Tartalom. Művelődők - közművelődés KUTATÁS DISPUTA

Szemhéjam leple alatt alvó kép nyugtázza a sokszor megélt rügyfakadás télgyőző erejét. Sárgák és zöldek izgatott tombolása veresekkel versengve vár a világra, s akkor lefoszlik rólunk a málha,

Művelődők közművelődés

és emlék lesz a tél, őrzött nyugalom, reccsenő léptek a havon, szikrázó fehér egyértelműség. Kálóczy Katalin: Nehezedik rajtam a kabát…

Tartalom Mátyus Aliz: Editorial.........................................................................................................................................3 Polyák Albert: Három homokhátsági település tudástára.............................................................................4 Hajnal Ágnes: Hannover és Darmstadt. Két közösségfejlesztési esettanulmány Németországból......20 Török József: Helyi kulturális politika. „A kisváros neve legyen, mondjuk, Jaba”..................................25 Hefner Erika: Közkincs kerekasztalok Tolna megyében..............................................................................34

K U T A TÁ S Lipp Márta: A közművelődéssel kapcsolatos lakossági elvárások alakulása...........................................40 Közéleti aktivitás – lokális és európai identitás (Összeállította: Péterfi Ferenc).......................................49 Albert József – Csabina Zoltán – Leveleki Magdolna: A veszprémi egyetemen végzett hallgatók az egyetemi képzésről..........................................................................................................................................59

DIS PUTA Lukovics András: Művelődési otthoni alternatívák?....................................................................................78 Beke Pál: Válasz.................................................................................................................................................82 Beszélgetés Kary Józseffel a Művelődési otthoni alternatívákról (Kálóczy Katalin)................................85

ARC KÉPEK Bódi Zsuzsanna 1949 – 2008. (Borbáth Erika)................................................................................................92 Eötvös-kollégista tudós tanárok: Sinkovics István 1910 – 1990. (Bertényi Iván)................................................................................................94 Szabó Miklós 1884 – 1960. (Markó Veronika).................................................................................................96 Erdélyi arcok – Cseke Péter: Kós Károly 1883 – 1977..................................................................................................103

Tartalom Magyar Mûvelôdési Intézet és Képzômûvészeti Lektorátus folyóirata 2008 február

Nehezedik rajtam a kabát. A vesztes tél tehetetlen súlyát Nekem adta át.

Tartalom Magyar Mûvelôdési Intézet és Képzômûvészeti Lektorátus folyóirata 2008 február

I FJ Ú S Á G Deák Péter: Közöttünk járnak, avagy beszámoló az urban fantasy jelenlétéről.....................................................108

KIT E K INTÉS Borsi-Kálmán Béla: Hasonlóságok, különbségek – és tanulságok...................................................................111 Kovács István: „a világlátás, a kiszolgáltatott szavak iránti alázat…” Zsille Gábor laudációja.....................128 Demmel József: Az empátia tudománya (Kiss Gy. Csaba: A haza mint kert.)..........................................................130 Székely András Bertalan: Megmaradni anyanyelven (Zágorec-Csuka Judit: A családom anyanyelve – a muravidéki magyarok identitásának a tükrében)...............................................................................................................132 Virágok, madarak, zene. Zsombori Erzsébet a Nemzetiségek Házában (Székely András Bertalan).............134

O L VASVA – ÚJRA OL V ASV A Kálóczy Katalin: A költőszemélyiség tartományai (Kemsei István: Róka a fűzfán. Esszék)...............................136 Kemsei István: „Ezért is szeretjük annyira Toldit.” A százötven éves Toldi..................................................137

E S E M É N Y TÁ R – V O LT, VA N , L E S Z Reneszánsz év – Nagy István: Jurij Pavlovics Guszev és az „orosz Balassi” méltatása......................................... 143 „Nem a tutit mondjuk, hanem a magunkét...” Az NKA online folyóirata, a REVIZOR (Tóth Zsuzsanna)......145 e-Kultúra 2008. konferencia – Az internetkultúrától a kulturális tartalmakig..........................................................146 Felhívás – Száz 1939-es életrajzot keresünk. A Napút folyóirat felhívása.................................................................147 MMIKL-rendezvények, 2008..............................................................................................................................................................148

E számunkat Deák László rajzaival illusztráltuk.

Editorial E. Prévost könyvének - Nincsen ártatlan hang - (Magyar Műhely Kiadó 2005.) mondatait idézve köszöntöm formailag megújult folyóiratunk olvasóit. Prévost a zenéről beszél, ezért kínál - talán mindnyájunk számára örvendetes - távolságtartó gondolkodást: „A zene alapvetően közösségi művészet. Minden megnyilatkozása emberi kapcsolatot feltételez. Lehetnek ezek konvencionális, valamely hagyományból kinövő kapcsolatok, vagy a kölcsönösség félgépies reakciói (a klasszikus nyugati zenében ez utóbbi dominál: a partitúra jelöli ki a zenész helyét a dolgok rendjében). A közösségi összetartozás természetét az a szabályozó közeg határozza meg, amelyben a zene megszületik. A hagyományos formák betartásának szigorú megkövetelése diktatórikus rend, még ha esetleg merő jó szándékból is ilyen. E zenék megszólaltatásáért általában tisztelet, sőt nagyrabecsülés övezi az előadókat. A klasszikus képzettségű zenész a komplex nyugati modern zeneművészet előadásához szükséges képességek révén is szert tehet bizonyos társadalmi megbecsülésre és státusra. Az előírásoktól egyik zenésztípus sem térhet el, erre mindkettőt kötelezi saját konvenciója... ...Ha egy zenész bármilyen módon szembe kíván helyezkedni a hagyomány vagy a piac merev viszonyaival, akkor először is tisztában kell lennie ennek társadalmi és gazdasági velejáróival. Ha az autokratikus vagy kommerciális jellegű közösség zenéje helyett testvériesebb közösségben létrehozott zenére vágyik, akkor új, nyitott kapcsolatokat kell kialakítania. ...A metazene csakis az alárendeltség minden elképzelhető módját kizáró, kreatív és sokszínűségre törekvő együttműködés révén jöhet létre. ...Minden zenésznek pluralistának kell lennie önmagával szemben is, ellenállva az előadások végleges formában való stabilizálásának vagy reprodukálásának, kivéve, ha ez dokumentáció formájában őriz meg valamit... Az improvizatív zene... működő modell, amelyben a résztvevők... ismerik a részek összefüggéseit... Minden (aktív vagy passzív) résztvevő egy társas produktum producere és használója. Egyikük sincs a passzív fél (a vásárló) szerepére kárhoztatva... Nincsenek vezetői, csak előmozdítói, akik arra bátorítanak mindenkit, hogy vállaljon részt az emberiség messzehatóbb, kiteljesítőbb kifejezésében. …A metazenei élet értelme a kötődés más emberi lényekhez, egyedül a kommunikáció öröméért, az érzékenység és a fogékonyság tágításáért. ...A metazene … a kulturális ‘normák’ peremén lebegő zene... Elégedetlenséget, eltávolodást jelent. Akkor halad előre a metazene, ha megtagadja, hogy a hatalom szuperstuktúráinak körvonalaihoz igazítsa saját alakját. A metazenész első helyen álló szempontja, hogy minden lehetséges metazenei gyakorlatot kipróbáljon, és összevesse ennek legmélyebb, legmeghatározóbb szerkezeti tényezőit az összes többi zene determinánsaival. …A metazene iránti igény akkor merül fel, amikor a létező formák már nem képesek kielégíteni az emberek igényeit.” Mátyus Aliz

3

mU˝ velo˝ do˝ k

Polyák Albert

H Á ROM H O MO KH Á TSÁG I TELEP Ü LÉS TUDÁSTÁRA BEVEZETo˝ – A TU D Á STÁ R R Ó L

Intézetünk a „Több települést érintő kezdeményezések integrálása a homokháti célprogramba II. ütem” projekt keretében, a Bugacon, Fülöpjakabon és Jakabszálláson megvalósuló, Helyi tudástár: korszerű ismeretek közvetítése című kisprojektben kapta azt a feladatot, hogy a három településre érvényes Tudástárat hozzon létre, ezen belül az ehhez szükséges előkészítő - koordináló munkát végezze el, s az eredmények ismeretében fogalmazzon meg javaslatokat a helyi tudás fejlesztésével kapcsolatos teendőkre a település vezetői számára. A feladat azért is izgalmas volt számunkra, mert – kevés kivételtől eltekintve – eddig azt tapasztaltuk, hogy fejlesztő terveik elkészítésekor a települések inkább az infrastrukturális, „vonalas” beruházásokat részesítik előnyben, mint a helyi közösségek fejlesztését. Így a helyi társadalom ezeket a beruházásokat kívülről jövő adományokként fogadja, annak megteremtésében a kötelező, többnyire csak pénzbeli hozzájárulással vesz részt. Az utóbbi évektől a jobb sorsú és a fejlődés élén járó nyugati és távol-keleti országok nagyobb súlyt helyeznek a társadalmi tőke fejlesztésére, mert bebizonyosodott, hogy az emberek közötti szolidaritás, a bizalom, az egymásra való odafigyelés, a közös cselekvés, az ezekkel összefüggő társadalmi kohézió és közcselekvés olyan érték, amely a helyi (de a településközi és az országos) fejlesztéseknél sem nélkülözhető. 4

Az már régen nyilvánvalóvá vált, hogy a régebben használt ’humán erőforrás’ fogalmat – mely az embert elsődlegesen mint termelőerőt definiálja, ebből következően fő mértéknek csupán a szakképzettséget tekinti – szintén új minőségi mutatókkal kell kibővíteni, a felnőttképzés fogalmait használva: kompetenciákkal. Nemcsak az önálló, a maga sorsát irányító „vállalkozónak”, hanem a munkavállalónak is rendelkeznie kell például olyan belső személyiségjegyekkel, mint a motiváltság és a pozitív attitűd; a tanulási képesség; a hatékony kommunikációs képesség (a munkatársakkal és az esetleges ügyfelekkel); ezeken túl pedig készség az együttműködésre az eltérő kultúrájú emberek csoportjában és együttmunkálkodási hajlandóság a közös cél megvalósításáért. A három településen végzett feltárás, a fenti tényezők vizsgálatán túl, kiterjedt a lakosság hétköznapi, praktikus ismereteire és a közösségi cselekvéssel kapcsolatos tudáselemekre is. A vizsgálatot többnyire a helyi emberekkel együttműködve készítettük, bevonva őket annak érdekében, hogy településüket minél jobban megismerjék, és az eredmények ismeretében ők maguk is vállaljanak kezdeményező szerepet az észlelt hiányok pótlásában, a fejlesztésben. Az összegzést a helyi lakosok már megismerték, s azt gondoljuk, hasznos segédanyagot készítettünk a helyi fejlesztési tervek kidolgozásához,

A tudás szakszociológiai megközelítésből A tudás tartalma szerint, a használó szempontjából, praktikus (szakmai - mesterségbeli, üzleti, politikai, háztartásbeli) és intellektuális (humán és természettudományi, művészetekhez kötődő) tudást különböztetünk meg. A társadalmi felhasználás szempontjából elkülönített tudástípusok: szaktudás, szakismeret (ezek mennyiségi és minőségi szintjei), hétköznapi tudás: gyakorlati tudás (ember és természet közötti viszony a házi, háztartási és magánéletben) és a társadalmi viszonyok kezelése (ember és ember, ember és a társadalom közötti viszonyok), valamint az úgynevezett ünnepi tudás (művészetek, tudományok). A helyi tudás Az egyén és a társadalom közötti szférát átható jelenségek közé a térbeli eligazodás ismeretanyaga, a térhasználat rendszere és tartalma, az önmegfogalmazás- és az identitásmódok sokféle változata, a társadalmi kényszerek és tevékenységek széles köre tartozik. Mindezek, ha konkrét települési közösségben vizsgáljuk őket, ha összefoglaló fogal-

mat alkalmazunk rájuk, a helyi tudást tartalmazzák. Az egyének személyes tudása bizonyos mértékig „kinyerhető”, igazán hatékonyan azonban csak az adott személy használhatja azt. A tudás jelentős része azonban rejtett, tacit, azaz egyértelműen nem fogalmazható meg és nem vagy nehezen adható át másoknak. Az előzetes tudás Az előzetes tudás lehet ténytudás, amely a deklaratív tudást jelenti, de lehet képességek, készségek tudása is, azaz a „hogyan” tudása: a procedurális tudás. Az előzetes tudás nélkül nehezen lehetne újabb információkat feldolgozni és az embereknek megtanítani. Az újabb ismeretek megszerzésének az a feltétele, hogy a korábbi tudásra építeni lehet, ezáltal képesek vagyunk feldolgozni és megérteni az újabb információkat. Az előzetes tudás forrása lehet a formális, a non-formális képzés és az informális tanulás is. A vizsgálat célja: feltárni és bemutatni a rejtett tudást, majd javaslatot tenni annak érdekében, hogy a rejtett tudások a helyi közösség számára hozzáférhetővé és felhasználhatóvá váljanak. A vizsgálat másik megfogalmazott célja az volt, hogy a később szervezendő képzések során a településen élők előzetes tudását milyen módon szükséges figyelembe venni. II. A vizsgálat lefolytatása A vizsgálat indítása előtt írásos anyagokból tájékozódtunk a település helyzetéről, a fejlesztés céljait megfogalmazó koncepciókról. A polgármesterek ajánlásai alapján szóbeli interjúkat készítettünk 15, a három településen élő, véleményhordozó személlyel, akik jól ismerik a település adottságait és a fejlesztési lehetőségeket is. Véleményüket a kérdőívek összeállításánál figyelembe vettük. Az interjúk alatt feltett kérdések: • Milyennek látja települése helyzetét? • Milyen formális és informális közösségek működnek a településen? • Mennyire tartják a kapcsolatot az emberek a szomszédokkal, a szolgáltatókkal? • Hogyan működnek együtt a települést érintő projektekben? • Van-e lehetősége az embereknek véleményüket elmondani, vannak-e kommunikációs csatornák? • Vannak-e a településen olyan csoportok, amelyekkel többet kellene foglalkozni? • Mennyire tudják az egyéni véleményeket érvényesíteni? 5

mU˝ velo˝ do˝ k - Közmû ve lôdé s Polyák Albert Három homokhátsági település tudástára

s ezen túl különösen jó adatokat szolgáltattunk a következő évek pályázataihoz. I. Vizsgálat a helyben élők tudásáról három településen A következőkben egy olyan vizsgálatot mutatunk be, amely felhívja a kultúraközvetítők és a felnőttek képzésével foglalkozó szakemberek figyelmét, hogy egy-egy aktuális fejlesztési terv, munkaterv vagy képzés tervezésekor milyen rejtett tudásokra derülhet fény, ha valóban kíváncsiak vagyunk a potenciális résztvevők előzetes tudására, tanulásuk előtörténetére, motivációikra. A vizsgálat során a tudás fogalmát tágabb értelemben használtuk, abba belefoglaltuk az ismereteken kívül a tudáshoz való viszonyulást és több kulcskompetenciát is. A tanulmány megírása előtt, Bánlaky Pál és A. Gergely András publikációi alapján, mi is definiáltuk a helyi társadalom, a tudás, és ezen belül is a helyi tudás fogalmát. A helyi társadalom társadalmi képződmény, amely térben elkülönülten létezik, és sajátos minőségekkel, érdekstruktúrákkal, hierarchikus rétegtagoltsággal jellemezhető. A helyi társadalom mutatói: integráltság (men�nyire képez egységet); kooperáció (együttműködési készség); részvétel (hozzájutás lehetősége és hajlandóság); elégedettség; kötődés és perspektíva. Szervezett és jól működő az a helyi társadalom, ahol a fenti mutatók magas értéket képviselnek.

mûve lôdôk - Közmû ve lôdé s Polyák Albert Három homokhátsági település tudástára

• Mit tud mondani a település adottságairól, lehetőségeiről? • Vannak-e kivételes tudású emberek a településen? • Milyen a település kapcsolata a szomszédos községekkel? A települések bemutatása a fentiek alapján: Jakabszállás: Az 54-es főút mellett fekszik, ez az adottság előny és hátrány is a település számára. Előnyök: közel van Kecskemét, a település jól megközelíthető, közel van az M5 autópálya le- és felhajtója, nagy az átmenő forgalom. Hátrány: zajos, növekvő bűnözés, balesetveszély. A rendszerváltásig főként a mezőgazdasági termelés volt az uralkodó, ipar gyakorlatilag nincs. Az erős mezőgazdasági szövetkezetre (Népfront) némi nosztalgiával gondolnak vissza az adatközlők. Megjegyezték, hogy kár volt szétverni, munkát adott, szervezett, jelentős számú polgárnak jelentett megélhetési lehetőséget. A mezőgazdasági profil a rendszerváltás után is megmaradt, főként a szamóca, az őszibarack, a burgonya termesztése, illetve az állattenyésztés a jellemző. Volt, aki elsősorban a külső körülmények jelentős romlásában látta a termelés visszaesésének okát: a piacok hiánya illetve bizonytalansága, magas előállítási, alacsony felvásárlási árak, időjárás, fajtaminőség. A Népfront szövetkezetnek egykor voltak melléküzemágai: műanyagüzem, gégecsőgyártás. Mára ezeknek a nyomai kisvállalkozásokban maradtak fenn. A település nagyságához viszonyítva jelentős számú (3) autószerelő működik a faluban, vidékről is járnak hozzájuk. Autókereskedők hirdetik magukat, zöldség- és gyümölcs viszonteladók kínálják portékájukat az 54-es mentén. Nevezetes vendéglátó egység a Nádas csárda, a településen kívüliek is emlegetik, jelentős a vendégköre. Új termék a spárga, Erdélyből hozott munkásokkal termesztetik. A háztáji gazdaságokat egyre többen hagyják el – a földek 70%-a parlagon van –, a helyi foglalkoztatásban mégis ez a legjelentősebb. Sokan ingáznak a 16 km-re lévő Kecskemétre (az egyik adatközlő becslése szerint a munkavállalók kb. 50 %-a). Jelentős a munkanélküliek tábora, ők alkalmi, szezonális munkából, segélyből élnek. Körükben jól tapintható az apátia életérzése („annyi bicikli kéne a földekre, amennyi a kocsma előtt van”). Volt adatközlő, aki arról beszélt, hogy az emberek félnek, elsősorban a megélhetési bizonytalanságok miatt. Véleménye szerint ez az oka a nagymértékű bizalomhiánynak. Sokan nem is akarnak dolgozni! 6

Bugac: A megkérdezettek nyílt vagy burkolt nosztalgiával emlékeztek a rendszerváltás előtti, biztosabb életlehetőségeket nyújtó korszakra. Abban az időben épültek a falu képét meghatározó új házak, „különbek, mint a városiak”, a háború előtt egyébként szegény falunak viszonylag jó megélhetést nyújtott a szakszövetkezet és az állami gazdaság. Különösen a melléküzemágak feleltek meg a kor színvonalának, és sok embernek adtak munkát: erdészet, raklapgyár, sertéstelep, Hírös doboz, gépműhely, konzervüzem, szarvasmarhatelep, lakatosműhely. A település egykor jól elhatárolható egységekre oszlott: Nagybugac, Bugac-Monostor, Buzikcsőszház, Alsómonostor, Felsőmonostor. Ezeket saját identitású tanyaközpontokként lehet meghatározni. Jelentősnek nevezhető a betelepülés, kb. 70 tanya van külföldi tulajdonban. Erős a kötődés Kecskeméthez, a település egykor Kecskemét pusztája volt, most központilag a félegyházi kistérséghez, identitásuk szerint inkább Kecskeméthez tartoznak. A rendszerváltás után megnőttek a társadalmi különbségek, sok a szegény, néhány módosabb ember némi munkalehetőséget ad a falubelieknek (Börcsök-savanyító). Sok a nyugdíjas, kevés nyugdíjjal, az igényeiket szorították vissza. A település megélhetési forrása hagyományosan a mezőgazdasági tevékenység: szőlő-, gabona-, zöldség-, retek-, paprika-, paradicsom-, alma- és baracktermelés, fóliázás, libatömés. Az értékesítési lehetőségek nagymértékben beszűkültek. A kárpótlás átmenetileg kiélezte a problémákat. Megnőttek a társadalmi különbségek, felütötte fejét az irigység. Sokan elégedetlenkedtek az üzletrészeikkel. Fülöpjakab: A legtöbben büszkék arra, hogy fülöpjakabiak, a falu életképes, lényegében nem fogyó település. Az emberek tudomásul vették és hozzászoktak, hogy keményen kell dolgozniuk, a panaszkodás nem jellemző. Hagyománya van a mezőgazdasági termelésnek, és az ehhez kapcsolódó szolgáltatásoknak. Akik megmaradtak őstermelőnek, igyekeztek korszerű gépekkel felszerelkezni, a gazdálkodás jellemzően 50-60 ha bérelt területen folyik. Erdőgazdálkodás, fóliázás (retek, paradicsom, paprika), valamint kajszitermesztés, szűk körben biogazdálkodás, amelyről a település ismertté vált. A társadalmi – gazdasági – vagyoni különbségek nem túl élesek, pár 10 család igen jól él (fuvarozó, autójavító, erőgépjavító), de viszonylag kevés a leszakadó is.

A kérdőíves vizsgálat Mintavétel: a település lakosságszámához viszonyítva történt, annak figyelembe vételével, hogy minden ötödik családból egy felnőttet megtaláljon a kérdőíves felmérés. Kérdőíves interjúk készítése: település/lakos család Fülöpjakab/ 1136 284 Jakabszállás/ 2650 660 Bugac/2968 740 Bugacpusztaháza/ 309 80 összesen:

interjú 56 120 150 16 342

A kérdőívek kitöltésére a 14 kérdezőbiztos (tudásőrök) mellett intézetünk a közművelődési szakemberképzésben részt vevő 10 személyt bízott meg, akik május 3-án Jakabszálláson, 40 fővel készítettek interjút. A kérdezőbiztosok (tudásőrök) felkészítése két napon történt, az alábbi témákban: • a tudás tartalma • a helyi fejlesztés • közösségfejlesztési módszerek • a kérdőívben feltett kérdések megbeszélése • az interjúkészítés technikája, etikája. Szóbeli tájékoztatók a településeken: • Jakabszállás: hegyközségi ülés • Fülöpjakab: települési nyugdíjas nap • Bugac: a hivatal által szervezett lakossági fórum A kérdőíves felmérés során az volt a célunk, hogy olyan emberek is véleményt nyilvánítsanak, akik addig ezt nem tették, a kérdések a felvetett témák továbbgondolására serkentsék a helyieket, s ezáltal aktivizáljuk őket. II./1. Adatok a vizsgálatban résztvevőkről Az adatgyűjtés során 383 fő válaszolt a kérdőívekben feltett kérdésekre. A település szerinti megoszlás: Bugac - 166 fő, Fülöpjakab - 56 fő, Jakabszállás - 161 fő. Életkoruk szerint: 18-24 éves - 14 fő, 25-39 éves - 96 fő, 40-59 éves - 151 fő, 60-69 éves – 68 fő, 70-79 éves - 45 fő, 80 év feletti: 9 fő. A válaszadók közül többen voltak a nők (216 fő), mint a férfiak (167 fő). A megkérdezettek közül 8 általános iskolai osztálynál alacsonyabb iskolai végzettsége van 25, 8 osztálya 96, szakmunkás bizonyítványa 115, érettségije 98, felsőfokú diplomája 49 főnek. Jelenleg alkalmazásban áll: az állami, önkor-

mányzati szférában 51 fő, az iparban 29 fő, a mezőgazdaságban 6 fő, a szolgáltatásban 55 fő. Az alkalmazottak száma összesen 141 fő. Vállalkozóként dolgozik: az iparban 10 fő, a mezőgazdaságban 15 fő, a szolgáltatásban 45 fő. A vállalkozók száma 70 fő, ez a megkérdezettek 18,2%-a. Munkanélküli 15 fő, nyugdíjas 125 fő, egyéb: 32 fő (tanul még, gyeden, gyesen van, ápolási díjat kap, alkalmi munkát végez, háztartásbeli). Szakképesítésének megfelelő munkát végez 129 fő, nem a tanult szakmáját hasznosítja 181 fő. A tanulási hajlandóság egyik jele, hogy további szakképesítés megszerzését tervezi-e valaki. Erre igennel válaszoltak 80-an, nemmel 250-en. (Ha figyelembe vesszük a megkérdezettek életkorát, és ez alapján nem számoljuk a 60 év felettieket, akkor is negatív képet kapunk; második vagy további szakma megszerzését csak minden negyedik válaszoló tervezi!) A Beszél-e idegen nyelvet? kérdésre 53-an igennel, 313-an nemmel válaszoltak. A megkérdezettek közül csupán 14% nyilatkozta, hogy beszél valamilyen idegen nyelven! Az idegen nyelvet beszélők megoszlása iskolai végzettség szerint: a diplomások 43%-a, a középfokú végzettségűek 20%-a, a szakmunkások 8%-a nyilatkozta azt, hogy beszél idegen nyelven! Az iskolai végzettség meghatározza a nyelvismeretet, de ez a képesség az adatok szerint életkor szerint is determinált. II./2. Mi az, amihez legjobban ért? A II./2. kérdéscsoportban a szakmai és a hétköznapi tudásra kérdeztünk rá. II./2.) A munkavégzéshez kapcsolódó ismeretek, készségek, tudások közül az alábbi említési sorrend alakult ki a mezőgazdasághoz kapcsolódó tevékenységi körben (egy válaszoló több tevékenységet is megjelölhetett) II./2. 1.) Mezőgazdasági ismeretek Állattartás: 118, földművelés: 113, metszés: 95, gyümölcs- és szőlőápolás formái: 93, kisállattenyésztés: 81, növényvédelem: 71, hobbiállat-nevelés és -tenyésztés: 38, szemzés: 25, nemesítés 12; egyéb mezőgazdasági tevékenységet 36-an említettek. A mezőgazdasággal kapcsolatos említések száma összesen 682. A válaszadók egy-egy harmada jelölt meg állattartással, földműveléssel és kertészkedéssel kapcsolatos ismereteket. Olyan speciális tudások is megjelennek a válaszok között, mint a növényvédelem (71 alkalom), a gyümölcsszemzés, az erdőgazdálkodás, a fólia alatti növénytermesztés (hajtatás), a méhészet. Bugacon és Jakabszálláson külön is említették az ökológiai gazdálkodást. 7

II./2. 2.) Iparosmunkák, kismesterségek Vasmunkák készítése: 59, hegesztés: 53, szerszámés eszközkészítés, -javítás: 44, gépjárműjavítás: 43, kőművesmunka: 41, famunkák: 41, élelmiszer-előállítás: 36, villanyszerelés: 28, szabás-varrás: 28, vizesmunkák: 20, cukrász: 19, műszerész: 17, pék: 7, kovács: 6, cipész: 4. Egyéb, éspedig: ács-állványozó, szakácsmesterség, gyengeáramú elektronika, grilltortakészítés: (kb. 41 féle alak: állatok, szív, hegedű stb.), kovácsoltvasból készült termékek (pl.: gyertyatartó, virágtartó) háztáji iparosmunkák, belsőépítészet, bútorrestaurálás, asztalosmunka, hidroforszerelés, fűrészelés: 2 fő. Az ipari tevékenységek közül a legtöbbször a vasas munkákat, az építőipari és famunkákat, az élelmiszer-ipari tevékenységeket említették. A helyi szolgáltatáshoz kötődő ipari tevékenységek művelőit is megtaláljuk a településeken: gép- és járműjavítók, villanyszerelők, vízvezeték-szerelők, kovácsok, cipészek, műszerészek dolgoznak a három községben vagy azok valamelyikében. Olyan specializált tudásokról is olvashatunk a kérdőívekben, mint bútorrestaurálás, hidroforszerelés, belsőépítészet. Többen itt említettek kifejezetten a szolgáltatáshoz tartozó munkákat (grillázstortakészítés, szakácsmesterség). II./2. 3.) Egészségügy, tanítás, nevelés, pedagógiai ismeretek Egészség-karbantartás: 53, házi betegápolás: 46, természetgyógyászat: 19, testépítés, tréningek: 9, edzés: 13, táplálkozási ismeretek: 40, biokultúra: 13, mozgáskultúra: 13, korrepetálás: 8, felvételi előkészítés: 3, egyéb felkészítések: 6, gyermekőrzés, -nevelés (bébiszitter): 33, szakkörvezetés: 11, klubvezetés: 11. Egyéb, éspedig: játékházvezető, informatika-, technikatanítás, gyógytorna, egészségügyi felvilágosítás, frissítő masszázs, oktatás (egyetemi), óvodai nevelés, tanítás, nevelés, igazgatóhelyettes, napközis nevelő, pedikűr - manikűr, dajka, cukorbetegek ellátása, gyermekek oktatása, nevelése, gyermekek fejlesztése, mozgásfejlesztés. A szolgáltatási ágak között legtöbbször (163 említés) az egészség megtartásával kapcsolatos ismereteket említették, de nyilvánvaló, hogy ezek a tevékenységek nem jövedelemforrásként, hanem az egyéni és családi életvezetésben jelennek meg. A neveléssel kapcsolatos ismereteket 73-szor említették, de ha ide számoljuk azokat a tevékenységeket, melyek az egészségneveléshez tartoznak, akkor ez a szám megközelíti a százat. E témakörben is találunk speciális tudással rendelkezőket (diabetes, mozgásfejlesztés, gyógytorna stb.). 8

II./2. 4.) Egyéb szolgáltatásokhoz kapcsolódó tudások, ismeretek, képességek, jártasságok Vállalkozási ismeretek: 47, könyvelés: 24, fodrászat: 8, vendéglátás: 49, felszolgálás: 45, őrző – védő munka: 15, turisztikai szolgáltatás: 14, idegenvezetés: 9, település- és környezetismeret: 40, környezetvédelem: 32, gyermek- és idősgondozás: 55, gondnoki munka: 15, ápolás: 24, virágkötészet: 14, dísztárgykészítés: 15 stb. Egyéb, éspedig: kereskedelem, zsebkendőhorgolás, kender- és gyapjúfonás, hímzés, horgolás, túravezetés, konyhavezetés, szakácsmesterség, környezetvédelem, kozmetika. Az előző alfejezetbe nem tartozó szolgáltatások megkérdezése során legtöbben azt említették, hogy értenek a vendéglátáshoz, a kiszolgáláshoz (49+45 fő) a környezetismerethez, -védelemhez (40+32), tudnak gondoskodni a gyermekekről és az idősekről (55+24), 47-en rendelkeznek vállalkozási ismeretekkel, 23-an tudnak könyvelni, az egyéb idegenforgalmi szolgáltatásokat 25 (14+9) fő jelölte meg. Virágkötészetet, dísztárgykészítést együtt 29-en említettek. Speciális tudások a horgolás, hímzés, fonás. II./3.) Új ismeretekhez kapcsolódó tudások, képességek, jártasságok Kíváncsiak voltunk, hogy a tudás alapú társadalom egyik fő ismérvének számító infokommunikációs technikákat mennyire sajátították el a három településen élők. A kérdőívben ezért külön is rákérdeztünk a „modern kor” vívmányainak ismeretére. A válaszok: alapfokú számítógépes ismeretek - 148, elektronikus kommunikáció (e-mail, web, internetes csevegés) - 89, elektronika - 22, fotó - 50, híradástechnika - 21, diszkózás - 7, egyéb szórakoztatás - 6. Alapfokú számítógépes ismeretekkel a megkérdezettek 38,6%-a rendelkezik, de ismeretei bővítésére, kapcsolattartásra, kommunikációra már csak 23,2% használja azokat! Az újdonságnak számító infokommunkációs ismeretek egyértelműen a fiatalabb korosztályra jellemzők. A 18-24 évesek szinte kivétel (Fülöpjakab: 2 fő) nélkül azt a választ adták, hogy alapfokon tudják használni a számítógépet, de már náluk is szűkül az a kör, amely levelezésre, informálódásra is felhasználja ezt az eszközt. II./4.) A mindennapi élethez szükséges tudás, termékfeldolgozás Tejtermékek (pl. túró-, sajt-, tejfölkészítés): 65, húsfeldolgozás: 27, gyümölcstartósítás, aszalványkészítés: 158, italkészítés (szörp- és gyümölcslékészítés: 79, borkészítés, egyéb szeszes italok házi

II./5.) Hobbihoz kapcsolódó tudások, ismeretek, képességek, jártasságok Kézművesség: 29, járművezetés: 122, rajzolás: 24, agyagozás: 4, festés: 13, zene: 50, társastánc: 17, tervezés: 16, öltözködés, divat: 35, társalgás: 31, kertészkedés (parkosítás): 144, előadó-művészet (bábozás, versmondás, éneklés): 28, motorsport (motorokhoz való értés, modellezés): 26 gyűjtök valamit: 27, egyéb: 9. A megkérdezettek 37,5%-a hobbi szinten is dolgozik a kertben, ápolja az oda ültetett fákat, virágokat; előadó-művészettel, tárgyalkotással, a képzőművészet valamely ágával amatőrként 43%-uk foglalkozik. A szabadidő otthoni vagy szűkebb körben való ilyetén eltöltése az itt élők alkotókedvét jelzi. II./6.) Sporthoz és szabadidős alkalmakhoz kapcsolódó ismeretek, képességek, jártasságok tudások Vadászat: 12, horgászat: 44, lovassport: 18, küzdősportok: 6, repülés: 4, extrém sportok: 4, edzői ismeretek: 5, játékvezetés: 8, sportszervezés: 12, filmismeret - házimozi: 26, túrázás: 39, kerékpározás: 78, motoros sportok: 20, futball: 3. A szabadidős tevékenységeken belül, a sportoláshoz is kötődő tevékenységek közül kiemelkedik a kerékpározás, a második helyre került a horgászat, ezt követi a túrázás. Mindhárom tevékenység aktivitást vár el művelőjétől, ennyiben eltér a negyedik helyre került házimozizástól. A technikai sportnak számító motorozás is előkelő helyezést ért el. Népszerű a lovassport, illetve többször szerepelnek a különböző extrém sportok. II./7.) A hagyományápoláshoz, a népművészethez, a népi kismesterségekhez kapcsolódó ismeretek, képességek, jártasságok

Legtöbben (93-an, a megkérdezettek 24%-a) a hagyományápolás területén a nótázást említik, ezt követik a népi kismesterségek (22%), a helyi szokások ismerete (20%). A települések történetével a nyilatkozók 11,7%-a foglalkozik. II./8.) A közösségi, szervezéssel - vezetéssel kapcsolatos tudások (Munka)szervezés, irányítás: 82, kapcsolattartás: 58, csoportvezetés: 38, információk gyűjtése: 38, feldolgozása: 24, közzététele: 19, foglalkozásvezetés, rendezés: 27, táborvezetés: 20, kiadványszerkesztés: 11, terjesztés: 4. A településen élők közösségi munkájának erőssége attól is függ, hogy vannak-e olyan aktív alkotó emberek, akik vállalják a szervező - vezető feladatokat. A megkérdezettek több mint 20%-a vállalt ilyen feladatot a gyermekek és a felnőttek összefogása, szolgálata érdekében. Magas a közösségi munkát szervezők, a kapcsolattartók és a helyi információs „közművekben” közreműködők száma, s ez a helyi társadalom szervezettségét segítheti elő. III. Mit gondol saját településéről, életkörülményeiről? Azt gondoljuk, a településhez való kötődés olyan erőforrás-tartalékot jelent, amelyet minden községnek - közösségnek ki kell használnia. Ha a kötődés erős, akkor fel lehet használni azoknak a közösségi feladatoknak az ellátására, amelyek helyi társadalmi szükségletként jelennek meg, de hiányzik hozzájuk az intézményesült szervezetek rendelkezésére álló anyagi forrás. Ilyen lehet például a faluszépítés, a környezetvédelem, a köztisztaság vagy a szociális gondoskodás és a közművelődés is. A különböző korú megkérdezetteknek a „Mennyire szeret e településen élni?” kérdésre adott válaszaikból az alábbi csoportokat képeztük: III./1. Mennyire szeret e településen élni? A helyiek túlnyomó többsége nagyon szeret (56,5%) vagy a viszonylag elégedett választ adta (35,3%), tehát 91,8%-uk nyilatkozott pozitívan a településről. Tízből 9 ember itt tervezi leélni az életét, 1 fő gondolkodik azon, hogy el kellene költöznie a faluból. Érdemes külön is megjegyezni: az elvágyódók többsége nem az idősebb, nem a fiatal, hanem a középkorúak köréből kerül ki. III./2. Mit gondol, mennyire tartanak össze itt az emberek? Többségben vannak a pozitív választ adók, a helyi összetartozást kifejezetten jónak tartja 9,52%, viszonylag jónak ítéli meg a megkérdezettek 42,6%-a. 9

mûvelôdôk - Közmû ve lôdé s Polyák Albert Három homokhátsági település tudástára

receptje: 64): 143, házias ételek készítése (rétes, sütemények, kelt tészták: 177, helyi /házi specialitások lekvár, gyümölcsíz: 20): 197, biotermékek: 10, gyógynövények - gombászat (természetből szedett, gyűjtött növényi termékek ismerete, pl. teafüvek feldolgozása): 14, házi készítmények növényi és állati termékekből: 92 (összesen 706 említés). A válaszok magas száma és sokfélesége azt is jelzi, hogy a megkérdezettek a megtermelt növényi termékeket és a tenyésztett jószágokból nyert élelmiszereket sokféleképpen dolgozzák fel és hasznosítják, így nincsenek még kiszolgáltatva a kereskedelemnek. A megtermelt vagy a településen mások által előállított, esetleg fellelt (gyógy)növények, gombák bekerülnek a család éléskamrájába, más növényeket (pl. bodzavirág) szörpök ízesítésére használnak fel.


A kedvező megítélést adó többség alig nagyobb 52%-nál. Egy korábbi állapotot jobbnak tartott a megkérdezettek 40,47%-a! III./3. Hogyan látja, van-e jövője a településnek? Milyen perspektívát látnak a településen élők, mennyire bíznak abban, hogy községük a mostani állapotnál jobb helyzetbe kerül? Van-e pozitív beállítódás, amely erőket is képes megmozgatni a község fejlődése érdekében? Az eredmények településenként eltérőek. Bugacon az „igen” választ adók aránya 45,7%, Fülöpjakabon 41,8%, Jakabszálláson a legbizakodóbbak, itt 74,3% a település fejlődésében bizakodók száma. Fontosnak gondoltuk, hogy megtudjuk: a különböző életkorú, köztük is a fiatalabb korosztályhoz tartozó emberek hogyan vélekednek erről a kérdésről. A fiatalabbak általában optimistábbak ebben a kérdésben is, kivéve Fülöpjakabon. Bugacon a 40 év alattiak 56,8%-a, Jakabszálláson 65,1%-a hisz a település fejlődésében, Fülöpjakabon ez az arány csak 40%! Megnéztük, hogy a különböző iskolai végzettségű emberek hogyan vélekednek a település jövőjét illetően. Az érettségizettek és a felsőfokú diplomával rendelkezők az átlagnál kedvezőbben ítélik meg a községek fejlődési lehetőségét. Bugacon 52,4%, Jakabszálláson 76,1%, Fülöpjakabon is – ahol általában pesszimistábban vélekednek – 50%ban nyilatkoztak optimistán. Örvendetes, hogy a magasabb iskolai végzettséggel rendelkezők a községek fejlődési lehetőségét kedvezőbbnek ítélik meg. IV. A helyi tudás alkalmazhatósága hasznosulásának lehetőségei IV./1. Mit gondol, a faluban élők hétköznapi tudásainak, ismereteinek, képességeinek bemutatásával, közzétételével, jobb hasznosításával javíthatók lennének-e a lakosság munka- és életkörülményei? igen nem 302 67 A helyi tudás hasznosságát a munka- és az életkörülmények kedvező változása tekintetében a válaszadók 81,8%-a tartja fontosnak, de mindenféleképp érdemes megjegyezni, hogy közel 20% nem tartja meghatározónak a tudás szerepét e területeken. IV./2. Ha igen, mit kellene tenni ezeknek a tudásoknak az érvényesítéséhez? Az adatok szerint a legfontosabb teendő az em10

berek összefogása lenne! Ezt követi az a vélemény, hogy a helyi tudásokat összesíteni kellene és megismertetni a lakossággal. A kettő közötti arányok (a közösség iránti vágy és a helyi tudás megismerése iránti szükséglet): Bugacon több mint négyszerese, Jakabszálláson kétszerese, Fülöpjakabon – talán a kisközségben tapasztalható összetartás miatt – ez a tendencia megfordul. A tudás helyi hasznosításának eddigi kedvező példáiról a megkérdezettek közel 40%-a tud. IV./3. Ön szerint kinek a dolga lenne ennek megtervezése, megszervezése? A Bugacon és a Jakabszálláson élők az önkormányzat feladatának tartják ezeknek a tevékenységeknek a megszervezését, Fülöpjakabon – talán mert sikeresen működik a Biokultúra Egyesület – az emberek többsége már társadalmiasítaná e szükséglet megoldását. Az iskolai végzettség szerinti kigyűjtés Bugacon és Fülöpjakabon az összes megkérdezettől azonos mutatókat hoz, Jakabszálláson viszont a magasabb iskolai végzettségűek álláspontja eltér a többségétől, az érettségizettek és a felsőfokú végzettségűek többsége a feladatellátást már a civil szervezetek bevonásával láttatná el. IV./4. Van-e olyan érdeklődési köre, amelyről szívesen tudna többet, és amelyet szívesen megtanulna másoktól? A 383 megkérdezett közül 377-en válaszoltak erre a kérdésre. igen nem 172 205

most nem tudok erre válaszolni 6

IV./5. Köznapi tudásait bemutatná-e vagy közzétenné-e helybeli érdeklődőknek? igen nem 183 103

most nem tudok erre válaszolni 93

A megkérdezettek közül 183-an egyértelműen nyilatkoztak arról, hogy a meglévő tudásukat másoknak is továbbadnák, ezzel egyfajta tanító - közvetítő szerepre is vállalkoznának. 93-an még végiggondolnák a lehetőséget/feladatot, és az összes megkérdezett 36%-a zárkózik el ettől. IV./6. Ha igen, vállalná-e, hogy az a tudás, az a tevékenység, amelyet ismer, vagy szeretne megismerni, egy helyi névjegyzékben az Ön nevével, címével megjelenjen? igen nem 139 147

nem tudom 59

Az előző tábla adatai szerint az összes megkérdezett közül 183-an vállalkoznának (48%) valamilyen tudásközvetítésre, az ő számukat alapul véve, több mint 2/3-uk (75,9%) nyilatkozott arról írásban is, hogy egy majdan készülő tudástárban nevük és a közvetítendő tudásanyag nyilvánosságra kerüljön. IV./7. Ismer-e olyan, a településen vagy a közvetlen környezetében élő embert, aki különösen értékes ismeretekkel, tudással rendelkezik? A megkérdezettek közel fele tudott olyan személyről, aki az ő értékrendje szerint hasznos tudással rendelkezik. (Nevük felsorolása az elkészült jelentésben olvasható.) IV./8. Tud-e olyan, a településről elszármazottról, aki különleges ismeretekkel, kapcsolatokkal rendelkezik, és amelyek a település számára hasznosíthatók lennének? igen nem 73 172

most nem jut eszembe 129

(A nevek felsorolása szintén része az elkészült jelentésnek.) IV./9. Van–e Önnek olyan külső, személyes kapcsolata, amely megítélése szerint a település számára hasznosítható lenne? igen nincs ilyenről tudomásom 43 328 A kapcsolati tőke meglétéről, a település érdekében felhasználható lobbizás lehetőségéről a megkérdezettek 11,5%-a nyilatkozott. IV./10. Milyen szerveződési formákat ismer, amelyek segíthetik a lakosság életkörülményeinek, életminőségének javítását és a fenti ismeretek, tudások érvényre jutását? termelő, értékesítő társulás szövetkezési forma szervezet közösség nincs ilyenről tudomásom egyéb

98 34 8 6 189 15

A válaszadók (350 fő) 54%-a nem ismer, vagy nem nevezett meg olyan szerveződési formát, amely közvetve vagy közvetlenül segíthetne a lakosság életkörülményein. 37,7%-uk nevezte meg a szövetkezési, társulási formát, 29-en az egyéb közösségi formákat.

IV./11. Szükségesnek, hasznosnak látná-e a településen ilyenek működését, létrehozását? igen nem 279 25

nem hiszem, hogy működne 44

348 fő 80%-a mondta, hogy a településen fontos lenne ilyen (a fent nevesített) szerveződés. A kérdésre a legoptimistábban Bugacon (81%), majd Jakabszálláson válaszoltak (80,7%), náluk pesszimistábbak e formákat illetően Fülöpjakabon, de itt is 67,8% válaszolt igennel. IV./12. Mit gondol, mennyire érdeklődnének helyben ez iránt? sokan többen néhányan 82 149 73

kevesen 45

Az ezt megelőző tábla adatai szerint a válaszadók 80%-a fontosnak tartotta a szervezeteket a település életében, ám a fenti kérdésre már nem adtak ennyire optimista választ. A megkérdezettek 66,1%-a véli úgy, hogy e társulások iránt lenne elegendő érdeklődés. Ugyanakkor csupán 13%-uk mondta azt, hogy kevesen érdeklődnének a fenti formák iránt. A fiatalok (34 éves korig) tekintetében eltérő véleményeket kapunk településenként, Bugacon 72,7-uk, Fülöpjakabon 91,6-uk Jakabszálláson 54,7%-uk bizakodik abban, hogy a szerveződések iránt elegendő érdeklődés mutatkozik. IV./13. Reálisnak tartja-e ilyen szervezet(ek) létrehozását? igen nem 267 92 A szerveződések megalakítását mennyire tartják kivitelezhetőnek, reálisnak? kérdésre, a válaszadók közel háromnegyede (74,3%) adott kedvező feleletet. IV./14. Részt venne-e a megalakításban, működtetésében? igen nem 164 213 A megkérdezettek aktivitását szerettük volna megtudni, hogy ők maguk – azon kívül, hogy fontosnak és megvalósíthatóságát is tekintve reálisnak vélik–e a szervezeteket – vállalnának-e kezdemé11

nyező szerepet. 43,3% mondta azt, hogy maga is részt venne a szervezetek alapításában és a működtetésben is. Bugacon a fiatalok 40,9%,-a a 34-64 évesek 48%-a mutatott aktivitást, Fülöpjakabon ez az arány 44% és 28%, Jakabszálláson: 53,4% és 50%. IV./15. Milyen szerepet vállalna? szervezésben tagként részt vennék az összejöveteleiken

62 68 128

A kérdésre 258-an válaszoltak, 24%-uk (a megkérdezettek közel ¼-e) részt vállalna a szervezésben, 26,3%-uk tagként dolgozna, míg a többiek kívülállóként vennének részt a szervezetek munkájában. Az mindenféleképp pozitív visszajelzés, hogy a megkérdezettek valamivel több mint fele aktivitást mutat a közösségi munka iránt. Az életkorok szerint vizsgálat azt mutatja ki, hogy a fiatalok (34 év alattiak) többsége nagyobb aktivitást mutat, mint az idősebb korosztály. IV./16. Milyen területeken lát lehetőséget a lakosság foglalkoztatásának, életkörülményeinek javítására? mezőgazdasági termékfeldolgozás falusi turizmus vendéglátás ökoturizmus sportturizmus bemutatás, kézművesség egyéb szolgáltatások

269 183 86 50 36 33 10

A kérdőívben leírt válaszadási lehetőségek közül a megkérdezettek legtöbbször a mezőgazdasági termékfeldolgozást jelölték meg, mint amely változást hozhat az életkörülmények javulásában. Ezt követi a falusi turizmus megnevezése, de ha a hozzá kapcsolódó egyéb felsorolt és említett tevékenységeket is ide számoljuk (vendéglátás, öko- és sportturizmus, kézműves bemutatók), akkor azt látjuk, legtöbben a vendég- és idegenforgalom fejlődésétől remélnek kedvező változást. IV./17. Milyen hiányokat tart legégetőbbnek, amelyek egy esetleges, erre irányuló program megvalósulását gátolhatják? A kérdésre adott válaszok gyakoriság szerint: tőkehiány 271 településen belüli összefogás hiánya 146 szervezési hiányosságok 134 közömbösség 118 12

bizalomhiány személyi feltételek hiánya infrastruktúra hiánya törvényi szabályzók megfelelő ismeretek hiánya külső környezet nem megfelelő volta

97 70 77 77 77 22

A lakosság foglalkoztatását, életkörülményeit javító intézkedések legsúlyosabb okának a pénz hiányát említették, de „előkelő” helyezéseket értek el a társadalmi tőke hiányát mutató javak is mint fejlődést akadályozó tényezők. IV./18. Felmerült-e önben, hogy készségeit, ismereteit, jártasságait hasznosítaná valamilyen vállalkozási formában? igen nem gondolkodnom kellene rajta legszívesebben alkalmazottként dolgoznék

88 229 25 16

A 358 válaszadó közel egynegyede (24,8%) már eltöprengett azon, hogy munkáját vállalkozási formában végezze, 64%-uk viszont még nem foglalkozott ezzel a gondolattal. Az iskolai végzettség természetesen meghatározza a lehetőségeket is: a 8 osztályt, vagy annál kevesebbet végzetteknek nem egészen 1%-a, a szakmunkások 28,9%-a, az érettségizettek 30%-a (ők azok, akik leginkább ragaszkodnak az alkalmazotti léthez), a felsőfokú diplomával rendelkezők 41,6%-a már elgondolkodott a lehetőségen, vagy éppen a kényszer teremtette állapoton. IV./19. Részt venne-e olyan képzésben (tanfolyam, átképzés), amely a vállalkozási ismereteiben meglévő hiányosságok felszámolására koncentrálva, hasznos, praktikus ismereteket nyújt? igen: 133 nem: 199 nem tudom: 30 A vállalkozási ismeretek közvetítését szolgáló képzéseken a megkérdezettek 37%-a venne részt, 8%-uk pedig gondolkodna rajta. Az adatokból az is kitűnik, hogy a részvételi hajlandóság nagyban függ a meglévő iskolai végzettségtől, amíg a 8, vagy annál kevesebb osztályt végzetteknek csupán 11,7-a jelezte érdeklődését, addig a szakmunkások 42,5, az érettségizettek 62.3, a diplomások 47,7%-a!

Ha nincs állása, milyen tevékenységet folytatna szívesen? A kérdőíven megjelölt válaszok: falusi vendéglátás: 23, gyógynövénygyűjtés, -feldolgozás: 15, állattenyésztés 18, növénytermesztés: 22, kézművesség (szövés, varrás, kosárfonás, bedolgozás): 16. Egyéb válaszok településenként: Bugac: nyugdíjasan semmit, kertészkedés, gyermekfelügyelet Fülöpjakab: erdei iskola, nevelőszülőség Jakabszállás: mezőgazdasági pilóta, szállítmányozólogisztikus, informatikus, képesítéseimben szívesen elhelyezkednék, továbbá szövés – varrás, bedolgozás, kosárfonás, dísznövénytermesztés. IV./20. Milyen lehetőséget lát az alábbi települési adottságokban? Bugacon a válaszadók nagy százaléka az idegenforgalommal kapcsolatos fejlesztéseket írta le, ezek egy része a puszta hasznosításával (jó lenne, ha községi vagy helyi vállalkozók tulajdonába kerülne), az ezzel kapcsolatos szolgáltatások javításával (étterem, vendéglátás, tartalmas programok), a hagyományok felélesztését, a Fülöpjakabot ismertté tevő biogazdálkodás népszerűsítésének szükségességével foglalkozik. Fülöpjakabon a biogazdálkodás, a turizmus és a helyi termékfeldolgozás jelenik meg mint a fejlődés lehetősége. A jakabszállási fejlesztési lehetőségek a megkérdezettek véleménye szerint az idegenforgalom, s ezen belül is a működő repülőtér ehhez kapcsolása, a község és környéke turisztikai vonzerejének kihasználásával, a vállalkozások segítése, idekötése, és a már megkezdett intenzív mezőgazdasági termelés (pl. spárga) fejlesztése. Mindhárom településen a turisztikai beruházások között említik a termálvíz hasznosítását. IV./21. Hasznosnak látja-e, hogy külföldiek tanyákat vásárolnak a település környékén? igen nem 213 163 A megkérdezettek 56,6%-a tartja a település (és saját) szempontjából hasznosnak, hogy a tulajdonosok külföldieknek adják el tanyás ingatlanjaikat.

Ha igen, miként lehetne megtartani őket? A legtöbb válasz mindhárom településen a közbiztonság és a köztisztaság javítását, az idegenforgalommal kapcsolatos szolgáltatások bővítését és a lakosság nyelvtudási szintjének emelését érinti. IV./22. Bevonhatók-e a tanyákat felvásárló kül- és belföldiek a települések közösségi életébe? igen nem 130 166

nem tudom 84

Az összes megkérdezett alig több mint egyharmada (34,2%) gondolja úgy, hogy a hosszabb-rövidebb ideje itt élő - pihenő külföldiek a helyi közösségi életbe bevonhatók. IV./23. Lát-e lehetőséget arra, hogy a szomszédságban található települések közös gazdasági programokban összefogjanak lakosaik életkörülményeinek javítására? igen nem 289 89 A települések közötti együttműködésre a megkérdezettek meghatározó többsége, 76,4%-uk lát lehetőséget. Mindhárom településen magas volt az igennel válaszolók aránya, az átlagot meghaladják, vagy elérik a magasabb iskolai végzettségűek válaszai. Ha igen, milyen területeken lenne érdemes közös cselekvési programokat kialakítani? Mezőgazdaság: 208, ipar: 25, háziipar: 32, kereskedelem: 41, szolgáltatások, oktatás, egészségügy: 32, sport: 100, kultúra: 102, turizmus: 153, szabadidős programok: 124, egyéb: 16. V. Települési kapcsolatok, kohézió V./1. Átmeneti probléma, nehézség esetén kitől kérne segítséget? szomszéd rokon barát ismerős senki, magam oldanám meg

110 203 110 35 74

A legerősebb a rokoni kötelék (nyilvánvaló, hogy a faluközösségben még lehetséges az együttélés és a kapcsolatok ápolása), egyforma arányban és átlag minden harmadik embernél szerepelnek a szomszédok, a barátok mint potenciális segítők. A megkérdezettek közel egyötöde (19,47%) viszont nem számít vagy számíthat senkinek a segítségére. 13


Az iskolai végzettséghez hasonlóan, az életkor is befolyásolja, melyik csoport érdeklődik a vállalkozási ismeretek iránt: a 18-24 évesek 83,3%-a, a 25-39 évesek 64,28%-a, 60 év felettiek 95-a.


V./2. Szokott- e barátokkal, szomszédokkal, ismerősökkel beszélgetni? rendszeresen gyakran néha egyre kevesebbet nincs rá időm

229 98 40 11 4

A megkérdezettek 86%-a rendszeresen tartja a kapcsolatot, beszélget másokkal, 14% mondható magányosnak. V./3. Hány ember van a faluban, akivel találkozáskor a köszönésen túl gyakran beszélgetni is szokott? Az összes megkérdezett ismerősi köre átlagban 60 főből áll. A válaszok azonban széles skálán mozognak, az „egész falu”-tól a néhány főig. V./4. Kapott-e baráti segítséget az elmúlt tizenkét hónapban valakitől? igen nem 306 62

nem emlékszem 13

A válaszadók 80%-a kapott, tehát számíthat segítségre ismerőseitől, barátaitól.

Barátoknak, ismerősöknek a megkérdezettek 87,6%-a nyújtott segítséget az elmúlt egy évben. V./6. Részt vett-e az elmúlt tizenkét hónapban valamilyen közös cselekvési programban pl. faluszépítés, környezetvédelmi akció, véradás stb? Az elmúlt évben az összes megkérdezett 22,36%-a vett részt faluszépítésben, 6%-a környezetvédelmi akcióban és 8% véradásban. V./7. Tagja-e valamilyen helyi közösségnek? A megkérdezettek 37,9%-a válaszolta, hogy tagja valamilyen közösségnek. Tagja valamilyen civil szervezetnek a 8 osztál�lyal nem rendelkezők 20%-a, a 8 osztályt végzettek 28%-a, a szakmunkások 36,5%-a, az érettségizettek 51%-a és a diplomások 40,8%-a. Az életkorok alapján: a 18-24 évesek 28,27%-a, a 25-39 évesek 46,8%-a, a 40-59 évesek 37%-a, a 60-69 évesek 32,8%-a, a 70-79 évesek 35,5%-a és a 80 év felettiek 44,4%-a. Különösen alacsony a közösségekben részt vevő fiatalok száma. A férfiak 40,7%-a, a nők 31,6%-a vesz részt a közösségi munkában. V./8. Honnan szerzi be a szükséges helyi információkat?

V./5. Öntől kértek-e, adott-e ilyen segítséget? igen nem 333 43

önkormányzati fórumok, ülés helyi média barátok, ismerősök

nem emlékszem 4

52 297 281

Településenkénti adatok: önkormányzati fórumok, ülés

helyi média

barátok, ismerősök

Bugac

14

141

117

Fülöpjakab

5

45

43

Jakabszállás

33

111

121

A megkérdezettek első számú információs forrása a helyi média (újság, tájékoztató kiadványok) s a barátoktól, ismerősöktől származó hírek. A hivatalos önkormányzati (jelenlétet igénylő) fórumok a lakosság 13,6%-ának tájékozódását szolgálják. V./9. Ha megkérdezik, elmondja-e véleményét közügyekről? A 380 válaszoló közül a fiatalok 33,3%-a, a 2539 évesek 53,12%-a, a 40-59 évesek 68,2%-a, a 60-69 14

évesek 64,7%-a, a 70-79 évesek 32%-a és a 80 év felettiek 33,3%-a nyilatkozott úgy, hogy a közügyekről elmondja a véleményét. A megkérdezettek 27,3%-ának nincs arról kedvező tapasztalata, hogy véleményére kíváncsiak lennének. 8,6% elzárkózik a véleménynyilvánítástól, 3,4% pedig teljes passzivitást mutat. Az iskolai végzettség szerinti adatok alapján a 8 osztálynál kevesebbel rendelkezők 9,25%-a, a 8 osztályt végzettek 56,25%-a, a szakmunkások

57,39%-a, az érettségizettek 62,24%-a és a diplomások 77,55%-a nyilvánít a közügyekről véleményt. Az iskolai végzettséggel arányosan nő a véleménynyilvánítók száma, valószínű, hogy a helyi közügyek befolyásolói is a magasabb végzettségűek közül kerülnek ki. V./10. Van-e javaslata az elhangzottakkal kapcsolatosan, amelyet mindenképpen meg szeretne osztani a kérdezőkkel? igen nem 107 238 A 383 megkérdezett lakos közül 107-en éltek azzal a lehetőséggel, hogy a kérdésekkel kapcsolatban felmerült gondolataikat elmondják a kérdezőknek, akik azokat rögzítették. A nagyszámú észrevétel igazolja, hogy a kérdések olyan témákat vetettek fel, amelyek a lakosságot érdeklik, s ezzel kapcsolatos megjegyzéseik vannak. A megjegyzések a helyi tudás fontosságára utalnak, az ahhoz való hozzájutás lehetőségének bővítése és társadalmi hasznosítása érdekében szólnak, de jelzik azt is, hogy a három község lakói a társadalmi tőke egyéb elemeinek – mint a kohézió és az összefogás, a közös cselekvés – szükségességét már felismerték. VI. A vizsgálati eredmények összegzése VI./1. Általános észrevételek A megkérdezettek számuk, életkoruk, iskolai végzettségük és nemük szerint is reprezentálják a három község lakosságát, tehát a megismert adatok alkalmasak arra, hogy abból általánosítható következtetéseket vonjunk le. Az itt élők iskolai végzettsége valamivel elmarad az országos átlagtól. A megkérdezetteknek nem egészen a fele (46,6%) dolgozik végzettségének megfelelő, tanult szakmájában. A településeken élő felnőttek nagyobb része a vizsgálat szerint nem tanult szakmájából szerzi a megélhetéshez szükséges jövedelmet. Ez a tény kritikája lehet a nem tudatos pályaválasztásnak, az oktatási rendszernek, s rámutat az egykori foglalkoztatási struktúraváltás kényszerű következményeire is. Arra a kérdésre, hogy beszél-e idegen nyelvet, összesen 53-en adtak igen választ, 313-an nemmel feleltek. A nyelvtudás az itt élőknek csupán 14%ára jellemző, s ez azért is fontos, mert pl. az idegenforgalmáról híres Bugac községben ez az arány 13%. (Fülöpjakabnál 7%). A nyelvtudás erősen életkor- és iskolaivégzettség-függő, az átlagnál jobb az arány a fiatalok és a diplomások között!

A formális képzés iránti tanulási hajlandóság a megkérdezettek 20%-ánál (minden ötödik embernél) tapasztalható. Az aktív dolgozók 2/3-a alkalmazásban áll, egyharmaduk vállalkozó. VI./2. Mihez értenek a településeken lakó emberek? Nem meglepő, hogy – a helyi adottságokból adódóan – a legtöbben a munkavégzéshez kapcsolódó ismeretek közül a mezőgazdasággal kapcsolatos ismereteket jelölték meg. Az említések száma 682, tehát átlagban egy személy legalább kétféle mezőgazdasági tudást jelölt meg. A válaszadók egy-egy harmada jelölt meg állattartással, földműveléssel és kertészkedéssel kapcsolatos ismereteket. Olyan speciális tudások is megjelennek a válaszok között, mint a növényvédelem (71 alkalom), a gyümölcsszemzés, az erdőgazdálkodás, a fólia alatti növénytermesztés (hajtatás), a méhészet. Bugacon és Jakabszálláson külön is megemlítették az ökológiai gazdálkodást. Az iparos munkák közé sorolt tevékenységekre összesen 405 válasz érkezett. A számszerű csökkenés a mezőgazdasági tevékenységek meghatározó volta miatt természetes, s azért is, mert a felsorolt munkák nagyobb részét férfiak végzik. A településeken élő iparosok kívülre és a község lakosai, szervezetei részére is tudnak termelni. A helyi szolgáltatáshoz kötődő, ipari tevékenységek művelőit is megtaláljuk a településeken, gép- és járműjavítók, villanyszerelők, vízvezeték-szerelők, kovácsok, cipészek, műszerészek dolgoznak a három községben vagy azok valamelyikében. Olyan specializált tudásokról is olvashatunk a kérdőívekben, mint bútorrestaurálás, hidroforszerelés, belsőépítészet. Többen itt említettek kifejezetten a szolgáltatáshoz tartozó munkákat (grillázstortakészítés, szakácsmesterség) A szolgáltatási ágak között legtöbbször (163 említés) az egészséges életmód megtartásával kapcsolatos ismereteket említették, de a tevékenységek (a foglalkoztatási táblával összevetve) alig jelentenek jövedelemforrást, inkább az egyéni és a családi életvezetésben jelennek meg. A neveléssel kapcsolatos ismereteket 73-szor említették, de ha ide számoljuk azokat a tevékenységeket, melyek az egészségneveléshez tartoznak, akkor ez a szám megközelíti a százat. E témakörben is találunk speciális tudással rendelkezőket (diabetes, mozgásfejlesztés, gyógytorna stb.) 94-en értenek a vendéglátáshoz, a kiszolgáláshoz, magas azoknak a száma, akik környezetükről és annak védelméről tudatosan gondolkodnak, 79-en tudnak gondoskodni másokról, 47-en rendelkeznek vállalkozási ismeretekkel, 15

23-an tudnak könyvelni, az egyéb idegenforgalmi szolgáltatásokat (14+9) fő jelölte meg. Virágkötészetet, dísztárgykészítést együtt 29-en említettek. Speciális tudások a horgolás, a hímzés és a fonás. A tudás alapú társadalom egyik fő mutatója, hogy hányan birtokolják az infokommunikációs technikákat. Alapfokú számítógépes ismeretekkel a három településen a megkérdezettek 38,6%-a rendelkezik, de ismeretei bővítésére, kapcsolattartásra, kommunikációra már csak 23,2% tudja használni! A használók többsége fiatal: ahogy nő az életkor, úgy csökken az információszerzés és -továbbadás esélye. 706 megkérdezett a mindennapi, praktikus tudáshoz kapcsolódó választ jelölt meg. A válaszok magas száma és sokfélesége jelzi, hogy a helyiek a megtermelt növényi termékeket és a tenyésztett jószágokból nyert élelmiszereket sokféleképpen dolgozzák fel és hasznosítják. A termelt és gyűjtött növényekből előállított ételek, italok helyi speciális értéket képviselnek. Amatőr művészeti tevékenységgel valamilyen szinten (egyénileg, esetleg közösségben) 165-en foglalkoznak (énekelnek, rajzolnak, táncolnak), a hagyományápolás területén legtöbben (93-an, a megkérdezettek 24%-a) a nótázást említik, ezt követik a népi kismesterségek (22%), a helyi szokások ismerete (20%). A települések történetével a nyilatkozók 11,7%-a foglalkozik. A szabadidős tevékenységeken belül a sportoláshoz is kötődő tevékenységek közül kiemelkedik a kerékpározás, második helyre került a horgászat, ezt követi a túrázás. A tevékenységek többsége aktivitást és kreativitást vár el művelőjétől. A technikai sportnak számító motorozás is előkelő helyezést ért el. Népszerű a lovassport, illetve több említésben szerepelnek a különböző extrém sportok. A megkérdezettek több mint 20%-a vállalt szervező - vezető feladatokat a gyermekek és a felnőttek összefogása, szolgálata érdekében. Magas a közösségi munkát szervezők, a kapcsolattartók és a helyi információs „közművekben” közreműködők száma, s ez a helyi társadalom szervezettségét segít(heti) elő. VI./3. Mit gondolnak saját településükről, életkörülményeikről? Mindhárom településhez erős szálak kötik a lakóikat. 91,8%-uk nyilatkozott pozitívan a településről. Tízből 9 ember itt tervezi leélni életét. Az elvágyódók között a középkorúak vannak többségben. Nem egyértelműen meggyőző képet kaptunk a „Mit gondol, mennyire tartanak össze itt az embe16

rek” kérdésre. Pozitív előjelű válaszokat kaptunk (52%), de igen magas azoknak az aránya, akik egy régebbi, általuk jobbnak tartott állapotra emlékeznek. Az emberek többsége (57%) bízik abban, hogy van jövője a településeknek, s a fiatalabbak általában optimistábbak e kérdésben. Azt gondoljuk, a településhez való kötődés olyan erőforrás-tartalékot jelent, amelyet minden községnek, közösségnek ki kell aknáznia. Ha a kötődés erős, akkor fel lehet használni azoknak a közösségi feladatoknak az ellátására, amelyek helyi - társadalmi szükségletként jelennek meg, de hiányzik hozzá az intézményesült szervezetek rendelkezésére álló anyagi forrás. Ilyen lehet például a faluszépítés, a környezetvédelem, a köztisztaság, vagy a szociális gondoskodás és a közművelődés is. VI./4. A helyi tudás alkalmazhatósága, hasznosulásának lehetősége A megkérdezettek 80%-a, tehát négyötödük fontosnak tartja a tudást az életfeltételek javulása érdekében. Ahhoz, hogy ez érvényesülhessen, a legfontosabb teendő az emberek összefogása, ezt követi az a vélemény, hogy a helyi tudásokat összesíteni kellene, majd megismertetni a lakossággal. Az adatok azt is megmutatják, hogy mely települések azok, ahol különösen hiányolják a közösségeket, az emberek összefogását. Bugacon és Jakabszálláson egyértelműen az önkormányzat feladatának tartják ezeknek a tevékenységeknek a megszervezését. Helyiektől szívesen tanulnának 172-en, és 183-an (48%) vannak, akik valamilyen tudásközvetítésre vállalkoznának. Az ő számukat alapul véve több mint 2/3-uk (75,9%) nyilatkozott arról írásban is, hogy egy majdan készülő tudástárban nevük és a közvetítendő tudásanyag nyilvánosságra kerüljön, köztudomásúvá váljék. A megkérdezettek közel fele tudott olyan helyi személyről, aki az ő értékrendje szerint hasznos tudással rendelkezik, s egynegyedük említett ilyen értékkel rendelkező elszármazottakat is. A válaszadók (350 fő) 54%-a nem ismer, vagy nem nevezett meg olyan szerveződési formát, amely közvetve vagy közvetlenül segíthetne a lakosság életkörülményein. 37,7%-uk nevezte meg a szövetkezési, társulási formát, 29-en az egyéb közösségi formákat, de ugyanakkor 80%-a fontosnak tartotta a szervezeteket a település életében, megalakulásukra pedig reális esélyt lát. A megkérdezettek ¼-e részt vállalna a szervezésben, 26,3%-uk tagként dolgozna, míg a többiek kívülállóként vennének részt a szervezetek munkájában. A többség aktivitást mutat a közösségi munka iránt.

VI./5. Települési kapcsolatok, kohézió A három településen az emberi kapcsolatok közötti legerősebb kötelék a rokoni, mivel e helyeken még együtt élhetnek a különböző generációk, illetve a hagyományos falusi életmód sok alkalmat teremt arra, hogy ünnepeken és dolgos hétközna pokon is együtt legyenek a családtagok. Egyforma

arányban és átlagban minden harmadik embernél szerepelnek a szomszédok, barátok mint potenciális segítők. A megkérdezettek közel egyötöde (19,47%) viszont nem számít vagy nem számíthat senki segítségére. A válaszadók 86%-a rendszeresen tartja a kapcsolatot szomszédjaival, barátaival, 14%-uk viszont magányos. Az elmúlt egy évben a megkérdezettek 87,6%-a nyújtott és 80%-a kapott segítséget, 22,36%-uk vett részt faluszépítésben, 6% környezetvédelmi akcióban és 8% véradásban. Ezek az aktivitások természetesen a helyi megszervezett események számától is függenek. 37,9%-uk tagja valamilyen közösségnek, a szervezeti tagság az adatok szerint nagyban függ az iskolai végzettségtől. Az életkorok szempontjából vizsgálva, szembetűnő a közösségekben részt vevő fiatalok kevés száma. A megkérdezettek első számú információs forrása a helyi média (újság, tájékoztató kiadványok) s a barátoktól, ismerősöktől származó hírek. A hivatalos önkormányzati fórumok a lakosság 13,6%ának tájékozódását szolgálják. A fiatalok 33,3%-a, a 25-39 évesek 53,12%-a, a 4059 évesek 68,2%-a, a 60-69 évesek 64,7%-a, a 70-79 évesek 32%-a és a 80 év felettiek 33,3%-a nyilatkozott úgy, hogy a közügyekről elmondja véleményét. A megkérdezettek 27,3%-ának nincs arról kedvező tapasztalata, hogy véleményére kíváncsiak lennének. 8,6% elzárkózik a véleménynyilvánítástól, 3,4% pedig teljes passzivitást mutat. Az iskolai végzettséggel együtt arányosan nő a véleménynyilvánítók száma. 107-en éltek azzal a lehetőséggel, hogy a kérdésekkel kapcsolatban felmerült gondolataikat elmondják a kérdezőknek, akik rögzítették azokat. A nagyszámú észrevétel azt igazolja: a kérdések olyan témákat vetettek fel, amelyek a lakosságot érdeklik, s ezzel kapcsolatos megjegyzéseik vannak. Az észrevételek a helyi tudás fontossága, elsajátítási lehetőségének tágítása és társadalmi hasznossága érdekében szólnak, de jelzik azt is, hogy a három község lakói már felismerték a társadalmi tőke egyéb elemeinek – mint a kohézió, az összefogás és a közös cselekvés – szükségességét. VI./6. Javaslatok a települési vezetők részére a helyi tudás összegzésének érdekében 1. A vizsgálat Bugac, Bugacpusztaháza, Fülöpjakab és Jakabszállás községekre egyenkénti és együttes, általánosítható eredményeket tárt fel. A bemutatott adatok és azok elemzése olyan értéket képviselnek, mely közösségi vagyont képez. További hasznosítása érdekében javasoljuk 17


Az életkörülmények javulásában szám szerint legtöbbször a mezőgazdasági termékfeldolgozást jelölték meg, amely változást hozhat. Ezt követi a falusi turizmus megnevezése, de ha a hozzá kapcsolódó egyéb felsorolt és említett tevékenységeket is ide számoljuk (vendéglátás, öko- és sportturizmus, kézműves-bemutatók), akkor azt látjuk, hogy a legtöbben a vendég- és idegenforgalom fejlődésétől remélnek kedvező változást. A lakosság foglalkoztatásának, életkörülményei javulásának legfőbb akadályát a pénzhiányban jelölték meg, de „előkelő” helyezéseket értek el a társadalmi tőke hiányát mutató javak is mint fejlődést akadályozó tényezők. A vállalkozási készség a három településen egyformán életkor- és iskolaivégzettség-függő. A 358 válaszadó közel egynegyede (24,8%) fejében már megfordult, hogy munkáját vállalkozási formában végezze, 64%-uk viszont még nem foglalkozott ezzel a gondolattal. A vállalkozási ismeretek közvetítését szolgáló képzéseken a megkérdezettek 37%-a venne részt, 8%-uk pedig még gondolkodna rajta. Az adatokból az is kitűnik, hogy a részvételi hajlandóság nagyban függ a meglévő iskolai végzettségtől. A fejlődés lehetőségeit a helyiek a már meglévő adottságok fejlesztésében látják. Bugacon az idegenforgalomra és az ide kapcsolódó többi szolgáltatásra (vendéglátás, lovas turizmus, rendezvények), Jakabszálláson a repülőtérre és a település kedvező megközelítésére, a környék előnyös vendégfogadó hagyományaira építenek, Fülöpjakabon pedig a természet közeli gazdálkodás gyakorlatára. Ezek mellett a még csak lehetőségként jelentkező termálvíz hasznosítását tartják fontosnak. A válaszok nagy százaléka nevesíti vagy burkoltan tartalmazza azoknak a helyi tudásoknak a feltárását és azok megőrzését, amelyek a fenti célok megvalósulását elősegítik. A településeken élők nem tartják fontosnak a külföldi ingatlantulajdonosok jelenlétét, ezzel szemben hasznosnak és erősítendőnek vélik a szomszédos községek közötti együttműködést. Közös cselekvési programok kidolgozását látnák szívesen a mezőgazdaság, a turizmus, a rendezvények szervezése és a kultúra területén.


