1DISPUTATartalom. Küszöb Papp András: Én vagyok én, te vagy te... 3

Papp András: Én vagyok én, te vagy te ...........................................   3 Főtér Bánfalvi Attila: A lelki propriocepció elvesztése  ............................   4 Ureczky Eszter: „Nagyon kicsit tépett mosoly”    – Nárciszról és nárcizmusról  .................................................  11 Macskakő Halász Margit: A pesti kutya ........................................................   18

Tartalom

Küszöb

Ungvári Judit: „Olvasószemmel” írni  ...........................................   23 Nagy Bernadett: Csillagkerten innen és túl . .................................   29 Marcsek György: „Volt egyszer egy… vagy tán sosem volt…”    Halász Margit: Gyöngyhomok ...................................................   33 Kapualj Erdei Sándor: Életkísérletek Fancsikán ........................................   37 Wiedemann Krisztina: Idegenek – itthon .......................................  41 Vékony Zsolt: „…a könyvben lesz még némi rang” .......................   45 Fal Papp Károly ................................................................................   49 Árkádok Kovács Péter: Finn nyomokon    A tradíció a finn építészetben . ...............................................   50 N. Kovács Tímea: A térré vált eszme: a lakótelepekről ...................   57 Koroknai Edit: Szöveg és szövetkezet    Előre gyártott elemek szóban és lakásban ................................   62 Lépcsők Angyalosi Gergely: A bennünk lakozó idegen    Julia Kristeva: Önmaga tükrében idegenként .............................   66 Kiss Boglárka: „magam nélkül is én vagyok”    Menyhért Anna: Szelence ......................................................... 69 Bognár Zsófia: Nem volt vége…    Megjegyzések A másik Csinszka című kiállításhoz ...................... 72 Urbán Bálint: A határvonalon    José Eduardo Agualusa: A múltkereskedő ................................... 76 Váradi Nagy Péter: A női recept: bosszú vagy fantázia    Peter Strickland: Varga Katalin balladája;    Hajdu Szabolcs: Bibliothéque Pascal . ......................................... 79 Somogyi Gyula: Saját és Idegen viszonya a vámpírtörténetek    tükrében    Az Alkonyat példája . ..............................................................   83 Szedlák Ádám: Könyv, lapok nélkül ..............................................   89 Műhely Andrejka Zoltán: Bevezetés az ego „hegeli” fogalmához ...............   93 Kalmár György: Az idegenség határai    Az én–másik viszony a buddhizmusban ...................................   98

DISPUTA

Pláza

1

Biczó Gábor: A kulturális emlékezet mint közvetítő    Egy szilágysági magyar–román együttélési modell példája ........  105 Gorilovics Tivadar: A nyelvváltás mint kényszer    és mint tapasztalat    Dormándi László példája . ......................................................   111 Menyhért Anna: Titok és kánon között    Nemes Nagy Ágnes és a női irodalmi hagyomány (I.) ................   116 Arany Lajos: Divatszavak, amelyek „kiverik a biztosítékot”    Rendellenességek a média nyelvhasználatában (I.) ..................  121 Toronyszoba Szénási Miklós: A pláza ugyanaz . ................................................  125

A Debreceni Disputa megvásárolható az alábbi könyvesboltokban: Alternatív Könyvesbolt, Hatvan u. 1/A Líra Könyváruház, Piac u. 57. Sziget Könyvesbolt, Egyetem tér 1. A folyóirat elektronikus formában olvasható: www.deol.hu Médiapartnerünk: www.epiteszforum.hu

Debreceni Disputa VIII. évfolyam, 7–8. szám, 2010. július–augusztus Megjelenik 1000 példányban

Főszerkesztő: S. Varga Pál Szerkesztőbizottság: †Bényi Árpád, Berényi Dénes, Berkesi Sándor, Gáborjáni Szabó Botond, Görömbei András, Hollai Keresztély, Orosz István Szerkesztők: Berta Erzsébet (Árkádok), Lapis József (Lépcsők, Pláza) Nagy Gábor (Fotó), Papp András (Macskakő) Szénási Miklós (Kapualj)

DISPUTA

Anyanyelvi lektor: Arany Lajos

2

Kiadja: a Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft. 4025 Debrecen, Simonffy u. 2/A, tel.: (52) 581-800 E-mail: [email protected] Felelős kiadó: Angi János Borító, lapterv: Petromán László Tördelés: Kaméleon Dizájn Kft., tel.: (52) 532-211 Nyomtatás: Alföldi Nyomda Zrt., 4027 Debrecen, Böszörményi út 6., tel.: (52) 515-715 ISSN 1785-5152

Én vagyok én, te vagy te Papp András

eszközökkel kifejezhető konkrét valóságnál – magánál a nyelvi-énnél, aki én volnék valóságosan és fikcionáltan, mindig több annál, aki bennem megszólal, és a hangomat kölcsönvéve szövegekben, ha nem is rejtőzködik, de sok mást tükrözve magát is tükrözi. Az én-identitásnak, önmagunk meghatározásának sokkal több köze van a nyelvhez és a gondolathoz, tehát ahhoz a tudathoz, melyet sajátoménak tudhatok, mint a testi valósághoz. Álomból ébredve, fejemből kitekintve, nem a saját látványom ad vissza önmagamnak, nem tükörben rakjuk össze az álom idején sem szétcsúszó képünket. Magunkat soha nem fogjuk kategóriák szerint „dobozolni”, amint azt másokkal esetleg tesszük külső és belső tulajdonságaik alapján; mindez nálunk inkább az önértékelés és önbecsülés része lehet, ami belőlünk is mutat valamit, de sohasem az egészet. Az én, szerintem, csaknem Istennel egylényegű fogalom, aki három személy egy személyben. Teljesen meg nem ismerhető, magunk számára sem. Egyszerre determinált és Próteuszként változó: öröklött és szerzett, az én-puzzle néhány darabját mások illesztik a helyére, megint más darabját a kor, a kultúra, az anyanyelv, a saját vezeték- és keresztnevem, vállalt és nem vállat szerepeim, az ösztöneim, a hitem, a mániám, a vágyam, a csalódásom, a csöndem. Különös tréfája lehetett az az Úristennek, hogy hagyta Ádámot magára ismerni, hogy abba a gyönyörű kertbe csinált egy halált hozó Tudásfát. De Ádám mit láthatott saját meztelenségén kívül, ha kész emberként nem volt gyermekkora? Valószínűleg mindazt, amit egyszerre elvesztett, beleértve saját magának az elveszítését is, hiányát egykori önmagának, akinek tudata a tudás által megváltozott, vagy éppen ezáltal megteremtődött. Saját tudatunk mibenlétének gyökerét ebben a meztelen édenkertben kell keresnünk. Egyszer már sikerült leírnom: A halál harmadik személy bennem. A mondat értelmét megelőzte a mondat leírása. Csak ezután gondoltam át, írhattam tovább: Minden ő én vagyok. Ehhez a nyelvi-gondolati tapasztalathoz szükség volt az énnek a haláltapasztalatára. Így azóta azt is sejtem, hogy az én édenkerti névre szóló almám felét bizonyára már megettem. S mire csutka lesz az almából, mire a magházig érek, addigra talán a harmadik személyt is megismerem. Előbb nem lehetséges. És akkor, a továbbiakban már csak ő lesz, és én nem – túl minden tudaton.

DISPUTA Küszöb

A

z egó legföljebb alteregót teremthet magának. Az író legalább egókat a minták szerint, éntől énig, aki már te vagy, de ő is lehet, omnipotens elbeszélőként, zsonglőrködve a személyes névmá­ sokkal. Azonosulás, utánzás, különbözés, amit tovább bonyolíthat az a feltételezés, hogy magának az írónak is lehet egója, s ezzel minden a visszájára fordulhat: megszüntethet, eltüntethet, erodálhat éneket, fölszámolhatja saját magát is. Szép kis őrület. A narratíva megválasztása a „mindenható én” megszólalásának lehetséges módja. Az én minimum kettős tudatállapot: vagyok én és van a másik. Az a másik, aki a címben idézett mondókára, hogy tudniillik ki volna a hülye, én vagy te, nem tud helyesen felelni. Mert ha rávágja, hogy te, az itt ént jelent, ént pedig azért nem mond, mert azzal magára venné a másik énjét. Gyerekjáték, nyelvi játék, gondolnánk könnyelműen. Aztán hogy a természet miért alkot egypetéjű ikreket, hogy pontosan mi történik abban a körülbelül három napban ott a zigótánál, máig nem lehet tudni. Csak azt, hogy az egypetéjűek száma nagyjából mindenkor állandó, mintha a természet a genetikai duplikátummal akarna egyensúlyban tartani valamit. Mintha nem is két személyről, két életről volna szó, hanem el­ lenkezőleg, egy személyről, akik rejtélyes módon két testben léteznek. Az én és nem-én közötti határvonal láthatatlan, folyamatos átlépés és visszalépés, nagyon finom játékrendszer, valami olyasmi, amiben öncsaló hazugságok nélkül még képesek vagyunk mozogni és lélegezni, valami olyan, ami egyszerre a kön�nyű lebegés és a józanító zuhanás között van, mintha le- és fölszálló légáramlatok között, valamelyik rétegben hol itt lennénk, hol ott, megfelelve magunknak és másoknak, avagy éppen fordítva, villámok közt magunk is villámokat szórva konfrontálódunk, míg van hozzá levegőnk, míg elég sűrű ahhoz a saját légrétegünk, hogy énünk lélegezni tudjon. Nem puszta absztrakció, ha elsősorban nyelvként gondolok magamra, s nem pedig érzékekkel fogható fizikai valóságként. A nyelv és a gondolkodás, hadd engedjem meg magamnak a képzavart: kéz a kézben jár; akkor is, ha a gondolat, az érzelmektől befolyásolt, megsejtésekkel és elvonatkoztatásokkal teli szellemi tartalom valamennyivel mindig több a megnevezhető, leírható, fogalmi gondolkodással és nyelvi

3

A lelki propriocepció elvesztése Bánfalvi Attila DISPUTA Főtér 4

„Egy életközeli élményben volt részed.” Chuck Palahniuk

I. Vannak élő, ám mégis testüket vesztett fenntartani, végtagjait ellenőrizni. Azaz a emberek. Azt hihetnénk, hogy test nélkül propriocepciónak döntő szerepe van abban, aztán végképp nem lehet élni, hiszen a mi hogy a testünket sajátunknak érezzük. modern életfelfogásunk a biológiai lét pri- Magától értetődővé és megkérdőjelezhetetmátusán nyugszik. Úgy véljük, hogy bio- lenné teszi számunkra – még a karteziánus lógiai létünk az alap, és erre épül minden dualizmus kultúrájában is – testünk és lelmás, ami az életünkhöz künk egymásba fonódátartozik: cél, hit, értelem, sát. Valóban tisztán biolóaz úgynevezett életprobgiai, neurológiai okokból lémák. (Hogy az életazonban a propriocepció problémák döntően nem elveszhet, a hatodik érzék testi problémák, arra utal megszűnik. Ezzel a test Wittgenstein híres követegyszerre szabadul meg a keztetése: „Érezzük, még lélek uralma alól, de egyha feleletet is adtunk vaben rendezetlenné, kaotilamennyi lehetséges tukussá és szétesetté is válik. dományos kérdésre, életA személyiség identitása problémáinkat ezzel még súlyos sérelmet szenved, egyáltalán nem érintetmert ontológiai biztonsátük.”1.) Ergo, ha az utóbgának egyik legfontosabb biak elcsökevényesednek – záloga, a testébe vetett felakkor is még mindig élünk. tétlen bizalma omlik össze. De mi van akkor, ha lelepleződik, hogy a Az ilyen beteg számára „a pro­prio­ biológiai értelemben élő testet mégsem cepcióval együtt identitásának alapvető birtokolja a személyiség, hogy az ilyen test rendezettségét biztosító lehorgonyzottsálehet senkinek a teste? ga is odaveszett…”5 Nem marad más választása, mint tudaA test hirtelen „megőrülhet”, „elbújtosan felvállalni, hogy nem egy a testével, hat” a benne lakozó személyiség elől. Egy és csak akkor bírhatja az immár függetlennő ezt közvetlenül a rátört új élmény után így fogalmazta meg: „Nem érzem a testem. ségét pillanatról pillanatra kinyilvánító hústömeget, ha minden mozdulatát szemFurcsa, mintha elveszítettem volna.”2 „[…] mintha a test megvakult mel követi és spontaneitávolna.”3 „…kiszívták belősát feladva, állandó akaA propriocepcióról van lem a lényeget.”4 ratlagos reflexióval bírja a A propriocepcióról van szó, amelyet hatodik kívánt mozdulatokra.6 Az immár állandó tuszó, amelyet hatodik érérzéknek is neveznek. datos kontroll első látásra zéknek is neveznek. Tumég szimpatikus is lehet datos lényünk számára észrevehetetlenül tartja testünket egyen- egy olyan kultúrában, amely éppen a racionalitás uralmában látja fölényét saját súlyban, tartásunkat és mozgásunkat múltjával szemben. De a propriocepció elrendezetten és ellenőrzötten. A tudatos vesztése arra utal, hogy a tudatos kontroll kontrollon kívül zajlik, nyomon követi és elhatalmasodása az egyén szintjén súlyos ellenőrzi a test részeinek összjátékát. Azt jelenti, hogy valaki pontosan érzi a vég- ontológiai sérülést kísérel meg ellensúlyoztagjait, hol vannak, éppen mit csinálnak, ni. Úgy tűnik fel, hogy az ehhez hasonlaérzi a testtartását, uralja a testét. Akinek ez a képessége elveszett, az csak tu- tos kór a karteziánus ember másik „összetevője”, a lélek szférájában is megtalálható. datos vizuális kontrollal tudja testtartását Ludwig Wittgenstein: Logikai-filozófiai értekezés. Ford. Márkus György. Bp., Akadémiai 19892, 89. Oliver Sacks: A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét. Ford. Fenyves Katalin, Kis Anna, Rupp Anikó, Vajda Róza. Bp., Park 2004, 72. 3 Uo., 75. 4 Uo., 81. 5 Uo., 81. 6 „Kénytelen volt folyamatosan ellenőrizni, szinte fájdalmas tudatossággal felügyelni minden mozdulatát, körültekintően figyelni valamennyi testrészét.” Uo., 76.

1 2

7 8

Chuck Palahniuk: Harcosok Klubja. Ford. Varró Attila. Bp., Cartaphilus 2007, 176. Gilbert Keith Chesterton: Eretnekek. Ford. Lukácsy Huba. Bp., Szent István Társulat 1991, 8–9.

DISPUTA Főtér

De míg a test felől érkező baj feltűnő jelen- álom, a lét és a nem lét, szelfje és a külség, mert ritka, addig a lelket, a személyi- világ között. Ezt a nem-tudom, ki-vagyok, séget pusztító azért nem olyan látványos, nem-tudom, miért-vagyok állapotot csak mert igen elterjedt. A testi propriocepció a testi és a lelki fájdalommal való találelvesztése rendkívüli jelenség, hihetet- kozás enyhíti. A súlyos betegekkel való len, sőt egyenesen felfoghatatlan a laikus kontaktus, illetve a kegyetlen verekedészámára. És akit ezzel sújt a sors, azt két- sek közben szerzett fájdalmas sérülések szeresen sújtja, mert olyan egzisztenciá- adnak némi realitást egzisztenciájának. lis élményben van része, amelyről koráb- A fájdalom képes egyedül valóságosnak ban talán még csak nem éreztetni magát önmaga A lelki propriocepció is hallott. számára. A teste jelenti elvesztése viszont A lelki propriocepció még azt az alapot, amelykultúránk általános elvesztése viszont kultúre identitásmaradványait jelensége. ránk általános jelensége. visszavezetheti, szétfolyó, Többé-kevésbé mindenamorf szelfje keltette mokit érint, aki a kortárs nyugati kultúra la- rális válságára paradox módon testi szenkója. Mindenki használja az én-t azzal az vedésében talál némi enyhet. érzülettel, hogy a személyes névmás valóMíg a testi proprio­cepció elvesztése ságos létezőt nevez meg. Ám mégis egyre esetében a tudatos figyelem révén sikerül nehezebb racionális argumentációt állíta- a testet valamelyest rendbe szedni, addig a ni az én mögé. Bizonytalanság árnyékolja: lelki propriocepciót elvesztő testére kénykontúrjai elmosódottak, kétségek és szo- telen hagyatkozni, hogy kaotikus identitárongások rohanják meg, melyek a tőle való sa ne váljon teljesen élhetetlenné. meneküléshez, az „önfeledtség” vágyáLáttunk már olyat a kultúránkban, hoz vezetnek. Mint a mesterségesen alta- amikor a testi fájdalom válaszolt a lelki kított súlyos beteg, ez az én is annyira sérült, nokra. A flagellánsok önostorozó vezeklése hogy talán jobb lenne, ha nem lenne tu- első látásra hasonlatos a Harcosok klubjának datában önmagának. Ugyanakkor az „ön- fájdalomkeresőihez. De míg az első esetben feledtséget” célzó menekülések éppen csak a (vélt) bűnös folyamodott önmagára vett meg-megszakíthatják azt a már-már kény- szenvedés révén a felsőbb lényhez megboszeres reflexióra törekvést, amely a szelfet csátásért, addig a kortárs fájdalomkeresőkkísérli meg egyben tartani vagy darabjai- nek nincs kihez fordulniuk, és a bűn érzeból legalább ideiglenesen összeállítani. Ön- te helyett „csak” az üresség kínozza őket. magunk állandó keresése valójában arra az A flagellánsok számára világos volt, hogy érzületre utal, hogy az én által jelölt létező kicsodák és mit keresnek a világon – volelhomályosult. Az énnek vagy a szelfnek tak válaszaik az úgynevezett alapkérdéez a válsága lépten-nyomon megfogalma- sekre. A szomnanbulikus életet élők százódik: mára minden homályos és bizonytalan – és „– Adva van egy korosztálynyi életerős a bizonytalanság központjában ők maguk férfi és nő, akik egy értelmes célt szeret- vannak. Ebben az állapotban csak két út nének szolgálni. A reklámok hatására évek nyílik előttük: az anesztetikus életzsibbaóta felesleges ruhákat és kocsikat hajszol- dás vagy a menekülés „lefelé” a test felé, nak. Egész nemzedékünk gyűlölt rutin- hogy annak folyamataiban találjanak némi munkákat végez, csupán azért, hogy meg- biztonságot – a betegség patológiai biztonvehessék maguknak ezeket a szükségtelen ságát. A testi folyamatok kényszeres köholmikat. zéppontba kerülése az egzisztenciális-lel–  A mi korosztályunk nem élt át hábo- ki elbizonytalanodás tünete – így lesz az rúkat és gazdasági válságokat, mégis hábo- egészség hajszolása maga is betegségindirú pusztít a szívünkben, és egész életünk kátor. egyetlen lelki válság. Forradalomra készü„Amikor egy nemzet körül elbizonytalünk a kultúra ellen. Krízisünk spirituális lanodnak és egyre hatástalanabbá válnak természetű, és végigkíséri életünket.”7 a dolgok – a hatékonyságot kezdik emleA spirituális krízis a Harcosok klubja fő- getni. Így van ez akkor is, ha valaki testiszereplőjénél álmatlanságot, szomnambu­ leg megrokkan, és – életében először – ellikus állapotot okoz – lebegést az ébrenlét kezd az egészségről beszélni. Az életerős és az alvás között; kvázi-létezést. Elmo- szervezetek nem folyamataikról beszélnek, sódik számára a határ az ébrenlét és az hanem céljaikról.”8

5

DISPUTA Főtér

Az egészég, egészlegesség reflektálatlan marad, amíg fennáll. Mint a propriocepció – akkor tűnik fel fontossága, ha már elveszett. Testünk akkor jelentkezik be, akkor bújik elő az észrevétlenségből, ha fáj. A lelki propriocepciót vesztettek a testi szenvedést a biztonságérzés visszaszerzésére használják – más lehetőség hiányában csak ebben találnak letagadhatatlan jelet arra, hogy léteznek.

feletti technikai uralom projektuma azonban csak a kiszámíthatóság és az előreláthatóság posztulátumán alapulhat. Ennek messzemenő következményei vannak magára az emberre is: „…Ha az emberről szóló tudománynak ki kell elégítenie a modern tudomány alapkövetelményeit, akkor a módszer elsőbbségének elvét kell teljesítenie, ami az előre kiszámíthatóság tervezetét jelenti. Az emberről szóló ilyenfajta tudománynak elkerülhetetlen következII. ménye volna az embergép technikai megA lelki propriocepcióvesztés történeté- alkotása.”9 Így az egzisztenciális szorongás nek egyik szála azokban a kulturális fo- oldása helyett egyre növekszik a személ�lyel szembeni idegen világ. Az általa előállyamatokban gyökerezik, amelyeket a modernitás megjelenésével szokás jelez- lított, ám róla szóló tudományos tudásban egy idegennel találja magát szemben. ni. A descartes-i világkép olyan kétosztatú Az objektivitás köveuniverzummal számol, A descartes-i világképtelménye, szembeállítva a amelyben egyszerre van ben […] még Isten a szubjektivitással mint lejelen a transzcendencia az világ ontológiai alapja, küzdendő gyengeséggel, immanenciával. Ám feltűde a születő modern egyszerre távolítja el, renő sajátossága, hogy bár individuum bejelentkeszti ki a személyességet még az Isten a világ ontokezett a világról való a világból, ám ugyanakkor lógiai alapja, de a születő tudás egyedüli legitim leplezni is próbálja gyenmodern individuum bejebirtokosának címéért. geségét, amely immár lentkezett a világról való nem talál kellő biztonsátudás egyedüli legitim got önmagában ahhoz, hogy tudását „kétbirtokosának címéért. Így az abszolútum már a modern világkép e kezdeti állapotá- ségtelenné” tegye – ezért inkább önmagán kívül, absztrakcióval előállított távolságba ban is elvesztette abszolút státuszát, már nem az, „aminél nagyobb nem gondolható”. helyezi ezt. Míg Vico amellett érvelhetett, Az Isten megkezdte haldoklását… E fo- hogy az ember által, az ember részvételélyamattal párhuzamosan az eddig közös- vel zajló folyamatok (történelem, társadasége tagjaként egzisztáló „egyed” indivi- lom) a leginkább megismerhetők, minél távolabb kerülünk az ember világától a duumként, osztatlanként jelenik meg egy olyan világban, amelyben a transzcenden- modern tudományosságban, potenciálisan annál biztosabbak lehetnek ismereteink cia egyre halványul, és amely éppen ezért egyre kisebb ontológiai biztonságot tud – a szubjektivitás nem „szennyezi” őket. nyújtani az immár a megismerés alapját je- A szubjektivitás „szégyenének” elkerülését lentő individuum számára. Az immár elhal- célzó, a kvantitatív eszközökben kifejezőványuló, kiszoruló Istennel a háttérben új, dő tudás a szubjektum eltávolítását, kivonását szolgálja saját világából: egy ilyen kétosztatú világ rajzolódik ki, amelynek bizonytalan létező nem szennyezheti be a egyik résztvevője az individuum, a másik pedig az előbb minden más létezőt magá- tudás bizonyosságát. Ugyanakkor ez a fajta tudás a közösségi létben megalapozott biban foglaló természet (majd az ebből kiváló zalom alternatívájaként funkcionál.10 társadalom). Az immár ontológiai bázisát Noha ez a projekt az ontológiai szoron(Isten) vesztett individuum, fenyegetőnek érezvén a teremtettség státuszát elvesz- gás oldójaként indul be, valójában csak fokozza azt, aminek a csillapítására hivatott. tett természetet, szorongását a természet elleni agresszióval kísérli meg csillapítani. Minél nagyobbra növeli ugyanis az individuumok kultúrája a természet feletti uraA „tudás hatalom” projektnek éppen az a jelentése, hogy azt a tudást kell előállítani, lom technikai-technológiai eszköztárát, ez annál robusztusabb Gólemként fenyegeamely alkalmas a létezők feletti hatalom ti azzal, hogy ráomlik és agyonnyomja. Ez kiterjesztésére, fokozására. A természet

10

6

Martin Heidegger: Zollikon Seminars. Evanston, Illinois, Northwestern UP 2001, 135. Vö. „Világosnak kell lennie, hogy az objektivitásra alapozott közösség gyenge vagy veszélyeztetett közösség, olyan, amelynek nincsenek külső világos határai, olyan, amelyből hiányzik a könnyed közös megértés – röviden, egy nagyon modern típusú közösség.” Theodore M. Porter: Trust in Numbers. Princeton UP 1996, 227.

 9

Az érzékelésen túli, változatlan, önmagában-való-szelf, amely szabad és potenciálisan halhatatlan. Vö. Friedrich Nietzsche: A vidám tudomány. Ford. Romhányi Török Gábor. Bp., Holnap 1997, 151–153. 13 Otto Rank: Psychology and the Soul. Baltimore and London, Johns Hopkins UP 1998, 1. 14 Uo., 3.

DISPUTA Főtér

az új, a természet féken tartására szolgáló A pszichológia születése, amely utoljá„második természet” már nagyobb veszélyt ra vált ki nagy tudományterületként a fijelent, mint az eredeti. A kockázati tár- lozófiából, már önmagában is jelezte, hogy sadalom (risk society), amelyben az egyén megértek a feltételek az individuum szétéletét újabb és egyre szaesésére. A lélektan azért Ez az új, a természet porodó veszélyek fenyejelenhetett meg új tuféken tartására szolgágetik, arra utal, hogy a dományos entitásként, ló „második természet” kockázatok nagyrészt a mert kutatásának tármár nagyobb veszélyt technikailag-technológiagyát immár a modern eljelent, mint az eredeti. ilag előállított veszélyeket várásoknak megfelelően jelentik, amelyek elhárípróbálta meghatározni. tására éppen azt a technológiai attitűdöt A lélek korábbi fogalma, amely a lelket Isalkalmazza a nyugati ember, amely révén tenhez és a valláshoz kötötte, új értelmeezek a kockázatok előálltak. zést nyert. Az Isten haldoklását tehát az indivi„Ahhoz, hogy tudjuk, mi a pszichoduum kultúrájának látszólagos megerősödé- lógia, ismerni kell tárgyát, a lelket (soul). se kíséri. A megerősödés látszata mindad- De sajátos természete miatt a pszichológia dig fennáll, amíg a haldokló Isten egzisztál. egyedi helyzetben találja magát: gondosA XIX. század második felében azonban a kodnia kell a kutatása tárgyáról – a lélek kulturális felszín, amely a transzcendencia (soul) tudományos fogalmáról. De a pszihelyettesítésére törő individuum sikeressé- chológia nem ismeri tárgyát, és határozotgét mutatja, már nem képes tovább féken tan tagadja azt a tárgyat, amelyet a tradítartani a kulturálisan felhalmozódott mag- ció örökül hagyott.”13 A soul-t felváltja a psyche. Az előbbi mát. A modern individuum világát veszélytranszcendens eredetű és a halál tudatábe sodró nagy kulturális kataklizma több ból származó „rettenet” kezelését szolgál„kitörésben” zajlott le. ta azzal, hogy ezt a lelket halhatatlanként tételezte. Ez világosan megrajzolt, ontolóIII. giailag jól meghatározott fogalom – és ami A kanti noumenális szelf11 felrobbanása azonnal nyilvánvalóvá vált, amint az Is- még ennél is fontosabb: az egyén ontolótent hosszú haldoklása után elérte a vég- giai biztonságának sarokköve. De a felválzete, és elvérzett a modern individuumok tását szolgáló psziché maga a homályosság, kultúrájának késszúrásaitól.12 Ez világ- és szörnyű következményű ellentmondásotörténelmi tett volt, soha korábban nem kat hordoz. fordult elő, hogy egy kultúra kivégezte „Felismerve a tudattalant, Freud elvolna a transzcendenciát, amely létrehoz- ismerte a lelket; de azzal, hogy a lelket ta. Feltételezhető volna, hogy az apagyil- materialisztikusan magyarázta, egyben kosság az elkövetők vezeklésével, majd új meg is tagadta. A tudatos többet tartalmaz Isten(ek) eljövetelével végződhet… De a a külvilág adatainál. Freud ezt az extra vaszeparált individuumok társadalma immár lamit a tudattalannal fejezte ki, amelyet a nem képes kultúrát teremtő közösségként valóság reflexiójaként interpretált, a külmegnyilvánulni. Az egyén világ puszta maradványaItt van hát az a pillacsak magánvallást, azaz ként. De a tudattalan a nat, amikor az Isten neurózist teremthet, ám múlt valóságánál többet halála az individuum az istenek már elkerülik. tartalmaz: valami nem retrónra lépését jelentItt van hát az a pillaálisat, érzékelésen túlit hetné. De ehelyett nat, amikor az Isten hafoglal magában, amit elő[…] a halott Isten malála az individuum trónzőleg a léleknek (soul) tugával rántja. ra lépését jelenthetné. De lajdonítottak. […] őseink ehelyett, ahogy Isten kileszámára a lélek teljesen heli a lelkét, az individuum darabjaira hul- belső, spirituális és természetfeletti volt. lik; a halott Isten magával rántja. Éppen Csak a legutóbbi öltözéke tette külsődleges legfőbb sajátossága, osztatlansága vész el, problémává, a tudomány tárgyává.”14 Az új lélek ontológiai megalapozatlanamely a szilárd pontot jelenthetné mind ságára utal Heidegger is: „Elismernek valaontológiailag, mind episztemológiailag. 11

12

7

mi nem testit, ugyanakkor azonban a testi A noumenális szelfet érintő talán legeltárgyiasítás módszerével határozzák meg nagyobb csapásként Ernst Mach vezeti le, azt.”15 Minthogy a modern attitűd mód- hogy „az én menthetetlen”,17 hogy csak érszerközpontú – az létezik, amit a tudomá- zetek (elemek) komplexumáról van szó – nyos módszer létezni enged –, a nem testi nincs ott semmiféle tartós mag vagy eleve tételezhető ugyan, de éppen ez a legfőbb adott állandóság, amelyen identitásunk ontológiai sajátossága vész el a testkutatás alapulhat. módszerei közepette. Az egész pusztulást pedig a szexizmus Az új lélek kétséges ontológiai státu- és biológiai rasszizmus kíséri, mely szerint szát, a vele kapcsolatos kulturális zavaro- a kultúra elnőiesedése és elzsidósodása dottságot jól mutatja a tébollyal szemben egyszerre a nuomenális szelf hanyatlásámegváltozott attitűd. Az őrültség egy tör- nak okai és kísérő jelenségei. Ezt az az ilténelmileg gyors folyamatban előbb elme- lúzió kíséri, hogy ha e két nagy „probléma betegséggé, majd agybetegséggé minősül át megoldódik”, akkor majd a nyugati szelf – agyi folyamatok melléktermékévé válik, újra erőre kaphat. Azt, hogy ez a megoldás ahogy a vizelet a veséé vagy az epe a májé. éppen csak azt nem oldja meg, amire kitaMíg a régi lélek transzcendenciafüggő volt, láltatott, jól jelzi, hogy Otto Weininger, a az új testfüggőként jelenik meg. Csakhogy nőgyűlölet és az antiszemitizmus e „klas�míg az előbbi éppen ezért egynemű volt a szikusa” végül azt ajánlja, hogy a megolszellemi szubsztanciával, addig az új lélek dás a szexuális élet feladása, mert a „neképtelen ontológiailag neki megfelelő ala- miség megtagadása csak a testi embert öli pot találni. meg, hogy a szelleminek éppen ezzel adja A téboly eleinte még részben megtar- meg a teljes életet”.18 Ebből az következik, totta kötöttségét a régi lélekhez: a hanyat- hogy a noumenális szelfet csak a faj kihalása révén lehet megmenteni. Vagyis nem ló teológiai világkép visszfényében sokan lehet megmenteni… úgy tartották, hogy a téboly nem köthető A freudi metapszichológia már kéa lélekhez, mert ez isteni és romolhatatszen veszi át a korszellemből a személyilan. Ezért az a következtetés adódott, hogy ség hasadtságát, több­osz­tatúságát. Levonha valakinek zavaró a magatartása, akkor ja a következtetéseket, csak az agyával lehet baj. …az új lélek megszüés felvázolja a dividuum Akár így, akár úgy, az letésének pillanatától struktúráját és helyét a új lélek megszületése pilhazátlan a modern világban. Antropológiai lanatától hazátlan a movilágképben. adottságként fogja fel a dern világképben. Olyan személyiség hasadt szerhomályos folt, amely mindaddig nem okoz nagyobb zavarokat, kezetét, ezzel a kulturálisan kódolt válamíg a róla szóló kérdőíven csak a név sze- tozást univerzalizálja, emberi normaként repel, de nem mélyülnek el „személyes” ragadja meg. Nincs visszaút, az ember per definitionem hasadt lény – ahhoz, hogy adataiban. ember legyen, hasadtnak kell lennie. Mielőtt tehát Freud bejelenti, hogy „az én nem úr a saját házában”,16 már az is el- A Tudattalan rendszerrel és sajátosságaidőlt, hogy nem is igen van háza, hogy az én val egy új transzcendencia jön létre – az által belakott lélek-ház csak a távolból lát- Isten feltámadt a személyben –, amely szik csinos laknak, minél közelebbről szem- immár nem a személyiségen kívül, hanem léljük, annál inkább bizonyul délibábnak. azon belül lesz elérhetetlen tudatos ön Martin Heidegger: Freudról és a pszichoterápiáról. In: Filozófusok Freudról és a pszichoanalízisről, Bp., Cserépfalvi 1993, 61. 16 Sigmund Freud: A pszichoanalízis egy nehézségéről. In: Sigmund Freud: Válogatás az életműből, Bp., Európa 2003, 451. 17 „Nem az »én« az elsődleges jelenség, hanem az elemek (érzetek). Vegyük itt figyelembe, amit föntebb az »érzet« kifejezésről mondottunk. Az elemek alkotják az ént. Én érzem a zöld színt, annyit jelent, hogy a »zöld« elem más elemeknek (érzeteknek, emlékképeknek) egy bizonyos meghatározott komplekszumában jelentkezik. Ha nem érzem többé a »zöldet«, ha meghalok, az elemek nem jelentkeznek többé a megszokott kapcsolatban. Ezzel azonban mindent megmondottunk. Nem egy reális, hanem egy ideális, a gondolkodás ökonómiája alapján keletkezett egység szűnt meg létezni. Az én nem valami változatlan, meghatározott, élesen elhatárolt egység. Itt nem a változatlanság, nem a meghatározott megkülönböztethetőség, nem a pontos elhatárolás a fontos, mert mindezek a momentumok már az egyéni életben variálnak, sőt maga az egyén törekszik megváltoztatásukra. Csak a folytonosság a fontos.” Ernst Mach: Az érzetek elemzése. Ford. Erdős Lajos. Bp., Franklin Társulat 1927. digitális változat: http://www.phil-inst.hu/uniworld/ egyetem/restricted/filtort/I.htm 18 Otto Weininger: Nem és jellem. Elvi tanulmány. Ford. Gábor Andor. Bp., Dick Manó kiadása 1913, 402.

DISPUTA Főtér

15

8

„Ha a pszichoanalízis az elmetudomány egy tökéletlen és bizonyítatlan alakzata, […] akkor ugyanilyen mindegyik reménybeli utódja.” John Horgan: The Undiscovered Mind. Phoenix 2000, 67. 20 Vö. Zygmunt Bauman: Liquid Modernity, Wiley–Blackwell 2000, 29. 21 Christopher Lasch: Az önimádat társadalma. Ford. Békés Pál. Bp., Európa 1984, 53.

DISPUTA Főtér

maga számára. Azzal, hogy a Tudattalan beindítania olyan kultúrát, amely a hatateljesen másként működik, mint a sze- lom akarásán túl képes bármilyen teloszt mélyiség más szerkezeti elemei, akkora adni saját létének. Minthogy nincs válasz törést visz be az egyébként is már szét- a nagy „miértre”, nem léteznek azok az abhasadt személyiségbe, hogy reményte- szolút igazodási pontok sem, amelyek a halenné válik valaha is egységessé válása. tékonyság követelményének középfokait A személy ismét „két világ polgára” lett. Az kvantitatív értékekből kvalitatív felsőfo­ egyén így legalább annyira törötté válik, kokká alakíthatnák. mint a környező világ. És nincs többé leA nyugati projekt eredendő céltalanhorgonyzási pont, ahonnan ez a töröttség ságának legfontosabb következménye a felszámolható. A legfőbb célok és értékek elszapoA legfőbb különössékülönösséget immár nem rodása és az ezekből való get immár nem távoli távoli egzotikus kultúrák, választás kényszerű szaegzotikus kultúrák, vivilágok jelentik, hanem badsága. Csakhogy ezek a lágok jelentik, hanem a belül lakozó idegen. választások a trendiségen a belül lakozó idegen. A Freud által felvázolt tötúl minden közösségi rött személyiség azután megalapozást nélkülöztovább „fejlődik”, és meg sem áll a többszö- nek. A döntések a lehetőségek szaporodárös személyiségig. A jelenség pedig a hu- sával az élet szinte minden pillanatában szadik század végére eszkalálódik, amely kikényszerített jellegűek, de egyben prinemcsak az „esetek” szaporodásában, vatizáltak is.20 A törött és hasadt egyén hanem az egy-egy testen belül lakozó sze- másik döntő sajátossága így magányossága, magára hagyatottsága lett. mélyiségek, azaz törésvonalak számának növekedésében is megmutatkozik. IV. Olyan szorongások szabadulnak el, amelyek újabb rohamát indítják el a két- Új betegtípus tűnik fel, „… aki nehezen ségbeesett keresésnek valamely szilárd ta- meghatározható tünetekkel, bizonytalan kielégületlenség-érzettel jelentkezik a lapzat iránt. Minthogy a lélek szintjén ez pszichiáterénél. Nem erőtlenségre, fóbiákreménytelennek látszik, jobbnak tűnik visszamenekülni az agyhoz, és ennek fo- ra, elfojtott szexualitásából fakadó neurotikus tünetekre panaszkodik, hanem »holyamataiban megtalálni a gondolatot és az mályos, de általános elégedetlenségre az érzelmet, a személyt – hátha egy „szuper élettel szemben«, s arra, »hogy amorf létehájtek” készülék képernyőjén megjelenik az alany életének célja vagy az általa szere- zése haszontalan és céltalan«”.21 Nyilvánvaló, hogy nincs rosszabb, natett személyhez fűződő komplex attitűdje. Egyszersmind nyilvánvalóvá válik, gyobb szenvedést okozó annál a „beteghogy a nyugati kultúra jelenlegi állapotá- ségnél”, amelynek tünetei nem kínálnak ban nem tud szabadulni a freudi paradig- kapaszkodókat, hogy legalább a betegség előnyeit fel és ki lehessen használni. Tümától. Egy szakíró, miután sorra látogatott netek helyett ezért egy egész, kulturálineves kutatóhelyeket és áttanulmányozta a szakirodalmat, arra jutott, hogy az em- san jól megtámogatott karakterstruktúra beri elméről alapvetően nincs jobb elméle- épül ki, amelynek lényege a töredezett, álltünk, mint a freudi.19 Sem az agykutatás- ványzatát, tartását vesztett szelf felfújása, ba vetett bizalom, sem a freudi paradigma grandiózussá növelése. Minél reményteleostorozása nem enyhíti a szelf hasadtságá- nebbnek látszik a modern individuumhoz nak drámai élményét. kötődő projektum kudarca, annál erőtelEz a már-már végletekig elbizonytala- jesebbek a kísérletek e kudarc leplezésére. nodott „dividuum” a kulturális tendenci- Az újabb kulturális-szociális nekigyürkőák hatására még erőteljesebb nyomás alá zés eredménye a narcisztikus egyén tömekerül. Az az illúziója, hogy a transzcenden- ges előállítása. Ám ez az önbizalom mestercia nélküli világban a saját eszére – végső kéltként és álságosként lepleződik le. soron saját magára – támaszkodva ésszerű „Mindenhatóságának alkalmankénti ilés harmonikus világot épít fel, a huszadik lúziója ellenére az önimádó mások nélkül század előrehaladtával egyre nyilvánvalób- nem tudja ébren tartani önbecsülését. Nem ban vallott kudarcot. Nem sikerült legalább tud létezni rajongó közönség nélkül. Lát19

9

DISPUTA Főtér 10

szólag sem családi kötelékek, sem intézmé- Fromm-féle „marketing-orientáció”, amely nyes kényszerek nem béklyózzák, és mégis lényegében a nárcisztikus karakterrel azomindeme szabadság dacára sem képes nos. Ezt a „személyiséget” úgyszólván csak egyedül megállni a lábán és a saját egyéni- a külső sikeresség tartja fenn, mert belső sége fényében sütkérezni. Éppen ellenke- állványzata már összeomlott vagy rogyadozőleg: a szabadság csak növeli benne a bi- zik. A vágy, hogy tökéletesen megfeleljen zonytalanságot, melyet csak úgy győzhet a másik vágyának, végül odavezet, hogy le, ha mások arcán látja »grandiózus én- minden többé-kevésbé markáns egyedi vojének« tükörképét. Vagy ha karizmatikus nása a sikeresség akadályává válik. Hatáerőt sugárzó emberek közelébe húzódik. rozott karaktervonásokkal nem lehet elég Az önimádó számára a világ tükör, míg az „hatékonyan” megfelelni az újabb és újabb életerős individualista üres terepnek látta, szituációk kívánta más és más személyiségmelyet saját tervei szerint rendezhet be.”22 „ruhákba” való gyors átöltözés követelméEzt is „tükörfázisnak” lehetne nevez- nyének. A legelőnyösebb ezért az üresség, a ni, hiszen első látásra emlékeztet Lacan személyiség megszabadítása az eredetiség koncepciójára. A francia pszichoanaliti- és az egyediség minden ballasztjától.24 A lelki propriocepció elvesztése ezzel kus elképzelése a személyiség fejlődéséhez, egységessé válásához kapcsolódik; a sze- teljessé vált. Sem belül, sem kívül nem mélyiség a tükör segítségével, abba „ka- maradt a posztmodern személynek „kötőanyaga”. Már abban sem reménykedhet, paszkodva” nyeri el születő identitásának első határozott kontúrjait – kaotikus önér- hogy majd halála után egy másik világban zékelése után a „tükör” révén látja magát „megtalálja önmagát”. A transzcendencia eltűnésével a halál is elszabadult. Kitört először individuumként. A narcisztikus korábbi „megszelídített” helyzetéből, és egyén számára azonban a világ tükörként rárontott az immár védtelen „dividuumra”. való megjelenése a regressziót, a leépülést jelenti. A széteső individuum nem talál tá- Ezzel arra kényszerítette, hogy más élet maszt a tükörben, mert az maga is törött. híján a sajátjának mindenáron való megCserepei pedig különböző képeket állíta- hosszabbításában, a puszta túlélésben renak elő, mint valami elvarázsolt kastély- ménykedjen. Az élet céljává az életben maradás vált.25 ban, ahol csak torzképek jelennek meg a A testi propriocepció elvesztése esegörbe tükrökben. A nárcisztikus lét csillogó felszíne, kápráztató színjátéka deka- tén a tudatos kontroll nyújt némi enyhet a szenvedésben, de a lelki denciát takar. „A személyes kiteljesepropriocepciót vesztett „A személyes kiteljesedés felületesen személy kényszeres öndés felületesen optimisoptimista ideológiája reflexiójával csak fokozza ta ideológiája mélységes mélységes kétségbekínjait, mert önmagában kétségbeesést és rezignáesést és rezignászinte csak problémákat ciót áraszt. Nem más ez, ciót áraszt. Nem más és feszültségeket talál, mint a hitetlenek hite.”23 A narcisztikus kénytelen ez, mint a hitetlenek amelyek megoldásához ez illuzórikus nagyszerűsé­ hite.” a reflexió nem nyújt segítgében hinni, mert a törött séget, mert az alapkonsvilágban törött szelfje nem kínál más biz- tellációt nem képes megváltoztatni. tonságot. A szorongás ugrásra készen áll minOlyan ő, mint egy óriás jelmezébe bújt den pillanatban. Az általa megnyilvánított törpe; rettegő gyermek, aki kiáltozva fut semmi pedig elnémítja a választ arra a kérát a sötét, szorongáskeltő szobán: „én va- désre, hogy „ki vagyok én”. gyok a legjobb, én vagyok a legjobb!” Hogyan igazolom az én élményemet, Ennek a tendenciának a végkifejle­ önmagamat, ha a kortárs modernitásban tét még plasztikusabban mutatja meg a az egységes én alátámaszthatatlan? Uo., 21. Uo., 69. 24 Vö. „Nem uralkodik egyetlen viselkedésmód sem, helyettük van az a légüres tér, amely a leggyorsabban képes feltöltődni a mindenkor kívánatos jellemzőkkel. Ennek eredménye azonban mégsem valódi értelemben vett tulajdonság, legfeljebb egy szerep vagy valamely látszattulajdonság, amely abban a pillanatban kicserélhető valamilyen másikra, mihelyt nagyobb igény mutatkozik iránta.” Erich Fromm: Az önmagáért való ember. Bp., Napvilág 1998, 72. 25 Vö. „Az az egyszerű vágy, hogy óvintézkedések alkalmazásával tovább élhetünk, újabb válaszként inter­ pretálható arra az érzületre, hogy a modern társadalomban az életből hiányzik az értelem és a cél.” Michael Fitzpatrick: The Tyranny of Health. London and New York, Routledge 2005, 3. 22

23

Bényei Tamás Történetek és elméletek a szerelemről című kurzusa (DE Angol-amerikai Intézet) nélkül sosem jött volna létre ez a dolgozat; a kapott szakirodalom és a folyamatos támogatás tette lehetővé a továbbgondolást. 1 Julia Kristeva: „Vallásunk: a látszat”. Ford. Szabó László. Vulgo 2003/3, 89. 2 Ovidius: Narcissus, Echo, Átváltozások. Ford. Devecseri Gábor, Bp., Magyar Helikon 1961, 85. (További oldalszámok a szövegben.) 3 Julia Kristeva: Tales of Love. New York, NY Columbia UP 1987, 376. 4 Foucault szerint a tükör egyrészt utópia, hely nélküli hely, amely éppen ott kínálja fel az én láthatóságát, ahol nem vagyunk; de heterotópia is, amennyiben a valóságban létezik. Michel Foucault: Eltérő terek. In: Nyelv a végtelenhez: Tanulmányok, előadások, beszélgetések. Ford. Angyalosi Gergely et al. Debrecen, Latin Betűk 1999, 24. McLuhan nem a hiány helyeként, hanem a test részeként értelmezi a tükröt: Nárcisz tükörképét önkiterjesztésnek vagy önamputációnak nevezi, amely elzsibbasztja az érzékelését, meggátolva a felismerést. Marshall McLuhan: Understanding Media: The Extensions of Man. New York and Scarborough, Ontario, New American Library 1964, 55–56.

„Nagyon kicsit tépett mosoly” – Nárciszról és nárcizmusról

par excellence nem-isten, akinek eredendő bűne az, hogy nincs önmaga tudatában.”3 De mi történik vele az öntudatlanság „bűne” és az öntudat halálos ítélete között? Szerelmes lesz. Akaratlanul, de nem véletlenül – a saját tükörképébe. Szerelem, öntudatra ébredés és halál között az én-kép a médium; a történet ezáltal látás, tévedés és medialitás összefüggésében is olvasható, amelyben talán nem is Nárcisz, hanem a képe a valódi főszereplő. A szem hagyományosan a legbecsesebb érzékszervünk, a látás a tudással kapcsolatos legerőteljesebb metaforáink alapja (Liriopé fent idézett kérdésében pedig magával az élettel lesz azonos). Nárciszt lenyűgözi tükörképe, ez a sosem látott test(kép) rész; saját tekintetének áldozatává lesz, a szubjektum konstitutív elemeként jelenítve meg az öncsalást: „Jól tudom: én vagyok az; látom: nem csal meg a képem” – mondja végzetes felismerése pillanatában Ovidiusnál. Önszerelme valójában képimádás, de ő mégis közvetítetlenségre, a médium kiiktatására vágyakozik: „Bárcsak a testemtől Nárcisz, a mitikus antihős válni lehetne, új ez a vágy, hogy amit sze„Szemem nedves virág övezte képemet retünk, az messze lehessen!” (90.) A vágy onnét itta fel a halálméhű azúrban.” nem eléggé idegen tárgya, a kép ontológiai Paul Valéry: Nárcisz beszél státusza4 kerül itt fókuszba. Nárcisz sorsdrámájának első fázisa ugyanis az érzékOvidiusnál Nárcisz anyja, a vízi nimfa, csalódással, a képpel kapcsolatos, míg a Liriopé a következő kérdéssel fordul a vak történet második felének kulcsmozzanata látnok Teiresziászhoz: a belső hasadtság felisme„megér-e hosszu időt, vénrése: én vagyok az, én va…én vagyok a Másik. sége korát meglátja-e majgyok a Másik. dan, s »Hogyha magát Az én megképződése sosem ismeri meg!«, szólt ily módon az ábrázolással erre a szent jós.”2 Ez a komor és para- és a reflexióval, művészet és valóság vidox prófécia arra figyelmeztet, hogy öntu- szonyának leírásával kapcsolatos; Nárcisz dat és halál együtt jár, s tudjuk, hogy Nár- alakja emiatt is válhatott oly népszerűvé cisz végül magára fog ismerni. Kristevánál a művészetben és a filozófiában. Tükör és ugyanakkor ő „az első modern antihős, a vászon között von párhuzamot már Leon

Ureczky Eszter

„Mi történt kétezer év alatt Nárcisszal?”1 – teszi fel a kérdést Julia Kristeva arról az alakról, akinek neve a narké (kábítás) szóból ered, s aki a tévedés és a reflexió egyik legélőbb toposza a nyugati kultúrában. A saját tükörképébe beleszerető ifjú története olyan örök kérdéseket vet fel, mint valóság és illúzió, szenvedés és szenvedély, Én és Másik, test és nyelv, vágy és tudás. E tévedő-révedő szerelmes tekintetének tétje leginkább az, hogy mennyire érzéki a csalódás. Kristeva „a látszat rehabilitálásában” látja Nárcisz mai jelentőségét; az ovidiusi elbeszélés olvasható a tükörképében (re)produkálódó nyugati szubjektum sorsdrámájaként is, Nárcisz pedig az önmegértés alakzataként – amely ellentmondásosnak tűnő módon egyben éndekonstrukció, képrombolás is. Nárcisz toposza kétezer éve arról az átváltozásról is szól, hogyan lett a figurából fogalom, a történetből elmélet; végső soron arról, hogy mit mondanak el rólunk Nárcisz-narratíváink.

DISPUTA Főtér

„Nem az-e a megértés, hogy felszabdaljuk a képet, ízekre szedjük az ént, a félreismerés első számú szaktekintélyét?” Roland Barthes: Beszédtöredékek a szerelemről

11

Caravaggio: Narcissus (1597–1599)

DISPUTA Főtér

Battista Alberti is, aki De Pictura című művében (1435) a festészet feltalálójának nevezi Nárciszt; de értelmezik fordított Pygmalionként is, hiszen itt az élő test változik át képpé; sőt, a barlanghasonlat rivális mítoszává is emelkedik: „Neoplatonista olvasatok szerint Nárcisz sorsa Platón barlanghasonlatának fordítottja: az anyag és az árnyékok világa felé fordulásé, amely itt a művészet világával azonosítódik.”5 A leg-

12

átfogóbb értelmet azonban Julia Kristeva tulajdonítja a történetnek, aki szerint „Nárcisz dramatizálja, humanizálja és erotizálja a reflexiót”, azaz szerelmi történetté, minden idők legsikeresebb elbeszéléstípusává változtatja át. Kristeva fő felismerése, hogy „Nárcisz tárgya a pszichés tér, maga az ábrázolás, a képzelet. Ő azonban nem tudja ezt, és meghal. Ha tudná, értelmiségi lenne, spekulatív fikciók alkotója, művész, író, pszichológus, pszichoanalitikus. Ő lenne Plótinosz vagy Freud.”6 Tehát a nyugati szubjektum introspektív belső terével, a reflexió bensővé tételével azonosítja az önreflexív gesztust, amely a Nárciszban testet és történetet ölt. Csakhogy Nárcisz nincs egyedül a képmásával – visszhang lesz a társa. Ekhó története Nárciszé mellett szerepel Ovidiusnál, s e két alak szubjektumtípusok allegóriáiként is olvasható, összefonódó történeteik Én és Másik dialógusának lehetőségét kínálják. Átváltozásukban megnyilvánuló büntetésük előtt Nárcisz a kép, Ekhó pedig a hang áldozatává válik; mindkét médium elégtelen, hiszen lényegükből fakadóan egyik sem lehet képes jelenvalóvá tenni a vágy tárgyát: megölelhetővé tenni a képet, megszólíthatóvá a visszhangot.7 „Van-e itt egy, van? S »Egy van« szólt válaszul Echo.” (86.) Nárcisz nem ismeri fel Ekhót önálló beszélő szubjektumként, s így végképp,

John William Waterhouse: Nárcisz és Ekhó (1903) Mary Kilgour: Thy perfect image viewing. Poetic Creation and Ovid’s Narcissus in Paradise Lost, The University of North Carolina Press 2005, 323–326. 6 Julia Kristeva: Tales of Love (i. m.), 116. 7 Spivak rámutat, hogy Ekhó nyelvvé változik át, s az írás helyett itt a hang marad meg („vox manet vs. scripta manent”) („Echo”, New Literary History, 24/1, 1993, 31). A feminista irodalomkritikában Ekhó a női hang gátoltságának, a beszédes lány mint rossz lány képzetének emblematikus alakja, beszédével engedelmes és ugyanakkor azzal visszaélő nő (Zeusz parancsára fecsegésével tartja fel Hérát, hogy az isteni férj zavartalanul hajkurászhassa a nimfákat). 5

azaz képként magára marad.8 De vétek-e a kalmaz: míg a klasszikus filozófia az észtévedése? Shepherdson az episztemológiai lelés és a tudat, addig a pszichoanalízis elhibát ontológiai hiánnyal menti fel, ami- sősorban a vágy szubjektumáról beszél;11 Nárcisz története talán kor az öntudatlanság véNárcisz a kép, Ekhó azért is futhatott be akdelmére kel: „Hogyan is pedig a hang áldozakora karriert, mert ötvözi állíthatnánk, hogy Nártává válik; […] egyik e két szemléletet. Maurice cisz nem volt képes felmédium sem lehet Merleau-Ponty nyugati ismerni a másikat, hogy képes jelenvalóvá szubjektumról írott gonnem volt képes felelni a tenni a vágy tárgyát – dolatai mögött ott lappang másik hívására, azaz bármegölelhetővé tenni a Nárcisz kristevai értelmemilyen értelemben felelős, képet, megszólíthatózése: „A Nyugat vallása »a amikor nem is beszélhevá a visszhangot. szabadság és az individuatünk szubjektumról azlitás elvét« feltételezi; keelőtt, hogy megérkezne resztülment a »reflektáló szubjektivitás« a tóhoz?”9 Laplanche szerint Nárcisz mint szubjektum éppen Ekhó színrelépésével tapasztalatán […] A Nyugat megtanulta, születik meg, hiszen ő hozza be a törté- hogy a szellem számára ugyanaz önmagát netbe a különbség, az eltérés mozzanatát, megragadni és kilépni önmagából.”12 Az európai kultúrában az önmagunkamely lehetővé teszi a szimbolizációt.10 Ekhó szerepe tehát azért sem hagyható fi- kal való foglalkozás módjai elválaszthagyelmen kívül, mert kettejük dialektiká- tatlanok a keresztény etikától, s Michel jából rajzolódik ki a legélesebben, hogy Foucault szerint az „önmagaság” gyakorláNárcisz tükre a nyelv- és szubjektumfelfo- sának alapja az, hogy „a lélek csak akkor gások termékeny toposza, valóban helyet, ismerheti meg önmagát, ha egy hozzá hateret adva az értelmezésnek. sonló elemben, akár egy tükörben szemléli magát.”13 Az önszeretet a mazochizmussal szemben az önelfoglaltság ellentétes Nárcizmus: az eszmélkedés betegsége pólusán foglal helyet, és a kereszténység „De jaj, magadtól menekvésed altruista értékrendjében gyakran negatív Nincs e földön s föld alatt! konnotációja van. Szent Ágoston szerint viMagad vagy elméd ős-talánya, szont az önszeretet mint antropológiai álÖrökre társad, síri mécsed… landó a mások iránti szeretetünk mértéke14, S jaj, bús szerelmed vagy magad… – a nárcizmus tehát különös módon az altruÉs életed örök magánya…” izmus tápja és modellje is egyben. A bibliai Füst Milán: Örökélet parancsolat „mint magad” (kamokhah) kifejezésének legértőbb olvasói-fordítói közé Köznapi értelemben általában öntetszelgő, tartoznak az olyan 20. századi zsidó filoboldog embereknek tarjuk a nárcisztikus zófusok is, mint Emmanuel Lévinas, Maralkatú egyéneket; ám a bölcseleti hagyo- tin Buber és Franz Rosenzweig. Lévinas mányban és a pszichoanalízisben komo- szerint „az ember etikai kapcsolata a márabb tartalmú ez a fogalom, amely jelen sikkal elsődleges az önmagához való onvan a szociológiában, a teológiában és az tológiai kapcsolatához képest”,15 vagyis ő irodalomtudományban is – s emiatt part- (Shepherdsonnal szemben) nem mentené fel Nárciszt, amiért nem hallja meg Ekhót. talanná is válhat. Hasznos kiindulópont Ha tehát a nárcizmust az önmagaság és a lehet az a megkülönböztetés, amelyet Jean Laplanche a freudi énfelfogás kapcsán al- Másikhoz való etikai viszony összefüggé Külön elemzést érdemelne az ábrázolási hagyománynak az a szála, amely a tükörkép kiírására törekszik a komikum és a kihagyás eszközei által. Pauszaniásznál halott leány ikertestvérét, Cononnál fiúszerelmét látja Nárcisz a tóban; Louis Richer 17. századi paródiájában pedig Nárcisz hableánynak véli tükörképét, utána ugrik, elkezdi kiinni a tavat, és végül kipukkad (Jeffrey Berman: Narcissism and the Novel. New York, NY UP 1990, 4–5.), azaz még a vérfertőző és a homoszexuális vágy is elbeszélhetőbb, mint saját tükörké­ pének szeretése. 9 Charles Shepherdson: Telling Tales of Love: Philosophy, Literature, and Psychoanalysis. Diacritics 2000/1, 103. 10 Jean Laplanche: The Ego and Narcissism. In: Life and Death in Psychoanalysis, Baltimore, MA: Johns Hopkins UP, 1976, 68. 11 Laplanche: i. m., 66. 12 Maurice Merleau-Ponty: A filozófia dicsérete. Ford. Sajó Sándor. Bp., Európa 2005, 191. 13 Foucault: Az önmagaság technikái (i. m.), 349, 352. 14 Szent Ágoston: Vallomások. Ford. Vass József, Bp., Szent István Társulat 2002. 15 Oppenheim, Michael: „Loving the Neighbor: Some Reflections on Narcissism”, Project Muse, 56.

DISPUTA Főtér

8

13

DISPUTA Főtér

sében értelmezzük, a fő kérdés az, hogy jó datára. Merleau-Ponty szerint Freud nyeldolog-e az önszeretet? ve olyan hermeneutikai modell, amely a Az önszeretet jósága mellett a saját te- betegség metaforáival beszél az énről: „A kintet igazsága képezi a bölcseleti értelem- freudi hermeneutika – abban, ami benne ben felfogott nárcizmus másik nagy hagyo- kevésbé vitatható – éppenséggel saját vimányát. A karteziánus és a fenomenológiai selkedésünk álomszerű és hallgatag nyelgondolkodásban meghatározó a nárcizmus vének desifrírozása. A neurózis indivifogalma és/vagy a tükörmetafora jelenlé- duális mítosznak, a mítosz neurózisnak te. Legtágabb értelemben a megismerés és bizonyul […]. Freud vagy a mai pszichoa test, az érvényes tudáshoz való eljutás lógus nem abszolút megfigyelők, hanem a problémája ez, azaz csináljunk-e magunk- nyugati gondolkodás történtéhez tartoznak (magunkról) reflektált képet? Széplaky nak. Tehát nem szabad azt hinnünk, hogy Gerda rámutat: „A karteziánus metafiziká- a nyugatiak komplexusai, álmai vagy neban a test élettelenül rogy össze (ahogyan urózisai világosan megadják nekünk a míNárcisz a vízparton): tetem lesz.”16 A feno- tosz, a mágia vagy a varázslás igazságát.”18 menológiai felfogás ezzel szemben a testet A nárcizmus „beteges” olvasata tehát nem öltő nézőpontot helyezi előtérbe: „A testem fordítható le Nárcisz történetének „igazsáa tükörben soha nem szűnik meg követni a gára”, a szeretés képességének „jósága” viszándékaimat, mintha csak az árnyékom szont az egészség rekvizitumaként jelenik volna. Ha pedig a megfigyelés a nézőpont meg benne: „Az erőteljes önzés megóv a változtatását jelenti, miközben a megfigyelt betegségtől, ám az embernek végül el kell tárgy mozdulatlan marad, akkor ez a test kezdenie szeretni ahhoz, hogy ne legyen elszökik a megfigyelés elől, és csak az érző beteg, s meg kell betegednie, ha a lemontestem szimulákrumaként dás következtében nem …folyton bele akarunk hozzáférhető a számomképes szeretni”19 – írja a lépni a tükörbe, pszichoanalízis atyja a ra”17 – írja Merleau-Ponty. A perspektíva levetkőzéa Másikba. nárcizmusról szóló 1914sével szemben kint és bent es tanulmányában. Refogalmainak szükségszerű megalkotása és ceptre felírt felebaráti szeretet ez – a moáthágása válik itt érdekessé – annak belá- dern ember parancsolata a diagnózis lenne? tása, hogy folyton bele akarunk lépni a tüFreud nárcizmusfogalmára más elmékörbe, a Másikba. leteihez hasonlóan igaz, hogy egy patoloA nárcizmus fogalma ma legerősebben gikus állapot leírásakor ennek egyetemesa pszichoanalízissel kapcsolódik össze, ez ségére derül fény, illetve a szubjektumról a kérdésfeltevési mód pedig először is azt általában derül ki, hogy nárcisztikus, tehát firtatja, hogy beteges dolog-e a nárcizmus. patologikus.20 A nárcizmus ráadásul már nála többjelentésű fogaKristeva szerint Nárcisz …vágyunk tárgyával lom, amely fejlődési szaaz ókor és a kereszténysoha nem valósíthakaszt, tárgymegszállás-tíség küszöbén (a platóni tó meg olyan tökélepust és személyiségzavart idealitás és a spekulatív tes egység, mint amiis jelöl. Egy lelki sebesüinternalitás között) áll; lyennek prototípusa a lés nyoma, amely a külvihasonlóan határjellege gyermek szimbiózisa lággal kialakított tárgyvan Freud nárcizmusfogalanyjával kapcsolatok kifejlődését mának is, amely a normájellemzi. Az én alakulális és patologikus között sának meghatározó fordulata az a felismelebeg. A freudi olvasásmódot éppen ez a rés, hogy vágyunk tárgyával soha nem vabillegés teszi érdekessé; vakfoltjai által tanít gyanakvásra, a perspektiváltság tu- lósítható meg olyan tökéletes egység, mint

14

Széplaky Gerda: A szerelmes és a csaló: Autoerotizmus a karteziánus gondolkodásban. Vulgo 2003/3, 79–80. Maurice Merleau-Ponty: Phenomenology of Perception. Ford. Colin Smith, London, Routledge 1995, 91. 18 Uő: A filozófia dicsérete, 159–160. 19 Sigmund Freud: A nárcizmus bevezetése, In: Ösztönök és ösztönsorsok. Metapszichológiai írások VI. Ford. Berényi Gábor, Bp., Filum 1997, 26. 20 Christopher Lasch: Az önimádat társadalma (Ford. Békés Pál. Bp., Európa 1996) című könyve szociálpszichológiai szempontból tartja betegesnek a hetvenes évek Amerikájának „szabadversenyes individualizmusát” és „új nárcizmusát”, amely sajátos mentalitástörténeti feszültségben áll a boldogsághoz való jog (the pursuit of happiness) alkotmányos jogával és amerikai ideológiájával. A nárcizmust mint karakterneurózist egyébként az American Psychiatric Association „kanonizálta” 1980-ban, s megállapították, hogy ezek a betegek szociálisan általában jól funkcionálnak, sőt karrierjükben kifejezetten sikeresek (Berman: i. m., 20). 16 17

Sheperdson, i. m., 95. Lorraine Markotic: There Where Primary Narcissism Was, I Must Become: The Inception of the Ego in AndeasSalomé, Lacan, and Kristeva. American Imago 58/4, 2001, 821. 23 Gray Kochhar-Lindgren: Narcissus Transformed. The Textual Subject in Psychoanalysis and Literature. University Park, PA, Pennsylvania State UP 1993, 27. 24 Ungvárnémeti Tóth László: Nárcisz vagy A’ gyilkos önn-szeretet. In: Weöres Sándor: Egybegyűjtött írások, Bp., Magvető 1975, 343. 25 Markotic: i. m., 821. 26 Bradford K. Mudge: Echo’s Words, Echo’s Body: Apostasy, Narcissism, and the Practice of History”. Tulsa Studies in Women’s Literature 10/2, 1991, 200. 27 Freud: i. m., 17., 29. 21

22

DISPUTA Főtér

amilyennek prototípusa a gyermek szim- nem képesek a viszontáttételre, a pszichobiózisa anyjával (ezt a diadikus egységet analitikus dialógushelyzetet működtető nevezi Freud elsődleges nárcizmusnak). kölcsönös érzelemátvitelre, a Másikkal való A szubjektum története ebben az értelem- beszélgetésre. ben hegek és hasadások története, melyek által az én fokozatosan elkülönül környe- Nárcizmus, asszony a nemed zetétől, s amelyek összeforrasztják a szub„Dr. Freud egy nárciszt adott nekem.”26 jektumot. A nárcisztikus sebek szerzéVirginia Woolf naplóbejegyzése se tehát elkerülhetetlen, ezért is nevezi Freuddal való találkozásáról Slavoj Žižek a nárcizmust „konstitutív traumának”21. A szubjektum születésének e Freud nárcizmusfogalmának egyik legértudományos mitológiájában is megjelenik dekesebb vonása a nemiséghez való viszoa tükörmetafora: Lou Andreas-Saloménél a tükörrel való traumatikus vizuális találko- nya. Különbözőképpen tárgyalja ugyanis zás a szorongás forrása;22 Lacan tükörfázis- a férfi és a női nárcizmust. A nárcizmust fogalma ezzel szemben örömteliként értel- mint személyiségzavart a nőkhöz, a permezi a tükörképpel való azonosulást, s nála verzekhez és a homoszexuálisokhoz rendeaz én „a nárcizmus monumentális építmé- li, a vonzástípusok elkülönítésekor pedig nye.”23 Boldognak kell-e tehát elképzel- a teljes tárgyszeretet képességét a férfiaknünk a pszichoanalízis Nárciszát? kal azonosítja, míg a nárcisztikus típus a Mivel a vágy eredeti tárgya helyett „legtisztább és legigazibb nőtípus”27 veleörökké pótlékokat kényszerülünk válasz- járója, s a nők csak a gyermekben élhetik át a teljes tárgyszeretetet. tani (Freudnál ez a má…a nárcisztikus típus a Szerinte a legvonzóbb nők sodlagos nárcizmus), e „legtisztább és legigaa legnárcisztikusabbak, tárgyviszonyok kialakízibb nőtípus” a nárcisztikus nő pedig tása nélkül zárt áramvelejárója… különösen kifinomultan körben reked az én tudja gyötörni a férfit, (Ungvárnémeti Tóth László Nárcisz-drámájában Teiresziász fogal- mert neki magának senkire sincs szüksége, s ily módon választ is ad a Freud életművét mazza meg ennek kockázatát: „Boldog, ki a csendes központon pihen, Nem tántorog, fémjelző híres kérdésére, miszerint „Mit akar a (nárcisztikus, tehát a legigazibb) s nem függ sem egy, sem más fele: Ellenben akit akármi tárgy kikaphatott Nyugvó he- nő?”: semmit, legalábbis a rá vágyakozó lyéből, azt az örvény rántja be.”24) Az átjár- férfit nem. Freudnál tehát szinte mindenki ható egóhatárokkal rendelkező, szeretetre lehet nárcisztikus, csak az egészséges férképes szubjektum születése tehát a Másik- fiak nem – mint amilyennek például Nárkal való affektív viszonyban történhet meg. cisz is indul –, s e teiresziászi nemcserévelAndreas-Salomé ezért is írja, hogy a nárciz- csavarral a nőket teszi meg a nárcisztikus mus valójában a tárgyra veszélyes, hiszen nemmé. Ez a gondolatmenet párbeszédbe eleve csak pótlékként képes tekinteni rá.25 hozható a nárcizmus nemeinek későbbi elA nárcisztikus tekintet tehát másodlagos- méleti reprezentáltságával, hiszen számos ként, a valóban vágyott dolog sohasem elég feminista gondolkodó rámutatott már a jó nyomaként alkotja meg a Másikat. Me- nő és tükör viszonyában rejlő politikumdúza-főként semmisíti meg, ahogy Ekhó ra, arra, hogy ki kinek is tükre. Ez a kérteste is fehér kődarabokká változik, mert dés gyakran a férfi spekuláris (önmagát Nárcisz nem képes, nem hajlandó meglát- a nőben mint megerősítő tükörben felisni őt. A nárcisztikus betegeket Freud gyó- merő) vágy és a női beszéd szembeállítágyíthatatlanoknak nyilvánítja, mert önma- sára épül, vagyis az a törekvés határozza gukba zártságuk miatt hozzáférhetetlenek, meg, hogy a nő mint a férfit szolgáló dí-

15

DISPUTA Főtér 16

szét azt a hagyományt, amely a női nárcizmust az öntudat örömteli hiányával azonosítja: „Melyik nő nem ujjongott volna, ha azt látja, amit most Orlando látott? […] A tükör vízmedencévé zöldült, ő meg sellővé változott, gyöngyökkel a teste körül, s szirénné, aki barlangja mélyén dalol. […] Csak sírni lehetett, mért nincs ott senki, aki világosan szól és kimondja: »A csudába is asszonyom, maga a megtestesült szépség«, mert valóban így is volt. Még Orlando is tudta ezt (aki pedig nem volt önhitt), Michal Gabriel: Freud (2007) mivel most oly öntudatlan mosollyal mosolygott önmagára, ahogy csak nők moszes tükör hagyományát fel- és átdolgoz- solyognak, mikor saját szépségük, mely va átléptessék a nőt a tükör túloldalára, s mintha nem is az övék volna, egyszerre a vágy tárgyából vágyó szubjektum jöhes- előbuggyan valahonnan, mint hulló csepp sen létre. Naomi Segal Freud-értelmezé- vagy friss vizű forrás, és szembenéz velük se szerint például a női nárcizmus felszí- a tükörből.” 30 Michel Tournier Gemini című ni jelenségek körül forog (ruhák, smink), regényében olvasható, hogy „egy velencei mindez pedig arra szolgál, hogy minél bo- tükör megmentette volna Nárciszt,”31 az nyolultabb felületeket hozzon létre a raj- igazi velencei tükör ugyanis szándékosan hibás, döntött perspetívájú, s ezáltal kitetuk áthatoló férfitekintetek számára.28 Szintén ezt a női nárcizmust meghatáro- reli magából a végzetesen beleveszni készüzó internalizált férfiperspektívát nevezi lő tekintetet. De meg kell-e menteni NárHélène Cixous antinárcizmusnak, s ezzel ciszt? A Másikban való önfelismerés vágya szemben beszél Luce Irigaray a nőiség túlságosan is emberi vonás, amely része az despekularizációjáról.29 én állandóan képződőben lévő folytonosA női nárcizmus Freudnál a rendellenes ságának. Kochhar-Lindgren szerint „[a]z önszeretettel, a feminista elméletekben a ember tropológiai gyakorlatok által nyeri férfi Másikkal szembeni tükörléttel kap- el identitását, a művészi alkotás végtelen csolódik össze; az irodalomban pedig gyak- folyamatával”,32 vagyis az „én vagyok az” újra és újra belátásával, metaforák sorával. ran a bűnnel (nem elsősorban a tévedéssel) Lehet-e tehát a Másik más, mint médium – gondoljunk csak Medúzára, akit Athéné azért változtat szörnnyé, mert az isten- önmagunk nézdelésére? Talán nem is ez az igazán érdekes a nárciznőéhez hasonlította saját Nárciszt ma minden mus történeteiben, hanem szépségét, vagy Milton viszontagsága ellenémaga a nézésre való rákérElveszett Paradicsomának re is valamiféle mégdezés. Nárciszt ma minden Évájára, akit víztükréis-mosollyal az arcán viszontagsága ellenére is vel ejt kísértésbe a Sátán. képzelhetjük el… valamiféle mégis-mosolA nemek tükörjátékában lyal az arcán képzelhetjük rejlő politikus és poétikus lehetőség egyik legsziporkázóbb pél- el, mint amilyen Tadzio arcán is tükröződik dája Virginia Woolf Orlando című regénye, Thomas Mann Halál Velencében című művéamely azzal foncsorozza újra a (női) nár- ben; a „nagyon kicsit tépett mosoly, mert cizmus tükrét, hogy századokon átgörbü- Narkisszosz tudja, hogy mindhiába törekszik megcsókolni árnyékának szűzi ajkát; lő tükröt tart a társadalmi nemet létrehozó kacér, kíváncsi mosoly – enyhén elkínzott, kulturális gyakorlatoknak. A teiresziászi átváltozáson átesett nő-Orlando önszem- bódító és bódult.” 33 Nárcisz mosolyog, mert tudja, hogy télélése testfelszínre korlátozódó tevékenyvedett, és tudja, hogy megérte. ségnek bizonyul, s Woolf iróniával játssza

