S. Varga Pál: Helyben vagyunk ...................................................... 3 Fôtér Gulyás Gábor: Miért Debrecen? ...................................................... 4 S. Varga Pál: Van vagy nincs? Ha van, miért nincs? Körkérdés a debreceni irodalmi élet jelenlegi helyzetéről ............ 9 Macskakô Kántor Péter: Adásszünetben ...................................................... 11
Tartalom
Küszöb
Térey János: Hagen, avagy a gyûlöletbeszéd ................................ 12 Visky András: „Kevesebbet adj” .................................................. 14 „Könnyebb a tevének” ......................................................... 15 Lászlóffy Csaba: Éteri halmazállapot ........................................... 16 Kapualj Széplaky Gerda: Száz év késés? A debreceni képzőművészeti életről ........................................ 32 Bényi Árpád: Türelmetlen töprengés ........................................... 38 Tóth Dénes: Színházi szisztémák A rendszerváltozás – meg a Csokonai Színház ......................... 40 Mayer Csaba: Pillantás a vászon mögé .......................................... 46 Ungvári Judit: A kultúra pénzbe kerül ......................................... 51 A Debreceni Dzsessznapok programja ......................................... 53 Árkádok Bun Zoltán: ArchitekTÚRA – építészeti körúton Debrecenben (építészetkritikai sorozat) „Vajon igaz, hogy Debrecenben / A Maradandóság lakik?” ... 54 Debrecen falai 1. – Kovács Péter és Lengyel István munkái . 55 Debrecen falai 2. – Kőszeghy Attila munkái ........................ 62 Lépcsôk Abádi Nagy Zoltán: Az angol regény három évtizede (Bényei Tamás: Az ártatlan ország: az angol regény 1945 után) .. 70 Fodor Péter: Egy méltányos ítész (Dérczy Péter: Vonzás és választás) ......................................... 72 Sebestyén Attila: Életre kelő régi irodalmunk (Religió, retorika, nemzettudat régi irodalmunkban) .................. 73
Antalóczy Tímea: Bulvár az egész világ (A magyar társadalom értéktudata és a televíziós műsorkínálat) .... 77 Kálai Sándor: Az elektronikus zene ............................................ 80 Sutyák Tibor: A szörfös nindzsa (Quentin Tarantino: Kill Bill) .................................................... 85 Télikert Kiss Lajos András: Az emberi természet mint társadalmi konstrukció Erkölcsi dilemmák .................................................................. 90
DISPUTA
Pláza
1
E számunk szerzôi:
Abádi Nagy Zoltán irodalomtörténész, Debrecen Antalóczy Tímea szociológus, Budapest Bényi Árpád festőművész, Debrecen Bun Zoltán egyetemi hallgató, Budapest Fodor Péter irodalomtörténész, Debrecen Gulyás Gábor filozófus, Debrecen Kálai Sándor irodalomtörténész, Debrecen Kántor Péter költő, Budapest Kiss Lajos András filozófus, Nyíregyháza Lászlóffy Csaba író, költő, Kolozsvár Mayer Csaba kritikus, Debrecen Sebestyén Attila PhD-hallgató, Debrecen Sutyák Tibor filozófus, Szeged S. Varga Pál irodalomtörténész, Debrecen Széplaky Gerda filozófus, Debrecen Térey János költő, Budapest Tóth Dénes újságíró, Debrecen Ungvári Judit újságíró, Debrecen Visky András költő, Kolozsvár
A Debreceni Disputa megvásárolható az alábbi könyvesboltokban: Alternatív Könyvesbolt, Hatvan u. 1/A Csokonai Könyvesbolt, Piac u. 45. Fókusz Könyvesház és Galéria, Hunyadi János u. 8–10. Sziget Könyvesbolt, Egyetem tér 1.
Debreceni Disputa II. évfolyam, 7–8. szám, 2004. július–augusztus Megjelenik 1000 példányban
Fôszerkesztô: S. Varga Pál Szerkesztôbizottság: Bényi Árpád, Berényi Dénes, Berkesi Sándor, Gáborjáni Szabó Botond, Görömbei András, Hollai Keresztély, Orosz István
DISPUTA
Szerkesztôk: Berta Erzsébet (Árkádok) Kovács Zoltán (Fôtér) Szénási Miklós (Kapualj) Széplaky Gerda (Lépcsôk, Macskakô)
2
Kiadja: a Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft. 4025 Debrecen, Simonffy u. 2/A, tel.: (52) 422-631 E-mail:
[email protected] Felelôs kiadó: Angi János Borító, lapterv: Petromán László Tördelés: Kaméleon Dizájn Kft., tel.: (52) 532-211 Anyanyelvi lektor: Arany Lajos Nyomtatás: Alföldi Nyomda Rt., 4027 Debrecen, Böszörményi út 6., tel.: (52) 417-344 ISSN 1785-5152
Helyben vagyunk S. Varga Pál
Debrecen is volt már itt-ott. Volt az ország közepe, tartozott Erdélyhez, a Partiumhoz, volt a háromfelé szakadt ország részeinek közös határán (a török vendégséget ugyan megúszta); volt büszke főváros – mikor épp megint az ország közepén volt –, aztán kikötött itt (ó-kikötő?), az ország keleti csücskében, s lett poros vidék, amelyre a büszke főváros fénye vetette árnyékát. S lett (az egész országgal együtt) a Kelet nyugati széle, most aztán meg a Nyugat keleti szélére vetődött; egyszer talán Európa közepén lesz. A maradandóság városa? Ugyan. Legföljebb szeretett volna az lenni, ha hagyják. Az önmagának megmaradás, a túlélés erős ösztöne elfojtás áldozata lett, s az elfojtás megbetegíti a lelket. Ezért lett a város olyanná, amilyennek Ady látta. A megmaradás ösztöne aztán, ötvenhat és nyolcvankilenc közt, már nem is a tudat alá szorult, hanem elhalt. A város önazonosságának tárgyi megnyilvánulását, a városszerkezetet is szétdúlták. Ami még maradt, most tűnik el. Amit nem törölt el a föld színéről a betonskatulyák proletár internacionalizmusa, azt most eltörli a gigantikus kertitörpe-lakok posztmodern internacionalizmusa, mediterrán lodzsákkal és alpesi tetővel. Tizedik emeleti szovjet rendszerű betonkuckókból meg mediterrán lodzsákról, alpesi tetők alól néz ki a szédelgő debreceni szellem a nagy tengertelen–hegyetlen magyar alföldre. Azt írja Kölcsey a régi görögökről: „e varázsló emberfaj a távol népek hagyományait saját földére plántálta által, s azokat hazaiakká képezvén, saját hagyományaival elvegyítette”; „minden új, mihelyt a görög határokba lépett, mint valamely tündérpálcának csapásai alatt, elváltoztatta színét és
alakját, s mindkettő helyett mosolygóbbat s bájolóbbat nyervén, többé idegennek nem ismértetett; s így az egész nemzetre mind a jelenkorban, mind a jövendőben kedvesebb, bizonyosabb behatással munkálkodhatott”. Hát itt aztán nincs tündérpálca. A varázsló kioldalog a porondról, s kavarognak a levegőben a tarka múlt foszlányai meg a mindenünnen ideáramlott eszmék. Vagy mégis?… Igen, eldugott helyeken, báb- meg stúdiószínházban, koncert-, tan- meg műtermekben, műhelyekben meg közösségi házakban itt-ott varázsló kezek mozognak, tündérpálcájuk nyomát csodálattal nézik, akik valahogy bejutnak. A porondra lépők nem törődnek a kinti betonkockákkal meg kertitörpe-odúkkal, nem törődnek a vidékiség itt maradt porával, mit kintről fúj szemükbe a hortobágyi szél. S talán reménykednek, hogy egyszer majd jön egy producer, aki rájön, hogy itt világraszóló műsort lehetne csinálni. A tarka múlt sallangjai közt ott egy emlékfoszlány: főváros voltunk egy-egy történelmi pillanatban. Most megint főváros lehetünk, egy egész évig. Mégpedig nem is az országé, hanem egész Európáé, az európai kultúráé. A produkció, a nagy fellépés tán összehozna minket. Egyáltalán, egyszer végre volna értelme a többes szám első személyt úgy használni: mi, debreceniek. Egyszer végre tán kilábalhatnánk a porból, megtalálnánk itt a helyünket, a szédelgő szellem végre megrázkódna, s értelmesen nézne körül, hogy mihez is kezdjen itt. Meglehet, mindez reménytelen, meglehet, a szertefoszlott múltat nincs már mivel pótolni, s így maradunk, egymás mellett jövő-menő poros, szédelgő fejű odúlakók. Gyuri bácsi, a címzetes munkácsi túlélő, bölcsen mosolyog rám. Látom rajta, hogy tud valamit, amit mi nem tudunk. Évszázadnyi élete során megtanult alkalmazkodni és önmaga maradni. Helyben vagyunk. De hol is a hely?
DISPUTA Küszöb
– Hol született, Gyuri bácsi? – Hát hol? Magyarországon. – És hol járta az iskolát? – Az iskolát… hát azt Csehszlovákiába. – Negyvennégyben fogságba esett, igaz? – Az megint Magyarországon volt. – Hol érte a háború vége? – Az? A Szovjetunióba. – Gyuri bácsi szép kort megért, kilencvenéves. Hol él most? – Ukrajnába, édes fiam. – No, Gyuri bácsit aztán sokszor vetette ide-oda a sors. – Ugyan, fiam. Egész életembe ki se tettem a lábam Munkácsról. Helyben vagyunk. De hol a hely?
3
Miért Debrecen? Gulyás Gábor DISPUTA Fôtér 4
A vidékiség nyelvtanához
ban foglaltakkal és bizottságainak döntési szempontjaival. A budapestieknek tudoAmikor egy debreceni Budapestre készül, másul kell venniük, hogy az új kulturális rendszerint ezt mondja: „Felmegyek Pest- törekvések megvalósítására fordítható unire”. A budapestiek nem ritkán így nyilat- ós pénzügyi alapokra a vidéki városok nakoznak: „Lemegyek vidékre”. A fel és a le gyobb eséllyel pályázhatnak, mint az eddig igekötő ezekben az esetekben természe- privilegizált helyzetben lévő főváros. Eljött tesen nem égtájat vagy tengerszint feletti az idő, amikor Magyarország már nem temagasságot, hanem egy olyan minőséget kinthető azonosnak Budapesttel. jelöl, ami szubjektív értékítéletet rejt. E A vidéki értelmiség azonban még minszerint fővárosinak lenni magasabb rendű, dig frusztrált saját vidékisége miatt. Mindez értékesebb létmód, mint vidéken élni. aligha független attól a nemzeti identitásBuda és Pest mindig is problémától, ami Magyarorközponti települése volt az szágon nemcsak a kultúráországnak, de az a kóros ban, de gyakorlatilag az élet fennsőbbrendűségi tudat, minden területén érezteti a ami a magukat rendszerint hatását. Bármerre járunk a felvilágosultabbnak, művelvilágon, azt látjuk, hogy a tebbnek és fontosabbnak helyi karakter szinte minérző budapestiek sajátja denben sokkal jobban érvélett, alighanem a trianoni nyesül, mint nálunk. Tertragédia után alakult ki. mészetesnek vesszük, hogy A területei kétharmadától – például – Olaszországban megfosztott Csonka-Magyara lakóházak mediterrán ország egyetlen európai stílusúak, Svájcban jellegjelentőségű kulturális közzetesen alpesiek, az amepontja Budapest maradt. A rikai kisvárosokban pedig zseniális kultuszminiszter, amerikai típusúak. Mit láKlebelsberg Kunó ugyan komoly erőfeszíté- tunk idehaza, Debrecen kertvárosi részein? seket tett ennek megváltoztatására, s a vi- Megannyi vadonatúj amerikai típusú hádéki egyetemek, kulturális és tudományos zat, rajtuk mediterrán cserép vagy kanadai intézetek megalapítása némiképp enyhített zsindely, a balkonuk osztrák mintára musis a helyzeten, de valódi kulturális decent- kátlival zsúfolt. De nemcsak az építészetből ralizáció nem jött létre. A négy évtizedes tűntek el a nemzeti hagyományok, hanem kommunista diktatúra tovább mélyítette a a mindennapok s a kultúra számos szegkulturális szakadékot (is). A rendszervál- menséből. Itt most nincs lehetőség érdemtozás után az állam s vele együtt a kultúra ben számba venni, hogy milyen történelmi továbbra is egyközpontú maradt. A buda- és politikai okok miatt váltak a magyarok pesti „vízfejűség” megszüntetése a hazai többségének értékrendjében a nemzeti sajápolitikai elitet az elmúlt másfél évtized- tosságok az elmaradottság és idejétmúltság ben csak nagyon kevéssé kifejezőivé, s azt is csak motiválta. Ez a helyzet az A fel és a le igekötő jelzem, hogy mindez összeidei uniós csatlakozással ezekben az esetekben függhet a magyar értelmigyökeresen megváltozhat. ség identitásproblémáival. természetesen nem Ismeretes, hogy az EuróVidéken még inkább, mint égtájat vagy tengerpai Unió a központosított szint feletti magassáa régóta kozmopolita Budaállami projektekkel szemgot, hanem egy olyan pesten. ben előnyben részesíti a minőséget jelöl, ami De talán nincs is másik regionális fejlesztéseket. A szubjektív értékmagyar város, amely olyan régebbi tagországok esetéítéletet rejt. paradox kulturális idenben megfigyelhető, hogy az titásképző erőt hordozna, elmúlt évtizedben jelentős decentralizálási mint Debrecen. Mert a debreceniségként emfolyamatok játszódtak le (különösen feltű- legetett önképben immár másfél évszázada nő ez például Franciaországban és Dániá- egyszerre van jelen a nemzeti gondolat, a ban). Noha Budapest főpolgármestere (mint politikai elvhűség, a romlatlan valláserkölcsi európai képviselő) az elmúlt hónapokban érzület és a moralizáló kultúrpesszimizmus. többször is úgy nyilatkozott, hogy az uniós Ez utóbbi kiindulópontja az alkotói szellem források felhasználásával jelentősen bőví- teljes kilátástalansága, vagyis annak a beteni lehet a főváros fejlesztési kereteit, ez látása, hogy ebben a városban kuturális téellentétes az EU több fontos dokumentumá- ren egyre rosszabb lesz minden. Nem vélet-
gazdagságához akarjuk mérni Debrecent? Még a jelentős képzőművészeti kultúrájú Pécs is alkalmasabb helyszínnek tűnik. Összefoglalóan elmondható, hogy Debrecenben a magaskultúra lényegesen roszÁlomkép az ébrenlévők számára szabb helyzetben van annál, mint amit a város tradíciója és jelentős szellemi tőkéje Helyi értelmiségi körökben az elmúlt hó- megkívánna. napokban némi megrökönyödést keltett Mégis mi szólhat Debrecen mellett? Egy annak a híre, hogy Debrecen hivatalosan jelentős fejlesztési koncepció, aminek bizaspirál az Európa kulturális tos alapja lehet a meglévő, fővárosa címre. Noha 1998 …a debreceniségként jelentős intézményi rendóta számos új kulturális emlegetett önképszer. Nemcsak a program, rendezvény honosodott ben immár másfél de már a pályázat sem valómeg a városban, ezek túlévszázada egyszerre sítható meg egy középtávú nyomó többsége a nagykövan jelen a nemzeti kulturális koncepció részzönség igényeihez igazodik gondolat, a politikai letes kidolgozása és széles (Cívis korzó, borkarnevál, elvhűség, a romlatlan körű megvitatása nélkül. sörkarnevál stb.), az elitvalláserkölcsi érzüEgy ilyen koncepció kidolkultúra szűk, ám sok szemlet és a moralizáló gozása többnyire egy, de pontból mértékadó tábora kultúrpesszimizmus. legfeljebb néhány ember pedig gyakran panaszkodik tiszte. A városvezetés bejearról, hogy a cívisvárosban nincs megfelelő lentett szándéka szerint viszont A kultúra számú, rangos kulturális esemény. Magam európai fővárosa program elkészítésében is úgy vélem, hogy Debrecenben ma nem mindenki szerepet kaphat, aki ezt ambicibeszélhetünk a város tradíciójához méltó onálja. Ez a pályázat kivételes lehetőséget színházi életről, a mögöttünk hagyott fél kínál arra, hogy a kultúra különböző teévtizedben nem volt olyan képzőművészeti rületeinek debreceni szereplői olyan konkiállítás, amely vetekedhetett volna a je- szenzust teremtsenek a városban, aminek lentős európai kiállítóhelyek tárlataival, a fenntartásában a politikai elit is érdekelt komolyzenei programok inkább látványo- lesz. 2006 és 2010 között lehetőség nyílhat sak, mint színvonalasak, a városban élő több évtizedes intézményi és infrastruktuírók és irodalmi műhelyek rális lemaradás behozatal„hivatalos” megbecsültsége …Debrecenben a ára, megannyi régi sérelem esetenként bántóan alamagaskultúra lényegeorvoslására. A pályázat récsony, a múzeumainkban sen rosszabb helyzetvén több mint tízszer annyi pedig alig-alig van valami, ben van annál, mint pénz juthat a debreceni elitamit érdemes lenne megamit a város tradíciója kultúrára, mint egyébként. nézni. Abban a néhány múés jelentős szellemi Mindez – rendhagyó módon zeumban, ami Debrecenben tőkéje megkívánna. – gazdasági előnyökkel is található, egyébként is jár: Graz és a többi korábbi megállt az idő: nagyobbrészt ugyanazok nyertes város példája azt mutatja, hogy a az állandó tárlatok várják a látogatókat, megnövekedett érdeklődés gazdasági szemmint a rendszerváltozás előtt. Ha akadna is pontból is komoly nyereséget hoz. rangos képzőművészeti kiállítás, amit ide lehetne hozni, ehhez sem megfelelő galéria, sem műcsarnok nem áll rendelkezésre Miért nem Budapest? a városban. Egyetlen mozi maradt, ahol rendszeresen vetítenek művészfilmeket Amikor nyilvánosságra került, hogy 2010is – a hazai készítésű játékfilmeknek több ben egy német és egy magyar város lesz mint a fele el sem jut Debrecenbe. Ha valaki Európa kulturális fővárosa, az MTI tényszeretne belenézni – mondjuk – az európai ként közölte, hogy Berlin és Budapest a két konzervatív körökben mértékadó német kijelölt város. Mintha Pestről nézve elképnapilapba, azt egyetlen debreceni könyv- zelhetetlen lett volna, hogy vidékről is astárban sem teheti meg. Így nézne ki Európa pirálhatnak a címre. Miután a többfordulós kulturális fővárosa? német pályázat első rostáján Berlin kiesett, Egyébként is: hogyan versenyezhet- a magyar főváros vezetése úgy döntött, nénk egy olyan várossal, amelyik több mint hogy Kölnnel kíván együtt pályázni. 2004. egy évszázada az európai műveltség vitat- március 5-én Demszky Gábor főpolgárhatatlan központja? Budapest kulturális mester és Fritz Schramma, a német város
DISPUTA Fôtér
len, hogy sehol nem tudnak oly hangosan siránkozni saját helyzetük fölött a szellem emberei, mint Debrecenben.
5
DISPUTA Fôtér 6
polgármestere ezt közös sajtótájékoztatón zatát is továbbküldi Brüsszelbe – ebben az jelentette be. Ez az együttműködés sem esetben viszont Budapestnek nem lesz reálehetett hosszú életű, mert időközben, a lis esélye a győzelemre. német pályázat második fordulójában Köln is kiesett. Augusztusban a Budapest 2010 team már biztosra ment, amikor is mind- Miért nem Pécs? egyik, még versenyben lévő német várossal felvette a kapcsolatot (ezek a következők: A miniszterelnök, aki még a pályázat kiíráKarlsruhe, Regensburg, Potsdam, Bremen, sa előtt nyilvánosan megígérte, hogy Pécset Kassel, Braunschweig, Essen, Görlitz, Lü- támogatja, időközben lemondott – ezt az beck, Halle), azt ajánlva, hogy kölcsönösen előnyt tehát elveszítette a dunántúli város. lobbizzanak egymás érdekében. A művészeti intézmények hálózata rendkíA magyar pályázók közül eddig kétség- vül kiterjedt, programkínálatuk viszont – a kívül Budapest volt a legaktívabb. Augusz- képzőművészet kivételével – vitathatatlanul tusra elkészült a pályázatuk internetes hon- szegényesebb a debreceninél. Sem az elit-, lapja (www.budapest.2010. sem a tömegkultúra terühu), szeptember 15-ei be…a budapesti váletén nincsenek európai adási határidővel ötletpárosvezetés komolyan hírű rendezvényeik (mint lyázatot írtak ki a program gondolja a pályázatot. például Debrecenben a logójára és szlogenjére, s Pedig szinte minden Bartók Béla-kórusverseny már különböző prospekellenük szól. és a virágkarnevál). Mind tusokat és képeslapokat a komoly-, mind a könnyűis készítettek, amelyeken bejelentik, hogy zenei életük szegényes: egyáltalán nincs megpályázzák a kulturális főváros címet színvonalas hangversenyterem a városban. (ez utóbbiakat augusztusban osztogatták Nemzetközi színvonalú rendezvénycsarnok is Rotterdamban, az Európai Kulturális Ala- úgyszintén nincs Pécsett. Mindössze egyetpítvány nagyszabású konferenciáján). Lát- len országos jelentőségű pécsi kulturális ható: a budapesti városvezetés komolyan lap jelenik meg, ami a gazdag budapesti és gondolja a pályázatot. debreceni folyóirat-kultúrához mérten szePedig szinte minden ellenük szól. Ha az rény teljesítmény. Több olyan fesztiválja is Európa kulturális fővárosa cím egy kitünte- van a városnak, amit a fővárosból importés lenne, amivel a kulturális intézmény- táltak (jellemző például, hogy a Filmszemle rendszerek és a programok gazdagságát azáltal kerülhet Pécsre, hogy a fővárosban díjaznák, Budapesttel egyetlen magyar te- helyette létrehozzák az ambiciózusabb lepülés sem tudna versenyezni. De nem az. Budapesti Nemzetközi Filmfesztivált). A Ez világosan látszik az Európa Tanács ed- Pécsi Egyetem ugyan rendkívül jelentős digi döntéseiből is. Senki nem gondolhatja szellemi központ, de a kulturális főváros komolyan, hogy például a francia iparváros, program szempontjából nemcsak azért van Lille azért lett az idei esztendő egyik kivá- kedvezőtlenebb helyzetben, mint a debrelasztottja, mert nagyobb kulturális poten- ceni, mert lényegesen kisebb, hanem azért ciállal rendelkezik, mint Párizs. A döntés- is, mert nem társulnak hozzá olyan rangos hozók minden esetben egy olyan kulturális nemzetközi intézmények, mint a több mint koncepció mellett kötelezték el magukat, fél évszázados múltra visszatekintő Debreamelynek egy számottevő fejlesztési prog- ceni Nyári Egyetem vagy az Ady-akadémia. ram is a részét képezte. Nem véletlen, hogy Rendkívül komoly problémát jelent, az EU az elmúlt másfél évtizedben a fővá- hogy a város nehezen megközelíthető. rosokkal szemben rendre előnyben részesí- Amíg a kulturális infrastruktúra fejlesztétette az egyes országok második-harmadik se a következő kormányzati ciklusban jelegnagyobb városait. A pályázat egyik célja lentős költségvetési támogatással megoldugyanis annak a kulturális centralizáltság- ható lenne, annak nincs reális esélye, hogy nak az enyhítése, aminek nálunk Budapest 2010-ig nemzetközi repülőtér létesüljön a – mint klasszikus nemzetállami főváros Mecsekalján. Nem feltétlenül jelent előnyt – a megtestesítője. Természetesen a magyar a pécsi politikusok eddigi aktivitása sem. kormánynak jogában áll úgy dönteni, hogy Nyilatkozataikból ugyanis úgy tűnik fel, tovább erősíti a főváros kulturális központ- mintha a város jelenlegi vezetésének kulszerepét – ebben az esetben egyedül Buda- turális ambíciói elsősorban gazdasági és pest pályázatát továbbítják a végső döntést politikai érdekeket szolgálnának – a pályá2006-ban meghozó Európa Tanácsnak. Ám zat kapcsán Pécsett mindeddig sokkal több ha a korábban kandidáló országok gyakor- szó esett turizmusról, gazdaságról, pénzről latát követi a kormány, több város pályá- vagy éppenséggel a munkanélküliségi rá-
táról, mint kulturális kérdésekről. Mindez igazolni látszik azt az értelmiségi körökben gyakran emlegetett megállapítást, miszerint Pécsett meglehetősen messzire került egymástól a politikai és a szellemi elit.
A debreceni pályázat sikere mellett szólhat, hogy a vidéki nagyvárosok közül évek óta a cívisváros önkormányzata áldoz legtöbb pénzt a kultúrára. Az intézményi háttér a Főnix Rendezvényszervező Kht. létrejöttével jelentős mértékben erősödött, s még ebben az önkormányzati ciklusban további fejlesztések várhatóak. Két teljesen új színházi játszóhely (egy kamara- és egy stúdiószínház) kialakítását tervezi 2006ig a városvezetés, ami – függetlenül attól, hogy ezek a prózai, balett- és operatagozattal is rendelkező Csokonai Színházhoz kapcsoltan vagy attól függetlenül működnek majd – egy új korszak nyitányát jelentheti Debrecen színházi életében. Itt működik az egyik legszínvonalasabb magyar bábos műhely, a Vojtina Bábszínház, s az immár országos hírű KonzervARTAUDrium mellett az olyan amatőr (illetőleg „félprofi”) társulatok előadásai is sok nézőt vonzanak, mint a Tabak Színház, a Kuckó Művésztanya vagy az Alföld Színpad. Két alkalmi nyári színháza is van a városnak, ám a játszóhelyek alkalmasságával kapcsolatban évről évre egyre több kritika fogalmazódik meg. Megnyugtató megoldást az jelenthetne, ha a megyei önkormányzat hozzájárulna a nagyerdei szabadtéri színpad átadásához, amit aztán a városi önkormányzat teljes egészében korszerűsítene. Számos galéria és kiállítóhely várja Debrecenben a kortárs képző- és iparművészet után érdeklődőket (Mű-Terem, Kiss, Kortárs, Sólyom Galéria, Medgyessy Terem stb.), de még mindig nincs olyan műcsarnok a városban, amely világszínvonalú kiállítások megrendezésére is alkalmas lenne. Ennek kialakítását szintén 2006-ig ígéri a városvezetés – talán a következő önkormányzati ciklus feladata lehetne egy városi képtár létrehozása. Debrecen közművelődésében nagy szerepet játszanak a közösségi házak. Akad köztük olyan, amelyiknek önálló színházi repertoárja van (Vasutas Művelődési Központ), művészeti kiállításokat rendez (Tímárház), vagy zenei programokat szervez (Lovarda), de jórészt öntevékeny csoportoknak biztosítanak helyet (az Újkerti és a Csapókerti Közösségi Ház együttesen több mint száz kulturális kör, klub stb. otthona). Várha-
tóan jelentékeny közművelődési feladatokat lát majd el az egykori megyei művelődési ház helyén épülő Kölcsey Központ is. A múzeumok közül a több mint egy évszádos múltra visszatekintő Déri Múzeumot az elmúlt években Munkácsy Krisztus-trilógiája valamelyest népszerűvé tette. Látogatottsága így is jelentősen elmarad a hasonló nagyságú nyugat-európai múzeumokétól, a város többi múzeuma pedig inkább csak a szervezett diákcsoportokra számíthat. Az olyan leromlott állapotú intézmények, mint a Medgyessy Ferenc Emlékmúzeum, a Holló László Emlékmúzeum vagy a Debreceni Irodalmi Múzeum minden bizonnyal többet érdemelnének, ám ehhez nyilvánvalóan rengeteg pénz kellene, amiről e pályázat nélkül egyetlen múzeum sem álmodhat. Továbbra is megoldatlan a Dérihagyaték elhelyezésének az ügye, amely révén pedig Közép-Európa egyik legjelentősebb néprajzi múzeuma jöhetne létre Debrecenben. Kiemelkedő viszont a város folyóirat-kultúrája: az 55. évfolyamába lépett Alföld irodalmi és kritikai folyóirat Mennyi pénzt költöttek közvetlenül kulturális célokra 2003-ban? (A polgármesteri hivatalok tájékoztatása szerint) Debrecen Győr Miskolc Pécs
1 912 019 E Ft 1 195 050 E Ft 1 774 942 E Ft 1 893 205 E Ft
DISPUTA Fôtér
Miért Debrecen?
7
mellett itt szerkesztik a tudományos eredményekről közérthető formában tudósító Debreceni Szemlét, a Vulgo című bölcseleti folyóiratot és a Debreceni Disputát is. Több mint tíz könyvkiadó található Debrecenben. Az irodalom magas presztízsét jelzik az olyan rendezvények, mint az irodalmi napok és a költészeti fesztivál. Szintén figyelemre méltó a zenei élet gazdagsága. Világviszonylatban is rendkívül sok kórus és énekegyüttes működik a városban (tíz professzionális és közel negyven amatőr), közülük is kiemelkedik a Kodály Kórus, a Canto Armonico énekegyüttes, a Sol Oriens vegyeskar, a Monteverdi Énekkar, a Vox Antiqua Kamarakórus és a Maróthi György Pedagóguskórus. A Bartók Béla Nemzetközi Kórusfesztivál az egyik legrangosabb európai kórusverseny. A Debreceni Filharmonikus Zenekar Debrecen hivatásos zenekara, amelyet a városi önkormányzat tart fenn. Szintén országos hírű a Talamba Ütőegyüttes, a Szeredás Népzenei Együttes, a könnyűzenei csoportok közül pedig a Tankcsapda, a Szeg, a Necropsia és a PG Csoport. A közel tízezer néző befogadására képes Főnix csarnok gyakran ad helyet rangos koncerteknek (a program változatosságát jól szemlélteti, hogy tavaly például az Iron Maiden nevű rockegyüttes itt tartotta
új lemezének bemutatóját, de ugyanebben a rendezvénycsarnokban vezényelte a japán Kobayashi is a Debreceni Filharmonikusokat). A jazznapok évtizedek óta az egyik legrangosabb eseménye a hazai dzsesszéletnek, a Vekeri-tavi Fesztivál pedig egyre inkább a magyar rock kiemelkedő seregszemléje (olyan rangos külföldi fellépőkkel, mint például idén a brit Motörhead). A Főnix Rendezvényszervező Kht. által koordinált évenkénti másfél tucatnyi kulturális fesztivál rendkívül sok turistát vonz a városba (egyedül a virágkarneválra több mint kétszázezer látogató érkezik). Debrecenben viszonylag kevés a híres műemlék épület, a látnivalók sokkal rövidebb idő alatt megtekinthetők, mint a legtöbb hasonló nagyságú magyar városban – éppen ezért a turizmus döntően a kulturális programokra építhet. Fontos érv Debrecen mellett a megközelíthetősége és geopolitikai helyzete. Hamarosan eléri a várost az autópálya, s az idei évtől üzemel a nemzetközi repülőtér is. Debrecen egy határokon átívelő régió központja: hatása (kulturális értelemben) nemcsak a környező kisvárosokban, de Nagyváradon és Ungváron is érezhető. Az ott élők érdeke is, hogy 2010-ben Debrecen legyen Európa kulturális fővárosa.
Az Európa Kulturális Fővárosa projekt 1985-ben, Melina Mercouri görög kulturális miniszter kezdeményezése nyomán indult. A pályázat jelenlegi feltételeiről az Európa Parlament és az Európa Tanács 1999. május 25-én hozott 1419/1999-es számú határozata rendelkezik, melynek célja a 2005–2019-es Európa Kulturális fővárosa rendezvénysorozat támogatása.
DISPUTA Fôtér
Az Európa Kulturális Fővárosa cím a határozat értelmében 2005-től a következők alapján nyerhető el: A pályázatnak olyan kulturális tervezetet kell tartalmaznia, mely megfelel egy európai horizontú speciális témának s az EU-megállapodás 151-es cikkelyében lefektetett céloknak és eljárásoknak megfelelő kulturális együttműködésen alapul. A programot más európai várossal közösen is ki lehet alakítani. Minden városnak olyan kulturális programot kell előirányoznia, mely megjeleníti az illető város kultúráját, kulturális örökségét, az illető város helyét a közös kulturális örökségben, s amelybe más országok kultúrahordozói a tartós együttműködés céljával bekapcsolódhatnak.
8
A pályázatban hangsúlyosan kell megfogalmazni, hogy a benyújtott téma miképpen segíti az alábbi célok megvalósítását: – azon közös európai kulturális áramlatok megjelenítését, melyekben a pályázó városnak része volt, vagy amelyekhez jelentősen hozzájárult; – az Európai Unió más városaiból olyan kulturális rendezvények, művészeti fesztiválok támogatását, melyek a tartós kulturális együttműködés zálogai – a lakosság széles rétegeinek mobilizálását a projekt céljaihoz – szívélyes vendégfogadást s a tervezett rendezvényekről a többnyelvű multimediális tájékoztatást – az európai kultúrkör és más világkultúrák dialógusának előmozdítását – a város történelmi örökségének, építészetének és életminőségének megjelenítését (Részletesen lásd: http://europa.eu.int/scadplus/leg/de/lvb/129005.htm)
Van vagy nincs? Van Ha van, miért nincs? S. Varga Pál
2003-ben a debreceni irodalmi élet szerkeze- a fölfelé áramlás formájában ismerős, a ti átalakítása borzolta fel az irodalom iránt „tiborci” panasz lokális élethelyzetek – jó érdeklődők kedélyeit; a Debreceni irodalmi esetben – művészi tudatosodásának esznapok című, nagymúltú, minden év őszén köze. A magyar szellemi fejlődés ezen az sorra kerülő rendezvény szervezésére, amely úton jár, s elvétve vannak olyan fölemelő eddig az Alföld folyóirat kulturális pillanatai, mint égisze alatt bonyolódott, a Talán a hetvenesa 19–20. század fordulója, Főnix Rendezvényszervező nyolcvanas években mikor a megtapadt vidéKht kapott megbízást, egy képződött még a helyi ki régió felé ez az intel– három intézményt képviprovincializmusok ellektuális „haszon” egy selő – szakmai kuratórium len egy olyan szellemi emeltebb szinten visszafelügyelete alatt, melynek gát, mely a méltatlan szüremkedik. Talán a hettagjai Aczél Géza (Alföld), röghöz vetettséget venes-nyolcvanas évekGörömbei András (Debrecekülső minták és érvek ben képződött még a helyi ni Egyetem) és Simon Zoltömegével igyekezett provincializmusok ellen tán (a Magyar Írószövetsemlegesíteni. egy olyan szellemi gát, ség Kelet-Magyarországi mely a méltatlan röghöz Csoportja). Ezzel párhuzamosan új rendez- vetettséget külső minták és érvek tömegévény is megjelent Debrecen irodalmi életében, vel igyekezett semlegesíteni. a tavaszonként megrendezésre kerülő KöltéEhhez a kényszerű eszmefuttatáshoz szeti fesztivál. A fesztivál díszvendége 2003- az utóbbi kérdés már nehezen illeszkedik. ban Borbély Szilárd, 2004-ben Térey János Nem is igen létezik rá adekvát válasz. Hogy volt. A debreceni irodalom változásairól, az van-e jelentősége annak, hogy Debrecenirodalom regionalitásának szerepéről kérdez- ben 55. éve szerkesztenek egy eléggé autük a kuratórium három tagját és az első két tentikus folyóiratot, arra tömören azt válaKöltészeti fesztivál díszvendégét. szolhatom – minden szakmai és ontológiai rezignáltság ellenére – igen, van. A föntebb ■ Sokféle vélekedés van forgalomban arról, említettek logikája alapján mindkét irányvan-e szerepe a regionalitásnak az iroda- ban. Egyrészt a régió folyamatosan küldi lomban, s ha van, milyen. Ön hogyan vé- tehetségeit, vagyis különös realitásokként lekedik erről – különös tekintettel a ma- kezelt szellemi anyagát az egyetemes fórugyar irodalomra? S ehhez kapcsolódva: mokra, s ezáltal felszakítja, közkinccsé tevan-e jelentősége annak, ha egy orszá- szi egy „hely” valóságát. Másfelől a nehéz gosan ismert és elismert irodalmi lapot időkben (a maguk konkrétságában ilyeDebrecenben szerkesztenek? nek a sematizmus kényszerei, az 56 utáni terror, a kisrealistára méretezett alkotói A. G.: A kérdésre valóban sokféle választ horizont, a szánalmas pártpolitizálásra lehet adni, mivel az irodalomnak a szerepe kihegyezett jelenkori állapotok) pajzsés funkciója is sokfelől megközelíthető. Fe- ként tarthatja maga előtt az olykor-olykor nomenológiai értelemben nyilván a művé- megemelkedő nemzet már kivívott szellemi szetek absztraktabb, „belső” tudatformái pozícióit. Közhely, de nem megkerülhető: a meghatározóbbak, a figyelem fő irányai egy műhely hosszabb távon akkor értéelkerülik az aktuális társadalompolitikai kes, ha folyamatosan értelmes jeleket küld és ideológiai szempontokat. Utóbbiak in- környezetén túlra, ugyanakkor magába is kább a szociológiai indíttatású, az írás ak- építi a kintről jövő, korszerű törekvéseket. tusát valamilyen külső cselekvéshez kötő Ha átpörgetjük az Alföld folyóirat utóbbi törekvésekhez kapcsolódnak, ily módon évtizedeit – az időnkénti kétely szükségköznapi realitásérzékük erősebb. De a két szerű társbérlete ellenére – nincs sok szépólus között, ha felfoghatók egyáltalán gyenkezni valónk. végleteknek az említett irányok, számos átmenet és áthallás létezik, s a dolgok tör- B. Sz.: A szomszédja ügyei az embert terténelmi ritmusa sem közömbös. A szellemi mészeténél fogva érdeklik. A regionális centrum és a regionalitás közti kétirányú irodalom is sokakat érdekelne. Olyanokat mozgás, lévén az emberiség elég gyak- is, akiket az úgynevezett magas irodalom ran gondtalanságának szűkében, inkább kevésbé. Mert a hely története és a családok
DISPUTA Fôtér
Körkérdés a debreceni irodalmi élet jelenlegi helyzetéről
9
DISPUTA Fôtér 10
sorsa érdeklődésre tarthat számot. Szabó G. A.: A régió legáltalánosabb értelemMagda debreceni vonatkozású elbeszéléseit, ben egy tájat, vidéket, övezetet jelent. A regényeit többségében a hely- és családtör- regionalizmus olyan fogalom, amelyikténet miatt olvassák. A Naplót, a Debrecen nek többféle értelmezése lehetséges. Az újságot, a helytörténeti egyetemes létszemléletmunkákat is mindenki Szabó Magda debrecetel szembesítve tehát a meglapozza. A helyi tévé ni vonatkozású elberegionalizmus szűkítést, kímélő programját is köszéléseit, regényeit korlátozást jelent, hiszen vetik az emberek, részint többségében a helyaz egésszel szemben csak mert rólunk szól, részint és családtörténet a részre figyel, annak az mert a vágóképekben tamiatt olvassák. érdekeit vagy sajátossálán feltűnik egy-egy ismegait hangsúlyozza. Az irorős. Azt hiszem, a regionális irodalom iránt dalom pedig az emberlét egyetemes értelis volna tartós érdeklődés. mezése, tehát könnyű volna azt mondani, De nélkülözhetetlen, hogy a regionális hogy az irodalomban a regionalizmusnak irodalmat a regionális szervek támogas- nincs helye. S nincs is, ha szűkítő, korlátosák tisztességes ösztöndíjakkal, a könyvek zó értelemben használjuk ezt a fogalmat. A kiadásának finanszírozásával, stb. Három „regionalitás” szó még a regionalizmusnál éve, amikor a Polgármester úr egyszer erről is szűkebb értelmű, jobban hangsúlyozza a beszélt, meg hogy miért nem készül manap- régióra való korlátozódást. A szellem terüság Debrecennel kapcsolatos színvonalas letén pedig semmiféle korlátozásnak helye regény, amit például ő is el tudna olvasni. nincs. És szinte éreztem a felszólítást szavaiban, Az egész azonban mindig csak a részek hogy írók írjatok remekműveket! Elgondol- számbavételével ismerhető meg és építhekodtam a dolgon. Akkoriban publicisztikai tő föl, a részeknek pedig csak az egészben okokból alaposabb helytörténeti tanulmá- jelenik meg az igazi mértékük és értékük. nyokat folytattam, és izgatott a Zeininger, A különböző régióknak különböző hagyoa Rickl, a Sesztina stb. család története. És mányaik és különböző történelmük van, általában a kálvinista városba betelepülő ezeket a sajátosságokat számba kell venni katolikus, evangélikus, örmény, majd iz- és be kell illeszteni az egyetemes szemléraelita felekezethez tartozó német, szlo- letbe. Az egyes régiók belső hagyományai vák, zsidó polgárság sorsa. Elkészítettem és sajátosságai tehát értékként épülhetnek egy ilyen regény szinopszisát, amely egy bele a magyar kultúrába, mely éppen azálcsalád történetén keresztal lesz egyetemes és soktül mutatná be ezt. MegA különböző régióknak színű, hogy sokféle régió írtam volna, ha kapok egy különböző hagyomáértékeit és színeit foglalja ugyanolyan ösztöndíjat, nyaik és különböző magába. mint az állami, mondjuk a történelmük van, Debreceni irodalom Móricz. Hosszú ideig senki ezeket a sajátossátehát nincs, de mégsem nem szólt hozzám egy szót gokat számba kell baj az, hogy időről időre sem. Majd hónapokkal kévenni és be kell számba vesszük régiónk sőbb informálisan annyit illeszteni az egyeteirodalmi értékeit. Feltudattak velem, hogy írmes szemléletbe. tétlenül fontos azonban, jam csak, írjam bátran, ha hogy ezeket a helyi jelenkedvem tartja, ők esetleg majd kiadnák. De ségeket szembesítsük a magyar és világiroösztöndíjról szó sem volt. Na, hát így nem dalom értékeivel. Sajátosságunk csak aklehet… kor érték, ha az egyetemes mérték szerint A kérdésben bujkáló Alföld meg foly- is érték. A regionális hagyományokból és ton azon retteg, hogy vajon életben tud-e értékekből pedig mindig azt kell továbbmaradni jövőre. Egy országosan elismert, a vinni, ami egyetemes érték rangjára emelszakma által nagyra értékelt irodalmi fo- hető. Debrecen irodalmi hagyományaiból lyóirat sorsának azonban nem szabadna például a Csokonaiban testet öltött európai attól függeni, hogy a döntéshozók képe- műveltséget és sokszínűséget, s az oly sosek-e elolvasni a közleményeit. Mert a je- kakban testet öltött nemzeti felelősséget, lentősége annak ellenére igen nagy, hogy szociális érzékenységet, reális szemléletet a Polgármester vagy a képviselők nem tud- tartom fontos örökségnek. Ez nem azt jeják pontosan számszerűsíteni, hogy nekik lenti, hogy ezek az értékek más régiókban személy szerint hány szavazatot fog hozni nincsenek meg, csupán azt jelenti, hogy az önkormányzati választásokon ennek a nálunk egy-egy időszakban példaszerűen lapnak a létezése. megvalósultak.
ják fő feladatuknak, hanem egy korszerű szerkesztői koncepció megvalósítását, amelynek csak egy részeleme a lokális hagyományok ápolása. Ezért a körkérdés azon részére, hogy tudniillik van-e jelentősége annak, hogy egy országosan ismert és elismert irodalmi folyóiratot Debrecenben szerkesztenek, határozott válaszom: igen! Ugyanis ez a tény egyfelől annak dokumentuma, hogy a városban élő irodalmárok szellemi teljesítménye olyan mértékű, hogy képes egy országos jelentőségű irodalmi orgánumot működtetni, másfelől viszont annak a jele is, hogy eleddig a város vezetői – pártállásátuktól függetlenül – belátták, hogy egy ilyen lap támogatása politikai haszonnal is jár, mert Debrecennek az ország életében betöltött szerepét, súlyát növeli.
T. J.: 1. A kisördög egy percre eszembe jutS. Z.: Szükségesnek vélem e többrétegű tatta azt a dörgedelmes mondatot hetedik kérdés megválaszolását a regionalizmus általánosból, amely szerint „Debrecen tafogalmának értelmezésével kezdenem. szította Adyt szellemi sötétségével, nagy Az irodalomtörténet fogalomtárában a eszem-iszomjaival és a nagypolgárok köregionalizmus a 20. század elején bukkant zömbösségével.” (A korabeli rossz nyelvek fel és egy kisebb tájegység jellegzetessé- szerint ezek a polgárok csomagolták volna geit bemutató művek, illetve az erre prog- könyvlapok közé a szalonnát, de ez nyilván ramosan törekvő szerzők együttes megne- alaptalan rágalom…) Több, mint száz év elvezésére szolgál. Maga a jelenség korábbi, teltével „a maradandóság városa” minden nagyjából a 19. század derekán, a nemzet- tekintetben átalakulóban van. Az üdvös államok kialakulását követőén tűnik fel, változás, fájdalom, olyan fejleményekkel is azok központosító, a nyelvet és a kulturális jár, hogy a történelmi belvárosban, szinte életet homogenizáló törekvésével szemben. pillanatok alatt egész háztömbök tűnnek Jelentős mozgalommá azonban többnyire el a föld színéről, olyan emlékezetes zugok a nemzetiségi problémákadatnak át az enyészetkal küszködő országokban Napjainkban itthon nek a Széchenyi utcában vált. Létezésének körülén regionalizmusnak vagy a Nagyerdőn, ameményeiből következően a mondható irodalmi lyek szerencsésen átvéregionalizmus konzervaszerveződést nem szelték a világháború és tív természetű, nem megismerek. a hetvenes évek dúlásait újítani, hanem megőrizni is. Ifjúkorom Csokonai kátörekszik és hajlamos a helyi értékeket véháza szombat esti partiszervízként üzetúlbecsülni, az egyetemes értékek elé he- mel, szomszédságában, a hajdani színészlyezni. Bizonyára ez magyarázza, hogy a klub helyén, ezer aprócikk kínálja magát regionalizmusnak nincs világirodalmi je- a kirakatban. A városmag kulcspozícióiba lentőségű alkotója. olyan építészet tolakodik (Debrecen Plaza), A kulturális mozgalommá fejlődő amelyet ötszáz kilométerrel nyugatabbra a regionalizmusnak a magyar irodalomban harmadik vonalba sem sorolnának (kiváló egyetlen jelentős példája a transzszilva- ellenpélda Reimholz Péter és építésztársai nizmus, aminek szellemi műhelye, illetve Arany János utcai bankháza, vagy akár a fóruma a két világháború között a kolozs- középkori utcahálózat kacskaringóit utánvári Erdélyi Szépmíves Céh volt. zó Malom közi épületek), a kertvárosokban Napjainkban itthon én regionalizmusnak divatozik a burgenlandi mézeskalács-stímondható irodalmi szerveződést nem isme- lus, és általában, hódít az esetlegesség, a rek. Kétségtelen ugyan, hogy a nagy múltú, másodlagosság, a véletlen szeszélye alavidéken szerkesztett irodalmi folyóiratok kítja a térképet és az utcaképet. Az a mezsenge korukban még mutattak erre való cenatúra, amely nagyon helyesen, új meg hajlandóságot, azonban már több évtizede új helyszíneket ajándékoz a sport számánem a helyi sajátosságok kifejezését tart- ra, mintha csak kesztyűs kézzel érintené
DISPUTA Fôtér
Minden régiónak elemi érdeke az, hogy a maga szellemi hagyományait és értékeit megismerje és megismertesse az országgal. A szellem működéséhez megfelelő közegre van szükség. Egy-egy régió értékei akkor tudnak kibontakozni, ha azokat a közegük is segíti. Saját értékeinek számontartását és segítését joggal várja el a régió attól a folyóirattól, amelyik jórészt az ő adófizetőinek a pénzéből jelenik meg. A regionális érték támogatásának azonban a provincializmus elleni küzdelmet is magában kell foglalnia. A provincializmus a helyi problémák, érdekek, eredmények egyoldalú túlbecsülése, a szélesebb szellemi látókör hiánya. Ez ellen minden régiónak küzdenie kell. De az is provincializmus, ha a saját értékeinkkel nem törődve futunk a gyorsan változó szemléleti divatok után.