• tudástérkép elkészítését, mely megkönnyíti a használatot minden érintett számára, ezáltal a • közösségi tudást minden érdekelt számára elérhetővé teszi; • a közösségi tudás megosztásának bátorítását, a kimondatlan tudás kifejezését; • az új tudás létrehozását és a szellemi tőke jobb kihasználásának ösztönzését. 2. Az elemzések azt bizonyítják, hogy a lakosság iskolai végzettsége az egyes ismeretek megszerzése (pl. idegen nyelv), a tanulási hajlandóság és a képesség fejlesztése területén, valamint a közösségi aktivitásokban meghatározó. Javasoljuk a településeknek, hogy településfejlesztési koncepciójuk készítésekor, vagy akár önálló szakmai stratégiaként határozzák meg az élethosszig tartó tanulás (LLL) helyi fejlesztési teendőit. 3. Az önkormányzatok bővítsék a meglévő, közösségi használatú infokommunkációs bázisukat, és segítsék az idősebb korosztály ilyen irányú képzését. 4. A jelenlegi nem-formális és informális képzési formák felhasználásával fejlesszék a lakosság vállalkozási készségét annak érdekében, hogy a kor kihívásainak egyre többen megfeleljenek. 5. Az elemzés IV./10-17. alfejezeteiben leírtak alapján vizsgálják meg, hogy milyen, az életminőséget javító szervezet hozható létre közösségi ös�szefogással. 6. A helyi identitás és a közösségi cselekvések erősítése érdekében támogassák a különböző művelődési és segítő szervezetek működését és újak alapítását. Hagyományos ünnepeik alkalmával segítsék a helyi és a kistérségben élő alkotó emberek és munkásságuk bemutatását. VII. A tudásszükséglet és az előzetes tudás összefüggései Az oktatás hatékonyságára irányuló elemzések két fontos következtetést jeleznek: egyrészt szükség van azon tudásbeli előfeltételeknek az azonosítására, amelyeknek a hiánya kudarcra ítéli a következő tanulási folyamatot; másrészt az új tudás befogadásának lehetőségét és megtanulásának hatékonyságát meghatározzák a már meglévő ismeretek. A legegyszerűbb észlelési, információ-feldolgozó folyamatokat is meghatározza a korábbi tapasztalat, a már kialakult információ-együttesek, sémák összessége. Az iskolából kikerülők egy jelentős csoportja, amely töredékes tudással fejezi be az oktatás valamelyik szakaszát, eleve hátránnyal indul a tanítás következő szintjén, hiszen nem rendelkezik azokkal az előzetes fogalmakkal, amelyek segítségével 18

az új fogalmak bevezetésére sor kerülhet, és nem birtokolja azokat a készségeket, amelyek beépülhetnek az új, kialakítandó készségekbe. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a felnőttek tudása mind több, iskolán kívüli forrásból származhat. Egyre gyakrabban előfordul, hogy már a tanulás megkezdésekor rendelkeznek annak a tudásnak egy részével, amelyet egy tanítási folyamat célul tűz ki. Erről a vizsgálat számos példát, vagy részelemet mutatott ki. Fontos ezért arra gondolni, hogy az előzetes (már meglevő) tudás és az elsajátítandó (mások által meghatározott célként megjelölt) tudás között jelentős átfedések lehetnek. Ezért mind határozottabban jelenik meg az igény, hogy a formális képzés során – iskolában, illetve szervezett felnőttoktatás keretében – ne kényszerüljenek a tanulók olyasminek a tanulására, amit már eleve tudnak. A másik fontos szempont, hogy az új ismeret megszerzésére fordított időt rövidíteni, a költségeket csökkenteni lehet, ha a képzésben részt vevők a már birtokolt tudásukat elismertethetik és idejüket csak annak tanulására fordítják, amit még nem tudnak. A korábbi formális tanulmányok során szerzett tudás elfogadása, beszámítása elméletileg egyszerű, a gyakorlatban azonban ezzel kapcsolatban is számos jogi, anyagi és oktatásszervezési probléma jelentkezik. Az informális keretek között megszerzett tudás birtoklásáról gyakran még maga a képzésre jelentkező személy sem tud. Ezért a már meglevő tudás feltérképezése és elismerése kifinomult értékelési eljárásokat, tudásszintmérő módszereket igényel. Magyarországon a felnőttképzés jogi kereteit a felnőttképzési törvény határozza meg (2001. évi CI. törvény a felnőttképzésről ). A törvény többek között a képzőhelyek és a képzési programok akkreditációjának szabályairól rendelkezik. Az előzetes tudás elismerését a törvény 17. paragrafusa írja elő a következőképpen: „(1) A képzési programnak igazodnia kell a képzésben részt vevő felnőttek előképzettségéhez és képességeihez. (2) A képzésre jelentkező felnőtt kérheti tudásszintjének előzetes felmérését, amelyet a felnőttképzést folytató intézmény köteles értékelni és figyelembe venni.” A törvény tehát a képzésre jelentkező személy részére lehetőségként kínálja fel, a képzőhely számára viszont kötelezettségként írja elő az előzetes tudás beszámítását. A törvény e helyütt nem specifikálja, mit jelent az a „felmérés”, amelyet a jelentkező kérhet, mit jelent az „értékelés” és a „figye-

lembe vétel”, amelyre a törvény a képzést folytató intézményt kötelezi. A szakmai szempontokat, a törvény szellemét és a képzendő személy érdekeit figyelembe vevő értelmezés azonban az lehet, hogy a képző hely a felmérés és az értékelés alapján ismerje el a képzésre jelentkező személy mindazon tudását, amely a képzés céljai között szerepel, és értelemszerűen ne kötelezze az e tudáshoz vezető tanulási folyamatra. A törvény szövege ebben a tekintetben továbbmegy a képzettek érdekeinek képviseletében, mint amit az előzetes tudás elismerésére kialakított rendszerek alapelveinek egyszerű átvétele jelentene. Az (1) bekezdésben ugyanis az is szerepel, hogy a felnőttek képességeihez is igazodnia kell a képzésnek. Nem csak az iskolarendszerű, hanem a non-formális képzésben is ugyanekkora szerepe van az előzetes tudás felmérésének. Arra sokszor nincsenek meg a feltételek, hogy ezt a művelődésszervező „bonyolult” vizsgálatokkal tárja fel, de ahhoz, hogy egy jól sikerült ismeretterjesztő előadás vagy sorozat sikeres legyen, pontosan „be kell mérnie”

a résztvevők ismereteit s elvárásait is. Csak ezek alapján tudja megtervezni a képzés tartalmát és meghatározni az előadó személyét. Mindezek fontos szakmai - cselekvési technikák a hatékonyabb közművelődési és felnőttképző munka jobb teljesítéséhez, de arról ne feledkezzünk meg – ha valóban azt akarjuk, hogy a művelődés (műveltség) a társadalmi tőke alakító tényezőjévé váljon, a helyi életminőséget javítsa –, csak úgy érhetünk el eredményt, ha figyelembe vesszük a helyben lakók már meglévő tudását, motivációit, a jövőjükre vonatkozó elképzelésüket, és csak ezekre alapozva készíthetjük el a szakmánkra vonatkozó stratégiai tervünket. Felhasznált irodalom: A. Gergely András: Urbanizált méhkas, avagy a helyi társadalom. MTA Politikai Tudományok Intézete - Akadémiai Kiadó, Budapest, 1999., 128 p. Csapó Benő: Az előzetesen megszerzett tudás mérése és elismerése. Kutatási zárótanulmány, NFI, Budapest, 2005. 105. p.

19

mû v elôdôk

Hajnal Ágnes

H annover és D armstadt Két k ö zö sségfejlesztési esettanulmány Németországból 1. Hannover – Kultúrák és generációk találkozása Az egyre összetettebbé váló világban a különböző csoportok nemcsak érdekeikben, hanem mindennapi kultúrájukban és nyelvhasználatukban, valamint kommunikációs struktúráikban is jelentősen különböznek egymástól. E projektet azért választottam ki, mert témáját aktuálisnak tartom, hiszen a mindennapi életben sokszor megtapasztaljuk a kulturális és az életkori sajátosságokból adódó problémákat. Ahogy a cím is mutatja, ez egy nagyon izgalmas és – véleményem szerint – igen nehéz területe a közösségben végzett munkának. Agnes Skowronneck több mint 15 éve tevékenykedik a tartományi fővárosban, HannoverMittlefeldben, eleinte közösségfejlesztőként, később kerületi menedzserként. Város-felújítási szakemberekkel és egy nagy lakásépítő társasággal dolgozik együtt annak érdekében, hogy javítsák a városrész lakosainak életfeltételeit. Esettanulmányom az ő beszámolója alapján készült. Mittelfeld egy öregebb városrészből, egy polgári házas központból és néhány, a 30-as és az 50-es években épült lakóövezetből áll. Néhány éve Szociális város elnevezésű projekteket támogatnak a Bund-Länder-Programm (Szövetség – tartományok program) keretében. Több szociális projekt is beindult, különösen sikeres közöttük a Kéz a kézben elnevezésű, amelyben már tapasztalatokat is meg tudtak fogalmazni. A török zászlóval kezdődött… A történet egy lelkes mittelfeldi magánakciójával kezdődött, aki – a helyi lakosok felháborodására – török zászlót tűzött ki a szabadidőcentrumra. Ez az ember megígérte a török fiataloknak, hogy ha a foci vb-n Törökország nyer, nemcsak a kerületi és a német zászlót teszi ki, hanem a törököt is. Aztán a törökök kikaptak, és mivel a fiatalok nagyon szomorúak voltak, vigasztalásképpen mégis kitette a zászlót. A török fiatalok nagyon örültek, a helyi lakosok viszont panaszkodtak és feltették a kérdést: Németországban vagyunk egyáltalán? Amikor Agnes ezt meghallotta, azt javasolta, 20

hogy rendezzenek egy zászlóparádét, oly módon, hogy minden héten más-más nemzet zászlaja lobogjon kint, amelyet össze lehetne kötni egy-egy rendezvénnyel, felolvasással vagy diavetítéssel. Munkájuknak a Kéz a kézben mottót választották, azzal a szándékkal, hogy minél több embert sikerüljön összehozniuk. Agnes a városrészben végzett munkája során felismerte, hogy a kulturális különbségekből adódó problémákat a lehető legegyszerűbb módon kell megközelíteni. Készítettek egy vizsgálatot az interkulturális szomszédságokkal kapcsolatban, és az eredmények azt mutatták, hogy rejtett interkulturális konfliktusok élnek a területen. A felmérést személyes beszélgetések tanulságait ös�szegezve készítették el. E módszer egyébként hasonlóan működik, mint hazánkban a személyes interjúkészítés a közösségi fejlesztő munka kezdeti szakaszában. A Kéz a kézben – Kultúrák és generációk találkozása 2003. (Hand-in-Hand – Begegnung der Kulturen und Generationan 2003) projekt háttere az, hogy az adott városrészben sok nemzetiség él: 70 félét számoltak meg! Elhatározták, hogy ezt az adottságot pozitívumként kezelik és előtérbe helyezik. Csatlakoztak a 2001-es rasszizmus elleni projekthetekhez. A különböző generációkat is bevonták a programba, mert nyitni akartak az e kerületben élő idősek felé is. A munka kezdetekor minden, a téma iránt érdeklődő csoportot és kezdeményezést meghívtak. Mindenki önkéntesként vett részt a munkában. Fontosnak tartották, hogy rászánják az idejüket, és ne csupán egy akcióhetet szervezzenek valamiért vagy valami ellen. A kerületben élők igen elkötelezettek voltak, mert az ilyen programok mindig valami pluszt jelentenek számukra. Megállapodtak a tevékenység időbeni ütemezésében. Felvetődött, hogy fél évet szánnak erre a munkára, de többek javaslatára egy évben állapodtak meg. Abból indultak ki, hogy minden dolgot lehet fejleszteni, és a folyamatért a benne részt vevők a felelősek. A közösségfejlesztő csak a kapcsolatépítés területén

Sikeres együttműködés Egy napközi otthonos óvoda „Jó éjt!” történeteket akart felolvasni a gyerekeknek a délutánonként szokásos tévénézés helyett. Ide a más otthonokba járó gyerekeket is meghívták egyszer egy hónapban, tehát az év folyamán összesen tizenkétszer. A projektben részt vevők jól együtt tudtak dolgozni. Készítettek egy táblázatot, melyben minden program és a kívánt partnerek is szerepeltek. A közösségfejlesztő folyamatosan arra ösztönözte őket, hogy keressenek további személyeket, akik be tudnának kapcsolódni a programba. Az interkulturális konfliktusok enyhítése érdekében két rendezvényt szerveztek, mely KeletPoroszországot mutatta be a megjelenteknek. A szervezők tisztában voltak azzal, hogy egy ilyen akcióval még nem lehet áttörő sikert elérni. Mindenesetre foglalkoztak a témával, és kifejezték, hogy elutasítják a kirekesztést, és elfogadják az ott együtt élő nemzetiségek sokszínűségét. (A projekt plakátjain az emberek körvonalai kéz a kézben egy sort alkotnak). Nem az volt a közösségfejlesztői munkában részt vevők célja, hogy mindenképpen meggyőzzék az embereket, hanem azt akarták elérni, hogy az itt élők lássák: foglalkozni kell ezzel a témával! A sikert az tette lehetővé, hogy a kerületben létezett egy „kerületi kör”, mely a kapcsolatban álló intézményeket foglalja magában. Ehhez csatlakozott a közösségfejlesztés, és szükség volt jó ötletekre is, amelyek megmozgatják az embereket. Minden intézmény maga volt felelős a rendezvényért, a tervezésért, a nyilvánosságot szervező munkáért, a finanszírozásért, a lebonyolításért és a dokumentációért is. A közösségfejlesztő csupán egy táblázatot készített segítségül a dokumentá-

cióhoz, és fontosnak tartotta, hogy az aktív közös cselekvésen túl meg tudják fogalmazni tevékenységük hatásait. Négyhetente szerveztek találkozót, ahol megbeszélték terveiket, és megvitatták az éppen zajló rendezvények tapasztalatait. A projekt ma és holnap Egy év eltelte után a közösségfejlesztő már vonakodott elvállalni a találkozók moderálását és rendszeres találkozók szervezését, a helyiek mégis ezt igényelték. Szükségesnek tartották, hogy a projekteket továbbfejlesszék, kapcsolatokat és támogatásokat közvetítsenek, és hogy így újabb együttműködések szülessenek. Felvetődött, hogy jó lenne egy záró rendezvényt tartani, melyen az együttműködő intézmények bemutathatják akcióikat vagy azokat a személyeket, akik aktívan közreműködtek. Azért tartják újdonságnak és sikeresnek a Kéz a kézben programot, mert az effajta lazább kapcsolódás tovább folytatható. A projekt sikeréhez hozzájárul, ha létezik egy jól működő hálózat, de a közösségfejlesztőnek még ebben az esetben is új kommunikációs vonalak kiépítését szükséges ösztönöznie, valami újat szerveznie, melyből az érintettek fejlődni tudnak. Agnes véleménye szerint nem lenne sikeres egy ilyen munka, ha a közösségfejlesztő mindenáron ragaszkodna saját ötletéhez és rá akarná erőltetni a saját elképzeléseit a helyiekre. E meglátása jól illeszkedik a magyar szakmai felfogáshoz is. Nagyon fárasztónak találja azokat a „bezavaró személyeket”, akik a munka során csak a saját igazukat hajtogatják és azt gondolják, hogy ők mindig mindent jól csinálnak, de ettől eltekintve, a lakosokkal való együttműködést mindenképpen fontosnak tartja. Az ismertetett közösségfejlesztői munka rámutat arra, hogy a konfliktushelyzetek hogyan serkentik a közösségi részvételt a helyi lakosok életében. E projekt terve hosszú mérlegelésből fejlődött ki, az emberek igényeihez alkalmazkodva. Felismerték, hogy a hálózatok nem önmagukat fenntartó struktúrák, hanem állandóan ápolniuk kell őket. 2. Darmstadt – a változás folyamatának felkarolása A következőkben egy olyan közösségfejlesztői munkát mutatok be, amely Darmstadt egyik elővárosában, Arheilgenben, a Rodgaustraße/Messeler Straße telepen zajlott le, Jürgen Maier aktív közreműködésével. Jürgen 1975 óta dolgozik itt közösségfejlesztőként. Szociális munkásként kezdett a Darmstadt-Arheilgen-i Szociális Központban, 1993 óta pedig szociális és városrész-fejlesztési referens21

mû ve lôdôk - Közmû vel ôdé s Hajnal Ágnes Hannover és dramstadt

ajánlott fel segítséget. Nem akartak mindenáron új projekteket elindítani, s az intézmény már tervezett eseményeit is e mottó alá próbálták besorolni. A közösségfejlesztő a munka során hangsúlyozta: az a fontos, hogy nyugodtan lássanak neki a munkának, és az ne újabb nyomást, hanem örömet hozzon az életükbe. A kerületben a népességcsoportok közötti közömbösség és irigység egyaránt érzékelhető volt, kialakult a „mi és ők” hangulat. Ezen is szerettek volna változtatni a Kéz a kézben közösségfejlesztői projekttel. Fontosnak tartották, hogy megteremtsék a kommunikáció helyeit a szomszédságokban. Ehhez hasonlóan az etnikumok és a korosztályok közötti párbeszédet is ki akarták alakítani, s természetesen olyan témákat kellett találniuk, amelyek mindenkinek az érdeklődését felkeltették.

mû ve lôdôk - Közmû ve l ôd é s Hajnal Ágnes Hannover és dramstadt

ként dolgozik a Hesseni Szociális Központok tartományi munkaközösségében. Az esettanulmányt az ő beszámolója alapján építettem fel. Az első lépések… Jürgen 1974-ben, egyetemistaként kezdett dolgozni a darmstadti telepen, az Evangélikus Főiskola projektjében. A megközelítőleg 600 lakosú telep Darmstadt egyik elővárosának szélén fekszik. Lakossága túlnyomórészt egyszerű lakásokban élő bevándorlókból, akkoriban leginkább olasz családokból állt. Jürgen egy közösségfejlesztő csoportban dolgozott itt 17 éven át. A közösségfejlesztési projekteket hivatalosan kezelő intézmények a Caritasverband (Caritas Egyesület) és a Diakonische Werk (Diakónus Szervezet, Diakónia), a finanszírozás is az ő feladatuk. A munka kezdetén az életviszonyok javítását tűzték ki célul, a helyi lakosokkal együtt. Ennek egyik első lépéseként napközi otthont építettek a gyermekek számára, hogy nyugodt körülmények között tudják megírni a házi feladatukat. A közösségfejlesztők munkájuk fókuszába ezután a közeli hajléktalantelepek fejlesztéseit állították. A munkát lényegében a két ellátó szerv saját forrásaiból, valamint 2003-ig a Hesseni Szociális Minisztérium hozzájárulásaiból finanszírozták. A megbízásukhoz tartozott az is, hogy gondoskodjanak a hajléktalanság elkerüléséről. Ennek érdekében közös munkacsoportot hoztak létre az e témával foglalkozó darmstadti Pszichoszociális Munkaközösséggel (Psychosozialen Arbeitsgemeinschaft). Ez az együttműködés sikeresnek is bizonyult, a 90es évek elején létrejött egy „lakásbiztonsági” iroda (Wohnungsicherungsstelle). A munka egyik előfeltétele a kezelők megbízásának elnyerése volt, mert ez tette lehetővé a folyamat beindítását. A kezelők örültek annak, hogy a közösségfejlesztők bekapcsolódnak, és ezzel őket is motiválják. Először csak az anyagi háttér biztosítása végett vonták be a Caritas Egyesületet és a Diakóniát, de a közösségfejlesztők felismerték, hogy hasznos lehet a velük való érdemi együttműködés is, mert olyan célokat tűztek ki, melyekben a Caritasnak és a Diakóniának már több éves tapasztalata volt, hiszen a szegénység leküzdésében és a szociális segítségnyújtás átalakításában akartak előrehaladni. Jürgen beszámol a következő lépésről is. A hesseni tartomány az LAG Szociális Központ anyagi hozzájárulásával pénzügyi támogatást engedélyezett egy ipartelepen fekvő lakótelep számára, mégpedig lakásszanálásra és egy közösségi ház építésére. Amikor erről értesült a közösségfejlesztői 22

csapat, azt javasolta a Caritasnak és a Diakóniának, hogy egy közösségfejlesztési kezdeményezéssel vegyék át ennek a közösségi háznak a kezelését. E munkához koncepciót is készítettek. A közösségfejlesztők megkapták a kezelő intézmények megbízását, és a koncepció végül érvényre jutott: a közösségi házat a lakosság működteti. A 80-as évek közepén létrejött egy második közösségfejlesztési projekt is. A telepeken végzett munkán túl a közösségfejlesztők figyelemmel kísérték azt is, hogy mi történik Darmstadt városában. Olyan kezdeményezéseket támogattak, melyek segítették megelőzni a városban a hajléktalanság újratermelődését és azt, hogy ezáltal új nyomás nehezedjen a telepre. Az ő lobbitevékenységüknek is köszönhetően jött létre a városban a már említett lakásbiztonsági iroda. Bizalom a régiók közti együttműködésben Az Evangélikus Főiskola projektjében dolgozó közösségfejlesztők együttműködtek az LAG Szociális Központtal (LAG Soziale Brennpunkte), mely hasonló gondolkodásmódja és hálózati munkája révén támaszt nyújtott nekik is. Korábban Jürgen is munkatárs volt az LAG-nál és a Caritas Szövetség tapasztalatai alapján mindkét kerületben bizalmat szerzett az LAG számára. 1999-ben egy EU-projekt indult el, amelyet az LAG akart kezelni. Négy hesseni városrészben ún. városrészműhelyeket (Stadtteilwerkstätten) hoztak létre, ezt a „Drittes System und Beschäftigung” (Harmadik rendszer és foglalkozás) elnevezésű EU-projekt finanszírozta. A kétéves projekt lényege az volt, hogy a „harmadik szektor” szabad kezelőként szervezzen foglalkoztatási projekteket és ebből hozzon létre hálózati struktúrát. Ennek keretében létrejött egy darmstadti projekt is. A harmadik városrész – Darmstadt-EberstadtDél – más telepstruktúrával rendelkezett, túlnyomórészt szociális lakásoknak építették a 60-as évek végén, a 70-es évek elején. A lakások nem voltak rossz állapotban, de a 90-es évek közepén változást lehetett észlelni a lakosság összetételében: nőtt a migráns beköltözők száma és számos cigány család is beköltözött. A nyelvi, szociális és kulturális hovatartozásbeli s a polgárjogi különbségek újabb kihívást jelentettek a közösségfejlesztés számára. A közösségfejlesztők lakógyűléseket szerveztek, civil szervezetek megalakítását kezdeményezték. Érezték, hogy ez a munka más, mint a „klasszikus” telepeken, mert itt sokkal nehezebb volt elérni a lakosokat. Reggelente kimentek a telepeken lévő újságos standhoz és az ott beszélgető emberektől tájékozódtak a helyiek ügyeiről, problémáiról. Ebben

a városrészben a több mint 3000 lakossal más volt a munka dimenziója, mint a pár száz fős telepeken. A városrész azzal nyert perspektívát az EUprojekt lezárultával, hogy Eberstadt-Dél-t felvették a „Szociális város” projektek közé, melyeket a Szövetség - Tartományok program támogatott. Kézenfekvő volt tehát, hogy itt folytassák a munkát, mivel a két év alatt már kialakultak működő kapcsolatok, sőt, már saját irodájuk is volt. Nagyon közel áll a hazai közösségfejlesztési elvekhez az a gondolat, amelyet a Darmstadtban dolgozók is megfogalmaztak a maguk számára. Szerintük a közösségfejlesztésnek nem az a célja, hogy valahol hosszabb időre letelepedjen és berendezkedjen, hanem az, hogy észrevegye és felkarolja a zajló változási folyamatokat. Egy másik darmstadti projekt DarmstadtKranich-steinben zajlik a Szövetség – Tartományok programjában, a „Szociális város” keretében. A közösségfejlesztési folyamat kezeléséért itt is pályázott a Caritas és a Diakónia. Az LAG a feladatok és a funkció tisztázására koncepcionális javaslatokat készített, amelyek ennél a projektnél is beváltak. Azt képviselték, hogy a Szövetség – Tartományok programnak, a „Szociális város” keretében két partnerre van szüksége, egyrészt egy tervezési megbízottra a darmstadti várostervezési iroda munkájának irányítására, másrészt egy közösségfejlesztési megbízottra. A városban egy aktív városi szociális szolgálat is működik, amely már régóta közösségfejlesztési irányultsággal dolgozott, az megkérdőjelezte, hogy szükség van-e egyáltalán a közösségfejlesztés más formájára. Ezt a kérdést a kezelő intézményeknek, a Caritasnak és a Diakóniának is meg kellett válaszolnia a maga számára. A közösségfejlesztők úgy vélték: jó, hogy létezik egy szociális szolgálat, amely a területre orientálódik, ám ez a közösségfejlesztés komplex megközelítését nem helyettesíti. Jürgen kiemeli, hogy a helyi önkormányzat a 70es évek óta lépésről lépésre megértette és befogadta a közösségfejlesztés munkaelveit. Meglátásom szerint ebben nyilvánul meg e közösségfejlesztési munka sikere, mert hatásai a helyi folyamatokon túl a szervezetekben és a közigazgatásban is megmutatkoznak. Közösségfejlesztő projektek városszintű szövetsége A „Szociális város” programról Jürgen azt fogalmazza meg, hogy a siker kulcsa a polgárok aktív részvétele, ezért minden projektben kezdeményezni kell a lakosok közreműködését. A Szövetség – Tartományok programban is ez a prioritás, mert azt mondják, csak akkor van egy programnak sike-

re, ha az hosszan tartó és a lakókat elismerik lakóterületük szakembereiként. Természetesen a Darmstadtban zajló munkának is van ehhez némi köze. Az ottani nagy kezelők a közösségfejlesztő elveket elfogadták, azokat a magukévá tették, részben a saját struktúrájukra vonatkozólag is. A közösségfejlesztők nemcsak egy kicsi telep polgáraira és az önkormányzatra hatottak, s nemcsak a darmstadti szociális térség egészére, hanem a kezelő intézményekre is. Sok más városban is létezik közösségfejlesztő projektek szövetsége (például Giessenben a „GWA Szövetség”), habár nem olyan kiforrott formában, mint Darmstadtban. A 80-as évek eleji munka során Arheilgenben létrejött a „Verein für berufliche Bildung und Förderung von Frauen – BAFF” (A Nők Szakmai Képzésének és Támogatásának Egyesülete), melynek tevékenysége kiterjedt a városra, s a mai napig központi és városrészi vonatkozásai is vannak. Városrész-Café BAFF néven létrehoztak egy kávézót is. Ami Darmstadtban kifejlődött, az hatott a szövetségen belüli más struktúrákra is. Máig van együttműködés a mainzi Caritas Érseki Szövetség és a Hessen-Nassau-i Diakónia referensei között. Szövetséget alkotnak, mindkét egyesület delegál munkatársakat a központokba és a „Szociális város” projektjeibe. Jürgen a szociális munka munka felfogásának sikermodelljeként fogalmazza meg a közösségfejlesztést. Nem látja értelmét a korábbi elvi elhatárolásnak, mely az esetmunkát, a csoportmunkát és a közösségfejlesztést teljesen külön kezelte. Azt vallja, hogy szükség van jó segítőkre, jó emberekre, akik csoportokkal dolgoznak, és szükség van olyanokra is, akik egy városrész polgáraival a helyes módszereket megválasztva együttműködni tudnak. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy 2004. január óta a hesseni tartományi kormány (CDU) nullára csökkentette a szociális központokban folyó munka tartományi támogatását. Az „LAG Szociális Központ Hessen” kénytelen volt minden munkatársának felmondani. Ennek ellenére, erőteljesebb támogatásszervezéssel, mégis sikerült nekik a projektek hálózatát megtartani és továbbfejleszteni. Ez a beszámoló ékes bizonyítéka annak, hogy a közösségfejlesztésben a folyamatok egymásból születnek, és idővel képessé válnak egymás létjogosultságát megerősíteni. E tanulmányt Jürgen Meier őszinte véleményével zárom, mert az itt következő gondolatai nagyon 23

közel állnak ahhoz a tapasztalathoz, amelyet én a hazai közösségfejlesztői munka során magamnak megfogalmaztam. „Őrület, hogy mit tudnak összehozni és felépíteni az emberek, ha készek együtt cselekedni és átvállalni a felelősséget. Ezt lenyűgözőnek találom.

24

Személy szerint az a véleményem, hogy nehezebbé váló körülmények között is működik valami. Igen, egy kicsit mindig működik.” (In: Romppel, Joachim – Lüters, Rosemarie: Erfolgsgeschichten der Gemeinwesenarbeit. Bonn, 2005, Stiftung Mitarbeit. 98 old.)

Török József

mû velô dô k

HE L YI KULTURÁ LIS P O LI TI K A – HEL YI PO LITIKA I K U LTÚ R A „A kisváros neve legyen, mondjuk, Jaba.” Szakértői esettanulmány Ritkán van abban a helyzetben a közművelődési szakértő, hogy egy önkormányzat önszántából kér tőle szakvéleményt szándékáról. Ezért is fogadtam örömmel a felkérést, amelyet 2008 első napjaiban kaptam. A kisváros – legyen a neve, mondjuk, Jaba – vezetése alig három héttel a tervezett döntés előtt bízott meg a feladattal, a véleményezésre 10 napot adott. Vizsgálatom tárgyát először így fogalmazták meg: „Jaba Város Képviselő-testület 2008. január 23-ai ülésére készített előterjesztés a közművelődést, közgyűjteményi ágazatot érintő racionalizáló intézkedések tárgyában.” E szelíden eufemizáló cím tulajdonképpen a Művelődési Központ és Ifjúsági Ház (a továbbiakban: MKIH) valamint a Városi Könyvtár (a továbbiakban: Könyvtár) összevonási tervét tartalmazza. A hivatal munkatársa rendelkezésemre bocsátotta az általam kért dokumentumokat, amelyeket kiegészítettem az önkormányzat honlapján található anyagokkal. Így állt össze az a dokumentumlista, amely közvetve vagy közvetlenül szolgáltatta szakvéleményemhez az információkat és az érvrendszert. Közülük, jelen írásomban, néhányat említek meg: 1. Jaba városfejlesztési stratégiája 2007-2013. 2. A nyilvános könyvtári ellátással és a helyi közművelődéssel kapcsolatos önkormányzati feladatellátás megállapításáról szóló, többször módosított 41./1999. ktr. sz. önkormányzati rendelet 3. Jaba Marketing Kft. 2007. évi üzleti terve 4. Huhn - Marko: Jaba város közművelődés koncepció tervezete. Vitaanyag. (Dátum nélkül. Információim szerint 2006 nyarán készült. – T. J.) 5. Bevezető (fejléc, dátum és aláírás nélkül /!?/ anonim anyag – T. J.) 6. Szakmai feladatok elosztása. A Jaba-marketing átszervezése (anonim anyag – T. J.) 7. Az MKIH alapító okirata, 2005. évi kulturális statisztikája, 2006. évi szakmai beszámolója 8. A Könyvtár alapító okirata, szmsz-e, használati szabályzata 9. Előterjesztés a 2008. január 23-ai képviselőtestületi ülésre (1. sz. változat)

1. sz. melléklete: A Városi Könyvtár és Művelődési Központ intézmény alapító okirata 2. sz. melléklete: Az MKIH megszüntető okirata 3. sz. melléklete: A Könyvtár megszüntető okirata Jól tudom, az olvasónak nincs könnyű dolga, ha maga nem ismeri a hivatkozott forrásokat. Úgy vélem azonban, nem feltétlenül a konkrét tárgyismeret a fontos, hanem a mögöttes. Ennek megértésében bízva ajánlom a Kedves Olvasó figyelmébe – az egyes neveket, dátumokat és adatokat szükség szerint, ám a lényeget nem érintően, megváltoztatva. ••• Szakvélemény a Művelődési Központ és Ifjúsági Ház és a Városi Könyvtár összevonási szándékáról 1. Az előterjesztés törvényességi véleményezése A muzeális intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról és a közművelődésről szóló 1997. évi CLX. törvény (a továbbiakban: kulturális törvény) 81. §-a a következők szerint rendelkezik: „(1) Az önkormányzati rendelet hatálya alá tartozó közművelődési intézmény létesítése, átszervezése, megszüntetése illetőleg tevékenységének 60 napon túli szüneteltetése esetén a testületi döntés meghozatala előtt 30 nappal a minisztérium véleményét be kell szerezni és annak tartalmát a testülettel ismertetni kell. (2) A minisztérium a megkereséstől számított 30 napon belül nyilváníthat véleményt.” Az önkormányzat ennek tudatában kért véleményt az oktatási és kulturális minisztertől. A levél 2007. december 17-én érkezett a minisztériumba. A miniszternek tehát legkésőbb 2008. január 17én kell postáznia a véleményét. A fenti jogszabály azonban azt is jelenti, hogy a képviselő-testület (a továbbiakban: Kt.) leghamarabb a vélemény beérkezése utáni 30. napon hozhat a tervezett szándékról határozatot. (Ennek nyilvánvaló értelme az, hogy legyen idő a beérkezett anyagot feldolgozni a különféle fórumokon, és a változtatásokat beépíteni az előterjesztésbe.) Ez a nap legkorábban, vélhetően, 2008. február 14-19. között lehet – tekintettel a postai időre. A tervezett, 2008. január 23-ai határozathozatalra tehát semmiképpen nem kerülhet sor, ha igen, az törvénysértő lesz. 25

Az önkormányzatnak azonban nemcsak ezt a törvényt kell figyelembe vennie döntése előtt. A Munka Törvénykönyve (MT) kötelező erővel fogalmazza meg az ilyenkor szükséges érdekegyezetéseket az intézményekben működő reprezentatív szakszervezetekkel és a közalkalmazotti tanácsokkal. Az MT 21. § (2) bekezdése szerint „a munkáltató köteles döntése előtt a munkáltatónál képviselettel rendelkező szakszervezettel véleményeztetni a munkavállalók nagyobb csoportját érintő munkáltatói intézkedések tervezetét, így különösen a munkáltató átszervezésére, átalakítására, szervezeti egység önálló szervezetté alakulására, privatizálására, korszerűsítésére vonatkozó elképzeléseket”. Hasonló jog illeti meg a közalkalmazott tanácsot is, részükre ugyanúgy 15 nap véleményezési időtartamot állapít meg az MT 65. § (3) bekezdése: „A munkáltató köteles döntése előtt az üzemi tanáccsal véleményeztetni: a) a munkavállalók nagyobb csoportját érintő munkáltatói intézkedések tervezetét, így különösen a munkáltató átszervezésére, átalakítására, szervezeti egység önálló szervezetté alakulására, privatizálására, korszerűsítésére vonatkozó elképzeléseket…” Mindkét szervezetnek 15 nap áll a rendelkezésére, úgy, hogy a tizenöt napos határidőt a tervezetnek a szervezetek által megjelölt személyhez való érkezésétől kell számítani (ld. MT 66. §). Információim szerint ilyen érdekegyeztetéseket az önkormányzat nem kezdeményezett, s ennek lefolytatására a tervezett január 24-ei határozathozatalig már nincs is idő. (Azt ugyanis nem illendő elvárni a felektől, hogy kvázi azonnali válaszukkal ők korrigálják az önkormányzat mulasztását.) Jelenleg tehát az önkormányzat a mulasztásos törvénysértés állapotában van, amelyből csak a jelzett érdekegyeztető folyamatok elindításával léphet ki. Ha a Kt. ezek elmulasztásával dönt az intézmények átszervezéséről, törvénysértő határozat születik. Megállapítható tehát, hogy a Magyar Köztársaság két fontos alaptörvénye gátat szab a 2008. január 23-ai határozathozatalnak. Ezek átlépése több mint jogsértés: morálisan sem vállalhatók. Ám ha a fenti törvényességi feltételek teljesülnének, az alábbi elemekről akkor is szólni kellene. A 7. sz. határozati javaslat a közművelődési rendelet módosítására és legkésőbb a márciusi ülésre való beterjesztésre ad utasítást a jegyzőnek. Csakhogy azt az előterjesztéssel együtt kellett volna beterjeszteni, hiszen elmaradásával a Kt. jogsértő helyzetet teremt, mert az új szervezeti állapot a 26

köztes időtartamra ellentmond a meglévő rendeletüknek. Ezért legalább az azt követő napirendi pontban kell(ene) arról is határozni. (Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de itt szükséges megjegyeznem, hogy e rendeletben nem szerepelhet a nyilvános könyvtári ellátás feladatáról való rendelkezés, mert a kulturális törvény csak a közművelődési feladatok ellátásának szabályozását követelte és engedte meg helyi rendeletben.) Annak módosítása azonban olyan szakmai stratégiai lehetőség, amelyet vétek lenne elkapkodni. Végül az új alapító okiratról két megjegyzés. Az alapító okirat funkciója nem több, mint magánembernél a születési anyakönyvi kivonat arról, hogy az illető megszületett, s hozzá néhány alapvető adat. De tekinthetjük viszonyítási pontnak bármely kereskedelmi vagy vendéglátó egységet is, ahol a falon lógó működési engedély szintén az alapvető paramétereket tartalmazza csak. Nos, ezzel az analógiával lehet értelmezni az alapító okirat szükséges és elégséges tartalmát, melyet az 1992. évi XXXVIII. – az ún. államháztartási – törvény 88. (3) bekezdése határoz meg – mindössze 8 pontban. Eszerint tartalmaznia kell 1. a költségvetési szerv nevét, 2. székhelyét, 3. az állami feladatként ellátandó alaptevékenységét, 4. gazdálkodási jogkörét, 5. felügyeleti szervét, 6. az alapító szerv nevét, 7. a költségvetési szerv vezetőjének kinevezési rendjét, 8. az ellátható vállalkozási tevékenység körét és mértékét. Az okirattervezet természetesen tartalmazza ezeket, s ennyiben jogszerű. Megjegyzésem inkább funkcionális és tartalmi. A tervezetben olyan részletes szakmai tevékenységszerkezet fogalmazódik meg, amelynek a majdani szmsz-ben ill. a munkatervekben van a helye. Ezek ugyanis módosulhatnak, s emiatt kár lenne állandóan határozatokat hozni az okirat módosítására. Az alaptevékenységhez elegendő lenne itt ennyit írni: „A muzeális intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról és a közművelődésről szóló 1997. évi CXL. törvény által előírt nyilvános könyvtári és közművelődési feladatok ellátása.” Ez a megoldás szakszerű, s vélhetően tartós jogforrásként szolgál. Mindezt jól egészíti ki egy részletező szolgáltatási jegyzék lista (SZJ-lista) az szmsz-ben, a kettő együtt pontos képet fog adni az intézmény tevékenységszerkezetéről. Szükséges végül egy „apró” disszonanciát kezelni: mégpedig az új intézmény (Városi Könyvtár és Művelődési Központ: VKMK) alapító okirata és az MKIH megszüntető okirata között. Utóbbi szerint „vagyonát… a jogutód költségvetési szerv…

2. Az előterjesztés szakmai véleményezése Az előterjesztés véleményezése tulajdonképpen rövid úton megtehető lenne: mivel a rendelkezésemre álló dokumentumok alapján megállapítható, hogy előzetes vizsgálatok e tárgyban nem készültek, amelyek pro vagy kontra indokolnák a tervezett változtatást, az előterjesztés nem okolható meg, ezért szakmailag nem támogatható. De mindezt bizonyítandó, kezdjük el az elemzést. Az előterjesztés részletes analízise 1. Az 1. bekezdés helyesen állapítja meg – s ez a jelen helyzetben egyáltalán nem mellékes szöveg –, hogy „a közművelődés feltételeinek biztosítása alapvetően az állam és a helyi önkormányzatok feladata”. 2. A 2. bekezdésben – jobb híján – nevezzük freudi elszólásnak, hogy „a feladatellátásban 2007-ben új szereplőként jelent meg a Jabai Kommunikációs és Marketing Kft”, hiszen a kft. hivatalosan nem közművelődési feladatellátóként jött létre, alapító okirata szerint fő feladata a hírügynökség és a kiadói tevékenység. 2007-es üzleti terve sem tartalmaz szakmailag legitim (ld. melléklet) közművelődési feladatrendszert. 3. A 3. bekezdésben az sem vitatható, hogy „célszerű a közművelődési feladatok ellátását végző intézményi struktúra újra gondolása, annak korszerűsítése és átalakítása oly módon, hogy az hatékonyan tudja elérni a stratégiában megfogalmazott célokat”. Csakhogy a Jaba városfejlesztési stratégiája 2007-2013. c. dokumentumra való hivatkozás azonban – sajnos – alaptalan. Egy olyan összegzés, amely a kulturális-közművelődési helyzetelemzést „elintézi” azzal, hogy felsorolja az intézmények nevét, tárgyunk szempontjából semmire sem alkalmas, legfőképp arra nem, hogy az önkormányzat két legnagyobb kulturális intézménye összevonásának hivatkozási alapja legyen. 4. A 4. bekezdés nyitómondatával így szól: „A feladatellátás átszervezését úgy kell végrehajtani, hogy az átalakítási folyamat során is biztosítva legyenek a megfelelő feladatellátás minőségi és mennyiségi követelményei.” Az állítás tartalma

igaz is minden olyan esetben, ahol annak végrehajtása szükségszerű. Itt azonban eddig nem találtunk ezt igazoló állítást. Sajnos, innentől kezdve a szöveg önmaga hamis axiómája körül forog, s abból vezet le mindent tévesen – mint alább látjuk. 5. Az eddigiekből semmilyen logikai úton nem következhet a 4. bekezdés állítása: „Célszerű egy, korábban már szerepet vállaló, közművelődés-, és kultúra szervezési tapasztalatokkal rendelkező intézmény kijelölése centrumként. Erre a szerepre alkalmas a Városi Könyvtár.” Miért épp a Könyvtár? Lehet, hogy így van, de mi alapján állítja ezt az előterjesztő? Milyen vizsgálatok támasztják ezt alá? A kérdésekre nincs, nem lehet válasz, mert semmilyen intézményi átvilágítás, elemzés nem történt. Megengedem: akár lehetne az a Könyvtár, de azt illik mélyreható vizsgálatok után bizonyítani. A kijelentés tehát messzemenően légből kapott, voluntarista állítás. A baj csak az, hogy a további szöveg erre az oktalan állításra alapozódik. A könyvtár parkját pedig akusztikailag (!) kiváló helyként szóbahozni nem vall mély szakmaiságra. 6. Külön bekezdés szól a városrészi ámk-król. Minden vizsgálat nélkül állítja az anyag, hogy „korábbi tapasztalatok alapján ezekben az intézményekben hasznosul a legjobban a kultúrára, közművelődésre fordított ’költségvetési forint’”. Milyen tapasztalatok alapján? Kinek a tapasztalatai alapján? Milyen dokumentumban bizonyított ez stb. stb.? Támogatásuk növelésének pedig ez az állítás az alapja! Az ámk-król a Huhn-Marko-féle tervezet a következőket írja: „A Jabán megalakított ámk-k … a városrész folyamatos közművelődési programjainak szervezésére … alkalmatlanok. Javaslat: A város által üzemeltett ámk-k azonnali megszüntetése.” Sarkos állításuk indokai közül a szakemberhiány már nem igaz, a pénzügyi támogatás csak döntés kérdése, ám a közművelődési tevékenységekhez adekvát terek hiánya valóban olyan akadály, amely alapjaiban kérdőjelezi meg az intézményi forma létét. Mert lássuk be, tantermekben, tornatermekben, ebédlőkben nem lehet otthonos közösségi életet szervezni. Ha így lenne, nem lennének művelődési házak s bennük otthonos klubok, terek. S beszámolóik alapján érdemes lenne alaposan megvizsgálni, hogy programjaik közönsége kikből áll: mennyiben az iskola tanulói, s mennyiben a városrész egyéb polgárai. Működésük tehát vizsgálandó, minden további – akár támogatásról szóló – döntés és minősítés csak alapos elemzés után történhet(ne). 7. Hasonlóan pozitív tartalommal szól a helyi 27

mÛvelÔdÔk - KözmÛve lôdé s Török József Helyi kulturális politika – helyi politikai kultúra

veszi át”. Csakhogy a VKMK tervezetében nem szerepelnek az MKIH ingatlanjai. A szövegharmonizálást tehát el kell végezni valamilyen irányban: vagy meg kell jeleníteni az MKIH épületeit, vagy az idézett mondatot kell módosítani. Ennek tartalmi konzekvenciáira a szakmai véleményezésben visszatérek.


civil társadalomról, s valóban örvendetes, ha az előterjesztő szerinti szinten áll létezésük. Mégis elgondolkodtatónak tartom, hogy 10 éve áll rendelkezésükre a Közművelődési Tanács létrehozása, amellyel legitim módon gyakorolhattak volna befolyást az önkormányzat kulturális irányítására. Hogy ez csak most valósul meg, az épp’ nem a civil szféra erősségét és kooperációs készségét bizonyítja. A szövegbe beszúrt „esetenként ’megtűrt’” jelzős szerkezetet pedig illik példával bizonyítani (de inkább kihagyni), mert egyébként nem több pejoratív megjegyzésnél, amely ellen – konkrétság hiányában – nem lehet védekezni. 8. S egyszer csak, minden előzmény nélkül megjelenik az MKIH átszervezéséről szóló bekezdés. Mindez „természetesen” szintén minden elemzés, logikai felvezetés és bizonyíték híján. Az átszervezés célja pedig az, hogy innen adjanak át forrásokat azoknak az ámk-knak, amelyeknek megfelelő közösségi tereik sincsenek arra, hogy a majdan nagyobb támogatást hatékonyan (!) használják fel. Biztos, hogy egy intézmény megszüntetése lehet csak az ára az ámk támogatásának? Nagy ár ez. A másik cél a „nívós városi nagyrendezvények” támogatása, amely kifejezés azt prejudikálja, hogy eddig ilyenek nem vagy alig voltak. Erre vonatkozó elemzések azonban szintén nincsenek. 9. Az utolsó bekezdés nyitó mondata abszolút ellentmondás: „A felszabaduló és megtakarítható pénzösszegek révén egy bővített tartalommal gazdagított új kulturális stratégia építőkockái jelennek meg.” Hogyan lesz a pénzelvonásból bővített tartalom? Vannak erre nézve számítások? Ráadásul ennek ellentmond a Jaba Marketing Kft létrehozása és kialakuló tevékenysége. Nem állnak rendelkezésemre költségvetési adatok, de a döntéshozók figyelmébe ajánlom annak összevetését, hogy a Kft. 2007-ben évközi támogatásként hány millió forintot kapott ezekre a nagyrendezvényekre, s ezt a számot is vessék össze az MKIH-nak átadott ugyanilyen célú pénzeszközeivel! 10. Az előbbi bekezdésben idézett mondat azonban új kulturális stratégiáról is szól, ennek azonban semmilyen írásos nyoma nincs, ezért ez nem több retorikai szólamnál. 11. Az 1. sz. határozati javaslat az új intézmény (a VKMK) alapító okiratáról szól. Abban a dokumentumban azonban – mint már korábban jeleztem – kizárólag a Könyvtár jelenlegi épületei vannak felsorolva. Ez nem csak azt a kérdést veti fel, hogy mit akarnak az MKIH jelenlegi három épületével tenni, mert az akár kívül is eshetne tárgyunkon. Abból a szempontból azonban fontos, hogy miközben az 28

MKIH szinte teljes eddigi tevékenységszerkezetét „átemelték” ide, ahhoz nem rendeltek semmilyen teret. Komolyan gondolja az előterjesztő, hogy ezek abban a Könyvtárban lebonyolíthatók, amelyekről maga is azt írta, hogy „bizonyos” tevékenységek ott megszervezhetők. Igen, az elitkultúra néhány formája, ami az alapító okiratban soroltaknak néhány százaléka. De mi lesz a többivel? 12. Nem számol továbbá e határozati javaslat azzal sem, hogy a március 1-től 42 főben megállapított létszámot hol helyezi el. A Könyvtár már így is új tereket igényel a szakmai fejlesztéshez. Ott bármilyen új személyzeti férőhely elképzelhetetlen! És mindez miért március 1-től: az intézmény február 1-jén jön létre, közben mekkora a létszám? Kérdés az is, mi alapján állapította meg az előterjesztő a létszámot, sőt, annak szakmai megoszlását. Honnan lehet tudni, hogy 35 szakdolgozó mellett 7 technikai kell? 13. Ha a Kt. mégis elfogadja az előterjesztést, két határozatot szinkronba kell hozni. A 6. sz. határozati javaslatban 2008. június 30-ig szól az ideiglenes igazgatói megbízás. A 8. sz. határozati javaslat a pályáztatás lebonyolítására azonban folyamatos határidejű, s így a pályáztatás elméletileg túlérhet akár a megbízáson is, hiszen nincs időkorlát szabva. Ilyen esetben egyébként már az előterjesztés mellékleteként kellene szerepelni a pályázat szövegjavaslatának. Ha nem, akkor a beterjesztéshez konkrét határidőt kell szabni, hiszen a kiírás szövegét is el kell fogadni a Kt.-nek. 14. Üdvözlendő, hogy a 10. sz. határozati javaslatban Civil Ház létrehozására tesznek javaslatot. De ha az MKIH eddigi épületei nincsenek benne az új alapító okiratban, az eddig ott működő civilekkel mi lesz? Ki fog számukra infrastruktúrát biztosítani? Ki fogja az eddigi épületeket működtetni? S ha valamilyen oknál fogva később lesz csak Civil Ház, hová fognak kerülni? 15. Az utolsó – a 14. sz. – határozati javaslat arra hivatkozik, hogy az „ÁMK-k feladatkörének közművelődési feladatokkal, új tartalommal történő kibővítését” a polgármester vegye figyelembe az ámk-k 2008. évi költségvetésénél. Csakhogy ilyen sehol nem fogalmazódott meg, ezért a kérés értelmezhetetlen. Azt viszont jelzi, hogy az előterjesztő milyen úton kíván haladni: egy olyan öncélúan konstruált axióma mentén, amelyet semmi nem bizonyít. Tágabb kontextusban Bár a megbízás csak a konkrét előterjesztés elemzésére szólt, arról nem lehet a helyi kultúra és közművelődés komplexebb megközelítése nélkül

hitelesen szólni. S e mondatban már benne van a lényeg, amely szakvéleményem magvát jelenti. Mi hát a helyzet és a terv? Jaba Város Képviselő-testülete látszólag hétköznapi és megszokott cselekvésre készül: miután 2007. januárjában megalapította a Jaba Marketing Kft.-t, most összevonja két kulturális szervezetét. Tenné mindezt úgy, hogy senki nem vizsgálta a két ágazat ill. intézmény teljesítményét, semmilyen érdemi stratégia nem készült, nincs naprakész közművelődési koncepció – semmi sincs, csak szándék! Bár mindezek akár rendelkezésre is állhattak volna, ha a városfejlesztési koncepcióban lenne valódi helyzetelemzés és elképzelés a város közművelődéséről. De sajnos nincs. Betölthette volna ezt a szerepet a HuhnMarko-féle tervezet is, ha nem itatódott volna át oly mértékben az MKIH-val szembeni előítéleteivel és indulataival, amelyek miatt elfogulatlan anyagként nem jöhet szóba. Mindezek mellett a háttérben több anonim anyag készült, köztük különösen árulkodó a Szakmai feladatok elosztása c. opusz, amely leplezetlenül a Jaba Marketing Kft. közművelődési feladatvállalásáról és erre való létszámbővítéséről szól. Olybá tűnik tehát, hogy a gomb már megvan, most hozzávarrnák a kabátot. De nézzük meg, mit akarnak összevonni! A Könyvtár egy szép, jó hangulatú épületben végzi munkáját, bár terei már szűkösek. E tekintetben helytállónak és megfontolandónak tartom Alkotó művelődési közösségek

Száma Tagok száma

23

Klubok, körök, szakkörök

Tanfolyamok

a Huhn-Marko-féle anyag idevágó sorait: fejlesztéséhez abban megfelelő muníció található. Eddigi kulturális programjai az ún. magas kultúra értékvilágában születtek. Mindez nem véletlen: az erre alkalmas egyetlen terének miliője erre predesztinálta. Ettől eltérni értelmetlen. A programok gyakoribbá tétele is megfontolandó, mert ahhoz állandóan tologatni kellene a gurulós könyvtárolókat, ami előbb-utóbb azok műszaki romlásához vezetnének. Lássuk be: a könyvtár az nem művelődési ház, bizonyos értéktartományokban lehet a szorosan vett szakfunkción túllépni, ám ezt nem lehet különösebben továbbfejleszteni. Korlátot szab neki az épület maga és a berendezések. Az előterjesztésben jelzett centrum-funkció ezért nem valósítható meg. A tervezett összevonás ezért nem hoz többletet a Könyvtárnak, egy programszervező közművelődési szakember alkalmazására pedig attól függetlenül is volna lehetőség, ha a fenntartó azt támogatná. A Könyvtár funkcionalitása tehát azt kívánja, hogy az önkormányzat a kulturális törvény 67. § (1) bekezdés szerint járjon el: „Városokban elsődlegesen önálló intézményben kell a nyilvános könyvtári ellátást biztosítani.” Az MKIH elemzése nem volt megbízásom tárgya, s idő szűke miatt nem is volt rá módom. De a 2006-os állami kulturális statisztikájából (2007-es csak márciusban lesz) érdemes megnézni és figyelembe venni néhány alapvető adatot:

15 év alatt

15-29 év

30-59 év

60 év fölött

116

111

74

9

FoglalkozáÖsszes sok száma

Bemutatkozások száma

310

89

1.157

Csoportok száma

Résztvevők száma összesen

Foglalkozások száma összesen

Foglalkozások összes óraszáma

17

694

420

836

Csoportok száma

Résztvevők száma 15 év alatt

15-29 év

30-59 év

60 év fölött

13

-

89

87

17

Összes

Alkalmak száma/év

Összes időtartam órában

193

104

208

29

Ismeretterjesztés Résztvevők száma összesen 14.290

Kiállítások, műsorok, rendezvények

Alkalmak összes óraszáma

224

448

Alkalmak száma összesen

Kiállítások Művészeti események

Foglalkozások, alkalmak száma összesen

Látogatók / nézők száma összesen

47

14.940

146

35.980

Szórakoztató rendezvények

42

18.710

Közösségi rendezvények

66

15.040

Népünnepélyek, falunapok

1

70.000

Fesztiválok

4

28.000

Külső szervek Csoportok tevékenysége száma 38

Alkalmak száma

Összes időtartam (órában)

Résztvevők száma

Ebből külföldi résztvevő

282

705

15.200

364

Rendkívül fontos szám az ámk-k lehetőségeit és esetleges befogadó képességére nézve, hogy a különböző előadó-művészeti, tárgyalkotó és egyéb amatőrművészeti csoportok tagjainak 63 százaléka 15 év feletti. Tehát hamis az a beállítás, hogy itt csak iskoláscsoportok vannak. A tanfolyami résztvevők között pedig egyáltalán nincs 15 év alatti. Az intézmény látogatói összlétszáma 157.206 fő volt. Érdemes a költségvetési számokról is szólni. A 174 MFt-os bruttó bevételnek csak 7,4%-a eredt bérleti díjakból, ellenben 13,5% volt az alaptevékenységből eredő bevétel. Ez alapján legalábbis kétséges azt állítani, hogy a szervezet főleg épületgondnoksági feladatot lát el. Az intézmény munkájának minősítését csak a fenti számok tudatában s azok értelmezése után lehet megtenni. Az előterjesztésben nincs válasz arra, hogy az itt működő 40 művelődő közösség, az ide bejegyzett 39 egyesület, alapítvány és egyéb szervezet hol fog 2008. február 1. után működni? Hol fogják lebonyolítani a fenti táblázatokban sorolt hasonló eseményeket, benne pl. a 24 civil szervezet 63 rendezvényével? Végiggondolta valaki, hogy a teljes tevékenységrendszerrel mi lesz? Szólnom kell itt az épületekről még. A Művelődési Központ épületéről következetesen állítja több vélemény, hogy a jelen tevékenységre alkalmatlan. 30

Ehhez képest 1999 óta ad helyet programoknak, csoportoknak, civil szervezeteknek. Bár valóban irodaháznak épült, nem osztom ezt a tagadást, úgy vélem, a kérdés inkább építészeti-műszaki probléma. Az épület sok közfala csak gipszkarton, mai építészeti ismeretekkel a terek humanizálhatók és funkcionálissá tehetők. De legyen erről független (!) építészeti szakvélemény, s döntse el a vitát az. Az Ifjúsági Ház jelenlegi állaga viszont nem egyszerűen a kultúraközvetítés megcsúfolása, hanem olyan pénzpocsékolás, amely valóban fölösleges kiadás. Ha valami, hát ez az épület teljesen alkalmatlan közművelődési tevékenységre. Maga az ingatlan laikus szemmel inkább való lebontásra, mint felújításra. De legyen róla építész szakvélemény és költségszámítás. A színházterem megfelelő, bár kiszolgáló helyiségei szűkösek. Információim szerint a Civil Háznak szóba jött a volt Helyőrségi Otthon épülete. Az ingatlant belülről nem láttam, de kívülről egy falusi kocsma képzetét kelti. A (civil) kultúra talán ennél többet érdemelne, mintsem egy ilyen imázsú épület adjon neki „otthont”. Összegzés 1. Nem áll az önkormányzat rendelkezésére semmi olyan elemzés, vizsgálat, stratégia vagy koncepció, amely tényekkel alátámasztva bizonyí-

potot nem modellezték, nem vizsgálták a különböző csoportok, programok elhelyezési, lebonyolítási feltételeit, nincs hivatalos elképzelés az ingatlanok sorsáról – minden bizonytalan, csak az összevonási szándék biztos. Pedig a kulturális szféra átalakítása lassú folyamat. Felfogásom szerint – a politikai és gazdasági szférával szemben – a kulturális szféra az, amelyik legnehezebben „mozdítható”, leghosszabb idő alatt „válaszol” a befolyásoló szándékokra, s amelyet legkevésbé lehet gyakran és rögtönözve módosítgatni. A kultúra: folyamat, amely a maga öntörvényű, szerves fejlődésében – a maga medrében – hömpölyög. Nem lehet négyévente új medreket ásni s a folyót elterelni. Lassú, megfontolt, aprólékos, éveken át tartó konzekvens szakmaisággal építhető fel egy rendszer, érhető el eredmény. Ezt a folyamat-jelleget kellene tudomásul venni, amelyben a kontinuitás (f)elismerése előbbre való szubjektív értékítéleteknél. Ennek bölcs belátása elvárható a város vezetésétől. Javaslatok: 1. Vonják vissza az előterjesztést, mert sem a törvényességi, sem a szakmai feltételeknek nem felel meg, semmi nem indokolja az összevonási szándékot. 2. Maradjon meg a Könyvtár önállósága, s a továbbiakban a vita csak a közművelődési ágazatról szóljon. 3. Új előterjesztést javaslok, amelyben új úton indul el az önkormányzat. Határozzanak az önkormányzat közművelődési feladatellátás átvilágításának elkezdéséről. Ennek hatóköre nem egyszerűen az MKIH átvilágítása, hanem a város teljes közművelődési spektrumának vizsgálata. A vizsgálat tárgya valamennyi ámk és mindazon intézmény és civil szervezet, amely valamilyen mértékben végez a melléklet szerinti közművelődési munkát. A vizsgálatra kérjenek fel 2-3 független szakértőt. Ha erről az OKM-mel tudnak egyeztetni, akkor a hivatalos szakfelügyelet költségét az OKM állja. A vizsgálat szerves része legyen az épületek funkcionális építészeti, értékelése is, a szükséges felújítási költségvetésekkel együtt. 4. Még a nyári ülésszünet előtt napirendre tűzhetik a vizsgálati jelentést, amelynek alapján kérjenek fel szakértőket, akik a helyi érintettek bevonásával előkészítenek egy kulturális-közművelődési koncepciót, amely részletezi a város kulturális szükségleteit, a feladatellátás feltételeit, és javaslatot tesz a leghatékonyabb ellátási formára. Ezen az úton 2009. január 1-től már el lehet indulni. Ez az út szakmailag nem „spórolható” meg. 31


taná a tervezett döntés szakmai ÉS pénzügyi hatékonyságát. A hangsúly az ÉS-en van: önmagában egyik vagy másik hatékonysága nem lehet elég érv, a kettő együttesen igazolhat csak szervezeti változást. 2. Úgy hivatkoznak valódi és anonim dokumentumaikban a civilek, az ámk-k és a múzeum majdani szerepvállalásaira, hogy azokról semmilyen hivatalos állásfoglalás nincs. Az ugyanis nem tekinthető annak, hogy a Jaba Marketing átszervezéséről szóló, Szakmai feladatok elosztása c. anonim anyagban a kiállítások múzeumban való megvalósításáról egy zárójeles megjegyzés szól imígyen: „(a múzeum szakemberei egyetértenek a javaslattal)” Az igazgató is? Fenntartójuk, a megyei önkormányzat is? Van rá költségvetési, szakmai számítás és garancia? Van erről papír is? Ha van, miért nem lett beépítve az előterjesztésbe? De ugyanez felvethető a civilekkel kapcsolatban is. Vannak rá hivatalos (egyesületi jog szerinti) civil állásfoglalások, vagy csak „néhány magyar összehajolt”? A Civil Ház létrejöttéről nem akkor kell gondolkodni, amikor már be is kellene költözni, hanem egy konszenzusos együttgondolkodásban kivajúdni, hol/ mi a legjobb megoldás. 3. Tények és adatok helyett szervezeti és személyi előítéletek motívumai és prekoncepciók láthatók a háttérben, olvashatók ki a dokumentumokból. Ezt hitelesíti az a tény is, hogy nyitó látogatásomon magától értetődően vett rész a Jaba Marketing Kft. ügyvezetője – az érintett intézmények igazgatói helyett. Továbbá: a tárgyban több tanácskozás volt, de a két igazgató január 6-i látogatásomig nem kapott semmilyen hivatalos tájékoztatást minderről. S elég egyértelmű üzenete van annak a ténynek, hogy bár több ágazat képviselője is hivatalos volt az átszervezésről szóló január 8-i alpolgármesteri konzultációra, az MKIH igazgatója még erre sem kapott meghívást. Ez a kommunikáció morálisan sem hitelesíti a tervezett lépést. Ebben a háttérben „engedheti meg” magának a Bevezető c. anonim anyag szerzője, hogy így minősítse az MKIH munkáját: „Az intézmény szakmai munkája kaotikus képet mutat.” S közben a „káoszban” volt 150 ezer látogató 2006-ban, működött 40 csoport, kapott helyett másik 40 szervezet; szerveztek fesztiválokat, színházi sorozatokat, kiállításokat, ismeretterjesztő rendezvényeket, tanfolyamokat… Ebben a „káoszban” nyújtják be az önkormányzat idei rendezvénytervéhez 36 olyan nagyrendezvényüket, amelynek fele többnapos vagy -hetes sorozatból, komplex programokból áll… 4. Az önkormányzat szándéka kiszámíthatatlan eredményeket hozhat, mivel a változás utáni álla-


5. A legfőbb feltétel azonban az, hogy minden további közgondolkodás a kompetens személyek bevonásával, a szakmai, szervezeti és személyi értékek tiszteletben tartásával történjen, középpontjában a konszenzusra és a mellékletben jelzett közművelődési tartalomra való törekvéssel. Ekkor és csak ekkor remélhető hosszú távú eredmény. ••• Epilógus Ennyi volt a határidőre leadott szakvélemény. S hogy mennyit ért? A munkát indító megbeszélésünkön egy vastag dossziéban kaptam meg a kért dokumentumokat. Érzékelve a hangulatot, tréfának szánva kérdeztem meg az alpolgármestert: - Ugye ez az irathalmaz itt nem az ítélet, hanem a vádirat? A kényszeredett mosoly – hiszen a legendás Bacsó-filmet nyilván látta – kíséretében történő szabadkozás mögött azonban ott volt a metaüzenet: bizony, igen. S így is történt: szakvélemény ide, szakvélemény oda, az egy évvel korábban létrehozott gombhoz (Jaba Marketing Kft.) most elkezdték hozzávarrni a kabátot. Jogutód nélkül megszüntették a két intézményt, hogy ne kelljen egyeztetni s hogy az MKIH igazgatója ne legyen útban, majd létrehozták az új intézményt. Ezek ismeretében nem kétséges: valamely hű alattvaló lesz az igazgatója. Ráadásul a szakértő is „megkapta a magáét”: az alpolgármester a testületi ülésen bátorkodott megjegyezni – mint az a megyei lap tudósításából kiderül –, hogy „a szakértő törvényességi kifogásokat fogalmazott meg, pedig nem ez volt a feladata… az előterjesztésről alig írt valamit”. Túl azon a problémán, hogy ez nem igaz, mégis, mi lett volna a dolgom? Netán egyetérteni? Ha ezt Virág elvtárs megérhette volna… Amúgy pedig csak idő kérdése, hogy a közművelődés látványosabb részét mikor telepítik át a Marketing Kft-be. Jól jöhet az még a 2010-es kampányban… Más meg úgyse számít. Helyi kulturális politika és politikai kultúra – 2008. Magyarország… Melléklet: A települési önkormányzatok közművelődési feladatainak lehetséges értelmezési keretei: 1. 1997. évi CXL. törvény 76. § (2): a) az iskolarendszeren kívüli, öntevékeny, önképző, szakképző tanfolyamok, életminőséget és életesélyt javító tanulási, felnőttoktatási lehetőségek, népfőiskolák megteremtése, b) a település környezeti, szellemi, művészeti 32

értékeinek, hagyományainak feltárása, megismertetése, a helyi művelődési szokások gondozása, gazdagítása, c) az egyetemes, a nemzeti, a nemzetiségi és más kisebbségi kultúra értékeinek megismertetése, a megértés, a befogadás elősegítése, az ünnepek kultúrájának gondozása, d) az ismeretszerző, az amatőr alkotó, művelődő közösségek tevékenységének támogatása, e) a helyi társadalom kapcsolatrendszerének, közösségi életének, érdekérvényesítésének segítése, f) a különböző kultúrák közötti kapcsolatok kiépítésének és fenntartásának segítése, g) a szabadidő kulturális célú eltöltéséhez a feltételek biztosítása, h) egyéb művelődést segítő lehetőségek biztosítása. 2. A fentiek alapján a helyi közművelődési tevékenység formái (az OKM szakfelügyeleti táblázata) 1. A helyi kultúra közvetítését és fejlesztését szolgáló közművelődési gyakorlat Minden olyan közművelődési forma, mely a helyi-térségi azonosságtudatot fejleszti, továbbá a helyben lakókban erősíti mentális kötődésüket településükhöz. Részét képezi a lokálpatriotizmus értékvilágának. Ilyenek lehetnek az emléknapok, helyi és kistérségi rendezvények, kiadványok, településközi kapcsolatok, vendégestek, testvér kapcsolatok. 2. A helyi társadalom közösségi kultúrájának közvetítését és fejlesztését szolgáló közművelődési gyakorlat A helyi politikai és közélet, a helyi nyilvánosság, a helyi társadalom kohézióját erősítő tevékenységek. A helyben megnyilvánuló és érvényes érdekeket kifejező, elsősorban civil önszerveződések munkájának segítése, a közösségfejlesztő módszerek alkalmazása. Ez jelenti a demokrácia helyi minőségének fejlesztését épp úgy, mint az emberi kapcsolatok szakszerű katalizálását. 3. A létkultúra közvetítését és fejlesztését szolgáló közművelődési gyakorlat Azon tanfolyamok, szakkörök, át- és továbbképzések, népfőiskolák, valamint egyéb felnőttképzési formák, melyek elősegítik a helyben lakók életesélyeinek növekedését, a praktikus ismeretek közvetítésével hozzájárulnak a lakosság ismeretés képzési szintjének növekedéséhez, mindennapi életük gazdagításához, javítják munkaerő-piaci kompetenciájukat, mindennapi életük gazdagításához. (Pl.: HEFOP pályázati részvétel) 4. A kreativitás és önkifejezés kultúrájának közvetítését és fejlesztését szolgáló közművelődési gyakorlat Az élményközpontú közösségi formák, és egyé-

ni ambíciókat összesítő programok, sorozatok, minősítők, helyi és területi bemutatók szervezése, közvetítése, az ezekhez szükséges működési feltételek biztosítása. 5. Az ünnepi és egyetemes kultúra közvetítését és fejlesztését szolgáló közművelődési gyakorlat Az un. magas kultúra produktumait és a vállaltan elitista, értékközpontú programok, rendezvények, fesztiválok stb. szervezése és az e körbe tartozó hivatásos együttesek működtetése. Jó részt e körbe tartoznak a nemzeti ünnepek alkalmával szervezett bemutatók, programok. 6. Az együttélő másságok kultúráinak közvetítését és a tolerancia képességének fejlesztését szolgáló közművelődési gyakorlat

Idetartozik a másságok megismerését, a kölcsönös tolerancia és empátia kialakulását célzó és segítő közművelődési törekvések összessége (etnikai, kulturális, vallási stb. eltérések komplex kezelésével). Külön kiemelendők a marginalitás, a migráció, a kulturális konfliktusok, a leszakadó rétegekkel kapcsolatos kezdeményezések. 7. A közhasznú kulturális szolgáltatások közvetítését és fejlesztését szolgáló közművelődési gyakorlat Információ, programok, utazások, tanácsadás, spontán és szervezett kapcsolatépítés, közhasznú és szakmai információkat szervező kiadványok... (ROP, kulturális turizmus...)

33

mÛvelÔdÔk

Hefner Erika

KÖZKINCS KER EK A SZTA LO K TO LNA M EG Y ÉB EN A Közkincs pályázat fogalma már elterjedt a köztudatban, hiszen már túl vagyunk a harmadik kiíráson. Az önkormányzatok és a közművelődési területen tevékenykedők között új fogalom teremt kohéziót: a Közkincs Kerekasztal. Az Oktatási és Kulturális Minisztériumnak és elődjének, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának közművelődési főosztálya mindhárom Közkincs pályázat kiírásában hangsúlyozta az ös�szefogás, a partnerség fontosságát. • 2005-ben: K-2. A régiókban együttműködéssel megvalósuló, regionális jelentőségű közművelődési programokra • 2006-ban: K-1/a : közkulturális szolgáltatások gazdagítására, terek kialakítására • 2007-ben: K-I. Kistérségi Közkincs Kerekasztal létrehozására, működésének támogatására Az első pályázati kiírásra nagy számban jelentkeztek, hiszen a művészeti események, programok régóta túlnyúlnak a megyehatárokon, nem is beszélve a felmenő rendszerű művészeti eseményekről. A 2006-os pályázattal már több probléma akadt, hiszen az elnyerhető rendezvénysátrak, a szabadtéri színpadok tárolása, javíttatása, gondozása a partnerség aggályait vetette fel. Több esetben azért nem nyújtották be a már előkészített pályázatot, mert nem tudtak megegyezni a várható eszközökkel kapcsolatos teendők elosztásában. A sikert a 2007-ben meghirdetett Kistérségi Közkincs Kerekasztal pályázat hozta meg. A kiírás a többcélú kistérségi társulásokat célozta meg: olyan tartalmi munka támogatását ösztönözte, amely valós társadalmi igényre alapul. A gerjesztő tevékenység kiterjedt a közkultúra minden szereplőjére, önkormányzatokra, kulturális intézményekre, civil szervezetekre, művészekre, művészeti csoportokra, vállalkozókra egyaránt. Nagy erők mozdultak meg, és ami a legfontosabb – partnerségben. A minisztériumra hárul az a feladat, hogy megtalálja a folytatás lehetőségeit, támogatását. Közkincs Kerekasztal létrehozására a dél-dunántúli régióban, a 24 kistérségből, összesen 10 pályázat érkezett, s ebből 9 kapott támogatást: Somogy megyéből 1 db (összes: 10), Baranyából 5 db 34

(összes: 9), Tolna megyéből 3 db (összes: 5), a kért, maximális összeget nyerte el: 3 905 000 Ft-ot. A megkezdett munka Tolna megyében a legintenzívebb, a megyei intézmény koordináló szerepének köszönhetően, hiszen itt 1998. óta kistérségi formában folyik a megyei kulturális feladatellátás. Az öt kistérség öt kulturális szakreferense aktívan kiveszi részét a kerekasztalok létrehozásában, a többcélú kistérségi társulások munkatársaival együttműködve. Egy programot a tapasztalás tesz hitelessé. A „good practics” = a jó gyakorlat értékmérő volta, a nemzetközi pályázatokból adaptálva, nálunk is elfogadottá vált. A megkezdett munkát látva és a szakmai segítség érdekében 2007. október 19-én Kistérségi Közkincs Kerekasztal létrehozásának módszerei címmel, főosztályunk regionális munkamegbeszélést szervezett. A 2007. december 4-én, Pécsett szervezett közművelődési szakmai nap keretében a sásdi és a tamási Kistérségi Kulturális Kerekasztal képviselői beszéltek a korábbi munkájukról. A pályázat megvalósítása 2008. május 31-ig tart. A folyamat közepén járunk tehát, de a tevékenység szintje már most bemutatásra érdemes. Hefner Erika irodavezető MMIKL Kulturális Koordinációs Iroda Dél-dunántúli régió Szekszárdi Kistérségi Közkincs Kerekasztal A Szekszárd-tolnai kistérség a Dél-Dunántúlon, Tolna megyében található. A magyarországi Dunavölgy déli, illetve a Dunántúli-dombság délkeleti területén helyezkedik el. A dombok ölelésében megbúvó, ősi múltra visszatekintő falvak, amelyek a történelmük, hagyományaik gyökereiből táplálkoznak, fejlődnek, a kultúra és a hagyományőrzés mellett a borhoz és a gasztronómiához, a sportokhoz és a természethez kapcsolódó számtalan kincset rejtenek. Tolna megye kistérségei közül a Szekszárd-tolnai a legnagyobb (1028 km²), népességszáma is a legmagasabb: 90 647 fő. Összesen 26 település alkotja, köztük a megyeszékhely és további két vá-

ros. A lakosság döntő többsége a városokban él, Szekszárd, Bátaszék és Tolna lakosainak száma eléri a térség népességének 61%-át. A kultúra megjelenése a különböző területfejlesztési koncepciókban napjainkban egyre erőteljesebbé váló tendencia. Fontos felismerés áll mögötte: egy-egy település élhetőségét, lakosságmegtartó erejét növeli, ha a kulturális szolgáltatásokat helyben vagy a lakóhelyhez minél közelebb, könnyen elérhető módon, jó minőségben találja meg a lakosság. A kistérségek szerepe ebben az, hogy egymással összefogva, a helyi értékek megőrzésének és továbbéltetésének egységei lehetnek. A Szekszárd és Térsége Többcélú Kistérségi Társulás megalakulása óta fontosnak tartja a kistérség kulturális, benne a közművelődési fejlesztését. Mindig figyelembe vettük, hogy a kulturális fejlesztés is része a területfejlesztésnek. Ezen elv alapján folyamatosan kapcsolatokat építettünk és ápoltunk a térségben a kultúrával, közművelődéssel foglalkozó szervezetekkel. Annak érdekében, hogy a szekszárdi kistérségben a kultúra területén feladatot vállalók között tovább fejlődjön az a kapcsolat, mely már a korábbi évek folyamán kialakult a közös tervezés és cselekvés révén, 2007 szeptemberében létrehoztuk a Közkincs Kerekasztalt. Célunk az volt, hogy a kulturális fejlesztések megfelelő hangsúllyal kerüljenek be a térség fejlesztési terveibe, és a kistérség olyan közművelődési koncepcióval rendelkezzen, mely az egységes és összehangolt fejlesztések alapjául szolgálhat. Programunk eredményeként a fenti szervezetek kapcsolata megerősödik a többcélú társulással és egymással, valamint elkészül a kistérség közművelődési stratégiájának előkészítő anyaga és a várható fejlesztési források dokumentumaihoz igazodó, kistérségi szintű közös pályázati terv. A közös együttműködés nyomán el szeretnénk érni azt, hogy mindenki – a kistérség legkisebb településén élő is – élni tudjon azzal a lehetőséggel, melyet a kulturális értékek megőrzése, létrehozása és megismerése jelent. A Kerekasztal eddigi találkozásain a tagok megismerték egymást, majd elkezdődött a Kerekasztal tevékenységeinek meghatározása és egy ütemterv készítése. Ezután meghatároztuk a kistérségi kulturális adatbázis szempontrendszerét és a kistérségi kulturális és közművelődési stratégia tartalmát. Workshop keretében, az előzetesen a tagok által elkészített anyagok felhasználásával meghatároztuk a helyzetfelméréshez és az adatbázis elkészí-

téséhez szükséges kérdőív tartalmát és a további tevékenységeket, feladatokat, felelősöket. A helyzetelemzés elkészítéséhez három forrásból állnak össze az információk: 1. A TMKI kérdőíves felméréséből, melyet eredetileg a Kulturális kézikönyv elkészítéséhez kérdeznek le. (2008 márciusára várhatóak az eredmények.) 2. A többcélú társulás adatgyűjtése a meglevő adatbázisokból 3. A többcélú társulás kérdőíves vizsgálata (2008 februárjára várhatóak az eredmények.) Az elkészült helyzetelemzést megismerve a tagok közös SWOT analízist készítenek a kistérségi kultúráról és a közművelődésről, majd ennek ismeretében javaslatot tesznek a kistérség kulturális és közművelődési stratégiájára. A társulási megállapodás a közös feladatok között tartalmazza a kulturális tevékenységeket. Ennek megfelelően a javaslatot a többcélú társulás tanácsa is tárgyalja, majd ennek figyelembevételével – várhatóan 2008. május végéig – készítjük el a végleges változatot. Időközben folyamatosan gyűjtjük az adatokat, az információkat, melyek feldolgozása után létrejön a kistérség kulturális adatbázisa és szolgáltatási jegyzéke. Ebből kiadványt készítünk, illetve a kistérség honlapján tesszük elérhetővé. 2007 utolsó negyedévére várhatóan véglegesen körvonalazódnak az ÚMFT kulturális pályázatai és a kulturális vidékfejlesztést érintő részei is, így a lehetséges források ismeretében egy közös kistérségi pályázat tervezése is lehetővé válik. A projektterv elkészítésének időpontja várhatóan 2008 áprilisa. Fontosnak tartjuk, hogy az együttműködés ne érjen véget a program zárásával, ezért folyamatosan keressük a forrásokat a kerekasztal további működtetésére is, hiszen a közművelődési koncepció és a projektterv csak a kezdete egy közös kistérségi fejlesztéssorozatnak, mely végül a térségben lakók számára egyenlő hozzáférést biztosít a színvonalas kulturális és közművelődési szolgáltatásokhoz, egyúttal erősíti a térségi identitást és további együttműködéseket generál. Ennek érdekében záró rendezvényként olyan programot tervezünk, melynek keretében a kistérség településeinek lakosai, különösen a kultúra területén tevékenykedő szakemberek, megismerhetik a kerekasztal munkáját, elért eredményeit, és javaslatokat tehetnek a továbbvitelére, valamint a kibővítésére, fejlesztésére. Emellett lehetőséget biztosítunk arra, 35

mûve lôdôk - Közmû ve lôdé s Hefner Erika Közkincs kerekasztalok Tolna megyében

hogy települések bemutassák kulturális életüket, illetve együttműködéseket alakítsanak ki a kultúra területén. Bátainé Balogh Erzsébethumán referens Szekszárd és Térsége Többcélú Kistérségi Társulás Megalakult a közkincs kerekasztal a paksi kistérségben is A Paksi Kistérségi Közkincs Kerekasztal alakuló ülésén megvitatta a Tolna Megyei Általános Művelődési Központ által készített helyzetelemzést, amelynek a leglényegesebb részeit közöljük. Kistérség, mikrotérség, kistáj Paks vonzáskörzetében Az ötvenes éveket Tolna megye szerkezetileg hat járással érte meg. Nem sokkal később azonban a megye magvát képező Gyönki járást felosztották a többiek között. A hetvenes évek végén azután a megmaradt öt járás kezdte meg a városkörnyéki igazgatási rendbe való átszerveződést. Az egységek határai – kisebb mértékben – szinte állandóan változtak, aminthogy viták voltak a közelmúltban is a kistérségek kialakításakor, de végül is Tolna megye jelenlegi öt kistérsége gyakorlatilag az egykori öt járásnak felel meg. A Paksi kistérségen belül közös jegyeket mutat a Sió-Sárvíz mente mikrotérsége, amely mint délmezőföldi kistáj egészen Tolnáig átnyúlik a Szekszárdi kistérség területére is. A megye keleti határvonalát képező Duna az immár három itteni híd ellenére is nagyon erős tényleges határ. Így a megye Paks-dunaföldvári kistérségének Bács-Kiskun irányában stabil a határa. Ez a paksi Duna mente tekintetében erősebb adottság, a dunaföldvári Duna mente esetében kissé lazább, csak esetenként gyakorolhat az északi város – inkább kulturális – vonzást a túlpartra. Megkülönböztetést kívánhat a vizsgálódás szempontjából egy Györköny – Németkér – Duna kömlőd kulturális háromszög, amelynek keretében meghatározóan erős a német nemzetiségi jelenlét. A Paks-dunaföldvári kistérség helyén így akár három - négy kistáj is megjelenik: a paksi, (és külön) a dunaföldvári a városközpontjaik jogán, a városoktól délre húzódó dunai térséggel együtt, egy német nemzetiségi a történelmi - néprajzi jogon, a dél-mezőföldi pedig a már elemzett okból. A dunaföldvári kistáj kultúrájában a folyami gazdasági élet, a hídfőszerep, a történelmi szerep (régészeti és műemléki emlékek), a községekben a református hagyományok hatása tekinthető fontosabbnak. A paksi kistáj kultúrájában a folyami gazdasági élet mellett immár annál is dominánsabban az atomenergetika 36

és a rekreációs funkció emelhető ki. A dél-mezőföldi kistáj sajátja a magyar mellett az erős roma (zömében beás) elem. A megkülönböztetetten kezelt „sváb háromszög” esetében a német nemzetiségi hagyományok mellett, a gasztronómiai és a borkultúra, valamint a falusi turizmus említhető fontosabb meghatározóként. Látható az is, hogy az egyes kulturális kistájak jellegzetességei között részrokonságok és átfedések vannak. Ezek összegzésével írhatók le azok a kistérségi szellemi és tárgyi kulturális sajátosságok, amelyek a vizsgált területen akár elhatárolható identitás képzésére is alkalmasak lehetnek. Az utóbbi megfontolásokat egy koncepciózus közművelődési fejlesztés során nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ugyanakkor letagadhatatlan, hogy jelenlegi határaikkal a statisztikai kistérségek identitástudatát egyre jobban erősíti a gazdasági, a forrásfeltáró közös érdek. Ez óhatatlanul kulturális hatásokkal is jár majd hosszabb távon. És ennek tényleges bekövetkeztéig a közművelődési szakmának sem célszerű tétlenkednie. Megállapítható, hogy a kulturális kistájak szerinti elhatárolás csak részben mutat egybeesést a közoktatási struktúra szemszögéből meghúzott belső kistérségi elhatárolással. A szociális - egészségügyi ellátó rendszerek logikája ezekhez képest nyilván egy harmadik típust képez. Végezetül a sport és a testnevelési ellátó rendszerek tekintetében a legcsekélyebb a kistérségi jelentőség, az azon belüli tagoltság végképp indokolhatatlan. Még a legelterjedtebb labdarúgás tekintetében sem kivitelezhető egy tisztán kistérségi körzeti bajnokság, mivel a megyei felmenő rendszerhez igazodás más logikát kíván meg. A kistérségi szerep ugyanakkor megerősödőben van a diáksport és a sportigazgatás területén. A közkultúra kistérségi feltételrendszere A Paks-dunaföldvári kistérségen belül a feltételrendszer színvonalát, változatosságát és volumenét illetően messze kiemelkedik az „atomváros”, amely több sportcsarnokkal, tornacsarnokkal, több sportpályával, uszodával, ezek mellett több komplex funkciójú művelődési intézménnyel büszkélkedhet. Múzeuma több tekintetben nemcsak kistérségi, hanem megyei jelentőséggel is rendelkezik. Ugyanakkor könyvtára nem minden tekintetben éri el az azonos méretű városok működési feltételeinek átlagos színvonalát. De általában a meglevő feltételrendszer pozitív együttműködésre alkalmas a teljes városi, sőt városkörnyéki szakmai struktúrával is.

