Tartalom DISPUTA. Küszöb Berta Erzsébet: Egészen más... 3

Berta Erzsébet: Egészen más ..........................................................   3 Főtér Csejtei Dezső: Egzisztencia – halál – továbbélés . ............................   4 Polcz Alaine: Ahogy a fecske ragadja fel a szalmaszálat    Készülődés az átlépésre (naplórészletek 2005-ben) . ...................  11 Macskakő In memoriam Somlyó György

Tartalom

Küszöb

Somlyó György: Szabad akarat vagy „Choisir soi-même” ................ 20 Tomaji Attila: Beszélgetéseim Somlyó Györggyel . .......................... 23 Bálint Péter: Egy barátság története levelekben    Emlékeim Somlyó Györgyről . ................................................... 30 Lapis József: Elmondani az elmondhatatlant    Gondolatok Somlyó György A vers – a versben    című esszékötete kapcsán ....................................................... 34 Freytag Orsolya: Szonett: in memoriam…    Somlyó György: Talizmán, 138 szonett ...................................... 38 Tóth Krisztina: Somlyó György búcsúztatása . ................................ 40 Kapualj Koroknai Edit: Csodák palotája    Ahol minden(ki) kezdődik: terhesség, szülés, gyermekágy  ........ 42 Nagy B. Zsuzsanna: Ugye, ma felkel még a nap? . ........................... 46 Lakner Lajos: Kegyelet és önismeret    A Csokonai-síremlék  ............................................................... 49 Papp József: Törzsökig leégett erdő csonkjai    Temetőrendezés a 19–20. századi Debrecenben  ......................... 54 Árkádok Papp József: „Béke és nyugovás” erdeje    A debreceni köztemető építése  ................................................ 59 Bun Zoltán: „A 21. század téglaépítészete –    Brick ’06” Debrecenben  ........................................................ 64 Bun Zoltán: „Idegen van közöttünk”    Disputális stílusgyakorlatok VI.    – bírósági tömb –  ................................................................... 67 Lépcsők

Valastyán Tamás: Filozófiai thanatológia    Csejtei Dezső: Filozófiai metszetek a halálról  .............................. 75 Szabó Anna: A másik Flaubert    Lőrinszky Ildikó: Utazás Karthágóba  ........................................ 77 Miklós Eszter Gerda: Orbis Pictus, avagy a lélekmentő csend    Lukovszki Judit Ionesco-könyvéről  . ........................................ 79 Fülöp Erika: Játszmalabda    Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában. Albertine    nincs többé (A szökevény)  ........................................................ 82

DISPUTA 

Erdei Nóra: „Asszony-ölnek vélt formája”    Minden dolgok kezdete – A születés kultúrtörténete    Magyarországon (XVI–XX. század) ............................................. 72



Bakondi Lilla: A nietzschei filozófia az Emberi – túlságosan is    emberi tükrében    Kiss Endre Nietzsche-könyvéről  . ............................................. 85 Pabis Eszter: A retorika mint botrány    Heinrich Heine költői beszédmódja  . ........................................ 88 Törő Norbert: Későmodern stílusművészet  .................................... 90 Váradi Nagy Péter: Dante pokla    Cristi Puiu: Lăzărescu úr halála (Moartea domnului    Lăzărescu) – 2005  .................................................................. 92 Műhely Pósán László: Halálfelfogás, halálszemlélet a középkorban  ........... 95 Kustár György: Az elmúlás értelme  ............................................. 100 Hovanecz Fruzsina: A haláltudat archaikus formái    Az elmúlás fogalmához kötődő közösségi asszociációk    Tömörkény István műveiben  ................................................. 105 Toronyszoba Szénási Miklós: Minden rendbe fog jönni . ................................... 109

DISPUTA 

E számunk szerzői:



Bakondi Lilla egyetemi hallgató, Debrecen Bálint Péter író, Debrecen Berta Erzsébet irodalomtörténész, Debrecen Bun Zoltán építész, Budapest Csejtei Dezső filozófiatörténész, Szeged Erdei Nóra PhD-hallgató, Debrecen Freytag Orsolya PhD-hallgató, Debrecen Fülöp Erika PhD-hallgató, Debrecen Hovanecz Fruzsina PhD-hallgató, Debrecen Koroknai Edit újságíró, Debrecen Kustár György teológus, lelkész, Debrecen–Gyula Lakner Lajos muzeológus, irodalomtörténész, Debrecen Lapis József PhD-hallgató, Debrecen Miklós Eszter Gerda PhD-hallgató, Debrecen Nagy B. Zsuzsanna újságíró, Beregdaróc Pabis Eszter PhD-hallgató, Debrecen Papp József helytörténész, Debrecen Polcz Alaine pszichológus, író, Budapest Pósán László történész, Debrecen Somlyó György (1920–2006) Szabó Anna irodalomtörténész, Debrecen Szentiváni János fotóművész, Pilisszentiván Tomaji Attila költő, író, Zebegény Tóth Krisztina költő, író, Budapest Törő Norbert PhD-hallgató, Debrecen Valastyán Tamás filozófiai író, Debrecen Váradi Nagy Péter PhD-hallgató, Debrecen

Egészen más Berta Erzsébet

képzett bizonyosság, a sztoikus bölcselő próbálja legalább a rendíthetetlen kedélyt mutatni még, de teste is cserbenhagyja, elsápad és a székbe roskad. S igaz, még azután is következnek a szabadulás próbálkozásai, ahogy kedélyeskedik, haladékra alkuszik, néhány percnyire akár, de már csak az öngúny, amivel kíséri, jelent a szabadságból némi maradékot. S mikor felvágják az ereit, s jegyeztetni kezdi a meghalás folyamatát, Seneca még akkor is azt hiszi, a fenséges eseményt celebrálja majd, nagy dolog jön, amit le kell jegyezni, ahogy a tanítványok is készenlétben, viasztáblával és íróvesszővel kezükben lesik szavát, hogy az írással fogják meg s tegyék az okulásra használhatóvá a kivételes eseményt. Erről a pontról azonban már nem érkeznek bölcs szentenciák – hogy a halál a természet mesterműve, hogy a halál közös végzetünk, hogy akit elvesztünk, bennünk lesz halhatatlan, hogy a halálra készülni kell, hogy az idő mindent meggyógyít, és más hasonló vigasztaló ige –, nincs az antropomorfizmusok nyelvén elbeszélhető történet sem, csak a test öntörvényű eseményei vannak. A körülállók azonban – milyen? most milyen? – mohón faggatják a meghalás egyetlen hiteles tanúját, a haldoklót: „Most azonban nehéz minden. És rossz. Írjátok: rossz. De a szemem világosan lát. Hallom a hangom, és tudom, mit mondok. (…) Émelyeg a gyomrom (…) és feketén látok (…) mintha fekete posztóból lenne minden. Ne haljatok meg. Élni kell mindenkinek, sokáig” – mondja Seneca, testamentumként a teljesíthetetlen feladatot hagyva, s egész halálbölcseletét, a halálgyakorlatként látott élet filozófiáját is visszavonva. Ám a haldokló életnek szóló üzenete még mindig az életből való. S a halál közvetlen közelébe érő is – megszüntetve a halál utolsó emberi vonását, a csábító és félelmes titokzatosságot – csak az életben érvényes beszéd kioltásáig jut el: „Nem titkos, csak szörnyű. A titkot még nem tudom, és elmondani, úgy látszik, nem is bírom. Pedig már ott lehetek valahol a szélénél. (…) Nem olyan, ahogy képzeltem. Más. Egészen más.” – mondja megállapításként utoljára Seneca: megszólaltathatatlan idegenségként mutatva fel a halál tapasztalatát.

DISPUTA Küszöb

„Írjatok – szólt – elmondom, milyen. Látom ezt a fürdőszobát, a fáklyát és titeket, mindnyájatokat, kik itt álltok. Paulinát, aki sír, a kedves és áldott… Csodálkozom, hogy csak ennyi. És várom, mi következik. (…) Gyengeséget érzek, mintha kicsit álmos lennék. Vagy talán könnyűséget. Mást semmit.” Seneca beszél így a Kosztolányi–regény, Néró, a véres költő haldoklásjelenetében, ámulva azon, hogy a kivételes eseménynek elgondolt halál mennyire hétköznapi, s a közvetítésére vállalkozó nyelvnek mennyire csak a lejegyző dokumentáláshoz kínál adatokat, csupa megszokott tapasztalatot. A sztoikus halálfilozófus, a consolatio-irodalom mestere nem erre készült. A halált, amit rá Néró büntetésül kiszabott, rezignáltan bár, de elfogadta, mert azt az erkölcsi törvényt látta meg benne, melyet maga hívott elő. S elfogadta az élet törvényeként is a halált, az öregséggel ismerősnek és sajátnak tudva már, s úgy érezve – ahogy a történeti Seneca is írta Vígasztalásaiban aiban –, hogy meghalhat, mert élete beteljesült. „Anynyit írtam erről, mióta csak az eszem tudom, minden gondolatom a halál volt, és most a sokszor idézett vendég a küszöbömön áll. Hát ilyen. Ifjúkoromban csak képzelegtem róla, de most, hogy öreg vagyok, és magamban hordozom, tudom, micsoda.” A meghalás folyamata ennek azonban épp az ellenkezőjét mutatja fel: Seneca nem tudja, és nem is tudhatja, mi a halál. Mert mikor már nem a halál – a megszemélyesített, a nyelvben teremtett – áll a küszöbén, hanem az ítéletvégrehajtó, „nem jut eszébe semmi se, egyetlen tétel vagy igazság sem, melyet élete során hirdetett.” Seneca, az ékesszóló vigasztaló nem talál szavakat. Ami következik azzal, hogy a forró vízzel telt kádhoz vezetik és felvágják az ereit, ez az esemény leleplezi a nyelv retorikus aktusait: ami a halált sajáttá tette, ami a nyelvben egyáltalán mondható – hogy a vendég lenne vagy a belül hordozott – közhelynek minősül, s Seneca teste vigasztalanul szenved. A helyzetet nem uralja már a bölcs akarata és nyelve, őt uralja a félelem: „mi lesz azután, amiben egyetlen ember sem bizonyos.” Igaz, amint szertefoszlik a nyelvben

3

Egzisztencia – halál – továbbélés Csejtei Dezső DISPUTA Főtér 4

A halál jelensége a maga egészében fogalmilag lefedhetetlen jelenség, olyan misztérium, mely részben mindig is meghaladta az objektiváló emberi gondolkodás határait. Soha senki nem volt, nem is lehetett olyan tudás birtokában, hogy megkockáztassa a kijelentést: teljes, átfogó összképpel rendelkezik az emberi elmúlás jelenségéről. A halál mindig is valamilyen metszetben jelenik meg előttünk; e helyütt két metszetet emelnék ki: 1. A diszciplináris sokféleség metszete: más és más megközelítésmódot mutatnak a halállal kapcsolatban az orvostudomány, a pszichológia különböző válfajai, a szociológia, a néprajz, a teológia és nem utolsósorban a filozófia. S ezeket a különböző látószögeket csaknem lehetetlenség valamilyen átfogó körpanorámában egyesíteni. 2. A történeti-kultúrtörténeti metszet: hiába „végzi” az ember biológiai-fiziológiai szempontból ugyanúgy, amióta csak ember, különböző korok és korszakok más és más értelemmel ruházták fel ugyanazt a jelenséget. Ha eltekintünk az Európán kívüli nagy kultúrák, vallásbölcseleti rendszerek halálfelfogásától, a mi európai kultúrkörünkben – felsorolásszerűen – az alábbi haláltipológia állítható fel: a) mitikus-mágikus szakasz, b) metafizikai szakasz, c) aufklérista szakasz: (ennek leágazása az a viszony, amit medikalizált halálnak nevezünk, d) egzisztencializáló szakasz. Nincs most lehetőség valamennyi szakasz jellemzésére, fejtegetéseink ezúttal az utolsó fázisra vonatkoznak elsősorban. Mi jellemző tehát erre az „egzisztencializáló” halálfelfogásra? Tanácsosnak látszik, ha e fejtegetések elején nem valamelyik filozófus kijelentése áll, hanem a költő szavai, aki múlhatatlan pontossággal, a sebészkés precizitásával képes benyomulni a lélek legrejtettebb redőibe is. Rainer Maria Rilke méltán híres sorai akár a halállal kapcsolatos egzisztencialista credo foglalatának is tekinthetők: O Herr, gieb jedem seinen eignen Tod. Das Sterben, das aus jenem Leben geht, darin er Liebe hatte, Sinn und Not.

Nemes Nagy Ágnes kongeniális fordítása szerint: Saját halálát add meg, Istenem, mindenkinek, azt, mi létében érik, amelyben vágy volt, inség s értelem. Csorba Győző nem kevésbé kitűnő átültetésében: Saját halálát add, ó, én Uram, mindenkinek, mely kín, gond, szerelem közt önsorsából nő ki lassudan. Nézzük meg közelebbről, mi foglaltatik benne e három sorban! 1. A megszólítás: ezt inkább megidézésnek, az Úr invokációjának lehet nevezni, mely fohász formájában fejeződik ki. Rilke tehát az Úrhoz fohászkodik, megidézvén őt. De hát mikor is érezzük szükségét a fohásznak, a fohászkodásnak? A tehetetlenség, a kiszolgáltatottság állapotában, mikor úgy érezzük, hogy erőnket meghaladja, hogy fohászunk valóra váljon. S itt merül fel az a paradoxnak tetsző ellentmondás, hogy fohászunk arra irányul, ami, úgy látszik, a sajátunk, ami mindannyiunk számára a lehető legközvetlenebbül rendelkezésre áll. Saját elmúlásunkról van szó. 2. A saját halál gondolata: hogyan is válhatna külön, tehetnénk fel a kérdést, az én halálom saját magamtól? Hiszen ez, mint említettük, a legközvetlenebbül az enyém. Igen ám, de ebben az esetben értelmetlennek tűnik a költő rimánkodása: mi értelme van az után fohászkodni, ami már amúgy is az enyém? Márpedig Rilke pontosan ezt teszi, s nem is alaptalanul. Mi állhat ennek hátterében? Egy fontos különbség megtételére van tehát szükség: mindenki a maga halálát halja, de az ember csak a legritkább esetben halhatja saját halálát. Mit is jelent tehát ez a különbség? Az első eset, mondhatni, grammatikai vagy jogi természetű: X. Y. mindenkor a maga halálát halja; ezen azt értjük, hogy sohasem halhatja másét, Z.-ét, a szomszédjáét, senki másét sem. S ez még akkor is így van, ha pl. feláldozom magam másvalakiért, ahogyan pl. Baradlay Jenő áldozta fel magát bátyjáért, Ödönért. Hiába lép azonban Jenő Ödön helyett a kivégzőosztag elé, mégis mindkettő a maga külön halálát halja, ill. fogja halni, abban az érte-

DISPUTA Főtér

lemben is, hogy Ödön sem mentesül a saját telemszerűségnek nevezhetünk. S pontosan halál alól. Senki sem bújhat át teljesen a az ember az, akinek esetében az értelemmásik bőrébe. Meghalhatok a másik „he- szerűség kerekedik a létszerűség fölé. A bilyett”, „beugorhatok” az ő helyébe – aho- ológiai halál szintje fölött ott van még a hergyan nemrégiben az olasz titkosszolgálati meneutikai halál. ügynök tette, mikor testével ráfordult az Ezt, vagyis a halál értelmi szintjéújságírónőre, hogy megvédje az amerikai- nek meglétét támasztja alá az a gondolat ak golyózápora ellen – de az ő halálát soha- is, hogy az ember alapvetően viszonyuló sem halhatja. lény. Vele nemcsak megtörténnek az eseEttől azonban gyökeresen különbözik mények, hanem mindig is viszonyul hozzáa saját halál gondolata. Az, hogy minden- juk. Nemcsak hogy viszonyul, hanem ennél kor a magam halálát halom, távolról sem még többről is szó van: nem tud nem viszojelenti azt, hogy a saját halálom is halom nyulni. Akkor is viszonyul, ha nem akar egyúttal. S pontosan ezért, sehogyan sem viszonyulehhez fohászkodik rezigA saját halálom nem ni: ekkor ez a viszonyulánált kétségbeeséssel Rilke. az, ami megszüntetsának módja. A saját halálom nem az, hetetlenül velem van, Ez a viszonyulás – ami megszüntethetetlenül hanem éppenséggel az, vagy ellentétével kifevelem van, hanem éppenami többnyire elkerül jezve: nem-viszonyulniséggel az, ami többnyire engem. nem-tudás – kiváltképpen elkerül engem. Merthogy jellemző a halál esetében. a „saját” halál nem mindenkinek a magáé, Vagyis az elmúlás nemcsak egyszerűen hanem egyes-egyedül az enyém, ami engem megesik, megtörténik az emberrel, mint és csakis engem illet meg – legalábbis akkor, valami kívülről betörő tragédia, hanem kiha én méltónak bizonyulok erre. Erre utal kerülhetetlenül benne rejlik annak lehetőRilke, mikor sége is, hogy a halálhoz valamilyen módon 3. „a mi létében érik” kifejezést hasz- viszonyuljunk, azt értelmezzük. nálja (aus jenem Leben geht). Nemes Nagy S ez az, amire megítélésünk szerint Ágnes plasztikus fordítása ezt valami- Rilke is gondol a saját halál kapcsán. Nem vel még jobban ki is emeli, mint az erede- a vastagbélrákra, ami bennünk tenyészik, ti német szöveg. Eszerint a saját halál az, hanem arra, amit ez közvetít, az elmúlás ami bennünk, velünk együtt, életünk folya- mibenlétére, mi-végettségére, ha úgy tetmán organikusan érik meg, tenyészik. Az, szik, értelmére. Ez után a halál után köami bennünk nő meg, bennünk nő fel: ez nyörög Rilke, hogy az Úr legalább ezt adja az, amit elveszíthetünk – s az esetek túl- meg az embernek – „mindenkinek”, ez utóbnyomó részében el is vesztünk –, s ez az, bi taglalására most nem térünk ki –, mertamit ugyanakkor el is nyerhetünk, s sajá- hogy az emberek többsége, ahogy eddig tunkként elfogadhatunk. láttuk, a maga halálát halja ugyan – nem Ezen a ponton további különbség meg- is tehet másként –, de nem a saját halálát. tételére van szükség. Mert e sorokat ol- Meg van fosztva, el van távolítva tőle. vastán bárkiben felmerülhet, hogy benDe vajon miért? – szőhetnénk tovább a nem, az életemben nem „a halál” érik, kérdezés fonalát. Vajon nem azért – vagy tenyészik, hanem a vastagbélrák vagy az nem azért is – van megfosztva a saját halál infarktus. Most akkor ezzel kellene azo- jogától, jussától (nem jogi, hanem lételnosulnom, ezt kellene elméleti szempontból értve Vajon nem azért fogadnom? Nyilvánvalóan a terminust), mert előző– vagy nem azért is – nem. A különbség ott van, leg már megfosztották a van megfosztva a saját hogy tudjunk különbséget saját élet lehetőségétől is? halál jogától, jussától, tenni a halál biológiai-fiA kérdés ugyanúgy fenn() mert előzőleg már ziológiai, illetve ezen túli áll: mindenki a maga élemegfosztották a saját – meta-fiziológiai, vagy ha tét éli; ámde feljogosít-e élet lehetőségétől is? úgy tetszik: metafizikai ez bennünket arra, hogy – szintje között. Ezt egy kijelentsük: mindenki a katalán filozófus, José Ferrater Mora oly- saját életét éli? Vagyis azt az életet, mely képpen fogalmazta meg, hogy minél ma- mindenki fölött ideális röppályaként feszül, gasabb szintet érünk el a végesség, az el- s melyet – jobb esetben – csak időnként tumúlás vonatkozásában a létezők rendjében, dunk elérni? Azt az életet, mely iránt vaannál inkább csökken az elmúlás jelensé- lódi elhivatottságot, vokációt, missziót érgében az, amit puszta létszerűségnek neve- zünk, amit valóban a mi saját életünknek zünk, s annál inkább nő meg az, amit ér- tartanánk, nem pedig lemondásokkal járó,

5

DISPUTA Főtér

s a társadalom, a történelem által ránk rótt, ránk kiszabott kényszer-életnek? Nem folytatom tovább Rilke faggatását. Eljutottam ugyanis üzenete magvához: ez pedig nézetem szerint abban áll, hogy végső fokon azért könyörög, rimánkodik, fohászkodik legalább a saját halálért – másként fogalmazva: azért nincs az embernek saját halála –, mert az ember ezt megelőzően elveszítette már saját életét is.



E kissé hosszabb kitérővel úgyszólván problémakörünk szívéhez jutottunk. Az alábbiakban arra teszek kísérletet, hogy – erős kontúrokkal – a témakör néhány más vonását is felvázoljam. A töprengést érdemes egy német gondolkodó, Rudolph Berlinger megjegyzésével kezdeni, aki azt mondja, hogy egy adott korszak halálképe mindennél jobban árulkodik annak emberképéről. Vagyis egy kor halálfelfogása afféle tanúsítvány, végbizonyítvány, melyről pontosan le lehet olvasni, hogy milyen is volt az előtte álló élet, vagy milyen is az adott korszak. Nos, az említett korszak, a modernitás halálképére – az erről a kérdésről szóló egyik legnagyobb kultúrtörténeti munka szerzője, Philippe Ariès szerint – elsősorban a halál elvadulása jellemző. Roppant jellemző, hogy a szerző ezt a jelenséget mivel rokonítja: „Első pillantásra csodálkozni lehet azon, hogy ez az elvadulási szakasz a növekvő racionalitás, a tudományos felfedezések és azok technikai alkalmazásának korszaka is egyúttal, a haladásba vetett hit és a természet fölötti diadal időszaka.” Ariès szerint itt nem pusztán időbeni egybeesésről van szó, hanem ok-okozati viszonyról, amennyiben a halál épp abban a mértékben vadult el, ahogyan kiteljesedett a modern technikai civilizáció. Hiszen épp itt bújik meg a bajok gyökere: úgy tűnik, hogy az a tudomány és technika, amely az élet számos területén hatékonynak és hatásosnak bizonyult, épp a halál vonatkozásában tárja fel – legalábbis egy bizonyos ponton túl – a tehetetlenségét. Bebizonyosodott, hogy a „természetes halál” gondolata, amit még a francia felvilágosodás utópizmusa vetett fel (Condorcet és mások), hogy ti. az embert a halál minden lehetséges betegségen túl, a természetes életerők végső megfogyása után érje el, megvalósíthatatlan. Ebből az alaptényből (az elvadulás tényéből) adódnak a csak felsorolásszerűen megemlíthető következmények: az, hogy a halál kezelhetetlen, nem domesztikálható, s innen egyenes út vezet a halál eltagadá-

sának, elhazudásának, eltüntetésének momentumaihoz. A számtalan sok részelem közül legyen szabad kettőre utalni: 1. Az emberi élet korunkra elvesztette azt a kompozicionális elemét, aminek – Vivaldi nyomdokán – a „Négy évszak” elnevezést adhatjuk. Mintha meg akarnánk állni a nyár végénél, a kora ősznél, s nem akarnánk tudomást venni a rákövetkező életszakaszokról. 2. A frontok előbbre tolódása: ma már nem is annyira a halál a fő ellenfél, hanem legalább ilyen mértékben a hozzá vezető út is az. Innen korunk nem is igen leplezett támadása minden olyan momentum ellen, amely az elmúlásra utal: a betegség, a fájdalom, az öregedés, öregség stb., amit a másik oldalon egy túlzásba vitt, mondhatni kóros fiatalság- és egészségkultusz egészít ki. Ezek a jegyek arra utalnak, hogy nemcsak a halál, hanem alapvető szerkezetében az előtte álló élet is mélyen problematikus. Nézzük meg ezek után, hogy – legalábbis a halál vonatkozásában – milyen hozadéka van a modern élet- és egzisztenciálfilozófiáknak! Az élet- és egzisztenciálfilozófiák több vonatkozásban átértékelést hajtanak végre a halál felfogásában a premodern világot illetően. Nézzünk ezek közül meg felsorolásszerűen néhányat! 1. Míg korábban a halál jelensége a legszorosabban összefüggött a túlnaniság – hagyományos szóhasználatban: a halhatatlanság – kérdéskörével, most a figyelem egyre inkább magára a halál-küszöbre, a halál értelemszerűen megragadható fakticitására irányul. 2. Schopenhauer az, aki a hagyományos alapkérdést: hogyan lehetséges fennmaradni?, radikálisan megfordítja, és a halált ennek fényében értelmezi: hogyan lehetséges maradéktalanul megszűnni? Ez a gondolat alapvetően ellentmond az egész korábbi európai thanatológiai hagyománynak. 3. A halál az új felfogás szerint az egységes, egész embert érinti; elesik az a hagyományos, már Platónnál megfogalmazódott álláspont, hogy a halál tulajdonképpen a test és a lélek szétválása, elválása egymástól. 4. Megtörténik a halál behozatala az életbe. Ez ismét egy hagyományos felfogásnak mond ellent. a) A klasszikus megfogalmazás Epikurosz nevéhez köthető: „Amíg itt vagyunk, a halál nincs itt. Amikor a halál itt van, mi már nem vagyunk itt.” Ez az egyéb-

DISPUTA Főtér

ként mélyre világító gondolat a halálnak 5. Külön hangsúlyozandó, hogy e fiaz életből való statikus kirekesztését, ki- lozófiákban a „Mi a halál?” hagyományos, tagadását jelenti. Ez a felfogás jellemző az dologszerű kérdését egyre jobban felváltja antik ex-tenzionális halálfelfogásra; ennek a „Mit jelent a halál?” „Mi a halál értelme?” felel meg a dolog-halál képzete. egzisztenciális kérdése. Vagyis nem a halál b) Kierkegaard egy, az 1840-es években miben-léte lényeges, hanem inkább annak írt sírbeszédében ezt az epikuroszi gondo- számomra-valósága. latot „tréfának” nevezi, „mellyel a ravasz Eközben persze az egyes gondolkodók szemlélő mintegy kívülre akarja önmagát egymással is heves vitát folytatnak. Ennek helyezni”. Majd nem sokkal később meg- egyik nevezetes esete az a polémia, ami két fogalmazza saját álláspontját: „A komoly- jelentős gondolkodó – Heidegger és Sartre ság az, ha valóban elgondolod a halált, s – között zajlott le, s mely kifejtést elsősorha ezzel úgy gondolod el, mint a saját sor- ban a főművekben nyert. sod, s ha így véghez viszed azt, amire még a) Heidegger szerint a halál az embea halál sem képes, hogy tudniillik te vagy, ri létezés szempontjából elsősorban nem és a halál úgyszintén van.” szükségszerűség, ami majd az élet végén c) A halálnak az életbe való behozatala ér bennünket, hanem éppenséggel lehetőazonban nem egyszerű benne-létet jelent, ség, ami viszont állandóan jelen van, nem hanem a halál az életet átható belső szer- lehet elhessegetni, az élet végére utalni. vezőerővel rendelkezik: ennek természeté- Vagyis radikálisan bele van vonva az életre többek között Georg Simmel világított be, ennek égisze alatt kell élnünk. (Ebben rá Rembrandt-tanulmányában: „Meggyőző- nyilvánul meg talán a legmarkánsabban a désem (…), hogy szakítani kell a párka-el- „dolog-halál” antik, ill. a „lehetőség-halál” képzeléssel; mintha az élet fonala, amely modern felfogása közötti különbség.) Ezt addig mint élet, s kizárólag mint élet gom- a lehetőség-udvart fejezi ki terminológibolyodott, meghatározott időpillanatban ailag a szinte lefordíthatatlan Sein zum ’megszakadna’; mintha az életnek az volna Tode kifejezés („halálhoz viszonyuló lét”). ugyan a rendeltetése, hogy útjának vala- A francia gondolkodó Gabriel Marcel szemelyik pontján találkozzék a halállal, de rint főleg a „zu” prepozíció okoz nagy fejérintkezésre köztük egyáltörést, ami franciára nem talán csak ebben a pillafordítható le sem a „pour”, natban kerülne sor. Ezzel „ a halál kezdettől sem a „vers” szavakkal: az elképzeléssel ellentétfogva benne lakozik az azt mondja, hogy az ítében teljesen kétségbevonéletben.” lés, elítéltetés olyan kérhatatlannak tartom, hogy lelhetetlen szigora honol a halál kezdettől fogva benne, amit csak zeneileg benne lakozik az életben.” Ez nevezhetjük lehet megfogni: ezt teszi Brahms Requiemin-tenzionális halálfelfogásnak, mely nek je. Valóban, ha meghallgatjuk a Deutsches megfelelője az eseményhalál. Requiem 2. tételét, ott található benne a d) Aki azonban ezt a bensővé tételt iga- „zu” pontos jelentése. zán elmélyíti és a végsőkig elviszi, az egy b) Sartre szerint viszont, Heideggerrel 20. századi német filozófus, Heidegger lesz, ellentétben, a halál nem állandó belső létmégpedig a Lét és idő című korszakalkotó lehetőség, hanem kívülről betörő abszurd; munkájában. Nála a halál nem pusztán az amíg ugyanis én szabadon létező lény vaéletben honol, hanem – téries képzeteket gyok, aki az önmaga tagadásának aktusáhasználva – inkább az élet „mögött” vagy ban él – felfogása szerint az ember nem az, „alatt”, ami egyáltalán lehetővé teszi az em- ami, hanem az, ami nem –, addig az nincs beri létezést. Filozófiai műszóval élve ezt jelen. Ő valójában modern, dinamikus fornevezhetjük egzisztenciális a priorinak. Ez májában gondolja újra az ősi epikuroszi a „csak” tenzionális halálfelfogás, melynek szentenciát. megfelelője a lehetőséghalál. Erre a momenA két felfogás a következő módon szemtumra röviden még visszatérek. besíthető egymással: Az antik-statikus, valamint a modernHeidegger: mihelyt az ember világra dinamikus halálfelfogás közötti különbség jön, elég öreg ahhoz, hogy meghaljon; érzékeltetéséhez egy szójátékhoz lehetSartre: amíg az ember szabadon él, ne folyamodni: amíg a sztoikus a halál elő- soha nem lehet elég öreg ahhoz, hogy ne terében berendezkedve, a halál-dologra fo- éljen még tovább. lyamatosan rábámulva éli az életét, addig Sartre felfogásában a halállal szemben Heidegger esetében az ember a halál erő- olyan merész, kihívó hetykeség fogalmazóterében vetíti ki saját lehetőségeit. dik meg, mely talán csak Nietzsche felfogá-

7

DISPUTA Főtér

sával vethető egybe, aki a Zarathustrában a halált ünneppé, legfőbb ünneppé akarja tenni (szemben a keresztény felfogással, mely azt – Pál apostol megfogalmazása szerint – „a bűn zsoldjának” tartja).

8

zám, mert én akarom.” Hogyan érti ezt Nietzsche? A bennem kisarjadó végbélrák úgyis elér, ha akarom, ha nem, tőlem függetlenül. De ha arra, ami egyébként is beköszön, képes vagyok „igent” mondani, képes vagyok „akarni” azt, akkor ezzel Összegezve: az eddigiek szerint nem bio- már bizonyos értelemben megszüntettem lógiai, hanem egzisztenciális értelemben a annak külső brutalitását. halál mindig viszonyulás, választás függvéMindehhez persze komoly személyes nye. Biológiai szempontból egyetlen halált erőfeszítés, lelkierő, bátorság stb. kell, halok; vagy a szívroham visz el, vagy egy ezért a hiteles halál többnyire kevesek kidaganat, vagy egy agyvérzés, de mindig váltsága. valamilyen fiziológiailag konkrét ok, vagy Hiteltelen: amikor nem vagyok képes a okegyüttes. Egzisztenciálisan viszont szám- sajátommá tenni, ezért el sem tudom fotalan sok halálom van, annyiféle, ahányfé- gadni, s ezért menekülök előle. Heideglévé a mindenkori létezésem, életem során ger, Marcel és a többi gondolkodó kimerítő teszem magam. Ezt egymástól függetlenül elemzését adják az eltüntető, kitoló ravasz több gondolkodó kiemeli: életstratégiáknak. Heidegger megfogalmaJaspers: „a halál velem együtt változik. zása szerint: igen, a halál bizonyos, szük(…) A halál csak faktumként mindig egy ségszerű, de még nem most…, majd, majd és ugyanaz a tény. (…) Alakjában azonban valamikor máskor, később. Marcel több íráváltozó: olyan, amilyen én egzisztenciaként sában a hiteltelen halál másik válfaját vámindenkor vagyok.” zolja fel: Camus: a halálom sohasem előttem van, „Egy olyan világban, melyből a technika mint valami hirtelen bekövetkező baleset, elkarsztosító befolyásának következtében hanem mindig mögöttem, abban az élet- gyökeresen eltűntek a személyközötti viben, amit legvégső fokon magam válasz- szonyok, a halál is megszűnik misztériumtottam és befutottam. Így ha félek a halá- nak lenni; puszta ténnyé válik, ami valomtól, rémülettel tölt el annak beköszönte, lamely készülék elromlásához hasonlít.” ebben – sok minden mellett – az is benne (1949) rejlik, hogy ezzel valójában a saját életem„Kétségtelenül rendetlenségi, romlási től is félek. S ezzel kapcsolatban gondol- elvek is megnyilvánulhatnak: a baleset az junk csak ismét Rilke megfogalmazására. összes formájában, a betegség. (….) A kliMarcel: a halál „az egzisztencia tükre”. nika úgy jelenik meg itt, mint felülvizsgáÚgy véljük, ennél kevesebb szóval ennél ló központ és mint javítóműhely. (…) Ami többet mondani a halálpedig a halált illeti, úgy A halál éppúgy ról nem lehet. Ez a halál jelenik meg itt objektív tiszta virtualitás, mint – mint tükörkép – nem és funkcionálási szema tükörkép, ami mindig tartalmaz szemernyi dopontból, mint használacsak azt mutatja, ami logszerűséget sem, hanem ton kívül helyezés, mint a tükör előtt teljes egészében visszavelesüllyedés a használhamegjelenik. rődik arra az életre, melytatlanba, mint merő hullaből kisarjadt. A halál éppdék.” (1933) úgy tiszta virtualitás, mint a tükörkép, Egy másik lehetséges metszet: a halál ami mindig csak azt mutatja, ami a tükör személyes és személyközötti viszonyának előtt megjelenik. a kérdése. Ebben a kérdésben az említett gondolkodók két csoportra oszthatók: az Menjünk egy lépéssel tovább! Ha a halá- egyik szerint a halál olyan személyes – lom mindig is választás, viszonyulás kérdé- „vonatkozás nélküli” – ügy, melyben nincs se, akkor ennek alapján alapvetően kétféle helye a Másiknak. Ezt az álláspontot képformája, módja van: viseli Heidegger vagy Kierkegaard. Ezt a viHiteles: amikor azt, ami beköszön és szonyulásmódot akár szolipszisztikus halálrámtör, személyessé, a sajátommá tudom felfogásnak is nevezhetnénk. tenni és el tudom fogadni. Amikor, RilkéA másik verzió képviselői szerint a hez visszatérve, a magam elkerülhetetlen másik ember mint szeretett lény vagy akár halálát saját magam szabadon felvállalt ha- mint felebarát halála – adott esetben – fonlálává tudom átalakítani. Nietzsche kris- tosabb is lehet, mint a saját halálom. Itt tálytisztán megvilágítja ezt a Zarathustrá- merül fel az osztott halál kérdése: hiszen ban: „Saját halálomat magasztalom néktek, nemcsak valaki távozik el, hanem vele az önkéntes halált, mely azért ér el hoz- együtt az a között, köztes kapcsolat is, ami

lött igencsak mulandó, mert ez a Másik a maga részéről szintén Egyikké válik a következő Másik szempontjából, s így ad infinitum. Ezzel az egész sorozat egy hatalmas A továbbélés kérdése hermeneutikai rablásösszefüggést képez, melyben saját élete értelméhez soha senkiAz eddigiek során jobbára ama gondolat nek nem lesz semmi köze, kivéve a Földön köré épült a mondanivaló, hogy a szemé- élő legutolsó embert, akinek az életében lyes életértelem az, amely képes koheren- viszont mindenkié összefut. Az, hogy az ciát, összefüggést adni egész gondolatsor a herme…nem a holtak, hanem a személyes létezésnek, neutikai abszurdba fut ki, a holt életek – még mely által – bizonyos haSartre előtt sem volt titok. most is temetetlenül tárokon belül – uralható Ezért írja az alábbiakat: hevernek, megváltásra, a halál. De mi a helyzet „A válasz arra a kérdésvagyis utólagos értea gyermekek halálával, a re, hogy ’mi lesz, definitíbalesetben elhunytakkal, lemadásra szorulnak. ve, Robespierre történelmi a lágerekben, gázkamráksorsa?’, emez előzetes kérban, az atomtámadásban elpusztult tíz- dés megválaszolásától függ: ’van-e a törtémilliókkal? Az ő életüknek – és haláluk- nelemnek értelme?’” nak – vajon adható-e valamilyen utólagos b) Marcel: őt, személyes okok folytán, értelem? végtelenül intenzíven érdekelte az élők és Így hát óhatatlan, hogy a halál értel- a már eltávozottak közötti viszony problémi-hermeneutikai dimenziója valamilyen mája. Ennek során mutat rá egyrészt a tomódon kiterjedjen a fennmaradás, a tovább- vábbélésnek arra a formájára, amely, épp az élés területére is. eltávozotthoz való hűség és tisztelet okán, Ezen a ponton az alábbi alternatívák megmerevíti, mozdulatlanná teszi azt. állnak előttünk: Ilyenkor az élő úgy érzi, hűtlenséget követ1. Heidegger, Camus: nem tárgyalja ezt ne el az eltávozottal szemben, ha bármit is a kérdést, nem foglalkozik a továbbélés változtatna mindazzal kapcsolatban, ami problémájával. volt. Bekövetkezik a holt ember ikonizáció2. A hagyományos halhatatlanságfelfo- ja: a képek, emlékek fokozatosan a bálvány, gás elutasítása: ezt képviseli Bergyajev. a puszta relikvia formáját öltik; ez, bizo3. Itt vetődik fel újból az értelem kér- nyos értelemben, második halált jelent. dése, s ennek az alapján lehet beszélni – Ezzel összefüggésben hangsúlyozza jobb kifejezés híján – hermeneutikai hal- Marcel a hűség, ill. az állhatatosság közötti hatatlanságról. A kiindulópontot a kiváló különbséget; az előbbi, helyesen felfogva, szociológus és kultúrfilozófus, Norbert a dinamikát, a változás lehetőségét is maElias kijelentése képezheti: „mindannak gában hordozza, épp ezért beszél „teremértelme, amit egy ember tesz, abban rejlik, tő hűségről” (fidélité créatrice), s bontja ki amit az másoknak jelent.” Vagyis az érte- belőle a részesedés, odaadás, áldozat, renlem: sajátlagosan másnak/másért-való-lét, delkezésre állás s legfőképp a szeretet kamásvalakire vonatkozás, túlnyúlás a saját, tegóriáit. személyes létezésen. Ez pedig egyaránt voc) Nietzsche: ugyanez a gondolat, az elnatkozhat az élőkre és a már eltávozottak- távozottak elevenen tartása, a hozzájuk ra. fűződő viszony élve tartása elemi erővel A vélemények azonban itt is szerte- bukkan fel a Zarathustra végén: ágaznak. Nézzünk meg ezek közül három „Vége mind a mulatságnak, ti jó táncovariánst. sok: seprő lett borból, elernyedtek a kupák, a) Sartre: ő abból a tényből indul ki, dadognak a sírok. hogy amikor egy ember meghal, Mások Nem röppentetek elég magasra: azt damég élnek, túl-élik őt. Vagyis arról van szó, dogják a sírok: ’Váltsátok hát meg a holtakat! hogy az ember mindig Mások színe előtt hal Miért ily hosszú az éj? Tán a Hold az, mi meg. Ki vagyok terítve előttük, azt tesznek bennünket megrészegít’? velem, amit akarnak, ezáltal mások prédáVáltsátok hát meg a sírokat, ti fölmagasja lettem. „Annak, aki megpróbálja meg- ló emberek, támasszátok föl a holtakat!” ragadni saját jövőbeni halálának értelmét, Mit jelenthet vajon a „dadogó sírok” kiúgy kell felfedeznie önmagát, mint mások fejezés? Talán azt, hogy – nem a holtak, jövőbeni prédáját.” Nem más ez, mint a ha- hanem a holt életek – még most is temetetlott ember hermeneutikai kizsákmányolása. lenül hevernek, megváltásra, vagyis utólagos Igen ám, de a Másik győzelme az Egyik fö- értelemadásra szorulnak.

DISPUTA Főtér

két személy között állt fenn. Jaspers, Unamuno, Marcel, Bergyajev ennek mind részletes kimunkálói voltak.

9

DISPUTA Főtér

Miről van szó ebben a – nyugodtan kinteni. Ha ugyanis az emberiségnek ez a mondhatjuk – planetáris vízióban? Arról, menete olyan irányba fordul, ami eltávolohogy az emberiség – a már nem élő, most dást jelent a korábban posztulált értelemélő és ezután élő tagjai – egy hatalmas, lát- től, akkor ez visszamenőleg is újból értelhatatlan értelemösszefüggést, értelemegyüt- metlenné teheti a korábban éltek életét, „a test képeznek. Ez az összefüggés, amely ér- sírok ismét megnyílnak és dadogni kezdetelem-összefüggés, adhat nek”. Itt tehát olyan folyautólag értelmet egy sok matról van szó, mely soha száz vagy ezer évvel ez…az ember halhatatnem juthat nyugvópontra. előtt élt ember életének, lansága a történelem. Összefoglalva: az ember az egyiptomi csatornahalhatatlansága a történeásó rabszolgának éppúgy, lem. Ha az emberi halhatatmint a földet túró, névtelen középkori job- lanságnak valamilyen értelmet kívánunk bágynak vagy a lágerekbe hurcolt tízmilli- tulajdonítani, akkor ezt – eltekintve a haóknak. Értelmet, tehát azt, hogy nem éltek gyományos, metafizikai túlvilágképektől – hiába. Vagyis az, hogy az emberiség mit csak mint értelem-halhatatlanságot tudjuk tesz önmagával, hogyan dönt önmaga felől, elképzelni magunknak. Az értelemadáshoz adhat utólag értelmet a korábbi életeknek. – az utólagos értelemadáshoz is – ugyanS ez mindaddig fennmarad, ameddig léte- is soha nincs elég késő. „Ha pedig az emzik a Földön értelmet, össz-értelmet gene- beriség elpusztul” – mondja Norbert Elias ráló emberiség. –, „akkor mindaz, amit egy ember valaha Ezt az utólagos értelemadást azon- is tett, mindaz, amiért az emberek valaban nem szabad egyszerű birtokba vétel- ha is harcoltak egymással, s minden világi nek, birtoklásnak, egyszer és mindenkorra vagy emberfeletti hitrendszer is értelmetmegtett, végérvényes értelemadásnak te- lenné válik.”

0

Albrecht Dürer: A lovag és a halál (rézmetszet)

elhárítani, indulnék Miklós felé. De tudom, hogy most valahol – „messze” van. El kell érnem. Hol a táskám? Hol a ruhám? Föl kell öltöznöm. Hol a csomagom, amit vinni akarok neki? Valami jármű kellene, mert nagyon messze van. Szólok, hogy hívjanak taxit. Azt mondják, hogy nem lehet, mert ezt a címet nem lehet megadni. De. Állítom. Már ülök is a taxiban, nagyon nyugtalan vagyok. Valahogy tudom, hogy Miklós körül rumli van, és egyedül van. Ülök a taxiban, de meg kell állnunk valamiért, talán a dugó vagy egy folyó miatt – nem tudom. Nagyon feszült és ideges vagyok. De uralkodom magamon. Talán Nyíredi Éva, aki azt mondja nekem mosolyogva, összeszedve minden erejét, láthatólag szuggesztív akar lenni, el akarja hitetni velem: „Hidd el, hogy meggyógyul, ne aggódj.” Azt gondolom, minek is kell uralkodnom magamon? Elkezd ömleni a könnyem: „Nem az a baj, hogy meg fog halni, ezt tudom. Hanem hogy olyan összevisszaság van körülötte, és egyedül van.” Megint szívszorítással ébredek, kiver a veríték. Már tudom, hogy ez nem álom volt. Hanem, hogy mit kell tennem, és mit nem kell tennem. Másként kell élnem. Egy csomó mindent abba kell hagyni. Így nem lehet készülődni a halálra. * Készítem a halotti toromra a pálinkát. Már négy üveget félretettem. Rá akarom tenni azt a mosolygó macskaképet, amit Annácskától kaptam, és egy szöveget, hogy annak a besztercei szilvának egy részét, amiből ez a pálinka készült, én szedtem a cinteremben. Utánanéztem, hogy miért nevezik cinteremnek. Mert a temető latin nevéből, ciminterium szóból ered. Úgy tudom, azt jelenti: „csöndes hely”. A kidei cinterem csodálatos, a domboldal tetején épült unitárius templommal és a köré ültetett százéves diófákkal. Ezek adják Kide aranyát, kincsét. Meg a csodálatos besztercei szilvafák! Egyegy hamvas, túlérett szilvát fölszedek az őszi fűből, és ahogy szétomlik a számban az íze… a fiatalság, a múlt, az élet, a teljesség érzését adják. Az a szilva, amit itthon

Ahogy a fecske ragadja fel a szalmaszálat

Kijöttem Orosziba. Árad a tavasz, kifekszem a teraszra. Csönd vesz körül. Végre egyszer végig tudtam aludni az éjszakát. Elmondom az álmomat is. Fontos és döntő álom volt. Az első úgy éjfél után, három óra körül lehetett. Sokan vagyunk együtt valahol, ami félig munkahely, félig a klinika, félig a hospice. De nem kórházi környezet. Sok mindent kell csinálni, mert sokan vagyunk. Nem találom a helyemet, nem találom a szobámat, nem találom a ruháimat, pedig föl kéne öltözni, mert indulunk valahova, valakit el kell kísérni. Egy nagy folyó árad, kiszaladok a vízhez, döbbenten nézem, visszajövök. Hol a táskám? Egy betegnek be kell adni valamit. Egy másik beteg jajgat. Valaki haldoklik. Odamegyek hozzá. Látom, hogy nagyon küszködik, és nem tudok segíteni. Fölébredek, érzem a mellkasom körül azt a szorító érzést, amire azt mondja az orvos, pre... hogy is hívják, amikor az ember szívrohamot kap? (De szerintem hason feküdtem, ezért álmodtam rosszat.) Megnyugszik a szívverésem, a légzésem, a hátamra fekszem. Elalszom. Jót alszom, s aztán hajnal felé tovább álmodok. Megint sok ember körülöttem. Vacsorát kell adnom vagy ebédet, nem lehet tudni, hogy mit. Mindenesetre nagy tálak és ételek, amelyek már nem elég frissek. Ki kellene dobnom, nehogy odaadjam valakinek és megbetegedjen. Amit főzök, friss, félig kész van, de más edényekben és tálakban is kész az étel. Viszem, valaki segít. Nem tudunk jól összedolgozni. Hol a ruhám? Ki kéne menjek, de nem tudom, hogy hol a vécé. És akkor meglátom Miklós arcát, ödémás, nagyon rossz állapotban van. Döbbenten nézem. Tudom, hogy ez a halál kezdete. Odavezetem valahova, az arcát nézem, s teszek elé egy tálcán mindenféle finomat. Aztán rohanok tovább, nézem a másik beteget, a következő haldoklót. Próbálom – nem tudom, hogy mit próbálok. Keresem a ruhám, föl kell öltöznöm. Látom, hogy Miklós feje előrecsuklik, és nem nyúlt hozzá az ennivalóhoz. Oda kéne menni hozzá gyorsan. De valaki szól hozzám. Megpróbálom

Polcz Alaine

(naplórészletek 2005-ben)

DISPUTA Főtér

Készülődés az átlépésre



árulnak, nem is szilva. Gyönyörű, de nincs íze. De egy besztercei szilva szépségével, halvány lilájával és hamvasságával sem veheti föl a versenyt, amelyen néha még dél felé is ott csillog a hajnali pára. Ebből a pálinkából van már pár üveggel. Most hozatok soproni bort, Miklós kedvencét. Nem is tudom, hogy a halotti toron, vagy amikor búcsúzom a barátoktól, rokonoktól, hogy is legyen? Mindenesetre a „víg” vacsorán somlói galuskát szeretnék, benne van a végrendeletemben is. És pogácsát, sajtos vagy sós pogácsát a pálinka mellé. Margit készíti, el is fogadta. Zolika lesz a házigazda, nagyon jó vendégfogadó tud lenni. Humorral, kedvesen tudja csinálni, ragyogóan főz, és úgy tud tálalni, hogy csak na. Ő egyszerre alkotó főszakács és pincér és családtag. Írom még, hogy a hidegtálakat vendégek hozzák, a galuskát, a somlóit és a pogácsát Margit, az italról pedig én gondoskodom. Vinnem is kell üvegeket, hogy lefejtsem, ha hozzák Somlóról a bort Németh Feriék (ő vezeti a tesztek készítését Dobán, amit munkaterápiás műhelyben csinálnak a betegek. Már vagy húsz éve).

DISPUTA Főtér

*

12

Elegem van a testemből, összevesztem vele. Persze, könnyű egy ilyen testtel nem azonosulni. Ugyanakkor azt mondja a nővér a kórházban, hogy én vagyok az összes beteg közül az egyetlen, aki azt mondja, hogy meg sem érzi a szúrást. Magas a fájdalom­ inger-küszöböm. Rendben, de félek, hogy romlani fog. „Nem”, mondja biztatón, őszintén. Lehet, hogy őszintén hazudik? Őszintén biztat. Az nem hazugság? De milyen jólesett. Ha tudnék bízni abban, hogy nem leszek nyűgös, nyavalygós. Mintha máris kisebb volna a türelmem a testemmel. Megy a régi nóta. Készülök a halálra, és folyton élni akarok. És teszem akkor is, ha feküdnöm kell a lumbágómmal, ha véres a székletem és hányingerem van. Kikészítették a gyógyszerek a gyomromat. Ez már a harmadik antibiotikumos kezelés egymás után, és mindig jön valami újra. Okosan küzdök ellene? Nem pontosan arra figyelmeztet a testem, hogy most már velem törődj? * Nagyon nehezen halnak meg, akik munkához szoktak, mert abbahagyva a munkát vagy azonnal meghalnak, vagy szenvednek a tétlenségtől. Én nagyon tudok szenvedni. Nem attól, hogy nem csinálok semmit – azt tudom élvezni. Hanem annak tudatától,

hogy mennyi mindent kellene csinálnom. Ezt kellene elengedni. De annyira gazdag az élet, és Miklós is mindig hoz valami új tennivalót! Most az új könyve. Nem olyan egyszerű egy könyv. Ez a halála óta a harmadik vagy negyedik, amit csinálok – természetesen másokkal együtt. Én csak besegítek. Erről jut eszembe, hogy Irénke testvérem az utolsó stádiumban, amikor már haldoklott a kórházban, a betegtársaival minden nap utaztak. Gondolatban. Este megbeszélték, hogy hova mennek, aztán egyik is, másik is elképzelte a részleteket, s reggel mesélni kezdték egymásnak. Így utaztak a halálba. * Az olyan jó, de hiba is, hogy az ember fiatalon keveset tud az öregségről. Az öregeknek nem jó, hogy a fiatalok nem értik őket. Kettészakadt a világ. Ha a fiatalok együtt élnének az öregekkel, ha megtanítanák őket, talán jobban tudnának bánni velük. És másként néznék az életet. Ma a társadalom már igyekszik jobban ellátni az öregeket. Kis rezervátumokba: nyugdíjasok otthona, idősek otthona, szeretet háza fogadja be őket. A többieket krónikus osztályon, elfekvőben helyezik el: nyolcan-tízen egy szobában. Az egyik nyög, a másik hangosan beszél, a harmadik horkol, a negyedik imádkozik, az ötödik káromkodik, a hatodik magában beszél, a hetedik a látogatójával. Így a hét, és a hét napja. Ez a készülődés a halálra? Ha sok pénzed van, akkor természetesen nem elfekvőben vagy (ott észre sem veszik, ha valaki meghal). És nem is a krónikus osztályon. Itthon is kezdődik a „hotel-szolgálat”, csak akkor meg nem hagynak meghalni. Adják az infúziókat, transzfúziót, ezt, azt, amazt, s ha meg is haltál, resuscitálnak. Bitó Laci szerint (aki mint kutatóorvos, közel negyven évet Amerikában élt) a kórház addig dolgozik a betegen, ameddig a biztosításából telik. Ha elfogyott, hagyják meghalni. De addig mindent megtesznek – így tudnak pénzt keresni. * Bitó új könyvében az eutélia törvényi szabályozásáért, bevezetéséért száll síkra: aminek az a lényege, hogy az ember fölkészülve vállalja a halált. De nem nagyon írja meg a fölkészülés módját. Különben ragyogó könyv. Az eutélia azt jelenti, hogy először megbeszéled döntésedet az orvosoddal, aztán elbúcsúzol, és az injekciót (amiben először valami nyugtatót, aztán altatót,

* Néztem sorban, akik fontosak voltak nekem, mi lett velük. Apám, aki egész életében csalta anyámat, hogy végezte az életét? Három-négy házasság, párhuzamosan még szeretők. De nobilis tudott lenni lélekben. Ő adta az életre szóló leckét, ami annyi mindenen átsegített. Például, mikor a testvéreim gúnyoltak, hogy csúf vagyok (ők gyönyörűek voltak, én meg egy kis nyápic), azt mondtam: „Nem baj, én okos vagyok.” „Nem, te buta liba vagy!” (Valóban liba volt a becenevem.) „Nem baj, de kedves vagyok.” Mire mondták: „Nem, te tetves vagy.” (Mert tényleg, egyik osztálytársamtól kétszer kaptam tetűt.) Erre utolsó mentségként azt mondtam: „De ügyes vagyok.” „Neeem, te rühes

vagy.” (Valóban, egyszer rühöt is kaptam ugyanattól a lánytól.) Mire bementem elkeseredve Apához. Elmeséltem, elkeseregtem a bánatom. Ő végighallgatott, rám nézett, és azt mondta mosolyogva: „Nem baj, én szeretlek.” Ahogy mondta, abból megtanultam egy életre, hogy mindegy, milyen valaki, lehet szeretni. Nem fontos, hogy én milyen vagyok, ha valaki szeretni tud – és majd én is tudjak így szeretni valakit. Aztán Apám, amikor minden szerelem elhagyta, és már nyolcvanéves elmúlt, hazaköltözött. Anyám „kiápolta”. Így mondják Erdélyben. Micsoda lekötöttség volt. Tíz napig haldoklott, eszméletlen volt. Az orvos erősítette a szívét. Hiába mondtam, ne tegye. „Kötelez az esküm”, mondta szomorúan, és beadta az injekciót. Apám hörögve, eszméletlenül kínlódott. S egyszer, mikor Anyám mosdatta, Apám megfogta a kezét, tétován a szájához vitte és megcsókolta. Anyám is meghalt, de tizenöt évig zsarolt azzal, hogy „most fogok meghalni”. Nehéz volt. Azt akarta, hogy hagyjam abba a munkát, csak vele legyek. Már az orvos is tudta. Mikor Amerikába akartunk elutazni, rosszul lett. Rohanni akartunk érte, hogy mentőkkel hozassam Budapestre. Juhász Pali, az akkori jó barát, remek ember, neurológiai professzor, pszichiátriai tudással, azt mondta: „Alaine, garantálom, hogy a Mamát épen találják. Csak megijedt, hogy elmennek Amerikába (miatta már le akartuk mondani az utat). Utazzanak el nyugodtan.” Amikor a mentőkocsiba beemeltük Anyámat, még odaszólt, hogy „az uborkás üvegeket is rakjátok be!” Télire tett el két nagy üveg finom savanyúságot, nagyon szerettem. Nehéz volt Anyámmal, de erről majd máskor. Az a fontos, hogy mellette lehettem, amikor haldoklott. Hirtelen felült, átölelt. A szemembe nézett. Átölelve tartottam, ameddig megüvegesedett a tekintete. Akkor visszafektettem. És Róza néniék, akiket úgy szerettem! Miklós bácsi, a vándorkőműves. Hét végén érkezett meg egy nagy hátizsákkal, mindig hozott a gyermekeknek valamit. Ott nyaraltunk náluk, Vízaknán. Annak idején még a hegy tetején laktak egy pici házban, egy szoba-konyhában. Róza néni rákban halt meg, iszonyatos szenvedések közepette. Anyám lement ápolni, már nagyon öreg volt, de vissza kellett jöjjön, lejárt a vízuma, hiába könyörgött Róza néni: „Zsuzsika, gyere vissza.” Aztán nem tudom, ki ápolta. Miklós bácsi volt mellette. Ordított, nem tudott ápolni, mindenkit elűzött a háztól.

DISPUTA Főtér

végül a mérget kapod) infúzió formájában adják be. „Nincs semmiféle más biztos módszer?” kérdezem Lacit. „Nincs. Csak ha erre képesített orvos, infúzióba készítve, szabályosan adagolva adja be az injekciót.” „Vagyis nincs biztos módszer arra, hogy ha mindent elrendeztél és másoknak már csak a terhére vagy, bevegyél valami mérget?” „Ezért kell harcolnunk az eutélia bevezetéséért.” „És mit gondolsz, ismerve a magyarországi törvényeket, én meg tudom várni, ameddig bevezetik nálunk? Hiszen nem is az aktív eutanáziával, hanem a passzívval, már a kezelés megtagadásának jogával is mennyi probléma van. Tudod, hogy ezért küzdöttem, a Living willért, és állítólag te is mondtad egy interjúdban, hogy én vagyok az az asszony, aki ki tudta harcolni, hogy a férjét hagyják meghalni, és levegyék a készülékről (talán még a nevemet is mondtad). Hogy legalább azt érjük el, amit a közjegyző is mondott nekem: ’Ezt a lehetőséget tudom én, mert hozzám adtad be hitelesíteni a kérelmet (amit ráadásul kétévenként meg kell újítani), és tudod te, aki végigjárod ezt az utat. De nem tudja a nővér, nem tudja az orvos, nem tudja a beteg, a családtag, a társadalom. Hiába van itt a rendelet’.” Ezen kívül, ki képes kiharcolni ezt az adott pillanatban? A Living willben az van, hogy ha a betegségem egyértelműen végzetes, a szenvedéseim nagyok, vagy az emberi méltóságomat nem biztosítja a hátralévő idő, akkor minden aktív kezelés beszüntetését kérhetem. Ez a kezelés megtagadásának joga, ami egyúttal már passzív eutanázia. Na jó, elértük ezt a rendeletet, de keresztülvinni nem tudtuk. Ezzel akartam még foglalkozni. Sürget az idő. Illetve az időhiány.

13

Azt mondják, a temetésen egy fához kellett kötözni, mert utána akart ugrani a sírgödörbe. Aztán Miklós bácsi is meghalt, vagy megölték, nem lehet tudni. Benne van a Karácsonyi utazás című könyvemben a temetése. Meg a jó barátok: Nemes Nagy Ágnes és a házasságuk. Hogy halálig szerette Balázst. Ágnesről én gondoskodtam a betegsége idején. Nem akart, nem tudott meghalni. S mikor utoljára föléje hajoltam, fölszikrázott a szeme: vajon mit akart mondani? És a többi barát, akik fontosak voltak. Meghalt Bernáth Márta. És Putyi is. Benne van az új könyvemben (Kapcsolatunk az eltávozottal), mikor elmeséli a férje halálát és temetését. Mikor Ágnest öltöztettük, elhívtam Pankát, a gyerekkori barátnőjét. Ott ült a lábánál, s fogta a bokáját. Egy nyakláncot tettem föl, nem tudom, milyet és miért. Nem volt nyakláncszerető Ágnes. A lépcsőn egy lepedőbe csavarva vitték le. Nem szabad lifttel levinni a holttestet. Lent várta a koporsó. Az Apám halottszállító koporsója véres volt. Gyorsan adtam egy lepedőt. Anyám kérte, hogy hozzam vissza a lepedőt. „Hagyd Anyácskám”, mondtam. Anyám nem láthatta a szállítókoporsó belsejét. Egy napig otthon tartottuk. Ezt kérte. Anyám, Apám, meghaltatok. S amikor Anyám halálát elmondtam telefonon Egon bátyámnak, aki útban volt Kolozsvár felé, még bevezette a kocsit a szülővárosunkba, aztán meghalt. Egyszerre temettük őket. Nagyon nehezen tudtam megszerezni és visszahozni Kolozsvárról a holttestét, ezt is megírtam már.

DISPUTA Főtér

*

14

Életemben egyszer voltam bálban, egy álarcos bálban, és a fiúk megkérdezték, úgy emlékszem a kémiatanárnőmet, hogy mit szólna, ha egy növendéke is itt volna? Azt válaszolta: „Az már a jövő héten nem volna a mi növendékünk”. Így aztán éjfélkor hazamentem. Dőry Ferkó kísért haza, nem volt messze tőlünk a New York palota. Aztán küldött egy lapot: „Távozása által üresen maradt szívemet küldöm maga után.” Ez volt a fiatalság. Ő is meghalt. Hogy haltak meg sorban? Örkény halála. És a jó barátok? Bernáth Márta halála rettenetes volt. Hosszú-hosszú agónia, és nem tudtuk, hogy lát-e vagy nem, mert nem tudta lecsukni a szemét, ettől fátyolos hártya alakult ki rajta, s az fedte a szemét. Nem tudtuk, hogy hall-e, mert nem tudott beszélni.