11
DISPUTA Fôtér 12
a kultúrát. Mindezt azért említem, mert a élet felügyelete és befolyásolása, ezért is teljes tespedtségéből az utóbbi évtizedben alakult ki korábban az a félig tréfás szloszerencsésen föléledt irodalmi életet azért gen: az a jó kultúrpolitika, ami nem is néhány fokkal vigasztalóbbnak látom. létezik. Az irodalmi élet pedig – minden Az Alföld, mint az ország mértékadó fo- nyavalygás ellenére – legkevésbé sem polilyóiratainak egyike, elsősorban az országos tikafüggő, léte és egészséges belső mechamezőnyre fókuszál, nem is igen tehet mást. nizmusa szellemi tartalékaitól és önszerIgaz, ha csupán helyi szerzőket közölne vező képességétől függ. Más kérdés, hogy (föltéve, de nem megengedve, hogy ezek a a két szféra útjai különböző ideológiai és helyi szerzők kizárólag itt egzisztenciális villongápublikálnak), még mindig A regionalizmus termésok miatt gyakran kelehetne színvonalas, jó szetesen nem téveszresztezik egymást, s a kiesetben a folyóirat-fortendő össze a provinalakuló konfliktusokban mátumot sem kellene fücializmussal, vagyis a természetszerűleg az irozet-külalakra cserélnie… szerkesztő szemében dalmi élet a védtelenebb, Hogy hű tükre lenne-e a önmagában nem lehet a kiszolgáltatottabb. Midebreceni viszonyoknak, erény a debreceni ként az pártok és politicsak remélhetem. Egysészármazás vagy elkökai alakzatok jellegétől ges szellemi platformot telezettség… függetlenül rendszeresen ezek a szerzők semmi esetmegtörténik, a pillanatre sem képviselnének, de vajon érdemes-e nyi érdekek különféle zsarolási manővereka minőségelvet az egység megteremtésé- re késztetik a hatalmon levőket, s ezekben nek (mindig kétséges) szándékára cserél- a játékokban gyakran sérülhetnek töréni? Nyilvánvalóan nem. Apropó külalak, az keny alkotói jellemek vagy válhatnak irAlföld arculata. Semmi külcsín, annál több racionálisan merevekké. A helyi viszonyok belbecs, de ez a külső tényleg megváltá- ilyetén kialakulása mindezek ellenére sem sért kiált. A regionalizmus természetesen egy különös csapatjáték eredménye, sűrűn nem tévesztendő össze a provincializmus- behálózzák azt a kisszerűségből adódó emsal, vagyis a szerkesztő szemében önmagá- beri gyengeségek, a jellemhibák, eluralja a ban nem lehet erény a debreceni származás kapcsolatokat a különböző nyelvet beszélő vagy elkötelezettség (ad notam: szeretjük, egyedek káosza. A tapasztalat ugyanakkor mert a miénk és magyar). Debreceni prózá- az, hogy az egyenlőtlen küzdelem hosszabb ra gondolva, sokaknak a nagyszerű Régimó- távon kiegyenlítődik. Az erőfitogtató polidi történet vagy az Ókút jut eszébe, de kí- tizálásnak (s az bizony általában erőfitogváncsi vagyok, hányan tudják Debrecenben, tató) sosem volt túlságosan érdeke ujjat hogy a magyar irodalom húzni a művészvilággal, egyik legjobb verses regéEgy magam korabeli mivel ezeknek az akcióknye, Szabó Magda 1949-es alkotót helyben több nak politikai nyeresége Szürete is javarészt a vátucat párttitkár, kiszes, átmenetileg is minimális, rosban és környékén játtanácselnök, mindezek nem szólva a távlati esészódik? Olyan értelemben, udvartartása, szaklyekről. Egy magam koraahogyan például a lengyel szervezet, népfront és beli alkotót helyben több irodalomban „gdañski ismiegyéb igyekezett tucat párttitkár, kiszes, takoláról” vagy krakkói kölmár megregulázni, s nácselnök, mindezek udtészetről beszélhetünk, valahogy nem a szelvartartása, szakszervezet, aligha van a régióknak lemi javakat produkáló népfront és miegyéb igyesaját irodalma a jelenkori egyén (általánosítkezett már megregulázni, Magyarországon: a húzósunk), az irodalmi élet s valahogy nem a szellemi nevek nagyjából ugyanfogyott el hamarabb. javakat produkáló egyén azok a pécsi, a pozsonyi, a (általánosítsunk), az iropesti vagy éppen a debreceni lapokban is. dalmi élet fogyott el hamarabb. De azzal feTekintettel az érdemes alkotók számára, ez jezem, amivel kezdtem. A kérdésnek nincs bajosan lehetne másképpen. átfogóbb tanulságokat rejtő gondolati értéke. ■ Mit gondol a politika és a helyi irodalmi élet viszonyáról? B. Sz.: A helyi politika és a helyi irodalmi élet viszonyáról? A helyi hatalomnak másA. G.: Nincs konstans viszony, ily módon fél évtizede, amióta figyelem, nincs kulez a kérdés jól aligha megválaszolható. A turális programja. Nem ismerik Debrecen korszerű politikának nem része az irodalmi szellemi múltját, sosem gondolkodtak el a
DISPUTA Fôtér
város kultikus és spirituális jelentőségén. G. A.: Nosztalgiával társuló emlékem az, Jelenleg épp ingatlanügyekben utaznak, hogy a hetvenes-nyolcvanas években mivalamint egyéni, az országos párt- és kor- lyen eleven irodalmi élet volt Debrecenben. mányzati-karrierük érdekében áldozzák fel Hétről-hétre találkoztunk. Megvitattuk új a város jövőjét. Úgy látom, a város vezető- könyveinket, hétről-hétre fogadtunk íróinek idejük sincs figyelni Debrecen regio- vendégeket, idehoztuk az egész magyar nális kulturális érdekeire. Mint a Csokonai irodalmat. Tájékozódtunk, beszélgettünk, emlékév botcsinálta kuratóriumának tagja eszmecseréket folytattunk. Debrecenben szomorúan tapasztaltam, hogy egy nagy, esteken, eleven eszmecseréken találkozmondjuk irodalomtörténeti pillanatot hattunk az egész élő magyar irodalommal. szemrebbenés nélkül és úgy szalasztottak Az Alföld akkor az egyik legfontosabb foel, hogy közben valójában fel sem fogták, lyóirata volt a nemzeti felelősséget és szomiről van szó. Azt hiszem, ciális érzékenységet öszegyáltalán nem értették A helyi hatalomnak szekapcsoló irodalomnak, meg, mert kulturálisan érmásfél évtizede, amia kisebbségi és nyugati zéketlenek, hogy milyen óta figyelem, nincs magyar irodalmat az egyefontos lehetett volna ez kulturális programja. temes magyar irodalomba az esemény a város kultuintegráló törekvéseknek rális emlékezete számára. Mit lehetett vol- és a fiatal íróknak, költőknek egyaránt. na ebből kihozni – persze csak konferencia Emellett különös gondot fordított a legjobb és élsport építészeti megrendelések miatt debreceni hagyományok őrzésére is. Nyi– Európa kulturális fővárosa cím után ácsin- tottságára az volt a jellemző, hogy éppúgy gózó város számára egy ilyen, egyszerre re- otthon volt benne Weöres Sándor, Mészöly gionális és egyetemes jelentőségű költő és Miklós, Nádas Péter, Esterházy Péter, mint a város egykori fénykorát jelentő időszak Németh László, Sütő András, Csoóri Sándor, bemutatásából! Ezt nem használni fel a kul- Nagy Gáspár. turális identitás megerősítése és a mások A Hajdú-Bihari Naplónak is igen gazdag számára is vonzó városkép kialakításához, kulturális rovata volt akkor. A Debreceni szimptomatikus eset. (Megjegyzem, a rivá- Irodalmi Napok előadásai és vitái az irodallis Pécs kulturális élete összehasonlíthatat- mi és politikai szemlélettágítás igazi fórulanul színesebb, ám ott létezik városi me- mai voltak. cenatúra.) Botrányos körülmények között, Az akkori eleven irodalmi életet termékapkodva kezdtek valamibe. Pedig magam szetesen az is motiválta, hogy a nyilvános is már 2001-ben jeleztem, kéretlenül javas- politizálás lehetetlensége idején az irodalatokat fogalmaztam. De senkit sem érde- lom fórumai vették át a politikai ellenzék kelt. Azt hiszem, nagy gonddal összeállí- szerepét is. tott irományomat, amint átvették, kukába A rendszerváltozás folyamán szabad dobták. Hiába javasoltam, hogy legalább teret kapott a politikai véleménynyilváníCsokonai halálának bicentenáriumából tás, nem kellett annak irodalmi formákba annyi maradjon az évforduló után a jövő és irodalmi fórumokra szorulnia. Az irodalnemzedékre, hogy a Nagymi élet megszűnt a nyers erdőn álljon végre szobra … a politika hatalmi politikai és gazdasági szerencsétlennek. Vagy érdekű küzdelmei ideküzdelmek idején. Pedig a köztemetőben kapjon a jén az egész nemzet ennek nem lett volna szadíszsírhelyek között mélszempontjából létfonbad így történnie, hiszen tó emlékművet. Mozart tosságú szerepet vála politika hatalmi érdekű csontjairól sem tudni, hol lalhatna az irodalom küzdelmei idején az egész vannak, de a bécsi közteazzal, hogy a hatalmi nemzet szempontjából létmetőben fontosnak érezérdekek fölötti fontosságú szerepet válték, hogy méltó alkotás régióban teljesíti lalhatna az irodalom azzal, emlékeztesse az arra jáküldetését… hogy a hatalmi érdekek rókat. Az egész Csokonai fölötti régióban teljesíti évre egy-két millió, a város költségvetés- küldetését – Babits Mihály szavaival – az éhez képest megszégyenítően kevés jutott. igazság szellemének az ébrentartását. Szoborról pedig álmodni sem lehetett, mint Az irodalomnak és az irodalmi életnek az a második és egyben utolsó kuratóriumi tehát teljesen függetlennek kell lennie a ülésen rövid úton kiderült. A felkért ku- politikától. Kizárólag az igazság szellemét ratóriumtagok programjavaslatai mintha kell képviselnie az élet minden területén. meg sem születtek volna, úgy töröltettek Ez nem azt jelenti, hogy az írók tudják az ki a Polgármesteri Hivatal számítógépéből. igazságot, a politikusok pedig nem. Hanem
13
DISPUTA Fôtér
azt jelenti, hogy az írónak a szabad véleményalkotás jogához minden körülmények között ragaszkodnia kell. A művészetnek ez a szellemi-erkölcsi autonómiája a politikus számára is létérdekűen fontos. Neki is érdemes a saját gondolatait és magatartását a művészet etikai mértékével és szemléleti érzékenységével is szembesítenie, hiszen – Ágh Istvánt idézem – a művészet erkölcsi föltétele az őszinteség.
14
ló, a művészi folyamatok helyiértékek szerint megnyugtatóan nem rögzíthetők. Jó példája volt ennek egy korábbi debreceni irodalmi lexikon összeállításának a kísérlete, mikor is a kötődések rendező elvvé emelésével ritkán látható káosz és értékrendi torzulás zúdult a jóhiszemű kezdeményezők nyakába. Ha tetszik, ha nem, a művészeti élet is atomizálódott, s ezeket a tüneteket semmiképp sem enyhítheti a kultúrpolitikai trend folyamatos kaméleonS. Z.: Sajnos miként korábban, a rendszer- szerű színeváltozása. Ugyanakkor kétségváltást követő valamennyi telen, hogy bizonyos szerkormány is megpróbálta a … bizonyos szerkeszkesztőségi fórumok és laza maga ízléséhez, ideológiátőségi fórumok és laza szellemi csoportosulások jához igazítani az irodalszellemi csoportosumentén fókuszálódhatnak mi életet, korábban adlások mentén fókuszáesztétikai és ízlésbeli minisztratív eszközökkel, lódhatnak esztétikai különbözőségek, melyek újabban a támogatások és ízlésbeli különbönémi beavatkozással (naielosztásával, meg a díjak, zőségek, melyek némi van nevezzük ezt megértő kitüntetések megítélésébeavatkozással (naivan szponzorálásnak) marvel. Magam úgy tapasztakánsabban artikulálhatók. nevezzük ezt meglom, hogy eleddig ezt a Egy nagyváros szellemi értő szponzorálásnak) gyakorlatot Debrecen maéletéhez jóesetben hozzámarkánsabban artikugisztrátusa nem követte, tartozik egyfajta értéklálhatók. noha – egy közismert vicc beli hierarchizálás, szinpoénjával szólva – erre „nálunk is lenne te műfajokra lebontott munkamegosztás, igény”. melyben optimálisabban kibonthatók az érdeklődési köröknek megfelelő értékek. Ez T. J.: Ezt a viszonyt viharosnak, vagy ép- a mozgás egy dinamikus folyóirat-hetilappenséggel némának látom. Azt hiszem, napilap struktúrát feltételez. Az Alföldnek joggal vallhatom magam tősgyökeres deb- például határozottan előnyére vált, mireceninek, és bár a mai napig gyakran kor megjelent mellette a Debreceni Szemle hazajárok a városba, csak hallomásból ér- társadalomtudományi és egyetempolitikai tesülök a különféle polémiákról, sűrű sér- érdeklődése – ezáltal tudott profilt tisztítődésekről. Amikor a vátani, s az irodalomtörténeros kitüntet a figyelmével, A valós kép az, hogy ti és -elméleti kérdésekre némileg zavarban vagyok, minden tehetséges összpontosítani. A Vulgo, mert tudomásom szerint alkotó gyorsan elmeha csak a tudományra konszép számmal vannak nekül innen. De miért centrál, egy termékeny fiolyan Debrecenben szüis maradna? Mi tartlozófiai műhelyt reprezenletett vagy Debrecenben hatná itt? tálhat, a Debreceni Disputa élő alkotók, akik legalább – amennyiben életre hívói annyira érdemesek erre a figyelemre, mint hagyják – a helyi kulturális értékmentésjómagam. A város érdeklődése remélhető- ben vállalhat komoly feladatokat. Ebben leg nem csupán udvariasság, de hogy rá- az esetben a fórumok közti átfedések sem szolgálnék-e akkor is, ha Debrecenben fe- tűnnek zavaróaknak, s ha utóbbiak probjezem be a tanulmányaimat és adom ki a lémafölvető attitűdjeikkel kibírják a hekönyveimet, nos, efelől csak találgatásaim lyi, olykor tisztátalan érdekszövetségek vannak. nyomását, nagyjából lefedhető a régióban is kultúránk életképes irányzatainak sok■ Mi a véleménye a debreceni irodalmi élet színű tablója. Gondok, mint minden új kezfórumainak átszervez(őd)éséről? deményezés esetében, inkább az olvasóhoz való eljutás körülményeiben adódhatnak. A. G.: Hogy átszerveződik-e a debreceni irodalmi élet, nos, ezzel a kijelentéssel B. Sz.: Nem tudom pontosan, milyen átszemben eléggé szkeptikus vagyok. Mivel rendeződésről van szó. De azt hiszem, az a kérdést úgy kell kezdeni, van-e egyálta- elmélyült gondolkodás által megalapozott lán debreceni irodalmi élet? Hiszen a mai elképzelések hiánya nem ígér sok jót. A viszonyok között az már eléggé nyilvánva- város vezetői szeretik magukat időnként
DISPUTA Fôtér
úgy ünnepeltetni, mintha Debrecen virág- jellegűvé volt. 2003-ban ez a fórum is nyizó kulturális élettel rendelkezne. Ha Térey tottabbá vált, a nagyközönség számára János Debrecenben marad, bizony másként adott sokféle kulturális lehetőséget. A válalakult volna a pályája. Legutóbb Csonka tozást az a meggondolás hozta létre, hogy Valter, egy erős regionális jelenség nyilat- a szaktudományi jellegű tanácskozásnak kozott ezekről az állapotokról. Saját másfél megvannak a fórumai, a Debreceni Irodalmi évtizedes tapasztalataim Napok legyen az irodalom alapján hasonlóképpen láÖrömmel tapasztalom, és a közönség találkozásátom. A valós kép az, hogy hogy Debrecenben a nak az alkalma. minden tehetséges alkotó művelődésnek és a Jelentős új kulturális gyorsan elmenekül innen. színvonalas kulturáeredménynek tartom a De miért is maradna? Mi lis szórakozásnak a Debreceni Disputa megjetarthatná itt? Januárban fórumai szinte napróllenését. Úgy érzem, hogy meg szokták hirdetni az napra gazdagodnak. ez a fórum a legnemesebb egyetlen regionális öszértelemben vett debrecetöndíjat, amellyel a kiírás szerint az itt élő niség vállalásával, a debreceni szellemiség alkotóknak a városban maradását kívánják kritikai építésével, egyetemes érdekű, nyielőmozdítani. Egyszeri alkalommal adnak a tott horizontjával nagy lehetőség a város díjazottaknak harminc és ötvenezer forint szellemi életének további gazdagítására. körüli összeget. Ez megalázó, de ennyit Ha a régiónkat egyetemes távlatba állítja, ítélt meg a Közgyűlése erre a célra. Egy a nagyvilágot pedig idehozza, akkor úgy gáztűzhelyet, tíz perces munka, tízezer lesz a miénk, hogy másoknak is szellemi alatt már öt éve sem kötöttek be. Egyszer értékforrásul szolgálhat. életemben, három éve, kétségbeesett helyzetben magam is beadtam egy pályázatot. S. Z.: A város irodalmi életének átszerveBár ne tettem volna! A díjkiosztás után zése (tartalmi bővítése, anyagi hátterékét hónappal kaptam egy ferdén fénymá- nek, technikai kivitelezésének új alapokra solt, elmaszatolódott elutasító levelet. Azt helyezése) szerintem idokolt és időszerű sem nekem, hanem a Tisztelt pályázónak volt. Következésképp ha minden elemében címezve. Pedig akkor már véletlenül Csoko- nem is, de fő célkitűzéseit tekintve egyetnai-díjas is voltam… értek vele, hiszen ha nem így volna, nem vállaltam volna szerepet G. A.: Örömmel tapasztaA város irodalmi életé– az előkészítő kuratórium lom, hogy Debrecenben a nek átszervezése (tartagjaként – megvalósítáművelődésnek és a színtalmi bővítése, anyagi sában. Más kérdés, hogy ez vonalas kulturális szórahátterének, technikai az új koncepció és ennek kozásnak a fórumai szinte kivitelezésének új kivitelezési módja milyen napról-napra gazdagodnak. alapokra helyezése) mértékben váltotta be a Nincs itt módom arra, hogy szerintem idokolt és hozzá fűzött reményeket. akárcsak jelzést is adjak időszerű volt. Szerintem még korai volna erről a sokszínű és színennek mérlegét megvonni, vonalas szellemi építkezésről. A sok-sok jó annyi azonban talán most is elmondható, kezdeményezés közül csak háromra utalok hogy egyik eleme – nevezetesen a Költéitt. szetfesztivál – egyértelműen sikert aratott, Turi Gábor alpolgármester úr kitűnő méghozzá nem csupán az irodalmárok, haötlete volt a Debreceni Költészeti Fesztivál. nem – célkitűzésének megfelelően – a kölA hagyományteremtő szándékkal eddig tészetet kedvelő olvasók körében is. megrendezett két fesztivál iránti nagy érdeklődés igazolta ezt a szép törekvést. Az T. J.: A debreceni irodalmi élet fórumain eddigi két fesztiválra meghívott tizenkét ritka vendég vagyok, nem ítélhetem meg költő neve (Borbély Szilárd, Buda Ferenc, az átrendeződésüket sem. Amikor legutóbb Csoóri Sándor, Juhász Ferenc, Kányádi Sán- fölolvasáson vettem részt Debrecenben, dor, Nagy Gáspár, Oravecz Imre, Parti Nagy konkrétan a költészeti fesztiválon, este Lajos, Somlyó György, Takács Zsuzsa, Térey tíz után sem lankadt a termet zsúfolásig János, Tolnai Ottó) kommentár nélkül is megtöltő közönség figyelme, amire Budatanúságtétel a magas esztétikai színvonal- pesten is csak ritkán van precedens. És ez ról és a teljes szemléleti nyitottságról. igen jó érzés volt. Vagyis a befogadó adott, A nagy hagyományra visszatekintő a kérdés csupán az, hogy maradandó haDebreceni Irodalmi Napok rendezvénye az gyományt teremt-e ez a fesztivál, vagy a utóbbi évtizedben szinte szaktudományi többi friss kezdeményezés. Én mindeneset-
15
DISPUTA Fôtér 16
re szívből kívánom, továbbá azt is, hogy elmondható, a régiónak szinte nincs olyan termékenyítő legyen a változásokról szóló tehetsége, mely e fórumot megkerülve, inbeszéd. Egy olyan Debrecent, amelyik nem nen elutasítva jutott volna ki a nagyobb pazarolja az épített és a szellemi kincseit, nyilvánosság elé. A közönség pedig? A viszahol országos eseménynek számítanak a szajelzésekből annyit tudhatunk, a szakszínház(ak) bemutatói, ahol egymást érik mabeliek, a szellemileg nyitott egyetemi a kávéházi teraszok (és ifjúság, a korszerű bölnem csak a gyönyörű Piac … este tíz után sem csészértelmiség nem veti utcán), ahol este tizenegy lankadt a termet zsúmeg publikációinkat. után is van tömegközlekefolásig megtöltő ködés, és hajnalig pislákol az zönség figyelme, amire B. Sz.: Az első költészeti élet lángja a tükörablakok Budapesten is csak fesztivál után a hivatalos mögött, egy ilyen Debreritkán van precedens. újság írója levizsgáztatott, cent mindig büszkén valhogy ismerem-e a helyi lanék második otthonomnak. Ez a Debre- költőket. Neveket kellett felsorolnom, meg cen még nem az a Debrecen. hogy mit olvastam tőlük. A kérdés eleve nem tekintett a helyi irodalom részének. ■ Milyen közönségre számít(hat)nak a deb- Ezzel a saját tapasztalatomat erősítette receni irodalmi élet fórumai? meg, mert nyolc könyvem jelent meg, a helyi Könyvhét rendezvényére sosem hívtak. A. G.: A kérdések visszatérően és szívósan Majd azt mondta, könnyű nekem, mert enerőltetik a debreceni irodalmi élet többfóru- gem Budapestről menedzselnek. Bár engem múságát. Mivel a Szemle és a Vulgo törekvése- magamon kívül senki nem menedzselt, és it a legnagyobb jóindulattal sem tekinthet- ismerem, olvasom a Debrecenben élő írókat, jük – még az irodalmiság a kérdést rosszhiszeműtágabb értelmében sem … nehezen értelmezsége miatt vissza kellett – (szép)irodalminak, a hető, mit takarnak a utasítanom. Valószínűleg városban megjelenő rektöbbes szám hivatkoTérey Jánost sem tekinlám- és ingyenújságokat zásai. tik, aki velem ellentétpedig parodisztikus gonben született debreceni, a dolat lenne kultúrahordozókként említe- regionális irodalom részének. Nem tudom, ni, nem beszélve arról, hogy az írócsoport tisztában vannak-e a város kulturális vezeműködése évtizedek óta szociális-kegye- tői azzal, kicsoda Térey János? Érthetetlen, leti tevékenységre korlátozódik, nehezen miért nincs jelen Térey Debrecen közéletéértelmezhető, mit takarnak a többes szám ben? A Polgármesteri Hivatal hangjaként hivatkozásai. Az egyetemen koncentrálódó működő rádió vagy a hivatalos tévé miért irodalmi együttes ugyanis részben betago- nem szerepelteti? zódik az Alföld folyóiratba vagy az országos A debreceni irodalmi életet erkölcsi és oktatói-tudományos folyamatokba, részben anyagi megbecsülés által előbb meg kellene szellemi javait egy-két népi színezetű, fun- erősíteni. Az irodalomnak is ismeretségre damentalista gyökerű folyóiratba exportál- van szüksége ahhoz, hogy közönsége leja. A Disputa ennek a műhelynek kétirányú gyen. Amiről nem tudnak, azt nem fogják leágazásaként is tekintheolvasni. De ha egy város tő, egyelőre azonban e fócsak tessék-lássék, filHol van Debrecen rum törekvései, a kezdeti lérekből akar kulturális Óvárosa, hol az a tér, stádium miatt, még nem életet csinálni, akkor nem ahol este tíz után még értékelhetők. Az éves irolesz, ahogy nincs is kulkulturális élet fénye dalmi rendezvények pedig turális élete. Debrecenben pislákol az éjben? újabban e szemléleti irácsupán néhány fesztivál nyok hol szerencsés, hol kevésbé szerencsés van, melynek közönsége, akárcsak szerepmixeléseként is felfoghatók. Én más iro- lőgárdája, országos. De ahol nincs kulturádalmi fórummal, ide most nem számítva az lis élet, ott az irodalomnak sincs közönséegyetem irodalomtörténeti kutatásait, fe- ge. Hol van Debrecen Óvárosa, hol az a tér, ledve az amatőr szárnypróbálkozásokat, az ahol este tíz után még kulturális élet fénye Alföld Stúdió fiatalokat karban tartó műhe- pislákol az éjben? Magam nem tudok ilyenlye mellett – közel negyven éves debreceni ről. Ja, ha csak nem az új Kölcsey. Bár azt munkálkodással hátam mögött – még nem kötve hiszem! találkoztam. A többi hasonló várossal ellentétben viszont az országos élmezőnyben G. A.: Amikor Turi Gábor alpolgármester úr számon tartott Alföld érdekében bizton felvetette a Debreceni Költészeti Fesztivál
gondolatát, féltem, hogy a jó ötlet érdek- sek a rendezvényre közönséget biztosítani. lődő közönség hiányában megszégyenül. Véleményüket igazát nem tudom cáfolni, Nem így történt. Százak hallgatták a köl- legfeljebb csak magyarázni az újabb keletű tőket. Megbizonyosodhattunk arról, hogy olvasásszociológiai felmérések eredménye– megfelelő előkészítés és szervezés esetén ire támaszkodva. Számomra ezekből nem is – a színvonalas művészeti rendezvények- annyira azok az adatok fontosak, amelyek nek van közönsége Debrecenben. Bíznom szerint napjainkban egyre kevesebben és kell abban, hogy újra ráadásul egyre kevesebfelébreszthető az iroda… az egész megyében bet olvasnak, hanem az, lom iránti érdeklődés. csak az utolsó pillahogy azok többsége, akik natban és mindössze mégis könyvet vesznek a S. Z.: A Költészetfesztihárom (!) könyvtár kezükbe, választásuk invál sikeréből kiindulva vállalkozott egy-egy dítéka leggyakrabban nem jogosultnak látszik az a író–olvasó-találkozó érték- hanem hírorientált, remény, hogy a város iromegszervezésére […], magyarán azokat a szerződalmi életében jelentős elzárkózásuk oka minket preferálják, és azokat szerepet játszó kiemelt den esetben az volt, a műveket keresik, akik/ rendezvények iránti érhogy nem képesek a amelyek valamilyen oknál deklődés növelhető, körendezvényre közönséfogva feltűnést keltettek zönségük köre bővíthető. get biztosítani. Mivel nem vagyok maAzonban – sajnos – vandárjós, ráadásul a napjanak e reménykeltő példának ellentmondó inkban divatozó táltosképzőben elsajátíttapasztalataim is. Közülük a legfrissebb az, ható ismeretekkel sem rendelkezem, nincs hogy az Ünnepi Könyvhét során nemhogy határozott véleményem arról, hogy a jövőDebrecenben, de az egész megyében csak ben milyen közönségre (társadalmi, szakaz utolsó pillanatban és mindössze három mai csoportra) támaszkodhatnak a debre(!) könyvtár vállalkozott egy-egy író–ol- ceni irodalmi élet fórumai. Rögeszméim vasó-találkozó megszervezésére, noha persze nekem is vannak, közülük az egyik ezek költségeit – a korábbi gyakorlatnak az, hogy ha az irodalmi fórumok száma nömegfelelően – a Magyar Írók Szövetsége vekszik, vagyis a városban egyre több lesz magára vállalta. Mint azt a könyvtárosok az irodalom iránt érdeklődőket összefogó nyilatkozataiból tudom, elzárkózásuk oka civil társaság, annál szélesebb lesz az irominden esetben az volt, hogy nem képe- dalom hatásköre. A kérdésekre válaszoltak: Aczél Géza költő, irodalomtörténész, szerkesztő (Ajak, 1947)
Kötetei: Másnapos freskó (versek, 1975) Tamkó Sirató Károly (monográfia, 1981) A mánia terjeszkedése (versek, 1983) Képversek (válogatta, szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta, 1984) Teremtő avantgarde (tanulmányok, 1988) a térség kritikája (versek, 1994) A. G. úr X-ben (válogatott versek, 1997) Kassák Lajos (monográfia, 1999) (Ablak)(szakács) (versek, 2003)
DISPUTA Fôtér
1971: magyar−orosz szakos diploma a KLTE-n; 1971−78: a KLTE Magyar Irodalmi Intézetének könyvtárosa, 1978-90: az Alföld folyóirat olvasószerkesztője, 1990−1992: főszekesztő-helyettese, 1993− főszerkesztője. Díjak: Csokonai-díj, 1987, 1997; Ratkó József-díj, 1995; József Attila-díj, 1997.
17
Borbély Szilárd Költő, irodalomtörténész (Fehérgyarmat, 1964) 1989: magyar szakos diploma a KLTE-n; 1989−: KLTE (DE) Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszékének oktatója: aspiráns, tanársegéd, adjunktus majd docens. Díjaik: IRAT-nívódíj, 1989; Alföld-díj,1995; Déry Tibor-díj, 1996; Szép Ernő-jutalom, 1998; Csokonai-díj, 1999; Zelk Zoltán-díj, 2001; József Attila-díj, 2002. Kötetei: Adatok (versek, 1988) A bábu arca – vázlatkönyv; Történet (versek, esszék, 1992) Hosszú nap el – drámai jambusok (versek, 1993) A Vanitatum vanitas szövegvilágáról (tanulmány, 1995) Mint.minden.alkalom. (versek, 1995) Ami helyet (versek, 1999) Berlin & Hamlet (versek, 2003) Halotti pompa (2004) Görömbei András irodalomtörténész (Polgár, 1945)
DISPUTA Fôtér
1968: magyar szakos diploma a KLTE-n; 1968−69: tanár a hajdúböszörményi Bocskai István Gimnáziumban; 1970– a KLTE (DE) 20. századi magyar irodalmi Intézetének oktatója (1975−81: adjunktus, 1981−92: docens, 1992−: tanszékvezető egyetemi tanár); 1993−95: a DE rektora. 1989–1992: a helsinki egyetem, 1996–1997: a bécsi egyetem vendégtanára. 2001−: az MTA levelező tagja. Megbízásai: a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság alelnöke, az MTA Doktori Tanácsának tagja, az MTA Irodalomtudományi Bizottságának tagja, a Széchenyi István Kuratórium elnöke, az MTA Határon Túli Magyarok Tudományos Elnöki bizottságának tagja. Díjak: József Attila-díj (1987), Csokonai-díj (1987), az év könyve jutalom (1993), Tamási Áron-díj (1997), Pro Literatura (1999) Kossuth-díj (2000), Tiszatáj-díj (2000).
18
Főbb művei: Sinka István (monográfia, 1977) A csehszlovákiai magyar irodalom 1945–1980 (1982) A hetvenes évek romániai magyar irodalma (Bertha Zoltánnal, 1983) Napjaink nemzetiségi magyar irodalmai (1984) Sütő András (monográfia, 1986) „Ki viszi át…?” (esszék, tanulmányok, 1986) Nagy László költészete (monográfia, 1992) Napjaink kisebbségi irodalma (1993) A szavak értelme (esszék, tanulmányok, 1996) Létértelmezések (tanulmányok, esszék, 1999) Kisebbségi magyar irodalmak 1945–2000 (2001) Irodalom és nemzeti önismeret (tanulmányok, 2003) Csoóri Sándor (monográfia, 2003) Nagy Gáspár (monográfia, 2004)
Térey János költő (Debrecen, 1970) 1989: érettségi a debreceni Tóth Árpád gimnáziumban, 1996: magyar szakos diploma az ELTE-n. 1995–2002: részesült a Soros-, a Móricz Zsigmond- a Nemzeti Kulturális Alapprogram és a MAK ösztöndíjában Első publikációi az Alföld folyóiratban jelentek meg. Díjak: Déry Tibor-jutalom (1995), József Attila-díj (2001), Palladiumdíj (2002) Kötetei: Szétszóratás (versek, 1991) A természetes arrogancia (versek, 1993) A valóságos Varsó – panaszkönyv (versek, 1995) A 74-es asztal (versek, Pálinkás Istvánnal, Chicago, 1996) Tulajdonosi szemlélet (versek, 1997) Termann hagyományai (elbeszélések, 1997) Térerő (versek, 1998) Drezda februárban (versek, 2000) Paulus (verses regény, 2001) Sonja útja a Saxonia mozitól a Pirnai térig (válogatott versek, 1988–2001, 2003.) Simon Zoltán kritikus, esztéta (Debrecen, 1935) 1964–67: a Hajdú-Bihar Megyei Könyvtár könyvtárosa, 1967–91: osztályvezetője, 1991–96: igazgatója. 1968–1990: az Alföld folyóirat rovatvezetője, 1987–: az Írószövetség Kelet-Magyarországi Csoportjának titkára. Díjak: 1979: Bessenyei-díj, 1987: Szabó Ervin emlékérem, 1990: József Attila-díj, 1996: Kölcsey-díj.
DISPUTA Fôtér
Főbb munkái: Benjámin László (1972) Változó világ, változó irodalom (1976) Az irodalom peremvidéke (1990) A groteszktől a groteszkig. Örkény István pályaképe (1996)
19
Kántor Péter DISPUTA Macskakô
Adásszünetben
20
Mint egy célba vett nyúl a mezőn, rohant. Úgy kezdődött, hogy rohant. Mint aki az üdvösségéért fut keresztül-kasul a városon, ki a zöldbe és vissza újra a folyóhoz; de hova? meddig? Egy kezet szorongatott a keze, lazán zsebre vágva a keze, széttárva, ökölbe szorulva, észre se vette, hogy van keze, himbálódzik a két oldalán, úristen, milyen eres a keze, de kit érdekel? Rohant tovább, míg megütötte a fülét a csönd. Éppen dél volt, az égbolt szürke, halk, apró szemű eső esett, és üres volt az utca, de olyan, mintha valami nagy seprűvel valaki kiseperte volna. Adásszünet. Adásszünetben ment az esőben a zöldségeshez. A madonnaarcú asszony várt rá, az örökké boldogtalan nő, halkan beszélt a halk esőben. Nem merte megkérdezni tőle, hová lettek mind az emberek, a kocsik miért nem dudálnak, hol megy tovább, ha megy az élet. Halkan fizetett és kifordult. Már kinn az utcán vette észre a pulóverén azt a lyukat: mint golyó ütötte szabályos kerek lyukacska, épp középen. Hogy került oda? Körülötte sehol senki. Sehol egy lélek.
(Hagen padlásszobája a Kaiserstrassén. Hagen az ágyán forgolódik, és álmában elsőször Gerda, majd Dankwart képe jelenik meg) GERDA (átszellemülten) A Pusztítót ünneplem: ősgonoszt űz, És lángszórója nyelve – tisztítótűz! Szeretem: ő a legkisebb fiú A Wotanverte, jéghideg családban, S míg visszaszerzi alanyi jogú Részét, vakon szolgáljuk mindahányan. Amilyen erős, éppolyan kicsi, De nem látom se törpének, se gnómnak; Csak önmagától kell megvédeni, És óriásokat dönt félre holnap.
Térey János
Hagen, avagy a gyűlöletbeszéd*
GERDA Imádom, hogyha összegyűr az ágyban, És méhemig nyilall eleven áram… Szavain csüggök, mert delejesen Izgalmas férfi; kapkodom fejem, Hogy hágnak igéi egymás nyakába, Mikor a gyűrű titkát magyarázza. „Hány évig forgott kormos ujjakon! S ha összes hordozóját tönkretette, Áldásként illik majd az én kezemre, Ha legvégül megkaparinthatom!” DANKWART Hamu alatt parázs! A földalatti Napot láttam kihunyni, s most lobogni! Szemében perzselő sugárözön, Árnyék-eszmékben csillámló karizma; Nem nyugszik, míg Wotant le nem taszítja *
A szerző azonos című katasztrófajátékának részlete: harmadik felvonás, első jelenet.
DISPUTA Macskakô
DANKWART (derűs elragadtatás) Imádom az angyalfekete angyalt, Ha káromkodni oltárnál tanít, S pofonüti a mennyekig magasztalt Nómenklatúrát; vallást alapít, S fölszárítja a friedrichstadti aszfalt Feketéllő vizesnyolcasait… A nap remittendáját visszaküldi A feladónak! Egyenes beszéd: „Ha Siegfried sem tud ellenünk szegülni, Fölgyújtjuk, mint a Föld fölöslegét!”
21
Komoly trónjáról, amíg kő kövön Fekszik; és hogyha Fafnerek, Fasoltok Bábellé tornyozták a törpe Wormsot – A talmi művön epésen mulat, S aláaknázza legszebb tornyukat… (Hagen fölébred és kidörgöli az álmot a szeméből. Könyvet emel föl az éjjeliszekrényről, és a bejelölt helyen fölüti) HAGEN Utasításra vártam, mint jónevű elődöm, S épp mint ő, Nostradamus kulcsművét rágtam át. Akkor teljes a bosszúm, ha hóhérként betöltöm Köszvény gyötörte jósunk homályos jóslatát… 1. centuria és 87. Vers – hátborzongató kép elevenedik: „A Föld gyomrában egy roppant étvágyú máglya Gyullad, s megrengeti Új Város tornyait; Arethusa ecsetjét a vérfolyóba mártja, S két szikkadt szirt csatája eltart pár hónapig.” Mérget termel a beteg képzelet, de Legyen vezérem most e mérges eszme! Lássuk csak!… Csinos végkifejlet ez, nem? Valóvá bűvölöm, tanúm az ég; S a harc emberfölötti örömét Érzem pezsdülni idegemben, Míg fontolom a bosszú dátumát… Parancs e prófécia, mint a törvény; Hunyt szemmel követem a csillagösvény Valamennyi baráti vándorát. (Tekintetét a billenőablakra függeszti) … S már készülődöm, fölkent végrehajtó, És büntetést oszt begyógyult kezem; Az ősz égi visszáján, a kavargó Worms közepén a tornyot meglelem, A tőke tornyát egy füstös köröndön… S mint Nidhögg helytartója, földre döntöm!
DISPUTA Macskakô
(A kivetítőn megjelenik a Notung-torony képe, esti díszkivilágításban)
22
A tornyok tornya, melyik volna más? Ketyegni kezd az ördög ekrazitja, S a törvény pilléreit meglazítja Egyetlen fülrepesztő robbanás. Munkás nyarunk volt! Pinceműhelyünkben Kevertünk kártékony koktélokat; Salétrom, kénsav, nitrát forrt az üstben, S raklapszám gyűltek dinamitrudak… Mi hatna sokkoló áramütésként Siegfriedre? – Bombánktól bedobja végképp A törülközőt! Sokkterápia Ébreszti rá hibbant hibáira! Eldőlni látja majd a kardkeresztet, S Worms romjain ő is kardjába dől, S majd Nibelheimban nirvánára lelhet, Ha porfelleg száll Niederland felől.
Az F & F hiába tatarozta A bűnös várost – most hull szerteszét! Így jár, ki pokolra alapozza A mennybemenetel épületét. A képrombolás is dicséretes bűn, Ha kontár vásznát hasogatja föl Késünk; a talmi szebben tündököl, De színaranyhoz köt csupán az esküm. (Nyújtozkodik és égnek löki karjait) Lássunk munkához, két bölcs harcosom! Terepre kísér délben a kipróbált Dankwart, s a gyűlölet gyújtózsinórját Mindig hű Gerdám kezébe adom: Mélypincénkből az áradat ha föltör, Gátszaggatásban ő segít nekem; Nehéz szülés lesz, nem kételkedem, De csodát várok egy fogékony öltől… A rendbontásra legjobb alkalom, Ha kedden szállunk harcba, Mars-napon; S mikor Mars belép a Skorpió jegyébe, Halottra válik Siegfried napbarnította képe, S rovást vés homlokára az éber rettenet – – Burjánzik kertem, a haláltenyészet; Hadd feledtesse a Fekete Péntek Bohóctréfáit a Katasztrófa-Kedd.
DISPUTA Macskakô
(Elindul a fürdőszoba felé)
23
Visky András
„Kevesebbet adj” Kék-fehér takaró tekercsében, sötét álomba hullva a gyermeknyi másik. A hozzád legközelebb álló ismeretlen a hullámzó szent göngyölegben. A lélegzés: nőnemű tenger jégpelyheknél csöndesebb vihara. Örvénylő írásjelek az érdes héjon, telhetetlen forgatag, rettenetes abroncs, egyetlen szóra sem érdemes tudatlan pokróc – kevesebbet adj nekem. Vedd el a hallást – így gyógyítsd a némaságot. Szárítsd csonkká a másik kézfejet, az odatartott száraz csonk fejében. Tűntesd el a kiapadt üregek vak várakozását az arcról, méregerős szemgyógyító írral temesd be a gödröket. Megtestetlenülést adj a meztelen ágyon, mielőtt még szombat-menyasszony eltűnne a fák között, hátrahagyva mindenütt visszatérte boldog ígéretét. Dobd rám az utolsó ébredés fehér ruháját.
„Könnyebb a tevének”
DISPUTA Macskakô
Elfutni a szégyenem elől, a szégyenemmel, rohanni a jeltelen pusztaságban az első valamire való kőig, amit majd végre magamra vethetek. Induljon el a magatehetetlen zápor, zuhogó kövek fedjék el a sötéten világító bélyeget. Csak ne lássak, ne lássanak; nincs arra szó, és nincs hallgatás. Saját árnyékaként vonszol árnyékom a törvény kapujáig. Egyetlen utolsó nappá zsugorodott hét; hetvenhét; hétszer hetvenhét: tudod, hogy nincs bocsánat. Kiömlött, eleven magok, száradnak a napon, látja Isten. Könnyebb a tevének, pedig neki is lehetetlen.
24
* Részlet a szerző készülő regényéből.
Éteri halmazállapot* DISPUTA Macskakô
A grafikustárs reszketett az indulattól. »Így még én is ritkán szoktam kiborulni – morfondírozott magában Kovrigh. – Ez aztán mindennek a teteje! Kizsűrizni a tárlat egyik legjobb képét. Vagy legalábbis a legeredetibbet. A pucérságra már nem érzékenyek; van itt elég didi, vaskos far, köldök, csak a pinaszőrrel kell csínján bánni. De Vicknél nem a végtagok, a feltárt meztelenség a lényeg, hanem a szétdaraboltság. Amit mesterségesen szakítanak, tépnek szét, az nem a beadagolt civilizáció után kiált. Az a fémfogók közt vergődő fej egyenesen döbbenetes!…« Nem csupán a kritikusok, de a tárlatlátogatók között is akadt elég lojális sznob, vagy beszari alak. Akik őrizkedtek a „felforgató gondolatoktól”. »Az irodalmárok, persze, még nagyobb pácban vannak – gondolta Kovrigh –; minket véd a forma meg a szín, a képszerűség oltárán nehezebb elvérezni. De a szavak, sokszor a legegyszerűbb szavaink is gyanúsak. Még az olyan szóviccek is, mint amilyent az este is elsütött valamelyikük a törzsasztalnál, hogy: regbe súg! Innen már csak egy lépés, hogy az ember meginduljon a logikai útvesztőkön. Kit súgnak be, és kit rúgnak seggbe?!…« Egy gyanúsan forgolódó férfira lett figyelmes. Nem lehet tudni, melyikük látta meg előbb a másikat. Bozótos hajú, körszakállú törpe. Egy debella termetű nőt (talán vezércikkeket fosó újságíró?) tartott paravánként maga előtt, s közben gyanakvó, szinte riadt tekintettel figyelt mindenre és mindenkire, különösen a tárlatot megnyitó „káder” patetikus hangú beszéde alatt. Az ilyennek elég, ha egy becsmérlő megjegyzést, vagy fölényes, gúnyos nevetést hall!… Ahol a rendnek nincs egyenruhás őre, ott nehezebb megőrizni a hivatalosan deklarált látszatot. „Aki ebből él, barátom! – hallatszott a háta mögött álló hórihorgas Vick fojtott kuncogása. – Ennek itt legalább annyira kell izgulnia, mint annak, aki ott szerepel a listájukon!… Meglátod, amint véget ér a megnyitó, kapu alól kapu alá bujkálva fog
szaladgálni a kiszemelt áldozat után, hogy holnapra megírhassa a feladott leckét.” Kovrigh kínosnak érezte az ilyen nyilvánosságot, jóllehet anyja, amíg élt, valahányszor felkereste őt a városban, nem felejtette el figyelmeztetni rá, hogy ne gubózzék be (úgy látszik, gátlásosan lelkizőnek ismerte gyermekkorából), keresse a magához való társaságot, hiszen a magányos emberbe még az istennyila is könynyebben belecsap; pláne a mai világban!… A sejtekbe oltott félelem! A tűztől. A vízbefúlástól! Egyik régi ismerősüket kora reggel a malomárokban találták meg felpuffadva. Napok óta eltűnt… Ezek mind gyermekmesék, gondolta Kovrigh. Hát akinek sohasem találják meg a holttestét. Ilyen esetről is tud. D. D.-t, a néhai pártos eposzok szerzőjét, aki az öngerjesztő hazugságokból végképp kiábrándulva, bumerángként fordult szembe „a Nemzet Hős Fiával”, a tenger hullámai vetették volt partra, nemrég. Az újsághírek szerint öngyilkos lett. Ha az ő anyja sejtette volna, hogy a fia is milyen kiszámíthatatlan, alattomos veszélyeknek van kitéve. Csak amiatt, mert művész. (»Inkább a szobafestést kellett volna kitanulnom!« – gúnyolódott magában.) A félelem, hogyha bizonyos dolgokat kimondasz vagy megteszel. S ha nem teszel meg valamit, akkor is. A képernyőn kokárda- s zászlórengetegben zúgó, éljenző tömeg. Föl kell erősíteni a hangot; különben ha áll valaki az ablakod alatt, kihallgathatja, amit beszéltek. Talán elmegy, de hátha visszajön… Időnként enyhülést hoz civil életedben egy-egy harsány ideológiai kampány, melyet az abortusztörvényt kijátszó orvosok, vagy az úgynevezett „élelmet felhalmozó” sóher túlélők ellen indítanak fentről. Kovrigh mindezt azon az estén gondolta végig, amikor a titokzatos (nő)személy feltűnt… Aztán, néhány nap múlva, váratlanul el is tűnt (látta-e valaki?) – s mire megtalálták, már késő volt. Nem Z. volt már, csak egy sáros, sápadt hústömeg, ami rá emlékeztetett. Kovrighot másnap reggel a fürdőszobából rángatták elő. Sohasem szokott korán reggelizni, hát éhes volt nagyon.
Lászlóffy Csaba
2.
25
DISPUTA Macskakô
„Legalább a teámat…” – próbálkozott udvarias vigyorral. De ugyanaz az udvarias máz ült ki az arcára annak, aki erélyesen belékarolt. Utcai forgószél; vagy csak forgóajtók. Kovrigh fejében minden összekeveredett.
