1DISPUTATartalom. Küszöb Papp András: Hatékony valóság... 3

Papp András: Hatékony valóság ..................................................... 3 Főtér Török Márton: Egy pohár víz a viharban ......................................... 4 Vértesy Mónika: Energiatakarékos építés Európában ...................... 8 Macskakő Balla D. Károly: Tépett hittel ....................................................... 13 Sebzett talpak vére ............................................................. 13

Tartalom

Küszöb

Balaskó Ákos: Windowsiász ......................................................... 14 ins(hish)alláh ..................................................................... 14 Bálint Péter: Koncertélmény ....................................................... 15 Fecske Csaba: Régimódi… ........................................................... 18 Kapualj Pásti Csaba: Energia Debrecenben ............................................... 20 Fal Kővári Attila .............................................................................. 25 Árkádok Véghely Tamás: Lokalitás lokálisan termelt energiával ................ 27 Lépcsők Bodnár János Kristóf: A sekélység titka Gondolatok James Cameron Avatarjáról .................................... 32 Vaderna Gábor: Cook kapitány és a magyar érzékenyek Debreczeni Attila: Tudós hazafiak és érzékeny emberek ............... 36 Herczeg Ákos: Válogatott szorongások Bajtai András: Betűember ........................................................ 39 Műhely

„A lexikonok is Kazinczyból dolgoztak” A Kazinczy-életmű kritikai kiadásáról Bodrogi Ferenc Mátéval, Borbély Szilárddal és Orbán Lászlóval beszélgetett Gönczy Monika ....................... 48 Széplaky Gerda: Irina én vagyok Fodrásznő. Csokonai Színház, Debrecen ..................................... 54 Télikert Berényi Dénes: A Naprendszertől az Ősrobbanásig (II.) Kopernikusztól a táguló Világegyetemig ................................. 60

DISPUTA

Horváth Lajos–Szabó Attila: Energia, Anyag, Elme: a tudat materialista és dualista megközelítései ................... 42

1

E számunk szerzői:

Balaskó Ákos költő, Budapest Bálint Péter író, Debrecen Balla D. Károly költő, Ungvár Berényi Dénes fizikus, Debrecen Bodnár János Kristóf PhD-hallgató, Debrecen Fecske Csaba költő, Miskolc Gönczy Monika irodalomtörténész, Debrecen Herczeg Ákos PhD-hallgató, Debrecen Horváth Lajos PhD-hallgató, Debrecen Kővári Attila festőművész, Debrecen Papp András író, Hajdúszoboszló Pásti Csaba újságíró, Debrecen Szabó Attila molekuláris immunológus, Debrecen Széplaky Irén Gerda filozófiai író, Debrecen Török Márton egyetemi hallgató, Debrecen–Hajdúböszörmény Vaderna Gábor irodalomtörténész, Budapest Véghely Tamás villamosmérnök, Budapest Vértesy Mónika környezetmérnök, energetikai tanúsító, Budapest A Debreceni Disputa megvásárolható az alábbi könyvesboltokban: Alternatív Könyvesbolt, Hatvan u. 1/A Fókusz Könyvesház és Galéria, Hunyadi János u. 8–10. Sziget Könyvesbolt, Egyetem tér 1. A folyóirat elektronikus formában olvasható: www.deol.hu Médiapartnereink: www.epiteszforum.hu

Debreceni Disputa VIII. évfolyam, 2. szám, 2010. február Megjelenik 1000 példányban

Főszerkesztő: S. Varga Pál Szerkesztőbizottság: †Bényi Árpád, Berényi Dénes, Berkesi Sándor, Gáborjáni Szabó Botond, Görömbei András, Hollai Keresztély, Orosz István Szerkesztők: Berta Erzsébet (Árkádok), Lapis József (Lépcsők, Pláza) Nagy Gábor (Fotó), Papp András (Macskakő) Szénási Miklós (Kapualj)

DISPUTA

Anyanyelvi lektor: Arany Lajos

2

Kiadja: a Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft. 4025 Debrecen, Simonffy u. 2/A, tel.: (52) 581-800 E-mail: [email protected] Felelős kiadó: Angi János Borító, lapterv: Petromán László Tördelés: Kaméleon Dizájn Kft., tel.: (52) 532-211 Nyomtatás: Alföldi Nyomda Zrt., 4027 Debrecen, Böszörményi út 6., tel.: (52) 515-715 ISSN 1785-5152

Hatékony valóság Papp András

eszményített nő idealizált képe a piacról, a kocsmákból vagy a színházból, s általa megjelent az Erzsébet-kor Angliájának egy olyan aktualitása, melyet a kortársak pontosan értettek, egy réteg valamiféle életérzését képviselhette, mely pusztán a rá való utalással is félreérthetetlen jelentéssel bírt. Majd elmúltak életek, életérzések, keletkeztek újabbak, és az erényes zöldruhás nő kortalan szépségével száll át évszázadok fölött, száll, mint egy madár, amilyen volt már akkor is, azelőtt is, s van most is, de eldönthetetlen, ha látom, ha hallom énekét, én éltetem-e tovább akár olajos magvakkal, akár a róla való beszéddel, vagy ő ad át valami láthatatlan energiát, mely szárnyak nélkül is megemel. A valódi energia nem is a műben és a műélvezetben, hanem a kezdet és a vég nélküli mozgásban van, ahogyan azt Arisztotelész is kifejtette: a világfolyamat mozgásának végső (egyben első) oka a mozgatatlan mozgató, mely úgy mozgatja a világot, „mint a szeretett lény az utána vágyakozókat”. Valószínűleg a legtalányosabb kérdések egyike, hogy miféle energiák hatnak bennem és körülöttem; milyen energia épít föl és rombol le, ha az anyagcsere körforgásának számításába nem csak fosszilis energiát, meg a többit, gravitációs, mágneses, nap- és atomenergiát számítom bele, de megpróbálom hozzátenni a lelkieket is, a szellemieket is, valamint a habzó és a nem habzó energiaitalokat is, zenéket, filmet, regényeket, elhunytak emlékét és a fantáziám játékait, mondjuk a mondatokat is. De hát ki tudná megmondani, hogy menynyi energia kell néhány ezer karakterhez? Ha írom, ha olvasom. Mennyi kell a reggeli felkeléshez?, és mennyit fogyaszt, rombol és pusztít az ideg, a méreg, a düh, az emberi ostobaságok mindennapi praxisa, mely akkor is kikerülhetetlenül fogad, ha rendelését kihagynám. Végül erre a képzeletbeli papírtálcára szórnék még néhány magot, a görög mester vetéséből: mivel a mozgás a cél kedvéért történik, s a cél a beteljesültség (entelekheia), a mozgás oka (a hatékony valóság [energeia]) az, ami elérte célját. Az anyagi okság és formai okság, mely egybeesik a mozgató okkal és cél-okkal. „Ember nemzi az embert” – mondja ilyen egyszerűen. Nemzeni, ez az energikus mozgás lényege, nem ám az, hogy kedvünkre zöldet törjünk egymás ruhájába.

DISPUTA Küszöb

A

z ablakom előtti etetőn ujjnyi vastag hóréteg, puha hó fedi a legvéknyabb ágakat is. A zöld etető, mint egy öl, magvakat rejt, fekete napraforgót. Nem is etető, gondolom, hanem energiaforrás. Mert nem éhségből száll rá a széncinke, a kékcinke, a zöldike, a veréb, a fenyőpinty, a stiglic, időnként a meggyvágó, s keresgél alatta az erdei pinty és a vörösbegy, hanem testhőmérsékletük fönntartása érdekében. Tizedfoknyi eltérést is megéreznek. A szárnycsattogások színes villanások, százas nagyságrendben. Mozgásuk, szép formájuk láttán úgy vélem, hogy valójában több ezer éves madarakat látok: a természet oly tökéletesen képes reprodukálni egy fajt, hogy az egyed szinte semmi ebben az évezredes élő szervezetben. Ha Arisztotelész fecskét említ, akkor bizonyosan villás farka volt annak is, vagy ha Rómeó pacsirtát, Júlia fülemülét, akkor énekük aligha változott az idők során, ugyanazt hallhatom. Egy másik dalban a titokzatos zöldruhás hölgy kezét nem sikerül megszereznie a bús és magányos mesélőnek, aki a szív húrján édesen énekelt, hiába súgott és búgott, mint a kósza szél, a zöldarany drágakő elérhetetlen és érinthetetlen maradt. A szerelmi csalódások nagy ihletői a nagy műveknek. Képesek évszázadokon át lényegében változatlan formában fönnmaradni; érzéseket, gondolatokat közvetíteni, zene vagy dalmű esetében pusztán a dallammal is hatni. Valami energia árad múltból, szövegből, képből, dallamból – árad és újra átélhetővé válik. Rossz nyelvek szerint Lady Greensleeves, aki mellesleg négyszáz éve volt ihletője a csalódott férfinak, azért viselt zöld ruhát, hogy az erdőben töltött szerelmes órák nyoma, a ruhájába tört fű zöldje ne legyen olyan feltűnő. A látszatra adók apró praktikái, úgy tűnik, szintén kortalanok. További különös érzést kelt azt a tény is, hogy ezt a zenét már Shakespeare is hallotta, és hogy nem volt rá minden hatás nélkül, arra tanúság, hogy A windsori víg nőkben két helyen is említi (a II/1-ben Fordné, az V/5-ben maga Falstaff). A hölgy könnyű erkölcsiségéről egyébként megoszlanak a vélemények, de hogy prostituáltról volna szó, annak ellentmond a dalszöveg, hiszen a mesélő/énekes nem kaphatta meg őt, míg a bárd szövegéből megint másra következtethetünk. Drámaírás közben megjelent neki Lady Greensleeves, egy

3

Egy pohár víz a viharban Török Márton DISPUTA Főtér 4

2009. december 12. Koppenhágában ötezer embert ragadott el az áradás. A víztömeg a Klímafórum („A nép konferenciája”) épülete elől indult, és időnként mexikói hullámokat verve egészen a dán parlamentig jutott, magával sodorva a nem sokkal korábban elkészült Kvótakereskedelmi Központot. Az éghajlatmentési akcióban ötven magyar is részt vett.

Vékony jég

Ha a Földet almaként képzeljük el, akkor a légköre olyan vastag, mint az alma héja. Az atmoszféra összes anyagának háromnegyede a troposzférában, a legalsó rétegben helyezkedik el. Ez a réteg a sarkoknál 7, az Egyenlítőnél 17 km vastag. Az ózonréteg is mindössze 15–35 kilométernyire van tőlünk. (Ekkora távot másfél óra alatt kerékA Föld Barátai nemzetközi környezetvédel- párral is kényelmesen meg lehetne tenni.) mi civil szervezet látványos rendezvénnyel A légkör és az űr határvonalát 100 km-nél, követelt „klímaigazságot, most”, a tárgya- az úgynevezett Kármán-vonalnál szokás lások során pedig egy igazságos, ambició- meghúzni, de abban a magasságban a sarki zus és jogerős egyezményért lobbizott. Az fényen kívül nemigen találni mást. éghajlatváltozás elsősorban a fejlődő orA légkörben rendkívül bonyolult és törészágokat sújtja, azokat, amelyek épp a leg- keny folyamatok zajlanak. Saját alkotóelekevésbé felelősek a folyamatért. December meinek interakciói mellett hatást gyakorol elején azért találkozott az ENSZ éghajlat- rá a világűr, a Nap, illetve a Föld felszíne, védelmi csoportja miniszterekkel és állam- sőt a mélyebb rétegek is. Emiatt, noha ma főkkel, hogy a problémák súlyával arányos már szinte felfoghatatlan számítási kapaválaszt adhassanak a fölvetődő kérdésekre. citással rendelkező szuperszámítógépeket Kezdjük az elején. Sikerült-e már hoz- használhatunk, még olyan apróságot sem zászokni a nyári hőségriadókhoz? Az enyhe, tudunk megjósolni, hogy milyen lesz az idő hómentes telekhez? Tapasztaltak-e vala- néhány nap múlva – a troposzférában. Tenha villámlást-mennydörgést szentestekor? denciákat ugyanakkor meg lehet figyelni, Emlékeznek az aszályokra? Magyarország- továbbá a felsőbb légkörökben a változások tól eltekintve, bizonyosan láttak felvéte- sokkal lassabbak, tartósabbak. leket leszakadó sarkijég-tömbökről, összeHa még mindig bizonytalanok lennénk hasonlító képeket gleccserekről (30 éve és abban, hogy az ember mekkora hatást ma), és talán még mindig rémlik az Ameri- képes kifejteni a légkörre, jusson eszünkkát érintő 2005-ös 27 trópusi vihar és hur- be az ózonlyuk története. Az ózonréteg rikán, amikor elnevezésükre a görög ábécé rendkívül sérülékeny dolog, amelyet rennegyedét is fel kellett használni. Nyugod- geteg anyag képes „összetörni”: például bitan tegyék ezek mellé a többi hasonló ese- zonyos (ám gyakori) nitrogén-, bróm- és ményt, ami csak eszükbe jut. klórvegyületek. Nitrogén van a levegőben Ezek java részét külön-külön lehet egye- épp elég, utóbbi kettő viszont túlnyomódi kilengésnek tekinteni, vagy a technikai részt mesterségesen előállított gázok, úgyfejlettségnek tulajdonítanevezett CFC-k és HFC-k – …a Föld érzékeny ni az észlelések gyarapofreonok – formájában jut éghajlatrendszere dását, de mindegyikükfel az ózonpajzsig. A Montátalakul. re egyszerre eddig csak reali Jegyzőkönyv nemegyetlen, tudományosan zetközi összefogás volt e és társadalmilag elfogadott választ sike- gázok kibocsátásának megállítására. 1989rült adni: a Föld érzékeny éghajlatrendsze- ben lépett hatályba, és habár Kofi Annan re átalakul. nem véletlenül nevezte az eddigi legsikeNem különleges dolog ez. Jégkorszakok, resebb nemzetközi egyezménynek, fonfelmelegedési időszakok, savas tengerek, tos tudni, hogy az ózonréteg helyreállását alacsony oxigén- és magas szén-dioxid- csak 2050-re várhatjuk. A lassú regenerálószint mind felbukkannak dást mutatja az is, hogy az Az éghajlatváltozást időről időre. Valójában Antarktisz fölötti ózonréel lehet úgy képzelegy fontos kérdés van: állteg-vékonyodás alig több ni, mint az ózonlyukak hat-e a jelenlegi változás mint három éve érte el ednagy testvérét. mögött az ember termédigi legnagyobb méretét. szetpusztító tevékenyséAz éghajlatváltozást ge, vagy mindössze Földanyánk unt rá a el lehet úgy képzelni, mint az ózonlyukak legutóbbi állapotokra? nagy testvérét. Jó néhány közvetlen rokoni szál – közös eredet, negatív következmények – fűzi őket össze, sőt az ózonlyukak maguk is segítik a globális felmelegedést.

a teljes gazdasági rendszer kibillenésére, sarkijég-olvadásra, tengeráradásra, éghajlati menekültek megjelenésére, éhínségekre, és ha nem tudjuk békésen, néha önfeláldozóan segíteni majd egymást, akkor háborúkra. Nem olajért – ivóvízért. (És persze a fajok is tömegesen fognak kipusztulni, 2010 a biológiai sokféleség nemzetközi éve.) Az ENSZ 1992-ben Rióban hozta létre a keretegyezményt, hogy megakadályozza a klímaváltozás elszabadulását. Egyik első lépése volt az üvegházhatású gázok kibocsátásának felmérése az egyes tagországok szintjén, kiindulási évként az 1990-es évet tekintve. Ez nagyon fontos adat, ugyanis sok ország szereti eltorzítani az adatait azáltal, hogy más évet vesz alapul. Az akkor rendszerváltó országok számára ugyanakkor könnyítésképpen pár évvel korábbi időpont a referencia. 1995 óta találkoznak évente a világ különböző pontjain az iparosodott, illetve iparosodó országok csoportjai a Részes Felek Konferenciáján (Conference of Parties, COP). Ha így nem is cseng ismerősen a név, az elmúlt 15 évben ők alkották meg a KiAz üvegházhatás alapjaiban véve létszük- otói Jegyzőkönyvet. Emellett… nos, ők alséglet, nélküle úgy harminc fokkal lenne hi- kották meg a Kiotói Jegyzőkönyvet. És kédegebb a hőmérséklet a bolygónkon. Azon- sőbb még pofozgatták és gyengítettek rajta ban – valószínűleg jórészt egy kicsit. Az antropogén az ember termelte plusz Rettentően vázlatohatásról megoszlanak üvegházgáz-menny iség san a helyzet a követkevalamennyire a miatt – az utóbbi évtizező: a légkörben túl sok a vélemények, bár a dekben a Föld átlaghőmérszén-dioxid, jelenleg 387 szakmai viták mára séklete tovább emelkedik. ppm-nyi. Ahhoz, hogy az legfeljebb az okok Az antropogén hatásról éghajlatváltozás ne szaarányáról szólnak. persze megoszlanak valabaduljon el, ezt a szintet mennyire a vélemények, legalább 350 ppm alá kell bár a szakmai viták mára legfeljebb az csökkentenünk. (A tavaly ősszel világméokok arányáról szólnak. Hogy itt mennyi- retű akciónapot szervező nemzetközi 350 re nincs szó politikáról, mutatja: az Éghaj- mozgalomnak innen származik a neve.) lat-változási Kormányközi Testület (IPCC) Ehhez pedig az kell, hogy a kibocsátásokat például nem is végez saját 2020-ig 40–50%-kal, 2050…az kell, hogy a kikutatásokat, jelentéseit re 80%-kal fogjuk vissza. bocsátásokat 2020-ig referált publikációk alapA Kiotói Jegyzőkönyv 40–50%-kal, 2050-re ján állítja össze. A környeönkéntes vállalásokat tett 80%-kal fogjuk vissza. zetvédő szervezetek tehát lehetővé az azt ratifi kánem öncélúan riogatnak a lók számára. (Az Egyesült jelenlegi és jövőbeni problémákkal, hanem Államok – arra hivatkozva, hogy egy ilyen ugyanazon az állásponton vannak, mint a vállalás nyomást gyakorolna a gazdaságára Nobel-díjas IPCC vagy az ENSZ Éghajlat-vál- – nem ratifi kálta a jegyzőkönyvet, aláírátozási Keretegyezménye (UNFCCC). sa a jegyzőkönyvön így csak szimbolikus.) Az iparosodott országok pedig átlagosan „A politikusok beszélnek, ki is tűztek egy férfias 5,2%-ot. Úgy, hogy a vezetők cselekednek” ebben olyan mechanizmusok szerepelnek, amelyek például elkönyvelhetővé teszik az Mire kell közvetlenül felkészülni? Az idő- iparosodó országok kibocsátás-csökkentéjárás akár szélsőséges megváltozására, a seinek finanszírozását. termőföldek használatának átalakulására,

DISPUTA Főtér

Hosszas magyarázat helyett következzék egy részlet a Futurama című rajzfilmsorozat egy 1999-es epizódjából: „Ismerd meg Sugárnyaláb urat, egyenesen a Napból érkezett, hogy meglátogassa a Földet. – Hahó, Föld! Csak beugrottam, hogy beragyogjam a mai napodat. La-la-la-la-lala-la-laa. De most rögtön indulok is tovább. – Ne olyan gyorsan, Sugárnyaláb. Mi vagyunk az Üvegházhatás-gázok. Nem mész innen sehová. (Megverik.) – Jaj, aú, mamim, ez fáj! Hamarosan a Föld fulladozni kezdett a Sugárnyaláboktól. Hullájuk rothadása felmelegítette a légkört. […] A legjobb képű politikusunk előállt egy olcsó megoldással, hogy harcoljunk a globális felmelegedés ellen. 2063 óta hébe-hóba egyszerűen beledobnak egy hatalmas jégtömböt az óceánba. […] Mivel az üvegházhatás tovább erősödik, minden alkalommal egyre több és több jég kell. De a probléma meg van oldva egyszer és mindenkorra. – De… Egyszer és mindenkorra!”

5

DISPUTA Főtér

Vajúdtak a hegyek

6

A COP-ot tizenötödik alkalommal hívták össze tavaly decemberben, ezúttal Koppenhágában. A fő cél egy hosszabb távú egyezmény megalkotása volt, valami, ami hatékonyabb a Kiotói Jegyzőkönyvnél, ami túlmutat annak méretein, sőt talán fejet hajt a tudomány számadatai előtt. Óriási elvárások és figyelem kísérte a találkozót; ezt a tárgyaló felek is érzékelték. 2007 óta ugyanis a COP-konferenciákon kívül is öszszegyűltek néhány havonta, hogy felgyorsítsák az egyeztetéseket és elősegítsék a várva várt Koppenhágai Egyezmény létrejöttét. Néhány ország rendkívül lelkesnek bizonyult, a házigazda dán miniszterelnöknek már egy vázlata is volt az egyezményhez, mielőtt még a konferencia elkezdődött volna. Aztán azzal házalt néhány kiválasztott vezető országnál, a módszernél csak a papír tartalma volt igazságtalanabb. A környezetvédő szervezetek – a Föld Barátai, a Greenpeace, a WWF és felsorolhatatlanul sok kisebb egyesület és mozgalom – egész évben erre a konferenciára készültek, igyekeztek folyamatosan megmozgatni minden embert, minden szálat, amire csak kapacitásuk volt. Minden egyesület saját programokat is szervezett – jelen sorok írója a Föld Barátaihoz kötődik szorosabban, így ennek akcióiról tud részletesebben beszámolni. Az évközben rendezett nemzetközi felkészítő, csapatépítő tréningek után a magyarországi tagszervezetnek, a Magyar Természetvédők Szövetségének köszönhetően egy busznyi hazánkfia (de többségében -lánya) lehetett három napig személyesen is részese az eseményeknek. Ebbe a rövid időbe kellett belesűríteni két nagy (és békés) tüntetést, előadásokat, régóta várt találkozásokat, némi városnézést, és valamicske alvást. A Föld Barátai „házon belüli”, ötezer fős felvonulása egy áradást szimbolizált, a résztvevők kék poncsószerű esőkabátba bújva hömpölyögtek végig az utcákon, egy igazságos éghajlatvédelmi törvény mellett lándzsát törve; ezt követte a média szélesebb köre által is megénekelt, százezer embert megmozgató menet – e két megmozdulás adta ottlétünk tulajdonképpeni lényegét, és gyakorlatilag az egész napot betöltötte. (Apró érdekesség, hogy a menet által érintett utcákon álló gyorséttermeket külön rendőrsorfal vigyázta.) A civil szféra hangulatossá tette a Bella Centert, a konferencia épületét is, az információk mellett sok helyen apró ajándékokat osztogattak az arra járóknak. A Greenpeace egyenesen ingyenes

kávézót és teázót nyitott a földgömbjében, ahol szakértőkkel, politikusokkal beszélgettek és filmeket is vetítettek; a Föld Barátai időnként spontán megmozdulásokkal szórakoztatta-figyelmeztette az arra járó politikusokat. Azoknak az érdeklődőknek a számára pedig, akik nem voltak akkreditálva a konferenciára, a helyiek szerveztek egy Klimaforum ’09 nevű gyűlést, amelyen több óriási teremben, reggeltől estig tartottak előadásokat szakértők, elemzők vagy éppen őslakos nemzetségekhez tartozók. A rendezvény professzionalizmusát jelzi, hogy az előadások egy részét négy nyelven tolmácsolták, míg sikerét az ötvenezer résztvevő mutatja. Mindezt úgy, hogy csak négy szervező kapott fizetést a munkájáért. Sajnos a COP-ról már nem lehet ilyen jó véleményt megfogalmazni. A tárgyalások középső napjaira érkeztünk, és a már a helyszínen sürgölődő „harcostársak” nem tudtak pozitív fejleményekkel szolgálni. A helyzet olyannyira rosszra fordult, hogy az afrikai delegáció nagy része az egyik napon tüntetőleg kivonult a hivatalos fórumokról. (Ám azonnal megígérték, hogy ezt az eszközt nem használják többet a konferencia során.) A legkétségbeejtőbb történések azonban a végjáték során estek meg. Az országok miniszterei és államfői a COP szokásos forgatókönyvéhez híven az utolsó napokra érkeztek meg, hogy személyesen alkudozzanak, illetve ideális esetben aláírják a tárgyalások során megformálódott iratokat. Ilyenkor természetesen még jobban szigorítanak a biztonsági előírásokon, például az addig önmagában is érvényes igazolvány mellé egy újabb kártyára is szükség lett a bejutáshoz. Noha ezeket a civil szervezetek rendelkezésére is bocsátották, a következő napon valamiért már az sem volt elég. Yvo de Boer főtitkár személyesen közölte a bejáratnál értetlenül várakozó civilekkel, hogy „tűzvédelmi és biztonsági okok miatt”, illetve mert „túl sok belépőkártyát osztottak ki”, sajnos már nem tudják beengedni őket a helyszínre. Erre a váratlan, övön aluli ütésre a civilek spontán, békés tüntetésekkel reagáltak, eredménytelenül. Közben az épületben a szokásos birkózás folyt, háttéralkukkal, zsarolásokkal tarkítva. Legalábbis az Egyesült Államok ajánlatát, mely a fejlődő országok anyagi megsegítését ahhoz a feltételhez kötötte, hogy ezek ne kérjék számon az USA-n annak felelősségét az éghajlatváltozásban, nem igazán lehet a zsaroláson kívül más szóval jellemezni.

Végül az utolsó pillanatban a politiku- kumentum státusza, illetve annak jogi kösok kiizzadtak magukból egy akkora do- vetkezményei is homályosak. A részt vevő kumentumot, mint ennek a cikknek a fele nemzetek szinte kivétel nélkül keserűen (!), és a kevéske pozitív nyilatkoztak a végered…a kevéske pozitív előrelépést tucatnyi koményről. előrelépést tucatnyi moly probléma semmisíti komoly probléma meg. Egy levegővel fel sem Még nincs vége semmisíti meg. lehet sorolni. A mindössze öt ország (Brazília, Kína, Egy kissé pimasz, ám telIndia, Dél-Afrika és az USA) által megal- jesen békés akció miatt négy Greenpeacekotott jegyzőkönyv nem kötelező érvényű, aktivistát tartóztattak le a konferencia nem született megegyezés a Kiotói Jegy- utolsó előtti estéjén a dán hatóságok, és zőkönyv bárminemű folytatásáról, nem bármilyen nyomozás vagy akár csak a tártartalmaz valódi, konkrét kibocsátáscsök- gyalás időpontjának kitűzése nélkül, gyakentési célokat, a ratifi kálás határidejét korlatilag „csak úgy” húsz napig tartot2015-re szabták meg, az iparosodó orszá- ták őket őrizetben, az ünnepek alatt is; gok javára felajánlott évi százmillió dollár egy nappal azelőtt engedték el őket, hogy nem lesz teljesen elérhető 2020-ig, semmi- fogva tartásukat egy dán bíró felülvizslyen információ nincs arról, miből finan- gálta volna. Az aktivistákra továbbra is szírozzák az éghajlatvédelmi alapot, nem dán hatósági tárgyalás és a börtönbünteegyeztek meg arról, hogy az egyes orszá- tés veszélye vár, bár előzetes bebörtönzégok milyen mértékben járulnak hozzá, il- sük súlyosan megsértette az emberi jogoletve részesednek bármilyen alapból. A tár- kat. Különösen sokat mond ez, főleg annak gyalás résztvevői mindössze „tudomásul fényében, hogy a Föld élőlényeinek nagy vették” a jegyzőkönyvet annak elfogadá- többségét a veszély felé sodró politikusok sa helyett, nincs előrelépés a technológi- a mai napig szabadlábon vannak. ák megosztásában, mélyen hallgat olyan Idén novemberben, Mexikóvárosban alapvető ágazatok kibocsátásainak ügyé- folytatódik a történet. ről, mint a közlekedés, továbbá maga a do-

éghajlati menekültek (klímamenekültek): az éghajlatváltozás miatt eredeti lakóhelyüket kényszerűségből elhagyó személyek. Már ma is 20 millióra tehető a számuk, akik főleg Afrika egyes területeiről, Bangladesből, illetve a dél-csendes-óceáni szigetvilágból vándorolnak el. Cord Jakobelt, a hamburgi egyetem professzorának tanulmánya szerint 2040-re kétszázmillió ember válhat éghajlati menekültté. Az ENSZ Menekültügyi Bizottsága jelenleg nem ismer el klímamenekülti státuszt.

Ózonlyuk: az ózonréteg 220 Dobson-egységnél vékonyabb területei. A Föld forgása miatt az ilyen területek a sarkoknál gyűlnek össze. 1990 óta nemcsak az Antarktisznál, hanem az Északi-sark fölött is megfigyelhető. Ppm: milliónkénti részecskeszám, azaz egy keverék egymillió részecskéjéből mennyi tartozik egy adott anyaghoz. Üvegházhatású gázok: elsősorban a metán, a szén-dioxid, a CFC-k és a nitrogénvegyületek. Nem engedik távozni a légkörből a Nap által kibocsátott, a földfelszínről visszaverődő hullámokat, így azok itt fejtik ki hőhatásukat. A metán egyébként legalább hússzor erősebb hatású, mint a széndioxid.

DISPUTA Főtér

Elszabaduló éghajlatváltozás: a láncreakció mintapéldája. Ha a Föld átlaghőmérséklete 3 °C-kal növekszik a XX. század eleji hőmérséklethez képest, összeomolhat az Amazonas-őserdő ökoszisztémája, a „Föld tüdeje”. A jelenlegi tendenciák efelé tartanak, de menetközben a jégsapkák olvadása is besegít: a sötétebb, immár tengerrel borított területek több sugárzást nyelnek el, majd bocsátanak vissza a levegőbe, mint a fehér hó. Mivel az őserdőmaradványok így minimális szén-dioxid megkötésére lesznek képesek, a gázból egy újabb jelentős adag kerül a levegőbe, tovább emelve a hőmérsékletet. Eközben az óceánok is melegednek, a víz, illetve a korallzátonyok visszabocsátják a tárolt szén-dioxid egy részét. Automatikusan elérkezünk a 4–5 °C-hoz: kiolvadnak a permafrosztterületek, a Szibériában a jég által fogva tartott metán a légkörbe kerül. Ehhez csatlakozik a tengerfenék metánkészlete is. Így pedig a 6–8 °C-os emelkedés sem tűnik lehetetlennek, ami már alapjaiban változtatja meg a ma ismert Föld élővilágát. Jelenleg körülbelül 0,6–0,8 °C-nál tartunk, 2 °C-os emelkedés esetén 80%-os valószínűséggel nem indulnak be az éghajlatváltozás öngerjesztő folyamatai. A következmények által leginkább sújtott országok (például a Maldív-szigetek) megmaradása érdekében pedig 1,5 °C a legfelső határ.

7

Energiatakarékos építés Európában Vértesy Mónika DISPUTA Főtér 8

H

add kezdjem egy történettel… Voltunk egy üzleti találkozón, melynek célja a kapcsolatépítés volt. Mindenki bemutatja a saját vállalkozását, majd pedig válaszol a jelenlévők kérdéseire. Így jutott el a hírünk valakihez, aki állítólag passzívházat szeretett volna építtetni. Kiderült azonban, hogy passzívház címén egy öt éve megépült szerkezetkész házhoz szeretett volna hőszivattyút és napkollektort, valamint a Porotherm 30-as falat 6 cm hőszigeteléssel ellátni. Ez az eset is rávilágít arra, hogy az átlagember sem a passzívház fogalmával nincsen tisztában, sem pedig azzal, hogy érdemes lenne a hőszivattyúra szánt pénzből inkább a hőszigetelésre költenie. A történetben szereplő úrnak a következőképpen próbáltuk elmagyarázni a passzívház lényegét. „Tudod, ez egy koncepció, melyet a németek dolgoztak ki. Arról van szó, hogy a ház jó tájolásával és megfelelő kialakításával (sehol nem szökik ki a meleg, jól hőszigetelt falak és födémek, kiváló minőségű ablakok stb.) és a szellőztetés kordában tartásával csak annyit kell fűteni, amennyire a hővisszanyerővel kiegészített szellőztetési rendszernél a levegő utánfűtésére, illetve utánhűtésére szükség van. Tehát a hőszivattyú nem feltétlen tartozéka a passzívháznak, mert azt a kis energiát már nem biztos, hogy megéri kifűteni egy nagy beruházási költséget igénylő hőszivattyús rendszerrel. Ahhoz, hogy ez megfoghatóbb és könnyebben számon kérhető legyen, a Német Passzívház Intézet a követelményekhez szigorúan betartandó számértékeket is rendelt, és így megalkotta a Passivhaus® szabadalmat, valamint a hozzá tartozó minősítési rendszert.” A követelmények dióhéjban a következők: 1. Professzionális hőszigetelés és légmentesség; 2. Speciális nyílászárók; 3. Hőhídmentes épületszerkezet; 4. Ellenőrzött lakásszellőztetés; 5. Passzív szoláris nyereségek kiaknázása; 6. Gazdaságos üzemeltetés. Ennyit bármikor el tudunk mesélni a passzívházakról, de van valami, ami kicsit talán a szakmabeliek tisztánlátását is elhomályosítja: nevezetesen a nem túl szerencsés definíció: „A passzívház olyan épület, melyben a termikus komfortérzet (ISO 7730) egyedül azon friss levegőtérfogatáram (személyenként kb 30 m3/h) utánfűtésével vagy utánhűtésével biztosítható, mely a kielégítő levegőminőség eléré-

séhez szükséges további egyéb levegő felhasználása nélkül.” Termikus komfort az az állapot, amikor az egyén és a környezet közötti hőcsere olyan, hogy az egyén nem kíván sem magasabb, sem alacsonyabb hőmérsékletet. Befolyásolja a léghőmérséklet, a felületi hőmérsékletek, a légsebesség, a relatív nedvességtartalom. Eszerint nemcsak a német Passivhaus® lehet passzívház, hanem például az olasz CasaClima Oro is? A többféleképpen értelmezhető passzívház definíciónak kell megfelelni (tetszőleges módon), vagy ragaszkodnunk kell a németek követelményrendszeréhez, ha passzívházat szeretnénk? Magyarországon nincs még saját szabvány és minősítési rendszer, de lehetne, ha ezeket a kérdéseket megválaszolnánk. Mindezek előtt azonban nézzünk szét Európában! Német profizmus Aki tudja, hogy mi az a passzívház, az nagy valószínűséggel azt is tudja, hogy az első ilyen épületet 1991-ben Darmstadtban adták át. Erre az épületre a későbbiekben is fontos szerep hárult, ugyanis az itt működtetett monitoring rendszer segített a Német Passzívház Intézet (PHI) szakembereinek abban, hogy kidolgozzák a passzívháztervező programcsomagot, melynek segítségével Európában már tízezernél is több passzívház épült fel. A kötelező érvényű minősítéstől azonban még a passzívházak szülőhazája, Németország is messze jár, de hogy ez mégsem teljesen utópia, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy néhány német városban, Frankfurtban, Lipcsében és Kreis Lippében ez ma már a valóság. Ennek ismeretében talán nem is tűnik olyan soknak az országszerte megépült több mint 6000 passzívház, melyek megvalósulásában nagy szerepe van a kfWkölcsönöknek. A kfW (Kreditanstalt für Wiederaufbau) egy hatalmas, állami tulajdonban lévő fejlesztési bankcsoport szerteágazó tevékenységgel, ami külöböző konstrukciókkal segíti a passzívházak terjedését. A minősítést minden esetben a Német Passzívház Intézet (PHI) végzi a PHPP által kiállított igazolás alapján. Az így működő rendszer politikailag ugyan független és a legújabb kutatási eredményeket felhasználva szakmailag folyamatosan fejlődik, ám piaci monopolhelyzete nem teljesen ideális. Ennek fényében érthető, hogy a szolgáltatások köre is folyamatosan bővül, már

bizonyos termékekre (például ablakokra és hővisszanyerő berendezésekre), sőt építőipari szereplőkre is adnak ki minősítéseket. Finomodó minőségbiztosítási rendszer kontra növekvő profit a PHI-nél – be kell látnunk, mindennek ára van. A versengő sógorok

Német passzívház. Fontos a kompakt forma

lagos összevisszaság ellenére Ausztria az egyetlen az „ötletgazda” Németország mellett, ahol a piacszerzés már az „öngerjesztő” gyorsuló szakaszba lépett, úgyhogy itt a legmagasabb a passzívházak aránya. Itthon ez még sajnos nem is beszédtéma, az osztrákok azonban már azon fáradoznak, hogy az épülő családi házak dominanciáját átbillentsék az energetikailag sokkal kedvezőbb megoldást nyújtó sorházak felé. Belgium, ahol adókedvezmény jár a PHPP-tulajdonosoknak Belgiumban egy alulról építkező csoport, a Passzívház Platform (PHP) spontán kezdeményezése gyújtotta be a passzívházas építkezés rakétáit. A történet tanulságos, hisz a flamand oktatási miniszter éppen 25 passzív iskolát építtet. Cselekvési tervük: 1. Nézd meg, hogy csinálják mások! 2. Építsd ki a kapcsolatokat! 3. Hozz létre szervezetet, amely koordinálja az építkezéseket! 4. Növeld a tagságot, népszerűsítsd a közös célt! 5. Ellenőrizd a minőséget! 6. Támogasd a technológiai újításokat, vegyél részt nemzetközi együttműködéseken. Így nem is tűnik olyan ördöngösségnek – de vajon tényleg ilyen egyszerű lenne? A siker titkának nyitja java részt abban rejlik, hogy hihetetlen lendülettel törtek be a köztudatba, és a hatékony közösségépítéssel legyőzték a bizalmatlanságot és a nagy embertömegekre jellemző tehetetlenséget. A szövetségi kormány oly módon kívánja segíteni az ügyet, hogy 10 éven keresztül évi 780 eurós (275 Ft-os árfolyamon átváltva évi 214 500 Ft) adókedvezményt biztosít azon házak tulajdonosainak, akik megkapják a PHPP-tanúsítványt.

