1DISPUTATartalom. Küszöb Berta Erzsébet: Ízek nyomá(ba)n... 3

Berta Erzsébet: Ízek nyomá(ba)n . ..................................................   3 Főtér Németh György: Egy filozófus két lakomája ....................................   4 Rácz Annamária: A tojástól az almáig .............................................   9 Pósán László: Középkori gasztronómia .........................................   13 Macskakő

Tartalom

Küszöb

In memoriam Ratkó József . ......................................................... 18 Ratkó József: Negyven év, negyven vers    (részletek) ............................................................................. 19 Dusa Lajos: A tél ........................................................................... 23 Babosi László: „Tamás bácsival gyakran találkoztam…”    Ratkó József és Kiss Tamás kapcsolatáról – levélváltásaik    tükrében . .............................................................................. 24 Zalán Tibor: Összes termemet egy almáért .................................... 32 Ószabó István: Két vallomás .......................................................... 35 Jánosi Zoltán: A „törvénytelen halott”     Ratkó József emlékezete ......................................................... 37 Vékony Gábor: „Emelj magadhoz, bűnöst, engem is,…”    Ratkó József Segítsd a királyt! című drámájáról . ........................ 42 Kapualj Égerházi Péter: Magyar konyhaperspektíva  ................................... 45 Árkádok Zsila László–Zsiláné André Anikó: Megye-mustra kertész szemmel    Közterületi zöldfelületek helyzete Hajdú-Bihar megyében  ......... 50 Deczki Anna: Kertépítés felsőfokon  . ............................................ 53 Tisztaszoba Dombrovszky Ádám: A Kárpát-medence kincsei ............................. 57 Lépcsők Angi János: Három csillag    (Michelin: Main Cities of Europe, 2007 – Hotels & Restaurants)  .. 64 Lajtos Nóra: Három impromtu    Múzeumi séták (I. Kosztolányi – II. Dsida – III. Babits  .............. 65

Deczki Sarolta: Fától az erdőt    (Valastyán Tamás: Tűnni és újra eredni)  . .................................. 71 Szümposzion Bődi Erzsébet: Mindennapi kenyerünk .......................................... 75 Kustár György: Vacsora az örökkévalóságra ................................... 77 Szabó Pál: Az evészavarok: anorexia nervosa    és bulimia nervosa ................................................................ 82

DISPUTA

Áfra János: Egy sfumanós csillag nyomában    Az igai da Vinchi a Modemben  .................................................. 66

1

Műhely Gadóczi Ibolya: Mire jó az irónia?    Az irónia fogalma Friedrich Schlegelnél .................................... 88 Toronyszoba Széplaky Gerda: Ne ölj!    A húsevő kultúra következményei ........................................... 92

E számunk szerzői:

DISPUTA

Angi János történész, Debrecen Áfra János egyetemi hallgató, Debrecen Babosi László könyvtáros, Nyíregyháza Berta Erzsébet irodalomtörténész, Debrecen Bődi Erzsébet néprajzkutató, Debrecen Deczki Anna újságíró, Debrecen Deczki Sarolta filozófiatörténész, Budapest Dombrovszky Ádám újságíró, Debrecen–Budapest Dusa Lajos költő, Debrecen Égerházi Péter újságíró, Debrecen Gadóczi Ibolya egyetemi hallgató, Debrecen Jánosi Zoltán irodalomtörténész, Nyíregyháza Kustár György református lelkész, teológus, Gyula–Debrecen Lajtos Nóra tanár, Debrecen Németh György történész, Debrecen Ószabó István költő, Debrecen Pósán László történész, Debrecen Ratkó József (1936–1989) Rácz Annamária történész, Debrecen Szabó Pál pszichiáter, Debrecen Széplaky Gerda filozófiatörténész, Debrecen Vékony Gábor tanár, Debrecen Zalán Tibor költő, Budapest Zsila László kert- és tájépítész, Debrecen–Józsa Zsiláné André Anikó kertészmérnök, Debrecen–Józsa

2

Ízek nyomá(ba)n Berta Erzsébet

a nagy stráfkocsin meghozták földjéről a kukoricát, a fújtató lovak az udvaron meg a fosztás, s a fuvarosnak bort töltött egy vastagfalú pohárba. Édes kovász (mi ittuk ki az élesztős tej maradékát a rózsás bögréből) és pörkölődő dió vont finoman áthatolhatatlan szagburkot a konyhában körénk (l’ esprit des dieux habite dans lés bonnes odeurs). Nagyanyám furcsa nyelvekre vágta fel a puhahúsú tésztát, szélesebb végüknél fényes, sötétbordó halmocskát tett rájuk a zöldvirágos szilkében tartott szilvalekvárból, kiállt belőle az összekunkorodott gyümölcshéj, maga is miniatűr kifli a kifliben, azaz a finom arányú remekben, amivé felsodorta a tésztanyelvet több rétegben a biztonsággal osztott kézmozdulat. Merthogy végül egy lágy kontúrú zikkurat, egy puha talpaknak való kis macskalépcső jelent meg a gyúródeszkán, amit aztán még le is festett, sárgára a tojással, s kis kövekkel, az apróra vágott dióval meg a kockacukorral le is szórt pompásan az én akkoriban már bicegve járó nagyanyám. Eleven architektúra volt ez a kifli valóban, mert nőni kezdett, hízni, dagadni kezdtek a vékony tésztarétegek, távolodtak egymástól a dió és cukorkockák, mígnem a sütőtűz aranyló mázat égetve rá abroncsul meg nem fékezte a buja növekedést. De mikor beleharaptunk, a tejszagú tésztában édes barlang tárult fel megint s kicsordult belőle a sötét, meleg szilvalekvár. Ha ezt érezhetném ma a számban, nagyanyám is ott állna mellettem, tudom, fogná a kezem vagy copfot fésülne nekem. Semmi nem bizonyos annyira, mint ez, ami viszont lehetetlen, mert minden ízlelés csak hasonlat, ha szétperdülnek az ízek a fekete tepsiben. (Írásom Marcel Proust és Gustave Flaubert szövegeit tiszteli vendégeiként.)

DISPUTA Küszöb

H

a mernék (s persze tudnék) még gyermeknyelven beszélni, azt mondanám, családunkban, ahol pedig az asztalkultúra nem lehetett különösebben kifinomult, mindegyik nő egy étel volt. Egyik nénikém egy bizonyos rántotta, amit óriási, feketére égett serpenyőben sütött a sporhelton egy döngölt padlójú, gőzölgő konyhában reggelenként. Úszott tetején az aranybarna zsír, tele picinyke, pörkölődött tutajokkal, amilyenre a kolbászkarikák sültek. Nehéz étel volt. Vastag karéjt kaptunk hozzá a dohos kamrában tartott házikenyérből, a férfiak, ahogy a hajnali jószágetetésből megjöttek a reggelihez (nehéz élet volt ez), pálinkát is ittak mellé. Egy másik nénikém a szilveszteri linzer volt, két vékony, vaníliaszagú körlapocska összeragasztva, egy barna kakaós meg egy sárga citromos, a rozsdapiros választóvonalként fénylő baracklekvárral. Az volt ő, ahogy sütötte, ragasztotta, rakta körbe, egy sárga, egy barna, a kék üvegtálon évről évre, akár szilveszter volt, akár más vendégalkalom, pedig nem Leonie néni volt, hanem Eszter, s jókedvvel énekelt, mikor nyújtotta a tésztát. Morzsásan omlott szét a vajas íz, ahogy haraptuk egymáshoz szorultan ülve a lármás társaságban. Harmadik nénim, a keresztanyám egy hasonlíthatatlan zellerszósz volt, ahogy a furcsa, csőrös porceláncsészében feladta az azsúros abroszon, egy áthatón párálló selymeszöld krém, amiben örvényt kevertünk a rézkanállal, ha ő elfordult az asztaltól. A csiklandozó íz volt, amivé kezében a vaj, a tejszín, a hagymák s a zellergumó titkos arányú keveréke átváltozott, a boszorkányos vegyítésekkel és hevítésekkel kinyert tömör illat a levesben, a mártásban, a főtt húson és mindenütt, s még délután is a már felmosott konyha levegőjében, még este is a keményre vasalt fehér párnán, a hajunkban még másnap is, magunkkal vittük keresztanyánkat. Mert mikor a régmúltból többé már semmi se marad, az élőlények halála utána, a dolgok pusztulása után, egyedül az íz és az illat élnek még tovább sokáig, törékenyebben, de elevenebben, anyagtalanabbul, szívósabban és hívebben mindennél – mintha csak lelkek volnának, amelyek idézik, várják, remélik, minden egyébnek romjai felett, s amelyek mocccanás nélkül tartják majdnem megfoghatatlan harmatjukon az emlék óriás épületét. Így őrzi az íz, az étel lelke számomra a nagyanyámat is, a kőttes, egy hovatovább erotikus plasztikai remeklés, a lekváros kifli zamata. Különösen azé, amit ős�szel sütött, amikor benne volt az is, ahogy

3

Egy filozófus két lakomája Németh György DISPUTA Főtér 4

P

latón művét, A lakomát sokan ismerik, s ez nem csoda, hiszen a szerelemről szól. Szókratész és barátai Kr. e. 416-ban azért gyűltek össze, hogy megünnepeljék a fiatal és jóképű Agathón első győzelmét a tragédiák versenyén. Ez voltaképpen egy after partynak számított, hiszen az igazi ünnepség előző nap zajlott le (résztvevői még alig józanodtak ki), de Szókratész azon nem akart részt venni, a nagy tömeg miatt. Most tehát visszafogottabb mulatságra készültek. A jelenlévők közül érdemes megemlíteni Glaukónt, Platón féltestvérét, Erüximakhoszt, az orvost, Alkibiadészt, a tehetséges, de gátlástalan politikust és hadvezért, valamint Arisztophanészt, a komédiaírót. Ez utóbbi szereplő több szempontból is figyelemre méltó. Kr. e. 423-ban bemutatott komédiájában, a Felhőkben kíméletlenül kigúnyolta Szókratészt és veszedelmes szofistaként ábrázolta. Ez a jellemrajz annyira bevésődött az athéniak tudatába, hogy – legalábbis Platón szerint – Szókratésznak még Kr. e. 399-ben, védőbeszédében is tiltakoznia kellett a vád ellen. Arisztophanész és Agathón viszonya sem volt kevésbé feszült. A Nők ünnepe című komédiájában prostituáltakhoz hasonlította és elpuhult homoszexuálisként ábrázolta a drámaírót. Igaz, a Nők ünnepét csak Kr. e. 410-ben mutatták be (vagyis hat évvel a nevezetes lakoma után), egy elveszett komédiájában pedig 407-ben is tollhegyre tűzte (sőt, a 406-os Békákban nem is számította a tragédiaköltők közé), de Agathónra több szempontból már 416-ban is ráillett a jellemzés néhány eleme, amint erről éppen a Lakomából értesülünk. Platón művében azonban teljes a béke közöttük, sőt, amikor már mindenkit asztal alá ittak („mindenki kénytelen volt nagyon sok bort inni”), hármasban iszogattak egy nagy serlegből, és Szókratész arról győzködte a két írót, hogy ugyanannak kell a tragédia- és komédiaíráshoz értenie, vagyis aki az egyikben jártas, jártasnak kell lennie a másikban is. A lakoma kezdetén mindenki megvacsorázott. Ez azonban meglehetősen formabontó étkezés lehetett, hiszen Agathón így utasította szolgáit: „Mindig azt szolgáljatok fel, amit akkor akartok, amikor éppen senki sem utasítgat.” Vacsora után italáldozatot mutattak be és énekeltek az istenek tiszteletére, majd, szokás szerint, az ivásra került a sor. A szümposzion szó (ezt fordították lakomának) ugyanis szó szerint azt jelenti, hogy együtt ivás. A mai szimpóziumok résztvevői gyakran vissza is nyúlnak a szó eredeti jelentéséhez. Agathón vendégei

azonban ezen az estén – legalábbis eleinte – nem akartak lerészegedni. Borkirályt sem választottak (a görög lakomákon az ő parancsára kötelező volt fenékig felhajtani az italt), sőt, még a zenész lányt is elküldték. Az auloszon játszó lányok (ezt az oboaszerű hangszert szokták tévesen fuvolának fordítani) az étkezés alatt ugyanis zenéltek, utána viszont más szolgáltatásokat nyújtottak a lakomázóknak. Ehelyett abban állapodtak meg, hogy a szerelemről fognak beszélgetni: mindenki elmond egy-egy dicsőítő beszédet erről a nagyszerű istenről. A mű további részeiben el is hangzanak ezek a beszédek, és a szerelem minden fajtájával megismerkedünk a szextől a szép tudományokig, sőt az önmagában való szépségnek a tudományáig. Aztán beállít a holtrészeg és Szókratészba szerelmes Alkibiadész, féltékenységi jelenetet rendez Agathón miatt, elmeséli Szókratés�szel való – be nem teljesedett – kalandját, majd komoly ivászatba fullasztja a józannak indult lakomát. Xenophón, Szókratész másik tanítványa egy Autolükosz tiszteletére rendezett lakomának állított emléket. Autolükosz Kr. e. 422-ben nyerte meg a pankrationversenyt, vagyis a mű ekkor játszódik. Az első sorokban a szerző kifejti, hogy a nagy embereknek nemcsak komoly gondolatait, hanem tréfáit is meg kell örökíteni. Az Autolükoszba szerelmes Kalliasz meghívja az általa rendezett lakomára Szókratészt és barátait is. Mindannyian csodálják az ifjú sportoló szépségét. Amikor leheverednek a lakomához, beállít Philipposz, a tréfamester, akinek senki sem nevet a tréfáin. A lakoma végén, szokás szerint, kihordják az asztalokat, bemutatják az italáldozatot, közösen elénekelnek egy paiánt, vagyis Apollón-himnuszt, majd megérkezik egy szürakuszai mutatványos, aki magával hoz egy auloszoslányt, egy táncosnőt és egy kitharás ifjút. A házigazda illatos olajjal akarja vendégeit megkenetni, de ők azzal utasítják el ajánlatát, hogy a férfiak számára illendőbb a tornacsarnok olajának illata. Ekkor színre lépnek a mutatványosok. „A másik lány kísérni kezdte auloszán, másvalaki pedig, aki mellette állt, nem kevesebb, mint tizenkét karikát adott sorban a táncosnő kezébe. Ő pedig tánclépésben átvette a karikákat és felhajította a magasba, ügyelve rá, hogy csak annyira dobja el őket, hogy megfelelő ritmusban el is tudja kapni valamennyit.” A táncoslány karikagyakorlatai után Szókratész kijelenti, hogy a nők tehetsége nem marad el a férfiaké mögött. A lány ezután kardok közt bukfen-

az apjára, végül Hermogenész a barátaira. Kalliasz pénzt ad az embereknek, akik ettől igazságosabbak lesznek, mert ínségük nem kényszeríti őket arra, hogy bűnöket kövessenek el. Igaz, neki egyikük sem hálás. Nikératosz szerint Homérosz minden tudásra megtanít, a szép Kritobulosz Kleiniaszba szerelmes, és szépségével akar sikert elérni nála. Szókratész szebbnek tartja magát az ifjú Kritobulosznál. Kharmidész jobbnak tartja, hogy elszegényedett, mert így nem zaklatják vagyona miatt és ki sem fosztják. Antiszthenésznek a szegénysége a vagyona, mivel éppen annyival éri be, amennyije van. Legnagyobb kincse a szabadidő, amit Szókratésszal tölthet. Hermogenész barátai az istenek, akik mindig gondoskodnak róla. Philipposz a bohóckodására büszke, mivel abból él, a szürakuszai pedig az ostobákat kedveli, akik megnézik előadásait. Szókratész kerítői mesterségével megtalálta Antiszthenészt, aki képes felismerni, kik válnak egymás hasznára. Ezután tréfás szépségversenyt rendeznek Kritobulosz és Szókratész között, amit Szókratész minden érvelése ellenére elveszít. „– Na, Kritobulosz, már ki se állsz Szókratész ellen egy szépségversenyre? – kérdezte Kalliasz. –  Zeuszra, nyilván jól látja, milyen nagy becsülete van a bírák szemében a kerítőnek! – tréfálkozott Szókratész. –  Mégsem hátrálok meg – mondta Kritobulosz. – Inkább bizonyítsd be, hogy szebb vagy nálam, ha ismersz valami ravasz fogást. –  Csak a lámpást hozzák közelebb! – kérte. – Téged pedig először is előzetes vizsgálatnak vetlek alá perünkben. De válaszolnod is kell! –  Kérdezz csak! –  Mit gondolsz, csak az ember tulajdonsága lehet a szépség, vagy másé is? –  Zeuszra, szerintem egy ló, egy ökör vagy sok élettelen tárgy is lehet szép! Láttam már szép pajzsot, kardot és lándzsát is – válaszolta. –  De hogy lehetséges – kérdezte –, hogy ezek a dolgok, bár egyáltalán nem is hasonlítanak egymásra, mégis mind szépek? –  Zeuszra, akkor szépek – magyarázta Kritobulosz –, ha úgy készítették el őket, hogy arra a munkára, amire szántuk, jól használhatók vagy természettől fogva megfelelnek céljainknak. –  Tudod-e, hogy mire jó a szemünk? – érdeklődött. –  Hát persze, arra, hogy lássunk – vágta rá. –  Akkor az én szemeim szebbek, mint a tieid.

DISPUTA Főtér

cezik. „Ezután behoztak egy olyan karikát, amelyre körben függőlegesen álló kardokat erősítettek. A táncosnő kézenátfordulással a kardok közé bukfencezett, majd hegyük fölött kifordult közülük. A nézők attól féltek, hogy baja esik, ő azonban bátran és magabiztosan hajtotta végre a gyakorlatot.” A bátorság, jelenti ki a filozófus, tanítható, hiszen a lány is megtanulta. A fiú tánca után Szókratész meg akar tanulni táncolni. „– Én is szívesen megtanulnám tőled, szürakuszai barátom, ezeket a mozdulatokat! Mire ő csak annyit mondott: – Mihez kezdenél velük? –  Táncolnék, Zeuszra! Erre aztán mindenki nevetni kezdett. –  Rajtam nevettek? – kérdezte Szókratész komoly képpel. – Vagy talán azon, hogy a testmozgástól egészségesebb akarok lenni, jobb étvággyal enni, könnyebben elaludni, vagy inkább azon, hogy nem olyan testgyakorlásra vágyom, mint a hosszútávfutók, akiknek a lába ugyan megerősödik, a válla azonban elgyengül, vagy a birkózók, akiknek a válla megerősödik, a lába azonban elgyengül, hanem arra, hogy az egész testemet megmozgatva biztosítsam minden tagjának egyensúlyát? Vagy azon nevettek, hogy vénségemre nem akarok másokkal együtt nekivetkőzni a tömegben, hanem beérem egy akkora szobával, ahol hét heverő elfér, mint most ez a fiú, aki jól megizzadt ebben a szobában, ráadásul télen fedél alatt, az égető hőségben pedig az árnyékban mozoghatok? Vagy kinevettek, mert mértéktelen pocakomat kordába szeretném szorítani? Talán hallottátok, hogy minap ő, Kharmidész rajtakapott, amint hajnalban táncra perdültem. –  Így volt, Zeuszra – helyeselt Khar­ midész. – Meg is döbbentem, és átfutott rajtam a gondolat, hátha megbolondultál! De miután nagyjából ugyanazt elmondtad nekem, amit most is, hazamentem, és bár táncra nem perdültem, mivel azt sohasem tanultam, karizomgyakorlatokat kezdtem végezni, mert ahhoz igazán értek.” Philipposz ezután tréfás táncot lejt, amin már nevetnek az egybegyűltek, majd a kulturált ivásról beszélgetnek. Felvetődik a kérdés, hogy ki miben érzi magát a legkiválóbbnak. Kalliasz kiválóbbá tudja tenni az embereket, Nikératosz kívülről fújja Homérosz eposzait, Kritobulosz a szépségére büszke, Antiszthenész a gazdagságára, Kharmidész a szegénységére, Szókratész kerítői tehetségére, Philipposz arra, hogy meg tudja nevettetni az embereket, Lükón a fiára, Autolükoszra, Autolükosz pedig

5

DISPUTA Főtér 6

–  De miért? –  Mert te csak előre látsz velük, én viszont oldalra is, annyira kidüllednek. –  Csak nem állítod, hogy valamen�nyi élőlény közül a ráknak van a legszebb szeme? –  De bizony – erősködött – mivel az ő szeme a leghasználhatóbb, ha összecsapásra kerül sor! –  Na jó – hagyta rá. – De melyikünk orra szebb, a tied vagy az enyém? –  Biztos vagyok benne, hogy az enyém – felelte –, már ha az istenek azért teremtették az orrunkat, hogy szagoljunk vele. A te orrlyukaid ugyanis a földre néznek, az enyémek azonban tárva-nyitva állnak, hogy mindenfelől befogadják a szagokat. –  De miért szebb a pisze orr az egyenesnél? –  Mert nem gátolja a látást, hanem lehetővé teszi, hogy a szem arra nézzen, amerre akar. A kiugró orr bezzeg mintha szándékosan kellemetlenkedne! Valóságos fallal választja el egymástól a két szemet. –  A szájam esetében megadom magam – ismerte el Kritobulosz. – Ha arra szolgál, hogy harapjunk, elismerem, hogy sokkal harapósabb vagy, mint én! De nem gondolod, hogy széles ajkaddal csókolni is lágyabban tudsz? –  Ha téged hallgatlak – jegyezte meg –, még a szamárénál is csúfabb szám kell hogy legyen! De azt nem fogadnád el bizonyítékként amellett, hogy szebb vagyok nálad, hogy a szilénoszokat, akik hozzám mégiscsak jobban hasonlítanak, mint hozzád, istennők, a Naiászok hozták világra? –  Erre már nincs mit mondanom – zárta le a vitát Kritobulosz. – Döntsenek a szavazókövekkel, hadd tudjam meg, milyen büntetés vagy bírság vár rám! Csak azt kérem, titkos legyen a szavazás, mert tartok tőle, hogy a te gazdagságod és Antiszthenészé térdre kényszeríthetnének! A lány és a fiú ekkor leadta titkos szavazatát. Szókratész közben még közelebb vitette a lámpást Kritobuloszhoz, hogy ne lehessen félrevezetni a bírákat, és hangsúlyozta, hogy a bírák ne győzelmi szalaggal, hanem csókokkal ékesítsék föl a győztest. Lezajlott a szavazás, de mikor kiderült, hogy mindkét szavazatot Kritobulosz kapta, Szókratész jajongani kezdett: – Jaj, jaj, Kritobulosz, a te pénzed nem hasonlít Kalliaszéra, mivel az igazságosabbá tesz, de a tiéd, mint a pénz a legtöbb esetben, csak arra jó, hogy megvesztegesse az esküdteket és a döntőbírákat!” Ezután közösen énekelnek, majd Szókratész megkéri a szürakuszait, ne veszélyes

mutatványokkal, hanem tánccal szórakoztassa az egybegyűlteket. Szókratész Erószról, a szerelemistenről és a társaság egyes tagjainak szerelméről beszél. Két Aphrodité létezik, Égi és Közönséges. A lelki szerelem magasabbrendű, annak istennője az Égi Aphrodité. A fiúszeretőkből álló hadsereg, amit Pauszaniasz, Agathón szerelme dicsért, nem működik jól. Ez ugyanis annak a jele, hogy nem bíznak benne: a szeretők külön-külön is kiváló tettekre lennének képesek. Kalliasz kifejti, hogy bátor és kitartó lelke miatt szereti Autolükoszt. Szókratész Kalliaszt a város számára akarja kerítőként kiközvetíteni, mint erényes és nagy jövőjű ifjút. Ekkor bejönnek a táncosok, és előadják Ariadné és Dionüszosz szerelmét. Az erotikus mozdulatokat látva a nézőkben is feltámad a szerelmi vágy. A fiatalok hazasietnek, hogy együtt lehessenek feleségükkel. Xenophón műve válasz lehetett Platón jó tíz évvel korábbi Lakoma című írására. Szókratész és barátai akkor és ott is a szerelemről beszélgettek, más hasonlóság azonban nincs a két mű között. Xenophón azonban utal Platón művére, például amikor a homoszexuális párokból álló hadsereg eszméjét veti el. Ezt ugyanis a platóni Lakomában Phaidrosz e szavakkal dicséri (178e): „Ezért, ha volna rá mód, hogy egy város vagy egy hadsereg csupa szerető férfiból és fiúkedvesükből álljon, ezek úgy kerülnének mindent, ami szégyenletes, és úgy iparkodnának kitűnni egymás előtt, hogy mindenkin túltennének városuk kormányzásában, csatában pedig, még ha számra kevesen volnának is, mondhatni az egész világot legyőznék.” Xenophónt nem annyira a filozófiai mélység, mint inkább Szókratész humora izgatta. Érdekes, hogy a 18. századi német Christoph Wieland mégsem Platón, hanem Xenophón művét értékelte többre, mivel valóságosabbnak, életszerűbbnek, ezért történetileg megbízhatóbbnak tartotta. Igaz, Kierkegaard-t annyira felbőszítette a xenophóni Szókratész, hogy feltételezte: az athéniaknak valamiféle daimonion vette el a józan eszét, amikor ezt a jó szándékú, fecsegő fickót halálra ítélték. Már amennyiben Szókratész valóban ilyen volt. Xenophón szándéka tehát az volt, hogy bemutassa a nagy emberek derűs pillanatait, talán azért, hogy így hozzánk közelebb állónak érezzük őket, talán pedig azért, mert még tréfáikból is sokat tanulhatunk. A műfajt mindenesetre nem ő találta fel, hanem a khioszi Ión, aki igen sok műfajban alkotott. Írt egy könyvet Epidémiai (Meg-

látja-e a szalmaszálat. A fiú mondta, hogy jól látja. –  Akkor inkább fújd ki onnan, hogy ne legyen nedves az ujjad! Ahogy az ifjú az ivócsésze fölé hajolt, Szophoklész is szájához vette azt, így szinte összeért a fejük. Szophoklész kihasználva közelségüket átölelte és megcsókolta az ifjút. Mindenki tapsolni kezdett, és jót nevettek, milyen ügyesen becserkészte a fiút. –  Gyakorlom a stratégiát, uraim – jegyzete meg Szophoklész –, mivel Periklész megdorgált, hogy csak a költészethez értek, a hadvezetéshez pedig nem. Pedig ez a hadicselem igencsak bevált! Ivás közben sok-sok ilyen talpraesett megjegyzésével és tettével hívta fel magára a figyelmet, de a politikában nem mutatkozott sem különösebben bölcsnek, sem tettrekésznek, vagyis semmiben sem emelkedett ki a többi jóravaló athéni közül.” Szophoklész tréfái a khioszi lakomán előképül szolgálhattak Xenophón számára a szókratészi lakoma leírásakor. Van azonban egy lényeges különbség Ión és Xenophón nézőpontja között. Ión Szophoklészben egy jópofa társasági embert lát, aki a drámaíráson kívül máshoz sem ért, hiszen Periklész szerint gyenge hadvezér, a politikában pedig járatlan. Szókratész azonban még tréfáival is tanít, éppen azért kell megörökíteni azokat is. Vajon valóban lezajlott-e ez a két lakoma? A platóni írás mindenesetre némi kétséget ébreszt bennünk, hiszen Apollodórosz, aki az egészet elmeséli, maga sem volt ott, csak Arisztodémosztól hallott róla. Ráadásul Arisztophanész beszédében egy olyan eseményre utal (az arkadiai Mantineia lakóinak széttelepítésére, 193a), amely 31 évvel az agathóni lakoma után, Kr. e. 385-ben történt. Platón az ilyen anakronizmusokat sohasem véletlenül szövi be írásaiba. Ezekkel akarja ugyanis jelezni, hogy dialógusainak kerettörténeteit (jelen esetben magát a lakomát) nem szabad úgy olvasni, mintha történelmi forrásértékük volna. Fikciók ezek, amelyek segítségével jobban be lehet mutatni azt a problémát, amivel a mű foglalkozik. De Xenophón lakomája sem bizonyul hitelesebbnek. A szerző a Kr. e. 422-ben játszódó lakomán, amit persze jóval később, Kr. e. 369 után

DISPUTA Főtér

érkezések) címmel, amelyben híres emberekkel való találkozásait örökítette meg (Athénaiosz 603e). Ebben állít emléket Szophoklész tréfáinak. Mivel ennek a töredéknek mindeddig nem volt magyar fordítása, szó szerint idézem. „Szophoklésszal, a költővel Khioszon találkoztam, amikor hadvezérként Leszbosz felé hajózott. Olyan ember volt, aki szívesen és talpraesetten tréfálkozott bor mellett. Barátja, Hermészileósz, Athén vendégbarátja vendégelte meg. A bort töltögető ifjú a tűz mellett állt (és elpirult tőle). Szophoklészt megragadta a látvány, és megszólította: – Szeretnéd, ha jó kedvvel innék? Miután igent mondott, Szophoklész így folytatta: –  Akkor ne siesd el, amikor idenyújtod vagy átveszed tőlem az ivócsészét! Az ifjú még jobban elpirult, mire Szophoklész a mellette heverő vendéghez fordult: –  Milyen szépen fogalmazta meg Phrünikhosz: Lángol szerelem tüze, hogyha bíbor ég az arcon. Az pedig, egy eretriai vagy erüthraibeli iskolamester, így válaszolt: –  Bölcs vagy, Szophoklész, ha a költészetről van szó, de Phrünikhosz mégis tévedett, amikor a szép ifjú arcát bíbornak nevezi. Ha ugyanis egy festő bíborszínűnek ábrázolná ennek az ifjúnak az arcát, egyáltalán nem tűnne szépnek. Márpedig nem helyes a szépet a nem széphez hasonlítani. Szophoklész csak nevetett az eretriain, és így felelt: –  Akkor nyilván Szimónidész verssora sem nyertre el a tetszésedet, bármilyen népszerű is a hellének között: Bíborajakkal énekel a leány, árad a szűz dala. A költő sem, amikor aranyfürtűnek nevezi Apollónt, hiszen rosszabb lenne a festmény, ha a művész fekete helyett aranyszínűre festené a haját. De a rózsaujjú jelző sem tetszhet, hiszen ha valaki rózsavörös festékbe mártaná az ujjait, olyan lenne a keze, mint egy bíborfestőnek, nem pedig olyan, mint egy szép nőnek. A vendégek jót derültek, az eretriainak pedig szavát vette a csípős megjegyzés. Szophoklész ekkor újból az ifjúhoz fordult, aki ujjacskájával éppen egy szalmaszálat akart kipiszkálni az ivócsészéből, hogy jól

7

DISPUTA Főtér

írt meg, bár a mű elején az ellenkezőjét állítja, nem vehetett részt, hiszen akkor legfeljebb tízéves lehetett. Egy feloldhatatlan anakronizmus ebben az írásban is felbukkan. Kharmidész azzal indokolja szegénységét, hogy külföldi birtokait elveszítette (4, 31). Erre azonban csak tizennyolc évvel később, a peloponnészoszi háború elvesztése után került sor (Kr. e. 404). Vagyis Xenophón éppen annyira nem akarja la-

8

komáját történetileg hitelesnek láttatni, mint Platón. Hiába hát a tanítványok két részletes beszámolója, továbbra sem tudhatjuk meg, hogyan is viselkedett Szókratész egy valódi lakomán. De azt annál inkább, mit jelentett egy szümposzion az előkelő athéniak számára a Kr. e. 5. század vége felé, és milyen beszélgetésekkel, tréfákkal űzték el az időt a költők és a filozófusok.

A tojástól az almáig Rácz Annamária

természeti csapásoktól. Az ünnepek során bemutatott áldozatok szoros összefüggésben álltak azzal, amit védelmezni kívántak. A földműveléssel kapcsolatos tisztító és bajelhárító ünnepek áldozati kellékei éppen ezért leggyakrabban a búza, a méz, a bor, a babszalma, a köles, s nem ritka az állatáldozat, mint például az Ambarvalia ünnepen, amikor juhot, sertést és bikát is áldoztak. Az állattartással kapcsolatos ünnepek célja a termékenység garantálása és a bajelhárítás volt. A köztársaságkor elejére, egy akkori éhínség megszüntetésére tehető a Ceres, Liber, Libera triász befogadása; ez az istenháromság a capitoliumi triász (Jupiter, Juno, Minerva) ellenpólusaként a földműveléshez közelebb álló plebejusok vallási igényeit hivatott kielégíteni. Aki nem tisztelte, esetleg szándékosan megsértette ezeket az istenségeket, egészen biztosan magára vonta haragjukat. És mi mással büntethet egy isten, aki a jólé­tért, a termésért, a mindennapi élelemért felelős, mint az örökös éhséggel? Ovidiusnál a Ceres szent tölgyét kivágó Erysichtonra az istennő akkora éhséget szabadít, hogy végül „kezdi saját testét harapással tépni, befalni, és testét a szegény kevesítve kívánja növelni.” A földrajzi és éghajlati viszonyok Róma környékén a legeltető kecske- és juhtartás mellett a gabonatermesztésnek és a konyhakerti növények kultúráinak kedveztek. Megemlítendő még a sertés- és marhatartás, valamint a méhészkedés, s a szárnyas jószágok sem hiányoztak egy-egy gazdaságból. A rómaiak táplálkozása mégis alapvetően „vegetáriánus” volt. Az északi – germán, kelta – népek „húsevő” táplálkozási szokásaival szembeállítva ezt „mediterrán típusúnak” is nevezi a szakirodalom. Ez a jelleg az étlapon akkor mutatott jelentősebb változást, amikor a Római Birodalom hódításai nyomán olyan népek kultúráival érintkezhettek a rómaiak és az itáliai népek, amelyek egzotikumaikkal képesek voltak kiszolgálni egy világbirodalom nagyra törő (ét)vágyát. A változatosság, a különböző állati eredetű táplálékok felszolgálása és elfogyasztása a számottevő vagyonnal és hatalommal rendelkező római polgárok sajátja volt. A Kr. e. II. századig a táplálkozás módja és a választék is egyszerűbb volt. A legszélesebb néprétegek, ha volt nekik, a csekélyke földjükön termesztett zöldségekből készített ételekkel és a vallási ünnepek alkalmával feláldozott állatok maradékával vagy különleges alkalomból rendezett conviviumok szerény ételválasztékával kellett, hogy beér-

DISPUTA Főtér

A

miként az emberiségnek, a tudományoknak, a mesterségeknek, úgy az étkezésnek, a gasztronómiának is története van. A címbéli közmondás ily módon értelmezhető az étkezésre: a tojástól az almáig, s az étkezéskultúra, a táplálkozási szokások kialakulásának folyamatára is a kezdetektől. A táplálék elfogyasztása az emberek számára, az állatvilág szereplőivel ellentétben, nem csupán a létfenntartás eszköze, hanem egyszersmind társasági, vallási, kulturális cselekvés, illetőleg esemény is. Az ókori kultúrák étkezési szokásairól napjainkban is élő sztereotípiák, amelyek jó része az antikvitás görög és római szerzői által megörökített és nem ritkán dicsért vagy irigyelt, de legalább annyiszor elítélt lakomáknak, illetőleg azok részletezésének köszönhető, hajlamosak elfeledtetni, hogy az éhségcsillapításon túlmutató ínyenckedés, hovatovább dőzsölés korántsem volt megszokott és általános jelenség az ókorban. Ez nyilvánvaló azokból a társadalmi, gazdasági, földrajzi különbségekből, amelyek Rómát és a későbbi Római Birodalmat ab ovo jellemezték. A rómaiak életkörülményeit legfőképpen a mezőgazdaság és az állattenyésztés határozta meg, de a földrajzi elhelyezkedés kedvezett a kereskedelem gyors fejlődésének is. A gazdálkodás, a javak megtermelése, szembeállítva a természet maga adta terményeinek, állatainak megszerzésével, a megélhetés szavatolása mellett civilizációs jelenség és dicsőített foglalkozás volt. A rómaiak által vágyott termelő, gazdálkodó életmódnak, a saját birtoknak, amelynek megművelésében derék gazdaként maguk a tulajdonosok is jeleskedtek, több római szerző önálló művet szentelt. A teljesség igénye nélkül megemlítendő például, hogyan emelte lírai magasságokba a témát eklogáiban és a Georgicában Vergilius, aki jól ismerte a görög szerzők, mások között Xenophón és Nikandrosz hasonló tárgyú műveit is; Horatius maga is gazdálkodott a szabin hegyek között Maecenastól kapott kis birtokán, amely többször a béke és nyugalom szinonimája költészetében; Varro dialógus formába ültette a mezőgazdaságról szóló gyakorlati kézikönyvet; Cato viszont a haszonszerzés és hatékony munkavégzés szempontjait helyezi előtérbe A földművelésről írott művében. Róma földművelő és állattartó lakóinak ünnepi naptára a mezőgazdasági ünnepek egész sorát vonultatja föl, amelyek elsődleges célja a termés, az állatállomány és szaporulat megvédése a betegségektől,

9

DISPUTA Főtér 10

jék. Ilyenkor kedvvel fogyasztottak szárnyasokat, tengeri vagy folyami halakat, és a római konyha különlegességének számító sertést vagy azon belül is a kocaemlőt mint ínyencfalatot. Mint minden népnek, a rómaiaknak is megvolt a bőség kifejezésére szolgáló szólásuk, amely a sertéshúst mint kedvenc ételt isteníti a következőképpen: cocti porci ambulant, azaz sült disznók sétálgatnak, mi pedig ma azt várjuk, hogy a sült galamb a szánkba repüljön. Ovidius Átváltozások című művében a jámbor életű házaspár, Philemon és Baucis története jó példa arra, hogy mi került általában egy szegény család asztalára. A házaspár a vendégbarátság jegyében a lehető legtöbb és legváltozatosabb ételeket, elsősorban zöldségféléket és gyümölcsöket kínál föl a halandó képében megjelenő Jupiternek és Mercuriusnak. A leírásban a római étkezés tipikus rendje érvényesül, az előétellel (gustatio vagy promulsis) kezdődik, ami zöld és fekete olajbogyóból, salátaféléből, répából és tojásból áll: „… locsolt kertből ami zöldséget hoz a férje, fosztja levelétől mind”; majd pedig: „Nekitűrőzködve, remegve asztalt ád az anyó: … Tiszta Minervának kétszínű bogyója kerül rá, s ősszel termő som borseprő-óvta gyümölcse, répa, cikória is, sajttá sürüsödött aludttej, s véle tojás, langyos hamuban forgatva kifőzött, ...vénült bor jön utána”. A főétel (caput coenae vagy mensae primae) a megfőtt szalonna és a szegénység jeleként újra felszolgált bor: „azután kormos fatetőről ágas villával leemel füstlepte szalonnát, mit be soká őrzött, darabocskát szel le belőle, és a tüzön buzgó vízben megfőzi puhára.” Az étkezés utolsó fogásaként (mensae vagy coenae secundae) pedig a gyümölcsök: „… ott a dió, füge, ott az aszalt datolyák meg a szilva, majd remek illatú alma került; … s bíborosult vessző leszedett friss fürtje, a szőlő. Ott közepütt, a fehér lépesméz.” Ami állatuk volt, azt is levágták volna, ám az égi lakók nem engedték: „Volt egy lúdjuk, a kis kunyhó őrzője, egyetlen…” A saját szükségleteiken fölül termelők a város piacán értékesítették terményeiket. Róma város lakosságának jó része a köztársaság korának vége felé és a császárkorban nem a saját birtokán megtermelt növényeket fogyasztotta, hanem az árusításra szakosodott kifőzdék, kocsmák, pékek termékeit, vagy ha vagyonos patrónusa volt valakinek, akkor bizton számíthatott egy-két ingyen ebédre. Az emberek napjuk jelentős részét a köztereken, piacokon, fürdőkben, középületekben töltötték, és a napközbeni hőség miatt otthon nem is

főztek, vagy csak kevesek, azok is főzettek, főleg a vagyonosabb polgárok, akiknek rabszolgái természetesen a konyhában is lesték a gazdák kívánságait. A korabeli éttermek (tabernae) „talponállók” voltak, ülve csak a kocsmákban (caupona) lehetett étkezni, viszont melegen tudták tartani az ételt, mert az utcai étkezdék pultjai fűthetők voltak. A kocsmai étkezések kötelező velejárója volt a kockajáték, a zene és a tánc, amit számtalan korabeli ábrázolás bizonyít. A rómaiak három alapvető élelmiszere a gabona (búza), a bor és az olaj. Ezek mellett elsősorban hüvelyeseket (borsó, bab, lencse), gyümölcsöket (szőlő, füge, szilva, alma, datolya, dió), egyéb gabonaféléket és magvakat (rozs, árpa, köles, lenmag, szezámmag, kendermag, mák, mustármag), zöldségeket (retek, hagyma, répa, zeller, káposzta, uborka), mézet és fűszerként használt növényeket (ruta, bors, rómaikömény, menta, lestyán szurokfű, babérlevél, bordamag, fenyőmag) fogyasztottak. Hiányzott viszont a palettáról két – ma nélkülözhetetlen – íz: a sóé és a cukoré. Ennek is köszönhető, hogy a római konyha többfajta fűszert ismert és használt, hogy helyettesítse a sót, illetőleg a cukrot. A cukor kiváltása mai szemmel egyszerűbbnek tűnik, hiszen a méz édesítőszerként alkalmazása ma is gyakori. A só lepárlásának költséges eljárása párosult a kősó bányászásának és elérhetetlen távolságból szállításának nehézségeivel, jóllehet Róma alapítása kapcsán több régészeti és összehasonlító mitológiai adat alátámasztja, hogy a Tiberis jobb partján a városalapítás előtt a só lepárlásával foglalkozó népcsoport (etruszk) élt. Mégsem nélkülözték a só ízét, hiszen a sokszor emlegetett garum (görögül garosz) vagy liquamen, amelyet apró halak sokaságának több hónapon át tartó rothasztásával nyertek, egyfajta halízzel párosulva ugyan, de nem hiányzott egyetlen ételből sem, és az étel jellegétől függően több módon is ízesítették vagy hígították vízzel, ecettel, borral, mézzel. Nevéből adódóan nem az itáliai népek sajátja ez a termék, görög közvetítéssel került a római konyha fűszerei közé. A garumot házilag is elő tudták állítani, de leggyakrabban Hispánia, Afrika vagy Pompeji üzemeiben készült terméket használtak. A legfontosabb táplálék kezdetektől a búzalisztből kovásszal készült kenyér (panis). A korpás lisztből kelesztés nélkül készített kenyér és kalács (fars) olcsóbb volt, éppen ezért gyakrabban előfordult a napi étkezés során. A rómaiak ezzel és a

A fő étkezés, amelynek külsőségeiről és tartalmáról számos forrásból van adatunk, a coena volt. Ez a kora délutántól késő éjszakáig is tartó étkezés, illetőleg az ott feltálalt ínyencfalatok a házigazda gazdagságától és alkalomtól függően lehettek mértéktartók vagy „gyomorforgató”, Seneca szavaival: „hánynak, hogy ehessenek, esznek, hogy hányhassanak”. A császárkorban valóságos divatja lett a lakomáknak, sőt a művészetek rangjára kívánták emelni. „Mondja ki egy buta, hogy búvárkacsa a divat ma, mást sem falnának Rómában a széparanyifjak.” (Horatius, Sat. II. 2.). A coena dramaturgiája a fentebb említett módon az étvágygerjesztő falatoktól, a gustatiotól (zöldség, saláta, pikáns mártásokkal felszolgált hal, kagyló, osztriga, tojás), a mensae primae-n (szárnyasok, halak, vadak, sertés, marha) keresztül a mensae secundae-ig (desszert, sütemény, édességek, gyümölcsök) tartott, innen származik az ab ovo usque ad mala, azaz a tojástól az almáig mondás. A lakoma velejárója volt a borfogyasztás is, a legkiválóbb fajták a falernumi, a massicusi, a tusculumi borok voltak, a gyengébb minőségű bor elnevezése a vaticanus volt. A gustatiónál többnyire mézzel kevert erjesztett mustot, a főételnél és a vacsora végeztével vízzel kevert bort ittak. A piacokon a környékbeli parasztok gyümölcsei, zöldségei, állatai, a halászok

DISPUTA Főtér

Kr. e. III. századtól az ivóvizet helyettesítő borral kezdték általában a napot. A bor vízzel hígítása természetes, sőt kötelező volt. A reggelizés ( jentatio) során keveset ettek, a kenyér és bor mellé kerülhetett még sajt, olajbogyó vagy helyettesíthette mindezeket vízben főtt kása (puls, polenta). Az ebéd (prandium) a korai időkben a coena szerepét töltötte be, de nem a Kr. e. I. század idején vagy a császárkorban szokásos bőségtálak fogyasztásának mintájára. A prandium tartalmasabb volt a reggelinél, de már ettek halat is, zöldségeket és gyümölcsöket is. Meleg ételt napjában egyszer ettek, a zöldségeket rendszerint nyersen fogyasztották. A főzés fortélyait a rómaiak a görögöktől tanulták. A főzés és a család élelmezése hagyományosan a feleség feladata volt. Róma lakásainak, házainak általában kis méretű konyhájuk volt, a legkorábbi időkben a főzés helyszíne a nyitott tűzterű átrium volt, amely egyben az étkezőasztalnak is helyet adott, és körülbelül a Kr. e. I. századig az asztal körül ülve ettek. A férfiak később a tricliniumban félig fekvő testtartásban étkeztek. A nők – legalábbis a feleség – és a gyerekek nem foglalhattak helyet a tricliniumban. Tilos volt továbbá a nőknek a bor fogyasztása is. A tricliniumban folyó lakomákon nem ritkán fordultak meg a szórakoztatásra meghívott, zenei képességgel és tánctudással rendelkező nők.

11

DISPUTA Főtér 12

zsákmányai, export fűszerek, a sütödék kenyerei és süteményei közül válogathattak kedvükre valót, és a legtehetősebbek konyhájában szakácsok varázsoltak belőlük lucullusi lakomát a triclinium asztalaira. Az ókorból fönnmaradt egyetlen szakácskönyv, Apicius De re coquinariájának receptjei a konyhai tudományokban kevésbé jártas olvasókkal is elhiteti, hogy a császárkor dúsgazdag urainak fényűző lakomáihoz bizony meg is volt a kereslet a piacokon az alapanyagokra. A flamingó, kocaemlő, fügén hizlalt liba mája, éti csiga, osztriga, languszta, fogoly és császármadár vagy strucc, mind külön-külön is megérdemelték, hogy a luxus kategóriájába sorolják őket. A rómaiak kedvenceként emlegetett kocaemlő elkészítésére Apicius a következő recepttel szolgál: „Főzd meg a kocaemlőt, tűzd össze egy náddal, sózd meg, s tedd kemencébe vagy rostélyra. Félig süsd át. Törj össze borsot, lestyánt és garumot, ízesítsd színborral és aszúborral, sűrítsd be keményítőliszttel, majd öntsd a kocaemlőre.” Érdekes, hogy különbséget tettek a kocaemlő között, ha a koca már fialt vagy ha meddő volt. És persze más volt az íze annak a sertésnek, amelyiket a szokásos takarmány helyett fügével etettek levágás előtt. A válogatott alapanyagokon kívül az elkészítés módjára is tanácsokat ad a szerző, szintúgy a gyümölcsök, zöldségek tartósítására, amely hasonlatos a mai gyakorlathoz, használ mézet, ecetet, sót vagy a levegő kizárását az edényből. A lakomákra költhető pénzösszeg nagyságát már a Kr. e. I. században rendeletekkel igyekeztek korlátozni. Egy ünnepi lakoma költségét 300 sestertiusban maximálta például Sulla. Jóval később, Diocletianus idejében (III. század vége) egyetlen páva vagy két nyúl vagy kb. 40 liter búza 300 dénárba (1 dénár = 4 sestertius) került. Nem véletlen tehát, hogy az utókor számára leginkább érdeklődésre számot tartó lakomákat és élvezőit a kortársak gyakran pellengérre állították. Seneca szavaival: „Van-e szégyenletesebb, mint egy költséges és egész lovagi vagyont felemésztő lakoma?... S mégis előfordult már, hogy igen takarékos férfiak beiktatási lakomája kerek százezer sestertiusba került”. Horatius

egyik szatírájában pedig – amely az ismert közmondásra enged bennünket asszociálni, miszerint az éhség a legjobb szakács – e gondolatokat írja: „Mert a gyönyört nem a ritka, különc falat adja: jó étvágy kell csak. Fűszerezd veritékkel az étket, fáradj! Mert ki falánkságtól puffadt, nem örül már, bár papagájhal, bár császárfajd lesz is ebédje.” És ugyanebben a művében: „Itt-ott mégis akad nagyurak lakomáján egyéb is, mint ínyenc falat: ott a tojás és az olajfa bogyója.” Az élők mértéktelen habzsolását a holtak étvágytalan ízlelése ellensúlyozza: „Éppen elég, ha a síremlékre virágkoszorút fonsz; némi gyümölcsöt is adsz, szórsz kicsi sószemeket. Egy pár szál ibolyát, s gabonát még, borral átitatva: mindezeket tálon tedd le az út közepén. Többet is áldozhatsz, de a holtnak elég a kevés is: rakj tüzet, és könyörögj, mondd el a síri imát!” Irodalom Montanari, Massimo: Éhség és bőség, A táplálkozás európai kultúrtörténete. Bp., 1996. Adamik Tamás: Római irodalom az archaikus korban. Pécs, 1993.; Római irodalom az ezüstkorban. Pécs, 1994.; Római irodalom az aranykorban. Pécs, 1994. Ovidius, Publius Naso: Átváltozások. Ford. Devecseri Gábor, Bp., 1986. Ovidius, Publius Naso: Fasti. Ford.: Gaál László, Bp., 1964. Apicius, Marcus Gavius: Szakácskönyv a római korból. Ford.: Hegedűs Zsuzsa, Orlovszky Géza, Bp., 1996. A régi Róma napjai. Szerk. Szepessy Tibor, Bp., 1998. Horatius összes művei. Bede Anna fordításában, Bp., 1989. Vergilius, Publius Maro: Georgica. Ford. Lakatos István Bp., 1981. Gesztelyi Tamás: A római vallás története. Bp., 1991. Hoffmann Tamás: Európai parasztok. Az étel és az ital. Bp., 2001. Dér Katalin: Lakomák és nagyevők Plautus színpadán. In: Ókor, 2005. IV. évf. 3. szám Castiglione László: Pompeji. Bp., 1973.

Középkori gasztronómia Pósán László

adagnyi a többi főpap és a lovagok táljára, akik a király asztalánál foglalnak helyet”. Ez a mennyiségi összefüggés fejeződött ki abban a gyakorlatban is, hogy a középkori nemesi udvarokban a megsütött állatok egészben kerültek az asztalra, s nem csak a kisebbek (halak, szárnyasok, nyulak, bárányok, malacok stb.), hanem a nagyobbak is, házi- és vadállatok vegyesen (nyárson sült disznók, ökrök, szarvasok stb.), melyeket közvetlenül a fogyasztás előtt az asztalnál bontottak szét. A korabeli beszámolók szerint az sem volt szokatlan, hogy egy-egy nagyobb állat gyomrába (például marháéba) kisebb állatot, vagy egyéb ennivalókat (zöldségek, tojás stb.) varrtak, és így egyben készítették el. Az egészben megsütött állatok hústömege mellett a társadalmi helyzet reprezentációjához a felszolgálás és az ételek látványossága éppúgy hozzátartozott. Az egész halakat fejükkel, uszonyaikkal, az olyan szárnyasokat, mint a sült páva vagy fácán, díszesebb tollaikkal, a marhákat, őzeket, szarvasokat pedig szarvaikkal, agancsaikkal együtt tálalták fel. Ez a szokás és szemlélet a késő középkorban kezdett fokozatosan megváltozni, amikor a mennyiség helyett az ételek sokfélesége és egyre nagyobb műgonddal elkészített látványa lett az előkelőség és rang kifejezésének egyik fontos eszköze. „Megkomponálttá”, megtervezetté váltak az ízek, illatok, színek, az asztal, az abrosz, a teríték milyensége. A „húshegyeket” a látványos fogások sokasága a dél-európai udvarokban váltotta fel hamarabb. Giovanni de Mussis 1338-ból származó feljegyzése szerint Piacenzában a lakodalmak során először vörös- és fehérborokat kínáltak cukorkákkal. Első fogásként kappant adtak és egy jókora, mandulával, cukorral és fűszerekkel ízesített sültet, utána nagy men�nyiségben nyárson sült (azaz száraz) húsokat szolgáltak fel: csirkét, fácánt, foglyot, kacsát, libát, nyulat, bárányt, vaddisznót, őzet. Utána tortát és édes túrót hoztak, tetején cukordarabkákkal, végül gyümölcsöt. Télen vadhúsból, kappanból, tyúkból vagy borjúból készült kocsonyát is adtak vagy halkocsonyát. Az esküvő utáni második napon sajtos, sáfrányos, mazsolás és fűszeres tésztát tálaltak fel, azután borjúsültet és gyümölcsöt. Nagyböjt idején először italt (tudniillik bort) hoztak cukorkával, majd fügét, mandulát, utána nagy testű halakat, ezt követően rizslevest mandulatejjel, cukorral és fűszerekkel. Utána sózott angolnát, sült csukát szolgáltak fel ecetes vagy mustáros mártással, forralt, fűszeres borral.