26
Micsoda váratlan átváltozás! Z. játékos és vidám hunyorgástól eleven arcvonásaira kiült a fagyos közöny; Kovrigh riasztónak találta a fonnyadtság apró jeleit kétfelől a szájon s a száraz fülcimpákon. A halott szép keze megkékült. Másfajta félelem volt ez, mint a hatalom elaljasító csapdáinak és cinizmusának kitett emberé, aki elsősorban szellemi és lelki integritását féltette. A halál hirtelensége a szemtanút nyilvánvalóan jobban próbára teszi, mint azt, aki többé semmit nem érez, és nem is tiltakozhat már. Kovrighnak eszébe ötlött néhány nemrég olvasott verssor (egy meggondolatlanul heves kollégája írta őket, rögtön meg is jegyezte a szerzőnek, hogy ennyi bölcsességet és humort nem nézett ki belőle soha). Te még nem döntötted el, hogy / meg fogsz-e halni egyáltalán / és milyen mennyországban válogatsz / a szépecskék közül. Angyal – lukas / vagy bügyürűs, egyre megy, csak mulatságos / legyen a társaság… Igen, morfondírozott magában Kovrigh, meghalni furcsa szituáció volt mindig. Máglyahalál, fejvesztés (azaz lefejezés), kardba-dőlés, harakiri, önkéntes éhhalál (egyre jobban közeledünk a mai világhoz), elgázosítás!… Kiesik kezedből a búrmogyoró vagy a könyv… Egészen fura helyzet – Kovrigh már könnyezett –: ez a nő nemrég tolta le bugyiját a kedvedért, rengett a tompora; s te már nem tudod kivenni az arcát. Ezután már senki se dúlja fel ágyát, fáradt génjeit nem kell felhangolni; e hústömegen annyi pánik sem vesz erőt, mint amikor az énekes elveszti hangját. A gyönyörű láz nélkül már csak légvár… »Nem ő van itt – bámult Z. porhüvelyére –, vagy nem te vagy, aki…« Már csak Kovrigh álmaiban kószálnak együtt azon a letarolt, fagyott réten; cipőjük orrára fagyott örökre a képzeletbeli sárga virágpor… Az új, „közös szerzeményt” Kovrigh sokkal színesebbnek látta az őt megelőzőknél (például Karolánál). Z. semmiben sem emlékeztetett a titkos, alkalmi szeretők árnyképeire, utálta a hiú szerepjátszást. Kerülte a zsúfolt teraszok és színes szökőkutak környékét. Aki csak úgy meg akarná kaparintani, menten lebénul vádló tekintetétől, amely mintha mindenkit felelőssé
tenne azért, amit elkövettek ellene. Vajon mi úszkálhat Z. könnycseppjének holdudvarán?… Az is lehet, hogy élet-halál játékra termett. »Józan fővel alig lehet követni, amit mond. Még szerencse, hogy jócskán benyakaltam! – gúnyolódott magában Kovrigh. – De nincs kizárva, hogy én csak egy jelentéktelen figura vagyok a szemében.«… Nem önsajnálkozás volt ez, inkább a Kovrigh jobbik, nemesebbik énjének ritka hangja, amely óvatosság híján is megvédheti az embert a gyors lealjasodástól. Mert bármilyen lázadónak hiszed is magad, cseppet sem árt, ha olykor önmagaddal, saját érdekeiddel fordulsz szembe az annyit hangoztatott tisztesség nevében. Z. azt mondta, nem akar többé férjhez menni. A vesztesekkel tartott. „Meginogtam, s fulladoztam a hullámverésben. De nem hagytam, hogy elborítson a hordalék.” Kovrigh szótlanul ült mellette, mint aki tudja: ő nem merne olyan szabadon bánni az életével, mint ez a nő. Érthető, hogy a nyomozók valamilyen megnyugtató verziót kerestek. De mintha nem a halál oka érdekelné őket, hanem egyéb. Z. kapcsolatai. A vele kapcsolatos dolgok egyáltalán. – Az igazság előbb-utóbb úgyis ki fog derülni – vetette oda Kovrighnak hanyagul a keszeg, sima képű civil. Kettőjük közül ő lehet a magasabb rangú. Egyetlen egyszer sem emelte föl a hangját, nem mint széles vállú társa, a himlőhelyes, aki tenyerével mindegyre a homlokához kapott, mintha el akarta volna takarni korai kopaszságát. Kovrigh zavartan állt fel a székről, valamit motyogott is, már nem emlékszik rá, hogy mit. A kopasz alak tekintete fürkészően követte a beidézett személy minden mozdulatát. A sima képű egy hűvös mosolyt küldött felé. A kihallgatás alatt a Kovrigh szeme is összeszűkült olykor, hiszen azok úgy néztek rá, mint egy vádlottra. – Amikor öntől eltávozott… – kezdték újra. Mintha valami titkot várnának tőle… hogy kibökje. – Tomboló szél volt – mondta Kovrigh. – Tudjuk; ezt már említette. – Választékos modorú, kék nyakkendős vallatójának ingnyakáról diszkrét kölniillat szállt a mord kedvű művész felé. – Önről a kollegái azt mondták, hogy meg volt bűvölve azon a vacsorán. – A mosoly éppoly diszkrét volt, mint a kölniillat. – A többiekkel együtt maga hívta meg őt is az otthonába.
hámlást figyelte karján, mellkasán. Rajta is kezdtek megjelenni a fénylő pikkelyek. Lába nem ért talajt; s érdekes módon, rég meg se mozdult, mégsem süllyedt tovább. Nem látott hátra, de az uszonyai segítették bizonyára. Maradék erejével megpróbált a magasba törni. A tenger felszíne sem hullámzott, sehol egy érzékelhető áramlat. Csak az ő lelkiismerete háborgott. Aranykengyelbe hágva a sík mezőnek nekivágva… Meghallotta Z hangját. Nem énekelt, de mintha valamilyen távolból üzenő dallammal ringatta, babusgatta volna. Eszébe jutott, hogy új kolléganője elvált asszony, s a gyermekei muzsikálnak. Mikor vacsora közben Bőgel arról beszélt, hogy a város vezetői újabb parádéra készülnek, és a nő orra elé dugva a friss újságot ujjával megmutatta, hogy mire céloz, Z. feltette szemüvegét, és elolvasta a szóban forgó híradást. Ajka aztán megkeményedett és elvékonyodott, mint a hóember murok-orra alatt egy vesszőszáj. „Igen, a gyermekeim is ott fognak négykezest játszani. Sietnem kell haza.” Ha megérinthetné Z. az arcát, vagy öszszekulcsolt ujjait bár! – Hát azelőtt, a szerkesztőségben? – faggatózott tovább a kopasz. Kovrigh úgy nézett föl, mint aki most ocsúdik álmából. »Mit akarnak tőle?…« – A szerkesztőségben csak épphogy kezet fogtunk – szólalt meg eléggé nyersen. Maga előtt látta Z.-t, amint felkapja bőröndjét, s az utcára kilépve szaladni kezd, míg el nem éri az induló villamost. – Amikor viszont tőlem ment el tegnap este, valaki követte. Egy tanú látta, hogy ő haladt elöl, és mögötte egy katonaköpenyes árny. – Az a mi dolgunk, nem magára tartozik, hogy ki látta, vagy ki követte. Kovrigh nem játszotta meg a bennfentest, mint a főnökük titkárnője; őszerinte Z. előzőleg találkozott még valakivel, aki állítólag leugrott a lassító vonatról. A szerkesztőségben a nevét is tudták az illetőnek, s azt is, hogy sikerült kijátszania „kíséretét”. „Vajon most hol bujkál – sugdolóztak. – Úgyis elkapják?” „Miért?! Mit követett el?” – kérdezte tőlük Kovrigh, viszolyogva a pletykaéhes brancstól… (»Szóval, erre kíváncsiak az „elvtársak”« – nyugtatta meg magát, amikor beidézték.)
DISPUTA Macskakô
Elmondaná, hogy miben nyilvánult meg az új kolleganő varázsereje?… – Most találkozott vele először? – csapott le a habozni látszó Kovrighra a széles vállú beosztott is. – Igen. Pár nappal ezelőtt ismertem meg… »Mit válaszolhatnék nekik? – nézett félre Kovrigh, az ablak felé, melynek sötét kerete vakító fehérséget vágott ki a havazásból. – Nem mondhatom el nekik, hogy Z. pocsék népségnek nevezte az újságírókat.« Fölidézte magában a nőt, amint vastagon kente a vajat a kenyérre (mintha nem tudná, hogy vendéglátója egy havi porcióját rakta elébe). Nem affektált, nem siránkozott. Legfeljebb vádolt. – Azt is mondták, hogy házigazda létére túl sokat ivott… A Kovrigh arca kínos vigyorba rándult: – Meglehetősen sokat… Z., mikor kettesben maradtak, ölbe kapta az elázott férfit. Kovrigh előbb azt képzelte, hogy táncolnak; s még sokáig úgy érezte, mintha hajó ringatná. Elaludt. Közben egyszer fölriadt; Z. erős, csontos ujjaival a homlokát, a halántékát masszírozta. Ismét lehunyta a szemét. Tudta, hogy álmodik. Fantasztikus tájat látott. Pálmafákat, oleandereket meg agavét. Mintha víz alatt mozgott, tenyészett volna minden. Ez az irreális világ előbb nagy nyugalommal töltötte el. (Utólag épp emiatt még nagyobb nyugtalanság vett erőt rajta.) Különös rabszolgalények hordták halomba a javakat. Nem voltak vadak, hanem beidomítottak. Szavak helyett vartyogásszerű felhangokat hallattak, vagy áhítatos óbégatás hagyta el ajkukat. Máskor, mint valami buzik, egyvégtében vigyorogtak. Kovrigh az úszkáló csőcselékre pillantott, s jött, hogy felkiáltson: »Képmutatók!«… De, miként álmunkban szokott történni, nem jött ki hang a torkán. Szemetet rágtak. „Ez jót tesz nekik – jutott el tudatáig; nem is hang, csak mint egy tengeralatti rezgés, vagy áramütés. – A képzeletviláguk tisztulásához vezet.” Különben mély csend volt a víz alatt; elsüllyedt hegyeket, városokat, gejzíreket, örökre kihűlt vulkánok maradványait látta. Akkor döbbentette meg a felismerés, hogy minden, ami él s mozog körülötte, kopoltyúval lélegzik. Egész testében elviselhetetlen nyomást érzett. „Elmúlik” – jött a láthatatlan sugallat megint (mintha kitalálták volna a gondolatát). Bőre viszketni kezdett, a sebes
27
– A kellő bizonyíték hiánya… De hamarosan nyomra bukkanunk – hallotta Kovrigh, s közben a kék nyakkendős felettes udvariasan kitessékelte az ajtón.
DISPUTA Macskakô
3.
28
Kint tiszta, áttetsző kékség. Ám a rosszul öltözött járókelők dideregtek, akárcsak ő. Még a csókák is dermedten gubbasztottak a zsoldosvezérről mintázott, minden arányt nélkülöző szobor tövében. Innen indultak volt el utolsó sétájukra… A város ódon tornyaitól és bástyamaradványaitól távolodva, a havas fák alatt Z. anélkül, hogy a férfi valamit is kérdezett volna tőle, egyetlen egyszer elszólta magát: „Esztelenül éltem. Nem ábrándoztam soha. Lehet, hogy ennek iszom a levét ma is.” Évekig volt férjnél, mégis a hajléktalanság idejét emlegette. Bevallotta, hogy a rosszul értelmezett öntudat jó ideig őt is megvakította: „Mint a fehér csörgőcsuka, mely vadul csapkod maga körül, nem gondol a beláthatatlanra.” A Kovrighnál töltött esti ismerkedést követően (ki gondolhatta, hogy valami történni fog Z.-vel?) másnap a szerkesztőségben megkezdődött a „fejtágítás”. – Ettél a tiltott gyümölcsből?… Ha igen, vigyázz, mert a szeretők a modern társdalomban egyre nagyobb szerephez jutnak. – Kovrigh nem nős, nála kisebb az esély. Az okos szerető a házasok közti résen át betörve, mint árvízkor az iszap, siet betölteni illatával a házat, hogy a csalódott férjet magába bolondítsa. – Ez az új csaj hová fog költözni? – kérdezte Zsombor, és Kovrighra sandított. – Egy hónapos szoba állítólag kiadó még… – szólalt meg kaján pofával Bőgel. – Az avantgárdnak… – toldotta meg a szellemeskedést Góg. – És a Múzsák kegyeltjei már nem vidéki, hanem összeurópai díjak után szaladgálnak. Most is tele volt a szája; legutóbb ő habzsolta fel Kovrighnál a maradék tortaszeleteket. Bőgel, ha suttogni akart, akkor is bődülés lett belőle: – Te mindig peches voltál, öregem. – Majd átkarolva Kovrigh vállát: – Jó lesz, hogyha vigyázol magadra! – S a söröspohárba böfögte ellágyulását. – Az éjjel álmomban toronymagas kriptában laktam a főtér kellős közepén, ahol ásatások folytak – kezdte Góg, két ásítás
közt, közben csak úgy mellékesen egy nekrológot stilizált. – Római leletek helyett, igaz, csak egy marék ezüstpénz került elő: erdélyi fejedelmek tallérjai… Egyszóval, a kriptában megvetette nekem valaki az ágyat… ha jól emlékszem, a főszerkesztőnk volt; a többiek kórusban röhögtek, én pedig magamra húztam a kripta fedelét, hogy ne halljam a tapsorkánt… – Ezt most teszed hozzá – kotyogott közbe Zsombor. – Egy frászt. Azóta is magam előtt látom az iszamos egyenpofákat, akik szanaszét dobálták a könyveimet. A külföldről kapott folyóiratokat különválogatták; a színes reprodukciókra is vadásztak. Egy hatalmas tükörben mindent láttam. (A kripta falába építették volna?) Egy tiszti kurva csizmásan, bőrkabátban ostorral istenesen megregulázott; úgy nézett ki, mint a legutóbbi színházi előadás komisszárnője. Kovrighot fárasztották a kollegák sületlenségei. Valamelyikük megint szóba hozta a készülő katonai parádét. Z., aki egy mukkanás nélkül verte az írógépét, most megállt, fölnézett, nem is rájuk, inkább a falra akasztott képet nézte – amelyikről egy untig ismert pofa bámult vissza rá –, és megpróbált az alkalomhoz illő szigorral pontosan fogalmazni: „Egy nemzedéket sem ítélhetnek életfogytiglan ünneplésre.” * Otthon Kovrighot keserű, fülledt szag fogadja. „A lesújtó valóság” – néz szembe a plafon elterebélyesedő foltjaival, melyek a beázástól függően újabb meg újabb alakot öltöttek. Fáradtan ül le az asztalhoz. Előtte üres pohár, s az esti tányérján egy lerágott halgerinc. A hideg ágyban sírhatnékja támad, de mint villám hasít belé az asszony harsány és büszke kacagása. Z. nem vetette meg az egészséges flörtöt. Jókedvében, a csendben összeverődött társaság szeme láttára a könnyei is eleredtek. Ennek ellenére tiszteletet parancsoló volt. Kovrigh a magányát könnyedén feldúló lény hangját is föl tudja idézni: „Dobj ki, ha reggel úgy érzed majd, hogy terhedre vagyok.” A kellemes hang úgy indul el füljárataiban, mint amikor sorozatos tüsszentés után azt szokta érezni, hogy kezd megtisztulni a náthától. A függetlenséget hangoztatták mindketten. Hogy aztán teljes valóságában pillant-
„Nemigen szoktam dohányozni, de most jólesik” – vetette oda szikrányi zavar nélkül a férfinak; nem magyarázkodás volt (»Hiába, ilyenek a nők!«, konstatálta magában Kovrigh), inkább kezdte otthon érezni magát. A következő pillanatban bekapcsolta a rádiót, meghallgatta az időjárás jelentést, majd a félig szívott szűrős cigarettát elszántan a tűzbe hajította; közben elzárta a rádiót, és heves mozdulattal feltépte az ablak egyik szárnyát: „Tűrhetetlen meleg van” – sóhajtotta. De nem felejtett el egy futó mosolyt küldeni Kovrigh felé, aki aggodalmas képpel, vagy csak kíváncsian figyelte, amint a gyertyaláng meghajlik a légvonalban. Kovrigh a néptelen utcákat rótta makacs kétkedéssel. Időnként hátra-hátra pillantott, mintha várná, hogy visszasüt valahonnan mégis a juhar piros levele. Apjának kedvenc öreg fája volt az a sétatéren. Éveken át együtt tették meg otthonról az utat odáig, hogy árnyékában leüljenek a rozoga padra és sokáig hallgassanak. Később is elkísérte néhanapján apját, de konzervatív felfogása bevett, „divatjamúlt” szokásai miatt (Kovrighnak akkor legalábbis annak tűntek) időnként meg is sértette. Ő elszántnak és erősnek érezte magát; beérte a kettőjük viszonyát ennyivel. Pálcát tört szülei felett, amiért gyakran civakodtak s aztán kibékültek. Egyszer sietve haladt át a sétatéren Kovrigh, s a juharfa alatt egy ismeretlen nővel látta apját beszélgetni. A nő szép lehetett valamikor. Kovrigh hátulról közelítette meg a padot, s jól hallotta (talán féltékenységet is érzett), amint a fáradt tekintetű nő halkan, kedvesen szól az idős emberhez, úgy beszél vele, mint egy okos gyermekkel; figyelme, rajongó tekintete elárulta, hogy jól érezi magát a férfi társaságában. Anyját sohasem látta ilyennek. Később a színházban, egy páholy mélyén is együtt látta őket. Apja időnként előrehajolt, és könyöke a nő derekát simogatta a selyemruhán keresztül. Néha bántó dolgokat követünk el az élőkkel szemben, kínozta magát Kovrigh. De csak miután rádöbbenünk, hogy roszszat sincs alkalmunk tenni már, érezzük az igazi vereséget. Egyeseket aztán beteggé tesz a lelkiismeret-furdalás, még akkor is, ha szándékuk, mi több: józan tudatuk ellenére sújt le rájuk a tragikus véletlen. S lehet, hogy egész életükre komplexusossá válnak… »De vajon – torpant meg a járdán – véletlen okozta-e Z. halálát?… Hisz az sem
DISPUTA Macskakô
sák meg az elhibázott múltat, a hitegetőt, az oltalmat megtagadót. De reményük szerint: fakulót is. Egymással szemtől szemben, a fölajzó pillanatokat legyőzve, egy csésze forró tea mellett. A férfi látni vélte, amint a nő párától elhomályosodó tekintetéből elillannak a baljós gondolatok. Ernyedten, képzeletét visszafogva, egyelőre csak az oltalmazó szerepére vágyott. A csésze fülétől átforrósodtak ujjai. Apró szúrásokat érzett mellkasa alatt. De hitte, hogy nincs helye az aggodalomnak, a halál árnyéka mind jobban távolodik ettől a délutáni káprázattól; még akkor is, ha a döntő szó a hajlamé lesz egyszer. A hó amint lehullott, már el is olvadt. Talán a szót keresték, amely kifejezhette volna ezt a hihetetlen harmóniát. „Mikor láttál őzet utoljára?” – szólalt meg Z. És Kovrigh úgy érezte, neki ezután számot kell majd adnia minden feledésre ítélt emlékéről és elmulasztott lehetőségéről – még hogyha félreértésen múlik is minden, mint visszautasított útlevélkérvénye, vagy a használhatatlan vízcsap, amelyből ma is csak néhány rozsdás csepp hullt tenyerébe… De vajon mit szól Z. az esti áramszünethez? Bizonyára idegen neki ez a város. Ha csak nem ezt tapasztalta máshol is… »Honnan is jött valójában?« – fürkészte Kovrigh a nő kisimult arcát, kissé duzzadt szemhéját s a barnás foltokat szeme alatt a gyertya kéken pislákoló fényében. A sokadik kortynál tartottak már, de még nem merte megérinteni nyakán a bőrt, pedig az asszony fürdőköpenyben állt előtte. „Lezuhanyozok” – mondta Z. (mintha ezzel a mondattal lépett volna be a fürdőszobába mióta világ a világ, ugyanitt); s érezte, látta a Kovrigh kamaszos tétovázását, talán ezt értékelte benne most a legjobban. Nem energiát kellett gyűjteniük, hanem bizalmat és önbizalmat. Kovrigh egy-egy sikertelen szerelmi viszonya után ugyanazt a szorongást élte át, mint gyermekkorában, mikor délutáni alvásra kötelezték: anyja vagy nagyanyja ráparancsolt, hogy forduljon befelé (szigorú nagyanyja sokszor meg is paskolta a fenekét, hogy »Mi lesz már? Tessék aludni!« ), és rázárták az ajtót, ő pedig tehetetlenül forgolódott a sötétben. Sikoltani sem mert. »Azt hiszem belehalnék, ha minden kudarcomat meg ostobaságomat el kellene mondanom neki!« – futott át Kovrigh agyán. Riadtan, szinte megbabonázva addig-addig nézte a haját szárítgató Z.-t, míg elszégyellte magát… A nő felkapott az asztalról egy cigarettát:
29
DISPUTA Macskakô 30
egészen véletlen, hogy ez a járdaszél a talpak alatt olyan hamar mállani kezdett!« Mikor már nem bírta az egyedüllétet, mert úgy érezte, hogy mellkasa alatt a szíve is töredezik, meggyorsította lépteit és befordult egy zsákutcába, ahol Góg lakott. A sötét kapu alatt néhány lajhármozdulatú alakba ütközött. Kötött, színes sísapkájukat mélyen a homlokukba húzva, némán lapították a falhoz Kovrighot, minden bocsánatkérés és köszönés nélkül – zavarában ő dadogott el egy „Pardon”-t. Amint az utcai lámpafénybe értek, utánuk nézett. Két ifjút is fölismert közülük, egyikükkel foglalkozott is pár évvel korábban, grafikára készítette fel a főiskolára. Amikor Góg ajtót nyitott neki, feldúltabbnak látszott, mint percekkel azelőtt volt. Álmos kollegája sejtette is mindjárt, hogy több ez Kovrighnál, mint a lépcsőmászástól való kifulladás. – Nyögd már ki, mi a bajod? – mordult rá a váratlan betolakodóra, aki képtelen volt levetni magáról a nagykabátot. A felfújt incidensről értesülve, Góg fölénye is alábbhagyott kissé: – Önzésük után megítélve őket nemcsak más nemzedék, de mintha más emberi fajtához tartoznának! – Majd kérkedve tette hozzá: – Különben változatlan a lehallgatás ebben a meleg manzárdszobában. – Nem pusztán nyegleség vagy cinizmus ez náluk, tudom – hadarta Kovrigh idegesen, mintha hirtelen ő maga akarta volna védelembe venni az utánuk következőket. – Egyszerűen divattermék lett az ostobaság!... Pedig nekik is látniuk kéne azt, amit… – Azt, amit kezdetben mi sem láttunk?… Igaz, ők csak magukkal törődnek. Gondjaim vannak a lányommal, még ha ritkán találkozunk is. Neked nincs gyermeked… Góg ilyenformán csillapítgatta társa elfogultságát, s már indult is a konyhafülke felé, hogy elővegye a neszkávés dobozt. Kezében a csészével leült a kovácsoltvas asztalhoz, s miként az emeleti ablakot még tompán megvilágító, visszaverődő kinti fény, megkísérelt behatolni Kovrigh feldúlt, ismeretlen vadonába. – Az ősi szövegnek van igaza – mondta sejtelmesen Kovrigh. – A céltalan, puhány fejekről nem a mi dolgunk kimondani az ítéletet… – Nem tudom, miről hőbörögsz – nézett föl csészéjéből Góg. – Te ritkán iszod le magad, pláne napközben – fejezte be egy hosszú korty után. – Nem érted?! – szökött fel a székről Kovrigh. – Ami még számít, az mind tör-
ténelem!… – Fürkészően vette szemügyre Góg arcvonásait, mint aki most ismeri fel vitapartnerét: – Az örökségen kívül mi az, amit még a magadénak mondhatsz? – Nincs nekem semmiféle örökségem. Ezt a nyomorúságos manzárdot is protekcióval szereztem. Nem köptem érte, legfeljebb hazudtam – mondta öngúnnyal. – Földünk meglehetősen sok volt, igaz; el is vették. A szüleim abba rokkantak bele. A bomlasztó ernyedtség. Kovrigh az egész estét éber önkívületben töltötte. Meg szeretett volna bújni a szél mögött. Volt, amikor szélcsendre vágyott, hogy kerti székről bámulhasson ki az esőszálakból szőtt napsütésre; ám most már nem csupán képzelete és keze érezte, tudta a rajzlapon a törött ág látványát. »Minden játék csak akkor ér valamit, ha visszasüt ránk.« Ezt most, így gúzsba kötve, túl szépnek és könnyűnek találta. Mint tél zátonyán a torony, amelyre, a városnak bármelyik részén csatangolt is, fellátott. Mint arra a sokat emlegetett jelképre – („mint elnémult harang, nem kalimpál, / nem zeng a szétvert sereg”) – őrá is váratlanul, mondhatni hátból tört rá a balsors. »Tél derekán nehezebb hinni, hogy szabad embernek fogod érezni magad, ártatlanul akár. Mered-e mondani még ezek után, hogy nem vagy vétkes?…« Jeges sárlében turkált egy malac. Ilyen földi tüneményekre utoljára kölyökkorában vadászott. A kapuszárnyon lebegő csibetoll, vagy a szennyes árvízben tündöklő sok száz pipacs... Az emlékezet herbáriumában kiszáradt magház törékeny kelyhe. De a nagy (nem is háborús, csupán szűkösséggel, betegséggel küszködő) tusák után csak zilált köhögése s a krónikus vakbélgyulladás volt a legfőbb „szerzemény”. (»Nem zörög a mákunk – panaszolta volt a mindkét lábára nyomorék nagyapa –, csak a haraszt. Az is másoknak...«) Itt, sejtette, abba kellene hagyni: töredékül. Különben mi minden következne még ezután, amit már nincs kire hagynia örökül?!... Kezdte kétségbe vonni saját, keservesen kiharcolt magabiztosságát. Keze tétován meg-megállt, mielőtt a vonal eredeti útját, formáját megtalálta volna. A rajzhoz képzelet kell; az övét pedig mintha kilúgozták volna végképp. Egyedül maradt, mielőtt megszokhatta volna a társas létet. Csak vissza ne essék az önutálat állapotába. Ezért futott most
Góghoz, akit három feleség is otthagyott már, hozzászokott az átmeneti állapothoz, s a vegyes életforma (ahogy ő nevezte: »vegyes saláta«) nem hozta zavarba. Góg arra intette barátját, hogy óvakodjék mindenáron ítéletet mondani. – Nyomorék lelkűekkel vagyunk körülvéve; fölösleges a makacsság, úgysem érthetjük meg egymást. S főleg amiatt, mert ki nem állhatjuk őket. Fenekestől fölforgatni a világot különben is csak a tehetségnek van joga. – Kovrigh jól tudta, hogy Góg, aki nem sokra tartotta magát, ezt mentegetőzésnek szánja. Valamikor verseket is írt, azt hirdette, hogy inkább robbanjon fel a világ, ha az ember nem képes kimászni a középkor sötét bugyrából. Árva fiúként nőtt fel, sóváran bámulta a kirakatokat (»Akkor még Ementáli sajtot is lehetett kapni dögivel!«, teszi hozzá gyakran, rögtönzött vallomásaihoz); jó szívű volt, az állam enni adott neki, így hát eszébe sem jutott lázadozni (»pofázni!«) a szükségesnek tartott kompromisszumok miatt. Emlékszik árvaházi nevelőjére: háborús rokkant volt, falábával hangosan szökdelt összevissza a konyha repedezett cementjén, de megmosta a gyermekek kezét (a Gógét is, hányszor), és egy tányér gőzölgő
levest tett eléjük. Evés után zsíros szájukat is megtörölte; ha szalvéta nem volt, vécépapírral. Hogy lehetne ennyi valóságos jót elfelejteni?!… Az örökös megalkuvás viszont lehúz a mélybe. Az utóbbi időben sokat iszik, s hangosan pofázik az utcán. A rendőrök be-bekísérték az őrszobába, néha jegyzőkönyv is készült az incidensről, amelyet nyilván ő idézett elő csendháborítással. „Csalánba nem üt a menykő” – vágta ki magát vigyorogva, valahányszor a főszerkesztő bekérette magához, és letolta. – Te más tészta vagy – szorította meg most a Kovrigh csapott vállát; a tehetséget mindig felismerte. – Ha csak a tisztességérzetük fajzott volna el! De az esztétikum is, lassan minden érték áldozatul esik ízlésüknek. Neked nem szabad megalkudnod… – A gyűrött, koravén arc rút vonásai megereszkedtek, csak tokája dagadozott; keserű ábrázattal hajtotta föl a langyos „pisisört”, mint aki mérget nyel. – Ezt a bomlást senki meg nem állíthatja már – motyogta Kovrigh, és felállt. Góg egyetértett vele. Lekísérte az emeletről, s mielőtt visszalépett volna a liftbe, Kovrigh fülébe súgta: – Mint fogat a szuvasodástól, a terrort sem mentheti meg semmi.
Elnyerte tetszését a Debreceni Disputa? Szívesen olvasná rendszeresen ezt a folyóiratot? Érdekli, kik lesznek a szerzôink? Mirôl írnak majd, s hogyan látják a világot vagy éppen Debrecent? Kívánja támogatni kulturális törekvéseinket? S ugyanakkor szeretné megkímélni magát az utánajárás gondjaitól? Legyen az elôfizetônk! Ha igényli, mi vállaljuk, hogy eljuttatjuk az Ön címére a Debreceni Disputát hónapról hónapra! Egy teljes éven át kézhez kapja lapunkat, s ezért csupán azt kérjük, a nyomdaés postaköltségekhez járuljon hozzá. Kérésére küldünk csekket, ezen befizetheti az éves díjat – 3000, azaz háromezer forintot – bármely postahivatalban. Kérjük, a kézbesítési címet írja olvashatóan! A Kiadó
DISPUTA Macskakô
Kedves Olvasó!
31
Száz év késés? Széplaky Gerda DISPUTA Kapualj 32
A debreceni képzőművészeti életről 1. Múzeumügy Egy város életében száz év történelmi mértékkel mérve nem túl nagy idő. Azonban egy ember életében, akinek mindennapjai valamilyen általa fontosnak tartott, „szent ügy” beteljesítésével telnek és múlnak el, ez az idő sokkalta hosszabbnak tűnik. Debrecen életében a múzeumügy századokon s emberek generációin átívelő probléma volt – és megmaradt problémának ma is. Debrecenben ugyanis az első magyar múzeum létrejötte után éppen száz évet kellett várni arra (vagy inkább éppen száz évig kellett küzdeni azért), hogy a Városi Múzeum megalakuljon. Ez a megkésettség pedig mintha ledolgozhatatlan hátrány lenne: azóta is rányomja bélyegét városunk kultúrájára. A debreceni várostörténetek tanúsága szerint már a 16. században fellobbant a tehetősebb debreceniekben a gyűjtési szenvedély, mely leginkább arany-, ezüstés ötvöstárgyakra irányult, de valójában majd csak a 18. században jelentek meg az igazi gyűjtők. Az első jelentős debreceni képtárat Fáy János egykori polgármester (1773–1833) országosan is elismert magángyűjteménye adta, amely közel 300 darab festményt tartalmazott. Fáy halála után ez a gyűjtemény elkerült Debrecenből. Már a 19. század végén kifejezett igény és szándék mutatkozott egy debreceni múzeum megalapítására: Kovács László a Debreceni Ellenőrben 1861-ben a Múzeum-egyesület felállítását kezdeményezte, amelynek legfőbb feladata egy múzeum alapítása és fenntartása lett volna. A hőn óhajtott intézmény azonban csak 1905-ben, a Csokonai Vitéz Mihály halálának 100 éves évfordulója alkalmából rendezett ünnepség keretében tárhatta ki kapuit. A debreceni múzeumügy Löfkovits Arthur (ötvös, ékszerész, műgyűjtő) 1902ben tett felajánlásával vett kedvező fordulatot. Még ebben az évben megalakította a Debreceni Műpártoló Egyesület a ténylegesen csak évekkel később megnyitó Városi Múzeumot, persze ennek gyűjteménye – Löfkovits gazdag gyűjteményét (régiségek, érmek, műtárgyak, ásványi anyagok) kibővítve a város birtokában lévő régiségekkel és néprajzi tárgyakkal – nem képzőművészeti profilú volt. Az első képzőművészeti kiállítóhely majd csak 1918-ban nyílott meg Városi Képtár néven, ám jó tíz év múl-
va, beolvadva a majdani Déri Múzeum műgyűjteményébe, be is zárta kapuit. A debreceni múzeumügy újabb állomását Déri Frigyes adománya jelentette. Dérinek az volt a kívánsága, hogy gyűjteménye olyan magyar városba kerüljön, amely nagyságánál és jellegénél fogva alkalmas arra, hogy benne gyűjteménye a magyar kultúra közkincsévé legyen. Déri első debreceni látogatása alkalmával (1920 őszén) megtette városunknak felajánlását. Ha ő azon az őszön nem látja meg a kultúra szikráját az akkori poros-sáros Debrecenben, meglehet, még ma is, azóta is egy patinás múzeumért jajongunk. Így viszont lett és van Déri Múzeumunk. Az otthonául szolgáló kultúrpalotát a dúsgazdag bécsi selyemgyáros építtette saját költségein, mely 1930-ben, országos ünnepély keretében nyílt meg. A város vezetői örömükben ide költöztették a Városi Múzeumot, a Városi Képtárat és a Városi Közművelődési Könyvtárat is, így jött létre egy nemcsak országosan, de európai mértékkel mérve is jelentős intézmény. Azóta is ez a palota a város és a megye kulturális életének egyik meghatározó központja. Csakhogy az épület már akkor kicsinek bizonyult a Dérihagyaték bemutatásához, képtelen vállalás volt tehát, hogy egyben a képzőművészet szentélyévé is váljon. A szűkösség azóta is e képtelen vállalás fenntartására szorítja a megyét és a várost. A múzeum képzőművészeti gyűjteménye főként a Déri-hagyatékból származó 17–19. századi festményeket és metszeteket tartalmaz, ez adja az ún. Régi Képtár anyagát, az Új Magyar Képtár pedig a nagybányai és a szolnoki művésztelep bemutatása mellett a debreceni alkotókra összpontosít. Munkácsy Krisztus-trilógiájának együttes kiállítása (harmadik darabját, az Ecce homót Déri ajándékozta a városnak) számottevő közönséget vonz, ugyanakkor olyan művészek alkotásai porosodnak a múzeum sötét raktáraiban, vagy jobb esetben a szemek elől eldugott irodák falain, mint Czóbel Béla, Bíró Lajos, Félegyházi László, Holló László, Hrabéczy Ernő, Ország Lili, Schaár Erzsébet, Topor András. Talán még emlékeznek a művészetbarátok a néhány évvel ezelőtt a Mű-Terem Galériában megrendezett tárlatra (A hetvenes évek képzőművészete), amelyet ezen alkotók leporolt képeiből és kisplasztikáiból állítottak össze a város hetvenes évekbeli gyűjtésére
2. Művirág koszorú De talán eljárt már az idő afölött, hogy recsegő padlójú, gipszstukkós mennyezetű múzeumért siránkozzunk. A katedrálisok pompájába öltözött, fehérre festett, áporodott levegőjű épületek a 20. században mindinkább elveszítették befogadóképességüket, a kortárs művészet lendületét egyre kevésbé tudták falaikon átereszteni. Persze azért a világ nagy múzeumai megadták válaszaikat az új művészetek és a piacosodásból következően rohamosan szaporodó galériák kihívásaira. Ugyanakkor ma már egy múzeum, egy Kunsthalle vagy galéria éppúgy állhat rehabilitált építészeti környezetben, márványba öntve, mint a high tech provokatív külsőségei közepette vagy éppen dísztelenségbe bújva, egy áruház parkolójában vagy gyárépületben akár. A debreceni képzőművészeti életből viszont fájdalmasan hiányoznak a provokatív külsőségek, vagy pontosabban fogalmazva: a kortárs kulturális-művészeti áramlatok szellemét sugárzó építészet felrázó ereje, inspirációi. Azok a galériák, amelyek a vá-
rosban működnek, vagy 19. századi, műemlék jellegű épületekben kaptak helyet – ez Debrecen esetében a cívis építészet földszintes, kapualjas, nem túl nagy épületeit jelenti –, vagy egyszerű belvárosi lakások szobácskái nyíltak meg a nagyközönség előtt, de az is gyakori, hogy közintézmények kihasználatlan, pókhálósodó zugai tétetnek közszemlére ekként. Míg a kortárs művészetről az a benyomásunk támadhat, hogy egyre tolakodóbbá válik, hogy egyik jellemző vonása éppen a mindennapok részévé válás, a profanizálódás, s nem a természet, hanem inkább a szupermarketek fényeinek felvillantása, addig Debrecenben a művészet eme felgyorsulásából (korunk gyorsaságából) semmit sem érzékelünk. Mintha megállt volna az idő valahol a 20. század elején. A helyi művészetszervezésből mindazonáltal nem a show business gyakorlatát hiányolom. Nem az arroganciát és az újítók tombolását. De bujkál bennem a halvány remény: valamit azért talán itt is, ebben az álmosan szétterülő, alföldi városban is fel lehetne villantani a popkultúrával mind szorosabb szimbiózisban élő művészetből, s igazán nem tudom, tényleg az a giccses művirág füzér a legalkalmasabb-e erre, amelyik a Medgyessy Ferenc Emlékmúzeum kapualjába felszegezve legutóbb az egyik meghatározó évi seregszemle, a Tavaszi Tárlat kitárulását volt hivatott az utca emberének megjeleníteni (sehol egy molinó, sehol egy óriásplakát!). Úgy tűnik, Debrecenben a kortárs művészet vonzereje, frissessége nemcsak a város rangjához, hagyományához méltó múzeumot/műcsarnokot nem épít(tet)ő városvezetőket, de még a művészetszervezőket, mi több, az alkotókat is érintetlenül hagyja. A kialakult állapot mögött természetesen nem csupán az utóbbi évek helyi és megyei kulturális politikája áll, hanem számtalan olyan probléma is, amelyek a debreceni képzőművészeti életben elmaradt struktúraváltásból, valamint a személyi feltételek hiányából fakadnak. Debrecen képzőművészeti életét a kifejezett provincializmus jellemzi. A városban tucatnyi kisebb-nagyobb galéria működik, melyek rendszeres bemutatkozási lehetőséget teremtenek az itt élő művészeknek; az alkotó műhelyek pedig (mint a több mint negyvenéves múltra visszatekintő Medgyessy Kör, a grafikusok által 2000-ben létrehívott Ajtósi Dürer Egyesület vagy a Makoldy Sándor vezette MAG Csoport) orientálják és koordinálják a helyi művészközösségek életét. 1998 után két új városi, illetve megyei önkormányzati fenntartású
DISPUTA Kapualj
támaszkodva – ez volt az utóbbi évek egyik legszínvonalasabb debreceni tárlata. A Déri Múzeum eklektikus épülete s előtte a meghitt hangulatú tér Medgyessy Ferenc szobraival a város egyik ékessége. A kultúra szívesen telepszik meg ilyen, emelkedettséget sugárzó helyeken. Mégis, ennek ellenére, talán meg kellene fontolni végre a Déri család kívánságát, amely azzal a feltétellel adományozta gyűjteményét a városnak, hogy azt teljes egészében bemutassák a nagyközönség előtt. Mint ismeretes, ez azóta sem történt meg. A rendkívül gazdag és országos viszonylatban is jelentős néprajzi hagyaték nagy része el van rejtve a szemek elől, ahogyan a műgyűjtemény nagy része is elrejtettségre kárhoztatott – egy, a múzeum melletti (raktár)épületbe zárva. Minden bizonnyal megoldást jelentene erre a méltatlan helyzetre a Városi Képtár újraalapítása, amely a Déri Múzeumban fellelhető műkincsekkel, különösen Munkácsy trilógiájával már megnyitásakor az országos képzőművészet jelentős intézménye lehetne, s talán kortárs debreceni műgyűjtők is megtennék felajánlásaikat. Ám ehhez építeni kellene egy nem kevésbé „patinás” palotát, vagy még jobb volna, ha a Városi Képtár a múzeum szomszédságában álló épületbe költözne, hiszen ezáltal a Déri tér Debrecen múzeumi negyedévé léphetne elő.
33
DISPUTA Kapualj 34
galéria kezdte meg működését: jelenleg ezek Debrecen legnagyobb kiállítási fórumai. A Medgyessy Ferenc Emlékmúzeumban 1999-ben nyílt meg a Kortárs Művészeti Galéria, amely a kortárs képzőművészet helyi reprezentánsait bemutató időszaki kiállításokat rendez. A galériát a megyei múzeumi szervezet alegységeként a Déri Múzeum felügyeli. A nem túl nagy méretű épületet ugyan nemrégiben felújították, hiszen, mint ismeretes, a tetőn becsordogált az eső, éppen csak nem mosva le a vásznakról a festéket. A tetőcserén kívül azonban semmiféle technikai modernizációt nem végeztek. S annak ellenére, hogy a felújítás után megnyitottak még két épületszárnyat, azok továbbra is kihasználatlanul, bezárva állnak az év legnagyobb részében, ami a kiállítási koncepció és a szervezőmunka hiányára utal. A koncepció kidolgozatlanságáért, valamint a rossz menedzselésért minden bizonnyal az elavult szervezeti struktúra okolható, hiszen a Déri Múzeumnak egyetlen kiállításszervezési osztállyal kell gondoskodnia a megye több múzeumáról és kiállítóhelyéről. Itt rendezik meg a tavaszi és őszi tárlatokat, amelyek a helyi képzőművészeti élet fontos eseményei, nagyritkán rendeznek színvonalas életműtárlatokat is, mint anno Topor András, Holló László emlékkiállítása vagy Égerházi Imre gyűjteményes kiállítása volt, 2000-ben itt kapott helyet (a Déri Múzeum időszaki kiállítóterme után) Ezüst négyszög címmel a Kárpátok Eurorégió IV. Nemzetközi Festészeti Biennálé, amely idén már triennáléként mutatkozott be – mellesleg roppant izgalmas lengyel gyűjteményt vonultatva fel. 2000 végén a Batthyány utcai, szintén műemlék jellegű épületbe költözött a Mű-Terem Galéria, a Kossuth utcai városi galéria jogutódja, amely tiszta profilú intézménnyé vált, azaz műtárgyértékesítéssel már nem foglalkozik. A megnőtt alapterület azonban még mindig csekély a város méretéhez és más nagyvárosok galériáihoz viszonyítva (három 35 m2-es, egymásba nyíló szobával rendelkezik), mindazonáltal kamarakiállítások szervezésére, a helyi képzőművészeti elit reprezentálására alkalmas. Ami viszont tarthatatlan, az a MűTerem Galéria kiállításszervezési gyakorlata. A kiállítási program összeállításáról ugyanis olyan művészek döntenek (mint kurátorok), akik a kiállításokon is érdekeltek (mint művészek). Ennek az összeférhetetlenség fölött szemet hunyó „megoldásnak” köszönhető minden bizonnyal, hogy szerepelnek ugyan a kiállítási listán országosan és nemzetközileg is elismert mű-
vészek, ám csak elvétve, esetlegesen. Ez a kiállításszervezési gyakorlat általánosságban is jellemző a város művészeti életére, hiszen ugyanezt tapasztalhatjuk a tavaszi és őszi tárlatok esetében is. A helyi képzőművészet irányítói Debrecenben a helyi képzőművészek közül kerülnek ki, olyasfajta működési struktúrát teremtve így, amely e művészeti ág alakulását nem szakmai-kritikai műhelyeken átszűrve szabályozza, hanem saját provincialitásába fúlva: egyfajta helyi önképzőkör kiteljesedéseként. De léteznek-e egyáltalán Debrecenben kritikaiszakmai műhelyek? A kiállításszervezéshez biztosítva vannak-e a személyi feltételek? A Debreceni Egyetemen folyik ugyan esztétikai és művészettörténeti képzés, mégsem kerülnek ki onnan a helyi művészeti életben szerepet vállaló szakemberek. Debrecenben, ebben a kétszázezres nagyvárosban az első számú művészeti galéria egy-egy ingyenes tárlatát – saját, nem hitelesített statisztikája szerint – átlagosan 300–350 fő látogatja. Hogyan lehetséges ez? Most, az ezredfordulón, egy olyan radikális változást felmutató időszakban, amikor a posztmodern irányzatok a popularitással szövetkezve, a tömegtársadalmi igények, a medializáltság felé nyitottá válva már egészen másfajta művészeteszményt követnek, amikor szerte a világon múzeumok és Kunsthallék élő láncolatát találjuk, amikor egy-egy nagyváros több meghatározó galériával, művészeti központtal is dicsekszik, hogyan lehetséges, hogy Debrecenben a képzőművészet még mindig valamifajta arisztokratikus, csak a keveseknek szóló, „halott” kultúraként nyilatkozik meg? Művirág koszorúba temetkezve… 3. Múzeumügy, száz év múlva is A rendszerváltozás Magyarországon természetesen a kulturális életben is átalakulást eredményezett. Elsősorban az állam ideológiai és gazdasági szerepe szorult vissza, ami a művészeti életben a cenzúra végét és a központi irányítási minták megváltozását jelentette. Új szabályozási mechanizmussá a művészeti projektek finanszírozása lépett elő, immár kevésbé hatalmi-ideológiai érdekek mentén, inkább az anyagi feltételek biztosításán fáradozva. Míg országos viszonylatban elmondható, hogy a kilencvenes években az ehhez szükséges új támogatási és intézményi formák létrejöttek, addig ez Debrecen esetében már nem állítható ilyen biztonsággal. A város kulturális arculatát egészen 1998-ig
sikeres lebonyolítását tekinti elsődleges feladatának. A magas kultúra területén tapasztalható válságért tehát korántsem a Főnix Kht. okolható, hanem kizárólag az önkormányzat rendszerváltás utáni kulturális politikája, amely nem hajtotta és nem hajtja végre a szükséges reformokat. A debreceni képzőművészeti életben csak egy új művészeti központ megteremtése hozhat változást. Nem múzeumra van szükség, hanem egy műcsarnok típusú intézményre, amely nemcsak országos és európai színvonalú kiállítások megrendezésével foglalkozik, hanem szakmai konferenciák, előadás-sorozatok beindításával is – hozzájárulva egyrészt a képzőművészeti élet felpezsdítéséhez, másrészt a képzőművészeti szakemberek képzéséhez. Egy ilyen, a város múltjához méltó, az európai vérkeringésbe való bekapcsolódásra hivatott intézmény olyan művészeti fesztiválok kialakítását is felvállalhatná, amelyek még nincsenek Magyarországon (pl. egy európai performancefesztivál megteremtését, meghonosítását), vagy olyan biennálék szervezését, amelyek szintén egyedülálló kezdeményezésnek bizonyulhatnának akár egész Európában (pl. ilyenek lehetnének a közép-európaiság sajátos létmódjait tematizáló, kétévente megrendezendő tárlatok). S a műcsarnok céljára megépített vagy csak átalakított épület megteremthetné végre a megfelelő technikai infrastruktúrát is, amely a médiaművészet bemutatásához elengedhetetlen, ám Debrecenből jelenleg hiányzik. Jövőre éppen száz éve lesz, hogy a Csokonai-centenárium alkalmából megnyitotta kapuit a Városi Múzeum. Félő, hogy az a néhány hónap, ami hátra van még a bicentenáriumig, kevés lesz a város műcsarnokának megnyitásához.