DISPUTA Főtér

Az osztrák fejlesztések indítómotorja kétségtelenül a Svájccal határos Vorarlberg tartomány volt, ahol 2007. január 1-jei hatállyal minden újonnan épülő több szintes szociális lakóépületre bevezették a paszszívház szabványt. Az önkormányzat így óriási összeget képes megtakarítani a rezsiköltségeken; ezenkívül olyan lavinát indítottak el, hogy már hónapokkal a rendelet hatályba lépése előtt megkezdődtek az „úttörő” építkezések, melyek a lakosság bizalmát is elnyerték. Olyannyira, hogy egyfajta verseny bontakozott ki a nagy autonómiával rendelkező tartományok között. Emellett az osztrák kormány sem tétlenkedik, 2007–2010-es programjukban prioritásként kezelik az épületek energiahatékonyságának növelését. Ennek megvalósulását növelendő meghirdették a Klima: Aktiv Haus programot, melynek deklarált célja, hogy az új épületek 50%-a alacsonyenergia-szabvány szerint épüljön. Nagy súlyt fektetnek a háború után épült házak állapotának javítására, ezek felújításánál a fűtési hőigényre vonatkozó 30 kWh/m2/ év célértéket tartják szem előtt. Az ausztriai otthonok egyharmada a 60-as és 70-es években épült, felújításuk amúgy is esedékes, és mivel ezek az épületek már valamelyest ésszerűen, például kompakt formában valósultak meg, ezért passzívházzá alakításuk könnyebb is, mint a régebbi épületeké. Nemutolsó sorban a Klima: Aktiv Haus programtól 500 000 új munkahelyet is remélnek. Ezzel párhuzamosan a passzívházak terjedését is nagy erőkkel propagálják, a Klima: Aktiv Haus követelményei kielégítik a Német Passzívház Intézet által követelt színvonalat, ám a nyári hővédelmen, valamint a víztakarékos szerelvények kötelező használatán kívül ahhoz képest még annyi kiegészítést is tartalmaznak, hogy elutasítják a HFC és PVC anyagok használatát. A Klima Aktiv Haus egy 1000 pontos értékelési rendszer, amiben 900 pontot kell elérni a passzívház tanúsítványhoz, 700-at pedig az alacsonyenergiáshoz. Valószínűleg éppen az erős önkormányzatiság miatt a támogatási rendszer sem egységes, kilencféle támogatási rendszer működik párhuzamosan, melyek követelményei eltérőek. E látszó-

9

Az olasz „klímaház” Mennyire aknázzák ki a szoláris nyereségeket az olaszok? Az itáliai energiatudatos építkezés bölcsője az Alpokban található Alto Adige tartomány, ahol már a 80-as évektől kezdve szorgalmazták az épületek energiahatékonyságának javítását. Az 1992-ben kezdődő előkészületi munkálatok végül 2002-ben hozták meg a sikereket. Ebben az évben megkezdte működését a Casa Clima nevű minősítő intézet, és bevezették az épületek energetikai minőség szerinti tanúsítását is. Úgy látszik, egyszerre értek be az ezt megelőző hosszú időszak látványos sikereket nélkülöző fáradozásai, ugyanis még ugyanebben az évben Bolzano tartományban az országos szabványok követelményértékeit messze túlszárnyaló helyi szabványt vezettek be. A reformokkal párhuzamosan a Casa Clima nemzetközi viszonylatban is elismertté vált, és képviselői különböző konferenciákon számolhattak be legfrissebb eredményeikről. Mik is ezek az eredmé-

DISPUTA Főtér

Nyáron kizárjuk, télen beengedjük a déli nap sugarait

10

nyek? Például az, hogy mára már országszerte vannak tanácsadóik és tervezőik – még ha irodát egyelőre csak Bolzanóban és Firenzében működtetnek is. A legfontosabb tevékenységük azonban a minősítés. Kizárólag azok az alacsony energiafelhasználású épületek használhatják a cég védjegyét, melyek megfelelnek a három követelményszint valamelyikének. Ezek legmagasabbika a passzívház, de sokak számára lehet vonzó, hogy alacsony energiafelhasználású házakat is lehet tanúsíttatni. A házak energiamérlegének számolásához az intézet által kifejlesztett saját szoftvert használják. Egy épületet azonban nem kizárólag energiaigénye szerint minősíthetünk, érdemes számba venni a környezetterhelésre és az ott lakók egészségére hatással lévő egyéb tényezőket is. Ennek szellemé-

ben – haladó gondolkodásáról tanúskodva – az intézet bevezette a „più” (több) minősítést is. Erre a besorolásra azok a házak érdemesek, amelyek építéséhez környezetbarát anyagokat, az üzemeltetésükhöz pedig megújuló energiaforrásokat használnak fel. A francia nuance A francia társadalomban erős az állam szerepe; a környezettudatos tendencia az építésben is felülről jövő kezdeményezésként jelent meg a 80-as években. 1996-ban hozták létre az Association HQE („Magas Környezeti Minőség Koncepció” Közhasznú Egyesület) elnevezésű civil szervezetet, amely kidolgozta és folyamatosan fejleszti a szintén HQE-nek nevezett minősítés szempontrendszerét. A francia minősítési elv legfontosabb különbsége a többi európai rendszerhez képest, hogy igazán csak ez fordít nagy figyelmet arra a környezeti változásra, melyet egy épület létrehozása jelent. A komplex értékelés magában foglalja azt is, hogy a beépülő anyagok gyártásához, szállításához, továbbá az építkezéshez, a használathoz és a lebontáshoz, vagyis a teljes életciklushoz milyen környezetterhelés tartozik. A HQE minősítő rendszeren kívül elérhető a német paszszívház francia viszonyokra adaptált változata, valamint a svájci Minergie® modell ugyancsak honosított válfaja, amely Franciaországban EFFINERGIE® tanúsítvány néven fut. A svájci MINERGIE® standard a „német típusú” minősítések közé tartozik, azaz alapjául a kWh/m2/év mértékegységben kifejezett felhasznált energiamennyiség szolgál. A minősítés alkalmazásának fő céljai: a háztartási/épületüzemeltetési energiafelhasználás és a szén-dioxid kibocsátás csökkentése. Fenntartható otthonok az Egyesült Királyságban A szigetországban nem nagyon ismerik a PHI-féle passzívház-szabványt. Kidolgoztak azonban egy olyan több fokozatú értékelési rendszert, mely nevének megfelelően tényleg a fenntarthatóságot veszi górcső alá. A rendkívül komplex Code for Sustainable Homes (Fenntartható Otthon, CSH) minősítés az összes elképzelhető környezeti és kényelmi szempontot kivizsgálja. Van négy olyan követelmény, amelyet minden háznak teljesítenie kell bármilyen CSH-tanúsítvány megszerzéséhez; ezek a következők:

Egyszerű, praktikus holland design A hollandok létezését meghatározta a természettel (főleg a vízzel, a tengerrel és a zord időjárással) vívott harc. Azonban ők is egyre inkább úgy érzik: a harc helyett talán meg lehetne próbálni az együttműködést. Ezt a többi nyugat-európai országgal körülbelül egy időben fedezték fel, és gyorsan a tettek mezejére is léptek, méghozzá nem is kis ütemben: mindjárt egy egész városnegyedre vonatkozóan. 1993ban készült el az Ecolonia nevű prototípus Alphen an der Rijn városában. Ez a bemutató projekt a hollandok saját ökoépítési szempontrendszere alapján készült, melynek neve – az ABC első betűit megfordítva – DCBA Tervezési Módszer lett. Ennek – minden épülettípusra alkalmazható – lényege, hogy a felhasznált anyagok, az ötletek és tervezési koncepciók, illetve a mért értékek alapján történik a besorolás az alábbiak szerint: D – általános; C – megfelelő; B – jó; A – kiváló (teljes autonómia, a legelőnyösebb helyzet). Mindebből látható, hogy „igazán holland” minősítő tanúsítvány tulajdonképpen nem létezik; „csupán” egy osztályozási rendszer, azt, hogy ki milyen

Kingspan Lighthouse on Innovation Park

színvonalon kíván megfelelni neki, szabadon választható. Az imént az európai piac legmeghatározóbb szereplőit mutattuk be, de természetesen léteznek ezenkívül is már működő vagy éppen a megvalósítás fázisában lévő minősítő rendszerek és támogatási formák. Az alábbi összehasonlító táblázatban olyan szempontokat is összegyűjtöttünk, amelyek újdonságot jelentenek a fentiekhez képest. 100 passzívház Magyarországon Hazánkban még 2008-ban meghirdették a Zöld Beruházási Rendszert (ZBR); ennek az lett volna a lényege, hogy a szén-dioxid kvótákból befolyt összeget olyan beruházásokra fordítják majd, amelyek növelik az energiahatékonyságot. Sajnos a ZBR működését biztosító anyagi forrást határozatlan időre befagyasztották, még mielőtt megkezdte volna áldásos tevékenységét. Támogatások terén marad a panelprogram (hivatalos nevén Nemzeti Energiatakarékossági Program), amely a hazai lakásállomány szomorú állapotán lenne hivatott javítani – de nem elég jelentős volumenű ahhoz, hogy igazi sikerekről lehetne beszámolni. Léteznek még KEOP-pályázatok is, ezeken hosszadalmas eljárás során jelentősebb támogatást is el lehet nyerni, e pályázatok azonban inkább az üzleti szféra, és nem a lakosság számára kínálnak lehetőségeket. A hazai színtéren némi változást az jelent, hogy – egy uniós direktívának hála

DISPUTA Főtér

– a beépített anyagok környezeti hatása nem haladhat meg egy kritikus szintet; – gondoskodni kell a felületi vízelvezetésről; – elkülönített tárolási lehetőséget kell teremteni az újrahasznosítható és a nem újrahasznosítható hulladékok számára; – gondoskodni kell az építési és a bontási hulladék megfelelő kezeléséről. További két követelmény (a lakóegység emissziós rátája és a beltéri vízfelhasználás) a csillagok számával egyre szigorodik. Egy egycsillagos lakásban 120 liter/ fő, míg egy hatcsillagosban csak 80 liter/fő lehet a napi vízfelhasználás. 100%-ot elérni nem lehet. Gondoljunk bele: ha például komposztálunk, amit nyilván magas pontszámmal értékelnek, akkor megnő a nitrogén-oxidok kibocsátása, és máris pontokat veszítünk. Ezért lehetséges, hogy „már” 90% elérése is elég a non plus ultrának számító ZéróCO2 ház titulushoz. Joggal lehetünk kíváncsiak arra, hogy a skála melyik fokozatának energetikai követelményei teljesítik például a Német Passzívház Intézet által előírtakat. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a Code Level 4 (azaz a négy csillag) eléréséhez már illik teljesíteni a falakra nézve azt a hőátbocsátási értéket (U= 0,15 W/m2K), amelyet a passzívházaknál is irányadónak tartanak.

11

DISPUTA Főtér

– most már kötelező az új épületek energetikai minőség alapján történő tanúsítása. Tudni kell azonban, hogy a mostani követelmények – amelyeket a 7/2006 TNM rendelet rögzít – még messze elmaradnak az elérhető legjobb technológiáktól. Olyan támogatás például egyelőre nincsen, amely célzottan az újonnan épülő családi házak korszerűbb megépítését szolgálja. Házak viszont ma is épülnek. Hogyan lehetne mégis elérni, hogy a passzívházak – amelyeknek még csak pár hazai képviselőjük van – itthon is elterjedjenek? Leszögezhetjük, hogy döntő tényező az ár, tehát a passzívházak többletköltségét kellene lenullázni. Ez elsőre nem látszik egyszerűnek, hiszen a magasabb ár egyértelműen a magasabb minőségből adódik. Mégsem teljesen lehetetlen. Ennek bebizonyítása végett született meg a 100 passzívház Magyarországon program. A részt vevő tervezőirodák gondosan megalkotott és a Német Passzívház Intézet által előtanúsított típusterveket készítenek, melyeket prospektusban gyűjtenek össze. Így a megrendelők a saját igényeik-

12

nek leginkább megfelelő, de már meglévő tervek közül választják ki leendő otthonukat, ezáltal jelentősen csökkentve a tervezés költségeit. Mivel a projekt egyedülálló és elég nagy volumenű, a nagy építőanyaggyártók is szívesen képviselik a száz hazai passzívház megépülését. Erkölcsi hozzájárulásukon kívül kedvezményeket is nyújtanak az anyagárakra. Ez a két tényező biztosítja, hogy a születendő passzívházak árai ne szökjenek az átlagos házaké fölé. Az ár még persze nem minden, a minőségért a gondosan megválogatott és kitanított kivitelezők, valamint PHPP-tanúsítvány felel majd. A programnak nyilván vannak buktatói, de mindenképpen mérföldkő a hazai családiház-piac terén, és a klaszter tagjai nagy erőkkel dolgoznak a siker érdekében. A program részletei ez év áprilisában körvonalazódnak. A 100 passzívház nevű program nem helyettesítheti egy valóban korszerű hazai minősítő rendszer bevezetését, de a részt vevő szakági tervezők és kivitelezők szükségszerű minősítése már ennek irányába mutat.

De tartsatok ki, átölelve tartva a megszokások ingó oszlopát, így jutva el a gyűrt homályon át a fényesebbnek látszó túlsó partra. S ahogy a végzet álnokul akarta: a felfútt álmok horpadt oldalán lássátok meg az Úrnak angyalát. S te, késve megjött küldönc, nézz a hadra: ne higgy a hősnek, hogyha bőszen érvel (csupáncsak formát töltő híg habarcs a győzelemmel hencegők erénye),

Balla D. Károly

Tépett hittel

és vessed meg, ki kérkedik hitével – de mindenektől óvd és nagyra tartsd a koldusabbat, azt, ki összetépte.

Sebzett talpak vére A koldusabbat, azt, ki összetépte vesztett hitét, azt sokra tartsd! Talán az Úr is ott áll oldalán, hét vakhitűt is áldozhatna érte, mert várat rak majd rá, ha visszatérne a kóborlások végső hajnalán a legfényesebb csillagkép alá, oda, ahol a sebzett talpak vére

kertből örökre istentelen tájra. Hit? Összetépte. Óvni így akarta az életét, – mert ez segít a partra.

A Pilinszky-projektum második sorozatának 11. és 12. verse. Az előzmények olvashatók lapunk 2005/01., 2005/05., 2005/07–08., 2005/10., 2006/3., 2006/6., 2007/3., 2007/10., 2008/2., 2008/6., 2009/1. és 2009/6. számában.

DISPUTA Macskakő

utat mutat a megtérítő házba. De addig hagyd az elveszett hitében, hadd tudja úgy, hogy űzetett az Éden-

13

Balaskó Ákos

Windowsiász Lám csak, minden printere működik Ágika immár A SZTAKI hajdani lézerfénye ragyogja be ismét fecnik meg fizetési borítékok kusza halmát. Héroszi küzdelmünket idézi e hexameterség: Google, a kollektív emlékezet, általa röppenté a tudását át gigabittel Pallasz Athéné. Sándor, a hithű, dobva az ásót el, s a lapátot indult rögvest víni a bájtok szürke csatáját, ám ahol ásva az ellen rókalyukakba az US B vékony vonalán, csak a driverek árnya keringett. S Ákos a mázlis, merthogy látván szemben a Windowst, és ismervén már a fedetlen achillesi sarkat is, leteríté, áldassék minden ki/bekapcs. gomb! Ágika, minden a régi! Tinta, papír van a szekrény mélyén, tessék szólni, ha baj van! tesztlap

Ez az utolsó

ins(hish)alláh* (Szonett-levélke) Én se hittem volna, mondjuk tavaly, vagy pár hete még… de gondolni úgy rám, ahogy eddig, nehezebb, mert e búrán belülre bár, de nő a raszta haj

DISPUTA Macskakő

Amíg ezt mesélem, szénért libeg a Kedves a net túlsó oldalán, majd gyújt, izzít, köhécsel. (Drágám, ne fájlald, élvezet ez, csak sápol egy ilyet!)

14

Végül hátradől ajkain szipákkal, csetablakunkban kezdődik a párbaj pisztolyfüst ring a szádból – sakkra sakk… P.S. Remélem eszedbe férkőzöm olykor, tán segíthet e bókra formált folklór: A szépBől száll a füst! – és sakkra matt!

* Az in sáa l-Láh (gyakran insalláhhá összeolvadva) arab nyelvű kifejezés, jelentése: ha Isten akarja. shisha: vízipipa

mondatok röppentek az éterbe: „Hát, ez, hát ez, igazán pompás volt, egészen lenyűgöző…”, „Nem találok szavakat megindultságom kifejezésére, egyszerűen nem bírok megszólalni, a szavak, kérem”, „Igazán kár lett volna kihagyni ezt az előadást. Bár a vonósok, és talán a fafúvósok is olykor, de összességében feledhetetlen produkciót nyújtottak. Önmagukat múlták fölül.”, „A vendégkarmester, neki, az ő hozzáállásának köszönhető, hogy a zenekarra rá sem lehetett ismerni a mai estén. A szokott hibák, és bosszantó hiányosságok, egyéniek és szólambeliek egyaránt, mintha most”. Koncertélményünket és kritikánkat nem osztottuk meg senkivel, ha társasággal mentünk egy-egy koncertre, akkor is tartózkodtunk a véleménynyilvánítástól az épületes baromságokat hallva, szubjektivitásunkat megőriztük, ellenben otthon, egy pohár bor mellett egymással mindig megosztottuk a véleményünket, a szubjektivitásunk mi-élménnyé vált, az egymásba ívódástól. A feleségem, aki már a koncertnap előtti estéken többször is feltette a lemezjátszó korongjára a repertoárban jelzett műveket, ha lehetett, más-más zenekar előadásában és stúdió felvételében, meg- és újrahallgatta őket, s a koncertteremben hallott előadás kapcsán fogant véleménye igazolására egy-egy inkriminált részletet megmutatott, s a pohárból kortyolgattunk, miközben egy kiváló zenész interpretációjába belehallgattunk, virtuóz technikáját megcsodáltuk, s kritikánkat igazoltuk vagy módosítottuk. „Egy-egy zenemű olyan, mint a görög dráma vagy a mese. A hallgatóság jól ismeri, ezért nem a szüzsére, hanem az előadásmódra kíváncsi. A kollektív élményre, a megismételhetetlenre, ami azon az egy estén megképződik.” Rendszeres koncertlátogatók lévén, akik szinte minden társaságot, őskövületnek számító zenerajongót ismertünk, valósággal elképedtünk a koncertlátogatók összetételének kicserélődésén, utóbbi évekbeli megváltozásán, magunkban mosolyogtunk az arccseréken. Feltűnt, hogy minél „nagyobb ágyúkat” hívtak meg, ismert olasz és spanyol énekeseket, skandináv és német filharmonikusokat, s emiatt

Részlet a szerző Hangok csupán című regényéből. Bálint Péter tavaly Csokonai-díjban részesült; ezúton gratulálunk a szerzőnek.

Bálint Péter

A feleségemmel rendszeresen jártunk komolyzenei koncertre, évi bérletet vett a városi szimfonikusok, a hazai és külföldi vendégművészek előadásaira, pedagógus bérletet, egyaránt szólt a zeneakadémia, az egyetemi díszterem és a belvárosi koncertterem előadására, melyek, minthogy egy bizonyos célzott közönség igénye és érdeklődése szerint állítottak össze őket, számos alig vagy csak a vájt fülűek számára ismert, ritkán előadott, a zenészek részéről komoly zenei felkészültséget és tehetséget igénylő műveket tartalmaztak. A megszólaltatók és a közönség egyaránt hálásak voltak a szervezőknek, hogy a koncerteken, mondhatni hétről hétre, olyan művek csendültek föl, melyekről hosszú évek óta alig lehetett hallani, kottájukról évtizedenként ha egyszer leverték a port, s a borotvapenge éles zenekritikusok is óvatosabban beszéltek róluk és a zenekar előadásmódjáról, mint szoktak úgy általában. „A zenekritika komoly szakma, amit meg lehet tanulni. Az összhangzattan és komponálás szabályait el lehet lesni, halott és élő mesterektől. A nemzetközi szakzsargont eredményesen lehet használni, ha a kánont betartják. Sőt, bizonyos mennyiségű koncertélmény és lemezhallgatás után bátran összehasonlításokat lehet tenni. A szakértelem és a megfelelő mennyiségű koncertélmény megszerzése kizárja, hogy dilettánsok összevissza nyilatkozgassanak. Egyáltalán, hogy laikusok a zenekritikusi szereppel kacérkodjanak. Bár a közönség számára meglepő, hogy a zenekritikusok a rádióban és újságokban kegyetlen bírálatot mondanak egy-egy előadásról. Az előadóművészek hangszertechnikájáról és a dirigens koncepciójáról részletekbe menő elemzést nyújtanak. Mégis imponáló, mindenki számára, a szakmai magabiztosságuk és elfogulatlan, vagy többnyire elfogulatlan bírálatuk. A zenekritika az egyik legizgalmasabb szellemi tornamutatvány, melyet irigykedve szemlélnek az irodalom és képzőművészet kritikusai és rajongói, akik bizony olykor hablatyolnak”, mondta az egyik zeneesztétikával foglalkozó kollégám, s valahányszor véget ért egy előadás, mosolyogva konstatáltam magamban az igazát, hiszen az efféle szívből fakadó

DISPUTA Macskakő

Koncertélmény

15

DISPUTA Macskakő 16

borsosabb lett a koncertjegyek ára, annál inkább cserélődött és változott a „rendszeres” koncertlátogatók összetétele. Az egykori lelkes és műértő törzsközönség egyre kisebb magvát alkotta a látogatóknak; a régiek arcról ismerték egymást, kalapot emelve köszöntötték egymást a férfiak, békebeli szokás áthagyományozódásaként, a nők egy meghitt mosollyal, kézmozdulattal jelezték összetartozásukat, függetlenül hivatásuktól: énektanár és belgyógyász professzor, könyvtáros és angoltanár, újságíró és egyetemi kutató, kollégiumi nevelőnő és önkormányzati tisztviselő, asszisztens és gyógyszerész, diák és egyetemista, mint egy méhkas szerves tagja, összetartozott. „Alig látok ismerősöket ma is. Mintha más városba érkeztünk volna. Mintha kihaltak volna a régiek, vagy álmodok?”, mondta rémülten a feleségem, hogy a már-már barátnőknek számító hölgyek elmaradtak a folyosóról, a büfé előteréből, a ruhatárból. „Egyre kevesebben engedhetik meg maguknak, csupán ennyi a változás oka. Már a komolyzenei koncert is fényűzés. A nyugdíjasok, legfeljebb, ha otthon, vagy olykor egy-egy kisebb előadáson. Talán, mi még nem, bár ki tudja meddig.” A változás nyomán a látogatók többségét egy tehetőssé vált, egyre drágább koncertet végigülő, végigalvó, végighallgató, a közönség előtt meghajló előadókat lelkesen vagy csak ímmel-ámmal megtapsoló, a felhangzott műveket a salzburgi, bécsi, berlini, milánói és párizsi előadásokkal önkritika nélkül megkritizáló, összehasonlító, a koncert után luxusétteremben ki- és megbeszélő réteg tette már ki. Nem csak, vagy leginkább nem is az otthoni koncerteket látogatták, hanem a külföldieket, utazó-közönséggé váltak. „Pökhendi csőcselék. Magukat tömjénező és élményszétrágó siserehad. Honnan kerültek elő? A pöcegödörből? Nem, nem, egy részük fehérgalléros gazember, hétpróbás gazember, tolvaj népség, ésszel lopnak és gátlástalanul”. Minél hangosabbá, szakértőbbé, számos és számos helyen szerzett koncertélménnyel gazdagabbá váltak ők, annál szótlanabbá, visszafogottabbá, koncertélményt zárt körben megvitatóvá váltunk mi, lelkes és szűk mag. „Kontrapunkt. A nagy egészben ellentétpárok, sarkpontok taszítják s vonzzák egymást. Semmi kedvem hozzájuk dörgölőzni. Pedig, támogatásuk nélkül, az utóbbi időben, egyetlen tárlatot sem lehetett volna megrendezni, könyveimet támogatják, ímmel-ámmal, fanyalogva. Rájuk szorulok, s ezzel visszaélnek. Lenézésem jutalma a támogatás megvonása”.

Bár a hagyományos lemezjátszó ideje lejárt a digitalizálás el- és kiterjedésével, egyre többször mondtunk le egy ígéretes koncertről, s tettünk föl otthon, a könyvtárszobámban egy világsikernek tartott lemezfelvételt, a londoni, párizsi, New-York-i szimfonikusok közreműködésével, s megkíméltük magunkat a koncertet követő kapitális baromságok, elragadtatást vagy méla undort kifejező kritikák végighallgatásától, a salzburgi, bécsi, berlini, milánói és párizsi előadásokat is becsmérlő, luxuséttermekben elfogyasztott élet-és italkölteményekről szóló beszámolóktól. „Óh, az a homártál, maga volt a költészet! Gasztronómiai költemények sora követte. A modern reformkonyha csodái. Igaz, éhes maradtam, s ha egy lacipecsenyés lett volna a közelben, valószínűleg betérek hozzá”. Visszahúzódtunk, mint csiga a házába, otthonunkban a rádió komolyzenei adásait hallgattuk, ősbemutatókat és templomból közvetített élő-adásokat, s az utolsó hang elültével megszólaló zenekritikusok szakértelmét csodáltuk, olykor tátott szájjal, ahogy egy archivált ősbemutatóról vagy egy élő közvetítésről a lehető legelfogulatlanabbul beszéltek, zenetörténelmet felidéztek: a zenetörténet részévé avattak bennünket. Visszahúzódásunk is „ragadósnak” tűnt, mert a lelkes és műértő közönséget koncerttermekből, méregdrága előadásokról kiszorító és felváltó tehetős réteg, beleunt a fáradságos utazásba, („Óh, én már unom az éjjeli autóutakat, a kamionok fénycsóváját, amitől szinte megvakul az ember. Irtózom a másnapi ébredést követő ólmos fáradtságtól. Hidd el, már vezetni sem szeretek. Hiába a pompás verdám, ha fáj a derekam, a térdembe bele-belehasít a fájdalom vezetés közben”, „Minek mennénk Milánóba, mondd meg Hildám, tele a sztráda kelet-európai vendégmunkásokkal, az ember sosem tudhatja, mikor alszik el valamelyik román, szerb vagy ukrán sofőr. Olyan megbízhatatlan népség. Látnád némelyik orosz vagy ukrán maffiózó puccos nejét, ahogy feszítenek a díszpáholyban!”) Csakhamar nyűgösnek vélték a személyes jelenlétet, a mindenütt-jelenlétet, belefáradtak a szakértelmet sejtető pózolásba, híres zenekarok és szólisták olykor kiszámíthatatlan játékába, egyszeriben elkezdték felvásárolni vagy még inkább sameszekkel felvásároltatni a régi hanglemezeket, a korongon archivált ősbemutatókat és világsikernek mondott élő-előadást rögzítő hanglemezeket, a londoni és New York-i szimfonikusok koncertfelvételeit és a matuzsálemnek tartott, s felújított lemezjátszókat. „Emlékszel

zsi előadások részvevőiről, akárha közönséges alkalmazottaik volnának, mucsai kis parasztok, akik nem restek éhbérért csakis színvonaltalanul és lelketlenül játszani. „Óh, az ingyenélők, a társadalom heréi, művészsöpredék, semmiféle támogatást nem érdemelnek! Ingyenélő tücskök, még hogy mi tartsuk el őket az adóforintjaikból! Egy frászt! Pusztuljanak éhen!” Az ehhez hasonló megjegyzések mintapéldányai voltak a kelet-európai szolidaritásnak, újdonsült műveltség-eszménynek, amelyhez a hozzám hasonlók már semmit sem tehettek hozzá, amin nem voltunk képesek változtatni, mert pénz és rang hiányában nem volt „hiteles” a szavunk nyomós érveikkel szemben. „Meglátják kollégák, ha majd tanárok lesznek, sosem lesz igazuk. Akik a pénzt birtokolják, csupán annyit fognak kérdezni: van ennek nyaralója, háza, autója és hova, melyik tengerpartra jár nyaralni. Ja, csak egy csóringer, akkor nem is lehet igaza. Ne osztogassa a tanácsokat. Élhetetlen népség!” Megesett, hogy egy-egy tehetősebb polgár házi partiján részt vevők elképedésére, a szolidnak éppen nem nevezhető villa kertjébe helikopteren szállítottak egy világhírű olasz tenoristát, egy londoni szopránénekesnőt, s a gáláns vendéglátó már véleményt sem mondott, a kizárólag csak elragadtatásnak hangot adó véleménynyilvánítást és szolgalelkű hálálkodást meghagyta a meghívottaknak, a szerencsés meghívásban részesülőknek.

DISPUTA Macskakő

a Teslánkra, régi cseh masinára? Óh, milyen boldogok voltunk egyetemistaként, hogy az albérletünkben feltehettünk rá egy-egy kelet-német lemezt, fekete címkést, kiváló minőségben nyomták, hogy ellensúlyozzák a nyugatiak felvételeit. Az Új világ szimfóniát, a Carmina Buranat, Stravinszkijt és Bartókot hányszor hallgattuk! Édes istenem. A lányod a múltkor kérdezte, hogy mi lett a lemezjátszónkkal, mert szerzett néhány régi lemezt, s nincs min meghallgatnia. Ki hitte, hogy egyszer még divatba jön. Odaadtam neki, hogy szerezzen bele tűt, mert az megsérült”, mondta a feleségem, aki nagyon büszke volt a lányunkra, hogy a legkülönbözőbb „anarchikus” és világzene után visszatért a komolyzenéhez, s mondta is neki „Az anarchiát mindenki megunja idővel. Agyament dolog, a képzőművészetben is. Bár apádnak erről más a véleménye, mint mindig…” Ezeken a matuzsálemi kort megélt zenegépeken megszólaló hanglemezek idővel elképesztően felkapottakká és a méregdrága koncertjegyeknél is drágábbá lettek; illő volt újgazdagjaink gazdagságához, meghallgatásukra rendszerint házi koncertet szerveztek az újdondász zeneértők, utána pedig tűzijátékkal látványosabbá tett kerti partikat, s oly becsmérlőn, megvetőn beszéltek az élő koncerteket adó szimfonikus zenekarokról, nemzetközi hírű szólistákról és operaénekesekről, botrányos salzburgi, bécsi, berlini, milánói és pári-

17

Fecske Csaba

Régimódi… pufók hold bámészkodik a park fölött kíváncsi kamaszként mi jön ezután mert jöhetett volna ámde mégse jött üldögéltek csak egymás mellett sután majd a félszeg mozdulatot „jaj ne itt” sóhaj vágta ketté a sóhaj mindig segít hirtelen szél futott át a lombokon „bocsásson meg talán nem volt rá okom lehet az illem vezérel nem szívem talán tévedek de mondja meg ki nem bárhogy is lesz én barátomnak tudom lehettünk volna egymásnak többek is de hagyjuk ezt most már minden szó tövis amely mélyre hatolhat és megsebez ne akarjunk többet maradjon meg ez elképzelhetjük megtörtént ami nem én nem is tudom mi történik velem” *

DISPUTA Macskakő

úgy néztél rám mintha kútba néznél mélyre ahol a tiszta víz fakad egy pillanatig nem voltam észnél nem tudtam ez most valóban te vagy ennyire kiszolgáltatod magad vagy tettetés csupán az egész bár nem vall rád játszol velem a szív (agy) olykor túlontúl merész

18

minden folytatódik vagy épp elkezdődik talán egy ígéretes délelőtt egy álmos délután nézünk a tovarebbenő lepke – perc- után helyet keresve suta mozdulatnak kósza gondolatnak tétova érzésnek mily soknak tűnik olykor a kevés máskor meg a sok milyen kevésnek nézem tarkódon riadt kis pihe babrál rajta a fény nem megy az idő semmire kaland ez de ha én de ha te nagyon vagy most mert akarlak túláradó örömmel formázlak meg magamnak remélhetőleg nem azért hogy valaki mást – engem – igazolj de épp ezért vagy ennek ellenére miért ne lehetne úgy hogy kettőnkkel nekünk legyen a legjobb minden percünkkel fölkelteni a kíváncsiságot a másikban és magunkban két ember nem sok és nem is kevés csodához és csalódáshoz épp elegendő *

nem gondoltam volna hogy ilyen merészek leszünk vagy talán felelőtlenek a szűz hó nem lehet fehérebb mint melled amint kezemben remeg nem hittem volna sosem reméltem hogy így lesz hogy megtörténhet ez fenntartásaid sutba dobva megadod magad a sorsnak megadod magadnak ó a test legyűrhetetlen vágya amit hiába próbál lebírni szemérem lelkifurdalás tán sikerül szívedig elérnem mint a sivatagi homok forró a bőrünk mondd hát ez az a pillanat valóban hogy elválaszthatatlan-egy lett belőlünk * a virágait locsolta éppen a locsoló megbillent a kezében úgy nézett rám mintha másra nézne mintha itt lettem volna de mégse nyár vége volt azt hiszem nyár vége nagy szárnyú árnyak ültek szemére nincs hova lenni a darab véget ért ácsingózhatunk újabb szerepért amit nem lehet én azt folytatom szalto mortálét csinálok vakon ne mozdulj nem éred el kezemet nem lehet ezt többé már nem lehet kérdezem van erre magyarázat kétség fut be mint repkény a házat utána vagyunk valaminek mi bár jó volt csak ok a szenvedésre kérdezem megérte mondd megérte nem is tudom mi az és miért hogy az ember pokolra megy érte

mindennek eljön az ideje ideje jött a feledésnek új érzésnek lettem a helye vágyak – hol sietnek hol késnek elveszett szavaim ne keresd napot tetőz be minden est és új napot kezd a reggel ami volt – bár szép – feledd el szél és rigó hussan a lombból valami szép és könnyű (mulandó) a fájdalomból

DISPUTA Macskakő

*

19

Energia Debrecenben Pásti Csaba DISPUTA Kapualj 20

A

z energia a mindennapi szóhasználatban a változtatásra való képességet, fizikai értelemben pedig a munkavégző képességet jelenti. Minden élőlénynek szüksége van energiára, az emberi tevékenységek azonban a gépesítés kezdetétől egyre növekvő mennyiségben igénylik a mind hatékonyabb energiaforrásokat, s ez mára számos megoldandó probléma elé állított bennünket. Az erőművek létesítéséből és az energiatermelésből fakadó közvetlen környezeti és egészségügyi kockázatok régóta ismertek, de ma már a klímaváltozás hatása is bizonyítottnak mondható. (Ennek egyik legfőbb oka szintén a szénkibocsátó erőművekben keresendő.) A környezeti károk csökkentése, a klímavédelemmel kapcsolatos elvárások mel-

lett az is átgondolt energiapolitikára int, hogy legelterjedtebb energiaforrásaink (a szén, a kőolaj, a földgáz) nem újulnak meg, így drágulásukkal, illetve előbb-utóbb a készletek csökkenésével is számolnunk kell. Mindeme tények átgondolt energiastratégiát tesznek szükségessé, aminek része a rendelkezésre álló források célszerű és minél gazdaságosabb felhasználása, a megtermelt energiával való takarékosság és a megújuló energiák mind nagyobb mértékű felhasználása. Az alábbiakban azt vizsgáljuk, hogyan történik ez a gyakorlatban az ország második legnagyobb városában és egyáltalán: mi jellemzi ma Debrecen energiaellátását, illetve stratégiáját – kezdve a történeti háttér vázolásával.

