1DISPUTATartalom. Küszöb Szénási Miklós: Más világ... 3

Szénási Miklós: Más világ ...............................................................   3 Főtér Sutyák Tibor: „Ez most játék” ........................................................   4 Forgó Ferenc: A játékelméletről – mindenkinek ...........................   10 Gyuris Gergely: Szerencsejáték és kultúra ....................................   17 Macskakő

Tartalom

Küszöb

In memoriam Tar Sándor A megváltódás vágya    Tar Sándor naplójegyzeteit közzéteszi és bevezeti    Lakner Lajos .........................................................................   25 Kálai Sándor: A Tar Sándor-(újra)olvasás lehetőségei    Jegyzetek a Te következel című novellaválogatás kapcsán ..........   34 Széplaky Gerda: Titkokról    Emlékezés Tar Sándorra . .........................................................  41 Aczél Géza: Emlékbeszéd .............................................................   47 Kapualj Bereczki Csák Helga: Kiesve a (játék)kosárból ..............................   48 Gurbán György: Forog a kerék .......................................................  51 Pásti Csaba: Venne-e lakást Beethoven Debrecenben? . .................   53 Árkádok Varga Eszter–Hadházy Gergely: Noé és az Északi-tenger kalózai    Kísérleti játszóterek . .............................................................   57 Kádár Bálint: Gyalogos belváros (I.)    Debrecen újabb közterei  . .......................................................   63 Vukoszávlyev Zorán: Modernista minimalizmus és genius loci    Eduardo Souto de Moura portugál építész munkái . ...................   66 Lépcsők Imre László: Egy „imaginárius élet” közvetítése    Fodor Péter: Térfélcsere  ..........................................................   72 Kiss Judit Erzsébet: Felnőtt játékok a bábszínházban  ....................  74 Borsik Miklós: A távolság és a végtagok    Krusovszky Dénes: Elromlani milyen  .........................................  76

Balajthy Ágnes: Politikailag korrekt    Farkas Tibor: Pártmobil  ..........................................................   83 Tokodi Gábor: Református énekek koncertje  ................................   87 Pláza Valastyán Tamás: Ludus magicus    Mesterek labirintusa – bolondos versengés a mesteri címért  .....   90 Árvay Sándor: Játékok királya, királyok játéka    Adjunk táblát a dotcom-gyerek kezébe!  ..................................   94 Szedlák Ádám: Játsszuk azt, hogy feltörtelek!  .............................   98

DISPUTA

Kári Viktória: „Olvasva ír, írva olvas” – Diszciplínák    dinamikája két kötetben  .....................................................   80

1

Műhely Pósán László: Játék és szórakozás a középkorban  ....................... 102 Gyürky Katalin: A szerencsejáték mint tipikus orosz    pszichológiai jelenség  ......................................................... 107 Gőz József: Mi vagy te, Sport, és mivé lettél?  . ............................. 112 Bun Zoltán: Peter Eisenman és a vér nélküli horror (II.)  ............. 115 Télikert Berényi Dénes: A Naprendszertől az Ősrobbanásig (I.)    Kopernikusztól a táguló Világegyetemig  ................................. 119 Toronyszoba Lapis József: Játéklét  ................................................................. 125

DISPUTA

E számunk szerzői:

2

Aczél Géza költő, Debrecen Árvay Sándor újságíró, Debrecen Balajthy Ágnes egyetemi hallgató, Debrecen Bereczki Csák Helga újságíró, Debrecen Berényi Dénes fizikus, Debrecen Borsik Miklós egyetemi hallgató, Budapest Bun Zoltán építész, Budapest Forgó Ferenc matematikus, Budapest Gőz József újságíró, Budapest Gurbán György újságíró, Debrecen Gyuris Gergely kultúrakutató, diplomás krupié és pókerosztó, Budapest Gyürky Katalin irodalomtörténész, Debrecen Hadházy Gergely szobrászművész, Budapest Imre László irodalomtörténész, Debrecen Kálai Sándor irodalomtörténész, Debrecen Kádár Bálint urbanista, Budapest Kári Viktória tanár, Nyíregyháza Kiss Judit Erzsébet tanár, Debrecen Lakner Lajos irodalomtörténész, muzeológus, Debrecen Lapis József kritikus, Debrecen Pásti Csaba újságíró, Debrecen Pósán László történész, Debrecen Sutyák Tibor filozófiatörténész, Debrecen Szedlák Ádám tech újságíró, Budapest Szénási Miklós újságíró, Debrecen Széplaky Gerda filozófiatörténész, Debrecen Tar Sándor (1941–2005) Tokodi Gábor  zenekritikus, Debrecen Valastyán Tamás filozófiatörténész, Debrecen Varga Eszter szobrászművész, Budapest Vukoszávlyev Zorán  építész, Budapest

Más világ Szénási Miklós

gép, amikor az internet jóvoltából ki tudja, hány ismerőst szerzett már, akikkel talán soha nem fognak kezet, mert sokszor azt sem tudják egymásról, melyik srác merre lakik valójában, de jól eltársalognak – akár arról is, hogyan lehet megoldani a matematikakönyv 127. oldalán található feladatot. Chatelnek, e-maileznek, topicolnak – és időnként játszanak is. Mint kiderült, a gyerek mesélő. Történetekkel szórakoztat egy közösséget. Vannak helyszínek, szereplők. Elmondja, vagy­ is leírja, hogy merre indul a hős, milyen kalandokba keveredik, és mire számíthat, miféle feladatokat kell megoldania, és van-e esélye rá, hogy épségben megérkezzen. A közösség tagjai visszakérdeznek. Megjegyzéseket fűznek a mesélő kreálta figurákhoz. A történet egyre duzzad, már szélesen hömpölygő folyam, az a világ meg ott, a semmiben, vagyis a virtuális térben, egyre teljesebb, egyre kerekebb. Ők ott is otthon vannak, meg itthon is. A rend alakul, de inkább csak alakulgat, én meg, a zord apa, ebben a mi közös történetünkben, az életünkben eldönthetem, akarom-e mindenáron az én saját értékrendemet ráerőltetni erre a kamasz kölyökre. Vagy elfogadom, hogy más ez a világ, mint amilyen volt, és akár jobb, akár rosszabb, a hangsúly azon van, hogy más, hogy nem olyan, mint amilyenre én emlékezem (vagy amilyennek szeretném látni utólag). S ebből vagy kizárom magam azáltal, hogy felülről nézem (vagy sehogy?), és lekezelem – vagy megpróbálok bearaszolni, átlépni a határt, behatolni az ő területére, és tenni egy kísérletet előbb a szabályok meghallgatására, aztán a megértésére, végül arra, hogy része legyek én is ennek a világnak, vele. Vagy hagyom, hogy eltávolodjon tőlem, szakadjon el, ússzon egyedül tovább, és mindezt annak a kockázatnak a vállalásával, hogy aztán, ha már ő is felnőtt lesz, akkor majd vagy visszatalál hozzám abból az irgalmatlan óceánból, ahova sodródott – vagy nem. S ha nem: az rajtam is múlott.

DISPUTA Küszöb

I

dőnként elfog a méreg, és beígérem, hogy mindent kidobok, ami nincs a helyén ebben a szobában, amelyet a fiam lakik, és ahol az asztalon riasztó zűrzavarban hevernek egymáson lemezek, tokok, tankönyvek és regények, ecset, toll, radír, jegyzetelésre szolgáló füzet, kávéscsészealátét (melynek tetején kőkemény réteget alkot a pillecukorból maga kreálta édesség maradéka), számítógép-billentyűzet, egér és egérpadnak nevezett szivacsos (és foszló) téglalap, kábelek, pendrive, egy pohár, amelyben tea vagy ásványvíz lehetett. Aztán ebből nem lesz semmi, nem dobok ki semmit, sokadik felszólításra valami mégis történik, apad ez a hegy, viszont változatlanul úgy tapasztalom, nem tudok belépni e szobába úgy, hogy ne egy ágyán olvasó vagy asztalánál számítógépes játékkal küzdő, esetleg interneten böngésző kamasz látványa fogadjon. Maga az olvasás rendben van, a játékokkal kapcsolatban pedig én is osztom fiam véleményét, hogy nem feltétlenül haszontalanok. Egy angol nyelvű stratégiai játék például nyelvet és logikus gondolkodást egyaránt segít elsajátítani, plusz a későbbi életre készít fel azzal is, hogy folyamatos döntési helyzetek elé állítja a játékost. Az internettel kapcsolatban meg be kell látni, hogy pont annyira nélkülözhetetlen ma már a tizenévesek számára is, mint ahogy a szüleik sem nagyon tudják elképzelni nélküle az életüket, mert men�nyivel kényelmesebb beütni a kulcsszavakat a keresőbe, mint letenni az addig ölben tartott laptopot az asztalra, felállni a fotelből, odasétálni a polchoz, és leemelni a lexikont. Túl sok inger éri őket, állapítjuk meg, amikor lent sétálunk késő este a feleségemmel és biztatjuk a kutyát, végezze már gyorsabban a dolgát, mert hosszú volt a nap, szeretnénk végre lepihenni. Más az életük, mint a miénk volt annak idején. Akkor kevesebb csábításnak kellett ellenállni (nem volt net, számítógép, tévécsatorna is csak egy-kettő), most minden van, cserébe viszont a veszteségek is termelődnek. Ezen persze lehet szomorkodni, de minek. Azt kell elfogadni, ami van, és abból kiindulva eljutni valahova. Könnyű emlegetni a csutkababát vagy a betonpályán pattogó bőrgolyót, amikor ezzel szemben ma egy olyan virtuális világ áll, amelyben minden valóságosnak hat, a részletek kidolgozottak és egészen megtévesztőek, és ami a legfontosabb, már az sem lenne igaz, ha azzal támadnánk le a gyereket, hogy el fog itt magányosodni, milyen élet az, ő meg a

3

„Ez most játék” Sutyák Tibor DISPUTA Főtér

A

Filozófiai vizsgálódások 89. paragra- lóság fogalmát. Minden játék más és más, fusában Wittgenstein olyan jelen- mondja, reménytelen volna megtalálni ségekről beszél, amelyek kendőzet- olyan vonásokat, amelyek mindegyikben lenül a szemünk előtt vannak, mégsem megvannak, és amelyek szükséges és elégtudunk róluk számot adni. Augustinus hí- séges feltételekként megalapoznának egy res sorait idézi az időről, amelyek szerint egységes definíciót. A játékok emlékezha nem kérdezik, tudjuk, mi az, ám amint tetnek egymásra, „egymást átfedő és keel kellene magyarázni, tudásunk elillan. resztező hasonlóságok bonyolult hálózatát Vannak tehát olyan jelenségek, folytatja látjuk”,5 de uniform szerkezetet nem. A játék sztereotipikus meghatározásait elemző Wittgenstein, amelyekre, úgy látszik, még monográfiájában6 Brian Sutton-Smith hét „rá kell eszmélnünk”, s minthogy ez nem olyan különböző és egymásra visszavezetmegy egykönnyen, nyilván valamilyen speciális nehézség torlaszolja el az eszmél- hetetlen retorikai keretet sorol fel, amelyek egyrészt elméleti reflexiót kínálnak, kedés útját.1 A játék minden bizonnyal ezek közé másrészt metaforizációs mintázatként via jelenségek közé tartozik. Mindannyi- selkednek. Érdemes, akár címszószerűen is, an intuitív magabiztossággal ismerünk rá, felsorolni ezeket a kereteket, hogy a monnem okoz gondot azonosítása; mi több, a dott heterogenitás feltűnőbbé váljék: könnyedség, amivel belefogunk a játékba, A játék tehát tapasztalatának velejéhez tartozik. Ez az 1. felkészülés a későbbi életfeladatokra, ismerősség felel azért, hogy a játék oly a szükséges fizikai és kognitív készségek készségesen adja át magát a metaforikus és jártasságok begyakorlása, valamiféle alkalmazásnak: Huizinga a jog, a harc, a edzés tehát, evolúciós tréning; megismerés, a költészet, a filozófia, a kul2. a véletlen, a káosz, a kockázat terütusz, egyszóval az egész emberi kulturális lete, a hazardírozás izgalma, a sors szeszétevékenység alapformájaként tárgyalja a lyességének diadala a szubjektum fölött, játékot,2 Wittgenstein a nyelvi megnyilat- ám e fennhatóság makacs megkérdőjelezékozások alapjellegzetességeként emlegeti, se és próbára tétele; Gadamer a művészet és a műalkotás tapasz3. a stratégia, a kivívott siker, a szubtalatának, s ezáltal az egész hermeneutikai jektum érvényesülésének, akár manipulatív involváltságnak a létmódjaként mutatja okosságának, akár testi kiválóságának fel,3 a matematikai játékelméletek művelői megmutatkozási terepe, a hatalom és a az ésszerű döntés modelljét lelik fel ben- győzelem lehetősége; ne, de illetékességét a viselkedésformák 4. a társadalmi, közösségi identitás evolúciós rögzülésének magyarázatára is megformálódásának közege, egyívású a kiterjesztik, Derrida a jelenlét szükség- kultusz, a rítus, a fesztiválok és karnevászerű transzcendentális illúziójával szem- lok gyakorlatával; beni határfogalomként koncipiálja4 és így 5. a fantázia, a fi kció, a szerepjátszás, tovább. Játékba hozunk, emberi játszmá- a „mintha” birodalma, virtuális világok és kat játszunk, kijátsszuk a események létrehozataJátékba hozunk, embelapjainkat, véget vetünk a la, a szabályteremtés és a ri játszmákat játszunk, játéknak, nagy játékosok poétikum kitüntetett pélkijátsszuk a lapjainkat, vagyunk. dája; véget vetünk a játékCsakhogy a szóhasz6. az egyén ellazulása, nak, nagy játékosok nálat simulékonysága kiengedése, kimozdulása vagyunk. nem jelenti az értelem a mindennapi tevékenyáttekinthetőségét. Az a ségek és kötelezettségek kérdés, hogy mi is a játék, és mi minden komolyságából, ellazulás, pihenés és rekrejáték, nem a tanácstalanság sekélyességén áció vagy akár extázis; feneklik meg, hanem egyfajta enciklopé7. a frivolitás megjelenése, valamely dikus válaszáradatban sodródik el. Nem rend, tekintély vagy szabálykör átmeneti véletlen, hogy Wittgenstein éppen a játék felfüggesztése, játszadozás a hatalommal, jelenségén szemléltette a családi hason- az irónia, a gúny, a paródia gesztusa. 1 2 3 4

4

5 6

Ludwig Wittgenstein: Filozófiai vizsgálódások. Ford. Neumer Katalin, Bp., Atlantisz 1998, 72. Johan Huizinga: Homo ludens. Ford. Máthé Klára, Bp., Athenauem 1944. Hans-Geirg Gadamer: Igazság és módszer. Ford. Bonyhai Gábor, Bp., Osiris 2003. Jacques Derrida: „A struktúra, a jel és a játék az embertudományok diszkurzusában”. Ford. Gyimesi Tímea, Helikon, 1994/1–2., 21–35. Ludwig Wittgenstein: i. m., 58. Brian Sutton-Smith: The Ambiguity of Play. Cambridge, Harvard University Press 1997.

7 8 9

Gordon M. Burghardt: The Genesis of Animal Play. Testing the Limits Cambridge, MIT Press 2005. I. m., 82. Gregory Bateson: „A Theory of Play and Fantasy”. In: Steps to an Ecology of Mind. New York, Ballantine Books 1972.

DISPUTA Főtér

Kacér fogalom a játéké: látszólag köny- kimerítően funkcionális viselkedésforma, nyen odaadja magát, valójában azonban amely strukturálisan, kontextuálisan vagy birtokolhatatlan. A definíciós nehézsé- ontogenetikusan különbözik az adott vigeket csak súlyosbítja, hogy a jelenséget selkedés komolyabb változataitól, és ameegymástól nagyon eltérő elméletalkotói lyet az élőlény akaratlagosan kezdeményez, hagyományok vették kezelésbe, és külön- amikor nyugodt vagy kevéssé nyugtalanító féle antropológiai és fejlődéstani eszmék környezetben van”8), azt maga is leginkább demonstrációs készletének munkadarab- operacionális meghatározásként érti, amely a kutatónak segítségére lehet egy viselkejává vált. Gordon Burghardt az élővilág legkülönbözőbb szintjein tetten érhető já- désforma játékként való azonosításában, ám nem táplálja azt az ambíciót, hogy ezzel tékformákat és azok lehetséges teoretikus megragadásait vizsgáló, nagyon alapos mű- a játékfenomén esszenciáját ragadná meg. Lehetséges azonban, hogy a definíciós vében7 három meghatározó hagyományt sorol fel, amelyek mindegyike a játék lényegi csőd nem egyedül a perspektívák túlburjánfilozófiai, antropológiai és élettani magvá- zásából eredő csömör folyománya. Lehetnak megragadását kísérli meg. A Friedrich séges, hogy a játék jelensége maga – vagy Schiller romantikus esztétikáját is integrá- legalábbis a jelenség némely aspektusa – ló Herbert Spencer-féle energiatöbblet kon- tartalmaz olyan strukturális vagy logikai cepciója szerint a játék a túléléshez nem sajátosságokat, amelyek elbizonytalanítják közvetlenül szükséges, az élőlénynek fölö- a meghatározás öntudatosságát. A továbbisen rendelkezésre álló erőmennyiség leve- akban egy olyan megközelítést vázolok fel, zetéseként működő kreatív viselkedés. Karl amely számot vet ezzel a lehetőséggel. Groos tanításában a játék ösztönbegyakorlás, Gregory Bateson etológiai, logikai, szevagyis éppenséggel a túléléshez elengedhe- mantikai, pszichopatológiai és filozófiai tetlen készségek automatizálása és szinten elemeket ötvöző gondolkodásában a játék tartása. Stanley Hall, az amerikai fejlődés- mindenekelőtt kommunikációs és szepszichológia századfordulós vezéralakja a mantikai szintek közötti különleges, zarekapituláció elméletének szószólója volt, varba ejtő határátlépésként jelenik meg. vagyis arról beszélt, hogy a játékban az élő- Bateson leginkább a double bind, a kettős lények korábbi evolúciós fázisból származó, kötés alakzatának köszönheti ismertségét aktuálisan nem adaptív viselkedésformákat – máig ez a szkizofrénia tünetegyüttesének ismételnek. Azt már Burghardt nem teszi legkidolgozottabb, nem neurokémiai alapú hozzá, hogy e három elmélet valójában a já- feldolgozása. A játék és a fantázia elmélete ték temporális alapirányultságának lehető- című, először 1955-ben megjelent tanulségeit meríti ki: az energiatöbblet lecsapo- mánya9 is részét képezi interdiszciplináris lását a jelen, az ösztönbegyakorlást a jövő, pszichiátriai és antropológiai kutatásaa rekapitulációt a múlt időmódusza uralja. inak, sőt, többet is, mint részét: Bateson a játékmegnyilvánulás egy jellegzetesséA játékban tehát valamiféle testi, biológiai gének kiemelésével és analízisével egész időmegélés történne meg, az idő reflexió megközelítésmódjának paelőtti feltárulása, amelyre …e három elméradigmájára bukkant rá. az élőlény, alkatánál foglet valójában a játék Bateson egy állatkerti va, mintegy eredendően temporális alapirámegfigyeléséből indul ki. hangolva van. De legyen nyultságának lehetőMint mondja, konkrét etometafizikailag mégoly keségeit meríti ki: az lógiai adatokat gyűjtött csegtető is ez a három kienergiatöbblet lecsaaz állati kommunikáció indulópont, mutassák fel polását a jelen, az természetére vonatkozóan, bármennyire plauzibilisen ösztönbegyakorlást a amikor egy merőben köis a játék kreatív, pragjövő, a rekapitulácizönséges fenomén, a játék matikus és konzervatív ót a múlt időmódusza tanúja volt. Fiatal majmok aspektusát, világos, hogy uralja. küzdöttek egymással, ám együttesen nem tarthatók, nekik is, miként minden sőt, szintézisükre sem szemlélőnek, teljesen világos volt, hogy kínálkozik sok esély. Nem meglepő, hogy amikor Burghardt végül előáll egy saját de- szó sincs valódi, vérre menő küzdelemről. A kérdés persze ekkor az, hogy mitől anyfiníciós javaslattal („a játék ismétlődő, nem