DISPUTA Kapualj
az ország legnagyobb közművelődési intézményeként számon tartott Kölcsey Ferenc Megyei Művelődési Központ határozta meg. A kiemelt városi rendezvények, fesztiválok szervezése és a közművelődési feladatok ellátásának egy jelentős része is erre az intézményre hárult, csakúgy, mint a megye kulturális életének a szervezése. Ekkorra ismerte fel a városvezetés, hogy a központosított irányítás kulturális téren is rugalmatlan rendszerként működik, ami gátolja a sokszínűség érvényesülését és a különböző közművelődési, művészeti profilok működési hatékonyságát. Ezért 1999 decemberében megalakította a Debreceni Kulturális és Fesztiválközpont Kft.-t, melynek feladata az önkormányzati testület, illetőleg a polgármesteri hivatal által meghatározott programok, nagyrendezvények, kulturális és szórakoztató események szervezése, lebonyolítása volt. S bár a városvezetés ezzel éppen a központosított, egy kézben tartott, illetve egy intézményhez kötődő rendezvényszervezést akarta szétrobbantani, hogy a kultúrában is pluralizmust idézhessen elő, valójában minden maradt a régiben, a központosított irányítás éppen csak átkerült a Fesztiválközponthoz, illetve 2004-től a Főnix Rendezvényszervező Kht.-hez. A képzőművészeti élet felügyeletét is kézben tartva, e rendezvényszervező gazdasági vállalkozás végzi például a tavaszi, nyári és őszi tárlatok lebonyolítását, a szakmai munkát egy kuratóriumra bízva, melynek jórészt ugyanolyan a személyi összeállítása, mint tíz, tizenöt évvel ezelőtt. Hogy a változás nem idézett elő személyi megújulást, az csak a kisebbik baj. Nagyobb, hogy konceptuálisan sem változott semmi. A helyi önkormányzat a Főnix Kht.-n keresztül ugyanazokat a „projekteket” támogatja, mint 1989-et megelőzően is: a központosítás szemléletét érvényesítő, negyedévente jelentkező tárlatokat, amelyeknek kuratóriumai nem művészeti koncepciók mentén válogatnak, nem különféle tematikákat vagy egy-egy izgalmas művészeti irányzatot, új technikák alkalmazását próbálják bemutatni, hanem egy seregszemle-koncepció alapján a helyi alkotók válogatott összességét – a válogatással jórészt csak saját, belterjes művészközösségük ízlésének mércéjét követve. Mindezen azonban nincs semmi csodálkoznivaló. Hiszen egy olyan rendezvényszervező cég, amelynek elsősorban a gazdaságos működés fenntartására kell figyelnie, érthetően nem akar reformokat véghezvinni a kultúra semmilyen területén. Érthető, ha a tömegeknek szóló nagyrendezvények
35
Türelmetlen töprengés Bényi Árpád DISPUTA Kapualj 36
T
ehetetlenül állunk Munkácsy Krisztustrilógiája előtt, és döbbent értetlenséggel kérdezzük. Van-e hazánkban gazdája a kultúrának? Már három kormány nézi tétlenül, hogy a Krisztus Pilátus előtt és a Golgota sorsa hosszú távon teljesen bizonytalan. A két önkormányzat 2000-ben létrehozott egy kuratóriumot és alapítványt egy-egy millió forinttal, de az egymillió dolláros vételár 10%-át tudtuk csak öszszegyűjteni. Ekkor jött szerencsére Amerikából egy igaz ember – Pákh Imre, aki nemcsak gazdag, de magyar szíve is van. Megvette a Golgotát, és itt hagyta öt évre Debrecenben. Amint ott állott a trilógia előtt, azt mondta, hogy valami megoldást kell találni arra, hogy ez a három kép öt év után is itt, együtt maradjon.
Ezek után mentem be újra a Déri Múzeum Munkácsy Termébe, és hagytam, hogy zúduljon rám minden kétségbeesett indulat a Golgotáról. Mert ezen a képen nemcsak az Isten-gyilkosság rettenetes kálváriája zajlik, hanem ott van az ecsetjárás minden korbácsoló indulata is. Ezen a képen súlya van az érintésnek, festéksűrűség és mozgás elementáris találkozásától válik szakrális területté mind a harminchárom négyzetméter. És miután a kép elindult 120 éves bolyongására Európa és Amerika között, úgy érezzük, a Golgotában ott van Auswitz, Gulág, Recsk és Márianosztra sejtése is. És ott van most már a magyar kultúra gazdátlanságának minden rettenete is? Hányszor kell Krisztust megfeszíteni, hogy Pilátus rádöbbenjen, Isten járt közöttünk? Ő vezette a festő ecsetjét, amiben állandóan változott az anyag sűrűsége és az érintés ereje a simogatástól a csattanásig. A képpé válás via dolorosája tele van a (megtestesülés) kép-inkarnáció improvizáló meglepetéseivel. A Munkácsyt körülvevő rezonancia-tér száz esztendeje megosztott: egyrészt sokan keresik a műben a „gondolatot” – teljesen megfeledkezve a forma meghatározó erejéről – másrészt a műre akasztott „gondolatok” ellentétesek a festmény „tisztaságigényével”. Munkácsy esetében az a különös, hogy festőisége, amiben – főleg, ha részletek felől közelítünk az egészhez – elmélyedünk egy-egy formatalálkozásnál érzékelhető faktúra-torlódás sodrásában, magával ragadó. Vagyis a forma örvénylése sejtéseket enged arra, hogy méricskélő gondolatok helyett perzselő indulat, mindent elsöprő felháborodás vezette az ecse-
tet, hiszen Isten-gyilkosság közelében nem gondolatok, hanem inkább a felháborodás égzengése tombol. A Krisztus trilógia ilyen állapotban született. Munkácsy palettájának-ecsetjének hangereje, vészkiáltásra reagáló képessége cselekvő szemlélődésre késztet!. A részletek felől nézve majdnem tárgyidegen formavilágba csöppenünk, ami számtalan sokkélménnyel gazdagít, rejtelmes erőket ébreszt, és amint újra az egészet nézzük, a tárgyi összefüggések megrázó borzalmát, a forma fortissimója erősíti a cselekmény hatását. A formálás eszközei és a tárgyszerű hitelesség egymást erősítve mágia és realitás között egymást erősítő kapcsolatot teremt. A formálás hangsúlyai nyomán érezzük, hogy technikai katasztrófák által és útján született a Golgota. A forma-tartalmak hangsúlyai nem rejtőznek el a tárgyi tartalmak realitásai mögé. Szerepük több mint zongorajátéknál a balkéz kísérete. Tónusértékek, hideg-meleg váltások, faktúratorlódások, halk és hangos csattanások között csapong a néző szeme, és a váratlan formai meglepetések megrázó erejűvé fokozzák a cselekmény drámáját. Mindettől nem lehet szabadulni, népünk drámája sodródik a hóhérlelkektől szegélyezett úton egyik golgotától a másikig az idők végtelenségébe. A mód, ahogy a festő KÉP-LÉTTÉ teremtivarázsolja a tragédia érzéseken túli, érzékfeletti drámáját, az meghaladja az ember teherbíró képességének minden rettenetét. Ennek a kozmikus méretű gyötrődésnek a megsejtése okozza, hogy a nézők nem sétálnak tovább, hanem döbbenten állanak néha órákig is a képek előtt. A képet szigorú kompozíció fogja össze, és ezt az egységet a részletek ellentétes irányú szikrái ellenpontozzák. Az ecsetjárásnak sokkoló ereje van. A kép „sztorija” befejezett tény, de a felfestés formajegyei befejezetlen indulatszikrákkal kísérik tovább az emlékező szíveket és szemeket. Nyomon követhető, amint a még meg nem száradt aláfestésbe belezuhan egy újabb festékcsomó. Nem szelíd ecsetsepregetés révén sorjáznak a részletek. Az anyaggal vívott közelharc ecsettel, késsel, tenyérrel, tele van megismételhetetlen véletlenekkel. Ebben a formát gyötrő fájdalomban egész népünk golgotáját égette rá a vászonra Munkácsy.
A Golgota hatalmas vásznát hetvenszer tekerték ki és feszítették fel újra. Tűzvészből mentették ki, többször megjárta Párizs, London, New York, Detroit változó éghajlatú tájait. Az egész világ hódolt előtte, csak itt nálunk vannak ellendrukkerek, akik
azt kérik számon a fecskéktől, miért nem olyanok, mint a verebek… A Golgota megjárta 116 éven át a hadak útját dicsőségesen, tűzvészen, megfeszítéseken át. Ideje, hogy végleg hazatérjen. A képnek nemcsak címe a Golgota, nem csupán az ábrázolás idézi az evangéliumi eseményt, de a részletek sokasága, a megcsinálás módja jelenti az igazi golgotát – a magyarság történetének drámáját.
DISPUTA Kapualj
A trilógia előtt ülve eszünkbe jut a keserű realitás, hogy Pheidias és Myron idejében mi Ázsia úttalan útjain bolyongtunk igazságunkat és a csodaszarvast kergetve. Aztán évszázadokon át vívtuk halálos harcunkat tatárral, törökkel, némettel, oroszszal, saját magunkkal. Ezek az idők nem kedveztek a múzsáknak, de a XIX. század második felétől ránk zúdult magyarokra egy elementáris erejű ábrázolási-kifejezési kényszer; jött Munkácsy, Székely Bertalan, Benczur, Szinyei, Csontváry, és néhány évtized alatt évezredes hiányt pótoltunk. Jöttek sorban egymás után Rippl-Rónai, Ferenczy, Hollósy, Réti, de a zsenik áradatát nem követte méltó hazai érdeklődés. Pedig ha egy kiállítási palotasor létrejöhetne a plázák mellett, ha szikrázó energiájú műtárgyak nem a raktárakban porosodnának, az egész világ ide jönne feltöltekezni és csodálni egy nép teremtőerejét. Egymás alá-fölé torlódó, sűrű, fehér, sárga ujjongás és sikoly meglepő váratlanságával sokkolja a szemet. Nincsen kiszámítható koreográfiája az egymásra kerülő rétegeknek. A rögtönzés friss erejét, a sziporkázó indulat lendületét, örömét, fájdalmát érzékeljük. (A kép megtestesülésének módja teszi szakrális erejűvé a Golgotát.)
37
Színházi szisztémák Tóth Dénes DISPUTA Kapualj 38
A rendszerváltozás – meg a Csokonai Színház Miként hatott színházainkra az a világméretű átalakulás, amiről az unokáink mint a XX. század egyik legjelentősebb történelmi folyamatáról fognak tanulni? A társadalmi konstrukciókat roppantó mozdulatok elérték-e vajon a vidéki teátrumokat? Tárgyunkra fókuszálva: történt-e valami a debreceni színházban és annak környékén az elmúlt másfél évtizedben, s ha igen, vajon mi? Erre próbál válaszokat találni az alábbi, posztdatált kollázs egy habitué, a színház szakmán kívüli rendszeres látogatója és (fele)barátja tárgyalt időszakban keletkezett szövegeinek részleteiből, cédulázott adataiból, vélekedéseiből. Mozgások (1989) Kelet-Európában most éppen egy világrendszer vajúdik. Magyarországon (hogy mást ne mondjak) összeomlott a pártállam, a „munkás”-hatalom – ám a színház világából semmi hír változásokról. Talán még az iskolarendszer is mobilabb képződmény, mint emez. Ebben a hazában manapság minden mozog körülöttünk (és alattunk), a színházi felépítményen azonban mindez jottányit sem változtat. Bárcsak valódi válságba kerülne végre színházi életünk! Bár összeomolna az egész elmerevedett, kiszáradt, korhadó szerkezet! Bár szétrobbanna a debreceni Csokonai Színház! Nem, nem az épülettel van bajom. Jól szolgál az, éppen jövőre ünnepelhetjük avatásának 125. évfordulóját. Ha időről időre rendbe hozzák, az ország egyik legszebb, legméltóbb teátruma. Kisgyermekkorom óta valamiféle emelkedettséget érzek, ha a nézőterére lépek. Ünnep az. Szóval nem az épülettel – az intézménnyel van bajom. Immobil monstrum, nehézkes kreáció. Kiszolgáló létesítmény, vegyeskereskedés. Mint valamennyi vidéki, többtagozatú, előadásgyártó színiüzemünk, a Csokonai Színház sem képes igazán eljutni a város korban, érdeklődésben, ízlésben és műveltségben egyaránt tagolt közönségéhez. Bosszankodik az entellektüel: ritka a termékeny gondolat a színházban; elégedetlen a szülő: kevés az ifjúsági előadás;
háborog a szórakozni óhajtó: elege van a komor darabokból; legyint az egyetemista: konzervatív a játékmodor… Mindeközben lesújtóan nyilatkozik a literátus: elkallódnak az igazi irodalmi értékek; fanyalog a kritikus: koncepciótlan, arctalan a színház; s nyafog a kékharisnya: bezzeg Peter Brook! Játsszunk hát el a gondolattal: mit lehetne tenni itt, ebben a lassú városban? Mint már elképzeltem, először is szét kellene robbantani Debrecen mamutszínházát. Legalább három – önálló művészeti vezetéssel bíró, a szakmai műhelymunkát ambicionáló, a közösségi és az individuális alkotóenergiákat fölszabadító, egymástól és a színházi gépezettől független – társulatra. A világ számos hasonló nagyságú városában – nyugaton és keleten egyaránt – több kisebb színház működik. (Az általam ismertek közül például Lublinban három, Vilniusban négy.) Az első társulat lehetne a zenés színház, székhelye pedig a Csokonai. Ide kerülhetne az operatagozat, valamint az operettés musicalszínészek csapata, kiegészülve a balettegyüttessel. A második alkotócsapat, a gyermek- és ifjúsági színház – lényegesen kisebb létszámmal – elfoglalhatná a Kölcsey művelődési központ színháztermét és bábszínházát. Itt lehetne a dramatikus nevelés debreceni centruma – óvodától a középiskoláig. A harmadik társulat a prózai színház. A székhelye (ha egyszer végre ismét rendeltetésének megfelelően használhatnák) a Hungária Kamaraszínház lehetne, a nagyobb szabású darabokat természetesen a Csokonaiban adnák, a stúdióelőadásokat pedig a Kossuth-egyetem Auditorium Maximumában, illetve az Ady-gimnáziumban. Ez utóbbi művészközösség munkálkodása révén történhetnének meg azok a szellemi mozgások, amelyek a „mindenevő”, hibrid műsorpolitika miatt nem mutathatók ki ma a debreceni színházban. (A helyi szakmai problémák viszonylagos ismerete ide vezetett: játszottam egy gondolattal, s játszott velem egy gondolat. Meglehet – sőt: egészen bizonyos –, nem az
A debreceni Csokonai Színház elmúlt tizenöt évadának elején (91/92-ig) Seregi László volt az igazgató, majd megbízott igazgatóként Pinczés István vezette a társulatot. A ’93/’94-es évadtól kezdődően hosszú ideig Lengyel György neve fémjelezte az intézmény munkáját, 2001-2002-től pedig Csutka István a debreceni színidirektor.
Nem színház a világ (1990) A zsöllyék megrögzött hívői sem gondolhatják komolyan, hogy a színház – s általában a művészet – előkelő helyet foglalna el az életünkben. Mostanság inkább politizálgatunk, gazdálkodgatunk, hogysem szellemi örömöknek hódoljunk. Mégis: a város képes nyolcvanmilliót áldozni teátrumáért. Sőt a városlakó el is megy az előadásokra; talán soha nem volt ekkora a nézők száma, mint az idei évadban. A város tehát fontosnak tartja a színházat. A kérdés már most az, vajon a színház fontosnak tartja-é a várost? Becsüli-é az adó- és bérletfizető polgárokat? Fölnőtteknek tekinti-é a nézőket? Nos, ebben már nem vagyok olyan biztos. Esztendeje, a közelmúlt debreceni színházpolitikájának trendjéről szólva megemlítettem: a mozgás iránya egyértelmű, a Csokonai Színház úton van a kommercializálódás felé. Az idei évadban látottak és a jövő szezon műsorterve alapján megállapítható: a város legnagyobb művészeti intézménye tovább halad ezen az úton. Az igazgató – eredeti programjának megfelelően – szórakoztató színházat csinál. Nem rejti véka alá a véleményét: mondhat bárki, amit akar, a népszerűség őt fogja igazolni.
A mennyiségi paramétereket tekintve bizonyára. De lehet-e rőffel mérni művészi produktumokat? Fontos-e, hogy például a képzőművész hány darab alkotást hoz létre egy esztendőben, azokkal hány kiállításon vesz részt, s azt mennyien tekintik meg? Bajos volna egy színház teljesítményét ilyetén módon megítélni. A szellemi mozgásokra, az intellektuális-emocionális élményekre kellene inkább ügyelni. Arra például, hogy tükröződik-e a színház repertoárjában az a társadalmi nekibuzdulás, ami egy-két esztendeje jellemzi a magyar valóságot? Korántsem. Nem színházról „szól” a világ; rendben van, tudomásul vesszük. De hogy a színház se szóljon a bennünket körülvevő világról, azt már nehéz lenyelni. Tudom, tudom; mindez nem csupán debreceni anomália. A magyar színház általános funkciózavarral küszködik. Nem találja a helyét a fölgyorsult társadalmi mozgások közepette, a rugalmatlan színházi struktúra képtelen követni a „civil” változásokat. A jelenség tehát – mint esztendeje is gondoltam – nem debreceni, ám a mi színházunk a debreceni. Az a Csokonai Színház, amely a következő – jubileumi! – évadjának műsorterve szerint kísérletet sem tesz szellemi erőfeszítéseket feltételező produktumok létrehozására. Ez pedig a közönség lebecsülése, amit ki kell kérnem magunknak. A prózai társulat egy kisebb csoportja tervezi a saját művészi elképzeléseinek megfelelő színházi forma megteremtését. Egyelőre a Csokonai Színházon kívül. Mert a teátrumon belül reménytelennek íté-
DISPUTA Kapualj
én dolgom volt mindez. Meglehet, másoknak kellett volna eljátszani a gondolattal: mit lehetne tenni itt, ebben a városban a színházért? Abban azonban bizonyos voltam: (szín)házunk táján szellemi mozgásokra volna szükség.)
39
lik vállalkozásukat, a gondolkodó művész gyanús teremtmény most a 125 éves épület falai közt. E nonszensz és tarthatatlan helyzet föloldására egyetlen megoldást látok: „testületileg” mondjon le a Csokonai Színház vezetése! Mondjon le az igazgató, a főrendező, a gazdasági vezető és a fő-zeneigazgató, mert – ebben a felállásban – képtelenek másra, mint az intézmény „üzemmenetének” (értsd: vegetálásának) biztosítására. Ha közülük bárki hajlandó a művészi megújulásra – bizonyos vagyok benne, akad köztük ilyen –, úgy semmi okunk nem lehet arra, hogy a fejét követeljük. Tudom, persze, hogy tudom: nehéz lemondani a hatalomról, könnyebb ezt másoknak javasolni. Ezt kell tennem mégis, mert ezután is szeretnék színházba járni. Színházba – és nem varietébe. (A kritikus csak mondta-mondta a magáét, de érdemi vitát képtelen volt provokálni. Ahhoz is legalább fejeket kellett követelnie, hogy egyáltalán reagáljon a szakma. Amennyiben egy segédrendező – aki végre önálló feladatokat kapott a színházban, illetve egy dramaturg – aki végre önálló feladatokat kívánt kapni a színházban, jelenti a szakmát. Ők pedig – elismerve, hogy valamit valamitől el kell választani – főként arra figyelmeztettek: színház ilyen módon történő, három részre szakadásának temérdek technikai akadálya van.) Mindenki szórakozik (1991) Szóval a kritkus csak írta-írta a magáét – amíg volt hová. Eltelt két esztendő: lapjai megszűntek, a színház megmaradt. Pontosabban: úgy maradt; vezetőstül, struktú-
rástul, „koncepcióstul”. Végre is, az élet/az idő a színházat igazolta. Mondhatott bárki, amit akart, a város teátrumában azóta is „szórakoztató” színházat csinálnak. A prózai társulat említett progresszívebb csoportja is föloldódott az össznépi mulatságban. Mert itt mindenki szórakozik. Az illetékes elvtársurak, a színháziak, meg a népek. Légy jó mindhalálig – éneklik a musicalszínpadon. Debrecenben. Nyilas Misi shimmyt jár, Móricz forog a sírjában. Eppur si muove? (A Móricz-opusznál maradva: ugorgyunk! Úgy tíz évet, mert közben tárgyunkban, s annak helyszínén nem történt semmi – érdemi – változás. Pontosabban mégis, igencsak: egy próbateremben létrejött a Horváth Árpád Stúdiószínház, a tárgyalt időszak egyetlen szellemi vállalkozása. A legújabb keletű magyar drámaírói törekvéseknek teret adó írói-dramaturgiai-színházi alkotóműhely. Melyben a kilencvenes évektől úgy másfél tucat (!) mai magyar drámának tarthatták meg az ősbemutatóját. Ám ez az eléggé nem becsülhető – s a színházi szakma, sőt az irodalmi berkek által is elismert – folyamat nem jelenthetett áttörést a színház egészének működésében.) (Hely)színek és szisztémák (1992–2001) Mi történt eközben a hazai színivilágban? Tíz évad alatt csaknem egymillió (!) néző tűnt el a zsöllyékből. 1992-ben 4 749 000 látogatást jegyezhettek föl teátrumainkban, 2001-ben 3 898 000-ra csökkent ez a szám. Minek tulajdonítható ez a drasztikus visszaesés? Leegyszerűsítve: a rendszerváltozás két következményének. Az első tar-
Nem kőszínházi társulatok Debrecenben
DISPUTA Kapualj
Musical Stúdió Debrecen, Petőfi tér, Vasutas Művelődési Ház 3 éves musicalszínész-képzés
40
Szép Színház Stúdió Faraktár utca, Egyetértés Művelődési Központ Vezető: Jámbor József Tabak Színház Kuckó Mûvésztanya Csap utca 62. (8-13 év) Vezető: Szentgyörgyi Róza Főnix Diákszínpad Kossuth u. 1. Vezető: Várhidi Attila
Ludas Matyi Bábcsoport Jerikó utca 17-19. (általános iskolások) Vezető: Dancsó Éva Pantha Rhei Színjátszókör Újkerti Közösségi Ház Jerikó utca 17-19. Vezető: Gali Viktor Debreceni Másik Színház Vezető: Várhidi Attila KonzervARTAUDrium Színházi Mûhely Vezető: Bessenyei Zoltán
Jelenet Háy János Gézagyerek címû darabjának debreceni ősbemutatójáról
ti és nyugati kortársakat. Játszaniuk kell hagyományos és experimentális drámát, gyermekdarabot; a tragédia és a komédia közt mindent, s – a többtagozatúak – ezen kívül még operát, operettet, musicalt, esetleg táncjátékot. (Csodálkozva olvasom a Jelenkornak az idei országos színházi találkozóra készült, júniusi számában egy budapesti író-dramaturg tolla nyomán: „A kilencvenes évektől fogva szétporladóban vannak a megmerevedett, kissé feudalisztikus színházi struktúrák.” Vajon honan veszi ezt az írástudó, ott a fővárosban? Közelebb áll hozzám a mohácsi illetőségű rendező-dramaturg vélekedése a folyóirat másik írásában: „Egy rangos és nagy múltú vidéki repertoárszínház korántsem építhet arra a meggyőződésre, hogy léte és egész tevékenysége kérdéses lehet. Ezt senki nem várja.”) Hazai tereken (2000–2004) Az 1998-ban megválasztott, új összetételű debreceni önkormányzat 2000-ben nyilatkozott meg először átfogó módon színházügyben. Társulati ülésen kerültek a nyilvánosság elé a tervezett játékterek: bábszínház létrehozása a Hungáriában, a Víg mozi átalakítása kamaraszínházzá (700–300 millióért), a Horváth Árpádról elnevezett színház áthelyezése a „stúdiólukból” a Pódium-terembe, fesztiváltér kialakítása a sétálóövezetben, a szabadtéri színpad rekonstrukciója, játszóhely a régi városháza udvarán.
DISPUTA Kapualj
talmi tényező: a színház artikulációs válságba került. ’89 után feleslegessé vált az a metaforikus diskurzus, ami a legnagyobb szellemi izgalmat jelenthette az alkotók és a befogadók kapcsolatában; a szabad véleménynyilvánítás általánossá válása kihúzta a szőnyeget az addig összekacsintók alól, már a színház előcsarnokában. A másik tényező anyagi természetű: Magyarországon „nőttön csökkent” az életszínvonal, s a legjobban éppen azoké (a szellemi foglalkozású középréteghez tartozóké), akik addig megtöltötték a nézőtereket. És a színpadokat. A gázsik mélypontja idején a színészek a reklámiparban és a kereskedelmi médiumokban prostituálódtak, az előadásgyártó intézmények (lásd: mindenki szórakozik) a saját székhelyeiken. Ezek száma viszont ugrásszerűen megemelkedett: Budapesten 59 színház (emlékezzünk a hajdani huszonötödikre), valamint 30 állandó (s havi műsorral rendelkező) játszóhely kínálja magát. Vidéken egészen más a helyzet; 15 megyeszékhelyen működik nemzeti jellegű teátrum, a mellettük jegyzett 28 más játszóhelyen befogadó színházak, bábegyüttesek, intézményesült nyári színházak, s repertoárral bíró alternatív csoportok működnek. Vagyis: tulajdonképpen minden maradt a régiben. Mennyire régiben? Mint a múzeumok ügye. A színházaink zöme a XIX. század végén (a századvégi prosperitás, az urbanizáció fölgyorsulása idején), mindenféle kultúrpolitikai szándék, cél nélkül épültek ott, ahol erre pénz volt. Ha Pécsnek van színháza, legyen Kaposvárnak is – gondolták az ottani városatyák – 100 férőhellyel nagyobb! S lőn. A „hejjes cívis pógároknak” is tellett, Debrecen kőszínháza 1865-ben emeltetett. Középületek emelődtek tehát társadalmi funkciók nélkül, s azokban a magánkézben lévő társulatok színidirektor-vállalkozói maguk döntöttek arról, mit játsszanak. Később, az 1920-as évek végén alakult ki a szubvenció intézménye, a kultuszminisztérium a költségek felét állta – ma inkább csak az egyharmadát –, s legfeljebb a műfaji arányokba szóltak bele a hivatalok. Végezetül: az 1949-es államosítás óta változatlan a színházi struktura. Ennek fő jellemzői: a színházak helységhez, ezen belül épülethez kötöttek; (viszonylag) állandó társulatuk van, s a repertoárszisztémát alkalmazzák. „Nemzeti” színházak ezek, hiszen föl kell vállalniuk a hazai és külföldi klaszszikusokat, a mai magyar szerzőket, kele-
41
Két év múlva ugyanitt az alábbi volt a sorrend: a nagyszínház belső rekonstrukciója, a szabadtéri színpad helyreállítása, a kamaraszínház kialakítása (immáron csupán 300–100 millióból), a stúdiószínház átadása a japánok által adományozott tévéstúdió számára s áthelyezése egy új, belvárosi kulturális központba. Mindezekből létrejött az azóta szépen prosperáló Vojtina Bábszínház, valamint a főtér és az itt nem említett Főnix csarnok – mint lehetséges színházi játszóhelyek. Megtörtént a Víg mozi átalakítása is – sikeres pályázat híján a legszerényebb keretek közt. A városnak a nagyszínház belső rekonstrukciójára irányuló pályázatát pedig háromszor dobták vissza a költségvetési szervek – formai okokra hivatkozva. Továbbra is várat magára a stúdiószínház (és a tévéstúdió) elhelyezése, s mindeddig nem jutott dűlőre a megye és a város a szabadtéri színpad jövőjét illetően. Térjünk már most a színjátszás belső tereire. 2001-ben került sor a legutóbbi színigazgatói pályázatra. A társulati ülésen jelentős változást ígért a felelős nyilatkozó. A Csokonai Színház megérett a strukturális átalakításra, ennek végiggondolása és kidolgozása a következő vezető dolga. Sőt: „a város művészeti életének egészét átfogó szerkezeti váltás előkészítése” volt olvasható a pályázatban. Nagyvonalú plánum. Ennek fényében valóban fontosnak tűnt az igazgatóváltás.
A heves viták után megválasztott új direktor és magával hozott vezetői csapata elé ugyanakkor azt a konkrét célt tűzték ki az illetékes bizottság tagjai, hogy legyen kockáztatóbb a színház. Az is elhangzott még, hogy tán kereskedelmi színházat kéne csinálni, az utca emberének. Szóval puhulni látszott a nagyvonalú projekt. Mindenesetre a választásokig még élvezte a városvezetés bizalmát az új team. Hanem aztán friss – messziről visszatért – kulturális alpolgármester látott munkához, s rövidesen értésére adta az érintetteknek: aggályosnak találja a szellemi „ügymenetet”. Az idei évadzárón már egészen nyíltan fogalmazott: a város vezetői sokat gondolkodnak azon, vajon mennyire teszi lehetővé a minőségi színházcsinálást a jelenlegi többtagozatú, nagyszínházi forma. „Szeretnénk elérni a jövőben olyan szerkezeti, személyi javulást, amely művészi, gazdasági és adminisztratív szempontból is lehetővé teszi, hogy a debreceni színház olyan színvonalon jelenjen meg a színházi piacon, amely a kor követelményeinek és a nézők igényeinek is megfelel” – adta közre a távirati iroda az alpolgármester beszédének summázatát. Helyben vagyunk. Ott, pontosan, ahol tizenöt éve. (A színházak minősége valójában a döntéshozók ízlését tükrözi – olvasom a folyóiratban. És még ezt is, a Színház júliusi számában:
Részletek a mûsortervekből:
DISPUTA Kapualj
’93/’94 Nagyszínház William Shakespeare: Julius Caesar Lehár Ferenc: Víg özvegy Puccini: Manon Lescaut Donizetti: Don Paquale Sütő András: Pompás Gedeon Sorsok és tragédiák (dráma antik görög szerzők műveiből) Mozart: Varázsfuvola
42
Kamara (a Kölcsey Művelődési Központban) Szabó Magda: Fanni hagyományai A félnótás legény (mesemusical) Goldoni: Mirandolina Camus: A pestis Eisemann Mihály: Fiatalság, bolondság Horváth Árpád Stúdiószínház Schisgal: Szerelem, ó Darvasi László: Vizsgálat a rózsák ügyében Forgách András: John Dovanni, avagy a Csábító elcsábítása Jeles András: A túlélő Macphearson: Marwin szobája
’95/’96 Nagyszínház Dosztojevszkij-Szakonyi: A félkegyelmű Puccini: Pillangókisasszony Lehár: Luxemburg grófja Gombrowicz: Operett Mozart: Figaro házassága Shakespeare: Téli rege Verdi: Falstaff Kamara Svejk Óz, a nagy varázsló Caligula helytartója Stúdió Egerek és emberek Nagy András: Huszonöt év Garaczi László: Prédales
„A tulajdonosi hozzáállást eleve jellemzik a nevetséges igazgatói pályázatkiírások, amelyek nem tartalmaznak pontos elvárásokat… a legrémesebb, ahol a kulturális bizottság határoz. Ez egy anonim társaság, még csak felelősségre sem vonható a döntéseiért, mert közösen felelős. Egyedül senki.”) A vidék színháza (1989–2004)
2001/2002 Nagyszínház Mozart: Varázsfuvola Teleki László: A kegyenc Fazekas Mihály: Lúdas Matyi Molnár Ferenc: Játék a kastélyban Kabaré (musical) Zerkovitz-Szilágyi: Csókos asszony Shakespeare: Othello Orff: Carmina Burana Ravel: Bolero (balett) Vajda János-Bókkon Gábor: Mario és a varázsló (opera egy felvonásban) A kamaraszínház ebben az évadban a Kölcsey bezárása miatt nem üzemelt. Stúdió Háy János: A Gézagyerek T. Williams: Macska a forró bádogtetőn Színházi kísérlet (Genet: A cselédek c. műve alapján) „Éjszakai színház”: Borbély Szilárd: A ’Credencz (érzékenyjáték) 2003/2004 Nagyszínház Mesék az operettről
Felvételek Borbély Szilárd [kamera.man] címû darabjának debreceni ősbemutatójáról (Fotó: Máthé András)
– nem teszek javaslatokat. A felelősség azoké, akik asszisztáltak az eddigi szisztémához. Két elképzelést, s egy lehetséges példát azért idecitálok. Még 1989-ben beszélgettem minderről egy okos színésznővel (bizony, akad ilyen). Ezt mondta: „Egy ekkora konstrukció Tamási Áron: Énekes madár Prokofjev: Eljegyzés a kolostorban Goldoni: A patikus „Az idő állandósága” (balettest) Verdi: Nabucco Ray Rigby: A domb Me and My Girl (musical) Kamara (a Víg moziban) Mozart: Figaro házassága Hókirálynő (mesebalett) Mekk mester cégérei (mese) Cini, Isten csúzlija (Piros Ildikó, Huszti Péter) Stúdió Farkas Tibor: A levélbomba „Csak szerelem kell” (verses-zenés előadói est) Szophoklész: Antigoné (beavató színház) „Testek vonzásában” (Faludy György-est) O’Neill: Boldogtalan hold Falussy Lilla: Metadolce Racine: Phaedra „Eljátszott és el nem játszott szerepek” (Kóti Árpád 40, Miske László 10 éves debreceni jubileuma)
DISPUTA Kapualj
A színházunkban három esztendeje regnáló kurzus alatt két – tárgyunkat érintő –, följegyzésre érdemes történés akadt. Az egyik adminisztratív jellegű: megszűnt a művészi állomány közalkalmazotti jogviszonya. A másik műsorpolitikai következményekkel járó, mégis formai természetű: létrejött a Debreceni Balett, s ezel háromtagozatúvá vált a Csokonai Színház. Ezt tükrözi az intézmény vezetői struktúrája is: a direktor a művészeti irányítás felelősségét három tagozatvezetővel osztja meg. Közülük egyedül a prózai társulat első embere azonos a három év előttivel; az operatagozatot ősztől a negyedik, a balettet a harmadik (al)igazgató jegyzi. Csikorogni látszik a gépezet; mintha nem érvényesül(het)ne a tehetségek megszervezésének művészete (azaz: az igazgatás) ebben a monstruózus szervezetben. Mit lehetne itt tenni? – teszem föl a kérdést ismét, akár tizenöt éve. Ám ezúttal – okulva hajdani, színházi rendszerváltó igyekezetem megmosolyogható „fogadtatásából”
43
DISPUTA Kapualj
kénytelen vegyesfelvágottat tálalni, mert a városban igencsak különbözőek az érdeklődési irányok. Ha például három kicsi színház lenne egy nagy helyett, ahogyan a világon szinte mindenütt… a közép-európai országokban is, a cseheknél és a lengyeleknél például. Nos, egyelőre ezt kell elfogadnunk.” Tíz év múlva egy okos igazgató (ilyen is akad) ekképpen vélekedett a nagy vidéki városok színházi alternatívájáról: „Nem könnyű változtatni, mert ezeknek a színházaknak továbbra sem szabad lemondaniuk a műfaji sokszínűségről. Talán a Debrecenhez hasonló nagyságú városokban, a nagyszínházzal laza szerkezeti egységben vagy önálló stábbal működő, kevés szereplős darabokat más stílusban játszó kamaraszínházaknak lehetne létjogosultságuk. Műsorpolitikai hiányokat pótolhatna.” A fentieket – akkor, éppen – debreceni illetőségű színházi emberek mondták tollba. Most lássuk, hogyan fest egy Debrecenhez hasonló megyei jogú település, az „Európa kulturális fővárosa” címért való versengésben legnagyobb hazai ellenfelünk színházi struktúrája. Pécsi Nemzeti Színház, Pécsi Balett, pécsi Bóbita Bábszínház, Pécsi Harmadik Színház, pécsi Horvát Színház, pécsi Janus Egyetemi Színház. (S ebben a városban rendezik meg a Pécsi Országos Színházi Találkozót, s a Pécsi Nemzetközi Felnőtt Bábfesztivált.) Nos, például ezt a mintát kellene meghaladni ahhoz, hogy fölvehessük a versenyt, egyáltalán: versenyhelyzetbe kerülhessünk. A légkör kedvező: az ezredforduló óta ismét
44
nő a színházba járók száma (Debrecenben is), a közönség ismét közvetlen művészi élményekre vágyik (Debrecenben is). A Vojtina Bábszínház, a Debreceni Balett, s az alternatív KonzervArtaudrium Színházi Műhely léte feltételezi: nem irreális plánum a helyi színházi színskála kiteljesítése. Már csak az alapszínek hiányzanak. (Ismét a Színház júliusi számát olvasom, benne a hazánkban sikeresen egzisztáló, ám határon túliként struktúrán kívüli magyar rendező éleslátásról tanúskodó interjúját: „Aki csak a magyar színházhoz tartozik, az egy szerencsétlen és egészségtelen létezési formát kénytelen elfogadni és túlélni… A szakma nem hajlandó bevallani önmagának sem, hogy a jelenlegi állapotokon azonnal változtatni kell. Ami most van, nem egészséges: ilyen mennyiségű termelés mellett ilyen alacsony minőségű eredmény tanúskodik valamiről. A színházi szakma nem látja, hogy ebből előbb-utóbb baj lesz, egyszer majd a politika vagy a gazdaság megtorolja ezt.”) Post faktum (2005) Ebben az évben emlékezhetünk meg arról, hogy a Csokonai Színház épületét 140 éve emelték, s – reményeink szerint – emlékeztethetünk arra: a fenntartó szervek a technikai-gazdasági-adminisztratív akadályokat legyűrve végre szisztematikusan szétdúlták a többtagozatú nagyszínházi szisztémát. Minekutána egyedi jellegzetességgel kecsegtető társulatokban folyhat a szakmai műhelymunka.
45
DISPUTA Kapualj
Pillantás a vászon mögé Mayer Csaba DISPUTA Kapualj 46
A
közlekedés és a távközlés hatalmas huszadik századi fejlődése mellett alighanem a film volt az, ami a Föld nevű bolygót ilyen apróra zsugorította. Egyre szélesebb tömegek számára tette „szabad szemmel láthatóvá” a világ távoli sarkait, írók furfangos ötleteit. Bár az emberek manapság jórészt a képi kultúra házioltárai, a televíziók előtt csillapítják vizuális éhségüket, továbbra is fontos szerep jut a közösségi szentélynek, a mozinak. A mozinak, ami a kezdeti mutatványosbódék, vendéglői vetítések füstös légköréből vált önálló intézménnyé, miközben a film látványosságból művészetté. Természetesen Magyarországon is hamar teret nyert a mozgókép – a millenniumot már filmnézéssel is ünnepelhette Budapest közönsége, s 1900-ban Debrecenbe is eljutott az első vándormozi. 1907-ben három filmszínház nyitott a városban, s ami különös, a tízes évek végére kialakult az állandó mozik négyese: a Víg (a Bartók Terem alatt, az Aranybika szálló mögött) a Hungária (eredeti nevén Uránia, ma a Vojtina Bábszínház otthona), a Meteor (a Bocskai téren) és az Apolló. Ha a világháború nem is, a rendszerváltás fordulatot hozott a bő hét évtizeden át fennálló rendben: a kilenctermes multiplex és a változó fogyasztói szokások mellett csak az 1912 óta vetítő Apolló mozi tudott talpon maradni. Drasztikus változás zajlott le országszerte, hiszen a filmművészet és a mozi kiemelt szerepet játszott a Rákosi- és Kádár-korszak kultúrpolitikájában, az új rendszerben viszont a rideg piaci viszonyokkal kellett szembenézniük a moziüzemeltetőknek. Míg a kultúra számos területén (könyvkiadástól a színházon át épp a filmgyártásig) több-kevesebb állami és alapítványi támogatás segítette az adott szakmát a túlélésben, addig a mozik csendben tönkrementek, ill. 1993-ban a megyei moziüzemeltető vállalatoktól rendeleti úton az önkormányzatokhoz kerültek, amelyek egyrészt nem mindig bizonyultak gondos gazdának, másrészt a helyzetük sem volt könnyű. Az elavult, megkopott filmszínházak a szórakozás, művelődés fontos helyszínei lehettek a népköztársaságban, de a szolgáltatás minőségét is tükröző alacsony jegyárakból nem lehetett finanszírozni a friss hollywoodi filmek bemutatását – sem pedig a vetítőhelyek korszerűsítését. Ha a statisztikákat nézzük, a szocializmus a mozi aranykorának tűnik. Egy lakosra 1935-ben átlagosan 2,1 mozilátogatás jutott – 1949-ben 4,6, 1956-ban 12, napja-
inkban másfél. Az 1949-es negyvenkét milliós nézőszám 1957-re százharmincmillióra nő, a hatvanas évektől – jórészt a tévézés elterjedése miatt – csökken, napjainkban évente kb. 15 millió jegy fogy el. 1948-ban 862 mozit államosítanak, ötvenhatban már közel négyezer a filmszínházak száma, 1962-re a települések 90%-ában működik mozi. 1990-ben még majdnem kétezer, 2001-ben összesen 622 moziterem várta a nézőket, ebből 124 a fővárosban. Míg 1990ben még 1382 településen volt rendszeres vetítés, mára csak 172-ben van, s nagy kérdés, hogy meddig, hisz az azokból származó jegybevétel az országosénak egy százalékát sem teszi ki. A kistelepülésekre jellemző 16 mm-es filmet vetítő mozik mára mind bezártak, jóllehet a nyolcvanas évek derekán még több mint kétezer üzemelt belőlük. Tegyük hozzá, ezek olykor egygépes, a vetítést tekercscsere idejére megszakító, fapados mozik voltak, rossz hanggal és alig jobb képpel. A mai igényeknek semmiképp nem felelnének meg. És mégis a falusi közösségi lét, s különösen a fiatalok életének meghatározó színhelyei voltak. A hazai mozizás volumenét jelző számok egyébként 1992 óta nagyjából változatlanok: a mintegy 600 mozi 120 ezer férőhelyén 15 millió néző fordul meg. A keretszámokon belüli arányok mutatják a fejlődés irányát: a kilencvenes évek közepe óta terjedő multiplex mozik mára kb. 35 ezer férőhelyet kínálnak – s ezekből származik az országos jegybevétel kilenctizede. Az összes férőhelyszám állandósága mutatja: minden egyes új szék valamelyik multiplexben valahol egy hagyományos mozibeli férőhely megszűnésével jár együtt. A soktermes mozik terjedésével Budapesten mára több mozivászonra vetítenek, mint a hatvanas években, a nézőszám mégis meszsze elmarad az akkoritól. (Szakemberek elsősorban a magyar közönségfilm megerősödésétől remélik a látogatottság növekedését.) Jóllehet a hazai viszonyok között még nem olyan kifizetődő a mamutmozik üzemeltetése, mint nyugaton, a tendencia egyértelmű. Miként az is: ha a komoly audiovizuális élményt adó és kényelmes multiplex mozik ugyanazt kínálják, mint fapados társaik, utóbbiak csak veszíthetnek a versenyben. Az új trendtől eltérő vetítőhelyeknek olyan többletet kell hát nyújtaniuk műsorban vagy szolgáltatásban, amit tömegtermelésre szakosodott konkurenciájuk nem tud. Az egyik létező minta a nagy hagyományokra visszatekintő filmklub-„mozgalom”.
mozikból már kifutott filmek újrajátszása, a fennmaradás záloga a helyi fiatalok közösségi igénye. A nyugat-európai tapasztalatok szerint (ahol a multiplexek már a nyolcvanas évek elején megjelentek) a következő évek kemény próbának teszi ki ez utóbbi kategóriát, hacsak nem tudnak idejében korszerűsíteni; kényelmes székekkel, korszerű technikai berendezésekkel állni a házimozirendszerek s az agglomeráció központjában csalogató multiplex támasztotta versenyt. Túlélési esélyüket növelheti a nyugaton gyorsan terjedő d- és e-mozi. A digitális adathordozón rögzített vagy akár műholdközvetítéssel letöltött filmet, csúcsminőségű projektorral vetítve a mozigép képével gyakorlatilag megegyező minőséget kapunk. Az főként reklámok, előzetesek, nem-fikciós filmek vetítésére használt rendszerekkel, mivel egyelőre nincs tökéletes másolásvédelem, komoly energia- és szállítási költség, no meg a gépész szaktudásának ára takarítható meg. Mivel a celluloidszalagnál jóval olcsóbb technológia a forgalmazóknak is kedves, számítani lehet hazai terjedésére, s az eddigi gépházfelújításokból kimaradó mozik talán erre is (vagy legalább erre) tudnak szerezni pénzt. Ahogy egy másik technológiai újdonság, az ún. vörösfényű (azaz lézer) hangsáv terjedésére, illetve szabvánnyá válására is fel kell készülniük. A filmszalag szélén húzódó hangsáv eddig fekete volt, s fehér fényű hanglámpa világította át – az új sáv zöld, s lézerrel olvassák le. Az újítás fő haszna hogy olcsóbbá válik a kópiagyártás, a régi
DISPUTA Kapualj
Heti néhány alkalommal, többé-kevésbé zárt csoportok előtt tartott vetítéseket egyre ritkábban követi közös elemzés, vagy beszélgetés az alkotókkal, mégis a bemutatott filmek színvonala is elég ahhoz, hogy ezekre a helyszínekre inkább a kultúra, mint a puszta szórakozás intézményeire tekintsünk. A leginkább vidéki (nagy)városokban működő klubok főként diákokból, helyi filmbarátokból álló közönsége általában a nyolcvanas években megszokott körülmények közt, a korszakból örökölt gépeken nézi a filmtörténet érdekességeit, a tömegfilmek sikerültebb darabjait vagy a friss magyar termést. A fő vonzerő itt a művészi minőség, valamint a közös érdeklődés otthonossága. A lehető legkisebb költséggel működő vetítőhelyek túlélésének letéteményesei sokszor maguk a „klubvezetők”, akik a program összeállításától a pályázatíráson és a szállítás megszervezésén át akár a jegyszedésig vállalják az adódó feladatokat. Hasonló, de újabb keletű túlélési (és újraélesztési) taktika, mikor afféle ifjúsági klub szerepét ölti a mozi. Multiplex nélküli, kisebb vidéki városok jellemző formája ez – már ahol akad lelkes csapat, hogy a büfé hasznából egészítse ki a filmvetítésből csak vékonykán csurgó bevételeket. A ház így már önfenntartóvá tud lenni (főleg, ha az ügy önkormányzati jószándékkal is találkozik), némi pályázati pénzre is számíthat, s ha meggazdagodni nem is lehet a dolgon, a tudat, hogy tettünk azért, hogy legyen valami élet lakóhelyükön, sok mindenért kárpótol. A kínálat itt főleg a nagy
47
DISPUTA Kapualj
hanglámpákat viszont gépenként 3–500 ezer forintért kell cserélni. Persze nem minden hagyományos mozi küzd filléres problémákkal. Európában talán egyedülálló a régi budapesti mozik túlélési aránya. Legtöbbjük art-moziként érte meg a XXI. századot. A 1989-ben létrehozott, mára 12 moziból álló Art-hálózat tagjai különleges filmkínálatuk mellett kávézóval, könyvesbolttal, videotékával teszik magukat vonzóvá, vagy mint a Kultiplex, ahol a mozira mára az alternatív kultúra egyik centruma épült. Az idei nyár újdonsága a Szimpla kert volt, ahol a szabadtéri kocsma látogatóira számítva nyitottak kertmozit. Számos megoldás létezik, s míg a túltelített budapesti piacon a multiplexek forgalma csökken, az art-moziké stagnál – ami relatív siker, s biztató jel ráadásul: a művészfilmekre fogékony közönség újratermelődik. Az elmúlt évek két sikerfilmje, a Valami Amerika és a Kontroll nemcsak nézők százezreit mozgatta meg, hanem az eddigi (a harmincas és a szocialista évek hagyományait folytató negédes) vígjátékok helyett új formát találtak a kortárs magyar szórakoztató filmnek. A Simó Sándor osztályával fémjelezhető nemzedék a művészfilmek területén hódította vissza a közönség kegyeit. A sikerek növelik a többi magyar film látogatottságát is, ráadásul évtizedes halogatás után 2004-ben megszületett a Mozgóképről szóló törvény, ami a filmes szakma véleménye szerint is jó eséllyel kecsegtet a hazai filmipar megerősödésére.