VÁROSI GÁZ. Debrecenben 1849-ig mindössze néhány olajlámpa szolgáltatta a közvilágítást. A város magisztrátusa 1863. március 9-én kötött szerződést L. A. Riedinger augsburgi gyárossal légszeszgyár építésére és az utcákon, tereken, magánlakásokban, középületekben a légszesz alkalmazására. 1863. december 14-én már üzembe is helyezték a gázgyárat, a hozzá tartozó utcai vezetékeket és 403 utcai gázlámpát. A gázt akkoriban fából fejlesztették. A termelő berendezéseket egy négy lóerős gőzgép, gázszivattyú és sűrítő, öt Didier-rendszerű kemence, 26 retorta, két mosó, három tisztító, két hűtő és két, egyenként 300 köbméter űrtartalmú légszesztartó-gazométer képezte, ezzel a felszereléssel a századfordulóig működött. 1864-ben már 180 ezer köbméter gázt termeltek, ebből 110 ezer köbméter közvilágítási célokat szolgált. A gázgyártás melléktermékeként kokszot és kátrányt is előállítottak, az utóbbit főként a kefegyár használta. Debrecen Városi Tanácsa 1901. január 1-jén saját kezelésébe vette a nagy értékű és jelentőségű gázgyárat, s gázhálózatot hozott létre Debrecen sz. kir. város Világítási Vállalata néven. A termelt gáz mennyisége 1900-ban 893 ezer köbméter volt, ekkor a közvilágítást 580 pillangóégő szolgálta, a háztartásokban 844 gázmérő mérte a gázfogyasztást. Az utcai vezetékek hossza mintegy 30 ezer métert tett ki. A századforduló után gyors fejlődés mutatkozott. Modernizálták a gázgyárat és bővítették a hálózatot. Ennek köszönhetően 1910-ben a gáztermelés már elérte a 2150 ezer köbmétert, a gázfogyasztók száma meghaladta a kétezret. A gáztermelés növekedése az első világháború alatt és után nyersanyag hiányában visszaesett. Az 1930-as évektől a gázt világítás helyett inkább háztartási célokra kezdték használni (főzés, fűtés, melegítés, hűtés). A városi tanács 1929–1932-ig Pávai Vajna Ferenc főgeológus irányításával próbafúrásokat végeztetett a város határában, mivel a gáztermelés nagyon költséges volt, és a gázigény egyre emelkedett. A próbafúrások eredményeként 37 m mélyen forró vizet és földgázt találtak. A földgáz hasznosítását úgy oldották meg, hogy a kút által szolgáltatott gázmennyiséget a gázgyár telepére vezették, s ott a termelt kőszéngázzal való keverés után a hálózatra bocsátották. 1934-ben Debrecen városa anyagi hozzájárulásával ezer méter mélyre lefúrva elkészült a II. sz. gáz-melegvíz kút. A két kút földgázhozamából és a kőszéngázból termelt gázmennyiség biztosította a város gázigényét. (A második világháború előtt a gázgyár termelése már elérte a hárommillió köbmétert.) 1943-ban megkezdődött a bővítés is a mai Híd utcai területen. Az 1944. szeptember 1-jei légitámadás teljesen elpusztította a régi gázfejlesztő berendezéseket. Több ponton bombatámadás érte a 8000 köbméteres gáztartót és a gázelosztó hálózatot is. 1947-ben megkezdődött az újjáépítés, 1948. november 7-ére felavatták a háború előtt megkezdett Didier rendszerű kemencét, megindult a folyamatos városi gázgyártás és -szolgáltatás. Belügyminiszteri határozat alapján a város törvényhozó hatósága 1949. június 24-én tartott közgyűlése „Debrecen város Gázműve Községi Vállalat” néven új vállalatot hozott létre. A vállalat feladata többek között a város gázzal való ellátása volt, illetve a gázhálózat fenntartása, bővítése, a lakosság részére gázrendelési munkák végzése, gázmérők javítása és a Hőforrás-telep kezelése. A gázigény folyamatos növekedése miatt a meglévő kapacitás sokszorosára lett volna szükség. Hiába történtek új beruházások, a gáz minősége egyre romlott. Az ötvenes években már felvetődött a gázellátás javítása érdekében a körösszegapáti szénsavas földgáz távvezetéken történő bevezetése is. Ez a terv nem valósult meg, 1961-ben viszont üzembe helyezték a nagynyomású távvezetéket, amely a hajdúszoboszlói földgázt szállította. Megépült a fogadó állomás is, és megkezdődött a Magyar Gördülőcsapágy Művek és a MÁV Járműjavító részére a tiszta földgáz szolgáltatása. A minőséggel azonban ismét gondok adódtak. 1967-ben megtörtént a vállalatnak a Tiszántúli Gázszolgáltató és Szerelő Vállalathoz történő átszervezése. Hamarosan lehetővé vált a földgázra való átállás, és ezzel – hazánkban Miskolc mellett elsőként – Debrecenben megszűnt a mesterséges gázgyártás.

Abban, hogy a város későbbi energiagazdálkodását és a jelenlegi állapotok kialakulását megérthessük, a Debreceni Hőszolgáltató Zrt. értékesítési igazgatója van segítségünkre. 1945 után szovjet mintára létrehozták a nagy országos hálózatokat. Hernyák Imre szerint az volt a hiba, hogy az egyébként komoly műszaki megoldásokkal rendelkező decentralizált szigetüzemeket megszüntették, pedig ezekre lehetett volna alapozni a helyi távfűtést. Debrecenben is megszűnt a villanytelep, de szerencsére nem zárták be. Ebben az erőműben gőzt termeltek a továbbiakban, amit távvezetékeken előbb ipari célra, majd a hatvanas évektől lakossági célra is felhasználtak. Mivel ekkoriban a Tiszántúlon gyakorlatilag már nem volt áramtermelés, az a visszás helyzet alakult ki, hogy a gőz továbbításához szükséges áramot is a Dunántúlról biztosították; ez rendkívül gazdaságtalan eljárás volt. A távhőszolgáltatás akkoriban még a forró vizes kapacitásra épült. Ennek oka a korszak energiapolitikájában rejlett: a hetvenes-nyolcvanas évekig ugyanis kemény állami támogatással tartották alacsonyan a primer energiahordozók árait. Egy távhős lakás fűtési költségének csak egyharmadát fizették a fogyasztók, a többi költség az államot terhelte. Ennek a szocialista energiapolitikának mérhetetlen pazarlás lett a következménye. Nemcsak hogy nem

volt szükség az épületek hőszigetelésére, a napjainkban olyannyira fontos energiatakarékos beruházások akkoriban meg sem térültek volna. Gyökeresen megváltozott a helyzet a rendszerváltozás után, és előtérbe kerültek a gazdaságosabb megoldások. Változott az energiapolitika is: egységnyi tüzelőanyagból ugyanis többet lehet hasznosítani, ha nem egytípusú (csak villamos) energia előállítására használják. Ez az alapja a kombinált ciklusú erőműveknek, amelyekben a gázt először turbinába vezetik be, ez egy generátort hajt meg és az elektromos áramot termel. A gázturbináról lejövő forró füstgáz nem kerül a környezetbe; hőhasznosító kazánban gőzt termelnek vele, ez pedig egy gőzturbinát meghajtva egy másik generátorral szintén áramot termel. Így az elektromos energiatermelés összhatásfoka javul, a turbinából elvezetett gőzt pedig még távfűtésre is hasznosítják. Nem meglepő, hogy a kombinált ciklusú erőművek nagy lehetőséget jelentenek a távhőszolgáltatásban. Ráadásul a kapcsolt energiatermelés nemzetgazdasági szempontok és környezetvédelmi, klímavédelmi okok miatt is előnyösebb, mint az elkülönített hő- és áram-előállítás. Mivel a villamos energia termelésekor egyébként is keletkezik hő, ezt célszerű a fenti módon felhasználni. Így kevesebb földgázt kell vásárolni, kevesebb a szennyezőanyag-kibocsátás, beleértve az üvegházhatású gázokat is.

ÁRAMKÖRÖK. Több magyar tudós játszott úttörő szerepet az elektrotechnika kialakulásában és fejlődésében. Jedlik Ányos a dinamóelv felfedezőjeként, Zipernowszky Károly, Bláthy Ottó Titusz és Déri Miksa pedig a „zárt vasmagú transzformátorról ellátott egyfázisú, váltakozó áramú elosztórendszer” feltalálójaként. Utóbbi találmány jóvoltából lehetővé vált az elektromos áram nagy távolságra történő gazdaságos szállítása és elosztása. Nem véletlen, hogy Magyarországon korán megkezdődött az erőművek építése. Mai határainkon belül a közcélú villamosenergia-szolgáltatás 1888-ban indult meg, Mátészalkán. Debrecenben hosszas előkészületek után 1908-ban létesült az első villamos erőmű. A villanygyár ekkor a gázgyárral közösen alkotta „Debrecen sz. kir. város Világítási Vállalatát”. A közvilágítás kezdetben nem tartozott a villanytelep fő feladatai közé, a gázgyár ugyanis mintegy ezer közvilágítási lámpát üzemeltetett. Villanyvilágítás ekkor még kizárólag a főbb útvonalakon vagy olyan utcákon volt, ahol korábban sem volt gázvilágítás. Persze az elektromos áram népszerűsége egyre nőtt. Míg 1909-ben a közel ezer magánfogyasztóknál 13 300 izzó volt felszerelve (245 ívlámpa és 120 elektromotor mellett), addig 1913-ra már több mint négyezer fogyasztót és 45 500 magánizzólámpát jegyezhettek fel. A nagyfogyasztók közül a MÁV-pályaudvar, a városi épületek és kulturális intézmények az elsők között, 1911-ben pedig a MÁV Javító Műhely és a helyi vasút is kapcsolódott az elektromos hálózatra. (Ebben az évben indult meg az első villamos is Debrecen főutcáján.) A termelés folyamatosan nőtt, bővült a hálózat és fejlődött a technika. Az első világháborús szénhiány és ellátási nehézségek miatt néhány évre megtorpant a fejlődés, később a gazdasági világválság hatása is érezhető volt. A legnagyobb csapást azonban az 1944. júniusi 2-ai légitámadás jelentette; az erőművet 52 bombatalálat érte és szinte teljesen elpusztult a villanytelep. Szinte hihetetlen, hogy 1945 februárjában a telep már újra működött és 30 MWh villamos energiát termelt. A krónikus szénhiány és az elszabadult infláció további gondokat okozott, és bár 1948-ban a villanygyár már újra teljes kapacitással működött, az 1949-es államosítással már új időszak kezdődött a telep életében is. (További információk találhatók A tiszántúli áramszolgáltatás története 1888– 1996 című könyvben, Debrecen, Titász Rt., 1997)

DISPUTA Kapualj

A pazarlástól az ésszerűségig

21

DISPUTA Kapualj

A rendszerváltozás után az energiahordozók és a távhőszolgáltatás árának racionalizálása számos problémát eredményezett. A valós piaci árak sokak számára megfizethetetlenek. A megoldás nem lehet az államilag „nyomott” árak bevezetése – inkább a szociális rendszer javításával kellene segíteni a rászorultakat. Sok kritikát kapott az a nemrégiben végrehajtott változtatás, miszerint a távhő áfáját 5 százalékra csökkentették a korábbi 25 százalékról. Szakemberek szerint ez nem jogtalan előnyt jelent, hanem a távhőszolgáltatást igénybe vevők jogos elismerését. Hiszen a távfűtés (kapcsolt energiával) a primér energiahordozókkal történő takarékossáon kívül azt is eredményezi, hogy a felhasználás helyén gyakorlatilag nincs szennyezőanyag-kibocsátás. A hőszolgáltató törekszik további ésszerű megoldásokra is. Bár a kimutatások szerint a maximális távhőigény elérheti a 228 MW-ot, az esetek többségében (90 százalékban) a kapcsolt energiatermelésből származó 113,2 MW energia is fedezi a szükségletet. A nyári időszakban a hőfelhasználás ugyanakkor sokkal kisebb, így újabb probléma adódik: mihez kezdjenek az áramtermelés során „fölöslegben” keletkező hővel? Erre is van már megoldás: 2005-ben a Kölcsey Központ, 2008-ban pedig a Fórum épületeinek abszorpciós elvű távhűtését alakították ki úgy, hogy az ahhoz szükséges energia a felesleges hővel fűtött forró vízből származik. (Innovációs díjat is kapott érte a cég.) És mi a helyzet az erőművekkel és az áramtermeléssel? A Debreceni Kombinált Ciklusú Erőmű (DKCE) jelenleg 95 MW villamos áramot és 70 MW hőt termel. A Szabó

22

Kálmán utcán található Debreceni Gázmotoros Erőmű (DGE) hat, egyenként 2 MW-os gázmotorral 12 MW áramot és 13,2 MW hőt állít elő. A földgáztüzelésű erőműveket ráadásul bármikor át lehet állítani kőolajjal történő fűtésre is. Mondani sem kell, hogy a tavalyihoz hasonló gázellátási nehézségek esetén ennek energiabiztonsági szempontból mekkora jelentősége van. Debrecent jelenleg országos alaphálózati táppont látja el, kettős gyűjtősín-rendszeren, két transzformátoron keresztül. (A várost ellátó összes táppont kéttranszformátoros kivitelű.) Belterületen zömmel kábeles hálózatkialakítás található. Jelenleg a villamosenergia-igény városunkban 705 GWh, ennek közel egyharmada a háztartási mennyiség (226 GWh). Az elektromos hálózatot közel 123 ezer fogyasztó (ebből 116 ezer háztartási) használja Debrecenben. Érdekes, hogy miközben a piacon az energiatakarékos eszközök egyre jobban kiszorítják a korábbi „pazarló” készülékeket, a lakosságnak mégis egyre több elektromos energiára van szüksége. (Emlékezzünk vissza, hogy még 20–30 évvel ezelőtt is mennyivel kevesebb elektromos eszköz volt a háztartásunkban!) Az E.ON Energiakereskedő Kft. egyébként több forrásból szerzi be az energiát: részben a szabadpiacon, részben pedig az egyetemes szolgáltatás (ide tartoznak például a lakossági ügyfelek, közintézmények) igényeinek kielégítéséhez kialakított mérlegkörből (például paksi erőmű). Az elmúlt évben az E.ON Hungária csoport mintegy 43 milliárd forintot fordított a tulajdonában lévő hálózat fejlesztésére a folyamatos és biztonságos szolgáltatás és a megnövekvő energiaigények biztosításának érdekében.

Energiastratégia 1998-ban a közgyűlés 208/1998.(VI.30.) Kh. határozatában fogadta el a városra vonatkozó első energetikai koncepciót. A város főenergetikusi feladatainak ellátására 2000-ben a Debreceni Hőszolgáltató Zrt. kapott megbízást, és vállalkozási szerződés keretében a társaság végzi az önkormányzati intézmények energiagazdálkodási feladatait is. 2007-ben pedig – az új európai uniós követelményrendszer igényeit is figyelembe véve – a város második energiastratégiáját is elfogadták. /284/2007. (XII. 20.) Ö.h./ Az energiastratégia meghatározza az önkormányzat feladatait is. A kötelező feladatok közé tartozik a közvilágítás, a távhőszolgáltatás, az önkormányzati intézmények energiagazdálkodása, a rendezési tervek készítésekor az energiaellátó rendszerek fejlesztésében történő közreműködés, valamint az építési engedélyezési eljárásokban az energetikai elemzés. Az önkormányzat önként vállalt feladatai közé tartozik többek között az energiaszolgáltatókkal való kapcsolattartás városi ügyekben, a helyi energiák hasznosításának elősegítése vagy a lakossági energiatakarékosság támogatása is. Láthattuk, hogy az energiával már megtermelésekor is lehet takarékoskodni. A fo-

gyasztási helyeken történő beruházásokkal pedig további költségkímélés érhető el. Debrecenben jó példa az utóbbira a közvilágítás korszerűsítése, amelynek keretében mintegy tízezer korszerű lámpatestet szereltek fel. (Az elért teljesítménycsökkenés 542 kW – kb. 22%.) Az önkormányzati intézmények belső világításának korszerűsítése is komoly lehetőség a megtakarításra. A „Szemünk fénye” program keretében 94 intézményben (iskolákban, óvodákban) 43 ezer új lámpatestet szereltek fel, 854 kW, azaz kb. 40 százalékos megtakarítást érve el. A lakossági energiatakarékosság támogatását jelentette, hogy több mint 14 ezer lakás fűtéskorszerűsítése történhetett meg, és közel öt és félezer lakás energiapazarló állapotán lehetett javítani a panelprogram keretében Széltől a biomasszáig Vannak vélekedések, amelyek szerint a megújuló energiákkal való foglalkozás csupán gazdag országok játszadozása, ezek a megoldások sohasem lesznek alkalmasak gazdaságos energiatermelésre. Tény, hogy további kutatásokat és technológiai fejlesztéseket igényel a megújuló energiaforrások gazdaságos hasznosítása, de nem lebecsülendő az sem, milyen mértékben támogatják piaci eszközökkel terjedésüket. Sajnos e téren hazánk gyengén áll, és hiába a sokat hangoztatott klímapolitika és az uniós elvek, az állami támogatás rendre elmarad vagy elégtelennek bizonyul. (Megérne egy külön tanulmányt, hogy Németországban – ahol kevesebb a napsütéses órák száma, mint hazánkban – miért kap sokkal nagyobb szerepet a napenergia hasznosítása.) Történelmi példák igazolják, hogy a debreceniek a régmúltban minden rendelkezésre álló energiaforrást megpróbáltak

DISPUTA Kapualj

Amennyiben az ország energiaellátottságában valamiért zavar lépne fel (például külső körülmények hatására előfordulhat, hogy a hazai erőművek nem tudják a megfelelő villamosenergia-mennyiséget produkálni), a MAVIR Zrt. (Magyar Villamosenergia-ipari Átviteli Rendszerirányító) hatásköre az országos energiafelhasználás szabályozása, illetve adott esetben annak korlátozása. Reméljük, hogy ilyesmire nem lesz szükség. És hogy áll ma a gázfelhasználás? Debrecenben a gázelosztó vezeték hossza 822 kilométer, ebből a gerincvezeték 620 kilométer. A város gázfogyasztóinak száma több mint hetvenezer fő, a 2008-ban értékesített gázmennyiség pedig Debrecenben meghaladta a 293 millió köbmétert. Városunkban 1404 vezetékes földgázzal ellátott utca van. A gázzal ma már versenyképesnek tartott távhőben is nagy lehetőségek vannak. Jelenleg Debrecenben 813 hőközponton keresztül 31 142 lakás és 2078 egyéb fogyasztó részesül a távhőszolgáltatásban. Az értékesített hőmennyiség eléri az 1 630 000 GJ energiát.

23

DISPUTA Kapualj 24

hasznosítani. Sokszor idézik, hogy a Tócó egykor három vízimalmot is hajtott, sőt szélmalom is volt a városban. Azt persze a legmerészebb fantaszták sem gondolhatják, hogy Debrecenben vízerőmű létesítésében lehetne gondolkodni, a szélenergiában viszont szakemberek egy része még kiaknázatlan lehetőséget lát. A Debreceni Egyetem Meteorológiai Tanszéke például komoly kutatásokat folytat a szélenergiával kapcsolatban. Valószínűleg azonban még sokáig nem látunk példát arra, hogy városunk energiaellátásban fontos szerephez jussanak a szélerőművek. Napelem-beruházásban is hiába vannak biztató kutatások (és világhírű magyar találmányok), jelenleg az egyéni beruházók is csupán saját fogyasztásuk csökkentésére használják a fotovoltatikus cellákat. Napkollektorokat és napelemeket azonban már városunk több családi házán is láthatunk, és a technológia tökéletesedésével – meg persze a költségek csökkenésével – bizonyára egyre elterjedtebb megoldássá fog válni a jövőben. Érdekesség, hogy még fotovoltatikus erőmű is van Debrecenben (az agrártudományi centrumban), igaz, csupán kísérleti és kutatási céllal létesítették. A közeljövőben valószínűleg még szintén nem lesz a városunkban nagy kapacitású, napenergiát hasznosító erőmű. Sokan nagy reményeket fűznek a geotermikus energia hasznosításához, mivel városunk gazdag hévizekben, így kézenfekvő a föld hőjének energetikai célú felhasználása. Van is erre példa, hiszen a Gyógyfürdő Kft. a termálvizet úgy hűti le, hogy azzal előmelegíti a használati melegvizet, és a medencéből leengedett vizet is felhasználja fűtésre. Így kb. 5000 GJ energiát takarít meg évente. A geotermikus energia nagyobb méretű felhasználását egyelőre technológiai és gazdasági korlátok nehezítik. Az ásványi sókban gazdag hévizet ugyanis felhasználás után csak sótalanítva lehet elengedni, ez viszont ma még igen költséges eljárás. A debreceni távhőszolgáltatás alkalmas arra, hogy felhasználja az alternatív forrásokat. Így hasznosítható például a biogáz. A szennyvíztelepen az iszaprothasztásból származó biogáz (javarészt metán) például nem távozik a légkörbe; három gázmotorban helyben hasznosítják, és például téli időszakban segít a tisztítási művelethez szükséges hőmennyiséget biztosítani. Sőt: a fölösleget befogadja a távhőrendszer. Ne gondoljunk nagy mennyiségre, ez körülbelül 10 ezer GJ hőenergiát jelent csupán évente, de ha figyelembe vesszük, hogy ez a

hőmennyiség öt tízemeletes panelház fűtéséhez elegendő, akkor belátjuk, hogy mégiscsak „mérhető” mennyiségről van szó. Az A.K.S.D. Kft. saját telephelyén üzemelő gázmotorban három éve hasznosul a lerakókon termelődő biogáz. A komplett hasznosítási rendszert ott egy szakértő alvállalkozó üzemelteti. Az A.K.S.D. dolga a gázkutak kiépítéséig tart, ezekből a gáz a gyűjtőkbe áramlik, s onnantól minden további berendezés telepítése és üzemeltetése az alvállalkozó feladata. A gázmotor által megtermelt 600 KWh energiát zöld áramként értékesítik, míg az a hőenergia, amely a motor üzemeltetése során keletkezik, a hulladékválogató üzem szociális helyiségeinek fűtését és melegvíz-ellátását szolgálja. Évente mintegy 2 millió köbméter biogázt hasznosítanak így. A biohulladékok szelektív gyűjtésével és komposztálásával természetesen csökken a lerakott szerves anyagok mennyisége, s ez hatással van a keletkező biogáz mennyiségére és minőségére is. A közeljövőben megvalósuló energetikai célú beruházások között említést kell tennünk a tervezés és engedélyezés alatt álló biomassza-erőműről. A hulladéklerakó szomszédságában megépülő üzem olyan mezőgazdasági hulladék energetikai célú hasznosítására létesül, amely várhatóan folyamatosan rendelkezésre áll majd környékünkön. A jószágállománynak a rendszerváltozás óta bekövetkezett erős csökkenése miatt az állattenyésztési ágazat hazánkban már régen nem képes ugyanis alomként hasznosítani a szántóföldeken keletkező zöldhulladékot (szalmát, kukoricaszárat). Bár a biomassza megújuló forrás, mégsem tartozik a valódi zöldenergiák közé. Tény azonban, hogy a zöldhulladék elégetésével nem keletkezik többlet szén-dioxid a légkörben, így klímavédelmi szempontból kisebb kockázatot jelent, mint a hagyományos erőművek működtetése. Az energia szó eredeti ógörög jelentése „isteni tett” vagy „bűvös cselekedet”, amit ma már hajlamosak vagyunk megmosolyogni. Hiszen oly természetessé vált számunkra, hogy gombnyomásra fényt vagy meleget tudunk teremteni lakásunkban, vagy hogy modern eszközeinket a konnektorhoz csatlakoztatva olyan kényelmi és szórakozási lehetőségekhez juthatunk, amelyet őseink el sem tudtak képzelni. Pedig mindez feltételezi a stabil és elegendő energiát, s ennek folyamatos és fenntartható biztosítása valóban felér egy bűvös cselekedettel.

a platóni ideák világából, az sokat mesél a bejárt útról és minősíti a művészt. Amikor rátalálok, még minden tökéletesnek tűnik. Talán az is. Talán minden tökéletes.” Kővári Attila (1970) a Bessenyei György Tanárképző Főiskolán szerzett diplomát 1998-ban. Azóta tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, illetve 1999-től a Magyar Festők Társaságának. 2002ben elvégezte a Magyar Iparművészeti Egyetem vizuális kommunikáció tanári szakát. 2003-ban a Hajdú-Bihar Megyei Őszi Tárlat Nívódíjában, 2003–2005 között Derkovits Gyula-ösztöndíjban részesült.

Kővári Attila

„Az előítéletektől, sztereotípiáktól, közhelyektől mentes művészet érdekel. Nem a dekoráló, díszítő hajlam motivál a festésben. Próbálok olyan képet létrehozni, amit nem befolyásolnak a beidegződések, amit csak a mű belső törvényei alakítanak ki. A képi valóság sokkal fontosabb, mint a közízlés. Egyfajta meditációs tevékenység az alkotás, és ebben az elmélyült, szemlélődő, tűnődő állapotban a felmerülő képeket hagyom szabadon áramolni és csak a számomra érdekes gondolatokkal foglalkozom, a többit elengedem. Ez hosszú folyamat. Ami hamar elkészül, az gyanús. Hogy az alkotó mit hoz magával

A MI FALUNK. Új rovattal gazdagodik idén folyóiratunk. A FAL, azaz a Fiatal Alkotók Lexikona nem zár, hanem nyit: a képzőművészet felé. Az a szándékunk, hogy teret adjunk a vizuális művészetek képviselőinek. A kört természetesen szűkítenünk kellett. A FAL nem törekszik, nem törekedhet teljességre. A rovat kialakításakor néhány egyszerű szempontot vettünk figyelembe. Egyrészt: a bemutatott művészek legyenek debreceniek vagy kötődjenek a városhoz. S legyenek fiatalok (tehát negyven év alattiak) – hogy érvényesülhessen egy frissebb szemlélet. A Debreceni Disputa szerkesztői nem kívánják magukat elkötelezni egyetlen irányzat, egyetlen művészeti kör mellett sem. Vendégszerkesztőnek László János grafikusművészt kértük fel rovatunkhoz: szándékaink szerint segítségével évente tíz művész munkái kerülhetnek fel a falra…

DISPUTA Fal

Kommunikáció

25

DISPUTA Fal

Csengcsouban készülnek a Holdünnepre

26

Kővári Attila fontosabb egyéni és csoportos kiállításai: 1997 Kiss Galéria, Debrecen 1999 Patak-Galéria, Szigetszentmiklós 1999 SZIGET-SZÜRET Fesztivál, különdíj, Szigetszentmiklós 1999 Művelődési ház, Bicske 1999 Debreceni Egyetem Liszt Ferenc Konzervatórium, Debrecen 2000 CORPUS REGNI Művészet Malom, Szentendre 2000 TÉR-RAJZ Nádor Galéria, Budapest 2000 20x20-as képek, Fony 2001 WORLD ENCIKLOPÉDIA, Montpelier, USA 2003 Alföldi Tárlat, Békéscsaba 2003 AEGON Galéria, Budapest 2005 VAM Design Galéria, Budapest 2006 HÁZTÁJI KATARZIS, Mű-Terem Galéria, Debrecen 2006 GASTSPIEL, St. Gallen, Svájc 2009 A BARNA LAZÚR TÁMADÁSA, Medgyessy-múzeum, Debrecen 2009 1726 Km, Lille, Franciaország

A jövő energiaellátásának alapját ezért egyértelműen a lokálisan termelt energia jelenti. Ezen azt kell értenünk, hogy a helyileg keletkező igények többségét – akár 35–60%-ot is – próbáljuk meg helyi módon megszerezni. Ebben kiemelt szerepet kell

Lokalitás lokálisan termelt energiával Véghely Tamás

az emberiség a megújuló energiák korszakához érkezett. Gondoljunk arra, hogy a kőkorszak sem azért ért véget, mert elfogyott a kő… Ennek reményét keltik olyan intenzív technológiai fejlesztések, mint a nanotechnológiák, a Solar PV, thermal, CHP, CSP-rendszerek, a különféle hőtechnikai innovációk és tárolási technológiák megújítása. Ebben a helyzetben az alternatív és „zöld” energiaforrások – így a megújuló energiaforrások – hasznosítása ma aktuálisabb, mint valaha. Magyarországon két olyan megújuló energiaforrás is van, melyik nagymértékben fedezni képes az igényeket. Hazánkban ma – mint a világon oly sok helyen – egy főként fosszilis alapú erőműparkra épülő országos villamosenergia-hálózat (régebben OVIT, ma MVM-MAVIR) biztosítja az ellátást és a biztonságot. A korábbi szolgáltatói területi felosztások (közismert néven az „ászok”, az ELMÜ, ÉMÁSZ, DÉMÁSZ, TITÁSZ, DÉDÁSZ) nem sokat változtak, de a közvetlen áramszolgáltatást több, sajnos nem magyar tulajdonban lévő érdekeltség végzi. Elosztó és ellátó hálózatunk meglehetősen elöregedett, az erőművek többsége is korszerűtlen, hatásfoka lecsökkent. Mire az energia nyersanyagállapotból (szén, fa, gáz, olaj stb.) a fogyasztóhoz jut, jelentős veszteségek halmozódnak fel, melyek bizonyos esetben akár a 25–40%-ot, ha az erőművi hatékonyságokat is beszámoljuk, akkor a 35–50% -ot is elérhetik.