Megbénult. Ott aludtam éjszaka, vele egy szobában, hogy a család tudjon pihenni. De Márta nem tudott meghalni. Talán, mert a fiai nem voltak mellette? Úgy intéztem, hogy a férje legyen mellette. Se én, se más. Az ölembe vettem: „Ne félj átlépni.” Azon az éjjelen Márta végre meghalt. Zsidó volt. A temetésénél, mikor már mindenki elment, azt mondta a férje, Pista és a fiai (mert csak Miklós meg én maradtunk még ott), hogy énekeljük el a Himnuszt. Magyar volt, ateista volt, tiszta volt, és jó. Jobb, mint én. Nehéz volt elveszteni a barátnőket. Vajda Julikát is. Utolsó este Julika azt mondta: „Te úrrá tudtál lenni a betegségeden, meggyógyultál. Én nem tudok.” Mikor masszíroztam, azt mondta: „Ez jó.” A maszszírozás az utolsó, ami jó a haldoklóknak. Milyen jó, hogy megtanultam. Mikor Miklós már olyan nagyon beteg volt, a halála előtt pár nappal is, bármire kérdeztem, hogy jó volt-e, csak a masszírozás volt az. * Miklós halála és az életünk, s aztán majd az én halálom. Hm. Akikhez ragaszkodtam, akikkel együtt éltem, már majdnem mindenki elment. Már nem él a családomból senki. Csak a fiatalok. A következő, és azt követő generáció. A gyermekkor; a nagynénik és nagybácsik. Hogy haltak meg? Úgy tűnik, az előttünk lévő generáció, anyám, aki a nagymama halálát annyiszor elmesélte, még tudta, mit kell tenni a haldoklóval. Talán ezért, és a háborús élményeim miatt tudtam később könnyen dolgozni haldoklókkal. Meg aztán Kidében is láttam az otthon haldoklókat. Harminc-negyven éve foglalkozom tanatológiával. De most nem erről van szó, most a halottaim sorsát követem. Egon: három rossz házasság. Még Ilonával volt a legtűrhetőbb. Azt mondta, „Ne búsulj, kicsi húgom, szép volt az utolsó három évem.” A második vagy harmadik infarktusba halt bele. Ilona a halála után sokat követelt, a háromévi házasság után is érvényesítette a jogait, így kevés maradt a gyermekeknek. Egon a gyermekeivel volt boldog. És Iván bátyám? Azt gondolom, rengeteget számít, ha jó feleség van az ember mellett. Ilust, aki szült neki három gyereket, menekülés közben hagyta el. Mentek Németországba, akkor egy hétig is utaztak az emberek, és nem a felesége, hanem a szeretője mellett aludt éjjel. Aztán Ilus az egyik állomáson kiszállt a három gye-

* A sorsok. Meghalt Mérei Ferenc, nagyon fontos mesterem, aki úgy le tudott teremteni. Ballay Judit még él, ő a másik, a nagyon kedves mesterem. Az unokái gólyaülésben hozták föl hozzám, amikor legutóbb meglátogatott. Már nem tudott járni. Judit csodálatos teremtés. Gyermekpszichiáter. Ő mondta: „Anyám, mint papfeleség, három falut tudott gyógyítani. Engem egy kicsit megzavart az orvosi egyetem, de aztán magamhoz tértem.” Tudta, hogy mit

jelent a szülő magatartása, az életkörülmények, az életmód, a gyermekek reakciója, az alvás, evés, a betegségek mögött mi van, alatta, fölötte. Ember volt a talpán. Tőle vált el Juhász Pali, aki anyám kezelőorvosa volt, nekem is jó barátom. Juhász Pali rákban halt meg. Nem mondták meg neki. Fölnyitották, inoperábilis volt. Egy sakkparti közben halt meg. Akkor már elváltak. Juditnak öt gyermeke született Palitól, fölnevelte őket, az orvosi munka mellett. Örkény halála. Utolsó előtti este benn voltam, tökéletesen fegyelmezett, figyelmes, udvarias volt. Azt mondta Zsuzsának: „Kísérd ki!” – úgy is kikísért volna. Mosolygós, kedves volt, de már tudtam, ismertem a haldoklókat. Azt mondta még csöndesen: „Hívtam Miklóst, de nem jött be.” Utólag tudtuk meg, hogy mennyire jó barát volt, és szerette Miklóst. Nekünk úgy tűnt, hogy mindig akkor hívnak minket, ha csak mi vagyunk, és nem akkor, ha társaság van náluk. Hogy talán a társaságuknak idegenek vagyunk? Az ember sosem ismeri föl a helyzetet. Aztán Zsuzsa gyásza. Ragyogó tanulmánykötetet írt. Nekem is segített, mikor azt mondta: „Ha foglalkozom a hagyatékkal, akkor könnyebb, az jó.” S tudtam, ha foglalkozni fogok a hagyatékkal, az jó lesz. Rálátása van. De nehezen jött ki a gyászból. Aztán jött Gyuszi. Miklós temetésén ő készítette a filmet. Meg kell már nézzem! Örkény is szépen tudott meghalni. Kettő kell: aki meghal, és az asszony, aki mellette áll. S ha az asszony hal meg? Hogy áll a férfi mellette? Melyik férfi tud ápolni? Mosdatni, etetni, a halálról nyugodtan beszélni, kezét megfogni, szemét lezárni? Melyik férfi tudja felkötni az állát, lemosdatni és felöltöztetni a holttestet? Pedig az úgy jó. * Új önkéntesek dolgoznak a hospice-ban. Úgy elnézem, milyen lelkesen mennek segíteni a haldoklónak, és örülnek, hogy ők tudnak segíteni, miközben sejtelmük sincs arról, hogy mi kell a haldoklónak. Még én is, aki régi hospice-os vagyok (én indítottam, és annyi haldokló mellett voltam már, anyám is a karomban halt meg, és így tovább), csak most jövök rá arra, hogy menynyire zavar a másik ember gyors ritmusa, ha rosszul vagyok. Ezt sokszor meg is írtam. Tudom, hogy úgy kell odalépni a haldoklóhoz, hogy leveszek a gyorsaságomból, az életvidámságomból, az erőmből. Nem arról van szó, hogy én magamat viszem oda. Hiszen tudtam is. Hanem hogy igazában mit is kell csinálni? Amikor az ember már nem

DISPUTA Főtér

rekkel. Szász volt, tudott boldogulni. Mint menekült, kapott segélyt, később lakást is, kinn akart maradni (a szászoknak ki lehetett akkor telepedni). Ezeknek utána Iván biciklivel bejárta fél Németországot, és megtalálta. Mesélte Ilus, hogy épp állt a szobában, esteledett már, s mikor kinézett az ablakon (egy asztalos udvarolt neki, el is vette volna), látja, hogy jön Iván a biciklivel. Hazahozta. Szült még egy gyereket, Ágit. Aztán megint elhagyta. Keresgélt, keresgélt, feleségeket hozott és szeretőket is, hogy ez jó lesz, vagy az lesz jó. Mondtam neki: „Édes bátyám, ne hozd el hozzám őket. Akkor hozd majd el bemutatni, ha igazán szeretsz valakit.” S akkor jött Emese, akit hirdetésre talált. Emese nem volt szép, nem volt fiatal, nem volt gazdag. De még nem jött el hozzánk bemutatkozni. Iván utazott valahova, és kivitte az állomásra Miklóssal, hogy ismerjük meg, mert őt már komolyan választotta. Emese hűvös volt és tartózkodó. Ő lett a feleségek gyöngye. A sógornők gyöngye. Gyönyörűen tűrte Iván öregedését, kiápolta, szerette, gondozta, törődött vele, minden szeszélyét eltűrte. Iván úgy halt meg a kórházban, hogy beszélgetés közben a szomszédja észrevette, hogy nem fejezte be a mondatot. „No, Ivánka?” Aztán odament, megnézte a nővér, meghalt. Emese ma is gyászolja. Edit nővérem is kiápolta a férjét. A férje halála után néhányan különböző számlákkal jelentek meg, kiderült, hogy voltak szeretők is. Egon azt mondta, hogy nem köteles fizetni, jogilag megkérdőjelezhető. Edit azt mondta: „Nem. Eladok valamit, és kifizetem. Senki se érezze úgy, hogy tartozom, ha igazságosan követel, ha nem”, s mosolyogva kifizetett mindent. Kiskata húgom volt a kedvenc unokája. Edit volt a legkedvesebb testvérem. Anyámmal egyidős, apám első házasságából. Szerettük egymást, sokat tanultam tőle. Ő tanította azt: „Bármi történik, bárki a vendéged, bárhol is van a férjed, sose teríts úgy, hogy az ő terítéke nincs az asztalon.”

15

egyszerűen segítő, mert észreveszi, és meg is döbben azon, hogy nem tud segíteni. Milyen nehéz hosszú ideig haldoklókkal dolgozni! Mert van ilyen, van olyan haldokló. Van, amelyik hálás, van, amelyik visszautasító, van, amelyik bezárkózik. Mert ha jön egy pillanatnyi rosszullét, és ha már nem ők a csodálatos segítők, gyorsan lekopnak, más munkát választanak. Emlékszem, a gyásztanfolyamra senki se jelentkezett a saját gyászfeldolgozása miatt. Mindenki gyászolókat segítő akart lenni. Aztán kiderült, hogy mindegyiküknél egy súlyos, fel nem dolgozott gyász, veszteség vagy trauma van a segítő szándék mögött. Van itt egy lényeges dolog, ami a segítők magatartásához, a betegséghez tartozik, és erről mindig eszembe jut Krisztina, aki ideális segítő. Ő volt mellettem, mikor Miklós utolsó heteit éltük. Aztán elment tőlem, és Szenes Zsuzsához ajánlottam, akiről tudtam, hogy hamarosan meg fog halni, hiszen áttétes májsorvadása volt. Krisztina őt is tökéletesen el tudta látni: mert nem fél a haldoklótól, emelni és mosdatni tudja őket, és tálalni meg etetni is. Krisztina egyszer azt mondta nekem: „Alika, én vagyok a fekete angyal. Ahova megyek, mindig meghal a beteg.” Mondtam nevetve: „De Krisztina, ez azért van, mert mindig olyan helyre ajánlom. Tudom, hogy ezt a nehéz munkát nagyon jól végzi, és oda küldöm, ahol ezt meg is tudják jól fizetni. Csak maga nem hiszi el nekem, mikor mondom, hogy ez a beteg is gyógyíthatatlan.”

DISPUTA Főtér

*

16

Mi van a mai öregekkel? Mennyit panaszkodnak, mennyit panaszkodunk. Relatíve jó dolguk van. S az öregek otthona? Nagyon szépeket is láttam. Az elfekvők? Azok rettenetesek. Ha fiatal lennék, ha erőm volna, akkor az „elfekvők” életét próbálnám átalakítani. Sok mindennel lehetne segíteni, ha volna erőnk és türelmünk, s ha mindig fölismernénk, hogy mit és hol kell segíteni, hogy mit lehetne csinálni. Sokat gondolok erre, és nagyon fontosnak tartom Miklós versét: „Barátaim a bölények / Csapásaik a pusztán nyílegyenesek, mint a kifeszített kötél, száz meg száz egymás mellett. Hóviharban, ha az ügy reménytelen, nem trappolnak tovább ész nélkül, öszszeesésig. Megállnak, s megvárják, míg ellepi őket a hó.” El kell eldöntenem, hogy mikor hagyom abba a trappolást. Vajon a csapásaim nyíl* Mészöly Miklós: Egy halott leányhoz, Esti térkép

egyenesek, mint a kifeszített kötél? Nem hiszem, de lehet, hogy távolról úgy tűnik. * Gyorsan fölkelek, hogy a gyógyszerek bevétele és az első rosszullét után egy húszperces fekvéssel tudjam kiegyensúlyozni magam. Ha nem, szédelegve indulok útnak. A kutyafáját ennek az életnek! Útközben azon gondolkozom, amit a halállal kapcsolatban írok, hogy talán majd könnyedén elragad. Valahol rezonál bennem Miklós egyik versére: „Úgy vitt el a halál, / ahogy a fecske ragadja fel a szalmaszálat / Remélem, nem bántott nagyon / s csak a természetes forgóidnál hajlított meg, / hogy a fészek falához odasimulj.”* Csak én érzem olyan mélynek a rokonságot? Valóban rokonság ez az ő gondolata és az én gondolataim között? Aztán a következőt találom a Kijegyzésekben, amit mindenképp be akarok venni: „Az öregséggel együtt érkezik a gyász, az élet kaleidoszkópja már nem vonzza úgy az embert, nem vár több csodát; ezt a fázist túl kell élni ahhoz, hogy eljöjjön az öregkor vidámsága.” * Ma rájöttem, hogy másokkal a halálról beszélgetni csak mint nem félelmetes dologról lehet. Nem megértésért könyörögve, és nem azért, hogy mindenképp rávegyem őket, hogy erről merjenek beszélni velem, hanem csak könnyedén, derűsen. Vagy távolítással, de nem túl erős fekete humorral (azt is lehet, de csak kivételes emberekkel), hanem derűs, rezignált humorral. Vagy pedig, ahogy útközben még eszembe jutott, reálisan elmondani, hogy így meg így gondolom, így meg így legyen majd a temetésem. Mondtam is Emesének, hogy majd szórják szét a hamvaimat. De mindezt olyan mindennapi hangon, mintha csak arról beszélnénk, hogy mi legyen ebédre. Különben nem kevésbé aktuális téma. (Időnként.) * Rettenetes álmom volt. Miklósnak mind a két lába külön volt a testétől, mintha műlába lett volna. A fejét három-négy példányban láttam, és az is mind kisebb és kisebb, lassan kétdimenziós lett. Össze akartam rakni a fejét, a különböző részeket, hogy megint háromdimenziós legyen, hogy a három arc újra egy legyen. És vittem a kezemben, rohantam, orvost keres-

* Nagyon vágytam már kijönni a reumaosztályról, haza akartam jönni. Nyilván, mert túl sok volt a kezelés, és nem volt meg az igazi magányom. Éjszaka is mindig történt valami, fölébredtem. Délután sem tudtam aludni. Persze, lehet, hogy ez csak magyarázat, mindenesetre egy reumánál hosszú kezelés után kiderül, hogy úgysem lehet segíteni, maradnak a fájdalmak. Vasárnap, már otthon, arra gondoltam, ha tetszik, ha nem, elmegyek sétálni. Semmi kedvem nem volt hozzá, de nem akartam magam elengedni. Elindultam. Úgy döntöttem, akkor is, ha már sötét van. Átmentem a parkon (a park elég rossz­hírű), a kutya se járt arra, illetőleg egy kutya volt rajtam kívül. Kölcsönösen megijedtünk egymástól. A közeli templomablakban fényt látok, bemegyek. Mise, csöndes mise. S miről beszél a pap? Az öregedésről. Öregség, betegség, halál. Tulajdonképpen egy meditációt mond el, a könyörgés lényege: „Segíts uram, hogy őszintén, szívből tudjunk meditálni az öregségről, a betegségről és a halálról.” Utána mondott egy tökéletesen jó és felkészült beszédet. A kutyafáját, ez mindent tud az öregségről és betegségről! Elmondta az öregedés hibáit, hogy miket követ el az ember, és hány típusa van. Ennyire benne van már a levegőben, vagy ilyen fölkészült ez a pap? Sajnos, a halálról már a szokott sablonszöveget mondta. * Nem szabad úgy meghalni, hogy viszályt hagyok magam után. A dolgaimat rendbe tenni természetesen nagy munkát jelent, de a munkán kívül ez is a készülődéshez tartozik. A végrendeletnél egy kicsit szebb és jobb rész a temetés. Azt már végiggondoltam, hogy egyszerűen hamvasszanak. Az a kívánságom, hogy a Miklós sírköve melletti kis madáritatóba szórjanak majd egy marékkal a hamvaimból. Persze, lehet, hogy eleinte ennek a madarak nem örülnek, a hamvak íze ki* Erdélyi népköltés

csit megváltoztathatja, de aztán a szél és az idő úgyis kihordja, s ott lesz a tiszta itatóvíz. Azt se bánom, ha két nap múlva kilocsogtatják a sírkő mellé a földre, s akkor megint tiszta lesz a madarak itató vize. A többit Kisorosziba, a malomkő mellé szórják, ahova Miklósét. Harmadrészt a Dunába, az leviszi majd a tengerhez. Lehet, hogy luxus, mindenesetre én szeretnék egy víg lakomát is. De ez még fogalmazódik bennem, hogy is csináljam? Mindig eszembe jut az a pár sorocska: „Adjon Isten nékem egy jó vígvacsorát / vígvacsora után csöndes mulatozást, / szép piros hajnalban világból kimúlást.”* * Hogy lehet felkészíteni az embereket a halálra? Tulajdonképpen az ember úgy tud készülni a halálra, hogy ha arra, ami előtte, közben, alatta és utána van, és amit maga után hagy, arra van egy modellje. Mindig tudtam, illetőleg tudtam, aztán tanítottam is, hogy a középkorban mindenki összeszaladt: a család, a rokonok, még a karon ülő gyermekeket is hozták a haldoklóhoz. Megvolt a szertartása, a rítusa a haldokló búcsúztatásának. Tulajdonképpen egy jó búcsú, egy jó haldoklás kárpótolhatott a rossz életért. Mert, ha csak egy pillanatra is, magaslatra tudott lépni, és át tudott valamit adni. Mert a végrendelkezés nem azt jelentette, hogy mi legyen a vagyonommal, hanem tanácsokat, áldást adtak, és végső búcsút vettek. Jó lenne ezt ma is megvalósítani. Most, ahogy diktálom, jutott ez eszembe. Búcsúzni, tanácsot adni, áldani, és az anyagiakról is hagyatkozni: ezt tették régebben, a Bibliában is szó van róla, és ezt tették a középkorban is. Mára elfelejtettük. Elfelejtettük, hogyan kell készülni a halálra, mert annyira félünk a haláltól. Mert nem szocializálnak minket gyerekkorunktól kezdve a halálra. Úgy tűnhet, nekem könnyű a készülődés, mert tanultam, mert láttam, mert olvastam, mert hiszek. De mégis, látjuk, hogy milyen nehéz is. Eszembe jut, amikor gyászmunkának nevezzük a gyász folyamatát, hogy a készülődés is hasonló munka: öröm és fájdalom is, figyelem és tevés-vevés a külső és a belső készülődés az átlépésre. * Picasso harmadik vagy negyedik felesége, Francoise írt egy könyvet, Életem Picassóval. Abban olvastam, hogy volt egy spanyol

DISPUTA Főtér

tem, nem találtam, aztán kórházat kerestem, nem találtam, aztán megtaláltam, és rátettük a futószalagra, ami azt jelenti, hogy várni kellett. Úgy éreztem, ezt nem lehet, hogy elveszítem, és nem tudok segíteni rajta. Valami szétesik darabokra, valami eltűnik egészen. Más lesz, és én nem teszem meg azt, amit kellene.

17

házvezetőnője, aki időnként, titokzatos módon eltűnt. Mikor kérdezték, különböző meséket mondott, hogy hol volt, miért kellett elmennie váratlanul. Míg egyszer egy sötét gödörbe lépett, s eltörte a lábát. Így derült ki róla, hogyha a falujában valaki haldoklik, akkor mindig őt hívják. Ilyenkor leül a haldokló mellé és elkezdenek beszélgetni. Órákon át beszélnek, végigveszik az életét. Bosszankodnak, haragszanak, sírnak, megbocsátanak, gyűlölködnek, feloldják a gyűlöletet, embereket hívnak oda, búcsúzkodnak, s végén azt mondja ez az asszony: „Mire befejezzük, már lehet is jönni kiteríteni”. Akkor már nyugodtan meg tud halni. A pszichológiában ezt „életmérlegnek” hívjuk. Tanítjuk is. Én is láttam, többször írtam erről, hogy elemi szüksége, nem elemi, atavisztikus szüksége az embernek, hogy végigvegye az életét: miért éltem, mit csináltam, milyen hibát követtem el, mit tennék másként? Mi volt jó, mi volt rossz? Fontos megbocsátani és bocsánatot kérni, Istennel helyére tenni a dolgokat. Ez nem olyan könnyű. Többször leírtam, hogy ha egy kisgyermek kért, üljek le az ágya mellé, és mondjam el az életemet, akkor tudtam, hogy meghalni készül. Mert aztán ő is elmondja a kicsi életét, milyen volt, ki bántotta meg: egy rossz mondat, amire emlékszik, vagy az igazságtalan fülhúzás, egy olyan keserűség, amit mi alig értünk meg. És azt is elmondja, mi az, amit szeretne. Ahogy elmondja, könnyes szemmel emlékezve, akkor ő is megszabadul. *

* A hitünkkel is megküzdeni. A tapasztalat az, hogy összeomlik a gyönge, a vasárnapi hit, amikor az ember szembekerül a halállal. És akkor vagy meg tud újulni, mert meglátja a lényeget, vagy elvész az is, ami addig volt. Még nem tudom megfogalmazni, nem tudom elmondani, hogy mi történik. De valami történik, valami megindult bennem. Minden megszokott imamódot szétvetek, elhagyok. És nem tudok imádkozni. Nem is jó szó, hogy imádkozni, mert mást jelent kapcsolatba lépni a Teremtővel. Van úgy, hogy hirtelen, meglepetésszerűen mégis tudok! (Milyen üres szó, hogy „tudok”.) Tiszta szívből, egy pár pillanatra ki tudok szakadni innen. És milyen lesz kiszakadni végleg? Hová, mibe lépünk át? Van az átlépésnek egy földi része, amiről már annyit beszéltem, hogy mit hogyan kell tennünk. De hogyan akarom majd az utolsó napokat? Akarom-e? Lehet egyáltalán akarni? Lehet akarni, de hiábavaló. Akkor hogyan szeretném? Hogy tudok fölkészülni, hogy úgy tudjak átlépni, ahogy szeretnék?

DISPUTA Főtér

Tudni kell helyére tenni az életünket. Magunkat és a tárgyainkat is. Éppen ma olvastam, mindjárt megkeresem a verset, hogy a tárgyak nem ismerik az időt. Em-

lékszem, Ágnesék idézték mindig Babitsot: „Sunt lacrimae rerum”. Olyan különös, hogy a tárgyak túlélnek bennünket. Mert a tárgyaknak megvan a saját életük. De a tárgyak további életéről is gondoskodni kell. Amiről részben a végrendeletnél volt szó. No és az állatok. És a növényeink? Búcsúzunk a földtől, a virágoktól, a növényektől. A családtagoktól és barátoktól. És akik meghaltak, azokkal milyen a kapcsolatunk? Hiszen az életük és a mi életünk nagy része erről a kapcsolatról szól, különösen, ha megöregedtünk. Úgy gondolom, minden halálra készülődésnek ez az útja. Ezt kell végigjárni.

18

Mors (halál) és Vita (élet), embléma (Schmid: Mintakönyv, 1909)

Kitüntetettek

A „Szabadság hőse” emlékérmet azok kaphatják, akik 1956 októberében, majd a megtorlás idején is kiálltak a szabadság, a nemzeti összefogás és az emberi méltóság mellett. Az elismerést húsz debreceni kapta Sólyom László köztársasági elnök megbízásából. A díjazottak: Bényi Árpád, Biczó Gyula, Bíró Lajos, Darin Sándor, Deli Kálmán, Dózsa Ernő, Győri Elek, Kedves György, Kondor Zoltán, dr. Kovács Béla, Kurusa Ferencné, dr. Lázár Imre, Mervó Zoltán, dr. Nyilas Sándor, Révész Péter, Sass László, Surányi Ferenc, Székelyhidi Ágoston, Szilágyi Gábor, Simon György. A kulturális élet, az irodalom és a művészetek terén kimagasló alkotói tevékenységért, a társadalomtudományokban és a közművelődésben maradandó értékeket teremtő munkáért, illetve átfogó életmű elismeréseként a Csokonai-díjat hárman vehették át: dr. Bitskey István irodalomtörténész, egyetemi tanár, Burai István, grafikusművész és a Maróthi György Pedagóguskórus. A Hatvani-díjjal azokat jutalmazzák, akik Debrecen fejlesztéséért a természettudományok, a gazdasági élet, az egészségügy, a szociális tevékenység, az idegenforgalom vagy a környezetvédelem területén kiemelkedő tevékenységet végeztek A díj egész életmű elismeréseként is jár. Idén ezt dr. Csizmazia Zoltán professzor és dr. Záborszky Zoltán professzor kapta. A Hajós Alfréd-díj azoknak szól, akik a versenysportban, a szabadidősportban és az utánpótlás-nevelésben, a sportvezetői, edzői szakterületen magas színvonalú munkát végeznek illetve azok a sportolók kaphatják, akik kimagasló eredményt értek el. Adható továbbá azoknak az egyéneknek és szervezeteknek is, akik a testnevelés és a diáksport terén éveken keresztül kiemelkedő sportszakmai és oktatói munkát végeztek és maradandó értékeket teremtettek. Az idei díjazottak: Fekete Zsolt (cselgáncs), Nádházi Sándor (úszás). Idén először osztották ki a Borsos József-nívódíjat. Az elismeréssel azokat tüntetik ki, akik építész tervezőként, kivitelezőként vagy építtetőként közreműködtek a Debrecen építészeti arculatát meghatározó, gazdaságosan megépített, igényesen, magas színvonalon, értéknövelő módon megvalósult új, illetve rehabilitált lakó- és középületek, valamint ipari épületek létrehozásában. A díjat Kováts András építész vehette át. Az ünnepi közgyűlésen rehabilitálták a debreceni vízmű egykori dolgozóját, Tunyogi Ottót, akit 1956-ban azért bocsátottak el, mert részt vett a forradalmi eseményekben. A november 15. és 18. között zajló Debreceni Irodalmi Napokon pedig kiosztották a folyóirat szerkesztőségének döntései alapján az Alföld-díjakat. Ezzel azokat az írókat, költőket, irodalomtörténészeket ismerik el, akik rendszeresen publikálnak az Alföldben. Ezúttal Bálint Pétert, Horváth Elemért és Radnóti Sándort tüntették ki.

DISPUTA 

Nemzeti ünnepünkön, október 23-án ünnepi közgyűlést tartott a város képviselő-testülete, ahol kiosztották a „Szabadság hőse” emlékérmet, a Csokonai-díjat, a Hatvani-díjat, a Hajós Alfréd-díjat és a Borsos József-nívódíjat is. A november közepén tartott Debreceni Irodalmi Napokon pedig az Alföld-díjakat adták át.

19

Somlyó György DISPUTA Macskakő 0

Somlyó György idén májusban hunyt el, novemberben töltötte volna be a 86. életévét. Az alkotóra Macskakő rovatunkban emlékezünk publikálatlan kézirattal, fotókkal, interjúval és könyveinek elemzésével. Az irodalombarát közönség utoljára 2004-ben láthatta Debrecenben, a II. Költészeti Fesztivál egyik meghívottjaként.

21

DISPUTA Macskakő

Balatonbogláron született 1920. november 28-án. 1940–43 a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen folytat tanulmányokat; 1941–44 munkaszolgálatos; 1945–46 folytatja egyetemi tanulmányait; 1946–48 a Sorbonne-on tanul filozófia, irodalom, folklorisztika szakon; 1948–49 a Nemzeti Színház dramaturgja; 1949–50 a Hunnia Filmgyár lektorátusát vezeti 1950–51 a Franklin Társulat kiadójának lektora; 1951–53 az Irodalmi Újság versrovatának szerkesztője; 1954–55 a Rádió osztályvezetője, a Magyar PEN Klub és a Magyar–Francia Társaság alelnöke; 1955–56 a Magyar Rádió Irodalmi Főosztályának vezetője; 1966–87 az Arion című többnyelvű folyóirat főszerkesztője, a párizsi Mallarmé Akadémia tagja; 1992 a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia alapító tagja.

DISPUTA Macskakő

Első verse (Pogány zsoltárolás – József Attila halálára) Az Újságban jelenik meg 1938-ban, következő évben pedig az első verseskötete A kor ellen címmel. 1977-ben a Szépirodalmi Könyvkiadó elindította életműsorozatát, melyet ma a Jelenkor Kiadó gondoz. 2006. május 8-án hunyt el Budapesten.

22

Kötetei: A kor ellen (1939), Adónis siratása (1942), Láttátok-e? (1948), Kérdés és felelet (1949), Seregszemle (1950), Példák és feladatok (1951), A béke erdeje (1951), Vallomás a békéről (1953), Visztula sellője (1954), Jegenyék a parton (1955), Talizmán (1956), Ablakban (1956), Emlék a jelenről (1958), Szélrózsa (összegyűjtött versfordítások 1936–1958), Ami élni segít (1960), Tó fölött, ég alatt (1962), Szemfényvesztő fügefa (1963), A költészet évadai (1963), Szélrózsa 2. (összegyűjtött versfordítások, 1965), Mesék a mese ellen. (1967), A költészet évadai 2. (1968), Füst Milán (emlékezés és tanulmány, 1969), Hármastükör (1. válogatott versek; 2. válogatott tanulmányok; 3. válogatott műfordítások, 1970), A költészet évadai 3. (1971), A Mesék második könyve (1971), A Mesék könyve (1974), Épp ez (1976), Árnyjáték (1977), A költészet vérszerződése (1977), Arion éneke (összegyűjtött versek I., 1978), Kőkörök (összegyűjtött versek II., 1978), „Modernnek lenni mindenestül.” (1979), Másutt (1979), Philoktétész sebe (1980), Piero della Francesca (1980), Szerelőszőnyeg (1980), Picasso (1981), Megíratlan könyvek (1982), Részletek egy megírhatatlan versesregényből (1983), Az utazás (francia költők antológiája Charles Baudelaire-től Marc Chodolenkóig, 1984), „Miért hal meg az ember?” (drámafordítások, 1984), Rámpa (1984), Parisiens (1987), Ami rajtam túl van (válogatott versek, 1937–1986), A költészet ötödik évada (1988), A macska tízezer létezésmódja (1989), A boglári parton (1990), Palimpszeszt (1990), Párizsi kettős (1990), Talizmán (101 szonett 1990), Városok (1991), Nem titok (1992), Füst Milán vagy A lesütött szemű ember (emlékezés és tanulmány, 1993), Az elvitathatatlan hely (1994), A negyedik szoba (1994), Törésvonalak (1997), Seb és kés (válogatott versek, 1998), Mesék a mese ellen – Contrefables (1999), Cantata Tremenda (2000), Philoktétésztől Ariónig (válogatott tanulmányok 1–2., 2000), Önéletrajzaimból (2001), Ahol van (2002), A vers – a versben (2004), Talizmán 138 szonett (2005), Rámpa – Árnyjáték (2005). Díjai: 1951, 1954, 1966 József Attila-díj, 1970 a Munka Érdemrend aranyfokozata, 1984 a francia Művészet és Irodalom Rendje tiszti fokozata, 1985 és 1992 Forintos-díj, 1987 Déry Tibor-jutalom, 1990 a Magyar Köztársaság Zászlórendje, 1992 Kassák Lajos-díj (Soros Alapítvány), 1994 Ady-emlékérem (PEN), 1994 Illyés Gyuladíj, 1996 Gabriela Mistral-emlékérem, 1997 Kossuth-díj, 1998 Pro Urbe Budapest Díj, 2000 a Jelenkor Kiadó Könyvdíja, 2001 Füst Milán-díj, 2004 Pablo Neruda-emlékérem.

a fény árnyat az árny fényt vet az útra többé nincs úticél se utazó csak út van még csak út utaknak útja Somlyó György azok közé az alkotók közé tartozik, akik számára a legfőképpen óvható s óvandó otthon az írás, a nyelv. Nem ritka, ünnepi cselekedet, sokkal inkább a leghétköznapibb létezési forma. Akik számára a forma létprobléma, értsd: a művészeté és az életé együtt. Szó lett a házam, írja Octavio Paz egyik versében, s ez Somlyóra, akivel éveken át leveleztek, szintén vonatkozik. A mű tehát nem más, mint az élet mindennapos szokásainak és szükségleteinek egyike, s ily módon szervesen beépül az élet kompozíciójába. Gondoljuk csak el, 16 éves kora óra rendszeresen és tudatosan ír. Alig múlt 17, mikor első verse, a József Attila halálára született Pogány zsoltárolás megjelenik, majd 18 évesen kiadja első verseskötetét is – ezzel a radikális címmel: A kor ellen. Huszadik születésnapján, 1940 novemberének végén kerül utcára a Nyugat aktuális száma, benne Az arcod című költeményével, s ez utóbbival kapcsolatban érdemes felidéznünk az akkor már nagybeteg Babits Somlyóról elsuttogott szavait a Beszélgetőfüzetekből: Tehetséges fiú. Kitisztul a hatásokból. Irigylésre méltó kezdet? Annak tűnhetik, ám mégsem az. Nemcsak a goethei gondolat miatt, amely szerint az ifjúság betegség, amelyből ki kell gyógyulni, amelyet túl kell tudni élni, de azért sem, mert az induló kamasz költő tágra tárt világára apja, Somlyó Zoltán és a választott apák, Kosztolányi, József Attila halála üt mély, stigmatikus sebet. Sebed

a világ, mondja József Attila. S ha Somlyó folytatná ezt a félsort, talán ezt tenné hozzá: S világod a seb. Ez a seb a somlyói oeuvre folyton folyvást felbuzgó forrása lesz, ami verseiben (Seb és kés), tanulmányaiban (Philoktétész sebe), regényeiben (Árnyjáték) manifesztálódik. A megsebzettség költészete tárgya is, oka is egyben. De a nagy költészethez, úgy látszik, nem mindig elegendő egyetlen kivetettség. Nemcsak fontos tárgyaink, tájaink (!) eltűnése okozhat nem múló sebet bennünk, de választott mestereinkké is. Ezt Somlyónak szintén fiatalon kellett megélnie, például Szabó Lőrinccel kapcsolatban, akinek első kötetét ajánlotta. Aztán a legmélyebb seb, amely majd 40 évvel később, Rámpa című regénye írásakor fakad fel: a világháború, a szégyenletes hazátlanság, a kirekesztettség a származás okán. És még valami. Mai világunk a turisták világa, akik a napfürdőre s vakító hólejtőkre vágyva nagy tömegekben lepik el a tengerpartok jól kiépített lidóit s a hegyek sífelvonóit, nem feledve persze a közeli városok bazársorait és nagyáruházait sem… Pihenni akarnak, feledni akarnak, ami a mai monoton s kataton életmód ismeretében igazán érthető. Azonban Somlyó a baudelaire-i „igaz utazók” egyike, kik mennek, hogy menjenek. A leibnizi vándor, a Walter Benjamin-féle kószáló, aki számára a még-ismeretlen világ a költészet útja is egyben, s ugyanakkor a még-ismeretlen költészet beutazni való világ. Rá emlékezve most, hadd adjam át a szót a gyerekkorára, családjára emlékező Somlyónak. *** Mi kell történnie ahhoz, hogy valaki éljen? Hogy megszülessék. Ezt nem lehet letagadni. Ez meg is történt november 28-án, 1920. november 28-án. Elég különös, ezt tudod te is, hogy aztán az egész nagyon különlegesen alakult. Nem ismerem apám és anyám énelőttemi életét, soha nem kérdeztem, soha nem beszéltek róla, egyik sem, és hát lehet, általában azt gondolom, hogy a gyerekek soha nem tudják a szüleik életét, pláne az őelőtti életüket – arról nem is beszélve, hogy nagyon fiatal voltam, 16

DISPUTA Macskakő

Nyilvánvaló: a Disputa mostani száma olyan négy égtájú művészre emlékezik, aki költőként, műfordítóként, esszé-, valamint regényíróként egyaránt a XX. századi magyar irodalom legjelentősebb alkotói közé tartozik. A májusi halál pillanatában látszólag lezárult, bár inkább végérvényesen megnyílt életmű a mindenkori olvasót hatalmas utazásra szólítja fel, nem parancsolóan, inkább szelíden, a teljes oeuvre-t megalapozó, átjáró s éltető hagyomány jelenvalóságának erejével. Olyan félelmetesen mámorító s mámorítóan félelmetes utazásra, ahol

Tomaji Attila

Beszélgetéseim Somlyó Györggyel

23

DISPUTA Macskakő

A boglári házban 1962 szeptemberében

24

éves, amikor apám, szintén nagyon fiatalon meghalt –, anyám sem mondott apámról soha semmit, semmi rosszat, és az apám is csak úgy beszélt anyámról, hogy az „én gyönyörű anyám”. Csak azt tudom, ezt erősebben tudom, hogy a nagypapám, Brill, később Bolgár Ignác, aki az anyám apja, tulajdonképpen az apám lett, formálisan. Az ő pénzén éltem, az ő házában. Vidéki, nagyon becsületes iparos volt, kitűnő iparos, nagy családdal, négy gyermeke volt, az egyik az anyám. Soha nem volt egy verseskönyv a kezében, de azt gondolom, még egy regény sem. Dolgozott kora reggeltől estig, hazajött ebédelni, vacsorázni, és lefeküdt aludni. Vagy lefeküdt egy kicsit ebéd után is. Egyszerű ember volt. Ő egyenesen megmondta, hogy apám elhagyta az anyámat, egy kicsi gyerekkel. Meg mi az az írdogálás, meg kit érdekel az stb. Ez sajnos állandóan így ment. Ugyanakkor nagyon tudtam nagyapát szeretni. Ez a primitívsége az ő etikája szerint való volt. Az ember nem házasodik úgy, hogy nem egészen egy év után elhagyja a gyerekét. Később megtudtam, hogy erről szó nincsen, hogy apám hagyta volna ott anyámat, de erről olyan dolgokat fogok mondani, amit nem tudok biztosan, csak úgy gondolom. Nagyapám nem is gondolhatta másként. Családjáért élt, és el sem tudta képzelni, hogy az egyéves gyereket, a még meg sem született gyereket neki kellett várnia otthon. Mondom még egyszer, csak azt gondolom, és ezt fájdalmasan gondolom, az biztos, hogy anyámnak kellett otthagynia

apámat. Ez a valószínű. És még azt is, hogy bár nem elsősorban énmiattam, mégis énmiattam, vagyis a gyereke miatt. Annyira más volt a nagyszüleimnek az élete, nem egy kiváló költőnek, művésznek az élete, hanem egy jólétű család, gyerekek, mindenki szerette egymást, nem veszekedtek, nagyon békés család volt. Hát ezt is becsülni kell, de azt is becsülni kell, ahogy apám élt, az apám életét. Azt sem tudtam rögtön, később megtudtam, hogy apám milyen súlyosan megsértődött fiatalember volt. Azt gondolta, hogy egy csodálatosan bátor tanulmányt írt Petőfiről és feleségéről, Szendrey Júliáról. Emiatt az érettségin elbuktatták, nem volt érettségije. Később sem pótolta, nem volt módja rá. Egész életében lehetetlen igazságokat gondolt, az ő saját elgondolásával, de azokat nem mindig lehetett termékennyé tenni, tudod, tudjuk most már mind a ketten. Apám egész költészete a Nyugathoz tartozik. De ő mégse igazán tartozott a Nyugathoz. Első kötete 1900-ban jelent meg Pesten, teljesen olyan, mint Ady két évvel korábban megjelent Versek c. kötete. Teljesen XIX. századi. Mint a Reviczky és tanítványainak a költészete. Én egyszer megnéztem a Nyugatot véges-végig, hogy mennyi verse jelent meg, nagyon kevés ahhoz képest, hogy mennyi lehetett volna, és ezt mutatja az is, hogy, ismered a Nyugat korai formáját, legalább 15–20 író neve áll az első oldalon, a szerkesztők vagy a munkatársak, és ezek között sohasem szerepelt apám. Kicsit szoktak volt változtatni

Nagyváradra. És ott megjelent egy kis verseskötete, sajnos nincs meg nekem. Közvetlen a halála után a felesége kiadatott egy verseskötetet, Somlyó Zoltán Válogatott versei címen, ami szörnyű rossz, már akkor, 16 éves koromban is szégyenkeztem miatta. A bevezetőket Erdélyi, Kosztolányi, Karinthy és Szász Menyhért írták. A könyv Erdélyi József apámról készült rajzával, lehunyt szemmel ábrázolta, és a róla írott versével indul, Bosszú (Somlyó Zoltán sírjára) a címe. Hogy s mint vagyok? – Ha jól, ha rosszul: vagyok, ha is, akár a bosszú. Élek, Istennek hála, világnak bosszújára. Viszem a sort, akármily nehezen, amíg bírom, s ha nem, majd leteszem vas terhemet örökre, a temetői rögre. Élek? Halok? – Amit műveltem, túlél az én szomorú lelkem, sírom halmára áll, nem őrzi a halál. Lelkem nem rothad el a sírban, s az én mennyei Nobel-díjam nem marad el, hiszem, hogy egyszer elviszem. (stb.)

DISPUTA Macskakő

rajta, tudom, hogy kik voltak, egyet-egyet kihagytak, egy újabbat bevettek, de apám soha nem volt benne. Akár szerepelt írással a lapban, akár nem. És nagyon vicces, de nem vicces, ő az egyetlen, illetve Ady, aki nem végzett egyetemet. Bár Kosztolányi sem fejezte be az egyetemet, mégis eljutott Párizsba, de apám soha nem jutott el Párizsba. Kosztolányi már 20 évesen eljutott oda. Az a legfurcsább, hogy apám egy icipici faluból jött, míg az összes nagy nyugatos pesti vagy komoly vidéki városokból és komoly, jóléti családokból. Babits, Kosztolányi, még Szép Ernő is, tulajdonképpen mindenki, Laczkó és Schöpflin, mindenki komoly helyről jött, komoly tanulmányok után. Őneki érettségije sem volt, és ócska kis újságíróként kezdte, de nem csak kezdte, hanem 10 évig úgy is élt, azokban a városokban, általában a magyarországi déli városokban, ahonnan a Nyugat nagy írói indultak. Nagyváradon Ady helyére került, majd jött Szeged, Szabadka és Pécs, és az ötödik, ahol Kner Izidornak volt a nyomdája. Amikor Szegeden megjelent a második verseskötete, akkor Fiuméban a nővére férjhez ment, és az apja oda száműzte őt a sikertelen érettségi miatt. Akkor már jelentek meg versei a nagykanizsai Zala nevű lapban, és a Fiumei Tengerpartba is írt verseket, aztán felment Pestre, a „nagyszerelmű város”-ba, mert úgy tudta, hogy ott van a világ, meg azért is, mert olvasta a Kosztolányi és Karinthy róla szóló írásait. De ott nem talált semmit, és onnan ment aztán

1935-ben Bécsben Lillyvel Steffi néni rokonainak vendéglője előtt

25

Nagyon szerette apámat, apám támogatta is őt, és irodalomtörténeti tény, hogy a New York Kávéházban találkoztak először, ahová Erdélyi azért jött föl vidékről, hogy találkozhasson vele. Ajánlólevelet is kapott tőle Kosztolányihoz. Apámnak semmije nem volt a világon. Senkije és semmije. Volt egy házassága Szegeden, nászútra mentek, de már a nászút alkalmával zátonyra futottak, talán hirtelen meglátta, hogy kit is vett el. Aztán még egy felesége volt 1919-ben, a Major Henrik karikaturistának a testvére, egy évig tartott, aztán elváltak, és utána ismerte meg anyámat, Bogláron, nyaralás, fürdőzés közben. Negyedik felesége osztrák nő volt, tőle született egy Herta nevű lánya, aki kicsi korában, talán kétévesen valamilyen gyerekbetegségben meghalt. Láttam, egyszer láttam talán. Apám szüleinek története érdekesen jelzi a magyar zsidóságnak a jobbik vagy

magasabb rétegét, hogy milyen asszimiláció volt. Gondold el, hogy Alsódomborún (Dráva másik partján) élt a család, a nagypapa ortodox zsidó, Schwarcznak hívták. Három fiának ugyanakkor ősi magyar neveket adott. Zoltán, Árpád és Géza. Ez nem lehet véletlen, ilyen nevek nincsenek a magyaron kívül. Ez az egyik. A másik pedig, hogy az én boglári nagymamámnak, akinek ősei Spanyolországból jöttek nagyon régen, már a harmadik nemzedék élt Bogláron, és Martonnak hívták őket, szóval az én nagymamámnak 6 nővére volt, ők mind a nagymamáim voltak… A hét lánynak spanyol eredetű nevet adtak, a nevük: Irma, Adél, Bianka, Aranka, Szeléna, Teréz, Gizella, hét név, össze is lehetne szedni, hogy mind a hét szép fotójukat megnézzük, olyanok voltak nekem, mintha testvéreim lettek volna. Annyira hasonlítottak, szemük, bőrük, hajuk. Teljesen spanyolok voltak. Írtam róluk is egy disztichont:

Gyerek-sor Kűmé, Szmürna, Khiosz, Kolophón, Pülosz, Argosz, Athéne: Hét város verseng: melyike szülte Homért? Hát lány volt ama tisztes kis boglári csládban: Hexameterbe simul szépen az ő nevük is.

DISPUTA Macskakő

Annyi nevet vésnek föl könyvbe, szoborra, plakettre, Mért ne legyen védő szentjeimé ez a vers? Irma, Adéla, Aranka, Bianka, Szerén, Gizi, Terka: Újra együtt lesznek: nagymama és hugai.

26

És az apám is teljesen spanyol jellegű volt. Biztos vagyok abban, hogy vegyes házasságok is lehettek a családban, még Spanyolországban. Mindenféle ősök vannak, mindegyik jelent valamit, 80 évesen kezdett el érdekelni a családi múlt. Itt van egy feltevés, azzal a gyűrűvel kapcsolatban, amit hordok. Az ő spanyolországi őseitől, a családon keresztül kapta meg egyszer. Ez itt a kezemen sajnos nem az, ami az övé volt, csak félig, a kerete, ha igaz, a foglalata eredeti, a kő az más benne. Egy ék alakú repedéssel kaptam meg tőle, és egy uszodában kiesett a kő belőle. Elmentem Amszterdamba, hogy vegyek egy ugyanolyan követ, és az a város tele volt ehhez hasonló kövekkel, de nem tudtam megvenni egyiket sem. Az eredeti gyűrű kövén, világossárga volt, egy rabbi profilja volt látható, nagyon saj-

náltam, hogy ez történt, erről két verset is írtam. A Somlyó névről máig nem tudok semmit. Mindhárom fiútestvér ezt a nevet vette fel, ráadásul ebben az ly-os formában, pedig a mi vidékünkön nem használták így, hanem a l-es változatban. Ott van például a Somló hegye. Apám a Zalában és a Tengerpartban még Schwartz Zoltánként írta alá a verseit. Ez is szörnyű volt a nagypapának, hogy az ő szép neve alatt mindenféle szerelmes verseket közölt. Apai nagyszüleimet egyszer láttam, mikor nyugdíjba mentek, és Keszthelyre költöztek, azt sem értem, hogy miért, volt egy kis pénzük, vettek ott egy lakást, hogy még élnek egy kicsit, de nem éltek, mert odakerülésük után pár hónappal mindketten meghaltak. Apám kétévesen elvitt hozzájuk, ott vannak eltemetve Keszthelyen.

Négy elmúlt már... Négy elmúlt már, de még nem öt. Pöttöm, de már nagyos, ha nem teszem, amit kiván, nézése oly fagyos. Nem mondom én, hogy jobb talán, mint mások annyian... De nékem mégis mindenem az én kicsi fiam. Egy kis zöld blúza van neki, rajt kis gallér, fehér, ha ebben elém odaáll, a világgal felér. Nem mondom én, hogy szebb talán, mint mások annyian, de nékem mégis legszebb ő, az én kicsi fiam. Katonáit ha rendezi, ő a főkapitány, az ember minden vérontást is elfeledne tán. Nem mondom én, hogy szelidebb, mint mások annyian, de nékem mégis angyal ő, az én kicsi fiam. Ha este ágyba fektetem, s meséért könyörög, szemére álmot hintenek tündéri gyönyörök. Nem mondom én, hogy okosabb, mint mások annyian, de nékem bölcsek bölcse ő, az én kicsi fiam. Négy elmúlt már, de még nem öt... Mi lesz belőle majd, ha mellőle a szél a föld odvas mélyébe hajt? Nem mondom én, hogy gyengébb ő, mint mások annyian. De nékem mégis, mégiscsak... Hisz ő az én fiam.

Én csak egy kisgyerek voltam, szelíd, azt hiszem, kedves, kicsit félős és nem tudtam semmit azokból a tragédiákból, amik körülöttem történtek. Az első az anyámé volt, de az enyém is volt, nekem, a kisgyereknek volt talán a legnagyobb, mikor Pestre kerültünk, és anyám szinte azonnal súlyos balesetet szenvedett. Combnyaktörés, kórház, költözés, mostohaapa… Akkortájt már kezdtem megérteni a boglári tragédia – hiszen szüleim szétválása is az volt a számomra – okait, és még fájdalmasabb volt, amikor ráláttam, hogy milyen szegény az apám. Ezt korábban nem vettem észre. Kicsi gyerekként is jártam nála Pesten, Karácsonykor, Húsvétkor, ekkor-akkor, amíg nem lettem iskolás, meg aztán is, a szünidőkben. De ő is jött Boglárra évente kétszer-háromszor. Mindig a Scherz Penzióban vett szállást. Az ő nagy nyomorúságára majd csak később, 10–12 éves koromban éreztem rá, és az akkor nagyon fájt nekem. Pedig olyan elegáns volt! Később azt is megtudtam, hogy egyszerre mindig csak egy öltője volt. Bohém lény volt, látszani is látszott ez rajta. Szenvedélyes lény volt, olyan, mint a versei. Nagyon jól éreztem magam a boglári iskolában, azt lehet mondani, hogy a legjobb diák voltam. Nagyon szerettem tanítómat, a szép nevű Karácsonyi Kornélt, aki, ahogy én most megállapíthatom, remek tanár volt. Erdélyből jött, mint annyi erdélyi menekült az első nagy háború után. Ő középiskolai tanár volt, de itt Bogláron csak tanító lehetett, ugyanakkor az iskola igazgatója. A lányával ültem egy padban, négy éven át. Egyébként először egy másik iskolába íratott be anyám, ahová talán egy hétig jártam, ugyanis az ottani tanító verte a gyerekeket, különösen és leginkább egyet közülünk, a legszegényebbet. Hasra kellett feküdnie a gyereknek, a padra, ő pedig pálcával verte. Mikor a gyerek felállhatott onnan, az arca vörös volt és pozsgós, rémületes volt nekem, hogy ilyen létezik. Minden reggel, mikor anyámmal befordultunk az iskola utcájába, hányni kezdtem. Egyszerűen nem bírtam. Ez egy sötét fiatalember volt. Amikor anyámnak végül nagy nehezen elmondtam, mi is történik minden nap azzal a fiúval, rögtön kivett innen és beíratott a másik iskolába, ahová négy évig jártam. Mikor 10 éves lettem, anyám megházasodott újra. Az a férfi, Kovács Sanyi bácsi, idegen volt, másféle, és végig az is maradt. Anyám és apám testvéreknek látszottak, ő viszont kívül, pályán kívül maradt. Rendes ember volt, de idegen. Nagy futballrajongó volt, oda cipelt engem egy párszor, ez volt

DISPUTA Macskakő

Van apámnak egy egészen csodálatos verse, négyéves koromban írta, amelynek valami egészen fantasztikus libegése van, mármost nem a versnek, hanem a történetének, hogy azt folyton elveszítette, nincsen egyetlen könyvében sem, még az általam összeállított Somlyó-kötetekből is valami miatt kimaradt, ugyanis nem találtam, pedig bele akartam tenni. Azóta megtaláltam, de megint nincs meg. Úgy kezdődik, hogy „Négy elmúlt már, de még nem öt”. Íme, a teljes vers 1925-ből:

27

DISPUTA Macskakő 28

a legkomolyabb együttlétünk. A pesti gettóban is együtt voltak anyámmal. Sokkal előbb halt meg anyámnál, idősebb is volt nála, 62 évesen, nem sokkal a háború után, mikor én hazajöttem Párizsból, talán 1950ben. Anyám 71 évesen halt meg, és a férje halála után végig velem élt. Két feleségemet kellett kibírnia. Ott aztán volt féltékenység, sajnos. Már említettem ugyan, de nem nagyon akarok beszélni róla, mert csak feltevés, az az, hogy anyám hagyta el apámat, és nem apám az anyámat. Van egy késői versem, aminek az a címe, hogy Balatonboglár 1920, s ahol mindez sejlik is. Azokat a tragédiákat, amik mögöttem voltak, azokat nem éreztem. Természetesen azt éreztem, hogy miért nem vagyok én apukánál, miért nem vagyunk együtt, de olyan jó volt Bogláron lenni, nagyokat úszni, korcsolyázni, és jó volt az iskola, meg a ház kertje, ami csúnya volt ugyan az agyagos talajával, de az is jó volt. A nagymama is kedves volt, a nagypapa is, nem, a nagypapa nem volt kedves, de jó volt. Bádogos volt, ami nem zsidó mesterség. A boglári gyermekkort, és a tájat is, most is idillinek érzem. Most is szép Boglár, de akkor valahogy szebb volt. A Balaton páratlan gyönyörűség. Anyám gondoskodóbb lény volt, mint apám. Ő egy másik csodálatos dolgot csinált, jött a gimi, anyám férjhez ment Pestre, és vártam, hogy szeptemberben kezdődjék a gimnázium, hogy felköltözzek anyámékhoz, még azt is kiverekedte Bogláron, hogy felső osztályba léphessek korábban. A legjobb tanuló voltam a parasztgyerekek között, kedvesek voltak nagyon. Voltak cigányok is, akik az utcán zenéltek, majd erről is mesélnem kell, nem a cigányokról, hanem a zenéről. Anyám bement Pintér Jenőhöz, aki tanfelügyelő és irodalomtörténész volt, nála próbálta elérni, hogy felvegyenek a gimnáziumba. Somlyó Zoltánnéként mutatkozott be, pedig már rég nem volt a felesége apámnak. A gimnáziumok dugig voltak az 1920-ban születettek magas száma miatt, az első világháború és a kommün után nagyon sok gyerek született, ezért Pintér azt mondta, hogy nem tudja áttenni másik osztályba. Végül­ is talált egy helyet a Bolyai reáliskolában, de ebben az iskolában csak németül tanultunk, latinul és görögül nem, aminek a hiányát mindig is éreztem. Anyám nagyon erős stramm nő volt, akkor ment tönkre, amikor a baleset érte, de még utána is sokáig élt, 71 évesen halt meg 1967-ben. Apám és anyám annyira

egyek voltak, és én is olyan voltam, mint ők, de először kétségbe estem, mert szőke voltam. Vékony, kicsike, echte szőke voltam, még 10 éves koromban is. Érdekes módon a fiam, Bálint olyan volt, mint az apámék. Az ő fia, Tomi pedig teljesen szőke. Ő 16 éves, nagyon szép gyerek. Egész gyerekkoromban felfoghatatlan tény volt, hogy úgy néztek ki, mintha testvérek lennének, nem tudtam felfogni, hogy miért élnek külön, apám mindig jött Boglárra, panzióban szállt meg, ha Pestre jött, mindig az állatkertbe mentünk vagy a Ligetbe. Bogláron ott voltak a nagyszüleim, a part, az iskola, aztán, amikor mindezen gondolkozni kezdtem, 8 éves koromban, akkor már nagyon szomorú lettem ettől. Mindig ezek a kettősségek voltak bennem: mi jóléti világban éltük az életet, nagy a ház, a kert, minden megvan, ami kell, és egyszercsak megláttam apám szegénységét, azt a nyomort, amiben élt, de ugyanekkor már azzal is kezdtem tisztában lenni, hogy nagyapám egy bádogos, apám viszont egy ismert író. Ennek a felismerése nagyon feszültté tett engem, mert úgy gondoltam, hogy apámnak kellene gazdag, jómódú embernek lennie, nagyapámnak pedig nem. Ezekről a bennem zajló, komoly konfliktusokról senkivel nem tudtam beszélni, még anyámmal sem. Tudni tudtam, csak beszélni nem tudtam senkinek se. Az is tovább fokozta ezt a feszültséget bennem, hogy nagyapám jó ember volt, de szörnyű véget ért. Sokat szidta apámat, ugyanis számára felfoghatatlan volt, hogy hogyan tudta elhagyni a családját, talán úgy gondolta, amiatt, hogy írjon, emiatt hagyta magára a családját. Azt sem tudta, mi az, hogy írás. Ő csak azt látta, hogy apám nem ad pénzt, nem keres. De boldog gyerekkorom volt, sokat játszottam. Nem váltam magányos kisgyerekké, belső szomorúságom ellenére sem váltam magányossá, együtt játszottam a korombeliekkel, de egyszer egy társasági beszélgetés kapcsán jutott eszembe az, hogy igazán én soha nem nevettem, sem gyermekkoromban, sem életem során. Csak mosolyogtam. Későbbi társasági életem során is csak néztem, hogy a többiek hogy röhögtek, én nem tudtam velük tartani ebben. Mondtam, hogy a zenéről is akarok beszélni. Balatonbogláron élve nem találkoztam, nem hallottam semmiféle zenét, soha. Nem volt rádió sem. Egy rádiót láttam csak Bogláron, egy nagykereskedőnél. Majd később, 10 éves koromban kaptam nagyanyám Bécsben élő testvérétől egy gramofont és

***

Somlyó Györgyöt – életének utolsó másfél évében – rendszeresen, hetente felkereshettem. Először a Kossuth-díjas írók – Turczi István szerkesztésében megjelenő – sorozatának róla szóló kötetét készítettem el, amely verseiből, műfordításaiból, esszéiből és regényeiből közölt bőséges válogatást. Később más munkáiban is segítségére lehettem. Belekezdtünk egy róla szóló biográfia közös elkészítésébe is, amely sajnos, befejezetlen maradt. Beszélgetéseinkről jegyzeteket, gyakran hangfelvételeket készítettem. A fent olvasható részlet – a 85 éves Somlyó hangján – szinte megszerkesztetlen, ebben a formájában jegyzetekkel ellátni is fölöslegesnek tartom. Amit hozzátettem, az csak néhány vers, versrészlet, illetve, az élőbeszéd miatt, néhány apró stiláris javítás.

A szigligeti alkotóház kertjében

DISPUTA Macskakő

három lemezt, az egyik a Luck Me, a másik egy svéd zeneszerzőé, a harmadik talán Galli Curcié, aki a század legnagyobb koloratúrszopránja volt. Könyveket olvastam. Mozi volt, de 10 éves korig oda se mentem. Később volt kertmozi is. Ez olyan dimenziót tárt elém, amit nem tudtam elviselni, a zenével később találkoztam, születésnapomra apám hozott ajándékba egy mandolint. Olyat sem láttam még, furcsa volt, hogy ilyen van, létezik. Senki nem próbált meg megtanítani, az egész család zenétlen volt. Nagypapa és nagymama nem is énekelt, soha, később sem. Apámnak jó zenei érzéke volt, és ő később sokszor énekelt nekem, anyám soha. Bartók népdalgyűjteményéből különösen szeretett énekelni, emlékszem például a Rossz feleség címűre...

9

Bálint Péter DISPUTA Macskakő 30

Egy barátság története levelekben Emlékeim Somlyó Györgyről Egy közel húsz évig tartó baráti kapcsolat: a maga lázas hevületeivel és szívszorító pillanatában „mesteremnek” szólítottam leveleimben Somlyót, akit alig másfél év múltán egy másik mesteremnek érzett író: Szentkuthy Miklós kedvért „árultam el”, ahogy erre a kamaszoknál nagyon is „megszokott” árulásra kapcsolatunk hajnalán felhívta a figyelmemet a maga árulását idézve elém, nem kevés fejtörést okoz az emlékezőnek, hogy melyik időszakát és melyik oldalát, a színét vagy visszáját, vagy esetleg mindkettőt elevenítse föl, a szándékos csonkítások, az „akaratlan” elhallgatások pedig jellemzőbbek minden napvilágra került szónál. Szögezzem le rögtön, Somlyó György nagy levélíró volt, az írók azon táborába tartozott, akik még a platóni diskurzust, az ítélet alá vont műről folytatandó véleménycserét, a kapcsolatteremtést az irodalomban létezés formájának tartották, ebben is kedves franciáit követte: példaként említsem meg Voltaire-t és Gide-et (az egyiket a nagy fecsegő, a másikat a cerebrális alkat megtestesítőjeként), s talán nem véletlenül, ugyanis mindkettőjük szellemiségéből sok-sok vonást őriznek hozzám írott levelei. Kár volna tagadni, hogy későbbi levelezésmániámnak és a levelezés elméletéről párizsi és brüsszeli ösztöndíjas éveim alatt és után írott tanulmányaimnak a felhajtóerejét és komolyságát éppen a vele folytatott levelezésemből merítettem. Gyergyai Albert a klasszikus nagy levelezők: a Mme de Sévigné, a Voltaire levelei elé írott előszavában irigylésre méltó tájékozottsággal és sokfelé kitekintéssel fejtegeti a sokak szemében máig gyanúsnak, irodalmon kívülinek tekintett műfaj „lényegét” és „természetét”, s eközben kiemeli, hogy a levélírás túlságosan is személyes műfaj, mivelhogy mindkét fél személyiségéből és magánéletéből, magánjátszmáiból és maga megjátszásából árul el bizalmas, épp ezért az olvasók által felfedezni oly hőn szeretett titkokat. Jómagam is tanulmányok sorában fejtegettem a levelezésről szóló gondolataimat, ám most, hogy szembesülni kényszerülök azzal a tehertétellel: ugyan mit illik, mit szabad és mit szük-

séges a nyilvánosság elé tárnom magánlevelezésünkből, a bőrömön érzem Gyergyai igazát. Bár azt hiszem, abban is egyetértenénk Gyurival – aki minden egyes levelét ugyanúgy írta, olyan nyelvi tisztasággal és igényességgel, szellemi grandezzával és nagyobb irodalmi kontextusba helyezve mondandóját és persze magát, mintha esszét írna és eleve a nagyközönség elé valónak tartaná gondolatsziporkáit és füstölgéseit –, hogy a levél és napló is az író életművének szerves része, ezért megcsonkítani vagy a közlő kénye-kedve szerint mazsolázni belőle éppoly szentségtörés, mint a versből, a szerző halála után kicenzúrázni egyetlen szót is. Vagyis teljes terjedelmében kell közölni, akár már az érintett felek életében, mint a sok szempontból nagyon tanulságos Gide–Claudel levelezést is nyilvánosságra hozták. E rövid emlékezésfélében mégis botrányosan cenzúrázni vagyok kénytelen „hagyatékunkat”: igaz, részemről pusztán terjedelmi okok indokolják e tettemet. Somlyó Györgyről, a költőről és íróról, az esszéistáról és műfordítóról jószerével alig is tudtam valamit első találkozásunk előtt (aminek dátuma épp a vele történt találkozás okán emlékezetes 1983-as debreceni irodalmi napokhoz köthető), pedig számos, szívemnek kedves Rimbaud-, Baude­laire-, Mallarmé- és Rilke-verset, Valéryművet (az oxfordi előadást a költészetről, A lélek és a tánc dialógusát) és Gide Tékozló fiúját épp az ő tolmácsolásában ismertem meg, anélkül, hogy tudatosodott volna bennem a fordító neve. (A műfordító ellentmondásos helyzetére, hogy tudniillik még a tudományos publikációk szerzői is egyre kevesebb figyelmet szentelnek egy-egy idézett mű fordítójának kilétére, miközben gátlástalanul használják föl és ferdítik el a citátumokat, s hogy a jelentős műfordítás-irodalom ellenére is mily kevés becsülete van az idegen szöveget anyanyelvre átültetőnek, arra éppen ő figyelmeztetett engem egy korai levelében: „Úgy látszik, a fordítókat nem sokra becsüli. Pedig egy francia mű magyar fordítására folytonosan hivatkozó írásnak a hivatkozott mű adatai között a fordítót is illik [sőt: szüksé-

*

fordulva). Szóval: mindezen túlontúl bonyolult és a szereplők (egy induló s egy már – valószínűleg, sajnos – a maga csúcspontját elért művész) szerepe folytán tele van nehézséggel” (1984. október 12.). A kezdeti „helyzetmeghatározást” – a mester és tanítvány között kibontakozó levelezés természete szerint –, az én szárnypróbálgatásaimat, megújuló és soha meg nem szűnő kétségeimet, egyelőre határairól tudomást venni nem akaró tájékozódási vágyamat bíráló és kiigazító, bátorító és egyengető intelmek, megfontolásra szánt tanácsok, illetve a mester műveit érintő kritikáim kritikus ellenjegyzései követték. Az akkoriban Füst Milánról és André Gide-ről írott tanulmányaimat (amelyek tele voltak a fiatal író rajongásaival és elfogult bölcselkedéseivel, s az ebből következő túlzásokkal és melléfogásokkal, mert hiszen elsősorban a gondolkodása játékterét és az irodalom másként: sajátjaként elgondolhatóságát igyekezett felmérni) a lehető és elvárható legnagyobb körültekintéssel olvasta meg, hogy a maga olvasatát azonnal az enyémmel szembe, mellé vagy párhuzamba állítsa. „Mindenekelőtt: írása tehetséges írás, ami mögött több is van, mint amennyi bele képes volt épülni. A komoly megközelítése, az alapos tárgy-, körülmény- és problémaismeret, a gondolati érzékenység mind mellette szól. Nekem mindamellett – hangsúlyozom, értékének és szerzője tehetségének elismerése mellett – alapvető kifogásom vagy ellenérzésem is van a cikk ellen. (…). No ez a sok szó csak érzékeltetni szeretné, hogy úgy érzem (mai fiatal, a régi kötöttségek alól felszabadult kritikusaink egy részéhez hasonlóan) tanulmányában kevés a szövegközelség és az esztétikai tények és értékek elemzése, és túl sok a bölcseleti (kvázi-ideológiai) megközelítés” (1984. február 16). (Itt jegyezném meg, amikor a kilencvenes évek végén, néhány filozófus és antropológus barátommal kutattuk a 19. és 20. századi irodalmárok, gondolkodók levelezését, hogy bizonyos szempontokból „tipologizáljuk”, a szellemtörténetben és az egyes életművekben betöltött szerepük szerint vizsgáljuk őket, s ebben az időszakban elmélyültem Gide nem is akármilyen terjedelmű és irányultságú levelezésében, kiváltképpen is a fiatalabbakhoz: Riviére-hez, Paulhanhoz, Copeau-hoz írott „irodalmi” vallomásaiban és párbeszédeiben, nyilvánvalóvá vált előttem, mintegy

A kurzivált rész a levélszövegben kézzel írott utólagos megjegyzés, 1984. április 30.