Naomi Segal: Narcissus and Echo: Women in the French Récit, Manchester, UK, Manchester UP 1998, 213–214. Luce Irigaray: The Speculum of the Other Woman, Ithaca, NY, Cornell UP, 1994, 264. 30 Virginia Woolf: Orlando. Ford. Szávai Nándor. Bp., Szépirodalmi 1966, 133. 31 Michel Tournier: Gemini. Ford. Anne Carter, London, Methuen 1985, 310. 32 Kochhar-Lindgren: i. m., 25. 33 Thomas Mann: Halál Velencében. Ford. Lányi Viktor. In: Elbeszélések I., Bp., Holnap 1997, 111. 28

29

Halász Margit 1964-ben született Vámospércsen. Debrecenben a Bethlen Gábor Közgazdasági Szakközépiskolában érettségizett. 1986-ban szerzett diplomát a Debreceni Tanítóképző Főiskolán. Budapesten az ELTE Tanárképző Főiskolai Karán másoddiplomázott 1990-ben. 1998-ban az Élet és Irodalom novellapályázatának nyerteseként tűnt fel, és attól kezdve rendszeresen publikál a legjobb irodalmi lapokban. Több antológia szereplője. Novelláiból finnre, olaszra, angolra, csehre, szlovákra, lengyelre, arabra fordítottak. Budapesten él, magyartanár egy általános iskolában. Halász Margitról többet: www.halaszmargit.hu Kötetei:

Forgatókönyvei: Kutak – játékfilm • Bakancs – kisjátékfilm • Márió, a varázsló – játékfilm Díjai: 1998 Élet és Irodalom-novellapályázat II. díj 1998 JAK irodalmi paródiapályázat I. díj 1999 Móricz-ösztöndíj 2000 Soros-ösztöndíj 2002 Felhőc Produkció kisfilmíró pályázat I. díj 2006 NKA-ösztöndíj 2006 Irodalmi Jelen regénypályázat különdíj 2009 Aranyvackor gyerekkönyvíró pályázat 2009. MASZRE alkotói ösztöndíj 2009 Silver Remi Award, Hustoni Filmfesztivál a Márió, a varázslóért

DISPUTA Macskakő

Isten tehenei Független Alkotók Országos Szövetsége, Eger, 1993 Forgószél József Attila Kör–Kijárat Kiadó, Budapest, 1998 Csillagkerti szonáta Jelenkor Kiadó, Pécs, 2000 Méz és szurok Noran Kiadó, Budapest, 2005 Éneklő folyó Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2007 Bergengóc balladák Ab Ovo Kiadó, Budapest, 2008

17

DISPUTA Macskakő

A pesti kutya

18

A pesti kutya az esti busszal érkezett házassághirdetésre. Egy szalmafonást idéző, rózsaszín műanyag kosár mélyén szundított. A kosár egy húsos női karon himbálózott ide-oda. Ahogy a nagy test jobbrabalra ingott az árnyas dűlőút kimélyített ösvénye felett, úgy ringatózott a kiskutya is a puha műanyag fészekben. Ha minden igaz, akkor most Tóth Miska kifogja ezzel az asszonnyal a szerencséjét. Meg is érdemelné. Csak ebben az évben négy nő vágta át, vagyis négy asszonyt menesztett. Negyven felett özvegyen nem is olyan egyszerű jóravaló asszonyt találni, és akkor még nem is beszéltünk a többiről, az olyan nyalánkságokról, mint például a szerelem. A nyavalyába is! De ki lett ez találva! Aki keresi, annak nincs, aki nem keresi, azt meg úgy hátba vágják vele, hogy arról koldul. Ringó csípő, kicsi cipő, ha elmúltál húsz esztendős, ezt szedette ki Miska feketével vastagon a debreceni szerkesztőségben. Ősi nyolcasban írta az egészet, nem tagadva a költészethez való bensőséges viszonyát. A ringó csípőt és kicsi cipőt aztán részletesen is kifejtette, szereti, ha van mit fogni egy nőn, ugyanakkor ne legyen nagy a lába. Ez a szőkésvörös, szeplős karú asszony megfelelni látszott e két lényegi elvárásnak. Amikor bekopogott hozzánk, hogy útbaigazítást kérjen, szemem-szám tátva maradt a csodálkozástól. Akkorka volt a lába, mint egy tízéves kislányé, nem is értettem, hogyan talált rá megfelelő felnőtt cipőt. Pamutszoknyája combjára tapadt, és úgy szélesedett és nyílott ki, mint egy nemesítetlen, vaskos törpetulipán. Cipő és csípő megvolt, fellélegeztünk hát. Apám azt mondta, adja az ég, hogy szegény Miska is megnyugodhasson végre. Megérdemli. Mert Tóth Miska tulajdonkét kezével ölben vitte be halott feleségét a szénaboglya tövéből. Véletlenül épp láttuk. A faluból jöttünk haza, amikor feltűnt, hogy Miska az ölében cipel valamit a ház felé. Ősz volt, köd ülte meg a tájat, azt hittük, csutkaköteget vonszol a teheneinek. De nem csutka, hanem a felesége volt az, Hervai Teréz, aki a hodályban vetett véget életének. Illetve az életüknek. Az úgy volt, hogy odavették szegény szerencsétlen Suba Jóskát mindenesnek. Jóska szó szerint mindent csinált, etetett, ganézott, sepert, vásárolni járt, diót hozott a padlásról, tetőt fedett, de itt nem

állt meg, levette Miska válláról a férji kötelesség teljesítésének terhét is. Heti kéthárom alkalommal együtt hált Terézzel, hol a góréban, hol a hodályban, hol a jászolban. Nem volt Jóska olyan együgyű, mint amilyennek látszott. Egyik délután egy hollófekete pulikölyökkel állított oda Terézékhez. Ez a tied, mondta Teréznek, olyan finom a bundája, mint a bőröd. Teréz csak nézett, a tyúkot kopasztotta éppen, oldalról felbiccentette fejét és elmosolyodott. Honnan veszel ilyeneket?, kérdezte. A nagylétai vásáron csapódott mellém, nem tágított az Istennek se, én meg a zsebembe tettem. A nagylétai vásár igaz volt, de a többi nem. Jóska egész egyszerűen kilopta egy alomnyi kiskutya közül. A pulikölyök a szerelmükkel együtt nőtt, szemtanúja volt az első, az utolsó és az összes többi szeretkezésüknek. Végignézte, hogy isznak a hodályban mérget, és hogy hányják össze magukat végvonaglásukban. Ott ült mellettük egy darabig, aztán felbaktatott Miskához, és életében először elkezdett vonyítani. Miska mindig is érezte, hogy ez a kutya bajt fog hozni rá. Meg aztán nincs az rendjén, hogy egy férjes asszony reggeltől estig kutyát simogasson. Simogatná már inkább a gyerekét! De gyermeket az Isten nem adott nekik. Pedig de sokszor elgondolta Miska, mi mindenre megtanítaná. Persze, hogy fiút szeretett volna. Annak olyan jól lehet mondani, hogy fiam így, fiam úgy, fiam amúgy. Meg amikor felnő, felnőne, olyan jól utána lehetne nézni, ahogy megy, ahogy menne a dűlőn. Hm, de szép is lenne! Na, de hát, ez Isten rendelése, bele kell nyugodni, ha nem könnyű, akkor is. Teréz valósággal bolondja lett a kutyának, kefélgette, kényeztette, masnit kötött a nyakába. Egyszer egy vándorfényképész jött a Ligetre. Teréz azt mondta, őt nem érdekli a pénz, készítsen egy sorozatot az ebről. A sorozat elkészült, Miska meg kivágta az egészet a disznóólba. Suba Jóska menekített ki egy-két felvételt a disznók elől, mosogatta, szárítgatta a napon. Jóska azt mondta, hogy lehet ilyen barbár állat valaki, aki különben verseket ír, valami nem stimmelhet nála. Tényleg nem stimmelt Miskánál semmi, illetve a disznóólas eset után egyszerre összeállt benne a kép. Azok az éles mozaikdarabkák, amelyek bele-beleszúrtak a csupasz talpába az elmúlt hónapokban, meg belepattantak a szemé-

ta. Nadrágját a derekáról a csípőjére csúsztatta és Colt feliratú hatalmas ezüstszín csat csillogott a nadrágszíjának fókuszán. De itt nem állt meg. Szája széléig érő, trapézosan szélesedő pakombartot növesztett és a kalapja oldalához gyöngytyúktollat tűzött. Még a harmincas éveik felé kapkodó vénlányoknak is megakadt rajta a szemük, azt mondták, ez csuda, hogy nem vették ezt eddig észre, ez a Miska tisztára egy James Dean. Hát szó mi szó, tényleg jól nézett ki, emlékszem, egyik délestén a debreceni vidámparkból jövet bemenekültek hozzánk a tornácra, mert elkapta őket az eső. Bámultam Miskát a cipője orrától a feje búbjáig, megakadt szemem munkától megerősödött szép karján, de különösen lenyűgözött két keze, melyet a debreceni alkalom tiszteletére tisztára áztatott. Pantallóját kicsit felhúzta a térde fölött, hogy ne térdelődjék ki az anyag, és elővillant vékony, izmos, hófehér lábszára. Annyira takaros kis ember volt, bármelyik nő beérhette volna vele. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy verseket ír. Milyen finom ember! Itt a tanya kellős közepén. Persze, hogy igényes. Persze, hogy nem jó neki akárki! Ültem a sámlin, simogattam Gallért, mert Gallérnak neveztük el a kis kuvaszt. Adta magát a név, hófehér gyapjas bundáját a nyakán ordasszín körgallér ölelte körbe, nem izzadtunk hát bele a névadásba. Süldő kutya volt már akkor, se kiskutya, se nagykutya, amolyan bolond kamasz, kiszámíthatatlan. Egyszer csak kiugrott a kezem közül, Miskához ugrott és beleharapott hófehér lábszárába. Ezt most mért kaptam, hee?, ordított Miska, nézd már, ez a bolond kutya megharapott. Nagy nehezen lecsillapítottuk Miskát, elláttuk a sebét, az eső is elállt, indulhattak haza. Apám próbálta előkeríteni a főbűnöst, de Gallér nem volt bolond előjönni. Eltűnt. Illetve nem. Az ablakból láttam, hogy titokban követi Miskáékat, bokrok alján, árkok töltése mögött lapul, mint aki készül valamire. Na, de mire? Volt egy éjszakám, hogy kitaláljam, pontosabban, hogy rájöjjek a titokra. Reggel fáradtan vánszorogtam ki az ágyból a szabadban terített reggelihez. Egy kismadár csicsergett a nagy diófán, mely alatt az asztalunk állott, mintha el akart volna mondani valamit, olyan erőszakosan fújta a magáét. Majdnem megsüketültem. Ezek a madarak! Mennyivel könnyebb lenne az ember élete, ha értené a madarak beszédét! De nem érti. Most ez a kismadár elcsicsereghetné, hol járt Gallér éjjel, mert nem jött elő este óta. Talán félt.

DISPUTA Macskakő

be, most összerendeződtek, s a hodály hatalmas falán kirajzolták azt a képet, amely mások számára már ismert volt, csak szegény Miska nem látta. A vasvilla akadt a kezébe, felkapta és a kutyába vágta. Ha tudtad, mért nem szóltál, ordította, te mindent tudtál, és hallgattál. Aztán nyalábolta fel a colos asszonyt, aki holtában még vékonyabbnak és még nyurgábbnak tűnt, mint életében. A kislábú asszony megköszönte az útbaigazítást és elringatózott a Vasvilla dűlő felé. Apám azt kérdezte tőlem, mi volt abban a rózsaszín kosárban. Egy kutya, feleltem, egy kiskutya. Apám izgatottságában akkorát ugrott, hogy leverte az asztalra tett teli tál meggyet, a kicsattanó piros szemek szanaszét gurultak a földön. A kutyát nem viheti oda, értitek?, kiabálta, nem engedhetjük. Mi tagadás, egész famíliánk felelősnek érezte magát Miska személyes boldogságáért. Öt másodperc alatt elkészült a terv. Apámmal kézen fogva futottunk utána, szerintem azért vitt magával, hogy könnyebben oldódjon a helyzet. Kis gyerek, kis kutya, összeillenek, menni fog ez, mint a karikacsapás. A kislábú asszony szóba sem akart állni velünk, csak ment-ment, apró lábacskáit úgy kapkodta, mint egy menekülő bogár. De értse meg, asszonyom, mondta apám. Klementina, nyújtotta az asszony bemutatkozásra a kezét. A pesti barátnőmtől kaptam, ez egy pesti kuvasz, mondta, ne vicceljen. Apám megragadta a csuklóját, ez mondjuk, engem egy kicsit zavart, és a szemébe nézett. Nem viheti oda ezt a kutyát, vagy különben a következő busszal már mehet is vissza. Oda, ahonnan jött, tette hozzá egy kis szünet után apám bizalmatlanul, mármár sértőn. Jó, mondta flegmán az asszony, de akkor megmondaná, mégis, mit csináljak vele, ássam el? Nem kellett elásnia. A kutyát én vittem haza ölben, mert a rózsaszín fonott mintás műanyag kosarat Klementina nem adta. De nem is bántam. Amikor jobban megnéztem, akkor vettem észre, hogy a fonás csavarmintáiba százéves kosz rágta bele magát, csak messziről volt csábító. Megállapodásunk értelmében mi neveltük a kiskutyát, de Klementina bármikor látogathatta és dédelgethette. A házasság megköttetett. A próbaházasság oly nagyszerűen sikerült, hogy az egész környék Miskáról beszélt. Valósággal kivirult és csakúgy sugárzott róla a férfiasság. A boltban felvásárolta az összes levendulaillatú arcszeszt, kockás hosszú ujjú ingét könyékig tűrte és félderékig gombol-

19

DISPUTA Macskakő 20

Persze, hogy félt, tudta, hogy verés lesz belőle. Még a kakaó felét sem ittam meg, amikor megjelent a kútnál Gallér. Csimbókosan, a harmattól csatakosan, véres pofával, bűnbánó szemmel nézett apámra. Egy pillanatra megállt a madártrilla, még a reggeli szellő is szünetet tartott. Csak nem?! Apám nem teketóriázhatott, tudta a dolgát, odament Gallérhoz, összeszorította a kutya pofáját, és felemelte a kezét, hogy oldalba csapja párszor. Aztán leengedte a kezét és egészen közel hajolt a kutya fejéhez. Az orruk szinte összeért. Hosszan magyarázott valamit neki, de hogy mit, azt nem értettem. Arra viszont emlékszem, hogy Miska megüzente, tartsuk láncon a kutyánkat, mert ő bizisten levasvillázza, ha még egyszer szabadon találkozik vele. Természetesen nem láncoltuk le, koloncokat sem aggatunk a nyakába, Gallért nem lehetett láncra tenni. Nagy, erős, bátor, okos kutyává nőtte ki magát, úgy járkált a ház körül, mint egy hatalmaskodó nagyúr, apám pehelysúlyú kis szolgalegénynek tűnt mellette. A többi állat, legyen az kutya, macska avagy ló, előzékenyen kitért az útjából, független volt, nemes és szabad. A Vasvilla dűlőt messze elkerülte, ezt onnan tudtuk, hogy a kóborlásai után épségben tért haza. Klementina viszont egyre gyakoribb véletlen-vendég lett nálunk. Furcsa módon egyedül esett be hozzánk mindig, és a kutya felől érdeklődött. Gallér még furcsább módon pár pillanat múlva előkerült és Klementina lábához feküdt. Lenyűgözően szép volt, ahogy fehér gyapjasan elnyúlt az asszony lábánál és mandulavágású szemével gyengéden ránézett. Muszáj találkoznom ezzel a kutyával, még ha a házasságomba kerül is, magyarázta Klementina, az egyetlen barátnőmtől kaptam, hogy vigyázzak rá. Érti?, mondta apámnak, és könnybe lábadt a szeme. Kezembe adta ezt a kutyát délután fél négykor, fél ötkor meg már halott volt. Beleugrott a Dunába. Ezt a kutyát jobban szerette, mint önmagát. Érti?, ismételte, érti? Pár napja éjszaka álmomban megjelent a barátnőm, azt kérdezte, hogy van a kutya, viselem-e gondját, csak nem adtam oda valakinek. Hát nekem azóta nincs nyugodalmam, érti? Érti már, mért olyan fontos nekem ez a kutya? Maga vette el tőlem, folytatta szipogva, én meg belementem, hát akkor most adja vissza. És elindult választ sem várva a Vasvilla dűlő felé. Kimondatlan és megválaszolatlan kérdések, kételyek, aggályok, aggodalmak maradtak utána, és levendulaillat, mely minden bizonnyal a hos�szú hónapok alatt Miskáról ragadhatott rá.

Szegény Miska mi lesz már megint veled? Ötven felé özvegyen nem is olyan egyszerű jóravaló asszonyt találni. A nyavalyába! Kit érdekel már a szerelem! Ki lett ez találva rendesen! Aki keres, az talál, de ha megtalálta, el is veszítheti. Jó, elveszítheti, na, de egy kutya miatt? Engem Gallér sorsánál sokkal jobban izgatott Klementina azon mondata, mely a barátnője éjszakai megjelenéséről szólt. Mi az, hogy megjelenik egy halott, rágódtam éjjel álmatlanul az ágyamban. Végigvettem a család halottjait, meg az ismerősökét is, voltak jó páran, ha ebből csak egy is megjelenik nekem éjszaka... Még elgondolni is szörnyű! Milyen vidám és gondtalan volt a gyermeki létem Klementináig! De ennek most egyszerre vége szakadt, úgy is fogalmazhatnék, hogy elszabadult a pokol. Ha sötétedés után a kamrába szalajtottak egy üveg befőttért, a befőttes üvegek sziruplevéből halottak szemét láttam kikacsingatni, akik csak arra várnak, hogy megjelenjenek. Ha lámpaoltás után felvillant az arcom a kredenc tükrében, felvisítottam, mert éreztem, készülődnek a halottak, csak a sötétre várnak, aztán jól megjelennek. Az ágyam elé képzeltem őket, és a legborzasztóbb az volt az egészben, hogy nem csináltak semmit, nem fejezték le az embert, nem fojtogattak, csak álltak, és mereven néztek előre. Nos, talán ennyit a nyugodalmas éjszakákról, de a nappalok sem voltak kismiskák, a családi békénk rogyadozni látszott. A fülünkbe jutott, hogy Klementinát itt meg itt látták Gallérral kettesben andalogni. Próbáltuk csitítani a rossz nyelveket, anyám Miska megtalált boldogsága érdekében arra vetemedett, hogy falazott Klementinának. Azt állította, hogy Klementina vele volt, a piacról jövet együtt mentek anyám varrónőjéhez, mert útba esett nekik, és egybajjal bemutatta Klementinát mint új kuncsaftot. Az igazság az volt, hogy Klementina Gallérral császkált a Bársony erdőben meg a Kékzugosban. Látták őket épp elegen. Apám azt mondta, jó lesz vigyázni, mert Klementina olyan nő, aki még a hóembert is megbolondítja. Szegény Miska, megint kifogta szarva közt a tőgyét! Ahogy apám kimondta a hóember szót, másnapra lehullott az első hó. Gallér viselkedése pedig a tájjal együtt megváltozott. Egyik nap délben bandukoltam az iskolából hazafelé a nagy hóban. Egy réten át vezetett utam. Egyetlen nyom sem látszott, csak a háborítatlan, isteni fehérség. Sütött a nap, csillogott a hó. Néztem hátrafelé, tetszett a nyomom. Megálltam, és arra gon-

hogy a kutya iránti növekvő szenvedélye előbb-utóbb kiönt, mint tavasszal a megduzzadt Rigó-patak, és nem marad utána semmi, csak síkos sár, meg néhány sárba ragadt, félig döglött, vergődő ebihal. Futottak az évszakok, futottak a hónapok, néha egy-egy pillanatra megálltak, mint a diavetítőnkben a kockák. A kutya a miénk volt, de már csak testben. Gallért egyre többet láttam lógó orral. Sötétbarna szemében mélyült a bú és a vágyakozás, szeme pereme feketén lefittyedt. Minket, gyermekeket sem szeretett már annyira, nem lehetett rávenni semmilyen bolondozásra. Klementina szagát azonban előre kiszimatolta, még nem is látta, de már érezte jöttét. Azt hiszem, féltékenyek lettünk sétáikra, és arra az erőre, mely csakúgy sugárzott belőlük, amikor párban andalogtak. Hideg, esős ősz jött, a kósza, nyurga fűszálak az éji szélben baljós történeteket zúgtak, amelyeket nem akartunk meghallani. Nem hullott le még az első hó, amikor megérkeztek a favágók. Sárga, kék, zöld kereszteket rajzoltak a fákra, a kivágásuk sorrendjét jelezte a szín. A kivágandó fák mélán hajlongtak az északi szélben, mintha szégyenkeznének a közelgő haláluk miatt, búsan hajtották le fejüket. Csattogtak a fejszék, fel-felbúgott a fűrész motorja, recsegve-ropogva dőltek a fák. Fehér lemetszett törzsek maradtak utánuk és gallyak, gallyak szanaszéjjel, melyeket mi gyűjtöttünk össze. Pattogott a tűz a kályhában, az ablak behomályosodott a párától, amikor puskalövést hallottunk. Aztán kurjongatások, füttyögések, férfiröhögések hangját. A vadászok leptek meg bennünket. Észrevétlenül jöttek, mint az első fagy, hangosak voltak, beképzeltek és közönségesek. Apám azt mondta, nem érti, hogy a fenébe lehet valakinek az ölés a hobbija. Ő ha egy lóférget lát, akkor kikerüli. Egyszer rátaposott egyre mezítláb, érezte, hogy megy ki belőle az élet, nahát az neki bőven elég volt. Fácánok, nyulak, őzek menekültek a gázlókon át, nem beszélve a rókákról és a vaddisznókról. Gallért igyekeztünk az udvarban tartani, megmondták, a nem rendeltetésszerűen használt jószágokért nem tudnak felelősséget vállalni. Hát, igen, még viccesek is voltak, nagyon viccesek. A környék férfijainak munkát ajánlottak, órabérbe hajthatták a vadakat, kikurjongathatták magukból a tavasz meg a nyár felgyülemlett mérgét. Miska is kapva kapott az alkalmon, gondolta, keres egy kis télirevalót, és még bele sem szakad a munkába. Az est leszállta után indult a csapat,

DISPUTA Macskakő

doltam, egyedül vagyok ember az egész világon. Ettől persze megrettentem, és kitaláltam, hogy benépesítem a Földet. Pár perc alatt a lábammal kirajzoltam a füstölgő kéményű házakat, a fákat, az embereket, a kerítéseket, a virágzó karácsonyi kaktuszt az ablakban. Leültem a táskámra, és mint egy kényúr, gyönyörködtem a birodalmamban. Még ki sem álmélkodtam magam, amikor megpillantottam a dombtetőn Gallért. A kutya lomha futással, gyapjasan közeledett. Én meg eszeveszetten ordítottam neki, hogy álljon meg, ne jöjjön közelebb, ne rombolja szét, amit csináltam. De Gallér csak futott, futott, és megrészegülve a szikrázó fehérségtől, szétbukfencezett mindent, a füstölgő kéményű házakat, a fákat, az embereket, a kerítéseket és leverte a virágzó karácsonyi kaktuszt az ablakból. Hülye kutya, visítottam, hülye, pesti kutya, semmit sem tudsz, dögölj meg. Amikor feltápászkodtam és körbenéztem, akkor láttam, hogy a Holdvilág-dombon Klementina áll, és mint egy megjelent halott, mereven előre néz, a lábánál pedig ott sündörög Gallér. De ez még csak hagyján! Ekkor kezdődött a java. A szembeszomszédunk egyik vasárnap hajnalban jajveszékelve futott hozzánk, hogy Gallér éjszaka szétpocsékolt tíz jól tojó tyúkját, fizessük meg a kárát, de azonnal. Nem lehetett vele beszélni, visítozott, ordítozott, szitkozódott. Szidta Terézt, Miskát, Klementinát, Pestet, Istent, aki kitalálta, hogy nem jó az embernek egyedül. Apám azt mondta, végére járunk az ügynek, próbáljon belenyugodni a sajnálatos esetbe. Az asszony azt felelte, nem nyugszik meg, tíz jól tojó tyúk elvesztésébe nem lehet csak úgy ukmukfukk belenyugodni, talán majd az idő. Apám azt mondta, nincs olyan ember a Ligeten, akiért tűzbe merné tenni a kezét, önmagát is beleértve, de higgye el, ebben az ügyben Gallér nem ludas. Egyre nyugtalanítóbb hírek érkeztek a Vasvilla dűlőről. Állítólag Miskának eljárt a keze, mert Klementina kutya bolondériáját már nem tudta férfias nyugalommal tűrni. Persze, hogy megijedtünk. Klementina pesti nő, ő nem veszi be, hogy a verés tulajdonképpen a szeretet egyik alternatív formája. Mi lesz, ha megint egyedül marad Miska? Megint vonulnak majd az asszonyok, mint ősszel a vadlibák? Klementinát már úgy ahogy megszoktuk. Miska azt mondta, állítólag, hogy válasszon Klementina közte és a kutya között, de ha a kutyát választja, mindössze tizenkét órát kap, hogy elhagyja a Ligetet. Hála Istennek Klementina Miskát választotta, de csak idő kérdése volt,

21

DISPUTA Macskakő

kaptak a vadászoktól egy-egy féldeci Hubertust. Stílusosak voltak a vadászok, nagyon stílusosak. Gallér az udvaron kószált, bele-beleszagolt a feltámadó szélbe. Szomorú volt a szeme, a fákat sajnálta tán vagy a halomba lőtt vadakat? Nem tudni. Persze az is lehet, hogy Pestre vágyott, a gazdájához, aki a Duna mély vizében lelte halálát. Hogy a dolgoknak mért így kellett történniük? Mért nem mehetett ő Klementinával? Ostoba, nem kutyának való kérdések voltak ezek. Gallér egyszer csak oldalra kapta a fejét, s egyensúlyát vesztve megingott. Klementina levendulaszagát fújta felé a szél. Szeme felcsillant. Nem volt maradása. Indulnia kellett. Igen ám, de hogyan? Apám bereteszelte az udvari verécéket. Nem is akárhogyan. Még egy biztosítófával is kitámasztotta őket. A kuvasz önálló, határozott jellemű, igen intelligens fajta, buzgón védelmezi az általa szeretett személyt. Márpedig Klementina bajba kerülhetett, durva férfihangok kurjongattak körülötte. Szegény asszonyt meg kell védenie! És Gallér döntött. Életét és vérét! Két lábra állt, és kipofozta a veréce kallantyúit, az odatámasztott lécet meg egyszerűen kikaparta a

22

körmével. A lehető legjobban és legkreatívabban oldotta meg a problémát, sok ember megirigyelhette volna. A támaszték leesett és megnyílt előtte a szabad út, a táv, mely olyan határtalan volt, mint maga a képzelet. Gallér felugatott az égre, és méltóságteljesen elindult arra, ahonnan a levendulaillatot hozta a szél. Másnap reggel hiába kerestük, hiába hívtuk, nem találtuk sehol. A vadászok dobták be a testét az udvarra, azt mondták, sportbaleset történt, igazán nem tehetnek róla. A Holdvilág-domb oldalába temettük el. Egész ősszel hordtuk rá a krizantémot. Karácsonyra elkészült a faragott fejfa is, de a könyörtelen fagy miatt nem tudtuk a földbe verni, csak úgy ráfektettük a sírra. Miskát kértük meg, hogy írjon hozzá valami szép kis sírverset. Eleinte szabódott, aztán beadta a derekát. Na, jó, mondta, most az egyszer még, de többször ne kérjetek tőlem semmit, maximum két szem diót. Hát ezért szerettük mi annyira Miskát, mert ilyeneket tudott mondani. Bundagallér, hószín suba, itt nyugszik a pesti kutya!, díszelgett a fán, de tavaszra a betűket lesikálta a fagy, és nem maradt belőlük semmi más, csak egy nagy felkiáltójel.

„Olvasószemmel” írni

–  Meghatározó volt a gyerekkorom, éppen most is, ahogy írtam egy novellát, és vissza kellett nyúlnom képekhez, érzésekhez, újra előjöttek a hangulatai, de mindig azon kapom magam, hogy a helyszín, ahonnan jövök, alapvetően befolyásolta, hogy írással kezdtem foglalkozni. Elsősorban a közösség élménye miatt. ÚjlétaLigeten olyan közösség volt, ahol mindennek és mindenkinek megvolt a helye, a felnőttnek, a gyereknek, a bánatnak, az örömnek. Egyben láttam a világot, és azóta sem találkoztam olyan közösségi élmén�nyel, mint ott. –  Visszaköszönnek a figurák? –  Természetesen, a gyerek nyitottsága, érzékenysége olyan mély, hogy az ebben az időszakban tapasztaltak elkísérik az embert egész felnőtt életében. Ma is azokból a figurákból táplálkozom, akiket ott, gyerekként megismertem. A nagyszájúak, a bumfordik, a szeleburdiak, az igazmondók, a ritkán jól szólók, tipikus figurák ezek, innen származnak. A mostani novellámban is éppen egy ilyen ligeti figurát írtam meg, aki nagyon esendő, mégis, öniróniával tud magára nézni, látja a hibáit, és ettől nagyon szerethető. Az eszmélésem a hetvenes években történt. Újléta-Ligeten sok volt a tanya, gazdálkodók laktak arrafelé, a szétszórt tanyák között volt a központ, ahol a sörkert, a bolt, az iskola, a néha odalátogató orvos, a pap jelentette az élet centrumát. Más volt a közeg akkoriban. Nagyon vágytak az emberek egymás társaságára, nemcsak abból állt az életük,

hogy megszülettek, felnőttek, dolgoztak, aztán felnevelték a gyerekeket, hanem fontosnak tartották, hogy megkeressék a munka után azokat a perceket, pillanatokat, órákat, amikor meg tudják beszélni az őket foglalkoztató problémákat, az őket érő élményeket. Kialakultak családias baráti körök. Emlékszem, hogy gyerekként este, már megfürdetve, ölbe kaptak minket a szüleink, és mindig vittek valakihez. Volt, hogy három család gyűlt össze, vagy tizenkét gyerek viháncolt ott, játszottunk az ágyban, de közben figyeltük a felnőtteket, akik beszélgettek, borozgattak, kártyáztak. Ezek az esték nekem nagyon izgalmasak voltak, mert bennem már akkor is megvolt a késztetés, hogy megfigyeljem mások beszédét, ez nekem sokkal édesebb volt a játék öröménél is. Biztosan nem mindenkinek tetszett, hogy ez a kisgyerek már megint itt tátja a száját, de kerestem az alkalmakat, hogy hallgassam azokat a történeteket, amiket nem is értettem, de nagyon izgattak engem. A sörkert pedig a beszélgetéseken túl azért volt izgalmas, mert oda jöttek az „idegenek”. Azok, akik messzebbről jöttek, hozták a történeteiket, a jó mondásaikat, ott is eleven élet volt, amit én nagyon szerettem. Más világ volt az, az embereknek jutott idejük egymásra,

DISPUTA Macskakő

Bár Budapesten él, erősen kötődik gyermekkora helyszínéhez, Újléta-Ligethez és környékéhez a vámospércsi születésű író, Halász Margit. Most is ide vonult vissza írni, augusztus végéig egy ifjúsági regényen dolgozik. Nagy kihívásnak érzi, mert ez az első ifjúságnak szóló regénye, annak ellenére, hogy tanárként jól ismeri ezt a korosztályt. Szándéka szerint embereknek szeretne mesélni, olyan történetet, amelyet a gyerekek is megértenek. Regénye meseelemekre épül, és ma játszódó, modern mese lesz, a számítógépes játékok mechanizmusait és fantáziáját is felhasználva, ugyanakkor olyan értékeket mutat fel, mint a barátság, kitartás, hűség, szeretet, alázat, amelyek mindenkinek fontosak lehetnek manapság. Ezeket az értékeket az író gyermekkorából meríti.

Halász Margit (1967)

23

DISPUTA Macskakő

Testvérek és unokatestvérek között, a nagymama mellett, a kép jobb szélén (1971)

24

nem sietett annyira senki, a munka megvárta őket. Nem volt ez a feltétlen meggazdagodás iránti esztelen vágy, mint manapság, akinek két ökre volt, nem nézte le azt, akinek csak egy. Nem akarom azt állítani, hogy ma rosszabb, mert a mostani világunknak is van nagyon sok előnye, elég, ha csak arra gondolok, hogy felszállok Budapesten egy repülőre, és néhány óra múlva a világ bármely pontjára eljutok, vagy a világhálón azonnal kapcsolatba léphetek akárkivel, akárhol van is. Ez a kor is gyönyörű a maga módján, nem rosszabb, mint amelyben felnőttem, de azért vannak tipikus negatívumai. A lenézés sajnos, általános lett manapság, az elmúlt években volt alkalmam járni sok országban, és megfigyeltem azt is, hogy Magyarországon nagyon lenézik egymást az emberek. A falu a várost, a város a falut, a főváros a vidéket, a vidék a fővárost, a magyar a tótot és fordítva. Sajnos sokszor igaz a „dögöljön meg a szomszéd tehene” mondás. –  A családban volt valamilyen indíttatás az írásra, vagy ez teljesen váratlanul jött elő? –  Harmadik gyerek vagyok, úgy szoktam mondogatni, hogy a szegény ember harmadik gyereke, aki elindult szerencsét próbálni. A szüleim gazdálkodtak, elsősorban tormatermesztéssel foglalkoztak, de volt mindenféle terményünk, állatokat is tartottunk. A termelőszövetkezetben dolgoztak, sokszor mi, gyerekek is mentünk velük, és akkor kaptunk kisebb-nagyobb

feladatokat, amiket én örömmel végeztem. Most is van kertem, nagyon szeretek ott foglalatoskodni. A növényekkel való munka engem mindig megnyugtat. Nem szakadtam el teljesen ezektől a gyökerektől, nem lehet és nem is éri meg. Ha valaki azonos akar maradni felnőtt korában is önmagával, akkor nem szabad eltépni ezeket a szálakat, mert abból csak baja származhat. Valamelyik nagybácsimról hallottam gyerekkoromban holmi ködös meséket, hogy verseket írt, de belebetegedett az el nem ismertségbe. Az apai nagyanyám folyamatosan olvasott, és ezeket a történeteket nagy élvezettel mesélgette a sörkertben, mindenki okulására. A nyelvvel kapcsolatos pozitív élményem is hozzá kötődik, mert nagyon szépen beszélte a magyar nyelvet. Tájnyelven beszélt, de gyönyörűen, ekkor határoztam el, hogy így szeretnék beszélni én is. Ettől eltekintve nem volt különösebb indíttatás a családban az írásra. –  Hol, mikor tudatosult az, hogy az írással kell foglalkoznia? –  Van egy korai, furcsa élményem, úgy hároméves lehettem, és több gyerekkel együtt indultunk fürödni a házunkhoz közeli tóhoz. Késve érkeztem oda, és amikor bele akartam gázolni a vízbe, megszállt egy furcsa érzés, kicsit meg is ijedtem tőle. Valami olyasmit éreztem, ha belemegyek a vízbe, akkor csak egy leszek a többi gyerek közül, azt csinálom, amit ők. Ha viszont kint sétálok a parton, és figyelem őket, akkor legalább tíz gyerek lehetek egyszerre, és átélhetem az élményeiket, ahogy nézem őket. Volt egy nagyobb unokatestvérem, aki ezek után bedobott a vízbe, és akkor hirtelen megéreztem a sáros, mocsaras vizet az orromban. Most, felnőttként ezt úgy magyarázom, hogy jó az, ha íróként az ember figyel másokat, de egy ponton túl, valahogy mindig jön ez a kis sáros, mocsaras rész is, kivédhetetlenül. Ekkor öntudatlanul is megsejtettem valamit abból, hogy én inkább szemlélni szeretem a dolgokat. Aztán egyszer, már jóval később, biciklivel mentem a faluban, nyár végén jártunk, vihar után voltunk, és akkor megláttam egy döglött verebet a földön. Akkor arra gondoltam, hogy írok egy novellát erről a kis verébről, és ez lett huszonnégy évesen az első írásom. Amikor ez megtörtént, meg is nyugodtam kissé, de igazából még akkor sem tudatosult bennem semmi. Később, amikor a debreceni tanítóképzőbe jártam, irodalomórán megkérdezte a tanár, hogy mi akarok lenni, azt feleltem, hogy író, persze a többiek megmosolyogtak.

A debrecenei Bethlen végzős diákja (1982)

cigarettázott, én pedig megmelegítettem a hátam a kályhánál, és egyszer csak apám azt mondta: „világéletemben író szerettem volna lenni, csak nem voltak szavaim hozzá, nem tudtam tanulni, és nem tudom kifejezni magam. Régóta figyellek benneteket, négyen vagytok, de te leszel az, aki író lehetsz helyettem”. Kijelölt engem. Nem is fogtam föl, de elkezdtem borzongni ettől, holott akkor még nem is tudtam, mivel jár ez. Nem munkál bennem nap mint nap ez az élmény, utoljára tíz éve jutott eszembe, de utólag visszagondolva, biztos, hogy fontos volt a pillanat. Úgy gondolom, kicsit a szülők meg nem valósult álma vagyok. Ahogy József Attila gyönyörűen leírja a Dunánál című versében: „Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve / nézem, amit meglátok hirtelen. / Egy pillanat s kész az idő egésze, / mit száz ezer ős szemlélget velem. / Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak, / öltek, öleltek, tették, ami kell.” Lehet, hogy az én őseim is írtak volna novellákat vagy regényeket, de ők kapáltak, és nem volt idejük. Nem tudtak leülni egy asztalhoz, hiszen akárhogy is, de az íróélet egyfajta luxus, meg kell teremtenem egy asztalt, egy csendet, azt a helyzetet, hogy írhassak. Összegyűltek bennem az őseim. Éppen ezért sem tudok felelőtlenül vagy szeleburdi módon viselkedni, mert az a képességem, amit kaptam, ami munkál bennem, nem teszi lehetővé, hiszen felelősség-

DISPUTA Macskakő

–  Mikor fordult komolyra? –  Úgy huszonöt-huszonhat éves koromban, ami késeinek tűnik, mert van, aki már gyerekkorában is ír. Nem baj ez különben, hiszen van egy tanult szakmám, tanár vagyok, amit nagyon szeretek is, nyugalmat találok benne, odavalónak érzem magam. Elkezdtem írni, és küldözgetni a munkáimat különböző irodalmi lapokhoz, ahonnan persze eleinte visszajöttek, hogy most még nem jó, írjak még, próbálkozzak még. A huszadik levélnél az ember már ideges lesz, tépkedi a lapokat, de aztán rájön arra, hogy vagy megírja a kétezrediket is, amire már azt mondják, hogy jó, vagy jobb, ha abbahagyja az egészet. Belőlem ez erőt váltott ki, és úgy döntöttem, igenis, megírom azt, amit már elfogadnak. Tizenöt évig dolgoztam úgy, hogy nem ért semmiféle elismerés, de egy percig nem gondoltam, hogy fel kéne adnom. Nehéz ez, hiszen a művészet annyira szubjektív, lehet olyan is, akinek nagyon tetszik, és olyan, aki egyáltalán nem tartja jónak, amit művel az ember. Nem tudok mást mondani, érezni kell legbelül, hogy jó irányba megyek-e. Most is pontosan érzem, ha jó egy novella, mert ha nem jó, akkor nem hagy nyugodni. Nagyon jól tűröm a kritikát, mindig végiggondolom, ha valaki megjegyzi, hogy itt-ott nem érti, probléma van. Mindig építkezem ezekből, bár, természetesen, nem követem szolgai módon. –  Milyen olvasmányélményei voltak? –  A legnagyobb hatást a népmesék tették rám gyerekkoromban. Nagy élvezettel olvastam Fekete István könyveit. Nagyon szerettem a népköltészetet, a népballadákat, ezeket édesanyám esti mese gyanánt mondta mindig, sokszor megsirattuk. Nagyon hatottak rám a szívig hatoló történetek. Nem voltam viszont könyvfaló típus, mert engem a valóság annyira elbódított. Tízéves koromig laktunk Újléta-Ligeten, engem ott lenyűgözött a sok virág, a tó, az egész környék, ez izgalmasabb volt az irodalomnál. Ma is hajnalban, a nappal együtt ébredek, úgy látszik, ennyi megmaradt a paraszti gyökerekből, és este korán fekszem, ezáltal persze kimaradok sok mindenből, de a társasági élet nem nekem való, és dolgozni is csak hajnaltól kora délutánig tudok. –  A családja hogyan reagált arra, hogy írásra adta a fejét? –  Ezzel kapcsolatban van egy nagyon érdekes élményem. Akkor történt, amikor a tanítóképzőbe jártam. Körülbelül húszéves lehettem, bejáró voltam, és amikor egyszer hazamentem, apám ült a cserépkályhánál,

25

DISPUTA Macskakő

Halász Margit (1992)

26

gel terhel. Persze édes teher ez. –  A népmesék, balladák elemei hogyan köszönnek vissza az írásokban? –  Alapvetően visszaköszönnek, hat könyvem van, és ha megnézem, a sok népmesés elem és figura, a történetvezetés, a jó és a rossz egyértelművé tétele nagyon hasonló. Számomra a világ kicsit meseszerűen működik, persze ez nem jelenti azt, hogy elrugaszkodnék a valóságtól. A népmesék, a népköltészeti alkotások olyan tudáskincset halmoztak föl, és görgetnek századokon át, amit érdemes továbbvinni. Most egyébként éppen egy olyan önálló esten gondolkodunk Kónya István lantművésszel, hogy továbbírok népköltészeti alkotásokat, amit azért merek megtenni, mert ezekhez mindenki hozzátette már a magáét. Hozzáírnám azt a mai tudást, ami összegyűlt bennem, ez érdekes lenne, ugyanakkor el tudnám juttatni kis helyekre is a népköltészet szeretetét, ezt kicsit missziós feladatnak érzem. –  Mi vitte a próza felé, a személyisége, az élmények? Mi lehet a magyarázata, hogy valaki prózát kezd el írni, és nem verset? –  Verset nem írtam, balladákat igen, de azt gondolom, a szemlélődő típusú ember inkább hajlik a próza felé. Alapvetően szemlélődő, mindent nagyon megnéző, óvatos, tapintatos személyiség vagyok. Ezt csak prózába lehet igazán áttenni.

A másik, hogy nagyon szeretem a sztorikat, a történeteket. A nyelvvel való játék kevésbé érdekel, nem köt le. Történetszempontú mesélő vagyok, szerintem az emberek ki vannak éhezve a jó történetekre, évezredes vágy az, hogy az ember elmondjon a másiknak valamit, hosszan, mesélősen, ha kell, analizálva. Kell egyfajta távolság a mesélő és az elmondott történet között is. Szeretem a „mindentudó elbeszélő” típusát, ezt Mikszáthtól tanultam. Fentről nézem az eseményeket, nem megyek bele, vagy, ha egy pillanatig belépek, akkor kiugrom, mindenkihez van egy jó szavam, tudom a történetet, de nem mondom el, majd csak a végén teszek olyan megjegyzéseket, amelyekkel fokozom az izgalmakat. Ilyen mesélő típus vagyok. Mikszáthot egyébként nagyon szeretem, mindig az éjjeliszekrényemen tartózkodnak a kötetek. Mindenekelőtt a figurák pontosságát tanultam meg tőle, és az elbeszélő szemszögét lestem el, azt, ahogyan beleszól az író a történetbe. Most, a legutóbbi novellámban tudatosan is alkalmaztam ezt. A szakmai fortélyokat így próbálom elsajátítani, mivel nincs „íróegyetem”, ahol tanulni lehetne, vagy belenézni a jegyzeteimbe, hogyan tanították a professzorok ezt. Az én profes�szorom Mikszáth. –  Ha már a szakmai fortélyoknál tartunk, nem csak a képességek fontosak, az írásnak azért van egy szakmai része is. Mitől lesz valaki jó író? –  Önmagában kevés a képesség. Nagyon sokan tudnak írni, de az, hogy valakiből szakmailag is jó író váljon, alázatos és évtizedekig tartó, nagyon sok munka eredménye lehet csupán. Ha egy asztalos farag egy széket, egy idő után pontosan tudja, hogyan kell a vésőt használni, hogy a munkadarab jó legyen. Az iparosnak persze van egy alapvető adottsága, hogy a vésőt megfelelően ügyesen tudja használni. A prózaírás is éppen ilyen iparos munka. Minél régebb óta írok, annál világosabban látok bizonyos dolgokat. Eleinte a szobában teljes csendet igényeltem, meg kellett teremteni a körülményeket az íráshoz. Ma már nem szükséges, ha van papír és ceruza, és tudom, hogy ennyi időm van, akkor megírom. Az írás mellett sokasodnak az életfeladatok is, úgyhogy így érdemes gondolkozni. Egyre kevesebb a ceremónia, és egyre több az eltökélt, megszerzett szakmai tapasztalat. Ezért gondolom, hogy iparos munka a prózaírás. –  A sallang is kevesebb lesz? Kevesebb szöveget kell összetépni? Vagy nem összetépős, inkább átírós típus?

nagyon szeretek tanítani, úgy érzem, ez nekem való szakma. Az is igaz, hogy nem tudnék az írásból megélni. De ez eldől majd. –  Jó író lesz attól valaki, ha csak az írásnak él? –  Vannak olyanok, akiknek jót tesz, de van, akit teljesen visszafejleszt az, ha kizárólag ír. Nagyon színes a paletta, sokfélét láttam. Nekem kell egy működő szakma. Nem tartanám túl szerencsésnek, ha egy szerkesztőségben mások írását javítanám, és utána írnék. Ez nagyon egyféle dolog. A prózaíráshoz különben is az kell, hogy ne egy autóban töltsem el az életem (nem is tudok vezetni). Sokan kérdezik, hogy bírom a tömegközlekedést, de én valójában akkor dolgozom, nekem emberek kellenek, impulzusok, mosolyok, szagok, ízek, minden, ami emberi. Egy író csakis úgy tudhatja ezt, ha átéli, megtapintja, mert ebből él, ebből táplálkozik. –  Azért a prózából csak sikerült kikacsintani, hiszen írt filmforgatókönyvet is. Ez milyen pluszt adott? –  A forgatókönyv teljesen más, mint a próza. Lecsupaszított prózaírás kell a filmhez. Eddig három filmes munkám született, közülük egy valósult meg, ezek után azt kezdem látni, hogy a forgatókönyvírás nehezebb, mint a próza. Át kellett programoz-

DISPUTA Macskakő

–  Mindenre van példa nálam. Van, amit elkezdtem, aztán bedobozoltam. Van, amit el sem akarok kezdeni, aztán fél nap alatt befejezem. Egyre inkább tudom, hogy mit akarok, és hogy milyen előtanulmány kell ahhoz, hogy elkészítsem. Ehhez járul, jó esetben az ötlet, amit ihletnek is nevezhetünk, amikor az ember leül, és hirtelen támad egy új gondolat, eltéríti, de érezhetően jobb, mint amit eredetileg elképzelt. Ezt a többletet kapja az ember. A többi viszont munka, alázat. A regényírás olyan rendszeretetre, pontosságra és alázatra szoktatja az embert, ami a személyiséget is átalakítja, építi. Az írás által átrendeződött a személyiségem. Egyre precízebb, alaposabb leszek, már-már nem is kellene en�nyire, és még akár más területen is előjön, néha leállítom magamat. Nagyon átalakítja az írói lét az ember személyiségét, megtanulja, mi fontos, mi nem. Engem odaadásra szoktatott, a végletekig terjedő becsületességre, utánajárok mindennek, mindig keresem a megoldást, keresek, hogy a legjobb legyen. –  Ez a visszahatás azt is jelenti, hogy az alapvető élethelyzeteket is írószemmel nézi? –  Képes vagyok rá, de azért nem mindent szemlélek így. Vannak viszont sűrű pillanatok, most például az a regény, amit Vámospércsen meg akarok írni, hozott is ilyen helyzeteket, amikor már ráállt az agyam, és a vonaton hallott mondatra rácsodálkoztam, hogy ez milyen jó lesz majd. Nyilván ilyenkor a kinyílott érzékenységemmel bevonzom a lehetőséget, megtalálnak ezek a mondatok, elteszem őket, és ha kell, előveszem. Persze volt már olyan is, hogy – nem túl tisztességes módon – beszélgetést provokáltam, mert írói anyagot éreztem mögötte, pedig lehet, hogy egyébként nem tettem volna meg. –  A tanítás szabadságot is jelent, mert egzisztenciálisan nem az írástól függ. Ez jó, vagy vannak hátrányai? –  Ez így alakult, előbb tanítottam, az írás csak utána-közben jött. Elsősorban a tanítási szünetekben szoktam belevetni magam. Ennyi időm van, és kész. Tudomásul vettem, és így készülök egy-egy feladatra. Eddig nagyon jól működött, igaz az utóbbi években már fárasztott egy kicsit, és megfordult a fejemben, hogy csak írjak. A tanítás mindig segítette az írást, mert akkor másokra koncentráltam, aztán az írásnál ez megfordult, a személyiségem előtérbe került, mert az írás önző dolog. Ez a kettő együtt eddig harmóniát képezett az életemben. Most egy kicsit úgy érzem, hogy a tanítás elveszi az energiámat, pedig

Marci fiának keresztelőjén (1990)

27

DISPUTA Macskakő 28

nom magam, mert a film szikárabb műfaj, minden mindenből logikusan következik, nincs helye a csapongásnak. Részt vettem forgatókönyvíró műhelyek munkájában, Isztambulban és Bukarestben, és amikor el kellett mondanom a filmem sztoriját, és ott tartottam, hogy bejött egy kutya, azt mondta az egyik tanár, hogy indokoljam meg, miért, mert ha ki lehet cserélni bármi másra, akkor nem jó a történet. A filmben mindennek a helyén kell lennie. Amikor megkaptam azt a feladatot, hogy írjak nagyjátékfilm-forgatókönyvet, akkor elmerültem egy kicsit a műfajban, szerettem volna megtanulni. Van annak egy varázsa, hogy az ember kitalál valamit, és megelevenedik. Érdekes műfaj, jó kis kiruccanás volt, de a próza jobban érdekel. –  A prózára visszatérve, az elmúlt évtizedek alatt miben érezte a saját fejlődését? –  Olyan ez, mint a főzés, másként kezd már hozzá az ember, ha évek óta műveli. Rárakódik a tudás, a megfizetett tanulópénzekből, még egyszer nem követi el ugyanazokat a hibákat. De mások hibájából is lehet tanulni, ha olvasok, és észreveszem, hogy mi a buktató. Sokkal több a kiszámítottság abban, amit ma írok, megtanultam bizonyos hatásokat. Szeretek „olvasószemmel” írni, visszaolvasom magamnak, hogy lássam, mennyi jön vissza, és akkor csak az érdekel, mennyire követhető, leköti-e a figyelmet. Nagyon fontos, hogy amit írok, eljusson az emberekhez, és megértsék. Nem olyan irodalmat akarok írni, amire öt esztéta azt mondja, hogy zseniális, de nem értik meg az olvasók. Az írásaimmal az emberekre szeretnék hatni, örömöt szeretnék adni nekik, mindegy, hogy az olvasóm hentes vagy egyetemi tanár. A másik, ami motoszkál bennem, a szórakoztatás. Bár lejáratták ezt a szót, de szórakoztatni szeretnék, csak nem mindegy, hogyan teszem. –  Fontos, amit mondott, mert ma általános probléma a művészetekben, hogy a szórakoztatást olcsónak feltételezik (legtöbbször az is), és a „magaskultúrával” szemben egyfajta választási kényszer alakul ki. Az irodalom mennyire nevezhető ma elitistának, és hogyan fogadják azt, aki ilyenfajta igénnyel lép fel?

–  Sokszor lehet tapasztalni ezt az „egymásnak irogatós” stílust, de ez szerintem öncélú, olyan, mint egy homevideo, ami csak otthon érvényes, nem szerencsés ez a magatartás. Nem érzem viszont a negatív hatását, hogy így gondolkodom, szerencsére nem veszem észre, hogy hátrányos volna, ugyanúgy publikálok. Igazából nem érdekel, ki mit gondol, mert, amit én akarok, nemes cél, és akármilyen nemes is a célom, akkor is lehet olyan, akinek nem tetszik. Sokfélék vagyunk. Nem sorolom magam sehová, csak szeretnék történeteket elmesélni, közérthetően és szakmai igényességgel, szeretném továbbvinni a népköltészet elemeit, szeretem a vidéki helyszíneket, szeretem az egyértelmű dolgokat, az igeneket, a nemeket, akár egy személyiségen belül. Szeretnék nem lecsupaszított világról írni, hanem valós világról, amelyben benne van a fű, a virág, a fa, nem abszurd világokról akarok írni. Íz, szag, szín, illat, emberi hang, zene, ezek kellenek bele. Olvasóként is azt szeretem, amikor egy könyvet a kezembe véve megszűnik valami, ami nyomaszt, és le tud kötni annyira a történet, hogy elfelejtkezzek a külvilágról. Felemelő, örömteli, izgalmas utazás legyen egy könyv. Alapvető persze, hogy értse az ember, nagyon sok könyvvel jártam már úgy, hogy nem értettem, mit akar mondani. Van olyan, hogy értem, de rossz, értem, jó, és van az a szint, hogy nem értem. Az írónak borzasztóan fontos, hogy pontosan tudja, mit akar mondani, mert ha csak leül, hogy valamiről írjon valamit, akkor ahhoz az olvasónak sem lesz semmi köze. Úgy szeretnék írni, hogy ne legyen különbség ember és ember között, ne attól függjön az írásaim megértése, ki milyen iskolázott. Ugyanaz foglalkoztatja a mexikói parasztot, mint a tokiói egyetemi tanárt. Van néhány alaptémánk, ami ugyanúgy vesz körül minket, az örömök, a bánatok ugyanolyanok, és az, hogy kit hova vet az élet, már bonyolult tényezők összjátéka. Az embereknek mindentől függetlenül érteniük kell az üzenetet, amit leírok. Szerintem a jó irodalom megértése és befogadása nem függhet semmitől. Ungvári Judit

A Debreceni Disputa gesztusa nyomán – miszerint jelen számában Halász Margit eddig elkészült életműve előtt tiszteleg – úgy gondoltam, kiválasztom az életmű szűk keresztmetszetének leginkább megfelelő művet, és abból kiindulva mutatom be azt a saját és sajátos világot, melybe az írónő beköltöztette irodalmát. Így jutottam el/ vissza a Csillagkerti szonátához, mely kötet éppen tízéves az idén. A Csillagkerti szonáta két kisregényt ölel fel. A két mű körülbelül azonos terjedelmű, felépítésében is hasonló. A rövid fejezetek mindkét esetben jól illeszkednek egymáshoz, a koherens szöveg olvasása alatt fel sem merül, hogy a befogadó különálló alkotásokként kezelje az egyes részeket. A kötetben szereplő művek közül az első a címadó, a második pedig a Bordó bicikli című kisregény. A Csillagerti szonáta főszereplője Bogár Erzsi, „a Csillagkert egyetlen elvált asszonya”, aki galambok tenyésztésével foglalkozik. A bonyodalmat a faluba érkező Eszéki Fábián, a katonatiszt feltűnése indítja, ugyanis első látásra beleszeret Erzsibe. A férfi személyesen legközelebb csak a történet boldog végén jelenik meg, ám Csillagkert lakói addig is lelkesen veszik ki részüket az eseményekből és Erzsi magánéletéből. A második elbeszélésben hősünk, Botos Sándor, vulgo Sanyika (a bicikli tulajdonosa) szerencsét próbál. A fiú a viszonzatlan szerelem érzésével indul el nevezett járművén Csillagkertből Ózdra. A város vasgyárában talál magának barátokat és munkát, de semmi, még egy epekedő nő sem tántoríthatja el őt eredeti szándékától, hogy végül hazatérjen szerelméért, Esztiért Csillagkertbe. A két történet között sok az átfedés: az elbeszélő által megütött hangtól, a regény körülbelüli idején át (még a rendszerváltás előtt járunk) egyes szereplők személyéig sok mindent átültet a szerző – mintegy a történet továbbírásaként – az egyik szövegből a másikba. Ám nem csak a két elbeszélés között fedezhetünk fel hasonlóságot. A szerző életművének tetemesebb részét foglalja magában a jelen műveket is felölelő egységesség, mely Halász Margit művészetének sajátja. Az ábrázolt komplex és nehezen kimeríthető világgal és atmoszférával nem csak itt, hanem az írónő más szövegeiben (például a Forgószél vagy a Méz és szurok című kötetben) is találkozhatunk. Sőt, a 2007-ben készült Márió, a varázsló című

magyar–olasz film forgatókönyve, mely szintén az írónő munkája, több ponton is idézi a csillagkerti cselekményt és alaphangulatot. A film a rendszerváltás idején játszódik, tehát valamivel a Csillagkerti szonáta után. Ám bizonyos szereplőket, nevüket és viszonyaikat megváltoztatva, de jellemükre ügyelve Halász mintha egyszerűen átemelt volna a papírról a vászonra, beleillesztve őket egy kicsit másfajta történetbe, ahol mégis újra csak magukat adják. A kapitalizmus betörésével azonban komoly változásoknak néznek elébe. A hajlíthatatlan egyszerűség valahogy meggörbül az olasz cipőgyáros megjelenése által, aki az egyik pillanatról a másikra kavarja fel az egész Tisza-parti falu életét, melynek neve egyébként ismeretlen marad. A Márió, a varázsló igazi érdekessége a csillagkerti történetek szempontjából egyrészt természetesen az, hogy láthatjuk testet ölteni az ott folyó életet például a kocsmával, amely a szövegben Sörkertként szerepel, és Verával, akit a Csillagkerti szonátában Erzsinek hívnak, és mindkét néven levágatja híres, hosszú haját. Másrészt a mozi végül betekintést enged a falu sok évvel későbbi életébe is, ami a csillagkerti légkör halálát is jelenti egyben. A legfontosabb különbség azonban a film és az irodalmi művek között az a rendezésből adódó tragikus láttatása az eseményeknek, melyet a kötetben nem enged meg magának a szerző, hiszen tisztában van vele, hogy a drámaiságért éppen a mű legsajátabb báját és humorát kellene elengednie. A csillagkertieknek azonban nincs szükségük erre. Nincs igényük a tragédiára, mert így sem naivak, és nem kell nekik a boldogtalanság, mert nem komolytalanok. A tárgyalt kötet két elbeszélése között számos hasonlóság mellett akadnak lényeges eltérések is. Például a helyszín, Csillagkert, más szerepet kap az egyik és mást a másik esetben. A Csillagkerti szonátában csupán egy világkiállítás erejéig jutunk ki a faluból, de valójában akkor sem veszünk részt az eseményekben, csak utólag elmesélve ismerjük meg a részleteket. A történet maga ezt leszámítva mindvégig Csillagkertben zajlik, és inkább a külvilág csordogál be hozzánk, mintsem fordítva. A Bordó bicikli esetében azonban Sanyika előtt kitágul a világ. Csillagkert az utóbbi történetben csak kiindulási és érkezési pontként szolgál főhősünknek. Az eköz-

DISPUTA Macskakő

Csillagkerten innen és túl

29

DISPUTA Macskakő 30

ben eltelt idő alatt Sanyika Sándorrá érik az ózdi vasgyárban, és ennek megfelelően, amikor visszatér otthonába, már Csillagkert sem az, ami egykor volt. Csillagkert egy (valószínűleg a valóságban nem létező) aprócska falu, melyet Hajdú-Bihar megyében, Debrecentől nem messze kell elképzelnünk. A szerző a legegyszerűbb emberek szemszögéből láttatja velünk a mesebeli helyet. A fiktív település lakói jellemzően nem az iskolapadban sajátították el az élethez szükséges tudást, hanem vagy megadatott számukra az ún. józan paraszti ész, mellyel boldogulnak, vagy nem. Ez utóbbit a kötetben szereplők vagy élettapasztalattal (például az elbeszélő nagyszülei esetében), vagy modern eszközökkel (Szabad Európa Rádió), eszmékkel (női emancipáció), galambok nevelésével, esetleg alkohollal (mint Csobán Dániel) kompenzáljak. Egyszóval mindenki azzal él, amije van. Mindenesetre észvesztő mondatoknak, jófajta humornak szolgál alapjául, ahogy a feminizmus („Néhány szókimondó, aktív asszony kellene, akik unják a dézsatündérkedést, meg az ehhez hasonló dibdábságokat.”), a reformkonyha („Mit tudtok ti a táplálkozásról! Nem adok húsz évet, az egész világ magvakat fog rágcsálni meg gyökereket, mondta.”), a Szabad Európa („Hálát adok a Szabad Európának, amiért kiráncigált a Csillagkert szellemi tespedtségéből. Engem a Borbándi-Bereznai sajtószemle tart életben.”), vagy a világkiállítás, mint a modern szellemiség részletei elérik az egyébként jótékonyan elszigetelt Csillagkertet. Az elbeszélő anonim. Személyéről nem tudunk meg többet annál, hogy a Csillagkert az ő otthona is. Így ismerheti a történeteket, amiket elmesél, és történeteinek szereplőit is. Köztük vannak saját nagyszülei, amiből egyfajta nosztalgikus visszatekintésre is következtethetnénk az elbeszélő gyerekkorába, de erről szó nincs, hiszen az elbeszélőről nem derül ki ennél több. Némi finom önkényesség az egyes részletek hangsúlyozása vagy elhallgatása terén, valamint egy-két kiszólás a történetből előfordul ugyan, de alapvetően a csendes megfigyelő, külső szemlélődő szerepébe burkolózik. Sem a nevére, sem a nemére, sem életkorára nem derül fény, nem vesz részt az események alakításában, egész létezése csupán a történet elbeszélése céljából szükséges. A rövid fejezetek elején pársoros összefoglalóban olvashatjuk az adott szakaszban zajló események rezüméjét. Ezek a tömör

előzetesek következetesen úgy íródtak, hogy a benne megfogalmazott tartalom, az összefüggéseket nélkülöző töredékek abszurd és titokzatos jellegével felébressze az olvasóban a kíváncsiságot. Így van ez például a Csillagkerti szonáta VII. fejezete esetében is, „amelyben nagyapámat életében először megkísérti az ördög. Napvilágot lát egy csodacsikó, aki halálával fizet a beregi orgiáért, valamint Csálé Laci állatgondozó demarkációs vonalát átlépi valaki.” stb. A fejezetek főszövege aztán persze mindenre megadja a profán és világos magyarázatot, mely nem kevésbé lesz mulattató attól, hogy benne elképzelhetővé válik, ami a rezümében még követhetetlennek bizonyult. Maguk az elbeszélések számos oda nem illő részletet ötvöznek. Egyszerre osztoznak rajtuk a mesei elemek (mint a csodák) és ennek kapcsán valamiféle álnaivitás, valamint az ezzel szemben álló legvadabb nyersesség (főként a szexualitás terén). Ez az ellentét érződik a népi motívumok (például a madarak mint a szerelem szimbólumai) sűrű használata és a globalizáció első szeleként megjelenő idegen szavak kitűnő jelenlétében is. A legszemléletesebb megjelenítése ennek az abszurd ellentéte, a Csehov-dráma kudarcba fulladt előadása a falu lakói előtt. A csillagkerti közönség alkalmatlansága persze teljesen érthető, és éppen ez az alkalmatlanság teszi otthonossá, barátságossá ezt a helyet, mintha már régen ismernénk. – Nem számít, hogy talán sosem létezett. A hivatkozott világ, melyet Halász Margit tár elénk közös, hiszen értékeit olyan mérce szerint válogatja meg, amivel közvetlenül vagy közvetve, de mindannyian rendelkezünk még. Ezek az értékek két összetevő találkozásából és együtthatásából keletkeznek. Az egyik egy egészen emberi perspektíva, a klasszikus vidéki magyar emberé, melyet az írónő erősen, de szellemesen stilizál; a másik pedig az időé, az előző politikai rendszeré, melyre még van módunk visszaemlékezni. Ha ennek a két tényezőnek akár csak valamelyikétől is megfosztanánk a kisregényeket, nem maradna más belőlük, csak túlírt banális szövegfolyam: unalmassá válna. Ez azt jelenti, hogy Halász Margit olyan művet alkotott, mely érzékeny jószág ugyan, és ezért sem hozzátenni, sem elvenni nem ajánlatos belőle, ám a folytatásra mégis állandó lehetőséget kínál. (Halász Margit: Csillagkerti szonáta. Pécs, Jelenkor, 2000) Nagy Bernadett

31

DISPUTA Macskakő

32

DISPUTA Macskakő

„Volt egyszer egy… vagy tán sosem volt…” Halász Margit szeret mesélni, jól bizonyította ezt eddigi összes prózakötetében: az Isten tehenei című novellagyűjteményben (1993), a Forgószél (1998), a Csillagkerti szonáta (2000), a Méz és szurok (2005) című kötetek ígéretes elbeszéléseiben, a 2007-ben megjelent, az Irodalmi Jelen messze földön elhíresült regénypályázatán különdíjat nyert és eddig a szerző művei közül a legnagyobb kritikai visszhangot kiváltó Éneklő folyó című kisregényében csakúgy, mint legutóbbi, 2008-as könyvében, a két hos�szabb elbeszélést és számos rövid történetet tartalmazó Bergengóc balladák címet viselő kötetben. Gyöngyhomok című regénye kötetként még kiadásra vár, ám szinte teljes terjedelmében ismerős lehet az Élet és Irodalom olvasóinak, hiszen 2008 tavaszán folytatásokban jelent meg a lapban. Első olvasásra e szöveg egyszerre ös�szegzése a korábbi kötetek szövegalkotási eljárásainak, letisztultabb változata a szerző legkorábbi írásai óta formálódó prózanyelvnek, mely már az első soroktól képes megteremteni egy jellegzetes atmoszférát, ám sokszor határtalanul, mértéket vesztve csapong (lásd erről például Károlyi Csaba kritikáját a Bergengóc balladák szövegeiről: Élet és Irodalom, 2008. július 11.). Egyben előremutatást is jelent, a szerzői életművön belül a rövidebb elbeszélések felől a nagyobb epikai formák felé, új olvasásmódok irányába terelgetve az olvasókat is. A Gyöngyhomok meseként indul, bár az értelmezőt nem segítik az állandó retorikai fordulatok (Hol volt, hol nem volt…) a műfajok közötti eligazodásban, sőt, a dolgok közepébe vágó kezdés, továbbá a főhősként megjelenő, jelzés értékű neveket viselő karakterek (Csipke Ferkó, Négyökrű Mihály) eposzi távlatok felé mutatnak, s nem hiányzik a komikum, a kaland és a dráma sem a szövegből. Két generáción átívelő családtörténet bontakozik ki a regény lapjain – a Ferkó nevet csak álcaként viselő Ördög Rozál és Négyökrű Mihály szenvedélyes egymásra találásától indul a családi genealógia. Ez az esemény lesz a regény két fő epikus szálának origója: az egyik szál az Ördög-család alapítóinak és gyermekeinek története,

akik életük egy-egy fordulópontján mind visszatérnek a rejtélyes kincshez, a gyöngyökhöz, melyek lelőhelyét csak édesanyjuk meséiből ismerik. E gyöngyök eredeti gazdájának, Csilige Sándornak és kedvesének története a másik fő cselekményvonal, mely a százéves barackfa tövénél ér véget, és amely az Ördög-család történetével párhuzamosan bontakozik ki az elbeszélésben. Halász Margit szövegében e két kicsit sem hétköznapi, de szerkezetileg meglehetősen egyszerű fabulát az elbeszélő határtalan mesélőkedve bontja szét szövevényes történethalmazzá, mintegy a százéves fa ágas-bogas, átláthatatlan rendű lombkoronájának analógiájaként. Ahol az életutak találkoznak, ott minden egyes szereplő sorsát részletesen megismerhetjük, időnként az anekdota műfajába ágyazva, máshol pedig kifejezetten balladisztikus hangulatú történetek kerekednek az olykor szánandó, s ritkábban csodálatra méltó karakterek köré. Az elbeszélésből időről időre eltűnnek a mesei kódok, s előtűnnek a szöveg egyéb intertextuális viszonyai: az említett anekdotikus részek távolról Mikszá­thot idézik, a regény közepén Krúdy réveteg nőalakjai körvonalazódnak a két tanítónő, Ördög Irénke és Strasszer Mária történetében. A bibliai Ádám és Éva történetét fordítja ki természetesen a két „ős” találkozásának története: a kígyó, akinek „porba taposta a fejét”, a család, a társ iránti vágyat ébreszti fel Ördög Rozál lelkében, s a nagy fa árnyékában a két rejtőzködő alak egymásra találását először szégyen, majd egy addig ismeretlen érzés, a szerelem követi. A civilizációtól távol bujkáló ifjú és a férfiruhába öltözött nő kapcsolata ugyanakkor Shakespeare-t (az Ahogy tetszik kapcsán) is az értelmezői horizontba emeli. A szöveg bizonyos tematikus és poétikai megoldásai viszonylag hamar egyértelművé teszik, hogy Halász Margit továbbra is nagy tisztelője García Márquez szövegvilágának, a dél-amerikai író hatása a korábbi művekhez hasonlóan a Gyöngyhomokban is folyton visszaköszön. Ebből a szempontból újabb funkciót kap az ősöreg fa motívuma, melyhez az Ördög-család tagjai is oda vannak kötözve, igaz, nem szó