Dunaföldvár városában, vegyes (kulturális és turisztikai) funkciójú kialakításával, a volt vár, a már meglévő rendszert kiegészítve, a város és szűkebb mikrotérsége számára már kielégítő feltételrendszert biztosít. Bölcskén, illetve még inkább Madocsán volumenükben az adottságok megfelelnek akár egy nagyközségi elvárásnak is. A dél-mezőföldi településbokorban a legsürgősebb teendő a nagydorogi kulturális terek kisvárosi volumenre és színvonalra fejlesztése és korszerű tevékenységstruktúrára való átalakítása. Ennek során esetleg célszerű a felszabaduló közoktatási terek hasznosításával is számolni. A mikrotérségen belül a vizsgált területen a leghátrányosabb Bikács település, amely számára azonban a Nagydoroghoz való közelsége – a jó közúti kapcsolat alapján – önmagában megoldás lehet, kulturális tartalmú és turisztikai fejlesztéseket is elindítottak. A Dél-Mezőföld, a „sváb háromszöggel” együtt, országos ismertségre tett szert teleházai révén. A „sváb háromszög” települései közül kimagaslóan fejlett adottságú Györköny és Dunakömlőd. Németkér kulturális infrastruktúrája azonban gyors és koncepcionális megújulást kíván. A nagyszámú falunap, szüreti fesztivál, szabadtéri néprajzi esemény célszerűvé tenné annak felvetését, hogy főleg a kisebb községek számára közös mobil rendezvény-infrastruktúra is létrejöjjön (kistérségi hatókörű mobil – akár többfelé tagolható – színpadrendszerrel, rendezvénysátorral és berendezésével, hangosító és világosító berendezésekkel, esetleg mobil illemhelyekkel). Egy ilyennek a kialakítása azonban már teljes körű, megegyezéses kistérségi rendezvényütemezést is feltételezne. Ugyanakkor a kisebb települések közoktatási volumenének visszaszorulásával, egyidejűleg növelhetné a helyi kulturális fejlettséget. Dr. Say István igazgató, kistérségi referens Tolna Megyei ÁMK Tamási kistérségi közkincs kerekasztal Tolna megye egyik legszebb része a Kapos – Sió - Koppány menti dombvidék: a Tamási kistérség. Ez a 32 településre kiterjedő területi szerveződés öt mikrotérségre osztható: Tamási, Hőgyész, Gyönk, Simontornya, Iregszemcse központokkal. A kistérség Tolna megye nyugati, észak-nyugati határán helyezkedik el, a megye 5 kistérsége közül, a kistérséghez tartozó településszám szerint a legnagyobb. A megye területének 27%-át öleli fel, a tolnai népesség 17,3 %-a él itt. A kistérségben a középkorosztályok aránya a legmagasabb, az őket

követő korosztályok részaránya lassan csökken. A demográfiai problémákat jól jelzi, hogy a kistérségnek csak minden tizedik lakosa fiatalabb tízévesnél. Az elmúlt majd két évtized gazdasági átalakulása a megyében a Tamási kistérséget érintette a legsúlyosabban, a kistérségek közül több mutató itt a legrosszabb. Ennek oka az, hogy az 1990-es évek elejének változásai az átlagosnál érzékenyebben érintették a főként mezőgazdaságra és telepített iparra alapozó vidék gazdaságát. A 32 településből 22 a társadalmilag - gazdaságilag elmaradott községek közé van besorolva, 24 településen a munkanélküliség szintje az országos átlagot másfélszeresen meghaladja. A térség mozgalmas történelme során több nemzetiség, népcsoport élt és él ma is együtt. A letelepedők magukkal hozták szokásaikat, népviseletüket, ünnepeiket és vallásukat. Kulturális értékeik azonban összefogás, szervezettség híján elszigeteltek maradtak. Az egyes népcsoportok, települési közösségek identitása fellelhető, de közös, kistérségi öntudat nem alakult ki. Ez a térség nem tud felmutatni olyan markáns néprajzi, turisztikai vonzerőt, mint Tolna megyében pl. a Völgység vagy a Sárköz. De nem kell szégyenkeznünk sem épített, sem természeti kincseink tekintetében. Ebben a kistérségben két vár is áll, az elmúlt években gyönyörűen felújított ozorai és a simontornyai, itt fekszik a Gyulaj-tamási erdő, amelynek egy része világhírű, Európa egyik legnagyobb dámvad populációjával. Tamási gyógyító termálvize az országhatárokon túl is ismert. Nem elhanyagolható a Balaton közelsége, Siófok Tamásitól 40 km-re, a kistérség északi településeihez pedig még ennél is közelebb fekszik. Joggal vetődik fel a kérdés, hogy ezen értékek birtokában mi lehet az oka, hogy a Tamási kistérség nem egy virágzó gazdaságú, turizmusú, kultúrájú térség. Az okokat egyértelműen az összefogás hiányában kell keresni. Számos esetben hiúsultak meg azért a fejlesztési elképzelések, mert az egyes települések nem tudtak együttműködni, régi sérelmeket, személyes konfliktusokat, politikai hovatartozásokat félretenni, egymást segítő partnerként viselkedni. Olyan lehetőségek mentek el a települések mellett, melyek kiaknázásával infrastrukturális, foglalkoztatási, szociális gondjaikon enyhíthettek volna. Mivel a kultúra fontos eleme a gazdaság fejlesztésének, így minden eddiginél fontosabb a mikrotérségek és az egész kistérség összefogása, közös kulturális koncepció kidolgozása, amelyre komplex társadalmi fejlesztés épülhet. Csak a fejlesztési folyamatok beindítása után vár37

ható, hogy kooperáció jöjjön létre a kistérség helyi közösségei között, világosan megfogalmazott célok, jól körvonalazott elképzelések mentén. A közös gondolkodás, tervezés első lépcsőfoka egy olyan együttműködés megvalósítása lehet, mely ezen elvek mentén fogalmazza meg a kistérség döntéshozóinak feladatát. Reményeink szerint jó alkalmat teremt erre a Közkincs pályázat által nyújtott támogatás, melynek nyomán 2007 októberében megalakulhatott a Tamási Kistérségi Közkincs Kerekasztal. A pályázatot a tamási Könnyü László Városi Könyvtár nyújtotta be, a Tolna Megyei Általános Művelődési Központ szakmai támogatásával. Ez az együttműködés nem csak erre a pályázatra jött létre, a két intézmény munkakapcsolata hosszú évekre nyúlik vissza, többek között együttműködtünk a Tolna megyei népfőiskolai hálózat kiépítésében, a tamási könyvtár népfőiskolai programjainak szervezésében és egy tíz éve tartó tanulmányi versenysorozat évenkénti lebonyolításában. A rendezvénysorozatok szervezése miatt a két intézmény szinte egész évben folyamatos munkakapcsolatban van, de ezen túl is számos együttműködési alkalom jellemzi a települést és a kistérséget is érintő kulturális fejlesztési folyamatokat. A könyvtár 16 településen lát el mozgókönyvtári feladatokat, az ÁMK együttműködik abban, hogy a falvakban élők információ- és dokumentum-ellátása kiegészüljön a felnőttoktatásban és a rendezvényeken való részvételi lehetőséggel. A Közkincs Kerekasztal programját a pályázati kiírásnak megfelelően úgy állítottuk össze, hogy a benne résztvevők együttműködésének eredményeként előmozdíthassuk a térség kulturális turizmusát, ösztönözhessük a kulturális fejlesztéseket. Először arról gondolkodtunk, hogy kik azok a személyek, akiknek a kerekasztalnál helyet kell kapniuk. Négy oldal képviselőit tömöríti, akik településüket és mikrotérségüket is képviselik a munkacsoportban. A pályázat nyomán alakult olyan kerekasztal a Dél-dunántúli régióban, ahol inkább a kistérség nagy kulturális intézményeinek vezetői vesznek részt, de van, ahol a többcélú kistérségi társulás munkatársaira építenek. Kis képzavarral élve: a mi kerekasztalunk négy oldalának résztvevői a következők: önkormányzati oldal, szakmai oldal, civil oldal és művelődési vállalkozói oldal. A legtöbb résztvevő egyébként több oldalt is képvisel egy személyben. Az önkormányzati oldal részéről polgármesterek, művelődési bizottsági elnök, bizottsági tag, hivatali előkészítő, kulturális referens 38

vesz részt a munkában, a szakmai oldalt népművelők, művelődési házak vezetői, könyvtárosok, teleházasok, tájházak munkatársai képviselik. A civil oldalon kulturális alapítványok, egyesületek, népfőiskolai vezetők, művelődési csoportvezetők, egyéni alkotók, műkedvelő művészek kaptak helyet, a művelődési vállalkozók között médiavezetőket, helyi tv-k, rádiók, az írott sajtó munkatársait, szponzorokat, mecénásokat találunk. A kerekasztal létszáma 28 fő, ez a létszám jól koordinálható és minden oldal 6-7 fővel képviselteti magát benne. Valamennyien településük meghatározó személyiségei, a helyi kultúra fejlesztésének elkötelezett hívei. Olyan személyiségek együttműködési szándékát fogjuk össze, akik a saját mikrotérségükben maguk köré tudnak vonzani embereket, így terveink szerint a kerekasztal hálózatszerűen tovább bővíthető. Azért is törekedtünk arra, hogy egy-egy személy több oldalt képviseljen, mert így még gyorsabban bővülhet a hálózat. Találkozásaink havi rendszerességgel történnek, az ülések két részből állnak, minden alkalommal előadások, képzések, tréningek zajlanak, majd azt követi az érdemi munka. A résztvevők többek közt a projektszemlélet és a pályázói magatartás kulturális szempontú fejlesztéséről, a közösségfejlesztés technikáiról, a civil erő mozgósításának módszereiről, a társadalmi – gazdasági – kulturális fejlesztés komplexitásáról hallhatnak. Az érdemi munka során a munkacsoport egyik konkrét feladata egy olyan leltár elkészítése, mely a kistérség közkulturális kincseit veszi számba. Ennek már vannak alapjai, hiszen a Tolna Megyei ÁMK 2002-ben és 2005-ben is kiadta a megyei kulturális kézikönyvet, melyben kulturális adataival, értékeivel a Tamási kistérség is szerepelt, ezért a kistérség közművelődési adottságainak feltárását a kézikönyv adatai mentén végezzük. A közművelődési ellátás és a kulturális tevékenységek szereplőit településenként részletesen bemutatjuk. Az önkormányzatok, a közművelődési intézmények bemutatása mellett, a kulturális alapítványok, szövetségek, egyesületek adatai éppúgy megjelennek benne, mint a csoportok, klubok, szakkörök tevékenységére vonatkozó információk, a településeken élő egyéni alkotók, előadók elérhetősége. A természeti és az épített látnivalók ismertetése mellett megtaláljuk majd a leltárban a szálláslehetőségekre, a vendéglátóhelyekre, a település hagyományos rendezvényeire, a kulturális intézmények szolgáltatásaira vonatkozó információkat is. A közkincsleltár összegyűjtésén és elkészítésén túl összehangoljuk a kistérség tevékenység- és

mok, fejlesztési tervek elkészítésén túl – egy olyan összefogás megvalósulása lesz, melyben a résztvevők félre tudják tenni évekre, évtizedekre visszanyúló vélt vagy valós sérelmeiket, és településük és a kistérség közös fejlesztését tartják szem előtt. Czink Judit főtanácsos, kistérségi referens Tolna Megyei Általános Művelődési Központ

39

mûve lôdôk - Közmû ve lôdé s Hefner Erika Közkincs kerekasztalok Tolna megyében

programtervezetét, kulturális SWOT analízist készítünk, mindezek pedig részét képezik a program végére elkészülő kistérségi kulturális stratégiának. Bízom abban, hogy a kerekasztal működésének legfőbb eredménye – az imént felsorolt dokumentu-

K UTATÁS

Lipp Márta

A lakosság közmûvelôdéssel kapcsolatos elvárásainak és szabadidôs jellemzôinek változása az elmúlt három évben falun

I. rész A közművelődéssel kapcsolatos lakossági elvárások alakulása A kutatásról A dolgozat arra a longitudinális kutatásra épül, mely a vidéki közművelődési lehetőségek és a lakosság kulturális magatartása közti összefüggéseket vizsgálta. Az alapkutatást 2004. júniusában kezdtük az MTA Szociológiai Kutató Intézetével közösen, dr. Füstös László, Szabados Tímea és dr. Tibori Tímea közreműködésével. Az összehasonlító vizsgálatot 2007. decemberében dr. Füstös Lászlóval együtt végeztük. Mindkét esetben 12 hónapos intervallumot mértünk. A kutatás a trendvizsgálatok körébe tartozik, amelyek egy nagyobb népességben időben bekövetkezett változást tanulmányoznak, ugyanazt a problémát, ugyanolyan mintán, de nem azonos személyekkel. Az adatfelvétel mindkét esetben ugyanazon az öt településen történt. A falvakat egy korábbi kutatásunk alapján létrehozott közművelődési feladat-ellátási tipológia szerint válogattuk úgy, hogy mindegyik egy sajátos kulturális településtípust képvisel, s mint ilyen, releváns vonatkozásai vannak az ugyanezen típusba tartozó településekkel. A korcsoport és a nem szerint rétegezett minta nagysága és a mintaválasztás szempontjai azonosak voltak, ami falvanként kb. 200-200, összességé40

ben mintegy 1000–1000 fő megkérdezését jelentette a 15 és 78 év közötti lakosságból ••• Mindkét esetben kérdőíves módszert alkalmaztunk, az alapvizsgálatnál bővebb, a szociológiai hátteret, az összefüggéseket és az értelmezéseket gazdagabban adatolható kérdőívvel, melyet kérdezőbiztosok vettek fel. A követéses vizsgálatnál az alapkérdőívből átvett blokkokat tartalmazó önkitöltős kérdőívet használtuk. Az önkitöltős kérdőívek esetében a közművelődéssel kapcsolatos attitűdökre, az érdeklődésre és a szabadidős tevékenységekre vonatkozó kérdéscsoportokra koncentráltunk. Az önkitöltős kérdőívezést az érintett települések polgármesteri hivatalaival, személy szerint a polgármestereivel szoros együttműködésben végeztük. Ők gondoskodtak a kérdőíves csomagok kézbesítéséről, összegyűjtéséről, ők juttatták el hozzánk a kitöltött kérdőíveket, kezeskedtek az adatok hitelességéért és a magas kitöltési arányért. Így sikerült elérni, hogy a hozzánk visszajutott, kitöltött kérdőívek aránya példátlanul magas, átlagosan 75-80%-os volt. Minden adat egyedi, települési szinten is értelmezhető, s lehetővé teszi, hogy település alapú kultúrafejlesztő projekt épüljön rá. Itt mondok köszönetet Kiss Lászlóné alsóvadászi, dr. Knáb Erzsébet nemesnádudvari, Magai

Ágota becsvölgyei, Papp József jászszentlászlói és Somogyi József bugyi polgármesternek, valamint munkatársaiknak, akik nélkül ez a kutatás nem – vagy ebben a formában nem – jöhetett volna létre. A közművelődéssel kapcsolatos attitűdök változásának fő irányai: Az elvárásokra két területet érintve kérdeztünk rá, melyek egymástól eltérő fogalmi megközelítést követnek: 1. az intézményben megfogalmazott és épületben realizálódó közművelődésre; 2. a tágabb, települési szintű, programként felfogott közművelődésre, melyben indifferens a szervezet és a tér. A két megközelítésre adott válaszok jellege (a Fontos-e? nem (0 pont)

2004. (%)

válaszolók aránya, a választások differenciáltsága és koherenciája) a kétféle értelmezéssel kapcsolatos preferenciákra is utal. 1. Az intézményként felfogott közművelődéssel kapcsolatos igényekről két kérdést tettünk fel A) Az elsővel azt szerettük volna megtudni: fontosnak tartják-e, s ha igen, milyen mértékben, hogy a lakóhelyükön az önkormányzat külön erre a célra szolgáló művelődési házat tartson fenn. A válaszokat egy 0-val kezdődő, 10 fokú skálán kellett elhelyezni. A válaszolók aránya mindkét felmérés esetében erre a kérdésre volt a legmagasabb (99, illetve 96%). Ez önmagában is jelzi, hogy a művelődési ház megléte falun közügy, ami szinte mindenkit állásfoglalásra késztet. Hasonlóan elégedettek lehetünk az igenlő válaszok kimagasló arányával. 2007. (%)

1,3

4,3

kicsit (1-5 pont)

11,5

17,5

nagyon (8-9 pont)

34,6

29,1

maximálisan

52,6

49,2

A pozitív szegmensben mutatkozó 9%-os, alig szignifikáns csökkenés ellenére, nemre való tekintet nélkül, a lakosság 4/5-e számára nagyon fontos, hogy legyen helyben kultúrház. A kutatás egészére elmondható, hogy a különböző szociológiai mutatók szerinti eltérések 2007-ben határozottabban nyilvánulnak meg, mint korábban, jelezve a falusi társadalom differenciáltabbá váló kulturális rétegződését. Ez tükröződik az életkor szerinti eltérő válaszokban is. Míg 2004ben az intézmény jelentőségének megítélésében nem volt korcsoportonkénti különbség, 2007-ben igen. Számunkra a tendenciák nem kedvezőtlenek. A két fiatalabb korcsoport (15-27, illetve 28-37 év) jellemző kategóriája a „nagyon fontos”, a két idősebb – de nem a legidősebb – korcsoporté (48-57, illetve 58-67) a „maximálisan”. A 38 és 47 év közöttiek a „kevéssé fontos” kategóriában vannak túlsúlyban. Részben az e rétegben bekövetkezett érdektelenedésben kereshetjük a 9%-os csökkenés okát. Akár 2004-ben, most is a kulturális mutatók differenciálnak leginkább, csak árnyaltabbak és módosultak a hangsúlyok. A kulturális mutatók három csoportját vettük figyelembe: - iskolázottság (a legmagasabb, befejezett iskolai végzettség)

- kulturális aktivitás: a) programokon való részvétel (részt vett-e az elmúlt 12 hónapban a lakóhelyén valamilyen programon) b) intézménylátogatás (volt-e az elmúlt 12 hónapban művelődési házban, színházban, múzeumban) - érdeklődés (van-e kitüntetett érdeklődési köre, van-e valamilyen speciális tudása, amelyet szívesen megmutatna vagy átadna másoknak) Az iskolázottság szerepe természetesen meghatározó. Az utóbbi 3 évben azonban finomodott a kép. 2004-ben a választóvonal a 8 általános elvégzése volt: az e fölötti végzettségűek nagyon, az általános iskolával bezáródó végzettségűek pedig kevéssé tartották fontosnak, hogy legyen művelődési ház. A mostani felmérés az iskolai végzettség megnövekedett szerepét mutatja. Megmaradt a törésvonal, de a legfeljebb 8 általánost végzettek látóköréből már kiszorulóban van a művelődési ház (is), az ő válaszuk jellemzően a „nem”. A végzettséggel párhuzamosan nő a válaszok pozitivitása és aránya, de egyúttal az alsóbb és a legfelső iskolázottságú rétegnél kettős tendencia érvényesül. A szakmunkásképzőt végzettek válaszai jellemzően a „kicsit” és a „nagyon”, a felsőfokú végzettségűeké viszont a „maximálisan” és a „nem” 41

között oszlanak meg (az utóbbi nagyobb arányával), előrevetítve, hogy az iskolázottabbak egyre inkább meg fogják találni másutt is a lehetőségeket. Annál is inkább, mert – mint majd később látni fogjuk – az iskolai végzettséggel egyenes arányban nő az érdeklődés szerinti választás igénye, a közösségi együttlét igényének rovására. A kulturális aktivitás két válfaja – a speciális intézményekhez kötött, illetve a program alapú – eltérő módon kapcsolódik a művelődési házas igényekhez. Az emberek más tekintetben is határozott különbséget tesznek programlátogatás és intézmények látogatása között. Nem meglepő, hogy a kulturális intézmények látogatása (művelődési ház, könyvtár, színház, múzeum) egymással is és a művelődési ház iránti igénnyel is szoros kapcsolatban van, míg a helyi programokon való részvétel nincs. Minél inkább jár valaki bármelyik helyre, annál inkább jár a másik háromfélébe is, és annál inkább igényli a művelődési házat. Ez a tendencia stabilnak látszik. Az érdeklődési kör megléte vagy hiánya 2004ben igen erős és egyértelmű kapcsolatban volt a közművelődési intézmény igenlésével. Több más mutatóval együtt jelezte, hogy az érdeklődési körrel rendelkezők szinte kizárólagos igénnyel számítottak a helyben lévő intézményre. Közművelődési jellegű dolgokért, amelybe tartozónak értették a saját érdeklődés kielégítését is, nem utaztak. Közel 100%-ban helyben szerettek volna az érdeklődésükhöz teret kapni. Ez a helyzet mostanra megváltozott. A kapcsolat továbbra is erős a tekintet-

ben, hogy akiknek nincs érdeklődési körük, azok nagyobb arányban közömbösek: van-e helyben kultúrház; azoknak a véleménye viszont, akiknek van, megoszlik az alacsony és a legmagasabb pontszámok között. Másképp fogalmazva: a helyi intézményt azokra lehet alapozni, akiket érdekel valami, ám ha az érdeklődésüket nem tudják helyben kielégíteni, ők előbb-utóbb kivonulnak. A saját tudás megmutatásának/átadásának vágya ugyanazt a kapcsolatmintát mutatja, mint az érdeklődés 2004-ben (erős, egyértelmű és analóg). Véleményem szerint ebben még mindig óriási tartalékok rejlenek, amire nem figyelünk eléggé. B) Azt, hogy milyennek gondolják a művelődési házat, egy 17 szempontból álló elváráslistával vizsgáltuk. Az igények logikailag négy nagy csoportba sorolhatók: - a rendezettséggel, professzionalizmussal kapcsolatosak (I./A) - a közösségi szervezeti jelleggel kapcsolatosak (I./B) - a programokkal kapcsolatosak (II./A) - a kulturális infrastruktúrával kapcsolatosak (II./B) Ha az igényeket két tengely mentén elrendezve gondoljuk el (mit – hogyan és közösségi – professzionális), az I. blokkok a szervezeti, működési keretre utaló megközelítések, röviden a „hogyan” kérdéssel kapcsolatosak, a II. blokkok a tartalmi megközelítések, a „mit” kérdéssel kapcsolatosak. Az „A” blokkok a professzionalitás, a „B” blokkok

Elvárásblokkok

átlag % 2004.

átlag % 2007.

változás %

II./A programok

38,0

33,1

- 4,9

I./A professzionalitás

28,0

33,1

+5,1

II./B kulturális infrastruktúra

24,6

22,1

- 2,5

I./B közösségi, társadalmi jelleg

20,2

16,8

- 3,4

a közösségi szempontok felé mutatnak. A táblából kiolvasható átrendeződés látszólag nem nagy, de lényegkiemelően mutatja a kutatás egésze által jelzett változási trendet: az elvárások a közösségi intézményi jellegtől a megbízható szolgáltatást nyújtó professzionális intézmény irányába mozdulnak el. Ez a korábban érdektelennek tartott, a szervezeti kereteket, működési rendet érintő kérdések iránti lakossági fogékonyságot is megnövelte, fölvetve a szervezeti rendezettség és az átláthatóság szempontjait. 42

Míg 2004-ben a programokra vonatkozó igények határozottan meghaladták a profi intézmény irányába mutató elvárások gyakoriságát, 2007-ben a kettő már átlagosan azonos súlyt kapott. A korábban sem túl hangsúlyos közösségi részvételre és a közművelődési infrastruktúra (épület, technika, információ) közösségi alapú igénybevételére fordított figyelem tovább csökkent. Mutatva, hogy az emberek egyre inkább egyedileg is rendelkeznek azokkal a tárgyi eszközökkel és felkészültségbeli technikákkal vagy azok elérésének vágyával fa-

blokk

A hároméves intervallumot tekintve az elvárások jelentős stabilitást mutatnak. Az első 7 szempont, melyet a lakosság minimum 30-33%-a választott, ugyanaz. Vezetnek a tartalmi kérdésekre és a szakmai hozzáértésre, szervezett, sőt jól szervezett alkalmakra, programválasztékra vonatkozó igények, valamint a hasznosság – tanulás – mindennapi problémákra való reagálni tudás egymással összefüggő hármas igénye.

2004.

2007. sorszám

változás

sorszám

elvárás

változás %

változás %

+

-

I./A

1.

Mérjék föl a lakosság érdeklődését, és aszerint szervezzenek programokat.

43,2

2.

43,2

II./A

2.

Segítsen az embereknek a mindennapi problémák megoldásában.

42,5

3.

35,6

6,9

II./A

3.

Legyenek olyan programok, melyekből tanulni lehet, amelyek új ismeretek megszerzését segítik.

39,7

7.

30,9

8,8

II./A

4.

Olyan programokat szervezzenek, melyek hasznosak és a megélhetést segítik.

39,2

4.

35

II./A

5.

Legyen benne pezsgő élet, sokféle program, amelyekből választani lehet.

36,6

5.

34,5

II./A

6.

Legyenek szórakoztató programok, bálok, mulatságok.

36,4

6.

33,6

I./A

7.

Hozzáértő, erre a feladatra képzett szakember irányítsa.

35,9

1.

47,8

II./B

8.

Legyenek mindenki számára hozzáférhetőek olyan technikai eszközök, melyek nem állnak rendelkezésre otthon.

33,8

12.

25,4

II./A

9.

Legyenek nagyrendezvények, emlékezetes ünnepi alkalmak.

33,5

8.

29,2

II./B

10

Lehessen kötetlenül összejönni, beszélgetni, legyen kulturált társasági hely.

22,6

13.

23,5

II./B

11.

Segítsen az embereknek a szabadidejük megszervezésében, informáljon más településeken lévő programokról.

22,4

16.

11

11,4

I./B

12.

Legyen lehetőségük az embereknek arra, hogy bemutathassák és másoknak átadhassák a tudásukat.

21,9

17.

10,5

11,5

I./A

13.

Legyen nyitva tartási idő, álljon a lakosság rendelkezésére akkor is, ha nincs program.

21,6

10.

25,8

I./B

14.

Minél több helyi lakos vegyen részt aktívan a kulturális élet szervezésében.

20,6

15.

13,2

II./B

15.

A megjelenése és a berendezése legyen kulturált, esztétikus.

19,4

9.

28,4

I./B

16.

Adjon helyet minden egyéni és közösségi kezdeményezésnek.

18,2

11.

26,7

8,5

I./A

17.

Szervezetileg önálló legyen, ne más intézmény része.

11,4

14.

14,6

3,2

7,9 8,4

3,2 7,4 11

43

KUTATÁS Lipp Márta A lakosság közmûvelôdéssel kapcsolatos elvárásainak és szabadidôs jellemzôinek változása

lun is, melyeket korábban inkább csak közösségi szolgáltatásként/juttatásként élvezhettek. Mindez hozzájárul ahhoz, hogy a közművelődési igények – a kutatási eredményekből nyomon követhetően – individuálisabban, differenciáltabban és a szakszerűséget értékelő módon jelentkeznek. Az elváráslistának az egyes szempontok szerint történő elemzése és a belőle kapott attitűdalakzatok szintén a fenti elmozdulási irányt támasztják alá.


Elvárások a művelődési házzal szemben Két alapvető elváráscsoport látszik kikristályosodni: 1. Legyen képes a művelődési ház az egyre jobban kibontakozó és színesedő egyéni érdeklődést kielégíteni és inspirálni, amihez a lakosság érdeklődésének felmérés útján történő szakszerű megismerése és a változások nyomon követése elengedhetetlen. 2. Segítsen az embereknek a mindennapi problémák megoldásában. Ez a két elvárt alapfunkció – az érdeklődés alapú művelődés és az élet megkönnyítése kulturális eszközökkel – a lakossági elképzelések szerint (is) szakembert és szakszerű intézményi működést igényel, ami nagy hangsúlyt kap a preferenciákban. Hogy a művelődési házat hozzáértő, erre a feladatra képzett szakember vezesse, s hogy mérjék fel az emberek érdeklődését, és aszerint szervezzenek programokat, a lakosság közel felének fontos. A két funkcióból az első, az érdeklődésre szervezett, intézményi alapú közművelődés az adatok szerint tendenciájában egyre fontosabbá válik. A 2007-es válaszok koherensebbek az előzőeknél. Ez nemcsak azt jelenti, hogy az emberek jobban átgondolták a válaszaikat, hanem azt is, hogy tisztábbak, jobban körvonalazottak az elvárások, s differenciálódtak az igények. A 2004-es adatokból alig követhetők nyomon egyéni profilok, a legtöbben sokféle – sokszor egymásnak ellentmon-

dó – választásokban tudták csak megragadni az általuk fontosnak tartott mozzanatokat. A mostani adatokból körvonalazható és jól értelmezhető elvárásalakzatok rajzolhatók ki a nagy gyakorisággal együtt járó választásokból. Sokdimenziós skálázással öt, egymástól elkülönülő elvárásmintázatot találtunk: I. Professzionalitás: szakemberigény, érdeklődés-felmérés. II. Hasznosság: technika, mindennapi problémákra való reagálás, megélhetés segítése, tanulás. III. Kötetlen társasági tér és ünnepi alkalmak tere: nagyrendezvények, emlékezetes ünnepi alkalmak, kötetlenül együtt lenni. IV. Társasági és szórakozóhely: bál, pezsgő élet, kulturált berendezés, közösségi és egyéni kezdeményezések, nyitva tartási idő. V. Kulturális központ: szervezeti önállóság, amatőr művészeti tevékenységek, aktív lakossági kulturális részvétel, szabadidő-szervezés. A szempontoknak a két tengelyhez viszonyított elrendezését az alábbi ábra szemlélteti. A függőleges tengely alulról fölfelé értve a tág, kevésbé tisztán közművelődési profiltól a tulajdonképpeni művelődési profilig, a vízszintes tengely balról jobbra a könnyű, szórakoztató jellegtől a komolyság, hasznosság felé terjed. Mindegyik negyedben és a két tengely metszéspontjában is találunk egy-egy válaszcsoportot.

Derived Stimulus Configuration Euclidean distamce model

44

Elvárásalakzatok 2007. Elvárásalakzat

nem %

kicsit %

nagyon %

I. professzionalitás

30,6

49,4

20,0

II. hasznosság

25,1

64,2

10,7

III. kötetlen és ünnepi tér

52,8

41,3

5,9

IV. társasági és szórakozóhely

15,8

67,8

16,5

V. kulturális központ

46,4

52,2

1,4

pontjában állnak. A programok zömét ilyen típusú rendezvények alkotják, és nem mondhatnánk, hogy csökkenő tendenciával. A hasznosság (II.) háttérbe szorulása jelentheti a megélhetési gondok enyhülését, de jelentheti – és jelenti is – a tanulásnak a közművelődési intézményekben való, nem kellő súlyú szereplését. A professszionalitás iránti igény összefüggése az életkorral:

Mean professzionális

A társasági és szórakoztató funkció a lakosság többségét valamilyen szinten érinti. A határozott elvárást megjelenítő kategóriában viszont a professzionalitás iránti igényre esik a legtöbb választás. Ez azt jelenti, hogy ennek az elképzelésnek van a legtöbb, a lakosság 1/5 részét kitevő képviselője. A nagyrendezvényeket és az ünnepségeket magában foglaló kategória (III.) a legkevésbé fontos az embereknek, jóllehet ezek az alkalmak közismerten, országosan a jelenlegi működés közép-

Életkorcsoport

Ez az igény leginkább a 38-57 év közötti, középiskolai végzettségűek és a 48 és 67 év közötti, felsőfokú végzettségűek sajátja, de a korcsoportok közül a 38 és 47 év közöttiek a többi korcsoportnál magasabb számban tartják nagyon fontosnak, végzettség szerint pedig a középiskolai végzettségűek. A hasznosság iránti igény a 38 és 47 év közöttiek, valamint a szakmunkásképzőt végzettek választásmintája. A művelődési ház mint a kötetlen

együttlét és az ünnepi alkalmak tere jellemzően az 58 év fölöttiek választása. Ez a blokk nem függ össze az iskolai végzettséggel. A közösségi hely és a kulturális központ igénye jellegzetesen a fiatalok elvárásmintája, mindkét esetben a 15 és 27 év közöttieké. A közösségi hely funkció a szakmunkásképzőtől, a kulturális központ funkció a középiskolától fölfelé növekvő jelentőségű. 2. A tágabb, települési szintű, programként fel45

fogott közművelődéshez való viszonyt egy 17 változóból álló motívumlistával vizsgáltuk, melyek mindegyikét egy 0-tól 5-ig terjedő skálán kellett elhelyezni. Azt kértük, hogy tegyenek mérlegre minden egyes szempontot, mégpedig a fonákjáról. A kérdésünk így szólt: „Az alábbi szempontok milyen mértékben játszanak szerepet abban, ha a lakóhelyén nem vesz részt egy programon?”. A nyelvi forma kritikus álláspontot tükrözött, ez a tapasztalatok szerint megfontoltabb választásokra késztet, s növeli is a válaszadói kedvet. Valóban, a megfogalmazás mérséklő és inspiráló is volt egyben. A motívumok három nagy területet ölelnek fel: I. A programkínálatra és a tárgyi körülményekre vonatkozók: - nem felel meg az érdeklődésének - nem elég komoly - nem elég színvonalas

- nem elég kulturált a környezet - kényelmetlenek a körülmények II. A társadalmi/társas környezetre vonatkozók: - nem hívják személyesen - a számára fontos emberek nem mennek el - nem megfelelő szociális klíma - megszólnák III. a) A belső motiváltság hiányára vonatkozó okok: - nem szeret eljárni - idegenségérzet - nehezen mozdul - fáradtság, lustaság b) Kényszer jellegű motívumok: - betegség - időhiány - pénzhiány

A programlátogatási motívumcsoportok megoszlása motívumcsoport

2004. pontátlag

2007. pontátlag

I. program és tárgyi környezet

4,5

6,1

II. társas környezet

3,3

4,5

III. a) belső motiváltság hiánya

8,3

6,0

III. b) kényszermotívumok

8,8

6,5

Az első két csoport esetében a válaszoló a kínálatban és a hozzá társítható körülményekben, azaz a saját személyéhez képest külső okokban keresi a magyarázatot. A harmadik blokk esetén saját magában, illetve a saját körülményeiben. A III. a) típusú érvek megfogalmazásukban pszichologizáló jellegűek, rendszerint valamit elfedő hivatkozási alapok, amolyan kifogások. Mégis olyanok, mint a freudi elszólások, kikerülhetetlenek és leleplező jellegűek. Fontosságukat az adja, hogy nehezen változó, habituális érvek, melyek mögött rendszerint sajátos, kulturálisan meghatározott okrendszer húzódik meg. Sajátosságuk, hogy nyelvileg is különböznek a többi motívumtól, deklaratív jellegüknél fogva axiomatikus érvnek tűnnek. Érdekességük, hogy nem fogalmazhatók meg pozitív mondatban, s fogalmi, logikai szinten nem korrigálhatók. Ez nyelvileg is utal arra, hogy nehezen lehet rajtuk változtatni, hisz nem ismerjük vagy nem érezzük megfoghatónak az akadályt, amelyet el kellene hárítani. Nem szoktuk azt mondani: ha majd nem leszek nehezen kimozduló vagy bizalmatlan, elmegyek. Szemben 46

a racionálisnak tűnő érvekkel, mint például „ha megfelel az érdeklődésemnek, részt veszek”. A korrelációk igazolják, hogy ezek mögött az indokok mögött legtöbbször, de nem kizárólag, valódi igénytelenség áll. A minőségi igényre utaló változókkal negatívan korrelálnak, egyenes arányú összefüggésben állnak azonban a társas motívumok többségével, különösképp az előítéletes beállítottságot tükrözőkkel. A művelődési házzal kapcsolatos elvárás mutatóival való összefüggésükben azonban reményt keltő kép bontakozik ki. Rendre együtt járnak azokkal az igényekkel, melyek egy közművelődési szakember értő segítségét várnák (szakember vezető, érdeklődés-felmérés, szabadidő-szervezés, mindennapi problémákkal való foglalkozás, hasznosság, tanulás). 2004-ben ezek a motívumok – a szintén megváltoztathatatlan kényszer jellegűekkel együtt – kb. azonos pontátlagokkal jelentősen megelőzték a többi blokkot. Pozitívum, s ez egyúttal a motívumok tisztulását is mutatja, hogy a három év alatt a szerepük csökkent. A választások tárgyszerűbbek lettek, előtérbe kerültek a programokra, s azok kö-

A programlátogatási motívumok nem olyan stabilak, s nem is mozdítottak meg annyi embert, mint a művelődési házzal kapcsolatos beállítódások. A választások koherensebb volta is azt mutatja, hogy kevesebb akarás és racionálisabb megközelítés jellemzi, mint az előzőt. Ez is arra utal, hogy a program alapú közművelődés képzetéhez kevésbé tapadnak érzelmek, nem akkora ügy, pontosabban nem közügy, mint az épületben megfogalmazódó, intézményként megjelenő közművelődés.

Ha nem vesz részt helyben egy programon motívum

sorszám

2004. (pont)

nem %

igen %

Nem hívják személyre szólóan.

13.

74,3

3,5

16.

50,4

4,3

Nincs kivel elmenni.

12.

71,9

4,2

14.

43,6

4,7

Nincs rá ideje.

1.

33,6

13,4

2.

19,3

8,4

Költségesnek tartja.

8.

63,6

4,7

7.

33,0

5,8

Nem felel meg az érdeklődésének.

2.

38,3

10,3

1.

17,0

8,6

Nem tartja elég komolynak.

9.

67,2

4,4

4.

26,1

6,3

nem %

Nem tartja elég színvonalasnak.

sorszám

igen %

2007. (pont)

10.

69,5

4,3

3.

25,7

6,2

Idegenül érezné magát.

7.

62,3

5,9

6.

32,8

6,1

Nehezen mozdul ki.

3.

43,9

11,5

8.

34,1

6,6

Akiknek a véleményére ad, nem mennek el.

14.

76,7

3,2

15.

45,2

4,4

Nem szeret ilyen helyekre járni.

5.

49,4

7,2

10.

34,9

5,8

Kényelmetlenek a körülmények.

15.

79,3

2,4

13.

39,8

4,8

Nem elég kulturált, esztétikus a környezet.

16.

80,5

2,3

11.

35,4

5,4

Olyan emberekkel kellene együtt lenni, akikkel nem szívesen van egy társaságban.

11.

72,3

4,1

5.

28,5

6,8

Megszólnák érte.

17.

85,1

1,7

17.

57,3

2,7

Fáradtság, lustaság.

4.

47,9

8,6

12.

36,3

5,3

Betegség.

6.

58,8

8,3

9.

34,2

7,5

Az első két helyen azonos motívum áll ugyan, de helycserével az érdeklődés javára. 2007-re megerősödtek a minőségi igények mind a programok színvonalára és komolyságára, mind a környezet kényelmes, esztétikus megjelenésére vonatkozóan, noha a környezettel kapcsolatos elvárások nem szerepelnek most sem a fontos motívumok között. A minőségi igénnyel együtt fölerősödtek az előítéletes felhanggal jellemezhető társas motívumok, je-

lezve, hogy a szociálpszichológiai tényezők jelenleg inkább visszatartó, mint serkentő hatásúak. Míg a motiválatlanságra utaló változók 2004-ben az első 5 között voltak, 2007-ben nem szerepeltek az első 8 helyen, s kettő közülük az utolsó harmadban volt. Úgy tűnik, az érdeklődés és a minőség rést tud ütni azon a falon, amelyet a belső késztetések gyengesége eredményez. A programokon való részvétellel kapcsolatos 47


rülményeire vonatkozó mérlegelések, vezető motívumként az érdeklődést jelölve meg. Az érdeklődés fontossága nemcsak megerősödött, hanem első helyre került itt is, éppúgy, mint a művelődési házakkal kapcsolatos elvárások esetében. Ez összefüggésben áll a minőségi elemek súlyának növekedésével, de helyesebb lenne úgy fogalmazni, hogy 2007-re a minőségi szempontok is megjelennek a fontosabb látogatói érvek között. Ezt a tendenciát mutatja a változók egyedi értékei szerinti táblázat is.


választások meglehetősen koherensek, belőlük rendszerszerűen együtt járó motívumcsoportok rajzolódnak ki. Ez lehetővé tette, hogy a preferenciák mögött munkáló magyarázó elveket, mögöttes változókat keressük.

Mindkét felmérésből négy faktor különíthető el, de csak két faktor egyezik meg, egy részben különbözik, egy pedig új, csak a 2007-es adatok tartalmazzák.

A részvételre vonatkozó attitűdcsoportok megoszlása faktor

2004.

2007.

nem %

kicsit %

nagyon %

nem % kicsit %

nagyon %

társas referenciák, társadalmi közeg vonzó és visszatartó hatása

65,1

20,1

14,9

50,1

30,7

16,1

minőségi igények a program és a tárgyi környezet színvonalával kapcsolatban

57,0

27,2

15,8

50,8

33,1

16,1

idegenkedés emberektől, intézményektől

55,3

26,9

17,8 49,6

33,4

17,0

47,0

38,1

14,9

idegenkedés és motiválatlanság enerváltság, belső motívumhiány

53,0

29,9

szelektáló beállítottság A programokon való részvétel vagy elutasítás magyarázó elveként leggyakrabban negatív, sokszor előítéletes szociális beállítottság húzódik meg, mely erősödő tendenciával kapcsolódik össze a tanácstalansággal, a kulturális motívumok vagy azok artikulálásának hiányával, valamint a minőségi vagy minőséginek feltüntetett igényekkel. Ez a minőség iránti fogékonyság kettős tendenciájára hívja fel a figyelmet. A magasabb minőség iránti igény kétségkívül társadalmilag is differenciál, a vágya pedig sokszor társadalmi sznobériát, s a kultúra mögé bújtatott előítéletességet is rejt. A szelektáló kulturális magatartás mögöttes rendező elvként való megjelenése 2007-ben a pozitív tendenciák erősödésének jeleként értékelhető, s hogy a lakosság több mint felére érvényes, ez biztos mutatója a minőség iránti elkötelezettség növekedésének.

48

17,1

Összegzés: A művelődési ház léte falun közügy, a lakosság 4/5-e számára nagyon fontos, hogy legyen. A program alapú közművelődés képzetéhez kevésbé tapadnak érzelmek, mint az épületben megfogalmazódó, intézményként megjelenő közművelődéshez. Az elvárások a közösségi intézmény jellegtől a megbízható szolgáltatást nyújtó professzionális kulturális intézmény irányába mozdulnak el. A közművelődési igények egyre inkább individuálisan, differenciáltan és a szakszerűséget értékelő módon jelentkeznek, melyben az érdeklődés és a minőség iránti igény növekvő szerepet kap. (Az érdeklődés és a szabadidős szokások változásával foglalkozó II. rész a Szín - Közösségi Művelődés következő számában fog megjelenni.)

Péterfi Ferenc

Közéleti aktivitás – lokális és európai identitás Készítette a Közösségfejlesztők Egyesülete és a Magyar Művelődési Intézet közösségfejlesztési osztálya 2007. szeptember 15-e és 30-a között. 2007. szeptember második felében, az állampolgári részvétel hete alkalmából, néhány közösségfejlesztéssel foglalkozó hazai szervezet az egész országra kiterjedő, de nem reprezentatív kérdőíves felmérést végzett. A fenti rendezvénysorozat évek óta kiemelt lehetőséget kínál arra, hogy a közvélemény figyelmét a civil - közösségi részvételre irányítsa, s esélyt teremt arra is, hogy az állampolgári részvétel témája az adott héten a sajtó, a közpolitika fókuszába kerüljön. E figyelemfelhívás természetes következménye, hogy a rendezvénysorozat keretében szervezett felméréseink a hazai átlagnál „megemeltebb”, a hétköznapinál valamivel aktívabb társadalmi közegben zajlanak, ami az itt regisztrált adatokat esetenként némileg befolyásolhatja. Az alábbiakban bemutatott felmérésünk részben kapcsolódik a két korábbi évben szervezett kutatásunkhoz: 2005-ben és 2006-ban – ugyanilyen esemény kapcsán – alapvetően a közbizalommal kapcsolatos hazai érzelmeket és viszonyokat igyekeztünk elemezni, a két évben azonos, tehát összehasonlításra is alkalmat adó vizsgálódásainkban. Azok között a kérdések között is szerepeltek olyanok, amelyek a megkérdezetteknek a helyi civil cselekvésekhez való viszonyát és a közélethez kapcsolódó aktivitását tudakolták. A 2007-es kutatásban több mint 3500-an töltötték ki a kérdőívet, szúrópróbaszerűen. Középpontban a közösségi és a közélet iránti elkötelezettség kérdésköre állt: az önkéntes munka végzése, a civil szervezetekben való aktív részvétel az érdekartikulációhoz, az érdekvédelemhez kapcsolódóan.

Kérdőívünk fel kívánta tárni továbbá a válaszadók vélekedését és magatartását a választásokon való állampolgári aktivitásban, az Európa Unióhoz való viszonyukat és igyekezett megismerni európai identitásukat. Az önkéntesek1 által végzett megkérdezések az ország 17 megyéjében és Budapesten zajlottak. A véletlenszerűen kiválasztottakkal nem az volt a célunk, hogy teljes reprezentativitást érjünk el, bár – a lakóhelyi megoszlást leszámítva – végül az ahhoz közeli arányok jellemzik a mintánkat, amit az adatok utólagos – a nem, az életkor és az iskolai végzettség szerinti – súlyozásával értünk el. Azt azonban nem tudtuk korrigálni, hogy a megkérdezettek egy részét, talán többségét, az állampolgári részvétel hetéhez kapcsolódó eseményeken kérdeztük meg, tehát a kérdezés egy része eleve az aktívabb polgárok körében zajlott le. Mivel szinte ugyanezekkel a kérdésekkel, ugyanebben az időben és nagyjából hasonló körülmények között szlovák partnerszervezeteink is elvégezték ezt a felmérést, néhány esetben az ő eredményeikre is hivatkozunk, összehasonlításainkkal a saját eredményeinket szeretnénk ilyenkor érzékletesebbé tenni.2 Összefoglaló A hazai gyakorlatban szokatlanul nagy állampolgári - közéleti aktivitást, ugyanakkor az európai uniós identitás kialakulásának viszonylag kezdetleges szintjét tapasztaltuk a 2007. szeptember végén lezajlott kérdőíves vizsgálatunkban. Fontos tapasztalat – s meglepően jó eredménynek tartjuk –, hogy a megkérdezettek több mint 2/3-a végez önkéntes munkát, s az önmagukat aktívnak minősítők harmada ezt egyidejűleg egynél több területen is teszi. 49

Kutatás

K érd ôí v az állampolgári részvételrô l , állampolgári részvétel hete , 2 0 0 7 .

Kérdőívünkben a szokásosnál talán szélesebb választékot kínáltunk a kitöltőknek, ami jelentősen befolyásolhatta: erősíthette a pozitív gyakoriság megjelölését. Ezen kívül az eredmény – jelentős arányban – magában foglalja a hobbi- és a sporttevékenységeket is, ami a közéleti aktivitáshoz csak részlegesen kapcsolható. A kérdőívünkben felsorolt 15 féle önkéntes aktivitást összevonva, különféle típusokat alkottunk, s így a következő összesítést kaptuk: Az önkéntes munkát megjelölők aránya a különböző típusú tevékenységekben % önhasznú tevékenység 39,3 szociális segítő tevékenység 22,7 gyerekekre, ifjúságra irányuló tevékenység 22,6 érdekartikuláció 19,1 Megállapíthatjuk, hogy ezek az aktivitások többnyire rendszeresen történnek; az érintettek fele legalább havonta, de 28,1%-uk hetente több alkalommal végzi ezeket a tevékenységeket. Üzenet értékű információ, hogy mintánkban az önkéntes munkát végzők 26,1 %-a nem nonprofit szervezetekben, hanem más formában végez ilyen munkát – tehát az önkéntességnek egy markáns ágát képezik a „nem szervezett” keretekben dolgozók. Ez a jelenség nyilván erősen befolyásolja az önkéntességgel foglalkozó szakmai szervezetek feladatvállalásait. Az önkéntesség, illetve a szervezeti tagság jellemzőin túl mintánkból arra következtetünk, hogy a civil véleménynyilvánítás gyakoribbá válásával erősödik a részvételi alapú demokrácia szükséglete Magyarországon. A kérdőívünket kitöltők 44%-a (!) jelezte, hogy az elmúlt 12 hónapban nyilvános gyűlésen, fórumon, demonstráción vagy petíció benyújtásában vett részt, véleménynyilvánítási vagy érdekérvényesítési szándékkal. Ez az arány a korábbi hasonló kutatásaink (Közbizalom, 2005., 2006.) tapasztalataihoz képest igen magas, de minden előfeltételezésünket is jelentősen meghaladja. Érdekes, hogy a Szlovákiában párhuzamosan lezajlott hasonló felmérés ugyan erőteljesebb ottani aktivitást jelzett az önkéntes munkában és a civil 50

szervezeti tagság tekintetében, ám a részvételi demokráciának e markánsabb érdekérvényesítő eszközei nálunk sokkal karakteresebben mutatkoznak meg. Mostani adatainkkal hivatkozhatnánk a hazai politikai élet hektikus történéseire, az utóbbi évben gyakoribbá vált politikai megmozdulásokra, jelezve, hogy ezek talán hozzájárultak a magas aktivitáshoz; de az előző évben a mostaninál jóval erősebb sokkok érték ugyanezt a társadalmat, akkor mégsem tapasztaltunk ilyen intenzív állampolgári aktivitást. (Meglehet, az események akkor főként a fővárosra koncentrálódtak.) Ha a fenti eredmények alakulásában szerepet is játszhattak a makroszintű történések, hajlunk arra, hogy e jelenségeket részben a civil társadalmon belüli változásokhoz is kössük, illetve a lokális politikában történő események iránti érzékenység növekedésével – gyakran a különféle érdeksérelmek következtében kialakult akaratnyilvánítás szándékaival – magyarázzuk. Tapasztalatunk szerint az önkéntes munka végzésében a fiatalok sokkal kevésbé aktívak a felnőtt korosztályoknál. Sajnálatos, hogy az így aktivitást mutató 18 év alattiaknak csak kevesebb, mint egyötöde; a fiatal felnőtt korú (18-25 éves) válaszadóinknak csak alig egyharmada jelezte, hogy élt a demokratikus véleménynyilvánítás általunk felsorolt eszközeivel. Ugyanakkor örömtelinek mondható, hogy a középkorú válaszolóknak (36-45 évesek) és a 45 év felettieknek több mint a fele számolt be ilyen gyakorlatokról. Ezek az adatok megerősítik azokat, az utóbbi időszakban kialakult tapasztalatainkat, hogy a fiatal kori szocializációban kevés tudatos esélye, szervezett gyakorlata van a demokratikus készségek megismerésének. Másik oldalról közelítve: az egészséges társadalmi fejlődés érdekében is egyre kikerülhetetlenebb társadalmi szükséglet, hogy a fiatalok körében a jelenleginél jóval több kísérlet történjen a demokratikus készségek, az ehhez szükséges eszközök használatának megismertetésére, személyes, megélt demokratikus élményeik és tapasztalataik gyarapítására. Ezt igazolja, hogy a felmérésünkben közel 50%-os válaszarányban szerepelnek azok, akik nem vettek részt az elmúlt évben ilyen érdekérvényesítési –

nyos” térbeli szerveződési szintekénél lazább a kistérséghez való vonzódás, még inkább a régióhoz, s a kötődési lista végén találjuk az Európa Uniót. Az identitásra vonatkozó válaszokból arra következtethetünk, hogy jó ideig eltarthat még, amíg az állampolgárok a távolabbi, a beláthatatlanabb, a kialakulatlan vagy ismeretlen intézményrendszerekkel szorosabb kapcsolatba kerülnek, róluk és velük tapasztalatokat szereznek, és a szorosabb azonosulás velük is megteremtődik. Figyelmet érdemel, hogy miközben a Szlovákiában végzett párhuzamos kutatásból az derül ki, hogy ott is az országhoz, majd a saját településhez tartozást helyezik az első két helyre; addig a harmadik helyen az EU-hoz való vonzódást jelölték meg a válaszolók. Visszatérve a hazai eredményekre: biztató – s ez elsősorban a fiatalabb, 12-25 éves korosztálynál figyelhető meg –, hogy egyre erősebb a kapcsolat keresése az unió országaival, nemzetközi munkák, hálózati kapcsolatok révén. A munkavállalás lehetősége a mintánkban szereplők közel egyharmadában merült fel, főként a 12-25 éves korosztályok esetében. Körükben 65-70%-os arányban jelent meg új célként a munkavállalás az EU országaiban. A kérdőív és a válaszok A közéleti aktivitással kapcsolatos első kérdésünk az önkéntes munkavégzéshez kapcsolódott. Az általunk felkínált 15 féle lehetőségből a válaszolók több mint kétharmada (70%) megjelölt önkéntes tevékenységet valamilyen területen, ami a gyakorlatban történő általános megítélésünkhöz, de néhány átfogó hazai kutatás eredményeihez képest is kiemelkedően magas aránynak tekinthető.

Önkéntes munkavézéshez kapcsolódott 30% Önkéntes munkában részt vett (minimum egy területen a fenti 15-ből):

70%

Egyben sem vett részt:

51

KU TATÁS Péterfi Ferenc Kérdôív az állampolgári részvételrôl

véleménynyilvánítási eseményen, akciókban, s az ő nagyobbik részük a fiatal korosztályból verbuválódik. A kérdőívek elemzéséből azt látjuk, hogy a közéleti akció(k)ban résztvevők, az egyesületi/alapítványi szervezeti keretekben aktivitást kifejtők és az érdekartikulációval kapcsolatos önkéntes munkát is végzők személye gyakran átfedi egymást, vagyis nagyobb a valószínűsége annak, hogy aki például az önkéntes munkában és a civil szervezetben is aktív, az markánsabb érdekartikuláció kezdeményezője vagy résztvevője is legyen. Az országos vagy annál tágabb dimenziókhoz viszonyítva, a lokalitás jelentősége a választási procedúrában való részvétel gyakoriságán is lemérhető. Válaszadóink az utóbbi időszakban több mint kétszer gyakrabban vettek részt az önkormányzati választásokon, mint a térben távolabbi érvényességűnek ítélt európai uniós képviselő-választáson. A szülőföldhöz, a lakóhelyhez kötődés mértéke viszont nem e logika alapján működik. Érdekesnek tartjuk, hogy ez az érzelmi viszony az egyéntől távolodva nem lineárisan változik, másfajta logika szerint alakul: vannak erősebb és gyengébb kötődések, s választás alapján alakul ki a rangsor. Az erős odatartozás megjelelölését kértük, s a válaszokból azt látjuk, hogy a megkérdezettek elsősorban az országukhoz és a településükhöz tartozást jelölik fontosnak. Csak ezt követi a közvetlenebb szomszédság, majd a megyei kötődés erőssége. Az elmúlt időszak fő kapcsolatrendszerének keretei azonban mára, az új szervezési (kistérségi, régiós és EU) szintek megjelenésével megváltoztak, s így képet nyerhettünk az új szintekhez való viszonyulás jelenlegi mértékéről is. Az előbbi, „hagyomá-


Az önkéntes munkák tartalmát vizsgálva azt tapasztaltuk, hogy legtöbben idősekkel kapcsolatos tevékenységet végeztek (21,5%). Igen jelentős a gyermek és ifjúsági tevékenységben – oktatási intézmények környezetében (17,5%), valamint az ehhez szorosan

kapcsolható, iskolától független keretekben (10,74%) végzett önkéntesség, az egészségügyi, ill. szociális területen (14,4%), továbbá a valamilyen hobbi- és szabadidős tevékenység kapcsán (13,9%), vagy sportklubban (13,1%) – végzett önkéntes munka aránya.

Végzett-e Ön önkéntes munkát az utóbbi 12 hónapban a következő területeken? Az igennel válaszolók aránya (N=3582) % idősek csoportja (pl. nyugdíjasklub)

21,5

gyermek és ifjúsági oktatási intézmények, iskolák nem oktatási tevékenységében (pl. a szülői munkaközösség)

17,5

egészségügyi és szociális csoportok (önsegítő csoportok, családlátogatás, idősgondozás, véradás stb.)

14,4

hobbi és amatőr csoportok (művészeti, kulturális, szabadidő, helytörténeti, társaskör stb.)

13,9

sportklub, egyesület (pl. szervezőként, oktatóként)

13,1

más csoportok, klubok, egyletek

12,3

vallási, egyházi tevékenység (pl. karitász tevékenység)

11,7

iskolától független gyermek és ifjúsági tevékenység (települési gyermek és ifjúsági önkormányzat, gyermekvédelem, drogprevenció stb.)

10,7

helyi lakóközösségi csoportok (polgárőrség, lakásbérlők, érdekvédő csoportok)

8,9

felnőttoktatás (ismeretterjesztés, előadás-sorozat tartása stb.)

8,4

környezet és élővilág védelmére szervezett csoportok

8,2

politika (politikai pártok, mozgalmak, helyi politikai élet)

6,8

szakszervezet

3,9

igazságosság és emberi jogok

3,1

biztonsági és mentőcsoportok

2,5

A különböző önkéntes tevékenységeket, tartalmuk alapján, négyféle típusba vontuk össze, azaz olyan önkéntesen végzett tevékenységeket igyekeztünk társítani, amelyek mögött hasonló típusú motivációk húzódhatnak meg, hasonló vagy összekapcsolható tartalommal. Megkülönböztettük - a gyermekekre és az ifjúságra irányuló tevékenységet végzőket,

- az érdekartikulációt - érdekérvényesítést helyi, de tágabb körben is fontosnak tartókat; - az egészségügyi - szociális és vallási – főként karitatív – jellegű munkát végzőket, valamint - az „önhasznú” – a többnyire különböző egyéni készségek, képességek fejlesztésére szolgáló – tevékenységet végzőket.

A négy típusban az alábbi arányokat találtuk: % gyermek és ifjúsági tevékenységek: gyermek és ifjúsági oktatási intézmények, iskolák nem oktatási tevékenységében (pl. a szülői munkaközösség)

52

17,5

iskolától független gyermek és ifjúsági tevékenység (települési gyermek és ifjúsági önkormányzat, gyermekvédelem, drogprevenció stb.)

10,7

a fentiek közül legalább az egyikben összesen

22,6

érdekartikulációval kapcsolatos tevékenységek: biztonsági és mentőcsoportok

2,5

környezet és élővilág védelmére szervezett csoportok

8,2

igazságosság és emberi jogok

3,1

helyi lakóközösségi csoportok (polgárőrség, lakásbérlők, érdekvédő csoportok)

8,9


19,1

szociális segítő tevékenység: vallási, egyházi tevékenység (pl. karitász tevékenység)

11,7

egészségügyi és szociális csoportok (önsegítő csoportok, családlátogatás, idősgondozás, véradás stb.)

14,4


22,7

önhasznú tevékenység: sportklub, egyesület (pl. szervezőként, oktatóként)

13,1

hobbi és amatőr csoportok (művészeti, kulturális, szabadidő, helytörténeti, társaskör stb.)

13,9

idősek csoportja (pl. nyugdíjasklub)

21,5


39,3

Jól látható – és ez a hazai nonprofit szervezeti statisztikákból is ismert jelenség –, hogy a sport, a hobbi, az idősek kategória kiemelkedően magas (közel 40%) a valamilyen aktivitást jelölők között. A másik három területen tevékenykedők aránya hasonló, mind a szociális – egészségügyi - karitatív területen, mind a gyerekeket és fiatalokat érintő önkéntes munkában, mind az érdekvédelemhez köthető tevékenységekben működők aránya 20% körüli. Az utóbbi kategóriát erősíthetné 3,9%-ával a szakszervezeti tevékenység is, ha nem félnénk ezt a mozgalmat a mai hazai viszonyok közötti szerepében akár érdekvédelminek, akár függetlennek s még inkább civil szerveződésnek tekinteni. A szlovák eredményekkel összevetve a magyar adatokat, feltűnő, hogy az ottani önkéntes munkavégzés még a mi mérésünknél is nagyobb aktivitást mutat: a gyermek és ifjúsági tevékenységekben közel kétszerese; a szociális tevékenységeknél több

mint kétszerese; az érdekartikulációs önkéntes tevékenységeknél pedig háromszorosa az ottani aktivitási arány az általunk mértekhez viszonyítva. Északi szomszédainknál hasonlóan magas – még a mi kiemelkedőnek tűnő adatainkhoz képest is – a továbbiakban részletezendő nonprofit szervezeti részvételi aktivitás is. A válaszadók neme szerint vizsgálva az önkéntes munkát, a férfiak főként a sportban, relatíve a politikában és a helyi lakóközösségi csoportokban; a nők az egészségügyi és a szociális területen jelöltek nagyobb részvételt. Az önkéntes munkában való részvétel a válaszadók életkora szerint is erősen megoszlik. Az aktivitás az életkorral nő: míg a 36 év felettiek mintegy 80%-a végez valamilyen önkéntes munkát, addig a legfiatalabbaknak, a 25 év alattiaknak csak alig feléről mondható el ugyanez. Ezen belül, a gyermek és ifjúsági területen nyilván az érintettek – az 53

ilyen korú gyereket nevelők – dominálnak (26-45 éves korúak); a vallási, politikai, egészségügyi és szociális területen főként az idősebbek (45 év felettiek). Megint arra a tapasztalati tényre hivatkozunk, hogy a hazai gyakorlatban a jelenleginél sokkal több társadalmi tőkebefektetésre lenne szükség – különösen a fiatalabb korosztály esetében. Adataink is megerősítik, hogy feltűnően hiányoznak azok az országos és helyi programok, amelyek a fiatal kori közösségi szocializáció erősítését szolgálnák, s ennek a korosztálynak nyújtanának valódi közösségi élményeket és tapasztalatokat. Az iskolai végzettséget tekintve feltűnő, hogy általában az alsó (kevesebb, mint 8 osztály) és a felsőfokú iskolai végzettségűek a legaktívabbak. Kiemelkedik a felsőfokúak aránya a felnőttoktatásban és az egészségügyi - szociális területeken. Megelőző állításunkat igazolja az is, hogy a környezet és az élővilág védelmére szervezett csoportok körében a legalsó (15,6%) és a legfelső (felső-

fokú végzettség 15,2%) végzettségűek tűnnek a legaktívabbaknak. A települések nagysága szerinti besorolásból kiemeljük, hogy a sporttevékenységet főként a kisebb települések lakói (5 ezer fő alatti és 5-30 ezer fő közötti); míg a környezet-, a jogvédelem és a helyi lakóközösségi csoportok kereteiben végzett önkéntes munkát a budapesti válaszolók jelölték meg legnagyobb arányban. Jellemzően inkább a nagyvárosokban és Budapesten a gyakoribbak a különféle helyi érdeksérelmek kapcsán szerveződő lakossági akciók, öntevékeny akaratnyilvánítások, ami némi magyarázatul szolgál az előzőekhez. Fontosnak tartjuk még jelezni, hogy az általunk megkérdezettek közel egyharmada (32%-a), egynél több tevékenységi területen jelezte, hogy az utóbbi egy évben önkéntes munkát végzett. Ez főként a 36 év felettiekre és a felsőfokú végzettséggel rendelkezőkre jellemző.

Amennyiben az elmúlt 12 hónapban részt vett a fenti tevékenységek közül bármelyikben, ezt milyen gyakran tette? (Ha többféle tevékenységet is végzett, a leggyakoribbra gondoljon!) a teljes minta %-ban

a résztvevők %-ban

(N=1998) hetente többször

16,0

28,1

havonta egyszer-kétszer

17,0

27,9

7,1

10,8

16,3

24,2

egyéb rendszerességgel

2,3

4,1

nem tudja, nincs válasz

1,6

4,9

néhány havonta akció, alkalom esetén

nem vesz részt semmiben összesen

39,7 100

Az önkéntes munkát végzők több mint fele legalább havi rendszerességgel tevékenykedik, és közel egyharmada hetente többször is. 54

100

Ezután a „klasszikus” nonprofit szervezetekben, az egyesületi és alapítványi keretekben való aktivitásról érdeklődtünk.

9,20% 0.40%

43.80%

33,90%

12,70%

A mintánk 33,9 %-a egy szervezetben és 12,7%-a egyidejűleg több szervezetben is részt vett az elmúlt 12 hónapban. A pozitív választ adók 74,3%-a tagként vagy aktivistaként; 22,3%-a alapítóként és/vagy vezetői szerepet betöltve tette ezt.

igen, egy szervezetben igen, több szervezetben nem nem tudom nem válaszol

Kíváncsiak voltunk az önkéntes munkát végzők és a klasszikus nonprofit szervezetben tagságival rendelkezők közötti átfedésre, azaz arra, hogy milyen arányban jellemző az önkéntes munka szervezeti keretek közti végzése.

Az önkéntes munkában és/vagy egyesületek, alapítványok munkájában részt vevők aránya (minden önkéntes munkával számolva) % csak valamilyen önkéntes munkában vett részt

26,1

csak valamilyen egyesület, alapítvány munkájában vett részt

2,9

önkéntes munkában és egyesület/alapítvány munkájában is részt vett

43,7

egyikben sem vett részt

27,3

összesen

Az önkéntes munkában és egyesület/alapítvány munkájában egyaránt részt vevők aránya igen magas (43,7 %), bár 10 százalékponttal csökken arányuk (33,5%), ha kiszűrjük közülük az általunk „önhasznúnak” nevezett önkénteseket (sportol vagy más szabadidős tevékenységet végez). Érdemes felfigyelnünk arra is, hogy a megkérdezettek több mint negyede (26,1 %) jelezte: ezt a munkát nem nonprofit szervezetek keretei között végzi. Ez az önkéntes munka hazai mozgalmában tevékenykedő szakembereknek talán új szempontot jelenthet, hiszen az önkéntes munkát ebben a formában másféle szakmai segítséggel és más módszerekkel szükséges támogatni. Ahogy azt a bevezetőben is jeleztük, az elmúlt két évben, hasonló körülmények között végzett

100,0

vizsgálatainkban is igyekeztünk a megkérdezettek aktivitását megismerni a közösségi érdekérvényesítésben, a véleménynyilvánításban. Most is ezt a kérdést firtattuk: Az elmúlt 12 hónapban érdekei, véleménye kifejtése érdekében részt vett-e diákgyűlésen, falugyűlésen, közmeghallgatáson, képviselő-testületi ülésen, lakógyűlésen, valamilyen demonstráción, tüntetésen vagy javaslat, petíció benyújtásában? igen nem nem emlékszem nem válaszolt összesen

% 44,0 42,7 6,3 7,0 100,0 55


Részt vett-e az elmúlt 12 hónapban valamilyen egyesület vagy alapítvány munkájában?


A megkérdezettek igen magas aránya: 44%-a vett részt valamilyen közösségi érdekérvényesítést célzó tevékenységben, s hasonló (42,7%) azok aránya, akik kimaradtak az ilyen megmozdulásokból. Érdekesek ennél a kérdésnél a részletek is. A pozitív válaszolók közül a középkorú és az idősödő korosztálynak több mint a fele, míg a fiatalabbak jóval kisebb aránya tett ilyen lépéseket az elmúlt évben. Kiugró a mintából a felsőfokú végzettségűek magas aktivitása. Érdekes még, hogy a települési nagyságot vizsgálva, az 5000 fő alatti kistelepüléseken és Budapesten a leggyakoribb ezeknek az állampolgári technikáknak, eszközöknek a használata. Míg az önkéntes munkában és a civil szervezeti tagságban sokkal aktívabb eredményeket mutattak a szlovákiai vizsgálatban részt vevők, addig a közösségi érdekérvényesítés - véleménynyilvánítás aktivitása érdekes módon ellenkező polarizálódást mutat: a szlovákok részvételi aktivitása éppen fele

akkora mértékű, mint amit a magyarországi adatok mutatnak. Ennek persze az a politikai légkör is az oka lehet, amely az utóbbi egy-két évben alakult ki Magyarországon. Az alábbi táblázatban 3 kérdésünkre érkezett adatokat együttesen, egymáshoz viszonyítva vizsgáltuk. Miért lehet ez érdekes? Mert az együttes előfordulás jelentősen növelheti a sikeres közéleti - közösségi fellépés valószínűségét és az esélyét, vagy/és a változtatás iránt erősebben elkötelezettek lehetnek azok, akik egyidejűleg több összekapcsolódó területen jelölnek pozitív viszonyulást. Ebben az esetben ugyanis a vizsgálatunkban legerősebben megjelenő önkéntes tevékenységet (hobbi, sport, nyugdíjas klubok) kivettük ebből a „kollekcióból”, ezzel az önkéntes tevékenység arányát leszűkítettük, ugyanakkor kiegészítettük más közérdekű - közpolitikai tartalmú (vagy potenciálisan ilyen tartalmú) tevékenységekkel.

A közéleti akciókban való részvétel kapcsolata az érdekartikulációs területen önkéntes munkát végzők, illetve az alapítványi, egyesületi munkát végzők csoportjával % közéleti akció(k)ban vesz részt és egyesületi/alapítványi munkában is részt vett

27,9

közéleti akció(k)ban vesz részt és érdekartikulációval kapcsolatos önkéntes munkát is végez

11,2

közéleti akció(k)ban vesz részt és egyesületi/alapítványi és érdekartikulációval kapcsolatos önkéntes munkát is végez (mindhármat)

8,7

közéleti akció(k)ban vesz részt és/vagy egyesületi/alapítványi és/vagy érdekartikulációval kapcsolatos önkéntes munkát is végez (háromféléből legalább egyet csinált)

66,1

Látjuk a fentiekből is, hogy a háromféle aktivitás együttes előfordulásának több változata is lehetséges. Az adatok szerint a formális civil szervezetekkel párosul a leggyakrabban a közéleti akciónak nevezett cselekvéssor: a diákgyűlésen, falugyűlésen, közmeghallgatáson, képviselő-testületi ülésen, lakógyűlésen, valamilyen demonstráción, tüntetésen vagy javaslat, petíció benyújtásában való részvétel; az általunk megkérdezettek esetében közel 28% ez az arány. Az érdekérvényesítő célú önkéntes munka az előbbi akciókkal közösen 11,2%; s a három tevékeny56

ség együttes előfordulása 8,7 %. Ez a leghatározottabb s a legtöbb eredménnyel kecsegtető magatartás, de nyilvánvaló, hogy ezeknek az egyszerre való hármas előfordulásához már különlegesen tudatos közpolitikai elköteleződésre/részvételre van szükség. Nagyon figyelemre méltó viszont e háromféle tevékenység összevetése abban a tekintetben, hogy valamelyik (legalább önmagában) milyen gyakran fordul elő a válaszadóink körében. A kétharmados (66,1%) pozitív arány kiugróan magas aktivitási potenciált jelez.

A választásokon való részvétel a közélet iránti érdeklődés, a demokratikus eszközök használata és a véleménynyilvánítás minimumát jelöli. A legutóbbi választásokon való részvételről nyert adatokból nagy meglepetés nem ért bennünket. Arra számítottunk, hogy a belátható távolságú közpolitika, a lokalitás még azt a benyomást keltheti, hogy hatással tudunk lenni a környezetünkben zajló dolgokra, hogy az emberek a számukra be-

látható környezetben jobban érzik a saját lépéseik jelentőségét, s annak lehetséges következményeit; a lokalitáshoz közeli önkormányzati választásokon kétszer annyian voltak aktívak, mint a távolabbinak tekintett EU-s referendumon. Kutatásunknak határozott szándéka volt, hogy megismerjük a megkérdezettek európai identitással kapcsolatos viszonyait is. A további kérdések jórészt erre irányulnak.