DISPUTA Macskakő

ges] feltüntetnie – elsősorban a Pénzhamisítók-ra gondolok. De szerénytelenség vagy álszerénység nélkül: az én Tékozló fiúm-ból is hosszan többször idéz, anélkül, hogy a fordítót megjelölné, sőt, akár a kiadvány egyéb adatait közölné. (…) Ne haragudjon a szőrszálhasogatásért – de hát ez is a mi munkánk része. A hét oldalon olvasott tanulmánya – minden kritikai megjegyzésem mellett és ellenére – igen biztató kezdetet mutat a komoly folytatásra. Ehhez most is sok szerencsét és erőt kívánok [kell hozzá!]*. Martin du Gard Thibault-ja és Jean Barois-ja – miként a később magam számára felfedezett svájci Jean Chessex regényeinek – félelmetes és gyötrelmes apaképe, a komoran ábrázolt kálvinista l’ogre: a „nagy zabáló” és a „vadember” nyomasztó élménye olyan elemi erővel űzött-lökött egy „mester” felé, akinek birodalmában és műhelyében otthon érezhetem magam, félelem és rettegés nélkül, hogy kamaszos lázadásaim ellenére is kész voltam „igába hajtani” a fejem. Talán a maga bonyolult, másképpen „problematikus” apaélménye okán, éppen erre a lelki kínlódásra és tájékozódásra érzett rá Somlyó egyik válaszlevelében: „Kedves Péter (…) igazán nagyon megtisztelt, hogy ’tanítványomnak’ nevezi magát. Kicsit zavarba is ejt azzal, hogy ’mesterének’ szólít. Tudom, milyen elemi igény ez az ifjúság, a pályakezdés fájdalmas, sokízületi gyulladásos korában. Én is így voltam. Azt is tudom hát, hogy ezek a tanítványi felbuzdulások pillanatnyiak és átmenetiek, keserű csalódásokkal, öncsalással és hűtlenséggel megvertek. Voltak pillanatok, amikor mélységes lelkiismeretfurdalást éreztem Füst Milán iránt (a Babitshoz való hajlandóságom miatt) és fordítva, apám iránt, mindkettő miatt, majd Szabó Lőrinc iránti rajongásom kapott tőle soha el nem felejthető sérelmet. Végül sikerült – egy fontos időszakra – Valéryben megfelelően távol lévő, a közvetlen kapcsolat kínzó konfliktusaitól eleve mentesített példaképet találnom. Ezt csak azért, mert az öröm mellett szorongással is tölt el hozzám való bizalma, s a tudat – még egyszer mondom: nagyon jól, talán a szokásosnál is jobban és élesebben emlékszem a magam pályakezdésének talán a szokásosnál is szorongóbb és szorongatottabb idejére –, hogy – a dolog legbensőbb természeténél fogva – nem fogok mindenben megfelelni tudni ennek a bizalomnak (amely, igaz, lehetséges, hogy nem is sokáig fog igényt tartani rá, a maga természeténél fogva, másfelé

31

DISPUTA Macskakő 32

visszamenőlegesen is megerősítve sejtéseimet, honnan fakad a Somlyó-féle szándék és komolyság: az irodalom egyfajta – s mára sajnálatos módon avítt szemléletnek minősített – „szentségként” kezeléséből, a fegyvertársak: barátok és ellenféllé lett kortársak, öregebbek és fiatalabbak tiszteletéből.) Az irodalmi tájékozódásaimról és olvasmányaimról szóló számadások során, nyolcvanötben éppen Somlyó nyitotta rá a szememet a franciák által éppen akkoriban felfedezett és Réz Pállal készített gigantikus filminterjúja nyomán végre nagyobb nyilvánosságnak örvendő Szentkuthyra, s mivel közeli kapcsolatban álltak egymással, „beajánlott” Miklósnak mint lelkes olvasóját és kritikusát – az ajánlás pillanatában persze még némi túlzás rejtezett lelkesedettségemet illető szavaiban, ám épp e túlzással, ha reménytelennek nem is tűnő, de irdatlan feladatot: a Szentkuthyéletműben „erőltetett menetben” haladást mért ki rám –, s evvel késztetett „árulásra”, mert ettől kezdve Miklóssal bonyolódtam levelezésbe és személyes párbeszédbe, ha nem is olyan fesztelenül, mint korábbi „mesteremmel”: ebben is én voltam a hibás. Érkeztek is a hűtlenségemet számon kérő, a hallgatásomért feddő sorok: „Kedves Péter, semmi hírem magáról. Miért? Úgy emlékszem, én írtam utoljára, azt hiszem még Új évkor. Remélem, nem bántottam meg valamivel. – Lemenni nem tudtam, egyrészben a folyton rossz idő, másrészt más dolgok miatt. Dolgoztam is. De ami késik, nem múlik”. (1985. január 27.). Szentkuthy műveinek az olvasása (hiába végeztem magyar irodalom és történelem szakon) felmérhetetlen hiányaim mielőbbi pótlására, s rögtön Powys és Hamvas, Kerényi és Gyergyai, Proust és Joyce labirintusában araszolására késztetett, s a sok-sok felfedezett, ám megemésztésre és saját gondolkodásomba beépítésre váró élmény fogalmazódott meg a neki és Miklósnak szánt leveleimben (és sajnos mára: a szavak természete szerint köddé vált telefonbeszélgetéseink során). Az egyik legkínzóbb és saját alapállásomat is érintő kérdéseim egyike volt: az író és esszéíró magatartásának, a kétféle vagy nagyon is „egylényegű” létezés- és gondolkodásmódjának összeilleszkedése, s erről faggattam Somlyót, illetve próbáltam rávenni, hogy erről írjon egy esszét. Már csak azért is, mert egyszer elmondta bánatát, hogy inkább tartanák olyan jó költőnek, mint amilyen jó esszéírónak tartják, jelezve ezzel azt is, hogy mégiscsak a költői babér volt számára kedvesebb. „Kedves

Péter, most kaptam meg június 24-i levelét. (…) Rengeteg minden történt itt körülöttem (némi kárpótlásul az otthon nem történtekért/ történőkért) – megjelent a könyvem, stb-stb. (…) Ami tanulmánytéma-javaslatát illeti, nem hiszem, hogy ahhoz még hozzájutnék az életben (mint ahogy megannyi más tervezett vagy rám váró témához se), de például, ha valaki (miért ne Maga?) egyszer komolyan megírná azt, amit – levele szerint – esszéírói és írói magatartást illető ’értékeimről’ gondol, az talán ösztönzést adna az ilyesféle munkákra” (Párizs, 1986. július 1.). No persze, sok minden másra sikerült rávennem őt; mindjárt barátságunk kezdetén egy nagyobb lélegzetű interjúra, melyet a valaha szebb napokat is megélt Hajdú-bihari Napló közölt (kiemelem belőle e máig megszívlelendő megjegyzését: „Talán eljutottunk végre oda, hogy belátjuk – a most lezajlott Babits-centenárium is ígéretes példa erre –, egyik nagy író sem fosztja meg trónjától a másik nagy írót, az irodalom birodalmában nem egy királynak van helye, hanem annyinak, ahány csak ’születik’, s egyiknek a nagysága nemhogy gyengítené, erősíti a másikat, s mindnyájunk értő befogadása a nemzeti irodalom egészét. Az irodalomban csak az értéktelen vagy csekély értékű írók felértékelése veszélyezteti az igaziak, az igazi nagyok és velük együtt az egész irodalom érvényesülését.” – 1984. május 12.). A számtalan elfoglaltsága: alkotómunkája, Párizsba vagy Szigligetre utazása, előadásai és kötetszerkesztései ellenére sikerült lecsalnom az akkoriban még impozáns nagyerdei villában lévő egyetemi klubba (azért oda, mert volt egy időszak, amikor más irodalmi műhely nem nyílt meg előtte), ahol az érdeklődő francia és magyar irodalom szakos hallgatókkal találkozhatott; s noha éppen Füst egy bírálója nyomán hangsúlyozta „illetéktelenségét” bizonyos helyzetekben (opponensként) való megnyilatkozásra, a francia irodalom professzora, Gorilovics Tivadar szerint – aki ezen az estén a beszélgetés fonalát velem együtt szőtte – nagyon is illetékes volt Valéry és Mallarmé iránti szeretetének, tudásának és Párizs-élményének tolmácsolására. Ellenben pótolhatatlan veszteségként tartottuk számon mindketten, hogy nem sikerült (annyi előzetes telefonon történt egyeztetés, személyes látogatás és hosszas készülődés ellenére sem) tető alá hoznunk egy, az egész életművet átfogó „beszélgetéskötetet”, pedig szívügye volt neki is és nekem is, de az akkoriban kezdődött magánéleti nehézségei

dem az Enciklopédia kiadónál, hogy küldjenek egy-egy példányt neked és az Alföldnek is. Ha viszont tényleg írsz rólam, meg kellene nézned más fontos (még fontosabb) könyveimet is – melyeknek címét a lap másik oldalán felsorolom” (Bp. 2002. márc.). De, mint ahogy ez egyre megszokottabbá vált akkoriban: akadozott köztünk a posta; pontosabban szólva, néhány üzenetváltásból kiderült, hogy a kiadókat terheli a felelősség a kötet késedelmes küldéséért. „Kedves Péter, már nem tudtam, mit gondoljak, hogy ennyi ideig nem jelentkeztél. Most már értem – azonnal vallatóra fogtam a kiadókat (…) Nem tudom, milyen jellegű írásra készülsz, nem is akarok ebbe beleszólni – de azért jelzem, hogy könyvhétre megjelenik új verseskötetem is (Ahol van címmel), azt a biztonság kedvéért magam fogom elküldeni neked (május vége felé), hátha az is belejátszhat írásodba (amelynek előre is örülök)” – Bp. 2002. május 7. Az őszinteség megkívánja, hogy ne tagadjam el az igazságot; nem véletlenül írta Gyuri: „nem is akarok ebbe beleszólni”, mert máskor, minden más esetben, semmit sem hagyott szó nélkül, a lehető legelegánsabban, de még mindig a „mester” atyáskodásával szólt bele megírandó tanulmányaim, esszéim tervébe, s az ember, ha már nem olyan megadással tűri az intelmeket, némi bosszúságot érez az útmutatások miatt. Nem is igyekeztem hát beavatni őt a készülő írás titkaiba, meglepetésnek szántam irományomat. Az „idős”, egyébként „kortalannak” tűnő Somlyó György, igazán mesterhez illő szavakkal köszönte meg iránta való érdeklődésemet egy levelezőlapon, mintegy végső búcsút is véve. „Kedves Péter, teljes siker! Ennek a mégiscsak »másodrendű« könyvnek a kapcsán sikerült mintegy egész munkásságom (szándékaim és eredményeim) széltében és mélységében való »átvilágítása« (…) És ha már nem is veszed át a bírálandó író stílusát, a magatartását remekül átveszed – ti. az olvasás örömét, ami a legtöbb kritikából és kritikusból hiányzik. S ami engem is vezetett egész kritikai munkámban, ennek a könyvnek egyes írásaiban. Nagy baráti köszönet.”

DISPUTA Macskakő

meggátolták e közös munkálkodásunk sikerét, mint ahogy a gyakori találkozásainkat is. Mindezt és későbbi pálfordulásaimat felejtendő és gyülemlő adósságaimat törlesztendő, 1990-ben megírtam az Ősök és újak (emlékeim Somlyó Györgyről) című eszszémet; majd némi habozás után megírtam a – hiányaival együtt is jelentős – Füst-kötetéről szóló bírálatomat (máig nem jelent meg, hála egy folyóirat feledékeny szerkesztőjének –, „hála”, mert bár nem akartam, mégis fájdalmat okoztam volna neki merész és részigazságaiban is igaztalan bírálatom kegyetlenségével). Emlékeimben és levelesládámban kutakodva fájdalmasan konstatálom, hogy 1988 után valamiféle törés következett be a meghitt kapcsolatunkban; jószerével mindketten a „saját szobrunkat faragtuk”, s noha tudomást szereztünk egymás megjelent műveiről (amelyekből vagy küldtünk egymásnak, vagy nem), mégiscsak eltávolodtunk egymástól: ahogy ezt ő előre „megjósolta”. Anélkül, hogy különösebben részletezni óhajtanám eltávolodásunk okait (belebonyolódva kétes értékű, nem is feltétlenül „igaz”, „úgy” igaz vagy éppenséggel túlságosan is szubjektív érvelésbe), egyre inkább igaznak vélem kettőnk esetében, kiváltképp a mai magyar irodalmi közélet egészére is a fenntebb idézett interjú szövegében elhangzott intelmeit. Utoljára az Önéletrajzaimból című kötetéről írtam, a címben szereplő többes szám (nekem, az írói napló természetét sokáig kutatónak) egyfajta Pessoától ismert én-játékokat idézett föl irodalmi emlékeimből. Amint hírét vettem a kötet megjelenésének, rögvest kértem is tőle egy példányt, hogy próbára tegyem napló- és Somlyó-ismeretemet, s régi barátságunkra hivatkozva dedikált példányra jelentettem be igényemet. „Kedves ’egykori tanítványom’, Péter, nem örülök neki, hogy Debrecenig se jut el a könyvem (ebben a könyváradatban), de örülök annak, hogy te érdeklődsz iránta, annak is, hogy igen sokat és fontosat publikálsz, nem tölt el örömmel, hogy semmit nem küldtél belőlük –; örülök, hogy írni is akarsz önéletrajzaimból-ról, máris intézke-

33

Lapis József DISPUTA Macskakő 34

Elmondani az elmondhatatlant Gondolatok Somlyó György A vers – a versben című esszékötete kapcsán „mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már” (Radnóti Miklós: À la recherche…)

Soha nem találkoztam Somlyó Györggyel, pedig tehettem volna. Nem is olyan rég, például, egy debreceni költészeti fesztivál alkalmával. Miért épp erre a rendezvényre nem mentem el, nem emlékszem már, de most valahogy bánom. Jelen cikk okán rövid idő alatt kisebb-nagyobb fúrásokat végeztem életművében (a teljes oeuvre – beleértve az összes tanulmányt, prózai műveit, fordításait, irodalomtörténetét – akár csak futó áttekintése is hoszszú hónapokat venne igénybe), és fel kellett ismernem, hogy már jóvátehetetlen ez a mulasztás – és nem kis mulasztásról van szó. Eleinte nem is „saját jogán” tartottam volna fontosnak a meg nem valósult találkozást, hanem ama nagy nemzedék miatt, mellyel már ő volt az egyetlen igazi élő kapocs. Ő volt az utolsó, aki neve előtt még megállt a „nyugatos” jelző. Mintha az ő személyén keresztül beleláttam volna a századközépi Budapest letűnő nagyjaiba (mert, és itt Somlyó György gondolkodásához kapcsolódom, minden letűnő volt már a háborúk után), akik viszont még élhették a századelő lüktető, reményteljes világát, az ifjú fővárost, mely már akkor is az ország szíve volt, még ha olyan versenytársai akadtak is, mint a „holnaposok” fészke, Várad. Hogy mennyiben volt eme „szerepének” tudatában Somlyó, álljon itt egy 1962es (!), Radnóti Miklósra emlékező kisesszéjének részlete: „De míg kishúgom Radnóti s az én Radnótival való találkozásaim felől faggatott, rám még ennél is mitikusabbnak hatott az a felismerés, hogy az ő számára, a mai maturandusok számára én magam is valamiképpen már a »hagyományokhoz« tartozom. Ha másként nem, hát »nagy idők nagy tanújaként«, úgy, mint aki, ha közvetlen barátja nem is, közeli ismerőse lehettem Radnótinak, olykor sétáló és beszélgető partnere, egy esetben tervezett munkatársa s ifjan is költőtársává avatottja” (Még egyszer Radnótiról In: Philoktétésztől Ariónig, Pécs, Jelenkor, 2000, 38.). Aztán, ahogy egyre nagyobb szögből láttam rá munkásságára, ahogy az ő írásaival keltem és feküdtem néhány napig, ahogy

egyre nőtt bennem ő maga is, a korábbi, önző sajnálatot felváltotta egy másik érzés, mely ahhoz a lelkiismeret-furdaláshoz hasonlatos, amikor egy hirtelen elhunyt közeli barátért nem tettünk meg mindent, nem kerestük fel, nem mondtunk el neki valami nagyon fontosat. (Ahogy Karinthy Frigyes érzett – világos ez a nekrológból – barátjának, Somlyó Zoltánnak, Somlyó György apjának halála után.) Egyszerűen szólva nem jó arra gondolni, hogy ő már nem fogja ezt olvasni. Egy meg nem valósult és ezért már létrejöhetetlen kapcsolat indukálta irracionális, már-már képmutatónak tűnő, és reményeim szerint múló veszteségtudat. Még gyorsan arra gondolok, hogy Somlyó György, aki annyi hommage-szöveget, emlékezés- és emlékezőverset írt, bizonnyal megértené ezt a helyzetet, de ennél az a nyilvánvalóbb, hogy épp ő bizonyosan nem fogja. Ezek után akkor járunk mindannyian a legjobban, ha jelen írás nem célozza meg semmiféle hiány betöltésének igényét, és túllépve a maga köré rajzolt űrön, Somlyó szövegeivel kezdeményez valamiféle könnyed dialógust. Megfeledkezve a halálról, elővarázsolva az élet – és a költészet – enyhe mámorát. Éppen ezért legfőbb beszélgetőpartnerként egy 2004-es A vers – a versben című (Jelenkor Kiadó) esszéválogatást, illetőleg annak néhány darabját választottam, jóllehet, az utóbbi években is több más, nem kevésbé jelentős hasonló gyűjtemény jelent meg tőle, kezdve a fentebb is idézett 2000es kétkötetes életmű-válogatástól a tavalyi Írjak? Ne Írjak?-ig (Nap Kiadó). Jelen cikk terjedelme – mely bár önként vállalt, mégis kevésnek érzett – ennyire nyújt ma lehetőséget. * „Üllői-út! Bolondság! Régi tájak! Eltűntek egyszer! és most újra fájnak!” (Kosztolányi Dezső: Rózsa)

Nemrégiben egy barátomnál töltöttem egy hétvégét, aki jelenleg történetesen az Üllői úton lakik. A magamfajta ember ilyen ese-

sággal. Azzal az ifjúsággal, amiről akkor egyszerre lehullt Mája fátyla, ahogy az én szemem elől is ellibbent egy-két pillanatra nemrégiben az Üllői úton. De mik ennek a fellibbenésnek a következményei? Hiszen azonnal vissza is hullik a fátyol, nem csak azért, mert jobb, hogy ott van, sokkal inkább mert nem véletlenül van ott. Mája fátyla természetszerűleg nem az igazságot takarja el, hanem az aktuális köré kerít éltető-óvó varázsruhát. Somlyó György mostanság olvasott szövegeinek a hatását a bőrömön érezve írom azt, hogy a költészetnek ebben a momentumban is megragadható, nem, nem biztos, hogy a lényege, de az ereje. A költészet materialitásának ha nem is örök, de szerencsés esetben évszázadokig fennmaradó volta lehetővé teszi anyagtalanságának változékonyságát, hathatóságát, az életünkkel való összefonódást. Azt, hogy az apa nem, vagy nem csak egy nyomorgó, öregedő, beteges, bár elegáns kávéházi figura, hanem egy „mesebeli szörny” is, Sárkány, málnaszín ingmellel, cérnavékony nyakkendővel, akinek ujjai közül áramlanak a színes-szagos versek. De a fátyol említett időnkénti fellibbenése nem feledhető – az aktuális, a világ fiziológiai-fizikai környezete, melyhez a költészet valamiképpen mindig viszonyulni fog, nem tűnik már el, de nem is lesz olyan. Mint ahogy a költészet sem egyszerűen egy képzelt helyettes csupán. A fátyol lengedezése közben az tűnik fel, hogy eltűnnek a szemben álló felek, mintha soha nem is léteztek volna, eltűnik maga a fátyol is, és a világ úgy kerül elénk, mint ami egyszerre átláthatatlan és megérthetetlen, de a képzetes beáramlás folytán megjelennek benne a támasztó struktúrák, az orientáló folyamok. Avagy az útjelző táblák, mint amikor egy forgalmas, büdös, kellemetlen szakasz mellé belül fel van írva: Üllői út, és a név hatására felrévedő nosztalgiában a huszonegyedik századi ember a versbeszélővel együtt kiálthat fel: „Hová repül az ifjúság?”, arra gondolva, hová repül egy város, egy világ és egy élet ifjúkora rendre mindig. Nem lényegtelen dolog azonban, hogy csak akkor merül mindez fel, ha maga a vers is felmerül – nem a puszta gondolat, hanem az a bonyolult, hangokból-rímekből-szavakból-sorokból és még ezeken kívül mennyi mindenből álló jelenség, a

DISPUTA Macskakő

tekben nem tudja nem a fejében lévő idézetés képzettömkelegen átszűrni a világot. Feltehetően minden érintkezés szabályozott már előzőlegesen adott képzetkörök által, de mindez sokkal erőteljesebben jelentkezik azokban az esetekben, amikor különösen erős képzeleti (irodalmi, képzőművészeti, film-) élmény hatásával kell megküzdeni. Tíz éve még valószínűleg legfeljebb a Fradi jutott volna eszembe az Üllői útról, és sokkal kevésbé találtam volna érdekesnek, mint ma, amikor Kosztolányi szövegvilága épült rá. Barátom lakásától nem messze – egy emléktábla tanúskodik róla – Móricz Zsigmond élt hosszú évekig. Ezenkívül semmilyen kapcsot nem találtam, így felfüggesztettem időlegesen elvárásaimat, örülve annak, hogy valamilyen fals szellemi tevékenységgel egyesíthetek magamban világokat, kicsit jobban rátámaszkodva képzeletemre, mint az aktuális környezetre. Nem rossz érzésekkel olvastam egy-két héttel később Somlyó György esszékötetében, hogy ő is hasonló esetről számol be, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy neki magának van mire emlékeznie is. „Akkoriban” – 1936 októberében – az Üllői út és a Körút sarkán lakott, és apjával, Somlyó Zoltánnal, aki időnként érte ment iskola után, betértek egy kávéházba, habos kávéra. A különleges alkalom oka az volt, hogy „Desiré bácsi” súlyos beteg – ezt közölte vele apja (akinek magának is csak hónapjai voltak már hátra). „Zoltán, hová lett az ifjúságunk?” – suttogta Kosztolányi barátja fülébe a szanatóriumban. És akkor Somlyó Györgynek is az Üllői-úti fák jutott az eszébe, és aztán apja egy kapcsolódó verse („Így megy el a költő: őszi délelőttön, tizenegy órakor, épp ebéd előtt…”), majd két költött alak, Esti és Sárkány, Kosztolányi Dezső novellaciklusának szereplői, egy gyermek „magánmitológiájának halhatatlan hősei”, akikről egyszerre csak kiderül, hogy halandóbbak a halandóknál. A kognitív tévedést – nevezzük most így ezt a természetes jelenséget – az okozza, hogy sem Esti, sem Sárkány nem költött alakokként élt az emberi (szándékosan nem a gyermeki szót használom) gondolatkörben, illetve mind az édesapa, mind „Desiré bácsi” felruházódott a képzetes világ attribútumaival, mindenek előtt, az ifjú-

35

DISPUTA Macskakő 36

költészet. (Újra egy jellegzetesen „somlyói” gondolat.) Somlyó György, bármilyen irányban térjen is el saját költői fejlődése során a nyugatos esztétikától, beépítve poétikai gyakorlatába mind a hermetizmus, mind némely avantgárd, mind nyomokban posztmodern jegyeket, a költészethez, és még inkább a világhoz való hozzáállásában mindvégig nyugatos maradt: költészetfelfogásában babitsi, világérzékelésében kosztolányii gyökerek érezhetőek. Babitstól (nagyon sommásan fogalmazva) a végtelen poétikai tudatosságot, a tekhné szeretetét, a formai aprójegyek lebecsülhetetlen versbeli szerepét, a gondolati biztonságot tanulta, Desiré bácsitól a világ esztétikai jelenségként való létezésmódjának élettapasztalatát. Ez utóbbi korántsem oly derűs, mint amilyennek tűnhet, bár nekem, felületes szemlélőnek úgy látszhat, mintha Somlyó György nem vette volna annyira szívére a mindebből következő radikális kételyeket, mint Kosztolányi, akinek azért ráment erre nemcsak az ifjú-, de középkora is. (Egy helyen arról a szégyenkezésről ír, „hogy íme már egy negyedszázaddal túlléptem az ő életkorukon” [167].) Egy olyan gondolati konstrukcióban tudnám most láttatni a különbséget (mely magán hordozza az alkotottság irányítottságát és lehatároltságát, ennyiben is kevesebb a gondolati konstrukció a művészinél), hogy míg Kosztolányi a világ szemlélése felől, a nietzschei alaptételeket komolyan véve, némiképp a halál illúziójának bűvöletében és béklyóiban közelített a költészethez, addig Somlyó György a költészet bűvöletében a vers csodaszerűségét magán ezerszer átáramoltatva oldotta maga körül az élet béklyóit. Kosztolányi nem értette a világ titkát, olyannyira, hogy már időnként kételkedett a titok létezésében is, és ebből a perspektívából viszonyult az irodalomhoz; Somlyó sohasem kérdőjelezte a költészet titkának létezését, de, bár nem értette a titok mibenlétét, nem szűnő vizsgálódásai során nagyjából körvonalazta annak helyét, helyeit vagy legalábbis nem-helyét. Azt megsejtette, hogy hol nem lehet a titok (az ún. „eszmei tartalomban”). És azt hiszem, Somlyó Györgynek a költészet titka elég biztosíték volt ahhoz, hogy az életnek is van feltárható titka – ha más nem, maga a költészet. Ez volt az ő mindenestül modernsége és esztétikai hozzáállása. *

„ Ennyi volna a költészet? Egy nem létező palota nem létező visszfénye a nem létező víztükörben?” (Somlyó György) „Hol kezdődik a költészet? Ugyanott, ahol az élet” – írja Mulasztásos felszólalás című esszéjében (18). A világ, az élet maga elmondhatatlan, de a költészet el tudja mondani ezt az elmondhatatlant, mégpedig úgy, hogy soha nem valamit, hanem mindig mást mond el. Somlyó szeretett paradoxonokban beszélni a költészetről, mert ráébredt, másképpen nem is lehet. De beszélni kell, és ebben a beszédben megtörténik valami, ami mutat valamerre, jó esélylyel a szándékolt irányba. De ha mégsem, az sem oly nagy baj. Nem volna egyszerű feladat akár csak egy rövid esszékötetéből is kigyűjteni a költészetre vonatkozó számtalan reflexiót. (Kevés egymásnak ellentmondani látszó megfogalmazás van, de azért ebből is akad.) Majd minden írásának alfája és ómegája ez: miért fontos a költészet? Mi a költészet? Kiindulásképp pedig: miért műalkotás az adott vers? A hatvanas évektől kezdve egész a kilencvenes évekig sajátos harcot vív ezekben a kritikákban: bemutatni (rávilágítani, megértetni, a leegyszerűsített marxista esztétika által megzápult fejekbe sulykolni) azt a – mondhatni, nyilvánvaló – tényt, hogy egyetlen vers sem redukálható pusztán ideológiai, tartalmi, eszmei, avagy formai esszenciákra. Somlyó nagyon megértő kritikus – egyetlen jelenség iránt nem tanúsít megértést: ha valaki egy mondatban összefoglalja egy költemény tartalmát. Ezt gyűlöli. Ezt nem érti. „És éppen ezt a visszavonhatatlan tanúságot vonja vissza az a fajta olvasási, megítélési, használati mód, amely nem tanúsága sajátos egészében fogja fel, hanem annak visszavonható részeiben vagy rétegeiben” (267) – írja, valószínűleg nyitott kapukat döngetve, még 1998-ban is. Harminc évvel korábban, 1968-ban sokkalta indokoltabb és felforgatóbb lehetett kritikája: „Engem […] egy ugyancsak őszinte és indokolt nyugtalanság késztet megszólalni: az attól való riadalom, hogy immár nemcsak az iskolában, az iskolán kívül is atavisztikusan iskolás módokon közelítjük meg a költészetet, úgy, ahogy éppen legfontosabb termékei megközelíthetetlenek” (236). Somlyó a legtöbb írásában nagyon aprólékos poétikai vizsgálódásokat végez, mégsem állítja, hogy a vers lényege a forma volna – most forma alatt a hagyományos, „tartalom – forma” (esztétikai ideológiai) dichotómia egyik végpontját értve. Somlyó

Van egy sajátos – majd minden esszéjében (beleértve a legutóbbit, az Új Forrás 2006/4. számában megjelentet is) leírt – felfogása, mely szerint a fordítás alapvető természete, „hogy az nemcsak nem pontosan valamely eredetinek a másolata, de nem is egyszerűen egy »szép magyar vers«, amely »mintha csak eredetileg is magyarul lett volna írva«. Ellenben olyan nyelvi és irodalmi képződmény, amely éppen fordítás volta révén válik eredeti alkotássá: olyanná, amely sem az eredeti nyelven soha nem jött létre, sem a befogadó nyelven nem jöhetett volna létre másképp” (50). Máshol azt olvassuk: „minden költői fordítás csak előzménye egy virtuális későbbi fordításnak” (97), azaz ő a „költői fordítás mindig megközelítő természetét állítja középpontjába”, és az „úgynevezett „standard” vagy „definitív” változatok lehetetlenségét” (102). Élete előrehaladtával egyre inkább úgy vélte, a tökéletesebb fordító megoldás egyrészt az: több változatot kínál egy adott műre (minél többet, annál jobb), illetve kommentárokkal látja el az adott fordítást (bár ez utóbbinak versbefogadást gátló hatásával és ezért elhagyandóságával tisztában volt). „A költői fordítás lehetetlen lehetősége és lehetséges lehetetlensége, ez a költészet legmélyében gyökerező paradoxon az, hogy ezt az egy sorba belesűrített, szinte csak egyféleképpen kifejezhetőnek látszó sokrétűséget mégis le lehet fordítani (minden verselési kötöttségével együtt), sőt nem is csupán egyetlen, isten kegyelméből eredő telitalálattal, hanem akár több-, akár sokféleképpen is, a paradoxon csúcspontjaként úgy is, hogy sem a szavak, sem maga az alapvető nyelvtani alakzat, a »grammatikai formula« nem marad azonos” (224). A változatsor az eredeti mű bonyolultságának többféle aspektusára képes rámutatni ily módon – azt viszont megkérdezném Somlyótól, hogy ez a változati sokféleség adta (intellektuális?) többlet nem lesz-e mégis valahol jóval kevesebb, mint amit egyetlen, mégoly tökéletlen „fordítás” képes nyújtani, teszem azt, a titokszerűségből? Talán valamely, eddig nem olvasott esszéjében erre is kapok feleletet. Jobb híján. Én a választ már nem írhatom meg helyette. Ezért kellett, hogy róla írjak. (Somlyó György: A vers – a versben. Pécs, Jelenkor Kiadó, 2004, 277 oldal, 1200 Forint.)

DISPUTA Macskakő

nem szereti emez oppozíció szigorú nyitva tartását, mert elszakít a költészet működésmódjától, melynek során nincs ilyen kettéválás. Ennek jegyében igyekszik végezni költészeti vizsgálódásait. (Az összetett formalista forma-fogalom viszont valószínűleg közel állna elképzeléseihez, bár ő maga így nem írta le ezt az általam ismert cikkekben.) Abból a – szintén alapvető, általa jobbára József Attilára visszavezetett – elgondolásból indul ki, hogy a versnek minden egyes apró jegye rendkívüli fontosságú – „minden pont arkhimédészi pont”. Ezek a jegyek nemcsak hogy fontosak „az értelmezésben”, hanem maguk hozzák létre a befogadást, a versnek az olvasó általi életre hívását. Tóth Árpád egy soráról című kisesszéjében, melyben az eredeti kézirat ismerete nélkül meggyőzően rámutat egy filológiai tévedésre, az alábbi konklúzióval zár: „Nem tudtam ellenállni az afölött érzett örömnek, hogy az untig ismételt közhely, miszerint egy valódi versből egyetlen szót sem lehet büntetlenül elhagyni vagy megváltoztatni, milyen bámulatosan és szó szerint igaznak bizonyul, mihelyt egy kicsit részletesebben elmerülünk egy vers anyagában. S hogy nem is csupán a gonddal kiérlelt remekmű, még egy ilyen sietősen az újságpapír szélére gyorsírással feldobott vázlat is, ha mesteri kéz nyoma rajta, élmény és hagyomány, forma és tartalom, eszköz és mondanivaló milyen rejtelmes és kérlelhetetlen benső törvényszerűségein épül fel” (110). Somlyó írásainak egyik legnagyobb érdeme, hogy a világlírának – és szerves részeként a magyar költészetnek – hatalmas szeletét képes látni és mozgósítani. Számtalan olyan komparatív vizsgálódást végzett, ahol meglepő módon helyez egy magyar mű mellé – későbbi vagy korábbi – német, francia, spanyol, olasz (stb.) alkotásokat, és hasonlítja össze őket egymással, hasonítja őket egymáshoz (időnként egy-egy magyar szerző világirodalmi színvonalának megmutatása okán is). Nem meglepő tehát, hogy elemzéseinek jó része fordításelemzés (is). Somlyó nem kevés nyelvet ismert, de még többről fordított (hathatós segítséget igénybe véve, mely segítség jobbára az illető nyelvvel való minél alaposabb megismertetést is magában foglalta – a legjellemzőbb példa erre az Énekek énekének modern fordítása lehet), és talán nem túlzás azt állítani, hogy leginkább e tevékenysége folytán ismerte meg a költészet természetét. Ami fordítói probléma, az egyben költészeti probléma is.

37

Freytag Orsolya DISPUTA Macskakő 38

Szonett: in memoriam… Somlyó György: Talizmán, 138 szonett A Talizmán című Somlyó-kötet 1956-ban jelent meg először, és az 1941 és 1956 között keletkezett szonetteket tartalmazta. A kötet – újabb darabokkal gazdagítva – 1960ban Ami élni segít, 88 szonett címmel került másodszor az olvasók kezébe. A költő szonettjei 1990-ben újra megjelentek, Talizmán, 101 szonett címmel. A szonettek száma tovább bővült, és immár 138 verssel, 2005-ben ugyanezzel a címmel a kötet újra megjelent. Sajnos a negyedik szonettgyűjtemény a költői életmű zárlata lett: Somlyó György ez év májusában bekövetkezett halálával ez lett az utolsó verseskötet, mely még a költő életében megjelent. A kis könyvecske, a Talizmán harmadik változata, bár csak szonetteket tartalmaz, mégis – mint az a kiadások rövid történetéből is látható – szinte az egész költői életművet átfogja. Természetesen az első megjelenés óta eltelt majd’ hatvan év leforgása alatt nemcsak a kötetkompozíció alakult át, hanem a versekből kibomló művészetfelfogás is (lásd Borbély Szilárd: A szonett mint hommage s mint epitáfium. ÉS, 49. évfolyam, 2005. 11. 25, 47.). Borbély Szilárd a kötet egészét – csakúgy, mint a benne lévő verseket – egy eltűnő költői tradíciótól vett búcsúként értelmezi. Az hommage-szonettek nemcsak egy-egy művésznek (írónak, költőnek, zenésznek vagy képzőművésznek) állítanak emléket, hanem annak a költészeti hagyománynak is, melynek fontos alapköve a szó (és főként a versbe foglalt szó) mágikus erejébe vetett hit. Somlyó maga is ebből a hagyományból nőtt ki, ennek volt részese. Az emlékezés apropója sokféle lehet: egy művész halála, egy műve, a rég halott művész háza, kertje. Alkalmi versek ezek, mondhatná az olvasó, ha nem érezné, hogy több van e szonettekben, mint az emlékezés szándéka. Talán nem véletlen, hogy a francia költészetben jártas Somlyó „alkalmi verseit” olvasva a szintén franciás műveltségű recenzensnek szinte automatikusan eszébe jutnak Mallarmé hasonló típusú versei: a Köszöntő (Salut), illetve a síremlék- és hommage-versek. Mallarmé Köszöntője (szintén szonett) alkalmi versként is értelmezhető, ezt az olvasatot maga a cím is erősíti. Magára az alkalomra azonban sem szövegszerűen, sem a paratextusban nem történik utalás. Sajátos metaforikája és az alkalmi vers műfaja közt létrejövő feszült-

ség révén a Köszöntő a megújuló és egyedül üdvözítő költészetet hirdető verssé válik (érdemes megjegyezni, hogy a vers eredeti címe – Salut – egyszerre fordítható köszöntésnek és üdvösségnek). Az Edgar Poenak, Charles Baudelaire-nek és Verlaine-nek írott síremlékversek nem csak emlékeznek az elhunyt költőnagyságokra. A komplex költői képekben bővelkedő, széttartó szemantikájú szövegek figurális szinten azt az irodalmi hagyományt idézik fel, melyből a Mallarmé-versek szükségszerűen táplálkoznak, és amelynek minden erejükkel nekifeszülnek az új költői nyelvet hirdető esztétika jegyében. Mallarmé síremlékversei több szinten is gyászmunkát teljesítenek be. Egyrészt a szövegek elismeréssel adóznak a nagy elődöknek, másrészt egy letűnőben lévő költői-esztétikai magatartásnak állítanak emléket, miközben – a referenciális olvasatot teljes mértékben kizáró nyelvhasználat révén – le is bontják azt. Bizonyos szempontból hasonló folyamat figyelhető meg Somlyó György Talizmánjában is. A kötet első egységének tartalma, mely szintén a Talizmán címet viseli, gyakorlatilag megegyezik az első, 1956-os kiadás tartalmával. Ebben a részben egy nagy ívű koncepció nyomai érhetők tetten: a teljes európai kultúra szonettekbe írott körképe bontakozik itt ki. Az olvasó előtt úgy tűnnek fel sorra az alkalmi (vagy annak tűnő) versekben Somlyó költészetét és művészetszemléletét meghatározó alakok, mintha naplót vagy vallomást olvasna. Helyet kap itt Dante, Babits, Csokonai, de Bartók, Picasso és Mozart is. A következő két egységben folytatódik a sor: a teljes európai kultúra sűrűsödik össze ezekben a szövegekben, egy, az európai költészet talányos és mindig megújuló, több évszázados múltra visszatekintő formájába, a szonettbe öntve. Azonban a kötetben előrehaladva apró hangsúlyeltolódásokat észlelhetünk ebben a koncepcióban. Míg az első egység alapvető célja a kulturális hagyomány felmutatása, összegzése volt, addig a rá következő egységekben egyre inkább a megőrző szándék érvényesül: a múlt alakjait, elemeit versbe vésni, emléket állítani nekik a jövő nemzedékek számára. Ezt a megtartó szándékot erősíti az egységek címe is. A második egység címe, az Ami élni segít egyértelműen utal a megőrzendő kulturális értékek egy fontos funk-

DISPUTA Macskakő

ciójára: egy olyan esztétikai nézet jelenik Derrida A disszemináció című tanulmányára meg ezekben a szövegekben, mely szerint vonatkozik) szövegváltozatok is megjelena művészet, a műalkotások a hétköznapok nek: így a vers egyes elemei kicserélhetővé fölé emelkedve az élet maradandó értéke- válnak, új jelentések létesülhetnek. A versit mutatják fel. A harmadik egység címe, … ben megszólaló lírai én, bár ironikus távlatminden máglyából szobor lesz, minden kétsé- ba helyezi, de nem adja fel eredeti szándéget kizáróan fogalmazza meg az hommage- kát, költészetét továbbra is a megőrzésnek szonettek fő célját: versbe foglalva megörö- szenteli: „A másik viszontag kiguberálja kíteni egy letűnő kor emlékeit. / Menti a menthetetlent – féltveőrzött / – A negyedik és egyben utolsó egységben, rongyok közé csempészett – drágagyöngyöt mely a Meghalt, de nem halott címet viseli, és – / (Mert neki ez az ars poétikája)”. az 1990 után keletkezett szonetteket fogja A kötet legfőbb jellemzője, a versbe véső, egybe, lényeges változások figyelhetők meg. megtartó szándék mellett nem lehet figyelMíg az első három részben elsősorban az men kívül hagyni a versformát sem. Szoesztéta klasszicizmus hagyományát követő, nettekről van szó: erről a több évszázados, azt továbbmozdító szövegeket olvashatunk, az európai irodalomban mélyen gyökerező, addig a kötet utolsó egységében a versnyelv attól elválaszthatatlan formáról. Petrarca és komplexebbé válik, a lírai én megszólalá- Shakespeare mellett Mallarménak, a szonett sai reflexívebbek lesznek, a feszes szonett- francia mesterének két vers is emléket állít. forma itt-ott fellazul. A második világhábo- A Jóslat 1894-ben – 1994-re és a Kiváltságos rú utáni költőgeneráció által képviselt lírai kiváltság című szonetteket a Két meg nem magatartás legitimitása, ha nem is felszá- írt Mallarmé-szonett a Petit Air ciklusból cím molódik, de megkérdőjeleződik. A Tandori fogja egybe. A Petit Air (Kis dal) egy három Dezsőnek szóló szonett, a „Szonett – bőví- szonettből álló ciklus. Szonettjei jellegzetes tett szeptimmel”, nemcsak a huszadik szá- formájukról nevezetesek: három, négysoros zad végének egyik nagy szonett-(át)alakító keresztrímes strófát egy páros rímű kétsoköltőjét szólítja meg, hanem a 20. századi ros strófa követ. Somlyó átveszi ezt a malmagyar költészettörténet egy fontos mo- larméi formát azzal a különbséggel, hogy mentumát is felidézi: azt a hetvenes évek- az első versszakban ölelkező rímeket haszbeli költészeti fordulatot, amelynek során nál. A „meg nem írt szonettek” megírása a lírai megszólalás új irányokat véve utat egyértelműen jelzi, hogy a Mallarmé nevényit a szerepnélküli, „versszerűtlen” lírai vel fémjelzett francia lírai hagyomány alapbeszédmódnak, melynek legfőbb jellemző- vető szerepet játszik Somlyó költészetében. je a lírai én szétszóródása, disszemináci- Azonban e forma választása más távlatokat ója lesz. E folyamat részét képezi Tandori is megnyit. Az utóbbi évtizedek magyar (és lírája is, melyben még nem az én szétszó- európai) költészetében fontos szerep jutott ródása, hanem a hagyományozott, „örök- a szonettnek, pontosabban a szonett felelelött” szerepformák határozott elutasítása venítésének, új kontextusba való helyezéséválik hangsúlyossá. Ugyanakkor a hetvenes nek, újraformálásának. Somlyó kötetében a években módosult formában tovább élnek, szonett nem csupán egy felelevenített verspéldául Somlyó György költészetében is, az formaként, hanem az európai irodalmi haesztéta modernségből származó lírai meg- gyomány egyik fontos jelképeként jelenik szólalásmódok – csakúgy, mint az ezekhez meg, és mint ilyen a leginkább alkalmas arra, kapcsolódó művészetfelfogás. A vers a ma- hogy beteljesítse a költő emlékező-megörögyar költészet történetének e többirányú, kítő szándékát. Ily módon a szonett értéket átmeneti időszakát viszi színre a lírai én hordozó tárggyá, sőt letűnt idők erejét maés a Tandori által képviselt költői magatar- gába sűrítő talizmánná válik. tás összevetésével: „Te vagy a Kölyök aki A kötetet a Lesz-e…? című 1960-as szoKomiszt mímel / Jégtörő Órjás a Rontom- nett zárja. „Lesz-e, ki majd őt is szonettbe Bontom / Én a vén málé kisfiú de bon ton vésse, / e szonettek szorgalmas vésnökét?” / (Látod hogy összejátszik rím a rímmel?)”. ezzel a felütéssel kezdődik a vers, mely a Bár tematikus szinten megjelenik a két- továbbiakban performatív módon véghez féle poétika, a versnyelv már egy irányba is viszi a lírai én rögzítését. Megdöbbenmutat: a szintaxis töredezett, a szonettfor- tő, hogy a sors rendezése folytán nemcsak ma több versszakkal bővül, szétesik, eltor- a kötet utolsó verse, hanem az egész kötet zul, a szöveg folytonosságát zárójeles köz- emléket állít saját szerzőjének: „Ha külön bevetések és lábjegyzetek szakítják meg. Napként tán nem kelt az égre, / de érzéA lábjegyzetekben a szövegalkotásra irá- keny tükörként, mint a hold, / felelt a nagy nyuló reflexív költői kérdésen és a bibliográ- bolygók tündökletére.” (Enciklopédia Kiadó, fiai utalásokon túl (az egyik éppen Jacques Budapest, 2005, 175 o.)

39

Tóth Krisztina DISPUTA Macskakő 40

Somlyó György búcsúztatása Kedves Gyuri! Éppen Londonból érkeztem haza, amikor megtudtam a rádióból, hogy már nem vagy. Valószínűtlen dolog ez: szemérmetlen, ahogy te mondanád. Egyik legszebb versedet édesapád, Somlyó Zoltán haláláról írtad: az élettelen test örökre kísértő látványáról. Az íróember, ahogy egyébként minden alkotó ember, egész életében a halálról, az elmúlás ellenében beszél. Hiszen tudjuk: minden szöveg, minden kép a halál ellen való mágia, hogy ami verssé lesz, az valamiképpen kiemelődik a mulandóság áramából. S az igazi költők létezésük minden pillanatában ezekre a részletekre figyelnek, az anyagi valóság állandóan változó képeire, amelyekből összerakható a másik, belső, örök világ. Hisz minden egyes vers Emlék a jelenből. Így éltél te is, húszéves korod óta, vagyis a Szép Szó-beli költővé avattatásod óta. Te magad használtad a költővé-avattatás kifejezést, de közben tudtad, hogy költővé nem avattatik valaki, mert vagy mindig is az volt, bámészkodó kisgyerekkorától tűnődő aggastyán-koráig, vagy sose volt az, legföljebb verseket írt. S ha már itt tartunk: az igazi költők kortalanok, hiszen egyszerre őrzik kisgyerek énjüket és hordják magukban már fiatalon az idős, higgadt mosolyú arcot, akivé szerencsés esetben lesznek. Kisgyerek-éned folyton visszavágyott a boglári kertbe, lélekben az ábrándos tekintetű, hosszú hajú, versben oly sokszor megörökített halk szavú anya vagy az egyiptomi herceg, a titokzatos, elátkozott költő, a bordó mellényben lázongó titán biztatását várta. Felnőtt éned pedig tudta, hogy az ember magányos, hogy nincs az a barátság, szerelem, szülő-gyerek kapcsolat, amely feloldhatná annak elhagyatottságát, akit a rögzítő figyelem burka vesz körül. Amikor 1993-ban belefogtam egy francia költőket bemutató antológia szerkesztésébe, mindenki azt javasolta, hogy beszéljek veled. Nekünk, a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején indult szerzőknek és fordítóknak az általad szerkesztett és válogatott Hallomás című antológia adott meghatározó képet a kortárs francia költészetről, ennek alapján kezdtünk tájékozódni, ez irányított bennünket. Az ezt megelőző antológiák, mint például Rónay György kétkötetes összeállítása, legjobb

magyar költőink fordításában adtak képet a modern, háború utáni költészetről, a kortársakat azonban nagyrészt Te mutattad be magyarul. Párizsban, mint azt többször is tapasztaltam, a Te neved fémjelezte a magyar költészetet, mindenki ismert, tisztelt és szeretett. Amikor megmutattam neked, milyen szerzőket szeretnék az új kötetbe beválogatni, akkor felsóhajtottál: a fiatalokat én már nem nagyon ismerem. Aztán mondtál még vagy tíz nevet, mind fiatalt persze, akiket szerinted érdemes megnézni. A Látogatás című antológia tehát valahol ott próbálta felvenni a fonalat, ahol Te a nyolcvanas évek végénél elengedted a szálat, vagyis az akkori középnemzedéknél. Nem lehetünk elég hálásak mindazért, amit a francia költészetért tettél – s mindazért, amit a magyar költészet megismertetéséért Franciaországban. Főleg abban az időszakban, amikor itthon elfogytak a fordítók – volt ugyanis egy generáció, amelyik inkább az angol és német nyelv felé fordult, elhagyva a nemzedékek óta szerelmesen őrzött hagyományt. Aztán a kilencvenes évek elején történt valami, amitől többen is újra franciákat kezdtünk olvasni, ami nagyrészt, azt hiszem, a Te fordításaidnak volt köszönhető. Azt mondtam, hogy minden költészet halál ellen való mágia: ugyanennek az elmúlás elleni gyönyörű varázslásnak része a fordítás is: mindig más hangon szólni, más-más írói testben megjelenni, állandóan változó alakunkkal megtéveszteni az elmúlást. Empedoklész, Anakreón, Aszklepiadész, Horatius, Charles d’Orléans, Marguerite de Navarre, Jacopo de Lentino, Luis de Camões, Pierre Ronsard, Étienne Pasquer, Spenser, Goethe, Shelley, Sainte-Beuve, Victor Hugo, Louis Aragon, René Char, Eugene Guillevic, Salvatore Quasimodo, Fernando Pessoa, Villiam Cliff, Yves Bonnefoy, Michel Deguy, Lorand Gaspar, Pablo Neruda, Henrich Heine, Alain Bosquet, Jean Follain, Antonin Artaud, Paul Éluard: a legbeszédesebb búcsúzás talán az volna, ha végtelen körben, sorban mondanánk azokat a szerzőket, akiket magyar szerzővé tettél, olyan természetességgel szólaltatva meg őket magyar nyelven, hogy részévé váltak irodalmunknak és legszemélyesebb irodalmi kincsünknek. Kedves Gyuri, ahogy magad írtad a Barátsiratóban:

„Lehetne még a te nyarad is ez a nyár”. Valóban, lehetne. De légy nyugodt: a mű elkészült, örökre nyomot hagytál. A felsorolt barátok közül sokan már nincsenek: Bosquet, akinek verseivel annak idején megkerestelek, meghalt. Guillevic meghalt. Most pedig elmentél te is, de úgy mentél el, hogy rendet, befejezettséget hagytál magad mögött. Kerek, valószínűtlenül gazdag költői pálya volt a tiéd. Egyszer azt mondtad, London az egyetlen európai város, ahová sohasem jutottál el. Valahogy így alakult. Ha az imént felsorolt neveket és szellemi utakat nézzük, azt kell mondanom, Londont ne sajnáld. Csak

a belső utak számítanak: Te pedig minden utat bejártál, s minden út minden pillanatát rögzítetted, hogy akik a nyomodban útra kelnek majd, azokat az általad rajzolt szellemi térkép vezesse. Itt van minden barátod, lélekben itt vannak távoli tisztelőid, itt van fiad és unokád, itt vannak mindazok, akik szerettek és felnéztek Rád. Emlékeznek mind, ahogyan emlékszik majd a cica is, aki nem érti, hová lettek a zörgő kéziratlapok és hová lett a kéz, amelyik reggelenként megetette. Jó utat. Gondolni fogunk rád.

DISPUTA Macskakő

Lucien Hervé felvétele a 80-as évekből

4

Csodák palotája Koroknai Edit DISPUTA Kapualj 42

Ahol minden(ki) kezdődik: terhesség, szülés, gyermekágy Szeretem a legbenső hangokat és a legmélyebb dolgokat. A gyermek olyan belülről, olyan mélyről jön, hogy tulajdonképp örökre ott marad – akkor is, amikor már nem köti zsinór, tej vagy akár pénz sem, s akkor is, amikor hangjától falak választanak, vagy épp minden mondata nemmel felel az enyémre. A gyermekről felnőtt korában is pontosan tudjuk: hol, mikor, hogyan vagy épp kinél született. Emlékszünk a pillanatokra, a legkínosabb percekre, amelyek aztán a legnagyobb meglepetést hozták el az életben, és emlékszünk a környezetre, a székre, az ágyra, a falakra. Bár ez utóbbiakat – ti. a falakat – egyre több helyen rózsaszínre festik, attól még mindig nagyon messze vagyunk, hogy életünk legnagyobb csodáját egy igazi palotában hozhassuk világra. Pedig egyre többen ismerik fel, ez igenis fontos és elengedhetetlen feltétele annak, hogy mind többen térjenek vissza egy újabb csodában bízva. „Tizenkét órát feküdtem lekötve. A legmegalázóbb a beöntés volt – a függöny túloldalán lekötöttnél is hallható. Sehol egy kád, fotel vagy zene, mindenütt fény, meleg és fehérség. Viszont a borotválást felfoghattuk ajándékként is: akkorra magához már úgysem fér hozzá az ember. Sőt, állítólag ma már választani lehet a bikinivonalas és az egész alakos fazon között.” (Név nélkül) A „luxus” ezzel nagyjából ki is merül, noha elvileg a fájdalomcsillapítást, testhelyzet-változtatásokat vagy épp a gátmetszést bárki kérheti, azaz választhatja. Ám a gyöngéd szülésnek, születésnek – állami keretek között – nyoma még mindig alig. S mégis, az egész olyan, mint a csodák palotája a legnagyobb csodával, csak épp kissé romos falak között.

Ahol születünk és szülünk „Azt szeretnénk, ha minél kevesebb lenne azok száma, akik kellemetlen élményként élik meg a terhesség, szülés és gyermekágy időszakát” – áll a Kenézy-kórház tájékoztatójában. –  Ezt valóban így is gondoljuk, mert ez olyan dolog, amelyet még mi, orvosok is minden újabb alkalommal egy újabb csodaként élünk meg – vallja Boros Miklós főorvos, aki pontos számot nem tudott, de abban biztos, az elmúlt 34 év során már egy kisvárosnyi gyermek születését levezette. Mostanában általában kétnaponta van egy szülése. Mégis, azt mondja, ezt nem lehet megunni, mert minden alkalom más, ráadásul azok, akik egykor nála születtek, ma már szülni jönnek hozzá. –  A hetvenes években 3600–4000 szülés jutott egy évre, most ez a szám 28003000 körüli a kórházban – folytatta a főorvos. – E csökkenés révén viszont a nők lelkével is több időm van foglalkozni, ami nagyon fontos. Megfigyeltem, hogy a különböző gondok, például a gyermekágyi pszichózis hátterében nagyon gyakran lelki problémák állnak, s ezek megoldásában sokat tud segíteni egy szülészorvos, ha elbeszélget az érintettekkel. S ugyanilyen fontos az is, hogy ma már a nők sok mindenről maguk dönthetnek: kérnek-e beöntést, borotválást és milyet, fájdalomcsillapítást, gátmetszést vagy akár burok­ repesztést. Persze sokszor erről az orvosnak kell éppen orvosi szempontok alapján döntenie. Hiszen például elfolyt magzatvíznél csak kivételes esetben van lehetőség járkálásra a vajúdás alatt. Másrészt az úgynevezett nagy (háromágyas) szülőszobán ha többen is vajúdnak egyszerre, nem biztos, hogy járkálhat az anya.

A védőnői szolgálat tavaly ünnepelte fennállásának 90. évfordulóját. A Stefánia Szövetség 1915ben alakult, egy évvel később pedig Budapesten elindult a képzés is. Néhányan felismerték ugyanis, hogy az igen magas csecsemőhalálozás jelentősen csökkenthető, ha a nők intézményi keretek között szülnek, illetve tisztában vannak a megfelelő ismeretekkel. 1975-től már főiskolai keretek között képezik a védőnőket a fővárosban. A védőnők alapvetően a terhesgondozást végzik, emellett készülnek az újszülött fogadására, s követik a gyermek fejlődését annak hatéves koráig. A terhesség megállapításától, de sokszor már a tervezéstől is egészen a gyerek hatéves koráig jelen vannak tehát a család életében. A védőnői gondozás területi ellátási kötelezettséggel működik, Debrecenben 69 körzetben dolgoznak a védőnők. Látogatják a kismamákat, szervezik és dokumentálják a vizsgálatokat, a születés utáni hetekben pedig a baba ellátásában, például a szoptatásban segítenek, segíthetnek igen sokat.

Kérdezik? „Nem kérdezte ott senki, mit akarok vagy netán mit szeretnék. Borotváltak, öntöttek, fektettek, tálaztak, aztán mikor már látszott a haj, leültek és vágtak. Ennyit

a szabad választásról. Az első szoptatásig meg több óra is eltelt.” (Név nélkül) Az Egészségügyi Világszervezet 1985 óta érvényes ajánlása szerint „indokolatlan a szülő nők szeméremszőrzetének leborotválása, illetve a szülés előtti beöntések alkalmazása. Nem javasolt a terhes asszonyt háton fekvő pozícióban tartani vajúdás és szülés alatt. Vajúdás közben a járkálást kell bátorítani, szülés alatt pedig minden asszonynak magának kell eldöntenie, milyen testhelyzetet kíván felvenni.” Vagyis a WHO nem betegként kezeli a szülő nőket. A gyakorlatban azonban sokan ennek ellenkezőjét tapasztalják, míg megint sokan életük legszebb élményeként élik át a baba világra hozatalát, a csodák palotájában. „Nem akartam én felállni közben, így is elég volt – mesélte Hajni, aki második gyermekének adott otthont a Kenézyben. – Az első még ismeretlen volt, most viszont már tudtam, mit kell vagy kellene csinálni, a férjem pedig sokat segített, hogy bent volt és szóval tartott. A kicsinek is jó, biztos vagyok benne, érezte az édesapja jelenlétét. A szülés szerencsére gyorsan zajlott, a babás szobával pedig minden rendben. Nappal velem a kicsi, éjszaka pedig elviszik, hogy valamennyit én is pihenhessek.” „Ha teheted, mindenképp EDÁ-val szülj, mert úgy igazi csoda – tanácsolja egy másik, fájdalomcsillapításban részesült kismama, de a szülésznők és védőnők egy része is. – A gerincbe adott érzéstelenítés után teljesen elviselhető a fájdalom, és nem igaz, hogy nem tudsz majd nyomni. Viszont ki-

DISPUTA Kapualj

–  Bent, azaz a méhben 37 fok van, sötétség és puhaság, kint viszont 24–26 fok és vakító fény fogadja a babát. Egy intézményben azonban nem lehet teljesen utánozni az anyaméhet – állítja Győrffy Mónika, aki mindezek mellett hiszi, sok igazság van a gyöngéd születés gondolatában. A szülésznő ugyanakkor sok évi munkája során azt tapasztalta, a körülmények mellett nagyon fontos, hogy aki tudja, mit csináljon, azt hagyni kell. –  A körülmények természetesen nagyon meghatározók, de sok mindenen könnyen segíteni vagy épp javítani lehet – folytatta a klinikán dolgozó, jelenleg második gyermekével gyeden lévő szülésznő. – Nem szükséges ikeás bútor és alternatív szülési módok meghirdetése. Az orvosok többségével ma már megbeszélhető, hogy az anya járkálhasson vajúdás alatt, akár le is zuhanyozhasson, az újszülöttet pedig azonnal a mellére tehesse. Sajnos azonban időnként túlságosan betegségközpontú már ez is: a gyermekorvosok például minél hamarabb szeretnék megvizsgálni a babát. S azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a nagyobb intézmények időnként szinte nagyüzemszerűen működnek.

43

bírod az egészet és örömmel térsz vissza. EDÁ-val tényleg csoda a szülés.”

DISPUTA Kapualj

Papával, mamával, anyóssal

44

Ami – mármint a visszatérés – már csak a születésszám drasztikus csökkenése miatt is igen fontos. Másrészt nem mindegy az anya és gyermeke vagy akár férje kapcsolatában sem, miként látta meg a napvilágot a baba, s miként látták meg őt magát szülei. Sokan úgy tartják, a szülés és születés élménye egész életre meghatározó. Egy hosszú, kínkeserves világrajövetel a gyermek következő éveire is rányomja bélyegét. Mások viszont úgy vélik, bár a szülés az anyaság szempontjából nagyon fontos, nem annyira meghatározó, mint amennyire sokan annak értékelik. Így gondolja ezt Kozmáné Gadus Mária is, aki védőnőként immár évtizedek óta kíséri a kismamákat útjukon. –  Nem hiszem, hogy mindennek oka és kiindulópontja lenne a szülés, pedig sokan állítják, ha egy anya nem jó anya, az a szülésre vezethető vissza. Lehet persze befolyása egy időre annak, ha valaki nem tudja feldolgozni az élményt, de az egész anyaságra ez nem lehet hatással, egy nap nem nyomhat el egy életet – folytatta a védőnő, aki maga már négyszer is részese volt egyegy ilyen napnak. – Egy jó esküvő nem garancia a jó házasságra, és egy rosszabbul sikerült lagzi sem ronthat el egy kapcsolatot. A testünknek ki vagyunk szolgáltatva, előfordulhat, hogy az orvos nem ér oda idejében vagy bármi más megeshet, mégsem szabad ezeknek befolyásolniuk az egész életünket. Sokkal fontosabb, utána hogyan éli meg az anya az anyaságát, miként alakul kapcsolata gyermekével, párjával. S ha már a pároknál járunk: állampolgári jogunk körébe tartozik, hogy a „csodák palotájába” egy személyt – hozzátarto-

zót, aki lehet barát, barátnő is – magunkkal vigyünk. Arról, hogy ki legyen ez, természetesen megoszlanak a vélemények. Mindenesetre a statisztika alapján manapság a szülések 15–20 százalékánál van jelen az édesapa, gyakran pedig barátnő vagy épp az édesanyja kíséri be a kismamát. Az anyós viszont nagyon ritka vendég a szülőszobán. Boros Miklós szereti a papás szüléseket, azt mondja, jó az apának, hogy átéli az eseményeket és látja, mi történik. Sőt, a főorvos úgy véli, a papás szülések körében a feljelentések száma is jóval alacsonyabb, épp azért, mert az érintettek jelen vannak és látják, mikor ki mit csinált, miért döntött úgy, ahogy. Dr. Sáska Sándor október közepén találkozhatott végre második gyermekével. A több mint négykilós baba viszonylag gyorsan, nagyjából két óra alatt világra jött, s bár a köldökzsinórt nem ő vágta el, édesapja mégis élete egyik legnagyobb élményének tartja azokat a pillanatokat. –  A férfiak ettől sokáig el voltak zárva. Mióta ez megváltozott, mindig látom a szemükben az elismerést és a csodálatot egy-egy szülés után – tette hozzá Kozmáné Mária. – A nőknek is jó, hogy ott egy támasz, de ha egy férfi valamiért kimarad ebből az élményből, attól még ugyanolyan jó apa lehet, mint mások. –  Azért ez egy kemény menet, nem lehet semmihez sem hasonlítani, hogy mennyire fog fájni. Nagyon, de még annál is sokkal jobban. Jó, ha ilyenkor segít valaki, akár pusztán a jelenlétével – vallja Győrffy Mónika, aki anyaként és szülésznőként már mindkét oldalt kipróbálta. – S az egész dolog visszás: ha azt érzi a nő, hogy kivetkőzik magából, talán jobb, ha férje helyett egy másik nőt választ. Ráadásul a férfiak sokszor csak azt látják, feleségük mennyire szenved. Nekünk kívülről megint más az egész: mikor jelen vagyunk, semmit nem érzünk zavarónak vagy riasztónak. Minden szülés újra és újra megérint, az ezredik is. Nem tudom, mennyinél voltam jelen, azt mondják, napi tíz az átlag, de ez egy drog. S tényleg igaz, az ember az egészségügyben nem a pénzért dolgozik.” Viszont az emberek nagy része ugyanide pénzért megy, nem is kevésért. Doktor úr, mennyit adjak? Az állami finanszírozás alapján egy egyszerű szülés 83 ezer forintba kerül. Ugyanez egy magánklinikán 500 és 700 ezer forint között van, amennyiben fővárosiként csak

Üzem helyett otthon? Magyarországon az otthon szülés nem divat, s elvileg nem is megengedett. A Szülészeti és Nőgyógyászati Kamara állásfoglalása alapján az a szülész szakorvos, aki terve-

zett otthon szülést vállal, vét hivatásának esküje és a fennálló szakmai irányelvek, protokollok ellen. Valójában azonban nem sok minden tehető az anyák ellen, akik lakásukban hozzák világra gyermekeiket. Mindenesetre az otthoni szülések után nagyon nehéz a papírok beszerzése. –  Sokkal biztonságosabb kórházban szülni – állítja a védőnő, hozzátéve: ha egyszer már megteremtettük a műtéti hátteret, higiénés feltételeket és minden mást, aminek köszönhető, hogy a csecsemőhalálozás olyan alacsony, akkor nem érdemes ezt az eredményt kockáztatni. A szülészek-nőgyógyászok közül „hivatalosan”, vagyis interneten hozzáférhető, szóbeszéd és képek útján terjedő módon is pusztán egyetlen orvos(nő) vezet szüléseket otthon, immár 1989 óta. Geréb Ágnes tevékenységét az orvosi kamara többször is felfüggesztette emiatt, a doktornő azonban továbbra is úgy véli: a nőknek meg kell adni a jogot, hogy szabadon választhassanak, hol és hogyan kívánják gyermeküket világra hozni. Geréb Ágnes szerint törvény adta jog ugyanis, hogy az orvosi ellátást valaki visszautasítsa. –  Akik az otthon szülés mellett döntenek, nagyrészt a gyöngéd szülés, gyöngéd születés vágya miatt teszik ezt – sorolta Győrffy Mónika. – Ebben nyilván van sok igazság, a kórházi körülmények azonban sokkal nagyobb biztonságot nyújtanak probléma esetén. A klinikára évekkel ezelőtt bekerült egy pár, akik otthon szerettek volna szülni, de idő előtt beindult a folyamat. Érdekes volt őket látni: jól felkészültek, s tulajdonképpen annyit kértek, hagyjuk, hogy minden menjen magától. –  A nagymamáink is jászolban szültek korlátba kapaszkodva, mégis úgy tartom, az alternatív módoknak, így az otthon szülésnek sincsenek meg a feltételei Magyarországon – magyarázta Boros Miklós. – Hollandiában, ahol ez nagyon gyakori, az átlagosan ötszobás lakásokból egy könnyen szülőszobává alakítható. Próbálja meg ezt valaki a Tócóskertben. Ráadásul Hollandiában is kiderült, az otthon szülők 30–40 százaléka végül kórházba került. Csak épp nem mindegy, milyen gyorsan, milyen körülmények között történik például ez a kórházba jutás. Az egészségügyi intézményekben ráadásul megvannak a feltételek: a szaktudás, a műtéti háttér, a szívhanghallgatás. S a szülésnél sosem szabad elfelejteni a választások alkalmával: ilyenkor nem egy, hanem legalább két életről van szó.