48
A közönség várakozása és a törvényalkotók szándéka egyezik, a jogszabály példás szakmai konszenzussal született, kidolgozásában meghatározó szerepet játszott az alkotót, gyártót, forgalmazót képviselő Filmszakmai Kerekasztal. Talán ennek köszönhető, hogy az új törvény rendszerben gondolkodik; nemcsak a játékfilmgyártásra figyel, hanem körülhatárolja és szabályozza a filmipart, egészen a vetítőhelyekig. Nemcsak a gyártást támogatja, de a hazai és art besorolású filmek forgalmazását, sőt az ilyen filmeket vetítő mozikat is. Ennek első lépéseként, még a törvény elfogadása előtt, 500 millió forint jutott a 30 ezernél nagyobb lélekszámú települések mozijainak korszerűsítésére, azzal a feltétellel, hogy helyi forrásból teremtik elő a költségek egyharmadát, s vállalják, hogy legalább öt évig őrzik az art jelleget. Tizenkét budapesti mozi 125 millió forint támogatást kapott, a maradék segítségével 17 vidéki filmszínház újulhatott meg. Más kérdés, hogy az idei évben már csak 175 millió forint központi támogatás jutott hasonló célra (pedig a tavalyi 520 millióval szemben idén 700-ra érkezett be pályázat). Fontos eredmény az is, hogy az art besorolású filmek vetítéséért fix összegű normatív támogatás is jár a regisztrált moziknak, alkalmanként 6–8 ezer forint, ami komoly segítség – akár a túlélés, akár a fejlesztés a kérdés. Optimizmusra adhat okot az is, hogy a Nemzeti Alaptantervbe néhány éve bekerült a mozgóképoktatás, ami megköveteli, hogy a diákok hozzáférhessenek a jelentősebb filmalkotásokhoz – melynek legjobb helyszíne a helyi mozi. Mindezek alapján már úgy tűnik, nem csak a multiplexeknek van esélyük talpon maradni, s hosszú távon kialakulhat a vidéki art mozik 50–60 tagú országos hálózata. Ez – többek közt – piaci szempontból is jelentős tényező volna. Annyit már most elértek a hagyományos városi mozik, hogy a forgalmazók az eddig szokásos 20–35-nél több kópiát készítenek egy-egy sikerfilmből, és így a bemutatóval nem szenvednek 5–6 hetes vagy még nagyobb késést a „plázamozikkal” szemben. (A késés fő oka, hogy a magasabb helyárakkal, s rugalmasabb terembeosztással dolgozó multiplexek a forgalmazónak is nagyobb hasznot hajtanak. A filmek kölcsönzési díja ugyanis a jegybevételtől függ, premierfilm esetén annak 40–50%-a.) A fent vázolt országos helyzet majd minden tényezője érinti a debreceni filmes életet is, mert bár a várost sem kímélte a kilencvenes évek moziválsága, manapság
követelményeinek, mint nagy befogadóképességű (épp ezért rossz kihasználtságú) előképe vagy a Víg, ami hiába büszkélkedhetett Kelet-Magyarország legnagyobb vásznával s már akkoriban DTS hangrendszerrel, azóta mégis bezárt. A megújult Apolló szépen indult, ám a multiplexszel folytatott harcban végül alulmaradt. Látogatottsága mélypontra esett, takarékos üzemmódra állítva lehangoló élményt nyújtott, pletykák terjengtek bezárásáról. A 2002-es önkormányzati választásokra készülő Fidesz aztán felvette programjába az Apolló megmentését és átalakítását Európai Filmek Mozijává. A politikai szándékhoz kapóra jött az art mozik műszaki fejlesztésére kiírt, már említett pályázat, melynek segítségével idén több mint 50 millió forintért újulhatott meg a nevét és 1940-ből származó, neonbetűs portálját szerencsére megőrző mozgó. A felújítás során új széksorokat és vásznat kapott a két kisterem, s mindhárom terembe dolby digital hangrendszert és projektort szereltek be. Kijavították a tető és az eresz hibáit, akadálymentesítették az épületet, nőtt a büfé tere, eltűntek az üresen álló, apró bolthelyiségek, s velük együtt az előtér eklektikusága, ridegsége. Mindez azonban több további gondra nem jelent megoldást. A legfőbb közülük alighanem az, hogy az intézménynek nincs igazi gazdája. A fenntartással járó feladatok a Hajdúfilmtől a Fesztiválközponthoz, majd a Főnix csarnokhoz kerültek, míg az ingatlan tulajdonjoga a Cívis Házé. Az
DISPUTA Kapualj
is tizenöt vásznon peregnek a képek. Legtöbb közülük az 1998-ban átadott Debrecen Plaza mozijában található. A kilenctermes multiplex a vidék legnagyobb ilyen hálózatához tartozik, amely eredetileg az izraeli Cinema City birtoka volt, ám azóta a francia Plaza Centers Management Magyarország tulajdona. Műsorát szinte kizárólag hollywoodi sikerfilmek alkotják, néha a kiemelkedő érdeklődéssel kecsegtető hazai és európai munkák. Vetítő- és hangrendszere, kényelmi felszereltsége a kor elvárásainak megfelelő, s bár minden különösebb pompát nélkülöz, hibájául csak a távozás nehézkes, hosszadalmas voltát lehet felróni. Három vászonnal bír a 92 éves története során többször átalakított Apolló mozi. Könnyen lehet, hogy fennmaradását is egy jókor jött, gyökeres átalakításnak köszönheti. 1990-ben, 60 millió forintért újították fel a város legnagyobb filmszínházát, a Víg mozit. Nem csoda, hogy a többi vetítőhely korszerűsítésével várni kellett. A ’94-ben alapított, 100%-os önkormányzati tulajdonban álló Hajdúfilm Moziüzemeltető és Szolgáltató Kft. 1996-ban foghatott hozzá az Apolló rekonstrukciójához, melynek során az addigi egytermes moziban szinteltolással négy termet alakítottak ki. A technikai szempontból is teljesen felújított moziban végül csak három nézőteret rendeztek be, s a belsőépítészeti megoldásokon is látszott a takarékosság. Ezzel együtt a ’97 decemberében újra megnyitott mozi egy nyerő koncepció képviselője: miniplexként sokkal jobban megfelel a jelen
49
DISPUTA Kapualj 50
üzemi teendőket egy nyolcfős stáb végzi, egyes speciális rendezvények (díszbemutatók, Frankofón filméjszaka stb.) a fenntartó jóvoltából érkeznek, a műsort külső segítséggel állítják össze. A mozi működésén, a felújítás mikéntjén is érződik, hogy nem áll mögötte átgondolt koncepció, egy gondos gazda, aki tartalommal, lélekkel töltené meg a többre hivatott teret. Nincs, aki összefogja a mozira vonatkozó elképzeléseket, aki hatékonyabb sajtótevékenységet folytasson, aki kiaknázza a médiaoktatásban rejlő lehetőségeket, aki figyelemmel kísérje a nemzetközi pályázati lehetőségeket, aki végiggondolja, mi mindent kínálhat filmvetítésen kívül egy mozi a siker érdekében. Így kihasználatlanul maradt egy valódi vonzerőt jelentő kávézó kialakításának esélye, nem lett art-videotéka, folyóiratolvasó vagy internetezési lehetőség. A hazai tapasztalatok pedig azt mutatják, hogy a multiplexeken kívül elért sikerhez efféle különszolgáltatások kellenek, ezek kialakulásához pedig odaadó, nyitott gondolkodású, felkészült vezető. Hasonlóképp elhivatott személyiségeknek köszönhető, hogy a debreceni filmklubok komoly hagyományra tekintenek vissza. Akár azt is mondhatnánk, városunkból indult útjára a mozgalom. A város vetítővásznai közül ötöt e hagyománynak köszönhet. Igaz, e vásznak olykor porosak, hosszabb-rövidebb időre elsötétülnek, mégis nagyjából állandóaknak tekinthetők, s fontos szerepük van a filmválaszték szélesítésében. Három egyetemi és két közösségi házi filmklubról van szó. A legtöbb filmet a Ködös Utak Filmklub látogatói láthatják az egyetem főépületében. A több mint tíz éve működő mozi átlagosan heti négy előadást tart. A kezdetben tematikus sorozatokból álló, meghívott előadókat is felvonultató kínálat az idők során jócskán felhígult, ami elsősorban a magasztos elképzelések finanszírozhatatlansága miatt történt. Ezzel együtt máig a legszélesebb kínálatot nyújtja az igényes filmek kedvelőinek Debrecenben. Az orvosi karon (az akkori DOTÉ-n) egy-két évvel később indult Art-Easy Filmklub hasonló pályát futott be. Az igényes kommersz műsorra tűzése a klub szervezőitől már a kezdetekben sem volt idegen, a fénykorában mégis extravagáns sorozataival, akcióival vált nevezetessé, no meg azzal, hogy az asztalokkal, székekkel berendezett nézőterén előadás közben is lehetett sörözni, dohányozni. Most mégis kérdés, hogy lesznek-e ősztől vetítések. A harmadik egyetemi színhely az Agrár mozi – ahol klasszikus értelemben vett
filmklub nemigen működött a kilencvenes években. Az itteni profil a jobb kommersz filmek utánjátszása, egyetemistáknak is tetsző áron. A nemrég felújított színházterem illusztrisnak számít a többi egyetemi klubhoz képest, s a technikai adottságok is jóval korszerűbbek. A közösségi házakban működő mozik mára perifériára szorultak. Leginkább iskolásoknak szervezett bérletes előadásokat tartanak, mégis érdemelnek néhány szót. Az újkerti Delta mozi főként múltja miatt, hisz a ’90-es évek elején jól működő filmklub volt itt, de azóta is időről időre megpezsdül széksorai közt az élet. Kis szerencsével visszatérhet az állandó vetítőhelyek sorába. A Csapókerti Közösségi Ház moziját pedig azért kell mindenképp megemlíteni, mert innen indult útjára a főként amatőr filmesek kísérleti és kisjátékfilmjeire koncentráló fesztivál, a Több-Szem-Pont; Debrecen egyetlen él(degél)ő filmes fesztiválhagyománya. A debreceni mozizás története és a filmtörvényben megmutatkozó pozitív kormányzati szándék láttán joggal remélhetjük, hogy az itt élőknek még sokáig nem kell beérniük a tömegkultúra filmes termésével. Még akkor sem, ha egy újabb multiplex nyitása a budapestihez vagy a miskolcihoz hasonló túlkínálathoz vezet.
Képeinken debreceni mozik láthatók: az Apolló, a Meteor és a Cinema City
Intézmények önkormányzati támogatása 2004-ben Debreceni Városi Könyvtár
172,5 millió forint
Újkerti Közösségi Ház
63,3 millió forint
Csapókerti Közösségi Ház
57,1 millió forint
Debreceni Kodály Kórus
103 millió forint
Debreceni Filharmonikus Zenekar Csokonai Színház Vojtina Bábszínház A debreceni művészeti intézmények nemcsak a városi költségvetésre támaszkodnak; jelentős forrásaik származnak a központi támogatásokból is, emellett pedig saját bevételeik is vannak. A színház állami normatívából 323,4, a bábszínház pedig 13 millió forintot kap. Ezen kívül a szakminisztériumon keresztül lehívható állami forrásokból művészeti támogatáshoz is jutnak az intézmények: ez
A kultúra pénzbe kerül
A közművelődési és közgyűjteményi feladatokra 2004-ben összesen 240 millió 720 ezer forint állami normatívát kapott a város, a különböző kulturális intézmények működésének támogatására az idei költségvetésben megközelítőleg 1 milliárd 340 millió forint szerepel. A Csokonai Színház, a Debreceni Filharmonikus Zenekar, a Debreceni Kodály Kórus, a Vojtina Bábszínház csak részben gazdálkodnak önállóan. (A közművelődési és művészeti intézmények többségének – a könyvtárhálózat, az Újkerti Közösségi Ház, a Csapókerti Közösségi Ház – gazdálkodását a Debreceni Filharmonikus Zenekar végzi, a Vojtina pedig a színházhoz tartozik.) A közművelődést szolgáló intézményekhez sorolható a Nagyerdei Kultúrpark is – ennek működésére és fejlesztésére 155 millió forintot különített el az önkormányzat az idei költségvetésből. Emellett a Kulturális Alap céljaira 57 millió forintot szántak. Ehhez társul még kilenc közművelődési megállapodás, amelyet civil szervezetekkel, egyházi közösségekkel kötött az önkormányzat, ezek közül négy éppen a közösségi színterek „fehér foltjait” igyekszik eltüntetni.
Ungvári Judit
zéséről és a városi művelődési központ létesítéséről szóló rendeletet.
193,5 millió forint 644 millió forint 67 millió forint 2004-ben a Filharmonikus Zenekarnak 106, a Kodály Kórusnak 56, a Csokonai Színháznak 145, a Vojtina Bábszínháznak pedig 47 millió forintot jelent. Fontos megemlíteni néhány kulturális beruházást, amelyre az idei költségvetésből is jelentős összegeket szánt az önkormányzat. Az egyik legfontosabb az épülő Kölcsey-központ, erre 300 millió forintot különítettek el. Elkészültek a művész mozi
DISPUTA Kapualj
É
vtizedekre visszanyúló közművelődési gyakorlatot alakított ki korábban a Kölcsey Ferenc nevét viselő művelődési központ Debrecenben. 1999-ben azonban úgy döntött a városi és a megyei önkormányzat, hogy megszünteti a közös fenntartást 2000. jan. 1-jétől, és az intézményt a megye veszi át. A debreceni közgyűlés meghatározta azokat a feladatokat, amelyek a város önkormányzatának hatáskörébe sorolhatók. Ennek nyomán készült egy közművelődési fejlesztési program. Az intézményrendszer centruma a Kölcsey épületének bezárásával, majd elbontásával megszűnt, a funkciókat a különböző művelődési intézmények látják el az Újkerti Közösségi Ház bázisán és szakmai irányításával. Gondot jelent, hogy nem egyenletes a város közművelődési intézményekkel, közösségi helyekkel való ellátottsága, vannak még „fehér foltok” a térképen, ahol nincsenek megfelelő helyszínek. A városnak szándékában áll ezen változtatni, hiszen Debrecenben igen erős az öntevékeny csoportok, a civil szféra tevékenysége, és ez önkormányzati támogatást is igényel, legalábbis a közösségi helyek tekintetében. A legfontosabb törekvés most e téren, hogy önálló művelődési központ jöjjön létre, amely a közművelődési feladatok bázisa lehet. Minderre vonatkozóan idén januárban fogadták el az intézményhálózat átszerve-
51
csaknem 700 millió forintot fordítanak a programokra és az üzemeltetésre, ez részben a bevételekből, részben a kapott támogatásból áll össze.
kialakításának munkálatai is – továbbfejlesztését még tervezik –, erre a kapott támogatással együtt több mint 78 millió forint jut. A Déri-hagyaték elhelyezése érdekében pedig 6 millió forintot jelenített meg az idei előirányzatok között a város közgyűlése. Emellett számos kulturális célú alapítvány kap ebben az évben is támogatást az önkormányzattól, többek között az Alföld Alapítvány 8 millió forintot, a Debreceni Szemle Alapítvány 4 milliót, a Vulgo Alapítvány 6,5 milliót, a Debrecen Kultúrájáért Alapítvány 3 milliót, valamint az Őrváros Közalapítvány 8 milliót.
DISPUTA Kapualj
A Főnix Rendezvényszervező Kht.
52
A szervező munkát előbb a Kulturális és Fesztiválközpont Kft. végezte, majd a 2003 júliusától működő Főnix Rendezvényszervező Kht. vette át. Feladata részben a város nagyrendezvényeinek lebonyolítása, részben pedig a Főnix csarnok, valamint az Apolló mozi és az Ifjúsági Centrum üzemeltetése. (Hasonló konstrukcióban egyedül a Petőfi Csarnok működik az országban.) Idén, az első teljes működési évükben mintegy harminc kisebb-nagyobb rendezvényt szerveztek meg a város báljától kezdve a francia filmnapokon át a Bartók-kórusversenyig vagy a virágkarneválig. Az év elején elfogadott költségvetési terv szerint
A fentiek mellett számos más rendezvény szervezése is a kht. hatáskörébe tartozik: ilyen volt pl. idén a francia filmnapok, a nem kulturális programok közül a hőlégballonverseny, az autókiállítás. A Főnix csarnok rendezvényei év közben viszonylag szabadon alakulhatnak. Cél, hogy minél több olyan önálló program kerüljön a cívisvárosba, amely az országban másutt nem látható, s így vonzerőt teremt Debrecennek és a Főnix csarnoknak. (Idén saját szervezésben hozzák el a városba az Alphaville koncertjét.) Jelenleg minden egyes nagyrendezvényre egy-egy szakmai grémiumot hoz létre az önkormányzat. Ez a megoldás javíthatja a programok minőségét, szélesebb szakmai kontrollt eredményezhet. Az utóbbi időszakban jelentősen elszaporodott ingyenes rendezvények nagy száma nyilvánvalóan a kiépült főtér meglétével magyarázható, ahol a helyszíni adottságok jó lehetőségeket kínálnak a korzózással, kötetlen szórakozással összekapcsolható programokra. Ez viszont felveti azt is, hol vonhatóak meg a kultúra határai, végiggondolandó, mit és mennyit érdemes „levinni” az ingyenesség szintjére. A közeljövőben ezért csökkenne a hivatásos zenekarok, együttesek száma az ingyenes produkciók között, és a „korzó típusú”, nagyobb tömegeket mozgató rendezvényeken inkább a Debrecenben működő nagyszámú amatőr csoportok kapnának lehetőséget a megmutatkozásra. (Egyrészt ezek az együttesek többnyire a fellépési lehetőségek hiányával küzdenek, másrészt viszont jelentős bevételektől eshet el egyegy rendezvény, amelyért szívesen fizetnének is az emberek.) Kultúrstratégia A kulturális rendezvények vonatkozásában a színes paletta ellenére is sokszor felvetődik, hogy miért nincsenek olyan nagyobb szabású, jellegzetes „megmozdulások”, mint pl. a Miskolci Operafesztivál, amiről a várost egyértelműen beazonosítja a hazai, illetve a külföldi közvélemény. Egyrészt vannak. Elég a Bartók-kórusversenyt, a katonazenekari fesztivált, vagy éppen a jazznapokat említeni. Noha az évek során e rendezvények rengeteg átalakulá-
son mentek át, nyilvánvalóan értelmetlen volna elsorvasztásukban gondolkodni. Másrészt mégis indokoltnak látszik, hogy néhány művészeti ágat kiemeljen a város, illetve más, eddig nem megszokott rendezvénytípust is bevonjon a sorba. Igények és lehetőségek vannak: az egyik ilyen kitörési pontnak a színház kínálkozik. Az önkormányzat színházberuházást tervez, új épület megépítését, különös tekintettel arra, hogy a kórus, a zenekar, az operatársulat bázisa lehet különböző zenés produkcióknak. Ugyanakkor nemzetközi színházi fesztiválban is gondolkodik, mert ilyen még nincs Magyarországon. De nemcsak a színház lehet a közeljövő prosperáló művé-
szeti ága és helyszíne. A tervekben szerepel városi galéria megépítése. Mivel koncertteremben sem bővelkedik Debrecen, az épülő Kölcsey Központban lehet majd nagyobb koncerthelyszínt kialakítani – amennyiben az 1100 fős befogadóképességű termet sikerül az akusztikai kívánalmaknak is megfeleltetni. Ez az – összesen több mint 3 milliárd forintért megépülő – központ a kulturális élet valódi színterévé válhat; olyan helyszínné és intézménnyé, ahol a funkcionálisan tervezett konferenciaturizmus mellett a város rendezvényeinek megszervezésére, közművelődési feladatainak ellátására is mód nyílna.
DISPUTA Kapualj
Debreceni könyvkarnevál augusztusban
53
ArchitekTÚRA avagy építészeti körúton Debrecenben Bun Zoltán
DISPUTA Árkádok 54
„Vajon igaz, hogy Debrecenben / A maradandóság lakik?” A „maradandóság” az építészetnek – s rajta keresztül világunk szemlélésének – olyan premisszája, amely az elmúlt két évezredben három erős pilléren nyugodott: a Vitruvius megfogalmazta firmitas (szilárdság), utilitas (célszerűség) és venustas (ékesség) elvein. Ezek a hagyományosan maradandó tézisek (vagy dogmák?) az értékállóság zálogai voltak, annak ellenére is, hogy a tradicionális értelemben vett architektúra nem más, mint egy adott kor, kultúra, társadalom lenyomata a kőben, a falban, a térben. A maradandóságnak és a korszerűségnek ez a feszültsége évszázadokon át annak köszönhetően volt „működőképes”, hogy az anyagban a történelem lassú folytonossága manifesztálódott. A klasszikus hármasságot s a benne kifejeződő gondolkodásmódot a XX. századi „modernitás” ezzel szemben részben átalakította, részben érvénytelenítette, helyenként el is törölte. Az ezredfordulóra az anyagiság (mint a dolgok prezenciája és maradandó lényege) helyébe a virtualitás lépett. A maradandóság státuszát, értelmét és értékét újra meg újra megkérdőjelezi ugyanis a digitalizáció hozta világszemlélet, és összekapcsolja olyan fogalmakkal (dinamizmus, mobilitás, flexibilitás, transzparencia), melyek az anyagiság helyett mindinkább egy „kézzel-nem-fogható”, nem-tapintható, távollevő jelenlétet teremtenek. Az elmúlt száz év talán nem is szól másról, mint arról a küzdelemről, amely a modern életforma és kultúra, illetve azok kritikája által felajánlott alternatívák között zajlott. A nyomában létrejövő ezredfordulós bizonytalanság, a gondolkodásbeli pluralizmus, az esetlegesség dominanciája sok olyan kérdést vet fel, melynek megválaszolása ma még lehetetlen. Az viszont bizonyos, hogy a tradicionális értelemben vett „maradandóság” mindenképpen feltételez egyfajta szervességet, kontinuitást, vagy – az ezredfordulós terminológiával élve – genetikus kódoltságot. S talán az is, hogy mivel az architektúra – ősi feladatának megfelelően – ma is a „lakás” és a használat tereit hozza létre, továbbra is érvényesítheti azt a gyakorlatot, amely – Kenneth Frampton kritikai regionalizmusa értelmében – szembenáll a populistának és felszínesnek nevezhető posztmodern iránnyal, s
értően fordul az adott „hely-forma” felé. E gondolkodás szerint minden emberi együttélés alapja a város, az urbánus kultúra. S ez azt jelenti, hogy az építészetet olyan „maradandó” tényezők határozzák meg, mint a topográfia, a kontextus, az éghajlat, a fény, ami a hagyományos értelmű „anyagiság” megjelenését idézi elő. Az így létrejövő épület célja pedig az, hogy „kiteljesítse normatív vizuális tapasztalatunkat, mégpedig úgy, hogy megszólítja tapintási érzékünket is” – írja Frampton a Kritikai regionalizmus: az ellenállás építészetének hat pontja című munkájában, 1983-ban. Ez alternatívát kínál ugyan a vibráló virtualitással szemben, mégis: ez a taktilis összetettség, a „hellyel” való komplex kapcsolat továbbra is hátrányban van a sokkal könnyebben befogadható vizuális klisékkel szemben. A mindenkor meghatározó szerepű korszemlélet és lokalitás (a helyi viszonyok) kettőssége mellett Debrecenben az ezredfordulón a helyzet annyival bonyolultabb, hogy Magyarország a kultúra (építészet) szerves fejlődése szempontjából is egyfajta dermedtségben volt kénytelen élni mintegy fél évszázadon át. Míg az építészeti modernizmus és avantgárd korszakában világszerte elismert, sőt meghatározó volt a magyar építészet (többek között MoholyNagy László, Breuer Marcel, Molnár Farkas, Fischer József munkássága), a XX. század második fele inkább az egyén rendszer elleni küzdelméről szólt. Ezért hazánkban az építészeti modernség értő és érdemi kritikája (például a strukturalizmus, a posztmodern, a dekonstruktivizmus vagy a regionalizmus elméleteiben) legfeljebb lappangó formában jelenhetett meg és nem tudott olyan hatást elérni, mint NyugatEurópában vagy az Egyesült Államokban. Az urbanisztikai helyett az ideologikus tervutasítás határozta meg a világháborúk roncsolta (ugyanakkor Trianont követően más szerepkörbe került) Debrecen új képét is: így jöttek létre intézmények és lakások tízezrei, illetve így települt le számos, addig még itt nem létező iparág. A nyolcvanas évekre a Keletterv irányításával, a HÁÉV és a házgyár technológiájával jelentős mértékben átalakult a város szerkezete, és benne az új épületek új és zárt életteret
(illetve viszony-, érték- és arányrendszert) hoztak létre. A mezővárosi szövet helyén –a kötött technológiájú ipari létesítmények viszonylag szabadabb megformálását leszámítva – egyen sátortetős kockaházak és paneltömbök jelentek meg – egyfajta „tabula rasá”-t érvényeítve az újjáépítésben. Ma már látható, hogy mennyivel érzékenyebben és színvonalasabban lehetett volna új beépítéseket létrehozni – még ha nem is akkora mennyiségben, mint amekkorát a paneles építési mód produkált. A rendszerváltással, a Keletterv átalakulásával, a magántervezők újbóli megjelenésével, a technikai-műszaki nívó fokozatos fejlődésével és a szabadnak kikiáltott gondolkodással elvileg megteremtődtek a magasabb színvonalú épített környezet létrehozásának feltételei. Hogy sikerült-e (sikerülhet-e) élni ezzel a lehetőséggel? Jelen-
tős mértékben a teret alakító építészeken (is) múlik, még ha tudjuk is, hogy alkotás közben lavírozni kénytelenek a beruházói akarat és a pénzügyi háttér, a mindenkori politikai hatalom, az építésügyi szabályok között. Érdekes tehát őket – a helyi viszonyok között dolgozó, az érett középgenerációhoz tartozó építészeket – és munkásságukat nagyító alá venni, s kísérletet tenni Debrecen XXI. századi architekturális indulótőkéjének feltárására és kritikájára. A cikksorozat kérdéskörei szinte maguktól kínálkoznak: hagyomány és/vagy progresszió, szövet és/vagy tárgy, maradiság és/vagy széleslátókörűség, „maradandóság” és/vagy átmenetiség, regionalizmus és/vagy internacionalizmus határozza-e meg Kelet-Magyarország regionális és kulturális központjának építészeti gondolkodását?
„Azért foglalkozom a tektonika témájával, mert úgy gondolom, hogy az építészeknek újra kell gondolniuk a szerepüket a jelen uralkodó tendenciájával szemben, ami az építészeti kifejezést a fogyasztói kultúra hordozójává redukálja. Mivel nincs sok esély arra, hogy az ellenálló magatartás szélesebb körben elfogadottá váljon, ezért megfelelőbbnek látszik az utóvéd pozíció elfogadása, mint az a kétséges feltételezés, hogy az avantgárd magatartás fenntartása továbbra is lehetséges. A struktúra középpontba emelése ellenére a tektonika hangsúlyozása nem részesíti feltétlenül előnyben sem a konstruktivizmust, sem a dekonstruktivizmust. Ebben az értelemben kívül áll a stílusokon. S igazolását nem keresi a tudományban, az irodalomban vagy a művészetben. […] A tektonika hangsúlyozása ellenállást jelent a díszletté redukálás, illetve a technológiai maximalizáció érvényesülése ellen, és közvetítő szerepet tölthet be a technika és a környezet összeütközésében.” (Kenneth Frampton: Studies in Tectonic Culture: The Poetics of Construction in Nineteenth and Twentieth Century Architecture, 1995, ford. Kerékgyártó Béla)
Az architektonika görög eredetű szóöszszetétele az ősi(ség) (arché) és az építés (tektoniké) kapcsolatát jeleníti meg. Az ősit, amennyiben az építészet mindenkori kultúra (világszemlélet, történetiség, technikai színvonal, stb.) lenyomata, a „típus” következetes evolúciója, s ekképpen valamiféle kontinuitás záloga. És a tektonikusat, mert az anyagból biztonságos és stabil szerkezetet hoz létre, megmutatja az erők játékát és teret formál. A tradicionális architektúra tehát alapvető jellegénél fogva úgy alakít tömegeket, hogy bármiféle díszítés (akár hagyományos, akár posztmodern, akár high-tech értelemben) csupán másodlagos számára. Mint ahogy másodlagos egy ideologikus legitimáció, az épület megvalósulásához vezető eszme tudományos-művészeti igazolása is (ideértve az építészelméletet is). Kenneth Frampton tektonika-elmélete szerint a szerkezet önértékű, tehát saját expresszivitása adja a forma legitimációját. Mert a struktúra nem pusztán a tartószerkezetet jelenti, hanem az épület teljes rendszerét (a már említett teret) s e
DISPUTA Árkádok
Debrecen falai 1. – Kovács Péter és Lengyel István munkái
55
DISPUTA Árkádok 56
rendszer elemeit is. (Az utóbbiak körébe az épületváz, a kitöltőanyag (a térfogat határa), a díszítés (mint meta-nyelvi eszköz) tartozik, s természetesen azok komplex, bizonyos értelemben hierarchikus kapcsolatrendszere.) A tektonika hangsúlyozása által kerülhető el az, hogy az épület pusztán képi megjelenítővé (díszletté) váljon. Az építészet történetén végigtekintve az látható, hogy a különböző korok eltérően viszonyultak a tektonikához. Kulcspontnak az ókor, a gótika és a modernizmus tekinthető, mert ezek az „őszintén” „szerkezetépítő” korszakok helyezik előtérbe a strukturális felépítést és hierarchiát. Az ókor az egyszerű faszerkezetek rendszerét transzformálta kőbe, és létrehozott egy olyan, az emberi test arányaira alapozott rendszert, amely a későbbi korszakok számára is alapvető jelentőségű lett. A görög oszlop a tektonika egyik legkorábbi megtestesülése: hármas tagozódásával (lábazat – törzs – fejezet) pontosan megjeleníti a kapcsolódó szerkezetek csatlakozási pontjait, sőt a sudarasodással még a terhelő nyomóerőnek a keresztmetszetre gyakorolt harántirányú hatását is jelöli. A gótikában a boltozati rendszerek fejlődnek ki oly módon, hogy az „oszloprendekre” erővonalakként feszülnek rá a kőbordák. A modernizmusban aztán egy ellentmondásos kettősségként értelmezhető redukció következik be, amely ugyan megszünteti a tektonikusan zavaró díszítést, de egyúttal eltávolít olyan tektonikai értelmező elemeket is, mint például az oszlopfejezet. A pillérek, gerendák, fal- és tetőfelületek elsődleges és tiszta jelekké válnak, amelyek ezáltal egy újfajta „szerkezetiséget” hoznak létre. Innen érthető meg Frampton elmélete, amely végső soron a modern sematizmusának (illetve a fogyasztói kultúra építészetre gyakorolt hatásának) kritikájával és a regionalizmus jótékony hatásával kapcsolatban beszél tektonikáról. Felvetődik a kérdés, hogy a jellegzetesen debreceni és itt meghatározó szerepű („regionalista”) épületeken hogyan jelenik meg a tektonika mint szervezőelv. Nagyobb
léptékben vizsgálva (márpedig jelen esetben, a Kovács Péter–Lengyel István páros munkáinak volumenét látva ez releváns) mértékadónak tekinthető a klasszicizmus építészete: a Református Nagytemplom és Kollégium, illetve a régi városháza. („A debreceni Nagytemplom […] a maga erőteljes óriáspilléreivel, zömök arányaival, dúsan formált oszlopfőivel nemcsak a barokkból a klassicizmusba vezető állomásnak, hanem egy ünnepélyes és mégis lokális zamatnak ad kifejezést.” Dercsényi–Zádor: Kis magyar művészettörténet) Annál is inkább mértékadóak ezek az épületek, mert a XIX. század elkövetkező évtizedeiben az eklektikának is egy szerényebb, ünnepélyesebb, az előbb említett műemlékekhez szellemileg-formailag kapcsolódó példái jellemzőek itt. A klasszicizmus elemzése közben Szentkirályi Zoltán azt mondja, hogy „a határoló felület került az alkotómunka középpontjába, [amely] közvetve azt jelzi, hogy kezd valami konstruktívabb szemlélet kibontakozni. A térszervezés legalapvetőbb eszköze, a fal kezd megszabadulni a másodlagos, jelentéshordozó szerepkörtől: mint az épület primer eleme, önmagában válik jelentőssé.” Tehát a tömegalakítás olyan formája jön létre, ahol az elválasztó felületek – jelen esetben kizárólag síkok – válnak dominánsakká, s ez lehetővé teszi azt is, hogy immár „a szerkezet ne kiszolgálja, hanem létrehozza a formát”. Így a XIX. század első felében már a modernizmus felé vezető út kezdetének bizonyos elemeit is felfedezhetjük (még ha inkább csak rejtetten is, hiszen a kor historizáló szelleme sok mindent módosít). Kovács Péter és Lengyel István épületeit érdemes ilyen irányból (egyfajta regionalista modernizmus felől) megközelíteni. Miután egyszerű elemekkel – kubusokkal, síkokkal, vonalszerű szerkezetekkel és visszafogott színekkel-anyagokkal dolgoznak, elsősorban a „klasszikus modernhez” kapcsolható építészetük; azonban éppen a tektonikus gondolkodásmód következtében sajátos és mai ízzel gazdagodik munkásságuk. Érdemes például
Kovács Péter (1957) és Lengyel István (1955) a BME építészkarán szerzett diplomát 1982-ben, illetve 1981-ben, majd mindketten elvégezték a BME Mesteriskolát is. Szakmai életútjukat a Kelettervben kezdték (Kovács Péter közben Ausztriában is dolgozott), majd önálló irodát alapítottak Archiko Bt. (1992), illetve Lengyel Építész Bt. (1997) néven. 2001-től mindketten oktatói a DE Műszaki Főiskolai Karának.
gondolni és megvalósítani. „A csomópont [Scarpa –B. Z.] minden művében a tektonikus sűrítés eszközeként jelentkezik; találkozási pont, amely megtestesíti a részben az egészet, legyen ez akár egy tagozat, akár egy teherátadási pont, akár egy nagyobb léptékű kapcsolóelem, mint egy lépcső vagy egy híd.” Vagyis a modernizmus absztrakciója helyett (vagy inkább mellett) mai eszközökkel és formaképzéssel végigvihető az épületen egyfajta tektonikus (és így regionalista) modern szemlélet. A Táj- és Vidékfejlesztési Központban ez sok helyen tetten érhető. Nagyobb fesztávolságok áthidalására az építészpáros több épületben is előszeretettel és következetesen alkalmazza a kombinált gerendaszerkezetet: a nyomott övben rétegelt ragasztott fatartót, húzott elemként acélsodronyt, merevítőoszlopként pedig szögacélt. Ilyen formálásmód jellemzi egyéb nagyszerke-
DISPUTA Árkádok
közelebbről szemügyre venni a Debreceni Egyetem Agrártudományi Centrumának Táj- és Vidékfejlesztési Központját, amely egy addig beépítetlen, üres területen önálló („modern”) tárgyként jelent meg néhány éve. Miután független „objektum”, nincsenek kitüntetett homlokzatai vagy rendszerszervező raszterhálói; egyetlen, nagyon visszafogottan jelölt főtengely mentén szerveződnek és fűződnek fel az oktatási dobozok. A tengelyt nem más jelöli ki, mint egy sík falelem („penge”) és a mellette húzódó kétszintes átriumtér. A kubusok sem önmagukba záródó testek, hanem deklaráltan véges héjakkal lehatárolt terek; ebbe a felületi játékba kapcsolódnak bele a forgalmas főút felé védelmet biztosító és így belső udvarokat is létrehozó „erődfalak”. A függőleges síkokhoz hasonlóan a tetők és födémek is önálló lemezekként jelennek meg, tovább gazdagítva a precíz kompozíciót. Eme nagyobb léptékű tektonikai rendszer mellett érdemes a részletekre is figyelni. Frampton Carlo Scarpa munkásságán keresztül mutatja be, hogyan lehet a tektonikus gondolkodásmódot az épület legapróbb eleméig konzekvensen végig-
Fontosabb megépült munkáik Debrecenben Kovács Péter – KLTE Ökológiai Oktatási Épület (1989), társasházak a Vág, a Széchenyi, a Simonffy utcákban; Lengyel István – Hetednapos Adventista Imaház (1994), Széchenyi-kerti Református Templom (1997). Közös munkáik: DATE Szaktanácsadó Centrum (2000), DEAC Táj- és Vidékfejlesztési Központ (2001), HUNÉP-üzletház a Hal közben (2003). Számos tervpályázaton vettek részt, többek között a piactömb beépítésére (1993, I. díj), a Kassai úti campus új kollégiumára (1996, III. díj), a volt Bocskai-laktanya területén a Kossuth-gimnázium elhelyezésére (1997, I. díj) kiírt pályázatokon. Elismerések Lengyel István 1991-ben Ybl-díjat kapott; Az építészpáros tiszaújvárosi és móri sportközpontjai számos nívós hazai és nemzetközi elismerésben részesültek: Pro Architectura díj (1999), IOC/IAKS-award (2001), Tierney Clark díj (Nagy Tibor szerkezettervezővel közösen, 2004).
57
DISPUTA Árkádok
zeteiket is – a belső hidakat, a lépcsőket, a függönyfalakat. Ugyanakkor például a gerendák feltámaszkodási helyei – legyen szó akár lépcsőről, akár födémfőtartóról – már kevésbé kidolgozottak, nincsenek „kihegyezve” az erőátadási pontra. Érdekes ezzel szemben, hogy az oszlop-gerenda kapcsolatokat helyenként szellemes acélfejezet-betoldással valóban szinte pontszerűvé sikerül redukálni, és a felfekvő gerendák magassága (keresztmetszete) a terhelő mező nagyságának, illetve a statikai működésnek megfelelően változik. Az egészen hagyományos funkció korszerű megjelenésével találkozhatunk a már említett „erődfalak”-nál, ahol a sík lemezek
58
tektonikus merevítését velük egybeépült támpillérek biztosítják szertelen, mégis logikus rendben. A már bemutatott tömegformálás és részletképzés mellett még egy dolog jellemzi a Kovács–Lengyel páros épületeit: a visszafogott, egyszerű anyag- és színkezelési technika. Az alkalmazott felületek mind a természeteshez közeli textúrával kerülnek beépítésre: a falak tiszta fehérre vannak vakolva, a tetőfelületek cinklemezfedésűek (mellesleg a legapróbb részletekig ki vannak dolgozva), a faszerkezetek natúr színükben jelennek meg, míg az acélszerkezetek semlegesen tűzihorganyzottak vagy szürkére vannak festve. Frampton szerint a tektonikus szemlélet követése segítséget nyújthat az új épület környezetbe illesztéséhez. Kovács Péternek és Lengyel Istvánnak korábbi munkáik során még nem kellett szembesülniük nagy léptékben, nagyvárosi környezetben és frekventált helyen a városi szövethez való alkalmazkodás nehézségeivel, hiszen inkább tárgyakat formálhattak, szabad területeken; így az új belvárosi üzletház létrehozásakor az addig kialakított tervezési metódusnak szükségképpen módosulnia kellett. A Hal köz Debrecen szívében van, olyan területen, ahol a hagyományos épített kontextus még viszonylag épen megmaradt, tehát különleges figyelmet kellett szentelni annak, hogy az új épület érzékenyen reagáljon környezetére. Mindemellett olyan üres területet kellett beépíteni, amely önmagában is seregnyi nehézséget támasztott: az új tömböt három különböző utcaképbe kellett beilleszteni, több különböző
gies rendszerére. Mindezeken atektonikus jellegnek nyoma sincs; a tömeg, egyfajta „klasszicizáló modernitás” jegyében, síkokkal és síkba rendezett vonalelemekkel van megbontva, a rétegek szinte héjakként
DISPUTA Árkádok
funkciót kellett benne elhelyezni stb. Az alapvető koncepció – két tömb közötti átriumforma – a két „agráros” épülethez képest nem változott, sőt, talán még redukálódott is; itt nincs olyan határozott tengely vagy pengefal, amely vezérvonalként működne – és eltűnik az a kötetlen kubusformálás is, ami a korábbiakban jellemző volt. Ez indokolható a fegyelmezettséggel (amit a környezet indukál), de az itt kevésbé működő alapséma számlájára is írandó. A telek teljes beépítése okozta zsúfoltság és a nagyon szoros program azt eredményezte, hogy az épület két oldala nem feszes rendben áll egymás mellett, hanem kissé bizonytalanul. A kétszintes bevásárló-üzletház passzázsába pedig zavaróan belógnak a felső lakások átjáróhídjai, amelyek súlyosan nehezednek az alsó két szint jól formált fal- és födémsíkjainak könnyed, lé-
59
DISPUTA Árkádok 60
lebonthatók a vázról. Eltűnt a steril, semleges fehérség, helyébe a „debreceni sárga” tónusának gyengített változata lépett. A tradicionális hierarchiának megfelelően lábazat is készült (egyszerű, amely a teljes földszintet átfogja), ez a korábbi egységes fallemezekhez képest talán visszalépés, de a környező épületek figyelembevételével teljesen indokolt. A szerelt kőburkolat mint anyag már kevésbé, és ez egyébként is idegen – mint szerkezet – a tektonikus formálástól. A vonalelemek (acélpillérek és gerendák) hálórendszere szervesen illeszkedik a fallemezek játékába, de – elsősorban áthidaló-szerepkörben – nem mutatja az erőjátékot (nincs meg a megfelelő felfekvés az erőátadáshoz). A fémlemezzel viszont továbbra is bravúrosan bánik az építészpáros: kompakt és precízen kialakított, gyakran szinte lehetetlenül vékony lemezeket is képesek létrehozni. A korábbi épületekkel ellentétben itt már nincs meg a modernizmusból zavaróan visszaköszönő körablak, egyedül a hátsó homlokzaton, a tér felé néz a lakások átjáróhíd-korlátrendszerének íves kivágása. A „kettévágott ház”-koncepció a külső héjon jól működik: a Széchenyi utca felől átértelmezi a hagyományos középrizalitosszimmetrikus rendszert, maira hangolja a fallemezek és üvegfelületek játékának segítségével. A hátsó homlokzaton pedig nyíltan hívogató a kétszintes üvegezett bejárat, amely egyben el is választja a két ugyanolyan magas, de az utcaképnek és a szomszédos épületeknek megfelelően különbözőképpen kiképzett tömeget. Az ilyenfajta érzékenység egyébként is jellemző az épület külső héjára, hiszen az ablaknyílások rendszere, mérete, ritmusa felveszi az eklektikus környezet sémáját és ezáltal nagyszerűen bele is simul. A Hal közben tehát úgy jött létre egy korszerű épület, hogy közben szervesen debreceni maradt. A klasszicizmusban elkezdett irányt folytatva lehántott magáról minden atektonikus díszt, a külső és belső tér kapcsolatát valóban héjakra redukálta, és a maga kálvinista puritánságában – az építészeti modernség leegyszerűsítéseivel és arroganciájával szemben – sokkal érzékenyebben, értőbben viszonyul a belvárost meghatározó eklektikus kontextushoz. Kovács Péter és Lengyel István építészete a szó legnemesebb értelmében őszinte, s ez a tektonikus szerkezeti megformálást egyszerűségében középpontba helyező gondolkodásmód igencsak lényeges a „debreceniség” közegében.
Ars poetica Ars poetica helyett: Az építészeti gondolat nem verbalizálható. A primer jelentések elmagyarázhatóak, láthatóak, érzékelhetőek. Ami mögötte van, azt nem lehet szavakra lefordítani. Van, aki azonnal megérti, van, aki soha nem is fogja. Stílus nincs, ezért azt sem keresni, sem arról vitatkozni nem kell. Évszázadok kultúrájából és nemzedékek lelkéből merítve tudatunk újabb szintézist teremt. Az érzékenység, arányosság, a hely és az idő kihívásaira adott válaszok a fontosak. Ezek a válaszok néha jók és gyorsan jönnek, néha bukdácsolunk, makacsul keresve az elfogadható megoldást. A grafithegy képet alkot a papíron, mely a fejedben házképpé áll össze. Ha tudod, hogy miért nem jó, már közelebb vagy a megoldáshoz. S még ha már jónak tűnik is, akkor is törekedj a redukcióra – a tömör, letisztult gondolat mindig szebb, mint a terjengős. A folytonosságról: Stílus nincs. Az idő és a hely rétegei finoman egymásra simulnak. A szűrő, melyen keresztül nézek, szelektál. A töretlenséget néha felborzolja valamilyen hatalom által gyártott filozófia, de ezek kiesnek a képből. A város házai összeérnek. Jó látni az évtizedeket összekötő folytonosságot. Hunyorgó szemmel nézem Otto Wagner vízmű-épületét a Donau-Kanal mellett, szürkületkor Medgyaszay veszprémi színházát. Már nem látom az ornamentikát, csak a lényeget, a tömeget, az arányokat, évszázadokat összekötő mai építészetet. Most egy tokaji épület előtt állok. Az évezredeket összekötő szellemiség lenyűgöz. Ez a szerves építészet! Gerontológia: Korábban elhamarkodottan tettem érdekel/nem érdekel kosarakba stílusjegyek alapján épületeket, építészeket. A fiatalok hevével hittem igaznak, újnak korosztályunk rezgését (abból is inkább a nem-ágasfásokat), és keveset néztem oldalra, vissza. Ma befogadóbb vagyok. Stílus nincs. És Debrecen korábban ódivatúan porosnak hitt felületei alól egyre többször ragyog ki számomra a minden korban meglévő építészeti gondolat. Korb Flóris, Borsos, Sajó, Molnár Péter, Mikolás – Öregek, bocsánat, hogy ily későn csodálkoztam rátok! Miért így? Mert apáink, anyáink hitéből, őszinteségéből ez fakadt, mert az egyhajós szamosháti fehérfalú templom közelebb vitt az éghez, mint a barokk katedrális, mert számunkra itt, ezen a helyen ez így folytatható. Bádogtetőn bádogember, üsd a bádogdobot! Egy mestertől: „Áhítozom egy építészetre, amely elutasítja a zajt, hatékonyságot és divatot, mely nem törekszik a dramatikus megjelenésre, de mindinkább a mindennapok dolgaiban rejlő költőiségre. Az építészet mellett, mely szétrepeszti határait és újradefiniálja önmagát, szükségünk van a Csend Építészetére.” (Juhani Pallasmaa)
Az építészet számomra a megismerést jelenti: a kezdetektől napjainkig megismerni mások építészetét – megismerni önmagam. Az építészet számomra az alázatot jelenti: azt a világot, amelyet az alkotó szellem megteremtett. Az építészetért vagyok. Megismerni az építészetet, rendszerezni, feldolgozni és az egyéniség szűrőjén keresztül viszszaadni. Minden épület tervezése új feladatot jelent. Újragondolni az eddigieket. A szerkezet – mint „csontváz” – a ház lényegét jelenti. Felépítését a rendeltetés és a tömegképzés adja: térbe „helyezni” a funkciót. Az „öltöztetés” már nem változtat a lényegen, a környezetbe illesztést segíti. A házat a megrendelő elsősorban használni szeretné, tehát jól kell működnie. Az építész felelőssége azonban túlmutat ezen. A tartalmat kell megjeleníteni az épület tömegének – miközben alakul és alakít – a környezet figyelembevételével. Ez csak modellezéssel lehetséges – gondolatban vagy papírból ragasztva –, a rajzolás már csak ellenőrzés. Lengyel István
DISPUTA Árkádok
Kovács Péter
61
Debrecen falai 2. – Kőszeghy Attila munkái „Mrs. Keating néha arra gondolt, hogy nem is ember él ott, hanem rajzok. Roark odament a rajzokhoz; először ezeket kellett bepakolnia. Felemelt egyet, majd a következőt és a következőt. Állt és nézte a terjedelmes lapokat. Épületek vázlatai voltak, olyanok, melyek még sosem álltak a Föld felszínén. Mintha az első házak lettek volna, melyeket egy olyan ember épített, aki elsőnek született a világra, aki sohasem hallott azelőtt más épületekről. Semmit sem kellett mondani róluk, csak annyit, hogy minden egyes szerkezet szükségszerűen olyan volt, amilyennek lennie kellett. Nem rajzolók görnyedtek felettük, szorgalmasan töprengve, hogy ajtókat, ablakokat és oszlopokat válogassanak össze, szeszélynek engedelmeskedve, vagy ahogy a könyvek előírják. Olyanok voltak, mintha a földből fakadtak volna és valamilyen eleven erőből, mely önmagában teljes, megváltoztathatatlanul eredeti volt. Még sokat kellett tanulnia a kéznek, mely az éles ceruzavonalakat húzta. De egyetlen vonal sem tűnt fölöslegesnek, egy fontos sík sem hiányzott. A szerkezetek szigorúan egyszerűek voltak, de fel lehetett ismerni, hogy ez az egyszerűség mennyi munkát, módszerek összetettségét, és mennyi gondolati feszültséget igényelt. Egyetlen törvény sem határozott meg egyetlen részletet sem. Egyetlen épület sem volt klasszikus, gótikus vagy reneszánsz. Pusztán Howard Roark.”