DISPUTA Árkádok

A

Föld megtelt. Népességünk túllépte a 7 milliárdot. Az ember eddig minden technikai elképzelését – még a legvalószínűtlenebbet is – megoldotta, azonban saját társadalmi berendezkedéseire nem tudott jó megoldást találni. A jelenlegi társadalmi berendezkedések azt mutatják, hogy a „rabszolgatartó” társadalom lényegében konzerválódott, a társadalmak áldemokráciákban vergődnek. Csupán azt mondhatjuk, hogy igen fejlett önpusztító technikával rendelkező társadalmakban élünk. A homo sapiens jelentősen túllépte hatáskörét és mohó sapiensszé változott. A földi élet mintegy 3–4 milliárd éves, és az ember az utolsó néhány millió évben jelent meg …ám az utolsó 100–150 évben éltük fel készleteinket (például tengerihal-készleteink utolsó 20%-át kezdtük meg felélni, 10–12 éven belül a hegyvidéki gleccserek eltűnnek, a fosszilis energiaforrások kimerülnek). Vagyis jelenlétünkkel veszélyeztetjük a környezetet, a bio-diverzitást és önmagunk életterét is. Látnunk kell, hogy a „zöld gondolat” is csupán a multi-cégek önmentő stratégiája, s tudnunk, hogy mindez csak a politikai retorika bővülését jelenti: – hisz Kyoto óta sincs megegyezés. De nemcsak a környezet és az erőforrások válságáról lehet itt beszélni, hanem a közegészségügy, a gazdaság, a szociális morál és a kultúra világszerte mutatkozó válságáról is. Jelenleg az exponenciális öszszeomlás felé tartunk, mely során a bioszféra jelentős részét magunkkal ránthatjuk. Társadalmi berendezkedéseink is csődben vannak: a termelés, elosztás politikai irányító rendszerei ingatagok, az életbiztonság súlyosan fenyegetve van. A népesedés fejlődése a Földön rohamos, de egyenetlen és egyenlőtlen (a fehérbőrű népességfogyása felgyorsult). Úgy látszik, napjaink legégetőbb problémái és az ezzel kapcsolatos kihívások egyetlen közös okra vezethetők vissza: az energiatermelés és -elosztás anomáliáira. Az e téren jelenleg érvényesülő folyamatot kell megállítanunk és visszafordítanunk – egyrészt a megfelelő energiaforrások kiaknázásával, másfelől pedig földi környezetünk védelmének biztosításával, továbbá – és leginkább – kollektív életfilozófiánk megváltoztatásával. E válságok ugyanis egy globális átrendeződés lehetőségét is hordozzák. Úgy is láthatjuk ugyanis, hogy

27

DISPUTA Árkádok

juttatni a megújuló energiáknak – és itt kapcsolódnak össze a bevezetőben említett globális és helyi problémák, klimatikus fenyegetettségünk, mely egyben kulcsot ad a megoldáshoz is. A lokális energia fogalma mintegy 10–12 éve alakult ki, és a világ számos országá-

28

ban már többféle néven működnek ilyen hálózatok, a decentralizált energiatermelés, helyi energiatermelés, a SMART-grid rendszerei. A helyi energiakoncepciót lehető legtágabban kell értelmeznünk, bele kell értenünk az összes energiaigény-féleséget (villamos- mágneses, termikus és mechani-

korra ugyanis teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy akkori törvényünk tarthatatlan, nem felel meg a kor kihívásainak, a lakosság aktuális elvárásainak és – s ez talán a legfontosabb – az „európai gyakorlatnak”. A korábbi törvény gyakorlatilag nem tette lehetővé, hogy 100 kW teljesítmény alatt hálózati visszatáplálást lehessen megvalósítani. Az új törvény már kevésbé gátolja a fejlődést, és lehetővé teszi, hogy országos szempontból kicsinek számító teljesítményeket is hálózatra lehessen táplálni. Sőt a 2007. novemberi (2007 LXXXVI.) VET (ha-

DISPUTA Árkádok

kai energiák). A helyi energiatermelésnek több előnye is van: növeli a helyi foglalkoztatottságot, csökkenti a szállítási költségeket és a veszteségeket, rugalmasabb ellátást biztosít, megváltoztatja a közösségek szociokulturális szerkezetét, csökkenti a függőséget – tehát a globalizmus ellen ható társadalmi berendezkedés mintáját jelentheti. A helyi energiatermelési formák elemzése – kialakulásának, technikai eszközeinek, rövid és hosszú távú hatásainak vizsgálata) nagyon fontos terület, de a jelen cikk terjedelemi korlátai között csak egyet emelünk ki: elszámolásuk ellentmondásait. Az egyik legjobb és leghatékonyabb megoldás, ha a termelt energiát közvetlenül visszavezetjük a hálózatba. Ez a hálózatra való visszacsatolás. A hálózatra csatolás – mint műszaki megoldás – igen komoly villamosipari fogalom, melyet műszaki technikai szabványok, előírások és nem utolsó sorban politikai jellegű törvények szabályoznak. Fontos látnunk, hogy ebben nemcsak a technikának, technológiának van döntő szerepe – és természetesen felelőssége –, hanem a politikának is. Ám az engedélyezés folyamata kusza, zavaros és átláthatatlan, a hivatalok többsége nincs kellően tájékozva sem. Ennek csak egyetlen illusztrációja álljon itt – a hálózatra tápláló kiserőművek SALDO-elszámolás anomáliái. A több magyar szakmai szervezet által oly sokat sürgetett villamosenergia-törvény (VET) utolsó módosítására végre 2007 őszén áldását adta a magyar parlament. Ek-

29

Solarius Manci néni energiatermelése és SALDO elszámolása A példában két különböző termelés van, azonos felhasználással két különböző szolgáltatói területen Solarius M Fogyasztása példaként: 4000 kWh, (C+B) a fogyasztó szempontjából importnak minősül Solarius M Helyben termelt energia: 1200 kWh (A), a fogyasztó szempontjából exportnak minősül Tehát a mért fogyasztás 4000-1200 = 2800kWh lesz (tényleges import a fogyasztó szempontjából)

Solarius Manci fizet

DISPUTA Árkádok

Solarius Manci visszakap

30

„Egyik szolgáltató”

„Másik szolgáltató”

1.változat éves termelés 3500 kWh, mivel 1200 kWh-t nem mutat a mérő, a tényleges export: 2300 kWh szaldó fogyasztást mutat, 2800–2300 kWh = 500 kWh (br. 43 596 Ft-tal elszámolva évi 21 798 Ft fizetendő az áramszolgáltatónak)

1. változat Import: 2800 kWh 122 069 Ft/év „Másik szolgáltató” ennyit számláz Export: 2300 kWh 85 230 Ft/év fogyasztó számláz különbség: 36 839. Ft többlet a „Másik szolgáltató”-nál.

21 798 Ft/év

36 839 Ft/év

2. változat Éves termelés 4500 kWh, mivel 1200 kWh-t nem mutat a mérő, a tényleges export: 3300 kWh szaldó termelést mutat, 3300–2800 kWh = 500 kWh (br. 43 596 Ft 85%-a 37 057 Ft/kWh elszámolva, tehát évi 18 528 Ft-t fizet vissza az áramszolgáltató)

2. változat Éves termelés 4500 kWh „Másik szolgáltató” számláz Import: 2800 kWh 122 069 Ft/év

18 528 Ft/év

218 Ft/év

tályos 2008. január 1.) és 2008. évi XL. törvény (A földgázellátásról) értelmében megszületett a „háztartási kiserőmű” fogalmi köre is. Az 50 kWp (50kW_nom) névleges teljesítmény alatti erőművek tartoznak ide, és – nagyon helyesen – a termelőt nem terheli menetrendadási kötelezettség. A továbbiakban a KÁT szabályozza a kötelező átvételt, ennek ártábláját a Magyar Energia Hivatal (MEH) jogosult kidolgozni. Az átvételi árak egyébként messze elmaradnak a nemzetközi normáktól és az EU átlagtól is, de vannak súlyosabb problémák is. A törvény sajnos lehetővé teszi, hogy az egyes áramszolgáltatók eltérően értelmezhessék a KÁT-ot és ezért jelentős eltérések alakulhattak ki. A jelenleg létező szétszórt, sporadikus szabályozás lehetővé teszi, hogy ugyanazon MEH ártáblát különféleképpen lehessen értelmezni. Az Európai Unió 27 országából egyedül Magyarországon nincs egységes megújulóenergia-törvény! Ez is oka lehet annak, hogy a jelenlegi szerencsétlen helyzet kialakulhatott.

fogyasztó számláz: export 3300 kWh, 122 287 Ft/év különbség: 218 Ft többlet a fogyasztónál.

Hogyan jelentkezik ez a valóságban? Nézzünk erre egy konkrét példát. Nevezzük most a valós felhasználót Solarius Manci néninek, aki akárhol is lakhat Magyarországon, de amint látni fogjuk, energiaszempontból nagyon nem mindegy, hogy hol lakik. Manci néni napelemes rendszert telepített házára, és tudni szeretné, mit hoz ez majd a konyhára. Az fenti ábra az energiatermelés mennyiségi és időbeli lefolyását mutatja. A fogyasztott és termelt mennyiségeket hiteles mérőórák mérik. Vagy két külön óra (régebbi változatok), vagy, ami gyakoribb, oda-vissza mérő, úgynevezett „ad–vesz” órák. (Ez esetben a saját termelést úgy jelzi az óra, hogy a viszszatáplálás alatt „lassabban forog”, egyenlőség esetén megállhat, vagy „visszaforoghat”.) Az ábrán a szaggatott vonal alatti terület Solarius Manci néni saját fogyasztása a teljes évre. Mint látjuk, ez ingadozó, akár gyorsan változó is lehet. Matematikailag a C1….n + B1….n területek összege írja le.

Az ábra az energiatermelés mennyiségi és időbeli lefolyását mutatja. A fogyasztott és te mennyiségeket hiteles mérőórák mérik. Vagy két külön óra (régebbi változatok), vagy gyakoribb, oda-vissza mérő, úgynevezett „ad–vesz” órák. (Ez esetben a saját termelés jelzi az óra, hogy a visszatáplálás alatt „lassabban forog”, egyenlőség esetén megállhat, Az új törvény „visszaforoghat”.) átvételi árban éles különbséja rögzíti elszámolást. Ha a háztartási Az ábrán kék vonal az alatti terület, Solarius Manci néni saját fogyasz get tesz a sajátteljes célraévre. termelt energia és az méretű kiserőmű a csatlakozási ponton a Mint látjuk, ez ingadozó, akár gyorsan változó is lehet. Matematikailag aC ehhez képest fölöslegben termelt energia közcélú hálózatba villamos energiát tápB 1….n területek összege írja le. Az új törvény átvételi árban éles különbséget tesz a saját között, sajnos, negatív diszkriminációval. lál be, akkor a háztartási méretű kiserőmű termelt és azlévő ehhezüzemeltetőjével képest fölöslegben termelt energia Épp ellentétesen, mint energia a körülöttünk mint felhasználóval jogvi-között, sajnos, n diszkriminációval. Éppfizetellentétesen, körülöttünk lévő többi ország gyakorlata többi ország gyakorlata, ahol többet szonybanmint állóa villamosenergia-kereskedő, többet fizetnek a „zöld energiáért”. Solarius Manci éves fogyasztása ezért nek a „zöld energiáért”. Solarius Manci éves illetve egyetemes szolfogyasztása ezért

gáltató elszámolási időNévjEgy szakonként a hálózatba (1) összesen F= Ci + Bi (1)betáplált és vévéghely Tamás (Budapest, 1 telezett villamos energia 1949–), okl. villamosmérnök, a GAIASOLAR kft. vonatkozásában a felek (www.gaiasolar.com) MegújuA megújuló energiaeszközökkel (napelem, megállapodása A megújuló energiaeszközökkel (napelem, szél,szerint egyéb) gyűjtött energia időben változó ló Energia vezetőis tanácsadószél, egyéb) gyűjtött energia is időben vál- meg havi, féléves vagy éves ja; a Nemzetközi Napenergia legritkább esetben egyezik a pillanatnyi fogyasztási értékkel. Értékét a példa és az tozó, és a legritkább esetben egyezik meg a szaldó elszámolást altársaság (ISES) és a Magyar szerint az A és B területek összege adja. i i Napenergia Társaság (MNT) pillanatnyi fogyasztási értékkel. Értékét a kalmaz. A 119/2007 GKM tagja. A Magyar Megújuló példa és az ábra szerint az A i és Bi területek rendelet (rendszerhaszEnergia Szövetség (MMESZ) összege adja. nálati díjak) A) általános alapító tagja, etikai bizottSolarius Manci éves termelt energiája: szabályok 2. pontja rögságának elnöke, a napenergia Solarius éves termeltzítienergiája: szekciójának vezetője. Solarius Manci éves termelt Manci energiája: az elszámolás módA közép-nyugat magyarorszán ját. Eszerint kétirányú gi Napenergia Klaszter alapín +B A (2) mérés esetén az elszá(2) i i tó tagja. 1 A i + Bi (2) képező vilmolás alapját 1 lamosenergia-menny iterületek megújulóAz ábra szerintiAz A1…n ségeket az adott mérési ábra szerintia A területek a megújulóból származó többlettermelést – azaz keresk 1…n ból származó többlettermelést – azaz keresponton a kereskedelmi szabályzatban rögAz ábra szerinti A területek a megújulóból származó – azaz kere 1…n – értéket adják. Matematikailag mennyiségnek minősülő ez többlettermelést az alábbi: kedelmi mennyiségnek minősülő – értéket zített elszámolási mérési intervallumokmennyiségnek minősülő – értéket adják. Matematikailag ez az alábbi: adják. Matematikailag ez az alábbi: ban irányonként kell megállapítani, és a Kereskedelmi mennyiségben forgalomarányos termelt energia: rendszerhasználati díjaKereskedelmi mennyiségben energia: Kereskedelmi mennyiségben termelt ener- kattermelt elszámolási időszakonként a háztartán gia: si méretű kiserőműnek nem minősülő erőn művek esetében a mérési intervallumokban Ai (3) 1 (3) Ai (3)elkülönített mennyiségek öszirányonként 1 szege alapján irányonként, minden más esetben az irányonként elkülönített villaTételezzünk fel valós számokat a könnyebb követhetőség érdekében. Solarius Man Tételezzünk fel fogyasztása valós számokat a könnyebb mosenergia-mennyiségek összegeinek küTételezzünk fel valós számokat a könnyebb követhetőség érdekében. Solarius M évi 4000 kWh_évi összes, éves saját igényű megújuló energia termelés követhetőség érdekében. Solarius Manci lönbsége alapján kell fizetni. Vagyis az fogyasztása kWh_évi összes, saját igényű energia terme kWh_solar. Azévi első4000 példában a teljes solaréves termelése (3500 megújuló kWh_solar), ami 500 kW éves fogyasztása évi 4000 kWh_évi összes, irányonként elkülönített villamosenergiakWh_solar. Az első példában a teljes solar termelése (3500 kWh_solar), ami 500 alacsonyabb, minttermeléa saját igénye. A második példában pedig 500 kWh-val több, aza éves saját igényű megújuló energia mennyiségek összegeinek különbsége alapalacsonyabb, mint a saját igénye. A második példában pedig 500 több, a kWh_solar. A két esetet két különböző áramszolgáltató, „Egyik szolgáltató” se 1200 kWh_solar. Az első példában a tel- ján kell fizetni, tehát a rendszerhasználati kWh-val kWh_solar. A két esetet két különböző áramszolgáltató, „Egyik szolgáltató” jes solar termelése (3500 kWh_solar), ami szolgáltató” esetében vizsgáljuk. díjat a szaldó alapján kell megfizetni. Így esetében vizsgáljuk. 500 kWh-val alacsonyabb, mint a sajátkiserőmű igéa által felhasználó helyben elszámolására előállított enerA szolgáltató” háztartási méretű termelta energia vonatkozóan a köv nye. A másodikjogszabályok példában pedig 500 kWhgia díját elszámolására is megtakarítA háztartási méretű kiserőmű által termelt energia vonatkozóan k alapján járnak el arendszerhasználati szolgáltatók. A 273/2007 Korm. rendelet (VET aVh val több, azaz 4500 kWh_solar. Aalapján két eseja, el illetve – nullszaldó A esetén – nemKorm. fizet rendelet (VET jogszabályok járnak a szolgáltatók. 273/2007 rendelkezik a háztartási méretű kiserőművek csatlakoztatásával, mérésével és elszámol tet két különbözőrendelkezik áramszolgáltató, „Egyik méretű semmit. Az „Egyik szolgáltató” az érvényes a háztartási kiserőművek csatlakoztatásával, mérésével és elszám ennekszolgáltató” (5) pontja rögzíti az elszámolást. a háztartási méretű kiserőmű szolgáltató” „Másik esetében jogszabályokHaalapján szaldóelszámolást al- a csatlakozási ennek (5) pontja rögzíti az elszámolást. Ha a háztartási méretű kiserőmű améretű csatlakozá a közcélú hálózatba villamos energiát táplálsajnos be, nem akkor a háztartási ki vizsgáljuk. kalmaz. Országosan egységes az a közcélú hálózatba villamos energiát táplál be, akkor a háztartási méretű üzemeltetőjével mint felhasználóval jogviszonyban álló villamosenergia-kereskedő, A háztartási méretű kiserőmű által ter- eljárás, az „Egyik szolgáltatók” szaldóelszáüzemeltetőjével mintelszámolási jogviszonyban álló villamosenergia-keresked melt energia elszámolására vonatkozóan afelhasználóval molástidőszakonként alkalmaznak, aa„Másik szolgáltató” egyetemes szolgáltató hálózatba összesen betáplált és vé következő jogszabályok alapján járnak elelszámolási viszont két számviteli folyamatként egyetemes szolgáltató időszakonként a hálózatba összesen betáplált és villamos energia vonatkozásában a felek megállapodása szerint kezeli havi, féléves vagy éves a szolgáltatók. elszámolást A 273/2007 rendelet az energiavásárlást és -eladást. Az előbbivillamos Korm. energia vonatkozásában a felek megállapodása szerint havi, féléves vagy alkalmaz. A 119/2007 GKM rendelet (rendszerhasználati díjak) A) év ál (VET Vhr.) 5.§ rendelkezik a háztartási mé- A ekből következik, hogy az említett elszáelszámolást alkalmaz. GKM módját. rendelet (rendszerhasználati díjak) A) szabályok 2. pontja rögzíti 119/2007 az elszámolás Eszerint kétirányú mérés ese retű kiserőművek csatlakoztatásával, mé- molásra vonatkozó jogszabályok változhatszabályok alapját 2. pontja rögzítivillamosenergia-mennyiségeket az elszámolás módját. Eszerint méréspone elszámolás képező az kétirányú adott mérési résével és elszámolásával, ennek (5) pontnak, és így az esélyegyenlőség is sérülhet. n

∑

∑ ∑

DISPUTA Árkádok

∑ ∑

elszámolás szabályzatban alapját képező villamosenergia-mennyiségeket az adott irányonké mérési p kereskedelmi rögzített elszámolási mérési intervallumokban kereskedelmiésszabályzatban rögzített elszámolási mérési intervallumokban irányon megállapítani, a forgalomarányos rendszerhasználati díjakat elszámolási időszakon megállapítani, és a forgalomarányos rendszerhasználati díjakat elszámolási időszak háztartási méretű kiserőműnek nem minősülő erőművek esetében a mérési intervallum háztartási méretű kiserőműnek nem összege minősülőalapján erőművek esetében aminden mérési más intervall irányonként elkülönített mennyiségek irányonként, eset 31 irányonként elkülönített mennyiségek összege alapján irányonként, minden más irányonként elkülönített villamos energia mennyiségek összegeinek különbsége alapje irányonként villamos elkülönített energia mennyiségek összegeinek különbsége ala fizetni. Vagyiselkülönített az irányonként villamosenergia-mennyiségek össze fizetni. Vagyis az irányonként elkülönített villamosenergia-mennyiségek ös különbsége alapján kell fizetni, tehát a rendszerhasználati díjat a szaldó alapjá különbségeÍgyalapján kell fizetni, tehát a előállított rendszerhasználati díjat a szaldó alad megfizetni. a felhasználó a helyben energia rendszerhasználati megfizetni. illetve Így a – felhasználó a helyben előállított energiaAzrendszerhasználati megtakarítja, nullszaldó esetén – nem fizet semmit. „Egyik szolgálta

A sekélység titka

DISPUTA Lépcsők

Gondolatok James Cameron Avatarjáról

32

Nehéz dolog James Cameron régóta várt csodagyerekéről kritikát írni, két okból is. Egyrészt ha az ítész az ódivatú, immanens filmelemzésre adja fejét, a szokásos két-három flekk megtöltése is csak vérrelverítékkel megy. Az Avatar szüzséjét, dramaturgiáját, karaktertipológiáját elemezni és jellemezni ugyanis egy szellemileg közepesen elengedett ötödikesnek sem okozna komoly nehézséget. Másrészt viszont, ha említett ítészünk komolyan szeretné venni feladatát, úgy furamód mégis varázsütésre megtelnek a flekkek: a sokadmodern moziés filmelmélet Zeitgeistja ugyanis már hónapok óta csak a „filmművészet cameroni forradalmától” hangos. Kritikámban e kettősséget szeretném megmutatni: azt, hogy bár az Avatart kifejezetten rossz filmnek tartom, mégis kikerülhetetlen a vele való foglalkozás, ha meg szeretnénk érteni a produkciónál nagyságrendnyivel lényegibb Avatar-jelenséget. Elemzésemet a honi recepció környékéről kezdem. Szubjektív búsongással tudom leírni afeletti meglepetésemet, hogy milyen filmkritikák jelentek meg olyan, elvileg (és korábban) nagy volumenű honlapokon, mint az Index vagy az Origo filmes alrovatai. (Online kiadások közül egyedül az egyébként is friss és ötletes lap, a Prizma állított szarkasztikusabban pellengért az Avatarnak.) Zárójelben hozzá kell tennem, hogy a Csapnivaló – cspv.hu – mint sokszor, most is maradandót ürített a mélybúvár filmkritika vizébe: szakrális katarzist nyújtó, unikális és radikális „tripként” jellemezte és rajongta agyon az Avatar sztoriját. (Némi malíciával jegyzem csak meg, hogy ugyanezen oldal kritikusai minősítették borzalmas, gusztustalan, értelmetlen blődlinek Pálfi György Taxidermiáját.) De virágozzék ezer virág, inkább azt vegyük szemügyre, hogy miért is ítélte a szakma krémje megkerülhetetlen csúcsteljesítménynek az Avatart. A részletes szövegszerű elemzésektől megkímélve az olvasót, két olyan közös pillért találtam majd’ minden vonatkozó kritikában, melyek a (magyar) kritikaírás hervadó állapotának konstatálásán túli tanulságokat is hordoznak. Ezekre reflektálva talán könnyebben megérthető az egész Avatar-jelenség. Az első ilyen kritikai közhely, hogy Cameron alkotása „forradalmasítani fogja

a filmet”. Ez a megállapítás részben igaz: az Avatar en bloc valóban újat hoz a filmtörténetben, ám csak annyiban, amennyiben minden, a korábbi hollywoodi szuperprodukciós büdzséket megfejelő összegből készült produkció felülmúlja a korábbiakat. Tágabb perspektívában vizsgálva azonban az Avatar radikalitása már korántsem ilyen nyilvánvaló. A legtöbb, tengeren inneni s túli kritika is azt hangsúlyozta, hogy az új technomédium, a 3D (pontosabban a Real D vagy numerikus 3D, azaz a korábbi térhatású nézői élményt nyújtó technika továbbfejlesztése) ilyetén – azaz egészestés nagyjátékfilmes – használata jelenti az említett forradalmat. Egészen más azonban a leányzó fekvése, ha közelebbről megvizsgáljuk Hollywood korábbi kacérkodásait a sztereoszkopikus (két kamerával felvett) filmrögzítéssel és a 3D-s mozivetítéssel. Ez a történet ugyanis messze nem James Cameronnal vagy a kétezres évek elejétől datálható „a film harmadik forradalmával” (értsd: a 3D-s egészestés, leggyakrabban animációs filmekkel) kezdődik. Nem túlzás azt állítani, hogy a 3D mint filmes technomédium használata szinte egyidős a hollywoodi hangosfilmkészítéssel: az ötvenes évek volt a 3D első fénykora. Elsőre hihetetlennek tűnik, hogy csak 1953-ban hozzávetőleg száz filmet forgattak ebben a formátumban. Ráadásul Hollywood olyan doyenjei is kokettáltak a technikával, mint Alfred Hitchcock (aki a Gyilkosság telefonhívásra című színpadi adaptációból készített egészestés 3D mozit) és Douglas Sirk, vagy távolba szakadt véreink, André De Toth és Rudolph Maté is. A tömegforgalmazás kiteljesedése azonban több okból sem jöhetett létre: a korabeli technika még sem a készítés, sem a vetítés oldalán nem volt kiforrott; sok néző panaszkodott a mára már kedves-vicces emlékké nemesült piros-kék lencsés szemüvegek „szédítő” hatására, valamint a gyártás pluszköltségei is jelentősebbek voltak a normál és 3D-s filmek közötti mai költségkülönbségnél. Az igazi csapást azonban a Cinemascope berobbanása mérte a gyermekbetegségeiből éppen kilábalni készülő 3D-re: ezt akkoriban – metsző marketinges logikával – olyan 3D élményként harangozták be, amihez még csak migrenizáló szemüveg sem kell.

zetelállítóan megformált atmoszféráját.) A másik probléma az, hogy a Real D befogadása nemcsak a néző, de a vetítési helyszín részéről is előbb-utóbb komoly adaptációt vár el. Jellemző, hogy az itthoni IMAX termekbe még most is lehetetlen egy hónapon belül jegyet foglalni az Avatarra – ennek oka szintén egyszerű, kognitív magyarázat: a látómezőt szinte teljesen kitöltő vászon jelentősen megnöveli a 3D élményt. A szomorú valóság azonban azt mutatja, hogy az európai filmszínházak alig 10–15 százaléka képes ezt az élményt biztosítani e produkciók számára. Adódik a kérdés: az eddig klasszikusan a mese-, fantasy, sci-fi és animációs filmekben használt Real D technológia milyen immanens pluszt tud adni, amely miatt akár a Hollywoodon kívüli (horribile dictu: a független/szerzői) filmgyártás és -forgalmazás is annyira forradalminak ítélné meg az új eljárást, hogy erőforrásainak jelentős hányadát volna hajlandó az új „médium” népszerűsítésére és tömeges elterjesztésére fordítani? Máshogyan megfogalmazva: kiaknázható-e (filmes) természeténél fogva az új 3D annyira, hogy több legyen „egyszerű” látványfilm-díszítő elemnél – minőségileg nyújtson többet, mást, mint például a motion capture vagy a CGI? Létrehozhat-e a technológia (az ahhoz Cameronnál izgalmasabban nyúló rendezők kezében) paradigmatikusan új filmnyelvet, netán művészeti ágat (a ’Nyolcadik művészetet’) a következő évtizedben? A leghumorosabb javaslat a Real D műfaji expanziójára ismét „alulról” érkezik: a jólértesültek szerint az amerikai pornóipar már most szemez az új technika kánonba emelésével. (Magam is exkluzív élménynek találnám, ha az Avatar

DISPUTA Lépcsők

Ahogy korábban jeleztem, a 3D újrafelfedezése vagy másodvirágzása a kétezres évek elejére tehető: a Real D első egészestés produkciója a 2005-ös Csodacsibe volt, és az azóta eltelt néhány évben az ilyen technológiával készült filmek száma már rég meghaladta az egy tucatot. Az ötvenes években kifejlesztett lineáris polarizációjú 3D és a Real D körkörös polarizációjú háromdimenziós filmélménye közötti különbséget radikálisnak vagy egyenesen forradalminak nevezni persze gyaníthatóan erősen szubjektív dolog, és élünk a gyanúperrel, hogy ennek nemcsak immanens, befogadói okai vannak. (A Real D elődjével szemben különösen a vertikális mozgások, főként a mélység érzékeltetésénél jelent előrelépést.) Két probléma is adódik. Egyrészt – a kognitív iskola felől megközelítve a kérdést – a Real D nyakló nélküli alkalmazása korántsem biztos, hogy több látogatót fog a vászon elé csalni. A legújabb (főként az Avatar kapcsán végzett) kognitív és szemészeti kutatások épp az ellenkezőjét mutatják: ha nem is szignifikánsan (bár ehhez jóval szélesebb célcsoporton végzett vizsgálatokra lenne szükség), de kimutatható, hogy a körkörös polarizációjú filmek 3D-ben való „látására” a lakosság egyes becslések szerint 1–3 százaléka (!) fiziológiásan alkalmatlan. A három dioptria feletti rövidlátás, a nagy dioptriakülönbség a két szem között, a régóta meglévő kancsalság mindmind levon az élményből. (Legmélyebb sajnálatomra a fenti kritériumok mindegyike illik rám – nem is adatott fél tucatnál többször olyan plán a filmben, ahol ténylegesen „térben érzékeltem” volna a Pandora bolygó egyébként valóban léleg-

33

DISPUTA Lépcsők

zárójelenetének virtuális golyózápora helyett Kovi egy jól sikerültebb plánjában a rakoncátlan testnedvek elől kellene elhúzni a fejemet.) E „médiumtörténeti” kitekintéssel azt akartam megmutatni, hogy Cameron korántsem a filmet vagy a filmnyelvet mint olyat forradalmasította – noha a látványvilág unikalitása elvitathatatlan az Avatartól (ám a rendező korábbi filmjei, mint például Terminator 2 – Az Ítélet Napja sem voltak kevésbé innovatívak e tekintetben). Sokkal inkább a filmforgalmazást és a mozit, a moziba járást rajzolhatja át az Avatar – ismét hangsúlyozva, hogy ennek nem immanens, hanem filmtörténeti okai vannak, egyszerűn azért, mert ez az első Real D-ben forgatott nagyjátékfilm. Mert aligha lehet nem észrevenni, hogy amit a „film forradalmaként” harangoznak be, az nem filmművészeti truváj, hanem egyszerű gazdasági szükségszerűség és válaszlépés a kalózkópiák áradatának megállítására és a moziba járás ethoszának (és termelőképességének) restaurációjára. Ez önmagában nem baj – egyszerűen tudomásul kell vennünk, hogy lehetséges a független/szerzői és a hollywoodi filmgyártás az új 3D törésvonalán való elhasadása egymástól, hogy aztán párhuzamos pályákon folytassák útjaikat. A gazdasági vonatkozások latolgatása kapcsán most térek vissza az Avatarkritikák másik fő frázisára. Ezekben az olvasatokban az Avatar külcsíne mellett (sőt,

34

egyesek szerint annál is eklatánsabban) a film igazi erénye a történetben megfogalmazott társadalom-, rendszer- vagy egyenesen antropológiai kritika, melyet éppen az hitelesít, hogy a sokak szemében csak a „Sátán Olimposzaként” emlegetett Hollywood Nagy Öregje, Cameron meséli el. Ezen olvasat ellentmondásosságának felmutatásához érdemes végre elmerülnünk Pandora burjánzó (film)világában. Már az elején szeretném leszögezni, hogy az Avatar története legfeljebb az innen-onnan (hol Cameron saját oeuvre-éből, hol a pályatársakéból) összelopkodott történetpanelek látványos képi összeillesztése miatt nevezhető unikálisnak. Hangsúlyozni kell azt is, hogy csak emiatt az Avatar nem lenne szükségszerűen rossz film. Tudjuk, hogy a filmesek napja alatt sincs több új – ám Cameron a kritikával uniszónóban szerte a világon azt harsogta: filmjének nagysága abban áll, hogy a mesés képek egy elgondolkodtató és megindító tanmese vázára feszülnek. Ez pedig Cameron pozíciójából kimondva felelősséget jelent. De miben is áll az Avatar tanmeseszerűsége? A rousseauiánus utópiában élő Na’vi nép Pandora nevű édenében éldegél a távoli XXV. századig, mikor az ordas nyereségvágytól hajtott, saját bolygóját a fenntartható fejlődésre magasról tojva elpusztító Ember megjelenik a színen. És naná, hogy nem a kritikai antropológia olthatatlan szenvedélye viszi csak oda őket. Bőrünk-

„hiperimaginárius technika”, az őket életre keltő 3D révén lesznek „valós(ágosabb) ak”), úgy paradox helyzet áll elő. Az illuzórikusság, ilyen szintre járatva, minden vélt vagy valós szerzői szándék ellenére deklarált célja ellen fordul, öncélú eszképizmussá lesz, mely a valós (a mozi szimbolikusan és reálisan értett terén kívül lévő) problémák felmutatása vagy megoldási kísérletek allegóriáinak ábrázolása helyett hiper-parabolikusan továbbhazudja a Szép Új Világ lehetőségét. E világok „megpillantásához” pedig újabb és újabb technomédiumokra (például világunk átés túlvirtualizálására) kell támaszkodnunk – amiknek per definitionem pusztító voltára önnön célja szerint éppen az Avatar szeretné felhívni az eltévelyedett emberiség figyelmét. Az Avatar eszképizmusánál maradva: a parabolikus történet pozitív hőse nem a Földre (a történeti, gazdasági, kulturális problémák valódi színhelyére) akar visszamenni; a szimulákrum Embertől megtisztított világában képes csak létezni. Az Avatar tanmeseként való értelmezése egy másik ellentmondást is magában rejt – mely tágabban az egész nagyüzemi filmipar rákfenéje. Az Avatar a maga hozzávetőleg 300 millió dolláros gyártási költségével (egyelőre) elnyerte minden idők legköltségesebb filmje címet. Azt is tudjuk, hogy már az első héten minden eddigi bevételi rekordot megdöntött – így alig akad kritikus, aki megkérdőjelezné, hogy az Avatar az utóbbi idők egyik legjobb pénzügyi konstrukciója. Ha pedig a filmkészítés deklarált (bár nem mindig kimondott) célja az, hogy minden idők legköltségesebben előállított filmjéből minden idők legnyereségesebb filmjét állítsuk elő, melynek bemutatásához még nagyobb és még több mozi kell, melyekhez még több kvázi-ipari méretű pláza, mely még több zöldterületet foglal el és energiát fogyaszt, és így tovább a végtelenségig – hogy merjük azt állítani, hogy egy gyönyörű tanmesét forgatunk, mellyel végre paradigmaváltást akarunk elérni a kontrollálhatatlanná vált fogyasztói tudatállapotban? (Avatar. Rendezte: James Cameron, 20th Century Fox, 2009, 162 perc) Bodnár János Kristóf

DISPUTA Lépcsők

ből még a Pandora tucatnyi napja és holdja alatt sem tudunk kibújni: a Nagyvállalat a tudományos kutatásnak álcázott terepszemle után tüstént a rapid és kritikátlan Kitermelés mellett dönt. Filmünk története innen indul. E bolygóra érkezik a Farkasokkal táncoló és Az utolsó szamuráj scriptjéből idetévedt Megcsömörlött Kerekesszékes Tengerészgyalogos, aki rögvest beleszeret új Avatar-testébe (vidáman galoppol otthon ellőtt lábain – az Ígéret Földjén virtuális porhüvelyébe bújva) és a pandorai pusztákon zabolázatlanul vágtázó Kék Amazonba, Pocahontas egyenes ági leszármazottjába. A féktelen nyargalászást megunva előbb az Őslakosok, majd – radikális önkritikát gyakorolva – vérei elárulásával győzelemre vezeti választott Népét. Tudjuk, hogy nem újdonság az őslakosság kiirtása vagy az afroamerikaiakkal szembeni több évszázados kegyetlenkedések felett érzett kollektív bűntudatot celluloidra álmodni – ezen még Cameron egyébként valóban ötletes önfricskája sem segít sokat (végre egy film, ahol az Ember az Alien). Cameron vállalkozása azonban a temérdek alkotói jóakarat ellenére is (vagy éppen annak paradoxitása miatt, erre később visszatérek) – luftot rúg. És nem azért, mintha gyárilag lenne ellenérzésem minden olyan hollywoodi filmmel szemben, mely a Gonosz Nyugati/Modern/ Kapitalista Világrendet próbálja kritizálni egy holly woodi gigabüdzsés produkcióban. Nem is olyan távoli analógiaként említhetném Steven Spielberg Amistadját, amelyet szintén nem tartok a filmtörténet legveretesebb darabjának, de pontosan az a túláradó – az Avatarban giccsbe hajló képnyelvi megoldásokkal tompított – megalománia hiányzik belőle, amely valamennyire hitelessé tehet egy ilyen szerzői intenciójú történetet. Két téren érzem működésképtelennek a Cameron által hangoztatott parabolikusságot az Avatarban. Jean Baudrillard hiperrealizmus-elméletét játékba hozva elmondható, hogy a film ugyan a médium belső törvényei szerint az illúzió művészete, de amikor – maga Cameron szerint is – az Avatarban az „üzenet” célba juttatásának leválaszthatatlan eszköze pontosan az elérhető legszimulákrumabb szimulákrum, a csak Real D-ben „kiteljesedő” képiség (az „imaginárius”, azaz rajzolt figurák csak a