DISPUTA Macskakő

Halász Margit: Gyöngyhomok

33

DISPUTA Macskakő 34

szerint, hanem a rejtélyes, soha nem látott kincs, a gyöngyök által (lásd a fához láncolt José Arcadio Buendía alakját a Száz év magányban). A hétköznapi elemek García Márquez történetéhez hasonlóan bolygatják fel Homokhát közösségének életét: itt a jég helyett a kávé hoz addig ismeretlen élményeket s vezet már-már természetfölötti eseményekhez: „Franci néni, amikor a tornácra kitett vaskályha tetején megfőzte élete első feketéjét, és illata, mint egy csábkígyó, illatosan kelletve magát körbetekerőzött a homokbuckák között, világosan érezhető volt, hogy új időszámítás kezdődik Csaburcsán. Kivilágosodik tőle a fejem, és a szürke homokot színesnek látom, áradozott Irénkének az első csésze után Franci néni. […] Babenyecz Móric a Friss Újság gyilkossági rovatát olvasta éppen, amikor megérezte a kávé illatát. Ledobta az újságot, és csukott szemmel elindult a szag után. Kéjes szemmel érkezett meg Franci néni tornácára, és csattogó gigával ezt mondta, szabadítson meg ettől a kábulattól engem, mert esküszöm, belehalok. Franci néni a kezébe adott egy félcsészényit, Móric, mint az úrvacsorai bort, áhítatosan feltöltötte. […] Kabala, a bugaci csikós azt mondta, ő megnyalintatta a lovaival is, utána úgy néztek rá, olyan tekintettel, mint az emberek, beszélt hozzájuk hosszan, mély értelmű dolgokról, például a magányról és a viszonzatlan szerelemről, és neki lenne rá egy százasa, hogy a lovai szóról szóra értették, mit mondott. Franci néni meg belekóstolva a pénz kábító zamatába, hatszor is lefőzte ugyanazt a kávét, csak egy kiskanálnyi frissen daráltat terített a puffadt zaccra, de így is vették tőle, mint a cukrot.” Az említett epizód továbbá Joanee Harris Csokoládé című regényét is felidézi, bár a francia kisváros életét megváltoztató édesség készítőjének, Viannenek az alakját nem árnyalja oly mértékű szatíra, mint az említett mindentudó bábaasszonyét, Franci néniét. Ami közös Harris és Márquez regényében, az a sokat emlegetett mágikus realizmus, az az írásmód, mely jól láthatóan Halász Margitot is megihlette, tematikus és poétikai szempontból csakúgy, mint a világkép megalkotásában és kisebb mértékben talán az elbeszélői mód kialakításában is. Bármilyen hihetetlen, tragikus vagy éppen komikus módon keverednek is a fantasztikus és a hétköznapi események, a regény szereplőiben a megrökönyödést nem az irracionális események keltik: a Gyöngyhomok világában teljesen természetes, hogy az Ősnádasban lápi tehénke lakozik,

aki embergyermeket szül és kincsek lelőhelyét súgja alvó vándorok fülébe. A romos falak között élő gyíkok feltámasztják a magát halálra zúzó molnárlegényt és lehetne sorolni a többi kisebb-nagyobb csodát vagy varázslatot, melyek a regény világának természetes részei. A fantasztikum itt nem hit, vélemény vagy nézőpont kérdése, hanem olyan effektus, mely az elbeszélői diskurzusból ered: a narrátor a csodát nem kommentálja, nem reflektál rá, tehát látszólag megfosztja annak hagyományos szerepétől. Mindezek ellenére sem mondható azonban, hogy a Gyöngyhomok egyértelműen mágikus realista írásmű lenne: az okokozatisági viszonyok például nem borulnak fel, a tettek, események, találkozások egymásból következnek, e fiktív világ logikája végső soron nem tér el a hétköznapitól. A családfa, a genealógia még egy olyan motívum, mely az említett írásmódhoz kapcsolja a szöveget. Ez az, amihez az újabb és újabb karakterek nyomán felbukkanó történetszálak és anekdoták után az elbeszélés visszatér, ez a regény összes történésének alapja a család „teremtéstörténetétől” annak pusztulásáig. A családtörténet egyben az Ördög-család azonosságkutatásának a helye: Ördög Rozál és Négyökrű Mihály saját identitásukat családalapítóként nyerik, s gyermekeik is előbb-utóbb mind rákényszerülnek, hogy visszatérjenek a család fájához, az öreg barackfához, melynek titkát anyjuk számtalanszor hallott meséjéből ismerik. A regény így történetmondás és identitás kapcsolatát is színre viszi. Sajátos vonása a szövegnek, hogy az a pont, ahonnan az egyik család ered, a másik család (a gyöngyök gazdája, Csilige Sándor és szerelme) történetének a végét is jelenti. Az Ördög-család tagjainak tettei sajátos ívben rajzolódnak ki a felemelkedés és a bukás, az identitás elvesztése és megtalálása, a bűnbeesés és a bűnhődés csúcspontjai között. A bűnbeesést mindig a vágyak okozzák (gazdag férj utáni vágy, mohóság, bujaság) és a szülőföld, a szülők által megteremtett paradicsom, az Örököcske-kert elhagyásával teljesedik ki. A szülőhely elhagyása egyben kilépés a családtörténetből, az ott kapott önazonosság az eredethez kapcsoló történetből való kilépéskor megszűnik, s a visszatérés ugyanoda lehetetlennek bizonyul. A regény világában ez az eltévedés és visszatalálás sorsszerűnek, elkerülhetetlennek tűnik. Ebben a tekintetben Halász Margit szövege felborítja a mesei rendet is: a műfaji kódok mesei befejezést indokolnának, ám a Gyöngyhomok szereplői ritkán cselekszenek a me-

személyiséggel. Ilyenkor a Gyöngyhomok elbeszélője kíméletlenül leplezi le a szereplőket, olyan kontrasztot teremt valós és álságos, múlt és jelen között, mely az emberi szereplők kicsinységét juttatja érvényre: „Don Rodrigó, akit csak Kun Rodrigónak neveztek a Homokháton, mert a Don-nak nem sok értelmét vették, eredetileg Sajtos Pistaként látta meg a napvilágot Kiskaproson. Tizennyolc se volt még, amikor felmérte horizontális és vertikális életlehetőségeit, és úgy döntött, inkább kitalál valamit, de akkor sem lesz lógó orrú, frusztrált szenvedélybeteg, lelki szélütött kelet-európai. Nem fogom kiszolgáltatni magam ennek a tetves homoknak, mondta, majd kikérte a jussa rá eső részét, egy alig használt, keveset futott, jó állapotban lévő, extrákkal is felszerelt ekhós szekeret, és elindult nyugat felé.” A világ- és hangulatteremtés eszköze továbbá a különböző nyelvi rétegek, szólások, közmondások alkalmazása („Majd a cigánymennyországban, ott igen, ott kalácsból lesz fonva a küszöb, kolbászból a kilincs madzagja, színültig áll a kutakban a bor, és az ólakban sült állapotban röfögnek majd a deglett malacok.”) és a szóhasználatból eredő többértelműség is („Gazdabácsi rettegett viperája egy ködösdarás novemberi estén nem bírta türtőztetni magát, támadásra készen, feltartott fejjel Katica dunnája alá mászott. A bimbódzó lánykának annyi ideje se maradt, hogy felvisítson, pedig csontig égett lábai között az a fájdalom, amit a kígyó marása okozott.”). Nem mindig érthető, illetve indokolt viszont bizonyos szóelemeknek, motívumoknak a beemelése („A tizenkét zsiványt elcsábította egy útszéli roadshow, azaz egy ciframénes tizenkét címeres kancája”), melyek, csakúgy, mint az aktuális politikai vagy közéleti eseményekre tett utalások („A két darutollas fekete bakancsba és fekete nadrágba öltözött fiatalember két magyar gárdista volt, akik hobbiból, no meg szenvedélyből járták a Tisza-parti ártéri bozótost, és eldobált műanyag flakonoktól és a globalizáció egyéb nemkívánatos szemetétől próbálták megtisztítani a csodálatos magyar természetet.”) az elidegenítő hatás mellett (vagy épp a helyett) megakasztják az olvasást, megtörik e különös, játékos szövegvilág varázsát. Halász Margit regényét bizonnyal örömmel fogadják majd azok, akik élvezettel forgatták korábbi köteteit, és azok sem csalódnak majd, akik először találkoznak ezzel a szövegvilággal. És biztos lesznek majd, akik inkább arra figyelmeztetnek, hogy még ezzel a kötettel sem ér-

DISPUTA Macskakő

sehősök mintájára. A fiatalabb testvér itt nem tanul bátyjai (és nővérei) hibáiból, bár ugyanazon célból indul útnak, ő is elbukik, nem győzi le a sárkányt, sőt ő maga készít egyet, hogy becsapjon más embereket. Mintegy állandó szereplőként van jelen a történetben a mindent elborító homok, mely homokórák helyett a szereplők lába alatt pereg észrevétlenül, és míg azok vétkeik elkövetésével vagy vezeklésével vannak elfoglalva, kíméletlenül méri a hátralévő időt. A homok egyszerre minden és semmi, hiszen belőle formálódik majd a rejtélyes kincs, és mégsem kell senkinek, megfoghatatlan, uralhatatlan és kiszámíthatatlan: „A homoki szél nagy szobrász, kemény kézzel felvázolja a táj arcát, aztán jönnek a forró kis szelek, ringatják, becézik, méricskélik a homokot, a homok mozog, alakul, a mélyről régen elfeledettnek hitt titkok bukkannak elő. Ilyenkor az öreg északi rámordul a kölykökre, a munkájukkal foglalkozzanak, avagy nincs elég tennivalójuk a Homokháton, no, megálljanak csak! Nesze, nektek, és belefúj dühében a legmagasabb halomba, lusta, ingyenélő kölykök, nesze, nektek, titok meg romantika! A dalos madár is sírva repül át a civakodó szelek felett, le se pillant, pedig ha lepillantana, láthatná, milyen szépen csillognak a kvarcszemcsék a sivalkodó homokban.” E folyton mozgásban lévő homokbuckák képe az egyedi regényvilág metaforájaként is olvasható, hisz a szöveg tér-idő viszonyai épp ilyen nehezen meghatározhatóak: bár a fiktív helyszín, Homokhát összerakható a Duna–Tisza-köze legvadabb és legromantikusabb helyszíneiből, térbeli viszonyai állandóan változnak, a történet ideje pedig a végletekig viszonylagosított; időnként Rózsa Sándor csikósainak kurjantása hallik, máskor buszpályaudvarokon játszódik a cselekmény, van, hogy a szereplők Kádár elvtárs tetteit emlegetik vagy „homoki Hammer”-ből kihajolva társalognak. Halász Margit sokat emlegetett világteremtő képessége abban nyilvánul meg, hogy a széttartó műfaji kódok és a relativizált tér-idő viszonyok ellenére képes olyan atmoszférát teremteni, melyben jól érezheti magát a játékos kedvű olvasó. A Homokhát olyan helyszín, ahol a helynevek nem mutatnak túl önmagukon: a Kakukkfüves hajlat, a Hosszúhegy, az Ősnádas mind önmagáért beszél, ebben a világban a szavak és a dolgok idilli egységet mutatnak. Csak az követ el bűnt, aki megpróbál ezen változtatni, és álnevet, álruhát ölt, mert elégedetlen a sors által ráruházott névvel és

35

DISPUTA Macskakő

kezett meg a régóta várt fordulat, újítás, és hogy még mindig túl hullámzó a kötet teljesítménye. Ez utóbbin a kötetbeli megjelenésig még lehet csiszolni. A poétikai „fordulat” pedig még várhat, amíg olvasó és szerző is megtalálja a számításait ebben a lassan formálódó szöveguniverzumban. Hiszen biztos vannak (lesznek) még olyan olvasók, akik szívesen látnák a Gyöngyhomokot első darabjaként egy sorozatnak, amely ebben a különös és egyedi világban játszódik, és amely távolról (nem túl távolról, de

36

García Márqueztől egy kicsit távolabbról) Terry Pratchett Korongvilág-sorozatának rokona, s mint ilyen, akárcsak a most tárgyalt regény, szövegvilágok és írásmódok szórakoztató és játékos szövevénye, mely örök érvényű igazságokra is felhívja mindenkori befogadóinak figyelmét. (Halász Margit: Gyöngyhomok. Kézirat, 2007) Marcsek György

Bányatóból horgásztó Parkosított terület csalogat, mint megtudjuk, a Diána horgásztavat rejti magában. Hét éve hajigálhatja a szenvedélyes, halimádó emberfajta a horgát e tó vizébe. Rokonszenves fiatalember jön elénk. Vancsa György ő, barátságosan fogad, pedig sejti, hogy nem fogjuk növelni aznapi bevéte­lét. Valamiféle kíváncsiskodók vagyunk. Nem uszítja ránk a kutyát, amikor megtudja, hogy újságírók vagyunk (fotós és riporter), úgy látszik, nem sok rejtegetni valója van a 27 éves férfinak. Rendkívül közlékeny, nem ráncolja a homlokát, tele van bizalommal, pedig a mai világban majd’ minden-

Életkísérletek Fancsikán Erdei Sándor

kinek van vaj a fején, senki sem szereti a kérdezősködést, nem rajong a nyilvánosságért. –  18,76 kilogrammos halat is fogtak már ebben a tóban – dicsekszik. – A pontyot, az amúrt, a kárászt, a keszeget, a tokhalat és a szibériai tokhalat folyamatosan rakjuk a vízbe, mikor melyikből mennyi kívántatik. A horoggal bajmolódó emberek a rendszerváltozás után Debrecen környékén mintegy hét-nyolc tavat „kaptak” a régiek, a hagyományosak mellé. A boldoguláskísérletnek egyfajta módja ez tehát, jó néhány vállalkozó látott és lát ebben fantáziát a megyében, s persze országszerte is. Van olyan tó, amelyik a tulajdonos nevét viseli, például a Sipos-tó. Györgynek van szakmája kettő is, karosszérialakatos és vagyonőr – ám hátat fordított ezeknek, itt szeret élni és dolgozni a tó körül. Ő tartja a frontot, a szülők nyugdíjasok, betegek. A tó üregéből valamikor folyami homokot bányásztak, eredendően bányató ez tehát, ezért is van olyan pontja a vízfelületnek, ahol öt méter mélyre süllyed a beledobott kavics. A mellékhelyiségek nem vízöblítésesek, de kulturált a környék. Van ivóvíz a területen, igaz, kissé magasabb a vastartalma, mint az otthoni csapvíznek, de lehet vele főzni; s vannak főzőhelyek és filagóriák. –  Itt nemsokára egy hangulatos híd áll majd a víz fölött, ráadásul olyan, hogy a kerekes székesek is könnyedén át tudnak menni rajta – újságolja György. Majd arról beszélünk, milyen furcsák az emberek. Nem feltétlenül a legcsóróbbak akarják lenyúlni a halat. A kamera kifigyelte, hogy egy ízben egy fogtechnikus, egy másik alkalommal pedig egy ügyvédnő akart jutányosan halra szert tenni. – Sportjegyet váltottak, márpedig az nem jogosít fel a hal elvitelére – részletezi a fiatalember. – Kínos ügyek voltak, mi jobban szégyelltük magunkat, mint ők, amikor visszaszereztük tőlük a halat. Még akkor is tagadtak, amikor pedig már tudták, hogy nem érdemes, lebuktak. S még nekik állt feljebb. Szúnyog van temérdek, jól jönne a permetezés, meg aztán az is jó lenne, ha tisztázódna, kié is az ide vezető út – merthogy még azon is vita van. Lopnak-e errefelé? Lopnak, ahol értéket sejtenek. Nekik van több kutyájuk is, minket is óv tőlük, mégis kirabolták őket.

DISPUTA Kapualj

V

an egy falu, úgy hívják, Fancsika. Kárpátalján található, a nagyszőlősi járásban. Nevét valószínűleg a HontPázmány nembeli Fancsika (Fouchka) ispánról kapta. S volt egy falu, úgy hívták, Fancsika. Debrecen határában terült el, ma már csak egy templomrom utal egykori létére. A rég elporladt nép 1170 előtt épített itt házat Istennek – román stílusban, kőfundamentumra. A falut 1574-ben pusztította el a török. Ma tanyavilág tenyészik a vidéken, s tenyészett sokkal dúsabban a nem is távoli múltban, a két világháború között. A téeszek és állami gazdaságok létrehozása az ötvenes-hatvanas években keresztet rajzolt a virágzó tanyasi életre. Tanyavilág, bomló világ – ez volt a címe annak az írói szociográfiának, amely az itt élő emberek sorsával foglalkozott; jelentős művet tett le az asztalra 1964-ben a Mocsár Gábor– Taar Ferenc szerzőpáros. Poroszkálunk autónkkal egy kora nyári napon a Diószegi úton, s úgy döntünk, találomra hajtunk le a kövesútról erdőspusztai életkísérletek után kutatni. Kik élnek a horgásztavak „mellyékén”, mit csinálnak, mit terveznek, miben reménykednek az őserdő mélyén, ahol az élet menetét nem nagyon befolyásolják a kormánycserék, még a rendszerváltások sem olyan mértékben, mint sejtenénk. Úgy döntünk, balra kanyarodunk le, tó tükre hívogat, nézi magát benne a hol kéken ragyogó, hol elsötétülő ég. Mint kiderül, ez a Kócos horgásztó; körbe van kerítve. Szerencsére a kapu nyitva van, át tudunk hajtani a birtokon az érdekes sorsokat gyámolító tanyák irányába. A Kócost három gyönyörű szarvas „őrzi”, agancsukat büszkén hordozzák. A dámszarvasnál nincs nagyobb és szebb vadállat a vidéken. Itt emberre nem lelünk, megyünk tovább.

Tanya a gazban György kis térképet skiccel a füzetünkbe, így aztán tényleg könnyen eltalálunk az

37

A Diána horgásztó (Fotók: Hassó Adrienn)

DISPUTA Kapualj

idős, régi tanyalakóhoz, Szilágyi Józsefhez. Egyedül él, s olyan nehezen jár, mint Csoszogi, az öreg suszter. Az eleven tekintetű, szíjas férfi nem tanúsít kitörő lelkesedést a jöttünkre, de nem is tart tőlünk. Van már annyira öreg és bölcs, hogy semmitől ne féljen. Egy körbe-tekintet a „birtokra”: két-három diófa, még zöld a ringlószilva, a pusztuló őszibarackfán rengeteg féreg. Düledeznek az épületek, üres a góré és az ólak, sehol egy sertés, egy tehén, csak tucatnyi „aprójószág” veri szeszélyes ritmusban csőrét a nagy gazba. –  Nyolcvanéves leszek novemberben, negyvenhárom éve lakom ezen a tanyán – kezdi nógatásra a történetét. A két kutyát, Mackót és Bogárt lecsendesíti, s széket tol alánk a mórabórafa alatt.

38

Szilágyi József kutyájával, Mackóval

–  Parasztember vagyok s régóta nyugdíjas, mégis csak 52 ezer forintot kapok havonta. Nem hiszem, hogy ezt irigyelni lehetne. Valamikor az erdészetnél meg a Béke Tsz-ben dolgoztam. Télbe’ fát vágtunk, nyárba’ meg húzattuk a facsemetesorok közit. Aztán a magam ura lettem, hizlaltunk disznót, néha huszonötöt is, tartottunk bikát, tehenet. Volt értelme csinálni. Egy időbe’ három forintot adtak a csarnokban a tejért, s annyiért lehetett venni a boltban is. Ma meg, a nyavalya üssön a rendszerébe’, löknek negyven forintot a termelőnek, ha megveszik a tejet egyáltalán, a bótba’ meg kétszáz forintért adják. Az isten se érti ezt. Ha meg értjük, még nagyobb baj. Józsi bácsin rögvest látjuk, hogy nem ejtették a fejére, még akad benne kurucvér; rádiót hallgat, tévét néz, s ha újság akad a kezébe, elolvassa. Két éve halt meg a felesége, 74 évesen vitte el a cukorbaj s ennek minden szövődménye. Megtudjuk, hogy van két fia, négy unokája. A városban laknak, kertes családi házban. –  De hát mekkora az a kert? Lepedőnyi. Eltöltök ott két-három órát, s már fulladok, légszomjam van, nagyon vágyok vissza a tanyára. Mondják a fiaim, menyeim, költözzek be. Dehogy megyek én innen. Majd ha visznek, a magam lábán egy tapodtat se. Miért jó itt? Hát jó a csend, meg a levegő, meg aztán megszoktam már itt. Nehéz átültetni az öreg fát. A magam ura vagyok, el tudom látni magamat, mosok, főzök, takarítok. Amikor élt a feleségem, akkor is tudtam már főzni. Ma tésztalevest csináltam. Nem kell már nekem sok, húsleves,

gyen. Csak mink. Jó lenne, ha nem lenne ilyen drágaság. Meg ha megérné dolgozni, állatot tartani. Tudja, mennyi volt a téeszelnök fizetése, amikor én háromezer forintot kerestem? Négyezer-ötszáz forint. Ma meg a tróger melósnak löknek hetvenezer forintot, a „vezér” meg milliókat zsebel havonta. Á! – mondja végül az öreg, dühösen, fájdalmasan, s értünk a legyintésből: vége a „kihallgatásnak”. „Mélymagyar” állatok Ahogy kiszállunk az autóból Csukás Lajos magángazdálkodó tanyája előtt, a földből négy kutya nő körénk. Szinte halálfélelem lesz úrrá rajtunk. Két hatalmas komondor, egy „koktél”, meg egy puli – ez a „fogadóbizottság”. Meg se merünk mozdulni. Kissé bosszúsan közeledik a gazda, ám a hangjában van aggódás is: – Minek szálltak ki az autóból? Azt úgy kell csinálni, hogy megáll az ember, és dudál, míg ki nem jövök. Csitítja a kutyákat, akik már csak „levezetésképpen” ugatnak, de azért nem halljuk tőlük egymás szavát. – Ó, hát mit tudnék én mondani? Újságcikk, na hiszen! De hát nem bánom, beszélgessünk, menjünk be a házba. Most van egy szűk órám etetésig. Takaros háza van az 55 éves férfinak, aki egykori könyvelő feleségével tizenkét éve lakik itt. Kabán született, s kőművesnek tanult, művelte is sokáig. –  Az, hogy most gazdálkodunk, „vénásan” van minálunk. Paraszt volt a famíliában mindenki, nagyapámnak volt vagy

DISPUTA Kapualj

csirkepörkölt, slambuc – mikor mi kerül az asztalra. Nem vagyok én olyan elhagyatott, árva, nincs olyan hét, hogy valamelyik fiam meg ne látogatna. Kiderül, hogy vendéglátónk nem nélkülözi a kényelmes élet bizonyos kellékeit, helyiségeit: van fürdőszobája, s központi fűtés ontja a meleget a hideg hónapokban. Szomszédolni nem jár, nincs az már divatban – mondja. –  Egyedül van éjjel, nappal. Nem hiányzik, hogy beszélgessen néha valakivel? – kérdezzük. –  Hát, az az igazság, hogy nem nagyon. Ami terem a kertben, elviszik a fiúk, a diót eladja. Nagyobb állatot nem tart vagy tíz esztendeje, mert nem éri meg. Pedig még ma is szívesen hizlalna, mert kellene a pénz. Valamikor nem hitte volna, hogy lesz idő, amikor dolgozna az ember foggal, körömmel, de nem kell, nem lesz értéke a munkának, szorgalomnak. –  Kismacsról kerültem én erre a vidékre, sokan laktak tanyások a Steinfeldbirtokon, talán kétezren is. Feketeföld – ez volt a neve annak a tanyarésznek. Iskolába Nagymacsra jártam. A feleségem idevalósi volt, fancsikai. Az erdőgazdaságnál ismerkedtünk meg. Ötvenkét évet töltöttünk együtt jóban-rosszban. –  Mi kellene ahhoz, hogy jobb legyen itt az élet? –  Á, nem érdemes erről még beszélni se. Nem változik itt semmi. Mi itt, a világvégén nem vagyunk tényezők, halálra vagyunk ítélve, várják, hogy kipusztuljunk. Nem akarja senki, hogy nekünk jobb le-

Csukás Lajos az állatai közt

39

DISPUTA Kapualj 40

száz hold földje. Kuláknak számított az ötvenes-hatvanas években, üldözték, nagyon utálta azt a rendszert. Csukás Lajos érti a dörgést, s hiába húzza általában a rövidebbet, megbocsát a világnak. –  Nem érte meg kiköltözni, ide jönni, nem éri meg dolgozni. A barátaink mondják is: te, félre tudtok tenni vagy nettó háromszázezret havonta? Dehogy tudunk. Hát akkor minek kínlódtok ott a fagyba’sárba’-trágyába’? De hát kínlódunk tovább, küszködünk, a régiek is szántottak, vetettek, hiába tudták, hogy az ellenség fogja learatni a termést. A jószágpopulációt 18 magyar tarka, 18 magyar szürke szarvasmarha, 40 rackajuh, 4 ló, 2 csikó s vagy öttucatnyi csirke, tyúk alkotja a 15 holdat kitevő tanyán. –  Három gyerekünk van, harmincévestől „visszafelé korúak”. A fiú agráregyetemet végzett, egyik lányunk óvónő, a kisebbik pedig jogot tanul. Három unokánk van, nagyon szeretnek itt lenni. A gyerekeink is, csak dolgozni ne kelljen. Nehezen hallani Csukás úr szavait, ugyanis a hátunk mögött, a szekrény tetején éktelenül rikoltozik hat kanárikakas. –  Ezeket is szeretjük, ezek is állatok. Az állatszeretet olyan káros szenvedély, amitől nem lehet szabadulni – taglalja a házigazda. – Kiváltképpen szeretem az ősmagyar fajtákat. Azért is van szürke marhám és rackám. Tegnapelőtt még 23 szürkém volt, de jött tegnap egy nagyváradi gazda, s megvett belőlük ötöt. Van egy bikám is, génfrissítés céljából keresték, puhatolóztak nálam, adnám-e. Talán csak akkor, ha fizetnének érte egymilliót, ami egyébként nem lehetetlen, mert kivételesen szép, értékes állat. Csak az a furcsa, hogy ami a teheneket meg az üszőket illeti, mára eltűnt az árkülönbség a tarka és a szürke között. Az többet számít, hogy be van-e rakatva vagy nincs. A feleség is beleteszi az eszét a beszélgetésbe. –  Rettenetes, hogy mennyit dolgozunk. Tizenkét óra munka és tizenkét óra ügyelet – ez az életünk, hétköznap, vasárnap, télben és nyárban, húsvétkor és karácsonykor. Próbáltunk fölvenni egy embert, aki kissé tehermentesítene bennünket, de nem kaptunk. Pedig tisztaszobát is tudnánk adni, s tisztességes megélhetést biztosítani. Az egyik munkakerülő, a másik részeges, a harmadik tolvaj, a negyedik hazug tróger. Az ember csak félrenéz, s már meg is szökött a Stihl fűrésszel. Csak ilyenek vannak, nem akad becsületes még mutató-

ba’ sem. Adjunk 150 ezer forintot zsebbe, ennyiért vállalnák. Erről szó se lehet, arról nem is beszélve, hogy ez így szabálytalan. Itt lenne a munka, de nem kell, helyette tartsuk el őket mi, hülyék, akik felkelünk három órakor és lefekszünk tízkor. Állandóan a jószágon a szemünk, bármikor lehet valamelyiknek baja. Még szerencse, hogy a szürke nem kényes, jól tűzi a hideget, meleget, szereti a ridegtartást. A „birtok” túlnyomó felülete legelő, s a felszántott részen is takarmánynövény terem: lucerna, zab. Naponta százliternyi tejet hagynak a borjak, a feleség árulja a piacon. Egy valamire való fejőgép félmillió forintba kerül, német gyártmányút érdemes venni. Ám az is csak öt-hat évet bír ki. Mi van, ha nincs áram? Akkor működésbe hozzák az áramfejlesztőt. Elmondják, hogy utoljára középiskolás korukban voltak üdülni. Lajos még soha nem járt a határokon túl, a tévériportok viszik külföldre. Már ha van ideje tévézni. –  Ha nem éri meg itt gürcölni, miért nem adják el a tanyát, s költöznek egy lakótelepre, mondjuk a Tócóskertbe, a 8. szám alá, a hetedik emeletre? –  Egy olyan lakásért mi egy tehenet se adnánk – mondja Lajos szinte felháborodva. – Persze tudjuk, hogy az ottaniak se cserélnének velünk semmi pénzért. Nézze, a gyerekeket kitaníttattuk, diploma van a kezükben. Lakást és autót nem tudunk adni egyiknek sem, de nekünk sem adtak a szüleink, amink van, a két kezünkkel kerestük meg. Itt is mi csináltunk mindent, ebből a romos házból a két kezünkkel teremtettünk ilyen szép, kényelmes otthont. *** Amikor kijövünk a házból, egyik kutyát se látni. A szemükben már mi is tanyasiak vagyunk, megszűntünk ellenség lenni. A szürke marhák jó két hajításnyira legelnek, álldogálnak, eszükbe sem jut a villanypásztorhoz jönni, hozzánk közelíteni. Ám amikor meglátják a gazdát az abrakos edénnyel, lassan kezdenek errefelé lépdelni. Tán futnának is az ennivaló miatt, de marhabüszkeség is van a világon. Csukás úr gyönyörködik bennük, kiváltképpen az óriási szarvú, tízmázsás bikában. Meg a bájas bornyakban. Mi meg az ő örömében gyönyörködünk, látjuk, hogy minden panasz ellenére ez a gazda itt, a fancsikai „rengetegben” egy büszke, boldog ember. Még arra is csak ímmel-ámmal tud figyelni, hogy elköszönünk.

–  Először Budaörsön jártam nyelvi előkészítőre, ahol zárt közösségbe csöppentem. A hallgatókon és a tanárokon kívül senkit sem engedtek be az épületünkbe hat hónapon át – ma sem tudom, miért. Azóta szerencsére sohasem volt részem hátrányos megkülönböztetésben, sem a magánéletben, sem a szakmai előmenetelemet tekintve. A Budapesten töltött egy év alatt napi nyolc órában tanultam a magyar nyelvet, s láss csodát, néhány hónap elteltével arra riadtam fel, hogy magyarul álmodtam. Végiglátogattam az ország orvosi egyetemeit, és hamar eldöntöttem, hogy Debrecenben folytatom, mivel úgy éreztem, itt vannak a

Néhány portugál honfitársam hozott össze Budapesten görögökkel; emlékszem, egy görög táncházba mentünk el, ahová jugoszlávok és macedónok is jártak. Mivel vegyes volt a társaság, a magyart kellett használnom, s ez nagy hasznomra vált később. Magyarokkal is könnyen ismerkedtem, szimpatikusnak találtam először tanáraimat, azután új barátaimat. A debreceni orvostudományi egyetemen kimondottan jó kapcsolatom alakult ki tanárokkal és professzorokkal, az idegklinika vezetőjével. Molnár László mellett hos�szabb ideig is dolgozhattam. Magyar barátaim érdekes módon főként a Kossuthegyetemről kerültek ki, s meg is maradtak a későbbiekben, amikor távlati tervek nélkül, néhány szakvizsga kedvéért időztem továbbra is Debrecenben. Azután kialakult az itteni életstílusom, amin már nehéz lett volna változtatni. Végül letelepedtem, magyar feleséget választottam, és szép lassan hozzászoktam mindahhoz, ami kezdetben kissé furcsának tűnt. Például, hogy várakozó embereket láttam a taxiállomáson, a buszmegállóban és a piros lámpánál, a zebra mellett. Portugáliában, ha gyalogos közeledik a gyalogátkelőhely felé, az autósok már tíz méterre megállnak, hogy átengedjék. Persze a különbségek más téren is szembeötlőek. A Lisszabontól ötven kilométerre fekvő Setúbal igazi latin kikötőváros, kissé rendezetlen, keskeny kacskaringós utcák szelik át. Mindig nagy a nyüzsgés, ha más nem, az illatok mindenképp kicsalogatják az embereket, hisz nálunk nagy divat a szabad ég alatt grillezni, halat sütni. Ennek a mediterrán hangulatnak nincs párja. Gyakran eszembe jut, főleg nyaranta és bevallom, hiányzik is, ám ha Setúbalban vagyok, Debrecen szervezettségét, rendezettségét hiányolom. Utóbbi éppúgy tetten érhető az egészségügyben, mint a közlekedésben. Nagyon megszerettem a cívisvárost, jó látni, ahogy fejlődik. Setúbal sajnos jelenleg ugyanolyan, mint harminc évvel ezelőtt. Pedig tudjuk, hogy egyik ország sem gazdag, Debrecenben mégis jut pénz a felújításokra és építkezésekre. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy én Portugáliát stabilabbnak látom,

Idegenek – itthon

 Kikkel ismerkedett meg először?

Wiedemann Krisztina

A portugál José Rosa, a Debrecen–Setúbal közötti testvérváro­ si kapcsolat szorgal­mazója orvosként dol­gozik a városi Egészségügyi Járó­beteg-központ ideg­gyógyászati szakrendelésen. Ösztöndíjasként került Magyarországra; 1981-ben lépte át a magyar határt. A szocialista országok „paradicsomába” készült – ahogyan ő fogalmaz –, mely néhány fegyveres őr képében már a reptéren megmutatta sajátos arcát.

legjobb professzorok és a város is tetszett. Először kollégiumban, később albérletben laktam. Miután elvégeztem az egyetemet, az idegklinikán dolgoztam a legjobb ideggyógyászokkal; később átpártoltam a városi járóbeteg-szakrendelésre.

DISPUTA Kapualj

A

különböző nemzetek, népcsopor­ tok egyenlőségen alapuló életvitele olyan utópia, amely talán még sohasem tűnt olyan távolinak, mint a kisebbségi konfliktusoktól hangos XX. században. Bár a multikulturalizmus eszméjének hirdetői az elmúlt évtizedekben több sikeres, gyakorlati példával is előálltak, sokan úgy vélik, túlhaladottá vált az eszme, sőt egyes nacionalista körökben „méregként” tekintenek rá. Az ellenérzésektől mentes békés egymás mellett élés és megértés – amellett, hogy erkölcsi kívánalom – egyfajta szükségszerűség is, például Európában, ahol viszonylag kis területen sok különböző népcsoport osztozik. A tiszteleten alapuló jó viszony persze csak az egyik építőköve lehet az „egészséges” multikulturalitásnak; aktív kapcsolat, együttműködés és tapasztalatcsere híján ugyanis nem pulzálhat együtt sem egy társadalom, sem az európai közösségnek nevezett egység. – A beilleszkedés többségnek és kisebbségnek egyaránt toleranciapróba – vallja a portugál Jose Rosa, a líbiai Zeglam Wagdi és a finn Petteri Laihonen. Mindhárman hosszabbrövidebb ideje Debrecenben élnek.

41

mint Magyarországot. Itt többnyire a gyors meggazdagodás hajtja a vállalkozókat, ami sokszor a fizetésekhez mérten irreális árképzésben nyilvánul meg. Portugáliában ez nem jellemző. Az egészségügyben gondnak látom, hogy a magyar beteg, mivel nem közvetlenül fizet a szolgáltatásért, nem tudja felmérni, milyen sokba kerül egy-egy vizsgálat, s milyen nagy teljesítmény az egészségügy egészét finanszírozni.

DISPUTA Kapualj

 Sajátos kapcsolat fűzi a magyar tűzoltósághoz: hat éve magánerőből támogatta a hajdúszoboszlói parancsnokságot, az állomány így kaphatott új csörlőket. Korábban mindent megtett, hogy egymás támogatására és tapasztalatcserére ösztönözze a setúbali és a debreceni tűzoltóságot.

42

Ez családi indíttatásból fakad: édesapám jó ideig tűzoltóparancsnok volt. Portugáliában más a rendszer, jelentős a magánerő a tűzoltóság működtetésében. Ugyanakkor azt látom, hogy a magyarok kevésbé, a portugálok azonban kifejezetten fogékonyak az adakozásra. Az volt az álmom nem sokkal az ideérkezésem után, hogy segítek a két város tűzoltósága között virágzó, kétoldalú kapcsolatot kialakítani. Volt, hogy magyar részről elmaradt a lelkesedés, ám Bögös József tűzoltó ezredes irányítása alatt létrejött a tapasztalatcsere. Később, tovább építkezve városi szintű kommunikáció jött létre, Setúbal Debrecen testvérvárosa lett. Emlékszem, a kilencvenes évek második felében még portugál napokat is tarthattunk. Ma újra életet kellene lehelni a dologba, amire egyébként van remény. A parlamenti választások előtt ugyanis megkeresett a megyei önkormányzat a setúbali kapcsolatok felélénkítésének tervével. Örömmel várom a folytatást, mert úgy tapasztalom, nem csökkent a magyarok érdeklődése Portugália iránt. Sok a hasonlóság a két ország között, és ezt a magyarok számon tartják, és mindig érdeklődéssel hallgatják a beszámolóimat akár orvoskongresszusokon, akár baráti találkozókon.  Az Európai Unióban van létjogosultsága a multikulturális nevelésnek. Az intézményekben is érvényesülő törekvés két legfontosabb elemének a kulturális különbségek megismertetését és a tolerancia kialakítását szokás számon tartani. Debrecenben élő portugál állampolgárként mennyire tartja szem előtt otthon, a gyermeknevelésben ezeket a szempontokat?

Mivel mi kétnemzetiségű család vagyunk, fontosnak tartom, hogy gyerekeim mindkét kulturális közegben otthonosan tudjanak mozogni. Kritika érhet mostanában amiatt, hogy egy-egy fárasztó nap végén hajlamos vagyok az egyszerűbb megoldást választani, vagyis magyarul beszélni a feleségemmel és a gyerekeimmel. A portugál ismerőseim, de még a portugál nagykövet és konzul is gyakran neheztelnek rám ezért, de úgy érzem, ők nem tudják teljesen átérezni az én helyzetemet. Ők valamennyien portugál nemzetiségű családban élnek Magyarországon, fel sem merül, hogy a magyar nyelven keresztül ismerkedjenek meg a magyar kultúrával. *** K ilencgyermekes családban nőtt fel az arab világban, jelenleg Debrecenben vezet fűszerüzletet. Zeglam Wagdi magyar nőt vett feleségül, maga mögött hagyva a távoli Líbiát, ahová csak ritkán jut el debreceni családjával. Hiányzik neki a fehér homok és a tenger, a piacok, a közösségi terek nyüzsgése, s tudja azt is, hogy a prosperáló észak-afrikai országban, ahol az állam még a lakosság rezsijét is átvállalja, sokkal jobb anyagi körülmények között élhetne. Üzleti kapcsolatai mostanra megszilárdultak, vevői hosszabb utat is hajlandók megtenni, hogy nála vásárolhassanak. A Szahara keleti fűszer- és élelmiszerboltnak a környező országokban is van vevőköre. – A líbiai Tripoliból érkeztem ide turistaként 1987-ben, még gimnazistaként. A nyári szünetekben gyakran utazgattunk, először csak közelebbi úti célokat választottunk (Tunézia, Görögország, Málta), azután távolabb is merészkedtünk. Svájcba indultunk 1987-ben azzal, hogy néhány napot Magyarországon is eltöltünk egy barátunknál. Ekkor történt meg, amire senki sem számított: szerelmes lettem. Mártit, a későbbi feleségemet még kétszer látogattam meg hosszabb időre, a harmadik alkalommal pedig már itt maradtam. Hiába, sohasem tudjuk, hogy hová sodor bennünket a sors! A házasság után, 1990-ben telepedtem le Magyarországon.  A szülei megkísérelték visszacsábítani?

 Melyek voltak az első benyomásai, amikor 2005-ben megnyitotta a boltját? Először inkább csak közel-keletiek vásároltak nálunk, majd lassanként elkezdtek a magyarok is. Meglepő volt, amikor bejött az első olyan ember, aki szemmel láthatóan értett a fűszerekhez. Azután orvosok, kutatók egymásnak adták a kilincset, nagyra értékelték, hogy itt olyan árut kapnak, ami nem volt kitéve semmilyen élelmiszeripari eljárásnak. Mindig hallottunk tőlük valami újdonságot és adtak jó tanácsokat is, amiket mi is jó szívvel tovább adunk. Az édesanyám rengeteg gyógynövényt, fűszert használ otthon, éppúgy, mint más arab háziasszonyok, de nálunk senki sem kutatja, hogy melyiknek milyen áldásos hatása van. Úgy veszem észre, hogy a magyarok mostanában egyre tudatosabban vásárolnak és főznek, megnőtt az érdeklődés az egészséges alapanyagok iránt. Mindenből a legjobbat kutatom fel: ha rizsre van szükség, akkor Pakisztánból hozatok, ha chilit vennék, akkor tunéziai vagy algériai árut keresek, kuszkuszból a marokkóit. Sajnos a magyar piac nem elég nyitott, bi-

zalmatlanság uralkodik az újdonságokkal szemben, a behozatali szabályok túl szigorúak. Az ember többször is meggondolja, próbálkozzon-e valami újjal. Márpedig ez a hozzáállás nem tesz jót a gazdaság egészének. Nyugat-Európában, ahol mindig tátva marad a szánk a gazdag kínálatot látva, nincsenek érvényben ilyen korlátozások. Ha több áru forog, több adóbevétel is keletkezik, ami idővel valamennyi területen érezteti a hatását.  Hogy áll az állampolgárság kérdésével? Én már tizenhét éve magyar állampolgár vagyok, mondhatom, hogy gond nélkül beilleszkedtem, többek közt magyar barátaimnak köszönhetően. Belevaló gyerekeim vannak, az én anyanyelvemet egyelőre nem nagyon beszélik, ami főleg az én hibám, mert mindig az tűnik a leginkább célravezetőnek, ha magyarul szólok hozzájuk. Volt már olyan, hogy megleptek. Például Líbiában együtt mentünk vásárolni, és mivel én hallgattam, önállóan kellett elboldogulniuk a nyelvvel. Elégedett voltam azzal, amit hallottam. *** A finn lektorként dolgozó Petteri Lai­ honen szerencsésnek vallja magát, hogy Magyarországon eddig sohasem ütközött akadályokba, amikor valamilyen új ötlettel, elképzeléssel állt elő. A négygyermekes finn famíliában nevelkedett vállalkozó szellemű férfi huszonévesen lépett magyar földre; nem sokkal később eldöntötte, hogy magyar nyelvet fog hallgatni Jyväskyläben. Végül hungarológiából doktorált, ami ritkaságnak számít Finnországban: a romániai Bánság nyelvi helyzetét vizsgálta. – Amikor a nővérem Magyarországon vállalt munkát a nyolcvanas évek végén, elhatároztam, hogy meglátogatom. Budapestet turistaként kerestem fel először 1990-ben, három év múlva pedig már diákként érkeztem a Debreceni Nyári Egyetemre. Debrecen testvérvárosában, Jyväskyläben tanultam akkoriban finn és magyar nyelvet, valamint anglisztikát és germanisztikát. A közép-finnországi egyetemvárosban egyike voltam annak a nagyjából negyven-

DISPUTA Kapualj

A mai napig hallgatom, hogy haza kellene mennem. Összetartó, nagy családból származom, ez a mi kultúránkban alapkövetelmény. Édesanyám sohasem dolgozott, mert nálunk az asszonyoknak a gyereknevelés a feladatuk. Itt Európában más a helyzet, az életszínvonal alacsonyabb, így a nők is dolgoznak és megelégszenek egy-két gyerekkel. Én már ötévesen az édesapám élelmiszerboltjában forgolódtam. Emlékszem, amikor eladtam valamit, a visszajáró aprót nem a kasszába, hanem a zsebembe tettem. Az ikertestvéremmel mindig veszekedtünk emiatt, és érdekes módon az apám nem fenyített meg érte – talán már akkor látta, hogy belőlem is kereskedő lesz. Jelenleg egy éttermet vezet, amiben én is segítek – ezért szeretné többek közt, ha a közelében élnék. Nekem két fiam van, a kisebbik örökölte a kereskedő vénát: mindig résen van, és ha kell, tud gyorsan intézkedni. Debrecenen kívül nem éltem más magyar városban, ám mivel kialakult kapcsolataim vannak, tudom, milyen máshol. Nem volt nehéz hozzászoknom az itteni körülményekhez, alapvetően jól boldogulok immár tizenöt éve az üzleti életben is. Sokféle emberrel találkoztam, jókkal és rosszakkal, ám ebben nincs semmi rendkívüli. Arra törekszem, hogy a jókra figyeljek, különben az ember bezárkózhat, aminek komoly következményei lehetnek.

43

ezer hallgatónak, akik vidékről érkeztek. Finnországban az a szokás, hogy a diákok olyan felsőoktatási intézménybe jelentkeznek, amelyik távol esik a szülői háztól. A nyári szünetben kiváló lehetőségnek ígérkezett magyar nyelvtudásom tökéletesítésére a Debreceni Nyári Egyetem, ahol minden olyan külföldi megfordult akkoriban, akinek volt köze a magyar nyelvhez. Akkor csodálkoztam rá a Kossuth-egyetem központi épületére, amit azóta „Közép-Európa legszebb egyetemi főépületeként” emlegetek. Az én anyaintézményem Jyväskyläben, mely magán viseli a híres finn építész, Alvar Aalto keze nyomát, egészen más képet mutat.  Mennyire volt meghatározó élmény ez a néhány hetes debreceni vizit? Már akkor eldöntöttem, hogy tudatosan keresni fogom a magyar kapcsolatokat. Ebben sikerrel is jártam, mert Budapestre és Debrecenbe is kaptam ösztöndíjat a későbbiekben. Egyetemi tanulmányaimat pedig úgy szerveztem meg, hogy majdan megfeleljenek egy magyarországi finn lektori pályázat kritériumainak. A szívem mélyén debreceni lehetőségben reménykedtem, mert mi finnek nem szeretjük a nagyvárosokat, és Budapest nekem túl nagynak bizonyult. Jelenleg négy éve vagyok a nagy múltú Finnugor Nyelvészeti Tanszék lektora, a finn nyelv és kultúra széles körű megismertetésén dolgozom. Tanítok nyelvészetet, irodalmat és országismeretet is. Örömmel látom, hogy a két nép közti szimpátia a mai napig töretlen. A magyarok részéről a nyelvrokonság volt korábban a legfontosabb motiváció, manapság több különböző forrásból táplálkozik az érdeklődés, gondolok itt például a sportra és a zenére. Viszonylag kis szakként népszerűek vagyunk, jelenleg ötven hallgatónk van.

DISPUTA Kapualj

 Nővére hogyan készítette fel a magyarországi utazásra?

44

Erre nem fordított különösebb figyelmet. Annyit mondott, hogy nem sokban különbözik a szülőhazánktól, nem fognak nagy meglepetések érni. Igaza volt, bár amióta huzamosabb ideje itt élek, találkoztam egy-két furcsa megnyilvánulással. A mai napig zavarba hoz például a magyarok nyitottsága. Amióta három gyerekem van, lépten-nyomon megszólítanak, vagy engem, vagy őket. Mindig kapunk valamilyen dicséretet, ami persze jól esik, csak szokat-

lan. Finnországban már az is nagy dolognak számít, ha észreveszik őket.  Hogyan boldogul a hivatalos ügyintézéssel? Belátható időn belül akkor tudom megoldani az ügyintézést, ha segítséget kérek, arra hivatkozva, hogy külföldi vagyok. Már rájöttem, hogy így sokkal könnyebb egyről a kettőre jutni. Az eltelt évek arra is megtanítottak, hogy vannak kiskapuk a rendszerben, ellentétben a finn viszonyokkal, ahol kisebb a bürokrácia, ám egyetlen szabályt sem lehet megkerülni. Magyarország egészében véve szervezetlenebb, kaotikusabb, bár ez az összehasonlítás nem minden területre igaz. A magyarok gyakran elégedetlenek a közlekedés színvonalával, szervezettségével. Lehet, hogy Magyarországon el kell viselni jó pár dolgot, mire az ember eljut A-ból B-be, de a járatok gyakoriságára például nem lehet panasz. Finnországban akár fél nap is eltelhet két járat között. Az utazási feltételek ugyanakkor kiválóak: tiszták és szépek a járművek, és mindenki kényelmesen el tud helyezkedni rajtuk.  Hogy érzi, egy külföldinek hol kell keresnie a kulcsot a magyar ember szívéhez? Meg kell tanulnia magyarul – nincs mese! Lehet, hogy Budapesten léteznek zárt külföldi közösségek, amelyek jól elboldogulnak a magyar nyelv ismerete és használata nélkül, vidéken azonban más a helyzet. Arról nem is beszélve, hogy a magyarok szemmel láthatólag jó néven veszik, sőt nagyra értékelik, ha egy külföldi magyarul próbál megszólalni. Ha csak az angol megy, az sokszor gyanakvást vált ki.  Ön finn állampolgárként 2002-ben nősült. A felesége magyar és immár három közös gyermekük van, mind a hárman kettős állampolgárok. Milyen szellemben neveli őket? Számomra fontos, hogy mindkét nyelvet és kultúrát megismerjék. Nem jelent problémát nekik, ha egyik nyelvről hirtelen váltani kell a másikra. A Finnországban született legnagyobb gyermekem gond nélkül beilleszkedett az egyetemi óvodába, amikor a lektori állás miatt itt rendezkedtünk be. Szeretném, ha tizennyolc évesen mindhárman azt éreznék, hogy több út is nyitva áll előttük.

Színes forgatag, sok gyerek, számos érdeklődő, könyvet forgató öreg és fiatal fordult meg a sátraknál ez alatt a hét nap alatt, s valószínűleg mindenki megtalálhatta a neki legkedvesebb olvasmányokat (bár jelzésértékű, hogy még mindig az antikváriumi pavilonok bizonyultak a legnépszerűbbeknek). Ennek ellenére, a felszínt megkapargatva feltűnhettek a rendezvénysorozat évek óta meglévő, komoly hiányosságai is. Vajon a díszvendégek szerepe miért csak a megnyitó végigülésében merül ki, miért nem lehet velük közvetlenebb módon is találkozni? Néhány illetékessel beszélgetve ugyanez az égető probléma vetődött fel. A debreceni ünnepi könyvhét már Kovács András Ferenc, Bodor Ádám, Tóth Krisztina, hosszú ideje nem tölt be Kukorelly Endre, Csaplár Vilmos közművelődési funkciót,

*

http://www.unnepikonyvhet.hu/index3.html; (A letöltés dátuma: 2010. június 21.)

„…a könyvben lesz még némi rang”

A könyvhét és ami mögötte van

Vékony Zsolt

alkalomra írt szellemes költeménnyel (Debreceni rögtönzés – Könyvheti szózat, harsány hódolat, hála Csokonainak) nyitotta meg az eseményt. Somogyi Béla, a debreceni képviselőtestület kulturális bizottságának elnöke a nosztalgikus hangulatról beszélt. – Ez az a hely, ahonnan nem lehet elmenni könyvek nélkül, és nem lehet elmenni az alkotók mellett – mondta, majd hozzátette, hogy hiába temetik a könyveket már évek, évtizedek óta, eddig egyetlen új médium sem tudta kiszorítani őket életünkből. Szóba hozott egy másik fontos dátumot is: éppen hatvan évvel ezelőtt indult az Alföld irodalmi folyóirat (akkor még Építünk címmel), amely szerinte nemcsak a város, hanem az ország büszkesége is. Ezt követően a Csokonai Színház két művésze, Újhelyi Kinga és Kiss Gergely Máté adott elő a díszvendégek műveiből egy csokorra valót. Elhangzott Tóth Krisztina Magas labda és Csaplár Vilmos Hitler lánya című művéből egy-egy részlet, Kukorelly (Az én voltam-e aki azon) és Kovács András Ferenc (Kavafisz átiratok – A Gyalog) egy-egy verse, valamint Bodor Ádámnak egy Menyhárt doktor-novellája. A szemfülesebbek dedikáltathattak is a szerzőkkel.

DISPUTA Kapualj

I

mmáron nyolcvanegyedik alkalommal rendezték meg június 3. és 7. között az ünnepi könyvhetet, az ország legnívósabb és legnagyobb irodalmi seregszemléjét, amely nemcsak Budapesten, hanem minden nagyobb városban, így Debrecenben is hos�szú évek óta várja az írott szó rajongóit. „Az évnek egyik napján (…) az ország minden városában és falujában könyvnap rendeztessék, amely (…) az írót és a közönséget közvetlen kontaktusba hozza egymással, hogy ezen a napon egyszer egy évben a könyvírás és a könyvkiadás művészete is kimenjen az utcára, éspedig ingujjban, közvetlen, bohém formában”* – így szólalt fel 1927-ben, a Magyar Könyvkiadók és Könyvkereskedők Országos Egyesületének évi közgyűlésén Supka Géza történészújságíró, a Literatura című folyóirat alapítója; az ő kezdeményezésére tartották meg az első ünnepi könyvhetet, 1929. május 12. és 20. között. Azóta több millió ív terjedelemben jelentek meg könyvek, és szerencsére ünnepük sem tűnt el. Az idei volt a nyolcvanegyedik alkalom, hogy az olvasóközönség a nyomtatott szövegeken túl ezek szerzőivel is találkozhatott. A cívisvárosban a helyi irodalmi élet szereplői mellett például tiszteletét tette Garaczi László, Nemes Z. Márió és Nemere István is. Hivatalosan a kissé szomorkás, borongós csütörtöki napon vette kezdetét a könyvhét a Kossuth téren, ahol öt meghívott díszvendéget köszönthetett az összegyűlt sokaság: Kovács András Ferenc költőt, Bodor Ádám és Csaplár Vilmos írókat, valamint Kukorelly Endre és Tóth Krisztina költő-írót. Kovács András Ferenc egy erre az

45

kaptak műveik bemutatására (ez természetesen ésszerű, hiszen őket kön�nyebb mozgósítani), ezzel szemben egy Kovács András Ferencnek annyi jutott, hogy megnyissa a rendezvényt.

DISPUTA Kapualj

A gyerekektől…

46

A budapesti könyvhét immáron kilenc éve magában foglalja a gyermekkönyvnapokat is, és bár ez a rendezvény a cívisNemes Z. Márió és Csobánka Zsuzsa városban nincs kiemelve, természetesen a legfiataa díszvendégek meghívásának is csak forlabbak is találhattak kedvükre való olvasmális szerepe van, hiszen nincs megszermányokat. vezve sem egy író-olvasó találkozó, sem Például kezükbe vehették Vitéz Ferenc egy felolvasóest, sem egy ankét (ráadásul debreceni költő Az esőnek lába van… című maga a megnyitó is csütörtök délelőtt van, új kötetét; az érdeklődők találkozhattak is amikor nyilván kevesen tudnak elszabadula szerzővel a Szabó Magda Könyvesboltban. ni a munkahelyükről). Idén például hiába Vitéz – maga is családos ember lévén – a jelentkezett Kukorelly Endre új kötetgyerekek különös világáról beszélt, amelytel (Mennyit hibázok, te úristen), senkinek be őt két kislánya vezeti be nap mint nap. eszébe sem jutott, hogy faggassa őt ebből Mint megtudtuk, maga a verseskötet is úgy az alkalomból. Ezzel szemben mondjuk Tóth jöhetett létre, hogy Vitéz hosszú ideje láKrisztina április 22-én az egyetem vendégenyai rajzaitól megihletve alkot, szavakba ként már járt városunkban, így felvetődhet, öntve a képeket. miért kellett meghívni őt ide is – és ez a kiArról is szó esett, milyen nehéz gyerefogás egyáltalán nem a költőnő, hanem a keknek írni, akik gyakorta szigorúbb kriti„szervezés” ellen szól. És az embernek akakusok, mint a felnőttek (azzal együtt, hogy ratlanul is eszébe jut, vajon mennyi a vavásárlásnál általában a szülő dönti el, mit lószínűsége annak, hogy az egyik legkiváfog majd esti meseként felolvasni). Szerinlóbb magyar prózaíró, az idén 74 éves Bodor te a nyelvi játékok, a tréfás, játszva megÁdám még egyszer ellátogasson hozzánk, s jegyezhető mondókák találnak könnyedén beszéljen munkásságáról? utat a kicsik szívéhez. A koncepció hiánya a könyvutcán kiálBátky András a Pipogya, a budapeslítók, a kiegészítő programok és a koncerti medve című mesekönyvének bemutatója tek tekintetében is megfigyelhető. A különkapcsán szintén arról beszélt, hogy a szüböző könyvesboltok sátraiban gyakorlatilag lők meggyőzése nem elhanyagolható szemugyanazokat a műveket lehet megvásárolpont. A mesének, amely a tavalyi Aranyvacni (az egyházi kiadók kivételek); talán érkor pályázaton különdíjat nyert, a szöveg demes lenne ilyenkor lehívni a nagyobb mellett erős képi világa van, amelynek megkönyvkiadókat (például Magvető, Európa) teremtéséért az Új-Zélandon élő Gyöngyösi is, hogy saját pavilonnal vegyenek részt az Adriennt illeti dicséret. Bátky, Vitézzel eleseményen. Nem is csoda, hogy a könyveslentétben, az idősebb korosztályt is próbálja boltok saját szakállukra szerveztek ankétomegcélozni könyvével, ezt úgy igyekezett kat, amelyek időpontjai gyakran egymáselérni, hogy komolyabb témákról, például a ba is csúsztak a hivatalos programokkal. másság elfogadásáról is szólt. Elég megemlíteni, hogy azonos időpontban találkozhatott, illetve nem találkozha…Anglián és a katonaságon át… tott az érdeklődő Garaczi Lászlóval a Líra Könyváruházban és Jókai Annával a megyei Valójában már június 2-án is a könyvé volt a könyvtárban. főszerep a város két pontján, amelyek közül Az aránytalanságok abban is megmua megyei könyvtárban megtartott könyvtatkoztak, hogy a helyi szerzők az egy hét bemutató érdemel említést. Bajkán László alatt akár két-három alkalommal is teret nyelvész új munkája, a Titkos Anglia: A szi-

Garaczi László és Szirák Péter

mind más, a katonaléttel kapcsolatos regényeknek (például A 22-es csapdájának) az újraolvasását. A szöveg ráadásul szándékosan idézi a kattogó-pattogó katonai nyelvet, szemben az előző Garaczi-mű, a metaXa egyetlen mondatból álló folyamával. …a magányos alkotás művészetéig A könyvhét talán két legérdekesebb programja a József Attila Kör (JAK), valamint két észt költő, Tõnu Õnnepalu és Lauri Sommer „vendégszereplése” volt. A JAK képviseletében Balogh Endre, az egyesület elnöke, valamint Cso­

DISPUTA Kapualj

getország rejtélyeinek nyomában minden bizonnyal érdekfeszítő kikapcsolódást jelenthet a különös legendák és regék szerelmeseinek. A szerző főleg az Arthur-mondakört járja körül képekkel sűrűn illusztrált művében, amelyről projektoros kivetítéssel megtámogatott összefoglalót kaphattak a könyvtárba ellátogatók; a közönség valóban különös adalékokat ismerhetett meg Délnyugat-Anglia és Wales régmúltjáról. Mint ahogyan a katonaság viszontagságairól és élményszerűségéről is képet kaphatnak, akik kezükbe veszik Garaczi László legújabb, Arc és hátraarc című kötetét. Az önéletrajzi ihletésű lemúr-könyvek legfrissebb darabja – ahogyan a beszélgetőpartner, Szirák Péter fogalmazott – ezúttal szomorkásabb hangvételű, mint elődei, hiszen a felnőtté válást választotta témájául. Az író külön kiemelte, hogy gyűlöli az anekdotikus katonatörténeteket, így e műve egyfajta legyőzése volt ennek az ellenérzésnek. Óhatatlanul is előkerült Ottlik Géza Iskola a határon című könyve mint viszonyítási pont, s Garaczi nem is tagadta, hogy inspiratívnak találta mind ennek,

47

DISPUTA Kapualj 48

bán­ka Zsuzsa és Nemes Z. Márió látogattak el a cívisvárosba, s a Kölcsey Központ kávéházában Antal Balázs, a Vörös Postakocsi című folyóirat szerkesztőjének moderálása mellett kötetlenül beszéltek irodalmi tevékenységükről. Balogh Endre életében kissé háttérbe szorult az írás („Egy éve nem volt szabad gondolatom.”), mert, mint kiderült, egyleti munkája sok idejét elveszi. Elnöki teendőivel nem próbálja meg feje tetejére állítani a JAK eddig működési elveit, hanem igyekszik a „különböző esztétikájú” emberek (írók, költők, irodalomtörténészek) igényeit megtalálni és kiszolgálni. Fő feladatának pedig (amellett, hogy a szervezeten kívüliek érdekeit is próbálja érvényre juttatni) azt tekinti, hogy az átlagemberek ne sajnálkozva nézzenek az irodalommal foglalkozókra, s ne csak a felkapott alkotókra tekintsenek büszkeséggel. Balogh szerint azért érdemes a JAK tagjának lenni, mert így a fiatalok hasonló érdeklődésű emberekkel találkozhatnak. Nemes Z. Márió elsősorban a kíváncsiság miatt csatlakozott az egyesülethez; ezt az is igazolja, hogy nem ez az egyetlen írószervezet, amelybe belépett. Csobánka Zsuzsa az irodalmi közegben való jelenlét fontosságát emelte ki. Ezután a költői ars poeticáról és a munkamódszerekről esett szó. Csobánka azt kíséreli meg feldolgozni verseiben, amit megél, s főleg az élet határhelyzetei, kegyetlensége, s ezek nyelvi kifejezhetősége érdekli. Nemez Z. inkább ellentétes póluson mozog: bár ő is kedveli a spontaneitást („A kritikák szerint van programja a műveimnek, de én nem nagyon szeretem a kitaláltságot. Az ars poetica mindig maga a vers, sosem jó, ha valamit elé helyeznek”), keveset ír, töredékekből próbál meg „kész” dolgokat gyúrni, de mint mondja: „Veszélyes a túlgondolás.” Emellett vallomásosságra is törekszik, s szeret élni az irónia és az intertextualitás adta lehetőségekkel. Mindezeket néhány költemény (illetve Csobánka Zsuzsa esetében egy novella) felolvasásával is alátámasztotta a két alkotó. Érdekes gondolatokat osztottak meg velünk az észtországi vendégek is – persze

tolmácsok útján. A szerzők, a Pluralica folyóirat szerkesztőinek jóvoltából megjelent Hangolás című „beszélgetőkötet” kiadása kapcsán voltak a megyei könyvtár vendégei, vagyis Tõnu Õnnepalu és Lauri Sommer. A kötet egyik „megálmodója”, Lőrincz Gergely arról tett említést, hogy a könyv ös�szeállítása során fő céljuk egy harmonikus szövegegyüttes létrehozása volt, amelyben párbeszédre lépnek a két szerző művei. Ezt szolgálja az az érdekes megoldás is, hogy csak a könyv végén vannak feltüntetve a szerzők, az egyes verseknél nem szerepel a nevük. A szokásos körökön túl (mit tudnak Magyarországról, a magyar kultúráról, milyen érzés magyarul hallani a verseiket) a beszélgetést vezető Balajthy Ágnes főleg a megjelent kötetre irányította a figyelmet és az alkotói folyamatokat hangsúlyozta. Õnnepaluról, aki az észt költészet egyik meghatározó figurája, kiderült, hogy a magányt kedveli (közel húsz évig élt egy kis szigeten), s tudatosan fordult ehhez az elzárkózó, természetközeli életformához, mert, ahogy mondta: „Az alkotás önmagunknak való beszéd, s mint ilyen, sok idő kell hozzá. A feladat nem nézni, hanem meglátni: a vers az, amikor meglátunk bizonyos dolgokat a szemlélődést követően.” Sommer, aki zenész is, a líra egyik célját abban látja, hogy általa két ember egymásra találhat, s egy magasabb szellemi szinten, már-már vallásos élményben lehet részük. Ő is osztja Õnnepalu elvét, miszerint önmagunk megtalálását segíti elő a versírás, s ezzel kapcsolatban mindketten szóba is hozták a keleti kultúrák iránti érdeklődésüket. Természetesen ezúttal is elhangzott néhány költemény (eredeti és magyar nyelven), ráadásképpen Sommer néhány dalt is elénekelt, köztük pár művének megzenésített változatát, illetve egy szettu1* húsvéti dalt. Az idei könyvhét tehát változatos programmal csalogatott – ha esetleg magukat a könyveket nem éreztük volna elég csábítónak. Az olvasó jövőre átgondoltabb szervezési koncepciót és a szerzőkkel való méltányosabb bánásmódot remél.

Észtország délkeleti részének népe, Sommer is innen származik.

2

A MI FALUNK. Rovatunk, a FAL – azaz a Fiatal Alkotók Lexikona – teret ad a vizuális művészetek képviselőinek. A rovat kialakításakor szempont volt, hogy a bemutatott művészek Debrecenben éljenek vagy kötődjenek a városhoz, valamint legyenek fiatalok (tehát negyven év alattiak) – hogy érvényesülhessen egy frissebb szemlélet.

Papp Károly

Papp Károly 1970-ben született Debrecenben, itt él és alkot. Tagja többek között a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének. Fontosabb egyéni kiállításai: Tanítóképző Főiskola Bakos Tibor Kisgaléria, Debrecen (1997), Kiss Galéria, Debrecen (1998), városi könyvtár, Téglás (2002). Főbb csoportos tárlatai: vámospércsi művésztelep (1995–2004), Hajdú-Bihar Megyei Grafikai Művésztelep, Derecske (2000–2004), L’aurore Galéria, Svájc (1999).

DISPUTA Fal

Nem szívesen beszélek magamról. Ha igen, akkor egy Baka István vers, az Átutazóként részlete jut eszembe: „…mint aki egy kihűlt váróterem / padján riad fel téli reggelen / átutazóként úgy születtem én / s hideg a csarnok és a pad kemény / a ma sem tudom hogy honnan és miért / űztek ki mily halálos bűnökért / vezeklek míg lesújt vagy megbocsát /az Isten és utazom tovább.”

49

Finn nyomokon Kovács Péter DISPUTA Árkádok 50

A tradíció a finn építészetben A finn környezet még ma is természetes környezet, amelyben az erdő, a víz, a szikla, a szél, a hó és a közöttük élő ember jelentik a világot. A finnek ebből a környezetből olyan saját kultúrát örököltek, mely irigylésre méltóan erős identitású. Természet és kultúra összefonódó mintázata alapozza meg azt az alkotói magatartást, azt a saját kultúrából eredő rétegződést, mely a kortárs finn építészet megkülönböztető jellemzője. Írásomban a finn építészetnek e kulturális beágyazottságára szeretnék rávilágítani, megmutatni, hogy Finnországban a természeti erő s a benne gyökerező Kalevala, valamint a kortárs építészet között szoros összefüggés van – s ez a finn jelleg. A Kalevala Elias Lönnrot 1928–34 között gyűjtött rúnói több füzetben jelentek meg. A gyűjtött anyag egyes darabjai nemcsak archaikus értékeket hordoztak, de bizonyos epikus összefüggések alapján egymáshoz is lehetett kapcsolni őket. Ezért Lönnrot homéroszi mintára összefűzte a különálló hősi rúnókat. Így válhatott szélesebb rétegek számára is olvashatóvá a Kalevala, melynek 1835-ös első kiadását 1849-ben követte az újabb gyűjtéseket is felhasználó átdolgozott, végleges mű. A finn himnusz szerzője, Runeberg szerint létezett egy nagy, egységes rúnó, melyet egyedül a hagyomány és az emlékezés tartott össze, különben darabokra töredezve élt a nép között. Szerinte Lönnrot célja ezeknek a daraboknak az ös�szekeresése és az eredeti egész újraegyesítése volt (Kaukonen, 1983). Ma az a nézet az uralkodó, hogy ilyen egységes mű nem létezett, Lönnrot maga alakította ki a kapcsolatrendszert a talált szövegekből, bár tudta, hogy kompozíciója egy lehetséges változat. A gyűjtés ugyanis olyan hatalmas, ám heterogén szöveganyagot tárt elő, melyben a történetszálak sokfelé ágaznak, úgyhogy

maga Lönnrot is azt írta: „az összegyűjtött rúnókból most bőven össze lehetne állítani hét Kalevalát is, s ez mind különböző lenne.” (Fehérvári, 2002) Miről szól a Kalevala? Kosztolányit idézve: „a természet meghódításáról. Hőse pedig nem egy van, aki köré kirakódik a regekör, hanem sok-sok. Az ember a hőse, aki viaskodik a nyers erőkkel és győzedelmeskedik fölöttük.” (Vikár, 1935.) Ös�szességében a Väinämöinen, Ilmarinen, Lemminkäinen és Kullervo alakjához köthető rúnók szintézise a mű. Az apáról fiúra szállva hagyományozott énekeknek számos olvasata volt. A verselés ritmusával is összefüggő repetitív, gyakran többszörös körülírásból keletkező kifejezések sokszor teszik többértelművé az eposz képeit, időben, térben is tágra nyitva a jelentéshatárokat. Az eltérő személy- és helyneveknek viszont többször azonos a jelentésük, a dolgok összetartozása ugyanis még mitikus, nem pedig kauzális vagy időbeli. A Kalevala különlegességét is ez adja: a létezés és az eredet kérdései köré szőtt történetek nyitottsága, mely aztán inspiratív értelmezéseket, további műalkotásokat ihletett. A Kalevala és a finn természeti világ együtteséből megérthető, elképzelhető finn hagyományt tovább árnyalja a finnek Kalevalából merített képi világa. Ennek egyik megteremtője Akseli Gallen-Kallela (1865–1931) festő volt. Gallen-Kallela saját műfajában szintén epikus művet hozott létre, hiszen a Kalevala hőseit, epizódjait stációszerűen ábrázolta. Ez a képi megjelenítés valóságközelivé tette a mű helyszíneit, szereplőit, és mint egy tömörített, de egyedi interpretáció, életközelbe hozta a művet. Nemcsak a fő alakok jelennek meg nála szinte „percepcionálható” materialitással, hanem a tárgyak, élethelyek is. A szampó kovácsolása (1893), A szampó védelmezői (1897) és A szampó elrablása (1905) képi értelemben szuggesztív mű, mely a Kalevalá-

A szerző hosszabb tanulmányának rövidített, szerkesztett változata. A finnországi fotók a szerző munkái.

Az otaniemi kápolna

A jyväskyläi egyetem előcsarnoka

ról készített Vaskor című filmben képszerűen visszatért később. Kalle Holmberg 1983-as filmje a Vaskor. A Kalevala korának emberei „egyszerre mítosz és realitás”. (Koltai, 1985) A film Paavo Haavikko (az egyik legnevesebb finn költő) forgatókönyve alapján készült. Ez a négyrészes tv-film nekem olyan, mint egy fordítógép: tőle függetlenül már olvasni sem tudom a Kalevalát, a szöveget olvasva is a film képei sorjáznak a szemem előtt. Ez azért is történhet, mert a film tökéletesen „valóságosnak” hat, miközben a tárgyak és a környezet – akárcsak Tarkovszkijnál – szimbolikusak is, s vannak olyan részek, ahol a történet ideje kizökken, és a valósághű helyett elvont „Kalevala-szituációk” teremtődnek. A rendező különös figyelmet fordít a finn építészeti és tárgyi elemekre (tutaj, kovácsműhely, kerítés, ház), valamint a munkafolyamatokra, a vasolvasztás, a szampó-, csónak- és síléckészítés műveletére. Képi világával azt sugallja, hogy az ember és az anyag, az érc, a kő, a fa úgy küzd (meg) egymással, ugyanolyan „vérre menően”, mint ember az emberrel. Némán, hang nélkül ütnek, kalapálnak, vágnak, öntenek, csak a szerszámok zaja hallatszik. Ez a sok kézzel végzett művelet megan�nyi teremtés. Nem is véletlen, hogy a film végén a szereplőket menyegzői asztalnál látjuk, a menyegzőn, amely az ősi kor szimbolikus összefoglalása. De a szereplők mai környezetben is megjelennek, képileg is érthetővé téve a transzformációt: azt, hogy egzaktan semmi nem igaz, és minden igaz, a történet azonban mindig tovább mesélődik. Holmberg filmjének képi világa nagyon karakteres, mégis visszaállítja a nyitottságot, mint ahogy a Kalevala szövegeit is ez jellemzi: „Nincsen olyan bő zuhatag, hogy a vize mind lefolyna, / Nincs olyan jó énekmondó, ki elmondjon minden verset.” (Kalevala, 50. ének – Nagy Kálmán fordítása) A Kalevala és a Kalevala-mintázatú művek közös tulajdonsága az időtlenség és

többrétegűség. Ez a fajta öröklött alkotómódszer jelenik meg a finn építészet egyes épületein is. Időtlenség, többrétegűség és korszerűség, ahol a kiindulási pont és a végpont a lényeges: „az első és az utolsó dolgok magyarázata”. Mindemellett a leglényegesebb a nyitottság, a direkten teoretikus építészeti filozófia ellentéteként. A Kalevalából és a nyomában született filmből kiszűrhető néhány szemléleti elem, mely a finn építészetben is megfigyelhető.

A Vaskor forgatókönyvében találhatók azok a kulcsmondatok, melyek a hely és a tér határait – a hely és a világ viszonyát – építészeti értelemben is érvényes megvilágításba helyezik. „A hely mindig a te méretedre van szabva. Úgy van megszabva a világ, hogy az ajtó meg az ágy meg a sír mindig befogadnak téged. Mikor kilépsz az ajtón, előtted a világ. Sok van belőle, úgyhogy mikor megtérsz, nincs is mit mesélned. Ugyanilyen világ az is. Nem találsz ott semmit. Az ágyban magadra lelsz, és megtalálod magadnak az éjjel élő nőt. Ez az a másik világ. S reggel az ágy alján kopogsz ujjaddal, hogy felébredj, és elindulsz a világba. Menned kell valahová, tenned kell valamit. Így, így készül a sír, a méretedre szabott.” (Vaskor VI./49.) A hely mindig a te méretedre van szabva, legyen az ház, ágy, csónak, sír. A hely a minimális tér, amely ebben az értelemben a test része. Ezek a terek nem köztes terek, hanem énünk részei – ez maga a hely. Egyszerűek, mint mi vagyunk (a nagy egészhez képest). Ez az a másik világ. A mi világunk. Heikki Siren otaniemi kápolnája és Alvar Aalto jyväskyläi egyetemi előcsarnoka sokszor idézett példa a természet és a belső tér kapcsolatára. Ha azonban az előbbi olvasatban tekintünk rájuk, már nem két tér kapcsolatáról van szó – a transzparencia

DISPUTA Árkádok

A tér és a hely

51

itt nem használható fogalom, mert a két tér egyet jelent. Ha ott vagyunk, benne vagyunk a világban. „A hely mindig a te méretedre van szabva.” Bár ez irodalmi megközelítés, a finn építészet nem mond ellent ennek a kijelentésnek. A Vaskor című filmben az a jelenet, melyben Lemminki újraéled – túlvilági, lelassult életéből e-világra tér vissza –, képileg felülmúlhatatlanul ábrázolja ezt a helyet. A házat, a minimális lakhelyet nem méretei, hanem ablakai jelenítik meg. A kamera kívülről indul, majd a snitt végén ugyanazt az ablakot belülről látjuk, az átvezető képeken pedig ludak szállnak az égen. A mai finn építészetben az ilyen „minimális”, személyre szabott tér – a hely ugyanolyan fontos. Ilyen a szauna. A számtalan finn szakirodalmi forrásban szereplő épület alapján úgy látszik, hogy a szauna külön építészeti műfaj. Nem csak azért, mert e „méretre szabott” terek építészeti megfogalmazása különleges, hanem mert a szauna tulajdonképpen meditációs hely. Ugyanilyen a finn „kisház”, a „mökki”, ahol visszatér az emberi lélek az őstermészeti kontextusba. (…) A mai finn építészetben még mindig érezhető a személyre szabott terek – a hely – identitása. Ez az, ami építészetükben leginkább megfog. Bár kívülről nézve ez egyfajta szándékolt, titokkereső félre-

súlyozásnak látszhat, mégis: a „minimális”, az emberi aura köré épített terek építészeti értékének fontossága olyan finn sajátság, melyet szabad és kell magas építészeti kvalitásnak tekinteni. Ilyen hely a csónak is, amit bordái száma szerint értékeltek. A csónakkal az ember összenő a magányos vizeken, a csónak testének részévé válik. Ahogy a Kalevalában és a Vaskorban is olvassuk, látjuk: a bordázott csónak teste a hal és az ember teste is. „A hatalmas Vipunen testében jártam, magasan volt a mennyezet, mint a hatalmas hal hasában, felettem a koldus felett. Pokoli nagy Vipunen volt. Halban voltam, szorongtam” – mondja Väinö a filmben. De a csónak templom, a templom pedig csónak is. A Vaskor csónakkészítés előtti jelenete egy csónak testéből átváltozott barlangban játszódik. Előtte Väinö felfordított csónak alatt fekszik, esik az eső, Väinőt a csónak védi. A bordázott hal, a csónak és az emberi test itt képi és irodalmi értelemben is összefonódik. Ez a többolvasatú kép a finn kortárs építészetben is megjelenik. A tereknek ilyen átlényegülése mellett fontos az alkotást és az alkotó embert jellemző, mondhatjuk: Kalevala-mintázatú jegyekről is beszélni a finn építészetben. Az alkotás, az alkotó

Szauna

Gallen-Kallela: A csónak panasza

DISPUTA Árkádok

Mökki

A Kalevala korában „beszélni annyi volt, mint élő varázslatot tenni, bűvölni, élni”– írja Kosztolányi (Vikár, 1935). A dalnok képes volt a varázslatra, s a dalban szereplő teremtő, alkotó sem volt kevésbé varázslatos. Az alkotó mint teremtő fontos szerep. A Kalevala és a Vaskor Väinőjének és Ilmarinenjének ellentétes karakterpárjában az alkotó ember két típusa jelenik meg: a szellemével alkotó és a két kezével alkotó. Ilmarinen a különleges képességű mester, a fizikai erő és a szakmai tudás megtestesítője, Väinö inkább a szellemi erő, a dalnok, táltos. Ilmari a szampó

52

A kirkko – avagy a templom Ismeretes, hogy a finnek hatalmas területen szétszórva éltek, kis népsűrűséggel. A finn populációt a XII. században mintegy 40 000 főre becsülték, s ez a szám a XVIII. század közepére sem emelkedett 500 000 fő fölé. A keresztény vallás nehezen talált utat a végeláthatatlan erdők és tavak országában. A finnek területét két hatalom osztotta fel egymás közt, a svédek és az oroszok.