Szavazott-e legutóbb az itt felsorolt választásokon? igen

nem

%

%

még nem voltam választópolgár %

önkormányzati választás

72

17

6

5

100

országgyűlési választás

62

20

6

11

100

EU parlamenti képviselő választás

37

33

7

23

100

Végez-e jelenleg vagy végzett-e/segített-e az elmúlt 12 hónapban az EU-ban nemzetközi ifjúsági vagy egyéb közösségi munkát (építőtábor, nemzetközi önkéntes program, cserekapcsolatok, pl. testvérvárosok programjai, határon átnyúló együttműködés, nemzetközi projektek stb.)? igen nem nem válaszolt összesen

% 9,0 85,0 6,0 100,0

A válaszolók 9%-a válaszolt erre a kérdésre igennel. A pozitív válaszok aránya a 26-35 évesek és a felsőfokú végzettséggel rendelkezők körében volt a legmagasabb. Területileg kiugróan magas (közel 30%) a részvételüket jelzők között a Győr-Sopron megyei válaszolók aránya. Ehhez a kérdéshez kapcsolódik az az adat, amely szerint válaszadóink 3,6%-a (tehát elég alacsony aránya) jelezte kérdésünkre, hogy részt vesz jelenleg valamilyen európai hálózatban vagy levelezőcsoportban. A Gondol-e arra, hogy a közeli vagy távoli jövőben valamelyik EU-országban vállaljon munkát?

válaszhiány összesen %

%

kérdésünkre, határozott igennel válaszolt 9,7 %, s kissé bizonytalanabb, de pozitív választ - „valamikor szeretnék” - 19,2%, tehát kétszer annyi megkérdezettünk adott. A két pozitív válasz együttesen („igen”, „valamikor szeretnék”) a válaszolók közel egyharmadát jellemzi! Határozott elzárkózást („biztos, hogy nem”) a válaszolók közel fele (44,7%) tanúsított. A férfi válaszolók érzékelhetően határozottabbak a pozitív válaszok között, s a 35 év alattiak, a fiatalok a meghatározóak. Összefüggés van az EU-ban végzett közösségi munka és munkavállalási ambíciók között: akik végeztek már korábban valamilyen közösségi tevékenységet – tehát módjuk volt megismerni, belelátni abban a világba –, azoknak igen jelentős aránya: 43,5%-a vállalna most vagy a közeljövőben az EU-ban munkát. Míg aki nem végzett ilyet – tehát esetlegesebb a kapcsolata, információja erről a kitágult világról –, azoknak csak 28,2%-a készül ilyen lépésre. Végül a lokális és globális identitások viszonylatát kutatva, kértük a kérdőívünket kitöltőket, hogy értékeljék, mennyire kötődnek szűkebb illetve tágabb lakóhelyükhöz. 57

Mennyire érzi erősnek saját odatartozását az alábbiakhoz? 1-10 pont átlaga országához 7,7 falujához vagy városához 7,5 szomszédságához 6,3 megyéjéhez 6,2 kistérségéhez 5,8 régiójához 5,6 az Európai Unióhoz 4,9 A válaszok 4,9 és 6,3 átlagpontok között szóródtak. Az odatartozásban két dimenzió emelkedett ki: az országhoz 7,7 pontban, s majdnem ugyanekkora értékben a saját településhez vagy városhoz: 7,5 pontszámú kötődéssel. A kötődési erősorrend tehát: ország, település, szomszédság, megye, kistérség, régió, EU – azaz messze nem lineáris a változás a távolság növekedésével. (Itt jegyezzük meg, hogy a szlovákiai vizsgálat eredménye az EU-kötődést előbbre, a 3. helyre, tehát az országos és a települési szint utánra helyezte.) Az életkor növekedésével lassan, de erősödik a kötődés is, s ez valamennyi típusú odatartozásnál megfigyelhető, mint ahogyan az is, hogy a kötődés a legszűkebb lokalitáshoz, a szomszédsághoz, vagy

58

a saját településhez főként a kis lélekszámú településeken erős; a lokalitáshoz való kötődés a lakosságszám növekedésével fokozatosan csökken. Utolsó kérdésünk a jövőbeni tervekre vonatkozott: tervezi-e a válaszoló, hogy valamilyen közösségi vállalkozásban – nonprofit szervezetben vagy a most elinduló szociális kisszövetkezeti formában – dolgozzon. Figyelemre méltó, hogy a válaszolók 20,1%-a igennel voksolt, s háromnegyede (75,3%) határolódott el ,nem’-mel ettől a lehetőségtől.

1 Köszönet a kérdezésben közreműködő Közösségtámogató Hálózat szakembereinek és az önkénteseknek, a szlovákiai Center for Community Organising (CKO) munkatársainak, továbbá Hunyadi Zsuzsának, az adatok/táblák értelmezhető feldolgozásában nyújtott kiemelkedő segítségéért. 2 Az Európai Unió tíz polgára közül mintegy nyolc tartja úgy, hogy mások önkéntes segítése életük fontos velejárója, noha tízből mindössze hárman vesznek tevékenyen részt közösségi munkában – derül ki egy felmérésből. Magyarországon az aktív önkéntes munkában való részvétel aránya az EU-átlagnak mintegy a fele. FigyelőNet 2008. január

Albert József – Csabina Zoltán – Leveleki Magdolna

Bevezetés A Veszprémi Egyetem hallgatóinak létszáma a kilencvenes években jelentősen bővült. Új szakok indultak, a felsőoktatási integráció eredményeképpen fúzió jött létre a Pannon Agrártudományi Egyetem Georgikon Mezőgazdaságtudományi Karral, s így az egyetem a Dunántúl meghatározó felsőoktatási intézményévé vált. Az elmúlt időszakban létesült új szakok hallgatói azóta a munkaerőpiac szereplőivé váltak. Ez a tény szükségessé tette azt, hogy az egyetemi vezetés tájékozódjon szakmai életútjuk alakulásáról, az egyetemen szerzett tudásuk hasznosulásáról, a munkavállalással kapcsolatos céljaik megvalósulásáról. A 2004 tavaszán kezdődött kutatásunk során arra törekedtünk, hogy megismerjük az egyetemen végzettek munkaerő-piaci helyzetét és azt, hogy milyen tényezők befolyásolják szakmai életútjukat, sikeres vagy sikertelen munkaerő-piaci szereplésüket. Az egyik legfontosabb szempont az egyetemi képzés hatásának feltárása volt. Ennek érdekében a sikeres beilleszkedést vizsgáltuk a munka világába, a képzéssel való elégedettség függvényében, és számba vettük a szakonkénti, karonkénti különbségeket. A mintasokaság kiválasztásakor arra törekedtünk, hogy mód legyen az időbeni változások kimutatására. Így hipotetikus megállapításokat tehetünk arra vonatkozóan, hogy milyen hatással van a képzés kiterjesztése, a felsőoktatás expanziója a képzés minőségére és a végzettek munkaerőpiaci helyzetére. A kutatás célja és módszerei A kutatás során mindenekelőtt áttekintettük a téma irodalmát, és a magyarországi tendenciákról, a nemzetközi összehasonlító statisztikákról összefoglaló tanulmányt készítettünk. Ezzel párhuzamosan folytattuk az empirikus adatgyűjtést, mely-

nek során két módszert alkalmaztunk: a kérdőíves megkérdezés és az interjúkészítés módszerét. • A szakvezetőkkel félig strukturált interjúkat készítettünk, és ezek tapasztalatait összegeztük. • A kérdőívek segítségével postán keresztül igyekeztünk elérni a végzett hallgatókat. A vizsgálatba két teljes évfolyamot vontunk be, az 1997-ben és a 2002-ben végzetteket, azokat, akik ezekben az években diplomát szereztek egyetemünkön. A megkérdezett sokaságot irányított, egylépcsős mintavétellel választottuk ki. Elsődleges szempont volt, hogy a megkérdezetteknek már legyenek munkaerő-piaci tapasztalataik, de az egyetemi éveikre még kellőképpen emlékezzenek. Fontos volt az is, hogy a vizsgálatban két, időben viszonylag távol eső évfolyam vegyen részt, hogy a változásokat regisztrálni tudjuk, és legalább hipotézisek szintjén bizonyos tendenciákat rögzíthessünk. Módszerünk a postai úton kiküldött, önkitöltős kérdőívekkel történő megkérdezés volt. Összesen 1526 kérdőívet küldtünk ki, a nem válaszolókat további két alkalommal kértük meg a közreműködésre. Ennek eredményeképpen 773 értékelhető kérdőív – a kiküldöttek 51%-a – érkezett vissza. A postai úton történő önkitöltős kérdőívek visszaküldési arányát – amely rendszerint 20-25% körüli – ez az arány messze meghaladja, és jó alapot ad a válaszok értékelhetőségéhez. A visszaérkezett kérdőívek összetételét a karokhoz való tartozás alapján ellenőriztük. Eszerint a Mérnöki Karon végzettek köréből visszaérkezett kérdőívek aránya kicsivel (7%-kal) magasabb, mint a karon végzetteknek az alapsokaságon belüli aránya, a Tanárképző és a Mezőgazdaság-tudományi Karon végzettek által megválaszolt kérdőívek aránya pedig 3%-kal illetve 3,5%-kal alacsonyabb annál. Mivel e számok szerint az alapsokaság karok szerinti megoszlása nem tér el számottevően a 59

Kutatás

A V E SZ PRÉ MI E GYE TEMEN VÉG ZETT H A LL G AT ÓK AZ E GYETEMI KÉPZÉSRô L

KUTATÁS Albert József – Csabina Zoltán – Leveleki Magdolna A veszprémi egyetemen végzett hallgatók az egyetemi képzésrôl

mintabeli megoszlástól, a kutatási eredményeket a karokra nézve jó közelítéssel arányosnak tekinthetjük. A kérdőívek tartalmilag két részre tagolódnak, két fő területtel foglalkoznak: • Milyen a Veszprémi Egyetemen végzettek munkaerő-piaci helyzete, melyek az elhelyezkedés nehézségei, hogyan alakult a munkával, fizetéssel való elégedettség? • Munkavállalással kapcsolatos tapasztalataik tükrében hogyan értékelik egykori hallgatóink az egyetemi képzést? Mennyire felelnek meg a munkaerőpiac kívánalmainak az egyetemen elsajátított ismeretek, a megszerzett képességek, készségek? Ebben a tanulmányban csupán a második „blokk”, az egyetemi képzésről kapott válaszok elemzésével foglalkozunk. Az általunk képzett mutatók minél átfogóbb leírása érdekében, azokat több változó függvényében elemeztük. Minden esetben feltüntetjük, hogy hány megkérdezett válasza alapján számoltuk a megoszlásokat. A kereszttábláknál azt is néztük, hogy az azokban megmutatkozó összefüggések, a változók közti kapcsolatok statisztikailag szignifikánsnak bizonyulnak-e. A szöveges értékelés során elsősorban azokat az összefüggéseket, tendenciákat emeltük ki, amelyek statisztikailag mérhetőek és szignifikánsak, illetve amelyek mögött megfelelő számban vannak értékelhető válaszok. Az adatok matematikai - statisztikai feldolgozását az SPSS statisztikai programcsomag segítségével végeztük. A kérdések feldolgozásakor, a válaszok megoszlásából nyert alapsorokon túl, a munkavállalásra

és a képzésre vonatkozó válaszokat mint függő változókat elemeztük az őket elméletileg befolyásoló változók függvényében. Hipotézisünk szerint a végzett hallgatók munkaerő-piaci lehetőségeit, szakmai életútját befolyásolja az, hogy mely szakterületen és melyik évben végeztek. A szakirodalom alapján arra számítottunk, hogy a humán és az agrár szakokon lesz leginkább kritikus a megkérdezettek munkaerő-piaci helyzete. A felsőoktatás tömegesedése következtében pedig minden karon az egyetemi képzés színvonalának romlása várható. Feltételeztük emellett, hogy a munkaerő-piaci lehetőségeket és azt, hogy a hallgatók milyen arányban találnak szakmájuknak, felkészültségüknek megfelelő munkát, befolyásolni fogják egyéb társadalmi, strukturális tényezők, például a település jellege, ahol a megkérdezettek laknak, vagy a végzett hallgató neme. Mindezek alapján a legfontosabb független változóknak az alábbiakat tekintettük: a végzés éve, a kar és a szak, ahol a hallgató első diplomáját szerezte a Veszprémi Egyetemen, a válaszoló neme és lakóhelye. Elemzésünket a gyakoriságokat és a százalékos megoszlásokat tartalmazó kereszttáblák segítségével és a változók közötti kapcsolat szignifikanciáját mérő x2 mutató számításával végeztük. Az értékelő kérdéseknél a könnyebb összehasonlíthatóság érdekében átlagokat számoltunk. A kérdőíves vizsgálat eredményei A válaszolók összetétele A 773 válaszoló többsége, 60,2%-a nő, a férfiak aránya 39,8%.

1. táblázat: A válaszolók megoszlása nemük és jelenlegi lakhelyük típusa szerint Jelenlegi lakóhely

Nem

Összesen

férfi

nő

fő

Budapest

59

100

159

21

Megyeszékhely

99

148

247

32

103

142

245

32

44

69

113

15

305

459

764

100

Egyéb város Község Összesen 60

%

Diplomásaink 85%-a jelenleg városban él, ötöde Budapesten, egyharmada-egyharmada a megyeszékhelyeken és más városokban. Alig 15%-uk lakik községekben, falvakban. Hallgatóink jelenlegi lakóhelye lényeges eltér attól a helytől, ahol középiskolájukat végezték. Alig több mint 6%-uk érettségizett ugyanis Budapesten, 52,7% valamelyik megyeszékhelyen, 40,4% pedig egyéb váro sokban. Mintánkban az érettségi megszerzése óta 6%ról 20,8%-ra nőtt a fővárosban élők aránya. A megyeszékhelyeken lakóké több mint 20%-kal, a más városban élőké 8,7%-kal csökkent. A végzett hallgatók Budapest felé történő áramlása, migrációja nagyrészt a magyar gazdaság és intézményrendszerünk koncentráltságának következménye és egyik mutatója. Hallgatóink legnagyobb arányban (74,2%) a dunántúli megyékből érkeztek, azon belül is Veszprém (26,6%), Fejér (8,9%) Győr-Sopron (8,9%) és

Zala megyéből (8,4%). Budapestről és Pest megyéből jött a hallgatók 8,2%-a. Az egyetem befejezése után valamilyen arányban minden megyéből elvándorolnak a végzettek. A dunántúli megyék vesztesége 13,1%-os. Úgy tűnik föl, a vidék – még a megyei jogú városok sem – képes megtartani, helyben tartani diplomásait. A Dunántúl vesztesége mintánkban kicsivel meg is haladja az ország keleti felének veszteségét, a nagyobb gazdasági potenciál nem jelent olyan erőt, amely a helyben maradáshoz elegendő lenne. A válaszolók közül a vizsgált évfolyamokon 697 fő a Veszprémi Egyetemen első diplomáját (24,2% 1997-ben, 75,8% 2002-ben), 76 fő a második diplomáját kapta meg. Más felsőoktatási intézményben a vizsgált éveket megelőzően 102 fő (13,2%) szerzett diplomát, akiknek háromnegyede főiskolai végzettséggel, egynegyede egyetemi diplomával érkezett a Veszprémi Egyetemre.

2. táblázat: Hol és mikor szerezte diplomáját? Melyik évben szerezte első diplomáját a Veszprémi, ill. a Keszthelyi Egyetemen? 1997. 2002. Összesen

Fő

Ezt megelőzően más felsőfokú intézményben szerzett-e képesítést? Nem

Igen

Összesen

125

43

168

%

74,4%

25,6%

100,0%

Fő

476

50

526

%

90,4%

Fő %

601 86,5%

Hasznosulnak-e az egyetemen tanultak? „A jelenlegi munkahelyén azon a szakterületen dolgozik-e, amelyet az egyetemen tanult?” kérdésre a végzettek 46,2%-a igennel, 20,2%-a nemmel válaszolt, harmaduk (33,6%) munkaköre részben felel meg a szakképzettségének. Ezek az értékek szignifikáns különbségeket mutatnak nemenkénti, szakonkénti és karonkénti bontásban. Nincsenek azonban statisztikailag mérhető eltérések a végzés éve és a végzettek lakhelye szerint. A nők körében

9,6%

100,0%

93

694

13,5%

100,0%

több mint 10%-kal magasabb a szakmaelhagyók aránya. A férfiak könnyebben megtalálják helyüket olyan területeken, ahol szakmájukat legalább részben gyakorolják (x2=0,000). Karok szerinti bontásban a Mezőgazdaság-tudományi és a Mérnöki Kar hallgatói a leginkább pályaelhagyók, és körükben fordul elő a leggyakrabban, hogy munkájuk részben kötődik a szakmához. (A Mérnöki Karon 37,8%, a Mezőgazdaság-tudományi Karon 44,8%) (x2=0,000). 61

1. ábra: A jelenlegi munkaköre megfelel-e az egyetemen tanultaknak?

A Mérnöki Karon a szakmában maradók aránya a műszaki informatikusok között a legmagasabb, a szakmát elhagyóké pedig az idegenforgalmi és szálloda szakon magas. Az anyagmérnökök és a

villamosmérnökök zöme (70% illetve 61,3%) szakmáját részben hasznosítja, és 40%-ot meghaladó ez az arány a gazdálkodás és a műszaki menedzser szakon végzettek körében is.

3. táblázat: A kongruencia mértéke a jelenlegi munkakör igénye és az egyetemen tanult ismeretek között, szakonként Milyen szakon szerezte első diplomáját a Veszprémi (Keszthelyi) Egyetemen?

Jelenlegi munkakörében a szakterülete megfelel-e az egyetemen tanultaknak? Nem

vegyészmérnök szak környezetmérnök szak idegenforgalmi és szálloda szak villamosmérnöki szak

14

20

34

%

20,6%

29,4%

50,0%

fő

13

23

30

%

19,7%

34,8%

45,5%

fő

36

29

29

%

38,3%

30,9%

30,9%

fő fő %

anyagmérnök szak

4 12,9% 4 22,2%

fő

műszaki menedzser szak

62

19 61,3% 4 22,2% 7

% gazdálkodási szak

Igen

fő

% gépészmérnöki szak

Részben

8 25,8% 10 55,6% 3

70,0%

30,0%

fő

15

37

24

%

19,7%

48,7%

31,6%

16

20

fő

3

Összesen 68 100,0% 66 100,0% 94 100,0% 31 100,0% 18 100,0% 10 100,0% 76 100,0% 39

angol nyelv és irodalom

7,7%

41,0%

51,3%

fő

1

12

26

%

2,6%

30,8%

66,7%

fő

7

% angol - kémia szak

fő %

német nyelv és irodalom szak

fő %

angol nyelvtanár szak

fő %

német nyelvtanár szak

fő %

kémia kiegészítő szak

fő %

informatika szak agrármérnöki szak gazdasági agrármérnöki szak

fő

15,6% 5 62,5% 4 10,8% 5 20,0% 5 22,7% 3 15,8% 6

8 17,8% 1 12,5%

30 66,7% 2 25,0%

3

30

8,1%

81,1%

5

15

20,0% 4 18,2% 5

60,0% 13 59,1% 11

26,3%

57,9%

14

26

%

13,0%

30,4%

56,5%

fő

13

16

15

%

29,5%

36,4%

34,1%

fő %

8 20,5%

22 56,4%

9 23,1%


műszaki informatika szak

%

100,0% 39 100,0% 45 100,0% 8 100,0% 37 100,0% 25 100,0% 22 100,0% 19 100,0% 46 100,0% 44 100,0% 39 100,0%

A táblázatban csak azok a szakok szerepelnek, ahonnan legalább öt válaszoló volt. A Tanárképző Karon szinte minden szakon 50% fölötti a szakmában maradók aránya. A Mezőgazdaság-tudományi Karon a gazdasági agrármérnökök között körülbelül 10%-kal kevesebb a pálya-

elhagyó, és lényegesen több a szakmáját részben gyakorlók aránya, mint más agrármérnöki szakokon (x2=0,000).

2. ábra: Mennyire hasznosítja az egyetemen szerzett ismereteit?

63


A „Mennyire hasznosítja jelenlegi munkakörében az egyetemen szerzett ismereteit?” kérdésre adott válaszok alapján a végzettek közel fele (45,7%) az egyetemen tanultakat nagy részben vagy teljes mértékben hasznosítja. A tanultaknak nem veszi hasznát 7,7% (57 fő). Kisebb részt vagy fele arányban hasznosulnak az egyetemi ismeretek a válaszolók 56,5%-nál. Szignifikáns összefüggést a válaszok nemek valamint karok és szakok szerinti megoszlása mutat. A megoszlásokból úgy tűnik föl, hogy a nők számára kevesebb olyan pálya kínálkozik, ahol az egyetemen tanultakat legalább fele részben hasznosíthatnák. Az ő körükben a szélső értékek gyakoribbak: 13,9% a teljes mértékben, 8,8% pedig az egyáltalán nem válaszok aránya. A férfiaknál a tanultakat részben használók aránya a magasabb. A Tanárképző Karon végzetteknél 78,2% leg-

alább fele részben hasznosítja az egyetemen tanultakat. A Mérnöki Karon ez az arány 57,9%, a Mezőgazdaság-tudományi Karon 42%. Az egyetemen tanultakat egyáltalán nem hasznosítók aránya ez utóbbi karon a legmagasabb (közel 16%), a Mérnöki és a Tanárképző Karon pedig 6% körül mozog. A Mérnöki Karon kérdésünk szempontjából különösen kedvező képet mutatnak a vegyészmérnöki, a környezetmérnöki és a műszaki menedzser szakok. Az egyetemen tanultakat fele részben sem hasznosítók között pedig – talán éppen az előzőekben tárgyalt pályaelhagyás gyakorisága miatt – az idegenforgalmi és szálloda szakosok vezetnek 55,4%-kal. A Tanárképző Karon minden szakon (ahol a visszaküldött kérdőívek száma lehetővé tette az eredmények értékelését) magas az egyetemi tanulmányokat jól hasznosítók aránya.

3. ábra: Mennyire hasznosítja az egyetemen szerzett ismereteit?

Az egyetemi évekről Úgy véljük, hogy az egyetemről kialakult összbenyomások tartósak, s kifejezik a hallgatók elégedettségét vagy elégedetlenségét az oktatás színvonalával, eredményességével kapcsolatban. Szerettük volna megtudni, hogy az egyetemen eltöltött évek hogyan hatottak a választott szakma iránti érdeklődésükre. Hogyan vélekednek az oktatás színvonaláról, az oktatók felkészültségéről, módszertani kultúrájáról (hogyan oktatnak, men�nyire tudják tudásukat közvetíteni, átadni), milyen 64

kép él bennük volt tanáraikról, vannak-e számukra emlékezetes, szakmai elhivatottságukat erősítő tanáregyéniségek? Mely típusú ismeretekből nyújtott az egyetem a szükségesnél kevesebbet? Milyen erősségei és gyengeségei voltak a képzésnek? Mely nyelveken milyen típusú feladatokat tudnak sikerrel megoldani? Minden esetben kíváncsiak voltunk arra, hogy a vizsgált területeken találunk-e lényeges különbséget karok és szakok között, s történt-e elmozdulás a vizsgált két időszak között. A szakirodalom

alapján ugyanis feltételezhető, hogy az egyre bővülő, eltömegesedő, oktatási feltételekben romló felsőoktatás hatékonysága csökken, amelyet már vizsgálatunk is érzékelhet. Az egyetem hatása a szakmai érdeklődés alakulására Az egyetemről kialakult kép fontos eleme, hogy hallgatói milyennek értékelik az egyetemi évek szerepét a választott szakma iránti kezdeti érdeklődésre. Vajon milyen elmozdulás történt, megmaradt változatlan mértékben, nőtt vagy esetleg csökkent? A csökkenést egyértelműen negatív változásnak tartjuk, a megmaradás annyiban bizonytalan kategória, hogy annak erősségét nem ismerjük, viszont a növekedés egyértelműen pozitív hatás. A kérdésre adott válaszokat, sommás véleményként, elégedettségi mutatónak is tekinthetjük az egyetemi oktatás egészéről. Az összes válasz egyszerű megoszlásából ka-

pott kép, amely valamennyi kar mindkét időpontban végzett hallgatójára vonatkozik, alapvetően kedvező. A válaszolók fele véli úgy, hogy a kezdeti érdeklődés megmaradt, a másik fele oszlik meg számottevően növelte (42,7 %) és inkább kiábrándított belőle (5,7 %) alternatívákra. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a válaszolók közel fele szakmai érdeklődésének növelését tulajdonította az egyetemnek, s csupán minden huszadik vélte úgy, hogy a kezdeti szakma iránti érdeklődést az egyetem csökkentette, s inkább kiábrándította. E vélemény szinte teljesen megegyezik a nemek között. Valamelyest kedvezőtlenebb a kép a később végzettek körében: míg az 1997-ben végzettek 47 százaléka számolt be az egyetem érdeklődést növelő szerepéről, addig a 2002-ben végzetteknek öt százalékkal kisebb az aránya (42 százalék). Nincs változás a kiábrándultak csoportjainak nagysága között (5,5 – 5,5 %).

4. táblázat: Az egyetemi képzés hatása a szakmai érdeklődésre a végzés éve szerint Az egyetemi Melyik évben szerezte első diplomáját a Veszprémi (Keszthelyi) Egyetemen? képzés hatása szak1997. 2002. Összesen mai érdeklődésére Fő % Fő % Fő % Kiábrándította

9

5,5%

29

5,5%

38

5,5%

Nem változtatta

78

47,6%

274

52,3%

352

51,2%

Növelte

77

47,0%

221

42,2%

298

43,3%

Összesen

164

100,0%

524

100,0%

688

100,0%

Karok szerint változatosabb a kép: a legkedvezőbb a helyzet a Georgikon Mezőgazdaság-tudományi Karon, ahol a mérnöki karral azonosan

alacsony arányú a kiábrándultak köre, s a legmagasabb az egyetem pozitív hatása (50 %) a szakmai érdeklődés növekedésére.

5. táblázat: Az egyetemi képzés hatása a szakmai érdeklődésre karok szerint Az egyetemi képMelyik karon szerezte első diplomáját a Veszprémi (Keszthelyi) Egyetemen? zés hatása szakmai Mérnöki Tanárképző Georgikon Mgtud. Összesen érdeklődésére Fő % Fő % Fő % Fő % Kiábrándította

24

5,3%

15

7,0%

5

5,3%

44

5,8%

Nem változtatta

239

53,0%

107

49,8%

42

44,7%

388

51,1%

Növelte

188

41,7%

93

43,3%

47

50,0%

328

43,2%

Összesen

451

100,0%

215

100,0%

94

100,0%

760

100,0% 65

Pozitívumnak tekintjük, hogy a szakmai elhivatottság erősödéséhez hozzájáruló tanárok közül a

volt hallgatók sokat felsoroltak, a válaszadók mintegy kétharmada több nevet is említett.

4. ábra

Az oktatás megítélése Ezeknek az imént taglalt hatásoknak a kialakulásában – mint a felsorolt nevek is bizonyítják –, döntő szerepet játszottak az oktatók. Nézzük meg azt is, hogy milyennek tartják végzett hallgatóink a tanárok felkészültségét. Arra a kérdésünkre, hogy Milyen volt Ön szerint az oktatók többségének szakmai felkészültsége? – meghatározóan pozitív válaszokat kaptunk. Az összes válaszoló közel kétharmada a tanárok szakmai felkészültségét magas színvonalúnak minősítette (60%), valamivel kevesebb mint egyharmada (31%) közepes színvona-

lúnak, s viszonylag kevesen (7,2 százalék) vélték úgy, hogy „kevés volt a jól felkészült oktató”. Nem találtunk lényeges különbséget abban, hogy a válaszolók melyik nemhez tartoznak. Abban sem, hogy a hallgatók mikor végeztek. Lényeges a különbség viszont a karok között, a Tanárképző Karon a másik két karhoz képest több mint tíz százalékkal többen válaszolták, hogy az oktatók többsége magas színvonalú oktató. A kevés a jól felkészült oktató válaszarányok szinte teljes mértékben megegyeznek. A kapcsolat szignifikáns (x2=0,014).

5. ábra: Milyennek ítéli az oktatók szakmai felkészültségét?

66

a különbség a régebben és a közelmúltban végzettek véleményei között: csaknem tíz százalékkal többen válaszolták a korábban végzettek azt, hogy a többség jól oktatott, s 4-5 százalékkal volt kevesebb náluk a középszerű oktató, illetve az ismereteit nehezen átadó oktatók aránya. Karok szerint vizsgálva láthatjuk, hogy az átlagosnál nagyobb arányban válaszolták a Tanárképző Karon végzettek azt, hogy a többség jól oktatott, míg a Mérnöki Karon valamivel kisebb arányban. A Georgikon Karon végzetteknél az arány átlag körüli. A többség középszerű válaszarányoknál vezet a Mérnöki Kar, a nehézkesen oktatók között a Georgikon. A Tanárképző Karon végzettek említettek legkisebb arányban gyengén oktatót.

6. ábra: Mennyire tudták az oktatók átadni az ismereteiket a hallgatóknak?

Attitűd kérdésekkel próbáltuk mérni, hogy volt hallgatóink a képzés egy-egy fontos elemét, jellemzőjét milyennek ítélik munkahelyi tapasztalataik tükrében. Több olyan kijelentést fogalmaztunk meg, amelyet fontosnak véltünk, s kértük a vizsgált személyeket, fejezzék ki számokkal egyetértésük vagy elutasításuk mértékét. A következő kérdést fogalmaztuk meg: Eddigi munkája, tapasztalatai alapján mit gondol, mennyire helytállóak az egyetemet illetően az alábbi megállapítások? A válaszadáshoz ötfokozatú skálát használtunk: 1. (egyáltalán nem igaz) … 5. (teljesen igaz). A kapott eredmények pregnánsak, s ráirányítják a figyelmet a szükséges teendőkre is. Nézzük előbb a kérdésekre adott válaszokat! Első állítá-

sunk a következő volt: Az egyetem megfelelő elméleti ismereteket nyújtott a szakma sikeres gyakorlásához. Lássuk, miként vélekednek erről volt hallgatóink. A válaszolók döntő többsége, több mint háromnegyedük 4-es vagy 5-ös osztályzatot adott. Statisztikailag elhanyagolható az egyáltalán nem igaz választ adók aránya (2 fő = 0,3 százalék), a 2-es osztályzatot adóké is elenyésző (28 fő = 3,6 %) Közepes osztályzatot 130 fő adott (16,8%). Célszerűnek látszik átlagértékeket számítani s azokat összehasonlítani. Az összes válasz átlagértéke: 4,05, ami azt jelenti, hogy a hallgatók az egyetem elméleti ismeretadó szerepét, teljesítményét nagyra értékelik, jónak tartják. Ebben nincs különbség nemek szerint. 67


Mérni próbáltuk a tanárok módszertani kultúráját, ismeretközvetítő képességét, azt, hogy volt hallgatóink szerint mennyire tudták tanáraik az ismereteiket átadni számukra. Három válaszlehetőséget soroltunk fel, s kértük, jelöljék meg a véleményüket kifejezőt. A válaszok globális eloszlása az előző kérdéshez közel álló, a többség, a válaszolók közel kétharmada (62,9%) a jól oktatott alternatívát jelölte. A középszerű oktató volt választ valamivel több mint egynegyedük (28,8%) adta, s viszonylag kevesen válaszolták, hogy sok tanár nehezen tudta átadni ismereteit (6,7%). A férfiak válaszarányai szinte teljesen megegyeznek a női válaszolókéval (az eltérés 1 százaléknyi), viszont figyelemre méltó

KUTATÁS - Albert József – Csabina Zoltán – Leveleki Magdolna A veszprémi egyetemen végzett hallgatók az egyetemi képzésről

A végzés éve alapján történő megoszlás szemléletesen demonstrálja a lassú hanyatlást: az 1997-ben végzettekhez képest az öt évvel későbben, 2002ben végzettek kisebb arányban (88 % versus 71 %) adtak jó vagy jeles osztályzatot, s közel háromszor annyian közepeset. Az átlagokban is tetten érhetjük

a romlást. Karok szerint a legmagasabb átlagot a Tanárképző kapta (4,18), követi a Georgikon (4,04), s egy hajszállal kisebb átlaggal (4,00) a Mérnöki Kar. Szakok szerint nézve csökkendő sorrendben az alábbi eredményeket kaptuk:

7. ábra: Az egyetértés mértéke „Az egyetem megfelelő elméleti ismereteket nyújtott” állítással

Második attitűdkérdésünk (kijelentésünk) a következő volt: Az egyetem megfelelő gyakorlati ismereteket nyújtott a szakma sikeres gyakorlásához. Ezzel a kijelentéssel meglepően sokan nem értettek egyet. A válaszadók közel fele (48,2%-a) egyet nem értésének kifejezéseként erre a kérdésre

elégtelen (1) vagy elégséges (2) osztályzatot adott. Csupán egynegyed résznyi azok aránya, akik 4-es és 5-ös osztályzattal inkább egyetértettek, akik úgy vélték, hogy megfelelő gyakorlati ismereteket nyújtott számukra az egyetem. A közepes osztályzatok aránya egynegyed és egyharmad közötti (29,2%).

8. ábra: Az egyetértés mértéke „Az egyetem megfelelő gyakorlati ismereteket nyújtott” állítással

68

Karok szerint azt kaptuk, hogy leginkább a Georgikon Kar hallgatói hiányolják a megfelelő gyakorlati ismereteket, a kérdésre kétharmaduk adott 1-es és 2-es osztályzatot. A Mérnöki Kar végzett hallgatóinak fele válaszolt ugyanígy. Lényegesen kedvezőbb a helyzet a Tanárképző Karon végzett hallgatóknál, közöttük „csupán” egyharmados ez az arány. Az elégedettséget kifejező 4-es és 5-ös osztályzatok eloszlása éppen ellenkező tendenciát mutat, a legkevesebb elégedett a Georgikonon végzettek, majd a Mérnöki Karon végzettek körében van, s legkedvezőbb a helyzet a Tanárképző Karon, ahol kétszer akkora a jó és jeles osztályzatot adó hallgatói arány. Az összefüggés szignifikáns. Ha a vizsgált két időpont közötti tendenciát nézzük, szintén egyértelmű hanyatlást tapasztalunk, az 1997-es 3,07-es átlag egy fél jeggyel, 2,52re esett vissza. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a korábbi időpontban is kedvezőtlen helyzet tovább romlott. Nézzük meg, hogy az átlagok hogyan alakultak szakonként. Az átlagérték (2,63, N=760) is alacsony, sorrendünk az elégedettebbektől halad a gyakorlati képzéssel legelégedetlenebb szakosok felé. Valószínűleg eltérnek a vélemények arról, hogy egy főiskolai vagy egyetemi szak mennyire képes ún. gyakorlati felkészítést adni, mennyire feladata, mennyire van meg ehhez a megfelelő feltételrendszer stb. Nyilvánvaló, hogy a munkahelyek számára naprakész, megfelelő gyakorlati ismeretekkel rendelkező szakembert képezni szinte lehetetlen. Az adott munkakör ellátásához szükséges gyakorlati ismeretek megtanulása részben a szakmai szocializáció keretében történik. De általánosabb szinten, így a felsőfokú képzés során szintén vannak feladatok és elvárások. Úgy tűnik, hogy a már évek óta dolgozó diplomások fontos hiányosságra hívják fel a figyelmet, s ez különösen elgondolkodtató néhány szak esetében, ilyenek a mérnöki szakok, az idegenforgalmi és szálloda, illetve a gazdálkodási szak. A tanulmány készítői a felméréstől függetlenül is találkoztak oktatói munkájuk során ezekkel a problémákkal, amelyeket többnyire a hallgatók vetettek fel. Harmadik kijelentésünk a szakmához szorosan

nem tartozó, de sikeres végzéséhez mégis hozzátartozó ismeretekre vonatkozott. Az egyetem jól felkészített olyan feladatok ellátására, amelyek nem tartoznak ugyan szorosan a szakmámhoz, de gyakran előfordulnak a munkám során. Fölmerülhet, hogy a kérdés nem elég konkrét, nem tudjuk pontosan, hogy mi a tartalma. Ennek a megfogalmazásnak egyrészt az volt az oka, hogy nem akartuk leszűkíteni ezeknek az ismereteknek a körét, másrészt egy másik helyen lényegében olyan ismeretkörökre kérdeztünk rá explicit módon, amelyek nem kifejezetten a szakmához tartoznak ugyan, de amelyek ennek a most elemzett kijelentésnek a zárójelébe is kerülhettek volna. A kijelentéssel való egyetértés osztályzatai közül a legnagyobb arányú a közepes (38,7%), egyharmadnyian inkább nem értenek vele egyet (1+2-es osztályzat), s valamivel több mint egynegyed rész (26,6) az inkább egyetértők aránya. E kijelentéssel a nők kritikusabbak, több közöttük az inkább egyet nem értő, és kevesebb az inkább egyetértők aránya (az eltérés 5, illetve 7%). Az összefüggés nem szignifikáns (x2=0,166). Az átlagérték a nőknél 2,81, a férfiaknál 3,01). A két vizsgált időpontot összehasonlítva, a korábbiakban már megfigyelt tendenciát tapasztalhatjuk, e területen is kedvezőtlenül nőtt a különbség (6-7%). Az átlagosztályzat 1997-ben még 3,06 és 2002-ben már csak 2,87. Nézzük meg, hogy milyen ismeretekből nyújtott a szükségesnél kevesebbet az egyetem. A megkérdezettek a felsoroltak közül 3 ismeretkört jelölhettek meg (gazdasági ismeretek, pszichológia, jog, kommunikáció, társadalomismeret, idegen nyelv, számítástechnika és volt még egy összefoglaló egyéb kategória). A 773 vizsgált személy összesen 1315 választ adott, amelynek megoszlását lásd a 6. táblázatban. A leggyakrabban említett hiányzó (vagy kevés) ismeretek: az idegen nyelv, a kommunikáció, a számítástechnika, a gazdasági ismeretek, a jog. Ezek közül is kiugróan legtöbben a nyelvi képzést említették. Ezt erősíti meg a következő attitűd kérdésünk eredménye is. A negyedik attitűdkérdés a következő kijelentés 69

6. táblázat: Milyen ismeretekből nyújtott kevesebbet az egyetem? Ismeretkör

Említés gyakorisága

Az összes említés százalékában

Idegen nyelv

314

23,88

Kommunikáció

215

16,34

Számítástechnika

189

14,38

Gazdasági ismeretek

179

13,61

Egyéb

164

12,48

Jog

152

11,56

Pszichológia

64

4,87

Társadalomismeret

38

2,88

volt: Az egyetem megfelelő feltételeket teremtett a szakma műveléséhez szükséges idegen nyelv elsajátításához. Az összes válaszoló több mint fele (54,2 %) inkább nem értett egyet a kijelentéssel, egynegyede inkább igaz kijelentésnek tartotta, egyötödük közepes osztályzatot adott. Teljes mértékben igaznak csupán a válaszolók egytizede tartotta (5-ös), a nők közül valamelyest többen tartják egyáltalán nem igaznak, de köztük találjuk a valami-

vel magasabb inkább igaz válaszarányt is. Még e negatív összeredményen belül is szembetűnő a helyzet romlása. Míg az 1997-ben végzetteknél az inkább nem igaz (1-es és 2-es osztályzatok) válaszarány alig egyharmados, a 2002-ben végzetteknél közel kétharmados. Az inkább igaz válaszarányok is jelentősen csökkentek, több mint kétszeresével (42,2 versus 18,7%).

9. ábra: A nyelvi képzés feltételei megfelelőségének értékelése a diplomaszerzés időpontja szerint

Karok szerint nézve a nyelvtanulás egyetemi feltételeit, a 2,58-as átlaghoz képest a legkedvezőbb a helyzet a Tanárképzőn (3,44), a legrosszabb a Georgikon Karon (2,58), a kettő között találjuk a Mérnöki Kart (2,31). A Georgikon Karon végzettek közül senki sem adott az egyetem biztosította nyelvtanulási feltételekre jeles osztályzatot. Több mint kétharmaduk 1-esre és 2-esre értékelte azt (10 ábra). 70

Ezek után nézzük meg azt is, hogy volt hallgatóink mely nyelveken és milyen területeken, milyen szinten kommunikálnak, illetve mire használják a nyelveket leginkább. A kérdés a következő volt: Jelenlegi nyelvtudása milyen idegen nyelven teszi lehetővé az alábbi tevékenységek elvégzését? • Szakmai szöveget szótár segítségével olvasni

• Külföldi utazás során utcán, szállodában, áruházban megértetni magát • Szakmai szöveget szótár nélkül olvasni • Napilapokat, szórakoztató könyveket szótár nélkül olvasni • Szakmai, üzleti tárgyalást folytatni, előadást tartani Összesen négy világnyelv (angol, német, francia, orosz) használatáról érdeklődtünk külön-külön, és ötödikként az ezeken kívüli (egyéb nyelvek) nyelvtudást „szondáztuk”. A válaszoló hallgatók közül legtöbben az angol nyelvet jelölték meg, ezt követi a német, majd jóval kisebb mértékben a francia és az orosz. Használati területenként nézve az eredményeket, minden nyelvnél legtöbben a 2. alternatívát jelölték meg (kötetlen társalgás utazóként, vásárlóként). Angol nyelven a válaszolók háromnegyede (75,8%) teszi ezt, németül (vagy úgy is) valamivel több mint fele (58,9%), franciául (vagy úgy is) 6,5

%, oroszul (vagy úgy is) 4,5 %, egyéb nyelveken 10,5%. Szakszöveget szótárral angol nyelven olvas a válaszolók közel kétharmada (62,9%), németül (vagy úgy is) közel fele (44,6%), franciául 3,1 %, oroszul 3,2 %, egyéb nyelveken összesen 6,6 %. Szakszöveget szótár nélkül angol nyelven olvas 39,3%, német nyelven 20,1%, franciául 0,6 %, oroszul 0,6 %, egyéb nyelveken 1,9 %. Napilapot, szórakoztató könyvet olvas angolul 46,1 %, németül 31,8%, franciául 2,7%, oroszul 2,3 %, egyéb nyelven 4,5 %. És végül, ami a legnehezebb feladat: szakmai, üzleti tárgyalást folytatni, előadást tartani. Itt kaptuk a legkisebb arányokat. Erre oroszul összesen 2 fő (0,3%), francia nyelven 5 fő (0,6%) képes. Kiemelkedően vezet az angol, a megkérdezettek egyharmada jelölte a szakmai, üzleti kommunikációra való felkészültségét, majd feleannyian (17,9%) azt, hogy német nyelven végzik. Az egyéb nyelvek ös�szesen 1,4 százalékkal szerepelnek.

7. táblázat: Az egyes nyelvismereti szinteket választók száma és aránya az összes válaszolóhoz képest Nyelvtudás szintje

Angol

Német

Orosz

Francia

Egyéb

fő

%

fő

%

fő

%

fő

%

fő

szakszöveg, szótárral

486

62,90%

345

44,60%

25

3,20%

24

3,10%

51

6,60%

szállodában, utcán

586

75,80%

455

58,90%

35

4,50%

50

6,50%

81

10,50%

szakszöveg, szótár nélkül

304

39,30%

155

20,10%

5

0,60%

5

0,60%

15

1,90%

napilap, könyv

356

46,10%

246

31,80%

18

2,30%

21

2,70%

35

4,50%

tárgyalás

247

32,00%

138

17,90%

2

0,30%

5

0,60%

11

1,40%

%

71


10. ábra: A nyelvi képzés feltételei megfelelőségének értékelése karok szerint


Az utolsó attitűd kérdésünk a következő volt: Az egyetemi képzés ideje alatt lehetőség volt megismerkedni a szakmában alkalmazott legkorszerűbb módszerekkel és technikákkal. Vajon mennyire tartják igaznak végzett hallgatóink ezt az állítást? A válaszolók valamivel kevesebb mint egyharmada (30,7%) inkább kétkedő, nem fogadja el igaznak, egyharmadnyian közepes

osztályzatot adtak, s valamivel többen mint egyharmaduk inkább egyetértett a kijelentéssel. A két vizsgált időszak között itt is negatív elmozdulás történt. 1997-ben az inkább nem igaz beállítódások aránya egyötöd, 2002-ben már egyharmad. Az inkább igaz pozitív válaszarány pedig 51 százalékról 33-ra esett vissza.

11. ábra: Az egyetértés mértéke karonként „Az egyetemi képzés ideje alatt lehetőség volt megismerkedni a szakmában alkalmazott legkorszerűbb módszerekkel és technikákkal” állítással

Karonként nézve a kialakult arányokat és tendenciákat, megállapítható, hogy a Mérnöki és a Georgikon Kar eredményei csaknem azonos mér-

tékben kedvezőtlenebbek a Tanárképző Karon végzett hallgatók véleményeinél. Nézzük meg az átlagokat szakonként is!

8. táblázat: „Lehetőség volt megismerkedni a szakmában alkalmazott legkorszerűbb módszerekkel és technikákkal” kérdésre adott válaszok átlagai szakok szerint Sorrend

Szak

Fő

Átlag

1.

Kémia kiegészítő

19

4,16

2.

Angol nyelvtanár

25

3,96

3.

Angol – kémia

8

3,75

4.

Angol nyelv és irodalom

45

3,47

5.

Vegyészmérnök

68

3,43

6.

Német nyelv és irodalom

35

3,34

7.

Informatika

46

3,30

8.

Műszaki menedzser

40

3,30

9.

Agrármérnöki

48

3,17

72

10.

Összes átlaga

744

3,06

11. 12.

Német nyelvtanár

22

3,05

Környezetmérnök

68

3,03

13.

Idegenforgalmi és szálloda

96

2,88

14.

Gazdasági agrármérnöki

32

2,85

15.

Villamosmérnöki

31

2,74

16.

Műszaki informatika

40

2,71

17.

Kémia - környezettan

4

2,50

18.

Színháztörténet

4

2,50

19.

Gazdálkodási

81

2,48

20.

Gépészmérnöki

18

2,44

21.

Agrárkémikus agrármérnöki

4

2,00

22.

Anyagmérnöki

10

2,00

Az összes válasz átlaga 3,06, tehát a közepesnél kissé jobb. A szakok között jelentős különbségeket találunk. Kiemelkednek a kevésbé eszközigényes tanárszakok. A kémia kiegészítő szak van az élen, követi az angol nyelvtanár, az angol - kémia, majd lényegesen lejjebb a német tanár szak és az informatikus tanári szak következnek. A mérnök szakok közül a vegyészmérnöki emelkedik ki, a környezetmérnöki szak átlag körüli eredményt ért el. A leggyengébbek az átlagok sorrendjében az anyagmérnöki, a villamosmérnöki, a gépészmérnöki, a gazdasági agrármérnöki és a műszaki informatika szak. A csupán néhány fős szakok eredményeit nem ismertetjük. Továbbképzés Meglepően sokan vettek részt a végzettek közül újabb felsőoktatási tanulmányokban (38,8%). A helyszínek megoszlanak, részben az anyaintézményben más szakon vagy magasabb szinten, részben másutt magasabb szinten vagy más szakon. A más intézmény keretében tanulók aránya valamivel magasabb a Veszprémi Egyetemhez képest (20% versus 17%). További iskolarendszerű tanulást tervez a válaszolók közel fele (42,3%). Megkérdeztük, hogy szereztek-e egyetemi tanulmányaik után doktori címet, illetve, hogy tervezik-e megszerzését. Ha tervezik, akkor hol? A

Veszprémi Egyetemen vagy másutt? A vizsgálat időpontjáig a válaszolók közül mindössze kilencen szereztek doktori címet (1,2%), ennél jóval többen éppen most szerzik meg, doktorálásuk folyamatban van (7%). A doktoranduszok közel egyenlő arányban találhatók a három karon, az átlagnál valamivel kevesebben vannak a Tanárképzőn (5,9% versus 7,3%). Ha a további terveket, fokozatszerző szándékokat nézzük, átlagosan a válaszolók tíz százaléka jelezte, hogy tervezi részvételét doktori programban, az egyes vizsgált karoknál hasonló arányban. Szakok szerint nézve feltűnő, hogy akik már doktoráltak, csupán néhány szakhoz kötődnek (vegyészmérnök, környezetmérnök, német nyelv és irodalom, kémia - környezettan, agrármérnöki). Az esetek kevés száma miatt persze ebből messzemenő következtetést nem vonhatunk le. A doktorálni szándékozók köre bővebb, az előzőek mellett megjelenik az angol nyelv és irodalom, a színháztörténet, az informatika szak, az agrárkémikus agrármérnöki és a gazdasági agrármérnöki szak. Egyetemi évei alatt a vizsgált személyek egytizede vett részt külföldi részképzésben. Karok szerint a legnagyobb arányban a tanárképzőn végzettek (17,5%), majd a Mérnöki Kar hallgatói (8,4%), s a legkisebb arányban a Georgikon Mezőgazdaságtudományi Kar hallgatói (3,2%). 73

12. ábra: Külföldi részképzésben részt vettek létszáma karonként

A szakok közül átlagon felüli arányban képviseltették magukat a tanár szakosok (angol, német, angol - kémia szakosok), a Mérnöki Karról a műszaki menedzser és a környezetmérnök szak, a Georgikon Karról az agrárkémikus agrármérnöki. És vannak szakok, ahonnét senki (anyagmérnök szak) vagy kevesen vettek részt külföldi részképzésen a megkérdezettek közül (gépészmérnöki, idegenforgalmi, gazdálkodási, műszaki informatika stb. szak). Voltak-e a végzett hallgatók külföldi tanulmányúton? Mennyi időt töltöttek ott? A végzett hallgatók közel egyharmada (30 %) vett részt külföldi tanulmányúton, ennek valamivel több mint fele csupán egy hónapnál rövidebb időt töltött 13. ábra: Szokott-e publikálni?

74

külföldön (17,5%). Egy hónapos tanulmányúton 42 személy vett részt (5,4%), a többiek 2 hónap és 5 év közötti időtartammal. A Georgikon Karhoz képest (23,7%) valamivel nagyobb arányban vettek részt a Mérnöki és a Tanárképző Karról (30-30%). Saját szabadalmazott találmánnyal a vizsgált személyek közül csupán öt fő rendelkezik (0,6%), publikálni viszont jóval többen szoktak. A válaszolók 13,3 százaléka ritkán, 6,3 százaléka rendszeresen publikál, ez összesen egyötödös arány. Karok szerint nézve a publikálók aránya a Georgikon Mezőgazdaság-tudományi karon a legmagasabb (23,1 %), majd a Mérnöki Kar (19,6%), végül a Tanárképző Kar következik 18 százalékkal.

Karok szerint jelentős eltéréseket kaptunk. A legtöbb kiábrándult volt hallgató a Georgikon Karon tanult, egyharmaduk nem választaná újra az egyetemet. A Tanárképző Kar hallgatói az átlagosnál jelentősen nagyobb arányban újraválasztanák, ott az újra nem választók aránya csupán 16%. A Mérnöki Karon az értékek az átlaghoz közeliek. A szakok újraválasztásában némileg módosult a kép, kissé kedvezőtlenebb. A szakot újraválasztók aránya néhány százalékkal alacsonyabb, és magasabb az újra nem választóké. Karok szerint nézve továbbra is a legkedvezőtlenebb a Georgikon helyzete, de a Tanárképző Karé is lényegesen romlott. Valamivel több mint egynegyedük nem választaná újra régi szakját.

9. táblázat: A „Hogyan döntene, ha ismét pályaválasztás előtt állna?” kérdésre adott válaszok megoszlása karok szerint Melyik karon szerezte első diplomáját a Veszprémi (Keszthelyi) Egyetemen?

ismét ezt az egyetemet választaná

ismét ugyanezt a szakot választaná

Fő

%

Fő

%

Mérnöki

327

73,5%

318

71,1%

Tanárképző

177

83,9%

155

73,5%

61

66,3%

62

68,1%

Georgikon mgtud.

Ha újra pályaválasztás előtt állna,

Nézzük meg szakonként, hogy kik nem választanák újra nagyobb arányban az egyetemet! A gépészmérnöki szak volt hallgatói (8 fő = 47,1%), gazdasági agrármérnöki (16 fő = 42,1%), villamosmérnöki (11 fő = 35,5%, idegenforgalmi és szálloda (34 fő = 35,4%), agrármérnöki (15 fő = 31,3%), a gazdálkodási (25 fő = 31,3%). Az átlagosnál nagyobb arányban újra ezt az egyetemet választanák a vegyészmérnöki, az angol nyelvtanári, az angol nyelv és irodalom, a kémia kiegészítő, a műszaki menedzser, a műszaki informatika szakok végzett hallgatói.. Az ugyanazt a szakot átlagosnál többen nem választók között említhetjük a színháztörténet szakot, az angol - kémia, az idegenforgalmi és szálloda, az anyagmérnök, a német nyelvtanár, az agrármérnöki, a gazdálkodási, a műszaki menedzser és a kémia kiegészítő szakot.

Összegzés Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a kutatás eredményeképpen kirajzolódó időbeni változások valószínűleg egy folyamat kezdetei. A felsőoktatás expanziójának, a tömegesedésnek következtében romlik a végzetteknek az egyetemi képzéssel való elégedettsége, és az elhelyezkedéssel kapcsolatos nehézségek is statisztikailag kimutatható módon sokasodnak. Vizsgálati eredményeink a Veszprémi Egyetem végzettjei körében részben alátámasztják a túlképzéssel kapcsolatos aggodalmakat, de nem – vagy csupán egy-egy szak esetében – mutatkoznak az alulfoglalkoztatással kapcsolatos problémák is. Legfontosabb tapasztalataink közé tartozik, hogy a kutatás ráirányította a figyelmet az oktatás néhány gyenge pontjára. Az egyetem nem fordít elég gondot a gyakorlati képzésre, s hiányosságai vannak több területen a korszerű módszerek és 75


Ha újra választhatna Végül nézzük meg, hogy végzett hallgatóink újra a Veszprémi Egyetemet és ugyanazt a szakot választanák-e! A kérdés irreális, csupán arra jó, hogy az elégedettséget mérje. Akik valamilyen ok miatt csalódtak az intézményben vagy a szakban, feltehetőleg nem választanák újra, míg azok, akik megismételnék korábbi döntésüket, feltételezhetően nem bánták meg, tehát elégedettek. Nézzük előbb az egyszerű megoszlást! A kérdés így hangzott: hogyan gondolja most, ha újra pályaválasztás előtt állna, ismét ezt az egyetemet választaná-e? Erre a kérdésre a válaszolók többsége, közel háromnegyede igennel válaszolt. Közel egynegyede nemmel.

KUTATÁS - Albert József – Csabina Zoltán – Leveleki Magdolna A veszprémi egyetemen végzett hallgatók az egyetemi képzésről

technikák megismertetése terén. A volt hallgatók nagymértékben elégedetlenek a nyelvi képzéssel is, az egyetem nem biztosította számukra a megfelelő, hatékony nyelvoktatás feltételeit. Elégedettség tapasztalható az elméleti képzéssel. Az attitűdkérdések eredményei egyértelműen jelzik, hogy a két vizsgált évfolyam véleményei, tapasztalatai eltérnek, több területen talán a tömegesedés vagy/ és a tárgyi - személyi feltételek rosszabbodása miatt lényeges romlás történt az elmúlt öt év alatt. Ezt kaptuk következetesen minden attitűdkérdésnél, még az egyébként jónak minősített elméleti képzés területén is. Sokan tanulnak tovább az egyetemi tanulmányukat követően, jelentős azoknak az aránya, akik külföldi tapasztalatokat szereztek részképzés vagy tanulmányút keretében. Ugyanakkor jelentős különbségek vannak karok és szakok szerint. Az Alma Materhez való viszony meghatározóan pozitív. Az egyetemet, régi szakjukat a többség újraválasztaná, de néhány területen feszültségeket tapasztaltunk, feltehetően az elhelyezkedési problémák, a pálya leértékelődése vagy telítettsége miatt. Ezek további vizsgálata célszerű és fontos lenne.

76

Felhasznált irodalom • Albert József szerk. (2002.) A Veszprémi Egyetem története 1949-1999. Veszprémi Egyetem Tanácsa, Veszprém • Albert József (1991.): Kísérletező egyetem – egyetemkísérlet Veszprémben. In: Regionális együttműködés a felsőoktatásban. Szerk.: Saád József, Educatio, Budapest, 19-96. • Albert József – Leveleki Magdolna (1998.) Felsőoktatás két dunántúli középvárosban. In: Város és egyetem, szerk.: Kalmár Zoltán – Szilágyi István, Veszprémi Humán Tudományokért Alapítvány, Veszprém, 7-24. • Csizmár Gábor (2004.): Mit gondol a fiatal diplomások munkanélküliségéről? In: Új Ifjúsági Szemle, tavasz • Falusné Szikra Katalin (2001.): Munkanélküliség és diplomás túltermelés. In: Közgazdasági Szemle, novemberi szám • Györgyi Zoltán (2004.): Friss diplomás fiatalok a munkaerőpiacon. Magyar felsőoktatás, 5. szám • Hrubos Ildikó (2002.): Strukturális változások: nemzetközi trendek, hazai folyamatok. In: Felsőoktatás új pályán. Kézirat, Oktatáskutató Intézet • Ladányi Andor (2003.): Az európai felsőoktatás az 1990-es években. In: Statisztikai Szemle, 2003./1. • Laky Teréz (2004.): A Magyarországi munkaerőpiac 2004. Foglalkoztatási Hivatal, Bp. • Polónyi István (2004.): A diplomások foglalkoztatási jellemzőinek alakulása a tömegesedéssel. In: Magyar felsőoktatás, 5. szám • Varga Júlia (2004.): Bokros Lajos 21 pontja az oktatásról. In: Élet és irodalom, március 5.

77

DI SP UTA

Lukovics András

M û VE L ôDÉSI O TTH O N I A LTER N A TÍ V Á K ?

Egyetértek Beke Pál álláspontjával (Szín – Közösségi Művelődés 12./5, 62-70.), van és lehetséges alternatíva a művelődési otthonok működésére. Igaz az is, hogy az önkormányzatok átgondolatlan, szakmailag elfogadhatatlan integrációval „látják el” kötelező közművelődési feladatukat, a központi kormányzati támogatás csökkenésére hivatkozva. Nem ellenzem a civil szervezetek részvételét a közművelődési feladatok ellátásában, de meggyőződésem, hogy az intézményi és a civil szféra – a jelenlegi gazdasági, társadalmi helyzetet figyelembe véve – akkor jár el helyesen, ha egymás munkáját kiegészítve, egymásra támaszkodva vesz részt a helyi társadalom közművelődési igényeinek, elvárásainak megvalósításában. Tiltakozom a még jól működő önkormányzati intézmények szétverése, az átláthatatlan, gazdaságilag megterhelő, nem a realitásokra, hanem a homályos elképzelésekre alapuló struktúrák létrehozása ellen. Hajdú-Bihar megyében a Beke Pál nevével fémjelzett „modell értékű” kísérletek megbuktak, az önkormányzatok visszaállították az önkormányzati fenntartásban működő intézményi formát. A fentiek miatt aggodalommal kísérem a hajdúnánási intézmény szétverésére irányuló törekvéseket, megalapozatlannak tartom az érveket, a kiváltó okot, működésképtelennek a javasolt „modellt”. Mondom ezt az intézmény ismeretében. Több mint 30 éve kísérem figyelemmel tevékenységüket, az egykori, kiváló népművelő, Czeglédi Lajos igazga78

tása óta. Felháborítónak tartom a bevezetőben leírtakat: „...újat építeni a meglevő romokon” (Beke Pál). A hajdúnánási intézmény objektív feltételeit tekintve – az önkormányzat, megelőzően a helyi tanács támogatásának, pozitív hozzáállásának köszönhetően – bővült, korszerűsödött. Munkatársai jó szakemberek, munkájuk a megye közművelődési intézményeit tekintve is kiemelkedő. Kreatív, eredményes munkát végeztek, a használók és a fenntartó megítélése szerint is. Több területen a település határain is túlmutató programjaik voltak, köszönhetően Jeney Magdolna igazgató és munkatársai odaadásának, felkészültségének, s bízom abban, hogy a jelenlegi igazgató, Bíró István, folytatni fogja elődje kiemelkedő munkáját, sőt képes lesz a szükséges megújulásra is. Nincsenek romok, eredmények, sikerek vannak, és természetesen kudarcok is, hiszen ez munkánk velejárója. Nem hiszem én sem, „hogy a megváltozott társadalmi/gazdasági közegben ugyanúgy kéne működniük az intézményeknek, mint az előző rendszer évtizedeiben…” (Beke Pál). Nem hiszem azt sem, hogy a megújulásnak egyetlen útja lehet, Hajdúnánás ezt példázza, képesek voltak megújulni, változtatni, értéket óvni és új értékeket létrehozni. Az álláspont, a javaslat, miközben a demokratikus átalakulást tűzi zászlajára, antidemokratikus. Nem vonultat fel alternatívát, választható javaslatokat. Miközben alternatívákról beszél, fel sem vetődik a cikkíróban, hogy több variációt tegyen

le a döntéshozók asztalára. Egy – meglehetősen áttekinthetetlen – struktúrát javasol, mely a jelenlegi integrált rendszert bontja fel több önálló civil és intézményi szervezetre. Nincs törekvés arra sem, hogy a tervezetet társadalmi vitára bocsássák, hogy a használók véleményt mondhassanak arról, mi a jelenlegi működésről a véleményük, milyen szervezeti változást, formát szeretnének. Van egy javaslat, a döntéshozók ebből válasszanak, döntsenek. Meggyőződésem, változtatni csak vitában kiérlelt, több megoldási javaslatot figyelembe vevő, felelős döntéssel lehet. A javaslat a jelenlegi, áttekinthető és ellenőrizhető rendszert szétszabdalja. A jelenlegi integrált intézményt három szakmai egységre bontja: városi könyvtár, hagyományok háza (tájház?), művelődési ház egyesület (?). Létrehozna egy pályázati alapot koordináló szervezetet, egy gazdasági szervezetet – „kis kincstár” –, és természetesen továbbra is támogatná az „Okkal – Más-Okkal” Ifjúsági Szervezet munkáját. Ez összesen hat szervezet, melyből négyet az önkormányzat tart fenn, két civil szervezet az önkormányzattal megkötött együttműködési megállapodás alapján végezné tevékenységét. Az intézmények és a civil szervezetek egyaránt pályázhatnának a Hajdúnánási Közösségi Művelődési Alap által kiírt pályázatokra. Kétségtelen, új, más ez a struktúra. De mitől korszerűbb és áttekinthetőbb? Melyek a működés garanciái? A válasszal adós marad a dolgozat készítője. A hatályos közművelődési koncepcióval nem sokat foglalkozik Beke Pál, javaslatának elfogadása esetén úgyis új koncepciót kell kidolgoznia a városnak. Azt gondolom, ez is fordított álláspont. Megváltoztatjuk a jelenlegi működési modellt, kész helyzetet teremtünk, majd ehhez igazítjuk a koncepciót. Nem fordítva kellene? Először kidolgozni, megvitatni a város közművelődési koncepcióját, majd ahhoz alakítani a struktúrát? A közművelődési feladatot ellátó városi intézmények költséghatékonyságának elemzéséből idézek: „A közművelődési feladatellátás bármely település szempontjából folyamatos ráfizetés.” – írja a szerző már az első mondatában. Ha ez a megálla-

pítás igaz, akkor nyilván ez így is lesz a továbbiakban is, a struktúraváltás ezt a problémát nem oldja meg. A továbbiakban azonban Beke Pál már arról ír, hogy az átalakítás, az átszervezés „nemcsak hatékonyabb struktúrát, hanem az ágazatban másutt felhasználható megtakarítást is eredményez.” Ennek elemzése azonban elmarad, csak a megállapítást fogalmazza meg. Hol, hogyan, mit ért az alatt, hogy az ágazatban másutt megtérül? A gyakorlat az, hogy ha keletkezik megtakarítás – mely többnyire csak átmeneti, a ráfordítás fokozatosan nő – az önkormányzatok elvonják, és máshol használják fel. Valóban nem dolgozott még ki a szakma objektívnak is mondható viszonyszámot a gazdasági hatékonyság mérésére. Valószínűleg nem is lehetséges minden településre egyaránt elfogadható számítás. Azonban ha egy intézmény működésére vonatkozóan a költséghatékonyságot mérni szeretnénk, lehet gazdasági szempontokat figyelembe venni. Mérhetjük az egy látogatóra eső ráfordítás mértékét, az önkormányzati támogatás, a pályázati pénzek, a saját bevétel és az átvett pénzeszközök arányát. Természetesen még számtalan megközelítés lehetséges. Az azonban nem fogadható el, hogy a nánási intézmény esetében ezek kiszámíthatatlanul alacsonyak. Mennyi ez a kiszámíthatatlan, és mennyi lenne az elfogadható arány? Beke Pál a továbbiakban a művelődési központ intézményrész teljesítményét elemzi. A költségvetési sarokszámok felsorolásával kezdi, nem merül bele a részletekbe, hiányosságokat sorol, a pályázati bevételek alacsony voltát, a pénzmaradványt, melyről azt írja: „Ez utóbbi sem gyakori a hazai intézményi gyakorlatban.” Valóban nem gyakori, de jelen van. Azt, hogy a pénzmaradvány a gazdálkodási gyakorlat hiányossága vagy pozitívuma, csak akkor lehet megállapítani, ha annak tartalmát is megnézzük. Ha ez kötelezettségvállalásból ered, akkor természetes, sőt kötelező. Ilyenek lehetnek a következő évre áthúzódó pályázati támogatások, az áthúzódó, megkezdett feladatok, vagy a megrendeléssel alátámasztott kötelezettségek, melyek teljesítése valamilyen okból a következő évben jelentkezik . Az ilyen jellegű pénzmaradvány képzése kötelező, pénzügytechnikai kérdés, melyet az 79

DI SP U TA Lukovics András Mûvelôdési otthoni alternatívák?

önkormányzat a pénzmaradvány elszámolásakor otthagy az intézménynél, nem vonhat el. Többször bírálja az intézmény pályázati tevékenységét. Hogy az intézmény által elnyert pályázatok összege sok vagy kevés, megközelítés kérdése. A tények a következők: Az intézményt a vizsgált időszakban a ROP (Regionális Operatív Program) keretében meghirdetett felújítási keretből és az önkormányzati önrészből részlegesen felújították. Ezt egészítette ki az érdekeltségnövelő pályázat, melyből és saját erőből a színpadi részt újították fel. Mindkét pályázatot csak a fenntartó, az önkormányzat nyújthatta be. Gondolom, senki sem vonja kétségbe, hogy a pályázatokat a művelődési központ „intézményrész” munkatársai dolgozták ki, és a megvalósítás is az ő feladatuk volt. Az intézmény a vizsgált időszakban 9 alkalommal nyújtott be pályázatot országos alapokhoz, ebből 4 volt sikeres, így tevődik össze az 1.150e Ft. pályázati támogatás. A mérlegbeszámolóból kiderül az is, hogy az intézmény alaptevékenységéből adódó bevétele a vizsgált időszakban 2005-höz képest 118%-os. A tevékenység vizsgálatához kiválasztott módszer, annak kimutatása, hogy a statisztikai űrlap mely rovatait nem töltötték ki – tehát ezeken a területeken nincs munka –, akkor lenne korrekt, ha az is bemutatásra került volna, melyek azok a tevékenységek, művelődési alkalmak, amelyeket az intézmény végzett. Ezek nélkül féloldalas, nem objektív a tanulmány. Csak a példa kedvéért ezek közül néhány: Kiemelt tevékenységként ad számot az intézmény 2006. évi beszámolója a következő rendezvényekről: VIII. Regionális Amatőr Színjátszó Találkozó VII. Aranyszalma Szálasanyagfonó Pályázat és Kiállítás (Országos) XVII. Nánási Vásártéren (Kirakodó vásár és egész napos programok) Premier Színjátszó Találkozó (Országos) A szakmai tevékenységet az intézmény a következők szerint végzi: • A helyi kultúra közvetítését és fejlesztését szolgáló közművelődési gyakorlat 80

• A helyi társadalom közösségi kultúrájának közvetítését és fejlesztését szolgáló közművelődési gyakorlat • A létkultúra közvetítését és fejlesztését szolgáló közművelődési gyakorlat (12 további kiemelt program és a Tájház működtetése szerepel e címszavak alatt) • A kreativitás és önkifejezés kultúrájának közvetítését és fejlesztését szolgáló közművelődési gyakorlat. Művészeti csoportok: Makláry Lajos Városi Énekkar Nána Táncstúdió Gimnasztráda csoport Naná Színház Néhány esemény: 8. Regionális Amatőr Találkozó (támogató: az NKA) Weöres Sándor Megyei Színjátszó Találkozó (együttműködve a Magyar Drámapedagógiai Társasággal és az akkor még meglévő Kölcsey Közművelődési Intézettel) • Az ünnepi és az egyetemes kultúra közvetítését és fejlesztését szolgáló közművelődési gyakorlat: gyermekműsorok, felnőtt színházi rendezvények, zenei események, megemlékezés a magyar kultúra napjáról, a költészet napjáról, a Város Napi programok… • Kiállítások: 10 képző- és népművészeti kiállítás, 2 természettudományi kiállítás • A fentieken kívül, a napi munkából kiemelkednek: Színházbuszok szervezése, természetjáró kirándulások, tini diszkók, szünidei foglalkozások, szilveszteri bál • Társrendezőként is több program megvalósításában vettek rész a művelődési központ munkatársai Az intézményben 6 egyesület, alapítvány kap helyet, továbbá 5 szervezet (karitatív, közhasznú) számára biztosítják díjmentesen az intézmény helyiségeit. Álljon itt még egy adat: 2006-ban 52 hétből 14 esetben nem volt szombaton rendezvény, 38 hétvégén mindkét nap (szombat, vasárnap) „zajlott az élet a házban.”

Nem folytatom a tevékenység bemutatását ugyancsak a statisztika tükrében rendelkezésre álló adatokkal. De a kép így teljes, e nélkül manipulatív. Nem azt kívánom ezzel mondani, hogy nem lehet még színvonalasabban, gazdagabban, költséghatékonyabban dolgozni. Mindössze azt kívánom bizonyítani, az érintett intézmény a korszerű, hatékony, eredményes, gazdaságos munkára törekszik. Nem herdálja el a támogatásokat, hanem azokat a használók érdekében jól hasznosítja. Engedjenek meg egy kis kitérőt: Amikor a ’90-es évek elején megkezdődött az akkor még eredményesen működő Kölcsey Művelődési Központ felszámolása, helyi (kultúr)politikusok nagy előszeretettel emlegették a bálásruha-vásárokat, mondván, ezért intézményt nem érdemes fenntartani. Ezzel szemben a tény a következő: Az intézmény alapterülete cca. 10.000 négyzetméter volt. Bálásruhavásárra mintegy 60-80 négyzetméter állt rendelkezésre, 9920 négyzetméteren kulturális, közművelődési tevékenység folyt. Tehát az alapterület nem egész 1%-án folyt a bírált tevékenység, de ezt lehetett állandóan mondogatni, addig, míg saját maguk és sajnálatos módon a város polgárainak egy része is elhitte. A bevételek szempontjából is elenyésző volt az a bérleti díj, amely ebből a tevékenységből befolyt. Egyszerűen arról volt szó, hogy a látogatók valós igényét vettük figyelembe. Így lehet leminősíteni, semmibe venni a valós tényeket. Az írás további része az „új struktúra” korszerűségét, demokratikus voltát taglalja. Megismétlem: Mitől lesz korszerűbb, áttekinthetőbb, költséghatékonyabb ez az áttekinthetetlen, zavaros, kidolgozatlan struktúra? Nem ellenzem a változtatásokat, a korszerűsítéseket, a haladó gondolatokat. De ezeket csak akkor tudom támogatni, ha valóban demokratikus vitában, a szakma és a használók által is elfogadott módon történnek. Ellene vagyok minden politikai nyomással történő rombolásnak, a működő struktúra szétverésének, mindaddig, amíg a változás szükségessége nem indokolt, a prognózis nem vetíti előre a jobb, a korszerűbb a XXI. századi kulturális, közművelődési színtér, intézmény működé-

sének realitását. Nem ellenzem, sőt támogatom a civil szféra erőteljes jelenlétét a közművelődésben. Az esetek többségében azonban a civilek egy település, pláne egy város közművelődésében akkor tudnak hatékonyan részt venni, ha maguk is „intézményesülnek”, vagy együtt működnek az önkormányzattal, más civil közművelődési szervezetekkel, intézménnyel(intézményekkel). Veszélyes kalandokba, „kísérletekbe”, főleg az önkormányzatok terhére – jelenlegi anyagi helyzetüket figyelembe véve – nem szabad belemenni, mert ezzel csak a demokrácia, a kultúra, a használók érdekei sérülnek. Befejezésül: Vitányi Iván az ÉS 2007. november 30-ai számában, az Agóra rovatban, A közművelődés védelmében címmel, öt hasábos írást jelentetett meg, Andreas Fogarasi: Kultúra és szabadidő c. „filmesszéje” kapcsán. Elgondolkodtató és figyelemre méltó az írás, mint minden olyan alkalom, amikor Vitányi Iván e témában megszólal. Javaslom a téma iránt érdeklődőknek, olvassák el az írást, gondolkodjanak el rajta, vagy ha van a témához mondani valójuk, tegyék meg, úgy, mint azt Pordány Sarolta tette az ÉS 2008. január 4-ei számában. Beszéljünk a témáról, vitatkozzunk, törekedjünk a korszerű, közművelődési - közkulturális struktúra civil és intézményi feladatainak megfogalmazására. De mielőtt bárki a rombolást választaná, álljon itt Vitányi Iván írásának utolsó két sora: „Nézzük tehát reálisan a művelődési házakat. És becsüljük meg őket.”