DISPUTA Kapualj

aznap vonul be az ember a valóban kulturált intézménybe, s komplikációk nélkül megússza. (Egy császározás ugyanis legalább 150–200 ezerrel megdobja a számlát, ráadásul tovább is kell bent maradni, a durván 50 ezer forintos napidíj mellett, míg vidékről nehéz a szülés napjára időzíteni az odautazást.) Egyes statisztikák szerint ma Magyarországon ugyanakkor egy szülészorvos – nem magánklinikán – átlagosan 40–100 ezer forintot kap egy szülésért (ikreknél ez megduplázódhat). A nők jelentős része viszont nem ismeri a statisztikát. Maguktól az orvosoktól is egyre többen kérdezik: mennyibe kerül náluk egy „alkalom”. –  Első ilyen élményem az volt, mikor a főorvos betege érdeklődött nálam: menynyit adjon a főorvosnak – emlékezett viszsza Boros Miklós. – Az viszont érezhető, hogy az emberek szegényednek, a vidékiek mind gyakrabban kacsát, libát hoznak ajándékba. Ugyanakkor nem volna szabad figyelmen kívül hagyni, hogy egy jó szülésznő kincset ér. Mégis, az egyik „legelfeledettebb” szakma épp a szülésznőké: bár munkájukat mindenki elismeri, s nekik minden nő hálás, arcukra egy-egy hosszabb „menet” után alig emlékeznek. S ugyancsak „hálátlan” terület e szempontból a védőnőké, akik hónapokon, sőt akár éveken keresztül is figyelemmel kísérhetik „pácienseiket”, illetve azok kisgyermekét, gyermekeit. Hiszen mint nevük is kifejezi: ők a terhes nőket, illetve a bennük lévő magzatot védik. Egészen pontosan a terhesgondozást végzik, feladatuk az állapotos vagy várandós nők egészségének megőrzése, a magzat egészséges fejlődésének és egészséges születésének elősegítése. A terhesgondozás olyan komplex egészségügyi szolgáltatás, melyben testi, lelki és szociális aspektusok figyelembevételével alakul ki segítő kapcsolat, középpontjában a várandós nővel. Budapesten ezt már egyre többen magánrendelőkben veszik igénybe, s 5–10 ezer forintot fizetnek egy alkalomért. Márpedig az alkalom azért is fontos, mivel anyasági támogatást az kap, aki négyszer megjelent a gondozóban. De mi lesz, mi lehet azokkal, akik nem jelennek meg sehol?

45

Ugye, ma felkel még a nap? Nagy B. Zsuzsanna DISPUTA Kapualj 4

A

kórház a város peremén terül el. Legmagasabb épülete mogorván emelkedik a többi fölé, a rideg falakból borongós tekintetű ablakok barátságtalan pillantásokat vetnek a környékre. Közelebb érve csökken a százszemű óriás uralma a táj fölött, mert körülötte apróbb építmények tűnnek fel, fák, bokrok, virágok, a kórházi park részletei, amelyek tompává köszörülik az iménti élmény fájó élességét. Az erődítményszerű komplexum közelében kétszintes épület áll. Az emeleten alakították ki az intézmény legkisebb osztályát. Mivel ez krónikus sebészet, sok a fekvő beteg, de van, aki jön-megy, egy néni épp a mellékhelyiség felé igyekszik a fal melletti kapaszkodóba fogódzva, két öregúr pedig a szomszéd kórteremben keres unaloműző társaságot. A nővérszobában frissen főtt kávé illata, néhány fotel, vázában virág, műanyag tálcán hamvas őszibarackok. Péntek délután van, már megszűnt a nyüzsgés, ilyenkor rövid pihenésre is marad ideje a két ápolónőnek, fél óra is talán. A nagy hajtáson már túl vannak, csak a vacsoráztatás, gyógyszerosztás, kacsaágytál-ürítés, tisztázás van hátra, és érkezik az éjszakai váltás. Ám ez az időszak sem telik tennivaló nélkül, a nővérhívó sípoló hangjára hol az egyik, hol a másik ápolónő pattan fel ültéből, kirohan, majd feladatát elvégezve hamar visszatér. Orvos ritkán és általában rövid ideig tartózkodik az osztályon. Az épület félreesik az udvar központi részétől, a „nagykórháztól”. A sebészek vállalnak ügyeletet itt is, de csak vizitelni jönnek át; ilyenkor délután előfordul, hogy amiatt sem. – Az esetek többségében viszonylag könnyen kezelhető problémák merülnek fel, sokszor nem szükséges az orvos közvetlen felügyelete, megoldjuk magunk is – mondja Edit, a fiatalabbik ápolónő –, ha meg nem boldogulunk, vagy tényleg nagy baj történik, akkor telefonálunk, és az orvos átjön. Vagy olyan is van, hogy nem jön, csak elmondja, mit tegyünk. Ez a megoldás nem okoz zavart a folyamatos betegellátásban, az ápolónőnek egyszerűbb esetekben önállóan is tudnia kell döntéseket hozni. Az orvosok megbíznak az itt dolgozókban – muszáj is nekik, mert a műtőasztal mellől nem szaladgálhatnak ide lépten-nyomon mindenféle apróság miatt… – ennek ez a rendje, máshogy nem működne. – Az osztályon vegyes a betegállomány – folytatja Marika nővér. – Mivel sebészeti utókezelő osztály vagyunk, zömmel olyan betegeket kell itt ellátni, akiknek begenynyedt, nehezen gyógyuló sebük van, amely

vagy műtét következtében, vagy más okból alakult ki. Ilyen a dekubitusz, ami a huzamos fekvés miatt keletkezik, és ezt olykor képtelenség kivédeni. Annál is inkább, mert a fekvő betegeket legalább kétóránként kellene mozgatni, forgatni, és erre nincs mindig elég idő. Ez a betegség csak másodlagos probléma, és a magatehetetlen, erőtlen, mozdulatlanságra kárhoztatott embereket támadja meg. Tehát a rosszindulatú daganatos megbetegedésben szenvedőktől kezdve az agyvérzetteken, amputáltakon és a gerincsérülteteken át a keringési vagy más betegség miatt legyengült emberekig itt mindenki előfordul. Edit nővér dolgozott már hematológián is. – Ami az itteni munkát illeti, bár fizikailag elég megterhelő a sok fekvő beteg ellátása – jóval egyszerűbb; mégis szívesebben dolgoztam ott, annak ellenére, hogy lényegesen nyomasztóbb a velem egykorúak és a gyerekek szenvedését, ne adj’ Isten: halálát végignézni. Az nagyon rossz érzés, amikor útnak engedsz valakit, aki látszólag jól van, de már a következő kezeléssorozatra nem érkezik meg, és később pedig kapod a hírt, hogy meghalt. A kórházban töltött idejük alatt megszokod a jelenlétüket, beszélgetsz velük, elmondják az örömeiket, bánataikat, néha titkaikat is, és várod őket vissza – némi szünet után folytatja. – Emlékszem egy kisfiúra. A betegsége miatt a tüdejében víz szaporodott fel, és gyakran fulladt. Egyre többször kellett csapolni. Ez szörnyen kellemetlen beavatkozás. Eleinte természetesen rettegett ettől, később, mikor hetente, négy-, majd kétnaponta szükség volt a kezelésre, már követelte, hogy szúrjuk ismét. Újra csöngetnek. Marika nővér azonnal indul is a négyes kórterem irányába: két infúziót kell kicserélnie. A helyiség szűkös teréhez képest nincs zárt levegő. Az egyik ágy pillanatnyilag üres; aki ott fekszik, sétálni indult. A másik mellett viseltes infúziós állvány. Az ápolónő odalép a szerelékek és más csövek dzsungelében fekvő asszonyhoz, és újakra cseréli a két kiürült tasakot, majd végignézi a vezetékek szövevényét, nem került-e levegő a rendszerbe. – Erzsike néninek a nyaki vénába vezetett kanüllel teremtünk állandó és jól működő csatornát a folyadék bejuttatásához – magyarázza. – Ehhez csatlakoztatjuk az infúziót, vagy adhatunk bele vénás injekciót. Nagyon hasznos, mert kíméletesebben tudjuk kezelni azt, akit egyébként sokat kellene szurkálni. Azután az időjárásra terelődik a szó. Erzsike néni kezd oldódni, szigorú tekinte-

–  Van több is – mondja –, mindegyik más színű. Parókám is van, de azt ritkán veszem fel. Ide, a kórházba ez is jó. Így is nagyon melegít – és hirtelen lekapja fejéről a kopaszságát eddig remekül palástoló holmit. A meghökkentő látvány sem változtatja meg tekintélyt parancsoló kisugárzását, épp ellenkezőleg. Az indulat megnyitotta a csukott ajtókat, és az előbb még zárkózott asszony most egyszerre beszédes lesz. Családjáról, férjéről, lányáról, régi munkahelyéről és önmagáról beszél. –  Valamikor erős, dús hajam volt. A hivatali munkához pedig hozzátartozott, hogy jól nézzek ki. Már néhány éve nyugdíjban vagyok, de attól még lehetnének igényeim. Arról nem is beszélve, hogy nem ehetek. Abban reménykedem, hogy a terápia hat annyit a szűkületre, hogy ez megváltozzék. Otthon mikor édesanyám főz – hála istennek, ő még idős kora ellenére is remek egészségnek örvend –, és finom illatok terjengenek a lakásban, a szívem szakad meg egy falatért. Egy kis folyadékot ihatok csupán, azt is csak az ízéért, mert a szondán keresztül visszajön az utolsó cseppig. Eleinte kétségbeestem, mostanában már próbálok nyugodtan várni arra, mikor lesz jobb. Néha, mikor iszom egy-két kortyot, és nem jön ki az egész, mindig megörülök, mert az azt jelenti, hogy rést talált magának valahol lefelé. De azután mindig csalódnom kell, mert a következő adag már nem találja a kiskaput – komorodik el a hangja. – A haláltól már régen nem tartok, csak az odavezető út tölt el félelemmel. A hirtelen jött kijelentés újra búskomorrá változtatja, úgy tűnik, mintha gondolatai pillanatnyilag el is hagyták volna a betegszobát, szomorú szemei a falra szegeződnek, de tekintetével szinte átfúrja az előtte tornyosuló akadályt. Csak ő tudja, mit lát igazán. Rövid csönd, majd az arcán örömtelen mosoly suhan át – ez egy mély sóhajtól támogatva erőre kap, és megnyugtató derültséggé válik. A következő pillanatban elkapja a kezem, és a fejére teszi. –  Már nő a hajam – mondja valószerűtlen vidámsággal. Csupasznak látszó fejbőrét beborítják a szemmel alig érzékelhető apró pelyhecskék. Még arra is futja, hogy jót derüljünk a jeleneten, amikor Marika nővér majdnem felborítja a szekrényt, mert ágytállal egyensúlyozva próbál kivergődni a kórteremből. Szűk a hely az ágyak, éjjeli szekrények, székek és állványok között. Vidáman jön viszsza, hogy megnézze az infúziókat. Azok egyenletesen csöpögnek.

DISPUTA Kapualj

te barátságossá válik. Hangja halk, mégis határozott, erős jellemet sejtet. Így, félig fekvő helyzetében is világosan látszik, hogy betegsége előtt igen csinos nő lehetett. Testének arányait azonban eltorzítja az aszcitesz miatt hordószerűre duzzadt hasa. Marika nővér később elmondja, hogy ez a daganat miatt van, csapolni nem könynyű, olykor nem is lehet, mert a folyadék sűrű és kocsonyás, csupán a néhány hetente ismétlődő terápia állítja vissza megközelítőleg eredeti állapotába Erzsike néni alakját, de ez az állapot is csupán egy-két napig tart, azután a massza folyamatosan újratermelődik. Szokatlanul sok műanyag vezeték veszi körül. Az orrából vastagabb cső lóg ki, minek végén tasak van, ebbe időnként zöldes-sárgás folyadék lökődik. –  A gyomor- és nyombéldaganatok esetén a gyomor annyira beszűkülhet, hogy tartalma nem jut át a bélbe. A termelődött gyomornedvnek azonban valahol távoznia kell. Ezért van szükség az orron át bevezetett szondára – mondja Marika nővér. –  Három hónapja, mióta megműtöttek, nem ettem semmit – árulja el Erzsike néni. – Gyomorfekélyem volt, aztán diagnosztizálták a daganatot is. A másik cső a hasamban a táplálásomat biztosítja. Az infúzió nem elég, hogy életben tartson – fűzi hozzá. Az ápolónő kiegészíti szakszerű magyarázatát: –  A szondát a vékonybélbe vezetjük, segítségével tápanyagokban, vitaminokban dús „szondatápot” tudunk a szervezetbe juttatni. Az infúzióval csak a folyadékszükségletet, és 4–5 fajta ásványi anyagot, vitaminokat pótolhatunk. Ismét jelzőcsengő hangját hallani a folyosóról. Az ápolónő talpra ugrik, de mielőtt kilépne a szobából, még visszaszól, ha valami probléma lenne, a vészhívó gombját az asztalra tette. Marika távoztával kínos csönd szakad a kórteremre, Erzsike néni ismét hallgataggá válik. Azt mondja, a betegsége óta sokkal zárkózottabb. Nem szívesen tárulkozik ki még a régi barátai előtt sem. Sőt, talán leginkább ők feszélyezik. Eleinte sűrűn látogatták, de valószínűleg észrevették, hogy újabban nem kedveli a vendégeket. –  Míg egészséges voltam, sok időt töltöttünk együtt, ilyen állapotban már nehezemre esik kellemesen csevegni komoly vagy épp bárgyú témákról. Főleg a hülye kérdéseik bosszantottak föl – mondja borús arccal. – Volt, aki arra kért, mutassam meg neki, milyen vagyok kopaszon. Most is sapkaszerű fejfedőt visel. Ilyet sok sugárkezelésen átesett betegen látni.

47

DISPUTA Kapualj 48

Közben betoppan a szobába az ágyszomszéd, Klári néni. Eddig cigarettaszünetet tartott, sétált az udvar parkosított részében. Magas, vékony termetű asszony, bár már hatvanötödik évét tapossa, mégis elegáns, fiatalos. Perdül-fordul a kis mozgástérben, amelyet a kórterem teréből magáénak mondhat, és vidáman huppan az ágyára. Nyugdíjazása előtt magyar irodalmat és nyelvtant tanított. Most már csak az unokák és a könyvek kötik le minden idejét, és az utóbbi hónapokban sajnos a betegség. –  Viszonylag jól érzem magam, már csak a gyógytorna és az erősítés miatt kell, hogy maradjak még kicsit – mondja pajkos mo­ sollyal az arcán –, és megnyugtatja a lelkemet az ágyam fölötti nővérhívó is. Egyedül élek – folytatja –, a fiam messze lakik tőlem. Majd egy évig halogattam, hogy orvoshoz menjek. Pedig éreztem és egy idő után már láttam is a mellemben a csomót, csakhogy a menyem veszélyeztetett terhes volt, kórházban kellett feküdnie, így én vezettem náluk a háztartást. A kislány megszületése után hazajöttem. Még akkor is csak enyhe influenza miatt mentem orvoshoz, és mellékesen beszéltem neki erről. Azonnal beutalt, mindenféle vizsgálat után rövid időn belül meg is műtöttek. Nagyon elkeseredtem, és csak az orvosok és a fiam unszolására egyeztem bele, hogy sugárkezelést kapjak. Azóta már három hónapos a kicsi lány, és ha elszomorodom, mindig ő jut eszembe, hogy beszélni, járni fog majd, én meg versikéket, mondókákat tanítgatok neki… – ha megérem. Mutatja az unokákról készített fényképeket, és hosszan ecseteli, milyen drága a kislány, mikor gügyög, meg a nagyfiú menynyire imádja a számítógépet, meg a hugit. –  Úgy tűnik, hogy nincsenek áttétek, de én már soha nem leszek nyugodt. A kezelés eredményesnek bizonyul, annak ellenére, hogy az infúziós kemoterápiát nem bírtam, és át kellett állnom gyógyszerekre. Erzsike néni egyre nyugtalanabb, ismét görcsei vannak, ma már harmadjára. Nem sokat teketóriázik, már nyomja is a nővérhívó gombját. Az ápolónő hamar ideér, de akkorra már az asszony tekintete eltorzul, és a sima arc ráncossá, megtörtté válik. A nővér kimegy, majd fecskendőkkel felszerelkezve tér vissza. Az egyik tartalma farba, a másiké pedig a kanülbe kerül. Az infúziót kiviszi, mert már lecsöpögött. A fájdalom lassan szűnik. Erzsike néni a kezem után nyúl. Nem hagyja sokáig, hogy a görcsök rabja legyen, inkább beszél. Elmondja, hogy hamarosan jön érte a férje, és hazaviszi. A kórházból gyakran engedik „eltávozásra”, így az éjszakákat sokszor otthon töltheti. Az

infúziók és a szonda körül felmaródott seb kezelése miatt szorul napi szakmai felügyeletre. Megint erősödhet a fájdalma, mert kezének szorítása görcsösebb, és szemei is fátyolossá válnak. –  Mióta tudjuk, hogy mi a bajom, sokkal jobban ragaszkodunk egymáshoz. A férjem figyelmes, hoz-visz, mindent megtesz, hogy jobban érezzem magam. Órák hosszat tud ülni az ágyam mellett, és fogja a kezem… Nem is gondoltam, hogy ennyire szeret. – Mély, keserű sóhaj után hozzáteszi: – Nem tudom, mi lesz vele nélkülem. Ismét egyenletesen veszi a levegőt, a fájdalom szűnik. Klári néni Szabó Magda könyvét tartja a kezében. Belefeledkezik az olvasásba, megszokta már az effajta, naponta újra és újra ismétlődő jeleneteket, jobb is, ha egy regény világába menekül néha. A kemoterápiás kezelések alatt is, ha csak tehette, olvasott, bár a látása már nem a régi, a szemei hamar elfáradnak. Kis idő múlva leteszi a könyvet. –  Mindenki máshogy bírja – mondja. – Van, aki megkapja a kezelést, felteszi a parókát, és indul haza, de az a gyakoribb, aki végigszenvedi az egészet, és alig él, mire kikerül a kórházból. Én minden alkalommal mentővel utaztam a kezelésekre. Hely szűkében csak azok maradnak ott éjszakára is, akiknek feltétlenül szükségük van az állandó orvosi felügyeletre. A mindennapi utazás viszont borzasztóan megterheli az embert. Ülni, várni, körbeutazni a fél megyét, mire este otthon megpihenhet az ember. De előtte még ki kell bírni nemcsak a terápia tortúráját, hanem a tömeget is. Rengetegen várnak napról napra az onkológián, és a sok beteggel zsúfolásig telnek a kórtermek. Néha a magam gondjait könnyebben viseltem, mint betegtársaim kínlódásait. Edit és Marika érkezése szab gátat a társalgásnak. Egyikük tolókocsit tol maga előtt, mögötte pedig Erzsike néni férje jön. Felöltözteti betegét, aki ismét mosolyog. A férfi szinte körülrajongja, újságolja a nap eseményeit. Békésen viseli felesége türelmetlenségét, végül megegyeznek, miként vegyék föl a pulóvert, hogy a csöveket kikerüljék. Elbúcsúznak, Erzsike néni kér, látogassam meg valamikor. Klári néni ismét belefeledkezik a könyvbe, ő még itt marad, a nővérek között. Néhány nap múlva visszamentem az osztályra. Klári néni hazament, és Erzsike nénit sem találtam ott. A nővérek mondták, hogy egy nappal azelőtt meghalt.

1835. augusztus 25-én egy csendes nyári délutánon Vecsey József népszószóló, Csokonai tanulótársa és barátja a Hatvan utcai temetőben sétálgatott. Lehet, hogy csak a közeledő ősz illata vitte ki a temetőbe, de valószínűbb, hogy Csokonai sírját kereste, amelyről a korbeli sajtó szerint már senki sem tudta, hol van. Az utóbbi azért tűnik valószerűbbnek, mert ekkor vált szélesebb körben is igénnyé a közösség jeles alakjai sírjának méltó megjelölése, s Debrecenben Csokonainál nemigen volt alkalmasabb személy arra, hogy a közösségi emlékezet központi alakja legyen. Erről győzhet meg bennünket Beregszászi Pál Csokonai síremlékét bemutató könyvecskéje is, amelyben „jeles és magokat kitüntetett embereknek érdemeit, elhunytuk után is becsülni s tisztelni tudó lelkes hazafi”-ként nevezte meg a síremlék állításának szorgalmazóit. Minden bizonnyal erősen megdöbbenhetett az egykori barát, amikor megtalálta a debreceni poéta sírját. A sírhalmot teljesen benőtte a gaz, fejfája félig kidőlt, a deszkát pedig, amelyre a költő első életrajzírója, Domby Márton által írt epitáfium szövege volt rávésve, se közel, se távol nem találta. Vecsey megdöbbenése erős és felrázó erejű lehetett, hisz azonnali cselekvésre határozta el magát. Másnap már nem egyedül, hanem barátai és a későbbi síremlék tervezője, Beregszászi Pál kollégiumi rajztanár társaságában kereste fel a Csokonai hamvait rejtő sírdombot. Úgy képzelem, hogy a korábbiaknál is nagyobb lehetett a társaság tagjainak érzelmi felindulása, hisz saját megdöbbent tekintetüket is láthatták a többiek arcán. A felismerés, amit megdöbbenésük kiváltott, bizonyára egymással szinte kibogozhatatlanul összefonódott szálakból szövődött. Az egyik fontos szál az önvád lehetett, hogy még a legközelebbi barátok, tisztelők is elfeledkeztek Csokonai sírjáról. Igaz, volt néhány felbuzdulás egy a költőhöz méltó síremlék felállítására, de ezek mindig elapadtak. 1819-ben például a kollégiumi ifjúság akarta megjelölni a költő sírját, fellelkesülésüket azonban a tanári kar ellenállása kioltotta. Az érzelmek és gondolatok kavargásában talán az a felis-

merésük lehetett a legerősebb és egyben a legfélelmetesebb, hogy a halottak sorsa a mindenkori jelenre vall, a sírokban nyugvókkal való foglalkozás módja a közösség jelenkori mentális állapotát tükrözi vissza. A Csokonai omladozó sírjánál állók azért voltak annyira megdöbbenve, mert a halál hirtelen átvilágította az ott állók és a városközösség életét. A debreceni lét oly mértékben és oly hirtelen vált transzparenssé, hogy semmiféle ideológia sem rejthette el szemük elől a valót, és hiábavalóságnak tűnhetett a történelmi sorsra való hivatkozás is, mely szerint a felgyűlt történelmi tapasztalatok miatt oly lassan mozduló, óvatos és visszafogott a város lakossága. A történelem során kialakult mentalitás csak magyarázhatta a bátor tettek, a közösség ügyeivel való foglalkozás egyre észlelhetőbb hiányát, de nem menthetett fel a felelősség alól. Így, bár lehet okokat találni arra is, miért maradt el oly hosszú ideig Csokonai sírjának megjelölése, de ez – gondolhatták – nem lehet alapja a további halogatásnak. A késői utódok persze kereshetnek magyarázatokat a Csokonai-sír körüli hercehurcára. A debreceniek síremlékállítással szembeni magatartását minden bizonnyal jelentősen meghatározta a protestantizmus viszonya a temetőkhöz. Többek között Takács Béla hívta fel a figyelmet arra, hogy a város és az egyház életében meghatározó szerepet játszó prédikátorok a katolikusokkal szemben egyáltalán nem tulajdonítottak központi jelentőséget a temetőknek, és a városon kívülre temetették el a halottakat. Méliusz és társai úgy tartották, hogy „Krisztus a városon kívül temettetett el. A kegyes királyok is mindannyian a zsinagógán kívül temettettek el. Sohase temetkezzetek oda, ahol áldoztak vagy tanítottak. Gonoszul cselekszenek azért, akik a pápistáktól megfertőztetett földbe temetik, sokak botrányára, halottaikat.” A temetőt „dögös helynek”, sőt „pervátának”, vagyis árnyékszéknek tekintették, amelyek így nem játszottak fontos szerepet a közösség életében. Bizonyára e tovább élő hagyománynak is szerepe lehetett abban, hogy a klaszszicizmus temetőkultúrája, amely hosszú időre meghatározta a temetőről és a halál-

Kegyelet és önismeret

Tükör

Lakner Lajos

Mért oly édes nékem a halhatatlanság, Ha ez a reményem merő hasztalanság? (Csokonai: Halotti versek)

DISPUTA Kapualj

A Csokonai-síremlék

49

DISPUTA Kapualj 50

ról való gondolkodást, alig érintette meg a város ízlését. A 18. század végéig a sírkőállításban a kevesek privilégiuma öltött testet. 1794-ben Párizsban a halálban való egyenlőség elve jegyében megtiltották az ilyen megkülönböztetett síremlékek állítását. Így az 1800 körüli temetők közepén rendszerint egyforma sírok sorakoztak, s csak a temetőfalak mellett lehetett látni a privilegizált rétegek egyedi síremlékeit. A 19. század folyamán aztán e sírkövek fokozatosan meghódították a temetők belső terét is. A polgári individuum összekötötte autonómiáját az egyéni teljesítménnyel. E változás során a temető és a sír olyan jelentős és jelentéses hellyé vált, ahol az érzelmeket és a társadalmi rangot a nyilvánosság előtt hatásosan lehetett bemutatni, valamint a közösségre irányuló szertartás során lehetett megemlékezni a halottról és az életében nyújtott teljesítményéről. A síremlékek díszítése nyilvánvalóvá tette a különböző világnézeti-politikai meggyőződéseket és életstílusokat, megjelenítette a sírban nyugvó életét. Mindebben a folyamatban meghatározó szerepe volt a klasszicizmusnak, amely esztétizálta a temetőt és a gyászmunkát. Megjelentek a szép halál és az örök álom eszméjét kifejező síremlékek, és éreztette hatását a kertművészet is. A debreceni temetőkben mindennek alig-alig látjuk a nyomát. A kő hiánya miatt továbbra is szinte csak fa fejfákkal jelölték meg a sírokat, a temető pedig fák nélküli, fűtől burjánzó, bekerítetlen és rendezetlen földterületet volt. A klasszicizmus hatásának a hiányát figyelhetjük meg az Árkádia-pörben is, amelyben nem pusztán a szövegre, illetve a képre is alapozódó világértelmezés különbségéről volt szó. A debrecenieknek nemcsak ezért nem volt ikonológiailag értelmezhető világlátásuk, hanem azért sem, mert más jelentősége volt számukra a temetőnek, mint a tételes vallástól független Kazinczy Ferenc számára. Többek között abból is fakadt a vita, hogy eltérően gondolkodtak a halálról, a halottakról és végső nyughelyükről, a temetőről. Kazinczy fontosnak tartotta a gyászmunkát, s épp ezért egy, ezt elősegítő emlékeztető erejű síremlék fölállítását is, a debreceniek számára azonban, ahogyan ez a pör kapcsán született írásokból világosan kitetszik, ennek egyáltalán nem volt jelentősége. A temető a városon túl, vagyis a városlakók életén kívül kapott csak helyet. S ahogyan a Csokonai-sír állapota is mutatja, csak ritkán látogatták. E vonatkozásban sokat mond, hogy a protestánsoknak

hosszú időn keresztül nem volt olyan emléknapjuk, amelyen kiemelten foglalkoztak volna halottaikkal. Mindezek után nem meglepő, hogy a debreceniek mindig egy, a város területén felállítandó emlékműről, és nem síremlékről beszéltek. Míg a széphalmi mester erősen esztétizálta a halált (gondoljunk csak az általa javasolt síremlék képi világára) és a halottal való foglalkozást (a tervbe belekalkulálta a síremlék látása kiváltotta érzést is), addig Fazekasék a halált pusztán az emberi élet egyik (lezáró) eseményének tekintették, s fel sem merült bennük, hogy különleges módon kellene megjelölniük Csokonai sírját. Náluk egyáltalán nem jelent meg a halhatatlanság és az utókor emlékezetében való továbbélés eszméje, s nem gondoltak a szemlélődő temetőlátogatóra sem, aki a sírnál a halálról és az élet értelméről elmélkedik, épp ezért fel sem merülhetett a sírkő formájának és a temető esztétikájának a kérdése. Talán épp a Csokonai sírjánál állók döbbentek rá először, hogy az ember számára milyen fontos lenne egy olyan temető, ahol a sírok elrendezése és az emlékművek felébresztik az emlékezethez szükséges képzelőerőt és az elhunyt iránti áhítatos tiszteletet, a kegyeletet. Tükörkép Csokonai hiányzó síremlékében tehát önmagukat pillanthatták meg a társaság tagjai. Egyrészt eszükbe juthatott, hogy őket ugyanúgy el fogják feledni, mint akinek a sírjánál állnak. Foglalkoztathatta a kortársakat a feledéstől való félelem, hisz a Pécze­ly József által szerkesztett Lant egyik költeménye (Csokonai temetőjén) is ugyanekkor vetett számot az utókor, az emlékezet hiányával. A Csokonai-sír elfeledését látva a költő értelmetlennek tartotta, hogy továbbra is írjon, hisz, ha nincs utókor, akkor nincs kinek írni. Míg az Árkádia-pör idején a debreceniekben föl sem merült a közösségi emlékezet révén elnyerhető halhatatlanság vágya, jó harminc évvel később – úgy tűnik föl – már a költészet és az alkotó élet értelme összekötődött az emlékezettel. Másrészt egy olyan közösség tagjaként pillanthatták meg önmagukat, amely a mások általi megbecsülés hiányával küzd. A síremlékállítás kapcsán született írások többségében megtalálható ez a motívum. Már Vecsey József felhívása utalt „Debrecen dicsekedésére” és a méltó síremlék állítását hazafias cselekedetként értelmezte. Domby Márton pedig félreérthetetlenül kimondta, hogy Debrecennek szüksége van

egészségügyi és közigazgatási, nem pedig esztétikai-morális kérdésként jelent meg. Ennek a fényében valóban jelentős vállalkozásnak tűnik a klasszicista ízlésről tanúskodó Csokonai-síremlék terve. Feltűnő, hogy e vállalkozás résztvevői mennyire belekalkulálták a tervbe a lehetőségek korlátozott voltát. Beregszászi Pál a síremléket ismertető könyvében azért szabadkozott, mert nem tudtak országos jelentőségű és a magyar társadalom művelt rétegeinek általában tetsző emlékművet emelni. Nem találtam nyomát, hogy a helyi lehetőségeken túl kerestek-e más pénzforrást. Vélhetően nem, hisz a síremlékállítás erkölcsi haszna akkor nemcsak Debrecent illette volna meg. Van valami mélyen tragikus abban, hogy még a kaszinóban kiállított terv véleményezésébe, a fölötte mondott esztétikai ítéletbe is belekalkulálták a korlátokat: a kiállított terv mindenkinek tetszett „tudván azt, hogy a begyülendő pénzöszveg, valami nagyszerü, pompás s mindenkinek ízlését kielégítő országos síremlék állitására nem lenne elegendő”. Lehetne vitatkozni, hogy magatartásukat a józanság vagy a bezárkózottság jelének lássuk-e. Mindenesetre a pénz, ha lassan is, de szépen gyűlt. Ráadásul a Vecsey által vezetett lajstrom tanúsága szerint szinte nem volt olyan társadalmi réteg, amelynek tagjai ne adakoztak voltak a felállítandó síremlék javára. A névsorban találunk cíviseket, ügyvédeket, jegyzőt, kereskedőket, bátorsági csendbiztost, szenátort, sótisztet, prédikátort, szuperintendenst, pénztári segédet, földmérőt, gyógyszerészt, táblabírót, asszesszort, iktatót, udvari ágenst, írnokot, városgazdát, közbirtokost, levéltárnokot, színészt, katonatisztet, salétromfelügyelőt, orvost, kollégiumi professzort, könyvnyomtatót, diákot, tanítót, kántort és asszonyokat, lányokat. Igaz, a polgárok legtöbbje csak krajcárt adott, de nem is az adomány nagysága, hanem a részvétel szándéka, a síremlékállítás saját törekvésként való elismerése a fontos. Épp a törekvés széles társadalmi támogatottsága, a város lakóinak egységes fellépése teszi oly széppé ezt az utolsó tükörképet. Repedés Úgy látszik azonban, hogy nincsenek egy ív mentén elbeszélhető történetek, csak olyanok, amelyek mellett sok másik történetszál is fut, s nem lehet tudni, melyik szakítja meg, töri ketté vagy akár darabokra a kezdetben egyenes vonalúan kibomló mesét. Az előbb még úgy tűnhetett, hogy

DISPUTA Kapualj

valami olyan tettre, amely eltörli a város rossz megítélését, megváltoztatja azt a vélekedést, hogy Debrecen „Árkádia”, műveletlen vidék, ahol hiányzik a szépre való fogékonyság: „igy legalább nagyon emelné a Debreczen becsületét, és kivenné az alól a már igen sokszor fájdalommal halott gyalázatából Debreczen városát, hogy az a pallérozottságban igen nagyon elmaradt”. Egy másik, szintén Vecseynek szóló levél szerzője, Németh Lajos, későbbi udvari tanácsos szintén a fejlődés és a bezárkózás megszűnése jeleként, az „elmúlt idők hibáját” helyre hozni akaró törekvésként értelmezte a síremlékállítás tervét: „szép remény bíztat, hogy ez anyaváros is nemzeti mívelődésünk pályáján hátra maradni nem fog (…) s polgári jóléttel díszlő városai közt a régen érdemlett helyet magának ki vívni képes lesz”. Valamennyi idézett írás közös vonása, hogy elismerik Debrecen történelemben játszott fontos szerepét, cezúrát látnak az Árkádia-pörben, amely után hanyatlás következett, és bíznak a város önmagára találásában. Vecseyék felbuzdulása sokak szemében e remélt fordulat kezdetének tűnt. Beregszászi Pál, a kollégium rajztanára vállalta, hogy megtervezi a síremléket. A Hatvan utcai temető korabeli állapotát is figyelembe vette, s így vasból tervezte meg a síremléket: „hogy pedig a síremlék maradandóbb legyen, idő s más viszontagságoknak jobban ellenállhasson, az ne kőből, hanem öntött vasból készíttessék meg, mivel még abban az időben a temetők kerítés és felvigyázat nélkül voltak”. E passzus már önmagában is bizonyítja, hogy rendkívüli vállalkozásról volt szó, ami nem illett a korabeli debreceni gondolkodás rendjébe, olyan kiemelt jelentőségű helyként jelölte meg ugyanis a temetőt, ami abban a korban és még jó hosszú ideig egyáltalán nem volt szokás. 1864-ben például, amikor a temetők rendezése a városigazgatás szintjén is napirendre került, még csak annyit sikerült elérni, hogy temetőcsőszöket alkalmazzanak a sírok védelmére. E vonatkozásban azt is jellemzőnek találom, hogy ugyanebben a vitában támogatók nélkül maradt Sárváry Jakab javaslata egy, a régi temető rendjét megőrző, de esztétikai látványként is funkcionáló temetőkert létesítésére. Sárváry parkká szerette volna átalakítani a dobozi temetőt, amelyben a régi sírkövek emlékjelként emelkedtek volna ki a földből, az odatelepített fák pedig kellemes környezetet teremtettek volna az ott sétálgatók számára. A korabeli vitából ugyanakkor kiderül, hogy temető még ekkor is főleg

51

DISPUTA Kapualj 52

a város közössége – legalábbis a központi figurát illetően – emlékezetközösségként értelmezhető, pontosabban a kollektív emlékezet egyik legfontosabb kristályosodási pontjaként Csokonai alakja jelölhető meg. A széles társadalmi támogatottság ugyanis azt sejtette, hogy végre nyugvópontra jutottak a költő alakja körüli viták, és Csokonai elnyerte (nem végleges) helyét a közösségi emlékezetben. Történt azonban, hogy a professzori kar visszavonta Péczely József kollégiumi tanár felhívását, amelyben arra buzdított, hogy a diákok is adakozzanak a leendő síremlék javára. Péczely még 1835 novemberében jelentette meg felhívását a Honművész hasábjain, amelyben kifejtette, nincs kétsége afelől, hogy minden diák támogatja a Vecseyék által kezdeményezett síremlékállítást. Ebből úgy tűnik föl, mintha Péczely eleve úgy gondolta volna, hogy aki diák, az csak a javaslat mellett állhat: „készségéről valakinek csak kételkedni is bántásnak tartanám”. Úgy vélte tehát, hogy Csokonai emlékezetének különösen a diákok körében kell élőnek lennie, épp ezért a kezdeményezésből kihagyhatatlanok. A Sárváry Pál rektor által vezetett testület nem is ezt sérelmezte, hanem azt, hogy mindez az engedélyük nélkül történt. A testület hamarosan írásban is kifejtette, hogy nem a céllal nem értettek egyet; a megkerülésükkel kiadott felhívásban és az adakozásban látták a kollégium rendjének megsértését. Ezt az érvelésüket támasztja alá, hogy a professzorok komoly összeggel támogatták a síremlék elkészítését. Egy társuk, Péczely József azonban kételkedett szavaik igazában, amire szerinte az adhat alapot, hogy „ezen hatalmas párt ellenszegűlésénél több hasonnemű, az ifjúság szív- és észbeli kiképzésére kezdett, a’ hazai művészet és előhaladás barátaitól, utóbb magoktol az ellenszegültektől is célirányosnak ösmert, máshol még köz költség s serkentő jutalmak által is elősegített igyekezetek és válallkozások szenvedtek már hajótörést”. Péczely tehát tapasztalatai alapján úgy látta, hogy a professzoroktól semmi jót nem várhat, ha a diákok önállóságáról és kezdeményezéséről van szó. Könnyen úgy tűnhet tehát, hogy a síremlékre való gyűjtés körüli vita nem Csokonairól szólt, síremléke csak alkalmat adott az amúgy is meglévő ellenérzések kimondására. Kézenfekvő értelmezésnek látszik, ha a tekintélyelv és az autonómia, a kollégiumi hagyományos rend és a diáktársaságok alapításának az igénye, a hierarchia és a demokratizmus, a zártság és a nyitottság összeütközését lát-

juk a történetben. Azonban másról is szó van. Arról, hogy Csokonai még mindig nem kapta meg a maga helyét a közösségi emlékezetben, hisz különben nem lehetett volna egy ilyen összeütközés szimbolikus figurája. Vagyis Csokonai mégiscsak érintett volt a vitában. Péczely – ahogyan a fent idézettekből is kitűnik – úgy látta, hogy a költő már a hagyomány része, a kulturális emlékezet fontos alakja, ráadásul ez utóbbit úgy értelmezte, mint amit a közösség minden tagja (elvileg) szabadon alakíthat. Ezzel szemben a professzorok még úgy gondoltak Csokonaira, mint akinek az esetében még nem dőlt el, hogy megőrizi-e az emlékezet, vagy elfelejtik. Különben nem háborodtak volna fel ennyire, hogy az engedélyük nélkül kezdődött meg a gyűjtés, hanem egyszerűen maguk is beírták volna nevüket a lajstromba. S ez a következtetés vonható le Sárváry 1843-ban írt visszaemlékezéseiből is, amelyekben olyan képet festett Csokonairól, mint aki nem érdemel kiemelt tiszteletet. Mindezeken túl Péczelyvel szemben úgy tartották, hogy a kollektív emlékezetnek vannak őrei, akik megszabhatják, ki kerüljön oda, és milyen módon történjen ez. Igényüket, hogy az esetleges adakozásról ők döntsenek, így is lehet értelmezni. E vitában szimbolikus jelentősége van a hiányzó sírkőnek. A síremlékek olyan kultúrahordozó jelek, amelyek megteremtik a kommunikáció lehetőségét egyfelől a halott és az élők között, másfelől a halottról az élők között. Vagyis helyet adnak a gyászmunkának, amelynek révén a meghalt hiányát felváltja az emlékezetben való jelenlét. Úgy tűnik, Csokonai kapcsán épp ez maradt el, s épp ezt szimbolizálja a hiányzó síremlék. A gyászmunka elmaradásának két legfőbb oka Csokonai és a kollégium viszonyában, pontosabban annak későbbi értelmezésében, valamint az Árkádia-pörben keresendő. Mind a két esetben fontos szerepet játszott a bűnbakképzés: A Csokonai búcsúbeszédében megfogalmazott vád, hogy a kollégium kitaszította és sorsára hagyta, a későbbiekben is állandó eleme volt a költőről szóló történetnek. Az Árkádia-pörben pedig a debreceniek ültek a vádlottak padján, s végül nem tudták ártatlanságukat bebizonyítani, és nem tudták megakadályozni a Kazinczy és köre által megfogalmazott vádak terjedését, sőt toposszá válását. A bűnbakképzés egyik legfontosabb következménye, hogy megakadályozta a Csokonairól való indulatmentes és érdemi beszédet. Mindez nem is elsősorban Csokonai miatt végzetes, hanem Debrecen miatt.

gült a debreceniek identitása. Nem véletlenül érveltek 1836-ban sokan azzal, hogy a Csokonai-síremlék lemosná a város vélt bűneit. Azzal a negatív Debrecen-képpel ugyanis, amely ekkor széles körben hatott, nem lehetett azonosulni. A működő emlékezet hiánya viszont épp azt akadályozta meg, hogy újraépítsék és újraértelmezzék a város történetét. A kollektív emlékezetnek – mint közismert – hallatlanul nagy szerepe van a kollektív identitás formálásában. A tudás, a tapasztalatok, a tények, az érzelmek és az elképzelések mögött, melyek kitöltik emlékezetünket, mindig önmagát látja meg az ember. Kis túlzással azt lehetne mondani, hogy azok vagyunk, amire emlékezünk. Az emlékezetnek tehát rendkívül fontos társadalmi szerepe van. A jelenünket múltunkkal összekapcsolva megmondja, hogy kik vagyunk. Épp ennek a láthatóvá tételére szolgálnak az emlékművek. A Csokonai-síremlék hányattatott sorsa megítélésem szerint a város kollektív emlékezetének töredezett voltára, a kollektív identitás bizonytalanságára utal. S talán kimondható az is, hogy kegyelet nélkül nincs önismeret, viszont önismeret nélkül nem vagyunk képesek kegyeletre.

DISPUTA Kapualj

A Csokonai alakja körül kibontakozó viták valódi főszereplője ugyanis csak látszólag volt a költő, valójában a városról volt szó, a várost érintették a vádak. A síremlék állításának elhúzódása nem pusztán a város vezetői vagy műveltebb rétegei nemtörődömségére utal, hanem a költő kapcsán felmerült kérdések tabuvá válására is. Ezt igazolhatja, hogy 1835-ban szinte megismétlődött az Árkádia-pörbeli vita – annyi különbséggel, hogy most mind a két fél a város képviselőjeként léphetett fel –, mintha közben nem telt volna el majd harminc év, s mintha ez alatt az idő alatt nem történt volna semmi olyan, ami révén újra lehetett volna értelmezni az addig történteket. S ugyanígy az idő megállására utal, hogy a kollégiumi professzorok megvádolhatták Péczely Józsefet: 1819-ben ő is egyetértett azzal, hogy helytelen, ha a diákok önállóan, a tanári kar megkérdezése nélkül akarnak a síremlék javára gyűjteni. Joggal válaszolhatta Péczely, hogy az új tapasztalatok és az új eszmék véleménye megváltoztatására késztethetik az embert. A Csokonairól való beszéd tabuvá válása és a kérdések újragondolásának hiánya legsúlyosabb következménye, hogy meggyen-

53

Törzsökig leégett erdő csonkjai Papp József DISPUTA Kapualj 54

Temetőrendezés a 19–20. századi Debrecenben Az „utcai” temetők A katolikus középkor magyar településein, így Debrecenben is a templomok, kápolnák falain belül, illetve azok mellett voltak a „rendes” temetkezési helyek. A XVI. század közepén végigsöprő vallási mozgalmak a temetkezési szokásokra is hatással voltak. Az 1567. évi debreceni zsinat megállapította, hogy „Krisztus a városon kívül temettetett el. A kegyes királyok is mindnyájan a zsinagógákon kívül temettettek el. Sohase temetkeztek oda, ahol áldoztak, vagy tanítottak”. A zsinat határozatait Debrecenben maradéktalanul végrehajtották, így a továbbiakban nincs nyoma a templomban és körötte, a „cinteremben” való temetkezésnek. A település korabeli szerkezete és szervezeti rendje szerint minden városi kerület (akkori néven utca) a városárkon (sáncon) túl önálló, ún. „utcai” temetőt tartott fenn. Közülük a Czegléd (Kossuth) utcai temetőről lelhető fel a legkorábbi írásos feljegyzés: 1572-ben már mint „nagy temetőt” említik. A temetők a közeli városrész nevét viselték, de egy-egy helyi híresség sírjára utalva használatban volt pl. a Dobozi temető vagy a Rakovszky temető elnevezés is, amely alatt a Czegléd utcai temető egy-egy részét értették. A folyamatosan használt „normális” temetőkön kívül sajnálatosan gyakran kellett egy-egy járvány fertőző halottainak biztonságos elhantolására tömegsírok helyét kijelölni. Így pl. 1739-ben négy önálló járványtemető létesült a pestis áldozatai részére a Mester, Péterfia, Csapó és Várad utcai kapukon túl. A későbbi időkben többnyire ezek a járványtemetők is a „rendes” temetők közé kerültek, mára pedig a város belterületének szerves részei. A féltucatnyi református temető mellett, a Debrecenbe visszatelepült katolikusok részére a Szent Anna utcai kapun túl, a Homokkert oldalán 1716/17-ben nyílt meg a katolikus temető. A diószegi országút két nyomvonala (a mai Vágóhíd utca, illetve a Budai Ézsaiás utca) között létesült temetőben ma is áll a korabeli külterület legöregebb épülete, az 1774-ben épült barokk stílusú műemlék temetőkápolna. A városi nyilvántartások 1777-ben hat működő kegyeleti hellyel számoltak. (Hatvan utcai, Péterfia utcai, a Boldogfalvi vagy Varga [másképp Várad] utcai, Csapó utcai, Cegléd utcai református temetők és a Szent Anna utcai római katolikus temető.) A városközponttól való viszonylagos messzeség, valamint a bővü-

lésre bőségesen rendelkezésre álló hely is oka lehet, hogy a temetők mai értelmű működtetésére, „fenntartására”, fejlesztésére nem találni sok utalást. A felhagyott temetőrészeken idővel újra temetkeztek, vagy ha nyilvánvaló volt a „telítettség”, akkor a régivel közvetlen szomszédos helyen új földrészeket vettek használatba a kertségek között a lakatlan belső legelőben. Új temetők a 19. század első felében A népesség növekedése és a tűzvészek okán 1812-ben mérnöki munkával viszonylag egységes szemléletű városrendezési megoldások születtek. Egyebek között kijjebb helyezték a várost védő árkot. A Homokkert és a lakóházak közötti régi Varga utcai (azelőtt Boldogfalvi) temető területének részbeni igénybevételével módosították a délkeleti utcák rendjét. A terjeszkedő városhoz közelebb került vagy éppen elfoglalt, javarészt betelt kegyeleti helyeket a város vezetése mind messzebb igyekezett kijelölni. Az új Várad utcai temetőt a mai Monostorpályi út és Leiningen utca között nyitották meg. Az északi városrészen betelt Péterfia utcai temető új helye a mai Apafi és Hadházi utcák közötti területre került. 1831-ben ismét „kolerás” temetőkre volt szükség. A közel 2100 elhunyt számára az utcai temetők közelében jelölték ki a tömegsírokat. Városi előzmény nélkül, 1844 januárjában nyílt meg az izraelita temető, Debrecen egyetlen ma is működő felekezeti temetője, amelyet a Homokkert délnyugati szélén, a mai Monostorpályi út keleti oldalán, a Varga utcai kolerás temető mellett jelöltek ki. A nyugati városszélen lévő Honvédtemető az 1849. augusztus 2-ai csata halottai részére jött létre. A harcokban elhunyt honvédeket és nagyobb részben a harcokat követő járványban elhunyt orosz katonákat a Csigekert nyugati szélén egy régi járványtemető helyén a Csige dombjának oldalában hantolták el. (A lezárt sírkertet a 20. században kétszer nyitották meg. Előbb az I. világháború magyar áldozatai részére Hősök Temetőjeként, majd a II. világháborúban elesett magyar és német katonák számára.) A város egyetlen, ma is látható járványtemetője a Nagysándor-emlékmű közelében Köntösgát északi legelőjén a mai vízműtelepek mögött van. A bekerített kegyeleti helyen I. világháborús orosz hadifoglyok nyugszanak.

A temetőfenntartás és -üzemeltetés egységes szabályozásának hiánya miatt a 19. század közepére mind rendezetlenebb képet mutattak a debreceni temetőkertek. A város erre fogékonyabb közönsége, a református egyház és a város vezetése is szégyellte, hogy olyanok a hatalmas, szétszórt református kegyeleti helyek a fekete fejfákkal, mint egy „törzsökig leégett erdő”. Miután 1862 decemberében életbe lépett a Szent Anna utcai katolikus temetőben az egységes, katolikus egyházi szabályozás, 1863 szeptemberében a Komlóssy Imre vezette „István” Gőzmalom társulat jelentős anyagi ajánlatot tett az ínség enyhítésére és a város szépítésére. Ezt a 10 hónapon át folyósított havi 300–300 forintot elsőként a Czegléd utcai református temető rendbetételéhez kínálta fel a társulat. A váro- 1897-ben belterületbe kerültek a temetők si tanács a társulattal és a szokások felrúgását, a nyugvó elődök sírreformátus egyházzal vegyes bizottságot hozott létre az összeg mind jobb felhasz- jainak bolygatását. Így az 1865-ben, a Debnálása érdekében. A bizottság 1864. már- receni Első Takarékpénztár 500 forintjával cius 11-én javasolta a Czegléd utcai két te- bővült adomány felhasználására új összemető összekapcsolását és körülkerítését. tételű vegyes bizottság jött létre, amely rö(„Felhantozott partú árok, […] sürü akácz- videbb távú megoldásokat indítványozott. Ez a testület is előirányozta, hogy a Czegfa sövénnyel” a vasút felől, három oldalon léd utcait a vasútig bővítsék, de nem drága pedig kőfal.) Temetői szakaszokat, azokon belül utcák kijelölését akarták, ahol a sírok kőkerítéssel, hanem sűrű akácsoros, „felhárom osztályba soroltatnának (közönsé- hantolt” árokkal. A testület „a sírhelyek ges sírok, amelyek 30 év után újra teme- díjtalan adása” mellett voksolt: „nehogy tésre használhatók; családi sírok, „amelyek a gyűlöletes osztályrendszer állapíttassék fordulóba eséskor sem háboríthatók”; „sír- meg …” Egy sorban, egymás után javaboltok, melyek téglából építtetnek”). A kö- solták elhelyezni az egyszerű sírt, családi zönséges sírok folyamatos rendben, a csa- sírt vagy sírboltot. A temetőket fenntartó ládiak ettől elkülönítve, míg a sírboltok a református egyház közgyűlése 1866-ban város felől, szélről lennének telepítve. Ja- nagyrészt elfogadta az ajánlásokat. Dönvasoltak egy az egyház és a város képvise- töttek a Czegléd utcai és a Dobozi temelőiből felálló, négytagú vegyes bizottságot, tők egyesítéséről. A 3500 forintból 3325-öt amelynek a sírhelyrendezés és a fizeten- kívántak felhasználni a temető sűrű akácdő díjak megállapítása lenne feladata, és fás árokkal való bekerítésére. Belül négy öl amely a temető felügyeletét egy ott lakó szélességű akácültetéses körutat és a befelügyelőre bízná. A bizottság forradalmi- járatoktól induló belső utakat terveztek. nak számító elképzeléseit nem fogadta osz- Szükségesnek láttak egy új, húszholdnyi tatlan lelkesedés. A református egyházon területet temetői célra előkészíteni a jövő belül sokan túlzott árnak találták a régi igényeinek kielégítésére. Kérték a város-

DISPUTA Kapualj

Bizottságok, javaslatok, próbálkozások

55

DISPUTA Kapualj

Czegléd és Dobozi temető – 1893

56

tól a temető és a vasút közé eső területet, két csőszház felépítését, locsolóvízhez kút ásatását, a temetői utakhoz „lábfákat”, a bejáratokhoz kapukat, a hozzájárulást két temetői alkalmazott ellátmányához. Felhívták a város vezetését, hogy valamenynyi temető formáját „hozza rendes alakba” és mondja ki, hogy a temetők örök időkre temetkező helyekül szolgálnak. A város vezetése, az új terület előkészítésén kívül, mindenben magáévá tette a kérést. Megtörtént a bővítés, elkészültek a kerítések, utak, faültetések. Sőt a városi költségvetés „pénzértékben százakra, sőt ezrekre menő” hozzájárulásával – 60 lábfa, több mint 15 000 akácfa csemete felhasználásával, illetve 1870-ben városi közmunkaerővel – „kerítkeztek”, kiigazították a temető határait, megépítették a csőszházakat. A fejlesztésekhez az egyház a 3500 forintos adományból 3470 frt. 88 kr-t használt fel. A munkálatokkal mintegy évtizednyi időre oldódtak meg a legnagyobb gondok.

A temetkezési kérdés újbóli vizsgálatára 1875. december 12-én új bizottságot hozott létre az egyházi közgyűlés, mivel a megvalósított munkák jórészt kárba vesztek. Mivel a fenntartásra nem maradt pénz, a fák nagyrészt kivesztek, az árkok betömődtek, a körutak „nyomára is alig lehet lelni”. A bizottság okként azonosította, hogy a temetők – még ha beteltek is – nem voltak felszámolhatók; a sírhelyeket minden térítés, megváltás nélkül használatba lehetett venni, és azokat az illető család örök tulajdonának tekintette, olyannak, amelybe bármeddig temetkezhet; sőt a szokásjog szerint az üres temetőhelyen mindenki annyi sírhelyet foglalhatott, amenynyit éppen akart. Megállapították, hogy az egyház temetőfenntartásra rendelkezésére álló pénzeszközei (280 frt. 32 kr.) semmire sem elegendőek, tehát a temetőknek önfenntartókká kell válniuk. Bevezetni javasolták a sírmegváltási díjat és a betelt temetők felszabadításához a „turnus alá vétel” intézményét. A temető körülkerítését a temetkezők igényeire figyelve a külső szélen sorba rendezett sírboltok hátsó falának felhasználásával javasolták megoldani. Indítványozták a sorba temetést (a megváltott rendes és a családi sírhelyek voltak csak kivételek). A temetőügyek felügyeletére héttagú bizottság állítását javasolták, a mindenkori egyházi főgondnok vezetésével, s három városi, három egyházi delegálttal. E grémium választaná a „közvetlen gondnokot” és segédfelügyelőt, aki a temetői faiskolában és kertészetben megtermelné a temető növényszükségletét. 1876. szeptember 17. és 24. napjain tárgyalta és fogadta el az egyház közgyűlése az elveket. A részletek kimunkálását a javasolt héttagú felügyelőbizottság hatáskörébe utalta, de a parcellák nagyságát, a sírkialakítás rendszerét (pl. a gyermeksírok nagyságát) és a térítésidíj-kategóriákat valamennyi (református) egyházi temetőre kiterjeszteni rendelte. A városi törvényhatósági bizottságához írt levelében kérte, hogy a helyhatóság alakítsa át a temetői csőszházat felügyelői lakká és építsen halottas „kamarát”. A városi közösség szerepvállalását elengedhetetlennek látták, mivel

A városi főügyész 1893 szeptemberében állapította meg, hogy a temetők nem az egyház, hanem a város tulajdonában álltak. (Csak az izraelita temető és a katolikus temető egy része volt kivétel.) A térképeken nyolc temetőt ábrázoltak – az izraelita nélkül –, összesen 140 kh. 1502 -öl területtel. (Csapó utcai = 7 kh. 684 -öl, Czegléd utcai és a Dobozi temető = 60 kh. 414 -öl, Honvédtemető = 1387 -öl, Hatvan utcai = 19 kh. 333 -öl + 1 kh. 474 -öl, Nagy Várad utcai = 17 kh. 45 -öl, Péterfia utcai = 17 kh. 243 -öl, Rakovszky temető = 1368 -öl, római katolikus = 16 kh. 1354 -öl.)

A köztemető gondolata A részintézkedések azonban nem oldották meg az alapvető „túltömöttségi” gondot. A város rohamos terjeszkedése is újabb kihívást jelentett: a lakott részek mind közelebb kerültek a temetőkhöz. Egy gyökeresen új, átfogó temetőrendezés első nagy lépését 1886-ban tette meg a város törvényhatósági bizottsága, amikor elrendelte a Dobozi temető bezárását. 1891. június 15-én a városi egészségügyi bizottság a betelt Hatvan utcai temető bezárását, s helyette új temető alapítását irányozta elő. Ezen az ülésen merült fel először „hogy a városunkban lévő összes felekezet halottai részére egy központi temető jelöltessék ki”. A belterület szűkössége, illetve a kertségi lakosság igényei alapján Debrecen közgyűlése 1897. július 28–29-én elfogadta a belterület határának jelentős kiterjesztéséről szóló szabályrendeletet. A döntés nyomán a város valamennyi utcai temetője a város belterületébe került. 1898. február 14én Stahl (Aczél) Géza, a város főmérnöke kérte a tanács sürgős intézkedését, mivel a „ma már a város belterületébe eső köztemetők mind rendezetlenek, túltömöttek”, és sem kegyeleti, sem közegészségügyi szempontból nem alkalmasak temetkezési célra. A megoldást a városvezetésnek kell megtalálnia, mert a törvény szerint a város köteles temetőt fenntartani. Felhívta a figyelmet, hogy a református temetők a város

tulajdonában állnak, s mint belterületi ingatlanok igen nagy értéket képviselnek, mivel a törvény szerint 30 évvel az utolsó temetés után beépíthetők lesznek. A következő évben vett lendületet a temetőrendezés ügye. Körner Adolf tanácsnok, aki a tanács megbízásából tanulmányozta a kérdést, a főmérnökkel egyetértésben egyetlen köztemető létesítését javasolta. A részletek kidolgozására egy, az egyház és a város képviselőiből, továbbá szakemberekből álló vegyes bizottság létrehozását szorgalmazta. A városi tanács a javaslatot a közgyűlés elé terjesztette, amely azt augusztus 20-án fogadta el és kimondta: a főispán vezetésével alakuljon meg a temetőügy végleges rendezésére az új vegyes bizottság. Ebbe az ev. református, a római katolikus és az ágostai hitvallású egyházak, illetve az izraelita hitközség egy-egy küldöttet delegáljon, a várost a polgármester, az előadó tanácsnok, a tiszti főügyész, a főszámvevő és a főmérnök képviselje. Utasította a főmérnököt, hogy a város halálozási statisztikái alapján dolgozzon ki jövőbe mutató megoldási javaslatot. Köztemető a vasúton kívül Egy évtizednyi előkészítés után, 1909-ben határozta el a városi közgyűlés, hogy Debrecenben egyetlen köztemetőt kell létrehozni. Helyét a Kossuth utcai temetővel szemben a vasúton túl, a Kónya-telep homokdombjainak javarészt városi tulajdonban álló 83 holdnyi területén jelölték ki. A döntés szerint a temető és tartozékai – közöttük a halotthamvasztó – tervezését országos, nyilvános pályáztatás útján kell lebonyolítani. 1913. január 16-án tartotta első ülését az új „temetőbizottság”, amely az általános és részletes megoldások kidolgozására valamennyi felekezet és a város képviselőiből albizottságot hozott létre. A február 12-ei tárgyaláson Somogyi Pál (a református egyház képviselője, akit a polgármester kért önálló tanulmány elkészítésére) ismertette tervezetét. Ő az új temetőben parkszerű, szabályos parcellás sírelrendezést, burkolt, fákkal szegélyezett temetői úthálózatot javasolt. Meghatározta a rendes sírok és a külön táblában lévő gyermeksírok nagyságát és a sírok közötti távolságot. Számolt több ravatalozóval és a temetői személyzet lakásaival, a temető körülkerítésével, a halotthamvasztót viszont nem tartotta időszerűnek. Július 4-én a Somogyi-féle alapokról indult az albizottság második tárgyalása. Pontosították a temetőbeosztás és elrendezés elveit.

DISPUTA Kapualj

a temetkezés „európai felfogás szerint, és a legcivilizáltabb államok példája szerint (…) nem annyira egyházi, mint inkább köz­ ségi ügynek tekintendő (…)”. A városházán az egyesített gazdasági, jogi, pénzügyi és szépészeti szakbizottság tárgyalta meg a kérést, és javasolta a tanácsnak, hogy delegáljon a vegyes bizottságba három tagot, és támogassa a rendezés ügyét. Az egyesített temető két főkapuját el is készítették. A pénz szűkére jellemző, hogy bár a városi rendőrkapitány már ekkor be akarta záratni „túltömöttség” miatt a Hatvan utcai temetőt, a városvezetés csupán az elburjánzott akácost irtatta ki a meglévő helyet bővítendő. A temetői rend érdekében 1879ben kivágták a Czegléd utcai temető főútjai mellől az eperfákat, mert az eper érésekor „a dévajságra hajlandó, s nagy lármát ütő gyermekek és katonák a temetőbe seregestől tódulnak”. Az eperfát akáccal pótolták. A kapitányi hivatal ugyanezen okból kérte 1882-ben a tanácstól a Péterfia utcai temetőben az eperfák kivágatását és a temetői kút megásatását is.