A tamperei Kaleva templom

A közöttük lévő határ azonban nagyon bizonytalan volt, s mivel a hatalmi erők nem értek el a területek mélyére, a finnek pogány kultúrája sokáig fennmaradt, főleg az oroszokhoz tartozó Karéliában, ahonnan a Kalevala nagy része is származik. A Svéd Birodalomhoz tartozó országrészekben (mivel a svéd király a reformációt szorgalmazta) a reformáció befogadta a pogány hitvilág maradványait. 1530-tól az istentisztelet nyelve is a helyi nyelv lett. Finnországban ezt az időszakot Mikael Agricola fémjelzi, aki lefordította az Újszövetséget; hozzá köthető a finn irodalmi nyelv létrejötte is. A reformáció hatására a kis településeken a kis közösségek templomaiban megjelent a természetes, tradicionális térformálás, anyaghasználat és díszítőművészet, ennek szimbolikus és ősi jelrendszerével. (Ez analóg például a szatmári református templomok „re-formalizációjával”). Bár a középkori templomok nyugati mintára épültek, a sajátos finn megjelenés volt jellemző rájuk. Példa erre a háromhajós lohjai Szent Lőrinc-templom, amelyben a falfestmények szőke hajú szenteket és különleges lényeket ábrázolnak. A XX. század templomépítészete egy darabig követte a kialakult nyugati és ortodox kánont, de a modern építészet – ugyancsak sajátos finn megközelítéssel – már transzformáció, ahol a természeti formák átértelmezése, a természet tisztaságának és erejének szakrális megjelenítése a jellemző. Példa erre a tam-

DISPUTA Árkádok

nyelét kovácsolva mondogatja: „Kétszer nem születek, kétszer halni sem akarok, kétszer én ezt nem készítem, nem kovácsolom! Most az egyszer elkészítem, de másodjára nem! Nézd meg jól! Nem tanulod meg soha! Nézd, nézd meg alaposan, nem segít. Mert nem látod! Ne próbálj folyton nézni, láss! Ne akarj folyton segítségül sietni, teremts! És meglátod, anélkül, hogy néznéd.” (Vaskor II./13) Hogy milyen alkotó Väinö, azt a csónaképítésnél látjuk: „Nincs talán a nagyvilágon, nincs a kerek széles földön több olyan csónak-csináló, hozzám hasonló hajóács” (Kalevala, 8. ének – ford. Nagy Kálmán) Väinö látszólag semmit nem tud, de a belső „pokoljárás” után mégis tudja a választ, kiadja a parancsot: „Készíts csónakot, nagyot! Építik a csónakot, hosszút, hatalmasat, több útra tervezettet, legalább hat pár evezővel.” (Vaskor II./11) Csónakot építeni nem egyszerű manufakturális művelet, a csónak kalevalai értelemben szakrális alkotás. Az ilyet maga építi meg az ember. Alvar Aalto csónakja (hajója) is szellem alkotta mű – túl azon, hogy Aalto különös figyelemmel tervezte, az anyaghasználat, a merülési sík, a minimális komfortos tér minden elemét kísérletezte, a személyre szabott tér igényességével. A legendabeli Väinö és a valóságos Aalto is megépítette csónakját, de nemcsak ez von párhuzamot a két finn között, hanem az is, hogy mindkettő szellemi inspirációra teremtő, jövőt építő alkotó. Évekkel ezelőtt láttam egy terepmodellt, mely Jyväskylä házait ábrázolta a századfordulón. Kicsi házak álltak európai szemmel egymástól nagyon távol, településnek ez nem is volt mondható. Ekkor, és Aalto életművét látva értettem meg, hogy milyen nagyságú volt az a teremtő erő, amely ebbe a környezetbe épített. Ha a természeti környezetnek ezeket a szinte uralhatatlan dimenzióit s az utóbbi 150 évre koncentrálódott építészeti alkotások mennyiségét és minőségét tekintjük, érthető is, ha Finnországban az alkotó személyét megkülönböztetett tisztelet övezi. (…)

53

A tapiolai templom

A Juha Leiviskä Hyvän Paimenen temploma

DISPUTA Árkádok

A kärsämäki templom

54

A helsinki Viiki templom

perei Kaleva templom, mely katedrális erejű sziklafalaival zár körbe egy függőleges fénysávokkal tagolt belső teret. (Az eredetileg nyersbetonnal tervezett külső falakra sajnos kerámiaburkolat került.)

Azok közül az épületek közül, amelyeket Nagy Elemér mutatott be 1976-os könyvében, több meglepetést okozott – hihetetlen volt, hogy nem mai épületek. Ez leginkább igaz az Aarno Ruusuvuori által tervezett, 1965-ben épült tapiolai templomra, amelyet a finnországi templomok közül a legszebbnek tartok. Ebben a templomban minden építészeti érték egyesül: kívül és belül tiszta geometriai formák. A külső falak vertikális tagolása a fenyőerdő ritmusára rímel. A belső tér tisztasága, méltósága a csend tere – de a színek és fények tere is, ahol a természetes fény átlényegül a zseniálisan szerkesztett fényfalon. Nem funkcionális nyílás ez, hanem a fény átváltozását előidéző kapu, ahol a természeti világ és a belső tér közötti kapcsolat létrejön, ellenpólusként a tér másik végében lévő kereszttel és fallal, amely egy kisebb fénysávval szintén meg van világítva. (…) A kortárs templomépítészet egyik meghatározó alakja Juha Leiviskä, aki a 80-as években Myyrmäkiben keskeny telekre tervezett templomának tér- és tömegformálásával nálunk is figyelmet keltett. Leiviskä a falakat önálló lemezként kezelte, sajátos formai összefüggésben a finn erdő világával, ahol a fák között vertikális fénysávok szűrődnek át. „A hatalmas Vipunen testében jártam, magasan volt a mennyezet, mint a hatalmas hal hasában…” – idéztünk korábban a Vaskor forgatókönyvéből. A turkui Szent Henrik ökomenikus kápolna építészei, Matti és Pirjo Sanaksenaho tiszta képletként alkalmazzák a halformát. Az épület ezért egy test, amelynek külső és belső része lényegileg eltérő minőség. A test belseje a ragasztott fatartó bordákkal és egységes faburkolattal egyanyagú, szimbolikáját tekintve is tökéletesen megoldott tér. A ház külső naturalizáló formájával együtt sem érezhető direkt, irodalmias építészeti megoldásnak, mert az elsődlegesen erős, tiszta, korszerű építészeti szerkesztés mögött másodlagos szinten, jelzésszerűen jelenik meg a kulturális utalás. A kärsämäki templom (2004, tervező: Anssi Lassila) a tradicionális finn faépítészetet konvertálja át modern épületbe. Az épület kéthéjú, ezért a külső karakteres tájplasztika mögött egy sokkal kisebb, meghittebb belső tér található. A tetőbevilágítónál összeérő két héj között kerengőszerű folyosó és a mellékes kiszolgáló terek találhatók. A Helsinkiben lévő Viiki templom (2005, tervezők: JKMM Iroda) nem tájépítészeti elem, a város szélén lévő új lakónegyed

temploma, résszerűen beékelődve a lakózónába. Az épület mégis a hagyományra épít, az épülettől ékszerűen nyílik a térfal az erdő felé. Ebben az ékben vízfolyások kötik össze az erdő fáit, és az erdő lomkoronáira reflektáló faburkolatú tömegeket. Hatásában mint egy tellér, úgy folyik be az urbánus környezetbe a természet, végpontján a templommal. A 2000 utáni szakrális épületek nagy része nyíltan vállalja a finn hagyomány megjelenítését. A kisebb közösségek befogadására, a tér meghitt belső nyugalmára koncentrált épületeknél ez hitelesebb. Az építészetileg egyébként jól megoldott nagyobb épületeknél a monumentalitás hiteltelensége lép elő (laajasalói templom), a nagy terekben elvész az ősi és az új keletű tradíciók szelleme. Az az érzésünk, hogy az igazi, élettel teli közösségi tér máshova költözött át. A katedrálisok szerepét egy másik szellemi katedrális, a könyvtár vette át. A kirjasto – avagy könyvtár

A turkui Szent Henrik kápolna

díjasok kávéznak, elolvassák a napi sajtót – mindez a földszinten, viszont nyugodtabb, felülről fénykupolákkal megvilágított kölcsönző tér található az emeleten. Az emelet csőszerű végéből a lohjai templom látszik. Hasonló a megoldás a raumai könyvtár esetén, ez is a Lahdelma & Mahlamäki Iroda tervei szerint épült 2005-ben. A finn könyvtár sokkal nyitottabb a nálunk meg-

DISPUTA Árkádok

Finnországban van a tradíciónak egy másik formája is, amelynél nem a rurális, népi építészet, hanem a későbbi műépítészet jelenti a hagyományt. Aalto életműve a kortárs finn építészetben ilyen második hagyományréteg. Legjobban talán a kortársi könyvtárépületek mutatják ezt. Aalto viipuri könyvtára az etalon. Az épület terveinek eredetileg három változata volt, az, amelyik 1935-re megépült, főleg a belső térképzést tekintve tér el a tervpályázat első díjas változatától. Aalto impulzív vázlatrajzai közt maradt fenn az a kölcsönző tér, melynek térsodrása a mai könyvtárépületen is érezteti hatását. A térrendszer belső harmóniája, a természetes anyagok tudatos használata, a hullámzó mennyezetű előadóterem és a kölcsönző térélménye olyan minőségi változás volt Aalto építészetében, mely messze túljutott az „izmusokhoz” kapcsolható építészeten. (Az 1944-ben Szovjetunióhoz került épületet csak 1963-tól használták ismét könyvtárként.) Az épületet 2008-ra újították föl. A kölcsönző tér „kapitányi hídja” ugyanúgy felügyeli a teret, de az ellenőrzött forgalmat elválasztó leleményes korlát hiányzik a térből. A tetőn vágott fénylyukaktól ma is csillog, megcsendül a tér. 2002-ben építészeti pályázat eredményeként épült a könyvtár Lohjában. (Tervezők: Ilmari Lahdelma, Juha Heimo) A kisváros nappali élettere más minőségekkel töltődik fel, mint nálunk: igazi public space, ahol a gyerekek hangoskodhatnak, a nyug-

A viipuri könyvtár

55

A lohjai könyvtár

A turkui könyvtár

DISPUTA Árkádok

A kotkai Vellamo Tengerészeti Múzeum

56

szokottnál, s ez hatással van a térszervezésre is. Lohja, Rauma, Turku új épületei bizonyítják, hogy az aaltói többszintes modell kiválóan működik. A turkui új könyvtár 2007-ben épült, a régi, 1903-as vöröstéglás könyvtárhoz üvegezett nyaktaggal kapcsolódva. A letisztult geometrikus formavilág, tiszta vakolt tömegek, kevésszámú összefüggő bevilágító felület olyan jegyek, melyek előzményei megtalálhatók Aalto viipuri épületénél. Ehhez az épülethez nem kell különösebb kommentár, tereit, szellemiségét tekintve sokkal inkább tekinthető XXI. századi finn katedrálisnak. Térjünk vissza az első képkockákhoz és a gondolatkör elejéhez. Figyelmet szenteltünk a fáknak, tegyük ezt a vizekkel is. „Ahto, viharnak vess véget, Vellamo, vigyázz népedre, / Ne csapjanak csónakomba, bordás bárkámat ne bántsák!” (Kale vala, 42. ének – ford. Rácz István) Mit tudunk

Vellamóról a Kalevalából? Azon kívül, hogy vízanya, a vizek tündére, egyszer Väinö horgába akadt, aki véletlenül kihalászta. Azaz Vellamo tündér is, hal is, hullám is, mint ahogy Vipunen is több alakot öltött. Ezért nem jelent képzavart a kotkai, Vellamóról elnevezett tengerészeti és helytörténeti múzeum, melynek építészeit – Lahdelma & Mahlamäki Iroda – 2008-ban a kulturális miniszter díjjal tüntette ki. Bár akkor sem történt volna semmi, ha a létesítmény nevének nincs köze magához a tárgyhoz. De jelen esetben mégis van, sőt nemcsak Vellamóhoz, hanem esszenciálisan a finn gyökerekhez is. Első olvasatban az épület egy tengeri kikötő indusztriális maradványaira, a kikötői daru alá települt kőkeményen modern épület, kívül tele acéllal, üveggel, alumíniummal. Az épület funkciója múzeum – ez törvényszerűen egy nagy belső zárt térrendszer, kívül választható építészeti megfogalmazással. Az elsődleges érzékelés után – amikor érthetővé válik az épület működése, térrendszere, környezeti kontextusa, modernitása – a további rétegekben nem azonnal felismerhető jelentéstartalmakra találunk. Ezek a szekunder rétegek is többolvasatúak. Azt a kérdést például, hogy miért egy test belsejében járunk, ahol még az ülőpad is a test része, azt a kettősséget, hogy a külső burkolat nem csak alu-üveg héj, hanem tradicionális struktúrák transzformációja, mindenki saját intellektusa szerint veszi észre, értelmezi és fejti meg. Az első és legfontosabb kitétel, hogy ez jól működő, szuverén, korszerűen új épület. De ennél több is. A Vaskorban hosszú snitteken keresztül némán ütik a vasat, nem magyarázzák, mi történik. Mégis lehet tudni. Hivatkozott irodalom: Elias Lönnrot: Kalevala (1835,1849). Jelentősebb ford.: Vikár Béla (1909), Nagy Kálmán (1972), Rácz István (1976). Paavo Haavikko: Vaskor (forgatókönyv). Ford. Kozmács István. Bp., Európa 1986. Vikár Bála: Magyarázatok a Kalevalához. Bev. Kosztolányi Dezső. Bp., La Fontaine Irodalmi Társaság 1935. Väinö Kaukonen: A Kalevala születése. Ford. Bereczki Gábor, Képes Géza. Bp., Gondolat 1983. Fehérvári Győző: „Dalnak új utat mutattam” (A Kalevala és a Kaleviopeg összehasonlító elemzése, magyarországi fogadtatása és hatása) Bp., Lucidus 2002. Koltai Tamás: Vaskor. Az eposz hitele. Filmvilág, 1985/03., 59–60. Nagy Elemér: Mai finn építészet. Bp., Műszaki 1976.

A lakótelepek eszmeisége elválaszthatatlan a modern városok létrejöttéhez vezető iparosítástól s az ennek nyomán felgyorsuló urbanizációs jelenségektől. Az építészet, illetve a várostervezés, városrendezés már az I. világháborút követően szembesült a tömeges lakásépítés kérdésével, ami mindenekelőtt társadalmi problémaként fogalmazódott meg. A kérdésre, „hogyan oldhatjuk meg az egyre inkább marginalizálódó, leszakadóban lévő társadalmi rétegek integrálását, s egyúttal politikai semlegesítését?”, az állam által irányított és felügyelt lakásépítési programok látszottak (többek között) kielégítő választ adni. A társadalmi szegregációval, a szegénység jelenségeivel szembesítő korai szociológiai munkák is sürgették az egészségtelen lakásviszonyok felszámolását, s az építészet szerepének újragondolását. A kevesek számára fenntartott reprezentatív építészet helyére egyre inkább a tömegek számára elérhető, gyakorlati megoldásokat felkínáló, ilyeténképpen elsősorban építésként felfogott építészet került. Az átalakuló s tömegessé váló modern társadalmak nem találtak magukra a korábbi városi struktúrákban és a városi terek átszervezését igényelték. Ezek a változások összhangban voltak az idő újonnan megjelenő ka-

A térré vált eszme: a lakótelepekről

Előképek

N. Kovács Tímea

sadalmi kísérletezgetések értelméről és értelmetlenségéről gondolkodnak.

DISPUTA Árkádok

N

apjainkban, különböző összefüggésekben ugyan, de újra hallani lehet a lakótelepekről. Szó esik profánabbnak tűnő ügyekről, rekonstrukcióról, hőszigetelésről, kifizetetlen közüzemi számlákról, de elvándorlókról és ottrekedőkről, leszakadásról, elszegényedésről úgyszintén. Törik a fejüket az építészek, mit és hogyan lehetne átalakítani, a komfortot fokozni, vagy épp a kiüresedett házakat szanálni, lebontani, a közösségi tereket élettel megtölteni. Törik a fejüket a politikusok, hogyan lehetne a lakótelepek népének kedvében járni, vagy legalább lecsendesíteni őket. Mert a lakótelepekről újra hallani. Nem mindig tolakodnak a vezető hírek közé, hacsak nem arról van szó, hogy az elgettósodott és bevándorlókkal teli városszéli telepek népe autókat kezd el felgyújtani és rendőrökkel csatázik, ahogy ez Franciaországban történt nem is olyan rég. Nem mintha az események gyújtópontjában kimondottan a lakótelepen-élés állt volna, de a kirekesztettségnek, a társadalom peremén való létezésnek időközben fontos metaforájává vált a lakótelep – s ebből a szempontból szinte mindegy, hogy Európa mely részén járunk. A lakótelepek, ha ténylegesen (még) nem is (mindenütt), de szimbolikusan már mindenképpen küzdőtérré váltak, ahol jól lemérhető a társadalom állapota, közelmúltjához való viszonya, konfliktusainak és konfliktusmegoldó képességeinek milyensége. A lakótelep társadalmi laboratóriumként jött létre, és sok szempontból az is maradt. A mögötte álló modern utópiák java része kiüresedett, maradtak viszont a mozdíthatatlan betonházak és az ide „bebetonozottak”: azok, akik már nem feltétlenül szabad akaratukból élnek itt, akik megrekedtek a lakótelepek „idejében” – abban az időben, amely ma már fényévekre távolodott tőlünk, holott csupán néhány évtizedről van szó. A lakótelep megépített, a szó szoros értelmében térré vált eszme, melynek eltűntével maga az épített környezet is fényét vesztette, megkopott, sőt, mintha meg is roggyant volna. Építészeti, filozófiai, politikai eszmékről, a modernitás gondolati pilléreiről van szó, amelyek nemcsak Kelet-Európából vannak elillanóban, hanem más vidékekről is. Megrendíthetetlen nyomaik viszont sokak számára még mindig meghatározó módon keretezik a mindennapokat. A lakótelepek mint életkeretek elsősorban lakóik számára jelentenek kihívást. De mindazok számára is, akik a megépített és a megélt környezet összefüggéseiről, az átfogó tár-

Velünk – óbudai lakótelep (Fotó: Hajdu Gáspár, 2007)

57

DISPUTA Árkádok 58

tegóriáival, a munka- és a szabadidő egyre határozottabb elkülönülésével s ennek megfelelően a munka és a szabadidő számára fenntartott terek specializálódásával. A gyárak és a körülöttük létrejövő munkáskolóniák jelölték ki azt az utat, amelynek huszadik századi végpontján a modern ipar- és lakótelepek állnak majd. A „lakótelep-gondolat” kiformálódásában a nagyvárosok 20. századi megújulása és a városi arculatot egyre erőteljesebben formálni kívánó kommunális politika szerepvállalása mellett az ideális társadalomra vonatkozóan megfogalmazott különböző nézetek is fontos szerepet játszottak. A 19. századi utópisták, illetve a két világháború közti (városépítészeti) reformelképzelések erőteljes képei a társadalmi egyenlőségről, illetve az emberhez méltó lakókörnyezetről olyan diskurzusok elindítói és táplálói voltak, amelyek nagymértékben meghatározták a tömeges lakásépítést.1 Ha tehát meg kívánjuk érteni a ma már megérthetetlennek látszót – vagyis, hogy miért születnek meg a „Tízemeletes kilövősilók: a munkaerő sorozatvetői” (Petri György) –, akkor számba kell vennünk a modern városok létrejöttét döntően befolyásoló ipari kultúra szerveződési elveit, így az időhöz való viszonyulását, az árutermelés átalakulását, a szabványosítás elterjedését, a modern városutópiákat s azokat a hatásokat, melyeket az élet egészére gyakoroltak. Az épített környezetnek a modern társadalom testére szabása természetesen több szakaszban valósult meg, s talán onnantól vette kezdetét, hogy elkezdődtek a városi testen végrehajtott sebészeti, higiéniai beavatkozások, a felülről irányított városrendezés első, erőszakkal is véghezvitt akciói. Jellemző módon ezek az átalakítások a társadalmi együttélés kereteit is alaposan átírták, s térben igyekeztek kezelni a különböző társadalmi osztályok jelenlétét. A társadalmi piramis városszerkezeti leképződése sok esetben azt jelentette, hogy bizonyos rétegek nemcsak a presz-

tízst, hanem a térbeli távolságot tekintve is messzire kerültek a városok mindenkori szimbolikus és tényleges központjától. A kirekesztés e módozatai tartósnak bizonyultak, amit legfőképp a városszéli munkáskerületek igazolnak. Sokatmondó, hogy a szocializmus időszaka alatt gyakran épp a korábban ennyire negatívan megítélt „városszél” értékelődött át. Itt valósultak meg az új városfejlesztések, a megépülő lakótelepek presztízsprojekteknek számítottak, azaz a város széle hirtelen a városfejlesztés „közepe” lett (míg a tradicionális városközpontnak – legalábbis néhány évtizedig – csekély figyelmet szenteltek). Gyárak – lakótelepek – (szocialista) városok A magyar városfejlesztések jelentős része az 1950-es, ’60-as évekre esik, arra az időszakra, amikor a legerőteljesebben, sőt minden más rovására, aránytalanul kiemelkedően támogattak bizonyos, stratégiainak tartott nehézipari ágazatokat, így például a bányászatot, kohászatot. A gazdasági vezető szerep kiemelkedő társadalmi jelentőséget biztosított, ami legfőképp az iparvárosok fejlesztésében, az ipari munkásság lakáshelyzetének szánt fokozott figyelemben, az ipari dolgozók magas munkabérében s, egyebek mellett, a bányászkultuszban is megtestesült. Ezekben az évtizedekben jöttek létre az új váro­ sok,2 a magyar Sztálinváros és azok az iparvárosok, amelyek szinte a semmiből, azaz mindenféle urbánus hagyomány nélkül nőttek ki a földből. Kizárólag azzal a céllal, hogy lakóhelyet biztosítsanak az iparban dolgozó, javarészt vidéki származású munkaerőnek. „Az új városok létrehozása – írja Germuska Pál – nem önmagáért való cél vagy modern építészeti eszmék megvalósítása volt, hanem a kommunista vezetők által megálmodott óriási gyárak munkahadseregének elhelyezéséül szolgáltak. A szocialista városnak életet és értelmet adó üzem határozta meg a település min-

A tömeges lakásépítés általános történetéhez lásd Körner Zsuzsa – Nagy Márta: Az európai és a magyar telepszerű lakásépítés története 1945-től napjainkig. Bp., Terc Kft. 2006. A lakótelepek építészeti, eszmei előképeit elemzi Kerékgyártó Béla A lehető legtöbb ember lehető legnagyobb fokú boldogsága? A lakótelep építészeti és városépítészeti eszméinek és modelljeinek kiformálódása az 1920-as években című írásában. In: N. Kovács Tímea (szerk.): Lakótelepek. A modernitás laboratóriumai. Bp., Kijárat 2008, 7–24. 2 Az új városok: Ajka, Dunaújváros, Kazincbarcika, Komló, Oroszlány, Ózd, Salgótarján, Százhalombatta, Tatabánya, Tiszaújváros és Várpalota. A szocialista városok elemzéséhez lásd Szirmai Viktória: Csinált városok. Bp., Magvető 1988. Germuska Pál: Indusztria bűvöletében. Fejlesztéspolitika és a szocialista városok. Bp., 1956-os Intézet 2004. A mindennapi életmódot vizsgáló, történeti antropológiai, mikrotörténeti szempontokat kamatoztató munka a magyar Sztálinvárosról: Horváth Sándor: A kapu és a határ: mindennapi Sztálinváros. Társadalom- és Művelődéstörténeti Tanulmányok 34. Bp., MTA Történettudományi Intézete 2004. 1

is alkalmat kínált, hogy nagy léptékekben gondolkodjanak, megálmodjanak egy „fehérlő, csillogó, ultramodern jövőt”. Ugyanakkor az építészeti víziókat társadalmi rend-elképzelések keretezték, a városépítést ugyanis a politikai elit arra használta, hogy demonstrálja a rendszer működőképességét és társadalmi hatalmát, erejét. A szocialista urbanizáció kiegyensúlyozatlan volta is ebből fakadt: nevezetesen a mindenáron erőltetett presztízsprojektekből, amelyek a rendszer kirakataiként voltak hivatottak működni – egy szép, új világ kulisszáit tolva a társadalmi észlelés, a nyilvánosság közepébe. Ilyen kulisszaként azonban nemcsak a felvonulásoknak, díszparádéknak megfelelő monumentális helyet adó közterek, sugárutak, reprezentatív városközpontok működtek. A modern „lakópaloták”, a lakótelepek is képesek voltak a rendszer társadalmi üzenetét hatékony módon közvetíteni. A lakótelep – a hétköznapok kerete A magát társadalmi aktőrként meghatározó modern építészet törekvései nem korlátozódtak az épített környezet átformálására. Fontos szempontként fogalmazódott meg magának a társadalomnak az átalakítása, azaz a lakók városlakókká nevelése, bizonyos viselkedésmódokkal, életmintákkal való megismertetése, ezen keresztül életük jobbá tétele. Ez korántsem bizonyult magától értetődő folyamatnak. A 20. század első felében a tudományos elvek alapján meghatározni próbált lakóérték magával hozta ugyan a lakófunkcióknak az egyes lakóterekben való megjelenítését is, tehát, hogy mindenkinek legyen pihenésre, tisztálkodásra, étkezésre alkalmas helye saját lakásában, ez azonban tömegesen inkább minimalizált formában valósulhatott meg. A tudományos megközelítésmódoknak, vagy úgy is fogalmazhatnánk: a minél teljesebb racionalizáltságnak, a gépesítés és technizálás logikájának köszönhetően a „lakógép”6 fogalma mellett ott áll szinte kimondatlanul is az „embergép”, aki mintegy hagyja magát „beprogramozni”, idejét racionálisan szervezi a legracionálisabban megszervezett terekben: közösségi, ha a terek azt írják elő, s csak

Germuska Pál: A szocialista városok létrehozása. Századvég, 2002/2., 49–73. Perényi Imre: A város lakóterülete. Bp., Akadémiai 1954, 33. 5 Weiner Tibor: Sztálinváros, szocialista város. A városépítés módszere. Építés – Építészet. 1952/11–12., 589– 598. 6 „machine á habiter”, Le Corbusier metaforája, amellyel azt fejezte ki, hogy a modern lakóház számára is a gépi formák funkcionális szépségét tartja mérvadónak. 3 4

DISPUTA Árkádok

denkori sorsát: ha az üzem építése kiemelt feladat volt, akkor a városépítés is rohamtempóban haladt, ha a beruházás ütemét lelassították, netán leállították, akkor a település fejlesztése is félbemaradt. Az adott üzem, illetve iparág jövője viszont a gazdaság- és iparfejlesztési politikától függött. Amiről viszont a pártközpontban döntöttek.”3 Gyár és város egysége a szocialista város egyik eszmei alapkövének számított. Ezt fogalmazta meg a korszak egyik vezető építésze, Perényi Imre („az iparterület és a lakóterület a város legdöntőbb területi egységei és a legnagyobb mértékben egymásra vannak utalva”4), de hangot adott ennek a Sztálinvárost tervező Weiner Tibor is, amikor az általános rendezési terv készítése során a szocialista város mibenlétéről gondolkodott: „A szocialista városnak nincsenek kül- és belterületei, hanem a szocialista rend demokratizmusa nyilvánul meg abban, hogy a város minden része azonos minőségben épül. A szocialista város és a szocialista ipartelep egy szerves egységnek két pólusa. Így a városcentrum és az üzem főbejárata közvetlen vonatkozásban kell, hogy álljon egymással. A városok szerkezeti felépítésükben és építési megoldásokban alkalmassá kell tegyék a várost a közélet minden megnyilvánulása részére, az egyedi, családi élettől kezdve az egész társadalmat összefogó legnagyobb demonstratív megnyilvánulásig. Egyenes következménye ennek a követelésnek az útvonalak, városterek, középületek és lakónegyedek olyan alakítása, amelyek úgy az utcaterek és beépítések megállapításánál, mint az épületek architektúrájánál számításba veszik azt a monumentalitást, amelyet különböző társadalmi megmozdulások, különböző fokozatokban a szocialista városban megkívánnak. Következménye tehát ennek a követelésnek az új szocialista eszmei tartalom minden városalkotó elemben való kifejezése.”5 A fenti sorokból is látható, hogy az új városok megtervezése, egyáltalán az a lehetőség, hogy a semmiből városokat lehet teremteni, olyan épített környezeteket, amelyeket nem korlátoznak, „rontanak el” korábbi városi tradíciók, ahol nem kell maszatolni kusza városközpontokkal, műemlékekkel és így tovább, az építészek számára

59

DISPUTA Árkádok 60

rekreálódni húzódik vissza a minimalizált privát terekbe. Ahogy a terek átszabása, úgy a lakók átnevelése is több hullámban zajlott a 20. század legelejétől. Európa-szerte jelen volt az a törekvés, amely a főképp nőket megcélzó lakásberendezési folyóiratok révén próbálta meg a lakossággal megkedveltetni az új lakókörnyezeteket. Ennek paradigmatikus értékű példája a hagyományos női territórium, a konyha kapcsán kibontakozó diskurzus. A központi családi élettérben a tudományos alapokon nyugvó s szigorúan funkcionálissá formált konyha lényegét nem a négyzetméterekben mérhető különbségek jelentik, ez a helyiség a munkamegosztás, a racionális időszervezés, a női munkavállalás és az emancipáció szimbolikus csatatere volt. S egyúttal a nők, rajtuk keresztül pedig a társadalom megnevelésének egyik kísérleti eszköze. A híres frankfurti konyha tervezője, Margarethe Schütte-Lihotzky 1926-ban megtörhetőnek vélte a nők konzervatív beállítódását – a lakályos, ámde őket túl sok háztartási munkával megterhelő konyha melletti kitartását –, többek között lakberendezési kiállítások és folyóiratok bevetésével. Az újdonság varázsa (mint az egyre inkább előretörő fogyasztói kultúra egyik mottója), valamint az esztétikum mércéinek átállítása (a funkcionalitás újonnan felfedezett esztétikuma) voltak azok a „talpkövek”, amelyekre a női fogyasztók meghódításának stratégiáját lehetett alapozni. Ez a fajta „nevelés” azonban nem járt feltétlenül sikerrel. Kérdéses maradt – s nemcsak a húszas években –, hogy az újonnan szervezett terek, s ezek lakberendezési tárgyai ki tudják-e szorítani a családi együttélésre és szerepmegosztásra vonatkozó meggyökeresedett koncepciókat, s hozzájárulnak-e a társadalom modernizálásához? Az 1970-es években a pécsi Uránvárosban megépült 17 emeletes mini-felhőkarcoló eredeti terveiben szinte magától értetődő módon szerepeltek a mini-frankfurti-konyhák, ahol a házias�szonyok forgószéken ülve, körbe forgolód-

va végzik el a mini-háztartások mini-munkáit.7 A hagyományos konyha, azaz a főzés és az étkezés szerepe a földszintre tervezett étteremre volt osztva. Igaz, hogy ez az étterem meg sem épült, de ha megépült volna, se tudta volna a máig ható beidegződést, a „vasárnapiebéd-kultuszt” s vele a nemek közti munkamegosztás mintázatait felülírni. Így hát a női emancipáció ezen a ponton (is) csorbát szenvedett, ráadásul a közösségi élet nyilvános és privát terei létre se jöttek, a lakóközösség ideál maradt csupán, a család közössége pedig sem az elképzelések szintjén, sem a szó szoros értelmében nem fér(t) be a konyhába. A nők tehát egyedül maradtak tudományos-modern konyháikban – s hagyományos szerepeikben. Kijelenthető tehát, hogy a modern építészeti terek, s a mögöttük felhalmozódó társadalmi eszmék csak korlátozottan tudták beváltani a hozzájuk fűzött reményeket, a társadalmi modernizálódás nem feltétlenül tartott lépést a megépített környezettel, amely viszont sok esetben képtelen volt reagálni a lakóközösségek sajátosságaira. Az ilyen-olyan intenciójú „formáljuk az embereket a lakókörnyezetükhöz” projektek megtorpantak, kicsorbultak. Az 50-es években Keleten és Nyugaton egyaránt megfigyelhető, nagy lendületű, kísérletező jellegű és/vagy nagy presztízsprojektjeit8 a kompromisszumokkal és lefelé nivellálással teli évtizedek követték a lakásépítés területén. Futószalagon kezdtek épülni a panelek, a városlakók pedig lassan búcsúzni kezdtek a gondolattól, hogy az építészet a jobb társadalom megteremtésének egyik fő letéteményese. A lakótelep – a jó és a rossz metaforája Napjainkban egyre intenzívebb viták folynak arról, mi is legyen a lakótelepekkel. A volt szocialista iparvárosok, az urbanizáció egykori fellegvárai mára „zsugorodó városok”9 lettek. A panellakók – a lakóparkok, a belvárosi polgári lakások és a sikkes elővárosok lakói számára – kezdenek „űr-

Az Uránvároshoz lásd Axel Halling, N. Kovács Tímea, Lidia Tirri: A legmodernebb lakótelep. Élettörténetek a pécsi Uránvárosból. Bp., Kijárat 2008. 8 Kelet- és Nyugat-Berlin összefüggésében egy-egy ilyen társadalmi-építészeti projektet dokumentált 50 év távlatából a fotós Lidia Tirri. Lásd Ylva Queisser, Lidia Tirri: Leben hinter der Zuckerbäckerfassade. Erstbewohner der Karl-Marx-Allee erzählen. Berlin, form + zweck Verlag 2004, Lidia Tirri: Wohnlabor Hansaviertel. Geschichten aus der Stadt von Morgen. Berlin, Amberpress 2007. 9 A zsugorodó város fogalma és jelensége a tárgya annak a nemzetközi projektnek, amelyet 2002-ben a Német Szövetségi Kormány Kulturális Alapítványa hívott életre a keletnémet városokban jelentkező drámai változások (több, mint egymillió üresen álló lakás, elhagyott ipari övezetek, használaton kívüli kulturális, művelődési intézmények) elemzésére, nemzetközi összehasonlítására és társadalmi kezelésére. A projekt a kutatómunka eredményeit több kiállításon isbemutatta, s kiadta többek között a zsugorodó városok atlaszát. Lásd www.shrinkingcities.com Utolsó lehívás 2010. 07. 06. 7

10

Ezt igazolta Konrád Györgynek és Szelényi Ivánnak az új lakótelepeken a 60-as években készített szociológiai felmérése is. Lásd Konrád György – Szelényi Iván: Az új lakótelepek szociológiai problémái. Bp., Akadémiai 1969.

DISPUTA Árkádok

lényeknek” hatni. Mintha egy ismeretlen hatalom csöppentette volna őket szürke kis kockáikba, ahol aztán ott is felejtődtek. Ma már bizonygatni kell a háromnégy évtizede még magától értetődőt: jó a panelben lakni! Azok az elvetemültek pedig, akik teljesen azonosulni tudnak lakótelepi lakásaikkal s a lakókörnyezetükkel, végképp különcnek számítanak. Pedig nem Havanna lakótelep (Fotó: Benkő Imre, 1984) is oly rég volt, hogy a lakótelepre, az összkomfortba költözés a vágyak netovábbja volt, bólumainak számító lakótelepek helyzete egyre problematikusabbá vált. Mára a ócska társbérletekben lakók és vidékről gettósodás, a társadalmi szegregáció, az beköltözők ezreinek jelentette lakhatási elszegényedés adják e lakókörnyezetekgondjaik megoldását, sőt: az életszínvonal kel kapcsolatos diskurzusok fő toposzait. és a presztízs látványos megugrását. A lakótelepek a modernizálódás fele- Ennek hátterében több különböző típusú más sikertörténetét példázzák. A 2. világ- változás húzódik meg: a társadalmak lassú háborút követő időszak lakásínségére ha- átrendeződése, az állami lakásépítések fokozatos visszaszorulása, és legfőképpen az tékony gyógyírt kínáltak, s egyben olyan társadalmi problémák megoldását ígérték, indusztriális modernitás fokozatos, de bizmint a társadalmi egyenlőtlenség, a sze- tos széthullása. Ebben a folyamatban egyre nyilvánvalóbb módon szorul háttérbe a mogénység és a hajléktalanság. A lakótelepek akkor élték virágkorukat, amikor a város- dern városokat és a 20. századi városfejfejlesztések jellemző módon a városok szé- lesztéseket oly döntő módon meghatározó leire összpontosultak, amikor a hagyomá- ipari kultúra – s mindaz, ami életmódban, értékekben, társadalmi elvárásokban nyos városközpontok a régi, meghaladandó ehhez kapcsolódott. A munkásosztály vagy világot jelképezték, amelyekkel szemben új központokat, új városrészeket kellett, az alsó középosztály feltartóztathatatlanul marginalizálódik, társadalmi státusza folehetett felépíteni. A lakótelepek az új világ, a szocialista modernitás fellegvárai­ lyamatosan süllyed, s ez együtt jár a lakóként készültek, elsősorban a korábban ki- telepek leromlásával, szétesésével. rekesztett, majd a társadalom eszmei közeMinden a visszájára fordult tehát, s úgy látpébe vont munkásosztály számára. Tudjuk szik, hogy a lakótelepek nem felszámolják, persze azt is, hogy a lakótelepek modern hanem gyors tempóban újratermelik a tárvilága nemcsak ezt a társadalmi réteget vonzotta, újszerűsége, egészséges, kényel- sadalmi problémákat. A racionalizáltnak a mes volta mágnesként hatott az értelmisé- szűkre szabott lesz a „szinonimája”, a mindenki számára elérhető a rossz minőségűvel giekre is.10 Voltak idők, mikor kiváltságnak számított a lakótelepen élés. lesz egyenértékű, a tudományosan meghatározott lakásminimum pedig a szó szoros A lakótelepek – szó szerinti és szimbolikus értelmében a minimumot kezdi el jelenteni. értelemben vett – városszélisége azonban Az előrelépés lehetőségét, a társadalmi momintha megbosszulta volna magát. Alig bilitás ígéretét hordozó lakótelepek világa telt el egy-két évtized, s a 80-as évek- elsősorban a határok, az elmozdíthatatlan től kezdődően a modern társadalom szim- határok világává kezd válni.

61

Szöveg és szövetkezet Koroknai Edit DISPUTA Árkádok

Előre gyártott elemek szóban és lakásban A panel nemcsak metaforaként, tehát mint nyelvészeti fogalom, de építészeti (szak) szóként is benne van a köztudatban. Aki panelekben beszél, annak szóhasználata korlátozott, kifejezésmódja sablonos, sőt, unalmas. Aki panelben lakik, az iparosított technológiával épült házban él. A panel szinonimája többek között az elem, tábla, táblácska. De van-e köze a nyelvészeti fogalomkörben határozóként, a mindennapokban pedig építészeti meghatározásként használt két jelentésnek egymáshoz? Panelekben beszélnek-e azok, akik panelben laknak, s panelben élnek-e azok, akik előre gyártott elemekből építik fel mondandójukat? Milyen lehet panelben élni, s hogyan került oda az a körülbelül kétmillió ember, aki ma Magyarországon iparosított technológiával készült lakásban tölti mindennapjait? Függőleges terjeszkedés „Ország-világ előtt jogos a büszkeségünk: Debrecen a házgyári elemekből készült lakások útján is újjászületik. Szebb lesz, mint bármikor is volt.”1 Sütő Gyula 1971-ben a megyei napilapban megjelent sorai a második világháborúig vezetik vissza az okokat: a több mint 60 milliós áldozat, a több millió árván maradt gyerek, a papírruhák viseléséig és gyomevésig juttató szegénység mellett a második világháború egyik tragédiája a rombolások következtében kialakult mérhetetlen lakáshiány volt. Korabeli források szerint Debrecenben az 1944-es amerikai légitámadások során súlyos sérülést szenvedett a házas ingatlanok mintegy egyharmada, s teljesen elpusztult közel tíz százaléka. A háború utáni pénzhiány és éhínség következtében ezen sokáig nem is lehetett segíteni, így az ötvenes évek végén a lakosságnak közel 70 százaléka élt elavult lakásokban egészségtelen körülmények között. Ráadásul Debrecenben a többi nagyvároshoz képest is rosszabb volt a helyzet: itt volt a legtöbb egyszobás, a legkevesebb, vízvezetékkel és WC-vel felszerelt lakás. 2 1961-ben aztán a helyzet javítása érdekében új rendezési tervet fogadtak el, amely radikális változásokat eredményezett a városban. Az egyébként is terebélyes

Hajdú-Bihari Napló, 1971. november 16. Kozma Gábor: Debrecen városszerkezetének változása az 1930-as évek vége és 1990 között. Egyetemi doktori értekezés, Debrecen, 1994 3 Hajdú-Bihari Napló, 1971. november 11. 1

62

faluként számon tartott városban fontos szempont volt, hogy a további terjeszkedés függőleges irányú legyen, az infrastruktúrát pedig a lehető legkisebb mértékben kelljen fejleszteni. Ennek jegyében főleg belvárosi, közművesített területeket jelöltek ki arra, hogy többemeletes házakkal építsék be (ilyen volt például a Libakert, a Vénkert és később az Újkert is). Debrecen első igazi lakótelepe a Libakertben, első 30 lakásos bérháza pedig a Darabos utcán épült fel. Az akkori sajtó óriási sikerként értékelte, hogy 1970. november 6-án – a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulójának tiszteletére – felavathatták ez utóbbit. Ám ennél is többre tartották magukat az építőket, akiket hősökként szerepeltettek a lapok hasábjain. „A 30 lakásos házgyári lakást sokan megcsodálták. Csodálatra méltó azonban elsősorban az építők munkája, tettrekészsége, áldozatvállalása.” Legalább ilyen csodálatra méltóak voltak a cikkek tanúsága szerint a szovjetek is, akik gyakorlatban is segítették a debreceni házgyár megépítését, s ráadásként – így a cikk – „Megtiszteltek bennünket a nagy avatási ünnepségen is.” 3 Az első lakótelep Debrecenben a 70-es évek elején állt össze: a Fényesudvart – amely a szegényebb réteg egy jelentős csoportját felszívta – a Vénkert, illetve a Hortobágy–Csemete–Mester utcai tömb követte, valamint a Bethlen és a Darabos utca. Az Újkert 1982-ben fejeződött be, de ezzel párhuzamosan – 1978 és 1986 között – épültek a Tócóskert bérházai is. A két utolsó, már inkább emberbarát panelövezet az 1989ben átadott tócóvölgyi és a Wesselényi lakótelep voltak. A korabeli apróhirdetéses rovatok már 1970-ben is tömve voltak lakásokkal: nagy számban kínálták a még át sem adott vagy már átadott, de sosem lakott ingatlanokat, ma már nehezen elképzelhető áron. 1980ban vette első lakását Kovács Domonkos is: 140 ezer forint készpénzért plusz 70 ezer forint OTP-átvállalással. Kovács Domonkos emlékszik, hogy óriási előrelépés volt ez mindenkinek, hiszen ezeknek a lakásoknak már mindegyikében volt WC, fürdőszoba, távfűtés és villany. Sőt, járt velük konyhaszekrény és padlószőnyeg is.

2

A jelen: bárki felismeri Mielőtt a debreceni lakótelepeket, környezetüket és lakóikat vennénk számba, találni kell egy általánosan elfogadható meghatározást a lakótelep kifejezésre. A Wikipédia jegyzékében: „A lakótelep olyan lakóépületek összessége, melyek időben és stílusban egységesen épülve, az adott település, településrész egyéb épületeitől megkülönböztethetően alkotnak egységes telepet.” Ez a definíció azonban jóval tágabb meghatározás annál, mint amit a lakótelepekre általában alkalmazhatnánk. Szociológusok többnyire a KSH legutóbbi népszámláláskor használt meghatározását fogadják el; eszerint „az utóbbi évtizedekben, többnyire házgyári technológiával épített, középmagas és magas lakóházak, házsorok együttese (a lakótelep)”. Van olyan meghatározás, amely a lakásszámot minimalizálja (legkevesebb 500 lakás), és van, amelyik a közös telket és az egységes, általában típustervet veszi alapkritériumnak. Mindezek ellenére a járókelőkben még sosem vetődött fel, vajon felismerik-e, mikor érnek a város közigazgatási határain belül egy lakótelepre. Egy lakótelepet ugyanis bárki felismer: vasbetonból készült, leggyakrabban 4 és 10 emeletes bérházak alkotják. A lakótelepek infrastruktúrája többnyire

hiánytalan (van fűtés, víz, villany, csatorna), járnak a tömegközlekedési eszközök, van óvoda, iskola, orvosi rendelő, bolt és fodrász és minden, amire igény mutatkozott. Egy dolog nincs a lakótelepeken: parkoló. Pontosabban van, csak nem elég, sőt, még pontosabban: elég is lenne, ha a parkoló emberek is rugalmasabbak lennének (az Újkertben például a 7200 lakásra 8000 parkoló jut, csak épp senki nem hajlandó az ablakától 100 méternél messzebb megállni). – Tizennyolc évig éltem családi házban, falun. A kettőt összevetni nehéz – magyarázza Hegedűs Klára, aki a Tócóskertben vette pár évvel ezelőtt első, 44 négyzetméteres lakását –, mert a város és a falu között rengeteg a különbség, és ezek közt nagyon kis tényező a kert. A családi házban persze sokkal jobb volt, kimehettem a kertbe, volt kutya, macska, csirke, paradicsom, paprika, eper, virág. Tudtam hová rakni a biciklimet, lehetett szalonnát sütni, bográcsozni, gyerekként meg játszani egész nap. Ehhez képest a panelnek annyi előnye van, hogy a városban van. Bármikor felülhetek egy DKV-járatra és elmehetek a városba bulizni, vásárolni. Talán még annyi, hogy olcsó volt megvenni, és az fenntartani is. A másfél szobás lakás rezsije 20–30 ezer forint nyáron-télen, ráadásul maximum egy óra alatt ki lehet takarítani. Előnye még, hogy meleg van, mert nincsen hőszabályozó. A „lakótársaim” ugyanis nem szavazták meg, mert minek az. Se szigetelés, se ablakcsere… Pedig a Tócóskert nem is a leghátrányosabb helyzetű lakótelep – vagy inkább: leghátrányosabb helyzetűek lakótelepe –, sem kor, sem végzettség, sem foglalkoztatottság tekintetében. Míg például a Fényesudvarban a felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya kevesebb, mint 13%, a Tócóskertben ez 3%-kal magasabb. A foglalkoztatottak arányát tekintve ez a különbség még szembetűnőbb: a fényesudvari

Magyarországon körülbelül 795 ezer panel- és iparosított technológiával épült lakás található. Mindezekre a második világháború utáni években, évtizedekben fellépő minőségi és mennyiségi lakáshiány miatt volt szükség, s építésükhöz a szovjet kész házgyári technológiát alkalmaztuk. Ezeket a „betontornyokat” eredetileg 50 évre tervezték, de a mai szakemberek a világ minden táján azzal számolnak, hogy legalább 100 évig talpon maradnak. Néhány országban megkezdték ugyan elbontásukat (robbantásukat), egyelőre azonban nem értek el lényegi előrelépést. Debrecenben nagyjából 30 ezer panellakás található, vagyis a 2,5–2,6-os szorzót alapul véve 75–78 ezren élnek bérházban. A debreceni házgyár évente 2500 darab – átlagosan 53 négyzetméteres – lakást állított elő, naponta akár 8–10 lakóegységet is le tudott gyártani. A helyi igények kielégítésén túl Szabolcs-Szatmárba is készített a cég a lakások építéséhez szükséges elemeket, illetve egész Hajdú-Bihart (többek között Szoboszlót, Böszörményt, Nánást is) ellátta panelekkel. 1990-re már a lakótelepeken élt a cívisváros lakosságának több mint egyharmada. Az országban először Debrecenben épültek panelből sorházak: több mint 25 éve a Vezér utcai lakótelepen, s a többi sorában ez a mai napig elit helynek számít.

DISPUTA Árkádok

A városnak azonban mindez igen sokba került, mivel teljes városrészeket kellett lebontani, hogy átadják a helyet az új, magasabb (rangú) negyedeknek. Így tűntek el – hasonlóan a mai belvárosi beépítési politika nyomán végbement belvárospusztuláshoz – földszintes polgárházak, jellegzetes cívisporták, s kerültek a helyükbe 4–6–10 vagy esetleg 14 emeletes bérházak. Ezek aztán mai napig eredeti helyükön maradtak, egyelőre sem lerombolni, sem helyükről elmozdítani nem próbálta és nem tudta őket senki.

63

36,8%-kal szemben a tócóskertiek csaknem 45%-ának van munkahelye. Mégis, nemcsak a Fényesudvart, a Vénkertet, az Erzsébet

utcai 4 emeletes tömböket, de a Tócóvölgy kivételével valamennyi lakótelepet az ott élők számának csökkenése jellemzi.

Egyes lakótelepek lakosságszámának alakulása 1980 és 2001 között lakótelep

1980

1990

2001

Fényesudvar

5474

4168

3948

Vénkert

12 040

9553

7355

Újkert

15 412

22 594

19 834

Tócóskert

–

21 778

21 178

Tócóvölgy

–

2594

3754

(Forrás: a KSH népszámlálási adatai)

Sokan vannak azonban, akik szívesen maradnak életük végéig panelben, és bár látják hátrányait az „egymás hegyén-hátán való létnek”, állítják, a lakótelep igenis élhető környezet.

DISPUTA Árkádok

Az élhető környezet – disznótorral

64

Tóthfalviék 1976-ban kapták lakásukat az Újkert egyik tízemeletes monstrumában. Bár elismerik, ablakukból csak újabb ablakokat látnak, őket ez különösebben nem foglalkoztatja. Sőt, Piroska szerint igenis fontos, hogy ilyen közel talál barátokra, nem kell taxival hazamennie, ha sokáig marad a szomszédban (de még cipőt sem muszáj húznia, mehet papucsban is), és bármikor leugorhat egy pohár tejfölért, mindig talál nyitva tartó boltot a közelben. – Mi van a huligánokkal, lakótelepi bandákkal? – kérdezi Piroska mintegy magától. – Nem olyan vészes a helyzet, ahogy sokan állítják: ezek a tinédzserek is csak egyszerű fiatalok, akik igénylik a közösséget és vagány dolgokkal akarják felhívni magukra a figyelmet. Szerencsére a legtöbb esetben ez kimerül magamutogatásban, az elmúlt három és fél évtized során egyszer kellett randalírozók miatt rendőrséget hívni. Ennyi a város más részén is előfordul. Sokan persze másként látják a helyzetet: a postást zavarják a hajnali, másnaposan ténfergő tizenévesek, a hajléktalanok, akiken időnként szó szerint át kell lépniük, hogy bejussanak egy-egy lépcsőházba, miközben a bejutás egyébként is egyre nehezebb. A közbiztonság romlása miatt ma már szinte valamennyi lépcsőházat kódos kaputelefon őrzi, s ha egy helyettesítő postás egyszerűen becsenget valakihez, hogy nyissa ki az ajtót, mert leveleket hozott, a legtöbben be sem engedik. – A lakótelepi társasági életről keveset tudok mesélni – folytatja Klára a Tócósból. – Szomszédaimat látásból

ismerem, de beszélgetni nem szoktam velük, gyűlésekre nem járok. Ha becsenget a házmester, őt beengedem azért. Sokan egyébként láthatóan jól érzik itt magukat, a gyerekek játszanak a belső parkban, a szülők meg beszélgetnek, vagy fentről ordítanak le rájuk, hogy ideje felmenni vacsorázni. Közel van az óvoda, az iskola, még a gimnázium is. Lehetőség van arra, hogy egy gyerek 18 éves koráig szinte ki se mozduljon innen. Itt az orvosi rendelő, csomó bolt, piac, sőt már gyorsétterem is. Akár mackóban is le lehet ugrani a sarki garázsban működő kocsmába. A cirkusz és a forgó is mindig ide jön.  Ráadásként pedig lehet kocsit mosni a garázs előtt, egyszer még disznótort is láttam a parkban. Klára azonban nem a toleránsabbak közé tartozik: nem bírja, hogy nagyon sokan nagyon közel vannak hozzá. De amit még ennél is jobban gyűlöl, azok a poloskák. „A nyolcadikon lakik valaki, aki miatt újra és újra lejönnek a csöveken keresztül a rovarok – részletezi. – Irtani minek, mert úgyis nála laknak a dögök, én hiába pusztítom. Pedig 1500 forintért befújják az összes bútort, szekrényt, ruhát, egy hétig nem mosok fel, aztán igen, esetleg eltelik egy-két nyugodt hét, aztán kezdhetem újra. Négy éve élek itt, de azóta semmi sem változott.” Hátránya persze a kertes háznak is van – Kissné Bodolai Mónika komplett összehasonlító elemzéséből ez is egyértelművé válik. Ahogyan az is, meddig lehet „ép és�szel és lélekkel” kibírni a betonban. – Vásárlás szempontjából a panel aránylag biztonságos – sorolja az iskoláskorú gyermek édesanyja –, tudod, mire számíthatsz. Ellentétben egy használt házzal, új társasházzal, ahol ott verik át az embert, ahol tudják. Egy panelben nincs mit elhallgatni. Aki egész nap dolgozik, és keveset van otthon, annak tökéletes a bérház, mert minden van a közelben, és nem szükséges nagy

A jövő: szociális csapda? „Az elkészült tervek arra engednek következtetni, hogy a debreceni házgyár termékeiből épülő lakások Debrecent még szebbé, változatosabbá, vonzóbbá, korszerűbbé, modernebbé teszik. A kombinát termékei nekünk épülnek, bennünket gazdagítanak. A honos debreceni tudja igazán, mit változik ez a város (…), és hogy a jövő útja csak a házgyári lakások építése lehet.”4 Jól tudjuk, a jövő útja idővel azért igen nagy fordulatot vett, s a vita ma már leginkább arról folyik, meddig viselhetők még el a betonrengetegek környezetünkben. A lakótelepről a megkérdezettek mintegy 40%-a akar elköltözni, bár az elköltözést nem a lakótelep iránti érzelem mozgatja, sokkal inkább más tényezők befolyásolják: kertes ház iránti vágy, a magas rezsiköltség, a családi viszonyok változása.5 Sok szakember jóval szkeptikusabban látja mindezt. „A lakótelepek esetében a szociális problémák megjelenését követően egy önmagát gerjesztő folyamat jöhet – és jött is már részben – létre. A lakótelep olyan szociális csapdává válhat, ahonnan nincs menekülés. A folyamatosan növekvő infláció és csökkenő életszínvonal mellett a lakás megvételével vállalt anyagi áldozat akkora rést jelent a család költségvetési mérlegén, amelyet az esetek többségében csak a közüzemi díjak kiegyenlítésének halogatásával lehet megoldani. Nem vélet-

len, hogy a lakótelepi díjhátralékos családok száma egyre nő. Ebben a lakáskonstrukciós formában ugyanis nem jöhetnek számításba azok az eljárások – fogyasztás csökkentése, más típusú fűtés, világítás alkalmazása –, amelyek más esetben úgymond kitolhatják a díjhátralékossá válás időpontját.”6 Ezen a helyzeten persze valamennyi városban próbálnak javítani, elsősorban a panelprogram keretében. A cívisvárosban a Debreceni Hőszolgáltató a feladat felelőse. A távfűtött felhasználói rendszerek korszerűsítése, a hőleadónkénti szabályozhatóság, a költségmegosztás kialakítása lassan húsz éve, 1991-ben indult meg a megyeszékhelyen. A zrt. 1997 óta energia-tanácsadással, pályázati úton pedig évi húszmillió forinttal is támogatja a lakossági felhasználókat az energia- és költségtakarékossági korszerűsítésekben (amelyek sokszor hőszigeteléssel, a nyílászárók cseréjével is kiegészülnek). Ennek eredményeként a szakemberek szerint épületenként átlagosan 17%-os hőenergia-megtakarítás érhető el, az épület adottságaitól, a felhasználók szokásaitól, energiatudatosságától függően. De hogy sok ezer, radiátorra szerelt tekerőtől, új, műanyag ablakoktól és az átlagos 17%-os megtakarítástól élhetőbbé válnak-e a lakótelepek? A nyugdíjasok szerint talán igen, hiszen végre zárt ablakokkal is elérhetik télen, hogy ne legyen 26 fok a szobákban, valamicskét csökken a számlájuk is, a boltok pedig továbbra is közelben lesznek. A diplomás, munkával rendelkező fiatalok szerint nem ilyen egyértelmű a válasz. – Körülbelül egy évig tudom még elképzelni itt a jövőmet – zárja a tócóskerti Klára –, gyereket nem szülnék ide. De azt gondolom, vannak, akik erre a helyre születtek, és ők nagyon jól érzik itt magukat. Ismernek mindenkit, mint egy faluban, csak ők nem egymás mellett, hanem egymáson laknak. És meddig bírhatják ezeket a körülményeket az állatok, akiktől még inkább távol áll a panel mint kommunikációs eszköz és mint lakókörnyezeti elem? A gazdás kutyák bármeddig, hiszen zöld felület van elég, még ha nem is igazán erre a célra, a gazdátlan ebek meg többnyire a város szélére, kertségekbe „menekültek”. A lakótelepek legnagyobb veszteseit, a madarakat pedig – „akiket” fiókáikkal együtt rendszeresen befalaznak a hőszigetelés során a panelrésekbe – úgysem kérdezi senki.

Tizenegyezer lakás házgyári elemekből. Hajdú-Bihari Napló, 1972. január 5. Mészáros Mónika: Kié a lakótelep Magyarországon? TDK-dolgozat, kézirat, Debrecen 6 Csizmady Adrienn: A lakótelepek térbeni-társadalmi szerkezetének változásai 1960–1999. Doktori disszertáció, 2000

DISPUTA Árkádok

energia például a takarításához. Pici gyerekkel is kibírható nagyjából egyéves korig. Hátránya a bűz (a panelszag szellőztethetetlen, és ehhez jön még a kuka szaga), az emberek többsége idegen, a lakásból hallani a liftet, a szemétürítést, a mulatozásokat. A kertes háznak ezzel szemben sokba kerül a fenntartása, a legtöbb dolog messze van, mind időben, mind térben, sokkal nehezebb a takarítása, a ház körüli munkával együtt pedig az otthoni munka többszöröse a panelbelinek. Ám óriási előnye, hogy kisgyerekkel nincs szükség naponta (zömében koszos és elhanyagolt) játszótérre menni, hiszen ott az udvar, a kertben termelhet az ember, amit akar, lelkiismeret-furdalás nélkül tarthat háziállatot, bármikor csinálhat kinti programot, este pedig csend és sötét van. Persze, ha az ember kifog egy rossz szomszédot, akkor teljesen mindegy.

4 5

65

A bennünk lakozó idegen

DISPUTA Lépcsők

Julia Kristeva: Önmaga tükrében idegenként

66

Furcsa felépítésű könyv. Az első rész – a bevezetés, ha úgy tetszik – egy töredékes formában megírt esszé, melynek címe: Toccata és fúga az idegennek. Variációk az „idegen” témájára, rengeteg vallomásos elemmel (Kristeva majd fél évszázada él Franciaországban, de esze ágában sincs megfeledkezni élete első szakaszáról, amelyet Bulgáriában töltött.) A munka további, mintegy kétharmadnyi részét egy szisztematikus történelmi áttekintés teszi ki, amely a görögöktől a felvilágosodásig tárgyalja az idegenhez való viszony társadalom- és eszmetörténeti változásait. Az utolsó nagyobb egység a legkülönösebb: ebben Kant „pacifista univerzalizmusától” lép tovább a nemzetállamiság, a nacionalizmus és a „néplélek” (főleg német földön, a 19. században kialakult) eszmevilágán át… egészen Freudig. Tudjuk, Kristeva Lacan vezetésével folytatta pszichoanalitikai tanulmányait. Nem csoda hát, hogy osztja azoknak a véleményét, akik szerint a bécsi mester „kopernikuszi” fordulatot hajtott végre: az emberi bensőbe helyezte át az idegenség problematikájának súlypontját. A könyv záró lapjain pedig arról igyekszik mérleget készíteni, hogy mi következik mindebből, vagyis mit gondoljunk ma (igazság szerint az 1980-as évek végén, amikor a mű született) az „idegenhez” való viszonyunkról. Kristeva tehát ekkor még nem reflektálhatott a Szovjetunió megszűnését követő társadalmi átalakulásokra, az új demokráciák létrejöttére, az elmúlt két évtized háborúira, amelyek döntő pontokon árnyalhatták volna a jelenről alkotott képét. Kiváló elméleti képességeire és finom történelmi érzékére jellemző, hogy huszonkét évvel a megjelenés után úgyszólván semmi hiányérzetünk sincs a könyv olvasása közben. Ez azt jelenti, hogy sikerült egy olyan teoretikus mátrixot felvázolnia, amely be tudja fogadni a később bekövetkezett történelmi események karakterisztikus értelmezéseit is. Ha elfogadjuk megközelítésmódját, akkor kétségkívül

rendelkezünk egyfajta mércével ahhoz, hogy előre- vagy visszalépésként értelmezzünk egy-egy eseményt, egy törvényhozási gesztust vagy egy politikai formáció kialakulását. Kristeva ebben a tekintetben sohasem okoz csalódást: rendkívül kifinomult (egyesek szerint néha túlzottan is szofisztikált) elemzései sűrűjében sohasem téveszti el a kezdetben választott irányt. Elvárja az elmélettől, hogy segítsen élni – azaz eligazodni a világban és önmagunkban. Szembenéz azzal a minden teoretikus elmét nyomasztó kérdéssel, hogy „mi értelme lehet annak, hogy a gondolkodás és a művészet archívumaiban kutassunk egy olyan válasz után, amely egy lényegében teljesen gyakorlati […] problémát hivatott megoldani”, vagyis – Franciaországban – a vendégmunkásokkal való együttélés és az idegenséggel összekapcsolt bűnözés problémáját. Elődeink próbálkozásai, nehézségei, akár zsákutcás megoldási kísérletei is többet jelentenek szerinte egy történetnél, amely már a múlté. Létrehoztak „egy olyan kulturális távolságot, melyet meg kell őriznünk és tovább kell vinnünk, egy távolságot, amelyből ha elindulunk, mérsékelhetjük és megváltoztathatjuk a megtagadás és a közömbösség elsődleges pózait, ugyanúgy, ahogy azokat a haszonelvű és önkényes döntéseket is, amelyek napjainkban szabályozzák az idegenek közötti kapcsolatokat”. S figyelmeztet rá, hogy olyan világ felé tartunk, amelyben lassanként mindannyian idegenné válunk (a szónak távolról sem csupán pejoratív értelmében); a látszólagos egységesülés égisze alatt az egymáshoz viszonyított idegenségek „soha nem látott léptékű” keveredése zajlik. A „toccata és fúga” legfőbb gondolata ugyanaz, mint amelyre végül is az egész könyv kifut: „az idegen, a szokatlan bennünk lakozik”, vagyis nem más, mint „önazonosságunk rejtett arculata”. Az alapkérdés, amelyet a nyolcvanas évek végén fogalmaz meg, időtállónak bizonyult. Képesek lennénk-e kiközösítés nélkül, ugyan-

a csend. Úgy hordja magában egyre sorvadó anyanyelvét, mint egy „fogyatékos gyermeket”. Ugyanakkor az új nyelvben sajátos felszabadulást él át, sokkal merészebb, mint az anyanyelvén volt vagy lett volna; de a választott nyelv továbbra is mesterséges marad számára, elválik testétől és szenvedélyeitől. „Ebben az értelemben az idegen nem tudja, mit beszél. Tudattalanja szabadon hagyja gondolatait…” A magyar olvasó valószínűleg kissé meghatottan gondol József Attilára, amikor „a szülők nélküli lét” tapasztalatáról olvas a filozófusnőnél. „Aki nem élte még át azt a vakmerő, szinte látomásszerű gondolatot, hogy szülők nélkül él – feladatoktól és kötelezettségektől mentesen –, az nem értheti az idegen tébolyát, melynek megszerzése örömmel tölti el (»A magam ura vagyok«), és amely magában hordja a haragos gyilkosságot (»Nincs többé apám, sem anyám, nincs Istenem, sem mesterem…«).” Az idegenség a pszichózis és a szomatikus betegségek táptalaja is lehet. Kristeva szokása szerint óriási tudásanyagot mozgat meg ebben a viszonylag karcsú kötetben. Jó kétezer év civilizációtörténetét „futja át” a szó szoros értelmében, vagyis összefoglal és csak a végkövetkeztetéseit nyújtja át az olvasónak. Ebből következően szinte lehetetlen ös�szefoglalni mondanivalóját; ezért inkább csak kiemelni próbálhatjuk gondolatmenetének főbb csomópontjait. A görögökkel kezdi, ami nem meglepő: az ókori tragédia idegenjeinek sorsán át törekszik megérteni az idegen helyét az ókori görög gondolkodásban. Aiszkhülosz Oltalomkeresők című művét elemzi hosszasan, így jut arra a következtetésre, hogy a korabeli görög gondolkodás „csak akkor ítéli el az idegenséget, ha ez szembeszáll a közös mértékkel”. A proxenoszok, vagyis a város és az idegen között kapocsként működő, különös megbecsülést élvező személyek gondoskodtak arról, hogy a jövevények megfelelő bánásmódban részesüljenek; ám ez nem jelentett valódi befogadást, vagyis nem járhatott például a tulajdonlás jogával. A klasszikus korban a „görög” szó már nem annyira egy nemzetiség, mint inkább egyfajta műveltség megjelölésére szolgált. Ez azonban magával hozza a „barbárság” fogalmát is. A metoikoszok, vagyis a letelepedő idegenek sajátos szerződésre lépnek a városállammal: az idegen értékét az szabja meg, hogy mennyire hasznos az államnak – ennyiben Kristeva lát némi hasonlóságot azzal, ahogyan napjainkban Európa gazdagabbik fele reagál a nyugat felé

DISPUTA Lépcsők

akkor mindannyian a magunk módján, de mégsem az egyenlőség eszméjére támaszkodva együtt élni? Képesek vagyunk-e „a másság új módozatainak” elfogadására? A modern, nyugati típusú társadalmak első számú válasza ma is a beolvasztás, az idegenség megszüntetése. Ez azonban egyre kevésbé elfogadható a modern individuum számára, aki különbözőségét „nem pusztán nemzeti és etikai szempontból kívánja megőrizni”, hanem annak lényegéhez mint szubjektív és oszthatatlan adottsághoz ragaszkodik. Nem pusztán arról van szó többé, hogy az idegent be kell fogadnunk egy rendszerbe, amely őt „sikeresen” megszünteti, hanem idegenek együttéléséről, akiknek autonóm létezését mindannyian elismerjük. Kristeva szerint ezzel nem kevesebbet mondunk, mint hogy az idegenség nem rögzíthető, tárgyiasítható probléma, hanem állandó mozgásban van; olyan játékteret alkot, amelynek szabályai a vis�szatérő mozzanatok ellenére állandó változásban vannak. Mielőtt nekikezd a nagy történeti áttekintésnek, felmutatja az idegen-lét (gyaníthatóan szubjektív élményeken nyugvó) tapasztalatát, vagyis egyfajta „fenomenológiát”. Mielőtt belép az „archívumba”, hogy bezárkózzék a könyvek és az egyéb dokumentumok közé, érzékeltetni kívánja, hogy mire is keres magyarázatot voltaképpen. Sokféle irányból közelít az idegenség „vécu”-jéhez, azaz megélt tapasztalatához. „Vajon léteznek-e boldog idegenek?” – hangzik a nyitó kérdés, talán sokak számára meglepően. Igen, válaszolja a szerző, ha el tudjuk képzelni az örök menekülésben megvalósuló végtelent, a „törékeny határvonal”, az „ideiglenes homeosztázis” boldogságát. Kristeva számba veszi, mi mindent veszített és veszít az idegen nap mint nap, hogyan viszonyul „házigazdáihoz”, akik jó esetben leereszkedő jóindulattal viszonyulnak hozzá; miként látja meg korlátaikat, distancia-nélküliségüket önmagukkal szemben. Ebből merít erőt, büszke arra, hogy képes „viszonylagossá tenni és önmagát viszonylagosnak látni ott, ahol a többiek az egyértékűség megszokottságának vannak kiszolgáltatva”. Szenvedései is sokrétűek. Először is ott van az elvesztett haza, az otthagyott „többiek” – az idegen gyakran csak „egy álmodozó, egy előkelő depressziós, aki a távolléttel hál”. Sokkal inkább feladatot jelent számára a saját szabadságának a mibenléte, mint annak, aki „otthon” tudja magát. Azután a nyelv problémája: Kristeva szerint az idegen mintegy két nyelv között létezik, ezért igazi eleme

67

DISPUTA Lépcsők 68

tartó vándorlásra. A pragmatista politika már akkor is „szűk pórázon tartotta” az erkölcsiséget, mondja. Hamarosan megszületik az univerzalista kozmopolitizmus első formája, a sztoikus doktrína; ám szerzőnk kimutatja róla, hogy az egyenlőség álarca mögött az idegen új meghatározását hozza létre. Az egységes emberi közösséget azok alkotják, akik ismerik az erényt: a másik megkülönböztetése „az én apológiájába vész” ebben az erkölcsiségben. Az Ószövetségből Ruth és Boáz történetét választja ki Kristeva, a kereszténység emblematikus alakjai közül pedig Szent Pált és Szent Ágostont. Pál a „világpolgáriságnak” egy sajátos változatát alkotja meg: ez is magyarázza, hogy a paulinus egyház „úgy bukkan elő, mint az idegenek csoportosulása”. Ágostonnál pedig a civitas peregrina által megszerzett caritas fogalmát emeli ki az idegenség új tapasztalataként. A középkor vándorait megillető keresztény vendégszeretetnek, amely a maga módján szintén egyfajta kozmopolitizmus, megvannak a maga határai. Magában hordozta a száműzetést, amely „elutasít minden tőle különböző hitvallást, és amely az Inkvizícióhoz vezetett”. Ezt keresztezi a földesúr joga a röghöz kötéshez, amely helyi politikai-gazdasági szükségleteknek megfelelően működik (vagyis dönt az idegenek kiutasításáról vagy helyben marasztalásáról). Létrejön az alibi natus, vagyis a másik földesúr birtokán született, azt elhagyó személy problémája. Ezt csak a francia forradalom törli el, ám mivel a többi európai állam nem hoz hasonló törvényeket, az idegen különleges jogi helyzete csak a 19. században alakul át. Kristeva természetesen külön fejezetben tárgyalja az emberi és polgári – az ő olvasatában emberi vagy polgári – jogok nyilatkozatát. Az állampolgárt és az embert elválasztó megkülönböztetés a forrása szerinte mindazoknak a máig megoldhatatlan problémáknak, amelyek az idegenség kérdése körül támadnak. Egy bizonyos kultúra vagy nemzet jogainak megalapozása ugyanis azoknak a nem-állampolgároknak a megkülönböztetésére utal, akik nem élhetnek az adott csoporthoz tartozók jogaival. Aki tehát nem állampolgár, az bizonyos értelemben nem is egészen ember. A szerző ezt minden indulat nélkül állapítja meg, mint a nemzetállamokat meghatározó logika velejáróját. Ebből a belátásból kiindulva egy nemzetállamból ugyanúgy válhat demokrácia, mint totalitárius hatalom. A döntő lépést a „magánélet” szférájának a kialakulásában látja. Ez teszi lehető-

vé egy Montesquieu kozmopolitizmusát; ez voltaképpen az egységesített társadalom elutasítása, „amelynek helyére ezentúl egy összehangolt sokszínűség lép”. A filozófus, vagyis az idegen hasonmása a modern individuum részévé válik, az emberi bensőség ellentmondásosságának összetevőjévé, amelynek az első igazán radikális, világirodalmi rangú kifejeződése a Rameau unokaöccse. Innen azonban még hosszú út vezet a freudi fordulatig, a tudattalan, illetve az Unheimlichkeit, vagyis a hátborzongató otthontalanság vagy idegenség elfogadásáig. A szokatlannak vagy az idegennek a pszichikum részeként való elismerése, vagyis nem-patologikusként való elfogadása „az ember feltételezett egységének részévé tesz egy alteritást, vagyis egy egyszerre biológiai és szimbolikus másságot, amely így szerves részét képezi az azonosnak”. Kristeva azért tartja döntőnek Freud lépését, mert megmutatja, mihez kezdhetünk az idegen problémájával; megtanít minket arra, hogy magunkban fedezzük fel azt, ami „talán az egyetlen módja annak, hogy ne üldözzük kívülre”. Ilyen értelemben Freud váltja fel a sztoikus kozmopolitizmust és a vallásos univerzalista integrációt. Kimondja, hogy nem csak az „én”, de a „mi” sem képzelhető el teljes integráltságként: megoldást kell találnunk arra, hogy az idegent ne akarjuk befogadás által megszüntetni, de ne is próbáljuk elüldözni vagy kizárni. A bolgár származású filozófusnő szerint a pszichoanalízis egy sajátos erkölcstan, sőt politikai irány meghatározását is jelentheti: az összetartozást a tudattalanról való tudásunk alapozza meg. „A különös bennem lakozik, így mindannyian idegenek vagyunk. És ha idegen vagyok, akkor nincsenek idegenek.” A munka zárófejezetében kitér arra is, hogy miképpen váltható át politikai konkrétumokká ez a szépen hangzó etikai és filozófiai irányjelzés. Jól tudja, hogy az európai egységesülés egy multinacionális (nem pedig nemzetek feletti) „ország” létrejöttét jelenti, amely rengeteg problémát hordoz, de számtalan érdek is szól mellette. Szemléletmódváltásra van szükség, hangsúlyozza, amelynek révén mégiscsak valamilyen harmónia teremthető a sokrétűségben. Érdekes, hogy a kettős állampolgárság fogalmát veti fel, amelynek kulcskérdése a szavazati jog: ez utóbbit csak „kellő jogi garanciák mellett” biztosítaná az idegeneknek, azaz teljesíteniük kellene hozzá az állampolgárok jogi kötelezettségeit is. Bő húsz év elteltével talán túlzott optimizmusnak is láthatjuk azt az

elképzelést, hogy a jogok és kötelezettségek egyensúlyának kidolgozása elegendő lenne egy „önellentmondásokkal teli közösség” egyensúlyának, a kölcsönös elfogadásnak a megteremtéséhez. De Kristeva ezt csak kiindulópontnak tartja; úgy véli, hogy maga a gyakorlat, a menet közben születő új problémák, az idegenség sohasem látott vagy képzelt új arcainak felbukkanása módosítja majd a megoldási javaslatokat is. Csak örülhetünk annak, hogy ez a fontos könyv végre magyarul is olvasható. Az már kevésbé örömteli megállapítás, hogy a fordítás hemzseg a hibáktól, amelyek a szerkesztő felületességéről is árulkodnak. A szöveg néhol alig érthető a mon-

dattani következetlenségek miatt. Másutt pedig az okozza a gondot, hogy a fordító figyelmetlen volt (így lesz Herderből „protestáns pásztor”), vagy nem vette a fáradságot, hogy visszakeresse egy-egy idézet már létező magyar variánsát (mint például a Saint-Simontól származó sorokat Réz Pál összehasonlíthatatlanul elegánsabb és pontosabb magyarításában). Az átültetés kétségtelenül nehéz munka lehetett; a fordítás azonban hálátlan mesterség: a hibák elterelik a figyelmet a jó megoldásokról is. (Julia Kristeva: Önmaga tükrében idegenként. Ford. Kun János Róbert. Budapest, Napkút Kiadó, 2010. 217 oldal, 2190 Ft) Angyalosi Gergely

„magam nélkül is én vagyok” A Szelence az eleddig főként irodalomtudósként ismert Menyhért Anna első verseskötete. A szerző elméleti képzettsége folytán vonzó lenne olyan olvasásmódot érvényesíteni, amely különböző (akár az író tudományos tevékenységéhez köthető) teoretikus vonulatok azonosítására összpontosítana; azonban megtévesztő lenne a tudósi praxis felől közelíteni a szépirodalmi szövegekhez. A kétféle írói tevékenység szövegeinek tagadhatatlanul vannak érintkezési pontjaik, ezek azonban főként a problémafelvetések tekintetében szolgálnak közös mozzanatként, nem pedig az olvasás kizárólagos módját szabják meg. A Szelence verseinek ugyanis központi kérdéskörét adja az Én megkonstruálása, majd a Másikkal való interakciója, illetve az események, élettöredékek birtoklása, értelmezése narratívákba rendezés által – ezek a kérdésfelvetések pedig a szerző korábbi, elméleti könyveinek („Én”-ek éneke. Líraolvasás; Egy olvasó alibije; Elmondani az elmondhatatlant. Trauma és irodalom)* is fontos pillérei. A leginkább kézenfekvő közelítésként a manapság egyre inkább teret nyerő női írás- és olvasásmód középpontba állítása kínálkozik. Már csak azért is, mert azon túl, hogy a negyven vers szinte kivétel nélkül olyan lírai alanyt hoz játékba, akit nő*

ként azonosíthatunk, illetve olyan témákat dolgoz fel, amelyeket tradicionálisan „nőiként” aposztrofálunk, maga a szerző deklaráltan szeretné létrehozni és meghonosítani azt a női lírát a magyar irodalomban, amelynek hagyománya ez idáig leginkább csak sajátos hiányként mutatkozott meg. E szándék legnyilvánvalóbb foglalata a Női líra című írás, már-már programvers, amely egyrészt a női írásmódot leggyakrabban illető vádakat regisztrálja („Túl csupasz? Túl érzelmes? / Túl egyszerű vagy okoskodó? // […] Hatalmas eseményekről / nem számolhatok be. // A lelked nem vers, / nincs benne horderő.”), másrészt az illeszkedés elutasítását és a (patriarchális?) konvencióktól való elszakadást ajánlja fel fő útmutatásként: „Túl, túl, lépj túl, / ne illeszkedj. // […] Emelkedj el, sűríts. / Ezen túl.” A hagyomány hiánya, illetve megteremtésének igénye azért is lehet a kötet és a hozzá kapcsolódó szerzői intenció fókuszában, mert Menyhért Anna több ízben is kifejtette, hogy részben a versek megírásakor, de főként a recepcióban olyan kérdések kerültek felszínre, amelyek az említett tradíció hiányával magyarázhatók. A litera.hu-n olvasható interjújában nyilatkozta a szerző, hogy nagyon sokáig azért nem jelentette meg a verseit, mert nem talált számukra közeget, hagyományt. Ebből

Utóbbiról lásd Ureczky Eszter kritikáját lapunk 2009 májusi számában. – A szerk.

