S. Varga Pál: Lehet, hogy eltévedsz
...............................
3
Fôtér Vajda Mihály: A sivatag betemeti a helyi isteneket is Szirák Péter: Van honnan (pastiche)
.............
4
.............................
9
...........................................
12
Macskakô Kiss Tamás: Debrecen
Görömbei András: Tamás bácsi elment Lackfi János: Hogy fájjon
..........................
12
.......................................
14
Kukorelly Endre: Élet és nem ezeket ismételgetik A hónap szerzôje Tar Sándor: Panelmesék / Slambuc
................
15
..........................
17
Tartalom
Küszöb
Kapualj …múltaddal valamit kezdeni… Gáborjáni Szabó Botonddal beszélget S. Varga Pál
.............
19
Lakner Lajos: Díszpolgárság, díszidentitás avagy Debrecen és a történelem terhe . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 23 Völgyesi Zoltán: Letûnt korszak vagy tovább élô hagyományok? (Debrecen és a két világháború közötti választások) . . . . . . . . . . . . 30
Árkádok „…a posztmodern a mai városok betegsége…” Dévényi Sándor válaszol Berta Erzsébet kérdéseire
............
35
Lépcsôk Deczki Sarolta: A kívüliség-térkép (Tar Sándor: A térkép szélén) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 42 Kalmár György: Antropológia és irodalom (Diskurzusok találkozója) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 45 Ôszi folyóirattermés Valastyán Tamás: A többes számú írásmód (Debreceni Szemle, 2003/3) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 47 Asztalos Márti: Ôsz az Alföldnél (Alföld, 2003/10, 11) . . . . . . . . . . . . . 49 Végh Attila: Testi kérdés (Vulgo, 2003/3) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 50 ...........
52
Mûhely Kálai Sándor: Egy társtalan írói életmû (Tar Sándor prózájáról)
...
56
....
60
Télikert Nemes László: Állatfelszabadítás, állati jogok és a tudomány
DISPUTA
Balogh Tibor: Aknamezei botorka (A Csokonai Színház Levélbomba címû elôadásáról)
1
E számunk szerzôi:
Asztalos Márti egyetemi hallgató, Debrecen Balogh Tibor színikritikus, Debrecen Berta Erzsébet irodalomtörténész, Debrecen Deczki Sarolta PhD-hallgató, Szeged Görömbei András irodalomtörténész, Debrecen Kálai Sándor irodalomtörténész, Debrecen Kalmár György irodalomtörténész, Debrecen Kiss Tamás † költô, Debrecen Kukorelly Endre költô, író, Budapest Lackfi János költô, író, Budapest Lakner Lajos muzeológus, Debrecen Nagy Gábor fényképész, Debrecen Nemes László filozófus, Debrecen Szíjártó Imre filmesztéta, Debrecen Szirák Péter irodalomtörténész, Debrecen Tar Sándor író, Debreceni Egyetem Vajda Mihály filozófus, MTA, Debrecen S. Varga Pál irodalomtörténész, Debrecen Végh Attila költô, író, Budapest Völgyesi Zoltán történész, Debrecen Vajda Mihály filozófus, MTA, Tübingen–Budapest–Debrecen A Debreceni Disputa megvásárolható az alábbi könyvesboltokban: Alternatív Könyvesbolt, Hatvan u. 1/A Csokonai Könyvesbolt, Piac u. 45. Fókusz Könyvesház és Galéria, Hunyadi János u. 8–10. Sziget Könyvesbolt, Egyetem tér 1.
Debreceni Disputa II. évfolyam, 1. szám, 2004. január Megjelenik 2000 példányban
Fôszerkesztô: S. Varga Pál Szerkesztôbizottság: Bényi Árpád, Berényi Dénes, Berkesi Sándor, Hollay Keresztély, Görömbei András, Orosz István, G. Szabó Botond Szerkesztôk: Berta Erzsébet (Árkádok), Kovács Zoltán (Fôtér), Szénási Miklós (Kapualj), Széplaky Gerda (Lépcsôk, Macskakô)
DISPUTA
Anyanyelvi lektor: Arany Lajos
2
Kiadja: a Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft. 4025 Debrecen, Simonffy u. 2/A, tel.: (52) 422-631 Felelôs kiadó: Angi János Borító, lapterv: Petromán László Tördelés: Kaméleon Dizájn Kft., tel.: (52) 532-211 Nyomtatás: Alföldi Nyomda Rt., 4027 Debrecen, Böszörményi út 6., tel.: (52) 417-344 ISSN 1785-5152
Nem találod az oltárt, a fórumot, kiestek hónod alól az istenek? Nem tudod, hol van útja a fájdalomnak? Bent a városban is a férgek és a démonok laknak? Elgörbült a tengely?
Utaznod kell, körülhajózni fél világot? Visszatérsz Ithakába, nincs más választásod.
Nem te akartad? Azt, mondják, ôk sem. Ôk sem így. Hát akkor mi folyik itt?
Költöznöd kell, az ország, a világ egyik sarkából a másikba? Kollégista vagy? Vendégmunkás? Nagykövet? Aeneas vagy, Trójából menekülsz. Köpönyeged alatt hurcolod magaddal házi isteneidet. Csak el ne ejtsd. Egy fénykép a falon, anyád fényképe. Egy ócska biblia vagy meséskönyv, egy terítô nagyapád bölcsôjérôl. Várost kell alapítanod. Ha kimégy, keresned kell magadnak játszóteret, fasort és tejboltot. Erdôt, amely mögött a nap kel. Valahonnan csak el kell indulnod, ha tudni akarod, hova mégy. Egyszer aztán megérkezel, ez lesz az otthonod. Visszanézel, mint anyádra néztél egykor az elsô lépések után, de nekiindulsz és megérkezel. A város utat kínál neked. Köszönd, hogy befogad. Keresd fel templomát és tiszteld ôseit. Fogadd örökbe ôket.
A sarki tejbolt eltûnt. Tesco van helyette. S ha Újpesten bemégy a Tescóba, legföljebb az kavarja meg identitásodat egy pillanatra, hogy a pizzaszósz egy sorral lejjebb van. De a Triumph bugyi meg a skót whisky ott a helyén. A DVD-lejátszó is és a kutyaeledel is. Mikor kijössz, csodálkozol, hogy az utca végén nincs ott a Nagytemplom. Múló zavar.
Akár ehelyt születtél, akár máshonnan jöttél s magaddal hoztad azt a másikat, ez itt neked a város. Ithaka és Trója. Jeruzsálem és Róma. Itt élsz a Templom közelében, s a Fórumot el nem kerülheted. És azt is tudod, hol a Kolosszeum és azt is, hol a Kálvária; azt is, hol a Via Appia és azt is, hol a Via Dolorosa. Meg a tejbolt.
Igen, lehet, hogy eltévedsz. Lehet, hogy a városnak vége van. Utcák ezek meg házak, nevük van meg számuk van, de a Szent Anna utca lehet Béke útja, és a Fórumon rohangálhatnak csuklós buszok, vagy dajdajozhat Lagzi Lajcsi; plázák jönnek, kertek mennek, mindegy. Kô kövön ritkán marad. Utakat nem mi taposunk magunknak.
Otthon vagy? Mindenütt jó, de legjobb mindenütt? Mert mindenütt van Tesco, mint Templom meg Fórum? Ükapád is ebbe a Tescóba járt pipadohányért? Anyád ölébôl sugárutak vezetnek a földkerekség plázáiba? Ön-voltunk sötétjében minden kikötô és minden repülôtér egyforma? Szabvány szerinti Pénelopé vár ránk a sanghaji kikötôben, a Mc Donald’s elôtt? Vagy szívet cserélni nem gond, csak donor legyen? Nem föld a föld, nem város a város. Elhagytad isteneidet, ôk is elhagynak téged. Lásd, mire mégy nélkülük.
Lehet, hogy eltévedsz
Otthon vagy, ahogy csak anyád ölében voltál. Mikor járni kezdtél, minden lépéseddel hozzátoldottál egy szegletet az ölelésnyi térhez. Az udvar a nagymamával, a játszótér a kölykökkel, a fasor a minden este erre sétálókkal. A tejbolt, ott a második utcasarok után, azzal a kedves boltosnénivel. S a parkok és az erdô (ott kel mögötte a nap), az iskola meg a múzeum meg a szökôkút. Suli után mindig át lehetett ugrani egy kapualjba a fôutcán. Ott volt a legjobb a fagylalt az egész városban. Barátok, szerelmek, örömök, bánatok. Minden utca, minden tér velük van tele. Szívet cseréljen, aki várost cserél.
Vagy mégsem?
S. Varga Pál
Mind itt van. Úgy, ahogy apád, déd- és ükapáid fel- meg átépítették, belakták, belehelték. Az utakat is ôk taposták. A köveken lábuk nyoma. Tudod, hova kell lépni. Jojoba is azt mondaná: itt a helyed. Ne menj innen sehova.
DISPUTA Küszöb
Azt mondja Jojoba, hogy ott túl a démonok laknak. Meg a férgek. Ott túl a városon. Meg a halottak szellemei. Az emberek itt laknak. Itt bent a városban. Az oltár körül. Ahol az istenek le szoktak jönni. (Tudod, súgja füledbe, itt megy át a világ tengelye. Azon járnak le-föl.) Azt mondja, ne hagyd el a várost, ha kedves az életed.
3
A sivatag betemeti a helyi isteneket is
Vajda Mihály
DISPUTA Fôtér 4
Kundera siratja Európát. „Végül is mi képezi Európa egységének alapját? A középkorban a közös vallás képezte. A modern korokban, amikor a középkori Isten Deus absconditusszá alakult át, a vallás átadta a helyét a kultúrának, amely azon legfôbb értékek megvalósulása lett, amelyek által az európai emberiség megértette, megfogalmazta, azonosította önmagát.”1 Álljunk csak meg egy pillanatra. „A modern korokban […] a vallás átadta a helyét a kultúrának” – mondja Kundera. Úgy vélem, igaza van. Egészen a következô változásig, melyrôl Kundera mindjárt szót ejt majd, a modern korban a kultúra képezte meg Európa „világát”, az úgynevezett magas kultúra, amely ha nem is volt valláspótlék, de átvette a középkori vallás funkcióját. S ugyanúgy az univerzalitás igényével lépett fel, ahogy ôt megelôzôen a keresztény vallás. Éppenséggel az tartozott a magas kultúrához, azt tekintették magas kultúrának, ami univerzális volt, nem pedig lokális, s aminek végezetül is mindazok kultúrájává kellett volna válnia, akik joggal tekintik magukat embernek. A felvilágosodás hatására a monoteizmus helyére valamifajta monokulturalizmus lépett. Európa, az egységes Európa, a már szekuláris Európa továbbra is arra tartott igényt, hogy úgy tekintsenek rá, mint az egyetemes emberi haladás megtestesítôjére. Európa a hegeli-marxi „nembeliség” letéteményese. De még ha a nembeliség-gondolat e két gondolkodó sajátja is, Európa, Napnyugat fölénye nem is olyan régen még magától értetôdônek tûnt minden kulturált európai számára. Hallgassuk csak a lexikon szövegét: Európának „… az emberi nem kulturális és gazdasági életében való szereplése sokkal jelentôsebb, mint a többi világrészeké együttvéve… Ámbár a legôsibb mûvelt államok Ázsiában (Babilónia, Asszíria, India, Kína) és Afrikában (Egyiptom) keletkeztek, mégis Európa volt az a világrész, amely az
1
ôsi mûveltséggel megismerkedve, népeinek rátermettsége, földrajzi helyzete, éghajlata és sok egyéb természeti tényezô következtében azt továbbfejlesztette és magas fokú kultúrájával vezérlô állást szerzett magának a többi világrész felett.” Tulajdonképpen lehetetlen ennek a naiv szövegnek valamiféle igazságát kétségbevonni. Ma már azonban nem lehet nem látni ennek a kulturális fölénynek a fonákját is. Azt a pusztítást, melyet a technikai fölényt teremtô mindent-tudni-akarás vitt végbe. Szükségképpen? Nem tudom. Mindenesetre ennek tudni akarása is tipikus megnyilvánulása magának az attitûdnek. Kundera siratja Európa kultúráját, de még nem látja, hogy Európa kultúrája, jóllehet valami másnak adja át a helyét, a maga univerzalizmusával, egyetemességre törekvésével nemcsak elôdje, de egyben elôkészítôje is ennek a bizonyos valami másnak. Hadd folytassam Kundera szövegét: „Úgy látom, hogy századunkban más, de ugyanolyan fontos változás következik be, mint az, amely a középkort a modern koroktól elválasztotta. A kultúra ma úgy adja át helyét, ahogy annak idején Isten adta át az övét a kultúrának. De minek és kinek adja át a helyét a kultúra? Melyik az a terület, ahol az Európa egyesítésére alkalmas legfôbb értékek létre fognak jönni? […] úgy kell fölfognunk a kultúra leköszönését, mint valami felszabadulást, amelynek euforikusan kell átadnunk magunkat? Vagy visszajönne tán a Deus absconditus, hogy a helyét elfoglalja és láthatóvá tegye magát? Nem tudom, fogalmam sincs róla. Csak azt vélem tudni, hogy a kultúra lemondott a helyérôl.” Kundera, s mi valamennyien, a letûnô európai kultúra képviselôi, siratjuk Európa kultúráját, siratjuk a magaskultúrát, melynek helyére semmi sem lép vagy éppenséggel maga a semmi lép. Mindazok a tényezôk ugyanis, amelyeket Kundera felsorolt mint a kultúrát felváltó lehetséges világképzô
Milan Kundera: A megrabolt Nyugat avagy Közép-Európa tragédiája (eredetileg franciául jelent meg: Le Débat 1983. november), olvasható a Szamizdat ’81-89. címû kötetben (válogatás a Hírmondó címû folyóiratból, összeállította: Demszky Gábor), AB-Beszélô, Bp., 1990. 35. lap.
2
3
4
5
Hannah Arendt, akinek néhány gondolatát a következôkben szeretném majd felidézni, a „politika valódi tartalmának” valami olyat tekint, aminek tán csak a nevében van már köze az eszközzé vált, elvben a jólétet és az egyén gazdagságát szolgáló mai politikához. A következôt nevezi a politikai élet valódi tartalmának: azt „az örömöt és megelégedettséget, mely abból fakad, hogy a hozzánk hasonlók társaságát élvezzük, hogy együtt cselekszünk és jelenünk meg a nyilvánosság elôtt, hogy szavainkkal és tetteinkkel hozzájárulunk a világ folyásához, s ily módon szerezzük meg és igazoljuk személyes identitásunkat, s kezdünk el valami teljesen újat.” Hannah Arendt: Múlt és jövô között. Nyolc gyakorlat a politikai gondolkodás terén, Módos Magdolna fordítása. Osiris – Readers International, Bp., 1995. 271. lap. Húsz évvel ezelôtt, mi, a közép-európai kultúra képviselôi talán nem véletlenül nem láttuk még: abban a kulturális harcban, melyet a totalitárius szörny, a kommunizmus, a világtalanná lett emberi létezés e korai és nagyon tipikus torzszülötte ellen folytattunk, nem mondhattunk le teljesen a nyugati világot illetô illúzióinkról, nem láthattuk még, hogy lassan a Nyugat útjai is belevesznek abba a sivatagba, melyet e barbár keleti szörny is képvisel. Heidegger nyomán Arendt szembeállítja majd az igaz tudást akaró, s e tudás segítségével a természetet hatalma alá hajtó megismerést az értelmet keresô gondolkodással. Friedrich Nietzsche: A morál genealógiájához (Vásárhelyi Szabó László fordítása). Harmadik értekezés. 27.
DISPUTA Fôtér
elemeket, nevezetesen a technika, a piac, sa4 problémaként tudatosul? ... Az igazság a tömegkommunikáció és a politika,2 nem akarásának ezen a tudatosulásán mosképeznek világot. Eszközök ezek, melyek- tantól fogva – ebben nem kételkedhetünk nek segítségével képesek lehetünk elérni – tönkremegy a morál: elkezdôdik az a nagy, céljainkat, de ellentétben a vallással és a százfelvonásos színjáték, amely Európa magaskultúrával, nem képesek értelmet elkövetkezendô két évszázadának lesz adni életünknek. A mai ember életének sajátja, a legszörnyûbb, a legkérdésesebb, egyedüli értelme az ember természet fe- de talán egyszersmind a legreménytelibb letti hatalmának minden határon túli színjáték is.”5 kiterjesztése, tulajdonképpen az ember isMegöltük Istent, s az EGY Isten funkcitenülése, ami az emberek számára, a véges onális helyére lépô kultúra nem gyôzhette egyedek számára végsô soron semmit sem jelent. Az ember hatalmának hajszolása, le az Isten nélküli univerzalizmus szükségképpeni következményét, az értékek puszaz ember természet feletti hatalmának tulását. Az EGY, a maga panövelése csak látszatcél: rancsolatainak betartását az egyén életének fokozódó Annak idején, kegyetlenül számonkérô értelmetlenségét hivatott amikor a kádári világ Isten híján csak az egyedi elfedni. Amit Kundera idészéthullásakor ismét emberhez közeli, általa nap zett írásában nem lát még,3 részévé lehettem a éppen az, hogy Európának mint nap megélhetô lokális magyarországi ez az akár vallási, akár kultúrák adhatnak értelkulturális életnek, kulturális formában megmet az átlagember véges talán a régi Debrecent nyilvánuló univerzalizmusa életének – egy olyan uniilletô, alig-alig készítette elô a talajt a viverzális világban, melyben tudatos emléknyomok lág világtalanná válásához, ez az átlagember alapjában késztettek arra, elsivatagosodásához. „Die képtelen magát másoknak hogy elfogadjam a Wüste wächst” – „A sivatag megmutatni. Hangsúlyozni debreceni hívást. növekszik, terjed”, monszeretném: nem az elzárkódotta Nietzsche, akinek hízást és a másik, a mások, a Csakhogy – s ez res-hírhedett nihilizmusa másmilyenek kirekesztését bizonyára valami csupán abban állott, hogy célzó törzsi vallásokat állímélyebben fekvôre is elôre látta az elméjének tom szembe a monoteizmuutal – a valahai elborulása után tíz évvel, sokkal. Hiszen az utóbbival cívisvárosból alig-alig éppen halála évében beköis az a legfôbb bajom, hogy maradt valami szöntô évszázad meghatácsak egyetlen igazságot ismutatóban. rozó tendenciáját, melynek mer, a másik, a mások, a kibontakozását csak azért másmilyenek igazságát peigyekezett volna elôsegíteni, mert arról dig nem-igazságnak tekinti. A kirekesztô volt meggyôzôdve: keresztül kell mennünk kultúráknak bizonyára többféle alternatía sivatagon ahhoz, hogy valamikor talán- vájuk van, ilyennek vélem mindenekelôtt talán kijussunk belôle. A sivatagosodást azokat a meditatív kultúrákat, melyekben megállítani lehetetlenség ugyanis. „… az emberi egyed és az univerzum viszonyámifajta értelme lenne egész létünknek, ha ról nem kinyilatkoztatott igazságok szólnem az, hogy bennünk az igazság akará- nak, hanem az egyénnek kell ezt illetôen
5
DISPUTA Fôtér
megvilágosodnia.6 De a racionális univerzalizmusra hajló földközi-tengeri kultúra sem volt eredendôen monolitkirekesztô kultúra. A görög filozófiai és a mózesi zsidó racionalizmusnak, s a mindkettôt magába olvasztó páli kereszténység elôzményének talán hosszú ideig riválisai voltak a politeizmusok, melyek a helyi istenek, azaz a helyi kultúrák kölcsönös egymást elismerésére épültek. Jan Assmann, mindenekelôtt az ô Mózes, az egyiptomi címû könyve alapján kísérletet teszek arra, hogy röviden jellemezzem az utóbbiakat, meg azt a sokkot, amelyet IV. Amenhotep fáraó azon tette váltott ki, hogy a politeizmusokat – a történelemben elsô ízben – egy monoteista vallással, az Amarna vallással váltsa le. Mielôtt azonban erre sort kerítenék, hadd idézzek egy részt Martin Heideggernek A mûalkotás eredete címû munkájából. Igen szemléletesen ábrázolja a helyi (bizonyára görög) istenek és az ô helyüknek, templomuknak kapcsolatát. Az ilyen templom mára világtalanná vált, minthogy istene, a benne való hit hiányában, kiköltözött belôle. „… áthelyezésük gyûjteményekbe” – mondja Heidegger a mûalkotások, festmények, szobrok, épületek mai sorsáról – „megfosztotta ôket világuktól. De még ha azon igyekszünk is, hogy a mûveknek ezt az áthelyezését megszüntessük vagy elkerüljük, amikor például a paestumi templomot a maga helyén vagy a Bambergi Dómot a maga terén keressük fel, e meglévô mûvek világa akkor is széthullott. A világtól való megfosztottságot és a világ széthullását nem lehet többé meg nem történtté tenni.”7
6
Templom, isten és világ kapcsolatáról idézek hát néhány mondatot Heidegger mûvébôl: „Csakis a templom ad a maga ottállásában a dolgoknak arculatot és az embereknek rátekintést önmagukra.” Az istenszobor „nem képmás, hogy az ember könnyebben vegye tudomásul, hogyan is néz ki az isten, hanem mû, mely magának az istennek a jelenlétét lehetôvé teszi és ily módon ô maga az isten”. (28.) A templomában álló istenszobor, maga az isten, világot teremt tehát. Magától értetôdôen nem a világot teremti, hiszen minden ilyen templom, s minden ilyen, a helyet megszentelô isten különbözik a másiktól. Az ilyen 6
7
8
templom-isten együttesek, az antik szent helyek plurális, sokarcú világot alkotnak. „A világ nem a kéznéllévô, megszámlálható vagy meg nem számlálható, ismert vagy ismeretlen dolgok puszta összessége. De a világ nem is valami elképzelt, a kéznéllevôk summázatával együtt észlelt keret. A világ világol és létezôbb, mint az a megfogható és felfogható, amelyben otthonosnak hiszszük magunkat. A világ sohasem valami tárgy, mely elôttünk áll, s megtekinthetô. A világ a mindétiglen tárgyiatlan, melynek mindaddig alárendelôdünk, amíg a születés és a halál, az áldás és az átok pályái beletartanak bennünket a létbe. Ahol történelmünk lényegi döntései születnek, melyeket magunkra veszünk és melyekre ráhagyatkozunk, melyeket félreismerünk és amelyekre újból rákérdezünk, ott világol a világ.” (30.) A világ plurális. Különféle emberi közösségekbôl áll, melyek mindegyikének megvannak a maguk világo(ka)t alkotó istenei. Ezek az istenek azonban az ókori politeizmusok világában nemhogy nem zárják ki egymást, még csak nem is ellenségesek egymással. Lefordíthatók egymásba. „A törzsi vallások etnocentrikusak. Az egyik törzs által tisztelt hatalmak nem azonosak azokkal, amelyeket a másik törzs tisztel” – mondja Assmann. „Ezzel szemben a politeista panteonok tagjait könnyen le lehet fordítani az egyikbôl a másik vallásra, illetôleg kultúrára.”8 „Az ókori politeizmusok a fordítás ilyen technikái.” „Az igaztalan vallás fogalma teljesen idegenül hangzott az ókori politeizmusok számára. Idegen vallások istenei nem számítottak hamisaknak és fi ktíveknek, hanem sok esetben azonosak voltak a saját isteneikkel, csak a nevük volt más. Az a megkülönböztetés, amelyrôl itt szó lesz [a mózesi megkülönböztetésrôl beszél – V. M.], egész egyszerûen nem létezett a politeista vallások világában.” (17.) Egyiptom városokból állt, s a városoknak megvoltak a maguk egymásba többnyire lefordítható istenei. „A város egyiptomi eszméje az ünnep intézményén alapult. A város volt az a hely a földön, ahol a nagy, ünnepi felvonulások alkalmával isten jelenvalóságát mindenki átélhette. Minél fontosabbak az ünnepek, annál jelentôsebb a város. Az ünnepek
A mi racionalista-univerzalista kultúránkban az úgynevezett misztika képviselt ilyen tendenciát, ezt azonban a kultúrát uraló-szervezô egyház, majd tudomány mindig félresöpörte. Martin Heidegger: Der Ursprung des Kunstwerks (A mûalkotás eredete) In: uô.: Holzwege. Klostermann, Frankfurt/ M., 1980, 26. Jan Assmann: Mózes, az egyiptomi. Egy emléknyom megfejtése (Gulyás András fordítása). Osiris, Bp., 2003. 68.
9
10 11
görög filozófiai tradíció a sokszínû görög mítoszvilág helyére lépett, s e filozófiai tradíciónak a vallási tradícióval való öszszeolvadása olyan világot teremtett, amely bizonyos kompromisszumoktól eltekintve (gyakori volt például bizonyos helyi hagyományok beolvasztása az univerzalisztikus világképbe) fokozatosan minden másságot eltávolított az útból: egységes monolit világot hozott létre. Ez a folyamat pedig, bármilyen furcsának tûnjék is ez, akkor kezdett igazán kiteljesedni, amikor a tradíciót meghatározó vallási elemek háttérbe szorultak. Minden, ami lokális, tehát nem univerzális, s minden, ami Európa univerzalizmusával szemben áll – halálra ítéltetett. A monoteista felfogás szerint – írja Hannah Arendt – Isten a maga képére teremtette az embert. „… innen nézve csak az ember lehetséges, az emberek nem lehetnek mások, mint ugyanannak a többé-kevésbé sikeres ismétlôdései. Az Isten egyedülvalóságának képmására teremtett ember az alapja a hobbesi ’state of nature as a war of all against all’-nak (a természeti állapot mint mindenki harca mindenki ellen). Ez a lázadás háborúja, melyet minden ember vív mindenki ellen, akiket gyûlöl, mert értelmetlenül léteznek – értelmetlenül az Isten egyedülvalóságának képmására teremtett ember számára.”10 Az emberek feleslegessé válásának világa a totalitarizmusok világa, amely kimondottan és kíméletlen erôszakkal fordul szembe mindennel és mindenkivel, ami és aki nem felel meg a totalitárius ideológia által elképzelt világnak, a sivatagnak és e világot mûködtetô, a „történelmet” elôrevivô, a „haladást” szolgáló, konform sivataglakó embernek. Annak, aki nem menetel együtt a történelem legöntudatosabb zászlóvivôivel, pusztulnia kell. A totalitárius hatalmak összeomlottak ugyan, a monoteista-monokulturális konformizmus azonban a szabad világban is folytatja diadalmenetét. A szabadságból nem maradt más, mint az úgynevezett szabadságjogok.11 A világ meg sivataggá
Assmann azt az új vallástípust nevezi „ellenvallásnak”, amely mindent, ami megelôzi és rajta kívül terül el, „pogányságként” rekeszt ki. Az ellenvallások nem a kultúrák közti fordítás médiumai: épp ellenkezôleg, a kultúrák közti elidegenedés médiumaként hatnak. (18.) Hannah Arendt: A sivatag és az oázisok (Mesés Péter fordítása). Gondolat/Palatinus, Bp., 2002. 23 sk. Az emberi jogok eredetileg azoknak a lehetôségeit védelmezték, akik kiszorultak a politikából vagy nem is akartak benne részt venni, mert az volt a véleményük, hogy „a szabad egymással-valamirôl-beszélgetés nem valóságot, hanem ámítást, nem igazságot, hanem hazugságot eredményez.” (A sivatag és az oázisok, 72.) E jogok arra szolgáltak, hogy a politika, melynek nem szabadott társadalmi, gazdasági, nemzeti vagy vallási célok eszközévé válnia, ne is avatkozhasson be illetéktelenül a társadalom, a gazdaság, a vallás, a kultúra stb. dolgába. Ma már ennél sokkal szerényebb „feladatot” töltenek csak be: azt akadályozzák (meg?), hogy az egyén, akinek magánboldogságát a politika biztosítani hivatott, ne lehessen, mint a totalitárius társadalmakban, e boldogságbiztosító igyekezet áldozatává.
DISPUTA Fôtér
nemcsak az isteni közelséget közvetítették az embereknek, hanem a társadalmi összetartozás tudatát is. Az egyiptomi önmagát elsôsorban egy város, és nem egy nép tagjának tekintette. A városhoz tartozott az ember, és ott akarta, hogy eltemessék. A városhoz tartozás azonban inkább a város istenéhez, mint a város urához tartozást jelentette. Ez az összetartozás pedig az isten ünnepi közösségének tagjaként alakult ki és erôsödött meg.” (46., a fordításon egy cseppet változtattam.) Ennek ismeretében nem nehéz elképzelni, mit jelentett az egyiptomi számára városa istenének, ezen isten ünnepeinek eltörlése, a kötelezô egyistenhit bevezetése. „A világtörténelem elsô ismert konfl iktusa két alapvetôen különbözô és összeegyeztethetetlen vallás között a Kr. e. 14. századi Egyiptomban zajlott le. […] A hagyomány radikális elutasítása és erôszakos intoleranciája Ehnaton monoteista forradalmát az ellenvallás9 minden vonásával felruházza.” (44.) A monoteizmus traumája érthetôvé teszi, hogy e forradalom emlékét is sikerült kiirtani: „Röviddel Kr. e. 1338-ban bekövetkezett halála után” a magát Ehnatonnak nevezô IV. Amenhotep nevét kitörölték a „királylistákról, építményeit lerombolták, ábrázolásait és feliratait elpusztították, földi létének pedig majdnem minden nyomát eltörölték. Rendkívüli forradalmának minden emléke évezredekre eltûnt. A világtörténelem elsô vallásalapítójának és theoklasztájának neve egészen a 19. századi újrafelfedezéséig eltûnt az emlékezetbôl.” Hogy miért sikerült aztán Mózesnek, aki „kizárólag az emlékezés alakjaként nôtt és teljesedett ki úgy, hogy magához vont minden törvénykezésrôl, felszabadításról és monoteizmusról szóló hagyományt” (43.), a zsidó monoteizmust megalapítania, amely azután a másik két monoteista vallásnak is forrása és alapja lett, az valószínûleg sohasem fog kiderülni. Annyi azonban bizonyos, hogy a zsidókeresztény monoteista vallási, valamint a
7
vált, hiszen bizonyára igaza van Arendtnek, amikor azt állítja: „emberek tulajdonképpeni értelemben csak ott lehetségesek, ahol van világ, s a világ tulajdonképpeni értelemben csak ott lehetséges, ahol az emberi nem pluralitása több, mint egy faj példányainak egyszerû megsokszorozódása”. (128.) Ha nem ez a helyzet, akkor a világ sivataggá válik. És nem lesz többé sokszínû és sokféle, melyben sokféle kultúra van, ahol a lokális közösségeknek is megvannak a maguk istenei, még ha azok le is fordíthatók egymásba.
DISPUTA Fôtér
Sétálok Debrecenben. De nem érzem magam otthon a városban. Azért talán, mert más kultúra, a pesti „zsidó-kozmopolita” kultúra szülötte vagyok, az alakított? Nem gondolom. Debrecen mássága, ha eleven lett volna még e másság, azt hiszem, nem okozott volna problémát nekem: a kálvinista Róma valaha békében együtt élt a maga zsidó közösségével, mely bizonyára közvetített is Pest felé. A zsidók otthon érezték magukat Debrecenben, szerettek itt élni. Annak idején, amikor a kádári világ széthullásakor ismét részévé lehettem a magyarországi kulturális életnek, talán a régi Debrecent illetô, alig-alig tudatos emléknyomok késztettek arra, hogy elfogadjam a debreceni hívást. Csakhogy – s ez bizonyára valami mélyebben fekvôre is utal – a valahai cívisvárosból alig-alig maradt valami mutatóban. Csupán mint valami nagy skanzen maradt meg itt-ott egy-egy rész az eredeti településformából. A kertvárosoknak meg, melyek debreceni származású barátaim szerint a város legszebb részei voltak, többnyire csak irdatlan szocialista lakótelepek ôrzik a nevét. Vénkert, Újkert… De talán nem ez az igazi baj. „Amit embe-
8
rek készítenek, azt meg is semmisíthetik, amit lerombolnak, azt újjá is építhetik. A rombolni és az építeni tudás egyensúlyban van. Az erô, amely lerombolja a világot, s erôszakot gyakorol rajta, ugyanúgy a mi kezünk ereje, mint az, amelyik a természeten tett erôszakot és természetes dolgot semmisített meg – például egy fát, hogy deszkát nyerjen belôle, amibôl valami fadolgot készíthet –, hogy világot alakítson ki.” (A sivatag és az oázisok, 102.) Brémát a háború földig rombolta. A kultúrához akkor még biztosan makacsul ragaszkodó polgársága – mely a baloldali-hôzöngô egyetemet késôbb egyszerûen ignorálta –, a város fôterére odaszállíttatott (!) régi, valamint odaterveztetett stílusban odaillô új épületeket, s Bréma szelleme újjáéledni látszott… Baj akkor van, ha „az emberi viszonyoknak nem az elôállítás, hanem a cselekvés és a beszéd révén létrejött világa” pusztul el, aminek „bár a létezô legmúlandóbb anyagból, az elszálló szóból és a gyorsan feledett tettbôl készült”, „egy olyan titokzatosan szívós tartósság a sajátja, hogy bizonyos körülmények között, mint például a zsidó nép esetében, a kézzelfoghatóan elôállított világ hiányát évezredekig képes elviselni.” (110., az én kiemelésem.) Baj akkor van, ha a különféle sajátos mentalitások – melyek mások számára, azok számára, akik mások, sokszor talán nem is nagyon vagy éppenséggel nagyon nem szimpatikusak – a sivataghoz való alkalmazkodás mindenkire jellemzô képességének adják át a helyüket. „A veszély abban rejlik, hogy – valamenynyien – valódi sivataglakókká válunk, és még otthon is érezzük benne magunkat.” (201.)
Késôbb aztán kiderül, mert bevallják, elmondják, lassan, sulykolva ismertetik, hogy az illetô nem akárhol van. Hogy az a poros utca nem a világ közepe. Hogy kisemberünk nincs kivételezett helyzetben. Vagy kivételezetten közepes, vagy annál rosszabb helyzetben van. Elkezdenek arról sustorogni, hogy vannak jobb helyek. Ott többet süt a nap, van tenger, esetleg hegyek. Van banán. Narancs. Kolbászból van a kerítés. Elmondják, hogy földrajzilag az illetô lehetetlen helyre született: egy hegyekkel övezett medence legmélyebb pontjára. A hegyekrôl nem tudni semmit. Csak ide a világ végére. A semmi sivárság kis zugába. Adagolják, bebeszélik, hogy történelmileg szintén sújtott ez a számára különlegesen fontos helyszín. Török, tatár, német, szovjet. Gályarabok. Csonka
Van (pastiche) honnan honna
ország. Ennyit már nem is lehet szenvedni. Az emberek itt már tízezer évre ki találták magukat szenvedni. S apró hôsünk mégis azt látja, hogy megy a szenvedés tovább. Zökkenômentesen kínlódnak az emberek a puszta ország puszta városában. A kín beleeszi magát a házakba, utcákba. S akkor menekülésre fogná. De hát nem viszi a pici lába. Nem talál ki. A képzeletébe menekül. Álmokból ellenvilág. Otthon a magasban. Hogy hol is vagyok tulajdonképpen, másodjára akkor jutott eszembe, amikor családi elôzmények következtében ötéves koromban anyukámmal Amerikába utaztam. Vagyis nem Amerikába, hanem Kanadába, de én mindenkinek azt mondtam (az igazat, s nem a valódit), hogy Amerikába, mert az jelentett valamit. Azt, hogy tényleg jó messzire, valahova elmegy az ember. Nem valahova, hanem a tutiba, csodaországba, a tejjel-mézzel folyó végtelenbe, a kifejezhetetlen reménységbe. Fogalmam sem volt, hogy milyen is Amerika. Nem tudtam, hogy Amerika tetszeni fog-e nekem. Persze az nem lehet, hogy ne. Ha majd ez a csepp fiú ott áll, s belélegzi Amerika szagát. Ámul, bámul, s nem fogja fel. Persze kellett, hogy tetszôdjön, mert ötven darab nyolcsávos út keresztezte egymást, toronyházak piszkálták az eget, kis staniclikben sült krumplit árultak, láthatóan kimeríthetetlenek voltak a készletek, valóságos Chevroleteken furikáztak az emberek, akiknek az volt az érdemük, hogy ott születtek, vagy oda engedték be ôket. Történetesen úgy esett, hogy nem svédbe, nem ausztrálba, nem Új-Zélandra, hanem ide. Belül a legtöbb szomorúnak látszott, de azt mutatta, hogy szörnyen meg van elégedve azzal, hogy eljött, s igen-igen csodálkozik azon, hogy hogy lehet ott lenni még mindig. Örültek, hogy odamentek, de ennek az odának csak úgy volt értelme, hogy minden egyes dicsekvés mögött ott derengett az onnan el. Csak onnan el, picim, ahol felszedik az utcakövet, ahol a lámpavasra felhúzzák, ahol bedübörög a tank, ahol a nyirkos-nyálkás novemberi hajnalon vagy meghalunk, vagy átjutunk. Akkor – bár nem tudhattam ró-
Szirák Péterr
Kukorelly Endrének
DISPUTA Fôtér
M
ondta volt egy bölcselô higgadt keserûséggel, hogy az ember egy olyan világba születik, amelyik nem az otthona. Nem magától az otthona. Véletlenül kerül oda, ahova, kezdetben fel sem merül, hogy a hely, ahova született, otthon-e vagy nem otthon. Meg kell szokni: a levegôvételt, a gyûrôdést, hideget, meleget. Meg kell szokni, hogy kívül van. De ez a megszokás is nagyjából magától megy. Zavartalanul megszokja az ember azt, amirôl még nem tudja, hogy otthon vagy otthontalanság. Az a természetes, hogy az ember ott van, s nincs máshol, így aztán sok minden van, kín, szenvedés, bánat és öröm, de nincs még elvágyódás, nincs a helyi színezet megvetése, álmok szövögetése egy zugról a glóbuszon, ahol egyáltalán lehetne élni. Nincs töprengés a világ szívérôl. Nincs töprengés a világról. Ami van, az ott van abban a kis poros utcában. S így persze nincs honvágy sem, nincs a visszatérésnek különösebb szenzációja. Még nincs is honnan. Az ember még azt sem tudja, hogy ô kicsoda, s így természetesen azt sem tudja, hogy pontosan hol van. Illetve fordítva. Ha nincs más gondja, mert még van apja, anyja, kisebb-nagyobb családja, akkor él, mint Marci Hevesen. Nagyjából úgy örül magának. Nagyjából annak örül, hogy nem tudja. A küszöbig elég elmennie. Az is nagy távolság. Innen és túl otthon van. Nem tudja, hogy milyen, ha nincs otthon.