5

DISPUTA Főtér

nyira világos ez, és miféle kommunikáci- játék” üzenet új absztrakciós szintet veós stratégia teszi a jelenséget olyannyira zet be, amely az eredeti üzenetet kiemeli felismerhetővé. „Mármost ez a jelenség, a a homogén cselekvéssorból – a csípés nem játék, csak akkor mehet végbe, ha a részt pusztán bevezetés a támadáshoz, hanem a vevő élőlények képesek a metakommuniká- „támadok” játékos közlése; nem analóg, hació bizonyos fokára, tudniillik arra, hogy nem digitális kommunikáció;11 nem hangulatjel, hanem kibocsátott jelzés. Mindeközjelzéseket cseréljenek, amelyek az »ez most ben a jelölési sor megszakad, a csípés jelöli játék« üzenetet hordozzák.”10 Az „ez most játék” metaüzenet voltaképpen érvénytele- ugyan a harapást, de nem jelöli azt, amit a níti a játék folyamán előforduló agresszív harapás jelölne. A játékban „a cselekvések, üzeneteket (csípés, morgás stb.); a támadás amelyeket végrehajtunk, nem jelölik azt, nem igazi támadás, a menekülés nem igazi amit azok a cselekvések jelölnének, amiket menekülés. Létrejön egy jelölési szekven- a mostaniak jelölnek”.12 A játék, mondja Bateson, a hiányzó cia: a csípés jelöli a (meg nem történő) harapást, a harapás jelöli a támadó agressziót. evolúciós láncszem lehet a verbális kommunikáció kifejlődésében. Denotatív közCsakhogy a jelek sorában sajátos elakadás áll be. A csípés mint jel úgyszólván eltá- lés csak akkor jöhet létre, ha kialakul egy volodik önmagától, kilép a szekvenciából, csomó (nem verbalizált) metanyelvészeti szabály, amelyeket a és reflexív teret generál, A játék […] a hiánykommunikálók, tudattaamelyben a jelölt harapás zó evolúciós láncszem lanul akár, elsajátítanak. már nem jele semminek. lehet a verbális komEzek részben szintaktikai Az egyszerű és közvetmunikáció kifejlődészabályok, és a közlések len viselkedési indikátor sében. formáját illetik, részben – Bateson hangulatjelnek szemantikai szabályok, nevezi – egyszeriben azzá amelyek azt koordinálják, hogy a szavak és válik, ami, azaz kibocsátott jelzéssé, amit a mondatok hogyan vonatkoznak tárgyakönnön metakommunikatív rétege függeszt ra és eseményekre. A játék ez utóbbi, szefel. Amint arra Bateson emlékeztet, min- mantikai típusú szabályok előképe. A játék den kommunikációs gyakorlatot lehet- kontextusán belüli cselekvések ugyanis vonatkoznak más cselekvésekre (a játékon séges absztrakciós szintek vesznek körül kívüli, „igazi” cselekvésekre, támadásra héjszerűen. A legbelső és legközvetlenebb a denotatív szint, vagyis az egyszerű, és védekezésre), azokat helyettesítik, és propozicionális tartalom, a közlés („a macs- Bateson nem habozik úgy fogalmazni, hogy azokat jelölik. A játék nem az egyetlen ilyen ka a fotelben alszik”). A denotatív szintre ráépülhet – nyilván a verbális kommuniká- proto-szemantikus viselkedés, hiszen a fenyegetés is olyan aktusra utal, amely maga cióban – egy metanyelvészeti szint, amely a denotatív közlés valamely nyelvi elemé- nincs jelen, de lehet említeni a színlelés és álcázás példáit is (Bateson meg is teszi). De ről tesz megállapítást („a »macska« szó hat a játék a legkifejezőbb fenomén, már csak betűből áll”). És van a metakommunikatív azért is, mert a fenyegetés és a színlelés részint, amely megtartja, de modifikálja a szét képezi a tanulmányozott stilizált harci denotatív szint közléstartalmát („ezt most komolyan mondom”; „kedvesen szólok hoz- gesztusoknak. Az „ez most játék”-nak – túl azon, hogy zád”). A metakommunikatív szint lehet bevezeti a jelölés intézményét az élőlények implicit is, de megnyilatkozhat verbálisan kommunikációjába – figyelemre méltó logiis. Az „ez most játék” nyilvánvalóan nem kai szerkezete van. Azzal, hogy visszavonverbális metaszintű absztrakció, amely alapvetően módosítja a játékon belüli kom- ja annak az üzenetnek az eredeti értelmét, amelyre utal, nem csupán magasabb absztmunikáció szemantikai szerkezetét. rakciós szinten áll, nem csupán más logikai A csípés és a morgás persze nem denotatív üzenet, hanem egyszerű jel, típusba tartozik – hogy a Russell-féle szóamely a kontextustól kapja viselkedési ér- használatot idézzük, amire Bateson is épít telmét. Az említett szekvencia (csípés, ha- –, de egyben a tagadás és a referenciális rapás, támadás) azonos, azaz zérus abszt- ellentmondás vonatkozásait is behozza a képbe. A kérdés innentől fogva már az, rakciós szinten állnak. Ám az „ez most 10

6

11

12

I. m., 179. C. Anton: „Playing with Bateson: Denotation, Logical Types, and Analog and Digital Communication”. In: The American Journal of Semiotics 2003., vol. 19. Gregory Bateson: i. m., 180.

hogy miképpen kell modellezni a szóban magán a játékon belül nem utalna semmi forgó szintek viszonyait. a játékos kontextusra, maguk a viselkeus viselkedés, hiszen fenyegetés is olyan aktusra utal, amely magavisszazuhannának nincs Vegyük úgy,a hogy a játékbéli gesztudésformák könnyedén a említeni sok a színlelés és álcázás példáit is (Bateson meg is teszi). De a játék által jelölt (de éppen a játékosságban nem játékos jelöléssorba. Eza persze alkalmegtörténik – a játékból harcoenomén,felfüggesztett) már csak azértcselekvések is, mert a leírhatók fenyegetésa és manként a színlelés részét képezi a és a „menekülök” kifejezések- lók időnként valóban egymásnak esnek –, stilizált„támadok” harci gesztusoknak. kel.– Ekkor a játékhogy tartalnem ez a leggyakoribb áték”-nak túl azon, bevezeti a jelölés intézményét azdeélőlények Ha magán a játéma megadható, az „úgy kimenetel. Az embereknél ába – figyelemre méltó logikai szerkezetekon van.. Azzal, hogy visszavonja annak belül nem utalteszek, mintha támadnék” gyakran egy tényleges eredeti és értelmét, amelyre utal, nem csupán magasabb absztrakcióselőzetes szinten megállapodás áll, na semmi a játékos „úgy teszek, mintha meves logikai típusba tartozik, hogy azt a Russell-féle szóhasználatot idézzük – kontextusra, maguk nekülnék” mondatokkal. E zeti be a játékot („most a viselkedésformák természetejátsszuk azt, hogy…”), s épít –,mondatokat de egyben a tagadás és a referenciális ellentmondás vonatkozásait is könnyedén visszazusen senki nemfogva mondja ki. az, hogy és a bizonyos e. A kérdés innentől már miképpen kell modellezni szóban állatoknál is hannának a nem játémegfigyelhető ilyesmi, szonyait.A mintha módosítószó pokos jelöléssorba. zícióját a játékban az „ez például a kutyáknál a felogy a játékbéli gesztusok által jelölt (de éppen a játékosságban felfüggesztett) most játék” metaüzenete tolt farú, lelapított mellső hatók a képviseli. „támadok” a „menekülök” kifejezésekkel. a játék tartalma „bow” póz Ez és a metaüzenet valójában azt lábú Ekkor homorítás, az úgynevezett 13 „úgy teszek, mintha támadnék” és „úgy teszek, mintha menekülnék” üzeni, hogy a játékon belüli üzenetek nem felvétele. Ugyanakkor ahhoz, hogy a játék A játék legyen, szükséges, hogy a kereaztkat jelölik, amit egyébként jelölnének, egy- ki. E mondato természetesen senki nem mondja mintha módosítószó belül, a támadást és menekülést jelző nem igazak. A játékképviseli. egy keret, Ez ten kban az szerűbben: „ez most játék” metaüzenete a metaüzenet valójában azt mozdulatsorok kontextusában is utalás leamelyben a denotatív jelek igazságértéke játékon belüli üzenetek nem azt jelölik, amit egyébként jelölnének, gyen arra nézve, hogy ezek játékon belüli megfordul. A legkézenfekvőbb megoldás nem igazak. A játék egy keret, és amelyben a denotatív jelek igazságértéke támadást menekülést mozdulatsorok kontextusában utalás legyen arra néz gesztusok. A logikailag kényelmes is modell szerint az „ez most játék” tehát kívülről, jelző gkézenfekvőbb szerint az „ez most játék” tehát kívülről,átadni egy másik ezek játékon belüli gesztusok. Akénytelen logikailag kényelmes tehát kénytelen átadni tehát a helyétmodell egy sokkal egy másikmegoldás logikai szintről referál a játékon referál abelül játékon belül történtekre: egy sokkal feszélyezőbbnek: feszélyezőbbnek: történtekre:

DISPUTA Főtér

Egyébként ez Bateson sajátEgyébként modellje. ez Mivel a metaüzenet most aMitárgyi szintre került, Bateson saját modellje. fellépnek az önreferenciavel klasszikus paradoxonjai, a hazug krétai problémája, a metaüzenet most a tárgyi szintre Russell-paradoxon. A kereten belül az első kijelentés csak a kkor leh et igaz, ha ham került, azonnal fellépnek az önreferencia klasszikus a hazug krétaiaz első kijelentés hamis, akkor önmagában igaznak kellparadoxonjai, lennie. Ráadásul ez esetben problémája,a legjobb illetve esetben a Russell-paradoxon. a többi, kereten belüli kijelentéshez is nehezen tisztázható: ha az e A kereten az első kijelentés csak akkor akakkor a többi hamis (viszont az elsőbelül hamis), ha az első hamis, a többi közül kor lehet igaz, ha hamis, de ha hamis, akegy igaz – habár Bateson, az elismert non sequitur dacára, ahhoz ragaszkodi ben logikailag rendben van,minden csakhogy kétséges, mennyire találó maga Ebben aminden modellben logikailag rendkor önmagában igaznak kell lennie. Ráadá14 mindegyiknek igaznak kell lennie. ben„ez van, csakhogy mennyire taláez esetben az első kijelentés viszonya nyiben az most játék”kétséges, tiszta metaszinten marad,sulvajon elég befolyása vanHa a játéknak ez most az interpretációja helyes, akkor az állatoka és maga a modell. Amennyiben „ez a többi, kijelentéshez leg-emberek bizonyos n, azaz alókereten belül történtekre? Aazjátékos támadás és akereten játékosbelüli menekülés viselkedésformái csakis egy paradox, vagyis tarthatatlan játék” tiszta metaszinten marad, vajon elég jobb esetben is nehezen tisztázható: ha azlogikai szerkezete átuszát egyetlen iniciatív aktus, a játékban való megállapodás aktusa rögzítené befolyása van-e a tárgyi szinten, azazAz a keelső igaz, a többi (viszont az az „ez mosthamis hazugság” analógiájára, vagy inká rekonstruálhatók. „ez most játék”akkor denkorrareten (a játék egész tartamára), ám alig hihető, hogy egy efféle előzetes belül történtekre? A játékos első hamis), az első hamis, akkor aEpimenidész töbizomorf módon,támadás önfelszámoló jelölést ha konstituál, de eltérően paradoxo nem szimbolikus elegendőnek Ha magán a működésképtelenségét. és a játékos kommunikációban menekülés bibizonyulna. közül legalább igaz – habár Bateson, játék felfüggesztett paradoxitása stánem vonja maga utánegygyakorlati A j m utalnatuszát semmi a játékos kontextusra, maguk a viselkedésformák könnyedén egyetlen iniciatív aktus, a játékban az elismert non sequitur dacára, ahhoz rajátsszák és értik, holott elvileg nem játszhatnák, mivel nem érthetik – nem csupán az valójátékos megállapodás aktusa rögzítené egyszer gaszkodik, hogy mindegyiknek igaznak ak a nem jelöléssorba. [4. és kiemelés] Ez persze alkalmanként senki semmi. [5. Ismeretes, hogy Russell a logikai szintek és mindenkorra (ahanem játék egész tartamára), kellkiemelés] lennie.14 a játékból harcolók időnként valóban egymásnak esnek –, de nem ez a igyekezett elejét venni a elkülönítésével, az önmagára Ha referálás a játéknakletiltásával ez az interpretációja ám alig hihető, hogy egy efféle előzetes menetel.megállapodás Az embereknél gyakran egy tényleges előzetes megállapodás vezeti állatok és emberek bizoa nem szimbolikus kommuparadoxonoknak, azonbanhelyes, túl akkor azon, az hogy megoldása maga sem mentesü 15gyakori viselkedésformái most játsszuk azt, hogy…”), és bizonyos állatoknál is megfigyelhető ilyesmi, nyos egy nikációban elegendőnek bizonyulna. Ha a típuselméletet önnöncsakis rigorozitása teszi alkalma önreferencialitás problémáitól, knál a feltolt farú, lelapított mellső lábúkorrekt homorítás, az úgynevezett „bow” póz is van a paradoxonra. Amit nyelvi jelölés leírására. És Batesonnak szüksége 7 anakkor13 ahhoz, hogy a játék legyen,szimbolikus szükséges, kommunikáció hogy a kereten –belül, a Vö. Gordon M. Burghardt: m., 91–92. az a i.játék denotatív, röviden: a nyelv – evolúciós és 14 Gregory Bateson: i. m., 184–185. előtörténete, egyszersmind strukturális lehetőségfeltétele. Ebben a paradox alakzatb Burghardt: i. m., 91–92. éppen ezt kapja meg; egy eredendő viselkedési mintázatot, amely eléggé komplex szabályokat érvényesít, és miközben érvényesíti, össze is zavarja őket, felmutatva szabályozás nyers tényét, vagyis a jelölés egész masinériáját.