DISPUTA Főtér

A

konyhaművészeten, a különböző ételek változatos és ízletes elkészítésének tudományán túl a gasztronómia a terített asztal látványát, a terítés és tálalás mikéntjét, szertartását, a felszolgált ételek mennyiségét, a fogások számát, étvágygerjesztő és ínycsiklandozó voltát, az étkezés formáját is magában foglalja. A középkor majd ezer éve során túlnyomórészt ez utóbbira nagyobb figyelem irányult, mert a létfenntartási szükségleten vagy a kulináris élvezeteken túl az étkezésnek társadalmi jelentősége volt. Egyrészt a társas élet központjának számított, másrészt a reprezentáció fontos eszközeként a gazdagságot, a jólétet és a hatalmat volt hivatva kifejezni. Különösen a korai középkorban a „sokat enni” lehetősége a gazdagság külső jelének számított, de az egyéni kiválóság, a testi erő és férfiasság egyik fokmérőjének is tekintették. A germán hősmondák vagy a lovagi elbeszélések „nagyevő” hőseit tisztelet és megbecsülés övezte. A keresztény Nyugaton – az egyházi normák ellenére – évszázadokon át az uralkodók megítélését is befolyásolta, hogy mértékletesek voltak-e az evésben, vagy sem, s az, hogy mit ettek. Például a 10. században Cremonai Liudprand, aki a német–római császár követeként járt Bizáncban, megvetéssel szólt a zöldségféléket kedvelő, evésben mértékletes, azaz az antik hagyományokat követő Niképhorosz Phókasz császárról, és elismeréssel adózott a szász Ottó császár előtt, aki „mindig sokat eszik és megveti a hitvány étkeket”. Einhard mester leírása szerint Nagy Károly a keresztény mértékletességet és előírásokat betartva mértéktartó volt az evésben és ivásban, ezért szokásos vacsorája „csak négy fogásból” állt, amibe nem számolta bele a nyársra tűzött sülteket, melyek Károlynak „minden más ételnél inkább ínyére voltak”. A frank uralkodó öregkorában köszvényben szenvedett, s orvosai sikertelenül próbálták a megszokott sült húsok fogyasztása helyett a főtt húsokra szoktatni. Az étel mennyisége és a társadalmi helyzet közötti kapcsolat évszázadokig meghatározó volt Európában. III. Péter, Aragónia királya például az 1344-es Ordinacions-ban úgy rendelkezett, hogy asztalánál matematikai pontossággal érzékeltessék a rangkülönbségeket: „mivel a tálaláskor helyénvaló, hogy némely személyeket helyzetüknek megfelelően jobban megtiszteljenek, mint másokat, azt kívánjuk, hogy a mi tálunkon nyolc személynek elegendő étel legyen; hat fő számára rakassék étel a királyi hercegek, az érsekek, a püspökök táljára; négy

13

DISPUTA Főtér 14

Végül diót és egyéb gyümölcsöket hoztak borral és a szokásos cukordarabokkal. Bologna urának, II. Giovanni Bentivoglio fiának, Annibalénak Lucrezia d’Estével kötött házassága alkalmával (1487), Cherubino Ghirardacci Historia di Bologna című krónikájának beszámolója szerint, „mielőtt felszolgálták volna [ti. az ételeket], ünnepélyesen körbehordozták azokat a palota előtti téren…, megmutatván őket a népnek, hogy láthassák a pazar fényűzést”. A lakomán – mely este nyolctól hajnali háromig tartott – előételeket és édes ostyát szolgáltak fel édes borokkal, majd sült galambot, pirított májat, fenyőmadarat, foglyot cukrozott olajbogyóval, szőlővel és kenyérrel. Ezután egy cukorból készült, „az összes bástyáival és tornyaival remekül megmintázott” vár formájú süteményt hoztak, amelyből élő madarak repültek ki. Később egészben sült őz és strucc következett, körberakva különféle pástétomokkal, borjúfejekkel, főtt kappanokkal, galambokkal, vesepecsenyékkel, gödölyékkel, kolbászokkal és mártásokkal. Minden vendégnek egy-egy pávát tálaltak fel saját tollaikkal. Utána disznósajtot, bő lében párolt vadnyulakat és őzeket, melyeket oly ügyesen borították be saját bőrükkel, hogy „élőnek látszottak”. Ezek után vadgalambok és fácánok következtek különféle mártásokkal, majd mandulás cukortorták, édes túró és piskóta. Ezt követően újabb sült gödölyefejeket, galambokat, egyben sült ropogós malacokat, vadkacsákat szolgáltak fel, végül tejes édességek, gyümölcskocsonya, sütemények, cukorkák, marcipán és más hasonló finomságok következtek. A lakoma alatt „igen nemes borokkal” kínálták a vendégeket. A Mátyás király feleségével, Beatrixszel Magyarországra érkezett itáliai édességkészítők marcipánból készített sakktáblát formáztak újév alkalmából. Az ételek sokfélesége és bősége ellenére a késő középkori udvarok konyhaművészete (és azt követően a kora újkori is) mégis az előző évszázadokban gyökerezett, hiszen a különféle menük főszereplője lényegében a hús volt. A leírásokban, beszámolókban alig esik szó kenyérről, zöldségfélékről, hüvelyesekről vagy sajtról. Persze azok után, hogy a 12. században Petrus Venerabilis apát a hüvelyeseket disznóknak való takarmánynak, Walther von der Vogelweide pedig a 13. században közönséges böjti eledelnek tartotta, nagyon nem csodálkozhatunk ezen. Ugyanakkor egy 14. századi francia receptgyűjteményben a bab elkészítésének módjáról olvashatunk. Eszerint a fűszeres babfőzetet (főzeléket?) sajt-

szeletekkel kellett befedni, majd az egészet fazekastól kemencében kellett megsütni. A babot azonban a középkorban elsősorban böjtös és ínségeledelként fogyasztották. Emiliában például az 1477. évi éhínség alkalmával babot és borsót kevertek a liszthez. Máshol – ínség idején – gesztenyével helyettesítették a lisztet. A húsfogyasztás évszázadokon keresztül a magasabb társadalmi rétegek státusszimbólumának számított, jóllehet a korai és késői középkorban az alsóbb rétegek körében is nagyobb mennyiségű húst ettek, mint a virágzó középkorban (11–13. század), a kora újkorban (16–18. század) vagy akár napjainkban. A táplálkozás és az étrend a természetföldrajzi adottságokból és az általuk meghatározott mezőgazdasági viszonyokból következően az északi területeken jóval nagyobb arányban tartalmazott húst, mint a Mediterráneumban. A 15. századi Németországban például az emberek átlagosan évi 100 kilogramm húst fogyasztottak, DélFranciaországban, Spanyolországban vagy Itáliában viszont „csak” kb. ennek a felét (a mai értékekkel összehasonlítva azonban még ez is tekintélyes mennyiség). A társadalmi helyzet nemcsak a húsfogyasztás mértékét befolyásolta, hanem annak minőségét is. Az alsóbb rétegek számára a 12–13. században a sózott disznóhús jelentette „a” húst, míg a felsőbb rétegek étkezése jóval változatosabb képet mutatott: egyrészt friss, másrészt házi és vadhúsokat egyaránt fogyasztottak. A középkorban a húsfogyasztás húshagyó napokkal, böjtös időszakokkal váltakozott, ami az étkezésben megteremtette a „hal kultúráját”. Amikor Salimbene da Parma beszámolt IX. Lajos francia királynak a sens-i ferences kolostorban tett látogatásáról, egy akkori böjti ebédről is megemlékezett: „...legelőbb is cseresznyét és fehér kenyeret kaptunk... Azután volt tejben főtt friss bab, halak és rákok, angolnával töltött sütemény, mandulatejben főtt rizs őrölt fahéjjal, parázson sült angolna kitűnő mártással, torták, édes túró és a szokásos gyümölcs előkelően és bőségesen felszolgálva”. A hal azonban a korban nehezen szállítható, rendkívül romlékony étel volt, így sokáig többe került, mint a hús. Frissen leginkább édesvízi halat fogyasztottak (eltekintve a tengerpartoktól), a tengeri halak pedig tartósítva (szárítva, füstölve, sózva) jutottak el a szárazföld belsejében lévő távolabbi piacokra. A 14. századtól az északi- és a balti-tengeri sózott hering, majd a tőkehal már olyan mennyiségben került kereskedelmi forga-

orvostudomány fájdalmakkal, betegségekkel riogatta azokat, akik nem rangjuknak és társadalmi helyzetüknek megfelelő ételeket esznek. A gazdagoknak tartózkodniuk kellett a hüvelyesekből főzött nehéz levesektől vagy a nehezen emészthető és kevésé tápláló belsőségektől; a szegényeknek pedig kerülniük kellett a túlzottan finom és előkelő ételeket, mert azokat az ő durva gyomruk képtelen lett volna megemészteni. A 15. század közepén Michele Savonarola egyértelműen „udvari embernek” és „egyszerű népnek” való ételekről írt. A késő középkori értekezések a társadalmi helyzettel állandó összefüggésben tárgyalták az étrendet és az ételek minőségét. Az, hogy valaki úrias vagy pórias ételeket evett, lényének ugyanolyan alapvető és meghatározó tulajdonsága volt, mint amennyire társadalmi állapota. A középkori receptgyűjteményekben, szakácskönyvekben Európa-szerte mindenhol szerepelt a híres úgynevezett „fehér eledel”, ami csak fehér összetevőkből (tejből, túróból, rizsből, mandulából, fehér húsú halból, csirkemellből, fehérrépából stb.) állhatott. A konyhai tárgyú értekezésekben számtalan változata fordult elő. Az angol, francia, itáliai és katalán szakácskönyvekben fellelhető 37 féle „fehéreledel”-receptben egyetlen olyan alapanyag sem szerepelt, amelyiket kivétel nélkül mindegyikben elengedhetetlen ös�szetevőként említettek volna. Ez azt bizonyítja, hogy a középkorban már egyértelműen kialakultak egy-egy vidékre jellemző ízek, főzési sajátosságok, jellegzetesebb

DISPUTA Főtér

lomba, hogy a szegényebb rétegek számára is megfizethetővé vált. A középkori étkezésben a mennyiség mellett egyre hangsúlyosabbá vált minőségi szemlélet az asztal látványa, a fogások sokféleségének pazarsága és tálalása mellett az ételek egyre változatosabb és ös�szetettebb ízesítését, elkészítési módját, új ételkülönlegességeket, nyalánkságokat is jelentett. III. Ince pápa az 1200-as évek elején többek között a táplálkozás terén is tapasztalható világi hívságokat kárhoztatta. Elítélte, hogy az emberek nem érték be borral vagy sörrel, hanem gyümölcsborokat, szörpöket készítettek, nem elégedtek meg a húsok vagy termények természetes ízével és a sóval, hanem egyre többféle fűszert vásároltak. A fűszerek többsége drága importtermékként a társadalom többsége számára megfizethetetlen volt, így az ételek nagymértékű fűszerezése éppúgy a fényűzés, hivalkodás, társadalmi rang kifejezését szolgálta, mint az ételek mennyisége vagy sokfélesége. A középkorban azonban – Fernand Braudel kifejezésével élve – a „fűszerek őrülete” mindezeken túlmenően abból az egyszerű tényből is következett, hogy az emberek ízletesnek, jóízűnek találták a bőven fűszerezett ételeket. Egy 1393-ból származó francia szakácskönyv, a Le ménagier de Paris (A párizsi háztartás) ajánlása szerint például a szakács csak a főzés után adja az ételekhez a fűszereket, „a lehető legkésőbb”, hogy ízük jobban érvényesüljön. A középorban az orvosok egyértelműen úgy tartották, hogy a fűszerek „heve” elősegíti az emésztést és általában gyógyító hatású. (Nem véletlen, hogy a fűszerek többsége a gyógyászatból került át a szakácsművészetbe.) A szegényebb rétegek az ételek ízesítéséhez a különféle helyi növényeken (zeller, kömény, tárkony, hagyma, fokhagyma, majoranna, boróka, lestyán, borsikafű, áfonya, izsóp, retek, sáfrány), mustáron, eceten kívül lényegében csak sót használtak. A 13. századi salernói orvosi iskola orvosai a sót tartották a legfontosabb fűszernek, mert „az asztal valamennyi ételét megízesíti és frissen tartja”. Egy itáliai szakácskönyv tanúsága szerint a fűszereket a középkorban lényegében minden ételhez felhasználhatónak tartották: „végy egy uncia borsot, egy uncia fahéjat, s egy uncia gyömbért, nyolcad unciányi szegfűszeget és negyedannyi sáfrányt. Jól illik majd minden ételhez.” A középkorban a fűszerek mellett a táplálkozás minőségéhez is kapcsolódott „tudományos” orvosi elmélet, ami még a kora újkorban is erősen hatott. A korabeli

15

DISPUTA Főtér 16

ételek, amit az olyan, adott országra vagy tájegységre utaló elnevezések is mutattak, mint például „fehéreledel katalán módra”, „német húsleves” vagy „pármai pástétom”. Cristofero di Messisbugo 16. századi velencei szakácskönyve szerint „a magyar módra borban főtt pisztráng” a főúri lakomákon is csemegének számított. Ugyancsak nála „zsidósan elkészített ponty” receptje is olvasható. Egy württembergi receptkönyv írója, a 14. században élt Hannsen mester a lombard kocsonyát és a lombardiai kolbászokat, pástétomokat dicsérte. A legrégibb szakácskönyvek (előbb még latin, majd a különböző helyi dialektusok nyelvén) Itáliából maradtak fenn a 13–14. század fordulójáról. A 14. század végétől már katalán, francia, német, flamand stb. receptgyűjtemények is készültek. A legrégebbi (14. század elejei), még latin nyelvű szakácskönyv (feltehetően Nápolyban íródott) a legolcsóbb zöldségekből készült ételekkel kezdődött, ezután a különböző birka- és marhahúsos, majd szárnyas ételek következtek, a sort pedig a vadhúsból készített fogások zárták. Mindegyik húsételhez más-más ízű mártást ajánlott. Külön foglalkozott a tojásból, tejből és lisztből készült ételekkel, valamint a halak számos elkészítési módjával és a tortákkal. Egy későbbi, a 14. század második feléből származó, ugyancsak itáliai receptgyűjteményben külön csoportot alkottak a tűz, illetve parázs fölött, rostélyon és nyárson sült húsok (allesso és arrosto), amelyekhez pástétomos lepények (pastelli) és kelt tészták, azaz torták (torte) tartoztak. Másik csoportot jelentettek az olajban sültek (frittelle), a kocsonyák (gelatine), az árpával, kölessel, tésztával vagy (a késő középkortól) rizzsel és zöldségekkel főzött sűrű levesek (minestre), végül pedig a hígabb húslevesek (brodi és brodetti). A hússal töltött főtt tészta (ravioli) álítólag a 13. század második felében, a 14. század elején a Távol-Keleten is megfordult utazóknak köszönhetően terjedt el Itáliában. Persze a katolikus Európához közelebb fekvő területek ételei sokkal nagyobb hatással voltak a nyugati konyhaművészetre, mint Ázsia távolabbi részei. Az Ibériai-félszigeten például erőteljesen éreztette hatását az arab konyha, különösen az édességek terén. A lipcsei domonkosok rendházában fennmaradt szakácskönyv szerint a sült füge vagy a gyümölcskenyér Európa északibb tájaira is elterjedt. Az itáliai és dél-francia feljegyzésekben szereplő „szaracén leves” juhhúsból, babból, zöldségekből és rengeteg fűszerből készült. A baromfihússal ös�szefőzött rizset görög ételnek tartották.

A cukrozott ételek, édességek (mint például a szörbet) a keresztes hadjáratok nyomán kerültek el a Közel-Keletről és Kis-Ázsiából Európába. Cukorral gyümölcsöt is lehetett konzerválni. A tejjel főtt, cukrozott rizs, a tejberizs a késő középkorban jeles napok (lakodalmak, keresztelők, torok stb.) állandó fogása lett. Arra vonatkozóan, hogy milyen ételeket ettek a középkorban, a gazdag és előkelő háztartások számára készült szakácskönyvek és receptgyűjtemények helyett jobb képet kaphatunk a különböző konyhai rendtartásokból. A Sankt Gallen-i bencés apátság 1480 tájáról származó rendtartása szerint például egy hét folyamán a konyhafőnöknek a következő étrendet kellett elkészítenie. A vasárnapi főétkezéshez májas (vagy véres) hurkából álló előételt (esetleg tojással elkészített velőt vagy juhhúsos zöldborsót), káposztát vagy répát kellett főzni hússal, zabkását sültekkel. Vacsorára pacallal vagy szárnyashússal készült borsólevest, sült húst kásával. Hétfőn árpakását füstölt sonkával, kolbásszal és disznósajttal vagy hagymával összesütött, apróra vágott húst, estére pedig ecetben tartósított csülköt mártással és kásával. Kedden pacal vagy borjúfej, azután leves és baromfihús, borjúsült és köleskása, vacsorára cserépedényben sült tehéntőgy. Szerdán előételként bundáskenyér mazsolával, azután borsó főtt hallal, pirított káposzta sült hallal és valamilyen sütemény. Estére borban kockára vagdalt kenyér vagy tojásleves sült hallal, kásával. Csütörtökön leves, répa, sült hús. Pénteken bab, borsó vagy kása hallal, töltött tojással, estére szintén hal kásával. Szombaton hagymaleves vagy tejben főtt tojás almával, majd hal vagy sült hús zabkásával, vacsorára ordaleves, halkocsonya és kása. A kolostoron belül az apát rangja – a nemesi társadalomhoz hasonlóan – azzal is kifejezésre jutott, hogy neki „hét személyre” főztek. A középkorban a vízben vagy tejben főtt különféle kásák az alsóbb néprétegek asztalánál hétköznapi eledelnek számítottak. A 12–13. századból fennmaradt adatok szerint azonban még a nemesi konyhákban is gyakori volt a szalonnán párolt zöldségből, olykor sóska hozzáadásával készített leves, melyet liszttel vagy kásával főztek össze, esetleg még sajtdarabokat is tettek bele. A már említett Le ménagier de Paris írója szerint a legkedveltebb napi leves a borsópüré leves volt, amit úgy készítettek, hogy a darált borsót szalonnával megpirították, vízzel felfőzték, majd főtt és zsírban pörkölt csirkehús darabkákat tettek bele.

tették, és a nagyvadak, ökrök fogyasztása némileg háttérbe szorult. Ez a gasztronómiai változás összefüggött az életmód és a nemesség társadalmi szerepének változásával: a harcos lovagokból fokozatosan udvari nemesek lettek. Az ehhez kapcsolódó, kifinomultabbá váló ízlés az ételek között a „fehérebb” és „könnyebb”, puhább húsokat részesítette előnyben a négylábú, nagytestű állatok „vörös” és keményebb, szárazabb húsával szemben. Talán az a körülmény sem volt elhanyagolható, hogy a nagytestű állatokat egészben, nyárson 10–14 órán keresztül is kellett sütni. A középkori konyha újítása közé tartozott a zöldségek (elsősorban a káposzta, répa, uborka, bab) sóval és kovásszal történő tartósítása, ahogyan a középkor találmánya volt a húsok és különböző növények (uborka, saláta, gomba, articsóka stb.) ecetes konzerválása is. A gyümölcsöket leginkább aszalással tartósították. A konyhaművészet középkori megbecsültségét leginkább az érzékelteti, hogy számos királyi szakácsot még nemesi rangra is emeltek, mint például Zsigmond király, aki Eresztvényi Pál fiának, Ferencnek, a csukasütés mesterének nemesi címet adományozott.

Irodalom Jean-Louis Flandrin – Odile Redon: „Les livres de cuisina italiens des XIVe et XVe siècles”, in: Archeologie Medievale VIII (1981) Bridget Ann Henisch: Fast and Feast. Food in medieval Society. London, 1936. Odile Redon – Francoise Sabban – Silvano Serventi: La gastronomie au moyen age. Paris, 1992. Reay Tannahil: Food in History. London, 1973. Wolfgang Schivelbusch: Das Paradies, der Geschmack und die Vernunft. München–Wien, 1980. Irmgard Bitsch – Trude Ehlert – Xenja von Ertzdorff (Hrsg.): Essen und Trinken in Mittelalter und Neuzeit. Sigmaringen, 1987. Hoffmann Tamás: Európai parasztok. Életmódjuk története II. Az étel és az ital. Bp., 2001. Massimo Montanari: Éhség és bőség. A táplálkozás európai kultúrtörténete. Bp., 1996.

DISPUTA Főtér

A végén tojást is ütöttek rá. Ezzel szemben a würzburgi érsek jegyzője által 1350-ben készített, 96 receptet tartalmazó Daz buoch von guoter spise (A jó ételek könyve) című műben egyetlen levesről sem esik szó, kizárólag a különféle húsok és sültek elkészítésével foglalkozik. A középkori konyha leginkább olajat és vajat, esetleg faggyút használt a sütéshez-főzéshez, sertészsírt – értékes mivolta miatt – pedig csak elvétve. Amikor 1450 végén Jó Fülöp burgund herceg felesége, Portugáliai Izabella Brugge-ben tartózkodott, vajban sült halat és disznózsírban sült húst evett. Édesítésre a méz és a nádcukor szolgált. A húsok mellé felszolgált mártások legfőbb fűszere a bors, a koriandermag és a kömény volt, továbbá különféle fűszernövények, só. A marhahúshoz többnyire vörösborban főzött almát tálaltak, melynek levét mézzel (vagy nádcukorral), borssal, gyömbérrel, szerecsendióval, mazsolával ízesítették. A fűszereket azonban nemcsak az ételekhez, hanem az italokhoz is használták. A hamar megsavanyodó borokat mézzel, szegfűszeggel, fahéjjal, gyömbérrel, ánizzsal, sőt mentával javították. A középkori konyhaművészet és gasztronómia újítása nemcsak az ókorban még ismeretlen fűszerek (szerecsendió, gyömbér, szegfűszeg stb.) használatát jelentette, hanem a torták széles körben elterjedt divatját is. Krónikák feljegyzéseinek, szakácskönyvek receptjeinek hosszú sora tanúsítja a különféle néven (pastello, pastero, enpanada, crosta, altocreas stb.) ismert töltött torták sikerét. Ezekbe rétegenként húst, halat, sajtot, tojást, zöldségeket stb. raktak, a tölteléket pedig tésztaréteggel borították és kemencében kisütötték. A 13. század közepére a torták a mediterrán területeken a városi konyha nélkülözhetetlen részévé váltak. A Chronicon Parmense feljegyzése szerint például Párma lakói még az 1246-os éhínség idején (amikor pedig már lenmagból sütötték a kenyeret) is készítettek szinte töltelék nélküli, répával, füvekkel, gombákkal gyéren megszórt tésztarétegekből álló ún. „ínségtortákat”. A középkor századai során a gasztronómia abból a szempontból is sokat változott, hogy mit tekintettek az ételek hierarchiájában legelőkelőbbnek. A korai középkorban még vitathatatlan volt a nagy testű állatok, különösen a vadak egészben, nyárson sült húsának rangja és tekintélye. A késői középkorra azonban az arisztokrata udvarokban a kifinomult gyomorhoz leginkább illő húsnak már a fácánt és a foglyot tekin-

17

Ratkó József DISPUTA Macskakő

Budapest, 1936. aug. 9. – Nagykálló, 1989. szept. 13.

18

A Ratkó család Budapesten lakott, de 1949-ben, Ratkó József édesanyja halála után hamar felbomlott, és a Ratkó gyerekek a hajdúhadházi gyermekvárosba kerültek, amely később Tiszadobra költözött. Ratkó József itt, Tiszadobon fejezte be az általános iskolát, a nyíregyházi Kossuth Lajos Gimnáziumban érettségizett, majd a szegedi tudományegyetem magyar–olasz szakos hallgatója volt, de tanulmányait nem fejezte be. Első verse 1953 decemberében jelent meg a Szabolcs-Szatmári Néplapban. 1954-ben, a Debrecenben kiadott Túl a Tiszán – Tiszántúli költők és írók művei című antológiában szerepelt verseivel. 1954-től közölték verseit a napilapok és folyóiratok, többek közt a Szabolcs-Szatmár Népe, az Irodalmi Újság, az Alföld, később az Új Írás, a Napjaink, a Tiszatáj, az Élet és Irodalom, a Kortárs és a Forrás. Első verseskötete, a Félelem nélkül, prózai Önéletrajzával együtt 1966-ban jelent meg. Berkeszen pedagógusként, Nyíregyházán újságíróként dolgozott, végül a nagykállói Krúdy Gyula Járási Könyvtárat igazgatta haláláig. Az ének megmarad (Hetek) versantológia költői közösségéhez tartozott. Nagy sikerű verses drámáját, a Szent Istvánról szóló Segítsd a királyt! a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház mutatta be (1985). Lefordította Szophoklész Antigonéját, amihez Kreón címmel ikertragédiát írt. 1983 és 1987 között a Hangsúly című hangos folyóiratot szerkesztette, amelyet a Nyíregyházi Rádióban „lapoztak fel” havonta egyszer.

A Hangsúly, a Nyíregyházi Rádióban hangos irodalmi és művészeti folyóiratként indult 1983. november 14-én. Azzal a szándékkal szerveződött, hogy egy valamikor nyomtatott folyóirat magva legyen. Szerkesztői: Antall István újságíró, Görömbei András irodalomtörténész, Nagy András László színházi rendező és Ratkó József voltak. A Negyven év, negyven vers című esszésorozat szintén a Nyíregyházi Rádióban hangzott el a Hangsúly „édes gyermekeként” 1985. május 14. és 1986. december 14. között. Ratkó József a közelmúlt klasszikusai és a kortárs magyar költők versei segítségével idézte fel az elmúlt negyven esztendő magyar történetét. Minden alkalommal egy vers hangzott el, amelyhez rövid bevezető esszét írt. ***

Negyven év, negyven vers* részletek Illyés Gyula: Bartók Nem először s nem utoljára hallanak Illyés-verset sorozatunkban. Mert mégiscsak ő volt itt a Gazda, akinek szeme és elméje számon tartotta minden bajainkat. A költemény, amit hallani fognak, 1945 utáni költészetünk egyik legfontosabb darabja. Hogy is szól a tétel? A művészet értékteremtés, vagy legalábbis: értékmentés. Nos, Illyés Bartók-verse mindkettő egyszerre. Amikor a félreértett szocialista realizmus mint stílusirányzat, s hazai kultúránk primitív fináncai az egyszerűség és a közérthetőség nevében megbélyegezték – más halhatatlanok mellett – Bartók művészetét is, mondván, hogy az hangzavar, hogy embertelenül kilátástalan, agresszív és érthetetlen, legnagyobb zeneköltőnkért legnagyobb – mert leggondosabb – költőnk fogott tollat, s törvényi pontossággal mutatta fel a bartóki mű tisztaságát, elemi szükségletünket e „hangzavarra”. Gondolom, ismerik és szeretik ezt a verset annyira, hogy magyarázni ne kelljen. Felismerései, igazságai oly nyilvánvalóak, hogy bármikor munkára foghatók, a közszóban is, s legfőképpen közgondolkodásunkban is.

Csoóri Sándor indulását már magam is ámulattal szemlélhettem. Első kötetében, a Felröppen a madárban szociografikus pontossággal kérdezett-érzett rá az ötvenes évek magán- és közbajaira, izgatottan bírált, lázadt, s a hagyományos versformákat feszegette költői indulata, merész képei. Való- és igazlátása okán-jogán a Szárnyas csikó-nemzedékhez, Nagy Lászlóhoz, Juhászhoz, Simon Istvánhoz kötődött, s kötődik ma közülük a legnagyobbhoz, néhai Nagy Lászlóhoz. Nem látványosan újította meg a magyar költői beszédet, de tudtatudja, hogy a költészet „a soha nem hallott szép szavak anyanyelve”. Elmélyült, pontos gondolkodó, ahogy esszéi is mutatják. Sorolhatnók a népi szürrealizmus követőihez, újrahonosítóihoz, ám költői eszközrendszere nem fér meg egyetlen irányzat szerszámosládájában sem. Nem az eszköz, hanem a mondandó, a megélt és megszólaltatott emberség a fontos költészetében. Ismerik most következő versét. Antológia-darab. S hogy mégis újra elővesszük, azért, hogy megfigyelhessék mély megrendültségét, megfegyelmezett fájdalmát, s azt az elemi kiszolgáltatottságot, amelybe sokunk édesanyja belekényszerült. Pilinszky János: Apokrif Mi ez az egy verstömbbe zárt fájdalom? Lélek-csuszamlás? Eszme-rengés, amelynek epicentruma a lélek? Sírás ez, a Mindenség sírása, a Lét ős-sírása, óriás könnycsepp Isten szeme sarkában, emberarcon lezúduló, föltartóztathatatlan könny-lavina, de amely nem pusztít, de tisztít. Eltakarítja az ember rom-reményét, rom-hitét, hogyha majd magához tér, ha fölocsúdik, ha fölocsúdhat még a fasizmus szörnyűségei okozta kábulatból, rettenetből, akkor új hittől, új reménytől szépülhessen. *

Közreadta Babosi László, a szöveget gondozta Ratkó Lujza.

DISPUTA Macskakő

Csoóri Sándor: Anyám fekete rózsa

19

Így van-e? Vagy lenne ez a vers csupán az emberség világvégi látomása, a lélek apokalipszise? Nem. Inkább a mégis lábadozó reményé – szemközt a pusztulással. Nagy László: Himnusz minden időben Gyöngédség és erő, esdeklés és hadparancs, dicsőítés és könyörgés, készenlét és remény ez a vers, új mítosz. Zsoltáros ünneplése annak, akihez szól, de megnevezett tulajdonságai, elemi szükségletei a mindenség új, summás legényének, Nagy Lászlónak is. Túl 1956 magyar – de nem csak magyar – tragédiáján, adódik az embernek önként a felismerés: tétje a létnek nem a halál, nem a pusztítás és a pusztulás. „Az alkotó élet becsület-ügy.” Mert „lerogyni nem szabad élve”. A mindenség életösztöne munkál ebben a versben is, mint majd a későbbiekben. Mert ezzel a verssel veszi kezdetét az öntanítás, az iszonyú és a gyönyörű, a halál és az élet, a fagy és a tűz, a borotvaélen létesült egyensúly, a kritikus szakaszba fordult bajvívás, a drámai készenlét dialektikájának fölismerése, megtanulása és kimondása – és reménnyé ötvözése. Berda József: Egy kendermagos tyúk dicsérete Barátainak s a körüle legyeskedőknek még holtában is Berda Jóska volt. Tiszteljük meg most úgy, ahogy versei élén olvasható: Berda József, akiről az irodalomszerte kerengő vaskos adomákból hallottam először én is. Verseiben a diákköltészet legjobb hagyományai újultak meg; humora, életszeretete, derűs életszemlélete még gorombább verseiben is átüt, világít. Talán Krúdy Gyula tudott úgy lakomázni, s írni erről a budai kiskocsmákban, ahogy ez a papnak indult ember, akit – ha volt volna ilyen – bízvást megválasztottak volna a magyar Bacchus szerzetesrendje főnökének. Napról napra élt, példás szegénységben, s ha versei után kicsi pénzre volt kilátása, hol ide, hol oda táviratozott, tudósítván asszonyhíveit érkezése felől, akik – aszerint, hogy mely ételnek voltak főzőmesterei – ludaskásával, tyúkhúslevessel, túrós csuszával várták. Berda József talán az ország legszegényebb ínyence volt. Egy-egy ínyes verse olvastán talán ezért nyel nagyokat ma is az ő különös költészetét kedvelő olvasó. Simon István: Nem elég Arany János-i szelídség, lírai gyöngédség, egyszerűség jellemzi a Szárnyas csikó-nemzedék leghalkabb, legvisszafogottabb hangú, immár néhai tagját, Simon Istvánt, akit nem csak indulása, életkora köt e nemzedékhez, hanem az azonos szellemiség is: a gondolkodói és erkölcsi igényesség. Ő is megszenvedi az ötvenes években az eszme és az eszmei gyakorlat tudathasadását, de a fényes szelek sikálta hitet föl nem adja. Falusi életképei derűs magabiztosságot sugallnak, bajaink láttán himnuszt ír az értelemhez, amely majd helyrehozhatja, kiigazíthatja az elkövetett hibákat, bűnöket. Most hallható verse, amelyet a költő higgadt bizodalma diktál, nem csak azért fontos, mert konokul újramondja az ember megszenvedett evidens igazságait és hitét, hanem azért is, mert továbbgondolja, továbbmondja a ’45-ös nagy Illyés-vers, a Nem volt elég! eszméltető megállapításait, kapcsolódván így is a magyar költészet nagy hagyományaihoz: Petőfi, Ady, József Attila és természetesen Illyés Gyula lírájához.

DISPUTA Macskakő

Weöres Sándor: Le journale

20

Weöres Sándor a magyar költészet arisztokratái közül való, s volt idő, amikor éppen ezért elhallgatták, hivatalból haragudván mindenféle arisztokratákra, a szellem arisztokratáira is. Elhessent – hál’ istennek – az az idő, s mára méltó helyére került ez a hihetetlenül gazdag költészet, amelynek jelentőségét talán azzal is érzékelhetjük: ebben a lírában egy nyelven, s szerencsére éppen magyarul föllelhető a világ költészetének teljes formakincse. Heverészhet az induló költő a lelkén: nem kell nyelvtanulással gyötörnie magát, hogy eltanulhasson mindent, ami költőségéhez kötelező. Persze lekicsinyellnénk Weöres Sándort, ha csak ennyit tartanánk róla. Költészetében együtt tenyészik-virágzik játék és halálos gond, varázslat és kézzel fogható valóság, a lélek és az ész filozófiája. Le journale című versét nem idézhetjük teljes terjedelmében, de az elhangzó részletből is kitetszik a szerző fölényesen derűs iróniája, a vaskos realitások és tündéri irrealitások együvé keverése: a duális gondolkozás más verseiben is megcsodálható bravúrja.

Ratkó József: Mikor a részegek Ne vegye szerénytelenségnek a hallgató, hogy e vasárnap reggelen saját versemet húzom elő. „Használni akarok, nem tündökölni.” Teszem tehát azért, hogy beszélhessek a Hetekről, akiknek a verseire rövidesen sor kerül, s akik az itt elhangzó versben – keresztnevükkel s remélem szellemükkel – együtt vannak. Mert én is hozzájuk tartozom. Sorolom őket: Ágh István, Bella István, Buda Ferenc, Kalász László, Raffai Sarolta, Serfőző Simon (a hetedik éppen én volnék), de ideírtam, mert nem üt el tőlünk, Kiss Annát is. S számítanék még öt-hat költőre, de nem fértünk többen el a versben. Kik a Hetek, s persze a többiek? Azok a költők, akiknek költői alapélménye József Attila, emberi alapélménye pedig a magyar szocializmus elmélete és gyakorlata közti szakadék volt. Neveznek minket etikus nemzedéknek is, fintort vetvén annak az évszázados tapasztalatnak, hogy író, valamirevaló író csak etikus emberből lehet. Ennyi kívánkozott nagyhir­te­len a vers elé. Zelk Zoltán: Hány ezer év? Zelk Zoltán immár holtomig úgy él képzeletemben, mint álombeli öreg suszter, aki tévedésből vagy tán szándékosan (persze szándékosan) nem lábbelit: kaptafára húzott verseket foltoz, javít, szemüvege fölött pillantva a megrendelőre: jó lesz? Siratnivalóan gyönyörűeket írt. Ahogy fogyott az élete, ahogy kisemmiződött a világból, úgy teltek meg versei élettel, reménnyel, úgy gazdagodtak szépséggel. Talán ő írta költészetünk legkeservesebb asszony-siratóját, a Sirályt. Hány ezer év? című verse pontosan mutatja a költői munkamódszert: minden fölöslegeset lekanyarít a versről, így lesz lélekre illő, szoros, de nem fojtogató fájdalmú. E költeményben is – mint legtöbbjében öregkori verseinek – maga a Lét történik meg, ahogy volt, ahogy van. Buda Ferenc: Az elmondhatatlan szavak Szószóló barátaim közül őt szeretem, tisztelem legjobban. Nincs megfontolatlan szava. Nyúl akármihez, remekel. Ritkán ír, megváratja a verset, s ekképpen türelmetlen olvasóit is, de ami tolla nyomán születik – végérvényű. Születése és sorsa okán-jogán gondjává s énekévé a szegénység lett. A tarló-arcú öregek, vízmosás-arcú költők, a tanya-haza hívják elő verseit. És újra meg újra a gyász: a lét éjszakája, a halál. Örök gond ez a költészetben, vélheti a hallgató; s igaza van. De ma másképpen is gond, mint korábban. A XX. század egy több ezeréves halál-mítoszt, a vallásét kérdőjelezte meg a maga anyagközpontú gondolkozásával – hullatván ezzel a halandót örökös semmibe, keserves munkára sarkallva a költői képzeletet: új halál-mítoszt kidolgozandó. Nagy László, Juhász Ferenc s mások igyekezete mutatja, mennyire sürgős és odázhatatlan ez a munka. Az elmondhatatlan szavak Nagy László temetésére fakadtak, panaszolva a veszteséget, megdöbbenésünket a Legelső Csillag hulltán.

Bella Istvánról a barátság jogán is szólhatok ebben a műsorban. Együvé tartozunk, szavaink együtt lélegeznek, amióta megtanultuk az írást. Nemzedék- és bandatársam ő Ágh Pistával, Buda Ferenccel, a Hetekkel együtt, akik egymáshoz verődtünk, egymáshoz szoktunk közös élményeink, hasonló szándékaink okán. Egy drágakövet fújunk, mondhatnám önelégülten; s bár Bella István is igen kedveli a magyar nyelv fölséges szójátékait, vegyük le magunkról ezt a játszó mondatot – illetlen. Verset szólva „világul” beszél a költő, „Földül”, „Európául” – „hazámul”, mert a lélek szüksége szerint beszél. Nézze el a hallgató, hogy első kötetének, a Szaggatott világnak indító versét nem színész mondja most, hanem én. Ez a vers Bella István és így a Hetek ars vitaeje is. Ágh István: Az ő nagy barna szemében Népmesék, regösénekek közt, Nagy László kisöccseként növekedvén férkőzött egyre közelebb nyelvünk őstermészetéhez, s bánik a szóval akképpen, hogy a nyelv képteremtőképtermő képességét meg sose sérti: verseiben a szavak szabadok és tiszták, elemi jelentésükkel vannak jelen. A valóság és a nyelv elemi viszonyát mutatják fel, zavarba hozva a kritikusok sorozóbizottságát, mert Ágh István verseiben együtt találják az expresszionis-

DISPUTA Macskakő

Bella István: Csak aki olyan fiatal

21

ta, szürrealista, realista képeket oly természetes együttlétben, ahogy az ép szemű világlátók, a nagy költők lírájában. Ágh versei szivárványszínűek tehát. Költői fantáziája bontja fel a valóság alapszínét ily tündökletesre, hogy jobban rálássunk. Ady nagy barna szemét idézi itt következő versében, Adyt idézi, aki magyar költő számára kikerülhetetlen, hacsak nem akar nepperré, tollas svihákká válni. Kalász László: Nem tudsz A „zsilett-szélű országhatáron”, Szalonnán élő Kalász László versei oly természetesek, mint az eleven füvek, gyíkocskák, nyújtózkodó bokrok, ágaskodó fák. Oly természetességgel fakadnak a költő tolla alól. Versbe szólít mindent, amit meglát, versbe bónyálja fájdalmait is. A középkori énekmondók remeklő készségét örökölte – kitől is? Apjától? Anyjától? Nagyszüleitől? Nem tudhatni. Más költők megkínlódnak a szóért; ő örömmel s mámorosan ejti a szót, mintha népdalt énekelne. Kortársaim közül tán éppen ráillik legjobban ama híres Babits-mondat: „Nem az énekes szüli a dalt, a dal szüli énekesét.” Most elhangzó verse is igazolhatja ezt. Illyés Gyula: Várakozások Sorozatunkban harmadszor szólal meg Illyés-vers; ezúttal csak részleteiben, a teljes költemény ugyanis igen hosszú. Miért idézzük őt újra meg újra? Mert ő volt mégiscsak a Gazda, aki rajtunk tartotta a szemét, törődvén az ember és a nép, a nemzet csip-csup ügyeivel éppúgy, mint életbe vágó gondjaival. A Várakozások az Illyés-életművön belül, de az egész magyar költészetben is a legnagyobb versek közé sorolható. Mestermű. Pontos, cifrátlan, tiszta beszéd. Bárkit megigéz, beavat, közel enged magához, aki reménykedve várt és várt és várt valamire valamikor. A meg-megiramodó indulatot visszafogja a költő higgadtsága, hiszen nem lázadni vagy lázítani, hanem ítélkezni akar. A várakozás, mondja a vers, remény – felemeli a várakozót. S ha hiábavaló, ha túlhajtott remény: megalázza a várakozót. Fölfoghatnók ezt a verset ereszkedő lejtésűnek is, mint népdalaink zömét, hiszen rest Históriánk ösztökélésével, a jövő sürgetésével kezdődő vers pénz és levél, és az utolsó villamos várásáig csökken. Ám tudni kell: várjunk mohón és követelőzve vagy óvatos félelemmel bármit is, mégoly apró dolgot is – a jövőt várjuk. Mert a jövő sem más: mindennapi létünk kockáiból kirakható építménye az időnek.

DISPUTA Macskakő

Nagy László: Elhúllt bolondok nyomán

22

Alig néhány napja Debrecenben vitát rendeztek Nagy László költészetének korszerűségéről. Készülvén megszólalni magam is, arra gondoltam: Nagy László intelmei címmel beszélek azokról az erkölcsi-emberi normákról, amelyek költészetének csillagi erejét adják. Néhány rövid nap nem volt elégséges a felkészülésre, ezért nem szólaltam fel, de nem mondtam le az intelmek megírásáról. Nem mondtam le azért, mert a Nagy László-i élet és életmű azt példázza – legalábbis számomra –, amit nem egyszer leírtunk már: nagy költő, nagy művész csak abból az alkotóból lehet, aki tisztán él, akit a hő, a hó az erkölcsi erózió nem kezd ki. S hogy miért éppen az Elhúllt bolondok nyomán című verset választottuk a költő nagy versei közül sorozatunk utolsó előtti darabjául, szolgáljon arra magyarázatul az, hogy ez az ars poetica érvényű költemény ide is szól. Négy sorához – „ha tüntetve hogy éljen a rák/ harsog a köpenyhad fehéren/ fölzokog a vers feketében/ kidadogja ki van veszélyben” – az úgynevezett Béres-ügy, amelynek Nagy László is tevékeny harcosa volt, adta az ihletet. S a többihez mi? Egyfelől a romolhatatlan hit „a májusért fölkelt beszéd” erejében, másfelől a veszejtők, a reményt nyögetők, a rablók elleni harag.

(Ratkó Józsefnek)

Dusa Lajos

A tél A szélben megreccsen a szálfa, s szarvasborjakat üt agyon a fagy halálos zuhanása. Tüzet rakok, mert hazug rendjel a jégvirág – és ilyen törvényt hiába szolgál ki a reggel. Sok kis zúzmara-rágalom hiába konspirál a renddel: bennünk lüktet a fájdalom;

DISPUTA Macskakő

s ha mi nem vagyunk boldogok, akkor eljön a mi időnk. –  Hallod, a szűz hó hogy ropog?

23

„Tamás bácsival gyakran találkoztam…” Babosi László DISPUTA Macskakő 24

Ratkó József és Kiss Tamás kapcsolatáról – levélváltásaik tükrében Ratkó József (1936–1989) életművét feltáró kutatásaim során megkerestem az ismert debreceni költőt, Kiss Tamást (1912–2003), aki egy hosszú beszélgetés után átnyújtotta nekem hat darab, Ratkótól kapott levél fénymásolatát, s hozzájárult közreadásukhoz. Elmondása szerint már régebben szerette volna kiterjedt levelezését egy-egy hosszabb, levelezőtársairól szóló emlékező esszével együtt megjelentetni, de sajnos ebben szembetegsége megakadályozta. Végül 2002-ben Kettős tükör című könyvében – jegyzetapparátussal ellátva – publikálta a magyar irodalom jó néhány jelesétől kapott levelét. A feladók között természetesen ott található a fiatal Ratkó József is, akinek azonban csak három levelét tartalmazza a könyv. A következőkben e három levelet, valamint a Kettős tükörből kimaradt további Ratkó-leveleket és Kiss Tamás Ratkónak küldött két levelét szeretném megismertetni az olvasókkal. A Ratkófilológia és a Ratkó művészetét kedvelők számára rendkívül értékesek ezen személyes hangvételű, információkban gazdag levelek, mert az eddig rejtve maradt életrajzi tények mellett bepillanthatunk Ratkó költői műhelyébe is. Először azonban szóljunk röviden a két költő kapcsolatáról. Ratkó József az 1950-es évek közepén nyíregyházi gimnazistaként kezdett el publikálni helyi és országos periodikákban1. Ez idő tájt került kapcsolatba a számára „igen kedves” Debrecennel, a város folyóiratával, az Alfölddel, és több itt élő költővel, irodalmárral, köztük Kiss Tamással, aki ekkoriban tanári munkája mellett az Alföld egyik szerkesztőjeként is tevékenykedett. A debreceni poéta számos kezdő költő indulását segítette: többek közt Buda Ferenc, Kalász László, Demény Ottó, Stetka Éva, Sipkay Barna és Ratkó József tehetségét is

az elsők között ismerte fel2. Mindegyiküknek „figyeltem a fejlődését, lektoráltam, közöltem kéziratát”3 – emlékezett vissza Kiss Tamás. Ratkó és Kiss Tamás személyesen először 1959 márciusában Debrecenben találkoztak. Ettől kezdve kapcsolatuk rendszeressé vált: „Tamás bácsival gyakran találkoztam, beugrottam Debrecenbe, elmentem a lakásukba, vittem az új verseimet és akkor még nem röstelltem, ha szembe dicsérnek”4 – emlékezett vissza 1987-ben Ratkó, a debreceni irodalmi múzeumban Kiss Tamással közösen tartott irodalmi ankéton. Ratkó „Jóska” „szinte apjaként szerette Tamás bácsit”, aki „mindkettőnknek a pályáját egyengette” – erősíti meg, barátja Buda Ferenc5. Mindezek mellett természetesen számos irodalmi esemény, író-olvasó találkozó6 adott alkalmat a személyes találkozásokra, annál is inkább, mert Ratkó ekkoriban már tagja volt az Írószövetség Debreceni Csoportjának. Amikor pedig 1964 szeptemberétől a nagykállói könyvtár igazgatója lett, sok jeles irodalmárt hívott meg Nagykállóba író-olvasó találkozóra, köztük többször Kiss Tamást is. A levelek és az egymásnak írt dedikációk hűen tükrözik, hogy a két költő között egyfajta atya-fiúi barátság szövődött, s egymás szellemi teljesítményét kölcsönösen elismerték, tisztelték. Az itt bemutatott levelek az 1950-es és 1960-as években születtek, ami persze nem jelenti azt, hogy utána megszakadt volna a kapcsolatuk, csak már leveleket nem írtak egymásnak. *** Kedves Bátyám, örömmel vettem levelét, melynek jöttét Horváth Miklós7 Bátyám előre jelezte. Ilyen

Erről lásd: Babosi László: „Vigyázzatok, ha közelíttek hozzá…” Ratkó József életrajza I. rész (1936–1966). = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 2005, 1. sz., 107–123. 2 Kiss Tamás: Rejtett évgyűrűk. = K. T.: Arcok és emlékek. Esszék és tanulmányok. Debrecen, 1990, 260. 3 Uo. 4 Debreceni Városi Könyvtár Helytörténeti Fotótárának Hangtára. 319/c. 5 Albert Zsuzsa: Legenda Ratkó Józsefről. Albert Zsuzsa, Antall István, Ágh István, Babosi László, Buda Ferenc, Bugya István, Jánosi Zoltán, Kocziszky Éva, Nagy András László és Serfőző Simon kerekasztal-beszélgetése = Hitel, 19. évf., 2006, 9. sz., 87. 6 Például 1964. április 11-én Mátészalkán, a Móricz Zsigmond Művelődési Házban Bata Imre, Kiss Tamás és Ratkó József részvételével tartottak író–olvasó találkozót. = Alföld, 1964, 5. sz., 487. 7 Horváth Miklós (1910–1991) pedagógus; Ratkó József Nyíregyházán a Kossuth Gimnáziumban ismerkedett meg vele. Kapcsolatukról lásd: BABOSI László: „Kedves Miklós Bátyám!” Ratkó József levelei Horváth Miklóshoz. = Partium, 2003, Tél, 27–37. 1

Hiszen ha nem igazoltam volna, nem engednek szigorlatra. Kértem, tekintsék azt, hogy gyermekem lesz, akit el kell majd tartanom. Emberséget kerestem ott, ahol csak szabályok vannak – bár a szabályok sem szólnak ellenem. Most aztán mit teszek? Tanítani akartam, s levelezőn folytatni az egyetemet, de a tanításhoz az alapvizsgák letétele szükséges, s nem engedték meg a pótszigorlatot. Írtam Benke Valériának12, ha ő sem engedi, dolgozni fogok. Tudom én azt is. Megtanultam. Nem könyvből lestem el, mint mások. Sok kasza-, kapanyél emlékszik a kezemre. Ha letehetném mégis a szigorlatot, többet Szeged nem lát engem; keresek más egyetemet. Jelenleg apósomék nyakán élünk, havi 500 Ft irodalmi ösztöndíjjal. Kényelmetlen. Ha valahol tudnék lakást szerezni, ámbátor se bútorom, se tüzelőm, rögvest elmennék innen, noha apósomék áldott jó emberek. Így vagyok. Így vagyunk. Egyelőre ennyit magamról. Verseket küldök. Bármelyik közlésébe beleegyezem. A már közölteket megjegyzem. Gondolom, jó lenne, ha Miklós Bátyámtól13 is elkérne néhányat, neki több Ratkó-verse van, mint nekem. A legfontosabbat hátra hagyom: Rajtam kívül még ketten lesték az Alföld megjelenését, két barátom: Nagyfalusi Tibor14 és Bécs Ernő15. Gondolom, Bécs Ernőre emlékszik. Az Alföld már közölt tőle. Nagyon tehetséges emberek. Ez nem dicséret, hanem tény, amelyet Illyés Gyula bácsi is megállapított, amikor tavaly jártam nála. Tibor 21 éves óriáscsecsemő, Bécs Ernő 29 éves. A verseket mutatóba, szorosabb kapcsolatok fölvétele végett küldik, küldjük. Azt hiszem, az Alföld sokat nyerne közöltetésükkel. Igaz, Ön ezt jobban meg tudja állapítani, és mi tisztelni fogjuk az Ön döntését. Magam részéről, ha már lehetőség van rá, szeretném, ha a Szerda, csütörtök, péntek (?), Siratóének16, Mondóka, Mert vér ez is, Isten17 és néhány epig-

Ratkó József 1958. április 9-én vette feleségül csoporttársát, Hargitai Lujzát. Ratkó Lujza 1959. január 16-án született. 10 Király István (1921–1989) egyetemi tanár, akadémikus, irodalomtörténész 1957. szeptember 16-tól 1961. január 31-ig Szegeden a magyar irodalomtörténeti tanszék vezetője volt. Utána az ELTE tanára lett. 11 Lásd: Szegedi fiatalok antológiája. Szerk.: KIRÁLY István, KISS Lajos, Budapest, 1959, Szegedi Tudományegyetem Collegium Artiuma – Szépirodalmi Könyvkiadó. 12 Benke Valéria művelődésügyi miniszterről van szó. 13 Horváth Miklósról van szó. 14 Ratkó József egyik egyetemi társa, aki ekkoriban szintén írt verseket. 15 Bécs Ernő (1929–1985) költő. 16 Megjelent: Alföld, 1959, 2. sz., 49. 17 Megjelent: Alföld, 1959, 2. sz., 47.  8  9

DISPUTA Macskakő

elismerést – különös – utoljára és először is a debreceniektől kaptam, amelyet tán Ön is megtoldott egy-két jó-szóval. Velem sok lényeges dolog történt maturandus korom óta: feleséget vettem8, lányom született9, iszonyatos beteg voltam – de megváltoztatni felfogásomban, nézetemben egyik sem tudott. Hanem mégis volt egy dolog, amely nagyon befolyásolta a hátramaradt két esztendőt: 1956 októbere. Noha sem módomban, sem szándékomban nem volt tennem pro avagy kontra, utána kígyót-békát kiáltottak rám, s sok hátrányom származott belőle. Túl vagyunk ezen is. Aztán 1957 májusában megbetegedtem, vízióim, borzalmas félelemérzéseim, hallucinatióim voltak. Meggyógyultam. De a betegség másfél esztendeje alatt írt verseket már nem lehet meggyógyítani, bár a szegedi szellemi felcserek már megállapították a diagnózist is… Említettem már, hogy immáron három életem van. Egyik a költészeté, másik a feleségemé s mind a három a kislányomé. Bajom az van. A mélyen tisztelt Rektor Úr nem engedélyezte II. éves olasz szigorlatom első megismétlését. Múlt év júliusában, majd szeptemberében Pesten kezeltek a hárshegyi idegszanatóriumban, s a szeptemberi kezelés (altatás) után elvesztettem az emlékezőtehetségemet, amely kb. 3 hónap alatt jött rendbe. Novemberben, 15 napi küszködés után megkíséreltem a szigorlatot, amely nem sikerült. Egyszakos akartam lenni, de Király István10 elutasította kérésemet, u. i. akkor olvastam fel az írókörben a miniszter-nagynénit, amelynek hatására kiebrudaltak kettőnket a körből és a készülő antológiából11. Persze ez még nem baj, mert az antológia résztvevői – egy-két kivételével – tehetségtelenek. Az egyszakosítási kísérlet után le akartam tenni a pótszigorlatot, de nem engedték. Sőt! A második év megismétlésére utasítottak, holott csak egy tantárgyból buktam el, s a II. év első féléve érvényesen lezárt. Indok: hiányzás – dehát én azokat a hiányzásokat kivétel nélkül igazoltam!