57

DISPUTA Kapualj 58

A tervbe vett terület domborzati viszonyai ismeretében javasolták, hogy a temetői főutak szélei „parkszerűen képeztessenek ki” és e kertek között alakítsanak szabályos parcellákat. Az izraelita, a római katolikus és a görög katolikus felekezetek kérésére javasolták a temető felekezetek szerinti felosztását, amelyet az illető felekezet vagy használatra, vagy tulajdonba kaphatna. Halottas kamrát és legalább két ravatalozót javasoltak (egyik a protestánsok, másik a görög és római katolikusok részére, mivel az izraeliták a maguk területén építenének saját ravatalozót). Kívánatosnak mondta az albizottság a kötelező temetői ravatalozást. A jó közlekedés érdekében, mivel a temető a vasúton túl terül majd el, kikötötték, hogy semmiképpen sem szabad felüljárót létesíteni a vasútvonal fölött. Ezúttal – Bárdos Géza nyomán – ismét javaslatba hozták a hamvasztót, amelyet egy „park közepén” képzeltek el. A „temetőbizottság” előadója, Aczél Géza az 1915. február 17-ei ülésen négy ravatalozóhelyiség, kertészeti telep és halotthamvasztó tervét ismertette. Egyetlen irányító-fenntartó szervezetet és – felekezeti különbségre tekintet nélkül – egységes közösségi temetőt, ravatalozót, hamvasztót ismertetett, amelyben egyetemleges szabályok szerint temetheti el Debrecen lakossága a halottait. Az újabb vegyes bizottsági egyeztetést már a zsidó hitközség képviselői nélkül tartották, akik jelezték, hogy szertartásuk olyan mértékben eltér a többi „bevett” felekezetétől, hogy inkább saját temetőjükben kívánják megvalósítani az általános előírások szerinti beruházásokat. A többi vallásfelekezet képviselője és a városvezetés egyetértéssel javasolta a városi közgyűlésnek, hogy az új köztemetőt a vasúton túl, a Kincseshegy homokdombjain, illetve az Olajütő helyén hozza létre. A kötelező „kint ravatalozás” elvét ugyan még nem véglegesítették, de javasolták az erről szóló szabályrendelet elkészítését is. Egyúttal teljes egyetértésben szorgalmazták a halotthamvasztás alkalmazását, a háborús viszonyok és az esetleges járványok miatt. A „tervezési programm” mellett fellelhető Aczél Géza főmérnök sürgető indoklása: „a temetők mai állapota szégyen Debreczen városára”. 1916-ban nyomtatták ki a köztemető tervezésének tervpályázati felhívását. A 600 000 koronás beruházás pályázati győztese két fővárosi műépítész, Kocsis Tivadar és Kaisz Gyula lett. A tervezők parkszerű, íves sétányokkal szeldelt temetőkertet álmodtak papírra, a kiemelkedő dombra

helyezték főépületet, amely a halottasházat, a ravatalozót és a hamvasztót is magában foglalja. A temetőt állandó kerítéssel, csatornázással, vízvezetékkel, villanyvilágítással és pormentes utakkal, temetőkertészeti üzemmel tervezték. A nagyszabású terveket azonban a háborús viszonyok miatt nem lehetett megvalósítani, így a város vezetése 1919 januárjában két megvalósulási ütemre bontott kivitelezésről tárgyalt. Az első szakaszban az ún. Weiszféle szőlőtelep területén nyílt volna meg a temető, ahol mintegy húsz évre biztosítható volt a temetkezési helyszükséglet. A későbbi II. ütem az Olajütő igénybevételét irányozta elő. A beruházás két ütemű megvalósítására sem volt azonban elegendő anyagi fedezet, így 1922-ben új helyszínt keresett az újonnan létrehívott „Köztemető-bizottság”. A város vezetéséből és szakembereiből álló grémium takarékosabb gazdasági-műszaki megoldásként elfogadta Aczél Géza elképzelését. A műszaki főtanácsos a tervezett kincseshegyi temető helyén lakótelkek kialakítására, s versenytárgyalásos értékesítésükre tett javaslatot. Az így befolyó összeget javasolta egy új helyszínen kialakítandó köztemető létrehozására fordítani. Tervezetében szerényebb, takarékosabb megoldásokkal, kétharmadnyi területen igyekezett garantálni a pályáztatáskor meghatározott funkciókat. Az új temető helyszínrajzát a pályadíjas Kocsis Tivadar műépítész készítette el. A város közgyűlése 1923-ban feloldotta 1910-es helykijelölő határozatát, és a „Nagyerdő gyérebben fásított” keleti szélén, illetve mellette, a hadházi országút menti legelőn, az erdőőri laktól északra egy 100 holdas, szabályos téglalap alakú ingatlanon jelölte ki az új köztemetőt. Ezúttal a városi tanács kapott megbízást a mai temetőtől északabbra eső helyszínen kialakítandó létesítmény terveinek és költségvetésének elkészítésére, illetve tárgyalásokra a HÉV társasággal, hogy az új temetőhöz a közvasúti közlekedés biztosítható legyen. A nagyerdei köztemető ötlete végül a városszabályozás Nagyerdőre vonatkozó részeként a század húszas, harmincas éveiben valósult meg – ha nem is pontosan ezen a helyszínen.

„Béke és nyugovás” erdeje

az íves sétautakkal feltáruló más parkerdei részeket és a köztemetőt. A tervek megvalósításához nagy körültekintéssel fogtak hozzá. Előbb a katonai funkciók kihelyezését kellett elérni. E célra a város új helyet adott a katonáknak, ezért a katonai igazgatás elvállalta a nagyerdei lövöldék és a kapcsolódó létesítmények átköltöztetését az Apafája erdőbe. Az erdei művelésből való kivonásban érdekelt másik állami partner az erdő kezelője, a királyi erdészet volt. A tárgyalásokon – miután az állami erdőgazdálkodás nem érintette a város tulajdonjogát – mindössze a használati jog visszajuttatását kellett elérni, hogy a terület mint parkerdő a város fenntartásába kerülhessen. Miután az 1920-as évekre nyilvánvalóvá vált, hogy a belterületekkel közvetlen határos erdőrészben nem folytatható gazdaságos és szakszerű erdőművelés, nem volt igazi érv az erdészeti kezelés fenntartására az érintett területeken. Segítette a megoldást, hogy a város a Nagyerdő és a hadházi országút közé eső legelőterületeiből és más helyeken kárpótolta az erdészetet az igénybevett területek miatt, sőt a temetői gazdaság központjaként igénybevett 7. sz. erdőőri lakás helyett is újat épített a város. Az erdészeti főfelügyelőség kimutatásából kiderült, hogy az erdei temető végleges helyszínén viszonylag gyér a fásítottság. A terület zöme, több mint 49%-a üres, erdősítésre kijelölt tisztás volt. Idősebb, 90–99 éves tölgyek a terület 29%-án álltak. Csaknem egyötöd rész 30–33 éves vegyes (tölgy, szil, körte, juhar, nyár) állományú erdő volt. A maradék 2% területen az erdőőri lak, az erdei nyiladékok, illetve legelők osztoztak. A parkerdő átfogó rendezéséről 1928-ban határozott a közgyűlés. Egyetértett a főbb kocsiutak nyomvonalával. Elfogadta a külső és belső körutat, a pallagi úttól a köztemetőbe vezető sugárutat, a DTE sporttelepére vezető utat, amelyek „annak idején megfelelő burkolattal látandók el”. Helybenhagyták a gyalogutakat, amelyek vonalvezetése a terepadottságokat, sőt a fákat is messzemenően figyelembe vette, továbbá megállapították a játszóterek és teniszpályák helyét. A közlekedés megoldása érdekében a Vilmos császár körút folytatásaként burkolni rendelték az Erdősort, létrehozva a mai Nagyerdei körutat. Rögzítették, hogy „a parkerdő rendezési terve az új köztemetőnek már elfogadott vázlatos tervéhez alkalmazkodik”. Elvi határozatként kimondták, hogy a megnyitással egyidejűleg bevezetik

Papp József

A 20. század kezdetén látványos beruházásokkal nagyvárossá váló Debrecenben mind erősebb kontrasztot jelentettek a megoldatlan környezeti gondok. A vízellátás, a csatornázás, az útburkolás zajos ügyei lassan nyugvópontra jutottak, de a temetkezés szabályozatlansága, a temetők rendezetlensége csaknem fél évszázad megoldási kísérletei ellenére továbbra is égető teher volt. Különösen az idegeneknek lehetett igen furcsa, hogy egy ilyen nagyságrendű településen még mindig a lakóházaknál folyt le a temetési szertartás. A nagy közegészségügyi kockázat megszüntetése az egyik legfontosabb üggyé vált. A régóta tervezgetett egységes szabályok igénye felvetette a temetők tulajdonviszonyának kérdéseit is, a köztemetői gondolat mégis csak 1909-ben ötlött fel először. Megvalósítását előbb a Kossuth utcai temetővel szemben, a vasúton túli Kincseshegy homokdombjain képzelték el. Az 1916-ban kiírt országos pályázat díjnyertes terveinek kivitelezése viszont a háborút követő gazdasági nehézségek miatt már nem történhetett meg. Próbálkoztak a tervek karcsúsításával, de az anyagi fedezet erre sem volt elegendő. Évek múlva, 1923-ban került ismét a temetkezés ügye a közgyűlés napirendjére, amikor a korábbi helyszínt házhelyekként értékesítésre jelölték ki, hogy a befolyó bevételt az új temető kivitelezésére lehessen fordítani. A nagyberuházás helyszínét a hadházi országút melletti legelőn és a Nagyerdő keleti felén a 7. sz. erdőőri laktól északra eső mintegy 100 kh szabályos téglalap alakú területen találták meg. A közgyűlés külön pályáztatás helyett a városi tanács feladatává tette a tervek és költségvetések elkészítését, valamint a temetői közvasúti közlekedés feltételeinek megteremtését. 1924-ben, Aczél Géza műszaki főtanácsos terjesztette a közgyűlés elé azt a helyszínrajzot, amely az előzőtől kissé délre, a mai helyén véglegesítette a köztemetőt. A határozat egy nagyobb léptékű városrendezési elképzelés részeként döntött az elhelyezésről. A tervezet fontos eleme volt a pallagi vasút és a tervezett köztemető közötti erdőrész parkerdei rendezése, közepén a temető főkapuját a Vigadó környékével összekötő sugárút és a körutak kialakítása. A Borsos József főmérnök és Pohl Ferenc városi főkertész nevével fémjelzett vázlatterv egységes szemlélettel kapcsolta össze a Nagyerdőbe beépült, illetve építés alatt álló egyetemi, klinikai telepeket, a fürdő-, játszó-, pihenőtereket,

DISPUTA Árkádok

A debreceni köztemető építése

59

DISPUTA Árkádok

Pohl Ferenc és Borsos József tervezete

60

a kötelező „kint” ravatalozást, ennek megfelelően arra az időpontra a Csapó utcai villamos vonalát a temető kapujáig meg kell hosszabbítani. A temető tereprendezési munkálatait Borsos József 1923-ban elkészített temetőrajza szerint már 1925-ben elindította a város vezetősége. Azt a helyzeti előnyt aknázták ki, hogy a kormányhatóság jóváhagyta a városfejlesztésre szánt dollárkölcsön felhasználását, benne a temetői beruházással. (A kormányzati döntés viszszaigazolta a várakozást, csupán a krematórium létesítési ügye nem dőlt el a kivitelezés indításáig.) 1927-ben, az elfogadott helykijelölési tervek szerint kezdődött az erdei temető körülkerítése a tervező Borsos József műszaki tanácsnok irányításával. (Javaslata szerint „a terület északi és keleti határvonalán […] árkolás, faoszlopokra feszített sima és tüskés dróthuzal gledicsia élősövénnyel kombinálva megfelelőnek látszik. A körút felőli határvonalon azonban tetszetősebb és állandóbb jellegű kerítés gyanánt részint tömör vasbeton, részint pedig a tömör kerítés megszakítása gyanánt vasbeton oszlopok közötti áttört kerítés van, 2 méter magasságban tervbe véve, s az átlátszó részek kikeresetten szebb temetőrészletekre nyújtanának betekintést”.) A temetői utak vonalvezetésének igazolására Borsos József nyugati tanulmányútjaira hivatkozik: Európa szebb temetőiben mindig íves vonalvezetésű utakat találunk. „Az erdei temetőhöz pedig már csak a fa-

állomány védelme szempontjából is jobban megfelel a kanyargós, természethez simuló […] útvezetés”. A tervezés és kivitelezés szinte párhuzamosan zajlott. Már átadták a hadházi országút közelében az új erdőőri lakást az erdészet részére a temető területébe eső helyett, amikor 1930-ban a közgyűlés elé került a ravatalozó, a halotthamvasztó épület, a főbejárat, az őrházak és a kertészeti épület, továbbá a temetőfelosztás részletes tervezete, illetve a költségvetések. A beruházási költség-előirányzat 1 062 000 pengő vég­összeget mutatott. (Ebből a ravatalozó épület és főbejárat 690 390,30 P; a temetőrendezés és közművek 284 182,29 P; őrlakások 37 105,– P + 5 % tartalékösszeg: 50 322,41 P.) Fedezetként az ún. „nagykölcsönből” „e célra rendelt” 150 000 P, a Kincseshegy és Kónya-telep új házhelyeinek értékesítéséből 350 000,– Pengőt jelöltek meg. A határozat szerint a hiányt olyan újabb kölcsönből biztosítanák, amelyet majd a már működő temető bevételeiből törlesztenek (sírboltés sírhelyárak, ravatalozó használata stb.). A bokorirtást és a planírozást (23 500,– P erejéig) az ínségmunkákra engedélyezett összegből biztosították. Ugyancsak ebből a keretből rendelték a szükséges összegeket a kertészeti, csatornázási és vízvezetéki földmunkákra – azzal a későbbi határozattal, amelyben a Tisza István (Egyetem) tér munkálatairól is döntés született. A kapcsolódó beruházások sorában sürgősség-

Borsos József: ravatalozó

A ravatalozóépület és a kapcsolódó építkezések Az épületek és a temető tervezője, Borsos József az 1916-ban kiírt pályázatban előírt funkciókat kiszolgáló épületeket magyaros mintázatú, művészi igényű formákkal, színekkel tervezte meg. Az egységében és részleteiben is pompázatos erdei temető épületei nem minden nehézség nélkül jöttek létre. A város új klinkertéglagyárából megrendelt különlegesen szép építőanyag igen nehéz feladat elé állította a gyártókat és a kivitelezőket is, mivel a tervező a színes tégla adta lehetőségeket maximálisan igyekezett kihasználni. Ritka tervezői szerencsében is részesült azzal, hogy a kivitelezés teljes folyamatát állandó művezetéssel végigkísérhette. Folyamatos jelenlétével – és talán hivatali erejénél fogva is – következetesen elérte, hogy a legapróbb részleteket is teljes pontossággal építették meg. Az alapanyag- gyártási pontatlanságai miatt nem egy esetben vissza is bontatott egy-egy elkészült épületrészt. Mind az egyes épületek kivitelezése során, mind pedig az egységes temetőkép kialakításával kapcsolatosan rendkívüli következetességgel ragaszkodott az eredeti tervekhez. Egy 1932. áprilisi kezdeményezésre adott válaszában keményen utasította viszsza esetleges újabb épületek elhelyezését,

mondván: „nem kívánatos a temetőt épületekkel teleszórni!” A ravatalozóépület és krematórium kivitelezését Szél Géza és Fia építési vállalkozók nyerték el. Igen rövid építési időt, 20 hetes kivitelezést, 1931. november 1-jei épületátadást vállaltak. A munkálatok 1931. május 12-én kezdődtek, de már az alapozással több hetes késedelembe estek, mert az alapozási betonba „rendelt” törött klinkertéglából nem volt elegendő. A város saját tulajdonában álló új klinkertéglagyára igen nehezen birkózott meg a hatalmas feladattal, így az ott előállított, sokszor egyedi méretben megrendelt téglákkal sokat vesződtek a kivitelezők. A méretbeli pontatlanságok, a deformáció oda vezetett, hogy a kőműves mesterek az érdemi munka helyett téglaválogatással, faragással töltötték el a munkaidő jelentős részét. A színes burkolótéglákkal pedig színárnyalati problémák adódtak. Még olyan eset is előfordult, hogy a Borsos József által a téglagyárban személyesen kiválasztott, majd beépített téglákat ki kellett bontani, mert a téglarakatoknak csak a látható részén volt a tervező által elfogadott színű és minőségű. A kivitelező összefoglalása szerint az egy hét alatt elvégezhető munkákat 3 hónap alatt fejezhették csak be. Ugyanez folytatódott a zománcos dísztéglákkal is, amelyeket sem mennyiségben, sem színárnyalatban nem volt képes rendelkezésre bocsátani a gyár. A mázas tetőcserép késedelme miatt pedig egész télen terven felüli állagmegóvási munkákat kellett végeztetni. Végül a beszállítói pontatlanság, a minőségi kifogások és a mintegy 33%-ot kitevő tervmódosítás és pótmunka

DISPUTA Árkádok

gel kezdődött el a Köztemetői sugárút földmunkája is, amelynek anyagi fedezetét az egyetemi építkezések során kitermelt fák értéke (maximum 11 400 P-t) adta. A kátránymakadám kocsiút burkolatozását 1931ben fejezték be.

61

DISPUTA Árkádok

miatt 1932. július 6-án adták át a kész ravatalozót. (1932. január 8-tól március 21-ig volt téli szünet a kivitelezésben.) A ravatalozóépületbe került freskók, üvegmozaikok, szobrok művészi tervezésére és kivitelezésére pályázatokat írtak ki. A nyertes művészek valamennyien debreceni illetőségűek voltak. A freskókat és az üvegablakokat a középső teremben ifj. Kovács János, a keleti teremben Haranghy Jenő, a nyugati oldalon lévőben Holló László készítette. Az északi terem ablakdíszei B. Kokass Klára, és az árkádok alatti sgraffitók Toroczkay Oszvald festőművész kézjegyét viselik. A főkapu előtt a Temetői (Ady Endre) sugárút tengelyében felállított Krisztust ábrázoló háromalakos szobor Némethy László munkája. A ravatalozó előtti tükörtó Halas fiú című bronzszobra Nagy Sándor János alkotása. Debreceni mesteremberek készítették a tölgyfa kapuk Borsos József által megálmodott vésett díszeit éppúgy, mint az épületek és kerítések míves kovácsoltvas elemeit. A főbejárati és a klinikai kapunál lévő őrlakások és a kapcsolódó földmunkák 1932ben készültek el. Ugyanekkor valósult meg az útburkolat a főbejárat és a Kassa út felőli téren és a ravatalozó körül. Ekkor alakították át a temető gazdasági céljaira a régi 7. sz. (Czirják-féle) erdőőri lakot. Az 1350 fm hosszú locsolóvíz-hálózatot a Kassa (mai Kassai) út és a klinikák közötti városi körvezeték építéséhez kapcsolódva 1931-ben, 50–60 méterenkénti locsolócsapokkal és oldalvezetékekkel építették ki. (A temető vízellátását 1939-ben végül saját kút, víztáro-

62

ló medence, illetve önálló gépi berendezés kiépítésével függetlenítették a lakossági vízhálózattól.) A világítási és villamosenergia-ellátó hálózat primer vezetékét a Pallagi úti vonalból ágaztatták le. A leírások 8 db „püspökbotos ívlámpa” betonaljazatáról külön is említést tettek. Kertépítés, parkírozás Paczelt János kertészeti intéző – aki Pohl Ferenc gazdasági tanácsos, kertészeti felügyelő ellenőrzése mellett végeztette a kivitelezési munkákat – jelentéséből tudjuk, hogy 1930 őszén főleg a korhadt és száraz fákat termelték ki. A Loessl Dezső temetői gondnok által is aláírt dokumentum szerint az erdő aljnövényzetéből a sűrű bozótokat irtották ki. Az innen kikerült fagyaltöveket „eliskolázták”, belőlük mintegy 10 ezer darab élő sövényt nyertek. Ezek után tűzték ki az utakat, és készültek el a talajegyengetéssel. (A munkálatok nagyságára jellemző, hogy 186 500 négyzetméter területet kellett megtisztítani.) 1931 tavaszán a sodronykerítések melletti gledicsia-sövényt javították ki, és a hadházi országút felőli árok betömése után négy sorban ültetett, 600 m hosszú erdőszélt képeztek ki a gazdasági bejáratig Koelreuteria peniculata bokrokkal. Ezt követően a Kassa út felől a ravatalozóhoz vezető főút jobb- és baloldalán 2–2 nagyobb csoportban 908 fenyőfát ültettek el. „Ezen fenyőtelepítéseket oly területeken végeztük, hol azok feltétlenül kívánatosak voltak, részben a bejárat közvetlen környékének, részben a temető összképének helyes kialakítása czéljából”. A nagyobb fenyőcsoportok ültetésével alakultak ki a ligetes családi sírhelyek, és mivel az egyes ligeteket fás, bokros növényzet választotta el egymástól, kialakult a természetes erdei temetőjelleg. Az év folyamán négy fenyőcsoportban összesen 21 fenyőligetes, 3 virágzó díszfacserjékkel övezett és 35 élő sövényekkel szegélyezett külön családi sírhelyet készítettek el. Az I. sz. táblába 354 bokorrózsát ültettek. A kertépítésben fontos szerep jutott a „virágzó évelő, örökzöld növények, repkények, páfrányok, kúszó rózsák” előállítására kialakított kertészeti telepnek. Az erdei temető aljnövényzetére külön ügyeltek, nagy szerepet szánva az örökzöldeknek a téli temetőkép kialakulása szempontjából. A Kassa úti bejárattól a ravatalozóig vezető főút mentén jegenyenyár fasorokat ültettek. 1932 áprilisában a ravatalozó épület előtti és az azt környező területek egyengetése során alakult ki a kétoldali 56 díszsírhely, ahol futórózsákkal oldották meg az

perflorens-eket és Verbena venosa-kat” ültettek. A szakemberek jelentették, hogy a temető rendjéről szóló szabályrendeletben előírt 15 cm magasságú sírhantok állandó fűszegélyezéséhez kikísérletezték az ideális földkeveréket, amelyet a temető területéről kikerülő lombok és egyéb növényi hulladékok komposztálásával hoztak létre, mivel az eredeti talaj nagyon gyenge minőségű. Külön hangsúlyozta a jelentés, hogy a magánosok virágültetését is szabályozni kellene az egységes temetőkép megvédése érdekében. 1932. július 15-én nyílt meg a köztemető, és ezzel egyidejűleg – az izraelita kivételével – bezárták a város felekezeti temetőit. (A lezárt temetőkben a családi sírboltokba 3 évig még lehetett temetkezni.) A megnyitással egyidejűleg életbe lépett Debrecenben a kötelező „kint” ravatalozás. A köztemető kivitelezési munkáinak egy év utáni utó-felülvizsgálata során a beruházás eredményességét mutatták ki. Az eredetileg előirányzott költségekkel szemben 13% (142 165,94 P) megtakarítás keletkezett. (A beruházásra a 3 400 000 dolláros nagykölcsönből 968 453 P-t használtak fel 1932. december 31-éig.) A nehezen indult sikeres nagyberuházás szokatlanul hosszú távú célt szolgált, mert megállapították, hogy „a 30 éves forgók figyelembevételével, cca. 150 évig elegendő férőhely van a temetőben.” A számításokban figyelembe vették a köztemető megnyitására elkészült hamvasztó kapacitását is. A krematórium üzemszerű használatára azonban még 19 évet várni kellett. Borsos József igazoló jelentése (1935) szerint a halotthamvasztót érvényes engedélyek birtokában létesítették, és nem a tervezőkön és kivitelezőkön múlt, hogy nem került üzemszerű használatba. A beruházás kormányhatósági jóváhagyási eljárása során a minisztérium – egy-két részletmegoldás módosításával – jóváhagyta a kivitelezés terveit. Másik kérdés, hogy a „halotthamvasztásnak Magyarországon történő bevezetése” körüli „legfelsőbb elhatározás” mégsem született meg. Az 1931-ben készült városi felirat, amely a halotthamvasztás beindítására vonatkozó engedélyek megadását kérte a belügyminisztertől, válasz nélkül maradt. „Így nem a város hibája, hogy a cca. 40 000 pengőbe került beruházás […] jövedelmeztetés nélkül ott hever”. Debrecen a rá következő két évtizedben többször is kérte a halotthamvasztás engedélyezését az illetékes tárcától, de a berendezések „rendes” használatba vétele egészen 1951-ig váratott magára.

DISPUTA Árkádok

elválasztást, háttérként tujákat ültetve. A főbejárati kaputól a járda és a kocsiút közötti sávba ezüstös levelű berkenye fasor került. Ugyanekkor készült el a vízmedence rézsűje, amelyet befüvesítettek, és magát a vízmedencét borostyánkoszorúval övezték. A rézsű aljára Mahonia aquifoliumot (tüskéslevelű borbolyát) telepítettek, hogy ősztől kezdve bronz színükkel harmonizáljanak a ravatalozó színeivel. A vízmedence magasított terasza „nagyobb, alakított” oszlop és gúla formájú Buxus sempervirensek kerültek. A jelentés szerint a pázsit alá 5 cm vastagságú kötött, fekete talajt terítettek, hogy a „silány futóhomokot megkössék”. A ravatalozó feljárati lépcsőit összekötő földteraszok rézsűjét gyeptéglázták, majd alacsony Buxus-sövénnyel szegélyezték a négy teraszon összesen 101,60 folyóméter hosszban, míg a teraszsarkokra nagyobb, alakított Buxusokat helyeztek el. A ravatalozó főfeljáratának két oldalán, a pázsittérben nagyobb virágágyat alakítottak ki, amelyekbe kizárólag Ageratum mexicanumot (folyton virágzó kék bojtocskát) telepítettek. A ravatalozó keleti, nyugati és északi oldalainál kialakult kisebb pázsitos tereken előbb ideiglenesen edényes növényzetet helyeztek ki, majd ősszel fenyő-, örökzöld- és nyírfa csoportokat ültettek. Az épületet övező ovális tér külső szélén, a burkolt úthoz kapcsolódóan 12 méter szélességben körbefutó pázsitsávot készítettek virágágyakkal, fenyő és örökzöld növényekkel. A sáv mögött 4 méter mélységben kialakított díszsírhelyek hátterét jobb és bal oldalon virágzó díszcserjékkel, az északin fenyőkkel és kanadai nyárfákkal teremtették meg. „A köztemetői gondnoki hivataltól keletre” nagyobb örökzöldes területet alakítottak ki tujákból, fenyőkből. E „kiváltságos táblában” 23 külön családi sírhelyet alakítottak ki. A drágább családi sírhelyek kelendősége miatt a 7. sz. táblában, a Kassa úti bejárat közelében újabb 12 ligetet képeztek ki fekete fenyők telepítésével. Egyúttal az I. sz. tábla déli oldalán, a betonkerítés melletti sírbolthelyekkel párhuzamosan 38 jázminültetéses, sövényes családi sírhelyet létesítettek. A főutak mentén elhelyezett külön sírhelyek háta mögé elválasztásul és háttérként élő sövény került. Az 1931–32. években összesen több mint 3,5 kilométer hosszúságban végeztek el beültetést. A temető főbejárata előtti tér rendezésére tavasszal került sor, ahol az egyengetések után pázsitot hoztak létre, és azokban virágágyakat alakítottak ki. A virágágyakba „az egész dísztér színezetével összhangban, fehér Begonia sem-

63

„„A A „21. „21. század téglaépítészete – Brick’06” Debrecenben Bun Zoltán DISPUTA Árkádok 4

A

z „Építészeti Világnapot” az ENSZ által kijelölt időpontban, október első hétfőjén tartják meg minden évben szerte a világon. Hivatalos küldetése, hogy „felhívja a figyelmet az emberi környezet állapotára, különösen a városok szegény népességének helyzetére, alapjogukra a méltó emberi hajlékhoz”. Vagyis legfontosabb feladata ráébreszteni a világ lakosságát, a kapcsolódó szakmákat és a döntéshozókat arra, mennyire fontos, hogy milyen körülmények között élünk, legyen szó akár épített, akár természeti, akár kulturális, akár társadalmi kontextusról – lévén ezek egymástól nyilvánvalóan el nem választható fogalmak. Nyilvánvaló az is, hogy pusztán egy nap – még ha oly hangos-csillogó is – nem „válthatja meg a világot”. Magyarországon idén már negyedik alkalommal rendezték meg „Az építészet hónapja” fesztivált, a fent említett, világszerte kiemelten fontos dátumtól kezdődően. Október szinte minden napján történt valami „építészeti” Budapesten és vidéken is, bár hozzá kell tennünk, ez utóbbi jóval kisebb léptékben jelent meg, egyelőre az események még Budapestre koncentrálódnak. A fesztiválhónap azért jött létre, hogy „végre az építészetnek, mint az életünket közvetlenül meghatározó kulturális műfajnak is legyen saját ünnepe, rendezvénysorozata”, egyértelmű célja, hogy „közelebb vigye az emberekhez az építészetet, lehetőséget biztosítva párbeszédre, vitákra, aktív és passzív információáramlásra”. Így azok, akik fogékonyak a téma iránt, számos kiállítást tekinthetnek meg, meglátogathatnak olyan új épületeket, amelyeket a hétköznapokon nem lehetne, ráadásul a tervező kalauzolásával tehetik meg mindezt, városnéző körutakon vagy a városfejlődést, -fejlesztést érintő nyílt vitákon vehetnek részt. A hónap tematikája nem kapcsolódik a világnap küldetéséhez, bár nyilvánvalóan részét képezi az is; minden évben valami „aktualitás” köré szerveződnek a színes programok. 2006-ban a „Jönnek a felhőkarcolók!” szlogen köré építették a rendezvények egy részét, amely azonban egyértelműen csak a főváros vonatkozásában nyerhet értelmet. De ha kiterjesztjük a problémakört a piaci alapú ingatlanfejlesztésre, a városok stratégiai fontosságú pontjainak megkeresésére és azok felhasználására, a tudatos urbáninnováció civil vonatkozásaira, akkor már Debrecen-léptékben is relevánssá válhat (válhatott volna!) a heteken át tartó párbeszéd, mely egyébként a demokrácia és a haladás nélkülözhetetlen eszköze. (Bár az

is megérne egy kevés eszmecserét, hogy valóban nélkülözhetetlen-e…) Mindenesetre a csepeli felhőkarcolók csoportja vagy a Debrecen Fórum mindenkit érdeklő kérdéseket vet fel, ám a szakmabelieken kívül nem sokan tudnak az eseményekről – bár azok összetétele interdiszciplináris, óriásplakátok hirdetik őket, s bár mindenkinek érdeke („kötelessége”?) érdeklődni környezete iránt… Debrecenben nem sok történt. Az, hogy az „Építészet Hónapja” programfüzetébe felvették a Déri-gyűjteményt, dicséretes, de kevéssé érthető. Az újonnan megnyílt Kölcsey Központba két kiállítást terveztek, ebből az egyik – „technikai okok miatt” – elmaradt. A másikat „A hazai építészet új generációja” címre keresztelték, de hangzatossága ellenére inkább csak szerkesztés nélküli helyi bemutató volt, mintsem rangos kortárs seregszemle. Még egy esemény szerepelt a hivatalos programban – egy kiállítás, amely önmagában még nem nevezhető jelentősnek, legalábbis a kiállított anyag mélysége és mennyisége okán biztosan nem, de amiről szólt, annál fontosabbnak tekinthető. A „21. század téglaépítészete – Brick’06” című kollekció az azonos nevű nemzetközi építészeti pályázat díjnyertes munkáit mutatta be a Nagyerdőn, az egyetem új Élettudományi Épületének előcsarnokában. Az apropót az adta, hogy tavasszal magyar

gyártásra való áttéréssel sem szakadt meg széles körű és sokszínű használata, hogy természetközeliségével és meleg hangulatával a fenntarthatóság egyik kulcsszereplőjévé válva szinte reneszánszát éli az ezredforduló után is. És nem véletlen az sem, hogy olyan épített környezetben, mely tradicionálisan ingergazdag, melyből „sugárzik a történelem”, ahol évszázadok óta a kő és a tégla dominál, szinte kizárólag „téglaépületeket” húznak fel ma is. Hogy ez a kontextushoz való alkalmazkodás lenne, vagy az ezredforduló globalitásával szembeforduló helyi identitás folytatása (újrateremtése), a modernséggel szemben felemlegetett „kritikai regionalizmus” újabb formája, netalán az építészek gyengesége, bizonyos fajta rutinos megoldás kézenfekvősége? Nehéz letenni a voksot bármelyik mellett, és felsorolható még számtalan más indoklás is, de a kiállítás anyaga segíthet az értelmezésben, különösen olyan helyen, mint Magyarország, ahol a téglaépítészet időről időre jelentős szerephez jut és sokféle alakban jelenik meg.

DISPUTA Árkádok

győzelem született a versenyen; a szervező multinacionális téglagyártó cég ezért vándorkiállítás formájában Budapesten kívül még hat vidéki nagyvárosban is bemutatja a legjobbnak talált munkák fotóit, rajzait. A megjelentetett katalógus szerint ugyanis „a legnagyobb magyar építőanyag-gyártó fontos feladatának tekinti, hogy a legszebb téglaépítészeti alkotásokat a magyar közönség számára is elérhetővé tegye.” Legalábbis képeken… A pályázatra beérkezett több mint kétszáz projekt értékelése során a zsűri azt vizsgálta, hogy az építészek „milyen külső építészeti megoldásokat alkalmaztak, hogyan bántak az anyaggal és hogyan hozták mindezt összhangba az épületek funkciójával”. Persze ez a kissé száraz és semleges kategorizálás meg sem közelíti annak az érzékeny attitűdnek a lényegét, amelyet a téglával való foglalatosság mindmáig jelent vagy inkább indukál. Nem véletlen, hogy ezzel az ősi anyaggal évezredek óta sikeresen építenek hajlékokat és közösségi tereket egyaránt, hogy a technológia fejlődésével, a kézművességről a sorozat-

65

DISPUTA Árkádok 66

Nem kell tehát csodálkozni azon, hogy a pályázat első három díjazottja történeti környezetben helyezkedik el: a Cságoly Ferenc és Keller Ferenc tervezte győztes „Barbakán-ház” Pécs közvetlen belvárosában, a régi városfallal szemben található, a második helyezett San Fernando templom Madrid „egyik legősibb városrészében áll”, José Ignacio Linazasoro elképzelései szerint az egykori szakrális teret könyvtárrá alakították át, aztán a harmadik díjat elnyerő Jan Soukup és John Pawson a csehországi Novy Dvůr barokk kolostorát építette újjá és bővítette ki. Érdekes ugyanakkor, hogy már ez a három projekt is milyen sokféleképpen, mennyi különböző szerepkörben (burkolatként, formaként, tartószerkezetként, mementóként, szövetként, eredetiségként) használja a téglát… A pécsi lakó- és irodakomplexumot a debreceni kiállítás megnyitóján az egyik tervező, Cságoly Ferenc mutatta be a – szinte kizárólag szakmabeli – érdeklődőknek. Az épületcsoportról a pályázat zsűrije megállapította, hogy kiválóan illeszkedik Pécs történelmi környezetébe, ezen túl „nemcsak a tégla kizárólagos használatának remek példája, hanem azt is bemutatja, hogy ez az anyag milyen mértékben képes hozzájárulni építészeti célok megvalósításához. A téglahomlokzat utal arra, hogy a két építész hogyan közelít ehhez az építőanyaghoz, és hogyan képesek ezzel az anyaggal egy képi világ megformálására” – hangzott a ködös és egyben fennkölt értékelés. Az építész e szavaknál sokkal ért-

hetőbben, tisztábban fogalmazott, amikor virtuálisan bejárta közönségével a díjnyertes házat. A Barbakán tér a fenti egyértelműsített történeti kontextussablontól eltérően igen heterogén környezetben fekszik: a sokféleség tetten érhető történetileg (évszázados városfal, 19. századi eklektikus épületek, panelházak) és léptékben (történeti belváros, társasházak, szakadozott kisházas beépítés) egyaránt. Sőt a színességet tovább gazdagítja a topográfiai váltás: innen emelkedik meredekebben a Tettye déli oldala. Ebbe a kicsi egységekből álló szövetbe kellett a tervezőknek egy viszonylag nagy méretű épületet elhelyezniük, amely úgy lett sokféle (sokarcú), hogy közben egységes is maradt: a régi telekvonalakra illesztették rá az új tömböket, meandervonalszerűen, tulajdonképpen különálló házforma házakból állítva össze az együttest, a részek között sikátort és átriumokat teremtve – variábilis anyagok, formák és (városi) terek összetettségét hozva létre. Komplex és sokféle a funkció is, a forgalom felé irodákat helyeztek el, meg városi szolgáltatóegységeket, míg a lakások befelé fordulnak, azok is különbözőek, szinte mind egyedi kialakítású. Az épület külsején, a házformák, kisebb tömbök igényelte különbözőség érdekében, három szervezőrendszer jelenik meg, „a három jelleg alapvetően három burkolóanyagot jelent – követ, téglát, vakolatot. Mindhárom jellegnek-anyagnak más és más az építkezése, a homlokzati »játékszabálya«. A kőburkolatú részeken hagyományosan építkezik az architektúra, a falakon a nyílások elhelyezkedése szabályos és egyenletes ritmusú. A téglaburkolatnál kicsit lazább a rend; a nyílások vertikális értelemben rendezettek – födémtől födémig tartanak –, de horizontális rendjük változó, komponált ritmusú. A vakolt felületek oldottak a leginkább, a nyílások lehetnek rendezettek és komponáltak az adott homlokzatfelületnek megfelelően.” Az így létrejövő felületek és tömegek helyiek és korszerűek, a telken korábban álló házakból kinyert bontott tégla gazdaságosabb építést tett lehetővé (a világnap kapcsán tettünk már említést a fenntarthatóságról…), és amit még az épület erényeként szoktak emlegetni, ott és akkor „hiteles”.

nak hangzó formulával értékelték az elképzelést. Meg hogy »az épület telepítése és területfelhasználása az egyik leggazdaságosabb a pályaművek közül«, ezt is leírták. De szerintem mégiscsak az a legfontosabb, hogy az azóta is üres, hatalmas területen vonatkozási pont jött létre. Egy példa, egy határozott jel, önálló és egyszeri gesztus, én. Még akkor is, ha jelenleg nem érzékelhető a léptékem, a városszövetben való pozícióm, az urbánus életben betöltött szerepem nem kristályosan tiszta, és megformálásom is unikum itt. Egyelőre. Ha beépülnek az új utcák térfalai, létrejönnek a köztes terek, elkezd működni a gyalogoszóna, a funkciók megtalálják a helyüket a Piac utcától az új körútig és keresztirányokban is, akkor más lesz a vizuális és időbeli perspektíva; nem így fogok feltárulkozni, nem egy totálban beláthatóan, széles vásznon szemtől szemben, szemből. Nem én leszek az idegen – lehet, hogy sok idegen lesz itt, egy új városiasság. És remélhetőleg ott fog állni mellettem ikernagytestvérem, s így ketten, hasonlóságunkat büszkén hirdetve, egyértelműen karaktert adhatunk környezetünknek. Persze mesélhetnék e ponton politikáról is, és hogy Ítélőtábla- és Főügyészség-felem milyen körülmények között épülhetett meg, és hogy családunk miért nem teljes városi bírósággal, de nem teszem, inkább másról legyen szó ilyen szűk keretek között. Például hogy milyen is lesz ez az új alközpont. A terület beépítéséről és rólam a pályázat­ értékelésben azt írták, »külső megjelenésé­ ben zárt, egységes képet biztosít a keretes

„Idegen van közöttünk”

„Annyi dologról szeretnék beszélni. Valószínűleg lehetne is velem kapcsolatban igen fontos témákat felvetni, tehát elképzelhető: csapongó leszek a sok gondolat között. De rajtam kívül más úgysem fog megszólalni, nincs itt senki, akivel beszélhet­nék. Azt még nem érzem igazán, hogy kiközösítenek-e vagy csak úgy általában, barátságtalanok az itteniek. Az is lehet, majd megszokjuk egymást, és akkor már nem »idegenként fognak tekinteni rám« – mármint a szélesebb környezetből, mert mint már említettem, szomszédjaim nincsenek. Arra nem emlékszem – nem is emlékezhetek, hogyan döntötték el: nekem ide kell kerülnöm. A »nyugati kiskörút«nak nevezett tehermentesítő út helyét már jó ideje kijelölték a régi belvárosban, lepusztult és jobb állapotú kisházak helyén; a bontás nagy részét is elvégezték, amikor amellett döntöttek, hogy ezen a területen, a Széchenyi utca–kiskörút–Arany János utca által határolt új tömbben igazságügyi központot hoznak létre. Részben kapcsolódva a jelenlegi Széchenyi utcai régi bírósági épületekhez. Az ötlet valóban ésszerűnek és nagyvonalúnak látszik, különösen annak fényében, hogy 2003 tavaszán úgy írták ki a terület beépítésére az építészeti pályázatot, hogy egyben egészen a Csonka templomig, a megnyitott Révész térig kértek javaslatokat az építészektől: mármint hogy miképpen értékelhető újra egy több mint százéves városdarabka kétezer-akárhányban. A díjnyertes pályamű, melynek én is része vagyok, »szabadon átjárható köztereket irányzott elő«, ilyen hivatalos-

Bun Zoltán

Debreceni Ítélőtábla, Fellebbviteli Főügyészség, valamint városi bíróság (építészek: Koller József, ifj. Csatai László, Pethő László, Földes László, 2006)

DISPUTA Árkádok

Fotó: Bun Zoltán

Disputális stílusgyakorlatok VI. – bírósági tömb –

67

DISPUTA Árkádok 68

beépítésből adódóan, így alkalmas a nyugati tehermentesítő út lezárására és a tömbben kialakult állapotok rendezésére.« És: »a gazdasági oldalon kialakított tömb alá bújtatott megközelítés lehetővé teszi a tömbbelső gépjárműforgalmi tehermentesítését.« Vagyis nagy léptékemből adódóan önálló épülettömbként jelenhetek meg, csakúgy, mint testvérem majdan: lezárva ezzel az újjáértékelt Révész téri kis városnegyedet és egyúttal a leendő körutat is, reményeim szerint. S ahogyan már mondtam, a tömbbelső átjárhatóvá válik, a régi, kívülről – vagyis az utcavonalról – zárt struktúra az új épületek segítségével fokozatosan feloldódik. Nem privát hátsókertek lesznek itt immár. A huszonegyedik századi nyitottság jegyében bárki járhat-kelhet

a megnyitott belvárosi tömbben, és ahogyan a megidézett szöveg is mondja, az autók a föld alá száműzetnek. Ahol nincsenek korlátozó tényezők: sétálni, kikapcsolódni lehet majd a laza, zöld egységekkel és közösségi funkciókkal teletűzdelt részeken. A jövő kérdése tehát, az épületek minősége mellett, az: hogyan sikerül majd élettel megtölteni a közöttünk lévő teresedéseket, sétányokat. Én jelenleg inkább félelmetesnek hatok, egyedüllétemben nem is vonzom a korzózókat, messze még a városi nyüzsgés. Bizonyítékképpen az interneten olvasható »Debrecen legrandább épületeinek« listája. Ott a második helyen állok, néhány értéktelen és valóban »randa« ház és a róluk szóló, helyenként bulvárjellegű értékelés között. Az írás szerint az »utca járókelőjének« véleménye rólam az, hogy »túl komor« vagyok. Erről érdemes lenne elbeszélgetni valakivel, ugyanakkor ott van a világhálón is az azonnali cáfolat, hogy »az a baj (vagy épp nem baj), hogy a funkció igencsak összeérett itt a formával, s ezáltal az ítélőtábla egyfajta prevenciós szerepet tölt be legott. Néznek ki az állampolgárok a 32-es buszból, tolvajok, kisstílű adócsalók, seftesek, ukrán csempészett cigarettát szorongató háziasszonyok, a teljes busz jóformán, hogy jaj, ezt abba kéne hagyni, mármint ezt a bűnözést. Mert ránézve az épületre, az embernek csak egy gondolata támad: ide ne kelljen bemennem soha a büdös életbe«. Szóval komor lennék? És azért, mert megtestesítem a »törvényt«, a szigorút? Bizony, ma Magyarországon így működik a rendszer: védeni kell a bent lévőket a kintiektől, illetve a bentieket egymástól is. »Európai« bíróságok számtalan helyen készültek gyakorlatilag teljes mértékben üvegből, hogy minden láthatóvá váljék, hogy tiszták legyenek a viszonyok. Lehetséges, kicsit maradi is vagyok, ro-

csak, téglából, de az nem lehántható, az is elválaszthatatlan elemi részem. Kívül-belül bőr: ami nagyon kicsiny egységekből építkezik; aprólékos munkával megformált elemekből áll össze aprólékos munkával megformált rendszerré. Előbbi, a hozzávaló, elsősorban maga a kézi vetésű tégla, meg egy kis üveg (nem átlátszó, nem matt), meg egy nagyon kevés márvány (olyan »téglaszerű«), utóbbi, a recept, a belőlük létrejövő homogén (»csomómentes«) hálózat. Nem olyan vagyok, mint sok más magyar tégla-

DISPUTA Árkádok

mantikus, vagy talán ennyi tisztelettel adózom a helyieknek: zártságom, egyszerűségem, nagyságom igenis »debreceni«. Itt ilyennek kell lenni. Amellett persze, hogy a működésem így racionális: kifelé, az utcára fordulva szinte csak folyosók rétegződnek a külső héj mögé, futnak végig körben, zsilipelve a külvilágot; minden más helyiség befelé, a biztonságba, a saját udvaromra néz. És hozzá kell fűznöm azt is, igen, van a bíróság intézményének méltósága, ereje; a tervezők – nálam éppen csak idősebb – pécsi ítélőtábla-épületével kapcsolatban asszociált a kritikus Kafkára. Hát persze, közép-európai életérzés, a kis átlagember a félelmetes intézmény előtt. Bár a mai kapu már nem döng, sőt transzparens, s az előcsarnokba is el lehet jutni könnyedén; attól még a szervezet hatalmas marad, a törvény súlyos. És ennek hangot adtak, szájba rágva figyelmeztetnek »a tárgyalók falának faburkolatába ágyazott fém feliratszalagok, melyek az Alkotmányt idézik«, rótta fel hibának az Alaprajz című építészszaklap elemzője. A falszöveg az eltévedteknek mutatja meg a helyes utat, építészetem a környezetnek. Egyfajta helyes utat: a visszafogottságét, a határozottságét. Olyan vagyok, mint Kubrick mester Űrodüsszeiájának űrből érkező monolitja: elsőre értelmezhetetlen, idegen, magába forduló. Ami egyetlen darabból áll. Aminek minden része, még a legelemibb és a nagyobb is, szorosan összetartozik. Egy anyagból, egy tulajdonságból van, vagyok. Nagy vagyok és vállalom, nem rejtőzöm el mindenféle bőrök mögé. Egy bőröm van

69

DISPUTA Árkádok 70

ház: amik azért olyanok, mert a környezetük ezt várta el tőlük. Nem megszokott az íz sem. Azért vagyok téglás, mert a zömök nehézséghez, az egységformához, a monolit léthez ez kellett. Nincs bontott tégla, nincs faanyaggal való házasság, csipetnyi érzelgősség sem. Ha kevésbé lennék agyagszínű, valami sötétebb, feketébb, fényesebb-simább: talán még komolyabb, szikárabb, egységesebb lehetnék. Vagy csak hasonlóbb »a monolithoz«. Ki tudja. Mindenesetre az előbbi magyarázattal talán megcáfoltam azokat a kritikákat, melyek a »debreceniség« és a »téglaság« ellentmondását tematizálták rajtam. Egyébként is, a belvárosi heterogenitásban éppúgy megfér a tégla, mint bármilyen más anyag vagy szerkezet, és így persze ideológiát sem kell hozzá keresni, hogy évtizedekkel ezelőtt Borsos József milyen színvonalas téglaépületeket tett le ide, és azóta más miért nem.” Vissza az eredeti témához. „Szóval valójában mégsem tudok »tökéletes monolitként« megjelenni, és nem csak a téglaburkolat milyensége okán. A funkciókülönbség – a nagyobb ítélőtábla és a kisebb Fellebviteli Ügyészség – tulajdonképpen kisebb egységet képez a tömbömön belül. Ehhez a kettősséghez járulna hozzá a nagy testvér, a városi bíróság az Arany János utca felől, remélhetőleg hozzám hasonlító megjelenéssel. A léptékből adódóan tudom magamnak leginkább megmagyarázni, miért is darabolódtunk mégis ennyire szét; talán érzéketlen, durva és túlzó lett volna még nagyobb elemekként definiálni az új beépítést. De ebben nem vagyok teljesen biztos. Úgy

bomlok részekre, miközben egy próbálok maradni, hogy integritásom felszakadozik, kissé bicsaklik a rend, és gyakorlatilag megtörök a két rész határán. Mert ott nemcsak egy valamilyen nyílás van, mint számtalan más helyen a homlokzaton, rések, én a kapuzatokat is résként értelmezem, hanem szakadás. De egyébként is rendkívül izgalmas dolog a tömbszerű építészetben, hogy milyen módon lehet a nagy felületeket tagolni, megnyitni, hiszen minden egyes »rés« a nagy egészet gyengíti. Nem véletlen, hogy a nagy tömb megformálása után talán a legfontosabb feladat nálam is a kis rések kialakítása volt. Belőlük számtalanféle található rajtam, meggyőződésem, hogy túl sokféle is. Néha rendbe szedem őket. Akkor a legkisebbektől indulok, az oldalhomlokzatok téglaburkolatával azonos síkban lévő vékony függőleges fix ablakoktól. Ők födémtől födémig érnek, szertelenül bukkannak fel különböző helyeken és gyakran együtt állnak a szerintem legizgalmasabb résekkel, a »felsliccelésekkel«, így nevezem őket. A sliccek ugyan bontják a monolit külső síkját, de nagyon finom eszközzel, elhajlítják azt, bevezetik a téglaszövetet belső pozíciójú ablakokhoz. Ez a kétfajta rés csak az oldalhomlokzatokon jelenik meg, bár egyáltalán nincs is oldalhomlokzatom, inkább csak hosszantinak kellene mondani, ilyesmi irányultságai a monolitnak nincsenek. Aztán vannak például azok a rések, amelyek a leghagyományosabbak, a falba süllyedő »franciaablakként« jelennek meg, emeletmagasan, üvegezett parapettel. Ezek jel-

DISPUTA Árkádok

S akkor talán még arról, hogy belül… „A már említett racionalizmus, semmi felesleges, egyszerűség. A külsőről beforduló tégla, fehérség és fa. Kisebb, izgalmas átlátások, »bekukkantások«, fényjátékok a rések által. Fontosak ezek is, de mégiscsak a városban elfoglalt helyem a lényegesebb. Sokkal. Különösen akkor, ha városi bíróság is felépül. S azután, szerénytelenül mondhatom, feladtam, feladjuk a leckét a környezetnek, de legalábbis elkezdünk valami olyat, ami a Révész téri tömbnek izgalmas új dimenziókat adhat. Reménykedjünk.”

Fotók: Szentiváni János

lemzően a két véghomlokzaton, a Széchenyi utcán és az új gyalogostengely felől láthatók, nem annyira izgalmasak, mint az előzőek, de rendet tartanak, csak talán túl »mélyek« a határolósíkjaimhoz képest. És rések a kapuzatok is, a tömbből kivágott testrészek a körút menti sarkokon, gyengítések. Ezek a főbejáratokat hangsúlyozzák, az elismerő kritikák »köztes, kintet és bentet összekötő átmeneti térként« vagy a »megérkezés helyeként« értelmezik. Hiányok ezek (melyeket – ha nem lenne képtelenség – »ellipszisnek« is nevezhetnék), vertikális hiányok, s éppen ezért hangsúlyok is, de miért csak a sarkokon megjelenő hangsúlyok? Válaszom nincs rá. Viszont van még egy rés, egyedi, persze az is sarkon, a Széchenyi utcai homlokzat Csonka templom felőli részén. Egy felső szinti hatalmas terasz, mely vízszintes hiányként jelenik meg. »Vétek, hogy csak az épületbe bejutó szűk körnek mutatja meg ez a terasz valódi szépségét« – kesergett a Régi-új magyar építőművészet kritikusa. Homogén burkolatú ez is, tégla mindenütt, tényleg, mintha egy tömbből faragták volna ki hatalmas kezek. Közben belül, az udvar felé rendezett, egységes, mélyen a falban ülő ablakok vannak, körbe-körbe, mint egy régi beépítésben. Lám, milyen sokféle a rés, és milyen nehéz a jó, egységes, de nem unalmas, a monolitikusságot erősítő, de azt tagoló megoldást megtalálni. Minden egyes hiányrészlet engem gyengít addig, amíg nincs belőle elég sok, vagy az a néhány nem elég nagy. Ez egyértelműen le­ olvasható téglafelületeim »réseléséből«.”

71

„Asszony-ölnek vélt formája” Minden dolgok kezdete – A születés kultúrtörténete Magyarországon (XVI–XX. század)

DISPUTA Lépcsők

„Akár ha bárány felhőt szültem vólna, olly Könnyű vala. Szerényen, halkkal érkezett, Nem szívelt látogató, tsak eggy pitzin helyet Még is reméllt. Látám gömböcz fejét, pihés Fekete haját, de többet rúla nem tudok, Tejem fakatt, hiába: tűlem el-vivék.” (Weöres Sándor: Psyché)

72

Társadalmunk számára a szülés, születés csoda. Olyan misztérium, amely megkérdőjelezhetetlen és mágikus módon köti össze az anyát és gyermekét. Közösségük és intimitásuk ösztönös és egyértelmű, ráadásul évezredek óta változatlan – gondolhatnánk. Az anyaság kozmikus univerzalitásának bűvöletében azonban hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a szülés és születés, tágabb értelemben a termékenység, a gyermek, a gyermekvállalás, a család stb. tulajdonképpen csupán adott kulturális kontextusban értelmezhető és képzelhető el. S talán ebben rejlik Deáky Zita és Krász Lilla Minden dolgok kezdete – A születés kultúrtörténete Magyarországon (XVI–XX. század) című könyvének igazi jelentősége és erénye: arra tesz kísérletet, hogy felfejtse azokat a kulturális-tudományos mechanizmusokat, diskurzusokat, amelyek potenciálisan a mai napig meghatározták és meghatározzák a szülés körülményeit mind az egyén, mind pedig a közösség, társadalom szintjén. Az etnográfus és a történész gyümölcsöző együttműködéséből született könyv tehát nem csupán közérthető, élvezetes nyelven megírt bemutatása a születést különböző korokban kísérő eseményeknek, hanem történetileg és társadalmilag kontextualizáló és bizonyos szintig értelmező jellege révén bepillanthatunk e korok természettudományos, teológiai, filozófiai, pedagógiai, medikális, folklorisztikus nézeteibe, képzetrendszereibe. Emez ismeretek, feltevések, hiedelmek mátrixában pedig ott találjuk az anyát és gyermekét, sőt, a bábákat, magát a közösséget (és az általa képviselt normarendszert, morá-

lis alapokat), a vallásokból eredő sokféleséget, később az orvosokat, a lassan kiépülő bürokratikus intézményrendszert, az oktatási rendszert, a közegészségügy fokozatos fejlődését; azaz a várandósság, a szülés és a gyermekgondozás időszakaiban jelen lévő személyeket és intézményeket. A könyv tehát nem szorítkozik csupán az anya–gyermek kapcsolat történeti bemutatására, hiszen sokkal tágasabb teret jelöl ki vizsgálódásainak, olyat, amely hozzátartozott a szülés-születés aktualitásához, aktusához az egyes korokban, korszakokban. Ráadásul szintén kulcsfontosságú tény, hogy a szülés, születés, a gyermeknevelés gyakran sötét, kétségbeesetten drasztikus oldalát is objektív és számos részletre kiterjedő módon tárja az olvasó elé. Az olvasó hamar ráébred tehát, hogy a gyermekszülés, a születés fent említett misztériuma olyan kulturális toposz, amelyet az anyán és gyermekén kívül számos más ember is meghatároz. A kötet a születés folyamatának epizódjait imitálva alakítja ki tematikáját, azaz a fejezetek követik a szülés által előre megrajzolt vonalat. Ezen az úton az orvostudomány alkotta emberkép felvázolása az első mozzanat. Ez alapvető fontosságú ahhoz, hogy megértsük, mit is jelentett (és talán, ezek alapján, jelent is a mai napig) embernek lenni egy olyan korban, amelyben a medicina gyakran az okkult, misztikus tanokkal egybefonódva élt, és amelyben a hippokratészi-galénoszi, alapvetően humorálpatológiára (nedvkórtan: az egészséges emberi testet és ezáltal a betegségeket is adott testnedvek minősége és azok egymáshoz való viszonya hatá-

mely Isten büntetésének vagy éppen boszorkányságnak az eredménye. Ennél is nagyobb bűnnek számított a reproduktív kötelezettségek olyan megszegése, mint a szexuális aktus során történő védekezés, a magzatelhajtás vagy a gyermekgyilkosság. A 18. századig a magas csecsemőhalálozási arányok miatt a születésszabályozás formái igencsak háttérbe szorultak, ám a későbbiek során – erős társadalmi kontroll alatt ugyan, de – fokozatosan nőtt társadalmi-kulturális, sőt gazdasági jelentősége. „A születésszabályozás minden esetben a család, a tágabb közösség és azon keresztül az egész társadalom demográfiai viszonyait érintette, ezért világi és egyházi szabályozás, teológiai és jogi állásfoglalások, valamint a helyi szokások határozták meg” (97). Azaz a ma oly aktuálisnak tűnő kérdések gyökerei egyértelműen több évszázadra nyúlnak vissza (az abortuszhoz, a szexualitáshoz kötődő koncepcióink tehát nem újkeletűek, sőt), miközben kirajzolják a téma körül folyamatosan változó-örvénylő társadalmi környezetet is. A megesett lányok, özvegyek vagy éppen a házasságtörő viszonyban megfoganó nőknek gyakran egyetlen esélyük volt a születésszabályozás drasztikus módja: a magzatelhajtás és a csecsemőgyilkosság. A korábbi évszázadokban mindkét gyakorlatot igen keményen büntették: az abortusz (a magzat és a lélek kapcsolatáról szóló évszázados viták fényében) két, három, esetenként ötéves börtönbüntetést vont maga után mind az anya, mind pedig az abban segédkező bába esetében, a gyermekgyilkosságot azonban mérlegelés nélkül halálbüntetéssel sújtották – a bűnösnek talált anyát élve derékig elföldelték és szívét karóval döfték át vagy vízbe fojtották (a régi istenítéletek mintájára megmaradt szokás szerint). A kötet igen érzékletesen mutatja be tehát, hogy a terhességmegszakítás és az ehhez kapcsolódó problémakör tárgyalásából a nők konzekvensen, évszázadokon át kimaradtak, a patriarchális közösségi joggyakorlat és szokásrendszer kisajátította testüket; mindazonáltal kétségtelen (bár legitimáló erejű) az, hogy ezen korokban a közösségiség és az egyén viszonya másképpen volt meghatározva, mint napjainkban. A szülés, születés világának másik, sokáig (s napjainkban ismét) kulcsfontosságú szereplője a bába volt – „a bábaság, a szülés körüli segédkezés egy-egy személyhez való kapcsolása valószínűleg a gyógyító specialisták kiválasztódásával egyidős. […] Bábákat ismerünk már az Ótestamentumból is, ahol jóravalónak, okosnak ábrázolták őket,

DISPUTA Lépcsők

rozta meg) építő orvosi diskurzus több száz, sőt ezer éven keresztül tartotta magát (15– 17). Ez az orvosi terminológia és kontextus a férfi és a női test eltéréseit hierarchikus viszonnyá alakította, alárendelve a nőt a férfinak, mind testi, mind pedig szellemi szempontból; olyan medicina volt ugyanis, mely a testnedvekre épít, s a női menstruá­ ció mint koordinálhatatlan, kezelhetetlen fluidum ennek egyik legékesebb példájává lett. Arisztotelész, Hippokratész, Galénosz nézetei ebből a szemszögből meglepően egybeesnek, hiszen a nőt önnön reproduktivitásának börtönébe száműzik, ez a reproduktivitás azonban egyúttal alárendeltté is teszi őt (Pamela Norris: Éva története, 147–53). „Megsokasítom terhességed kínjait. Fájdalmak közepette szülöd gyermekeidet. Vágyakozni fogsz férjed után, ő azonban uralkodni fog rajtad” (Gen, 3:16) – ez Éva, és egyben minden nő büntetése, amiért szembeszegült az isteni akarattal, s immár nem csupán a medicina tekinti alsóbbrendűnek a nőt, de a zsidó–keresztény hagyomány is. Telve materia peccansszal, menstruációja „a női princípium olyan sajátos, mágikus erővel rendelkező jelensége, mely ártalmas mindenre és mindenkire, csak a nőre nem” (Deáky–Krász, 43). A nő teste tisztátalanságának szimbólumává lesz; e test képét éppen ezért számos babona és hiedelem rajzolta mind komplexebbé a történelem során. A nő életét menstruációja és ezen keresztül reproduktivitásának abszolút előtérbe helyezése tagolta, hiszen a még érintetlen leány és a már menopausába lépő öregasszony – bár más funkcióban és feltételekkel – egyfajta rituális tisztaságot (mely alkalmassá tette őket bizonyos rituális, mágikus, vallásos tevékenységek kizárólagos végrehajtására) jelképez a ciklikusan jelentkező menstruációjával hónapról hónapra szembenéző nővel szemben (33). Ez a státus a nők számára kétségtelenül azt jelentette, hogy „új kötelességek és jogok, új magatartási, viselkedési és öltözködési szabályok léptek életbe, […] a közösség érdekében és védelmében számukra addig ismeretlen tabukat kellett megtanulniuk és betartaniuk. Ezek a viselkedési normák évtizedekre szabályozták a lányok és az asszonyok mindennapi és ünnepi életét” (31). A biológiai funkciók ilyetén prioritása azonban azt is maga után vonta, hogy azok a nők, akik valamilyen formában nem teljesítették vagy elutasították ezt a szerepet, marginalizálódtak, kivettettek a közösség életéből: a meddőséget, a terméketlenséget olyan rendellenességként értelmezték,