DISPUTA Főtér 8

paradox, vagyis tarthatatlan logikai szerkezeten belül rekonstruálhatók. Az „ez most játék” az „ez most hazugság” analógiájára vagy inkább azzal izomorf módon, önfelszámoló jelölést konstituál, de eltérően Epimenidész paradoxonjától, a játék paradoxitása nem vonja maga után gyakorlati működésképtelenségét. A játékokat játsszák és értik, holott elvileg nem játszhatnák, mivel nem érthetik – nem csupán az állatok, hanem senki és semmi. Ismeretes, hogyA Russell a logikai ugyanis szintek pontosan az „ez most játék” önreferencialitása k játékszituációt gondos elkülönítésével, az önmagára refe- tűnnek el. Másfelől azonban ez az elrenválasztja le mindarról, ami nem ő, ami nem játék. Ilyen módon a keret része a rálás letiltásával igyekezett elejét venni az dezés felhívja a figyelmet arra is, hogy a paradox vonások túl nemazon, tűnnek metaüzenet el. Másfelőlvalóban azonbanmetaszinten ez az elrendezés felhívja a ilyen paradoxonoknak, azonban (is) van, hogysem a metaüzenet metaszinten van, azaz bizonyos vonatkozás hogy megoldásais,maga mentesülhetvalóban az azaz bizonyos (is) vonatkozásban kívül is áll a 15 Hiszen, ha végiggondoljuk, igazán sem a csípés nem csípés, a jelenet egészén. önreferencialitás problémáitól, a típus- jelenet egészén. Hiszen, ha végiggondoljuk, nem morgás, ahogyan a támadás sem támadás menekülés sem az, ami. A elméletet önnön rigorozitása teszi alkaligazán sem a csípésés nem csípés, sem a mormatlanná a nyelvi korrekt gás nem morgás, ahogyan a támadás nemjelölés tettetett játékleírására. – nincs visszavonva. Ez újabb különös vonása sem a helyzetne És Batesonnak támadás szüksége és is menekülés van a paradotámadáséséshevessége, menekülés asem az, ami. jákomolysága játékba valóA belefeledk xonra. Amit ő intenzitása keres, az mintha az „ez most játék” érvényesülése ték ellenben nemhatna. tettetett ellen A játékoso játékokat játsszák van eljátszva a denotatív, szimbolikus játék – nincs visszavonva. félvállról a dolgot.A Éppen a támadás és nem kevesebb, a men és értik, holott elvikommunikáció – röviden: Ez újabb különös vonása a kevesebb. A játék mégis megmarad. Senki nem játssza azt,azhogy játszik (még a leg nem játszhatnák, a nyelv – evolúciós és etohelyzetnek: eljátszott játszana, hogy játszik), játék ennél –komolyabb dolog.és[6. kiemelés] mivel anem érthetik lógiai előtörténete, egytámadás menekülés ko- Az „ valamiképpen érinthetetlen elem mindaddig, amíg tart a játék. nem csupán az állatok, szersmind strukturális molysága és hevessége, A a metaüz hanem senki és semmi. lehetőségfeltétele. Ebben játékba valólényegi belefeledketranszcendenciája és immanenciája a játékba-bonyolódás vonása. a paradox alakzatban zés, az átélésválik, intenzitása Mivel ezpe-a kesze-kusza szerkezet lassan követhetetlenné mi több, a kö dig éppen ezt kapja meg; egy eredendő vimintha az „ez most játék” érvényesülése nem is idegen természetétől, nem árt némi summázat. Játszom. Játékomat, ma selkedési mintázatot, amely eléggé komplex ellen hatna. A játékosok nem veszik félvállfelé egyaránt az „ez most játék” metaüzenet szegélyezi. Üzenem, hogy ettő jelölése szabályokat érvényesít, és miköz- ról a dolgot. Éppen a támadás van eljátszfogva üzeneteim nem a valóságot üzenik meg, ahanem az üzenet ben érvényesíti, össze is zavarja őket, fel- va és nem kevesebb, menekülés és nemtényét, mímelt jelekmégis puszta jelként ironizálódnak, mutatva ezáltalméghozzá a szabályozás nyers tartalmú tényét, üzenetek. kevesebb. A A játék megmarad. Senki radikalizálódnak. A csípés a harapás jele, a harapás a támadásé, a haragé, vagyis a jelölés egész masinériáját. nem játssza azt, hogy játszik (még a vé- az ölé – de a tranzitivitás csődöt mond. Lehet, hogy a csípés a harapást jelöli, a h Talán ezért van, hogy megelégszik ez- gén anélkül játszana, hogy játszik), a játék zel az utóbbi grafi kus modellel. Pedig közedolog. Az „ez most játék” támadást, de a csípés mégsemennél jelölikomolyabb a támadást. Talán a támadás ellenkezőjé lebbről nézve ezmégsem sem kielégítő. ugyan,nyalogatás, valamiképpen érinthetetlen elemA mindadbékés Igaz odabújás, kurkászás vagy ölelés. csípés az idéző hogy az első lehetőség Batesonnálameg dig, amíg tart a játék. A metaüzenet egyinkább(ami az idézhető, felidézhető, jelöléssel ellátható, referálható, propozíci sem jelenik) logikai pedantériája éppen azt idejű transzcendenciája és immanenciája a támadást jelöli. A játékban a mozdulat, az indulat, az alany és a tárgy, egy vette el, amitől a modell azt modellezné, játékba-bonyolódás lényegi vonása. entitásként meg. amire hivatott,szemantikai vagyis a játék belsejét jelenik és Mivel ez a kesze-kusza szerkezet lassan És ekkor metafizika egyik a jelölések egymás ellen megkockáztatható egy merész, akövethetetlenné válik,legfontosab mi n nem kalandozik ilyen messzire, ám feszegető hipotézis. Gregory Bateso feszülését, a második ábra több, a követhetetlenség interpretációja megnyitja eztjátssza az utatazt, is. A játék, és emberek játéka egy Senki nem viszont túlságosan is belnemállatok is idegen természetéhogy játszik. terjes. Nem képes mit kez- forrásvidéke nem árt némi summáintuícióink is lehet (modalitáson től, most a lehetséges és a szükségsz deni azzal a mozzanattal, zat. és Játszom. Játékomat, értem). Milyen ez a támadás, amelyik lezajlik nem zajlik le? Bizonyos hogy a játék immanens te- nem aktuális. Azonban nem is egyszerűen magam és mások felé egybizonyosan nemlétező, eliminált, rét kijelölő keretet magát is le kell válaszaránt az „ez most játék” metaüzenet szeeljátszott támadás lehetséges támadásként mutatkozik meg, éspedig nem is an tani a környezetről. Ezért célszerű a képet gélyezi. Üzenem, hogy ettől a pillanattól értelemben, hogy a játékos agresszor bármikor komolyra fordíthatja az ügyet – a következőképpen módosítani: fogva üzeneteim nem a valóságot üzenik nincs kizárva –, hanem inkábbmeg, felmutat egy amelycsak nemüzeitt és most hanem azeseményt, üzenet tényét, és ugyanis amelynek mindaz,azami mostméghozzá történik, mímelt afféle utánzása A játékszituációt pontosan „ez itt és netek, tartalmú csupán, üzene- de ame lezajlik valamely titokzatos színtéren. Egy lehetséges eseményt, most játék” önreferencialitása keretezi, tek. A jelek puszta jelként ironizálódnak,persze, vagy is választjavilágban. le mindarról, ami kalandor nem ő, elgondolás egyszersmind a előtt, Valóban ez:radikalizálódnak. modális intuícióA csípés a nyelv ami nem játék.(legalábbis Ilyen módona adenotatív, keret része harapás jele, anyelv) harapás a támadásé, a ha- pont a propozicionális logikai felfakadásának a képnek, tehát a paradox vonások az ölésé végső soron – de a pedig tranzi-modális modalitások a nyelv nem részei, ragé, a lehetséges világok fogalma 15

Lásd Frederick B. Fitch: „Önmagáról referálás a filozófiában”. In: Irving M. Copi – James A. Gould: Kortárs tanulmányok a logikaelmélet kérdéseiről. Bp., Gondolat 1985.

Két rövid megjegyzés végezetül. 1. Nem vitás, Bateson értelmezése nem oldja meg a játékfenomén bevezetésképpen emlegetett definíciós problémáit. Wittgenstein intése a játékok sokféleségéről érvényben marad. Nyilván számtalan olyan játék van, amire a tárgyalt harci jelenet sémája csak szerfölött erőszakos interpretációval volna ráhúzható. Ugyanakkor az „ez most játék” absztrakciós szintje valamennyi játékcselekményre érvényes, és a lényeg ez. Innentől analitikus és applikatív kifinomultság dolga minden. 2. Az egész ismertetett megközelítésmóddal szemben, ahogy mondani szokás, magától adódik egy súlyos ellenvetés. Az állati játékban megpillanthatni vélni a jelölés, a metakommunikáció és az önreferencialitás problémakörét vajon nem merő antropomorfizálás-e? Az állatok nem beszélnek, nem denotálnak, nem töprengenek paradox logikai fejtörőkön. Mindez olyasmi, amit mi – értsd: emberek, beszélő lények – teszünk, amit mi tulajdonítunk egymásnak, ám amikor állatoknak tulajdonítunk hasonlókat, egyáltalán amikor effajta fogalmakkal terheljük meg beszámolóinkat, nem vagyunk okosabbak, mint az anekdotikus anyagra támaszkodó kutyabarát, aki kedvence bonyolult mentális életéről kíván meggyőzni. Csakhogy az antropomorfizálás vádja kétélű fegyver. Biztosak lehetünk-e abban, hogy mindaz, amihez önmagunkban hozzáférünk, valóban annyira specifikusan emberi? Hogy viselkedésünk annyira komplex, hogy az állatokkal való összevetést egy ismeretelméleti kategóriahiba kebelezi be? Hogy ennyire távol vagyunk tőlük? Ez is egyfajta antropomorfizmus, a kommunikáció, a jel antropomorfizálása. Az, hogy képesek vagyunk a tagolt beszédre, anatómiai kérdés, és mint ilyen, az evolúció kérdése. De hogy minden további levezethető volna ebből az eltérésből, az számomra inkább az evolúció antropocentrizálásának látszik, az márpedig vaskarika fából.

DISPUTA Főtér

tivitás csődöt mond. Lehet, hogy a csípés a harapást jelöli, a harapás pedig a támadást, de a csípés mégsem jelöli a támadást. Talán a támadás ellenkezőjét? De a csípés mégsem békés odabújás, nyalogatás, kurkászás vagy ölelés. A csípés az idézőjelbe tett, még inkább az idézhető, a felidézhető, jelöléssel ellátható, referálható, propozícióba foglalható támadást jelöli. A játékban a mozdulat, az indulat, az alany és a tárgy, egyszóval a világ szemantikai entitásként jelenik meg. És ekkor megkockáztatható egy merész, a metafizika egyik legfontosabb problémáját feszegető hipotézis. Gregory Bateson nem kalandozik ilyen messzire, ám a játék vázolt interpretációja megnyitja ezt az utat is. A játék, állatok és emberek játéka egyaránt, modális intuícióink forrásvidéke is lehet (modalitáson most a lehetséges és a szükségszerű kategóriáit értem). Milyen ez a támadás, amelyik lezajlik és nem zajlik le? Bizonyosan nem valós, bizonyosan nem aktuális. Azonban nem is egyszerűen nemlétező, eliminált, irreleváns. Az eljátszott támadás lehetséges támadásként mutatkozik meg, éspedig nem is annyira abban az értelemben, hogy a játékos agresszor bármikor komolyra fordíthatja az ügyet – habár ez soha nincs kizárva –, hanem inkább felmutat egy eseményt, amely nem itt és most következik be, és amelynek mindaz, ami itt és most történik, afféle utánzása csupán, de amely kétségkívül lezajlik valamely titokzatos színtéren. Egy lehetséges eseményt, persze, egy lehetséges világban. Valóban kalandor elgondolás ez: modális intuíció a nyelv előtt, illetve a nyelv (legalábbis a denotatív, a propozicionális nyelv) logikai felfakadásának pontján? Elvégre a modalitások a nyelv részei, a lehetséges világok fogalma pedig modális kijelentéseink analízisére eszkábált célszerszám. Őrület vagy ostobaság, de érdekes: a lehetséges világ, a lehetséges támadás, a lehetséges menekülés perspektívája vagy tapasztalata készen áll, mielőtt még fogalmát kidolgozhatta volna bármely beszélt nyelv, bármely szemantika.

9

A játékelméletről mindenkinek Forgó Ferenc DISPUTA Főtér 10

Mi a játékelmélet? Egyetlen tudományág esetében sem könynyű röviden, világosan megfogalmazni, hogy mivel is foglalkozik. A művelői között sincs általános egyetértés, még olyan egzakt tudományok esetében is elmosódnak a határok, mint a fizika és a kémia. Nincs ez másképpen a játékelmélet esetében sem. Mielőtt megpróbálnánk meghatározni, nézzünk néhány olyan szituációt, amellyel a játékelmélet foglalkozik. Mindenki ismeri a sakkjátékot és elég sokan az ulti kártyajátékot. Közös vonásuk, hogy minden játékos számára lehetőségek nyílnak a játék egyes fázisaiban, és ezek közül úgy kell választaniuk, hogy nem ismerik a többiek terveit, de mindenki számára világosak a szabályok és a játékosok motivációi. A sakk esetében elvben semmi sem függ a véletlentől, míg az ultiban, mint csaknem minden kártyajátékban, a véletlen is szerepet játszik azáltal, hogy az induló lapok kiosztása keverés után történik. A sakkban két játékos játszik, míg az ulti egyes fázisaiban két játékos együttműködése is szükséges. A sakkról még érdemes elmondani, hogy nagy szerepe volt a játékelmélet elnevezés elterjedésében és általános elfogadottságában. Sokat tanulmányozták a következő, végletekig leegyszerűsített helyzetet, amit fogolydilemmának szokás nevezni. Az ügyész két gyanúsítottat szeretne rávenni, hogy valljanak az állítólag közösen elkövetett bűntényben. Elkülönítve tartják őket, és így nem tudnak arról, hogyan vall a másik. Ha egyikük sem vallja be a bűntényt, akkor bizonyítottság hiányában mindketten kapnak két év börtönt apró vétségekért (például engedély nélküli lőfegyvertartásért). Ha az egyik vall, de a másik nem, akkor az, aki vallott, vádalku által mentesül a büntetés alól, míg a másik tíz év börtönt kap. Ha mindketten vallanak, akkor mindketten kapnak öt évet, amibe enyhítő körülményként beszámítják a hatósággal való együttműködést. Talán még egyszerűbb az alábbi primitív játék, amit érmepárosításnak is szokás nevezni. Ketten, Albert és Benedek, játszanak, és mindegyikük egy százforintost tart a kezében, aminek vagy a fej, vagy az írás oldalát fordítja felfelé, úgy, hogy a másik ne lássa. Ha a két pénz azonos fele van felfelé (mindkettő írás vagy mindkettő fej), akkor Albert elnyeri Benedek százforinto-

sát, ha különbözők (egyik fej, másik írás), akkor Benedek nyeri el Albert százforintosát. Ez egy zéró-összegű játék, mert a játékosok kifizetéseinek összege nulla; amit az egyik nyer, azt veszíti a másik – ellentétben a fogolydilemmával, ami nyilván nem zéró-összegű. A vásárcsarnokban az almaárusoknak egy nappal korábban kell feladniuk a rendelést a nagykereskedők részére. Az almát homogén árunak tételezzük. Egy adott napon az alma ára csak attól függ, hogy mekkora a piacon az összes alma kínálata, ami az előző napi rendelések összege. Rendelésével minden kereskedő akár egyedül is befolyásolni tudja az alma árát. Az egyes kereskedőknek eltérő költségeik vannak, és ez függ a rendelt alma mennyiségétől (növeli például a költségeket, hogy nagyobb menynyiség esetén több eladó, nagyobb terület kell). A kereskedők abban érdekeltek, hogy a nap végén az almaeladásból származó árbevétel és a költségek különbsége (röviden, a haszon) minél nagyobb legyen. Többen licitálnak egy értékes tárgyra (festmény, olajmező, sugárzási jog). Mindenki zárt borítékban nyújtja be az ajánlatát, és az kapja meg a tárgyat, aki a legtöbbet ígérte és az ígért összeget kell érte kifizetnie. Mindenki ismeri, hogy ő maga mennyire értékeli a tárgyat, de nem tudja pontosan a többiek értékelését – erről csak valamilyen vélekedése van. Minden résztvevő szeretné megszerezni az értékes tárgyat úgy, hogy lehetőleg minél nagyobb legyen a saját értékelése és a kifizetett öszszeg közötti különbség. Senki sem licitál többet a saját értékelésénél. Egy tó partján három gyár van, amelyek valamilyen mértékben szennyezik a tó vizét. Legolcsóbb az lenne, ha közösen építenének egy víztisztítót, de megvan a lehetőség, hogy egyenként vagy ketten összefogva építsenek. Elhatározzák, hogy közösen építenek. Hogyan osztják fel egymás között a költséget? Ezekből a példákból azonnal látszik, hogy mindegyikben olyan döntési helyzet jelenik meg, amelyben több szereplő (játékos) van a maguk többé-kevésbé eltérő érdekeivel – és az is, hogy a játékosok cselekvéseinek eredménye nemcsak egy játékos döntésétől függ, hanem mindegyikétől. Az összes példánkban jelen van a konfl iktus és/vagy a kooperáció lehetősége. Nem mindegy azon-

Jelen írás a szerző Mivel foglalkozik a játékelmélet? című tanulmányának rövidített változata. A teljes szöveg olvasható a Magyar tudomány című folyóirat 2009/5. számában. (A folyóirat kiadója az Akaprint Kft.)

DISPUTA Főtér

ban, hogy milyen eszközökkel vizsgáljuk biek tudják róla azt, hogy ő a többiekről az adott konfl iktus helyzetet. Ha egy jogi tudja, hogy tudják és így tovább a végteproblémát, például egy válópert, csak a jog lenségig. Ennek a pontos megfogalmazása vagy a pszichológia hagyományos módsze- nemcsak ennek a bevezető írásnak, hanem reivel elemzünk, még kívül maradunk a já- a legtöbb játékelméleti könyvnek a keretetékelmélet területén. A hiányzó elem a ma- in is túlmegy. Így a köztudást ebben a köztematikai modell. A matematikai modell napi formájában értelmezzük. A racionaliegyrészt szolgáltatja a matematika tömör, tás köztudása a játékelméletben általános világos fogalomrendszerét és nyelvezetét, feltételezés. másrész olyan elemzési eszközöket nyújt, amilyeneket a csupán szöveges kifejtés Kooperatív és nem kooperatív játékok nem képes nyújtani. Most már adhatunk egy olyan definíci- Most, hogy már tudjuk, hogy mivel és miót, amelyet a következőkben bátran hasz- lyen eszközökkel foglalkozik a játékelménálhatunk: A játékelmélet matematikai let, nézzük meg, milyen kérdésekre keres modellek olyan rendszeválaszt. Egyetlen döntésA játékelmélet mare, amelyet többszereplős hozó esetében, legalábbtematikai modellek konfl iktushelyzetek elemis elvi szinten, egyszerű a olyan rendszere, amezésére használunk. kérdés: A lehetséges dönlyet többszereplős Az elemzés szó azontések közül melyiket (mekonfliktushelyzetek ban elég tág fogalmat lyeket) válassza a döntéselemzésére használunk. takar, így itt is szűkítehozó, hogy a hasznossága ni fogunk. A játékelmémaximális legyen? Több let normatív tudomány. Nem azt vizsgál- szereplő esetében azonban bonyolultabb ja (például statisztikai eszközökkel), hogy a helyzet. Azonnal adódik két különböző a játékosok mit tesznek a valóságban egy megközelítés. Az egyik, amikor azonosítadott helyzetben, hanem azt, hogy mit kell juk magunkat egy játékossal, és arra vatenniük, ha a helyzetre és viselkedésükre gyunk kíváncsiak, hogy – figyelembe véve bizonyos feltételek teljesülnek. Ez egyéb- a többi játékos lehetőségeit és motivációként a döntéselméletben is így van, ahol ját, valamint a játékosok viselkedésére tett általában egyetlen döntéshozóval (játékos- feltételeket – mit kell ennek a játékosnak sal) foglalkozunk. Ha valakinek arról kell tennie. Ezt úgy is lehet értelmezni, hogy a döntenie, hogy minden egyébben azonos játékot mintegy „alulnézetből” szemléljük. két bank közül melyikbe tegye a pénzét: A másik megközelítéssel egy külső szemabba, ahol a kamat 8% vagy ahol 9%, és a lélővel azonosítjuk magunkat, aki valami döntéshozó előnyben részesíti a több pénzt rendet szeretne felfedezni a saját érdekeia kevesebbel szemben, akkor a döntéselmé- ket érvényesíteni akaró játékosok látszólag let válasza egyértelmű: a 9%-os kamatot koordinálatlan cselekvéseiben, és magáadó bankot kell választani. Ezen mit sem ról az egész játékról akar valami lényegeváltoztat, hogy a valóságban esetleg nem set megtudni. Ilyenkor a játékot felülről, mindenki dönt így. „madártávlatból” szemléljük, és általában Általában egy játékost racionálisnak valami stabil, egyensúlyi állapot elérhenevezünk, ha a saját hasznosságát maxi- tőségét, létezését és tulajdonságait vizsmalizálja. Teljesen informálisan: a játékos gáljuk. Bizonyos esetekben a két megközeazt választja saját lehetőségei közül – a lítés ugyanoda vezet, de általában ez nem többi játékos választását adottnak véve –, mondható el. ami neki a legjobb, és ezt a legjobb cseA következőkben megpróbáljuk a játélekvést meg is tudja határozni, akármilyen kokat különböző szempontok alapján kabonyolult is ez a feladat. Ezt úgy is szo- tegorizálni. Az egyik lényeges felosztás kás mondani, hogy a játékos racionalitását megkülönböztet nem kooperatív és kosemmi sem korlátozza. Ez a feltevés is azt operatív játékokat. Az elnevezések azt sumutatja, hogy a modellekben és így a já- gallják, hogy az első esetben a játékosok tékelméletben is egy ideális világban moz- egymástól függetlenül hozzák meg döngunk. Ennek az ideális világnak egy fon- téseiket, míg a másodikban összehangoltos eleme a köztudás feltételezése. Ismét ják cselekvéseiket a kedvezőbb kimenetel csak informálisan: ha minden játékos tud elérése érdekében. Ennél azonban egy kivalamit (például azt, hogy minden játékos csit pontosabbak leszünk. A nem kooperaracionális döntéshozó), akkor azt is tudja, tív játékok esetében egyedül azt zárjuk ki, hogy a többiek tudják róla, hogy ő tudja hogy a játékosok csoportjai (koalíciók) elezt a valamit, sőt azt is tudja, hogy a töb- kötelező szerződéseket kössenek, amelyek