9
la beszélni – megéreztem annak a tízezer kilométerre lévô édes-mostoha helynek a delejét, azt a fájdalmat, amely gyûlöletbôl és szeretetbôl, felejtésbôl és emlékbôl gyúródott egybe. Akinek nincs otthona, annak már nem is lesz.
DISPUTA Fôtér
Egy hónapig voltunk ott. Úgy emlékszem, minden nagy volt és fénylett. Csak néztem, hogy ez tehát Amerika, ez a világ szíve. Engem csaknem folyamatosan enyhe szédület és erôsödô hányinger környékezett. Saját, persze csalóka emlékezetem szerint egész idô alatt egy falatot sem ettem, s csodálkoztam, hogy mindenki ide akar jönni, mert itt van a boldogság melegágya. De ahogy ideért, mindjárt vágyik is vissza. Azzal tölti az idejét, hogy megmagyarázza, miért jött ide. Maga sem hiszi, ezért nagyon magyarázza. Ez veszi el az idejét a boldogságtól. Amerika, vagyis Kanada erôs hatással volt rám is. Szédülés, hányinger, állandósult beteges csodálkozás. Rémület, s a rejtélyes vágy, hogy csak vissza.
10
Visszajöttünk, de láttunk valamit, ami itthon nem volt bekalkulálva. A hetvenes évek elején az ugyanis nem volt normális, ha az ember látta Amerikát. Attól mindenki megzavarodott volna. A rendszer úgy volt kitalálva, hogy csak a rendszert szabad látni. A rendszer és más semmi. Hát ez volt valami. Ma már – a lényeget tekintve – nem látok olyan rettenetesen nagy különbséget, sôt még rettenetesen kicsit sem, de akkor a kelet-európai szürkeségbe, a tisztes szegénységbe, az enyhe nélkülözésbe, a családot évtizedek óta sújtó gyanúperbe visszatérni, hát az elég abszurd jelenség volt. Abszurd természetesség. Mert nem lehetett ott maradni. Ugyanis fel sem merült. Az ottaniakban biztosan. Ôk ugyanis be akartak hálózni, hogy egyre többen legyenek. Egyenként áthozni a hazát. De anyukámban, aki az otthonom volt, biztosan nem. Hazajöttünk egy kissé szenvedni: ez nem volt határozott cél, ez vele járt. Itthon volt az otthon. Apa, anya, gyerekek. Nyelv, ízek, szagok. Minden kicsi, kényelmetlen, megnehezített. Itt alapból lehetett érezni a kenyér, a levegô és a szavak súlyát. Amott minden pillekönnyû volt, csak még mindenre ránehezedett vagy száz kiló honvágy. Ott minden kétségbeejtôen valószínûtlen, minden valami rózsaszín dzsörzé boldogság ígéretére volt alapozva. Itt a részletek igazak, csak az egész hazug. Itt ugyanis ki lett kényszerítve az elfogadás, s az lett hazudva, hogy ez a jó. Vagy ez
van, vagy nincs más. Tényleg úgy hazudtunk, ahogy tanultuk. Ahogy a könyvbôl olvastuk. Romló foci, de mégse baseball. Némi kilátástalanság, de mégse az állandó, kényszeres magyarázkodás, hogy miért vagyunk odaki. Ide tett bennünket a Jóisten. Nahát. Aztán ennél bonyolultabb lett a helyzet. Elkezdtem felnôni, a szocializmus pedig elkezdte úgynevezett virágkorát élni. Én láttam, amit láttam, így amikor a rendszer hangjai a fejlett szoc. haza perspektíváit zengték, vagy a tehetetlen düh öntött el, vagy huncut mosolygásba fogtam. A szülôi tiltás hatott: ismereteimet a világ szívérôl nem hoztam boldog öntudatlanságban lubickoló társaim tudomására, hanem ahogy ez akkor szokott dolog volt, kétlelkûként éltem az otthontalan otthonosságban. Hanem aztán történt, hogy a rendszer dekadenciába fordult, elkezdett senki nem hinni semmiben: kacsintás, tudsz mindent, elvti. Tudsz mindent, nem elvti. Egy jó emberem szólt, hogy lejtôre került az egész hóbelevanc, de hát nem lehetett semmi biztosra számítani. Magam sem gondoltam, hogy egyszer majd. Hanem, hogy így lesz mindig minden, vagyis hogy marad a langy tócsa, az otthonos pangás. Semmibôl se tanulni, hanem felejteni, felejteni, felejteni. Ez most a tempó: csináld magad, s ne gondolkozz! Ily felemás körülmények között esett meg, hogy 1984-ben csereüdültetéssel Ausztria gazdag örökös tartományainak egyikébe vetôdtem, s ez megbontotta a nehezen kivívott, s valljuk be: hamiskás lelki egyensúlyt. Felszakította az amerikás sebeket, felébresztette az alvó lázadót. Arra kényszerített, hogy belássam, az otthonom nem az otthonom. Már megint nem. Vagy nem úgy az, ahogy kellene. Ausztriában csordogált az unalmas demokrácia, rutinból szabadon választottak, minden jobb volt, mint nálunk, s rendesen kisebb, mint Amerikában. Minden volt ott, csak egy valami nem. Az az országos hazugság, ami nálunk régóta és javában dívott. Dívott a fáradt, ernyedt, lomha igazmondáshiány. Az ottani fiatalok is életuntak voltak, csak máshogy. Ami nekem hiányzott, az nekik eredendôen járt. Mindez azért, mert ott találtak születni, s ott is maradtak. Ôk nem jöttek át. Ebben az orwelli évben többedjére is elbukott bennem a rendszer. Ettôl kezdve mintegy hat éven át ez a bukás volt az otthonom. Berendezkedtem. Vagyis hagytam, hogy berendezzenek. Vagyis már nem hagytam
S akkor azt hittem, hogy rendesen megbukott. De tudjuk, hogy nem. Csak a bukás, az a kinti, az a megvetett, az a mindenért hibás: belülre került. Egy nagy belsô bukás lett belôle, még ha nem is szeretünk erre gondolni. Megbuktunk. Mert elhittük, hogy minden baj, minden otthontalanság a rendszerbôl fakad. Ráfogtuk. Jó, persze, megérdemelte. Úgymond életszerûen rája
lehetett fogni. Rendszer te tetted ezt. Nem én tettem. Te tetted. Tetteted. S most válasszuk ketté: volt egy otthontalanság (mások felôl nézve: egyfajta otthonosság), ami a rendszernek volt betudható. Jó rendszerfüggô otthontalanság, illetve az üzemeltetôk kedélyessége. (Az utóbbi az elôbbi része.) S most látszik, hogy van egy, ami független. Csak éppen kicsit függ a mindenkoritól. Másrészt viszont szinte állandó. Abból fakad, hogy a várost, az országot, a világot nem lehet rendesen berendezni. Mert már be van rendezve. Egyszer csak jönnek emberek, azt mondják, mostantól más lesz, s berendezik neked ugyanazt. Vagy majdnem. Nem lesz benne szovjet, ami baj, mert most már csak magunktól szenvedünk. De ugyanúgy lesz benne bent és kint, fent és lent. S lesz benne ideát és odaát. S lesz benne elvágy és felvág, leszól és kidob. Lesznek szavak 72-bôl és 84-bôl. Nagyon hasonló embertársak. Nagyon hasonló elemek. S amikor rendezgetjük, ezeket a régiket pakolászszuk át. Régi elvek szerint, rakosgatva az otthontalanságot ide-oda. Négy-öt magyar összepakol. És szét. Bárhogy illeszti, viszszamarad valami melankólia. Van honnan látni, hogy mi nincs.
DISPUTA Fôtér
volna, de a berendezés maradt. Hogy tudjam, mi micsoda és hol van. Ez a Nagytemplom, ez a mûvház. Ez az egyetem és ez pedig a huszonnégy emeletes. Ez a rendszer és ez a világvége. Ez Kádár, ez Berecz, a helyi pedig Sikula. Ez egy szerencsétlen, kényelmetlen, kicsi és csúnya város. Itt fogok lakni, mert nem mentem el, nem maradtam kint. De nem léptem be sem. Nem léptem be a rendszerbe rendesen, ahogy kell. Ahogy kellett akkoriban, hogy belülrôl megreformálni, vagyis belülrôl boldogulni, vagyis belülrôl meggazdagodni. Onnan, közvetlenül belülrôl veszíteni el az eget. Akarni egy kis hatalmat, egy kis kapcsolati tôkét. Mert ez lett belôle: egy nagy belsôs meggazdagodás annak, aki rendesen benne volt. Akik egyesültek. Aki nem gondolkozott a bukáson és nem nyafogott, hogy nincs otthona. Az én otthonom nem e rendszerbôl való.
11
Tamás bácsi elment Görömbei András DISPUTA Macskakô 12
I
fjúságom idején a kelet-magyarországi nagy kultúra, szelíd baráti szó – mindez írócsoport tagjai gyakran találkoztak. Tamás bácsi volt egy személyben. A fél magyar irodalmat ezeken a találRajongtak érte a fiatal költôk is, hiszen kozókon ismertem meg személyesen. Ha mindenkit olvasott, mindenkit szeretett, nem volt idegenbôl érkezett nagy vendég, támogatott. „Drága Tamás Bácsi!” – így ha magunkban voltunk, ha egy-egy új szólította ôt levelében Ratkó József, Buda könyvet vitattunk meg, a társaság közép- Ferenc, Kiss Anna, Utassy József, Várkonyi pontjában mindig Tamás bácsi volt. Olyan Anikó és még sokan mások. sokat tudott Csokonairól, Móriczról, Gulyás Tamás bácsi a Nyugat harmadik nemPálról, Oláh Gáborról és még nagyon sok zedékének volt a tagja. Babits keresztelte más íróról, hogy ha mesélni ôket így. Tamás bácsi szekezdett, szinte életre keltek líden szomorú öniróniával azok, akikrôl beszélt. Feemlegette azt, hogy ô eblejthetetlenül színesen meben a nagy névsorban csak sélte el azt is például, hogy a satöbbi. Versben is megírDEBRECEN 1956 októberében Németh ta ezt. Fájt is neki, mosolyLászlóval együtt volt Sziggott is rajta. Címereden ôt szeretem: ligeten, s „Laci bácsinak” De ô, a „satöbbi” mindig a fônix madarat, az volt a legnagyobb gondja, szóban és írásban egyaránt ki Napba néz s belôle issza hogy borzasztó szégyen volértéktisztelô figyelemben az arany sugarat. na, ha a nép egy magyar írót részesítette nemzedéktáraz Esterházyak kastélyában sait, Weöres Sándort, TaKi fönn a lángokon hevül verne agyon. káts Gyulát, Jékely Zoltánt s parázson lépeget, Tamás bácsit örömmel éppúgy, mint a kisebb tede a szárnyai összekötnek kísértem el az egyetemisták hetségûeket is. földet és eget. meghívására a kollégiumba Tamás bácsi több mint is költôi estjére. Egyebek fél évszázadon keresztül Azt szeretem benned ma is: mellett azt is megkérdezték volt Debrecen szellemi éleaz életet-adót, tôle, hogy miért ír verseket. tének egyik meghatározó, idônként föl-föllángolót, Azt mondta, hogy kivágtak jellegadó személyisége. de el nem hamvadót. most egy fát, amelyik neki Addig ôrzök, amíg magam is kedves volt. Verset írt róla, Tüdôt, szívet kitágító majd megôrzendôvé leszek hogy örök életû legyen a kifüttyös tereidet, s viszem tovább ezt a vágott fa… Templom elôtt játszadozó múlásban Ha írói kapcsolatairól friss négy szeleidet. szépséges örök életet. kérdeztük, elevenen, láttató erôvel mesélt a fél Azt, aki tûnôdni se rest, Ötvenesztendôs korában magyar irodalomról. Neki de gondon is mulat, írta ezeket a sorokat. ÉletMóricz Zsigmond Zsiga bás dalol, ha kézrôl-kézre jár pályája hiánytalanul igacsi volt. Ezen nem is csoa farsangi kulacs. zolta ezt a költôi vallomást. dálkoztunk. De hogy a nála Olyan hûséggel ôrizte és csak tizenegy esztendôvel A maradandóból újulót, adta tovább a kultúra éridôsebb Németh Lászlót is kit sors se reteszel, tékeit – közöttük mindig mindig Laci bácsinak neki nem mindig az vagy, hangsúlyosan a debreceni vezte, azon már elgondolaki vagy, hagyományokat –, hogy az koztam. Nem is tegeztem de voltál és leszel. ô életmûve is megôrzendô vissza Tamás bácsit többértékké nemesedett. szöri kérésére sem… Költô, pap, tanár, irodalomtörténész, Fiatal koromban a budapesti írószövetesszéista volt egy személyben. A debreségi eszmecserék a szabadság tenyérnyi terepét jelentették számomra. Minden tö- ceni egyetemen teológiát, filozófiát, majd bölcsészetet tanult. Ifjú korában szellemi redelmet vállaltam azért, hogy ezeken az kincsesbányája volt a kollégiumi Nagyesti eszmecseréken részt vegyek. Amikor könyvtár, „oxigénsátra” pedig az Ady Tármegérkeztem, a legtöbb írónak az volt az saság. Igazában a Nyugat avatta költôvé elsô hozzám intézett kérdése: hogy van 1934-ben. Elsô két könyve is megjelent a Tamás bácsi? Tamás bácsi és Debrecen szétválaszt- harmincas években, aztán költôi pályája hatatlanul összetartozott évtizedeken ke- szinte elakadni látszott. Kis falvakban volt segédlelkész, majd resztül a magyar írók tudatában. Kálvinista hagyományok, értéktisztelô magatartás, Nagyváradon tanított. Várad elvesztése
Kiss Tamás
Úgy vagyok már, akár a régiszolga, kit helye köt, még tenni-venni kell, pedig hát nincsen is már semmi dolga, rászólhatnak, elküldik, menni kell; ám nincs erô, mely kötelét eloldja, így a földet próbálja venni fel. Szegény öreg szánandó parasztja, azt hiszi, a terhe még marasztja. Életmûvében Debrecennek és a debreceni hagyományoknak szinte meghatározó szerepük van. Költészete mellett gazdag pedagógusi, esszéírói, irodalomtörténészi munkássága is tanúskodik errôl. Esszéköteteiben különlegesen fontos helyet kapnak a Debrecenhez (is) kötôdô alkotók: Csokonai, Arany, Móricz, Ady, Krúdy, Tóth Árpád, Nadányi Zoltán, Gulyás
Pál, Oláh Gábor. Esszéiben, tanulmányaiban gazdag tárgyi tudás társul szépírói megjelenítô erôvel. Mondatainak hajlataiból is a mûveltség, a kultúra sugárzik. Jó érzés olvasni mûveit, mert gazdag szellemi világ részesévé avat bennünket. Nagy szeretettel és értéktanúsító szenvedéllyel kalauzol elôdei és nemzedéktársai világában egyaránt. Kedvenc Csokonaijáról esszék sora mellett kitûnô ismeretterjesztô regényt is írt. Csokonai életpályájának rajzában életszerû elevenségben jelenik meg a tizennyolcadik és tizenkilencedik század fordulójának egész magyar világa. Másik könyvében úgy meséli el Móricz Zsigmond életét, hogy élet és mûalkotás különleges összefonódásának és különbözésének izgalmaiban részesít. Két nagy „szerelmét”, a Hortobágyot és a debreceni Református Kollégiumot, a pusztát és a Bagolyvárt ismeretterjesztô képeskönyvekben is életre keltette. Utolsó könyveként levelesládáját adta át olvasóinak. Közösségragasztó, értékeket összefogó szeretettel vonzotta évtizedeken keresztül Debrecenbe a magyar szellemi élet több nemzedékének jeles képviselôit. Móricz Zsigmond, Németh László, Illyés Gyula éppúgy „meleg szeretettel” írt neki, mint nemzedéktársai vagy azok a fiatal költôk, akiknek a pályáját mindig szeretettel segítette. „Boldog ember lehetsz: útjaidon nem jártál hiába” – írta neki Czine Mihály. Kiss Tamás Debrecenben, a Garay utcai otthonának csendjében értékes életmûvet alkotott és gazdag emberi kapcsolatokat ápolt. Útjain valóban nem járt hiába. Tamás bácsi betöltötte hivatását. Kilencvenegy évesen csendesen elment. Szegényebb lett Debrecen, szegényebb lett a magyar kultúra. Emléke és életmûve azonban megôrzendô örökségként velünk marad.
DISPUTA Macskakô
megrendítette. Visszatért Debrecenbe. Nehezen talált itt újra magára. A történelem is ellene dolgozott. Kiss Tamás évekre elhallgatott. Korai könyvei után csak tizennyolc esztendôvel lépett újra verseskötettel a közönség színe elé. Aztán a hatvanas évek kissé nyitottabb légkörében ô is egyre jobban magára talált. Sorra jelentek meg könyvei, vers- és esszékötetei. Megtalálta igazi hangját. A gazdag szellemiségû tárgyias, szemléletes költészet igazi kismestere lett. Finom iróniával nézte önmagát. Debrecent a Száraz-tenger partjának nevezte Gulyás Pál ó-kikötôje helyett. Bolond Istók újabb debreceni kalandjai hôseként mutatta meg önmagát. „Keserédes” hangvételû önportréi felejthetetlenek. Árnyalt önismeretre ösztönöznek. Életszeretete, meghitt pillanatokhoz való ragaszkodása a tartalmas búcsúzás szellemi terepévé avatta öregkori verseit. Szerencséje volt, búcsúzása évtizedekig tartott. Így aztán különleges változatokat termett. Mély tragikum-érzését gyakran a bölcsesség derûjével és iróniájával ellenpontozta.
13
Lackfi János DISPUTA Macskakô 14
Hogy fájjon
Hej, Dezsô, ha tudnád, S jó ideje át nem aludnád, Akár egy lomha mackó, A lélekzsibbasztó Éjszakákat, ha látnád Az idôt, ahogy átrág Minden élô Szövetet, és zenélô Szerkentyûként reszelget Egy gügye dalt, felôrli lelked, Gyûlik a fûrészpor alatta Mint sarkokban a porcicának aposztrofált vatta, Ha itt most Debrecenben Láttad volna, hogy meztelenre Vetkôztek nekem a négertestû fák, És a köd meg esô beolajozta Ôket bronzaranyosra, Hogy fájjanak, míg vörösboros fejjel Keringek a bontatlan doboz tejfel, Az éjszakává fordult nappal Közegében, mint varázserejét vesztett aranyhal, S a boldog akváriumok börtönében Alvó lakókat fürkészem: alig van ébren Bárki normális ember, és fájok, csak hogy fájjon s mégse fájjon, Mint érzéstelenített beteg, kibe nájlon Kesztyûkkel túrnak, hogy kiszedegessék belôle Mindazt, mi nem kell egyelôre, Hogy ne zavarják a tervet A másvilági szervek, S csak ha túlnan tudatára ébred, Anesztézia múltán ordítson majd a lélek.
Toporzékoltak bennem a bornak lóerôi, Nyirkos esô mosott át csontvelôig, Lekúszva hajamnak gyökérzetén a mélybe, Hol szívdob ütemére Ki tudja, miféle tarzanok utaznak liánon, MAGÁNTERÜLET táblával védett világom Dzsungeldíszletei közepette, Mentem, nem látva föl az egekbe, Guillotine-fényes sínek mentén, S mondom, bárha magamat ismételném, (De hiszen járni, lélegezni feltételez némi Ritmikus önismétlést, e nélkül ki tud élni?) Hogy váltakozott jobb- s ballábam alattam, Jaj, Istenem, mért, mi van abban, Hogy mint kesztyûben ujj, sokak közt is maga van az ember, Még az Isten se gyôzi türelemmel, Ahogy fickándozom a horgon, kövér giliszta, Mely már meg a jólétet is kihízta, Vágyaim lánca elér a Holdig, Minden hurokba új hurok fonódik, S a liftdobozzal együtt fölfele esve Egy szállodában kötök ki, tízemeletesben, S ott lehull rólam nadrágszíj, ruha, kantár (Szekrényben baljós mûanyag fogas hintál), S a betoncsontváznak, tízemeletesnek Odvában hernyónyi testem rózsaszínje tesped, Pólyálom zuhany és ágynemû selymébe, Változzam át, vagy ébredjek fel, ha mégse...
(2002. december 19.) Ahhoz k’epest még mindig túl sok autó jár a ház elôtt. Akárhogy kicsomagolom magam, nem vesznek át, nem vesznek rajt’ erôt, ha pedig begubózok, kicsomagolnak, mindenkit érdekel, úgy látszik, hogy mi van belül, mi az, amit majd oly könnyen dobálnak el.
meg némi piszkot, mert mindig pocsékul van lemosva, csorog végig rajtad, le rád, ég s föld minden mocska. Hazafelé még bemegyek a boltba, és veszek szalámit. Még jó, hogy ahhoz képest kapni mindent. Még jó kapni bármit.
Kukorelly Endre
Élet és nem ezeket ismételgetik
(2002. december 19.)
Én tényleg jól tudom egyébként, bármilyen hülyén hangzik, hogy mi az, amit várok. Fölszállok egy jármûre, és a végállomáson leszállok, járkálok egyet, aztán visszaszállok a következôre, így szálldigálok az akárhogy-is-de-elhagynaka-nôkre. Vagy nem. Nem úgy. Nem így, ahogy. Aligha úgy van, ahogy mondom. Nem kezdek, nem hagyom abba, nem várok, nem elrontom. Tehát fölszálltál. És leülsz, kinézel a. Nézed az ablakon saját magad. Ott saját magadat látod nagyon-nagyon,
Álltam az árokparton egyszer az apámmal. Ez akkor van vagy nincs. Ez akkor van, ha az ember régi kacatok közt rámol. A biciklit fogom, mellettem áll, közel a kerítéshez, kinéz a képbôl. Jól néz ki. Csipkézett széle van a képnek. Sütött a nap, ez akkor van. Akkor még alaposan süt a nap, nincs semmi árnyék. Néz be a kertbe az apám. Ilyet én kitalálnék? Egy gyerek áll az út szélén, most mondjam innen azt, hogy távol? Te szerettél volna csirkékre lövöldözni légpuskából?
DISPUTA Macskakô
Tudod, van egy bizonyos jellegzetes csuklómozdulat, ahogy a csikket elhajítva a táskájában turkál, új csikk után kutat.
15
(2003. január. 6.) Néha beleolvasok a naplómba. Alig hihetô dolgok, szomorú, viccesebb, buta, nem hinnéd. Nem hiszem, mik voltak s mi nem, nyúlánk, falánk, van amit nem is értek, van, hogy túlzottan is, nagyjából így. Nagyjából ez a mérték. Például, vegyük ezt, hogy 1995. december hatodika. Mindent különben elfelejtek. F’lejt az ember, azért van ez a, mondjuk így, a rendszer, hogy eszembe jut, ami majd mindjárt újra egész’ el lesz feledve, Érzelmek, ahogy messzi elsodortak, épp miközben elintéztem 4 vagy 5 ügyet. Hozzáfogtam öt semmihöz.
DISPUTA Macskakô
(2003. március 25.)
16
Van, aki jóval a jónál vadabbul csinálja, nemigen nézi, mi jön, mi megy, hogy mi marad utána, nem is tudja, választott-e vagy ôt választják a dolgok, hogy általában zörög minden, vagy ô az, aki folyvást az orra alatt mormog,
olvas-e vagy olvassák csak, leolvassa ôt, mint a gázra állását a számlás, noha oly régóta már lángokban áll a ház, olvassa, mert elé került, elébe kerül amit olvas, azért kerül elé bármi, nem kerüli el, nehéz is volna olyan helyet találni, látod, miféle arcot szab neki, micsoda képet vág az, aki másmilyen valóságokba téved, húzzák és vonják, hideg-meleg, téli napok és nyári esték, aki odaát jár, arról lejön a máz, a viselet, lecsorog a festék, sír és nevet: nem tudod, miért? Látod, ahogy sír és látod, hogy nevet a sohase-lesz, nagyon-rég-se-volt van ott, valami más, rosszabb helyett
A hónap szerzôje
Mentek. Vári sosem volt vezér, inkább háttérbe húzódott, most sem vállalta, hagyta Virág Lacit élre törni, annál is inkább, mert egy szatyor sört hozott magával és egy fejszét. A fakitermelés, bokorásás már az elején akadályba ütközött, az egyik orgonánál kiderült, hogy ott még laknak. A gazda, egy zömök, ôszen is sûrûhajú ember kiáltott rájuk a már félig ledózerolt kertjében, mit akarnak? Virág Laci kissé megszeppenve azt mondta, vinnénk fát, bokrot a mi udvarunkba, a magáét már úgyis szanálták! De én még itt vagyok, mondta az öreg karakán tartással, mire Vári azt mondta, kedves bátyám, adja nekünk ezt a szép orgonabokrot és mondja meg, mit kér érte? Holnap vagy holnapután úgyis jön a tolóka és beletapossa a földbe! Feri valahonnan elôvarázsolt egy kétdecis vegyigyümit és azt kérdezte, meginná ezt helyettünk, a szomszédságra? Az egészségünkre? A gazda habozott, de nem sokáig, az üvegért nyúlt. A hüvelykujja körmével lelökte az üvegrôl a kupakot és egy nyeletre megitta úgy a felét. Aztán azt mondta, tudják, mit? Vihetnek mindent, az orgonákat, a rózsákat, mindent. Csak az eperfát, ezt itt, ezt hagyják békén! Az nem is kell, mondta Feri, vén, nem fog megmaradni, meg nehéz is kiásni tövestôl. Nem is az, mondta a gazda, és újra meghúzta a kétdekást, hanem arra akasztotta fel magát a feleségem, mikor ezek a rohadtak elkezdtek itt pusztítani. Úgy féléve. Most megnézték a fát ôk is, az egyik vastag ágon egy mûanyag babafigura lógott, madzagon. Vári akkor azt mondta, menjünk innen, van errefelé rengeteg bokor, ahol már nem lakik senki, és ne haragudjon, öreg, bocsánat. Nincs bocsánat, mondta a férfi, vigyenek mindent, ami kell, legalább tudom, hogy jó helyre megy, emberekhez, nem bele a földbe vagy a szeméttelepre, még segítek is! De nincs már több pálinkánk, mondta Feri szomorúan, nem baj, mondta a gazda, majd hoznak, és eltûnt valami fészerfélében, szerszámokkal jött vissza, kapával, ásóval, partvágóval és szakszerûen kezdte kiásni a kert rózsafáit, orgonáit, kisebb tujákat, fenyôket, Váriék csak segíteni tudtak, már fogalmuk sem volt, miféle növényeket forgat ki az öreg a földbôl, bár az utolsónál megállt: ennek gyönyörû, piros bogyói vannak ôsszel, mondta, és a zsebeiben keresgélt, majd valami rongyot vett elô valahonnan, amivel a szemeit kezdte törölgetni. Mert sírt. Ezt az unokámnak ültettem valamikor,
Tar Sándor Panelmesék
Ez a három épületbôl álló lakótelep kilencven lakással a hetvenes évek végén épült. Nem igazán panel, francia zsaluzással készült, egy darabból álló tömbök, csak az elôfalakat, az utcára, udvarra nézô felületeket zárták le panellal. Az átadáskor azt mondta az építtetô, hogy ez egy földrengést is kibír, legfeljebb ezek a paneldarabok hullanak le, miáltal láthatóvá válik mindenki magánélete, de nem esik ki senki, semmi, nem temeti maga alá a lakókat. Nem sokat értettek belôle a zömében fiatal lakásra várók, és a földrengés is oly távolinak tûnt, mint egy szupernova valahol a világûrben, errefelé pedig még nem volt földrengés. Na, majd lesz, gondolta Vári, ha majd egyszer-egyszer én földet érek. Ô már akkor alkoholista volt, a többiek csak késôbb, fokozatosan. Azt javasolta azon a lakógyûlésen, hogy a közös udvart ültessék be, ô majd lop fákat, csak legyen segítség. Lopni kell, kérdezte Zelenai, azt tudok! Mint kiderült, tudtak mások is, de Vári megnyugtatta ôket, szemközt most szanálják a Tócóskertet, nem kell konspirálni, boxer, pisztoly itthon hagyható, ingyen van, de kell ásó, lapát és némi sör, a nehéz testi munka nyomán fellépô folyadékvesztés miatt. Aki nem vesz rész a fásításban, megválthatja a munkát egy láda sörrel. Megéljenezték, úgy van, úgy van, Vári pedig arra gondolt, lehet, hogy sokba fog ez még nektek kerülni. Aztán hozzátette, itt fognak játszani a gyerekeitek, bokrokat is hozunk, ahol titokban majd összesimulhatnak, csókolózhatnak, mikor már nagyobbak lesznek, mint valamikor mi is a Nagyerdôben vagy az utcai parkokban. Itt most egy élet kezdôdik! Nevettek, egymást ölelgették a párok, de ebben már nem mindenki értett egyet, volt, aki azt mondta, azért itt nem kellene ilyesmit csinálni, ez nem kupleráj. Csak parkot, szépet. Na jó, mondta Vári és arra gondolt, jó sûrût, persze majd úgyis az lesz. Még azt kérte az asszonyoktól, hogy akinek bográcsa van, fôzzön, itt kint, az udvaron, ha van kedvük. Nem kell nagy dolgokra gondolni, slambuc!, kiáltott közbe Rác Feri, aki a Vári alatti lakásban lakott, paprikás krumpli, mondta Virág Laci vigyorogva egy sörrel a kezében, vagy süssünk szalonnát! Vári nem vitázott, nem errôl van szó, mondta, hanem hogy hozunk néhány fát odaátról, elültetjük, aztán és közben majd berúgunk, ha muszáj, és ha lesz mitôl. Barátkozni, tette hozzá, errôl van szó, nem a szakácskönyvrôl, összeszokni! Gyerünk!
DISPUTA Macskakô
Slambuc
17
A hónap szerzôje
Tar Sándor DISPUTA Macskakô 18
mondta késôbb, ha elviszik, egyszer-egyszer majd megnézném, lehet? Húúú, ez már sok volt a fiúknak, Zelenai kifordult a körbôl, mert az ô könnye is kicsordult. A többiek hallgattak. Vári tért magához elôször, aki szabadidejében temetésekre járt, csak úgy, mert volt egy mondása: a temetés jó dolog, felemelô, csak akkor rossz, ha mindenki áll, te meg fekszel. Most azt kérdezte, bátyám, hogy hívják magát? Sanyi, mondta az öreg, miért? És milyen Sanyi? Szilágyi, felelt az öreg, de miért kérdi? Én se tudom, mondta Vári, de arra gondolok elôször is, hogy mivel tartozunk? Semmivel, mondta az öreg, jó szóval! Na, ez azért nem úgy van, vélte Vári, maga sokat segített nekünk, ha megengedi, maga lesz a mi díszpolgárunk! Ott, azon a kis lakótelepen! És ha maga abba a sarki kocsmába betéved, ott mellettünk, minden fizetve van! És most jöjjön velünk, egyen, igyon, fôztek az asszonyok, bográcsban! Na, arra kíváncsi vagyok, mondta az öreg, mindjárt magamra kapok valamit és megyek! Maguk rendes emberek! És ne tessék minket magázni, szólt rá Virág Laci, hiszen a fiai lehetnénk! Jó, kapott a szón az öreg, várjatok egy kicsit, csak a gumicsizmát lököm le magamról és felhúzok valami rendesebbet! A rendesebb egy katonai surranó volt, de ezzel már nem törôdött senki, addigra kötegbe hurkolták Feri nadrágszíjával a bokrokat és húzták maguk mögött a földön, Sanyi bácsi meg kezdett vidám lenni, tetszett neki az egész, nyilván hatott a kétdekás. Mikor beértek a lakótelep udvarába, körülnézett és azt mondta, itt jó lenne lakni. Veletek. Köztetek. Meg a fáimmal! A fiúk elengedték a nadrágszíjjal együtt a növényeket is, és soroltak a gôzölgô bográcsok köré. Amik mellett két teli sörösláda árválkodott, az asszonyok nem éltek vele. Három bogrács volt, az egyikben slambuc, a másikban valami pörkölt, a harmadikban paprikás krumpli, kolbásszal. Isteni illatok, mondta az öreg, majd a slambuchoz pártolt. Már nem rotyog, mondta Évikének, ilyenkor már forgatni kell, nem kavarni!, lekapta az állványról a bográcsot és forgatni kezdte a bennelévôt. Virág Laci pedig valahonnan megint elôvarázsolt egy üveget, az már félliteres vegyigyümi volt, amit az öreg azonnal meghúzott. Jó mélyen. Késôbb átvette az irányítást, sok parázs, kevés láng, magyarázta, majd forgatni kezdte a bográcsban gôzölgô slambucot, szeretettel nézték. Elmondta, juhász volt valamikor, ért hozzá, addig kell forgatni, míg összeáll egészbe és megpirul a bôre, van, aki
azt mondja, hetvenhétszer, de ez hülyeség, legenda, az ételt kell nézni. Mikor már pirosodik és könnyen fordul és kopog a teteje, abba kell hagyni, rátenni a kisült szalonnát, amibôl az elején a zsírt engedte, az olyan dísz rajta, mint a kakastaréj. És zabálni. De még nem volt olyan, ezért vártak, ittak már az asszonyok is és nevetgéltek. Néhány gyerek is ott szaladgált körülöttük, Sanyi bácsi ivott rendesen, miközben buzgón forgatta a bográcsban a slambucot, aztán azt mondta, jó gyerekek vagytok, majd megmutatom azt is, hogy kell birkapörköltet fôzni egyetlen kavarás és víz nélkül. Alulra csak csont, magyarázta, arra a kicsontozott hús és lassú tûz. A hús enged annyi levet, amennyi kell, hacsak nem valami vén állat, mint én. Azt nem kell forgatni le-föl, mint a slambucot, nem törni kanállal, csak oldalra mozgatni néha, oda-vissza az edényben, megfô magától. De csináljatok ide valami rendes bográcsállványt, mert ez túl gyenge! Tényleg az volt. Az egyik, talán utolsó forgatásnál feldôlt, és a várva várt slambuc kifordult a fûre. Jézusom, kiáltott fel Évike, rakjuk vissza gyorsan! De hisz’ forró, mondta Sanyi bácsi vidáman, emberek! Megehetjük ezt a fûrôl is! Meg bizony, mondták a férfiak emelkedett hangulatban, az asszonyok kacagtak, a gyerekek ujjongtak, aztán nekifeküdtek annak a fûszeresen illatozó halomnak, iszogattak is közben, és a végén Virág Laci azt mondta: ilyen jót, ilyen jóízûen még soha nem ettem. Rác Feri már a füvet kanalazta, ô amolyan vezetôféle volt a lakószövetkezetben, most komolyra véve az arcvonásait, megszólalt, miután lenyalta a kanalat. Sanyi bácsi! Házmestert keresünk! Nincs hozzá kedve? Legyen az apánk, tette hozzá Zelenai, az asszonyok éljeneztek, tapsoltak, az öreg pedig nem értette, mirôl van szó. Házmester, kérdezte, az mi? Rác Feri pedig csak annyit mondott, semmi. A magáé az egész lakótelep velünk együtt, és egy lakás. Vári úgy gondolta, valamit még hozzá kell tenni, azt mondta, itt lesznek a fái, amit onnan hoztunk, mi pedig vigyázunk arra az eperfára. Ha valaki ki akarná vágni, azt ráakasztjuk, ebben biztos lehet! Úgy legyen fiaim, lányaim, mondta az öreg meghatottan, majd a gyerekekre nézve hozzátette: és unokáim. Egy könnycsepp fordult ki a szemébôl, majd szinte szemrehányóan szólt: de kell ám ide játszótér, hinta, mászóka is! A gyerekek felvisítottak, ugráltak, ölelgették Sanyi bácsit, aki késôbb azt mondta: na, akkor most együk meg a paprikás krumplit, meg a pörköltet is! Inkább pocsékba menjen, mint kárba. Hát így kezdôdött valamikor az élet a panelfalak között.