73

DISPUTA Lépcsők 74

mint a zsidó család megbecsült és tisztséggel bíró tagjait” (131). Maga a bába szó etimológiája pedig kirajzolja a közösségben ennek a kiválasztódási folyamatnak egy lehetséges képletét: a bába szláv eredetű szavunk, mely vénasszonyt, öregaszszonyt jelent, mely arra utal, hogy a közösségben a tapasztalt, akár több szülésen is átesett, gyakran gyógyítással is foglalkozó, idősebb nők egyfajta támaszként, de tapasztalataikat átadva is segítették a szülő nőket. A tény, hogy a bába maga is nő volt, arra enged következtetni, hogy a szülés, a születés gyakorlata olyan társadalmi nemi szerepekhez köthető tudást jelentett, mely az adott közösség nőtagjai számára volt hozzáférhető. Olyan speciálisan formálódó ismeretként jelent meg tehát, mely nagymértékben meghatározta a nők közösségének struktúráját. A kisközösségek tudós aszszonyaiból a történelem során részben vagy teljes egészében intézményesen képzett szakemberek váltak, válhattak, s a 16. századtól kezdve a szabad királyi városokban már ún. esküdt bábákat is alkalmaztak. A bábatársadalom mindazonáltal igen differenciáltan alakult ki: az egyetemek bábakurzusairól kikerülő okleveles bábák, a megyei orvos, sebész szülészeti alapkurzusain pár hetet tanult cédulás, illetve másodrendű bábák és a paraszt- vagy kontárbábák, akik csupán saját tapasztalataik alapján végezték munkájukat. Ez a képzettségi hierarchia gyakorlatilag a 20. század közepéig, a kórházi szülés tömegessé válásáig fennmaradt. Érdekes adalék azonban, hogy a bábák mellett a 17. században megjelennek a férfi szülészorvosok, sebészek is: őket azonban részben brutális (gyakran a henteseket idéző) módszereik, részben pedig a női közösségek intimitásának megtörése miatt nem fogadták szívesen. A későbbiekben, az egészségügy intézményesülésével, a bábákat egyre inkább arra kötelezték, hogy komplikált szülési esetekben mindenképpen forduljanak orvoshoz. A szülés kontextusához azonban szervesen hozzátartozott a népi hiedelemvilág és az abban gyökerező mágikus rítusok öszszessége is. A szülést segítő amulettek, talizmánok mellett megtaláljuk a szent leveleket, szülési benedictiókat (a testre helyezve vagy a szülő nő feje felett elmondva), de legalább ilyen fontos volt a köldökzsinór, a placenta, az első fürösztés vagy éppen a burokban születettség és az ikerterhesség motívuma is, csakúgy, ahogyan a gyermekágyból felépülő nő rituális-egyházi avatása, melynek keretében a szülés tisztátalanságától megszabadulva a közösség hivatalo-

san is visszafogadta őt. A gyermekágy azonban életveszélyes volt a legtöbb nő számára, egészen a 20. század elejéig, hiszen a gyermekágyi láz vagy gyermekágyi forródzás egyet jelentett a majdnem biztos halállal: minden ötödik nő meghalt gyermekágyi lázban (és akkor még nem is tettünk említést a többi halálozási okról). Egészen a 19. század második harmadáig, amikor is Semmelweis Ignác felfedezte a gyilkos kór ellenszerét (a kézmosást), a nők számára a szülés természetes módon együtt járt a halál elkerülhetetlen közelségével is: számtalan olyan faktora és fázisa volt a szülésnek, melyben bármikor elhalálozhatott az anya, s ennek esélye az adott korok orvostudományának fejlettségi szintjét tekintve igen magas volt. Míg az anya a gyermekágy heteit feküdte (ha tudta), gyermekére – éppen anyja státusa és lehetőségei fényében – a legkülönfélébb jövőképek vártak. A szoptatás, bár fontossága és hatása az egészségre nyilvánvaló volt, s szinte minden korban hangsúlyozták is az orvosok, szintén számtalan babona és hiedelem célpontjává vált: egyfelől azért, mert úgy vélték, hogy a menstruációs vér a terhesség és szoptatás alatt tejjé válik, másrészt pedig azért, mert az anya és gyermeke közötti utolsó konkrét fizikai kapcsolatnak tekintették. A szoptatásnak is megvan tehát a maga története, hiszen a 18. század második felében hazánkban is elterjedt a dajkaság intézménye (Nyugat-Európában már a század elejétől elsöprő divatja volt), mely alapvetően változtatta meg a családhoz, anyasághoz fűződő képzeteket – csakúgy, ahogyan a későbbiekben komoly problémát vetett fel a cumi, a mesterséges táplálás, a pólyázás kérdése. A dajkaság azonban magával hozta egy másik intézményrendszer rohamos fejlődését: a lelencházakét. A szegény sorsú, megesett leányanyák, a házasságtörő vagy éppen nincstelen feleségek, sőt gyakran maguk a dajkák adták angyalcsinálók kezére gyermekeiket, akik rövid, ámde annál kegyetlenebb szenvedések közepette pár hónapon belül meghaltak. A csecsemőhalálozás éppen e faktorok miatt rendkívül magas volt, akár a nyolcvan százalékot is elérhette! A téma a napi sajtó részévé vált, s bár próbálták az azt előidéző körülményeket enyhíteni, igazán hathatós anya- és gyermektámogatás csupán magánsegélyezési, egyesületi keretek között válhatott szélesebb körűvé. A könyv egyik sarokköve éppen ezért az anyai ösztönről alkotott vélemény formálása is egyben: csakúgy, ahogyan a szülés-születés kulturálisan kó-

dolt, az anyai érzést is annak tekinti, hiszen konzekvensen kerüli az anyaság mint ösztönösség deklarálását, s ezt éppen a dajkaság, a csecsemőhalandóság vagy éppen a születésszabályozás részletes és objektív leírásával teszi lehetővé. Ahogyan Eli­ sabeth Badinter írja (vö. A szerető anya – Az anyai érzés története a 17–20. században), az anyai érzés tulajdonképpen társadalmi konstrukció, csakúgy, ahogyan az emberi érzések zöme. Szót érdemel a kötet rendkívül gazdag és széles spektrumú képanyaga is, mely mind történeti, mind pedig folklorisztikus szempontból egyedülálló válogatás, s amely talán ilyen formában most kerül első ízben az olvasó elé. Sajnos az is szót ér-

demel, hogy a kétségtelenül impozáns – s talán ezért is borsos árú – könyv számos, kirívó helyesírási és stiláris-kompozíciós hibát rejt; ez nagymértékben csökkenti élvezeti értékét. A szülésnek-születésnek – melynek valamilyen formában mindenki részese – igen változatos kultúrtörténete van tehát, olyan története, mely, bár igen erősen jelen van mind a városi, mind pedig a vidéki közösségek tudatában, mégis számtalan, eddig ismeretlen kulturális tényező, történelmi folyamat árnyékában bontakozik ki csak igazán. S talán ezért kellene mindenkinek egy kicsit többet tudnia róla. Erdei Nóra

Filozófiai thanatológia A filozófia mint a tudáshoz, a fogalmi megismerés lehetségességéhez való elemi viszony történeti alakulása folyamán számos olyan momentummal, problémával szembesült, amelyek kapcsán kénytelen volt saját eszközei és módszerei alkalmatlanságát beismerni. S e kudarcáról beszámolni. Mi több, talán éppen ezek a momentumok alakították leginkább a filozófiai természetű ismereteket történeti és formai változásaik során: pl. a születés, a lét, a bűn, az idő, az elmúlás, a tapasztalás nagy kérdései, amelyeknek a világunkban nem szűnő intenzitással jelenlévő és válaszokat váró eseményekként problématörténeti relevanciájuk van. Ezek törékeny idealitásukban egy végső horizonton – persze végtelen variabilitást engedve meg –, meglehet, összeérnek. Ez a horizont a halál. Ehhez a horizonthoz folytonosan közelítünk, közelíthetünk. Nos, éppen a folytonos approximációt tehetjük filozófiai és egyéb reflexiók vagy művészeti ábrázolások, elemzések tárgyává. Magát a horizont elérését már nem. E nagyfokú hiányeffektus a halálról való megnyilvánulás, beszéd, azaz a thanatológia alfája és ómegája. A kiindulópont és a lehetséges válaszok origópontja. Ez a hiány a beszéd táplálója, motiválója és egyben ellehetetlenítője. A filozófiai thanatológiaként megszelídült logosz arra vállalkozik, hogy az itt szükségképp jelentkező hiányt mintegy időlegesen kiiktatva a halálról

való racionális vagy enthuziasztikus megnyilvánulásokat összeszedje és elemezze. Csejtei Dezső Filozófiai metszetek a halálról című monumentális könyvében arra vállalkozik, hogy a halálról szóló filozófiailag releváns logosz 19. és 20. századi alakváltozatait bemutassa és újbóli filozófiai reflexió tárgyává avassa. Ebből eredően munkája történeti-leíró természetű, hermeneutikai érdekeltségű, amennyiben valóban képes egy határozott döntés eredményeként, egy konzekvensen alkalmazott szempont alapján sorjáztatni gondolatait. E konzekvensen alkalmazott szempont nem más, mint hogy Csejtei elfogadja a filozófiai thanatológia azon elsődleges előfeltevését, hogy a halál nem elsősorban puszta tényszerűség, hanem értelemszerűség. Teszi ezt abból a belátásból, hogy a halál tényszerűsége, mindközönségesen a biológiai exitus „a tudományok illetékességi körébe tartozik; értelemszerűsége, értelmének feltárása viszont elsőrendű filozófiai feladat” (11.). Ennek fényében válik érthetővé, hogy Csejtei az élet- és egzisztenciálfilozófiák kurrens szövegeit elemzi – Arthur Schopenhauertől Nyikolaj Bergyajevig mintegy tizenhárom filozófus életművének halálszólamait értelmezve, hiszen ekkor, ezekben a korpuszokban válik a halál filozófiailag motivált entitássá, az emberi élet értelemként felruházott valóságává. Nem pusztán instrumentális, praktikus tárgy tehát, mint az életrealitások

DISPUTA Lépcsők

Csejtei Dezső: Filozófiai metszetek a halálról

75

DISPUTA Lépcsők 76

tudományként alakot nyert fogalmaiban, vagy egy esetleges, jelentéktelen közjáték a filozófiai idealizmusok morális és magasztos gondolatröptéiben. A halál nem tényszerű szakadás az életben, hanem az élet értelemszerű végeseménye, ily módon az, hogy milyen viszonyt alakítunk ki a halállal kapcsolatban, a szerző szerint nagymértékben függ életfelfogásunktól. Csejtei elgondolása szerint a halál valójában az élet- és egzisztenciálfilozófiai megfontolásokban válik igazán határrá. Nem puszta átmenet többé, amely révén szert tehetünk valamiféle transzcendens élményre, részesülhetünk a túlnan veszélyes igézetében: „most már nem az foglalkoztatja a filozófiát, hogy mi van a határon túl, hanem maga ez a határ” (29.). A halál határvonalként és -eseményként történő ilyetén felértékelődése egy nagy átrendeződést előfeltételez az európai filozófia történetében, melyet Schopenhauer filozófiája nyomán érthetünk meg leginkább. Amíg őelőtte a létezésre és a halálra főképp a végtelenség és a halhatatlanság felől tekintettek, addig az ő szövegeiben már maga a halálfenomén és a végesség dimenziója válik fontossá. Schopenhauer szövegeiben ugyan még megnyílnak olyasféle metafizikai távlatok, amelyek a látszat végtelenébe ragadják a lét és a halál megérthetőségét, ezáltal akadályt képeznek a hermeneutikai megértés számára. Mindazonáltal az ő elgondolásai a halálról már lehetővé teszik egy olyan diszpozíció elfoglalását, amely alapján egyrészt a halálhoz való viszony megtisztítható mindenféle rejtélyes és üres misztériumjellegtől, másrészt kimondható: „a halál hermeneutikai szempontból nem más, mint az önmagában értelmetlen világ tagadásának korrelatíve értelmetlen értelme” (54.). Schopenhauernél a halál mint az emberlét radikális megszűnése nyer értelmet, egyfajta metafizikai távlat vagy halvány vigasz tételezésével együtt. Friedrich Nietzschénél éppen ez a távlat és vigasz tűnik el végérvényesen. Anélkül, hogy végigkövetném Csejtei koncepcióját a maga kifejlésében, mindenképpen érdemes elidőzni egy kicsit könyvének Nietzsche-fejezeténél. Egyrészt mert Nietzsche haláldiskurzusában egy valóban nagyszabású gondolat formálódik meg „Isten halálának” bejelentésével, másrészt mert általa láthatóvá válik az élet- és egzisztenciálfilozófiák közti különbség is, melynek érzékeltetése Csejtei koncepciójának megértéséhez elengedhetetlen. E különbség láttatásához még Søren Kierkegaard elgondolásait idé-

zem. Az Isten halálának nietzschei gondolata a filozófiai thanatológiában azért bír akkora jelentőséggel, mert éppen arra az értelemre, helyesebben az értelem megváltozott státusára irányíthatja a figyelmet, amelyről már fentebb is szó volt a tényszerűség és értelemszerűség megkülönböztetésének vonatkozásában. Ti. ha az Isten meghal, azzal nemcsak a hagyományos istenfogalmon alapuló, transzcendencia és immanencia kettőségében fejlődő európai értékrend roppan össze, hanem a halál értelme is megváltozik. „Isten halálával az életmegnyilvánulások végtelen gazdagságából kiszökött az az összetartó értelem, ami ezeket a megnyilvánulásokat a maguk sokféleségében egy végső horizontra volt képes vonatkoztatni.” (60.) A halálnak tehát új értelmet kell keresni. Ez viszont Nietzschénél pusztán negatív értelemben következett be. Az élet aktivitásának felértékelődésével Nietzsche a halált szükségképp mint az életet megrabló, az aktív erőkre rátelepedő reaktív természetű entitást magyarázza. A halál ugyan itt mint az élettel egyenrangú hermeneutikai fél jelenik meg, ám önértékű, önmagából eredően releváns fenomenalitásként nem képes feltűnni. Mindez Kierkegaard egzisztenciafogalmával lép színre. Az egzisztencia a dán filozófusnál viszonyfogalom, a bensőségesség reflexivitásának a neve, melyet az állandóan keletkező aktivitás tart fenn. Ily módon viszont az egzisztenciának sui generis része az elmúlás, a megszűnés is. „Az egzisztencia (…) nemcsak alapvető viszonyban áll a halállal, hanem eredendően az el-múlást, a halált hordozza magában.” (149.) Az egzisztencia létlehetőségeihez a halál tehát nagyban hozzájárul. Voltaképpen ennek az aktív viszonynak, az élet és a halál egymás által motivált viszonyfogalmának, finom kiazmusának a kimunkálása az egzisztenciálfilozófia feladata. Martin Heideggeré az érdem, hogy a feladatban rejlő lehetőségek az absztrakció csodálatos műveletei révén immár kikerülhetetlenül realizálódtak. Bár Csejtei Dezső hangsúlyozza: könyvének egyik legfontosabb törekvése annak bemutatása, hogy Heidegger halálértelmezése nem az egyedüli és legfontosabb eredménye a filozófiai thanatológiának – ez teljes mértékben sikerül is neki –, azt ő is elismeri, hogy a legnagyobb hatást mégiscsak Heidegger „halálhoz viszonyuló lét” kategóriája tette a 20. század ezirányú megfontolásaiban. A német gondolkodó legragyogóbb felismerése abban áll, hogy az életben megnyil-

színvonalon formálódó haláldiskurzus mélységeiből nem hallatszik fel a filozófiai halálábrázolás lehetetlenségének a moraja. Hogy miként lehet vagy épp lehetetlen a nyelvben a halál. Csejtei Dezső nagyszabású vállalkozása e téren marad adósa olvasójának: mintha a halál nyelvi-reflexív reprezentációjának problémáját némiképp figyelmen kívül hagyta volna. Nem a fogalmi és képi reprezentációk szükségképpeni különbségéről van elsősorban szó, arról tehát, hogy inkább a művészetek tudnának számot adni, beszámolni a halál történéseiről, különféle módozatairól, mintsem a tudományos, filozófiai episztémék. Az igaz persze, hogy pl. Rilke angyali plaszticitással tudja megfesteni a Hadészt megjárt Orpheuszt, amikor a felismerhetetlenségig „sötéten” jeleníti meg őt „messze, a fénylő kijárat előtt”. S mi, olvasók mégis látjuk Orpheuszt. Azt gondolom, hogy a filozófiai fogalmiság, a trópusoktól korántsem idegenkedő absztraktum is képes valamelyest reprezentálni a halál hatalmas paradoxonát, hogy ti. elképzelhetetlen, mégis folyton felrémlik előttünk, hogy nincs jelene, mégis állandóan jelen van az életünkben, hogy nincs lefolyása az időben, mégis mindig bekövetkezik. A szavak közötti szakadékokban, a szóritmusok töréseiben a halál lehetetlenségének moraja, a bábeli összeomlás, egy eminens, kuriózus halál robaja visszhangzik. Csejtei Dezső igazán impozáns vállalkozásában ezt a visszhangot elnyomja ugyan a logoszok hangja, e logoszokat összegyűjteni és megszólaltatni legalább annyira nehéz és elismerésre különösen méltó feladat, mint a saját életünk megformálását saját halálunk enigmája alatt elvégezni. (Csejtei Dezső: Filozófiai metszetek a halálról (A halál metamorfózisai a 19–20. századi életés egzisztenciálfilozófiákban). Pallas Stúdió – Attraktor, Bp., 2002, 525 oldal, 3980 forint) Valastyán Tamás

A másik Flaubert Lőrinszky Ildikó: Utazás Karthágóba Az átlagos magyar olvasó számára Gustave Flaubert mindenekelőtt, s talán még azt is megkockáztathatjuk, hogy kizárólag a

Bovaryné szerzője. A francia irodalomban jártasabbaknak az Érzelmek iskolájáé is, esetleg még egy-két novelláé… Lőrinszky

DISPUTA Lépcsők

vánuló, halált érintő viszonyt, mondhatni, felfokozza. A lét immár nem csupán hordozza önmagában a halált, hanem a lét mintegy előrefut a halálhoz. A halálhoz viszonyuló lét mint önmaga legvégső, szabad lehetőségéhez való előrefutás értelmeződik. Csejtei körültekintően mutatja be mindezt, mi több, kifejti a heideggeri állásponttal szembeni averzióit is. A leginkább azt veti Heidegger szemére, hogy koncepciójából teljességgel hiányzik „a tulajdonképpeni interszubjektív létezésnek még a lehetősége is.” (252.) Heidegger Csejtei szerint „a halálfenomént a tulajdonképpeni szinguláris jelenvalólét sáncai mögé szorítja” (uo.), ezáltal egyrészt megtöri a halál értelemhorizontját, másrészt megakadályozza, hogy megjelenjen a haláldiskurzusban az interperszonalitás horizontja. A halál az emberlét legvégső lehetőségének realizálódása. Egyfajta határszituáció, amely az emberlét végességét jelöli, egyben lehetőséget teremt a létezést egészben megpillantani (195.). E nagy horderejű belátás megformálódása nem magától értetődő a filozófia történeti és formai önmozgásán belül. Csejtei könyvének nagy érdeme, hogy ezt a folyamatot, amely révén a halál az élet puszta külső megszűnésének tényszerű bekövetkezéséből mint az egzisztencialitás horizontján értelmeződő esemény válik releváns filozófiai fenoménná – pontosan, rendkívüli szakirodalmi tájékozottsággal s nem utolsósorban érzékenyen, szép nyelvi megformáltsággal mutatja be. Ami azért is figyelemre méltó, mert a haláldiskurzusokra amúgy jellemző egyfajta önkioltó jelleg – vagy a fogalmiság kiüresedése irányában, vagy a hallgatás felé történő elmozdulás formájában. Csejtei viszont hozott egy határozott döntést, és a halálról szóló filozófiai logoszok 19., 20. századi kurrens változatait gyűjti egybe és értelmezi gazdagon. Mindez kétségkívüli hermeneutikai nyereséghez vezetett a magyar nyelvű thanatológiai irodalomban is. Ugyanakkor egyfajta hiányérzet születik az olvasóban, amennyiben e magas

77

DISPUTA Lépcsők 78

Ildikó munkája a flaubert-i életmű egy kevéssé ismert, a korabeli és a későbbi kritikusok által is többnyire meg nem értett vagy félreértett, de mindenkor vitatott darabját, a Szalambót (1862) helyezi új megvilágításba a „rehabilitálás” nem titkolt szándékával. Ennek a rejtélyes „keleti” regénynek egyébként mindmáig nincsen kritikai kiadása még Franciaországban sem. Külön jelentőséget ad a kötet megjelenésének, hogy benne az oly régóta várt, első magyar nyelvű Flaubert-monográfiát üdvözölhetjük, mely imponálóan gazdag forrásanyagra támaszkodva térképezi föl a mű tágan értelmezett keletkezéstörténetét. A monográfia nemcsak a magyar olvasó számára hathat a felfedezés erejével. Bizonyság erre, hogy ez a mostani, a magyar befogadó közeg sajátosságait, az olvasóközönség ismereteit, elvárásait figyelembe vevő, jelentősen átdolgozott munka eredetileg franciául jelent meg (egy Párizsban megvédett doktori értekezés kutatásainak eredményeként), napjaink egyik legnevesebb irodalomtudósának méltató előszavával. Pierre Brunel nemcsak a téma mítoszkritikai megközelítésének létjogosultságát hangsúlyozza, hanem mindenekelőtt annak újszerű, rugalmas és invenciózus alkalmazását s az ebből fakadó összegző eredményeket, azt, hogy a szerző szemléletesen világítja meg egy rejtélyekkel teli mű legapróbb részleteit, s általuk, bármennyire ellentmondásosnak tűnhet is, az egész életmű lényegét és egységét ragadja meg. Lőrinszky Ildikó munkájának ez a legfontosabb hozadéka, a genetikus és a mítoszkritika szerencsés együttes alkalmazásának eredménye. A Szalambó hosszú, bonyolult keletkezéstörténetének valamennyi összetevőjét feldolgozza a monográfia: az író levelezésén, 1849–1851 közötti keleti utazásának személyes élményeket rögzítő naplófeljegyzésein túl, a sokakat talán elriasztó hatalmas dokumentációt, a régészeti, összehasonlító vallás- és mitológiatörténeti olvasmányokat is. Mindezek áttekintése, a szöveg mélyrétegeinek felfejtése révén arra a következtetésre jut a szerző, hogy Flaubert regényei között az életmű egészében a tematikus különbségeken túl legyen szó akár ókori, akár korabeli, modern keretbe ágyazott történetről, sem az anyagkezelésben, sem az írásmód-

ban nem mutatható ki lényeges eltérés. A történelmi regénynek álcázott Szalambó tehát nem botlás, nem kitérő, nem a tehetségét elherdáló író eleve bukásra ítélt vállalkozásának a terméke, nem afféle torzó, amint azt korának egyik nagy tekintélyű kritikusa is gondolta, hanem a Flaubert által elképzelt modern regénykoncepció egyik − talán nem mindenki számára meggyőző − megvalósulása. Lőrinszky olvasatában a Szalambó, ez a szakirodalom által sokáig félreismert, elhanyagolt, sőt talán még azt is megkockáztathatjuk, hogy oly gyakran lebecsült mű, egyfajta összefoglalása, szintézise az író korábbi, vázlatban maradt terveinek, s mint ilyen hidat képez a fiatalkori írások és a pálya érett szakaszának művei között. Biztos kézzel fejti fel a szerző azokat a szálakat, visszatérő motívumokat, mint például az abszolútum iránti vágyat és ennek kielégíthetetlenségét, az erotika és a misztikum összefonódását, melyek az egész életművet behálózzák s amelyek, többek között, láthatóvá teszik az olvasó számára azt az egyébként nehezen felismerhető kapcsolatot is, amely a látszólag oly különböző két regényt, a Bovarynét és a Szalambót összeköti. Flaubert köztudottan a forma szerelmese volt, aki tagadta a témaválasztás jelentőségét. Az ő szemében az irodalmi mű értékét csakis az írói eszközök alkalmazása, a kidolgozás módja, a szerkesztés, s nem utolsósorban a stílus, egy új prózanyelv, a hangzásában is a költészet nyelvéhez közelítő kifejezésmód határozza meg. Ennek fényében válik érthetővé, hogy a Szalambó megírása nem eltévelyedés, hanem egy koherens írói fejlődés szükségszerű állomása, a Bovaryné írása közben kiérlelt regénykoncepció és írásmód alkalmazása egy merőben más közegben és, legalábbis látszólag, más értékrendben játszódó történetre, vagyis a prózai művek sokfélesége kínálta egyik lehetőség kiaknázására tett kísérlet. A Flaubert-t mindig is izgató egyszerre elméleti és gyakorlati feladvány egyik megoldása. Ily módon illeszkedik be a Szalambó az életműbe, s válik annak szerves, elválaszthatatlan részévé. Nem véletlen, hogy sokan beleestek az író csapdájába. Történelmi regényként próbálták olvasni, miközben nem vették észre,

hogy Flaubert nem egy rég letűnt kor többé-kevésbé elfelejtett epizódját akarta feltámasztani, hanem sokkal inkább valami régóta várt lehetőséget fedezett föl az időben és térben egyaránt távoli, mitikus közegbe helyezett témában. Úgy gondolta, itt szabadabb mozgást engedhet képzelete akár legvadabb szárnyalásainak is… A Szalambóban az ifjúkor romantikus életérzése táplálta elérhetetlen álmok és az immár érett regényíró áhította tökély és szépség megragadására tett kísérlet találkozásának lehetünk tanúi. Míg egyfelől ez a karthágói regény az író jól ismert pesszimista történelemfelfogását, a fejlődés mögötti hanyatlást, pusztulást, az erőszak örök visszatérését tükrözi, másfelől azonban, ahogyan írásaiban egyebütt is, az emberi vágyak, törekvések (beteljesülésüktől független) magasabbrendűségét is. A Szalambóban végül is ugyanazokat a kérdéseket teszi föl, mint amelyeket saját korával kapcsolatban fogalmazott meg. Tanulság nincs… Lőrinszky Ildikó rendelkezik mindazokkal a képességekkel, erényekkel, melyeket egy kutató csak kívánhat magának.

Ma már egyre ritkábban tapasztalható erudícióval párosult, kitűnő problémaérzékenységgel kezeli témáját, s miközben figyelme a legapróbb, általa azonban fontosnak tartott részletekre is kiterjed, sohasem téveszti szem elől a nagy egészet, a megragadni kívánt lényeget. Munkája nemcsak a francia irodalom és a Flaubert-életmű iránt érdeklődők számára érdekfeszítő olvasmány: példaszerű módszertani iránymutató mindazoknak, dolgozzanak az irodalomkutatás bármely területén vagy szintjén, akiket a mítoszkritika alkalmazásának mikéntje, illetve lehetőségei foglalkoztatnak. Ha egyáltalán hiányolni lehet valamit ebből a munkából, az legfeljebb egy függelék, amely jól elkülönítve tartalmazta volna a magyar olvasó számára hozzáférhető Flaubert-szakirodalmat. (Lőrinszky Ildikó: Utazás Karthágóba. Kelet és mítosz Flaubert műveiben, a fiatalkori írásoktól a Szalambóig. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, „Orbis Litterarum”, 2005, 297 oldal, 1500 forint) Szabó Anna

Orbis Pictus, avagy a lélekmentő csend A Kossuth Egyetemi Kiadó Orbis Litterarumsorozata azzal a célkitűzéssel indult, hogy a klasszikus és modern világirodalmi kutatások eredményeit magyar nyelven tárja az érdeklődők elé. Az idén tizedik évfordulóját ünneplő sorozat két, szinte egy időben megjelenő francia irodalmi kötettel jelentkezett 2005-ben: Lőrinszky Ildikó Flaubert-monográfiája és Lukovszki Judit Ionesco-kötete méltó utódai Halász Katalin nagyívű munkájának, amely a középkori francia regényt mutatta be, s amely ezidáig egyedül képviselte a frankofón irodalmat a sorozatban. A szó uralta világból érkező tudósítások sorában a legújabb kötet (Lukovszki Judit: Ionesco képei) arra tesz kísérletet, hogy hidat verjen két világ, az orbis litterarum és az orbis pictus közé. A szerző abból a célból közelít drámaszövegekhez, hogy feltárja a verbális és pikturális jelrendszerek közti kapcsolódási pontokat

Eugène Ionesco művészetében. A ionescói életmű elsősorban azért csábít erre a megközelítésre, mert a hazánkban széles körben elterjedt terminussal „abszurd”-nak nevezett színház képviselője élete végén felhagyott az írással, és teljes alkotói figyelmét a festészetnek szentelte. Ez a bio­ grafikus tény hívja fel a figyelmet a két alkotói tevékenység közös jellemzőire, a képiség jelentőségére mind a verbális, mind pedig a pikturális korszakban. A szerző azt a szemléletmódot közvetíti, miszerint a kétféle művészi önkifejezés egy egységes életmű két korszaka, melynek centrumában a képek állnak. Ez a megközelítés azt is feltételezi, hogy az életmű nem tekinthető lezártnak a 80-as évek elején, mikortól Ionesco tudatos döntéssel a csendet választotta, hiszen 1994-ben bekövetkezett haláláig több száz litográfiát, grafikát és gouache-t készített.

DISPUTA Lépcsők

Lukovszki Judit Ionesco-könyvéről

79

DISPUTA Lépcsők 80

Szemben Svájccal, Németországgal, Olaszországgal és a román származású művész választott hazájával, Franciaországgal, ahol Ionescót festőként és grafikusként is elismerik, kiállításokat rendeznek műveiből, nálunk a nagyközönség szinte kizárólag a színházhoz köti nevét. Ezt a hiányt hivatott pótolni A fehér és a fekete (Orpheusz Kiadó) címmel 2004-ben magyarul is kiadott kötet, mely egyrészt litográfia-gyűjtemény, másrészt Ionesco ehhez kapcsolódó gondolatait tartalmazza. Szerencsés találkozás ez, hisz Lukovszki Judit monográfiájában idegenvezetőül szegődik a Ionesco képi világa iránt érdeklődő olvasó-szemlélő mellé, a litográfia-kötet pedig illusztrációként szolgálhat a drámaszövegek képiségéről elmondottakhoz. Bevezetőjében Lukovszki Judit a ionescói színházhoz kapcsolódó alapvető terminológiai probléma tisztázására vállalkozik. A fent említett, Martin Esslintől származó „abszurd” megnevezés csak egyike az irányzatnak nevet adó számos jelző közül, hiszen a vonatkozó szakirodalomban megtalálható az avantgárdtól kezdve a modern és az ellen-színházon keresztül egészen a nevetségesség színházáig sokféle elnevezés. A szerző meggyőző érveket sorakoztat fel amellett, hogy Ionesco és kortársai a már terhelt kifejezések helyett inkább a szellemi szabadságot sugalló új színház terminushoz kapcsolhatók. Lukovszki Judit a dráma kettős kötődésével, egyfelől irodalmi szövegként, másfelől színházi praxisként történő tételezésével kijelöli saját pozícióját, melyből „[a] drámák szövegét mint egy potenciális színházi előadás szövegkönyvét” olvassa (14). Hangsúlyossá válik az a megállapítás is, miszerint Ionesco „új színházzal induló, posztmodernbe érkező szerző” (13), hiszen a polgári színháztól a posztmodern felé tartó íven helyezkedik el Alfred Jarry és Antonin Artaud, akiknek életművét ionescói előzményként tárgyalja a kötet. Az előzményeket tárgyaló fejezetek közül az első Alfred Jarry Übü király című drámaszövegét vizsgálja szemiotikai megközelítésben. A szimbólumhasználat felől kiinduló elemzés a képekben való gondolkodás, a képiség központi szerepe révén interpretálja a Jarry-művet Ionesco-előzményként. A „Jelmeztárban” (21) felvonultatott látványelemek értelmezésén keresztül a szerző olyan Übü-képet alkot meg, melyet egyrészről a mindent magába olvasztó szürke szín, másrészről a test gömbölyűsége és a sétapálca egyenes vonala jellemez. Miután elkészül Übü figurájának rajza, az elemző az onirikusként tételezett

háttér felé fordítja figyelmét, mely előrevetíti Artaud és Ionesco álomszerű képalkotását. A Jarrynak szentelt fejezet talán leg­ érdekesebb része a szereplők névadásában rejtőző heraldikai utalások felfejtése, mely azért is érdemel külön figyelmet, mert ez az aspektus nem jelenik meg az Übü király magyar fordításában. A Jarry–Ionesco párhuzam melletti argumentáció talán legeklatánsabb eleme az Übü alkotójának saját műve mellé készített illusztrációi, melyek kontúrjaikban tökéletesen követik az elemző által a drámaszöveg alapján rajzolt Übü-képet. A fejezet azonban nem csupán amellett érvel, hogy Jarry életműve a képzőművészeti alkotások révén kapcsolatba hozható Ionescóval, hanem a kötet többértelmű címének értelmezéséhez is segítséget nyújt, hiszen a gyakorlatban mutatja be, hogy a szerző mit tekint képnek a drámaszövegekben. A másik előd, Antonin Artaud életművét is a „színház–képiség–transzcendencia” (41) hármassága felől közelíti az interpretáció. Bár Ionesco számos kérdésben letér arról az ösvényről, melyen a kegyetlenség színházának atyja járt, sok szempontból követőjének bizonyul, hiszen mindketten tagadják a nyugati civilizáció felsőbbrendűségét, és azt vallják, hogy a pszichologizáló színház helyét át kell vennie a metafizikai színháznak. Tematikai szempontból a legjelentősebb párhuzam a szavak örökérvényének tagadása, illetve ehhez kapcsolódóan a csend és a festészet felértékelése. Ezen a ponton érdemes utalni Lukovszki Judit Artaud mint Uccello című tanulmányára, mely e folyóirat 2005 november–decemberi számában jelent meg. A kötet e fejezetében a XV. századi firenzei festő mint Artaud-alteregó értelmeződik a színházi elméletíró egyik prózaverse alapján, ezt a párhuzamot fejti ki bővebben a szerző tanulmányában. A könyv gerincét alkotó Ionesco-fejezet bevezetője arra keresi a választ, hogy vajon miért íróként, drámaíróként, esszéistaként ismerjük Ionescót, és miért nem grafikái jutnak eszünkbe nevének hallatán. Természetesen a legegyszerűbb válasz is felmerül, miszerint drámaíró tehetsége felülmúlja a képzőművészét, de a szerző ennek megítélésére nem vállalkozik. Lukovszki Judit elsősorban a két művészeti ág, az irodalom és a festészet eltérő adottságaiban látja az ismeretlenség okát, hiszen a képzőművészeti alkotások nem sokszorosíthatók oly könynyedén, mint az irodalmi művek. Abban az esetben ítélhetnénk meg Ionesco képzőművészeti teljesítményét, ha olyan behatóan

Picassóra vagy Chagallra tett utalások, hol a szereplőként megjelenő Festő formájában. A leírás alapján Lukovszki Judit párhuzamba állítja a Festő figuráját a clown alakjával, és ezáltal a ionescói életművet azon színházi szemléletváltás részeként tekinti, melyben a szöveg fokozatosan átadja helyét a képiségnek, azaz elvezet a performance-ok világába. A kép megjelenésének talán legszembetűnőbb formája az élőkép, mikor a szöveg elhallgat, a mozgás megtorpan, és a kép másodpercekig csak áll. Mint mikor beakad a film a moziban, és kénytelen-kelletlen egyetlen rögzített képet kell néznünk, el kell merülnünk a részletekben, értelmeznünk kell, amit látunk. A képnek e megjelenési formája azért is emelkedik ki a többi közül, mert provokatív, nem lehet figyelmen kívül hagyni. A vizualitás jelentőségének megnövekedését támasztja alá a drámaszövegekben megjelenő tárgyak leltárba vétele, ugyanis a Ce formidable bordel! (Ez a nagyszerű bordély!) című darab aprólékos elemzése nyomán tanúi lehetünk annak a tendenciának, melyben a tárgyak és általuk a képek kiszorítják helyéről a klasszikus színházban még központi szerepet játszó szöveget. Az utolsó fejezet azt a Ionesco-szöveget veszi tárgyul, mely talán legtávolabb áll a klaszszikus és polgári színházon nevelkedett olvasó-néző igényeitől. A tizenkilenc jelenetből álló Homme aux valises-t (Férfi bőröndökkel) nem a szöveg koherenciája fűzi

DISPUTA Lépcsők

ismernénk képeit is, mint amilyen mélyen a szakirodalom betekintést nyújt szövegei világába. A verbális és a pikturális korszak tárgyalásának másik lényeges kérdésköre a korszakhatár mögött húzódó emberi-művészi válság, melynek okát a szerző a spirituális gyökerektől való elszakítottságban látja. Ionesco arra tesz kísérletet szövegeiben, hogy kimondja a kimondhatatlant, de egy adott ponton a drámaíró, akinek a színház klasszikus, dialóguscentrikus felfogása szerint elsődleges önkifejezési eszköze a nyelv, szembesülve annak elégtelenségével, inkább a csendet választja. A nyelvvel való elégedetlenség fokozódásával drámáiban egyre nagyobb teret kapnak a zajok, a hangutánzó szavak és a csend, majd a hangzó nyelv helyét átveszi a meditatív-kontemplatív lehetőségeket nyújtó pikturális kifejezésmód. A Ionesco harminc drámaszövegét korpuszul vevő elemzés kitüntetett figyelmet fordít az életmű talán leghíresebb darabjára, a Kopasz énekesnőre, melynek elemzése során kísérletet tesz az instrukcióknak mint a szerzői beszéd elemeinek értelmezésére. Az Énekesnő-interpretáció egyfajta bevezetésnek is tekinthető Ionesco szimbolikájába, kísérlet a képek és a hangok „kiinduló”, a válságkorszakot megelőző szerepének feltárására. Az Übü király elemzésekor láttuk, hogy Übü alakjának leírása képként értelmezhető, de felmerül a kérdés, hogy a képiség kitüntetett szerepéről szólva mit tekintünk képnek Ionesco szövegeiben, illetve az ezeken nyugvó potenciális előadásokban. A szerző sorra veszi mindazokat a nem verbális elemeket a ionescói drámaszövegekben, melyeket képként vagy a képiségre történő utalásként értelmezhetünk. A képiség megjelenési formái között szerepel A székek című Ionesco-műben a félhomályban kigyúló pillanatnyi, ablakokon és ajtókon beáradó fény, mely az Abszolútum megjelenéseként is tételeződik. A kép értelmezésének második formája az elhatárolásból indul ki, vagyis ebben az esetben a keret teszi a képet, legyen az ajtókeret a Légbenjáróban vagy az iskolatábla széle a Különórában vagy A székekben, de akár képkeret is szolgálhat egy üres terület képpé tételére. Gyakran azonban nem maradunk magunkra a feladattal, hogy mit is érthetünk képként, a színpadon megjelenő festmények, fényképek vagy tükörképek kezünkbe adják a választ. A képiség jelentőségének alátámasztására elég csak A festmény című darabra utalni, illetve a képek mellett jelen vannak a festők is, hol

81

egységgé (hiszen az álomszerű látványhoz ezúttal álombeli nyelv társul), hanem az álomlétbe helyezkedés. Hasonló ez a döntés ahhoz a jelenséghez, amikor félálomban megértjük, hogy az eddigi képek egy álom részei voltak, de mégsem a felébredés mellett döntünk, hanem újra belefeledkezünk az álomba. A szerző egyenként vizsgálja meg a jelenetek látványelemeit, mintegy részleteiben tárja fel az álom bonyolult és gyakran ellentmondásosnak tűnő képeit, miközben tartózkodik az álom szimbolikájának pszichológiai értelmezésétől. Lukovszki Judit kötete nem csupán azért tart számot érdeklődésre, mert a kép és a szó között fennálló viszonyt a színházzal kapcsolatban vizsgálja, mely művészeti ágnak talán épp sokrétűségén nyugszik elementáris hatása, hiszen ötvözi a zenét, a képet és a szót. A tanulmány jelentős állomás a magyar nyelvű dráma- és

színháztörténeti irodalom útján is, ugyanis a Ionesco-szakirodalom tere általa került át a folyóiratok hasábjairól a monográfiák közé. Itt most mégis azokról szólnék, akik alig ismerik Ionesco drámaszövegeit, talán színházi előadáson sem látták őket soha, és egészen idáig azt gondolták, hogy az abszurd színház nem áll közel hozzájuk. A képet azonban mindannyian szeretjük – Rembrandt- vagy Dalí-gyűjteményeket látogatunk, fotókiállításra, moziba járunk –, mi keressük fel a képeket, vagy a képek jönnek el otthonunkba. Lukovszki Judit megtanít képeket látni ott is, ahol eddig csak szavakat láttunk. (Lukovszki Judit: Ionesco képei. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2005, 172 oldal, 1300 forint) Miklós Eszter Gerda

Játszmalabda

DISPUTA Lépcsők

Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában. Albertine nincs többé (A szökevény)

82

Lassan magyarul is érdemes az eltűnt idő nyomába szegődni: aki most kellő türelemmel és elszántsággal felvértezve az elején kezdi olvasni Proust regényfolyamát, bizton remélheti, hogy mire az Atlantisz által a tavalyi év végén kiadott hatodik kötet végére ér, lassan kézbe veheti a hetediket is. Az Albertine nincs többé megjelenése óta a fordító Jancsó Júlia a litera.hu-nak adott interjújában elmondottak szerint már A megtalált időn dolgozik, de még legalább két évre lesz szüksége a fennmaradó munka elvégzéséhez. Így tehát nagyon kapkodni sem kell az első hat kötettel – különösen mivel Proust olvasásához amúgy is elengedhetetlen némi ihlet, afféle ráhangoltság és kedv az erőfeszítéshez, melyet a szöveg töménysége megkövetel. Proust látszólag szájbarágós bőbeszédűsége ellenére ugyanis kifejezetten aktív szerepet szán olvasójának: a narrátor utolsó kötetben kifejtett, de Proust sajátjának tekinthető ideálja szerint a műnek egyfajta optikai lencseként kell funkcionálnia, melyen keresztül ki-ki önmagában olvashat. A művészet lényege, hogy nem éri be a felszínnel, nem éri be egy felszínnel; sok irányból hatol a mélybe, és tár fel mögöttes és lehetséges világokat.

A befogadó új szemen keresztül tekinthet a világra általa, de saját felelőssége, hogy akarja és tudja is használni e szemet. Az olvasás ideális esetben több síkon történik tehát, s a szöveg öröméhez hozzátartozik és hozzájárul a munka, melyet a befogadó önmagán végez. Az eltűnt időre így különösen igaz, hogy főként az olvasó erőfeszítésétől függ, milyen élményt és tapasztalatot jelent a szöveg. Az Albertine nincs többé alapján keletkező első benyomás legnagyobb valószínűséggel arról ad némi fogalmat, miért nevezhette Ortega y Gasset Proust művét afféle kontúrtalan pépnek, amelynek az atmoszféra a lényege. Az akaratgyenge prousti antihős kálváriájának utolsó nagy stációja e kötet; annak a kínlódásnak a története, melynek eredményeképp a narrátor végleg megszabadul az előző kötetekben szorgos aprómunkával maga építette börtönből. Az ötödik kötet, A fogoly lány börtöne ugyanis legalább annyira fogva tartójáé is: míg Albertine éberen lesi az alkalmat, hogy egy kis időre kiléphessen a négy fal és Marcel (engedjük meg itt e vitatott keresztséget) vigyázó szemei alkotta fogságból, a férfit saját vágyai és féltékenysége kötik gúzs-

hogy végre lehetségessé válik számára régi álmának megvalósítása, egy utazás Velencébe. Ez utóbbi három motívum, a névváltoztatással összekapcsolt szerep-, illetve személyiségmódosulás, a vonzódás a hasonneműekhez, és az egyfajta felszabadulást és a művészetet is reprezentáló Velence három fontos pillér az egész Eltűnt idő ívét adó szerkezetben, mert az atmoszférateremtő prousti pép valójában kecses, mégis maszszív váz köré épül. Gilberte története kapocs a szülei, Swann és a nagyvilági kokott Odette kapcsolatának az első kötetben foglalt története és A megtalált időben felbukkanó, az elmúlt fiatalság jelképévé váló lánya között. Gilberte ily módon egy személyben utal Marcel történetének két meghatározó faktorára, a leginkább birtoklási vágyként működő szerelemre és a fenyegetésként megélt múló időre. Saint-Loup homoszexualitása egy sorozat része, mely egyes nyúlványaival szintén a regényfolyam első kötetébe kapaszkodik, s kifut az utolsóig. Velence pedig visszatérő és oly sokáig megvalósítatlan álomként szimbolizálja a narrátor cselekvésképtelenségét és meddő vágyakozását valami több után. Az ilyen jellegű motívumok rendkívüli fontosságára világít rá Németh László Proust-tanulmányában, mikor azt mondja, hogy Az eltűnt idő szerzője ezekkel pótolja az időnek e regényben megbontott, de az olvasó által egy epikus műtől elvárt folytonosságát, illetve annak reprodukálhatóságát. A regényciklus e szerkezeti-tartalmi sajátosságából fakad, hogy egy-egy kötete önálló könyvként olvasva csak torzított képet adhat Proust művéről. Az Albertine nincs többé sokkal inkább láttatja a szerzőt fantáziadús és a gyengébb idegzetűek számára meglehetősen fárasztó pszichológusnak, mint művésznek, a részletek kifinomultságát monumentális szerkezettel ötvöző alkotó szellemnek. Márpedig Proust igazi arcának mindkét profil egyformán sajátja; a mű és az olvasó lelki egyensúlyához szintén szükséges mindkettő. A hoszszas, olykor émelyítően mélyre hatoló és a visszatérő kérdésfeltevések során mindig új rétegeket feltáró lélekelemzések ellensúlyaként szolgálnak a regény „nagy pillanatai”, melyekből azonban egy sem jut a hatodik kötetbe. Ez itt a fáradságos aprómunka kizárólagos terepe: a narrátor önmagára vagy másokra figyel, de tudatossága sosem szünetel annyira, hogy megtörténhetne az a pillanatnyi teljes kiszakadás a küzdelmes vagy lanyha lét légköréből, mely a híres madeleine-jelenet hirtelen és végtelen bol-

DISPUTA Lépcsők

ba. Időnként enyhül ugyan gyötrődésének foka, de önszántából képtelen kiutat akár csak keresni is. Albertine-nek kell megszöknie és a kapcsolat bármiféle folytatását reménytelenné tennie ahhoz, hogy Marcelről lassan ugyancsak akaratától függetlenül lefoszoljék a képzelet és megszokás szőtte kényszerzubbony. Mindössze ennyi tehát A szökevény tömören összefoglalható tartalma: az elbeszélő egy nap arra ébred, hogy kedvese távozott a börtönt jelentő lakásból; szappanoperába illő praktikákkal megpróbálja őt visszaszerezni, mígnem értesül haláláról, és elkezdi feldolgozni a nő hiányának végleges betölthetetlenségét. Egyrészt kezdettől fogva tisztában van azzal, másrészt mégiscsak meglepetésként éri, ahogyan a kínzó hiányérzet átadja a helyét egy újabb megszokásnak, melyben a nemrég oly fontosnak tűnt nőnek már nincs helye. A szerelem elmúlt, a hiány megszűnt – a vágy tárgyáról (ismét) kiderül, hogy végső soron nem azonosítható egyetlen személlyel, valójában valami megfoghatatlan és birtokolhatatlan alkotja. Fiatalság, egészség, testi és lelki nyugalom az, amiről Marcel szerette volna hinni, hogy Albertine személyében magához láncolhatja: „Albertine iránti szerelmem csak a fiatalság iránti rajongásom mulandó alakja volt” – mondja egy helyen a narrátor (258.). Albertine hiányának, majd e hiány hiányának aprólékos leírásában hosszan olvashatunk a szerelem születésének, fennmaradásának és csöndes elmúlásának furcsaságairól, a Másik összes arcának és életének mélységes kiismerhetetlenségéről, a felnőtté érés és öregedés józanító-romboló hatásáról, képzelet, emlékezet és megszokás szerepéről, a szenvedés törvényeiről és az idő munkájáról, a „szörnyeteg felejtésről”. A narrátor önanalízisét mások változásainak bemutatása egészíti ki: első szerelme, Gilberte családi viszonyainak átrendeződése alkalmat ad a személyiség megváltozott társadalmi helyzetből eredő átalakulásának tanulmányozására; míg barátjának, Saint-Loup-nak kibontakozó homoszexuális hajlamai a társadalmi rétegződés másik, Proustot érdeklő metszetén történő mozgás megfigyelésének terepe lesz. Az emberi kapcsolatok bonyolultságát vizslatni már-már perverz módon élvező szerző ráadásul összeházasítja Gilberte-et Saint-Loup-val, és elküldi hozzájuk látogatóba a narrátort, aki mindkét fél jó ismerőjeként morfondírozik a kapcsolat szerencsétlenségén. Előtte azonban a felejtés munkája addig enyhíti Marcel fájdalmát,

83

DISPUTA Lépcsők 84

dogságát eredményezi az első kötetben, majd egy egész sorozatnyi hasonló váratlan csodát A megtalált időben. A hiány okozta állandó lelki görcstől eljutunk a közöny állóvizéig; a másokra irányított tekintet némileg oldja a befelé forduló megfigyelés töménységét és az ebből fakadó szorongást, de teljes feloldódás itt nincs. Se váratlanul feltoluló, revelációként megélt emlékek, se érthetetlen örömet adó benyomás, se ezekhez hasonlítható zenei élmény. Velence némi felüdülést hoz ugyan, de még mindig csak előjeleként a valódinak. A kötetnyi feszültség után tényleges felfrissülés csak a következő, utolsó kötetben adatik meg újra: Albertine-nek és a személyhez kötött szerelemnek végképp el kell tűnnie ahhoz, hogy az eltűnt-elvesztegetett idő megtaláltathassék. „A fájdalomból csak akkor gyógyulunk ki, ha teljes egészében megéljük” – mondja a narrátor (135.). Albertine-t tehát végleg és teljesen le kell írni, Proust szerint ez a mulandóság feletti egyetlen lehetséges győzelem kulcsa. Mindaddig, amíg a szerelmi boldogság vagy bánat bármiféle aktuális szerepet játszik Marcel jelenében, képtelen követni a művésszé váláshoz szükséges munkára ösztönző hajlamait. A szenvedés viszont, melyet legfőképp a nők, illetve birtoklásuk vágya okoz, elengedhetetlen megtermékenyítő erő az író számára. Ily módon Az eltűnt idő művésze(te) tulajdonképpen a szerelem köpenyéből bújik ki – Erósz és a múzsák e szoros kapcsolata a regénynek a romantikába eresztett egyik legvaskosabb gyökere. Általánosságban elmondható, hogy mindaz, ami üdítő a prousti világképben (mint a művészet végső megoldásként való szerepeltetése), a romantika öröksége; míg ami nyomasztó benne, a huszadik század sajátja. Az Albertine-ciklusnak is nevezett betét zárókötetében kétségtelenül ez utóbbi kerül túlsúlyba. Huszadik századi műként azonban, önmagában, mintegy töredékként olvasva e kötetet, érvényesíthető a monumentális szerkesztéstől elidegenedett (poszt)modern irodalom sajátossága: ahogy Kenyeres Zoltán Tandorit idézve mondja egy Proustról szóló tanulmányában, „lehet benne kotorászni”. Az élménydús kotorászáshoz mindenképp megfelelő terepet kínál Jancsó Júlia fordítása. Nem cél itt a fordítás és az eredeti kontrasztív vizsgálata, de részletekbe menő tanulmányozás nélkül úgy tűnik, a fordító kiaknázta immár másfél évtizedes munkájának tapasztalatait, és elkerüli a hibákat, amelyeket Bálint Péter kifogásolt Jancsó első Proust-fordítása, a Szodo-

ma és Gomorra kapcsán. A kacifántos mondatok magyarul sem válnak nehézkesebbé, mint a francia eredetiben; Proust stílusa, a könyv hangulata érzékelhető marad, a fordítás jól olvasható. Recenzenstől távol áll a kukacoskodás szándéka, de egyetlen visszatérő apróság mégis makacsul bántotta magyar szemét és fülét: a márki feleségét jelölni hivatott „márkiz” szó. Ha már muszáj a hímneműhöz hasonlóan átvenni a nőnemű alakot, jobban esne hosszú í-vel írni és olvasni (mellesleg Bakosnál is így szerepel), de sokkal kevésbé törne meg a magyar szöveg hangzása, ha egyszerűen „márkiné” állna helyette. Ellensúlyként álljon itt egy igazi fordítói bravúr kalapemelő elismerése is: a jólelkű Charlus báró kegyeibe fogad és partiképessé tesz egy szegény lányt, s ezen apai szeretethez illő gesztusára fivére, Guermantes nagyherceg tesz egy megjegyzést. Az eredeti a „naturel” szó kétértelműségére (jelentése „természetes”; az „enfant naturel” kifejezésben viszont „törvénytelen gyermek”) játszik rá, Jancsó Júlia magyarítása pedig így hangzik: „Nem tudom, értike, hogy gondolom, de mindez kézenfekvő, mármint balkézen” (284.). Szintén Bálint Péter kifogásolta a Szodoma és Gomorra megjelenésekor az olvasónak a kötet, illetve a prousti mű befogadásában valamiféle segítséget nyújtani képes utószó hiányát. Való igaz, előtanulmányok híján még a leglelkiismeretesebb befogadó sem könnyen boldogul az idő logikáját sajátosan értelmező elbeszéléssel, melyet még kuszábbá tesz a szép nevek és előkelő címek századvégi labirintusa. Karafiáth Judit segít ugyan néhány, a francia kritikai kiadásból átvett jegyzettel – ez a gyakorlat működött az Atlantisznál megjelent előző két kötetben is, és ugyanő rövid utószót is jegyez, mely rávilágít a kötet szövegének problematikus voltára. (A kritikai kiadás, mely alapján a fordítás is készült, nem a Proust által hagyott utolsó javított verziót veszi alapul, az ugyanis nem illik a teljes műnek A megtalált idővel záródó ívébe. Ha a halál közbe nem szól, a szerző nyilván hozzádolgozta volna az utolsó előtti ezen új változatához a már előbb elkészült utolsó kötetet is, jelen formájában viszont a teljes mű érthetősége megköveteli, hogy a hatodik kötet esetében a sorból nem kilógó, utolsó előtti szövegváltozatot olvassuk.) Ez az utószó azonban természetesen szintén nem a mű alaposabb tartalmiszerkezeti megértését hivatott szolgálni. A kiadó álláspontja e téren annyiból védhető, hogy a regény kapcsán úgyis túl sok

a magyaráznivaló, ők pedig a Veszedelmes viszonyok című sorozatában nem kritikusi, hanem szövegkiadói munkát végeznek. De tény az is, hogy nem bővelkedünk Proustról szóló magyar nyelvű szakirodalomban. Az Atlantisz azonban megtette a magáét, mikor 2002-ben kiadta Gilles Deleuze klaszszikussá vált Proust-könyvét. Deleuze 1973ban zárta le e tanulmányt, és könyv formájában ez a legfrissebb, amit magyarul Proustról kaphatunk. Ráadásul egy rendkívül invenciózus filozófus olvasatáról van szó, amely kifejezetten izgalmas, viszont maga is alapos értelmezői munkát kíván, így nem feltétlenül a legkézenfekvőbb segítség Az eltűnt időt érteni igyekvő, nem hivatásos befogadó számára. Szerencsére azért hozzáférhető néhány éppoly érthető, mint értő tanulmány: recenzens Gyergyai Albertnek az első kötet 1967-ben megje-

lent fordításához írt bevezetője, illetve pár évvel későbbi, a fordító-kritikus Védelem az esszé ügyében című könyvében található esszéje mellett melegen ajánlja Németh László Tanuban publikált, megvilágító ere­ jű Proust-tanulmánysorozatát (olvasható Németh tanulmányainak a Püski Kiadónál 1992-ben megjelent gyűjteményében is), valamint Beckettnek az Európa Mérleg-sorozatában kiadott Proustját. E kelléktárból felfegyverkezve a regényfolyam bárki számára könnyebben válhat a kincskereső kotorászás terepéből belátható, bár teljesen sosem feltárulkozó irodalmi térré. (Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában. Albertine nincs többé (A szökevény). Fordította Jancsó Júlia. Bp., Atlantisz, 2005, 333 oldal, 2495 forint) Fülöp Erika

A nietzschei filozófia az Emberi – túlságosan is emberi tükrében Hosszú ideje nem jelent meg ilyen részletes és nagy terjedelmű elemzés Nietzsche életéről, munkásságáról. Átfogó jelleggel öleli fel a „minden értékek átértékelőjének” pályáját, filozófiai fejlődését, problémáit. Nem pusztán a magyar, hanem a nemzetközi olvasóközönség számára is unikumnak számít Kiss Endre: Friedrich Nietzsche evilági filozófiája – életreform és kriticizmus között című műve. Nietzsche életútját öt részben tárgyalja, melyeket több alfejezetre bont. Már a Bevezetésben szembetűnő a szerző alapossága – a fejezet méltó felvezetését adja a műnek, még a filozófia világában avatatlan olvasók számára is érthetően írja le Nietzsche korát, annak problémáit – s benne magát a filozófust. A Spinoza affektustanának késői recepciója címet viselő fejezet különösen izgalmas oldalakkal örvendezteti meg az olvasót. Kiss Endre Nietzschekutatásának talán legfényesebb állomása ez. Mindazonáltal az sem kerülheti el a figyelmünket, hogy Az Emberi – túlságosan is emberi, a nietzschei kritikai pozitivizmus

megalapozása című fejezet sokkal terjedelmesebb és intenzívebb ismeretanyagot nyújt egyéb – s talán más Nietzsche-elemzők szerint lényegesebb alkotói ciklus gyümölcseit, munkáit taglaló – fejezetekhez képest. Ennek oka, hogy Kiss Endre a nietzschei életmű legfontosabb darabjának nem a ’80-as években született írások valamelyikét, hanem az Emberi – túlságosan is emberi című művet tartja. A filozófus szellemi összeomlása, „személyiségének felbomlása” szerinte oly mértékben rányomta bélyegét az azután napvilágot látott alkotásokra, azok megítélésére, hogy filozófiai fejlődésének pontos meghatározása is öszszetett, nehézségekbe ütköző feladatnak bizonyul. Nietzschén keresztül kapcsolatba kerülünk a 19–20. század főbb filozófiai irányzataival, s megismerjük egy – eddig talán – ismeretlen arcát is ennek a nagy hatású filozófusnak: mégpedig a valósághoz való viszonyát. A valóságot Nietzschénél leginkább a változás, a keletkezés, az ellentét, az ellentmondás attribútumaival

DISPUTA Lépcsők

Kiss Endre Nietzsche-könyvéről

85

DISPUTA Lépcsők 86

jellemezhetnénk. A hagyományos metafizika a látszat és a lét megkülönböztetésének meghaladása, Nietzsche mégis beszél igazi realitásról. Miért? Mert szerinte a perspektivizmus nemcsak a látszatvilágot uralja, hanem magát a realitást is. A világ lényegileg relációs világ, léte minden pontjában más. Minden levés ciklikusan folyik le a dinamikus valóságnak megfelelően, a világ minden állapota itt volt és itt is lesz. Ha már a mű hossza nem keltette bennünk a meglepettség érzését, ez az újszerű tételezésmód, amely a vázát adja az egész könyvnek, minden bizonnyal felébreszti kíváncsiságunkat. Kiss Endre ugyanilyen meghökkentő kapcsolódási pontokat talál (vagy éppen teremt) a különböző fejezetek témái között, amely széles és összetett kutatásról, színes és pregnáns megismerési útról tesz tanúbizonyságot. Olykor talán az a benyomásunk támad, hogy ezzel teljesen összekuszálja az addig felépített tematikát, de a következő percben kitisztul a kép – és letisztul a mondanivaló. A Zarathustra – az életreform alapkönyve című alfejezetben egyértelműen megfogalmazza Kiss Endre, hogy számos Nietzsche-kutatóval ellentétben nem ezt tartja a filozófus fő művének, illetve az örök viszszatérés gondolatát sem véli az Így szólott Zarathustra vezérmotívumának. Jelentőségét az ezt megelőző, kritikai időszakának betetőzésében, illetve az Emberi – túlságosan is emberiben már felvázolt filozófiai dialektikának egy könnyedebb, költői nyelvhez közelítő megformálásában látja. Az örök visszatérés helyett Kiss Endre az „emberebb embert” helyezi a középpontba. A Zarathustrával foglalkozó rész azonban még A késői Nietzsche fejezettel együttvéve sem teszi ki a már említett Az Emberi – túlságosan is emberi… rész hosszát. Ez a felosztásbeli aránytalanság zavart kelthet az olvasóban. A ’80-as, ’90-es években írott, számtalan vitát generáló művek, az Így szólott Zarathustra, a Túl jón és rosszon, az Adalék a morál genealógiájához (amelyben kora altruista utilitarista morálját támadja), A hatalom akarása (amelyben rámutat, hogy az ember valódi célja nem a boldogság, hanem a hatalom, ill. annak akarása – pontosan ez viszi előre a világot), Az Antikrisztus, a Bálványok alkonya és az Ecce Homo adják Nietzsche életművének legnagyobb részét. Kiss Endre viszont nem ezt a korszakát tartja a legérdekesebbnek, és ezzel bizonyos mértékben összeütközésbe kerül néhány kortárs Nietzsche-elemzővel.