DISPUTA Lépcsők

Menyhért Anna: Szelence

69

DISPUTA Lépcsők 70

a szempontból különösen tünetértékű, hogy míg a magyar irodalom kontextusában sajátos „szigetként” vagy akár idegen „testekként” jelennek meg az ilyen szövegek, az író saját bevallása szerint az angolra fordított versek sokkal otthonosabban tűntek fel az idegen nyelvben és az itthoni hagyománymintázatoktól eltérő környezetben. Ennek a tradíciókban mutatkozó vákuumnak a kitöltése nem kérhető számon egyetlen köteten – az viszont például izgalmas szempont lehet ebben a tekintetben, hogyan szólítják meg ezek a szövegek a kanonikus vonulathoz tartozó szövegeket és alkotókat. Az Ami lennél például már címében József Attilát idézi, s miközben a már említett „női tapasztalatot” szólaltatja meg („Állj készenlétben. / Légy alázatos. / De ne mutasd. / Gyakorold a trükköket. / Úrinő ne maradj. // Értsd meg. Azért teszed, / hogy odaadhasd magad. / Hogy a sémák működjenek. / Hogy aláfeküdj. / Hogy ő lehessen felül.”), az imperativusok sorának Kosztolányi-allúziójával („Várd ki. Kérdez. / De akkor se felelj, / úgy felelj.”) az Ének a Semmiről című verssel is párbeszédet kezdeményez. A kötet záró sorai szintén citátum által szólaltatják meg a versek egyik központi motívumát: a „menj, menj, hová / a történet viszen” (Kék) Katona József Bánk bánját idézi. A kötet zárlatát azért is tartom különösen lényegesnek, mert amellett, hogy a versek rámutatnak a hagyományokkal kapcsolatos fontos kérdésekre, illetve a női líra kérdéseit vetik fel, a Szelence legerősebb és legmeggyőzőbb verseinek mégsem azokat az írásokat tartom, amelyekben ezek a kérdéskörök megmutatkoznak, hanem azokat a szövegeket és motívumokat, melyek a történések történetbe rendezésének okaira és következményeire reflektálnak, illetve az Én konstruáltságát és szereplehetőségeit szólaltatják meg. Azért is érdemes az Én szerepvoltának megjelenítése felől megközelíteni a kötetet, mert így a recepcióban gyakori biografikus olvasat is más távlatba kerül. Rendkívül csábító ugyanis az íróra vonatkoztatni a versekben rögzített eseményeket és érzéseket: a szerző és a lírai én közötti távolság gyanúsan csekélynek mutatkozik, számos helyen az Anna név szerepel a versek (al)címében, illetve magának a kötetnek az alcímét is értelmezhetjük a verseket jegyző személyre való utalásként. A Szelence cím alatt ugyanis a Negyven vers megjelölés áll, amelyet életrajzi rájátszásként foghatunk fel: Menyhért Anna negyvenévesen jelentette meg első verseskötetét. Az élet-

történeti narratíva oly módon is ráérthető a versek sorára, hogy a negyven vers megszólalóját identikusként fogjuk fel, és egyfajta Bildungként olvassuk a költemények kapcsolatából kirajzolódó történeti ívet. A kötet fülszövege is ezt a közelítést ajánlja fel, amikor „szinte verses regénnyé terebélyesedő […] »felnövekedési történet«”ként mutatja be a Szelencét. Azonban az önéletrajz is csupán szerep – éppúgy, mint a magát apró darabban szétosztó Morzsanő, a szerető vagy az odaadó anya alakja, melyek sorra megidéződnek a Szelence lapjain. Ez a szerepjelleg egyaránt érthető a szerző–lírai én viszonylatra és a versek megszólalójának helyzetére. Az Az is én vagyok című vers nyíltan reflektál az Én sokrétű pozicionáltságára: „aki álmában, / felemelt kézzel, / az ágyrácsba kapaszkodik, / aki sikít, / eltömődött a centrális véna, / elfolyik a vére, / s aki ezt írja, / s aki írni is fél, / s aki nem tudja, / az étel akad el benne, / vagy az emlék.” Az írás aktusát nem csupán ez a vers emeli be a mű játékterébe és teszi ezzel rétegzettebbé az Én megjelenítésének szempontjából – a Mégisben az írás általi rögzítés lesz az eseményekkel való szembenézés helye: „Lassan fogom fel, hogy mégis elmentél. / S mégis, oda kellett írnom, mégis, / mégis elmentél.” Az ezt követő vers, a Talon azonban már rögtön egy másik viszonyulási pozíciót ajánl fel egy hasonló élmény feldolgozására, amikor a szakítás pillanatát a jövőbe vetíti: „Állok majd a kertkapuban, indulásra készen. / A nap sütni fog, bőröm pezseg, kicsit leégett. / Rád nézek majd, úgy mondom, egyszerűen, / én még téged szeretlek.” A nézőpontok, közelítésmódok sokasága nem csupán a helyzetekre, eseményekre érvényes, hanem hangsúlyosan az Énre, ennek különböző vetületeire is vonatkozik. Rendkívül fontosak azok a pontok, ahol az Én a Másikkal való találkozásában, az idegenségben vagy akár idegenként jelenik meg. A Most belülről című versben a látószöggel való játék már a paratextusok viszonylatában is megjelenik, hiszen a címben megelőlegezett belső perspektívát A külső nő alcím árnyalja. Az előrebocsátott kettősség a Másikkal való kapcsolatban egyszerre jelenlevő otthonosság és idegenség kérdésében érvényesül: hiába minden kísérlet az intimitásra, „neked nem itt a helyed”, illetve „otthonodban zárvány vagyok”. S habár az utolsó versszak a disszonancia feloldását ígéri, a vers mégis átható idegenséggel zárul: „hárman fogunk kezet, / ha elérnek ujjaid.”

„Van-e titka az elveszett időnek, / elveszett idő-e, amiről nem tudok, / más lettem-e, vagy csak, / ahogy a táj fut, mentem?” A mű végére feloldásként jelentkezik az öntudatlan köztes állapot (Virginia Woolf kifejezésével élve, „vattalétünk”) legitimálása: „Talán magam nélkül is én vagyok, / akkor is, ha elfelejtem, / s nem szorongat tovább az idő, / ami közte volt.” Az Én folytonosságának, az események megőrzésének a történetbe rendezés és az írás lesz a foglalata és biztosítéka (ez azért is lényeges, mert e szempont révén a kötet kapcsán már fentebb említett önéletrajziság is új jelentésárnyalattal gazdagszik). Ezt a gondolatot az Ezért írok már-már ars poeticaszerűen fogalmazza meg: „Magamért, mégis. / Hogy úgy érezzem, vagyok. / Elemeztem, kellőképpen / elferdítettem, szépítettem. / Mondatokat csináltam. / Megfelel. Ez történt. / Az enyém. Így marad.” Azonban ez már azt is maga után vonja, hogy a narratívába rendezés nem csupán az események feldolgozásának és birtokba vételének a médiuma, hanem manipuláció is egyben. A Ne legyen című vers is kiemeli a történetalakításnak ezt a mozzanatát: „A történetet elrendezed magad. / Már nem az a lényeg, hogy volt. / Állítsd össze. / Úgy volt. / Így marad.” Vagyis a konstruált történetek felülírják a valóságot, egyben érvényesebbé is lesznek nála. A Mikor mi jön című alkotásban azonban már annak a lehetősége is megjelenik, hogy a szövegek nem csupán átírják, hanem pótolni is tudják a valóságos tapasztalatokat: „Sietek, mondja Anna, / bepótolom az elveszett éveket. / Sokat és gyorsan írok, / verseket.” Ezért is lehet, hogy míg máshol a leírt szavak, a lekerekített történetek statikusakká, mozdíthatatlanokká tárgyiasulnak („Lusta. Nehéz. Teher. / Írva van.”), addig magának az írásnak a folyamata dinamikus játék a szavakkal: „Az írás. Végül szárnyalás, / a szavak közé, ugrani / egyikről a másikra, // lejegyezni, ne bújjon el.” (Gyors) A kötetzáró vers, a Kék egyszerre szólaltatja meg az önazonosság és a történetalakítás problémáját. Az identitás kérdésének szempontjából feloldás kínálkozik: „Hát ott vagy először is magadnak, / hogy megtaláltad, aki elveszett”. Az írás mint konkrét tevékenység azonban bizonytalan pozícióba kerül („Nem akarok verset írni”), már a történetalakítás is a személyiségen belül lokalizálódik: „érjen össze benned a szó”. Ez az Énen belül kialakított narratíva pedig azért jelentős, mert nem csupán a valóság helyettesítésének, illetve

DISPUTA Lépcsők

A Másikkal való viszonylatban létrejövő önértelmezés azonban már nem csupán a kapcsolatban, hanem magában az Énben is idegenséget hoz létre A tölcsér tanulsága szerint. A címben jelzett tölcsér a vers megszólalójának metaforája: „réteges, a rétegek közt folyadék; / […] A rétegek mint a hártyák, / matt, sima, jeges – feszített víztükör.” Amikor azonban már „fogyatkoznak a rétegek”, az Én nem önmagára talál: „A tölcsér mélyén te vagy, kicsi mag.” Mi több, a megszólaló szubjektum eredendően az idegenség által létrejövőként értelmeződik: „A történetem másoké is, / összeszedem tőlük, / megkeresem a szerepem.” A vers végére azonban már nem csupán a személyiség szerepjellege, hanem maga az idegenség általi énteremtés, a Másik általi önértelmezés is reflektálódik – egyben dekonstruálódik: „Nem olyan vagyok, / amilyennek te mutattál. / Áttörtem tükreidet.” A Delfin pedig az Én–Másik viszonylat dinamizmusát már a Másik (feltételezett) szemszögéből árnyalja. A (ki)fordított logika következtében az Én a Másikká válik, aki, elhagyatva, csillogó delfinből – viszonyítási pontjától megfosztott – moszattá lesz: „– Légy te delfin. / – Hívhatsz így. / Ha magamra hagysz, / legyek moszat, / nem látom a pontokat”. Azonban a Másik jelenlétét egyik fél sem iktathatja ki teljesen, a szubjektum nem lehet elégséges önmagának – így a beszélő abban a tudatban zárja a verset, hogy a megszólítottnak mindig szüksége lesz rá: „S talán mondhatod, nekem, / eljövök, ha hívsz. / Magamat nem ölelhetem.” Az identitás elvesztése, az önazonosság folyamatosságának megszakadása, esetlegessége áll a Közte című vers fókuszában. A mű az Én identikusságát az önmagáról való emlékezet állandóságával köti össze: „[…] hirtelen nem tudom, / hogy jutottam ide. Nem emlékszem / az előző pillanatra, csak az előző előttire. / Nem találom magam.” Önmaga tudatának hiányát nemlétként értelmezi a megszólaló: „néhány másodpercig mintha / nem lettem volna”. A vers fő kérdése erre a megfeleltetésre vonatkozik: tudnunk kell-e magunkról minden pillanatban? Mi történik a közte állapotában, miközben „csak az maradt, / ami előtte és ami utána volt”? Vagy az emlékezés hiányában éppen ez a keresés biztosítaná az állandóságot? „Kell-e ez a keresés, / kellek-e minden másodpercben, / vagy elég a biztos, ami megvan?” Végül már az is megkérdőjeleződik, hogy ennek a közte-állapotnak egyáltalán jelentősége lenne:

71

a már megtörténtek újraírásának potenciálját hordozza, hanem az elkövetkező események szempontjából is irányadó: „Mire vársz most, menj, / ha így volt, ha nem, / »menj, menj, hová / a történet viszen.«”. Az élettörténet és narratívájának kialakítása ekkor már párhuzamosan halad, sőt, az utóbbi meghatározza az előbbit. A kötet nyíltan megjelenő célkitűzése és tematikája – a nőiség problémaköre – is a szerepek és a történetek megalkotottságának hangsúlyozása révén nyeri el legizgalmasabb aspektusát. A megidézett nőala-

kokat többek között nemi, interszubjektív és narratív mechanizmusok formálják – ez a felismerés pedig mind a nőiséget előtérbe helyező teoretikus vonulatoknak, mind az őket megjelenítő írásmódnak fontos alaptapasztalata. A Szelencében ezekről a lehetséges pozíciókról, a létrehozott konstrukciók mögöttes tartalmáról és réseiről olvashatunk – arról, „ami közte van”. (Menyhért Anna: Szelence. Budapest, Palati­ nus, 2009, 63 oldal, 1600 Ft) Kiss Boglárka

Nem volt vége… Megjegyzések A másik Csinszka című kiállításhoz

DISPUTA Lépcsők

„Neked én vagyok neked-szántan És hogyha nincsen örömöd És hogyha nem érted a mát, Mindegy: én meg nem bántam.” Ady Endre: Akkor sincsen vége

72

Rockenbauer Zoltán nevéhez az idén két nagy kiállítás is kapcsolódott. Az egyik a debreceni MODEM-ben június 20-áig volt látható, és Márffy Ödön (1878–1959) Csinszka-ciklusát dolgozta fel. A másik, szinte ezzel egy időben, egy monografikus Márffy Ödön-tárlat volt a KOGART-ban (2010. április 2. – augusztus 1.). Egy alkotó, két helyszín. Talán kissé szokatlan és nem a legszerencsésebb választás, hogy az életmű-kiállítás mellett, egy abból kiszakított periódust más helyszínen mutatnak be. Így fennáll a lehetősége annak, hogy az egyik hiányos, a másik pedig kifejtetlen marad. De vajon ez történt most is? A debreceni kiállítás már címében erősen reflektált Robotos Imre először 1975ben megjelent dokumentumriportjára (Az igazi Csinszka), amely Boncza Berta Ady Endrével kötött házasságának előzményeit és tragikusan rövid lefolyását járja körbe. A „másik” jelző tehát Csinszka második és egyben utolsó házasságkötésére utal, arra a tizennégy esztendőre, melyet az egykori fiatal, modern képzőművészeti csoport, a Nyolcak mindezidáig talán leginkább háttérbe szorult tagjával, Márffy Ödönnel töltött. Házasságuk – legalábbis a kiállított korabeli forrásanyagok, de legfőképpen Márffy képeinek tanúsága szerint – kiegyensúlyozott és idilli volt. Ahogyan Csinszka egy 1924-es, Ignotushoz címzett

levelében olvashattuk: „Magamról? Élek. Várakozáson felül jól megcsináltam szétromlott életemet. Az uram a mindenem… És milyen bölcs a dolgok rendje, hogy ez egyszer nem vers – hanem kép!” (1924. február 2.) A kiállításhoz összeállított vezető szerint a tárlat célja ennek az utolsó nagy szerelemnek és a Csinszka által betöltött újfajta múzsa szerepének a bemutatása – Márffy művein keresztül. A múzsa lehet a kulcsszó, amely által a rendezők nem titkolt szándékkal vezetni szerették volna a nézőket. Az a múzsa, aki felváltja a festészetben évszázadokig uralkodó névtelen, angyalarcú, tökéletes idomú madonnákat és az irodalom álnevek mögé bújtatott, plátói imádottjait. Az a múzsa, aki szellemiekben és a társadalomban betöltött szerepét tekintve nem marad el a polgári világ bohém művészrétegétől, aki kávéházak és kocsmák éppoly megszokott látogatója, mint a galériáké, irodalmi és színházi esteké. A század első évtizedeinek különös nőalakjai ők, mondhatni a „Nyugat asszonyai”, mint Brüll Adél, Böhm Aranka, Tanner Ilona vagy Boncza Berta. A gazdag háttéranyagot mozgató kiállítás Ady temetésének korabeli mozgóképes felvételével, a költő halotti maszkjával és egyáltalában az Ady–Csinszka-kapcsolat toposzszerű relikviájával, az Őrizem a szemed hangfelvételével indul.

A debreceni közönség mindezidáig három Márffy-képet láthatott itt: az Antal–Lusztig gyűjtemény Orosz tengerészek (1917), Egisto Tango (1918) és Testvérek (1921) című darabjait. Hiánypótló ebből a szempontból a kiállítás, és a megfelelő évfordulókat is megtalálták hozzá: Csinszka halálának 75., Márffy halálának pedig 50. évfordulóját. A Nyolcak társasága – mint a fiatal és modern törekvéseket felkaroló festőcsoport – három kiállítást rendezett fennállása alatt (1909, 1911, 1912), és tagjai méltán nevezték magukat 1911-ig „keresőknek”. Hivatalosan csak 1911. április 13-án alakultak meg Orbán Dezső műtermében, és mindössze három évig működtek ebben a formában: az első világháború kitöréséig. A modern magyar festészet úttörő szerepét vállalták fel – véli Passuth Krisztina a XX. század elejének magyar festészeti törekvéseit feldolgozó monográfiájában – abban az időszakban, amikor a zenében Bartók, az irodalomban és közéletben a Nyugat „első nemzedéke” és Ady égisze alatt hasonló szellemi áramlatok indultak meg. A csoport kapcsolata olyannyira szoros volt például a Holnap körével, hogy 1909-es kiállításuk először Kolozsváron, majd Nagyváradon szerepelt, az utóbbi helyszínen egy közönségtalálkozó keretében maga Ady Endre olvasta fel az ugyanekkor megjelent, Szeretném, ha szeretnének című versét. Márffy Ödön azonban már jóval korábbról, franciaországi tanulóéveiből ismerte Adyt. Márffy ugyanis a Müncheni Akadémia helyett Párizst és a École des BeauxArts intézményét választotta, előképének pedig olyan alkotókat tekintett, mint Cézanne, Matisse vagy a fauve-ok. Az euró-

DISPUTA Lépcsők

Ezt követi a Babitscsal történő levelezés mikrotörténete, a máig tisztázatlan szerelmi (?) kapcsolat néhány válogatott emléke. Azt azonban nem értjük igazán, hogy ha Ady és Babits ilyen előkelő helyet foglalnak el a kiállítás koncepciójában, híven bemutatva a költők Csinszkához írt vagy róla szóló verseit, miért nem esik szó, legalább utalásszerűen, Tabéry Gézáról és Lám Béláról, Csinszka első szerelmeiről, akik későbbi műveikben szintén megemlékeznek a fiatal Boncza-lányról, újabb és újabb jellemvonásait villantva fel ennek a különös teremtésnek. Vagy miért hagyják sejtelmes homályban Móricz Zsigmond és Bárczy István nevét, tudatosan irányítva ezzel az ember – a kiállítás témája révén amúgy is meglódult – fantáziáját. Csak a katalógusban mondatik ki expressis verbis, hogy Móriczcal való kapcsolata „sohasem lépte át a barátság illendő küszöbét” (részletesebben lásd „A másik Csinszka” – Márffy Ödön múzsája című vezetőfüzet összefoglalóját). Ugyanígy Bárczy Istvánnal (1866–1943), az egykori budapesti polgármesterrel és képviselővel is túlzás ilyesmire utalni, hiszen ő olyannyira régi, családi barátnak számított, hogy Boncza Miklós, amikor Ady megkérte tőle lánya kezét, az elsők közt érdeklődött nála a költő jelleméről, tanácsát kérve a közelgő házassággal kapcsolatban. Félrevezető is lehetne akár ez a hiány – ha nem visszhangozna állandóan a látogató fülében: a másik, egy másik Csinszkáról lesz itt szó. Amikor a korabeli visszaemlékezések, levelezések, önéletrajzok és élettörténetek ügyesen elhelyezett szövegeit igyekszünk a műalkotásoktól függetlenül összeolvasni, megismerjük Csinszkát, az embert. A dacos fiatalasszonyt, aki elhíresült „Nem akarok a nemzet özvegye lenni!” kijelentésével évtizedes viszályt robbantott ki az Ady-család tagjaival; a megtört nőt, aki a nyugalmat és a békét keresi – az érzékeny, tehetséges fiatal festő mellett, a két kezével művelt kertben, a hűséges csucsai szolga, Vonyica lányának („Bogyó”) nevelgetésében; a fejfájástól és idegi bajoktól gyötört feleséget, aki az egykori szépség irigykedésével tekint az új vetélytársra. („Tegnap itt volt a sötét zongorilla nő, a végén úgy voltam vele, mint falusi gyerek a kis macskakölyökkel. Vízbe vele – mielőtt a szemét kinyitja. Borzasztó egy szépség. Nem hagyott élni!...” – írja Bárczy Istvánnak Ticharich Zdenka látogatása után, 1933. augusztus 18-án kelt levelében.) Ám a képeken, Márffy képein egy örök-fiatal, kékszemű, éteri alak néz velünk szembe: a másik.

73

pai művészet szeretete élete végéig megmaradt: később sokat utazott, elsősorban Olaszországba, Svájcba, Franciaországba – Csinszka társaságában is. Adyval való kapcsolata mindig kiegyensúlyozott maradt – például 1912-ben ő volt, aki Bartókot és Adyt bemutatta egymásnak –, bár ahogyan többször idézik visszaemlékezését, inkább kerülte „Bandit”, a zajos és ellenszenves társaság miatt, amely állandóan körülvette. Festészete – véli Passuth – az első világháború előtt, a Nyolcak forradalmi törekvéseinek megfelelően konstruktív és

szigorú. Csak később, a húszas évek elején születik meg végleges stílusa: egy kön�nyed, pasztelles, felszabadult művészet – s mostanáig váratott magára a kérdés, volt-e ebben, és ha igen, milyen szerepe a feleségnek? A ciklus a kettejük által teremtett saját világ ellesett, meghitt pillanatait örökíti meg. A vad és bohém Csinszka, aki maga is versel és festeget (a kiállításon látható a Bárczy Istvánnak egyetlen példányban készített verseskönyv, az 1931-ben megjelent Csinszka versei, illetve kis karikatúrája magáról, amint rajzmappával a hóna alatt siet) – Márffy képein tengerkék szemével, meg nem öregedő vonásaival és az állandó fénnyel, ami körülveszi – nem tűnik nagyvilági démonnak. Egyedül az arc aszimmetrikus berendezése (lásd például Csinszka / Krenczler Éva emlékére, 1920 k.) és az erősen festett orca (Csinszka mintás vállkendővel I., 1929) – az erős arcfestés Csinszka különös, olykor még a kortársakat is meghökkentő szokása volt – utal rá, hogy még mindig van benne a „dekadens hajtás”-ból. De az olyan zsánerképek, mint a Csinszka sárga kalapban (1930 k.), az Olvasó Csinszka (1930. k.) vagy a Teraszon (1930-as évek eleje) felszabadult, színekben és halvány fényekben tobzódó könnyed kompozíciói a táj, az otthon szeretetéről és megbékélésről árulkodnak. A Dráva utcai lakás egyszerű, polgári nyerseségét (Enteriőr, 1926) a Móricztól vásárolt Diósárok utcai villa hegyekkel és kertekkel körülvett, tiburi csendjére cserélték. Márffy itt festett tájképei, mint a Párás reggel (1929) vagy a Hegyi táj (1927)

Csinszka lehunyt szemmel (1934, olaj, vászon; magántulajdon)

Ülő hátakt (1926 körül, papír, akvarell; Nógrádi Történeti Múzeum)

DISPUTA Lépcsők

Önarckép (1920 k., olaj, vászon; Székesfehérvár, Városi Képtár)

74

Ticharich Zdenka és Csinszka (1930, olaj, vászon; magántulajdon)

Csinszka utolsó arcképe (1936, olaj, vászon; Budapest, Magyar Nemzeti Galéria)

örökített alakja, a másik pedig a modern múzsa szerepének és lehetőségeinek a határát feszegető, bátor válogatási mód. Az ember a képek közt bolyongva elmerül egy mindeddig kevésbé ismert Csinszka-alak rejtelmeiben, végül azzal a benyomással távozva, hogy valóban, egy másik, eddig ismeretlen arcot látott… (A másik Csinszka – Márffy Ödön múzsája. Debrecen, MODEM, 2010. február 25. – június 20.) Bognár Zsófia

DISPUTA Lépcsők

leginkább Egry József Balaton-képeivel rokoníthatóak, színkezelésük, az éles kontúrokról való lemondás és a hierarchikus kompozíció elvetése terén. A főleg világos színfoltokból való építkezés jellemzi a Csinszka-aktokat is. Az 1926-ban született Ülő hátakt tanulmánya a Nyolcak és az aktivisták által is kedvelt, többször feldolgozott pózban örökíti meg a feleséget. Csinszka pirosságával és szőkésbarna hajával, kicsi, de erőteljes testalkatával élesen ellentétben áll a Boldogság (1926) című festmény áttetsző bőrű, nyúlánk, légies alkatú ihletője: a zongorista Ticharich Zdenka. Ő volt nagy ellenfele múzsaként, s akit soha nem győzhetett le a vásznon (Ticharich Zdenka és Csinszka, 1930 k.) – ezt ő maga is érezte –, de diadalmaskodhatott felette feleségként. Hiszen a Fejfájós Csinszka (1934 k.) megdöbbentő őszintesége csak még jobban megerősíti a festő kötődését a nőhöz és az inspiráció forrásához egyszerre. Boncza Berta 1934. október 18-án agyvérzést kap egy vacsora alkalmával. Alig egy héttel később meghal a János-szanatóriumban. Márffy gyászol: több mint egy évig alig fest és nem is állít ki. Aztán mégis megfesti 1936-ban Csinszka utolsó arcké­ pét, mert emlékezni akar. Nem egyszerűen az utókorra akar hagyni egy portrét. Azt akarja, hogy mások is úgy emlékezzenek Csinszkára, ahogyan ő. Csinszka ismét fiatal és élettel teli, talán amilyen megismerkedésükkor is lehetett. A tökéletességre való törekvés kedvéért Márffy visszatér a kompozíció szigorához: a középre helyezett merengő nő erős kontrasztban áll a síkszerű és nagy, sötét színfoltot képező háttérrel, melyben szinte elvész a festő alakja. Visszafogja a színek sokféleségét és a dekorativitást, letisztultabb, egyszerűbb festői nyelven szólal meg. Méltó búcsú a szeretett nőtől és egy korszaktól, melyet Rockenbauer Zoltán Csinszka-korszaknak nevezett el. Az utolsó Csinszka-kép már egy új Márffy-periódus felé vezet, miközben egy másfél évtizedes szakaszt zár le. A múzsáét. Kétkedve léptem be a kiállítás labirintusszerűen kiképzett terébe, gyanakvással fogadva a címet és a gondolatot: túl sokszor feldolgozott és nagy port kavaró témákhoz nyúlni mindig kényes feladat. Tartottam a sablonszerűségtől és az elnagyolástól – mint utóbb kiderült, fölöslegesen. A kiállítás, melyet egyébként a nagy érdeklődésre való tekintettel egy hónappal meghosszabbítottak – apróbb hiányosságai ellenére –, tartalmasan vezette végig a két fő motívumot. Az egyik Csinszka festészetben meg-

75

A határvonalon

DISPUTA Lépcsők

José Eduardo Agualusa: A múltkereskedő

76

Agualusa regényét nevezhetnénk talán a határok könyvének, hiszen a szöveg legalapvetőbb tapasztalata és központi motívuma a határ képzete, a határvonal mint egzisztenciális lehetőség, a határon való mozgás és létezés. Maga a szerző is határeset. Portugál és brazil szülők gyermekeként Angolában nőtt fel, jelenleg hol Lisszabonban, hol Rio de Janeiróban, hol gyermekkora városában, Luandában él és alkot. Afrikai, dél-amerikai és európai; portugál, brazil és angolai; gyarmatosító és gyarmatosított; elnyomó és elnyomott egyben; sajátos határidentitása van, s a kultúrák közötti törésvonal tragikumának kettős perspektíváját alkalmazva művel egy olyan irodalmat, mely se nem portugál, se nem brazil, se nem angolai, de valahol talán mindhárom egyszerre, hiszen szem előtt tartja az európai hagyományokat, a dél-amerikai örökséget és az afrikai egzotikumot egyaránt. A regény főhőse, Félix Ventura is hasonló határidentitású személy. Egy feketeafrikai országban élő, kínosan fehér albínó. Testében hordozza az idegenség, a határon létezés húsbavágó tapasztalatát, azt a tapasztalatot, amelyet a könyv folyamatosan szóhoz juttat, és több oldalról körbejár. Álom és valóság, fikció és realitás, művészet és élet szétszálazhatatlanul egymásba csúszik A múltkereskedő különösen lebegő világában. A határok elmosódnak, belevesznek a hőség, az izzadtság és a tenger csalogató mámorába. Félix Ventura egy antikvárius fogadott fiaként sajátos foglalkozást űz. Múltakkal, emlékekkel kereskedik, megrendelésre bárkinek hiteles élettörténetet állít elő. Dokumentumokat, újságcikkeket, híreket, videoszalagokat gyűjt, lakásában felhalmozza a történelem nyomait, jeleit, hogy később ezek felhasználásával hozza létre azoknak a titokzatos megrendelőinek mesterséges múltját, akik meg akarnak szabadulni eddigi életüktől. Ügyfelei elsősorban Angola formálódó polgárságából, a gyarmati háború után, kétes körülmények között kialakuló vezető rétegekből kerülnek ki. „Nagyberuházók, miniszterek, birtokosok, gyémántkereskedők, tábornokok, vagyis olyanok, akiknek már biztosítva van a jövőjük. Csak valami szép múlt hiányzik ezeknek az embereknek, illusztris

ősök, pergamenek. Mindent összevetve nemesi csengésű, kulturált nevet keresnek maguknak. Ő pedig papíron új múltat ad nekik. Megrajzolja a családfájukat. Kezükbe adja nagyszüleik, dédszüleik fotóit, akik finom úriemberek és nemes asszonyok voltak rég letűnt korokban.” (16–17.) A Portugáliával folytatott elhúzódó függetlenségi háború után újjászületett Angola még ingatag lábakon áll. Belső viszályok, polgárháború, a hatalomért és tőkéért való marakodás közepette mint új, független ország keresi identitását, keresi saját történelmét, mely független az anyaország totalizáló történelmi narratívájától. Ebben a folyamatban segít Félix Ventura, a múltkereskedő, aki a történelmi vákuum és átmeneti zavar idején makulátlan, autentikus múltat és személyes történelmet ajánl a hozzá fordulóknak, biztosítva ezzel ingatag társadalmi pozíciójuk legitimálását. „Szerintem az, amit én csinálok, az irodalom haladó formája. Én is cselekményt szövögetek, kitalálok személyeket, de ahelyett, hogy bezárnám őket egy könyvbe, életet adok nekik, belevetem őket a valóságba” – jelenti ki a múltkereskedő (53.). Ars poeticája annak a veszélyes határvonalnak az eltolását, leépítését jelenti be, amelyet az európai kultúrkör még megalapozásának hajnalán állított fel fikció és valóság, művészet és élet között. Ennek a mágikus határvonalnak az átlépése, megkérdőjelezése olyan transzgresszív aktus, amelyet a művészetek története a Pygmalion-mítosz óta folyamatosan témájául választ. Elsőként talán az avantgárd mozgalmak tették meg egyik központi szervezőelvükké azt a transzgressziót, amelyet Félix Ventura irodalma professzionális szinten művel. A ready made, az objet trouvé, a happening, a performance mind-mind a művészet és a valóság közötti határ transzparenciáját igyekezett nyilvánvalóvá tenni. A múltkereskedő által űzött „haladó” irodalom még egy lépéssel továbbmegy; nemcsak rámutat a határra, hanem mintegy fel is számolja maga előtt. A Ventura által létrehozott, fikcionális szövegként adott múlt a rilkei „Változtasd meg élted!” imperatívuszát olyan egzisztenciális keretbe emeli, amely túl van a művészet mint ellenvilág konstrukcióján. A mesterséges múltnak, a mesterséges emlékeknek – az angolai múlt-

járás az álom, a valóság és a fikció között kizárólagossá válik, a regény alapminőségévé avatva a lebegést, a bizonytalanságot. Nem csoda, ha A múltkereskedőben több ízben is közvetlen utalásokat, allúziókat találunk Az Ezeregyéjszaka meséire és a halál pillanatát a mesélés aktusában feloldó Sehrezádra. Nemcsak Ventura hasonlítja magát az arab mesék tükörjátékelbeszélőjéhez, hanem barátja, a gekkó (a regény tulajdonképpeni narrátora) is kedvenc olvasmányaként emlegeti az Ezeregy éjszakát. Valójában az albínó múltkereskedő sem más, mint egy modern Sehrezád. A múltszövéssel, az emlékek írásával oldja fel és teszi megközelíthetetlenné a valóságot, azt a valóságot, amely elől nemcsak a José Buchman névre keresztelt idegen férfi, de az angolai társadalom alakulófélben lévő, vezető rétege is menekül. Az őseit és származását kutató Buchman egyre jobban belebonyolódik saját fikciójába, nemcsak sosemvolt apja sírját találja meg, hanem egy fokvárosi régiségboltban hosszas keresés után rábukkan anyja akvarellképeire is. Ennek a mesterséges valóságnak a burkát szakítja át Edmundo Barata dos Reis, az Állambiztonsági Minisztérium exügynöke, az autentikus Untermensch, az örök forradalmár, egy kisstílű és önjelölt Che Guevara, akinek az évek során húsába égett és bőrévé vált a sarló-kalapáccsal díszített vörös, mozgalmi ing. A kommunista hobó képében a történelem, a történelem brutalitása szakad be váratlanul a lebegő események szekvenciájába. Barata dos Reis a fiktív múltak, a készen kapott, szövegezett identitások tarthatatlanságával szembesíti Buchmant. Az ex-ügynök Buchman személyes és Angola kollektív történelmének poklát hozza magával. Erőszakos halálával a tragikum zavarja meg az álom, a lebegés, az angolai naplementék felfoghatatlan színű, mágikus világát. Revelatív felbukkanása kulcsfontosságú a narratívában, hiszen fényt derít Buchman eredeti nevére és történetére, mely szoros kapcsolatban áll Félix Ventura szerelmének, Ângela Lúciának a történetével. Angola kegyetlen történelme ér itt egybe azzal a sajátosan egzotikus álomvilággal, amely a regény univerzumát alkotja. Buchmant és Ângela Lúciát nem csak az a különös, sokat sejtető pillantás köti össze, amelyet találkozásukkor váltottak a múltkereskedő házában. Viszonyuk ennél sokkal mélyebben van megalapozva, egészen a gyökerekig, a felejtésbe kényszerített emlékek gyökerei­ ig vezet vissza: apa és lánya néz farkasszemet egymással az amnéziás álom meg-

DISPUTA Lépcsők

kereskedő autentikus szövegeinek – identitáskonstruáló erejük van. Agualusa plasztikus formában jeleníti meg a szövegközpontú, mindent áttextualizáló posztmodern egyik alaptézisét, a descartes-i szubjektumfelfogás halálát. A szubjektum többé nem koherens, önmagával és a világgal, illetve saját határaival tisztában lévő entitás, amilyennek annak idején a descartes-i filozófia feltételezte. Sokkal inkább egy inkoherens, decentralizált, állandóan változásban lévő konstrukció. Nem más, mint szöveg, puszta fikció. Ventura tulajdonképpen szubjektumokat hoz létre, szövegeivel, „haladó” irodalmával független, önálló létezőket teremt. Így teremti meg a szokatlan akcentussal beszélő idegenből fotók, emlékek, igazolványok segítségével José Buchmant is, aki a narratívában felkavarja Félix békebeli, szimbiotikus együttélését egyetlen barátjával és beszélgetőtársával: Eulálióval, a gekkóval. „Egyszerre nyomja a lelkemet életem súlya és sivársága” (30.) – jelenti ki magáról a titokzatos, név nélküli idegen, amikor megrendeli új múltját és identitását az albínónál. Tulajdonképpen nála is határidentitásról beszélhetünk: az általa beszélt rendhagyó portugál, a nyelv brazíliai változata szokatlan szláv elemekkel van fűszerezve, neve és múltja ismeretlen, öltözködése az afrikai viszonyok között értelmezhetetlen. Nyelvében, identitásában, ruházatában tökéletesen idegen; a másság misztikus apostola. A Félix Ventura által megteremtett (megírt) Buchman figurája azonban szép lassan bekebelezi a titokzatos idegent, akinek se neve, se életkora, se nyelve. A szöveg, a múlt átveszi a hatalmat a szubjektum felett. Az idegen elveszti idegenségét, azonosul azzal a történettel, amelyet Ventura írt meg neki tízezer dollár fejében. Öltözködése idomul a helyi szokásokhoz, hangjából kivész a szláv és a brazil akcentus keverékének kesernyés aromája. „Nem lehet nem hinni neki – ez a férfi egész életében Buchman volt.” (48.) A mesterséges múlt, a mesterséges emlékek önálló életet kezdenek el élni, amikor Buchman elhatározza, hogy az albínó határozott tiltása ellenére ellátogat fiktív szülőföldjére, hogy felkutassa „nem létező” családját. Az eredet keresése végül olyan abszurd játékba torkollik, melyben a valóság és a fikció határai fokozatosan szétolvadnak. Buchman mesterséges múltja, a gekkó álmai és a luandai történet olyan szétszálazhatatlan szövedékké áll össze, melynek diffúz jellege ellenállhatatlan olvasmánnyá teszi Agualusa könyvét. Az át-

77

DISPUTA Lépcsők 78

szakadásában. Barata dos Reis azt a közös múltat tárja fel, azt a kegyetlen valóságot és poklot nyitja meg érkezésével, amely a mesterséges emlékek, az amnéziás jelen papírvékony hártyája alatt mozog a mélyben. Szükségszerű halálával visszaáll az álom differenciálatlanul varázslatos harmóniája. A nemzeti történelem és a fikció kérdése és viszonya merül fel a miniszter figurája és tevékenysége kapcsán is. A gátlástalanul lavírozó, korrupt politikus Buchmanhoz hasonlóan a múltkereskedőnél rendeli meg, egy önéletrajzi regény formájában, azt a múltat, amellyel legitimálni szeretné hatalmát és helyét a politikai életben. Ventura a miniszter fiktív életrajzának megírása által nemcsak a politikus személyes élet- és karriertörténetét alkotja meg, hanem módosítja az ország történelmét is. „Ez a könyv lesz az alapja azoknak a későbbi munkáknak, melyek majd a nemzeti felszabadító háborút, a függetlenség kivívását követő zavaros éveket, az ország demokratizálódásának tömegeket vonzó mozgalmát tárgyalják.” (90.) Agualusa olvasatában a szubjektum mellett a történelem is fikció, mese, történet. A történelem mint olyan nem más, mint diszkurzus, szöveg. Az igazság, a tény elérhetetlen, csak diszkurzív formában van adva. A történelem igazsága a gyarmatosító nagyhatalom összeomlása és vis�szavonulása után kétségessé válik. Angola történelme, a miniszter példaértékű élettörténetével egyetemben csak konstrukció, az önlegitimáció petit histoire-ja. Ventura ghost writer-ként megírt regénye az ország önlegitimációs alapnarratívájaként kezd el működni. A miniszter életrajzi regénye által egy (közép)-kelet-európai olvasó számára különösképpen érdekes horizontot nyit meg a mű. Vajon hány és hány volt nyilas, fasiszta, kommunista, ügynök, belügyis, osztályidegen cserélte volna le személyes múltját egy makulátlan, példaértékű élettörténetre az elmúlt 70–80 évben? Egy Félix Ventura minden kétséget kizáróan igazi vagyonokat halmozhatott volna fel a politikai szereplők múltjának sterilizálása közepette. Érdekes diszkurzív játék figyelhető meg a regényben a szereplők nevével. A név, a névhez való jog, a név és az identitás kérdése a portugál irodalmi hagyományok viszsza-visszatérő kérdésköre, sajátos toposza. A XVI. századi szentimentális Bernardim Ribeiro anagrammáitól kezdve, António Lobo Antunes groteszk intertextuális névadásain át egészen Saramago kiterjedt névfilozófiájáig búvópatakként vonul végig a portugál irodalmon a nevek kérdése. „Egy

név akár ítélet is lehet. Vannak nevek, amelyek maguk után rántják a név viselőjét, mint az üledékes folyó vize a nagy esőzések után, és bármennyire próbál ellenállni az illető, egy meghatározott sorsot szabnak ki rá.” (33.) A múltkereskedőben a név uralja, meghatározza és bekebelezi viselőjét. Félix Ventura, azaz a jó szerencse, boldogságát (félix-icis) annak köszönheti, hogy egy isteni adomány birtokosa: ír, és szövegeivel képes elmosni a valóság és a fikció határait. Az írás félszeg kalandoraként (ventura – az aventura, azaz kaland ki nem teljesített, csonka formája) bármilyen életet, alternatív valóságot választhat magának, szövegeinek mágikus hatalmával pedig boldoggá tehet más embereket. Szerelme, Ângela Lúcia nemcsak éterien tiszta lényéből áraszt angyali fényt, hanem rejtélyes fotóival is a fény evangéliumát próbálja meg körbejárni, megírni. Edmundo Barata dos Reis, a királyi csótány, a féregember, nevében is a kitaszítottsággal, az undorral érintkezik. A magának múltat rendelő titokzatos idegen a José Buchman nevet kapja Venturától. A portugál fonetika szabályai szerint a ch betűkombinációt s-nek kell ejteni. Szem előtt tartva a différance autentikus logikáját, az új név tehát a busman, a tősgyökeres afrikai őslakos nyílt megjelenítése. A frissen kapott név avatja majd olyan vérbeli, angolai patriótává az idegent, akiről már senki sem mondaná meg, hogy nem az ország déli részén található Chiabából származik. A gekkót, a történet narrátorát szintén Ventura kereszteli meg. A név, amit kap – Eulálio, a szépen, ékesen beszélő – egy metareferenciális horizonton magára a narrációra, a narráció minőségére, szépségére (ékességére) utal. Agualusa, mint már említettem, érdekes megoldással egy gekkót tesz meg az események elbeszélőjévé (a könyv 2006-os angol, és 2008-as német fordításának címe közvetlen módon is tartalmazza a történetet közreadó gekkót – The Book of Chameleons, Das Lachen des Gekkos). A gekkó hol csüng, hol függeszkedik, hol lóg, vagy éppen mászik a falon, megfigyel, tanúként jelen van. A történéseket az ő nézőpontjából követhetjük, a narráció egészen az utolsó fejezetig megtartja a fokalizációnak ezt a korlátozó formáját. A gekkó halála azonban nem esik egybe a narráció megszakadásával. A szupplementáris jellegű utolsó fejezetben Ventura veszi át, ideiglenesen, napló formájában, a narráció fonalát. De miért éppen egy ékesen beszélő gekkó adja közre ezt a mágikusan öntörvényű történetet? Agualusa egyszerre rendhagyó-

an abszurd és bravúros megoldása újfajta beszédmódot avat fel a posztkoloniális tematikában. A narrátor igazi ékesszóló: könnyed, finom, humoros, lírai és elvont. Diszkurzusában nyoma sincs annak a kegyetlenségnek, gyötrelemnek, elbeszélhetetlen pokolnak, amely a hasonló tárgyú regényekben szükségszerűen megjelenik (a portugál irodalomban elsősorban talán António Lobo Antunes szélsőségesen groteszk és sötét szövegeiben a gyarmati háborúról). A gekkó több ízben felemlegeti korábbi emberi életét; a borzalomról, a történelem pokláról, saját tragédiájáról és haláláról azonban hallgat. Mintha önkéntesen vállalt, mesterséges amnézia állapotában próbálna megszabadulni az elbeszélhetetlen iszonyatától, attól az iszonyattól, amitől a gyarmati rendszer felbomlásának traumája után mindenki menekülni próbál. A gekkó gördülékeny, játékos mondataiban, a hallgatás mélységében ott szunnyad

és munkál még a keserű múlt: az elhúzódó gyarmati háború kitörölhetetlen emléke. A stiláris könnyedség sérülékeny burka alól olykor-olykor kiszivárog a történelem sötétsége, de az a finomra szőtt nyelvi fátyol, amellyel Agualusa leborítja a borzalmat, végül elég erősnek bizonyul ahhoz, hogy új, szokatlan kifejezési formát alapozzon meg a posztkoloniális témakörben. Bense Mónika kiváló és érzékeny fordítása tökéletesen adja vissza a nyelvnek ezt a finom, vagy akár finomkodó lebegését, amely a határra tolja Agualusa könyvét: az álom, a valóság, és az irodalom papírvékony, illékony határára. (José Eduardo Agualusa: A múltkereskedő, ford. Bense Mónika, szerk. Urfi Péter. József Attila Kör Világirodalmi Sorozat – Budapest, L’harmattan Kiadó, 2010, 132 oldal, 2000 Ft) Urbán Bálint

A női recept: bosszú vagy fantázia Az 1950-es évek elejétől kezdve a népi írók vigyázó szemüket egyre gyakrabban vetették Erdélyre. Ennek oka a magyarországi hagyományos paraszti társadalom fokozatos felbomlása volt, a fokozódó urbanizáció, a városok elszívó ereje. Lépésről lépésre tűnt el a természettel – ha nem is harmóniában, de szoros napi kapcsolatban élő és az évszázados hagyományait makacsul őrző társadalmi réteg, amelynek helyébe mára a vidéken élő emberek arctalanabb tömege lépett. Logikus lépés volt tehát Illyés Gyuláéktól, hogy az ország határain túl élő (főleg erdélyi) szórvány- és tömbmagyarság jóval érintetlenebb paraszti világa felé orientálódtak. A kisebbségben élő magyarok ugyanis sokkal erősebben ragaszkodnak hagyományaikhoz, és hiába a magyarországinál jóval keményebb román diktatúra és annak ugyancsak erős ipartúlfejlesztő programja, az erdélyi magyarok paraszti kultúrája (és kiemelten az egy tömbben élő székelyeké) nem mutatta a szétforgácsolódás jeleit.

Így teremtődött meg az a máig élő nézőpont, melyben az anyaországi tekintet Székelyföldön – mintha visszamenne az időben – egyszerre éli meg saját múltját, és merítkezik meg a hagyományos népi kultúrában, miközben két lábbal mégis a jelenben áll. A keletre való utazás mint időutazás és a múlttal vagy egy egzotikus világgal való szembesülés régi toposza az európai irodalomnak. Ha már Erdélyről van szó, elég, ha Bram Stoker számtalanszor megfilmesített Drakula című regényét említjük, melyben a vérszívó erdélyi gróf európai szemmel a világ végén, elmaradott, középkori viszonyok között él, ezzel is fokozva a horrorregény hatását. A múltunkkal való találkozásra pedig jó példa a Kalandorok című 2008-ban készült magyar vígjáték, melynek hősei erdélyi útjuk során nem csupán múltjukkal, de jelenbeli problémáikkal is szembesülnek. De Erdélyre természetesen sokféleképpen lehet tekinteni. Még Magyarországról is. A nemzeti érzéstől lázas lélek megta-

DISPUTA Lépcsők

Peter Strickland: Varga Katalin balladája; Hajdu Szabolcs: Bibliothéque Pascal

79

DISPUTA Lépcsők

Péter Hilda (Varga Katalin balladája)

80

lálja benne nemzeti nagylétünk nosztalgikus, bódító érzését fenyőillattal, szűkszavú, csavaros eszű góbékkal a Kárpátok hósipkás csúcsai közötti érintetlen tájon. Az elkényelmesedett városit a szegénység, elmaradottság és a sokkal nyersebb, vadabb, egyszerűbb életforma fogja megriasztani. Más szemlélő észreveheti az utóbbi húsz évben egyre erőteljesebb változást is, mely még hangsúlyosabbá tette Erdély anakronisztikus jellegét. Ott ugyanis a mai napig szervesen együtt él a múlt a jelennel, a 19. a 21. századdal. Nem kétséges, hogy kegyelmi, átmeneti állapot ez, és hamarosan, a gazdasági fejlődés ütemétől függően az erdélyi paraszti életforma is csak nyomokban lesz megtalálható. Jelenlegi állapotában viszont rendkívül izgalmas terep, hiszen itt valóban azt érezheti az ember, hogy bármi (jó és rossz egyaránt) megtörténhet vele. Székelyföldet választotta első nagyjátékfilmje helyszínéül az angol Peter Strickland, aki, sokat időzve Erdélyben, már nem külső nézőpontot érvényesít filmjében; olyan történetre és stílusra talált rá, mely teljes mértékben hitelessé válik ebben a környezetben. Varga Katalin balladája című filmje, mely eredetileg a magyar nyelvterületen kívül igen egzotikus csengésű Katalin Varga címet viseli, balladai köntösbe bújtatott rape and revenge film (a főhősnő erőszak áldozata lesz, amit véresen megbosszul). És hol működhetne en�nyire magától értetődően a (nép)ballada

több évszázados műfaja, ha nem Székelyföldön? A rendező szerint ez „a mai napig olyan, mintha a múltban járnánk, érintetlenül megőrizte azt a vad, időn kívüli arcát.” A címszereplő egész élete és a film cselekményét jelentő utazása, amelynek célja a bosszú, szinte kizárólag a természetben valósul meg, melyet a film egyik főszereplőjének is nevezhetünk. Az angol direktor nem kívánt eszményíteni, nem ujjong, hogy ezen a vidéken még az emberek en�nyire szervesen együtt élnek vele. Kameráját nem a rácsodálkozás vezeti, természetesnek veszi ezt a helyzetet, és sokkal inkább a kihagyásos történetmesélésre összpontosít. Strickland nem egy egzotikus világ különleges történéseit akarja megmutatni; időtlen eseménysort mesél el, mely mindenkihez szól. Előbbi esetben a helyi, rendkívül gazdag népdalkincsből választhatott volna aláfestő zenét, de ő másképp döntött. Zajokból, zörejekből, dalfoszlányokból építi fel a film fesztiváldíjat is nyert hangzásvilágát, mely igen izgalmas és gyümölcsöző kölcsönhatásba kerül a természeti képekkel és a lassú ritmussal, egyúttal egyetemessé emelve a történetet. Varga Katalint férje elzavarja otthonról, mert kiderül róla, hogy évekkel korábban megerőszakolták, és közösnek hitt gyermekük, Orbán is akkor fogant. A fiával szekéren útra kelő anya nem árulja el a tíz év körüli Orbánnak utazásuk valódi okát és célját. Utóbbi nincs kimondva, a néző is fokozatosan döbben rá, hogy a főszereplő kettős gyilkossággal igyekszik helyreállítani élete végzetesen megbillent egyensúlyát. Az egyenes vonalú elbeszélés (néhány sejtelmes flashbackkel megspékelve) és a szekér sebességével megegyező lassú tempó a klip-esztétikához szokott mai néző számára sem válik unalmassá. A tavalyi berlini filmfesztivál Ezüst Medvéjét elnyerő film alacsony költségvetésből készült, mindössze 17 forgatási nap állt az alkotók rendelkezésére. A sok anyagi megpróbáltatás nyomát nem lehet észrevenni a produkción, sokkal inkább a kiváló színészi teljesítmények kötik le a néző figyelmét. Habár a film hivatalosan angol– román koprodukció, hiszen a magyar állam nem támogatta, mégis magunkénak érezhetjük ezt az alkotást, hiszen a stáb túlnyomó többsége magyar, a vásznon pedig tehetséges erdélyi színészeket láthatunk. A Varga Katalint alakító Péter Hilda emlékezetes erejű alakítása nagy hatással van a nézőre. Egyszerre nőiesen törékeny

Török-Illyés Orsolya (Bibliothéque Pascal)

elbeszélhetővé?) tegye múltját és szenvedéseit az angol luxusbordélyban. Mivel a Bibliothéque Pascal a jelenben játszódó történet, nehezen lehetne elképzelni, hogy működött volna, ha Hajdú a mai magyarországi valóság talaján igyekezett volna kicsíráztatni csodáktól hemzsegő filmjét. De Erdély, ahol a mai napig eleven múlt erős kölcsönhatásban és kontrasztban él a 21. századi jelenünkkel, ahol nyelvek és nemzetiségek élnek egymás mellett, a maga izgalmasan és veszélyesen vad világával alkalmas terepnek látszott arra, hogy a debreceni rendező megteremtse a kárpátmedencei mágikus realizmust. Amerikának, ha nem akar teljesen más világot kitalálni, mint mondjuk az Avatar Pandora bolygója, a múltjához kell fordulnia, hogy működőképessé tegyen egy mágikus-realista történetet – ahogy ezt Tim Burton Nagy hal című filmjében is tette. Nekünk viszont nem kell az időben, elég a térben utaznunk, méghozzá kelet felé, hogy hasonlóan alkalmas terepet találjunk az effajta próbálkozások számára. Mona többszörös határhelyzetben lévő fiatal nő. Származása révén se nem magyar, se nem román, hanem egyszerre mindkettő, valahol félúton a két nép között. Foglalkozását tekintve artista-mutatványos, vándorszínész, épp mire van szükség. Ez a fajta életmód nagy szabadsággal, de egyben gyökértelenséggel is jár. Része is a társadalomnak meg nem is, hiszen nincs lekötve; szabadabb, ám magányosabb is az

DISPUTA Lépcsők

és csábító; erős akaratú, védelmező anya és bosszúszomjas, számító fúria. Mindezt a sepsiszentgyörgyi, jelenleg Kolozsváron játszó színésznő sallangoktól mentes, egyszerű, természetes játéka teszi hitelessé. Visszafogott, mégis minden szaván érezhető székely dialektusa képes figuráját nyelvhasználatával egyszerre archaikussá és maivá tenni. A film férfi főszereplője az erdélyi alternatív színjátszásból indult, Sepsiszentgyörgyön játszó Pálffy Tibor. A 2008-as Pécsi Országos Színházi Találkozón a legjobb férfi epizódszereplő díját elnyerő színész az összekötő kapocs a Varga Katalin balladája és a Bibliothéque Pascal között. Pálffy ugyanis utóbbi film elején látható egy apróbb szerepben mint a főhősnő volt szeretője. Hajdu Szabolcs Szemle-díjas alkotása szintén erdélyi hősnőt állít középpontjába. A félig magyar, félig román Mona Paparunak Varga Katalinhoz hasonlóan a múltjával kell számot vetnie, de ezt korántsem annyira drámai módon teszi, mint Strickland bosszúra éhes szereplője. Bár Mona múltidézése (melyet egy kivételesen hosszú flashbacknek is tekinthetünk) szintén tét nélküli: a román gyámhatóságon el kell mesélnie, miért is hagyta egyedül gyermekét, és bizonyítania kell, hogy alkalmas arra, hogy egyedülálló anyaként nevelje a kislányát. Mona (élet)története a valósághoz képest annyira gazdag színes, élettel teli, váratlan, mesés, egyszóval hihetetlen fordulatokban, hogy a nézőben joggal merülhet fel a gondolat, hogy ez a Mona egy nagy mesemondó, kitalál mindenféle képtelenséget, hogy mentse magát és visszakaphassa a lányát. De ez az élettörténet annyira magával ragadó, hihetetlenségében is an�nyira hiteles, hogy a képek és szavak erejével egy másik valóságot hoz létre, amelyben az álmait a valóságra kivetítő apa vagy kislány szerves része ennek a világnak. A rendező érdeme, hogy a film utolsó beállításáig nem lehet eldönteni, hogy Mona története igaz-e, vagy csak ő színezte ki a valóságot. De nem is ez a lényeg. A néző egyértelműen a főszereplő szavaiból kibomló varázslatos világot látja szebbnek, jobbnak, még ha az csak a fantázia terméke is lenne. Hozzá képest a hétköznapi hazugságok szürke, ócska, kifakult, ezerszer használt szavak csupán. Varga Katalin időtlen balladájában a bosszú jelenti a megoldást a sokszor sebzett hősnő számára, míg Mona a fantáziát hívja segítségül, hogy elviselhetővé (vagy

81

átlagembernél. Az ő figurája hitelesíti a történéseket, kalandjai nem válnak sem rögvalósággá, sem parodisztikussá. Hajdu Szabolcs a Macerás ügyek és a Tamara által megkezdett utat folytatta ebben a filmjében, eljutva a korai filmek fésületlenségétől és fiatalos erejétől a „trilógia” záró darabjának minden szempontból érett, kimagasló teljesítményéig. Ezeket a filmeket a főszereplő Török-Illyés Orsolyán (a rendező erdélyi felesége) és Hajdu néhány állandó, pár percre feltűnő debreceni színészén kívül összekötik az általa olyan�nyira kedvelt erős színek, illetve a különleges női frizurák. Ezek fényében látszik más irányú próbálkozásnak az öccse történetéből kiinduló kiváló Fehér tenyér, illetve a rendezői helyzetére s a hazai filmkészí-

tésre reflektáló keserű és kiábrándult, mini költségvetésű Off Hollywood. A Bibliothéque Pascal sok helyszínen forgott. A román tengerpart, Székelyföld és Liverpool a legfontosabbak ezek közül. Különlegessége a filmnek, hogy magyarul nagyon keveset beszélnek benne (Mona a kislányával), a dialógusok többsége románul és angolul szólal meg. Ahogy a Quentin Tarantino-féle Becstelen Brigantyk bábeli nyelvzavara sem okoz gondot, itt sem von le semmit az alkotás értékéből a soknyelvűség, sokkal inkább a multikulturalitást erősíti és azt az érzést, hogy a filmben ábrázolt világ nem ugyanaz (bár nagyon hasonlít rá), mint az, amelyik a moziból kilépve fogad minket. A Fehér tenyér óta Hajdunál működik a román kapcsolat. Abban a filmjében a nemzetközi szereplőgárdában voltak jeles román színészek, elég, ha a szadista edző felejthetetlen alakjára gondolunk Gheorghe Dinică kiváló alakításában. Habár a Bibliothéque Pascal német–magyar koprodukcióban készült, ugyanolyan kardinális szerepük van a román színészeknek benne, mint a Varga Katalin balladájában magyar kollégáiknak. Mindkét film azt bizonyítja, hogy nagy hiba volna a mai Erdélyt bármilyen szélsőséges propaganda vagy politikai féligazság zászlajára tűzni, mert az a vidék lakóival együtt olyan mértékű gazdagságot és sokszínűséget rejt magában, mely értő rendezők kamerája előtt két, ennyire különböző, mégis emlékezetes és értékes filmet eredményezett.

DISPUTA Lépcsők

(Peter Strickland: Varga Katalin balladája, 2009. Szereplők: Péter Hilda, Pálffy Tibor. Hajdu Szabolcs: Bibliothéque Pascal, 2010. Szereplők: Török-Illyés Orsolya, Răzvan Vasilescu, Shamgar Amram) Váradi Nagy Péter

82

nyek rémületes emléke, s Carmilla különös kettősség jegyében él bennem mind a mai napig – hol mint játékos, elomló, szépséges leány, hol mint a romos templomban vergődő sátánfajzat” (LeFanu 202). A vámpírok tehát egyszerre szépséges és sátáni lények, vonzóak, mégis veszedelmesek: „A nyugati vámpír a felszínen makulátlan, rendes tagja a társadalomnak, a mélyben viszont ott tombolnak az állati erők, az ösztönök, az artikulálatlan vadság.” (Arany 79) Polidori, Stoker és LeFanu vámpírjai átalakulásuk után már nem emberek többé, hanem vérszomjuk által vezérelt szörnyetegek; testük ugyanakkor még mindig emlékeztet korábbi énjükre, a kísérteties hasonlóság révén fellazítva az én és a másik, saját és idegen, ember és szörnyeteg, élő és halott közötti határokat. Szimbolikusnak tekinthető, hogy a visszatérő lelkeknek végül szükségképpen pusztulniuk kell a történetek megfelelő lezárása és a felbontott bináris oppozíciók helyreállítása érdekében (Craft 216). Eddig azonban soha nem sikerült megnyugtatóan megválaszolni a vámpírtörténetek által feltett alapvető kérdést, hiszen az írók és a rendezők folyton visszatértek ehhez a témához: a vámpírok alakjai korántsem csak a viktoriánus kor íróit és gondolkodóit foglalkoztatták, hiszen a témának később is rengeteg feldolgozása született, könyvben és a filmvásznon egyaránt. A kortárs populáris kultúrában és médiában is egyre gyakrabban bukkannak fel a vámpírok, számtalan regény, sorozat és film foglalkozik velük; csak a legismertebbeket említve, Francis Ford Coppola Drakulája (1992), az Alkonyattól pirkadatig (1996), a Penge és az Underworld trilógia, az Angel, a Buffy a vámpírok réme, a Vámpír akták, a Holdfény, a True Blood: Inni és élni hagyni, vagy a Vámpírnaplók című sorozatok. Ez a néhány példa és a közöttük lévő alapvető felfogásbeli különbségek azt is megmutatják, hogy a vámpírtörténetek nem alkotnak folyamatos, ellentmondásmentes hagyományt (Gelder 11), „nem egyfajta szintézis, hanem sokkal inkább a puszta megsokszorozódás irányába tartanak” (Gelder ix).

Saját és Idegen viszonya a vámpírtörténetek tükrében

Az én és a másik, a saját és az idegen viszonyát vizsgáló szövegek közül számomra a legérdekesebbek mindig is azok a gótikus hagyományban gyökerező történetek voltak, amelyekben hangsúlyosan kapott szerepet az emberiesség mibenlétének kritikus vizsgálata. E szövegcsoport egyikéről, a vámpírtémájú történetekről lesz szó ebben az esszében, elsősorban Stephenie Meyer Alkonyat (2005) című ciklusának példáján szemléltetve e narratívák meglepő átalakulását: hogyan váltak a vámpírok a hagyományosan horrorirodalom szereplőiből az ifjúsági regények kultikus alakjává. A vámpírtörténetek ritkán találtak utat a populáris regiszter felől az elit irodalom felé. Ahogy Ken Gelder írja Reading the Vampire című könyvében, ezek a narratívák manapság „a Művészet és az árucikk-lét közötti bizonytalan térben léteznek, ott, ahol a szórakoztatás és a retorika találkoznak.” (Gelder viii). Talán az egyetlen kivétel ez alól Bram Stoker Drakula című regénye (1897), amely az egyik legfontosabb állomásává vált a műfaj történetének. Az első modern vámpírtörténet mégsem Stoker műve, hanem John Polidori A vámpír című szövege (1819), amelyet sokáig Lord Byron művének tulajdonítottak (Arany 82, Auerbach 16, Gelder 14). Polidori szövegében következett be az a változás, amelyet Arany Zsuzsa Vámpírmítosz az irodalomban című kitűnő tanulmánya a következőképpen ír le: „A vámpírnak tehát, mint irodalmi és filmbeli hősnek, szocializáció adatott meg – méghozzá nem is akármilyen, hiszen az állatvilágból (volt már előtte farkas, denevér) felemelkedhetett egyenesen az arisztokraták körébe” (Arany 79). A vámpírtörténeteket Joseph Sheridan LeFanu Carmilla című, Stoker művére is jelentékeny hatást gyakorló novellája óta (1872) a kritikusok hagyományosan a szexualitással és az emberiességgel kapcsolatos tudattalan félelmek kivetüléseként értékelték (Craft 216). A vámpírok alakját alapvető kettősség jellemzi, ami már LeFanu novellájában is felismerhető. A történet borzalmait átélő narrátor a következő sorokkal emlékszik vissza a novella címszereplőjére: „Sokára halványult el az esemé-

Somogyi Gyula

„Azt mondják, csak embert ölni bűn, egy szörnyeteget megölni azonban nem az. De hol ér véget az egyik és hol kezdődik a másik?” Joe Johnston: Farkasember

DISPUTA Pláza

Az Alkonyat példája

83

DISPUTA Pláza 84

A vámpírtörténetek „evolúciójának” kortárs állomásain azonban már az éntől a másikig, a sajáttól az idegenig tartó átalakulásnak az ellentettje kap különleges hangsúlyt: az emberségükbe kapaszkodó vámpírok egydimenziós alakokból egyre inkább mélyebb motivációval felruházott szereplőkké alakultak át. Saját narratív szólamot és szubjektivitást kapnak, s ezzel rámutatnak arra, hogy a vámpírtörténetek valójában az én és a másik, az ember és a szörnyeteg közötti különbségeket vizsgáló metanarratívák is egyben. Gondolhatunk itt Anne Rice nagysikerű Interjú a vámpírral című regényére (1976), amelyben Louis de Pointe du Lac, a vámpír-narrátor maga vet számot saját létével, fontos etikai és metafizikai kérdéseket is érintve egyúttal. Hasonló motivációt vehetünk észre Meyer – végül befejezetlenül maradt – kézirata, a Midnight Sun (Éjféli nap) mögött is, amely az Alkonyat történetét alkotja újra Edward, a vámpír szemszögéből: a regénytöredék Bella történetének (derridai) szupplementumaként működik tehát, egyszerre egészíti ki és helyettesíti az eredeti narratívát.1 Ebből a szempontból érdemes kiemelni a

manapság futó sorozatok közül is egyet, A vámpír, a vérfarkas és a szellem című sorozatot, amelynek már az eredeti angol címe is mutatja (Being Human, „Embernek lenni”), hogy a „szörnyeteg-lét” bemutatása arra is lehetőséget ad, amit magától értetődőnek gondoltunk: az „emberiesség” mibenlétének kritikus vizsgálatát. E „szubjektivizáció” mellett egy másik kulcsfontosságú mozzanata a vámpír­narra­ tívák ezredforduló utáni történetének kétségtelenül az, hogy a hagyományosan korhatáros, felnőtteknek szóló horror/thriller kontextusából egyre inkább az ifjúsági- és gyermekirodalom felé szivárognak át ezek a rémalakok, valóságos „vámpírreneszánszt” hozva létre. Meyer Alkonyat című könyvének megjelenése és rendkívüli sikere maga után vonta a hasonló, másod- és harmadvonalbeli szövegek felszaporodását is, ezzel kétségessé is téve a műfaj konceptuális kereteit (pontosan mi is számíthat még ifjúsági és gyermekirodalomnak?). Ha Arany tanulmányának gondolatmenetét némileg ironikusan tovább fűzzük, azt látjuk, hogy a vámpír alakja arisztokratából egyre inkább gimnazista fiatallá kezd el átalakulni. Noha az írónő regénye eredetét inkább egy álmához, mint a vámpírtörténetek hosszú hagyományához köti (Blasingame 630–631), mégsem haszontalan megemlíteni néhány, az Alkonyattal összekapcsolható motívumot, egy XVIII., illetve egy XX. század végi példát, hiszen közelebb vihetnek minket a jelenség megértéséhez. Kezdjük a hozzánk időben közelebb álló példával, a Buffy, a vámpírok réme című sorozattal. Ha ezt összevetjük a regénnyel, rögtön szembetűnnek a hasonlóságok: a fiatal női főhős, a gimnáziumi évek színrevitele és a főhősnő és vámpír barátja (Angel) között fűződő gyengéd szerelmi szál (erre példát a Holdfény című sorozatban is láthatunk). Persze vannak lényeges különbségek is, például Buffy különleges képességekkel megáldott hős, míg Bella átlagos, sőt esetlen tinédzserlány; Buffy a sötétség különböző teremtményeinek elpusztításával újra és újra a saját és idegen közötti viszony stabilizálására törekszik, Bella viszont szerelméért maga is vámpírrá akar

Sajnálatos módon azonban az Éjféli nap idő előtt nyilvánosságra került, ezért az írónő úgy döntött, hogy képtelen befejezni a művét. A regénynek ez a befejezetlensége azonban sok rajongót arra ösztönzött, hogy saját maga „fejezze be” a szöveget: az interneten már számos változatát lehet olvasni a történetnek. A befejezetlenség, illetve a befejezhetetlenség egyébként Meyer nyilatkozata szerint alapvető jellemzője az Alkonyatnak is, hiszen a szöveg befejezése után egyik epilógust írta a másik után, és a történetnek nem akart vége szakadni. Meyernek a napokban megjelent The Short Second Life of Bree Tanner című kisregénye (2010) is az Éjféli naphoz hasonlóan szubjektivitással ruházza fel a Napfogyatkozás e vámpír mellékszereplőjét.