25

ramma közül választanák ki leközlendő verseket18. Még egy kérésem volna Tamás Bátyámhoz: ha megvolna a Debreceni Magvető által kiadott – ha jól emlékszem – Túl a Tiszán c. antológia19, amelyben egy-két verssel én is szerepeltem, és ha módja van rá, küldje el, hadd vigasztaljam apámat vele20. Nagyon megköszönném. Meleg barátsággal üdvözli: Ratkó József 1. u. i.: Ha pénzem lesz, egy hét múlva Debrecenbe utazom Önhöz és Miklós Bátyámhoz. 2. u. i.: Jelenlegi címem: Battonya, Tanya IV. ker. 57. 3. u. i.: Nemsokára küldök egynehány újat is! Szeretném, ha megismerné a Falu c. verset is, talán megvan Miklós Bátyámnak. Bocsánatot kérek a rendszertelenségért, kapkodásért. [1959. január 16. és 1959. március 24. között.] *** Kedves Tamás Bátyám,

DISPUTA Macskakő

kérem, ne haragudjék hosszú hallgatásomért. Nagyon nehéz itt rászánnom kevéske időmből néhány percet arra, hogy legkedvesebb társaimat tájékoztassam sorsomról, verseimről. Röstellem, hogy ilyen későn köszönöm meg 5 versem közlését21, ami abban az időben nagyon-nagyon jól esett nekem. Köszönettel tartozom Bécs Ernő barátom verseinek közléséért is. Legszívesebben újból fölkerekednék, hogy Tamás Bátyám szavát hallgassam, s a verseket is személyesen adjam át, de amióta nevelő lettem, igen kevés időm marad utazgatásra22. Verseimet közöltetési szándékkal küldöm – nagyon megszorultunk most, hogy

26

áthelyeztek a falusi iskolához magyar– orosz szaktanítónak. 1960 februárja óta Berkeszen vagyok nevelőként egy gyermekotthonban. Szeptember 1-től tanítóként fogok dolgozni. Korábban Bpesten voltam orosz szaktanító, áruátadó és vasbetonszerelő – de lakást szerezni nem tudtam. Most a hajdúhadházi Gyermekvárosról írok regényt23. Nem tudom, van-e lehetőség arra, hogy Debrecenben napvilágot lásson első kötetem. Jó volna. És tartozom is ennyivel Tamás Bátyáméknak. Az egyetemet levelező hallgatóként folytatom. Ha volna lehetőség Debrecenbe iratkoznom, félévtől megtenném. Sajnos, többet írni nem tudok, kb. 1 hónap múlva jelentkezem újból. Nagyon meleg barátsággal üdvözlöm Tamás Bátyámat: Ratkó József Ui.: Horváth Miklós bátyámnak üdvözletemet küldöm. Címem: Berkesz, Gyermekotthon. [1960. február és 1960. szeptember 1. között.] *** Kedves Tamás Bátyám! Hálátlanság tőlem, hogy – bár millió dolog van vállamon – nem köszöntem meg kedves levelét24 és az Alföld-beli verseket! Ezúton mondok köszönetet, sietve, nehogy lekéssem az Alföldről, barátságáról. Furcsa ember vagyok. Csak akkor tartom érdemesnek azt, hogy levelet írjak, ha tarsolyomban új versek vannak. Most vannak. S legkedvesebb hozzátartozóimnak írok a legritkábban. Magamról talán annyit: Berkeszen, a falusi általános iskolában tanítunk, feleségem a II. osztályt és a történelmet, én

A következő két verset közölte még ekkor az Alföld: Örökségem, Száddal kínálsz meg [Alföld, 1959, 2. sz., 48.]. 19 Túl a Tiszán. Tiszántúli költők és írók művei. Szerk.: Kiss Tamás, Durkó Mátyás, Debrecen, 1954, Alföld Könyvkiadó. 20 Kiss Tamás az alábbi dedikációval ajánlotta Ratkónak a könyvet: „Ratkó Jóskának/első találkozásunkkor/ barátsággal /D[e]b[recen]. 1959. márc. 24. Kiss Tamás”. 21 Az Alföld 1960/5. számában közölte Ratkó alábbi verseit: Egy fejesre, Egy gyűlölőmre, Igény, Játék, Keserűtorkú ének. 22 Erről lásd: Babosi László: „Vigyázzatok, ha közelíttek hozzá…” Ratkó József életrajza I. rész (1936–1966). = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 2005, 1. sz., 107–123. 23 A regény nem készült el, de ezt a témát érintve Ratkó írt egy filmnovellát. Erről lásd: Babosi László: Előszó Ratkó József Vadvirágok című filmnovellájához. = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 2004, 3. sz., 333–335..; Ratkó József: Vadvirágok (filmnovella). = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 2004, 3. sz., 335–340. 24 Ez a levél nem maradt fenn. 18

25

Ügyetlenül fejezem ki magam, nincs időm tömören írni. Szeretnék Debrecenbe menni egy-két napra legalább. Remélem, a tavaszi szünetben lesz rá pénzem és időm. Akkor majd elmondanám, mi minden fő a fejemben. Befejezem, későre jár. Nagyon megköszönném, ha elmondaná alkalomadtán verseimről való véleményét. Tisztelettel üdvözlöm: Ratkó József Berkesz, 1961. február 16. *** Kedves Tamás Bátyám, három héttel ezelőtt három vagy négy verset küldtem el az Alföld címére Tamás bátyámnak; válasz nem jött. Tudom, hogy Tamás bátyámnak oka van a neheztelésre; engesztelésül itt küldöm az ígért kötetet25. Kérem, hogy olvassa el, írjon róla néhány szót nekem, s ha lehet, Debrecenben jelentesse meg. Az Apám helyett című ciklus csak azért született, hogy azokat a fontos verseket, amelyek nem jelenhetnének meg, belevehessem a kötetbe. Valószínűleg a Félelemből is át kell majd tennünk néhányat. Tisztességtelen dolog, de én szeretnék tisztességes maradni. Nagyon örülnék, ha Tamás bátyám elmondaná véleményét a kötetről. Szeretnék a tavaszi szünetben elmenni Debrecenbe, természetesen csak akkor, ha Tamás bátyám ráérne néhány szót váltani velem. Kérem, ne nehezteljen szótlan hűségemért! Szeretettel köszönti: Ratkó József Berkesz, 1961. március 15-én *** Kedves Tamás Bácsi! Nem tudom, hogy kezdjem, honnan kezdjem, hogy ne tűnjék elő a sorok mögül a bűntudat – régen nem írtam már, régen nem küldtem már verseket. Talán az az egy elfogadható magyarázata lehet, hogy nagyon nehezen, keservesen írom őket, no

A Félelem című kéziratos kötetről van szó. Erről lásd: Babosi László: „Vigyázzatok, ha közelíttek hozzá…” Ratkó József életrajza I. rész (1936–1966). = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 2005, 1. sz., 107–123.

DISPUTA Macskakő

a felső tagozaton az orosz és magyar nyelvet. Esti tagozaton a hetedik, továbbképző iskolában az I-II. évfolyamon az irodalmat oktatom. Heti 34 órám van, sokszor naponta 11 is. Emellett keveset lehet írni, de én naponta írok; azt tartom, az a jó költő, aki mindig tud írni. Nehezen, nagyon nehezen írok, de ez is könnyebb nekem, mint a tanítás. Új verseimet elküldöm, három van; nem tudom, tetszenek-é majd. A „szalonnaszagú” várost nagyon szeretem. Azt hiszem, ott van a legtöbb becsületes ember. Nyárra összeállítok egy kb. 50 versből álló kötetet. Ha lehetne, szeretném a debreceni kiskönyvtár (Van ilyen?) sorozatban megjelentetni. Jó kötet lesz, remélem. Egykét hét múlva mutatóba elküldök 20-25-öt. Kb. 10 verset kell még megírnom nyárig a kötethez. Egyelőre ez a legdédelgetettebb tervem, egy kötetke, hogy ismerjenek meg. Az egyes közlések nem jelentenek túl nagy örömöt már. Megtaláltam a módját annak is, hogyan helyezzem el a „nehéz” verseket a kötetben. Apám is költő volt félig-meddig, s a rázósabb dolgokat ilyenféle ciklusban szeretném közreadni: „Apám helyett írt versek”. Nem tudom, Tamás bátyám lehetségesnek tartja-e ezt a furfangot. Sokat olvasok. Kb. 200 válogatott kötetem van: Pancsatantra, Királyok könyve, A felhőhírnök, Einstein, Epiktetos, Hegel, József Attila, Magyar népmesék I–III. stb. Sajnos, nincs lehetőségem nagyobb könyvtárba beszabadulni. Semmi bajom nincs. Csak nem találom a helyemet – a szó vett értelmében. Azt tudom, mire vagyok képes, de nem tudom felhasználni képességeimet. Még nem. Nem hiszek semmi jelenvaló dologban, csak az emberségben, s egy olyan ködösen látott vagy hitt jövendőben, amelyben szabad harcolni (nem háborúzni!), amelyben szabadon szabad gondolkozni – ordítva is. Úgy látom – lehet, hogy nincs így –, nálunk nem ismerik el a művészetet. Nem rólam van szó. Nagy Lászlóról, Sánta Ferencről, Juhász Ferencről. Himmi-hummi poetacciok, Fodor Józsefek adják-veszik a szót. Valamiféle büszkeséggel védekezem rossz verseik ellen. Két éve nem vettem észre a természetet. Nem tudtam megcsodálni a Napot, a tavaszi éjszakát stb. Pedig mindig szerettem. Mindig az emberre figyeltem, s annyira kellett figyelnem, hogy nem tudtam egyebet szemügyre venni.

27

meg az, hogy ezek sem mind közölhetők – nem művészi, hanem politikai „hibáik” miatt. Nem tudom, elegendő lesz-e elégtételül ez a napló26 meg az Önéletrajz második vagy harmadik része, amit később küldök majd. Magamról nem sokat mondhatok. Április óta újságíró vagyok27, de ezt nem büszkén mondom – nem szeretem az újságírásnak ezt a lélekölő, hazudós, felületes formáját. Szívesebben dolgoznám irodalmi folyóiratnál. Vesekövem van, s fáj éjjelnappal a gerincem is, kedden vagy szerdán kórházba megyek általános kivizsgálásra, amely dönt, műtenek-e vagy sem. Legkisebb csemetém, Éva lányom28 egykét hete kezdett el önállóan járni. Jól vagyunk, jól élünk – csak kevés az időnk. Feleségem kitűnő társ. Mocsár Gábort29 barátsággal üdvözlöm, elnézését kérem, hogy a pécsi30 50 forintot még nem küldtem el Neki. Köszöntöm Horváth Miklóst is szeretettel. Önéletrajzomat alighanem neki fogom ajánlani31. Kérem Tamás Bácsit, ha verseim megtetszenének, közöljék. Az esetleges honoráriumért meg magam fogok elugrani Debrecenbe, feltéve ha nem operálnak. Meleg barátsággal köszönti: Ratkó Jóska Berkesz, 1963. október 13. *** Kedves Tamás Bátyám! Íme az ígért hivatalos meghívó, de nem találok hivatalos szavakat azon kívül, hogy

DISPUTA Macskakő

Nagykállóban várni fogjuk Tamás bácsiékat az állomáson. A verseket már csak holnap adom fel az antológiához34. Okt. 15-én ott leszek a találkozón.35 Szeretettel köszönti: Ratkó József Nagykálló, 1964. szeptember 25. [Ratkó József Városi Könyvtár (Nagykálló). Irattár] *** Kedves Jóska Öcsém, Köszönöm leveled36 rám vonatkozó kedves, biztató, meleg sorait. Különös, de utána pár nappal szinte ugyanígy jellemezte verskötetemet37 Illyés Gyula is38. Tehát a nagyok közt a legidősb – s a legifjabb! Köszönöm a küldött verseket. Jönnek. (Most is jön egy

Itt feltehetőleg a Nyári napló című versére utalt Ratkó, amely először a Kelet-Magyarországban jelent meg (1963. okt. 13., 240. sz., 7.), majd később az Alföldben (1965, 12. sz., 12–13.). 27 Ratkó 1963 áprilisától 1964 nyaráig a szabolcs-szatmári napilap, a Kelet-Magyarország újságírójaként dolgozott. 28 Ratkó Éva 1962. július 8-án született. 29 Mocsár Gábor (1921–1988) író, újságíró, ekkor az Alföld felelős szerkesztője. 30 1963. január 25–26-án rendezte meg a Magyar Írók Szövetsége és Pécs város tanácsa a fiatal költők konferenciáját Pécsett. A vitabevezetőt Kiss Ferenc debreceni irodalomtörténész tartotta. A debreceni írócsoportot Kertész László, Kiss Anna, Mester Attila, Ratkó József és Várkonyi Anikó képviselte. = Alföld, 1963, 1–2. sz., 183. 31 Ratkó végül nem ajánlotta senkinek az Önéletrajzát. 32 Bata Imre (1930–2000) irodalomtörténész. 33 Várkonyi Anikó (1942–1978) költő, műfordító. 34 Itt Ratkó valószínűleg az Alföld-antológiára gondolt, ami 1967-ben jelent meg Kiss Tamás és Juhász Béla szerkesztésében. 35 A jól sikerült találkozó után Kiss Tamás ezt jegyezte be a nagykállói könyvtár vendégkönyvébe: „Kállóba férfitáncot táncolni jöttem – nem a kállai kettőst; ez utóbbi eltáncolásához már: öregszem. Köszönöm a nagyon baráti fogadtatást! Sok olvasót a szép könyvtárnak! / Nagykálló, 1964. X. 18./ Kiss Tamás.” [A „férfitánc” utalás Kiss Tamás egyik versére.] A bejegyzést Bata Imre és Mocsár Gábor is aláírta. 36 Ez a levél nem maradt fenn. 37 Az Égi tűz című kötetről van szó. 38 „Kedves Barátom, Köszönöm a könyvedet. Őszinte örömmel olvastam végig – mert oly közeli a hangja – s őszinte szívből gratulálok hozzá! Olyan tiszta, jó, megért borból néhány pohár, amiből még többet kíván a vásárló, tartalékba is!” – írta Illyés Gyula Kiss Tamásnak 1965. január 17-én. [Kiss Tamás: Kettős tükör. Levelesláda. Debrecen, 2002, 126.] 26

28

„szeretettel meghívom a rendezésünkben október 18-án Nagykállóban sorra kerülő Alföld-estre”. Írtam Batá­nak32 és Várkonyi Anikónak33 is – jó lenne, ha Tamás bácsi is közreműködnék abban, hogy elfogadják a meghívásomat. A vonatjárás a következő: Debrecenből indul: gyors 11,24-kor és 11,30-kor Nyh-ára érkezik: 12,02-kor, ill. 12,26-kor Nyh-ról indul: 14,08-kor Nagykállóba érkezik: 14,25-kor

szívesebben az Új Írásnak és az Alföldnek dolgozom, elvbarátaim is e két lap köré vonzódnak a legjobban. Lassan dolgozom, pontosságra törekszem írásaimban. Mindenről, amelynek köze van az emberi világhoz, szeretnék írni. Hirtelenében nem tudok többet mondani. Szeretettel és barátsággal köszöntöm Tamás bácsit, s az Alföld többi istápolóját: Ratkó Jóska Nagykálló, 1965. március 24.

Bandi Bácsi42 is köszönt. Én pedig várva a küldeményedet, ölel: Tamás

[Debreceni Irodalmi Múzeum. Juhász Bélahagyaték]

Új verseket küldhetsz még márciusban is!

***

Debrecen, 1965. január 25. *** Kedves Tamás Bátyám! Kissé késve küldöm az önéletrajz-félét meg a fényképet, de – remélem – ez nem lesz akadálya a májusra tervezett bemutatónak. 1936-ban születtem Budapesten. Voltam lelencgyerek Vámosmiko­lán, Sándorfalván, Parasznyán, Putnokon, Erdőbényén – végül anyám halála után a Hajdúhadházi Gyermekváros polgára lettem. Aztán Tiszadob, majd a nyíregyházi középiskolás évek következtek. Szegedre jártam egyetemre, ahonnan szolidan, de nagyon határozottan eltanácsoltak. Voltam ezután kőműves, OTP-könyvelő, mezőgazdasági munkás, segédmunkás egy építőipari üzemben, áruátadó a csepeli pincészetnél, tanítottam Csepelen és Berkeszen, aztán – rehabilitálásom után – másfél évig újságíró voltam, s most a nagykállai könyvtár vezetője vagyok. 1953 óta, 12 éve írok, vajmi kevés eredménnyel, mert a kiadók nem szívesen foglalkoznak írásaimmal. Kötetem tehát még nincs, de az ország valamennyi folyóirata és irodalmi lapja – a Kortárs és a Napjaink kivételével – közölte verseimet. Leg-

Kedves Tamás Bácsi! Úgy látszik, valamiért megneheztelt rám a szerkesztőség, hogy még most sem mutattak be az Alföldben. Bandi bátyám43 (telefonon beszéltem vele) azt mondta, kevés versem van ott, azért. Ha jól emlékszem, éppen hét versem van Tamás Bácsinál. Most küldök négyet – a Ballada és az Ének aratáskor44 jók, a másik kettőt nem tudom elbírálni – azt hiszem, rosszak. Ezért azokat én számításba sem veszem a közlésnél – persze, sokszor tévedek én is. A Magvető Kiadó – végre! – elfogadta Önéletrajzomat és Félelem nélkül című kötettervemet, szerződést kötöttünk, s jövő év első félévére tervezik kiadásukat. Az Irodalmi Alaptól kaptam három hónap alkotói szabadságot, tizenöt napot már el is használtam belőle. Az ösztöndíjjal nem nagyon erőltették meg magukat: havi ezer forintot adtak. Szerencsére a Megyei Tanácstól kaptam még 3000 Ft-ot, de az a baj, hogy ennek felét csak a szabadság letöltése után fizetik ki. Így aztán alig-alig van pénzünk. Ezért arra kérném Tamás Bácsiékat, hogy ha jönni fognak verseim, adjanak rájuk előleget, mert szinte ennünk sincs mit. Gondolom, a korábbiak, e versekkel megpótolva kitesznek annyit, hogy be lehessen mutatni az Alföldben. Ha jól em-

Egyszerű emlék. = Alföld, 1965, 2. sz., 22. Pákozdy Ferenc (1904–1970) költőről van szó. 41 Ez a vers először Ratkó József első kötetében, a Félelem nélkülben jelent meg. 42 Tóth Endre költő. 43 Tóth Endre költő. 44 Megjelent: Alföld, 1965, 12. sz., 11. 39

40

DISPUTA Macskakő

febr-ban!39) De tavasszal csoportosan hozunk Tőled. Mint új profilunkból látod, a burkoló belső oldalán fényképpel, önvallomással mutatjuk be a mieinket. (Januárban Pákozdyt40.) Téged tavasszal. E verseket tehát hozzuk. Ha úgy gondolod, hogy adsz még hozzájuk, küldj verset is egy fénykép és egy flekknyi önvallomásszerű életrajz kíséretében. Ezt minél előbb küldöd, annál jobb, de február folyamán feltétlen! Mert a finom klisírozást szeretjük, s ahhoz Pesten idő kell. A Szégyentelenül nem jött az Új Írásban. Jöhet még41? Mindenesetre: feltétlen kerüljük el az ütközéseket.

29

lékszem, ott van a Nyári napló45, Gulliver éneke, Novemberi szonett, Csöndesen élek46 stb. Most még hozzáteszek a versekhez egy inkább prózát, mint prózaverset, nagyon jónak tartom, azt hiszem, jöhet a versekkel együtt47. Ha lesz pénzem, elmegyek Debrecenbe. Köszöntöm Tamás Bácsit, a szerkesztőség tagjait. Ratkó Jóska Nagykálló, 1965. szeptember 1. [Debreceni Irodalmi Múzeum. Juhász Bélahagyaték] *** Kedves Tamás Bácsi! Itt küldök két verset, azt hiszem, mindkettő jó48. Köszönöm, hogy olyan szépen szólva mutattak be az Alföldben; annak külön is örültem, hogy éppen Tamás Bácsi után. Kötetem április elején jelenik meg, nagyon szép címlappal és a Nagynéném, a miniszterasszony-nyal. Összeállításomat teljes egészében jóváhagyták. Már készítem a második kötetet, úgy hiszem, sokkal egyszerűbb, jobb lesz az elsőnél. Ezt, még nem tudom milyen címmel, májusban szeretném leadni. Jó lenne, ha addig eldőlne, lesz-e kiadó Debrecenben vagy sem. A kiadás egy kicsit feldobott, feloldott – olyan verseket is meg merek írni, amelyek azelőtt, nem politikai tartalmuk miatt, elfojtódtak. Olvastam Tamás Bácsi Balladáját, gyönyörű, csak azt tudom mondani, s kár, hogy a dobszóló elmaradt! Boldog új évet kívánok, utólagosan. Szeretettel köszöntöm Tamás Bácsit és a szerkesztőség tagjait: Ratkó Jóska

DISPUTA Macskakő

Nagykálló, 1966. január 24. *** Édes Jóskám, nagy örömet szereztél első könyved megjelenésével. Tudtam kiadásának folyamatá-

Kiss Tamás Debrecen, 1966. május 1. *** Kedves Tamás Bácsi! Mint arról már telefonon s személyesen is szót ejtettünk, szeretettel meghívom 1967. április 14-ére a Balkány–Abapusztán du. 4 órakor és Kállósemjénben este 7 órakor kezdődő költészetnapi költő–olvasó találkozóra. Megtérítjük az útiköltséget és találkozónként a szokásos 300 Ft tiszteletdíjat ajánljuk föl. Legjobb lenne, ha Debrecenből a 11 óra 58 perckor induló vonattal jönnének Várkonyi Anikóval együtt, s Nyíregyházáról 14 órakor indul Nagykállóba vonat, amelynél várni fogom Tamás Bácsiékat. Visszafelé kocsival elvisszük Tamás Bácsiékat Nyíregyházára, ahonnan 22 óra 45 perckor indul egy személyvonat, amely 23,45-kor van Debrecenben. Arra kérem

Megjelent: Alföld, 1965, 12. sz., 12–13. Megjelent: Tiszatáj, 1966, 1. sz., 9. 47 Itt feltehetően Az ujj című „versvázlatról” van szó. (Megjelent: Tiszatáj, 1966, 1. sz., 9.) 48 Ratkó Józsefnek 1966-ban az Alföldben az alábbi versei jelentek meg: Fény (1966, 12. sz., 13.), Idill (1966, 12. sz., 13.). 45

46

30

ról, érdeklődtem utána. Április 14-én d.e. H[orváth]. Miklóssal találkoztam; kérdeztem, kapta-e már. Délben már engem otthon várt. Valószínűleg Miklóst is. Tehát két barátod és bátyád számára esemény a Félelem nélkül megjelenése. És még e mellett azt is őszintén meg kell jegyeznem, hogy bosszant, hogy most – 5 évi késéssel kellett megjelennie. Majdnem ez a könyv ötéves már, s Te huszonöt évesen jelenhettél volna meg, ha illetékesek el nem gáncsolnak. De az a fontos, hogy megvan! S már nem lehet letagadni, hogy a fiatal költők sorában az elsők között vagy, ami előttem soha kétséges nem volt, már mikor jelentkeztél: tíz esztendővel ezelőtt. Dédelgettem, mondogattam magamnak ezeket a verseket, megborzongatott az Önéletrajz friss költői őszintesége, most egyetlen lélegzetre olvastam el, szintúgy feleségem is. S most már az lenne hátra, hogy sok sikert kívánjak, de ehelyett azt kívánom, hogy ebben a szavannaian lelkiismeretlen világban semmit ne szívj a melledre; haladj tovább jó kedvvel a magad útján, félelem nélkül. Kis feleségeddel, szeretteiddel együtt ölel bátyád és barátod:

Ratkó József Nagykálló, 1967. április 5. [Ratkó József Városi Könyvtár (Nagykálló). Irattár] *** Ratkó József Félelem nélkül című kötetének dedikációja: Kiss Tamás Bátyámnak nagy-nagy köszönettel a bizalomért, a segítségért és barátságért, de különösen azért az „Égi tűz”-ért, amellyel engem is megperzselt. Ratkó József Nagykálló, 1966. április 12. ***

Kiss Tamás Égi tűz című kötetének dedikációja: Ratkó Jóskának, kedves nevelt fiamnak és édes öcsémnek szerető bátyja: Tamás Debrecen, 1965. III. 4. *** Kiss Tamás Fogóddz a csillagokba című kötetének dedikációja: Ratkó Jóskának, a tiszta költőnek, az egyenes embernek, baráti szeretettel: Kiss Tamás bátyja Debrecen, 1970. VI. 25. *** Kiss Tamás Hang és visszhang című kötetének dedikációja: Ratkó Jóska öcsémnek és barátomnak, szeretettel: Kiss Tamás 1984. jan. 23.

DISPUTA Macskakő

Tamás Bácsit a válaszadás mellett, hogy a mellékelt levelet juttassa el Anikónak. Fáradozásaiért előre is köszönetet mondok.

31

Zalán Tibor DISPUTA Macskakő 32

Összes termemet egy almáért Most, hogy így módszeresen elgondolkodom a szövegképzés kedvéért, be kell valljam, a képzeltnél sokkal kevesebb közös élményem van Ratkó Józseffel, mint hittem. Sorolnám a történeteket, de nem jönnek, mert valahol megvannak, de keresve nincsenek meg, csak a sztorik helyi értéke van meg – valamiért. Üres rubrikák egy képzelt kapcsolat periódusos rendszerében. Egy-egy közös ebéd, összefutás az utcán, együtt ücsörgés valamilyen tanácskozáson, talán valamelyik írószövetségi összejövetelen, netán közgyűlésen. Felidézhetetlenül, az emlékezet általánosban tartott tónusából kiemelhetetlen személytelenségben, ami valaha nagyon pontos és fontos és személyes volt. Két emlékmozzanat azonban valamivel pontosabban rajzolódik ki az emlékezetemben a többinél, érdemes ezeket körbejárni, talán. A barátságunkat nyitó élmény drámaírói pályám hajnalára esik. Ülök a koszos személyvonaton, egyre erősödő szorongás bennem, közeledünk Debrecen felé, ahol hamarosan be fogják mutatni az Azután megdöglünk című drámámat. Igazi színházban, igazi színészekkel. Fekete Györgyi gyönyörű, Farády Pistát távolról ismerem, Dánielffy Zsoltot már láttam színpadon. Lesz még egy szépnek ígért balett-táncoslány, néma szerepben. Felgyorsul a szívverésem, ha képzeletben sorba állítom őket… Próbát megyek nézni, ehhez még annyit tudok, hogy szállásom a színészházban lesz, ami eleve izgalmassá teszi az ottlétemet. A színész, mint olyan, egy színházzal ismerkedő, még félig civil számára maga a mítosz, az istenközelség, a vágyott megkísértés. Aztán van a helyzetnek másik oldala is, ugyanis szerzőként érkezem, egy leendő Shakespeare, tehát én is lehetek érdekes a számukra, fiatal, nagyhajú, a lehetőségekhez képest szabados és kissé elrongyolódott, az alkalomnak nekifeszülő fickó. Színház lesz mindkét oldalról, sejtem, vagy inkább tudom. Nyerni megyek, és ehhez elsősorban a színészeket kell legyőznöm, pontosabban megnyernem magamnak – így én, fiatalon és világverő indulatokkal gondolom a koszos személyvonaton, amelyik begördült végül a pályaudvarra. Az állomáson, nem kis meglepetésemre, Nagy András László rendező vár. Nem semmi, hogy egy kezdő drámaírót az a rendező várja az állomáson, aki előző évben az

évad rendezését tudhatja maga mögött! Ha ez így megy, a végén valakinek képzelem magamat… Rövid udvariassági kör, vagy még annyi sem. Ratkó Jóska azt üzeni, hogy az Arany Bika összes termében vár, mondja a rendező. Engem? Téged, ki mást. Ezt olyan természetességgel mondja, mintha az Arany Bika Ratkó-tulajdon lenne, és a mester minden este kiválasztana valakit a vonattal érkezők közül, hogy összes termeiben várja őket. Tőlem tudja, hogy most jössz, szeretne látni, teszi hozzá. Bólogatok. Látni fog. A kép csak annyiban áll össze, hogy Nagy András László éppen Ratkó István királydrámájának megrendezésével érte el az országos sikert és elismerést, nekik tehát van mire jóban lenniük. De hogy kerülök én ebbe a képbe? Nem kérdezek, követem. Be az Arany Bikába, át a nagy fogadócsarnokon, pincérek és a szerű figurák hajlonganak körül bennünket, végül abban a kör-külön-teremben kötünk ki, ahol a fogadások szoktak elrendeződni, meg a reggelik szoktak abszolválódni (régen e nagyszerű szentélyben reggelire (!) töltött káposzta is volt rendszeresítve, ami a hajnalig tartó irodalmi-napozást a másnaposságból mindig aznapi mederbe tudta terelni). Nos, a nagy és fényesre világított teremben egyes-egyedül egy ősz ember üldögélt, fehér ingben, fekete nadrágban. Felállt, elém ballagott, megölelt, amin külön meglepődtem, hiszen az ilyesmi régi barátoknak járt ki. Leültetett magával szemben, és minden átmenet nélkül végtelen beszélgetésbe kezdtünk. Közös rendezőnk, Nagy András Laci időnként a tolmács szerepét töltötte be kettőnk között; az est, majd az éjszaka előrehaladtával egyre sűrűbben akadt munkája. A gazdagon terített asztal előbb hivalkodó báját, aztán maradék eleganciáját is elveszítette, miután hol itt markoltunk, hol ott markoltunk bele a fantáziatálakba szenvedélyes eszmecserénk közben, és tömtük magunkba a finomságokat; fogytak a borok rendesen, meg rapszodikusan a töményebb szeszek is. Nagyon későre járhatott, amikor egy halálosan elegáns férfi lépett a terembe, fekete volt rajta minden, a hajától a cipőjéig, kivételt képezett ez alól vakító fehér inge. Na, itt a vég, gondoltam, mert csak-csak szöget ütött a fejembe, hogy ezt a luculluszi lakomát valakinek csak-csak ki kell fizetnie a végén, és Ratkóból ezt, bármennyire is imponált nekem, úgy ahogy

a lábam, Zalán, panaszkodott köszönés helyett, minden átmenet nélkül. Évek óta nem láttuk egymást. Miért nem fekszel le, kérdeztem. Az kéne, de helyette ezekkel császkálok egész nap, mutatott el a sarok irányába, de ott az égvilágon nem láttam senkit. A fürgébb lábú társak már nyilván az épület oldalában szerényen meghúzódó éjszakai bár lépcsőjén zúdultak lefelé, ahol karcsú lányok ringatták meztelen nagy kerek mellüket az éjszakára megéhező és elragadható táplálékra nem lelő férfinépnek. Én viszont lefekszem, motyogtam bután, megérezve, hogy hangképző szerveim éppen hogy csak ellátják más esetben egyébként könnyed funkciójukat. Hoztam neked valamit, vigyorodott el. Nekem? Neked. Nem hiszem el, hogy nekem. De, de, mosolygott immár szelídebbül, neked. És elővett egy hihetetlen méretű piros almát. Ezt hoztam neked. Miért nekem? Miért neked? Nem is tudom. Nyilván nem érdemled meg… de… hátha egyszer megérdemled. Tényleg nekem? Tényleg neked. Nehézkes léptekkel, egyik lábát húzva, faképnél hagyott. Blöfföl, gondoltam, egészen biztos, hogy blöffölt. De rosszul gondoltam. Pár évvel később, egy teljesen más történetben, visszakapcsoltam Ratkó Jóska almájához, és lélekben bocsánatot kértem tőle. Még a Kortárs versrovatát szerkesztettem, amikor egyszer, úgy dél tájban, hazafelé araszoltam a délelőtti munka – vagy épp semmittevés – után a szerkesztőségből (ezt persze csak olyankor tehettem, amikor asztalszomszédom, Páskándi Géza nem volt bent, máskülönben a Nimród felé vettük volna az utunkat, és most olyankor volt), amikor szembe jött velem Vas István. (Hogy nem billen fel az utca ekkora költő alatt, jutott eszembe akkor…) Szembe botozott velem. Köszöntöttük egymást, megállított. Már háromszor kerestelek a szerkesztőségben, mondta kedves nehezteléssel. Csak nem verset akartál adni, kérdeztem meglepődve, hiszen versszerkesztői munkálkodásom alatt, ha jól emlékszem, egyetlen Vas-verset sem sikerült behajtanom a rovatomba. Nem, mosolygott szinte szégyenlősen, a fordításköteteimet szerettem volna odaadni neked. Nekem? Igen, neked. Itt cipelem a táskámban már egy hete. Most végre odaadhatom őket. Azzal előbányászott a tarisznyájából három vaskos kötetet, a kezembe nyomta, s mielőtt megköszönhettem volna, tovább-botozott. Ravasz kis öreg, mosolyogtam magamba, ezt eltanulom tőle. Persze, hordozta, nekem, három hete… Nyilván volt nála

DISPUTA Macskakő

volt, nem nagyon néztem ki. Ez vagy végrehajtó, vagy rendőr, vagy hóhér. A fekete ember bőrtalpú cipőjével egyenletes kopogást produkálva hozzánk menetelt, pontosabban, egyenesen hozzám, kezet nyújtott, bemutatkozott, és kifejezte örömét, hogy a szállodájában láthat vendégül egy ilyen kiváló fiatal írót, akinek hamarosan színházi bemutatója lesz a városban. Feltételezem, nem csak a megivott vödörnyi mennyiségű pia miatt aléltam el egy(néhány) pillanatra. Az elegáns ember, szavaiból kihámozva, a szálloda igazgatója, most Ratkó felé fordult, és egy kulcscsomót nyújtott feléje. Jóska, elöl bezártam, ha elfáradtatok, legyetek szívesek hátul, a konyhán keresztül távozni. Érezzétek magatokat továbbra is otthon! Azzal el. Én meg visszarogytam a székemre, és arra gondoltam, ha majd annyi idős leszek, mint ez a Ratkó-költő, és ha leszek olyan híres, mint ez a Ratkó-költő, lesz-e majd valahol egy szálloda, annak is egy flancos étterme, ahova meghívok majd egy fiatal költőt-drámaírót végtelen zabálásra-piálásra, és a szálloda igazgatója éjszaka otthagyja majd nálam a díszterem kulcsát, hogy én zárjak be elfáradás esetén, majd át a konyhán. Az akkori kérdésre ma már tudok válaszolni. Annyi idős vagyok most, mint Ratkó Jóska volt (lehetett) abban az időben. Azt nem tudom, vagyok-e, lettem-e olyan híres, mint amilyen ő volt. De hogy még egy nyavalyás szendvicsbárban sem tudnám utána csinálni az akkori fogadást, az bizonyos. Ennyit változott a világ, de ezt ő – ha lehet ilyet mondani, szerencséjére – már nem érte meg… A másik leírható eset is Debrecenben történt. Az ominózus és híres irodalmi napok valamelyikén. A város ilyenkor megtelt nappal fontoskodva és hangoskodva, csoportokban mászkáló és hadonászó írókkal, akik éjszakára átmentek fontoskodva és hangoskodva, csoportokban mászkáló és hadonászó részegekbe. Szóval, nagy volt az egy négyzetméterre eső zajosan hadonászó írók száma ilyen éjszakákon az Arany Bika környékén. Ebbéli irodalmi tántorgásom (hadonászásaim) során akadtam bele egy éjjelen Ratkó Jóskába, az Arany Bika nagy oszlopai tövében. Kalapban volt, ami meglepett. Olyan nyúlszőrszerű, furcsa kalapban. Jampecesben. Hogy az övé volt-e, vagy valakiét a nagy zűrzavarban a fejébe nyomta? Mindegy is már. Nem tudtam meg, honnan jött, nem derült ki később sem, hova tartott. Csont józan volt, ami a föntebb említett közegben és szokásrendben ütött. Fáj

33

egy sorozat, valakinek vitte, akit nem talált meg, nem akarta cipelni tovább, kapóra jöttem, a kezembe nyomta. Otthon kibontottam a könyveket, kinyitottam a legfölsőt, és az első, ami megütötte a szememet, a nekem szóló dedikáció volt. Tényleg cipelte a kis ember, a nagyon nagy költő, egy hétig, és csak nekem. Rém elszégyelltem magamat. Egy kattanás, és az asztalon, a könyvek mellett, ott piroslott Ratkó Jóska hatalmas almája. És ekkor, másodszor is,

elszégyelltem magamat. Szomorkásan tűnődöm most, mekkora emberek jártak közöttünk egykor, akkor! Nem csak költőnek, írónak nagyok, hanem embernek emberek. Akik, meggyőződésem, ma sem mennének át az utca túlsó oldalára, ha meglátnák a másikat, ahogy ez manapság szokássá vált. Én akkor, ott, pontosan megértettem, mit kell eltanulnom ezektől az emberektől. Tanultam, tanulom, ha tehetem, gyakorlom azóta is…

*

Művei:

DISPUTA Macskakő

Félelem nélkül (Versek). Budapest, 1966, Magvető, 136 o. Fegyvertelenül (Versek). Budapest, 1968, Magvető, 77 o. Egy kenyéren (Versek). Budapest, 1970, Magvető, 90 o. Törvénytelen halottaim (Versek). Budapest, 1975, Magvető, 77 o. Gyerekholmi (Gyermekversek). Budapest, 1980, Móra, 31 o. Félkenyér csillag (Válogatott versek). Budapest, 1984, Magvető, 226 o. Segítsd a királyt! (Dráma). Nyíregyháza, 1985, Életünk Szerkesztőség, Móricz Zsigmond Színház, [48] p. Segítsd a királyt! (Dráma). Budapest, 1995, Inter Leones Kiadó, 155 o. A kő alól (Versek). (Nagykálló), 1987, a szerző kiadása, [37] o. Ratkó-breviárium. Nagykálló, 1993, Váci Mihály Városi Művelődési Központ Nyíregyháza, 149 o. Szophoklész: Antigoné (Ford. Ratkó József). + Ratkó József: Kreón (Dráma). Nagykálló, 1994, Nagykállói Városi Könyvtár, 95 o. Új évszak kellene Összegyűjtött versek. Miskolc, 1995, Felső-Magyarország Kiadó, 310 o. Ratkó József Összegyűjtött Művei I. (Versek). Miskolc, 2000, Felső­-Ma­gyar­or­szág Kiadó, 575 o. Ratkó József Összegyűjtött Művei I. (Versek). 2. bőv. kiad., Budapest, 2003, Kairosz Kiadó, 599 o. Ratkó József Összegyűjtött Művei II. (Drámák). Budapest, 2002, Kairosz Kiadó, 237 o. Ratkó József Összegyűjtött Művei III. (Próza). (Megjelenés alatt). Keserű torkú ének A költő hangján. (Hangfelvétel). Budapest, 1999, Magyar Rádió, CD.

34

Díjak: József Attila-díj (1969) • Szabó Lőrinc-díj (1971) • SZOT-díj (1975) Radnóti-díj (1975) • Váci Mihály-díj (1979) • Szép Ernő-díj (1985) Munka Érdemrend Aranyfokozata (1985) • Év könyve-díj (1986) Művészetért Alapítvány posztumusz díja (1989) • Tiszadob díszpolgára posztumusz (1999) Magyar Örökség-díj (posztumusz 2006)

*

Ratkó József A kő alól (1987) című kötetében megjelent versének kézirata.

rek sorsa várna rám is. Ezért, mint akiket eltéphetetlen szálak kötnek hozzánk, túlzottan kötődtem azokhoz, akikhez verseim révén kerültem közel. Egy és az első volt közülük Ratkó József. Belépett az életembe. Ha írtam, ő jelent meg előttem. A magam ítéletén túl az ő egyetértését, „igen”-ét sóvárogtam. Saját vágyaimmal az ő elvárásainak is szerettem volna megfelelni. A szűkös évek során (nem tudva, hogy még szűkösebbek jönnek), vele és mellette megtanulhattam, hogy bizonyos helyzetekben vágyaink legjelentéktelenebb megvalósulása is óriási eredmény… S hogy bizalmat kell adni a sorsnak. Kevesen vannak, de Ratkó József közülük való volt, azok közül, akik tudják: „a jóság nehéz dolgokban fénylik”, s hogy a valóságért meg kell szenvedni. Verseinek mágiája van. Könyveiben személyiséget látok. Egy szigorú, szép emberi arcot, amelyet milliók közül is, teljes biztonsággal, messziről felismerhetek. Jóska! Hanglemez a föld. Ráénekelünk. Ráénekelünk örömöt és kínt. Ráénekelnek az énektudók, s talán egy szimfóniaként csendül fel a világ ismeretlen részein; mint egy Beethoven-mű, rezgések hullámhos�szain árad ki a térbe, a csillagokig; s egy, ahogy a mi Napunk, egy ugyanilyen bolygón ragyog be könyvtárad ablakán, ahol hallgatod. Talán hallod benne ezt is… A lélegzésem. A sóhajaimat. S ahogy hajszálaim és csontjaim zengik. 2. Levél Antall Istvánhoz Debrecen, 2004. augusztus 1. A legutóbb megjelent könyvemben található Tíz év című verssel azt akartam elmondani, hogyan jött létre egy költői, igényes és kivételesen szép irodalmi alkotás; mik előzték meg, milyen lelkiállapotban, milyen körülmények között született meg a Segítsd a királyt. Tudtuk, sokszor mondta is, írni fog egy drámát. Egy nyilatkozata leírt szövegében találtam ezt a sort: „Sokat tűnődtem Szent István királyon”; már csak Jóska lelkiállapotába kellett beleélni magam, s a lezárult életút után ezt az ihletett sort versben folytatni tovább: Tíz éve tűnődtem Szent István királyon, de hallgatott a múlt. Hallgatott Gizella, Imre herceg.

DISPUTA Macskakő

1. A fülszöveg kiigazítása „Balassi, Sinka, Nagy Imre nyelvének ízeit érzem ennek az alig tizenkilenc éves balmazújvárosi fiatalembernek a verseiben. És Weöres gyönyörűséges hajlamát a játékra. S felelősséget, szigorút. Ámulva és tisztelettel olvastam verseit; esetlenségeinek is megörültem. Hiszem, hogy Ószabó István költő, fogantatása, születése pillanatától. Amit még nem tud, arra rájön vagy megtanulja. Amit már tud, beleénekelte ezekbe a versekbe.” Amikor ezt olvastam 1971-ben a Tiszatáj márciusi számában megjelent első verseim fölött, nem tudtam, nem tudhattam, milyen megváltozhatatlan érvénnyel fog szólni egész költészetemre vonatkozóan Ratkó József útrabocsátásképpen írt, szívemet ma is megdobogtató hét mondata. Mert hozzátette még: „A költészet készenlét és remény. Reménykedjünk együtt.” Igen. Verseimre a benső megérintettség válaszával reagált. Ezt lehet idézni. A szív szól. S más, mint a szív, nem kell, hogy szóljon rólunk. Valamire alkalmassá önmagunk tes�szük magunkat, akkor is, ha bizonytalanok vagyunk, ha kételkedünk s igazából nem is hisszük, hogy képesek vagyunk megtenni azt, amit szeretnénk. Olyan környezetben éltem, ahol biztatás helyett azt sugallták: jobb, ha hallgatsz; minden baj eredete, egyedüli oka, ha valaki külön útra tér, ha elérhetetlen vágyakat hajszol. Félelmem, a bennem lévő bizonytalanság ebből az indíttatásból táplálkozott. Ma már, az idő távlatából, inkább szép megint, mint anakronizmus: hogy ennek ellenére, nem kis erőfeszítéssel igyekeztem megfelelni egy, a költőről az emberekben kialakult képnek. Hogy milyen kép ez? Mindenki tudja. Legalábbis sokan azt képzelik, hogy tudják. A favázas, szürke kofferrel, s benne mindenemmel, amim akkor volt, az állomáson álltam; gőzt s füstöt okádva, fülembe hasító sikollyal jött be a vonat, akár szét is zúzhatott volna, mégis valami vigasztaló érzés töltött el: ha van valamim, ha egyáltalán birtokában vagyok bárminek is, mindenemet, amim van, magamban hordom, lesz, ami lesz. Szégyen vagy nem, tévesen sokáig abban a tudatban éltem, hogy verseim nélkül a legkiszolgáltatottabb embe-

Ószabó István

Két vallomás

35

DISPUTA Macskakő

Hallgatott a fekete magyarok törzsfője, Ajtony. Hallgatott Vazul, s gyermekei, Endre, Béla, Levente. A nádor Aba Sámuel, István sógora, akit Ménfőnél vert meg 1044-ben Henrik német király. Hallgatott Mária, István húga, akinek a férje Urseolo Otto dózse volt, s fiuk, Péter. Hallgatott a tiszaháti pogány vezér, a főnemes Vata. Hallgatott Vazul vakítója, s a király ellen összeesküdött összes főember. Szólni tudó nem volt a kivágott nyelvű igricek között. Mikor a szent királynak 1031-ben fiát el kellett temetnie, hite helyébe Isten kétséget támasztott – úgy ért engem, fiam, a halálod. Hiába zarándokoltak mind a négy szél irányából a fűszálak sírodhoz: nem tudtam felejteni. Kihalt a házam hosszú időre. Nyelvem hazátlanná lett. A tisztás felől, melyet keremetnek mond a régi nyelv a Szent Királyok Erdejeiben, egy nap a fa legbenső évgyűrűjén hallottam a harkályt kopogni, s hallom a királyt, ahogy hangozá keletre, napszentületére: „Élet és halál Ura, Istene, hálát adok, hogy Imrét nékem adtad, és örömömre megtartottad eddig. A te irgalmad ajándéka volt, s most visszavetted végzésed szerint. Őt szerettem minden ember közül leghívebben, s magadhoz vetted őt. Adj neki boldog nyugalmat, Uram. Emelj magadhoz, bűnöst, engem is, vagy világosíts meg szándékod felől. Kisemmiztél, mert úgy tetszett neked. Magvam szakadva mégse panaszkodom, csak azt áruld

36

*Ratkó József: Segítsd a királyt

el, műveddel mi lesz? Király nélkül a nép elözvegyül…”* És megelevenült a halott idő. Drámám szereplői beszélni kezdtek. A nyomomban jártak. Hiába mondtam, hogy már nincs mit tenni… Hiányukat is akarhattam, nemlétüket újra – ne érintsenek, megrészegedetten ne boruljanak nyakamba, hívtak, követtek. Gyűrött függönye mögött átvizsgáltam akkor agyam színpadát, hol szalontopánkák álldogáltak, pojácák néztek vádlón, kik uraikra adták Szent István palástját. A mondák fájáról hullongó titkokról a hajazat tüskés jelképe levált – figyeltem csak és írtam. S nem varázslópap, sarlatán, se szélhámosság csodadoktora: meghallgatott az ország – gyászomat örömre fordította. A mű megírásának évében bámultam a debreceni Irodalmi Napokon azt a csak ritka férfiembereknél látható gyermeki mosolyt, Jóskát, a mérsékelten ható szesz gőzétől kipirult arccal, hol itt, hol ott az írótársai körében, a dráma kéziratával hóna alatt. Ó, álságos, másságos idő! Add meg, ha jót, ha szépet írunk, add meg nekünk is, hogy merjünk, hogy mi is tudjunk még így mosolyogni. Kedves „Pistánk”, Drága Barátom. Nyár van. Augusztus. Ha nem loholsz, s van időd, olvasd el, amit itt küldök. S ha tetszik, segíts, segíts, ha tudsz, engem is, hogy meghallgasson az ország. Ölel barátod: Leó

„Fordított vallatás ez, Uram. Ütnek, hogy igazat ne mondjak. De én nem tudok mást, Uram.” A költő, aki a 20. század második felében a Nyírség – és élete utolsó szakaszában Debrecen – egyik legnagyobb alkotójává nőtt fel, Pesterzsébeten született 1936. augusztus 9-én. Életútja már geográfiai irányulásában is különös ívet rajzol. „Babits mondja, hogy a magyar költő rendesen vidékről jön, s a fővárosba tart. Ratkó József rendhagyó példát mutat: Pesten született, falun serdült föl s Nagykállón élt könyvtárosként” – rögzíti Alföldy Jenő. A hányatott gyermekkorának meghatározó részét nevelőszülőknél és különböző gyermekotthonokban töltő ifjú Ratkó a tiszadobi gyermekvárosból került Nyíregyházára. Az akkoriban indult építőipari technikumban kezdte meg tanulmányait, majd a tehetségét felismerő tanárok segítségével került át a Kossuth Lajos Gimnáziumba. Költeményeit hamar megismerte előbb szűkebb, azután az ország figyelmét is jelző szellemi környezete. „Tizenkilenc esztendős, amikor a Kossuth Lajos Gimnáziumban egy ünnepségen, országosan elismert költők művei mellett, egyik tanára felolvassa a diákköltő versét. 1955-től alkotásai már az Irodalmi Újságban jelennek meg. Szegeden a Tiszatáj fedezi fel, majd a szűkebb haza, a fogadott haza napilapja, a Kelet-Magyarország közli, s az Alföld folyóiratban is jelentkezik.” (Kondor Jenő) A mélyről érkezett fiatalember 1956 és 1958 között magyar–olasz szakpáron Szegeden járt egyetemre, később visszatért Szabolcs–Szatmárba. 1964-től a nagykállói járási könyvtár munkatársa, később igazgatója lett. Életrajzi adataiba sűrített életútját a hatvanas évek közepén így foglalta össze a Félelem nélkül című, 1966-os első kötetének borítóján: „Apám lakatos, anyám varrónő volt. Iskoláimat Pesterzsébeten, Vámosmikolán, Sándorfalván, Budaörsön, Miskolcon, Parasznyán, Erdőbényén, Hajdúhadházon, Tiszadobon, Nyíregyházán végeztem. Voltam lelenc, gyermekvárosi polgár, eltanácsolt egyetemista. Dolgoztam állami gazdaságban, borpincészetben, voltam segédmunkás az Építéstudományi Intézetben. Tanítottam Csepelen és Berkeszen, újságíró voltam Nyíregyházán,

s most Nagykállóban vagyok könyvtáros.” Zaklatott gyermekkora következtében verseinek is az ezt a sorsot meghatározó élmények: „az árvaság, a szegénység, a kisemmizettség” (Olasz Sándor) voltak a főbb formálói. Első kötete hangos figyelmet keltett mind a kritikai, mind az olvasói köztudatban. Gondolati és poétikai értelemben is érett és a kor szociális gondjaira különlegesen érzékeny tekintetet mutatott. „Csaknem teljes fegyverzetben mutatta a költőt: érett versbeszéd, pontos fogalmazás, plasztikus képek” birtokában. (Nagy István Attila) Költészetének ezek a korai jegyek mindvégig jellemzői maradtak, majd fokozatosan gazdagodtak a népköltészet és a követett költői hagyomány, különösen József Attila, Illyés Gyula és Nagy László üzeneteivel. „Megszenvedett, mély vívódásait, kristálytiszta szándékait népköltészeti egyszerűségű képek és szigorú, többnyire egyenesen ívelő-fokozó versszerkezetek hordozzák.” Később „a jelen vizsgálata történelmi számvetéssé mélyül. A magyarság múltját is vallatóra fogja.” (Görömbei András) Első könyvében nagy hatást gyakorolt az olvasókra prózai önéletrajza is. Ez pontos hátteret adott versvilága értelmezéséhez, s József Attila egyik legközvetlenebb sorsörökösének mutatta. A Tiszta szívvel szerzőjének ösztönzése elemi erejű és kezdettől meghatározó jelentőségű volt Ratkó József pályájára. Már emberi indulásukban rengeteg volt a közös vonás, s ez rendkívüli poétikai és eszmei vonzalmat alakított ki az induló poétában József Attila iránt. „Én verset írni József Attilától tanultam” – nevezte meg pályakezdése legerősebb alakító elvét. Korai versvilágában mintha egyenesen József Attila lírája támadt volna fel újra, s folytatódott a hatvanas évek Magyarországán. Az új sorsszituációk közepette tudatosan is elmélyítve e szerep lehetőségeit, Ratkó mintegy „meghosszabbította”, s mind társadalomelemző, mind poétikai vonásaiban megkísérelte „tovább írni” József Attila költészetét. A József Attila-i hang-

Jánosi Zoltán

Ratkó József emlékezete

DISPUTA Macskakő

A „törvénytelen halott”

37

DISPUTA Macskakő 38

ütéshez előbb a magyar népköltészet, később Illyés és Nagy László, majd a „bartóki modell” ösztönzése társult. Ez a költői hang a hasonló motivációkon elinduló „Hetek” csoportjában (Ratkó mellett Ágh István, Bella István, Buda Ferenc, Kalász László, Raffai Sarolta és Serfőző Simon) talált magának felröpítő poétai közösséget. A Ratkó-vers szemléleti és esztétikai alakulásában a hetvenes évek elejére mutatkozott meg mind tapinthatóbban Nagy László költészetének hatása, amely – a folklórimpulzusok s az illyési örökség mellett – mindvégig kiemelkedő szerepet vitt e líra közösségi modulációinak alakításában is. Nagy László fokozatosan emelkedett a nagykállói költő kivételes példájává, átszínezve, sőt a háttérbe szorítva még a József Attila-i hatáselemeket is. Nagy László költészete az 50-es évek közepétől mind energikusabban vette magára a nemzeti sorsválság tudatosítását, s ezt egyre határozottabban követte Ratkó József líraalakítása is. A Nagy László című búcsúversében később hatszor is leírt: „Megyünk utánad, Halott” sor a szellemi követés irányát és mértékét egyszerre jelölte. Ratkó a teljes kortárs költészetet tekintve is Nagy László egyik legkövetkezetesebb örökösévé vált. A tőle kapott poétikai motiváció a nagykállói költő természetes belső törekvéseire épülve magában foglalta a folklór „bartóki” szervesítésének programját is. Szűkebb hazájában, Kelet-Magyarországon a szerző előbb a József Attila-i, majd a Nagy László-i nyomvonalakon a visszafojtott dühök, a szociális és a történelmi feszültségek országos fórumokig hangzó, s a „bartóki szintézisre” tekintő bátor kimondója lett. Később a Nagy Lászlóéhoz hasonló keserűséggel kényszerült szembenézni nemcsak a kor kínzó történelmi alapkérdéseivel, hanem a küldetéses poétikai szerep megtartásának mind fokozottabb nehézségeivel is. Ezt részint az általa megtestesített líramodell tudatos, a politika terepéről is ösztönzött lejáratása okozta, de mind kétségtelenebbé vált számára az a tény is, hogy a lakosságot folytonos megalkuvásra kényszerítő évtizedek társadalmi gyakorlatának „eredményeként” nemcsak a „szocializmus” és vele együtt az „ország” került válságba, hanem a költőt egykor felbocsátó emberi közeg is: maga „a nép”. Az előbb a Rákosi-korban, majd a kádári évtizedekben felmorzsolt, s tömegesen is „domesztikált szocialista kispolgárrá” züllesztett „nép” (Debreczeni József) korántsem az a romlatlan és egységes idea volt már, mint amit a szegénységtől sújtott emberi

közeg, illetve az ebből épített eszmény jelentett Ratkónak indulása éveiben. A Nagy László-i „Már émelyítően becukrozva a nép, és alulról fölfelé is csúsznak a romlasztó csókok” (A föltámadás szomorúsága) gondolatára Ratkónak az „énekelhet nektek az ember, / nem szabadok akartok lenni, / hanem gőgös gazdagok” (Új évszak kellene) mind komorabb polifon válasza visszhangzott. De a költészetét már a hatvanas évek végétől a Petőfi–Ady–József Attila–Illyés– Nagy László vonulat hagyományába ágyazó Ratkó e felismerései ellenére is eszméinek és poétikai elveinek tradicionális, korábbi alapértékeit szembesítette – egyre kontrasztosabban – korával. Noha utolsó éveiben az elvont tárgyiasság költői metódusa irányában is elmozdult költői világa (Márkus Béla), haláláig a társadalom folyamataira érzékenyen reflektáló s azokat egy magasabb emberi minőséghez mérő költészet alkotója maradt. S ekként lett ösztönzője olyan költői erőfeszítéseknek is (például Nagy Gáspár és a Kilencek csoportja), akik később – a gyarmatszerű állapotok felé sodródó Magyarországon – gyökeres fordulatot adtak a hatalomtól folyamatosan támadott, kisiklatott, valamint a kortárs elméletek egy részétől is alábecsült hazai közéleti-társadalomelemző költészetnek, s visszaemelték azt az analóg világirodalmi törekvések színvonalára. A Ratkó verseinek arculatát József Attila és Nagy László mellett meghatározóan alakító harmadik forráskör, a folklór üzenetei is ebbe a költői programba forrottak bele. Az írót előbb egy ösztönösebb, szociális helyzetéből, életének nyomorral teli terepeiről fakadó „népiség” vezette el a népi kultúrához, de a folklórba kódolt jelek tartalmainak mélyebb megértése később a tudatos tájékozódás eredménye volt. Költészetének nemcsak egyes alapformáit (dalok, mondókák, balladák, siratók), motívumait, ritmikáját, hanem a magyar vidék szociológiai megragadására alkalmas írói nyelvének több összetevőjét is a falu világától kapta. Tudatos elmélyülését a népi kultúrában számottevően segítette elő „fogadott földjének” gazdag és eleven folklórhagyománya is. Az élő népi táncok, rítusok, balladák tájegységén szerzett tudomást többek között az eleven etnográfiai csoda: az egyik utolsó falusi mesemondó, Papp Lajos tevékenységéről, s az ő mesevilágát elemző tudományos kutatás mesét és archaikus világképet egybevető értelmezéséről. Rácsodálkozott a csekei temető évezredek üzenetét őrző csónakos fejfáira. Lakásába

történetiség és az európai demokrácia kulturális búvópatakjait, hagyományait magában hordozó „népiség” fonódott egybe. S ez az esztétikummá emelt sorsválasz mind gondolati, mind poétikai vonásaiban igen nagy párhuzamot mutatott a volt gyarmati, félgyarmati vagy posztkoloniális világtereken – Afrikában, Ázsiában, Latin-Amerikában – kialakult, a népi hagyományra alapozó és erős szociális és társadalmi, történeti érzékenységű kortárs törekvések, így Wole Soyinka, Salman Rushdie, Csingiz Ajtmatov, Gennadij Ajgi, Juvan Sesztalov, Vaszilij Suksin, García Márquez, Octavio Paz, illetve Toni Morrison, korábbról Leopold Shenghor, Frantz Fanon műveinek vonásaival. A pályája utolsó szakaszáig elsősorban balladás hangütésű verseiről ismert, a magyar történelem elhallgatott kérdéseit s a peremvidékek küszködését a Kádár-kor némaságával szembesítő költő 1984 és 88 között – még az őt közelebbről ismerők számára is váratlanul – három olyan drámát: a Segítsd a királyt! és a Kreón című darabokat, s egy új Antigoné-átültetést alkotott meg, amelyek hirtelen a magyar drámaírás élvonalába emelték. A Félelem nélkül című első könyve (1966) után a Fegyvertelenül (1968), az Egy kenyéren (1970), a Törvénytelen halottaim (1975), a Gyerekholmi (1980), a Félkenyér csillag (1984), A kő alól (1987) című verseskönyvekkel jelentkező szerző Segítsd a királyt! című drámája, amit 1985. január 12-én, Nagy András László rendezésében mutatott be a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház, rövidesen az év legjobb drámájának kijáró elismerésben: a Szép Ernő-díjban részesült. E tragédiák révén Ratkó – az Isten háta mögötti Nagykállóból – egyszerre a magyar sorsproblémák nagyívű: Ady, Németh László, Illyés távlataira emlékeztető értelmezőjévé nőtt. E drámák egyik forrása a verseiben már régóta készülődő – s a lírai műnem kereteit fokozatosan szétfeszítő –, a nemzeti lét alapkérdéseire átfogó művekben választ kereső írói szándék volt, a másik pedig a nyolcvanas évek Magyarországának gazdaságban, jövőképben, morálban mind kétségbeejtőbb állapota. A teljes gondolkodói élettapasztalat és az évtizedek során felhalmozott poétikai tudás közösen váltak e művekben a távoli históriai és kultúrtörténeti tartalmakat következetesen a magyar jelenre vetítő akarat hordozójává. A költő egyes verseinek zártabb problémaköreiben, szűkebb távlataiban megfogalmazott, a nemzetre és az emberre vonatkozó „kisebb” kérdések ezekben a tragédiákban – hirtelen