11

DISPUTA Főtér 12

előírják, hogy a koalíció érdekében melyik játékosnak mit kell tennie. Megengedett azonban, hogy „hallgatólagosan” működjenek együtt, egyéni érdekek által vezérelve. A továbbiakban, szinte kizárólag a nem kooperatív játékokkal foglalkozunk. A nem kooperatív játékok körében, a játék matematikai megfogalmazásának formája szerint megkülönböztetünk normál (stratégiai) formát és extenzív formát. Vegyük először a normál formát. Tegyük fel, hogy a G nem kooperatív játékot n játékos játssza (n-személyes játék). Minden játékos esetében megadjuk a játékosok lehetséges cselekvéseit (ezeket szokás stratégiáknak vagy akár akcióknak is nevezni). Ha az n játékos egy-egy cselekvéséből (stratégiájából) összeállítunk egy cselekvésegyüttest, akkor azt cselekvésprofilnak (stratégiaprofilnak nevezzük). Minden cselekvésprofilt, ami meghatározza a játék egy kimenetelét, minden játékos szempontjából egy számmal értékelünk, amely a „hasznosságot” vagy játékelméleti terminológiával a „kifizetést” jelenti. Minden játékosnak van tehát egy hasznosság (kifizető) függvénye. A játékosok cselekvéshalmazait és a kifizető függvények együttesét normál formában adott játéknak nevezzük. A játék lefolyását úgy kell elképzelnünk, mintha minden játékos egy külön szobában ülne, előtte a lehetséges cselekvései, és belőlük kiválaszt egyet. Egy játékvezető aztán összeszedi a kiválasztott cselekvéseket, összeállítja belőle a cselekvésprofilt, és megállapítja a kifizető függvény segítségével a kifizetéseket, amelyeket „átad” a játékosoknak. Persze a hasznosságok átadását képletesen kell érteni. Nézzük meg, hogyan lehet a 2. példában szereplő fogolydilemmát normál formában megfogalmazni. Itt két játékosunk van (a foglyok), nevezzük őket Andrásnak (A) és Bélának (B). Mindkettő számára két cselekvési lehetőség van: Vall (V) vagy Nem vall (N). Tekintsük kifizetésnek a börtönben eltöltendő évek számának -1-szeresét. Így megfelelünk annak az elvárásnak, hogy a játékosok hasznosságmaximalizálók. Ezt a játékot az alábbi két táblázattal tudjuk megadni normál formában: András kifizetései BV

BN

AV

-5

0

AN

-10

-2

AV: A vall, AN: A nem vall, BV: B vall, BN: B nem vall

Béla kifizetései BV

BN

AV

-5

-10

AN

0

-2

A cselekvésprofilok: (AV, BV), (AV, BN), (AN, BV), (AN, BN). A táblázat számai magától értetődőek. Persze nem mindig ilyen egyszerű a normál forma felírása és a lehetséges cselekvések száma sem mindig véges. Ez a helyzet a 3. és 4. példában. A normál forma meghatározása után következhet az elemzés. Képzeljük magunkat András helyébe. Bármit csinál is Béla, András mindenképpen akkor jár jobban, ha vall, hiszen a -5 és 0 kifizetések jobbak, mint a -10 és -2. Ezt úgy szoktuk mondani, hogy az AV cselekvés szigorúan dominálja az AN-et. Béla, minthogy tudja, hogy András racionális (jobban szereti a kevés büntetést, mint a többet) azzal számol, hogy András vallani fog, akkor pedig neki is vallani kell, mert ő is racionális és jobban szereti a 2 év börtönt, mint az 5 évet. Eljutottunk odáig, hogy a szigorúan dominált (irracionális) cselekvések fokozatos (itt két lépésben) való kiküszöbölésével marad az (AV, BV) cselekvéspáros, amit a játék megoldásának tekintünk. A helyzet azonban általában nem ilyen egyszerű, mivel a legtöbb esetben nem tudjuk egy kivételével az összes cselekvéspárt kiküszöbölni pusztán a racionalitás köztudására hivatkozva. Nézzük ismét a fogolydilemmát, és tegyük fel, hogy az ügyész külön-külön felkeresi mindkét foglyot a cellájában, és azt tanácsolja nekik, hogy valljanak. Azt nem mondja meg nekik, hogy a másik mit döntött, csak azt, hogy mindenkinek azt tanácsolta, hogy valljon. Ekkor, mint azt a számokból láthatjuk, egyik fogolynak sem érdeke, hogy mást csináljon, mint amit tanácsoltak neki, feltéve, hogy a másik megfogadta az ügyész tanácsát. Ezt az állapotot, az (AV, BV) cselekvésprofilt, joggal lehet egyensúlyi helyzetnek tekinteni, hiszen senkinek sem érdeke egyedül eltérni ettől, ha a másik nem tér el. Ezt a cselekvésprofilt nevezzük egyensúlypontnak, vagy manapság már felfedezőjéről, John Nash amerikai közgazdasági Nobel díjas matematikusról, Nash egyensúlypontnak. Egyszerű a definíció kiterjesztése többszemélyes játékokra: Egy cselekvésprofilt Nash egyensúlypontnak nevezünk, ha egyetlen játékosnak sem érdeke a saját

DISPUTA Főtér

cselekvését megváltoztatni, feltéve, hogy a véges játék kevert bővítésének van Nash többiek nem változtatnak. egyensúlypontja. Nash tételének van maAz egyensúly magát a helyzetet nem gyar vonatkozású előzménye. Neumann minősíti a játékosok közössége szempont- János 1928-ban bebizonyította, hogy minjából, vannak nagyon den véges, két személyes Minden véges játék rossz egyensúlyi állapotok zéró-összegű játék (mint kevert bővítésének és jó (akár minden játékos például az érmepárosítás) van Nash számára jobb) nem egyenkevert bővítésének van egyensúlypontja. súlyi állapotok. A fogolyegyensúlypontja. Ebben dilemmában az (AN, BN) a speciális esetben az nem egyensúlyi kimenetel mindkét játékos egyensúly másképpen is létrejöhet. Vegyük számára jobb, mint az egyensúlyi (AV, BV). az érmepárosítás játék kevert bővítését. Itt Az előnytelen Nash egyensúlyra számos ki- Albertnek az a feladata, hogy válasszon tűnő példát mutat be és elemez Hankiss egy x számot 0 és 1 között, ami azt jelöElemér a Társadalmi csapdák című kitűnő li, hogy mekkora valószínűséggel választ könyvében. fejet. Nyilván 1-x az írás választásának vaMost egy ideig tételezzük fel, hogy lószínűsége. Ugyanezt Benedeknél jelöljük minden játékosnak csak véges számú cse- y-nal. A várható kifizetést Albert számálekvési lehetősége van. Mint azt korábban ra jelöljük E(x,y)-nal. Nyilván Benedek kimegjegyeztük, ekkor nincs semmi garancia fizetése –E(x,y). Albert mint racionális jáarra, hogy mindig létezzék Nash egyensúly- tékos a következőképpen gondolkozik: ha pont. Próbáljuk azonban keverni a cselek- az x valószínűséget választom, akkor mélvéseinket, ami azt jelenti, hogy a játékosok tán számíthatok arra, hogy mivel Benedek nem cselekvési lehetőségeik közül válasz- az E(x,y)-t minél kisebbnek (ami ugyanaz, tanak, hanem azt határozzák el, hogy mi- mint –E(x,y)-t minél nagyobbnak) szeretné, lyen valószínűséggel választják egyes cse- ezért olyan y-t fog választani, ami minilekvéseiket. Az érmepárosításban például malizálja E(x,y)-t. Az x megválasztása csak az egyik játékos dönthet úgy, hogy 1/3 rajtam múlik, így még a legrosszabb esetvalószínűséggel fejet, 2/3 valószínűséggel ben is biztosítani tudok magamnak max pedig írást fordít felfelé. Amikor tehát vá- min E(x,y) várható kifizetést, ahol a maxilasztani kell írás és fej között, akkor bele- malizálás x, a minimalizálás y szerint törtesz egy kalapba három cédulát, egyre fejet, ténik. Fontos látni, hogy előbb y szerint kettőre írást ír és véletlenszerűen választ. minimalizálunk, majd x szerint maximaliTőle függetlenül a másik játékos is megte- zálunk. Benedek ugyanígy gondolkodik, és szi ugyanezt. Mondjuk, úgy dönt, hogy 1/4 kiszámítja a saját biztonsági szintjét, min valószínűséggel fejet és 3/4 valószínűség- max E(x,y)-t, ahol először x szerint maxigel írást fordít felfelé és hasonló módszer- malizálunk, majd y szerint minimalizárel sorsolja ki az aktuális választását. Ha a lunk. Ez az a várható kifizetés, amennyijátékot nagyon sokszor játsszák le, akkor a nél többet Benedek nem veszíthet, bármit játékosok már nem abban érdekeltek, hogy csináljon is Albert. Neumann János tétele egy lejátszás során hogy járnak, hanem szerint a két biztonsági szint egyenlő egyabban, hogy hosszú idő átlagában mennyi mással, és Albert biztonsági szintjét maxilesz a kifizetésük – amit úgy is szoktunk malizáló x stratégiája és Benedek saját bizmondani, hogy a kifizetésük várható érté- tonsági szintjét minimalizáló y stratégiája két igyekeznek maximalizálni. Ily módon Nash egyensúlypontot alkotnak. Ebben az egy új játékot definiáltunk, amelyben a esetben van tehát garancia arra, hogy a jájátékosok lehetséges cselekvései (straté- tékosok saját érdekeik által vezérelt optigiái) az eredeti cselekvések véges halma- malizáló stratégiák és az egész játék egyzán értelmezett összes valószínűség-elosz- séges szemléletét megtestesítő egyensúly lás, kifizetései pedig a várható kifizetésük. egybeessenek. Ezt a játékot kevert bővítésnek nevezzük, és ugyanúgy értelmezzük benne a Nash Tökéletes és nem tökéletes egyensúlypontot: olyan valószínűség-el- információjú játékok oszlás profil, amelyet egyoldalúan egyik játékosnak sem érdeke megváltoztatni, mert A normál formában adott játékoknál feltetvárható kifizetése nem növekszik, ha ezt tük, hogy a játékosok egyidejűleg, egymásmegteszi. tól függetlenül hozzák meg döntéseiket. Figyelemre méltó, hogy így a játékok Sokszor kell elemeznünk azonban olyan talán legfontosabb osztályára van egzisz- helyzeteket, amelyekben lényeges az egyes tencia tétel, Nash tétele 1950-ből: Minden döntések időbelisége és egymásra követke-

13

DISPUTA Főtér 14

zése. Vegyük például a jól ismert sakkjáté- és az ezeket tartalmazó papírlapokból öszkot. A szabályok szerint az első lépést vi- szeállíthatunk egy könyvet, a játékos lelágos teszi meg (20 lehetősége van), majd hetséges stratégiáinak a könyvét. Ha ezt sötét következik (ugyancsak 20 lehetőség- megtesszük minden játékos esetében, gel), és így következnek felváltva a lépé- akkor az extenzív formában adott játékot sek, a sakkjáték szabályainak megfelelő normál formájú véges játékká alakítottuk lehetőségekkel. Szintén a szabályok bizto- át. A lehetséges cselekvések halmaza egy sítják, hogy véges számú lépés után véget könyv, egy cselekvés a könyv egy lapja, ha ér egy játszma és vagy valamelyik játékos minden könyvből veszünk egy lapot, akkor nyer, vagy döntetlen lesz. egy cselekvésprofilt kapunk. Egy cselekNagyon hasznos megjelenítési formája vésprofil birtokában bárki le tudja játszani egy ilyen játéknak, ha a játékot a gráfel- a játékot, csak követni kell a papírlapokon méletből ismert speciális gráffal, egy gyö- lévő utasításokat. Végül eljutunk a fa egy kérrel rendelkező véges fával ábrázoljuk. leveléig, amelyhez meghatározott kifizetéGondoljunk egy valódi fára, amelynek a tö- sek tartoznak. véből (ez a gyökér) ágak indulnak el felAz így nyert normál formájú játékot felé, majd bizonyos pontokból (csomópon- most már úgy játsszuk le, hogy a játékotok) újabb ágak indulnak ki, és így tovább, sok egymástól függetlenül választanak egy mindaddig, amíg elérkezünk egy olyan lapot a könyvükből, ezt egy játékvezető ághoz, amelyből már nem indul ki másik összegyűjti és lejátssza a játékot az utasíág. Ezeknek az ágaknak a végpontjait le- tások szerint, majd a végén megtörténik a veleknek nevezzük. A levelekben (a játék kifizetés. Így az intellektuális teljesítmény, végén) megtörténnek a kifizetések. Azokat például a sakkban, a papírlap (stratégia) a pontokat, amelyek nem levelek, döntési kiválasztása. A többi mechanikus, a játépontoknak hívjuk. Ennek a fának a felépí- kosok megbízottjai vagy egy játékvezető tésével a játékot extenzív formában adjuk lejátszhatja a játszmát. meg. Vegyük észre, hogy az ilyen típusú jáHogyan definiáljuk egy játékos straté- tékokban, amelyeket tökéletes információgiáját egy ilyen játékban? A köznapi szó- jú játékoknak nevezünk, legalábbis elvben, használatban a stratégia egy hosszabb minden játékos tudja, hogy a fa melyik távra szóló, nagyvonalú terv. Itt is lénye- pontjában vagyunk, és a játék minden gében erről van szó, ez a terv azonban az elemét ismeri. Ha még ehhez azt is hozegész játékra vonatkozik és nem nagyvo- závesszük, hogy a játékosok racionalitánalú, hanem minden részletre kiterjed. Ki- sa is köztudott, egy speciális módszerrel, csit pontosabban: egy stratégia egy játé- amit visszafelé görgetésnek, vagy visszakos teljes magatartásterve, amely minden felé indukciónak nevezünk, meg is tudolyan döntési pontban, juk határozni a játék egy …egy stratégia egy amelyben az illető játéNash egyensúlypontját. játékos teljes magakosnak kell lépnie, megVegyünk egy olyan döntétartásterve, amely mondja, hogy merre mensi pontot, amelyből kiinminden olyan döntéjen, ha odáig jut a játék. duló lépések már a fa lesi pontban, amelyben Elképzelhetjük úgy is, veleihez vezetnek. Ilyen az illető játékosnak hogy egy nagy papírlapon biztosan van, kivéve azt kell lépnie, megmondfel van sorolva az összes a triviális és érdektelen ja, hogy merre menjen, olyan döntési pont, ameesetet, amikor a fa csak ha odáig jut a játék. lyen – mondjuk – az A jáegyetlen pontból, a gyötékosnak kell döntenie, és kérből áll, ami egyúttal az melléírjuk azt a lépést, amit akkor tenne, egyetlen levél. Ha ebben a döntési pontban ha ehhez a ponthoz jutna a játék. Ez tény- egy adott játékosnak kell lépnie, akkor raleg egy teljes terv, még olyan pontokban is cionalitására hivatkozva mondhatjuk azt, megmondja, hogy mit kell tenni, amelyek- hogy abban az irányban lép, amely a száben a játék éppen ennek a játékosnak egy mára legnagyobb kifizetést adja. A raciokorábbi lépése következtében el sem jut- nalitás köztudott, tehát mindenki tudja, hat. Egy ilyen papírlap birtokában bárki, hogy ha a játék ehhez a ponthoz ér, akkor vagy akár egy számítógép is helyettesíteni mi fog történni és milyen kifizetések lesztudja a játékost, csak követni kell az uta- nek. A fának ezeket az ágait levágjuk, és a sításokat. Ha csak egy döntési pontban is döntési pont lesz az új, csökkentett méremás lépés van írva a papíron, akkor az már tű fa egy levele. Az eljárást megismételjük egy másik stratégia. Világos, hogy a játék és tesszük ezt mindaddig, amíg eljutunk a végessége miatt véges számú stratégia van, fa gyökeréhez. Be lehet bizonyítani (nem

gel jár. Amikor belép az új szereplő, és ebbe belenyugszik, az a közbülső eset. Ennek a játéknak két Nash egyensúlypontja van: Az áruház belép a piacra, és az áruházlánc nem harcol. A visszafelé görgetéssel konstruktívan biAz áruház nem lép be, de ha belépne, zonyítjuk, hogy egy véges fával ábrázolha- akkor az áruházlánc harcolna. tó tökéletes információjú Az első részjáték töké1. Az áruház belép a játéknak van Nash egyenletes (ezt kapjuk a visszapiacra, és az áruházsúlypontja. Minthogy a felé görgetéssel), a másik lánc nem harcol. sakk is ilyen játék, így jáviszont nem az, hiszen ha 2. Az áruház nem lép tékelméleti szempontból már az áruház belépett, be, de ha belépne, determinált. A következő akkor az áruházláncnak akkor az áruházlánc három eset pontosan egyinem érdeke a harc. Itt az harcolna. ke fennáll: a fenyegetés, hogy harc Világosnak van olyan lesz, ha az áruház belép, stratégiája, amely minden esetben bizto- nem hihető, mivel ez ellentmond az árusítja a győzelmet, csináljon sötét bármit is. házlánc racionalitásának. Sötétnek van olyan stratégiája, amely Nem minden extenzív játékban van minden esetben biztosítja a győzelmet, csi- azonban minden játékosnak tökéletes innáljon világos bármit is. formációja. Gyakran előfordul, hogy egy jáVilágosnak és sötétnek is van olyan tékos nem tudja pontosan, hogy hol tart a stratégiája, amely alkalmazásával legalább játék a fában, és mégis döntést kell hoznia. döntetlent érnek el. Ez a helyzet a legtöbb kártyajátékban. IsA sakk azért továbbra is érdekes játék merjük a saját kártyáinkat, de arról, hogy marad, mert ezek elvi lehetőségek. A va- milyen kártyáik vannak a többieknek, csak lóságban a stratégiák száma csillagászati, részleges információnk van. Ugyanez a és még a leggyorsabb számítógépek számá- helyzet, ha egy extenzív játékban nemcsak ra is reménytelen feladat egy Nash egyen- egymást követő döntések vannak, hanem súlypont meghatározása. egyidejűek is. Ezeket a játékokat nem tökéletes információjú játékoknak nevezzük. A visszafelé görgetéssel való Nash egyen- Leírásukra továbbra is a gráfelméleti mosúlypont meghatározásnak van még egy sa- dellt, a véges fát használjuk, azzal a kiegéjátossága: részjáték tökéletes Nash egyen- szítéssel, hogy a valódi játékosok döntési súlypontot határoz meg. Ez azt jelenti, pontjait információhalmazokba csoportohogy az egész játékra vonatkozó egyensúlyi sítjuk. Ha a játék ebbe az információhalstratégia továbbra is az marad, ha bármely mazba ér, akkor a játékos csak azt tudja, döntési pontból kiinduló részjátékra szű- hogy ebben a halmazban van, de nem tudja, kítjük le. Az így meghatározott egyensúlyi melyik pontjában. Minden pontból ugyanstratégiákat nem kell tehát útközben meg- annyi él indul ki, amiket meg lehet úgy jeváltoztatnunk a játék lejátszása folyamán. lölni, hogy azonos indexszel jelöltek után Nem minden egyensúlypont ilyen. Jó példát ugyanaz a játékos következik majd. Egy inszolgáltatnak azok a játékok, amelyek nem formációhalmazon a pontok nem lehetnek hihető fenyegetéseket tartalmaznak. élekkel összekötve. A tökéletes informáciEgy híres példa az „áruházlánc” játék. ójú játék az a speciális eset, amikor minEgy áruház fontolgatja, hogy belépjen-e den információhalmaz egy pontból áll. egy áruházlánc uralta piacra. Ha belép, akkor az áruházláncnak kell döntenie, Ezeknek a játékoknak az esetében hasonhogy árharcot indít-e, vagy belenyugszik lóan értelmezzük a stratégiát, mint tökéaz új helyzetbe. A preferenciák a követke- letes információ esetén: egy stratégia egy zők: utasítás rendszer, amely megmondja minA belépőnek a legkedvezőbb, ha belép, den információhalmaz esetében, hogy az és az áruházlánc nem harcol ellene, a leg- ott lépésen lévő játékos mit lép, ha a játék rosszabb, ha belép, és az árharc következ- oda jut. Az egyensúlypontot és a részjáték tében tönkremegy. Az az eset, amikor nem tökéletes egyensúlypontot is hasonlóan érlép be, a kettő között helyezkedik el. telmezzük, kivéve, hogy minden részjáték Az áruházláncnak a legkedvezőbb, ha csak egy pontból álló információhalmaznincs új belépő, a legrosszabb, ha van belé- zal kezdődhet (a többieket nem tekintjük pő, és harcolnia kell, ami sok plusz költség- részjátéknak). Van azonban két lényeges

DISPUTA Főtér

nehéz!), hogy így egy Nash egyensúlypontot kapunk, az egyensúlyi stratégiákat a visszafelé görgetés során az egyes pontokban meghatározott kifizetés maximalizáló lépések adják.