„…múltaddal valamit kezdeni…”
Tisza-vidék a mai napig büszkélkedhet. Az építkezés vonatkozásában ugyanis volt egy tényezô, amely meghatározta a település mozgásterét: Debrecennek – felemelkedése pillanatától, a 16. század derekától kezdve – kerülnie kellett minden hivalkodást. Legelemibb érdekei diktálták ezt. Nem volt elég gazdagnak lennie, szegénynek is kellett látszania. A város által hordozott terhekbôl nyilvánvaló, hogy szabadságát mindhárom környezô hatalomtól csak egy kivételesen gazdag közösség vásárolhatta meg. Olyan körülmények között, amikor a török egy-egy templom tatarozását hatalmas összegek fizetéséhez kötötte, külön megfizettette a toronyóra használatát vagy a harangozást, egy nagyobb O Mi az oka, hogy az a gazdag múlt, amelyépítkezés puszta híre is feljelentéssel volt lyel – Kölcsey szavát idézve – valamit egyenértékû. Debrecen ezzel szemben kezdenünk kellene, oly kevéssé látható, adóterhei csökkentésében volt érdekelve. érhetô tetten Debrecen külsô megjelenéDe mindennek ellenére sem képzelhetjük, sében? Ôriznek-e egyáltalán valamit a hogy a település külsô képe évszázadokon tárgyak e múltból? át változatlan volt. A város prédikátora az 1640-es tûzvész után például „nagy sok Kevéssé látható és ellentmondásos ez szép épületek” pusztulásáról szólt. Kaaz örökség. A legnyilvánvalóbb feszültség a marai összeírásokból ismeretes az is, hogy város építészeti emlékei és iparmûvészete „Caraffa járása”, azaz a császáriak 1685-ös között érzékelhetô. Népusztítása után a „jórahány régi építményre és való házépületek” száma Gáborjáni a forrásokra hagyatkozva töredékére csökkent. Az Szabó Botonddal meglehetôsen sivár épíépületekkel kapcsolatban beszélget tészeti hagyományra köérdekes, hogy a közvéleS. Varga Pál vetkeztethetünk, a tárgyi mény a gerendákból rótt emlékek viszont színpomépületek helyett inkább pás kézmûiparról tanúskodnak. Természe- vályogházakat képzel a régi Debrecenbe, tesen torzít az a gyakorlat, amelynek ér- holott még a 18. század végén is 215 faház telmében 17. század végi leírások utalásait állott a belvárosban. Erdélyi utazók arról visszavetítve, egy évszázadokon át vális megemlékeznek, hogy a cívisvárosban tozatlan jellegû, statikus városképet föl- ekkoriban igen gondosan, az Erdélyben tételez, miközben a jelentôs mezôvárosból megszokottnál jóval esztétikusabban kéaz ország leggazdagabb kereskedôvárosa, szítették a nádfedeleket. majd néhány generációval késôbb (Julow Viktor kifejezésével) egy „parasztpolgári O Az épített múltnak, a hajdani élet armetropolisz” formálódott. Tény, hogy a chitekturális tereinek legrégibb nyomait Szent András-templom kivételével alig tehát ma már szinte hiába keresnénk maradt értékelhetô adalékunk Debrecen a városban. De vajon a mindennapok három Árpád-kori templomáról, öt kápoltárgyai, az egykori élet stílusának hornájáról, kolostorépületérôl és udvarházádozói és ôrzôi jobban el tudtak-e rejtôzni ról. E jól hangzó lajstrom ellenére sincs a rabló és pusztító erôk elôl? Tudunk-e okunk, hogy akár a Mohács elôtti, akár a rá valamit arról, mekkora volt Debrecen következô idôkre kôcsipkével borított közszerepe országos viszonylatban az ízlés, épületekrôl vizionáljunk, csupán ahhoz a mûvelôdés jellegének alakításában? hasonló jellegû, rusztikus építményekre Beszélhetünk-e valamiféle sajátosan debgondolhatunk, mint amilyenekkel a Felsôreceni stílusról és ennek kisugárzásáról?
DISPUTA Kapualj
Ahogyan az ember nem felejthet teljesen, mert ha elfojtott is valamit múltjából, az tovább él tudat alatt, egy város mentalitásában is ott él a múlt, s ha lakói nem tudnak róla, ez csak azt jelenti, hogy öntudatlanul engedelmeskednek neki. De hát milyen is az a múlt, amelyet a város tudva, nem tudva hordoz, milyen reflexek, minták öröklôdtek át a 21. századra? Miféle szellemiség sugárzik át a távoli századokból, a város – múltjától szabadulni próbáló – jelenébe? Ezekrôl a kérdésekrôl beszélgettünk Gáborjáni Szabó Botonddal, az Egyházkerületi Gyûjtemények igazgatójával, a város szellemi és tárgyi örökségét bemutató kötet egyik szerzôjével.
19
DISPUTA Kapualj 20
Természetesen nemcsak az építmé- legfôbb jellemvonás ugyanis a közvetítô nyeket érte óriási veszteség: a debreceni és befogadó szerep. A város még egyházi asztalosok, fazekasok, ötvösök, aranyvar- vonatkozásban is az egyetlen olyan közrók, szíjgyártók vagy a ruházkodással pont volt, amelynek fennhatósága a három kapcsolatos ágazatok, a szûrszabók, szû- részre szakadt ország mindhárom részén csök, gombkötôk, pártakészítôk munkái is érvényesült. Talán ez volt Debrecen küldecsak elenyészô hányadukban vészelték át tése, elôsegíteni a magyarság gazdasági és a nehéz idôket. Lakások, középületek be- kulturális egységének megôrzését. Az orrendezéseibôl néhány igényes bútordarab szág központi részeirôl menekülve itt vevagy kályhacsempe maradt csupán, tehát tette meg a lábát számos kereskedô, akik az adott esetben is jogos a jéghegy csúcsát korábbi kapcsolataikat is tovább éltették. emlegetni. Ugyan ki hallott arról, hogy a Miközben az Alföld helyrehozhatatlan padisah birodalmának legkényelmesebb károkat szenvedett, a cívisváros a legnéközlekedési eszköze a háromlovas debre- pesebb és leggazdagabb hazai településsé ceni fedeles kocsi volt? „Luxus változatát” növekedett, anyagilag is érdekeltté téve veres posztóernyô borította, „festett” volt, fennmaradásában a környezô hatalmatehát díszítése a festôasztalosok mintáihoz kat. Fölemelkedésének döntô feltétele az hasonló lehetett, késôbbi árucikkek és eszmék zaanalógiákból ítélve kovávartalan áramlása volt. Talán ez volt csolt vasalásának cifrái is A közvetítô kereskedelem Debrecen mûvésziek voltak. Mindabazért is virágozhatott, küldetése, elôsegíteni ból, ami biztosan tudható, mert a balkáni forgalom látható és kézzelfogható, jó része hitelben zajlott, a magyarság egyre inkább kibontakoés a hatalmas kockázatot gazdasági és kulturális zik a város jelentôsége, orvállaló török fél kényteegységének szágos központ hiányában len volt garantálni árui megôrzését. Az ország betöltött szerepe, fôként biztonságát, megszerezve központi részeirôl a török hódoltság idején. saját elöljárói védelmét. menekülve itt vetette A debreceni céhek közül A vásárairól messze fölnéhány hasonló feladatot dön híres Debrecen lakói meg a lábát számos látott el a maga területén, „szabadságnak” nevezték kereskedô, akik amit a Kollégium, amely a „sokadalmak” idejét. korábbi kapcsolataikat több száz kilométerrôl Némi iróniával, akár emiis tovább éltették. vonzotta a hallgatókat. att is nevezhették volna a A mûvelôdéstörténet és „szabadság ôrvárosának”, iparmûvészet kutatói közül többen felis- hiszen amíg lehetett, hallatlan tudatosmerték, hogy 17. századi iparmûvészeti em- sággal igyekezett biztosítani a kereskedôk lékeink szempontjából a hódoltság jelentôs szabad mozgását. A forgalmi adatokra jelrésze olyan egységet alkot, amelynek ered- lemzô, hogy az 1800-as évek elején, Pest ményei Debrecenhez kötôdnek. A néprajzi „kiugrását” megelôzôen még 13–14 000 irodalom klasszikusai Debrecenben vélik szekeret számoltak egy-egy debreceni váfelfedezni a magyar szûrszabómesterség sárban. Glatz Jakab, a Philantropinum jeles vagy a legdíszesebb hazai kerámiastílus növendéke a 18. század végén úgy vélte, a bölcsôjét, és a sor hosszan folytatható. debreceni vásárok „semmiben sem maradnak el a lipcsei, frankfurti vagy más külfölO Túl a tárgyakon – a tárgyi emlékek szûkdiek mögött, sôt – mint írja – Debrecenben szavú tanúságtételén – mit lehet tudni a vevôknek és árusoknak jóval tekintélyearról a szellemiségrôl, amely e sajátos sebb tömegére találtam, mint Lipcsében. … kulturális környezetet megteremtette? csaknem lehetetlen átverekedni magunkat Van-e a debreceniség szónak olyan erede- a legkülönbözôbb nemzetiségû bel- és külti értelme, amely mentes a késôbb hozzá- földiek zajos nyüzsgésén.” tapadt elítélô jelentésmozzanattól? O A vásárt bizonyára jelképesen is érthetA város múltjában és így iparmûvéjük: hiszen nemcsak áruk cseréltek itt szetében is sok még a megválaszolatlan gazdát. kérdés. Annak ellenére, hogy a hétkötetes várostörténeti monográfia számos részleKorántsem. És nem csupán a csepûtet tisztázott, a lényegrôl ma sem tudunk rágók, mutatványosok, vásári kikiáltók, sokkal többet, mint amit Gulyás Pál leírt ponyvaárusok vagy egyéb „képmutatók” a Debrecen, ó-kikötô c. versében. Az egyik miatt gondolhatunk mentalitásformáló
DISPUTA Kapualj
közegre. A korabeli viszonyok között egy O Debrecen szellemi kultúrája ezek szerint parasztember számára az országgal és a egy – sajnos, a késôbbi fejlôdés által elvilággal való találkozás szinte kizárólagos vetett – alternatív mûvelôdési modellel alkalmai voltak, ahol megjelentek luxusszolgált, amely nem ismerte el az elit- és áruikkal a balkáni „görögök” és áruért az tömegkultúra éles elválasztását, s így augsburgi hentesek. Balogh István szerint természetesnek és szükségesnek tartotta a cívisvárosban élénken hatott egymásra a az egyetemes európai kultúra hatásának szóbeli paraszti mûveltség és az írásbeliség. befogadását és „nosztrifikálását” – felEz a település arra volt predestinálva, hogy olvasztását a saját, anyanyelvi mûvelôaz európaiság és a magyarság találkozását, dési hagyományban. Ha a tárgyi és szela népi kultúra és a „magas” kultúra szinlemi, „alacsony” és elitkultúra, idegen tézisét szolgálja. Az európai kapcsolatokról és saját összeolvadásának szimbolikus szólva általában a Kollégiumot, a peregritárgyát keressük, alighanem a Debrenus diákokat szokás említeni, és ez valócenben kiadott könyvre gondolhatunk ban nagyon fontos, mert leginkább. egyúttal azt is jelzi, hogy Ez a település arra a magyarság nem csupán A könyvek révén isvolt predestinálva, a „bécsi kapun” keresztül mét Debrecen egyik erôshogy az európaiság érintkezett nyugati hatáségéhez érkeztünk. Benda sokkal, hanem közvetlen Kálmán és Irinyi Károly és a magyarság útjai voltak Hollandiába, nyomdatörténeti statisztalálkozását, a népi Svájcba, Angliába. A nyutikái szerint az országos kultúra és a „magas” gatról visszatértek a megátlagokat sokszorosan kultúra szintézisét ismert új elvek mellett az meghaladó magyarnyelvûszolgálja. európai kultúra alapjaira, ség a debreceni kiadváa biblikus és a görög–rónyok ugyanolyan állandó mai mûveltségre nevelték azokat a kollé- vonása, mint a református jelleg. Ez fôként giumi diákokat, akik az ország népének hi- arra utal, hogy mind a kalendárium típusú, vatásos véleményformálóivá, lelkészekké mind a kegyességi, mind a tankönyvirodaés tanárokká lettek. Ezek az értelmiségiek lom tömegekre akart hatni. Ez egyébként már ifjú legátusként vagy késôbb falusi az írásbeliség és paraszti mûveltség érintjegyzôként, életük fogytáig ontották a kezésének egy újabb területe. Találkozni népszerû alkalmi verseket. Köztes helyze- olyan, összefüggésükbôl kiragadott alapotükbôl önként adódott a népköltészet, a kon alapuló vélekedéssel, amely szerint a népies mûköltészet és a magasabb irodalom Kollégiumban tilos volt a magyar beszéd; közötti közvetítô szerep. Nemrég egy ki- ezt azonban a neveléstörténeti források tûnô tanulmányban olvastam az irodalom- nem támasztják alá. Nem csupán a várostörténészek zavarodottságáról azzal kap- ba látogató idegen meglepô tapasztalatáról csolatban, hogy Csokonai – akinek számos van szó, amelyet úgy lehetne összegezni, mûve a kollégiumi diákköltészet folytatása hogy Úr Isten, ennyi ember és mind mamagasabb szinten – egyszerre volt klasszi- gyarul beszél! Vagy talán Laskai János és cista és népies, kozmopolita és nemzeti. Ez Maróthi arithmetikája és további néhány a szintézisre való hajlam egyáltalán nem tucat, a maga nemében úttörô tankönyv idegen Debrecentôl. Más területrôl véve latinul íródott? Valójában az 1741. évi Opia példát, a „debreceni” festett pergamen niones még a syntaxisták évfolyamának könyvkötéseket a német szakirodalom Hol- is anyanyelven írta elô az Újszövetség talandiából származtatja, és a típus a legko- nulmányozását, és azt sem hihetjük, hogy rábbi magyar példákkal egy idôben jelent a debreceni deákok disznótorokon görög meg Németországban. Ezt „az idegenbôl rigmusokkal szórakoztatták hallgatóságuátültetett palántát” amelynek alig van kül- kat. S az sem valószínû, hogy a magyar földön ismeretlen motívuma, olyan mélyen verselés az iskolai törvények miatt komoly meggyökereztették a debreceni mesterek, lelkifurdalást okozott volna nekik, kihogy a magyar könyvkötômûvészet egyik váltképpen, ha ezt a poéták évfolyamában legszebb típusát hozták létre, amelyet külön gyakoroltatták is velük. A Kollégium mûvészettörténészek „meglepôen magya- biztosítani kívánta növendékei érvényeros jellegû”-nek, a cifraszûrrel, a varrottas sülését, és ez Magyarországon, 1844 elôtt párnavéggel, a tulipántos ládával azonos nem volt lehetséges, csak „folytában való” ízléskörbôl származónak vallanak. Joggal, latin beszéd által. Ami az utóbbit illeti, a mert tökéletesen hasonult ahhoz, amit a jobb európai iskolákban is évszázadokon debreceniek szépnek éreztek. át korlátozták a nemzeti nyelvek használa-
21
tát. Eltérés csupán abban mutatkozik, hogy egyes országokban és egyes iskolákban mikor változtattak ezen a gyakorlaton. O Visszatérve a könyvekre, említette, hogy állandó sajátosságuk volt a református jelleg. Mit jelentett ez a gyakorlatban?
DISPUTA Kapualj
Egyrészt tartalmi meghatározottságot, másrészt piacot és infrastruktúrát. A nyomda számára biztos megélhetést kínált a városhoz kötôdô református iskolák és gyülekezetek sokasága. Énekeskönyvet, tankönyvet nyugodtan lehetett „raktárra” termelni, néhány éven belül biztosan gazdára talált. A debreceni könyvek bizományosai országszerte a könyvkötôk voltak, NÉVJEGY méghozzá a református Gáborjáni Szabó Boszempontból fontos teletond 1952-ben született püléseken. Ha napjainkDerecskén, a debreceni ban „átpolitizáltságról” Református Gimnábeszélünk, akkoriban ziumban érettségizett, mindenekelôtt a hit 1981-ben végezte el az kérdései osztották meg ELTE történelem–könyva társadalmat. Melius tár szakát. 1985-ben püspök a reformáció teregyetemi doktor, 1997jesztôi között emlegette ben PhD-fokozatot a „jámbor és keresztyén szerzett. 1988–89-ben áros népeket”, köztük Claparède–Bethlenelsô helyen a debreceni ösztöndíjjal egy évet kereskedôket. A város töltött Genfben. külkapcsolatai, szellemi A Református Kolléés nagyrészt gazdaságium Nagykönyvtára gi kapcsolatai is vallási és az Egyházkerületi alapon rendezôdtek. A Gyûjtemények igazgatóKollégiumban tanuló dija. Az Országos Könyvákokat kibocsátó, tanultári Kuratórium tagja, mányaik után ôket beaz Egyházi könyvtárak fogadó települések közt Egyesülésének elnöke. kereshetjük a debreceni iparosok vándorlásának állomáshelyeit is vagy az itt vásározó kereskedôk telephelyeinek zömét. Éppoly magától értetôdô dolog volt akkoriban, minthogy vallássérelmi ügyekben nem a spanyol, hanem a holland követ tiltakozott a bécsi udvarnál a debreceniek védelmében. Ilyen sérelmekbôl pedig volt elég: a 18. században is tilos volt szabad királyi városokban a protestánsok letelepedése, más városokban hitük megtagadására és egyéb „nemszeretem dolgokra”, körmenetekre kényszerítették a céhek tagjait.
22
O A 18. század végétôl egyre gyakrabban olvashatunk Debrecen negatív vonásairól. Ugyanakkor ma már szinte elképzelni sem tudjuk, mekkora volt a súlya, szerepe a városnak egykor.
Debrecen múltjában nehéz feldolgozni bizonyos arányokat. Ma természetes, hogy a fôváros lakossága tízszerese Debrecenének, pedig volt idô, amikor éppen fordítva volt. A 18. század elején Pest lakossága volt kettôezer. És volt idô, amikor egyáltalán nem tûnt botorságnak Nagyszombatban református egyetemet tervezni. A protestáns népesség arányszáma a 16. század végén 80% fölött, a 17. század végén 50% körül volt, II. József idején már a jelenlegi 20%. Hatalmas átrendezôdés történt tehát, amely érzékenyen érintette a cívisváros befolyását, felôrölte hátországát. Debrecen perifériára kerülésében nemcsak a kiraboltatás, a tôkehiány, Mária Terézia vámpolitikája, a Duna völgyének felemelkedése vagy késôbb a vasútépítés koncepciója játszott szerepet. A politikai, a vallási és a gazdasági nyomás azonos irányba hatott, és egy évszázad alatt szinte mindent eltüntetett abból, ami Debrecent naggyá tette. Zoltai Lajos, a helytörténet fáradhatatlan kutatója megállapította, hogy a tervezôk ôsi tradíciót követve alakították Kassa, Miskolc, Várad és Temesvár vasúti összeköttetését Debrecenen keresztül. Túl késôn történt. A Felvidék és Erdély forgalma ekkor már évtizedek óta nem Debrecenben találkozott, hanem a Pest–Miskolc és a Pest–Szolnok–Várad vasútvonal révén, a fôvárosban. A provincializálódás tehát fôként az említett radikális átrendezôdés következménye volt. A 17. században még nem cívisvárosi specialitás a nemes származású kalmárok, vagy a gazdálkodó iparosok léte. A 19. században a parasztpolgár viszont már több vonatkozásban anakronisztikusan hatott. O Beszélgetésünk elején szóba került, hogy Ön egy most készülô könyv társszerzôje. Hogy kapcsolódik e könyv mindahhoz, amit most elmondott? Következô kötetünk – melyet Hapák Józseffel (tehát gazdagon illusztrálva) jelentetünk meg – annak érzékeltetésére törekszik, hogy a város szerepe jóval több volt, mint amire az említett ellentmondásos díszletek és jelmezek alapján következtethetünk. Megkísérli láttatni, hogy szellemi és tárgyi örökségünk kivételes minôséget képvisel. A gazdasági és mûvelôdéstörténeti háttér együttes figyelembevétele, a legkülönbözôbb mûfajokban mutatkozó azonos motívumok üzenete, a látvány ereje ösztönözheti a további kutatást.
avagy Debrecen és a történelem terhe
kner Lajos: Díszpo Díszpolgárság, olgáárság, díszidentitás díszidentitás
Az Árkádia-pör idején még senki sem sejthette, milyen jelentôs e vita Debrecen számára. Csokonai sírköve körül látszólag eltérô ízlésirányok ütköztek meg egymással, de mindenki tudta, hogy többrôl van szó. Kazinczy ugyanis a debreceniséget kárhoztatva nem kevesebbet állított, mint hogy a debreceni identitás radikális átalakításra szorul. Szerinte a probléma fôleg abból fakad, hogy a debreceniek túl nagy szerepet tulajdonítanak a hagyományoknak, mintha az identitás rögzített vagy legalábbis a hagyományoktól erôsen szabályozott lenne, nem pedig olyan önkép és önértelmezés, amely folytonosan hozzászabja magát a jelenhez. S valóban, Kis Imre és Fazekas Mihály mindenekelôtt a hagyományokhoz és a közösségi elvárásokhoz való igazodás mellett érveltek, azt hangsúlyozták, hogy szükséges és elkerülhetetlen a helyi sajátosságokhoz, a történelmi tapasztalatokhoz és a szokásokhoz való igazodás. S ezért szerintük Csokonai síremlékének úgy kell jeleznie a költô jelentôségét, mint ami beilleszkedik a közösségi szokásrendbe. Vagyis a sírkônek nemcsak a kevesek, hanem mindenki számára érthetôvé kell tennie, hogy alatta poéta fekszik. Kazinczy viszont kivonta a mûvészetet az ilyen közösségi meghatározottság alól, amellett érvelt, hogy az irodalomnak megvannak a maga sajátos, belsô, önálló törvényei. Erôsen korlátozta tehát az irodalomban érvényes hagyományok körét. Szerinte Csokonai síremlékét elsôsorban az irodalomban (általa) érvényes(nek gondolt klasszicista) ízlés szerint kell elkészíteni. Az eltérô közösség- és kultúraértelmezések a vita folyamán nem közeledtek egymáshoz, s az sem állítható, hogy az egyik félnél lett volna az igazság. Az azonban bizonyos, hogy nagyobb nyilvánosság elôtt elôször vált témává a debreceniség, elôször kérdeztek rá, mit is jelent Debrecen közösségéhez tartozni, milyen az a hallgatólagos tudáskészlet, mely a közösség tagjai számára a szociális identitás alapját képezi. A vitahelyzet azonban nem tette lehetôvé, hogy megfontolt válaszok szülessenek, hisz a sértettség és a védekezés határozta meg Fazekasék gondolkodását. Ez azért is baj, mert ettôl kezdve a debreceniség, Kazin-
czy hatalmi helyzete folytán, a szélesebb nyilvánosságnak elsôsorban valami negatív magatartást jelentett. Pedig Fazekasék álláspontjának hitelességéhez és társadalmi jelentôségéhez, közösség- és hagyományfelfogásuk érvényességéhez sem férhet kétség, még ha ôk maguk is érezték: valami egészen rendkívüli változás elszenvedôi és akaratlan szemtanúi. A debreceni identitás problémái a késôbbi években egyre láthatóbbakká váltak. Az idô mintha Kazinczyt igazolta volna. Balogh István és Julow Viktor kutatásaiból tudjuk, hogy a város egyre inkább bezárkózott, s egyre inkább érzôdtek a beszûkülés jelei. Julow Fazekast idézi, aki rezignáltan tapasztalta a polgári közösség szétbomlását, társadalmi differenciálódását, a közjóért való fáradozás hiányát, s aki már az 1802-es tûzvészben intô jelet látott. Balogh István pedig Debrecen külsô képének szegényességérôl és az egyre korszerûtlenebbé váló cívis társadalomról ír. Valóban, csak a 40-es évektôl indult meg valami mozgás: s megint a Csokonai-sír körül. Mint ismeretes, 1836-ban Péczely József kezdeményezésére a diákok között is gyûjtés indult a Csokonaisíremlék felállítására, de a professzori kar s az akkori rektor, Sárvári Pál ezt leállította. Péczelynek nem adtak lehetôséget, hogy tisztázza indítékait, erre ô önhatalmúlag feljogosította magát, és újabb értesítést bocsátott ki az ifjúsághoz. A professzori kar döntésétôl való függetlenedését azzal magyarázta, hogy nem lehet már mindenkire egyaránt érvényes egységes kultúráról és morálról beszélni, ezek ugyanis a társadalomhoz hasonlóan differenciálódtak. Vagyis mindenki kénytelen választani. Ez azt is jelentette, hogy Péczely felfogásában a hagyomány sincs adva egyértelmûen; csupán folytonos újraírás révén létezik. Az 1840-es Kisfaludy-ünnepen mondott beszédében egyrészt arra figyelmeztette a tanári kart, hogy az új sohasem valamiféle steril térben születik meg, hanem a hagyományok talaján, másrészt arra, hogy nem létezik érintetlen, változatlan, egyszer s mindenkorra adott hagyomány. A vele szemben álló professzori kar viszont Péczely cselekedeteiben a hagyományos világrend elleni támadást és az egyetemesen érvényes közös tudás rombolását látta. Ezért kárhoztatta már Csokonait is, aki elsôként vonta
DISPUTA TApualj
A debreceniség
23
DISPUTA Kapualj 24
ki magát e közös rend alól, és alkotott saját pe […] meglehetôsen szegényes, s ezt még világot magának, és ezért ítélte el a diák- jobban kihangsúlyozza a város népének elsô ság önállósodási törekvéseit is, melyek e pillantásra feltûnô zárkózottsága és szinte rend fenntartásán ôrködô tanári tekintélyt tüntetô puritanizmusa, a külsô fényûzés kezdték ki. és a pompa teljes hiánya s valami rideg Sok tekintetben tehát az elôbbi vita célszerûséghez és gyakorlatiassághoz való ismétlôdött meg, amennyiben újra a hagyo- igazodás.” S ez még hosszú ideig így maradt. mányhoz való viszony vált kérdéssé, noha Hiába alakult meg 1890-ben a Csokonai Kör, a korábbiaktól lényegesen eltérô szocio- mûködése nem hozott alapvetô változást kulturális környezetben. A korforduló, a város mûvelôdési életében: látóhatárát a melyet Fazekasék még csak sejthettek, ek- provincializmus és az egyre korszerûtlenebkorra már érthetôbb jeleket adott magáról. bé váló Kisfaludy és Petôfi Társaságtól való A társadalom és az egyetemesen érvényes- függôség szabta meg. nek hitt értelmi világok differenciálódáAz adalékok további sorolása helyett sának tapasztalata azonban még ekkor is talán lényegesebb annak rögzítése, hogy a ellenállásra késztette a tanári kart. Termé- jelen kicsinységével egy hallatlanul gazdag szetesen ôk nem fedik le teljesen a város és jelentôs múlt állt szemben. Ezért amiegészét meghatározó réteg kor Debrecenrôl vagy a gondolkodását, de még ekdebreceniségrôl volt szó, A debreceni identitás kor is jelentôsnek mondhaa korabeli embereknek azonban még mindig tó az egyházi szolgálatban nem volt más lehetôséa régi történetekben álló értelmiségi-tanári kar gük, mint e múltra való szemlélte önmagát, s befolyása és hatása. Ahogy hivatkozás. A múlt pedig eközben szép lassan Julow Viktor is hangsúmindenre magyarázattal illúzióvá vált. lyozza, „a mentalitás vilászolgált, mindent érthetôgias, de egyházhoz kötött”. vé tett és mindent helyben A történelem egyre A Péczely körül történtek, hagyott. A város védtelennehezebb tehernek ahogyan errôl Kölcsey lesége (magányos kálvinista tûnt, s nem lehetett vele is tanúskodik, mina katolikus tengerben) tudni, van-e tôle den ellentmondásosságuk józan megfontolásra és szabadulás. ellenére is reménységgel bizalmatlanságra nevelte töltötték el a külsô szempolgárait; a magyar mûlélôket: az új eszmék (nemzeti irodalom, a velôdés történetében betöltött kiemelkedô romantika és reformkor politikai-társadal- szerep erôs öntudatot adott; a sok szegény mi eszméi) mégiscsak talajra találtak Deb- diákot felnevelô Kollégium pedig, mely a recenben, vagyis a város mégiscsak képes társadalmi és a mûvelôdési egységben való volt arra, hogy átformálja a debreceniség hitet is jelzi, s a Habsburg-ellenesség is – a tartalmát, újradefiniálja identitását. Igaz, nemzeti érdek és érzület fô képviselôjévé a történetnek lehet olyan olvasata is, hogy avatták Debrecent. A múlt túlsúlya megmár elkerülhetetlen volt a szembenézés az figyelhetô a mûvelôdés minden területén. országos változásoktól való lemaradással. A század legfontosabb irodalmi témáit még A legfôbb problémát azonban az jelentette, mindig a fenti történelmi adottságok és érhogy e történet nem lett valaminek a kez- demek jelentik. Az 1860-ban megjelent Csodete, nem következtek be a várva várt fo- konai Album szerzôi továbbra is a múlt irolyamatok és az önértelmezés megújítása. dalmát mûvelték, mintha az irodalom olyan A város mûvelôdési állapotai egyre si- múzeum volna, melyben a kiállított tárralmasabbak lettek. Mint ismeretes, a fel- gyak, mûalkotások egyszer és mindenkorra világosodás eszméi meghatározóak voltak megszabják az alkotás törvényeit. S ha a 20. egészen a század végéig, azonban a 19. század elejére ugrunk, akkor Oláh Gábor században nincs egyetlen olyan debrece- Szegény magyarokjáról írt kritikájában Ady ni író vagy költô, akinek neve fennmaradt is épp e múlthoz való merev ragaszkodást, volna a magyar irodalom rostáján. Az ál- Debrecen kultúrájának ódonságát tette szótalános (vidéki) mûvelôdési állapotokat jól vá, mintegy megismételve a Kazinczy szájájellemzi például, hogy a Képzômûvészeti ból száz évvel korábban elhangzottakat. Társulat 1871. évi vándorkiállításán összeA múlt e túlsúlya közvetve azt is jelzi, sen két képet tudtak eladni. Az irodalmi és hogy e században nincsenek megírásra érmûvelôdési élet az önképzôkörökbe szorult demes történetek. Hiányuk pedig azt jelenti, vissza. Balogh István sorai szemléletesen hogy az identitás újrafogalmazásának sem jellemzik a 40-es évekbeli város mûvelôdési a lehetôsége, sem az igénye nem volt meg. és mentális állapotait: „Debrecen külsô ké- S így talán még azt is, hogy a debreceniség
DISPUTA Kapualj
meghalt vagy legalábbis tetszhalott állapot- tûnik: a történelem terhe okozta görcsre és megmerevedésre adott reakciónak. A díszba került. A mai filozófiából, többek között polgár olyan tükör, amelyben a város felisPaul Ricoeurtôl tudhatjuk, hogy történetek merheti magát, általa a régmúlt történetei nélkül nincs identitás, újabb történetek beleszövôdhetnek a jelenbe, segítségével nélkül pedig nincs lehetôség még a korábbi történetek újrafogalmazására sem. Debre- a jelen a múlt folytatásaként válik értelmezhetôvé. A díszpolgárság intézménye cen százszor is kijelenthette magáról, hogy kultúrcentrum, a legmagyarabb város stb., két irányban kifejti legitimációs hatását. ha ezt senki sem igazolta vissza. Az iden- Egyrészt a polgárok felé, akik önbecsülétitás ugyanis nem pusztán az a kép, ame- sükben erôsödhetnek meg, hisz mindig a díszpolgár az, aki méltóvá válik a közösséglyet magunkról kialakítottunk és amellyel hez való tartozásra, másrészt a kívülállók azonosulunk: mindig mások elismerésére és visszaigazolására szorul. Mások reakci- elôtt igyekszik bizonyítani, hogy az önkép igaz és méltó a visszaigazolásra. Mivel olyan ói teszik csak lehetôvé a számunkra, hogy rálássunk önmagunkra, felismerjük ön- emberek mutatnak sajátosan debreceni jegyeket, akik az egész magyar kultúra repmagunkat, legyen szó akár személyes, akár rezentánsai, az önkép érvényessége szinte szociális identitásról. A debreceni identitás önmagától adódik. A díszpolgárokban tehát azonban még mindig a régi történetekben a város önmagát ünnepli. Vásáry polgárszemlélte önmagát, s eközben szép lassan mester világosan meg is fogalmazta ezt illúzióvá vált. A történelem egyre nehezebb Herczeg Ferenc köszöntésekor: egyszerre tehernek tûnt, s nem lehetett tudni, van-e ünnepeljük a nagy írót és a várost, egyszertôle szabadulás. A város szerencséjére vagy szerencsét- re mutatkozik meg e díszpolgárságban az író és a város lelke. A díszpolgárválasztás lenségére azonban lehetôség nyílott az tehát az egyik legfontosabb közösségi idenújabb történetek hiányának elfedésére. Az 1849-es történésekrôl és a kormány Debre- titásteremtô aktus. A város elsô díszpolgárainál még közcenbe menekülésérôl van szó, pontosabban vetlenül tetten érhetô a kötôdés, házuk van ezek mítoszairól, amelyeket „a szabadság ôrvárosa” toposzban foglalhatunk össze. Debrecenben, és azt is tudni lehet, hogy mit köszönhet nekik a város. Késôbb azonban Csakhogy a valóság és az önkép, amely e történetekben meg van formálva, elha- egyre inkább szimbolikussá válik a kapcsolat, mely értelmezést igényel: a díszpolgárjolnak egymástól. Általánosítható Balogh ságban megnyilatkozó igazi debreceniség István megállapítása, amelyet Kossuth és Debrecen viszonya kapcsán tett, tudniillik, eszméje olyan értelmezési keretet ad a város polgárai számára, amely hogy a Kossuth-mítosznak révén meg tudják hatásemmi társadalmi követA díszpolgár olyan rozni hovatartozásukat, el kezménye nincs. Hiszen tükör, amelyben a tudják rendezni, ahogyan Debrecenben igencsak tarváros felismerheti ehhez mások viszonyultózkodóan viszonyultak a nak, érvelni tudnak egyes polgári jogokhoz, s a pár magát, általa a ítéletek mellett, és vissza hónapos fôváros-szereprégmúlt történetei tudnak utasítani másokat. kör semmi változást sem beleszövôdhetnek a A szimbolikus-értelmeidézett elô a társadalmi jelenbe, segítségével a zô jelleg azért is fontos szerkezetben. Arra azonjelen a múlt volt, mert így a város vaban kétségtelenül jók volfolytatásaként válik lamennyi polgárai eltérô tak ezek a mítoszok, hogy politikai meggyôzôdéseik hidat verjenek a múlt és a értelmezhetôvé. ellenére is érvényesnek jelen közé, mégpedig úgy, érezhették magukra nézve. hogy mindkét part a maE tekintetben bizonyára jól választottak a gyar nemzet történetében jelentôs szerepet város vezetôi, amikor Jókait vagy Herczeg játszó város képét mutassa föl, a híd alatti szakadék pedig idôlegesnek, a sors érde- Ferencet a díszpolgárok sorába emelték. Jókai ünneplését egyetlen vitázó-kételkedô mekre nem figyelô, kegyetlen játékának hang sem zavarta meg, mint ahogy Hermutatkozzék. czeg Ferenc elôtt olyanok is meghajtották fejüket, akik radikálisan mást gondoltak a Díszpolgárság és identitás világról és az irodalomról. A díszpolgárság A díszpolgárság intézménye, e folyamat- képes volt elfedni az éppen aktuális politiba helyezve, a szociális identitás megerôsí- kai motívumokat, egy-egy pillanatra elhallgattatni az ellentéteket. Épp ebben volt és tésére és fenntartására szolgáló eszköznek
25
van az ereje, de ebben rejlik annak az oka is, hogy olykor gyanú támad bennünk: vajon valódi közösségi élmény vagy csak politikai játék részesei vagyunk-e. A kettô szétválasztása szinte lehetetlen, de talán fölösleges is. Mindezek után nem véletlen, hogy csak az 1850-es években megválasztottakkal kapcsolatban vetôdött fel: töröljék ôket a díszpolgárok sorából, hisz esetükben nyilvánvalóak voltak a közvetlen politikai érdekek. De még esetükben is elhangozhatott olyan érv, hogy itt sem pusztán egyéni vagy csoport-, hanem várospolitikai érdekekrôl volt szó, díszpolgárságukat tehát nem lehetett megszüntetni. A díszpolgárság nemcsak befolyásolja, hanem alakítja is a közbeszédet. Mivel önábrázolási aktus, fel sem merülhet, hogy az igaz–hamis kategóriapár révén ítéljék meg, vagy hogy egyes részleteit elutasítsák, másokat pedig elfogadjanak. Csak egészében lehet elutasítani vagy elfogadni. Persze az elutasítás csak a kívülállók számára adott lehetôség, mert a polgároknak nincs más választásuk, mint az elfogadás. Ki az, aki ellenvéleményét fel merné vállalni? Ez árulással, adott esetben politikai öngyilkossággal érne fel. Ki az, aki hangot tudna adni politikai józanságának vagy esetleges ellenérzéseinek, amikor városa megdicsôülésérôl van szó? Ez utóbbi ugyanis sohasem lehetett kérdéses.