DISPUTA Macskakő

gyűjtötte a népi iparművészet egyes tárgyait, s József Attila, Illyés, Nagy László, Latinovits Zoltán arcképei mellett dolgozószobáját díszítette velük. 1972-ben népdalgyűjtésen is részt vett. Vígh Rudolffal és egy japán zenetudóssal, Tanimoto Kazuyukival tíz napig szabolcsi cigányok közt gyűjtött népdalokat. „A gyűjtésből páros hanglemez lett, nagydíjas, három oldalán szabolcs-szatmári cigány énekesekkel, köztük nagykállaiakkal is” – jegyezte föl. A népdal, a népballada és a népmese archaikus tapasztalatait már korán megpróbálta saját történelmi korszakának életvilágával szembesíteni. Sokat merített a népi képzelet asszociatív értékeiből is. A folklór archaikusabb rétegeire találásának lehetőségét s a mélyáramú érintkezést a népi kultúra üzeneteivel (a József Attila- és a Nagy László-hatások után) a Bartókkal való találkozása teremtette meg. „Bartókot Lendvai Ernő zseniális könyvéből értettem meg igazán – írta. – Bartók éppen azért óriás, mert a magyar nép(paraszt-)zenében föllelte és fölmutatta azt, ami közös a magyarságban nemcsak a többi néppel, hanem az egész világgal.” Bartók-élményét később a népi kultúra tárgyainak, szokásainak, hiedelmeinek, szövegeinek még behatóbb tanulmányozása s költészetünk „bartóki vonulatának” alaposabb megismerése révén oltotta költészetébe. Az egész pályaív szemszögéből helytálló tehát a gondolat: „Bartók példájára vette végleg birtokba Ratkó a népi kultúrát, amelyet kezdettől a szintézis-teremtés igényével közelített meg.” (Takács Péter) A Törvénytelen halottaim, a Halott halottaim, a Déva szerzőjének műveiben nemcsak egy-két elszigetelt népköltészeti műfaj él, hanem a folklórba sűrűsödött, több ezer éves esztétikai tapasztalat nyilatkozik meg. Amikor a Ratkó-vers mind koncentráltabb költőiségben a folklór tartományaiból üzen (Két ballada, Rokonaim, Mese, Hallgat a kút is, Térdig kővé), akkor a barbár dallamú balladás Sinka, a „bartóki” furulyát felemelő Erdélyi József, majd a Regös éneket, A hetediket, a Bánatot író József Attila, a szarvassá vált fiú jajgatását Európába kiáltó Juhász Ferenc, a Rege a tűzről és jácintról egyszerre archaikus és modern világképét felépítő Nagy László szerepeit próbálja magára. Ratkónak a folklór szálaival átszőtt költészetében egy mélyről jövő demokratikus népiség állt szemben egy népellenes diktatúra deklarált pszeudo-népiségével és politikai s kulturális erőivel. Folklórbeépítésében „az ember” sorsának alakulását Magyarországon figyelő következetes

39

DISPUTA Macskakő 40

– néhány nagyszabású alapkérdéssé álltak össze, amelyek a dikcióban is nagy történelmi távolságokat sűrítettek. E drámák átfogó történeti világképe, letisztult gondolati rendje, katartikus feszültségei és nyelvi ereje felől nézve szinte Ratkó több évtizedes költői értékei is úgy mutatkoztak meg, mint a Segítsd a királyt! (1984), az Antigoné-fordítás (1986) és az ennek nyomán – a magyar valóság baljós jegyei között – rekonstruált „antik” dráma, a Kreón nagyszabású „előkészülete”. Ratkó történelmi válaszkeresése e három drámában – egybekapcsolva a kortárs magyar irodalomszemléletben gyakran érthetetlenül kettéválasztott „nemzeti” és „emberi” rétegeket – egyszerre mozdul meg a magyar és az európai kultúra kezdetei felé, vagyis a magyar állami lét alapjai: a Szent István-i kor és az európai ember nagy bölcsője: az ókori Görögország irányába. A Segítsd a királyt! megírását személyes sorscsapás is motiválta. A költő 1981-ben elveszítette Attila nevű kisfiát, s mérhetetlen fájdalma a fejében már korábbról készülődő István-dráma főhősének Imre herceget sirató szenvedéseihez közelítette. Ez a mű mégsem a személyes lelki gyötrelmek dramatizált átvetítése csupán, hanem annak az új államalapításnak a politikai, morális és történelmi feltételeit járja körül, amely a jövő- és nemzettudatában, erkölcsi létében a diktatúra évtizedeiben példátlanul szétesett – épp ezer évvel Szent István utáni – magyarságra vár. A dráma centrumában a nemzeti jövő esélyeit kereső sorsértelmezés áll. Ratkó nagy műve azt mutatja fel, hogy az István alakjában megjelenő s a különböző erők között egyensúlyt képező országérdekű történelmi akarat – a jövő felől már egyértelmű igazolást nyert „igazság” (a magyarság jövőképe) – hogyan tud életképes eszmeként megmutatkozni és érvényesülni is a szűk látókörű, a szerteszét húzó partikuláris érdekek, a szennyes lelkek, a csupán önmagukra figyelő akaratszövevények (sőt a magánéleti tragédiák) közepette. Amíg a Segítsd a királyt! a magyar történelem, az Antigoné-fordítás és a Kreón az európai ember hajnala felől végzi el a 20. századvég magyar tragédiájának értelmezését. Az ókori sorsok, archetipikus emberi helyzetek így a közelmúlt és az adott jelen magyar történelmének válnak egyetemes atmoszférával sugárzó, lényegfelmutató tükreivé. Vagyis mindhárom Ratkó-drámában, a legkülönfélébb történeti idősíkok közepette is, lényegében a Kádár-kor felismert végkifejletének fókusza körül hasadozik a föld. A

Ratkó-típusú „antik drámák” lelki és erkölcsi földrengéseinek epicentruma természetesen – még a távoli Théba vidékén is – az újabb nemzeti történelem legközelebb eső sarokpontja, az 1956-os forradalom. (Ahogyan Nagy Gáspár írja, Ratkó fordításában „Antigoné 56-os cipőt hord.”) A forradalomnak és a körülötte feszülő tragikumnak a nemzeti, politikai és etikai kérdéskomplexuma az Antigoné-átültetésben és a Kreónban azonos síkon jelenik meg az egyetemes ember sorskérdéseivel. Az ötvenes évek végének, majd a hatvanas évek elejének politikai atmoszférája: a rettegésre alapozó világ s a lényegében a Ratkó-drámák születésének koráig nyúló nemzeti szerencsétlenség teszik abszurdot súroló vonásaiban is hitelessé, hogy Szophoklész magyarul eddig jobbára így ismert, híres mondata: „Sok van mi csodálatos, / de az embernél nincs semmi csodálatosabb” (TrencsényiWaldapfel Imre fordítása) avagy: „Sok nagyszerű van a világon, de semmi sem nagyszerűbb az embernél.” (Szabó Árpád fordítása) Ratkó átültetésében így hangzik: „Sok szörnyű csodafajzat van, / s köztük az ember a legszörnyebb.” A verseskötetek és drámák szerzője Debrecenben hunyt el, mindössze ötvenhárom évesen, 1989. szeptember 13-án. Írói és szélesebb értelemben vett kulturális hagyatékának birtokba vételéről a halála utáni hónapokban számos, országos fórumokon megjelent cikk, emlékezés tanúskodott. Verssel vagy költői méltatással nemcsak a Hetek körének tagjai szólaltak meg, hanem magyar költők hosszú sora vett emlékező írással búcsút a halálával a közösséget szolgáló poézis űrét hagyó írótól, „a reménykedés zsenijétől” (Nagy Gáspár). „Élhettél volna másképp? Igen, élhettél volna. Mi is, túlélők, szerethettünk volna Téged másképpen, jobban, okosabban. Megtartóbban” – tördelte betűkbe gyászát Buda Ferenc (Ratkó József. Élt 53 évet). „Ami sokakat lemondóvá csüggesztett, egykedvűvé / fárasztott, ő beleborzadt a közönyben szabadon dúló / országrontástól, eluralkodásától a hideg részvétlenségnek / a sorsban megtöretettek iránt” – vázolta versben Ratkó jellemének alapvonásait Serfőző Simon (Búcsúvers). Ágh István gyászbeszéde is hasonló emberi karaktert tárt fel: „Ötven évünkön át lazultak a világ eresztékei, átfújt rajtunk a szél, szélárnyékból szélárnyékba te sohase húzódtál védtelen – (…) József Attila sorsú, szinte összetéveszthető lelenc-árvaságotok a szabadság félkenyerén” (Ratkó József ravatala fölött).

meg. A szerző portréját bemutató mindkét film 1998-ban készült el. A Nagykállóban élő fiatal kutató, Babosi László az 1990-es évek végén fogott hozzá a még feldolgozatlan írói hagyaték átfésüléséhez. A költő leányával együtt végzett munka eredményeképpen az elmúlt években kerülhettek ki a nyomdából Ratkó József immár teljesnek mondható összes versei (2002), majd drámái (2003), s jelenleg előkészítés alatt áll prózai műveinek kiadása. Az egész életében szabálytalan, „törvénytelen” utakon járó, majd nagyon fiatalon „törvénytelen halottá” lett költőnek, aki írói tevékenysége mellett előadóesteken, találkozókon át kapcsolta be Nagykálló települést a magyar irodalmi kultúra teljesebb vérkeringésébe – és élete utolsó éveiben a nyíregyházi Hangsúly című rádiós irodalmi „folyóirat” szerkesztőjeként több, határon túli magyar alkotónak, köztük nyugati szerzőknek elsőként adott idehaza fórumot –, számos szervezet vagy intézmény írta maga fölé a nevét. A Ratkó József Társaságon kívül így a Hatvan városában megalapított Ratkó József Közművelődési Egyesület, a nagykállói központú Ratkó József Olvasótábori Egyesület, a Ratkó József Vers- és Prózamondó Verseny és „fogadott földje” központjának, Nagykálló városának könyvtára. Erdőbényén, gyermekkorának színhelyén és Nyíregyházán emléktábla, illetve dombormű emlékezik arcvonásaira. Műveinek és emberi hagyatékának üzeneteire pedig mindazok emlékeznek, akiket megérintett és máig cselekvő emberségre sarkall költészete.

DISPUTA Macskakő

A Ratkó József Irodalmi Társaság csaknem pontosan öt évre az író halála után, 1994. szeptember 24-én, az állami gondozott Ratkó gyermekkorának színhelyén, Tiszadobon alakult meg. „Az Ő nemléte eleven seb bennünk. Belülről vérzik, s nem tud begyógyulni. Hiányzik eleven valója, tartása, tisztessége. A példaadása!” – fogalmazták meg költőtársai. Az Andrássykastély dísztermében összegyűlt mintegy száz ember a szervezet elnökéül Sánta Ferencet választotta. A társaságot nyilatkozataikkal, leveleikkel, tisztségvállalással Pozsgai Imre, Lezsák Sándor, Zombori Ottó, Bánffy György, Csoóri Sándor, Fodor András, Kósa Ferenc, Lázár Ervin, Nagy András László, Kiss Anna, Bugya István és még igen sokan támogatták. Sánta Ferenc „társaságalapító” beszédének alapgondolatai a „szabadság”, a „nemzet” és a „szolgálat” fogalmai köré építkeztek. Az ötödik pecsét szerzője e paraméterek alapján jelentette ki, hogy Ratkó költői magatartásának ezekhez a fogalmakhoz mérten mutatkozik meg „a szépsége és nagysága”. „Ebben nőtt olyan emberré, aki a legkisebb emberhez is lehajolt.” A frissen alakult szellemi közösség a maga tevékenységi körét a Ratkó életművéből kristályosított célokhoz rendelte hozzá. Tevékenységi formái között kiemelt fontossággal jelent meg az író szelleméhez hű műalkotások támogatása s a szülői gondoskodás nélkül maradt gyermekek segítése. A alkotói hagyaték kritikai és irodalomtörténeti feldolgozásáért Görömbei András, Vasy Géza, Kabdebó Lóránt, Pomogáts Béla, Kiss Ferenc, Takács Péter, Márkus Béla, Katona Béla, Nagy István Attila, Magyar József, Kondor Jenő és Cs. Jónás Erzsébet tették a legtöbbet. Számos elemző írást motiválva érintette meg a Zsoltár, A kő alól, a Halott halottaim megalkotójának költészete Alföldy Jenő, Bata Imre, Borbély Sándor, Bessenyei György, Berkes Erzsébet, Ilia Mihály, Kósa Ferenc, Láng Gusztáv, Varga Lajos munkásságát. A Segítsd a királyt! című drámáját mások között Ablonczy László, Cs. Nagy Ibolya, Földes Anna, Gyöngyösi Gábor, Pálfy G. István, Szekrényesy Júlia, Zappe László értelmezték. Kötetéről vagy egy-egy művéről elemző írást közölt Ágh István, Bíró Zoltán, Fenyő István, G. Kiss Valéria, Keresztury Tibor, Kulcsár Szabó Ernő, Kocziszky Éva, Koczkás Sándor, Mezei András, Monostori Imre, Olasz Sándor, Rónay László, Tarján Tamás és Vári Attila is. A legfiatalabb kutatónemzedék részéről a legerőteljesebb hangon Babosi László és Nagy Gábor szólaltak

41

„Emelj magadhoz, bűnöst, engem is,…” Vékony Gábor DISPUTA Macskakő 42

Ratkó József Segítsd a királyt! című drámájáról Ratkó József drámájában egy férfi keresi a bűnét. Mert hogy bűnös, afelől senkinek, önmagának sincs kétsége. Hogyan is lehetne ártatlan, akit azzal büntet az Isten, hogy öt gyermeket, köztük három fiút is elvesz tőle, miközben egy ország kormányzását kellene átadnia fiának. A hatalomátörökítésnek mindenkor vészterhes problémája hatványozottan jelentkezik egy olyan történelmi szituációban, ami Magyarországot az 1030-as években jellemezte. A nemzet függetlensége, a vallási reform, az új politikai és közigazgatási berendezkedés fennmaradása múlhat azon, hogy István, az ország koronás fői közt az első, rálel-e méltó örökösére. Vagy legalább megérti-e, sok tette, mulasztása közül melyikkel vívta ki Isten haragját. Hiszen ha bizonyosságot szerezne arról, hogy miben vétkezett, mikor, hol és miképp, esélyt kapna a jóvátételre és reménykedhetne a feloldozásban. Ezt az alaphelyzetet járja körül az 1985-ben megjelent és ugyanebben az évben színpadra állított történelmi dráma. A darab tehát nem a harcos, ereje teljében lévő, sikeres uralkodóra fókuszál, hanem a fiavesztett, megtört, idősödő királyra, akinek élete egyik legnehezebb döntését kell meghoznia, ki kell jelölnie utódját. A szerző már a címválasztással jelzi, hogy az ország első embere támogatásra szorul, hiszen különböző érdekek, ellenszenvek, segítő szándékok kusza rendszerében kell megőriznie tekintélyét, majd bölcsen döntenie. Mindezt megnehezíti, hogy a középpontban álló István a szűkebb és tágabb környezetében szinte mindenkivel, rövidebb-hosszabb időre vagy véglegesen, konfliktusba kerül. Az összeütközések száma nagy, jellegük változatos, akár mindegyikről lehetett volna egy külön drámát írni, hiszen éppoly jól működhetne színpadon Gizella és István ellentéte, amelynek következményeként a töprengő, megcsendesedett uralkodótól a királyné fokozatosan átveszi a hatalmat, mint a király és a pozíciójukat féltő duxok vagy a keresztény térítés és a pogány hagyományőrzés konfrontációi. A magyar urak és az országba hívott bajor papok, lovagok ellentéte pedig, kiegészítve az atyjafiait támogató királynéval, egy alternatív Bánk bán alapjait hordozza magában. Egy történelmi esemény irodalmi feldolgozásának lehetősége elsősorban azon múlik, hogy az alkotó mennyire tudja a tényeket dramatizálni, hiszen egyetlen életfolyam sem kész dráma

(de nem is regény), csak konstrukció révén válhat azzá. Ratkó felléptet néhány kitalált figurát (Öreg, Pető fia), valamint merít a Gizella ármánykodásairól szóló, kétes hitelű krónikarészletekből is, de igyekszik a hitelesnek tekinthető forrásokhoz hű maradni, legalábbis ami az évszámokat, a fő történéseket és a neveket illeti. A költő nem emelt ki ebből a konfliktushalmazból egyet, hogy annak lehetőség szerint az összes aspektusát feltárja, hanem a főszereplő összetett, mégis korlátozott cselekvési lehetőségeit és kapcsolatait veszi górcső alá. Ezzel ugyan plasztikus figurákat, sokoldalúan bemutatott jellemeket állít elénk, ám a számos hús-vér alak mégsem teszi igazán elevenné a darabot. Amiképpen a nagy mesterségbeli tudásról árulkodó költői nyelv alkalmazása is inkább eltávolít a szereplőktől, mintsem mélyebb megértésüket segítené elő: a Segítsd a királyt! lírai megnyilatkozások sorából nem áll össze drámává. Minden figura ugyanazon az emelkedett, míves, szépen hangzó nyelven szólal meg, a beszédek ezen felül szentenciózus kijelentésekkel terheltek, szinte minden oldalra jut egy-egy aforisztikus tömörségű kijelentés. Pl. „Ismerd meg magad, és Istenre ismersz.” (560.); „Aki ország dolgára szánta életét, felejtse el magát, szeretteit,” (602.); „Halottak nem nemzenek fiat, de sok könyűt!” (610.); „Majd sírva érted később, most amit nem!” (611.); „Aki szül, jobban érti a halált is.” (623.). A szembenálló felek bölcs riposztjai ilyen nagy számban, sajnos, nem adódnak össze, inkább kioltják egymást, és nem segítik elő a közös igazság megtalálását, a másik megértését. Kivéve egy szereplő – az Öreg óbéli ember – viszonylatában, akinek szavai hatással vannak Istvánra, és közelebb viszik az uralkodót bűne megtalálásához. Fontos kiemelni azt, hogy az Öreg a nyelv, a kimondott szavak által ér célt, hiszen a király, rendelkezzen bármilyen jó érvekkel a különböző konfliktusokban, mégis elsősorban hatalmi szóval méri a döntő csapást vitapartnereire; győzelme (ha van) tekintélyéből fakad, ami azonban nem simítja el véglegesen az ellentéteket. Ez a mű utolsó felvonásában válik nyilvánvalóvá, amikor is uralkodása utolsó esztendejében a mind visszahúzódóbb István újra szembekerül a meg nem oldott problémákkal: a duxok és Vászoly orgyilkost küldenek ellene. Az idős táltos kétszer folytat hosszabb beszélgetést a királlyal, először a kápolna

zetét – persze nem rosszindulatból, hanem egy új ideológia felsőbbrendűségének hitében. Hogy egy nemzeti közösség identitása, önazonosság-tudata miképpen gyengül meg egy újfajta, erőltetett politikai-társadalmi berendezkedés idején, az az 1980-as évek elejére vált a magyar értelmiség számára nyilvánvalóvá. Hogy Ratkó József is pontosan érzékelte a probléma jelentőségét, a Segítsd a királyt! alapján nem kétséges. A két korszakot, István idejét és az 1980-as éveket nemcsak az ezredfordulók közelsége kapcsolja össze, hanem az is, hogy a hatalmat birtokló(k) a nemzeti múlt számukra kellemetlen elemeit igyekeznek elfojtani, eltörölni – a nemzet jövőjére hivatkozva. Az Öreg utolsó szavai, ha későn is, de figyelmeztetik a királyt: „Egyszerre műveld a három időt!” (644.). Ez a gondolat a király első darabbeli imájának kezdősorait idézi fel: „Mert látja Isten az egész időt, jövőt, múltat, jelent egyszerre lát,” (557.), de amit István addig csak isteni kiváltságnak tekintett, az az Öreg végső tanácsa alapján az ő felelősségévé is válik. Ami addig az embertől függetlenül létező, befolyásolhatatlan életténynek tűnt, az most hirtelen az egyéni, s mivel uralkodóról van szó, a közösségi praxis alapja lesz. A bűne itt válik nyilvánvalóvá a király számára, a magyarság jövője érdekében igyekezett eltörölni a múlt maradványait, későn ismerte fel, hogy a megmaradáshoz a múlt ismerete, megértése éppoly fontos, mint a jelen döntései. Itt fontos felidézni azt a jelenetet, amikor Imre halála után nem sokkal egy csángó énektudót visznek a király elé. A kivágott nyelvű énekgyűjtő, a beszédes nevű Pető fia, botokra vésve őrzi a tiltott pogány verseket, de latin nyelvű énekeket is fordít magyarra. A megnémított dalnok egyszerre jelképezi az elnémított ősi magyar költészetet és a hatalom akaratával szembeszálló költők megtörhetetlenségét, dacos kitartását. A nyelv nélküli, a nyelvek között mégis közvetíteni tudó dalnok elkápráztatja a királyt és a főpapot is latinból fordított és Csete által felolvasott énekével, amiben a dráma olvasója az Ómagyar Mária-siralomra ismerhet. A versnek és Pető fia szavainak (Csete által fordított kézjeleinek) hatására a király szeretné, ha az énekes az udvarban maradna a szent énekek fordítójaként. István számára ez fontosabbnak tűnik, mint az anyanyelven keletkezett, keletkező szövegek gyűjtése, megőrzése, minden bizon�nyal azért, mert azok nem állíthatók a keresztény hit elterjesztésének szolgálatába, hanem éppen gyengítik. A nyelvi, zenei

DISPUTA Macskakő

előtt, ahol Imre herceg búcsúztatása zajlott, és István imáját kihallgatta az Öreg. Párbeszédükből kiderül, hogy az idős férfi volt István nevelője, míg Géza fejedelem papokra nem bízta fiát. Az Öreg „a legfőbb titkot”, táltosi tudását így nem adhatta tovább, és hiába remélte azt is, hogy majd Imre herceg lesz a tanítványa, a király ezt nem engedte. Egy hajdani mesterség legutolsó képviselőjeként csak István jóindulatának köszönhetően élhet a királyi udvar közelében. Az elkeseredett, borúlátó király úgy érzi, hogy az Isten bünteti: „Kezet emelt rám, üt-ver szüntelenül, és fosztogat, és rám nehezedik.” (559.). Ennek okát nem érti, és pár perccel korábbi cselekedetének ellentmondva azt állítja, hogy: „Ama halálnap óta csak didergek, imádkozni is rettegek, atyácska. Szavaim elől dugdosom az Istent, hogy meg ne sértsem. Mit vétettem én?”. Vagyis imája, melyben az isteni döntés elfogadását jelentette ki, nem volt egészen őszinte. Az Öreg próbálja nyugtatni, jobb kedvre deríteni a királyt, és ehhez váratlanul a keresztény vallás egyik tételét idézi: „Ha elvetted a jót az Úr kezéből, miért ne vennéd el a rosszat is?”. A király továbbra sem érti fia halálát, de önsajnálatánál erősebb a nemzet jövőjéért érzett aggodalma. A magyarság megmaradásáért és felemeléséért vívott harcait – Koppánytól Ajtonyon át a roppant szigorú törvények meghozataláig és betartatásáig – az Öreg vádpontokként veti István szemére, mondván, a kereszténység felvétele hozta magával a bűn fogalmának kiterjesztését, a térítők mindenütt az ördög munkájának nyomait fedezték fel a magyarok között, majd a királyi törvénykezés is az új vallás dogmáihoz igazodott, a bűnök büntetést érdemeltek. Istvánt ekkor még jobban leköti halott fia emléke annál, hogy mélyebben megfontolná az „Atyácska” szavait. Erre majd csak a III. felvonás végén kerül sor, amikor az óbéli ember halni készül, a király pedig felidézi egykori – hat évvel korábbi – beszélgetésüket. A táltos elismeri, hogy István következetessége nélkül „nincs ország, nem áll, magyar nem él; ha mégis: szolgasorban!” Egy cselekedete alól azért mégsem lehet felmenteni a királyt, ez pedig az énekmondók elhallgattatása, ami az ősi hagyományok elfojtásával, a gyökerek elvágásával ér fel, hiszen az „Embernek ének őrzi az időt, az tartja számon minden eleinket!” Ennek hiányában nem lehet támaszért, példáért odafordulni a múlthoz, nem lesz mire emlékezni, büszkének lenni vagy éppen a vétkekkel csalás nélkül szembenézni. István bűne, hogy mindeme lehetőségektől megfosztja nem-

43

DISPUTA Macskakő 44

örökség fennmaradásának a király számára nincs jelentősége, tehát ekkor még nem is gondolkodhat el a múlt egy pótolhatatlan részének elpusztításában játszott szerepén. Az Öreg szavai csak a III. felvonás végén szembesítik a királyt felelősségével, aki zavarba is jön, ráadásul a vén táltos furcsán kifacsarodott holtteste a vadkan által ös�szetört Imrét juttatja eszébe, ezért széthúzza a függönyöket és a beáramló fényben újból imádkozni kezd. A kinti élet és a benti gyász ellentéte elmélkedésre készteti Istvánt az aznapi három halálon, melyből kettőt ő rendelt el (a lázadó Csete és Décse kivégzését), az Öregét pedig az Isten. Szavai újabb vétkére derítenek fényt: „Be sok halált ítéltem a nevedben – be sok halállal intettél pedig! A hit vezérelt, nem Te – már tudom; s az én bűnöm, hogy nem értettelek.” (646.). Itt szereptévesztését ismeri be István, az ítélkezésben és a végrehajtásban az Úrral egyenrangúnak hitte magát, és csak szeretteinek elvesztésekor érti meg, hogy másokra kimondott halálos ítéletei az ő családjára szálltak vissza: „Nincsenek immár csak halottaim!” (646.). A felismerés kései, pedig már Gizella átkozódó szavai is figyelmeztették a királyt, hogy hatalmát rosszul mérte fel, lehetőségei, tettei szinte túlmutatnak az emberi lét keretein, sőt eme végzetét nevében is hordozza: „Nem ismerlek, István! Nevedet tudom csak. – Hogy mered viselni? Ist-ván… Úgy indul, mint az Istené! Eloroztad nevének egy felét! I-s-tván! Ezért utáltad el magadtól; miatta sújtasz engem is, Uram?” (619.). Felesége elkeseredett szavait ugyanúgy nem fontolta meg a király, mint az Öreg burkoltabb figyelmeztetését. Az igazság megkésett belátása az Istenhez való könyörgésben oldódik fel, ekkor István, első imájával ellentétben, nem önmaga, hanem a magyarság nevében beszél, szavai a nemzet önállóságát, függetlenségét, önbecsülésének és hitének megerősítését kérik az Úrtól. A király meglelte bűnét, bűneit, ám bánata kései, mert sem a pogány hagyományok eltörlésének, sem a vélt vagy valós ellenfelek elpusztításának vétkét nem lehet helyrehozni. Az uralkodónak az Istenhez való odafordulás az egyetlen lehetősége; felismerve egyéni hibáit, önmagára nem, csak nemzete jövőjére kér áldást. Tudja, fölötte majd az utókor ítélkezik. Épp a másik megismerésének, megértésének fontossága és lehetősége fejeződik ki a mű egyik motívumában. A Főpap és az Öreg kibékíthetetlennek tűnő ellentéte jut nyugvópontra jelképesen abban a jelenetben, amikor a vihar idején a kereszténység

és a pogányság képviselője a táltos szűre alatt bújik össze melegedni. A megbékéléshez az azt megelőző hosszas vita is hozzájárult, ahol az Öreg sikere megintcsak a nyelvnek, meggyőző érveinek köszönhető, melyeket szójátékokkal, ravasz kétértelműségekkel tesz hatásosabbá. Például a „Másmás urat szolgálunk” mondatban (568.), mely az úr/Úr szavak hangzó formájának egybemosásával szépen példázza a betű szerinti és a retorikus jelentés összeegyeztethetetlenségét, hiszen az állítás csak az Isten vonatkozásában igaz, a királyéban már hamis. Az említett motívum az utolsó felvonásban tér vissza, amikor a király a fázó Öregre teríti köpenyét, elsősorban az óvás, a féltés kifejezéseként. A motívum jelentései (megértés, megbékélés, védelem) ötvöződve jelennek meg István első imájának végén, nem cselekedetként, csak kérésként, a dráma talán legszebb soraiban: „Keríts körül irgalmad köntösével, Uram, és ne veszíts el minket! Ámen.” (557.). A mű befejezése csak a király lelkiismereti problémáját oldja meg, az utódlás kérdése nyitva marad. Ebből is látszik, hogy a szerző számára a közösségi sors alakulásánál fontosabb a személyes dráma, az egyén vívódásai, útkeresése, a halottak emlékével való viaskodás, a lelki béke elérhetetlenségének tapasztalata, amelyek Ratkó költészetének is vezérmotívumai. A Segítsd a királyt! annak is példája, hogyan birkózik meg egy tehetséges és elismert költő egy általa addig kevéssé próbára tett műnemmel, témával és nyelvvel. Műve, esendőségei ellenére is nagy gondolkodói és költői teljesítmény, melynek értéke nem áll arányban (el) ismertségével. Ebben talán az is közrejátszik, hogy szinte ugyanebben az időben, szerencsés csillagzat alatt született egy másik színpadi mű az első magyar uralkodóról. A népszerűségét máig őrző István, a király című rockopera mellett a filozofikusabb és pesszimistább Ratkó-drámára kevesebb figyelem jutott. A király eltakarta az embert. Felhasznált irodalom Bak János: Királynék bűnbak szerepben a középkori Magyarországon. Rubicon 2001/6. 16–19. Cs. Nagy Ibolya (szerk.): „… a múlt idő nem délibáb”. Válogatás Ratkó József Segítsd a királyt! című drámájának kritikáiból. Nyíregyháza, a Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár kiadása, 1986. Ratkó József: Segítsd a királyt! In: Rivalda 84–85. Kilenc magyar színmı. Bp., Magvető Kiadó, 1986. 541–647.

magyar konyha dicsősége?

B. L.: Jó alapanyagokból, jól elkészítve a magyar ételek ma is a világ konyharemekei közé tartoznak. Ebből következik, hogy a magyar konyha jelenlegi gyengéin kell javítani: vagyis a jó nyersanyag-felhasználáson és az ételkészítés módján. Csak a hagyományokból kiindulva lehet megújítani a hazai konyhaművészetet. Első lépésként vissza kell térni azokhoz a – múltban és akár évszázadokkal korábban használt – nyersAkik a magyar konyha jelenéről és várha- anyagokhoz, amelyektől félreismerhetettó jövőjéről megosztották velünk a vélemé- len ízük volt a magyar ételeknek. Ilyenek a jellegzetes magyar halak és vadak, az erdőnyüket: Boros László Venesz-díjas mestersza- ben található kitűnő ízű gombák, a hazai földeken termő zöldségfélék, valamint az kács, a Magyar Gasztronómiai Egyesület őshonos magyar állatok – tagja, több nemzetközi verszürke és tarka marha, meseny győztese. A Belga étrinói juh – húsa. terem séfje évtizedek óta A. I.: Erre a kérdésoktatja az utánpótlást és re egy példával szeretnék készíti fel a versenyzőket válaszolni. Egy alkaloma legrangosabb nemzetkömal bejött hozzánk Oláh zi megmérettetésekre, de György Nobel-díjas kémiarendszeresen zsűrizik is a professzor, és tájjelegű étekülönböző versenyeken. leket rendelt, mert mint Almási István, a mondta, Magyarországon Lucullus étterem tulajdonem kíváncsi a külföldön nosa, aki csaknem négy évis fogyasztható kínálatra. tizedes pályafutása alatt Végül debreceni töltött kávégigjárta a szamárlétrát; posztát és túrós palacsinahogy viccesen fogalmatát rendelt. Ebből is látszik, zott: éppen csak kézilány nekünk ragaszkodnunk kell nem volt. A Magyar GasztBoros László a hagyományainkhoz, csak ronómiai Szövetség és a a körítést, a kiszolgálást Védnöki Tábla tagjaként rendszeresen véleményezi a vendéglátás- kell a kor követelményeihez igazítanunk. ban szereplőket, és részt vesz az utánpót- A rendszerváltás után volt egy időszak, amikor különleges ételeket kerestek az emlás oktatásában is. Török Imre, a Kerekes vendéglő sza- berek, de ez mára már lecsengett. Most már kácsa és társtulajdonosa, 14 évig dolgo- inkább a magyaros ízekre vágynak, hiszen zott az Aranybika Szálloda konyháján, csodálatos húsú állataink és fűszereink ebből 12 évet konyhafőnök-helyettesként. vannak, amelyekből nagyon ízletes ételek készíthetők. Később négy esztendőt a Termál Hotel T. I.: Lassan már nem beszélhetünk konyháján töltött, és tavaly vágott bele a magyar konyháról. Beszédesen bizonyíttársasvállalkozásba. Korábban részt vett ja, hogy egyetlen magyaros étterem nincs magyar versenyeken, de úgy tartja, nem az ezeken elért eredmény a jó szakács fok- a város főutcáján, bezzeg gyorséttermekből válogatni lehet. Spanyol és olasz ételmérője. Mile József, a 2006-os luxemburgi sza- választékot kínáló helyekből is több van, kácsművészeti világkupán a melegen el- mint a magyarosból. Persze nem mindegy, képzelt, de hidegen tálalt ünnepi előé- hol keressük, mert például nálunk, a Kerekes-telepen szinte csak erre van igény. Fitelek kategóriájában első helyet elérő és a verseny összes résztvevője közül a leg- zikai munkát végző munkások, vállalkozók

Magyar konyhaperspektíva

 Megítélésük szerint valóban a múlté a

Égerházi Péter

magasabb pontszámmal világbajnok mesterszakács, a Vigadó és az Aqua étterem, valamint az Aquaticum élményfürdő konyhájának séfje.

DISPUTA Kapualj

A

magyar konyha manapság megosztja az embereket, holott egy-két évtizeddel ezelőtt nem lett volna honfitársunk, aki megkérdőjelezte volna, hogy a világ elitjébe tartozik. A tévhitet erősíthette a különböző nagy szakácsversenyekről elhozott érem- és díjeső is, pedig intő jel lehetett volna a tradicionális magyar vendéglők eltűnése, az olasz és amerikai gyorsételek elterjedése. Divat lett a külföldi módi, miközben a hazai ízekre vágyók egyre csak siratják az évtizedeken keresztül megszokott kulináris élvezetek elvesztését. Ennyire válságos volna a helyzet? Erre kerestük a választ, amikor a témában érdekelt négy szakembert a képzeletbeli kerekasztalhoz ültettük.

45

DISPUTA Kapualj 46

járnak hozzánk, akik kalóriagazdag, zsíros, Gulyás, hortobágyi húsos palacsinta, pörelsősorban sertéshúsból készült ételeket költ egymás után, és már el is ment a kedve akarnak enni a menüben is. Hiába próbál- a konyhánktól, holott több napra elosztva koztunk például könnyű párolt zöldség- és egy kicsit szélesítve a választékot megkörettel is, egyből megcsappant a látoga- nyerhetnénk magunknak. Vissza lehetne tottságunk. Persze ez a fajta igény csak a térni például a körözötthöz, amely többfékülvárosi részekre jellemző, ezért félő, hogy le ízben is készíthető hideg előételként, és idővel háttérbe szorul a magyar konyha. utána lehet enni pörköltet is, csak nem a M. J.: A külföldi és a hazai versenyeken korábban megszokott módon elkészítve. A tapasztaltak alapján úgy vélem, a magyar magyar vendégekkel persze ezt nem kön�konyha semmit nem vesznyű elfogadtatni, mert netett a rangjából. A nemzethezebben veszik tudomásul közi megmérettetéseken is a változást. elvárják, hogy hazai ételT. I.: Ami az ilyen válel nevezzünk. Legfeljebb rosszéli vendéglátóhelyek az általunk összeállított közönségét illeti, ők nem és elküldött recepturában várnak megújulást, legfelszereplő alapanya­gok, vajebb kevésbé zsírosan kell lamint fűszerek arányában főznünk, illetve olajt haszkérnek változtatást, mert nálunk. Mivel nálunk legaz ételekkel bevitt tápérinkább menüt fogyasztaték nem lehet magasabb a nak az emberek, annak a megengedettnél. Ez egyben viszonylag alacsony ára válasz arra is, hogy a mai behatárolja a főzéshez felkor követelményeihez alhasználható alapanyagok kalmazkodva már nem elég minőségét is. Ez persze nem egy tányér babgulyást és jelenti azt, hogy ahhoz is Almási István két túrósbuktát felszolgálne a legjobbat keresnénk, ni, egy ebből képzett négyszerencsére választék van fogásos menü is lehet magyaros. Például a bőven, bár az elsődleges szempont a mafél liter babgulyás helyett csak két decit gyar eredet. Itt megtehetem, hogy magam adunk, előételként pedig zöldséggel töl- válogatom össze, amit fel akarok használtött vadpulyka szolgálna. Harmadik fogás- ni. A hagyományosan magyar állatok, mint ként készíthetünk akár paprikás csirkét is, a szürke marha vagy a mangalica húsát vicsak nem a szokványos módon, hanem úgy, szont csak a nagyobb rendezvényekre szehogy a mellet kakasherével töltjük meg, és rezhetjük be az áruk miatt. Nem mindegy, rétegesen tálaljuk. a város melyik részén fogadjuk a vendéget, mert például nálunk szinte csak a nagyobb  A rögtönzött gasztronómiai ízelítő egy- összejöveteleken kérnek drágább alapben arról is árulkodik, hogy meg lehet anyagból készült ételeket. újítani a magyar konyhát, és meg is kell, B. L.: Mi, magyarok csak a hagyomámert csak úgy maradhat versenyképes. nyos alapanyagokkal és a belőlük készült termékekkel lehetünk versenyképesek, hiM. J.: Mindenképpen meg kell újítani, s mi, szen számtalan hungarikumunk van, és versenyzők is igyekszünk erről a szándék- több olyan készítményünk is, mint például ról meggyőzni a külföldi szakembereket. a debreceni páros, amely ugyan nincs leA szakmán belül két táborra szakadtunk. védve, de a garantált minőségével vonzó Bár a cél azonos: még eladhatóbbá tenni a lehet a jó ételek kedvelőinek. Emellett magyar konyhát külföldön, és itthon vis�- vissza kell hozni a régen bevált eljárásokat, szaszoktatni rá az embereket, a megvaló- mint például amikor a fűszeres folyadéksítást különbözőképpen látjuk. A fiata- ban előfőzött hús tetejére valamilyen zsiralabb korosztályba tartozók hivatkozva arra, dékot teszünk, így megakadályozzuk, hogy hogy az alapanyagok már úgysem olyan kilúgozódjanak belőle az íz- és tápanyagok. ízűek, mint korábban, változtatni akar- A zöldségfélék gőzölése is ezt a célt szolnak az ételek elkészítésén és elnevezésén gálja. A lassú sütés is íz- és látványfokozó, is. Az idősebb korosztály viszont ragaszko- ám 5–6 óra szükséges hozzá, vagyis csak az dik a tradíciókhoz. Ami a vendéglátást il- étkezést megtervező, elég idővel rendelkeleti, legtöbb helyen azzal rontják el, hogy ző emberek igényeit elégíti ki. A megújupéldául a külföldi vendéget azonnal meg lást az hozhatná, ha az éttermek különböakarják tömni jó nehéz magyaros ételekkel. ző tájjellegű ételekre specializálódnának,

DISPUTA Kapualj

így például a legjobb szürkemarha-szeletet vatos lassú sütési mód vagy a húsok elővagy hortobágyi báránysültet Debrecen- párolása és hasonló ízfokozó eljárás. Másben lehetne enni. A hagyományos recep- részt a ráérő ínyencek hiába kérnének így tet debreceni páros kolbász és a vitaminok- elkészített étkeket, a nagy szálloda- és étban gazdag, fanyar gyümölcs, a birsalma teremláncokhoz tartozó konyhákon kívül egészítené ki. Az ételek elkészítése során máshol a technikai feltételek sincsenek vissza lehetne nyúlni még korábbi idő- adva előállításukhoz. A legtöbb vendégkig, amikor még a köles, a hajdina, az ár- látóhelyen nincs olyan gép, ami a sütést, pagyöngy, a sziki csiperke vagy a gyöngy- főzést és gőzölést együtt végzi, mint ahotyúk is a nyersanyagok közé tartozott. gyan hiányzik a sokkoló, a vákuumozó, vaA. I.: Nem hiszem, hogy lamint a hirtelen hűtő gép. vissza lehetne hozni a régi Nem tudnak olyan ételt felételek ízharmóniáját, hiszolgálni, amely egy elősüszen ma már a legkisebb tő, majd hirtelen lehűtő és gazdaságban is táppal etevégül hirtelen felmelegítő tik az állatokat, így a húsuk eljárással hat hónap multán íze más. Ettől függetlenül is frissen tálalható. Talán több apró dologgal lehet fejlennének, akik szívesen folődést elérni. Például renegyasztanának ilyen ételeszánszukat élik a fűszerek, ket, ám a pénztárcájuk ma egyre több helyen lehet pélmég nem engedi meg nekik dául zsályás gombamártást az ínyenckedést. A vendégvagy rozmaringos bárányt látás is a gazdasági helyzet és tárkonyos ragut enni. El függvénye, ez pedig moskell felejteni a háziasszonytanság nem túl rózsás. oknak is azt a rossz beidegA. I.: Az elmúlt évtizeződést, hogy megveszik a dekben valóban visszavoMile József fűszerkeveréket és ész nélnultabban éltek az embekül rászórják mindenférek, de az utóbbi években le húsra, mert minden fűszer más húshoz nálunk tapasztalható egy kis pezsdülés, illik. Ezek a tipikusan magyaros ízesítésű ami persze a jó hírünknek is köszönheételek mai formájukban is vonzóak a ven- tő. Itt elsősorban nem a reklámra gondodégeknek. A legfontosabb, hogy legalább a lok, hanem a tőlünk elégedetten távozó felét kitegyék a kínálatnak, mert a külföl- vendégekre, akik másoknak is ajánlanak diek nagyobb hányada biztosan ezeket ke- bennünket. Az ételek íze mellett nagyon resi, és a magyar vendégkörben is kialakult fontos a kiszolgálás minősége, ami miatt egy réteg, amely csak hazai ízekre vágyik. legközelebb is minket választanak. Ma Az viszont ma már jogos igény a vendégek már nagyon sokszor inkább vendéglátóherészéről, hogy friss alapanyagokból, rozs- lyeken tartják az emberek a jeles napjaikdamentes eszközökben a rendelést köve- hoz fűződő összejöveteleket, mert rájöttek, tően készüljön el az étel. Így amikor fel- hogy nem kerül sokkal többe, mintha ottszolgáljuk, még minden illat- és ízanyagot hon rendeznék meg, viszont sokkal kényeltartalmazzon, emiatt nem is használunk mesebb megoldás. mindenféle csodamasinát. T. I.: Tudomásom szerint csak néhány felkapott hely van a városban, ahová rend Nyilván vendéglátóhelye válogatja, de szeresen betérnek az emberek. A legtöbb mégiscsak fölvetődik: tapasztalható-e helyre azonban, így hozzánk is, elsősorfejlődés a látogatottságban, vagy ezen ban a menü miatt járnak, drágább ételekre a téren is rosszabbul állunk, mint koráb- nem nagyon futja nekik. Ebből következik, ban? hogy mind többen mondanak le az otthoni főzőcskézésről, mert nem sokkal többe B. L.: Szerintem az emberek többsége csak kerül egy vendéglőben elfogyasztani az eszik, nem pedig étkezik, mert ahhoz jóval ebédet. Ezenkívül elsősorban a hétvégéken több időre lenne szükség. Egy szűk fővá- tartanak nálunk rendezvényeket a vendérosi – elsősorban külföldiekből álló – réteg gek, mert magyaros ízekre vágynak. kivételével általában húsz-harminc percet M. J.: Úgy tapasztalom, hogy csütörtökszánnak az evésre, mert mindenki rohan. től vasárnapig nő meg a forgalmunk. Egyéb Ehhez igazodva kell kiszolgálni őket, így napokon inkább csak a rendezvényekre más az ételválaszték és az elkészítési mód veszik igénybe az éttermeinket a vendéis. Szóba sem jöhet például a külföldön di- gek. Ezeket az alkalmakat mi magunk is

47

T. I.: Néhány versenyen magam is részt vettem, de nem az én világom. Szerintem, aki versenyzésre adja a fejét, az inkább magának akar bizonyítani. Talán közrejátszik ebben az is, hogy ma már nincs meg az a megbecsültsége a szakmának, mint évtizedekkel ezelőtt. Korábban jobban respektáltak bennünket a vendégek, manapság az is ritka, hogy egy-két elismerő szóval illessék a főztünket. Lehet, hogy jól jönne a nemzetközi elismerés, de ez még nem javít a megítélésünkön. Jól mutatja a helyze Magyarország második alkalommal sze- tünket, hogy azok közül, akikkel húsz éve retne versenyzőt küldeni a világ leg- együtt kezdtünk, már csak én vagyok a párangosabb szakácsversenyének tartott lyán, a többiek valamennyien más munkaBocuse d’Ortra, melyet kétévente Lyon- körben dolgoznak. ban rendeznek meg. A A. I.: A gasztronómia versenyen való részvétel nem a versenyzésről szól. segíthet a magyar konyVallom, hogy nekünk a legha megújításában és tefontosabb a vendég, érte kintélyének visszaszerzékell versenyeznünk. Lényesében? ges a tisztaság, a felszolgálók kedvessége, de ha az B. L.: A Magyar Gasztronóétel nem friss, elhűlt, rágós miai Egyesület által megvagy nem jó ízű, a csalódott hirdetett Hagyomány és vendéget soha többet nem Evolúció elnevezésű verfogjuk látni. senyre való kijutás óriáM. J.: Jó dolog a versi eredmény lenne, hiszen senyzés, mert kizökkenma már annyi a jelentketi a magyar séfeket abból ző ország, hogy selejtezőt az állapotból, ami jellemző kell rendezni a 24 helyért. rájuk, hogy nem szeretnek Magyarország első alkalomtanulni. Ebben persze az is Török Imre mal venne részt – egyszer közrejátszik, hogy például már elutasították a jelenta nagy pesti szállodákban kezésünket –, amennyiben versenyzőnk harmincból jó, ha háromban magyar a séf. sikerrel veszi a jövő évi norvégiai selejte- Ez a nyelvtudás hiányára is visszavezethezőt. Itthon három helyszínen, Sopronban, tő. Debrecenben ez még nem jellemző, itt a Budapesten, valamint Debrecenben tarta- vezető szakácsok szinte mindegyike dolgonak selejtező versenyeket, és a legjobbak zott már külföldön is, így legalább egy idejutnak a jövő évi döntőbe, melynek győz- gen nyelvet beszél. A magyar konyhakultese képviselheti hazánkat Norvégiában. túrát azonban igazán az tudná fellendíteni, Nagy lépés lenne ez a magyar konyhakul- ha kialakulna egy olyan középréteg az ortúra megújulása felé, amire nagy szükség szágban, amelynek tagjai nemcsak a szóvan, különben nálunk is átveszi a helyét rakoztató elektronikai és híradástechnikai az osztrák, a francia, az olasz vagy a hol- eszközökre, illetve utazásokra költenének land konyha. sok pénzt, hanem rendszeresen áldoznának a kulináris élvezetekre is.

DISPUTA Kapualj

szervezzük: nagyon kedveltté lett a borvacsora. Ezeken a változatos étrend mellett a borkultúrát is fejleszteni tudjuk neves borászok segítségével. Ma már kialakult a városban egy borkedvelő réteg, melynek tagjai nem sajnálják a pénzüket a drágább nedűkre sem, és enni is szeretnek. Nekik hétfogásos kínálattal szolgálunk, melyekhez hétféle bor dukál. Ezeket az alkalmakat hasznosabbnak tartják, mint a zenés báli szórakozást.

48

DISPUTA Árkádok Bortársaság Borbolt - Debrecen 4025 Debrecen, Simonffy u. 1/c Telefon/fax: 52/310-742 E-mail: [email protected] 49 Nyitva tartás: h.-p.: 12-19, szo.: 10-15 www.bortarsasag.hu

Megye-mustra kertész szemmel Zsila László Zsiláné André Anikó DISPUTA Árkádok 50

A közterületi zöldfelületek helyzete Hajdú-Bihar megyében 2006 nyarán a már több mint 10 éve megindított „Virágos Magyarországért” környezetszépítő verseny zsűrizése kapcsán bejártuk Hajdú-Bihar megyében a megmérettetésbe benevezett településeket. A résztvevő falvak és városok nem értékes jutalomért, hanem erkölcsi megbecsülésért, lakosaik és vendégeik jó közérzetéért tartják fontosnak a közkertek minél magasabb színvonalú kialakítását és fenntartását. A pályázók között egészen kis települések és kisebb-nagyobb városok is voltak. Zsűrizésünk előtt értesítettük az önkormányzatok vezetőit látogatásunk időpontjáról, így a legtöbb helyen felkészült kísérők gondoskodtak arról, hogy minél szélesebb körű képet kapjunk településük zöldfelületeiről. A zsűrizés során elsődleges szempontunk volt a település tisztasága, gyommentessége, közterületeinek, zöldfelületeinek kialakításában a harmonikus összkép, a jó használhatóság és a fenntarthatóság. Bejártuk az utcákat – még a faluszélieket is –, óvodák és iskolák kertjeit és udvarait, a sportpályákat, a parkokat, az emlékművek környezetét és a temetőket, vizsgáltuk a fasorokat és a lakosság által gondozott előkerteket. A település szerkezetéből és nagyságából adódóan a zöldfelületi elemek aránya eltérő. A nagyobb városokban a közösségi funkciókat kiszolgáló közparkok és közkertek, míg a kis falvakban a magántulajdonok előtti közterületek kialakítása és gondozottsága határozza meg a település képét. Néhány település megszervezi a maga virágosítási és tisztasági versenyét. A házakra kikerül az elismerő tábla, ami egyre több tulajdonost ösztönöz arra, hogy gondot fordítson portájára. A zsűrizés során kerestük annak alkalmát is, hogy a benevezett település vezetőinek szakmai tanácsokat adjunk. Ezeket a tanácsokat aztán vagy megfogadják, vagy nem, de szükségét éreztük, hogy a szépítészeti jószándékot, amely mindenütt látható volt, megerősítsük szakmai elvekkel is. Megyejárásunk során nem egyszer hallottuk, hogy a községben megépített parkok, kertek „tervezője”, kivitelezője a település egyik lakosa, jó esetben a mezőgazdaság más területein dolgozó (valószínűleg saját szakterületéhez kiválóan értő) agrár szakember (erdész, mezőgazdász). Így a legnagyobb jóindulat ellenére is szak-

mai hibák tömkelege nehezíti meg későbbi fenntartásukat, ráadásul sokszor műszaki és esztétikai szempontból sem felelnek meg ezek a közparkok a korszerű kertépítészeti elveknek. Megyénkről is elmondható, hogy – egy-két város kivételével – a polgármesteri hivatalokban nem dolgozik zöldfelületes kolléga. A szakma régi vágya, hogy a megyei közigazgatásban alkalmazzanak kertépítészeket, akik szakmai segítséget nyújtanának a kis települések zöldfelületeinek kialakításához, fenntartásához. Az önkormányzatok persze nagyon nehéz helyzetben vannak pénzügyi szempontból, hisz először a fejlesztési és üzemeltetési alapfeladatokat kell ellátniuk, a zöldterületeik kialakítási és fenntartási munkáira már alig marad pénz. Sok településen közmunkásokkal oldják meg ezeket a feladatokat. Megfelelő szakember híján viszont több pénz folyik el, mint amennyit megtakarítanak. A zöldfelületi rendszerek elemeinek építése részben kertépítészeti tervezési, részben műszaki feladat. Ezt az eléggé hozzá nem értők nem látják, nem érzékelik. Egy fasor telepítésénél az egyik fő feladat a megfelelő fafaj fajta kiválasztása, a fák megfelelő elültetése, de legalább ilyen fontos, hogy a fasor megfeleljen egy egész sor műszaki követelménynek, sőt szabványnak. A fasortelepítésről az építészeti kamaránál bejegyzett tervezőnek engedélyezési tervet kell készítenie s egyeztetnie kell a közműhatóságokkal. A fák koronája nem lóghat be a közút űrszelvényébe, a fák nem gátolhatják a föld alatti és föld feletti közművek biztonságos üzemelését, a fatelepítésnél védőtávolságot kell tartani, az utca adottságainak megfelelő növekedésű fafajt kell betervezni – hogy tovább ne is részletezzük a szükséges műszaki–szakmai előírásokat. De az egyéb közterületi zöldfelületek – a játszóterek, közparkok, közkertek – tervezését is csak jogosult kertépítész tervező végezheti. A másik nehézség, hogy sokszor szinte teljesen magára hagyják a lakosságot fásítási kezdeményezéseik megvalósításában. Így később egy sor probléma adódhat. Az „önkiszolgáló” utcafásítás csőtöréshez, vezetékszakadáshoz, közlekedési balesetekhez vezethet. Sajnos a hivatalok sem veszik elég komolyan az előírások betartatását.