15

különbség a tökéletes és a nem tökéletes információjú játékok között: A nem tökéletes információjú játékoknak nem feltétlenül van Nash egyensúlypontjuk. Példa erre az érmepárosítás, amit megfogalmazhatunk nem tökéletes információjú játékként a következőképpen. Először Albert lép, vagy fejet, vagy írást. Utána lép Benedek, akinek egy információhalmaza van: Albert két lehetséges lépése, Ebben az információhalmazban lehet két irányban, fej vagy írás, lépnie anélkül, hogy tudná, Albert mit lépett. Ennek a játéknak nincs egyensúlypontja. Ha átalakítjuk a játékot normál formára, akkor viszont már tudjuk, hogy a kevert bővítésnek van Nash egyensúlypontja. Nem tökéletes információ esetén nem működik a visszafelé görgetés. Ez nemcsak az egyensúlypontok kiszámítását nehezíti, hanem elveszítjük azt a tisztán csak a racionalitás köztudására épülő forgatókönyvet, ami alapján meg tudjuk magyarázni az Nash egyensúly spontán, bármiféle játékvezetés nélküli létrejöttét. Abból az idealizált világból, amit a játék minden elemének teljes ismerete jelent, jelentős lépést tett a realitás felé Harsányi János 1967-ben, amikor megalkotta a nem teljes információs játékok máig is leggyakrabban használt modelljét. Ennek a modellnek a segítségével lehet, többek között, olyan helyzeteket is elemezni, amit az 5. példában (árverési játék) írtunk le.

DISPUTA Főtér

Sajnos, terjedelmi korlátok miatt, a kooperatív játékokról csak az említés szintjén tudunk szólni. Az elemzésekben kulcsszere-

16

pet játszanak a játékosok csoportjai által alakított koalíciók, amelyekben a játékosok a közös haszon elérése céljából cselekvéseiket összehangolják. Az alapvető probléma a közös hasznon való osztozkodás. A kooperatív játékok elméletét Neumann János és Oskar Morgenstern alapozták meg monumentális művükben 1944-ben. A 6. példa a kooperatív játékelmélet egyik gyakorlati alkalmazására utal. Abban a reményben hagyjuk itt abba ezt a rövid bevezetőt, hogy az olvasó kedvet kap a játékelmélet egyes részterületeivel alaposabban is foglalkozni, és hasznosítani a játékelmélet fogalmait és módszereit saját szakterületén. Hivatkozások von Neumann, John (1928): Zur Theorie der Gesellschaftsspiele, Math. Ann. 100., 295–320. von Neumann, John.–Morgenstern, Oskar (1944): Theory of Games and Economic Behavior, Princeton University Press, Princeton Nash, John (1950): Equilibrium points in n-person games, Proceedings of the National Academy of Sciences USA 36 48–49. Hankiss, Elemér (1979): Társadalmi csapdák. Bp., Magvető Harsányi, John C. (1967): Games with incomplete information played by „Bayesian” players I–III, Management Science 18  159–182, 320–334, 486–502. Shapley, Lloyd S. (1953) A value for n-person games, in: Kuhn, Harold W. and Tucker, Alebert W., editors, Contributions to the Theory of Games II, Princeton University Press, Princeton, 307–317.

1

2

3

4 5 6

7

8 9

10 11

Vö. Pukánszky Béla – Németh András: Neveléstörténet. Budapest, 1996, Nemzeti Tankönyvkiadó. Görög filozófusok a nevelésről c. fejezet. http://magyar-irodalom.elte.hu/nevelestortenet/02.02.html#fjzt17 Vö. Bagyinszki Péter Ágoston: Az Isten, az ember és a játék. Perlekedő játékelméletek c. fejezet. www.piar. hu/pazmany/konyvek/bajatk01.txt, illetve Johan Huizinga: Homo Ludens: Kísérlet a kultúra játék-elemeinek meghatározására. Ford. Máthé Klára. Szeged, Universum 1990, 10. Vö. Mérő László: Mindenki másképp egyforma. A játékelmélet és a racionalitás pszichológiája. Bp., Tericum, 2007. Vö. Huizinga: i. m., 7. H. Scheurlt idézi Bagyinszki: i. m., A játékok csoportosítása és a definíció nehézségei című fejezetben. Vö. Huizinga: i. m., 10. és a Wikipedia ’game’ szócikkének meghatározásait. http://en.wikipedia.org/wiki/ Game Durkheimet idézi Császi Lajos: A média rítusai. 74. Bp., Osiris –MTA-ELTE Kommunikációelméleti csoport. 2002, www.csaszilajos.hu/A%20m%C3%A9dia%20ritusai.htm#_Toc10473864 Huizinga: i. m., 13. Vö. Robert Caillois: Man, Play and Games. 14. Trans. Meyer Barash. Urbana–Chicago, University of Illinois Press, 2000. Uo., 19–20. Uo., 21–23.

Szerencsejáték és kultúra Gyuris Gergely

Ahogy az idők folyamán a játékok egyre változatosabb és kifinomultabb formákat öltöttek, úgy szaporodtak a játék természetével, funkciójával, jelentőségével és alkalmazhatóságával kapcsolatos kulturális elképzelések is, mígnem a játékot és a játszást kizárólag a gyermekek privilégiumának tartó nézettől1 a redukcionista, szaktudományok által kisajátító felfogásokon2 keresztül eljutottunk az élet egészét behálózó játék játékelméleti elgondolásáig3, sőt ahhoz a leíráshoz, amelyben az ember mint homo ludens, vagyis játszó ember jelenik meg.4 Ám hiába vált a játék az élet és a tudomány egyik leggyakrabban érintett jelenségévé, a játék fogalma továbbra is nehezen megragadható maradt; többek szerint nem is adható egyetlen, minden igénynek megfelelő definíció: a meghatározás kísérletei vagy olyan evidenciákhoz vezetnek, mint hogy a játékot mindig valaki játékból játssza,5 vagy kénytelenek vagyunk megelégedni egymáshoz hasonló és egymást kiegészítő meghatározások sorával.6 A játék eredetét tekintve sincs megegyezés: míg Durkheim a játékokat és művészeteket a vallásos-kultikus szertartásokból vezeti le,7 Huizinga szerint a játék megelőzi a kultúrát, szerinte a játék a mítosz, a kultusz és a vallás közös termőtalaja.8 A játék eredetével és definíciójával kapcsolatos bizonytalanságokat látva nem csoda, ha a játékok csoportosítása, osztályozása terén is sokféleséget tapasztalunk. Bár minden játéktipológiának megvannak az előnyei és korlátai, most egy

olyan felosztást választunk, amely talán a leginkább alkalmas arra, hogy a különféle játékmegnyilvánulásokat a legkomplexebben, legérzékletesebben jelenítse meg. Robert Caillois a játékokat négy alaptípusra osztja: az agón (verseny) legfontosabb eleme a küzdelem, amelynek minősége lehet a gyorsaság, erő, a kitartás–tűrés, az emlékezőképesség, az ügyesség vagy akár a találékonyság, és amelyet előre felállított szabályok szerint, adott korlátok között, külső segítség nélkül, egyenlő eséllyel vívnak; ahol a játék célja a győzelem dicsősége. Ide sorolhatók az állati küzdelmek, ezekben mintegy tesztelik egymást a szemben álló felek (bár szabályok nélkül), a gyermekek olyan játékai, mint hogy ki tudja tovább pislogás nélkül nyitva tartani a szemét vagy visszatartani a levegőt – vagy a felnőttek olyan küzdelmei, mint a futballmérkőzés vagy a sakkparti.9 A mimikri (utánzás) lényege, hogy a játszó – még ha ideiglenesen is – elhiszi vagy elhiteti, hogy ő valaki más; a színházi előadásokon kívül ide tartoznak a szerepjátékok élő és számítógépes formái.10 Az ilinx (szédület) játékainak célja, hogy szédület vagy zűrzavar érzését idézzék fel gyors forgással, zuhanással, mint például a kerengő dervisek, a hintázó gyerekek vagy a táncoló párok.11 Az alea fontos eleme, hogy a játszó feleknek nincs kontrolljuk az eredmény fölött, mivel ez a véletlenen múlik, vagyis a győzelem sokkal inkább attól függ, hogy menynyire vagyunk a sors kegyeltjei, mintsem azon, hogy van-e reális, objektív esélyünk legyőzni az ellenfelet. Az e típushoz tartozó játékok, mint a rulett, a kocka, a lottó

DISPUTA Főtér

Játékelméletek

17

DISPUTA Főtér

vagy a baccara nem feltételeznek sem mun- A szerencsejátékok eredete kát, sem gyakorlást, sem pedig képzettséget. Az alea a totális kegyvesztettség vagy A szerencsejátékok eredete, akárcsak a kegyeltség terepe, amely tagadja az akara- sporté vagy a játékoké, a múlt homályátot, a felelősséget és a felba vész; egyesek szerint Robert Caillois a játéadás lehetőségét, a sorsaz évzáró-évkezdő ünnekokat négy alaptípusra szerűség javára.12 pekhez tartozó, jóslással A sport, a szerencseosztja: agón (verseny), és mágiával kapcsolatos játékok és egyéb játékok mimikri (utánzás), rituális játékok teremtettartományai jól megküilinx (szédület), alea ték meg a szerencsejátéklönböztethetőek a rend(amely a véletlenen ok strukturális és tárgyi múlik). szeren belül, ám a határok feltételeit. E szertartákorántsem egyértelműsok többnyire az „eljövenek. Mint azt Caillois is elismeri, a rendszer dő periódus szerencséjét, termékenységét nem tökéletes, hiszen az egyes típusokhoz voltak hivatva biztosítani”; Mezopotámiátartozó játékok között jelentős lehet az át- ban ezt az ünnepet akitunak, a rómaiakfedés:13 egyes kártyajátékok, a dominó, a nál Saturnaliáknak, Tibetben glud’gongnak backgammon például az alea és az agón ke- nevezték, de megvolt a görögöknél, az verékének tekinthetők, a póker esetében egyiptomiaknál, a hettitáknál, az indiaipedig az agón, az alea és a mimikri jegyei is aknál, sőt még az észak-amerikai indiánok felfedezhetők. A három, közérthetőnek és egyes törzseinél is.16 Később a két funkció evidensnek tekintett jelenség a gyakorlat- párhuzamosan futott, annyi különbséggel, ban sem jelenik meg mindig az elvárások- hogy a kezdetben juh- vagy kecskeláb sarokcsontból készült asztragalosz kockát az nak megfelelően. Huizinga ugyan a sport és a játék eltávolodásának folyamatáról ír, – alkalmazott számrendszereket is meghaszerinte a modern sport elveszítette az ün- tározó – hatoldalú (Mezopotámia) és négynepre jellemző áhítatot, örömöt és közös- oldalú (India) kockák váltották fel, s a jóslásra használt kockák nemesebb anyagból ségteremtő funkcióját, mégis, az európai futball egy hétvégi bajnoki fordulója az el- (aranyból vagy gyöngyházból), a játékra használt kockák pedig valamilyen közönlenkezőjéről győzi meg a nézőt.14 Másrészt a sakk, a go, a dáma, a kínai sakk vagy ségesebb anyagból készültek.17 A sorshoz a bridzs mint szellemi sportok csak 2008- való viszony periodikus kifejezése, illetve az az ismétlődő utalásrendszer, amely a ban, a Pekingi Nyári Olimpiai Játékok és véletlennek az életre gyakorolt hatását tuParalimpia után, annak kiegészítéseképp datosította, alapvető változáson ment át: jelentek meg hivatalosan, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság támogatásával, vagy- a mágikus-kultikus funkció egyre inkább visszaszorult, a szertartások veszítettek is teljes értékű sportágakként, miközben ünnepi, kivételes jellegükből, ahogy felfeezek a versenyzésen, versengésen alapuló játékok beillenek az agón játéktípus felso- dezték, hogy a véletlennel folytatott játék kisebb-nagyobb horderejű döntési helyzerolt játékai közé. Szintén zavarba ejtő, ha egy racionálisnak és szerencsétől mentes- tekben is segíthet, vagy akár a mindennapok egyhangúságát megtörő szórakozánek tekintett szellemi sport, a sakk egyik si forma is lehet. Közismert, hogy számos neves versenyzője a szerencsét említi mint uralkodó, hadvezér és politikus jósoltatott a teljesítményt, egyik jelentős tényezőjét.15 Habár a sport és a játék témája kimeríthe- magának kiélezett helyzetekben, a vélettetlen, a legtöbb vita kétségtelenül a sze- lentől várva a megerősítést;18 de ide sorolhatók azok az egyszerűbb élethelyzetek is, rencsejátékok körül folyik manapság, így a továbbiakban mi is a szerencsejátékok te- amikor mondjuk egy bizonytalan szerelmes a virágok szirmainak tépkedésétől teszi rületét próbáljuk meg bejárni. 12 13 14

15

16

18

17

18

Uo., 17–19. Uo., 18. A sport és a játék viszonyáról szóló vitát lásd Tamás Tibor Homo ludens-e a sportoló? című cikkében, www. c3.hu/scripta/scripta0/replika/29/ludens.htm Lásd az Almási Zoltánnal készült interjút. Verőczi Zsuzsa: Almási: nem mindig az oroszoknak kell nyerniük. Origo, 2009. 10. 19. www.origo.hu/sport/sakk/20091019-almasi-zoltan-sakkozo-szerint-nem-mindig-azoroszoknak-kell-nyerniuk.html Dr. Moskovszky Éva: Az istenek arany játéktáblái. www.kamjt.hu/cikkek/moskovszky/istenek.html Vö. Thullner Zsuzsa: Az átjátszott élet. Szépirodalmi Figyelő, 2003/6., 93–97. www.szepirodalmifigyelo. hu/03-6-021-Interju_Moskovszky.pdf Uo., 94–95.

19 20

21 22 23

Mérő: i. m., 277–284. Lásd Ivan41: Barangolás a képzőművészetben: a kezdetektől a hollandokig. Pókerakadémia, 2009. 07. 09. www.pokerakademia.com/hirek/egyeb/barangolas_a_kepzomuveszetben_a_kezdetektol_a_hollandokig / Huizinga: i. m., 17–18. Mérő: i. m., 179. Mérő: i. m., 13–23., 49–76., 179–199., 201–220., 221–250., 340–345.; (Az emberi játszmákat tekintve lásd Eric Berne: Emberi játszmák. Ford. Hankiss Ágnes. Bp., Háttér Kiadó. , 20097 és uő: Sorskönyv. Ford. Ehmann Bea. Bp., Háttér 20094.)