A filozófia helyzetét igyekszik bemutatni a szerző a Párbeszéd Nietzschével című fejezetben, amely a „neoliberális-neopozitivista komplexum” és a „posztmodern komplexum” egymás mellett élésével jellemezhető leginkább. Hat olyan kiindulópontra hegyezi ki e szövegrész tartalmát, mely elindítója lehet egy, a két komplexum átjárhatatlanságát megszüntető és esetleges együttélését elősegítő folyamatnak. Ehhez a fejlődéshez, változáshoz Kiss Endre elengedhetetlennek látja a nietzschei pozitivizmus újrafelfedezését. A Tudományfilozófia, a Politikafilozófia, az Etika, az Esztétika és a Szerelemfilozófia alfejezetekre tagolódik a Szisztematikus fejezetek címmel felruházott rész, amelyben rekonstruálja a teljes nietzschei filozófiai rendszert. Kiindulási alap: az Emberi – túlságosan is emberi. A Tudományfilozófia fejezetben egy érdekes relációelmélettel találjuk szembe magunkat: a filozófiai tudományok újrarendezését kívánja ezzel modellezni, az előbb említett mű alapján. A Politika filozófia rész Nietzschének korához, a 19. század második feléhez, illetve a 20. század első feléhez fűződő kapcsolatát mutatja be. Kirajzolódik előttünk a rasszizmust és az antiszemitizmust gyűlölő gondolkodó, aki szembefordult az őt körülvevő világgal, hatalommal. (Gyakran támadták Nietzschét az antiszemitizmus vádjával, azonban filozófiájának, műveinek behatóbb tanulmányozása rávilágít ezen állítás hamisságára, helytelenségére.) Látjuk a nonkonformista Nietzschét, aki a modern szocializmustól is elhatárolja magát, mert nem vél felfedezni benne semmi mást, csak a kereszténység nyájmorál jellegét, amely megsemmisít minden értéket. Az értékek átértékelője jelenik meg a sorok között, aki Schopenhauer tanítványaként vállalta a támadásokat, a rossz ízű kritikákat ideológiai állásfoglalásaiért, a 19–20. században uralkodó politikai irányvonalak semmibe vételéért. Az Esztétika fejezet Nietzsche művészetelméletét rekonstruálja. Nietzschét mint a hagyományos eszménnyel szakító filozófust mutatja be, aki az apollóni (fikció, álom, harmónia) és a dionüszoszi (mámor, mértéktelenség) kettősségét egyesíti művészetfelfogásában. Arra törekszik, hogy visszacsempéssze az életre és annak kormányzására irányuló intenciót. A hét princípiumra felépített nietzschei esztétika Kiss Endre módszerének egy újabb figyelemreméltó pontja lehet – éppen a nem túl szokványos felosztás miatt.

a szövevényes kérdésektől – épp Nietzsche szellemi összeomlása miatt. Filozófusról ritkán került kezembe ilyen didaktikus könyv, amely a múlt mélyéről kezdi utazását; közben megrajzol az olvasó előtt egy láthatatlan térképet, amely hasznos segítségül szolgál Nietzsche alkotásainak tanulmányozása során, és nem torpan meg a jelennél, hanem a jövőbe tekint, a lehetőségek után, a filozófia fejlődésének lehetőségei után kutatva. Időnként talán száraznak tűnik Kiss Endre írása, a tartalom, az ismeretanyag gazdagsága, érdekessége azonban feledteti, hogy bizonyos részek nehezebben emészthetőek. A filozófiát tanulóknak véleményem szerint kihagyhatatlan olvasmány, az oktatók számára pedig kalandos élményt jelenthet egy ilyen újszerű kutatómunkára épülő Nietzsche-monográfia. Nietzsche írásaiban számtalan titokzatos, megmagyarázhatatlan gondolat lüktet, amelyek már-már egy másik dimenzióba viszik az embert. Kiss Endre könyve nem rántja le e titkokról a leplet, de leránt minket, olvasókat, hogy egy kicsit közelebbről (és reálisabban) szemléljük a világot, a valóságot, Nietzschét, hogy azután újra – s meglehet, még nagyobb kíváncsisággal, tudásszomjjal – vegyük kezünkbe a filozófus műveit. (Kiss Endre: Friedrich Nietzsche evilági filozófiája. Életreform és kriticizmus között. Gondolat Kiadó, Bp., 2005, 430 oldal, 4290 forint) Bakondi Lilla

DISPUTA Lépcsők

A Nietzsche-recepció története – A történelem Nietzsche-recepciója részből ugyan hiányzik például az amerikai recepció, de Mehring, Heidegger, Lukács György, Broch és Jaspers, illetve a Brandes-Schnitzler-levélváltás Nietzschéje annál igényesebb részletességgel bontakozik ki. Itt különösen izgalmas Lukács Györgynek Az ész trónfosztására vonatkozó eszmefuttatása. Kiss Endre joggal fogalmazza meg kritikáját a műben megjelenő antiszemita Nietzscheképet illetően, ami évekre visszavetette és mellékvágányra állította a Nietzsche-kutatás eredményeiről való nyilvános, (negatív) következményektől mentes diskurzust; ez Kiss Endre szerint nem csupán a Nietzschével foglalkozó tudósokra, de „a filozófia számos más területére is meghatározó hatást gyakorolt”. Lukács marxista filozófiája alapján a nietzschei szocializmusellenesség felért az árulással. Lukács álláspontja szerint elítélendő az a nietzschei mozzanat is, miszerint a vallási képzet átalakulásának történelmi jelentőséget tulajdonít. Nietzsche a történelem nagy egyéniségeiből (Caesar, Napóleon) indul ki, akiknek tetteit csak a saját egyéni akaratuk igazolta, nem Isten, nem ember. Ezek a szabad értékteremtők, akik igent mondtak az életre, állnak szemben a kereszténység „rabszolgáival”, akik a nihilizmust teszik meg erénnyé. Nietzsche újra a vizsgálódás centrumába kerül, annak a „helyes” tudással való összefüggésében. Kiss Endre a teljességre törekedve mintha feladatának érezné ismertetni a Lukács által visszatartott feljegyzéseket (amelyekben egyértelmű az a mérhetetlen ellenszenv, amivel a nácik viseltettek Nietzsche iránt), illetve a Nietzsche-textúrák elferdített átvételéről szóló elemzéseket is. A záró-, Felvilágosodás és felelősség című rész némileg analóg a Bevezetés részben találhatóakkal, mivel visszatér a 19–20. század világának filozófiai helyzetét analizáló gondolatmenethez. Sorra veszi korunk legjelentősebb filozófiai problémáit: a filozófia válságát, a racionalizmus–irracionalizmus– emancipáció hármasságának rendszerét, a mítosz és mítosztalanítás problematikáját és végül Nietzschének a felvilágosodás folytatásában betöltött szerepét. Tagadhatatlan, hogy Kiss Endre monográfiájában nem tér ki az igen polemikus témákra, mint Nietzsche istenhite (antikrisztianizmusa) és a zsidóság problematikája, melyeket talán minden Nietzsche iránt érdeklődő szívesen látott volna a műben. Mégis kétlem, hogy a mű veszítene értékéből e miatt a hiátus miatt. Kiss Endre tudatosan tartja magát távol ezektől

87

A retorika mint botrány

DISPUTA Lépcsők

Heinrich Heine költői beszédmódja

88

Heinrich Heine közismerten számtalanszor reprezentált szövegközpontú elemzés, ami megbotránkoztatta kortársait: zsidóként nem egyszerűen hangsúlyeltolódást jelent vallotta németnek magát, Párizsban élő, a költői küldetéstudat, a politikai szerepszáműzött német létére kritikai éllel tudó- vállalás, a zsidó emancipáció kérdéseinek sított Franciaországról, betiltott, „rendszer- vizsgálatáról a nyelviség kutatásának iráellenes” szövegei, szatirikus politikai lírája nyába, vagyis nem arra szolgál, hogy Heine pedig egyszerre vívták ki a „konzervatív” szövegeit a Junges Deutschland és a Vormärz porosz nemesség és az egyház, valamint a kontextusából kiragadva a költői mű mint „haladó” radikális nacionalisták ellenszen- „textus” válhasson az elemzések kiindulóvét (előbbiek 1844-ben még hivatalos körö- pontjává. A konferencia célja a felhívás szezést is kiadtak ellene). „Botrányosnak” leg- rint sokkal inkább az artisztikum és az elinkább azonban mégis a kötelezettség (Wolfgang Heine-emlékművek sorsa Kuttenkeuler Artistik und aposztrofálható: antiszeEngagement című Heinemita körök akadályozantológiájában is hangták meg például annak a súlyozott) dichotómiáDüsseldorfba szánt emjának feloldása. Hasonló lékműnek a felállítását, keretek között tett kísérmely a költő lelkes rajonletet a tartalom és forma, gója, Erzsébet császárszöveg és kontextus, az nő, vagyis Sissi megbíimmanens és a kontexzatásából készült s 1899 tuális megközelítések opóta a New York-i Bronxpozícióinak meghaladásában áll. Hasonló sorsa jura az a két német nyelvű, tott még más, a weimanemzetközi konferencia rosodó Németországból is, amelyet a mostani ta„száműzött” Heine-szonácskozáshoz hasonlóan bor is (Hasselrii alkotáa Formák ideológiája (Idesa Toulonban áll, Lederer ologie der Formen) című munkáját beolvasztották projekt keretében rendezHeine halotti maszkja a nemzetiszocialisták). tek meg Debrecenben és Sőt, nem volt mentes naa retoricitást mint egyecionalista, antiszemita felhangoktól az temes modalitást emelte a kutatások homa tiltakozás sem, amely ellenezte, hogy a lokterébe (2000: Textualität und Rhetorizität, düsseldorfi egyetem Heine nevét viselje. 2003: Ideologie der Form). A többek között A Retorika mint botrány – Heinrich Heine a debreceni, pécsi és miskolci bölcsészkaköltői beszédmódja című tudományos kon- rok, a tübingeni és a greifswaldi egyetem, ferencia középpontjában a Heine-szöve- valamint az MTA Irodalomtudományi Intégeknek nem a szakirodalomban egyébként zetének Kovács Kálmán habilitált docens meghatározóan jelen lévő, a föntiekhez ha- vezetésével folyó kooperációjának harmasonlóan biografikus, tartalmi megközelíté- dik jelentős állomása ez a Heine-konferense áll, hanem maga a beszédmód, a szöveg cia – az előző két rendezvényt dokumentáretorikai természete. A „botrány” ebben az ló gyűjteményes kötetek a Peter Lang kiadó értelemben pedig nem jelent mást, mint gondozásában jelentek meg. szabálysértést, határátlépést, szubverziót, A konferencia egyben az Alexander von iróniát, többszólamúságot. Humboldt alapítvány ösztöndíjasainak kolTöbb szempontból is aktuális és ígére- lokviumaként is szolgált – az alapítványt tes a költő halálának 150. évfordulójá- Hans-Georg Kemper és Walter Erhart profesra meghirdetett Heine-év e rendezvényé- szorok képviselték. Jelen volt a düsseldornek témaválasztása. Újból előtérbe került fi Heinrich Heine Intézet igazgatóhelyetugyanis a Heine-recepcióban általában alul- tese (Bernd Kortländer professzor) és több Humboldt-kollégium és nemzetközi konferencia a költő halálának 150. évfordulója alkalmából (Debrecen, 2006. szeptember 25–27.)

gálja ki, s ezt mint asszimilációs szimptómát a kapitalizmus (eladhatóság) és a költő zsidóságának (a német nyelvhez való viszonyának) kontextusára vetíti vissza. (Marcel Reich-Ranicki egy 1986-os esszéjének címében már a fájó „seb” behegedésére utal, Walter Hinck 1990-es monográfiájának címe szerint pedig nem Heine jelentette a „sebet” a német nemzeten: a valódi „seb” Németország.) Karol Sauerland előadása is a sztereotípiákkal foglalkozott, mégpedig azzal a könnyelmű játékossággal, amellyel Heine a lengyel nemzetről alkotott torzképekkel, igazságtalan klisékkel bánt, s amely az előadó szerint már-már ellentmond a költő sokszor hangoztatott kozmopolitaságának. Kovács Kálmán és Jiri Munzar referátumai szintén a Heine-recepció egy-egy érdekes szeletét vették górcső alá: Heine szerepét a magyarországi Petőfi-recepcióban, illetve a Heine-szövegek cseh műfordításait. Heine és a zene kapcsolata nem csupán az első nap estéjére szervezett nagysikerű koncerten került előtérbe, ahol fiatal debreceni muzsikusok (Balczó Péter és Nagy Gábor), osztrák és magyar színészek (Teatro Caprile, Trill Zsolt) interpretálásában hangzottak el Schumann Heine szövegeire írt dalai (Faschingsschwank aus Wien, Dichterliebe). Dietmar Goltschnigg Heine polémiáiról adott elő zenei kortársaival: Mendelssohn-Bartholdyval, Mexerbeerrel és Wagnerral. Karl Katschthaler pedig annak az izgalmas és igen messzire (például a zene „olvashatóságának”, egy kultúrhermeneutikai problematikának az irányába) mutató kérdésnek a megválaszolására vállalkozott, hogy milyen viszonyban állnak egymással az irodalmi (lírai) szövegek és a zenék. A közönség és a szakirodalom hagyományos kívánalmai szerint ennek a kapcsolatnak hermeneutikai viszonynak kell(ene) lennie, vagyis egy „megzenésítés” feladata a szöveg értelmezése (többen is Schubert szemére vetették például, hogy félreértette vagy nem is ismerte fel Heine iróniáját). Schubert egy konkrét dalának (Doppelgänger), egy Heine-szöveg megzenésítésének elemzése, „szorosan olvasása” folyamán Katschthaler azonban arra a következtetésre jut, hogy nem (feltétlenül) a zene szolgál az irodalmi szöveg szubtextusaként, hanem fordítva: a zene is lehet önállósult szöveg, a vers szövege pedig csupán szubtextus. A tudományos program második, utolsó napjának előadásait nem lenne egyszerű tematikus rendbe állítani: Kurdi Imre többek között azokat a stratégiákat elemezte, amelyek Heine testamentumának végleges változatának megszerkesztését segítet-

DISPUTA Lépcsők

munkatársa (dr. Bernd Füllner, dr. Christian Liedtke) mellett a Heine-kutatás közel összes nemzetközileg elismert tudósa, így Hartmut Steinecke professzor (Paderborn), Karol Sauerland professzor (Varsó) vagy Dietmar Goltschnigg professzor is (Graz), a Német Nagykövetség képviseleté­ben Wiebke Bartsch, valamint összesen nyolc országból meghívott, közel félszáz vendég (köztük 21 volt Humboldt-ösztöndíjas). A hivatalos megnyitót követő plenáris előadáson a Heine Intézet képviselői mutatták be nagyszabású vállalkozásukat, Heine összes művének digitalizálását. A www.heineportal.de linken hozzáférhető többek között a költő műveinek kritikai összkiadása, levelezésének, legtöbb kéziratának digitalizált változata, jelentősen megkönnyítendő a (külföldi) Heine-kutatók munkáját (is). A továbbiakban elhangzott 15 referátum a legkülönfélébb elméleti háttérrel és kérdésfeltevéssel jellemezhető: a „Heine-recepció”, „Heine és a zene”, „Heine és a nemzet” témakörökbe sorolhatnánk őket, de Heine lírája, prózaszövegei, útirajzai és testamentumai is külön kategóriát képviselhetnének. Walter Erhart az idő és a tér fogalmainak ingadozását vizsgálta Heine Vormärzretorikájában, reflektálván a korszakok fogalmai kategorizálásának („Biedermeier”, „Vormärz”) diszkurzív formálódására is. A modernség jellegzetessége az idő és a tér stabilnak látszó koordinátáinak felborulása, a térről és időről alkotott hagyományos elképzelések erodálódása – a Biedermeier és a Vormärz kultúrája pedig olyan kulturális energiák manifesztációi Erhart szerint, amelyek ezt a modern kori elbizonytalanodást, ezt a kaotikus felgyorsulást próbálják „megszelídíteni”. A Biedermeier esetében ez a terápia jellegű, az idő és tér uralására, újraszervezésére irányuló folyamat az állandóság hangsúlyozásában ragadható meg (gondoljunk Ernst Moritz Arndt nemzeti fantazmagóriájára, a biztos és mintegy időtlen „Németország” kulturális terének képzetére), a Vormärz retorikájában pedig az ezzel ellentétes irányú temporalizálásban: a változás felgyorsulásában, a jövőbeli átalakulásba vetett hitben (például a forradalomban). Hartmut Steinecke többek között az antiszemita sztereotípiák szerepét vizsgálta Heine költői nyelvének kritikájában, s ezzel a Heine-recepció egy olyan fontos területét érintette, amely Adorno 1956-ban elhangzott Die Wunde Heine (A Heine-seb) című esszéjének elhíresült metaforájával fémjelezhető. Adorno szerint Heine költői nyelve nem eredeti, csupán a kor elvárásait szol-

89

ték, Christian Liedtke pedig a költő leveleinek egy lehetséges tipológiáját állította föl. Bernd Kortländer a költészetet mint hazugságot vizsgálta a Dalok könyvének szövegeiben, Nikolina Burneva pedig az Útirajzok vizuális retorikájának kapcsán arról beszélt, hogy a helyek vizualizálása egyfajta szubjektív antropomorfizációt jelent ebben a szövegben. Hans-Georg Kemper a tőle megszokott szemléletességgel világította meg a szó performatív erejét, a nyelv és a költészet mágikus viszonyát Heine lírájában. A debreceni germanisták fiatalabb generációja a Zeitgedichte-ciklus szenzualizmusretorikájáról (Pabis Eszter), a heinei líra nőképének alakulásáról (Horváth Andrea) és Heine Faust-költeményéről (Kricsfalusi Beatrix) referált a program zárásaként. A tudományos programot kísérő rendezvények széles skálájából most csupán azokat emelném ki, amelyek lebonyolításában aktív szerep jutott Antje Kohlrusch kultú-

raszervezőnek és a debreceni Német Kulturális Fórumnak: az egri kirándulás egyik csúcspontját jelentő, a borvidék helyszínét is tematizáló Heine und Weine előadást és a budapesti Goethe Intézettel együttműködésben a konferencia alatt megnyitott Heine-kiállítást, melyet Európa számos nagyvárosa után a debreceniek is megcsodálhattak az Élettudományi Épület galériájában. A Német Kulturális Fórum egyébként a DE Germanisztikai Intézete és a DAB Irodalomtudományi Bizottsága mellett a konferencia rendezésében is részt vett, akárcsak a debreceni Humboldt-ösztöndíjasok klubja, amely Kovács Kálmán vezetése alatt alakult újra. Talán ez az új fórum is garancia lehet arra, hogy a rendezvény idejére megélénkült német–magyar kulturális és tudományos kapcsolatok hosszabb távon is meghatározó jelentőséggel bírjanak Debrecen közéletében. Pabis Eszter

DISPUTA Lépcsők

Későmodern stílusművészet

90

Köztudomású, hogy a József Attila-oeuvre azok közé az életművek közé tartozik, amelyek az elmúlt bő másfél évtized alatt a legjelentősebben eltávolodtak a korábban évtizedekig meghatározó értelmezési módoktól. Egy-egy írói-költői évforduló azonban mindig jó alkalom arra, hogy a szélesebb olvasóközönség is intenzívebben lehessen az újraértelmezés folyamatának a résztvevője. E jelenség részét képezte a 2005. április 11-én városunkban megtartott stilisztikai tanácskozás, amelynek anyaga kötetbe rendezve is hozzáférhetővé vált. A József Attila stílusművészetéről szóló tanulmányok a nyelvtudományi érdekeltségű recepciót gazdagítják. (Ezt a kötetcím és az alcím duplán is hangsúlyozza, ám ebben a tekintetben az utóbbi fölöslegesnek tűnik, mivel a cím permutációjaként új információt nem tesz hozzá.) A szerkesztő, Szikszainé Nagy Irma által írt előszó is hangsúlyozza az évforduló jelentőségét az újraértelmezés szempontjából, valamint a stilisztika szerepét József Attila költészettörténeti megítélésében, „hiszen életműve mint líratörténeti teljesítmény nyelvi megformáltságában hozzáférhető” (5). A kötet tanulmányai a gondos szerkesztői elrendezésnek köszönhetően világosan áttekinthető, logikus gondolati ívet rajzolnak ki: két, József Attila levelezéséről szóló tanul-

mány nyitja meg a sort, majd irányzattörténeti és összehasonlító elemzéseken keresztül jutunk el a motivikus (költői képet, alakzatot stb. aprólékosan elemző) írásokig, végül egy sok szempontból egyedülálló, a lírai diskurzusok résztvevőinek szerepeit vizsgáló tanulmány zárja a sort. A tanulmánykötet írásai közül Tolcsvai Nagy Gábor, Domonkosi Ágnes és Tátrai Szilárd tanulmánya hasznosítja a leginkább a kortárs irodalomtudományi értésmódok valamely változatát is. (A szemléletmódra, a fogalom- és eszközrendszerre, valamint az értelmezői metanyelvre ez egyaránt igaz.) Tolcsvai Nagy Gábor a kognitív szemantika elméleti keretéből kiindulva elemzi a „leng a lelkem” metaforát az alkotó világában, amely 1930-as évek elejének egyik központi motívumaként több szempontból figyelemre méltó. Egyrészt a József Attilalírában kibontakozó személyiségértelmezést és szubjektumalkotást világítja meg, másrészt jellegzetes példája a későmodern metaforizációs technikának. Domonkosi Ágnes a lírai életműben a kint/bent viszonylat értelmezésére tesz kísérletet. Ez az előző tanulmányhoz hasonlóan szintén szubjektumelméleti kérdésirányokhoz vezet, hiszen e viszony kifejezése József Attila költészetében a szubjektum megalkotásának eszköze, amennyiben magába

Kornyáné Szoboszlay Ágnes a József Attila-filológia számára is értékes, bravúros írásában a játékosság nyelvi eszközeit vizsgálja a Születésnapomra című ismert verset állítva a stíluselemzés homlokterébe, a vers csecsebecse/csecse-becse/csecse becse többféleképpen értelmezhető szavát vagy szókapcsolatát részletesen tárgyalva. Kifejezetten figuratív stilisztikával két tanulmány foglalkozik; mindkettő hangsúlyozza József Attila szövegvilágának retorizáltságát. Pethő József az életmű adjekciós alakzatait veszi sorra, és Ady, az avantgárd, valamint az újnépiesség hatásának tulajdonítja ezek feltűnő változatosságát. Kiemelt részletességgel foglalkozik a halmozással és annak szemantikai jellemzőivel. Szikszainé Nagy Irma a Mondd, mit érlel…, a Magad emésztő, valamint a Karóval jöttél című versekkel mutatja be a jellegzetes József Attila-i, kérdésalakzatra épített verskompozíciót. Szintén két tanulmány foglalkozik összehasonlító stilisztikával. Kemény Gábor meggyőző módon mutat ki Babits-motívumokat József-versekben. Figyelemreméltó kutatási eredmény annak megállapítása, hogy néhol Babits prózai szövegeinek (pl. novelláinak) áthallásaival számolhatunk József Attila verseiben. A szerző hangsúlyozza, hogy az intertextualitás a posztmodern tapasztalat felől is igen lényeges vonatkoztatási pont. Ehhez kapcsolódó, Szabó Zoltán-hivatkozáson alapuló megállapítása azonban kétséges: „Az ún. szövegirodalomnak fontos (bár vitatható) tétele, hogy a szövegek nem a valóságra, hanem egymásra mint kvázi-valóságra vonatkoznak” (45). Nem tudok róla, hogy létezne ennyire szélsőséges elmélet; a posztmodern horizont valóban sok tekintetben lényegesebbnek véli szövegek egymásra vonatkozását a referencializálhatóságuknál, de nem tagadja, hogy minden szöveg valamilyen módon, különböző mértékben a valóságra is vonatkozik. (Kell, hogy vonatkozzon, különben befogadhatatlan lenne.) Bencze Lóránt látszólag merész összehasonlítást tesz azzal, hogy szövegemlékünket, az Ómagyar Máriasiralmat hasonlítja össze József Attila Ódájával. „Mindkét vers (…) tökéletes és tökéletesen művészi is” (49) – állítja a szerző. Az értelmezési keret a stilisztikán jóval túlmutat (maga a cím is „kognitív és szociokulturális összevetés”-t ígér), némi társadalomkritika is vegyül bele, de meggyőzően világít rá rejtett kapcsolódási pontokra. Az eltérő szellemi környezet, gondolkodási közeg különbözőségét, amelybe a két szöveg beágyazódik, szellemes nyelvjáték feje-

DISPUTA Lépcsők

foglalja az én és a külvilág relációját, kapcsolatát. A tanulmány szerint a kint/bent térviszony az egyes versszövegekben különböző módokon valósulhat meg: létértelmező szentenciákban metaforizáció útján. Térmetaforaként általánosan a szubjektum világba vetettségét rajzolja meg, és kapcsolatba hozható a korszak freudiánus indíttatású személyiség-értelmezéseivel is. Tátrai Szilárd értékes tanulmánya a kései versekben a nyelvi szerveződés meghatározó tényezőjeként értékeli az én/te viszonyt, és a lírai szerepek nyelvi dimenzióját elemzi. A nyelv- és irodalomelméleti szempontból egyaránt lényeges, teoretikus részletekben bővelkedő írás a Kosztolányi és a Nagyon fáj című versek vizsgálatával konkretizálja a problémakört és értelmezi a szövegekben a beszélő és címzett viszonyát. József Attila költői stílusáról legáltalánosabb, legátfogóbb képet Szabó Zoltán tanulmánya rajzol, amely gazdag példaanyaggal bizonyítja az életmű kapcsolódási pontjait különböző stílusirányzatokhoz, egyben a stiláris játékosságra való hajlamot. Különösen szerencsésnek érzem a szerző által már korábban is többször használt „tárgyias-intellektuális stílus” kifejezést, amely a másodmodernség nyelvhasználatát és -tapasztalatát jelöli átfogó érvénnyel. Prokoláb Judit–Boda István Károly A mikrovilág József Attila költői nyelvében című, már-már szépírói stílusigényű írásában tiszteletreméltó részletességgel mutat be néhány, az életmű vándormotívumaként értelmezhető természeti képet, amelyek egyes versekben öntükröző alakzatként – is – értelmezhetők. A tanulmány szerint „a természet mikrovilága” gyakran „a legelvontabb belső érzések” kifejezésére szolgál (80). (Más kérdés, hogy szerencsés-e a „belső érzés” kifejezés, mivel az érzés eleve belülről fakadó entitás.) A szerzők egy helyen Arany Jánost hívják segítségül az értelmezésben, mert meglátásuk szerint „a nagy előd hasonló lelkiállapotát” (80) hasonló módon is fogalmazta meg. Ez is mutatja, hogy az elemzés azt a hagyományos (és vitatható) értelmezési stratégiát követi, amely a verseket a szerzők egyenes beszédeként fogja fel. A tanulmány másik kétséges pontja, hogy József Attila költészetére a „lírai realizmus” terminust illesztik rá. (A kifejezés régóta vitatott, hiszen egyrészt a realizmus irányzata sok szempontból eleve idegen a lírától, másrészt igen kérdéses, hogy ez a 19. századi történeti irányzat hogyan kapcsolható egy későmodern életműhöz.)

91

zi ki: „Az anya elveszett az anyagiasságban, a mater a materializmusban” (50). Azt, hogy a stilisztika érdeklődési területe nem korlátozódik csupán a szépirodalomra, hanem bármilyen szövegtípusba tartozó szöveget a vizsgálat tárgyává tesz, jól mutatja, hogy a kötet első két írása (Fehér Erzsébeté és Jenei Terézé) József Attila magánlevelezésével foglalkozik. Mindkét tanulmány kiemeli a levélbeli megszólítások sokszínűségét és változásait, valamint mindkettő hangsúlyozza, hogy a magánlevelekben versmotívumok, sőt komplex képek bukkannak fel. A levelek másrészt fontos dokumentumai lehetnek a közvetlen kommunikációban megvalósuló énreprezentációnak és a költői önszemléletnek is. Fehér Erzsébet a kamasz József Attila családtagjaihoz és az utolsó hónapok Flórához írt leveleit vizsgálja, megmutatva ezekben

az önértelmezés változásait. Jenei Teréz az önmegjelenítés ironikusságára és a levelek poetizáltságára is felhívja a figyelmet. Összegzésképpen megállapítható, hogy a tanulmánykötet szemléletmódját, vizsgálati módszerét, tárgyát, nyelvhasználatát tekintve igen nagy változatosságot mutat, de szép példája annak, hogy egy alkotói évforduló által hogyan gazdagodhat értelmezésünk, és hogyan járulhat hozzá a tudományos előrehaladáshoz. (Szikszainé Nagy Irma (szerk.): József Attila, a stílus művésze. Tanulmányok József Attila stílusművészetéről. [Jakab László (sorozatszerk.): A Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Intézetének Kiadványai, 84.] Debrecen, 2005. 137 oldal.) Törő Norbert

Dante pokla

DISPUTA Lépcsők

Cristi Puiu: Lăzărescu úr halála (Moartea domnului Lăzărescu) – 2005

92

Nem tudom, ki hogy van vele, de én a román egészségügyön szocializálódtam. A Lăzărescu úr halálát nézve mintha nem is filmet láttam volna, hanem rejtett kamerás felvételeket. Nem a megismerés vágya hajtott, hiszen saját bőrömön is eleget tapasztaltam azt a világot. Nem is láttam semmi újat vagy meglepőt. A ráismerés édes keserűsége volt az, ami az egyébként nem túl rövid film alatt végig a hatása alatt tartott, nem engedve, hogy egy percig is lankadjon a figyelmem. Mert ugyan mi érdekes van abban számomra (és a romániai nézők sokasága számára, akik a tavalyi év legnézettebb román filmjévé tették ezt az alkotást), ha olyan élethelyzetekkel szembesülök a vásznon, amelyeket az átlagosan kiábrándító romániai hétköznapok tartogatnak nekem? Semmi. Nem tudom katasztrófaturistaként, a szegénység, elmaradottság és balkáni viszonyok voyeurjeként együttérzésemet és felháborodásomat felpiszkálni, ugyanis általam jól ismert eseményekből és szereplőkből áll össze a film cselekménye. Dante Remus Lăzărescu esetének (mely egy kitalált történet) filmen való fel- és bemutatása által döbbenhetünk rá arra a hétköznapi abszurdra, melyben már több generáció óta élünk itt Kelet-Európában. Egy jó műalkotás, legyen az regény vagy

film, alkalmas arra, hogy a magunkról és a minket körülvevő világról bennünk élő tapasztalatainkat összegezve képessé tegyen minket az élesebb és nagyobb horizontú (meg)látásra, felismerésre. Benne élek ebben a világban, azt hiszem, ismerem is valamelyest, de valahogy úgy voltam eddig vele, mint Köves Gyuri az internálással: tudtam, hogy nem jó, de természetesnek vettem, életem részének. A nővérek, az orvosok gorombák, mint a pokróc, türelmetlenek, a hajat is leordítják a fejedről, ha úgy adódik. Valahogy nem is érzed magad egyenrangúnak velük, örülsz, ha drága idejükből kicsinységedre is pazarolnak néhány percet. Utána napokig rágódhatsz a neked hanyagul odavetett néhány szón, és örülhetsz, hogy a drága doktor elfogadta a kitüntető figyelméért cserébe az otthon előre kikészített és aztán a rendelőben remegő kézzel átnyújtott szappant/kávét/borítékot/stb. Mindig viselkedj rendesen előtte, hisz Ő az orvos, te meg csak egy szar beteg vagy a sok közül (hacsak nem rosszabb: egy szimuláns, aki szántszándékkal pazarolja a doktor drága idejét). Ne vedd rossz néven, ha gyereknek vagy hülyének néz, mert az Ő tudása mellett te úgyis eltörpülsz, szívesen kioktat Ő bármiből a nyelvtantól a viselkedésig. Ne nehezítsd a dolgát komplikált betegségek-

ban hánykolódik, addig nemcsak a román egészségügy több mint aggasztó állapotába (és itt nem a pénzhiányra gondolok) nyerhetünk betekintést, hanem a lakótelepi mikroközösség jellegzetes alakjain keresztül pontos látleletet kapunk egy mai kelet-európai létformáról, melynek célja az élet helyett csupán a túlélés, és ez nem is kevés. A teljes egészében kézikamerával forgatott film dokumentumszerűségét az is erősíti, hogy teljesen nélkülözi a zenét, csak a zörejekre és a dialógusokra támaszkodik. Egyedül a film elején és végén futó főcím alatt szólal meg egy-egy vidám, hatvanas évekbeli táncdal. A két dal Lăzărescu úr fiatalkorából is szólhat, talán az utolsó időből, amikor még valóban gondtalanul boldog volt. A film kerete így erős ellentétbe kerül magával a filmmel. Bár a keret vizuális megjelenítése, a baljós fekete alapon fehér betűk, és főleg a főcímdal korai megszakadása már előrejelzi, hogy a továbbiakban nem lesz sok okunk a nevetésre. A film elsődleges célja nem ország-világ elé tárni a román egészségügy siralmas helyzetét. A beteg csak a film ötvenedik percében kerül mentőautóba. Addig megismerjük életkörülményeit és múltjának jelentősebb eseményeit is. Magyar felesége meghalt az egyszer mérnök úrnak nevezett Lăzărescunak (a szomszéd szerint megboldogult nejétől ragadt rá az ital szeretete), húga Marosvásárhelyen él. Húga és sógora, a szomszéd és felesége egyaránt keveset feltételez az alkoholistának tartott öregről, lenézik, felnőtt ember helyett gyerekként kezelik. Már ők sem tartják magukkal egyenrangúnak, és bár jószándékból, de egyfolytában kioktatják. Emberi magányát, elhagy(at)ottságát a szomorú monotonitással működő televíziója és macskái sem enyhíthetik. A film szinte végig zárt terekben játszódik (a szűkös tömbházlakás, a mentőautó, kórházi várók és termek), Lăzărescu az előítéletekből épített bezártságból, a rá osztott skatulyából nem tud szabadulni. Az egyedüli, aki meglátja benne az embert és be tud törni az őt körülvevő burokba, az Mioara, a mentősnő. Mioara nem egy született diagnoszta, de szaktudásának hiányát kitartással és empátiával pótolja. Nem hagyja annyiban a sorozatos elutasításokat, személyes ismeretségeit is felhasználva igyekszik a lehető legjobb ellátást kiharcolni védencének. Nem tudni, hogy mi az oka makacs kitartásának. Érzékenyebb a többieknél és képes meglátni az érző embert Lăzărescuban, vagy annyi időt töltött már együtt

DISPUTA Lépcsők

kel, igyekezz neki a legkevesebb kellemetlenséget okozni, és akkor mindenkinek jó lesz. Ő megtarthatja jó kedélyét, te meg megúszod a legorombítást. Mennyivel másabb a fotelből ugyanazokat az arrogáns, unottan gőgös vagy gőgösen unott egészségügyi dolgozókat viszontlátni. Felháborítóan és vérlázítóan nemtörődöm a viselkedésük, ezért nézőként vad replikákat gyártok és vágok gondolatban a fejükhöz, hogy aztán jól megemlegessék. De a valóságban annyira kiszolgáltatott helyzetben van a beteg és annyira belé van kódolva az alacsonyabbrendűség érzése, hogy a legritkább esetben teszi szóvá az őt ért megaláztatásokat. Ha mégis megkockáztatja, akkor aztán nem teszi zsebre, amit a sértett hiúságú orvostól kap. Az én időmben még a legrosszabb gyerekek is remegő térdekkel, falfehéren álltak a fehérköpenyes isten előtt, akinek egy intésén múlik életünk, úgyhogy jobb vele nem ujjat húzni, és igyekezzünk a legjobb benyomást kelteni benne. Kedveltessük meg magunk vele, és akkor könnyebb lesz. Hát ez az, olyan világban nőttem fel, ahol kaméleonná kellett válnom ahhoz, hogy a sikerrel vívjam meg mindennapi harcaimat. És ez nekem mindig is ment: egy szimpatikus szemüveges kisfiú, akit kedves és aggódó anyukája kísért el, és aki olyan cuki magyar kiejtéssel töri a románt. Azután már édesanya nélkül, de valamelyest felvértezve az illemtudás, intelligencia és humor fegyvereivel. De mi van akkor, ha nem nyered el az orvos, nővér, mentős tetszését? Mert öreg, kissé ellenszenves és csúnya vagy, mert alkoholista vagy, mert nem tudod gyorsan, pontosan és értelmesen elmondani a panaszaidat. Erről szól a Lăzărescu úr halála. Itt aztán mindenki kimutathatja és ki is mutatja a foga fehérjét a többszörösen félrediagnosztizált halálos betegnek és a „csupán” asszisztens képesítésű kísérőjének. Dante és Vergilius a valódi pokolban. Nem véletlen, hogy Lăzărescu úr egyik keresztneve éppen Dante. Az egyetlen emberi értékeket felmutató szereplő Mioara, a lelkiismeretes mentős, aki egész éjszakán át kíséri Lăzărescu urat. Ő az egyetlen, akinek a beteg jelent is valamit, mai Vergiliusként rá hárul az a nem túl kellemes feladat, hogy védencét végigkalauzolja az egészségügy sötét bugyrain. Miközben az egyre rosszabb bőrben levő román beteget kórházról kórházra küldözgetik a bukaresti éjszakában, és ő a nyugatról leselejtezett zörgő mentőautó-

93

sok – ugyanolyan érdektelenek vagyunk életük vagy akár haláluk iránt is. A főszereplő halála nem válik tragikussá, sokkal inkább az a folyamat, ahogy odáig eljut. Kálváriája során megfosztják maradék emberi méltóságától, és öntudata megfogyatkozásával személyisége is felszívódik, nem marad belőle más, mint egy haldokló húsdarab. Egy ország egészségügye egyesek szerint az adott ország társadalmának kicsinyített mása. Ez a kicsinyített más „csupán” befejezi azt a rombolást, amit a közeg jól megalapozott. Azért válik mégis sokkolává, mert időben és térben is sűrítve, mintegy esszenciaként jeleníti meg a romániai életet. Keleti szomszédunk egy kincsesbánya. Cristi Puiu rendező egész egyszerűen egy olyan történetet forgatott le teljesen dokumentumszerűen, amely bármikor és bárhol megtörténhetett volna Romániában. A film mégis egy teljesen abszurd világot mutat be, ahol a betegek vannak az orvosokért, ahol az a legkevésbé fontos, hogy a beteg (gyors) ellátást kapjon, ahol azt bántják, aki a beteg érdekeit tartja szem előtt, és ahol egy rutinműtétre szoruló ember is könnyen meghalhat. Hogy lehet ez? Ja kérem, ilyen világot élünk. És higygyék el nekem, hogy nem csak Romániában. (Cristi Puiu: Lăzărescu úr halála 2005. Főszereplők: Ioan Fiscuteanu, Luminiţa Gheor­ ghiu) Váradi Nagy Péter

DISPUTA Lépcsők

vele, hogy felelősséget érez iránta? Jutalma a megalázás, kioktatás lesz, hisz ő is egy skatulyába van besorolva, a betegkísérőébe, akinek nincsen orvosi képesítése, így nincs is joga beleszólni a „szakemberek” dolgába. Tragikus sorsa, hogy egész éjszakáját egyetlen betegre áldozta, aki mindenképpen meghalt volna, hiszen ha egyik baját meg is műtik, akkor a másik vitte volna el záros határidőn belül. A film maga is épít a szerencsétlen alkoholisták iránti nézői előítéletre. Úgy mutatja be a főszereplőt, hogy Lăzărescu iránt ne alakuljon ki a nézőben szimpátia, ne az ő személyes drámájának élje meg a történteket. Csak egy boldogtalan, jelentéktelen embert ismerünk meg, akinek halála ugyanolyan kisszerű és észrevétlen, mint amilyen az élete volt. Élete utolsó óráinak szenvedései, megaláztatásai csupán egyenes folytatása, betetőzése egész addigi életének. Kórházjárása alatt teljessé válik identitásvesztése, csupán a beteg alkoholistát látják benne. Jelképes, amint a már teljesen legyengült Lăzărescu már a saját nevét sem tudja elmondani az őt faggató orvosnak. Ennek a mai Kis Jánosnak már az az önpusztító düh sem adatott meg, amivel kétségbeesetten fellázadhatott volna. Lăzărescu jelképes alakja annak a rétegnek, melyet valamilyen oknál fogva egyszerűen bedarált az élet, önpusztításnak és olcsó vigasznak pedig ott volt a mindennapi égetett szeszadag. Itt járnak, éldegélnek, csöveznek, kéregetnek körülöttünk, és mi – akárcsak a filmbeli orvo-

94

Haláltánc. La danse macabre des femmes fametszete. Párizs, 1486

Halálfelfogás, halálszemlélet Pósán László a középkorban

győztes és a legyőzött egyaránt véres áldozatot hozott az isteneknek. Odin (vagy Wotan / Wodan) a háború és a halottak istene is volt, ezért a harcban elesetteket megillető végtisztesség a neki járó tisztelet kifejezése volt. A halállal és a halottakkal kapcsolatos szemlélet a kereszténység terjedésével alaposan megváltozott. A keresztény felfogás szerint Jézus halála átmenet volt az új életbe és a megdicsőülésbe, így halála az élet győzelme lett a halál fölött. Ahogyan Jézusnak meg kellett halnia, hogy feltámadhasson és örökké élhessen, ugyanúgy a keresztény ember is akkor kaphatta meg az új életet, ha hozzá hasonlóan előbb meghalt. A halált tehát nem az élet megszűnéseként értelmezték, hanem belépőként az örök életbe. Ha általánosságban nem is, de egyes halottak mennybemenetelében, feltámadásában és örök életében a nem keresztények is hittek. A zsidók számára például kétségbevonhatatlan volt Illés feltámadása, a Kr. u. 2. században pedig Plutarkhosz a „primitív gondolkodásmód” elszomorító példájának tartotta, hogy a római nép hitt Romulus apotheosisában, mennybemenetelében. Tertullianus szerint a keresztény hívő halálakor mély álomba szenderül, s a másik világban, az isteni öröklétben egy angyal tiszta arcába tekintve ébred majd fel. A kereszténységgel eltűntek a holttesttel kapcsolatos tisztátalan vagy félelmet keltő képzetek, de ennek ellenére – ahogyan Aranyszájú Szent János példája is bizonyítja – az élők és a holtak, a lakóterek és a temetők közötti ősi válaszfalak megmaradtak. A 4–5. század fordulójára azonban, a mártírkultusz terjedésével, a késő antik városokban kezdett megváltozni az élők, illetve a halottak „lakta” negyedek fontossági sorrendje. A temetőkben szaporodtak a nagyszabású építészeti alkotások, és a városfalakon kívül a szentek sírjai az egyházi, vallási élet központjai lettek. A szentkultuszhoz, a szentek ereklyéihez kapcsolódóan a keresztények kiásták, utaztatták, feldarabolták a holtakat, a maradványok, a csontok megérintésére törekedtek, arra, hogy a szentek testének (vagy teste darabjainak) fizikai közelségéből származó üdv és isteni kegyelem valamelyest rájuk is átsugározzon. Ebből következően a testrészeket nemegyszer ott helyezték el, ahol a halottaknak azelőtt semmi keresnivalójuk sem volt: az ereklyéket beköltöztették a városokba. Nyughelyük tisztelete odavonzotta a temetkezőket, így ezek körül új temetők keletkeztek. Julianus Apostata csá-

DISPUTA Műhely

A

kereszténység előtti kor emberei tartottak a halottaktól, és távol tartották őket az élőktől. A holttestet számos nép tisztátalannak tekintette. A perzsák például nem is temették el halottaikat, nehogy a holttestek megfertőzzék a földet. Az ókori iráni vallás előírásai szerint a halottakat fára vagy más magaslatra helyezték, illetve külön hullatornyokat, ún. dakhmákat („a hallgatás tornyait”) építették, melyek tetején a holttestek a keselyűk martalékává váltak. Az Ószövetségben szintén tisztátalannak számított a halott teste, ezért a felravatalozás és megsiratás után azonnal el is temették. (A zsidóknál a temetetlenség szégyen és büntetésszámba ment.) Euripidész művében szintén ilyen tartalommal találkozhatunk. Hippolütosz, míg élt, Artemisz istennő bizalmát élvezte, ám haldoklásakor Artemisz többé már rá sem bírt nézni: „... haldoklót látnom nem szabad, / s halál leheletével szennyeznem szemem”. A temetkezési kultuszok egyik célja többek között éppen az volt, hogy megakadályozzák a halottakat abban, hogy visszatérjenek és megzavarják az élőket. Az élők világát ezért el kellett választani a halottakétól. A tizenkét táblás törvények például Rómában határozottan tiltották a városon belüli temetkezést, s több száz évvel később, a Theodosius császár korában készült törvénykönyv megismételte ezt a tilalmat, hogy ily módon biztosítsa a lakosság házainak sanctitasát (szentségét). Külön érdekessége ennek a törvényi szabályozásnak az, hogy a római birodalomban éppen Theodosius császár tette államvallássá a kereszténységet, amely más módon viszonyult a halálhoz és a halottakhoz. Mindez azt mutatja, hogy a halállal kapcsolatosan még a korai kereszténység sok szállal kötődött a régi római hagyományokhoz. Aranyszájú Szent János például ennek szellemében figyelmeztetett: „Vigyázz, soha ne emelj sírt a városban!”. A germán népek hiedelme szerint ha az élők nem gondoskodtak illően a meghaltakról (méltó sírhellyel, dicső tetteik megéneklésével, az év nagy ünnepein vagy fontos családi eseményeken áldozatok bemutatásával és az ősökről szóló megemlékezéssel), akkor a holtak visszatértek és bajt okoztak. Ilyenkor fel kellett törni a sírokat, és másodszor is meg kellett „ölni” a halottat. Az északi sagák leírása szerint a germán harcosok feltétlen kötelessége volt, hogy a halottakat, még a megölt ellenséget is, eltemessék. A csatamezőn elesettek hősi halála, hovatartozástól függetlenül kiváltságos vallási élménynek számított, mert a harcot az áldozattétellel azonosították: a

95

DISPUTA Műhely 96

szár többek között éppen ezt, az élők és a holtak között a keresztény gyakorlatban megnyilvánuló új felfogást kifogásolta: „... holttetemeket hurcolnak végig az óriási tömegben, egész embersűrűség közepette, s a halott balszerencsés látványával mocskolják be az emberek pillantását. Hogy lehetne a halállal fertőzött nap szerencsés?” Máskor azt vetette a keresztények szemére, hogy „minduntalan friss tetemeket fektettek a rég elporladt holttest mellé. Az egész világot sírokkal és temetőkkel töltitek meg.” A keresztény felfogás szerint a szentek (mártírok) diadalmaskodtak a halálon, ezért az ereklyéikhez fűződő képzetek sohasem az elmúlásra való emlékezés, a memento mori képét idézték fel, hanem ellenkezőleg, a halál tényének az eltörlését igyekeztek kifejezni. A kereszténység a sírt összekapcsolta az oltárral, és a nyilvános áldozatot, a szentmisét a holttest jelenlétében mutatta be, ami a pogányoktól vagy a zsidóktól egyaránt idegen volt. Az egyház, mint egyfajta mesterséges rokonsági csoport, elvárta tagjaitól, hogy az új közösség iránt ugyanolyan szolidaritással, hűséggel és kötelességtudással viseltessenek, mint amivel a vér szerinti családjuknak tartoztak. Ez az elvárás leginkább a halottak iránti kegyeletnyilvánításban nyilvánult meg. A szentkultusznak köszönhetően, s a római világ felbomlásának következtében a kora középkortól kezdve a templomokban vagy a templom körül temetkeztek, melyek Krisztus és a szentek közösségének hitét sugallták, az élők és a holtak testi, lelki, vallási egységét, a földi és az égi egyház összetartozását fejezték ki. A holtak szó szerint testileg is jelen voltak az élők vallásgyakorlatában. A templomhoz sírok között vezetett az út, s a temetők útjai rendszerint azonosak voltak a körmenetek útjaival. A középkorban a temető és a templom nyilvános hellyé is vált. A temető e nem temetkezési rendeltetésének eredete az azilum és a menedék fogalmához kapcsolódott. A szent tér profanizálódása Európa egyes részein már olyan komoly méreteket öltött, hogy 1231-ben a roueni zsinat kiközösítés terhe alatt megtiltotta, hogy a temetőben vagy a templomban táncoljanak, bármiféle játékot játszanak, vagy jokulátorok, csepűrágók ott űzzék gyanús mesterségüket. Az, hogy az egyháznak immár védelmezően kellett fellépnie a temetőkhöz fűződő vallásos tartalom érdekében, jelzi, hogy a középkorban a holtak fizikai közelsége nem csak az élők vallásgyakorlatában töltött be fontos szerepet, hanem az élet természetes

rendjének részévé is váltak. Az ősi, pogány eredetű halotti tor, mely az elhunytnak szóló áldozat volt, a keresztény korba átöröklődve éppen azt a tartalmat fejezte ki, hogy a halott, illetve annak sírja az élők világához szorosan kapcsolódott. A tor, a halálesettel együtt járó rituális mulatság a temetés befejező aktusát jelentette, s előfordult, hogy közvetlenül a sírnál ülték meg. A halállal kapcsolatos felfogás megváltozása következtében a halottakat már nem temették el oly gyorsan, mint korábban. A rokonságnak meg kellett győződnie a halál tényleges bekövetkezéséről, ezért a halottat addig nem volt szabad eltemetni, amíg valamennyi rokon nem látta. Előfordult, hogy a holttestet hetekig, néha két– három hónapig is a koporsóban tartották. A középkori emberek halállal kapcsolatos gondolkodásának középpontjában az állt, hogy mi történik az egyénnel a földi élet után. A kereszténység ugyanis a túlvilágra utalta az eltöltött életért járó jutalmat vagy büntetést, Istentől függött az elhunyt lelkének sorsa, az üdvözülés vagy kárhozat kérdése. A földi élet célja ezért nem más, mint annak az útnak a keresése, amely az örök üdvösséget biztosítja. Ennek a világszemléletnek megfelelően a túlvilág a valódi világ, a földi annak csak erőtlen mása, a lelkek ideiglenes tartózkodási helye igazi hazájába vezető útján. Az örökkévalóság Isten attribútuma, s ez lett az osztályrésze az üdvözülteknek is. Maga az idő viszont Isten teremtménye, van kezdete és vége, így nemcsak az egyes emberek földi léte véges, hanem az egész emberiség története is. A földi történelem a teremtéstől az utolsó ítéletig lineárisan halad. Szent Ágoston például Isten legcsodálatosabb cselekedetének nem is a teremtést, hanem a megváltást és a halál utáni örök életet tartotta. A mindennapi vallásgyakorlat halálfelfogása lényegében két eszkhatológiát feltételezett: egy „kisebb”, személyes jellegűt, amikor Isten ítélőszéke előtt a földi világból eltávozott egyes emberek ítéltetnek meg, és egy „nagyobb”, történeti értékűt, világméretűt, amikor az Úr az utolsó ítéletkor élők és holtak felett egyaránt ítélkezik. Az idők végezetén bekövetkező végítélet eszméjének és az azonnali individuális megítéltetés gondolatának egymásmellettisége már az evangéliumokban felfedezhető. Lukács evangéliuma a jutalmat és a büntetést közvetlenül a kereszthalál után helyezi kilátásba, amikor Krisztus így szólt a vele együtt megfeszített bűnbánó latorhoz: „Bizony mondom néked, ma velem leszel a paradicsomban”.

zadban – azt írta, hogy a kiválasztottak, az üdvözültek a mennyből szemlélhetik az elkárhozottak kínjait, és a bűnösök is megpillanthatják a végítélet előtt a kiválasztottak gyönyöreit, s szenvedéseik ily módon még nagyobbak lesznek. A túlvilágon az örökkévalóság uralkodik, de paradox módon a pokolban mégis van időszámítás: Isten kegyelméből ugyanis a bűnösök „vasárnaponként” mentesülhettek kínszenvedéseiktől, így a „hét többi napján” még nagyobb súllyal és gyötrelmekkel nehezedtek rájuk földi bűneik. Ahogyan a szentek ereklyéi vagy maguk a temetők is tanúsították, hogy a földi világ és a síron túli világ közvetlen kapcsolatban áll, a középkori hiedelem szerint a pokolnak, a purgatóriumnak, sőt a paradicsomnak is van közvetlen kapuja a világra. A Földközi-tenger térségében például erősen élt az az antikvitásból átörökölt hit, hogy a Vezúv vagy az Etna kráterei, kürtői egyenesen a pokolba vezetnek. Az „elhajózni Szicíliába” kifejezés szinonimája volt a síron túli világba való átköltözésnek. Az antik világképek az istenek lakóhelyét mindig valahol „fent” képzelték el. Ez továbbélt a középkori gondolkodásban is: a mennyországot az égbe helyezték. A földi és a síron túli világ érintkezésének eszköze a középkorban a csoda volt. Míg az ókori irodalom tanúsága szerint élők is bejuthattak a holtak birodalmába, és onnan élve vissza is térhettek saját világukba (Odüsszeusz, Aeneas), a középkori elbeszélések úgy tájékoztatnak, hogy a túlvilágra csak holtan lehetett eljutni. Az ottani élményekről, tapasztalatokról az élőknek csak úgy lehetett beszámolni, ha az oda került feltámadt holtából vagy látomásként, esetleg álomként jelent meg az élők előtt. A középkori ember nem törekedett rá, hogy a lét enyhítésére vagy meghosszabbítására szolgáló eszközöket keressen; éppen ellenkezőleg, a haldoklás megrövidítését tartotta fontosnak. Nem humánus célból, a szenvedés enyhítésére, hanem azért, hogy a dolgok úgy történjenek, ahogy Isten akarata szerint történniük kell. Maga Aquinói Szent Tamás is feltette a kérdést: szabad-e jelentős összegeket költeni az élet meghoszszabbítására? Nincs-e bűnös aránytalanság az erőfeszítés és az elért cél között, amely megzavarja a világ természetes menetét? Ebből következően a középkorban különbséget tettek a szenvedés, a betegség és a halál között. A sebesülésből, balesetből származó, szenvedést okozó sérüléseket, betegségeket, amikor az ember nem az éle-

DISPUTA Műhely

(Lukács, 24,43.) Máté evangéliumában viszont a kollektív megítéltetésre helyeződött a hangsúly, amikor Krisztus népek, élők és holtak bírájaként ítélkezik. (Máté, 24,3–5.; 25,31–46.) A rettegés vagy remény, amelyet a túlvilágra való átlépéssel kapcsolatos várakozás szült, elválaszthatatlanul együtt élt a középkori emberrel. A teológiai-vallási gondolkodást hosszú évszázadokra meghatározó ágostoni felfogás szerint – s ezt a skolasztika még hangsúlyosabbá tette – az isteni gondolkodás szükségszerűen feltételezte az embereknél az akarat és a cselekvés szabadságát, a választhatóságot jó és rossz, erény és bűn között. Ezzel összefüggésben kialakult az erények és bűnök hierarchikus rendje, ami alapján megítélhetővé vált a halál utáni sors kérdése. A bűn nélkül valók a mennyországba kerültek, a halálos bűnöket elkövetők a pokolba, a bocsánatos bűnökért pedig a purgatóriumban kellett vezekelni. (A tisztítótűz képzete a 12. századra alakult ki a katolikus vallásgyakorlatban.) A pokol tornácán (limbus) azok az elhunytak tartózkodtak, akik sem az üdvösségre, sem a kárhozatra nem jutottak, azaz a pogányság és az ószövetség jeles alakjai, akik Krisztus előtt éltek, továbbá a kereszteletlen gyermekek. Mindez felelősségre késztette az egyént saját élete és halála iránt. Isten ítélőszéke előtt az egyszerű emberektől a pápáig és császárig mindenki egyenlő. Az Utolsó ítéletkor Krisztus élők és holtak felett egyaránt ítél, s végérvényesen elválasztja egymástól az üdvözülteket és elkárhozottakat, s ezután a purgatóriumra már nincs többé szükség. A középkori gondolkodást alapvetően meghatározó skolasztikus felfogás a test és a lélek egységét hirdette, s idegen volt tőle a halandó test és a halhatatlan lélek patrisztika korabeli kettőssége. Az emberi lélek maga is isten teremtménye, halhatatlansággal Isten ajándékaként rendelkezik, amit – elvben – el is veszíthet. Ez a halállal és túlvilággal kapcsolatos felfogásban is meghatározóvá vált: az elhunytak halálukat követően azonnal „túlvilági testet” kaptak, s ennek révén voltak képesek érzéki tapasztalásra, azaz a mennyország gyönyöreinek vagy a tisztítótűz és a pokol gyötrelmeinek érzékelésére. A túlvilági testek abban különböztek az élők testétől, hogy megsemmisíthetetlenek voltak. A pokol tüzében elégetettek vagy ördögök által felfaltak mindig újra éledtek, hogy ismét új, végtelen gyötrelmekben legyen részük. Honorius Augustodunensis Mécses című vallási tárgyú művében – a 12. szá-

97

DISPUTA Műhely 98

tét érezte megtámadva, igyekeztek gyógyítani. A 12. században Hildegard von Bingen külön könyvet szentelt a betegségeknek és gyógyításuknak Causae et curae (Okok és gyógymódok) címmel. Amikor azonban az az érzés vett erőt az emberen, hogy „ütött az órája”, meg sem próbálta késleltetni a véget, befolyásolni a halált. Elfogadta, tudomásul vette. Hildegard von Bingen részletesen írt azokról a külső jelekről is, melyek az egyén számára a halál közelségét jelezték. Úgy vélte, hogy például akkor, ha „... a beteg jobb karjának érverése úgy kezd el sietni, mint az olyan ember, aki már a nekiveselkedéstől kifullad, és ha a pulzus szüntelenül szaporázza, a beteg meg fog halni, mivel ebben az esetben a léleknek el kell hagynia a testet. Ekkor ugyanis a lélek szelíden mozgásba hozza a vért, aztán megválik tőle: az érverés tehát a halál felé való igyekezettől gyorsul fel ilyenkor.” Szerinte az is a biztosan bekövetkező halál jele, „ha valakinek a szeme zavaros, noha az illető egészséges”. Az, hogy a halál nem rettenet, hanem az élet természetes velejárója, s az örök életbe történő belépés elfogadása, a népszokásokban is megnyilvánult. KözépEurópa számos térségében (Frankföldön, Thüringiában, Sziléziában, Csehországban stb.) a nagyböjt negyedik vasárnapján szalmából elkészítették a halál képmását, csúfondáros pompával végighordozták az utcákon, majd a falu határán kívül elégették vagy vízbe vetették. Ez a tavaszköszöntő, a természet újjászületését ünneplő aktus a halál legyőzését szimbolizálta, s egyúttal védelmező rítus is volt: így teremtettek termékeny és gazdag évet, illetve igyekeztek védelmet nyújtani a betegségek és a hirtelen halál (azaz a járványok) ellen. A késő középkorban, a 14. század közepétől viszont jelentősen megváltozott a halál szemlélete. Ezt megelőzően még ismeretlen volt a halál kérdése iránti felfokozott érzékenység; az 1350-es évektől kezdődően azonban kézzelfogható valósággá, állandóan jelenlévő fenyegetéssé vált. A halálképzetek között ekkor kapott kitüntetett helyet a diadalmaskodó csontváz. Pieter Brueghel híres festményén, A halál diadalán például egész sereg csontváz kaszabolja és szorítja a koporsókba az emberek tömegét vagy gyűjti nagy halomba a koponyákat. Jan van Eyck Az utolsó ítélet című festményén a kép közepét betöltő csontvázszörny az örök halált és kárhozatot szimbolizálta, azt, amikor a halál már nem az örök életbe történő átlépés pillanata, hanem éppen ellenkezőleg, az örök élet elveszítéséé. A halál megszemélyesítéseit

már a kora középkori művészetben is megtaláljuk, de ekkortól, a 14. század második felétől vált a pusztulás megtestesítőjévé a kaszás csontváz, aki a késő középkorban megjelenő haláltánc-ábrázolásokon a társadalom minden rendű és rangú egyedével ellejtette táncát. A haláltáncban az emberi mulandóság a jelenlévő halál vagy a halottak pusztító hatalmában személyesült meg. A haláltánc mint műforma a középkornak ezoterikus, még a platonikus és gnosztikus világszemléletből átöröklődött azon hitére támaszkodott, hogy a zene és a tánc mágikus hatásában a halálnak és a halottaknak elháríthatatlan, mindent magával ragadó ereje nyilvánul meg. (A 15. században megélénkülő ezoterikus, okkultista, neo­ platonikus és alkimista érdeklődés minden bizonnyal szerepet játszott a halálfelfogás ilyen irányú megváltozásában.) Aszerint, hogy maga a halál jelent-e meg a képeken, vagy halottak keltek fel sírjukból s ragadták magukkal az élőket, a meghalásnak ezt a különös, váratlan, az elmúlást a korábbi évszázadok nyugodt tudomásul vételével szemben drámai gyorsasággal bekövetkező, megdöbbentő és felzaklató ábrázolási formáját haláltáncnak vagy halott-táncnak nevezték. A „halott-tánc”, a Danse Macabre igazi hazája Franciaország volt. A haláltáncok ábrázolása mellett a rothadó holttest látványának naturalisztikus részletezése a festészetben ugyancsak a megváltozott halálszemléletet mutatja, azt, ahogyan a halál eljövetelével minden földi érték és szépség semmivé válik. Mathias Grünewald Az elhunyt szerelmesek című festménye ebből a szempontból magáért beszélő. De Keresztrefeszítés című képén Jézus természetellenesen kifordult végtagjai, sebekkel és kosszal borított teste, meggyötört arca is a halál borzalmát ábrázolta. Az irodalomban az elmúlás, a „hol van a tavalyi hó” (Villon) gondolata, számos halálvers már a memento mori jegyében született. Az éntudat 14–15. századi felerősödése folytán egyre több fájdalmat okozott annak a tudata, hogy véges az evilági élet. A halálgondolat egyre inkább halálfélelemmé változott, s ahogy ez az emberi élet állandósult terhe lett, a halál kérdése már annyira fontos üggyé vált, hogy a haldoklók családja az üdvösség érdekében igyekezett a halál bekövetkeztére várva eleget tenni az egyház által meghatározott feltételeknek. A korábbi elképzelésekkel szemben a késő középkori felfogás szerint már a haldokló ágyánál elkezdődött a lélek erejének mérlegelése. A korabeli ikonográfia tanúsága szerint Krisztus és szentjei, vagy an-

az elvárható méltó módon temette el őket, hanem a templombelső korábban elképzelhetetlen, bizarr, sokkoló, a halálra állandóan emlékeztető dekorálására használta fel. A késő középkori ún. csontkápolnák, emberi csontokból, koponyákból készült szószékek, oszlopok, oltárok esetében a tömeges halál áldozatainak maradványai nem sírokban, hanem az élő hívek előtt közszemlére téve a templomokban nyertek a feltámadásra várva megszentelt pihenőhelyet. Naponkénti látásuk nem megszelídítette a halál tényét, hanem annak borzalmas és félelmetes vonásait erősítette fel. Mindez egyházpolitikai szempontokat is követett, s egyfajta vallási reformigényt fejezett ki: a fokozatosan evilágivá váló értékek és a túlvilági üdvözülés elvesztése miatti félelem konfliktusát a pusztulás gondolatának állandó szem előtt tartásával, a halálra való emlékezéssel és emlékeztetéssel próbálta feloldani. Irodalom Gurevics, Aron J.: A középkori ember világképe. Bp., 1974. Le Goff, Jacques: Die Geburt des Fegefeuers. Vom Wandel des Weltbildes im Mittelalter. München, 1990. Cahrtier, Roger: Les arts de mourir, 1450– 1600. Annales, É.S.C., 1976/1. Paczolay Péter: „Halál, hol a te győzelmed?” Halálszemlélet a középkorban. Világosság, 1982/1. Brown, Peter: A szentkultusz. Bp., 1993. Szabó Péter: A végtisztesség. Bp., 1989. Jorden, Willibald: Das cluniazensische Totengedächtniswesen. Münster, 1930. Ariès, Philippe: Gyermek, család, halál. Bp., 1987. Huizinga, Johan: A középkor alkonya, Bp., 1982. Kozáky István: A haláltáncok struktúrái. In: Mauzóleum. „A halállal való foglalkozás”. Szerk. Adamik Lajos–Jeleniczki István– Sükösd Miklós, Bp., 1987.