81

disputa

Beke Pál

V álasz L ukovics A ndrás indulatos szóvirágaira Remélem, hogy Lukovics András nem tudatosan csúsztat, pusztán figyelmetlen. Már hozzászólása címében is pontatlan; én (dr. Balázsi Károly közreműködésével) pusztán egy javaslatot írtam Hajdúnánás önkormányzatának felkérésére, a „Művelődési otthoni alternatívák” jól értelmezhetően csak a folyóirat egyik rovatcíme. Olyan összefoglaló sorozatcím, ami alá az elkövetkező időkben a szerkesztőség bizonyára várja, és bizonyosan szívesen közli a különféle megoldási javaslatokat szerte Magyarországról, hogy ugyanis miként lehet „újat építeni a meglévő romokon”. Az olyan „romokon”, amelyek egy hajdani szép emlékű és sokszínű tevékenység kiüresedett maradványai (mint amire Hajdúnánáson leltünk), avagy ahol már minden megszűnt, még az intézmény is. Ahol a „rom” a semmi. Erről az állapotról Lukovics András pontosan tájékozott lehet, hiszen az ő megyei művelődési központi igazgatósága alatt ürült ki Hajdú-Bihar megye településeinek zöme, szűntek meg a művelődési otthonok. Szívesen olvasnék tehát e sorozatcím alatt tőle arról, hogy milyen alternatívákat dolgozott/dolgoztatott ki. Például, hogy mi mindent és miképp mentett meg, avagy segített életre irányításával az a struktúra, amelyet vezetett? - és amelynek feladatkörét az 1997-es CXL. törvény IV. részének III. fejezete részletesen leírja, ám amit minden, e beosztásban dolgozó kollega e nélkül is ért és tud. Bizony nagyon fontos lenne minderről olvasniuk mindazoknak, akik hasonló helyzetben vannak. Nemcsak okulásul, hanem saját megyéjük/településük rokonítható helyzete megoldásának mintáiként. Félreértés ne essék; nem az erről való általános eszmefuttatásokat, panaszkodást, esetleg szakmai tanácskozásokat hiányolom tőle, hanem az elmúlt évtizedek konkrét terveit és javaslatait az adott, az intézményhiányos települések emberi/szakmai adottságaira és fizikai körül82

ményeire. Az olyan tényleges fejlesztési javaslatok sorozatát tehát, amilyenből mi egyet készítettünk Hajdúnánásra. A finomkodó ’csúsztatás’ szócskára a szinonima-szótár a esetben a csalás szó használatát ajánlja rokon értelműként. Ennek kell minősítsem azt az állítását, mely szerint megyéjében a nevemmel „fémjelzett ’modell-értékű’ kísérletek megbuktak, az önkormányzatok visszaállították az önkormányzati fenntartásban működő intézményi formát”. Egyetlen kísérletet sem jeleztem nevemmel soha Hajdú-Bihar megyében! Lukovics nyilván arra a ’92-’94 között, Püspökladányban szervezett intézményi átalakításra gondol, amely viszont (sajnos) nem az én, hanem a korabeli polgármester, dr. Farkas Dezső és az akkor Debrecenben tanító Eszik Zoltán közös szakmai innovációja volt. A részletekről a Parola 1994./4-5. számaiban olvashat az, akit ez még esetleg érdekel; a cikkek fellelhetők a www.kozossegfejlesztes.hu oldalon is. Ha nem állították volna le a ’94. évi őszi helyhatósági választást követően helyzetbe került szűklátókörű települési vezetők, bizony már 16 éves intézményműködési alternatíva birtokában lennénk! Mert persze igaz, hogy visszaszervezték az eredeti állapotot, de azért az is igaz, hogy az előttük működött képviselő-testület viszont kellő megfontolásokból megcsinálta azt. Szerepem csak annyi volt ebben, hogy szerte Magyarországon népszerűsítettem ezt a szellemes és a helybélieket jelesül aktivizáló szakmai újítást. Megjegyzem, hogy ezt a nevemhez nem köthető egyetlen helyszínt elég furcsa többes számban megfogalmazni. Hogy finomkodjak: csúsztatás. Nincs kedvem az olyan indulatos szóvirágaira reagálni, hogy „szétverés”, mármint a hajdúnánási intézményé, holott ha figyelmesen olvassa szövegünket, érzékelheti, hogy éppen továbbfejleszteni

javasoltuk azt. Javaslatunk szerinte „homályos elképzelés”, noha megérti (mert kifogásolja), miszerint éppen szétszedni szeretnénk a néhány éve butácskán integrált intézményegyüttest – eközben éppen ő emlegeti negatívumként az átgondolatlan integrációkat, persze másutt. „Megalapozatlan érveknek” mondja mindazt, amit kifogásolni akar, és „antidemokratikus” eljárást kiált, amikor éppen az olvasható javaslatunkban, hogy mindenkivel hos�szan és többször kell megbeszélni azt. A megfontolatlanul (ráadásul annak idején is törvénytelenül) létrehozott hajdúnánási integrációt szétszedni javasoló anyagunk eredményeképp „áttekinthetetlen struktúrát” vizionál, holott éppen ezzel egyszerűsödik és válik átláthatóvá a helyzet, és az is, hogy melyik intézmény mennyibe kerül és mennyit költ. Lukovics félreért és félremagyaráz, és csak azt és úgy olvassa/értelmezi/idézi, ami logikája szerint való. Ismerős eljárás. Az olvasónak azt ajánlom, hogy keresse vissza és olvassa újra javaslatunkat, és maga ítélje meg Lukovics indulatos szóvirágait. Akivel – hogy egyértelműen leszögezzem – én semmiben sem értek egyet. És felhasználom ezt az alkalmat arra is, hogy szakmai különvéleményeimből (a teljesség igénye nélkül) néhányat rögzítsek. Az egyik ilyen különbözőség a civilek értelmezése. Ő nem ellenzi „a civil szervezetek részvételét a közművelődési feladatok ellátásában, de az intézményi és a civil szféra… akkor jár el helyesen, ha egymás munkáját kiegészítve, egymásra támaszkodva vesz részt a helyi társadalom közművelődési igényeinek, elvárásainak megvalósításában”. Az intézményi és a civil ’szféra’ nála tehát két külön valami, amelyeknek kölcsönös támaszkodással kell együttműködnie. Ez szerintem nem így van. Hogy miképp gondoljuk, jól látszik javaslatunkból, ami éppen ezért nem is tetszhet neki. Szerintem ugyanis csak emberek vannak szerteszét mindenütt a településeken, akik ott élnek, dolgoznak, házasodnak, gyerekeket nemzenek/szülnek és nevelnek, munkájukat veszítik, átképzésre várnak, szabadidejük is van, boldogok szeretnének lenni stb. És vannak (ha vannak) népművelők, akik különböző élethelyzeteikben segítik, képzik, informálják és mindenféle módon

gyámolítják őket. Az emberek közül néhányan közös kedvtelésük/mániájuk kiélésére magánszervezeteket alakítanak, de aki nem alakít ilyet, az is „civil”! Mert mi mindannyian ’civilek’ vagyunk, akiket együttműködésre szoktatni, szolidárissá alakítani, toleránssá varázsolni éppen a művelődési otthon hivatott sajátos eszközeivel: közéleti- és rétegklubjaival, szakköreivel, amatőr művészeti csoportjaival és azokkal a nyitott formáival, amelyekben a népművelő mint animátor személyisége a katalizátor. Az ’intézményi szférának’ nincsenek külön érdekei és értékei, az tehát nem ’kiegészít’ valamit és nem ’támaszkodik’ valakikre, hanem a helyi társadalom teljességét alkotó emberek mindegyikének (és ezen belül a közös érdeklődésű/ érdekű csoportjainak) szolgálatában áll szakmai tudásával és képességeivel. Nem elvonatkoztatott elvek, intézményi érdekek megvalósítására, nem valamiféle párthatározatba foglalt irányelvek végrehajtására, és nem is a polgármester igényeinek kielégítésére való, hanem a helyi társadalom egészének fejlesztésére hivatott. Ezért kell(ene) Hajdúnánáson is a letisztított és önállósított művelődési otthoni struktúra középpontjába állítani a helyi emberek összességét, de miután mind a tizennyolcezret elég nehéz, legalább reprezentánsukként a bármifélére egybeszervezett csoportjaikat. Ebből Hajdúnánáson 90 darab van. Közülük négy-öt használja is saját művelődési házát. Javaslatunk készítése kapcsán volt alkalmunk részt venni olyan megbeszélésen, amelynek során a megfélemlített szervilizmus szólt valamennyi, az intézményt használó csoport/szervezet képviselőjéből. Nem ők tehetnek szolgalelkűségükről. Szégyellnivaló volt az a másfél óra (ami egyidejűleg jellemezte is a megváltoztatásra javasolt, tűrhetetlen helyzetet), hogy azok, akikért létjogosult az intézmény, nagyon-nagyon köszönik, hogy használhatják azt, ami az övék. Nem lett világos (akkor mi sem mondhattuk el), hogy azok, akik ezt ’megengedik’, pusztán őérettük létjogosultak. A Lukovics által „odaadónak”, „felkészültnek” és „kiemelkedő munkájúnak” ítélt korábbi igazgatónő helyesbíthetett volna, de nem tiltakozott az ilyetén fogalmazás ellen, tehát érzékelhető volt, hogy 83

DI SP U TA Beke Pál Válasz lukovics andrás indulatos szóvirágaira

ő valóban ’megengedte’ ottlétüket. Ez a fensőbbségesség a valóban visszautasítandó. Még jól emlékszem szombathelyi tanulóéveimre, amikor azok a tanáraink, akiknek délelőtt Zsdanov elvtárstól kellett eredeztetniük a művelődési otthont, délutáni és esti sétáinkon Németh Lászlóról, Szabó Dezsőről, Karácsony Sándorról meséltek. Bár nem divatos szerző manapság, mégis szeretném (hogy maradjunk megyén belül) Veres Péterre emlékeztetni Lukovicsot, aki a közösségi művelődés számtalan balmazújvárosi helyszínét és alkalmát írja le. Ezek is szakmánk előzményei. Mint ahogy akkor nem volt ’intézményi’ és ’civil’ és különösen ’szféra’, úgy ma se kéne elkülöníteni, aztán egymásra támasztani ezeket. Az oroszoktól szerencsére mentesült Európában sem értelmezhető az ’intézmény’ és a ’civil’ egymástól függetlenül. A harmonikus együtt-fejlődés eredményeképp a szakma mára odakünn olyan intézményrendszert teremtett, amilyenre hajazót Hajdúnánásra is javasoltunk. Ezek (Lukovics ellenére) természetesen virulensen működőképesek ezerszám. Persze nem hiszem, hogy az embereknek az elmúlt fél évszázad alatt elfeledett önszerveződési képessége gyorsan visszaépül; az azonnali cselekvőképesség csak néhány helyütt, a statisztika szerint csak párszáz intézményben termett a régire emlékeztető új állapotokat. De helyzetet teremteni, bátorítani természetesen lehet, sőt kell; csak ezt és csak ennyit javasoltunk a hajdúnánásiaknak. Ha felnőtt, önállóan cselekvő, egymással szolidáris és empátiával telített társadalmat akarunk (ha nem is magunknak, de unokáinknak), a művelődési otthon sajátos és sajátságos eszközrendszereivel (is) elősegíthetjük azt. Magyarul: az nem csak a kultúra terjesztgetésére való, amellett ez annál sokkal többre érdemesíthető intézmény. És még valamit, ha már ő szóba hozta a Kölcseyt. Én, Varga Tamás kollegámmal, azon kevesek közé tartoztam, akik elleneztük a felépítését. Olyanok voltunk, mint ma a minisztérium; meg kellett ugyan kérdezni a Népművelési Intézetet, de nem volt kötelező hallgatni ránk. Nemcsak azért elleneztük, mert szakmailag hasznosíthatatlan folyosói meghaladták a normális arány többszörösét 84

(lásd erről A közösségi művelődés terei sorozatban megjelent Az épület, 1979., Népművelési Propaganda Iroda-kiadványban olvashatókat), és nemcsak azért, mert tűrhetetlenül magas rezsivel járt a tervezett kubatúra, hanem azért is, mert költségéből Debrecen valamennyi kertségében és lakótelepén tucatnyi Csapókert méretű intézményt lehetett volna építeni. Nincs bennem elégtétel azzal kapcsolatban sem, hogy azóta lebontották; lett helyette más. De változatlanul nincs Debrecenben egy olyan, ma már bizonyára társadalmiasítható (értsd: a környékbeliek, a ’szomszédság’ egyesületeinek működtetésébe adható) intézményhálózat, amely minden hasonló nagyságú városban természetes a Lajtán túl. Ami mind ott, mind itthon a helyi/ környékbeli társadalmak harmonikus fejlesztését szolgálja, ami ha mindenütt megtörténne, országos állapotainkon is változtatna. Ezek a Kölcsey helyett megépítendő klubházak olyan tünemények lehettek volna, mint amilyen Hajdúnánáson a ’90-es évek végén fiatal helybeliek öntevékenységéből az Okkal Más-okkal Egyesület kezelésében a mozi épületében létrejött, és immár megújult keretek között működik annak ellenére, hogy (mint ott-jártunkkor mondta nekünk) a polgármester nem szereti, sőt! A polgármester véleménye mindegy, ha a testület támogatja működésüket. És hogyne támogatná, ha a helybéliek sokrétű kiszolgálását, öntevékenységük fejlesztését, kezdeményezőkészségük gyámolítását végzik? Továbbá: már miért lenne elegendő mindez a városnak? Ki a megmondhatója, hogy mikor elég a közösségi művelődési struktúrákból, ha nem maga az ott lakó/ élő népesség? A pályázható Közösségi Művelődési Alapot is éppen azért javasoltuk Hajdúnánásnak, hogy minél több rokon tevékenységet bátorítson már puszta léte is. A félbeszakadt püspökladányi (mint említettem, a sajnos nem az én nevemhez köthető) innováció legfontosabb eredménye és tanulsága is éppen a helybéliek megnőtt és megtöbbszöröződött kulturális/művelődési aktivitása volt. Mert nem indulatos szóvirágokkal, hanem egyedül ez utóbbival mérhető szakmánk helybéli eredményessége.

disputa

Beszélgetés Kary Józse ffel a M ûvel ôdési otthoni alternat í vák c ímû dolgozat ürüg y én Kálóczy Katalin: A Szín 2008. évi első számában két, egymással feleselő írás jelenik meg, Lukovics András és Beke Pál tollából. Reflexiók a Szín 2007. évi 5. számában közzétett Beke Pál-tanulmányra. Hangvételük, így a mögöttük sejthető indulatok is elég erőteljesek. Állásfoglalásra kértük Kary Józsefet, a Heves Megyei Önkormányzat Pedagógiai, Szakmai és Közművelődési Szolgáltató Intézményének intézményegységi vezetőjét. Kérdéseim egyfelől a fölmerült szakmai témákra, másfelől a vitára magára, annak létjogosultságára, hangnemére, céljára irányulnak. Az első a címadó téma: művelődési otthoni alternatívák. Magyarországon ma milyen alternatív megoldások vannak művelődési intézményi működésre? Kary József: Az alapesetet maga a törvényalkotó fogalmazza meg a CXL-es törvényben, mely szerint a közművelődési tevékenység támogatása közfeladat és közcél. Ebből egyenesen származik az állami támogatási kötelezettség. Ezt azonban az állam teljes egészében nem akarja magára vállalni, hanem megosztja a felelősségét az önkormányzattal, abból kiindulva, hogy a közművelődés lokális térben zajlik, a helyi társadalmat szolgálja. Tehát a működtetésre, a kívánatos tartalmak meghatározására, a fenntartásra a települési önkormányzat jogosult, a szabályozási keretek között. Felelősségét az állam oly mértékben jelképesnek tekinti, hogy az a legjobb időkben sem érte el a 2000 Ft/fő éves normatív hozzájárulást lakosonként. Bonyolítja a támogatási mérték nagyságának és értékének megítélését az, hogy a nem kötött felhasználású támogatás elnevezése szerint a közművelődési és a közgyűjteményi feladatellátást egyaránt szolgálja.. Az alternatíva két kínálkozó megoldás közötti

választási lehetőséget jelent. A közművelődésben a törvényi felhatalmazás kettőnél több lehetőséget is kínál. A legfontosabb döntéseket a képviselő-testület a helyi közművelődési rendelet megalkotásakor hozza meg. Az önkormányzat többfajta szervezeti megoldás közül választhat, joga van eldönteni a feladatellátással megbízott szervezet gazdasági önállóságának fokát. A fő szabály szerint elvárható, hogy a feladatot az önkormányzat saját fenntartású intézménnyel oldja meg, saját önkormányzati ingatlanban, megfelelő költségvetéssel, megfelelő szakmai kvalitásokkal rendelkező szakszemélyzettel, hiszen a feladatellátás az ő kötelessége. Az önálló intézmények száma évről évre csökken. Felgyorsult az a folyamat, melynek eredményeképpen szervezetileg, gazdaságilag szerencsés esetben legalább egymással rokon feladatok kerülnek egy fedél alá. A helyi kreativitás néhol odáig megy el, hogy akár a sportot is integrálja a közművelődésbe. Az önkormányzati törvény alapján az önkormányzatnak szabad keze van, milyen módot választ a struktúra kialakítására. A szaktörvény az önkormányzati önállóság alapján további lehetőségeket kínál. Közművelődési megállapodással a feladat egy részét, vagy teljes egészét elláthatja civil szervezet, gazdasági szereplő. Bármilyen megoldást is választ az önkormányzat, a feladatellátás kötelezettsége alól nem mentesül, azaz követelményt kell támasztania, támogatást kell nyújtania, a tevékenységet pedig értékelnie kell. A döntően fiskális szemléletű működési variációk közötti választás indoklásában még nem találkoztam olyan érveléssel, mely a használói hozzáférés javulását mint értéktényezőt vette volna számba. A költségvetési szempontok domináltak: kevesebb lesz a közalkalmazott, szabadabbak a gazdálkodás szabályai, 85

nem a Kjt., hanem az Mtv. szabályai alkalmazandók a munkáltatásnál, a civil szervezet olyan forrásokhoz is hozzájut, melyekhez az önkormányzat nem fér hozzá. Ezeket a megoldásokat nem tartom valós működtetési alternatíváknak. Az igazi működtetési alternatíva az lenne, ha a lakosság a kezébe tudná venni a saját sorsát, és a saját pénzéből, saját magának építene és működtetne művelődési intézményt. Ilyenre nem tudok példát, nem véletlenül. Nem látom a közművelődésért, a kultúráért hangját felemelő, szerveződni és magánvagyonból áldozni képes személyek sokaságát. Nem látom a szolgáltatásainkat árán megfizetni képes emberek nagy tömegét. Bizonyosan eljön az idő. De addig? Addig kell az önkormányzati intézmény, kell a szakember, kell az önkormányzati – állami támogatás, mert nem öncélt, nemcsak szakmai célt, hanem a hozzáadott értékkel kulturális közjót szolgál az ágazat. Összességében a ma leírható művelődésiintézmény-működtetési variációk közül, hosszabb távon is biztonsággal működő működtetési alternatívák nem látszanak az önkormányzati fenntartásúak mellett. Megengedem a kísérletezés lehetőségét, de az eddig megismert változatok jelentős része tiszavirág életű kísérletnek bizonyult. Kálóczy Katalin: Valódi előny az, ha a szakember közalkalmazott? Kary József: Az önkormányzat számára igen, hiszen a közvetlen munkáltatás irányítási jogosultsággal is jár. Ha tíz év múlva beszélgetnénk, talán már nem így gondolnám. Most azt látom, hogy a foglalkoztatás biztonsága valószínűleg nagyobb, mint más megoldásoknál. A kollegák is a biztonságot keresik. A törvény is nehezíti a kikerülést a munkahelyről. Kedvezőtlen jelek azonban vannak. A Kjt. munkabékét biztosító filozófiája a módosításokkal gyengülni látszik. Sérül az az elv, hogy aki az államnak, az önkormányzatnak eladja a lelkét, az ugyan nem kap a gazdasági szektoréhoz hasonló mértékű jövedelmet, de cserébe megkapja a gazdasági szektorhoz képest nagyobb foglalkoztatási biztonságot. A szerkezet-átalakítás ernyője alá bújtatott, a jogszerűség határát súroló személycserék száma emelkedni látszik. Munkajogi perekről pe86

dig elvétve érkeznek hírek. A szakma és a szakmai szervezetek tiltakozása nem éri el a nyilvánosságot, csak a belső „verébrádión” terjed. Kálóczy Katalin: Beke Pál a dolgozatában a közművelődési feladatellátás társadalmiasulásáról beszél, hogy az kerüljön minél közelebb az ellátandó lakossághoz. Ennek célszerű megoldásaként azt jelölte meg, hogy a feladatok kerüljenek egyesületi formában civil szervezeti kézbe. Elképzelhető-e, hogy ugyanerre az az intézmény is képes, amelyet az önkormányzat jelöl ki, sőt amely rendeltetésszerűen van erre kitalálva? Vagy az intézményi jelleg merev, szigorú, és ezért eleve kizárja a közvetlen és hiteles képviseletet? Kary József: Beke Pál következetesen 15-20 éve ugyanazt képviseli. A társadalmasítás révén vegye az állampolgár a kezébe a sorsát, mondja Beke. Igaza van. Hiszek neki. Állampolgárként így is élek. De! Több kulturális civil szervezetnek vagyok tagja, néhol tisztségviselője. S egy kicsit minden nap meghalunk, mert túlvállaljuk magunkat. Kiemelten közhasznú szervezetként komolyan gondoljuk, hogy szolgáltatást kell nyújtanunk, nemcsak magunknak. Időnként belefáradunk. Körbenézünk és kiderül, hogy nincsen utánpótlás, nem kopogtat, hogy leváltson bennünket. Kutatjuk a forrásokat, rendszeresen pályázunk. Észak-Magyarországon élek, látom, hogy a működési támogatás egyre csökken. Az NCA, az NKA kerete nem nő. A pályáztató értéket képvisel, programot vár. Aki pályázik, nem csak forrásért áll sorba, egyúttal elfogadja az értékrendet is. Ha 8-10-15-szörös a túligénylés, a támogatás elnyerésére kicsi az esély. A napi működést kevés támogatási forma segíti. Intézményműködtetést felelősen nem mernénk vállalni. Márpedig a művelődési ház vagy a közösségi tér mégiscsak azt jelenti, hogy egy fizikailag körülhatárolt, infrastruktúrával felszerelt, valamilyen gyakorisággal látogatható épületrészt vagy termet, termeket, megállapodásban foglalt kötelezettségek mentén működtetni kellene, többnyire a normatív hozzájárulás összegéből. A szakmaiságot még meg sem említettük. Ilyen körülmények között valóban itt lenne az ideje a társadalmasításnak? A lehetőség ma is adva van. De miért nem terjed tömegesen?

és megvitatják a világ dolgait, az az intézményesültségnek egy formája. Az azonos érdeklődési kör mentén állandó tagsággal rendelkező csoportok az intézményesültség újabb variációját jelentik. A mai magyar társadalomban, a kultúra területén mindig lesznek olyan állandó közösségek, amelyeknek sohasem lesz jogi személyisége, mert nem akarják vállalni a kötöttséget. Igaz, a pénzszűke ezeket a csoportokat is a jogi személyiség megszerzése felé tolja, mert a pályázati rendszerek kedvezményezettje az lehet, aki jogi státusszal rendelkezik. Az intézményesültség második fokának a jogi személyiséggel rendelkező szervezetet tekintem. Az intézmény a harmadik lépcsőfok. Jogi személyiségként, az alapító önkormányzat szándéka szerint, olyan közművelődési közfeladatot lát el, melynek célterülete a település. Ugyanazok a személyek, akik az egyik szerepükben látogatók, a másik szerepükben egy állandó közösség tagjai, harmadik szerepükben egy jogi személyiségű civil szervezet képviselői, negyedik szerepükben pedig akár egy kulturális vállalkozás képviselői. Művelődési intézményben dolgozó szakemberként ugyanazon személlyel, egymást követően több szerepében is találkozom. Az intézmény alapfeladata a személyek és a közösségek művelődési tevékenységének támogatása. Konfliktus akkor keletkezik, ha nincsenek tisztázva a szerepek, ha szűk a keresztmetszet, ha csoportok épületen kívül maradnak. Egy fejlődő, differenciálódó helyi társadalomban ez bármikor bekövetkezhet. Az, aki épületen belül van, természetbeni állami, önkormányzati támogatást használ. De mi legyen a kint rekedtekkel? A harmonizáció nem egyszerű. Az épületet használó közösségek és jogi személyiségű szervezetek közötti egyensúly megteremtése sem könnyű. Nincs érdekellentét a szakma és a művelődő közösségek között. A megállapodáson nyugvó, nyilvánosságra hozott szerződések erősítik a közösségeket, stabilizálják az intézményt. Igaz, a kistelepüléseken nem nagyon vannak csírái a közösségi művelődésnek. Beke Pál javaslatával egyetértek. Szaktudással, empátiával közösségfejlesztési folyamatokat kell elindítani, melynek egyik számunkra fontos vetülete a helyi kultúra ügye, melyben fontos szerepe lehet a 87

DI SP UTA Beszélgetés Kary Józseffel a Mûvelôdési otthoni alternatívák címû dolgozat ürügyén

Talán azért, mert a klíma nem kedvező, talán azért, mert a létező rendszert is alkalmassá lehetne tenni, személyes többlet feladatvállalás nélkül is. A társadalmasítás gondolatát pártolom. A civil szektor fejlődését kívánom. Nem csak én vagyok így vele, de az állam is így gondolja. A mozgások azonban lassabbak, mint szeretnénk. A Nemzeti Civil Alapprogramról szóló törvény a négyszektorú gazdaságban megteremtette az NGO-k felülről fejlesztésének lehetőségét. A jog erejénél fogva az állam egyéni döntések eredőjeként központosítja a forrást, majd pályázati úton szétosztja. Kellett a törvény, mert a civil szféra nem olyan erős, mint amennyire kívánatos lenne. Helyi szinten az önkormányzatok egyre inkább találkoznak olyan lakossági szükségletekkel, melyek nem egyéni véleményként, de szervezett képviselettel jelennek meg, akár a helyi kultúra ügyében is. A kulturális szolgáltatási hiány miatti tüntetéssel azonban még nem találkoztam. Beke Pálnak igazat adok abban, hogy az 5001000 lelkes településeken a kis önkormányzatok nyakán maradt nagy intézmények, épületek nehezen hasznosulnak céljuk szerint, de alkalmassá tehetők arra. A működő intézmény pedig küldetése szerint fejlesztő, tehát részt vállal a társadalmasításban. Kálóczy Katalin: Ha egy településen a művelődési folyamatokat katalizáló civil szervezet előrehalad, fejlődik, akkor előbb-utóbb megteremtődik az intézményesülés igénye. Hiszen mi mást nevezünk intézményesülésnek, mint azt, hogy infrastruktúrát, működési biztonságot, professzionalitást stb. kíván? Közben pedig vannak/lehetnek intézmények, amelyek nem feltétlenül alkalmasak a települési feladatellátásra. De nekik rendelkezésükre áll az adott infrastruktúra, a minimális anyagi biztonság stb. Annak az intézménynek, amelyet erre a célra találtak ki, szakmailag alkalmasnak kellene lennie arra, hogy utat találjon a polgárhoz, a civil szerveződéshez és az önkormányzat azon igényeihez, amely más megközelítésből ösztönözné a helyi közművelődést. Kary József: Igen. Tényleg így van. Ha négyen rendszeresen egy asztaltársaságban találkoznak,


művelődési ház működtetésének. A szakmai jelenlétet, a tevékenység folyamatosságát kell elsősorban biztosítani. Kálóczy Katalin: A jelen helyzetben kiktől lehet várni, hogy ezt a folyamatot elindítsák? Kary József: Mindazoktól, akik szakképesítéssel, szakképzettséggel rendelkeznek. Közülük a közösségfejlesztők még inkább elkötelezettek. Kálóczy Katalin: A hozzáértők jobbára hol találhatók meg? A civil szférában vagy az intézményekben? Kary József: A művelődési intézményekben. Az intézményekben dolgozó kollegák érzékenyen reagálnak a kérésekre, ki nem mondott kérdések elébe mennek, igényeket elégítenek ki, nemcsak az épület falain belül gondolkodnak, hanem a település egészében. Nem bábáskodó, hanem fejlesztő attitűddel fordulnak a személyek és az esetleg meglévő csoportok felé. A képzési tartalmak változása miatt a szakmai tevékenység súlypontjai is változnak. Ha rátekintek az andragógusképzési hálóra, elgondolkodom. Minden közművelődési intézményből „ajánlottan” felnőttképzést folytató, akkreditált intézmény válik. Majdani kollégáim legfeljebb a Master’s képzés során jutnak el egyszer-kétszer a művelődési házba. Ez a jövő? Egy másik ágon, a művelődési menedzser szakképesítésű kollegák mindent tudnak a PCM kultúráról, projekteket tudnak generálni, mindent forintosítanak, és – megtanulván az uniós nyelvet, például a HEFOP által megkövetelt kritériumrendszereket – hatásban, indikátorokban gondolkodnak. Sokat, ugrásszerűen változik a szakma képzési tartalma, szemlélete. A szakmában is megjelentek a gazdaságból kölcsönzött terminus technicusok, a mérőszámok. Lehet, hogy nem korszerűen, de én, személy szerint a szakemberről így gondolkodom: segít, tanácsol, empatikus, idejét nem kíméli, érzelmekben gazdag, minden porcikájával szolgál. Nemcsak akkor népművelő, amikor dolgozik. Mintát mutat azzal ahogyan az adott településen él, alszik, viselkedik, családot nevel. Szellemiségében olyan, mint a néptanító, de a XXI. század ismeretanyagával. Kálóczy Katalin: Nagyon hiányzik. Kary József: Igen, igen. 88

Kálóczy Katalin: Mind a két cikkben fölmerült a szakmának egy másik alapvető kérdése. Az imént érintette is azzal, hogy a gazdasági szaknyelvet, annak terminus technicusait próbáljuk átemelni a kultúrába, meg a szemléletét is, amikor mérni is próbáljuk. A vitázó cikkekben emlegetik a költséghatékonyságot, amely két szempontból is érdekes lehet az olvasó számára. Az egyik: valóban ez-e a fokmérője egy művelődési otthon típusú intézménynek, szabad-e ezzel mérni? A másik: hogyan, milyen módon értékeljük ma a művelődési otthont, mi alapján mondja akár az önkormányzat, akár a lakosság, akár a szakmai irányítás, hogy jól teljesít? A két cikk elolvasásakor ugyanúgy éreztem magam, mint a nagypolitika „fogyasztójaként”: adatokra hivatkozva, ugyanarról a konkrét dologról, nevezetesen egy intézmény működéséről, két homlokegyenest ellenkező tartalmú állítást találunk. Én, mint nyájas, valamelyest szakmabéli olvasó, nem tudom eldönteni, hogy melyiknek van igaza. Pedig kell, hogy egy szaklap számára írt cikkben engem helyesen orientáló információkat találjak. Különösen izgalmassá teszi az utóbbi kérdést az, hogy mindkét cikkíró szakembernek neve van a szakmában. Hogyan tudok tájékozódni? Kary József: Említettem, hogy a gazdasági szektorban használt terminus technicusok átmennek az állami, önkormányzati szférába, következésképpen az önkormányzati intézményekben is egyre inkább elterjednek. Nagy élvezettel olvastam Philip Kotler gazdasági szolgáltatásról szóló tanulmányait. Felfogása szerint minden termék. Nemcsak a maga fizikai valóságában megjelenő bútor, asztal, szék, pohár, autó, hanem termék az is, amit mi humán szolgáltatóként előállítunk. Mégpedig olyan termék, melynek van egy specialitása: a megfoghatatlansága. A fizikai árut kifizetem, és birtokba veszem. A humán szolgáltatásért fizetek, de birtokomba nem kerül. Az ár-érték arány a szolgáltatásoknál is értelmezhető. A humán szolgáltató is gazdálkodó szervezet, melyre értelmezhetők a termelő gazdasági szervezettel kapcsolatos követelmények. Van külső környezete, vannak versenytársai, méri a saját teljesítményét, kiválóságra törekszik, külső auditálást vesz igénybe, stratégiai

tervet készít, vannak üzletágai, kapacitásait igyekszik kihasználni, törekszik a folyamatos működésre és növekedésre, fejlesztési programokat készít, méri látogatói elégedettségét, felméri a szükségleteket, partnereit azonosítja. A fodrásznál a szépséget fizetjük meg. A művelődési házban a kultúráltságot, a közösség élményét. A művelődési intézmények hatékonyságukat a látogatottsággal, a csoportok, a rendezvények számával, az alaptevékenységgel elért bevételekkel, az egy látogatóra, az egy lakosra eső állami támogatási mértékkel mérik. A mérőszámok igazi jelentőséget csak akkor kapnak, ha idősorosan rendelkezésre állnak, az információk összehasonlíthatók. A hálózat országos adatai összességükben imponálóak. Összemérhetők más kulturális ágazatokkal. Nincs szégyenkezni valónk. Ugyanarról az intézményi tevékenységről – attól függően, hogy a véleményalkotó a tényezők közül mit tart fontosnak – akár egymástól eltérő vélemények is kialakulhatnak. A mindenképpen számba veendő elemekről nincs szakmai egyezség. Az egyik tényezőről részletesebben szólnék. A bevételek növeléséhez fenntartói és intézményi érdek egyaránt fűződik, különösen akkor, ha az állami/önkormányzati támogatás az egymást követő években nem növekszik. Sikeres az intézmény, ha növeli a bevételeit. De nem mindegy, hogy milyen a bevétel szerkezete. Elismerésre méltó, ha a növekedés az alaptevékenységgel összefüggő szakmai tevékenység eredménye. Életveszélyes, ha a növekedés nem szakmai erőfeszítés következménye, mert a szabad kapacitások hasznosításából, egyszerűbben a terembérletből származik. Ha a bevételeken belül ennek aránya meghaladja az 50%ot, akkor nem művelődési intézményről, hanem vagyonkezelésről beszélhetünk. Igaz, ezekkel a tevékenységekkel is vonzunk látogatókat. Olyanokat, akiknek felelősséggel tartozunk. Felelősséggel olyan szolgáltatásért, amelyért – éppen, mert csak közvetítjük – nem tudunk felelősséget vállalni. Fontosnak gondoljuk a közösségek számát, mert rengeteg munkánk van vele. A szakmában különböző álláspontok vannak arról, hogy mennyire kell

foglalkoznunk a közösségekkel. Az egyik álláspont szerint boldoguljanak maguk, izzadjanak, fejlődjenek, jussanak forráshoz. A partneri, szerződéses viszony tisztázza az elvárásokat, értékeli a teljesítményeket. (Én efelé hajlanék inkább.) A másik álláspont szerint a pátyolgatás, a sok időt emésztő szakmai vezetés vezet eredményre. A kolléga és az épület ebben az esetben védőernyőként működik. Mérőszám lehet a megírt és nyertes pályázatok száma. A szakmai megközelítés ebben a kérdésben sem egységes. Van, aki csak a nyertes pályamunkákat veszi számba, van, aki jelentőséget tulajdonít azoknak is, melyek nem jártak eredménnyel. Közbevetőleg: a pályázati rendszer úgy, ahogy van, nem jó – állítom ezt úgy, hogy két pénzosztó kuratóriumnak is tagja vagyok. A kevés forrás elosztására nem sikerült más módszert kitalálni, mint a pályázatot. A technika arról szól, hogy a minél aprólékosabban megfogalmazott szabályrendszer szűrőjén minél több igénylő fennakadjon. A keret túligénylésére nem emeléssel válaszolnak a pályázat kiírói, hanem a szabályozás finomításával. A kurátor dolga nem más, mint fogást keresni a pályázón. Nagyon fontos lenne minél szisztematikusabban mérni a látogatók igényeit és elégedettségét. Ebben nem vagyunk elég erősek. Pedig az eredmények, objektív tényként, meglapozhatnák a fejlesztési szükségleteket, módosíthatnák kínálatunkat. Megalapoznák érvelésünket. Be tudnánk mutatni, hogy azt a feladatot végezzük, amelyre alapítottak bennünket. Úgy csináljuk, ahogy azt tőlünk elvárják. A szakmai nézetkülönbségek, akár a hivatkozott két kollega esetében is, abból adódnak, hogy máshová teszik a hangsúlyt. Ugyanarról beszélnek, de nem ugyanazt látják, következésképpen más következtetésre jutnak. Nincs egységes szakmai álláspont arra nézvést, hogy ki, milyen tényezőket vegyen számba abban a tekintetben, hogy megítélje egy-egy szervezet, egy-egy személy teljesítményét és hatékonyságát. Az egységes szakmai álláspont hiánya miatt lehet valakinek az az értékítélete a munkámról, hogy annak nincs eredménye, pedig dolgozom 24 órákat, 5 éve nem voltam szabadsá89

gon, saját pénzemet is áldozom a munkahelyemre. Pedig az eredményt, az intézményit és a személyeset is meg kell tudni fogalmazni és be kell tudni mutatni. A szakmának több energiát kellene arra fordítania, hogy pl. megteremtse, folyamatosan frissítse az elektronikus nyilvánosságot. A „megdöglött” honlap rossz cégér. Három ciklusos önkormányzati képviselőként állítom, hogy a képviselők jelentős hányada nem ír, nem olvas, nem tájékozódik, nem szerez saját élményt. Nem menekülhetünk attól, hogy eredményeinket, teljesítményünket a magunk által megállapított rendszer szerint mutassuk be legnagyobb támogatónknak és a lakosságnak. A gazdasági szektorból a közművelődésre adaptált minőségbiztosítási rendszer alkalmas lehet arra, hogy szakmai, fenntartói, lakossági elfogadottságunkat növelje, csökkentse a szakmán belüli nézet- és értékkülönbségeket. Kálóczy Katalin: Hogyan segíti a döntéshozókat – akár a fenntartót, akár a pályázatokat elbírálót – az az eszközrendszer, amely a szakma rendelkezésére áll: a statisztika, a szakfelügyeleti jelentések? Megint visszakanyarodunk a cikkekhez: mi ad hiteles képet az intézményről a szakma számára? Kary József: Átfogalmazom a kérdést. A szakma számára kell hitelesnek lenni vagy a használói kör számára? Kálóczy Katalin: A használói kör számára kell hitelesnek lenni. De most, ebben a szaklapban, a szakma önmagával beszélget. Egy régi szakember azt mondja, hogy az adott intézmény rosszul működik, következésképpen letesz egy átalakítási javaslatot az asztalra. Egy másik szakember pedig ugyanerről az intézményről, ugyanabban az időszakban azt mondja, hogy kiválóan működik. Kary József: 30 éve vagyok a pályán, azóta van kísérlet arra, hogy a szakma egyezségeket kössön. Eddig nem sikerült. Vegyünk az egészségügyből egy példát! Ha egy sebésszel beszélgetek Pécsett, Pesten vagy Miskolcon, akkor nagy valószínűséggel ugyanarról beszélünk, ha a diagnózis ugyanaz. Ettől kezdve – az úgynevezett protokoll szerint – a fizikailag egymástól távol élő orvosoknak nem túl sok mozgástere van a probléma megoldására. Mi 90

már a diagnózisban sem értünk egyet, a protokollban még inkább nem. Mert a képző intézmények képzési tartalmának különbözősége, a településekbe ágyazottság, a lokális társadalomban tapasztalt erőterek, az elfogadás milyensége, módja, a látogatói visszajelzések különböző szakmai gyakorlatot alakítanak ki. Példaként: a kisebb lakónépességű településeken dolgozó kollégák szakmai szemlélete közelebb áll egymáshoz, mint a megyeszékhelyen működő, nagy kulturális központban, differenciált munkamegosztásban dolgozó kollégáké. A nagy intézmény munkatársa nem berendezi a termet, hanem megigényli. A jegyeladásról a szervezésen tájékozódik. Az egyszemélyes intézményi munkatárs mindent maga végez. A szakma egy részének pedig nincs tapasztalata, vagy csak nagyon régi a mindennapi gyakorlatról. Víziójuk van arról, hogy milyen legyen a jó gyakorlat. A praxisbeli különbségek szakmai nézetkülönbségekké nőnek. A vizsgáló, a javaslattevő külső ember. Szerencsés esetben esendő szakember a maga szakmai életútjával, tudásával, mániáival. Objektív mérce hiányában helyesli azt, ami hozzá közelebb áll. Javaslatai a vágyaira vagy a szakmai közbeszédben gyakran szereplő témákra épülnek. Mostanság a hátrányos helyzetű települési önkormányzatnak divatos azt javasolni, hogy csatlakozzanak a kulturális turizmushoz. Egy kisváros idegenforgalmi egyesületének alelnökeként, alpolgármestereként tudom, hogy a turizmus a lakónépesség alig 2-5%ának biztosít csak kiegészítő jövedelmet. A turizmushoz kapcsolódó kulturális szolgáltatást pedig szinte teljes egészében az önkormányzat finanszírozza. Vannak mániák, divatok, trendek. Az ezekkel kapcsolatban kialakított személyes viszony befolyásolja a minősítést, az értékítéletet. Számomra érthető, hogy Lukovics András és Beke Pál ugyanarról az intézményről másképpen vélekedik. Joguk van hozzá. A különbségek azonban nem a részleteket érintik, hanem a gyökereket. Óvnám magunkat attól, hogy a személyes véleményünket általánosként fogalmazzuk meg. Van bennünk erre hajlandóság. Az általános megfogalmazás azt sugallja, hogy én csak mások többségi véleményének adok hangot. Szívesen olvastam

jük széjjel. Végzünk egy munkát, de nem vagyunk békében saját magunkkal. Nem tudjuk megízlelni vagy felfogni mindennapi kis sikereinket, azokat, amelyekből építkezni lehet. Saját magunkat romboljuk. A pozitív szemlélettel többre haladnánk, mint az állandó önmarcangolással. Keressük konfliktusaink forrását, és közben a hibáinkat nagyítjuk még nagyobbra, hogy utána abba bénuljunk bele, abba haljunk bele minden nap, hogy megint nem voltunk sikeresek. Szeretek olyan kollegákkal találkozni, akik jól érzik magukat a bőrükben. Kevesen vannak. A helyi politikához való közelségünk, az önkormányzattól való függőségünk hajlamosít bennünket arra, hogy felnagyítsuk a kiszolgáltatottságunkat, és ebből következően mindenben a negatívat keressük. A pszichológusok tanácsolják, próbálj meg magadra fölülről és kívülről nézni. Ha sikerül, más lesz a nézőpont. Máshogy éled meg, hogy százezer forinttal kevesebb lett a bevétel, hogy nem jött el a protokollból valaki. Tudod, hogy tiszta az épület, hogy dolgozol a közösségekkel, hogy a rendezvények látogatottak. Végzed a dolgod és nem félsz. Hiszel magadban. Érhet csalódás, érhet veszteség, de az, amit letettél a köz asztalára szolgálatként, az nem múlik el nyomtalanul. Lehet, hogy egy-egy kézfogásban, lehet, hogy egy-egy baráti biztatásban de megnyilvánul. Erre szegődtél, többek között erre is szegődtél.

91


volna az érintettek véleményét is. Kálóczy Katalin: Mennyire szolgálja a szakma érdekeit egy ilyen – nevezzük így jobb híján – vita? Kary József: A kérdés maga is bizonytalanul fogalmaz. Vegyük számba a vita jellemzőit! Van tárgya, szerkezete, legalább ketten vesznek részt benne. Olyan verseny, melyben racionálisan, következetesen kifejtett érvek ütköznek. Célja a másik meggyőzése. A véleménykülönbség tisztázódik. Az eltérő vélemények felszínre kerülnek. A kritika tartalmaz elvetést és elfogadást. Végeredménye közös következtetés, egyetértés, kompromisszum, döntetlen lehet. Beke cikke kerek egész, azt mondja, amit gondol. Az életpálya, a publikációk hitelesítik a gondolatmenetet. A szerző struktúrát épít. Arra vállalkozik, hogy papíron elossza az állam pénzét. Kimondja, hogyan kellene szerveződnie a szakmának ahhoz, hogy az általa működőképesnek tekintett, szabadművelődésre emlékeztető struktúrát működtesse és forráshoz jusson. A szerző kifejtette álláspontját. Kezdődhet a vita. A válaszokban a szabályok szerint racionális érvek és ellenérvek sorjáznak, álláspontok alakulnak ki, amelyek vagy ütköznek egymással, vagy rímelnek egymásra. Ha a kiadónak van türelme, s több lapszámon keresztül terjedelme is arra, hogy ennek nyilvánosságot adjon, kialakulhatnak közös következtetések, kompromisszumok, vagy döntetlennel végződik a játszma. Végül valaki lezárja a vitát egy összegző cikkel. Az az érzésem, hogy ez a vita rövid lesz. Beke teljességre törekszik. Egybefogja az általános és az operatív szintet. A vitázónak nem hagy túl sok mozgásteret. A partner vagy az egészet kérdőjelezi meg és új vízióval áll elő, vagy a részletekben mond ellent és tesz új javaslatot. A válaszolót az operatív szint érintette meg. Érzelmi alapon mondott ellent, nem a tárgynak, hanem a személynek. Ekkor tűnt el végleg a vita lehetősége. Nem gondolatok álltak egymással szemben, hanem személyes érzületek. A két írásról az jutott eszembe, hogy túl sokan haragszunk önmagunkra és a világra. Önégető módon a saját személyiségünk integritását szed-

A R C K É P E K

Bódi Zsuzsa

(1949 – 2008.)

Kedves Zsuzsa! A hír, hogy végleg eltávoztál közülünk, mindenkit megdöbbentett, hiszen csak most, novemberben kezdted életed nyugdíjas időszakát. Mindan�nyian készültünk arra, hogy az év végi munkatársi találkozón mint aktív munkatársunktól, Tőled is elköszönjünk, és megköszönjük fáradhatatlanul végzett, elkötelezett munkádat. Sajnos ezt a búcsúzást most itt, nélküled kell megtennünk, s nem mondhatjuk, hogy viszontlátásra, hogy találkozunk még, hiszen a nyugdíjba vonulás csupán egy kötöttségektől mentesebb, aktív élet kezdetét jelenthette volna számodra is. Eredeti szakmád jogász volt, amely indíttatás is meghatározta életutadat s meggyőződésedet arról, hogy minden ember egyenlőnek születik, s ezt az egyenlőséget élete során mindenkinek biztosítani kell. Ez az elkötelezettség határozta meg munkásságodat. A hetvenes évek második felében Pest Megyében voltál az akkoriban alakult Cigány Koordinációs Bizottság titkára. Elkötelezett harcosa voltál a telepfelszámolásnak, és saját sikerként is elkönyvelhetted, hogy a helyi vezetést meggyőzve – sokszor ellenükre – olyan nyomortelepeket sikerült megszüntetni, mint a kerepestarcsai, a ráckevei, a dányi, az isaszegi vagy a gödöllői. Törekvésed92

Súlyos betegségben elhunyt dr. Bódi Zsuzsa jogász, néprajzos, művelődésszervező, a Magyar Művelődési Intézet frissen nyugdíjba vonult munkatársa. Dr. Bódi Zsuzsa a Magyar Néprajzi Társaság Cigánytagozatának titkára, a Cigány Népművészek Országos Egyesületének alapítója volt. Számtalan fontos, hiánypótló kötet, bibliográfia és tanulmány szerzője.

ben az asszonyok voltak a társak, akiknek támaszt nyújtottál, és sokuknak személyes jó barátja is voltál. A Pest Megyei Múzeum munkatársaként a huszadik század elejének gyermeksorsait kutattad és mutattad be kiállításokon. Jogász diplomád mellé néprajzos végzettséget szereztél, hogy minél szakszerűbben kutathasd azokat az összefüggéseket, amelyek a cigányság története, szokásai és napjaink jelenségei között vannak. A Magyar Művelődési Intézetbe a ’90-es évek elején, a frissen alakult nemzetiségi osztály egyik alapító munkatársaként kerültél. Gyűjtötted a cigányság szokásait és a mesterségek eszközeit, a híres cigány emberekről szóló írásokat, a legfrissebb kiadványokat és persze a kapcsolatokat is. Adatbázisokat készítettél, és kiállításokat szerveztél, hogy jobban megismerhessük az olyan kevés társadalmi presztízzsel rendelkező cigányságot. A XVII. – XVIII. századból származó metszetekre voltál talán a legbüszkébb, mert a színes ábrázolások arról tanúskodnak, hogy abban az időben

nem pusztán jobban ismerték, de becsülték is a cigányokat, munkájukra igényt tartottak, akár üstkészítők, akár medvetáncoltatók voltak. Nagy szolgálatot tettél a cigány népi kultúra feltárásában és publikálásában. Gondoztad a Magyar Néprajzi Társaság kiadásában megjelent cigány néprajzi tanulmányok 13 kötetét. E kötetek jelentőségét tükrözi, hogy a világ különböző pontjairól (Indiából, Tajvanról, Angliából stb.) mind a mai napig megrendelések érkeznek a Néprajzi Társasághoz. A Néprajzi Társaság Cigánytagozatának titkáraként mindent elkövettél, hogy mind a kisebbségi, mind a többségi társadalom megismerje a cigányság múltját. Kiemelkedő etnográfiai tevékenységedet a Magyar Néprajzi Társaság Pro Ethnográfia Minoritatum kitüntetéssel jutalmazta. Fáradhatatlanul dolgoztál. S mi sem természetesebb, hogy voltak nézeteltéréseink, de azt mindig tudhattad, hogy munkádat elismerés övezi, hiszen

olyan értéket teremtettél, amely nemcsak kortársaid, de az elkövetkező nemzedékek okulására is szolgál. Munkáddal hozzájárultál a múlt évszázadok megismeréséhez, előmozdítottad azt a párbeszédet, ami nélkülözhetetlen a cigányság értékeinek tudatosításához, a saját értékek tudatos vállalásához, s erre is építkező feladatainak közös számbavételéhez. A számtalan kötelezettség mellett sem feledkeztél el családodról. Odaadóan ápoltad az utóbbi években beteg édesapádat és segítetted fiadat. S csak magadra nem gondoltál. Úgy hitted, hogy Téged nem érhet baj. A betegség jeleit nem vetted komolyan, s amikor elszántad magad, hogy orvoshoz fordulj, már késő volt. Borbáth Erika (Elhangzott 2008. január 9-én a Farkasréti temetőben, Bódi Zsuzsa búcsúztatásán.)

Köszönjük munkádat, hiányozni fogsz! Nyugodj békében!

93

A R C K É P E K

Sinkovics István (1910 - 1990.)

Sinkovics István távolról sem azt, a tudományban és a társasági életben („táncparketten”) egyaránt otthonosan mozgó ideált testesítette meg, amilyennek Bartoniek Géza az Eötvös-kollégistát elképzelte. A levéltárakban, könyvtárakban mindig kitűnően érezte magát – magánéletét azonban egyfajta visszafogottság jellemezte. Erdély szülöttje. Désen járt elemi iskolába, s ott kezdte meg gimnáziumi tanulmányait. Életébe döntően beleszólt az I. világháborús vereség és Trianon. Törvényszéki bíró édesapját kiutasították Romániából, Székesfehérvárra költöztek. E kényszerű lakhelyváltást követően a ciszterek szigorú gimnáziumi körülményei között kissé lassan talált magára, de tanulmányai végére már osztálya legjobb latinistája lett. Történelem - latin szakra iratkozott be a budapesti egyetemen, s az Eötvös Collegiumba a betegeskedő Bartoniek Gézát helyettesítő Szabó Miklós vette föl. 1928-ban lett gólya. „Családanyja” a később az Anonymus-kérdés revíziójával hírnevet szerzett Szilágyi Loránd volt. A nevesebb történészek, levéltárosok közül egy évfolyamra járt Ember Győzővel és Komoróczy Györggyel. A Collegiumban Lukcsics Pál és Madzsar Imre történelemóráit 94

látogatta, latintanára (óraütközések miatt, Szabó Miklós helyett) Pais Dezső volt, aki nyelvészeti elemekkel is fűszerezte a latin auktorokat. Sinkovics évtizedekkel később is kiemelt jelentőséget tulajdonított tudományos pályakezdésében a Collegium nagyszerűen fölszerelt könyvtárának, ahol szabadpolcról azonnal hozzá lehetett jutni a legkülönbözőbb nyelveken publikált régebbi és modern szakirodalomhoz. Kollégista társai bemutatták a szintén volt kollégista, kiváló diplomatikaprofesszor Szentpétery Imrének, az ő történeti segédtudományi óráin kívül Domanovszky Sándor művelődéstörténeti kollégiumait látogatta nagy érdeklődéssel. A középkori gazdaság és társadalom, a bírósági szervezet és az oktatásügy alakulásának kérdéseivel foglalkozott, de hallgatta az akkor készülő Magyar Történet középkori részeit felolvasó Hóman Bálintot is. Az Akadémiai Könyvtárban tanulmányozhatta a Fejérpataky-gyűjtemény oklevélmásolatait, amelyek később a Mályusz Elemér szerkesztésében megjelent Zsigmond-kori oklevéltár gerincét képezték. A XV. század eleji magyar nagybirtok története lett az első (1933-ban) megjelent nagyobb publikációjának a tárgya. Domanovszkynál, Szentpéterynél és Hajnal Istvánnál doktorált, dis�szertációja egyik bírálója Szekfű Gyula volt. Az akkori viszonyok közt nem jutott középiskolai tanári álláshoz. Egy ideig az egyetemi Történelmi Szeminárium könyvtárosaként működött, majd 1934-36-ban a bécsi levéltárakban kutatott ösztöndíjasként. Állást azonban ezután sem sikerült szereznie. Belföldi kutatási ösztöndíjas, ill. az állástalan diplomások számára rendszeresített havi 40 pengős segélydíjas, 75 pengős (ÁDOB) gyakornok volt, míg végre kinevezték a Magyar Országos Levéltárba, ahol ismét találkozhatott és együtt dolgozhatott két volt kollégista társával, Ember Győzővel és Komoróczy Györggyel. 1938-ban levéltáros anyaggyűjtőként részt vett azoknak, a magyarság XVI. századi elhelyezkedéséről, számarányáról készített, Glaser Lajos tervezésében összeállított térképeknek a kivitelezésében, amelyeket az első bécsi döntést előkészítő tárgyalásokon használt fel a magyar küldöttség. Ugyancsak levéltárosi mi-

nőségben részese volt azoknak a munkálatoknak is, amelyek egy 1939-től készülő levéltári törvény megalkotására irányultak. E munkák eredményei csak jóval később, a II. világháború befejezése után elfogadott 1947: XXI. törvénycikkben, majd a levéltárak működését hosszú időre megszabó 1950. évi 29. sz. törvényerejű rendeletben hasznosultak. Időközben azonban beleszólt életébe a II. világháború is. Amikor 1944 őszén az Országos Levéltár fiatalabb munkatársai is katonai behívót kaptak, Jánossy Dénes főigazgató elérte, hogy a négy érintett közül kettőt fölmentsenek. Hogy ki vonul be és ki marad, sorsolással döntötték el. A szerencse Elekes Lajosnak és Ember Győzőnek kedvezett, Wellmann Imre és Sinkovics István mundért öltött. A harcokban azonban Sinkovics már nem vett részt. Kiképzése során 1945 tavaszán Németországba szállították, ahol francia hadifogságba került, s 1945 őszén jöhetett haza. Szerepet vállalt az Országos Levéltár háború utáni helyreállításában, majd megbízást kapott, hogy 1848 centenáriumára írjon tanulmányt Kossuth Lajos pénzügyminiszterségéről az akkor készült emlékkönyvbe. Kossuth 1848-49-es irataiból (a politikus Összes Munkáinak XII. köteteként) készített vaskos forráskiadványa 1957-ben látott napvilágot. A szerző idejének jó részét lekötötték az akkor induló levéltári alapleltározási munkák. (Sinkovics István Felhő Ibolyával együtt az Országos Levéltár Pénzügyigazgatási levéltárának kiadványát készítette el.) Emellett 1946-tól kezdve – előbb magántanárként, később egyetemi docensként, majd professzorként – a budapesti egyetemen is előadott. 1951-ben át is helyezték az Egyetem Történeti Intézetébe, ettől kezdve kutatóként látogatta az Országos Levéltárat. Egyetemi oktatóként is érvényesítette azt a forrástiszteletet, amelyet Eötvös-kollégistaként, majd levéltárosként elsajátított. Abban a miliőben, amelyben az ideológiai, osztályharcos szempontok uralták a tananyagot, üdítő színfoltnak számított Sinkovicsnak a végvári harcokról, Fráter György tevékenységéről szóló előadásait hallgatni. Mint volt levéltáros, már a középkori magyar történelem oktatójaként is részt vett az egyetemen folyó levéltáros képzésben, Lederer Emma visszavonulását követően pedig egy évtizedre átvette a Történelem Segédtudományai Tanszék vezetését. Az egyetemen történelemtanárok és levéltárosok több nemzedékét oktatta. Tudományos és tudományszervező tevékenységéhez tartozik az egyetemtörténeti kutatások megalapozása – e téma művelését tanítványai azóta folytatják.

Kiváló szervezőkészsége, alapossága, embersége az egyetemen is hamar vezető szerephez juttatta. 1956-ban dékánhelyettesi megbízást kapott, s miután októberben az ÁVH-sok lelőtték I. Tóth Zoltán dékánt, a legkritikusabb időszakban, helyettesként neki kellett irányítania a Bölcsészettudományi Kart. Magas vezető állásának nem kis része volt abban, hogy az 1956-os forradalmat követő megtorlás a kar oktatói körében az országosnál enyhébben zajlott le. 1963. és 1966. között ő volt a Bölcsészettudományi Kar dékánja. 1973. és 1976. között a Magyar Történelmi Társulatnak, hazai történettudományunk legátfogóbb irányító szervezetének lett az egyik vezetője. Az egyetemi tudománypolitikában betöltött irányító szerepét hatalmas munkabírása mellett nem konfrontatív, az ellentétes véleményeket gondosan mérlegelő vezetői stílusának, emberbarát gondolkodásának, szerénységének egyaránt köszönhette. (Mindezt úgy érte el, hogy sohasem lépett be a pártállamot irányító Magyar Szocialista Munkáspártba.) 1980-ban vonult nyugdíjba. Végezetül megemlíteném egy személyes élményemet, amely egyaránt illusztrálja Sinkovics István bölcsességét és a mindig komoly arckifejezése mögött megbúvó humorát. 1970-ben, az Eötvös József Collegium fennállásának 75. évfordulóján rendezett tudományos ülésszakon e sorok írója is előadást tartott a régi Collegiumban folyt történelemoktatásról. Az ezt követő vitában felszólalt a Történettudományi Intézet párttitkára is, aki egyrészt a történelemtanár Lukcsics Pál klerikalizmusáról beszélt, másrészt felrótta Lukcsicsnak, hogy iszákos volt. Az elnöklő Sinkovics István egyetlen rövid, találó mondattal védte meg egykori tanárát: „Az igaz, hogy szerette a bort, de bírta.” Sinkovics professzor 80. születésnapján hunyt el. Bertényi Iván Irodalom: Draskóczy István: Sinkovics István munkássága. In: Ünnepi tanulmányok Sinkovics István 70. születésnapjára. Szerk.: Bertényi Iván. Budapest, 1980. 415-433. p. Szögi László: Arcok a magyar levéltárakból. Beszélgetés Sinkovics Istvánnal. In: Levéltári Szemle, XXXVIII. évf. 1988. 2. szám 43-49. p. Szögi László: Sinkovics István (1910-1990.) In: Levéltári Szemle, XL. évf. 1990. 4. szám 105-106. p.

95

A R C K É P E K

Szabó Miklós (1884 - 1960.)

Nehéz pár percben bemutatni egy olyan tudós tanár pályáját, aki 43 évig élt együtt a Collegiummal (diákként, tanárként, igazgatóként). Ráadásul hihetetlenül nehéz időszakban, jobboldali, majd baloldali támadások kereszttüzében kellett lavíroznia, helytállnia. A Collegium decemberben elhunyt kurátora, Borzsák István szavaival: „Egyet senki sem vitathat el tőle: a maga módján a Collegiumért élt és halt.”1 Az Eötvös Collegium levéltári anyaga az igazgatósága idején (1935-1944/45.) a leggazdagabb, de az 1944/45-ös eseményekről pontosabb képet csak a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárában őrzött hagyatékának, valamint a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium fennmaradt iratainak (Magyar Országos Levéltár) ismeretében alkothatunk. Életútjának rövid bemutatása után erre teszek kísérletet. 1884. május 23-án született Deákiban, apja Szabó Zsigmond, győri evangélikus lelkész. A bencés rend győri főgimnáziumának elvégzése után, 1902-ben nyert felvételt az Eötvös Collegiumba, méghozzá – ami elsőévesek esetében ritka volt – „állami javadalmazású tagságot” kapott.2 Hallgatói éveiről Pais Dezső így emlékezik: „Korai munkakészségére és fegyelmezettségére jellemző, hogy ő volt az egyetlen, aki egyszerre latin – görög – magyarból letette a szakvizsgát. B. G. úr igen kedvelte és nagyra becsülte őt.”3 Klasszika-filológiai tanulmányairól Gyomlay Gyula tanári jelentéséből: 96

„A tehetségek legszerencsésebb egyesülése eddig Szabó Miklósban mutatkozik… ez az ifjú, ha a jelek nem csalnak, díszére fog válni kollégiumunknak.”4 Azért e kiváló hallgató is kivette részét a csínytevésekből: 1905. december 7-én este 11-kor jó néhány társával együtt (pl. Balázs Béla, Laczkó Géza, Novobátzky Károly) elhagyta a Collegiumot, s az éjszaka nagy részét házon kívül töltötte, amiért B. G. úr rendreutasította.5 Önkéntesi éve, majd lipcsei tanulmányai után, 1909-től, Némethy Géza távozásával (Kolozsvárra, majd a budapesti egyetemre) a klasszika-filológiai tanszék ideiglenes ellátására kérte föl Bartoniek. Borzsák professzor urat idézem: „B. G. jó emberismerő volt: a tudományos munkásságában is álmodó széplélek csapongását a reális szükségletek talajára kellett leszállítani, ezért nevelte ki magának, illetőleg a Collegiumnak Szabó Miklóst”.6 Feladatát oly kiválóan teljesítette, hogy 1911-ben kinevezi a miniszter nyilvános rendes tanárrá.7 Az I. világháborúban végig a fronton szolgált: 1914. július 30-tól leszereléséig (tartalékos századosként), 1918. november 15-ig. Ekkor folyamodik Bartoniek a miniszterhez, hogy Szabó Miklós bérét ismét folyósítsák, 51 hónap megszakítás nélküli frontszolgálat után. Az igazgató és a tanári kar gyakran írt neki a frontra, beszámolva a Collegium életéről, s azt kívánva, hogy „a nagy világtörténeti magasztos eseményekből” épen kerüljön haza.8 1919 tavasza ismét nehéz időszak: a Közoktatásügyi Népbiztosság be akarta olvasztani a Collegiumot az új Középiskolai Tanítóképző Főiskolába. A kedvezőtlen hírek hallatára Bartoniek Géza Szabó Miklóst menesztette Bauer Herberthez (Balázs Bélához – a Közoktatási Népbiztosság művészeti és irodalmi ügyosztályának vezetőjéhez), aki a forradalmi lázban is odafigyelt volt igazgatójára és Collegiumára.9 „Végül nem került sor a beolvasztásra, csak az intézmény nevét változtatták Lenin Kollégiumra.10 Maga Szabó Miklós 1920. augusztus 5-én írott „Igazoló jelentésében” erről az időszakról úgy nyilatkozik, hogy „az általános helyzet kényszerének engedve”, a tanári kar egyetértésével, belépett a Magyarországi Tanítók Szakszervezetébe, képviselte az intézetet a középiskolák bizalmi testületében, de soha nem szólalt fel, s nem vett részt semmiben.11 Szabó Miklós tudományos érdeklődése elsősorban a görög filozófia, Platón és Arisztotelész tanulmányozására irányult. Főbb fordításai: Aristoteles: Politika (1923.) és a Nikomachosi Ethika (1942.), Platon: Politeia (1943.). Életének utolsó munkája Arisztotelész Organonjának magyar fordítása és

magyarázata volt, melyet a fiatalon elhunyt Rónafalvi Ödön munkájának folytatásaként készített, de megjelenését (1961.) már nem érhette meg.12 Nyugdíjas évei alatt, 1952-től, a Magyar Tudományos Akadémia Klasszika-filológiai Bizottságának megbízásából, akadémiai céltámogatással, élete végéig fáradozott egy, az ókori görögség teljes szókincsét magában foglaló nagyszótár elkészítésén. Haláláig mintegy 213 ív kéziratos anyagot készített el. E munkát, Szabó Miklós kéziratát felhasználva, Györkösy Alajos (1896-1973.) folytatta, majd Kapitánffy István és Tegyey Imre fejezte be. (Ógörög - magyar szótár. Akadémiai Kiadó, Bp. 1990.) Visszatérve a ’20-as évekhez: a Trianon után Pozsonyból Pécsre költözött Erzsébet Tudományegyetemre, majd a Kolozsvárról Szegedre költözött Ferenc József Egyetemre hívták tanítani, de nem hagyta el a Collegiumot.13 Az 1927-28-as tanévet Gombocz Zoltán igazgató Berlinben töltötte, s helyettesítését 1927 decemberéig Bartoniek Géza látta el, amikor is az ő meggyengült egészségi állapota miatt Teleki Pál kurátor azzal a kéréssel fordult Klebelsberg Kunohoz, hogy az igazgatói teendők ellátásával, Gombocz visszaérkezéséig, Szabó Miklóst bízza meg. Egy évvel később pedig már azért folyamodott Teleki a miniszterhez, hogy Szabót aligazgatóvá nevezze ki. Indokolja ezt azzal, hogy igazgatóhelyetteseként „önállóan és nagy körültekintéssel vezette a Collegium ügyeit”. Aligazgatói kinevezését Szabó Miklós 1929. február 23-án kapta meg.14 1935. május 1-jén Gombocz Zoltán az egyetemi bölcsészetkari tanácsteremben hirtelen meghalt. Keresztury Dezső írja visszaemlékezéseiben, hogy miután Gombocz Zoltán nagyon lazára engedte a gyeplőt, a régi diákok úgy döntöttek, hogy váratlan halála után Szabó Miklóst választják utódjának. „Szabó a Collegium neveltje volt, a »Collegium szellemének«, ha tudott volna sem akart volna ellentmondani.”15 Igazgatói tevékenységének legfontosabb eredményei: 1942-ben, javaslatára, a miniszter az addig négy évre szóló collegiumi tagságot öt évre (a gyakorló tanári évre is) emelte; s fél évvel az egyetemi tandíjak csökkentése után („most, amikor a tanári pálya válsága katasztrofális méreteket öltött már”) – az 1942/43-as tanévtől csökkentette a kollégiumi tartásdíjat.16 A tanári értekezletek jegyzőkönyvei szerint a problémák 60-70 évvel ezelőtt is ugyanazok voltak, mint napjainkban:

• Az 1941. január 16-ai tanári értekezleten elhangzott, hogy olasz és földrajz szakon hiányzik a hallgató-utánpótlás, mire az igazgató bejelentette, hogy ezentúl nemcsak a középiskolai igazgatók fogják megkapni a pályázati hirdetményt, hanem minden gimnáziumban az ott működő valamelyik volt collegista tanár is. Így talán elejét lehet venni annak, hogy a pályázati hirdetmény elkallódjon, s ne értesüljenek róla a kiváló hallgatók. • Az igazgató kérései a tanári karhoz: „…Minden collegiumi óra látogatását a legszigorúbban kell megkövetelni, nemcsak a szakórákét, hanem a nyelvtanfolyamokét is. A szakórákon magas mérték alkalmazandó.” A collegiumi órákon minél kevesebb tanári közlés legyen és minél több egyéni munka, mert csak így alkotható megfelelő értékítélet a hallgatók képességeiről. • 1941-ben Ernst Häckel azt javasolta, hogy az értekezleteken a korábbi szakok szerinti tárgyalásmód helyett, a névsoron végighaladva, egy-egy hallgatóról egyszerre mondja el minden tanár a véleményét, így nincs ismétlés, s nem olyan hos�szadalmas az értekezlet. Ugyanezen évben az értekezlet határozatilag kimondta, hogy akkortól az első év végén kell dönteni a szorgalomban vagy tehetség dolgában kifogás alá eső collegisták tagságáról, mert minél tovább tagja egy hallgató a Collegiumnak – még ha nem is teljesített az elvárásoknak megfelelően – annál nehezebb megválni tőle. 1936-tól felélesztette a korábban már működött szeniori rendszert, így a végzett, de további tanulmányokat folytató hallgatók bent maradnak s órát tartanak. Elsőként Borzsák István (mikor Moravcsik Gyula távozott az egyetemre), a következő évben Kosáry Domokos, majd Harmatta János. Addig hagyománnyal nem rendelkező órákat indított (a kor kultúrpolitikájához idomulva): kötelező tornagyakorlatok, filozófia, művészettörténet, pedagógia, zenei és néprajzi kurzusok. Igazgatósága idején indultak szerdánként, Keresztury Dezső kezdeményezésére az Esti beszélgetések, ahol aktuális irodalmi és társadalmi problémákról vitáztak, három-négy hetente pedig a hallgatóság olyan tudósokat, írókat hívott meg, akik érdekelték őket, s velük szabadon beszélgettek. Megjelent e szerda esti beszélgetéseken többek között Zilahy Lajos, Eckhardt Sándor, Ligeti Lajos, Laczkó Géza, Németh Antal, Tamási Áron is. 1937-ben diákcsere-kapcsolatot alakított ki a pisai Scuola Normale Superiore-ral, mely 1943-ig működött. Szabó Miklós 1937 májusában Párizsba készült, az École Normale Supérieure új labora97

tóriumainak felavatására. Ekkor kezdeményezte az olasz kapcsolatfelvételt, megírta elképzeléseit Hóman Bálintnak, majd arra kérte, hogy az ENSben teendő látogatását egy pisai tanulmányúttal folytathassa. Hóman engedélyezte. A látogatáson szóbeli megállapodás született a két intézmény igazgatója között, melyet még 1937 decemberében miniszteri rendelet hitelesített: egy Eötvöscollegista Pisában, egy pisai normalista pedig a mi Collegiumunkban folytatja tanulmányait minden évben. 1943-ig négy magyar hallgató utazott ki és négy olasz diák érkezett.17 A könyvtár fejlesztéséért rengeteget tett18 : 1936-ban az állam megajándékozta a Collegiumot Gombocz Zoltán egész életen át gyűjtött és féltő szeretettel gondozott könyvtárával, értékének megállapítására bizottságot kért fel: Ligeti Lajost, Pais Dezsőt, Trócsányi Zoltánt és Zsirai Miklóst. A francia kormány 2500 frank értékű könyvet ajándékozott a Collegiumnak. Calabro Pál, az Olasz Kulturális Intézet igazgatója folyamatosan szerzett az olaszoktól folyóiratokat, könyveket. 1943-ban Ernst Häckel (a Budapesti Német Tudományos Intézet igazgatója) jóvoltából a német követségtől 470 kötetet kapott a Collegium ajándékba. 1941-ben, a budapesti szovjet-orosz követség megszűnésével és felszámolásával a Collegium megszerezte a követség könyvtárának egy részét (anyaga nagyrészt szépirodalom, irodalomtörténet, tudományos művek). A VKM fenntartás nélkül ajánlotta a könyvek átvételét, már csak azért is, mert vevő hiányában megsemmisítették volna őket. (A későbbiekben a jobboldali támadások egyik vádpontjává vált ennek a könyvtárnak a befogadása.) A front közeledtével megpróbálta biztonságos helyre juttatni a könyveket. E tárgyban fennmaradt egy levél, melyből kiderül, hogy a felajánlott lehetőségek közül Metternich-Sándor Klementina hercegnő bajnai birtoka tűnt a legbiztonságosabbnak. Végül mégsem sikerült a könyvtárat kimenekíteni, az ostrom alatt kellett a pincébe, krumpliszsákok tetejére lehordani, s egyes részei majdnem teljesen meg is semmisültek, így a filozófiai és a földrajzi könyvtár.19 A Collegium Volt Tagjainak Szövetsége 1937. október 30-án leplezte le a két első igazgató, Bartoniek Géza és Gombocz Zoltán síremlékét.20 1941-ben hirtelen meghalt Teleki Pál kurátor. Utódjának Hóman Bálint kultuszminisztert kérték föl21 , aki előzetesen beleegyezését adta, de végül a kurátori tisztség mégis betöltetlen maradt. Legközelebb 1991-ben választott a Collegium kurátort, Keresztury Dezső személyében. Szomorú aktualitás, hogy 2007. de98

cember 9-én elhunyt a Collegium negyedik kurátora: Borzsák István. 1943 októberében Szinyei Merse Jenő vallás- és közoktatásügyi miniszter kereste fel az intézményt. Szabó Miklós megszervezte, hogy a legrégibb tagok közül is legyenek jelen a Collegiumért legtöbbet tettek, így Eckhardt Sándor, Horváth János, Gerevich Tibor, Szekfű Gyula, Moravcsik Gyula, Pais Dezső, Ligeti Lajos, Kniezsa István, Kodály Zoltán. A látogatásról a Nemzeti Ujság is beszámolt.22 A híradás szerint a miniszter megtekintette az intézetet, az éppen folyó előadásokra is bement, majd hosszasan elbeszélgetett az egykori kollégistákkal – akik azóta a magyar tudományosság vezetői lettek – „a tanárnevelés időszerű kérdéseiről és a magyar tudományosság feladatairól”. Szabó Miklós köszöntő beszédében a közelgő 50. évfordulóról beszélt, s az intézmény legfontosabb jellemzőjeként az állandóságot emelte ki, a hagyományok őrzését, s a szabadságot a gondolatokban, fegyelmet a munkában. „Kevés pontja van a magyar közéletnek, ahol a befolyástól mentes függetlenség és szabadság oly zavartalanul érvényesülhetne, mint nálunk”.23 Fél évvel e szavak elhangzása után (1944. május 19-én) jelent meg Változást a balfelé tévelyedett Eötvös Kollégiumban. Az álhumanista szellem fellegvárába is behatol az új világ címmel jelent meg az Egyedül Vagyunk szélsőjobboldali folyóirat (aláírás nélküli) cikke, mely azzal kezdődik, hogy kormánybiztos került a Györffy-kollégium élére, mert egyre nagyobb befolyáshoz jutott ott a hazai népfront, a fiatalokból akarván kinevelni agitátorait. Erről a cikkírónak eszébe jutott az Eötvös Collegium, ahol liberális szellem, „lagymatagság” és „szellemi” fölény uralkodik a hallgatók közt. Azzal vádolta az intézményt, hogy a tanárnevelés háttérbe szorult, s inkább tudósokká, szakemberekké nevelt. Ha mégsem tudnak érvényesülni a végzettek az életben, „kénytelenek megalkudni elveikkel (például tanárnak mennek), meghasad a lelkük”. Elismerte ugyan, hogy ebben nemcsak a Collegium a bűnös, hanem a kultúrpolitika is. További vádjai pl.: „kötelező volt a francia kultúra abszolút imádata…”, a szerdai vitaesteken többségben voltak a baloldali előadók stb. Végül kiderül a cikkből, hogy míg korábban minden évben több százan kérték felvételüket, most alig tudták betölteni a 12 elsőéves helyet. Szabó Miklós két nappal később válaszolt „Pro domo” írásával.24 Higgadtan és tárgyilagosan magyarázta meg a vádak alaptalanságát. A tanárképzés háttérbe szorulásával kapcsolatban kifejtette, hogy nem lehet jó tanár az, aki ne volna tudós

számban foglaltak helyet”. Természetesen Baráth Tibor s még néhány kollégista társa a Collegium eltévelyedett irányát sohasem követte, a társas élettől visszahúzódott. „Kikerülve a kollégiumból, szinte sorsszerűen szembekerültünk a volt kollégisták uralkodó csoportjával, azzal a fronttal, amely igyekezett bennünket, a magyar szellemi élet korszerű harcosait, mint »gonosz fasisztákat« és »hitleristákat« a magyar kultúrközösségből kirekeszteni és elpusztítani.” Vissza kell adni a Collegiumot „eredeti hivatásának”, azaz szakítani kell a liberalizmussal, „világnézeti alapul a szociális formákban kiteljesedő nacionalizmust kell megjelölnünk”, s az ennek a szellemnek megfelelő új embertípus vezéreit kell kitermelnie az intézménynek. Szabó Miklós a Pro domo-t nagyon sok végzett kollégistának megküldte, az MTA Kézirattára 55 személy válaszlevelét közli, akik nyugtázzák kézhezvételét. Mindenki köszönetét fejezte ki az igazgatónak a küldeményért, felháborodását a támadásokkal kapcsolatban, s gratuláltak a higgadt, tárgyilagos válaszhoz. Néhányan részletesebben is kifejtették véleményüket.26 Hajnóczy István, a Volt Tagok Szövetségének élénkebb működését javasolta: a szövetség álljon az igazgató mögé, s támogassa azt. Firbás Oszkár Szegeden szervezkedett, az ott élő volt kollégistákkal tartotta a kapcsolatot. Felkérte egy barátját, intézze el, hogy egy tiltakozó cikket jelentessenek meg az Egyedül Vagyunkban. Erre nem került sor, mert Szabó Miklós június 20-ai válaszlevelében közölte vele: az a „felsőbbség bölcs szándéka”, hogy a Collegiumot „átszervezi”. Firbás fel volt háborodva, hogy miért épp a legfényesebben bevált intézménnyel kell kezdeni az átalakítást: „a Te személyeddel kapcsolatos »megoldás« a leglehetetlenebb a világon”. Szegeden az a vélemény, hogy „néhányan pályáznak díszes állásodra és remek lakásodra”. „Bárki lesz is az »átszervezett« Collegium »megbízott« intézője, az igazi igazgató Te leszel ott nékünk mindenkor.” Az igazgató jó barátja, Horváth János, bánatának adott hangot az átszervezés miatt, de megírta, hogy már a cikk megjelenése előtt hallott arról, hogy egyeseknek fáj a foga az igazgatói állásra. A magánlevelek után lássuk a hivatalos dokumentumokat is: a Magyar Országos Levéltárban őrzött iratokból sem mindennapi eljárásrend tűnik ki. Az ügyben első föllelhető iratban, 1944. június 24-én a miniszter fölkérte Budapest székesfőváros polgármesterét, hogy utalja ki Szabó Miklósnak a XII. Diósárok u. 2. I. emeleti háromszobás lakást, mert „művelődéspolitikai és nevelésügyi szem99

ARCKÉPEK Szabó Miklós (1884 - 1960.)