1

válni, átlépve az ember és a nem ember között húzódó határokat. A második példa korábbra, a gótikus és a szentimentális regény kialakulásához vezet vissza minket. Ellen Moers Literary Women című könyve annak alapján kapcsolja össze ezt a két különböző, mégis lényegileg hasonló írásmódot, hogy mindkettő a felvilágosodás és a racionalitás korának tudattalanját jelenítette meg, és két olyan műfajról van szó, amelyet nők írtak – tegyük hozzá, elsősorban nőknek, így a szövegek hátterében nem ritkán bizonyos specifikusan női szorongások bújtak meg, mint például a párválasztással (szentimentális regény) vagy az anyasággal kapcsolatos félelmek. Az utóbbi történeteket nevezi Moers „női gótikus” [female gothic] regényeknek, amelyek egyik emblematikus példája Mary Shelley Frankenstein című szövege (1820), amelyet olvashatunk egyfajta szimbolikus szüléstörténetnek is. Meyer regényei mindkét hagyományból merítenek, így nem véletlen, hogy az Alkonyatciklus elsősorban a tizenéves lányok körében aratott rendkívüli sikert, akik Bella sorsa révén szintén szembesülnek ezekkel az aggodalmakkal. A romantikus szál és az ember–vámpír kapcsolat nehézségei az ös�szes regényben jól nyomon követhetőek, azonban a történetet lezáró Hajnalhasadás (2008) első felét már alapvetően a terhességgel, a szüléssel és az anyasággal kapcsolatos szorongások szervezik.2 A retorika számos eljárást ismer az én és a másik, az ismert és az idegen, a jelenlévő és a jelen nem lévő, az élő és az élet-

telen/halott közötti határok nyelvi manipulálására, mint például a prosopopeia, az aposztrofé vagy a katakrézis. Feltevésem szerint ezek a figurális áthelyeződések állnak a vámpírtörténetek hátterében is, ezt a hipotézisemet fogom a továbbiakban Meyer regényei révén próbára tenni. Az Alkonyat eredendően kétféle disz­ kurzust használ a vámpírok másságának leírására, az egyik a reklámok, a divatmagazinok sztárjainak világát idézi fel, igazolva, amit Gelder a vámpírtörténetekről állított: a vámpírok, tökéletességük miatt, az árucikkek felszínes, szimulakrum-logika által uralt világához igazodnak.3 Szépségük csak a címlapokon szereplő sztárok (gondos utómunkálatokkal retusált) tökéletességéhez fogható (23–24, 48, 67, 430). A másik beszédmód azután bukkan fel hangsúlyosan, hogy Bella rájön Edward titkára: ez a másik metaforikus viszonyrendszer pedig a hidegség, a fagyosság, a szoborszerűség lesz (264, 267). Ovidius óta tudjuk, hogy a szerelem sok egyéb mellett képes szobrokat életre kelteni, gondoljunk csak Pygmalion történetére, aki elfordult az őt körülvevő halandó nőktől feslettségük miatt, és elefántcsontból alkotott magának párt, Galateát („amilyen szép nő a világra / nem születik sohasem”), akit ki nem mondott kívánságára az istenek életre keltettek.4 J. Hillis Miller szerint a szobrász és szerelmének története valójában egy retorikai alakzatot, a prosopopeiát allegorizálja, amely „arcot, nevet, vagy hangot ad a távollevőnek, az élettelennek vagy a holtaknak.” (Hillis

Az esküvőt követően Bella hamarosan teherbe esik, azonban a terhesség nem a megszokott kilenc hónapos ritmust követi. Ebből – a lányt kivéve, aki azonnal szeretettel gondol a magzatra (209) – mindenki arra következtet, hogy valamilyen szörnyszülött növekszik a méhében, és anyja megölésére törekszik. Az abortuszt sürgető szereplők „izének” (145, 248), „micsodának” (195, 317), máshol „szörnyetegnek” (187), „gyilkosnak” (205) nevezik a magzatot, egészen addig, amíg Edward meg nem hallja a kicsi gondolatait (338), felvetve a kérdést, hogy „pontosan mikortól tartjuk a létezést emberi létnek” (Johnson „Aposztrofálás” 573), – amely alapvető kérdése az abortusszal kapcsolatos vitáknak. Figyelemre méltó módon a terhesség napjai alatt a regény első alkalommal távolodik el Bella nézőpontjától, az eseményeket Jacob szemszögéből követhetjük nyomon, egészen az „Erre nincsenek szavak” című fejezetig, ahol a fiú látja Bellát belehalni a szülésbe (367). 3 Cullenék első megjelenése után Bella a következőket gondolja: „A két lány [Alice és Rosalie] meg nem is különbözhetett volna jobban. A magasabbik szoborszépségű volt, olyan csodálatos alakkal, amilyet a legújabb fürdőruha trendet bemutató Sportmagazin címlapján lehet látni. […] az arcuk, egymástól annyira különböző és mégis annyira hasonló arcuk elképesztően, embertelenül gyönyörű volt. Sose hittem volna, hogy ilyen arcok léteznek a valóságban is, nemcsak valami csillogó-villogó divatmagazin oldalain. Vagy talán az angyaloknak lehet ilyen arcuk valamelyik régi festő képein.” (23–24). Edward később az eső és a hó ellenére „még így is úgy festett, mintha egy hajzseléreklámból lépett volna ki.” (48) Carlisle „Fiatal volt, szőke volt… és jóképűbb, mint a legsármosabb filmsztár, akit életemben láttam.” (67) A kegyetlen James hangja is „Kellemes, de jellegtelen tenor − ilyen férfihangok duruzsolnak a luxusautók reklámjában.” (430) 4 „Pygmalion hazatér, lányszobrát látni szeretné, / ágyra lefekteti, ád csókot neki, érzi: melegszik; / ajkát nyomja reá ismét, mellére az ujját: / s lám az ivor lágyul, s már nem mereven, benyomódik / vágyó ujja alatt, valamint a hymetti viasz, ha / nap heve éri, puhul, ha hüvelyk meggyúrja, igen sok / más alakot vesz föl, használják, hasznos eképp lesz. / Ámul, félve örül, s aggódik, hátha csalódik, / most a szerelmes, a vágyott lányt érinti meg újra. / Élő test! Ereit már verni tapintja hüvelyke. / […] ajkait immár / nyomja a nem hazudott ajkakra; a szűz meg a csókot / érzi, el is pirul, és félénk szemeket vet a fényre, / és egyszerre az ég boltját és látja szerelmét.” (Ovidius, Tizedik könyv, Pygmalion, 281.)

DISPUTA Pláza

2

85

DISPUTA Pláza

Miller 4) Ez a történet azonban különbözik az Átváltozások többi történetétől, hiszen itt nem egy élő személy változik át élettelenné (például Narcisszusz virággá), hanem éppen fordítva (Hillis Miller 3). Úgy gondolom, hogy Meyer regényeiben az Ovidiusnál megismert retorikai áthelyeződések mindkét irányú formája tetten érhető. Az Alkonyatban is a Pygmalionéhoz hasonló, elsöprő erejű szerelemmel találkozhatunk. Az Éjféli nap oldalain Edward a következő sorokkal érzékelteti azt a hatást, amelyet Bella gyakorolt rá:

86

„Kerestem a szavakat, hogy leírjam az érzéseket, amelyek elöntöttek, de az érzés túláradt a szavakon. Egy hosszú pillanatig úgy éreztem, hogy fuldoklom. Amikor újra a felszínre jöttem, már nem ugyanaz voltam, aki eddig. Életem egy végtelen, változhatatlan éjfél volt. Mindig szükségszerűen éjfél volt számomra. Hogy volt lehetséges, hogy most egyszerre nap kelt bennem, éjfélnek idején? Amikor vámpírrá váltam, a lelkemet és a halandóságomat átalakító fájdalom közepette voltaképpen megfagytam. A testem inkább volt már kemény és változhatatlan kő, mint hús. Személyiségem is megfagyott, ízlésem, hangulataim, vágyaim mind belém égtek.

Ez a többiekkel is ugyanígy történt. Mindannyian megfagytunk. Élő kövekké lettünk. Amikor valamelyikünk megváltozott, ez ritka és maradandó esemény volt. Láttam megtörténni ezt Carlisle-al és egy évtizeddel később Rosalie-val is. A szerelem mindkettőjüket örökre, visszavonhatatlanul megváltoztatta. Carlisle több mint nyolcvan éve találta meg Esmét, de még mindig az első szerelem pillantásával nézett rá, és ez már mindig így lesz. Most már velem is mindig így lesz. Mindig szeretni fogom ezt a törékeny lányt, végtelen létem során. Ránéztem alvó arcára, éreztem, ahogy ez a szerelem átjárja kőtestem minden porcikáját.” (109, saját fordítás) Az Alkonyatot e sorok alapján a Pygmalionmítosz egy variánsaként értelmezhetnénk, itt azonban felcserélődnek az Ovidiusféle történetből ismert nemi szerepek, hiszen a szobornak férfialakja van, és egy nő lesz, aki képes életre hívni.5 Amikor azonban Bella vágyának (szoborszerű) tárgyához valódi szerelmesként próbál közeledni, Edward kénytelen megtagadni tőle a fizikai közelséget, nehogy hatalmas ereje miatt akaratlanul is ártson neki (266). Emiatt – a Pygmalion-mítosszal ellentétben – a testi-

A regény egy szöveghelye a szépséges Adonisz mítosza mellett a görög szobrász történetére is utal: „Edward pontosan ugyanúgy feküdt, ahogy otthagytam − Adonisz kopott pokrócon. Elmosolyodtam, mire megrándult az ajka, a szobor életre kelt.” (301)

5

beledermedve saját halálukba” (de Man 103). Míg Edward új életre kel, addig Bella regényekben kibontakozó sorsa egyre inkább a dermedtség, a jeges szoborszerűséggel jellemzett vámpírrá alakulás felé mutat, immár nem Pygmalion, hanem a kővé változó Propoetis-lányok sorsát idézve.9 Ehhez hasonló (időbeli) dermedtséget fejez ki az alkonyat szimbóluma is a nyitóregényben: az első kontextus, amelyben a kifejezés előfordul, a történet színhe­ lyéhez, Forkshoz kapcsolódik. Forksot Bella olyan helyként jellemzi, ahol a sok csapadék és a hatalmas erdők miatt örökösen alkonyat van (144) – a nappal és az éjszaka közötti felfüggesztett állapot, amely Meyer vámpírjai számára „a nap legbiztonságosabb része […]. A legkönnyebb időszak. De a legszomorúbb is bizonyos tekintetben… egy újabb nap vége, az éjszaka visszatérte” (236). Az alkonyat az elkerülhetetlen vég szimbólumává is válik: „Megint vége van valaminek. Bármilyen tökéletes is egy nap, mindig véget ér” (498) – metaforikusan utalva a halandó élet végére (500). Az Alkonyat középponti szimbóluma tehát a nappal és az éjszaka, az élet és a halál között felfüggesztett állapotot jelöl, és az egész regényfolyam végeredményben ebből az átmeneti, tünékeny, dermedt pillanatból beszél, még ha a történetek címei a napszakok egyfajta időbeli előrehaladását sugallnák is. Láthattuk, Edwardot radikálisan átformálta az életre keltés aktusa; de vajon az ellentétes irányú folyamat, a vámpírrá alakulás során Bella képes-e megtartani identitásának folytonosságát? A Napfogyatkozásban (2007) ugyanis a lány egyenesen attól retteg, hogy személyisége teljesen megváltozik az átalakulás után: „ha csakugyan olyan leszek, mint Jasper rémálomba illő újszülöttei – akkor vajon még mindig én leszek-e? És ha minden vágyam az lesz, hogy embereket gyilkolásszak, akkor mi lesz azokkal a dolgokkal, amelyekre most vágyakozom.” (354) A Hajnalhasadás adja meg végül a (megnyugtató?) választ erre a kérdésre: bár nehezen ismeri fel új önmagát (413), Bella mégis képes megőriz-

Erről bővebben lásd Gelder 3–4. Ennek az állapotnak a megnevezésére Bella többféle metaforát is használ, hol zombinak érzi magát (118– 119, 138), hol egy holdnak, amely még mindig kering megsemmisült bolygója körül (218), máskor pedig üres, lakatlan háznak (234). 8 Az Újhold filmváltozatának alkotói remekül ismerték fel az aposztrofé regényben betöltött szerepét: Bella a filmben sokszor Alicehez szól és az aposztrofé által teremtett imaginatív beszédhelyzetben vele osztja meg bánatát. 9 „Merte tagadni a Propoetis-lányok buja ajka, / hogy Venus istennő; haragos lett az, s a leányok / elsők lettek ezért, kik eladták testük, a földön; / majd miután a szemérmük szűnve pirulni se tudtak, / már – a különbség csak kicsiség – kővé alakultak.” (Ovidius, Tizedik könyv, A Cerasták és a Propoetisok, 279.) 6 7

DISPUTA Pláza

séget eleve háttérbe kell szorítania a plátói szerelemnek, hiszen a testi vágy beteljesülése itt valóban az én felszámolásával fenyeget (Craft 216). Az Alkonyat tehát a különféle vámpírtörténetekből megismert zabolázatlan szexuális energiákat látszik visszaterelni a kötelező heteroszexualitás viktoriánus kontextusába.6 Az Újhold című regény (2006) viszont már azt példázza, hogy az első részben felismert, életre keltő, animációs retorika valójában kétirányú, hiszen amikor a fiú magára hagyja Bellát, metaforikusan az élettől is megfosztja, kiüresíti.7 Éppen ez az üresség, a semmi az, ami a regényben szereplő üres lapokon (96–104) konkrétan, a lány rémálmaiban (135–136) pedig szimbolikusan is megjelenik. Az Újholdat a másik hiánya szervezi, amit csak a másik általi megszólítottság tud kitölteni, Bella ugyanis képtelen megszólítani Edwardot: „Megtiltottam magamnak az emlékezést és rettegtem a felejtéstől: mintha borotva élén táncolnék” (130). A fiú hangja akkor jut el újra hozzá (hallucinációkban), amikor a lány, ígéretét megszegve, különféle veszélyes helyzetekbe keveredik: a megszólítottság pillanataiban a lelkében tátongó üresség újra élettel, értelemmel töltődik fel (124, 202–203, 376–377). Mindkét regényt az élő és a nem élő közötti határokat nyelvi eszközökkel manipuláló mestertrópusok uralják tehát: míg az Alkonyat legfontosabb figurája a prosopopeia, addig az Újholdban inkább az aposztrofé (költői megszólítás, hang) alakzata lesz a hangsúlyos.8 Barbara Johnson Persons and Things című könyvében arra figyelmeztet, hogy az animáció retorikájának van egy sötétebb oldala is, amit már ismerhetünk a prosopopeia Paul de Man-féle dekonstruktív értelmezéséből: „A sírfeliratokról írott es�széken belül a »márvánnyá dermeszt« kifejezés menthetetlenül előhívja a proso­po­peiában megbúvó látens veszélyt, ne­ve­ zetesen, hogy a holtak megszólaltatásával – a trópus szimmetrikus struktúrájának köszönhetően – az élők ugyanazon oknál fogva egy csapásra némává válnak,

87

ni eredeti identitását (405, 483) – érdekes módon éppen a még mindig meglevő apró hibái biztosítják számára az ember- és a vámpírlét közötti folytonosságot (414–415). Azonban „embernek maradni” maga is erőfeszítés marad, hiszen ragaszkodnia kell halványuló emlékeihez (408) és újra „meg kell tanulnia” emberként viselkedni (478, 511–512); ez arra mutat rá, hogy az emberi viselkedés maga is kódrendszer, amit el kell sajátítani a szocializáció során. Meglepő módon a vámpírrá alakulás által szimbolizált animáció-vesztés (avagy reifikáció) folyamata párhuzamba állítható a marxi gazdaságfilozófia egy alaptételével is: Marx szerint a kapitalizmusnak alapvető jellemzője a termékek és árucikkek iránti érzelmi viszonyulás, amely azonban csak úgy alakítható ki, ha megfeledkezünk az őket létrehozó emberi erőfeszítésről (Johnson 20). Az árucikk megelevenedik (számtalanszor találkozhatunk ezzel a reklámokban), míg a termék mögötti ember puszta géppé degradálódik; ez az, amit Marx az „árucikk fetisizálódásának” nevez. Ezért olyan vonzóak talán manapság a vámpírok, hiszen árucikkek, fétistárgyak, amelyek a freudi pszichoanalitikus értelemben valamilyen hiányt pótolnak (Wright 114). Megtestesíthetnek mindent, amit a hétköznapokban nem vagyunk képesek megtalálni, legyen az a szépség, a tökéletesség, a szabadság, a halhatatlanság, vagy – ahogyan az Alkonyat példája is mutatja – az örök fiatalság és az örök szerelem. A vámpírok nem léteznek, de ettől függetlenül még nagyon is képesek életünk befolyásolására.

DISPUTA Pláza

Irodalom

88

Arany Zsuzsa: Vámpírmítosz az irodalomban. In: Józan Ildikó, Kulcsár Szabó Ernő, SzegedyMaszák Mihály, (szerk).: Az elbeszélés módozatai. Narratíva és identitás. Bp., Osiris 2003, 71–89. Nina Auerbach: Our Vampires, Ourselves. Chicago, The U of Chicago P 1995. James Blasingame, Interview with Stephenie Meyer. Journal of Adolescent & Adult Literacy, Vol. 49, No. 7 (Apr. 2006), 630–632. Christopher Craft: „Kiss Me with Those Red Lips”: Gender and Inversion in Bram Stoker’s Dracula.

In: Elaine Showalter (szerk.): Speaking of Gender. New York, Routledge 1989, 216–242. Jonathan Culler. Aposztrophé. Ford. Széles Csongor. Helikon 2000/3., 370–389. Paul de Man: Az önéletrajz mint arcrongálás. Ford. Fogarasi György. Pompeji 1997/2–3., 93–107. Jacques Derrida: Of Grammatology. Ford. Gayatri Chakravorty Spivak. Baltimore, The Johns Hopkins UP 1974. Ken Gelder: Reading the Vampire. London, Routledge 1994. Catherine Hardwicke: Alkonyat. Summit Entertainment 2008. J. Hillis Miller: Versions of Pygmalion. Cambridge, Mass: Harvard UP 1990. Barbara Johnson: Aposztrofálás, animáció és abortusz. Ford. Balogh Andrea. In: Bókay Antal, Vilcsek Béla, Szamosi Gertrud, Sári László (szerk.): A Posztmodern irodalomtudomány kialakulása. A posztstrukturalizmustól a posztkolonialitásig. Szöveggyűjtemény. Bp., Osiris 2002, 569–582.   Persons and Things. Cambridge, Mass., Harvard UP 2008. Joe Johnston: Farkasember. Universal Pictures 2010. Joseph Sheridan LeFanu: Carmilla. Ford. Kiss Zsuzsa. In: Fogadó a repülő sárkányhoz. Kisregények és elbeszélések. Bp., Európa 1984, 125– 202. Marcsek György: Rémálmok netovábbja. World of Darkness – a Sötétség világa. Debreceni Disputa 2007/2., 38–41. Stephenie Meyer: Twilight – Alkonyat. Ford. Rakovszky Zsuzsa. Szeged, Könyvmolyképző 2009.   New Moon – Újhold. Ford. Rakovszky Zsuzsa. Szeged, Könyvmolyképző 2009.   Eclipse – Napfogyatkozás. Ford. Rakovszky Zsuzsa. Szeged, Könyvmolyképző 2009.   Breaking Dawn – Hajnalhasadás. Ford. Bosnyák Viktória. Szeged, Könyvmolyképző 2010.   Midnight Sun. Kiadatlan kézirat. Elérhető: http://www.stepheniemeyer.com/pdf/ midnightsun_partial_draft4.pdf   The Story Behind the Writing of New Moon. Elérhető: http://www.stepheniemeyer.com/nm_ thestory.html   The Short Second Life of Bree Tanner. New York, Little Brown and Company 2010. Ellen Moers: Literary Women. London, Women’s Press 1978. Publius Ovidius Naso: Átváltozások. Ford. Devecseri Gábor. Bp., Európa 1982. Chris Weitz:. Újhold. Summit Entertainment 2009. Joss Whedon et al.: Buffy, a vámpírok réme. Mutant Enemy 1997–2003. Elizabeth Wright (szerk.): Feminism and Psychoanalysis. A Critical Dictionary. Oxford, Blackwell 1992.

Ha az eInk felületet sikerül megszokni, akkor az ekönyv-olvasó már csak kellemes meglepetésekkel tud szolgálni. Közhelyes bár, de azzal kell kezdeni a felsorolást, hogy ezekre a készülékekre egy egész könyvtárat fel lehet másolni. A legtöbb e-olvasónak van beépített memóriája is, a rendelkezésre álló tárhely pedig tovább bővíthető a fényképezőgépekben, hordozható médialejátszókban is használt memóriakártyával. Ez persze többnyire elméleti lehetőség, már 512 megabájtnyi helyre is – ennyi a képünkön látható, mára öregnek számító Cybook beépített memóriája – 130 Háború és béke vagy 400 Egri csillagok fér.

Könyv, lapok nélkül

Alapfunkciónak számít továbbá a több tíz könyvjelző megjegyzése, valamint a szöveghez fűzhető széljegyzetek kezelése is. A jegyzeteket természetesen le lehet tölteni a számítógépünkre is, ha tovább akarnánk dolgozni belőlük. Az idegen nyelvű könyvek olvasását szótárral, tezaurusszal könnyíthetik meg az olvasók, azt azonban gyártója válogatja, hogy milyen szójegyzéket adnak a készülékhez, illetve lehetővé teszik-e további kötetek telepítését. Végül pedig: a szöveget tetszőleges méretűre lehet nagyítani, a készülék újratördeli a sorokat a megfelelő méretben. Az egyetlen nagyobb nehézség, amel�lyel az angol nyelvű felülettel felszerelt olvasók esetében szembesülni lehet, hogy a készülékkel érkező betűkészletek nem tartalmaznak rendes magyar ő és ű betűket. Ez a hiány a nyitottabb, a felhasználó általi bütykölést jobban tűrő típusokon orvosolható, illetve vannak olyan olvasók is a piacon, amelyeken a forgalmazó kiküszöbölte ezt a gondot.

Szedlák Ádám

Megnyomjuk a „lapozás” gombot, és az egész kijelző villan egyet. Nem úgy, mint a katódsugárcsöves (CRT) monitorok, amelyekben a sugárnyaláb másodpercenként 70-szer, 80-szor szaladt végig az összes képponton. Nem is úgy, mint a lapos TFT kijelzőknél, ahol a nyolc-tíz milliszekundum – magyarul: a pillanat törtrésze – alatt frissült a vékonyfilm-tranzisztorok által előállított kép, amit hátulról szenvtelenül világított meg egy fénycső vagy egy maréknyi erős fényű LED. Az e-papírnál zen módra, előbb feketével íródik felül a teljes kijelző. Eltűnnek a korábban olvasott betűk, beolvadnak a masszába, majd folytatódik a villanás és az egész kijelzőt elönti a fehér. A következő frissítés, amely pár századmásodpercen belül következik, már tartalmazza az új oldal szövegét. A villanást pár percnyi olvasással meg lehet szokni, a másodikharmadik könyvre pedig nem is észleljük az eszköz apró lomhaságait. Az ekönyvolvasóval való első találkozásnak azonban meghatározó élménye lesz a digitális papír lassúsága.   Galaxis Útikalauz a zsebben

A csaknem végtelen tárhely – egy 3200 Egri csillagoknyi memóriakártyát ötezer forintért lehet venni – azt jelenti, hogy az összes lényeges olvasmányt folyamatosan magunkkal hordhatjuk. A lehetőség nem az olvasás miatt fontos, még a legnagyobb könyvmolyok sem olvasnak öt-tíz könyvnél többet egyszerre. Egy szépirodalommal és szakkönyvekkel, cikkekkel egyaránt feltöltött olvasó azonban olyan lehet, mint a Douglas Adams által megálmodott Galaxis Útikalauz Stopposoknak. Vagy mint Borges homokkönyve, csak éppen – hála a készülékek keresési funkciójának – később is megtalálhatjuk az egyszer már olvasott szövegrészeket.   A gép jegyzetel is, ha kérjük

A felhőhöz kapcsolódva Az olvasók egy másik fajtája fel van szerelve még egy hasznos funkcióval: ez a beépített mobilnetes kapcsolat. A készülékek ezen keresztül bármikor elérik a könyvesboltokat, azaz bármikor lehet újabb köteteket vásárolni. A kézenfekvő webbolti elérés mellett egyes készülékeken olvasható a Wikipédia, található böngésző, sőt újabban a Kindle-re már Facebook- és Twitteralkalmazás is készült. Az online kapcsolatért csak az akkumulátor merülésével kell fizetni, az összes online készülékhez kapcsolódó konstrukciót úgy dolgozták ki, hogy az olvasónak nem kell külön

DISPUTA Pláza

A

hagyományos könyv és a digitális könyv nem csak annyiban különbözik egymástól, hogy az egyiket papíron olvassuk, a másikat viszont e-olvasón, iPhone-on vagy számítógépen nyitjuk meg. Máshogy vásárlunk villanykönyvet, ha épp nincs rá pénz, másként kalózkodunk, végül pedig eltérő jogokkal rendelkezünk a papír és a digitális kötetek felett. A villanykönyv megváltoztathatja a könyvtárakat és ezek kiadókhoz fűződő viszonyát, talán alakít az oktatáson, vagy legalább könnyít az iskolatáskákon.   Nem vibrál, nem világít az e-papír

89

DISPUTA Pláza

mobilnetszámlát, szolgáltatási díjat fizetnie az internetre. Ezáltal még egy lépéssel közelebb vagyunk a Galaxis Útikalauzhoz. A távoli elérés egyetlen hátránya, hogy a készülékekről távolról is lehet törölni könyveket. Ilyen esetre eddig egyszer volt példa, az Amazon törölte George Orwell 1984-ének egy többek által megvásárolt kalózkiadását. Az esetet komoly felháborodás követte, mert felhívta rá a figyelmet, hogy a papírkönyv és az ekönyv vásárlója nagyon eltérő termékre ruház be. A papírkiadást ugyan nem lehet távolról frissíteni – ami egy szakkönyv, tankönyv esetén remek lenne –, viszont teljesen a gazdájáé a kötet: elajándékozhatja, el- vagy kölcsönadhatja, elég tág határokon belül azt csinál vele, ami jól esik. Ekönyv vásárlásakor viszont használati jogot veszünk, amiben többnyire nincs benne az elajándékozás, a kölcsönzés és a többi, a könyvek világában megszokott funkció.   Mozogni fog a jövő képeskönyve

90

Még el sem terjedtek az e-papírt használó olvasók, máris megjelent egy kihívójuk. Az Apple által 2010-ben kiadott iPad táblaszámítógépnek nincs a papírhoz a megtévesztésig hasonlító kijelzője, a hagyományos LCD-technológiával legyártható legjobb paneleket tartalmazza. Azonban míg a Kindle- vagy a Sony-olvasókon egyfajta tartalmat – illusztráció nélküli írott szöveget – lehet kényelmesen olvasni, a táblagépekre bármit át lehet ültetni. Az iPad-nek nem okoz gondot a képgalériával, videós bejátszással, játékkal, animációval bővített magazincikkek megnyitása, akadás nélkül lehet lapozgatni a különböző tartalmak között, ráadásul teljes értékű böngészőként is képesek funkcionálni. A mindentudásért kis árat kell fizetniük a táblaszámítógépet választóknak. A tabletek folyadékkristályos kijelzői ugyanolyan háttérvilágítással működnek, mint a laptopokba, lapostévékbe, monitorokba szerelt panelek. Fényük nem vibrál, erőssége csökkenthető, de a papírélményt nem adják vissza. A technológia egyik nagy hitvitája, hogy lehet-e kényelmesen olvasni háttérvilágított eszközön, vagy csak a papírszerű kijelzők alkalmasak a szövegben való elmélyedésre.  

Megjöttek a hazai versenyzők Furcsa kettőség jellemezte a magyar villanykönyvek világát. 1994 óta üzemel a Magyar Elektronikus Könyvtár, viszont csak idén jelent meg az első igazán komolynak tartható e-könyv üzlet. A digitális olvasnivalóra vágyók korábban csak nem szabványos megoldásokat használó, kizárólag Windowson működő boltok kínálatából vagy bőséges és a legális úton beszerzett könyveknél jóval egyszerűbben használható kalóz olvasmányokból válogathattak. A Líra és a Bookline által alapított ekönyv Magyarország boltja (http://txtr. hu/) már üzemel, az általuk kínált fájlok megnyithatóak a legtöbb beszerezhető olvasón, sőt saját, folyamatos bolti kapcsolattal rendelkező hardver kiadását is tervezik. A készülék pontos ára még nem ismeretes, a gyártó német boltjában 299 euróért – azaz 83 ezer forintért – lehet előrendelni, az eKönyv Magyarország bemutatkozó rendezvényén pedig 90 ezer forintról beszélt a cég két ügyvezető igazgatója. A Bookline és a Líra olvasóját a T-Mobile is forgalmazni fogja, így kis szerencsével részletfizetéssel is meg lehet venni az egyébként drága eszközt. A készülék folyamatos, havidíj nélküli netkapcsolatban áll majd a bolttal, így a buszon ülve, villamosozva vagy a parkban fekve is lehet majd rajta könyvet vásárolni. Az eKönyv Magyarország zsenialitását nem a Txtr nevű olvasó, hanem az ekönyvesbolt jelenti. Az idei könyvhétre megjelent kötetek egy része már kapható digitális formában is, és ez nem csupán a magyar szerzőket jelenti, hanem például Paulo Coelho legújabb regényét is. A bolt megválaszolta az ekönyves világ egyik nagy kérdését: lesz-e magyar nyelvű digitális tartalom? Most már csak egy kellően olcsó, a korai befogadók helyett az átlagfelhasználót célzó olvasóeszköz kell, hogy az ekönyvforradalom elindulhasson. Miből lesz a digitális könyv? A digitális és a papírkönyv a szövegben és annak elkészítésében hasonlít a legjobban egymásra. A szerző által leadott kézirattól a több szerkesztő kezén átmenő, majd kiadott könyvvé váló szöveg útja ugyanaz,

Az ekönyvolvasók elterjedésének legizgalmasabb következménye, hogy a könyvtárak és a könyvkiadók, könyvesboltok valóban egymás konkurenciájává válnak. A folyamat nagyrészt független az alkalmazott technológiai megoldásoktól, másolásvédelemtől. Ugyanúgy bekövetkezhet, ha az Adobe ID által védett, pár hétnyi idő alatt lejáró fájlokat töltik le a könyvtár-

használók, vagy ha mindenféle másolásvédelem nélkül elérhető, örökre megmaradó könyveket kapnak a könyvtártól. A megoldás várhatóan nem a papírvilágból örökölt példánylogika megtartása, hanem új üzleti modellek kidolgozása lesz. Az O’Reilly amerikai szakkönyvkiadó már dolgozott ki olyan előfizetési rendszert, amelyben nem egyes könyveket, hanem bizonyos számú szakkönyvre szóló olvasási jogot lehet vásárolni. A digitális kiadványok jellegéből következik, hogy eltűnnek, de legalábbis megritkulnak az egyes művek különböző kiadásai. Jobb szöveggondozással, jegyzetekkel, illusztrációkkal és tipográfiával elő lehet állítani különböző igényességű verziókat, de kérdéses, hogy megéri-e. Az olcsó kötelezők, diákkönyvtáras kiadványok sokfélesége viszont biztosan megszűnik. Nem lesz szükség arra, hogy valaki minden évben piacra dobjon egy utánnyomást az Egri csillagokból vagy az Egy magyar nábobból. Annál is kevésbé, mert a jogvédelem lejártával ezek a művek hozzáférhetővé váltak az internetes könyvtárakban is. A MEK-ből most is letölthető a legtöbb kötelező olvasmány, ám egyelőre nem ekönyvolvasóra szánt formátumban. Az eleve digitális formában tárolt adatok konverziója azonban nem megoldhatatlan probléma. A szövegfájlokból, HTML állományokból otthoni eszközökkel is elő lehet állítani az egyes olvasókon működő ekönyveket. Az átalakítást várhatóan a MEK is megejti majd, így a fájlok letöltése után az olvasóknak csak a készülékükre kell eljuttatniuk a kötelezőket.   Mit old meg a másolásvédelem? A papírra nyomott könyvek esetében nem kellett másolásvédelemmel foglalkozni, mert a könyv sokszorosítása annyira időigényes, hogy a fogyasztók többségének eszébe se jutott másolatot készíteni. Ráadásul egy fénymásolat érezhetően ros�szabb minőségű, mint az eredeti. Ahhoz pedig, hogy igazi kötethez hasonlóvá változtassuk a másolatot, további pénzt kell rá költeni. Könyvhamisítás természetesen létezik, de korántsem harapózott el annyira, mint a digitális anyagok másolása. Legutoljára Kertész Imre Sorstalanságának kalózkiadásaiból lett a sajtó figyelmét is felkeltő ügy, ám ennek végén sem született a kiadót elmarasztaló ítélet. A technológiát csak felületesen ismerő szemlélőnek úgy tűnhet, hogy a digitá-

DISPUTA Pláza

függetlenül attól, hogy az út vége a nyomda és a könyvespolc vagy a webbolt. Ennek megfelelően a digitális és a fizikai könyv elkészítésének költségei nagyon hasonlóak. A papír és a nyomda azonban még mindig drágább, mint a másolásvédelmi rendszerek licencdíja. Ezt az előnyt kihasználva az ekönyvek olcsóbbak lehetnek a papírköteteknél. Hazánkban a terjesztői árrés ötven és hatvan százalék között mozog, azaz a kötet árának a fele arra megy rá, hogy a könyvek eljussanak a boltok polcaira. Amennyiben a villanykönyvek terjesztését ennél olcsóbban lehet megoldani, a kötetek ára csökkenhet. Az eKönyv Magyarország ügyvezetői a könyvfesztiválon úgy nyilatkoztak, hogy a hagyományos könyveknél harminc százalékkal olcsóbb árakat szeretnének, és hogy a cég hatvan százalékos árrést szeretne magának. A magyar ekönyv-manufaktúra digitális nyomdai formátumban kéri a szöveget a kiadóktól – ez a papírkönyv készítésének utolsó állomása a nyomdába küldés előtt –, és a terjesztőkhöz hasonlóan hatvan százalékos árrésre tart igényt. Ezért a részesedésért a cég elkészíti az ekönyvet, DRM-et tesz rá, és a kötet bekerül a webboltba. Az ekönyvek árazása nem csak hazánkban kérdés. Az Amazon amerikai monopóliumát megtörő – vagy legalábbis megtörni próbáló – Apple iBooks bejelentése után felpezsdült az ekönyvpiac. A kiadók, amelyek addig az Amazon platformját használták, minden erővel azon voltak, hogy újratárgyalják a kötetek árazását. A Kindle Store-ban korábban 9,99 dollárban volt maximálva a bestsellerek ára, ez körülbelül a puhakötésű könyvek árának felelt meg. Az újratárgyalás azonos volt egy csetepatéval: a Macmillan kiadó fellázadt a Kindle könyvesbolt ellen, az Amazon eltávolította ös�szes kiadványukat a webboltból; a lázadáshoz többen csatlakoztak, nyilatkozatháború tört ki. A kereskedőház ellenállása csak pár napig tartott, végül visszavonult, jóval szabadabb árazási és bevételmegosztási modellt ajánlva a kiadóknak.   Váratlan konkurensek

91

lis könyvek esetében több lehetőség van az illegális másolás megelőzésére. Az összes nagy piaci szereplőnek vannak digitális jogkezelési (DRM) megoldásai, amelyek a könyvek kalózkodását hivatottak megakadályozni. Ezek a megoldások szabályozzák, hány készülékre lehet felmásolni az adott könyvet, lehet-e kijelölni és másolni a szöveget, sőt a számítógépen futó olvasóprogramok esetén azt is, hogy lehet-e nyomtatni a szöveg részeit vagy egészét. Egyes DRM-ek a papírkönyvek és könyvtárak világából ismerős kölcsönzést is kezelni tudják. Először a Barnes&Noble Nook olvasóját és a hozzá tartozó boltot reklámozták azzal, hogy a kötetet megvásárló olvasó tovább tudja adni a villanykönyvet egy ismerősének. A szerződések apró betűs részeit is végigolvasó aktivisták azonban hamar rájöttek, hogy ez a lehetőség nem minden könyv esetében adatik meg a vásárlónak, ráadásul címenként csak egyszer élhet vele.

DISPUTA Pláza

Megtört védelem

92

A DRM-megoldások – nemcsak a villanykönyveket védők, hanem a videojáté­ kok, filmek, zenék esetében használtak is – azon az elven alapszanak, hogy a vásárló kódolt állományt tölt le, az adat kibontásához szükséges algoritmust az olvasó hardver vagy program tartalmazza, a kódot pedig a vásárlás során kapja meg a felhasználó. A folyamat végére az olvasón vagy a számítógépen ott van az összes szükséges adat, hogy a könyv olvashatóvá váljon. A drága DRM-rendszert megvásárló kiadó pedig abban reménykedhet, hogy egy darabig még senki nem rakja össze a puzzle darabkáit, és a másolásvédelem pár hónapig működőképes marad. Jelenleg mindegyik könyvvédelmi megoldás meg van törve, a kalózkodni kívánó felhasználók egy-két óra netes keresgélés után megtanulhatják, hogyan kell eltávolítani a másolásvédelmet a megvásárolt anyagokról. Ennél is fontosabb, hogy a spórolni vágyók a hatástalan védelmi mechanizmusok miatt számíthatnak rá, hogy a digitális kiadások után a könyvek hamarosan megjelennek a kalózcsatornákon is. A védelmi kódoknak nem is feltétlenül az a dolguk, hogy megakadályozzák a má-

solást. A DRM része az ipari sztenderdnek; ha a kiadó támogatja, akkor megkap könyveket fordításra és elektronikus kiadásra, ha nem támogatja, akkor pedig lemondhat ezekről a címekről. A Coelho-regények például annak köszönhetően jelenhettek meg ekönyvként, hogy az eKönyv Magyarország szabványos védelmi megoldást használ, amelyet a külföldi partnerek is elég biztonságosnak éreztek. A könyvkiadókat az se menti meg, ha a bevétel oroszlánrészét hozó keményborítós papírkiadás után dobják csak piacra a villanykönyvváltozatot A Harry Potter utolsó két kötetének megjelenésekor láthattuk, hogy a rajongók képesek napok alatt digitalizálni, korrektúrázni, elterjeszteni és lefordítani a művet. A kalózkópia legyártásáért járó presztízs és a könyvhöz való hozzájutásban akadályozott rajongók érdeklődése elég motiváció. Ennek fényében nem tűnik okos stratégiának a legelszántabb, csupán egy letöltésnyi időre elég türelmes rajongók kiszolgálásának halasztása. Verdikt: a jövő itt van, csak még ki kell rendesen találni Nem fér hozzá kétség, hogy a digitális olvasóeszközök el fognak terjedni. A készülékek ára jelentősen csökkent az elmúlt évek során, idén piacra kerülnek a kisebb tudású, ám egy közepes mobiltelefon áráért megvehető típusok. Mire erre sor kerül, azt is tudni fogjuk, hány boltból lehet majd magyar nyelvű villanykönyveket venni. Várható, hogy az eKönyv Magyarország nem marad egyedül a piacon, vagy más kiadók, terjesztők is megpróbálkoznak a digitális terjesztéssel. Az üzleti modellekkel még a fejlettebb piacokon is csak próbálkoznak, arra pedig még senkinek sincs válasza, hogy a hagyományos könyvekhez jobban hasonlító epapír-kijelzőjű olvasók vagy multimédiát is megjelenítő táblaszámítógépek lesznek-e a jövő olvasóeszközei. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy ha a technológia elterjed, akkor soha többé nem kell könyvtárközi kölcsönzést kérni, eltűnt kötelespéldányt keresni vagy külföldről rendelt és 4–8 hét alatt megérkező kötetekre várni.

A szerző az [origo] újságírója. Az [origo]-t kiadó Origo Média és Kommunikációs Szolgáltató Zrt. kizárólagos tulajdonosa a Magyar Telekom Nyrt., egyúttal a T-Mobile tulajdonosa.

G. W. F. Hegel: A szellem fenomenológiája. Ford. Szemere Samu. Bp., Akadémiai 1973. G. W. F. Hegel: A filozófiai tudományok enciklopédiájának alapvonalai I. A logika. Ford. Szemere Samu. Bp., Akadémiai 1979, 262. 3 Uo., 70. 4 Immanuel Kant: A tiszta ész kritikája. Ford. Kis János. Bp., Atlantisz 2004, 75. 1

Bevezetés az ego „hegeli” fogalmához Andrejka Zoltán

1 Közismert, hogy a hegeli filozófia spekulatív filozófia. Ezen persze valamiféle valóságtól elrugaszkodott, bonyolult és ködös agymenést szokás érteni. Azonban ha a hegeli gondolatok megértésére törekszünk, el kell vonatkoztatnunk a spekulativitás e hétköznapi, leegyszerűsítő és pejoratív jelentésétől. Hegel maga számos szövegében érvel amellett, hogy a spekulatív nem a pusztán elvontat jelenti az üres spekuláció értelmében. Ellenkezőleg: A szellem fenomenológiája előszavának és bevezetésének módszertani előrevetéseit követően, a tudat legalapvetőbb működési módjainak feltárása közben Hegel kizárólag a konkrét realitás kommunikatív megértésére koncentrál. Esetünkben ezért célravezető lehet a szó spekulativitása felől közelítenünk a hegeli perspektívához, mégpedig két irányból. A) Elsőként, vagy még in-

kább egyfajta bevezetésként „a fogalom igazi különbségeinek”,2 vagyis a fogalmaink közt kifeszülő kapcsolatrendszernek a sajátosságait kell áttekintenünk, mert Hegelnél erre épül a strukturált filozófiai tudomány kifejtése. Ahelyett, hogy most – a szokásoknak megfelelően – e tudományosság-ideált bárhogyan is minősítenénk, egyszerűen Hegel egyik jól ismert meghatározását idézzük: „valamennyi dolog olyan különös, amely mint általános az egyedivel kapcsolódik össze.”3 Véleményem szerint az általános–különös–egyedi spektrumának ezen első, magára a tudományos leírásra vonatkozó hegeli jelentésrétege különösebb nehézségek nélkül megragadható. „Tartalom nélkül üres a gondolat, fogalom nélkül vak a szemlélet”4 – Kant híres tézise nagyszerű kiindulópont a hegeli koncepció vázlatához. Hegel alapvető elvárása, hogy minden, a tartalmiság igényére számot tartó leírásnak egy konkrét, időben és térben meghatározott jelenségre kell irányulnia. Ennek hiányában csak tartalmatlan, tudományoskodó fecsegés, tudománytalan közbeszéd vagy egyéb hasonló jöhet létre. A filozófiának egy, önmagán kiterjedt sokféleséget mutató jelenség kommunikatív-nyelvi megértését célzó akciója pedig szükségképpen valami általános, elvont meghatározással indul, egy általános fogalommal, amely, a jelenség puszta létének regisztrációját (ti. hogy egyáltalán van) követően, mindenekelőtt valamilyen megnevezés. Ez azonban önmagában még nagyon keveset árul el az adott, egyedi jelenségen tapasztalható sokféleségről, a jelenség egészéről, magáról a szóban forgó dologról. Természetes, hogy mindenfajta tudományosságra törekvő feltárásnak kezdetben csak korlátozott információ­mennyiség áll a rendelkezésére; további fogalmakra szorul, hogy a jelenség diszkurzív lehetőségfeltételéhez, első meghatározásához-megnevezéséhez további fogalmakat kapcsolva a gazdagodó fogalmi hálózat – amely a különböző szinteken újabb meghatározásokban összegződik és specifikálódik tovább – mindinkább kimerítse az egyedit. Önmagában véve minden fogalom általános, a konkrét jelenség megértésének folyamatában azonban általánosság- és különösségfogalmak szerepkörét

DISPUTA Műhely

0 Az alábbi rövid írás a szubjektivitás, az én és a másik manapság mind sürgetőbb – és divatosabb – problémájához próbál adalékul szolgálni. Adalékul, hiszen egy olyan szöveg segítségét veszi igénybe, amelynek szellemiségétől a jelenlegi, talán már a posztmodernen is túllévő életvilágunk látszólag igen messzire távolodott. A szellem fenomenológiája1 ’Tudat’ és ’Öntudat’ fejezetének néhány passzusát felelevenítve teszünk kísérletet arra, hogy a fenti témához hozzászólva amellett érveljünk: Hegel 1807-ben kiadott korszakalkotó műve képes használható támpontokkal szolgálni a 20. században zsákutcába jutott szubjektum kérdésének fellazításához, kiszélesítéséhez. A probléma ilyen megközelítéséhez két – több szempontból is erősen leegyszerűsítő – lépésre lesz szükségünk: 1) elsőként Hegel spekulatív-gyakorlati alapállását, metodológiai axiómáit kell kompakt módon összefoglalnunk (már amennyire ez egyáltalán lehetséges). 2) Ezt követően a természetes emberi tudat hétköznapi viszonyuláshálózatát, ennek felépítését és működését kell vizsgálnunk, kivezetéseket keresve az ego fogalmához. Természetesen mindvégig csak a legkézenfekvőbb, viszonylag általános megállapításokra szorítkozhatunk, de bízom benne, hogy talán ez is elegendő lesz a kitűzött cél eléréséhez.

2

93

DISPUTA Műhely 94

töltik be. Csak a fogalmaknak egy megfelelően felépített, strukturált rendszere képes egy egyedi jelenség nyelvi közvetítésére. Az ilyen közvetítés köztes szintjei pedig a dolog – adott perspektívákból feltáruló – különösségmeghatározásait adják. Az általános–különös–egyedi Hegel által ily módon prezentált modellje olyan összefüggő nyelvi képződményeket, alkotásokat jelöl, melyekben általános fogalmak hierarchikus kapcsolatrendszere áll elő; mindez a gyakorlatban ítéletekben és következtetésekben valósul meg. A struktúra azonban nem önmagában áll, nem egyszerű kitaláció vagy agymenés, hanem jellegzetes módon intencionált: konkrét vonatkoztatási pontja az itt és most adott valamely egyedi jelenség, az [ez]. A feltárás során a közvetlen, vagyis az originálisan nem fogalmilag adódó közvetítése, diszkurzívvá fordítása, fogalmi megragadása, megértése történik. Ez a hegeli (valójában tradicionális) tudományos kommunikációnak, a valóság gondolati elsajátításának, a létezésben rejlő létértelem megragadásának egyik első ismérve – s egyben csak az egész probléma felszíne. B) E rövidke bevezető után a szóban rejlő spekulativitást egy másik, úgynevezett fenomenológiai vagy ontológiai szinten is szemügyre kell vennünk, s ezzel máris közelebb kerülünk a címben szereplő témánkhoz. Hegel lényegében az általános és egyedi arisztotelészi problematikáját teszi rugalmassá azzal, hogy a probléma többszintűségét tételezve minden ponton kifejezetten az egymásra-vonatkozásukat vizsgálja. Arisztotelész – Platón nyomdokain haladva – veszi észre, hogy bármely szóban az egyedire vonatkozóan egy általános fogalmat mondunk ki, miközben csak az egyedinek van külső létezése, az általános fogalomnak nincs; s fordítva, az egyedi csakis a fogalom által válik az ember számára felfoghatóvá, azaz léttel (jelentéssel és jelentőséggel) telítetté. „Minden aiszthészisz valami általánosra irányul, annak ellenére, hogy minden egyes érzéknek megvan a maga specifikus területe, s így ami benne közvetlenül adva van, nem

általános. Ámde épp egy érzéki adottság specifikus észlelése mint olyan nem más, mint absztrakció. Ami érzékileg konkrétan adva van, azt valójában mindig valamilyen általánosra vonatkoztatva nézzük – fűzi hozzá Gadamer.”5 Hegel a lét naturális és logikai mozzanatának két évezredes összefüggéseit kísérli meg oly módon végiggondolni, hogy leszögezi: a közvetlen tapasztalat, az [ez] kimondásakor, a van megragadásakor eleve a tudat struktúraalkotó, valóságelsajátító mechanizmusa működik, a szóban összekapcsolódó, a rámutatásban jelen-lévő egyedi, és az azt elsőként felmutató, legáltalánosabb fogalom (a puszta van) pedig önmagában nem tehető tudományos-filozófiai vizsgálat tárgyává, azaz nem kommunikálható tartalmasan. „A létezőnek ebben a természetében, hogy léte egyszersmind fogalma, – ebben áll egyáltalán a logikai szükségszerűség; csakis ez a szerves egésznek ésszerű mozzanata és ritmusa; éppannyira tudása a tartalomnak, amint amennyire a tartalom fogalom és lényeg – vagyis csakis ez a spekulatív.”6 Hegel módszertani alapvetése szerint a valóságban nemhogy szakadék nincs a szubjektum és az objektum között, hanem egyenesen összetartoznak: fogalmaink (nyelvi világunk) ugyanis olyannyira originális módon kapcsolódnak össze a jelenségekkel, hogy az értelmezés nagyon sokat veszít azzal, ha összefüggéseiket egyikük axiomatikus kiemelésével és priorizálásával próbálja magyarázni. Így Hegel fenomenológiai kiindulópontja abban a deklarációban összpontosul, hogy a valóságban nem létezik izoláltan, önmagában sem szubjektum, sem pedig objektum. Egyrészről a szubjektum semmiféle önmeghatározó tartalommal nem rendelkezhet az őt körülvevő jelenségek nélkül, másrészről az objektumoknak a szubjektum nyelvi, strukturáló tevékenysége híján sem jelentésük, sem jelentőségük nem volna. A valóságban Hegel szerint kizárólag működő viszonyrendszerek léteznek, melyek aspektusait, mozzanatait a természetes tudat és az analitikus értelem aztán megkülönböztetni (majd abszolutizálni) képes.

Gadamer, Hans-Georg: Igazság és módszer. Ford. Bonyhai Gábor. Bp., Osiris 2003, 122. Lásd még Kelemen János: A nyelv a szellem létezése, Világosság. 1983/12., melléklet, 20–38. „Hegel már itt is annyiban túlmegy elődein, hogy nem egyszerűen a nyelv és a gondolkodás egységét, illetve a gondolkodás nyelv általi feltételezettségét állapítja meg, hanem azt, hogy a belső, szubjektív szféra egésze, amelyre az »én« vonatkozik, csak a név, az »elnevező erő« munkája révén létezik. A szubjektivitás létezésének az az alapvető dialektikus vonása jut így felszínre, hogy ami szubjektív, az nem ragadható meg, és nem létezhet sem más, sem önmaga számára abban a formában, amely tulajdonképpeni lényege lenne, vagyis a folytonos változás, szétesés és eltűnés cseppfolyós állapotában. Más szóval: csakis önmagával ellentétes formában juthat tényleges létezéséhez.” 6 A szellem fenomenológiája (i. m.), 37.; vö. Igazság és módszer (i. m.), 524. 5

ban a dologban rejlik, de a dologban, amely mindig a világ horizontján belül helyezkedik el.9 2 E hosszabb előkészítésre azért volt szükség, hogy érzékeltessük: Hegel is – a német idealizmus egyik kiemelkedő alakjaként – a szubjektum és az objektum, az én és a másik évezredes metafizikai problémájával küzd, és markáns alternatívát kínál a köztük lévő szakadék áthidalására, pontosabban megkerülésére. Módszertani támpontjai A szellem fenomenológiájának „Tudat” fejezetében azonnal tetten érhetők. A természetes emberi tudat legalapvetőbb és legközvetlenebb viszonyulási formájában, az érzéki bizonyosságban működő spekulativitásáról a következőképpen ír: „[az érzéki bizonyosság] azt tapasztalja, hogy lényege sem a tárgyban, sem az énben nincs, s a közvetlenség sem az egyiknek, sem a másiknak a közvetlensége; mert mind a kettőnek az, amit gondolok [meinen], inkább lényegtelen mozzanata, s a tárgy és az én általánosak, bennük az a most és itt és én, amelyet gondolok, nem marad meg, nincs létük. Ezzel oda jutottunk, hogy magát az érzéki bizonyosság egészét tételezzük mint lényegét, már nem csupán egy mozzanatát, ahogyan a két esetben történt, amelyben úgy volt, hogy először az énnel szembehelyezett tárgy, azután pedig az én a realitása. Tehát csak maga az egész érzéki bizonyosság az, amely megtartja közvetlenségét s ezzel kizár magából minden szembehelyezést, amely az előzőben megtörtént.”10 Az ember ösztönös, önmagán a környező világhoz túlnyúló, azt és egyben önmagát nem-tudatosan meghatározó alaptevékenysége („egy ez mint én s egy ez mint tárgy”11), közvetlen tudásként egészében véve spekulatív, ugyanígy „a szubsztancialitás magába zárja egyrészt az általánost, vagyis magának a tudásnak közvetlenségét, másrészt azt a közvetlenséget is, amely a lét vagy közvetlenség a tudás számára.”12 E vo-

Vö. Klus Düsing: Spekulation und Reflexion. In: Hegel-Studien, Band 5. Bonn, H. Bouvier und Co. Verlag 1969, 95–128. 8 Lásd: „Ha a tudást a fogalomnak nevezzük, a lényeget vagy az igazat pedig a léttel bírónak vagy a tárgynak, akkor a vizsgálat abban van, hogy azt nézzük, megfelel-e a fogalom a tárgynak. Ha azonban a tárgy lényegét, vagyis magánvalóságát a fogalomnak nevezzük s a tárgyon viszont a fogalmat értjük mint tárgyat, nevezetesen ahogyan a fogalom más számára van, akkor a vizsgálat abban áll, hogy azt nézzük, megfelel-e a tárgy a fogalmának. Látnivaló, hogy a kettő ugyanaz […].” A szellem fenomenológiája (i. m.), 53. 9 Vö. Bacsó Béla: Perspektíva és észlelés. In: Írni és felejteni, Bp., Kijárat 2001, 55–65., illetve „Aki beszél, az annyiban spekulatívan viselkedik, hogy szavai nem valami létezőt képeznek le, hanem a lét egészéhez való viszonyt mondanak ki és szólaltatnak meg.” Igazság és módszer (i. m.), 518. 10 A szellem fenomenológiája (i. m.), 60–61.; vö. Hans-Georg Gadamer: Die Verkehrte Welt, In: Uő: Hegel, Husserl, Heidegger. Tübingen, J. C. B. Mohr (Paul Siebeck) 1987, 29–46. 11 A szellem fenomenológiája, (i. m.), 58. 12 Uo., 17. 7

DISPUTA Műhely

E mozzanatok kvázi-tartalmainak, például egy elképzelt naturális, üres, an sich szubjektumnak, nincs valódi léte, puszta absztrakció, egy ehhez hasonló objektum pedig ki sem mondható; a dolog [Sache] így objektumként a szubjektummal, szubjektumként pedig az objektummal végtelenül összekapcsolódó és összefüggő entitás, konkrét viszonyként pedig egyfajta dinamizmus.7 Mostani eszmefuttatásunkban tehát elsősorban a latin „speculum” szó ’tükör, tükörkép, tükröződés’ jelentését tartjuk szem előtt, a „speculare” (gondolkodni) összefüggésében. A spekulatív hegeli jelentése tehát elsődlegesen ezt az előzetes metodológiai döntést és sajátosságot fogalmazza meg. Hegel állítja, hogy az ember világában, a valóságban, minden inverz (spekulatív, tükör-reflexív) viszonyrendszerekben működik, akár tudunk róla, akár nem, s e rendszerek építőelemei létszerűen nincsenek elválasztva egymástól. Az elsőre kissé markánsnak látszó megfogalmazás azon a könnyen követhető megfigyelésen alapul, hogy az ember nemcsak hogy nem független a világtól, hanem konstituálja a világát. Ebben az intencionalitáskoncepcióban azonban a létstruktúra nem egyszerűen a tudat terméke. A viszony jelentőségének deklarációja rögzíti, hogy a létezés lét-értelme nem választható le a tárgyi realitásról, ezért a tudat kulcskérdései nem pusztán pszichológiai jellegűek. A spekulativitás ilyen elképzelésében a lét naturális és tudati-logikai mozzanatának egymást-létrehozó találkozásánál foglal helyet a konkrét viszonyukat magában megvalósító szó, a fogalom.8 A hegeli diskurzusban az emberi megismerésnek létviszonyokba ágyazódása éppen azt hivatott kifejezni, hogy reálisan, a nyelvben megragadott létező a szubjektum és objektum (én és tárgy) eredendő, egymást konstituáló relációjában lesz az, ami, vagyis jelen-lévő és működő. Akár feltártuk ezt a működést, akár nem. A dolog struktúrája ezért magá-

95

DISPUTA Műhely 96

natkoztatottság közvetítődik, őrződik meg, bomlik szét és egyúttal áll össze a következő tudatmechanikai szinteken, amint a szóban forgó tárgy fogalmi tartalma (léte) a beszédben kezd kibontakozni. A természetes tudat azonban a priori mit sem tud közvetlen viszonyulásainak ilyen, spekulatív működéséről. Hegel ugyanakkor hangsúlyozza, hogy az érzéki bizonyosság közvetlensége a tudatnak csak az egyik állapota, vagy ahogyan ő fogalmaz: mozzanata. Az emberi életben (és nyelvben) ugyanis az elkülönböződések, a meghatározottságok mint viszonyrendszerek szünet nélküli fel- és eltűnése megy végbe, ami az értelem analitikus vagy megkülönböztető működéséhez kapcsolódik. Végül pedig ott az ész, amely e viszonyrendszereket spekulatív összefüggésükben, azaz egységükben képes felfogni.13 Ennek megfelelően a következőkkel folytatja érvelését: „a természetes tudat csak fogalma a tudásnak, vagyis nem reális tudás. Minthogy azonban közvetlenül inkább a reális tudásnak tartja magát, ezért számára ennek az útnak negatív jelentése van, s inkább önmaga elvesztésének tekinti azt, ami a fogalom realizálódása; mert elveszti igazságát ezen az úton. Ezért a kétely útjának tekinthető, vagy helyesebben a kétségbeesés útjának.”14 Ezen a ponton már valóban az ego problémaköréhez érkeztünk – igaz Hegel, valószínűleg a descartes-i felhangok miatt, kerüli a terminus használatát. A természetes tudat heideggeri interpretációjából azonban kiderül, hogy itt egyértelműen az én jól ismert beállítódását látjuk: „A természetes tudás ahhoz tartja magát, ami az övé. Minden, ami számára fölbukkan, az alábbi kijelentés érvényességi körébe esik: ez az enyém, és az is marad, s mint ez az enyémnek-vélt [Ge-meintes] a létező. Amikor a megjelenítést vélekedésként [Meinen] érti, Hegel sokféle egységbe rendeződő jelentést kihall a szóból: a vélekedést mint a közvetlen irányulást valamire, az enyémnek-vélést (minne)15 az adottnak a bizalomteli befogadásaként és az enyémnek vélést ebben az értelemben: valamit

mint az övét magánál tartani és megőrizni. Ez a vélekedés minden megjelenítés alapszerkezete, amelyben a természetes tudat mozog.”16 Heidegger emellett kiemeli, hogy a természetes tudat tudása nem korlátozódik pusztán az érzékire, hanem „a szellem minden alakjában benne él”,17 vagyis az élet bármely szegmentumáról véleményt alkot. A tudat összetett felépítése miatt viszont a természetes tudat nem záródik be az enyémnek vélés egocentrikus bűvkörébe, hanem szükségképpen kimozdul, kipenderül onnan, mert újra és újra meghasonlani kényszerül addigi perspektíváival. E meghasonlás során a tudat a környező világot – mindent, amit magától különbözőnek vélt – a hozzá való elszakíthatatlan viszonyában kénytelen újra és újra megtapasztalni. Hegel tudattörténeti megközelítéséből adódóan, miszerint minden tapasztalat az én kimozdulásával, ön-elhagyásával (és vis�szatérésével) jár, ez szükségszerűen alakul így. Hogy mindezt jobban alátámasszuk, ki kell emelnünk, hogy a tudat felbukkanó kétségbeesése nem más, mint „az út, a tudatos belátás abba, hogy a megjelenő tudás nem-igaz, mert neki az a legreálisabb, ami valójában inkább csak a nem realizált fogalom.”18 A reális tudás „az a tudás, amelyik a létezőt mindenkor és mindenütt a maga létezőségében (realitásában), a megjelenőt a maga megjelenésében ábrázolja. Ezért nevezzük a reális realitásának a tudását a reális tudásnak.”19 A reális tudás magának a dolognak a megjelenítésére törekszik, az ész perspektívájából komplex módon (Heidegger úgy mondaná: egészében) tekinti a létezőt. Vagyis egyrészről magában foglalja annak meggondolását, amit a valóság spekulatív struktúrájáról eddig felvázoltunk, de magán hordozza a kanti gondolatvilág nyomait is: a természetes tudat önmagát önmagán túlűző, paradoxonok ébresztette kételyét és kétségbeesését nyilvánvalóan az észnek az egész tudatot átható, ösztönszerű regulatív működése táplálja. „Maga a tudat – mondja Heidegger – nem csupán a természetes tudat, és nem is

Hegel később meg is nevezi a kultúra azon területeit, ahol az ész ilyen egységteremtő képessége az ember számára megnyilvánul és tudatosul: ez a művészet, a (kinyilatkoztatott) vallás és a filozófia. 14 A szellem fenomenológiája (i. m.), 50. 15 „A középfelnémet szó jelentése: szeretetteljesen gondolni valakire.” (A fordító, Ábrahám Zoltán megjegyzése.) 16 Martin Heidegger: Hegel tapasztalatfogalma. Ford. Ábrahám Zoltán. In: Uő: Rejtekutak. Ford. Ábrahám Zoltán, Bacsó Béla, Czeglédi András, Kocziszky Éva, Pálfalusi Zsolt, Schein Gábor. Bp., Osiris 2006, 132–133. 17 Uo., 133. 18 A szellem fenomenológiája (i. m.), 50. Vö. Hegel tapasztalatfogalma (i. m.), 140–141. 19 Hegel tapasztalatfogalma (i. m.), 131. 13

létben a másik felől megérteni tudó lényként értelmezi. A társas lét azonban nem a megismerésben, hanem a mindennapi cselekvésben bontakozik ki, vagyis az ember valóság- és önelsajátítása, önmagán keresztüli világ-feltárása nem az elméleti reflexióban, hanem az emberi élet teljes horizontján és folyamatosan, szinte ösztönösen zajlik. A valóság Hegel szerint viszonyrendszerek spekulatív-nyelvi hálózata, melynek mozzanatait az értelem szünet nélkül megkülönbözteti, és az ész szünet nélkül egységben tartja. A természetes tudat – nevezzük most újra egónak – eredendően hajlamos arra, hogy e megkülönböztetettségeket s benne saját maga elválasztottságát a tárgyától, a másiktól mint igazat abszolutizálja. Ám mivel az emberi tudat egyszersmind ész is, az ént folyton kétségek gyötrik, mert azt érzi-tapasztalja, hogy a nem-én mégiscsak az énhez tartozik. Hiszen a tudat csakis a tárgyából, e másikból nyerheti meghatározottságait (ahogyan a tárgy a tudatból), s ennyiben a másik csak a tudat saját mása – különbözik tőle és mégsem különböző. Hegel úgy fogalmaz: spekulatív módon ugyanaz. A társas érintkezésben természetesen a tudat önmagából kilépő és önmagához visszatérő kerülőútja sokkal explicitebb formában nyilvánul meg önmaga számára, mint az egyszerű tárgyak esetében, hiszen a többi embertől a legkülönfélébb visszajelzések érkeznek hozzá. Mindez rendkívüli módon segíti az én és a másik közti viszony valódi természetének belátását és elfogadását. Persze a természetes tudat, öntudatként, interperszonális viszonyai közepette is ragaszkodhat egocentrikus beállítódásához, ám Hegel szerint ez a tudat sztoicizmusához, szkepticizmusához és végső soron boldogtalanságához vezet.23 Ennek nyomon követése azonban már nem feladatunk, mindössze arra vállalkozhattunk, hogy vázlatos bevezetőt nyújtsunk a hegeli természetes tudat mint én vagy ego ilyen irányú elemzéseihez.