DISPUTA Árkádok
Ayn Rand: Az Ősforrás, 1947
62
A fenomenológia, a múlt század mindmáig nagy hatású filozófiai irányzata olyan gondolkodáselmélet (is) volt, amely szociológusok, teológusok, művészettörténészek és építészek eszmevilágát is meghatározta. Az építészetelméleti gondolkodásban Christian Norberg-Schulz munkássága nyomán jelent meg a XX. század hetvenes-nyolcvanas éveiben. Norberg-Schulz Martin Heidegger „lakozás” (wohnen) fogalmára alapozva beszél „egzisztenciális tér”-ről, amely közbenső lépcső a „hely” értelmezéséhez. Norberg-Schulz Genius loci. Az építészet fenomenológiája felé (1979) című könyvében úgy ír a „hely” fogalmáról, hogy az nem absztrakt reláció, nem tisztán geometriai tény, és nem is csak önálló „anyagi szubsztanciával, formával, textúrával és színnel rendelkező tárgyak” halmaza, hanem ezek
jelentést hordozó együttese. „A hely leginkább mint karakter vagy mint atmoszféra jelenik meg. A hely ezért minőségi, átfogó jelenség, amelyet egyetlen alkotóelemére sem redukálhatunk, a térviszonylatéra sem (…).” (Beszédes István fordítása). A hely szelleme tehát a házak, „terek”, utcák, s bennük folyó élet összességéből, összesűrűsödéséből áll össze komplex és jelentéses rendszerré. Másképpen: „a hely érzékelhetően több a lokációnál”, benne sűrűsödnek a környezet jelentései, azaz a jelentésteli környezet táj- és világszerű. Heideggert követve Norberg-Schulz ugyanakkor úgy beszél a „hely”-ről, mint egy koncentrált és lehatárolt (a „rendelkezésre álló” létezőket egybegyűjtő) rendszerről. A lehatárolás (elkerítés) tipikusan építészeti minőség, ez az, ami a külsőt és a belsőt elválasztja (nemcsak vagy nem elsősorban téri értelemben), illetve ez biztosít kapcsolatot a környezettel, hiszen a tárgy a földre támaszkodik és az ég felé emelkedik. Norberg-Schulz szerint az a legfontosabb építészeti minőség, hogy hogyan „áll” az épület (a földhöz viszonyítva), hogyan „emelkedik” (az égbe), hogyan „terjeszkedik” (horizontális viszonyban), hogyan „tárul fel” és „zárul be” (kinn és benn viszonylatában). Ezek a kategóriák (ég és föld, kint és bent) – mint Heideggernél is – a létezés eredendő térbeliségét mutatják meg, s a környezetet az építészeti alkotás teszi emberileg tartalmas világgá. „Az épület mint dolog közel hozza a lakott tájat az emberhez azzal, hogy létezését jelentéssel bírónak tapasztaljuk. Az építészeti jelentés ezért nem a kommunikáció problémája. Ez a jelentés akkor mutatkozik meg, amikor az építészeti alkotás megnyilvánítja az életvilág térbeliségét. Ez a felmutatás attól függ, hogyan helyezkedik el az építészeti alkotás a világban, vagyis hogyan áll, emelkedik, terjeszkedik, nyílik fel és zárul be a hely és a megtestesülés konkrét érelmében” – írja a norvég építész. (Kerékgyártó Béla fordítása) Mivel a XX. század végére a városok, az épített terek – elvesztvén karakterüket – egyre jobban hasonlítanak egymáshoz s egyre személytelenebbek lesznek –,
Kőszeghy Attila az elmúlt évtizedekben tervszerűen és behatóan foglalkozott a „debreceni karakter” felderítésével, házai – minden látszat ellenére, vagyis nem stiláris értelemben – a hely megértéséről tanúskodnak. Ilyen épület a Szent Anna és Szombathy István utcák sarkán felépült „udvarház”. Itt, a hagyományos beépítés határán, szinte beékelődve a panel lakótelepek közé, korábban már épült egy Kőszeghy-ház – ez a keleti szomszéd, míg az új épület telkén található egy az elmúlt évszázadokból itt maradt aprócska cívis ház. Ilyen feltételek közé kellett megteremteni egy, pontosabban két új utcaképet és családoknak lakóteret. Kőszeghy Szent Anna utcai házán a konkretizáció feltételei egy „társasház” felé mutattak. Az így megfogalmazott típust azonban be kellett illeszteni a zártsorúan beépített, fákkal szegélyezett, árnyas, „lassanélő” debreceni kis utcák kontextusába, „életterébe”. A típust a beruházó adja (paraméterek formájában), ezt kell kiegészítenie, korrigálnia a hely értő megtapasztalásával. A megformálást s a forma jellegét az határozza meg, hogyan »létezik« majd a ház „az ég és a föld között”. Az építészeti probléma, amit itt kezelni kellett, az volt tehát, hogyan lehet a modern társasházfunkciót a hagyományos debreceni utca és élettér-karaktert s a „lakozás” minőségeit egységbe hozni a konkrét épületen. A meg-
DISPUTA Árkádok
a posztmodern a múlthoz nyúl segítségért. Külső jelentéseket, utalásokat visz fel az épületekre, mint ahogy Robert Venturi teszi ún. „feldíszített dobozai”-val. NorbergSchulz a Hiteles építészet felé című 1980-as tanulmányában (magyarul: A mérhető és a mérhetetlen, Építészeti írások a huszadik századból, szerk. Kerékgyártó Béla, Bp., 2000.) világít rá arra, hogy ez a módszer a XIX. század végi historizmus anakronizmusához hasonló, hisz szintén „leértékelt szimbólumokból” építkezik. Venturi és Aldo Rossi kritikájából kiindulva dolgozza ki a környezeti fenomenológia hely fogalmát. Norberg-Schulz értelmezésében a helynek két alapeleme van: a struktúra és a hely lelke (természete). A hely struktúrája magában foglal egy tájékozódási teret (ennek elmélete a topológia), valamint a konkrét építészeti elemek elrendeződését, a határok megformálódását (amit a morfológia tanulmányoz). A hely lelke pedig a benne összegyűjtött jelentés, amely azonban nem szemiotikai fogalom, hanem az élethelyzetek térbelisége, Norberg-Schulz fogalmával: a típus.
63
DISPUTA Árkádok
oldás – Kőszeghy más épületeihez hasonlóan – a fal sajátos kialakítása lett. Norberg-Schulz Venturit idézi akkor, amikor a téri kint és bent elválasztásának fenomenológiai problémájáról beszél: „Mivel a belső és a külső különböznek egymástól, a fal – a váltás helye – építészeti eseménnyé válik”. Ezen posztmodern ízű kijelentésen lehetne vitatkozni, de mert az (el)határ(olás) a fenomenológiában is központi jelentőségű, érvényesnek lehet gondolnunk.* A Szent Anna utcai ház esetében az utcai homlokzatok héja mögé feszül be az új épület, s bár ez a héj nem síkfelület, hanem szabadon hullámzó, a térbe kilépő, átlyuggatott karakterű, vastagsága
64
(vaskossága) ellenére is könnyed, simuló kapcsolatot teremt a külső utca és a belső privát tér, illetve – saroképületről lévén szó – az utcaképek között is. A létrejövő fal-játék mind horizontálisan, mind vertikálisan úgy hullámzik (úgy kontinuus), hogy a teljes környezetet (téri karaktert) egybefogja, és ezáltal szervesül bele önmaga is „élettér”-kontextusába. Ekképpen a régi cívisház önállóan megtartott egysége úgy kapcsolódik be a teljes kompozícióba, hogy homlokzatának (ereszpárkányának) vonala és felülete a sarokig folytatódik, sőt ott át is fordul a másik utcára, miközben a jóval nagyobb tömeget jelentő új beépítés finoman visszahúzódik az alsó falsáv felé és mögé – mind térben, mind színben. A Kőszeghy-életmű korábbi házaira és gondolkodásmódjára is jellemző volt egyfajta sajátos tengelyesség- és szimmetriakezelés, ami a Szent Anna utcán is megjelenik, de olyan finom eszközökkel, hogy szinte észrevétlen és ezáltal a tárgy egységébe illő lesz. Ez az „álszimmetrikusság”, a hullámzó esetlegességében megjelenő homlokzattömeg, illetve az így elbizonytalanított percepció a fenomenológia nyomán érthető meg, hiszen az intencionális (a tárgyra irányuló) aktusokban adódó világ nem egyértelmű, de nem is szubjektív vagy objektív. (A fenomenológia a világbanlét megszüntethetetlenségének, a gondolkodás mindenkori kontextualitásának tézisével épphogy megszüntette ezt a fogalompárt: a dolgok vannak, s ez a „vanság” lép a szubjektív vagy objektív helyébe.) Mondhatnánk: a Szent Anna utcai Kőszeghy-ház van, nem pedig ilyen vagy olyan. Mégis: noha az utcafronti tömeg a kis cívisházzal összenőve tipológiailag, topológiailag és morfológiailag is megállja a helyét, az udvari szárny léptéke és a hatalmas tetőtérbe is két lakószintet előíró beruházói program ront a „szerves összké-
Kőszeghy Attila (1946–) a BME építőmérnök szakán diplomázott 1969-ben. A pályakezdő KELETTERVes évek után 1989-ben megalapítja a Noé Építész Műhelyt, majd 1991-ben saját „antivállalkozását”, a Kőszeghy Építészet Bt.-t. A Kós Károly Egyesülés alapító tagja (1990). Főépítészként dolgozott Kisvárdán (1985–88), Hajdúböszörményben (1987), Tuzséron (1990–98). 2003-tól a DE Műszaki Főiskolai Karának főigazgatója.
jában helyezkedik el – lévén „sík semmiről” szó – nem nyújthatott topológiai kapaszkodót; ezért az első fecskeként megjelenő társasháztípus lett hivatva arra, hogy referenciapontként szolgáljon a későbbi beépítések számára. A leendő „tér” arányainak megfelelően (de lehet, hogy még így is alákalkulálva) született meg egy bizonyos toÖnálló kötetei ronyházjelleg – legalábKapuk, ablakok, ornamensek bis az építkezés első Debrecen belvárosában. Debfázisában. Az elsőnek recen, 1985. megépülő saroképület töNew Debrecen. Érdekek és demokratikus felelőtlenség. megével, magasságával, Debrecen, magánkiadás, jelszerű megjelenésével 2003. valóban új centrumként próbálta meg koncentrálElismerések ni és konkretizálni a Debrecen város Pro Urbe-díja (1999), Podmaniczky-díj térség erővonalait, ami (2002). által meghatározó karaktert tudott teremteni a Segner téren. Sajnálatos módon (újabb financiális hátráltató tényezők következtében?) az első „torony” mellé épülő másik három ház elmosta, illetve módosította az egyedi (egyedülálló) fókuszpont monumentalitását, majdnem transzcendens jellegét. A végeredmény – az eredeti tervekhez képest a helyenként kissé mechanikussá váló ismétlődések hatására – már nem kelti anynyira a szerves egész képzetét. A kezdeti elképzelések szerint még egy központi és 65 a többi tömb fölé emelkedő saroképület köré illeszkedett volna dinamikus rendben
DISPUTA Árkádok
pen”: s még ha nyilvánvalóan financiális problémákra vezethető is vissza ez a megoldás, mégiscsak idegen tárgy jött így létre a tömbbelsőben. Városszerkezetileg a Szent Anna utcaihoz hasonlóan izgalmas, bár más jellegű építészeti problémák kezelése volt a feladat a Segner téren épült házaknál. Városépítészeti szempontból a megszűnő vasút helyén keletkezett űrt kell itt folyamatosan felszámolni. Születhetett volna átfogó elképzelés és beruházás az adott területre (nagyon érdekes lett volna például valamiféle egyedi, egy debreceni kontinuitást szem előtt tartó, egységes kortárs beépítés létrehozása), ennek hiányában azonban csak különböző pólusai alakultak ki a csupán nevében „térnek” csúfolt ürességnek. Erősen kétséges, hogy az idetelepült egyen bevásárlóközpont-dobozok bármilyen építészeti értékkel rendelkeznének vagy a „debreceniség” felé értő érzékkel fordulnának, így a stratégiailag is fontos Kishegyesi úti kanyarra összpontosulhatott a figyelem. A terület, amely többféle értelemben is a térség középpont-
Fontosabb megépült munkái Családi házak a Homok, Rákóczi, Lorántffy, Dobsina, Apafi, Verseny, Lóverseny, Kartács utcán (1980–90). Üzletházak a Szent Anna, (1992, 2003) és a Miklós utcán (1998). Iroda- és társasházak a Segner téren (2004), a Hatvan utcán (1999). Számos debreceni polgárház renoválása, az Apolló mozi átalakításai (1997, 2004). Szakrális épületek: Debrecen-tócóskerti Szent Család templom (1998), hajdúsámsoni katolikus templom (2003), záhonyi ravatalozó (1998).
DISPUTA Árkádok
a többi épület. A dinamizmus, a házak lábánál elzúgó forgalom épületbe merevített „mozgáskényszere” a külső héj formálásának köszönhetően szerencsére megmaradt. A kialakított forma és a – már a Szent Anna utcán is látott – sajátos színkezelési technika (vagyis a „hullámzást” és a folytonosságot erőteljes kolorálással és a fázisok közötti átmenetekkel a felületre is kivetítő koncepció) által itt nagyobb léptékben va-
66
lósulhat meg a felületi (s mögötte a tektonikus) kontinuitás és szervesülés mind horizontális, mind vertikális értelemben. Norberg-Schulz szerint „A masszív alap az épületet a talajhoz kapcsolja, míg a vertikális irányra helyezett hangsúly a „felszabadulás” érzetét kelti (itt a toronyjelleg és a külső héj tagolása, függőleges felnyitása ilyen). A vertikális; emelkedő vonalak és formák (…) aktív viszonyt fejeznek ki az éggel és a fény iránti igényt testesítik meg, ami alapfeltétel a heideggeri „lakás”és egzisztencia-fogalomban. „A külső és a belső kapcsolatát elsősorban a falba vágott nyílások kezelésmódja (a Segner tér és a forgalom felé) pusztán a legszükségesebb hasítékok, a kertvárosra nyitott tömbbelső felé viszont nagy üvegfelületek és erkélyek) határozza meg. „…a falban a föld és az ég találkozik, s ebben a találkozásban öltenek testet az életvilág térbeli jelentései” – írja idézett tanulmányában Norberg-Schulz. A Segner téri ház kétszeresen is játékba hozza a fal-héj elhatároló karakterét: egyrészt a „teret”, ennek falaként, lezárja, s ezzel kiterjedését is meghatározza, másrészt a privát zóna felé intim térhatárt alkot, a kiterjedt zaj- és kosztermelő közlekedési zóna felé pedig védelemként szolgál. Ez a defenzív jelleg nemcsak a legkülső hártyán valósul meg, hanem a belsőbb rétegben is – azáltal, hogy a forgalmas közlekedési csomópont felé nem néz lakószoba. (Ugyanakkor igaz, hogy a hátrafelé néző életterek nagyon egyszerű, visszafogott megformá-
DISPUTA Árkádok
lással, tömbönként szimmetrikus sémával épültek meg.) A Segner téri épületek morfológiájához tartozik az építészeti életmű korábbi munkáiról visszaköszönő, az egyszerű felületjátékot jól kiegészítő s a vertikalitást is erősítő „orgonasíp-oszlopok” rendszere, amely, kiemelendő a saroképületet, csupán a földszinti bejáratnál jelenik meg. Egy másik, a korábbi „kőszeghys” formálásmódokból továbblépő elem megtalálható viszont mind a négy házon: a hullámzó felületből kiálló kristályok halmaza. A szinte dekonstruktív bizonytalanságot keltő, az épülettömbből kifordulni-lehullani akaró faldarabok nagyszerű példái a – már a Szent Anna utcai háznál is alkalmazott – határ fenomenológiáját megjelenítő építészi gesztusnak. Kőszeghy Attila „idegenként” került a Dunántúlról Debrecenbe, a várost, a „debreceniséget” elemezve mégis megértette a hely szellemét, horizontális tériségét, szikár-egyszerű karakterét, zárkózott-purista „életvilágát”. Az organikus gondolkodás pedig hozzásegítette ahhoz, hogy mindehhez érzékenyen viszonyulva olyan új értéket hozzon létre, mely éppannyira mai, mint a topológiában gyökerező; a kontextusból kinövő, de annak határait a szabad alkotó szellemével tágító.
67
Ars poetica
E
lsősorban azt a határzónát keresem, ahol a mértéktelen tésztaépítészet, (bioépítészet?) különválik a formaválasztás lehetőségeit a házak működésének gazdagságához arányosító építészettől, ahol a hajlított formák sokfélesége mellett is léteznek használható nyílászárók, ahol megmarad a lehetősége annak, hogy a falra tárgyakat akasszunk, s a házak működőképessé tétele nem merül ki a konvencionális lakófunkciókat szolgáló berendezések legömbölyítgetésében, hanem felmerülnek olyan térrészek, amelyek esélyt adnak a másként-használat kifejtetlen lehetőségeinek is.
A
kidagadások és horpadások, a duzzadás, kitüremlés és hervadás, összegyűrődés „bioformái” elmossák a „kristálytiszta” geometriai rend és arányok látványát, s a nézőszögtől függő látványváltozásokra irányítják a figyelmet. A változatosság a tárgyak formáiban és színeiben a másokhoz kapcsolódás képességének sokkal szélesebb eszköztárát jelzi, mint a sík lapokkal vagy kevés szabályú felületekkel határolt objektumoké, amelyeken, ha a legszigorúbb illeszkedéstől elmozdulunk, már tisztázatlan a „résztvevők” készsége és alkalmassága az illeszkedésre.
DISPUTA Árkádok
E
68
lkeserítenek a kommersz lakás- és együttélési képletek, a térhasználatra, építménygondozásra, az illeszkedésre vonatkozó dogmák, az újraépítésekhez fűződő és más szellemi sablonok. Miközben régi épületek százait állította már helyre irodánk, tiltakozom az ellen, hogy a tradíció leegyszerűsített hivatkozási dogma legyen. Ahol a szülők nem táncolnak, nem énekelnek, nem fúrnak-faragnak, ahol egy családban jó, ha ketten-hárman élnek együtt, ahol az otthonok nagyobbik feléből nem lehet udvarra kilépni, ahol a lakások negyedéhez sem tartozik állattartásra alkalmas hely, tizedével sem szomszédos természetes táj, ahol a meghatározatlan helyek, különösen a szerelem szabadtéri búvóhelyei elérhetetlenek, ott romlott, fagyasztott, penészes életdíszítményeket kreálhatnak csak a tradíciótermékek hamis hangú árusai. Az építész vajúdhat, hogy a hagyományos építés egyenetlenségei, a romlékonyság, az anyagpazarlás, az alig használt terek fenntartása, a sáros udvar és a bűzös állatok milyen kombinációja tartható optimálisnak. Kiragadhatja-e az idővel görbülő falak, hulló vakolatok, sokszínűvé öregedett felületek körét, átemelheti-e magas művészetébe a többi, egykor velük együtt létező életszelet nélkül?
A
Kőszeghy-építészet termékeit egyelőre nem lehet másolni. A térben görbülő vakolt felületeket úgy kellett, olyan sokféle szögből figyelve elősimogatni, ahogyan egy szobrász teszi, ha portrét készít. Ráadásul: ha túlzottan precíz a munka, akkor valami szikkadt, inkvizítori jelleg a büntetés, a felületesség viszont olyan gödrös karaktert hoz elő, amilyen leginkább a túl testes női hátsók sajátja. Ahol a felszín nem alkalmi takaró, ahol nem a kopár szerkezet a fontos, a jelentéktelennek vélt kis hibákért kegyetlen árat kell fizetni: a munka egésze odalesz. A finom átmeneteket (is) kedvelő építész számára nagy megpróbáltatás, hogy az átlátszatlan falaktól az üvegezett átlátszó felületekig folyamatos átmenettel jusson el, a tömör felületektől a teljesen nyílt terekig észrevétlenül változó, szétszálasodó szerkezetekkel érjen, a belső és külső között pedig olyan átmenetet formáljon, ahol bizonytalan azok kezdete-vége. Kőszeghy Attila
69
DISPUTA Árkádok
Az angol regény három évtizede
DISPUTA Lépcsôk
Bényei Tamás: Az ártatlan ország: az angol regény 1945 után
70
Eddig nem volt ilyen könyvünk, Az ártatlan ország egyetlen fontos paraméterét tekintve sem. Hellyel-közzel születtek teljes angol irodalomtörténetek, „legutóbb” (több évtizede) a Szenczi–Szobotka–Katona-féle vagy, a 20. századot tekintve, a Báti és Kristó-Nagy által szerkesztett esszéisztikus arcképcsarnok. Ezekkel itt-ott – elsősorban az előbbi 20. századi részével – komoly filológiai gondok is voltak; és ma már számos vonatkozásban problematikussá teszi őket a kor, melyben keletkeztek. Nem beszélve arról, hogy alig – többnyire azonban egyáltalán nem – voltak/lehettek birtokában annak az elméleti eszköztárnak, amelynek csak egy része létezett akkor, más része azóta állt össze; és amely elméleti eredmények ismerete és alkalmazása nélkül ma már nem dolgozhat az irodalomtörténész. Ugyanez mondható el az egyetemi jegyzetekről – már ha előzményeket keresünk. A Bényei által felvett műnemet (a regény) és korszakot (az 1945 utáni három évtized) tekintve pedig – egy-két szerzői monográfián és tanulmányon kívül – semmi. Ideje volt tehát nagyobb ívű tervekkel előállni a brit irodalommal kapcsolatban. Tudomásom szerint két elképzelés született. Az egyik egy teljes, több szerzős angol irodalomtörténet (vagy irodalomtörténeti könyvsorozat), a hazai anglisztika közös erőfeszítéseként. A másik a Debreceni Egyetem Angol–amerikai Intézete angol irodalmárainak vállalkozása (a British Council kezdeményezésére, ám költségvetési okokból elmaradt British Council-finanszírozással), és a három nagy műnem 1945 utáni angol irodalomról ígér egy-egy monográfiát. Ez utóbbinak első fecskéje Az ártatlan ország, a debreceni Kossuth Egyetemi Kiadó papírkötésű, mérsékelt árú, szép kiállítású kiadásában. Az ártalan ország szempontjából a pillanat kétszeresen szerencsés. Egyrészt Bényei Tamás miatt. Ezt a könyvet neki kellett megírnia, az ő történeti és elméleti tudásából, mélyülési irányaiból állhatott csak össze. Másrészt azért, mert itt is feltehető – értelemszerű átfogalmazásban – a klasszikus angol szakos szigorlati kérdés (Országh László legalábbis ilyeneket kérdezett): ha Shakespeare negyven évvel korábban vagy későbben születik, azzá válhatott volna-e, akivé lett? Értelemszerű
alkalmazásban: letehetett volna-e ilyen könyvet az asztalunkra Bényei negyven évvel ezelőtt? (A gondolati játékban mellékes, hogy a kérdés képtelen, mert a felvett angol regénykorszak belelóg a negyven esztendőbe.) A válasz, ahogy Shakespeare-re vonatkozóan (ehelyütt nem részletezhető okok miatt), úgy a mi esetünkben is „nem”, hiszen negyven évvel ezelőtt az ideológiai alapú diskurzuskorlátozás korát éltük, és a lenyűgözően szuverén könyvben csillogtatott elméleti-kritikai gondolkodáshoz sem állt rendelkezésre az, amit a szerző játszi könnyedséggel – de sohasem öncélúan, mindig korpusz-generáltan – itt alkalmaz. Az ártatlan ország komoly mennyiségben (538 oldalon) produkálja ezt a minőséget. A hatalmas anyag rendezésében pedig nincs dogmatizmus: kívánatos sokszempontúság érvényesül. És a sokszempontúság – ha szabad így mondanom – interkategoriális, azaz a kategóriák minden irányban (egymás irányában is) egészségesen nyitottak. Bényei sokszínűségében is egységes egészként kezelhető időszaknak tekinti a II. világháborút követő angol regény három évtizedét (a magas irodalom mellett beleértve a legnagyobb hatású populáris irodalmat, amilyen a James Bond-sorozat vagy A gyűrűk ura). Így az egyes regénycsoportokon belül is teljes korszakban (is) gondolkodik. Anyagtagolási habitusát egyszerre jellemzi a kategóriák evidenssége és eredetisége, illetve a megkerülhetetlen, örökölt rendszerek eredeti kezelése. Az évtizedek, irányzatok, folyamatok, csoportok egyaránt érzékelhetők, miközben ezek korabeli értelmét/értelmezését és újabb (át)értelmezéseit is olvashatjuk. A könyv mindent széles beágyazásban (ideértve „az angol regényhagyomány sajátosságait”, valamint ezek „szellemtörténeti, kulturális, ideológiai és nemi természetű összefüggéseit” – mondja a fülszöveg) és teljes fogalmi rendszerekben vonultat fel. Mindezt, mondom még egyszer, minduntalan értékelve, átértékelve vagy saját rendszert alkotva teszi. Utóbbit példázza „az angol regény ethosza”: „az ideológiai, esztétikai, kulturális és társadalmi előfeltevéseknek és mítoszoknak” az a rendszere, mely „a regényhagyományban a nemzeti karakterhez kapcsolt időtlen lényeget tételez fel” (40–41). Az ethosz mibenlétének, ér-
épp ez a négy író képvisel ekkora kiemelést indokló súlyt (a négy szerzői fejezet 120 oldal az 539-ből), de Bényei meggyőző olvasatai eloszlatták kételyeimet. (Mellesleg, a négy szerzői fejezet, a korábbi részek szerzői alfejezeteivel együtt, önmagában megtöltene egy-két kismonográfiát.) Az ártatlan ország hatalmas tudásról, rendkívüli analizáló és szintetizáló képességről tesz tanúbizonyságot; a korszerű elméletek nyelvét beszéli, de nem elméletgyömöszölő; dicséretes nyitottsága egyaránt alkalmas arra, hogy a kritikai közhelyeket felülvizsgálja, és arra, hogy a közhelynek mégis megfelelő mű ellenható egyediségét megmutassa; az ars poeticákat és az önmeghatározó korszakretorikát hűen közvetíti, miközben ezeken felülemelkedő szuverenitás jellemzi, melybe azonban sosem keveredik önkényesség; a tárgylencsére helyezett anyag mozgalmassága érdekli, de a részletekben is a nagy képleteket szem előtt tartva; tudományos megbízhatósága és korrektsége mintaszerű; közvetlen közlésmódja, elegáns diszkurzustechnikája jól érzi az olvasót; hagyományos irodalomtörténet-biflázó módszerekkel nem tanítható és nem tanulható, mert korszerű irodalomelsajátítási reflexeket (mi több, alapiskolázottságot) igényel – már csak ezért is ott a helye minden irodalomtanár, irodalomat tanuló diák, az irodalomkedvelő olvasó, főleg pedig az irodalom szakos és még inkább az angol szakos hallgató polcán. (Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2003.) Abádi Nagy Zoltán
DISPUTA Lépcsôk
vényesülésének és megkérdőjelezésének meg ezek emblematikus műfajainak rendezőelvként való használata: telitalálat. Ahogyan kitűnő tájolási módszer a Bernard Bergonzitól származó angol ártatlanság (ui. a bűnös Kontinenshez viszonyított angol ártatlanság) mítoszához való regényviszonyulás módozatainak szálazgatása; éppúgy az elemzett szerzők modernizmushoz való viszonya. Az, hogy a Bényei-munkának szélessége is, mélysége is van, a fejezetféleségekben is megmutatkozik. Az angol regény ethoszát két fejezet vezeti fel, bennük F. R. Leavisszel, a kritikai narratívákkal és a liberális humanista ethosz válságát módszeresen diagnosztizáló Angus Wilsonnal. Ezeket hét, valamilyen rendezőelvtől vezérelt, leginkább több szerzőt felvonultató fejezetsor, majd négy egyszerzős fejezet követi. Ilyen rendezőelv a társadalmi „nem”, az etikettregény és érzékenység-regény (meg ezek érdekesen taglalt viszonya az angol ethoszhoz); előbb szélesebb nézetben, majd Ivy Compton-Burnett, Margaret Drabble, Barbara Pym etikettregényét vizsgálva, ezt követően Rosamond Lehmannra és Elizabeth Taylorre térve, akik meg is alkotják, meg is kérdőjelezik az érzékenységregényt. A háború utáni regényszínteret térképező fejezetben éppúgy olvashatunk a mandarinokról, az angolság, az ártatlanság kérdéseiről, mint a George Orwell-jelenség mibenlétéről és jelentőségéről vagy nosztalgiáról, gótikáról és antiutópiáról, meg Ian Fleming és J. R. R. Tolkien műveiről. Két fejezetet szentel Bényei az ötvenes évek dühös fiataljainak, regényváltozatainak: az angol regény radikalizmusának, empirikus jellegének, modernizmusellenességének, ideológiai rendszerektől való irtózásának (Kingsley Amis, John Braine, John Wain), párhuzamos jelenségként a munkásregénynek (David Storey, Alan Sillitoe és mások) és az egyetemregénynek (Malcolm Bradbury, David Lodge meg még néhányan). Két fejezet szól, továbbá, a regényfolyamokról (Lawrence Durrell, Richard Hughes, Doris Lessing, C. P. Snow és Anthony Powell), egy pedig a katolikus regényről (Evelyn Waugh és Graham Greene). Az egyszerzős fejezeteket Muriel Sparknak, William Goldingnak, Iris Murdochnak és Anthony Burgessnek szentelte Bényei Tamás. Ők az önmagukban is többkategóriások, egyszersmind a leginkább öntörvényűek, és ezért skatulyázhatatlanok. Olvasmányemlékeim alapján itt-ott kételkedtem abban (Spark, Murdoch), hogy
71
Egy méltányos ítész
DISPUTA Lépcsôk
(Dérczy Péter: Vonzás és választás)
72
Azokban a történeti érdekeltségű tudományos munkákban, melyek a kulturális emlékezet koronként változó működésmódját – többek között – az adott kultúrát létrehozó társadalom beszédforgalmazását végrehajtó, szervező és alakító médiumok összefüggésében vizsgálják, gyakorta visszatér az a megállapítás, hogy az emberiség históriájának első kommunikációs forradalma, vagyis a szóbeliségből az írásbeliségbe való átmenet nem biztosította önmagában a hagyományozódás folytonosságának fenntartását. Az írásbeliség ugyanis – ahogy Jan Assmannál olvashatjuk – „a felejtés, az enyészet, az elavulás és a porosodás kockázatát rejti magában”. Éppen ezért szükséges, hogy amikortól kezdve a kulturális produktumok jelentős része szövegként tárgyiasul, létrejöjjön egy olyan érelmiségi réteg, amelyik a kommentálás, az utánzás vagy a kritika műfaja által újra és újra értelmezi és aktuálissá teszi a szövegeket a közösség szélesebb csoportjai számára. S mivel a könyvnyomtatás feltalálása és elterjedése ugrásszerűen megnövelte az írott szövegek számát, egyre fontosabbá vált a válogatás és értékelés köztük – vagyis a kanonizáció művelete. A legkülönfélébb mediális formában rögzített adatok közötti szelekció talán soha nem volt annyira meghatározó jelentőségű, mint napjaink túlinfolmált társadalmának korában – gondoljunk például arra, hogy vajon milyen hatékonysággal lehetne használni a világhálót professzionális keresőprogramok nélkül. Amennyiben az esztétikai értelemben vett kulturális termékeknek a posztmodern korban való helyzetére vetünk egy pillantást, akkor egyként megfigyelhető a – vészharangkongatók (akik olyan elődökre hivatkozhatnak, mint például Nietzsche, Spengler vagy éppen Babits) által okkal s joggal kárhoztatott – tömegkulturális expanzió és az, hogy bár az elitművészet defenzívában van, amennyiben közönsége folyamatosan csökken, a megszülető új alkotások száma azonban mégis inkább növekszik. Mindezekből az következik, hogy „amíg az élet nem tudattalan csuszamlással zajlik, hanem továbbra is értelemre vonatkoztatottan és ezáltal kulturálisan (…) alakul” (Aleiada és Jan Assman), addig szükség lesz olyan értelmezőkre, akik az egyidejű
befogadás helyzetében vállalkoznak műbírálatok révén kanonizációs gesztusok megtételére. A kritika műfaja nyelvhasználatát, stílusát, argumentációs megalkotottságát tekintve természetesen maga is különböző típusokra osztható, attól függően, hogy egy rövid hírlapi cikkben vagy éppen egy művészeti folyóiratnak a gondolatmenet részletesebb kifejtését is lehetővé tevő szemlerovatában megjelenő írásban kap formát. A bírálat szokásosan fölfogott, s természetesen csak teoretikusan elkülönülő hármas mozzanatának (leírás, értelmezés, értékelés) azonban mindegyikben működnie kell; sőt akár azt is mondhatjuk, hogy az esztétikai értékítélet méltányolhatósága – ami természetesen nem jelenti egyszersmind annak interiorizálását az olvasó részéről – jórészt e mozzanatok összhangjától függ. Érdemes lehet hozzátenni, hogy ebben az összefüggésben a kritika szerzőjének tekintélye sem elhanyagolható súllyal esik latba, az autoritásról viszont illik tudni, azt döntően munkával lehet megszerezni, s megtartani is aligha lehetséges más módon. Dérczy Péter – akinek az Alföld könyvek sorozatban megjelent kötete az elmúlt másféltíz évben készült tanulmányaiból, terjedelmesebb kritikáiból válogat – azért vívhatott ki a honi irodalmi közéletben rangot magának, mert három évtizede publikál rangos folyóiratokban olyan irodalmi tárgyú kritikákat, melyek a szerző műérzékenységének és elméleti fölkészültségének köszönhetően jelentékeny meggyőző erővel bírnak. Az irodalmi műnemek közül az elemzett szövegek alapján a próza áll Dérczy érdeklődésének középpontjában (pl. Mészöly, Esterházy, Tar Sándor, Temesi) – bár néhány lírakötetet taglaló munka is helyet kapott a könyvben –, így a nyitóírás (Megszakítottság és folytonosság: A magyar próza elmúlt négy évtizede) mintegy az őt követő konkrét műértelmezések irodalomtörténeti hátteréül szolgál. Már ebben a tanulmányban is tetten érhetőek azok a módszertani elemek, melyek a Vonzás és választás egészében működnek, nevezetesen a poétikatörténetnek és a befogadásesztétikának az összekapcsolása, mely képessé teszi a szerzőt az irodalmi folyamatok polilogikusságának és az olvasói elvárásrendek módosulásainak interpretációjára. A leíró és a történeti
szempontok kölcsönviszonya a tanulmány címében jelölt ellentétpár tagjainak értelmezői metaforaként való használatában is megjelenik, amennyiben a prózai szövegek narratív megalkotottsága kapcsán a várhatóság-váratlanság szinonimáiként működnek, s a posztmodern próza egyik egyedítő jegyét Dérczy éppen az olvasói elvárások folytonos újrarendezésében látja, míg a folytonosságot inkább a magyar próza hagyománykezelésének leírására alkalmazza: „Történelmi folyamatok esetében a megszakítottság fogalma teljes joggal használható, irodalmi folyamatok esetében azonban már csak megszorításokkal. Az irodalom története azt mutatja, hogy a változások, régebbi és újabb törekvések, szemléletek valójában mindig folyamatosnak és folytonosnak tekinthetőek; átmenetek vannak, s nem radikális »ugrások«, melyek a folyamatokat megtörik, megszakítják.” (9.) Ebből az érvelésből válik érthetővé, a kortárs művek interpretációja során a szerző miért is tekinti fontosnak egy olyan öszszehasonlító szempont működtetését, mely főképp a klasszikus modernség alkotásaira hivatkozik vissza. Esterházy Egy nő című könyvének kritikájában így lesznek az olvasói elvárásokat jelentős mértékben alakító szövegelőzmények Krúdy Szindbádnovellái, Tar rövidprózai szövegei a Nagy Lajos-i szociografikus szemlélet átértelmezői, vagy éppen a Hősöm tere narratív megoldásai az Esti Kornél alakmás-technikájának transzformációs eljárásai. A komparatív elemzések gyakorta olyan műfajtörténeti összefüggéseket világítanak meg,
melyek akár a közbeiktatott kisformák (anekdota, mese, vicc), akár a terjedelmesebb szövegfajták (családregény, szatíra, utópia) vonatkozásában szemléletes bizonyítékai lehetnek legújabb szépirodalmunk rétegzett formakultúrájának. Miközben a szerző elemzéseiben gyakran a modernség korszakai közötti szemléleti folytonosságra hivatkozik, ízlésítéleteiben visszatérő elem a klasszikus modernség alkotásainak a posztmodern művekkel szembeni fölértékelése, ez főképp az Orbán Ottóról vagy éppen Oravecz Imréről írott kritikákból tűnik ki, az utóbbi lírikusról pédául ezt olvashatjuk: „Istenem, egy konzervatív, nehezen behálózható, klasszikus modern költő, van-e még e kihalófélben lévő fajtából rajta kívül?!”. Némi leegyszerűsítéssel azt mondhatjuk, Dérczy értékpreferenciái úgy viselik magukon az esztéta és a késő modernség jegyeit, hogy mindeközben ezek semmiképpen nem akadályozzák a szerzőt az ettől eltérő szemléletformákat reveláló műalkotásokkal való termékeny kritikusi párbeszéd kialakítására. A könyv ezért, illetve érvelésmódjának logikussága, fogalomhasználata következetessége, a megértetés feladatának komolyan vétele miatt méltán számíthat nemcsak a szűk szakmai körök, de a kortárs irodalom iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség figyelmére is. (Csokonai Kiadó, Debrecen, 2004.) Fodor Péter
Életre kelő régi irodalmunk A Csokonai Universitas Könyvtár című irodalomtörténeti sorozat a Debreceni Egyetem Magyar és Összehasonlító Irodalomtudományi Intézete és a Kossuth Egyetemi Kiadó közös gondozásában indult el 1993-ban. Azóta folyamatosan jelentkezik, évente két-három kötetet megjelentetve. Döntően az említett irodalomtudományi intézet tanszékein működő kutatómunka eredményeit dokumentálja, emellett azonban többször biztosított már más egyetemek, műhelyek szerzőinek is publikálási
lehetőséget. E sorozat hamincegyedik köteteként látott napvilágot az idén a Religió, retorika, nemzettudat régi irodalmunkban című tanulmánygyűjtemény, mely egy azonos címmel, két éve, Debrcenben, az MTA Irodalomtudományi Intézete és a DE Régi Magyar Irodalomtörtneti Tanszékének közös szervezésében megtartott konferencia anyagát tartalmazza. Néhány éve egy, a régi magyar irodalommal is és 19. századi alkotókkal is foglalkozó kutató fogalmazott úgy a vele
DISPUTA Lépcsôk
(Religió, retorika, nemzettudat régi irodalmunkban (Szerkesztette: Bitskey István és Oláh Szabolcs)
73
DISPUTA Lépcsôk 74
készített beszélgetés során, hogy amikor a régi magyar irodalom szót a közbeszédben használja, akkor a nem irodalomtörténészek sok esetben már a 19. század második felére is gondolnak. Véleménye szerint a régi magyar irodalom lassan mindazt kezdi jelenteni, ami Ady előtt volt. (Természetesen irodalomtörténeti értelemben a szóban forgó fogalom még mindig az 1772 vagy legalábbis a 19. század előtti – rendkívül kiterjedt – irodalmi termést jelenti.) A beszélgetésben az is megfogalmazódik, hogy ezek a régi szövegek olyan előírások szerint jöttek létre, melyek ma már teljesen szokatlanok. Ezért pedig igencsak sok és fáradságos munkát igényel, hogy az így keletkezett irodalmi alkotások az eredeti kontextusukba visszaállítva megszólaljanak, újra feltámadjanak, „elkezdjenek lélegezni”. Ezen munkálkodik a régi magyar irodalom tanulmányozására szerveződött kutatói kör, mely a hazai irodalomtörténészi társadalmon belül önálló intézményekkel, habitussal, hagyományokkal rendelkezik. A sajátos tudományszak intézményi hátterének kialakításában, azaz a hazai társtudományokkal és az európai tudományossággal való kapcsolatok kialakításában, konferenciák szervezésében, a specializálódott műhelyek közötti kommunikáció megteremtésében, különböző kiadványsorozatok gondozásában és a fiatalabb tudósgenerációk nevelésében meghatározó szerepet játszott a Rebakucs (azaz az MTA Irodalomtudományi Intézetében működő Reneszánsz és barokk kutatócsoport) szellemi atyja, Klaniczay Tibor. Halálának tizedik évfordulóján a Religió, retorika, nemzettudat régi irodalmunkban című ülésszakon a szervezők és résztvevők e kiemelkedő tudós személyiségre emlékeztek. Bitskey István Emlékezés Klaniczay Tiborra című írásában az iskolateremtő professzor életművének elévülhetetlen eredményeit méltatja. Tudósi mentalitásának egyik legmeghatározóbb összetevője volt az aprólékos és szigorú mikrofilológiai munka és a szintézisteremtő koncepciók összekapcsolása. Szellemi örökségének fontos része az is, hogy folyamatosan a hazai kultúra és nemzetközi kontextusának öszszehangolására törekedett. A régi magyar irodalom kutatói azért emlékezhettek méltóképpen mesterükre a 2002-es konferenciával és az azonos című tanulmánygyűjteménnyel, mert a cím kulcsszavai által jelölt területek (és egymáshoz való viszonyuk) kutatásában máig inspiráló erővel bírhatnak Klaniczay művei. A kötet szerkesztői, Bitskey István és Oláh Szabolcs által jegyzett előszó szerint
az ülésszak előadásai és az ezekhez kapcsolódó hozzászólások azt jelezték, hogy a nemzeti önszemlélet formálódó képletei sokrétűen, de többnyire fölöttébb bonyolult módon kapcsolódnak a késő középkor és a kora újkor vallásos tartalmaihoz, e kultúra retorikai műveltségéhez. A tanácskozók többször is azt tapasztalhatták, hogy a legváratlanabb szöveghelyeken és kulturális formákban jelentkeznek olyan nyelvi, vallásfelekezeti jegyek, nevelési, társadalmi szokások, amelyek érvényre juttathatták, de egyúttal korlátozhatták is az egyéni és a nemzeti identitást. Az így kialakuló összetett irodalom- és művelődéstörténeti jelenségek közti eligazodást elősegítendő, a tanulmánygyűjtemény szerkesztői az írásokat nem az egykori előadások egymásutánjában közlik, hanem a három címfogalom viszonyára jellemző témák alapján rendezték el öt olyan fejezetben, melyeket további három-három terminus jelöl. Az olvasást még inkább támogatják az előszó által megfogalmazott gondolatmenetek, melyek az öt témakört, s ezzel a konferencia kulcsszavainak különböző típusú öszszefüggéseit értelmezik. A Középkor, aranykor, apokaliptika fejezet tanulmányai rámutatnak a középkor végének egyik leglényegesebb – ám a szakirodalomban még kevéssé hangsúlyozott – antropológiai képletére, mely azt mutatja, hogy az egyes ember identitása rendkívül mozgalmas volt a korban. Ugyanis ez az öntudat nem más, mint mintaszerű magatartási nemek és módok aktuális helyzetekhez kötött változata, keveredése. Madas Edit írásából például megtudhatjuk, hogy a magyarországi latin nyelvű prédikációirodalom kiemelkedő alakja, az obszerváns ferences Laskai Osvát prédikációs gyakorlatában a Magyarországot a kereszténység védőbástyájaként hirdető toposzhoz kapcsolódó képek szerepe átalakult. Korábban Laskainál a választott nép erejének és áldozatvállalásának volt bizonyítéka az, hogy csontjai különböző országok hegyeit borítják. Ez azt jelentette, hogy jól tölti be hivatását, biztosítja a többi keresztény nép számára a békét. Ám nem sokkal Mohács előtt a szétszórt csontok és a kiöntött vér képei már a választott nép hitének meggyengülése és az országban élő népek különbözőségei által előidézett büntetésre utalnak. Itt tehát a retorikai toposzt a szociális adottságok vallási alapú megítélése alakítja át. Jankovits László elemzése arra irányul, hogy miként alakíthatták az antik irodalmi hagyomány mintái a történelemfelfogást Mohács előtt, mégpedig a Stephanus
ez a kiadvány is közvetíthette Magyarországra a német egyetemek retorikai kultúráját, melynek berkeiben abban az időben szenvedélyes vita dúlt azzal kapcsolatban, hogy vajon melyik módszer és tankönyvtípus alkalmasabb a retorika oktatására: az elméletet részletesen leíró; avagy a tudnivalókat tömörítő, inkább a klasszikus auktorok tényleges praxisát előtérbe helyező, s olvasmányokat tartalmazó változat. Bartók István a 16–17. század magyar irodalmában eltérő retorikafelfogásokat különböztet meg: többek között az attikai típusút, mely a logikai meggyőzésre összpontosít, ennek ellenpárját, az ázsiai típust, mely a gyönyörködtetést szolgálja; ezeken kívül még a világi és egyházi változatokat is. De nem feledkezik meg a magyar nyelvű terminológia kialakulásának jelentőségéről sem. Itt szerepel még Vígh Éva „A ’virtutes elocutionis’ etikai-retorikai kapcsolata a klasszicizmus olasz értekezésirodalmában” és Knapp Éva „Egy ismeretlen irodalomelméleti munka a XVIII. század első feléből – Gyalogi János (?): De eloquentia sacra (1750)” című előadása is. Manierizmus, heroizmus, poétika. Ebben a blokkban kapott helyet Amedeo Di Francesco manierizmustanulmánya; Kovács Sándor Iván írása, mely a retorika, religió és nemzettudat szerepét vizsgálja Zrínyi műveiben. Szörényi László ugyancsak a Szigeti veszedelem költőjével foglalkozik, a neolatin vergiliusi eposzmodell nála fellelhető hatásáról ír. Jankovics József a 17. századi magyar epika másik kiemelkedő szerzőjének, Gyöngyösi Istvánnak poétikai-retorikai forrásairól értekezik. Szabó Péter előadásában a harci seb(esülés)nek a 16–17. századi irodalomban és képzőművészetben megjelenő formáira és funkcióira hoz szemléletes példákat. Nagy Levente pedig arra a rendkívül izgalmas konfliktusra világít rá, mely a barokk eposzköltészet gyakorlatában figyelhető meg. Az egyik modellben a közép-európai barokk hős, a mártír elutasítja a fikciós retorikai technikák megteremtette lehetőséget, azt tehát, hogy személyiségét felvett szerepekben szórja szét. Ehelyett a halált választja, mert annak pillanatában mutatkozik meg valódi személyisége. De ez a halál nem magánjellegű, hanem kollektív: nemcsak a hős önazonossága tétetik próbára, hanem egy egész közösség (a nemzet) értékrendszere szembesül az idegenséggel. Ezzel szemben a másik, tassói modell szerint a hős érzelmek és szándékok váltogatásával szerepeket játszik, alakoskodik. Biztos pontként már csak saját énjére számíthat,
DISPUTA Lépcsôk
Taurinus-féle, a Dózsa-keresztesháborúról szóló eposz aranykor-koncepciójában. Szilágyi András előadása azt illusztrálja, milyen szerepet játszott a 18. század II. Lajossal kapcsolatos képi ábrázolásmódja, ikonográfiája abban a folyamatban, mely során a nemzet sorstragédiájának vallásos értelmezése öröklődött tovább a 16. századtól a 19. századig. Az ifjú király, a regnum oltalmazójának, a keresztény hit mártírjának dicséretével kezdődő hagyományban a veszteségtudat egy nemzet éltető eszméjévé finomult, s az önfeláldozás engesztelő áldozat lett. Ács Pál a katolikus szentkultusz és a magyar államiság Máriakultuszának, a Patrona Hungariae-eszmének Dévai Mátyás-féle bírálatát vizsgálja. A tanulmány szerzője szerint Dévai radikális hangját Magyarország kiélezett politikai és vallási feszültségei indokolták. A török elleni harcot ugyanis átszínezte a reformáció sajátos küldetéstudata, mely szerint eme apokaliptikus háborúban a kiválasztottak serege a török császár személyében megnyilvánuló testi Antikrisztussal küzd. Ebben a szövegcsoportban olvasható még Klaniczay Gábor „A csodatörténetek retorikája a szentté avatási perekben és a legendákban”, Őze Sándor „Apokaliptika és nemzettudat a XVI. századi Magyarországon”, illetve Szelestei N. László „Laskai Osvát prédikációja magyarul a XVII. század végéről” című tanulmánya. A következő témakört a Reformáció, retorika, antropológia kulcsfogalmak szervezik egybe. Az ide csoportosított írások arról értekeznek, hogy a 16. században a keresztény humanizmus miként hangolta össze a teológiai és szóművészeti mintázatokat, nem ritkán a nemzeti nyelv ügyére, sajátosságaira odafigyelve. Ám a reformáció századának utolsó harmadában a retorika oktatása veszített egyetemes hermeneutikai jelentőségéből, és egyre inkább kiszolgáltatódott a politikai, szociológiai és egyházi gyakorlatnak. Imre Mihály nagyívű tanulmányában azt mutatja be, hogy a reformáció bibliai hermeneutikája, elsősorban Philipp Melanchthon munkásságából kiindulva, milyen módon hasznosította az ókorból örökölt, majd a reneszánszban megújított retorikai hagyományt; s ezzel az Ige értelmezésében új módszereket kialakítva tette kulcskérdéssé az isteni és emberi szó egymáshoz való viszonyát. Kecskeméti Gábor a wittenbergi egyetem egyik tanárának olyan művére hívja fel a figyelmet, mely ajánlásának címzettjei között néhány, a híres universitason tanuló magyar ifjú is feltűnik. Tehát valószínűsíthetően
75
DISPUTA Lépcsôk
individuumként magára marad, kilép a közösségből. A Prédikáció, hitvita, identitástudat című szövegcsoport egyik legfőbb tanulsága az, hogy a teológiai összefüggések, biblikus toposzok, mitologikus allegóriák nyelvi-képi közegében nem feltétlenül tudatosulnak az általános, egyneműsítő képzetek, így tehát a különböző nemzetfelfogások sem. Ugyanis prédikátoraink fokozott magyarságtudatát az ország határozta meg, ám értelmiségi szerepvállalásaikat a különböző egyházak sajátosságai befolyásolták. Oláh Szabolcs szerint a Telegdi Miklós és Bornemisza Péter közötti vitában fontos szerep jutott az információforgalmazás mediális hátterével kapcsolatos néhány vonatkozásnak. Ezt mutatja az ellentét, melynek oka az, hogy Bornemisza a Szentírás betűjéből kiinduló olvasat érvényessége mellett érvel, Telegdi ezzel szemben bevonja a szóbeli hagyományt is értelmezésébe. Hargittay Emil Pázmány Péter előszavainak és könyvajánlásainak irodalomszemléletéről ír; Gábor Csilla a felekezetek közötti átjárásnak a 17. századi elmélkedésirodalomban megvalósuló példáit mutatja be. Fazakas Gergely a Tolnai Dali János és Váci P. András, két református prédikátor közti (hit)vita retorikai szituációját elemzi. Csorba Dávid Csúzi Cseh Jakab, Győri L. János pedig Nagyari József prédikációiban vizsgálja meg az írásértelmezés, a történelem-, illetve társadalomszemlélet főbb jellegzetességeit. Tasi Réka Landovics Istvánnak Buda visszavételéről szóló prédikációját értelmezi; míg Petrőczi Éva a 17. század puritán szerzőinek magyarságképét.