és szakember. 1942., a képzés ötödik évfordulója óta, külön pedagógiai szakvezetés működött a Collegiumban a tanárképzés érdekében. A „hasadt lelkek”-ért valóban a kultúrpolitika a felelős, hisz a végzett hallgatók riadtan néznek körül, hogy mihez kezdjenek, mert más pályán nagyobb anyagi megbecsülést kapnak. De még így is: a Collegium 49 éve alatt végzett 723 hallgatóból csak 65 olyan van, aki nem tanári vagy ezzel összefüggő pályát választott. A felvételi pályázattal kapcsolatban: több százan soha nem pályáztak, átlagosan 50-70 közt volt a jelentkezők száma, az utolsó években is 49, 41. Az Egyedül Vagyunk támadta a Collegiumot, hogy csak két újságot járatott: a Magyar Nemzetet és a Népszavát. Az igazgató leírta, hogy ez teljesen téves, felsorolta a rendszeresen érkezett napilapokat, valamint a külföldiek közül a Völkischer Beobachtert (az NSDAP lapja) és a Tribunát, bár hozzátette, hogy az ifjúság ritkán olvas újságot, a könyvek kötik le idejüket. Hogy a Collegiumban egészséges szellem uralkodik, azt bizonyítja a rengeteg itt tanult külföldi diák s a különböző országok képviselőinek elismerése, például hogy „a Németbirodalom vezére a jelenlegi igazgatót a Német Sasrend I. osztályával, a Deutsche Akademie pedig a magyar - német kapcsolatok ápolásáért a Humboldt-éremmel tüntette ki”. A Pro domo lezárásaként Szabó Miklós szemére vetette a névtelen cikkírónak, hogy mivel a Collegium élén az államfő által kinevezett Curator állt, voltaképp Eötvös Loránd és Teleki Pál tevékenységét kritizálta. Nem sokkal az első, névtelen cikk után még egy írás jelent meg az Egyedül Vagyunkban: Baráth Tibor (volt collegista) kolozsvári egyetemi tanár („az izzó jobboldali állásfoglalása miatt annyit üldözött, fiatal magyar történettudós”) levelét közlik Adják vissza az Eötvös Kollégiumot eredeti hivatásának! címmel.25 Baráth leveléből kitűnik, hogy nem olvasta Szabó Miklós Pro domo-ját, hisz nem tett említést róla. Szerinte a századforduló Eötvös Collegiuma volt az igazi „Kitűnőek Iskolája”, hisz céljának, annak, hogy korszerűen gondolkodó, sokoldalú szellemi műveltségű vezető egyéniségeket formáljon, tökéletesen megfelelt. Azóta viszont fokozatosan jutott el a nemzetköziséghez, a marxizmushoz és a „szalónbolsevizmushoz”. Megemlítette a ’32-es kommunista szervezkedést: súlyos hiba volt, hogy a szovjet-orosz követség könyvtárát a Collegiumba menekítették, s hogy a tanári karban az utóbbi években a zsidók „feltűnő arány-

ARCKÉPEK Szabó Miklós (1884 - 1960.)

pontból szükségessé vált a budapesti br. Eötvös József kollégium… átszervezése.” Két nappal később készült el a fogalmazvány a felmentésről, amit csak július elején tisztáztak le, s juttattak el az igazgatónak. Ebben „munkásságának elismerése mellett”, indoklás nélkül mentette föl Antal István miniszter július 15-ei hatállyal, s az intézmény vezetését ideiglenesen Tomasz Jenő aligazgatóra bízta. Szabó Miklóst további szolgálattételre a Magyar Nemzeti Múzeumba osztotta be, s lakását is el kellett hagynia augusztus 5-ig.27 Az 1944-es felvételin Szabó Miklós már semmilyen szerepet nem vállalt – sem tanárként, sem más minőségben nem szerepelt a neve sehol. Egy 1945-ös kérvényéből derül ki, hogy végül nem utaltak ki neki másik lakást, ezért maradt továbbra is a Collegiumban, de fizetését ekkortól a Nemzeti Múzeumtól kapta.28 Az Eckhardt Sándornak, ’45 októberében írt leveléből29 tudjuk meg, hogy Rakovszky Iván miniszter rehabilitálta ugyan, s kihallgatáson közölte is vele, hogy visszahelyezi igazgatói állásába „mert Antal intézkedését szabálytalannak és méltánytalannak tartja”, de mivel ez október 13-án történt, s 15-én bekövetkezett a nyilas puccs, írásba már nem foglalták. A MOL őrzi a visszahelyezés fogalmazvány-példányát30 szept. 27-ei dátummal, de az előiraton nincs jelezve a letisztázás s az elküldés dátuma, tehát valóban nem készült el a hivatalos visszahelyező levél. Keresztury Dezső visszaemlékezése szerint31 Szálasi, hatalomra jutásakor, Rajniss Ferencre bízta a kultusztárcát, aki Baráth Tibort nevezte ki államtitkárának. Baráth nem tiltotta be a Collegiumot, de új igazgatót nevezett ki: Kolozsvári Bélát, aki a szovjet hadsereg közeledtére sorsára hagyta a Collegiumot és nyugatra szökött. A VKM iratanyagában Kolozsváry Bélára vonatkozó anyagot nem sikerült találni. Mindössze két jelentést írt alá megbízott igazgatóként: az egyik katonai elszállásolás jelentése Rajnissnak (Baráth Tibor is láttamozta), a másik pedig, melyben jelenti, hogy a nyilas esküt előtte letették a tanári testület tagjai (kivéve a fronton lévők) és az altisztek.32 Amit még róla tudhatunk: Medzny Béla 1924-ben nyert felvételt a Collegiumba matematika - fizika szakra. 1926. június 1-jén kelt levelében Kolozsvári Mihály hajdúnánási református lelkész közölte, hogy örökbe fogadta (az évek során neve végén az „i”-ből „y” lett) őt.33 A harmincas években a cserkészmozgalomban tevékenykedett (pl. 1937-ben az V. világjamboreen Vogelenzangban, Hollandiában az 500 fős magyar csapat vezetője volt34), és Hajdú Péter elmondása szerint tanította őt a Lónyay utcai református gim100

náziumban. Ő szintén úgy emlékszik vissza, hogy a Szálasi-kormány nevezte ki Kolozsváryt az intézmény élére, de december elején már biztosan nem volt az épületben, addigra elmenekült.35 Az ostrom utáni eseményekről ismét az Eckhardt Sándorral folytatott levelezésből36 tudhatunk meg részleteket: Szabó Miklós visszavette az igazgatóságot több okból is. Egyrészt Eperjessy Kálmán professzor, aki az ostrom idején a Collegiumban lakott, közölte vele, hogy összeköttetésben áll egy ellenállási csoporttal, amely adandó alkalommal számít a Collegiumra is, s arra kérték, hogy ez esetben azonnal vegye át a vezetést. Másrészt a VKM jogi osztályának vezetője úgy nyilatkozott, hogy fordulat esetén természetesen Szabó lép vissza jogaiba. Az ostrom befejeződése után Tomasz, Eperjessy és Pais Dezső is azt kérte, hogy haladéktalanul vegye át a vezetést. Tomasz Jenő annál is inkább kapacitálta, mert a francia követség által a Collegiumnak kiállított menlevélen az ő neve szerepelt igazgatóként, így neki kellett képviselnie adott esetben az intézményt. Mint a Collegium igazgatóját, a VKM is őt hívta meg az első tárgyalásokra. 1945. április 21-én igazgatóként kérte Teleki Géza minisztert, hogy folyósítsa az Eötvös Collegium ellátmányát, melyet utoljára ’44 novemberében kapott meg az intézmény.37 Ezután kapta meg az 1945. május 4-ei felmentő levelet38 , mely indoklást nem tartalmazott, csak az egy évvel korábbi felmentésre hivatkozott, s kötelezte lakása átadására Keresztury Dezsőnek, aki igazgatói megbízást kapott. Szabó Miklóst mélyen megbántotta az a mód, ahogy a Collegium vezetésétől meg kellett válnia, s amikor ennek hangot is adott, Eckhardt akkori magatartásának magyarázatát levélben írta meg. E szerint az ügy úgy kezdődött, hogy Ligeti Lajos egy kari ülésen félrehívta őt, Gerevich Tibort, Horváth Jánost, Pais Dezsőt és Szekfű Gyulát, s elmondta, hogy a nemrég végzett kollégisták egy csoportja felkereste, s közölték, hogy változást követelnek a Collegium élén, mert különben kíméletlen sajtótámadást indítanak Szabó Miklós ellen. Konkrétan a Pro domo-ból emelnék ki azokat a momentumokat, melyek a német kapcsolatokra utalnak: a Sasrendet, a Völkischer Beobachtert és egyebeket. A megbeszélésen arra jutottak, hogy meg kell előzni a „botrányt”, ami nyugdíjvesztéshez, vagy még rosszabbhoz is vezethetett volna. A megelőzés legjobb formájának az tűnt, ha az igazgató nyugdíjazását kéri. A kollégisták azt ígérték, hogy ebben az esetben elállnak a támadástól, s egyben közölték, az ő jelöltjük az igazgatóságra Keresztury Dezső vagy Kosáry Domokos (ő ekkor még orosz fogságban volt).

Az egybegyűltek kezdetben nem értettek egyet, Horváth János azon az állásponton volt, hogy „ha támadnak, támadnak”, Eckhardtnak az fájt, hogy épp ők, régi barátai közöljék Szabóval a rossz hírt, de aztán a többiek meggyőzték, hogy minden az ő jó híre és anyagi jóléte megőrzése érdekében történik, így április végén elhívták Gerevich lakására, s ott közölték vele az eltervezetteket. Szabó Miklós hirtelen megrázkódtatásában bele is egyezett mindenbe, s megbeszélték, hogy másnap jelentkezik az egyetemen Gerevichnél, ahol ott lesz egy minisztériumi tisztviselő, akinek átadja áthelyezési kérelmét. Otthon, nyugodtan átgondolva s feleségével megbeszélve az eseményeket, úgy döntöttek, hogy nem kell lemondania az igazgatóságról, hisz az egy évvel korábbi felmentés még mindig érvényben van. Így nem ment el a másnapra megbeszélt találkozóra, s valóban, enélkül is megkapta felmentését: Teleki Géza miniszter 1945. május 4-én azonnali hatállyal a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárához osztotta be. Szabó Miklósnak – mint leveleiből kitűnik – legjobban az fájt, hogy épp legjobb barátai nem álltak mellé. Érthetetlen volt számára, hogy azok a régi kollégisták, akik egy évvel korábban még bizalmukról biztosították, most elpártoltak tőle. Sérelmezte, hogy senki semmilyen formában nem közölte vele elmozdítása okát, így védekezni sem volt lehetősége. A tanári kar levélben vett búcsút igazgatójától, melyre a távozó meleg szavakkal válaszolt, megemlékezve a „43 évi, szinte megszakítás nélküli legbensőbb együttélés”-ről a Collegiummal, s kívánva, „hogy sikerüljön erőben, egészségben, törJegyzetek: 1 Borzsák István: A klasszika-filológia az Eötvös Collegiumban. In: Tanulmányok az Eötvös Kollégium történetéből. Szerk.: Nagy József Zsigmond - Szijártó István. Bp., 1989. (A továbbiakban: Tanulmányok) 74. p. 2 ECL 94. doboz 199. dosszié 3 Pais Dezső: Emlékezés a régi kollégiumra. In: Eötvös kollégiumi emlékkönyv. Ünnepségek, beszédek 19701980. Szerk.: Szabó András. Bp. 1980. 13. p. 4 ECL 52. doboz 101/a dosszié 5 ECL 51. doboz 98. dosszié 6 Borzsák István i.m. 73. p. 7 ECL 40. doboz 67. dosszié 8 MTA Könyvtára Kézirattára (továbbiakban MTA KK) MS-641./29-34. 9 Borzsák István i.m. 75. p. 10 Kosáry Domokos: Az Eötvös Collegium történetéből. In: Tanulmányok 27. p.

hetetlen hittel … felépítenetek az új Collegiumot, amely … most új utakon indul a régi célok felé”39 . Az MTA könyvtárából a Tanárképzőintézethez helyezték át Szabó Miklóst, ahonnan 1947. január 1-jével nyugdíjazta a miniszter.40 S a megpróbáltatásoknak még mindig nem volt vége: a Volt Tagok Szövetsége 1947-ben tartotta tisztújítását, ahol Szabó Miklóst 70:21 arányban választották meg választmányi taggá, Mód Péter ellenében. A korabeli sajtó – a Pro domo-ból idézve a német sasrendre vonatkozó részt – támadta Szabó Miklóst Mód Péterrel szemben, akinek méltatta a ’32-es kommunista szervezkedéshez kapcsolódó „munkásmozgalmi tevékenységét”.41 Talán kárpótolta valamennyire a volt igazgatót, hogy egykori collegista társai, tanítványai tartották vele a kapcsolatot: Pais Dezső és Moravcsik Gyula a 70. és a 75. születésnapjára is szerveztek baráti vacsorát, s a volt tanítványok közül sokan fejezték ki köszönetüket.42 Szabó Miklós 1945-ben – áthelyezése utáni elkeseredésében – írta: „Ha Isten pár évre még erőt ad, szeretném azt az élménytömeget, mely bennem 43 évi kollégiumi múltamból összegyülemlett, egy őszinte írásba összefoglalni, hogy valamikor ez is szolgáltasson egy ecsetvonást ahhoz a képhez, amely majdan meg fogja mutatni a mi korunk magyar társadalmának örökölt gyengeségeit, az igazságért folytatott küzdelemben lépten-nyomon feltáruló hasadékait, s a becsületes, hűséges és áldozatkész munkának erőfeszítéseit.”43 Ez az önéletrajzi írás sajnos nem született meg. Markó Veronika

ECL 94. doboz 199. dosszié Moravcsik Gyula megemlékezése Szabó Miklósról. Antik Tanulmányok 1960. 1. szám, 82-83. p. 13 MTA KK MS-641./509 és 641./523 14 ECL 40. doboz 67. dosszié 15 Keresztury Dezső: Emlékezéseim. Argumentum Kiadó, Budapest, 1993. 251-252. p. 16 Tanári értekezletek jegyzőkönyvei ECL 54. doboz 102./c dosszié 17 Szabó Miklós: Köd az Iskola körül. Híd, 1942. 11. 01. és Krász Lilla: A pisai Scuola Normale Superieure és kapcsolata az Eötvös Collegiummal. In: Szabadon szolgál a szellem. Szerk.: Kósa László. Bp., 1995. 117-126. p. 18 ECL 188. doboz 181. dosszié 19 Imolya Imre krónikája. Juss, 1990. 2. szám (június július) 129. p. 20 ECL 51. doboz 97. dosszié 11

12

101

ECL 88. doboz 185. dosszié 6. csomó Nemzeti Ujság 1943. október 9. 23 ECL 88. doboz 185. dosszié 5. csomó 24 ECL 88. doboz 185./a Szabó Miklós: Pro domo (1944. május 21.) 25 Egyedül vagyunk. 1944. június 16. 26 MTA KK 5207./15. Hajnóczy I., 5207./11. Firbás O., 5207./19. Horváth János levele 27 Magyar Országos Levéltár (MOL) K636-1944-158414 és 58593 28 MOL XIX-I-1-h 27864./1945 29 Sz.M. levele Eckhardt Sándorhoz 1945. október 2. MTA KK 5207./9. 30 MOL K636-1944-1-60953 „Mester államtitkár úr szóbeli utasítására:… hivatali elődömnek … sz. rendeletét hatálytalanítom és Méltóságodat a br. Eötvös József Kollégium igazgatói teendőinek folytatólagos ellátásával azonnali hatállyal megbízom.” 31 Keresztury Dezső: Emlékezés az Eötvös Collegium utolsó éveire. In: Valóság, 1989. 3. szám, 62. 32 MOL K636-1944-1-61962 és 62606, valamint ECL 90. doboz 188. dosszié 7. csomó 21 22

102

33 ECL 13. doboz 13. dosszié: Medzny Béla személyi anyaga 34 Sokat megtudhatunk róla Gergely Ferenc: A magyar cserkészet története 1910-1948 c. könyvéből (Göncöl Kiadó Bp. 1989.) 35 Ezt személyes beszélgetésünk után (2000 tavasza) részletesebben megírta A háború sújtotta Eötvös Collegium kötetben (Szerk.: Dörnyei Sándor, Bp. 2004. 50. p.) 36 Sz.M. két levele Eckhardt Sándorhoz 1945. október 2. és 18., Eckhart Sándor levele Sz.M.-hoz. 1944. szept. 22. MTA KK 5207./9. 37 MOL XIX-I-1-h 2365/1945 38 MOL XIX-I-1-h 3183/1945 39 ECL 94. doboz 199. dosszié 40 ECL 40. doboz 67. dosszié 2. csomó 41 A német Sasrend mint ajánlólevél – 1947-ben. Szabad Nép 1947. április 16. 42 ECL 94. doboz 199. dosszié és pl. MTA KK MS641/134. 43 Sz.M. levele Eckhart Sándorhoz 1945. okt. 2. MTA KK 5207./9.

A R Olvasom, hogy február derekán az építészet bartóki útját járó Kós Károlyt bemutató kiállítás nyílt a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban, abban az intézményben, amelyet közel száz esztendeje (1911.) épp az ő tervei alapján és irányításával építettek. A nagyméretű, jó minőségű, színes nyomatokból álló tárlat – a Budapesten élő, ír származású ausztráliai műépítésznek, Anthony Gallnak köszönhetően – Kós fő műveire, illetve azok európai összefüggéseire irányítja a figyelmet. Legjelentősebb kortársai közül például a finn Eliel Saarinen törekvéseivel ismerkedhetnek meg a látogatók, de találkozhatnak a nemrég újrafelfedezett Toroczkay Wigand Ede és Zrumetzky Dezső munkáival is. A múzeumigazgató, Vargha Mihály művészettörténész, az utókor pontos értékítéletét fogalmazta meg a rendezvény (Kós Károly, egy európai építész) megnyitóján. Egyszersmind igazolta a Thoczkay és Kós építészeti - grafikusi úttörésének nyomvonalát erősítő/továbbéltető Debreczeni László előrelátását is, aki 1933-ban – másokat évtizedekkel megelőzve – meglepő biztonsággal jelölte ki Kós helyét az egyetemes magyar kultúrában: „Ami Ady Endre és Szabó Dezső az irodalomban, Bartók Béla és Kodály a zenében, az Kós a magyar művészetben…” Azért hozhatott teljesen újat és eredetit az építőművészetben – érvelt az Erdélyi Fiatalok hasábjain –, mert rátalált a magyar építőművészet gyökereire: „Kós Károly már húsz-harminc évvel ezelőtt is azt az utat járta, amelyet mi járunk ma. És amit ma kényszerűségből teszünk, azt ő a maga szántából tette, vállalva szenvedést, fáradtságot, megölve álmokat, áldozva életet. Hogy mi, kikről bizonysággal hitte, hogy jövünk, ne tévelyegjünk, hanem ösvenyünk legyen bár…” Kós Károly és európaiság? Máig bennem vibráló, lélegzet-elállító élményemet finn barátainknak köszönhetem. Az 1989-es romániai fordulatot követő évben az ő jóvoltukból juthattam el feleségemmel és kislányommal Helsinkibe, Turkuba, majd Tamperebe. Alighogy lepakolódtunk Kniviilä Irmeli toronyházbeli lakásában, az első dolgom az volt, hogy kinézzek a főtérre nyíló ablakon. „Mikor építette Kós Károly nektek ezt a templomot, és miképpen került ide, Kolozsvártól több mint kétezer kilométernyire...?!” – fordultam kérdő tekintettel Irmelihez. Merthogy abban a pillanatban semmi kétségem sem volt afelől: a kívülről-belülről an�nyiszor megcsodált Kós-templomok hasonmása emelkedik Tampere főterén is az ég felé. Irmeli, aki a kolozsvári egyetem első finn lektoraként négy éven át a szomszédunkban lakott, cseppet sem le-

C K É P E K

Kós Károly

(1883 - 1977.)

pődött meg ámulatomon, hiszen maga is nemegyszer beült a zebegényi templomba meg a kolozsvári „kakasos”-ba, s megfordult a Székely Nemzeti Múzeumban is. „Azért olyan sokat nem tévedtél – mosolyodott el „felismerésem” hallatán. – Lars Sonck, aki e templomot megtervezte, Kós Károlynak volt a finn ikertársa, az angol preraffaelitákkal egy időben...” Egyazon építészeti formanyelv, korstílus megteremtésének igézetében alkottak valamennyien. Akkor értettem meg: Kós a legmostohább létviszonyok közepette is európai kitekintéssel dolgozott, ugyanakkor pedig az évezredes magyar örökségre támaszkodott. Annak történelmi teherbírásra alkalmas elemeit fejlesztette a maga idejében korszerű nemzeti szintézissé, egyetemes formanyelvvé. Hiszen már tanulmányévei alatt egész életpályáját meghatározó élményévé vált az a felismerése, miszerint az önálló fejedelemség anyagi és szellemi kultúrája – amikor még Erdély együtt lélegzett a korabeli Európával – a nép körében a nyugat-európai fejlődéstől eltérítő viszontagságos századokban is tovább élt. Sok-sok terve, elgondolása kivitelezésének nem kedveztek persze a kisebbségi évtizedek. De a jövőt illetően önmagán túlmutató jelentőségű lehet: az általa, 1948-ban újratervezett, l7. századi siklódi református templom – magyarországi, németországi és hollandiai összefogással, no meg a hely103

beliek érdemdús hozzájárulásával – a kilencvenes évek elején újjáépülhetett. „Történelmi elégtételnek” nyilvánvalóan ez önmagában még korántsem elegendő, de annak tanúsításához nem kevés: az Idő végső soron mindig azokhoz pártol, akik pártállástól függetlenül mélyen benne élnek a történelemben, és nemcsak a kedvező viszonyok okos kivárásával, hanem – ha a szükség úgy kívánja – kedvezőtlen feltételek közepette is megpróbálják szűkebb és tágabb közösségük javára fordítani a történelmi erőviszonyokat. Az utókornak illik tudnia: huszonöt esztendővel ezelőtt, bár készültünk rá, nem adatott meg számunkra, hogy nyilvánosan is megemlékezhessünk Kós Károly születésének századik évfordulójáról. Mindaz, amit a neve ma tudatunkba idéz, éppen akkoriban került újból anatéma alá Romániában. (Egy készülő Kós-monográfiában bizonyára külön fejezet tárgyalja majd stigmatizáltságának – nem csupán romániai – periódusait. A hetvenes évek elején a kádári Magyarországon azért került indexre a Romániai magyar írók sorozatban megjelent Hármas könyve, mert a bukaresti szellemőrök 1969-ben „elfelejtették” kihúzni Móricz-emlékezéséből Kun Béla – korántsem dicséretes – erkölcsi/politikai jellemrajzát, és főként azt, hogy Kós egykori kolozsvári iskolatársa később „a magyar szovjetköztársaság diktátora lett”...) Teljesen értetlenül és megdöbbenten álltunk az újabb fejlemények előtt. Gyanútlanul mentem el például a nagy népszerűségnek örvendő Kolozsvári Népfőiskola 1983/1984-es programjának megbeszélésére, hogy aztán kiderüljön: igazgatónk, Crişan Mircioiu orvosprofesszor – nyilván megyei utasításra – voltaképpen a magyar tagozat megleckéztetése végett hívta össze a „konzíliumot”. Hogy mertünk decemberre Kós-előadást tervezni? Egy románellenesnek, nacionalistának, horthystának…? Mindennek épp az ellenkezője igaz, próbáltam érvelni, de nem volt apelláta. „Maguknak ártanak, nem apámnak” – ezzel a lakonikus mondattal fogadta a hírt Károly bácsi kisebbik fia, a néprajzos Kós Károly. Kányádi Sándor ismert soraival vigasztalódtunk: „magaslik, nem porlad/ a megtartó/ példa”. Aki életében a Kárpát-medencei századok mélységéig visszanyúló Idő architektúrája szerint dolgozott, annak művét holtában sem porlaszthatja szét a diktatúra eróziója. Barázdált orcájáról ugyanúgy aláfolyik, „mint az olvadó hó/ a vén Maguráról”. Huszonöt esztendővel ezelőtt azzal készültem hamvába holt ünnepünkre, hogy hónapokon át, csaknem minden péntek délben Debreczeni Lászlót faggattam „a mi reneszánsz emberünkről”. Ez 104

a beszélgetés sem jelenhetett meg a Korunk 1983 novemberére tervezett Kós-számában (Balogh Edgár, Balogh Ferenc, Kántor Lajos, Vasas Samu, Vita Zsigmond írásaival és Balázs Péter rajzával együtt). Megjelent viszont 1985. október elsejének hajnalán a lakásunkon egy Ungvári nevezetű hírhedt szekusezredes: adjam át a beszélgetés – úgymond „nyomdából kilopott” – levonatát. A „bűnjel” persze ott lapult az 1983-as publikációimat tartalmazó irattartóban, de történetesen azt nem lapozták fel. Persze, meglehet, hogy csupán „elterelő hadmozdulat” volt részükről a kefelevonat keresése – valójában Csőgör Lajosnak, a Bolyai Egyetem működéséről összeállított kézirata érdekelte őket –, de akkor is jelzi: a lappangó Kós-emlékeket, emlékidézéseket is szerették volna megsemmisíteni. Gáll Ernő, a Korunk főszerkesztője 1983. november 10-én ezt jegyezte fel naplójában: „Megjött az ukáz: nincs (nem is volt) Kós. Ez is teljesen nóvum. Eddig a gettóban a magunk esze és becsülete szerint értékelhettük vagy újraértékelhettük a hagyományainkat. Most ezt kívülről teszik. Az a kő, amelyet Raoul Şorban dobott el, tör-zúz az útjában, kérdés viszont, hogy hol áll meg.” A Romániai magyar irodalmi lexikon – 1994-ben megjelent – 3. kötetének Kós-címszavában Balogh Edgár ekképp összegezte a későbbi fejleményeket: „Raoul Şorban román művészettörténész, aki a bécsi döntés után éppen az ő [Kós] ajánlásával került a Ferencz József Tudományegyetemen Felvinczi Takács Zoltán mellé tanársegédnek, halála után, épp születésének 100. évfordulója előtt nacionalizmussal vádolta meg egy feljelentésében, mire valóságos hadjárat indult Kós Károly emléke ellen: írásait leragasztották a tankönyvekben, nevét, könyveit kitiltották a sajtóból és a könyvtárakból, mellszobrát eltávolították a sepsiszentgyörgyi múzeum előcsarnokából, sőt sírját is meggyalázták a Házsongárdi temetőben... Hiába volt az írók tiltakozása, a centenáriumot sem lehetett megünnepelni. Művei és a művét idéző kiadványok csak Magyarországon jelenhettek meg („Kőből, fából házat... igékből várat”. In memoriam Kós Károly 1883–1983. Bp., 1983.; Kós Károly képeskönyv. Bp., 1986. Mindkettőt sajtó alá rendezte Sas Péter). Az ő képét is fénybe emelő Erdélyi csillagok (Bp., 1990.) szintén Magyarországon jelent meg. A Korunk csak a diktatúra bukása után idézhette emlékét...” Ha nem lehetett a nyilvánosság előtt idézni Kós emlékét, megpróbáltuk másképpen. A második erdélyi szamizdat lap Beköszöntőjében Balázs Sándor, a kiadvány kezdeményezője a diktatúra vészkorszakában ekképp ütötte meg az alaphangot:

gi „fogadtatásánál” is kísértetiesebb volt ez az eljárás. Miközben a Bethlen Gábor Alapítvány Márton Áron-emlékéremmel jutalmazta az Erdélyben szerkesztett illegális folyóiratot, valakiknek [külügyeseknek?, belügyeseknek?] hatalmukban állt, hogy a megszerkesztett lapszámok megjelenését egyszerűen szabotálják. „Magyarországtól az akkori időben nemigen várhattuk el – jegyzi meg lakonikusan a szerző –, hogy teljes mellszélességgel felkarolja a mi kisebbségi ügyünket.”) Kötetének első fejezetében Balázs Sándor a címadás történetére is kitér. „Sok mindenben követni akartuk az előttünk járókat, de nem szerettünk volna visszatérni az ő idejükben uralkodott állapotokhoz, nem vágytunk vissza a két világháború közötti romániai társadalmi - politikai viszonyokba. S hogy mégis miért választottam ezt a címet? Azért, mert a húszas és a nyolcvanas évek romániai léthelyzete között az azonosság fontosabb volt annál, hogy a Kós-nemzedék más körülmények között fogalmazta meg azt, amit mi is tiszta szívvel a zászlónkra írhattunk. A beköszöntőnkből és más program jellegű cikkeinkből kiderült, miben véltük felfedezni az analógiát a transzszilvanizmus egykori nagyjai és a mi törekvéseink között. Mindenekelőtt ebben a megnevezésben: transzszilvanizmus. Meg aztán abban, hogy egyfelől »Trianon-közelben«, a nagy megdöbbenés közepette az elszakadt nemzetrészünkben kialakult hangulatot, másfelől a nemzetcsonkítást már úgy-ahogy kiheverő, de a szocializmus évtizedei után ugyanolyan kilátástalan lelkiállapotban élő romániai magyarjaink érzésvilága között sok volt a közös vonás.” Ennyiből is kiderülhetett, hogy korszakokat köt össze ma is tudatunkban Kós Károly neve. Örökös újrakezdéseinkben minden korban nélkülözhetetlen erőtartalékunk, tettre serkentőnk, szellemi magatartás-modellünk. Sas Péternek a Romániai magyar irodalmi lexikonban is számon tartott úttörő vállalkozása után a budapesti Mundus Magyar Egyetemi Kiadó 2002ben kezdte meg Kós Károly életművének a kiadását, és egyből igencsak magasra állította a mércét. Az Anthony Gall szerkesztésében megjelent Kós Károly műhelye ugyanis párját ritkító könyvgrafikai remeklésben hívja fel a figyelmet a sokoldalú alkotóművész építészeti munkásságának egyetemes jelentőségére (magyar és angol nyelvű szöveggel, mintegy 900 fekete-fehér és színes repróval, több mint félezer oldalon). Amikor kézbe vehettük az impozáns albumot, már túl voltunk a Mundus szervezésében megtartott első nemzet105

ARCKÉPEK Kós Károly (1883 - 1977.)

„Lapot indítunk KIÁLTÓ SZÓ címmel. Hamarabb is megszólalhattunk volna, ha a külső és belső gáncsoskodás nem akadályozott volna ebben. A cím kiválasztása nem véletlen. 1921-ben ez a két szó állt egy nevezetes röpirat első oldalán. Ebben Kós Károly, Zágoni István és Paál Árpád tevékenységre szólította fel a Romániába szakadt sorsüldözött magyarokat. A mai kisebbségi létkörülmények kísértetiesen hasonlítanak az akkoriakhoz. Annak idején a néhány évi tespedés, bizonytalankodás, a hatástalannak bizonyult passzív ellenállás, az antipolitizálás után robbant be a trianoni sokkból még fel nem ocsúdott romániai magyar köztudatba a Kiáltó szó biztatása. Ma nem kevésbé az elkeseredés, a lebénulás, az életerő elapadása jellemzi kisebbségi közösségünket, s ugyanúgy, mint akkor, nagy szükség van a buzdításra, a tettre ösztönzésre. »Sokan közülünk imádkozni tanultak és sokan átkozódni is. És sokan álmodozni és sokan megtanultak sírni is… De az imádkozás ideje letelt. És le az átkozás ideje is. Az álmodozásnak vége és a sírásnak is.« Mi hát a teendő? – kérdezzük ma is. »Le kell vonnunk a tanulságot – szól az idők messzeségéből a válasz a mai kérdésre –, szembe kell néznünk a kísértetiesen rideg valósággal, és nem szabad ámítanunk magunkat. Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk.« […] Nap mint nap érezzük, hogy az államvezetés – formálisan – közömbös irántunk, mintha nem is léteznénk ebben az országban. De majdnem minden intézkedésben megtaláljuk az ellenünk irányuló élt. A hatalom tehát nagyon is számol velünk. Miért ne mondjuk ki: fél tőlünk. Akitől nem rettegnek, annak erejét nem igyekeznek úton-útfélen a legkörmönfontabb eszközökkel megtörni. Azt hagyják élni az ő magatehetetlenségében, hiszen senkit sem veszélyeztet. Tudjuk, hogy minket nem lehet leírni. Egykedvűen elnéznek felettünk, de a szemük sarkából szakadatlanul ránk figyelnek, majd minden tettüket hozzánk is igazítják – ellenséges szándékkal. S éppen ez tényleges súlyunk tényleges mértéke.” A Kiáltó Szó első száma 1988 végén jelent meg, a második 1989 elején, a következő hét, bár elkészült, már nem láthatott napvilágot. Azóta sem derült ki, hogy miért. Balázs Sándor könyve (Kiáltó Szó. Volt egyszer egy szamizdat. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2005.) ezzel kapcsolatosan igencsak szűkszavú, és a rejtély feloldását a lap sokszorosításába/terjesztésébe annak idején bevont – ugyancsak nem kevés kockázatot vállaló – magyarországi segéderőktől reméli. (A Hármaskönyv magyarorszá-

ARCKÉPEK Kós Károly (1883 - 1977.)

közi Kós-konferencián – Kós Károly a 3. évezred elején, Budapest, 2001. –, ám akkor talán még az életmű szegmenseinek a felmérésére vállalkozó jeles előadók sem sejtették, hogy a sorozat második kiadványa, a Sas Péter gondozásában megjelent Kós Károly levelezése (2003.) legalább ekkora meglepetésnek ígérkezik. A Kós-leveleket évtizedek óta gyűjtő – és ezt a munkát ma is folytató – Sas Péter idejekorán felismerte, hogy a 20. századi történelem hullámgörbéi által alakított életpálya és a „történelmi mélynyomás“-ra válaszoló sokrétű életmű belső összefüggésrendszerére csakis a levelek adhatnak választ. Meggyőződésévé vált, hogy „ebben a széles körű levelezésben benne rejlő, gazdagon sorjázó művelődéstörténeti ismeretek, művészeti, politikai, sőt, filozófiai mélységű gondolatok” – miként bevezető tanulmányában írja – nem csak kiegészítései, hanem sok esetben „önálló fejezetei mindazoknak az eszméknek, nézeteknek, meggyőződéseknek, amelyek regényeiben, novelláiban, drámáiban, politikai röpirataiban, mi több, építészeti tervezéseiben megjelennek.” Közhelynek számít ma már: Kós Károly az erdélyi magyar szellemi élet mindeneseként tette magát nélkülözhetetlenné. Az építészetben, a grafikában, az írás- és könyvművészetben egyaránt kimagaslót alkotott, de legalább ennyire lényeges – ha ugyan nem fontosabb -–, amire intézményteremtőként vállalkozott. Alapított és szerkesztett néplapokat épp úgy, mint szépirodalmi folyóiratot, szervezett erdélyi magyar néppártokat, életre hívta és eredményesen működtette az Erdélyi Szépmíves Céhet, részt vállalt a képzőművészeket tömörítő Barabás Miklós Céh szervezésében, az Erdélyi Gazdasági Egyesület újjászervezésében, gazdaismeretekre taníttatta a szegény sorsú falusi fiatalokat, a második világháború után a gazdasági építészetnek volt előadója a kolozsvári Mezőgazdasági Főiskolán, és – amíg az ötvenes évek elején kulákká nem nyilvánították – a szakszerű földművelésre mutatott példát a kopár kalotaszegi domboldalakon. Már csak azért is, mert „a földet szelídítő Kós Károly” csak így tudta eltartani népes családját. Mindig azt tette, amit a történelmi idő éppen elvárt tőle. Erdélyiség, magyarság és európaiság – ezt is csak mostanság fedezzük fel! – szemléletében egymástól el nem választható hármas egységet alkot. Történelmi korszakok és politikai rendszerek változhattak, de ő mindig az elsőre helyezte a hangsúlyt – az Európával együtt lélegző magyarság ezeréves történetének ismeretében. Az „erdélyi életparancs” áthághatatlan törvény volt előtte a transzszilvanizmus átmeneti alábecsüléseinek idején is. Már ötvenéves korában úgy ünnepelték, mint a ma106

gyar Erdély megmaradásáért küzdők paradigmatikus egyéniségét. Amikor egy évre rá megválasztották az erdélyi református egyházmegye főgondnokának – 1934. és 1965. között töltötte be ezt a tisztséget –, a Monostor úti „kakasos templom” tervezője, az 1921-es Kiáltó szó kisebbségi életprogramjának kezdeményezője és társszerzője Székfoglaló beszédében a maga egyházpolitikai célkitűzéseit fedezte fel a református jelképekben: „Az a kakas egy nagy figyelmeztető; azt mondja: ébredjetek, vigyázzatok magatokra és egymásra. Józanok legyetek. A fiait saját vérével tápláló pelikán pedig az áldozatkészségre tanít. Áldozat és áldozatkészség nélkül nincs egyház, de nem lehet más egyéb sem.” Kortársainak, eszmetársainak, küzdőtársainak küldött leveleivel utókorának erdélyi (és nem csak erdélyi) magyarjait is figyelmezteti, és áldozatkészségre készteti a 21. század első évtizedében. Ha egyszer majd valakinek kedve támad, Levélpusztító történelem címmel testes traktátust készíthet az írói levelezések kálváriájáról. A háború, a menekülés, a tűzesetek és árvizek, a gyakori költözködések, a cenzúra, az öncenzúra, a gondatlanság, az utódok felelőtlensége egyaránt megtizedelte ezeket a jobb sorsra érdemes dokumentumokat, amelyekből kiolvasható egy-egy korszak sok-sok egyéni sorsnyomata. Hiszen már a négykötetes Németh László-episztoláriumból is mi minden hiányzik! És nem csupán azért, mert az író Törökvész utcai házát bombatalálat érte. Levelezésének jelentős hányadát maga vetette tűzbe, miután Magyarország idegen hatalmak fennhatósága alá került. A háromnegyed századot átfogó, szerteágazóan gazdag Kós-levelezésnek sem kegyelmezett a barbárság. Tompa Lászlónak írta 1945 kora tavaszán: „Mi Sztánán csúful jártunk! Az oroszok ugyan elkerültek, de a határon átjött gárdák és csendőrök teljesen és tökéletesen kifosztottak, s nekünk úgy kellett fegyveres üldözők elől gyalog Kolozsvárra futnunk. Egy szál ruhában. A házunkról az ajtókat és az ablakokat is leszedték, a padlót és a cserepet is elvitték.” Felbecsülhetetlen értékeket semmisített meg a Varjú várat feldúló vandalizmus: tervrajzokat, okleveleket, könyveket, tervezett művek előtanulmányait tartalmazó jegyzeteket. Babits, Szerb Antal, Szekfű Gyula, Móricz Zsigmond, Benedek Elek, Bánffy Miklós, Móra Ferenc, Bernády György, Buday György és – főként – a helikoni írótársak leveleit. Az is igaz, persze: ma jóval gazdagabbak lehetnénk, ha annak idején Kós hallgat Kelemen Lajos szavára, és az Erdélyi Református Egyházkerület Gyűjtőlevéltárában helyezi el a Sztánára érkezett küldeményeket.

Nem így történt. Szerencsére a Kós-levelek címzettjeinek, illetve azok leszármazottjainak jó része gondolt az utókor érdeklődésére is. Akárcsak Ady, ő is előre megsejtette – jóval az első világháború előtt – a magyarságra váró sorstragédiát. Nem csak az általa szerkesztett Kalotaszeg című néplapban adta ennek tanújelét. A Voinovich Gézának 1911-ben írt levelét – amelyben az Astra közművelődési egyesület fél évszázados jubileumi emléküléséről számol be – ma sem lehet megrendülés nélkül olvasni. A Balázsfalván egybegyűlt főpapok, tanárok, birtokosok, ügyvédek, iparosok, kereskedők, földművesek hatezres tömege „újabb tíz esztendőre való munkakedvet” vihetett haza az otthon maradottaknak – a „nemzeti gondolat” jegyében. „Ezt mi magyarok nem tudjuk utánuk csinálni. Mi erdélyiek már fáradtak vagyunk; a magyarországi közvéleményt pedig most nem érdekli a magyarság sorsa; de fontos az mostan, hogy a piszkálódásból élő újság terjesztheti-e szabadon a mocskot a magyar nép között a sajtószabadság védelme alatt vagy sem. [...] De mi nem térhetünk oly könnyen napirendre, mert elvégre ez a játék a mi bőrünkre megy. Közvetlenül a miénkre, de végeredményben az egész magyarságéra. [...] Sorsunkat előre látjuk, és csodára nem számíthatunk. Mi magunk gyöngék vagyunk, és segítségünkre nem jön sem a nagymagyarországi társadalom, sem az államhatalom. [...] Majdnem minden évben tartunk Erdélyben székely-kongresszust, melynek eredménye mindenkor egy-egy memorandum – de sikere egyiknek sem volt. Azt hiszem, már meg is unták a minisztériumok az erdélyi magyarok ügyeit – el is olvasni.” Csalódásai ellenére sem adta fel a küzdelmet. Sőt, a trianoni döntés mintha megsokszorozta volna életerejét. Tette, amit hite és lelkiismerete szerint kisebbségi helyzetben még inkább meg kellett tennie. Ahogy Reményik Sándornak írta 1925. szeptember 16-án: „Ha visszanézek hat esztendei életemre, ha számba veszek mindent, amit tettem és akartam, amit mondottam és írtam, ha elgondolom és vis�szaidézem azt a sok-sok álmatlan éccakámat, a töprenkedéseket, a véres és testet-lelket marcangoló tusakodásokat, a járkálást, utazást, érvelést, veszekedést, mindent, mindent, akkor igazán és őszintén vallom magamnak: semmit sem tettem, amit megbántam volna, semmit sem jósoltam, ami be nem következett volna, semmit sem akartam, ami rossz lett volna. De amit csúnyának mondottam: csúnya volt, amit hazugságnak mondottam, nem volt igazság, ami csalás volt, bizony az volt az. És amerre indultam: minden szidás és rágalmazás, minden átkozódás és ámítás dacára is – utá-

nam jöttek, az én utamra tértek. És a végén mit csináltam és mit csinálok: rázom az alvókat a hazug álomból a rideg valóságra, a hazugokat leleplezem az igazság szavával, a resteket munkára akarom kényszeríteni, az üresfejűeket nevetségessé tenni segítem, a gonoszokat meg akarom büntettetni, a fösvényeket szégyeníteni, a hatalmaskodókat megalázni. Mérnök vagyok, és megtanultam, hogy minden építmény csak akkor szilárd, ha a szerkezete jó, az anyagok megfelelőek, a munka becsületes. [...] Az erdélyi magyar sors irányítása is csak ilyen építmény. Ha nem a valóság (a sokszor borzalmas valóság) fundamentumára, ha nem becsületes munkával és a szerkesztés tudásával, az egyensúly törvényeinek megfelelően építünk, akkor az az épület sohasem lesz igazi épület, de hazug, kontár munka, potemkin-falu, amerikai kulissza, mellyel csak magunkat, csak a mi népünket csaljuk meg, senki mást.” Jól kezdődött a 125 éve született Kós Károly emlékidézése. A sepsiszentgyörgyi tárlat anyagát a tervek szerint a Csíki Székely Múzeumban is bemutatják, júniusban pedig a Bukaresti Magyar Kulturális Központban állítják ki. Az is kiderült a tárlatmegnyitót követő eszmecserén, hogy Kós szelleme további tettekre sarkallja a szentgyörgyieket. Felújítják a régóta korszerűsítésre váró múzeumépületet, elkészítik végre azt a kovácsoltvas lépcsőkorlátot, amelyet még Kós tervezett, az eddig raktárként használt tornyot pedig a látogatók rendelkezésére bocsátják. A Kósról szóló első kismonográfia, Varró János disszertációja – amelyet a szerző 1959-es letartóztatása és az azt követő börtönévek okán csak a hetvenes évek elején tudott befejezni – Kós írásművészetét mutatta be 1973-ban. Szemléletileg már megjelenése előtt túlhaladott volt. Nem lehet hát eléggé méltányolni a Kárpát-medencei kisebbségkutatás eredményeit tíz éve programszerűen közreadó budapesti Lucidus Kiadó szándékát, hogy az évforduló alkalmával jól használható pályaképés életmű-összegzést jelentessen meg Kós Károly emblematikus személyiségéről. Jól választott a kiadó, amikor a Kós Károly-díjas (2007.) Sas Péter irodalom- és művelődéstörténészt kérte fel e munka elkészítésére. Az MTA Irodalomtörténeti Intézetének tudományos főmunkatársa több évtizedes forrásfeltáró munkával, mikrofilológiai kutatással bizonyította rátermettségét és egyszersmind elhivatottságát az esedékes szintézis megalkotására. Cseke Péter 107

if júság

Deák Péter

Kö zö ttünk járnak, avag y beszámoló az urban fantasy jelenlétérô l Mielőtt belekezdenék a témába, szeretnék néhány mondatban megemlékezni Ernest Gary Gygaxről, aki március negyedikén itt hagyott bennünket. Nem más volt ő, kedves olvasóim, mint a szerepjáték atyja, a legelső játékos és mesélő egyben, aki élete végéig nem vált meg a kockáitól, a karakterlapjaitól. Játékos és mesélő maradt. Bár tény, hogy azok a kalandok és azok a történetek, amelyeket ő írt, nem voltak épp a legjobbak, amelyek az ember kezébe kerülhettek, nem voltak kiemelkedőek… ám halála kétségtelenül nagy veszteség, hiszen annak a hobbinak az ötlete, amely sok más emberrel együtt az enyém is, az ő fejéből pattant ki. És nem fukarkodott azzal, hogy – ha közvetve is – emberek százait, ezreit, millióit csodás élménybe avassa be, amikor egy asztal körül ülve a játékosok társakká, sőt barátokká kovácsolódnak össze, félretéve mindenfajta előítéletet. Gary bácsi élete végéig igazi játékos volt, mentes a profitorientáltságtól, és minden rajongói levélre válaszolt. Halálának híre szíven ütött, mivel nemcsak szerepjátékos, hanem szerepjáték-alkotó is volnék a magam amatőr szintjén. Mi mást mondhatnék? Nyugodj békében Mester, és köszönet mindenért! Mikor a fantasy ágazatairól írtam, akkor balga módra kifelejtettem azt, ami itt van pontosan az orrunk előtt. Úgy, mint amikor az ember a feje tetejére tolt szemüvegét keresi mindenütt. Márpedig egy igazán különleges – és a hard fantasyhoz hasonlóan nekem szintén nagyon kedves – ágazatról van szó, a régi időkből, amikor még ezt játszottam. Urban fantasy a neve, magyarra városi, vagy ép108

pen urbánus fantasyként lehetne fordítani, és már a neve is sejteti, miről lehet szó. A városi fantasy világok meglehetősen népszerűek, és nagyon is gyakori az, hogy összetartoznak – főképpen – a horror ágazataival, de természetesen nem kell minden esetben így lennie. Nagyon sok tévésorozatként leadott történetnek – mint például a régebbi Rémvadászoknak, a Boszorkánykardnak, az Angelnek, a Buffy, a vámpírok rémének, a nemrégen készült Hősöknek – ez az alapkoncepciója. Vagy egy még ismertebb mű a Szergej Lukjanyenko által megírt Őrség c. sorozat és annak filmadaptációja, az Éjszakai őrség, a Nappali őrség és az Alkonyi őrség. Igaz, hogy ezeknek csak a legelső részét láttam, de már az is sikeresen meggyőzött arról, hogy figyelemre méltó alkotással állok szemben. A fény és a sötétség által befogadott harcosok, árnyak végtelen csatája már rég foglalkoztatja az emberiséget, de az Éjszakai őrség története győzött meg engem a leginkább ennek a létezéséről. Szerepjátékban elsősorban a White Wolf Kiadó World of Darkness kiadványai képviselik ezt, ám nem szabad kihagyni még olyan klasszikust sem, mint a KULT vagy a már futurisztikusabb Shadowrun, ami igazából a városi fantasy és a cyberpunk ötvözete. Valójában sok minden fűzhető össze vele, emiatt az embernek sokszor nehezére esik felismerni a városi fantasyt, ahogy azt az elején egy hasonlattal ábrázolni kívántam. Mert ha van benne akár horror, akár high, akár hard fantasy, azok mindig könnyebben kerülnek a középpontba. Idő szempontjából is inkább a jelen vagy a közelmúlt dominál, mert a jövő – legyen az akár fejlett technikájú vagy poszt-apoka-

liptikus vagy a középkor – már teljességgel más kategóriába tartozik. Fogalmazhatunk úgy is, hogy ez egy kortárs stílus. A városi fantasy centrumában természetesen a nagyvárosok állnak, az esetek túlnyomó többségében a mi világunk, és a mi jelenünk az, ahol a történet el van helyezve. A jövőbeli város azért nem felel meg annyira, mert a fantázialények ott könnyedén lehetnek mutáció eredményei, akár a shadowrunban, és az pedig inkább a cyberpunk és a science-fantasy berkeibe tartozik. Labirintusszerű városok a világ minden táján, némelyik virágzó, némelyik pedig sötét és baljóslatú, némelyiken osztozik ez a két atmoszféra, ám van itt még más is. Az árnyak között, vagy éppenséggel az emberi tömegekhez hasonulva, a szokásainkat utánzó és így beépülő csodák vagy éppen borzalmak vesznek körül bennünket. Mi pedig boldog tudatlanságban vagyunk. Ám: mégis vannak olyanok, akik kapcsolatban állnak az úgymond „ismeretlennel”. Néha mint ellenségek, másszor pedig félig-meddig közéjük tartoznak. Ám számuk csupán egy maroknyi, és mindig nehéz döntések előtt állnak, ha arra kerül a sor, hogy mégis az egyik oldalra kell állni, mert mindenki csak azt mondja, hogy nem lehetnek az emberek és a másfajta lények birodalma határmezsgyéjének őrei a végtelenségig. Néha egy egész szervezet, netán titkos rend, jobb esetben kormányügynökség is tud erről, a miénkben leledző kisebb világról, ám mégis eltitkolják, bár szerintem ez már eléggé unalmas történet. A magam részéről jobb megoldásnak látom azt, hogyha a szereplők a szó szoros értelmében magukra, vagy a kissé derűsebb városi fantasyban egymásra vannak utalva, és maguknak kell eldönteni, hogy kiknek az oldalára állnak, és kik ellen vívják meg a harcot. Hol is gyökerezik a városi fantasy? Rendkívül egyszerű: hol másutt, mint bennünk. Véleményem szerint a legbiztosabb forrásnak az úgynevezett városi legendákat vehetjük. Amerikában például ezek közül a csatornarendszerben tanyázó albínó krokodilok meséje a leghíresebb, vagy az emberré változott űrlakó szomszédok, indián temetőre épült kísértetházak, állattá varázsolt embereket árusító kisállat-kereskedés, s akár minden egyes kerületre akadhat egy vagy több hasonló, néha elképesztő mese. No de ez is csupán azt bizonyíthatja, hogy az ember ösztönösen vonzódik az izgalmakhoz, legfőképpen azon izgalmakhoz, amelyek az ismeretlenhez vihetik közelebb. Miért ne akarhatna valaki az elmélkedő Hamlet szavainak hinni: „Több dolgok vannak földön és égen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes. (Ford. Arany J.) Igen,

szerintem valóban ez lehet a nyitja a dolognak, meggyőződésemet pedig elsősorban saját élményeimre tudom alapozni, hiszen a világom legelső „verziója” is ilyen városi fantasy volt, ahogyan az imént leírtam. Elég volt csupán a társaim lelkesedését látni, hogy tudjam: ez nem rossz ötlet. A városi fantasyban a különleges lények vagy a különleges képességekkel megáldott emberek többnyire inkább elrejtik magukat vagy a képességeiket az egyszerű emberek szeme elől, és kihalt helyeken gyülekeznek, esetleg kommunákat is kialakítanak. Ám egyeseknek hatalmukban áll beépülni az emberek közé, és meglehet, hogy igen fontos pozíciókat foglalnak el. Tudom, hogy ez már némiképpen megközelíti az összeesküvés-elméletek butaságát, néha azonban rendkívül ötletes dolgok születhetnek. A World of Darknessben például a Pentex nevű cég (nem azonos a valóban létező Pentex céggel) kívülről egyszerű, kozmetikumokat, vegyszereket gyártó cégnek látszik, holott igazából ők felelősek a gonosz szellemekkel megfertőzött emberek „születéséért”, akik ellen Természet anya szent gyermekei, a vérfarkasok harcolnak. Ugyanilyen az Angel c. tévésorozatban a Wolf, Ram & Hart nevű ügyvédi és ingatlaniroda, amelynek, a Pentexhez hasonlóan, voltak disznóságai, különböző felfogadott és „megszelídített” démonok formájában, akik a cég különlegesebb ügyeiben jártak el. Ha az ember megerőlteti a fantáziáját, akkor bármikor születhetnek ilyen ötletek – éppen a valóságból. A kórházban fekvő ember például, aki már nagyon haza akar menni, de még a vizsgálat benntartja, mérgében eltűnődhet azon, hogy miért vesznek tőle olyan sok vért a kedves, mosolygós nővérkék. Talán csak nem valami vérivó lény beépített szolgái? Vagy ők maguk azok? No és innen indulnak el a városi legendák is, amelyekből megszülethetnek a városi fantasy történetei. Ugye, hogy mennyire egyszerű körforgáselv? A városi fantasyval előforduló legnagyobb gond az esetenként feltámadó összevisszaság. Igazán nem vagyok olyan ember, aki nem örül annak, ami van, aki minden apróságon fennakad. Néha mégis rácsodálkozom a készítők képzeletbeli városainak zsúfoltságára. Hiszen a cél az, hogy a dolgok rejtve zajlódjanak, és valóban csak kevesen legyenek a beavatottak. Ám ez tényszerűen nehézzé válik, ha a múzeum körül a szarkofágjából kikelt múmia toborozza az új papjait, két utcával arrébb pedig, egy ház pincéjében, egy bizonyos démon tojásai leledzenek, s ugyanezen ház harmadik emeletén egy nagy erejű mágus reinkarnációja éldegél. Ez némileg megnehezíti azt, hogy a tudatlan töme109

gektől valóban távol maradjanak a különleges események. Különösen akkor, ha ezek közül néhány „be is épül”, például ha egy cégnél egy osztályon az egyik dolgozó tüzet okád, a másik repked, a harmadik alakváltó és így tovább. Ez rokonságot mutat a szuperhős fantasyval, de lássuk be, hogy nem véletlenül, hiszen superman, batman és pókember mind a nagyvárosban ténykednek, csak ők éppen olyan univerzumhoz tartoznak, amelyben a mindenféle szuperhősök és szuper-gonoszok szabadabban ténykedhetnek. Ez a városi fantasy heroikusabb oldala, ami messzire elkerüli a horrorhoz közelebb álló irányzatot. Érdekes az is, amikor a készítők az összes létező mitológiát felhasználják háttéranyagként, és azt mind be is vetik a város forgatagába. Nem lehet semmi kifogás az ellen, hogyha ugyanabban a városban egy etruszk és egy kínai szellem üt tanyát, de talán ésszerűbb, ha nem két lépésre egymástól helyezzük el őket. Az etruszk mehet például a régészeti múzeumba, a város egyik végébe, hozzákötve ahhoz a mágikus szoborhoz, amelyet ősi otthonából hoztak el, míg a kínai szellem egy kínai kulturális fesztiválon fog feltűnni, megszállva valakinek a testét, aki az ő arcát ábrázoló maszkot ölti magára. Tudom én, hogy a teremtéskor az embert nagyon elkaphatja a hév, és olyankor egyre többet akar elmesélni a jövendőbeli olvasóknak. Zsákszámra zúdítja egymás mellé a varázslókat, a szuper képességű embereket, a titkos rendeket, az ősi lényeket. Ám a fantasy sok alfajához hasonlóan, itt is jobb a békesség, vagyis érdemesebb rendet tartani, bár ne feledjük, hogy a rendből is születhetnek új, kreatív ötletek. Az urban fantasy, szerény véleményem szerint,

110

nem más tehát, mint izgalom és fantasztikum, ami az ismerős környezet miatt élvezhetőbb és elfogadhatóbb. Még abban az esetben is, ha a horrorhoz áll közelebb, hiszen van, akiknek a rettegés is kifejezetten vonzó. Sokfelé lehet találni olyan helyeket, ahová az ember néhány képzeletünkön túli lényt elhelyezhet, s akik kikiáltották azt a helyet saját birodalmuknak. Nem használt gyártelepeket, raktárakat, vasúti vágányokat. Mikor én például még a budai malomban dolgoztam, két olyan helyet is láttam azon a környéken, ami számomra csak úgy ontotta magából a misztikumot. Egy alkalommal, mikor egy szerepjátékban városi fantasy környezetben meséltem, előtte egy barátommal, pár oldalról lefényképeztettem a gazzal körülvett, régi, elhagyott raktárházat, és a játék alatt körbeadtam a játékosoknak, hogy jobban fogalmuk legyen arról, milyen is az a hely, ahol az állítólagos vámpírok bujkálnak. Ha valóban léteznének vámpírok vagy más olyan lények, akik kerülnék az emberi szemek fürkész pillantásait, egészen biztos, hogy olyan helyen rejtőznének el. Bár manapság már nem mesélek, írok csupán, a városban tett sétáim alatt találok olyan helyeket, amelyek éppen alkalmasak lehetnek arra, hogy valami különleges, természetfeletti dolgot fűzzek hozzá, és ez által talán be is építhessem egyik történetembe a helyszínt. Nem sokat írtam mostanság, ezt a cikket is „hamvaimból újjászületve” fogalmaztam meg, ám ha legközelebb írok, a városi fantasy történetemben szerepet fogok szánni egy kis budai vendéglőnek, ahova a múltkor csupán egy italra tértem be, ám – végignézve a helyiségen – egy kisebb ötletem támadt. Remélem, hamarosan körvonalazódni fog belőle egy újabb történet.

kitekintés

Borsi-Kálmán Béla

H asonlóságok , kül ö nbségek – és tanulságok* Mottó: „Németh Lászlónak döbbenetesen igaza van, még abban is, amiben tévedni látszik.”1 (Szentimrei Jenő) A románok Németh László: Magyarok Romániában és Mikecs László: Románia. Útijegyzetek című írásaiban Két dátum: 1935. augusztus - szeptember; 1939. október - november. Németh László magyar író, szerkesztő (1901– 1975.) a XX. századi magyar – és kelet-közép-európai –sorskérdések2 avatott kutatója az első időpontban, Mikecs László (1917–1944.) magyar történész pedig a másodikban utazta be Nagy-Romániát. A két időpontot alig néhány év választja el egymástól, így az első, nyilván felületes benyomása az lehet a kései olvasónak, hogy a barangolások az 1920-ban létrejött új román államalakulat fényko rára, rövid addigi történetének legdinamikusabb esztendeire esnek – nem sokkal 1940-es első, és odáig legnagyobb krízise, egészen pontosan területének érzékeny megcsonkítása előtt. Arra az időszakra azonban, amikor a vadonatúj nemzetállam intézményes keretei már többé-kevésbé kialakultak és úgy-ahogy megszilárdultak, már érezhető volt a közelgő geopolitikai katasztrófa előszele. Mielőtt útirajzaik tüzetesebb áttekintésére és az épp általuk kicövekelt román alap(sors)kérdések vázlatos áttekintésére vállalkoznánk, néhány szó a szerzőkről és életművükről. Annál is inkább, mert a hasonlóságok és a különbségek rögvest szembeszökőek, s épp az utóbbiak a jellemzőbbek,

legalábbis markánsabbak: Németh több mint másfél évtizeddel idősebb Mikecsnél, befutott, híres író, a „népiek” kicsit különcnek számító, ám sodró hatású vezéralakja. Épp vége felé jár bizonnyal legjelentősebb szellemi vállalkozásának, a TANÚkorszaknak (1932–1936.),3 amelyről itt csupán an�nyit ildomos megemlítenünk, hogy egyszemélyes folyóirat volt: maga írta, szerkesztette, sőt a kiadáshoz szükséges pénzt is ő „kalapozta” össze. Egyszóval heroikus vállalkozás volt, amelybe csak belerokkanni lehetett. Viszont csak így felelhetett meg annak a mondata valóságtartalmának, amelyet mindössze huszonnégy évesen Osvát Ernőnek, a Nyugat főemberének hetykén odavetett, mely szerint ő a magyar szellemi élet organizátora kíván lenni.4 Még egy hevenyészett megjegyzés: az ellenségei által nem ritkán grafománnak aposztrofált Németh a XX. századi magyar irodalom és közírás mennyiségileg egyik, ha nem a legtekintélyesebb életművét5 hagyta maga után, amelyet még számba venni is alig lehetséges, nemhogy biztos kézzel megrostálni. A jelenleg érvényben lévő, ám bizonyára később még finomítandó szakmai „közvélekedés” szerint szellemi teljesítménye egyenetlen, a legkülönfélébb műfajú zseniális darabok és szerencsétlen gondolatmenetek egyaránt kihüvelyezhetők belőle. Leginkább talán kivételes hatású esszéistának lehet tekinteni, nem kétségbe vonva maradandó nagyregényeinek és időtálló drámáinak értékét sem, akinek kétségkívül kijárt a „magányos próféta” titulus.6 111

Mikecs László csaknem minden külsődleges kritériumban tökéletes ellentéte nagynevű kortársának: útinaplója megírása idején mindössze huszonkét éves, van ugyan már néhány biztató publikációja, reményteljes résztanulmánya, sőt dolgozik már Csángók7 c. főművén is, de mégiscsak kezdőnek számít – Némethhez képest mindenképpen. Utólag elmondható: Románia főcímű esszéje8 oeuvre-je másik legfontosabb darabja. Mert Mikecsnek csupán huszonhét röpke esztendőt engedélyezett a sors: 1944. december 4-én a tarnopoli szovjet fogolytáborban vérhas és tüdőgyulladás végzett vele. Életműve, az egyetemes magyar szellemi élet és a magyar - román kapcsolatok fölmérhetetlen veszteségére, torzóban maradt. Ha nagyon szigorúan vesszük, csupán az 1941-ben, a Bolyai Akadémia kiadásában megjelent Csángók című monumentális munkájára szorítkozik, amelyet azonban a két szomszéd nép kapcsolattörténetének újabb fájdalmas fejleményeként az ismeretlen cenzor jelentősen megcsonkított. Kósa Lászlónak, az 1989-ben megjelent második kiadás elé írt átfogó előszavából9 tudjuk: ollója az olasz és a román szempontból politikailag „érzékenynek” minősített részeket nyirbálta meg a legjobban.10 Lássunk még néhány értékelési szempontot: Németh negyedmagával, hivatalos küldöttség tagjaként – Boldizsár Iván, Keresztury Dezső és Szabó Zoltán társaságában11 –, egy dunai gőzhajó fedélzetén lépett román felségterületre Orsovánál és Szörénytoronynál (Turnu Severin); Gyurgyevóig, a mai Giurgiuig hajózott, majd onnan, kísérőivel vonaton érkezett Bukarestbe. A román főváros szellemi életének, fontosabb kulturális és tudományos intézményeinek, valamint jelesebb figuráinak megismerése után lerándult Dobrudzsába is, megnézte a hajdani földabroszokon a Kustendje névvel jelölt, a poros török - tatár kisvárosból két évtized alatt amerikai stílusú, mélytengeri teherhajókat is kiszolgálni képes kikötővé és – a vele összeépült Mamaia révén – elegáns román fürdőhellyé avanzsált Konstancát meg Eforie Sudot.12 Viszonylag alapos regáti „akklimatizáció” után utazta aztán be Erdély fontosabb városait, kereste föl történelmi nevezetességeit. ••• Mikecs útvonala fordított irányú: bár ő is „hivatalos” meghívottként, román stúdiumai pallérozására érkezett a havaselvi (munténiai) Văleni de Munte-i nyári egyetemre, mely tudvalevőleg 1908. óta „üzemelt” – Nicolae Iorga (1871–1940.) zsenialitásának és profetikus „országimázs-építő” he112

vületének kézzelfogható bizonyítéka gyanánt.13 Ő Biharkeresztesnél és vonattal lépte át a határt. S még egy utolsó, szintén külsődlegesnek tetsző, noha el nem hanyagolható szempont: magyarországiak ugyan, ám mindketten a Partium szülöttei: Németh Nagybányán töltötte élete első hónapjait, de még két éves sem volt, amikor atyját Szolnokra helyezték át.14 Mikecs pedig az Érmellék és Bihar metszéspontján látta meg a napvilágot. S bár családja, mintegy kétszázezer sorstársával együtt 1920-ban „repatriált”, a kisfiú hatéves koráig az anyai ági nagyszülők érszegi házában nevelkedett. Ott is került kapcsolatba az Érmellék lakosságának akkoriban 7-8 százalékát kitevő románsággal. S jóllehet iskoláit Cegléden, majd Aszódon végezte, s egyetemi tanulmányait az Eötvös Collegium diákjaként fejezte be, románul pedig nyelvkönyvből tanult, egy alapvető tény különböztette meg Némethtől: ő nemcsak úgyszólván „testközelből” ismerte a románokat, hanem a „szomszédos baráti országba”15 csupán – egyszerű „közép-európai utasként”16 – kirándulni érkező neves íróval ellentétben egész életét, szakmai pályáját a magyar - román kapcsolatok kutatásának kívánta szentelni. Némethnek a románság ugyanis a keleteurópai „tejtestvér”17 kisnépiség és a (természetesen) magyar vezetésű Duna-gondolat egyik, noha tagadhatatlanul szerves eleme.18 De nem több. Egyszóval: Mikecs ismerte, egyúttal életcéljának tekintette a „román jelenség” minél szélesebb körű és minél alaposabb feltárását; Németh nem, noha a leglényegesebb dologban egyezik a véleményük. Mindketten, egymástól talán nem egészen függetlenül (hiszen Mikecs minden bizonnyal olvasta idősebb pályatársa fejtegetéseit, és azok jó néhány elemét – nem egyszer filológiailag is nyomon követhetően – önkéntelenül „beépítette” saját gondolatrendszerébe!) arra a következtetésre jutottak, hogy a magyarság jövője a románokkal kialakított kapcsolatok jellegén, minőségén és távlatain nyugszik! ••• Németh útirajza,19 amelyet a szakirodalom egyéb ként életműve egyik legjobb darabjának tart,20 óriási vitát kavart, és az elismerő vélemények mellett nem kevés megütközést keltett Erdélyben és az anyaországban egyaránt.21 Sőt jelentős román visszhangja is volt.22 Ezekre ebben az esszében, főként terjedelmi okokból, érdemben nem térünk ki. •••

igen titkolt ellenérzéseire… De ez a kezdet, a hangütés volt csupán, Németh a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető tapintatosnak, amikor keleti szomszédaink társadalomfejlődésének, szellemi és politikai elitjének visszásságait lajstromba veszi, illetve nemzetstratégiai célkitűzéseit, azok megvalósításának módozatait elemzi. Igaz, a nagy magyar mulasztások, gyarlóságok, nemzeti hibák számbavételét sem mellőzi, egyaránt növelve ez által a románsággal kapcsolatos megállapításai hitelét, egyszersmind tompítva bírálatai élét. Lássuk például, mit ír a román middle classról (pontosabban a romániai polgári érdekű társadalmi rétegek jegecesedőben lévő konglomerátumáról) – jóllehet kimondatlanul a román „államalkotó” értelmiségnek címezte eszmefuttatását! –, valamint a demosról, az évszázados mozdulatlanságból éppen kitörni készülő „alsóbb néposztályokról” – több részletben, a szövegösszefüggésből, elemzési szempontjaink szerint, kissé önkényesen kiragadva őket: „Attól a nagy történelmi cselekedettől, melyet csak erkölcse összeszedésével hajthat végre egy nép, a románságot megkímélte szerencséje. Európa egyik leggazdagabb országában lett úr, mert anyáik szültek s mert korhadt urai, a török, a magyar, másokkal szemben elbuktak. Erkölcsre a középosztályt csak az erős történelmi élet nevelheti. A román középosztály azonban még innen van a nagy történelmi próbán; az elsajátított civilizáció építményei közt egy sajátságos történet alatti életet él ő is. Tenyészete, ha siet is kihámlani a népkultúrából, a népére emlékeztet.”26 Vagy másutt, ugyanerről: „A népélet lett volna egész a legutolsó időkig: a román élet.”27 Ez a két szövegrész erősen problematikus, és – román szemszögből – utólag is bántó. Németh eleve elvitatja a románságtól, hogy saját erejéből, önnön sok évszázados erőfeszítései gyümölcseként érte el célját, az egységes és oszthatatlan román nemzetállam megteremtését. Ezt a magyar megfigyelő, 1935-ben, nem a román elit eltökélt és áldozatos munkájának, hanem jóval inkább külső nagyhatalmi érdekek és kedvező hatalompolitikai - geostratégiai körülmények összejátszásának, a jó csillagzatnak tulajdonítja.28 ••• Ennek a rövid előadásnak nem lehet célja, hogy ebben a kényes témában igazságot hirdessen, hiszen ezt bárki legfeljebb egy önálló monográfiá113

KITEKINTÉS Borsi-Kálmán Béla Hasonlóságok, különbségek – és tanulságok

S most, a „(sohasem teljesíthető) teljesség igénye” nélkül lássunk néhány megállapítást, először, már csupán az időrend miatt is, Németh Lászlótól – a később elvégzendő összegzés gondolatmenetének kicövekeléséhez szükségesnek látszó rövid, azonnali kommentárokkal: A különben sok nyelven értő, olvasó, sőt kiválóan fordító23 Németh köztudottan hadilábon állt az élőbeszéddel, visszahúzódó személyisége, zárkózott modora és eredendő gátlásossága miatt szóban nehezen fejezte ki magát más nyelveken. Talán azért is, mert, ahogy a közbeszéd tartja, „nem volt füle” a magyartól eltérő, szokatlannak tetsző szófordulatok, kifejezések elsajátításához, rugalmas, gördülékeny alkalmazásához meg persze a lényétől erősen idegen, könnyed, „kommunikatív” csevegéshez sem. Ezért az alant következő megjegyzése a román nyelv szóképzéséről, zeneiségéről és jellegéről némi fenntartással kezelendő: „A román nyelv mélyén én egy régi, eltűnt nép makacs szájtartását érzem” – rögzíti első benyomását a dunai gőzös fedélzetén hallott román beszédről, majd a gyurgyevói sokadalomban őgyelegve még hozzáteszi: „a vásártérről feltörő lármában […] annak a nyelvét vesztett ősi népnek a hangja tör föl” […]24 A kései elemző nem tudja eldönteni, zseniális ráérzéssel van-e dolga, vagy inkább a „mindent olvasó” s ezért ellenlábasai részéről nem egyszer „autodidaktának” minősített Németh László egyet s mást tudott ama nyelvészeti és nyelvtörténeti vitákról, amelyek témája épp a román nyelv ősi, balkáni – hangtani, strukturális és szókészleti – vonásainak vizsgálata és tudományos értékelése volt. Mármint a „proto-román nyelvről”, a „trák-dák szubsztrátumról”, az esetleges „illír hatásról” és kölcsönzésekről; az indo-európai nyelvcsalád tagjai közül kizárólag a balkáni idiómákban honos ún. hátravetett névelőről, amely az albánban ugyanúgy létezik, mint az ótörök eredetű, de később elszlávosodott bolgárban, és így tovább. Bárhogyan is, Németh, meglehet akaratlanul, lényeges nyelvtörténeti s közvetve történelmi problémára tapintott rá: a kérdés, a román etnogenezisnek a román népnyelv kialakulásával és bölcsőjével is szervesen összefüggő halmaza, tudományos szempontból ma sem tekinthető megnyugtatóan lezártnak!25 Minden jel szerint napjainkban is éppoly kényes témának minősül, akárcsak háromnegyed évszázada. Arról nem is beszélve, ha bárki (tudós, újságíró, diplomata és főként politikus) ezt a tárgykört bármilyen összefüggésben feszegeti, kivált, ha magyar, jó eséllyel számíthat román partnerei ros�szallására, gyanakvására, burkolt, gyakran nem is


ban kísérelhetné meg, amelynek eredménye úgyis mindaddig vitatott lenne, amíg a román és a magyar értelmiségi elit, s még inkább a két nemzet történetírása legalább az alapkérdésekben nem jut dűlőre! Minthogy ettől még mindig távol vagyunk – noha elméletileg, Magyarország 2004-es és Románia 2007-es EU-integrációja következtében ismét megnyílt a lehetősége az érdemi párbeszédnek –, egyelőre be kell érnünk néhány méltányosnak és érvényesnek remélt szempont fölvetésével, egyszersmind jelezve, hogy ez az attitűd – az empatikus megértés képessége –, mint az alant következő idézetből kitűnik, már Németh Lászlóból sem hiányzott. Kezdjük mindjárt azzal, hogy Németh, mint föntebb utaltunk már rá, nem maradt adós a jogos önkritikával sem. „Magyarország őseredeti alkotásának őseredeti alkatrésze, a magyar koronának kiszakíthatatlan gyöngydarabja”29, – miként még 1862-ben Kossuth nevezte a magyarok Koszovóját. Vagyis Erdélyország elvesztésének mélyebb okairól például – jelentősen ellentételezve a román elitet elmarasztaló korábbi sorait – ezt az erősen önkritikus passzust találjuk: „Iszonyú elgondolni, hogy a magyarság ezt a földet elvesztette. Mialatt Erdélyt jártam, egyre jobban kivilágosodott, hogy az elveszett Erdély nem csak terület. Erdély vizsga volt s az, hogy nem tudtuk megtartani: levizsgázás, mert Erdélyt nem úgy vették el tőlünk. Mi nem fejeztük be a meghódítását s mi eresztettük ki a kezünkből, amit meghódítottunk belőle […] Erdély akkor veszett el, amikor magyarsága problematikussá vált. A tizenhetedik század végén Bethlen Miklós emlékiratai még sűrű magyar világot mutatnak, s száz év múlva Hora és Kloska lázadása [1784-ben] lehetséges. Az önálló erdélyi fejedelemség gyors történelmi égése kimerítette ezt a magyarságot, mint ahogy egy-egy megterhelt szervünk is kiég, sorvadni kezd […] Hány elfon�nyadt sejt, hány átengedett falu. S ami nagyobb baj, a falvakkal együtt sorvadt a szellem. A magyarság nem tud mit kezdeni Erdéllyel. Lázai elszívják az embert, még megújhodása is inkább visszahúzódás innen. A múlt század óriásai közt egy erdélyi van, a megújhodásban mindenkinél hontalanabb: Kemény. Ami pedig a kiegyezés óta történt itt: valóságos szellemi evakuálás volt a románok számára. Erdély már csak agonizálni küldhetett a század elején néhány nagyot: elsősorban Adyt s kultúránk bölcs tallózói, a zenében Bartókék, a regényben Móricz járták be az elröppenő Tündérkertet. Erdélyt pedig nem adjuk, imádkozzák az iskolás gyerekek Pesten minden reggel és délben a Ma114

gyar Hiszekegy után. A valóságban mást sem tettünk Erdéllyel egy század óta, csak adtuk és adtuk és ma jobban adjuk, mint valaha. Mert egy országrészt nem fogadalom, fegyver és birtoklás tart meg, hanem az a titkosabb hódítás, mely úgy ejti meg a földet, mint férfi a nőt. Erdély a legkülönb nő volt, akivel a magyarságnak itt Európában dolga akadt s a kései utazó, aki komoly zöld szemei előtt járt heteken át, a méltatlan, legkülönb párját elvesztett hím szomorúságát érezhette: ezután a nő után már csak lefelé mehetek.”30 Aztán meg nem tudhatjuk, csupán gyaníthatjuk, mit ért Németh „erkölcs” alatt. A kontextusból inkább azt hámozhatjuk ki, hogy valamelyik, szilárd intézményekkel, évszázados, régóta rögzült normatív joggyakorlattal és kényszerítő erejű szokásjoggal bíró nyugat-európai társadalomalakulás lehet itt a minta, föltehetően a brit. Ám ez a szembeállítás eleve téves, csaknem vicces, ha a túlélésre berendezkedett moldvai és havaselvi elitek, s még inkább a sarcoló, az állatállományt kiszámíthatatlan rendszerességgel elhajtó, a termékfelesleget és a vetőmagnak valót egyaránt módszeresen elorzó kun, tatár, török hadak s később – már a mindmáig sok vonatkozásban meghatározónak tekinthető ún. fanarióta korban (kb. 1711–1821.) – a görög adószedők és földbérlők elől menekülő román pásztorok és fölművesek hosszú évszázadokon át szinte változatlan létfeltételeivel vetjük össze. Hiszen az állandó rejtőzködés, eltagadás, dezinformáció kényszere következtében – amely természetesen a fejedelmi udvarok életveszélyes „bizantinus” intrikáira legalább annyira érvényes – nemigen lehet kétséges, milyen világfelfogás, politikai mentalitás és miféle hatalmi reflexek, attitűdök vezethetők le belőle. Szinte az ellenkezője mindannak, amire Németh utal… Végképp talányos, kivált a román történelem Németh utáni alakulása tükrében: mi tekinthető „nagy történelmi cselekedetnek”, más szóval „történelmi próbának”? Mert ha példának okáért a román politikai elit 1944. augusztus 23-ai pálfordulását, annak kézzelfogható stratégiai előnyeit nézzük, máris elbizonytalanodunk. Románia az 1940-es országcsonkolást hamar kiheverve, sikeresen „átállt”, haderejét a hitleri Németország ellen fordította, s Horthy Magyarországával ellentétben olyan�nyira megszűnt „csatlós állam” lenni, hogy a Tudor Vladimirescu hadosztály román harcosai, ezúttal a „felszabadító” Vörös Hadsereg oldalán, 1919. augusztus 4-e után másodszor is megjelentek Budapest utcáin. Mindennek további folyományaként Románia egészen más elbírálás alá esett az 1947-es