DISPUTA Műhely

csupán a reális tudat. Nem is a kettő egybekapcsolása. Maga a tudat a kettő eredendő egysége. A reális és a természetes tudat mindazonáltal nem élettelen alkotóelemekként rejlenek benne a tudatban. A tudat: e kettő(ként van), amennyiben a kettő eredendő egységében, és mint ez az egység jelenik meg a maga számára. A kettő a tudatban meg van különböztetve egymástól. A megkülönböztetés azáltal van, hogy a természetes tudatnak reális elleni, illetve a reálisnak a természetes elleni nyugtalanságaként működik. Maga a tudat magában véve a természetes és a reális tudat közti magát-megkülönböztetés nyugtalansága.”20 Tehát nem arról van szó, hogy a természetes tudat olyasféle állapot, amelyet mint hamisat mintegy negligálnunk kellene, hiszen az ugyanolyan antropológiai adottság, mint a reális tudat, az ész spekulatív perspektívájának kihívása. A dolognak magának a megragadása és egyben ábrázolása egyfajta „út, ám nem a prefilozófiai megjelenítéstől a filozófiához vezető szakasz. Maga a filozófia az út mint az ábrázoló megjelenítés menete […] ez a magában egységes jövés és menés az a mozgás, amelyként maga a tudat van. A tudat a természetes és a reális tudat azon egységében van, amelyként az az önmagára vonatkozó mindenkori tudás szerint önmagától önmagához állítja magát, és ilyen állítottságában megjelenik.”21 Hegel azonban továbbmegy, és A szellem fenomenológiája első fejezetének végére bizonyítja, hogy a tudat öntudat, vagyis „a tudat, mint ilyen, rögzíti, hogy önmaga is tételezett tárgy: reflektált tárgy, de ugyanezzel reflektált tudat is”,22 és ezzel megnyitja az utat a spekulatív viszonyrendszerek egy következő szintjéhez. A tudat öntudatként önmaga azonosságának és nem-azonosságának dinamikus egysége, önmaga azonossága a máslét(é)ben. A megfogalmazás Hegel valóságközpontú alapintencióját viszi tovább, amikor az embert közösségi, egymással együtt-élő, és önmagát csak ebben az interperszonális

Uo., 141. Uo., 130. és 135. 22 A szellem fenomenológiája (i. m.), 294. 23 Lásd: A szellem fenomenológiája (i. m.), 108–122. 20 21

97

Az idegenség határai Kalmár György DISPUTA Műhely 98

Az én–másik viszony a buddhizmusban Az én–másik viszony kapcsán a nyugati filozófiában, illetve társadalomtudományokban felvetődő általános kérdések nagy része a buddhista gondolkodásban is fontos szerepet játszik. A másikhoz fűződő viszony alapvető fontosságú, legyen szó akár etikáról (hogyan kellene egymáshoz viszonyulnunk), akár ismeretelméletről (mit látok, amikor egy másik emberre nézek, hogyan jön létre bennem ez a kép és mennyire megbízható). Ugyanakkor e kérdések megértéséhez szükséges az emberi szubjektum általános buddhista felfogásának ismerete is. Ezért az alábbiakban e három területet (amit a mai nyugati tudomány etikának, ismeretelméletnek és szubjektumelméletnek nevez) együtt kísérlem meg ismertetni. Előre kell bocsátanom, hogy mindazt, amit a buddhista „szakirodalom” e témákról elmond, mi itt Nyugaton csak töredékesen és torzításokkal ismerjük. Ennek az egyik oka nyelvi természetű: a két és fél ezer évvel ezelőtt élt Buddha Sákjamuni tanításai s az indiai nagy mesterek által ehhez írott kommentárok kisebb könyvtárnyi anyagot alkotnak, melynek csak töredéke van meg nyugati nyelveken. Minthogy a muszlim hódítás következtében a X. és XII. század között az Indiában őrzött szanszkrit nyelvű kánon egy része megsemmisült, az egyetlen teljes buddhista kánonnak a tibeti nevezhető. Annak, aki ezt olvasni akarja, nemcsak a klasszikus tibeti nyelvben kell otthonosan mozognia, de jó, ha a fordítások alapjául szolgáló szanszkritot és a pálit is érti, valamint azokat az indiai dialektusokat, amelyek a Buddha idejében és a következő századokban Észak-Indiában meghatározóak voltak. A másik nehézség inkább kulturális természetű, és közvetlenül kapcsolódik az én– másik problémájához. A Himalája hegyei által védett és elzárt Tibet, ahol a buddhista tanítások az indiai pusztítás után még egy évezredig megőrződtek, céltáblája volt a nyugati fantáziáknak és projekcióknak. Az oda utazó vagy a tibeti buddhizmusról író szerzők nagy része olyan nyugati idealista volt, aki akarva-akaratlanul jórészt saját elképzeléseit vetítette Tibetre és a buddhizmusra, illetve azt vélte ott látni, ami a saját életéből és kultúrájából hiányzott. A Tibethez, buddhizmushoz való nyugati viszonyban (ha az én–másik dinamikáját tekintjük) máig kettősség figyelhető meg. Egyfelől, akárcsak a hajdani utazók, hajlamosak vagyunk idealizálni, azaz Ti-

betre és a buddhizmusra vetíteni mindazt, ami nekünk hiányzik: így lesz Tibet a béke és a szeretet országa vagy a csodák földje. Másfelől hajlamosak vagyunk mindazt, amit megtudunk a buddhizmusról, saját (zsidó-keresztény) elképzeléseink fényében látni: így lesz a tapasztalati tudást előtérbe helyező buddhizmus (hit)vallássá, a Buddha isteni lénnyé, a buddhista gyakorló hívővé, a különböző meditációs formák gyűjteménye pedig panteonná. Ez a tendencia szorosan kapcsolódik ahhoz a politikailag hiperkorrekt nyugati attitűdhöz, amely szerint minden szellemi („spirituális”) iskola vagy vallás lényegében ugyanazt mondja és ugyanoda vezet. A közös nevezőre hozás e stratégiája persze a szellemi életben is a másság felszámolásához, a kritikai érzék elveszítéséhez, felszínességhez és jellegtelenséghez vezet, mint anyagi téren a fogyasztói társadalmak működésében. Akár a Nyugat ellentétét látjuk ugyanis a Keletben (első típusú projekció), akár egy olyan kultúrát, amely ugyanazt mondja, mint a miénk, csak máshogy (második típusú projekció), mindenképp felszámoljuk a másik kultúra és szellemi út másságát, és elveszítjük azt a lehetőségünket, hogy valóban megismerjünk vagy tanuljunk valamit. Persze a buddhizmus szerint ezek „természetes” folyamatok, az emberek rendszerint így látják a másikat, egymást és magukat, ilyen ködképek szerint tájékozódnak. Épp ezért van szükség a buddhista módszerekre. A buddhizmus szerint a világnak az a képe, ami a hétköznapi tapasztalatunkban megszületik, illuzórikus, téves előfeltevéseket tartalmaz és szenvedéshez vezet. A dolgoknak ezt a képét jól meghatározható tudati mechanizmusok és beidegződések hozzák létre, melyek éppoly elhibázottak, mint amilyen magától értetődőnek vagy „természetesnek” tűnnek. A buddhizmus – ahogy erre a legmagasabb rangú tibeti lámák gyakran felhívják a figyelmet – valójában nem más, mint a tudat (kétezer-ötszáz éves) tudománya; olyan gyakorlatias módszereket tanít, melyekkel e tudati működések átalakíthatók, a tudat fokozatosan megszabadul illuzórikus vélekedéseitől, és „jobb”, örömtelibb, együttérzőbb, mások számára is hasznosabb módon kezd működni. E tudati működésmódokban fontos szerep jut annak, hogy miként látjuk egymást, hogyan képződik meg a másik képe szá-

lelmein át, azaz az a kép, amit „a világként” (vagy önmagamként, a másik emberként) érzékelek, valójában konstrukció. Világképünk (és énképünk) konstrukcióvoltát azonban nem láthatjuk, amíg el nem kezdtük járni az említett nang pa kifejezés által jelölt belső utat, amíg nem kezdjük el megismerni a tudat működését, amíg a meditációban nem jelenik meg egy másfajta tapasztalás. A másik tehát soha nem az, akinek a hétköznapi tudatosságunkkal látni véljük. Komolyan véve a (nyelv és kultúra által hordozott és tanított) dualista látásmódot, elválasztást tételezünk önmagunk és mások, önmagunk és a világ között, önmagunk leginkább változó és illuzórikus részével, az egóval azonosulunk, a világ jelenségeit pedig aszerint ítéljük meg, hogy ezen ego terveibe, vágyaiba, elképzeléseibe hogyan is illeszkednek. Vágyni kezdünk azokra a dolgokra, amelyektől (szintén tévesen) a boldogulást reméljük, és félni azoktól, melyekről úgy gondoljuk, ellentétesek ezekkel. Ebből a duális szemléletből és az ego illúziójából születnek a „zavaró” vagy destruktív érzések (szkt. klesa), a sóvárgás, a harag, a (kizáró) büszkeség, a féltékenység, az irigység és társaik, melyek közvetlenül szenvedést okoznak nekünk és másoknak, és amelyek szintén torzított érzékeléshez vezetnek. Mivel a tudat megfelelő képzés (azaz meditáció) nélkül ritkán tapasztalja az egón túli mélyrétegeit, nem képes saját terében időzni, és így feltételekhez kötött dolgokban keresi a boldogulást és a biztonságot (mint pénz, hatalom, hírnév, sör, paprikás krumpli, csemege uborka), folyton egy érzelmi hullámvasútban tapasztalja magát, fentek és lentek között (aszerint, hogy van-e otthon uborka vagy sem). A másik érzékelését így menthetetlenül meghatározzák „zavaró” érzelmeink, ezen pedig az intellektuális reflexió sem sokat segíthet. Az egóval való azonosulásból, e konstrukció világtól és a másoktól való elválasztottságából, illetve az ezeknek való kiszolgáltatottságából egyenesen következik egyfajta érzelmi kiszolgáltatottság, mely a másikat szükségszerűen egy az ego vágyai és félelmei által írt forgatókönyv szereplőjévé teszi. Más szóval, az emberek a buddhista látásmód szerint egy olyan történet vagy film (fő)szereplőiként látják magukat, melynek az alapvető (narratív) szabályai tévesek, szereplői nem valóságosak, a történetet előremozgató, tartós boldogságra vonatkozó vágyak pedig végső soron beteljesíthetetlenek. Talán már itt érdemes megjegyezni, hogy a buddhizmus szerint e tudati mű-

DISPUTA Műhely

munkra, illetve hogyan reagálunk ezekre a képekre. Egy ilyen rövid írásban lehetetlen vis�szaadni vagy a maga mélységében és gazdagságában tárgyalni mindazt, amit a történelmi Buddha Sákjamuni, illetve az ő tanácsai alapján meditáló mesterek leírtak e témában az utóbbi két és félezer évben. A rövid összefoglalást az is nehezíti, hogy a buddhizmusban erős a pragmatikus, antidogmatikus attitűd, és valójában több „utat” is tartalmaz, melyek más-más történelmi korokban szerveződtek iskolává és más-más kulturális hátterű és mentális beállítottságú embereknek segíthetnek a belső fejlődésben. Már „a buddhizmusról” beszélni is felületességet jelez, hiszen a Buddha tanításait különböző korokban, országokban és kultúrákban részben eltérő módokon értelmezték és gyakorolták. A Buddha egyszerűen a belső fejlődés és egy teljesebb, boldogabb élet megvalósítása érdekében adott praktikus tanításokat: „Azért tanítok, mert ti és minden lény boldog akar lenni és el akarja kerülni a szenvedést. Azt tanítom, ahogy a dolgok vannak” – mondta. Azok, pedig, akik ezeket a tanításokat gyakorolták, általában nem „buddhistaként” tekintettek magukra, hanem olyanokként, akik belső utat járnak. (A tibeti „buddhisták” például azt mondják magukra: nang pa, ami nagyjából annyit tesz „az, aki befelé halad”.) A „buddhizmus” szó létrejötte is a másik megalkotásának iskolapéldája: van valaki, aki segíteni akar vagy mondani akar nekünk valami érdekeset. Abból, amit mond, kiemeljük a leggyakrabban használt szót, hozzátes�szük az „-izmus”, illetve „-ista” képzőket, és e címkét ráragasztjuk egy képzeletbeli dobozra, őt és amit mond, beletesszük, a dobozt pedig betesszük a többi közé, s boldogok vagyunk, hogy megint megismerünk valami újat. A buddhizmus és buddhista szavakat ezért jobb idézőjelek közé tenni. A továbbiakban pedig csak a buddhista gondolkodás néhány alapvető, a témához kapcsolódó tanítására térek ki, olyanokra, amelyek közösek a legtöbb buddhista hagyományban; csak röviden jelzem a különböző iskolák közötti értelmezésbeli különbségeket. A buddhizmus egyik legalapvetőbb tanítása arról szól, hogy a tudat a saját elképzeléseinek, beidegződéseinek és megszokásainak a rabja, a dolgok nem úgy vannak, ahogy gondoljuk, nem olyanok, mint amilyennek látjuk őket. A hétköznapi tudat nem objektív módon tapasztalja a világot, hanem saját elképzelésein, vágyain és fé-

99

DISPUTA Műhely 100

ködéseken lehet változtatni, azaz a másik nem csupán e Hollywood-szerű narratívák mit sem sejtő szereplőjeként tűnhet fel. A másikat nem csak a jó vagy a rossz másikként, azaz nem csak a saját történeteim, koncepcióim és érzelmeim kontextusában és torzításában láthatom. Ehhez semmi mást nem kell tenni, mint hagyni, hogy a meditációban a tudat visszatérjen saját természetéhez, melynek éppúgy része az intuitív bölcsesség és megértés, mint az együttérzés és a spontán öröm. A „zavaró érzelmek” (szkt. klesa) kapcsán a buddhista tanítások felhívják a figyelmünket egy könnyen ellenőrizhető alapvető összefüggésre: minél erőteljesebb „zavaró érzelmeink” vannak, azaz minél erőteljesebben színezik világlátásunkat a vágyaink, félelmeink és egyéb érzéseink, annál kevesebb esélyünk van arra, hogy azt lássuk a világban, a másikban, ami ott van, és nyilván annál kevesebb esélyünk van arra is, hogy megértéssel és együttérzéssel viseltessünk. A buddhizmus mint út egyik lényegi eleme e zavaró (vagy destruktív) érzelmek lecsendesítése, átalakítása, egy torzításmentes (bölcsebb) érzékelés lehetőségeinek a kialakítása; e folyamattal párhuzamosan a másik státusza is megváltozik – az egocentrikus elbeszélések és zavaró érzelmek velem szemben álló tárgyából az együttérzés tőlem elválaszthatatlan tárgyává válik. Mint már a zavaró érzelmeknek a másikhoz fűződő viszonyban betöltött szerepéből is látható, a másik érzékelésének problémái mögött az én problémái húzódnak meg. A másik tudatunkban megjelenő képe azért hamis és illuzórikus, mert már az „én”-ről alkotott képünk is az. A buddhista tanítások szerint ugyanis az énnek az a képe, melyet magunkban hordozunk (amivel azonosulunk, ami vagyunk), tulajdonképpen konstrukció, amelynek nem sajátja sem az az önállóság, sem az az önazonosság, amit a hétköznapokban tulajdonítunk neki. Az én-mentességről vagy az ego illúzió-természetéről (szkt. anatman) szóló tanítások alapvető fontosságúak a buddhista gondolkodásban. Eszerint az emberhez hozzátartozik a tudat, az érzékelés és éberség, egyfajta tudatfolyam. Azonban az érzékelő tudat mélyén nem csücsül semmiféle „én” vagy önazonos személyiség, ez utólagos, illuzórikus konstrukció eredménye. Ennek az illuzórikus személyiségnek a megszületését, fennmaradását és ön-újragenerálását az öt szkandha (halom, összetevő) elmélete, illetve a függő keletkezés (szkt. pratítja szamutpáda) tizenkettes láncolatának tanítása hivatott magyarázni.

Mindeme tanítások kiindulópontja a változás felismerése: az, hogy mi és a jelenségvilág is pillanatról pillanatra változunk az ok-okozat (szkt. karma), valamint a feltételek alakulása szerint. Mondhatom, hogy 60 évesen ugyanaz az ember vagyok, mint aki 16 évesen voltam? A legtöbben erre valószínűleg azt válaszolnánk, hogy nem. Ez vajon azt jelentené, hogy a két embernek semmi köze nincs egymáshoz? Nyilván ez sem mondható. Vagyis a hétköznapi gondolkodásban használt lényegelvű énfelfogásunk, mely szerint vagy ugyanaz vagyok, vagy (például a másikkal szemben) valaki (egészen) más, egyszerűen nem írja le megfelelően a helyzetet. A jelenségvilág (beleértve az én és a másik képét is) folyamatosan változik, az okok létrehozzák az okozatokat, a jelen pillanata oka lesz a jövőnek, e folyamatos változásban azonban semmiféle önazonos változatlan lényegiséget nem tudunk kimutatni. Könnyen belátható, hogy nemcsak testünk, de érzéseink, gondolataink, vélekedéseink és személyiségjegyeink is folyamatosan változnak. Amikor a testemre nézek, nem ugyanazokat a sejteket látom, mint tegnap vagy pár éve (állítólag hét évente teljesen lecserélődnek), a barátnőm pedig váltig állítja, hogy az első reggeli tea (vagy kávé) után teljesen más ember leszek, mint előtte voltam. Az érzékelő tudat persze jelen van minden pillanatban és a folytonosság illúzióját kelti, ez azonban nem azonos az énnel vagy a személyiséggel. Ez utóbbinak a képzete fokozatosan alakul ki az emberi testbe való születéskor, amikor megerősödik az önmeghatározásban és az érzékelésben a ragaszkodás öt tárgyának (skt. upadáná-skandha) a szerepe. Ezek működése jól példázza mind az én, mind a másik felfogásának működését. Az ember először egy formát észlel (1. szkandha), mely valamiféle tudati benyomást vagy érzetet okoz (2. szkandha), például kellemeset vagy kellemetlent. Ez az érzékszervi benyomás aztán minőségétől függően egy sor fogalomhoz és kategóriához kapcsolódik, ezek rendjében jelenik meg: e folyamatok összességét nevezik érzékelésnek (3. szkandha). Ezek különböző érzelmi és mentális reakciókat szülnek, fogalmak, érzelmek és szándékok jelennek meg, amelyeket „létrehozó erőknek” (4. szkandha) neveznek, mivel ezek válnak a jövő okaivá, alakítóivá az ok-okozat (azaz karma) láncolataiban. Ezekkel az érzésekkel, fogalmakkal és szándékokkal együtt megjelenik a másoktól való elválasztottság képzete, az „én” és a „saját” (megkülönböz-

*

gából, az együttérzés és bölcsesség mellett mindig energia, szabadság és erős boldogságérzet jelenik meg. Az egyik tantrikus buddhista alapképlet szerint a legmagasabb szintű igazság egyenlő a legmagasabb szintű gyönyörrel, egy megvilágosodott lény (azaz egy buddha) pedig állítólag több örömöt tapasztal a kisujja végében, mint ezer szerelmespár a beteljesülés legnagyszerűbb pillanataiban… A keresztény kultúrkörben érdemes lehet megjegyezni, hogy a buddhista gondolkodás nem moralizáló: a tudati működések átalakítása nem azért tanácsos, mert (egy kinyilatkoztatott erkölcsi rend szerint) ez helyes, hanem azért, mert egyszerűen jó. Nem a platóni értelemben jó (nem azért, mert megfelel egy soha nem látott ideának), hanem tapasztalatilag jó, jó érzés, felszabadító és boldogító. A dualista látásmód átalakítása, az együttérzés és bölcsesség kifejlesztése a buddhista szemlélet szerint mindenkinek hosszú távon jó, a gyakorlónak és a másiknak (vagy környezetének) egyaránt. E szemlélet szerint a helyzet nem az (ahogy az óvodában rögzült dualista látásmóddal gondolni szoktuk), hogy van egy torta, és minél több jut ebből másoknak, annál kevesebb marad nekünk. Épp ellenkezőleg: az egész világ egy torta, és minél többet adunk belőle másoknak, annál nagyobb belső (tudati) gazdagság jelenik meg bennünk, azaz annál több tortát tapasztalunk. Minél többet adunk, annál gazdagabbak leszünk, a nagylelkűség pedig nem önfeláldozás, hanem önmagunk felszabadítása egy korlátozó ökonómia uralma alól, önmagunk megajándékozása a szabadsággal. A buddhista gondolkodás szerint az én és a másik boldogsága és boldogulása tehát éppúgy elválaszthatatlan, mint a bölcsesség és az együttérzés. Ez utóbbi két fogalom (a mahajána buddhizmusban megerősödő) összetartozása egyben az ismeretelméleti és etikai vonatkozások buddhizmusbeli összetartozását is jelenti: minél tisztábban tapasztaljuk a dolgokat, annál erősebb bennünk az együttérzés, és minél inkább az együttérzés határozza meg a másokhoz/ másikhoz való viszonyunkat, annál előrébb járunk a dolgok igaz, közvetlen tapasztalásában (azaz annál bölcsebbek vagyunk). Ezen a ponton talán már érthetővé is válik, miért is tartják a „buddhista etika” két alapelvének az egyenlőséget és a kölcsönösséget.* Az egyenlőség elve egyszerű-

A „buddhista etika” kifejezést azért kell idézőjelezni, mert nem csak „a buddhizmus” nem létezik abban a formában, ahogy mi Nyugaton gondoljuk, de a buddhista filozófia sem különíti el úgy az etikát önálló területként, mint a nyugati filozófia.

DISPUTA Műhely

tető) tudatosság képzete (5. szkandha), az én és mások, én és világ szembeállítása, az a fajta dualista látásmód, mely a buddhista tanítások szerint közvetve az emberi szenvedés legfőbb okozója. Az öt szkandha hozza létre tehát a tapasztalás hétköznapokban gyakorolt és tapasztalt (téves) módjait, azt a mechanizmust, mely automatikussá és „természetessé” válik a számunkra. Ez hozza létre a személyiség illúzióját is, annak az énnek a képzetét, aki elválasztást tételez önmaga és mások, önmaga és a jelenségvilág tárgyai között, önmagát adottnak és önazonosnak látja, a boldogulást pedig a jelenségvilág tárgyaihoz való viszonyban keresi. A másik, ahogy a jelenségvilág más tárgyai is, e miatt a működés miatt jelennek meg az énnel szemben, attól elválasztva, az én vágyainak, félelmeinek, terveinek és elképzeléseinek az önazonos (megszerezhető, birtokolható, elpusztítható és elveszíthető) tárgyaiként. (Valójában a buddhista szemlélet szerint éppúgy illúzió azt gondolni, hogy valami megszerezhető, mint a birtoklás érzete, vagy az elvesztés gondolata. A jelenségek egyszerűen nem olyanok, hogy ezek közül bármelyik is valóban megtörténhessen.) A buddhista meditáció célja tulajdonképpen nem más, mint a tudat megtanítása az illúziómentes (mentális konstrukcióktól és zavaró érzelmektől mentes) érzékelésre. A cél a dualisztikus látásmód átalakítása, a tudat felszabadítása ennek az illuzórikus és szenvedéshez vezető tudati automatizmusnak a fogságából. Ez ugyanis az egyetlen módja annak, hogy kilépjünk az érzelmi hullámvasút és (az ennek mélypontjain tapasztalt) szenvedés világából, tetteinket ne önös vágyak és félelmek határozzák meg, a másikat pedig ki tudjuk szabadítani a zavaró érzelmeink és (téves) merev elképzeléseink fogságából, a vágyak és félelmek dualizmusát pedig átvehesse az együttérzés és az öröm. E két érzés a buddhista tanítások és gyakorlói tapasztalata szerint együtt jár: az én és a másik közötti határ feloldódása vagy fellazulása nemcsak a szerelem egyes intenzív pillanataiban jár erős gyönyör- és boldogságérzettel, hanem minden esetben, amikor meg tud történni. A feloldódás, el-nem-választottság vagy egység tapasztalata mindig gyönyörteli: ahogy a tudat kiszabadul a fojtogató (téves) merev elképzelések és destruktív érzelmek fogsá-

101

DISPUTA Műhely 102

en azt mondja ki, hogy minden érző lény egyenlő, hiszen attól függetlenül, hogy épp milyen testben találja magát, minden érző lény boldog szeretne lenni és el akarja kerülni a szenvedést. Én és a másik egyenlők vagyunk, még akkor is, ha a másik teszem azt csirke, kutya vagy mókuscickány. A kölcsönösség (vagy egymásrautaltság) elve pedig arra utal, hogy az én és a másik boldogulását nem lehet elválasztani. E kölcsönösségi viszonynak megkülönböztethetjük ismeretelméleti és egy úgynevezett karmikus vonatkozását. Én és másik radikális elválasztása ismeretelméletileg is kérdéses, hiszen az én és a másik kategóriái hamisak, mögöttük a tudat tere van, mely a buddhista szemlélet szerint (mint azt a mahajána és vadzsrajána iskolák tartják) nem elválasztó, hanem tartalmazó. Egyszerűen fogalmazva, a tudat terének felszabdalása az én tudatomra és a másik tudatára is csak egy bizonyos pontig terjedhet. Valójában a tudat szintjén sokkal jobban össze vagyunk kötve, mint gondolnánk. A kortárs buddhista tanítók szívesen hivatkoznak azokra a tudományos kísérletekre, melyek kimutatják a különböző (egymáshoz általában közel álló) emberek tudata közötti, tértől és időtől független információcserét. Ezek a (jórészt nagy kutatóegyetemek laboratóriumaiban végzett) kísérletek bizonyították, hogy nem merő illúziók az olyan hétköznapi tapasztalatok, hogy például amikor gondolunk valakire, az felhív telefonon; vagy megérezzük, ha egy szerettünk bajban van. A buddhista szövegek a tudatnak e (számunkra kicsit csodásnak tűnő) képességeit adottaknak veszik, és a tudat terének meg nem osztottságára vezetik vissza. Más szóval: bár az emberek legelső azonosulási pontja saját testük (lásd első szkandha), az én és a másik teste pedig (rendszerint) világosan elkülönül egymástól, tudatunk tere (abszolút szinten) mégsem így működik, én és másik sokkal inkább összeérünk, összetartozunk, mint (a dualista látásmódunk szerint tévesen) gondolnánk. Az én és másik boldogulása azonban az ok-okozat (vagy karma) működése miatt is elválaszthatatlan. A közkeletű nyugati elképzelésekkel szemben a karma nem eleve elrendelést vagy sorsot jelent, hanem a kauzalitás működését a jelenségvilágban. A buddhista látásmód szerint ha feldobok egy követ és az aztán a fejemre esik, az nem a sors kegyetlensége vagy egy isteni lény büntetése, hanem saját butaságomnak a következménye. Más szóval mindennek, ami történik, oka van. Az ok-okozat lán-

colatai azonban nem csak egyetlen életen belül működnek: vannak kövek, amelyeket még valamelyik előző életünkben dobtunk fel. A karma működésének alapvető szabálya pedig az, hogy ha feldobok valamit, az egyszer a fejemre fog esni, akár kő az, akár virág. Más szóval, amit teszek, az egyszer (valamilyen formában) visszatér hozzám. Ha sok követ dobálok másokra, akkor egy idő után nehézségeim lesznek. Ha sok tortát osztogatok másoknak, akkor egy idő után mindenki tortákkal fog ostromolni. A nagylelkűség gazdagsághoz vezet, a harag szenvedéshez. Ahogy másokkal bánok, úgy fognak velem is bánni. A karma ilyetén működése miatt a buddhizmus szerint a legnagyobb botorság a másik megrövidítésén keresztül keresni a boldogulást. A másik boldogulásának segítése egyben az én legalapvetőbb érdekem is. Minthogy a tudatunkban lerakódó benyomások fogják majd meghatározni azt, hogy halálunkkor mit is tapasztalunk, s hogy milyen testbe és körülmények közé születünk (azaz jövőbeli „karmánkat”), a szeretet és együttérzés gyakorlása a legmegtérülőbb hosszú távú befektetés. (Persze egy pozitív tudati benyomás, például a másik megsegítése, akkor lesz igazán erős, ha valóban együttérzésből teszem, nem pedig befektetésként.) A buddhizmus felhívja a figyelmet arra a tapasztalatra, hogy boldogságot tapasztalunk, amikor a másiknak (például a gyermekünknek, a szerelmünknek) sikerült valami jót adnunk. A buddhista látásmód szerint ilyenkor a tudat eredendően együttérző jellege mutatkozik meg: a Buddha tanításai szerint mindannyian buddhatermészettel (szkt. tathágatagarbha) rendelkezünk, tudatunk mélyén mindan�nyian bölcsek és együttérzőek vagyunk, és minden olyan cselekedet, ami közelebb visz bennünket a tudat eredendő természetéhez, boldogságérzettel jár. Tehát minél több „másikat” teszek az együttérzés tárgyává, magam is annál több örömöt (és szabadságot) fogok tapasztalni. Az együttérzés gyakorlása (amit mi Nyugaton az etika területére utalnánk) egyben bölcsességhez (a dolgok igazibb ismeréséhez) is vezet: minden együttérző cselekedet oldja az én és másik ellentétező struktúráit. Vagyis minden olyan cselekedet, amelyben sikerül a másikhoz együttérzéssel viszonyulnom, közelebb visz a dolgok helyes, azaz nem dualisztikus látásmódjához. Vegyük példának, amikor valamit adok a másiknak, amire szüksége van. A buddhista tanítások (a kereszténység előtt fél évezreddel) úgy tartják, hogy úgy jó adni, ha

tött világban egyfajta belső szabadságra találásként is. A relatív (vagy konvencionális) szint (szkt. szamvrti-szatja) és abszolút szint (szkt. paramártha-szatja) megkülönböztetése, ami fontos szerepet kap a mahajána filozófiában, szintén hasznos lehet az én–másik viszony átalakulásának megértéséhez. Ez a két szint (vagy kétfajta igazság) a dolgok tapasztalásának, felfogásának két szintjét jelöli. A relatív vagy konvencionális szint koncepciókkal dolgozik (én, másik, haszon, veszteség), duális logika jellemzi. Ez a szint a dolgoknak az a (ma úgy mondanánk: nyelvi-szombolikus) rendje, melyben soha nem látjuk a dolgokat a maguk tisztaságában, csak fogalmakon, előítéleteken keresztül, kulturálisan rögzült értékítéletek torzításán át. A buddhista tanítások rámutatnak, hogy a nyelvi-fogalmi rend alapvetően meghatározza gondolkodásunkat, és akár azt az illúziót is keltheti, hogy a nyelv fogalmai valós létezők vagy ilyenekre utalnak. Csakhogy a nyelv zárt világ, melyen keresztül soha nem láthatjuk a dolgokat úgy, ahogy azok vannak. Mint ahogy arra a buddhista logika és megismeréselmélet olyan nagy alakjai, mint Dignága (kb. i. sz. 480–540) és Dharmakirti (kb. i. sz. 600–670) rámutattak, a fogalmi megismerés soha nem vezet megbízható, igaz tudáshoz. A relatív szinten (például a hétköznapi gondolkodásban) azonban mindig ezekkel dolgozunk. A másik és idegensége ezen a szinten képződik meg, ennek a logikája szerint. Az abszolút szint az, ahogy egy megvilágosodott lény látja a világot; egy olyan lény, akinek érzékelését nem zavarják a nyelv és fogalmai által hordozott merev elképzelések. Az abszolút szinten (melynek leírása – mivel a fogalmakon túli – szavakkal lehetetlen, csupán metaforákat használhatunk) csak a tudat szabad; nyitott, világos tere van, amelyben megjelennek, majd eltűnnek a jelenségek. Az abszolút szinten nincs meg sem az ego, sem a másik illúziója: súnjatá van, üresség vagy nyitottság – önazonosságtól, lényegi magtól, érzelmi vagy konceptuális rárakódásoktól mentes jelenségek folyamatos változása, játéka. A koncepciómentes tapasztalásban (mely először csak a meditáció elmélyült pillanataiban jelenik meg) születhet meg az az intuitív bölcsesség, amely a buddhista gyakorlás (egyik) célja; olyan tapasztalási forma, melyben nincs jelen sem az én, sem a másik, és semmi sem idegen, hiszen minden egy. A meditáció célja, hogy ezt a látás- vagy tapasztalási módot megtanítsa, begyakoroltassa, hogy aztán a meditáci-

DISPUTA Műhely

az ember bal keze nem tudja, hogy mit tesz a jobb, azaz ha azért, amit adunk, nem várunk semmit cserébe. Keleten ezért sok helyen – szimbolikusan – két kézzel illik adni is, elfogadni is: ha két kézzel nyújtok át valamit, ez azt jelenti, hogy nem nyújtom a másik kezemet a viszonzásért. A két kézzel átadott és átvett adomány vagy ajándék megtöri az adok-veszek szamszárikus ökonómiáját. Míg a feltételekhez kötött világban (a létforgatagban, szkt. szamszára) állandóan adok-veszek, üzletelek és spekulálok, addig minden olyan cselekedettel, amelyben sikerül a másiknak együttérzésből adnom (úgy, hogy nem várok érte viszonzást) szabadabbá válok ettől a dualista adok-veszek világtól. Más szóval minden ilyen gesztus és tett lépés a megszabadulás és a megvilágosodás felé. A buddhista tanítások felhívják a figyelmet arra a tapasztalatra, hogy életünk legboldogabb, legteljesebb pillanataiban nincs ott az ego illúziója. Amikor felérünk egy hegy tetejére és körbenézünk, vagy amikor megöleljük a szerelmünket (szerencsés esetben), nem az van a fejünkben, hogy „jaj de milyen ügyes vagyok, hogy felmásztam” vagy „jaj de jó pasi vagyok, hogy ilyen szép barátnőm van”; a boldogság beteljesülésének pillanataiban nincs ott az ego. És amikor újra megjelenik, az már nem is a boldogság beteljesülése többé. Akkor leszünk tehát a legboldogabbak (én is és a másik is), ha szabaddá válunk az én illúziójától, az elválasztottság érzésétől, a fejünkben futó én-központú elbeszélésektől, ehhez pedig az együttérzés a legrövidebb út. Az együttérző gesztusok és tettek automatikussá és örömtelivé válása már a feltételekhez kötött világtól való szabadság jele. Az igazi adás a buddhista látásmód szerint az, amikor meg sem jelenik az a gondolat, hogy „én adok neked” – ahogy az együttérzés is automatikusan, különösebb reflexió nélkül nyilvánul meg. A másik ekkor nem másikként áll előttem, az én és a másik nem szemben álló felek. A buddhista gyakorlás célja e szembenállás fokozatos felolvasztása, egy nem dualisztikus, együttérző működés kialakítása, melyben mindenféle morális reflexió nélkül automatikusan teszem azt, ami (az adott pillanatban) a leghelyesebb, legjobb, és élvezem, élvezzük azt, hogy ez milyen jó. Ez a perspektívaváltás a buddhista gyakorlás lényege. Leírható a tudatlanságból a bölcsesség felé vezető útként, a zavaró érzelmektől az együttérzés felé haladásként, a boldogság és biztonság belső forrásainak felfedezéseként vagy a feltételekhez kö-

103

DISPUTA Műhely

ón kívül is működjön, és a gyakorlót olyan emberré tegye, aki mindkét szintet látja: a konvencionális szintet is az én és a másik fogalmaival, de ezek illúziótermészetét is, hiszen úgy látja a dolgokat, ahogy azok vannak. A buddhista gyakorlás célja tehát egy olyan állapot fokozatos kialakítása, melyben nem vesszük komolyan illuzórikus konstrukcióinkat, és azt sem hisszük, hogy a boldogságunk azon múlik, hogy a másik mit tesz velünk, hogyan áll hozzánk vagy vélekedik felőlünk. Nincsenek elvárásaink, koncepcióink, csak együttérzés és intuitív bölcsesség (illetve az ezekkel együtt járó olyan egyéb megvilágosodott tulajdonságok, mint a spontán öröm vagy a félelemnélküliség). A buddhista szemlélet szerint tehát az idegenség nem a másikban keresendő: a másik idegensége illúzió, és csak a relatív (konvencionális) szinten jelenik meg. Az idegenség tere a buddhista gondolkodás szerint valójában a feltételekhez kötött világ, a szamszára, a konvencionális látásmód által megkonstruált világ, amelyben a nem megvilágosodott lények tapasztalják magukat. Ez az a világ, melyben félreismerjük magunkat és egymást, melyben destruktív érzelmeken és merev elképzeléseken keresztül látjuk egymást és rendre

104

szenvedést okozunk egymásnak. A buddhista út célja ennek az idegenségnek a felszámolása. Válogatott szakirodalom: Gampopa: The Jewel Ornament of Liberation. Ithaca és New York, Snow Lion Publications, 1998. Peter Harvey: Introduction to Buddhism. Teachings, History and Practices. Cambridge, Cambridge UP 1990.   An Introduction to Buddhist Ethics. Cambridge, Cambridge UP 2000. Karma Ngedon, Khenpo. Functions of Mind. Theory of Perception (Tsema). Karma Guen 2003. Mipam Rinpoche. The Gateway to Knowledge. Vol I– III. Hong Kong, Rangjung Yeshe Books 1997. Nydahl, Ole. Ahogy a dolgok vannak. Korszerű bevezetés Buddha tanításaiba. Gyémánt Út Buddhista Közösség 2006. Richard H. Robinson, – Wilard L. Johnson: The Buddhist Religion. A Historical Introduction. Wadsworth Publishing Company 1997. David Snellgrove: Indo-Tibetan Buddhism.Indian Buddhists and Their Tibetan Successors. Boston, Shambala 2002. Jelen írás elkészítésében nagy segítségemre voltak továbbá Láma Ole Nydahl, a 17. Karmapa Tháje Dordzse, Shamar Rinpócse és Sherab Gyalcen Rinpócse élőszóbeli tanításai.

1. A projekt A Kárpát-medence nemzeteinek viszonyát az elmúlt másfél évszázadban, amint nap-

Jan Assman: Religion and Cultural Memory. Stanford, Stanford UP 2006, IX. Uo., 7. 3 A Miskolci Egyetem Kulturális és Vizuális Antropológiai Intézetének oktatókból és hallgatókból szerveződött kutatócsoportja hároméves projekt keretében tanulmányozza az együttélési technikákat a szilágysági Tövishát (Románia, Erdély) vegyes lakosságú településeinek példáján. 1

A kulturális emlékezet mint közvetítő

jainkban is, hagyományosan szembenállásként szokás jellemezni. Az érintett népek identitását általánosan befolyásolja a kulturális, etnikai, nyelvi és vallási értelemben felfogott „másikkal” szembeni spekuláció és gyanakvás, amit részben a nemzeti politikai-hatalmi elit táplál(t) és kiaknáz(ott). Igaz, a nemzetállami keretek fejlődésfolyamatát végigkísérő nyílt etnikumközi konfliktusok – háborúk, politikailag és társadalmilag kezelhetetlen viszályok – korszaka szerencsére már a múlté. Azonban a kölcsönös előítéletek, az emblematikus „ügyekké” emelt sérelmek sokasága jelzi, hogy a modus vivendi alapjai törékenyek, az együttélő népek kölcsönös bizalmatlansága erőteljes.2 Ezért lehet fontos az évszázadok óta vegyes lakosságú régiók népességének etnikumközi, kulturális és gazdasági együttélési technikáinak tanulmányozása és elemzése.3 Kutatásaink során figyelmünket a Tövishát északi, a Szilágy patak és a Szamos által közrezárt településeire irányítjuk. A másfél évszázadra visszamenően rendelkezésre álló statisztikai adatok értelmezése alapján már az előzetes terephelyszín bejárások előtt is feltűnt, hogy az érintett települések (Monó (Mânău), Szamosardó (Arduzel), Bősháza (Biuşa), Völcsök (Ulciug)) etnikai (román-magyar), valamint felekezeti (ortodox–református) viszonyai alig változtak. A vegyesházasságok száma napjainkig alacsony volt, és ismereteink szerint csak az ezredforduló óta mutat növekedést. Úgy látszott, hogy olyan elzárt, kedvezőtlen forgalmi helyzetű, vegyes népességű településekre találtunk, ahol a társadalmi, kulturális és gazdasági együttélési technikák, valamint az ezt megalapozó és szavatoló normák a közösségek természetes belső viszonyai szerint, illetve külső, szélesebb társadalmi hatásoktól részben függetlenedve fejlődtek. Fontos, hogy a választott négy településből kettő, Monó és Szamosardó községközpontja szerint Sülelmed városhoz, míg a harmadik Völcsök, Szilágycsehhez, a negyedik Bősháza, Benedekfalvához tartozik.

Biczó Gábor

2009 nyarán a magyar–román együttélési modellek tanulmányozását kezdtük meg az erdélyi Szilágyság északi peremvidékéhez tartozó Tövishát vegyes lakosságú falvaiban. Már az első benyomások után világossá vált, hogy az elmúlt szűk évtizedben hasonló közösségekben végzett kutatásaink során bevált szempontok, műveleti fogalmak használhatatlanok. A statisztika szerint az etnikai arányok e falvakban 150 éve nem vagy alig változtak, és csak minimálisan ingadoztak, így az együtt élő két közösség viszonyait sem az akkulturáció, sem az asszimiláció fogalmával nem lehet leírni. A református magyarok, illetve az ortodox románok megőrizték vallási, kulturális és nyelvi identitásukat és integritásukat; ez a modus vivendi, legalábbis a Kárpát-medencében és a két nép történelmi viszonyainak ismeretében, „szokatlan” képletet eredményezett. Az együttélés nagyjából rekonstruálható másfél évszázada sajátos lokális hagyományt termelt, amely a társadalomtudományi megértés számára komoly kihívás. Az együttélést szabályozó hagyománykészlet normatív tartalmára, elemeire, a lokális identitást szervező hatásaira vonatkozó megértési kísérlet szempontjából egyre fontosabbnak tűnt Geoffrey Hartmann megállapítása, aki Jan Assmanra hivatkozva a kulturális emlékezet elméletét a hagyomány értelmezésének ontológiai fordulataként határozta meg.1 Eszerint minden – függetlenül az illető fenomén egyéb meghatározottságaitól –, amit az emlékezet képes megidézni, szövegként konstituált és a jelen múltra vonatkozását beteljesítő kommunikatív esemény. A következőkben a szilágysági együttélés vizsgálati tárgyának tekintett lokális hagyomány néhány összefüggését a kulturális emlékezet működésében tetten érhető diszkurzív szöveghagyomány elemzése révén szeretnénk megérteni.

DISPUTA Műhely

Egy szilágysági magyar–román együttélési modell példája

2

105

DISPUTA Műhely 106

A közigazgatásilag széttagolt, de földrajzi, gazdasági és rokonsági kapcsolatrendszerüket tekintve lokális hálózatot képező négy szomszédos falu viszonyait tovább bonyolítja, hogy az új megyebeosztást követően Monó és Szamosardó Máramaroshoz, míg Bősháza és Völcsök Szilágyhoz tartozik.4 Monó (1100 fő) etnikai és felekezeti viszonyai már a 19. század közepén stabilak voltak. Lakosságának 60%-a magyar, 40%-a román nemzetiségű. Az elmúlt másfél évszázad adatainak elemzése 10%-on belüli ingadozást mutat. A falu református magyarsága, valamint az 1948-ig görögkatolikus, majd a felekezet betiltását követően ortodoxiára tért románsága mellett feltűnő a neoprotestáns kisegyházak (pünkösdista és jehovista) jelenléte, amelyek itt etnikailag vegyesek. Feltűnő, hogy a magyar és román háztartások Monón belül nem mutatnak fizikai elkülönülést, azaz nem képeznek független településrészt; esetlegesnek tűnő vegyes szomszédsági rendben élnek. Völcsök (1050 fő) és a másik három településnél valamivel kisebb

lélekszámú és instabilabb állapotokat tükröző Bősháza (670 fő) általános viszonyai erősen hasonlítanak Monó adottságaira.5 Szamosardó (980 fő) helyzete és szerepe az Észak-Tövishát etnikai-kulturális viszonyaiban speciális. A választott települések közül ez az egyetlen, melynek népessége túlnyomó többségben (95%) magyar. Fekvése a többi falutól nagyjából egyenlő, és lényeges, hogy a falu 1954-ben létesített bentlakásos iskolája Völcsök, Bősháza és Monó magyar anyanyelvű diákságának évtizedeken át a legfontosabb tanulási lehetőséget jelentette.6 A magyar–román együttélési technikák lokális adottságainak és fejlődésének vizsgálata szempontjából Szamosardó státusza referenciális, amennyiben ellensúlyozza, illetve sajátosan leképzi a tágabb környezet – településközpontok – etnikai és kulturális tekintetben román túlsúlyt tükröző hatásait. Hipotézisünk szerint a Tövishát nevezett települései mintaszerűen tükrözik az etnikumközi együttélés természetes viszonyait, ami egyidejűleg jelenti az etnikai, kulturális és szokásrendbeli sajátosságok

A rokonsági viszonyok alakulását a mai napig meghatározza a települések közötti házasodási gyakorlat. Az említett tövisháti falvak magyar lakosságának párválasztási szokásaira még ma is jellemző, hogy sok házasságra kerül sor Szamosardó és Monó, illetve Bősháza és Völcsök viszonylatban. 5 Bősháza esetében a helyiek megkülönböztetik a történetileg kialakult román és magyar falurészt, noha a határok manapság a vegyes házasságok miatt egyre elmosódottabbak. 6 A politikai rendszerváltást követően ez a funkció az 1990-es évektől fokozatosan gyengül. 4

2. Elmélet: az akkulturációs és az asszimilációs diskurzus alkalmatlansága Etnikailag vegyes területeken – különösen a Láposi-medence (Románia, Máramaros) magyar szórvány- és szigetközösségeiben – végzett korábbi kutatásaink, lehetővé tet-

ték az asszimiláció és az akkulturáció bevett elméleteinek alkalmazását és helyi körülményekhez igazítását.7 Ebben az ös�szefüggésben a nyelvi, kulturális és vallási hagyományaik alapján markánsan különböző etnikai közösségek hosszú távú együttélését a szociokulturális hasonulás folyamatai határozzák meg, velejárójuk a többségi társadalom jellemvonásainak és normáinak átvétele csere útján. Az asszimilációs folyamat sajátosságai világosan jellemezhetők az általunk eddig vizsgált legtöbb vegyes lakosságú régióban. Az asszimilációs és az akkulturációs folyamat társadalomtudományi elméletei oppozicionális logikát tükröznek. Eszerint az érintett csoportok viszonyát a szociokulturális különbségek által meghatározott szembenállásként fogjuk fel. Ez még a kulturális pluralizmus kortárs elméleteire is igaz, amelyek a kisebbségi – vagy bármely, hatalmi, kulturális, vallási, nyelvi adottságait tekintve eltérő státuszú – közösség saját hagyományaihoz való jogát természetesnek tekinti.8 A kulturális pluralizmus asszimilációelméletei etikai szempontból nyilván túlmutatnak a nativizmus vagy a melting pot depravációs szemléletén, melyek az asszimilációval és az akkulturációval járó változásfolyamatot az asszimilálódó (másként asszimiláns) perspektívájából romlásként, veszteségként értelmezték, míg az asszimiláló aspektusából a szükségszerűen vállalt konfliktus nyereségeként könyvelték el.9 A kulturális pluralizmus megszabadítja ugyan az as�szimilációs diskurzust a konfliktuselméleti és hanyatlástörténeti megközelítéstől, ám fenntartja az együttélés oppozicioná­ lis alapszerkezetét. A választott kutatási helyszínünk etnikai csoportjai közötti együttélési viszony az elmúlt másfél évszázad távlatában és eddigi tapasztalataink alapján bizonyosan nem értelmezhető az asszimiláció terminus műveleti keretei között. Elég megnézni a környező többi vegyes lakosságú település, különösen a településközpontok (Sülelmed, Benedekháza, Szilágycseh) asszimilációs viszonyainak alakulását; ebből kiderül, hogy ott fokozatos és tendenciajellegű szociokulturális hasonulást láthatunk, az asszimiláció a vá-

Biczó Gábor – Szász János: 2008. Csillagok vándora. Antropológiai portré a domokosi Szász Jánosról. Miskolc, KVAI 2008. 8 A kulturális pluralizmus asszimilációelméletével kapcsolatban lásd részletesen Biczó Gábor: Hasonló a hasonlónak. Filozófiai antropológiai vázlat az asszimilációról. Bp.–Pozsony. Kalligram 2009, 71–86. 9 Jellemző erre például az a látásmód, amely a 19–20. század fordulóján a kárpát-medencei magyarság lélekszámáról folytatott nemzeti vitát övezte. Az 1890-es és 1910-es magyarországi népszámlálási adatok összehasonlító elemzésekor a magyarság közel 1 millió fős asszimilációs nyereségéről mint a sikeres asszimilációs stratégia gyümölcséről kezdtek beszélni. 7

DISPUTA Műhely

megőrzését, illetve – az együttéléssel járó interferenciális hatások következményeként – ezek összehangolását. A kutatás az együttélés vizsgálatának három színterére összpontosít. A vallási és kulturális viszonyok feltérképezését követően fontos a felekezeti együttélés kölcsönhatásainak értelmezése. A résztéma jelentősége figyelemreméltó, hisz a mindennapok közös színterei, különösen az egyre gyakoribbá váló etnikailag vegyes családok az együttélési szabályok alakulásának „laboratóriumai”. A felvett interjúk azt mutatják, hogy a fiatal párok előzetes megállapodást kötnek a gyerekek felekezeti hovatartozásáról és iskoláztatásáról. Az alkugyakorlat alapelve a kölcsönösség, ami azt eredményezi, hogy a testvérek vallása sokszor nem azonos. A pünkösdista, millenista, baptista kisegyházak etnikailag ugyancsak vegyesek, és fontos szerepet játszanak az interferenciális hatások felerősödésében. Például az egyik magyar többségű település reformátusai között elterjedt, hogy Vízkeresztkor a faluban élő ortodox románokhoz hasonlóan a pópától némi juttatásért újévi áldást kérnek házukra. De a vallási szolgáltatások, szokások iránti érdeklődés fordítva is megfigyelhető. Különösen a pünkösdista vallás megjelenése révén; a szertartásrendjébe beépült énekelt zsoltárszövegek részben a reformátusoktól származnak – ezeket a kisegyházba betérő román nemzetiségűek a vallásgyakorlat részeként sajátítják el. Az együttélés második színterét a rendszerváltást követően újjáéledő hagyományos gazdálkodási formák, az újjászerveződő családi gazdaságok képezik. A kutatás harmadsorban a téma vizuális reprezentációit célozza, különös tekintettel a családi fotógyűjteményekre s a lakásbelső esztétikai megjelenítésére, az esztétikai önreprezentációra.

107

rakozásoknak megfelelően végbement vagy végbemegy, ami a magyar közösségek fokozatos felszámolódásával azonos. Sőt, a családnevek és a helyi emlékezet tanúsága szerint az olyan, már az 1850-es első etnikai adatok szerint is túlnyomóan román tövisháti települések népességének, mint Vicsa vagy Szamosújlak, jelentős része eredetileg magyar lehetett, és csak a 18. század elejétől datálható hosszú távú együttélés keretei között asszimilálódott. Úgy véljük tehát, hogy az együttélés tövisháti lokális hagyománykészletének elemzésében és megértésében a kulturális emlékezet kutatásának antropológiai elméletei inkább segítségünkre lehetnek, ugyanis az együttélésnek mindkét etnikum közösségi emlékezetében számon tartott és emblematikusként megidézett történetei, exemplumai, illetve ezek változatai a kulturális emlékezet működésének eredményeként érhetőek tetten. Hartmannra visszautalva, a kulturális emlékezet elméletei felfoghatóak a hagyomány értelmezésének ontológiai fordulataként, amennyiben az emlékezetben megőrzött szövegek elemzése segít megérteni, hogy – ellentétben sok hasonló adottságú hellyel – a nevezett településeken miért nem ment végbe asszimiláció.

DISPUTA Műhely

3. A kulturális emlékezet munkája

108

Azok közt a történetek közt, amelyek a magyar–román együttélés kölcsönös megértésen alapuló gyakorlatát példázzák, van egy csoport, amelyik még akkor is meghökkentő, ha tudjuk, hogy a különböző kulturális, vallási, etnikai, nyelvi, nemzeti-identikus hagyományok nehezen összeegyeztethetőek, és politikai, kulturális, történeti-tudati szinten könnyen szembeállíthatóak – és ha tudjuk, hogy mindkét helyi közösség igyekszik ideális képet festeni környezetéről a kívülről érkező megfigyelő számára, s ezért az együttélés pozitív példáiként szolgáló történeteket hangsúlyozzák. A kritikai érzékenység fenntartása mellett is figyelmet érdemel azonban az érdekkülönbségek kezelésének gyakorlata. Az alábbiakban néhány „történet” révén igyekszünk rámutatni az együttélés mindennapi gyakorlatát meghatározó konfliktuskezelési és konfliktuselkerülési technikák10

ra, melyeket a lokális kulturális emlékezet munkájaként értelmezhetünk. Az egyik településen a református pap meséli, hogy az idős, magányos magyar bácsi háza néhány éve leégett, de a többségükben román szomszédok összefogtak és segítették az újjáépítést. Ugyanitt, ha a faluban halott van, ennek felekezeti hovatartozásától függetlenül harangoznak a magyar és a román templomban is, és mindkét pap hívás nélkül részt vesz a temetésen. A faluban, ahol nincs kocsma (a négy kilométerre fekvő településközpontba még a rendszerváltás előtt megszűnt a buszközlekedés), van két bolt és három egyéb vállalkozás (tésztaüzem, halastó és olajütő), amelyek helyi román és magyar munkaerőt vegyesen foglalkoztatnak, függetlenül a tulajdonos nemzetiségétől. Az egyetlen, általunk vizsgált település, amely túlnyomóan magyar, büszke néprajzi hagyományaira. A tárgyi emlékek, a viselet már alig látható, a zene, a dalok, a tánc rég feledésbe merült, ám érdeklődésünkre, hogy ki emlékszik még a magyar néphagyomány sorolt elemeire, mindenki az idős román bácsit ajánlotta. Az öreg kicsit mogorva, viszont kackiásan fest a magyar viseletben, és állítólag átéléssel énekli a Horthy Miklós katonája vagyok kezdetű nótát. Legkedvesebb történetünk anekdotaként terjedt el ezzel a faluval kapcsolatban. A sztori emblematikus tárgya lehet a kulturális emlékezet működésfolyamataira irányuló kutatásnak, mert megmutatja, miért sikeres a tövisháti együttélés, és így arra is választ ad, hogy a környező, s általában a hasonló adottságú vegyes régiókkal ellentétben itt miért nem zajlott le intenzív asszimiláció. A történet szüzséje egyszerű. A falu román gyülekezete elhatározta, hogy templomot épít. Ám a kis létszámú közösségnek nem volt elég pénze, s a számará­nyok miatt csekély mértékben számíthatott a szomszédos nagyobb román közösségek támogatására is. Dél-erdélyi, Maros menti példák azt is tanúsítják, hogy a templomépítés általában szimbolikus térfoglalásnak minősül, ezért lokális etnikai konfliktusok forrása.10 A szamosardói románoknak mindezek ellenére lényegében a református magyarok adományaiból sikerült felépíteniük templomukat. A megkérdezettek azt mondják: azért segítet-

A román ortodox egyház templomépítési gyakorlata a nemzeti-etnikai dominancia kimutatásának bevált eszköze, ami Erdély-szerte számtalan lokális nemzetiségi konfliktus oka. Közismert a gyimesfelsőloki (Bükkloka) ortodox kolostor státusza, ami a szimbolikus térfoglalás kézzelfogható példája, hisz eltekintve a kisszámú és erősen a csíkszéki, illetve gyimesi környezetbe integrált bükkloki és lóvészi románságtól, a környék teljesen magyar.

11

gítségül szolgálhat egy közösség kulturális emlékezet-mechanizmusának feltérképezésében. Ez három, egymásból következő kérdés megválaszolásán alapul. Az első: mi jellemzi azt a folyamatot, amelyben valaki számára valaki másnak a története sajátjaként relevánssá válik? A második: miként mond el valaki egy saját történetet úgy, hogy az aztán befolyást gyakoroljon valaki más történetének a megformálására? A harmadik: miként mondható el, illetve hallgatható meg egy történet, amely mindkét szempontból a normatív minták tárházaként funkcionál?11 Ha a narratív indukció elvét polgármesterünk templomépítésről elbeszélt történetére alkalmazzuk, először az a kérdés adódik, miért lett a közkedvelt anekdotává váló történet a polgármester saját narratívájának alkotórésze. Erre a polgármesternek a román közösségen belül elfoglalt helyzete ad magyarázatot; amely háromszoros értelemben is kisebbségi léthelyzet, s erre maga az elöljáró is reflektál perspektívája meghatározásakor. A Szamos jobb partján található Kelence faluból származik, ahol a románok a többségi cigánysággal szemben a rendszerváltás óta kisebbségbe szorultak. A helyi román közösségen belül személyes státusza is ambivalens, hiszen a diktatúra bukását követően újjászervezett görögkatolikus egyház tagja, melyet az ortodox többség alig leplezett gyanakvással figyel. Végül: a Parasztpárt képviselője, amely az országos politikában (2009 őszén) elhanyagolható tényező és a helyi önkormányzatokban is kevés helyen jutott szerephez. Történetünk tehát olyan elbeszélés, amelyben a kisebbség többségi segítséggel valósítja meg céljait, s ez a személyes sors vonatkozásában is emblematikus vonatkozás. Linde második kérdése esetünkben egyrészt annak tisztázását jelenti, hogyan szervesültek a templomépítés történetének variánsai a tövisháti narratív hagyományba, vagyis kik és milyen összefüggésben mondják el mint az etnikai együttélés jellemzésére alkalmas példát. Másrészt rávilágít arra, hogy a kulturális emlékezet antropológiai vizsgálata a kutatót megkerülhetetlenül saját kutatása tárgyává teszi.

Charlotte Linde: The Acquisition of a Speakerby a Story: How History Becomes Memory and Identity. Ethos, vol. 28. 2000/4., 608–632.

DISPUTA Műhely

tek, mert a román közösség túl kicsi ahhoz, hogy maga építkezzen. Az anekdota abból született, hogy szokás szerint templomszenteléskor a legnagyobb adományozót illeti az első harangozás joga. A legjelesebb adakozó, egy református magyar nagygazda húzódozott a „nagy megtiszteltetésről”, s lemondott előjogáról a második legnagyobb adományozó javára. Csakhogy ő is magyar volt… A történet legízesebb változatát a comuna (városi jogállású községközpont) román származású polgármestere mondta el. Az ő verziója, illetve az ehhez fűzött értelmezés a kulturális emlékezet munkájának az együttélés helyi hagyománykészletében játszott szerepére irányítja figyelmünket. Az alig negyvenes elöljáró, kinek szavait a magyar iskola igazgatója tolmácsolta, hangsúlyozta, hogy a történet pontosan tükrözi a kiegyensúlyozott etnikai együttélést, és hogy ő személy szerint azonosulni tud üzenetével, s ezt politikájában is igyekszik kifejezésre juttatni. A templomépítési történet értelmezésében segítségünkre lehet a narratív indukció elmélete. Az antropológiai szemléletű kulturálisemlékezet-kutatásokban népszerű megközelítés hatékonyan kezeli a lokális színtér verbális szöveghagyományában rendelkezésre álló narratívákat. Charolotte Linde szerint a narratív indukció azt a folyamatot jelöli, ahogy az ember a környezetében hallott és rendelkezésére álló narratívákból egyeseket kiválaszt és személyes történetekké sajátít; a fogalomhoz az is hozzátartozik, hogyan játszódik le e folyamat és milyen kulturális meghatározottságok képezik a narratívák személyes készletének kompozíciós alapelvét. A folyamat összefügg a személyes és a kollektív identitás fejlődésével és kifejezi, miként válnak mások tapasztalatai az elbeszélt történetek révén, a saját tapasztalatok pedig az egyes történetek interiorizálása révén egyidejűleg a személyiség és a közösség szócsöveivé. Az emlékezésnek, vagyis a történet felidézésének, illetve az elbeszélésének, tehát a reprodukció dinamikájának kapcsolatát firtatva Linde megállapítja, hogy a narratív indukció se-

109

DISPUTA Műhely

Ez jól illik a terep és a terepmunka – kritikai antropológiai fordulatot követő – átértékelésének programjába, a bourdieui részvevéses objektiváció gyakorlatába.12 Tövishát vizsgált településein az együttélés gyakorlatát meghatározó lokális hagyomány részeként működő kulturális emlékezet látványosan érvényesül konfliktuskezelési technikaként. Úgy látszik, az etnikai közösségek közti vallási, nyelvi és kulturális különbségek differenciáló hatásait szituatív módon felülírja az együttélés érdekközössége. Az egyik vizsgált faluban például a református felekezet presbitériuma rávette a még csak néhány éve szolgáló fiatal tiszteletest, hogy valósítsa meg a ravatalozóként is használható temetőkápolna régóta dédelgetett tervét. A tetemes költségek miatt felvetődött, hogy az építkezést az ortodox gyülekezettel összefogásban kellene megvalósítani. Mivel a reformátusok valamivel többen vannak, azzal keresték meg a románokat, hogy a kápolna a magyar temetőben épüljön fel.13 A reformátusok azzal érveltek, hogy a magyar temető egyenlő távolságra van a többi felekezet és románok temetőjétől. A közös kápolna tervét a magyarok szerint a románok ellenkezése hiúsítja meg, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy a kápolna saját temetőjükben épüljön fel. Szerintük a református temetőből csak kerülővel, a faluközponton keresztül lehet eljutni a román sírkertbe. Igaz, a probléma megoldható lenne egy már meglévő erdei út rendbetételével, ami az építkezés költségeihez mérten csekély beruházást igényel-

110

ne, de ezt mindkét fél elveti. A magyarokat a közös épület tervének megfogalmazásakor tisztán anyagi szempontok motiválták – a református egyház nem biztosít központi támogatást az efféle beruházásokhoz. A román ortodox egyház viszont a szakrális célú beruházásokat indokolt esetben – s településünk esetében a 40% körüli lélekszámarány nyilván kellő alap – központilag is segíti. Az érdekegyeztető megbeszéléseken a helyben élő református tiszteletessel ellentétben nem vesz részt a pópa, aki a szomszéd községből látja el szolgálatát. Az érdekellentét a jelenlegi állás szerint nem vált konfliktussá, de a közös kápolna terve, úgy látszik, dugába dőlt. A pillanatnyi helyzetre vonatkozó információk, a történetek és a bennük megfogalmazott helyzetértelmezés elemzése azt mutatja, hogy a két közösség szituatív érdekellentéte kevés befolyást gyakorol a falu mindennapi életviszonyaira és ezt a helyiek is pontosan értik. Összefoglalva, a tövisháti együttélés témáját tárgyaló két történet vázlatos elemzése igazolhatja, hogy az etnikai együttélési modellek vizsgálata a kulturális emlékezet kutatására támaszkodva érdemi eredményekkel járhat, ide értve a kutató saját státuszának értelmezését is. A következtetések fényében az együttélés tövisháti gyakorlata azt is megmutatja, hogy az etnikumközi lokális kulturális hagyomány az érintett két nép viszonyát nem szembenállásként, hanem a kifejezés eredeti értelmében vett egymás-mellett-élésként teszi értelmezhetővé.

Lásd Pierre Bourdieu: Participant Objectivation. In. Journal of the Royal Anthropological Association Vol. 9. Nr. 2. 282–283. 13 Erdélyi szórványközösségekben megfigyelhető gyakorlat a különböző felekezetek közös templomhasználata; amit főként funkcionális szempontok motiválnak. Lásd például a máramarosi Oláhlápos közös katolikus és ortodox használatban lévő templomának bemutatását: Ilyés Zoltán: http://www.mtaki.hu/honapkepe/ honapkepe_2009_majus.html (utolsó letöltés 2010–05–22) 12

Ebben a témában előadást tartottam egy 2003 májusában Budapesten rendezett nemzetközi konferencián On ne change pas de langue comme on change de chemise címmel (Az ember nem úgy vált nyelvet, mint ahogyan inget vált.). Lásd Prisonnier de sa langue, libre dans sa langue, Yann Foucault – Judit Karafiáth (szerk.), Bp., Universitas 2006, 153–164. 1 Pourquoi j’écris en français? (a továbbiakban PF), Cahiers Ladislas Dormandi, Premier cahier, Paris, Association des Amis de Ladislas Dormandi, 1972, 14–24. Az előadásból idézett részleteket Dormándi László lánya, Madame Judith Dupont szíves hozzájárulásával a saját fordításomban közlöm. 2 Lásd Vercors bevezetését (Présentation) a Ladislas Dormandi című (kereskedelmi forgalomba nem került) kiadványban, Paris, Les Amis de Ladislas Dormandi, 1970, 11.

A nyelvváltás mint kényszer és mint tapasztalat

galomba 1963-ban. Közben át kellett élnie a nyelvváltás nagy kalandját; erről szólt az említett koppenhágai találkozón Miért írok franciául? címmel tartott előadása.1 „Első látásra végtelenül egyszerűnek tűnt számomra a kérdés, pontosabban szólva túlságosan is egyszerűnek. Azért írok franciául, mert az események szülőhazám elhagyására kényszerítettek, s választási lehetőségem csak kettő maradt: vagy alkalmazkodom a magam választotta újhaza feltételeihez, vagy elhallgatok. S hogy megfordult volna-e valaha is a fejemben, hogy anyanyelvemet egy másikra cseréljem föl, ha a világtörténelem és vele az én magántörténetem másképpen alakul? Erre habozás nélkül határozott nemmel válaszolok. De hát mire jó azon törni a fejünket, mi lett volna, ha a dolgok nem úgy történnek, ahogyan történtek? Ami történt, megkerülhetetlen szükségszerűséggé lesz, következményeit pedig el kell fogadni. Ha a körülmények nem kényszerítenek rá, akkor azt az eszközt, melyet a legjobban ismertem s biztonsággal kezeltem, pusztán esztétikai meggondolásokból bizonyára nem áldozom föl egy mégoly tökéletes másikért, amelyet alig ismertem, s amely szüntelenül […] s mind a mai napig […] váratlan kelepcéket állít elém. Nem kétséges tehát, hogy elhatározásomat nem a belső igény, hanem a külső kényszer váltotta ki. A kényszerű cserét nem úgy éltem meg, mint ami hasznomat és gyarapodásomat szolgálja, hanem mint fájdalmas és helyrehozhatatlan veszteséget.” (PF 14) Dormándi László francia nyelvtudása áttelepülésekor és még jó ideig eléggé hozzávetőleges volt. A vele 1940-ben megismerkedő Vercors emlékezetében franciaságát „egzotikus fordulatok” (tournures exotiques) jellemezték, vagyis könyvízűen és az anyanyelvi hatásokat is magán viselő módon beszélt.2 Nem mintha elveszettnek érezhette volna magát a franciák között, hiszen huszonöt éves kora óta minden évben többször is megfordult az országban, ott töltötte a nyári vakációkat (PF 17), ám

Gorilovics Tivadar

1953-ban a PEN Club Koppenhágában rendezett találkozójára meghívást kapott az akkor már tizenöt éve Franciaországban élő és Pas si fou (= Majd ha megbolondultam) című regényéért (Gallimard, 1952) az év tavaszán irodalmi díjjal (prix Cazes) kitüntetett Ladislas Dormandi, vagyis Dormándi László, akit ekkor már francia íróként tartottak számon: regényeivel tisztes hírnevet szerzett magának, s olyan érzékeny és jószemű kritikusok írtak róla elismeréssel, mint René Lalou, Robert Kemp, Maurice Nadeau, Marcel Arland vagy Bernard Pingaud. Dormandiról tudnunk kell, hogy negyvenedik évében járt, amikor 1938 májusában elhagyta Magyarországot. Párizsban telepedett le, ahol azután megszakítás nélkül élt 1967-ben bekövetkezett haláláig. Nem akármilyen múlttal a háta mögött szánta rá magát az emigrálásra: a húszas évek óta volt jelen a magyar irodalomban, egyrészt mint regényíró, másrészt mint annak a Pantheon kiadónak előbb igazgatója, majd tulajdonosa, amelyik a két háború közötti fiatal magyar irodalom egyik terjesztője (többek között a Szép Szó kiadója) volt. Enciklopédia-szerkesztőként is említésre méltó munkásságot fejtett ki (Új lexikon, Juhász Vilmossal, 1936 és Kis enciklopédia, 1938). A nemzedékéhez tartozó írók közül Márai Sándorral lépett baráti kapcsolatba, együtt adták ki 1931-ben az Így történt! 1914–1930 című fényképalbumot, amelyet több európai nyelvre is lefordítottak. Elhatározásában, a politikai természetű meggondolások és fenyegetettség mellett, szükségképpen szerepet játszott az elfogadás előtt álló „I. zsidótörvény”, melynek származása, illetve kiadói tevékenysége révén hatálya alá esett volna maga is. A háború után, 1947es (egyetlen) hazalátogatását követően, a nem sok jót ígérő itthoni helyzet láttán, a végleges kint maradás mellett döntött, és szerzett 1948-ban francia állampolgárságot. Hogy megélhetését biztosítsa, még ebben az évben a Francia Rádió munkatársa lett, onnan vonult szerkesztőként nyu-

DISPUTA Műhely

Dormándi László példája

111

DISPUTA Műhely 112

az így szerzett nyelvtudás magasabb igényeket nem elégíthetett ki. Miközben fiatal kora óta kiválóan tudott németül, angol nevelőnőjétől megtanult angolul, a franciának csak a harmadik hely jutott. „Míg a német szerzőket eredetiben olvastam, az egyébként is hiányosan ismert francia klasszikusokat csak fordításban.” (PF 18) Az emigráns írók óhatatlanul szembesülnek a nyelvváltás dilemmájával. Gondoljunk a Dormándinál csak egy évvel fiatalabb Nabokovra, aki 1941-ben adta ki első angolul írt regényét ( The Real life of Sebastian Knight), ámde ő nagyon fiatalon éveket töltött Angliában (Cambridgeben), s a nyelv problémája az ő esetében nem ugyanolyan szinten vetődött föl, mint Dormándinál. Nabokov 1936-ban, tehát harminchét évesen kezd hozzá ehhez a regényhez, míg magyar sorstársa valójában csak 1948 után kerül választás elé. „Negyvenéves voltam tehát – mondja el Koppenhágában –, amikor új életet kezdtem. Ebben az életkorban az ember régóta túl van a világ csodáit percenként fölfedező ifjúságán […]. Akkori helyzetemben már élvezni szerettem volna tapasztalataim gyümölcsét. És ez volt az a pillanat, amikor felhalmozott kincseim semmivé lettek. Hagyományaim, megszokott életformám, irodalmi műveltségem s egyúttal anyanyelvem egyfajta személyes használatra szánt luxuscikk lett […]. Amit tudtam, el kellett felejteni, és elhárítani az akadályokat az elől, ami ezután várt rám: hogy megtanuljak nemcsak helyesen beszélni, hanem másképpen gondolkodni, sőt érezni. […] Szinte lehetetlen feladat egy negyvenéves ember számára.” Valójában nem a negyvenéves Dor­mán­ dira várt ez a feladat. A háború éveiben írt regényeinek kéziratát továbbra is hazaküldte Budapestre, s a Pantheon ki is adta őket: így jelent meg A bajt hozó tündér és a Trópusi láz 1941-ben, a Zárás után 1942-ben, és főleg legnagyobb (több mint 900 oldalas) kétrészes regénye, A tulsó parton 1943-ban. Ez a műve írói és nyelvi eszköztárának, „felhalmozott kincseinek” teljes birtokában mutatja. Cselekménye ugyan Franciaországban játszódik, a szerző azonban a minden egyes fejezetet kísérő kommentárok egyikében maga is jelzi, hogy regénye a magyar valóságból merítette témáját: „A regénynek nincsenek főszereplői, hőse a város, minden alakja egyformán fontos és nélkülözhetetlen része a város-

nak. Megváltozott a helyszíne, magyar kisvárosból francia kisváros lett s ennek következményeképpen persze alakjaim is másképpen gondolkodnak és cselekszenek. Sokszor másképpen éreznek is.”3 Kassák Lajos, egy végül kéziratban fennmaradt és rendkívül elismerő ismertetésében,4 a történet általános érvényét emelte ki: „A francia kisváros, ahol a történet játszódik, jellegzetesen ugyanolyan, mint a világ bármely más részén alakulóban lévő, a fejlődés iramát szaporázni akaró kisvárosok.” A regényét 1943 januárjában befejező és otthon megjelentető író minden jel szerint nem adta még föl a hazatelepülés gondolatát. A Pantheon még 1946-ban is kiadott tőle egy novelláskötetet (Félelem). Más kérdés, hogy 1944-ben egy belgiumi kiadó három (a Pantheonnál megjelent) művét adta ki francia fordításban: ezek a Két jelentéktelen ember (1937), A bajthozó tündér (1941) és a Trópusi láz (1941). Ezzel mintegy bejelentkezett a kinti irodalmi nyilvánosságba, ám komolyabb visszhangot ezek a művek nem váltottak ki. A fordítások minőségét egyébként, saját bevallása szerint, nem tudta akkoriban megítélni (PF 20). Fordítókra kellett hagyatkoznia továbbra is. A tulsó parton megjelentetésével azonban éveket kellett várnia; igaz, hogy kiadását az egyik legnevesebb párizsi kiadó, Gallimard vállalta két önálló című kötetben (La vie des autres, 1950, La Péniche sans nom, 1951). Ez a mű ugyan igen elismerő kritikai fogadtatásban részesült, mégsem nyitotta meg előtte a kiadók ajtaját. A jelenség előtt értetlenül álló Dormándiban ekkor tudatosult, hogy a regényei fordításával szemben kezdettől fogva érzett „ösztönös idegenkedése” nem volt alaptalan. „Már az első oldalakon sem ismertem rá saját gyermekeimre. […] Az eredmény ugyanis siralmas, s noha szeretem ezeket a könyveket, mégis hajlamos vagyok ebben a formájukban megtagadni őket. […] Végül a Gallimard kiadó irodalmi igazgatója, a nyelvet kitűnően ismerő Raymond Queneau tette számomra világossá, hogy ezek a fordítások teljességgel használhatatlanok.” (PF 20) Valamilyen megoldást kellett találnia, ha nem akart íróként végleg elhallgatni: „Egy időre elfogott a kétségbeesés, de azután a papírkosárba dobtam a fordításokat, és munkához láttam. A vállalkozás

A tulsó parton, 450. Csavargók, alkotók. Szerk. Ferencz Zsuzsa. Bp., Magvető 1975, 376.

3 4

eleinte abszurdnak tűnt, s én sokáig haboztam, nekivágjak-e ennek a reménytelen kalandnak. Határtalan bennem a leírt szó tisztelete, és egyedül a tudatlanságom vitt rá nekilátni egy ilyen feladatnak. […] Még most is elképeszt a saját merészségem. De sarokba szorítva bátor lesz az ember.” (PF 20–21) Kidolgozott a maga számára egy mindennapinak semmiképpen sem nevezhető módszert, amelynek lényegét a következőképpen ismertette koppenhágai hallgatóságával: „Nyelvismeretem révén meg tudok fogalmazni franciául egy cikket vagy egy esszét, képes vagyok ugyanis franciául gondolkodni. De a nyersanyagot műalkotássá átalakító mechanizmus másképpen működik, amikor irodalmi fikcióról van szó. A szavak emocionális tartalma emlékekhez kötődik, s ezek az emlékek az én számomra elválaszthatatlanok a magyar szavaktól. Így hát mihelyt regényt írok, ösztönösen gyermekkorom nyelvéhez nyúlok vis�sza. Előbb magyarul írom meg, nem csupán képzeletben, hanem ténylegesen is, méghozzá ugyanazzal a műgonddal, mintha a végleges változat volna. Régebben itt be is fejeződött a munkám. Most azonban a könyveim már nem Magyarországon jelen5

nek meg, s ezzel a szöveggel gyakorlatilag semmire sem megyek. Kezdődik tehát a feladat második része: a szöveg áttétele franciába. Ez nem tekinthető egészen új alkotásnak, még kevésbé hű fordításnak, valahol a kettő között helyezkedik el. Áttétel, ahol a magyar szöveg szolgál kiindulásul. Szavakat, mondatokat, képeket változtatok meg, hozzáteszek és elveszek; egyszóval ugyanolyan szabadon bánok az anyaggal, mint regényem első megfogalmazásával tettem. […] Módszerem ugyan hosszadalmas és kockázatos, de az egyetlen lehetséges módszer. Így nem lép föl intenzitásbeli különbség a két szöveg között, s én mindkettőt eredetinek tekintem.5 Így próbáltam meg legyőzni, jobban mondva megkerülni az utamat álló legfőbb akadályt. Tudom, hogy ez nem természetes eljárás, s én is kérdésesnek tartom, járhat-e teljesen kielégítő eredménnyel. Ellentmondásban van az irodalmi alkotás megszokott szabályaival, s őszintén bevallom, olykor magam is hajlok arra, hogy egyfajta szemfényvesztést lássak benne.” (PF 19) A módszer alkalmazásának előfeltétele volt a francia nyelv biztos (biztosabb) ismerete, s ennek Dormándi is tudatában volt. Hogy megszerezze, nekifogott szóról szóra lemásolni Littré öt vaskos kötetben

A módszer alkalmazására jó példa Souvenir de mon service militaire (Katonakorom emlékére) című önéletrajzi írása, amelyet módomban állt lefordítani és bemutatni az Alföld 1997/8. számában (33–39).

DISPUTA Műhely

Dormándi László

113

DISPUTA Műhely 114

1889-ben kiadott nagy értelmező szótárát. Amit a Czuczor-Fogarasival persze eszébe nem jutott volna megtenni… Az anyanyelv, mondja majd Koppenhágában, „mindenki, de különösen az íróember számára, az élet természetes eleme”, amelyben úgy mozog, „mint hal a vízben”: „ha ebből kiebrudalják, az neki kész katasztrófa” (PF 14). Dormándi ugyanis meg van győződve arról, hogy íróembernek egyszerűen lehetetlenség elvágnia a köldökzsinórt, amely az anyanyelvéhez köti: „Az én anyanyelvem a magyar: ezen a visszavonhatatlan tényen semmiféle igyekezet nem módosíthat. Az anyanyelv éppolyan megmásíthatatlan, mint a test, amibe beleszülettünk.” (PF 18) Az író számára azonban még ennél is többről van szó: „A nyelv csak egyik eleme az irodalmi alkotásnak; egy másik, nem kevésbé fontos eleme az intellektuális fejlődéssel járó hatások összessége. Az irodalmi alkotás nem elszigetelt jelenség; úgy illeszkedik valamely nemzet irodalmának egészébe, mint mozaikdarab a színes üvegablakba. A legeredetibb művész sem vonhatja ki magát a korábban megvalósult művek hatása alól. Az előtte járók éppolyan végzetszerűen hatnak rá, mint az emberre az ősei. Az irodalmi alkotások folytonos láncolatában az egyes láncszemek erősen, noha olykor fölismerhetetlenül kapcsolódnak egymásba. […] Én a magyar irodalmon nevelkedtem, ezt egészítette ki a német irodalom, minthogy a német volt a második nyelvem. Goethét sokkal előbb olvastam, mint Balzacot, Thomas Mannt előbb, mint Proustot. […] Engem a klasszikus magyar szerzők neveltek, ők voltak rám hatással, s ez ugyanolyan megváltozhatatlan alapnak bizonyult, mint a nyelv. Az ember soha többé nem olvas a befogadásnak azzal a képességével, amivel fiatalsága éveiben olvasott. Egy később megismert irodalom növeli az épület értékét, de nem változtatja meg annak alapozását.” (PF 21–22) A kérdések kérdése mindezek után: „Jogomban áll-e, nyelvismeretem korlátjai és az irodalmi alapok különbözősége ellenére, magamat francia írónak mondani? Annak tekintem magam, de ezt nem nekem kell megítélni. Milyen kritériumok alapján lehet egy írónak megadni vagy elutasítani a polgárjogot? Állampolgárság alapján? Bizonyosan nem. Az, hogy francia útlevelem van, nem nyitja meg előttem a francia irodalom kapuját. Nyelvi alapon? Bizonyos mértékig kétségtelenül. […] De a nyelv önmagában, amint ezt igyekeztem bizonyítani, nem kínál megoldást a problémára.