DISPUTA Műhely

gyalok jelentek meg a haldokló fejénél, és azt latolgatták, hogy a haláltusáját vívó ember végső önvizsgálata milyen értékeket mutat fel. Így a haláltusa az élet legjelentősebb pontjává lépett elő, olyan élethelyzetté, amelytől a lélek további, túlvilági sorsa függött. Hieronymus Bosch A fösvény halála című festménye például azt ábrázolja, amikor a hálókamarában fekvő haldoklóhoz az ajtón már a halál lép be csontváz képében, az ágy fejénél lévő angyal megpróbálja a haldokló figyelmét a feszületre irányítani, hiszen számára már a Menny és a Pokol a tét, de a fösvény kezével még ekkor is azért a pénzes zacskóért nyúl, amelyet egy függöny mögül előbújó ördög tart elé. Az ember életében ezért ennek az utolsó próbának a kiállása volt a leglényegesebb, egész életében erre kellett készülnie. A halálszemlélet ilyen irányú változását jól dokumentálják a „meghalás művészetéről” (ars moriendi) ez idő tájt elterjedt könyvek. Abban, hogy a halállal kapcsolatos felfogás a középkor késői századaiban oly jelentősen megváltozott, legfőképpen a 14. század közepétől pusztító pestisjárványoknak volt szerepük, melyek széles körben tudatosították a halál borzalmas vonásait: a kínszenvedés gyötrelmeit és a test ocsmány pusztulását. Ráadásul a pestis váratlanul és kivédhetetlenül lecsapva napok alatt tömeges halált okozott, amikor már a korábbi évszázadokban megszokott méltó temetést sem tudták megadni az elhunytaknak. A halott-tánc motívuma részben az emiatt nyugalmat nem lelő halottak visszajárásának ősi képzetére is támaszkodott. A pestisjárványok idején a fertőzésveszély miatt a halottakat újra településeken kívül vagy azok szélein, gyakran tömegsírokban földelték el, s ezzel a késő középkorban megjelent a köztemető előképe. Az élők és a holtak eddigi egysége így megbomlott, s a halál immár nem az élők világának természetes része, hanem azt kívülről fenyegető, azt egyik pillanatról a másikra felforgató erő lett. Korábban a holtak, a sírok fizikailag is jelen voltak a vallásgyakorlatban, most a pestis miatti félelem ezt nagyon gyorsan megszüntette, és a meghaltakat is szinte azonnal eltemették (ha voltak még élők), vagy temetetlenül maradtak. A mindennapi élet drámai megváltozásának hatásait érzékelve az egyház a járványok során elhunytak későbbi exhumálásával – ahogyan egykor a mártírokkal is tették – igyekezett a templomok szent terében elhelyezni ezeket a maradványokat. Számosságuk miatt azonban nem

99

Az elmúlás értelme Kustár György DISPUTA Műhely 100

E

lisabeth Kübler Ross klasszikussá vált könyvének (A halál és a hozzá vezető út) előszavában Buda Béla arra hívja fel a figyelmet, hogy a szexualitás tabujának megszűnése után utolsó tabuként maradt ránk a halál.* Bár a halállal kapcsolatosan vannak elképzeléseink, sőt személyes tapasztalataink, a nyugati társadalmakban tünet a gyászmunka elfojtása, a halotti rítusok kiüresedése, a távolságtartás. Mára már alig maradtak szertartások, nincsenek eszközök, amelyek segítségével szembe tudnánk nézni az elmúlás tényével, amelyekkel körbe tudnánk keríteni a halál élményét, és nincsenek szavaink sem. Az ismeretlentől és megfogalmazhatatlantól, a sokkolótól és a megsemmisüléssel fenyegetőtől pedig messze űz a félelem. A következőkben azt vizsgálom, hogy a halállal való szembesülés és menekülés egymással összefonódó, vallásokban kialakult módjai hogyan takarják el a lét értelmére irányuló kérdezést, és hogyan válnak a halál abszurditása előli menekülés útvonalának biztosítóivá. Ha vázlatosan is, de szeretném bemutatni ezzel szemben azt a módot, ahogyan a keresztyénségben a szembesülés és menekülés dialektikus viszonya megteremti a lét alapkérdéseinek őszinte felvetését és az azokra adandó válasz lehetőségét. Az állítás, mely szerint egyre felszínesebben szembesülünk az elmúlás tényével, eltakar és egyben felszínre hoz egy alapvetőbb és mindannyiunkban munkáló kényszert. Az elmúlástapasztalat elfojtására tett tudatos kísérlet, az értelemadás előli menekülés ugyanis pontosan azt jelenti, hogy adva van valami, amit megtagadunk, és ami valamilyen módon a sajátunk. Ellenkezésünk az ellen az eredendő, de bennünk munkálkodó kényszer ellen dolgozik, hogy szembesülve a halállal kockára tegyük megértésünket, és szembesüljünk önmagunkkal. Vannak, akik a kultúra megszületését egyenesen a halál elleni küzdelem eredményének tekintik, egyfajta önértelmező válasznak és küzdelemnek az elmúlás kihívásával szemben. Bármi legyen is az egyéni szint feletti elmúlásélmény társadalmi-kulturális eredménye, egy biztos: az ember egy ponton tudatára ébred végességének, találkozik az elmúlással és szembesül a végső kérdéssel, a létre vonatkozó és a lét végének adottságából kiinduló kérdezés kényszerével. A kérdezés a halál és az azzal járó berekesztődés kapcsán merül fel. Csakhogy a kérdőre vont halál egyben a kérdezés végső megakadásának helye, pontosabban a hallgatás „nem

helye”. A halált nem lehet faggatni, csak azt az életet, amely a halál felé tart, és amely a halandóság tudatával él. Ha pedig magáról az elmúlásról próbálunk gondolkodni, állandóan arra kényszerülünk, hogy korrigáljuk önmagunkat, mentegetőzzünk és újrafogalmazzuk állításainkat. Megérthetőnek és megértettnek tekintjük a halált azzal, hogy a leírhatóság körébe, a tudás területére vonjuk be, és tesszük ezt annak ellenére is, hogy állandóan szembesülünk ennek a léttapasztalatnak a tudáson kívül rekedésével. Közhelyszerű az a megállapítás, hogy a halál „hiátus” vagy hiányállapot, pozitívan fogalmazva: az emberi lét negációja. Képzeteinkkel egy radikális más-állapotra utalunk, amelyben megszűnik minden tapasztalat, és amely éppen azáltal az, ami, hogy tagadása minden, léttel kapcsolatos tapasztalatnak és törvényszerűségnek. A halált még negatív módon is nehéz leírni, „nem-tapasztalatként”, „nemlétként”, „semmiként” állítva is mindig azzal szembesülünk, hogy a halállal létrejövő cezúra nem leírható, megrekeszti és tagadja a róla szóló beszédet, felfüggeszti a jelentés tárgyra vonatkozását. Az állítás tárgya ugyanis nem létezik, pontosabban maga a nem-lét. Mégis, talán az önmegértés és a menekülés kényszerétől vezetve sosem szűnik meg bennünk az a vágy, hogy értelmessé tegyük a halált, még akkor is, ha ez a kísérlet kudarcra van ítélve. Mozgat a kényszer, hogy a létet fenyegető megismerhetetlent részévé tegyük a gondolkodásunknak, megragadjuk, az élet hatókörébe vonjuk és annak uralma alá hajtsuk. Talán az alapvető mágikus elképzelések mintájára az a cél kényszerít, hogy az elmúlás végérvényes tapasztalatát az ismeretlen és uralhatatlan erőkhöz hasonlóan ellenőrzésünk alá vonjuk és bekebelezzük. Ugyanakkor a megértetté tétel aktusa révén éppen a szorongás és végső soron a halál előli megmenekülés vágya mozgat bennünket. Impozáns azoknak a hitvilágoknak a sokszínűsége, amelyek akörül a hit körül formálódtak ki, hogy a halál nem szünteti meg az emberi lét folytonosságát. A lélek halhatatlanságába vetett naiv hit lehetőséget ad arra, hogy értelmet adjunk a végnek, ezáltal megkerüljük a halál abszurditását. Biztosítja a megértés lehetőségét és azt, hogy úgy beszéljünk az elmúlásról, mint egy választóvonalról „előtt” és „után”, „földi életszféra” és „halál utáni hely” között. Azzal, hogy ezt megtesszük, elismerjük ugyan annak az alapvetően félelmet keltő határvonalnak a létét, amely lezár és

gondolat, hogy a túlvilágon esetleg nem fogadják el a földi fizetőeszközöket). Ennek az egyezésnek radikális formáját fejezi ki az Óbabiloni Birodalom kultuszgyakorlata, amely hatással volt a zsidóság hitvilágára is. A babilóniai elképzelések szerint a földi templomok az isteni templomok hű másolatai, sőt, az istentiszteletek ideje egyben az istenek hasonló szertartásainak ideje is. A két világ tehát egymás tükörképe, és noha a mennyei világ a földinek monumentálisabb és tökéletesebb változata, a két világ átjárható, egymásba játszható, mivel hasonló törvényszerűségek alapján van megalkotva. Ugyanakkor, bár lényegesen kisebb mértékben, diszkontinuus elemek választották el a túlvilágot a földitől, ezzel ismerve el a halál cezúrajellegét. Az egyiptomi hitvilágban például az egységes lélek a halál után bonyolult módon részekre válik szét, és mindegyik a maga sajátos világát éli. Az „ah”, az átalakult szellem, a lélek legtisztább része, a halál után csillagként kering az égbolton, a maga meghatározott pályáján. A „ba” szerencsétlen módon ugyan, de talán „léleknek” fordítható. Ez kevésbé tiszta komponens, amelyet emberfejű madárnak képzeltek el: szabadon repkedhet a halál után, de gyakran visszatér a testhez megpihenni. Ennek a vissza-visszatérésnek az oka a lélekrész részben anyagi természete, ami miatt vonzódik az elhagyott testhez. A harmadik lélekrész vagy alkotóelem a „ka”, amely tulajdonképpen az életerőt jelképezte. Ez a lélekrész nem választható el a testtől – a „ka” ad erőt az elhunytnak a túlvilágon elvégzendő feladatokhoz. (Ez magyarázza a halottak mellé elhelyezett ételt és italt, melynek célja az életerő megóvása a túlvilági utazás alatt.) A két világ akadálytalan átjárhatóságával szemben tehát a lélek szétválása képezi a diszkontinuus elemet; ez jelzi a két világ különbségét és a halál cezúra jellegét. A hellén-görög gondolkodás talaján sarjadt gnoszticizmus éles különbséget tesz test és lélek szubsztanciája között, és a halállal az anyagi valóságból kifelé igyekvő elrugaszkodás folyamatát látja beteljesedni. Ugyanakkor ez a hitrendszer a túlvilágon utazó lelket „antropomorf” vagy legalábbis mitikus módon „személyként” képzeli el, plérómatikus terekben mozgó, kommunikáló, az időbeli események aktív vagy paszszív résztvevőjeként. A lélek halhatatlanságába vetett hit meghosszabbítja az életet, és szóra bírja a halál abszolút némaságát. A kontinuitást erősítő elemek és a diszkontinuitást

DISPUTA Műhely

berekeszt egy létmódot, mégis azt állítjuk, hogy az emberi élet a halálban valójában egy kontinuus folyamat újabb stádiumára nyílik rá. Ezen azt értjük, hogy az emberi lét eredendően kiterjesztett a halálon túlra is. A halottak vagy lelkeik „cselekszenek”, „éreznek”, vagyis folytonosak önmagukkal, továbbviszik képességeiket, tapasztalataikat; állapotuk nem a teljes megsemmisülésé, hanem az életé, egy „máshol-és-másként-lété”, de ez a másság mégis csak a lét egy móduszaként és nem radikális értelemben „más”. Aki tehát a valamiféle túlvilági „helyről és időről” gondolkodik, abszurd módon azt vallja, hogy a halál ugyan abszolút határ, de mégiscsak „pusztán” egy kapu, amely egy másik életre nyílik. Ebben az „új élet”-ben az elhunyt önmagával folytonos módon él tovább. A halál utáni életnek a vallások széles palettáján saját szabályok által működő tere és ideje épül ki; ezek zsúfolásig vannak mennyei utazásokkal, akadályokkal, kísérőkkel, és mindehhez a hátteret szférák és az ezeken belül isteni világok eseményei szolgáltatják. Az egyiptomiak hatalmas bárkákat készítettek a fáraók számára. Ezeket helyezték el sírjaik mellé, hogy megkönnyítsék utazásukat a túlvilágra, és hogy immár a mennyei panteon tagjaiként követhessék Ré napistent mindennapi útján az égbolton. Ezzel nagyjából egy időben a sumér uralkodók lemészároltatták kíséretüket, és maguk mellé temettették, hogy a túlvilágon is szolgálhassák őket. A római korban több sírban találtak pénzdarabokat az elhunytak szájában, nyilvánvalóan azért, hogy a holtak lelkeit az alvilági révész a folyó partjáról ne fordíthassa vissza. A gnosztikusok egész kozmikus rendszerekben hittek, szférák és plérómatikus szintek kavalkádjában, amelyeken a léleknek át kell utaznia a halál után, hogy a tökéletes megváltást elérhesse. Bizonyos csoportok tanításai szerint – hasonlóan más korabeli misztériumvallásokhoz – a gnosztikusnak az eredményes túlvilági utazáshoz különböző mágikus jelszavakat kell elsajátítania. Amikor a lelket a szférák kapuinak őrei megállítják, ezeknek a formuláknak az elmondásával kell kényszeríteni őket arra, hogy ne akadályozzák a továbbjutást. A „tér-időbeli” túlvilágnak a legtöbb vallásban sajátos struktúrája volt, amely több ponton érintkezett az anyagi létezés feltételeivel. Ha szigorúak akarnánk lenni, azt mondhatnánk: a túlvilágon a földi élet meghosszabbítását értették, akár a fizikai világ szabályaival való végletes egyezés szintjéig (fel sem merül az a

101

DISPUTA Műhely 102

hangsúlyozó képzetek azonban feltűnően aránytalanok. Az eddigiek alapján úgy tűnik, hogy bár ezek a képzetek olyan válaszokként fogalmazódnak meg, amelyek a halállal való őszinte szembesülésből erednek, mégsem engedik a lét alapkérdéseivel való szembesülést, mert a létezés és a túlvilág kontinuitásába vetett szilárd hit eltakarja a halál abszurditását és elfojtja a lét értelmére irányuló kérdezést. A folytonosság olyannyira hangsúlyos, hogy valójában megszünteti és felülírja a cezúrát, és így menekülési útvonalat ígér a megoldás helyett. A lélek halhatatlanságát valló hitvilágokkal szemben a keresztyén – és azt megelőzően a zsidó – álláspont teljesen egyedi módon nyilatkozik az emberi élet kezdetéről és végéről. Az ószövetségi iratok – és ez alapján a keresztyén hit – szerint az emberi lét Isten egyszeri teremtő aktusának eredménye: teljesen egyedi, megismételhetetlen. A lélek születésének problémája a teológiai fejtegetésekben mindig összekapcsolódott az élet kezdetének kérdésével. A vita ugyan folyt és ma is folyik, hogy mit tekinthetünk az élet kezdetének, de a keresztyénség alapvető elgondolása mit sem változott: az ember egységes egész, test és lélek elválaszthatatlan koegzisztenciája – létrejötte pedig a teremtéssel egyenértékű aktus. Az életnek nincs „mennyei” vagy túlvilági előzménye. Ugyanez vonatkozik a halálra: az ókori zsidóság számára a meghalás az „erőtlenség”, a passzivitás állapotába süllyedés. A sírban vagy a Seolban nincs istendicséret, nincs aktivitás, a halott magányos és magára hagyott. A körülírás azt a cezúrát igyekszik meghatározni, amelyet a halál mint határ állít, ugyanakkor nem merészkedik emögé, és tartózkodik attól, hogy a helyszerű utalásokon kívül más képzetekkel töltse fel a vég okozta űrt. A keresztyén és zsidó gondolkodás – mindaddig, ameddig a hellén-görög lélektan nem lazította fel a kereteit – megőrizte a halált a maga felfoghatatlan és létet megsemmisítő voltában. Sajnos, a kulturálisvallási szinkretizmus az idők során lassan beszivárog mindkét vallásba, és a paradoxon egyszerű feloldása irányába mozdítja el őket. Az I. századbeli zsidó gondolkodásban, a hellén-görög hatás, de főként a messiási váradalmak történeti beteljesíthetetlenségének felismerése miatt megerősödik a feltámadás, majd a lélek halhatatlanságának képzete. A keresztyén egyház pedig hosszú fejlődés után 1507-ben emeli dogma szintjére a lélek teremtett, de pusztulásnak nem alávetett voltáról szóló tanítást.

A tiszta – tehát a görög-hellén lélektan hatásától mentes – keresztyén teológiai gondolkodás már a kezdetektől elvetette a test és lélek szembeállítását és vallotta az ember egységét, ezáltal életének abszolút egyszeriségét is. Felfokozta a felelősség és döntés súlyát, kimondva, hogy a halál abszolút határvonal. Az életen túl nincs lehetőség a korrekciókra. A születéstől a meghalásig terjedő időszak áll rendelkezésre az Istennel való kapcsolat rendezésére, az egzisztencialista filozófia hatására teológiailag átértelmezett „autentikus létezés” megvalósítására. Az emberi élet vége az ember realitása felől az abszolút véget jelenti, amelyet nem köthet össze egy magasabb rendű vagy „más” léttel semmilyen emberi próbálkozás, sem nyelv. A halál lezárja a tapasztalatok, az istenélmények, a tanulás és felejtés folyamatát; mintegy összegzi és véglegesíti a létet. Ugyanakkor jelen van az a tudat is, hogy az emberi élet vége nem jelenti abszolút értelemben a személy megszűnését. A kérdés azonban már nem a földi lét paraméterei felől lesz átlátható, hanem kizárólag Krisztus személyének, életének, halálának és feltámadásának összefüggésében. A lét végső kérdésére adandó válasz az ember Istenhez való viszonyának függvényében áll, és a halál is e viszonyban íródik le. A hitben élő ember, akinek életét a Krisztussal kialakult bizalmi kapcsolat jellemzi, nem veszti el a „kapcsolatban-létet” a halállal sem, bár halála a test és lélek valódi halálát jelenti, az egész ember aláhullását a sírba. A viszony azonban újra realizálódik majd a feltámadás során, amikor Isten az ember egyedi, személyes, test-lélek létét állítja helyre vagy utasítja el – éppen a kapcsolat függvényében. Az egyház sokáig hatékonyan védekezett azellen, hogy megismerhetőnek tételezze a túlvilágot, a halál utáni létet vagy akár leírhatónak tekintse a jövőbeli üdvtörténeti váradalmakat. A keresztyénség titokként kezeli és mitológiátlanítja a halált: megőrzi a maga ellentmondásosságában, kiismerhetetlenségében, és mégis hisz abban, hogy a megismerés paradoxonja feloldható. Nem engedi a halál értelmessé tételét: a halál az élet abszolút határaként ellenség marad, amelyet le kell győzni. Nem állítja azt sem, hogy a vallásos elképzelések elegendőek a halál utáni állapotnak a leírására: a paradoxon feloldásának lehetősége egyedül Isten kezében van. A figyelem így – Nietzsche feltételezésével éppen ellenkezőleg – radikálisan az élet és annak értelmessége felé fordul, a halál pedig a re-

halál úgy jelenik meg, mint ami mégis hasonlatos a léthez. Ez, amint már említettem, abból a tényből ered, hogy a beszéd az élet része, a halál viszont „néma”. Mihelyst beszélni kezdünk róla, akaratlanul is az élettel kapcsolatos képzetekkel kezdjük feltölteni. Amikor azt mondjuk, hogy valaki „elment a minden élők útján”, akkor a halálról meghatározott módon beszélünk: útként képzeljük el. Ha valakiről csak annyit mondunk, hogy „elment”, akkor azt a képzetet alkotjuk meg, hogy ugyan nincs itt, de máshol „van”. Az, amit a halálról mondhatunk, azt is megszabja, hogyan gondolkodunk róla. De az, hogy mondunk róla valamit, máris illúziókat kelt – azt a tévképzetet, hogy bekebelezhetjük és ezáltal megszabadulhatunk tőle. A halálról szóló beszéd tehát maga is menekülés – megszólalásától kezdve. A vallásokban a halállal kapcsolatos hitképzetek nyelvi klisékbe rögzülése ugyanezt a veszélyt hordozza magában. Azt, hogy már maga a vallásos nyelv is elleplezi a halál abszurditását. Bárhogy is értsük a vallásos leírások és magyarázatok rendszerét, annak a veszélye minden korban fennállt és ma is fennáll, hogy a túlvilági életről szóló tapogatózó és meg-megbicsakló szimbolikus beszédet szó szerinti értelemben értsük, és ezáltal kerüljük el a valódi szembesülést és meneküljünk bele a szavak teremtette világba. Hans Urs von Balthassar 1990ben megjelent művét olvasva vált láthatóvá számomra az a küzdelem, amelyet a szerző a teológiai nyelv és illúzióteremtő ereje ellen folytatott.* A kísérlet éppen azért izgalmas, mert a helyreállítást a teológiai nyelvben rejlő mitologizáló-illúziókeltő elemek kiiktatásával kívánja megteremteni. A destrukciós módszerrel egy időben azzal is megpróbálkozott, hogy bemutassa, miként lehet Krisztus halálát és a halál legyőzésének történeti eseményét mégis olyan egyetemes eseményként feltárulni engedni, amely hidat épít a halál érthetetlensége fölé. Ezáltal akarta elkerülni a menekülést és biztosítani a szembenézés, a létezéssel kapcsolatos alapkérdések felmerülésének és a válasz felé történő őszinte megnyílásnak a lehetőségét. Tanulságos, ahogyan a szerző a halál állapotáról beszél – éppen a nagyszombati csend, Krisztus sírban léte kapcsán. Jézus „pokolra szállása”, az „elhunyt lelkeknek szóló igehirdetés” egyébként bibliai narrációja, „a pokol erőinek legyőzése” von Balthassar szerint egyáltalán nem megfelelő körülírása annak, ami nagyszombaton „történt”. Ezek helyett az aktivitást kife-

DISPUTA Műhely

ménység és hit dimenziójába épül be. A paradoxon élő marad: valóban meghalunk és megsemmisülünk a halál révén, mégis lehetséges a feloldás: akik Krisztusban hisznek, azokat Isten nem hagyja a halálban, hanem a feltámadáskor egy magasabb szinten, önmagával folytonos módon „helyreállítja”, a kiteljesedett élettel ajándékozza meg, amelyen már nem fog a halál ereje. Az Istennel helyreállított viszony és annak elfogadása által létrejövő új állapot bizonyos módon elővételezi a feltámadást már az életben, mivel Krisztus az istenhívőnek tulajdonítja az „örök életet”, ugyanakkor a megvalósulás tekintetében mégis várat magára. Ez a paradoxont megőrző és mégis viszonylagossá tévő dinamika, amely segíti az életre vonatkozó kérdés felszínre törését, az egyházon belül is lassan átadta a helyét a lélek örökkévalóságába vetett hitnek. Ez a változás persze nem segített megérteni a megérthetetlent, sőt még kuszább és kibogozhatatlan kérdések sorát vetette fel: a lélek halhatatlanságának tételezésével a halál utáni „tartózkodási helyet” is le kellett írni, és annak terét tagolni kellett. A „túl-világ” leírása a skolasztikus viták során megoldhatatlan problémaként jelentkezett, többek között abban a kérdésben, hogy Jézus pokolra szállása ideje alatt járt-e az Istenben hívő elhunytak és a hitetlenül elhunytak helyén, vagy csak a pokol tornácán zajlott a kiengesztelés; vagy éppen annak a kérdése kapcsán, hogy Krisztus megváltotta-e az előtte elhunyt istenfélőket vagy sem. Emellett felmerült az átmeneti hely időbeliségének a kérdése és ezáltal annak a lehetősége is, hogy az átmeneti helyen a lélek sorsára még lehet hatást gyakorolni. A léten túli időbeliség és térbeliség megnyitásával a halál nem nyert értelmet, csak a teológiai kérdezést terelte vakvágányra. A halálról szóló beszéd az ókori magaskultúrák vallásaiban és a keresztyénség bizonyos szakaszaiban ugyanazzal a problémával szembesül, mint bármely megértési kísérlet. A halál domesztikálása, az életbe integrálása a nemlét abszurditásának áthidalásával és a megérthetetlen megértésével kecsegtet. Valójában a halállal való nem-szembesülést és a menekülést szolgálja. Az előttünk álló probléma ugyanakkor nem pusztán gondolatok és hitek problémája, hanem legalább annyira nyelvi probléma is. A halál megértésére tett kísérlet nyelvi jellegű, mivel arra kényszerülünk, hogy beszéljünk róla. A halál leírásával küzdő nyelv közegén keresztül a „más-világ”, a

103

ga felszámolódásával küszködik. Ugyanis azt a célt szolgálja, hogy a halálról folytatott beszéd megtisztulhasson a kérdezést és szembesülést megakasztó, a menekülést megkönnyítő elemektől. A naiv értelemképzés ellen dolgozó demitologizáló mentalitás segíti a halállal kapcsolatos kérdések és ennek kapcsán a létezőre irányuló kérdésnek a felmerülését. A szembenézés a halálba tartó lét egyediségének, megismételhetetlenségének tényével és ebből adódóan a létezés értelmének kérdésével szembesít bennünket. A halállal való találkozás személyes élménye során felnyíló abszurditás a végső kérdések előli menekülésre késztet. Erre egyenként kell nemet mondanunk, még akkor is, ha ezzel önmagunkat tesszük kockára. Önmagunk kockára tételének anynyiban van értelme, amennyiben van esély a helyreállításra. A végső kérdés felmerülésének annyiban van értelme, amennyiben adható rá válasz. A válasz azonban nem jöhet a nyelv és a képzetek, vagyis a létezésünk kereteit adó világunk felől, mivel az a halál szomszédságában az illúzióképzés kényszerének alávetett. A válasz, a lét abszolút igenlése, a helyreállítás elővételezettsége és reménye kívülről ér el. Irodalom Az istenkirályok kora, i. e. 3000–1500. Bp., 1993. Filoramo, Giacomo: A gnoszticizmus története. Bp., 2000. Heidegger, Martin: Lét és idő. Bp., 1989. Kübler Ross, Elisabeth: A halál és a hozzá vezető út. Bp., 1988. Von Balthassar, Hans Urs: A három nap teológiája. Bp., 2000.

DISPUTA Műhely

jező képek helyett a „halottak iránti szolidaritás” kifejezést használja. „Az objektivált bűn ’szemléléseként’” határozza meg a Krisztus alászállását és hagyományosan bűntörlő eseményként felfogott halálát. Így sem tudja kiküszöbölni a történés-jelleget; kénytelen szemlélődésről beszélni, bár nyilvánvalóan azt próbálja kifejezni, hogy Krisztus kapcsolata a bűnnel nem az azonosulásig menő. Következetesen megfosztja a túlvilágot térbeliségétől, „a pokol kapuinak feltörését” pedig azzal a magyarázattal helyettesíti, hogy Krisztus halála a „szolidaritás” aktusa révén abszolút kapcsolatot hoz létre az elhunytakkal, és a halál passzivitásában megmutatkozó együtt(nem)lét révén nyitja meg az utat az Atyához. Nem szükséges belebonyolódnunk a teológiai kérdésekbe, pusztán arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy milyen körülményes a vallásos – és ezzel együtt az abszurditást feloldó – nyelvezet eltüntetése. Von Balthassarnak újra és újra szembesülnie kell azzal, hogy beszédképtelenné válik. A fejezetben egymást követik az átjátszások a hagyományosnak tekinthető mitikus-narratív nyelvezet és az újonnan megalkotott fogalomkészlet között. Kénytelen használni az alászállás, a mélység fogalmait, időbeliséget közvetítő igékkel kell beszélnie a cezúráról, annak ellenére, hogy záró- és idézőjelbe zárja őket, s pontról-pontra emlékeztet a nyelv figurális, áttételes jelentésszervező szerepére. A mítosz és a „hasonlóvá tétel” nyelvezete újra és újra visszaszüremkedik. Úgy látszik, maga a nyelv fúj visszavonulót. Az abszurditást eltüntető nyelvezet és gondolkodásmód elleni küzdelem minden nehézsége ellenére kívánatos, még úgy is, hogy a nyelv a semmi szélén önma-

104

A kis bázeli (klingentali) haláltánc, 1400

ság világszemléletének bizonyos aspektusairól, melyek az irodalmi műben kifejtetlenek maradnak. A Valér a földbe megy című novella bevezetése például a földműves munkából élő napszámosok munkamódszerét ismerteti. Ez a környezetrajz tűnhet körülményesnek, retorikai alakzatai mégis felfedik azt a – valóságnak értelmet adó – paraszti szemléletet, amely felől érthetővé válnak a Tömörkény-novellák tragikus fordulatai. Az időjárást méltató fokozás (szép idő, pompás idő, kitűnő idő, kincses idő), a kalászok nagyobbodásának zajára utaló szinesztézia, valamint a paprikát szép kisded növényként, kedves gyümölcsként megjelenítő metonímia a falubeliek értékrendjének közvetítője. A leírás megszemélyesítései („[…] a paprika is most van abban a korban, amidőn kedvét kell neki keresni”), arról árulkodnak, hogy a közösség valóságértésének forrása az a természetközeli látásmód, mely az élővilág iránti alázatát a növény igényeinek kifürkészésével és az Istenhez szóló fohásszal fejezi ki. Ezenkívül a novellakezdésnek a retorikai szerkezet kialakításában is fontos szerepe van, hiszen a narrátor az odaértett olvasót tájékoztatja, amikor a paprikatermesztés fortélyait ecseteli. Azáltal, hogy közönség és tárgy között közvetít, ellátja azt a kommunikációs szerepkört, mely a szónoki beszédben az attentio (figyelemfelkeltés) alakzatának felel meg. A befogadói horizonton tehát a nyelv figurativitása, valamint a szövegszerkesztés retorizáltsága állítja elő azt a – közösség számára adott – rendet, melynek alapja az ember és a természet harmóniája. Mivel e szemlélet egyik minősített helye a halálhoz való viszony, és Tömörkény tragédiába hajló novelláinak tematikailag meghatározó eleme az elmúlás, a továbbiakban Kunt Ernő és Molnár V. József etnothanatológiai (a halálfilozófiák néprajzi oldalát vizsgáló) eredményeit felhasználva kísérlem meg a művek szövegvilágából kibomló értékrendszerek feltárását. Az elmúlás fogalmához kötődő asszociációk a közösségi világértés más aspektusaira világítanak rá a hiedelemvilághoz kapcsolódó történetekben (Tiszai legenda, Megy a hajó lefelé, A lélek az úr elébe megy, Csőszhalál), mint a halotti szertartások köré épülő elbeszélésekben (Valér a földbe megy, Thurzó

A haláltudat archaikus formái Hovanecz Fruzsina

Tömörkény István életműve egyre inkább az irodalmi kánon perifériájára sodródik. Ennek az lehet az oka, hogy műveit már a kortárs recepció a szociografizmus skatulyájába zárta, és a későbbi értelmezések sem szabadították ki onnan. Az irodalomkritika egyaránt bírálja műveiben a falusi szokások, életformák hosszadalmas ismertetését, illetve a történetmondásba nem illeszkedő kitéréseket. Németh G. Béla szerint novelláiban „művészi feladat nélkül zsúfolódnak szemenszedett népi mondások, torz kiszólások, értelmetlen gesztusok, ésszerűtlen okoskodások”. Vas István ugyan elfogadja e leírásokat prózapoétikai elemekként, de szerepüket kizárólag a csattanóról való elterelésben határozza meg. Méltatói a valóságfeltáró realista prózai irányhoz sorolják; Diószegi András például a szegényparaszti élet válságát hitelesen ábrázoló íróként tartja számon. Alakjait egyaránt valóságosakként kezeli a recepció és az olvasóközönség: „[…] a külföldi, sőt a tájékozatlan magyar generális magyar típusnak fogadja a Tömörkény szögedi emberét” – írja Ady Endre a Nyugat hasábjain. Még a posztmodern szemléletű megközelítések sem kérdőjelezik meg a Tömörkény-novellák jelentéseinek valóságra való vonatkoztathatóságát. Eisemann György Mikszáth A gavallérok című kisregényéről szóló elemzésének bevezetőjében például a két szerző fikcionáló eljárásait veti össze. Tömörkény szövegvilágát – szemben Mikszáth modern megoldásaival – úgy határozza meg, mint „[…] ahol a szövegalkotás kevésbé a kulturális-nyelvi hagyományokkal mint rendelkezésre álló narratívákkal való párbeszéden, inkább e tradíciónak közvetlen továbbmondásán, világa mimetikus igényű elbeszélésén alapul”. Kétségtelen, hogy Tömörkény műveinek vonatkoztatási rendszere a Szeged környéki régió szociokulturális közege. Az irodalmi mű kontextusában azonban e térségi narratíva új összefüggésrendbe kerül: olyan lehetséges világ jelegyüttesévé válik, mely nem igazi, de úgy kell elképzelnünk, mintha az volna. Ebben az imaginárius térben a leírások – a fikcionálás aktusaiként – nemcsak megismétlik a szövegen kívüli világ hiedelmeit, szokásait, hanem át is szövegezik, így a befogadói horizonton olyan jelentések képződhetnek a paraszt-

DISPUTA Műhely

Az elmúlás fogalmához kötődő közösségi asszociációk Tömörkény István műveiben

105

DISPUTA Műhely 106

útja, A házasság első éve) vagy a halál égisze alatt zajló jelenetekben (A Szent Mihály a jégben, Vándorló földek). Tömörkény novelláiba a babonás elképzelések megfejtendő jelegyüttesként kerülnek be, a szövegszerűen meg nem fogalmazott népi hiedelmek gyakran a szereplői motivációk hátterében állnak. Ezek többnyire a halott visszajárásával kapcsolatosak, hiszen a néphit szerint a halott lelke egy darabig a testben tartózkodik, s csak ezután távozik a túlvilágra. Ez idő alatt megjelenhet a hozzátartozók álmában, zajt kelthet a szobában, de testi valójában is kísérthet. A halottnak lehetnek teljesítetlenül maradt kívánságai, de megjelenésének legtöbbször a törlesztetlen adósság az oka. Özvegy Gödreiné azért fizeti ki a vásárosnőnek a férje által évekkel korábban ellopott paplan árát, mert, úgymond, „evvel […] egy lélek tartozik magának”. Az elbeszélő itt a halott lelki békéjére irányuló hagyományt emeli be a szövegvilágba (A lélek az Úr elébe megy). A Megy a hajó lefelé című novella egy váratlan esemény révén kapcsolódik e novellacsoporthoz: a Tisza vizén haladó hajó utasai megpillantják az öngyilkosságba kergetett Vér Teca folyóból kiemelkedő alakját. A szereplői párbeszédből kiderül, hogy a lány hetekkel korábban tűnt el, mert vőlegénye visszaküldte jegykendőjét. „Lassan fölmerül a sárga hullámokból egy fej, de ismét eltűnik. […] Bármily kevés ideig mutatkozott is, látni lehetett Vér

Teca halovány arcát és barna haját, amit szőkére festett az iszap.” Az elbeszélő nem tesz mást, mint tárgyilagosan tájékoztatja az olvasót, az eseményhez kapcsolódó vallásos halottsirató rituálé azonban arra utal, hogy a falubeliek a holttest megjelenésének anyagi valóságán felülemelkedve viszszajáró szellemnek tekintik Tecát. A vőlegény szeretője, Kata is a hajón van, a novella középpontjában az ő erkölcsi megsemmisülése áll. A cselekmény kezdetének narrátori kommentárja a falubeliekből álló csoport hozzáállását tükrözi: „Természetes, hogy végül, legutoljára Kata érkezik, […] pedig mindössze csak azért utazott ennyire, hogy egy pár papucsot vegyen magának”. A lábbeli metonimikusan azonossá válik viselőjével a szöveg figuratív nyelvezetében, hiszen Kata lábai mutatnak „formás bokákat” az új papucsban, amikor kihívóan egymásra teszi azokat, és az ő kacérságának tükreként kopognak „kackiásan a […] deszkán” a papucsok piros sarkai. Ezzel ellentétes, ahogyan a novella végén „a ködülte sáros agyagparton megragad az új papucs, és piros sarka a földbe süpped”. Katának ugyanis el kell hagynia a hajót, mert a falubeliek az ő kiközösítésével fejezik ki erkölcsi ítéletüket és a szerencsétlenül járt lánnyal való együttérzésüket. Ezzel párhuzamosan rajzolják a retorikai alakzatok a szép nő büszkeségének hanyatlási ívét: eleinte formás menyecskeként, majd tréfásan rosszcsontként jellemzi a narrátor, végül „Halál Ferencné […] úgy tekint rá, mintha valamely ördög volna”. A beszédes nevű özvegyasszony nézőpontjához kapcsolt metafora nyilvánvalóvá teszi, hogy szerinte a mátkapár szerelmi rontás áldozatává vált, melyet a néphit mindig valamiféle természetfeletti erővel rendelkező lényhez kapcsol. Így a közösség nemcsak a Teca lelki nyugalmáért énekel temetési zsoltárt, de a vőlegényt is olyan áldozatnak tekinti, akit „elcsábítottak rossz asszonyszemélyek”. Mindez a kollektív mitikus tudat megnyilvánulása, melynek világképében ősi mágikus elképzelések vegyülnek keresztény elemekkel. A Katát eltávolító mágikus boszorkányűző eljárás is e sajátos keveredés felől magyarázható, hiszen nemcsak a bűnös jelenlétéhez szerencsétlenséget társító hiedelmet tükrözi, hanem megidézi az ószövetségi Jónás történetét is. A halottak visszatérése azonban nem kelt minden esetben félelmet, a szellemek érkezhetnek óvó szándékkal is. Baráczius Mihály, a Szent István király nevű hajó

lenségét a betegséget leíró szinonimák jelzik („kileli a hideg”, „elhalványodik”, „reszketés fut rajta végig”). A férj rosszat sejtve „megfordulván Valér után tekint […] látja, hogy szintén megfordult maga körül egyet a haladó asszony […]”. Ebben az esetben a két ember összetartozását fejezi ki a nyelvi poliszémia, hiszen az ige második előfordulása az összeesik szó szinonimája. A „mint akit villám leütött, végigesik az úton” hasonlat a fiatal özvegy nézőpontjához kapcsolható, aki az eset érthetetlenségét a természeti erő kiszámíthatatlanságával, félelmetességével kapcsolja össze. Tamás Attila az archaikus tudat megnyilvánulásaként érti, ha az ősi állapotokat őrző népi közösségek tagjai a külvilág törvényeivel magyarázzák a velük történteket, a természeti világ összefüggésrendjébe illesztik szubjektív érzéseiket. Az elbeszélés azonban nem a haláleset és az azt követő siratási, ravatalozási szertartás elmondásával, hanem a pusztázó megérkezésével éri el csúcspontját: Gergely parancsot kap, hogy a halottat boncolás végett a kórházba kell szállítani. A férj megdöbbenését elbeszélt tudatának alakzatai szemléltetik: „Mikor így ököllel a szívére csapnak […] , elsötétül előtte minden, […] mintha kezdené elhagyni esze.” A gyászolók szintén kétségbeesnek, a kórházat csúnyaszagú házként megjelenítő szinesztéziát a népi képzettársítás analógiájára alkotja az elbeszélő. Nemcsak azért riadnak meg, mert Gergely gyanúsításként értelmezi a parancsot, hanem mert szakralitásától fosztatik meg a rituálé: a gyász szentsége azáltal sérül, hogy Valért „halott korában vagdalni és darabolni fogják”. A felsorolás a falubeliek halálfelfogását ütközteti a városi civilizáció törvényes rendjével, hiszen a holttesttel kapcsolatos szertartások nemcsak az ittmaradókkal igyekeznek elfogadtatni a mulandóság tudatát, hanem a halottnak Istenhez vezető útját is segítik. Bodnár György a Thurzó útja című novellával kapcsolatban jegyzi meg, hogy a „leírt szokásrend – a tisztességadás világrendet sugall, mely feloldja a halál értelmetlenségét”. A Valérról szóló novellában a temetendő halott állapotára vonatkozó halmozás („nyomorultan, szegényesen, szégyennel”) fejezi ki az elhunyt lelki üdvéért aggódó közösség beállítódását. A házasság első évének hasonló motívumában szintén különböző létértési módok kerülnek szembe egymással. A fiatal pár korán elveszíti gyermekét, a kisfiú betegségét és halálát az élet természetes rendjeként értelmezik és fogadják el. Erre utal,

DISPUTA Műhely

elhunyt kormányosa így őrködött éjszakánként a jármű fölött. Nappal viszont el kellett suhannia a léleknek, ezért sodródhatott veszélybe az új, tapasztalatlan kormányos. „Baráczius Mihály után szent királyunk is odahagyta ezt a hajót.” (Tiszai legenda) A Csőszhalál főszereplőjének lelke pedig unokáitól búcsúzik távozása előtt. A novella az önmagát feleslegesnek érző ember nézőpontjából közvetíti a halál előtti pillanatokat. A csősz perspektívájára utal az öregség gyakori ismétlése, a tevékenységi körét leíró, jelentőségét lefokozó halmozás (ténfereg, farigcsál), valamint a magányos elmúlás tragikumát fokozó „szívét belepi a szomorúság” metonímia. Az öregember teljesen magára marad, haláltusájából még a kutyája sem vesz észre semmit. „A szeméből öregesen kigördül egy könnycsepp, rúg előbb a jobb lábával, rúg aztán a bal lábával, a tarhonya kifordul a földre. Most történt a halála.” Ez már a narrátor tárgyilagos naturalizmusa. A halál materiális megjelenítését azonban feloldja az utolsó vacsora említése, mely a bibliai összefüggésrendszer által a megváltásképzetet erősíti. A beszédhelyzetnek az a sajátossága, hogy a narrátor nem kérdőjelezi meg a szellemjárást, szintén eltereli a figyelmet a halál anyagi valóságáról: „Öregapó lelke azonnal idejött az unokákhoz, s most a ház fölött röpködött.” Mikszáth A jó palócok című elbeszéléskötetének nép közül való elbeszélőjére jellemző ez az attitűd: soha nem teszi kétségessé a hiedelemvilágban élő jelenségeket – ahogyan a babonás tettek hatékonyságában sem kételkedik. (Például a vihart harangozással lehet elkergetni, Szent Mihály lovának elégetése pedig „csalhatatlan módja a záporeső kierőszakolásának az égi hatalmasságoktól”.) A temetési rituálékról szóló novellák ábrázolják talán leghívebben a szövegszerűen megformált virtuális közösség halálhoz való viszonyát. Az egyes kultúrák halálfelfogásai azért lehetnek árulkodóak a világértés tekintetében, mert a halottkultusz öröklött minták által meghatározott rituálék révén ágyazódik be a közösségi hagyományrendszerbe. Az elhunyttal kapcsolatos cselekvéssor olyan szimbolikus forma, mely a múlt és az ősök tiszteletére épülő szemlélet részeként válik identitásformáló erővé. Az alábbi elbeszélések fikciójában a halálhoz való viszony eltérő értékrendszerei kerülnek szembe egymással. A már említett Valér a földbe megy című novella tragédiasorozata a fiatal feleség váratlan halálával kezdődik. Az eset hirte-

107

DISPUTA Műhely 108

hogy a halált a – Tömörkény novelláiban gyakori – közanyánk ölébe ment eufemizmus jeleníti meg. Miután Palikát szegényes körülmények között eltemetik, a férj bírósági idézést kap, ahol alá kell írnia, hogy gyermeke „az orvosi tudomány tökéletes mellőzésével ment a másvilágra”. A főszereplő sajátos módon, öröklött beállítódásának megfelelően értelmezi a hivatalos nyelvi formát: „[…] írást adtak arrúl, hogy mink öltük meg a Palikát”. Vagyis a szöveg nyelvi sokfélesége tárja fel azt a világnézeti különbséget, melyre Kunt Ernő is utal: „A szabadföldi munkában nemcsak megrokkanó, hanem belőle életkedvet és kitartást is merítő, betegeit […] – a szó mai értelmében – nem gyógyító paraszti társadalomban más a halál élménye és társadalmi lebonyolítása, mint korunk betegségorientált […] világában.” Persze szerepe van ebben annak a századfordulón általános kultúrkritikai attitűdnek, mely a falu szépségét állítja szembe a város romlottságával. Tömörkény említett novelláinak nyelvi megformáltsága azonban nem engedi közhelyszerűvé válni e tételt. A világértés más aspektusát mutatják azok a novellák, melyekben a halál lehetőségét egy-egy természeti katasztrófa hordozza. A bármelyik pillanatban beköszönthető halál szembesíti a hősöket a világ nyers végzetszerűségével és a gondviselés kitüntetett jelentőségével. Ez az ősi tudás adhat magyarázatot a Szent Mihály a jégben című novella főszereplőjének viselkedésére is. A Török Mihály vezette hajó veszélybe sodródik, hiszen a folyó alvása ellenére kell útra kelnie. A kormányos tudja, hogy az ember a természettel csak súlyos következmények árán szegülhet szembe. Ki is nyilatkoztatja, hogy „ha ebből a dologból baj nem lesz, hát az megint Isten különös kegyelme a Szent Mihály iránt”. Ez a szereplői utalás indítja el azt a viszontagságokat allegorikusan értelmező olvasásmódot, melyben a számmisztika tragédiát sejtet: a kormányos negyven éve hajózik, és éppen most sodródott fatönkre a jármű. A veszély apokaliptikus méretűvé nő, a jégáradat megszemélyesített hatalomként tör a hajóra: „jöttek a táblajegek”, „vágták az oldalát”, „néhány jégdarab az oromzat alá furakodott”, „kegyetlen és beszédes volt”. Nemcsak a jégnek a Jelenések könyvéből ismert tartalma

növeli a veszély súlyát, de az áradat hanghatására utaló hasonlat közvetlenül fel is idézi a bibliai szöveghelyet: „úgy harsogott, mintha az ítélet napján citeráznának az angyalok”. Az elbeszélői előadásmód rá is játszik a bibliai katasztrófák leírásának szófordulatára: „a hajó […] dereka akkorát nyögött, hogy mindenek megrendültek”. Nagyobb bajtól tartva a legénység a parti népek segítségével elhagyja a fedélzetet, a kormányos azonban nyugodtan pipázik tovább a hajócsarnokban. Passzivitását, sztoikus nyugalmát saját környezete sem érti. Csodaként élik meg az idő hirtelen megenyhülését, melynek következtében a jég nem jelent többé veszélyt. „Bizonyára úgy történhetett, hogy az égbeli Szent Mihály nem hagyta itt a fából való Szent Mihályt, dacára, hogy a Mária-kép mécseséből kidőlt az olaj, amikor félrebillent a hajó.” A főmondat ironikus felhangja ellenére komolyan vehető a főszereplő rendíthetetlen gondviseléshite, hiszen azért nem menekült el a hajóról, mert Mihály arkangyal oltalmára bízta magát. A kormányos viselkedése tehát az ember létét irányító felsőbb világrend felől érthető meg. A Vándorló földekben szintén az isteni rendelkezéssel kapcsolódik össze a katasztrófa. Fehér Máté családjának szép, virágzó gazdaságát pillanatok alatt megsemmisíti a váratlanul érkező homokvihar. „Amit a jobb kezével adott az isten, elvötte. A bal kezével járt itt.” Akár az előző novellában, itt is a természeti erők megszemélyesítése jelzi az isteni jelenlétet: „föltámad a szél”, „járja a boszorkánytáncot”, „végigvágtat a tájon”; „az idő elfújta a nehéz létrát”, „bontogatja már a ház tetejét”, „a földet keresi”, „söpri a füvet”; „visz mindent a szélzivatar”. (Kiemelések tőlem – H. F.) Végül szeretnék visszautalni a Tömörkény műveit egységes sablon szerint értelmező recepcióra. Talán ez a néhány példa, melyet a szerző különböző embertípusokat ábrázoló novelláiból merítettem, valame­ lyest árnyalja az írásművészetéről kialakult képet. A szereplők halálhoz, gondviseléshez fűződő viszonya révén ugyanis a szövegek retorizáltsága bontja ki azt a világrendet, melyben a közösség mindennapi cselekvéseit, munkarendjét, ünnepi rítusait az örök, biztos természetes rend íratlan törvényeinek ismerete és elfogadása határozza meg.

Minden rendbe fog jönni Szénási Miklós

ha akarják, mondja, emlékbe. Tapintatosan viselkedik. Csak int, hogy hagyjuk, maradjon. Majd jó lesz valakinek. Kínosan hosszú percek után ismét viszsza az igazságügyre. Magatehetetlen vénasszony botorkál a folyosó hideg kövén, mintha felhúzták volna, legalább ötven éve csak zörgő test e világon, táplálni kell, gondoskodni róla. Taknya-nyála csorog, és mégis ragaszkodik a húshoz. Most is két ember vezeti, nézik többen is, milyen nyilvánvalóan valószínűtlen és igazságtalan a sors. –  Hozták a ruhát? – kérdezi szerényen az a férfi, aki majd az utolsó útra készíti fel a halottat. Mindent felír: öltöny, ing, nyakkendő, fehérnemű és zokni. –  A cipőt nem biztos, hogy sikerül majd ráadni, de ha gondolják, majd odatesszük a koporsóba – mondja. Tegye, jön a bólintás. Hiszen ezt annyira szerette. –  Kétezer forint lesz majd – bólint –, meg is kell még borotválni. Érkezik a doktor, aki a boncolást végezte. Bár felajánlja, hogy kérdezzenek, túl sokat nem mond végül. A semmit ragozza. Nem sikerül többet megtudni, mint amit a szakklinikán is elmondtak. Az azért kiderül: jegyzőkönyv készül, amit majd a rendőrségre küldenek, hiszen a boncolást ők rendelték el. Minden ilyen esetben, ha műtét közben történik valami, nyomozás indul, hivatalból. Az ablak mögött a hölgy még egyszer összefoglalja a teendőket, amikor átadja a papírokat: –  El kell menni a rendőrségre, a Budai Ézsaiás utcára. Ott kapják meg az engedélyt a temetésre. Az a város túlsó vége innen. Parkoló autók a macskaköves úton, kapusfülke, zárt pisztolytáska, szolgálati telefon, szigorú beléptetőrendszer. Viszonylag gyors a rendőrségi ügyintézés. Kitér minden részletre, gépel, nyomtat, aláír, aztán visszakísér a főkapuhoz, ahol udvariasan részvétet nyilvánít a határozott, fiatal rendőrtiszt. Rövid tanácskozást követően a család úgy dönt, ha lehet, próbálják csökkenteni e tortúrát: sírhelyet, temetést, kellékeket, koszorút és újsághirdetést kell intézni. Az AKSD ügyfélszolgálata mellett döntenek. Irány a köztemető bejárata. Sorszámot kell tépni. Várni, mikor villan fel a szám. Nincsenek sokan, de az idő lassan telik. Utóbb kiderül: nem véletlenül. Annyi mindenre muszáj figyelni. Az ügyintéző hölgy kellő rutinnal és tapintattal segít. Először sírhelyet, aztán időpontot keresni.

DISPUTA Toronyszoba

B

ejelenteni, leadni, kikérni, engedélyeztetni, megbeszélni, elintézni. Hivatalos papírokkal és hivatalos papírokért szaladgálni. Ez van, pörgés, tempó, nincs idő a fájdalomra. Intézkedni kell. Kezdődik ott, hogy érkezik a hír. (Nem elzuhanni, állva maradni.) Irány az egészségügyi intézmény, a klinika. Az orvos, aki az utolsó beavatkozást végezte, szemmel láthatóan igyekszik, próbál mindenről korrekt tájékoztatást adni. Üljön le, mondja. Ez az első alkalom, gondolja, hogy nem kell várni, tétlenül, tehetetlenül, kiszolgáltatottan. Amikor megjelent és bemutatkozott, azonnal szóltak a főorvos úrnak és azonnal nyílott az ajtó. A nővérek közben összeszedik a a holmikat. Villanyborotva, bontatlan ásványvíz, törülköző, kabát és zakó a szekrényből, kopott utazótáska. (Már nem szükséges újat venni.) Rövid, tömör információ: pénteken lehet menni az igazságügyre a boncolási jegyzőkönyvért. De még így is sok ez ebben a helyzetben. Másnap, pénteken aztán telefonon hívják: mégis csak hétfőn menjen a család az igazságügyre, de már akkor ruhákkal, ha nem hamvasztást kérnek, hanem földbe temetést. Eldugott helyen fekszik ez az intézet a klinika területén. Táblák ugyan mutatják az utat, de valahogy mégsem elégséges a tájékoztatás. (Vajon az egyik kolléga fogja-e keresztre feszíteni a másikat, fejére olvassa-e a bűneit, ha az hibázott? Mennyi esély van erre? Mi számít: a szakma? A szakma becsülete? Vagy csak pusztán a becsület?) A második vagy a harmadik nekifutásra sikerül végre megérkezni, a jó kilincset lenyomni. Ügyféltér, kopogtatás derengő, homályos tejüvegablakon. A helyzethez és a helyhez képest kedves hölgy intézkedik, jön azonnal a doktor úr, mondja, az, aki a boncolást végezte. Hiányzik azonban néhány papír, azokért viszsza kellene menni a klinikára. Oda, ahova nagyon nem jó újra belépni. Telefonon átszól az irodára, hogy ottani kolléganője elő tudjon készülni. –  Aztán tessenek ide visszajönni – mondja biztatóan. Újabb séta a klinika parkjának labirintusában. Minden hideg és szürke, a távolság mocskos üveggolyó, az ágak fáradtan zörögnek és a járdát fagyos sár lepi. Szükség lesz az elhunyt személyi igazolványára, valamint születési és házassági anyakönyvi kivonatára. Egy nővér, aki ismerős a folyosóról, talán a szobából, a betegágyak mellől is, kérdi, mi legyen ezzel a járókerettel. Mert elhozta. Kifizették, vigyék el,

109

DISPUTA Toronyszoba 110

–  Milyen ravatalt szeretnének? – mutatja az ajánlatot. Háromból csak kettő lehetséges most, a vörös szőnyeg szünetel a téli sár miatt. De lesz majd pislogó mécses, és lélekharang is szólni fog. Zene viszont nem kell, míg vonul a menet a sírhoz, néznek össze. Minden részletre kitérnek itt. Koporsóválasztás előtt a hölgy jelzi, hogy létezik úgynevezett rögfogó, ami megóvja ezt a bárkát attól, hogy a föld ott kopogjon durván a tetején. A koporsó lehet béleletlen és bélelt. Borostyán? Tölgy? Nagy a választék. Nyolcféle betűtípussal is lehet az elhunyt nevét kiírni. Egy fejfa 7–8 ezer forint körül van, közel négyezer egy műanyag tábla, rézből ugyanaz valamivel hatezer alatt. Feszület és gyászzsebkendő. Urnák elképesztő kollekciója. Minden felekezet megtalálhatja a maga jelképeit a kellékeken. Ahogy fut még ma is döcögő Trabant és Audi nyolcas az utakon, itt is széles a skála mindenben. Koszorú, felirat a szalagon. Itt mindent feljegyeznek, mindennek nyoma van, pazar szakszerűség. A hirdetés szövegét is, amihez kész mintákat mutat a hölgy. Lassan vége. A hirdetés 12 és félezer forint, a többi bő negyedmillió. (Nem hivalkodó, de nem is a legszerényebb temetés lesz. Puritán, de igényes minden: akár az, aki majd innen utazik.) Papról a család gondoskodik, rögtön mondja is a hölgy, hova kell menni, aszerint, milyen volt az elhunyt vallása. A folyosón, fizetés után csörren a mobiltelefon: még a nyugdíjintézet is hátra van, érkezik otthonról a hír. Nézik az órát: háromnegyed kettő múlt. Reggel fél kilenckor indultak otthonról. Tulajdonképpen minden gyorsan, zökkenőmentesen ment. Bár még hátra az egyházi ügyek intézése. De már csak este sikerül bejutni a parókiá­ ra. Fiatal, szelíd, szerény férfi fogadja a hozzátartozót. Életrajzot kér, figyelmesen hallgat, feljegyzi a lényeget. Azt is, név szerint, végül majd kik búcsúzzanak. Ez a szolgáltatás 12 ezer forintba kerül. Innen irgalmatlanul rövid az út gondolatban újra eljutni a halálhoz – a szomorúság tava elé ülni és nézni a felhőket a víz tükrében, melyek olyanok, mintha valóságosak volnának. * Rutinműtétnek indult. Ebben az évben ez volt a negyedik ilyen beavatkozás. Viszonylag gyakorinak számít, hogy protézist építenek be. (Csípő és comb környékén példá-

ul.) Bár az operáció közel négyórás, tehát a szónak ebben az értelmében nagy műtétről kell beszélni, összességében mégis rutineljárás volt. Az első alkalommal a csontból vettek mintát (biopszia, ez szerepel a papírokon). Azt követően, hogy az SZTK-ban egy fehérköpenyes munkatárs odavetette, mintegy mellékesen: magának áttétes rákja van. Gyengébb egyed erre akár össze is omlik, mint a hóember tavasszal. Ugrik az emeleti ablakon, vonat elé lép vagy koktélt kever altató tablettákból, hogy elkerülje az elkerülhetetlennek gondolt fájdalmat, a várható, a pokoli kínt. Az a nyomorult pedig, gondolja, akárhányszor eszébe jut, aki csak úgy odahajította ezt, valószínű, hogy még mindig ott van, a Bethlen utcai intézményben és nem rúgta ki senki ezért a kegyetlen mondatáért, függetlenül attól, igaz volt-e vagy sem. S úgy tűnik, nem volt ott senki azok között, aki hallotta és fontosnak tartotta volna, hogy intézkedjen: kolléga, akkor maga ma jött be utoljára… Nagyon hosszú négy hét következett ekkor, míg megérkezett a szövettan eredménye, hogy nincs szó áttétes rákról. Viszont próbálták megtalálni. Hoszszú folyamat kezdődött. Szakrendelésről szakrendelésre, klinikáról klinikára küldték. Keresték az ún. primer tumort, illetve azt, hogy mi is indította el a folyamatokat, mi okozta a fájdalmat. Gyakorlatilag fél év alatt sem találtak semmi érdemlegeset. A láb, a comb továbbra is fájt, az okot pedig, hogy miért, egy nagyon ritka, elsősorban gyermekeknél jellemző, felnőtteknél szinte soha elő nem forduló csontbetegségben vélték megtalálni. Modern, eddig még nem egészen beállt technikát fognak alkalmazni, döntöttek, azaz feltöltést végeznek. (A család ezt a tájékoztatást kapta, szóban.) Kisebb felületen, fogaknál ez a módszer bevált. Ilyen nagy területet azonban még nem töltöttek fel eddig a hazai gyógyászatban. A feltöltést azonban megelőzte még egy műtét és még egy altatás. Kiderült ugyanis, hogy kevés volt a minta és pontosabb eredményt szerettek volna az egészségügy dolgozói. Csak ezt követően feküdt harmadjára is műtőasztalra a beteg, hogy elvégezhessék ezt a bizonyos feltöltést. De akkor már nyár volt. Minden műtét után kellett ugyanis várni néhány hetet, hogy a beteg felépüljön, hogy erősebb legyen, bírja a majdani megpróbáltatásokat. Így viszont közel háromnegyed esztendő telt el, teli bizonytalansággal. A beteg vagy a négy fal között töltötte napjait, vagy az orvosi várókban figyelt, mikor szólítják

értse meg, őket? Később újra tárcsázta a számukat és még erőszakosabban kérte a felvilágosítást. Nincs is ilyen nevű beteg a listán, háborgott egy hölgy a vonal túlsó végén. Újabb telefon, ki a klinikára, hogy pontosítsák: akkor most rendeltek kocsit a betegnek vagy sem. A nővér, akit valahonnan az épület túlvégéről hívtak telefonhoz, hallhatóan felháborodott a mentősökön, ezen a hozzáálláson. Ígérte, visszahívja őket. Letették a kagylót, és kapkodták a levegőt. Már sok-sok órája várták, hogy történjen valami. Már sok-sok órája hiába. Később ismét beszéltek a klinikával és megerősítést kaptak, igen, megrendelték a hazaszállítást. Újra hívtők a mentőket, akik végül kinyögték, hogy rendben, majd lesz valahogy, csak türelem. Lett is: valamikor tíz körül. * Kedd volt. Fáradt voltam, nem is akartam elugrani hozzzájuk. Úgy terveztem, hogy majd csütörtökön. Szerdán nem akartam zavarni, úgy gondoltam, ideges lesz, akkor fog bemenni, mentővel viszik, leköti az erejét és minden energiáját, hogy készüljön a következő napra. Aztán azt mondtam, nem számít, inkább mégiscsak arra fordulok. Ezen már semmi nem múlik. Ez a nap úgyis elment. Nem akartam üres kézzel érkezni, de már minden zárva volt. A francia pékség, jutott eszembe végül, az nem. Mákost is, meg túróst is kértem, hadd válaszszon, tudtam, szereti. De mostanában nem volt igazi az étvágya. Sokat fogyott, sápadt volt, türelmetlen. Vasárnap, a kertből hazafelé benéztünk, az egész család, de akkor siettünk. Nézte, mennyire nagyok már a gyerekek. Apósomék hétfőn jártak náluk, mesélték, hogy itt voltak a városban, gondoltak egy nagyot, s erre fordultak. A gép az amerikai unokák fényképével a táskában maradt. Fáradt voltam, nyűgös. Mindenki fáradt volt és mindenki nyűgös. Semmi baj nem lesz. Minden rendbe fog jönni, mondtam. A szerda elment. Észre sem vettem és már este lett. (Minden nap elmegy.) Hívtam, de már biztos lepihent, kikapcsolt, mondtam. Csütörtökön kora délután láttam a telefonon, hogy a húgom keresett. Általában este szoktunk beszélni. Visszahívtam. És ekkor velem is forogni kezdett a világ.

DISPUTA Toronyszoba

végre, hogy vért adjon, hogy megvizsgálják, hogy átvilágítsák. Csak taxival, vagy családi segítséggel tudott közlekedni, orvosi rendelésre ugyanis járókeretet kellett használnia, ami a tömegközlekedési lehetőségeket eredendően kizárta. Mire elérkezett a tél, a keretet bot váltotta fel. A helyzet csak valamelyest javult. Egészségi állapota talán jobb lett, de kedélye komorrá változott. Talán ezért is történhetett meg, hogy egy alkalommal, amikor egyedül maradt otthon, nem bírta tovább a bezártságot és rövid sétára indult. Alig egy hét volt hátra karácsonyig. Eleget téve az orvosi előírásoknak, bottal. A hirtelen szállingózó hóesés hamar arra késztette, hogy befejezze a levegőzést. A lépcsőház nedves linóleumpadlóján a bot végén található gumi nem tapadt. Kicsúszott alóla és térdre zuhant. Az ütés következtében mintha szétrobbant volna, a combjába beépített idegen anyag elvált a csonttól. Mentő szállította a klinikára, ahol azonnali műtétet hajtottak végre rajta. Újra altatták és altatásban átfúrták a combcsontját, jókora csavart tekertek bele, a csavar végére súlyt helyeztek a megfelelő áttétekkel. A súly az ágy mellett lógott, másfél kiló, majd pár nap múlva már négy, és húzta viszsza, a helyére a beteg lábát. Három hetet jósoltak az orvosok, hogy három héten át kell háton, mozdulatlanul feküdnie. (Kiszolgáltatottan, alulfizetett nővérek között. Akik azért próbálkoznak, a maguk módján szinte mindent megtesznek. A legtöbb legalábbis, úgy mondják a bentiek, a betegek. Kiviszik a tálcát. Aztán jönnek később és bosszankodnak, miért nincs már sokadik napja széklete ennek a betegnek. S ha van, hogyan is kellene úgy ágytálazni, hogy el ne moccanjon a lába. Hiszen oda van csavarozva tulajdonképpen, mint valami szerencsétlen klinikai krisztus.) Három hét után a klinika megrendelte a mentőtől a hazaszállítást. Dél körül öszszeszedte a holmiját. Ült az ágyon, várta, mi lesz. Megcsöngetette a fiát, vigyen neki valamit enni. Péksüteményt. Hiszen otthon hamarosan rendes ételt is ehet, gondolta. Egyébként sem volt étvágya ezekben a hetekben. Este hét körül otthon még senki, semmit nem tudott róla. A fia meg a felesége azt beszélték otthon, hogy ha azon múlik, rég elhozták volna már délután, de személyautóba nem ülhetett be. A mentősöket várta. A fia, akinek véges volt a türelme, ekkor felhívta őket. Azt mondták, és egyre hangosabban, hogy értse meg, nem tudnak felvilágosítást adni. Nem akarta megérteni. Ne vicceljünk már, mondta, ő

111

A Debreceni Disputa megvásárolható az alábbi könyvesboltokban: Alternatív Könyvesbolt, Hatvan u. 1/A Csokonai Könyvesbolt, Piac u. 45. Fókusz Könyvesház és Galéria, Hunyadi János u. 8–10. Sziget Könyvesbolt, Egyetem tér 1. A folyóirat elektronikus formában olvasható: www.deol.hu Médiapartnerünk: www.epiteszforum.hu

Debreceni Disputa IV. évfolyam, 11–12. szám, 2006. november–december Megjelenik 1000 példányban

Főszerkesztő: S. Varga Pál Szerkesztőbizottság: Bényi Árpád, Berényi Dénes, Berkesi Sándor, Gáborjáni Szabó Botond, Görömbei András, Hollai Keresztély, Orosz István

DISPUTA 

Szerkesztők: Berta Erzsébet (Árkádok) D. Kovács Zoltán (Főtér) Lapis József (Lépcsők, Pláza) Nagy Gábor (Fotó) Papp András (Macskakő) Szénási Miklós (Kapualj)

112

Kiadja: a Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft. 4025 Debrecen, Simonffy u. 2/A, tel.: (52) 422-631 E-mail: [email protected] Felelős kiadó: Angi János Borító, lapterv: Petromán László Tördelés: Kaméleon Dizájn Kft., tel.: (52) 532-211 Anyanyelvi lektor: Arany Lajos Nyomtatás: Alföldi Nyomda Rt., 4027 Debrecen, Böszörményi út 6., tel.: (52) 417-344 ISSN 1785-5152