DISPUTA Kapualj
Jókai és a múlt újjáéledése
26
1893-ban Jókai Mór díszpolgárrá választása is igazi szimbolikus aktus volt, még ha felfejthetôk is azok a közvetlen politikai érdekek, melyek szerepet játszottak benne. Hisz bizonyára jól jött ez a hatalmon lévô kormánypárti vezetésnek, amely ettôl megítélése és támogatottsága javulását is remélhette. A Szabadelvû Párt a század végére szétesô, a hatalomhoz gátlástalanul ragaszkodó párttá vált. Méltán hihette, hogy a tekintélyvesztésnek a folyamata nemcsak megáll, hanem esetleg meg is fordul, ha ilyen jelentôs, mindenki által elfogadott író fogadja el hívását. Ezt még akkor is számításba lehetett venni, ha mindenki tisztában volt Jókai politikai hovatartozásával. A politikai motívumok utáni gyanakvásunkat erôsítheti az a parlamentben épp ekkor folyó vita, hogy a képviselôházban elôterjeszszék-e Mikszáth indítványát, mely szerint a költségvetés 20 000 Ft-ot irányozzon elô Jókai díszkiadású mûveinek beszerzésére. A 48-as és a függetlenségi párt ugyanis csak akkor szavazta volna meg az indítványt, ha Kossuth mûveinek beszerzésére is
ugyanennyit fordítottak volna. E politikai felhangok ellenére tudomásom szerint nem talált ellenzôkre a városvezetôk javaslata. Bizonyára szerepe volt ebben annak is, hogy Jókai megválasztása összhangban állt a város vezetô értelmisége által egyre gyakrabban hangoztatott törekvéssel, hogy újra központi szerepûvé tegyék Debrecent. A regionalizmus, amelynek egyik megnyilvánulása volt a Csokonai Kör megalakulása is, e törekvések érvényesítésének aktusát láthatta – joggal – Jókai díszpolgárrá választásában. Mindezek mellett e választás jelentôs volt a debreceni identitás újrafogalmazása, érvényességének elismertetése szempontjából is. Hisz Debrecen alapvetôen Jókainak köszönhette, hogy a múlt mítoszaiban megképzett imaginárius Debrecen-kép nemcsak fennmaradt, hanem meg is újult: beleszövôdhetett a jelenkori város képe. A múlt terhe épp Jókai írásai révén került le a debreceniek válláról, s tûnhetett úgy, hogy Debrecen jelentôségvesztése illúzió. Gondoljunk Jókai e szempontból fontos regényére, a Mégis mozog a földre. Ebben a város úgy jelenik meg, mintha a reformkori mozgalmak valamiképp ide kötôdtek, innen eredtek volna. Mintha ez a város ôrizte volna meg és mentette volna át ezekre az idôkre a nemzeti szabadság eszméjét. Pedig a történeti tények arról tanúskodnak, hogy éppen Debrecenben vertek a legnehezebben gyökeret a nemzeti romantika eszméi és törekvései. Elég talán csak arra gondolnunk, hogy a debreceni Kollégiumban vezették be legkésôbb a magyar nyelvû oktatást. Jókai tehát azért volt hallatlanul fontos Debrecennek, mert pótolta a hiányzó történeteket, folytonosnak mutatta Debrecen jelentôségét, hamisnak mutatta azokat a véleményeket, melyek egy lejtôre került provinciális városról beszéltek. S ami ugyanilyen fontos, híveket szerezhetett Debrecennek; az ô mûvein keresztül az egész nemzet újra megtanulhatta becsülni a várost. Önbecsülés, a debreceniség öntudatos vállalása, ennek elismerése és visszaigazolása elválaszthatatlanul fonódtak össze a Jókai által kreált Debrecen-képben és -kultuszban. Jókai, ahogy 1884-ben az Arany Bikában elmondott beszédébôl kitûnik, nemcsak azonosult a hagyományozódott, mitikus Debrecen-képpel, hanem újraírta és meg is erôsítette: „És Debrecen városának senki sem segített az emelkedésben, ôt nem tették nagy folyóvizek ország emporiumává, neki nem adott az ország milliókat a szépítésre, a külföld nem járult újjáalakításához, még idegen népfaj sem kölcsönözte neki eszét, iparko-
szellemi haladásnak, anyagi gyarapodásnak”. A dolognak csupán az a szépséghibája, hogy mindez egy közlésre szánt választási propaganda-„beszéd” részlete; Jókai arra buzdítja a debrecenieket, hogy a kormánypártra szavazzanak. Jókai díszpolgársága a város megdicsôülését jelentette. Kérdés persze, milyen hatása volt mindennek. Hogy volt, bizonyítja az a támadás, amely a bécsi Fremdenblatt s a Budapesti Hírlap hasábjain ekkor érte a várost. A két újság ugyanis Debrecen egyetem utáni vágyakozásán ironizált. S amikor azt kérdezték: de „... hol van ... maga a város?”, nem tettek mást, mint újra megkérdôjelezték azt az önképet, melyet a város vezetôi a Jókai-kultusz révén igyekeztek újra megerôsíteni. Mindez azonban már egy másik történet. Ám arra talán így is elegendô, hogy jelezze, újabb díszpolgárokra is szüksége lesz még Debrecennek. Azt viszont nehéz megragadni, vajon milyen hatást váltott ki mindez a debreceniekben, vagyis az ünnepségek elmúltával mi maradt meg a mindennapokra. Ha abból indulnánk ki, hogy 1904-ben, Jókai halálának évében sok más várossal ellentétben csak a középületeken volt gyászszalag, a magánházakon nem, arra a következtetésre juthatnánk, hogy nem maradt sok. Ez azonban tévedés volna. Az ünnepi beszédekben és a közös ünnepek alkalmával felismert közösségi azonosságtudat nem vihetô át közvetlenül a mindennapokra. Ezeknek az alkalmaknak a feladata ugyanis nem más, mint a közösségi odatartozásélmény beépítése abba a hallgatólagos tudásba, amely megszabja az egyén világértésének kereteit, természetessé és magától értetôdôvé teszi közösségi hovatartozását. Bár a századfordulón Jókai kultusza halványodott, ez már nem érinthette a debreceni identitást. Bizonyság erre, hogy még a húszas években is aktuális kérdés maradt Jókai és Debrecen viszonya.
Én nem bánom, akárhogy nevezik vagy csúfolják is, én szeretem Debrecent. Ötvenezer tiszta magyar lélek van itt egy testületben; a szellem emberbôl fejlik ki, isten után; és Debrecennek eme tôkéje, s még néhány városé az, mire a német és más nemzet civilisatiójának s értelmiségének nyakunkra tolakodása ellenében, szemeit vetheti a magyar. Mert vessetek számot magatokkal, ha minden városaitok olyanok volnának, mint Buda, Pest, Pozsony, Kassa, Temesvár s még legalábbis húsz, és nem volna a háttérben a Tiszán túl vagy mellett egy Debrecen, egy Szeged, micsoda reménnyel kecsegtetne a jövendô? […] Ki Debrecent Pesthez méri és kicsinyli, meg fogom tôle kérdeni, micsoda szempontból vette fel a kettôt. Ha kereskedést, iparûzést mond, akkor én Pest ellen oly városokat vetek föl, mint Bécs, Páris és London; s tessék választania magyar létére. De nem azt mondom, hogy Debrecent [a] magyarság Eldorádójául higgyétek, mert az nem járja, hanem igenis szeretném, hogy a nemzet a maga érdekében igyekeznék oly tôkét használni, mint Debrecen. Miképpen a jó forrás vizét mérföldekre roppant költséggel épült csatornákon vezetik el nagy városokba: úgy lehetne bánni Debrecennel is [a] nemzet tekintetébôl. A Jókai-kortárs hegeliánus filozófus, Erdélyi János Úti naplójából, 1845.
DISPUTA Kapualj
dását; e város nagyságát, emelkedését saját népének, a tôsgyökeres magyar faj eszének, munkásságának köszönheti.” Beszéde végén a „magyarok városára” emelte poharát. Ezekben a sorokban mindenki ráismerhetett arra a városképre, mely a debrecenieknek oly kedves volt. A városi közgyûlés Jókait ötvenéves írói jubileumán választotta a díszpolgárok sorába, a Csokonai Kör javaslatára. Az oklevél 1894. január 6-ai – Jókai országos ünnepén történô – átadásáig több újságcikk foglalkozott az író díszpolgárságával. A hivatalos magyarázat és az újságcikkek is Jókainak egyetlen érdemét emelték ki: fenntartotta a nemzeti szellemet és a nemzeti lélek emlékezetét a nehéz idôkben is, munkáiban „a nemzeti Géniusz hallatja szavát”. S ennek legfôbb meghallója természetesen mindig Debrecen volt. A díszpolgárválasztás üzenete tehát egyértelmû: Debrecen az a város, amely leginkább ragaszkodik a nemzeti sajátosságokhoz és a nemzeti értékekhez. Ez persze egyben késôi válasz is az Árkádiapörben elhangzottakra. Meg lehet figyelni a korabeli tudósításokban, hogy a debreceniek úgy beszéltek Jókairól, mintha mindenekelôtt Debrecené lenne. A debreceni küldöttség akart elsônek megjelenni az 1894-es jubileumi ünnepségen, az újságok arról írtak, hogy Jókai különösen kitüntette a debrecenieket, akik ezért háborodhattak fel, hogy nem méltó helyet jelöltek ki a város küldöttségének, mert szinte alig hallhattak valamit. A Csokonai Kör hangsúlyozta, hogy bár anyagilag nagy terhet jelent neki, mégis elôfizet a Jókai-díszkiadásra, részt kér a nemzet háláját kifejezô gesztusból, hogy az írónak összegyûljön 100 000 Ft tiszteletdíj. A Debreceni Ellenôr közölte Jókai levelét, amelyet Tóth József kollégiumi tanárnak írt 1878-ban, s bizonyára a nyilvánosságnak szánt: eszerint Debrecen volt az elmúlt 300 évben „menedéke a magyar nemzeti mûveltségnek,
27
Debrecen város díszpolgárai
1. Báró vásárosnaményi ifj. Eötvös Ignácz 2. Gróf vajai Vay Miklós 3. Gróf vajai Vay Miklós 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14. 15. 16. 17. 18. 19.
Semesi Semsey Jób Bessenyôi Beöthy Ödön Tusnádi Pálffy József Báró Vécsy Miklós Andaházi Szilágyi Mihály Detrich Miklós Gróf nagykárolyi Károlyi György Deák Ferenc Gróf sárvári fv. Széchenyi István Kossuth Lajos Kézy László Besze János Cseh Eduárd Braunhoffi Braunhoffer János Csorba János zalakapocsi Domokos László
20. 21. 22. 23. 24. 25. 26. 27.
Steinius János Báró Geringer Károly Bach Sándor Báró Bruck Károly Kisslinger József Gróf Grüne Károly Báró Kellner Frigyes Báró Kempen János
DISPUTA Kapualj
1835. január 31. 1835. január 31. 1835. január 31.
1835. december 16. 1838. január 31. 1838. március 17. 1840. augusztus 1. 1844. június 17. 1844. június 17. 1845. május 19. 1845. október 4. 1848. március 19. 1848. március 22. 1849. január 17. 1850. július 4. 1850. július 4. 1850. szept. 4. 1850. szept. 12. 1850. október 24. 1851. március 17. 1851. március 17. 1851. március 17. 1852. január 30. 1854. május 13. 1854. május 13. 1854. május 13.
28. Báró Baungartner András 29. Gróf vásonkôi Zichy Ármin 30. Báró Reichentein Ferenc
cs. kir. pénzügyminiszter cs. kir. kamarás, a nagyváradi ker. helytartóság osztály elnöke cs. kir. udvari tanácsos
1854. december 1. 1854. december 1.
31. Báró Hauer István
osztályfônök, Albrecht magyarországi kormányzó mellett tanácsnok Albrecht magyarországi kormányzó hadsegéde cs. kir. távirdai hivatal fônök a debreceni nemzetôrök ôrnagya
1856. április 1.
32. Gróf hallerkôi Haller Ferenc 33. Kôszegi Benedek 34. Ábrahám Ádám 35. Ambrus János 36. Bartakovich Béla 37. Deák Ferenc 38. Gróf Dégenfeld Imre 39. Dobozi István 40. Farkas Vukotinovich 41. Báró Garliczy Bódog
28
cs. kir. kamarás, Sárosvármegye fôispánja, cs. kir. kamarás, Máramaros vm. fôispánja cs. kir. kamarás, a kir. ítélôtábla bárója, Borsod vármegye fôispáni helytartója cs. kir. kamarás, Debrecen királyi biztosa Bihar vm. ogy. nagykövete, táblabíró Tiszántúl kerületi tábla elnöke Szatmár vármegye fôispánja táblabíró kerületi kir. tábla ülnök, D. királyi biztosa Békés vármegye fôispánja, aranykulcsos vitéz táblabíró, országgyûlési követ a Tisza szabályozására kiküldött biz. elnöke Pest vármegye követe ny. kapitány országgyûlési képviselô cs. kir. miniszteri biztos parancsnok a nagyváradi ker. miniszteri biztos elôadója cs. kir. valóságos udvarnok a Római Árkádia Tudóstársaság rendes tagja cs. kir. százados, D. katonai térparancsnok Magyarország cs. kir. ideiglenes helytartója cs. kir. belügyminiszter cs. kir. kereskedelmi, ipari és postaügyi miniszter cs. kir. altábornagy, debreceni katonai parancsnok a király elsô szárnysegédje a király második szárnysegédje cs. kir. birodalmi csendôrség és rendôrség fônöke
42. 43. 44. 45. 46. 47. 48. 49. 50. 51. 52. 53. 54. 55.
Gróf Haller Sándor Jármy Imre Gróf Kemény Ferenc Báró Kemény Zsigmond Kállay Emánuel Kiss József Kiss Pál Klapka György Kmethy György Kossuth Lajos Gróf Mikó Imre Miskolczy Lajos Perczel Mór Puluszky Ferenc
56. 57. 58. 59. 60. 61. 62.
Scitovszky János Somossy Ignácz Gróf Teleky László Tisza Kálmán Türr István Uray Bálint Báró Vay Miklós
egri érsek táblabíró, országgyûlési követ a Tiszántúli Ref. Egyházkerület fôgondnoka horvát államférfi Bihar vármegye másod alispánja, fôrendiházi tag
Erdély fôkancellárja író
ezredes, a bihari nemzetôrök parancsnoka honvédtábornok, Komárom védôje honvédtábornok Pest vármegye követe, kormányzó elnök közlekedési miniszter érmelléki ref. egyházmegye gondnoka honvédtábornok a magyarországi múzeumok és könyvtárak országos felügyelôje hercegprímás Szabolcs vármegye alispánja a Határozati Párt vezetôje politikus olasz tábornagy a nagyváradi kerület fôispánja Tiszántúli Ref. Egyházkerület fôgondnoka
1854. december 1.
1856. április 1. 1857. augusztus 31. 1861. február 6. 1861. február 6. 1861. február 6. 1861. február 6. 1861. február 6.
1861. február 6. 1861. február 6. 1861. február 6. 1861. február 6. 1861. február 6. 1861. február 6. 1861. február 6. 1861. február 6. 1861. február 6. 1861. február 6. 1861. február 6. 1861. február 6. 1861. február 6. 1861. február 6. 1861. február 6. 1861. február 6. 1861. február 6. 1861. február 6. 1861. február 6. 1861. február 6. 1861. február 6. 1861. február 6. 1861. február 6.
Gróf Pálffy Móric Privitzer István Szabadszentkirályi Beke Kálmán Hajdú Lajos Abonyi István Prónay Izidor Jókai Mór Ciotta János Dr. Wekerle Sándor Hieronymi Károly Dr. Szilágyi Dezsô Gróf Csáky Albin Simonffy Imre Dr. Thaly Kálmán Gróf Tisza István Dr. Némethy Károly Gróf Apponyi Albert Déri Frigyes Dohnányi Ernô
82. 83. 84. 85. 86. 87. 88. 89. 90. 91. 92. 93. 94. 95. 96. 97. 98. 99. 100. 101. 102. 103.
Herczeg Ferenc Dr. Hubay Jenô Rákosi Jenô Vecsey Ferenc Gróf Bethlen István vitéz Gömbös Gyula Báró Vay László Vlagyimir Ivanovics Jazdoszkij Borisz Boriszovics Jegorov Jurij Arkacsijovics Rilov Laboncz András Apagyi Sándor Kállai Gyula Ménes János Nagy Tiborné Dr. Rapcsák András Tóth Mihály Holló László Dr. Ambrus István Szabó Magda Vadász László Anatolij Alekszandrovics Gromov
104. 105. 106. 107. 108. 109. 110. 111. 112. 113. 114. 115. 116. 117. 118. 119. 120. 121. 122. 123. 124. 125. 126. 127. 128. 129.
Stozicski Ferenc Dr. Soó Rezsô Leonyid Iokinfomics Vasziljev Balogh Endre Dr. Bartha Tibor Dr. Ács István Kiss Tamás Dr. Balog István Dr. Berényi Dénes Dr. Gunda Béla Dr. Kálmán Béla Makszin Mihály Bíró Lajos Dr. Sándorné Nagy Margit Dr. Tóth Béla Dr. Gyires Béla Dr. Szabó Gábor Vásáry Tamás Dr. Ács Antal Dr. Rácz István Bényi Árpád Dr. Módy György Dr. Lipták András Sass László Tréfás György Dr. Görömbei András
130. Dr. Tamás Attila
Magyarország kerületi helytartója a kir. udvar másodkancellárja alkancellár Bihar vármegye fôispáni helytartója helytartótanácsos lovassági ezredes író Fiume polgármestere miniszterelnök belügyminiszter igazságügyi miniszter vallás és közoktatásügyi miniszter kir. tanácsos, ny. polgármester országgyûlési képviselô, történész miniszterelnök államtitkár országgyûlési képviselô gyáros, a Déri Múzeum alapítója zongoramûvész, a zenemûvészeti akadémia volt igazgatója író hegedûmûvész, a Zenemûvészeti Akadémia igazgatója író hegedûmûvész miniszterelnök miniszterelnök államtitkár ûrbiológus orvos ûrkutatási intézet tudományos titkára ny. kômûves Jármûjavító dolgozója Hazafi as Népfront Országos Tanácsának elnöke ny. igazgató ny. igazgató egyetemi tanár ny. igazgató festômûvész ny. tanácselnök író ny. igazgató a moszkvai Csapágygyári Egyesülés vezérigazgatója Meszöv ny. igazgatója botanikus, ny. ezredes ny. tanácselnök református püspök ny. tanácselnök költô néprajzkutató, történész akadémikus irodalomtörténész professzor gyémántdiplomás agrármérnök festômûvész kétszeres tornász olimpikon tudományos szakíró akadémikus akadémikus zongoramûvész egyetemi tanár egyetemi tanár festômûvész muzeológus, címzetes egyetemi docens egyetemi tanár kohász, ezüstkoszorús fémöntô mester operaénekes tanszékvezetô egyetemi tanár, akadémikus, irodalomtörténész professzor emeritus, irodalomtörténész
1864. szept. 22. 1864. szept. 22. 1864. szept. 22. 1864. szept. 22. 1864. szept. 22. 1865. május 26. 1893. április 19. 1893. július 27. 1894. június 7. 1894. június 7. 1894. június 7. 1894. június 7. 1903. március 21. 1903. május 23. 1913. július 10. 1917. február 9. 1921. május 28. 1923. október 19. 1926. március 18. 1926. március 18. 1926. március 18. 1926. március 18. 1926. március 18. 1926. június 15. 1936. május 29. 1937. február 23. 1971. 1971. 1971. 1971. 1974. 1974. 1974. 1974. 1974. 1974. 1975. 1976. 1977. 1978. 1978. 1979. 1979. 1979. 1986. 1986. 1989. 1992. 1992. 1993. 1993. 1994. 1994. 1995. 1995. 1995. 1996. 1996. 1996. 1997. 1998. 1999. 2000. 2001. 2002. 2002. 2003. 2003.
DISPUTA Kapualj
63. 64. 65. 66. 67. 68. 69. 70. 71. 72. 73. 74. 75. 76. 77. 78. 79. 80. 81.
29
Letûnt korszak vagy tovább élô hagyományok? Völgyesi Zoltán DISPUTA Kapualj 30
A
z országgyûlési választásokon meg- Debrecen két háború közötti választásait, s nyilvánuló szavazói magatartás tör- feltegyem a kérdést: vajon milyen sajátosténeti vizsgálata izgalmas feladat, ságokat mutat a város? Kirajzolódik-e marhazánkban azonban még kevesen foglalkoz- káns politikai hagyomány? nak vele, a választáskutatás épp csak kialakulóban van. A választások adatainak kiA korabeli választási rendszer gyûjtése, elemzése idôigényes munka, még ha a számítógép ma már meg is könnyíti az adatfeldolgozást, s lehetôvé teszi az ered- Felvetôdhet a kérdés, hogy miért nem temények tetszetôs grafikus megjelenítését is. kintek vissza korábbra, a dualizmus korára, Van azonban egy fontosabb szempont, ame- hisz nyilvánvalóan akkor is képzôdtek politikai hagyományok. Ez teljesen jogos, sôt lyet nem szabad figyelmen kívül hagyni: a hozzátehetjük, hogy részben tovább is éltek rendszerváltás elôtti magyar választások adatai sokkal nehezebben vethetôk egybe, ezek a hagyományok, viszont annyi az eltérés a politikai viszonyokban, hogy ez értelmint azokban az országokban, amelyekben metlenné teszi az összevetést. A dualizmus a többpárti szabad választások évszázados korának pártviszonyait alapjában véve a múltra tekinthetnek vissza. Gondoljunk közjogi kérdés, vagyis a kiegyezéshez való csak arra, hogy nálunk teljesen kimaradt negyven év: 1949-tôl 1989-ig a magyar or- viszony határozta meg, a dualista keretek felbomlásával viszont a szággyûlés megválasztása pártstruktúra egészen nem volt több formális Debrecen és a két más alapokra helyezôdött. szavazásnál. De ezt megvilágháború közötti Másrészt a választásra joelôzôen sem mûködött gosultak alacsony, mindhazánkban az a fajta parválasztások össze 6–7%-os aránya is lamenti váltógazdálkodás, lényegesen eltér a világahol a választás igazi tétje háborút követô helyzettôl, amikor jóval naa hatalom megszerzése. A két világháború között a legsúlyosabb korlátot a kormány- gyobb tömegeket szólítottak az urnákhoz. Az 1920-as években kiépült politikai párt és az ellenzék politikai versenyében rendszer autoriter (tekintélyuralmi) és para vidéki nyílt szavazás jelentette, amelyet lamentáris, demokratikus elvek, intézméegyetlen más korabeli európai országban nyek sajátos elegye volt, egy konzervatív sem alkalmaztak már az elsô világháború irányultságú kormánypárt uralta politikai után. erôtérrel. A Bethlen által 1922-ben megAz ország az eltelt évtizedek alatt sokat változott, gazdasága, társadalma éppúgy, alkotott kormánypárt, az Egységes Párt mint politikai viszonyai, mégis meglepôd- csaknem egy évtizedig szinte változatlan ve tapasztalhattuk a rendszerváltás után, formában mûködve konszolidálta az országot. A pártot – bár a fô célokban valóban hogy helyenként felfedezhetô a politikai hagyományok továbbélése, bizonyos poli- „egységes” volt – számos irányzat koalícitikai preferenciák történelmi folytonossága. ója alkotta. Bethlen mindvégig ügyesen A legtöbbet emlegetett példa a fôváros po- manôverezett a párton belüli agráriusok, litikai regionalizáltsága: a belsô budai ré- fajvédôk és a kis létszámú liberális csoport között. A világgazdasági válság után Gömszek mindig egyértelmû jobboldali fölényt bössel már egy új tendencia kezdôdött, s az mutatnak, míg a pesti oldal balliberális új elnevezést felvevô kormánypárt (Nemzetöbbségû. 1990-ben sokakban megütközést ti Egység Pártja, Magyar Élet Pártja) fokozakeltett, hogy a gazdag budai kerületekben – melyeket a közvélekedés szerint a pártálla- tosan jobbra tolódott. A választójog korabeli szabályozása és mi idôszakban birtokba vettek a kommunista párt apparátusának vezetôi, „kegyeltjei”, a választási rendszer lényegesen eltért a maitól. Az egyik különbség a választójomasszív jobboldali gyôzelem született. „A gosultság mértéke, amely jellemzô az adott politikai mentalitás lassan változó, tartós képzôdmény” – vallja Hubai László vá- politikai rendszerre, mivel megmutatja, lasztáskutató történész a Magyarország XX. hogy a lakosság milyen arányban szólhat bele a politika formálásába. 1920-ban az századi választási atlasza 1920–2000 címû munkájában. A települési és választókerü- össznépesség 40%-ának volt hazánkban szavazati joga, ami igen jelentôs elôrelépés leti adatokat, valamint színes térképeket volt a korábbi, dualizmus kori szûk válaszegyaránt tartalmazó összeállítás lehetôvé teszi hosszabb adatsorok elemzését, tele- tójoghoz képest, sôt ezzel Európában is az élvonalhoz tartozott az ország. 1922-ben a pülések eredményeinek összevetését. Ez a Bethlen-féle választójogi rendelet viszont lehetôség inspirált arra, hogy áttekintsem
1922-tôl négy fô politikai erô jellemezte a politikai porondot: az Egységes Párt, a Szociáldemokrata Párt (MSZDP), a politikai katolicizmust képviselô Keresztény Gazdasági és Szociális Párt (KGSZP) és a liberálisok. A harmincas évek közepéig a pártok viszonylag stabil, bár valamelyest csökkenô tendenciájú támogatottsági mezôben mozogtak, kivétel a kormánypárt, melynek támogatottsága növekedett. A kisgazda csoportokat Bethlen 1922-tôl az Egységes Pártba integrálta, s önálló Kisgazdapárt csak a magyar agrárszektort súlyosan érintô gazdasági világválság idején alakult (FKGP). A gazdasági válságból való kilábalás során megbomlott a korábbi egyensúlyi állapot: nemcsak a politikai elit körében, hanem a társadalomban is tapasztalható volt a jobbra tolódás. 1935-ben megjelent a nemzetiszocialista típusú szélsôjobb, amely a harmincas évek végére a legnagyobb ellenzéki erôvé vált, s minden más párttól igen nagy számú támogatót vont el.
Debrecen politikai arculata és a korabeli választások Debrecen túlnyomórészt református és 1848-as függetlenségi hagyományokat ápoló lakosságának politikai közgondolkodását a dualizmus korában a Függetlenségi Párt értékrendje és politikai viselkedése hatotta át. A világháború után – az országos tendenciáknak megfelelôen – itt is átrendezôdtek a pártviszonyok. Az 1920-as választásokon, melyre a Tiszántúlon késôbb, a román csapatok kivonulása után került sor, a KNEP nyert mindhárom debreceni körzetben, megelôzve mindenütt a kisgazdákat. A keresztény-nemzeti jelszavak sikere azonban múló jelenség volt a városban, amit az erôteljes külsô hatások eredményeztek az akkori kialakulatlan helyzetben. Se a keresztényszocialista irányzat, se a jobboldali radikalizmus – mindkettô jelen volt a KNEPben – nem tudott jelentékenyebb befolyást gyakorolni Debrecen társadalmára. Az 1919–20-ban lezajlott „keresztény-nemzeti ellenforradalom” zsidóellenes megnyilvánulásait a leghatározottabban maga Baltazár Dezsô református püspök ítélte el. A város vezetôit és a középrétegek magatartását a mérsékelt polgári politizálás és a kon-
DISPUTA Kapualj
30% alá szorította le a választójogosultak arányát, ez 1926 után, az iskolázottság emelkedésével párhuzamosan növekedett. Az 1939-ben, a választójogi törvény cenzusainak szigorítása miatt ismét 30 százalék alá esett a választópolgárok aránya. A szûkítés célja nyilvánvalóan az ellenzéki szavazók számának csökkentése volt. Ugyanez volt az oka a nyílt szavazás visszaállításának, ami súlyosan sértette a demokratikus választójogi elveket. Nyílt (nyilvános) szavazás esetében ugyanis a választópolgárok a szavazatszedô küldöttség elôtt, élô szóval nyilvánították ki választói akaratukat. El lehet képzelni, hogy ilyen helyzetben a befolyásolásnak, a nyomásgyakorlásnak mennyire tág tere volt a hatóságok részérôl. 1922 és 1939 között a mandátumok 80%-át nyílt egyéni választókerületekben lehetett megszerezni. A nyílt szavazás és az egyhangú, ellenjelöltek nélküli szavazások magas száma miatt vidéken inkább csak imitált választások folytak. 1922-ben még minden törvényhatósági jogú város titkosan szavazhatott, 1926-tól azonban már csak a fôváros és környéke, valamint a többmandátumos törvényhatósági jogú városok: Debrecen, Gyôr, Miskolc, Pécs, Szeged, Hódmezôvásárhely és Kecskemét. 1926-ban volt még egy változás: a törvényhatósági városokban megszûntek az egyéni választókerületek, ezután az adott város – például Debrecen is – egy listás választókerületet jelentett. 1939-ben megszûnt a vidéki nyílt szavazás. A maihoz hasonlóan két szavazólapot kaptak a vidéki választók, egyikkel az egyéni választókerületek jelöltjeire, másikkal területi listára lehetett szavazni. Debrecenben és a többi, korábban is titkosan szavazó választókerületben viszont továbbra is csak listára voksolhattak, itt nem alakítottak ki egyéni kerületeket. 1920-ban – a fôvárost kivéve – gyakorlatilag csak két párt, a Kisgazdapárt vagy a KNEP (Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja) versenyzett. Az elôbbi a birtokos parasztságra, az utóbbi a városi keresztény polgárságra és kisegzisztenciákra támaszkodott. A választások a nagyszámú szavazó ellenére sem tükrözték a valós politikai erôviszonyokat, részben azért, mert a szociáldemokraták nem indultak, másrészt azért, mert a KNEP egy nagy, heterogén gyûjtôpárt volt, többféle irányzattal, s hamarosan fel is bomlott.
31
DISPUTA Kapualj 32
zervatív-liberális eszmék iránti vonzódás jellemezte. A választók szélesebb rétegei – kisbirtokosok, kispolgárok, kistisztviselôk – részben ezt a mintát követték, de nyitottak voltak a polgári demokratikus megoldások, s részben a szociáldemokrata elképzelések irányában is. 1922-ben, amikor a lakosság elôször szavazhatott a Szociáldemokrata Pártra, Debrecenben összefogott a szociáldemokrata és a liberális ellenzék „Polgárok és Munkások Szövetsége” néven, s mindhárom körzetben közös jelöltet állítottak. Az összefogás sikerét mutatja, hogy a baloldali ellenzék mindhárom jelöltje gyôzött: az egyikben Hegymegi Kis Pál ügyvéd, a liberális ellenzék legjelentôsebb vidéki alakja, aki ekkor a Rassay Károly-féle liberális agrárdemokrata párt színeiben indult, a másikban a szociáldemokrata Györki Imre, a harmadikban pedig egy párton kívüli jelölt. A röviddel a választások elôtt létrehozott kormánypárt, az Egységes Párt ekkor még nem tudott mandátumot szerezni a városban, hiába kapta összesítve a legtöbb szavazatot (23,34%). A következô években azonban változott a politikai klíma. A gazdasági stabilizáció elôrehaladtával javult a kispolgári rétegek helyzete, s ezzel együtt csökkent ellenzékiségük. A konszolidáció eredményeit a középrétegek is elismerték, a város vezetôi pedig egyértelmûen a bethleni politika mögé sorakoztak fel. Az 1926-os képviselô-választáskor – amikor listás szavazás lépett az egyéni körzetek helyébe – a miniszterelnököt kérték fel a kormánypárt debreceni listavezetôjének. Megválasztását Baltazár Dezsô püspök és köre is támogatta. Bethlen személye alkalmas volt a helyi polgárság összefogására, s az ô szereplésével a kormánypárt ki is köszörülte az 1922-es csorbát. Az Egységes Párt messze a legtöbb szavazatot szerezte Debrecenben (53,79%), de csak egy mandátumot szerzett, mert a szociáldemokrata Györkit és a liberális Hegymegit is újraválasztották. (Hegymegi a két meghatározó liberális politikus, Rassay Károly és Vázsonyi Vilmos pártjainak összefogásával alakult közös lista, az Egyesült Balpárt jelöltjeként indult.) Nem sokkal ezután, 1928-ban megalakult a kormánypárt helyi szervezete, melyhez a város több vezetôje is csatlakozott, élükön Vásáry Istvánnal, a frissen megválasztott polgármesterrel. Debrecen a párt egyik vidéki bázisa lett. Az 1929-ben kirobbant gazdasági válság nyomán újra megélénkült az ellenzéki politizálás a városban. A súlyos agrárválság következtében mind gyorsabban terjedt
a Tiszántúlon a kisgazdamozgalom, s az agrárliberális Hegymegi is közeledett hozzájuk, majd a választások után, 1931 ôszén, pártjával – mely ekkor a Független Polgári Párt nevet viselte – csatlakozott a Független Kisgazdapárthoz. Az 1931-es választási eredmények egyébként hasonló mandátumeloszlást eredményeztek, mint 1926-ban, de mind Hegymegi, mind Györki jelentôsen növelte a szavazatai számát. Bethlen népszerûsége csökkent a városban, ez magyarázható a gazdasági válság társadalmi következményeivel, de hozzájárulhatott az is, hogy Baltazár megvonta támogatását tôle. A püspök kifejezésre juttatta nyilatkozatában, hogy csalódott a kormányfôben, akitôl hiába remélte többek között a választójog demokratizálását és az agrárérdekek határozottabb védelmét. Igazi fordulat a város addigi vezetôsége és a kormánypárt kapcsolatában Gömbös Gyula hatalomra kerülése után következett be. Gömbös programja radikális jobboldali eltolódást jelentett a konzervatív-liberális bethleni szisztémához képest. Gömbös alapszervezetekre épülô, modern tömegpártot kívánt létrehozni, amely a terveiben szereplô egypártrendszerû kormányzást szolgálta volna. Elsô lépésként átkeresztelte a kormánypártot Nemzeti Egység Pártjára, majd megkísérelt benne többséget szerezni. Törekvései kiváltották a hagyományos helyi elit ellenállását, s várospolitikai küzdelmekhez vezettek. A gömbösi politikával és Gömbös-hívekkel szemben Debrecenben megszervezôdött a Baltazár Dezsô vezette Városi Szövetség, amelynek Hegymegi lett az egyik alelnöke. A várospolitikai küzdelemben azonban vereséget szenvedtek. Gömbös presztízskérdésnek tekintette és figyelmeztetô példának szánta a debreceni városvezetés megtörését. A belügyminiszter fegyelmi vizsgálatot rendelt el Vásáry István polgármester ellen, vagyonkezelési vétség ürügyén perbe fogták, majd 1935-ben kényszernyugdíjazták. Gömbös ugyanebben az évben elôrehozott választásokat rendelt el, ennek révén akarta megerôsíteni párton belüli pozícióját. Tiltakozásul Bethlen kilépett a kormánypártból. Ennek hatására sokan elhagyták a kormánypárt debreceni szervezetét. Egy részük a Kisgazdapárt táborába ment át. Az FKGP jelöltje az agrárliberális Hegymegi volt, azonban a kormány kezében lévô választási gépezet Debrecenben példátlan módon megsemmisítette az indulásához szükséges ajánlások jó részét, s így megakadályozta a kisgazdák részvételét a választáson. A kormánypárt így is jelentôs szavazatveszteséget szenvedett el az
jobbra tolódását jelzi, hogy a szociáldemokrata jelölt, Györki – aki 1922 óta mindig biztos befutó volt – ezúttal nem jutott képviselôséghez a párt nagyarányú szavazatvesztése miatt. A harmadik mandátumot ezúttal a Kisgazdapárt szerezte, nagy fölénnyel elôzve meg a szociáldemokratákat. Jelöltjük a korábbi polgármester, Vásáry István volt, aki mögé a város konzervatívliberális ellenzéke felsorakozott. A szélsôjobboldali pártok számára viszont nem termett babér. Ezt azért is hangsúlyozni kell, mert országos tendencia volt az agresszív szélsôjobb, a nyilasok elôretörése, különösen a városokban. A fôvárosban a szavazatok egynegyedét begyûjtötték, meghódítva az ipari övezeteket, munkáskerületeket. Pécsett a korábbi szociáldemokrata szavazótábor fele a Nyilaskeresztes Pártra voksolt, de a pécsihez hasonló, 20% körüli eredményt értek el a nyilasok Szegeden is.