35

Cook kapitány és a magyar érzékenyek

DISPUTA Lépcsők

Debreczeni Attila: Tudós hazafiak és érzékeny emberek

36

A Mindenes Gyűjtemény 1789-ben röviden tudósít arról, hogy a Hawaii szigeteken megölt Cook kapitány tiszteletére tengerszorost neveztek el. A javaslatot Anton Friedrich Büsching tette, aki először számolt be Cook haláláról a Wöchenlichte Nachrichten hasábjain még 1780-ban. Vajon kit érdekelt a 18. század végi Magyarországon Cook kapitány élete? Vajon miért beszél úgy a tudósítás a kapitányról, mintha mindenki által ismert figura volna? Vajon miért említtetik meg, hogy a kapitány halálhírét az angol király „meg-könyvezte”? A történeti antropológia egyik legfontosabb közelmúltbeli vitája éppen a kapitány halálának értelmezése körül zajlott. Marshall Sahlins a nyolcvanas években publikálta immár klasszikus munkáját (Islands of Interpretation címmel), mely első ízben kísérelte meg rekonstruálni a „bennszülöttek nézőpontját” – azt a gondolkodási rendszert, mely elvezetett a kapitány rituális kivégzéséig. Sahlins érveit Gananath Obeyesekere vitatta a kilencvenes évek elején (The Apotheosis of Captain Cook. European Mythmaking in the Pacific), azt állítván, hogy a bennszülött nézőpontot már jóval Sahlins előtt megkonstruálták az esetről szóló 18. századi beszámolók, s mivel a források csak az egyik féltől maradtak fenn, igen nehéz volna a hawaii őslakosság mai vallási rítusaiból a 18. századit rekonstruálni. Debreczeni Attila irodalomtörténeti nagymonográfiája arra kíváncsi, hogy a Cook kapitány haláláról beszámoló és olvasó „magyarországi bennszülöttek” miképp értelmezhették az efféle híradásokat, milyen fogalmi rendszerek álltak a rendelkezésükre ahhoz, hogy egy ehhez hasonló tudósítás intencióját a maguk számára értelmezni tudják, vagy éppenséggel félreértsék. Obeyesekere elemzése ugyanakkor arra figyelmeztet, hogy igen nehéz hozzáférni bármilyen „őslakos nézőponthoz”, hiszen szemben a valódi antropológusokkal, a történész nem a terepen kutat, hanem az archívumok anyagát használja fel a történeti rekonstrukcióhoz. A Tudós hazafiak és érzékeny emberek című könyv szerzője éppen ezért a történeti antropológia szimbolikus értelmező módszerét – mely az egyedi eset

részletei és az általános struktúrák közötti ingamozgásra épül – eszmetörténeti belátásokkal egészíti ki. A 18. század irodalmi gondolkodásának elemzését nem szűkíti le az esztétikai gondolkodás vizsgálatára, hanem egyaránt odafigyel arra, hogy miképpen változik meg ekkoriban a művészethez való viszony, milyen olvasási módszerek körvonalazódnak, miképpen épül be az irodalmi nyilvánosság rendszere a strukturálódó nyilvánosság szerkezetébe, milyen társas szokások jellemzik a kor íróit és olvasóit, s a politikai kontextusok folyamatos átalakulásával párhuzamosan a nemzetről szólván miként tolódik el a hangsúly a rendi-patrióta nemzetfelfogásról a nyelvi-kulturális egységként tételezett haza fogalma felé. Debreczeni a történeti antropológustól eltérően nem egy kiragadott részterület, egy adott problémakör analízisére vállalkozik (nem pusztán a Cook kapitány esetét értelmező magyarokkal foglalkozik), hanem egy rendkívül komplex és átfogó fogalmi rendszert rekonstruál, s inkább csak abban követi antropológus kollégáit, hogy e rendszereket „önnön logikájuk szerint” kísérli meg rekonstruálni. Ez azt jelenti, hogy a szerző szétszálazza ugyan a különböző fogalmak bonyolult összefüggéseit, ám eltérő jelentéseiket a különböző kontextusokban mintegy „szabadon hagyja működni”. Az olyan fogalmak, mint a haza, érzékenység, irodalom, nyelv, virtus stb. különböző fogalmi rendszerekben eltérő jelentésekben jelennek meg, ám ez nem jelenti azt, hogy a nyilvánosság azonos fórumain, akár egyazon szerző tollán, ne tűnhetnének fel egymást elméletben kizáró, inkonzisztens elemek. Az időben és a kontextusok szerint változó fogalmi szintek elkülönítése egy átmeneti periódus leírását szolgálják. A 18. század végén az európai kultúrtörténetben igen nagyszabású változások mentek végbe. Ekkor jelent meg a történelemnek azon elképzelése, mely az idő fogalmát metaforikusan dinamizálta, a ciklikusan visszatérő, s ezáltal példaszerűvé alakuló történelmi eseményeket egyszeriségükben és megismételhetetlenségükben ragadta meg, s melynek értelmében az egyén a

dalmi hőseivel együtt maga is sírva fakad. Ezeknek az olvasási módozatoknak az elkülönítése már önmagában is nagy próbatétel a kutatónak, ám Debreczeni még ennél is tovább finomítja a rendszert, amikor megkülönbözteti egymástól az implikált olvasót, aki a történetileg csak bajosan konkretizálható valós olvasót jelenti, a teoretikus olvasót, aki nem más, mint a szövegben megképzett implikált olvasó, és az ideologikus olvasót, akire azért van szüksége, hogy az irodalom identitásképző funkcióját (például a haza érdekében cselekvő patrióta figuráját) körülírhassa. Hasonlóan összetett fogalmi rendszerekkel találkozhatunk többek között a nemzet, az esztétika, a fenséges, az autonómia problémakörei kapcsán is. E látszólag túlbonyolított apparátust a szerző nemcsak azért vezeti be, mivel a történeti anyag magától értetődően összetett és gazdag, hanem azért is szüksége van rá, mivel a korszakban körvonalazódó fontosabb viselkedésminták eltérő szempontok metszetében értelmezhetőek. Így a könyv két főhőse, a címben is megjelölt tudós hazafi és érzékeny ember körül eltérő értelmezési mintázatok jelennek meg; előbbi egy közösségi viselkedésminta felől értelmezhető, s így inkább vannak politikai implikációi, utóbbi pedig jórészt az olvasás felől érthető meg, s több köze van az emóciókhoz és a modor által is kifejlesztett ízléshez. A két „bennszülött” jól megfér egymás mellett, s hol az egyik, hol a másik jelenik meg előttünk. Például Kazinczy a Bácsmegyeynek összve-szedett Leveleiben inkább az érzékenység irodalmi világához csatlakozik, ám ez nem zárja ki, hogy más megnyilatkozásai, irodalmi programja a tudós hazafiság felől legyen értelmezhető. A kötet második felében Debreczeni négy irodalmi folyóiratot elemez, voltaképpen az első négy differenciálódott, magyar nyelvű irodalmi lapot: a Magyar Museumot, az Orpheust, a Mindenes Gyűjteményt és az Urániát. A négy folyóirat közül három az utóbbi években jelent meg kritikailag igényes kiadásban, éppen a Debreczeni Attila által többekkel együtt szerkesztett könyvsorozatban (Csokonai Könyvtár – Források), sőt az Orpheus és a Magyar Museum sajtó alá rendezője is ő volt. E kiadások előkészítése és szerkesztése alapozhatta meg a szerzőnek azt a hihetetlenül, minden apróságra kiterjedő tudását, melyet ebben a részben kamatoztat. Ez a lenyűgöző filológiai alaposság teremt lehetőséget arra, hogy Debreczeni ne pusztán a különböző irodalmi programok olykor valóban nüansznyi eltéréseit mutassa fel, hanem egyúttal az

DISPUTA Lépcsők

nyitott jövő rendszerében kezdett el gondolkodni; illetve ekkor körvonalazódik a szépségnek az a fogalma, mely a művészetek territóriumát ismeretkritikailag is megpróbálja körülhatárolni, s az írott dolgok összességeként értett irodalomfelfogást az egyes részterületek differenciálódása felé tereli. Debreczeni e nagyszabású eszmetörténeti változások magyar kontextusát kutatja, s ennek során nem a magyar kultúra akkulturációját mutatja meg az európai felvilágosodáshoz, hanem bizonyos diszkurzív gyakorlatok és az ezek köré rendeződő „szótárak” magyar adaptációját. A középpontba állított Batsányi–Kazinczy-nemzedék számára ugyanis nem létezik a felvilágosodásnak egyetlen változata, a tudás megítélésében, kezelésében, használatában számos lehetőség áll a rendelkezésükre. (Ilyenformán talán az sem lehet véletlen, hogy Debreczeni Attila kerüli a felvilágosodás kategória használatát.) A komplex szemlélet végeredménye egy rendkívüli módon összetett korszakértelmezés. E gazdagságot egy ily rövid bírálatban csupán érzékeltetni lehet, így a továbbiakban inkább csak szemezgetek a kötetből. A monográfia első felében a szerző a fogalmi rendszereket tisztázza, nagy léptékű eszmetörténeti folyamatokat rekonstruál, a második felében pedig e fogalmi hálót mikrofilológiai alapossággal vetíti rá négy irodalmi folyóirat programjára. E két rész mintegy egymást korrigálja: az előbbi az érvelés során igen változatos területekről meríti példáit, a magyarországi, főként magyar nyelvű irodalmi és kulturális élet számos kiadványát idézi az ország különböző területeiről, az utóbbi egy-egy szűk érdekcsoport tevékenységét, s területileg és társadalmilag jól behatárolható kapcsolati rendszerek működését kutatja. Az általánosságban kidolgozott apparátusnak mintegy a próbája a kötet második fele, mely nem pusztán visszaigazolja a korábban mondottakat, hanem több ízben újra is fogalmazza, pontosítja. Példának okáért az irodalom korabeli olvasói számára több olvasási módozat is rendelkezésre állhatott. Az elemzett korpusz utalásaiból a műveltségét a haza szolgálata érdekében gyarapító, tudós olvasóval szemben megjelenik a még hangosan és reflektálatlanul olvasó (vad) ember képzete, utóbb az ugyancsak művelt, ám a világtól elforduló hasznos olvasás, s végül az érzékeny irodalmi hősökkel – Werther, Saint Preux és társaik mintájára – megjelenik az érzékeny olvasó is, aki olvasás közben átadja magát az irodalmi világ keltette emócióknak, s kedvelt iro-

37

DISPUTA Lépcsők 38

önálló irodalmi nyilvánosság kialakulását az e korban újnak számító nemzeti, esztétikai és irodalmi modellekkel vesse össze. Debreczeni itt végső soron nem a modern nyilvánosság megszületését rajzolja fel, hanem az újabb médiatörténeti, társadalomtörténeti és nem utolsósorban nacionalizmuskutatások eredményeit kamatoztatva a „konjunkturális nyilvánosság” (Peter Burke) összekapcsolódó fogalmi rendszereit kutatja. A közel egy időben születő lapok kiváló kutatási terepet jelentenek ehhez, s nem is csak azért, mert rövidre nyúlt történetükben a francia forradalom következményeit értelmező és megszenvedő magyar történelem sajátos lenyomatát láthatjuk, hanem azért is, mivel ugyanabban az időben a különböző orgánumok különbözőképpen reagáltak hasonló kihívásokra. A Mindenes Gyűjtemény ismeretterjesztő cikkei az irodalom intergrált fogalmát használták, s a pártolással (a mecenatúrával) összefonódva képzelték el a magyar nyelv ápolását, az Uránia metaforikus megfogalmazásaiban a kultúrához való viszony többféle módozata is felsejlik, míg a Magyar Museum és az Orpheus esetében a Kazinczy és Batsányi közötti, utóbb a szétváláshoz vezető ellentétben rajzolódik ki az a két szereplehetőség, mely meghatározza a műveltséghez való viszonyt is. E ponton, úgy érzem, Debreczeni Attila könyve már az első lépést meg is tette egy következő korszak vizsgálata felé: hiszen a Batsányi által felöltött és képviselt bárdköltői szerepminta a magyar irodalom egyik legnagyobb hatású, talán túlzás nélkül állítható, hogy még a mai költészet bizonyos regisztereiben is továbbélő költőszerepe lett, míg a Kazinczy által képviselt szabadkőműves szerepminta kulcsot nyújthat Kazinczy fogságát követő irodalmi ízlésvilágának és irodalompolitikai tevékenységének elemzéséhez. (Nem azért, mintha a szabadkőműves eszmék a szabadkőművesség betiltása után olyannyira meghatározóak lettek volna Kazinczy gondolkodásában, hanem annyiban, amennyiben e szerepminta annak mintájául szolgál, miként lehet egyetlen kultúrantropológiai elképzelés jegyében összetartani mégoly széttartó elemeket.) A monográfia egyik legfontosabb kérdését a modern nyilvánosság kialakulása és a nemzetfogalmak változásának összekapcsolódása jelenti. Az újabb nacionalizmuselméletek rendszerint kiemelik, hogy a sajtónyilvánosság modernizálódása kulcsfontosságú a nemzet „elképzelt közösségének” (Benedict Anderson) kialakulásában, amennyiben e kommunikációs formában

az eddigieknél hangsúlyosabb szerepet kap a közösségi képviselet megszólaltatása. A közvetlen részvételre épülő politikai szerepvállalás republikánus diskurzusa, valamint a csiszoltság szokásokat és viselkedéseket megújító beszédmódja akkor nyerheti el igazi jelentőségét, amikor létrejön az a kommunikációs technika, mely a röpiratok nagy száma, valamint a könyvek gyors terjedése mellett hatékony formában és – jellegénél fogva – rendszerint aktuálisan képes reagálni a mindennapi élet etikájában és esztétikájában jelentkező igényekre. „Előttünk áll a változás állapota” – írja egy helyen (240.) Debreczeni Attila, arra utalván, hogy egy rendkívül széttartó és bonyolult diskurzusról alkotott pillanatfelvételt. A kötet egyes fejezetei alfejezetekre tagolódnak, s azok is kisebb egységekre. Az arányos szerkesztésmódból is következik, hogy egy-egy ilyen egység hasonló terjedelmű (mintegy másfél oldalnyi), s ez az eljárás a gondolatmenetet igen plasztikussá teszi. Mindemellett a szerző rendszerint összefoglalja mind a nemzetközi szakirodalom jelenlegi állását, mind a hazai irodalomtudomány kutatási eredményeit. Ennek köszönhetően – miközben az egész kötet monografikus íve világosan kirajzolódik – a Tudós hazafiak és érzékeny emberek akár kézikönyvként is használható; az egyes részterületeknél felcsapva a kötetet, áttekintést nyerhetünk szinte az összes olyan témáról, mely az elmúlt másfél–két évtizedben a korszak hazai és nemzetközi kutatóit foglalkoztatta. A kötetnek e haszna persze együtt jár egy bizonyos elnagyoltsággal is; az olyan témákra, mint a korban népszerű gráciatan vagy a Bildung-fogalom előtérbe kerülése, csak néhány lap jut, holott a téma már önmagában is monografikus feldolgozást igényelne. Debreczeni Attila könyve azonban jó érzékkel kerekíti le problémafelvetéseit, nem hagyja, hogy a gondolatmenet szertefusson, s így könyve számos kivezető ösvényt nyit, melyen érdemes lehet továbbkalandozni. Hogy miért is ették meg Cook kapitányt a hawaiiak (mert nagy valószínűséggel ez történt), e kötetből persze nem tudhatjuk meg. Ám ha valaki arra kíváncsi, hogy miért könnyezett az angol király a hír hallatán, akkor ajánlom e könyvet. (Debreczeni Attila: Tudós hazafiak és érzékeny emberek: Integráció és elkülönülés a XVIII. század végének magyar irodalmában Bp., Universitas, 2009. 532 oldal, 2940 Ft) Vaderna Gábor

Válogatott szorongások Kétségtelen, hogy az egykori Telep Csoport költői műhely tagjai körében a kikülönülés, egyben az autonóm versnyelv megtalálásának egyik kézenfekvő (szükségszerű?) mozzanata a joggal sokat emlegetett (habár az értelmezők révén inkább intuitíve kijelölt, semmint részletesen argumentált) „magánmitológia”-gyártás. A versben létesülő én kérdésének mintegy a láthatóvá tétel, az invenciózusan kijelölt vállalás gesztusa által elébe menő költészeti praxis az, ami napjainkban újrafogalmazásra készteti a lírán belül valójában sosem feledett, legfeljebb alkalmanként mesterségesen háttérbe szorított személyesség kérdését. Bajtai András legújabb kötetének, amennyiben van ilyen tematikai, poétikai középpontja, akkor ez a korábbi verseskönyv (Az átlátszó város, 2006, Parnasszus Könyvek) szorongató díszletezése után nem kevésbé „aggasztó” figurák (Betűember, süket nő stb.) megjelenésében lelhető fel, az ismétlésen, variáción alapuló allegorizációra adva lehetőséget. Mindez magában nem válhatna az ént elrejtő, ám paradox módon elrejtettségében felmutató önmitologikus narráció részévé, ha lényeges vonatkozásait nem a beszélő hang meghatározásában nyerné el. Nemes Z. Márió figyelemre méltó (az általam ismertek közül az egyik legmeggyőzőbb) Bajtai-olvasata (Idegváros és üvegkoporsó, Kalligram, 2008/5. 99–102.) szerint az első kötet alapvető feszültségét a látványként regisztrált, de megérthetetlen, eme tapasztalatnak kiszolgáltatott beszélő folyamatos elbizonytalanodása adja. A morbid jelenetekben bővelkedő város magába olvasztja az őt konstatáló, ám vele szemben kívülálló helyzetét megőrizni nem képes beszélőt: „A tér irányíthatatlan transzparenciája – írja Nemes Z. Márió – a beszélő transzparenciájához vezet, fiktív testére közvetlenül íródnak rá a képek, s így a szemlélt látvány üres, üvegszerű hordozójává válik” (100). Innen nézve a Betűember az eddigiek következetes továbbírásának tűnik: szerzőjét már nem annyira én és környezet viszonya, a város énre gyakorolt hatása érdekli, hanem a beszélőtől elválaszthatatlan, integer idegenség jelenségei (amelyek számára igen gyakran éppen egy városi miliő szolgál háttérül). Az ismételten, ezúttal tehát közvetlenebbül kérdésessé tett én „egy számára so-

hasem hozzáférhető vagy megérthető történés hatására veszti el önazonosságának alapjait” (lásd L. Varga Péter: „Szép embertelenség”, ÉS, LIII/41.), ám nem a dekódolható világ általános deficitjének tapasztalata jegyében, hanem (és ezzel érzésem szerint nagyrészt sikerül elkerülni az üres pszichologizálás és ismeretelméleti közhelyek halmozásának veszélyét) az írásműként nyelvileg létesülő (fiktív) identitás problémáját tartva szem előtt. Vitathatatlan, hogy utóbbi belátás felerősíti olyan, túlontúl kézenfekvőnek tűnő olvasatok lehetőségét (például a betűember nem volna más, mint Bajtai András – és esetleg még csak nem is a lírai alany – tudatalattijának egyfajta lírai kivetülése), melyet a hangsúlyos én-beszéd, valamint a (néhol valóban kissé zavaró mértékben szóródó) asszociációs képi világ meg is támogat (nem beszélve a „testemnek van egy árnyékos oldala”típusú megnyilatkozásokról, amelyek ehhez hasonló „hirtelen” megfeleltetésekre bírhatnák rá az olvasót). A referenciális következetességet számon kérő értelmezések (lásd Kálmán Gábor Könyvesblogon megjelent írását: http://konyves.blog. hu/2009/10/30/szabalyozatlan_szorongas) helyett szerencsésebbnek találom azokat a befogadói kísérleteket (például L. Varga Péterét), amelyek az írás folyamatában megteremtődő, ám a valóság és fikció kiegyenlíthetetlen keveredése révén egyúttal el is bizonytalanodó beszélő alakjára, identitására reflektálnak. Annál is inkább, minthogy jelenleg úgy tűnik (a kortársi minták egy – mennyiségileg sem csekély – hányadát figyelembe véve), leginkább a kimondás hogyanja, a beszéd működése teszi láthatóvá az én állandóan felépülő, majd lebomló építményének (meg)létét (Lapis József találó megfogalmazásában: „a személyiség nem kifejeződik – a kifejezés az, ami valamiképp mindig megszemélyesül”, vö. Enyhe mámor – A legújabb líra kihívásai az ezredforduló után, Alföld, 2009/12.). Bajtai András Betűemberében tehát az én története a vers diszperz, „szétzóródó” nyelvi mintázatain való elmozdulások során alakul. A betű materialitásának kitett beszélő ezért is kénytelen minduntalan kísérletet tenni arra, hogy a látszólag hétköznapi történések (melyek azonban mindig tartalmaznak valami groteszk,

DISPUTA Lépcsők

Bajtai András: Betűember

39

DISPUTA Lépcsők 40

nem hétköznapivá stilizált mozzanatot) során önmaga szituáltságát meghatározza. Ez azonban különféle eljárásokon keresztül ellehetetlenül: néhol a versbeszélő (beletörődéssel ugyan) reflektál a végbemenő eseményeknek történő kiszolgáltatottságára („Közben beesteledik csendben, kezdődik előlről, / és én semmit sem tudok tenni ellene”, Bárki lehet), másszor viszont éppen a reflexió hiánya, a puszta konstatáló attitűd határozza meg a versek viszonyrendszerét (az olvasó jellemző tapasztalata ilyenkor a befejezetlenség, egyfajta esetlegesség lehet, például A süket nő esetén). Nem véletlen, hogy a kötet során a név kimondásának vágya lesz a lírai megszólaló egyik kitüntetett attribútuma, melytől az említett (másiktól függő) önlétesítést beteljesíthetőnek véli: „Ma megint találkoztam a süket nővel, / de most sem tudtam bemutatkozni neki […] Pedig mennyire szerettem volna leírni / végre neki a nevem egy papírra” (A hátsó szobákban). Az érzékszervi korlátozottságon értett mediális elválasztottság az én legitimációjának egyik legfontosabb összetevőjét érinti, mert noha a név le is írható, ezáltal elvileg külsővé tehető, ám nem artikulálható, ilyen módon annak csak papíron lehet nyoma. Talán látszik, hogyan hajlik vissza már maga az érvelés is a Betűember alapvető problémájára, melyet fentebb egyfajta létesítő-destruáló folyamatként értett írás során szétszóródó, az én identitásával lényegileg összefüggő kérdéseként fejtegettünk. A „süket nő” süketsége az ellehetetlenülő kommuniká-

ció (vagyis az én-felmutatás) kudarcának tehát csak az egyik oldalát világítja meg. Nietzsche óta tudjuk, hogy a szavak sosem magukat a dolgokat nevezik meg, egyáltalán az elnevezések esetlegességét éppen a nevek katakretikus áthelyeződése nyomatékosítja, vagyis e logika szerint hiába írná le nevét a beszélő a süket nőnek, mindezzel valójában semmit nem mondhatna el magáról. Úgy tűnhet, mintha a Név és szín ciklus, Bajtai Andrástól szokatlanul elliptikus, sűrített versei a névadás véletlenszerűségét valamiképp leképező, különböző üres jelölőként, egyfajta transzparensként, az említett katakrézis (név-átvitel) logikája alapján tételeződő szavak játékában íródó szituációkon keresztül igyekezne a beszélő önmaga eredetére, egyáltalán létére rákérdezni: „Hangból volt a Nap. És hang voltam én is, / meg szomjúság. Hang voltam én is, és nem / tudtam beszélni, de ők nevet adtak nekem. // Azt mondták: vadász, erre én: vér. / És megtanultam, hogy piros. És így is lett. / Nem volt hangom, ők mégis elneveztek, // úgy hívtak: piros. És megtanultam beszélni. / Hang voltam, végül csak szomjúság, de / a szomj nem enyhült, a kortyok ittak tovább.” (Hang és vér) Habár egyes vélemények szerint idegenként hat a Betűember kötetben ez a fajta narráció, érzésem szerint bennük különösen érzékenyen vetül egymásra tematika és nyelvi megalkotottság; mind a név és személyiség viszonya, mind pedig a szó–dolog kapcsolat konvenciójellegét példázó színek elnevezéseivel való játék a metaforizáció igen tág terepét nyújtja a szerző számára. Bajtai kötete mind külsőleg, mind belsőleg sötét tónusú könyv. Jellemző olvasói benyomást tükröz Ayhan Gökhan kritikájának címe is: Horrorfilm, dalban elbeszélve (…). A sokakat elsőre talán taszító prózai versszövegek valóban nem a gyönyörködtetést szolgálják, mégis, a néhol igencsak megterhelő asszociációkkal dolgozó költemények kitermelik a maguk sajátos esztétikai tapasztalatát. Noha elsősorban nem az álmok működésmódját színre vivő versekre gondolok, amelyekben a szerző szinte lubickol a szürreális képek egymásra halmozásában (lásd például a Túl című verset), ami – hacsak nem a parodikus hatáskeltés szándékával készült – igencsak funkciótlannak hat (kedvencem a lakodalom, ahol „csirkefarháttal töltött kürtőskalácsokat” szolgálnak fel). Mindeközben a vers leginkább a freudi álomfejtés számára szolgálhat kimeríthetetlen „vadászterepet”, a kötetegész szempontjából azonban kevesebb a felhajtóereje. Érdekes továbbá, hogy

ben máshol, az álom dimenzióját jelzetten megidéző szövegek (lásd például a retorikailag, arányait tekintve sem problémátlan Elvesz című verset) – homályosságuk ellenére – mintha túlontúl kézenfekvő, leginkább pszichológiailag releváns kapcsolódásokat implikálnak („Azt álmodom, / hogy elveszlek, és engem kényeztetsz, de a merevedésem / fáj, és mielőtt elélveznék, elveszítelek, ott állok az osztály / előtt farkasszemet nézve a periódusos rendszerrel…”). A kötet maga azonban kiegyensúlyozott, helyenként kimondottan izgalmas (saját kérdéseit invenciózusan kibontakoztató) darab. Valóság és fikció határán lebegő világot teremt, amelyben nem érezheti magát különösebben otthon az olvasó, mindez ugyanakkor éppen sikerültségét jelzi. Ebből a szempontból hangulatilag, helyenként akár tematikailag is valóban közel kerül a (Bajtai által bevallottan sokra tartott) legnagyobb filmes mesterekhez, Lynchhez, Kubrickhoz (de akár más műnemek képviselőihez, például az amerikai kultszerző Bret Easton Ellishez). Bajtai András szokatlan történésekről ír. Folyamatos nyelvi mozgás, áthelyeződés során tárja fel annak tapasztalatát, hogy az ember saját (sokszor körvonalazatlan, kiismerhetetlen) félelmeivel végeredményben mindig magára van hagyva. Leginkább pedig attól félünk, amit nem lehet kiismerni. Másfelől bizonyos félelem a szerzővel és a megtalált atmoszférával kapcsolatban is fennáll. Mert ahogy a hétköznapokban démonainktól, úgy a költészetben talán az otthonossá vált formanyelvtől a legnehezebb megszabadulni. (Bajtai András: Betűember, Budapest, JAK+PRAE.HU, 2009, 1490 Ft, 78 oldal) Herczeg Ákos

DISPUTA Lépcsők

az én-beszéd gyakran ott veszti el a talajt a lába alól, ahol a távolságtartó narráció a vallomásos líra paneleivel találkozik (például az imént említett vers végén: „Nem történik semmi, nem jön senki, te sem jössz már, / nem értenek szót velem az utcák…”. Éppen a merész képzettársításokkal terhelt élménylíra által megkövetelt kétfajta, egymás hatását némiképp viszszatartó olvasásmód tüntetheti föl a verset nehezen argumentálhatónak, asszociatív mozgásait szervetlennek. Ha itt járunk, épp A mező című szöveg volt az, melynél az emlékezés mozgatta vallomásos versbeszédet nemhogy gátolnák, hanem kimondottan támogatják a nyelv kiszámíthatatlan elmozdulásai, az általa létrehívott történések: „Mint egy néma szidás, olyan a mező. / Nem tudom, hogyan került ide, / én csak reggelizni akartam, beültem / valahová megenni egy szendvicset, / de akkor jött az a lány, és egy kevés / pénzt kért tőlem, de én nem adtam / neki. Csak később vettem észre, hogy / kézfején nincsenek ujjak, később / láttam meg, hogy jobb keze végén / mintha csak egy burgonya lett volna. // Itt van ez a mező, amihez már semmi / közöm, és most kezdenem kell vele / mégis valamit…” Meglehet, a vers sikerültségében némi szerepe lehet a szerző szövegeiben folyamatosan vándorló, újabb kontextusokba beékelődő nyelvi jelek ismétlődésének is: a burgonya meglepő felbukkanását a lány ujja helyén a kötetben eggyel korábbi vers (Mondjuk úgy) szakaszának emlékezete is indokolhatja, melyet a zsákban megmozduló krumpli képe (ebben a horrorisztikus versvilágban mindenesetre) szemantikailag, ugyanakkor pusztán grammatikailag (kiüresített nyelvi elemként) is motiválttá tehet. Az egymással rejtélyes, kimondhatatlan viszonyban álló szövegrészek nem ok nélkül vetik fel az én integritásának kérdését, miköz-

41

Energia, Anyag, Elme: a tudat materialista és dualista megközelítései Horváth Lajos–Szabó Attila

DISPUTA Műhely 42

A

tudatjelenségek kutatásában az 1960as évek végén az agyfiziológia és a kísérleti pszichológia még határterületeknek számítottak, azonban napjainkban már bevett nézeteknek tekinthetőek az elme tudományos vizsgálatában. Miközben a behaviorizmus számára az elme, a tudat vagy a tudatállapotok fogalmai olyan megfigyelhetetlen jelenségeket takartak, amelyeket a tudományosság igényének fenntartása érdekében fel kellett váltani a megfigyelhető viselkedési jegyekkel, addig az agyfiziológiába újra visszaszivárogtak ezek a filozófiai/lélektani kategóriák. Ádám György – 1969-ben – egy új korszak hajnalának tekintette az interdiszciplináris együttműködést: „Szinte szemünk láttára omlanak le a klasszikus lélektan falai, hogy határ menti mezsgyéket, sőt, érinthetetlennek vélt »belterületeket« foglaljanak el belőle a fiziológiai és morfológiai, fizikai és kémiai ismeretrendszerek vagy töredékek”.1 Mindemellett Ádám arra is rámutat, hogy a határterületek eredményeinek értelmezése korántsem egyszerű feladat, hiszen nincs olyan közös nyelv, amelyben a különböző természettudományok osztoznának, a humán és a természettudományok között pedig még nagyobb a magyarázati szakadék. Pléh Csaba szerint az interdiszciplináris kognitív tudományi szemlélet nem valamiféle „metadiskurzusnak” tekinthető, hanem csupán dialógust próbál kialakítani a megismeréssel foglalkozó tudományok között. A megismeréstudomány számos tudományterület személeti metszeteként értelmezhető, vagy egy olyan perspektívaként tekinthetünk rá, amely számos tudományban megjelenik. (Lásd: Pléh 2003, 12–13.). Cikkünk szempontjából azonban nem is a sokat citált kognitív forradalomnak a legnagyobb a jelentősége, hanem az úgynevezett „tudat tudományá”-nak, amely az egyik legújabb interdiszciplináris együttműködés. S. Székely Attila véleménye szerint a 20. század végén „egy új tudományág született: a tudat tudománya (angolul: The Science of Consciousness)”.2 A „tudat” fogalma – Thomas Metzinger kifejezésével élve – egyfajta esernyőfogalom ebben a kontextusban, a kognitív tudományok „kogníció”-fogalmához hasonlóan. Miközben ebben a szakmaközi diskurzusban is megmaradnak a különféle diszciplínák módszertani elkötelezettségei és fogalmiinterpretációs sajátosságai, a tudat prob-

1 2

lémája válik a „közös témává”; a különböző perspektívák azonos céltulajdonságává. A tudat problémája pedig leginkább a tudatos és tudatküszöb alatti információfeldolgozás problémájában manifesztálódik ebben a szakmaközi dialógusban. Ugyanakkor érdemes rávilágítani, hogy a tudat tudománya olyan filozófiai kérdéseket is igyekszik tudományos problémává „konvertálni”, mint például az agy–tudat dualizmus; vagy feleleveníthetjük David Chalmers klasszikus kérdését is, hogy vajon az „információfeldolgozás gépezetének zakatolásából” miért bukkannak elő az érzéki karakterrel rendelkező szubjektív tudatállapotok? (Chalmers 2004). Ha ez utóbbi filozófiai kérdésre kielégítő választ adnánk, akkor, Chalmers vélekedése szerint, megoldanánk a tudat úgynevezett nehéz problémáját. A tudat könnyű problémái pedig azok, amelyeket kognitív képességek és funkciók segítségével meg tudunk magyarázni (például a környezeti ingerek diszkriminációja, integrációja, belső állapotok közlése stb.). Ami jelen cikk szempontjából lényeges: ebben az új diskurzusban szintén az agyfiziológia – pontosabban az idegtudomány és annak egyéb diszciplínái – szolgáltatják a tudatjelenségek magyarázatának modelljeit. A tudat tudománya így egy rendkívül egyszerű „centrális doktrínára” épül: a tudatjelenségek a sejt- és hálózatszintű neurobiológiai mechanizmusokon alapulnak. Ez a naturalista megközelítés továbbra is igyekszik meghódítani a lélektan „érinthetetlennek tűnő belterületeit”. Metzinger jogosan irányítja figyelmünket a weberi problémára, mely szerint a tudatjelenségek naturalizálásának utópiája felveti a természet, sőt az emberi természet teljes varázstalanításának lehetőségét is (Metzinger, 1999). Más szerzők – például Bennett és Hacker (2004) – nyelvfilozófiai alapokon és az idegtudomány módszertani problémáira reflektálva igyekeznek rámutatni arra az „idegtudományos hübriszre”, amely áthatja a tudatjelenségek idegélettani redukcióját. Cikkünk szintén a neurobiológiai paradigma egyik kritikájának tekinthető. Neurobiológiai paradigmán egyszerűen azokat az elméleti, módszertani, sőt normatív szempontokat értjük, amelyek a tudatjelenségek neurobiológiai kutatásait vezérlik. E paradigma vezérelve a fentebb említett centrális doktrína – a tudatjelenségek sejt- és mole-

Ádám György: Érzékelés, tudat, emlékezés… biológusszemmel. Bp.: Gondolat 19762, 7. S. Székely Attila: A tudat-biopszichológia alapvonalai. Appendix, Marosvásárhely 2005, 14.