DISPUTA Főtér

függővé érzelmeinek vállalását. (E látszó- nyulók”.21 Ezt kiegészíthetjük azzal, hogy lag irracionális módszerekben gyakran föl- a legtöbb versenyzőt, játékost igenis mosejlő manipulatív – és éppen ezért nagyon tiválja a mások legyőzésével megszerezheis értelmes – mozzanatra hívja fel a figyel- tő kielégülés, annak dicsősége, hogy egy met Mérő László, aki szerint ezeket az el- adott területen mi vagyunk a legjobbak – a járásokat elsősorban időnyerés céljából, az közösség elismerése, vagy épp csak a verigazság vagy a helyes döntés érdekében be- senyszellem, a vágy, hogy összemérjük kéépített csalás lehetőségével eleve számolva pességeinket másokéval, hiszen a barátsáalkalmazták19.) gos játékok éppúgy válaszként szolgálnak A véletlen mint a szórakozás vagy idő- a legáltalánosabbnak tekinthető játékelv,22 töltés forrása mindenki által tapasztalt le- a természetes szelekció által feltett kérdéhetőség: nem volt ez másképp az évszáza- sekre, mint a véres háborúk vagy az ölre dokkal vagy évezredekkel ezelőtt kockázó, menő egyéni küzdelmek. Mérő László átkártyázó, sportfogadó, egyszóval szeren- fogó képet nyújt arról, hogy – legyen szó akár a túlélés egyértelmű eseteiről, a gazcsejátékot űző emberek esetében sem. Hálás témául szolgált a művészek – kezdetben el- daság mozgásáról, a tudományos vitákról az emberi viszonyokat lesősorban a képzőművészek A szerencsejátékok képező játszmákról vagy – számára is.20 A szerentörténetének egyik csejátékok történetének épp „közönséges” játékokdöntő pillanata, amitehát egyik döntő – bár ról, a játékok során az érkor a sors elfogadása aligha datálható – pilladekek és célok meglehetővagy a tiszteletteljes nata, amikor a sors elfogasen összetett struktúrája befolyásolására tett dása vagy a tiszteletteljes érvényesül – még akkor kísérletek helyett a befolyásolására tett kíséris, ha a játszó felek esetsors ellen intézett letek helyett a sors ellen leg nincsenek tisztában kihívás […] vált intézett kihívás, vagy a az aktuális tétekkel, vagy meghatározóvá. sors saját szolgálatba való ha egyáltalán nincsenek állítása, vagyis a sors fötudatában annak, hogy lötti kontroll megszerzésének igénye vált éppen egy játék vagy játszma kellős kömeghatározóvá. A csontok, kockák idő- zepébe csöppentek.23 A szerencsejátékokat éppen ezen a ponton lehet világosan megvel további játékeszközökkel egészültek ki (érmék, korongok, tárcsák, kerekek, kár- különböztetni a többi játéktól: a játékosok szinte mindig tisztában vannak tevétyák, bábuk stb.), az emberiség újabb és kifinomultabb szerencsejátékokkal gazda- kenységük mineműségével, a kontextussal, a saját és a többi játékos motivációjával, a godott. tétekkel (amelyeket így az érdekek tulajA játékok formális leírásakor a legtöbb donképpeni, legtöbbször tárgyi hordozójákutató a játékok érdeknélküliségét emeli nak tekinthetünk), sőt még a nyerés vagy ki, noha már Huizinga is célszerűnek látta pontosítani ezt a félreértésre okot adó meg- vesztés pontos esélyeivel is. Nyilvánvaló, hogy a szerencsejátéfogalmazást: egyrészt, mivel a kultúra szolkok fokozatos intézményesülése a játékok gálatában áll, sőt kultúrává válhat, illetve célja a kielégülés, amely magában a játék- szélesebb választékával és a játékhelyzet körülményeinek, összetevőinek, illetve tevékenységben valósítható meg, a játék az egyén számára nélkülözhetetlen „bio- annak tudatosulásával függ össze, hogy a szervezett körülmények között zajló játék lógiai funkció”, a közösség számára pedig a biztonság garanciájával szolgál a szabá„kultúrténykedés”. Másrészt, a játékok nem mindig vannak „tisztán anyagi érdekek- lyok betartását, a tétek elhelyezését és kinek vagy életszükségletek egyéni kielégí- fizetését, a csalók kiszűrését vagy épp a testi épség megőrzését illetően. A kockázó tésének” alávetve, s a közösség javát is más katonák, fej-vagy-írást játszó gyerekek, a módon és más eszközökkel szolgálja, mint „a napi életszükségletek megszerzésére irá- cirkuszi játékok küzdelmeire fogadó nézők

19

DISPUTA Főtér

ünnepi alkalmakkor, vagy véletlenszerűen ség volt a kulturális kínálatból, a kaszinóés ideiglenesen összeálló játéktársaságai- komplexumok és kaszinóvárosok korában nak időtöltése a különféle tiltások ellenére ez a tendencia megfordult. Már a 19. szátöbbé-kevésbé az archaikus kor emberének zadban felismerték, hogy a szerencsejátérendszeres elfoglaltságává vált.24 A zárt- kokban óriási gazdasági potenciál rejtőzik, körű lakomákon, a különféle asztaltársasá- Monte Carlóban például kifejezetten a hergok összejövetelein, a nyilvánosházakban, cegség anyagi helyzetének a javítására alailletve később az erre szakosodott magán- pítottak kaszinót, míg a modern kaszinók klubokban és szalonokszinte kivétel nélkül vagy Míg korábban a szerenban – a közösségi együttállami kézben vannak csejátékok és más kullét egyik lehetőségeként vagy konszernek üzemelturális tevékenységek – bárki szerencsét próbáltetik őket, szigorú állaegyenrangúan jelentek hatott. mi felügyelet mellett, órimeg a kaszinók kínálaA szerencsejátékok törási bevételt termelve az tában, addig a modern ténetében fontos mérállamháztartások számáváltozataiban már a földkőnek számít a játékra az adók és koncessziós játéktevékenység köré kaszinók megjelenése: a díjak révén. A gigantikus szerveződik minden tevékenység térbeli megbefektetésekből felépült, más szolgáltatás. határozottságával a játék az évtizedek során egyetvilágos, a mindennapok len kaszinóvárossá tereegyéb helyszíneitől elkülönülő kerete- bélyesedett Las Vegas26 játéktermei és kaket kapott, s az addig a részt vevő játéko- szinói a szórakozás szinte minden formáját felvonultatják a kikapcsolódni vágyó turissok tétjeire korlátozódó nyereményeknek ták elcsábítása érdekében. Míg tehát koimmár a többszörösét lehetett megnyerni rábban a szerencsejátékok és más kulturáazzal, hogy bankként működő ház ellen fogadtak, amely „minden nyereséget kifi- lis tevékenységek egyenrangúan jelentek zetett és minden elvesztett tétet megtar- meg a kaszinók kínálatában, addig a motott”.25 A ’casino’ elnevezés olasz eredetű, dern változataiban már a játéktevékenység amelynek etimológiai gyökere a ’casa’ (ház, köré szerveződik minden más szolgáltatás. innen: házacska; eredetileg: vidéki villa, pavilon, nyári lak) szóban található. Az A szerencsejátékok ma első, 17. században épült kaszinók a pihenés, a gyógyulás, a szabadidő eltöltésének A semmi közepén alapított Las Vegas mesés találkozók lebonyolításának helyszínéül terséges volta és minden képzeletet megszolgáltak; voltak olyan kaszinók is – mint haladó túlzásai révén követendő példává például a Koppenhágai és Hanko Kaszinók vált a többi szórakoztató centrum előtt, és –, ahol soha nem űztek szerencsejátékot. – Jean Baudrillard kifejezésével élve – DisÉpítészetileg a nympheumokkal (az ókori neyland mellett a szimulakrum egyik leggörögök és rómaiak tavaszi nimfák tiszte- tökéletesebb modelljévé is, amennyiben letére emelt szobrai vagy szoboregyüttesei, legfőbb hajtóerejének az illúziókeltést teamelyeket általában valamilyen víz – tó, kinthetjük. Irreális, de valóra váló képforrás vagy szökőkút – mellett helyeztek zelgések tere, amely szinte perverz módon el) és a grottókkal (különösen kertek dí- egyszerre a realitás tisztán mesterséges szítésére használt mesterséges vagy termé- modellje s maga is realitás.27 Nem véletlen, hogy a szerencsejátékokat kezdettől fogva szetes barlangi üregek, amelyet egy nimfa tilalmak és korlátozások kísérték: mint vagy szent tiszteletére emeltek) tart távoli játék, képes létrehozni a köznapi tapasztarokonságot, ebben az értelemben is utalnak latoktól különböző törvényszerűségek által a szerencsejátékok szent eredetére. Habár a meghatározott világot, amelyben az addig legtöbb kaszinó kezdettől fogva elsősorban a világ modelljeként funkcionáló játék mint a kulturális színhely működött, ahol maga lép a világ helyébe.28 Már a legelső a színházlátogatás, zenehallgatás és tánc mellett a szerencsejáték csak egy lehető- tiltások is csupán másodlagosan vonatkoz24

25 26 27

20

28

Lásd Suetonius: Caesarok élete. Tizenkét életrajz. Ford. Kiss Ferencné. http://mek.oszk.hu/03200/03264/03264. htm Belinda Levez: Kaszinókönyv. 20. Ford. Ivanics András. Bp., Geopen 2004. A kaszinóvárosok bemutatásának egy egész sorozatot szentelt Vass Gábor a Póker Magazinban. Vö. Jean Baudrillard: A szimulákrum elsőbbsége. Ford. Gángó Gábor. In Kiss Attila Atilla – Kovács Sándor S. K. – Odorics Ferenc (szerk.): Testes könyv I. 161–191. Szeged, 1996, ICTUS és JATE Irodalomelméleti Csoport. Lásd elsősorban az olyan táblás játékokat, ahol a tábla felosztása jól tükrözi az adott kor és tér uralkodó világrendjét (például Ki nevet a végén) Thullner Zsuzsa: i. m., 94.

29

30

31 32

33 34

Bareletta prédikátort idézi Pálffy László: Dobókocka történelem (2. rész) című írásában. www.skicc.hu/ijh/ htmlm/cik/8024ko2m.htm A vallások szent könyvei közül csupán egy, a Korán tartalmaz egyértelmű tiltást a szerencsejátékokkal kapcsolatban, lásd www.or-zse.hu/halaha/szerencsejatek.htm, www.gotquestions.org/Magyar/szerencsejatek.html és www.watchtower.org/h/rq/article_10.html. A hinduizmushoz kapcsolódó vallási mozgalmak szintén elvetik a szerencsejátékokat, lásd http://hu.wikipedia.org/wiki/Hinduizmus és www.krisna. hu/parbeszed2/vallasgyakorlat/sadhana.html Életét a Casino című filmben is megörökítették. Martin Scorsese: Casino, 1995. Az elektronikus pókerasztalok eddig nemigen váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, lásd Osztók az elektronikus asztalok ellen. www.onlinepokerhu.com/poker/hir-1269 Vö. Az online póker története. www.onlinepokerinfo.hu/online-poker.php A rendszer azonban még így sem tökéletes: a biztonságról és a csalás formáiról lásd Zsoldos Bea cikksorozatát a Póker Magazinban.

DISPUTA Főtér

tak az anyagi stabilitás elvesztésére: az el- zetett verseny- és sportelőjegyzés révén a sődleges ok a szerencsejátékok helyettesítő fogadó egy helyen szerezhette be informátulajdonsága volt, és így a tiltás célja, hogy cióit az aktuális eseményről, tehette meg „ne profanizálják azt, ami egykor szent volt”. tétjeit és követhette nyomon a versenyeket A későbbi korok tiltásai és megszorításai vagy futamokat a televízión. Az elektronirészben megőrizték vallásos tartalmukat, kus rulettasztalok az élő játékhoz képest habár „az ördög bibliája” és „az ördög go- hihetetlen mértékben felgyorsították a folyója” kifejezések és a kocka származásá- gadások és kifizetések menetét, megspónak története („Amiképpen Isten feltalálta rolva az asztal kiszolgálószemélyzetének az abc 21 betűjét, […] azonképpen felta- a munkáját, kiküszöbölve a gyakorlatlan lálta az ördög a kockát, és reá 21 pontot krupiék hibáit vagy lassúságát és a zsetonhelyezett el.”29) a szerencsejátékok szent lopásokat. A legújabb fejlemény e téren az eredetére már úgy reflektálnak, hogy azok elektronikus pókerasztalok megjelenése; pogány szertartásokból nőttek ki.30 a játékosok az online póker gyorsaságával Az intézményesülés után a legfonto- vetekedő játéklehetőséget kapnak élő körsabb változás részben ezzel a folyamattal nyezetben.32 Még fontosabb változást jelentett azonpárhuzamosan zajlott: a szerencsejátékok ban a szerencsejátékok virtualizációja, automatizálódása és más, műszaki jellegű fejlődése (mint a kártyakeverő és zseton- vagyis az egyes játékok online környezetben történő megjelenése: a kilencveválogató gépek) révén egyrészt igyekezett nes években először fogadóirodák tűntek megfelelni a felgyorsult kor által diktált fel az online színtéren, majd 1994-ben a tempónak, másrészt némiképp lazított az Microgaming fejlesztésében megszületett az intézményi formán. A 20. század közepére első online kaszinó, végül 1998-ban Planet a kaszinók viszonylag zárt világa a játékok Poker néven megnyílt az elterjedésének, az életA virtuális szerencsejáelső online pókerterem színvonal javulásának, a ték hatalmas üzleti leis.33 Azóta több tucat szolszabadidő növekedésének, gáltató lépett a piacra, hetőségnek bizonyult, a profitorientált szemlélet hiszen a játékosok téramelyek jó része az összes kialakulásának – és nem től és időtől függetleélő szerencsejáték online utolsósorban a technikai nül választhatnak kedverzióját felvette kínálafejlődésnek köszönhetővenc játékaik közül. tába. A virtuális szerenen a társadalom széles récsejáték hatalmas üzleti tegei előtt nyíltak meg. A lehetőségnek bizonyult, hiszen a játékosok 18. és 19. század fordulóján megjelenő és tértől és időtől függetlenül választhatnak eredetileg a játékosok feleségei, barátnői számára bevezetett félkarú rablók egysze- kedvenc játékaik közül. Az internetes szolgáltatók játékainak népszerűsége részben a rű kezelési módjuk, a pörgős játékélmény, a játék gyors lebonyolítása (esténként akár változatos dizájn és a magas nyeremények miatt gyorsan elterjedtek, kitágítva a já- több ezer fős pókerversenyeken is részt vehetünk úgy, hogy néhány óra alatt véget tékterek számát is: a játékautomatákat a is ér a játék), részben az oldalak biztonsákaszinókon kívül kocsmákban, klubokban gi rendszerében (direkt csalásokra nincs és más szórakozóhelyeken is felállíthatták (Las Vegasban még a repülőtér várócsarno- mód34), részben pedig az azonnali játékélményben kereshetők (bármikor leülhetünk kában is megtalálhatók). A sportfogadás többé nem igényelte, játszani, bármikor abbahagyhatjuk, nincsehogy a játékosok jelen legyenek a sport- nek megjelenésre vonatkozó előírások stb.). eseményen, a Frank Rosenthal31 által beve- A szolgáltatók különösen az online formá-

21

ban űzött póker területén könyvelhettek el sikereket.35 Mióta Chris Moneymaker 2003ben egy 42$-os online szatelitről jutott ki a WSOP-ra és meg is nyerte a világbajnokságot, a „Moneymaker-hatás” egy év alatt megháromszorozta a termek éves bevételét. Ironikus módon a technikai fejlődés, amelyet a nagyobb bevétel érdekében az élő kaszinók szorgalmaztak, végül konkurenciaharcot, rövid távon pedig az élő játéktermek forgalmának csökkenését eredményezték;36 a jövő valószínűleg az élő és online érdekeltségek közeledését hozza magával.37

DISPUTA Főtér

nyekről van szó. A gazdasági jellegű bajok között említik a tájékozatlan játékosok becsapását, a családok anyagi ellehetetlenülését, az adótörvények kijátszását – az online szerencsejátékok kapcsán pedig azt, hogy az állami monopóliumok feladása és a határokon átívelő játékszervezés ellenőrizhetetlensége miatt csökkennek az állami bevételek, illetve hogy nagymértékben sérülnek a támogatási struktúrák, amelyek sporttevékenységeket és egyéb társadalmi ügyeket, valamint civil társadalmi szükségleteket finanszíroznak. Szakemberek szerint a szerencsejátékoknak kárát láthatja a közösségi gyakorlat, Mellékhatások a közerkölcs és a közbizalom is a sportfogadások területén megvalósulható bundázás A szerencsejátékok köznapivá válása, el- és csalások révén, valamint a túlzásba vitt terjedése, intézményesülése, technikai fej- szerencsejáték, a kialakult szerencsejátéklődése, virtualizációja és az egyes játékok függőség és a kiskorúak által űzött fogadámegváltozott státusza (bizonyos játékokat, sok és játékok mentálhigiénés zavarokhoz mint a black jacket és a póker egyes válto- vezetnek. Ráadásul a legtöbb kultúra és zatait egyre inkább képességeken, ügyes- vallás értelmetlen, haszontalan időtöltésségen és tudáson alapuló szellemi sportnak nek tekinti a szerencsejátékok művelését, szokás tekinteni) újabb kérdéseket vet fel. olyan tevékenységnek, amelyből hiányzik A szakértők elsősorban a már említett fel- a kulturális, szellemi, szociális vagy erkölcserélhetőséget és az abból fakadó bajokat csi gyarapodás lehetősége.39 A szerencsejátékokkal szemben rengeemlítik, amikor az élő és/vagy online szerencsejátékok tiltása vagy korlátozása mel- teg érvet tudunk felhozni, és minden új lett érvelnek.38 Azonban a problémák meg- formájával és tendenciájával – mint legfogalmazása, a változtatás utóbb az élő pókerklubok …olyan színben tűnnek igénye és bizonyos döntéelterjedésével és az online fel a szerencsejátékok sek is gyakran valamilyen pókerezés gyakorlatával – régi és új formái, megelőítéleten vagy félelmen szemben általában fel is oldásai, mintha eleve alapulnak. A szerencsejásorolják ezeket, anélkül csak árnyoldalaik tékok szervezésén letörölazonban, hogy eredeti és volnának… hetetlen nyomot hagyott a később hagyományossá maffia, amely egy időben vált funkcióiról, vagyis Amerika-szerte uralta az iparágat. Ez az az ünnepről, a kikapcsolódásról, a szórakoidőszak azóta is a pénzmosás, a feketegaz- zásról és annak hatásairól bárki egy szót is daság, az illegális ügyletek finanszírozásá- szólna. Emiatt olyan színben tűnnek fel a nak, sőt, a prostitúciónak, drogkereskede- szerencsejátékok régi és új formái, megollemnek és bandaháborúknak a fenyegető dásai, mintha eleve csak árnyoldalaik volárnyékát veti a kaszinókra, játéktermekre nának, művelésük pedig csupán hátrányoés pókerklubokra, holott a világon talán a kat és problémákat okozna mind az egyén, legellenőrzöttebb és a belső ellenőrzést is mind a társadalom számára. A szerencseigen magas szinten megvalósító intézmé- játékok megítélése születésüktől fogva fe35

36

37

38

39

22

40

A piaccal kapcsolatos gazdasági elemzést lásd Gulyás Péter – Horváth Dániel: Az online szerencsejátékok világa. www.e-businessportal.hu/e-business/hirek/az-online-szerencsej%C3%A1t%C3%A9kok-vil%C3%A1ga Magyarországon az utóbbi években egyre csökken az élő kaszinók száma, lásd www.baon.hu/bacs-kiskun/ kozelet/forgando-a-szerencse-bezar-a-casino-kecskemet-259190 Vö. Radics M. Péter: A WSOP rendezője saját online bizniszbe vág. http://poker.deluxe.hu/20090917/a_ wsop_rendezoje_sajat_online_bizniszbe_vag Vö. Christel Schaldemose Jelentés az online szerencsejátékok tisztességességéről című előadásának írott verzióját. www.europarl.europa.eu/sides/getDoc.do?pubRef=-//EP//TEXT+REPORT+A6-20090064+0+DOC+XML+V0//HU Ellenpéldát mégis találni, ld. Novák Béla: Fővárosi kaszinók a 19. században című átfogó tanulmányát. Budapesti Negyed, 2004/4. http://epa.oszk.hu/00000/00003/00033/novak.html Vö. Michel Foucault: Eltérő terek. Ford. Sutyák Tibor. In Uő: Nyelv a végtelenhez. Szerk. Sutyák Tibor. 147– 155. Debrecen, Latin Betűk, 1999.

lelmek és megtörtént esetek is munkálnak, világos, hogy a tiltás csupán illegális játékbarlangok létrejöttét, ellenőrizhetetlen pénzmozgást és erős társadalmi ellenszenvet váltana ki, vagyis éppen olyan helyzetet szülne, amelynek az elkerülése volt a célja. A szerencsejátékok kapcsán Magyarország és az Unió egyik legfontosabb feladata, hogy – elfogadva a megváltozott trendeket – igazodjon a változásokhoz és az új társadalmi gyakorlathoz, amely például az élő és online pókert más, hagyományosan elfogadott játékokhoz hasonlóan sporttevékenységként és a kultúra népszerű részeként ismert el. A szakszerű szabályozáshoz azonban nem kapkodó és szavazathajhász képviselők által ad hoc felállított törvénytervezetre,41 hanem a piaci szereplők igényeinek gondos felmérésére, a meglévő játéklehetőségek és a már részint kialakult infrastruktúra alkalmassági vizsgálatára, van szükség, illetve olyan hatástanulmányokra, amelyek képesek felmérni a szerencsejátékok tipológiáját, megállapítani az egyes játékok szerencséhez, egyéni tudáshoz és képességekhez való viszonyát és a jelenleg is sportegyesületek formájában működő klubok gazdasági, kulturális és szociális hatását. Everybody play the game.