Mint igazán pozitív példát, hadd említsük meg Szentpéterszeget. A kis településen szerencsére nem arra törekedtek, hogy örökzöldekkel és különleges igényű növényekkel ültessék tele a falut; a lakosságot bevonva, a portákat versenyeztetve gyönyörű utcaképet hoztak létre. A klímának megfelelő és már nagyanyáink által is ültetett parasztkerti virágokkal telepítették be az árokpartot, az utcafrontot. A lakosok egymás között cserélgetik a vetőmagokat – ebben a civil közösség spontán önszerveződése is megmutatkozik. Azokra is gondolt az önkormányzat, akik nem tudják megoldani a fenntartást; nekik önköltségi áron, illetve a rászorulóknak akár ingyen is segítenek. Néhány városban már felismerték, hogy a stressztűrő, magyar nemesítésű egynyári virágok hosszan tartó intenzív díszt adnak a frekventált helyeken, fenntartásuk azonban olcsóbb. Talán a legmegdöbbentőbb szakmai hiányosságokat a fasorok telepítésénél és fenntartásánál tapasztaltuk. Sok esetben semmilyen terv nem készült, a fa fajta kiválasztása pedig „kriminális”. A piros levelű vérszilva kilométereken át telepítve Mars-béli tájra emlékeztet. A színes levelű növényeket csak szoliterként vagy kis csoportban szabad és kell használni – bár ezek a fák legalább nem balesetveszélyesek. Ezt azonban nem lehet elmondani a szomorúfűz-sorról, amely, túl azon, hogy formailag sem alkalmas fasornak, még törékennyé is

válik, már nagyon fiatal korban is. A pusztaszilfa-sorral is találkoztunk, ami önmagában lehet jó megoldás is egy tágas utcában, ahol nincs légvezeték. Szentpéterszegen azonban rájöttek, hogy metszés nélkül belenő a vezetékbe, ezért közmunkásokkal gömb alakúra kezdték nyírni – több ezer darabot! Aki ismeri ezt a növényt, első hallásra tudja, hogy ez lehetetlen vállalkozás. Hiába kapták hát a lakosok ingyen a csemetéket, a következő évtizedekben vagyonokat kell költeni a fenntartásukra. Szerencsére találkoztunk olyan megoldással is, ahol a zöldfelületekért felelős szakember jó barátja történetesen jó szemléletű erdészmérnök, aki (ingyen) kiváló tanácsot adott; itt igazán szép s szakmailag kifogástalan fasor született. Ez az eset azonban nem jogosíthat fel senkit, hogy a törvényben előírt feladatait a véletlen tanácsokra várva próbálja megoldani. Egy zöldfelületekkel foglalkozó előadáson elhangzott, hogy lemenőben van az „örökzöldmánia”. Megyénkben – sajnos – nem ezt tapasztaltuk. Kistó, sziklakert, örökzöldek tömkelege az alföld közepén. Megannyi olyan kerti elem, mely nem (vagy csak bizonyos körülmények között) illik az alföldi környezetbe. Egy kistelepülésen olyan parkot létesített egy dunántúli vállalkozás, melybe csak örökzöldeket ültettek. (Nem csoda, hisz a vállalkozásnak az örökzöld faiskola adja fő bevételeit.) Az önkormányzat vezetője még örült is, mert

DISPUTA Árkádok

Létavértesen a helyi idősek otthonának kertjét színvonalas parkká alakították

51

DISPUTA Árkádok

Egyeken szép gondolat a régi Kálvária domb és régi temető emlék-parkká emelése

52

a tervet ingyen kapták és a pályázat megírásában is közreműködtek. Valójában mégsem volt kertépítészeti tervnek tekinthető, hanem csak úgynevezett „növény elhelyezési-tervnek”, térképzés és egyéb koncepciók nélkül. Ezt a jelenséget sajnos több helyen is tapasztaltuk, néha még kertész sem vett részt a kialakításban. Talán a legdurvább hibát az a polgármester követte el, aki azzal dicsekedett, hogy szinte alig hagyott a környékbeli faiskolákban árut, annyi fát vásárolt az iskola udvarára. Ráadásul szinte mind törékeny fafaj volt – cukorjuhar, nyárfa, selyemakác stb. –, amilyeneket gyermekek közösségi célú használatára szánt területen egyáltalán nem szabad ültetni. Sajnos, még mindig dívik a villanyoszlopokra aggatott muskátlik divatja. Ennek az alkalmazási módnak megvan a helye a leburkolt felületek díszítésénél – ott, ahol megfelelő gyakoriságú tápanyagellátáshoz illetve öntözéshez juthatnak a növények. A Balaton környékén a megfelelő páratarta-

lom (és persze a gondozás) következtében a szezon végéig is életerősek maradnak a növények, megyénkben azonban nehezebben érhetünk el hasonló eredményeket. Nyugat-Európában járva lenyűgöző botanikus kerteket, arborétumokat, közparkokat láthatunk, melyek ingyenesen látogathatók, de őrzöttek és zárhatóak. Az ilyen közterületi kertépítészeti programokra nálunk is egyre nagyobb igény és szükség mutatkozik. Debrecenben példákat is találhatunk már, gondoljunk csak a Nagyerdőn, illetve az Újkert lakótelep szélén található játszóterekre. Ezek speciális funkciójú, nagy értékű zöldfelületek. Épített környezetünk szépségéhez és harmóniájához nem elegendőek a jó épületek, legalább ilyen fontosak a megfelelő növényekkel kialakított zöldfelületek. Ehhez az építészek és a kertépítészek szoros együttgondolkodása szükséges – a tervezés elejétől kezdődően s az üzemeltetés végiggondolásával.

Az idei legszebb kertek A döntőbizottság az értékelés során a funkcionális elrendezés, a kertépítészet anya-

Nem kert ez, hanem a táj egy darabja A pályázaton különdíjjal jutalmazott Dr. Józsa Miklósné elmondta, hogy az általa tervezett kert minden ízében függ környezetétől. Ez a Rába völgyében fekvő, több mint 5000 négyzetméter alapterületű kert – ahogy a képek is mutatták – szinte úszik a tájban. A házak tanyaszerű elhelyezkedése egyszerűséget, a tó mint vizes élőhely természetességet, a gondosan összeválogatott növényzet harmóniára való törekvést sugall. A hatalmas kert megálmodása és kivitelezése azonban hosszú évek kemény munkájának eredménye. –  Nem egy átlagos kertépítési feladat elé néztem, amikor elvállaltam a munkát – mondja a tervező. 1998-ban keresett meg a tulajdonos, hogy talált egy igazán szép, nyugalmas helyet, ahová pihenőházat akar építeni, környezetét pedig a természetesség jegyében akarja kialakítani. A munka során azonban rengeteg műszaki probléma adódott. Csaknem négy évig zajlottak az előkészületek és egyeztetések, nagyon sok engedélyt kellett beszerezni, mire elkezdhettük az első építési munkát. Meg kellett küzdenünk a minden évben kiöntő Rábával is, hiszen a folyó a telek egyik oldalát építi,

Kertépítés felsőfokon Deczki Anna

gainak alkalmazása, a növényalkalmazás és a kertberendezési tárgyak stílusa, összhangja mellett a kivitelezés minőségét és a kert gondozottságát vette figyelembe. A pályázaton induló húsz kertből elismerő oklevelet kapott egy győrújbaráti kert, melyet Munkácsi Mihály és egy ürömi kert, melyet Bán Karolin tervezett. Ezen kívül két budapesti kert, melyek közül az egyik Dr. Petrekovich Perjés András és Horányi Ágnes munkája, a másik pedig Karádi Gábor és Karádi Katalin álmai alapján készült. Zsila László stílusát tükrözte az a debreceni kertcsoda, mely a tágas térben nívós burkolatokkal, igényes vonalvezetéssel alkotott harmóniát, egy másik debreceni kert pedig Radócz Vera hozzáértő kertterveinek köszönhette az elismerést. Különdíjazásban részesült Geiger Nóra és Müller Krisztina tervei alapján egy budakeszi kert, valamint egy villa köré épült, szép vonalvezetésű, zárt, komplex területi egységet alkotó gödi kert, Rendes Veronika fantáziája nyomán. A zsűri az idén nem adott ki fődíjat, de kiemelt díjat két kert is kapott: egy gyönyörűen kialakított, igényes növényzettel ellátott, hatalmas területű kert Győrújbaráton, melyet Hencz Helga alkotott meg, és egy rumi kert Dr. Józsa Miklósné terveinek köszönhetően.

DISPUTA Árkádok

K

ilencedik alkalommal adták át „Az év kertje” 2007. országos kerttervezési és -építési nívódíjakat november 24-én Debrecenben, melyre kizárólag kertés tájépítész mérnökök által tervezett, illetve Magyarországon megvalósult családi – társas – és hétvégi házak kertjei pályázhattak. Az első pályázatot kilenc éve a Szép Kertek folyóirat még egyedül hirdette meg, a második évtől viszont a Magyar Építész Kamara Táj- és Kertépítészeti Tagozata s a Budapesti Corvinus Egyetem Kert- és Településépítészeti Tanszéke is csatlakozott a kezdeményezéshez. A megmérettetés célja ezúttal is a kerttervezési, kertépítési és környezetkultúra fejlődésének elősegítése, a legújabb műszaki megoldások, valamint a minőségi szakmunka megismertetése volt. Most is fontos volt ezen kívül, hogy a fiatal kerttervező mérnökök számára nyilvános bemutatkozási lehetőséget biztosítsanak, és a szakemberek által tervezett díszkerteket, biokerteket, haszonkerteket fenntartó kerttulajdonosok példamutató munkáját elismerjék és közkinccsé tegyék. A pályázatra a kert-és tájépítész mérnökök, a kertépítők, illetve a kerttulajdonosok egyedül vagy közösen is nevezhettek. A zsűri tagjai a szakma neves képviselői, az Ybl-díjas Andor Anikó a Magyar Építész Kamara Táj- és kertépítészeti Tagozatának tagja, Dr. Jámbor Imre okleveles táj- és kertépítész, Tegdes László kertészmérnök, a Szép kertek folyóirat főszerkesztője, illetve Turcsányi Miklós okleveles tájés kertépítész, a Magyar Önkormányzati Főkertész Szövetség vezetőségi tagja voltak, Szabó Gábor a Magyar Építész Kamara Táj- és kertépítész Tagozatának elnöke, okleveles kert- és tájépítész elnökletével. A zsűri szerint a kertépítők filozófiáját napjainkban egyre inkább a táj morfológiai és ökológiai adottságaihoz való alkalmazkodás jellemzi, nem az egzotikus, művi kertformák a divatosak, hanem a nyugalmat sugárzó, a tervezettséget szinte eltüntető természetesség kertalakzatai. Ennek jegyében nőtt meg a szerepe például a fának mint burkolóanyagnak, ahogy a kő is jelentősebb funkciót kapott. Az is magyarázza ezt, hogy mivel manapság szinte minden megvásárolható az áruházakban, a kertépítészek magában a természetben találják meg azt, ami egyedi és utánozhatatlan.

53

Hencz Helga kertje

DISPUTA Árkádok

a másikat mossa. Építettünk ezért egy hatalmas dombfelületet, amire aztán a létesítmények kerültek. –  Milyen szempontok alapján kezdte meg a tervezést? –  Fontos volt, hogy nyugalmat árasztó növényzet vegye körül az épületeket, és széles kitekintés legyen a tájra. Ezért honos, a tájba illő növényzetet képzeltem el. A növények életfeltételei ennek ellenére néhol eléggé mesterségesek, mert a termőföld alá kavicsréteget kellett ágyaznunk. Némelyik fajnál magam is izgatott voltam, hogy képes-e megmaradni a kapott feltéte-

54

lekkel, de többségében nem volt probléma. A tó saját vízellátású, vizét kútból kapja, fürödni is lehet benne. Ugyanakkor halak élőhelye is, és most már gémek és más madarak is szívesen látogatják. –  Mennyire kapott szabad kezet a megrendelőtől? –  A tulajdonos nagyon igényes és kritikus úr, akivel régi munkakapcsolatban állunk. Terveztem korábban családi házának és néhány üzletének környezetét is. Eleinte voltak ugyan viták, de hamar meggyőződött arról, hogy jobb, ha rám hallgat. Minden megbeszélésre meghívtak, meg-

hallgatták a véleményemet. A különböző szakágakkal is jó munkakapcsolat alakult ki, így igazán élveztem a feladatot. –  Mennyibe került az építkezés? –  Erre nem tudom a választ, a tulajdonos annyira kézben tartotta az ügyek intézését. Maga bérelt gépeket, utána járt mindennek, felkereste a legprofibb tóültetőt, a legjobb minőségű anyagokat is maga szerezte be. –  Kinek az ötlete volt a pályázatra való nevezés? –  Igazából Tegdes László kezdeményezése volt. A tulajdonos nem akart reflektorfénybe kerülni, de megengedte, hogy én mint tervező induljak a kertjével a megmérettetésen. Mutasd a kerted, megmondom ki vagy! A koronként változó kertdivatokat figyelembe véve azt mondhatjuk, hogy a kertkultúra a művészettörténet egy sajátos részeként is felfogható. Az emberek évezredek óta építenek kerteket, s a fennmaradt dokumentumokból az adott korra és a szellemi irányzatra következtethetünk. A kert maga spirituális elemeket is hordoz, hiszen a természet egy darabját saját ízlésünk szerint formáljuk, ami árulkodik személyiségünkről, szépérzékünkről. A természet egy szelete, amely ugyanúgy életterünk része, mint a házunk. A gyümölcsösök táplálják a testet, a virágok felvidítják a lelket, a fák közelebb hoznak az anyatermészethez és állandóságot, nyugalmat kölcsönöznek.

Sok esetben az ellazulás és belső béke megteremtésének helye is a kert. Éppen ezért kapott és kap ma is hangsúlyos szerepet a nyugalom, biztonság és harmóniára való törekvés a kerttervezés során. Az ókorban leginkább csak császárok és fejedelmek kiváltságai voltak a díszkertek. A reneszánszban az ember természetformáló szerepét hangsúlyozták a kertépítés során, megrendelésre alakítottak ki vízeséseket, dombokat, sziklás egységeket. A barokk kort a mesterséges medencék és szobrok, szabályos geometriai növényzetformálások jellemezték, a romantika pedig épp ez ellen a merev precizitás ellen lázadt föl. Időközben megsokasodtak a botanikus kertek, növényházak, melyekben már megjelentek a távoli tájakról beszerzett növénykülönlegességek is. A díszudvarok az arisztokrácia épületeinek is ékes körítéseivé váltak, majd a tehetősebb és műveltebb polgárság is kedvet kapott a kertészkedéshez. A 19. században már nemcsak a gazdagabb társadalmi rétegekre volt jellemző a kert, sőt tervezett kert a ház körül, hanem a falusi emberek épületeit is pihenő- és virágoskertek kezdték díszíteni. Azóta pedig megannyi növénykultúra „járja” a világot, s mára bármilyen stílusban, bárki építhet vagy építtethet magának nyugalomszigetet háza köré, habár a történeti kertek és növényfajták megtartását a ma embere is fontosnak tartja. Mint ahogy azt is, hogy környezete ne mindenféle össze nem illő növények rendszertelenségét hirdesse, hanem szakszerűen és igényesen legyen kiépítve.

DISPUTA Árkádok

Dr. Józsa Miklósné különdíjas kertje

55

Minőség- és eredetvédelem – mádi elképzelések A tokaji borkülönlegességek törvényeink szerint már védett eredetűek, azonban a szőlőtermés mennyiségi szabályozása nagyon megengedő és ellenőrizetlen: a borok termőhelyi megnevezései pedig botrányosan szabályozatlanok, összességében a védett eredet nem alkalmas a hitelesen és igényesen termelt borok megkülönböztetésére a piacon. Mivel a bor minősége, mennyisége egy adott termőhelyen gazdálkodó, adott történetiségből táplálkozó közösség életképességének, szellemi kiteljesedésének, azonosságtudatának a megnyilvánulása, ezért a bor eredetvédelmének a megteremtése és ápolása a helyi közösség feladata és érdeke. A mádi bor eredetvédelme kialakításának az a célja, hogy a mádi bort mint önálló fogalmat megteremtse, piaci érvényesülését megalapozza, ezáltal a bort létrehozó mádi polgárság életképességét erősítse, szellemi kiteljesedése előtt utat nyisson, önmegvalósítását segítse. A mádiak úgy tervezik, hogy szervezetileg részei lesznek majd egy borvidéki eredetvédelmi rendszernek. A mádi minőség- és eredetvédelmi bor rendszere 3 szintre épül: III. szint Mád községi bor Azon borok tartoznak ide, amelyek kizárólag Mád határából származó szőlőből készülnek, olyan ültetvényről származnak, amelynek kora eléri a hat évet, és a leszü-

retelt szőlő ép szőlőben kifejezett men�nyisége nem haladja meg az 50q/ha-t. A 6 évnél fiatalabb szőlőnek csak az aszúbogyója használható. A dűlő neve a címkén feltüntethető. II. szint Mád történelmi dűlők Azon dűlők borai tartoznak ide, amelyek a történelmi besorolások szerint első, másod-, harmadosztályba soroltattak Mád határában, és az ültetvény életkora meghaladja a 8 évet. Ép szőlőben kifejezett terhelése nem haladja meg a 40q/ha-t. A dűlőnév a címkén feltüntethető, ha a bor kizárólag a megnevezett terület terméséből készült. I.szint KERT Olyan mádi területen fekvő szőlőültetvény, amely fekvése (tengerszint feletti magassága, lejtőszöge, elkülönültsége, környezete), talaja (sekély felső réteg, köves, speciális agyag, gejzíres törmelékfolt, többrétegűség), esetleg a szőlő fajtatípusa, kora, művelésmódja alapján megkülönböztetésre alkalmas, és lehetőség van a környezettől lényegesen eltérő borkarakter elérésére, magas, egyedi, évente ismételhető minőség mellett. Az ültetvény kora meghaladja a 10 évet, termése ép szőlőben kifejezve nem haladja meg a 30q/ha-t. Minden termelő jogosult egy kertet megnevezni.

Eredetvédelmi szintek

Borkategóriák

Történelmi 1. 2. 3.

Kert

Száraz és félszáraz

1X

30/50

24/40

20/30

DISPUTA

Mádi

Száraz szamorodni és félédes

1,5 X

20/33

16/27

14/24

Édes szamorodni és édes kései, töppedt szőlőből válogatott

2X

15/25

12/20

10/17

5 és 6 puttonyos aszúk

3,5 X

8,5/14

6,5/12

5,5/10

56

Ültetvény kora

6 év

8 év

10 év

A Kárpát-medencében olyan központi helyen létesült ez a város, hogy kisugárzása van az egész térségre.

 A régi Magyarországnak

szinte a közepe volt Debrecen.

Ez ma is érzékelhető. Miként a hely szelleme is tetten érhető, amikor az ember a Református Nagytemplom és a Kollégium környékén sétál.

 Lényeges kérdés-e ma

Magyarországon, akár borászszempontból, hogy milyen a szelleme egy városnak, egy térségnek?

Már csak azért is, mert Debrecen ellenpólus azokkal a helyekkel szemben, ahol azok érzik otthon magukat, akik a mostani tarthatatlan állapotokat létrehozták. Azt látjuk: sorvad a vidéki Magyarország. Ezért fontos, hogy legyen egy olyan magyar város, amely ellenerőt ad. Ahhoz, hogy újra feléledjen a magyar vidék, amelyik mindig megtartotta az igazi értékeinket. Ezek nyújthatták ebben az országban a mindenkori megélhetést.

 Egy pici kis faluban, Szomolyán próbálja

meg elérni, hogy jelen legyen az országban. Mekkora erőfeszítést kíván ez?

Nem a jelenlét a célom, hanem a környezetem adottságainak újraélesztése. Gyerekkoromban minden egy­értelműbb volt: az emberek értékteremtő munkából éltek, patyolatrend volt a határban – nálunk több mint 15 ezer cseresznyefával, állatokkal, bőséges gabonaterméssel. Bár nem klasszikus gabonatermő, hanem gyümölcstermő vidék a miénk. A legszorgalmasabb emberek utódjaként furcsálltam, hogy ma a legtöbben semmittevésből akarnak megélni. Jól látható, micsoda szellemi torzulás következett be az elmúlt évtizedekben, s milyen átalakulás történt a gondolkodásmódban. Sajnálatos, hogy természetidegenné vált mára minden. Én pedig a szőlészetben és a borászatban próbálom újraéleszteni a természetességet, amely a magyar hagyományok meghatározója volt az egész Kárpát-medencében. Magamról azt tartom: értékőrző ember vagyok. Annak az értéknek a védelmezője, amely ha újraéled, akkor nagyon sok magyar család életét megváltoztathatja, hiszen helyben találhatják meg a megélhetést, ráadásul csodálatos körülmények között. Nem kell ingázni, máshova utazni.

 Könnyű helyzetben van, hiszen arra akar építeni, ami magától értetődik.

Egész pontosan fogalmazott. Egyetlen tényező az akadály: a mai embereknek a

Kaló Imre szomolyai erdész, szőlőtermelő és borász. Pincéjében 1996 óta a természettel a lehető legteljesebb harmóniában készülő borait mutatja meg egyre bővülő körű tisztelőinek. A nagy borkereskedő cégek nem forgalmazzák borait. Ezek megismeréséhez el kell zarándokolni Szomolyára vagy azon néhány borkóstolóra, amit Kárpát-medence-szerte tart az utóbbi egy-két évben. Ahogyan az egyik mértékadó borkönyv írja róla: „A szomolyai vincellér kapcsán a nagyon jó bor és a nagy bor közötti különbségeken töprenghetünk”.

A Kárpát-medence kincsei

Kaló Imre szívesen jár Debrecenbe. Mint kiderült, a szomolyai borász megkülönböztetett szerepet tulajdonít a cívisvárosnak.

Dombrovszky Ádám

„Remélem, meg is érjük ezeket a borcsodákat”

DISPUTA Tisztaszoba

„Én pedig a szőlészetben és a borászatban próbálom újraéleszteni a természetességet, amely a magyar hagyományok meghatározója volt az egész Kárpát-medencében” – mondja az egyik borász, Kaló Imre. „A száz évvel ezelőtti gasztronómiai kultúra kiválóan tudta használni a Kárpát-medence kincseit, s emellett nagyon fejlett borkultúra is létezett. Újra fel kellene tehát fedezni magunkat és a hagyományainkat – minden vonatkozásban, így a gasztronómiában is” – mondja a másik borász, Demeter Zoltán. S ahogy kortyolgatva eggyé válok kiváló nedűikkel, szinte magam is érzem: része vagyok a természetnek.

57

mindennapi élethez való viszonyulása. Jól emlékszem, amikor még gyermek voltam, megszólták a falumbeliek azokat, akiknek nem volt megművelve a földjük. Ma pedig a magamfajta van kifigurázva, mert patyolatrendet tart az ültetvényében. Azt kérdezik, hogyan éri az meg nekem, hogy a lehető legalaposabb munkával és a lehető legnagyobb gondossággal művelem a szőlőt. Azt kérdezik, hogy éri meg nekem a tőkénkénti egy kiló terméshozam, amikor másoknak a 4, 6 vagy 8 kiló sem „kifizetődő”.

 S mi a válasz? Minden élőlénynek megvan az életigénye, a teherbíró képessége, így a szőlőknek is. Én abban nőttem fel, hogy 60–120 éves tőkék évről évre képesek voltak folyamatosan jó borszőlőt teremni. A szőlő- és borkultúránkat részben az tette tönkre, hogy sokat vártak az ültetvénytől, s túlterhelték a növényt. Most az a feladatunk, hogy vis�szafordítsuk ezt a folyamatot.

 Milyen módszerrel? Nem kell semmi mást tenni, csak tisztelni a természetet, s megfelelni mindenkori kihívásainak. Tudnunk kell: az ember nem maga a világ, hanem csak annak porszemnyi része. S e világban a szőlőnövény ugyanolyan élőlény, mint jómagam. Azzal a különbséggel, hogy „ő” igényli a kulturált, az intelligens embernek a jelenlétét. Annak a tiszta embernek a gondoskodását, aki nem a csalásokra, gyarlóságokra építi a mindennapját. Hanem – Wass Albert gondolataival szólva – az erkölcs hófehér kövén építkezik. Ha ezt valaki nem érti, akkor…

DISPUTA Tisztaszoba

 Sokan építkeznek így?

58

Ezt a módszert e pillanatban saját környezetemben is egyedül alkalmazom. Nem azért, mert más nem tudná, hiszen mindenki másnak megvannak ugyanezek a feltételei, mint nekem. Így csak a gondolkodásban van különbség köztem és mások között.

 Miért van az, hogy miközben maga épít a

természetesre, ezért kemény harcot kell vívnia? Honnan származnak ezek a hihetetlen ellenerők?

A ma élő ember önmaga bűvöletében él, s azt gondolja: a pénztől függ minden. Na és a pénzt meg tudja enni vagy inni? Talán a Nap azért kel föl, mert az ember megfize-

ti? Tudomásul kell venni: a természet részeként létezünk, minden nap alázattal tevékenykednünk kell azért, hogy értéket teremtsünk. Csak ez adhat lehetőséget a generációk folytonosságának. Sajnos, ma nem ez történik. Pedig ha az ember nem fogja felismerni helyzetét, és nem változtat a viszonyulásán, akkor nincs sok esélye a földön létezni.

 Mondja: bekiabálnak magának. Nem azt tartják „normálisnak”, ahogyan maga cselekszik.

Embertársaim nagy többsége a csodát várja, csak a maga „játékaival” foglalkozik. Kevesen értik például, hogy miért van egyre több kullancs. Vagy hogy a magyar erdőkben miért szaporodott föl a nagyvad. Az 1950-es évekig az én falumban az erdő közti réteket is művelték, kukoricát, burgonyát termeltek rajta. Ma ezeket a területeket nem lehetne megvédeni, mert a szarvas-, őz- és főleg a vaddisznóállomány fölélné. Nem értheti meg az az ember az összefüggéseket, aki úgy gondolja, hogy ő maga nem része a biológiai láncnak. Holott minden nap azzal kellene szembesülnie, hogy lépéseit ez a tény határozza meg. Nem lesz más választása az embernek, minthogy újra becsatlakozik ebbe a körforgásba. Mint bármely más alkotóelem, csak éppen az adottságai mások. De ezek az adottságok nem azért léteznek, hogy önpusztító életet éljünk, hanem hogy az ember képes legyen civilizált módszerrel az örömforrásaihoz jutni.

 A borászatra hogyan vetíthetjük rá ezt az elméletet?

Magamat azon „rendhagyó” személyiségek közé sorolom, akikből igen sok volt ebben a hazában. Az ő kezük munkája nyomán születtek azok a borok, amelyekre annak idején rácsodálkozott Európa. Ha munkánk lényegét akarom megfogalmazni: mindennél előbbre való a szorgalom és a környezet iránti alázat. Nagyon fontos az elkötelezettség, hogy a történésekből folyamatosan tanulva elmélyült tudásanyagot gyűjtsünk. Járjunk utána: miért ilyen ez a szőlőtőke, miért olyan annak a hajtása, miért olyan fürtöket hozott, miért így érik az a fürt, s mikor mi következik be. Mindennek ez az alapja. A pincében, a boroknál pedig a lehető legtermészetesebb bánásmód a döntő. Ez konkrétan azt jelenti, hogy hosszabb a hordóérlelés, de csak azon borok esetében, amelyeknek a születési állapotában a

beépített természetes érték magas. Kön�nyű, vékony borokat nem így kell kezelni. Azoknak tényleg a tartály való. De hát mi a legjobb borról szólunk. Márpedig ha a környezet megengedi, hogy a legjobbat állítsuk elő, pazarlás volna nem élni a lehetőséggel.

 Mely borokkal tudta a legjobb eredményeket elérni?

Nem lehet egyetlen bort kiemelni. A borok születésének pillanata mindent eldönt. Élőhelyünk meghatározza, hogy olyan szőlő terem-e, ami a legértékesebb borok alapját képezheti. Ez gyakorlatilag bármely borféleségben tetten érhető. De ha már en�nyire konkrétan rákérdez a sikerekre: a turán szőlőből elkészültek az első vörös aszúk. S ez az én kezem munkája. Vagy beszélhetnék a zöld veltelini szamorodniról, 28 magyar mustfokkal. Hosszú erjesztéssel készül, olyan magas alkoholszintű, és annyira testes, hogy párját ritkítja. Szoktam mondani: ennek van legalább 200 éve. Aztán itt van a hat év hordóérlelésű cabernet savignon 2000-ből. Ez világosan mutatja, hogy türelem kell a nagyborokhoz, mert azok egyik pillanatról a másikra nem készülnek el. És azok az évjáratos rosék, amelyek ugyanazokból a szőlőkből készülnek, mint a legnagyobb vörösek. Tehát nin-

csenek olyan kritériumok, hogy a rosé csak gyorsan érik. Ha nagy értékű szőlőből van, annak hosszú az élete. Amikor ehhez az ismeretanyaghoz elérkezik az ember, egyre erősödik benne az az érzés: milyen keveset tud, s még mennyi ismeretet kell elsajátítania. És hogy mennyi sok borcsoda vár még ránk. Remélem, meg is érjük még ezeket a csodákat.

 Van esély erre ma Magyarországon? Sajnos, a kormányzat vidékpusztító törvényeivel kell szembemennünk, mert ezek semmiképpen sem segítik a magamfajta embert. Úgy élem az életem, hogy minél többet adhassak ennek az országnak. És ezt meg akarják akadályozni! Képtelen helyzet, ami katasztrófával fenyeget, ha nem fogják mihamarabb feloldani.

 Vannak olyan visszajelzések, elismerések, amelyek mintegy elégtételt jelentenek?

Az én pincém a barátságra épül. Barátaimmal kóstolgatjuk a boraimat. Ők tartanak engem életben – én meg őket. Mindenki eldönti, hogy szüksége van-e a Kaló-borokra. Ez senkinek sem kényszer. És ez a legszebb és legfontosabb visszajelzés arra, hogy mi tiszta emberi értékekre, az „erkölcs hófehér köveire építkezünk”.

„A bor Istentől kapott ajándék” gyományainkat – minden vonatkozásban, így a gasztronómiában is. És gátat kellene szabni annak folyamatnak, ami nem viszi jó irányba az országot – legyen szó akár otthonokról, családokról, étkezési kultúráról, éttermekről.

 Sokszor emlegeti kenyérkultúránkat is… Bizony, teljesen eltűntek az elmúlt 70–100 évben kedvelt és jó minőségű kenyérféleségek, és ami helyette van, az papírízű, fűrészporszerű. Ebben az országban, ahol

Demeter Zoltán Sátoraljaújhelyen született. A szakma alapjait a Budapesti Kertészeti Egyetem Borászati Tanszékén sajátította el. Az Amerikai Egyesült Államokban, Franciaországban és Angliában folytatott szőlészeti, borászati és borkereskedelmi tanulmányokat. 1993-tól a Tokaj Hétszőlő, 1996-tól a Gróf Degenfeld, 1999-től pedig a Királyudvar szőlőbirtok borásza. Saját pincészetét 1997-ben alapította. Szárazborokat, főborokat és aszúborokat készít kézműves technológiával. 2007-ben óriási megtiszteltetés érte: a „Borászok borászának“ választotta a szakma.

DISPUTA Tisztaszoba

–  A mai magyar gasztronómiában az az alapvető hiba, hogy nincsen meg az akarat a gyökereink felfedezésére. Arra, hogy egészséges alapanyagokból készítsük az ételeket, hogy a következő generációnak átadjuk a tudást, az ételek megismerését és szeretetét – véli Demeter Zoltán tokaji borász, akit idén a „Borászok borászának” választott a szakma. – A száz évvel ezelőtti gasztronómiai kultúra kiválóan tudta használni a Kárpát-medence kincseit, s emellett nagyon komoly borkultúra is létezett. Újra fel kellene tehát fedezni magunkat és a ha-

59

Borszótár 2006-ban megalakult a Tokaji Bormívelők Egyesülete. Tartalmas honlapjukat (www.tokajibormivelok. com) ezúton is ajánljuk a bor iránt érdeklődők figyelmébe. Itt található az a rövidke szótár, mely összefoglalja a legfontosabb, általuk definiált fogalmakat. Dűlő A dűlő pontos határokkal rendelkező, egyéni karakterű bort adó termőhely. Aldűlő Egy dűlő jól lehatárolható, önálló névvel és általában borkarakterrel is rendelkező része. Az aldűlő nevének használata nem kötelező: a termelő választhat, hogy a nagyobb egységet, a dűlőt vagy a kisebbet, az aldűlő nevét tünteti fel a palackon. Száraz bor Mára szinte közhellyé vált az a nézet, hogy TokajHegyalján a szárazbor az édesbor mellékterméke. A vélekedés elterjedését valószínűleg elősegítette, hogy az ültetvények a kiváló hegyi fekvésekből lecsúsztak a hegyek szoknyáira. A valóságban inkább a fordított logikának kellene érvényesülnie – legalábbis a Tokaji-hegy löszös dűlőit leszámítva. Vagyis: az édesa szárazbor mellékterméke. Minél alacsonyabb cukortartalommal rendelkezik egy bor, annál tisztábban és érthetőbben tükrözi a termőhely egyéniségét. Ezért az egyesület a dűlők értékelésénél és az emblémahasználat megadásánál különös jelentőséget tulajdonít a szárazborok készítésének. Igaz, a belső szóhasználatában a bortörvénynél néhány grammal magasabb cukortartalomig tekint egy bort édesnek.

DISPUTA Tisztaszoba

Kert Különleges, kizárólag az egyesület által kialakított rendszerben létező termőterület. Minden birtoknak jogában áll, hogy egy – és kizárólag egy – termőhelyi egységről szüretelt bort – dűlő helyett – „kert” megnevezéssel hozzon forgalomba. A borászatok a kert név használatával kinyilvánítják, hogy a kertben készített borokban a teljes szabadságot, a kompromis�szumok nélküli „borálmodást” valósították meg. Éppen ezért az egyesület nem szab korlátokat a kert területek művelésénél, csak a borok földrajzi azonosságát hitelesíti. Különösen nagy jelentősége van a „kert” megnevezésnek azoknál a területeknél, amelyek bár kiugró minőségűek, a történelmi besorolások nem említik meg vagy hátrébb sorolják őket valós értéküknél.

60

Egyediség A bor akkor válik egyedivé, ha karakterét nem borászati hibák, technológiai eljárások, hanem a termőhely egyénisége határozza meg. Minél erősebb karakterrel rendelkezik egy termőhely, idővel annál magasabb besorolású dűlőosztályba kerül. Fordítva is igaz: minél magasabb dűlőosztályhoz tartozik egy termőhely, annál erősebb, egyénibb karakterű bort ad. Klasszifikáció Tokaj-Hegyalja dűlőit a XVIII. században többször is osztályokba sorolták, vagyis klasszifikálták. A besorolások jellemzően azt a korabeli közítéletet tükrözték, amely a besorolással több generáció tapasztalatát ágyazta bele a kifinomult borképpel és értékítélettel rendelkező borkultúrába. A rendkívül színes termőhelyi adottságokkal rendelkező Hegyalján a borok egyediségének újbóli megteremtéséhez a dűlők osztályozása hatalmas segítséget kínál. Fel kell tehát venni a több száz éve elejtett szá-

lat, hogy újból megtöltsük tartalommal. Tisztán kell azonban látni: a dűlők osztályozása nem matematikai képlettel bizonyítható kinyilatkoztatás. A klasszifikáció a borkészítő embernek környezetéről alkotott véleményét tükrözi, amit viszont a folyamatosan változó borideálok alakítanak. A klasszifikációnak tehát ugyanolyan fontos része a változás, mint az állandóság. Merjünk véleményt mondani magunkról, és merjünk változtatni, ha az idő megcáfolja szavainkat. Identifikálás Dűlő és bor csak együtt léteznek, a két fogalom egymást értelmezi. Mindez nemcsak lehetőségeket kínál, hanem korlátokat is állít az egyesület elé. Nem lehet a régi dűlőbesorolásokat egy csapásra átvenni: egy-egy termőhelyet csak ízlelhető borok tudnak életre kelteni. Így az egyesület térképére azok a dűlők kerülhetnek fel, ahonnan az egyediségét hiteles módon igazoló bor készült. Ilyen esetben – vagyis ha egy dűlőből elsőként születik egyediségét őrző bor – a termőhely határait a borásszal konzultálva kijelöli az egyesület, majd a termelő felkutatja a dűlő besorolását megalapozó érveket. Ha nincs olyan adat, mely szerint a szóban forgó terület első vagy másod osztályú besorolást kapott, automatikusan a település szintű osztályba kerül a terület. Ha igen, akkor magasabb besorolást kap. Ezzel befejeződik egy termőhely identifikálása. Átsorolásra leghamarabb hat év múltán kerülhet sor. Szekció A dűlőosztályozással egybekötött eredetvédelem csak borvidéki szinten jöhet létre. Ha a települések egyenként látnának neki területeiket besorolni, hamarosan csak első osztályú dűlőket találnánk egész Hegyalján, és a borvidék egymással viszálykodó településekre esne szét. Létfontosságú ugyanakkor az is, hogy egy-egy város, falu maga alakítsa ki a presztizsét és a hitelességét, formálja belső szakmai életét. Ezért lehetőség van arra, hogy valamely település vagy településcsoport tagjai önálló szekciót hozzanak létre, amelybe bármely helyi termelőt felvehetnek – függetlenül attól, hogy az tagja-e vagy sem az egyesületnek. A szekció maga felügyeli területén a borkészítést, maga minősíti a borokat és minden termőhelyi osztályban szabadon meghatározhat termelési korlátokat – feltéve, hogy azok szigorúbbak lesznek, mint a borvidéki szabályozás. Terhelés Ha valaki olyan bort szeretne készíteni, amelynek egyediségét az egyesület igazolja, el kell fogadnia az egyes termőhelyi osztályokhoz tartozó termesztési korlátokat. Eszerint ötezer tőkével számolva első osztályú dűlőben legfeljebb 35, a minősített dűlőben 50, a település szintű dűlőkben 60 hektoliter mennyiségű bor termelhető meg. Ezek a számok szigorúbbak a törvény által szabott korlátoknál, de elég tágak ahhoz, hogy a települések – szekciók – saját, a borvidékinél alacsonyabb terhelési korlátot vezessenek be. Sőt! Arra is lehetőséget ad, hogy egyes borászatok a településen belül szigoríthassanak filozófiájukon és építhessék saját arculatukat. Kóstolás Az egyesület nemcsak termelési korlátokat szab és ellenőrzi annak betartatását, hanem emblémájának használata előtt kóstolásnak veti alá a „jelölteket”. A bírálaton az egyesület tagjai kiszűrik a hibás borokat, s csak a kifogástalanoknál hagyják jóvá az embléma használatát. A stílus maga az ember. Következésképpen, stílusok ügyében nem ítélkezik az egyesület.

 Jött helyette egy másik kultúra. Nem szabad ennyire tehetetlenül magunkra engedni azt a kultúrát, amelyik maximum negyven évre tekint vissza. A mi szokásainkat két-háromszáz évvel korábban alakították ki őseink, azt szívhatnánk magunkba – a gasztronómiát és a borfogyasztást illetően is. Itt olyan élet volt száz évvel ezelőtt, hogy ha kinyitunk egy harmincas évekből való itallapot, ugyanaz a kínálat, mint ma egy vezető étterem itallapja New Yorkban, Londonban. A tokaji is vezető árpozíciót töltött be rajta.

 Itthon aztán minden uniformizálódott.

A második világháború után megváltozott a politikai és a gazdasági rendszer – eltiporva gyökerestől a paraszti, önellátó gazdaságokat. Indultak a téeszesítések, minden egy ízlésterrornak lett alárendelve. Nagyon durván szétrombolták az értékeket.

 Most mintha a rendszerváltozással ez valamelyest megállt volna. Például a nyolcvanas évek nedűihez képest ma már „igazi” borok is vannak Magyarországon.

A borászatban valóban érzékelhető elmozdulás, de a gasztronómiában tovább tart a mélyzuhanás. Vannak persze kivételek, amikor látszik, hogy megpróbálnak hozzányúlni a természetes alapanyagokhoz – ha létezik ilyen egyáltalán a mai növényvédelmi gyakorlat közepette. Azt hisszük sokszor, hogy valamit elértünk, ám közben a világ is halad előre, és nekünk ehhez igazodni kellene. Úgy, hogy azért megtartsuk a nemzeti identitásunkat mind a borkészítésben, mind a gasztronómiában. Vannak borászatok, amelyek hármasával vették a lépcsőfokokat. De a külföldi szakemberekkel folytatott tapasztalatcserék során magunk is mindannyian láthatjuk: van még mit behozni. Abból, hogy ízlik egy bor, s érezzük, hogy tiszta, autentikus ital, hogy nagy erőfeszítéseket tett a készítője, még nem feltétlenül következik, hogy világviszonylatban is kiemelten számon tartják.

 Nem véletlen, hiszen a rendszerváltozás idején nagyon mélyről indultunk.

Tény – tisztelet a kivételnek –: a borok akkoriban ihatatlanok voltak. Legalábbis nem állták ki a próbát nemzetközi megmérettetés során. Igaz, hogy nem is nagyon került sor ilyesmire. Ha ma megkóstolnánk egy ilyen „bort” a hetvenes, nyolcvanas évekből, egy kortynál tovább nem jutnánk. S azon csodálkoznánk, hogy kik voltak azok, akik beengedték ezeket a gasztronómia közelébe, és vásároltak maguknak ebből a léből.

  Némelyik borászat viszont nagy lendülettel kezdett fejlődni. Kialakult tehát egy elit a szakmában?

Vannak már olyan borok Magyarországon, amelyek nemzetközi viszonyításban helyt állnak, ezek a négy-, ötcsillagosok. Egy közelmúltban tartott rendezvényen 49 termelő volt jelen, s mindegyik nagyszerű italt hozott. Olyan termékeket ismerhettünk meg, amelyek termőhelyi egyediséget mutatnak, ami csak erre az országra jellemző, és csak itt fogalmazható meg. A külföldi szakírók pedig egyre többször felkapják a fejüket, s azt mondják: kezdik érteni, mitől volt világhírű a magyar bor, és miért nevezték a magyart bornemzetnek. Ez olyan érzés, mint amikor egy utcán felnézünk egy épület homlokzatára. Érezzük a gazdagságot, látjuk az arányérzéket, ahogy azt valaki megalkotta, kimunkálta. Ehhez nemcsak a jó építész szükségeltetik, hanem fogadókészség és igényesség is.

 Ki fogja megmutatni, hogy miként kell ilyen „homlokzatokat” alkotni?

Ez a 45 év túl sok idő ahhoz, hogy a nagyapáknak a kezét megfogjuk. A folyamatosság, sajnos, örökre megszűnt. Annak a generációnak, amelyiknek ezt az utat újra be kell járnia, senki nem tudja már közvetlenül elmondani, hogyan is volt ez régen. Hogyan fogyasztottunk, hogyan éltünk, milyen értékeket élveztünk. Ez sajnos, teljesen eltűnt. Kemény munka kell hozzá, hogy újra felfedezzük.

 De – ha kicsit erőltetett is a párhuzam

– a politikában például sokan hallgatták

DISPUTA Tisztaszoba

mindig is alapvető élelmiszernek számított a kenyér, ma már csak mesélni lehet annak hagyományairól.

61

a Szabad Európa Rádiót, nem úgy gondolkoztak, ahogyan „kellett”. A nemzedékekben nem volt olyan, aki megpróbált az ismert úton maradni? Nem volt erre egyáltalán lehetőség? Olyan bort csinálni, ami a nagyszülők tudásának, tapasztalatainak felhasználásával készült? A nagyszülő nem is igaz, hiszen régebbi generációkról beszélünk. Ők készítették azokat a borokat, amelyek Európa-hírűek voltak, például Tokajban. Az említett rádió közvetített valamit, ami a tisztánlátásban valóban segített. De ezzel együtt is lehetett látni, micsoda energiával alakítja át a rendszer az emberek gondolkodását, értékrendjét. Amiről én beszélek, azok elsősorban a mozdulatok. A formák, amelyekben az életet igenelni lehetett. Most már ismét vannak jelek arra, hogy kialakulnak igények. A mélyen alvó, lappangó érdeklődés újraéled. És ennek nincs köze a pénzhez, még ha sok vonatkozásban persze a pénztől nem is tudunk teljesen elszakadni.

 Miként tudjuk mégiscsak folytatni, amit talán soha nem láttunk?

Történelmileg van valami ebbe a nemzetbe kódolva: ismét megtalálja lassan azokat a produktumokat, amelyek a földből nyerhetők, a természetből előcsalogathatók. A Kárpát-medencében még most sem vagyunk tudatában annak, hogy micsoda kincsesbányán ülünk. Nem szabad hagynunk, hogy más értékrendek domináljanak. Hiszen itt egy nagyon mélyen megalapozott kultúra létezett, ehhez kell visszatalálni. A kenyérnél maradva: emlékezzünk azokra az 5–6 kilós kenyerekre, amelyeket a kemencében sütöttek, azokból a fantasztikus lisztekből. Hát hova tűntek? Európai sikert érhetnénk el ma velük.

DISPUTA Tisztaszoba

 Ön külföldön élte meg a természetes gaz-

62

dálkodáshoz való visszatalálás élményét. Mi az, amit kint tanult, amit át lehet ültetni, ami az itteni tapasztalatokkal ötvözve folytatható?

Nem ilyen egyszerű hazahozni valamit. Tudom, mivel jár egy másik kultúrában élni, mert mondjuk az Egyesült Államok teljesen más világ. De én – bármennyire ki van ez a szó üresítve – hazavágytam. Amikor elmegy valaki két hétre egy turistaútra, az egészen más. Öt hónap után, a hatodik hónap első napjaiban történnek érdekes dolgok. Aztán a nemzet, a haza kezd felértékelődni, s egy idegen országban mélyebb tartalmat nyerni.

Élmény volt ezt felismerni. A másik, amit hazahoztam, az az önbecsülésből adódó magabiztosság. Minden más, ami bennem van, már itthon született.

 Ha a szakma elismer valakit, az a legnagyobb érdem. Önt itthon a „Borászok borászává” választották.

Rendkívül meghatott és nagyon megtisztelt. Azonnal az jutott az eszembe, hogy többnyire az érem fényét, ragyogását nézzük. Ami rá van írva pár mondatban. De nagyon fontosnak érzem azt is, hogy ki adja. Ezt a „borászok borásza” díjat első alkalommal osztották ki. Azt szoktam mondani, hogy eddig a kitüntetések számomra a pohárról és az attól elhaladó útról, az életről szóltak. Ez a mostani pedig arról, ami a pohárban van, és arról az útról, ami a létrejöttéhez vezetett. Ezt az utat csak a termelőtársak ismerik. Akik a pohár után vannak, azok „csak” élvezik…

 Lám, az Ön mentalitását mások is ennyire értékelik.

Valószínű, hogy így lehet, mert különben nem ez lett volna a szavazás eredménye. Nem is tehetnék mást, mint hogy legjobban tegyem a dolgomat. És ezzel nemcsak a borszerető közönségnek mutatok példát. Ezt az életformát nagyon tisztán és egyenesen kell élni, mert ha nem így történik, akkor az indikátor, a lakmuszpapír – ez esetben a bor – azonnal visszajelez. Az embernek tudnia kell: a bor az istentől kapott ajándék. Nem az ember találta ki, hanem ajándékba kapta.

 Mi a dolga vele az embernek? Vigyázni kell rá, nem lehet egyedül hagyni, mert fellépnek olyan problémák, amelyek az ember számára élvezhetetlenné teszik. De én azt mondom, mindig szem előtt kell tartani azt: ez anélkül is létrejönne, hogy az ember hozzányúlna. Ami az elveim, törekvéseim lényege, s ami miatt talán a termelőtársak rám szavaztak, hogy meg akarom mutatni azokat a termőhely-lehetőségeket, amelyek itt, a Kárpát-medencében – az én esetemben Tokajban létrehozhatók. Újra felhívni Európa és a világ figyelmét, hogy Tokajnak és a Kárpát-medencének olyan kivételes adottságai vannak, amelyek nemcsak Magyarország, hanem a világ egyedülálló borvidékévé teszik.

10.00

Holland bemutató nyelvóra Bozzay Rékával

Fsz. 7/8.

11.00

Hivatalos megnyitó

Díszudvar

11.30

A Néderlandisztika Tanszék felavatása a Holland Királyság Nagykövetségének közreműködésével

12.00

A Korunk mint magyar és európai fórum (1926–1957–2007) Előadó: Kántor Lajos

IX.

12.00

Holland filmvetítés

135.

12.00

Szíjártó Imre bemutatja a Nagyvilág folyóirat és kiadó gondozásában megjelent Fázsy Anikó Muravidéki szlovén irodalom c. kötetét

X.

13.00

A Várad folyóirat bemutatkozása Nagyváradi szerzők köteteinek bemutatása

IX.

13.00

Csehov prózai művei. Az Osiris Kiadó ötkötetes kiadványsorozatának első három kötetét bemutatja a szerkesztő, Goretity József

X.

14.00

W. F. Hermans Soha többé alvás (Jelenkor Kiadó) A könyv fordítójával, Törő Krisztina Noémivel Pusztai Gábor beszélget

14.00

Újságíróképzés Nagyváradon – az Ady Endre Sajtókollégium bemutatkozása

14.00

„Christmas Time” – a Bábel Könyvkereskedés a karácsonyi ünnepkörhöz kapcsolódó kiadványok bemutatása. Előadó: Szilágyiné Major Judit, school advisor

14.30

Ilyen a Boncz! – a Dotkom Média Kiadó könyvbemutatója Előadó: Boncz Dániel

15.00

Szent Miklóstól a Coca-Cola Mikulásig Lovas-Kiss Antal előadása

15.00

Read your way to better English (Oxford University Press) Jobbágy Ilona előadása

XII.

15.00

A Szkholion, a DE-BTK HÖK művészeti és szakfolyóiratának bemutatója. Fórum a felsőoktatási diákújságok helyzetéről és a hallgatói publikálás hazai lehetőségeiről.

109

16.00

Michiel Adriaenszoon de Ruyter, a 400 éve született holland admirális Pusztai Gábor előadása

16.00

A Hit Gyülekezete Könyvkiadó újdonságainak bemutatója

16.00

A Debreceni Disputa című folyóirat bemutatkozása

17.00

Mispál Attila Méhek tánca című tévéfilmjének vetítése A rendezővel Szíjártó Imre beszélget

18.00

A színházi tér antropológiája Dr. Ungváriné Zrínyi Ildikónak a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem oktatójának előadása a Debreceni Egyetem Pálffy István Szakkollégiumában

19.00

Pajor Tamás és az Ámen zenekar Jézus Krisztus szupersztráda című koncertje

133/2.

109.

X.

A 2007-es DESZKA Fesztiválról készült filmanyag vetítése

12.00

Új lexikográfiai megoldások az Értelmező szótár + című kézikönyvben (Tinta Könyvkiadó) Kiss Gábor előadása

MNyI könyvtára (III.emelet / 340.)

12.30

A holland nyelv és kultúra magyarországi helyzete Szabó Emese előadása

III.

13.00

Az építészeti metafora Berta Erzsébet előadása

13.00

Kiváló Magyar Szótár A Grimm Kiadó könyvbemutatója

13.00

A Versenyhátrány – A (kultúr)politika fogságában című könyv szerzőjével, a József Attila-díjas L. Simon Lászlóval Fázsy Anikó, a Nagyvilág folyóirat főszerkesztője és Halász János, az Országgyűlés kulturális és sajtóbizottságának alelnöke beszélget

1/1.

13.30

A Debreceni Gitárkvartett koncertje: Spanyol és latin-amerikai zenék (közös program a Filharmónia KeletMagyarország Kht.-val)

Aula

13.30

Holland nyelvű irodalom Magyarországon A Gondolat Kiadó új sorozatát Gera Judit mutatja be

III.

14.00

New opportunities and fun in the English class – A Klett Kiadó előadása

I.

14.00

Mittelstufe: Eine neue Herausforderung? Kurstragende- bzw. Zusatzmaterialien für das B2 Niveau von Klett – Klett Kiadó

133/2.

14.30

Az Alföld-díj ünnepélyes átadása Spiró Györgynek Az íróval Angyalosi Gergely beszélget

Aula

16.00

Földes György Magyarország, Románia és a nemzeti kérdés 1956–1989 című könyvét (Napvilág Kiadó) Orosz István mutatja be

III.

16.00

A Speak Up magazin használata a nyelvtanulásban Előadó: Bereczky Tamás főszerkesztő

17.00

Romsics Ignác A 20. század képes története című könyvének (Rubicon) bemutatója

17.00

Film és irodalom Közép- és KeletEurópában a rendszerváltás után Szíjártó Imre előadása

Auditorium Maximum

18.00

Bodor Ádám Az érsek látogatása című regényéből készült film, a Dolina vetítése (rendező: Kamondi Zoltán)

Auditorium Maximum

Díszudvar X.

133/2. IX. III. emeleti kerengő X.

Debreczeni József Hazárd játék című könyvének bemutatója A szerzővel Balogh László beszélget

II.

11.00

Az idén 80. születésnapját ünneplő Kass János grafikusművésszel Aczél Géza beszélget

II.

11.30

Bemutatkoznak a Csokonai Színház művészei

12.00

A „Végbúcsúmat tiszta szívvel fogadjátok”. Csokonai fiktív életrajzi regényét (Széphalom Kiadó) Bertha Zoltán irodalomtörténész mutatja be

II.

13.00

A Csillagfény és homály közt című tanulmánykötet és a Nyílt kártyákkal című esszékötet szerzőjével, Bálint Péterrel Valastyán Tamás beszélget

II.

14.00

Verses interaktív műsor Nagy Bandó András és Nagy Natália előadása (Szamárfül Kiadó)

Auditorium Maximum

14.00

A miskolci Műút irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat bemutatása a szerkesztők részvételével

XII.

15.00

A kortárs holland könnyűzene Siebren Ruyg holland lektor bemutatója

II.