újabb párizsi béketárgyalásokon, mint legnagyobb történelmi riválisa. 1920-as területi szerzeményei31 többségét, s köztük épp a legfontosabbat, ÉszakErdélyt (!) pedig – Dél-Dobrudzsa, Észak-Bukovina és Besszarábia kivételével – sikeresen visszaperelte. S nem került igazán nagy bajba 1989–2007. között sem, holott ebben a történelmileg szerfölött kurta és geopolitikailag képlékeny periódusban csaknem mindegyik Habsburg „utódállam” határai módosultak: Jugoszlávia véres polgárháború és „etnikai tisztogatás” után és árán nincs többé, a csehek és a szlovákok közös állama békésen felbomlott, Ukrajna (benne az ugyancsak a „történelmi” Moldva részének tekintett Észak-Bukovinával!) függetlenné vált, és Koszovó politikai önállóssága is napirenden van. Vagyis vadonatúj entitások sora jött létre. Románia ellenben nem csupán egyben maradt, hanem 1991., a Szovjetunió szétesése óta – a történelmi ismétléskényszer ábrándjának engedelmeskedve – újra erős kísértést érez a „nemzet újraegyesítése” 1919/1920-ban egyszer már bevált forgatókönyvének alkalmazása iránt: ügyes politikai manőverekkel (például a magyar vezetéstől elvi alapon elvitatott kettős állampolgárság megszerzésének „suba alatti” jelentős megkönnyítésével) újfent kivetette hálóját Nagy István (Ştefan cel Mare, 1457–1504.) országának keleti, most éppen Moldvai Köztársaságnak nevezett fertályára. Arra a területre, amely az 1806–1812-es orosz-török háborút lezáró, 1812-es bukaresti béke óta az Ottomán Birodalomtól elragadott zsákmányként többnyire orosz kormányzóság, vagy „szovjet szocialista köztársaság”. Kivéve egy, az 1856–1878. közötti rövid időszakot, amikor Besszarábia néhány déli, a Duna-deltával határos stratégiailag fontos megyéjét ideiglenesen visszacsatolták a moldvai „anyaországhoz”, illetve épp az 1920–1940 közötti két évtizedet, amikor – bukaresti megítélés szerint „történelmi jogon” – Nagy-Románia integráns és elidegeníthetetlen része volt. Legalábbis az 1939. augusztus 23-ai Molotov – Ribbentrop-paktum titkos záradékának egy esztendővel későbbi, a szovjet hadosztályok általi „érvényesítéséig”. Máskülönben aligha nyilatkozta volna egy magas rangú (egyébként történész képzettségű32 és moldvai származású) román politikus, Mihai Răzvan Ungureanu korábbi külügyminiszter – jelenleg Románia képviselője a Délkelet-európai Együttműködési Kezdeményezés (SECI) vezető testületében – az alábbiakat: „nem lehetetlen a két román ország, Moldova és Románia egyesülése.”33 Ha tehát egyáltalán van értelme a Németh László által megfogalmazott, és 1935-ben a távoli

jövőbe utalt nemzetpróbáló kataklizma mibenlétéről elmélkedni, az minden valószínűség szerint leginkább orosz - román vonatkozásban jöhet szóba.34 És erősen reméljük: csak elméletileg! Mert ha valamilyen baljós szcenárió35 következményeként az orosz és a román nemzetépítő(megtartó) stratégia ismét kibékíthetetlen ellentétbe kerül, annak nem csupán a románság, hanem az egész „integrált Európa” kárvallottja lehetne, különösen az egykori – Moszkvából nézvést változatlanul „közel külföldnek” számító – szocialista utódállamok, így Magyarország is. S ebben a vonatkozásban sajnos az a tény is mérlegelendő, hogy a román diplomácia egyetlen politikai elitet nem tudott sohasem megtéveszteni: az ugyancsak bizánci vétetésű oroszt,36 s ez a történelmi tény, tekintettel az ismétlődő bukaresti mesterkedésekre,37 csak tovább bőszítheti a moszkvai és a szentpétervári stratégákat. Ugyancsak okafogyottnak tetszik, különösen a Gheorghe Gheorghiu-Dej meg Petru Groza által fémjelzett „népi hatalom évei” (1948–1965.), s főként a ceauşescui „aranykor” (1965–1989.) fejleményei ismeretében a harmincas évek román középosztályáról s annak civilizációs teljesítményéről bármit is mondani! A romániai „szocializmus”, s kivált annak „sokoldalúan fejlett” végső, nyilván a „rendszerváltást” is számos vonatkozásban túlélt változata épp a „dolgozó népet” kíméletlenül szipolyozó „tőkés - földesúri rendszer” elleni könyörtelen osztályharc révén és ürügyén alapozta meg ideológiailag és ténylegesen (szociológialag) egyaránt a hajdani „nyugatos”, akkor még főként franciás műveltségű középrétegek megsemmisítését, valamint, ennélfogva, az új nomenklatúrista oligarchia kialakulását. Itt, ezen a ponton tehát Németh László erősen elvetette a sulykot! Nem sokat tévedett viszont sem a „népélet” és a „román élet” azonosságának tételezésében – kivált, ha az egykori román „uralkodó osztályok” részben idegen (balkáni és újgörög) eredetét s többnyire párizsi tájékozódását is szóba hozzuk38 –, sem az egyes társadalmi rétegek szerves fejlődése, kulturális és érzelmi összeolvadása – mint az egészséges francia típusú nemzetállamiság alapkövetelménye – kijelölésében! Még inkább figyelemre méltó Németh problémaérzékenysége, ha hetvenhét évvel ezelőtti elemzésére rávetítjük az azóta szinte önálló tudományággá izmosodott nation-building, az angolszász nacionalizmustan fogalmi hálóját! Ez esetben ugyanis a látlelet mondhatni hibátlan. Még tökéletesebb, és román nemzetpolitikai szempontból létfontosságú lehetett volna, ha a bukaresti stratégák ismerik – és főként meg is szív115

lelik! – Németh László alábbi megállapítását, egyszersmind sugalmazását: „Aki Brassóból román fővárost csinál: elerdélyesíti Romániát. Bukarest alaktalan szövevénye helyett ez a tagolt rendosztó város, mely a hódítót is szuggerálja, amint az idevetődő románság viselkedéséből kitűnik. Mondják, hogy az áttelepült regátbeli sosem kívánkozik innen vissza. Ez a nép nevelhetőségét bizonyítja. Brassó Bukarest helyett: ezt a nevelést országprogrammá tenné. Romániához azonban, úgy látszik, mégis csak jobban illik Bukarest fejnek s a természetes az, hogy Erdély regátosodjék s ne fordítva.”40 E sorok olvastán a kései elemző, ha van némi fogalma a román történelemről, társadalomfejlődésről, valamint elgondolkozott már a mindenkori magyar - román viszony alapkérdésein, ismét megborzong, s most sem tudhatja: Németh zsenialitásának újabb bizonyítékával van-e dolga, vagy ennek, az egymással több mint ezer esztendeje keverten élő s történelmileg, társadalomtörténetileg szokatlan, már-már komplementer módon összefonódott két nép41 sorskódját tartja-e kezében? Annyi bizonyosnak tűnik, csak nagyon kevesen tudtak néhány odavetett mondatban többet, mélyebbet és fontosabbat mondani a román történelem lényegéről, a sokak által ma is „históriai rejtélynek”42 érzett néppé és nemzetté válásról, a meglepően sikeres országépítés mibenlétéről, fura, ámbár tagadhatatlan dinamikájáról, legnagyobb, ma is létező kihívásairól – és sajnos immár valószínűsíthető eredményéről sem… De vegyük, jóllehet nagyon röviden és erősen leegyszerűsítve, sorjában! Mit is mond, pontosabban sugall Németh? Nem kevesebbet, mint egy geostratégiai evidenciát. Az európai történelemfejlődés három alrégióját gömbcsuklószerűen összefogó Romániát történeti, társadalom- és mentalitástörténeti szemszögből lehetséges ugyan mesterséges képződménynek tekinteni, ám létezése immár nem csupán kétségbevonhatatlan históriai tény, hanem egyszersmind igen fontos geopolitikai fejlemény is. Mert ha belegondolunk, jóllehet Moldva, Besszarábiával vagy anélkül, szintén tartalmaz némely közép-európaias, rendies (főként lengyeles, itt-ott magyaros) vonásokat, ám alapvetően inkább oroszos, kelet-európai jellegű terület; a Dobrudzsával (a „történelmi” Nagy-Bulgária rovására) csak 1878-ban kiegészített havaselvi (munténiai és olténiai) tartomány fejlődésére leginkább a törökös, balkánias társadalomszerkezet és mentalitás nyomta rá kitörölhetetlen bélyegét; míg a Máramarossal, a Partiummal és a Bánsággal ki116

kerekített történelmi Erdély par excellence KözépEurópa szerves tartozéka.43 Igen, voltaképpen „ebben áll a nagy titok”! Mert hiszen ha egyszer, valamilyen (geopolitikai) „csoda” folytán, e három, egymástól szociológiailag és szellemiségében, elitjeinek politikai beidegződéseiben egyaránt jelentősen eltérő régiót (melynek mondhatni egyetlen „kovásza” lakosságának sokat emlegetett túlnyomó, illetve relatív román többsége!) sikerül egy szilárd – Nagy-Romániának nevezett – stratégiai - ideológiai vasabronccsal egységes nemzetállami (államnemzeti) keretbe foglalni, közös intézményrendszerrel, ideológiával (állameszmével) felruházni s ennélfogva néhány évtizedig egyben tartani, az így létrejött új entitás már csupán a három oldalról nekifeszülő külső bomlasztó stratégiai erők önvédelmi jellegű ellenhatásaként, vagyis elemi politikai ösztönből is kijegecesedik, határai állandókká, létezése pedig geopolitikai szükségességgé válhat! S az csupán furcsa ráadás, hogy az egyes román régiók mentalitásának kibékíthetetlen „feleselése” – a „regátiak” s az „erdélyiek” eldönthetetlen történelmi disputája a román államalakítás és a társadalmi korszerűsítés terén felmutatott érdemek kimeríthetetlen témájában (említsük meg halkan: a „közép-európais” és szintén nemesi típusú moldvai társadalomfejlődés és szellemiség rovására, annak csaknem nyomtalan elsorvasztásával!) –, napjainkban sem lankadó dinamikát kölcsönöz a szellemi elitnek s az immár „globalizált” nemzetközi színtéren változatlanul jól manőverező, kiemelkedő érdekérvényesítő képességét gyakorlatilag a fanarióta korszak óta őrző, ám immár többnyire nomenklatúrás kötődésű – az újabb szakirodalomban „nacionalista - szekus oligarchiának” nevezett – politikai osztálynak. Krémjének – az idősebb korosztályaiban változatlanul inkább franciás orientációjú, ám fiatalabb tagjai révén már legalább annyira yankee-s tájékozódású, lényegében a romániai rendszerváltást is mesterien levezénylő Grupul Dialog Social (GDS) vezérkarának – legújabb látványos manővere, hogy minden erkölcsi skrupulus nélkül most is magától értetődő természetességgel sorakozott fel, és állt be az „erős elnöki rendszer” megvalósítását meghirdető Traian Băsescu mögé.44 Nemigen számolva azzal – miért is tenné? –, hogy számos vonatkozásban ez a gesztus akaratlanul épp a Németh László által számba vett húszas-harmincas évek disszonáns fejleményeire és beidegződéseire hajaz! Sőt, legtekintélyesebb alakja, Gabriel Liiceanu filozófus, a legnagyobb presztízsű bukaresti kiadó, a Humanitas (a nagyváradi születésű és magyar anyanyelvű Val-

útmutatással léptünk be a háborúba.” 49 Magáról a hirtelen feltáruló lehetőségkeretről, s az annak kiaknázásához szükséges adottságokról, valamint nemzeti karaktervonásokról, de a váratlan történelmi léptékű esélyből következő – egyebek mellett történészi! – felelősségről így vélekedett egy kortárs, történetesen Nagy-Románia egy másik – Iuliu Maniu (1873–1953.) mellett kétségtelenül a legtehetségesebb – erdélyi román „kovácsa”, Alexandru Vaida-Voevod (1872–1950.): „Micsoda haladás, milyen csodaszerű eredmények néhány évtized alatt. Óriási atavisztikus erények robbantak ki az oláh etnikai testből, amikor halálos álmából román [nemzeti] létezése tudatára ébredt. Eme, a népek történelmében egyedülálló jelenség magyarázata vajon nem történészeink kötelessége-e?”50 Németh László gondolatmenetéhez visszakanyarodva, megítélésünk szerint szimbolikus értékű, hogy a craiovai születésű Nicolae Titulescu (1882–1941.), Románia XX. századi történelmének Ionel Brătianu mellett legsikeresebb diplomatája, franciaországi emigránsként végrendeletileg meghagyta, hogy hamvait ne a bukaresti Bellu vagy Pantelimon temetőbe, hanem a vadonatúj ország geometriai középpontjába, Brassóba temessék! Mielőtt ezt a profetikus erejű némethi víziót tovább boncolgatnánk, jegyezzük meg azt is, hogy Titulescu nem csupán szenzációs képességű külügyér volt, hanem a múlt századi román történelem egyik legmesszebbre látó államférfija is. Akinek a nevét a trianoni békeszerződés egyik román aláírójaként51 nem csak nekünk, magyaroknak, kell eszünkbe vésnünk. Neve egy másik, általa bevezetett időtálló kifejezés miatt is fennmaradt: ugyancsak benne tisztelhetjük a „határok spiritualizálódása - spiritualizálása” kifejezés atyját is! Tegyük tüstént hozzá, ez sem Titulescu, sem kései utódai gondolatvilágában nem azok megszüntetését, csupán könnyebb átjárhatóságát, „légiesítését” jelentette. A cél, ellenkezőleg, Nagy-Románia 1920-as határai (illetve az 1947-es módosított román határvonal) „örök időkre” szóló rögzítése és nemzetközi elfogadtatása volt. De ehhez más is kellett még, egyet kell értenünk Németh és Mikecs alább részletezett látleleteivel: először a román társadalom szerkezetének átalakítását, kohéziójának erősítését, egyszóval korszerűsítését is el kellett végezni. A „nagy eszme” megvalósításához, s ezt mindketten kényszeredetten elismerték, adva voltak az alapfeltételek. Láttuk az előző szövegrészletben: Németh figyelemre méltónak tartja a román nép, beleértve a Kárpátokon túlról érkező „regátiak” 117


ter Roman által hajdan irányított Editura Politică jogutóda) révén az elmúlt másfél évtizedben – Nae Ionescu, Mircea Eliade, Emil Cioran, Mihail Manoilescu ifjúkori műveinek masszív terjesztése révén – mindennek szellemi előkészítése gyakorlatilag is megtörtént. Ebben a vonatkozásban nem feledhető, hogy a Németh László némely írását ismerő és a némethi életművet becsülő Petre Ţuţea (1902–1991.), román konzervatív gondolkodó már Moldva és Havaselve 1859. január 24-ei egyesülését - egyesítését is a „csoda” kategóriába sorolta,45 az 1918–1920. közötti három esztendő valóban fátumszerű – s román szemszögből vitán felül az isteni gondviselés46 jeleként értelmezhető –, jelzője pedig jó néhány kortársi visszaemlékezésben „annus mirabilis”… Az már más lapra tartozik, noha egyáltalán nem függetleníthető a román történelem föntebb érintett korábbi századainak társadalom- és szellemtörténeti fejleményeitől – közelebbről a túlélési kényszerből eredeztethető manőverezési, diplomáciai és érdekérvényesítési képességektől47 –, hogy a kivételesen kedvező történelmi pillanatot nem csupán föl kell ismerni, hanem tétovázás nélkül meg kell ragadni, könyörtelenül ki is kell használni. Annál a nagyon egyszerű oknál fogva, hogy nem tér vissza! Hely hiányában itt csupán két román politikus megnyilatkozásait fogjuk idézni, akiknek oroszlánrésze volt Nagy-Románia 1920-as megalkotásában. Egyikük, Ionel Brătianu (1864–1927.), emígy fogadtatta el a vonakodó uralkodóval, Ferdinand Hohenzollernnel az 1916. augusztus 27-ei sorsdöntő koronagyűlésen a political correctness szabályai szerint a román nemzetstratégia soron lévő feladatait, mindközönségesen a monarchia hátbatámadását: ezt a lépést, jelentette ki, minden kockázatot – akár egy katasztrofális vereség ódiumát – is vállalva, nem szabad elodázni, „mert «ki tudja, vajon a századok során lesz-e még egy ilyen kedvező pillanat, mint a mostani», amikor a nagyhatalmak (zöme) egyértelműen elfogadta a román területi igények megvalósítását.”48 Fiának, az akkor mindössze tizennyolc esztendős leendő nagy történésznek, Gheorghe I. Brătianunak (1898–1953.), elképesztő geostratégiai érzékről, mondhatni politikai zsenialitásról téve tanúbizonyságot, ugyanezekben a napokban borotválkozás közben ezt fejtegette: „Látod, a jelen pillanat döntő. Ha nélkülünk kötik meg a békét, akkor Nagy-Magyarország és Nagy-Bulgária között összeroppanunk. Látnia kell a világnak, hogy mit akarunk, és hogy miért akarjuk azt… Ezzel az


úgymond „nevelhetőségét”, vagyis a civilizálódásra, társadalmi emelkedésre, polgárosodásra, „nyugatosodásra” való igényét és hajlamát. Hozzátéve persze egy máig érvényes, noha ó-királysági fülnek kissé sértő szentenciát: „A legvakabb szemlélőnek is feltűnik, mennyivel különb az erdélyi román a regátbelinél.”52 (Csak zárójelben jegyezzük meg: jó néhány, román ügyekben naprakészen tájékozott ismerősünk figyelt föl arra, milyen pozitív változásokat eredményezett a románság hagyományosan gyors mintakövető hajlama: az utóbbi négy-öt évben a Nyugat-Európában dolgozó százezrek – köztük sok tízezer erdélyi és moldvai magyar – jóvoltából nem csupán az államháztartás egyensúlya javult, hanem a települések civilizációs színvonala is érezhetően emelkedett! Kivéve talán a – nemzetstratégiai érzékenysége miatt – változatlanul mostohagyerekként kezelt Székelyföldet, amelyet hatékony megosztó politikája53 jegyében épp a legújabb időkben „fedezett föl” a dobrudzsai hajóskapitányból54 tehetséges politikussá átlényegülő Traian Băsescu államelnök.55 Vagyis Némethnek ezen a ponton is igaza volt.) Útirajza másik helyén Németh még egy nagyon fontos megfigyelést tesz: „A románoktól a faji gyűlölködés, én úgy látom, idegen. Bohém nép ez, amely talán csekélységgel is megbokrosítható, de természete szerint nem gyűlölködő.”56 Azt nem teszi hozzá, talán nem is tudja, amit ő bohémságnak nevez, egyszersmind nagyfokú tolerancia is; a régi román pásztor- és faluközösségekben az asszonynép zokszó nélkül, magától értetődő természetességgel nevelte föl a törvényesített kapcsolatokon kívül született „szerelem(virág) gyerekeket,” másfelől pedig Moldva és Havaselve legkorábbi története óta a városias településeken, kivált Jászvásárott és Bukarestben etnikailag nagyon kevert népesség, köztük tekintélyes számú magyar élt. Ez a heterogén lakosság azonban, miként azt a Kossuth-emigráció nem egy román földre keveredett tagja már a XIX. század derekán megfigyelte, igen könnyen váltott nyelvet – és nemzetiséget.57 Németh László erről az ellentmondásos fejleményről, annak bonyolult történelmi, szociológiai és társadalomlélektani okairól, valószínűleg kevés ismerettel rendelkezett, lényegét és tendenciáját mégis meglepő pontossággal sejtette meg: a románságot burjánzó „óriási húsevő növény”-nek látja, amely mindent körülnő, körbefog, fölfal és elemészt, ami csak útjába, illetve indái hatótávolságába kerül. S hogy ne maradjanak kétségeink, esszéje egy 118

másik helyén ki is bontja hasonlatát: „A románság hódító ereje valami benövő, elhatalmasodó életvirulencia.”58 Mai szóval tenyészetnek mondhatnók, olyan hatalmas történelmi erő, amelynek – sugallja Németh – a magyarság akkor is áldozatul eshet, ha minden maradék erejét összeszedi, s életösztöne utolsó tartalékait is mozgósítja. Innentől kezdve Németh képzett szociológusoknak és divatos politológusoknak is becsületére váló román nemzetpolitikai alapvetéssel lepi meg hetvenkét évvel későbbi magyar és román olvasóját: [a feladat, a történelmi] „szerep […] itt van, meg kell felelni neki. A húszmilliós országnak kell ipar, kereskedelem, főváros toronyházakkal, értelmiség, amely a világot nézze a számára s eszmékkel fegyverezze fel, nagy hivatalnokkar és hadsereg, mely eligazgassa és megvédje. Mindezt a román «nemzetnek» egy-két évtized alatt kellett kiszivattyúzni a történelmi életből kitagadott s tehetségével egy rendkívül mély, de elhagyott népvilágba kapaszkodó parasztságból. Az egyetemek pumpái működnek, ma negyvenezer egyetemi hallgatója van Romániának […] A hivatalok, a papok és tanítók fiai után megteltek parasztfiúkkal.” Mintha csak Németh Vaida-Voevod föntebb citált elemzését gondolná tovább. Különösen, amikor emígy folytatja: „De elég-e ez a «nagy nemzet» léthez?” – teszi föl a kérdést a magyar megfigyelő. S nem marad adós a szakszerű – persze a korabeli magyar politikai - értelmiségi elitnek is címzett – válasszal sem: „«Nagy nemzethez illőn» ők csak akkor élhetnek, ha a román parasztság éppolyan biztos fundamentuma lesz az államnak, mint amilyen hódító indája volt a népnek s a többi «nemzetalkotó» réteg ezen a parasztságon áll; ebből és ennek alkot, gondolkozik.” S ha egyszer már belehelyezkedett a román nemzetstratégia belső logikájába, nem nehéz levonnia a számunkra, magyarokra – pontosabban az 1920-ban „leszakadt nemzetrészekre” – nézve meglehetősen baljós „következéseket” sem: „Ez másképpen, mint beavatkozással el nem érhető. A nemzetiségeket ki kell tagadni, amennyire lehet a román államból, hogy a román értelmiség a szabad versenytől megszabaduljon, a román parasztságot pedig át kell nevelni, a régi romlásra ítélt népi kultúrából egy újba, mely az érintkezést a városi kultúrával el tudja viselni.”59 ••• S mit mond a fiatalabb kortárs – lényegében ugyanerről?

A kései elemző első benyomása az, hogy – akárha egy modern zenedarabban, jóllehet más hangszerelésben és olykor más tónusban – csupán variálja, árnyalja Németh kendőzetlen szentenciáit. S ezenközben az ő általában óvatosabban megnyomott tolla alól itt-ott kicsúszik néha egy-egy elevenbe vágó kifejezés: „Párissal kacérkodó, franciás műveltséggel kikent-kifent nép, esetenként s egyénenként kultúrában, modorban, klozetban a legfejlettebb s a legsilányabb […] Nevelőinek kell egy szintre hozni őket”.60 Ennél jóval többet mondott Németh (igaz: csupán zárójelben, de máig érvényesen!), amikor így fogalmazott a vadonatúj ország közállapotainak francia mintáiról – és balkánias jellegéről: „A román értelmiség francia könyveket olvas, a román állam francia pénzt kap, s a román alkotmány a franciához igazodik. Maga a román népérzés is demokratikus. A középosztály a népből jött s a festett dáma nem szégyell kendős, kosaras anyjával a főúton karonfogva végigmenni. Ennél is nagyobb érv a román demokrácia mellett (mely különben önkényuralom és «mindent szabad» egész különös keleti keveréke), hogy ez felel meg leginkább a bohém, élni, szerezni szerető középosztály természetének.”61 Jóval visszafogottabb, szenvtelenebb, amit Mikecs, kérdés formájában, ugyancsak Németh nyomdokain, a Dimitrie Gusti-féle szociológiai iskoláról, egyszersmind nemzetpolitikai ihletésű értelmiségi mozgalomról62 vet papírra: „Az lesz-e az eredménye a Gusti-táborok kutatásainak, mint ami e lapok sorai között áll: hogy a balkáni s bizánci ösztönű népnek nyugati imitációk és előkelőnek látszó álmok helyett a népi hagyományaiból kell nemzeti kultúrát kifejlesztenie s erejét, feladatait megállapítani?” Azonnali reflexióját, úgy hisszük. nem cáfolta meg az elmúlt évtizedek román és összeurópai története: „Az eredménytől nemcsak a románság sorsa függ, hanem Kelet-Európáé s a Duna-gondolaté is.”63 Nem nehéz kitapintani Németh hatását az alábbi – immár a magyar - román közös múltra (és jövőre) vonatkozó – szövegrészekben sem, azzal a megjegyzéssel, hogy nem csupán árnyaltabb némileg, hanem helyenként még tárgyilagosabb, sőt olykor keményebb is: „E történeti, értékes magyar múltra, műveltségre, világra a jelenben egy idegen ország telepedett, kultúrájában, múltjában, törekvéseiben, jellemében, egy egészen más, sokszor velünk teljesen ellentétes világot képviselve.”64 Majd később, most már panaszosabban, emígy folytatja gondolatmenetét: „Hogy Erdélyben a régi magyar

történelmi kultúra, középosztály s polgári értékek halálra vannak ítélve s a lassú néppé-süllyedés folyamata megy végbe, egyszerű ténymegállapítás, de e tény, mert az erdélyi magyar történetiség, középosztályiság és polgárság nagyon értékes magyar produktum, fáj nekünk magyaroknak. Okozói a románok, kik a történelemben példa nélkül álló, hallatlan módon bántak el a magyarsággal. A népet, mely kultúrát teremtett Erdélyben, az »ősi dákó-román földre erőszakkal betelepedett« kipusztítandó kisebbségnek degradálták. Nem törődnek a múltjával […] minden szempontból jelen szemléletűek a románok, különösen a kisebbségi kérdésben […] s megrészegedve irtóhadjáratot tartanak minden ellen, mi könnyen szerzett országukban nem román.”65 A két magyar utazó román tárgyú megfigyeléseinek párhuzamait, hasonlóságait és különbségeit még hosszú oldalakon át haszonnal taglalhatnók, de már csupán két lényeges mozzanatra futja a rendelkezésünkre álló terjedelemből, nevezetesen: a) mit észleltek a román nemzetté válás alaptétele valóságtartalmának korabeli román megítéléséből? És b), mit gondoltak a román-magyar megbékélés feltételeiről és annak távlatairól? Kezdjük most Mikecs észrevételeivel, mert ő egyfelől otthonosabb a témában, másrészt épp azért utazott a Prahova (hajdan Săcueni-Székely) megyei Văleni de Munte-i nyári egyetemre, hogy erről a román nemzeteszme talán legnagyobb prófétáját, Nicolae Iorgat meghallgassa. Másrészt azért, mert ebből következően, épp a mindmáig legnagyobb hatású66 román történész általa idézett és kommentált szavaiból hámozható ki talán a legtöbb és legfontosabb tanulság a román történelem – s benne a magyar - román viszony – távlatairól, mindenesetre megkerülhetetlen feladatairól. Mit is jegyez föl, Mikecs? „Naívak volnánk, ha egy pillanatig is hinnők, hogy a románok nem gondolják komolyan az ősi visszaszerzett földet, a dáko-román kontinuitást, országuk tökéletes elrománosítását, Erdély regáti szintre való süllyesztését.”67 Németh direktebb – és még könyörtelenebb, ha lehet: „Hogy az Apponyi-törvény írott malaszt volt a mai román gyakorlathoz képest, azzal nem törődnek. Hogy más egy jogokhoz nem jutott népet lassan engedni jogokhoz, mint egy régi jog-élvezőt kiforgatni, eszükbe sem jut. Erdély román volt, a pogány magyarok bejöttek, meghódították Gyalu románjait; a jogfosztást mi kezdtük tehát, így tudja ezt az ő mitológiájuk, melyben egyikük sem kételkedik […] S akár éltek itt románok Gyalu korában, 119

akár nem, a mi románjaink e mitologikus jogon intézik el ma Erdély pelazgjait.”68 Valószínűleg hasonló gondolattöredékek motoszkáltak a huszonkét és fél esztendős magyar történészjelölt fejében is, amikor Iorga bevezető előadásának alább következő sorait följegyezte: [Iorga] „Az egyetemi tanfolyam megnyitásán ünnepélyesen állástfoglalt [!] a nemzeti s politikai érdek mellett a tudományos igazság rovására. Ezt, azt mondják, máskor is megtette már.69 Ennek alapján dorongolta le Philippidet, a kontinuitás első román tagadóját. S úgy látszik erre gondolva állította Hunyadiról […] hogy római öntudatú oláh volt.70 Kik ismerik, gyarapíthatnák az adatokat. Előadása végén, újra és újra hangoztatva a román vitalitás nagy erejét, végigment az idegen uralmakon, amelyek alatt a román élt. Konklúziója ez volt: csak jellemtelensége és megbízhatatlansága folytán tudott a román megmaradni románnak.”71 ••• S itt nem lehet megkerülni egy valóban nagyon súlyos kérdést: van-e, egyáltalán lehet-e bármilyen szerepe az úgynevezett történelmi igazságnak egy ország eseménytörténetében, egy nép társadalomfejlődésében, egy nemzet politikai érdekérvényesítő képességében, önmagáról alkotott képében, nemzeti identitásában? Vagy két nemzet sok évszázados történelmi vitájában valójában csak a megosztott igazság jöhet-e egyáltalán szóba? Hiszen úgyis – s ez magyar részről immár több mint történelmi tapasztalat, merthogy nyolcvanvalahány éves hétköznapi élmény, megélt realitás – mindent az erőviszonyok, a nyers politikai érdekérvényesítés képessége és lehetősége döntenek el? Mert a belátásnak és a távlatos önmérsékletnek legjobb esetben is csak a politikusi diskurzusban – és nem a valóságban – van helye? S ha ezt, a kiporciózni próbált, tehát eleve viszonylagosnak tekintett „igazságot” a normális kiegyensúlyozott párbeszéd – két európai nemzet civilizált dialógusa – reményében tárgyalási alapnak fogadjuk el, minő sorsra jut a teljes tudományos és történelemfilozófiai (egy és oszthatatlan: nagybetűs) IGAZSÁG?72 Lehet, hogy mégis Georg von Lukácsnak volt igaza, aki egyszer azt mondta, persze némileg más összefüggésben, hogy az igazságig keresztül kell hazudnunk magunkat? S ha már kitűzött célunkat, a francia mintájú államnemzet/nemzetállam megvalósítását elértük, 120

ráérünk akkor – s csak akkor – a nagybetűs, okadatolt, osztatlan (történelmi) Igazsággal bíbelődni… Ha már egyik vitázó, rivalizáló fél sem volt képes domináns, vagy annak érzett (történelmi) helyzetben ezt az eleve baljós történelmi disputát elkerülni. Vagy ha ez, objektíve, a francia modell kényszerítő ereje és a térségünk minden népére érvényes nyugati mintakövetés tehetetlenségi nyomatéka miatt nem volt lehetséges, tárgyát – Erdély birtoklását, államjogi hovatartozását – legalább függőben hagyni,73 s az Időre, a Történelemre bízni mindaddig, amíg a természetes, szerves demográfiai, gazdasági, társadalmi, település-földrajzi meg kulturális - mentális fejlődés demokratikusan, azaz nem uralmi viszonyok képében eldöntheti, hová (merre) is billen majd a históriai mérleg nyelve? Még akkor is, ha az egymással perlekedő felek (a két politikai elit) morálisan alig kifogásolható hátsó (jóllehet nehezen bevallható) gondolattal, okkal - joggal remélték - remélhették, hogy „természetesen” az ő megfontolásaik vonzóbbak, súlyosabbak, hatékonyabbak – vagy megvalósíthatóbbak… Meglehet persze, hogy ez az okfejtés eleve színtiszta utópia, a „történelem” másképp „működik”, a politika pedig – épp Kossuth szavaival – „az „egzigenciák tudománya”, hiszen, ellenkezőleg, arról szól, miképpen lehetséges a viszonyokat, lehetőségeket, eshetőségeket úgy „alakítani”, a dolgok, események, történések, folyamatok menetét olyképpen befolyásolni (manipulálni), hogy az ellenfél adui soha ne jöhessenek valós értékükben számításba – a saját adottságok, esélyek viszont mindig maximálisan érvényre juthassanak. Válasz helyett hallgassuk tovább egyelőre a pártatlanságra törekvő, ám tagadhatatlanul megdöbbent Mikecset: „Az intuitív mélységekben minden nemzetnek vannak túlzásai, optimista, szebbszínű látásai önmagáról s értékeiről.74 Ezeket azonban szentesítheti a nemzeti jellem, lelkiismeret és becsület hitele, a nemzeti lélek légköre, mely tudósban és íróban él a legsűrűbben. A román tudósok és írók azonban sokhelyt hazugságokra feszítik magukat a politika szolgálatában.75 A nemzeti lélek jellemzői: távoli keserves keleti dalok, mellből feltörő hangok, balkáni jellem, gyerekes virgoncsággal vegyes bizánci merevség ortodox ösztöne, de ők a kolonizáló büszke Romanust gondolják ősapjuknak.”76 ••• Mit lehet minderről ma, 2007 tavaszán - nyarán, pár hónappal Románia tényleges (bár nem min-

tal érdesebben fogalmazva: milyen eszközei maradtak - lehetnek a magyar értelmiségi és politikai elitnek, hogy a román nemzetstratégia formálóit jobb belátásra, legalábbis mérsékletre intsék soron következőnek elgondolt feladatai – a nemzetállamiság intézményes megerősítése, korszerűsítése (magyar szempontból és tömörítve: a területi autonómia83 bármi áron való megakadályozása) – megvalósításában, ha már letéríteni nem tudják, és nem tudhatják is róla? Más szóval: miként lehetne ráébreszteni román partnereinket, hogy a „túlnyerésnek” is vannak lehetnek, kivált hosszú távon, kockázatai, kivédhetetlenül negatív következményei? Ebben a vonatkozásban felmérte-e már felelős román historikus vagy politikai gondolkodó,84 hogy micsoda jóvátehetetlen történelmi veszteség a romániai zsidóság s immár németség kollektív kivándorlása az egyetemes román fejlődésre nézve? Annak ellenére, hogy minden jel – lényegében 1856., a krími háborút lezáró párizsi béke óta – továbbra is Mihail Kogălniceanu, Nicolae Bălcescu, Ion, Dumitru és Ionel C. Brătianu, Nicolae Titulescu, Iuliu Maniu és Alexandru Vaida-Voevod nemzeteszméjének megvalósíthatósága, maradéktalan kiteljesítése mellett szól. De milyen áron? Vagyis miféle gazdasági – politikai – erkölcsi erők, meggondolások, távlatos célkitűzések vehetnék rá a bukaresti politikai elitet, hogy változtasson történelmileg jól bevált, továbbra is sikeresnek tetsző módszerein, megpróbáljon úrrá lenni évszázados beidegződésein akkor, amikor az amerikai geostratégia 2003-as paradigmaváltása, az iraki háború, az US Army tartós közel- és közép-keleti jelenléte és az ezekből következő logisztikai, hadászati és egyéb katonapolitikai feladatok biztosítása következtében Románia (és Bulgária) geopolitikai súlya (használati értéke) még akkor is hosszú évekre hihetetlen mértékben felértékelődött, ha Washington 2008-tól netán a rugalmas elszakadás taktikáját kényszerül választani?85 De hogy mi lesz a túlterjeszkedés (overstretching) állapotába jutott amerikai hatalom törvényszerű visszahúzódása és befelé fordulása után,86 azt senki sem tudja, s nem is tudhatja. Nekünk viszont itt és most a magyar - román történelmi megbékélés tárgyában egyelőre azon kell tovább töprengenünk, hogy mi változott ahhoz a helyzetrajzhoz képest, amelyet Németh 1935-ben (!) emígy rögzített – két részletben: a) „kultúrembereik szívesen békülnek velünk, de nem sok becsét 121


den feltétel nélküli!) EU-csatlakozása után felelős magyar értelmiségiként józanul és kétségbeesés nélkül egyáltalán mondani? Különösen annak tudatában, amit egy kortárs magyar író ekképpen fogalmazott meg az Ukrajnába „szakadt” magyarok megmaradásának feltételeiről elmélkedve, 2006os, fájdalmasan pontos látleletében: „A [XX. századi magyar] történelem arról szól, hogy hosszú ideje benne élünk egy olyan történelmi helyzetben, amely számunkra nem kedvező, és amelyen jelenleg nem tudunk változtatni.”77 Miben reménykedhetünk akkor, amikor maga a modell, a francia nation building tapasztalatai is inkább arra intenek, hogy az 1789-es párizsi jakobinus – centralisztikus - homogenizáló törekvések hatékonnyá válásához, dinamikájának kiteljesedéséhez nagyjában - egészében egy kerek évszázadra volt szükség Bretagne-ban, Katalóniában, Flandriában, Elzász-Lotharingiában és a Baszkföldön?78 Lehet-e bármilyen ésszerű, távlatos – és főként román szemszögből is ellenvetés nélkül elfogadható – fölvetést, javaslatot megkockáztatni addig, amíg a román nemzetépítés jelenlegi szakasza ezt nemigen teszi lehetővé, amíg belső, kívülről alig, vagy csupán nagyon bajosan befolyásolható törvényszerűségei olyanok, amilyenek, a román nemzeti tudat pedig gyakorlatilag éppoly hiperérzékeny, akár Németh László és Mikecs László korában? (Kivált, ha az „ajánlás”, netán bírálat, magyar részről érkezik.) Egyáltalán számol-e azzal a magyar értelmiség s különösen a magyar politikai osztály, hogy a magyar és a román nemzeti törekvések változatlanul nincsenek azonos idősíkban? Más történelmi dimenzióban és főként egymástól több vonatkozásban eltérő érzelmi - tudati tartományban79 mozognak. Magyarán a két nemzetépítés közötti fáziseltolódás mértéke alig csökkent a harmincas évekbeli állapotokhoz képest,80 a legnagyobb horderejű különbség pedig változatlanul az, hogy míg a román „közös vállalkozás” egyelőre – és látszólag! – még mindig sikerrel kecsegtet,81 a magyarnak legföljebb elméleti sanszai maradtak… Más szóval, e tényállás visszájaként, fölmértük-e annak a „helyzetnek” mélységes tragikumát, amelyet egy magyar társadalomtudós ekképpen fogalmazott meg a minap: „az államalkotó népek közül a magyar szinte az egyetlen nemcsak az Európai Unióban, de egész Európában is, amelynek legfontosabb közösségi képzetei közül hiányzik a nemzetállam megteremtésének diadalmas történeti narratívája.”82 Egy kicsit még tárgyszerűbben és egy árnyalat-


érzik békülő kezünknek. Ha mi jó képet vágunk ahhoz, amit velünk csinálnak, ők is jó képet vágnak a mi türelmünkhöz: körülbelül ez ma a román - magyar közeledés.”; és b) „közeledni szabad, de eredményt várni a közeledéstől nem lehet”.87 ••• A dolgok jelenlegi állása és az érvényesnek látszó közép- és délkelet-európai történelmi – társadalomtörténeti – nemzetfejlődési trendek fényében egyre inkább azok a sejtések látszanak igazolódni, amelyeket – szintén kérdések formájában – ekképpen fogalmazott meg pár évvel ezelőtt a kisebbségi problematika talán legfelkészültebb magyar szakembere (Bárdi Nándor88): 1) „Vajon nem alapvető-e a két nemzetépítés működésének mássága?” 2) „Vajon a két nemzetépítés a gellneri meghatározás89 szerint ugyanazon történelmi - kulturális zónához tartozik-e?” 3) „Ugyanazt az utat járják, vagy csak a jelenség szintjén hasonlóak a folyamatok?”90 Emez alternatívák módszeres és tisztességes átgondolása persze újabb hosszú éveket igényel, addig pedig a „karaván halad”, s kibontakozásra alig maradt remény. Ha csak valamilyen isteni sugallatra a román és a magyar politikai és értelmiségi elit egymástól függetlenül, egyszerre, egyidejűleg nem döbben rá a francia modell zsákutcás jellegére, és nem kísérli meg – az utolsó utáni pillanatban – együttes erővel felszámolni mindazt a (kölcsönös) történelmi – társadalmi - nemzettudati csődtömeget, amelyet az egész térség fejlődésére nézve eredményezett – „nemzetiségi különbség nélkül”?91 Jegyzetek: * A csíkszeredai SAPIENTIA ERDÉLYI MAGYAR TUDOMÁNYEGYETEM és a Magyar Köztársaság Bukaresti Kulturális Intézete által szervezett Magyarok a román irodalomban – románok a magyar irodalomban. Maghiarii în literatura română – românii în literatura maghiară c. Nemzetközi Imagológia Konferencia keretében, 2007. április 28-án délután elhangzott előadás szerkesztett és jelentősen bővített változata Szentimrei Jenő: Tanúból vádlott. In: Németh László: Magyarok Romániában. Az útirajz és a vita. Egybegyűjtötte, a szövegeket rendszerezte, az előszót írta és a jegyzeteket összeállította Nagy Pál. Marosvásárhely, 2001., Mentor Kiadó, 216-222. (Az idézett passzus uo. 222. a továbbiakban Németh - Nagy 2001.) 2 Lásd például Németh László: Sorskérdések [A szöve1

122

get gondozta Grezsa Ferenc; az utószót írta Juhász Gyula]. Budapest, 1989., Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó (a továbbiakban: Németh 1989.) A „magyar fátum” egyik legfogósabb tételével – az 1920-as határok esetleges revíziójával – kapcsolatos nézeteiről kitűnő tanulmányt közöl Bárdi Nándor: Németh László. In: Trianon és a magyar politikai gondolkodás 1920–1953. (Szerk. és az előszót írta Romsics Ignác.) Budapest, 1998., Osiris Kiadó, 175-192. (a továbbiakban Bárdi 1998.) 3 Eredetileg ez az esszé is a Tanú 1935./10. tematikus számaként jelent meg! Közelebbről: Tanú, 1935./3-4., 113182. Ám egy adat szerint csak 1936. legelején került az olvasók kezébe. Vö. Németh László: Tanú-évek. In: Németh László: Homályból homályba. Életrajzi írások. I. köt. Budapest, 1977., Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó, 441-511.; A Tanú állomásai, uo. 512-527. (A hivatkozott filológiai adat a 521. lapon található, a továbbiakban: Németh 1977.) 4 „Mi szeretnék lenni? Író, tudós? Talán nevetségesnek hat, ha leírom: a magyar szellemi élet organizátora.” Részlet Németh Osváthoz intézett önérzetes leveléből, lásd Íróvá avatnak. In: Németh 1977., II. köt. 305. 5 Lásd Németh László: Bibliográfia. Összeállította Hartyányi István és Kovács Zoltán. Budapest, 1992., Petőfi Irodalmi Múzeum 6 Vö. Ablonczy Balázs: Értelmiségiek, ideológusok, fellegjárók. Portrék a Horthy-korszak szellemi elitjéből. Rubicon, 2007./4-5., 72-79. (a Németh-portré a 76-79. lapon 7 Mikecs László: Csángók. Budapest, 1941., Bolyai Akadémia, A Turul Szövetség Könyv- és Lapterjesztő Kft. kiadása 8 Mikecs László: Románia. Útijegyzetek [II. kiadás]. Budapest, 1940., Bolyai Akadémia, Bolyai Könyvek (a továbbiakban: Mikecs 1940.) 9 Kósa László: Mikecs László élete és munkássága. In: Mikecs László: Csángók. [II. kiadás]. Budapest, 1989., Bolyai Akadémia, Optimum Kiadó, I – VIII. (a továbbiakban Mikecs 1989.) 10 Csupán zárójelben említjük: maradt azért fenn néhány, a szerző által hártyapapír fecniken sk. helyreállított - kiegészített példány, így az 1989-es második kiadás gondos szerkesztője, Jávor Éva, az eredeti szerzői szándéknak megfelelően, Függelékben tette közé a megcsonkított részeket. Vö. Mikecs 1989., 413-440. 11 Németh írásának amúgy is rendkívüli hatását tovább növeli és árnyalja, hogy másik három társa is megformálta szintúgy különlegesnek érzett romániai élményeit – Boldizsár két alkalommal is. Lásd Boldizsár Iván: Erdély második Trianonja, és uő.: Utazás a Regátban és Erdélyben (kötetben legutóbb: Németh - Nagy 2001., 103-114., ill. 289-328.); Keresztury Dezső: Utazás közben. Németh Lászlóra emlékezve (Németh - Nagy 2001., 264-269.); Sza-

bó Zoltán: A Vaskapun túl. Budapest, 1937. Lásd még uő.: Vigasztalásul útnak indulunk. In: Németh - Nagy 2001., 241-248.) 12 A küldöttség egyik tagja, Szabó Zoltán, még az időközben Bulgáriához visszakerült dél-dobrudzsai Balcicba, a román királyi család, a Hohenzollern-dinasztia nyári rezidenciájába is ellátogatott. Nem követte viszont a többieket Erdélybe, mert menyasszonyával Konstantinápolyba utaztak tovább. Mulasztását élete végéig bánta. ([Szabó] „Zoltán nem jött el velünk Erdélybe: élete végéig sajnálta. Még egyik legutolsó beszélgetésünkkor is szóba került. Mamaiaban, e fekete-tengeri fürdőhelyen leszakadt tőlünk, Balcicba ment, onnan Várnába […]” Lásd Boldizsár Iván: Utazás… In: Németh - Nagy 2001., 294.) 13 Lásd bővebben Miskolczy Ambrus: Iorgaparadoxonok (Egy régi Iorga-mű: Az erdélyi és a magyarországi románok történetéről – 1915./1989. In: Miskolczy Ambrus: Eszmék és téveszmék. Kritikai esszék a román múlt és jelen vitás kérdéseit tárgyaló könyvekről [Disputa]. Budapest, 1994., Bereményi Kiadó – ELTE BTK, Román Filológiai Tanszék (a továbbiakban Miskolczy 1994.) 14 Édesapja 1897 szeptembere és 1903. február 28. között a nagybányai M. Kir. Állami Főgimnázium helyettes, majd rendes tanára. Vö. Németh József: Napló [1898– 1911.] – Hét év [1914–1921.] (Sajtó alá rendezte, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta: Füzi László). Budapest, 1993., Magvető Könyvkiadó), 6. Lásd bővebben Máriás József: Németh László és Nagybánya. In: Irodalmi és stilisztikai tanulmányok. Bukarest, 1984., Kriterion 15 „ţara vecină şi prietenă” – Nicolae Ceauşescu (1918– 1989.) elhíresült, egyértelműen Magyarországra utaló szóleleménye 16 „Én, a közép-európai utas, bizonyos szomorúsággal és iróniával hallgattam őket” [ti. bukaresti román értelmiségi partnereit], Németh László: Magyarok Romániában. In: Németh László: A minőség forradalma – Kisebbségben. Politikai és irodalmi tanulmányok, beszédek, vitairatok. II. köt. Budapest, 1992., Püski Kiadó, 739-804. Az idézett mondatot lásd a 764. oldalon, a továbbiakban: Németh 1992.) 17 „mi Duna-népek […] itt élünk egy sorsközösségben, egymásról mit sem tudva. Igazán itt az ideje, hogy megismerjük tejtestvéreinket, akikkel egy sors száraz emlőjét szoptuk.” Lásd Németh László: Duna-Európa. Tejtestvérek. In: Németh László: Európai utas. Tanulmányok. Budapest, 1973., Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó, 672-674. (az idézett mondatot lásd a 674. oldalon.) 18 Lásd bővebben Bibó István: Németh László kelet-európai koncepciója és Szekfű Gyulával folytatott vitája. In: Valóság, 1979./8., 35-38. Lásd még erről Gergely András: Németh László vitája Szekfű Gyulával. In: A mindentudás igézete. Tanulmányok Németh Lászlóról. Budapest, 1985., Magvető Kiadó, 71-101.

Lásd részletesen Németh - Nagy 2001. „Olvastatja magát, s nem csupán tárgyválasztása okán, hanem eleven, érzékletes stílusa miatt is. Egyike a legjobban megírt Németh műveknek.” Lásd Erdélyi K. Mihály: Németh László romániai útirajza. In: Németh Nagy 2001., 281-288. (az idézet helye: 284. Oldal, kiemelés az eredetiben! – B-K. B) 21 Lásd erről például Kántor Lajos: Magyarok Romániában – és a Független Újság. Egy 1935-ös útikönyv korabeli visszhangja. Kritika, 1986./június, 23-28. Újraközölve: Kántor Lajos: Itt valami más van… Erdélyi krónika (1911-1959.). Budapest, 1992, Héttorony Kiadó, 115-132. továbbá Németh - Nagy 2001., 329-354. 22 Összegzését lásd újabban Erdélyi K. Mihály i. m. 284-286. 23 Vö. Németh László: Gályapadból laboratórium. A fordító. In: Németh 1977., II. köt., , 181-198. 24 Németh 1992., 743; 745. 25 Lásd erről például Miskolczy Ambrus: A kontinuitás-vita historikuma (Tallózás a román etnogenezis historiográfiájában). In: Miskolczy 1994., 8-21. 26 Németh 1992., 759. (kiemelés az eredetiben!) 27 Uo. 764. 28 Esszéje egy másik helyén ezt félreérthetetlen nyíltsággal megismétli: [A román nép] „Szabadságát mások vívták ki neki, az egyesülést nem egy győztes háború hozta meg (amely mégis csak próbája az erkölcsi erőnek), hanem a szerencsés csatlakozás. Beleült egy közel húszmilliós birodalomba, kiosztatott neki Európa legkényesebb pontján a «nagy nemzet» szerep, anélkül, hogy a képességvizsgát a nép és a vezetők letették volna. A szerep azonban itt van és meg kell felelni neki.” Németh 1992., 762. 29 Kossuth Lajos: Fölvilágosítások a Dunai Confoederatio projectumához. In: Deák Ferencz beszédei, 1867–1868. Összegyűjtötte Kónyi Manó. Budapest, 1898., Franklin-Társulat, 58. 30 Németh 1992., 771-772. Ezt a passzust – két részletben – csaknem teljes egészében idézi Bárdi Nándor is (Bárdi 1998., 189. 34-35. jegyzet! 31 Ezeket Mikecs, nemes egyszerűséggel, „nagy zsákmány”-nak nevezi, akárcsak Bánffy Miklós. Huszonöt év (1945). [s. alá rendezte Major Zoltán] Budapest, 1993., Püski, 43. és Hory András a Bukaresttől Varsóig [s. alá rendezte Pritz Pál] c. emlékirat szerzője is művének egyik nem publikált passzusában. Budapest, 1987., Gondolat. (Bánffynál a „magyar zsákmány”, Horynál pedig a „trianoni zsákmány” szókapcsolat szerepel! Vö. Borsi-Kálmán Béla: Öt nemzedék, és ami előtte következik… A temesvári Levente-pör 1919-1920. Budapest, 2006., Noran Kiadó, 349. [173. jegyzet!], a továbbiakban B-KB 2006.) A Mikecs-minősítés szövegösszefüggése: „A văleni [értsd: az N. Iorga által inspirált és terjesztett] román nacionaliz19 20

123

mus, függetlenül attól, hogy milyen volt a nagy zsákmány előtt […] utána azzá a törekvéssé vált, hogy az egyszerre csak meglett nagy ország birtoklására méltónak tüntesse fel a román népet: erősnek, vitálisnak, műveltnek, nyugatinak. Ez volt a nyári tanfolyam legfőbb tapasztalata.” Mikecs 1940., 24. (az én kiemelésem! – B-K. B) 32 Vö. Mihai Răzvan Ungureanu: Destinul miturilor istorice contemporane ale românilor. Au ele un viitor? Xenopoliana. Istoria ca discurs demistificător, 1998./3-4., 34-48. 33 Lásd Tibori Szabó Zoltán [Kolozsvár]: Fagyos szelek a román – moldovai testvéri viszonyban. Népszabadság, 2007. október 16., 9. (a továbbiakban: Tibori 2007.) 34 Ez már a múlt század harmincas éveiben is így volt, s Németh László is észleli: „Egyetlen komoly veszedelem számukra az orosz, s mégis Oroszországról egy rossz szót sem hallani: Oroszország egyszer majd összeroppantja, de egyelőre nem ingerli őket.” Németh 1992., 795. 35 Ennek esetleges geopolitikai kereteiről és tétjéről lásd Gereben Ágnes: Casus belli: a Fekete-tenger. Magyar Hírlap, 2007. augusztus 23., 15., és Tibori 2007. 36 Lásd erről újabban Gecse Géza: Bizánctól Bizáncig. Az orosz birodalmi gondolat. Budapest, 2007., Nemzeti Tankönyvkiadó 37 „Aparent Bucureştiul şi-a asumat conştient poziţia de vîrf de lance politico-diplomatic în numele SUA, Uniunii Europene, al statelor din Balcani şi al unei părţi a statelor din zona încredinţat României în acest sens. Ultimele desfăşurări din zonele menţionate reflectă indubitabil inconsistenţa rolului voluntar (mai degrabă voluntarist) asumat de şeful statului român confirmat de altfel şi de absenţa unui sprijin real politico-diplomatic din partea factorilor menţionaţi.” (Bukarest látszólag tudatosan vállalta föl a politikai - diplomáciai lándzsahegy pozíciót az USA, az EU, a balkáni államok és a Romániára ebben az értelemben bízott országok egy részének nevében. Az említett térségekben bekövetkezett legutóbbi fejlemények kétségtelenül tükrözik a román államfő által vállalt emez önkéntes [inkább voluntarista] szerep tarthatatlanságát [törékenységét], amelyet egyébként az említett tényezők részéről megnyilvánuló reális támogatás hiánya is megerősít.”) Lásd bővebben prof. Liviu Turcu: Singuri în faţa Moscovei.. Jurnalul Naţional, 2007. július 5. (http://www.jurnalul.ro/articole /96455/ singuri-infata-moscovei) 38 Lásd erről újabban Neagu Djuvara: Le pays roumain entre Orient et Occident. Les Principautés danubiennes au début du XIXe siècle. Paris, 1989, Publications Orientalistes de France. Vö. Miskolczy Ambrus: Kelet és Nyugat között (A román haza Párizsban). In: Miskolcy 1994., 116-123. 39 Ennek kiemelkedő, és térségünk történetírásában emblematikusnak számító, darabjai például Ernst Gellner:

124

Nations and Nationalism. Oxford, 1983, Blackwell (új kiadás: Oxford, 2006, Blackwell) és Benedict Andersson: Imagined Communities: Reflections ont he Origin and Spread of Nationalism. London, 1983 (magyar változat: Elképzelt közösségek.. Gondolatok a nacionalizmus eredetéről és elterjedéséről. Budapest, 2006., L’Harmattan Kiadó) című munkái. A magyar - román viszonyt tárgyaló újabb keletű munkák közül lásd például Rogers Brubaker - Feischmidt Margit - Jon Fox–Liana Grancea: Nationalist Politics and Everyday Ethnicity in a Transilvanian Town. Princeton–Oxford, 2006, Princeton University Press. Legújabban: Rogers Brubaker: Nacionalizmus új keretek között [ford. Erdősi Péter]. Budapest, 2007., L’Harmattan - Atelier 40 Németh 1992., 774. (az én kiemelésem! – B-K. B.) A gondolatot Mikecs is átveszi, ilyenformán: „Erdély regáti román szintre való süllyesztését.” (Lásd később, a főszövegben is: Mikecs 1940., 157.) 41 Lásd erről bővebben Makkai László: Magyar - román közös múlt. Budapest, 1948., Teleki Pál Tudományos Intézet (2. kiadás: Budapest, 1989., Héttorony Kiadó) 42 Vö. Gheorghe I. Brătianu: O enigmă şi un miracol istoric: poporul român, Bucureşti, 1940, Fundaţia pentru literatură şi artă „Regele Carol II”; uő.: Une énigme et un miracle historique: le peuple roumain. Bucureşti, 1989, Editura ştiinţifică şi enciclopedică 43 Lásd erről bővebben Borsi-Kálmán Béla: A román - magyar ellentétek gyökerei. A megbékélés lehetőségei 1989. után (Vázlat). In: Borsi-Kálmán Béla: Kérdések és álkérdések. Gondolatok a csoportérdek-érvényesítés, a nemzeti önkép és a globális stratégiák összefüggéseiről. Budapest, 2004., Akadémiai Kiadó, 31-84. (a továbbiakban B-K. B. 2004.) 44 Legtekintélyesebb tagjai: Gabriel Liiceanu és Andrei Pleşu filozófus, Vladimir Tismăneanu, az Egyesült Államokba emigrált neves politológus, Horia Roman Patapievici filozófus (látványos „helyzetbe hozása” a román rendszerváltás/változás hajnalán a Liiceanu - Pleşu duó több mint jóindulatú bábáskodásával történt, jelenleg a Románok Világszövetsége elnöke), Traian Ungureanu közíró, Cătălin Avramescu politológus etc. Vö. Tibori Szabó Zoltán [Kolozsvár]: A játékos elnök álmai. Băsescu megkísérli átalakítani a román politikai rendszert, szélesíteni az alkotmány kereteit. Népszabadság, 2007. július 26., 9. (R.: „A Băsescu testére szabott új alkotmány kidolgozásához a Vladimir Tismăneanu politológus és a Gabriel Liiceanu filozófus vezette értelmiségi csoport már hozzá is látott.” Uo.) 45 B-K. B. 2004., 58. Vö. Radu Preda: Jurnal cu Petre Ţuţea. Bucureşti, 1992, Humanitas.) 46 Ennek a már-már misztikus, ugyanakkor pragmatizmussal elegyes várakozásnak Iorga így ad hangot egyik fontos művének zárszavában – fél évtizeddel a trianoni

8.; Rostás Szabolcs (Kolozsvár): Ebéd a székelyeknél. Az autonómiaigényről is tájékoztatták a román elnököt. In: Magyar Nemzet, 2007. augusztus 13., 9.; Idegen nyelv lesz a román? [Beszámoló a román elnök székelyföldi fölvetéséről és annak azonnali politikai visszhangjáról] In: Népszava, 2007. augusztus 10., 8.; Pataky István: Román nyelvlecke. In: Magyar Nemzet, 2007. augusztus 10., 7.; Lokodi Imre (Marosvásárhely): Román bírálatözön Băsescu javaslatára. In: Népszava, 2007. augusztus 11., 2.; Bogdán Tibor (Bukarest): Vihart aratott javaslataival Traian Băsescu. In: Magyar Hírlap, 2007. augusztus 11., 8. Rostás Szabolcs (Kolozsvár): Băsescu nem tart a székely megyéktől. In: Magyar Nemzet, 2007. augusztus 15., 9. Varjú Frigyes: Bukaresti szövetséges kerestetik [Interjú Szász Jenő székelyudvarhelyi polgármesterrel, az erdélyi Magyar Polgári Szövetség elnökével]. In: Magyar Hírlap, 2007. augusztus 10., 7.; Tibori Szabó Zoltán: Erdélyi mérleg. In: Népszabadság, 2007. augusztus 3., 4. 56 Uo. 795. 57 Oroszhegyi Szabó József, foglakozására nézve gyakorló orvos például 1860 körül ezt jegyezte föl: „[A Fejedelemségek] Két és fél millióra számított lakossága a mint keverékből lett, azonkép ma is szerfölött össze van keveredve, különféle nemzetiségekből; melyek azonban itt nagyon hajlandók átolvadni a román elembe; mely latin nyelvből görög, török, muszka, magyarral keveredett oláh nyelvet beszéli, s az uralkodó görög vallást követi … Az uralkodó nyelvet minden más elem beszéli; de az oláh mind a mellett csak a köznép nyelve. Választékosabb körökben még mindig a görög és a francia nyelv a túlnyomó…” Dr. Oroszhehyi Jósa: Román élet. Kolozsvár, 1942., 44. (kiemelés az eredetiben!) Lásd még Veszely, Imets és Kovács utazása Moldva-Oláhhonban 1868. MarosVásárhely, 1870., Ny. Imreh Sándor, az Ev. Ref. Főtanoda gyorssajtóján [Az 1970-ben Marosvásárhelyen megjelent mű reprint kiadása. Szerkesztette Vincze Gábor. Csíkszereda, 2004., Státus Kiadó] 58 Németh 1992., 760. 59 Németh 1992., 762. 60 Mikecs 1940., 44. Ennek méltó párja, amit – figyelemre méltó jövőbelátásról is tanúságot téve! – az erdélyi szászok „románszemléletéről” ír: „nevetséges, rendetlen balkáni népség nekik a románok s mereven elzárkóznak előlük. Keresik az elszigetelődést s a messzin a szemük, távoli célok eszközeiként várakoznak ők.” Uo. 62. 61 Németh 1992., 764. (az én kiemelésem! – B-K. B.) 62 Vö. Dimitrie Gusti: A szociológiai monográfia. Válogatta, fordította, a bevezető tanulmányt írta, a jegyzeteket és a függeléket összeállította Balázs Sándor. Bukarest, 1976., Kritetion Könyvkiadó, Téka 63 Mikecs 1940., 106. 64 Mikecs 1940., 136. 65 Uo. 139. Lásd erről, jóval objektívebben Iri-

125


végzések előtt: „Azzal a meggyőződéssel zárjuk munkánkat, hogy a román nép nemzeti erőinek nevelését célzó műnek még a kezdeteinél vagyunk és – váratlan és gondviselésszerű változásokon kívül – nem várhatunk semmi jót és biztosat, ami gyors normális fejlődést tenne lehetővé, csak miután ezen nemzeti erők nevelése tetté válik.” Lásd Nicolae Iorga: Istoria românilor din Ardeal şi Transilvania. Bucureşti, 1989 [1915], Editura ştiinţifică şi enciclopedică, 513. (Miskolczy Ambrus fordítása, vö. Miskolczy 1994., 174.) 47 Lásd erről bővebben B-K. B. 2006, 277-309.; 505-530. 48 B-K. B. 2006., 409. (az én kiemelésem! – B-K. B.) 49 Uo. (az én kiemelésem! – B-K. B.) 50 „Ce progres, ce realizări miraculoase, în timp de cîteva generaţii! Calităţi atavistice uriaşe s-au declanşat din corpul etnic valah, când s-a deşteptat din somnul cel de moarte, la conştiinţa fiinţei sale romîneşti; Explicarea acestui fenomen, unic în istoria neamurilor, nu e datorie pentru istoricii noştri?” Idézi B-K. B. 2006., 407. 51 Borsi-Kálmán Béla: Nicolae Titulescu – hagyomány és európaiság. In: Borsi-Kálmán Béla: Kihívás és eretnekség. Adalékok a román - magyar viszony történetéhez. Sepsiszentgyörgy, 1996., Kaláka Könyvek, 39-44. 52 Németh 1992., 774. 53 Ennek érzékeltetésére, úgy hisszük. elegendő az alábbi taktikus állásfoglalás: „Az elnök egyaránt bírálta az RMDSZ-t és a Magyar Polgári Szövetséget, mert véleménye szerint a két szervezet önös érdekeik fölött viaskodik, s nem törődik a lakosság égető gondjaival. Autonómiáról nem, csakis decentralizációról lehet szó – mondta.” Lásd bővebben Tibori Szabó Zoltán: Băsescu székely csárdása. In: Népszabadság, 2007. augusztus 16., 9. Vö. Kis Tibor: Székelyföldi bukolika. In: Népszabadság, 2007. augusztus 16., 3. 54 Egy furcsa áthallás, Németh egyik toposza így fest: „akik szeretik magukról elterelni az indulatot, ránk terelik. A talpát vakargató kapitány álmában mi vagyunk a békebontók. Néhány évvel ezelőtt még szívesen kibékültek volna velünk. Ha lecsúsztunk is, mi voltunk a régi uraság, s a sznobizmusuk tisztelt, ha a talpuk a nyakunkon volt is. Ma már kezdik látni, hogy nem kell tisztelniök bennünket. Ti gömbösök, így hívnak bennünket s azt értik alatta, hogy nagy a pipa és kevés a dohány […] kultúrkülönítményeik apró ékeket vernek a székely földbe.” Németh 1992., 795-796. 55 Lásd erről, egyebek között, Lukács Csaba: Államfő a göröngyös úton. Traian Băsescu román elnök váratlan látogatása Háromszéken. In: Magyar Nemzet, 2007. augusztus 7., 7.; Băsescu elismerte: a Székelyföld lemaradt. In: Magyar Hírlap, 2007. augusztus 6., 8.; Ferencz Csaba – Kristály Lehel: Băsescu ellátogatott a székelyekhez. A román elnök a háromszéki és csíki választók megnyerésére törekedett. In: Magyar Hírlap, 2007. augusztus 7.,


na Livezeanu: Cultural Politics in Greater Romania: Regionalism, Nation Building, and Ethnic Struggle, 1918– 1930, Ithaca N. Y. – London, 1995, Cornell University Press (román változat: Cultură şi naţionalism în România Mare 1918–1930. Bucureşti, 1998, Humanitas.) 66 Ízelítőül pár sor Mikecs találó Iorga-portréjából: „Szavát gyorsírók jegyzik, nélkülük nem is kezd sohasem s saját nyomdájában minden szavát kinyomják. Tán Erasmus óta senki sem rendelkezett ennyire a nyomtatott betű felett. Írásaiból kitelne egy kisebb város könyvtára is […] Egyesek szerint iskolák kellenek tévedései kijavítására. Egy tudós azt mondta róla: semmit sem olvas és sokat ír s ez igen lesújtó vélemény […] Iorgának éppúgy megtalálhatók a könyvei Párisban, a Szajna-parton, mint Romániában. Barátai Franciaországból s a francianyelvű országokból 1933-ban ezerlapos Mélanges-ot írtak neki. Milyen sűrű, tervszerű kapcsolatok állnak a Mélanges mögött! Tán ez az egy ember nyerte meg barátai révén Nyugatot Romániának!” Mikecs 1940., 27., 32. Mindezt Németh is érzékeli, amikor fiatalabb kollégájánál jóval tömörebben ezt írja: „Iorgat például sokban felületes és hamarkodó történésznek látom, de nemzetet csinált egy népből a históriájával.” Lásd Németh László: Kiforgatnak a múltunkból. In: Németh 1989., 510. (Németh kiemelése!). A Iorga-életműről lásd bővebben Nicolas M. Nagy - Talavera: Nicolae Iorga. A Bibliography. Iaşi–Portland– Oxford, 1998, Center for Romanian Studies 67 Mikecs 1940., 157. 68 Németh 1992., 796. 69 „mit tegyek én az igazsággal, ha országomról van szó”; „mit törődöm én az igazsággal, ha népemről van szó” – jelentette ki nem is egyszer! A Iorgakinyilatkoztatások eredetijét lásd Gáldi László: Iorga. In: Magyar Szemle, 1941./1., 46., és Constantin C. Giurescu: Pentru vechea „şcoală de istorie”. Bucureşti, 1937, 49. Idézi és interpretálja őket Miskolczy 1994., 148-149., 230. 70 Lásd erről újabban: Lupescu Radu: Hunyadi János alakja a magyar és a román történetírásban. In: Századok, 2005./2., 385-420. (Iorga Hunyadi-ábrázolásáról uo. 401403.) 71 Mikecs 1940., 27-28. 72 E kérdésnek, egy évvel az 1989-es romániai „forradalom” előtt érdekes tanulmányt szentelt Alexandru Boboc: Adevăr şi conştiinţă istorică. Bucureşti, 1988, Editura politică. (Ismerteti Bakk Miklós: Módszertan és történetiség. In: Korunk, 1989./6., 472-473.) 73 A történelem fura fintora, hogy erre – a történelmi vita felfüggesztésének távlati fontosságára( !) , bár másmás megfontolásból és politikai helyzetben – épp a XIX. század magyar és román történelmének talán két legnagyobb formátumú alakja, Kossuth Lajos (1802–1894.) és Mihail Kogălniceanu (1817–1891.) döbbent rá. Mindketten megsejtették, ha politikailag nem képviselhették is, azt az

126

azóta sem cáfolható és valószínűleg egy és oszthatatlan igazságot, miszerint Erdélynek nem szabadott volna Eris almájává válnia a két, polgáriasulni, európaizálódni és korszerűsödni vágyó nép nemzetépítésében és – ami ettől elválaszthatatlan – erősen érzelmi alapú nemzeti mitológiájában! S mindketten elmentek az akkor lehetséges végső határig: Kossuth abban, hogy 1862-ben beleegyezett: népszavazás döntsön Erdély államjogi helyzetéről s csupán a közös fő személyében kötődjön Magyarországhoz, Kogălniceanu pedig akkor, amikor kijelentette, hogy ő csak történészként tartozik a dákoromanizmushoz, s „Erdélynek soknyelvű országnak kell maradnia, mindegyik nemzetiségnek meg kell őriznie személyiségét és jogait, hogy a tökéletes egyenlőségben fejlődjék a magyarokkal […] Erdélynek összekötő kapoccsá kell válnia románok és magyarok között”! Mert különben, e „feltétel nélkül nem lehet béke közöttünk” – jelentette ki 1886-ban. (Virtuális párbeszédüket és érvrendszerüket lásd bővebben Borsi-Kálmán Béla: Nemzetfogalom és nemzetstratégiák. A Kossuth-emigráció és a román nemzeti törekvések kapcsolatának történetéhez. Budapest, 1993., Akadémiai Kiadó, 187-192.) 74 Nem kis tárgyilagosságra vall, hogy Mikecs maga is, akárcsak Németh, ebben az összefüggésben néhány figyelemre méltó és persze erősen önkritikus megállapításra jut: „Külföldi látogatóknak az tűnik fel bennünk, hogy milyen nagyra tartjuk magunkat, amire ők nemigen látnak okot.” (Mikecs 1940., 161.); művének egy másik helyén – más összefüggésben – emez, időközben okafogyott rátartiság történelmi - eszmetörténeti okát is felvillantja: „egy közösség érzelme, ideálja megejtheti az emberi szívű és lelkű embert. Még szenvedés is, hát még egy művelődési eszme, vagy szabadságideál, mivel annakidején mi asszimiláltunk!” (Uo. 35. [az én kiemelésem! – B-K. B.]). Lásd erről bővebben Mikecs László: A magyar önszemlélet változása. Vázlat. In: Termés [Kolozsvár], 1943./Nyár, 69-80. Mikecs iménti gondolata Némethnél így szerepel: „Kossuth tétele, hogy nemzetiségeink a szabadságért odaadják a nemzetiségüket: egy szűk, urbánus és műveltebb körben tapasztalat volt. A szabadságharc egyszerre bizonyítja e magyar nyelvű, dunai idea erejét szűk körre s tehetetlenségit a nyers nemzetiségi tömegekkel szemben. A beolvadók persze nem az igazi magyarságba olvadtak be, hanem ebbe a magyar nyelvű «liberális» vagy inkább libertás-eszmébe – de az elemek egyesüléséhez szükséges magas oxidáció kétségkívül megvolt s eredményét nem lehet abból megítélni, ami erőszakos kioltása után következett.” Lásd Németh László: Szekfű Gyula. In: Németh 1992. /II. köt., 965-966. 75 Lásd erről szakszerűbben és bővebben Mikecs László: Romantikus önszemlélet a szomszédságunkban. II. A román nemzetkép. In: Termés [Kolozsvár], 1943./Tavasz, 89-101.

76 Uo. 28-29. A román historiográfia álláspontját legújabban összefoglalja: Dumitru Protase: A dákoromán elmélet. Dacia őslakossága a 2-6. században a román történetírás szerint. In: Rubicon, 2005./1., 41-47.; a magyar pozíciót összegzi Kristó Gyula: A vlach bevándorlás kezdetei a 12-13. századi Magyarországon. Uo., 47-49. Egy korábbi, erdélyi magyar historikus tollából származó összegzés: Bodor András: A géta-dákok történeti útja. In: Korunk, 1986./11., 813-817. Az elmélet történeti valóságtartalmáról lásd újabban Gottfried Schramm: Korai román történelem. Nyolc tézis a délkelet-európai latin kontinuitás helyének meghatározásához [Disputa]. Debrecen, 1997., Csokonai Kiadó 77 Lásd Zelei Miklós: A 342-es határkő. Negyedszázad Kárpátalján. Ungvár, 2006., Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, 336. 78 Lásd erről bővebben az egyébként szintén romániai születésű amerikai történész alapművét: Eugen Weber: Peasants into Frenchmen, the Modernization of Rural France 1870-1914. Stanford, California, 1976, főleg 303338. Vö. Tóth Sándor: A nemzet európai modelljéről. Kísérlet annak tisztázására, hogy mi a nemzet szerepe az emberré válás folyamatában. Bukarest, 1993., Kriterion 79 Ezt, szintén kérdés formájában, emígy fogalmazta meg napjaink egyik mértékadó román politológus történésze: „melyik az a tárgykör, amely mindannyiunkban a legprimitívebb érzéseket hozhatja felszínre, ha nem Erdély? E régió a két nemzet politikai vitájának, valamint nemzet- és azonosságtudatot építő törekvéseinek a szíve, amelytől mindannyiunk önbecsülése függ.” Lásd Alina Mungiu–Pippidi: Transilvania subiectivă. Bucureşti, 1999, Humanitas, 11-12. (Bálintfi Ida és Bálintfi Ottó fordítása) 80 Ezt az időbeli eltolódást – décalage-t – Németh is érzékeli s szabatosan meg is fogalmazza: „Sosem éreztem még ennyire, hogy az ember nemcsak a maga, hanem a népe korával is öregebb lehet egy másik embernél. Az, hogy ők egy hirtelen felemelkedő népből néznek, lélegzenek és akarnak, én pedig egy nagy történelmi nemzet katasztrófa utáni gyermeke vagyok, két egész különböző eszmébe zárt be minket. Ők a nemzeti létükre összeszedelőzködők, az import nacionalizmust képviselik, én a nacionalizmus torkába dobottakért szorongó, a kiábrándulást belőle.” Németh 1992., 764. 81 Lásd erről, ismételten Traian R. Ungureanunak jelen írás 33. számú jegyzetében hivatkozott nyilatkozatát! 82 Lásd Gángó Gábor: Helyünk a Monarchia szellemi térképén. In: ÉS, 2007. június 1., 5. 83 Ez már 1940-ben is kegyes óhaj volt csupán, amelynek Mikecs így adott hangot: „A háborúzó Európa az újrarendezéskor nem hagyhatja figyelmen kívül a kisebbségek sorsának megjavítását. Nemzetiségként, autonómia formájában biztosítani kell nekik azt az életet, mit az államuk uralkodó népe él, hogy ne legyenek megfosztva

középosztályi kultúragyarapító s teremtő lehetőségeiktől. Művelődésben, könyvekben, nevelődésben nem szabad őket határokkal lezárni, e téren szabad mozgásukat és tájékozódásukat biztosítani kell az anyaország felé. Ez lehet a legkevesebb, mit a románoktól mi is, Erdéllyel kapcsolatban kérhetünk.” Mikecs 1940., 120-141. (az én kiemelésem! – B-K. B.) 84 Az egyik, viszonylag friss román szerzőktől származó historiográfiai áttekintés, épp ellenkezőleg, a megrögzött klisék szívós továbbéléséről tudósít, némi reményt mégis hagyva az újabb történésznemzedékek szakmai koncepcionális útkeresésének. Lásd Constantin Iordachi – Marius Turda: Politikai megbékélés versus történeti diskurzus: az 1989-1999. közötti román történetírás Magyarország-recepciója. In: Regio Kisebbség, Politika, Társadalom, 2000./2., 129-157.Lásd még Constantin Iordachi – Trencsényi Balázs: A megújulás esélyei: a román történetírás tíz éve (1989–1999.). In: Replika, 2000./november, 165-194. Vö. Jacques Barrat – Dan Berindei – Jean-Paul Bled – Claudia Moisei: Géopolitique de la Roumanie. Regards croiséés [Préface d’Eugen Simion. Présiedent de l’Académie Rpumaine – Une publication du Forum Franco-Roumain]. Paris, 2003, ALVIK éditions 85 Lásd erről bővebben B-K. B. 2004. (különösen: 179191.), és rövidítve, uő.: Románia és a magyar - román viszony a történelem tükrében [geopolitikai vázlat]. In: Európai Tükör, 2004./4-5., 121-133. (különösen a Mi a helyzet ma? című zárórészt) 86 Lásd erről Emmanuel Todd: Après l’Empire. Essai sur la décomposition du système américain. Paris, 2003, Éditions Gallimard (magyarul: A birodalom után. Tanulmány az amerikai rendszer széteséséről. Budapest, 2003., Allprint Kiadó) Vö. Dérer Miklós: Hanyatló hatalom? In: Politikatudományi Szemle, 2003./2., 227-232. 87 Németh 1992., 796, 798. 88 Lásd Bárdi Nándor: Tény és való. A budapesti kormányzatok és a határon túli magyarság kapcsolattörténete. Pozsony, 2004., Kalligram Kiadó. Újabban uő.: Otthon és haza. In: 2000. Irodalmi és társadalmi havi lap, 2006./2., 30-39. 89 Vö. Ernest Gellner: A nacionalizmus tipológiája [ford. Barabás András]. In: Regio Kisebbség, Politika, Társadalom, 2007./1., 3-24. 90 Lásd Bárdi Nándor: Az értelmezés kereteinek keresése. Borsi-Kálmán Béla: A békétlenség stádiumai. Budapest, 1999., Osiris, Pro Minoritate könyvek, 372 o. [Recenzió]. In: Regio. Kisebbség, Politika, Társadalom, 2000./2., 281-286. (az idézett mondatok a 285. lapon!). Lásd még Borsi-Kálmán 2006. (különösen: 277-309., és a hozzátartozó jegyzetek) 91 „fără deosebire de naţionalitate” (N. Ceauşescu szóleleménye)

127

kitekintés

Kovács István

„ a világlátás, a kiszolgáltatott szavak iránti alázat … ” Zsille Gábor laudációja a Magyar Írószövetség és Érd önkormányzata által alapított Bella István-díj átadása alkalmából Zsille Gábort abban a városban ismertem meg, amelyet már nem egy versében megörökített, legutóbb tavaly, a költőtársnak, Lackfi Jánosnak ajánlott Aludni valahogy soraiban, középkori diákos hangulatában. Krakkóról van szó, amelynek Zsille otthonosan berendezkedett lakója volt több mint három éven át, Balassi módján. A Domonkos templom kerengője, amelyről ír, 1986-ban egy olyan kiállítás színhelye volt, amelyről Magyarországon akkor még legfeljebb csak álmodni lehetett. A kerengő a magyar 1956-os forradalmat idézte meg fényképekkel, dokumentumokkal. A saját magának fundált ösztöndíj lehetővé tette, hogy Zsille Gábor zavartalanul átadhassa magát a költészetnek. a híres drámaíró és képzőművész, Stanisław Wyspiański által lengyel Akropoliszként emlegetett Wawel árnyékában. A zavartalanság neki kemény szellemi gályarabságot jelentett, hiszen meg kellett tanulnia lengyelül. A nyelv tápláló édesgyökerét a lengyel költészet ízlelése jelentette. Remekül ráérzett arra, hogy a földi életből fiatalon eltávozott Halina Poświatowska verseiben van annyi érzelmi energia, amely a szabadon áradó sorokban megrajzolja az értelmezés mágneses terét, azt, amelyben kulturáltsága és lelki érzékenysége révén Zsille Gábor otthonosan mozog. Szellemi luxusnak éreztem azt a vállalkozását, amelynek eredményeként Biela haikukötetét magyarra átültette. Ennyi gondolati nekirugaszkodással – a mai igényes divatot követve – saját haiku-ciklust is az asztalra tehetett volna. És máris sorolhatjuk a köteteket, amelyek a lengyel nyelvtanulás és a magyar költői nyelvteremtés eredményeként megjelentek: Adam Zagajewski Bármi is történt kötetcímen közreadott nyolcvan verse, A Nobel-díjas Czesław Miłosz 101 Isten-kereső verse, a Tíz kortárs lengyel költő antológiája, a Hét lengyel költőnő antológiája. Csupa-csupa szám, mintha a magyar poéta vonzódna a számmisztikához. A lengyel költészethez vonzódik, il128

letve fordítói teljesítménye révén: kötődik. Pontosan negyven évvel azelőtt, hogy Krakkóból hazatért, Bella Istvánt az éppen 1963-ban magyarul napvilágot látott Mickiewicz-dráma, Az ősök csapnivaló fordítása bőszítette úgy fel, hogy annak igényes költői átültetését azonnal elhatározta. Az Ősök – az előző fordítás címbeli névelőjének elhagyásával – végül harminchét év múlva, 2000ben látott napvilágot, az ő átültetésében. És közben Bella István nemcsak Mickiewicz nyelvét tanulta meg, hanem a lengyel költészetbe is beleszeretett. A Mickiewicz iránti műgonddal és kedvteléssel fordította Konstanty Ildefons Gałczyńskit, Julian Tuwimot és Maria Pawłikowska - Jasnorzewskát – visszaadva az eredeti versek bonyolult forma- és ritmusvilágát, gondolati tartalmát. Bella, akárcsak Zsille, mindig az igényesebb kihívást fogadta el. Amikor 1999. és 2003. között alkalmam volt főkonzulként dolgozni Krakkóban, a versírást illetően csak Edward Stachura lengyel író Minden költészet c. kötete vigasztalt. Ha minden költészet, akkor az a tény is az lehet, ha az ember nem ír verset: hallgat. Bella István 2000 szeptemberében meglátogatott a családjával. Akkor talán már Zsille Gáborral is találkozhatott Krakkóban, hiszen már ismerték egymást. 1998-ban Kihűlő, északi nyár című első kötetéhez éppen Bella írt ajánló sorokat. De akkor én még nem ismertem Zsille Gábort… Valójában akkor ismertem meg őt igazán, amikor már csomagoltam: három és fél hónap volt hátra kiküldetésemből. Éppen akkor nyílott rá lehetőség, hogy egy lelkes magyarbarát társaság közreműködésével három Balassi Bálint-emléktáblát állítsak és avassak a dél-lengyelországi Krosno városa térségében. Egy íratlan, mondhatni becsületbeli feltétele volt ennek… Az, hogy két héten belül fordítsam le négy krosnói, Krosno környéki lengyel költő antológiányi versét magyarra. A kétnyelvű versgyűjteménynek a májusi krosnói Balassi-ünnepségre kellett volna megjelennie. Egyszeriben hatalmas bizodalmam támadt Zsille Gábor iránt. Bemutatkozó verseskönyvét és az ezredforduló után napvilágot látott Elúszik, beköszön című kötetét már olvastam… De mégis… Szóval fenntartás

nélkül bíznom kellett Gáborban. „Osszuk meg a fordítást” – fordultam hozzá, ügyelve arra, hogy a nagyobb halom kézirat neki jusson… Az emléktábla-avatás alkalmából rendezett három napos Balassi-ünnepségre időben megjelent a kétnyelvű kötet, Az aszú aranya címmel. Ezután már magától értetődő volt az a közös munka, amelyet Bohdan Zadura lengyel poéta, a magyar költészet kiváló tolmácsolója Éles határok című verseskötetének tető alá hozása jelentett 2005-ben. Gábornak nemcsak fordítói teljesítménye – a lengyel mellett angolból is fordít és nemcsak verseket, hanem prózát is –, munkaszeretete és munkabírása nyűgözött le, hanem az, ahogyan beszélgetni tud velünk. A főként az Új emberben megjelent cikkei, recenziói, mini esszéi révén, de interjúi által is. Letehetetlenül izgalmas a Kuklay Antallal készí-

tett életinterjú, amely 2005-ben látott napvilágot. Ő folytatta az utolsó beszélgetést Bella Istvánnal, amely „Mindig tudtam, hogy költő vagyok” címen, éppen a költő halála utáni hónapban, 2006 májusában jelent meg a Magyar Napló hasábjain. Gábor hosszan készült erre a beszélgetésre, és beavatott a részleteibe. Lehet, emiatt tudatosodott bennem Bella és Zsille költészetének rokon lelkülete. És nem azért, mert mindketten huszonhatévesen léptek be önálló kötettel a költészet szent egyházába – Bella István a Szaggatott világgal, Zsille Gábor a már említett Kihűlő, északi nyárral. A világlátás, a kiszolgáltatott szavak iránti alázat, amely verseikből és fordításaikból egyaránt kiérezhető, valamint annak tudata és az az iránti hála, hogy a költő, ha hiteleset, maradandót alkot, tollát az Isten vezeti. Teremt. Vagyis társa a Fennvalónak.