Az országos választások eredményei Debrecenben (1922–1939) 1922 1926 1931 1935 Egységes Párt/NEP/MÉP 23,34% 53,794% 44,68% 38,76% MSZDP 23,17% 21,96% 26,21% 24,68% 20,10% 24,26% 29,11% Hegymegi-párt FKGP Párton kívüli ellenzéki 20,84% MNSZP 36,55% A debreceni választások 1926-tól mindig három politikai erô mérkôzését hozták, a kormánypárt fölényével. A Bethlen-érát a szociáldemokrata és az agrárliberális irányzat állandó jelenléte jellemezte. Ha a város politikai arculatát vizsgáljuk, a választási eredményeket a végig titkosan szavazó többmandátumos városok eredményével érdemes egybevetni. Témánk szempontjából ugyanis fontos szempont, hogy a szavazó lakóhelye titkos vagy nyílt választókerülethez tartozott-e. A titkos kerületek nagyobb és urbanizáltabb városok voltak, ahol léteztek különbözô politikai kultúrák és szervezeteik. Itt tehát megélhetôk és továbbadhatók voltak a politikai tradíciók. Az összevetés eredményeként megállapíthatjuk, hogy Debrecenben gyengébb volt a szociáldemokraták befolyása, mint az iparosodottabb nagyvárosokban. Gyôrött, Miskolcon, Pécsett rendszerint 30–40% körül mozgott a párt támogatottsága, leszámítva az 1939-es visszaesést, amikor csak Gyôrött értek el vidéki mandátumot. Debrecenhez hasonló, 20% feletti szavazatot szerzett a párt két másik alföldi városban, Szegeden és Hódmezôvásárhelyen. (Szege-
1939 62,24% 14,19%
23,57%
den 1935-ben elvesztették mandátumukat, Kecskeméten viszont még jelöltet sem tudtak indítani soha.) Nemcsak Debrecenben jellemezte kormánypárti fölény a választásokat, hanem a többi alföldi városban, továbbá Pécsett is. Gyôrött számottevô pozícióval rendelkezett a politikai katolicizmus. A Keresztény Gazdasági és Szociális Párt (KGSZP) itt többször is mandátumhoz jutott. Debrecenben viszont semmiféle keresztény politikai irányzat nem eresztett gyökeret, ez idegen volt a város protestáns hagyományaitól. A liberálisok Budapest mellett csak a két alföldi nagyvárosban, Debrecenben és Szegeden tudtak eredményt felmutatni, mindenütt csökkenô támogatottsággal. Debrecenben 1931-ben, Szegeden 1935-ben értek el utoljára mandátumot. Az alföldi városokban a liberálisok sikere nagyrészt azon múlott, hogy meg tudták-e szólítani a széles agrárréteget. A harmincas években jelentôs befolyást szerzett az alföldi városokban a birtokos parasztság szószólójaként fellépô Kisgazdapárt, fôleg a város környéki mezôgazdasági termelôk körében. Legjobb eredményeiket Kecskeméten érték el – itt
DISPUTA Kapualj
elôzô választásokhoz képest, bár a szokásos egy mandátumot hozta. Némileg a szociáldemokraták népszerûsége is csökkent, a legmeglepôbb eredményt azonban a szélsôjobboldali ellenzékhez tartozó Magyar Nemzeti Szocialista Párt sikere jelentette, amely a szociáldemokratáknál lényegesen több szavazatot szerezve jutott mandátumhoz. A gróf Festetics Sándor vezette párt intenzív választási propagandát folytatott, és szociális ígéreteivel fôként a város perifériáján és külterületén élô lakosság körében nyert sok szavazatot. A kisgazdapárt potenciális szavazóbázisát alkotó tanyasi népesség többsége ide voksolt. A következô választásokra 1939-ben Teleki miniszterelnöksége alatt került sor. A Trianon-revízió sikerei miatt a kormánypárt (immár Magyar Élet Pártja) népszerûsége nôtt, s elsô ízben tudott két mandátumot is elhódítani a városban. A közhangulat
33
az 1930-as években a kormánypárt egyetlen ellenfele voltak, sôt 1935-ben meg is elôzték –, de Debrecenben és Hódmezôvásárhelyen is sikerült mandátumot szerezniük. Tovább él-e a múlt? A II. világháború után megváltoztak a választások feltételei. 1945–1947 között korlátozott többpárti demokrácia jött létre, amelyben széles pártkoalíció kormányzott. Listás választási eljárás volt életben, általános és titkos választójog alapján folyt a szavazás. A választójogosultak száma mintegy kétszeresére nôtt. A politikai mezô balra tolódott. 1945-ben hiányzott a Kisgazda-
párttól jobbra álló politikai színtér, ezért ez nagy gyûjtôpárttá vált. Nem volt hagyományos értelemben vett konzervatív párt, ilyen alakzat csak 1947-ben jelentkezett, a Pfeiffer Zoltán vezette Magyar Függetlenségi Párt révén. Az MSZDP 1945 után osztozni kényszerült természetes bázisán a kommunista párttal. 1947-ben, a Kisgazdapárt bomlását követôen a kereszténydemokrata irányultságú, Barankovics-féle Demokrata Néppárt lett a kommunista párt fô ellenzéke az országban. Debrecenben azonban, a korábbi hagyományokból adódóan, másként alakult a helyzet: itt nem a kereszténydemokraták, hanem a Pfeiffer-párt volt az erôsebbik polgári párt.
DISPUTA Kapualj
A választási eredmények klaszterei 2002. egyéni, 1. forduló
34
Ha folytatjuk a korábban már említett, 1939 elôtt is titkosan szavazó városok öszszehasonlítását, akkor azt találjuk, hogy erôs baloldali orientációja azoknak a városoknak volt, ahol korábban is jelentôs volt a szociáldemokrácia befolyása: Gyôrött, Miskolcon, Pécsett a kommunista párt és a szociáldemokraták a szavazatok több mint felét megszerezték a koalíciós korszakban. Ezekben a városokban több évtizeddel késôbb, a rendszerváltást követôen ismét a baloldal szerepelt jobban, s napjainkban is markáns a szocialista fölény. Ezzel szemben Debrecenben, Szegeden, Kecskeméten és Hódmezôvásárhelyen a baloldal gyengébb, és tendenciaszerûen a jobboldalon van az elôny. Hangsúlyozni szeretném persze, hogy ezek csak tendenciák, s egyáltalán nincs szó
kizárólagos törvényszerûségekrôl és megváltoztathatatlan helyzetekrôl. A 2002-es választásokon például annyiban módosult a képlet, hogy Szegeden két választókörzetben is fölényes szocialista gyôzelem született. Nem szabad elfelejteni, hogy egy versengô többpártrendszerben mindig vannak kisebb-nagyobb elmozdulások a pártok támogatottságában. A politikai közhangulat szezonális ingadozása, a helyi politikai elit teljesítményének megítélése, sôt, az esetleges szövetségkötések is befolyásolják, hogy éppen kinek áll a zászló. A választópolgárok egy részének az értékrendje azonban stabil, idôtálló, s ez a politikai szocializáció révén a következô nemzedéket is befolyásolja. S pontosan ez a politikai hagyomány képzôdésének útja.
Ezeknek a kérdéseknek én nagy szerepet szánok az építészetemben. Éppen azért, mert az organikus gondolkodásnak is alapkövei az illeszkedés, a környezet tisztelete és a történeti eredmények továbbfolytatása. Tehát egyfajta építészeti civilizáció megismerése és az abból való építkezés. Egyébként ezek Kenneth Framptonnak is alaptézisei. Nevezetes hat pontjából, amelybôl a helyi építési hagyomány tiszteletét, az alkalmazkodást a helyszíni, földrajzi természeti környezethez és a látáson kívüli érzékek bevonását az építészetbe akár az organikus építészet alapelveibôl is vehette volna. Persze, mikor ezeket leírta, legalábbis a magyarországi organikusokról még biztos nem hallott. Ott volt viszont Frank Lloyd Wright, ôt ismerte, s valószínû, hogy a gondolatait ô befolyásolta. Nézzük akkor, hogy mi is a regionalizmus az építészetben! Alapelvként elmondhatjuk (bár Frampton ezt így nem mondja ki, de a szakirodalom ezt így tartja), hogy általában a regionalizmusokból fejlôdnek ki a világstílusok. Valahol megjelenik egy új minôség, aztán egyre több helyen meghonosodik és ennek következtében világstílussá válik. A tizenkilenc-huszadik századig ez mindig így is volt. Utána aztán felgyorsult ez a folyamat, és elôállt az az érdekes hely-
Framptonnak van egy másik kategóriapárja is: a korlátozó regionalizmus és a felszabadító regionalizmus. A felszabadító regionalizmuson azt érti (ahogy a bevezetôben is mondtam), hogy a regionalizmusok átalakulhatnak világstílusokká. Errôl ô ezt írja: a felszabadító regionalizmus olyan régióban fejlôdhet ki, amelynek sajátosságai egybeesnek a kor újonnan kialakuló gondolkodásával. Tehát amit képviselt Párizs az ezerkilencszázas évek kezdetén, amikor a város és a régió egyértelmûen az egész
„...aa posztmodern a mai városok betegsége…”
O hogy van-e, és ha igen, akkor mi a nemzeti identitás lényege a mai magyar építészetben? O Hogy létezik-e (még) genius loci? S mit jelent az internacionális a modern, illetve a posztmodern építészet korában? O Hogy mik az építészeti regionalizmus esélyei ma? O S hogyan látja a regionalitás kérdését Debrecenben? Vajon maradt-e még mára valami abból a városból, amelyet a közelmúltban is többször építettek át radikálisan? Létezik-e ténylegesen az a protestáns szellemiségbôl és politikai konzervativizmusból mentalitássá vált értékrend, amit „debreceniségnek” nevezünk? Arról tehát, hogy az ide látogató építész talál-e még valamilyen karakteresen helyi minôséget Debrecenben. Él-e itt valamiféle genius loci?
zet, amely ma is jellemzô, hogy tartóssá vált az egymásmellettiség. Hogy egymás mellett élô regionalizmusok vannak, amelyek olykor egész magas minôséget is el tudnak érni, de mégsem tud egyikbôl sem egy nagy, közös világstílus kiforrni. […] Nagyon érdekes az a gondolata Framptonnak, hogy létezik egy kritikai regionalizmus és egy populista regionalizmus. A kritikainak, amelyet ô elsôdlegesen tárgyal, annak az a lényege, hogy ez a regionalizmus képes az univerzális és a lokális értékek öszszegzésére. Szemben a populárissal, amelyik a lokális értékekbôl egy puszta kommunikatív jelet, egy kétdimenziós képet csinál, és ezzel provinciális marad. Ehhez az elmélethez nagyon érdekesen kapcsolódik Paul Ricoeurnek a Történelem és igazság tanulmányában néhány gondolat. Ezt szó szerint idézem: „Így jutunk el azoknak a nemzeteknek az alapvetô problémájához, melyek épp kiemelkednek az elmaradottságból. Ahhoz, hogy a modernizáció útjára lépjenek, le kell számolniuk kulturális múltjukkal, ami eddig a nemzet raison d’ étre-je volt… Ez paradox helyzetet teremt, hiszen a múlt talajában kell gyökerezniük, ápolniuk kell a nemzeti szellemet, a gyarmatosítókkal szemben kifejezésre kell juttatniuk a szellemi és kulturális függetlenség igényét. Ugyanakkor a modern civilizációban való részvételhez szükség van a tudományos, a technikai, a politikai racionalitás átvételére, és ez gyakran egész egyszerûen az egész kulturális múlt elvetését igényli.” Azt gondolom, ez a mai Magyarország helyzete és problémája is: hogy hogyan tudunk bekapcsolódni, illetve úgy tudjunk bekapcsolódni a világpolitikai – és persze az építészeti – áramlatokba, hogy ne veszítsük el nemzeti identitásunkat. […]
DISPUTA Árkádok
Dévényi Sándor beszél a Debreceni Disputának arról,
35
világnak példát mutatott. Vagy amit azelôtt huszonöt-harminc évvel Londonból kisugározva az Arts and Crafts jelentett.
DISPUTA Árkádok
Mivel regionalizmusokról van szó, ezt egy olyan helyhez köti Frampton, amelyik a saját gondolatait olyan mértékben tudja izgalmassá tenni, hogy az egész világ számára érvényes legyen. Sajnos, ez Magyarország számára elképzelhetetlen. De hát volt Magyarországnak jobb idôszaka, amikor egy kicsit példát tudott mutatni. Például a korai középkorban, az Árpád-házi királyok idejében, amikor Magyarország erôs hatalom volt. […] Voltak olyan periódusok – IV. Béla után, a XIV. században –, amikor, ha nem is egész Európára, de a Kárpát-medence környezetére, Közép-Európába kisugározhatott innen a kultúra. Még az építészetben is, bár ennek az eredményei elpusztultak. Ha el akarjuk képzelni a Mátyás-kori Buda várát, akkor el kell menni Prágába és Krakkóba. A kultúra, amelyik a mediterráneum felôl sugárzott, Magyarország közvetítésével jutott északabbra. Tehát egész biztos, hogy itt magasabb színvonalú volt, mint ott. És volt Magyarországnak még egy ilyen periódusa: a századforduló. Nyilván ekkor sokkal kisebb ez a kisugárzás, de a Lechnerék köre olyan módon tudott az építészeti és kulturális világáramlatba belekapcsolódni, hogy közben magyar volt. Noha Frampton az art nouveau-t ugyancsak egy nosztalgikus, tehát improduktív ellenmozgalomnak tartja a modernizmussal szemben. Csakhogy nálunk a szecesszió sokkal fajsúlyosabb volt, mint onnan nézve, ahonnan Frampton tárgyalja ezeket a kérdéseket. […] Ezekhez a problémákhoz lehet még aztán idézni Rem Koolhaasnak a Jelleg nélküli
36
városát, amely a korlátozó regionalizmus elméletét nagyon érdekes gondolatokkal fûzi tovább. Koolhaas az identitás problémáját feszegeti a várostörténetben. Számára a jelleg nélküli város, mint a jövô formációja, egy központ nélküli város. Azonban ír a hagyományos városról is, mely, kvázi, az identitásnak a béklyójában szenved. Itt azt írja, hogy – ezt is szó szerint idézem: „az identitás olyan, mint egy egérfogó […]. Minél erôsebb a karakter, annál erôsebb korlátot jelent, annál inkább ellenáll a növekedésnek, az értelmezéseknek, a megújulásnak, az ellentmondásoknak.” És itt, Zürichnek meg Amszterdamnak a példáján, egy olyan következtetésre is jut, hogy „a történelmi középszerûség szinte szisztematikus újratermelésével könyörtelenül felszámolják a történelmi hitelesség minden formáját.” Ez azt jelenti, hogy van egy történeti város, amely a modern élet jelenségeit egyre szûkösebben tudja kielégíteni, mire aztán a modern funkciókat megpróbálják erôszakkal beléjük gyömöszölni. A régi intim terekbôl, udvarokból nyilvános teret formálnak, míg egyre kevésbé emlékeztet eredeti funkciójára a város. Ugyanakkor egy gyenge identitástudatból ragaszkodnak mindkettôhöz, a régihez is meg az újhoz is, és ennek az az eredménye, hogy elveszti hitelességét a város. Zürichet említi Koolhaas, ahol lefelé, a földfelszín alá terjeszkednek a modern városfunkciókkal (közlekedéssel, szolgáltatásokkal), így a felszín egy kiglancolt valami maradt, ami a középkorra már nemigen emlékeztethet, pedig azt akarja idézni. Ez egy klasszikus probléma megintcsak: skanzeneket csinálunk a történeti belvárosainkból. És hát, lehet-e lakható skanzeneket csinálni – kérdezem én. […]
Kenneth Frampton angol építész és teoretikus, akinek A modern építészet kritikai története (1980, magyarul 2002) munkáját paradigmaváltónak tartják a huszadik század végének építészetelméleti gondolkodásában, a regionalizmus kultúrtörténetileg és filozófiailag megalapozott fogalmában az építészet internacionális modernizmusának kritikáját végezte el. Ugyanakkor – miközben azt állítja, hogy az internacionális funkcionalizmus azért nem termékeny kulturálisan, mert nem egy hely építészeti hagyományaiból fejlôdött ki organikusan, hanem egy utópista teoretikus konstrukció volt – kritizálja a posztmodern (sôt a mindenkori) építészetben a regionalizmusnak az úgynevezett szentimentális vagy ironikus változatait is, ahol a helyi hagyományokból csak egy populáris, olcsón alkalmazható képi klisé marad. A helyhez kötôdés Frampton szerint nem stílus- és formaklisé, hanem az építészeti tektonika újraértése: a hely nem látványi, hanem tapintható (taktilis) minôségeinek építészeti felhasználása. Ez pedig egyet jelent az építészet humanista esztétikai értelmezését átforgató felfogással, az architektúra egzisztenciális, heideggeri átértelmezésével. Frampton szerint csak az így értett „kritikai” regionalizmusnak van esélye arra, hogy a – különben megkerülhetetlen – globalizáló technikai civilizáció kulturális és építészeti negatívumait korrigálja.
Hát, én a saját építészetemmel, azzal, amit az elmúlt huszonnyolc évben itt Pécsett csináltam, éppen ezekkel a problémákkal küszködtem. A magyar organikus építészet egy nagyon izgalmas dolog. És valóban, a kicsit magába fordult és a konstruktivizmusból és a funkcionalizmusból kikeveredni nem tudó posztmodern lecsengéseként jelentkezô mai újkonstruktivista vagy dekonstruktivista irányzatokkal szemben a mi organikus gondolkodásunk frissebb. Annak ellenére, hogy mára már azt a divatosságát, amit a hetvenes-nyolcvanas években az újszerûségével jelentett, azt elvesztette. Akkor volt ennek egy pozitív politikai felhangja is, de ma ez a politikai felhang épp az ellenkezôje, vagy úgy közvetítôdik. Itt én megint Paul Ricoeurt idézném, aki arra hívja fel a figyelmet, hogy a feltörekvô nemzeteknek mi a problémájuk: az identitásukat ôrizzék meg vagy beleilleszkedjenek a világáramlatba? Vegyünk egy-két országot! Malajzia most éppen egy szerencsés szituáció révén önálló módon tud gazdálkodni, megpróbálja a saját identitását megteremteni, és nem akar behódolni a világáramlatnak. Persze utálja is mindenki ôket. Mi, akik viszont most csatlakozunk Európába, változó intenzitással, de mégiscsak inkább alkalmazkodni próbálunk. Ami bizonyosan veszélyezteti a magyar organikus építészet önállóságát, egyedülvalóságát és talán példamutatását is. […] Pedig ezt a gondolatot értelmesebb és érzékenyebb nyugati építészek értékelik. Éppen az egyedülvalósága miatt. És akkor a pécsiségrôl talán. Amikor én is kezdtem – Makovecz Imre, akit én mesteremnek tartok, meg jóval korábban –, az épített környezet vagy, hogy úgy mondjam, a világtrend hasonló volt egy kicsit a maihoz. Akkor az internacionális modernizmus uralkodott, bár a szocializmusban ezt a fogalmat még nem ismertük. Úgyhogy panel-
Rem Koolhaas holland építész és író, a híres OMA (Office of Metropolitan Architecture) nemzetközi építésziroda megalapítója, mely az építészeti tervezésen túl az architektúra kulturális vonatkozásainak elméleti megvilágítására is vállalkozik. A „generic city” (magyarra „jelleg nélküli” városnak fordították – in: A mérhetô és a mérhetetlen, Építészeti írások a XX. századból. Szerk.: Kerékgyártó Béla, Bp., 2000.), ez a nehezen értelmezhetô metafora, Koolhaas ellentmondásosan többértelmû elméletének gyûjtôlencséje. A teoretikust egyfelôl az építészet funkcionalista modernizmusának folytathatósága érdekli, és a korláttalan technikai-technológiai fejlôdésre alapított architektúra eszméje vezeti. Ezért tartja például építészetileg kizárólag az elplanírozott terepet, az üres helyet produktívnak; ebben a térfelfogás sterilen geometrikus fogalmára s egyúttal szentimentálisnak vélt egzisztencialista térfogalom elutasítására ismerhetünk. Másfelôl ezt a jelleg nélküli várost oly iróniával írja le esszéjében Koolhaas (a jelleg nélküli város „felszínes, mint egy hollywoodi stúdió, képes hetente új identitással elôállni”, mondja például), s oly falanszterinek jeleníti meg (mondván például, a „jelleg nélküli város olyan, mint egy fraktál, ugyanazon szerkezeti egység végtelen ismétlése…”), hogy arra gyanakszunk, írása mégis inkább egy elidegenítô apokaliptikus vízió a város haláláról, mintsem programbeszéd.
DISPUTA Árkádok
Dévényi Sándor: Római udvar – Pécs (Fotó: Körtvélyesi László)
építészetnek, nem tudom, minek, elnyomók építészetének neveztük. Elvtársi építészetnek. És ezért is én, az Imrétôl egy picit függetlenül is, próbáltam keresni más irányokat. Nyilván romantikus indíttatásból is, ami aztán az Imre eszméinek a megismerésével öltött kifejezett formát. A magam nyelvére úgy fordítottam le ezt, hogy megpróbáltam keresni a pécsiséget. Illetve – és akkor itt a genius loci is elhangzott, hogy van-e ilyen, hát persze, hogy van –, hogy ennek a pécsiségnek a modernizálása, aktualizálása hogyan lehetséges. Hát, ez nem volt egy egyszerû játék. Pécsnek az volt a szerencséje, hogy a hetvenes években a város politikai vezetése olyan öregebb emberekbôl állt, akik nem akarták úgy gondolni, hogy náluk van a bölcsek
37
DISPUTA Árkádok
köve –, valószínûleg az életkorukból szárma- amikor én hazajöttem – kezdô építészként zott ránk ez a szerencse. És a másik szeren- hetvenötben jöttem vissza Pécsre –, úgycse, hogy egy picit talán engedtek a gyeplôn hogy nem is nagyon találkoztam már velük, és engedtek értelmes embereket, mai szóval de mégis ôk voltak azok, akik ennek a mástechnokratákat (de jó értelemben vett tech- ként gondolkodásnak a lehetôségét megtenokratákat) kibontakozni. Az építészetben remtették. […] ez úgy jelentkezett, hogy a városházán egy pár Az alapprobléma: megtalálni a „debreceNÉVJEGY építész olyan befolyásos niség” építészeti jelentését. De, hogy mi is Dévényi Sándor DLA helyzetbe került, hogy ez a debreceniség? Innen Pécsrôl nézve perYbl- és Kossuth-díjas elindíthatta a belváros- sze csak impresszióim lehetnek. Debrecen építész, 1948-ban rehabilitációt. És sikerült mindig is több akart lenni egy kicsit, mint született Pécsett. megakadályozni, hogy ami. Témánkra lefordítva ez úgy mutatkozik 1973-ban szerzett a lakótelepek túl közel meg, hogy a jellegzetes, általam különben építészdiplomát a kerüljenek az óvároshoz, nagyon szeretett, szilfás utcákon a földszinBME-n. 1975-tôl sôt még a történeti kül- tes, szép, eklektikus házsorok lényegesen Pécsett dolgovárosok egy részét is si- kisebb házat rejtenek, mint amit a homlokzik – 1980-ig a került megmenteni – egy zataik mutatnak. Ezek az óriási kapuzatok Baranyatervnél, részüket, sajnos, itt is csak falak! Ez egy nagyon szép utcaképet 1987-ig Pécs törtélebontották, de valamit ad ugyan, de hát, valahol ez már nem egy nelmi belvárosának azért sikerült megóvni. ôszinte dolog! Szóval a múltban is voltak rehabilitációjában És ezért Pécs lényegesen már ilyen zûrök. mûködik közre a szerencsésebb helyzetben Komolyra fordítva a szót: Debrecenben Pécsitervnél, majd van most, mint Debrecen. az alföld végtelenségének a nyugalma mumegalapítja a Pécsi Ebbôl a szempontból néz- tatkozik meg ezekben az utcákban és ezeken Építész Irodát. 1991ve van még néhány ma- a házakon. És ezt a századfordulón, amikor tôl a Dévényi és Társa gyar város, amelyik ha- Debrecent átépítették – legalábbis épült néÉpítész Iroda vezetôje. sonlóan szerencsétlenül hány rangos középület a Piac utcán –, én Alapító tagja a magyar járt, Miskolc is például. úgy érzem, több-kevesebb sikerrel át tudták organikus építészet És Gyôr is, ahol csak a menteni. A ma építészetében ezt hiányoszervezetének, a Kós történeti óvárost tudták lom. Debrecen kicsit más akar lenni, mint Károly Egyesülésnek. megmenteni, de azt is ami eddig volt. Ami nem baj, legalábbis, ha A Magyar Mûvészeti beszorítja a panelrenge- visszatérünk Rem Koolhaasnak a jelleg nélAkadémia tagja. teg. Pécs helyzete abból küli város elméletéhez, amelyik a városfeja szempontból is szeren- lôdésnek szinte alaptézisévé teszi azt, hogy csés volt, hogy ide nem az identitás okozta kötöttségeket is le kell telepítettek panelgyárat. Vagyis nem volt vetni, mert különben nem fejlôdik a város. olyan nagy termelés. Csak egy kis „házüzem” Na, de itt nem errôl van szó, mert hiszen volt itt, amelynek a termelése negyede, ha – és ezt is, azt hiszem, Koolhaas írja valahol volt, a debreceninek. Bár itt is voltak olyan – a posztmodernizmus a mai városok betegnézetek, hogy buldózerrel kell rehabilitálni sége. Mert ez tudja populárisan kiszolgálni a a belvárost, de nem ez Lengyel István: Adventista imaház (Fotó: Nagy Gábor) a vélemény gyôzött. A tömbrehabilitációval pedig ki lehetett bontakoztatni a belváros értékeit. Ehhez persze az is kellett, hogy az akkori pécsi tervezôirodák vezetôi is értékes emberek legyenek. Ilyen volt az Ifjúsági Iroda, Csete György irodája, amelyik hatvannyolctól hetvenötig mûködött. Ôk nagyon felpuhították a talajt, a nehéz munkát 38 igazában ôk végezték el. Bár az Ifjúsági Iroda akkoriban szûnt meg,
Dévényi Sándor: Római udvar – Pécs (Fotó: Körtvélyesi László)
A debreceni fôtér, a Piac utca? Térszerkezete a végtelenséget, a tágasságot sugallja. Ezt a gondolatot a kissé elaprózott burkolattal nem sikerült folytatni. Sajnos néhány berendezési tárgy, például az irgalmatlan lámpaoszlopok is rontják ezt az érzetet. És ideális lett volna a villamost kirakni az egyik oldalra. Ahogy megyünk a templom felé, jobb oldalra kellett volna húzni. De, gondolom, ez anyagi okok miatt hiúsult meg; nagyon jó lett volna pedig, mert így a villamos szétszedi a teret, már csak a felsôvezeték tartóoszlopai miatt is. Nagyon tetszik az az üvegpadló, ahol meg lehet nézni a város régi pallóit. Ezek nagyon értékes dolgok, és, ha úgy tetszik, a regionalizmust, ha nem is annyira építészeti eszközökkel, de mégiscsak szolgálják. A kút? Az egy kicsit bizzarr, helyenként abszurd, funkcionálisan azonban a helyén van. […] Tudomásul kell venni, hogy az építészet a diktatúrákban tudja a leglátványosabb dolgokat produkálni. Az építészet nem egy demokratikus mûfaj, nagy elhatározásokat, nagy városrendezési akciókat csak diktatórikus eszközökkel lehet végrehajtani. Gondoljunk csak Párizs rendezésére vagy akár az új Bukarest-tervre! Azért is e két szélsôség, mert ezt mindenfajta építészeti minôség vizsgálata nélkül mondom. Na, ezen a ponton is érdekes Koolhaasnak a jelleg nélküli városa. Koolhaas azt mondja,
hogy a demokráciának a terméke a jelleg nélküli város. És itt nagyon jó példát hoz, a centrum nélküli Londont, ahol el lehet tévedni, mert nincs diktált irány. Ez a „generic city” azonban tud fejlôdni, merthogy szövete folytatható. Ennek épp az ellenpéldája Amszterdam meg Zürich, melyek mint centrális városok az identitás városai ugyan, de a jövôt egyre jobban akadályozzák. De visszatérve az eredeti kérdéshez. Én a pécsi példánál sem véletlenül említettem a hetvenes-nyolcvanas éveket, mikor képes volt egy városrehabilitációs akarat kibontakozni. Ez most nincsen. Jó, nálunk ezer sebbôl vérzik a nemzeti identitás, meg a politikánk. Nem ez a legfontosabb most. De az, hogy bizonyos politikusok mûvészeti és építészeti kérdésekben halálos magabiztossággal döntsenek, és csak a politikai szempontok alapján! S eszükbe se jusson, hogy belevonjanak szakembereket a döntésekbe, mondván, hogy lassítja a folyamatot, bonyolítja, nehézzé teszi! Kvázi, ez éppen nem demokratikus dolog – de pillanatnyilag ez a helyzet. És közben még csak nagy városrendezési koncepció sincs. Ma, mert a politikai pártok és irányzatok nem eléggé erôsek, ezért koncentrálják a döntést, amennyire tudják. De egy másik szempont is van: a szakma is elvesztette a hitelességét. Példának csak az ún. „vízügyi lobbit” említem. A kívülálló nem azt látja, hogy a szakember is hezitál, csak azt, hogy az egyik ezt mondja, a másik azt, s ezzel – szerin-
DISPUTA Árkádok
mai igényeket. És ezt érzem itt Debrecenben. De nézzük a jó példákat. Nagyon szeretem Kôszeghy Attila házait. Különösen a Homok utcai családi házait. Vagy azt, amit most épít a Szent Anna utcában. Azt a törekvését, hogy egy mellékutcában megtartson egy háromszáz éves kis épületet, amelyik húsz négyzetméter talán. Nohát, ezeket kéne erôsíteni! De vannak olyan példák is, amelyek a debreceniséget egészen új hangvétellel tudják átmenteni. Például a Lengyel Pistának néhány épülete. Az a kis imaház a Fazekas utcában, azt hiszem, adventista, ugye? Az fantasztikus, belül is! Gyönyörû! Kellôképpen nagyvonalú, tehát, ha úgy vesszük – hogy visszatérjünk a zongorához –, akkor ô a kritikai regionalizmusnak egy kiváló példája. […]
39
Dévényi Sándor: Jókai tér – Pécs (Fotó: Kalmár–Körtvélyesi)
te – a szakmát lejáratja. Mert a közélet még nincs azon a szinten, hogy megértse ezt. Az építészetet pedig még a vizuális kultúránk fejletlensége is sújtja. De ez már lerágott csont, errôl nem is akarok hosszabban beszélni. Csak annyit, hogy ennek az oktatását nem az egyetemeken kellene kezdeni, hanem sokkal korábban. Talán ha már az általános iskolában megismernék, hogy mi az építészet lényege s hogy mi az eszköztára, akkor talán jobban igényelnék az építészeti kultúrát. Ha elmegyünk Ausztriába meg Németországba, mindig csodálattal nézzük a kis városoknak az egységességét: egy stájer vagy tiroli faluban csak azonos tetôhajlásszög van! Összhangjában ez gyönyörû, egyenként meg dögunalom! És ez már kritika is volt és különbségtétel. A magyar ember nem ilyen, a magyar ember individualista. S ez azért nagyon veszélyes, mert ha az individualizmus ízléstelenséggel párosul, abból tragédiák keletkeznek.
A paraszti építészetben ilyen nem volt. Ott létezett egyfajta összhang, egy összetartó erô, ha úgy tetszik, egy közös gondolkodás, ami ízléssel is párosult, amelyik meghatározta az alapmentalitást, és csak ezen belül volt meg az individuális hajlam. S az nem volt úgy szabadjára engedve, mint most. Nyilván, ez egy értékválság is. … És itt érkeztünk a legnehezebb kérdéshez, hogy szükség van-e identitásra, és hogy ez a mai magyar építészetben megjeleníthetô-e? Illetve nem a magyar építészetben, hanem a magyar gondolkodásban. És akkor megint visszakanyarodhatunk Paul Ricoeurhoz, hogy hogyan tudunk modernek lenni, és mennyit tudunk közben megtartani a nemzeti karakterünkbôl? És ehhez bizony tudni kéne azt is, mi az a nemzeti karakter. […] Pedig Európának ránk magyarként van szüksége! Illetve úgy tudunk valamit az európai gondolathoz hozzátenni, ha mi magyarként megyünk be az Unióba, nem kiszolgáló, felvevô piacként. […]
DISPUTA Árkádok
(Lejegyezte: Berta Erzsébet)
40 Egy Dévényi-rajz
Dévényi Sándor fôbb épületei Pécs: Villám sújtotta ház (1984) Pécs: Bikafejes ház (1985) Pécs: Római Udvar Irodaház (1990–92) Pécs: Munkácsy Udvar Irodaház (1994) Marcali gyógyfürdô (Pap László, Halas Iván, Baranyai Bálint építészekkel) (2003)
Kiállítások Párizsi Építészeti Biennálé (1982) Budapest Galéria (1989) Biennale di Venezia (1991) Pozsony (1998) Besztercebánya (1999) Lyon (2000)
Városépítészeti munkák Pécs: Király utca (1983), Színház tér (1992), Jókai tér (2002) – térrekonstrukció Budapest – Gellért tér – térrekonstrukció (Halas Iván és Baranyai Bálint építészekkel) (2003) Pécs: Kálvária-domb (1993) – tájrendezés Pécs: Aradi vértanúk sétánya és Kálvária utca (1985–2002)
Bibliográfia Dévényi Sándor, Architectura Vallomások sorozat, 1997. L’ Architecture d’Aujours d’Hui, 1992. Wordl Architecture, 1993. 581 Architects in the Wordl, Japan, 1995.
DISPUTA Árkádok
Dévényi Sándor: Munkácsy-udvar – Pécs (Fotó: Körtvélyesi László)
41
A kívülség-térkép (Tar Sándor: A térkép szélén)
DISPUTA Lépcsôk
Tar hôsei iskolából kimaradt fiatalok, már semmi munkára nem alkalmas felnôttek, tengôdôk, kisiklott életûek (vagy olyanok, akiknek nagy valószínûséggel ki fog siklani életük), alkoholisták, elfekvôk, minden emberségükbôl kivetkôzöttek, olyanok, akiket bár megfosztottak minden méltóságuktól, de ôrzik még magukban valami utolsó szikráját az emberi tartásnak. Nem véletlen, hogy több kritikusa is a megalázottak és megszomorítottak írójaként tartja számon Tar Sándort. Mert ô az, aki tud beszélni mások helyett is. Valami olyan tudás van birtokában, amely könnyedén elsiklik a realista és a szövegelvû hagyomány szembeállításán, s írásaiban felmutatja: az irodalom még mindig képes arra, hogy megelôzze vagy akár semmibe vegye elméleteit. Tar kezdettôl fogva azzal hozza zavarba méltatóit, hogy noha élményanyaga erôteljesen szociográfiai ihletettségû, de ezt az önmagában otromba köznapi életvalóságot olyan eszközökkel dolgozza meg, melyek csaknem észrevétlenül formálják a legvisszataszítóbb, legbanálisabb emberi történést is önmagán túlmutató drámává. Novelláiban lépten-nyomon olyan világokkal szembesül a nyájas olvasó, ahová a magas irodalom csak ritkán és félve teszi be a lábát. S nem is alaptalanul: a naturalizmus, a szociográfia hiába ás le az emberi nyomorúság legmélyebb bugyraiba, a puszta dokumentálásból még nem lesz irodalom. Tar Sándor viszont irodalmat csinál.