15.30

A Mikulás (Joulupukki) Finnországban – beszélgetés Petteri Laihonennel

Aula

16.00

A holland drogpolitika magyar szemmel Murányi István előadása

II.

16.00

Egyszervolt.hu – mesés világ gyerekeknek

Aula

Dékáni Tanácsterem

16.30

Barticz Ilona: Jön a Mikulás Karácsonyi hangverseny és árnyjáték – bemutatják a Thaly Kálmán utcai óvoda óvónői

Aula

III.

17.00

Filmvetítés: Leány gyöngy fülbevalóval (fsz.: Scarlett Johansson, Colin Firth)

Auditorium Maximum

10.00

Aula

10.00

Takács Judit Keresztnevek köznevesülése – bemutatja: Maticsák Sándor

(III.emelet / 340.)

10.30

Jakab László Finn-magyar szótárát (Akadémiai Kiadó) Petteri Laihonen mutatja be

MNyI könyvtára (III.emelet / 340.)

11.00

Holland bemutató nyelvóra Faragó Mártával

1/1.

11.00

B. Szabó János A tatárjárás és A mohácsi csata című könyveit (Corvina Kiadó) a szerző mutatja be

11.00

Rácz Anita A régi Bihar vármegye településneveinek történeti-etimológiai szótárát Hoffmann István mutatja be

11.30

Néprajzi Látóhatár – Bartók Béla jegyében. A Györffy I. Néprajzi Egyesület folyóiratát Keményfi Róbert főszerkesztő mutatja be

Díszudvar

Farkasok a Kárpát-medencében, Állatkertek Magyarországon. A Corvina Kiadó könyveit a szerző, Kovács Zsolt mutatja be

Díszudvar

Párviadal Oostendében – A Nagyvilág flamand különszáma – Bemutatja Gera Judit

III.

10.00

Auditorium Maximum

Rendhagyó irodalomóra középiskolá­ soknak – S. Varga Pál előadása: A babona szerepe Mikszáth elbeszéléseiben

12.00

133/2.

A könyves standok nyitása

A könyves standok nyitása

A Bán Imre Könyvtár ünnepélyes átadása

I. (III.emelet / 340.)

10.00

10.00

12.00

I.

2007. december 8., szombat 112/2

2007. december 7., péntek

12.00

12.00

A könyves standok nyitása

Díszudvar MNyI könyvtára (III.emelet / 340.)

Auditorium Maximum

DISPUTA

10.00

IV. Debreceni Könyvszemle – a Debreceni Egyetemen

2007. december 6., csütörtök

63

Három csillag

DISPUTA Lépcsők

(Michelin: Main Cities of Europe, 2007 – Hotels & Restaurants)

64

Azt mondják, azt írják, hogy a Michelin nevű gumiabroncsokat gyártó cég már 1900-ban közreadta első éttermi kalauzát. Azzal a nem titkolt céllal, hogy fejlessze az autózást, s  ezáltal egyre több autógumit adhasson el. Az első években még csak Párizsra és környékére koncentráltak, de 1904-től már a francia határokon túlra is tekintettek. Az első kiadványok főként az autójavítókat, garázsokat térképezték fel, később jöttek a szállodák, majd az éttermek is. Napjainkban mintegy 45 ezer szállodát és éttermet találunk meg különféle kiadványaikban. Külön köteteket szentelnek a kontinens több országának: Franciaországon kívül Ausztriának, a Benelux államoknak, az Egyesült Királyságnak és Írországnak, Németországnak, Olaszországnak, Portugáliának, Spanyolországnak, Svájcnak. Néhány Európán kívüli városról is jelent már meg kalauz: New Yorkról, San Franciscóról, Los Angelesről, Las Vegasról, Tokióról. A Michelin éttermi kalauzai az utóbbi évtizedekben egyfajta etalonná váltak. 1926-tól a legjobb éttermeknek – a hagyományos értékelésen túl – csillagokat is kiosztanak. Nagy megtiszteltetés bekerülni a Miche­ lin éttermi könyveibe. Még nagyobb tisztesség jó bírálatot kapni. Többen, egymástól függetlenül, évről évre tesztelik a kontinens fontos vendéglátóegységeit, s osztályozzák őket ár, komfort és kiválóság szerint is. A kés-és-villa egytől ötig a színvonalat, a kiszolgálást minősíti. A piros szín kiválóságot jelez, a szőlőfürt különleges itallapot, a mosolygó arc a „Bib Gourmand” minősítést, azaz a kitűnő ár/érték arányt. S végül, de nem utolsósorban, a kontinens legeslegjobb vendéglátóhelyei Michelin-csillagot kapnak. Kétezer közülük egyet, kétszáznál kevesebb kettőt, s  négy-öt tucatnyi (2007-ben 56) hármat. Sok év hosszú, kitartó munkája, a kreatív gasztronómiai kínálat, az állandóan fenntartott minőség, a folyamatos törekvés a legjobbra emelheti a vendéglátóhelyeket ebbe a magasságba. Ide törekednénk mi magyarok is, egyelőre csak az út elején tartva. – „Inspektoraink elsősorban az alapanyagok választását vizsgálják, mennyire frissek, szépek, egészségesek. Aztán jön

az ételkészítés módja, vagyis, hogy men�nyire marad meg a hozzávalók állaga, majd az ízhatás következik. Nagyon fontos a séf személyisége, egyedi ötletei és főzési stílusa” – nyilatkozta Budapesten járva a kalauz igazgatója, Jean-Luc Naret. De mit jelentenek azok az oly kívánatos csillagok? „A csillag mindenképpen luxusvendéglőt jelent. Egy csillag: igen jó étterem a maga (luxus-) kategóriájában, érdemes meglátogatni. Két csillag: kiváló étterem, válogatott borok, érdemes hosszabb kitérőt is tenni miatta. Három csillag: a világ legjobb éttermeinek egyike, konyhája minden szempontból kifogástalan, nagy és igényes a borválasztéka, külön utazást, akár külföldi utat is megér, mert – mint a kalauz hozzáteszi – az étel mindig kiemelkedő, bizonyos esetekben »csodálatos« (merveilleuse)” – összegezte a Michelin-csillagok jelentését Molnár B. Tamás gasztronómus a blogjában. Mára a Michelin éttermi-szállodai kalauzai számos változatban, nyelven, kiadásban készülnek. A francia mellett angolul és németül is. Mint mondottuk, többségük a kontinens országait veszi egyenként górcső alá, a most bemutatott kötet pedig Európa nagyvárosait, fővárosait, szám szerint 68-at mutat be szállás és étkezés, koszt és kvártély szempontjából. Ez sorrendben a könyv 26. kiadása. A legtöbb jó étterem szám szerint Franciaországban, Olaszországban, Németországban és az Egyesült Királyságban van. Ezer lakosra azonban a legtöbb jó étterem Luxemburgban, Svájcban és Belgiumban jut. E hét ország vezeti a gasztronómia európai rangsorát és számít éttermi nagyhatalomnak. A kalauz szerint a városok közül még mindig Párizs rendelkezik a legtöbb jó étteremmel. Kelet-Európából Budapest, Prága és Varsó szerepeltetése jelzi, lassan a volt szocialista országok is újra felkerülnek az európai gasztronómia térképre. Ám bántóan hiányzik Moszkva, amely pedig méltán követelne helyet magának egy ilyen kötetben. Színes térképek, rövid összefoglalók, mutatók, szótárak teszik könnyen használhatóvá a csaknem ezer oldalas, mégis könnyen forgatható kötetet, melyet igazán öröm kézbe venni. Angi János

Három impromtu Múzeumi séták (I. Kosztolányi – II. Dsida – III. Babits)

„Halkan szitált a tört fény” azon az augusztusi szombat délelőttön, amikor a nyár végi kánikula elől menekülve, ugyanakkor előre eltervezetten a Petőfi Irodalmi Múzeumba látogattam. Kosztolányi Dezső A lámpagyújtogató énekel című költeményének egyik sorát választották a szervezők annak a fotókiállításnak a címéül, amely által az eddig bennünk élő Kosztolányi-képet újraformálhatjuk, és amely címen egy gyűjteményes kötet is napvilágot látott a tavalyi könyvhéten („Halkan szitál a tört fény”, Kosztolányi Dezső összes fényképe. Szerk.: Kovács Ida. Petőfi Irodalmi Múzeum, 2006). A fáradságosan szép gyűjtőmunkának köszönhetően százötvennégy olyan fényképet láthatunk, amely anyagának egy részét magánszemélyek vagy közgyűjtemények szolgáltatták, másik részét pedig a nyomtatott sajtóban megjelent, azonos méretű fényképfelvételek adják. A pózokká merevített pillanatok mintha lassítanák az idő múlását. A tér ugyanakkor kitágul egyszerre, és egy monumentális rokoni-baráti apparátus elevenedik meg a felvételeken, amelyeket sorban nézegetve kirajzolódik nemcsak maga Kosztolányi „szegény kisgyermek”-i, majd „bús férfi”-arcképe, hanem a XX. század első évtizedeinek prominens – természetszerűen főképp nyugatos – köre. Pazar látvány, impozáns körkép. Így tűnnek föl sorban a csokornyakkendős-félrefésült Kosztolányiporték mellett Karinthy, Csáth, Babits, Móricz, Csibe, Szabó Lőrinc, Tóth Árpád fotografált sziluettjei. Az állóképek kontrasztjaként ötperces némafilmet is megtekinthet a látogató, amelyen az író családi körben látható. A mozgó képsor humoros, amolyan burleszkszerű világot teremt: a képsorok azokat a pillanatokat rögzítik, melyeken éppen „rumlis” lakásfelújítás közepén találjuk a családot. Kosztolányi kiszorul a teraszra, de mivel az író azért író, hogy írjon, hát a nagy felfordulásban nekilát gépelni. Ilona és Ádám szeretnék felhívni a családfő figyelmét arra, hogy most mintha szükségük volna egy erős férfi segítségére, de ezt

a jelzést a hófehér öltönyben lázasan gépelő meg sem hallja… Azért néha fürkészőn bele-belenéz a felvevőkészülékbe. Én pedig újabb színnel gazdagíthattam Kosztolányi tankönyvsárgult portréját. („Halkan szitál a tört fény”, Kosztolányi Dezső összes fényképe. Petőfi Irodalmi Múzeum, 2007. január–október) II. Allegro Egy nyárfa alkatú harmincas fiatalember sietett a Károlyi kerten át a Károlyi palotába, fekete, csatos táskájával kezében, fel a lépcsőn, hogy találkozzon egykori önmagával. Egyenesen Kolozsvárról érkezett, a Házsongárdból, ahol július első napját az ő koszorújának felgyújtásával „ünnepelték” valakik. „Még egy kriptában sem érezheti magát biztonságban az ember!” Siet, mert az állandó Petőfi-kiállítás utáni teremben őrá emlékeznek. Arra tudniillik, hogy százéves lenne, ha élne. De nem él. Csak éldegél, méltánytalanul megkopottan, leselkedő magányban, egy-egy versszerető szívében. Nézegeti gyermekkori fotóit: egyszer a családdal, egyszer magában pózol, majd elmosolyodik a már-már férfivá érett Dsida Jenőn, amint hintalovon „vágtat” neki az irodalomnak, s rádöbben: ez „az ifjúság, mi tovaszökken” egyszer. Egy könnycsepp ered hirtelen útnak az arcán, amint Melindához írott levelét futja végig szemével ennyi év távlatából újra. „Szeretett Mukikám!” – sóhajt fel, de az esküvői fotó látványától beletörődötten megnyugszik a lelke. A Hulló hajszálak elégiájának írója akkor komorodik el megint, amikor az üveglapok alá préselt kéziratdarabkákat olvassa: „Én jártam mindig minden útban, / én szerettem és haragudtam, / én éltem, sírtam, én daloltam / mindenki helyett. Költő voltam.” Olyan egyszerű, olyan poeta angelus-i ez a hitvallás, mégis fájó a múlt idő. Aztán jó érzés tölti el a különböző kiadványok – a Pásztortűz, az Erdélyi Fiatalok és a Keleti Újság – láttán. Itt megáll egy pillanatra, s addig szorongatott táskáját most lerakja a parkettás padlózatra. Készül valamire. Majd ürügyként idegesen megnézi óráján az időt. Sietnie kell. Ki tudja: lesz-e

DISPUTA Lépcsők

I. Andante

65

csatlakozás? Azzal kiviharzik a teremből, le a lépcsőn, át a parkon, és már csak a kalapján tovasuhanó nyárfalevelek zizegése hallatszik, mint angyalok citeráján a nóta. Meg az égi fény, amely hazakíséri őt. De mit őriz az ottfelejtett táska? Ki tudja. Talán két csattal lecsatolt, csak megálmodni tudott, ám soha be nem teljesített, emlékké szelídített terveket. Ha másképp nem, hát Icarus sorsát vállalva. (Icarus sorsát vállalom. Kamarakiállítás Dsida Jenő születésének századik évfordulójára, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2007. június 7.–október 15.) III. Lamentoso Holt prófétaként zarándokolok fel kedves kis lakomba, az Előhegyre újra meg újra, mint azelőtt minden nyáron. Az idén nehezebben lehet megközelíteni a házat: felújítják az útburkolatot, így először egy sárga markoló gépezettel mint egyfejű sárkánnyal kell megvívnom a magam harcát; csak úgy ontja magából a port az augusztusi kánikulában. Egyenesen felém tart, mintha rám akarna támadni. Én szelíden igyekszem kikerülni, mire végül békésen utat enged nekem, a Vándornak. Ahogyan óvatosan kaptatok felfelé a hegyi ösvényen, eszembe jutnak az egykori nyarak. Tizenhárom nyár! Mennyi szép emlék, mennyi jó barát! A régi kút is ott áll az utca végén, az jelzi, hogy onnan jobbra fordulva lehet elérni úticélunkat. De most alig járható az út! A járdakockák csak néhol kandikálnak ki, ott, ahol éppen nem borítja el őket az út menti burjánzó vad természet zöldje…

Nemcsak én vagyok holt… Kiholt errefelé minden… Kezdek aggódón nézni előre: a ház, vajon, él-e még? Aztán meglátom! Megkopott színeivel, mosdatlan külsővel fogadja hajdani gazdáját. Persze nem ő tehet róla: nem az esőverte veranda, amelynek ablakszemei olyan homályosak, hogy alig látni át rajtuk; nem a repedezett falak okolhatók a fájdalmas látványért, amiért résre nyílt szájukkal némák maradtak, sem a kifakult kárpiton nem kérhető számon porittas-kopottas koldus külleme. Azért kedves nekem ez a hely, csak fájó, hogy beteljesedni látszik a dolgozószobám boltívére pingált Horatius-idézet a házikó mulandóságáról: „Non ebur neque aureum” (Sem elefántcsontból, sem aranyból). Az ágyam feletti képek már a betegségem utolsó stációinak pillanatfelvételei: nem szép látvány. A Beszélgetőfüzetek lapjaiból válogatott néhány sor a kis asztalom üveglapja alá helyezve hirdeti állapotomat, így legalább jónási szenvedésemet mindjárt a legelején átérezheti az idelátogató. Felnézek még Sophie szobájába, de most nem vár ott, mint régen. Aztán a konyhán és a dolgozószobámon át torkomban fojtogató érzéssel sietek ki a szabadba, hogy lássam a Csigát! A Bazilika és az egész táj látványa mindig lenyűgöz. Ez kárpótol most mindenért: a roskadozó, méltatlanul hagyott nyaralóért, a kivágott olajfákért. Ideje indulnom. Visszatérőben felétek tartok, kedves költő Cimborák, kik már hazavártok ott fönn. Egy másik Hegyen, a másik oldalon: az Utóhegyen. (Babits Mihály Emlékmúzeum, Esztergom, 2007. augusztus 18.) Lajtos Nóra

Egy sfumatós csillag nyomában DISPUTA Lépcsők

Az igazi da Vinci a Modemben

66

„Aki egy csillaghoz kötötte magát, nem fordulhat vissza” – írta bal kezével maga tervezte címerére Leonardo da Vinci. Az ábrán iránytű mutat szaggatott vonallal szimbolikusan a Napra – a Napra, mely a legteljesebb tudást jelképezi, s valóban, Leonardo élete minden pillanatában a megismerés legmagasabb szintjét tűzte ki célul, és ezt a reneszánsz individuum példátlan módon meg is közelítette.

Divergens távlatok Leonardo „törvénytelen” csillaga egy kisvárosból, Vinciből ragyogott fel, és a mai napig fölöttünk lebeg. Egyéni életvitelével feldobta nekünk a rejtélyek fényes labdáját: az őt övező titkok talán sosem voltak annyira a figyelem középpontjában, mint napjainkban. Köszönhető ez többek közt A da Vinci kód című regény ellentmondásos feltételezéseinek, melyek olyannyira be-

adni kezéből műveit. Tízegynéhány fennmaradt nagy műalkotásának többsége nem is utaztatható, úgyhogy ezek megjelenésében felesleges is reménykedni az időszaki Leonardo-kiállítások látogatóinak. Életének egyik főműve, A háromkirályok imádása, a firenzei San Donato e Scopeto kolostor megrendelésére 1480 körül festett képe is befejezetlen maradt. A kép előterének kompozíciójában a szimmetria- és a piramiselv érvényesül, a képzeletbeli háromszög felső csúcsán, a kép centrumában Mária ül kezében tartva a kis Jézust, kétoldalt pedig a gyermek elé leborult királyok láthatók. Baloldalt komor aggastyán áll, a kép jobb oldalán pedig – ellenpontként – egy, a képből kitekintő ifjú, kit többen a 30 éves Leonardo önarcképének tartanak. A kép felső fele azonban egészen mást mutat, mint az előtér. A kiállításon a három filmvetítőterem egyikében A felfedett tartalmak című dokumentumfilm juttatta a képpel kapcsolatos aktuális információkhoz a nézőket. Ebből volt megtudható, hogy a (jelenleg az Uffizi Képtárban őrzött) képnek egy tisztán az aranymetszés szabályai szerint készült vázlata a festményen homályba vesző félelmetes táj vázlataként születhetett. A kép hátterében egy perspektivikusan szerkesztett kolosszális rom, integető, intenzív mozgásban lévő alakok s egy fokozatosan elmosódó táj körvonalai bontakoznak ki. A legújabb reflexográfiai és infravörös vizsgálatok azonban rámutattak a képnek olyan vonásaira, melyek a festékréteg alatt évszázadokig észrevétlenek voltak. Ezek fényében a kép Ézsaiás könyvére utaló allegória, melyen a lerombolt templom újjáépítése Krisztus eljövetelét jelentő motívum. Ugyancsak ezek a fénytechnikák mutatták meg, hogy a kép felső festékrétege nem is Leonardótól származik, hisz az általa felvázolt rajzi alap jóval finomabb, mívesebb a külső, barna alapozó rétegnél. A képet Leonardo tehát nem fejezte be, az ágostonrendiek pedig 15 év várakozás után Filippo Lippinek adták át a munkát, aki, bár új képet festett, érezhető volt rajta a leonardói hatás. Homo technicus Leonardo Lorenzo Medici ajánlásával 1482-ben érkezett Milánóba, ahol elsősorban zenészként fogadták, de sok technikai találmányának vázlata is életének ebből az időszakából maradt fenn. Minderről a Codex Atlanticus lapjait alapul vevő kutatók munkájának eredményeként az eddigieknél pontosabb rekonstrukciókat láthattak

DISPUTA Lépcsők

ivódtak a köztudatba, hogy őket itt már felidézni sem szükséges. Mindennek persze van egy (szociológiai) haszna is, az, hogy a regényt tényként kezelőkön túl mások figyelmének centrumába is bekerült a művész. De vajon csak a művész? Az ilyen médiumok által közelítők számára többnyire sajnos igen, pedig Leonardo egy személyben volt zenész, festő, szobrász, építész, díszlettervező, mérnök, fizikus, természettudós, feltaláló. Aki 2007 augusztusának közepétől Az igazi da Vinci debreceni tárlatára azzal az elvárással látogatott el, hogy egy művész életművével ismerkedjen meg, nem meglepő, ha csalódva hagyta el a Modemet. A kiállításon ugyanis olyan emberről kaphatott modern videoinstallációkkal és makettekkel érzékletessé tett, több szinten megvilágított képet, aki a tudományok mára rögzült határvonalait még figyelmen kívül hagyva igyekezett egymásba integrálni az ember és a természet működését szabályozó törvényeket. Az igazi da Vinci anyaga 2006-ban a firenzei Uffizi Képtárban, majd 2007 tavaszán a tokiói Japán Nemzeti Múzeumban volt megtekinthető, mielőtt egy részleggel kiegészülve a debreceni Modembe került. Ez a kiállítás éppen azzal emelkedik ki a tucatnyi, Európában párhuzamosan futó Leonardo-tárlat közül, hogy nem egy-egy aspektust emel ki az életműből, hanem igyekszik átfogó, retrospektív képet adni a leonardói homo universale minden eredményéről. Persze, ez a művészi teljesítmény viszonylagos peremre szorulását hordozza magában, ám ez nem róható fel a kiállításszervezőknek: ők a gyerekek számára is érdekes, sok esetben interaktív elemekkel gazdagított, de a művelt közönség számára is sokatmondó tárlatot állítottak össze Debrecenben. Leonardónak az egész világon sincs egy tucat szállítható grafikája, így nem csoda, hogy a Modemben is mindössze egyetlen eredeti művével találkozhatunk. Ezt a Leo­ nardo-filológia szerint 1480 körülről ránk maradt, vörös-narancs papírra felvitt munkát elkülönített térben, üvegbura alatt Műszaki tanulmányok és emberi alakokkal kapcsolatos vázlatok felirattal állították ki, s a mester legrégibb, repülő gépezettel kapcsolatos rajzvázlata mellett; két alig észrevehető arc-kroki látható rajta, valamint egy alak jól kivehető vázlata, melyet feltehetően A háromkirályok imádása című képéhez készített a mester. Leonardo, bár életében rengeteg tervet hozott létre, de a tökéletességre törekedvén folyamatosan tovább akarta alakítani munkáit, s alig akarta ki-

67

DISPUTA Lépcsők 68

Debrecenben Az igazi da Vincire ellátogatók. Leonardo köztudottan nagyszámú szerkezet szellemi teremtője. Elsőként tervezett töltőtollat, mely lehetővé tette a folyamatos vonalvezetésű írást. A kiállításon a tárgy rekonstrukciója felett videoanimációt láthattunk, amely bemutatta a polihisztor írásmódját életének különböző szakaszaiban. Ismeretes, hogy Leonardo bal kezes volt és tükörírással jobbról balra írt, de hogy miért, azt mai napig is csak találgatni tudják a kutatók. Sokak szerint egyszerűen el akarta kerülni a tinta elmosódását, mások úgy vélik, egyfajta titkosírásként alkalmazta ezt a módszert. Szintén a Codex Atlanticus rajzai alapján készült el a kiállításra az ellipszis-körző, a parabola-körző és az epiciklikus-körző pontos mása. Leonardo a formákat geometriai szabályok szerint végtelenül modulálhatónak gondolta. Ezen az elven készítette építészeti terveit, ahogy azt a kiállításon egy soha meg nem épített katedrális famakettje és a hozzá tartozó centrális alaprajzú templom geometriai tervezésének folyamatát bemutató animáció is közvetítette. Matematikával viszonylag rövid ideig foglalkozott, sokkal járatosabb volt a geometriában, mégis szinte csak matematikai szabályszerűségeken tudta elképzelni a dolgok rendjét. Kutatta a természetben az archetipikus geometriai formákat, amelyeket az emberre is érvényesnek tartott. Rajzain elsőként tárta fel a magzat anyaméhben való fejlődésének misztériumát, melyet úgy képzelt el, hogy kezdetben „ugyanaz a lélek uralkodik a két testben, azonosak vágyaik, félelmeik és fájdalmaik”, majd a természet „belehelyezi az anyaméhben szunnyadó testbe a lelket, mely azt kiformálja”. Híressé vált Vitrivius-figurája az emberi testrészek közti aránykapcsolatokat volt hivatott feltárni. A tárlaton kiváló multimédiás anyag mutatta meg a kép részleteinek pontosságát, az emberi test arányrendszerének összefüggéseit, amely szerint „a test magassága a törzs négyszerese”, „a test magassága a fej nyolcszorosa”, „a test magassága az arc tízszerese”, „a test magassága a kar négyszerese”. Egy rajzán pedig – elképesztő módon – arra vállalkozott, hogy frontális síkba fogja össze a mellkasi és hasi szerveket. Bonctani kutatásai révén hihetetlen tájékozottságra tett szert az ember biológiai életműködéseit illetően, és egy hajszál választotta el a vérkeringési rendszer megértésétől. Azt feltételezte, hogy az emberi lélek székhelye a koponyában van, s anatómiai boncolásokkal próbált rátalálni arra a zónára, ahol elképzelése szerint a lélek

lakhelye lehet. Ezt illusztrálta a kiállításon a rajza alapján elkészített nagyméretű koponyarekonstrukció. Nem kevésbé érdekelte azonban Leonardót a test „szabadságának”, az akkoriban még ismeretlen gravitáció-törvény legyőzésének lehetősége sem, ezért kutatta a repülés mechanikáját és a légáramlatok viselkedését. A madár és az ember anatómiai felépítésének analógiáit kutatva tervezett repülőgépeket, melyek közül több napjaink vitorlázórepülőire emlékeztet, mások pedig helikopterszerűek. Mindkét típusból kiváló rekonstrukciók voltak láthatók Az igazi da Vinci-n. Komoly harci eszközöket is létrehívott Leonardo elméje, ami ellentmondani látszik természetbarát szemléletmódjának. Ám épphogy az ember és a természet védelmének gondolata vezette: ahogy a feliratokon is olvasható volt, azt írta, „…meg kell védenünk a természet fő ajándékát, a szabadságot; ezért eszelek ki támadó és védekező módszereket, számítva arra, hogy becsvágyó zsarnokok törnek majd ránk”. Ezért fontos megemlítenünk, hogy harci szerkezeteinek tervrajzain – feltételezhetően szándékosan – apró hibákat ejtett, melyekkel bizonyára az volt a célja, hogy az illetéktelenek ne tudjanak visszaélni a nagy erőket megmozgató monstrumokkal, mint amilyen például tankszerkezete is volt. Mikor ezt a szerkezetet a huszadik század hajnalán életnagyságban megépítették, csak a szerkezet kipróbálásakor jöttek rá, hogy Leonardo szándékosan ejtett egy egészen primitív, ám a külső szemlélő számára alig észrevehető „hibát”, merthogy a fogaskerék forgásirányának megfordításával működésbe hozhatóvá vált a harci gépezet. Sajnos ennek a szerkezetnek a rekonstrukciója Az igazi da Vinci-n nem volt látható, de találkozhattunk például a mechanikus oroszlán Luca Garai által életre keltett rekonstrukciójával és egy elképzelt önműködő szerkezet működési elvét bemutató videoanimációval is. Leonardót elsősorban a gépek ideája foglalkoztatta, nem pedig a szerkezetek pontos megvalósítása. Egyik nagy titka, hogy miként volt képes olyan terveket felvázolni, melyek ma rekonstruálva működőképesnek bizonyulnak, bár ő csak a síkdimenziót használta kísérleti felületként – és elméje felbecsülhetetlen tárházát. Il Cavallo, a nagy terv Ludovico Sforza, Leonardo milánói mecénása megboldogult apjának, Francescónak emlékműként egy hatalmas lovas szob-

nyújt, és az épület környékén elhaladók számára is ösztönző hatású lehet. Ahogy fent, úgy lent … Maga tervezte címerére Leonardo da Vinci a csillaghoz kötés metaforájáról írt, ám az ábrán lévő iránytűtől a vonal a Napba fut és nem egy csillagba! Ez azt sejteti, mintha ráérzett volna arra, hogy a Nap csillag, melynek fényében az élet gyökerezik. Persze egy ilyen lezáratlan és szerteágazó életmű kapcsán könnyű efféle hipotéziseket gyártani. Ebben nincs is hiány manapság. Az viszont tény, hogy a heliocentrikus világkép hatással volt Leonardóra, sőt, feltehető, hogy annak gondolata már Kopernikusz előtt megfogalmazódott benne: „A Föld nem a Nap-pálya középpontjában és nem is a mindenség középpontjában áll, hanem az őt kísérő elemek közepette, velük egyesülve…”A Chiaravallei Apátság tornyának óratervét úgy valósította meg, hogy mutassa „a holdat, a napot, az órát és a percet”. A Modem folyosószerűre alakított kiállítóterében az óra tervének kicsinyített mása és egy videoanimáció tette szemléletessé a zodiákust is megjelenítő szerkezet egykori működési elvét. Csak elképzelni tudjuk, milyen méltó csúcsa volt ez eredeti fényében a szakrális térből kiemelkedő torony homlokzatának. „Élő lelke van a Földnek, a talaj a húsa, csontjai a hegyi kőzetek összefüggő rétegei, porcogói a tufatömegek, vére – a vízerek; a szíve körüli vértó pedig a nagy Óceán.” – olvashatjuk Leonardótól a reneszánsz természetfilozófia jegyében a Leicesterkódex lapjain, és a XXI. század kontextusába helyezve e fél évezredes sorokat mármár James Lovelock Gaia-hipotézise juthat eszünkbe. E rokonítás megalapozatlannak tűnik, de tény, hogy polihisztorunk természetbe vetett mélységes tisztelete panteista vonásokat mutatott, s egy önálló szubsztanciaként elgondolható Istenről való elmélkedésnek a jelek szerint nem látta sok értelmét. Talán épp ez magyarázza, hogy nem ismerte az elérhetetlenség fogalmát, a Naphoz hasonló rálátásra tört, nem vetített ki saját individuuma fölé elérhetetlen létezőt, a természetet istenítette mind tudományos kutatásai, mind képzőművészeti projektjei révén. Mintha csak a pszichológiából ismert kompenzáció fogalmával volna dolgunk! A természet talán kisgyermekként elhagyott szülőanyjának, Catarinának jelképeként kísérte végig életét és vált rendkívül fontossá munkásságában.

DISPUTA Lépcsők

rot képzelt el, melynek a kastély erődítményfalán a városra tekintve kellett volna trónolnia, demonstrálva a Sforzák uralmi igényeit. Egyetlen korábbi művész sem vállalkozott ilyen monumentális bronzszobor elkészítésére, viszont Leonardo számára ez a megbízás biztosította az uralkodó hos�szantartó anyagi támogatását: 1483-tól 16 éven át dolgozott a 7,2 m magasra tervezett munka előkészítésén. A bronzmodell mintájaként készített agyagszobor hosszú évekig készült, de mikor 1493-ban ünnepélyesen leleplezték, óriási lelkesedés fogadta. Majdnem kétszer akkora volt, mint az addig elkészült legnagyobb európai lovas emlékmű. Leonardo teljesen új bronzöntési technikát dolgozott ki számára, amelynek menetéről a Modem egyik vetítőtermében a „Leonardo Kolosszusa” című 3D animációs munkát láthatták az érdeklődők. A rendezők, Cristiana és Riccardo Mastropietro kiválóan rekonstruálták a mester által soha meg nem valósított öntési technikát. Mert bizony a Ló, – a kortársak is csak úgy emlegették, il Cavallo – bronzból sohasem készült el. Ennek végső oka már nem Leonardo céltudatosságának hiánya volt, ő ugyanis már a lenyomatokat is elkészítette az agyagszoborról, ám a Felső-Itáliában ez idő tájt elharapózó politikai nyugtalanság miatt a bronzot, amiből a ló készült volna, ágyúk öntésére használták fel. Az agyagszobrot pedig később a városba betörő franciák tették tönkre, így ez a munka is pusztulásra ítéltetett, akárcsak Leonardo Az anghiari csata című (1504–1505) képe Firenzében, a Palazzo Vecchio Nagy Tanácstermében. A Modemben vetített dokumentumfilm felvetette az esélyt, hogy a felső, Vasari által festett kép alól sikerülhet rekonstruálni a nagy volumenű alkotás maradványait. A debreceni kiállítás a korábbi firenzei és tokiói tárlathoz képest a lóhoz kapcsolódó többtucatnyi vázlat és tanulmány reprodukcióival, valamint a ló eredeti méretű, üveggyapotból készült másával bővült. A Modemben nagy teret szenteltek a kiállításszervezők a lóra vonatkozó mozgási és anatómiai vizsgálódás alapján készült Leonardo-tanulmányok reprodukcióinak. Különösen érdekes volt az ember és a ló lábát anatómiai szinten vizsgáló összehasonlító izomtanulmány. Mindez jelentős kiegészítésnek bizonyult. A kiállítótérben a mester által tervezett öntőműhely makettjét is felállították, melyen embereket jelképező apró agyagfigurák jelezték a vállalkozás monumentalitását. Az üveggyapot ló a Modem épülete előtt lenyűgöző látványt

69

Leonardo korában a természettudomány mai értelmében még nem létezett, legalábbis kísérletek matematikai általánosításaként. Leonardo gondolkodása is a természetfilozófiaként áll előttünk, bár, mikor „emberi gépünk” kutatójának nevezi magát, a mechanisztikus világkép irányába is elmozdul. A biológia rejtelmeibe olyan korban próbált betekintést nyerni, mikor még nem voltak tisztázva ennek fizikai alapjai. Igyekezett mozgástanulmányokon keresztül megismerni az emberi test mechanikájának összefüggéseit, melyek elképzelése szerint a világegyetemmel mutatnak párhuzamot. Az emberi mozgás harmóniái címen vetített videoinstallációban különböző hajlások, forgások és a felkelés momentumait vizsgáló tanulmányrajzok elveit összegezve a publikum ráismerhetett a monitorról ember és bolygók mozgáspárhuzamára, a mikrokozmikus és makrokozmikus szint rejtett egységének gondolatára. Az elemésztő mozgások jelmondat alatt olyan multimédiás anyaggal és vázlatrekonstrukciókkal ismerkedhettek meg a látogatók, melyek által Leonardo a mozgást mint bizonyos idő alatt lezajló biológiai vagy fizikai erők hatását igyekezett értelmezni. Az emberi test életének folyamán lezajló átalakulásának és a természet geológiai szintű változásának egyetemes törvényeit próbálta felismerni. Az aurea sectio (aranymetszés) elvét behatóan ismerő Leonardo életén végighúzódó kutatásainak velejárójaként fedezi fel a természet különböző síkjait átható arányosságok összefüggéseit. Elképzelhető, hogy Luca Pacioli De divina proportione (Az isteni arányosságról) című munkájának elkészítésében is részt vállalt.

DISPUTA Lépcsők

Befogadó és kifejező

70

„Lelkünk csak azért tart ki, s tűr az emberi test tömlöcében, mert szemünkben a mindenség szépsége tükröződik. Aki megvakul, magára marad annak a lelke a sötét börtönben, s oda minden reménye, hogy a napot, a világ világosságát még valaha lássa.” Da Vinci számára a Nap mint életadó, a megismerést fénye által lehetővé tevő objektum volt különleges. A festészet iránti érzékenysége is a Nap által érzékelhetővé tett aspektusok elvén alapult. Kiemelt jelentőséget tulajdonított a sötétség, fény, test, szín, alak, helyzet, távolság, közelség, mozgás és nyugalom momentumainak, melyek az általa legtökéletesebbnek tartott szerv, a szem által megismerhetőek. A látás mechanizmusának megmagyarázása és a szem anatómiájának megértése

érdekében Leonardo zseniális kísérleteket végzett, melyekből felismerte, hogy a látósugarak a szemben nem egyszer, hanem kétszer kereszteződnek. Az igazi da Vinci tárlatán felismeréseit több videoinstalláció és számos modell – például camera obscura gömblencsével, perspektográf – mutatta be, a rekonstrukciók némelyikének mechanizmusát interaktívan megvizsgálhatták a kiállítás vendégei is. A kontúrok elmosásával kialakított ködös, sfumatós festészeti mód kifejlesztése is köztudottan Leonardo nevét dicséri. A levegőperspektíva bemutatására egy videoinstalláció a leghíresebb festmények, az Angyali Üdvözlet (1472–1473), a Sziklás Madonna (1482–1483), a Mona Lisa (1503) és a Szent Anna (1510 k.) részleteinek elemzésével tett kísérletet. Az érzelmek kifejezése Leonardo felfogásában motorikus tevékenységnek minősült, ezért tanulmányozta az arcizmok mozgását, száj és szem ellentétes működését, a ráncok megjelenését és általában a gesztusokat mint a nonverbális kommunikáció kifejezőeszközeit. Kutatta az emberi jellemek és érzelmi reakciók anatómiai és fiziognómiai összefüggéseit. Ezirányú tanulmányainak legkifejezőbb összegzője a milánói Sta. Maria delle Grazie kolostor ebédlőtermében készült falképe, az Utolsó vacsora (1494–98). A freskó a XV. század valamennyi újítását alkalmazva a centrális perspektíva segítségével illuzionisztikusan tágította ki a refektórium terét. A horizontális vonalak helyett a térbeli dimenziót hangsúlyozta, ezzel is kiemelve a centrális pozícióban ábrázolt Jézus alakját. Központi elhelyezkedését az apostolok csoportosítása bal és jobb keze felől, valamint feléje irányuló mozdulatuk szintén térbelivé teszik. A decorum, azaz az odaillés, megfelelés esztétikai kategóriájának jegyében a Krisztus felé fordulást a megjelenített pillanat motiválja, hisz épp azt mondja tanítványainak: „Közületek valaki elárul engem.” Minden apostol saját jellemének megfelelően reagál a kijelentésre. Bár a meglepettség, hitetlenség és ijedtség egyaránt áthatja őket, jellemüktől függően egészen másképp mutatkozik ez arcukon és gesztusaikon. A tárlaton a falra vetítették az Utolsó vacsora képét, s részleteit kiemelve világítottak rá szereplőinek reakcióira, például Tamás a kétkedő, András a derűs, Péter az indulatos, Simon a méltóságteljes. A tárlaton olyan filmek részleteit is bemutatták, melyekben a rendezők a színészek mentális és fizikai mozgásainak kialakításában az Utolsó vacsora kompozíciójára építettek, úgymint G. C. Antamoro a Christusban (1913–15)

vagy N. Jewison a Jesus Christ Superstarban (1973). Az Utolsó vacsora, sajnos, szintén hamar pusztulásra ítéltetett, akárcsak Az anghiari csata, mivel a mester elmélyedésre való hajlamánál fogva nem volt híve az al fresco technikának és gyakran más módszerekkel kísérletezett (például olajtemperával), melyek nem mindig dacoltak az idő múlásával. Vasari elbeszélése szerint mikor Leonardo megtudta, hogy a kolostor priorja Sforzának arról panaszkodott, mivel még nem készült el a képpel, elmondta, ez azért van, mert még nem talált Krisztushoz mérhető isteni és Júdáshoz mérhető elvetemült arcot, de ha a prior ilyen türelmetlen, odafesti őt Júdásnak… Mikor Leonardo da Vincit I. Ferenc francia király karjaiban utolérte a halál, tanítványa, Francesco Melzi kezébe került hagyatéka. A mester egész élete során érlelte egy festészetről szóló mű megírásának tervét, ám a mű csak halála után, tanítványa közreműködésével állhatott össze sajátkezű feljegyzések halmazából. A Trattato della pittura (A festészetről) a XVI–XVII. században kéziratos formában terjedt, míg 1651-ben nyomtatásban meg nem jelent (Az igazi da Vincin is látható volt egy fakszi-

mile kiadása a műnek). Leonardo számára a legmagasabb rendű tudomány a festészet volt, mivel az, szerinte, a perspektíva matematikai alapelvein alapul. A zenét is azért nevezte a festészet „kishúgának”, mert az is, bár időbelisége korlátozza, a festészethez hasonlóan az aránykapcsolatok révén hozza létre a harmóniát. A szavakról viszont úgy vélte, hogy, szemben a formákkal, nem univerzálisak, így a verbális nyelvet használó költészet sem érheti el azt az univerzális harmóniát, melyet a festészet egyetemes nyelve. A Trattato della pittura évszázadokon át alkalmazható elveket szolgáltatott a művészek számára. Olyan ember gondolatait közvetítette, akinek a festészet azért volt a legmagasabb rendű tudomány, mert általa az emberi mikrokozmosz a legközelebb kerülhet a Nap által éltetett természethez, a makrokozmikus távlatú, átfogó igazságok megértéséhez. Leonardo a Napot tisztelte mint a fény és az élet teremtőjét, a látás éltetőjét, a földi lét jelenségeinek felfoghatóvá tevőjét, „a Napot, amelynél hatalmasabb nincsen!” Áfra János

Fától az erdőt Valastyán Tamás az erdő metaforáját alkalmazza utolsó, a kötetet záró írásában az esztétikai, kritikai elmélkedések jellemzésére. A művészetfilozófia, az esztétika: egymás mellé telepített rengetegek, ahol valószínűleg buján viruló, lenyűgözően változatos vegetáció fogadja a sűrűbe merészkedő vándort. A kritikus magasztos és emelkedett dolgokon mélázva járja az erdei ösvényeket – még ha azok a mélybe, a homályban egymásba mosódó fák közé vagy netán a semmibe vezetnek is. Ennek a metaforának föltehetően az erdő titokzatos volta kölcsönöz elevenséget: felfedezésre váró, olykor fenyegető terület, mely a kaland kihívásával csábítja a jámbor utazót. Ám ha kaland, hát legyen valóban az: rugaszkodjunk a fák közé! Persze, az erdő sétálgatás közben is számos élményt, kihívást kínál, ám, hogy ki az, aki nem csupán alkalmi vendégként, kényes kirándulóként merészkedik a sűrűbe, azon múlik, hogy hajlandó-e fölsebezni

a tenyerét, szétszakítani ruháját, és nem túl előkelő mozdulatokat téve mászni fölfelé, ágról ágra. Képes-e életvilággá választani az erdőt, létmóddá tenni a benne való barangolást; olykor elszakadni a talajtól, és rábízni magát a fák, az ágak erejére? A fára mászás ugyan nem túl előkelő testmozgás, ám merészségünk egy ritka élménnyel ajándékozhat meg: úgy látunk rá a dolgokra, hogy eközben nem szakadunk el tőlük. Az ágakra utalva, a fába belekapaszkodva más perspektívát nyer a növényzet, amelyben így benne is maradunk, de el is távolodunk tőle. Látjuk a fától az erdőt. S ha egyáltalán, akkor talán ebben a hermeneutikai tornagyakorlatban rejlik e metafora tétje – azaz hogy mennyire holt vagy élő még ma is –, hiszen mióta Herder bevezette az esztétikai szóhasználatba, bőven volt alkalma semmitmondóvá kopni. E szempontból pedig különösen kockázatos Valastyán vállalkozása, hiszen metaforaválasztása azt sugallja, hogy értelmezői,

DISPUTA Lépcsők

Valastyán Tamás: Tűnni és újra eredni

71

DISPUTA Lépcsők 72

kritikusi meggyőződése vagy belesimul az évszázadok alatt kialakult tendenciákba, azaz járja a kitaposott ösvényeket, vagy pedig képes új életet, új jelentésárnyalatot kölcsönözni neki: merészen nekiveselkedni, feltornászkodni a fa csúcsára, és onnan nyerni új belátásokat. Valastyán kritikusi, esszéíró magatartását inkább óvatosnak mondanám. Ez az óvatosság azonban nem félős, visszariadós, hanem inkább az a fajta, amely csak akkor kockáztat, ha van értelme. Nem lendül vakmerően ágról ágra, nem leli kedvét a fölös akrobatikában, hanem körültekintően, ám biztosan rugaszkodik egyre feljebb. Állításai alátámasztására tekintélyeket idéz meg, nagy és előkelő hagyományt mozgat meg, faggat ki, és attól sem riad vissza, hogy akár jókora kerülőket is tegyen. Elvégre nem feltétlen célirányosan akar tartani valamerre, hanem a bolyongás kalandja tartja feszültségben írásait. Ahogyan ezt maga is megfogalmazza: „én sem ígérhetem, hogy visszatalálunk eredeti helyünkre” (220.). A jókora kitérők, kritika- és filozófiatörténeti barangolások egyrészt arra szolgálnak, hogy stabil hátteret biztosítsanak a lassan kikristályosodó, érlelődő téziseknek. Másrészt pedig olykor esetlegesnek is tűnnek: mintha az elemzések során beinduló asszociációs láncolatra fűződnének fel maguk is. Egy gondolat felidéz egy másikat, ám az már nem(csak) Valastyáné, hanem a bölcselet valamely nagy alakjáé, erről ismét egy másikra ugrunk, s észrevétlen azon kapjuk magunkat, hogy a hagyomány sűrűjének kellős közepében állunk – vagy világló tisztáson, vagy pedig sötét rengetegben. Ez a két szempont azonban – mármint a szükségszerűség és esetlegesség szempontjai – egyáltalán nem zárják ki egymást, sőt, egymást feltételezik. Vagy, továbbmenve, azt is mondhatjuk, hogy éppen a két tendencia együtthatása alkotja Valastyán szövegeinek sajátos dinamikáját. Való igaz, hogy támaszkodik ezekre a szövegekre, sőt, olykor az az érzésünk is lehet, hogy fárasztóak és kimerítők ezek a kitérők, hosszas eszmefuttatások, melyek többnyire a német romantika és recepciója köré csoportosulnak. De más hagyományok is terítékre kerülnek persze; Borbély Szilárd költészete például Cézanne Montagne Saint-Victoire sorozatát idézi föl vagy Trakl verseit. Tetszik, nem tetszik, újra meg újra végig kell mennünk ezeken a messzire vezető ösvényeken, még akkor is, ha olykor se kedvünk, se türelmünk nincs hozzá. Valastyán azonban – az óvatosságon kívül –

türelemre is int. Mert ahhoz, hogy új szempontokat nyerhessünk egy-egy adott, kortárs mű megszólaltatásához, bizony nem árt ismét végigmenni már bejárt utakon; újra meg újra alaposan át kell vizsgálnunk őket, megfontolnunk tanulságaikat, s éppen ezen aprólékosnak vagy mellékesnek tűnő töprengések során villan föl hirtelen egy olyan perspektíva lehetősége, ahonnan új módon láthatunk rá a dolgokra. Ekkor rugaszkodunk el a talajtól, és lendülünk a lombok közé. Módszerének inherens eleme tehát, hogy jókora kerülőkkel közelít rá „magára a dologra”, ám az is, hogy ezek a vargabetűk az esetlegesség logikája szerint hurkolódnak, s éppen e két tényező együtthatása alkotja az esszék sodrát. Pár szót még az írások stílusáról szeretnék ejteni, mielőtt magukra az esszékre rátérek, hiszen ez szemlátomást szorosan összefügg Valastyán módszerével. Ennek a stílusnak érzésem szerint két legjellegzetesebb jegye a személyesség és olykor a bőbeszédűség. Az utóbbi egyrészt a módszer következménye, hiszen a hagyománynál való hosszas elidőzés teoretikus hozadéka hosszas okfejtésekben csapódik le, másrészt mintha Valastyán esszéista magatartása maga is ezt a szövegszerveződést részesítené előnyben. Azaz egyszerűen ilyen – és ez nem könnyíti meg éppen az olvasó dolgát, mert többször lehet az az érzésünk, hogy a hosszas ráközelítés, körülírás mintha kissé szétzilálná az írások szerkezetét, s így nehezebben tudnak érvényesülni az amúgy remek érzékkel eltalált tézisek. A személyesség azonban fura módon mintha a fentebb jellemzett módszer ellenében hatna. Hiszen a kitérők, a tézisek megalapozására szolgáló hosszas eszmefuttatások az esetek jó részében afféle támasztékként szolgálnak, melyek az egymást követő lépések biztonságát szavatolják. Csakhogy Valastyán, miután aprólékos munkával, kutakodással, vargabetűket leírva létrehozta támasztékát, egy könnyed mozdulattal elhajítja a maga létráját, és hirtelen a személyesség regiszterébe vált át. Arról beszél, és csakis arról, hogy számára milyen élményt nyújtott egy adott műalkotás, neki mit mondott, ő milyen esztétikai-filozófiai belátásokat nyert általa. Ennek a személyességnek pedig súlya és tétje van. Tétje a kritikus egész habitusa, ítéletének ereje és megalapozottsága. Súlya pedig abban a mozdulatban van, amellyel elbocsátja a hagyományt, és mer a saját ítélőerejére vagy akár megérzéseire támaszkodni, melyeket természetesen

tása; azaz, hogy a kritikus nem lép át más nyelvi-retorikai regiszterbe akkor, mikor másfajta szöveggel kerül kapcsolatba, hanem hasonló típusú elméleti apparátus lép működésbe, és ugyanaz az érzékenység szólal meg akkor is, ha verset, regényt vagy akár kritikát boncolgat. Az első tematikus blokkból, mely az Euridikéi líraállapot címet viseli, a legelső esszét (A zúzódás poétikája. Rakovszky Zsuzsa költészetéről) érdemes talán a leginkább szemügyre venni. Meglehetősen terjedelmes és alaposan kiérlelt munkáról van szó; alighanem ez a kötet egyik legerősebb darabja is. Valastyán a pillanat felől közelít. Milyen rendbe illeszkedik, miféle mérték szabja ki, s leginkább: hogyan ragadható meg. A másik oldalon az örök visszatérés gondolata jelenik meg, s a két nézőpont egyáltalán nem is mond ellent egymásnak: „a minderre érzékeny költők és filozófusok egyik legfontosabb feladatukat immáron abban látják, hogy miként lehet értelmes, de legalábbis teremtett pillanattá formálni a létezés kaotikus áramlásának valamely darabját, szegmentumát a sokrétűség, a polifónia, a szétszóródás játékterének működtetésével” (14.). Ez a pillanat pedig metafizikaivá tágul, hiszen kiterjedése a térbe veti, ahol a „megnyitás és a lezárás eseménye”, a „felszabadultság és visszafagyás”, valamint a realitás és irrealitás egyidejű jelenléte konstituálják azt a lírai posztúrát (vagy maga-tartást), melynek a határhelyzet a természetes létállapota. Ahol „még minden lehet, de már úgysem lesz semmi” (32.), ám azt, hogy miként nem lesz semmi, sokféleképpen lehet elmondani. Az elmondás egyik módja, s Valastyán szerint a Rakovszkyra talán legjellemzőbb a mintha-módusz: a „minduntalan kioltódó, szétrezgő, majd új alakzatokba rendeződő folytatódó történéssor, életszövedék” (48.) „lazán, rezzenéstelen arccal odavetett, textust és kontextust szétziláló és megbolygató” mondatokban való elmesélése. Mindezen élmények pedig a Nők egy kórteremből című versben kulminálnak, melyben egybeszövődik az a léttapasztalat, ami egyaránt sűrűsödik bele a pillanatba, valamint keresi helyét és mértékét a tér és idő rendjében, s mely „az identitásról, az emlékezésről, az időről, a tudásról és ehhez hasonlókról szól, anélkül, hogy azonos lenne önmagával” (54.). A következő blokkból az Örömtelenség. Mozaikkockák Tar Sándor Szürke galamb című regényéről című írást választottam. Valastyán ebben az esszében érzésem szerint finoman játszatja egymás-

DISPUTA Lépcsők

át- meg áthat az elődök bölcsessége, de a döntő gesztust ő teszi meg, és ez a gesztus válik paradox módon Valastyánnál is formateremtő elvvé. Azért paradox módon, mert az esszék pontosan ez által a személyesség, legmélyebb és legbensőbb szubjektivitás által nyernek formát, éppen ez teszi őket sokféle hagyomány egy-egy csomópontjává és ugyanakkor vallomásszerűvé is. S ezért használom szívesebben az „esszé” megjelölést is ezekre az írásokra, noha egyértelműen kritikákról van szó. Csakhogy úgy gondolom, a két írásmód nem zárja ki egymást, sőt, az igazán jó kritika – ahogy Lukácstól megtanulhattuk – mindig esszé is egyben. Azaz a kritikus erudíciójának és ítélőerejének a személyesség ad valódi formát, csakis ekképpen válik a kritika valóban esszévé, „kísérletté”, melynek valódi tétje van. S ebben rejlik a kockázat is: merni a személyesség által egybefogni különböző motívumokat, és éppúgy kísérletezni saját magunkkal, mint a hagyománnyal. Mindeme tendenciák azonban nem tudnának érvényesülni, ha az írásokat nem hatná át egy nagyon sajátos és kifinomult problémaérzékenység, mely úgy közelít rá az egyes szövegekre, messziről, óvatosan, hogy több perspektívába állítja őket, és többféle vonatkozást hoz létre a hagyomány, az adott szöveg és a kritikusi pozíció között. Valastyán úgyszólván meghasonlásra ítéli a szövegeket saját magukkal; hasadásokat hoz létre rajtuk, melyek mentén a textus szétszálazódik, és több regiszterben kezd el beszélni. Ezt a többszólamúságot azonban az időről időre megképződő személyes megszólalások strukturálják, adnak ritmust és nyomatékot neki. Lassan hömpölygő szövegek ezek, s mint fentebb is mondtam, türelmes olvasást igényelnek. Ám megérik a fáradozást, mert abban a vibrálásban, ami a szövegek felfejtése közben jön létre, izgalmas értelmi alakzatok képződnek meg. A könyvben található írások szabályosan három csoportba rendeződnek: az első szakasz a költészeté, a második a prózáé, a harmadik pedig a kritikáé. Mivel nincs lehetőségem minden egyes írással külön foglalkozni, ezért az tűnik a leginkább célravezetőnek, ha minden egyes szakaszból kiemelek egy-egy esszét, melyen keresztül láthatóvá válik az a mód, ahogyan Valastyán a más-más műfajba tartozó szövegeket kezeli. Talán már a felületes megközelítés során is a legszembeötlőbb ennek a kezelésmódnak a viszonylagos homogeni-

73

DISPUTA Lépcsők

ba a narratológia és a kritika szempontjait, melyek egymás által telítődnek jelentéssel, egymás metatextusává válnak. Ezáltal nyer hangsúlyozott önvonatkozást mind a regény, mind pedig a róla szóló írás, s képződik meg egy olyan finom utalásháló, mely összehurkolja a két nyelvi regisztert, de ugyanakkor egy olyan tágabb kontextus felé is nyitott, melyben általános esztétikai-etikai kérdések fogalmazódnak meg. A regény és értelmezője egymást támogatva, egymással vitatkozva bonyolódik bele egyrészt a hagyományba (hiszen magától értetődő természetességgel idéződik meg Kant elképzelése a kritikáról vagy Az arany virágcserép játékos-hátborzongató meséje), másrészt pedig a hiány és a bűn problémáiba. „A Szürke galamb világában az esztétikai és az etikai dimenzió folyamatosan átjátszik egymásba, ezen állandó dimenzióváltás adja különös, feszült, nyughatatlan vibrálását, melynek mozgatói az örömtelenség és a túlságos” (154.). Az esszék harmadik csoportja kritikáról szóló írásokat tartalmaz. Kritikákat a kritikáról. Valastyán kérdezői magatartásokat vesz szemügyre, kérdezi körbe őket, fűzi tovább a dialógust; s ebbe a kérdésspirálba vonja bele olvasóját, értelmezőjét is, a kritikát mint az alaptalanság létmódját, ám egyúttal mint kedélyes és szenvedélyes társalkodást mutatva fel. A Halcion hullámain. A derűs befogadásról mint kritika és kommentár összjátékáról Vajda Mihály értelmezői gyakorlatában című esszé filozófiai kontextusba helyezi a kritika műfaját, rámutatva arra, hogy a dialóguselv, valamint a „kérdező létmód” nem csupán irodalmi, filozófiai, kritikai szövegeket boncolgatva érvényesül, hanem alapvető léttapasztalat. Ez a Vajda által művelt „filozófiai kritikában” vagy „filozófiai kommentárban”

