre tekintettel halaszthatatlan feladat lenne a tervbe vett új színház-együttes szervezeti/működési arculatának megtervezése; a karakteréhez és a nagyságához igazított forrás-előirányzat meghatározása, valamint a közönségbázis szélesítésének és mélyítésének megalapozása. Kívánatos lenne, hogy a Csokonai Színház társulatai (tagozatai), illetve az alternatív alakulatok ne kvázi gazdái, hanem virtuális bérlői legyenek a munkájuk jellegéhez éppen megfelelő, valamelyik játszóhelynek. A társulatok (tagozatok) képességeit külön-külön, illetve együttesen is meghaladó produkciókat nem szabadna önerőből kikínlódni. A rendkívüli teljesítmények iránti közönségigényt elkülönített költségvetés terhére, autentikus együttesek vendégül látásával, a legmegfelelőbb játszóhelyen lehetne megoldani. A város teljes színházi életét csak nyitott struktúrában tudom elképzelni, amely egyaránt magában foglalja a közalkalmazotti státuszban lévő színészekkel dolgozó egységeket, az alkalmi (hivatásos) társulásokat, egy hivatásos programszervező részleget, valamint az alternatív (amatőr, félamatőr) alkotóközösségeket. Sürget az idő!

DISPUTA Műhely

Jámbor József, Miske László, Kóti Árpád, Lapis Erika, Sebők Klára és mások… A kamaraszínház arculata lassan körvonalazódik. Ide szorultak ki a főépületből a gyermekszínházi előadások. Szerencsésnek mutatkozik a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházzal kötött előadáscsere-egyezség, amelynek keretében láthatták a debreceni kicsinyek Tamási Áron Búbos vitézét. Átkerült a két balettbemutató egyike is.

111

E számunkat e testre vonatkozó, klasszikus szerzőktől származó idézetekkel „illusztráltuk”. A szövegek hátterében Agust Rodin szobrai láthatók. A fordítók: Bart István (Bret Easton Ellis), Dékány András (Descartes) Kurdi Imre (Nietzsche), Somlyó György (Paul Valéry), Tótfalusi Ágnes (Baudrillard), Vargyas Zoltán (Marquis de Sade); Aretino művének fordítója nincs feltüntetve.

A Debreceni Disputa megvásárolható az alábbi könyvesboltokban: Alternatív Könyvesbolt, Hatvan u. 1/A Csokonai Könyvesbolt, Piac u. 45. Fókusz Könyvesház és Galéria, Hunyadi János u. 8–10. Sziget Könyvesbolt, Egyetem tér 1. A folyóirat elektronikus formában olvasható: www.deol.hu

Debreceni Disputa III. évfolyam, 7–8. szám, 2005. július–augusztus Megjelenik 1000 példányban

Fôszerkesztô: S. Varga Pál Szerkesztôbizottság: Bényi Árpád, Berényi Dénes, Berkesi Sándor, Gáborjáni Szabó Botond, Görömbei András, Hollai Keresztély, Orosz István

DISPUTA

Szerkesztôk: Berta Erzsébet (Árkádok, Üveghegy) D. Kovács Zoltán (Fôtér) Maksa Gyula (Lépcsők, Pláza) Nagy Gábor (Fotó) Papp András (Macskakő) Szénási Miklós (Kapualj)

112

Kiadja: a Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft. 4025 Debrecen, Simonffy u. 2/A, tel.: (52) 422-631 E-mail: [email protected] Felelôs kiadó: Angi János Borító, lapterv: Petromán László Tördelés: Kaméleon Dizájn Kft., tel.: (52) 532-211 Anyanyelvi lektor: Arany Lajos Nyomtatás: Alföldi Nyomda Rt., 4027 Debrecen, Böszörményi út 6., tel.: (52) 417-344 ISSN 1785-5152