42
Olyan történeteket dolgoz fel, melyekhez hasonlókkal nap mint nap találkozhatunk a kereskedelmi csatornák „tényfeltáró” magazinjaiban, bulvárlapokban, hírekben, akár a mindennapi pletykákban is. Napi szenzációk ezek, melyek talán sokkolni akarnak, megkaparintani figyelmünket, csakhogy az ember szép lassan immúnissá válik a sok nyomorral és szerencsétlenséggel szemben. Megszokja. Tar Sándor novelláiból azonban éppen az derül ki, hogy azért ott játszódnak, ahol, és azért azokkal, akikkel, mert egyszerûen ez a természetes közegük. Semmiféle ideologikus szándékot nem kell keresnünk emögött. Tarnak írói eleme ez a világ, amely valahol a társadalom margóján terül el, ahogyan legújabb kötetének címe is jelzi: A térkép szélén. Befogadási küszöbünk határait kí-
sérti olykor, és ott is csak szenvtelenül dokumentálni látszik, ahol már letesszük a könyvet egy lélegzetvételnyi idôre, mert ez már sok. Ez már kirúgja a támasztékot hevenyészett ön- és világképünk alól, tabuinkat kigúnyolja, legszentebb mítoszainkat kifigurázza – de a szöveg mindeközben egyáltalán nem erôszakos vagy harsány csinnadrattával ront ránk. Ellenkezôleg: fegyelmezett, puritán és pontos mondatokban. És a humor sem hiányzik belôle, éppen ez teszi bizarrá, groteszkké – és emberivé. A kötetbeli írások a világ végén, nemegyszer a civilizációból is kiszorulva, peremvidékeken játszódnak. A peremmetafora azonban most kifejezetten szervezô elvvé lép elô, mintegy egyben tartja, összefogja, formába önti azt, ami eddig is nyilvánvaló volt: hogy tájai mintegy holdbéli tájak, otthonai elátkozott vackok, amelyeket jóérzésû rajzoló inkább lefelejt térképérôl. A valós helyszín – mindjárt az elsô, a kötet címére referáló novella színtere is – mihamar vízióvá lényegül át, mely önmagát csaknem minden novellában megsokszorozva válik hiperreális térré. A Ház a térkép szélén címû novella – mely egyértelmûen a kötet egyik legerôsebb darabja – helyszínérôl is csak egy biztosat tudunk: valamiféle kietlen pusztaságon áll az a libatelep, ahol a börtönviselt Mikos munkát kapott. Itt aztán Mikos rohamtempóban bejárja az elembertelenedés stációit, melynek mélypontján láncra és kék-zöldre verve ébred a tanyát ôrzô kutyák mellett. „Úgy érezte magát, mint mikor rossz cellába került, barom emberek közé, pedig a szabad ég alatt sütött rá a nap, igaz, a kutyák közt egy láncon. A második nap már kitanulta, hogy menthet meg magának valami ennivalót.” A tanya tehát csak esetleges helyszín, mint ahogyan a lesüllyedés is: mindkettô csak felnagyítja és kidomborítja a külvilágban, a „térképen” történteket. Igaz, Mikos itt is átmegy egyfajta beavatáson – mely a peremvidéki léten kívül a kötet másik fontos motívuma –, de ez mégsem jelent valódi törést, átlépést egy másik közegbe, hiszen nem éri túl nagy meglepetés: a premisszákból szinte szervesen következik ez a fajta végkifejlet. Eddigi világa a börtön volt, most láncra verik, kutyába veszik – ezt már megszokta. A tanya víziója ma-
felé tart, saját kezûleg agyonlövi. A Szilviában a címadó lány avatja fel a fiút, de ez rajta már nem sokat segít. A fiú véletlenül ismerkedik meg Szilviával, aki éppen részegen ül egy parkban, majd minden tétovázás nélkül felkínálkozik. Mégis csak akkor teszi magáévá, miközben alszik – „férfi lettem, állapította meg tárgyilagosan, mint egy férfi, felült, fájt az is…”. Különösebb megoldást tehát a vágyott boldogság sem hoz, sôt, önmagát csúfolja meg: a fiú, miután férfi lesz, elmegy, hogy elorozza a kutyáktól az ebédre kapott csontot. Az ígéret hôsnôje, Lutz Gizi pedig maga sem tudja, mire vágyik, csak az ösztönei vezérlik. Szeret pisilni, mert amikor pisil, az jó. Arra a fiúra gondol, aki tetszik neki, ettôl jó érzése lesz, és még rásegít az ujjával is. Nagyanyja halála után a még tizennégy éves leánynak nagyapja csak annyit mond: „eredj baszni”, amit ô szívesen megtenne, de még nem kell a kiszemelt fiúnak. Viszont megígérték, hogy majd… és a lány már ettôl is boldog, terhesnek érzi magát. Láthatjuk tehát: nincs igazi szerelem, az aktus sem hoz megkönnyebbülést, igazi boldogság sincs. A beavatás valójában arculcsapás: az válik nyilvánvalóvá a titok közelében, hogy nincs titok. Nincs egy alkalom, egy hely, ahol minden feloldódna, minden vágy kielégülne – legalább egy pillanatra. A pillanatnyiság is az eljövendô illúziójává torzul. A lágerek népe számára semmiféle kiút nem kínálkozik. A nemiség mindvégig domináns marad Tar novelláiban: nemegyszer a megerôszakolás formájában (Ház a térkép szélén), de akár üzletszerûen vagy csak úgy, egymásnak esôsen, szórakozásból, mert más nincs. Ha találkozik egy férfi és egy nô, akkor oly biztos, hogy valami történni fog köztük, mint amennyire az, hogy Csehov színpadán elsül a pisztoly. A férfi nô kapcsolatok Tarnál mindig feszültséggel terhesek, s bármi történik, ez a feszültség nem tud feloldódni. Rácsai úr a Voláre c. novellában hiába vágyódik mégoly epekedve Mészárosné után, aki erôs, egészséges, molett és piros és ínycsiklandó lángosokat süt – amikor az asszony meztelenül ott áll elôtte, gorombán elzavarja. Nemcsak az lesz nyilvánvaló, hogy a kívülség létmódja nem más, mint a teljes elzártság, bebörtönzöttség, hanem az is, hogy a vágyak, ha kitörnek, akkor is kielégítetlenek maradnak. A legelemibb vágy a másik, de hiányoznak a kommunikáció kódjai, amelyek közelséget tudnának teremteni. Ezért válik Tar az emberi szétszóródások krónikásává. A szereplôk egyedül vannak, sôt, még maguknál sincsenek – senkik. Váradit megkérdi
DISPUTA Lépcsôk
gában foglalja a kívülség létmódját; benne mintegy szerves egységgé csiszolódik össze a novellákban töredékessé vált, több perspektívából megjelenített térképszegélyek világa. Itt közös nevezôre jutnak a libamaffia hétköznapjait élôk, a munkájukat vesztett téblábolók, a semmire sem jutók – egyszóval Tar teljes panoptikuma. A kötet szövegvilágában ez a motívum mintegy össze is mosódik a munkatábor látomásával: „Itt azt is mondta valaki, hogy elôbbutóbb deportálnak majd bennünket a Hortobágyra, vagy elviszik kényszermunkára az összes munkanélkülit, cigányt, hajléktalant, utat építeni vagy kôbányába, már építik a barakkokat, ott fogunk lakni, míg ki nem hal ez a generáció…” (Mindenki tudja). Ez a motívum azonban már korábban, az Ennyi volt c. kötet címadó novellájában is felbukkan: a felesleges embereket el kéne zárni valahová, külön táborokba, erre kiválóan alkalmas a Hortobágy. A tanyametafora tovább árnyalódik: mint ahogyan a börtön és a libatelep ugyanazon létmód jelölôjévé válnak, úgy nem mutatható fel jelentôsebb különbség a munkatábor és a mindennapok között sem. Egyáltalán, Tar novellái átstrukturálják-konstruálják anyagukat: újrarajzolják az azonosságok és a különbségek térképét. A kötet nem minden írása ennyire komor. Sôt, a fentebbi talán a legkegyetlenebb, de még ebbôl sem vész ki a Tarra szintén olyannyira jellemzô boldogság iránti vágy; noha az olvasó jobbára csak képzeletére és empátiájára kénytelen hagyatkozni egy-egy szerelmi szál kibogozása során. Az érzelmi túlfeszítettség, a zsigeri késztetés a kielégülésre csaknem dominánssá válik minden írásban, a cselekmény gyakran szervezôdik a szerelem valamilyen megélése köré. Tán a legerôteljesebben és leginkább leplezetlenül a Nellike címû novellában. Egy csenevész, kicsit buta munkásfiú sóvárog a takarítónô után, aki anyja lehetne – „arcán felajzott mohósággal, ágyékát szemérmesen eltakarva lihegte: én éhes vagyok”. A szerelembe való beavatás motívuma több írásnak is szakrális középpontja (szakrális, hiszen mondani se kell, istent csak káromkodásokban ismernek Tar szereplôi), mert egyedül a szerelem képes a boldogság valamilyen reményét felvillantani. Ezért a gyakran túlfûtött, erotikus atmoszféra. A Varga ôrnagyban a volt katona apa, miután saját lányának kerítôjévé avanzsál, egyhamar vôlegényt is szerez neki, akit már ismeretségük kezdetén kommandírozni akar. Ám amikor látja, hogy lánya éppen a boldogság
43
DISPUTA Lépcsôk
szomszédja (A rosszlábú Váradi kertje), aki egyetlen (ivó)cimborája, hogy kicsoda. Meghökken, „mint akit pofon vágtak, hogy én kivagyok? Egy senki. Valamikor letett ide a Jóisten és ittfelejtett.” Ezen az állapoton nem enyhít a sajátos humor sem, amely otromba tréfák, idétlen gegek formájában van jelen. Tarnál még a humor fogalma is alapos módosuláson megy keresztül, berajzolhatóvá válik a különbségek és az azonosságok térképére: ott ez vicces, ez szellemes – itt viszont groteszk, s inkább szánalmasan nevetséges, mintsem komikus lenne. Tar sajátos beszédkonstrukciója is – melyben a narráció kitágul és magába olvasztja a szereplôk monológjait – a humor forrása lesz. Ritkán egyértelmû az, hogy ki beszél: az egyes szám harmadik személyû (majdnem) mindentudó elbeszélô kisebb döccenôkkel, de képes átváltani a szereplôk belsô beszédébe, legalább két különbözô nyelvi réteget hozva játékba egyszerre. A két réteg „egymásra másolódik, összeszikrázik” (Kálmán C. György, Alföld, 2000/1), s mind látványos elkülönülésük, mind összehangolódásuk a szövegek szervezôdésének konstitutív mozzanata. Így egyszerre érvényesülnek mindkettô irá nyultságai, egyszerre teremtenek és szüntetnek meg távolságokat, s e mozgás válik a humor forrásává is. Idôlegesen akár cinkosságot is teremt olvasó és szereplô között, amit a narrátor csakhamar megszüntet – a néhol finom, néhol vitriolos irónia eszközévé értelmezve át ugyanazon nyelvi megnyilatkozást. A jelentések összesûrûsödnek és megsokszorozódnak, mint ahogyan ez a tanyametaforánál is látható volt. Hiszen dacára annak, hogy Tar elsô ránézésre a realista hagyományhoz hûen dokumentál, közelebbrôl szemügyre véve azonban inogni kezd a szövegek látszólag szilárd és rendezett építménye. Mondatai elbizonytalanítanak, kizökkentenek vagy éppenséggel olyat tálalnak magától értetô-
44
dôként, ami legkevésbé sem lehet az. Több nyelvi réteget halmoznak egymásra, amelyek a legközönségesebb megnyilatkozástól a líraiságig terjednek. Szinte nincs olyan írása Tarnak, amelyben az alkohol ne játszana fontos szerepet a cselekmény vagy a szereplôk életének alakulásában. Mindenféle helyszínen találkozunk vele: kocsmában, házi italmérésben, ágyban, elmeosztályon, otthon. Azaz mindenhol jelen van, mindent áthat – afféle mindenre megoldást, bizonyosságokat megalapozó evidenciaként. Funkciója ugyanaz, mint a szerelemé: a boldogság reményével kecsegtet. Ám az alkohol jóval egyszerûbb problémakezelô stratégiának tûnik, hiszen még annyi gond sincs vele, mint a mindenkori partnerrel. A fogyatékos, illetve torzult nyelvi kódokkal alig boldoguló szereplôk számára a bódult állapot egyenes út a nyelviség teljes kiiktatása felé. Az alkohol az önfelszámolódás leghatékonyabb eszköze, miközben éppen a boldogságot remélik tôle. Tanulságosak az elvonóban vagy az elmeosztályon játszódó történetek, jelen kötetben az Ünnepek után címû novellában. Az elmeosztály egyfajta zenitje a kívülségnek. Benne a legsûrítettebb a tanyametafora jelenléte, de egyszersmind az én szétesése is. Az itt felhangzó beszéd végképp nem más, mint csend: a kívülség csendje. Furcsa, groteszk, embertelen világ rajzolódik ki tehát térképeink szegélyén Tar újabb novelláit olvasva. Egyrészt azt kapjuk ugyanis, amire számítottunk: nincs törés az új és az elôzô kötetek között. Másrészt pedig mégsem. Mert ezt nem lehet kiszámítani, ennek a világnak, a csend és a kívülség világának a jelenlétéhez egyszerûen nem lehet hozzászokni. (Tar Sándor: A térkép szélén. Budapest, Magvetô Kiadó, 2003.) Deczki Sarolta
Antropológia és irodalom A 2003-ban megjelent Antropológia és iro- tát jelenti (bár a kötetben vannak szerzôk, dalom címû kötet valószínûleg az év egyik akik több-kevesebb sikerrel megpróbálják legfontosabb kiadványa az úgynevezett hu- így érteni), hanem a beszédmódok (dismán tudományok területén. Fontos, hiszen kurzusok) két olyan csoportjának jórészt jelzésértékû: jelzi, hogy a hazai tudósaink igen termékeny összekeveredését, amelyek legalábbis reflektálták lemaradásunkat a önmagukon belül is különnemû, egymással nemzetközi mezônytôl, valamint észlelték nem mindig összeegyeztethetô nyelvet beaz irányt, amerre ez a mezôny tart. A kö- szélnek. Akár azt is mondhatnánk, hogy az tet megjelenése azt bizonyítja, hogy valami „irodalom és antropológia” összetétel a huelindult itthon, valami olyasmi, ami talán mán tudományok mai helyzetében inkább dialógusképesebb lehet a nyugati világ a beszédmódok minden eddiginél nagyobb kortárs tudományos törekszabadságfokú keveredéBiczó Gábor és véseivel. sének a jelölôje: nem tudA Miskolci Egyetem hatjuk már, hogy hol van Kiss Noémi (szerk.): Kulturális és Vizuális Antaz irodalomtudomány vége, Antropológia és ropológia Tanszéke és a és hol kezdôdik a történetirodalom. Csokonai Kiadó közös sorotudomány, az antropológia, Egy új paradigma zatában megjelent könyv a pszichoanalízis, a gender útkeresése. egy 2002 ôszén Miskolcon studies vagy a szociológia. Debrecen, Csokonai megrendezett, azonos címû A határ helyére vonatkozó konferencia anyagát gyûjti kérdés és a lehatárolásra, Kiadó, 2003. 437 egybe. Konferenciakiadtisztántartásra vonatkooldal, kartonált, vány volta ad magyarázatot zó igény zárójelbe került. 2480 Ft. a kötet számos jó és kevésbé A különbözô tudományos jó tulajdonságára: emiatt diskurzusoknak mind önkerülhettek ennyire eltérô elôfeltevésekbôl azonosságuk szerkezete, mind legitimácikiinduló, eltérô fogalmi nyelveket hasz- ójuk retorikája megváltozott. E változások náló írások egymás mellé, emiatt, hogy feltérképezése és megértése (a jelen kötet több mint harminc szöveget olvashatunk kapcsán és alapján is) kétségkívül a kortárs egyetlen kötetben, s emiatt ez a sokszí- gondolkodás egyik legizgalmasabb feladata nûség, emiatt, hogy állandóan számunkra (melyre jelen recenzió még a legáltalánotöbbé-kevésbé ismeretlen beszédmódokkal sabb elmozdulások és törekvések kijelölétalálkozhatunk, és emiatt, hogy a szövegek sében sem nagyon vállalkozhat). színvonala is nagyobb váltakozást mutat, De ismertessük a helyzetet egy kissé mint egy körültekintô tervezéssel született iskolásan: lássuk, hogyan is értik a kökönyv esetében. tetet keretbe foglaló elméleti írások az A sokszínûség vagy sokhangúság annál antropológia és irodalom találkozását. is fontosabb, minthogy ez esetben egy „új A kiindulópont nyilvánvalóan az interparadigma útkeresésérôl” is szó van (amint diszciplinaritás mind erôsebb térnyerése, azt az alcím mutatja). Azaz a kötet kiváló mely a kilencvenes évekre erôsen elmosta kiindulási vagy tájékozódási pont lehet, a humán tudományok hagyományos hatáamennyiben egy Magyarországon még csak rait. Az irodalomtudományban (a filozófia kibontakozóban lévô szemlélet lehetôségeit „nyelvi fordulatának” mintájára) olyan kikísérli meg feltérképezni a maga sokfélesé- fejezések jelennek meg, mint a „kulturális gében. Aki elolvassa vagy csak átlapozza is fordulat”, a „retorikai fordulat” vagy az a kötetet, azonnal ráébred, hogy a külön- „antropológiai fordulat”; az irodalomtubözô diskurzusok (cím által jelölt) találkája domány ezek után nyilván korántsem az tulajdonképpen nem két, hanem jóval több a tudomány már, ami e fordulatok elôtt beszédmód és tudományterület egymás volt. Az interdiszciplinaritásnak ez az elmellé kerülését, egymással való kölcsön- terjedése egyébként bizonyára legalább a hatásra lépését jelenti. Hiszen mára az ant- hatvanas évek francia strukturalista (majd ropológia és irodalom összetétel nem két posztstrukturalista) mozgalmáig vezethetô azonos, szépen leírható alaptételekkel ren- vissza, amelyben elôször kerültek szorosan delkezô, lehatárolt tudományág kapcsola- egymás mellé olyan diskurzusok, mint az
DISPUTA Lépcsôk
(Diskurzusok találkozója)
45
DISPUTA Lépcsôk 46
irodalomelmélet, a pszichoanalízis, a filozófia és az etnográfia. Talán akkor, a strukturalizmus nagy olvasztótégelyében (vagy nagy esernyô-fogalma alatt) barátkoztak elôször össze e törekvések, és talán az is akkor válhatott elôször világossá, hogy e diskurzusoknak mind érdeklôdésében, mind kérdésfelvetéseiben és elméleti-módszertani alapvetéseiben rengeteg olyan közös vonás fellelhetô, mely kétségessé teszi a tudományterületek hagyományos betagozódását. (Ennek a hatvanas években kezdôdô interdiszciplináris fordulatnak kiváló példája az, amikor ma egy – elvileg – irodalomelméleti szemináriumon a filozófus Derridának az etnográfus Lévy-Strausst elemzô 1966-os írását olvassuk.) Amint azt a kötetet keretezô elméleti írások töredékesen elmesélik, a különbözô tudományterületek közötti párbeszéd során az irodalomtudomány egyre nyitottabb lett általában véve az elméleti kérdések iránt (ez okozta az irodalomelmélet tündöklését is), az irodalomelméleten keresztül viszont beáramlott a pszichoanalízis (annak is elsôsorban a nyelviséget erôsen hangsúlyozó lacani változata), a(z önmagát szintén szövegmunkaként értô) filozófiai dekonstrukció, valamint az – immár poszt-elméleteken iskolázott – gender-studies, a test-, rassz- és általában véve értett kultúratudomány. Az antropológia szintén az elméleti érdeklôdés folytán került kapcsolatba az irodalomtudománnyal, bár azt is mondhatnánk, hogy az antropológia maga is akkor született meg a hagyományos etnográfiából, amikor ez találkozott az elméletekkel, azaz megszületett benne az elméleti megalapozottság és reflexió iránti igény. De melyek is azok a közös pontok, amelyeken az irodalomtudomány és az antropológia párbeszédbe léphetnek egymással? A kötet elméleti írásai túlnyomórészt egyetértenek abban, hogy a legfontosabb ilyen pont a szövegszerûség, pontosabban az az elôfeltevés, hogy a kultúra szövegek alkotta univerzum. Amikor az irodalomtudományban teret nyer az intertextuális szemlélet – eszerint a szövegek határai nem olyan szilárdak, mint régen gondoltuk, hiszen minden szöveg egyben az ôt megelôzô és körülvevô, vele játszó és összeszövôdô szövegtér része –, akkor erôs a kísértés, hogy ebbe a szövegegyüttesbe bevonjuk a kultúra más olyan elemeit is, melyek ugyan szó szerinti értelemben nem „szövegbôl vannak” (képek, zenék, divatok, szokások, ideológiai és világképi elemek), mégis a szövegekhez hasonló módon szövôdnek össze az írott kultúra elemeivel; nélkülük magát az írott kultúrát is
levegôben lógónak, kontextus nélkülinek éreznénk, elemei furcsa, „természetellenes” módon elszigetelteknek tûnnének. A másik oldalról nézve pedig: az immár elméletileg iskolázott antropológia hajlamos arra, hogy a szövegolvasásban és -értésben találja meg a kultúra megértésének legfrappánsabb allegóriáját. Mintha maga a kultúra is valami szövegszerû volna, egy szimbolikus mezô, egy diszkurzív tér, mely folyamatosan értelmezésre s a benne elfoglalt helyünk tudatosítására szólít fel bennünket. Clifford Geertz, a kötet valószínûleg legtöbbet idézett szerzôje, „a kultúra szemiotikailag megalapozott, szimbólumelméleti fogalmát” (35) vezette be az antropológiába, mely a legtöbb kortárs antropológiai szöveg alapjául szolgál. A bali kakasviadalról szóló, magyarul is évek óta olvasható meghatározó tanulmányában (A mély játék, lásd az Értelmezés hatalma címû, 1994-ben megjelent kötetét), Geertz az irodalom- és szövegértést teszi az antroplológiai megértés paradigmájává. „Geertz a kultúrát úgy határozza meg, mint különféle szövegek montázsát, mint egy színpadot, ahol szövegek szerepelnek, melyek maguk is cselekményeket, történeteket visznek színre” (435). A szöveg és interpretáció kérdéseiben egymás mellé kerülô antropológia és irodalomtudomány közelsége (illetve jelenléte a másik szövegében) persze épp annyi aggodalomra, mint örömre ad okot, épp annyi kérdést szül, mint amennyi belátást. Az irodalom felôl talán Hárs Endre teszi fel a legnyugtalanítóbb kérdést, amikor az irodalmat az antropológiával összekötô koncepcióról a következôket írja: E koncepció sajátossága, hogy egyszerre támaszkodik egy nagyon radikális kultúra- és egy nagyon kevéssé radikális reprezentalista irodalomkoncepcióra. A kultúra maga is (intézményesülô) jelölés- és jelentésfolyamat, amelynek az irodalom csupán egyik médiuma. Ám mint ilyen, végsô soron mégis valamely rajta kívül álló „dolog”, a kultúra reprezentációja: ábrázolás. A szöveg kommunikációja mint egyedi, különös diszkurzív „esemény” felszívódik a fölé rendelt társadalmi-kulturális struktúrákban… (14.) Ez a probléma bizony évtizedek óta jelen van az irodalomtudományban. A kultúratudományokon belül elôször elterjedt genderkutatás kapcsán vetôdött fel talán elôször, amikor az irodalmi szövegeket a nemiség társadalmi konstrukciói felôl olvasó femi-
nista kritika térnyerése miatt felvetôdött a gyanú, hogy egyes kultúratudományos kérdésfeltevések miatt a szövegolvasásnak esetenként egy irodalomelméletileg nemtudatosított reprezentalista szemlélete kerül vissza a kritikai életbe. Hárs megjegyzése a két diskurzus(univerzum) közötti különbségek felszámolhatatlanságának jeleként is olvasható, és elvezethet addig a meglehetôsen szélsôségesen általános kérdésig, hogy vajon van-e értelme (haszna, öröme) a referenciálisan – a valóságnak való megfelelés alapján – olvasó irodalomkritikának, és fordítva, vajon van-e értelme (haszna, öröme) a nem-referenciálisan olvasó antropológiának. Bár a kötet, mint már jeleztem, szerkesztésében az elméleti megközelítés és megalapozás elsôdlegességét sugallja, ehelyütt mégis azt kell mondanom, hogy az ilyen dilemmákra a kötetben sokkal inkább az egyes szövegek praktikus eljárásmódjai (értelmei, hasznai, örömei) adnak választ, mintsem az általánosságok szintjén mozgó elméletek. Hiszen a legkülönbözôbb módokon olvasó és elemzô tanulmányok között bizony sok akad, mely többé-kevésbé referenciálisan olvas többé-kevésbé irodalmi szövegeket (és többé kevésbé nem-referenciálisan antropológiaiakat), mégis élvezetes, tanulságos, „jó” szövegekrôl van szó. Az elmélet általános sémái láthatóan nem mindig tudnak számot adni a szöveg-
formák sokféleségében rejlô lehetôségekrôl. E helyütt fontosnak tartom kiemelni azt is, hogy a kötetben olyan kiváló debreceni szerzôk (ugyancsak nem egy séma szerint szervezôdô) szövegeit is olvashatjuk, mint (a megjelenés sorrendjében) Simon Attila, Dobos István, Bálint Péter, Szirák Péter és Fodor Péter. Ha van valami, amit mégis szemére vethetünk a kötet szövegeinek, az csupán az lehet, hogy nem mutatnak még nagyobb sokszínûséget, nem merészkednek még messzebb az itthon bevált beszédformáktól. Hiszen látható ugyan, hogy irodalmáraink kezükbe veszik az antropológia nagyjainak köteteit, antropológusaink pedig mind többet tanulnak az irodalomelmélettôl (tudósaink pedig általában mind többen olvasnak angolul is, azon a nyelven, melyen a kulturális fordulat megtörtént), ez a kölcsönös tájékozódás még mindig messze van attól, amit „Nyugaton” kultúratudomány néven mûvelnek. Mintha tudnánk, hogy van cultural turn, csak még azt nem tudnánk igazán, hogyan is kell ennek a nyelvén (nyelvein) beszélni. Mintha nehezen adnánk fel azokat a nyelveket, melyekben tudósként és kutatóként biztonságot, autoritást és legitimációt találunk. Pedig „odaát”, a nyelvi határok túloldalán, arra, amerre ez a könyv is elindult, kétségtelenül nagyon izgalmas dolgok történnek. Kalmár György
A többes számú írásmód A mai kor kulturális mozgásainak és szellemi hatásainak összjátékában az egységesítô, globalizáló erôk mellett a különbözô (kis)közösségek sajátos azonosságtörekvései is egyre határozottabban megjelennek. Ez a kétfajta, globális és lokális erôhatás egymást feltételezve és egymás által jeleníti meg önmagát abban a hatalmas kommunikációs térben, amelyet nyilvánosságnak nevezünk. Debrecen szellemiségének alakulásában, fejlôdéstörténetének különbözô korszakaiban a globális és a lokális mozgások sokszor ellenkezô irányba lendítették az egymással harmonizáló vagy épp konkuráló szándékokat és törekvéseket, gyengítve a város kulturális, gazdasági és ezzel összefüggésben társadalmi felvirágzásának mértékét, az urbanizálódás
folyamatának zavartalanságát veszélyeztetve, mégis bizton állíthatjuk, hogy a város önnön kulturális, szellemi arculatát és tudományos-gazdasági erôtereit többnyire a nagy, progresszív európai tradíciók viszonylatában kísérelte meg kialakítani. Ha a történelem ebben nem nyújtott is mindig segédkezet a különbözô európai központoktól messze fekvô kálvinista közösségnek. Mindez egy sajátos határhelyzetet eredményezett Debrecen számára, egyfajta köztességet, geopolitikai és kulturális értelemben egyaránt. A progresszivitás és a stagnálás, a regionalitás és a régiókon átívelô nagyarányú információáramlás, a tradíció és a medialitás köztes terei persze különbözô korszakokban eltérô módon
DISPUTA Lépcsôk
(Debreceni Szemle, 2003/3)
47
DISPUTA Lépcsôk 48
jöttek létre – Debrecen mindig erôk és ellenerôk nyilvános vagy rejtett összecsapásának helyszíne volt. Mindeme mozgásokra, köztességekre az éppen tíz esztendeje újraindított Debreceni Szemle szerkesztôsége újjáalakulása óta kitüntetetten figyel. 2003-as ôszi számukat is e szerkesztési elv alapján állították össze: A lokalitás, a rész önreflexív meghatározottsága alapján érinteni és értelmezni a globális folyamatok egészét. A szerkesztôi szándékot a folyóirat mozgékony rovatstruktúrája segíti. E szemlélet hatja át a lap tudománypolitikai és tematikus sokféleségét. Így kerülhet egymás mellé a Tanulmányok rovatban környezetgazdálkodási fejtegetés a hulladék-újrahasznosításról, illetve egészségpszichológiai összefoglalás a stresszkutatás legújabb eredményeirôl. Történelmi s filozófiai traktátus és irodalmi kuriozitás a székely nemességrôl, Hegel szeretetfilozófiájáról, valamint Csáth Géza régiónkbeli, földesi kötôdéseirôl. A szerkesztés szerteágazó tevékenységét leginkább a töredékes nyelv és írásmód természetéhez lehet hasonlítani, amely révén sok különálló, egymásra referáló részletbôl a mi olvasói-értelmezôi tekintetünk elôtt összeáll valamilyen kép. Persze mindenkinek más. A töredékes elrendezés igénye az, hogy a feltárt és bemutatott sokféleség révén ne megzavarja, hanem teljessé tegye a kommunikációt. Az európai folyóirat-alapítások hajnalán, a Debrecen kulturális adottságait és mentalitását is nagyban – sôt, a Kollégium befogadó és nyitott szellemisége révén közvetlenül – befolyásoló német felvilágosodás eszmerendjének mostohagyermeke, Novalis például e szerkesztôi igyekezetet, folyóirat- és újságírói kedvet a közös írás eszménye, a többes számú írásmód legbriliánsabb megvalósulásának tekintette, amely révén a távoli és környezô világunk különbözô szempontú újraírása, a végbemenô események, a minket közelrôl s távolabbról érintô történések megvitatása a lehetô legtökéletesebben megvalósulhat. A töredék és a folyóirat monológ formájában a párbeszédet helyettesíti és segíti elô. A Szemlében egyébként áttételesen e kora romantikus attitûd, az együttgondolkodás felszabadító tevékenysége is megidézôdik, Rózsa Erzsébet Hegel szeretetfilozófiájáról írt tanulmányában. A szerzô a német filozófus szeretetkoncepcióját mint a kora romantikus együttgondolkodás korszakából
és ideáljából kinövô, Hegel egész pályáját végigkísérô, újító erejû, átfogó életfilozófiai elgondolásrendszert mutatja be, törekedve arra, hogy a magyar olvasó Hegelt ne „az abszolút szellemben lezáruló rendszer filozófusaként” tartsa számon, hanem a filozofi kum pluralitására érzékeny, a nyitott rendszerekre, a többes számú írásmódra fogékony gondolkodóval, azaz egy másik Hegellel ismerkedjen meg. A többi rovat (Kisebbségben, Debrecen történetébôl, Jegyzetlapok, Könyvszemle) hangsúlyosan is a határhelyzetet – a köztes terek léthelyzetét – és történeti meghatározottságait jeleníti meg. Kiséry Pálné tanulmányát, amely a kiegyezés elôtt Nyugat-Európába látogató debreceni polgárokról szól, nemcsak a szubjektív olvasói szándék emeli ki közülük, hanem az is, hogy képes felülírni a téma kuriozitását, mégpedig anélkül, hogy ezt elmosná – s mert a kritikai és történeti érvényességet más, kortárs kontextusban is megôrzi. A szerzô egy kereskedô, egy literátor és egy újságíró példáján mutatja be annak a sokrétû viszonyrendszernek egy talán kevésbé ismert szeletét, mely Debrecent a nagy ívû európai tradíciókhoz fûzte. E jóravaló és a maguk szakmájában kiválót alkotó urak úti feljegyzései, levéltöredékei plasztikusan adják vissza a közérzetbe felszívódó és kedéllyé formálódó nagy, kollektív tör ténelmi mozgásoknak a mindennapi élet világokat alapjaiban megváltoztató mivoltát. Voltaképpen ugyanennek az – európai áramlatok kontextusához sokszor névtelenül, de annál intenzívebben kötôdô – érdekeltségnek s érintettségnek a képét rajzolja körül erôsebb kontúrokkal Gáborjáni Szabó Botond is, aki a Debrecen helytörténeti irodalmát feldolgozó válogatott bibliográfiát recenzeálva hangsúlyozza a város jelentôségét „többek között a hazai polgárosodás lehetôségei és önálló útjai szempontjából”. A tudományos folyóiratok – miként a társas beszélgetések – a kultúra folyamatos megélénkítésének az eszközei. Magyarországon pedig különösen és mindig eleven volt a folyóirat-irodalom. Ebbe a sokszínû, élô hagyományba ágyazódik bele a regionális értékeket magas szinten képviselô és megmutató, olykor persze a lokális kuriozitás zárványjellegét is felvállaló Debreceni Szemle. Valastyán Tamás
Ôsz az Alföldnél Egy olyan ország folyóirat-kultúrájában, ahol a lapokat idôrôl idôre az anyagi okok miatti megszûnés veszélye fenyegeti, különösen fontos szerepük van az évtizedeken át folytonosan mûködô folyóiratoknak. Ilyen az Alföld is, mely ôszi számaiban is a megszokott színvonalú szövegekkel és láthatóan átgondolt szerkesztôi munkával jelentkezik. A számok tagoltsága megegyezik az eddig is alkalmazott szerkesztési elvekkel: szépirodalmi írások, tematikusan összefüggô tanulmányok, majd kritikai reflexiók követik egymást. Az októberi szám szépirodalmi rovatában mások között Aczél Géza, Lázári René Sándor verseit, Grecsó Krisztián elbeszélését, valamint Térey János drámai költeményét olvashatjuk. A Tanulmány rovat ez alkalommal a költészetre összpontosít. Tóth Ákos tanulmánya Picasso ôrzôje címmel az allegória megjelenését vizsgálja Rilke Ötödik duinói elégiájában. Kulcsár Szabó Zoltán Szövegtükör c. írása John Ashbery: Self-Portrait In A Convex Mirror c. – Parmigianino hasonló címû manierista festményérôl írt – versében vizsgálja a mélység és felszín, külsô és belsô, jelen és múlt, én és képmás találkozását a tükör, illetve nyelvfelszínen. Oláh Szabolcs Kovács András „emlékmûverseiben” vizsgálja a lírai hang „áttûnéses jellegének” egy, a szerzô verseiben szembetûnô esetét: „a lírai hang mûfajtól és médiumtól függô önreflexióját”. A Mûhely rovatban ezúttal Tandori Dezsô A második csók címet viselô, képiséget és textualitást ötvözô izgalmas és kreatív írásával találkozhatunk. A Szemle rovatban Benyovszky Krisztián mutatja be Sándor Iván A regény jövôje címû új esszékötetét. Somogyi Gyula ismerteti a deKON-KÖNYVek 19. köteteként A maradék öröme címmel megjelent, Z. Kovács Zoltán és Milbacher Róbert korábbi tanulmányait tartalmazó gyûjteményt, valamint Odorics Ferenc A disszemináció ábrándja címû új könyvét. Kovács Béla Lóránt bírálja Menyhért Anna Egy olvasó alibije címû, kritikákat és tanulmányokat tartalmazó mûvét Olvasó, hol vagy? címmel. Fülöp Erika pedig Gilles Deleuze Proust és jelek címû mûvét mutatja be, amelyet akár Az eltûnt idô „filozofi kus” olvasatának is tekinthetünk. Az Alföld novemberi számában a megint csak izgalmas és színvonalas szépirodalom
mellett a Tanulmány rovat érdemel kitüntetett figyelmet. Angyalosi Gergely Az ôsforrás – az applikáció dilemmái Gadamernél címû tanulmánya, rövidsége ellenére, rendkívül informatív és izgalmas kérdéseket vet föl. Angyalosi szövege de/rekonstruktív játékba lép a gadameri fômûvel (Igazság és módszer), illetve a gadameri hermeneutika egészével: az applikáció (alkalmazás) kulcsfogalmán keresztül. Gadamer a helyes megértésre irányuló erôfeszítés egyik mozzanataként kezeli az applikációt (mint közvetítést jelen és múlt között), amelybôl többek között annak az „értelmezô felszámolhatatlan történelmi beágyazottsága” miatti, szükségképpen már mindig „hamis” volta fakad. A helyesség és hamisság viszonyító fogalmaival kapcsolatban az Angyalosi által felvetett kérdések (pl.: „Eldönthetjük-e egy bizonyos idôbeli távolságból, hogy egy adott szöveg értelmezése egy adott idôpontban „helyes” volt-e?”) izgalmas gondolatok sorát nyitják az olvasóban. Lehetséges-e bármikor, bármilyen értelmezésrôl megítélni, hogy helyes-e? Vajon mennyiben ellentmondó már eleve, Gadamer fonalát követve, a helyes megértés fogalmi párosa? Milyen elôjellel értelmezhetô a hamisság mint minden újraértés forrása? Mennyiben ugyanaz egy fogalom vagy szöveg a megértés elôtt és után, nincs-e már mindig is ott egy elkerülhetetlen elkülönbözôdés: mássá, másikká válás? Gadamer az applikáció fogalmának tárgyalásakor visszanyúl a pietista teológia hermeneutikát megelôzô hagyományához, amely hosszú idô után visszaadta a fogalom kritikai jelentôségét, és annak fogalmi bázisa-hármassága segítségével (subtillitas intelligendi – megértés, subtilitas explicandi – értelmezés, subtilitas applicandi – alkalmazás) vezeti fel saját értelmezését, mely szerint „a megértés mindig is tartalmazza az alkalmazásmozzanatot”. Angyalosi kiválóan mutat rá arra, hogy Gadamer következtetése ezen a ponton eltérni látszik a köznapi logikától és érdekes csavarral, nem cáfolva a pietista hármasságot, ugyanakkor kinyilvánítva mégis e hármasság egyik tagjának (s. applicandi) a másikban (s. intelligendi) való bennefoglaltságát és elválaszthatatlanságát, egyenlôségjelet tesz a két összetartozó tag és a hármasság közé. Kérdésfeltevése, hogy „Mire jó az applikáció
DISPUTA Lépcsôk
(Alföld, 2003/10, 11)
49
mint külön kategória?”, nagyon is lényeges. A kétely helyénvalóságát pedig leleményes módon bizonyítja, éppen Jean Grondinnek a gadameri applikáció-teória jogosultságát alátámasztani célzó érvelését fordítva önmaga ellen. A tanulmány utolsó felében Angyalosi nem felejti el megpiszkálni (a teljesség kedvéért) az applikáció gadameri fogalmának filozófiai alapját, melyet az arisztotelészi etika phronészisz (gyakorlati tudás) leírásában vél megtalálni. Angyalosi szövege érzékeny és frappáns. A feldobott kérdések „továbbütésre”, a további kérdések feltevésére, ugyanakkor: meg nem válaszolására ösztökélnek. Hiszen minden válasz állásfoglalás, azaz értelmezésre, fölülírásra, az „igaz” megmondására irányuló törekvés lenne, ezáltal pedig talán eredendôen „hamis” volna… A rovatban közzétett másik tanulmány, Lôrincz Csongor „Enkidu üzenete” címû írása homlokterében az idegenségtapasztalatnak az irodalomban történô megjelenése áll. A szöveg felvezetése, bevezetése, a gondolati fonál elindítása végett Nietzsche egyik Zarathusztra-példázatát hívja segítségül a szerzô, és ez alapján fejti ki az én/önképrôl, annak külsôvé válásáról, a sajátot elfedô burjánzásáról, valamint a saját és a másság viszonyáról alkotott elképzelését. Az olvasóban joggal fogalmazódik meg a kérdés: lehet-e vajon ezt a témát úgy tárgyalni, hogy a pszichoanalízis szótárát (nem feltétlenül helyesen) használjuk, miközben a pszichoanalízis maga, mint a 20. századi
irodalomtudományt erôteljesen befolyásoló jelenség, említetlenül marad? Lôrincz az idegenséggel mint a másik szövegével és világával való igazi találkozást a rá való visszatérésben látja, ahol fordítás és interpretáció már mindig is feltételezik egymást és egymásba fonódva nyitnak utat „a másik egynyelvûsége” felé, kihívva ezzel a sajátot egy „új termékeny ellentét” létrehozására. Az elméleti felvezetés után Lôrincz igyekszik megvilágítani mindezt „az esztétikai tapasztalat mediális feltételei között”: Szabó Lôrinc Gilgames-versek sorozatának két darabján. A Mûhely rovatban Németh G. Béla Mannheim Károly szociológus életét és munkásságát bemutató írását olvashatjuk, Földényi F. László Kertész Imre pályájáról és mûveirôl számol be, míg Sándor Iván Poszler György esszéire reflektál Hogy tekint ránk-e század? címmel. A Szemle rovat Kis Noémi Szabó Magda: Für Elise-érôl írt recenzióját tartalmazza („Cili én vagyok” avagy a régimódi textuális tér), valamint A fiú háza címmel Olasz Sándor írását Térey János legújabb verseskötetérôl. Izgalmas számokkal jelentkezett tehát az Alföld az ôszi hónapokban is, ideális olvasnivalót adva a kezünkbe a hosszú estékre. Mind a kortárs irodalom kedvelôi, mind a szaktudományos érdekeltségû olvasók bizalommal készíthetik e számokat is oda kedvenc olvasófoteljük mellé… Asztalos Márti
Testi kérdés
DISPUTA Lépcsôk
(Vulgo, 2003/3)
50
A magyar földön talán legszínvonalasabb, de tipográfiáját tekintve mindenképpen a legszebb filozófiai folyóirat, a Vulgo IV/3. száma a test, a színház, a látszat kérdését járja körül. Az alaphangot Az élô test címû, a rovatstruktúra elé kiemelt írás adja meg. Michel Henry esszéje nem véletlenül áll szabadon, mintegy meghatározóan a többi elôtt. A tovább haladó olvasó gondolati útja erre a tisztásra idônként vissza-viszszatér. Ez az írás valójában két, egymással összefüggô elôadás szövege. Az egyik reggel, a másik este hangzott el Saint-Louis egyetemén. A reggel a tapasztalás ideje. Az esszévé alakult elôadás elsô fele azt az utat igyekszik feltárni, amelyet az európai racionalizmus testtapasztalata járt be.