DISPUTA Főtér

lemás, olyan kettősségek nyomán alakult, mint szent és profán, szórakozás és bűnözés, tiltás és engedés, játék és valóság, játék és modell, szerencse és verseny. Értelmezésükből kitűnik, hogy struktúrájuk az idők folyamán alaposan megváltozott és mindinkább heterotopikus szerkezetet kezdett ölteni,40 vagyis a köznapi terekkel és intézményekkel szemben mint egyfajta ellen-tér működött. A szerencsejátékok helye, a kaszinók, játéktermek és pókerklubok s ezek virtuális megfelelői egyszerre privilégizált, szent és tiltott helyek, pontosan körülírt és meghatározott funkcióval, ahol azonban egyszerre képesek megjelenni a reális és irreális szerkezetek, vagyis a játék mint modell és a modellezett világ felcserélhető lesz. Ezek az intézmények abban az értelemben is heterotópiák, hogy képesek az idő manipulálására: a nap huszonnégy órájában működő kaszinók és klubok az ünneplés soha véget nem érő színhelyei, amelyek ugyan lényegében mindenki előtt nyitva állnak, a köznapi terek felől közelítve azonban – mint a deviancia vagy deviáció helyei – mégiscsak meglehetősen zárt helyekként jelennek meg, akárcsak a börtönök, menedékházak, pszichiátriai klinikák, az idősek otthonai vagy a bordélyházak. Végül térjünk vissza a szabályozás kérdéséhez: habár a kételyek mögött valós fé-

41

A törvénytervezetet lásd www.parlament.hu/irom38/09592/09592.pdf

23

In memoriam Tar Sándor DISPUTA Macskakő

Hajdúsámson, 1941. április 5. – Debrecen, 2005. január 30.

24

A debreceni Mechwart András gépipari technikumban érettségizett 1959-ben. Még abban az évben munkát vállalt a Debreceni Orvosi Műszergyárban, ahol 1992-ig megszakításokkal, különböző munkakörben, többnyire vezető beosztásban dolgozott. 1967–1970 között Drezdában a VEB Trafo- und Röntgenwerk betanított munkása volt, majd öt évvel később ugyanitt egy évet tölt a vendégmunkás magyarok szállásán mint otthonnevelő. 1992-től munkanélküliként tartotta magát számon. Ekkoriban már folyamatosan publikálta szépirodalmi műveit, több szerkesztőségnek, így az Alföldnek, a Holminak és a Beszélőnek is külsős munkatársa volt. 1999-ben került nyilvánosságra, hogy a III/III-as ügyosztály besúgójaként tevékenykedett. Az ügy társadalmi vitát váltott ki, több megszólaló az Élet és Irodalom hasábjain mondta el véleményét. Ezt követően már nehezebben írt és ritkábban jelentek meg írásai; öngyilkossági kísérletei miatt többször kezelték pszichiátrián. Az ügynökmúltjáról szóló önéletrajzi ihletésű regényét (Az áruló. Filmregény) a litera. hu irodalmi portál jelentette meg részletekben. Könyvei francia, finn és német kiadóknál is megjelentek.

A megváltódás vágya

*

Az alábbiakban két naplókezdeményt közlök. Az egyik ­1975-ből való, amikor Tar Sándor a dresdai VEB Trafo- und Röntgenwerk munkatársa volt. Az itt dolgozó magyarok szállásán volt nevelő, felügyelő. Az ekkori naplója inkább anyaggyűjtésnek tűnik, a történetek egy része be is épül a Mozgó Világ szociológiai pályázatán első díjat nyert írásába. Tar jellemző munkamódszere volt ekkor, s részben később is, hogy történetek elmesélését kérte kollégáitól és ismerőseitől, melyeket füzetbe vagy cédulákra jegyzett fel. A másik, két évvel későbbről való naplórészlet az írói indulás pillanatát mutatja meg: az írói-értelmiségi társadalomba való beilleszkedés nehézségét, a személyes élet és az író lét összefűzésének problematikusságát, a magánélet és írói tematika összefüggését, az önkifejezés vágyát… Lakner Lajos * Napló 1975. 09. 02. kedd A Hungáriával fél kilenckor érkeztem Drezdába. Késett a vonat egy félórát. A bőröndöm középen szétnyílt, meg ilyesmi. Az állomáson Bergman, V. és K. várt. Hans Bergman (káderleiter) kocsiján jöttünk a Holbein str. 22. számú házba, ahol három évig lakni fogok. A lakásom még nincs kész, a vendégszobába költözöm addig, előreláthatóan két hétig. Csak az egyik szobát veszem birtokba, a másikban három ágy van, olyan, mint egy munkásszállás. Kölcsönösen köszöntjük egymást egy szolid poharazás közben. Megismerem D. L. otthonvezetőt, ő a 42. számú házban ténykedik. Brandt a német házvezető, és egy halom portás, portásnő, egyelőre nem tudom a nevüket megjegyezni. Rosszul alszom, azt álmodom, hogy letartóztatnak valami miatt. Hajnal 3-kor ébredek.

A bevezető szerzője az író irodalmi hagyatékának gondozója

DISPUTA Macskakő

Tar Sándor hagyatékában számos naplókezdemény található. Újra és újra nekifogott önmaga fölfedezésének/fölfedésének. De a naplók mindig félbeszakadtak. A füzetek jellegzetes kézírással telerótt néhány lapját sok üresen maradt (de nem jelentés nélküli) oldal követte. Pedig talán semmire sem vágyott jobban, minthogy e tiszta oldalakon meglássa és megvallja önmagát és megláttassa azt az én-t, aki a különböző nyilvános szerepek (ideértve az íróit is) mögött rejtőzik. A naplóírás az emberi megváltódás lehetőségét hordozta a számára: önmaga vállalását és mások általi elfogadás lehetőségét. Az itt közölt naplórészletek Tar Sándor gyötrő magányosságáról tanúskodnak. A napló a hiányzó másik embert helyettesítette a számára. A másikat, aki révén rendet lehetett volna teremteni életében. Az események rögzítése, leírása, legyenek még oly szikárak is a mondatok, összefogják a szétfolyó mindennapokat és a mindenna­ pokban szétoszló személyiséget. Azonban félt is a szerephéjak alatt rejtőző személyiségmagtól. Nem tudta (honnan is tudhatta volna?), mit lehet kezdeni e rejtett én szabálytalanságával, a számára elképzelhető életformákba való beilleszthetetlenségével. Vágyott és félt önmaga lenni! Azért is választhatta egyik naplója mottójául Oidipusz egy mondatát („Az vagyok, aki vagyok. Úgyse lehetek más: miért féljek hát felfedezni, ki vagyok?”), mert jól kifejezte széttartó érzéseit. Biztatta magát önmaga felfedezésére, de a görög drámára való utalás egyben az önismereti kaland tragikus végkifejletét sejtette a számára. Úgy érezhette, mintha ezen az úton haladva egyre messzebb kerülne a megváltódástól, hisz egyre inkább a „szomorú szükségszerűség” vette körül: „csak egyedül, mint a halálban”. A sorok által megteremtett másik ugyanis mindig fiktív maradt, sohasem lett valóságos, kézzel fogható, megölelhető. Talán ezért is hagyta abba újra és újra a naplóírást. Magánya feloldhatatlan volt, az (ön)megváltás elmaradt.

25

1975. 09. 03. szerda Brandt 10-re bevitt a gyárba. Előbb vásárolni voltam az utca végén lévő HO-ban. A gyárban Bergmanhoz mentünk, majd a személyzeti igazgatóhoz, aki konyakkal fogadott bennünket. V. tolmácsolt olykor. Aztán vissza Bergmanhoz. Összességében: nincs különösebb problémájuk a magyarokkal. Évente 10 fő, így, vagy úgy hazamegy. Nem akarnak tanulni. A Lindengartenben garázdálkodnak. A KISZ szerintük jól működik, stb. Délután papírdolgok intézése. Megbeszélés az állami megbízottal: rossz a KISZ-élet. Kicsi a szervezettség. Rosszul működik a szakszervezetis. A bizalmi kiköltözött a házból, mert vőlegény. Nincs párttag csak egy, ezért nincs titkár sem. Senkit semmi nem érdekel, nem lehet sok mindent csinálni. Este megbeszélés a KISZ-titkárral: pas�szivitás, nincs vezetőség, egyszerűen nem csinálják. Kellene egy helyiség, ahol kidühöngi magát a jó nép. Nem messze. Nincs káder. Egyedül van, aki mindent megpróbál. A gyárban sok mindent elnéznek. A srácok isznak, a társaság nagy része alkoholista. A TUR KISZ-szervezete rossz helyen áll. Kevés KISZ-tag van. Ő még nem akar párttag lenni, még vár. Hétfőn és kedden végigjárjuk a lakásokat bemutatkozásként.

Szilveszterkor engedni, és szemet hunyni, eddig ez vált be. Az új csoportoknak mindenképpen kell egy látogatást szervezni a Hygiene Museumba, különös tekintettel a nemi betegségekre. Április 4. megünneplésére vonatkozó előkészületekre van egy félév. Javasolja, hogy kiállítást rendezzünk, melyen bemutatjuk Magyarországot. (Semmelweis, Szilárd Leó, Bartók, Kodály, Bánki, stb., nagyjaink bemutatásával) Követséggel célszerű kapcsolatba lépni, vagy a Magyar Kultúra Házával Berlinben. Szerdáig egy (10.) negyedéves munkatervet készíteni, főleg ötleteket, nem pontos dátumokkal. Kedden jelentkezni a VP-nál, ha a fénykép készen lesz. Valamint gyári belépőt intézni. Orvosi vizsga a megbeszélés után. (vérnyomás: 150/80) Ma este búcsúzik négy fiú, akik hazautaznak. Éjfélig ügyelet. És ha probléma van, Brandt-tal felmenni. Holnap 10 órakor megbeszélés megyei főnökökkel. Bár nem hívtak meg, de elmegyek, hogy végre mindenkit letudjak. 11-kor felmentünk Brandt-tal oszlatni, kevesen voltak. P. I. nevű fiatalember kötekedő hangnemben kérdéseket tett fel. Miért jöttél ki? stb. Aztán megváltozott. Sérült lélek. Más, jobb beosztásba kíván kerülni. Éjfélre rend lett.

1975. 09. 04. csütörtök

1975. 09. 06. szombat

Alaposan fel kell mérnem a helyzetet, mielőtt bármibe kezdek. Drezda idegen lett. Képtelen vagyok kapcsolatot teremteni a várossal, amit valamikor annyira szerettem.

Megyei szintű vezetői értekezlet. Két napirendi pont: értékelés: Tóth József megyei párttitkár; konzultáció Tóth József: 860 fő jön, 82 fő párttag van a megyében, 1560 KISZ-tag. A magyarok munkateljesítménye nem egyenletes. Táppénzproblémák vannak. Baleset: havi 15–18 üzemi és közlekedési. Nyelvtanfolyamokon szakemberek oktassanak. Szakmai továbbképzés fontossága. Lakóotthonok rendjének rendszeres ellenőrzése. A politikai oktatás szervezésében és megtartásába bevonják az otthonvezetőket is. Szabadidő eltöltés: egyéni kedvtelések, alkohol, tánc. Fegyelmi kilengéseknél központi ok az alkohol. 72 embert küldtek haza az elmúlt évben. Új vámrendelet: Lakóotthoni elszámolásnál a magyar vezetés egy tagja legyen jelen. Lehetőleg magyarnyelvű „Beurteilun­ got” adjanak ki a munkáltatók.

DISPUTA Macskakő

1975. 09. 05. péntek

26

Délelőtt megbeszélés Bergmannál: Hétfőn költözködnek a hazautazók. Kilenc konténert kaptak, de a költözködési idő rövid. Javasolja, hogy a három magyarház a sport- és kulturális tevékenységet hangolja össze. (a 22, 42 és a Permoser str. – K. G.). Szerdán reggel a magyar csoport megbeszélést tart. 9 órakor ketten Bergmannál. A Robotronnal felvenni a kapcsolatot. Évfordulókra ügyelni: okt. 7.: NDK nemzeti ünnepe; nov. 7.: Októberi Szocialista Forradalom. Karácsonykor az itt maradottaknak kisebb ünnepség.

16-án otthonvezetői értekezlet. Ezután meglátogattuk a Messelektronik pinceklubját, ahol megvendégelték a társaságot. A klub jó, de nálunk nemigen adják ide a pincét.

Kirándulás a Lipcsei Vásárra. A 22-esből kilencen jöttek. Ebből kb. 3-4 főt érdekelte valamennyire is a vásár. A többiek (a 42-esből is) csak kóvályogtak érdektelenül. Vannak alkoholisták. Ezek már déltájban ingerlékenyek voltak, „ők mennek haza”. Ide egy pszichiáter kellene, a legtöbb ember sérült, és az alkoholt találta megoldásként. A „Ligá”-ban részegen otthon vannak biztonságban. Ott „valakik”, máshol sehol. A 42-esből az egyik („Hazudós”) eszméletlenre itta magát, mire hazafelé indultunk. Lesz itt igen sok baj. A beszélgetések nyomán eltorzult értékrendek, bomba gesztusok, „egymás alá” játszanak, majdnem mindegyik „alakít” valami rosszarcú lumpen-vagányságot. Tájékozatlanok és érdektelenek. D. L. nem tartja helyesnek, hogy tegeződöm velük, a többi otthonvezető sem, azt mondják, vissza fognak vele élni. Reggel ébredéskor időnként elhagy a biztonságom. Minek jöttem ide? Itt egyedül meghülyülök. Ezek az emberek pedig rettenetesek az eddigiek szerint. Ilyenkor magamat is vádolom. Mit kellene csinálni? Lehet, hogy hibákat követtem el már eddig is. Szóval, eddig nagyon szar az egész.

Bizalmatlanok is és elutasítóak. Kívülről igen nehéz ezekbe a zárt világokba behatolni. H. I. és B. Z. látszik valamire készségesnek, bár az előbbi egy kissé elrontottnak látszik. Rajzol, verset ír, mindent csinál. B. Z. értékesebbnek tűnik. Főzni szeret, zöldöves cselgáncsozó (ifi). A sport azért mindenkin meglátszik. Nos, az eddigiek alapján a zöm semmire sem kapható, sőt olykor elutasító. Mindenesetre meg kell ismernem őket. Este hattól párt vezetői ülés. Problémák, feszültségek Brandt és a lakók között. Brandt-nak összetörték egyszer a biciklijét. Erre ő önkényesen kitilt látogatókat, lezárja a liftet, a pincét. Sok a panasz, bár úgy sejtem, nincs sok alapja. Brandt egyszerűen a házirendhez ragaszkodik. Tisztázni kell ezeket a problémákat. Simon, a titkár kissé tudálékos, nem munkás típus. D. L. és én kissé pártszerűen szertartásosak, illetve szertartásosan pártszerűek vagyunk. Erre mindenki még pártszerűbb kezd lenni. Elhúzódik az ülés, egy kicsit kiöntik előttünk a szívüket. A jelenlévő Béla bácsi (újságíró?) váltogatva bólogat ide-oda. Van még egy nagyon csúnya lány a Blasewitzerről, aki übereli önmagát. Pártélet semmi. A vezetőség trehány, hiányoznak. Áztatják a megyei vezetőséget, panaszkodnak. Leragadnak piszlicsáré ügyeknél. Ettől függetlenül S. megfelelőnek látszik, de nincs munkatársa. Fél kilenckor végeztünk.

1975. 09. 08. hétfő

1975. 09. 09. kedd

A lakásokat jártuk, bemutatkozásként. Nincs különösebb biztató eredmény.

Ma megírtam O.-nek (ez a KISZ-titkár) a „bemutatkozást” a Holbein Spiegelbe, a

1975. 09. 07. vasárnap

DISPUTA Macskakő

Értekezleten

27

házi újságba. Nem szívesen, mert ismeretlenül, általános utálat közepette nehéz olyat írni, ami megfelel. Valamibe így is bele fognak kötni. Mindegy. Aztán bementem a gyárba, a belépőt, stb. intézni, ott is ebédeltem. Délután jöttem haza (haza?) és 5-re átmentem D. L.-hez már talpig „nevelő”, én meg még mindig alig ismerek egy-két embert, és nem tudok semmit csinálni. Szar érzés. De egyedül elindulni lakásonként bemutatkozni, az elég ciki, és valami előérzetféle visszatart tőle. Várnom kell, míg O. ráér és körbevisz. És a Robotron még akkor sincs sehol, mi lesz ebből? Legalább a C. lenne már itt. Megcsináltuk a munkaterv-javaslatot, jó sok mindent belevágtunk, egy tizede sem lesz meg. Aztán este meglátogatott P. és sokáig beszélgettünk. Pontosabban fél tizenegyig. Valahová ki akar lyukadni, én meg hagyom, hadd lyukadjon, ahová akar, és ettől láthatóan vad kombinációba kezd. Amúgy nagy hazárdjátékos, azt hiszem 3–4 helyre „dolgozik”, és továbbra is nagyon meg van magával elégedve. Ez van.

DISPUTA Macskakő

1975. 09. 10. szerda

28

Ma héttől délig értekezlet volt Bergmannál, előbb a vezetőséggel együtt, aztán csak ketten D. L.-lel. Bemutattuk a munkatervet, Bergman­ nak tetszik, kiegészítéseket tett, javaslatokkal élt. Azt hiszem, nagyon jó személyzeti vezető, bár nem szimpatikus különösebben. Fél egykor Lakáskontroll. Őszintén szólva, rosszabbat vártam. Általában egyforma lakások: ágyak szétszedve, a padlón az olcsó tigrispléd szőnyegként, a falon mindenféle meztelen aktok, rajzok, plakátok. Valaki kezdi, és a többi folytatja. Általánosságban nem rosszabbak, mint nálunk a Bayreuteren voltak annakidején. Amolyan faggyúszagú kamasztanyák, kuckók mindenfelé. Este 6-tól Párttaggyűlés. Rám sózták a ML középiskola vezetését. Kevert pofák, értelmetlen viták messze a lényegtől. Rettegek, hogy én is ilyen leszek. D. L.-t kezdem nagyon tisztelni. Egy meddő vitát rendesen leugatott, mintha a számból vette volna ki a szavakat. Jól beszél, szépen és választékosan. Egy közép-képzettségű alaktól, aki ráadásul sportember – nagyon szokatlan. Valami van a háttérben.