Vannak írók, akik ugyan franciául írnak, de műveltségük és környezetük révén egy másik irodalomban találják meg a helyüket. Hol van hát a határ, és milyen tulajdonságok döntik el a kérdést? Magától értetődően sokat töprengtem ezen a számomra életbevágóan fontos problémán. Félretéve minden előfeltevést, alaposan szemügyre vettem a »Dormándi-esetet«. Föltettem magamnak a kérdést, mi lenne az álláspontom, ha valaki másról volna szó. Őszintén szólva nem tudom. Annyit tudok csak, hogy az eset, amely a véletlen folytán az enyém, nem egykönnyen kezelhető. Teljesen egyedi, s amennyire tudom, szinte egyedülálló. Vannak írók, akik ilyen-olyan okból nyelvet váltottak – valamennyien ismerünk néhány klasszikus példát –, de a számuk csekély, s ami lényeges különbség, mind sokkal-sokkal fiatalabbak voltak nálam. Egyedi esetnek lenni ritkán irigylésre méltó helyzet. Mind lélektanilag, mind gyakorlatilag nagy veszélyekkel jár. Elfoglalni a világ legtermészetesebb módján a születésünktől nekünk jutó helyet, nem kíván erőfeszítést. Ezzel szemben elfogadtatni magunkat utólag egy közösséggel, mindkét félnek problémát jelent. Föltehetően azért, mert egyikük ösztönösen bizalmatlan a jövevénnyel szemben, a másik pedig különösen érzékeny. Noha egyetlen kritikus sem rótta föl nekem idegen származásomat – inkább az ellenkezőjét mondhatnám –, nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy nem ugyanazzal a mércével ítélnek meg, mint írótársaimat. Velem szemben vagy szigorúbbak, vagy jobb indulatúak, ami lényegében egyre megy. Meggyőződésem, hogy ez az érzés objektíve alaptalan, hogy a hiba az én túlérzékenységemben van, de azért kellett ezt megemlítenem, hogy jellemezzem lélektani nehézségeimet. Hiába viseltetnek mindkét oldalon a legjobb akarattal, vitathatatlanul van a helyzetemben valami nem egészen természetes, amit magam sem tudok világosan meghatározni.” Ha az emigrációs magyar irodalomban ellenpárját keressük Dormándi László „esetének”, kortársát és barátját, Márai Sándort lehet példának fölhoznunk. Először is alapvetően más volt az írói helyzetük az emigrálás évében. Márai, amikor 1948-ban elhagyja az országot, régóta elismert író, elegendő hivatkozni arra, hogy Schöpflin Aladár 1937-ben megjelent irodalomtörténetében majdnem két oldalon keresztül méltatta

későn, ha csonkán, ha senkinek: írjad! – írta Arany. Ez a költői túlzás, Arany maga sem hihette így. »Senkinek« nem lehet írni. De annak a néhány valakinek, aki magyarul olvas, lehet […].” (uo., 266) Dormándi László esetét az teszi különlegessé, hogy úgy lett belőle francia nyelvű író, hogy közben megmaradt magyarnak. Választott hazája nyelvének birtoklásáért folytatott küzdelmét rendkívüli módon megnehezítette azzal, hogy műveit szinte mindig két változatban írta meg, előbb magyarul, s csak azután franciául, sohasem egyszerűen lefordítva, hanem mindig újjáteremtve őket. Ez a szüntelen átjárás az anyanyelv és a második nyelv között magyarázhatja, amit 1969 márciusában, a Dormándi László Baráti Társaság alakuló ülésén részt vevő Gyergyai Albert mondott az író utolsó regénye, az 1962-ben megjelent Le Compagnon de voyage (Az útitárs) kapcsán:8 „személyiségének megkettőződésén keresztül a hős – talán a szerzőnk maga – a múlton, a saját múltján mereng, s a magyar olvasó számára az teszi oly megindítóvá ezt a könyvet, hogy noha a keret francia, s a könyv megírása szerzőjének véglegesen francia korszakára esik, vannak benne olyan reminiszcenciák, olyan képek, olyan mondatfűzések, amelyek mint valami feledésbe merült s egyszer csak újra belélegzett illat, egy elvesztett hajdani világot, egy megtalált hajdani ént idéznek. […] a mi Dormándi Lászlónk, miközben nyelvet váltott, hogy írhasson, országot bizonyosan nem váltott, csupán a magáét emelte egy francia-magyar haza magasságába.”

DISPUTA Műhely

munkásságát.6 Míg Dormándi az emigráció szorításában egy új írói létezés lehetőségét keresi, Márai tragédiaként éli meg: „Az elmúlt években [írja 1949-ben7], sorjában, elvesztettem a munkám, az otthonom, elpusztult a társadalmi réteg, amelynek írtam, aztán elvesztettem a hazám, az anyanyelvem, a jogi személyiségem. Most már nincs semmim.” 1951-ben pedig: „Mit mentsek magamon, ha a magyar társadalom elpusztul? Akármilyen bonyolult ez a per, melyet a magyar társadalommal lélekben folytatok: mégis, föltétlenül hozzájuk tartozom, hibáik az én hibáim is, bűneim az ő bűneik is. Ha elpusztulnak, együtt pusztulunk, a nyelven belül, amelyben egyedül tudunk csak igazán élni.” (uo., 161) Odáig megy, hogy fölteszi az író számára legnyugtalanítóbb kérdést: „Néha, olvasás közben, a rettenet: tudok-e még magyarul?” (uo., 194) Végül ez a hitvallás 1955-ből: „Egy levélben a szokásos – nem őszinte – sopánkodás: »Milyen szerencsétlenség, hogy magyar író vagy! Bezzeg, ha angolul vagy franciául írnál…!« Nem szerencsétlenség, hogy magyar író vagyok. Bizonyos értelemben tragikus, hogy nem élhetek otthon és nem írhatok magyarul a magyar olvasóknak. Ez talán szerencsétlenség, de kis nemzet titokzatos, magányos nyelvén írni: egy író számára nagy lehetőség is. Egy írót minden nyelven belül mindig ugyanaz a kisszámú olvasócsoport olvas: azok, akik úgy éreznek, gondolkoznak, mint ő. […] Nem szerencsétlenség magányos, társtalan nyelven írni, amíg vannak, akik ezt a nyelvet értik – inkább nagy ösztönzés. Ha

A magyar irodalom története a XX. században, Bp., Grill Károly Könyvkiadó Vállalata 1937, 287–288. Napló – 1945–1957, Márai Sándor művei, Bp., Akadémiai – Helikon 1990, 114–115. 8 Un écrivain franco-hongrois, In: Ladislas Dormandi, 1970, 20. 6 7

115

Titok és kánon között Menyhért Anna DISPUTA Műhely 116

Nemes Nagy Ágnes és a női irodalmi hagyomány (I.) Kétezer éves gyöngy a nyakamon – Már Egyiptomban is viseltem. Öröktől fogva én viseltem. De egyszer elvesztettem valahol. (…) Magányos csöndben egymásra lelünk, S kérdem tőle: „Hol vándoroltál?” S kérdi tőlem: „Hol vándoroltál?” De nem felelünk. Jaj, nem felelünk. Erdős Renée*

Az egyetemi folyóson szaladok, el kell kapnom a Professzort. Mutatták messziről, ő az. Magas, fess ember, lepillant rám, én meg föl, jó napot, Önnél szeretnék szakdolgozatot írni. Tudok-e valamit mutatni, mit írtam eddig? Tudok, az orosz szakdolgozatomat. Magyarul írtam, Anna Ahmatováról. S mi lenne a téma? Nemes Nagy Ágnes vagy Szabó Lőrinc. Nem emlékszem, milyen sorrendben mondtam. Szabó Lőrinc, mondta ő. Őt is nagyon érdekli mostanában. Sok minden eldőlt ezzel az életemben. Publikációk, PhD-téma, munkahelyek. Nem női, hanem férfi irodalom. Legalább nyolc évig onnantól kezdve. Bár persze, ahogy ezt a regényekben is írják, erről akkor sejtelmem sem volt. A kánonokat sem értettem, hiába tudtam az elméletet. A működési mechanizmust, a gyakorlatot nem. Mi mindent jelenthet, milyen következményekkel járhat egy döntés az egyetemi folyosón? A másik oldalon pedig – a jó szerzők megírják nagy műveiket, az irodalom befogadja, a tudomány tanulmányozza őket. Vagy mégsem így? Nem közli őket a lap, s még csak nem is kultúrpolitikai okokból, hanem személyes ellentétek miatt, vagy egyszerűen csak mert a szerkesztőnek rossz napja van? A szerző maga tartja vissza egyes műveit, mert attól tart, hogy azok esetleg kedvezőtlenül befolyásolnák a pozícióját, személyes és irodalomtörténeti értelemben egyaránt? Nemes

Nagy Ágnes sír, amikor rossz kritika jelenik meg könyvéről, amelyben ráadásul „költőnőnk”-nek nevezik?1 Mi köze a személyes sorsnak – az író és a kutató döntéseinek, kapcsolatainak, életeseményeinek, érzéseinek – a kánonhoz? Nehéz volt Szabó Lőrincről szakdolgozatot írni. Addig csak messziről tetszett. De közelebb kerültem hozzá, olyannyira, hogy amikor évekkel később verset küldtem egy lapnak, a szerkesztő azt kérdezte, van-e közöm Szabó Lőrinchez – mintha Szabó Lőrincet olvasná a versem, ő is újraolvasta emiatt a hétvégén, a diófa alatt. A szakdolgozati témaválasztáskor még Nemes Nagy Ágneshez volt inkább közöm, ahhoz a Nemes Nagy Ágneshez, akit abban az időben ismerni lehetett. Még talonban voltak a hátrahagyott versei. Ezek nélkül alakította ki róla a képét a kritika és az irodalomtörténet, s nekem is ehhez a szerzőhöz, a fegyelmezett, szigorú, tömör, tudatos, objektív, átszellemült, rejtőző, férfias nőköltőhöz volt közöm. Most a másik arcára vagyok kíváncsi: a nőire, a nyíltra, az érzelmesre, a szorongóra, a ziláltra, a gonoszra, a szerelmesre. A női irodalmi hagyományt keresem. A néma másikat. A rejtőző hagyományt. 1995-ben jelentek meg Nemes Nagy Ágnes Összegyűjtött versei. A kötetet Lengyel Ba-

A Rózsaszín szemüveg kritikai beszélgetés-sorozat a női írás hagyományáról, melyet Kiss Noémival és Radics Viktóriával közösen indítottunk. Első alkalommal a téma Nemes Nagy Ágnes volt, vendégünk Térey János. Ebben az írásban azt gondoltam tovább, amiről ott kezdtünk beszélni ­– köszönöm beszélgetőtársaimnak és a többi hozzászólónak is. A beszélgetés szerkesztett szövege elolvasható a Prae.hu-n: http://www.prae.hu/ prae/articles.php?aid=2545 * Erdős Renée: Kétezer éves gyöngy a nyakamon… In: Uő: Jöttem hozzátok. Bp., Franklin 1909, 74–75. 1 Ács Margit: A madár a vállán. In: Erkölcs és rémület között. In memoriam Nemes Nagy Ágnes. Szerk. Lengyel Balázs–Domokos Mátyás, Bp., Nap, 1996. 130–135. 131. Kikerestem a Nemes Nagy Ágnest megríkató kritikát: Szabó György: Büszke-szép szerénység. Élet és Irodalom, 1975/52., 8.

rajta, egyre érthetőbben, Nemes Nagy Ágnes lelki alkata. Visszatérő téma ez Lengyel Balázs Nemes Nagy Ágnesről szóló esszéiben,6 közös életüket, válásukat, a válást követően is megmaradó összetartozásukat említve többször beszél Nemes Nagy Ágnes indulatairól, nehezen viselhető hangulatingadozásairól, megviselt idegállapotáról, lelki sérüléseiről, arról, hogy milyen nehéz volt vele együtt élni. Mintha ezt – az ebben az Utószóban eddig fel nem bukkant – szálat folyatná a következő mondattal: „Kitűnik tehát a füzetekből, a noteszekből, hogy sebesülése mélyebb, és jó darabig csaknem gyógyíthatatlan volt. Nem akcidentális volt, hanem alkati. Minden sérelemre, megaláztatásra eleve felindult, még ha csupán képzelte, hogy sérteni vagy megalázni akarják. És ha a nyomorító társadalmi-politikai viszonyokat tekintetbe veszem, az évtizedekig tartó szegénységet, a fordításokkal való munka csaknem állandó kényszerét, az irodalmi mellőzést, mely csak utolsó éveiben változott meg, bizony volt oka mindenféle érzékenységre.”7 Miért érdekes mindez? Egy elvált férj, aki már nem élő volt feleségének lelki alkatáról ír. Amit mond, abban, pontosan nem tudhatom, nyilván van igazság, de kihallani belőle az önigazolás kísérletét, az önfelmentését is: Nemes Nagy Ágnes „sérülése” „nem akcidentális”, nem köthető konkrétan semmihez, például egy váláshoz sem, hanem „alkati”. Lengyel Balázs, a volt férj számára erről szólnak a posztumusz előkerült versek. És Lengyel Balázs, az esszéíró, az irodalomtörténész, a kánonformáló mechanizmusok Nemes Nagy Ágnes esetében legfontosabb láncszeme, közreadja a verseket, megrajzolja Nemes Nagy Ágnes eddig ismeretlen, másik arcát, nem mentesen saját személyes, sőt, részben önös érdekétől sem. Nem a költőt, hanem az embert, a nőt olvassa. Miért érdekes ez? Célom nem az ítélkezés, filológiai (jogos-e ezeket a verseket publikálni), ízlés- (tetszenek nekem vagy nem ezek a versek), vagy a lelki motivációkat elemző alapon, hanem az, hogy rögzítsem: a kánon formálódása így (is) történik. Finoman, de jól kivehetően. Lengyel

Lengyel Balázs: Utószó. In: Nemes Nagy Ágnes: Összegyűjtött versei. Bp., Osiris 2003, 313–318.: 313. Uo., 314., 315. 4 A Függelék fejezetei: Válogatás az első kézzel írt füzetből (1939­–1946), A Kettős világban idején írt, a költő által kötetbe fel nem vett versek (1944–1946), A második kézzel írt füzetből (1947–1960), A barna noteszből (1958–1960), A szürke noteszből (1961), A fehér noteszből (1962), A távozó (1967–1991.) 5 Lengyel Balázs: Utószó, 315–316. 6 Lengyel Balázs: Két Róma. Emlékezés 1948–1993. In: Erkölcs és rémület között (i. m.), 7–50. 7 Lengyel Balázs: Utószó, 316–317. 2 3

DISPUTA Műhely

lázs rendezte sajtó alá. Az Utószóban a következőket írja a szerkesztés elveiről: a kötet két részből áll, az első Nemes Nagy Ágnes még életében publikált verseit, az utolsó gyűjteményes kötet, A Föld emlékei anyagát tartalmazza, a második pedig, szinte azonos terjedelemben, Függelék, „amely részben gazdagítja, részben új vonásokkal alakítja a költő eddig ismert arcát”.2 „A távozó című általunk önkényesen megnevezett rész A Föld emlékei utáni végső korszakának verseit tartalmazza (…). Költészetének ez az eddigiekkel azonos befejezése.”3 Az utolsó versek, s a kötetben utánuk következő zsengék publikálása nem problematikus, bevett gyakorlat, mondja a szerkesztő. Annál kérdésesebb azoknak a verseknek a megjelentetése, amelyeket a költő nem akart kiadni; Lengyel Balázs jegyzetfüzetekben, papírlapokon lelt rájuk – illetve ide tartoznak még azok a versek, amelyek a Kettős világ első kiadásában még szerepeltek, a későbbiekben már nem.4 Lengyel Balázs megosztja az olvasóval kételyeit: „És kivált aggályosnak tűnhet a publikálás, mert ezek a versek a legteljesebb mértékig alanyiak, mintha egy más, sebtében, indulatokkal, kétségbeeséssel ránduló kéz írta volna őket a spontaneitás gyakori, zseniális felvillanásával. Mégpedig költészetének abban a korszakában, amikor a Napfordulóban (…) már a maga objektiváló lírájának eredményeit teremtette meg. Jogom volt-e vajon ezeket az alanyi füzeteket, ezt a más arcú Nemes Nagylírát publikálni? Igen, joggal kérdezheti az olvasó: jogom volt-e? De jogos-e, kérdezem én, Nemes Nagy Ágnes lírájának egy terjedelmes és vitathatatlan költői értékekkel gazdag részét egyszerűen megsemmisíteni? Megsemmisíteni azért, mert az eddigi költői gyakorlatától, tendenciájától ezek a kész versek vagy akár pillanatnyi, olykor töredékes megfigyelések – egyikükmásikuk villám erejű – lírájától eltérnek?”5 Lengyel Balázs két érvvel indokolja döntését: az egyik a költői „hang” „egyneműsége” mind az „objektiváló”, mind az „alanyi” versekben, a másik pedig, számomra első pillantásra meghökkentő módon, aztán, ahogy elgondolkodtam

117

Balázs, házastársi funkciójában jogosan és érthetően, irodalomtörténészi funkciójában pedig reflektálatlanul szó szerint értelmezi, neki szóló felszólításként és utasításként olvassa az olyan sorokat, mint a „Rettentő ez az objektivitás. / Ez a kötélrend, ez a láthatatlan / célzás-csomó, bujkálás a szavakban, / ez a temérdek hallgatási érdem. / Megfojt ez a szemérem.”, és ezekből kiindulva, ezekre hivatkozva mutatja meg a világnak Nemes Nagy Ágnes szubjektív, kitárulkozó verseit is, mondván „…kétségbeesett, dúlt állapotában bizony jelen van a költőkre nézve többnyire természetes exhibíció (…)”8 nála is. Új kánon készült itt. De akkor ezt nem vette észre senki – nem ez volt a fontos. Nem voltak az irodalmi közegnek olyan szereplői, akiknek ez volt a fontos. 1995ben mást jelentett a titkos versekkel való megismerkedés, mint amit 2010-ben jelenthet. A közvetlen reakció egyrészt a csodálkozás, a megdöbbenés (az Orpheus Nemes Nagy Ágnes-emlékszámának egyes írásaiban9), illetve a szerkesztés filológiai elveinek vitatása, például Schein Gábor kritikájában: nem az újonnan felfedezett versek, a Függelék kiadásának jogosságával kapcsolatban, hanem azzal, hogy a szerkesztő – magyarázat nélkül s a filológia bevett gyakorlatát felrúgva – nem tartotta tiszteletben a szerző kötetszerkesztési elveit: olyan verseket illesztett vissza korábbi helyükre, amelyeket Nemes Nagy Ágnes utóbb elhagyott onnan, olyan helyekre is betett verseket, ahol azok soha nem is szerepeltek, sőt, egyes verseket csak a kéziratokban olvasható verssorokkal és szakaszokkal is megtoldott.10 Lator László értelmezésében az előkerült versek adják azt a „közeget, amelyben a hibátlan hang most még visszhangosabban szól”, ezekből érthető még jobban Nemes Nagy Ágnes szigora önma-

Uo., 316. Orpheus 1995/tél–1996/tavasz: Mohás Lívia: Viking. 209–213., Varga Domokos: Foszló partok, omló határok, 263–268., Jánosy István: „Én istenem, te szép híves patak”. Nemes Nagy Ágnes kiáltása Istenhez, 272–276., Szitányi György: Középütt, maszkban s nélküle, 278–284., Jókai Anna: „s maszk nem takarta már, hogy vis�szanézett.” A korai és az utolsó. 285–287. 10 Schein Gábor: Nemes Nagy Ágnes összes versei. Népszabadság, 1995. december 11. 11 Lator László: A pálya változásai. Nemes Nagy Ágnes: Összegyűjtött versei. Népszabadság, 1995. október 7., Könyvszemle, 3. 12 Schein Gábor: Nemes Nagy Ágnes összes versei. Lásd még: „Amikor e sorokat írom, még csak találgatni lehet, pontosan mekkora a tulajdonképpeni Nemes Nagy-ouvre, ám úgy vélem, a hagyatékból előkerülő több tucatnyi eddig ismeretlen vers nem alakítja át lényegesen a korábban összegyűjtött költemények által kialakított versvilágot, de jócskán gazdagítja és árnyalja azt.” Schein Gábor: Nemes Nagy Ágnes költészete. Bp., Belvárosi Könyvkiadó 1995, 25. 13 A recepciótörténethez lásd: Schein Gábor Poétikai kísérlet az Újhold költészetében című kötetének Nemes Nagy Ágnes költészetének befogadástörténetéről című fejezetét (Bp., Universitas 1998, 11–26.) és Hernádi Mária Egy találkozás története. Ontológiai dialogicitás Nemes Nagy Ágnes történetében (Szeged: SZTE Doktori Iskola, 7–26.) című kötetének bevezető fejezetét. 8

DISPUTA Műhely

9

118

gával szemben. Lator így zárja írását: „De bármennyire ragaszkodott is Nemes Nagy Ágnes az objektív költészet módszeréhez, nem hitte, hogy csak azzal lehet üdvözülni. Most pedig kiderült, hogy tárgyias lírája hátterében nemcsak finnyásságból kihagyott versek vannak. Hosszú betegsége idején, mondhatni, lírai naplót vezetett, első személyben, zaklatottan-indulatosan írt szenvedésről, bűnről, bocsánatról, szerelemről, erkölcsről, istenhiányról. Ezek a versek bizonyítják, hogy az igazi költészetnek nincs kötelező rendtartása.”11 Ezt a vonalat azonban senki nem vitte tovább: az irodalomtörténet az elmúlt tizenöt évben nem foglalkozott az életmű függelék-felével. Schein Gábor, Nemes Nagy Ágnes monográfusa több helyütt is jelzi, hogy az újonnan előkerült versek módosíthatják a költőről kialakult képet, de nem „lényeges vonatkozásokban”.12 És való igaz, hogy mivel ezek a versek önmagukban nem írják át azt a képet, amely szerzőjükről a nyolcvanas évekre rögzült, sőt, a felől a kép felől nézve inkább csak zavart keltenek, elbizonytalanítanak; más nézőpont, másik értelmezési igény és érdekeltség, másik értelmezői közösség híján nem is lehetnek lényegesek. Érthető tehát, ha az irodalomtörténet-írás lényegében nem reagált arra, hogy egy életmű megduplázódik, s hogy hirtelen valóban Kettős világban találjuk magunkat: a személytelen-tárgyiasobjektív-intellektuális-higgadt-hermeti­kus-férfias mellé odakerül a személyesérzelmes-szorongó-piszkálódó-minden­ napi-kicsinyes-esendő-női. Pedig ez egy máig húzódó egész líratörténeti hagyományvonalra kihat: az újholdas hagyomány újraértelmezésére késztet. Jól ismerjük azokat a fogalmakat, amelyek alapján Nemes Nagy Ágnes költészetét ma is értelmezzük.13 Ő maga is (Lengyel Balázzsal együtt) sokat tett azért, hogy a

kritikusok kezébe adjon bizonyos kulcsfogalmakat, így például a tárgyias költészet/ objektív líra fogalmát.14 Ezekből azonban csak a hetvenes évek végére alakult ki a ma közismert értelmezői keret, amelybe a női költészet még az említés vagy tagadás szintjén sem fér bele. Amikor indulásakor pályatársai még csak latolgatják, hogyan is értelmezzék, ebben a latolgatásban a női–férfi dichotómia még fontos szerepet játszott: a kortársi kritikák mérlegéből – nem szokatlan módon – az derül ki, hogy a nőies versek kisebb értékűek, „bilincsek”, „korlátok” (Csorba Győző15), gondolom, a szabad szellem számára. Értékesnek pedig e költészet férfiassága (Sőtér István, Somlyó György16), érzelemmentessége (Somlyó György17) vagy, még inkább, nemhez nem kötöttsége, a nemeken és egyéb béklyókon való felülemelkedési képessége számít: „Minden külsőséget megvet. Azt a kiindulópontot sem adja, hogy nőköltőről írhatunk. Sem a költőnők érzelmi áradása, sem hímző képgazdagsága nem jellemzi. Még csak nem is »férfias«. Egyszerűen költő, nem és nemzet nélkül”18 – írja Vas István. A Nemes Nagy-lírának erre a steril, tiszta – babitsi –, nem és nemzet nélküli, min­denféle skatulyából kibújni képes, önmagában értékes képzetére támaszkodik később a tárgyiasobjektív költészet fogalma. 1948 után, a kényszerű hallgatás éveiben Nemes Nagy Ágnes költészete egyrészt, az Újhold többi szerzőjével együtt, mivel nem fért bele az ideológiai szempontból még elfogadható képviseleti költészetmodellbe, a Lukács György-féle „izolált én”-fogalomnak esett áldozatul,19

másrészt pedig az intellektualizmus bélyegét viselte. Lukácsy Sándor a negyedik nemzedékről írott 1948-as Seregszemléjében Nemes Nagy Ágnest másokkal együtt megrója, mert elfelejtik, hogy „a feladat: a népi demokrácia problémáival állandóan érintkező teljes ember minden oldalról történő megmutatása”. Hiszen ha már nemzedékről akarunk beszélni, mondja, szakadjunk el a Nyugattól, s „beszéljünk népi demokráciánk első (legfiatalabb) költő-nemzedékéről”. Nemes Nagy Ágnessel kap­csolatban kérdés, írja, hogy „[t]artalmatlanná vált intellektualizmusa mikor éli föl utolsó tartalékait, az utolsó variációit is? S ha belső ürességét tudja is leplezni ideig-óráig régi közönsége előtt, meddig elégíti ki önmagát ezzel a vérnélküli árnyköltészettel, látszat-költészettel? S vajon nem akkor fog-e új tájékozódás felé nézni, mikor már késő lesz, mikor mostani költői modora levethetetlen ruhaként tapadt már rá?”20 Az Újhold költőit az 1970-es évek elejétől kezdhette el rehabilitálni az irodalomtörténet-írás. 1971-ben jelent meg Rónay György Nemes Nagy Ágnes, vagy az úgynevezett objektív líra című írása, amely először körvonalazta a Nemes Nagy-értés máig meghatározó válfaját: az objektív lírában „A költő nem mondja meg közvetlenül, hogy mit érzett; még kevésbé közli velem, az olvasóval azt, hogy mit kellene éreznem nekem. Elém teszi a »dolgot« (úgy is mondhatnánk, a »tárgyat«), de sűrített valóságnak olyan erejével, ami megdöbbent, megráz, arra késztet, hogy egzisztenciális kapcsolatba lépjek ezzel a »dologgal« – és a

„Az objektív líra képei, tárgyai (…) nem díszítők vagy szemléltetők, nem is jelképezők, hanem a másképp elmondhatatlan közlés elemei. Olyan lelki tények jelei, amelyek más módszerrel ábrázolhatatlanok. Minden tárgy valami más helyett van itt, egy benső jelenség jelcsoportjaként, mert még leginkább ez – a tárgyi megfelelő – képes hordozni, szuggerálni a más módon kifejezhetetlent. Az objektív líra minősége természetesen a szuggesztió erején múlik.” Nemes Nagy Ágens: A költői kép. In: Uő: Szó és szótlanság. Ös�szegyűjtött esszék I. Bp., Magvető 1989, 256. 15 Idézi Schein Gábor (Poétikai kísérlet az Újhold költészetében, 16.): „Csorba Győző – a maszkulinitás iránti nem csekély elfogultsággal – a nőiség és férfiasság ellentétében értelmezi a Kettős világbant, és mindezt az alkotóra vonatkoztatva megállapítja, hogy „nemcsak versenkint, hanem olykor strófánkint is meg lehet mutatni, hol sikerül kiszabadulnia nőisége bilincseiből, s hol hull vissza megint forró belenyugvással természetes korlátai közé.” Csorba Győző: Kettős világban. Sorsunk, 1947/2. 127–128. 16 „Ez a költőnő férfiasabb, erőteljesebb, ellenállóbb anyaggal bajlódó, mint legtöbb mai költőnk, s kiváltképp mint nemzedéktársai.” Somlyó György: Nemes Nagy Ágnes: Kettős világban. In: Erkölcs és rémület között (i. m.). 181–185. 185. (Eredetileg: Újhold, 1947/1–2.) „Nem hiába emlegették fellépésétől kezdve nemzedéke »legférfiasabb« költőjeként – első versei óta csak keményebbé, sőt, érdesebbé vált a hangja, s még erőteljesebbé, határozottabbá a szorítása, mellyel »kettős világának« jelenségeit magához tudja ragadni. (…) értelem és szenvedély: ebből a két ellenséges anyagból ötvözi össze verseit.” Sőtér István: Négy nemzedék. Bp., Pallasz 1948. 283. 17 „Nem véletlen, hogy ez a líra (méghozzá egy nő lírája!) szinte teljesen híjával van az érzelemnek. Az érzelem a kiegyensúlyozott világok kifejezője. Itt az érzelemnél sokkal mélyebben fekvő erők roppannak: az indulat s a láncát hasztalan rázón értelem.” Somlyó György: i. m., 182. 18 Vas István: Nemes Nagy Ágnes: Kettős világban. In: Erkölcs és rémület között (i. m.), 178−181.: 179. (Eredetileg: Magyarok, 1947/2.) 19 Erről lásd Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945–1991. Bp., Argumentum 1993, 55–56. és Schein Gábor: Poétikai kísérlet az Újhold költészetében, 17–20.

DISPUTA Műhely

14

119

DISPUTA Műhely

dolgon át természetesen a kézzel, indulattal, létérzéssel, amely a dolgot megformálta. (…) Nemes Nagy Ágnes (…) meg akarja nevezni azt, ami eddig névtelen volt…”21 Szintén 1971-ben Kenyeres Zoltán az újholdas szerzőket összekötő poétikai elvként az „elvont tárgyiasság” fogalmát nevezi meg. Az újholdas költészet fontosabb jellemzői a szenvtelenség, amely azonban nem közöny, hanem erkölcsi felelősségvállalással együtt járó lefokozott, érzelemmentes attitűd, a dezantropomorfizáló kifejezésmód és a végletes sűrítés és tömörítés.22 Az 1970-es évek közepétől e fogalmi háló alapján egyre több elemzés született a Nemes Nagy-líráról.23 Az első ezek közül Radnóti Sándoré, amely a tárgyiasság koncepcióját Rilke és Walter Benjamin felől árnyalja: Nemes Nagy Ágnesnél eszerint a tárgyakat „bizonytalanság veszi körül”, ami amellett, hogy „semmit sem von le tárgyiasságukból (..) auratikussá teszi őket: mindig ingadoznak a külső és a belső tárgy között.” Ebben a közöttiségben pozicionálható a lírai szubjektum.24 A kanonizálás következő lépcsőfoka­ ként a Nemes Nagy-verseket – szintén ezt a fonalat követve – oktatási célra szánt verselemzés-gyűjtemények is elkezdték tárgyalni.25 Lengyel Balázs munkáiban is újra és újra megerősítést nyert az értelmezésnek ez az iránya,26 még akkor is, amikor Nemes

120

Nagy Ágnes késői, például a megszólításos vershelyzetet kedvelő, az én és másik – a tárgy – közötti határokat átjárhatóvá tevő költészete, majd prózaversei másfelé fordulnak. A nyolcvanas években az idősödő Nemes Nagy Ágnes – esszéköteteinek megjelenése után – irodalmi tekintéllyé válik. Megjelennek az Újhold-évkönyvek, amelyekben publikálni nagy rangot jelentett, s fiatal írók, kritikusok választják az újholdas hagyományt elődjüknek, illetve témájuknak. Az 1990-es évek közepén Kulcsár Szabó Ernő a személytelen hermetizmus, Schein Gábor az intencionált tárgyiasság fogalmai felől nyitott új interpretációs irányt, Horváth Kornélia pedig panteistaanimista, mitikus létszemléletről beszélt, de mindez – ahogy az 1995-ben publikált függelék-versek sem – az értelmezés addigra bebetonozott alapvonalait nem mozdította ki. A tárgyias/objektív költészet kategóriája azért is válhatott olyan erős értelmezői keretté, mert létrejöttében politikai és személyes okok is közrejátszottak – a hallgatás évei után Nemes Nagy Ágnes ekképpen értelmezve, ezzel a líramodellel térhetett vissza az irodalom pályájára. A „költő vagy költőnő-kérdés” tehát, amely indulásakor szempont lehetett, lekerült a napirendről: előbb tabuvá, majd érdektelenné vált.

Lukácsy Sándor: Seregszemle. Magyarok, 1948/6. 374–384., 384., 375., 383. (Kiemelések az eredetiben.) Rónay György: Nemes Nagy Ágnes, vagy az úgynevezett objektív líra. Új Írás, 1971/11. 109–111. 110. 22 Kenyeres Zoltán: Az elvont tárgyiasság lírája. Az Újhold költészete. In: Uő: Gondolkodó irodalom. Bp., Szépirodalmi 1974. 204–219. 209, 214, 215. 23 Berta Erzsébet: Nemes Nagy Ágnes és a tárgyias lírai kifejezésmód. Alföld, 1980/5. 48–59. 24 Radnóti Sándor: Között. Nemes Nagy Ágnes lírája. Kortárs, 1975/8. 1298–1303. 1299., 1302. 25 Tellér Gyula: Nemes Nagy Ágnes: Között. In: Miért szép? Verselemzések napjaink költészetéből. Szerk. Detre Zsuzsa–Bárány György. Bp., Gondolat 1981, 328–344. 26 Lengyel Balázs: Között. Nemes Nagy Ágnes versének elemzése. In: Uő: Verseskönyvről verseskönyvre. Líránk a hetvenes években. Bp., Magvető 1982, 277–302. 20 21

Divatszavak, amelyek „kiverik a biztosítékot”

Túl általános értelmű használatával, illetve ’lehetővé tesz’, ’rendelkezésre bocsát’ jelentésében a biztosít burjánzó divatszava a sajtónak is: „A készüléket a könyvtár biztosította.” Értékes készülék lehet… Lehet, de a mondat értelme ez: a könyvtár adta (kölcsön), bocsátotta rendelkezésre, a könyvtártól kaptuk. „Biztosítják a kétnyelvűséget a vancouveri olimpián.” Szabatosan: bevezetik. „Folyamatosan biztosítják a kórházi ellátást.” Pontosabban: gondoskodnak az ellátásról. Különösen suta ez a klisészó, ha tárgyakat jellemezve használjuk: „megbízható védelmet biztosít a tampon”; „a könyv mélyebb betekintési lehetőséget biztosít a gerinc és az anatómia, valamint a labdás torna kapcsolatába”; „foltmentes ragyogást biztosít az ablaktisztítószer” (talán inkább nyújt; lehetőséget teremt; eredményez). Divatozik a biztosított is, méghozzá állítmányként! Pedig durva mondatszerkesztési – egyszersmind nyelvi dudvákat, kerülendő divatszavakat termő – hiba ez az úgynevezett tötözés, azaz a befejezett melléknévi igenév állítmányként való használata: „Biztosított a tanzavaros gyerekek étkeztetésének a finanszírozása”; „Fönnáll az a kérdés, és nem megválaszolt, hogy…” Vagy: „12 éven aluli gyerekek számára a következő műsorszám megtekintése csak nagykorú felügyelete mellett ajánlott.” A mondatok helyesen: Finanszírozzák a tanzavaros gyerekek étkeztetését. Esetleg nyomatékosabban: Szavatolják a tanzavaros gyerekek étkeztetését. Illetve: Még mindig időszerű a kérdés, mert még nem

kaptunk rá (kielégítő) választ. Végül: A következő műsorszám megtekintését 12 éven aluliaknak csak nagykorú felügyeletével ajánljuk. A közvéleményt megbotránkoztató, a jó ízlést, a normát sértő ötlet, cselekedet, viselkedés, illetékes személynek a nyilvánosság előtt tett, sokakat elképesztő bejelentése, nyilatkozata, felszólalása – újabban a média által is unalomig ismételt (s a szövegkörnyezettől függően gyakorta képzavarba hajló) kifejezéssel élve – kiveri a biztosítékot. „A beszéd önmagában kiverte a biztosítékot az embereknél”; „az adóemelés kiverte a biztosítékot”; „az oroszoknál kiverte a biztosítékot a grúziai emlékmű felrobbantása”; „kiverte a biztosítékot a zsinórtanga”; „kiverte a biztosítékot egy francia dohányzásellenes plakát”; „a műsorvezető frizurája kiverte a biztosítékot.” A nyelvhasználatot szürkítő sajtókulik tálalása ez: azoké, akik figyelmen kívül hagyják (nem ismerik) e szólásokat: túllő a célon, átesik a ló másik oldalára, kihoz (kivesz) a sodrából, megáll benne (kiesik belőle) az ütő, kihoz a béketűrésből, kivesz valakit az éléből, megáll az ember esze, megfakasztja valakinek az epéjét, fejbe vág valakit valami, a szívébe markol valami; vagy nincsenek birtokában az említett kifejezés tartalmát árnyaló szinonimáknak: sokkol, megütközést kelt, felháborít, megdöbbent, letaglóz, meglep, megrendít, megdermeszt, szíven szúr, elborzaszt, elképeszt, megdermeszt, megráz, felkavar, lesújt, feldühít, felingerel. Élve az árnyalással: a beszéd már önmagában is kihozta az embert a sodrából; vagy: felháborította az embereket. (S nem az embereknél „verte ki a biztosítékot”, hanem az emberek körében keltett visszatetszést; az oroszokat botránkoztatta meg a megsemmisítés.) Újabban még szélesedik a kifejezés jelentése: tovább szürkítjük ezáltal (is) nyelvhasználatunkat. „Az arab csirke szinte mindenkinél kiveri a biztosítékot.” Szegény csirke inkább csak számunkra szokatlan – egzotikus – fűszerezésű, a hús ízét az édessel társító étel. Szürke és általános jelentésű főnév a dolog is. Mégis jellemző a médiában az efféle pongyolaság: „Ez a dolog lényege.” Vajon mi célból biggyesztik ezt az üres mondatot olykor még tartalmas nyilatkozatok végére is? „Hamar kiderül, hogy a dolog nem fog

Arany Lajos

Szellemesen jolly joker-szóknak nevezi Lévai Zoltán nyelvész azokat a szavakat, amelyek elsősorban a nyelvi értelemben „lusták és választékosságra képtelenek” körében népszerűek: ködszürke nyelvi klisék „bevetésével” ugyanis a szinonimákról tudomást venni nem akarók megússzák a pontos, színes anyanyelvhasználattal járó nem kis munkát. A jelentésárnyalás gazdag szókincset feltételez, annak folyamatos fejlesztését kéri, gondolkodást igényel. Ám aki rokon értelmű szavak, kifejezések keresgélése helyett megelégszik elcsépelt divatszavak ismételgetésével, az lemond a nyelvápolásról, sőt szürkíti a nyelvhasználatot. Ezt teszi igen gyakran – és sajnos, hatásosan – a média is.

DISPUTA Műhely

Rendellenességek a média nyelvhasználatában (I.)

121

DISPUTA Műhely 122

hosszútávon működni”; „meglehetősen furcsa dolog történt ma a műsorvezetővel”; „10 dolog, amitől a pasik kikészülnek”. Jöjjenek hát a színesebb, tartalmasabb, konkrétabb helyettesítő szavak: cselekedet, eljárás, esemény, kezdeményezés, ötlet, ügy, gondolat. Örüljünk, hogy mindent komolyan vesz a média? A következő esetekben talán nem annyira: „Vannak, akik komolyabb összegeket ajánlanak fel”; „elesett, de nincs komoly sérülése”; „mi hiszünk a komoly kapcsolatok erejében”. Higgyünk ehelyett a tartós kapcsolatok erejében! S anélkül, hogy „komolytalanokká” válnánk, árnyaljuk a másik két példát is: csinos összegeket; nem súlyos a sérülése. S amikor valaki fontos, hálás, de nehéznek ígérkező, képességeit próbára tevő feladatot kap, arról a média ekképp számol be (szó szerint idézve az alanyt): „Komoly kihívást jelent számomra a szakmai feladatok irányítása.” Magyarul: Nem mindennapi (vagy emberpróbáló, a képességeimet próbára tevő, nagy) lehetőség, erőpróba, felelősség ez az életemben. Az idézett, három sebből vérző mondatban a kihívás helyettesíthető e pontos és kifejező definícióval: ösztönző hatású alkalom, s a jelent felesleges. Az is előfordul, hogy magát a feladatot, a teendőt helyettesíti a kihívás: „A kihívás egyszerű: a vázlat alapján alkotni hagyományos vagy digitális oldalakat.” Ez pedig már pongyolaság. Más összefüggésben is „jelentget” a sajtó: „Gondot jelent a járművek számára azoknak az ügyeleteknek a megközelítése, amelyek bejárata előtt díszburkolat van.” Világosabban: gondot okoz. „A szorongásoldó-nyugtató szerek alkalmazása rövidtávon jelenthet segítséget.” Szívesebben mondjuk így: nyújthat segítséget. Rövid idő alatt elcsépelte, jolly-jokerszóvá általánosította a média a bizonyos összefüggésekben szemléletes szembemegy igét: „A válságban a cég szembemegy a befektetői igényekkel”; „a bank szembemegy korábbi üzeneteivel” (értsd: saját korábbi üzeneteivel); „politikája szembemegy az európai úttal”; „a film szembemegy a thriller klasszikus műfaji jellemzőivel”. Amikor már képzavar, mint e példákban, kerülendő. Precízebb szinonimák: szembeszáll, szembehelyezkedik, ellenkezik, ellenszegül, dacol, provokál. „Egész héten arra vágytam, hogy valami csokitörténetet egyek” – nyilatkozta egy gasztronómiai show-műsor egyik résztvevője. Csokoládét tartalmazó édességet kívánt. A történet tehát bizonyos szöveg-

összefüggésben – ha ugyanis nincs sztori – szótévesztés, sőt képzavar. „Nem Svédországban indult el a falas történet, hanem Japánban.” Talán inkább a falas játék (vetélkedő), hiszen logikai játékon alapuló show-műsor a szóban forgó. De miről szól a történet? „A történet arról szól, hogy erről a területről kitiltják a járműveket.” Nincs sztori, és az nem szól semmiről… Intézkedés van, s annak lényege, hogy kitiltják a területről a járműveket. „A nászéjszaka már nem mindig a szexről szól.” Szól vagy nem, a valósághoz bizonyára hűbb ez: A nászéjszakának már nem mindig (kizárólag) a szex a tartalma. A kitörési pont és az áttörés szószerkezetről, illetve szóról a bikaviadal és a rodeó jut eszünkbe, a médiakulik egy részének a gazdaság, az oktatás, a kultúra: „A magyarok tudása és mezőgazdasága kitörési pont lehet a gazdasági válságból Magyarország számára”; „kitörési pont: az iskola;” „kitörési pontot jelent a humánerőforrás fejlesztése is.” A megjelölt szavak helyére, elkerülve a képzavart, inkább ezek kívánkoznak: az előrelépés, a fejlődés területe, színtere, fejlesztési ágazat. Az utolsó példamondatban visszaköszön az emlegetett, itt is felesleges jelent szó. Mondjuk így: Az előrelépés módja a humánerőforrás fejlesztése is. „Forradalmi áttörés a herpesz kezelésében”; „Kinek áttörés, kinek bukás volt 2009”; „Áttörés az őssejtkutatásban: a megoldás a csontvelő.” Nem szabatosabb a változás, eredmény, előrelépés, fejlődés, siker? Túlontúl sokat „rendelkezünk”, ezért ezt a jolly-joker-szót cseréljük le, főleg, ha átvitt értelmű birtoklást akarunk kifejezni: „Elsősorban munkaviszonnyal rendelkező otthontalan embereket fogadnak.” Mondjuk így: munkaviszonyban álló embereket… Vagy: Azokat az otthontalanokat fogadják, akiknek van munkaviszonyuk. Tárgyakra értve még felületesebb e szó használata: „Védjegyhasználati joggal rendelkező termékek.” Szabályosan: védjegyhasználati jogú termékek. Ha hiányról szólva használjuk, pongyolaság: „Az energiaszolgáltatók felé fizetési hátralékkal rendelkező fogyasztók…” E mondat több sebből vérzik. Magyarul: azok a fogyasztók, akik tartoznak az energiaszolgáltatóknak… „A három legalacsonyabb inflációval rendelkező országot” emlegeti az újság. A kurzivált jolly joker-szó elhagyandó, inflációval egyébként is nehéz „rendelkezni”, tehát: inflációjú.

valóságosak: különleges csíkos és színes jéghegyek. Fantasztikus volt a film” – írják egy olyan alkotásról, amely teljes mértékben valóságalapú. „Fantasztikus őserdőkbe jutottam el” – idéznek szó szerint egy utazót. Ha az említett mellékjelentésben alkalmazzuk a szót, magyarosabb a szédületes, pompás, káprázatos, csodálatos, bámulatos, lenyűgöző, csodás, rendkívüli, kivételes, ámulatba ejtő, nem mindennapi, kiváló, lehengerlő, egyedülálló, utánozhatatlan, páratlan, felülmúlhatatlan, s a mondanivalót a fantasztikus melléknévnél szintén pontosabban kifejezi a szenzációs, fenomenális, kolosszális, zseniális. Tessék választani! Gyakran beszél a média „a munkaerőpiac elvárásairól”. A kurzivált szó tartalmas főneveket szorít ki, helyettesítendő a szinonimáival: „a munkaerőpiac igényei, követelményei”. „A tanév fő gondolata azoknak az elvárásoknak a szakmai megvitatása, amelyeket diákok és tanárok fogalmaznak meg az iskolai könyvtárakkal szemben.” Kívánságok, kívánalmak, igények. Mindhárom szabatosabb, mint az elvárások. A „óriásiak az elvárásaik a jövő döntéshozói irányába” helyébe pedánsabb szófűzés kívánkozik: óriási várakozással tekintenek a jövő döntéshozóinak tevékenysége elé. „Meg tudtak felelni a velük szemben támasztott elvárásoknak.” Ez a mondat a szószaporításra és az idegenszerűségre egyaránt iskolapélda. Világos magyarsággal: Megfeleltek a követelményeknek. „Lehet-e pozitív hozzáállással rendelkezni abban az esetben, ha szomorúak, kiábrándultak, vagy ha mérgesek vagyunk?”; „évi 15 ezer új magyar dal születik, azonban a szerzők úgy érzik, a média többségének hozzáállása miatt ezek nem jutnak el a hallgatókhoz”; „sajátos hozzáállást sugallnak.” Mint e példákban is, a hozzáállás szót a ’valamihez való (érzelmi) viszony’, a ’valamivel kapcsolatos magatartás, vélemény’; értelmében használja a média is. Az elsőként idézett mondat valóságos „csodamondat”: három elcsépelt divatszó sorakozik benne: pozitív, hozzáállás, rendelkezik. Mindhármat leválthatjuk. A közlés értelme így világosabb, konkrétabb: Lehet-e igenlő (előremutató, megoldásra törekvő) a magatartásunk akkor is, ha… A másik mondat helyébe is konkrétabb, az eufemisztikus és homályos közlést megszüntető mondatfűzés kell: A média többségének az ügy iránti ellenszenve miatt ezek nem jutnak el… A harmadik citált mondat semmitmondó, homályban hagyja a magatartás, viszonyulás lényegét. S a hozzáállás főnév

DISPUTA Műhely

„A férfiaknál általában korábban jelentkezik a magas vérnyomás, mint a nőknél”; „Jelentkezik a szorongás harmadik, érzelmi összetevője: az aggodalom”; „a vágy hirtelen jelentkezik, és kielégítést kíván”; „a hiba azóta nem jelentkezik”. A folytonos jelentkezést hagyjuk meg Karinthy jó tanulójának! A mérések szerint magas vérnyomástól a férfiak fiatalabb koruktól szenvednek, mint a nők. Az aggodalom, a vágy (fel)ébred az emberben, rátör az emberre, támad az emberben. A hibát pedig: nem észleljük. „Nem volt kérdés, hogy az egyetemet célzom meg.” A nyilatkozó nem terrorista, nem is sportlövő, hanem középiskolás, aki egyetemre jelentkezik. „A felelős vezetőket célozza meg a hálózat.” Szerencse, hogy nem találja el őket! – fűzhetnénk e sajtós mondathoz is. Akkurátusan: a hálózat felelős vezetők kommunikációját szervezi. „Néhány biztosító kifejezetten azokat az autósokat célozza meg, akik eddig hűségesek voltak.” Éppen őket? Nem kell rosszra gondolni, ellenkezőleg: a biztosítók a hozzájuk hű autósokat kedvezményekkel kecsegtetik. (A kifejezetten pedig elhagyható ebben a szövegösszefüggésben.) Elcsépelt szóval élve: nem pozitív, hogy túl sűrűn bukkan fel a sajtóban a pozitív és a negatív melléknév: „A pozitív gondolkodás árnyoldala, hogy nem vesz tudomást a valóságról.” Valójában reményteli, a látszatot meghaladó, mélyreható, igenlő, megoldást kereső, előremutató, előretekintő, derűlátó, a vágyakra, a szépre összpontosító gondolkodás. „Ajánlólevelek is segíthetik a pályázat pozitív elbírálását.” Precízebben: kedvező elbírálását. „Negatív bizonyítványt állít ki a munkájáról.” Pontosabban: elégtelenre értékeli. „Ha negatívan áll a munkájához, akkor elveszítheti a munkahelyét.” Akkurátusan: Ha munkájára gondolva félelem, aggodalom tölti el, arra gondol, aminek bekövetkezésétől retteg… A fantasztikus túlzó jelzőként hos�szú évek óta dicsérő szó, mellékértelme (’remek’, ’kiváló’) fokozódásával egyre veszít a hatásából. „Fantasztikus jelenetnek lehettek tanúi a nézők az AZ Alkmaar– Roda holland bajnokin” – olvassuk az egyik online-újságban. Repülő csészealjat láttak? – kérdheti a szó eredeti értelmét még értő olvasó. Nem, csupán arra utal a mondat, hogy az egyik játékos a levegőben úszva ollózta kapura a labdát. „Fantasztikus, csíkos jéghegyek az Antarktisz közelében”. Ezek sem sci-fi filmből valók, a legkevésbé sem fantasztikusak, sőt igencsak

123

DISPUTA Műhely 124

helyett is használhatók szinonimák: viszonyulás, attitűd, magatartás. Lépten-nyomon halljuk, olvassuk az oldal főnevet is ebben az összefüggésben: „Az egyenlő arány fennmaradjon a kormányoldal és az ellenzéki oldal között”. Világosabban, természetesebben: a kormányzó párt(ok) vagy a kormányzat(i érdekkör) és az ellenzék. „A kínálati és a keresleti oldalon lévők érdekei többnyire ellentétesek: a magasabb lakbér jó a lakástulajdonosoknak, ám rossz a bérlőknek.” Mesterkéletlenül, egyszerűen: az eladók, tulajdonosok, bérbeadók, főbérlők és a vevők, (al)bérlők érdekei. Túlteng a médiában az ’átellenben, odaát, szerfelett’ stb. jelentésű túl határozószónak az ’emellett, ezenkívül’ értelmű alkalmazása: „A szórakoztató filmek vetítésén túl matinét is szervezünk”; „Az avatási ünnepségen túl a borversenyeken is aktívan részt vett.” E mondatokban a túl az említett események között fontossági különbséget sugall. Olyasfélét, mint pl. itt: A sértésen túl (értsd: a sértésen felül; ráadásul) anyagi veszteség is érte. Pedig a fentebb idézett két mondat beszélőjének érzékelhetően a puszta felsorolás volt a szándéka. A félreértést kiküszöbölve: vetítésén kívül; az ünnepségen, emellett a borversenyeken is. Elárasztja a médianyelvet az ugyanakkor szó, főleg ellentét kifejezése céljából. Pedig csak abban az esetben alkalmas az ellenben, viszont helyettesítésére, ha az ellentétben egyidejűség is van (a határozószóból kötőszóvá vált nyelvi elemek őrzik korábbi jelentésüket is): „Biztatott a kísérletezésre, ugyanakkor bírálta az eleve helytelen megoldásokat.” Egyidejűség nélküli ellentét, szembeállítás kifejezésére nem való, pl.: „Tápláló, ugyanakkor nem hizlal.” Természetesebbek: de, azonban, mégis, ámde, csakhogy, viszont. Pongyolaság a ’másfelől, másrészt’, illetve az ’egyszersmind, egyúttal’ értelemben való használata: „Érdekes, ugyanakkor megdöbbentő adatok”; „Realista, ugyanakkor optimista is”. Pontosabb, világosabb így: Érdekes, másfelől megdöbbentő; Realista, egyszersmind optimista. Az ugyanakkor terjed ’azonkívül’, ’és még’ jelentésben is: „Debrecenben három személy vesztette életét tűzeset miatt, ugyanakkor Pacon egy ember robbanás miatt sérült meg.” A kifogásolható mondatnál korrektebbek ezek az egyszerű, hagyományos kötőszók: és, azonkívül, ráadásul, és még … is. „»Azonban ki merem jelenteni, hogy a nehezén túl vagyunk« – fogalmazott”; „A cégvezető úgy fogalmazott: »sürgős szük-

ség« van támogatásra”; „A tábornok úgy fogalmazott: ősszel vissza kell térni a témára”. Hangos fejbólintással, elismerően nyugtázzuk: valóban különleges fogalmazási készség kell egy-egy ilyen közlés megszüléséhez… Kevésbé modorosan: hangoztatta véleményét, mondta, közölte; arra hívta fel a figyelmet, megítélése szerint; kijelentette, megítélése szerint. Követendő példaként emlegetett, értékesnek tartott tevékenység, jelenség, tárgy jelölésében kerülendő a tucat számnév, mert a „tizenkettő: egy tucat” mondást idézi. „Nincs garancia arra, hogy a múzeumok eme mintegy két tucat művész alkotásait megőrizzék”. Az ilyen mondat egy fajta nyelvi tiszteletlenséget tartalmaz, még ha akaratlanul is. Helyesebben: mintegy negyedszáz. „Minimum egy tucat táncos film készült”. Szabatosan: legalább tíz-egynéhány. „Lelkesen mesélnek sikerükről” – olvassuk egy könnyűzenei együttesről. Reméljük, azért igazat is mondanak! – jut eszünkbe e mondatot olvasva. „Kérem, meséljen a szakma rejtelmeiről!” – kéri az újságíró. A népszerű sportoló „az utazásról, a kikapcsolódásról, zenéről, fotózásról és a családról mesél”. Az ezekhez hasonló sajtónyelvi mondatok az őszinte beszéd helyett a mesél ige egy mellékjelentését („no, ne mesélj nekem!”) – vagy azt is – hívhatják a tudatba, illetve félreérthetők (pl. az elsőként idézett példában ott rejlik a lelkes tódítás lehetősége is!), ezért ilyen összefüggésben a mesél helyett más ige használandó: elmond, előad, fölemlít, szóvá tesz valamit, beszámol valamiről. „Annyit tudni kell erről az úriemberről, hogy…” – hangzott a rádióban. Semlegesen, nem dicsérően szóltak az illetőről, tehát feleslegesen használták az úriember szót. Sőt, e főnévben némi ironikus mellékzöngét érzünk – a ’fickó, emberke’ jelentést –, noha a beszélő nem akart ilyen értelmet tulajdonítani a közlésnek. Ezért precízebb ez esetben a tárgyilagos megjelölés: a fiúról (férfiról), úrról. „Erről ez az Úriember meg hasonszőrű barátai tudomást sem vesznek, mert csak azt veszik észre, amit akarnak”. Ők aztán tényleg igazi úriemberek… Nagy Ú-val, mint az eredeti szövegben szerepel… „Ez az úriember abszolút hatalmat kívánt gyakorolni, így ellentmondást nem tűrve megkövetelte, minden döntés az ő jóváhagyásától függjön.” Bizony, ő is „úriember”, méghozzá a javából!... Ezek a(z elcsépelt) divatszavak, divatos kifejezések bizony „kiverik a biztosítékot” az anyanyelvápolók, a nyelvőrök körében!

A pláza ugyanaz Szénási Miklós

gatott Egri csillagokat a magyar tévé egyetlen csatornáján. Szigorúan fekete-fehérben és 4:3-as képernyőn, monó hangzással, a tévé alsó és felső szélén fekete csíkkal az eredeti szélesvásznú kivitel miatt. Ahogy Bornemisza Gergely és Jumurdzsák története, úgy a hasonló gyakorisággal ismételt, Zenthe Ferenc által életre keltett Tenkes kapitánya is elbűvölte az osztályt. Azt csak a kettes-hármas eredményt produkáló hülyegyerekek vetették oda (mert akkor még igazi bizonyítványunk volt, számszerű osztályzatokkal és buktatási lehetőséggel) a sportudvaron való futkosás közben (egykét diszkrét bokszolás kíséretében) a báró Eberstein Eckbertre való utalást követően, hogy slambuc vagy te, vagy mi. S bár hihetetlen, de ötödikes korunkban még komolyan gondolkoztunk azon is, hogy el kellene lopni a lakótelepi kis fiókkönyvtárból Hegedüs Géza regényét a milétoszi hajósról, annyira izgalmasnak találtuk. Ma ez sima ügy lenne: és nem azért, mert ezek a srácok nem lelkiznek annyit, mint mi, hanem mert akit érdekelne ez a könyv, az egyszerűen rákeresne a neten és letöltené. De ma ezek a hősök és történetek sokkal kevesebbeket vonzanak. S nem pusztán azért, mert az alkotás és a jelenkori fogyasztó (olvasó, néző) között intenzíven nő az időbeli távolság, hanem mert az egyre gyorsabban változó jelen még több és még többféle egyéb mintát és modellt is kínál. Csupa olyat, amivel talán még egyszerűbb azonosulni, figyelembe véve azt is, hogy úgy szeretne mindenki különbözni másoktól, hogy egyben bele is simuljon a rendszerbe. Lógjon ki, de azért annyira ne, hogy belerokkanjon. S miközben látványosan szeretne más lenni, ha lehet, inkább észre sem veszi, hogy minden mennyire pont ugyanolyan: a punk is a globális fogyasztói társadalom része, meg a pink pólós tinilány is. A rendszer zavartalan működésében nem számítanak az ilyen apró, lényegtelen eltérések. Legfeljebb nem ugyanabban az üzletben hagyják ott a pénzüket: de a pláza ugyanaz. Az önmagát kereső, személyiségét építgető gyerek érdeklődésének fókuszában álló skandinávok mindenesetre eléggé érdekes pályaívet húznak a hódító viking portyáktól a jelenkori jóléti társadalomig. Értelmetlen lenne a miértekre adható válaszokat két kiragadott példára egyszerűsíteni, de a metál és a mitológia mindenképpen érdekes kapcsolódási pontokat kínálnak. A zúzós gitárzene hősei a műfaj születése óta vonzódtak ehhez a világhoz. Rajongtak a fagyos észak nagyon is emberi iste-

DISPUTA Toronyszoba

A

z ókori Egyiptomot egyszerűen unalmasnak tartja. Hiába mutogattam neki pár éve Boleslaw Prus fáraóját, amiért az ő korában (miután kezembe került a Fülesben közölt képregény-verzió) elszántan rajongtam. Talán túl korán próbáltam meg errefelé terelgetni, és épp ellenkező hatást váltottam ki, mint amit szerettem volna, mert ma, mikor lassan a tizenhatot tölti (ami nyilván a legszebb férfikor – mint szinte mind), számára a tucatnyi állatfejű istenség, a homokra épített piramisok, csatornák és képírás világa nem különösebben szimpatikus. Kamasz, talán ezért. Még többet gondol, mint tud, és persze nyilván többet tud, mint gondolom. A görögöket lenézi. Képtelenek voltak összefogni, normális társadalmat építeni, mondja könnyedén, kiegyezésre képtelenül figyelmen kívül hagyva érveimet, ami egyúttal azt is jelenti, hogy kettős mércével mér, mert a számára kedvező tényeket elfogadja, a többivel viszont inkább nem foglalkozik. Jobb esetben ezt talán kinövi, vagy ha nem, idomul a többséghez. Rómát unja, talán túl sok dolgozaton és felelésen van túl Romulus és Remus népének történetéből, ami a középiskolában elsős tananyag. (A frissebb generációk egy évvel később kezdték az iskolát: egy év haladékot kaptak tehát, egy évvel tovább maradhattak gyerekek.) Inkább a vikingekre voksol, az északi népekre, a skandinávok szerinte igazságosabb társadalmára, ahol bárkinek lehetett esélye arra, hogy a saját sikerének kovácsa legyen, ahol nagyobb volt az egyenlőség (a szabadság és a testvériség nem kerül szóba), s a nők sem voltak sokadrangú egyedek. Ezen elvitatkozgatunk egy ideig. Én azt a példát hozom, hogy a háborúk idején rendszerint inkább a férfiak erőszakolták meg a nőket és nem fordítva, ami azt is mutatja, hogy hiába mondott nemet az erősebbnek a gyengébb, ez nem nyomott eleget a latban, ő meg a fantasy műfajban írt regények és szerepjátékok alapjául szolgáló korról és világról interneten szerzett ismereteivel riposztozik. Nyilvánvaló: néhány évig még nem fogunk egyetértésre jutni szinte semmiben. Ez az apák és a fiúk sorsa. A fiúk aztán idővel az apákhoz öregednek, és akkor jöhet az összeborulás. Ők ilyenek, mi meg mások voltunk. 1973 őszén az iskolaudvaron még török és magyar színekben harcoltunk, két év múlva meg mint kurucok és labancok. A gyönyörű Venczel Verával és a legyőzhetetlen Kovács Istvánnal a főszerepben szinte minden évben megnéztük a Gárdonyi-regényből for-

125

DISPUTA Toronyszoba 126

neiért: a kalapácsos Thorért, a szépséges Freyáért, a talpig becsületes Tyrért vagy a sikamlósan gonosz és megátalkodottan intelligens (vagy intelligensen megátalkodott?) örök bajkeverő Lokiért. (Ami – aki! – nem azonos a magyar bajnokcsapattal, és logikai rokonság sincs közöttük.) Akarvaakaratlanul is hatékony marketingmunkát végeznek a bőrnadrágos-bakancsos, a rockszínpadokon fenékig érő hajkoronával rohangáló 20. és 21. századi bárdok. Másrészt itt az elnök. Mármint a mágus, Szürke Gandalf. Akit a hatvanas években még az Egyesült Államok első emberének akartak jelölni lelkes és elvarázsolt hívei. J. R. R. Tolkien aligha sejtette, micsoda lavina indul el, mikor papírra vetette regényfolyamát a Gyűrűk Uráról. Ez a világ is a kelta és a germán mitológiában gyökeredzik a skandináv mellett, tehát az északi eredet környékén kell kutakodnunk Középföldét illetően is. Zsákos Bilbó, majd unokaöc�cse, Frodó és a gonosz Szauron történetén generációk, s talán nem túlzás azt mondani: milliók nőttek fel. Számukra törpök és tündék vannak, nem törpék és tündérek, és elfek meg hobbitok, nem pedig strigák és lidércek, netán banyák és lúdvércek. Ez a világ lett a befutó, alfája (bár ómegája talán nem, bízva a képzelet határtalanságában) a szerepjátékoknak, és innen merít ihletet a legtöbb fantasy-szerző. Annak ellenére, hogy a korábbi idősza­ kokban ez a terület perifériának számított, mert nem a delejes észak felé fordítottuk vigyázó tekintetünket, hanem lefelé, a köldök irányába, a mediterrán kultúrákra bámultunk, mint az emberiség (azaz a mi Európánk) civilizációjának bölcsőjére. Nekünk a sumér birodalom kellett, az asszírok, meg a perzsák, Egyiptom és a hellenisztikus kultúra. Olümposz és Hádész, s nem a Walhalla. És ezerszer inkább a római birodalom, meg a romjain éledő szép új világ, mint a Titanic mentőcsónakjainál aligha nagyobb hajóikon a zord északi vizeken Grönland és Izland között kalandozó sisakos harcosok históriája. Nagy Sándor – és nem Vörös Erik. Inkább csodáltuk az arabokat fürdőkultúrájukért, matematikai és csillagászati ismereteikért, építészetükért és szerelmes költészetükért, mint a légiókban érkező latin hódítóknak véres csatákban ellenálló, kékre mázolt képű briteket, vagy Shakespeare előtt a borongós hangulatú dán királyok drámáit. Figyelembe se nagyon vettük, hogy Kolumbusz nem egészen járatlan útra kelt, hogy felfedezze Amerikát, és miközben Vasco de Gamát csodáltuk bátorságáért, nem is számoltunk a

derék vikingekkel, akik hozzá képest századokkal korábban betörtek a mai Oroszország területére, ahol megalapították a rusz államot. A mai srácok megfordították az iránytűt. Nekik nem a hieroglifák érdekesek, hanem a rúnák. S bár megnézik a trójai háborúról szóló Wolfgang Petersenrendezte szandálos mozit is a Brad Pitt alakította Akhilleusszal, többre becsülik Peter Jackson már-már tökéletesnek kikiáltott trilógiáját. (Az csak a játék része, hogy kigyűjtik a bakikat, mondjuk a márkás alsónadrágban virító hobbitot.) Vagy a Harry Potter-könyveket és filmeket. Inkább, mint Petőfit, Mórát, Móriczot. S hiába gondolom, hogy ha valaki Benedek Elek meséin nőtt fel, annak nem kellene totális káosznak tartania a János vitéz világát, változtatni mégsem tudok. Mert van, ami, sajnos, törvényszerű, és ami miatt nem lehet kizárólag a szülőket vagy az elmúlt 8, 20, vagy 40 évet okolni. Nem jó kimondani, de tény: Móra Ferenc szívszorító Kincskereső kisködmönével is egyre nehezebben boldogulnak a mai gyerekek. Más lett a nyelv és más lett a környezet. Egy 8–10 éves gyerek számára nagyon idegen Gergő, Küsmödi és a bicebóca világa. Dzsekiben járunk és nem ködmönben, mikrosütő van otthon, nem kemence, és apa menedzser, nem szűcs. Ez így együtt sok. Még egy felnőttnek is. Ennél egyszerűbb elképzelni egy kollégiumot, ahol mágiát tanulnak a diákok. Menekülni a valóságból sokkal jobb ide, mint a mélymagyar nyomorba. Sajnálatos, de törvényszerű, hogy a realista Pál utcai fiúk dicsfénye is halványodni kezd, miközben a Harry Potter-regények viszonyítási pontként szolgálnak. Ha elmarasztaló kritika éri e könyveket a célcsoport részéről, az csupán annak tulajdonítható, hogy Rowling szériája elérte azt a szintet, amikor már nem a másságot jelenti, nem a különlegeset, hanem az általánosat. Ez a sors még nem érte utol a Twilightsagát, de az is jó úton halad efelé a 12–18 évesek között. Stephenie Meyer nemcsak vámpírokról meg farkasemberekről, harcról és vérről, de szerelemről is írt, ezért őt a fiúk nehezebben fogadják el. Azzal, hogy az amerikai kisvárosban is az örök jó meg a rossz csapnak össze, nincs baj. Az más kérdés, hogy az eladhatóság kedvéért a vérszívók és a farkasemberek inkább pozitív szerepben tűnnek fel, mintsem undorító, förtelmes szörnyként. Nem példátlan ez, hiszen már a Móra könyvkiadó gondozásában megjelent Darren Shan-féle Rémségek cirkusza-regényekben is nemes, bátor

sem kell lépniük a szobából, hogy bejárják a Földet, hogy képzeletbeli univerzumokban kalandozzanak. Látszólag igénytelenek: müzlin élnek, pizzán, hamburgeren és gyroson, hozzá meg kólát isznak. Könnyen odavetjük, hogy a fantáziájuk sem olyan gazdag, mint azoké a gyerekeké, akik még fakockákat rakosgattak egymásra meg ipiapacsoztak az erdő szélén. A valóság ezzel szemben az, hogy a világ sokkal intenzívebben változik, mint szeretnénk. Nem feltétlenül jó, de attól még ez a helyzet. Nem tudni, mi lesz a következő nagy dobás, mi fogja magával ragadni az újabb és újabb nemzedékeket. Erről nem beszélünk a gyerekkel, aki – tündeköpenyes és kardos barátnéja társaságában – elment titkos nyári táborába játszani, ahol csupa olyan 10–18 éves srác meg lány tölt el három hetet prózaian nomád körülmények között hasonlóan játékos kedvű szenioraik társaságában, akik imádnak olvasni, és képesek elfogadni, hogy nincs desszert, csak a helyi pénzért, amiért viszont sokat kell dolgozni. Jól fizet a reterát-tisztítás, mások holmijának mosása, de a térképrajzolás is. S aki meghal, mert lelepleződik mondjuk a király ellen tervezett merénylete, annak 24 órás némaságot kell fogadnia, míg megalkotja új karakterét. Mikor visszatér a fiam, élményekkel lesz tele. A mobilt hanyagolni fogja továbbra is – arról a mániáról tulajdonképpen már tavaly leszokott –, a történeteit viszont még nagyobb lendülettel írja majd, és még többet olvas, rajzol és hajtja a gépét. Aztán a nyárnak vége lesz. Csak nézünk, és az egész évnek, meg a következőnek is. Szinte észre sem vesszük, hogy alakul, formálódik az a világ, ahol majd egyszer ők, a most kamaszok is idegennek érzik magukat, mint mi az övékben.

DISPUTA Toronyszoba

és büszke, talpig becsületes hősök voltak a vámpírok. Ehhez képest már-már üdítő az Anita Blake-sorozat első néhány kötete, melyben a csinos vámpírhóhér hölgy a törvény felhatalmazása alapján irtja a gonosz, agyaros lényeket abban a fiktív Amerikában, ahol a vámpirizmus és a halottkeltés hétköznapi tevékenységnek számítanak. Igaz, később a szerző, Laurell K. Hamilton egyre inkább a misztikus fajok közötti szexre összpontosít, amivel a történetet ellaposítja. (S olykor a feleslegesen trágárkodó, változó színvonalú fordítások is tovább rombolják a színvonalat.) Viszont teljessé válhat a családi idill: míg a kiskamasz lány Harry Potterről meg Hermione Grangerről olvas, kisebbik fiútestvére arról, hogyan csöppen Darren Shan a vámpírok és vérszipolyok háborújába, a nővér a Twilight-féle románcba merül – melyet fivére azért kritizál, mert Meyer kisasszony lenyúlta a Vámpírmaszkabált… –, addig a szülők bátran romantikázhatnak, mi a jobb a nőnek: ha két vámpírral vagy egy vámpírral meg egy farkasemberrel édeshármasozik. Miközben olvasásról beszélünk, filmekről, hatásokról, nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy jószerével eleve a margón járunk, mert mindezek mellett a mai gyerekek számára ott van még a számítógépek és az internet, a playstationok meg az ipodok világa (sok más egyéb mellett). Lehet, hogy ronda a kézírásuk, nincs meg az a klas�szikus műveltségük, amit akár még a mai negyvenesek is fontosnak tartanak, de képesek ventillátort vagy meghajtót cserélni az asztali gépükben, és, ha úgy tetszik, gátlástalanul, de még inkább félelmetes tehetséggel nyúlnak bele a legprofibb játékokba is: kicserélik a zenét, megváltoztatják a feliratokat, vagy lebutítják az egészet, hogy leharcolt régi gépeiken is fusson. Ki

127

E számunk szerzői:

DISPUTA

Andrejka Zoltán filozófiatörténész, Debrecen Angyalosi Gergely irodalomtörténész, esztéta, Budapest−Debrecen Arany Lajos szerkesztő, anyanyelvi lektor, Debrecen Bánfalvi Attila filozófiai szakíró, Debrecen Biczó Gábor kultúrantropológus, Miskolc−Debrecen Bognár Zsófia egyetemi hallgató, Debrecen Erdei Sándor újságíró, Debrecen Gorilovics Tivadar irodalomtörténész, Debrecen Halász Margit író, Budapest Kalmár György irodalomtörténész, Debrecen Kiss Boglárka egyetemi hallgató, Debrecen Koroknai Edit újságíró, Debrecen Kovács Péter építész, Debrecen N. Kovács Tímea kultúrantropológus, Budapest–Székesfehérvár Marcsek György PhD-hallgató, Debrecen Menyhért Anna költő, irodalomtörténész, Budapest Nagy Bernadett egyetemi hallgató, Budapest Papp Károly képzőművész, Debrecen Papp András író, Hajdúszoboszló Somogyi Gyula irodalomtörténész, Debrecen Szedlák Ádám tech-újságíró, Budapest Szénási Miklós újságíró, Debrecen Ungvári Judit újságíró, Debrecen Urbán Bálint egyetemi hallgató, Budapest Ureczky Eszter PhD-hallgató, Debrecen Váradi Nagy Péter tanár, Budapest−Nagyvárad Vékony Zsolt újságíró, Debrecen Wiedemann Krisztina újságíró, Debrecen

128