E reggeli, fényes vizsgálódás célja, hogy Galilei és Descartes redukciós elméletein keresztül eljusson Husserlig, a test fenomenológiájáig. A modern filozófia, mondja Henry, fölfedezte a szubjektív test eszméjét, mely nem objektumként, hanem a látás, a megragadás eredendô tehetségeként áll elô. Kérdés azonban, hogy valóban elôáll-e, hogy valóban a test legvégsôbb közelsége -e ez. Vajon létezhet-e olyan megjelenítés, amelyben a test mint ôs-test, mint végsô szubsztrátum adódik? Nos, a hagyományos értelemben vett fenomenológia nem képes a fenomének mögé nézni, mondja a szerzô. Illetékességi köre addig terjed, hogy felmutatja az érzékelô test és az érzékelt test viszonyát. Az érzékelt test mindvégig
rofizikája a példa – a medialitás már megfertôzte a látást. A teleszkóp kioldja a látót központi, kötött helyzetébôl, a szellemet az objektum körüli orbitális, medializált pályára állítja. A tanulmány gyönyörû, költôi fejezetben siratja el a közvetlenséget, a leképezés mûvészetét azon dolgok „siralmas pótlékának” nevezve, amelyektôl immár végleg megfosztottak bennünket. Széplaky Gerda írása, A szerelmes és a csaló a látszattá válás rémétôl fenyegetett európai gondolkodás gyökerei felé ásva jut el addig a mélységig, ahol már érdemes költôinek lenni. A szerzôt követve, Caravaggio Narcissus-festményét letapogatva hirtelen megpillanthatjuk az önmaga képébe beleszeretô ifjúban a filozófia reménytelenségének metaforáját. Az önmagából kitekintô alak saját tükörképére támaszkodik. Kilépett magából, vágy (hiány) ébredt benne, létében hasadás állt be. Önmagába már csak beleszeretni tud: a kör nem isteni, csak ördögi. A gondolkodás létet hasít, és a kettészakadt létbôl csak szélsô pólusainak összetolása teremtheti meg az egység látszatát, lét és gondolkodás (felvétel) azonosságát. A gondolkodás mögé visszagondolni, azzal a lehetetlen feladattal azonos ez, amit úgy jelölhetnénk: a szétszakadó létezô összeteremtése. A tematikus, Descartes hatástörténeti spektrumát csillogó sokrétûségében tükrözô Vulgo anyagából a klasszikusokon (Descartes, Heidegger) kívül kiemelkedik Pápay Györgynek a mesterséges intelligencia (MI) kartéziánus alapjait vizsgáló szövege. A nagy francia filozófus három fô tézise a kognitív kutatásban új értelmet nyer. Az MI létrehozói által alkalmazott „alapbeállításokról” például kiderül, hogy a descartes-i velünk született eszmék leszármazottai. A kartéziánus hagyomány posztmodern kritikája után – mely értelmiségi közbeszéddé hígulva végül odáig jutott, hogy a mai szellemi-környezeti válságért szinte teljes egészében Descartes vitte el a balhét – a kognitív tudományban feltámadó ismeretelméleti vitában a kartéziánus mû új életre kel. A lap helyhiány miatt nem említett írásai is izgalmasak. Amikor végigolvasva becsukjuk, az elsô ránézésre is elegáns megjelenésû címlap szépen illusztrálja a megtett utat. A leonardói test-mandala kozmikus körében a mai, megtestesült ember áll. Csak háttere az archaikus világmodell, de annak keretébôl nem lép ki. Leonardo kozmikus léptékû emberének karjai mintha angyalszárnyak volnának: boldog pillanataiban elröpítik ôt a legvalóságosabb, tapasztalhatatlan létbe. Végh Attila
DISPUTA Lépcsôk
transzcendens (a tudat világán túli) marad. Henry célja: kicsomagolni, kivetkôztetni fenoménjébôl a testet, egy eredendôbb fenomenológia révületében. Azt már tudjuk, hogyan dereng a test mint tárgy. Most az a feladat, hogy megértsük a test életét. Ennek a megértésnek, ennek az elôadásnak az ideje este jön el. Ha a nappal a tájékozódás, a távolságtartás ideje, akkor az este a veszélyé, a közelségé. Megérteni a test életét annyit tesz: megélni, ahogyan a test él. A feladat a következô: az élet önadódásában idôzni, s ott lévôn beszélni, írni. Csakhogy túl vagyunk már a beszédhatáron. Abban a pillanatban, ahogy az élet adódásának adódása, metafenomenológiája kibomlik, lefut, legombolyodik róla a logosz. A beszédnek nincs önadódása, amelynek kontúrjai egybeesnének az élet testével. Erika Fischer-Lichte A test megdicsôülése címû írásában a jelenkori színjátszás keretében vizsgálja a test eltûnését. A (poszt)modern média virtualizálja az ottlétet, a testet. Kérdés, hogy a színház, a testi jelenlét helye hogyan reagál erre? Két szélsôséges válasz merül föl. Az egyik Grotowski, a másik Robert Wilson színháza. Az egyik a média, az elektronika, a csillogó technika visszautasítása, a másik a felvállalása, munkára fogása. Grotowski színháza a közvetlen szembesülés helye. A nézô karnyújtásnyira van a színésztôl, érzi az izzadságát. Ebben a bensôséges térben kell a szent pillanatnak bekövetkeznie. Wilson színházakarása totálisan kiaknázza a modern média technikai lehetôségeit. E formai szélsô értékek egymás ellen való kijátszása az olvasóban olyan teret nyit meg, amely lényegileg üres. A szent pillanat továbbra is bárhol, bármikor megtörténhet. Visszautal ugyan a teatralitásra – szubjektum és objektum viszonyát e jelzôvel illetve – a Müncheni Kutatócsoport tanulmánya, mely a Tudás és látás címet viseli, de úgy érzem, fontosabb az a kapcsolat, ami e szöveg és Michel Henry írása között áll fenn. Mintha Henry gondolatívének reménytelenségét e tanulmány távcsövében pillanthatnánk meg. A látás paradigmájában Kepler, majd Descartes munkássága által beállt változás a megismerô szubjektum újfajta státuszának kialakulásával járt együtt. A kepleri fénygeometria, a fizikai látás a kartéziánus modellben a cogito a priorijában szellemi alapokhoz jut, de az ókori reminiszcenciák táplálta ismeretbéli közvetlenség már fölfeslôben. Isten még garancia arra, hogy a megismerés rendje a res extensa rendjével egybevág, de – és erre esetünkben Galilei, valamint Georg Cristoph Lichtenberg aszt-
51
Aknamezei botorka (A Csokonai Színház A levélbomba címû elôadásáról) Úgy tetszik, a Csokonai Színház vezetôi folytatni kívánják elôdeik hagyományát: teret engednek a pályakezdô színpadi szerzôknek, s újabban visszatértek a megkülönböztetô figyelem gyakorlatához is. Farkas Tibor zsengéje optimális szereposztással, elégséges próbaidôvel kerülhetett a nézôk elé; maga az író pedig a színház ösztöndíjasaként készülôdhetett a debütációra. Az eredmény többféle értékelési szempontot kínál: nézhetjük a kortárs magyar dráma fejlôdése és jelenléte irányából, a debreceni próbálkozások rangsorában elfoglalt helye szerint vagy az elôadásmód idôszerûsége alapján.
DISPUTA Lépcsôk
Feltaláltuk a magyarviaszt
52
Az életében színháztalan sorsú magyar drámaíró Csokonai Vitéz Mihály után, Katona József Ziskája százhatvanhat, Déry Tibor Óriáscsecsemôje ötvenkét, Füst Milán Boldogtalanokja harmincnyolc évet várt a bemutatóra. 1949-tôl az államosított színházak kitárták kapuikat bizonyos szerzôk kívánatos mûvei elôtt. Az ’56-os forradalom leverését követô konszolidáció azonban megtorpanást hozott: az adagolt szabadság kurzusa megteremtette a nyugati szövegek divatját. A dramaturgiai különösség kezdetben kizárólag a darabimport révén jelentkezett. Színházi fejlôdésünk hetvenes évekbeli szakaszának egyik sajátossága volt, hogy a trónkövetelô fiatal rendezôk nem engedhették meg maguknak a kétfrontos harc kockázatát. Mondandójuk közlése, kifejezôeszközeik elfogadtatása – tehetségük bizonyítása – érdekében gyorsabbnak ígérkezett a világirodalomból való válogatás, mint az új magyar mûvek dajkálgatása. A mûvelôdéspolitika statisztikus szemlélete hatott abba az irányba, hogy szembesüljenek színházaink a fiatal magyar írók kísérleteivel is. Az új magyar dráma rubrikájának kitöltése kényszerébôl és a beidegzett félelmekbôl olyan megalkuvások adódhattak, amelyeket a markáns rendezô-
egyéniségek nem vállaltak magukra szívesen. Voltunk tanúi ugyan fanatikus író és fanatikus rendezô egymásra találásának (Vámos Miklós – Valló Péter, Bereményi Géza – Gothár Péter), ám ezek a kapcsolatok felbomlottak egyhamar, az átütô siker reménytelensége miatt. Spiró György fogalmazta meg keserûen kora fonák helyzetét: képes lenne ugyanolyan darabot írni, amit bemutatnának, de olyat nem akar. Amit írni szeretne, azt viszont a színházak nem akarnák bemutatni. „Színházi struktúránk galvánelektromos idegességgel fogad mindent, ami más, mint ami megszokott” – fogalmaz Örkény István. A mindenáron való színpadra kerülés vágyából, a nagyon rég volt hatvanas évtized végén, mégiscsak feltûnik színpadjainkon az antihôs. A holt-tér, holt-idô determinálatlan embere, a következmények nélkül lebegô lázadó. Az ô figuráját szorítja le a hetvenes periódus írónemzedéke, amely felismeri: a lézengve lázadás elveszítette társadalomkritikai erejét (elôdök nélkül persze elképzelhetetlen lett volna az újító/forradalmár nemzedék elôbukkanása; Csurka István, Görgey Gábor, Hernádi Gyula, Hubay Miklós, Mészöly Miklós, Örkény István, Sarkadi Imre, Szakonyi Károly nélkül nem születhetett volna meg a hiánydramaturgia, a tér/idô egységhiány és a hôstelenség). Az új hullám lovagja cselekvést áhít, konfliktust akar/követel. Nem eleve tagadja a szocializációt, hanem a beilleszkedési kudarcok tanulságát szûri le. Bereményinél (Kutya) a hôs felismeri, hogy a társadalom porszívója beszippantja, ha nem alkalmazkodik annak körülményeihez. Enged. A Légköbméter Kiskatonája lakásért küzd: egyetlen nap alatt akar hozzájutni, Budapesten. Kettôsen kilátástalan a vállalkozás – azonnal és egyáltalában is. A perspektívafogyatkozás logikus ösvényén jut el a Halmi Tékozló Fiúja a totális tagadáshoz: már nem hajlandó elfogadni a számára kijelölt helyet. A korosztály életélménye – a cselekvésnélküliség állapotából a
Kéthullás gyermekcsíny – záptragédia A kilencvenes évek eleje óta megváltozott a fiatal drámaírók és a magyar színház kapcsolata, egyre több új magyar dráma kerül színre. A II. Pécsi Országos Színházi Találkozó szakmai vitájában, 2002ben hangzott el a beismerô/beismertetô figyelmeztetés. Hogy kevesebb pénzébe kerül a színháznak a hazai szerzôktôl való darabrendelés, mint az idegen ajkú szerzôk fordíttatása, jogdíjának fizetése, etnográfusok, politológusok és egyebek foglalkoztatása a magyar színpadra alkalmazásának (belföldi viszonyokra való adaptálásának) igénye miatt. Göröngyös út vezetett idáig, a továbblépés pedig még nehezebb. A tollforgatók most pályára lépô serege vadonatúj kihívással találja szemben magát: a konfliktushoz nélkülözhetetlen ellenség nincs magától. Keresni kell! A keresésnek lehetnek tévútjai: A levélbomba egy a tévutak közül.
Lajos, a falu bolondja felbontatlan levelet pillant meg a városba vezetô út közepén. A globálisan sugárzott félelemreflex azt mondatja: egy kézbesítetlen levél csak bomba lehet (amit kézbesítenek, az himlôpor). Az unalomba bambult nép élete megpezsdül. Kezdetben nyugodtan, széles mederben hömpölyög a bombahisztéria, egészen addig, míg az izgága természetû Kornél rá nem döbben, hogy az útakadály miatt ki fog maradni az életébôl a szombati diszkó. Forradalmi helyzet áll elô. A hôs telibe találja szovjet vadászpuskájával a templommennyezet Krisztus-dombormûvét. Porfüggöny ereszkedik alá (World Trade Center-képzettársulás). Meghibban. Isten eme igazságtalan tette hatására, a Pap kivetkôzik a rendbôl (atlétára). Elhalasztják a helység tekebajnokságát, de a polgármester zavartalanul végzi a zugpálinka-kimérô szolgáltatást; az után is, hogy kijárási tilalmat rendelt el. Maris, a szebb napokat látott, veterán falukurvája – miután elsiratják drága férjét, az izgalmak miatt túlfokozott szesztartalmú Dezsôt – inkvizíciót hirdet. Lajost, a leggyanúsabbat (nincs gyanúsabb annál, aki a légynek sem árt) bombapróbának (tûzpróba-párhuzam) vetik alá, s – mert nem meri a levelet felbontani – agyonrugdossák. Amikor kiterül, megérkeznek a kommandósok, nyakon csípik a falu vásott kölykeit, akik a küldeményt az úton elhelyezték; azért, hogy frászba hozzák a felnôtteket. A csomagot hatástalanítják. A bombának képzelt levélben sült krumpli van. A felszabadított nép szétkapkodja a levél tartalmát (irakiasan fosztogat). Legvégül a pap is a nyelvére helyez egy szirmot, szentáldozati ostya gyanánt (Krisztus teste). Nietzschefelolvasással zárul a nap: Isten halott. Meg Dezsô és Lajos… ami közben, a minden érték- és erôviszonyt tisztázni hivatott tekebajnokság, a kialakult helyzetre tekintettel, elmaradt (mint a Gellért-hegyi tûzijáték 2001. augusztus 20. ünnepén). Répcerakonca népe agyába visszazökken az idô – vedelnek áldatlan békességben tovább. Farkas Tibor kitaposott aknamezôn botorkál. Utász-elôdöket idézek: „a grammatikai tér én vagyok” – mondja Esterházy Péter; „ez az én nyelvem, ezen beszélek. Budapesten születtem” – védelmezi keveréknyelvi szövegeit Kornis Mihály, a Halleluja szerzôje. Csakhogy nála a nyelvi játék feszültséget teremt, meghökkentô gondolattársításokra sarkall: közkinccsé vált banalitásokat pukkaszt szét. Kabarékliséi – blaszfémiák. A kaposvári színház
DISPUTA Lépcsôk
cselekvésképtelenség állapotába jutás folyamata – kínálja a katartikus mozzanatokat. A csellengô hôs, a történelemszünet, a vákuumlét: a szereplôket az ösztönös passzivitásból a tudatos semmittevés állapotába billentô, újfajta feleslegességtudat frazeológiája jelenik meg, új cselekményi színterek nyílnak. Az író visszafordul figuráival a gyermekkor felé – elôtárja apakomplexusát. A gyökereit szeretné látni, a múltját, amit eltitkoltak elôle. A cserbenhagyó apa elôtûnik Nádas Péter, Bereményi Géza, Kornis Mihály vagy Czakó Gábor hôsei tudatában, ütközeteiben. Bereményi és Nádas dramaturgiája tekinthetô emblematikusnak. Elôbbi adamista módon, nyers férfiassággal – áttételek nélküli, harsány agresszivitással – hirdeti a cselekvôképtelenség fullasztó közérzetét. Allegorikussá növesztett csapdahelyzetet teremt; a banalitás szintjére fokozott érthetôséggel fogalmazza meg a lényeghiányt. Utóbbi (Nádas) bizonyos akmeista bensôségességgel – zenemûvet komponálva – viszi végbe a tartalom- és formarombolást. „A gyermekkor mint téma – nyilatkozza az Alföldnek Nádas – nem más, mint rejtett válasz a sematizmusra, s a nyomában fellépô finomabb ideológiai manipulációkra”. Nem meglepô a görcsös csökönyösség, amivel ez, a hetvenes években fellépô generáció saját gyermekkora után kutat. Az apák történelmi/családi homályba veszô sorsa az identitásesélytôl fosztja meg a leszármazottakat.
53
DISPUTA Lépcsôk 54
operettjátéka – persziflázs. Itt viszont ilyesmivel nem találkozunk. Farkas elénk tesz két hullát. A banális elsôt azért, hogy elôkészíthesse általa a második tragikumát. Csakhogy az expozíció aláaknázza a kifejletet, hiszen az együgyû Lajos egyszerûen nem válhat tragédiai alannyá. Amit látunk – záptragédia. Egyéb tekintetben követi a kor stíluseszményét. Nincs egységes cselekvés, bármi bármikor megtörténhet. Nincs hagyományos értelemben vett konfl iktus, a hôsök többnyire a közérzetükkel vagy a múltjukkal viaskodnak. Rapszodikus az asszociációs rendszer, a köznapi logika érvénytelen, a kanonizált dramaturgiai szabályok elvesznek, nincs hagyományos értelemben vett helyszín, a színpadi tér (díszlettervezô: Daróczy Sándor) is átértékelôdik. A képlet híven követi a szabálytalanság normáját, ám szövegi szinten nem teremtôdik semmiféle összhangzó értelem. A drámaszerzés szokásjoga szerint, a szöveg elsô elôadáspéldánya alapmûnek tekintendô, attól függetlenül, hogy ki tett hozzá a kézirathoz vagy hagyott el belôle a próbák során. Ugyanez a kivételezettség illeti meg a szerepek elsô megformálóit is: a karakterük hozzáadott minôségként gyarapítja/csonkítja a darabot. Miske László (Tóni) a falu rangidôs bikájaként tevékenykedik; partnere újfent Kóti Árpád (Dezsô). Duettjük ingája a Hacsek/ Sajó viszony: az elôbbi erôbôl, az utóbbi derûbôl ostoba. Tóni/Miske sérelme a teke-
verseny elsumákolása. Színészegyénisége drámai erejét alkalma van megmutatni a polgármesterrel való sötétítés utáni találkozásakor. Látszat csupán, hogy a gyôzelmét ígérô rendezvény elmaradása miatt neheztel: hangjának fojtottsága valami ôs-sérelmet, valami kibeszéletlen titkot is elôvarázsol. Mintha azt mondaná: ôt illeti meg a polgármesterség jussa. Dezsô/Kóti ugyancsak fölébe emelkedik a kabarérendû tréfálkozásnak. Talányt teremt. Kétségben hagy afelôl, vajon örömét lelte-e a falukurvában, vagy megragadt kapcsolatuk a szesztestvéri szinten. A Cseresznyéskertben kidolgozott Firsz inas figura költözik át ide a bölcsesség ama áldott pillanatában, amikor nejének bejelenti: ô már nem éri meg az esedékes tévésorozatban az utolsó pár ezer folytatást. A lebegtetett személyiség kínálna ugródeszkát leendô özvegyének az inkvizíciós vádlói szerep megformálásához? Dobos Judit mégsem rugaszkodik el. Alkatilag ugyan közel áll hozzá a figura. A kereskedelmi televíziók hírein élôk szellemi horizontján tud megszólalni, de rendszeresek az ütemtévesztései. Idônap elôtt kapja színházában a kulcsfeladatokat, holott nála kifejezett képzettség- és tapasztalathiány érzékelhetô. Kocsis György Béla polgármester szerepében csillantja meg tehetségét. Alakváltásaiban, jellemcikornyáiban annyira életszerû csaló, hogy szinte várhatná álbrókerként Bécsben a kiadatását, ha nem végezte volna el hebehurgya ifjan azt a temérdek iskolát, ami a
polgármesteri székhez (meg a színpadhoz) kötelezô. Reklámszínészi múltja csöppet sem kísérti a színpadon. Sematikus hôsfoszlányok említése következik. Révész Béla Kornélja a tudathasadásba hôbörödô ifjúság reprezentációja. Diszkóforradalmár csirkegyilkos – ilyen Farkas Hamletje. Dánielfy Zsolt Papja hûen illeszkedik Répcerakonca hulladék népének lelkivilágához: fohásza nyomán hiába potyog-csörömpöl körülötte megannyi égi jel, nem fogja fel az Üzeneteket. Kirúgja lelkébôl Istent, vele ne lacafacázzon! Elôbb azonban mindent elkövet azért, hogy letérítse Lajost a debil jóság ösvényérôl, tudván-sejtve: az lesz a veszte. Dánielfy (mint szerephiánytól szenvedô színész) belelendült a játékba: elkezdte értelmezni önmagát, s ezzel ellene dolgozni a kereszténypukkasztó kéziratnak is, méltósággal ténfereg egy olyan (élet)színpadon, amelyrôl – felekezettôl függetlenül – lemaradt minden idô. Vékony Anna (Juli), mint testi hajadon, az ellenpont. Dramaturgiai szempontból az lenne helyes, ha nem volna jelen: beszélnének róla, történnék miatta valami; a hiánya teremtené meg a falukurva míto-
szát. Akit itt el kell játszania – olyan lény nem létezik. Hajdú Péter emlékeiben talán a Pál utcai fiúkból vagy a Hannibál tanár úrból rárakódott filmes élmények motoszkálhattak, amikor megformálta valamiféle gyermeki/tanári, ártatlan bölcsességben fogantatott, remekbe öltött idiótáját, Lajost. Juhász Árpád pedig a Godot-ra várva bölcs ártányát hozza át magával Rodolfó, az egyetemista testébe. Az elôadás egyik szellemi csúcspontja, amikor filozófia-tankönyvét megfordítva, a vasvilla használati utasítására vált (– kettôs gyökértelenségre utalva). A darab nehéz levegôjû zsenge. Bevezetô szavaimra visszautalva, igazából sem a Bereményi, sem a Nádas fémjelezte dramaturgiai áramlathoz nem sorolható. Jelentkezett ugyanakkor a 70-es években egy harmadik stílus is, amely Verebes István nevéhez köthetô – ez a kabaré-valóság dráma. Farkas Tibor még válaszút elôtt áll. (Farkas Tibor: A levélbomba. Csokonai Színház, Horváth Árpád Stúdiószínház) Balogh Tibor
Kedves Olvasó!
Legyen az elôfizetônk! Ha igényli, mi vállaljuk, hogy eljuttatjuk az Ön címére a Debreceni Disputát hónapról hónapra! Egy teljes éven át kézhez kapja lapunkat, s ezért csupán azt kérjük, a nyomda- és postaköltségekhez járuljon hozzá, és a mellékelt csekken fizessen be 3000, azaz háromezer forintot – bármely postahivatalban. Kérjük, a kézbesítési címet írja olvashatóan! A Kiadó
DISPUTA Lépcsôk
Elnyerte tetszését a Debreceni Disputa? Szívesen olvasná rendszeresen ezt a folyóiratot? Érdekli, kik lesznek a szerzôink? Mirôl írnak majd, s hogyan látják a világot vagy éppen Debrecent? Kívánja támogatni kulturális törekvéseinket? S ugyanakkor szeretné megkímélni magát az utánajárás gondjaitól?
55
Egy gy társtalan írói életmû életm Tar Sándor prózájáról Kálai Sándorr DISPUTA Mûhely 56
T
ar Sándor napjaink egyik legjelentôsebb prózaírója. Ezt az állítást az elmúlt húsz évben sokan és sokféleképpen megfogalmazták, nem csupán a kritikusok, hanem az író pályatársai is. „Fura ez a Tar. A férfinak férfiszaga van, a nônek nôszaga van, a helyiségnek Danubius rádiószaga van. Aztán szinte észre sem vesszük, a nônek férfiszaga van, a férfinak nôszaga van, és nekünk erôs Danubius rádió-szagunk van. És nem tudjuk, mitôl” – mondja Bodor Ádám, a másik kiváló novellista, a következô idézet pedig a közelmúltban elhunyt költô-jóbaráttól, Petri Györgytôl származik: „Magyarországon megsokasodtak az »írók«. Ezzel arányosan csökkent az írást tudók száma. Tar Sándor ezen kivételes kevesek közé tartozik.” Esterházy Péter pedig ezt írta: „Akik nem tudnak beszélni, azok helyett annak kell beszélni, aki tud.” S még egy idézet Bodor Ádámtól: „Tar Sándor »ott« maradt, ahonnan a pályatársak lassanként kivonultak. Ô még tudja, mitôl lesz hirtelen csend a kocsmában.” A négy idézet, így együtt, körülírja a szerzôt, témákat, szereplôket, helyszíneket vet fel; egy-egy mondatban próbálják meg elvégezni azt, amihez a kritikusnak hosszas tanulmány szükséges: egy kortárs szerzô helyének kijelölésére a magyar irodalomban. Tar tehát jelentôs szerzô, az élô irodalom élvonalához tartozó. Ugyanakkor több szempontból is furcsa pozíciót foglal el az irodalmi mezôben. Ez abból a ténybôl eredeztethetô, hogy meglehetôsen szabálytalan pályát futott be. Elsô novelláskötete, A 6714-es személy 1980-ban jelenik meg, Tar ekkor harminckilenc éves. E meglehetôsen kései indulás után további kilenc évet kell várni a következô kötetre, s mire országos népszerûségre tesz szert, addigra már betölti az ötvenedik életévét. Ezen túl pedig Tar sokáig nem a hagyományos írói életforma szerint él, hanem gyárban technikusként dolgozik. Mindez együtt pedig egy meglehetôsen átmeneti pozíciót jelöl ki a szerzônek: „Kényszerû és nehéz rétegközi társadalmi helyzetem rendelése, hogy sem parasztíró, sem proletárköltô nem lehettem, de nem tudnám saját írói csillagképemet az emberi, társadalmi, írói horizonton sem meghatározni” – olvashatjuk az írói önvallomást a második, Miért jó a póknak? (1989) címû novelláskötet fülszövegében. Tar többféle irodalmi hagyomány metszéspontján állva érkezik a magyar irodalmi életbe, e hagyományokból merítve egyikhez sem csatlakozik, egyikhez sem csatolható. A pozíciója ismételten megváltozik, amikor 1999 végén Kenedi János barátjának nyílt
levélben bevallja, hogy az elôzô rendszerben beszervezték. Az Élet és Irodalom hasábjain heteken keresztül folyik a kialakult helyzet értelmezése. A Tar-ügy túlmutat az egyedi eseten, hiszen a magyar társadalom sem addig, sem azóta nem vetett számot e múltból átnyúló kényes problémával. Ugyanakkor az a veszély fenyeget, hogy az egyik legtehetségesebb magyar író elhallgat, felhagy az írással. Tar újrafogalmazza az életét – ennek egyik legmegrendítôbb pillanata a Keresztury Tibor által készített interjú (Magyar Narancs, 2002. január 24.), amelyben a riporter, akinek publicisztikai írásai a Tar-próza hagyományából is merítenek, vallomásra bírja a szerzôt. Tar újrafogalmazott önéletrajza egyben újrafogalmazott identitás is, a mesélés, a történetmondás vitális funkciót nyer – nyilvánvalóvá válik, hogy Tar nem teszi, mert nem teheti le a tollat. Az új helyzet új fikciós formák kipróbálására is lehetôséget ad: Az áruló címû, önéletrajzi elemekkel átszôtt filmregény Szita Miklós producer és Gothár Péter rendezô felkérésére születik (folytatásokban olvasható a litera.hu weboldalon), amely a beszervezés témája köré szervezôdik. A megszakított folytonosságot képviseli a közelmúltban megjelent új novelláskötet, A térkép szélén (2003) is. Mint jeleztük, Tar Sándor prózája nehezen besorolható. Ha meg akarjuk közelíteni, akkor a magyar próza többféle, akár egymással ellentmondó hagyománya is szóba kerülhet. Az egyik legnyilvánvalóbb örökség a realista kisepikai hagyomány, a szerzôk névsora a 19. század végének novellistáitól kezdve Nagy Lajoson át egészen Sánta Ferencig tart. Szilágyi Márton, a Tar-életmû egyik legkiválóbb ismerôje a hatásokról szólván a következô megállapításokat teszi: „ A 6714-es személy publikálásakor még úgy tûnhetett, az írót legalább két erôtér rendelheti magához a továbbiakban: vagy a népi irodalom találja meg benne saját életképességének esztétikai érvét, vagy pedig a munkásszociográfiák felôl induló, társadalomkritikai, kvázi-politikai töltésû tényirodalom, amelynek példája Haraszti Miklós Darabbére lehet.” (Szilágyi Márton: De profundis…[Tar Sándor novelláiról], Kritikai berek, 96.) Vagyis a Tar-prózára áttételes hatást fejt ki a népi irodalom két háború közti korszaka, Illyés a Puszták népe címû kötete vagy Móricz Zsigmond egyes novellái, illetve regényei – például az Árvácska –, ugyanakkor látnunk kell, hogy a nagyepikai formáktól való távolságtartás miatt a szegénységtematika nem formálódik nagy elbeszéléssé. A novellák nem ab-
kozódás állomásai lesznek a Minden messze van (1995) címû kisregény és A mi utcánk (1995) novellafüzére, majd ezt követôen pedig a Szürke galamb címû „bûnregény” (1996). A következô, 1998-ban megjelenô Lassú teher címû kötet ismét novellákat tartalmaz. Mielôtt a Tar-életmû gerincét adó novellákról esik szó, célszerû számba venni a fent említett három kötetet. A Minden messze van terjedelmét, szerkezetét tekintve a regény és a novella között helyezhetô el: részben megôrzi a novella elemeit (az elbeszélés gyorsuló tempója, a hirtelen végkifejlet és csattanó), ugyanakkor egyes szerkezeti egységek (mindenekelôtt az expozíció) hosszabbak lesznek. Az ily módon létrejövô történet leírható a Vlagyimir Propp által kidolgozott mesetipológia funkcióival, de alkalmazható a fejlôdésregény narratív sémája is. A szereplôk azonban nem kerülnek ki gyôztesen a próbákból, igaz, teljesen vesztesen sem. A történet pedig közvetített: a regény utal arra, hogy a szereplôk kérdés-felelet formájában emlékeznek vissza a velük történtekre. A történet témája, a vendégmunkás-lét már ismerôs lehet a rendszeres Tar-olvasó számára, hiszen a Miért jó a póknak? címû kötetben található írás, A lehetôség a német nyelvterületen munkát vállalók történetét dolgozza fel. A különbség „csupán” anynyi, hogy míg a novellában a munkások az akkori NDK-ba utaznak, addig a kisregény hôsei már „Nyugatra”. Ez az alaphelyzet tehát lehetôséget teremt két, egymástól gyökeresen különbözô kultúra ütköztetésére. A négy, eltérô utakat járó munkás története arra ad módot, hogy ugyanaz a téma, a pénzszerzés különféle variációinak megjelenítése köré szervezôdjön az elbeszélés. A pénzhajhászás a szereplôket a bûn szélére sodorja, de az erkölcsi integritásuk alapját jelentô egység, a közös sors megvédi ôket a bûntett elkövetésétôl. A mi utcánk címû kötet aratja az egyik legnagyobb kritikai és közönségsikert, az író e kötetével válik országosan elismert prózaíróvá. A szöveg a novellák ismerôs világát integrálja egy nagyobb egységbe: a novellaszerû, zárt fejezetegységeket összekötik a visszatérô szereplôk és történetszálak, az azonos helyszín és a Madártávlat címû fejezet. A kötet tehát regényként is, novellafüzérként is olvasható. A korábbi novellák jól ismert, elsôsorban gyári környezetét itt felváltja egy új topográfiai elem, a címben jelzett utca, amely a munkanélkülivé vált szereplôk sorsát kapcsolja össze és válik a kollektív élet színhelyévé. A közös tér (s ezen belül elsôsorban a kocs-
DISPUTA Mûhely
ban vannak érdekelve, hogy a szegénység okaira kérdezzenek rá, nem céljuk egy történeti folyamat megrajzolása, s nem akarnak szociológiai, feltáró funkciót betölteni. A szegénység ezekben a novellákban, poétikai megkomponáltságuk folytán, állapot. Mindez azt is jelenti, hogy Tar távolságot tart a Haraszti-féle munkásszociográfiáktól, azok nyilvánvaló politikai töltését elhárítja. Szintén Szilágyi Márton említ egy másik párhuzamot, amely Tar egyik kedvelt novellatípusához köthetô: „Ebben a monológszerû narrációban látszólag a néprajzi-szociografi kus életútinterjú egyik változatáról van szó, amelyet szépirodalomi mûfajként a hetvenes, nyolcvanas években Csalog Zsolt dolgozott ki: egy személy szólama tölti ki a novella kereteit, az elbeszélô határozottan elkülöníthetô a monológot rögzítô, de nem kommentáló másik személytôl, aki azonban hozzászámítandó a mû világához; az elbeszélt történet pedig a saját életsors valamilyen szinten általánosított tanulságával azonosítható.” (Kritikai berek, 99.) Szirák Péter egy egészen másfajta hagyomány felôl értelmezi a Tar-prózát: „prózapoétikai távlatból részint a Pontos történetek útközben olvasási mûveleteihez kapcsolhatók Tar Sándor szövegei is.” (Szirák Péter: Folytonosság és változás, 125–126.) Az értelmezô szerint Mészöly Miklós Pontos történetek útközben címû szövegének megalkotottságára az jellemzô, hogy visszafogja a narratív funkciókat, a személytelenítô eljárás pedig azt sugallja, hogy az ábrázolt „dolgok” a szerzôi kommentár nélkül is olvashatóak, megérthetôek – ugyanez a megállapítás érvényes lehet a Tar-szövegekre is. Ez a szövegalkotó attitûd tehát nehezen teszi lehetôvé, hogy a Tar-szövegekhez a különbözô típusú nagy elbeszélések (pl. a szegénységtematika) felôl közelíthessünk, hiszen a szövegek „egyre kevésbé »engedik« az irodalmon »kívüli« kérdésirányok aktivizálódását.” (Folytonosság és változás, 126.), s mindenekelôtt a megkomponáltságukra irányítják a figyelmet. E különféle irodalmi hagyományok egyensúlya eredményezi, hogy a Tar-próza meglehetôsen egyedi jelenség a mai magyar irodalomban, s az általa kidolgozott poétika nemigen talál folytatókra. Tar Sándor az irodalmi köztudatba elsôsorban novellistaként vonult be. Ugyanakkor a folyamatosan építkezô életmû változatos képét adja a rövidebb vagy éppen hosszabb epikai formák alkalmazásának. Az egyre nagyobb sikereket arató novellista ugyanis 1995-ben és 1996-ban a regény mûfaja felé fordul, s az újfajta tájé-
57
DISPUTA Mûhely 58
ma) lesz az ott élô emberek széthullott életének szinte utolsó biztos pontja, s a közösségi identitás Dezsôben, a „mi fiunk”-ban ölt testet, akinek mindenki az apja. Keresztury Tibor a könyv egyik alapvetô újdonságát abban látja, hogy „a lepusztultság infernális és groteszk rétegeit pusztán nyelvileg, s nem szociologikus vagy érzelmi aspektusból jeleníti meg”. (Keresztury Tibor: Nekünk már késô, Jelenkor, 1996. február, 197.) Ez a jellegzetesség a Tar-prózát nem választja el élesen a szövegközpontú prózaeszménytôl sem, és megingatja az ideológiai prekoncepciók felôl közelítô kritikai magatartást: „A nyelvi nyersanyagra koncentráló, a hallott alapján kreált matériából építkezô poétikai felfogás okán Tar Sándor bizonyosan nem ideologikus író. A tényfeltárás, oknyomozás, leleplezés szándéka helyett kilencvenes évekbeli pályaszakaszának alkotói stratégiáját a legalsó társadalmi réteg nyelvállapotának döbbenetes hitelû, magas mûvészi színvonalú, átörökített megformálása jellemzi.” (Nekünk már késô, 197.) A Szürke galamb címû regény megjelenése megosztja az egyidejû befogadókat. Az elutasítás vagy az értetlenkedés egyik tényezôje feltehetôen az, hogy a szerzô által alkalmazott mûfaji séma messzemenôen idegen a tôle megszokottól. A fülszövegben „bûnregény”-ként aposztrofált szöveg ugyanis – amellett, hogy megidézi a klasszikus detektívtörténet mûfaji elemeit – egyben anti-detektívtörténet is: a mûfaji megnevezés elôtagja (a bûn) metafizikai síkra tereli a nyomozást, és kérdésessé teszi a klasszikus krimi világának elôfeltevéseit és mûfaji sémáit. Így a szövegnek nemigen vannak magyar elôzményei, viszont a posztmodern regény egyik igen elterjedt regénytípusához csatlakozik. Az olvasó elôtt ismert lehet az utcák, a lakások, a kocsmák vagy a rendôrség mindennapi életének komikus, néhol morbid megjelenítése, ám mindez csak az egyik szál. A másik egy szövevényes, több szálon futó, szinte áttekinthetetlen, a végtelenbe nyúló bûnügy. Mindehhez adva vannak a klasszikus krimi kellékei, amelyek meghatározzák az elbeszélés menetét, ám közben a regény parodizálja is ezeket, s ennek megfelelôen a klasszikus krimi beidegzôdései felôl közelítô olvasó hagyományos szerepe, illetve interpretáló magatartása megkérdôjelezôdik. A Tar-próza értelmezésének egyik kulcskérdése, hogy az értelmezô hogyan kezeli a szövegek valóságra való vonatkozását. A kritika ugyanis hajlamos arra, hogy a szö-
vegen kívüli világot nyelvtôl függetlennek gondolja el, s nem csak azáltal létezôként. Vagyis a világ maga is szöveg, elbeszélések sokasága, hálója, s az irodalmi szöveg bonyolult viszonyt létesít a világ szövegeivel. Ily módon minden elbeszélés olyan térként fogható fel, amelyben beszéd- és tudásmódok, különféle kódok találkoznak és konfrontálódnak. A Tar-szövegek elsôsorban az alsóbb társadalmi osztályok sorsát közvetítik, a hangsúlyt – mint arra Keresztury Tibor is felhívja a figyelmet – a nyelvi közvetítettségre kell helyezni. A novellákban az író a szegénység állapotának „bôvülô variációit” (Kritikai berek, 102.) képes bevonni a szövegeibe. Szilágyi Márton a következô csoportokat különíti el: etnikai problémák, múltbeli traumák, gyengeelméjûség, munkások, parasztság, területi szegregáció, gyermekkori megaláztatás, katonaság, pszichiátria, menekültek, munkanélküliség. A tanulmány óta megjelent novelláskötetek tanúsága szerint a bôvülés folytatódik: vallási szubkultúra, a drogosok világa, illegális vagy féllegális munkát végzô csoportok. Szilágyi Mártonnak igaza van abban, amikor azt mondja, hogy a tematikai változatosság lehetetlenné teszi, hogy Tart munkásíróként aposztrofáljuk. A hangsúly tehát nem elsôsorban a min, hanem a hogyanon van, s ekként az irodalmon kívüli kérdések túlzott eluralkodása helyett figyelmünket a szöveg megalkotottságára irányíthatjuk. A novellák létszemléleti jellege, vagyis a szegénységnek, a kiszolgáltatottságnak mint állapotnak a bemutatása a választott novellatípusok következménye is. Az egyik típus a harmadik személyben, külsô nézôpontból elbeszélt történet, erôsen zárt szerkezettel, amely az állapotszerû világhoz rendelôdik hozzá. A történet monotóniáját egy váratlan esemény mozdítja ki, de az ebben rejlô tragikum a mozdulatlanná vált univerzumban le is fokozódik. A külsô nézôpont ellenére a narrátor távolsága a történettôl igen kicsi, így néhány narrátori funkció, például a kommentáló-értelmezô funkció szinte teljesen el is tûnik. A másik következmény pedig az, hogy a narrátori és a szereplôi beszéd szinte teljesen összeolvad, a szabad függô beszéd alkalmazása elmossa a szólamok közti különbségeket, nem dönthetô el egyértelmûen, hogy a mondottak kinek a szólamához rendelhetôk. A másik novellatípus, amely – mint már jeleztük – részben Csalog Zsolt örökségét folytatja, egyes szám elsô személyben elbeszélt, motivikus felépítésû novella. A narrátor vagy az egész
A Frédi, a fotográfus címû novella fôhôse ezt a problémát viszi színre: „Jó, de akkor velem mi lesz? Törjek be valahová és menjek börtönbe? Vagy kórházba? […] Apám, anyám meghaltak, rokonaim pedig csak távoliak vannak, azok is messze, nem gazdagok, nem számíthatok rájuk, különben is most tartsanak el? […] Arra is gondoltam, hogy mi lenne, ha megnôsülnék, elvennék valami gazdag vénséget […]. Álljak ki koldulni?” (A térkép szélén, 83.) Ez a novella ugyan más megoldást választ, viszont a kötet többi novellája az itt felsorolt lehetséges történetvázak némelyikét dolgozza fel. Az eddigi utolsó kötet, A térkép szélén legjobb novellái is a már megszokott témákat és hangoltságokat variálják. A kötet egyik nagy erénye, hogy az irónia többféle módon érvényesül: nem csupán verbális szinten, hanem egy-egy tragikus hangvételû novella komikus, szinte burleszk betétet is tartalmazhat, míg más novellákban a tragikus helyzetek halmozása kelt ironikus hatást. Ilyen A rosszlábú Váradi kertje címû írás a maga tragikomikus csattanójával: „Régóta akar neki valami fontosat mondani az ô nagy gondjáról, hogy tudniillik nem kap a lábára cipôt. Fél párat, féláron, mert minek venne egy párat? Biztos van valahol egy ember, akinek negyvenhármas lába van, de csak egy. A bal. Összefognának. Gulyás megleli azt az embert. Ismét az ablakra nézett, semmi. Aztán arra gondolt, mégse ma mondja el ezt a dolgot, lassan kell felhergelni a komát, hogy felfogja, érezze ezt a képtelenséget: két cipôt venni egy lábra. Mert lehet, hogy most csak kinevetné ô is, mint a boltosok. Vagy azt mondaná, vágjuk le a másikat is, öreg, és semmi gond tovább! Megesszük azt is! Váradi ezen nevetni kezdett, alig bírta abbahagyni. A nagy bolond, gondolta, ilyen. És így jó. Csak hozná már azt a bort.” (A térkép szélén, 129.) Tar Sándor életmûve alakuló életmû. A témák folyamatos bôvülése, a többféle epikai forma alkalmazása egyszerre jelent változatosságot és folytonosságot. Az eddigiek ismeretében okunk van azt feltételezni, hogy a mindig, már eleve ismerôs és mégis idegen, tovább bôvülô Tar-szöveguniverzum továbbra is fenntartja az olvasás örömét.