3

4

jellemzők (például eltűnnek a szemölcsök) vagy pozitív mentális változáson mennek át az alanyok (kigyógyulnak a depresszióból vagy a kényszerbetegségekből). A mechanikus neurobiológiai paradigma természetesen visszautasítja a dualizmusba hajló magyarázatokat, és saját elveinek védelmében értelmetlennek nyilvánítja azt a beszédmódot, amelyben az elme, a tudat, az akarat – valamiféle obskúrus, megfoghatatlan energiaként funkcionálva – kitüntetett magyarázati pozíciót foglalnak el. Douglas M. Schwartz szerint e jelenségek mechanisztikus magyarázata a szcientizmus kultuszának megnyilvánulása (Schwartz 2002, 6.). Szcientizmuson ebben a kontextusban azt a tendenciát érti, amelyben a tapasztalat valamennyi formáját tudományos metodológiával igyekeznek megmagyarázni. Másképpen fogalmazva, a neurobiológiai paradigma vagy a tudat tudományának centrális doktrínája megpróbálja „varázstalanítani” a pszichés jelenségek világát. Neurobiológiai szinten, csupán agyterület és újabb agyterület közötti interakcióról beszélhetünk,4 a szubjektív tapasztalat, a módosult tudatállapotok epifenoménné válnak. Az a paradoxon, hogy a neurobiológiai paradigmában a placebo és a hipnózis anomáliáknak tűnnek, visszavezethető a tudat tudományának alapvető filozófiai problémájára: a tudatjelenségek ontológiai státuszának kérdésére. A fenti patthelyzetből két ellentétes alternatíva adódik: (1) Kitartóan képviselhetjük tovább a mechanikus-materialista tradíciót. Az akarat, a tudatállapot, mentális állapot, az élmény stb. fogalmai helyett csupán agyi folyamatok determinisztikus leírásait részesítjük előnyben, tehát hűek maradunk a centrális doktrínához; az emberi lényeket továbbra is Descartes automatáihoz hasonló gépezetnek vagy óraműnek tekintjük. (2) A placebo, a hipnózis vagy hasonló jelenségek magyarázatának érdekében lélektani, mentalisztikus magyarázatokhoz fordulunk segítségért. Ennek az alternatívának képviselője például a filozófus Chalmers és a pszichiáter Jeffrey M. Schwartz.

Edward Ernst szerint a klinikai orvostudománynak pozitívan kellene hozzáállnia a placebo és a hipnózis jelenségeihez, sőt be kellene őket építeni a klinikai gyakorlatba, miközben kihasználjuk előnyeiket. Edward Ernst: Placebo: new insights into an old enigma. Drug Discovery Today, 12 (9/10), 2007, 413–418. Bár továbbra is kidolgozatlan a placebo-hatás teljes magyarázata, Benedetti szerint a placebo-hatás során aktiválódó agyterületek egy nagyobb hálózat részei lehetnek, amelyek az affektív válaszok akaratlagos szabályozásáért felelősek. Léteznie kell az agyban egy olyan „önszabályozó rendszernek”, amely egyaránt hatást gyakorol az érzelmekre, a fájdalomra és az akarati stratégiákra. A placebo-hatás során ez a rendszer kívülről generált becsléseket végez. A placebo-hatás vagy a hipnózis során bekövetkező figyelmi folyamatok változása talán a frontális lebeny „top-down” hatásainak köszönhető. Lásd: Fabrizio Benedetti et al.: Neurobiological mechanism of the placebo effect. The Journal of Neuroscience, 25 (45), 2005, 10 390– 10 402.

DISPUTA Műhely

kula-, valamint hálózatszintű tanulmányozása. Arra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy akadnak még olyan lélektani jelenségek, amelyek neurofiziológiai magyarázatai igencsak „durvaszemcsések”; vagy éppen a fiziológiai magyarázatok indifferenssé válhatnak lélektani, szubjektív-fenomenológiai szempontból. Ebből a helyzetből pedig egy aktuális kérdés adódik. Vajon a közeljövőben találunk-e majd olyan diszciplínát a tudat tudományának térhódítása révén, amely újabb összekötő hidat képez a neurobiológiai és a lélektani jelenségek között? Természetesen a neuropszichiátria vagy a neuropszichológia határtudományai bizonyos értelemben a fenti problémára adott válasznak tekinthetőek (Lásd például Ramachandran és Blakeslee 1999). Sőt, mindezek mellett született egy újabb „hibrid tudományág” is, mely igyekszik azokra a jelenségekre is magyarázatot adni, amelyek mintha kívül esnének a neurobiológiai paradigma magyarázati horizontján. A pszichoneuroimmunológia új diszciplínaként bukkant fel a késő 20. század tudományos horizontján; eleinte úgy látszott, „összekötő kapocsként” fog majd szolgálni a test–elme interakciók bizonyos aspektusával kapcsolatos teoretikus űrben. Ám egyre inkább úgy látszik, a lelki történések szomatizálódása nem vezethető vissza pusztán biológiai alapokra; más (például pszichoszociális, társadalmi stb.) tényezők szerepe kritikus lehet e folyamatok során. A 21. század első éveiben a placebo és a szuggesztió jelenségei ismét az idegtudomány és a pszichiátria érdeklődésének középpontjába kerültek. Úgy látszik, hogy ezek a jelenségek kiegészíthetik a terápiákat,3 ráadásul specifikus farmakológiai hatások – sőt mellékhatások – nélkül fejtik ki pozitív hatásukat. Filozófiai szempontból e jelenségek interpretációjának változása figyelemre méltó. Egy tabletta molekuláris szintű hatóanyagai helyett az alanyok externális, interperszonális tényezők hatására kerülnek módosult tudatállapotba. A módosult tudatállapot hatására pedig megváltoznak bizonyos testi

43

DISPUTA Műhely

Schwartz érdekes módon a modern képalkotó eljárásokat, az idegtudomány fejlődését egy teljesen más elméleti keretbe helyezi a biomedikális tudásformát képviselő idegtudósokkal szemben. Chalmers pedig a szubjektív tapasztalatot a világegyetem egyik fundamentális jellemzőjének tekintette a gravitációhoz hasonlóan (Chalmers, 2004). Schwartz szinte Chalmers nyomdokain halad és a Toward a Science of Consciousness című konferenciák látogatása,5 valamint számtalan interdiszciplináris konzultáció hatására bevezeti a „mentális erő” (mental force) fogalmát. Schwartz pályafutása kezdetén – az 1980-as években – agykutatással foglalkozott, majd később beleütközött a kényszerbetegségek problémájába (Obsessive-compulsive disorders, OCD). Miközben az egyik endogén opiát, a béta-endorfin mániás depresszióban betöltött szerepét tanulmányozta funkcionális neuroanatómiai vizsgálatokkal, egy mélyreható filozófiai probléma is felkeltette érdeklődését, a mentális állapotok és az agyi struktúrák interakciójának rejtélye. Schwartz egy kreatív ötlettől vezérelve kinyomtatta a kényszerbetegségben szenvedő páciensek agyáról készült PET felvételeket és megmutatta a pácienseknek betegségük neuroanatómiai alapjait. Ezzel az oksági magyarázattal arra ösztönözte a pácienseket, hogy saját akaratukkal hatást gyakoroljanak agyműködésükre. Szubjektív szinten természetesen ez úgy működött, hogy a páciensek valamilyen más gondolatra összpontosítottak vagy egy eltérő cselekvésbe kezdtek, amikor rájuk tört a kényszeres roham. Ha úgy érzi a páciens, hogy folytonosan kezet kell mosnia, akkor inkább kertészkedjen (Schwartz, 2002 83.). A betegség tüneteit Schwartz olyan agyműködési hibaként magyarázta, amelyet a betegek hamarosan megtanultak uralni. PET és fMRI vizsgálatokkal pedig sikerült megállapítani a gyógyulás következtében előálló változást a neurális plaszticitásban és a szimptómák mögött működő agyi hálózatok anyagcseréjében. Schwartz tisztában van a redukcionista ellenválasszal, mely szerint az előbbi terápiás hatások megmagyarázhatók pusztán agyterületek közötti interakcióval, mégis egy dualisztikusnak mutatkozó elméletet vall:

5

44

6

„A kényszerbetegségek kezelésében elért klinikai és pszichológiai eredmények azt a nézetet támogatják, hogy a tudatos és akarattal rendelkező elme nem magyarázható teljesen és kizárólag az agy anyagi összetevőjével. Másképp fogalmazva, az oksági kapcsolat nyilának, amely az agyat az elmével összeköti, kétirányúnak kell lennie. A tudatos, akaratlagos döntések és viselkedési változások megváltoztatják az agyat.”6 Ezek után bevezeti a mentális erő fogalmát, amely képes különböző neurális hálózatokat aktiválni. A mentális erő egyfajta energia, több mint agyi aktivitás és nem is redukálható kizárólag az agyra. Nézetei szerint kényszerbetegeknél a mentális erő „kapcsolta le” a beteg, beidegződött neurális hálózatot és erősítette fel az „egészséges hálózat” aktivitását. Miközben beismeri, hogy a mentális erő koncepciója még gyerekcipőben jár, Schwartz továbbra is kitart a mentális terminusok használata mellett. Úgy fogalmaz, hogy egy „ártatlanabb korban” az általa használt mentális erőt, egyszerűen „akaratnak” hívtuk (Schwartz, 2002 95.). Schwartz vezérfonalát követve tovább léphetünk, és talán kijelenthetjük, hogy a mentális erőt a 17. században „szellemi szubsztanciának” vagy pedig „léleknek”, „elmének” hívtuk… A placebo és a hipnózis jelenségei ismét rávilágítottak arra a belső ambivelanciára, amely áthatja a tudatjelenségek tudományos szigorral történő kutatását. A fenti jelenségek elemzése során hirtelen a neurobiológiai materializmus és a dualizmus között húzódó ingoványos útra tévedtünk. A placebo és a hipnózis esetében az idegtudományos paradigma úgy jár el, ahogy az a „normál tudománytól” elvárható. Igyekszik az anomáliaszerű jelenségeket saját szempontrendszerével megragadni. Schwartz fenti, a mentális erőről szőtt spekulációi kiküszöbölhetőek fiziológiai szempontból. A materialista érvelhet azzal, hogy fölösleges a tudat, az akarat és az elme fogalmainak erőltetése, csupán arról van szó, hogy az egyik agyterület hat a másikra, vagy az agy hat a szomatikus folyamatokra stb. A „forradalmi szellemiségű” kutatók azonban nem rettennek vissza a spekulációktól. A mentális erő koncepciójában a dualizmus egyik esetleges rehabilitációját követhettük nyomon. A neurális

A 2007-es budapesti konferenciával kapcsolatban lásd Szabó Attila beszámolóját lapunk 2007. októberi számában (A tudat tudományának arcélei – egy nemzetközi konferencia tanulságai). – A szerk. Jeffrey M. Schwartz, M. D., and Sharon Begley: The Mind & The Brain: Neuroplasticity and the Power of Mental Force. Harper Perennial, New York, 2002, 95.

7

8

9

legi paradigmában képtelenség bármiféle relációjelet elhelyezni a nem fizikai tudat és a fizikai jelenségek leírásai közé. A modern orvoslás viszonylag régóta érdeklődik a pszichiátriai, lelki tünetek és az immunfunkciók közötti összefüggések iránt. 1932-ben Walter Cannon, a Harvard Egyetem fiziológiaprofesszora, aki az élőlények mentális és fizikai egyensúlyviszonyait tanulmányozta, A Test Bölcsessége (The Wisdom of the Body) című könyvében megalkotta a modern élettan egyik kulcsfogalmát: a „homeosztázis” terminust. A szó a görög „homoiosz” (kb. „hasonló”) és „sztászisz” (kb. „helyzet, állapot”) szavak összevonásából jött létre, és lényegében a szervezet normál körülmények között fenntartott belső egyensúlyi állapotára utal. Cannon állatkísérletei során azt tapasztalta, hogy a stresszel járó érzelmi változások – például düh, kimerültség – hatással vannak a gyomor-bélrendszer perisztaltikájára; ennek részleges vagy teljes megszűnését okozzák. Ezek a kutatások az autonóm idegrendszer állapotai közti összefüggések feltárására figyeltek, s ezek vezérfonalát követte Selye János is, aki rájött, hogy ha az állatokat változó fizikai és mentális stressznek teszi ki, a test sajátos módon alkalmazkodik a körülményekhez. Több évnyi kutatómunka után megalkotta az „Általános Adaptációs Szindróma” fogalmát, mely olyan testi tünetek együttes megjelenését jelenti, mint például az adrenalin-mirigyek megnagyobbodása, az immunszervek (csecsemőmirigy, lép vagy más limfoid szövetek) atrófiája, funkciócsökkenése vagy gyomorfekélyek megjelenése. A 20. század közepén aztán néhány orvos arról számolt be, hogy egyes pszichiátriai betegek immunválaszában változások figyelhetőek meg a nem pszichotikus kontroll-csoportokhoz képest (Vaughan et al. 1949, 332.). Ilyen változások volt például a vakcináció hatására produkált gyengébb antitest-válasz, vagy a fehérvérsejtek (immunsejtek) számának csökkenése.8 A következő nagy lépés George F. Solomon és munkatársainak 1964-es cikke volt, melyben megalkották a „pszichoimmunológia” terminust; e cikket azóta is alapvetőnek tekintik a pszichológiai szemléletű orvoslás területén.9 Maga a „pszichoneuroimmunológia” (PNI) elne-

A nullponti energia az a lehetséges legalacsonyabb energia, mellyel egy kvantummechanikai fizikai rendszer rendelkezhet. Azt a kvantummechanikai rendszert, mely ezt az energiaértéket felveszi, zéró-pont mezőnek nevezzük. Freeman H, Elmadjian F.: The relationship between blood sugar and lymphocyte levels in normal and psychotic subjects, Psychosom Med, 1947; 9: 226–33. Solomon GF, Moos RH.: Emotions, immunity, and disease: a speculative theoretical integration. Arch Gen Psychiatry, 1964; 11: 657–74

DISPUTA Műhely

szubsztrátumok helyett a pszichiáterek továbbra is profitálhatnak a mentális lexikon használatából. A placebo és a hipnózis lélektani területeit még nem sikerült teljesen meghódítania a neurofiziológiának. Schwartz dualista spekulációja egyfajta ellenreakciónak is tekinthető, amely a „mentális”, a „perszonális” szintek neurális redukcionizmusával – a neuronális emberképpel – szemben született. A tudati energia koncepció és a tudatmint-energia felfogásmódok különösen divatossá váltak az elmúlt évtized folyamán. Itt gondolhatunk a Penrose és Hameroff által kidolgozott kvantum-tudat elméletre (Quantum consciousness), mely szerint a tudati történések – illetve maga a szubjektív tudatos tapasztalás – hátterében elemi kvantumfolyamatok állnak. Egy másik érdekes felvetés, mely a tudat energiatermészetét igyekszik bizonyítani, a különféle pszi-jelenségek csoportjával kapcsolatos. Roll összefoglaló tanulmányában olyan jelenségekről referál, amelyeket nem lehet magyarázni a jelenlegi neurobiológiai paradigmán belül. Elsősorban az ún. pszichokinetikus (PK) jelenségekről van szó, melyek lényege különböző anyagi rendszerek – elemi részecskefolyamatok (például véletlenszám-generátorok) vagy nagyobb, makroszkopikus tárgyak – fizikai állapotának befolyásolása a tudat „erejével”. Természetesen itt is ingoványos talajon járunk, hiszen látszólag alapvetően különböző leírási szintekről van szó. Roll szerint az ilyen parajelenségek magyarázatához viszont paradox módon segítségül hívhatjuk a modern fizikát. Érvelése szerint a PK jelenségek fizikai alapokon nyugszanak: a vizsgált anyagi rendszerek anomáliaszerű viselkedése magyarázható a nullponti energia (Zero-point energy, ZPE)7 emberi tudat általi befolyásolásával. A tudat képes a tér ZPE-fluktuációit koherenssé tenni, aminek következtében a fókuszba került tárgyra ható gravitációs erő (és a tárgy tehetetlensége) megváltozik. Az, hogy ez pontosan milyen módon megy végbe, nem ismeretes, ám bizonyos tapasztalatok a jelenség elektromágneses természetét sugallják. A fentiek alapján azonban semmilyen tudományos magyarázatot nem alkothatunk; a probléma visszatér: a jelen-

45

DISPUTA Műhely 46

vezés Robert Adertől és Nicholas Cohentől származik. Ők az 1970-es években végeztek klasszikus kondicionálási kísérleteket patkányokon, s ez volt az első olyan publikált kísérletes eredmény, mely bizonyította az idegrendszer (ízlelési receptorok, emlékezet stb.) és az immunrendszer (változás a fehérvérsejtek számában, az immunrendszer általános állapotában) interakcióját (Ader and Cohen, 1975, 337.). Ezt követték David L. Felten és munkatársai 1980as évek elején közölt eredményei. Ader, Cohen és Felten 1981-ben jelentették meg – szakmai körökben a mai napig mérföldkőnek tekintett – Pszichoneuroimmunológia (Psychoneuroimmunology) című könyvüket. 1985-ben Candace Pert igazolta, hogy neuropeptid-receptorok találhatóak mind az idegrendszer, mind pedig az immunrendszer sejtjein. Az utóbbi években a modern pszichiátria, immunológia, neurológia, molekuláris biológia interdiszciplináris forradalma hihetetlen fejlődést hozott a PNI-kutatások területén is. A PNI jelenlegi formájában alapvetően az egyén lelki (pszichológiai) és immunfolyamatainak összehasonlító vizsgálatát, a pszichoszomatikus folyamatok, tágan értelmezve pedig a „lélek– test” interakciók hátterének tisztázását tűzte ki céljául.10 Miért aktuális a PNI interdiszciplináris programja a kísérletes tudatkutatás és a fenti anomalisztikus jelenségek szempontjából? A kutatók a tudat tudományának frontján a neurobiológiai paradigma megerősítését, stabilizálását várták a PNI-től. Mint látjuk, alapvetően itt is redukcionista megközelítésmóddal találkozunk: a lelki jelenségek hátterében biológiai (idegrendszeri) történések állnak, melyek aztán tiszta biokémiai (mechanisztikus) interakciók által befolyást gyakorolnak az immunrendszerre. Nincs tehát szó „lélekről” és „testről” a karteziánus dualizmus értelmében, hiszen valójában minden az élő anyag szintjére, illetve molekuláris kölcsönhatásokra redukálható, így a színfalak mögött egyértelműen redukcionista monizmus áll. Az utóbbi 4–5 évben azonban korábban nem várt összetevőkkel bővült az összkép. Az autoimmun és allergiás betegségek kapcsán kiderült, hogy az esetek egy jelentős részében kritikus szerepet játszanak bennük lelki tényezők. Az már korábban is ismert volt, hogy egyes kórképekben fontos szerepet kap az egyén pszichés állapota (például neurodermatitisz, hisztéri10

ás aszthma, kolinerg csalánkiütés, pánikroham stb.). Ehhez járulnak hozzá az olyan tanulmányok, amelyek szerint bizonyos allergiák és autoimmun betegségek hátterében pszichoszociális tényezők (például krónikus stressz, kapcsolati válságok) állnak (Sepa et al. 2006). A napjainkban uralkodó biomedikális tudásforma azonban ebben az esetben is idegenkedik a fogalomhálózat olyanféle „reformjától”, mint amilyet például Schwartz képviselt. A neurobiológiai paradigma oldaláról ezért a „normál tudományos szabályrendszer” fenntartása érdekében folyamatosan jelennek meg azok az ellenérvek, amelyek redukcionista metodológiával igyekeznek bizonyítani e folyamatok tisztán biológiai okait. A jelenlegi felfogásmód a biomedicina területén továbbra is egyoldalúan erőlteti azt a nézetet, miszerint e betegségek tisztán fizikai-biológiai okokra vezethetőek, és nem törődik a nyilvánvaló szociális-lélektani komponensekkel (Bush et al. 2009; Boyce et al. 2009). A jelenlegi elméletek szerint például az öszszes allergiás betegség visszavezethető az eozinofil és bazofil granulociták, hízósejtek, abnormálisan termelt, nagy mennyiségű IgE-izotípusú ellenanyagok biológiájára. Az ilyen teoretikus háttér szintén biológiai-kémiai tünetmentesítési stratégiákat szül: a gyógyszeres kezelések az immunsejtek jelátviteli útvonalait, bizonyos sejttípusokat (például hízósejtek), bizonyos elválasztott anyagokat (például hisztamin) céloznak meg. Ezzel azonban tüneti kezelést hajtanak végre és nem az okok megszüntetését. Egy lelki eredetű, ideges bőrgyulladás, psoriasis (ekcéma) vagy csalánkiütés például tünetmentesíthető mondjuk antihisztaminokkal, de gyógyítani nagy valószínűséggel csak pszichés úton – úgy, ahogyan keletkezett – lehet (például pszichoterápiával). Bizonyos betegségek lelki eredete és pszichoterápiás gyógyíthatósága már ismert. Kezdeményezéseket találhatunk bizonyos kórképek pszichés eredet alapján történő csoportosítására is, ám mindez egyelőre meglehetősen nehézkes, hiszen az „egydimenziós” tudományos perspektíva csak a biológiai anyagot ismeri el mint a tünetek eredetét és a számba vehető terápiák fundamentumát. A pszichoneuroimmunológia emiatt kétélű kard: egyrészt valóban fegyver lehet a neurobiológiai redukcionisták kezében, másrészt azonban egy újfajta, holisztikus szemléletű megközelítés küszöbét is jelentheti.

Michael Irwin, Kavita Vedhara: Human Psychoneuroimmunology. Oxford University Press, 2005, 33.

bá a fenti problémák az ember önértelmezésének tágabb horizontjai felé is kapukat nyithatnak. Irodalom Ader R and Cohen N.: Behaviorally conditioned immunosuppression. Psychosomatic Medicine, 1975, Vol 37, Issue 4, 333–340. David J. Chalmers: Szemközt a tudat problémájával (Ford.: Sutyák Tibor). Vulgo, 5. évf. 2. sz. 2004 Joshua A. Boyce et al.: Advances in mechanisms of asthma, allergy and immunology in 2008. J Allergy Clin Immunol, 2009, 123: 569–574. Pléh Csaba: Pszichológiatörténet – a modern pszichológia kialakulása. Gondolat, Bp. 1992 Robert K. Bush, David B. Peden: Advances in environmental and occupational disorders in 2008. J Allergy Clin Immunol, 2009, 123: 575– 578. Sepa A and Ludvigsson J: Psychological stress and the risk of diabetes-related autoimmunity: a review article. Neuroimmunomodulation, 2006, 13(5-6): 301–308. Thomas C. Neylan: Hans Selye and the Field of Stress Research. J Neuropsychiatry Clin Neurosci, 1998, 10:230 Vaughan WTJ, Sullivan JC, Elmadjian F.: Immunity and schizophrenia. Psychosom Med, 1949; 11: 327–33. V. S. Ramachandran és Sandra Blakeslee: Phantoms in the Brain: Probing the Mysteries of the Human Mind. HarperCollins Publishers, USA, 1999 William G. Roll: Poltergeists, Electromagnetism and Consciousness. Journal of Scientific Exploration, Vol.17. (1): 75–86.

DISPUTA Műhely

Filozófiai szempontból a PNI fenti ambivalenciája különös jelentőségre tesz szert, hiszen már nemcsak arról van szó, hogy olyan jelenségek után kutatunk, amelyek neurobiológiai magyarázatai még gyerekcipőben járnak vagy éppen kiélezik a mechanikus-materialista és a dualista tradíciók párharcát, hanem egy olyan tudományterület születését követhetjük nyomon, amely ténylegesen körvonalazza a neurobiológiai magyarázatok határait. Igen jelentős tudomány- és társadalomfilozófiai kérdésként vetődik fel, hogy az anomáliaszerű jelenségek és a PNI ambivalenciái vajon önreflexióra késztetik-e a gazdasági, kulturális, civilizációs dominanciának örvendő biomedikális tudásformát. Úgy látszik, hogy a neurobiológiai magyarázatoknak mégsem sikerül teljesen meghódítaniuk a „lélektani jelenségek belterületeit”, s ez ismét felvetheti az alternatív (vagy ha a dualizmusra gondolunk, akkor éppen a „konzervatív”) magyarázatok lehetőségét. A mechanisztikus-materialista hagyománnyal szemben elképzelhető, hogy az ember nem pusztán élő anyagból álló „biomechanikus automata”, amelybe ki-be rakosgatnak dolgokat és oldatokat öntenek bele, ha elromlik, hanem egy történeti létmódban egzisztáló, szociális kontextusba ágyazódó entitás, melynek igen jelentős komponense a lelki/ mentális dimenzió. Ezáltal új kapuk nyílhatnak meg a betegségek lelki úton történő – nem invazív – gyógyítására is. Ez azonban nemcsak a gyógyítás, hanem jelenlegi mechanikus-materialista világképünk és a természettudomány hegemóniájára épülő („techno-tudományos”) nyugati kultúra szempontjából is fontos lépés lehet; továb-

47

„A lexikonok is Kazinczyból dolgoztak” DISPUTA Műhely 48

A Kazinczy-életmű kritikai kiadásáról Bodrogi Ferenc Mátéval, Borbély Szilárddal és Orbán Lászlóval beszélgetett Gönczy Monika A Debreceni Egyetemen Kazinczy Ferenc születésének 250. évfordulója alkalmából, a Magyar Nyelv Évében (2009) rendezett nagyszabású tudományos konferencián mutatták be az életmű kritikai kiadásának első három megjelent kötetét (Kazinczy Ferenc Művei. Debreceni Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2009, 1. Pályám emlékezete. kiad. Orbán László, 1404 l.; Fordítások Bessenyeitől Pyrkerig: Önállóan megjelent fordításkötetek. kiad. Bodrogi Ferenc Máté, Borbély Szilárd, 888 l.; Külföldi Játszószín, kiad. Czibula Katalin, Demeter Júlia, 411 l.). A kutatómunka és az életműkiadás a több egyetemet összekötő Klasszikus Magyar Irodalmi Textológia Kutatócsoport keretében folyik. A sorozat szerkesztői, Borbély Szilárd és Debreczeni Attila a Debreceni Egyetem Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének kutató-oktatói. A textológia műhely tagjai közül az első két kötet szerkesztőit kérdeztem a kiadás jelentőségéről, újszerűségéről, a sajtó alá rendezés nehézségeiről.  Gönczy Monika: A kritikai kiadások esetében az egyik kardinális kérdés a szövegkorpusz határainak kijelölése szokott lenni. Hol vannak a Kazinczy-életmű határai? Milyen irodalom- és műfogalommal kell viszonyulni a Kazinczy-szövegkorpuszhoz? Van-e olyan célja a kiadássorozatnak, hogy a ’csekély eredeti irodalmi művet alkotó szerző, inkább a nyelvújítás vezéralakja, irodalomszervező’ Kazinczy-kép elmozduljon? Segíthet-e a kritikai kiadás abban, hogy átértelmezzük az irodalmi kánonban Kazinczy Ferenc és a Kazinczy-szövegek helyét? Borbély Szilárd: A régi kabarétréfa mintájára, hogy ’magyarok voltak vagy külföldiek?’, azt kellene válaszolnom: igen. A Kazinczy-hagyaték alapvetően és alaposan próbára teszi magát a műfogalmat, illetve a kritikai kiadás végzőit, a sajtó alá rendezőket, merthogy hatalmas korpuszról, nagyon-nagy anyagról van szó. Egy

szerteágazóan gazdag életműnek mind ez ideig csak a csúcsait láttuk, mint a jéghegynek, és közben kialakultak közhelyek Kazinczyval kapcsolatban. Ezeket, reméljük, az életmű kritikai feldolgozása meg fogja változtatni. Még az MTA kézirattárában és másutt található kéziratos anyagnak a föltárása is elvégzendő munka. Most készülnek a regiszterek, a bibliográfiák, egy áttekinthető adatbázis, amely láthatóvá teszi, mi hol van. Az alapvető életrajzi vagy bibliográfiai munkákat sem végezték el az elmúlt közel kétszáz évben, ezek folyamatosan készülnek, miközben a szövegek sajtó alá rendezése, bizonyos fajta megtisztítása megy végbe. Az első három megjelent kötet is mutatja már, hogy a klasszikus szövegkiadási feladatok és a hozzájuk eddig rendelkezésre álló módszertanok ebben az esetben nem használhatóak megnyugtatóan, ahogy a szövegfogalom is másként értelmezhető itt. Az egész vállalkozás eltervezése – hogy bele mertünk vágni, és hogy nem teljesen beláthatatlan vagy végrehajthatatlan feladatnak tűnik immár – annak köszönhető, hogy van egy új eszköz, a számítógép, illetve a digitalizált szöveget és képet kezelő platformok. A digitalizáció önmagában nemcsak eszköz, ami megkönnyíti és fölgyorsítja ezt a szerteágazó és majdhogynem végtelennek tűnő munkát, hanem más módszertant is kínál a kéziratok feldolgozására. Leegyszerűsít és áttekinthetőbbé tesz olyan dolgokat, amelyeket eddig a hagyományos, papíralapú szövegkiadá sok csak hatalmas apparátussal, sok-sok oldalon keresztül tudtak leírni.  Említenél egy példát? B. Sz.: A klasszikus, tehát hagyományos kritikai kiadásnak részben az is feladata volt, hogy a kézirat mását adja a kézirat képe nélkül. Azaz van egy kézirat, melyet valahol egy kézirattárban őriznek szigorú kézirattárosok. A papírkiadásnak valahogy le kell tudnia írni és újra az érdeklődő ol-

 A műfogalomnál maradva: valóban csak a technika segít hozzá, hogy a Kazinczy-szövegkorpuszt másképp lássuk? Vagy az ezredfordulós belátások, illetve annak tudása is segít az újraértésben, hogy a korabeli irodalmi intézményrendszer, a korabeli befogadók mást értettek művön? Felértékelődhet-e például Kazinczy Hamlet-fordítása azáltal, hogy egyes

intertextualitás-elméletek szerint a fordítás intertextuális alakzat, s voltaképpen minden fordítás hipertext, azaz újra írt „eredeti” mű? Bodrogi Ferenc Máté: Úgy is fogalmazhatunk, hogy már az eddig megjelent három kötet is megszólítja vagy provokálja a különböző elméleteket. Az intertextuális távlat szellemi előkészítői között például méltán tarthatjuk számon a kazinczyánus gyakorlatot, hiszen a mester egészen sajátjaiként kezelte a fordításokat, még akkor is, ha esetenként feltüntette a forrásszöveg szerzőjét. Magam is azt gondolom, hogy nemcsak a kiadási technika, hanem mindenféle más szempont, „ezredfordulós belátás” is jó alapja annak, hogy e szöveghalmazt másként lássuk; a Hamlet-fordítás például több szempontból is érdemes a hatástörténeti érdeklődés felkeltésére. A kiadássorozat igazi nóvuma véleményem szerint éppen az, hogy vizsgálati szempontokat, kérdésirányokat aktualizál – hogy mást ne említsek, például a mostanság más tudományágakban is elsőbbségét élvező emlékezet-vizsgálatok, narratív alapkutatások terén.  A kritikai kiadások eddigi gyakorlatában kiválasztottunk egy főszöveget, s ennek alárendeltük a többi szövegváltozatot. A mű mindig döntés eredménye volt. Mennyiben más a Kazinczy kritikai kiadás? Új művet tartunk-e a kezünkben, kiváltképp a Pályám emlékezetét, de akár a Bácsmegyeyt is tekintve? Orbán László: Egy 19. századi kiadónak valószínűleg mást jelentett a mű, mint nekünk. Ő rekonstruálni akarta a szerző legjobb szövegét, ebből létrehozni a művet, majd ezt adta ki. Ha hibát talált, azt kifoltozta, és kiegészítette, lekerekítette a szöveget; társszerzőként működött közre a kiadás során. Korábban, ha bementünk a könyvtárba, s kivettük például a Pályám emlékezetét, akkor jól lezárt, kerek egész művet vehettünk kézbe. Reméljük, Kazinczy önéletírásainak új ki-

DISPUTA Műhely

vasók vagy szakemberek elé kell állítani azt a kéziratállapotot, amit az átlagember nem láthat, csak annak átírását, olvashatóvá tett, megtisztogatott, ezáltal idealizált felületét. A digitalizálás, az elektronikus kiadás ebben a tekintetben nagy segítséget jelent. Kazinczy rémes, mániákus átíró volt. Mindent kijavított, átírt és nyomasztóan nagyszámú változatot hozott létre hosszú élete alatt. Ennek soronkénti bemutatásához iszonyatos mennyiségű jegyzetre volna szükség. Hogy milyen műfogalommal és hogyan tudunk a Kazinczyéletmű esetében boldogulni, ez a kérdés menetközben alakul. A klasszikus értelemben vett, zárt, behatárolható, körülírható műfogalmat föl lehet függeszteni vagy idézőjelbe lehet tenni az elektronikus kiadás által. Vagyis nem kell mindent kényszeresen eldönteni, ahogy a nyomtatott kiadás technikai lehetőségei miatt a klasszikus kritikai kiadás megkövetelte. E megengedő módszertani könnyebbség nélkül a Pályám emlékezetének a klasszikus, történeti-kritikai apparátussal történő leírása rettenetes, papírzabáló, idő- és munkafecsérlő vállalkozás lett volna. De az alapvető kérdés, amire még nem válaszoltam, továbbra is függőben van. A konferencia utolsó kerekasztal-beszélgetésén is szóba került, hogy hol van a mű, mi a mű, hogyan tudunk Kazinczy esetében a műről beszélni. A közhelyek miatt – hogy kevés eredeti szöveget író szerzőről van szó. Zavarba hoz bennünket Kazinczy irodalomtörténetileg elvitathatatlan szerepe, hiszen ugyanakkor hatalmas szövegkorpusz maradt utána. Mivel nem klasszikus értelemben vett, lezárt és eredeti szövegekről van szó, hanem még folyamatban lévő textusokról, ezeket hagyományos értelemben nem tekintjük műnek. A kritikai kiadás most megkezdett feltáró munkája valószínűleg láthatóvá fogja tenni az életművet mint művet, amelyet nem olyan megosztottságában látunk majd, mint eddig, hanem mint egységes egészhez fogunk majd viszonyulni. Erre jó példa a Pályám emlékezetének az új szövegfogalom jegyében most föltárt és újra hozzáférhetővé tett anyaga.

49

adásával leromboltuk ezt az illúziót. Nagyon egyszerűen indult a vállalkozás, hogy adjuk ki a Pályám emlékezetét, de aztán láttuk, hogy ilyen mű nincs is. Létezik egy nagy tömegű kézirathalmaz, amely igen különböző műfajba sorolható szövegekből áll, de ezeket nem egyetlen mű változatának vagy egymás jegyzeteinek tekintettük, hanem egymással egyenrangú, önálló szövegeknek. Így teljesen extrém szövegeket is figyelembe vehettünk. Például egy újságkijegyzéshez írt lábjegyzetet ugyanúgy önálló szövegként adtunk ki, mint a Pályám emlékezetét. Azt gondolom, hogy ezt egy korábbi műfogalommal dolgozva nem lehetett volna így megvalósítani.

DISPUTA Műhely

 A Pályám emlékezetében nemcsak a hat szövegváltozat követhető nyomon; feljegyzések, naplók, önéletrajzok vezetik be a Pályám emlékezetét. Mennyire önkényes ennek a kontextusnak a megteremtése? Mi motiválta a sajtó alá rendezőt a válogatásban? A kiadás nem titkolt szándéka, hogy tetten érhessük Kazinczyt, ahogy „megcsinálja” magát. Hogyan építi fel imaginárius énjét önéletírásai láncolatában? Említenél-e olyan példát, ahol a kéziratváltozatok az önnarratíva módosulásáról árulkodnak?