74

olyan „aporetikus feszültségként” jelentkezik, mely nem akar mindenáron valamilyen szilárd, megalapozott jelentésre lelni, hanem vállalja a mozgás fenntartásával együtt járó kiúttalanságot – méghozzá derűsen. Ahogyan a címben rejlő metafora is sugallja: a mitológiai madár a vízre fészkel, együtt ring a hullámokkal, „otthona mindig máshol van, mindig más… De van” (164.). A kritikusi magatartás egzisztenciális éthosszal telítődik – s itt kap ismét hangsúlyt a személyesség, amely Vajda filozófiai kommentárjaira éppúgy jellemző, mint Valastyán kritikai gyakorlatára. Hiszen – mint fentebb mondtam – éppen a személyesség ad súlyt és tétet a szövegek között létrejövő dialógusnak, valamint ad valódi: egyszerre szükségszerű és esetleges formát az ebben a szövedékben kikristályosodó téziseknek – így válik az írás és a kritika valóban kísérletté. Miután pedig tettünk egy röpke sétát Valastyánnal a kritika erdejében, álljunk meg, és nézzük, hová jutottunk. Úgy tűnik, valóban „nem találtunk vissza eredeti helyünkre”, sőt mintha az „eredeti hely” léte maga is kérdésessé vált volna. A Valastyán által képviselt kritikusi habitus azonban a kritikus kritikusát is személyes állásfoglalásra kényszeríti: így meg kell vallanom, hogy ez az erdei séta nekem olykor kicsit cammogósnak tűnt. S noha nem maradt el a fára való felkapaszkodás kísérlete, mindeközben mégis hiányoltam azt a lendületet és merészséget, mely valóban új belátásokkal ajándékozna meg, valóban új perspektívába helyezné a fák sokaságát. (Valastyán Tamás: Tűnni és újra eredni. Pozsony, Kalligram, 2007. 242 oldal, 1800 Ft.) Deczki Sarolta

Mindennapi kenyerünk Bődi Erzsébet

veződött. Sok gond közepette „ha kenyér van, nincs ok panaszra” – hallhattuk országszerte néprajzi gyűjtőutakon. Az idősebbek még saját életükben közvetlenül megtapasztalták, hogy mennyi munka árán lesz az elvetett magból kenyér, s minden morzsáját mindenkor meg kell becsülni. Az emberek élete a kenyér kultusza jegyében zajlott. Manapság már nem ezt tapasztaljuk. Az emberek közül sokan úgy bánnak a kenyérrel, mintha annak nem is létezne az emberiséggel, emberiességgel szorosan összefüggő történelme. A készen kapott kenyérből a felesleget simán eldobják. Nemcsak kukába kerül belőle, hanem, megdöbbentően, a járókelők elé is. A kenyérpocséklás az idős emberek szemében a világot sérti. Érzelmüket bántja. Bátran kijelenthetjük, hogy civilizációnk fokmérője lehetne egy olyan felmérés, amely a kenyérrel összefüggő ismeretekről, magatartásokról kérdezné meg az embereket. Hogy milyen képpel szembesülnénk, hogyan minősíthetnénk a fogyasztói társadalmat pozitív és negatív oldalról, értékes dolgok elvesztéséről – felmérések híján csak sejteni véljük. Ki gondol manapság arra, hogy az erjesztett búzakenyér a mediterrán táplálkozás jelképe volt? Már a homéroszi költemények kenyérevőnek nevezik az embert. Ebben a mediterrán világban született meg a kereszténység, amely a környező civilizáció javai közül a kenyeret, a bort és az olajat megtette szent ételeknek, jelképes, kultikus tárgyaknak, az egyházi liturgiában nélkülözhetetlen kellékeknek. A IV–V. századi keresztény szerzők rendkívüli szimbolikus történeteket hagytak maguk után a kenyérről és az igazi keresztény ember tulajdonságairól: a kenyér és az ember között létező metaforikus azonosságról. Nyelvünkben a kenyér bár valószínűleg ősmagyar kori jövevényszó, és már a 11. században királyi dekrétum írta elő, hogy a templomuktól távol levő falvak lakossága is tartozik vasárnaponként három kenyérrel megjelenni, a középkorban még nem volt alapvető élelem. Ám a 16. századtól az urbáriumok rendszeresen megjelölik a kenyérrel való adózást, ajándékozást. Ekkortól kezdik élelmezni vele a katonaságot is. A kenyér könnyen szállítható, nehezen romló étel. A kenyérsütés először iparűző szolgák feladata volt, majd – a 14. századtól – céhbe tömörült pékeké. Ők viszont csak nagyvárosokban és mezővárosokban dolgoztak. A 16. században gabonakonjuktúra bontakozott ki. Ennek hatására a falusi háztartásokban is gya-

DISPUTA Szümposzion

M

anapság nagy dilemmák előtt állunk. A piacgazdaságban már szinte határtalan méretekben mutatkozó kínálatból vajon helyesen választjuk-e meg mindennapi eledelünket, ünnepi asztalunk finom falatjait? Vajon hozzánk hasonlóan igény szerint jut-e végre másoknak is eme „bőség kosará”-ból, amelyet ma már könnyedén feltölthetünk, ha valamicskét is ürülne? Csak a nagy szupermarketek küszöbét (?) kell átlépnünk, és máris a legkülönbféle enni- és innivalókkal pótolhatjuk a hiányt. A dilemmákból következő kihívásoknak – úgy vélem – akkor felelhetünk meg megnyugtatóan, ha számot vetünk táplálkozáskultúránk történetével, ha tanulunk a hagyományból, ha ismerjük az ünnepi rendet, asztali etikettet, ha világos előttünk, hogy mit illik, és mit nem szabad vagy nem kellene cselekedni az adott alkalommal, vagy hogyan legyünk szolidárisak mások iránt. Ilyen tananyag nem létezik. Helyette műveltségi deficitnek vagyunk tanúi. A család már nem képes közvetíteni ezeket az élettapasztalatokat. Pedig ilyen útmutatók segítségével már nem érezné magát elárvultnak és boldogtalannak a döntés előtt álló ember. A néprajzos elsősorban a hagyományosra kíváncsi. Az egységet és a sokféleséget ötvöző, roppant gazdag kulturális örökségből mindenekelőtt a falusi társadalom fogyasztási modelljét szeretné felállítani és annak részleteit bevezetni a köztudatba. Azért is van erre feljogosítva, mert Magyarországon 1880-ban a lakosság 73%-a mezőgazdaságból élt. Tehát nem is olyan régen a lakosság többsége nagyfokú önellátásra törekedett az alapvető élelmiszerek tekintetében. Ennél a társadalmi rétegnél, a parasztságnál kristályosodtak ki azok a térben és időben formálódott jellegzetességek, amelyek nyomán tudományos szemlélettel eljuthatunk táplálkozási szokásaink eredetéhez, megrajzolhatjuk történetét, de ezentúl a nagyközönség előtt másoknak is megmutathatjuk, hogy íme, ezek a mi ételeink, ünnepi asztalaink javai, vagyis sajátos kultúránk részei. A közelmúltban az alföldi vidéki ember mindennapi eledele a kenyér és a szalonna volt. Máshol ugyanekkor, például a Felvidéken a kifőtt tészta, Erdélyben a puliszka. Legtöbbször ezeket az ételeket is szalonnazsírral ízesítették. A tészta és a kukoricadarából főtt puliszka a kenyeret helyettesítette. Ahhoz nem fér kétség, hogy táplálkozáskultúránk a kenyér köré szer-

75

DISPUTA Szümposzion

korlattá vált a kenyérsütés. A falvakban mindvégig – technikai, technológiai fejlődés, változások ellenére – otthon sütöttek kenyeret. Lassan-lassan fogalommá vált a házi kenyér, a debreceni, a kunsági magos kenyér, melynek hírét vásározók és külföldi utazók vitték magukkal. „Olyan nagyra szokták sütni, hogy a pásztoroknak, mikor megveszik, négyfelé kell vágniuk, hogy tarisznyájukba dughassák.” Ismert az angol Robert Townson Debrecenről szóló feljegyzése is, miszerint „könnyebb, fehérebb és ízletesebb kenyeret, mint amit itt csinálnak, sosem ettem.” Természetföldrajzi körülményeink között létrejöttek a rozskenyeres vidékeink s a búzakenyeres nagytájaink. A 17. század derekától már biztos kenyérfogyasztókká váltunk. Falvainkban az egy főre jutó napi kenyérfogyasztás meghaladta a fél kilót. E statisztikai keretben a felnőtt férfi családfő fogyasztása nagyobb lehetett. Kenyér hatására változott meg napi étkezési rendünk és lett olyanná, amilyet ma is követünk. Addig napjában kétszer ettek az emberek: délelőtti órákban és kora délután. Mind a két alkalommal tartalmas főtt étellel laktak jól. A kenyérfogyasztással lehetővé vált, hogy a reggeli – kenyér és tej; kenyér és meleg ital, tea, tejeskávé; kenyér és szalonna stb. – jellegében markánsan eltérjen a főtt ételekből álló ebédtől és a vacsorától. A kenyérsütés sohasem járt önmagában. Lángosokat, vakarókat, bucikat, kiscipókat, városokban zsemléket, kifliket formáztak kenyértésztából, amelyeket különösen kedveltek, és amelyek mind a mai napig fontos kenyérféle ételeink, de a kenyér önmagában is elegendő táplálék volt.

76

A 17. század tehát fontos időszak a kenyér történetében. A házi kenyérsütés ekkor válik el a szakipari pékségtől. A házi kenyérsütés minden részletében a nők munkafeladata lett. Jellemző, hogy a nagycsaládban idős parasztasszonyok, amíg csak erejük bírta, a kenyérsütést maguknak tartották fenn. Mivel a kenyérsütés a legnehezebb, megszakítás nélkül a leghos�szabb ideig tartó, nagy gyakorlatot igénylő, hetente, de legalább kéthetente egyszer rendszeresen elvégezendő kötelességük volt a nőknek, ezért számos, eredményességét célzó babonás tilalom, cselekedet kísérte, ami lelki, szellemi megnyugtatást jelentett a nehéz fizikai munkát végzőnek. A kenyér az az élelem, amit nem volt szabad megtagadni a kéregetők elől. Ha koldus vagy szegény kért kenyeret, akkor adni kellett neki. A kenyeret mások elől sohasem volt szabad sajnálni, sőt ha váratlan vendég kopogtatott be, legalább egy karéj kenyérrel illett megkínálni – amit ő viszont köteles volt elfogadni, hogy a háziakat meg ne sértse. Ezzel a kenyér története nem ér véget még néprajzos szempontból sem. Ma már házi kenyeret ritka helyen sütnek. A kenyeret nagyüzemileg gyorsított technológiával és a hagyományostól eltérő ös�szetétellel futószalagon állítják elő. Ennek következtében megváltozott az íze és állaga, és számtalan fajtája között válogathatunk. Ez a bőség azért ne jelentse azt, hogy közömbösek legyünk a kenyérfogyasztásunk során, hiszen a kenyér nemcsak évszázadokon át, hanem most is a legfontosabb ételünk. Olyan étel, amelynek legnagyobb hatása volt műveltségünkre, vallásunkra, a térségünkben élők magatartására.

Vacsora az örökkévalóságra Kustár György

helyettesítő értelmű áldozat engesztelést szerző szerepe értelmében a büntetés, vagy az ártó hatalmasságok – jelen esetben a halál angyalának – távol tartása. Való igaz, a helyettesítő szerep egészen egyértelmű abból, hogy míg az egyiptomi gyermekeknek meg kell halniuk, addig a bárány vére megmenti a zsidó gyermekeket. Mivel a vér rituális kiontása az élet felajánlását is jelenti, hiszen a zsidó gondolkodás szerint a vér a lélek lakhelye, és mivel az ünnepre elkülönített bárány levágására használt héber terminus egészen sokáig az „áldozni” ige volt, az életet életért elv – amely az engesztelő áldozatok alapmotívuma –, itt jól behelyettesíthetőnek látszik. A miértek azonban, például, hogy miért kell egy bárány vérének helyettesíteni az elsőszülötteket és milyen értelemben váltja ki őket, homályban maradnak. Egy biztos: a vérontás ebben a konkrét esetben nem valamilyen megérdemelt büntetés áttételét és helyettes elhordozását szolgálja, hanem pusztán jelzés: az angyal ezáltal tesz különbséget az Istenhez tartozók közössége és a pogány nép között. Ennek alapján a páskavacsora nem engesztelő ünnep, a bárány levágásának oka pedig nem a bűn, hanem célja a választottságtudat, az Istennel való viszony és ezzel együtt a közösségi identitás megerősítése egy hálaadó szertartás keretében. A páska megünneplése a zsidóságban egy bonyolult rituálé keretében zajlik. „Az írástudók tanítása szerint […] azokat a dolgokat nem kell utánozni, amik az első páska egyszeri sajátos körülményeiből adódnak (a páskabárány kiválasztása Niszan hónap 10. napján, az ajtófélfák és szemöldökfák megkenése vérrel, a ház elhagyásának tilalma, állva, sietve evés.)” A bárányt például félig fekve, félkönyökre ereszkedve ették, ezzel fejezték ki, hogy szabad emberek és nem szolgák – ugyanis csak a szolgák ettek állva. Az előkészület napján, a „kovászkeresés” alkalmával el kell távolítani minden kovászosat a lakásból. A későbbiek miatt fontos megjegyeznünk, hogy a megtisztulás rituáléja szintén nem kapcsolódik a páska lényegéhez, mintha az a bűnök eltávolításának és az azoktól való megtisztulásnak az ünnepe lenne. Erre ott a Jom Kippur, a nagy engesztelés napja. Itt a kovász eltávolításának szerepe a kultikus tisztaság elérése és szimbolikája értelmében mindannak eltávolítása, ami majd az ünnepben az Istennel való találkozás elé akadályt gördíthet. A kultikus törvények értelmében az állatot csak Jeruzsálemben, a templomban lehet levágni, de

DISPUTA Szümposzion

G

erardus van der Leeuw szerint az archaikus kultúrákban minden étkezés rituális: minden közösen elfogyasztott étel és „ital ’varázsol’, elfeledteti a múltat, és új szeretetet teremt.” A közös evés és ivás a legtágabb értelemben vett communio: szolgálhatta egy szövetségkötés megerősítését, a hatalmi viszonyok megpecsételését, kifejezhette az egymáshoz tartozást, a bizalmat és a békeszándékot. Ezt a célt mégsem pusztán egy profán alkalmi asztalközösségben, hanem kitüntetett időpontban, eredendően szakrális természetű és meghívott spirituális erők áthatotta szertartás révén valósította meg. A vallástörténet erre az aspektusra utalva az ókori étkezésekről – a kultikus étkezésekről pedig különösképpen is – mint szakramentáliákról beszél. A szakramentalitás alapmotívuma az, hogy „egy ünnep nagyobb hatalmat eredményez, egy erőt hoz működésbe”, vagyis a közös étkezés esetében az együtt töltött idő mint ünnep kiemel a hétköznapokból, és valamiféle nóvumot vezet az életbe. A keresztyén úrvacsora közösségi rítusként sok rokon vonást mutat a szakrális étkezésekkel, hiszen rajta keresztül valamilyen titokzatos részesedés történik az isteni erőkben, miközben ez a részesedés a keresztyén közösség megerősítését is szolgálja. Mégis ezt a kollektív aktust alapvetően új lényeggel tölti be Jézus sajátos értelmezése, mely a zsidóság egyik legfontosabb kultikus közösségi szertartását, a páskavacsorát haladja meg alapjaiban. Hogy miben áll ez a sajátosság, hogy miképpen történik meg a páska átalakulása, és ez milyen értelmezéseknek ad teret a későbbi teológiai gondolkodásban, a következőkben kísérlem meg kifejteni. A páskaünnep a zsidóság egyiptomi fogságból való szabadulásának ünnepe. Maga a pszh szó annyit tesz: „átlépni”, „kihagyni”. Ez arra a történeti momentumra utal, amikor a halál angyala az utolsó csapás alkalmával csak az egyiptomi gyermekeket ölte meg, de a páskabárány vérével megkent ajtófélfák mögött tartózkodókat kihagyta. Ez a kvázi mágikus-rituális megkenési aktus akár démonűző szerepű áldozatnak is tűnhetne, ha nem ágyazódna egy rendkívül sajátos teológiai és históriai összefüggésbe. A hibátlan egyéves hím bárányt meg kellett ölni, vérét elfolyatni, húsát egészben megsütni, és az egészet keserűfüvekkel sietve, felövezve elfogyasztani, mint aki indulásra kész. Az áldozat fenomenológiája alapján arra gondolhatnánk, hogy a páskabárány vérének funkciója a

77

DISPUTA Szümposzion 78

elkészíteni és elfogyasztani is Jeruzsálem falain belül kell, egy bérelt helyen, családi közösségben. Így a vágást és a vér elfolyatását a léviták végzik el a templomban. Ők a papoknak adták tovább a vért, akik azt az oltárra öntik. A húst ezt követően hazaviszik, nyárson egyben megsütik, egy pohár sós vizet, keserűfüveket és kharósetet készítenek mellé. A sós víz a rabszolgaság kön�nyeire és a Vörös-tenger vizére emlékeztet. A keserű füvek a rabszolgaság nyomorúságára és az izsópra, amivel megkenték az ajtófélfákat. A kharóset pedig datolyából, gránátalmából és dióból készült krémszerű készítmény volt, s állagában az agyagra emlékeztet, amiből a zsidóknak Egyiptomban téglát kellett készíteniük. A bor mint kellék, amely egyébként az eredeti előírásokban nem szerepel, az öröm kifejezésére szolgál. A páskavacsora a következőképpen zajlik: a családfő veszi a poharat, imát mond, és körbeadja az elsőt, a megszentelés italát. Ezt követi egy kézmosás, amelyet csak az végez, aki vezeti az alkalmat. Majd egy kis csomó petrezselymet vagy salátát vesznek, belemártják a sós vízbe, és elfogyasztják a fogság könnyeire emlékezve. Ezután a családfő az előtte lévő három kenyér közül a kezébe veszi a középsőt, hálát ad, megtöri, és ezt mondja: „Ez a nyomorúság kenyere, aki éhes, jöjjön, és egyen belőle! Aki szükségben van, jöjjön, és ülje velünk a páskavacsorát!” A legfiatalabb jelenlévő ekkor megkérdezi: miben különbözik ez a nap a többitől? És miért történik mindez? Erre a családfő elmondja az egyiptomi szabadulás történetét. Ezt követően hálaadó zsoltárt énekelnek, kiisszák a má-

sodik poharat, a magyarázat vagy haggádá poharát. Mindenki kezet mos, majd a családfő áldást mond, kis kovásztalan kenyérdarabokat oszt szét. Két kis darab kovásztalan kenyér közé keserűfüveket tesznek, és belemártva a kharósetbe, megeszik. Ez a bemártott falat emlékeztet az egyiptomi kényszermunkára. Ezután elfogyasztják a páskabárányt. Semmi sem maradhat belőle, vagy ha igen, akkor el kell égetni. Kezet mosnak, és megeszik, ami megmaradt a kovászos kenyérből. A páskabárány elfogyasztását és az ismételt kézmosást követően, de még a harmadik pohár bor (a hálaadás poharának) elfogyasztása előtt a családfő imádkozik Illés eljöveteléért, aki majd meghirdeti a Messiás eljövetelét, és annak az időszaknak a beköszöntét, amikor Isten és a választott nép kapcsolata ismét tökéletes lesz. Ezt követően megis�szák a hálaadás poharát. Eléneklik a hallél zsoltárok második felét (115–118). Megis�szák a negyedik pohár bort, eléneklik a nagy hallélt: a 136. zsoltárt, majd két rövid imával véget ér a vacsora. Az utolsó vacsora ugyanebben a keretben zajlik. Jézus valószínűleg a páskabárány elfogyasztása után, a hálaadás poharához, és a szétosztott maradék kovásztalan kenyérhez fűzi a saját haggádáját. A vacsorában a páskaünnepen szimbolikusan kifejezésre jutó összetartozás, választottság-tudat, ugyanúgy érvényesül. Csakhogy az ünnep hagyományos rítusába egy teljesen új elem tör be, amely a vacsorát többszörösen is küszöbeseménnyé teszi. A körbeadott kenyér és a bor ugyanis innentől számítva szimbólumok: Krisztus megtört testének és kiontott vérének jelei. Ennek a nóvumnak több következménye is van. Először is a kenyérre és a borra vonatkozó haggádá a tanítványok körében megült asztalközösséget mint Krisztus halálának árnyékában meghúzódó szituációt utolsóként aposztrofálja, ezáltal visszavonhatatlanul egyszerivé és megismételhetetlenné teszi („[N]em iszom mostantól fogva a szőlőtőnek ebből a terméséből ama napig, amelyen majd újat iszom veletek Atyám országában.” [Mt 26: 29, és majdnem ugyanabban a formában Mk 14: 25.]). A bejelentés mégsem a Mester és tanítványai együttlétének megszűnését jelenti be, hanem éppen ennek a közösségnek a megerősítését és fenntartásának parancsát. Egészen nyilvánvaló ez Jézus Pál apostol által hagyományozott szavaiból a korintusbeliekhez írott első levélben: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt, az Úrnak

nak célját illetően a páska genealogikus narrációja. Mint láttuk, a páskavacsorának nincs alapvetően bűntörlő vagy helyettes elégtétel jellege, még ha a helyettesítés gondolata fel is bukkan eredettörténetének momentumaiban. A tisztátalan eltávolításának mozzanata már közelebb áll a bűn levetésének rítusához, mégis elsősorban kultikus célú megtisztulás marad. Vajon milyen értelemben gondol Jézus a halálára? Ha a páskabárány szimbolikájának nem része a bűntörlő hatás, vajon Jézus a saját halálának értelmezését tekintve túllép-e a páskabárány feláldozásához kapcsolódó képzeteknél? Azonosítja-e magát a báránnyal? Vagy szavaiban egyszerűen annak bejelentéséről van szó, hogy az Isten és ember viszonyában alapvető változás áll be az ő halála következtében? Ha ez így van, akkor is megmarad a kérdés: milyen természetű ez a változás? És hogyan eredményezi ezt Jézus halála? Úgy tűnik, ezekre a kérdésekre nem derül fény az úrvacsora szűk kontextusában. Viszont az ősegyházban több értelmezési kísérlet születik a megváltás lényegének megragadása és ezzel párhuzamosan az úrvacsora Jézus halálához kapcsolódó momentumának megértésére. Ezek közül kettőt mutatunk be. Kettős irányban bontja ki a megváltás gondolatát az az őskeresztyén teológiai értelmezés, amely szerint Jézus a feláldozott bárány, az a bejelentett Messiás, aki megváltó művét önmaga áldozatként való felajánlásán keresztül valósítja meg. A báránymotívum kapcsolódik a páskavacsora szimbolikus nyelvéhez, az áldozati állat

DISPUTA Szümposzion

halálát hirdessétek, amíg eljön.” Sőt, Jézus a bort egyenesen az új szövetség vérének nevezi, vagyis halálát egy újfajta kapcsolat nyitómozzanatának tekinti. (1Kor 11: 25) Ily módon az utolsó vacsora Krisztus halálának bejelentése révén végeseménnyé és ugyanakkor az új nyitányává válik. Küszöbesemény voltát mutatja az előbb mondottakkal összefüggésben az is, hogy az emlékezés fókusza megváltozik és az egyiptomi szabadulás múltjáról az asztalközösség jelenére tevődik át. A váltást szintén a jézusi haggádá jelenti be: többé már nem a múltra, hanem őrá emlékezve fogy a kenyér és a bor. A páskaünnep eszkhatologikus váradalmát kifejező imát, a Messiást bejelentő próféta meghívását Jézus elhagyja. Ugyanakkor, amint a kenyér megtörése és a bor körbeadása során önmagát – ugyan áttételes módon – az eljövendő Messiással azonosítja, ki nem mondva indoklását is adja ennek a lépésnek. Azt állítja: benne összegződik a váradalom, és benne valósul meg mindaz, amit a páskavacsora kifejezésre juttat. Az ezáltal célt ért ünnep természete megváltozik: immár nem a múltbeli egyiptomi szabadulás emlékezete, a jelenbeli elköteleződés és a Messiásra előretekintő váradalom lesz a lényegi mozzanata, hanem az üdvösség elérkeztének bejelentése. Ettől a ponttól kezdve a kenyér és a bor átnyújtása előtti áldás vagy hálaadó ima, amely a jegyek felett hangzik el, immár értük szól, vagyis a rajtuk keresztül bejelentett üdvösségért, az Isten és ember közötti tökéletes kapcsolat megélésének lehetőségéért. Ezzel Izrael szabadulásának hálaadó ünnepe elérkezik végső pontjára, lezárul, de a beteljesülés mozzanatában meg is őrződik mint meghaladott. A páskavacsora innentől már úrvacsora, amelynek gyújtópontjában a jelenlévő Messiás áll. A maradék kenyér és a hálaadás bora Jézus radikális újítása következtében komplex jellé válik: egyszerre mutat a megváltó személyére és a Messiás halálának céljára. Jelként maga is határhelyzetben áll: egyszerre tanúsítja az üdvösség beteljesedését és végzi valamilyen radikálisan újnak a meghirdetését. Kérdés ugyanakkor, hogy a helyettes halál Jézus által bejelentett gondolata mennyiben haladja meg a páskavacsora szimbolikáját. A szereztetési igéknek az evangéliumokban és Pálnál hagyományozott formái nem szolgálnak közelebbi információval ezt illetően. Csak annyi hangzik el: ez az én testem és vérem tiérettetek. Önmagában ezek a szavak nem mondanak többet, mint a páskabárány feláldozásá-

79

DISPUTA Szümposzion 80

helyettesítő szerepéhez, ugyanakkor már új kontextusban: Krisztus halálának jelentősége annak bűnt eltörlő erejében áll. Ez a kép János evangéliumában, a Jelenések könyvében és a Zsidókhoz írt levélben lesz központi jelentőségű. Csak két példát kiemelve: János evangéliuma prológusában Keresztelő János így mutat rá Jézusra: „Íme, az Isten báránya, aki hordozza a világ bűneit”. (Jn 1:29.) Később, az utolsó vacsora leírásánál az evangélium azt állítja, hogy maga az étkezés az előkészületi napon, a páskabárány levágásának napján történt, és nem az előírásoknak megfelelő időpontban, egy nappal később (Niszan hónap 14-én). János ily módon azt kívánta erősíteni, hogy Jézus a hibátlan bárány, akit helyettünk áldoztak fel. Ez a komplex jelkép egyértelmű meghaladása a páska teológiai jelentéskörének, ugyanakkor szorosan kapcsolódik a páskaünnep eredeti kontextusához: Jézus feláldozásának célja és az úrvacsora valódi lényege a közösség és az egymás iránti szolgálat megélésének lehetősége az Istennel való megkülönböztetett kapcsolat erőterében. A kapcsolat viszont azáltal lehetséges, hogy Krisztus az Istentől elfordult világot engesztelő áldozatán keresztül újra visszaadja Istennek. Gerd Theissen szerint magában a János evangéliumában megtalálható az úrvacsora egy másik, ezzel konkurens értelmezése. A hatodik fejezetben kendőzetlen egyszerűséggel szólal meg a szereztetési ige: „ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok a vérét, nincsen élet tibennetek.” (Jn 6:53) Krisztus testének megevése – a görög szó azt is kifejezheti: megrágása – és vérének elfogyasztása következtében ő a hívekben marad. (Jn 6:56) Ez az önmagában archaikus és mágikus tartalmú megfogalmazás a thyestetikus vagy teofág lakomák képzeteit idézi fel, ahol az istenséget reprezentáló állat elfogyasztása az istenség valóságos erejében és tulajdonságaiban való részesedést eredményezi. Mivel a Római Birodalom beavatáskultuszaiban ismeretes volt a rituális tabusértés, vagyis a szociális, illetve morális határokat átlépő kultikus cselekmény, a keresztyéneket a kezdeti időkben rituális kannibalizmussal vádolták meg. Erről a vádról és annak nyílt visszautasításáról a korai apologéták védekező írásaiból tudunk. A mágikus-archaikus erőátviteli rítus képzetétől azonban már a legkorábbi keresztyén teológiai gondolkodás is elhatárolódik. Jól mutatja ezt az az összefüggés, amelyben a naturalisztikus jézusi szavak elhangzanak: a Jézusban való részesedés egész vitája a

kenyérszaporítás kapcsán merül fel (Jn 6), és ennek kontextusában a szavak az isteni bölcsességben való szellemi részesedést fejezik ki, vagyis pusztán azt, hogy a hallgatók elfogadják-e az általa adott kijelentést. „A lélek az, aki életre kelt, a test nem használ semmit: azok a beszédek, amelyeket én mondtam nektek: lélek és élet.” (Jn 6:63) Jézus testének és vérének elfogyasztása tehát pusztán spirituálisan érthető. Az alapképlet azonban, ha spirituálissá szublimálva is, de megmarad: Jézus önmagát azért adja oda, hogy valamilyen módon benne részesedhessünk, és ha nem testi, de szellemi módon az ő bölcsességével töltekezhessünk be. Ennek a „szellemi táplálék”-nak az elfogadása teszi lehetővé, hogy az Istennel való kapcsolat helyreállhasson. A közösségcentrikus és részesedés­ centrikus értelmezés mellett mindazonáltal még számos értelmezés bomlik ki Jézus helyettes halálának értelmezése kapcsán. Mindegyik elgondolás legitim lehet, mivel azon az értelmezési körön belül mozognak, amelyet maga Jézus nyit meg szavai által. Mégis azért említjük ezt a két sákramentum-értelmezést, mivel úgy látszik: a keresztyén teológiai gondolkodásban e két pólus irányában mozog az értelmezések java. A katolikus teológia az első századok során az áldozatteológia mágikus felhan­ goktól megszabadított spirituális „részesedés”-gondolata irányába mozdul el. Ez egyfelől azt jelenti, hogy az ősegyházban megélt kommunió – az agapénak hívott közös étkezések – alkalmai fokozatosan átalakulnak. A megosztás helyett a kiszolgáltatás válik a jegyekben való részesedés legitim módjává, és bár a IV. századi egyházi liturgia megőrzi a részesedés közösségi karakterét, például a szertartás keretében adott „szent csók” gesztusában, mégis a szent jegyek misztériuma válik központi jelentőségűvé. Jól mutatja ezt a tendenciát Antiókhiai Ignatius gondolata, aki szerint például az úrvacsora „a halhatatlanság gyógyszere és ellenmérge, hogy meg ne haljunk, hanem örökké éljünk Jézus Krisztusban.” Ezzel nem kevesebbet mond, mint azt, hogy a sákramentum az üdvösségben való részesedés eszköze. Ahogyan az étel megóv a haláltól és táplál az életre, úgy véd meg a kárhozattól és táplál az örökkévalóságra Krisztus teste. Bár kezdetben a katolikus teológia óvatosan fogalmaz és őrizkedik attól, hogy a kiszolgáltatott kenyeret és a bort azonosítsa Krisztus testével és vérével, mégis egyre határozottab-

másikunknak kölcsönösen kötelezzük magunkat a szeretet minden kötelességének gyakorlására, hogy senki közülünk olyasmit ne tegyen, ami által felebarátját megsértené és el ne mulasszon semmit, amivel azt segíthetné, mikor a szükség követeli és tehetsége is van rá.” Jézus szavainak értelmezése mindmáig nem egyöntetű. Talán éppen az úrvacsora természete és az eredeti jézusi szavak szándéka szerint. Mert ne felejtsük el: a keresztyének közösségformáló rituális étkezése alapvetően müsztérion, megközelíthetetlen csoda. Kálvin is alázattal borul le a titok előtt, amikor fejtegetéseit a következő szavakkal kezdi: „Ennélfogva nincs más hátra utoljára sem, minthogy annak a titoknak bámulásába merüljek, amelynek elgondolására az értelem, megmagyarázására pedig a nyelv nem lehet képes.” Miért zárkózik be a titok az értelem és a nyelv elől? A választ talán így lehetne megfogalmazni: azért, mert a csoda alapjában nem az érthető, hanem az élhető. Vagyis az egyetlen lehetőség az Isten által szerzett müsztérion erejének megtapasztalására és titkának feltárulására a csoda átélése, a vacsorában való tiszta hitből fakadó részvétel. Irodalom: Alister E. McGrath: Bevezetés a keresztyén teológiába. Osiris, Bp., 1995. Gerardus van der Leeuw: A vallás fenomenológiája. Osiris, Bp., 2001. Kálvin János: A keresztyén vallás rendszere. A Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, Bp., 1995. St. Cyril of Jerusalem: Lectures on the Christian Sacraments. St Vladimir’s Seminary Press, Crestwood, New York, 10707, 1977. Gerd Theissen: Az első keresztyének vallása – Az őskeresztyén vallás elemzése és vallástörténeti leírása. A Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, Bp., 2001. Keresztyén Bibliai Lexikon. Szerk.: Dr. Bartha Tibor. A Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, Bp., 1995. Norman Russel: „Partakers of the Divine Nature” (2 Peter 1: 4) in the Byzantine Tradition. In.: Hommage to Joan Hussey KAQHGHTRIA, Porphyrogenitus Publ. Camberley UK, 1998. Leonard Goppelt: Az Újszövetség teológiája. Lux Kiadó, Bp., 1995.

DISPUTA Szümposzion

bá válik az elgondolás, hogy az úrvacsora alkalmával a szentség valamilyen módon közvetíti a kegyelmet. Az 1551-es Tridenti Zsinaton már nem kérdés a közvetítés tana, csak a részesedés módját kellett megfogalmazni pozitív módon: „A kenyér és a bor megszentelése után a mi Urunk Jézus Krisztus igazán és valóban és lényegileg benne van a szent úrvacsora tiszteletre méltó szentségében, ezen fizikai dolgok megjelenése révén.” A keleti teológiai gondolkodásban – és különösen is Alexandriai Cirillnél – más terminológiai keretben, de lényegét tekintve ugyanazt a szerepet töltik be a jegyek: az isteni természetben való részesedés kiteljesedését munkálják, mégpedig azáltal, hogy bennük Krisztus közvetítődik azokhoz, akik veszik őket. Ezen az alapon állítja Cirill: akik az úrvacsorát elmulasztják, magától az üdvösségtől fosztják meg magukat. A reformáció kritika alá veszi és megtagadja ezt a szemléletet, legradikálisabban Ulrich Zwingli, aki az úrvacsorát emlékezésként határozza meg. A kenyér vétele és a bor elfogyasztása szerinte pusztán felelevenítése mindannak, ami Krisztussal történt, és alapvető funkciója az egyházhoz való folyamatos hűség deklarációja. Ami az úrvacsora alkalmával történik, nem a jegyeken keresztül valósul meg, csak azokkal összefüggésben. Ebben az álláspontban az az érdekes, hogy egyfelől cezúrát von a jegyek és az értünk hozott áldozat eseménye közé, megtagadva az úrvacsorában Krisztus testi jelenlétét és egyben Krisztus misztikus módon történő megáldoztatásának lehetőségét. Másfelől viszont alapvetően hangsúlyossá teszi az úrvacsora közösségi karakterét, és ezzel visszabillenti az ingát, mondván: a jegyek vétele az egy közösségbe tartozás hitelesítő pecsétje. A reformátori teológia kálvini és lutheri iránya, bár nem ennyire radikális módon, mégis hasonló irányban közelít a közösségcentrikus értelmezés felé: megmarad az „unio mystica cum Christo” elv, amely szerint az úrvacsora alkalmával titokzatos módon egyesülünk Krisztussal. Ugyanakkor a Krisztussal való közösség megélése egyúttal az egymással való közösség megújulásának kitüntetett alkalma is. „Mert valahányszor az Úr testének jegyeiben részesülünk, mint egy adott és kapott zálog által egyikünk a

81

Az evészavarok: anorexia nervosa és bulimia nervosa Szabó Pál DISPUTA Szümposzion 82

A táplálékfelvétel biológiai vonatkozásai A táplálék biztosítja a szervezet számára szükséges anyagokat és a működéshez szükséges energiát. A mennyiségi és minőségi szempontból kielégítő táplálkozást bonyolult szabályozó rendszerek teszik lehetővé. A táplálékfelvételre és a testsúlyra azonban az élettani tényezők mellett számos egyéb – pszichológiai és szociokulturális – tényező hat. Az evést, energia-háztartást és testsúlyt biokémiailag főleg a következő tényezők szabályozzák: 1. a táplálékból származó különböző anyagok mennyisége a vérben; 2. a gyors változásokért felelős ingerületátvivő anyagok (neurotranszmitterek); 3. a hosszabb távú alkalmazkodást a nagyobb neuropeptidek szavatolják; 4. a neuromodulátor és metabolikus (anyagcserét befolyásoló) hatású hormonok. Az evés legalapvetőbb okának az éhséget tekintik. Az éhség jellegzetes állapot, amelyet a gyengeség, fáradtság érzése kísér, miközben a gyomortájon ürességet, esetleg enyhe fájdalmat érzünk, az üres gyomor fokozott mozgásai érezhetők, sőt olykor hallhatók. Állatkísérletekben és emberekben is vizsgálták, hogyan befolyásolja a gyomortelődés mértéke az éhséget és a táplálékfelvételt. Felfújható ballonokat nyelettek le a vizsgálati személyekkel, vagy szondán át leszívták a gyomortartalmat. A gyomortelődés függvényében változott meg a táplálékfelvétel (Szabó, 2000b). Az éhség, illetve jóllakottság állapota összefügg a vércukorszinttel is. Alacsony vércukorszint éhségérzettel és a táplálékfelvétel fokozódásával jár; a magasabb vércukorszint gátló hatású. Inzulininjekciók hatására fokozódott, szőlőcukor-infúzió hatására csökkent a táplálékfelvétel. A hőmérsékletnek (különösen az agyénak) is hatása van az éhségérzetre és a táplálékfelvételre: melegben kevesebbet, hidegben többet eszünk. A gyomortelődés, a vércukorszint és hőmérséklet hatása rövidtávú: azt befolyásolják, hogy aktuálisan eszünk-e vagy nem. Ebben a vércukorszintnek van kulcsszerepe, így a táplálékfelvétel glükosztatikus (cukoralapú) szabályozásáról beszélhetünk. Hosszú távon a szervezet energiatartalékainak mennyiségétől függ a táplálékfelvétel. Ezt liposztatikus (zsíralapú) szabályozásnak nevezzük (Szabó, 2000b).

A táplálkozás szabályozásával kapcsolatban a „jóllakottsági központ” és „éhségközpont” elmélete a legelterjedtebb, meghatározva orvosgenerációk gondolkozását az elhízással kapcsolatban. Vonzereje egyszerűségében rejlik. 50–60 éve a középagy hipotalamusz nevű részében azonosítottak olyan idegsejtcsoportokat, amelyek ingerlése gátolta az evést (ventromedialis mag) vagy mértéktelen túltáplálkozást és elhízást okozott (lateralis mag), míg e központok kiirtásának ellentétes hatása volt. Ezt az elméletet újabban túl egyszerűnek és túlhaladottnak tekintik (Szabó, 2000b). A stabilizációs pont- (set point-) hipotézis talán a legnagyobb hatású elmélet a táplálkozás szabályozásával kapcsolatban. Ez összhangban van az élettan klasszikusainak (Claude Bernard, Cannon) a belső környezetre, a szervezet belső egyensúlyi állapotának állandóságára (homeosztázis) vonatkozó elképzeléseivel. Eszerint a stabilizációs pont (set point) az a testsúlyérték, amelynek megszerzésére, megtartására vagy visszanyerésére a szervezet regulációs rendszerei törekednek. Az emberek (és állatok) súlya hosszú távon e súlyérték körül ingadozik. A stabilizációs pontra számos kémiai anyag (gyógyszer, hormon stb.) hat, ez a magyarázata, hogy sok – főként központi idegrendszeri támadáspontú – gyógyszer mellékhatása hízás vagy fogyás. Ennek alapján érthető, miért olyan nehéz lefogyni (vagy meghízni) (Szabó, 2000b). A liposztatikus elmélet megszületése után 40 évvel sikerült azonosítani azt a zsírsejtek által termelt (167 aminosavból álló) peptidet, a leptint, amely a hipotalamusznak jelzi a szervezetben tárolt zsír mennyiségét. A leptin csökkenti az étvágyat és a táplálékfelvételt, fokozza az energialeadást, hőtermelést és mozgásos aktivitást. 1994-ben beszámoltak egy egértörzsről, amelyben génhiba miatt nem termelődik leptin. Az egértörzs egyedei sokat ettek, és mértéktelenül elhíztak. Találtak egy olyan egértörzset is, amelynél a fokozott táplálékfelvétel és nagymértékű elhízás emelkedett leptinszinttel jár. Itt génhiba miatt a leptinreceptor nem volt képes érzékelni a leptint. E kóros elváltozások humán megfelelőit is kimutatták (Szabó, 2000b). 1999 óta ismert a ghrelin, a gyomorban az éhezés hatására termelődő peptidhormon, amely a hipotalamuszban hatva fokozza a táplálékfelvételt (Fonyó és Szigeti, 2008). Azt, hogy az evészavarok kialakulásában genetikai tényezők is jelentős szerepet játszanak, iker- és családvizsgálatok,

Pszichológiai és szociokulturális tényezők szerepe A biológiaiak mellett környezeti, pszichológiai és szociokulturális tényezők is fontos szerepet játszanak. Kultúrkörünkben például viszonylag ritka, hogy az éhség lenne az evés oka; ezt ritkán szoktuk megvárni az evéssel. Emellett sokan nem vagy kevéssé érzékelik a testükből származó, táplálékhiányra utaló jelzéseket. Inkább olyan külső kulcsingerek (incentive-ek) befolyásolják, hogy miből és mennyit fogyasztunk, mint az étel illata, íze, látványa. Egyesek – és ez nem is ritka – nem a gyomruk állapota, hanem az órájuk alapján esznek. Kísérletes körülmények között elérték, hogy ha az óra kétszer gyorsabban járt, többet, ha kétszer lassabban járt, kevesebbet ettek a résztvevők, mint egyébként. Az emberek többségét nem lehet így megtéveszteni, ők a tényleges élettani állapotukat érzékelik. Előterheléses vizsgálatok („standard” reggeli a vizsgálat előtt) eredményei is azt mutatják, hogy vannak, akik nem érzékelik a gyomruk állapotát (sem a vércukorszintjüket), és táplálkozásukat az étellel, evéssel kapcsolatos külső ingerek határozzák meg. Nem azért esznek, mert a testüknek szüksége van táplálékra, hanem azért „éheznek” meg, mert megérzik a táplálék illatát, nem tudnak ellenállni az étel ízének, látványának, a reklámok hatásának. Azok, akik külső támpontokra hagyatkoznak, nehezen tudnak ellenállni a társas nyomásnak (például kínálás) vagy ínycsiklandó történeteknek (Szabó, 1992). A stressz hatására az emberek többségénél csökken a táplálékfelvétel, másoknál azonban fokozódik (és a testsúly is növekedik). Az általunk vizsgált egyetemi hallgatók közül sokan arról számoltak be, hogy a vizsgaidőszak alatt megváltozik a táplálkozásuk; a szokásosnál többet vagy kevesebbet esznek. Egy kísérletben agresszív tartalmú, szexuálisan izgató vagy humoros filmeket mutattak be a résztvevőknek, s azok közben nassolhattak; az elfogyasztott táplálék mennyiségét a kísérletvezetők mérték. Az emberek egy részénél az izgalomfokozódás növelte a táplálékfelvételt a kontrollhelyzethez képest (amelyben érzelmileg semleges filmrészletet vetítettek). Ez az eredmény megvilágítja a televízió szerepét az elhízásban.

A fentiek alapján nem meglepő, hogy az evészavarok inkább azoknál jelentkeznek, akiknek a táplálkozása külső, környezeti hatások alatt áll, és viszonylag érzéketlenek a testükből származó jelzésekre. Az emberi faj táplálkozása egyedülálló az élővilágban: univerzális, hogy a táplálék felvételére időben jól elhatárolt időpontokban, főétkezések formájában kerül sor. Az étkezések során elfogyasztott étel mennyisége és összetétele azonban kultúránként lényegesen különbözik. A testsúly is lényeges különbségeket mutat kultúránként és geográfiailag, az adott kor és kultúra szépségideálja szerint. Az elhízás A leggyakoribb táplálkozási probléma az elhízás. A szakemberek egy része az evészavarok közé sorolja, mások nem. Abban sincs egyetértés, hogy betegségnek tekinthető-e. Az bizonyos, hogy számos betegség (szív- és érrendszeri betegségek, cukorbetegség, degeneratív ízületi betegségek) kockázati tényezője. Szorosan ös�szefügg az evészavarokkal, mivel mind az anorexia, mind a bulimia jellegzetessége az elhízástól való félelem; az elhízás hajlamosít evészavarokra, és az evészavarok is elhízásra. A normális tápláltsági állapot, illetve az elhízás – azaz az ideális testsúly – megállapításához a következő módszereket használják. 1) A testsúly és a testmagasság viszonyán alapuló mutatók közül sokáig az ún. Broca-indexet (ideális testsúly = testmagasság – 100) és változatait használták. Megbízhatóbb az ún. testtömeg-index (BMI: body mass index). Ezt úgy kapjuk meg, hogy a kilogrammban kifejezett testtömeget elosztjuk a méterben kifejezett testmagasság négyzetével. Felnőtteknél a 18,5 és 25 közötti értéket tekintik megfelelőnek. 2) A bőrredők vastagságát mérik meg különböző testtájak (felkar, has, csípő, comb) fölött. 3) A test zsírszázalékát adják meg impedancia-mérés alapján. 4) A test sűrűsége (fajsúlya) alapján következtetnek a zsírtartalomra, azaz az elhízás mértékére. 5) Biztosítótársaságok adatai alapján táblázatokban megadják, adott életkorban adott testmagasság mellett mi az ideális testtömeg nőknél és férfiaknál, ezen érték százalékában fejezve ki az egyén testtömegét. E módszerek közül egyszerűsége miatt leggyakrabban a BMI-t használják. Gyermek- és serdülőkorban a felnőttkori értékek viszont nem vagy csak nagy körültekintéssel alkalmazhatók.

DISPUTA Szümposzion

örökbefogadottak vizsgálata, valamint az öröklődő obesitas-szindrómák és a humán evészavarok állatmodelljei igazolják (Szabó, 2000b).

83

DISPUTA Szümposzion 84

Elhízáson (kövérség, orvosi nevén obesitas) azt az állapotot értjük, amikor az egyén túlsúlya a megnövekedett zsírszövetből adódik. A túlsúly (azaz 25 feletti BMI) forrása lehet a víz (vizenyő, azaz ödéma) vagy az izomszövet is (mint testépítőknél, súlyemelőknél, birkózóknál, ökölvívóknál). Az elhízás ellenére sem vezet túlsúlyhoz a zsírszövet felszaporodása, ha az izomzat gyengén fejlett. Nem mindegy, hol rakódik le a zsír, eszerint az elhízás két jellegzetes típusát különböztetjük meg. Az ún. almatípusú elhízás férfiakra jellemző. Itt a zsír a has- és deréktájon rakódik le, a hasüregben. Ezt centrális, visceralis vagy android (férfias) típusú elhízásnak nevezzük. A körtetípusú elhízás nőknél jelentkezik. Ez a perifériás, subcutan (bőr alatti) vagy gynoid (nőies) típusú elhízás. Itt a zsír csípőtájon és combon rakódik le. Míg az almatípusú elhízás a szív- és keringési betegségek, a cukorbetegség fokozott kockázatával jár, a körtetípusú kevésbé ártalmas; csak a perifériás visszérbetegségek kockázatát növeli. Felnőtt korban 30 fölötti BMI esetén beszélnek elhízásról, 40 felettinél pedig morbid, azaz kóros elhízásról. Az elhízás a fejlett országokban járványos méreteket ölt, a felnőtt lakosság mintegy harmada túlsúlyos vagy elhízott, bizonyos kor- és etnikai csoportokban ez az arány még magasabb. Az Egyesült Államokban tíz év alatt 10%-kal nőtt arányuk. Különösen kedvezőtlen az emelkedő, 10%-ot meghaladó gyakoriság, mivel az elhízott gyermekből gyakran elhízott felnőtt lesz. Az Egyesült Államokban első számú közellenségnek tekintik az elhízást, mivel rövidesen több betegség és haláleset írható számlájára, mint a dohányzáséra. Az is az elhízás hátrányai közé tartozik, hogy az elhízott felnőtteket, gyermekeket rendszeresen éri diszkrimináció az élet számos területén – a továbbtanulásban, a munkahelyi felvételek során és a párválasztásban is. Az evészavarok Az evészavarokon olyan tünetcsoportokat értünk, amelyek középpontjában a táplálékfelvétel és a testsúly rendellenessége, illetve a táplálékfelvétellel és testsúllyal kapcsolatos viselkedéses és pszichológiai tünetek állnak. A hazai szakirodalom táplálkozászavarként, étkezési zavarként, evészavarként vagy a táplálkozási magatartás zavaraként tárgyalja őket; ezek közül – egyszerűsége és rövidsége miatt –

az „evészavar” használata a legcélszerűbb. Az evészavarok közül az anorexia nervosa és a bulimia nervosa a legismertebb, de ezek szoros kapcsolatban állnak az obesitassal, az elhízással. Az anorexia nervosa 1873 óta ismert, bár Richard Morton már 1689-ben pontos leírást adott róla „ideges (f)elemésztődés” (nervous consumption) néven. A kórkép diagnosztikai kritériumait az Amerikai Pszichiátriai Társaság 1994-ben kiadott, világszerte alkalmazott betegségosztályozási rendszere, a DSM-IV határozta meg. A legfeltűnőbb tünet a nagymértékű soványság, az alacsony testsúly, amit szándékosan ér el a beteg. A DSM-IV a kor, nem és testmagasság alapján várhatóhoz képest legalább 15 %-os súlyhiányt ír elő, súlyosabb esetekben ez 20–40 kg is lehet, átlagos testmagasság mellett például 30 kg körül vagy ez alatt lehet a testsúly. Az alacsony testsúly magyarázata a beteg félelme az elhízástól. A betegeknek testképzavaruk van; testüket, alakjukat irreálisan észlelik, még soványan is elhízottnak észlelik testüket, s az alak és testsúly túlzott szerepet játszik önértékelésükben. A havi vérzés kimarad vagy nem is jelentkezik (primer vagy szekunder amenorrhoea) (Túry és Szabó, 2000). Az anorexia nervosának két típusa van. A restriktív típusban az alacsony testsúlyt diétázással, koplalással és/vagy fokozott testmozgással éri el a beteg, míg a purgáló vagy bulimiás típusban a testsúlycsökkentés drasztikusabb formáival (önhánytatás, hashajtók, vízhajtók, fogyasztó gyógyszerek szedése, beöntés) is él, és falásrohamai vannak. A bulimia nervosát 1979-ben írta le Russell mint az anorexia nervosa „ominózus” formáját. A bulimia nervosa vezértünete a falásroham; ez nagy mennyiségű táplálék elfogyasztását jelenti rövid idő alatt, általában két órán belül. Az így elfogyasztott táplálék több ezer, esetleg több tízezer kalória lehet. A falásroham nem egyszerűen nagyevést, lakomát vagy jóízű, kiadós falatozást jelent; a bulimiás nem azért eszik, mert éhes vagy fokozott étvágya van – kontroll nélkül, kényszeresen fal. Nem is olyan ételeket fogyaszt, amiket szeret; azt eszi, ami elérhető, de általában nagy kalóriatartalmú, könnyen emészthető ételeket, elsősorban szénhidrátokat. Fontos ismérve a falásrohamnak, hogy bűntudat, szégyenérzet, lelkiismeret-furdalás, szorongás, depresszió kíséri. Legfőbb vonása talán az, hogy egyedül, titokban zajlik. Jellegzetes, ahogyan a falásroham véget ér:

maradt, vérszegény lett, haja hullott, bőre száraz volt, feszült, lehangolt volt, nem tudott koncentrálni, egyetemista korában évet kellett ismételnie. Az evészavarok nőknél sokkal gyakrabban jelentkeznek: a betegek mindössze 2–10%-a férfi. Az evészavarok pont­prevalenciája a gazdaságilag fejlett or­szágokban serdülő és fiatal felnőtt nők körében 1–4%. A bulimia nervosa 2–3-szor gyakrabban fordul elő, mint az anorexia nervosa. A bulimia korábban közölt 5–19%-os prevalenciaértéke azzal magyarázható, hogy korábban enyhébb diagnosztikai kritériumokat alkalmaztak. Az evészavarok gyakorisága az elmúlt évtizedekben növekedett – elsősorban a bulimiáé. A klinikai súlyosságú evészavarok mellett gyakoriak a részleges, szubklinikai evészavarszindrómák. Epidemiológiai vizsgálataink szerint hazánkban legalább olyan gyakoriak az evészavarok, mint Észak-Amerikában vagy Nyugat-Európában (Rathner és mtsai, 1995; Szabó és Túry, 1991; Szabó és Túry, 1995; Túry és mtsai, 1990; Túry és mtsai, 1994). Az evészavarokat kultúrához kötött kórképeknek tekintik, mivel különböző kultúrákban, etnikai és társadalmi csoportokban s nemek szerint is nagy különbségek vannak. Korábban úgy gondolták, hogy az evészavarok a fehér bőrű nyugati nők problémái („3 W” – Western, White, Women). Ezt egyre több vizsgálati eredmény alapján megkérdőjelezhetjük; az evészavarok jelen vannak színes bőrűek, kelet-európaiak és férfiak körében is, és – a korábbi feltevésekkel szemben – egyre gyakoribbak az idősebb korosztályokban s a kevésbé iskolázott, gazdasági szempontból hátrányosabb rétegekben (Túry és Szabó, 2000). Az átlagosnál gyakrabban jelentkeznek az evészavarok olyanoknál, akik számára a külső megjelenés, az alak, testsúly, táplálkozás különösen fontos – fotómodellek, balett-táncosok, tornászlányok –, férfiaknál a birkózók, súlyemelők, zsokék számítanak rizikópopulációnak (Túry és Szabó, 2000). Az evészavarok számos szövődménnyel járnak; vannak köztük irreverzibilisek, illetve halálos kimenetelűek is. Az evészavar tünetei (elsősorban a falásroham, koplalás, önhánytatás) szinte minden szervet károsítanak. A koplalás vagy diétázás mennyiségi és/vagy minőségi éhezéshez, különböző hiánybetegségekhez vezet. A falásroham leginkább a gastrointestinalis rendszert érinti (nyálmirigyduzzanat, nyelőcsőgyulladás, -repedés vagy -vérzés, gyomortágulat, -bé-

DISPUTA Szümposzion

a beteg hasa megfájdul, rosszul lesz, vagy önhánytatás következik; elalszik, elfogy az étel, egy másik személy megjelenése vet véget az evésnek. Bulimiásoknál is előfordulnak az anorexia nervosára jellemző, a testsúly csökkentése, a hízás megelőzése céljából alkalmazott módszerek: diétázás, koplalás, fokozott testmozgás, önhánytatás, hashajtók, vízhajtók, fogyasztó gyógyszerek szedése, beöntés. Mind a falásrohamra, mind a testsúlycsökkentő viselkedésekre nézve gyakorisági és tartamra vonatkozó kritériumot is előír a DSM-IV: e tüneteknek legalább hetente kétszer kell jelentkezniük, legalább három hónapon keresztül. Az anorexia nervosához hasonlóan a bulimiás betegek is túlzott jelentőséget tulajdonítanak az alaknak és a testsúlynak, illetve a testsúly csökkentésére alkalmazott módszerek alapján a bulimia nervosa „purgáló” és „nem purgáló” típusát különítik el. Az anorexia nervosa és a bulimia nervosa egymással szoros kapcsolatban áll: tüneteik közt sok az átfedés, mindkét zavarban megtalálható az elhízástól való fokozott félelem, a saját test észlelésének zavara (testképzavar) és a testsúly csökkentésére alkalmazott manőverek. Ezek a tünetek az elhízottak egy részénél is megvannak. Az elhízás, anorexia nervosa és bulimia nervosa átalakulhatnak egymásba, így kontinuumot képeznek. „Sovány-kövér” egyéneken (thin-fat people) olyanokat értünk, akik korábban elhízottak voltak, és sikerült lefogyniuk, de normális testsúly mellett is a kövérekre jellemző pszichológiai sajátosságokkal rendelkeznek (például kövérnek érzik magukat és fogyókúráznak). E kategóriára kifejezőbb a „lefogyott kövér” megnevezés. A következő eset szemlélteti, hogyan jelentkezhetnek és alakulhatnak át egymásba az evészavar-szindrómák. Fiatal nőbeteg a serdülés éveiben elhízott (obesitas). Ezt eleve kellemetlennek érezte, miután azonban testnevelő tanára nyilvánosan megszégyenítette túlsúlya miatt, koplalni kezdett. A koplalás, diétázás nem volt eredményes; néhány napos éhezés után kontrollálhatatlan falási rohamai jelentkeztek (bulimia nervosa). Később rájött, hogy a falási rohamok okozta testsúlygyarapodást meg tudja akadályozni önhánytatással. Ezzel jelentős testsúlycsökkentést tudott elérni a falási rohamok ellenére is (anorexia nervosa). Az anorexia nervosa egyéb tünetei és szövődményei is jelentkeztek: havi vérzése ki-

85

nulás vagy –repedés, hasnyálmirigy-gyulladás). A testsúly csökkentését szolgáló viselkedések (önhánytatás, szélsőséges testedzés, hashajtók, vízhajtók, fogyasztó hatású gyógyszerek szedése) számos veszélyt hordoznak. A szokásosnál lényegesen nagyobb dózisban és tartósan szedett gyógyszerek mellékhatásaival is számolni lehet (Szabó, 1994b; Szabó, 2000). Jelentős az evészavarok pszichiátriai komorbiditása. A pszichiátriai betegségek közül az affektív zavarok, szorongásos kórképek, addikciók és személyiségzavarok fordulnak elő a várhatónál lényegesen nagyobb gyakorisággal anorexiásoknál és bulimiásoknál (Szabó, 1994a; Szabó, 2000c). A sokféle szövődmény és az öngyilkosság miatt az evészavarok mortalitása 20 év alatt 20% körüli; ez igen magas, ha számításba vesszük, hogy e zavarok többnyire fiatal korban jelentkeznek. Különösen veszélyes, ha az evészavar inzulinhiányos cukorbetegséghez társul (Túry és Szabó, 2000). Az evészavarok kialakulásában számos biológiai, pszichológiai és szociokulturális tényező játszik prediszponáló, precipitáló és fenntartó szerepet. Ezek közül ezúttal csak a tömegkommunikáció sugallta irreálisan karcsú szépségideált, a családi környezetet és a stresszt emeljük ki (Fairburn és Brownell, 2002; Túry és Szabó, 2000).