129

kitekintés

Demmel József

A Z EMPÁ TIA TU D O M Á NY A

Miért érdekes számunkra Közép-Európa? Németh László több mint fél évszázaddal ezelőtt, egy, a közép-európai népek kapcsolatáról szóló esszéjében így fogalmazta meg: „nem egy anyától lettünk, de egy sors tejét szíttuk. Ez a közös tej üt ki történetünk, társadalmunk és politikai küzdelmeink hasonlóságában. Különösen a német-római birodalom és a kelet népviharai közé szorult dunakárpáti népek sorsában mennyi az azonos. Még a nagy dátumaik, a nagy politikai és irodalmi szerepeik is csaknem ugyanazok.” (Most, Punte, Silta, 1940.) Ezt a „szellemi testvériséget”, a Kemény G. Gábor által dunai mikrokozmosznak nevezett Közép-Európa irodalmi világát járja körül A haza mint kert című kötetében Kiss Gy. Csaba. Németh László előbb idézett munkájának záró soraiban azt írja, hogy a térségbeli író, művész, tudós „a másik nép kulturális kincseibe a magáiként markolhat.” Ezt teszi a szerző is immár ötödik olyan kötetében, melyben „a Balti-tenger, a Fekete-tenger és az Adria” közti térség kis és közepes nagyságú népeinek kulturális - irodalmi kapcsolatait és párhuzamait rajzolja meg. „Akarjuk vagy nem, az úgy nevezett nagy világ sokkal inkább hasonlónak gondol bennünket, mint ahogy mi egymást. Lehet, hogy nekik van igazuk.” (63.) A kötet 18 írása (melyek közül hét először jelenik meg nyomtatásban magyarul) három részre oszlik, mindegyik hat-hat esszét tartalmaz. A Közép-európai dilemmák címet viseli az első, leginkább párbeszédre, vitára, közös dolgaink kibeszélésére serkentő rész. A maga egészében szemléli a térséget, felveti egymás megismerésének általános problémáit, s néhány helyütt megkísérel választ adni rájuk. A Malomkövek című írás Németh László Közép-Európa-szemléletét mutatja be, és azt a következetést vonja le, hogy a kölcsönös szellemi kapcsolatok magyar képviselőjének gondolatai még ma is érvényesek, hiszen manapság sokszor nyugati szemüvegen keresztül, az előkelő idegen fejhordozásával tekintünk a szomszéd népekre, „mintha megismerhető és megérthető volna ez a velünk összenőtt világ a globális kultúra kódjával. 130

(25.). Két másik tanulmány (Emlékezetünk közös helyei, Mítoszok, nemzetek, szlovákok, magyarok) témája az empátia tudománya. (55.). A nemzeti mítoszok, a nemzeti panteonok a legtöbb esetben úgy épülnek fel Köztes-Európában, hogy rögtön keletkezésükkor egymással szemben helyezkednek el. A szerző szerint a mítoszokat nem kell (és nem is lehet) elvetni, csak be kell látni korlátozott, az adott kultúra határáig terjedő érvényességüket, ezután pedig egymás mellé helyezni őket. A kiindulópont az lehet, hogy mindegyik elbeszélésfüzér érvényes, de csak saját körében. Így lehetne közös narratívát szerkeszteni, s közös panteont fölállítani, ahol egymás mellett áll a szlovák Ludovít Stúr, a magyar Kossuth Lajos, a cseh Frantisek Palacký és a lengyel Bem József. De ide kerülhetnének a Hunyadiak is, hiszen „amint az egy későbbi esszéből (Történelem és nemzeti héroszok a közép-európai himnuszokban) kiderül”, szerepelnek mind a magyar, mind a román himnuszban. Továbbá „Az emlékezet közös kalendáriumába olyan eseményeket kellene fölvennünk, mint 1956 magyar forradalmát, Csehszlovákia 1968-as tavaszát és 1980-81 lengyel Szolidaritását” (13.). A gyakorlatban ez a történelemkönyvek és tankönyvek egyoldalú szemléletének módosítását jelentené. A következő, kapcsolattörténeti esszésor írásaiban Kiss Gy. Csaba egy-egy közép-európai nemzet irodalmi szövegeit használja forrásként, és azt vizsgálja, hogyan jelenik meg bennük egyes szomszéd népek egy-egy szimbolikus helye vagy alakja. Mickiewicz magyar recepciótörténetéből kiderül, hogy a költő magyarországi népszerűségét nem annyira irodalmi életművének köszönhette, mint inkább annak, hogy a száműzetésben élő lengyel szabadsághőst testesítette meg. Két másik értekezés tárgya Tokaj és a tokaji bor ihletette lengyel irodalmi alkotások, illetve a jeles szlovák irodalmárnak, Ján Kollárnak a híres borvidékről szóló gondolatai. Szerepel még egy írás a Krúdy-művek lengyel motívumairól és Fiume magyar irodalmi kultuszáról. Érdemes bővebben is ismertetni a „Hazafiak. és .pánszlávok” a felföldi kisvárosban című esszét. Egy magyar és egy szlovák regényt (Mikszáth:

Beszterce ostroma és Svetozár Hurban-Vajanský: Gyökér és hajtások [Koren a výhonky]) alapul véve elemzi a szerző a két fogalmat, a dualizmus korabeli Felső-Magyarország két szembenálló társadalmi - politikai csoportját. Így a szlovák és a magyar regény egymás tükörképe lesz, hiszen Mikszáthnál a „hazafiak” állnak szemben a „pánszlávokkal”, Vajanskýnál az „elfajzottak” (odrodili) a „nemzethűekkel” (národovci)” A két értékrendszer között abban is különbség van, hogy a magyar író nem minősíti az asszimilációt, a szlovák viszont elítélőleg szól róla. Ebből következik, hogy Vajanskýnál (érdekesség, hogy ő egy jelenetben feltűnik Mikszáth regényében) a két szembenálló fél mi- és ők-csoportként jelenik meg, így a mi-csoport érékeinek, magatartásmintáinak, sztereotípiáinak megfelelően formál véleményt. (138.). Az esszé kettős tükör elé helyezve, több oldalról, és így pontosabban tudja ábrázolni a két fogalmat. Az utolsó rész A himnuszok kertjében címet kapta, s a kötet legkoherensebb harmadát képezi, hiszen a hat tanulmány vizsgálati anyaga az eddigieknél kötöttebb: a közép-európai nemzeti identifikáció kánonjához tartozó versek. A hivatalos állami himnuszok mellé a szerző beemeli a legfontosabb, nemzeti jelképpé vált költeményeket is (a bolgár, cseh, horvát, lengyel, litván, magyar, román, szerb és szlovák nemzet irodalmi szimbólumait), hiszen a térségben gyakran az önálló állam keretei nélkül született meg a modern nemzet, és a nemzetet építő igyekezet gyakran a létező állami birodalmi keretek széttörését tűzte ki célul. (169.). Így kerül sor a Hymnus elemzése mellett a Szózatra és a Nemzeti dalra, vagy a szlovák himnusz (Nad Tatrou sa blýska – Villámlik a Tátra fölött) mellett Samo Tomásik Hej, szlovákok és Karol Kuzmány Dicsőség a nemeslelkűeknek című költeményére. A szimbólumkutatás ezen vonulata azért lényeges, mert a modern nemzet megteremtésének történetével szoros kapcsolatban áll az a folyamat, amelynek eredményeként egy irodalmi szövegből nemzeti himnusz lesz – hiszen a nemzetet is részben narratívák és szimbólumok teremtik meg. A nemzeti himnusz kijelölése pedig kölcsönhatásban van az adott nemzet önképének formálódásával. „A kiválasztásban valószínűleg szerepet játszik az a tényező, hogy miképpen látja, azaz kívánja látni magát a szóban forgó közösség, továbbá magának a szövegnek szintén van autosztereotípiát alakító erősítő szerepe.” (211.) A himnológiai kutatás egyik megközelítési módja az esszékben a vizsgált szövegekben fellelhető nemzeti jelképek, jelképrendszerek összeve-

tése, párhuzamba állítása. Ilyen a címadó írás, a himnuszokban Édenként, Kánaánként, Árkádiaként megformált hazát, a nemzeti tájat ábrázoló jelképekről beszél, továbbá a folyókat mint az egyes közép-európai országok földrajzi mitológiájának fontos alkotóelemeit a középpontba állító esszé. Harmadikként ide sorolható a himnuszok történelmi dimenzióját, a történelmi személyek által kifejezett jelképiséget bemutató írás. Egy tanulmány a horvát himnuszból kiindulva vizsgálja a középeurópai himnuszokat, aminek oka, hogy Antun Mihanoviæ költeményének van a leggazdagabb, legszínesebb kultusza. Megjegyzendő, hogy Kiss Gy. Csaba egyik érve a kultusz erősségére az, hogy a horváton kívül kevés himnusznak van emlékműve, így a tanulmányt aktuálissá teszi, hogy nemrég Kölcsey versének is állítottak szobrot Budakeszin. Összefoglalásul álljanak itt az első esszé záró sorai: „Mi, vagyis magyarok, szlovákok, lengyelek, csehek és többiek akarva-akaratlanul foglyai vagyunk közös múltunknak, kísért bennünket ellentéteink és együttműködésünk emléke, ezért a múltért, közös örökségünkért – mindenekelőtt pedig értelmezéséért – egyedül mi viselünk felelősséget.” (13.) (Kiss Gy. Csaba: A haza mint kert. Nap Kiadó, Budapest, 2005., 228 oldal)

131

kitekintés

Székely András Bertalan

megmaradni – any any elven

Zágorec–Csuka Judit ismételten jelentős művet tett le szűkebb kibocsátó közössége: a muravidéki nemzettársaink és az egyetemes magyarság asztalára. Több magyar és szlovén nyelvű verseskönyv, Zrínyi-tanulmány, képzőművészeti életműkötet, a Muravidék és a Rábavidék kortárs szlovén irodalmából egy vaskos kötet anyanyelvre való átültetése, az általa alapított és társszerkesztett, kétnyelvű Lindua c. folyóirat, továbbá egy Budapesten megvédett könyvtártudományi doktori disszertáció fűződik már a nevéhez. Ezúttal a (sajnos már csak emlékezetünkben létező) Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma anyanyelvi pályázatán díjnyertes pályamű szerkesztett változatát nyújtja át az olvasóközönségnek. A göntérházi nagyapjának, Csuka Józsefnek ajánlott tanulmánykötet egyfelől valóban áttekinti a család – az előző két nemzedék, saját maga, testvére és gyermekei – anyanyelvének a jellegzetességeit, a nyelvtudomány szakapparátusának magabiztos kezelésével. Másfelől viszont megragadja az alkalmat, hogy ennek kapcsán elénk tárja szülőföldje tájnyelvének megkülönböztető jegyeit, a saját költészetéről közreadott elemzéseket, fiai nyelv-elsajátításának és nyelvhasználatuk fejlődésének a folyamatát, jelezve az azt befolyásoló környezeti tényezőket is. Egyik erőssége, hogy ez utóbbi során az anya személyességével képes szólni egy kétségtelenül szaktudományosan megragadott kérdésről. A családi kommunikáció változásának mélyreható és hiteles bemutatása után délnyugati néprészünk történeti, politikai és szociológiai folyamatait ismerhetjük meg vázlatosan, döntően a kisebbségben töltött, közel kilenc évtized vonatkozásában, de számos utalással a dualizmus polgári fellendülésére is. A két világháború között, a vis�szacsatolás négy éve alatt, majd a titói Jugoszlávia idején a kisebbség életét, értékrendszerét, nyelvhasználatát, iskolai szisztémáját befolyásoló tényezők sokoldalú számbavétele során kiderül, miként s miért távolodott el ez a közösség az anyanemze132

tétől s annak országától, vált fontosabbá számára a többséghez való igazodás. Az 1975. óta, Jugoszlávia más tájainak magyarságához képest nagyobb mozgástér ellenére, egy tudatában, nyelvében megroggyant népcsoport érte meg a Mura mentén az 1991. évi rendszerváltozást, az önálló Szlovénia kikiáltását. A kétségkívül megnőtt szabadsággal csak részben volt képes élni ez, a Trianon óta harmadára csökkent lélekszámú néptöredék. Önálló – tájékoztatási, művelődési és tudományos – intézményei, civil szervezetei, orgánumai alakulhattak, felépült végre a Makovecz Imre tervezte, alsólendvai művelődési otthon, az 1959. óta létező kétnyelvű iskolákban megerősítették az anyanyelv oktatását. Ugyanakkor az alsó- és középfokú képzés szaknyelvi oldala továbbra is eltolódik a többségi nyelvhasználat felé, hasonlóképpen a gazdaság és a közélet gyakorlatához. A muravidéki magyarságnak nemigen sikerült stratégiát kialakítania a globalizáció, az információs és tudás alapú társadalom posztmodern kihívásaira. Az idősebbek behúzódnak a falusi lét belterjes fészekmelegébe, néhány tucat értelmiségi figyelemre méltó anyanyelvű teljesítményeket mutat fel, a nagy többség viszont elindult a nyelvcsere útján, a vegyes házasságok évtizedek óta gyakoribbak, mint a magyarként való megmaradást elősegítő, homogén párválasztások. Zágorec–Csuka Judit kritikusan viszonyul a kétnyelvű oktatásnak a Muravidéken, fél évszázada meghonosodott modelljéhez, elismerve egyidejűleg annak az együttélés értékeit jótékonyan befolyásoló voltát. Az Európai Unió viszonyai között, a szlovén – magyar – osztrák hármashatár periférikus fekvéséből előnyt kovácsolva, közös, háromnyelvű felsőoktatási intézmény létrehozásában, a multikulturális valóság tudatosításában látja az egyik lehetséges kitörési pontot. A lokális identitást regionálissá fejlesztené, amely – az interetnikus – interkulturális viszonyok figyelembevételével – új minőségű megmaradást tehetne lehetővé.

A Sütő András Engedjétek hozzám jönni a szavakat c. könyvét többször idéző szerző munkáját a népéért érzett felelősség, a gyermekei nemzedéke önazonosságának megőrzése iránti aggodalom hatja át. Egyike azon kevés helyi értelmiségieknek, akik küldetésnek tekintik magyarságukat, folyamatos szakmai önképzéssel, szép- és szakirodalmi, publicisztikai munkásságuk egészével, közéleti szerepvállalásukkal igyekeznek gátat vetni a többségi tengerbe való beolvadásnak – mindezt nem a szlovén nemzettől való elkülönüléssel, hanem a kisebbség hídépítő szerepében való tevékeny részvétellel is.

Zágorec–Csuka Judit a nyelvszociológia, a pszicholingvisztika, a filozófia és más szaktudományok korszerű fogalmait biztos kézzel kezeli, ismételten bizonyítva ezzel sokoldalú felkészültségét. Könyvét – épp magas színvonala miatt –, elsősorban a szakma, tágabban véve a közép-európai kisebbségek iránt érdeklődő értelmiség forgathatja haszonnal. Bizonyosak lehetünk benne, hogy a Lendva-vidéken élő, könyvtáros szerző még hallat magáról, mindannyiunk: a határ két oldalán élők erkölcsi – szellemi épülésére. (Zágorec–Csuka Judit: A családom anyanyelve – a muravidéki magyarok identitásának a tükrében. Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület, Pilisvörösvár, 2008.)

133

kitekintés

Székely András Bertalan

Virágok, madarak , zene Testvérmúzsák találkozása Zsombori Erzsébet világában A főváros V. kerületében a Nemzetiségek Háza nem először ad otthont különböző művészeti ágak találkozásának. Ezúttal egy román népszokás – a tavaszköszöntő Marţişor/Márciuska – felelevenítése adott alkalmat a képzőművészet, a muzsika és az irodalom egymást felerősítő interferenciájára. A rendezvény különlegessége, hogy ezúttal nem csupán a programok egymás mellettiségében, hanem egy művész alkotásainak tematikájában, ihletettségében is tetten érhető ez a találkozás. Zsombori Erzsébet – vagy művésznevén, ahogy képei aláírásaként is olvasható: Zsimbi – Bonchidán született, és eddigi élete kétharmad részét Erdélyben, egyharmadát pedig Magyarországon élte le. A hasonló nevet viselő, festő és operaénekes nagynénje, akire a híres nagybányai művésztelep alkotói nagymértékben hatottak, saját gyermekének tekintette, így nem csoda, ha az unokahúg érdeklődése is a képzőművészet felé fordult. Tanulmányait Kolozsvárt végezte, majd 15 évig ugyanott és Zilahon reklámgrafikusként dolgozott, közben díszítőművészetet tanult. A festészet területén először a hagyományos batik technikával készített virágcsendéleteket, portrékat, figurális kompozíciókat; kedveli a kollázs módszerét is. Megbarátkozván a selyemmel, kikísérletezett egy olyan technikát, amely teljesen a sajátja: a batikolást az akvarellel kombinálja, s így új minőséget hoz létre – olyannyira, hogy e téren két ízben is meghívták Stockholmba, mesterkurzus vezetésére. 1975 óta számos egyéni és csoportos bemutatkozásra nyílott alkalma Erdélyben, Magyarországon, Nyugat- és Észak-Európában, öt ízben az Egyesült Államokban is. 1992-ben pedig, egy japán vándorkiállítás kapcsán, munkáit megvásárolta a toyamai Modern Művészetek Múzeuma és a Cosmo Galéria. Hogyan jellemezhetném Zsombori Erzsébet művészetét? Előző, Szabó Ervin Könyvtár-beli tárlatán az volt a benyomásom, hogy elsősorban hangulatokat fest. A tél elvarázsolja, gyermekszemmel láttatja azt, mintegy eltakarva a bennünket körülvevő valóság mocskát, közben egyszer csak megtisztul 134

bennünk a lélek. A kolibrik, a baglyok, a sirály és más madarai a közelítő tavasz hangjait szólaltatják meg. Valamennyi évszak megjelenik képein, a vidám színek a lírai arcát vetítik elénk. Tájai változatosak: az erdélyi falutól, Toscanán át, egészen New Orleans utcáiig, valóságos és álombeli utazásait örökítik meg. Az e kiállításon is látható pipacsok, rózsák, jácintok, az árvácskák, a gyermekláncfű, a napraforgók, a margaréták a virágokhoz fűződő különös vonzódásáról tesznek tanúbizonyságot. És az sem véletlen, hogy hegedű, kotta, vízi zene is megjelenik a témái között. Borítót tervezett Dévai-Nagy Kamilla és Mohai Gábor József Attila szerelmes verseit megszólaltató CD-jéhez – légiesítve ezzel a különböző művészeti ágakat elválasztó határvonalakat. Négy, elsősorban a gyermekek számára készült könyv illusztrálására is felkérték. Huszonegy éve él közöttünk, 1990 óta állandó kiállítása, galériája van a budai Várban. A kolozsvári művészettörténész, művészeti író Németh Júlia szerint „igazi énjére már Magyarországon talált rá (…), grafikusi, festői és textilművészeti erényeit egyaránt megcsillanthatta a selymen, amely arra is lehetőséget teremtett, hogy az évezredes keleti művészet precizitását, leheletfinom sejtelmességét, báját és varázsát sikeresen ötvözze azzal az alkotói szabadsággal és gazdag fantáziával, amely mindig is a sajátja volt (…) A sejtelmesen finom, légiesen könnyed képi nyelvtől olykor a filozofikus mélység sem idegen.” Olyannyira nem, hogy író - publicista földije, Bodor Pál, a kisebbségi lét ambivalenciáját is beleérzi a művész alkotásaiba: „az égi vonal- és színösszhang a mindenség szellemét idézi szobánkba – embernyelvű és természetnyelvű zsoltárként. Zsombori Erzsébet mély, megrázó és andalító világot teremtett abból, amiből másnak csak díszítő kedvre telt. Mint aki szájharmonikán játszik Bachot: megtanulják a gyerekek, és tovább dúdolják. Nála a virág is úgy szól, mint Ligeti, mint Kurtág: mert ő közel hajol a csöndhöz. Az ő fái, ha sokáig nézed őket, elrepülnek, és tornádó erejével, lírai meteoritként csapódnak be újra: ugyanoda, a szívedbe. Messziről a félelem is játszik: tragédiát.

Festészete jóakaratúan színlel. Kis képei többet tudnak az Akadémiánál, csak éppen nem hencegnek, nem dicsekszenek: sejtik, hogy előbb-utóbb meg kell majd szólalniuk, és akkor többet mondanak a sirató asszonyoknál, a géntérképnél, hidrogénbombáknál. És megmaradnak, és általuk mindent tudnak és elmondanak majd rólunk százezer évek múltán. Azt is, hogy kiket és miket szerettünk megbocsátó, éhes szerelemmel, és azt is, hogy képeit azért hordták szét Fokföldtől a Spitzbergákig, hogy minél több esélyünk legyen általuk és bennünk a megmaradásra. Ezekben a művekben nem restelltük magunkat, és nem szégyelltük az emberszemmel látott vigaszt és szépséget, még ha tudtuk is, hogy a haldoklásban vonagló szívünk, lelkünk, beleink, gondolataink, a repeszektől kioltott szemünk is benne van ezekben a finomaknak, szoprán hangúaknak, áttetszőknek és könnyűeknek játszott képeken.”

A feleki román tanító kilencedik gyermeke, Nicoară Vasile unokájaként, számára természetes, belső parancs a hagyományos erdélyi tolerancia, az együtt élő népek kultúrájának kölcsönös megbecsülése. Szívesen idézi fel, hogy egyik első romániai kiállítását Schiau Octavian, a bölcsészkar egyetemi dékánja nyitotta meg Kolozsvárt. Most is szükségét érezte, hogy a mai tárlatra megfessen egy, a nagy román költő, Lucian Blaga gondolatvilágára asszociáló képet. Zsombori Erzsébet emberi tartása és művészete példa arra, hogy nem csupán egymásnak feszülni, hanem egymást kiegészítve, gazdagítva, sőt optimista alapállással is lehetséges élni a Kárpát-medencében. (Elhangzott 2008. március 1-jén, a budapesti Belváros-Lipótvárosi Nemzetiségek Házában, Zsombori Erzsébet festőművész selyemfestménykiállításának megnyitójaként.)

135

OLV ASV A

Kálóczy Katalin

A költôszemélyiség tartomány ai

„A Szabó Lőrinc költészetét összegző Radnóti… a mű benső újraalkotójaként… a költőszemélyiség tartományai… felől nyitotta fel a művet.” A ’benső újraalkotás’ újabb lírai állomásán Kemsei István szűri át személyiségén Csokonait, Vörösmartyt, Aranyt, Adyt, Szabó Lőrincet. Műalkotást, szerzőt és alkotói folyamatot. A lírai képekből, a zenei és verszenei tudásból megszőtt esszék többsége a magyar irodalom otthonos bejárása. A műelemzések fő témája előhívja a magyarság lírába formázott sorskérdéseit: s így szükségszerűen kerülünk a toposzok, a motívumok más költők által, más korszakban is megfogalmazott birodalmába. A belülről közelítés következtében szó sincs udvarias kopogtatásról: formált irodalomszemléletünk és irodalomtanításunk (!) meghatározó művei és azok hősei kerülnek bizalmas közelünkbe, ahol máshogyan éri őket a fény. „Toldi Miklós… világrajötte is igazolja minden egyes igaz magyar abbeli téveszméjét, hogy valójában másra született, mint amennyire képességei és szorgalma predesztinálják…” Az esszékötet legjellemzőbb sajátossága a férfiasan széles és elmélyült tárgyismeret, illetve az e tárgyakhoz fűződő intim viszony. A Jakab apostol: igazság és tévedés című írás a valóság megnevezéséről ’levált’ nyelv funkcióvesztéséről szól a magára hagyott ember, korunknak az értékvesztés tudatával viaskodó hőse szemszögéből. Ugyanez a gondolat bukkan föl – más fő téma fonalán – a Tükör által laposan c. esszében: „A hagyományaiból kiszakított, magányosan tévelygő modern ember nem látni, hanem nem-látni akar.” 136

A közelről vizsgálódás különös fájdalma járja át a férfi – nő viszony írásait is: „A fehér asszony jár a várban” címűben Kemsei István a Kékszakállú hercegnek a szerelemről szóló, soha be nem teljesülő férfiálmát követi érzékenyen. Az És mégis Pénelopeia az Odüsszeusz-történetet mint a két nem kapcsolatának hömpölygő folyamát láttatja: a vágytól és a nők akarásaitól vezérelt férfiutat a nem kevésbé problematikusnak láttatott otthon fogalmát jelentő asszonyalakig. A költőszemélyiség tartományaiban kétségkívül a legbékésebb az újraalkotott természet: a címadó esszé Dunájának és környezetének ismeret- és hangulatközlő képei. Ám a békességet, sőt, a békebelinek mondott életérzést minden esszé kiváltja. Radnóti A la recherche-éből megidézve a képet: mintha letelepednénk a szerző tündöklő asztalához, hogy bölcs borozgatások közben ragyogó zöld jelzőkről halljunk, amelyek a metrum tajtékos taraján ringanak… (Kemsei István: Róka a fűzfán. Esszék. Orpheusz, 2007.)

Kemsei István

A százötven éves Toldi Az elveszett ősi nemességről ábrándozó Arany egy forradalom előszelében hősnek álmodja meg Toldit. Bóka László Miként azt a kutatások egyre inkább alátámasztják, az irodalomban megjelenő Toldi Miklós minden bizonnyal anekdotabéli alak, akinek legkevésbé sem gáncs nélküli alakját jó néhány megjelenési formában ismerjük, kezdve Ilosvai Selymes Péter döcögős széphistóriájával, folytatva Bod Péter Szent Hilariusával. Hogy a magyar romantika zenitjén mennyire él a Toldi-téma, arra mi sem jellemzőbb, mint hogy Kisfaludy Károly és Vörösmarty például szabályos költői versenyt rendezett Toldi megverselésére. Kisfaludy A sastoll című költeményének pusztán a szelleme épül be az Arany-műbe, Vörösmarty Toldija vagy a Toldi Csepelben azonban, melyben a költő Toldinak a cseh vitézzel vívott párbaját dolgozza fel, a maga tartalmi teljességében gazdagítja az Arany-féle végső Toldi-változatot. A számtalan, vándortémaként fennmaradt vagy pedig kisebb jelentőségű alkotók által e témában írott változatot nem is érdemes talán megemlíteni. Hogy hányan is verselhették meg valójában ezt a tizennegyedik századbeli kalandort, ahhoz álljon itt mértéket adónak egy Vörösmartynak küldött, az első Toldi-változatot, a Toldi Csepelbent finoman visszautasító Kisfaludy Károly-levélrészlet: „A munkák iránt – írja 1823. március 19-én – köszönetem mellett őszinte választ adok. A Toldyt a jövő évre hagyom, minthogy ezenre több ilyetén tárgyak küldettek be, s azoknak fölvételét igértem.” Toldi alakja tehát rengeteg alakban, rengeteg történetvariációban bukkan elő a kor irodalmi palettáján, hol pikánsabb, hol pedig szarkasztikusabb megformálásban. Az igazi Toldi, az iskolai tanításban is eszményképpé állított Toldink, a miénk, azonban az Arany

Jánosé, és 1996-ban százötven éves. Nagy mese, amelyen nemzedékek nőttek föl. Egekbe növő remekmű, a tizenkilencedik századi magyar nyelv kimeríthetetlen tárháza, a huszadik századi ősforrása. Mozarti méretű és harmóniájú bravúrszimfónia, lenyűgöző kompozíciójú költői triptichon a forradalmiasan kitalált, az alexandrinusból és a felező tizenkettősből összekombinált Toldi-verssel. A magyar stanzával, a szimultán ritmus e nagy leleményével, amely hol trocheusi, hol jambikus lejtésű verslábain váltakozva komótosan tempóz – Ady felejthetetlen megállapításával élve. Ez az a dallam, amelyet kevésbé képzett és botfülűbb irodalomértők ma is ősi (érthetetlen persze az is, hogy egy, a szláv nyelvű költészetből szerencsés kézzel és füllel átvett forma hogyan és miképpen lehet ősi és főként: magyar?) felező tizenkettősnek vélnek és tanítanak. A Toldi, ez a zseniális költői és nyelvi csoda, ez a sajátos, csakis és kifejezetten magyar ringatódal, ez az érzelmileg kristálytiszta hegyi patak egy nagynak látszó, ám történelmi mércével mérve igencsak rövid korszak – a magyar költői romantika – végén csillan elő, és a triptichon közepével, a Toldi szerelmével egy új korszakba: a modernbe csörgedezik át. A nagy átvezető a talán kevésbé ünnepelt, sokkal inkább borzongva tisztelt Arany János, az utolsó nagy romantikus, és lírai munkásságában az első, huszadik századi értelemben vett modern költőnk is egyben. Van még egy másik csúcsa, másik remekműve is a Toldi születése korszakának, Petőfi Az apostola, ez a csalódásból, világkiábrándulásból, a hosszú esztendőkön át ápolt illúzióktól való megszabadu137

olvasva

„Ezért is szeretjük annyira Toldit.”

lásból született nagy romantikabúcsúztató alkotás, annak a pillanatnak a terméke, amikor a valóság végképp lomtárba küldi az ábrándokat. A mű főhőse, Szilveszter azonban – mivel a nagy francia forradalom eszményképeiből vétetett –, européerebb, ha úgy tetszik, világpolgáribb figura Miklósunknál, világeszmékkel, forradalmi eszmerendszerekkel viaskodó, a történelem viharában velük együtt elbukó. Ma, ebben az illúzióvesztett korban talán azért is tűnik kissé avíttasnak, érdektelenebbnek a számunkra. Miklós figurája azonban túlélte az őt követő viharos történelmi időket. Sarjadzásai ma is virulnak, az aktuális politikai villódzások közepette a népmesei hősökhöz hasonlóan föl-föltámadnak, indulatai nemzetibb pillanatainkban fölhorgadnak az egekre, túlzásaiban, menetrendszerűen véghezvitt ostobaságaiban magunkra ismerhetünk. De nézzük, ki is ez a Miklós, akit Arany János – éppúgy, mint valamely népmesei hőst – annyira megszerettetett és eggyé növesztett velünk! Főként az a kérdés vár válaszra, hogy mit is szerettünk meg benne és miért? Szinte egészen bizonyos, hogy nem a középkori chanson de geste melódiája az, amelyre olyan érzékenyen reagál a mindenkori magyar fül. Annak Balassiig semmi köze a magyar kultúrához, Balassi pedig, mint tudjuk, igazából a tizenkilencedik század fölfedezettje, egészen más irányból, egészen más eszmék jegyében. Nem ott kell tehát a mi jó Toldi Miklósunkat keresnünk. Sokkal inkább a magyar nemzeti romantikának abban az ébredező miliőjében, amelyben az igaz és hamis értékek először keveredtek össze, amelyben a kitűnő Bihari János, az első nagy cigányprímás muzsikált a múlt századelőn Berzsenyi Dániel irodalmi kékharis-nyák elől menekülő fülébe (hogy miként és mi módon vélhette ezt a tizenkilencedik századi diszkót nemzeti értéknek Berzsenyi és a többi értékkereső, az külön tanulmányt érdemelne). Abban a miliőben, amelyben lezajlott a magyar nemzeti ábránd és az ál-népzenei giccs érzelmes randevúja, és az árvalányhajas, dús kalászú mezőn megköttetett frigy eredményeképpen világra jött a ha a föld Isten kalapja, hazánk bokréta rajta minden igaz nemzeti cselekvést csírájában elfojtó álomképe és ikertestvére: a sohasem létezett gyémánt gerincű magyar ember sparherd fölé hímezett csiricsáré alakja. Innen, ebből a Széchenyiket, Wesselényiket távolról sem láttató magyarnótás világból sarjadzik elő ez a sajátosan magyar népfi. Ez az a világ, amelyben a nemesi nemzet fogalmának elhalásával megszületett a „modern” nép fogalma és vágy138

képe, ez a bokázva táncoló, szintúgy árvalányhajas kalapját állandóan a fején tartó, csárdásozó zsírosparaszt és a rozsdamarta kardú, egérrágta kutyabőrét a padláson tartó kurtanemes különös, sohasem létezett kevercse, amelyik majd egy Petőfit fog megkergetni népfelsége teljes öntudatával a szabadszállási országúton, és akinek esztelensége, jövőkép-nélkülisége, hebehurgyasága, sunyító szolgalelkűsége, hosszú, gyávult korszakok utáni szalmaláng fölfortyanásai sajátságos nemzeti karakterként vonulnak be a nagy magyar ideálgyűjteménybe. Toldi Miklós, ez a legkisebb királyfival, elvarázsolt varangyosbéka-herceggel, fiú-Hamupipőkével kombinált önazonosítás lesz majd az elkövetkező százötven év uralkodó attitűdje, tőle indul ki az ugyan nem e tárgyunkhoz tartozó, de szinte mindenkire nézve kötelező követendő példa és önmentő szlogen: Természete már ez magyar embereknek. Az ő világrajötte is igazolja minden egyes igaz magyar abbeli téveszméjét, hogy valójában másra született, mint amennyire képességei és szorgalma predesztinálják: a legcsodálatosabb tettekre, boldogságra, mértékfölötti vagyonra, elismerésre hivatott, és ezekért elegendő volna csupán a kezét kinyújtania, csak hát minden szerencsésebbnek vélhető lépésnél, történelmi szituációnál ott áll őrt az örök Nemezis, az örök keresztbe tevő: György, a rókalelkű bátya… Apropó, György: a kevésbé éleslátó szem is azonnal felismerheti alakjában a magyar népfi ősellenségét, a kertek alatt leskődő nadrágos embert, aki nem átall henyélni és mással foglalkozni a legnagyobb dologidőben, ráadásul látogatásával is akkor tiszteli meg az egyszerű nép lakát, amikor a jelenlétével a legjobban zavarhat. Betelepszik a hozzá hasonlóan henye hadával a házba, eleszi a háziak elől az utolsó oldal, már jócskán avasodó szalonnát, leemeli a padlásgerendáról a legutolsó szál összeszáradt kolbászt, kitekerteti az egyetlen tojó tyúk nyakát, hogy jól belakhasson levesével, a pincéből kiissza az aratóünnepre tartogatott maradék néhány liter bort, hogy a háziaknak már csak a csiger maradhasson. A legnagyobb baj mégis az vele, hogy el sem illik zavarni, és nem pusztán a vendégbarátság okán, hanem egyszerűen azért nem, mert családtag, vér a vérünkből, tőlünk származott fel a városba, abba a magas hivatalba – a király mellé –, sőt, talán tehetségére felfigyelve, a család felemelkedésének távlati érdekeit szem előtt tartva, mi iskoláztattuk anyagi erőinken felül. Már az érette hozott áldozataink miatt sem szerethetjük igazán, mert valahányszor csak ránézünk, vagy

Egy, csak egy legény van talpon a vidéken, Meddig a szem ellát puszta földön, égen; Szörnyü vendégoldal reng araszos vállán, Pedig még legénytoll sem pehelyzik állán. Széles országútra messze, messze bámul, Mintha más mezőkre vágyna e határrul: Tűzoltó szeretne lenni és katona, minden, csak vadakat terelő juhász nem, és amikor megérkezik szürke por ködéből Laczfi nádor nyalka hada, megsajnáljuk, és azonnal a szívünkbe zárjuk, mert rájövünk, hogy ő az, akit a gonosz mostoha és még gonoszabb leányai nem vittek el a bálba, ő az, akinek, míg más szórakozik, egy nagy tál lencsét kell a hamuból kiválogatnia: ő béresekkel gyűjt, kaszál egy sorban… Azonban nemcsak megszeretjük őt, hanem kedvéért még két fehér galambocskává, gerlicékké is változunk, hogy segíthessünk neki lencsét válogatni, azaz bármilyen piszok meleg is van, odaállunk mellé, az országút szélére, és kicsiny zsebpetrencénkkel magunk is mutatjuk az utat Budára, olyan lelkesült sokaságban, hogy a derék Laczfi nádor és pökhendi hada alig tud a petrenceerdőből kikecmeregni. Meg vagyunk nyerve. Miklós sanyarú sorsa láttán vereségeink jutnak eszünkbe analógia gyanánt, a Vérzivataros Történelem, amikor hasonlóképpen alázták meg a MAGYART: Lech-mező, Muhi, Mohács… Felsíró kuructárogató hangja hasít a szí-

vünkbe: Krasznahorka büszke vára… – és vaskos lábnyomunktól messze reng a parlag… Eszünkbe sem jut, hogy – nota bene! – az a másik (György) is netán magyar lenne, az istenadta. Tény, hogy György és henyéi nem úgy bánnak Miklóssal, ahogyan azt illenék: faluhelyen egyetlen család hülyegyerekével sem bánhatna így az akármilyen jó szomszéd, nemhogy idegen – György vitézének meggyilkolása ezért csak erős ráfogással nevezhető bűnnek. A dramaturgia szabályai viszont azt követelik, hogy emiatt György erős veszteséggel bűnhődjék: kiesve borzongva tisztelt nadrágos családtag-szerepéből a továbbiakban ő lesz a gyenge gonosz boszorkány a zuhanásra hajlamos, defektes seprűnyélen. De egy időre Miklós is kipot�tyan az identitászavarból – a triptichon két másik részében jut majd erre hely elég –, a szegényember legkisebb fiának népmesei feladata vár rá. Természetes tehát, hogy Miklós útját ezek után a drámai - népmesei véletlenek szegélyezik és vezérlik – azért a két ártatlan toportyánkölyköt sajnálhatjuk, nemkülönben hősies szüleiket, hogy a költői önkény szeszélye folytán György metaforájává kellett átlényegülniük –, és ebbe a véletlensorozatba toppan be vezérfonálul Bence, az öreg szolga. Először a nádasban, másodszor a temetőben. Szerepe a minduntalan fölbukkanó váratlan segítőé (kisegér, aranyhal stb.), a megerősítőé. Mindig válságos pillanatban érkezik – Miklós már nagyon éhes –, cipóival ő a problémák megoldásának kulcsára. Bence különös alakja újabb kitérőre kényszerít bennünket. Ki az a Bence, ha Miklós a minden elnyomások ellen küzdő NÉP metaforája? Emlékezzünk Tiborc megkönnyezendő, de dramaturgiailag semmiképpen nem indokolható belépőjére a Bánk bánban! Bence ugyanolyan alávetett, urával szemben kutyahűségre kötelezett szolga, mint Tiborc. Tiborcnak azonban Bencével szemben van egy kétségtelen előnye: Katona művében önmagában hűségeskedik, a nép egyedüli szimbólumaként. Bence mindezzel nem kérkedhet, ő pusztán csak tartalék-nép. Ímé, a reveláció erejével ható kettős fogalmi csavar, ilyen azért a mesében sincs: Miklósnak, a Hamupipőkének, a szegényember legkisebb fiának stb., ergo: a népnek szolgája van, egy valóságos lejjebb-nép, konzerválva a rebellisebb napokra! A másik feltevés szerint Bence akkor jelenik meg, amikor Miklós végre beteljesítheti vágyait, azaz végre végérvényesen szakíthat a néppel. Oly magasságokba szárnyal – még a nadrágos emberen is túl –, hogy Bencének egyszerűen kutya köteles139

OLVASVA Kemsei István „Ezért is szeretjük annyira Toldit.”

csak úgy egyszerűen rá gondolunk, mindannyiszor fölösnek tűnő szenvedéseink jutnak eszünkbe. Természetesen mindig váratlanul, hívatlanul, és pláne nem a dologra érkezik, nem segíteni – jön, amikor éppen ráér –, de beszél, okoskodik valami idegen hangzású, úri nyelvezeten, amelyiknek jó, ha minden ötödik szavát értjük mi, falusiak – milyen gyönyörű distinkcióval ábrázolja Arany ezt a különös nyelvi kettészakadást a második és a harmadik énekben! –, de azt mindenképpen kiértjük szavaiból (mert kisebbrendűségi érzésünk miatt ki akarjuk érteni), hogy biztosan lenéz, már rangján alulinak tart bennünket, akik tápláltuk és fölneveltük, és hogy egyáltalán meglátogatott, azt nem az irántunk érzett szeretetből vagy fiúi kötelességből, hanem csupán lelkifurdalásának engedve tette. Amint pedig teheti, elmegy. De térjünk vissza Miklósra: áll a böszme, nagydarab gyerek a rekkenő puszta közepén. Szénát hord szegényke künn a béresekkel. – dehogy is hord szénát! – a távolba bámészkodik, és éppen mindennapos identitászavarával küszködik:

OLVASVA Kemsei István „Ezért is szeretjük annyira Toldit.”

sége lenne átvenni tőle a szimbólum-szerepkört. Van azonban itt egy csöppnyi bökkenő: Bencét már alaphelyzete miatt is lehetetlen idealizálni, még amolyan operettszimbólum is nehezen válhatna belőle, mint Tiborcból. E verzió szerint viszont a nép szerepe nem más, mint a legalázatosabb szolgálat, a fölötte állók feltétlen és kritikátlan tisztelete: S mily örömmel nézte Bence, a hű szolga! Jobban esett, mintha maga falta volna; Mintha ő is ennék, ugy mozgott a szája… Fia pedig, az ifjabbik Bence már annyira debil, hogy egy konyhakéssel lovaggá lehet ütni: De Anikó Benczét egy asztali késsel Lovagnak üté már három kis ütéssel, Azután, kitörvén hangos hahotába, Vonszolta magával a cseléd szobába. Mi tagadás, nép-perspektívának nem éppen felemelő a jelenet. Ám hagyjuk az operettet, és térjünk vissza a mesébe: Bika rugaszkodván… – itt ismét felmutathatja magát a vendégoldal-hadonásztató őserő, a taps azonban váratlanul elmarad. Miklós bikafékező tette félelmet vált ki a városiakból, nem vivátolást: Aztán ment az utczán. Sok helyütt susogta Valaki: „ez volt az, a ki szarvon fogta;” Sok helyen látott még egy-két emberképet, Ablakból, kapuból, a mint vissza lépett. Aztán becsapódott az ablak táblája, Hallott a kapukon kulcsnak csikorgása, Aztán csendesség lőn, hideg, embertelen; „Hát nekem” mond Toldi „hol lesz már tűzhelyem?” Mert aki a bikánál is erősebb, az veszedelmesebb ellenség, mint a bika maga. A „díjazásul” odavetett nyers máj pedig megaláztató jelképe annak, hogy a nép nem viheti sikerre a városban, valójában semmi keresnivalója nincs ott. A város másfajta látványosságokra éhes, nem a realitás az eszményképe, hanem a virtualitás, a lovagi torna: a mű-harc, a mű-vér, a csillogó divatbemutató közepette megrendezett málnaszörp-paradicsomlécsurgató álhalál, a wrestling: a mű-pankráció, duzzadó bicepszű, izomagyú, fogvillogtató pankrátoraival. A város és a való ellenségei egymásnak – mondja ki Arany, pedig még jóformán nem is ismeri a korabeli Pestet. Még rosszabb véleménye lesz majd, ha 140

mélységében is megismeri! Miklósnak tehát, ha érvényesülni akar vágyai világában, át kell lényegülnie. A metamorfózishoz azonban megfelelő helyszín szükségeltetik. És hol lényegülhet át istenigazából a nép fia, ha nem a kocsmaházban? A nem-ivó Arany itt a legteljesebb mértékben elemében van: minden lefojtott szomjúsága kitör lelkének mélyéből: cefetül leitatja Miklóst. Nem is akárhogyan! Mert Miklós ivásában van valami heroikus, valami félisteni. Azok ilyen nagyivók: a félistenek és a világrend létrehozói. A Gilgames eposzban pl. ez áll: Enkidu sört ivott. Hét korsóval. Ez babiloni mértékek szerint testvérek között is kb. ötven liternek felel meg. Lássuk be, Miklós sem maradhat el ettől a mennyiségtől túlságosan, ha elismerésünknek és megbecsülésünknek meg akar felelni. Két öreg kanna (egy öreg kanna nyolc liter!) bort kér a csaplárostól, és csak az egyiknek a felét locsolja szerteszét, a fennmaradó tizenkét liter lefolyik a torkán. A MAGYAR NÉP fia, ha nem is literszámban, maligán-fokban mindenképpen utolérte Enkidut! Ezután leborult két izmos karjára, hogy átálmodja magát az áhított másik világba. Ez a jelenet majd annyira megtetszik Madáchnak, hogy ő is hasonló helyzetbe hozza az ő részeg Keplerét – persze, nem itat vele annyit, különben is: hol van egy Kepler a félisteni mivolttól? –, hogy az átálmodhassa magát a forradalmi Párizsba. Miklós ivási képessége egyáltalán nem vall amatőr ivóra. Ekkora mennyiségű bort – negyedannyit is! – csak gyakorlott, ám még nem alkoholista piás képes elfogyasztani egy ültő helyében, és akinek mája és gyomra már megfelelően hozzáedződött a megterheléshez. Mindenki más kezdő ivó rosszul lenne már az elején. Megdöbbentő felismerésre juthatunk ebből: a hatalmas gyerek, kinek még legénytoll sem pehelyzik állán, minden bizonnyal rutinos ivó! Keleti országrészeink tintázási szokásait ismerve, nem is lepődhetünk meg ezen a tényen különösebben. Az eszméletlenre ivás valószínűleg már Arany idejében is népdivat lehetett ezen a tájon… De vajon ki szoktatta rá a még minden bizonnyal fiatalkorú – tizenöt-tizenhat éves – Miklóst ennyire az italra? A gyenge ivó, sőt minden bizonnyal absztinens Bence semmiképpen nem lehetett, hiszen neki a nagy mulatozás közepette is csak apránként fogyott a pintesből bora – bár az sem kevés, több mint másfél liter –, ettől is felborult ültéből, úgy elgyengült. A galamblelkű özvegy édesanyát, Toldi Lőrincnét pedig egyenesen otrombaság lenne piáltatással vádolni. A gyanú így egyedül csak a zül-

lött agrárproletariátusra terelődhet, akikkel gyűjt, kaszál egy sorban: a béresekre. Azok még Bencénél is lejjebb-nép, aki az igazi nép megnevezésre sohasem számíthatnak, azoktól a gyökértelenektől minden kitelik, azok züllesztik le magukhoz az ártatlant! A családjától, népétől elfajzott osztályáruló, rókalelkű György mindenesetre tudhat valamit már a történet elején Miklós iszogatásairól, nem hiába figyelmezteti anyját a közelgő veszélyre: Nem válik belőle semmi, csak nagy léha – ám ezt még mi is hajlamosak vagyunk tovább-gondolás nélkül, merő rosszindulatként kezelni. Ivás ide, ivás oda, emeljük meg kalapunkat hősünk nagysága előtt, hiszen a cseh bajnokot másnaposan legyőzni, nem akármilyen sportteljesítmény, főképp akkor nem, ha mindezt megtoldjuk avval a mellékinformációval, hogy Miklós nem is tud vívni! Nem lehet véletlen, hogy mi MAGYAROK még sportszerűtlen életmódunk mellett is jobbak tudunk lenni más, satnyább nációk legjobbjainál; Miklós dicső híre-neve is fennmarad örökre… (Csak úgy, mellékesen közbeszúrva: e sorok írója Csehországban hallott egy ellen-anekdotáról, amelyben a cseh vitéz győzi le Toldit. Arról nem szól a történet, hogy a mérkőzés előtt a cseh által elfogyasztott sörök mennyisége elérte-e az Enkidu által megittakat…) Meddig tarthat ez az örökre? Ez itt a kérdés, mert bizony, történhetett valami Arany Jánosnak az elveszett ősi nemességről álmodozó lelkében – és a magyar politikumban, közgondolkodásban! – a Toldi és a Toldi estéje megírása közötti időben (1846-48 vége), gondoljunk csak Az apostol és a Toldi estéje közös keserű végkicsengésére, a köztük lévő hasonlóságra! Itt az ideje hát – vállalt feladatunkat kissé túllépve –, hogy némiképpen kitekintsünk az alapműből, persze nem a részletezés igényével, csupán azokat a motívumokat figyelembe véve, amelyek eddigi megállapításainkat alátámasztják. Valami miatt 1846-48 között a romantikus népi hős ideálképe fölött igencsak gyorsan elszáll az idő! Nemcsak divatja múlik, a világ is másfele fordul, árnyalakja pedig kénytelen visszahúzódni a vendéglők füstös, magyarnótás mélyére, a népszínművek deszkáira. Toldi pedig a levitézlett népi káderek parkolóhelyére, Nagyfaluba – a saját sírját megásni. Magyarán: Arany a Toldi estéjével megindítja a Toldi-deheroizálási folyamatot! Ez a sírásás megint operettes jelenet: olcsón nagyotmondó és díszletesen könnyeztető. Ám észrevehetjük, hogy már magának Aranynak sincs

a legjobb véleménye hőséről: olyan környezetbe helyezi, amelyről a gondos házigazda szerző akár megvetéssel is szólhatna. A díszlet ugyanis a sírját ásó Toldi hátterében álló, lerobbant ősi ház: Megavult az ős ház, a zápor lemosta, Az idő, e vén sas, szörnyen megrugdosta, Érzi a megoszlás napját, hogy eljöve, Földre kivánkozik majd mindenik köve. Apró szelek, mikor repülni tanulnak, Födeléből egy-két léczközét lefúnak; Egyszer majd neki vág a zivatar apja, Beleölti szarvát és a földhöz csapja. A burjánfölverte kert, a rozmaringtalan (nincs asszony a háznál) ablakalja: Ott van még az ablak, mely a kertre nyílik, De rozmarinbokor benne már nem díszlik; Ott van a kis ajtó, de hej megvetkezett! Belöle a szú is régen kiéhezett. Kész csoda, hogy az ásó még egyáltalán alkalmas az ásásra: nem törik nyele közben, nem csorbul éle, nem görbül lemeze stb. Operettes jellege mellett azonban az egész jelenet zseniálisan megkomponált, hiszen emlékezzünk csak vissza: honnan indult a még nem is pehelyző állú Miklós színe-változása? – a temetőből. Hát az agg Miklósé? A sírásástól. Innen, a félig kész gödör mellől kell fölkészülnie az utolsó nagy ütközetre. Ez a gödör a kezdet és a vég. Miklós – és vele együtt a népi hős – valódi tragédiája azonban – emlékezzünk! – az identitásprobléma mélyén rejlik. Ez az, ami sorsát végig irányítja és meghatározza. Vitézként bűnt követ el a lovagi becsület ellen: elcseréli páncélját Tar Lőrincével, hogy megmeneküljön a házasság fenyegető rémétől, magyarán szólva bundázik, vétkét azonban nem képes teljesen felismerni, hiszen nincs hozzá elegendő erkölcsi esze. Anyjának kezdé panaszolni, a leánnyal hogy járt. A nagy bundázó nagy önámító is egyúttal, és érzékeny, gyenge ember, aki a kizárólag önmagának és gyávaságának köszönhető Piroska-kudarcot is csak a megszokott módon képes elviselni: iszik, mint a gödény, magyarmiskásan elissza mindenét: Oda-át meg a vad czimboraság dőzsöl; Tenger sok italtól Miklós feje gőzöl, Szeme bortul nedves, tekintete redves, Előtte ledéren tánczol az új kedves. 141

A böszmeség, amely annyira ártatlan és rokonszenves volt a kamasz Miklósban, ellene fordul, súlyos jellemhibává válik – avagy: 1873-ban hol van már az ősi nemesség ábrándja? Szegény Miklós sehol sem talál hazára, semmiben sem találja meg élete célját. A paraszti létformát származása miatt rühelli, jobbára csak az ivási rutin kifejlődését köszönheti neki, de pontosan kezdeti paraszti létformája - neveltetése gátolja meg abban is, hogy nemes emberként fogja fel a világot. A Toldi-vártól kezdve a Nagyfalu-béli ősi házig minden porrá omlik a keze alatt. Az elvégzett heroikus feladatok után minduntalan nemkívánatos személynek nyilvánítják, mert mire megmozdul, már egy új korszak követelményeinek kellene megfelelnie.

142

Ennek következtében haláláig téblábol a neki nem való életlehetőségek között, egészen addig, míg elborítá a sírt új havával az ég. Arany János a Toldi szerelmével túllépett a maga teremtette mesehősön és a korszak létrehozta illúziókon úgy, hogy a legtörvényszerűbbet művelte vele: regényalakot formált belőle. A mítoszi naiv egyértelműségből átemelte a regény lehetséges világába, oda, ahol az elkövetett bűnökért nem, vagy csak ritkán jár könyörület. A mi Miklósunk, a mi szubjektív történelmünk azonban tovább sorjádzik vakmerő ostobaságaival, megkésett, nagy, színpadias nekirugaszkodásaival. Ezért is szeretjük an�nyira Toldit.

ESEMÉNYTÁ R

Nagy István

J urij Pavlovics G uszev és az „ orosz Balassi” méltatása

Hölgyeim és uraim! Kedves barátaim! Amikor a Balassi Bálint-emlékkard kuratóriuma felkért arra, hogy Bálint napon, a díjátadó ünnepségen méltassam Jurij Pavlovics Guszev műfordítói munkásságát – különös tekintettel az orosz nyelvű Balassi összesre, melyet most már csak úgy emlegetünk, mint „az orosz Balassit”, – azonnal és örömmel vállaltam. Annál is inkább, mert az elmúlt év június 4-én, az ELTÉ-n megtartott konferencián – amely egyben könyvbemutató is volt – lehetőséget kaptam arra, hogy tárgyszerűen szóljak e tiszteletreméltó teljesítményről. Mielőtt e vállalkozás nehézségeiről és vitathatatlan filológiai eredményeiről szólnék, engedtessék meg, hogy az ünnepelt műfordítói életművét, ha vázlatosan is, ismertessem Önökkel. Mindenekelőtt azt szeretném kiemelni, hogy Jurij Pavlovics Guszev személyében olyan műfordítót köszönthetünk, aki egyben tudós tanár is. Évtizedekig tartott irodalomtörténeti előadásokat magyarul tanuló diákoknak a moszkvai egyetemen, ahol a hetvenes évek második felében magam is lektorként dolgoztam. Közös tanítványainktól tudom, mennyi mindent tanultak ezeken az előadásokon magyar irodalomból, magyar kultúrából. Ha az egyetemi évek alatt és a végzés után is egyre több egykori magyar szakos lett irodalomkedvelő, olvasó ember, abban az ünnepelt Jurij Pavlovicsnak vitathatatlan érdemei vannak. Tudós tanárként saját kutatási eredményeit is közvetíteni

tudta tanítványainak, amikor pedig egy-egy klas�szikus vagy modern műről kellett beszélni, melyet esetleg fordított is, akkor az irodalomtörténeti, poétikai elemzés mögött mindig ott érződött a konkrét szövegélmény. A hatvanas évek végén Kassák költészetéből védte meg kandidátusi disszertációját, akitől verseket és prózát egyaránt fordított, akadémiai doktori értekezését pedig a mai magyar prózairodalomból írta a nyolcvanas évek közepén. Számos recenziót, illetve irodalomtörténeti tanulmányt tett közzé orosz és magyar nyelven, a klasszikus és a XX. századi magyar irodalomról. Azokat a műveket pedig, amelyeket oroszra fordított, elővagy utószóval, illetve kísérő tanulmánnyal látta el, ezzel is segítve az olvasót a tájékozódásban. A moszkvai Világirodalmi Intézet, valamint a Szlavisztikai és Balkanisztikai Intézet munkatársaként közös magyar - orosz elméleti konferenciákon vett részt, magyar irodalomtörténészek tanulmányait fordította oroszra, ezen kívül rendszeresen résztvevője a moszkvai Magyar Kulturális Intézet által szervezett kerekasztal-összejöveteleknek, melyek témája „az orosz irodalom magyar szemmel – magyar irodalom orosz szemmel”. Ha fordítóként a kultúrák és az irodalmak közötti hídverő szerepét vállalta, akkor ugyanez mondható el tudományos munkáiról is. Tanulmányai közül legyen szabad kiemelni a Balassiról szóló írásait, amelyek a fordítói tapasztalatokon túl, az orosz és a magyar költészet 143

összehasonlító vizsgálatához is termékeny szempontokat kínálnak. Feltétlenül meg kell említeni a magyar avantgárdról írott cikkeit, vagy a 2003-ban, a Voproszi Lityeraturiban megjelent tanulmányát a Nobel-díjas Kertész Imréről, akitől az alábbi regényeket fordította: Sorstalanság, Kaddis a meg nem született gyermekekért, Felszámolás, Nyomkereső, Az angol lobogó, Jegyzőkönyv. Több tanulmányt is írt a Nobel-díjas íróról. A már említett cikkét (Voproszi lityeraturi, 2003.) az év legjobb tanulmányaként díjazták. Neki köszönhető az is, hogy az orosz olvasó megismerkedhetett Hamvas Béla filozófiai örökségével. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy Jurij Pavlovics Guszev ahhoz a moszkvai műfordítói iskolához tartozik, amelynek tagjai között olyan tapasztalt és tehetséges forditók vannak, mint a régiek közül Oleg Rosszijanov, Jelena Malihina, Tatjana Voronkina, Vjacseszlav Szereda. Feltétlenül meg kell említeni Larisza Vasziljevát is, aki ugyan keveset fordit, de az Inosztrannaja Lityeraturában ő a magyar irodalom fő szószólója és a fordítások szorgalmazója. A fiatalok közül Darja Anyiszimova és Jelena Rozskova érdemel figyelmet. Egy közös barátunktól tudom, hogy az egyetem elvégzése után Jurij Pavlovicsot Kárpátaljára nevezték ki tanárnak, s itt, a magyar nebulóktól hallott először magyar szót, és tőlük kezdte tanulni a magyar nyelvet. (Jurij Pavlovics Guszev a hatvanas évek közepétől a végéig két beregi községben, Rafajnaújfaluban és Váriban tanított orosz nyelvet.) Hosszú lenne felsorolni, ki mindenkit fordított költőink és íróink közül. A már említett Kassákon kívül József Attilát, Adyt, Kosztolányit, Babicsot, Il�lyést, Weöres Sándort, az erdélyiek közül Kányádi Sándort és Szilágyi Domokost, a magyar prózából pedig – csak ízelítőül – Móricz Zsigmond Nem élhetek muzsikaszó nélkül, Szabó Pál Talpalatnyi föld, Németh László Bűn és Irgalom, Szabó Magda Pilátus, Régimódi történet, Tersánszky Legenda a nyúlpaprikásról c. regényeit, valamint Nagy Lajos, Déry, Gelléri Andor Endre, Illés Endre és mások novelláit és regényeit. A későbbi írók közül – korántsem a teljesség igényével – Mészöly Miklóst, Oravecz Imrét, Konrád Györgyöt, Nádas Pétert, Bodor Ádámot, Krasznahorkai Lászlót, Spiró Györgyöt említhetem. Kosztolányi egy helyütt a műfordító munkáját a szobrászéhoz hasonlítja. Ezt írja: „… a szobron mindig ketten dolgoznak, a szobrász és maga az anyag. Hasonló ehhez a műfordító munkája is. Egy szobrot kell neki kifaragni teljesen más anyagból. Ehhez szabadság szükséges. A költeményt a 144

törvényszéki hites tolmács pontosságával éppoly kevéssé szabad lefordítani, mint egy szójátékot. Újat kell alkotnia helyette, másikat, mely az eredetivel lélekben, zenében, formában azonos. Hamisat, mely mégis igaz. Műfordítani annyi, mint gúzsbakötötten táncolni”. (Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Bp., 1999. 512.) Aki egy kicsit is ismeri az orosz költészetet, tudja, hogy Balassihoz fogható jelenség nincs az orosz irodalomban, következésképpen hiányzik az a nyelv is (de nemcsak a nyelv, hanem a Balassira jellemző reneszánsz költői - emberi magatartás is), amely alkalmas lehetne a Balassi-versek világának hiteles tolmácsolására. Az Első Péter előtti XVII. század szillabikus költészete nem ismerte a szerelmi lírát, nem volt nyelve hozzá. A pravoszláv aszkézis fogságába zárt nyelv teljességgel alkalmatlan Balassi istenes verseinek nyelvi közvetítésére. A „duhovnie sztyihi” poétikája távol áll Balassi istenes verseinek világától. De a legnagyobb nehézséget mégiscsak a verselés jelentette, hiszen az orosz költészet számára idegen a szillabikus verselés, jóllehet a XVIII. században, lengyel hatásra, még létezett. Balassi verseit az orosz verselési szabályokhoz kellett igazítani, ami azt jelentette, hogy az orosz szillabo-tonikus verselésben a szavak természetes hangsúlyának egybe kell esnie a versmértékkel és a mérték diktálta rímmel. Tehát modernizálni kellett Balassi szillabikus versét, vagyis áttenni jambusba vagy trocheusba, mégpedig úgy, hogy az orosz olvasó ráérezzen a nyelvi archaizmusokra is. A fordítóknak, élükön Jurij Pavloviccsal, sikerült megbirkózniuk a nem könnyű feladattal, a gazdag orosz nyelvből sikerült kikeverni azt a színt, amely az orosz olvasóhoz közel hozza a magyar Balassi Bálintot. Köszönet illet mindenkit, aki a kötet megjelenése felett bábáskodott: a néhai N. I. Balasov akadémikust, a párizsi egyetem honoris causa doktorát, Horváth Ivánt, az ELTE professzorát, valamint Kőszegi Péter, Szentmihályi Szabó Géza és Parádi Andrea Balassi-kutatókat. Elsőként, minden más irodalmat megelőzve, az orosz olvasó asztalára került az orosz Balassi ös�szes. Köszönjük, Jurij Pavlovics! (A könyv Moszkvában, a Nauka Kiadó Litye raturnije Pamjatnyiki sorozatában jelent meg 2006ban. A méltatás elhangzott Budapesten, a Gellért Szállóban, a 2008. február 14-én tartott ünnepségen, amelyen az idei Balassi-emlékkardot Serfőző Simon költővel párban vette át J. P. Guszev. )

…kezdi bemutatkozását a Nemzeti Kulturális Alap új online kritikai folyóirata, a REVIZOR. Hogy miért tartjuk fontosnak, hogy minél többen megismerjék, s látogassanak el gyakran az oldalra – annak egyszerű oka van. Ha valamennyien hozzájárulunk, a Revizor sokat segíthet abban, hogy mérhetővé váljék, mit is, milyen folyamatokat támogat az NKA. Az itt megjelenő írások ugyanis csupa olyan dologról szólnak – legyen az színházi előadás, koncert vagy könyv –, amelyet a hazai kulturális élet legfőbb mecénása, az NKA, annak szakmai kollégiumai – előzetes figyelemre, azaz támogatásra érdemesítettek. Igazolja-e egy-egy támogatott esemény a megelőlegezett bizalmat? A pártatlan beszámolók tükrözik-e a kurátorok véleményét, azaz tényleg sikerült-e jó helyre adni a támogatást? A mi szempontunkból (és most itt a közművelődésben zajló több száz rendezvényre, eseményre, folyamatra gondolok) nehéz volt eddig az igazi visszhangot megtalálni. Hátha most, így, megnyílik a lehetőség. A magam részéről – a Közművelődési Szakmai Kollégium tagjaként – élni fogok a lehetőséggel, hogy olyan eseményeket, rendezvényeket ajánljak, amelyekről jó lenne, ha szélesebb körben is hallhatnának az emberek. A főszerkesztő Csáki Judit ígérete szerint, figyelni fognak ajánlásainkra, és lehetőség szerint írástudókat küldenek a rendezvényekre, hogy véleményezzék azt – s legalább utólag – hírt szerezhessen egy-egy jól sikerült eseményről minden, a magyar kultúra állapota iránt érdeklődő internetes olvasó. A Revizor kritikusainak figyelmét Ön is felhívhatja egy-egy, az NKA által támogatott eseményre – ezt az NKA honlapjáról is elérhető www.revizor. hu oldalon elérhető, üzenet rovaton keresztül teheti meg. Híreljük hát a saját szakmai tekintélyünket erősítő programokat minél szélesebb körben! Vagy éppenséggel éljünk a kritikai megjegyzések lehetőségével! Látogassanak el tehát a revizor.hu-ra, olvassák, véleményezzék azt, s közreműködjenek szerkesztésében!

S ne feledjék, a Revizor azt írja magáról: „együgyű portál: nálunk nincsenek ajánlók, reklámcikkek, promóciós anyagok. Csak és kizárólag kritikák (de hogy el ne unja a Kedves Olvasó, ezt változatosan tesszük majd: alkalmanként összegezzük mások kritikáit, vagy több hangra hangszereljük a sajátunkat). És jól kihasználjuk, hogy a kritika természete szerint visszhang, vagyis olykor visszkép: amit tükröz, az a mi művészetünk, kultúránk. Ebben a tükörképben reméljük föllelni kulturális értékeinket – és hát mit tagadjuk, magunkat is. A „ferde képről” majd diskurálunk később… Akkor tesszük jól a dolgunkat, ha a kritika kritikája visszaigazol bennünket. És most Önön a sor: a kritika kritikáját üzenje meg nekünk – ezt a cédulát is a bal oldalon találja. Szóljon, ha valami tetszik – és még inkább, ha nem; ez utóbbiból a jelek szerint többet tanulunk. És szóljon akkor is, ha kritikai szóra érdemeset lát – ne feledje: olyant, amelyben NKA-pénz landolt. És emelkedjünk felül a sztereotípián, miszerint a céltábla nem lő vissza: szóljon akkor is, ha „érintett”: pénzt kért egy produkcióra, és lett produkció, csak mi nem szóltunk róla (még); ha pénzt kért, de nem kapott, ám lett zseniális opusz, a tollunkra méltó; ha nem kért, nem kapott, nem alkotott, csak olvasott, és szólni kíván. Akkor se habozzon.” Valamennyiüknek jó böngészést kívánok a www.revizor.hu oldalon! Tóth Zsuzsanna

145

kitekintés

„ Nem a tutit mondjuk , hanem a magunkét...”

kitekintés

e - Kultúra 2008. kon ferencia Az internetkultúrától a kulturális tartalmakig A Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus konferenciája 2008. január 24. 10.00 10.15 10.45 11.10 11. 50 12.10 12.30

146

Köszöntő Borbáth Erika főigazgató, MMIKL Az információs társadalom rétegződése Dr. Csepeli György közpolitikai igazgató, Gazdasági és Közlekedési Minisztérium Kulturális informatikai fejlesztések az NFT II-ben Veres Gábor szakmai tanácsadó, Oktatási és Kulturális Minisztérium e-Közigazgatás és intelligens települések Decker András kurátor, e-Írástudásért Közhasznú Alapítvány Digitális középiskola mint esélyteremtési lehetőség Péterné Czakó Edit oktatási igazgató, INNOCENTER Kht. Távmunka: lehetőségek, tapasztalatok, távmunkaházak Déri Tamás szakmai alelnök, Magyar Távmunka Szövetség Hálózattudat, pletyka, internet Szvetelszky Zsuzsanna pletykakutató ,,Az én kis falum: Európa” kulturális körutazás, virtuális kiruccanás Moderátor: Kiss László vezető- főtanácsos, Oktatási és Kulturális Minisz- térium, közművelődési főosztály

14.20 14.40 15.10 15.25 15.40 16.00 16.25 17.00

Kovászna megye kulturális értékei az interneten Imreh István igazgató, Kovászna Megyei Művelődési Központ Az interaktív város Fedor Vilmos, Miskolc megyei jogú város alpolgármestere Ablak Noszvajra - Noszvaj az interneten Cseh Zsuzsanna turisztikai menedzser, Noszvaj Lehetőségek a multimédia támogatású oktatásban Kovács Ottó igazgató, Szabó Lőrinc Álta- lános és Szakiskola, Ózd MATURA - Bemutatkozik a Turisztikai tartalomtár projekt Semsei Sándor ügyvezető, CHROME Kft. Térségem az értékem B. Hegedűs Katalin osztályvezető, MMIKL Lehetőségek az internetes közvetítésben – Live Point bemutató Korszellem vagy kórság? Kávéházi polémia az internetről – a beszélgetés vezetője Lágler Péter kutató, MMIKL

A Napút folyóirat felhívása Tizenegyedik éve tart a Napút folyóirat páratlan vállalkozása, amellyel évzáró számában a következő esztendőben hetvenedik évüket betöltő, legjelesebb hazai és külföldi magyar alkotók, tudósok és más közszereplők hetven sorba foglalt életvallomását gyűjti egybe. Az 1928-asoktól az 1938-as születésűekig ránk testált, több mint 700 párhuzamos életpálya-leírás folyamatosan fontos kortörténeti dokumentációvá épül. Most, 2008 folyamán, az első háborús évben, az 1939-ben születettek tablójának összeállítása van soron. Ezúttal a közfigyelem látókörébe sohasem került, névtelen kelet-közép-európai kisemberek portréival egészítjük ki a generációs metszetet. A megnyilatkozásokat vállalkozó kedvű, önkéntes adatgyűjtőktől várjuk az „európai éjszaka” gyermekeiről, annak az évnek a szülötteiről, amelyben újra lángba borult a kontinens és a fél világ.

Százötven sorba tömörített magyar nyelvű életútleírást, riportot, életinterjút várunk egy-egy, 2009-ben hetvenedik életévét betöltő Kárpát-medencei kortársunkról. A szerkesztőség gondoskodik arról, hogy a teljes anyag kutatásokhoz hozzáférhető tárba kerüljön, és a száz legérdekesebb portrét évkönyvével párhuzamosan, 2008 decemberében könyvben adja ki. A szerkesztőség igényt tart a pályázók és alanyaik adatainak azonosíthatóságára. A részletes feltételek felől tájékoztatás a Napút honlapján és márciusi számában található. Az oral history műfajában a jelzett körben vagy attól függetlenül nagyobb terjedelemben elgondolt munkák tervével pályázaton kívül, a Napkút Kiadónál lehet kopogtatni.

147

kitekintés

S záz 19 39-es életrajzot keresünk

MMIKL - Rendezvények 2008. Május 15-18.

Cigányság – identitás – nemzetközi konferencia

Budapest

Június 20-22.

Budakalászi Találkozó

Kárpát-medencei Közművelődési Civil Szervezetek Fóruma

Budakalász

28. - júl. 5.

Fotóművészeti nyári egyetem és

25. MAFOSZ szalon

Sárospatak

Július 2-6.

XIX. Ifj. Horváth István nemzetközi színjátszó fesztivál – CEC regionális fesztivál

4-6.

XVI. Szárnyas Sárkány Hete

Nemzetközi Utcaszínházi Fesztivál

Nyírbátor

23-27.

V. Nyári egyetem a közösségi részvétel fejlesztéséről

Kazincbarcika

Kunszentmiklós - Kunbábony

Augusztus 28-31.

XIV. Nemzetközi vándor cigánytánc fesztivál Sátoraljaújhely

Szeptember 20-21.

A kulturális örökség napjai – A magyar reneszánsz éve

Kultúrházak éjjel-nappal

országszerte

20. - okt. 3.

VIII. Nemzetközi magyar fotóművészeti kiállítás

Budapest

25-26.

X. Országos telematikai közművelődési konferencia

Miskolc

3-5.

XV. Országos kamarazenekari fesztivál

Kőszeg

4-16.

Országos diák fotókiállítás

Budapest

17-19.

Reneszánsz daloskönyv –

magyar vers- és prózamondó verseny - döntő

Sárospatak

Október

November 7-9.

Illyés Gyula IV. Nemzeti vers- és prózamondó verseny - döntő

Ozora

12-14.

XVIII. Nemzetközi betlehemes találkozó

Debrecen

14.

Nemzetiségi gála

Budapest

December

148

Tartalom. Művelődők - közművelődés KUTATÁS DISPUTA

Recommend Documents