76
Az utolsó, a Filozófia, teológia, historiográfia című fejezetben Molnár Antal előadása a katolikus patrióta eszmekör egyik igen fontos összetevőjével foglalkozik. A szegedi ferencesek működésének köszönhető, hogy Szeged a török uralom alatt nem pusztult el, megtartotta hitét és magyarságát. Ezt a lokálpatrióta hagyományt vitték tovább a török hódoltság idejére eső hősi korszakot feldolgozó, 18. századi rendtörténeti munkák, illetve az ezekben megfogalmazottakat szélesebb közönséghez közvetítő prédikációk. Thimár Attila a magyar irodalomtörténet-írás előzményeként szolgáló, a szakirodalomban sokszor egységes folyamatként ábrázolt 18. századi historia litteraria gyakorlatának heterogenitására, valamint az ennek hátterében meghúzódó felekezeti elfogultságra, az ezt támogató retorikai fogásokra és a nemzetről-nyelvről alkotott felfogások különbözőségére világít rá. Szintén itt olvashatók még Szentpéteri Márton „Imperium Messiae. Háromságelvű világkép és a pánszofikus reformtörekvések nemzetfelettisége Erdélyben”; Paul Richard Blum „Filozófia magyar nyelven: Bertalanffi Pál, Sartori Bernát és a XVIII. század egyetemi filozófiája”; illetve Havas László „Anticiceronianizmus és antitacitizmus mint az európai nemzeti eszme egyik formálója” című tanulmánya. (Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2004. [Csokonai Könyvtár 31.]) Sebestyén Attila
Bulvár az egész világ
A híripar napjainkra teljesen átalakult, leginkább a már említett bulvárosodást preferáló gazdasági nyomás, a közszolgálati televíziózás térvesztése és a sokcsatornás televíziós környezet hatására. Vannak olyan vélemények is (Pierre Bourdieu), amelyek szerint ma egyenesen divatos kritizálni az infotainment jelenségét, pedig a hírek bulvárosodása pozitív jelenségek megjelenését is előidézheti. E tétel bizonyítására szolgál W. Morris amerikai kutató empirikus kutatásokon alapuló véleménye, mely szerint az embereket jobban összeköti a politikával ez a fajta közlésmód, és már nem egy szűk elit kiváltsága a politika, hanem szinte bárki számára könnyen értelmezhetővé válnak elemei. Ez szintén nemzetközi tendencia, mint ahogy az is általános, amit a francia állapotokról ír egy médiaelemző. „ A cinizmustól sem mentes és állandó újítási kényszertől szenvedő médiakörnyezetben a valóság-televíziózás a politikusokat is kiszemelte magának. A jelenség korántsem elhanyagolható, ugyanis két komoly válságra figyelmeztet: az egykor Franciaország büszkeségének számító értékteremtő televíziózás a perifériára szorult, s immár a politikát is vajmi kevés választja el attól, hogy egyszerű kommunikációs műfajjá silányuljon.” (Mátyássy Miklós: A politika mint valóság-show. 2003) Az Európai Unió tagországaiban megalkotott médiatörvények fontos alapelve, hogy a média független a politikától. Magyarországon azonban a politika, tradicionális szerepfelfogásának megfelelően, nagymértékben rátelepedett a médiára. A „jobbágylelkű” társadalom (Bibó István) nem veszi zokon a politikának ilyen típusú – az élet minden területén jelenlévő – szerepét. A civil kurázsi még nehezen alakul ki, vagy alig jut érvényre, hiszen az emberek többsége nem hiszi el, hogy neki lehet igaza egy ilyen átpolitizált közegben. A társadalmi kontroll még nem vagy nehezen működik. Vannak törekvések az objektív, független média működtetésére, de jelenleg ez ma csak a kísérletezés szintjén marad. Nincsenek független hírműsorok a televíziókban, így nehéz az objektív tájékoztatást érvényre juttatni. Az elemző műsorok nagy része kifejezetten pártokhoz köthető, leginkább pártok szócsövévé váltak, amelyre két kirívó példa az ATV baloldali és a Hír
Antalóczy Tímea
A bulvárosodás a hazai médiumokat is elérte, sorban jelennek meg a népszerű, nagy nézőszámot produkáló bulvár műfajok. A gyártókat nem érdekli a társadalmi kontextus, sőt az sem, hogy a köz- és magánszféra erősen keveredik e műsorokban, egyedül a profitszerzés mértéke a fontos. Az átlag néző könnyen tud azonosulni – ez a műfaj sikerének egyik titka – az egyre inkább interaktivitásra törekvő műsorok extrém szereplőivel. A kereskedelmi médiumokban az elmúlt két évtizedben végbementek azok a technológiai fejlesztések, amelyekkel akár világszínvonalú televíziózás is folytatható hazánkban. A kereskedelmi csatornák népszerű műsoraik (kvíz, talk-show, valóság-show stb.) látványvilága révén bármelyik nyugati csatornával versenyben maradhatnak, az oly népszerű licencműsorok színvonalon tartását pedig eleve megállapodások garantálják. Az általános bulvárosodás eredményeképpen show-jellegűvé válnak még a politikai műsorok is. Egyre inkább a kép, a zene, a harsány kommunikáció kerül a figyelem középpontjába, miközben a lényegi információk sok esetben háttérbe szorulnak. Egyetlen cél, hogy minél nagyobb nézői tábort toborozzanak maguknak a műsorok készítői. Ez a folyamat a világ egészére jellemző, de Magyarországon abban áll veszélye, hogy jelenleg a közszolgálati szféra nem tölti be igazi funkcióját, nem ad választási lehetőséget az erősen vitatott ízlésvilággal bíró kereskedelmi csatornák műsorkínálata mellett, nincs minőségi közszolgálati műsorszolgáltatás. Ritkán találkozhatunk olyan műsorokkal, amelyek a klasszikus értékeket (erkölcs, tolerancia, szeretet, barátság stb.) erősítenék. Napjainkra kiderült, hogy ma nem feltétlenül cél az értékteremtés a televízióban, hiszen a kereskedelmi csatornák profitszerzésre szerződnek, a közszféra pedig anyagi gondokkal küszködik, és úgy viselkedik, mintha folyamatosan fel akarná venni a versenyt a kereskedelmi médiumokkal. Az utóbbi cél érdekében maga is szolgálja a bulvár műfajok terjedését és használja eszközrendszerét, amely a látványt, a könnyű értelmezési lehetőségeket preferálja és legfőbb célja a szórakoztatás. A bulvár műfajokban jelenlévő manipuláció mértéke már a hírek hitelességébe vetett hitet is veszélyeztetik.
DISPUTA Pláza
A magyar társadalom értéktudata és a televíziós műsorkínálat
77
DISPUTA Pláza 78
TV jobboldali elkötelezettsége. A független médiumok megteremtése pedig létkérdés, hiszen így az alapvető értékek (tolerancia, hatékonyság, felelősségtudat stb.) és nem érdekek mentén is szerveződhetne a közélet. Figyelni kellene a társadalom értékítéletére is; a belső, társadalmi reflexek működése egy-egy közügy kapcsán egészségesebb válaszokat adhat, mint a „hivatalos” vélemények, szem előtt tartása, amelynek egyik oka az lehet, hogy nem válik láthatóvá a médiumokon keresztül – amely az egyik legerősebb véleményformáló közeg –, hogy a köz által és érdekében is történhetnek dolgok. A nézők túlnyomó része a televízió szórakoztató műfajait fogyasztja – ez a leginkább preferált tevékenység a szabadidő eltöltésében –, tehát nagy valószínűséggel az ilyen típusú műsoroknak van leginkább esélyük arra, hogy befolyásolják nézőiket. Léteznek már olyan nemzetközi összehasonlító vizsgálatok (Eurostat, 2004), amelyek a televízió előtt eltöltött idő csökkenését jelzik hazánkban, de a 20 és 74 éves kor közöttiek körében mért átlagos napi 2 óra 43 perces televízió- és videonézés még mindig magas adat. A televíziózásban leginkább a piaci érdek diktál, amelyek – támogatva a fogyasztói társadalom kialakulását – fogyasztókat akar termelni és érdeke a személyiség-központú értékrend kialakulása. A média és az onnan jövő üzenetek – különösen a reklámok – szinte atomizálják a társadalmat, az egyénhez szólnak, nem közösségekhez. Az egyén érvényesülésére vonatkozó sugalmazások a kor karakteréhez tartoznak. A közösség mint pozitív társadalmi erő szinte nem is jelenik meg, az egyén a siker egyedüli forrása. Ez akár vonzó is lehet, amennyiben megfelelő eszközök állnak rendelkezésére, hogy megvalósítsa önmagát, egyébként az erről szóló üzenetek okafogyottak, illetve veszélyesek is lehetnek. A média képes érvényre juttatni a gyártók részéről megfogalmazott üzeneteket, értékeket és képes tematizálni a közbeszédet, azaz kijelöli, miről is beszéljünk, milyen témákkal foglalkozzunk, milyen jelenségeket tartsunk fontosnak. Például a kibeszélő show-k (Mónika, Balázs) végén lévő összefoglalókból kiderül, hogy melyek a leginkább „támogatott” elemek. Már maga a kiválasztott téma jelzi, hogy mit gondol aktuálisnak, eladhatónak az adott csatorna. A nagy nézettségű népszerű műsorok egyértelműen a nemiséget, szexualitást, extremitást és a pénzt állítják a középpontba.
Fontos eleme a bulvárosodásnak, hogy az egyes médiumok, sajtó, tv egymást erősítve, sztárokat állítanak elő, végül a „ kreációkat” egymásra is „licitálva” „adják el” a köznek. Erre napjainkban a legalkalmasabb keretet a reality show-k, szappanoperák, teleregények, kvízműsorok jelentik. A műsorok veszélye abban áll, hogy eltorzíthatják a szereplők önképét. A szereplés alatti megfelelési kényszer, a stresszhelyzetek, az állandó megfigyelés a megszokott természetes környezettől merőben eltérő helyzetet produkál számukra. A szereplők, azaz a „gyakran látott emberek” (Árpa Attila) a műsor hatására ismertekké, ezért kedveltekké válnak mások szemében, és az interaktív műsorok közben felfokozott értékű jelzéseket kaphatnak, akár idegen személyektől is. Amennyiben valakiről környezete a felszínes megismerés alapján véleményt mond, könnyen irreálisan magas önértékelést alakíthat ki az egyénben. Addig nincs gond, amíg a szereplő abban a környezetben tartózkodik, amely irreális visszajelzésekkel látja el. A probléma akkor kezdődik, amikor visszakényszerül az eredeti, saját környezetébe, ahol a megszokott jelzéseket, üzeneteket közvetítik felé. Andy Warhol elhíresült mondása szerint 15 percre bárki lehet sztár, a sztárolt személyeknek azonban szembesülniük kell a show végén a „kinti” „való világgal”. Amennyiben környezete nem kezeli sztárként, akkor komoly szerepkonfliktusba kerülhet, és komoly csalódások érhetik, amelyek frusztrációt okoznak a korábbi médiaszereplőnél. Ez a folyamat komoly veszélyt jelenthet a nézőkre is, hiszen a sztárrá váló személyek mögött semmiféle komoly teljesítmény nincs, így hamisan emelkednek sokak példaképévé. A nézőkben téves elképzelések, vélekedések, magatartási reflexek alakulhatnak ki. A műsorok veszélye abban is keresendő, hogy a valóságot hirdetve, bizonyos magatartásformák egy az egyben leképezhetőkké válnak. Mércét jelenthetnek bizonyos célcsoportok számára. Igazából megnő annak a veszélye is, hogy identitásukat a reality show határozza meg. Általánosságban nem változtat a nézők morális, erkölcsi felfogásán ez a műsortípus. Vannak azonban olyan célcsoportok, amelyeknek nincs sem képzettségük, sem jól megtanult vagy szerzett eszközrendszerük arra, hogy elvonatkoztassanak, és így egy az egyben leképeznek bizonyos mintákat. Így sok dolog, mely a műsorban megjelenik – kezdve a szobabelsőtől, a szereplők ruháján át egészen a fogyasztott italig –, státuszszimbólummá, példává válhat. A nézők
őrző pontok eltűntek volna a médiumokból. A legfontosabb jellemző, amely jelen van, az extremitás. Kiveszőben vannak a televíziós karakterek, személyiségek, sokan azok közül, akik pedig igazán alkalmasak lennének a feladatra, partikuláris helyzetbe vannak kényszerítve. A könnyű, populáris műfajokban kimerevített karakterek gyenge színvonalon jelennek meg. Az új, közkedvelt médiaműfajok megjelenésével tehát a vizuális manipuláció, az interaktivitás, a vágyuniverzum kerül előtérbe leginkább. Ebben a „mezőben” a reklámok virágkorukat élik. A televíziós csatornák által kínált hatékony reklámfelület költsége rendkívül alacsony a nyugateurópai piaci árakhoz képest, így magas a reklámpiaci részesedésük, és műsoridejük egyre nagyobb részét kínálják fel a reklámozóknak. A létkérdést jelentő reklámok életmódot, életstílust árulnak és a vágyak manifesztumaként jelennek meg, ezáltal rendkívül veszélyesek is lehetnek a nem túl jó életkörülmények között élők számára, akik a társadalom nem elhanyagolható részét jelentik. Többségük és gyermekeik számára – sokszor anyagi források hiányában – fontos mintaadó, szocializációs közeget a televíziós csatornák jelentik, amelyeknek preferált értékei a pénz, a haszon, a könnyű siker. A marginalizált elemek, kisebbségek mint sajátos célcsoportok megjelenése a médiumokban egyenesen esetleges, pedig önálló, sajátos értéktudattal rendelkeznek a társadalmon belül is, így beilleszkedésüket segíteni kellene minél több réteg műsorral. A közösségi tudat, a szolidaritás, a család, erkölcs más és más értelmezést jelenthet számukra, mint amivel nap mint nap szembesülnünk kell a televízió előtt ülve…
DISPUTA Pláza
gyakran pozitív tartalommal töltenek meg negatív jelenségeket is. Az intim szférába való behatolás súlyos morális kérdéseket is felvet, amelyek a közbeszédben nem nyernek kellő teret. Ilyen hatások közepette a magyar kulturális közegben fel kell vállalni egy tudatos értékközvetítői szerepet és ez alól – a jelenlegi médiaállapotok mellett – a kereskedelmi televíziózás sem vonhatja ki magát. Szükség van elemzésekre, fórumokra, ahol ezek a témák kibeszélhetők, politikai felhangok nélkül és nem öncélúan (Tudósklub). Meg kell keresni olyan működő modelleket, személyeket, amelyeknek/ akiknek hatása ismert, köztudott. Szellemi fórumokra van szükség. A Találjuk ki Magyarországot! című műsor például lassan mozgalommá válik, a televíziós adás nélkül is tényező maradt, közösségeket képes feléleszteni. Ez is mutatja, hogy a médiumoknak át kell lépniük a szokványos kompetenciaterületeiket, és jobban ki kell használniuk a magas hatásfokban rejlő lehetőségeiket. Hiányoznak a kínálatból az ismeretterjesztő műsorok. A Mindentudás Egyeteme példa arra, hogy színvonalas műsor is tematizálhatja a közgondolkodást és széles társadalmi rétegeket képes megszólítani. E műsor is példa arra, hogy a műsorgyártóknak nem ildomos a tömegek igénytelenségére hivatkozni. Anno a „Mindenki iskolája” című program arra is alkalmas volt, hogy beépüljön az oktatási rendszerbe, akár a tanórákon is használható legyen. A médiának vállalnia kell az ismeretterjesztés funkcióját, hiszen nagy tömegeket érhet el, keresnie kell a kapcsolatot más intézményesült formákkal is. A kapcsolatok sokszor a szakmaiság, a hozzáértés háttérbe szorításával alakulnak; mintha a korábbi alkalmasságot ellen-
79
Az elektronikus zene Kálai Sándor DISPUTA Pláza 80
Itt tennék egy rövid kis kitérőt, hogy mi számomra ez a zene. Tulajdonképpen információt ad neked a világ mai állapotáról. A hasonlat elég durva, de ha újságot olvasol, a tegnapi nem érdekel, a mait akarod elolvasni, meg majd a holnapit. Viszont ha kezedbe kerül egy harminc évvel ezelőtti lap, azt nagyon szívesen elolvasod, mert abból tudod meg, mi volt akkor. Palotai Zsolt A könnyűzene rövid története a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején új állomáshoz érkezett: olyan változások következnek be, amelyek átalakítják magát a zenét, meghatározzák mindennapjainkat, provokálják szokásainkat, új kulturális jelenségekhez vezetnek. Az elektronikus zene ugyanis a technokultúra részének tekinthető, ha meg akarjuk érteni a zenének ezt az ágát, akkor bele kell helyeznünk ebbe a kontextusba. Az informatikai forradalom, az elektronikus médiumok egyre növekvő szerepe, bizonyos filozófiai és matematikai elméletek (káoszelmélet, a fraktálok tanulmányozása), a cyberpunk irodalom, a cyborg-elméletek, a transzhumanizmus – mind a technokultúra fejezetei. Egy rövid, ismertető jellegű cikk természetesen nem teszi lehetővé, hogy ilyen tág összefüggésekbe helyezzük ezt a zenét: a történeti áttekintést esztétikai reflexiók egészítik ki. A technozene megszületése a modern technológiákhoz kötődik. Ennek megfelelően előzményeinek tekinthetők a huszadik századi komolyzene azon áramlatai, amelyek a technikai eszközöket a zene szolgálatába állítják. Gondolhatunk például Tyereminre, aki megalkotja a szintetizátor ősét, a teremint, amelynek segítségével az előadó fizikai kontaktus nélkül, elektromágneses hullámok révén állítja elő a hangokat. A század elejétől minden technikai felfedezés arra (is) szolgál, hogy általuk újfajta hangokat tudjanak előállítani, egymás mellé helyezni – John Cage, Pierre Henry, Stockhausen, Steve Reich, Philipp Glass és mások, mindannyian szétfeszítik a „klasszikus” zene határait, hangokkal, zajokkal kísérleteznek, így provokálják a zenehallgatók beidegződéseit is. A technozene kísérletező szellemisége – részben – innen ered. Ha más elődök után is nyomozunk, akkor első helyen a jamaikai zenét kell emlí-
tenünk, a hetvenes évek eleje óta készülő reggae és dub felvételeket. Az utóbbi stílus (effekteket használó, elsősorban a ritmusszekciót előtérbe helyező, éneket alig használó zene) a remixelés archetípusának is tekinthető. King Tubby és Lee „Scratch” Perry saját maguk vágják a lemezeiket, s azokat sound-systemjeikkel az országot járva játsszák le. 1969-ben egy amerikai lemezlovas, Kool Herz már hangszerként használja lemezjátszóját. Egy-egy szám instrumentális részét hosszabbítja meg oly módon, hogy két azonos lemez, két lemezjátszó és egy keverő segítségével tetszőleges ideig képes megismételni a kiválasztott részt. Kool Herz – a hip-hop zene egyik őse – nem zeneszerző (a szó klasszikus értelmében), hanem lemezlovas, aki azonban mégis új zenét állít elő. A hetvenes évek elején kezd el működni a ma már legendás német zenekar, a Kraftwerk, az első zenekar, amely csak elektronikus hangszereket használ. Zenéjük a huszadik századi technológiák által meghatározott, s a bennük rejlő lehetőségeket teljesítik ki. A Kraftwerk zenéje, mint arra a lemezeik címei (Autobahn, Radioactivity, Trans-Europe Express, The Man Machine, Computer World) is utalnak, e gépi környezet metaforájaként is felfogható. Az elektronikus zene nem képzelhető el a düsseldorfi négyes nélkül, egyik legfontosabb ágának, a (Detroitban megszülető) technonak a Kraftwerk lesz az egyik legfontosabb inspirációs forrása. A hetvenes évek fekete bőrű és homoszexuális közönsége körében népszerű diszkó is fontos szerepet játszik az elektronikus zene fejlődésében. Giorgio Moroder Donna Summerrel veszi fel a Love To Love You Baby című 17 perces diszkódarabot, majd eztán következik a mai füllel is nagyon frissnek ható I Feel Love. Moroder alapvetően egyedül dolgozik a stúdiójában, tevékenysége pedig a programozásra épül – ezzel a zeneszerzés újfajta módszerét honosítja meg: a számítógépükkel vagy más technikai eszközzel otthoni környezetben dolgozó, zenei képzettséggel nem rendelkező „zeneszerzők” gyakorlata ma már meglehetősen elterjedt; a zenekészítés, zeneszerzés demokratizálódásához vezet az a tény, hogy a technikai eszközök mindenki számára, nem túlságosan magas áron elérhetőek. Ezek közül említést érdemel a Roland cég által előállított TR808-as és TR909-es dobgép vagy a szintetizátorok különféle típusai. Érdekesség, hogy technológiai hibák is produktívak lehetnek: a
Metal 1.
Levan gyakran játssza kedvenc előadóinak saját maga által újrakevert számait. A DJ már nem beszél a számok szünetében, nem várja meg a szám végét, hiszen rákeveri a következő szám elejét, az eddig merev határként elgondolt kezdet és vég érvényét veszti, fellazulnak a határok, s az egymásra helyeződő zenékből valami egészen új születik. A több órán át tartó „szett” folyamattá alakul, a DJ elvehet, hozzáadhat hangokat, effekteket, megváltoztathatja a zenék sebességét. Levan már a mai DJ-k egyik elődje, a lemezjátszó pedig hangszerré válik a jó DJ kezei között. A már említett Detroit, s az itt megszülető stílus, a techno a következő állomás. A felnövekvő generációk részben a Kraftwerk zenéjén, részben pedig az őshonos soul és pszichedelikus funk zenén szocializálódik, s mindennapi élményük a General Motors 1972-es elköltözése után
DISPUTA Pláza
Roland cég TB 303-as gyártmánya eredetileg a basszusgitár hangjának imitálását volt hivatott szolgálni, ám mint ilyen, rossz minőségű imitációt produkált. A legendás 303-as azonban 1987-ben újjászületik „természetellenes” használata révén: DJ Pierre a slide funkció alkalmazásával állítja elő azt a jellegzetes savas hangzást, amely az acid house és tulajdonképpen az egész elektronikus zene egyik védjegye lett. E technikai eszközök közül az egyik legfontosabb a sampler, amely a zenekészítés új formájához vezet. A sampler ugyanis numerikus formában rögzíti a hangsorokat, amelyek tetszés szerint átalakíthatóvá válnak. Elvileg minden olyan szekvencia újra felhasználható, amely már korábban létezett, a sampler használójának fantáziájától függ, hogy a „hozott anyaggal” mit tesz. A sampler tehát lehetővé teszi, hogy az irodalmi szövegek létmódjaként felfogott intertextualitás a zene területén is érvényre jusson: többé nem a zenemű alkotója az elsőrendű meghatározó (ráadásul az elektronikus zenéket készítő producerek rendszerint álnevek alatt jelentetik meg szerzeményeiket), hanem az adott zenemű és annak sokrétű kapcsolata a múlt zenéivel. A remixelés gyakorlata, egy-egy elkészült szerzemény más előadó általi újrakeverése is ebbe az irányba mutat: ugyanaz a zenedarab elvileg „végtelen” formában létezhet. Az egyszemélyes komponálás másik előnye az, hogy lerövidül az idő az ötlet és annak kivitelezése között. A mai DJ-producerek a délelőtt elkészült darabjaikat este már játszhatják a klubokban, tesztelhetik, majd a közönség reakciójának megfelelően újraírhatják azokat. Mire a közönség számára cédén hozzáférhetővé válnak ezek a darabok (ha egyáltalán megjelennek), addigra a klubok közönsége már régen elfelejti őket: „végleges” formájuk egyúttal – ha úgy tetszik – „klasszicizálja” is őket. Mivel ezek a zenék elsősorban bakeliten léteznek, s nem feltétlenül jelennek meg cédén, a producerek önmaguk urai, nem kell magukévá tenniük a nagy lemezkiadó cégek profitorientált szemléletét. A laza társulások független, kis kiadók megjelenéséhez vezetnek (a leghíresebbek talán a Warp és a Ninja Tune), amelyek tagjai számára a kreativitás a legfontosabb kritérium. 1977-ben nyílik meg a New York-i Paradise Garage, illetve a chicagói Warehouse klub (az előbbiből születik meg a garage, a másikból pedig a house stílus neve). A New York-iban Larry Levan, a chicagóiban pedig barátja, Frankie Knuckles a lemezlovas.
81 Gömböc, Dankó Imre grafikái
DISPUTA Pláza 82
hátramaradó ipari tömbök látványa. Detroitot, az indusztriális várost a gépek tették naggyá, majd hagyták magára. Juan Atkins, Derrick May és Kevin Saunderson egy ilyen környezetben szinte törvényszerűen jut el ehhez a zenéhez: „A hangok a mechanika, az ipar, a gépek, az elektronika világából érkeztek. Bizonyos értelemben a környezetünk teremtett meg minket” – mondja később Derrick May. Talán az sem véletlen, hogy a techno Európában is a nagy iparvidékeken (Észak-Anglia, Franciaország, Belgium, Hollandia, Berlin, Frankfurt) lesz népszerű. A nyolcvanas évek végére a hullámok elérnek Európába is. 1987-ben az Ibizán nyaralók már megismerkedhetnek ezzel a zenével, s innen aztán egyenes az út az öreg kontinens zenei fellegvárába, Angliába: 1987-1988 a summer of love ideje, egyre több DJ játssza az új zenéket. A kormányzat részéről tapasztalható elnyomó intézkedések hatására a partizók elkerülik a nagyvárosokat, és inkább vidékre (vagy a nagyvárosok peremén található elhagyott gyárterületekre) vonulnak, hogy a hatóságok tudta nélkül hódolhassanak új szenvedélyüknek. A lelkesedést, eksztázist jelentő rave szó jelöli azokat a performance-szerű eseményeket, ahol a főszerepet játszó zenén túl fontos szerepe van a vizuális effektusoknak, a mozgásnak, az extrém ruháknak, s a révület elérését segítő drogoknak is. A kilencvenes évek elejétől a techno és a house mellett különféle stílusok sokasága
jelenik meg, az ezredfordulóig Londonban szinte minden évben felbukkan valami új stílus, amely lázban tartja a zenére éhes közönséget. A tradicionális jamaikai dub keveredik az elektronikával (Dreadzone). Részben a Warp kiadóhoz köthető a kísérleti elektronika erős jelenléte (Aphex Twin, Squarepusher, Autechre). A mai napig az egyik legváltozatosabb stílus a jungledrum’n’bass és különféle alfajai (Goldie, Grooverider, Roni Size, LTJ Bukem, Andy C). E zene alapja a régi dzsesszlemezek dobszólóiból kölcsönzött és jócskán felgyorsított törtütem, illetve egy egyszerű, de hatásos basszusmenet, majd erre az alapra atmoszférikus, dzsesszes vagy akár indusztriális hangzás is építhető. A trip-hop sokkal lassabb tempójú zene (gyakran a downtempo címke alatt találkozhatunk vele), a hiphophoz hasonló ütemalap tág teret hagy a kísérletezésnek (Massive Attack, Tricky, Kid Loco, Thievery Corporation). Az elektronika és a rockzene keveredéséből született meg a mára már elhalt stílus, a bigbeat (Fatboy Slim, Propellerheads). Németország, s azon belül is Frankfurt a születési helye a manapság igen népszerű, de igencsak felhígult trance-nek (Sven Väth). Mint a neve is mutatja, a technonál jóval emészthetőbb, melodikus, atmoszférikus zenéről van szó. Komoly zenei teljesítményeket tud felmutatni az angliai pakisztáni és indiai közösség is, akik a Távol-Keletről hozott zenéiket keverik az elektronikus hangzásokkal (Asian Dub Foundation, Transglobal
amelyek a mindennapjait jellemzik. A szórakozásnak nincs célja, nincs hasznossága, nem jövőorientált. A raver kilép az időből, folytonosan „jelen” van, részt vesz. Gyakran hasonlítják a rave-eket a törzsi, rituális, szakrális ünnepekhez. Az ilyen típusú hasonlatokban mindig van némi túlzás, ennek ellenére, mint minden ünnep, a techno-partik is kötődnek bizonyos mértékig a szakralitáshoz: a jelenséget talán az immanens szakralitás fogalmával írhatnánk le, hiszen a szakralitás tárgya nem Isten, hanem maga a transz állapota, az adott pillanat közössége, a táncoló testek közös élménye. Fontos jellemző, hogy a mindennapi tudatállapot a parti idejére felfüggesztődik. A természetes beállítódás, amely a hétköznapi viselkedésünket meghatározza, s amely egyben identitásunk garanciája is, háttérbe szorul, mert a rave a tudatállapot módosulását teszi lehetővé. A transzba lépés tehát annak elfogadása is, hogy időlegesen kérdőjel alá helyeződik a mindennapi tudatállapot, s kinyílunk egy új állapot felé. A rave közössége ennek megfelelően nem odatartozáson alapuló közösség (mint amilyen a nemzethez vagy valláshoz való tartozás), hanem választáson alapul, ideiglenes, mindig csak az adott alkalmakra áll össze. A közösségnek (elvileg) nincsenek politikai, ideológiai előfeltevései. Ennek egyik nem elhanyagolható aspektusa, hogy ez a zene alapvetően és elsődlegesen szöveg nélküli, explicit verbális üzenetet nem hordoz. Ehhez képest az elektronikus zene előtti könnyűzenei áramlatok, mint a rock, a punk vagy akár a rap jórészt a zenék szövegei által pozicionálják magukat a társadalmi játéktérben. Ez a törekvés merőben idegen az elektronikus zenétől. Mindez azért is lehet így, mert a nagy rocksztárok vagy a rapperek egyúttal markáns előadók is, míg a techno DJ vagy producer elutasítja a reflektorfényt (természetesen mindez nem így van, ha az adott előadó vagy DJ belekerül a fogyasztói szemlélet mókuskerekébe, vagy ha egyenesen a meggazdagodásra törekszik). Érdekes új aspektus az, hogy egészen mostanáig az ünnep nem volt összeegyeztethető a gépekkel. A techno-partin a gépek teszik lehetővé a szórakozást, s így feloldódik ez a hagyományos ellentét. A technikai eszköz jelentősége nem a társadalmi hasznosságában merül ki, hanem e transzállapot mediális összetevőjévé válik. A technokultúra egyik alapvető jellegzetessége a gépekhez való új, kreatív viszony. A technológia lesz az egyik lehetőségfeltétele a
DISPUTA Pláza
Underground, Talvin Singh). A nu skool breakz lelassította a jungle törtütemeit, de átvette az erőteljes szubbasszusait, s fuzionál mindenféle progresszív stílussal (Rennie Pilgrem, BLIM, Freq Nasty, Adam Freeland). Ugyanilyen olvasztótégelynek tekinthető a Berlinben megszülető nu jazz– vonal is (Truby Trio, Jazzanova, Nicola Conte). A címkék csupán minimális orientációt adhatnak, nem érdemes ezek alapján tájékozódni – az elektronikus zenében mindenféle zenei hagyomány kereszteződik és feloldódnak a határok, sőt, ma már nem kizárólag az elektronikáról szól a történet. A zene olyan olvasztótégely, amelyben szinte mindenféle stílus, vonulat megtalálható, kölcsönösen merítenek egymásból, s így szinte beláthatatlan lehetőségek nyílnak meg. E rövid és sematikus történeti áttekintés után próbáljuk meg értelmezni az elektronikus zenét, illetve annak elsődleges „fogyasztási” formáját, a rave-eket. A könnyűzene a nyugati társadalomban a huszadik század eleje óta a szórakozás és a kikapcsolódás egyik hagyományos formája, amely mindenki számára elérhető. A mai popsztárok kultusza arra is jó példa, hogy a (gyakran igen alacsony nívójú) szórakoztatás mindenekelőtt üzlet: a zenehallgató vagy koncertre járó még szórakozás közben sem tesz mást, mint fogyaszt, akkor is, ha nem erre gondol, amikor kedvence cédéjét helyezi be otthon a lejátszóba. Kétségtelen azonban az is, hogy például a híres woodstocki fesztivál nem csupán egyszerű szórakozás volt. A néhány napig szabad szerelemben élő, kábítószert fogyasztó és mindenekelőtt zenét hallgató fiatalok kiléptek a mindennapok monoton világából, ünnepeltek, s ekként áthágtak bizonyos határokat. A nyolcvanas évek végének ravejei ugyanilyen ünnepek, ugyanilyen határátlépések, s mint ilyenek, azonnal magukra vonták a hatalom figyelmét. A tiltások (például Angliában vagy Franciaországban) azt jelezték, hogy a társadalom olyan jelenséggel találta magát szemben, amelyet képtelen volt uralni. (Mára a helyzet „normalizálódott”, s a technóval is megtörtént az, ami elkerülhetetlen: beszippantotta a fogyasztói társadalom. Ugyanakkor az Európa-szerte népszerű free party-k, s az ebből eredő társadalmi feszültségek ma is komoly problémákat okoznak, ám ez egyúttal annak a jele is, hogy a technót kezdetben jellemző szellemisége mégsem tűnt el teljesen.) A techno-parti tehát az ünnep pillanata, vagyis a résztvevő kilép a megszokott társadalmi gyakorlatokból,
83
DISPUTA Pláza 84
zenei formák keveredésének, de akár az egyéni identitások lehetséges játékának, sőt tágabb szinten akár az etnikai, nemzeti identitások keveredésének is. Mint az már a fentiekből kiderült, a technozene produkciója és fogyasztása szorosan vett esztétikai problémákat is felvet. Azáltal, hogy a mix nem egyes zenék összessége, hanem folyamat, hogy a DJ egy zeneszámra rámixelhet más, esetleg nem is odaillő hangokat, feloldódnak a zárt műalkotás határai, a mix nyitott művé válik, amelynek alakításában jelentős szerephez jutnak a partik résztvevői is. A DJ tehát nem csupán interpretálja a zenét, hanem átalakíthatja annak struktúráját is. A DJ maga nem művész, legalábbis a szó hagyományos értelmében: kerüli a reflektorfényt, nem igehirdető papként viselkedik, akinek hívei isszák a szavát, hanem (a korábbi hasonlatunknál maradva) sámánként a közös élmény egyik létrehozójaként működik. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a techno-parti felfogható művészeti eseményként is (nem teljesen igaz ez akkor, ha ipari méretekben űzik, ha hagyományos keretek közé illesztik, és ha alapvetően profitorientált tevékenység lesz). A művészet ünnep, az ünnep pedig művészetté alakul. A techno-parti többféle művészeti ágat mobilizál: a zene mellett igen fontos szerepet játszik az építészet (az épület mint keret: elhagyott gyárépületek, fürdők, planetárium; nem rendeltetésszerűen használt terek és az ebből eredő feszültség), a grafika, a festészet, a díszítőelemek, a vizuális effektusok (videó, fotográfia), a mozgás, a tánc. A techno mint művészeti forma nem reprezentáción alapuló művészet, hanem reláción, részvételen nyugvó együttlét, amelynek egyetlen célja önmaga, a transz, a dionüsszoszi állapot elérése. Nem reprezentatív azért sem, mert nincs olyan centrum, olyan középponti hely, amely a résztvevők számára merev pozíciót jelöl ki, amely elválasztja egymástól az alkotókat és a befogadókat. Fontos elem, hogy kiiktatódik szinte minden verbális közvetítettség. Nincs átadandó és befogadandó üzenet, a reprezentációt a participáció helyettesíti: akkor és ott lenni, kitéve a hatásnak és annak alakítójává válni. A techno tehát azokat a tendenciákat folytatja, amelyek elhagyják a művészet hagyományos tereit (nagyszínpad helyett szobaszínház, happening, performance). Ha a művészetelmélet ezt a jelenséget meg akarja érteni, le akarja írni, akkor az esztétikának a pragmatika felé kell elmozdulnia, a hatásként elgondolt művészeti gyakorlatok leírásá-
vá kell válnia: hogyan hat és hogyan kerülhet összhangba a tér, a mozdulat, az akusztikai és a vizuális stimuláció. Csupán egy fontos elemet ragadjunk most ki e rövid áttekintés végén. Az elektronikus zene kísérletező kedvének köszönhetően olyan hangokat is hall az ember, amilyeneket korábban még sohasem hallhatott. A partik során a szubbasszus hangok olyan tartományt tesznek folyamatosan hozzáférhetővé, amely újdonság a nyugati fül számára: „itt már nem egy kifinomult, bonyolult zenei szövet ringatja katarzisba az eltávozni vágyót, mint a nagy barokk muzsikában. Az akusztikai gyönyör, a kellemes, beleket és veséket masszírozó baszszus zenetörténeti változást jelez. Hiszen ilyen jó mélyhangok még sohasem voltak a zenében, sokszor ezért is megyek partira, mert az e heti világvégét a zsibbasztó basszusokban képzelem élvezni. Egészen az ókorig visszamenőleg a zene belül, a füleden át érzékelt esztétikai, matematikaiakusztikai arányok, ritmusok, hangszínek révén okozott gyönyört. A mai zenének az az áttörése, hogy szellemi pallérozottsága megszűnik, lezuhan ebbe a súlyos, ősemberi ritmusvilágba, így stimulációja már kívülről hat, ami a hús bombázásában és akusztikai masszázsában nyilvánul meg. A zene élvezete a vérkeringés módosulásában, az adrenalintermelés felszökésében, és nem a belső individuális katarzisban jelenik meg.” (Hortobágyi László) Ez az analízis csupán egy összetevőre fókuszál, annak hatását próbálja megérteni, de természetesen számtalan olyan aspektusa van még e művészi gyakorlatnak, amelynek leírásával még adósak a művészet- vagy más elméletek (pl. antropológia, szociológia). Befejezésképpen – konklúzió gyanánt? – idézzük még egyszer a kiváló zenészt és elméleti szakembert, Hortobágyi Lászlót: „Az érző és lakható világot kereső fiatalok mentsvára az acid parti, a hangár, ahol még ha nem is ér hozzá a mellette rángatózóhoz, mégis egy pillanatnyi emberi meleget, ősi közösséget talál […] Mert valamilyen oknál fogva mégis annak a másik embernek a jelenléte tartja az emberi életet elviselhető hőfokon.”