DISPUTA Szümposzion

Az evészavarok gyógyítása

86

Az evészavarok felismerése nem könnyű. A betegeknek gyakran nincs betegségbelátásuk vagy titkolják problémájukat – a szövődmények vagy a társuló pszichiátriai zavarok miatt fordulnak orvoshoz; az anorexiásokat olykor a nagymértékű fogyás miatt aggódó családtagok kényszerítik orvoshoz. Így érthető, hogy az igazi probléma sokáig feltáratlan marad; a szövődmények mint belgyógyászati, sebészeti vagy nőgyógyászati problémák jelennek meg. Az is hozzájárul ehhez, hogy az orvosi gondolkozásban az evészavarok még mindig nem foglalták el az őket megillető helyet. Az anorexia gyanúja nagymértékű fogyás és a havi vérzés zavarai esetén merülhetnek fel. A bulimiában megtévesztő, hogy a betegek testsúlya normális. Itt a gyors testsúlyingadozás, a hasi fájdalom, hányás, hasmenés (aminek valódi okát általában elhallgatják), a bőrtünetek (főként a Russell-jel: a kézháton, az ujjak tenyéri felszínén apró sérülések, hegek, amelyeket önhánytatás közben a metszőfogak okoz-

nak). A saját alakkal, testsúllyal való elégedetlenség, a fogyás vágya is evészavar gyanúját keltheti. A kezelés az okoknak és tünettannak megfelelően multidimenzionális, multi­mo­ dális. Jellegét a beteg állapota, a betegség súlyossága és tartama, a szövődmények és a társuló pszichiátriai zavarok határozzák meg. Kórházi kezelés indokolt, ha a betegnek nagy a súlyhiánya, súlyos szövődmény (például az önhánytatás miatt felborult az elektrolit-egyensúly), öngyilkossági veszély áll fenn, vagy a családi környezet akadályozza a kezelést. Az életet veszélyeztető állapot miatt az anorexiás betegek mintegy 10 %-ánál intenzív osztályos kezelésre van szükség. Ha a fent említett körülmények nem állnak fenn, a terápia ambuláns keretek között folytatható. A kezelés célja mindenekelőtt a testsúly normalizálása, ezután következik a testsúlycsökkentést szolgáló kóros viselkedések megszüntetése, végül a viselkedéses tünetek hátterében álló pszichológiai rendellenességek korrekciója. A testsúly helyreállításában nagy fogyás esetén helye lehet a mesterséges táplálásnak. Fontos a megfelelő étkezési szokások újratanulása. A táplálék beviteléről gyakori, kisebb mennyiségű, rendszeres étkezések formájában gondoskodunk. A testsúlygyarapodásnak fokozatosnak kell lennie a halálos veszélyt jelentő „újratáplálási” szindróma miatt (heti 1 kg testsúlynövekedés tekinthető optimálisnak). A mennyiségi és minőségi szempontból megfelelő táplálással együtt a testsúly normalizálását szolgálja a testsúly csökkentésére alkalmas tünetek megszüntetése. Erre a célra jól beváltak a viselkedésterápia módszerei, az evés és a viselkedéses tünetek monitorozása és az „expozíció és válaszmegelőzés” módszere. Az evészavarhoz társuló depressziós és szorongásos tünetek miatt gyakran van szükség pszichiátriai farmakoterápiára, elsősorban antidepresszívumokra és szorongásoldókra. E gyógyszerek táplálékfelvétellel és testsúlyváltozással kapcsolatos mellékhatásai is hasznosíthatók (Fairburn és Brownell, 2002; Túry és Szabó, 2000). Fontos a beteg (és a hozzátartozók) felvilágosítása a táplálkozással, testsúlyszabályozással és az evészavarokkal kapcsolatban, mert bár a beteg intenzíven foglalkozik ezekkel a kérdésekkel, gyakoriak a tévhitek. Időnként, rövid ideje fennálló, nem szövődött, enyhe, részleges evészavarban ez is lényeges javuláshoz vezet, és nincs szükség bonyolultabb kezelésre.

Irodalom Fairburn, C. G, Brownell, K. D. (szerk): Eating Disorders and Obesity. A Comprehensive Handbook. Guilford Press, New York 2002. Rathner, G., Túry, F., Szabó, P., Geyer, M., Rumpold, G., Forgács A.: Prevalence of eating disorders and minor psychiatric morbidity in Central Europe before the political changes in 1989: A cross-cultural study. Psychol. Med. 1995; 25: 1027–1035. Szabó Pál: Bulimia nervosa: egy modern betegség. Természet Világa 1992; 122: 252–254. Szabó Pál: Testkép és zavarai, testorientált terápiák. Psychiatria Hungarica 1996; 11: 311–326. Szabó Pál: A testkép és zavara. In: Túry Ferenc, Szabó Pál: A táplálkozási magatartás zavarai: anorexia nervosa és bulimia nervosa. Bp., Medicina, 2000. Szabó Pál: Biológiai tényezők – a táplálékfelvétel szabályozása, uo.; Szabó Pál: Az evészavarok depresszióelmélete, uo.; Pál Szabó, Ferenc Túry: The prevalence of bulimia nervosa in a Hungarian college and secondary school population. Psychother. Psychosom. 1991; 56: 43–47. Szabó Pál, Túry Ferenc: A depresszió és a táplálkozási viselkedés zavarainak kapcsolata. Psychiatria Hungarica 1994a; 9: 55–68. Szabó Pál, Túry Ferenc: A pszichoszomatikus táplálkozászavarok szövődményei. Orvosi Hetilap (OH)1994b; 135: 1067–1072. Szabó Pál, Túry Ferenc: Az anorexia és bulimia nervosa klinikai és szubklinikai formáinak prevalenciája dolgozó nők és férfiak körében. OH 1995; 136:1829–1835. Túry Ferenc: Anorexia, bulimia. Önsegítő és családsegítő kalauz. Bp., Print-X-Budavár, 2005. Túry Ferenc, Lukács Liza, Rácz Olimpia, Horváth Krisztina: Az evés- és testképzavarok újabb megnyilvánulásai. Lege Artis Medicinae 2003; 13: 642–647. Túry F., Rathner G., Szabó P.: Evészavarok a rendszerváltás utáni, az ún. keleti blokk országaiban. OH 2001; 142: 1331–1333. Túry Ferenc, Günther Rathner, Szabó Pál, Forgács Attila: A táplálkozási magatartás zavarainak hazai epidemiológiai adatai: újabb eredmények. OH 1994; 135:787–791. Túry Ferenc, Szabó Pál, Szendrey Gabriella: Evészavarok prevalenciája egyetemista populációban. Ideggyógyászati Szemle 1990; 43: 409–418. Túry Ferenc, Wildmann Márta: A családterápia szerepe az extreme súlyos anorexia nervosa kezelésében. OH 2006; 147: 517–520. A közlemény az OTKA (T-025859) és az OKTK (A/0138/2003) támogatásával készült.

DISPUTA Szümposzion

A kognitív terápia a tünetek hátterében álló, a testsúllyal, alakkal, táplálkozással kapcsolatos téves nézetek, kognitív torzítások korrekcióját szolgálja. Lényeges része a terápiának a testképzavar befolyásolása video-konfrontáció, mozgás- és kreatív (tánc-, zene-, képzőművészeti) terápia által (Szabó, 1996; Szabó, 2000a). A fenti módszerek hatékonysága fokozható, ha csoportosan végzik. Csoportterápia keretében a stresszel való megküzdés képessége és bizonyos társas készségek (például asszertivitás) is fejleszthetők. Mivel a kóros családi környezet, a családon belüli kommunikáció zavara gyakran hozzájárul az evészavar kialakulásához, a kezelés fontos része a családterápia, különösen anorexiában (Túry és Wildmann, 2006). A fenti terápiás módszereket hatékonyan egészítik ki a betegek vagy családtagjaik számára szervezett önsegítő csoportok (Fairburn és Brownell, 2002; Túry, 2005; Túry és Szabó, 2000). Az evészavarok bonyolult tünettana, sokféle szövődménye és a kísérő pszichiátriai betegségek miatt a kezelés sokoldalú felkészültséget igényel. Nehezebb esetek ellátásához jól együttműködő terápiás teamre van szükség, amely pszichiáterből, pszichológusból, belgyógyászból, dietetikusból és gyógytornászból vagy mozgásterapeutából áll. Olykor más orvosi társszakmák képviselőivel is konzultálni kell, elsősorban a nőgyógyásszal és gyermekgyógyás�szal (Fairburn és Brownell, 2002; Túry és Szabó, 2000). Maguk az evészavarok is változnak idővel. Az életkori határok kitolódnak: fiatalabb korban kezdődnek, mint ahogyan korábban leírták, s idősebbeknél is előfordulhat. Úgy tűnik, fiúknál és férfiaknál is növekszik a gyakoriság. Emellett új kórképeket is leírtak, mint a jellegzetesen fiúkat, férfiakat érintő izom-dysmorphiát (inverz anorexia vagy Adonisz-komplexus), illetve a testépítő típusú evészavart (Túry és mtsai, 2003). Fontos, hogy az alapellátásban dolgozó háziorvosok és gyermekgyógyászok s más szakorvosok is ismerjék az evészavarok tüneteit, és felismerjék az anorexiát, a bulimiát, és szükség esetén a megfelelő szakemberhez irányítsák a beteget. A prognózis annál jobb, minél hamarabb kezdődik a kezelés. A nagy és növekvő gyakoriság miatt elengedhetetlen, hogy a pedagógusok, szociális szakemberek és a szülők is megfelelő ismeretekkel rendelkezzenek az evészavarokról (Túry, 2005).

87

Mire jó az irónia? Gadóczi Ibolya DISPUTA Műhely 88

Az irónia fogalma Friedrich Schlegelnél Kedves tanárom, Holczer Viktor emlékének Az alcímben feltett kérdésre többféleképpen is válaszolhatnánk. Példaul jó arra, hogy a szerzőnek megfelelő témául szolgáljon cikke megírásához, de jó arra is, hogy az irónia különböző értelmezéseivel megismerkedvén, összefüggéseket mutassunk ki az irodalomtörténetben. Most fogadjuk el mindkét választ és kövessük! Itt nem teszünk kísérletet arra, hogy az irónia fogalmát definiáljuk, hiszen már Paul de Man is megfogalmazta, hogy maga a kifejezés is ironikus, mert az irónia tulajdonképpen nem fogalom. Csak egy értelmezési lehetőséget világítunk meg, s kísérletet teszünk arra, hogy feltárjuk: Schlegel iróniaértelmezésének milyen jelentősége és hatása volt, lehet. Ám ha meghalljuk magát a szót, nem feltétlenül Schlegel jut eszünkbe, és a „fogalom” meghatározása körül kibontakozó hosszú harc. Inkább valami jóval hétköznapibb tapasztalat. Azt bizonyítandó, hogy mennyire jelen van a hétköznapi léttapasztalatban az irónia, kutassunk a populárisabb szövegek között! Ekkor rábukkanhatunk Alanis Morissette kanadai énekesnő dalszövegére, amely az Ironic címet viseli. A szöveg olyan eseményeket mond el, amelyek mindannyiunkkal megtörténhetnek. Néhány idézet a szövegből: valaki 98 évesen megnyeri a lottót, s meghal a következő napon; egy jó tanács, amelyet nem fogadtunk meg; esik az eső az esküvőnk napján, vagy rengeteg kanalunk van, holott csupán egy késre lenne szükségünk – s még folytathatnánk a sort. Mit tehet az ember ilyen esetekben? Több út lehetséges: vagy nem teszünk semmit és elsüllyedünk az önsajnálatban, vagy felülkerekedünk a dolgokon, s ironikusan szemléljük az életünket. Maga a dalszöveg is felveti a kérdést: hát mindez nem ironikus? De mit jelent az, ha valaki ironikusan szemléli az életét, a dolgokat? Ez felülemelkedés, olyan magatartásforma, amikor az ember magát kivonva, „kívülről” szemléli az eseményeket, saját életét. És itt olyan dolog érhető tetten, amely majd a későbbiekben fontossá válik, tudniillik ahogy a fenti dalszövegből megláthattuk, az irónia attitűd is, olyan magatartás, amelyre – valljuk be – sokszor szükségünk van. De nemcsak attitűd. Egy másik aspektusból vizsgálódva, s áttérve már az irodalomtudomány területére, retorikai ér-

telemben az irónia különös nyelvi-logikai fordulat: állítás formájában kifejezett tagadás. Váratlanságával és érdekességével képes a figyelmet felkelteni. A jelenséget már korán, az antikvitásban is érzékelték, innen számítható az iróniáról szóló diskurzus. Eredeti jelentését tekintve a tettetés, színlelés szavakkal kapcsolható össze. A görög komédiákban i. e. V. században az eironnak, aki mindig ravasz és fortélyos, beszéd- és viselkedésmódját jelölte, az ő ellenpontja a mindig kérkedő alazon, de fölötte mindig győzedelmeskedik az eiron. Ezek alapján állította szembe Arisztotelész az iróniát a kérkedéssel, nála a kérkedés a meglévőnél többnek, az irónia a meglévőnél kevesebbnek a színlelése. Mindezekből jól látható, hogy az irónia először a komikum előterében kapott értelmezést, s innen „nőtte ki” magát önálló szerkezetté. Szókratésznél is fontos szerepet játszott az irónia. Platón dialógusaiból jól ismerjük eljárását: az ironizáló tudatlannak vallja magát, s úgy tesz, mintha osztaná partnere véleményét, de „csak” azért, hogy felismertesse vele, hogy álláspontja önellentmondó, azaz kiderül, hogy a látszólagos tudatlanság mögött tudás rejlik. Az előzményekhez képest ekkor az iróniát már intellektuálisabb társalgásban alkalmazzuk, s az ironizáló nem becsapni, hanem felvilágosítani akar, a jelentések megfordulása váratlanul éri a befogadót, de megtévesztését elfogadja, mivel az az igazság megismerése érdekében történik. Láthattuk, hogy Platónnál-Szókratésznél az irónia nemcsak eszköz, hanem módszer is, ám a retorikai értelmezés ezt a módszerességet leválasztotta az iróniáról. Az antikvitás után a romantika esztétikájában kap jelentős szerepet az irónia, sőt ekkor központi jelentőségűvé válik. Friedrich Schlegel esztétikája és filozófiája központi kategóriaként kezeli. Kiindulásul azonban tisztázni kell röviden azt a filozófiai kontextust, amely által a schlegeli irónia mibenléte és jelentése jobban megvilágítható. A romantikus gondolkodás Kant kriticizmusából indul ki. Elismeri a tapasztalati világ megismerhetőségét, a ráció szerepét, de az ismeret objektivitása nem egyértelmű számára: csupán a jelenségek határain belül van értelme, a magánvaló dolgok azonban megismerhetetlenek, transzcendensek. Kantnál a transzcendentális dialektika a tiszta ész következtetéseinek hamis

lás. A retorikában az erre használt terminus technicus a parabasis: egy diskurzus megszakítása a retorikai regiszter átváltásával. Ez történik Tiecknél, Sterne-nél. Ám Schlegelnél ez a parabasis úgynevezett permanens parabasis, amely nem egyetlen ponton, hanem minden ponton érvényesül, azaz olyannak kell elképzelnünk, amely minden pillanatban képes megtörni. A 48-as Lyceum-töredék az iróniában az ellentétek összekapcsolódásának elvét hangsúlyozza: „Minden merő komolyság és minden csupa tréfa ebben az iróniában, minden a legőszintébben nyílt, minden mélységesen elváltoztatott. Az életművészet értékelésének és a tudományos szellemnek egyesüléséből fakad, a tökéletes természetfilozófia találkozásából. A teljes közlés feltétlensége és feltételessége, lehetetlensége és szükségszerűsége közti feloldhatatlan harc érzését kelti. Valamennyi licencia közül a legszabadabb, mert általa mindenen túlteszi magát az ember: és mégis a legtökéletesebb is egyben, mert feltétlenül szükségszerű.” Az ellentétek egymásra hatása dinamikus kapcsolatot jelent, ez egy dialektikus viszony, a „szabadságban”, vagyis az ellentétpáron való felülemelkedésben oldódik fel. A szabadság és szükségszerűség, az „önteremtés” (Selbstschöpfung) és „önmegsemmisítés” (Selbstvernichtung) ellentétpárok mellett a dialektikus triád harmadik tagja, az „önkorlátozás” (Selbstbeschränkung), az ebben való feloldódás, felülemelkedés a művész számára a legszükségesebb és legmagasabb rendű törekvés: „A legszükségesbb, mert mindenütt, ahol az ember nem korlátozza önmagát, korlátozza őt máris a világ, s ezáltal lesz szolgává. A legmagasabb rendű: mert korlátozni magunkat csak oly pontokon lehet, ahol erőnk, önteremtésünk és önpusztításunk ereje végtelen.”( 37. Lyceum-töredék) Paul de Man értelmezése szerint ez a töredék azt fejtegeti, hogyan írjunk jól, Schlegel ekkor elragadottság és kontroll bizonyosfajta ökonómiájáról szól az írás aktusa kapcsán. Az „önteremtés” az alkotói folyamat első foka, amelynek feltételei a tudat működése és a művészi szabadság érvényesülése. Az „önmegsemmisítés” az első foknak bizonyos értelemben vett tagadását jelenti, a tagadás révén véghezvitt módosítások következtében válik „önkorlátozássá”, amely nem más, mint egyfajta ironikus tartás, amely a költészet formai sajátosságaiban is tükröződik. Strohschneider-Kohrs értelmezésében az „önmegsemmisítés” tulajdonképpen „önmegragadás” (Selbstergreifung), amely a művész önmagához való kritikus hozzáállását jelenti.

DISPUTA Műhely

voltát hivatott leleplezni. Ez a dialektika példaul a művészet területén valósulhat meg, ahol a zseni az intuíció révén közvetlen szemléletre, az ellentétek egységének észlelésére képes. A zseni Kantnál a művészi tehetség sajátos típusaként jelenik meg, s nem a megismerőképesség fokozott mértéke jellemzi. Mégis a kanti zsenifelfogás tekinthető a romantikus esztétikai individualizmus egyik kiindulópontjának. A romantikus gondolkodás a transzcendentális dialektika segítségével próbál tudat és valóság ellentmondásain felülemelkedni, az ellentmondások egymásbaoldását, kiegyenlítődését akarja megvalósítani. A transzcendentális dialektika Schlegel szerint az iróniában valósítható meg, a jénaiak a kanti „transzcendentális filozófia” analógiájára létrehozták a „transzcendentális költészet” fogalmát: „Van költészet, melynek alfája és omegája az eszményi és a reális viszonya, és amelyet így a filozófiai műnyelv analógiájára transzcendentális költészetnek nevezhetünk. Kezdődik mint szatíra az eszményi és a reális abszolút különbözésével, mint elégia középen lebeg, és végzi mint idill, a kettő abszolút azonosságával.” (238. Athenäum-töredék). Schlegel szerint a transzcendentális költészet alapvető elve az irónia, ennek tételezése egyrészt művészi autonómiát, másrészt a művészetnek a megismerés folyamatában betöltött szerepét hangsúlyozza. Költészet és filozófia elválaszthatatlansága a 42-es Lyceum fragmentumban fogalmazódik meg, ez a töredék az iróniát „logikus szépségként” (logische Schönheit) határozza meg. A tudatnak így meghatározó szerep jut az iróniában, és az érvényesülés eredményeként létrejövő esztétikum kiegyensúlyozó szerepe is megvan. A jelzős szerkezet értelmi és esztétikai ös�szekapcsolása egyúttal a tartalmi: „…bensőleg, a hangulatban, mely mindenen átlát, és minden feltételesen végtelenül túlemelkedik…” és formai oldal: „…külsőleg, a szokott módon jó itáliai buffo mimikus modorának formájában.” összekapcsolására is vonatkozik. Paul de Man ezen töredék értelmezésekor a fichtei rendszerből indul ki. Ez a töredék annak rövid, tömör összefoglalása, megjelenik benne a negativitás (távolságtartás), amely érvényesül az énnel szemben, illetve az író saját művével való kapcsolatában is. Ezt a sajátos hangulatot, hangoltságot találjuk belsőleg a költészetben, s amit aktuális jelentésekben megjelenít, az a buffo. Ez a commedia dell’ arte-ban alkalmazott eljárás, a narratív illúzió megtörése, a közönségnek való kiszó-

89

DISPUTA Műhely 90

A 121. Athenäum-töredékben az iróniát antitézisek szintéziseként fogalmazza meg, ahol a dialektikus önmozgás, azaz az ellentétes erők folytonos egymásra hatása következtében létrejövő ciklikus mozgás gondolata a be nem fejezettség, az állandó „levés” állapotát jelenti, s ez Schlegel szerint a romantikus művészet egyik jellemző sajátossága: „Az eszme: iróniáig kiteljesült fogalom, abszolút antitézisek szintézise, két, egymással szembeszegülő gondolat állandó önteremtő váltakozása.” A dialektikus triád belső önmozgására alapozott filozófiai gondolatnak a művészi ábrázolásra való vonatkozása jelenik meg a 116. Athenäum-töredékben, ahol a művészi ábrázolás ellentétes pólusait: az ideálisat és reálist, az „ábrázoltat” és „ábrázolót” a költői reflexióban egyesíti, amely tartalmazza a szintézis mozzanatát. A költői reflexió elvére épülő romantikus költészet soha nem zárható le, állandóan alakulófélben van, azaz végtelen és progresszív, egyre tökéletesedő művészet. A költői reflexió a tárgyi valóságon, önmagán és művén való felülemelkedésének képességét jelenti, így válik az irónia az önreflexió eszközévé, amelynek révén tud a költő ábrázolóként is jelen lenni a létrejövő alkotásban: „Amiképp azonban kevéssé lenne értékes az a transzcendentális filozófia, amelyik nem kritikai, nem ábrázolná a produktummal együtt a produkálót is, és a transzcendentális gondolatok rendszerében nem tartalmazná egyszersmind a transzcendentális gondolkodás karakterisztikáját, úgy a transzcendentális költészetnek is egyesítenie kellene a modern költőknél nem ritka transzcendentális anyagokat és a költői képesség poétikai elméletének előgyakorlatait a művészi reflexióval és a Pindarosz-féle szép öntükrözéssel, lírai töredékekkel, melyek a görögöknél és az antik elégiában, az újak között pedig Goethé­ nél találhatók, minden ábrázolásban önmagát is ábrázolva, hogy így mindenütt egyszerre legyen poézis és poézis poézise.” (238. Athenäum-töredék) A fenti töredékből következik, hogy a reflexió segítségével az alkotás módját, elveit, célját és korlátait is ábrázolni kell a műben. De ez a reflektáltság s önkritika azt is jelenti, hogy az önkorlátozás képességével rendelkező költő az irónia által mégis a teljességre utal. Az irónia Schlegel szerint magában hordozza és feltárja azt a felismerést, hogy a műalkotás végességében mégis utalás a világegészre: „Még az olyan népszerű művészetekben is, mint a színjátszás, iróniát kívánunk; azt követeljük, hogy az eseményeket, embereket, röviden: az élet egész

játékát valóban játéknak tekintsék és ábrázolják. Ezt érezzük a leglényegesebbnek, s mi minden van ebben? – Vagyis csak az Egésznek a jelentéséhez tartjuk magunkat; ami az értelmet, a szívet, az érzületet, a képzeletet érinti, izgatja, foglalkoztatja, üdíti: számunkra csak jel, eszköz, az Egész szemléltetéséhez, s így van ez attól a pillanattól fogva, hogy ehhez az Egészhez fölemelkedünk.” A romantika az iróniát mint a megsemmisítés formáját és módszerét végső soron tárgya felemelésére használja, s célja a helyes látásmód kialakítása. Mindezeket látva kijelenthető, hogy a romantikus irónia Friedrich Schlegel szerint nemcsak esztétikai kategória, hanem a szubjektumnak a világhoz való viszonyát is meghatározó magatartásforma, szemléletmód is, amely a megismerés folyamatában nagy jelentőségű. A reflektálatlan felszínesség áttörése, a szubjektivitáson való felülemelkedés, a tagadás, a kritikai tendencia mellett a schlegeli romantikus irónia az emberi szellem alkotó tevékenységének a végtelenségét is kifejezi. A schlegeli koncepció nem maradt meg az elmélet szintjén, elméletének megvalósulását jól megfigyelhetjük a kortársi irodalmi praxisban. Elegendő csak Tieck komédiájára, A csizmás kandúrra utalnunk, amelyben a szereplők állandóan kiesnek saját szerepükből, kiszólnak a közönségnek, ill. maga az alkotó is megjelenik a színen. A történet illúziója megtörik a fenti eljárásokkal, ez a megtörés, a megszakítás aktusa – korábban már jól láthattuk – a schlegeli iróniafogalom egyik legfontosabb ismérve. Egy másik kortársi példát megemlítve – s egyúttal a próza területére áttérve –, ugyancsak a narratív illúzió megtörésének példájára bukkanunk. Brentano is él a Godwi (Godwi oder Das steinerne Bild der Mutter) c. regényében a romantikus irónia kínálta lehetőségekkel: amikor a Godwi szerzője, aki a szövegben szintén megjelenik, meghal, mivel a regény második részének kidolgozása közben halálra unta magát, akkor a hősnek nemcsak a szerző halálát kell részleteznie, hanem mindezekhez még a művet is be kell fejeznie. Láthatjuk, hogy elmélet (Schlegel) és gyakorlat (Tieck, Brentano, később E.T.A. Hoffmann is) összekapcsolódik, s Schlegel elmélete nem tűnt el, hiszen az iróniáról szóló hosszú diskurzusban egy fontos állomás, s a későbbi értelmezéseknek alapot adott (Solger, Hegel, Kierkegaard értelmezésének).

ban tartja az olvasót, becsap minket ez az elbeszélő. A második rész címe: Druzsba úr jelentéséből kivett hiteles adatok nyomán tovább viszi történetét a szerző – mi történik itt?, ki ez a szerző?, s hogyan kerül ide? – s még számos kérdés merül fel az olvasó részéről. Mikszáth zavarba ejtő elbeszélő, ugyanígy Kemény Zsigmond is „játszik” velünk. Az Alhikmet, a vén törpe c. elbeszélése szoros szálakkal kötődik a romantikus mese műfajához, de azzal ironikus viszonyban is van. Magában a szövegben pedig az elbeszélő eldönthetetlenné teszi, hogy a hős utazása csak annak tudatában vagy pedig valóban megtörténik-e. Kemény is „zavarba ejt”, ahogy Tieck és Brentano is. Bizonyítva, hogy Schlegelt nem szabad elfelejteni, s továbbhaladva, eljuthatunk a posztmodern irodalomhoz, amelyben a zavarbaejtő elbeszélői magatartás „kiteljesedik”, ill. az irónia még nagyobb teret nyer, hiszen a műfaji „konvenciókkal”, az irodalmi szövegkorpusszal való játék mindenképpen implikálja az ironikus magatartás „felülemelkedő” jellegét. Schlegeltől eljutottunk a posztmodernig (tkp. fogalmazhatunk úgy is, hogy visszatértünk, hiszen az Ironic dalszövege volt a kiindulópontunk): elég nagy út, de lássuk be, tanulságos is. Mindenekelőtt „felfedezhetjük”, hogy Schlegel és a romantika nem vesznek el a ködös múltban, az általa megalkotott iróniaértelmezés: azaz eszköz és magatartás – nos, ezt szívesen használták a kortársak, de jól megfigyelhető ennek az ironikus attitűdnek a folytonossága is. Természetesen tüzetesebb és mélyebb vizsgálódást igényel, hogyan is valósul meg Mikszáth és Kemény esetében az ironikus elbeszélői magatartás, illetve hogy az iróniának még milyen más értelmezésére gondolhatunk őket illetően, most csak a bennük rejlő lehetőségeket villantottuk fel, de egy következő cikk alkalmával már ők fognak állni a vizsgálódásunk középpontjában.

DISPUTA Műhely

Ám elmélete nemcsak megtermékenyítő­ leg hatott a későbbi értelmezőkre, hanem lényegi mozzanatait megtartva tovább is élt. Mire gondoljunk ezen a ponton? Térjünk vissza a már említett Tieck- és Brentano-példákra, emeljük ki Schlegel elméletéből a költői reflexiót, ill. az ún. törést (amit Paul de Man parabasisnak nevez Friedrich Schlegel nyomán). Tehát Tiecknél és Brentanónál nemcsak a narratív illúzió megtöréséről van szó, hanem valamilyen másfajta folyamatosság megtöréséről is. A törés bekövetkezik a műfaji konvenció terén (Tiecknél a drámánál, Brentanónál a regénynél). De a művészi kommunikáció terén is: a címzett/a befogadó, jelen esetben az olvasó vagy néző elvárásai sérülnek, mondhatni összetörnek. Becsapva érzi magát a befogadó, „másként néz” a szerzőre/elbeszélőre, s valóban ezeket az alkotókat/elbeszélőket egyfajta ironikus magatartás jellemzi: játszanak, miközben törnek. De mire jó mindez nekünk, pontosabban az irodalomtörténet számára? Most ezt a magatartást (attitűdöt) emeljük ki, s távolodjunk el a német romantikától, irányítsuk figyelmünket a századvégi magyar prózára! Természetesen a romantikus irónia recepciója a magyarországi irodalomban már a századforduló előtt megindult, mégis a magatartás szempontjából két reprezentatív szerzőt kell megemlítenünk: Mikszáth Kálmánt és Kemény Zsigmondot. Milyen elbeszélők ők? Vegyük példának A sipsiricát: a mű én-elbeszélés, az elbeszélő a Fehér Páva egyik törzsvendége. A kisregény műfaji kódjai között ott van a bűnügyi történet, de a „nyomozás” a találgatás formáját ölti, vannak adatok, s ezekből nem logikusan vonnak le következtetéseket, hanem a hétköznapi ember gondolkodási sémáját követve. Az első fejezetnek tkp. mellékszereplője Sipsirica, az a fontos, hogy ki veszi el Jahodovskát, persze Jahodovska mindig „kimagyarázza” magát, „elterelési hadműveleteket” alkalmaz. Az elbeszélő folyamatosan bizonytalanság-

91

Ne ölj! Széplaky Gerda DISPUTA Toronyszoba 92

A húsevő kultúra következményei Ne ölj! Mindenki ismeri ezt az imperatívuszt. De ehhez nem szoktuk hozzátenni, nem szoktunk még csak rákérdezni se, oly magától értetődő, hogy ki az, akit nem szabad megölni. Kivel és mivel szemben tiltott az élet erőszakos megszakítása? Úgy általában az élőlénnyel szemben? Vagy csak egyetlen kitüntetett létező van, akit védelme alá vesz ez a törvény? A kereszténység humanista értékrendje a húsáldozatot nem tiltja, sőt, az állatnak kívánatos a vérét ontani! Valójában így szól tehát a bibliai parancsolat: Ne ölj embert! Ne öld meg felebarátodat! Húsevő kultúra a miénk. Meglehet, a zsidó-keresztény hagyomány nem vetett még számot a „Ne ölj!” paragrafusának végtelen sok következményével, ahogyan erre a XX. század egyik legnagyobb gondolkodója, Jacques Derrida is rámutatott (lásd erről: Jacques Derrida: „Jól enni márpedig muszáj”, avagy a szubjektumszámítás. Beszélgetés Jean-Luc Nancyvel). A nyugati filozófia aligha válaszolta még meg a kérdést, a maga nagyon is szerteágazó felelősségetikai kontextusában, hogy hol és mi alapján húzható meg a határ, a védettség határa a hús-vér élőlények között. Vajon az életnek, az élőnek milyen meghatározása, miféle belátása alapozza meg azt a tételt, amely szerint az ember kiváltságos az élőlények között, aki nem válhat táplálékká, akit nem gyilkolunk és nem eszünk meg? S vajon mely élőlények rendelhetők az ember gyűjtőfogalma alá? Nap mint nap hús-vér lényeket áldozunk fel és fogyasztunk el, úgy, hogy szinte észre se vesszük, mit teszünk, az áldozat rítusát már rég elfelejtettük. Gépiesen, jelentésétől kiüresítetten hajtjuk végre a gyilkosság aktusát, iparosítottuk a hústermelést is, beiktattuk a kereskedelmet. A nagyáruház polcáról egy szépen becsomagolt hústerméket emelünk le és viszünk haza, még csak szeletelni se kell, s otthon, a vér szagának minden borzongatása nélkül, jólesőn fogyasztjuk. Végiggondoltuk-e legalább egyszer az életben, következetesen, hogy mit jelent húsáldozatunk, hogy mit jelent egy meggyilkolt élőlény, egy, a mienkéhez nagyon is hasonló (holt)test magunkhoz vétele, a tetem gyomorba juttatása? A filozófia több ezer éves története folyamán állandóan viaskodott a test problematikájával, s azt rendre a szellem princí-

piumával állította szembe. A testet hol a szellem alá akarta gyűrni, de legalábbis a szellem „épületessége” szerint megkonstruálni (kiváló példa erre Platón utópikus társadalmának őre, akit éppen edzésben tartott, vagyis „kiművelt” teste jogosított fel államának védelmére, majd idősebb korában, filozófussá válván, annak bölcs vezetésére); hol pedig kivont kardokkal harcolt az ösztönöktől uralt (ezért uralhatatlan) teste ellen, s megtagadott minden párhuzamot önmaga mint animale rationale és az állat között. Az ember nem egyszerűen észbeli képessége folytán több az állatnál, hanem önmagáról teljesen más természetű bizonyosságai vannak. A XVII. századtól, Galilei és Descartes felfedezései óta, a test annyiban és csakis annyiban tekinthető valóságosnak, amennyiben nem az érzéki megismerésből nyeri bizonyosságát, nem a közvetlen, természetes tapasztalatokból (hogy van szaga, színe, puhasága), hanem egy előzetes intellektuális állásfoglalásból, amely éppen az érzéki minőségek illúzióvoltával számol le. A test a modern tudományosság beköszöntétől kezdve azért „valóságos”, mert kiterjedéssel rendelkezik, van alakja, formája, tehát racionálisan leírható. Az ember testének is egy kiterjedése van, egy az objektív testek sorában: színtelen, szagtalan, az ösztönöktől uralt, állatias testhez semmiben sem hasonlítható. S bármennyire elvontnak és idegennek tűnjék is elsőre ez a leírás, gondoljuk csak meg: hát nem effajta alakok és formák sokaságából rakjuk össze világegyetemünket ma is? Úgy látszik, ezt a paradigmát még nem tudjuk átugrani – a modern kor szülöttei vagyunk! Nehéz lenne úgy elképzelni egy világot, hogy az kizárólag affekciók és benyomások mentén szerveződjön, nem pedig jól leírható struktúrákban: egyetlen szag, egyetlen szín, egyetlen, a pillanatot uralni tudó érzelmi reakció mentén. Nem, a mi világegyetemünket a steril, megismerhető tárgyak összessége alkotja. Analizálható és szétdarabolható testünket pedig az orvostudomány technikái révén minden korábbinál jobban uraljuk. De van-e köze ennek a testnek „valóságosan” az élethez? Az élőhöz? Az élőlénymivolthoz, mely végső soron minden etikának az alapjául szolgál? Michel Henry, egy másik meghatározó francia filozófus fogalmazta meg azt a meghökkentő gondolatot, mely szerint: „A világban nincs jelen semmiféle élet”. Hogy a biológiában mint ana-

módon szegényebb a Jelenvalólétnél. Kevesebb. Olyan létező, aki be van zárva a saját börtönébe, egy börtönbe, amit nem birtokolhat. Csakhogy Heidegger mintha nem akarna tudomást venni egy fontos összefüggésről: az állat egy lényegileg másfajta hozzáférés révén teljes egészében birtokolja a világban megnyilatkozó életet. Ha tetszik: azonos vele. Az állat számára jelen van az, ami számunkra, Jelenvalólét-szerű létezők számára nincs. Heidegger nemcsak azt állítja, hogy az állat világban szegény, de e világhiány miatt „szomorúságot” is tulajdonít neki. A leírás azért meglepő, mert a szomorúság éppenséggel emberi érzelem, olyan állapot, amely csak az emberi kultúra felől értelmezhető. Ezen a csapáson haladva továbbvihetjük a megkezdett gondolatsort: az állat szomorú, mert olyan ember, aki meg van fosztva az emberi világba való belépéstől. Meg van fosztva a beszédtől, az igazságtól, a haláltól, a létezésével való szembenézéstől. Ebből a teóriából újfent az állat alsóbbrendűségének a bizonygatása olvasható ki, amely újfent az ember létezésmódja felől állítja fel a maga hierarchikus rendjét. Túl a visszalépésen a klasszikus humanizmusok felé, Heideggernek van egy másik fontos mulasztása is: nem teszi fel azt a nagyon is kínálkozó, az ember lényegi létezésmódját érintő kérdést, hogy miben áll az állat saját létezéséhez való hozzáférése, nyitottsága (igenis hozzáférés ez, akkor is, ha egy egybeesésen, avagy azonosságon alapul!). Egyszóval: mi az állatokhoz képest „vidám”, „nevető” élőlények vagyunk. Mi állunk a létezők közötti hierarchia tetején. Ezt a hierarchiát a vallás és a filozófia a történelem folyamán már oly sokszor és oly sokféleképpen megalapozta. Üdvtörténetileg az ember Isten gyermeke, aki az Atya kívánalmát Krisztusban éri fel. Az ember ekként nem pusztán evilági létező, nem pusztul el, ahogyan például az állat, a tünékeny átmenettel együtt. Az ember lényege (humanitasa) ebben a vallási konstrukcióban, ugyanúgy, mint más humanista teóriákban is, a metafizikus mozgásban, a túl-emelkedésben rejlik: az ember mindig képes több lenni világi önmagánál, a puszta élőlény-mivoltnál. A humanitás a római köztársaság idején vált először törekvéssé, amikor egyszeriben szükségessé vált a homo humanus számára a homo barbarustól való elhatárolódás, aki, mint tudjuk, az állatias ösztöneit (is) megélő ember volt. A kereszténység előretörésével tarthatatlanná váltak az Isten gyermekeként meg-

DISPUTA Toronyszoba

litikus tudományban nincs élet, ezt talán sejtjük magunk is, hiszen a biológia tárgyakkal, élettelen dolgokkal foglalkozik. De a szellemtudományok sem képesek megragadni – a saját feltételeik szerint meghatározott – világukban az életet, mert a módszertani absztrakciók révén szükségszerűen és mindig a világ kívülségének problémájába ütköznek. Az élet az „élet belsejéből” rögtön elillan, amint tekintetünket rászegezzük. Pedig feltehetően mindannyiunknak van egy alapvető és megingathatatlan bizonyossága az életről magáról: élőlénymivoltunkról, élő testünkről, amely többé-kevésbé igenis az állatokéhoz hasonlít. Nekem legalábbis van ilyenem – ha szabad egy értekezésben ennyire frivolnak lenni. Ahogyan ülök itt, a gép előtt, s a vér-ontás jelentésén, valamint az élőlények közötti hierarchián gondolkodom, nem csak egy keretbe foglalható kép vagyok vagy egy elmesélhető történet. Élőlény-mivoltom evidenciájával, az önátélés meg nem szűnő bizonyosságában ütöm a billentyűt. Az ujjamban, már mielőtt megtalálnám vele a klaviatúrán a „b” betűt, mielőtt tényleges, irányított mozgásába lendíteném („lendíteném”? – ki vagy mi lendíti bennem? – ki vagy mi lendít engem-magamat?), nos, már azelőtt moccan benne(m) valami. Már azelőtt tud ujjam egy sajátos módon önmagáról (magamról). Ám ezzel a sajátos tudással a filozófia nem tud mit kezdeni. Talán ezért nem tudott vagy nem is akart sohasem választ adni az állat problémájára sem. Mi az élőlény? Mi az állat? Mi választja el az embertől? Heidegger a XX. század talán legnagyobb hatású művében, a Lét és idő-ben kidolgoz egy rendszert, amelyben az állat kérdésének is helyet szorít. Az állat itt „világban szegény” létezőként jelenik meg. Heidegger az életet mint az ember lényegi létezésmódjához való autentikus hozzáférési módot eleve elutasítja, az autentikus hozzáférést ugyanis csakis filozófiai rendszerének alanya, a Jelenvalólét (Dasein) biztosítja. Az élet ugyanakkor hozzáférhető a Jelenvalólét-ben (és nem számára!), akinek legfontosabb attribútuma, hogy világba vetett (In-der Welt-sein) – ily módon az élet megnyilatkozik a világban. (Vö. Heidegger: Lét és idő: 10. §) Az állat a heideggeri struktúrában „világban szegény” (weltarm): azaz van világa, de úgy, hogy közben nincs hozzáférése a világához. Nem rendelkezik azokkal a képességekkel, amelyekkel a Jelenvalólét: nem tud rákérdezni a saját létezésére, a Lét nem szólítódhat meg általa. Az állat Heideggernél ilyen

93

DISPUTA Toronyszoba 94

jelenített ember számára bestiális késztetései és cselekedetei. Bár a humánus ember szabadulni akart önmaga kísértetétől, az állattól, a humanizmus teóriái mégse tudtak kiszabadulni az animalitás dimenziójából: az ember lényegét érintő meghatározás mindig az állati, növényi, isteni léthez képest történt. Ahhoz, hogy az ember önmagát kitüntetett, azaz felsőbbrendű létezőként megalapozhassa, ahhoz mindenekelőtt maga alá kellett gyűrnie az állatot – fel kellett áldoznia saját identitása megteremtéséért. Ez az áldozat nem feltétlenül kriminális. Mert nemcsak fizikailag értendő – tényleges kivégzésként és a hús gyomorba juttatásaként. A húsáldozat, s még inkább a feláldozás aktusában rejlő erőszak szimbolikus értelemben is végbemegy: bevezeti az emberek közötti hierarchiát és áldozatiságot. De helyénvaló-e itt egyáltalán áldo­ zatiságról beszélni, az áldozati struktúra nem következmény-e inkább? Nem ragadnánk-e meg pontosabban az emberi kultúra (hangsúlyozom: kérdéseimmel csak a nyugati keresztény civilizációt érintem) rendjét, törvényszerűégét, ha visszavezetnénk arra, ami? Ha felfejtenénk belőle a gyilkosság, az erőszak, az evés és az együtt-evés sokkal rétegzettebb metaforikáját, amelyben természetesen benne foglaltatik az etika, a barátságosság és a felelősség kérdése is? Ha az ember önmagát élőlényként, élő testként vagy egyenesen húsként aposztrofálja (amire egyébként a fenomenológiában történnek kísérletek), akkor létezését kétszeresen is a fenyegetettségben határozza meg. Először: mert a test sebezhető és halandó. Másodszor: mert az ember húsként (ugyanúgy, ahogyan a többi állat) potenciális táplálék. Létezésében saját „húsára” megy ki a játék. Egy húsevő kultúra nem egyszerűen erőszakos az „alsóbbrendű” élőlényekkel, az állattal, a növén�nyel szemben – nem, a húsevő kultúrának az erőszak az enyészpontja. A kezdete és minden bizonnyal a vége is. Freud Rossz közérzet a kultúrában című esszéjében az ember agresszív hajlamát „eredeti önálló ösztönös adottságaként” határozza meg, amelyben „a kultúra a legerősebb gátjára lel”. Freud azt feltételezi, hogy a kultúra éppenséggel arra való, hogy megvédje az embert saját destruktív ösztöneitől, és az individuumok sokaságát – ha elfojtások árán is, de – közösségbe rendezze. Amen�nyiben a kultúra kifejezést olyan értelemben használjuk, ahogyan Freud tette, vagyis olyasvalamiként, ami hasznára van az

embernek, s egyúttal megvédi a természeti erők hatalmától, ami „gondozza a magasabb lelki tevékenységeket”, továbbá ami szabályozza az emberi és szociális kapcsolatokat, akkor minden bizonnyal egyetérthetünk vele. Ám a kérdés akkor is megmarad: az erőszak esetében valóban eredeti és ösztönös hajlamról van szó, s nem inkább magát a kultúrát meghatározó alapvető törvénynek az individuum személyes életében való visszatéréséről, ismétlődéséről. Egy húsevő kultúrába, ahogyan az erőszak, úgy a fenyegetettség alapélménye is kódolva van. Az embert az emberek között szüntelenül az áldozattá válás réme fenyegeti. Egy húsevő kultúra tagjai, e kultúra lényegi meghatározottságaiból adódóan, nem lehetnek egyenlőek: a tagok közötti szerződés a különbségek elválasztásának és artikulációjának áldozati jellegű kapcsolatán alapul. A másik ember, ha nem is „végez ki”, de szenvedést okozhat nekem és fordítva – úgy szimbolikus értelemben, ahogyan (akár) valóságos műveletként is: bármikor ehetünk egymásból egy kicsit. Egy ilyen kultúrában csak a kőbe vésett törvények védhetnek meg egymástól – ezért válik az etika kérdése elsődlegessé. Kivel szemben viselek közösséget? Kiért vagyok felelős? Ki a társam: ki az az ember, akit egy kicsit sem eszek meg, s aki engem egy kicsit sem eszik meg? Ki az, kik azok, akikkel együtt ehetünk? A barátságosság problémájához érkeztünk. Ne öld meg felebarátodat! Az ember aspektusából az állat nem barát, ezt már tudjuk. De barát-e a nő? Barát volt-e az elmúlt évszázadok alatt, amikor a jogok többnyire csak a férfi oltalmában álló személyként illették meg, ha megillették; és barát-e ma, az emancipációs mozgalmak nyomán vajon azzá tudott-e válni? Vagy barát-e a gyerek, s ha igen, milyen mértékben az? Barát-e a magzat a méhben, aki már kétségtelenül élő (emberi) lény, akinek életéről vagy haláláról mégis egy másik élőlény dönt? Ugyan jelent-e valamit ebben a kultúrában a felelősség problémája: a felelősség azzal szemben, ami él? Az ember meghatározásának visszavezetése az élőlény-mivoltra, láthatjuk, számtalan kérdést vet föl. Számtalan kérdést, melyekkel a filozófia több ezer éves története folyamán vonakodott szembenézni. Megelégszünk azzal a válasszal, hogy a társadalmi szerződés, amely alapján az egyének közösségbe rendeződnek, az áldozatiságon alapul, az emberek közötti egyenlőtlenségen. De nem vesszük fi-

gyelembe a legelső mozzanatot. Abban a pillanatban, amint az embert mint olyat felsőbbrendű lényként határozzuk meg, kultúránk tartópillérévé emeljük az erőszakot. És ez valódi kockázatvállalást jelent – nem csupán az alsóbbrendű létezők számára, hanem az emberi társadalomba sorolt létezők azon csoportjai számára is, akiknek például az emberfogalom patriarchális, szellemcentrikus struktúrája nem elfogadható, akiknek az élőlény-mivolt és a testi identitás, a test önátélése sokkalta meghatározóbb. Éppen fél éve annak, hogy nem vettem húst magamhoz. Nincsenek illúzióim, az elhatározásnak csak saját életemben, csak lelki-

ismereti síkon vannak, ha vannak, hozadékai. Csak személyes viszonyulásaimban történtek apró elmozdulások. Megváltozott például az ételekkel kialakított „kapcsolatom”: felszabadultabbá, barátságosabbá váltunk egymás iránt. Egyszerűen kön�nyebb az ízeket befogadni. A fűszerek és az illatok nemcsak, hogy megsokasodtak, de könnyebben is adják magukat – bizonyos értelemben kitágult a világ. Az élőlényekkel való együtt-működésünk harmonikusabbá vált: a kölcsönösségre épül. S mintha kevésbé alkotna bennem nehezéket az agresszió. Ám mindez nem jelent semmit, mégse, mindez nem számít! Mert nem változtat a struktúra egészén, amelynek – tetszik vagy sem – a része vagyok.

„Ide fűz minden, itt kereszteltek meg, itt konfirmáltak, itt lettem az, ami lettem. (…) Az az érzésem, hogy hál’ Istennek ti, debreceniek befogadtok, és ahonnan eredtem, elindultam valamikor, oda visszajöhetek.” Szabó Magda szavai ezek, Debrecen díszpolgáráé. Kilencvenedik születésnapja előtt két nappal vette fel a nevét a város egyik könyvesboltja, s tiszteletére aznap díszelőadást tartott a Csokonai Színház. A köszöntés után visszatért Budapestre, hogy aztán október 5-én, születése napján újra itt legyen, szeretett egykori iskolájában, az Abigél című regényének mintájául szolgáló Dóczy gimnáziumban. Mi sem tanúskodhatna ennél jobban arról, mit is jelentett számára a szülőföld. Debrecen kapui mindig is nyitva álltak előtte. Néhány héttel ezelőtt a város kulcsait szimbolikusan is átvehette. Köszönettel tartozunk neki mindannyian: példát adott nekünk hűségről, kitartásról, szeretetről. Annak mintáját, hogyan is lehet szívhez szólón beszélni az emberség erejéről. Most nem egy város, hanem a mennyek kapui nyíltak meg neki. Egész életét – s utolsó Debrecenben töltött napjait is – jellemző angyali derűjét immár onnan sugározza.

DISPUTA Toronyszoba

Szabó Magda (1917–2007)

95

A Debreceni Disputa megvásárolható az alábbi könyvesboltokban: Alternatív Könyvesbolt, Hatvan u. 1/A Csokonai Könyvesbolt, Piac u. 45. Fókusz Könyvesház és Galéria, Hunyadi János u. 8–10. Sziget Könyvesbolt, Egyetem tér 1. A folyóirat elektronikus formában olvasható: www.deol.hu

Médiapartnerünk: www.epiteszforum.hu

Debreceni Disputa V. évfolyam, 11–12. szám, 2007. november–december Megjelenik 1500 példányban

Főszerkesztő: S. Varga Pál Szerkesztôbizottság: †Bényi Árpád, Berényi Dénes, Berkesi Sándor, Gáborjáni Szabó Botond, Görömbei András, Hollai Keresztély, Orosz István Szerkesztők: Berta Erzsébet (Árkádok) Lapis József (Lépcsők, Pláza) Nagy Gábor (Fotó) Papp András (Macskakő) Szénási Miklós (Kapualj)

DISPUTA

Anyanyelvi lektor: Arany Lajos

96

Kiadja: a Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft. 4025 Debrecen, Simonffy u. 2/A, tel.: (52) 581-800 E-mail: [email protected] Felelős kiadó: Angi János Borító, lapterv: Petromán László Tördelés: Kaméleon Dizájn Kft., tel.: (52) 532-211 Nyomtatás: Alföldi Nyomda Zrt., 4027 Debrecen, Böszörményi út 6., tel.: (52) 515-715 ISSN 1785-5152