DISPUTA Mûhely
életét, vagy annak egy részletét mondja el, tehát saját maga történetét, s ez a beszéd, természetszerûleg, az önelmondáson túl az önmegértést is jelenti. A lassan huszonöt éve megjelent elsô kötet óta a novellák óhatatlanul is felrajzolnak egy megszakításokkal teli történeti ívet, az alsóbb osztályok és a különféle hatalmi ideológiák viszonyát. Hogyan képes a hatalom az alattvalóit szubjektumokként megszólítani, milyen helyet jelöl ki számukra a társadalmi játéktérben? A kérdés másik oldala, hogy maguk a megszólított szubjektumok vajon hogyan viszonyulnak a hatalmi ideológiákhoz. A nagy hatású francia filozófus, Louis Althusser nyomán tudjuk, hogy bármiféle ideológiához való viszonyunk képzelt viszony, az egyének elképzelt viszonya a valóságos viszonyokhoz. Egy hosszabb tanulmány feladata lehetne annak végigkövetése, hogy milyen módon alakul ez a viszony, s hogyan adnak errôl számot a Tar-szövegek. Az utóbbi évek egyik meghatározó témája a munkanélküliség: a munkás éppen azt a tevékenységet nem végezheti, ami az osztálya nevében is benne van, s ami annak kohéziót biztosít. A mindennapi élet színhelye, a gyár elementáris erejû kötôdést jelentett: „Ott nôttünk fel, magyarázza (Kerekes, a Kis fehér ház szereplôje), abban a gyárban, ott jött ki rajtunk a szôr, ott kentük szét a taknyunkat, nyálunkat, a vérünk folyt, a vécéfalon ott szárad a spermánk, amit kajaszünetben vagy váltáskor izzadva kicsikart az ember magából, a kagylóban ott volt az ürülékünk, a vizeletünk szaga, na meg a verejték, az mint a tenger, mindenütt. Nekünk nyomunk van ott, és sehol máshol. Nem mondja ô, hogy nem volt semmi szép, a munkában igenis voltak igazán felemelô és megrendítô pillanatok, egy roppant gépi teljesítményt uralni embernyi ésszel és erôvel nem kis dolog. És valóban ott éli az ember az életét, a többi csak járulék.” (Lassú teher, 166.) A munkanélküliek rétegét viszont éppen az köti össze, amijük már nincs, Georges Bataille szavaival élve: azok közössége, akiknek nincs közössége. A munkanélküliség azonban felfogható narratív funkcióként, olyan történetelemként, amely lehetséges variációk kidolgozására ad lehetôséget.
59
Állatfelszabadítás,, állati jogok és a tudomány Nemes László DISPUTA Télikert 60
Egy Auschwitz kezdôdik bármikor, amint valaki egy vágóhídra tekint és azt gondolja: ezek csak állatok. Theodor W. Adorno Aligha kerülhette el a figyelmünket, hogy az elmúlt hónapokban több hazai állatvédô szervezet hallatta minden korábbinál hangosabban hangját, kezdett aláírás-gyûjtési akciókba, demonstratív megmozdulásokba vagy tüntetésekbe. Mirôl is van szó tulajdonképpen, mit is lássunk mindebben? Néhány szentimentális állatbarát ártatlan kezdeményezését, egy újabb anarchista hôzöngést vagy éppen a magyarországi jogállamiság és társadalmi felelôsségtudat fejlôdésének egy számottevô lépését? Nos, bárhogy is gondolkodjunk minderrôl, egyvalamiben aligha kételkedhetünk: a társadalmi fejlôdésben nálunk elôrébb álló országokban – Kanadától Németországon vagy Hollandián keresztül Új-Zélandig – a modern állatvédô mozgalmak különbözô válfajainak az utóbbi évtizedekben megkerülhetetlenül fontos közéleti és tudományos tényezôvé sikerült válniuk, a mozgalom filozófiai és tudományos alapeszméivel számos neves tudós és filozófus azonosult és vált az ügy támogatójává. Írásomban e mozgalom hazai és nemzetközi kibontakozásához és eszmeiségéhez szeretnék néhány támpontot nyújtani (különös tekintettel tudományos elôfeltevéseire), valamint megpróbálok tisztázni néhány, az állatvédelemmel kapcsolatban még a mozgalom újdonsült hazai híveinek a körében is megfigyelhetô fogalomhasználati zûrzavart. Az állatokkal szembeni morális attitûdjeink és gyakorlataink felülvizsgálatának igénye természetesen nem új dolog, mint ahogy különbözô koncepciókon alapuló állatvédô szervezetek megalakulása sem az. Számos jelentôs filozófus, tudós, mûvész vagy író emelte fel az elmúlt évszázadok, sôt évezredek során a hangját az állatokkal szembeni bánásmódunk humánusabbá tétele érdekében. Hogy csak néhány nevet említsek, ide sorolható Cicero, Plutarkhosz, Assisi Szent Ferenc, Leonardo da Vinci, Milton, Newton, Gandhi, G. B. Shaw, Kafka, I. B. Singer vagy J. M. Coetzee. Az elsô jelentôs állatvédô szervezet, a Royal Society for the Prevention of Cruelty to Animals (RSPCA) 1824-ben jött létre Angliában, megnyitván a hasonló szervezetek sorát Európa más országaiban is. A tizenkilencedik században és a huszadik század elsô felében az állatvédô szervezetek legfôbb célkitûzése több-
nyire a környezetünkben élô domesztikált és vad állatokkal való fokozottabb törôdés elômozdítása volt, menhelyek létrehozása, gyakran szentimentális felhangú meggyôzôdésektôl vezérelve (Gold 1999). A manapság elterjedt, teoretikus alapokra építô állatvédô mozgalmak a hetvenes években kezdenek kibontakozni. Az állatfelszabadítási eszme legfontosabb elméleti bázisául az ausztrál filozófus és bioetikus, Peter Singernek az 1975-ben publikált, szakmai és tágabb körökben is rendkívüli hatást kiváltó könyve, az Animal Liberation szolgál. A nyolcvanas-kilencvenes években a nem-emberi állatok morális státuszával kapcsolatban a Singeréhez hasonló elveket valló vagy más, alternatív megközelítéseket preferáló könyvek tucatjával láttak napvilágot. A modern állatfelszabadítási vagy állatjogi mozgalom kialakulásában elsôsorban három tényezô, három tágan értelmezhetô kulturális/ tudományos/társadalmi fejlemény hozzájárulását kell hangsúlyoznunk. (1) Mindenekelôtt olyan átfogó társadalmi folyamatokra kell felhívni a figyelmet, amelyek a modern állatvédô mozgalmakra egyrészt jelentôs kihatást gyakoroltak, másrészt amelyeknek ezek a mozgalmak maguk is részét képezik. A huszadik század második felében azok a törekvések, amelyek a korábban társadalmilag elnyomott csoportok emancipációját tûzték zászlajukra, különösen erôteljes indíttatást kaptak, és minden korábbinál hatékonyabbnak bizonyultak megrögzött társadalmi elôítéleteink felszámolásában. A feketék, a nôk, a homoszexuálisok, a gyermekek vagy a fogyatékossággal élôk csoportjainak társadalmi helyzete jelentôsen javult ezeknek az erôfeszítéseknek a hatására. Peter Singernek nincs kétsége afelôl, hogy az állatfelszabadítási mozgalom szerves részét és egyenes folyományát képezi a nôfelszabadítási, antirasszista és egyéb diszkriminációellenes fellépéseknek (Singer 1995). (2) Az elmúlt évtizedek tudományos életében a leglátványosabb áttörést minden bizonnyal az evolúciós elmélet mindinkább növekvô térhódítása jelentette. Az olyan tudományterületek, mint a humánetológia, a szociobiológia, a humán viselkedésökológia vagy az evolúciós pszichológia, melyek ezen idôszak alatt jöttek létre, nyilvánvalóvá tették, hogy az emberi viselkedés, társas struktúrák vagy akár mentális folyamatok is vizsgálhatók természeti jelenségekként, jelesül a fajunkat létrehozó evolúciós folyamat produktumaként. Legtöbbünk számára
Az etológia tudományának ma klaszszikusnak nevezett periódusa, mely a kutatási terület voltaképpeni létrejöttét és elsô eredményeinek felbukkanását fedi le, idôben az 1910-es és az 1950-es évek közötti idôszakra tehetô. Az etológusok a régi idôk természetbúvárainak elkötelezettségével vágtak neki az állatok komplex viselkedési formáinak gondos leírásához és elméleti hipotézisek kidolgozásához. Behaviorista pszichológus kortársaikkal szemben az etológusok az egyes megfigyelt viselkedési mintázatok elszegényített laboratóriumi feltételek közepette végzett elszigetelt vizsgálata helyett az egyes magatartásmódok bonyolult összefüggéseit (az egész állatot) tekintették kutatásuk valódi tárgyának, illetve az egyedek természetes környezetükkel kialakított komplex
interakció-rendszerét. Laboratórium helyett természetes (vagy fél-természetes) környezet; leegyszerûsített labirintuskísérletek helyett az állatok hosszú ideig tartó gondos megfigyelése; a környezeti feltételek döntô hatását valló megközelítés helyett fajspecifikus viselkedésmódokra evolúciós perspektívából irányuló kutatások. A klasszikus etológia ezekkel az újszerû módszertani elvekkel nemcsak a kérdéses tudományterületet alakította mélyen át, hanem döntô mértékben hozzájárult egy, az állatokkal szemben megnyilvánuló átfogó szemléletváltáshoz is. A klasszikus etológia kiemelkedô képviselôi, így Karl von Frisch a méhnyelv aprólékos kutatások révén való megfejtéséért, Konrad Lorenz a fajspecifikus ösztönöknek a fajok széles tárházán (elsôsorban madarakon) végzett úttörô tanulmányaiért, valamint Nikolaas Tinbergen 1973-ban az etológia szemléletmódját és módszereit nagymértékben befolyásoló szabadtéri megfigyelései és kísérletei elismeréseként Nobel-díjban részesültek: az etológia tudományának megalapításáért. Bár a korai etológusok közvetlenül nem vettek részt az akkoriban inkább csak kezdetleges formában létezô állatvédô mozgalmakban, az állatok viselkedésérôl kialakított nézeteink megváltoztatásával és népszerûségük ilyen irányú kihasználásával kétségkívül jelentôs mértékben járultak hozzá a modern állatfelszabadítási és állatjogi koncepciók létrejöttéhez és elterjedéséhez. Lorenz például aligha nevezhetô mai értelemben vett állatvédônek, Salamon király gyûrûje címû és egyéb könyveivel elévülhetetlen érdemeket szerzett a késôbbi fejleményekben. A modern állatfelszabadítási és állatjogi koncepciók a következô egyszerû alapfeltevésre épülnek: amennyiben bebizonyosodik, hogy az ember és bizonyos nem-emberi fajok között etikailag releváns tulajdonságaikat tekintve nincs számottevô különbség, a fajunk tagjainak esetében érvényesnek tartott és alkalmazott etikai és jogi megfontolásokat e fajok tagjaira is ki kell terjesztenünk. Ha ezt elmulasztjuk, etikai álláspontunkat jogosan érheti az a kifogás, miszerint érvelésmódunk inkonzisztens, s így egy erkölcsileg igencsak kétségbe vonható diszkriminatív pozíciót kényszerülünk elfogadni. A kérdés az, hogy csakugyan fennáll-e efféle hasonlóság mo-
DISPUTA Télikert
ma már evidenciának számít, hogy biológiai lények vagyunk biológiai környezetben, egyetlen faj a sok millió egyéb faj között. Miként minden egyes más fajnak, úgy az embernek is megvannak a maga egyedi, kizárólagos tulajdonságai, ez azonban nem jelenti azt, hogy fenntarthatnánk az ember és más fajok között a radikális (metafizikai vagy vallási) szakadékot feltételezô hagyományos szemléletet. (3) A modern állatvédelmi mozgalom kialakulásához döntô mértékben hozzájáruló harmadik tényezô az állatokról való tudásunk drasztikus kibôvülése. A huszadik század biológiai forradalmaival kapcsolatban sokaknak a molekuláris biológia eredményei, a DNS szerkezetének megfejtése és ezzel összefüggésben a modern genetika vívmányai jutnak elsôként eszükbe. Viszonylag ritkán ismerjük fel, hogy az állati (és emberi) viselkedés tudományos kutatása nem kisebb teljesítményeket mutatott fel – az elmúlt század tudósai jóformán a semmibôl alkották meg a legszigorúbb tudományos standardoknak eleget tevô viselkedéstudományokat és az evolúciós szemléletû pszichológiát. A kulcsmomentumot az etológia tudományának a század elsô felében történt kibontakozása jelentheti. Lévén írásom legfontosabb célkitûzése az állatvédelem tudományos összefüggéseinek vázlatos feltárása, a következôkben az etológia közremûködését teszem alaposabb vizsgálat tárgyává.
61
DISPUTA Télikert 62
rális jelentôséggel bíró tulajdonságok (pl. érzôképesség, racionalitás vagy tudatosság) esetén. Természetesen a tudomány eszközeivel legalábbis elvileg kezelhetô empirikus kérdésekkel állunk szemben. Jóllehet az állatok morális státuszának újragondolása alapvetôen etikai jellegû probléma, nem lehet empirikus elôfeltevésektôl mentes. Ahhoz, hogy az állatok és az ember közötti mentális és viselkedésbeli hasonlóságokat és különbségeket kellô mélységben tárhassuk fel, értelemszerûen két dolgot kell figyelembe vennünk: egyrészt az emberi viselkedést és pszichológiai folyamatokat, másrészt az állati viselkedést és pszichológiai folyamatokat. Az állatvédelem tudományos alapokra helyezett mozgalmához tehát saját fajunk megismerése éppúgy hozzájárult, mint más fajok megismerése, valamint a fajok közötti kiterjedt összehasonlító kutatások. Az evolúciós pszichológusok azáltal, hogy mentális struktúráinkat területspecifikus adaptációknak tekintve próbálják leírni és egyes pszichológiai mechanizmusaink evolúciós funkcióit feltárni, máris sokat tettek azért, hogy gondolkodásunkról, érzékelésünkrôl és érzelmeinkrôl teljesebb képet alakíthassunk ki. Ahhoz azonban, hogy az ember és más fajok közötti mentális kontinuitás rejtélyének megoldásához közelebb jussunk, a fajok közötti összehasonlítások még ígéretesebb kilátásokkal kecsegtethetnek. Az ember és más állatok közötti mentális folytonosságok feltárásához legközelebbi evolúciós rokonaink, a hozzánk filogenetikailag leginkább közel álló fajok viselkedésének tanulmányozása tûnik a legalkalmasabb kiindulási pontnak. És csakugyan, részben éppen saját fajunk és evolúciós örökségünk jobb megértésének, illetve az emberi és állati viselkedés közötti hasonlóságok és különbségek jobb megértésének igényébôl táplálkozva válhatott a szabadtéri fôemlôskutatás az etológia sikertörténetévé a hatvanas évektôl kezdve. Jane Goodall a klasszikus etológusok természetes környezetben való hosszú távú megfigyelések fontosságát hangsúlyozó módszerét követve vágott bele 1960-ban a Gombe-patak partján élô vad csimpánzok viselkedésének tanulmányozásába. Rövid idô elteltével Goodall valósággal sokkolta a tudományos (és tágabb) közvéleményt, amikor nyilvánosságra hozta megfigyeléseit a csimpánzok eszközhasználatáról, sôt
eszközkészítésérôl. Az eszközhasználat és -készítés (jóllehet Darwin 1871-ben már részletesen beszámolt a csimpánzok eszközhasználatáról) évtizedeken keresztül úgy élt a köztudatban, mint olyan képesség, ami sajátosan emberi és alkalmasnak mutatkozik az ember-állat határ megvonására. Ez a lépés azonban csak egy volt a késôbbi évtizedek kutatásainak elôkészítésében. Goodall követôi, csimpánzokon, bonobókon, gorillákon, páviánokon vagy makikon végzett megfigyeléseikkel sorra cáfolták meg azokat a hipotéziseket, amelyek az ember és az állat között húzódó szakadékot látszottak alátámasztani. Mindenki szemében hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ha vannak is sajátosan emberi képességek, azok megragadása korántsem olyan egyszerû, mint korábban hitték, emellett jelentôségük is megkérdôjelezhetôvé vált. Ami pedig az állatfelszabadító és állatjogi mozgalmat illeti, a fôemlôsök, valamint az ember viselkedése és mentális folyamatai közötti rés szûkülése magától értetôdô módon vezetett ahhoz a célkitûzéshez, hogy közeli filogenetikai rokonaink specifikus morális elbánásban részesüljenek. Ennek jegyében jött létre a Nagy emberszabású projekt 1993-ban, amelynek eszmeisége egészen tisztán viseli magán a modern állatvédelem elméleti alapvetéseit, miközben gyakorlatának egyik paradigmatikus esetének számít mind a mai napig (Cavalieri & Singer 1993). Az etológia tudományának az állatvédelem ügyére nézve is kitüntetett jelentôségû újabb fejleménye az ún. kognitív etológia színre lépése. Maga a kognitív etológia kifejezés a denevérek szonáris tájékozódásának megfejtésében kulcsszerepet játszó amerikai etológus, Donald R. Griffin 1976-os The Question of Animal Awareness címû kötetében jelenik meg és lép a köztudatba. A kognitív etológia a klasszikus etológia, az újabb evolúciós viselkedéstudományi irányzatok, valamint a kognitív tudomány szintézisének tekinthetô. Célja, hogy tudományos eszközökkel közelítsen az állatok belsô mentális folyamataihoz. Nehézsége fôként abban áll, hogy empirikusan és közvetlenül nem tudunk ilyen folyamatokhoz hozzáférni, azokra csak a viselkedési kimenetekbôl következtethetünk. A kognitív etológia elôtt tornyosuló másik alapvetô akadály, hogy sok visel-
Charles Darwin, a fajok közötti mentális kontinuitás rendíthetetlen híve már 1871ben a következôket írta: „Jóllehet az ember és a magasabbrendû állatok értelmi képességei között óriási a különbség, ez a különbség fokozati és nem minôségi” (Darwin 1961, 178.). Ma egyre több kutató hívja fel a figyelmet arra, hogy Darwin fokozatosságot hangsúlyozó megközelítése bármennyire is pozitív szerepet játszott az állati és emberi viselkedés evolúció-perspektívából történô kutatásában, az ezen viselkedési megnyilvánulásokért felelôs mentális képességek fajok közötti összemérhetôségét sugalló kép mind az evolúciós folyamat, mind az annak eredményeként ki* A kurrens kognitív alakuló kognitív/mentális etológiai kutatásokról folyamatok alapvetô félrekitûnô áttekintést értéséhez vezethet. Az nyújt Marc D. Hauser evolúciós folyamat nem magyarul is megjelent folytonos fejlôdési folyakönyve Hauser, matot jelent. Az evolúciós M. D. (2002): Vad elmék: elmélet legfôbb tanulsága Mit gondolnak az állatok? éppen annak felismerése, Vince, Bp. hogy évmilliók hosszú során át a fajok hihetetlen diverzitása alakult ki, amelyek alkalmazkodtak specifikus környezeti kihívásokhoz. Az evolúciós pszichológia alapfeltevése, hogy elménk nem univerzális feldolgozó mechanizmus, hanem nagy számú specifikus pszichológiai mechanizmus, pszichológiai adaptáció, mentális modul bonyolult halmaza (Nemes & Molnár 2002). Mindez természetesen más fajok tagjaira is vonatkozik, ahogy arra egyébként már a korábbi etológusok is rámutattak. Az egyes fajok tagjainak tanulási mechanizmusai meghatározott biológiai elôfeltételeken alapulnak, és ezek a heterogén biológiai feltételek az evolúcióelmélet segítségével megbízhatóan magyarázhatók. Sonja Yoerg (2001) a Clark fenyôszajkója nevû madár példáját említi. Ez a madár a téli hideg bekövetkezte elôtt több ezer fenyômagot gyûjt össze és rejt el. A madár hónapokkal késôbb is képes megtalálni akár harmincezernél is több elrejtett fenyômagot. Ez a zavarba ejtô teljesítmény minden bizonnyal messze meghaladja fajunk tagjainak hasonló képességeit. Mindez azt jelentené, hogy a fenyôszajkó okosabb nálunk? Aligha. A történetbôl levonandó tanulság az, hogy lehetetlen az egyes fajok tagjainak kognitív képességeik szerinti hierarchiába állítása. Az intelligencia vagy az okosság kifejezések specifikus adaptációs feltételek figyelem63 bevételével kaphatnak legfeljebb használható értelmet. Az egyik faj jobban teljesít az egyik területen, míg a másik egy másik
DISPUTA Télikert
kedéskutató mind a mai napig vonakodik elismerni mentális/kognitív folyamatok létét vagy tudományos kutathatóságát a mienktôl eltérô fajok esetében. A tudományterület sikere azonban azt mutatja, hogy ez az ellenállás csökkenôben van, ma már lényegesen szabadelvûbben tulajdonítunk összetett gondolkodási folyamatokat, tudatosságot, érzelmeket és érzéseket nememberi állatok szélesebb taxonómiai spektrumának esetében is, mint tettük akárcsak néhány évvel ezelôtt (Mitchell, Thompson & Miles 1996). Az elmúlt évek során a kognitív etológusok a fajok egyre táguló körében kezdték természetes, fél-természeti vagy laboratóriumi körülmények között vizsgálat alá venni az olyan gondolkodásbeli és érzelmi jelenségeket, mint a térbeli tájékozódás, a tanulás, a rövid és hosszú távú emlékezet, a matematikai képességek, a fizikai világgal való bánásmódot elôsegítô készségek (mint pl. a tárgyállandóság felismerése), a más egyedeknek való mentális állapottulajdonítás képessége, a megtévesztés, a kommunikáció, az absztrakt gondolkodásra, fogalmak kialakítására való képesség és az esetleges nyelvi kompetencia, innovatív viselkedési elemek kialakítása és azok generációról generációra való áthagyományozásának képessége, akár tanítási folyamatok révén is, az állati tradíciók és az erkölcsi érzék bizonyos jeleinek megjelenése. A kutatott jelenségkörök általánosságban és részleteiben is hosszan sorolhatók lennének.* A megfigyelt viselkedések interpretációjában az egyes kutatók véleménye gyakran eltér egymástól, ami nem ritkán vezet vehemens elméleti vitákhoz. Azt azonban az érdekeltek egyike sem tagadja, hogy az állati viselkedés és gondolkodás korábban nem is sejtett összetettségét sikerült feltárni, ami radikálisan megváltoztathatja az állati elmérôl kialakított hagyományos képünket, s ennek folytán az ember sajátos pszichológiai képességeinek az evolúciója is felülvizsgálatra szorul. A kognitív etológusok egyes csoportjai a különbözô problémamegoldó képességek tételezése mellett elképzelhetônek tartják azt is, hogy bizonyos következtetési eljárások révén akár más fajok szubjektív világához, tudatos tapasztalataihoz is közelebb férkôzhetünk (Griffin 2001). A kognitív etológia jelentôs inspirációt nyújt az állati viselkedés közvetlen kutatásán, mentális szintû leírásán és magyarázatán túl az agyi struktúrák fajok közötti összehasonlítására irányuló idegtudományi kutatásokhoz, illetve sokat merít is ezekbôl.
területen – az állati és emberi elme heterogén képességek összetett halmaza, amelyen belül és amelyek közt sincs túl sok értelme az egyes mechanizmusok teljesítményét egymással összeméricskélni. Az evolúciós elmélet talán legfontosabb eszmetörténeti hatása éppen a scala naturae gondolkodásmódunkba magát évezredekre makacsul befészkelô koncepciójának megingatása (Gould 1989). Ez a pluralista megközelítés ezzel együtt az állatvédô mozgalmak számára is új perspektívákat kínál, és egy ilyen jellegû hangsúlyeltolódás csakugyan megfigyelhetô az elmúlt évek irodalmában (Bekoff 2000). Mint korábban említettem, az állatvédelemmel és különbözô formáival kap csolatban több za varó fogalomhasználati bizonytalanság figyelhetô meg. Ezek közül egyet szeretnék tisztázni. Elôször is, a modern állatvédelem és a környezetvédelem nemcsak hogy nem feleltethetô meg egymásnak, hanem alapvetôen eltérô elôfeltevéseken nyugszik. Az állatfelszabadítási és állatjogi mozgalmak morá l i s - i nd iv idu al i s t a koncepciókból indulnak ki, ami azt jelenti, hogy egyes állatok morális státuszát (és az ennek kritériumát képezô tulajdonságokat) veszik figyelembe, függetlenül attól, hogy milyen fajba, populációhoz vagy ökoszisztémához tartoznak. Az állatfelszabadító vagy állatjogi mozgalom hívei nem látnak etikai értelemben releváns különbségeket a ritka fajok tagjai és a sok tagot számláló fajok tagjai (köztük a háziállatok) között. A környezeti etika erôsebb téziseinek képviselôi ezzel szemben egyfajta holisztikus megközelítést szorgalmaznak, ahol nem az egyes egyedek, hanem fajok, populációk vagy ökoszisztémák játsszák a fôszerepet. A környezeti etika és az állatfelszabadítás
DISPUTA Télikert
• Bekoff, M. (2000): Strolling With Our Kin. Lantern Books • Callicott, J. B. (1980): Animal liberation: A triangular affair. Environmental Ethics (2) 311-328. • Cavalieri, P. & Singer, P. (1993): The Great Ape Project: Equality Beyond Humanity. Fourth Estate, London • Darwin, Ch. (1961): Az ember származása és a nemi kiválasztás. Gondolat, Bp. Francione, G. (2000) Introduction to Animal Rigths: Your Child or the Dog? Temple University Press • Gold, M. (1999): Animal Century: A Celebration of Chanching Attitudes to Animals. Jon Carpenter Publ. • Gould, S. J. (1989): Wonderful Life. W. W. Norton & Company • Griffin, D. R. (2001): Animal Minds: Beyond Cognition to Consciousness. University of Chicago Press • Mitchell, R. W., Thompson, N. S. & Miles, L. (eds.) (1996): Anthropomorphism, Anecdotes and Animals. SUNY Press • Nemes L. & Molnár P. (2002): Evolúciós pszichológia: Új szintézis (?) Magyar Tudomány 1. 20–32. • Regan, T. (1983): The Case for Animal Rights. University of California Press • Singer, P. (1995): Animal Liberation (2nd Ed.) Pimlico • Yoerg, S. (2001): Clever as a Fox. Bloomsbury
64
között feszülô mély szemléletmódbeli különbségre J. Baird Callicott (1980) hívta fel a figyelmet nagy hatású cikkében. Ezt a különbséget egy egyszerû példával illusztrálhatjuk. Ha mondjuk egy afrikai vadrezervátumban elszaporodnak az elefántok és elkezdik tönkretenni környezetüket, az ökoszisztémát morális státusszal felruházó környezetvédôk alkalmasint (jobb megoldás híján) elfogadhatónak tartják bizonyos számú egyed kilövését. Az állatfelszabadító vagy az állatjogi elképzelés híve ezzel szemben úgy gondolkodik, hogy amennyiben egy egyed rendelkezik a morális státusz kritériumát képezô (mentális) képességekkel, akkor minden körülmények között megilleti a morális védelem. Ahogy a túlnépesedô afrikai emberek megtizedelését sem fogadnánk el az ökoszisztéma védelme okán, ugyanúgy ezt elefántokkal sem tehetjük meg. Tom Regan (1983), az állatjogi koncepció prominens alakja ezért Aldo Leopold (Callicott által is követett) földetikáját egyenesen környezeti fasizmusnak nevezi. A környezeti etikusokkal szemben a morális-individualista állatvédôk a haszonállatok morális védelmét is elsôdleges jelentôséggel ruházzák fel. Az állatvédô mozgalmak nálunk ma még inkább újdonságnak számítanak, amelynek tágabb jelentôségét egyelôre kevesen ismerik fel. Aligha tévedek azonban, ha azt gondolom, ez csak az út kezdete, a következô években, évtizedekben egyre erôteljesebben fogják ezek a gondolatok éreztetni hatásukat intellektuális és hétköznapi életünkben. A történelemnek nincs vége, továbbra is számos megoldandó feladat, erkölcsi probléma vesz körül minket a nagyvilágban és saját környezetünkben egyaránt. Társadalmi tudatosulásunk és érzékenységünk erôsödésével, valamint az európai értékrend fokozatos átvételével remélhetôleg a nem-emberi állatokkal kapcsolatos attitûdjeink és gyakorlataink felülvizsgálata is egyre sürgetôbb igénnyel merül fel. Az állatfelszabadítási, állatjogi és környezeti mozgalmak súlyos elméleti és gyakorlati dilemmákat rejtenek magukban, ez azonban nem szabad, hogy e témakörök ignorálásához vezessen. Végsô soron az emberi jogok eszméjének következetes alkalmazása is naponta vet fel megoldhatatlannak látszó problémákat. De emiatt aligha volna igazolható az eszme cinikus elvetése. Az állatokra irányuló figyelem fokozódása pedig minden bizonnyal tovább erôsítheti nálunk is az állati viselkedés, kogníció és tudatosság tudományos kutatását.