50

O. L.: Valójában csak három Pályám emlékezete-kéziratot adtunk ki teljes egészében, háromból pedig részleteket, tehát már itt is látható az erőteljes szerkesztői beavatkozás. A többi szöveg esetében is sokat vállalt magára a szerkesztői önkény, de ezt a bevezetésben próbáltuk tisztázni. A válogatás még a naplók szövegcsoportján belül volt a legegyszerűbb, hiszen a napló formai jegyei jól láthatók. Dátummal kezdődik, rövidebb vagy hosszabb feljegyzésekkel folytatódik, tehát időrendben megy. Viszonylag könnyen meghoztuk a döntést az önéletrajzok csoportjába sorolt négy szöveg mellett is. A feljegyzések csoportjába hetven hosszabb-rövidebb írást válogattunk be. Itt jártunk el leginkább önkényesen, hiszen végül egyetlen szempont maradt – hogy az elbeszélés tárgya azonos legyen vagy hasonlítson, de legalább valamiféle átfedést mutasson a Pályám emlékezetében elbeszélt történésekkel. Ez esetben viszont tényleg mindenhonnan válogattunk: egy másik család, a Szirmay-család történetéből is kivágtunk egy-két bekezdést, és betettük mint önálló írást. Ezt lehet kifogásolni, de talán van annyi eredménye, ami kárpótolja az olvasót, vagy legalábbis felmenti az önkényes szerkesztőt. Az eddigi kiadók is

önkényesen adták ki a Pályám emlékezetét, csak ők ezt jobban titkolták; egy kis kutakodással tisztázható, hogy volt, aki 3–4 szövegből vágta össze a művet, s erről nem tájékoztatta az olvasót. Sok példa hozható fel az önnarratívagyártásra. Ilyen a kiadásra szánt Pályám emlékezetében, amikor Kazinczy a fogsága utáni időszakról beszél. Nagyon szép és derék történetet mond el: szabadulása után újra találkozik a régi és új barátokkal, irodalmi terveket sző stb. Van ugyan a háttérben valami családi viszály, de nem tudjuk pontosan, mi. Valaki megtévesztette édesanyját, de hogy miért, hogyan és mi történik, nem mondja el. Majd megkéri a leendő felesége, Török Sophie kezét – és máris boldog házasságba torkollik az önéletírás. Ha néhány száz oldallal visszalapozunk a most megjelent kötetben, elég részletes leírásokat találunk a szabadulás utáni családi viszályról. Itt már van egy özvegyasszony, akinek Kazinczy udvarolt, van egy cselédlány, akiről nem tudjuk, mit csinált vele, és van természetesen Kazinczy anyja, aki itt már nem is annyira szolid és visszafogott, hanem durva és szókimondó. Kazinczy egy olyan levelet is bemásol tőle, ami ma korhatáros szöveg volna. Igencsak csúnyákat ír a kisfiának, aki ekkor már negyvenöt éves felnőtt férfi. Teljesen más történet látható tehát a különböző szövegekben – de egyébként érthető, mit miért nem teregetett ki Kazinczy a nyilvánosság elé B. Sz.: A textológiai munkacsoport műhelymunkájában az volt a célkitűzésünk, hogy kritikusan viszonyuljunk a forrásokhoz, és letisztogassuk az értelmezés történetben rárakódott, szövegidegen jelentésrétegeket. A Pályám emlékezetének most megjelent kiadásában szépen látszik, hogy Kazinczy már idős korában írja meg, mi történt 30–40 évvel korábban. Vagyis lényegesen átdolgozta a múltat. A most láthatóvá vált változatok megmutatják, hogyan alakította át az egykori önmagáról alkotott képet, vagyis hogyan állítja önmagát utólag az olvasók elé. A hagyományos szövegfogalommal dolgozó kiadások éppúgy konstruáltak voltak, mint a mostani, csak más elvek szerint: azok a végső szövegállapotát adták ennek az önkorrekciós munkáknak. Amit Kazinczy végrehajtott emlékezetének írott változatán, annak csak az utolsó fázisát láttuk eddig, és az irodalomtörténet, az irodalomkritika ezt mindig is készpénznek vette; Kazinczy minden kijelentését mint megkérdőjelezhetetlen tényt olvasta. Igazságként, ellenőrizetlen forrásként viszo-

O. L.: Hogy mennyire Kazinczy szemüvegén át olvastuk a kort? Ha Kazinczy állításait ellenőrizni akarjuk a nagy lexikonokból, a Pallasból vagy a Szinnyeiből, akkor azt találjuk, hogy mindig igazat mond, ugyanis ezek a lexikonok is Kazinczyból dolgoztak. Tehát érdekes játékba keveredhetünk, Kazinczyval jegyzeteljük Kazinczyt – ha erre nem figyelünk.  Az utóbbi időkre jellemző, hogy az irodalomtudomány is egyre inkább előnyben részesíti az interdiszciplináris, intermediális, kultúratudományi kérdésfeltevéseket. Kedvező klímát nyújt-e ez a Kazinczy-kiadássorozatnak? B. F. M.: A Kazinczy-kutatás mindig is szétfeszítette a diszciplináris kereteket, mindig is tudományközi volt, csak régebben ezt nem tették olyan nyílttá, mint ma, amikor a kultúratudományos kiindulópont már önmagában is igazolja az összetett távlatokat. Kazinczy „képzőművészeti

gondolkodása” például már régóta az irodalomtörténészek kutatásának tárgya, csak régebben merevebben kontextualizálták a kérdést, manapság viszont bátrabban merünk diszciplínák határterületein mozogni, és ez szerintem termékeny törekvés. Ebben segít a Kazinczy-kiadássorozat, mivel a már eddig megjelent szövegei révén is olyan mentalitástörténeti vagy éppen szokásjogi gondolkodásmódokra, cselekvésmintákra derül fény, amelyek eddig így nem voltak láthatók. Már eddig is több tanulmány szentelt figyelmet annak, hogy a korabeli jogi nyelvezet és logika hogyan befolyásolta egyes irodalmi perek lefolyását vagy a családi ügyek menetét. Ennek a vizsgálati felületnek egy több száz oldalas új, teljesen közzétett, jegyzetelt anyaga áll most már rendelkezésre. A fordításelméleti, fordítástörténeti kérdéseknek vagy éppen a színháztörténeti érdekeltségnek is új alapot nyújthat a kiadássorozat. B. Sz.: Annak a munkának, amely a kritikai kiadással vette kezdetét, kultúratudományi hasznai is lehetnek. Például a Pályám emlékezetének most megjelent feldolgozása sokféle magyarázó kontextust vont be a klasszikus filológiai apparátushoz képest: jogi, államtudományi, politikatörténeti, valamint családtörténeti és topográfiai, mentalitástörténeti, tágan értelmezett mikrotörténeti stb. feltárását végezte el a kéziratoknak.  A sorozat a kritikai kiadás két típusát választotta: forrásközlést, illetve genetikus elvű feldolgozást. A két kötet voltaképpen egy-egy példája ennek. Mi határozza meg a sorozatban, hogy melyik, melyik kritikaikiadás-formációt követi? Miért genetikus elvű és nem genetikus kiadásról van szó? B. F. M.: A vállalkozás 13 kötetet jelent, ebből eddig három látott napvilágot. A kiadás sorozatszerkesztői alapelvei két típust különítenek el, a kritikai forráskiadást és a genetikus elvű kritikai szövegkiadást. Előbbi azt a jól megfogható első kiadást tekinti a leképezés alapjának, ami adott időben megjelent – például a Goethe-fordítás 1794-ben. E kiadások különböző hatástörténeti érvényűek, aminek feltérképezése egyfajta rekonstruktív hermeneutika feladata, mindazonáltal a kiadandó mű kérdése nem okoz nehézséget, hiszen a cél az illető kötet gondozott reprezentációja. Ezek a fordításkötet esetében előkereshető példányokat jelentenek, amelyek feldolgozása

DISPUTA Műhely

nyult ezekhez a szövegekhez. Más források hiányában Kazinczy lett az egyetlen forrás az egész korszakhoz. Érvelésükben, gondolatmenetükben eddig jelentős mértékben az ő elbeszéléseire hagyatkoztak az alapvető tanulmányok, a korszakról szóló irodalomtörténeti konstrukciók. Ezért is volt fontos szempontunk, hogy tegyük láthatóvá a folyamatot, minként írja át Kazinczy saját emlékezetét, hogyan osztja újra a szerepeket, és miként formál ítéleteket az 1770-es, 80-as, 90-es évek történéseire vonatkozóan, hogyan retusál. Ezért kezeltük mindig kritikával mindazt, amit Kazinczy magáról és másokról mond, mert így válhatnak láthatóvá azok a kisebb-nagyobb csúsztatások, amelyek Kazinczy kijelentéseire alapozódva beépültek az irodalomtörténet elbeszéléseibe. Merthogy a korszakról szóló elbeszélésekben, Toldy Ferenc óta, Kazinczy jelenléte folytonosan meghatározó. Az irodalomtörténet-írás úgy tekintette Kazinczy levelezését, illetve a Kazinczy szövegeként rögzített emlékezetét, mint az a korszakra vonatkozó tudásunk alapvető és egyetlen megbízható, lényegében meg nem kérdőjelezett forrását. Kazinczy domináns jelenléte olyan helyzetet teremtett, mintha ezt a hosszú időszakot az 1760-as évektől 1820-as évekig csak egy bizonyos aspektusból nézhetnénk. Persze minden hasonlat sántít, de olyasmi ez, mintha az 1950-es évektől 2020-ig terjedő időszakra vonatkozóan, mondjuk, csak a Népszabadság lenne a forrás.

51

DISPUTA Műhely

hagyományosabb és „egyszerűbb” munka. A másik változat, a genetikus elvű szövegkiadás olyan műfogalommal dolgozik, amely egyenrangú szövegváltozatok összegeként kezeli a „művet”; itt sokkal bonyolultabb a textológiai helyzet. Itt az lehet az érdekes, hogy az egyenrangú szövegváltozatok hogyan alakulnak, miképpen olvassa, kritizálja, másolja egyik a másikat; mi az a játéktér, amelyben mozgásaik értelmezhetőek. Itt lehet olyasfajta, gyökeresen új szemléletmódokat és álláspontokat kialakítani, amilyeneket eddig nemigen lehetett, mert a filológia történetének közelmúltjáig nem volt meg például az a digitalizációs technológia, amely mindezt lehetővé tette volna.

52

O. L.: A genetikus kiadás egy „mű” összes létező szövegét egyenrangúan és egyszerre teszi láthatóvá. Ez azt jelenti, hogy egymásra írja az összes szöveget különböző betűtípussal, például az első kéziratot normál szedéssel, a második kézirat szövegét dőlttel, a harmadikét félkövérrel, a lehúzásokat csúcsos zárójelbe rakja, és egyéb ilyen trükköket hajt végre, persze nyilván van más technikai megoldás is. Ez kisszámú és terjedelmű szövegnél működőképes megoldás, de Kazinczy esetében, aki 12-szer írja le a koronázás eseményeit, s mind a 12-szer másképp vagy más szereplőkkel, nyilvánvalóan olvashatatlan szöveget eredményezne egy – mondjuk – 800 oldal szerzői szöveget tartalmazó kiadásban. Tehát nem tudtuk volna következetesen megvalósítani a genetikus kiadást – de azért igyekeztünk végigvinni azt az elvet, hogy az egyes szövegek összehasonlíthatók és egyenrangúak legyenek. Ezért azt a technikai megoldást alkalmaztuk, hogy az írásokat önmagában olvasható, egy tiszta oldaltükörben olvasható szövegként adtuk ki, viszont a margóra odaírtuk azokat a kötetbeli oldalszámokat, amelyek hasonló szövegekhez vagy hasonló témát elbeszélő egyéb szövegekhez visznek. Ezért a lapszélen néhol tucatnyi oldalszámot találunk, amelyek azonos térben és időben, többnyire azonos szereplőkkel játszódó, de mégis eltérő történeteket kötnek össze. Így egyszerre van lehetőség egy, történeteket összevető, a szövegkeletkezésre is figyelő olvasásra, és arra is, hogy önálló „mű”-ként olvassuk az egyes szövegeket. Ezt jelenti e kötetben a genetikus elv.  Mik azok a fő szerkesztési elvek, melyeket a textológiai csoport dolgozott ki, s követendők lesznek a következő kötetek esetében is? Egységesíti-e az elektronikus

kiadás a kétféle kritikai kiadást? A könynyebb kereshetőség, az osztott ablakok, pop upok, a listázhatóság mellett melyek az elektronikus kiadás további előnyei a papíralapú kiadáshoz képest? A kritikai kiadások hagyományosan sorszámozzák a sorokat, általában ötösével. A Kazinczykiadás miért tér el ettől a hagyománytól? B. Sz.: Kiadásunk semmilyen formában sem akar doktriner lenni: a módszertant tehát menetközben a kéziratos anyagok eltérő igényeihez kívánjuk hajlítani. Alapvetően pedig – például a sorszámozás ügyét illetve is – a kiadásunk nem a klasszikus történeti-kritikai dogmák alapján jött létre, hanem az anyag rendhagyó, a klasszikus filológiai és történeti-kritikai módszerekkel szinte megoldhatatlan kihívásai miatt eleve a digitális kiadás platformját terveztük el. Ezt bontottuk vissza a most megjelent kiadások számára a nyomtatott könyv, a papírforma lényegesebben korlátozottabb keretei közé. Nem kívántunk mindjárt az elején olyan elveket, módszertant, szabályzatot rákényszeríteni a sorozatra, amelyeket néhány kéziratos anyagcsoport esetében talán meg lehetett volna valósítani, de a későbbiekben már kivihetetlenek lennének vagy roppant energiafecsérlő megoldásokat követelnének – s ez akár a sorozat befulladásához is vezethetne. Tudni kell, hogy a vállalkozás jellegéből adódóan több évtizedes programról van szó, amelynek kiteljesedését mi talán már nem is fogjuk megérni. Ezért gondoltuk el mindjárt a kezdet kezdetén, tehát amikor elterveztük a Kazinczy-kiadást, a digitalizáció kínálta lehetőségekből kiindulva. A képformátum beépítése, belinkelése kezelhetővé tudja tenni ezeket az anomáliákat. Itt tehát valójában egy elektronikus kritikai kiadás koncepciója szerint eltervezett sorozat „lebutítása” történt – a papírformátum adta lehetőségek közé. A Pályám emlékezete kötet rendhagyó tipográfiai és belső szerkezeti megoldásai (margináliák alkalmazása, az apparátus tematikus szétbontása egységes, összesített soronkénti jegyzetapparátus helyett stb.) azért történt, mert itt az elektronikus kiadásnak a papírformáját, leegyszerűsített verzióját kapta kézhez az olvasó. A munka módszertani megfontolásaiban a linkek, felugró ablakok, a képformátum gyors behívhatósága, a szavakra és kifejezésekre való keresés lehetőségei vezéreltek bennünket, mert ezeknek a kiadásoknak az elektronikus kiadás lesz majd az ideális formájuk.

B. F. M.: Mivel nekem ez az első ilyen munkám, az egész folyamat egy nagy tanulás, beavatódás volt, a kéziratok kézbevételétől kezdve a mitológiai magyarázatok gazdaságos, mégis adekvát megfogalmazásának eltalálásáig. Nem tarkították nagy „felülírások”, horizontváltó módszertani belátások a folyamatot, de sok-sok apró fogást sajátítottam el, tehát a munka összességében volt hatalmas szakmai tapasztalat. A „bicskabeletörős” rész sokszor már-már bicskanyitogató volt, és itt elsősorban a szöveg számítógépes feldolgozására utalok. Egyébként nagyrészt ezáltal az „adatbevitel” által kerültem olyan közel a szövegekhez, hogy mára már jó ismerőseimnek tudhatom őket. O. L.: A jegyzetelésnél sokszor futottam bele olyasmibe, ami elsőre vagy másodjára véglegesen megoldhatatlannak látszott, és néha megoldhatatlan is maradt. Amikor például Kazinczy azt írja, hogy az atyja a vacsoránál sok érdekes hazai és házi történetet beszélt, ez elsőre örök rejtélynek látszik, mert honnan tudnánk, hogy mit is mesélt a 12 éves Kazinczynak. Aztán az egyik szövegből kiderült, hogy Széchényi Pálról beszélt, majd ahogy jobban elmélyedtünk a kéziratokban, az is kiderült, hogy melyik történetet mondhatta el. A kiadásra szánt szövegből tehát csak annyit tudhatunk, hogy az apja sokat mesélt – aztán egy kéziratkupac alján megtaláljuk a konkrét történetet. Azt is megértjük, hogy miért hallgatta el, hiszen a kalocsai érsek igen csúnyán nyilatkozott meg egy mise közben, máskor meg kedélyes megjegyzést tett egy önmagát felkötő németre, épp a Rákóczi-szabadságharc idején. Ezeket Kazinczy nem mondhatta el a nyilvánosság előtt. Máskor meg olyan kedves feladványai voltak, mint például ez: egy francia filozófus azt mondta a szerelemről, hogy… Első körben annyira jutottunk, hogy minden francia filozófus mondott mindenfélét a szerelemről, de idővel rájöttem, hogy Kazinczy általában saját magát idézi, így elég

csak a fordításaiban keresni az idézetet. Szerencsére ezeket addigra Ferencék már begépelték, s rá lehetett keresni a kérdéses helyre. Így ezt is bravúrosan megoldottuk. B. Sz.: Én még nem láttam olyan kritikai kiadást, amelyikben az volna írva egy szóhoz, hogy kérem szépen, nagyon sajnáljuk, de fogalmunk sincs. A munka során kicédulázzuk a homályos helyeket, hogy mi az, amit nem érthet egy közepesen művelt olvasó. Manapság ennek eldöntése már eleve nehéz, de ebbe most ne menjük bele. És amit nem tudunk megmagyarázni, ahhoz nem írjuk oda a végén, hogy dunsztunk sincs… Ezeket a helyeket a textológusok utólag diszkréten ki szokták törölni. Tehát az olvasók azzal szembesülnek, hogy amit nem értenek, akkor sem fogják megérteni, ha hátralapoznak.  Mi lesz a következő vállalásotok ebből a hihetetlen terjedelmű életműből? B. F. M.: Az a szerencse ért, hogy következő megbízásom a Szép Literatúra kilenc kötetének egy kötetben való megjelentetése. A kilenc kötet a „favorit” Kazinczyfordításokat tartalmazza; ez a sorozat a 19. század elejének egyik legnagyobb ízlésstandardizáló és – sok más egyéb mellett – könyvészeti vállalkozása. Jelentősége a Kazinczy-életművön, valamint az illető kultúrtörténeti korszakon belül is igen nagy, tehát a feladat egyszerre jelent megtiszteltetést és körültekintő, elmélyült aprómunkát igénylő kihívást. O. L.: A következő munka a húsz-egynéhány kötetes Kazinczy-levelezés harmadik pótkötetének sajtó alá rendezése lesz. Emellett részt veszek az elektronikus kiadás elkészítésében is, amely a teljes Kazinczy-életmű feldolgozását tekinti céljának. Távoli céljának… B. Sz.: Szeretnénk megérni a teljes sorozat megjelenését. És ezzel a tervünkkel az emberi kor végső határait ostromolnánk, azt hiszem…

DISPUTA Műhely

 Volt-e „bicskabeletörős” rész a sajtó alá rendezés munkafázisai között?

53

Irina én vagyok Széplaky Irén Gerda DISPUTA Műhely 54

Fodrásznő. Csokonai Színház, Debrecen „Irina vagyok” – ezzel a mondattal kezdődik a Csokonai Színház Fodrásznő című előadása. A nyitójelenetben ez az egy mondat hangzik el, és mi, nézők ebből pontosan tudjuk, hogy a mai estén csak egyetlen nőről lesz szó, Irináról, csupán egyetlen nő életébe, lelkének örvénylő mélységébe fogunk behatolni, hogy valamit megtudjunk róla és megtudjunk önmagunkról. De mielőtt elhangzana a mondat, mennyi minden történik már a színpadon! Ekkorra valójában már végbemegy – szemünk láttára, jól követhető módon – egy katartikus esemény, amit leginkább a színházi lét sajátos értelmeként, lényegeként szoktunk megragadni: végbemegy a megnyílás és a megtisztulás kivételes eseménye. A színházi eszközök formanyelvén a színészek ekkorra már közlik velünk, hogy a játékkal nem csupán szórakoztatni fognak, hanem saját életünkkel, kérdéseinkkel és kételyeinkkel szembesíteni. A szimbolikus cselekménysorral, amit már az első mondat elhangzása előtt előadnak nekünk, a „Színésszel” való azonosulásra biztatnak: hogy mi is vetkőzzünk le mindent, amit kívülről, a hétköznapi, felszínes életünk forgatagából felesleges ruhadarabként magunkkal hoztunk. A kortárs orosz drámaíró, Szergej Medvegyev darabja tulajdonképpen egyetlen szövegfolyamra, a fodrásznő monológjára épül, jelenbeli narrációját a visszaemlékezésként beillesztett történetmesélések mint az időbeli folytonosságot időről időre megakasztó elemek ritmizálják. És ahogyan a darab egyetlen szereplő, a főhős elbeszélése köré strukturálódik, ugyanúgy a rendezés is az egyetlen központi alak köré történő építkezés elvét érvényesíti. A nyitányban, amelyben a színpadi létre magára reflektáló képsorokat látunk, ez a középpontba helyezett hős, az előadás egyetlen női szereplője tisztára mossa a világot jelentő deszkákat, melyek hamarosan valóságosan is a világát jelentik, hiszen ezeken a deszkákon fogja előttünk, nézők előtt az életét „bemutatni”, amiben (úgy a bemutatásban, mint a felmosásban) segít neki három férfi színész. Három színész, akik itt és most nem a „saját bőrüket viszik a vásárra”; ezen az estén nekik semmi más dolguk nincs, mint hogy átadják magukat a tiszta és önfeledt játéknak, mely mindazonáltal nem az ő életük történetének a játéka, hanem egy nőé, a fodrásznőé. A fodrásznő rendelkezik velük: a darab elején könnyedén vállukra ütve mintegy meghallgatja

őket – ki hogyan mondja fel ugyanazokat a mondatokat, és dönt, mint egy jó rendező, hogy életének történetében melyik férfira melyik szerepet ossza. Ezek a játékosok, itt és most, azt játsszák el, hogy ők csupán színészek, akik e röpke másfél órára levetnek magukról minden kívülről, a színház falain, az előadás jelenvalóságán túlról hozott, felesleges kacatot. A valós vetkőzés után – ami egyébként a sztereotípiákat kiforgató, ironikus aktus, hiszen három férfi vetkőzik meztelenre a felöltözött nő hátterében állva – imitált zuhanyzás következik: egy színpadi, nyilvános megtisztulás. És mindez, az irónia ellenére is, a közönséggel és a színházzal szembeni alázat kifejeződéseként értelmeződik. Csak ezután, immár megtisztulva és átöltözve indulhat a „Játék”. A játék rendezője az a Viktor Rizsakov, aki korábban a Vihar. Opus. Posth című előadást állította színpadra Debrecenben. A fiatal orosz művész nemcsak rendezőként, hanem színházi pedagógusként is ismert; munkásságát mindenekelőtt a sztanyiszlavszkiji eszmék továbbgondolása és alkalmazása jellemzi. Rizsakov már az Osztrovszkij-átiratban is sikerrel alkalmazta sajátos rendezői módszerét, melynek lényegét abban látom, hogy a produkció egységességét és a színész belülről fakadó, lélektani azonosuláson alapuló átélését egyszerre próbálja meg érvényesíteni. Ez egyfelől azt jelenti, hogy a színészek játékát is egységben kell kezelnie, s természetesen az előadás egészének rendelni alá a legapróbb mozzanatokat is, következetes ökonómiában tartva a tárgyak, a szavak, a gesztusok, a mozdulatok széttartó sokféleségét. Másfelől azonban a színészeket a belülről fakadó azonosulásra kell késztetni, azaz hagyni őket megnyílni önnön „mélységük” felé. Ez a kettősség mindenekelőtt a színészektől igényel óriási munkát, hiszen miközben a lehető leghitelesebben azonosulnak a megformált karakterrel, függetleníteniük is kell magukat a szereptől, mert ezt csak úgy rendelhetik alá a darab egészének. Ebben a munkában nagy segítségükre van a rendezői koncepció, melyhez a dramaturgi munka is asszisztál (fordító és dramaturg Kozma András). A rendezés ugyanis a kontinuus történetmesélésre épülő darabot engedi időnként „szétesni”: hagyja, hogy az egységes monológ időről időre komikus helyzetgyakorlatok sorozatává alakuljon, melyekből aztán önfeledt l’art pour

lenne valóságos, mintha csak az egyik, kiterített sajtóhírt olvasnánk, és azt próbálnánk éppen elképzelni, megérteni. Hiszen a történet, amelyben egy naiv fodrásznőt a börtönből kiszabadult férfi lépre csal és kicsiny vagyonáért meggyilkol (legalábbis próbálkozik: egyszer fojtással, egyszer szúrással, kétszer felgyújtással), nagyon is bulváros történet, a tipikus, szerencsétlen kisember története – egyszerre mindennapi, felkavaró és megmosolyogtató. Egy történet, amellyel a napi sajtóban bár sokszor találkozhatunk, ám mindig csak a megbotránkozás erejéig mélyedünk el benne. A bulvárosan megénekelt tragédiából mindig csak a felszínt látjuk, tényleges szembesülésre nincs módunk. Szörnyülködünk rajta, majd hitetlenül nevetünk, és továbblépünk – ilyen korban élünk. A falra ragasztott újságok vizuális képének transzparens jelenléte korunk felszínességére is rávilágít. Másfelől ez a hangsúlyos díszletelem nem is csak az előadás hátteréül szolgál, hanem ezen „játszódik le” az élet, Irina élete: a színészek rámásznak, ablakot tépnek ki belőle, s azon kikönyökölnek, aztán a tetejére ülnek úgy, mintha egy börtönben, rács mögött lennének (a fémlétra fokai az illúziókeltő elemek), vagy éppen rohangálnak körülötte, akárha egy kisváros panel háztömbje körül kergetőznének. A fal tehát magát a játékteret jeleníti meg, s így tulajdonképpen az „egész világot”. Ahogyan a történet gyúanyagát Irina élete adja, úgy a történet kibontakozásának he-

DISPUTA Műhely

l’art-játék bontakozhat ki. Az előadás során végig azt tapasztaljuk, hogy a szereplőknek – már csak a gyakori szerepváltásokból adódóan is – időnként meg kell keresniük a játékban a maguk helyét, „szerepét”, újra fel kell venni a ritmust. És ettől számunkra, nézők számára úgy tűnik föl, mintha Medvegyev műve – mely pedig a kortárs orosz dráma egyik jellegzetes, a társadalom aktuális kérdéseit tematizáló darabja – nem is lenne olyan véresen komoly, mintha nem lenne igazi tétje, hiányzana belőle a drámai feszültség, mintha a színpadon csak egy könnyed bohózatot néznénk. Valójában azonban mindannyiunkat kiráz a hideg, amikor a főhősre, a hiszékeny fodrásznőre a szélhámos Zsenyka egy nylon zsákot húz, majd áldozatát a közönség felé villantott bicskájával mellbe szúrja – no persze csak jelképesen, asszociációs utalásokkal idézve meg a fizikai aktust. Kétségtelen, hogy Medvegyev drámája bemutatható lenne tragikus előadásként is, mely kifejezetten a részvét befogadói attitűdjére épülne. Ehelyett ez a groteszk játék a nézőből egyre önfeledtebb nevetést vált ki. A díszletet mindössze egyetlen, újságpapírokkal teleragasztott, a színpad közepén felállított fal, négy szék és még néhány hétköznapi kellék jelenti. Ennyi, más nincs a deszkákon, mindezekből azonban egy egész létezés, a vidéki orosz élet egyszerre szegényes és harsány világa másfél óra erejéig képes megelevenedni a szemünk előtt: oly sok részlet tárul fel, annyi mindent és olyan tempóban látunk felsorakozni, hogy a végén el se hisszük, mindez ilyen szűkre szabott eszközökkel is elérhető volt. A helyszín egyszer a cselekmény fő szálának otthont adó fodrászüzlet, máskor a sokkalta intimebb aurát megidéző lakás, megint máskor az éjszakai utca, aztán egy izzadt levegőjű diszkó, nem utolsósorban pedig „szemünk elé tárul” a tragédia színhelyéül szolgáló városszéli, elhagyatott mező. A sokféle színnek mindvégig ugyanaz a térkompozíció ad keretet, ugyanaz előtt a fal előtt vagyunk, csak éppen ez a fal egyre felszakadozottabbá, egyre viseltesebbé, egyre szürreálisabbá válik. Mert a szereplők hol rajzolnak rá, hol meg biciklit vagy széket aggatnak az oldalára, ahogyan éppen a cselekmény szála, pontosabban a cselekmény groteszkségét kidomborító rendezői koncepció megköveteli. Ez a fal egyfelől szimplán csak háttérül szolgál. Persze az erős atmoszférát teremtő, felragasztott újságoldalak látványából idővel kibontakozik a sulykolt felismerés is: a darabban szereplő emberek élete mintha nem is

55

DISPUTA Műhely

lyét, a történet „valóságát”, kontextusát ez az újságokkal kiplakátozott fal képezi. A történet egy vidéki orosz kisvárosban játszódik, amely mintha túlságosan is messze lenne Moszkvától, s amelyet – a távolság okán – a nagyvilág, az „igazi élet” körforgásába csak a sajtó, a média, a bulvár tud bekapcsolni. (Ne feledjük: Irina belső motivációjának egyik fontos eleme, hogy a kisvárost elhagyja és Moszkvába költözzön.) Az ilyen vidéki kisvárosok kisemberei számára, akik lehetőségeik fogyatékosságának okán úgy érzik, hogy be vannak zárva egy szűk élettérbe, a média által teremtett virtuális világ gyakran igazabbnak és vonzóbbnak tűnik fel a valóságosnál. A rendező minden bizonnyal erre a belátásra utal a filmes hatáseszközök alkalmazásával is, az előadás ugyanis úgy kezdődik el, ahogyan egy film szokott: cím, szereplők, stáblista a falra, az „újságpapíros vászonra” vetítve, akárha moziban ülnénk. Az egyetlen falszakasz köré felsorakoztatott díszlet egyszerű, minimalista eszköztárra épül, ugyanez igaz a jelmezekre is. A látvány színvilágát a szürke és a barna tónusai határozzák meg, a tárgyakat, textíliákat a kopottság és a használtasság jellemzi (az előadás látványtervezője maga a rendező, Rizsakov). Ezzel a lepukkant, provincializmust idéző hangulatvilággal éles ellentétben áll a nagyon erős atmoszférát teremtő zenei aláfestés, a melodikus Grace Jones-sláger, amely mintha túlságosan is gyakran csendülne fel. Hangsúlyos volta, jelentése akkor válik igazán érthetővé, amikor a falra vetített képso-

56

rokat (újra mozi-effektus!) a színészekkel együtt az ő kormos-képzeletbeli televíziójukon keresztül végignézzük. A film klasszikusaitól származó csókjeleneteknek ugyanis a Grace Jones-sláger videoklipje ad keretet, a szerelmes csókokat ez a dallam fogja egybe. Vagyis ez a dallam szolgál arra, hogy hallhatóvá tegye a vágyódás hangjait, amely persze nemcsak Irina vágyakozásaként, hanem a történetben szereplő többi férfi, mindenekelőtt a szerelmes tűzoltó vágyakozásaként is megszólal. Éppen csak azt nehéz eldönti, hogy ebben a darabban a megfogalmazódó vágyak mennyiben a „kisemberek” saját, megélt vágyai és mennyiben a virtuális valóságok, a média, a celeb-világ által sugallt, másolható érzések. Néha nem olyan egyszerű eldönteni, hogy egy szerelmet vagy vágyakozást valaki más után vajon valóban belülről fakadó vonzódás motivál-e, vagy netán csak a tvből, filmekből, slágerekből ellopott érzelemminták lépnek működésbe. Az bizonyos, hogy Irina személyiségének megértésében különösen fontos ennek a kérdésnek a tisztázása. A zenei aláfestést mindenesetre ez a fülbemászó dallamsor adja, mely könynyen-fogyaszthatóságával élesen szemben áll a minimalista látványvilággal. És bár a díszlet kevés színházi eszközre épül, annál több az ötlet, amely a játékot időnként mármár a burleszkhez közelíti! A fantáziadús rendezés a tárgyakat sohasem hagyja csak önmagukért való látványelemekké zülleni: mindig részesei lesznek a cselekmény kibontakozásának. Sőt, egy-egy hétköznapi tárgy a színpadi használat során szám-

kább csak viccnek tűnnek, dramaturgiailag nincs tétjük. Tóth Lászlónak viszont, aki a jóravaló kisvárosi bírót alakítja, nemigen sikerül karakteres jellemet kimunkálnia; komikus-ironikus játékának ereje inkább a szerepekbe való ki-beugrálásban rejlik. A három színésznek a személycserék állandó kavalkádját megjelenítő játéka bizonyos mértékig az előadás metanyelvévé is változik, amennyiben szüntelenül megkérdőjelezi színész és szerep összetartozásának evidenciáját mint a hagyományos színjátszás egyik alapeszményét. A szerepcserék mellett a biztos pontot a címszereplő főhős jelenti. Ő képviseli az állandóságot, ő az, aki önmagával mindvégig azonos marad, aki az Irina nevű fodrásznő szerepéből egy percre sem bújik ki. Igaz, a figura megjelenítésébe bele van komponálva egyfajta kettőség, a személyiség meghasadtsága, ami a monológban váltakozó idősíkokkal, s az ezzel összefüggő dikcióval önmagában is megindokolható: míg a visszaemlékező elbeszélés a hősnőtől hűvösebb, tárgyilagosabb előadásmódot követel, addig a jelen eseményeit megidéző szavak az intenzívebb, felfokozottabb érzelmek kifejezését igénylik. De a meghasadtságot a figurában nem csak az idősíkok váltakozása idézi elő, hanem az ironikus előadásmód is. Szűcs Nelli nagyon jól tudja váltogatni a becsapott nő szerepével való azonosulás és az önmagára mint szerencsétlen, kisszerű emberre reflektálni tudó „kívülálló” dikcióit. Mindezek okán Szűcs játéka nagyon erőteljes és felkavaró színpadi jelenlétet teremt. Különösen szuggesztív az a jelenet, amelyben azt az egyetlen, hangsúlyos mondatot halljuk tőle: „Irina vagyok.” Alakítását mindvégig árnyaltság és a női lélek végtelen gazdagságának a bemutatása jellemzi. Egyik percben elégedetlen önmagával, az életével, a másikban felhőtlenül tud örülni, tele van energiával. Az általa megformált karaktert a belső átélés hitelesíti: a néző minden percben bizonyos benne, hogy megtörténik mindaz, amit a színpadon kimond és cselekszik. És mégis! Mindennek ellenére van valami zavarba ejtő Szűcs Nelli játékában. Mert amennyire hitelesen tárja elénk a vágyaiban élő, a ráció parancsával szemben inkább a megérzéseire hallgató és éppen ezért a sors kegyetlenségének kiszolgáltatott nő toposzát, annyira hiteltelen részéről a naivitás megjelenítése. Jóllehet, számtalan jelenetben el tudja hitetni velünk, hogy az általa alakított nő a valóság kérdéseihez túlságosan is problémátlanul viszonyul. Ennek ellenére roppant nehéz azt feltételezni, hogy a Szűcs által