A szörfös nindzsa
ha a rendezők, Tony Scott és Oliver Stone, sokat visszavettek is a narráció töredezettségéből, sőt, Stone néptanítói ambíciója kifejezetten tönkretette Tartantino iróniáját –, majd a lenyűgöző Kutyaszorítóban (máig a legtisztább, legpontosabb alkotása): olyan felütés ez, amin csak ámulni lehet. Az igazi nagy áttörés, a Ponyvaregény, voltaképpen már jutalomjáték, alkalom arra, hogy Tarantino sok pénzből, nagy sztárokkal ismét megmutathassa, mire képes jutni a gengszterfilm zsánerével. A Négy szoba záróepizódja pofátlan tréfa, ráérős szertelenséggel szövögetett helyzetgyakorlat, ami egyetlen poénra épül. Aztán jött a sokakat meglepő Jackie Brown, egy igazán kellemes film, amelyből mindazonáltal sokan hiányolták a vérbeli tarantinoi lendületet (kevesebb szó esett annak idején arról, mennyire klasszikusan kidolgozott darab ez, mennyire gondosan kimunkált minden jelenet, gesztus, beállítás). És hat év türelmi idő után jelent meg a negyedik nagyfilm, a (legalább) kétrészes Kill Bill – újabban Tarantino lebegteti a harmadik folytatás lehetőségét. A Kill Bill sok szempontból elüt az előző Tarantino-filmektől. Korábban mindhárom a nagyvárosi gengsztervilágban, pontosabban annak zsánerfilmes tradíciójában játszódott. Közös problémájuk a brutalitás és a banalitás kapcsolata, illetve a két jelenség filmes megjelenítési lehetősége volt. Az erőszakfilmnek ugyanis mindig ugyanazzal a kérdéssel kell szembesülnie, hogy tudniillik mit kezdjenek azzal az erőszakkal, amire épülnek. Alapvetően három megoldás létezik. Az első a brutalitás elmismásolása: hosszas ökölcsattogás vagy tűzpárbaj, nagyon kevés vér és látható sérülés, semmi korhatár (Gregory Peck és Charlton Heston verekedése az Idegen a cowboyok között-ben, de ide sorolható James Bondtól Indiana Jones-on keresztül Bud Spencerig az egész kalandfilmtörténet). A második az erőszak naturalizálása: gyors, hatékony mozdulatok, erős zörejek, lihegés, vér, szenvedés, jól láthatóan megtépázott testek (a kilencvenes évek uralkodó akciótendenciája A sziklától a Nikitán át Steven Seagal teljes filmográfiájáig). Végül a harmadik az akció esztétizálása: erősen koreografált jelenetek, hatalmas, lassított vetődések, felerősített hanghatások, intenzív zeneiség, általában valamely távol-keleti harcművészet szertartásos mozdulatai (John Woo filmjei, a Mátrix, A hős stb.). De bármelyik
Sutyák Tibor
Amikor moziról van szó, mindenütt csak felületekkel találkozunk. Minden sík, lapos, a harmadik dimenzió nem több, mint egyszerűen a hordozólap fizikai szubsztrátuma. A vetítővászon, a film- vagy videoszalag, a képernyő, a cédé vagy DVD-lemez, mind-mind merő felszín, mélység nélküli kiterjedés. Persze sík a papír, amire az író ír, sík a festő vászna is, ám más természetű felületek azok. A teleírt lapon a szöveg kiemelkedik a háttér fehérségéből, a szöveg kapcsolatokat létesít az alatta lévő lapok tartalmával, a lapozás életre kelti a könyv, újság vagy kézirattömb tömörségét. A festmény és a fotó a maga ünnepélyes mozdulatlanságával elidőzésre hív fel, mintha a tekintetnek módja volna egyre beljebb és beljebb hatolni az állókép koncentrált, pillanatnyi örökkévalóságába. A film azonban mozgásban tartja a felszínt, nem is egyéb, mint a felszín mozgása. Ha magasságot vagy mélységet kap, azt a történetből, a szereplők láthatatlan belső életéből, a dialógusokból és a problematizált egzisztenciális alaphelyzetből nyeri – vagyis csupa olyan dologból, ami a film előtt vagy mögött van, ami nem par excellence filmszerű. Greenaway állhatatosan hajtogatott tézise, amely szerint a film mint önálló lehetőség még kiaknázásra vár, bármilyen provokatív is, őrzi érvényességét. Tarantino pedig valóban felületes, a felületek megszállottja. Nincs dolga a mélység igézetével, nem búvár, hanem szörföző. Nem állítja, hogy nincs mélység a felszín mögött, egyszerűen csak nem firtatja, van-e ott még valami. Attitűdjének értelme az, hogy a felszín önmagában érdekes, tekintet nélkül arra, aládúcolja-e a tudattalan, az egzisztencia örökös nyugtalansága, misztikus rejtély vagy bármi más. A felszín az ő számára a popkultúra előre gyártott mozaikmintáiból áll, s a kultúrkritikus önmarcangolás és az apologetikus lelkesültség egyként fölösleges – ez egyszerűen egy adottság. Elhibázott volt, hogy egykor a film megújítását várták tőle; nem újít ő, inkább utazik azokon a hullámokon, amiket lényegében mindig ugyanazok a mozgások keltenek. De ha nem újít is, egészen bizonyosan frissít. A Tarantino-trip kecsesen és csúfondárosan, olykor egyenesen káprázatos eleganciával rajzolja rá nyomvonalát a filmtáj nagy léptékű térképére. Eleinte valósággal tajtékot vert körülötte minden. Két pazar forgatókönyv, a Tiszta románc és a Született gyilkosok – még
DISPUTA Pláza
Tarantino és a Kill Bill
85
DISPUTA Pláza 86
lehetőséget (vagy azok bármelyik kombinációját – a Halálos fegyver-széria például mindhármat működteti) választották is az alkotók, egy általános üzenet stabil maradt. A brutalitás nem banális, hanem vagy tragikus, vagy vad, vagy beavatottságon alapuló, vagy eszelős, vagy sportos – mindenképpen kiemelkedik a hétköznapiság józan ismerősségéből. Ölni vagy fájdalmat okozni lehet mindennapos, de nem lehet mindennapi. Tarantino éppen ennek a tételnek mondott búcsút. Habár képei leginkább a naturalisztikus stílushoz állnak közel, egész dramaturgiája arra épült, hogy az erőszak semmiben nem különül el az egyéb napi teendőktől. A szereplők esznek, isznak, ürítkeznek, hülyeségekről beszélgetnek – cédékről, filmekről, popsztárokról, színészekről, szokásokról, mint mi mindannyian –, és ha úgy fordul a helyzet, ölnek vagy megölik őket. Ez adta a híres Tarantino-dialógusok dinamikáját. Vincent Vega elmeséli, hogyan mondják franciául a Big Macet (le Big Mac), majd lelő két-három embert, ráül a vécére egy képregénynyel, és lelövik. Mindez egyetlen narratív lendülettel, stílusváltás és hangsúlyemelés nélkül. Mitől működőképes ez a logika? Az átlagember attól is két napig ideges, ha rákiabálnak a buszon, márpedig a gengszter is átlagember, legalábbis Tarantino folyton ezt sulykolja. Akkor hol folynak át egymásba ilyen zökkenőmentesen a dolgok? Természetesen a filmvásznon. Ott a gyilkosnak nem csak dolga, hanem sorsa, hogy gyilkoljon, a harcművésznek, hogy harcoljon, a hősnek, hogy hősködjön. Tarantino nem Coppola vagy Scorsese, nem folytat hosszas tanulmányokat a bűn szociológiájáról és pszichológiájáról, őt egyedül az az ősrégi dramaturgiai szabály mozgatja, hogy ha a színen feltűnik egy fegyver, akkor annak el is kell sülnie, különben mi a fenét keresne ott. A filmbeli fegyveres egyszerűen azért van, hogy használja fegyverét. Az erőszakfilm hétköznapjai a véres leszámolások, elvégre ez a műfaj automatizmusa. Ezt várjuk tőle, ezt kapjuk, ez van. Ahogy
a társasági fecsegésnek is megvan a maga automatizmusa, ezt várjuk tőle, ezt kapjuk, ez van. És minthogy a film dolga többek között az, hogy a valóságosság illúzióját keltse, a kívánt realizmus egy csapásra megvalósítható legbanálisabb életgyakorlataink dramatikusságot nélkülöző beemelésével. Tarantino gengsztereinek csak filmimmanens realitásuk van, filmen belül munkálkodnak, filmek szabják ki sorsukat, és pontosan sorsuk kiszabottságával, tipikusságával, automatizmusával, azaz nem élettörténetük tartalmában, hanem tiszta formalizmusában válnak olyanokká, mint azok, akik nézik őket. A Kill Bill elhagyta a belakott terepet, de megtartotta a letelepedés bevált rituáléját. A sors ezúttal is minden szereplő számára meg van írva (filmfelületek őrzik), sőt, a fatalisztikus mozzanat talán még hangsúlyosabb: mi mást tehetne a bosszúálló, mint hogy bosszút áll? Ráadásul a cím semmi kételyt nem hagy aziránt, hogy mire megy ki majd a játék. Viszont a közeg nem a gettók gengsztervilága, így a gengszterfilm összes kellékét nélkülözni kénytelen. Ehelyett valami lehetetlen, modernizált nindzsaklán tagjai bukkannak fel (Deadly Viper Assasination Squad), akik kiválóan bánnak mindenféle lőfegyverrel is, igazi elemükben mégis akkor vannak, ha ódon szamurájkardokkal eshetnek egymásnak. És mivel minden fokozottan irreális, Tarantino letesz a játékos realizmusról, alig-alig hangzanak fel az ismerős tarantinós fordulatok a párbeszédekben. Talán egy kivétel van, a második rész végén Bill értekezése a Superman és a többi képregényhős közötti különbségről, ám lassú, szentenciózus dikciójának tempója annyira különbözik mondjuk a Kutyaszorítóban Madonna-elemzésétől, hogy inkább csak utólag vesszük észre az észjárás azonosságát. Tarantino tehát felhagyott azzal, ami híressé tette, de túl sok bőrt már amúgy sem nyúzhatott volna le róla, ráadásul a tanítványok és az epigonok máris megjelentek. Ehelyett mindent arra bíz, hogy két
filmközi utalás tűnik fel, onnantól kezdve, hogy Bill hogyan hordja a pisztolyát (úgy, mint Lee van Cleef A jó, a rossz és a csúfban), odáig, hogy Uma Thurman Bruce Lee fekete csíkos sárga kezeslábasában (ebben küzdött meg Lee többek között Kareem Abdul Jabbarral a befejezetlen Halálos játszma egy jelenetében) megy neki a Bruce Lee első komolyabb szerepére emlékeztető álarcot viselő jakuza-bandának – Bruce Lee első és utolsó megjelenése egy jelenetben. A fényképezés Leonét és Corbuccit idézi, a zene hol Morriconét, hol a kung fu-filmek hetvenes évekbéli rettenetes funkyját, hol meg Tarantinót magát. Nincsenek karakterek, csak filmes helyiértékek; ez itt a bosszúálló, ez a tiszteletre méltó ellenség, ez a sajnálnivaló, amaz az alattomos, meg persze a sötéten attraktív főgonosz. Számon lehetne kérni, hogy épp Tarantino, aki pedig jellemépítésben volt a legjobb, miért mozgat most ennyi üres papírfigurát. Ám ez a kifogás célt téveszt. Tarantino
DISPUTA Pláza
másik zsánerfilm, a spagetti-western és a harcművészeti filmek kereszteződéséből olyan hibridet hozzon létre, amely ha utódokat nem terem is, önmagában életerősnek bizonyul. És éppen ez a frigy gyanús – ahogy a filmbéli sheriff mondja, valaki tudott egy okot, hogy a házasság ne működjék, de nem tartotta meg magának. Tarantino szeme éles, mint egy katana, az ütemérzéke azonban cserbenhagyta. Már-már zseniális észrevétel ugyanis, hogy noha a nyugati és a keleti magas- és mélykultúra alapjaiban eltér egymástól, a felszíni kultúra terén számos meghökkentő egyezés található. Ne a zent és a kereszténységet, ne Buddhát és Kantot, ne a No-színházat és Peter Brookot vessük össze, hanem a comics és a manga ikonográfiáját, a Saolin-filmeket és Sergio Leone trilógiáját, rögvest megtaláljuk az egyezéseket. Mi a közös egy hongkongi kung fu-filmben és egy olasz westernben? Mindenekelőtt a történet cizellálatlan egyszerűsége: tízből kilencszer bosszút kell állni. Aztán a figurák fegyelmezett egydimenzióssága – mennek a maguk útján, tántoríthatatlanok, nyilván szociopaták egy kicsit, számukra a szex vagy hatalom is csupán afféle mellékgondolat, nincs bennük semmi életszerű. A harcos létforma mindenek felett áll, még az adott kontextus konkrétumait is felülírja (emlékezzünk Frank nagy monológjára a Volt egyszer egy vadnyugat végén a két örök ellenségről, akik az időt átszelve keresik egymást). A főbb alakok szófukarok, kimértek, magányosok. A táj pompázatos háttere csak arra való, hogy felmagasztalja a hős egyedüllétét. Minden a törvényen kívül történik, de nem azért, mert a hősök elrejtőznének előle, hanem mert egyedül önmaguk cselekedete törvényhozó számukra. Gyakoriak a hiper plánok, a szélesvásznú szemközelik, a hosszú, feszült, mozdulatlan képek, amelyek hirtelen villámgyors akcióba csapnak át. Tarantino ezekre a hasonlóságokra bízta rá új filmjét. Még az eddigiektől is több
87
DISPUTA Pláza 88
tökéletesen tudatos, a Kill Bill nem viselné el a bonyolultabb jellemeket. Az egészet a végzet mozgatja, és ennek a végzetnek Hongkongban és Cinecittában van a Delphoi szentélye. A rendezőt egyedül az izgatja, mit tehet ő ennyire zárt dramaturgiai keretek között, és azt bizonygatja, a legszorosabb gúzsban a legjátékosabb a keze. Az akciójelenetekbe belezsúfol mindent, amit egy kamasz megálmodhat, hogy mit tenne ő, ha forgathatna. Lerepülő fejek, levegőben sikló testek, fröcsögő, sőt, a festékszóróból lövellő festékhez hasonlatosan porlasztottan előtörő vér, kirántott szemek, cikázó kardok, félelmetes koreográfia. Álkeleti álfilozófia, álnyugati álperverzió, mindez lefojtott kuncogással. Időnként rejtett kis tanulmányok a film működési mechanizmusáról. Például ott van az a rém hosszú jelenet, amikor Uma Thurmant élve eltemetik, és ő a koporsóban fekve felidézi mestere tanítását a deszkák szétütéséről, amit aztán persze meg is tesz, de közben annyi idő telt el, és annyi hülyeséggel nyomta tele Tarantino a néző elméjét, hogy egészen elfelejti: mielőtt eltemették volna, a női bosszúállót két méterről mellbe lőtték egy duplacsövű sörétes puska mindkét csövével, úgyhogy nem azon kellene izgulnia, hogyan töri fel a koporsót, hanem hogy miként tekeri le a tüdejét a hátgerincéről. Ez nem hiba, hanem szemtelen önleleplezés; figyeljék csak, a film így működik, úgyis elfogadnak mindent, hiszen még nem jött el a filmidő a főszereplő halálára. És mivel faktum, hogy a főhős nem halhat vagy rokkanhat meg a történet végéig, Tarantino nagy kéjjel rendezi el Uma Thurman lokális sebezhetőségét és globális sebezhetetlenségét. A Fekete Mamba ugyanis számos igen komoly sebet kap, ám ezek a következő jelenetekre egyre kisebbednek. Nem hagy nyomot rajta az, ami megtörtént vele, sem az, hogy sírógörccsel ébred a kómából (egy pillanatra rá már derűs és nyugodt arccal mímeli az eszméletlenséget, könnyfolt nélkül), sem az, hogy az amerikai-kínai főjakuzanő felhasítja a hátát (amikor felkel a havas földről, a havon nem marad vérfolt), mi több, az említett sírból kitörési jelenet után, hiába láttuk jól, hogy öklét véresre verte a deszkán, egy perccel később, amikor azonmód földesen betér egy kávézóba, nincs már a kezén sérülés. A főhős valami természetfeletti önregenerációs képességgel bír, másként nem viselhetné el, amit egy átlag akciófilmben kap, de a néző elfogadja, mert ha néző, neki meg ez a sorsa. És ugyanígy zokszó nélkül elhiszi,
hogy vannak őrzendő titkok, még ha azoknak nincs is semmi értelmük. A Kill Bill mindkét felében folyamatosan kisípolják a Beatrix keresztnevet, aztán meg egyszer csak kimondják és hangsúlyos, felstilizált flashbackkel nyomatékosítják, holott az egésznek nincs semmi tétje, csak éppen kell lenni egy rejtélynek, ami csak a vége felé tárul fel. Tarantino zsonglőrködik a klisékkel, alkalmazza, közben ki is fordítja őket, miközben mindvégig azt állítja, hogy ha átlátunk is a trükkön, kénytelen-kelletlen az illúzió foglyai maradunk. Ugyanakkor van valami zavarba ejtő utólagosság a Kill Bill hatásában. Ez az idézetekből, szabványokból, karikatúrákból álló mintázat nem fejti ki teljes erejét a filmnézés jelenében; hátra kell menni érte az időben, hogy a megértés is Tarantino kedvenc narrációs megoldását érvényesítse. Travolta tánca vagy Bruce Willis véres atlétája a Ponyvaregényben azonnal kattanó poén volt, ám itt a hasonló gesztusok puszta száma is elejét veszi az efféle bólintós felés elismerésnek. A Kill Bill nézője hamar felhagy az utalások azonosításának kellemes, egyszersmind távolságtartó gyakorlatával, hogy immár nem a leltáros, hanem a közvetlen fogyasztó pózát öltse fel. Természetesen ez a Barba-trükk is a Tarantino-féle varázsdobozból származik: a korábbi filmjeivel kikényszerített erősen reflexív magatartás lemorzsolása szükséges előfeltétele az említett nézői sors működésének. Így viszont a filmnek önmagában is, minden intellektualizálás nélkül meg kellene állnia, mi több, magával kellene sodornia az iróniával kipányvázott értelmiségi pozíciókat. Nem teszi. Ennek oka pedig végső soron ugyanaz, mint ami az egész vállalkozást működteti, nevezetesen az olasz western és a kínai-japán harcművészeti zsánerek szintézise. Amennyire kiválóan dolgozik az értelmezői metaszint, olyan akadozó a közvetlen átélés. A probléma egyszerűen ritmikai jellegű, és bele van kódolva a szintézis elemeibe. A spagetti-western ritmusa arra épül, hogy a végtelenül lassú előkészítéseket villámgyors akciók váltják. A Volt egyszer egy vadnyugat híres párbajjelenetében hosszú percekig mozdulatlan alakokat pásztáz a kamera, kezek lebegnek a revolver markolata felett, szemek szűkülnek az összpontosítástól, aztán egyszer csak bumm, olyan hirtelen, hogy egy pillanatra azt sem tudjuk, mi is történt voltaképpen. Az akció kivételével minden az elviselhetőség határát súrolóan vontatott, a mozgások, a dialógusok, a cselekményszervezés. Sergio Leone érdeme,
Tarantinónál az összeféréshiányt alig kompenzálja valami. A Kill Bill egyszerűen lassú lett, az elejétől a végéig lassú. Lassan beszélnek, lassan mozognak, lassan bontakozik ki a cselekmény – és lassan ölnek. Talán két kivétel akad, az, amikor a Fekete Mamba kést hajít a kódnevére féltékeny, pisztolyt rántó egykori bérgyilkostársnőbe, de ez már egy hosszas kézitusa utáni pihenőszakaszban történik, és a Billel vívott ülőpárbaj, amit viszont – akciófilmes szempontból – agyoncsap az idétlen „ötnyomásos ütés” bevezetése. Egyébként nemigen beszélhetünk ritmusváltásokról, egyenletes, kényelmes tempóban hömpölyög minden, és ezt nem törik meg az erőszakjelenetek különben gyors mozgássorai sem. Erős a gyanúm, hogy ha a Kill Bill főcímében nem díszelegne kevélyen a „Quentin Tarantino negyedik filmje” felirat, a néző nem fáradozna utólag annyit a mozi jelentőségén való interpretációs erőfeszítésekkel. Ám a felirat ott van, és ez sem véletlen. Tarantino tudván tudja, hogy a neve már része a filmnek, amit csinál, így beépíthető a dramaturgiába. Másként nézünk egy Tarantino-filmet, mint mondjuk John Woo valamelyik alkotását, és ettől az előrehangolástól sem szabadulhatunk meg. A Kill Bill az előzetes elvárások igazolódásának és meghiúsulásának hermeneutikai adottságaival játszik, már jó, mielőtt megnéznénk (erről a hírverés gondoskodott – „képzeljék el, Tarantino nindzsa-filmet forgat!”), még jó, miután megnéztük, és közben is elmegy az idő valahogy.
DISPUTA Pláza
egyebek mellett, éppen az volt, hogy filmjei tempóját képes volt tökéletesen hozzáigazítani a gyorskezű revolverhős mítoszához. A minta nem pusztán vadnyugati kontextusban érvényesíthető – emlékezzünk Walter Hill Az utolsó emberig című munkájára, ami tökéletesen erre a ritmusra járt (igaz, utóbbi az Egy marék dollárért remake-je, ám gengszterfilmes díszletek között). Amint megsérült ez a pontosan kiadagolt időkezelés, a film elvesztette hatékonyságát. A kínai kung fu-film azonban, noha közvetlenül akció előtt az is előszeretettel alkalmazza a koncentrált kimerevítés technikáját, alapvetően ellentétes tempóval él. Ott éppenséggel minden más gyors, az akciók kapják a legtöbb időt. Nagy narrációs periódusok (olykor évek) sűrűsödnek bele néhány percbe, a szereplők élénken hadarnak, minden pezseg, amíg végre eljutunk a következő akcióig, amikor viszont lelassul a dramaturgia. A művészi mozdulatok nem tűrnék az egy másodperces elintézést, rajtuk elidőzik a kamera, lassításokban és ismétlésekben nézhetjük meg a szebb jeleneteket, az akrobatikus koreográfia eleve időt igényel. A kétfajta ritmika nemigen fér össze. Más kérdés, hogy az összeférés megteremtése régóta foglalkoztatja a filmesek fantáziáját, hiszen már a klasszikusok között is találunk efféle kísérleteket: az imént emlegetett Egy marék dollárért maga is feldolgozás, méghozzá A testőré; A sárkány közbelép végén pedig Bruce Lee és Chuck Norris a Volt egyszer egy vadnyugat zenéjére vonulnak be a küzdőtérre.
89
Az emberi emberi természet mint társadalmi konstrukció Kiss Lajos András
DISPUTA Télikert 90
Erkölcsi dilemmák (2.) Nem volt egészen véletlen, hogy írásom első problematikusnak találja ezt az egyszerű részében viszonylag nagy teret szenteltem megközelítést, és a következőképpen érvel: a kortárs testművészet azon törekvéseinek ha mindenki „úgy él, ahogyan neki tetszik”, a bemutatására, amelyek mögött radikális akkor az egyéni morális belátások nincseantropológiai előfeltevések húzódnak meg. nek olyan etikai önmegértésbe ágyazva, Ugyanis a modern ember önmegértése és amely megmondhatná nekünk, hogy „miért a tágabb értelemben vett avantgárd művé- legyünk morális lények egyál-talán”. A társzet célkitűzései, esztétikai manifesztumai sadalomban, az egyéni életvezetések autoközött sokkal szorosabb a kapcsolat annál, nóm módon történő kialakításának igényét mint azt sokan gondolják. Habermastól nem tagadva, valójában olyan törekvések Luhmannig, Bourdieu-től Barthes-ig, a hu- is jelen vannak, amelyek egy általánosan szadik század második felének számos ki- érvényes etika szükségletét mutatják, s ez emelkedő gondolkodója hívta fel a figyel- a szükséglet – amint rögvest látni fogjuk met erre az összefüggésre. Sloterdijk-nál – a genetika legújabb fejleményei kapcsán olvastam, hogy a kilencvenes évek elején mutatkozik meg a legnyilvánvalóbban. Németországban egy szociológiai felmérést Habermas kiindulópontja egy rendkívégeztek az egyetemisták között, többek vül egyszerű megfigyeléshez kapcsolódik. között arra vonatkozóan, hogy milyen Tudniillik, mondja, olykor még azok is elfoéletformát preferálnának legszívesebben. gadják a ’normális életre’ való hivatkozást, Minden ötödik kérdezett akik amúgy az életformák a művész életformáját (…) ha mindenki „úgy pluralizmusára esküsznek. tekintette a legvonzóbbél, ahogyan neki tetPélda erre a pszichoanalínak. Nyilvánvaló, hogy a szik”, akkor az egyéni zis tartós sikere a nyugati művészben nem a műalmorális belátások kultúrában. Hiszen a pszikotás létrehozója az, ami nincsenek olyan etikai choanalízis elismertsége lelkesítő a fiatalok számáönmegértésbe ágyazva, közvetve mégis arról tara, hanem sokkal inkább amely megmondhatná núskodik, hogy léteznek az a feltevés, ami szerint nekünk, hogy „miért bizonyos kritériumai az a művész számukra egy legyünk morális lények autentikus, a boldog, illet’önkonstruálta’ élet lehetőegyáltalán”. ve a sikertelen és boldogségét jeleníti meg. A műtalan életvezetésnek is. vész az abszolút szabad ember szimbóluma. Ahogyan a szomatikus betegségek esetén A modern pedagógia fő törekvése, az ún. a betegséget az egészséges test ’normatív ’kreativitásra nevelés’ nem más – ahogyan eszméjéhez’ viszonyítva lehet meghatározezt Luhmann, némi iróniával fűszerezve ni, ehhez hasonlóan a pszichoanalitikus kommentálja –, mint a romantikus zseni- a lelki devianciák eliminálását is jórészt elmélet popularizált változata. „Ha akarod, a ’normális életre’ való visszavezetéssel te is művész lehetsz”, legalábbis a hozzád szeretné elérni. Természetesen a filozófiai hasonló módon gondolkodók körében. Ezek- etikának más utat kell követnie, mint az ben, a gyakran joggal meghökkenést kivál- egészség/betegség kódjait működtető pszitó, extrém önmegvalósító törekvésekben a choanalízisnek, de hogy egy valamennyinyugati demokratikus világ ama alapértéke re is komolyan veendő etikának képesnek jut kifejeződésre, miszerint ebben a közeg- kell lenni a jó és a rossz élet közötti küben mindenki maga alakítja ki életstílusát lönbségtevésre – ez szilárd meggyőződése (beleértve testi/lelki/szellemi konstitúció- Habermasnak. ját is) – természetesen a demokratikus alHabermas szerint az etika igazán kotmányosság jogi kereteinek figyelembe- fontos dilemmái egy általános antropovételével. Mára a gyakorlati filozófia (etika lógiai kérdéshez vezetnek el bennünket, és politikai filozófia) végső és egyben utol- nevezetesen: „Hogyan tudunk igazán só normatív meggyőződése az igazság érvé- önmagunk lenni?” Erre a kérdésre csak nyességének fenntartására korlátozódik. transzszubjektív válasz lehetséges, a valóJürgen Habermas, korunk talán legis- ban ’helyes’ etikai önmegértés csak közösmertebb német filozófusa, azonban mégis ségi kommunikációs folyamatban fejlőd*
Az írás első része folyóiratunk 04/06. számában jelent meg.
és a modern világ demitologizált ember- és természetfelfogásának ’visszavarázslását’ szorgalmazzák. Tehát azt mondják: helyezzük az ember pszichofizikai konstitúcióját valamilyen ’szent térbe’, és tekintsük az ’adottat’ érinthetetlennek. Ezen felül állítsunk fel mesterséges tabukat, mozgósítsuk azokat az archaikus érzelmi tartalékainkat, amelyek a művileg előállított klónozott kimérákkal szembeni ősi undorban (?) testet öltenek. Habermas nem ezt az utat választja. Szerinte az emberi természet moralizálásának első számú tézise azt mondja ki, hogy mi emberek, morális lényekként csak addig őrizhetjük meg identitásunkat, ameddig létünk egy nembeli etikán alapuló önmegértésbe ágyazódik. Részletesebben kifejtve ez azt jelenti, hogy addig tekinthetjük magunkat autonóm cselekvőnek, addig lehetünk saját élettörténetünk teljes jogú szerzői, ameddig az emberi nemhez (fajhoz?) való tartozásunkra úgy tekintünk, mint ami fölött nem diszponálhatunk. A génmanipuláció első számú veszélye abban áll, hogy „eltörli a határt a véletlen és a szabad döntés között” (54.). Habermas, hogy egészen világossá tegye mondanivalóját, bevezet néhány kategóriaértékű fogalmat. Ezek közül a természetes úton szaporodó (Gewachsene), melynek ellentétpárja a megcsinált (Gemachte), valamint a retroaktív korrektívum a legfontosabbak. Habermas természetesen elfogadja azt az evidenciát, hogy a társadalomban élő embernek egy bizonyos fokig el kell ismernie, hogy élete nem csekély mértékben instrumentalizált. A kanti imperatívuszt,
DISPUTA Télikert
het ki. (Jürgen Habermas: Die Zukunft der menschlichen Natur. Auf dem Weg zu einer liberalen Eugenik? Suhrkamp, 2002. 25–33., valamint Thomas Runkel: Habermas, Die Zukunft der menschlichen Natur. AZPh, 2003/1. 94.) S a modern géntechnológia pontosan ezeket az előfeltételeket veszélyezteti – folytatja Habermas. A géntechnológia, jelenleg még úgyszólván beláthatatlan távlataiban, fenyegeti az emberek között meglévő és – legalábbis mostanáig – természetesnek tekintett szimmetriát, amely az emberi kromoszómák véletlenszerű találkozásán, előre ki nem kalkulálható kombinációin alapul. De másrészt fenyegeti a potenciális személyek ’önmaguk lenni tudását’ is, mivel kívülálló személyek (aki[k] persze általában a szülő[k]) a saját preferenciáik érvényre juttatásával erősen korlátozhatják vagy teljesen megakadályozhatják, hogy a genetikailag módosított személy különbséget tudjon tenni önmaga szabadságon alapuló tettei és azon diszpozíciók között, amelyeket mások ’helyeztek bele’. Szerintem Habermas álláspontja válasz azon szélsőségesen liberális és – ez első pillanatra sokakat meglephet – nietzscheiánus, újpogány gnosztikus felfogásokra, amelyek szerint „leginkább az önmagukat az emberi szabadság szószólóinak tekinthető liberálisoknak” kellene örülniük a géntechnológia által felszabadított lehetőségeknek, mivel innentől kezdve aztán végképp „mindenki azt csinál magával, amit akar.” (A megjegyzés Peter Sloterdijktól származik.) Valójában egy szolid liberális álláspont nem azonos a szabadság ezen triviális értelmezésével, mondja Habermas. A német filozófus abból indul ki, hogy a technikai megvalósíthatóság még nem jelent automatikusan erkölcsi legitimációt. Bármekkora is a presztízse a tudománynak és a tudományos kutatás szabadságának a modern demokráciákban, nem lehetetlen korlátokat felállítani ezen a területen sem. Azonban a korlátok felállítása során – a korlátok általában jogszabályokban öltenek testet – illik óvatosan eljárni. Hiszen a modern orvostudományhoz rendkívül pozitív asszociációk (s sokszor talán eltúlzott remények) társulnak. A sikeres életvezetés természetesen kapcsolódik össze az egészséges és minél tovább élvezhető élet kollektív céljaival. Éppen ezért a filozófus nincs könnyű helyzetben akkor, amikor a géntechnológia gyakorlati alkalmazásának a veszélyére hívja fel a figyelmet. Vannak olyan gondolkodók, akik az emberi természet moralizálásának – régről ismerős – útját választják,
91
DISPUTA Télikert 92
hogy tudniillik embertársainkat soha ne hogy ezzel a filozófiai önéletrajzzal lépett a használjuk eszköz gyanánt, csak erős meg- színre az első modern európai individuum. szorításokkal tudjuk teljesíteni. A szülői Mondják, a Vallomásokban sok minden nem hatalom, a pedagógiai hatalom, a hivatali felel meg a tényeknek, és jócskán tartalhatalom stb., azaz a Foucault-tól jól meg- maz utólagos szépítgetéseket. De a legfontanult biohatalom számtalan fajtája bizo- tosabb mégis az, hogy Rousseau kimondja nyítja, hogy az ember esetén természetes és benne: „Ez vagyok én, ez az én életem, ítéla megcsinált, a belső szabadság és a külső jetek felőlem!” Kérdés, hogy a genetikaikényszer szféráit igencsak nehéz egymástól lag módosított potenciális ’embertársaink’ egyértelműen elkülöníteni. Habermas sze- állíthatják-e majd magukról ugyanezt? Az, rint mégsem lehetetlen a határmegvonás. ami az „én életem” és az, amit „ti helyezteEnnek megértéséhez végezzünk el egy gon- tek belém”, végérvényesen összegabalyodni dolatkísérletet. Tegyük fel, hogy valakit a látszik a pozitív eugenika lehetőségeinek szülei erősen baloldali szellemben neveltek fényében. Habermas különbséget tesz a pofel. Noha a szülői ház tekintélye sokáig zitív (’feljavító’) és a negatív (terápiás céléreztetheti a hatását, az érintett személy zatú) eugenika között. A negatív eugenika politikai identitását mégsem határozza meg esetén az orvos nem sérti meg a potenciális végérvényesen. Felnőve, más beállítottságú személy méltóságát. Ez a gyógyító szándébarátok hatására, esetleg konzervatív poli- kú beavatkozás általában valamilyen öröktikai filozófiák tudatos választásával, képes letes betegség eliminálását célozza, s az lehet visszaható érvényességgel felülbírál- orvos a jövendő ember testén (Leib) végez ni a szülői determinációt, és önálló (szabad) beavatkozásokat. A pozitív eugenika esepolitikai identitást teremthet magának. Az tén viszont az orvos szinte észrevehetetlen ún. pozitív eugenikai beavatkozást viszont metamorfózison megy át, technikus lesz bemár nem lehet ’visszacsinálni’. Ha a világ lőle, s egy adag sejthalmazt (Körper) maeljut oda, hogy a szülők már nemcsak a nipulál. Valójában csak a terápiás célzatú gyermekük nemét választhatják meg, ha- beavatkozás esetén lehetséges az érintett nem a szemszínét, intelligenciáját (!?), sőt, potenciális személy kontrafaktuális, azaz a valamilyen értékesnek vélt tehetségdiszpo- jövőben visszaigazolható, előszerződés-jelzícióval (pl. kiváló énekhang) ’szerelhetik legű egyetértését feltételezni. Ez a megköfel’ az embriót, s – a véletlen szeszélye foly- zelítés kétségtelenül kifejez egy általánostán – a szülői preferenciák még találkoz- nak tekinthető felfogást, hiszen ki az, aki nak is a felnövekvő ifjú inkább betegen, mintsem preferenciáival, még ekegészségesen szeretné leMondják, a Vallomásokkor sem tűnnek el az etiélni az életét? Ugyanakkor ban sok minden nem kai problémák. „Még ha a a gyakorlatban egyáltalán felel meg a tényeknek, szülők genetikai programnem könnyű a kétféle és jócskán tartalmaz mal kapcsolatos döntései beavatkozást egymástól utólagos szépítgetéolyan szándékokat tartalelválasztani. Hiszen az seket. De a legfontomaznak, amelyek később egészség/betegség kód alsabb mégis az, hogy a gyermek elvárásaivá alakalmazása nem függetleRousseau kimondja kulnak át, a címzettnek níthető az ’egészséges embenne: „Ez vagyok én, mégsincs lehetősége reviber’ történetileg változó ez az én életem, ítéldeáló állásfoglalásra […]. normatív eszményétől. Ha jetek felőlem!” Kérdés, S noha (a genetikai – K. például kiderülne, hogy a hogy a genetikailag L. A.) programmá transzhomoszexuális beállítottmódosított potenciális formált szándékok úgy ságért valamilyen gén a ’embertársaink’ állítlépnek be az érintett élet’felelős’, akkor az esetleges hatják-e majd maguktörténetébe, hogy ott mint beavatkozást tulajdonképról ugyanezt? interakciók normális alkopen hogyan ítélnénk meg? tórészei jelennek meg, mégis, ezek a szán- Addig, amíg a homoszexualitásra úgyszóldékok kivonják magukat a kommunikatív ván mindenki mint betegségre tekintett, a egyetértés reciprocitásfeltételei alól.” (90.) beavatkozást könnyedén a terápiás (negaHabermas szerint a legalapvetőbb probléma tív) eugenika körébe lehetett volna sorolaz, hogy az érintettnek nincs lehetősége nem ni. Manapság viszont, amikor egyre többen egyetérteni. Néhány évvel ezelőtt Habermas csak egy alternatív szexuális magatartást tartott egy érdekes előadást Rousseau Val- látnak benne, a beavatkozást legalább lomások c. művéről, illetve annak a mai kor olyan joggal lehetne pozitív vagy feljavíszámára is érvényes üzenetéről. Az előadás tó eugenikának tekinteni. (Erre a példára lényege körülbelül abban foglalható össze, egyébként Fukuyama is hivatkozik).
DISPUTA Télikert
Mindenesetre tény, hogy Habermas tizedben Habermas gondolkodásában egyszerint az autonóm morálnak és az antro- fajta ’keresztény fordulat’ figyelhető meg. pológiai önmegértésnek harmonizálnia kell Ennek a kérdésnek az elemzése nem képezegymással. Mindezek alapját pedig az em- heti írásom tárgyát. Annyit azonban minberi nem identikus és változatlan jellege denképpen meg kívánok jegyezni, hogy az képezi. Thomas Runkel megjegyzi, hogy ez- ember eredendő pszichofizikai konstitúcizel a tézissel Habermas túllép a diskurzus- ójának feltétlensége, illetve ennek érintheetika korábban vallott álláspontján, mert tetlen [Untastbarkeit] jellegének aprioriszbeemeli a kölcsönös elismerés feltételei tikus tételezése Habermas részéről, valóban közé az emberi természet eredendő és eset- a keresztény antropológia elfogadásáról leges jellege elismerésének imperatívuszát tanúskodik. Ezzel ’természetesen’ együtt is. Az ember morális cselekedeteinek éppen jár az emberi természet bizonyos mértékű az kölcsönöz értelmet, hogy elfogadja tes- ’visszavarázslása’ is, amit korábban – mint ti egzisztenciája eredendő láttuk – Habermas elkeorganikus tökéletlenségét Az ember morális rülni igyekezett.) és folyamatos sebezhecselekedeteinek éppen S éppen az emberi tertőségét. Ezért az embert az kölcsönöz értelmet, mészet kapcsán imént felnem animal rationale-nak, hogy elfogadja testi merülő kérdésekhez kaphanem testi személynek egzisztenciája eredencsolható Francis Fukuyama (Leibperson) kell tekintedő organikus tökéletnemrégiben kifejtett álni. „A morális rendek tölenségét és folyamatos láspontja is. Fukuyama rékeny konstrukciók, amesebezhetőségét. Ezért legalább oly mértékben lyek kettőt védenek egyaz embert nem animal óv a humángenetika elben: a phüsziszt a tesrationalae-nak, hasietett és meggondolatti, a személyt a belső és nem testi személynek lan alkalmazásától, mint szimbolikus sérülések el(Leibperson) kell Habermas. Az abszolút len. Hiszen a szubjektiveszélyt természetesen a tekinteni. vitás, amely az emberi génmanipuláció esetleges testet mindenekelőtt egy szellem által át- állami-politikai felhasználásában látja. lelkesített edénnyé teszi, a másokkal való Hogy a lehetséges baj mértékét legalább interszubjektív kapcsolat során alakul ki.” némileg érzékeltesse, az eugenika kifeje(63.) Kétségtelen, sok igazság rejlik ebben zés helyett inkább a tenyésztés brutálisan a megközelítésben. Hiszen nem nehéz be- egyértelmű fogalmának használatát javalátni, a ’természetes’ emberek és a majdani, solja. De legalább ilyen mértékben aggodagenetikailag programozott lények kapcso- lommal kell tekintenünk a génmanipuláció latában számtalan, szinte megoldhatatlan- ’lágyabb’ formájára, a szülői döntéseken alanak látszó nehézség léphet fel. Egy geneti- puló változatra is – mondja Fukuyama. kailag kiglancolt lénnyel szemben a többi Ellenvetéseit alapvetően három cso’hagyományos’ szubjektum miért vállaljon portba sorolja: vannak vallási természetűek, ugyanolyan szintű szolidaritást, mint egy- haszonelvű megfontolásokra támaszkodómással (pl. az egészségbiztosítás terüle- ak, végül pedig filozófiai argumentumokon tén)? Ha tökéletes, akkor ne legyen beteg. alapulók. Vagy ha mégis félti az egészségét: kössön A zsidó–keresztény–iszlám hagyomány szerződést a hozzá hasonlókkal. úgy tekint az emberre, mint aki Isten Mindazonáltal Habermas érvelésének képmását viseli (lásd az első részben emvannak gyenge pontjai is. Például ellent- lített Imago Dei-tant), ilyenformán minmondásosnak érzem a nembeli identitást den, az emberi természetbe történő külaz ember normatív természetfogalmára ső indoktrináció ’az isteni akarat elleni alapozni, egyúttal megőrizni az ember- lázadásnak minősül’ és visszautasítandó. nek mint szabad észlénynek a státuszát. Ám a mai szekularizált világban – mondja A kettőt nehezen lehet egyesíteni, mivel az Fukuyama – ez az érv csak a vallásos emember döntési szabadságát éppenséggel a bertársainkat győzheti meg, s ezért szükbiológiai szinthez képest más, a genetikai ség van más, világi jellegű megfontolásokra információkból közvetlenül le nem vezet- is. Az utilitarista érvek jórészt a másodlahető emergens szinthez szokás kötni. Némi- gos (vagy sokadlagos) negatív következméleg populárisan megfogalmazva: Habermas nyekkel kapcsolatosak. A génmanipuláció voltaképpen azt mondja, hogy ’van valami ellen felhozható haszonelvű érvek némeaz emberi természetben, ami korlátozza az lyike lényegében azonos a Habermas által emberi természetet’. (Többen felhívták már megfogalmazottakkal. Például: „A szülők a figyelmet arra, hogy az utóbbi egy-két év- talán múló divathóbortok, különféle kul-
93
DISPUTA Télikert 94
turális elfogultságok hatására vagy egyszerűen a politikai korrektség szempontjai alapján hozzák döntéseiket: lehetséges, hogy az egyik nemzedék tagjainak az tetszik, ha a lányok rendkívül karcsúak, a fiúk szófogadóak, esetleg vörös hajúak – a következő generációban ezek már nem feltétlenül lesznek előnyös tulajdonságok. A gyermekük érdekében cselekedni igyekvő szülők már ma is követnek el ilyen hibákat, és számtalan példa akad arra, hogy valaki rosszul neveli a gyermekét vagy rákényszeríti a maga lehetetlen világnézetétét. Csakhogy egy gyermek idővel fellázadhat a neveltetése ellen. A génmódosítás azonban a tetováláshoz hasonló, amitől az ember soha nem szabadulhat meg, sőt mi több, az így szerzett tulajdonságait kénytelen örökíteni valamennyi leszármazottjára.” (Francis Fukuyama: Posztmodern jövendőnk – A biotechnológiai forradalom következményei. Európa, Bp., 2003. 131.) Teoretikus szempontból mégis az emberi természet egyetemes érvényű definícióján alapuló, filozófiai érvelés tűnik a legizgalmasabbnak. Fukuyama generáltézise azt állítja, hogy maga az emberi természet a normatív alap, amely számára minden külső beavatkozás morálisan elfogadhatatlan. S ehhez a tézishez kiegészítésképpen hozzáfűzi: a liberális jogállam keretei között tulajdonképpen csak a filozófiai érveléssel tudunk hatékony elméleti eszközöket mozgósítani a korlátlan biotechnikai beavatkozások kivédésére. Könyve egyik fejezetében (Az emberi jogok) először az utilitarizmus jogfelfogásának kontraproduktív
következményeit igyekszik leleplezni. Szerinte az utilitarizmus azzal, hogy az érdekeket a jogok fölé helyezi, szabad folyást enged olyan ’racionális’ kalkulációnak is, amely mondjuk, még az emberi hullák takarmányozási célra való felhasználását is elképzelhetőnek tartja – ha az ökonómiailag kifizetődőnek látszik. A jogok sokkal fontosabbak, mint az érdekek, mert morális szempontból nagyobb a jelentőségük. A jogok, mondja Fukuyama, három forrásból eredhetnek: „[…] megkülönböztetünk isteni eredetű jogokat, természeti eredetű jogokat, valamint azokat, amelyeket kortárs pozitivista jogoknak nevezhetünk. Ez utóbbiak a törvényekben és a társadalmi szokásokban gyökereznek. Más szóval a jogok alkotója lehet az Isten, a Természet és maga az Ember.” (153.) S miután az isteni eredetű és a pozitivista jogfelfogásokat – korlátozottan általánosítható teljesítményük miatt – elvetette, rátér a természetes jogok előnyeinek bemutatására. Első lépésként érveket vonultat fel annak igazolására, hogy az eredetileg Hume-tól származó és meglehetősen elhíresült, ún. naturalista hiba, valójában nem azt akarja mondani, amit Moore óta általában gondolnak róla. Ugyanis, legalábbis Fukuyama így látja, Hume nem azt állítja, hogy képtelenség eljutni a van-tól a kell-ig. „Az Értekezés híres szakaszában mindössze annyit állít, hogy empirikus tapasztalatokból logikailag, a priori módon nem lehet morális szabályokra következetni.” (159.) Hume, a nyugati hagyomány jelentősebb gondolkodóival összhangban, maga is úgy vélte, hogy az
sem a morális döntések meghozatalának a képességéből. De ha a „komplex adaptív rendszernek” nevezett ember egyetlen az őt alkotó komponensével sem azonos, akkor mégiscsak szükség van valamilyen ugrásra, amelynek eredményeképpen egy korábban nem létezett minőség születik meg. Ez esetben viszont hiábavalónak bizonyul Fukuyama néhány oldallal korábban megfogalmazott kritikája, az ember duális természetét tételező, kanti állásponttal szemben. (Lásd még: Bert Heinrichs: Das Ende des Menschen. AZPh, 2003/1. 105.) Noha láthatóan körben forgó okoskodás az, amit Fukuyama művel, mégis azt kell mondanom: tulajdonképpen nagyon szeretnék egyetérteni vele. Úgy tűnik fel számomra, hogy az ember definíciójának esetén is azt az utat kell követnünk, amelyet, az ún. apofatikus teológia jár Isten meghatározása során: az apofatikusnak (negatívnak) nevezett teológia ugyanis azt tudja megmondani, hogy mely attribútumok nem egyeztethetőek össze Isten fogalmával, ezzel mintegy elismerve, hogy képtelenség Isten pozitív fogalmi meghatározása. Így aztán Fukuyama számára sem marad más megoldás, mint hogy – Habermashoz hasonlóan – a jogi szabályozáshoz forduljon segítségül. Nos, nekem sincs jobb ötletem ennél. Amíg az erkölcsfilozófiai diszkuszsziók nem hoznak valamilyen általánosan elfogadható megoldást – gyanítom, erre még sokat kell várni –, addig szavazzunk a nemzeti és nemzetközi jog szabályozó erejére. Peter Sloterdijk ezzel ellenkező álláspontja, mely szerint a géntechnológia úgyis autoszelektív módon fog működni, azaz a pozitív eredmények megmaradnak, a téves ’megoldások’ pedig maguktól eltűnnek majd, a szememben kockázatos vállalkozásnak tűnik. Ma még kifizetődőbbnek látszik a jogi korlátozás, akár az általános emberi kíváncsiság és a tudományos kutatás autonómiájának a sérülése árán is.
DISPUTA Télikert
’így van’ és az ’így kell lennie’ között kapcsolatot teremtenek az olyan fogalmak, mint az akarat, az öröm, a vágyakozás stb. A kanti deontologikus elmélet persze sutba dobta az emberi természetet a morális tökéletesedés kedvéért, de ez még nem ok arra, hogy végleg lemondjunk róla. Fukuyama szerint minden ellenkező törekvés dacára van lehetőség az emberi természet általános érvényű meghatározására. „Az emberi természet kifejezés, abban az értelemben, amelyben én fogom használni, a következőképpen határozható meg: emberi természet az emberi fajra jellemző, inkább genetikai, mint környezeti tényezőkre visszavezethető viselkedések, tulajdonságok összessége.” (178.) Ezt követően Fukuyama sorra veszi azokat a felfogásokat, amelyek az emberi természetet mindig a történeti feltételeknek alávetett, társadalmi konstrukciónak tekintik, ezek némelyikét magam is ismertettem írásom első részében. Fukuyama vitatja ezeket az általa relativizálónak nevezett felfogásokat, és ragaszkodik ahhoz a meggyőződéséhez, hogy az ember kulturális lény volta, többek között a morális tökéletesedésre való képessége, egyáltalán nem cáfolja az egyetemes érvényességű emberi természet tézisét. Annak a sajátos minőségnek, amely az emberi természetet ’emberi természetté’ teszi, az X tényező nevet adja. Korunk liberális társadalmaiban, az egyenlőség meggyőződéses hívei számára ez az X tényező az abszolút limes szerepét tölti be, kiterjed az egész emberi fajra, „[…] és akik a vonalon belül vannak, mind egyenlő mértékben jogosultak a tiszteletre, míg a vonalon kívül állók csekélyebb méltóságúak.” (203–204.) A géntechnológia emberre való alkalmazása éppen ezt a „rikító vörös határvonalat” igyekszik eltörölni, s ennek beláthatatlan következményei lehetnek. Tudniillik addig, amíg az emberek és az állatok közötti határt eltörölni óhajtó Peter Singer nézeteit viszonylag egyszerű(?!) vitatni, addig a nietzschei Übermensch-vízió egyszerűen felrobbantja értelmünk ezidáig úgy-ahogy, de mégiscsak működő rendezőelveit. Valójában, legalábbis én így látom, Fukuyama minden igyekezete ellenére sem tudja kielégítően megválaszolni, hogy mi is az az X tényező. Valami olyasmit akar mondani, hogy az ember olyan komplex, organikusan egész lényt jelenít meg, amely (aki) nem tekinthető az alkotórészei puszta összegének. Az X tényezőn alapuló emberi méltóság nem vezethető le sem a nyelvből, sem az értelemből, sem a szociabilitásból,
95
DISPUTA Télikert
DEBRECENI KÖNYVSZEMLE
96
Új rendezvénnyel bővül az idén a Debreceni Őszi Fesztivál programsorozata. Hagyományteremtő szándékkal rendezik meg 2004. október 13-án és 14-én a debreceni könyvszemlét, mely Debrecen nevezetes kulturális eseményeinek – kórustalálkozó, dzsessznapok, virágkarnevál – jelentős folytatása lehet. A rendezvény célja, hogy elhozza Debrecenbe a könyves szakma legjelentősebb képviselőit. Jelen lesznek a magyar könyvkiadók, hogy az észak-alföldi régió kulturális központjában is bemutassák a nagyközönségnek a legfrissebb és a legérdekesebbnek ítélt kiadványaikat – legyenek azok szépirodalmi művek, tudományos munkák, tankönyvek, képzőművészeti albumok, szoftverek vagy audiovizuális információhordozók. A nagyobb nyelvkönyvkiadók szintén képviseltetik magukat legújabb szótáraikkal, nyelvkönyveikkel, idegen nyelvű irodalmi kiadványaikkal. A könyvszemlét egyéb kulturális programok is kísérik – dedikálások, felolvasóest, könyvbemutatók és előadások, s egy kerekasztal-konferencia a könyves szakma jeles képviselőinek részvételével, melynek címe: „A mai magyar könyvkiadás helyzete és perspektívái”. A könyvkiállításnak és -vásárnak a Debreceni Egyetem főépületének díszudvara ad otthont. A megnyitó október 13-án 11 órakor lesz. A rendezvényt fővédnökei, Imre László, a Debreceni Egyetem prorektora és Kósa Lajos, Debrecen polgármestere nyitják meg. Díszvendégként Esterházy Pétert köszönthetjük majd. A standok 10-től 18 óráig tartanak nyitva. A könyvszemlére – melyet a Debreceni Nyelviskola Kft. szervez – a belépés díjtalan. Bővebb információ: az 52/537- 357-es telefonszámon vagy az info@konyvszemle. hu e-mail-címen kérhető. A rendezvény honlapja a www.konyvszemle.hu címen található, ahol megtekinthető az eddig részvételi szándékát jelző 42 kiadó listája, valamint itt is elérhető lesz a kiállítás részletes programja. Minden érdeklődőt nagy szeretettel várunk!