DISPUTA Műhely

talan alakban újjászületik: a létra ráccsá, aztán asztallá, a csizma dobozzá lényegül stb. A dinnye mint színházi eszköz játékba vonása és színpadon tartása pedig amellett, hogy leleményességre vall, a végsőkig feszíti a tárgyi jelentésátvitel lehetőségeit. A dinnye először „bulicsemegeként” – mint pogácsa, sütemény, csipsz – kerül az asztalra. Aztán vázává alakul, majd nem sokkal később, vörös gyümölcshúsa révén a megszúrt nő vérének képét idézi elénk, ám ekkor egyúttal a nő hasában megfogant gyermeket is jelképezi, aztán pedig, megkérdőjelezve végképp azt a jelentéssort, amire egy egyszerű dinnye utalhat, a szereplők sültkrumpli gyanánt kezdik el fogyasztani. De nemcsak a tárgyak esnek át a groteszk előadásmódot felerősítő alakváltozásokon, hanem maguk a férfi színészek is. Hármójuknak – ha jól számolom – körülbelül tizenegy szereplőt kell megjeleníteniük: a fodrászüzlet másik alkalmazottjától, Tatjanától a bírón, a tűzoltófiúkon, az együgyű Viktoron és az ő öreg szülein, a művész lelkű, alkoholista díszlettervezőn át a feleséggyilkos Zsenykáig és a többi, rács mögé zárt cellatársig. A három férfi színész egymás után bújik az újabb és újabb alakok bőrébe, nőkébe is időnként, s a szerepcserékből adódó helyzetkomikum egy percre sem hagyja lankadni a nézők figyelmét. És bár fergeteges játékot láthatunk mind a hármójuktól, színpadi jelenlétük nem egyformán intenzív. Játékával mindenképpen kiemelkedik közülük Trill Zsolt, aki a komikus szituációkban rejlő lehetőségeket bár teátrális eszközökkel használja ki, ugyanakkor azokat nagyon reflektált módon is kezeli. S meglehet, egy-egy alak megjelenítésénél óhatatlanul sablonokból (is) építkezik, azért a konzekvensen általa megszemélyesített mindkét férfi – Viktor, a szerelmes-bárgyú tűzoltó, valamint Kolja, az előző férj – karakterét hitelesen formálja meg. Kristán Attila Zsenykája – akit csak a pénz érdekel, aki számára a tisztesség, a becsületesség ismeretlen fogalom – szintén határozott, szuverén figuraként áll elénk. Kristán nagyon jól kidomborítja ennek az alaknak a „macsó rosszfiú”-karakterét, azonban nem tudja elhitetni velünk, hogy még egy ilyen erkölcstelen, elvetemült embernek is „lehetnek érzelmei”, hogy lelkivilágát – ha kevéssé is, de – megrendítheti a jóhiszeműség és a feltétlen odaadás tisztasága. Kristán kevésbé tudja ennek a karakternek a „bonyolultságát” bemutatni, így utolsó szavai, melyek gyilkossági kísérleteinek végrehajtása után előtörnek belőle, s melyek megbánásról tanúskodnak, in-

57

DISPUTA Műhely 58

életre keltett karakter valóban a hiszékeny és buta nő alakjával esne egybe. Hogy ez a dráma a végtelen naivitása által kiszolgáltatott nő drámája lenne. A zavar, amely a hiteles játék és a szerepbeli karakter bizonyos vonásainak tisztázatlanságából ered, elgondolkodtató. A karakter tisztázatlanul hagyása talán magának a rendezésnek a következetlensége? Vagy a választ valahol máshol kell keresnünk? Lehetséges, hogy a Fodrásznő nem a könnyen becsapható nő toposzát járja körül, hanem, bármilyen meghökkentő is ez, a lázadó nő mai alakját. No nem egy Jeanne d’Arc-i, harcos hősnőről van szó (ilyenben a feminizmus virágzásának idején egyébként sem szűkölködünk), hanem a hétköznapi nő hétköznapian lázadó alakjáról: egy egyszerű, teljesen átlagos, vágyakozó nőről. Akire hatással van a filmek és újságok által diktált virtuális valóság, a boldogságról sugallt megannyi külsődleges eszmény. Akit tehát hatalmában tart a kor által megképzett nő-szerep és nő-ideál, legalább annyira alattomos és észrevehetetlen módon, mint ahogyan korábbi korok lányait és asszonyait tartotta fogva a kívülről rájuk erőszakolt társadalmi hierarchia. Irina is a hamis ideálok fogságában él, ahogyan körülötte szinte minden nő, csakhogy ő próbál ebből – persze a maga kisszerű módján – kitörni. Ha elmélyedünk a Szűcs Nelli által alakított „hősnő” viselkedésének, szavainak tanulmányozásában, akkor hirtelen ráébredünk, hogy ez a karakter korántsem azt a nagyon egyszerű, naiv lelket rejti, amilyennek az első pillanatban hisszük. Mert a fodrásznő kispolgárinak tetsző alakja mögött sokkal inkább a saját benső eszményeihez és vágyaihoz ragaszkodni képes nőt fedezhetjük fel, aki nem a külsődlegesen gyártott ideálokban, hanem a saját álmaiban hisz. Bár elvarázsolhatná őt a diszkó csillogó világa, melynek bűvöletében átadhatná magát a hétköznapi szerelemnek, azaz egy férfi ölelésének – azért, hogy, ha ideiglenesen is, de vágyakozását csillapítsa. És hihetne a mozivásznak csókjeleneteinek is, elhihetné, hogy a filmek által ígért könnyű boldogsággal betölthető az űr, amely benne, lelkének a legmélyén tátong. Irinában nem nehéz meglátni a klasszikus orosz hősnőt, a Csehov-drámák továbbélő, kortárs nőalakját: a nőt, aki örökösen elvágyakozik, aki elégedetlen kisszerű, vidéki életével, aki mást akar, mint ami adatott neki. Ám pontosan ez az elégedetlenség teszi őt erőssé. Irinában olyan mély vágyakozás él valami több és jobb iránt, és ennek a vágynak a beteljesülésében olyan

erőteljesen hisz, hogy általa ellen tud állni a lelkeket kibélelő látszatvilágnak, az újságokból és képernyőkről sugárzott hamis ideálok csábításának. Meglehet, Viktorral, a kedves tűzoltófiúval kiegyensúlyozott és szép életet élhetne, beteljesületlen szerelemtörténetük édeskés mozzanatai, a romantikapótlékok legalábbis mind ezt sugallják, csakhogy ez az élet nem lenne több az egyszerű vidéki nő kispolgári, eseménytelen életénél. De Irina mást akar. Vajon mit? Egyáltalán: ki ez a nő? Első férje, Kolja művészlélek volt, aki arra kérte őt, hogy legyen a múzsája, Irina ebbe bele is egyezett. Aztán az ivás szenvedélyétől elragadtatott férfi, miután felismerte magában a „konceptuális művészt”, múzsáját baltával akarta kifaragni: „Meg kell, hogy haljon benned a fodrásznő, érted, a fodrásznő, a kispolgár! Hiszen igazi múzsává akarsz válni, nem?!” Mire Irina azt válaszolta: „Nem tudom.” Második szerelméül egy olyan férfit választott, akit valójában nem is látott, a kép csak a képzeletében élt róla. Egy újsághirdetésen keresztül ismerkedtek meg: az „ideiglenesen büntetés-végrehajtási intézetben tartózkodó” férfi olyan nőt keresett, aki családra vágyik, gyerekekre, s akinek persze lakása is van a közös tervekhez. És nem mellesleg: olyan nőt, aki meg tudja bocsátani, hogy feleségét – véletlenségből – kicsit erőteljesebben vágta pofon, és az belehalt sérülésébe. Irina beleszeret ebbe a férfiba, illúzióvilágot épít elképzelt személye és a megálmodott, közös jövő köré, s mindennek hatására a világról teljesen irracionális módon kezd el gondolkodni. Vajon miért? Lehet-e egy tökéletesen vak érzelemre észszerű magyarázatot találni? Viktor háromszor is megkéri a kezét bájosan gügye szerelmes versikéjének elszavalásával, de Irina mindannyiszor visszautasítja őt. A visszautasítás kulcsmondata roppant ironikus, mindazonáltal megvilágító erejű: „Látszik, hogy maga nem ült börtönben, nem szenvedett igazán.” Vagyis Zsenyka egyetlen erénye a hús-vér és őt igazán szerető férfival szemben, hogy börtönben ül és szenved. Úgy tűnik, Irinát a másik embernek ez a vélt kiszolgáltatottsága indítja meg. Ha már nem lehet egy férfi múzsája – mert „nem tudja”, hogy az akar-e lenni –, hát akkor legalább a megmentőjévé válik. Irina a szerelmet megváltásként fogja fel: meg akarja váltani a másikat azáltal, hogy magára veszi annak bűnét, s hisz a változás, a jóság erejében. Hisz elvakultan, akár egy női Don Quijote. A túlságosan erős hit elemeli őt hét-

adni neki, ahogyan a gyermeknek is életet ad. Talán ebben a szeretetben, ebben az élet-adásban mint önkéntelen és eredendő jóságban rejlik a nőiség legfőbb attribútuma. „Irina vagyok” – ebben az alakban ugyanakkor az a gondolat is kikristályosodik, hogy a másik megválthatóságában való hit paradoxonra épül. A jóság erejében bízó lélek csak azt az embert tudja, egyáltalán akarhatja megváltani, akinek arra igazán szüksége van, akinek megváltása azonban azt jelenti, hogy előtte mint a „hit lovagja” előtt ez a bűnös ember feltárja lelkét, csakhogy ezzel feltárul benne, belőle a mély, a mindent magába nyelő kétségbeesés. A másik megváltása a „megmentőtől” saját biztos és erős hitének a feláldozását követeli. Amikor Zsenyka fojtogatja, testét szalmával beborítja és felgyújtja, Irina még fel sem fogja azt, ami vele történik. Hatalmas, belső erejéből merítkezve még ellen tud állni élete kioltásának. Ám röviddel azután, mintegy megelőlegezve a későbbi, kiábrándult és kételyek közé dobott nő sötét gondolatait, a fejére húzott nejlonzsák alól így szól: „Talán a pokolban vagyok. De hát miért? Hiszen én nem követtem el semmi rosszat ebben az életben. Csak szeretni akartam, bárkit, valakit. Hiszen azért születtem, hogy szüljek, hogy az én gyerekeim is további gyerekeket szüljenek.”

DISPUTA Műhely

köznapi, kispolgárinak tetsző életéből egy illúzióvilágba, és közben észre sem veszi, hogy az ideák ködébe bezárulva elveszítheti valóságérzékét, hogy felszámolja az igazság és a hazugság közötti különbségeket. Zsenyka érzelmeiben, női büszkeségében is megalázza őt, életére tör és – bár megtudja, hogy Irina már a szíve alatt hordja közös gyermeküket – sorsára hagyja. Viktor, a „tűzlovag” viszont megmenti őt, mi több, feleségül veszi, gondoskodik róla és gyermekéről. De hiába. Irina számára az igaz szerelmet továbbra is Zsenyka jelenti, a rosszútra tévedt, s most bűneiért újra szenvedő férfi. Válaszoljuk meg hát végre, hogy kis is ez a nő, aki már az előadás nyitójelenetében mereven néz le ránk a színpadról. Amikor Szűcs Nelli a közönséggel szemtől szembe fordul, akkor arcának rezdületeiből kiolvashatjuk a belső meghasadtságot. „Irina vagyok” – a szavait követő hosszú csendben már ott van az az életének történetéből kirajzolódó sors, amelyet közönsége csak másfél óra múlva fog megismerni. „Irina vagyok” – egy vágyakozó, a lelke mélyén hiányérzetet hordozó nőalak, aki az ürességet hittel akarja kitölteni. „Irina vagyok” – a nő, aki azáltal, hogy a saját, belső ideáiban képes hinni, hisz abban is, hogy a másik ember, az elvetemült, a hitetlen is megváltható. A nő a szeretet által akarja megváltani a másikat: új életet akar

59

A Naprendszertől az Ősrobbanásig (II.) Berényi Dénes DISPUTA Télikert 60

Kopernikusztól a táguló Világegyetemig A következőkben visszatekintve az előzőkben leírtakra összefoglaljuk röviden a Világmindenség fejlődésének, kialakulásának legfontosabb eredményeit időrendben. Hogy is látjuk ma a Világmindenség fejlődéstörténetét? Ezek szerint 13,7 milliárd évvel ezelőtt indul a „történet”, amikor a mai Világmindenség anyaga egy rendkívül kis térrészbe (az atomnál jóval kisebb méret!) volt koncentrálva, ahol igen nagy az anyagsűrűség és igen magas a hőmérséklet. Innen indul meg a tágulás. Egyébként visszafelé közelítve, az Ősrobbanás időpontja felé (t = 0) az ún. Planck-időn belül (amelyik a másodperc igen kis tört része 10-43 sec, ekkor az Univerzum átmérője 10-33 cm – a kitevők magyarázatát lásd a mellékelt ábrán), jelenlegi fizikai ismereteink alapján semmit sem mondhatunk, mert itt a szubatomi méret miatt a kvantummechanika, a rendkívül nagy tömeg miatt pedig a gravitációs törvények (Einstein-féle általános relativitás-elmélet) is érvényesek, de a kettő „összeegyeztetése”, az egyesített kvantumgravitációs elmélet megalkotása még nem sikerült. Nem sokkal a tágulás kezdete után, még messze az első másodperc kezdetén következik be az ún. inflációs, felfúvódási szakasz, amikor a Világegyetem szubatomi méretről makroszkopikus méretig nő. Ekkor – még mindig az egy másodpercen belül (milliomod sec tört részénél) – kezdenek kialakulni a protonok, neutronok (az atommagok alkatrészei), előtte csak kvarkok, elektronok és sugárzási kvantumok (ez utóbbiak töltötték be ekkor az uralkodó szerepet) „egyvelegéből” állt az Univerzum. Ezután – tehát az Ősrobbanástól mintegy percnyi távolságban – alakulnak ki a legkönnyebb atommagok. A számítások szerint ezek – mint már szó volt róla – döntően hidrogén és kisebb mértékben hélium. A Világegyetem mérete ekkor még nem érte el Naprendszerünk méretét. A fentiekből látható, hogy az ennél korábbi időszakban az elemi részecskéké az uralkodó szerep. Itt érintkezik a kozmológia és az elemi részek fizikája. A Világmindenség létezésének korai szakaszában az anyag csak olyan sugárzások és részecskék formájában lehetett jelen, amelyeket általában csak a legnagyobb gyorsításokkal tudunk előállítani (vagy még azokkal se).

Mint látjuk, az első másodperc igen mozgalmas volt Univerzumunk életében, amely közben állandóan tágul és hűl. Az események most már lassabban követik egymást. Az Ősrobbanás után mintegy 400 ezer évvel kialakulnak az atomok, és ekkor „szabadul ki” az a sugárzás, amelyet először Penzias és Wilson mértek, és amelynek egyenetlenségei a korai inflációs szakaszról is hírt adnak. Több száz millió, milliárdnyi év kell azután ahhoz, hogy az anyag (atom) csomósodásokból anyagfelhők jöjjenek létre, majd az első csillagok kigyulladjanak (tehát több száz millió évvel az Ősrobbanás után), belőlük pedig kialakuljanak a galaxisok. A mellékelt ábra a CERN-ben összeállított szkematikus rajzot mutatja a Világmindenség fejlődéséről az Ősrobbanástól fogva. Itt a fentebbi szövegben csak a másodperc tört részeiről beszéltünk, nem akartunk részletesen a 10 hatványaival operálni. Az ábrával kapcsolatban azonban elmondjuk, hogy 1035 a tíz után még 34 nullát jelent, a 1027 pedig a tíz után még 26 nullát és i.t. A 10-43 viszont olyan törtet jelent, ahol a tizedespont után negyvenkét nulla következik és utána jön az 1-es, illetve 10-34 viszont a tizedespont után harminchárom nullát az 1 előtt stb. Vagyis azt mondhatjuk, hogy az első másodpercben lejátszódik a felfúvódás, amikor az Univerzum mérete 50 nagyságrenddel nőtt, majd kialakulnak a nukleonok (protonok és neutronok), korábban – mint láttuk – csak kvarkok, fotonok, elektronok voltak jelen. Az első másodpercekben kezdenek létrejönni az atommagok. 300-400 ezer évvel az Ősrobbanás után már atomok is vannak jelen (az atommagok körül kötési állapotba kerülnek az elektronok), és ekkor indul a ma is észlelhető kozmikus maradéksugárzás. 500 millió év körül kigyúlnak a csillagok, majd a következő milliárd évek alatt képződnek a galaxisok. Az Ősrobbanás után 9 milliárd évvel keletkezik Naprendszerünk és így jutunk el azután napjainkhoz. Itt jegyezzük még meg, hogy a WMAP műhold nemcsak az Ősrobbanás kb. 400 ezer év utáni állapotáról, ill. szinte rögtön az Ősrobbanás utáni ún. inflációs szakaszról, de több más vonatkozásban is további fontos információkat szolgáltatott, így pl. mai Univerzumunk gyorsuló tágulása is kiderült méréseiből. Ezt különben a távoli szupernovákra és a galaxisok csoporto-

sulására vonatkozó mérések is támogatják. Eszerint Világmindenségünknek csupán alig néhány százaléka a jól ismert atomos anyag, viszont mintegy 20%-a az ún. sötét anyag, amelynek jelenlétét csak gravitációs hatása árulja el. A többi az ún. sötét energia (amely az anyag és energia einsteini ekvivalenciája révén tulajdonképpen a tágabb értelemben vett anyag egy fajtája), ennek csak a létezéséről tudunk. A WMAP különben a kozmikus háttérsugárzás polarizációját is mérte, ami az első csillagok életéről ad hírt. Párhuzam és tanulság

A CERN-ben összeállított szkematikus rajz a Világmindenség fejlődéséről az Ősrobbanástól fogva. Jelzi, hogy mikor jöttek létre az atommagok (H nehezebb változata, He változatok), mikor az atomok és az első csillagok, majd csillagrendszerek. Szimbolikusan jelzi az ún. „inflációs”, vagyis felfúvódási szakaszt is.

sugárzás a Világmindenség mintegy 400 ezer éves koráról (vagyis az Ősrobbanás utáni 400 ezer éves helyzetről) ad felvilágosítást, amikor létrejöttek az atomok, korábban atommá formálódás nélkül ún. plazma állapotban voltak jelen az atommagok és az elektronok, és ez az állapot a sugárzás számára átlátszatlan volt. Penzias és Wilson eredményeinek kiértékelése alapján világos volt, hogy a következő lépés egy megfelelő műholddal végzett kutatás kell, hogy legyen, mert a Föld légköre az alacsonyabb frekvenciájú mikrohullámú sugárzást nem engedi át. Ezeket az eredményeket a COBE (Cosmic Background Explorer – Kozmikus Háttérkutatás) műhold szolgáltatta (1989). A mérések – mint láttuk – igen nagy pontossággal megfeleltek a 2,725 oK hőmérsékletű sugárzás frekvenciaeloszlásnak (lásd a 4. ábrát), ugyanakkor az (ezredszázalékig menő) nagypontosságú mérés az irányeloszlásban kis különbségeket tudott kimutatni. Ez sűrűségingadozásra mutat a korai Univerzum anyagában, ami magyarázza a Világegyetem mai szerkezetét (galaxisok, galaxishalmazok). Az infláció „fújta fel” ezeket az eredetileg igen kis ingadozásokat. A COBE műhold irány felbontása azonban viszonylag durva volt (7o), egy újabb műhold (WMAP-2003) ebből a szempont-

DISPUTA Télikert

Amikor a múlt század tízes éveinek a végén, illetve húszas éveiben de Sitter, Fridman, Lemaître felvetették a dinamikus, tehát nem statikus Világegyetem lehetőségét, senki se vette ezt komolyan és joggal, hiszen végső soron ennek a felvetésnek nem volt semmiféle megfigyelési, mérési alapja. Mikor a 20-as évek végén a galaxisok vörös-eltolódása alapján Hubble bebizonyította az Univerzum tágulását, az Ősrobbanást, amely a tágulás extrapolálása visszafelé, még ekkor sem tekintette a tudományos közvélemény elfogadható tudományos felfogásnak, sőt később maga Lemaître is megingott álláspontjában, annál is inkább, mert a későbbi megfigyelési adatok magyarázatára alternatív elmélet is fellépett az ősrobbanás-elmélettel párhuzamosan (lásd korábban). A negyvenes évek végén Gamow és munkatársai ismét felvetették – mostmár konkrét számításokkal – az ősrobbanás-elméletet előre jelezve az ún. mikrohullámú kozmikus maradék, vagy háttérsugárzás jelenlétét a jelenlegi Világmindenségben, továbbá az Ősrobbanás eredményeként ma mérhető hidrogén-hélium arányt, illetve ezek különböző atommagjainak a csaknem kizárólagos jelenlétét mai Univerzumunkban. Mindez még mindig nem volt elég ahhoz, hogy az ősrobbanás-elmélet ténylegesen „polgárjogot nyerjen” a tudományban, annál is inkább, mert – mint már említettük – ezzel az elmélettel párhuzamosan, és ellenében is fellépett egy másik elmélet is. Az „áttörés” a hatvanas évek közepe táján történt, amikor Penzias és Wilson egy, a műholdakkal kapcsolattartásra szolgáló mikrohullámú antennával felfedezték, bemérték a Gamow-ék által előre jelzett háttérsugárzást, amely minden irányból azonosnak és mindig jelenlévőnek mutatkozott. Az eredményeket az elmélettel összevetve kiderült, hogy ez a

61

DISPUTA Télikert 62

ból nagymértékben növelte a pontosságot (nagyságrendben 0,1o szögfeloldás), és ez mindenek előtt lehetővé tette az Alan Guth által kidolgozott un. felfúvódási (inflációs) elmélet meggyőző igazolását, amely szerint az Ősrobbanás utáni másodpercben, ill. annak is nagyon kis tört részében a Világmindenség mintegy 50 nagyságrenddel nőtt az atomnál kisebb mérettől galaktikus méretig. A WMAP eredményei alapján tehát a Világegyetem korának az első másodperc kis törtrészébe tudtunk belepillantani. Ezen túlmenően arra vonatkozólag is kapunk információt, hogy milyen volt a Világegyetem anyagi összetétele kb. 400 ezer évvel az Ősrobbanás után, amikor a mikrohullámú kozmikus háttérsugárzás keletkezett. Az elmélet mellett szóló egyre pontosabb adatok különben – mint már erről többször is szó volt – a Világegyetem mai elemeloszlására vonatkoznak (hidrogén – 75% és kb. 25% He, a többi elem együtt 1% alatt van). Az, hogy az Univerzumban a mért hélium, deuterium (a hidrogén nehezebb változata), a 3He (a könnyebb héliummag) és lítium előfordulási gyakorisága megegyezik az elméleti számításokkal, még erősebben az ősrobbanás-elmélet bizonyítja. Mindez viszont az Ősrobbanás utáni első percekre, ill. a perc tört részeire vonatkozóan ad felvilágosítást. Közben a Hubble teleszkóppal egyre több és pontosabb mérések születtek a galaxisok távolodására vonatkozólag és ebből adódott a ma ismert legpontosabb érték az Ősrobbanás időpontjára vonatkozólag, amely ezek szerint 13,7 ± 0,2. Fontos megjegyezni, hogy ez a szám jól összeegyeztethető a legrégibb csillagok, ill. galaxisok megállapított korával, ami a fontos bizonyítékok egyike az ősrobbanás-elméletet érvényességére vonatkozólag. Ugyanezen vizsgálatokból vált világossá legújabban, hogy a Világmindenség nem csak hogy tágul, de jelenleg gyorsulva tágul. Ebből kiszámítható volt a Világegyetem mai anyag- és energia-összetétele is. Eszerint – mint már említettük – a közönséges anyag csak néhány százalék, az alig ismert sötét anyag kb. 20%, és a teljesen ismeretlen ún. sötét energia több mint 70%. Végigtekintve az előzőekben újra vázlatosan az Ősrobbanás-elmélet fejlődését, önként adódik a párhuzam a napközpontú, heliocentrikus naprendszerről való tudásunk fejlődésével és elfogadásával kapcsolatban, és a folyamatok végigkövetése fontos tanulságokkal szolgál.

Mikor Kopernikusz műve a naprendszerről megjelent, alátámasztására még semmiféle bizonyíték nem állt rendelkezésére. Megjegyezzük, hogy már Kr. e. évszázadokkal felmerült a görög kultúrában a heliocentrikus modell, de elfogadásáról szó sem lehetett addig, amíg a fizika haladásával fény nem derült a tehetetlenség törvényére és a gravitációra. Másrészről a ptolemaioszi számítások 8 szögperces hibáját a bolygók mozgásában Tycho Brahe (1546–1630) az akkori insztrumentális lehetőségeket maximálisan kihasználó 2 szögperc pontosságú mérései tették nyilvánvalóvá. Ezeket felhasználva tudott Kepler előrelépni és még a Galilei által feltételezett körpályákat is ellipszisekkel helyettesíteni. További évtizedeknek kellett eltelni, amíg a gravitáció szerepe tisztázódott (Newton), és még többnek, amíg érzékeny szögméréssel ki tudták mutatni a csillagok helyzetének periodikus változását a Föld keringése miatt a Nap körül. Az említett párhuzam és analógia a természettudományos ismeretek megszerzésének módszerében van. Tudásunk a Naprendszerről és az Ősrobbanásról is az elmélet és a kísérlet, mérés „összjátékaként” bontakozott ki, haladt előre, de minden egyes továbblépést kísérleti, mérési eredmények „hitelesítettek”. Érdemes itt idézni a nagy fizikust, a XX. század fizikai „diadalútjának” elindítóját, Max Planckot. „Az elmélet és a kísérlet összetartozik, egyik a másik nélkül nem hozhat eredményeket. Az elmélet üresen kong a kísérlet nélkül, a kísérletezés elmélet nélkül tapogatódzás a vak világba. Ezért joggal követeli meg az őt megillető tiszteletet.” De: „… a fizikai törvényszerűség lényegét, a fizikai törvények tartalmát nem lehet pusztán gondolkodással meghatározni: erre nem kínálkozik más út, mint az, hogy a természethez forduljunk…”, vagyis pontos megfigyeléseket végezzünk, kísérletezzünk és mérjünk. Az Ősrobbanással kapcsolatos mai tudásunk kialakulásának minden lényeges pontján méréseket, egyre pontosabb méréseket, ill. méréseredményeket találunk hasonlóan ahhoz, ahogy a Naprendszerre vonatkozó ismereteink kialakultak. És itt szeretném kiemelni azt a nem kis tanulságot is, hogy milyen nehéz az uralkodó tudományos állásponttal szembehelyezkedni. Láttuk, hogy egy bizonyos ponton, nevezetesen a sztatikus vagy táguló-összehúzódó Világegyetem kérdésében még Einsteinnek sem sikerült ez. A tanulság tehát az, hogy ha a mérések vagy számítások egyértelműen az elfogadott nézet ellen szólnak, akkor a kutató-

Hogyan tovább? A kutatás természetesen nem áll meg, hanem további erőfeszítések történnek az Ősrobbanás, illetve a Világegyetem Ősrobbanás utáni fejlődés megismerésére, annak részleteire vonatkozólag, hiszen míg az egész folyamat nagy vonalakban tisztázottnak tekinthető, addig a részletekben, pl. a fejlődés egyes stádiumait illetően, még sok a problematikus kérdés. Ezek közül néhányat megemlítünk a továbbiakban. Mindenekelőtt itt szeretnénk hangsúlyozni, hogy tulajdonképpen a Világmindenség fejlődéstörténete az, amire a kutatás fényt derített, míg magáról az Ősrobbanásról szinte semmit sem tudunk. Említettünk ugyanis egy úgynevezett Planckidőt (10-43 sec, azaz negyvenkét nulla után következik az első tizedes jegy), amelynél kisebb időknél (az Ősrobbanás után) már a kvantummechanika és a gravitáció (általános relativitáselmélet) egyesített elméletére volna szükség a jelenségek leírására, de ez még hiányzik. Csak annyit tudunk, hogy ebben az időszakban az atomnál kisebb térrészbe van összesűrítve fantasztikusan nagy sűrűséggel és hőmérsékleten jelenlegi Univerzumunk teljes anyagmenynyisége. Ugyancsak ismeretlen a nemrégiben észlelt gyorsuló tágulás oka, hasonlóan ahhoz, hogy nem tudjuk, hogy valójában mi idézte elő a felfúvódási szakaszt a Világmindenség létezése legelején. Folyamatban van a Hubble-űrtávcsövet felváltó Webb-űrtávcső tervezése, amelynél kiszűrésre fog kerülni a közeli objektumok zavaró fénye, amikor távoli galaxisokat figyelünk meg, továbbá az infravörös tartományban is képes dolgozni. Fő tükre 6,5 m átmérőjű és 10-szer annyi sugárzást képes begyűjteni, mint a Hubble. A COBE és a WMAP után a következő lépés a Planck-űrszonda felbocsátása lesz, amely a kozmikus háttérsugárzás polarizációs szerkezetét az eddigieknél pontosabban vizsgálja és méri a fekete-testsugárzástól észlelhető kis eltéréseket. Érzékenységben, szögfelbontásban (tizedfok!) és pontosságban nagyságrendi javulást várhatunk. Eredményül várhatjuk, hogy még pontosabb ismeretekkel fogunk rendelkezni az Ősrobbanásról, ill. Univerzumunk fejlődéséről. Egy részről ugyanis igaz, hogy ma egyes vonatkozásokban tényleg precíz ismereteink vannak az Ősrobbanással kapcsolatban (gondoljunk például arra hogy

DISPUTA Télikert

nak vállalnia kell a szembeszállást a fennálló nézetekkel és képviselőikkel. Ki kell emelnünk külön is a méréstechnika szerepét, éspedig két idézettel. Az elsőt a fentebb már idézett Plancktól, aki maga különben ismeretesen elméleti fizikus volt. „… valamely tapasztalat tartalma annál gazdagabb, minél pontosabbak az alapjául szolgáló mérések.” A másik a fizikai Nobeldíjas Carlo Rubbiától, a CERN (Genf) egykori igazgatójától származik. „Minden új felfedezés mögött valamilyen alapvető technológiai előrelépés van.” Mielőtt ezt a gondolatmenetet befejeznénk, rátérnénk tanulmányunk befejező részére, még egy fontos tanulságot érdemes megemlíteni, amely a tudomány egész területén érvényes, tehát nemcsak a természettudományokban. Arról van szó, hogy azt a mikrohullámú „zavart”, amit Pensias és Wilson pontosan bemértek és végül is az első döntő bizonyíték lett az Univerzum kifejlődése megismerésének útján, kimutathatóan többen is észlelték előttük, de nem jártak a dolog végére, elfogadták, hogy az „valami zavar” a környezetből. Ehhez kapcsolódik még egy további tanulság: éspedig az ismeretterjesztés fontossága. Arról sokat írtak már, sőt konferenciákat is rendeztek, hogy milyen fontos és kötelesség a tudomány és a tudósok részéről, hogy eredményeiket a nagyközönség felé közvetítsék, hogy az az egyetemes emberi kultúra részévé váljon. Itt azonban az ismeretterjesztés szintén nem ismeretlen aspektusát is szeretnénk hangsúlyozni, éspedig, hogy maguk a kutatók is sokszor csak akkor jönnek rá saját eredményeik igazi jelentőségére, amikor azokat népszerűsíteni akarják, ill. más valaki, pl. egy hozzáértő kollégájuk eredményükről ismeretterjesztő cikket ír. Az Ősrobbanásra vonatkozó döntő kísérletet elvégző kutatók egyikéről írták a következőket: „Robert Wilson később megjegyezte, hogy ő maga csak akkor jött rá felfedezése fontosságára, amikor annak népszerűsítő leírása megjelent a New York Timesban.” (Martin Rees) Elgondolkoztató az is – általánosabban tekintve az ismeretterjesztés kérdését –, amit Johannes Wickert ír Einstein életrajzában, éspedig: „Visszatekintve, Einstein mindenesetre a körülmények szerencsés fordulatának tekintette, hogy a természettudományok lényeges eredményeit és módszereit egy népszerűsítő, a részletes számításokat mellőző könyvből ismerte meg.”

63

DISPUTA Télikert

a Világmindenség korát mintegy százaléknyi pontossággal ismerjük, a mikrohullámú kozmikus sugárzásról pedig tudjuk, hogy 2,725 ± 0,002 oK hőmérsékletnek felel meg). Ugyanakkor láthattuk, hogy az egyes eredmények időmegjelölésében mennyi a bizonytalanság) nemkülönben az egyes időpontokhoz tartozó méretek tekintetében, mármint az Univerzum kiterjedését illetően. (Láthatjuk, a CERN-ben az Ősrobbanásra vonatkozóan összeállított szkematikus képen (a mellékelt ábra) számszerűen csak a hőmérsékletek és az időpontok – természetesen ezek is csak tájékoztató jelleggel – vannak feltüntetve.) Újabb és újabb kísérletek történnek az ún. gravitációs hullámok megfigyelésére. Ezek azért fontosak, mert közvetlen információt hordoznak a Világegyetem legeslegkorábbi szakaszáról. Erről az időszakról csak ezek hozhatnak közvetlen információt, mert a Világegyetem ebben a fejlődési periódusában minden más sugárzás számára átlátszatlan. Végül megemlítjük, hogy van olyan elgondolás is, amely szerint Világmindenségünk nem egyetlen (multiuniverzum-elmélet), hanem akár végtelen sok Világmindenség létezhet – mindegyikben sajátos fizikai törvényekkel. Megfigyelésük azonban lehetetlennek látszik, mert képtelenek vagyunk saját Univerzumunkon kívül megfigyeléseket végezni.

64

Befejezésül érdemes idézni Gary Hinshaw-t, a NASA csillagászát, aki azt hangsúlyozza, hogy: „A kozmológia történetének rendkívüli időszakát éljük. Miénk az első generáció, amely ilyen mélyen bepillanthat Világegyetemünk kialakulásának ilyen kezdeti korszakába.” Néhány magyar nyelvű irodalom további tájékozódásra Balázs Béla: Informatika 8. (2006), 17–25. J. D. Barrow: A Világegyetem születése. Kulturtrade Kiadó, Budapest, 1994 Csabai István és mtsi: Az Univerzum szerkezete. Fizikai Szemle 57 (2007) 385–392. John Gribbin: Az idő születése. Akkord Kiadó, Budapest, 2000 John Gribbin: A tudomány története 1543-tól napjainkig. Akkord Kiadó, Budapest, 2004 Király Péter: Fizikai Szemle 58 (2008) 254–260. Németh Judit: Fizikai Szemle 46 (1996) 6–11. Németh Judit: Magyar Tudomány 164. (2003), 1248–1255. Patkós András: Élet és Tudomány 51 (2006) 1574– 1576. Martin Rees: A kezdetek kezdete. Athenaeum Kiadó, Budapest, 1999 Simon Singh: A Nagy Bumm. Park Kiadó, Budapest, 2007