1975. 09. 11. csütörtök Ma „ügyelet” itthon. Semmi kötött program. Készítem a munkatervet részletezve, tervezek, meg minden. Közben a lakásom is kész lesz holnap. Alapjában véve nagyon elégedett kellene, hogy legyek. De nagyon hiányoznak az emberi kapcsolatok. Rettenetesen egyedül vagyok. Már a magnót is utálom. Lehet, hogy ez a napló egy idő után olyan lesz, mint az „őrült naplója”. Majd meglátjuk. 1975. 09. 12. péntek Ma délelőtt semmi különös, déltájban B. jelent meg, hogy menjünk a hazautazók lakását megnézni, nincs-e valami kár. A leírhatatlan piszkon túl nem sok kár volt. Persze még lehet. Délután O. jelent meg, hogy fejezzük be a bemutatkozó látogatásokat. Hát, vannak pofák, akad egy-két értelmesebb is, így első benyomásra. Megjelent a Holbein Spiegel a bemutatkozásommal, melynek utolsó poénsorát O. „eltördelte”. Attól függetlenül elmegy. 1975. 09. 13. szombat Dögunalom egész nap. A rádióból akarok valamit kihúzni, de nem megy. Délután fellátogatok a Park-hotelhez, onnan gyalog le az Elbán át a Schiller platzra, aztán vissza. Régi pénzek, fonott bútorok, amit majd ha pénzem lesz, alaposabban meg kellene nézni. Este átjött D. L. Egy felhívással, amely ugyan kissé „túlékes”-szóló, de kitettem. 1975. 09. 14. vasárnap Délelőtt klub-megbeszélés: O., Sch., N. Gy. és én. Klub kell, sörméréssel, egy olyan klub, amit a faszik maguk csinálnak. Van sok szöveg, de a mozgatórugó a gebin. Én belemegyek, ha cserébe garantálják a rendet az egész házban. Taxival kimentünk Coswig-ba a Planéta klubját megnézni. Elég tetű módon néz ki, de nekik tetszik. Holnap betálalom Buschnak. Vihar lesz. Közben Sch. elmesélte M. viselt dolgait, hogy leváltották, meg ilyesmi. Jó hely a Coswig, de ott is sok a részeg. Ja, és délben megjelent Kohó! Majd jön vissza, aminek nem túlságosan örülök.

1975. 09. 15. hétfő Délelőtt a klub terveit készítem és a délutáni gyűlésre készülődök. Amely elmaradt. V. hazahozott bennünket kocsival. Ismét (másodszor) beváltottam 400 Ft-ot. 86 Márka valamennyi. Délután O.-rel megbeszéltük, hogy mindenkit be kell hajtani a KISZ-be. K.-val megbeszéltem, hogy összeírja azokat, akik lőni akarnak. Vállalja a csoport vezetését, és még a KISZ-be is belép. Rengeteget gondolkozom, hogy mit lehetne csinálni. Jó lenne, ha menne a klubtéma. Szerezne egy kis tekintélyt, mert kétszer már megpróbálták és nem ment. 1975. 09. 16. kedd

1975. 09. 17. szerda Nincs különösebb esemény. Vagy, ha volt is, elfelejtettem, mert ezt a részt később írom. Este üvöltözés az öregeknél. Brandt oda-vissza jár.

Drezdai igazolvány (1967–70)

Az a benyomásom, hogy a megyei vezetés is nagyon gyenge, bár képzett és lelkes. Megjelenik az ülésen V. F. elődöm is. Sok szöveg, avitt módszerek. Szerintem szélhámos. 1975. 09. 26. péntek Viszonylag nyugodt nap, melyet gyorsan felhasználunk S.-val, és megnézzük a Papillont. A mozi nagyon jól néz ki, a film közepes. 1975. 09. 27. szombat Ismét egy nyugodt nap. Délelőtt vásárolunk, délután V. lep meg bennünket, de hamar lerázzuk. Este S. elutazott.

1975. 09. 24. szerda

Te Jóisten! Már 1976. I. 27-e van!

Reggel értekezlet Bergmannál. Belemegy a klub kialakításába. Segít is. Ezt itthon közlöm O.-rel, valamint azt is, hogy Sch.-t hagyjuk meg csak főkocsmárosnak, és legyen a Z. a Fegyelmi Bizottság elnöke. Délután titkári értekezlet, nem sok újjal.

Utólag elolvasva ezt a naplót nagyon tetszik az őszinte szerénysége, tisztánlátása. Minden bejött idáig, minden igaz. Jó lenne egy ilyen modor mellett maradni. Most jöttem vissza az emeletjárásból, (minden nap) olykor fél tizenegy körül végigmegyek a házon, és ahol esetleg ricsaj van, beszólok. Sok minden történt közben! Kijöttek az újak, én nagyképűen a piros pulóveremet és a fehér ballonomat vettem fel, és nagyon tetszettem magamnak. Az újak többszöri késés után reggel 7 helyett délután érkeztek meg, köztük L. E., akivel annakidején S.-éknál találkoztunk.

1975. 09. 25. csütörtök Kolóniagyűlés a gyárban. A társaság hangosan röhög a vezetőségen. Hanoi-akció – 3 ember. 146 fő a létszám.

DISPUTA Macskakő

Kirándulás Kuhstallba. Reggel a 42-es klubban kisebb ünnepély, jutalomosztás. O. már részeg, hőbörög. Egy üveg tojáslikőrt szopogat. A többiek is emelkedett hangulatban vannak. Az út szép, de a lárma a buszon sok mindent elront. Kuhstallban ebéd, bor, sör. Nem iszom, mert a gyomrom nincs rendben. O. eszméletlenné vált, vállon hozták le a hegyről. (A buszból az egyik megálláskor kirúgták, később megverték.) A hegyről leérkezve levetkőztették és a patakba belelökték. Aztán végre hazaérkeztünk.

29

DISPUTA Macskakő

Igazolványkép (1984)

30

Elég jó kapcsolatot sikerült velük kialakítani, ami a nyelvtanfolyamon különösen az én csoportomban elmélyült. Frau Marx-nak jó segítője voltam, és a kölykök nagy része bírja a szövegemet, ami persze engem inspirál, csak éppen Frau Marx nem tudja, min röhög a banda, mikor ő nem viccel. Ő nem, de én igen! Aztán annak is vége lett, el kezdtek dolgozni, én meg unatkozni, illetve töprengeni, hogy mi a fenét lehetne kezdeni. Van: kocsma. Általában rendben működik. Van: képzőművészeti kör. Nem tudom, meddig. Van: (majdnem) KISZ és Szakszervezeti Vezetőség, de még mindig nem csinál senki semmit. Fegyelmik: B., L., B., E.. És jön a többi. Sok bajom van K.-val, de nem tudom tetten érni. Azt mondják, népszerű vagyok. Én pedig egyre jobban rühellek itt lenni. Most szervezem az irodalmi színpadot. Ja! Majdnem elvittek a követségre dolgozni, mint az északi megyék pártszervezőjét. Nagyon vártam ezt a lehetőséget, hogy elkerüljek ebből a házból, de nem sikerült. Sajnos. Nem tudom, miért. Vezetem a marxista-leninista középiskolát. És hízok. Nincs kedvem tornázni, tanulni. A magány az rettenetes. Nagyon erősnek kellene lenni, hogy ne gyűrjön maga alá. Sokat iszom. Főleg este. Tudat alatt bizonyára félek. És azért. Voltak itt N.-ék nászúton. A fene tudja, nem irigylem őket. Az a baj, hogy nincs itt semmi, ami érzelmileg ideköt, holott nálam az érzelmeknek nagyon fontos szerepe van.

Mi van még? Voltam otthon is a lakás miatt, elintéztem. Mint még soha eddig: egyedül Debrecenben. Ezt mindenesetre jól megcsináltam. Otthon sincs senkim, itt sem. Nem írtam eddig semmit. Szilveszterem jobban telt, mintha otthon lettem volna. Bár mostanában nagyon tudok egyedül inni. Azt hiszem, ennek nem lehet jó vége. Nálam szilvesztereztek O.-ék, P. és neje, meg C. és E.. Berúgtam, bár ez nem jelent semmit, mert mindenki részegebb volt, mint én. Egy verekedést elhárítottam, és O. V. azóta barát. Meg még néhányan. Furcsa, ahogy olykor számolgatom: ez is barát, az is – és valójában egyik sem. Olykor dühöngök magamban. És félek. Lehet, hogy ez túlzás, de ez van. A fene tudja, mit kellene itt csinálni. Írtam haza, hogy rendőrök jöjjenek ki. Ezt minden nap vissza akarom csinálni, aztán meggondolom. Egy ilyen hülyét! Ja, igen, volt itt a Sz. P. is, hatodmagával, ő nálam aludt, és hát egy kissé be is rúgott, elmesélte a baleset-sztorit. Nagyon megsajnáltam. Éjszaka arra gondoltam, hogy milyen magányos mindenki tulajdonképpen, és szerettem volna, ha a testvérem, vagy ilyesmi. Milyen hülye az ember, lehet, hogy ő is szerette volna, de nem mert szólni. * „Az vagyok, aki vagyok. Úgyse lehetek más: miért féljek hát felfedezni, ki vagyok?” Oidipusz 1976. VI. 28. Dresden Te idegen vagy, aki ezt a naplót illetéktelenül olvasod, és ne hidd, hogy ezekkel, majd mindent megtudsz rólam. 1977. IV. 5. Debrecen Ma vagyok 36 éves. Van-e még valaki, aki életkorának ezen napján kezd el naplót írni? Másodikán volt itt nálam Szabó Orsolya rádiótól, riportot csinálni. Előzmény: megnyertem a Mozgó Világ szociográfiai pályázatát, melyet tavaly hirdettek meg. Február 7-én kaptam meg erről az értesítést, illetve a meghívást az ünnepélyes eredményhirdetésre. Nagyon izgultam. Mindig marhára izgulok. Megkerestem a térképen a Böszörményi út 24 számot. Amikor megkaptam a

1977. IV. 10. Húsvét Ma nagyon rossz napom van. (Miért, tegnap jó volt?) Egyre plasztikusabbá válok magam előtt. Lesz majd egy erkélyem, ahol talán utolér a szívroham. Közben süt a nap, zümmög a csend. Meg hasonló gondolatok. Sokat foglalkoztat a halálom mostanában, holott semmi okom rá. Otthon voltam, de azzal, hogy eljöttem már ma, elrontottam az ő ünnepüket is, meg a magamét is. Hiába akarok szabadulni az ilyen gesztusokkal, még rosszabb. Miért nem nősülök már meg – kérdezi (anyám szájával) a nővérem. Körülbelül öt perc kellene ahhoz, hogy kifejtsem, miért nem. És akkor szétpukkanna az a léggömb, amit most családnak hívnak. Anyám beleroskadna a felelősségbe és felemésztené a fájdalom, és hiába. Már késő. Nagyon késő. Van-e értelme tehát? Nincs. Rajtam ez sem segíthet. Sehol nem érzem már jól magam, otthon a legkevésbé. Kimennék a világból legszívesebben. Hát kire varrjam az idegbajomat? Kinek csináljak hülyegyereket?

R-hez is legfeljebb egy napra fogok menni ezentúl. És nem hívom meg őket. Meg senkit. Megpróbálok ebből az egészből energiát kovácsolni, ha lesz lakásom. Nincs már lehetőségem, mint tudomásul venni azt, amit már régen tudomásul kellett volna vennem. 1977. IV. 22. Ma kaptam Berkovitstól levelet, hogy keresnek „hátteret” ahhoz, hogy a nyertes szociográfiákat közölhessék. „Talán megy”. Ez persze azt jelenti, hogy nem fogják közölni. Szarok bele, de azért rosszul esik. Egészen lehangolt. Tegnap (21-én) felvételiztem a ML.-esti egyetemen, mindent tudtam. A felvételiztető alak meg is dicsért. Most még gyorsan le kellene németből vizsgáznom, hogy fordíthassak. Meg megtanulni gépírni és a gyorsolvasást. Rengeteg dolog! Ez a szociográfiai ügy teljesen lehervasztott. Persze, lehet, hogy az ilyen „nem közölhető”-botrány jó reklám, jobb, mintha simán közölnék. Odaát ordít a gyerek. Megvettem Csalog Zsolt és Veress Miklós könyvét. Mindkettő meglepően jó. 1977. IV. 27. Tegnapelőtt megpróbáltam új életet kezdeni. Ma még tart; ital semmi. Pocak ellen torna, este írás, reggel német tanulás. Ez utóbbira még nem került sor. Ezt egyébként már sokadszor elhatároztam, de aztán nem lett semmi belőle. Mindegy, ha nem megy, gyakrabban kell elhatározni, és legalább azokon a napokon egészségesen élek. Nem megy az írás sem, nem inspirál semmi, válogatom az anyagot, s közben telik az idő. Ki kellene bővíteni az NDK-sztorit, és egy kiadónak felajánlani. Aztán a verseimet is esetleg. Meg az albérlő-novellákat is fel kellene újítani. Mennyi munka! És nem csinálok semmit. Meddő élet. Más ilyenkor megnősül, nekem, meg küzdenem kell önmagammal úgy, hogy mindenről le kell mondanom. Miért? Mert nem lehet másként. Fuvarost kerestem ma, de csak holnap fogunk vele találkozni, hogy sódert vigyen a telkemre.

DISPUTA Macskakő

meghívót, egy hang kijelentette: ide el kell menni, ez új volt (a hang). Elmentem. Nem ettem semmit aznap. Elmentem a ház előtt, felnéztem, aztán pontosan érkeztem. Amit írtam, az botrányt okozott. A szerkesztőségben jótékony kupleráj volt, megnyugodtam. Farmer, hosszú haj, szakáll, stb. Mindenki értelmiségi. Én nem. Mindenki író, újságíró stb. Én nem. Ez persze nagyon jól esett. Az 5000-FT-os első díjat 7000-re emelték, és úgy óvatosan beosztva sokan foglalkoztak velem, (át kellene egy kicsit alakítani stb.) Én mindent ígértem, de tudtam, hogy nem fogom lényegében átalakítani a dolgozatom. Aztán jön egy távirat, hogy Orsolya rádióriportot akar velem csinálni a pályázat miatt. Minden porcikám tiltakozott ez ellen a riport ellen, de közben tudtam, hogy a riport meglesz. Ideges voltam, pedig bevágtam egy Seduxent. Ennek az lett aztán az eredménye, hogy nem voltam valami fényes. Szóval … voltam és tompa. Mit csináljak? Nem érdekel. Ha az ember győz, úgyis jó minden, és én győztem. A nő azt kérdezte, hogy nincs-e kedvem, szándékom egyszer a fantáziámra, és nem a valóságra támaszkodva írni. A szociográfia, úgy látszik, olyan terület, ahol még én is megélek. Orsolyáék felvittek Pestre. A kocsiban már jó benyomást keltettem.

1977. VI. 28. Azt hiszem, ez az utolsó estém a Mester utca 25 szám alatt. Kissé el vagyok érzékenyül-

31

ve. Arra gondolok, akit itt nagyon szerettem és sok minden másra. Mindehhez Démis Roussos érzelgős muzsikája. Csomagolok. Tarsolyomban Berkovits ajánlata: egy könyv Leninvárosról. Nekem kellene megírni. Sok minden megváltozott attól kezdve, hogy ide beköltöztem. Most tulajdonképpen sírnom kellene. Istenem, micsoda bulik voltak itt! Amikor még barátaim is voltak! Soha nem hittem volna, hogy egyedül fogok búcsúzni ettől a szabálytalan szobától. Valahogy összenőttünk. Mi lesz? Majd meglátjuk. Harminchat éves vagyok. Szeretem a zenét, a verseket és mindent, ami izgalomba hoz. Megnyertem egy

szociográfiai pályázatot, betiltottak, és most írnom kellene egy könyvet. Azt hiszem, lassan író kell, hogy legyen belőlem. Nagyon várom az új lakás élményét. Konyakot iszom, régi időkre emlékezve, és régi barátokra. Szomorú, szükségszerűség: csak egyedül, mint a halálban. Itt ülök, mint egy rekviem tárgya, a lábam a csomagokon. Gyermekkocsik Katonai sisak. Úgy érzem magam, mint aki sír. Ma nem voltam német órán, és a héten nem is leszek. Ettől a lakástól most búcsúzom harmadszor. Úgy érzem, most végleg. A fene tudja, sajnálom ezt a kretén szobát, kretén ifjúságommal együtt. Hát, holnap talán költözöm. Adjon isten nosztalgiamentes jövőt.

DISPUTA Macskakő

A Szabad Sajtó Díj átvétele (1996)

32

Lapunkban megjelent Tar Sándor művek: Panelmesék – Szomszédolás – 2003. 12. Panelmesék – Slambuc – 2004. 01. Panelmesék – Mindennapi sorsaink – 2004. 05. Panelmesék – Rudi, a kakas – 2004. 06. Minden kicsiségeken múlik; Béke (versek) – 2005. 03. Tar Sándor írásairól szóló művek: Deczki Sarolta: A kívülség-térkép – 2004. 01. Kálai Sándor: Egy társtalan írói életmű – 2004. 01. Kálai Sándor: Variációk gonoszságra – 2004. 05. Zalán Tibor: A tűnődés idején (vers); Széplaky Gerda: Jelen idő; Gulyás Gábor: Minden megtörténik (interjú) – 2005. 03.

DISPUTA Macskakő A szociográfia egy kéziratlapja

33

A Tar Sándor-(újra)olvasás lehetőségei Kálai Sándor DISPUTA Macskakő 34

Jegyzetek a Te következel című novellaválogatás kapcsán Az Ex Symposion folyóirat 2006-ban megjelent 57. számát Tar Sándor életművének szentelte. Szilágyi Zsófia gondos szerkesztésében tanulmányok és interjúk értelmezték az addigra lezárttá vált életművet, több írás a Tar-próza olvasásának új irányait, lehetőségeit is felvetette. Az irodalmi folyóiratokban itt-ott megjelent recenziókon, tanulmányokon túl e teljes folyóiratszám tekinthető a recepció legfontosabb állomásának, s – intézményi szempontból nézve – megerősíteni igyekszik a szerző irodalmi mezőben elfoglalt pozícióját. 2008-ban pedig Te következel címmel a Magvető kiadó gondozásában novellaválogatás jelent meg a kiadó Novellárium sorozatában. A Király Levente által válogatott gyűjtemény koncepcióját illetően lehet fenntartásokkal élni, az azonban vitathatatlan, hogy a Tar-novellák – amellett, hogy újra hozzáférhetőkké váltak (kockáztassuk meg: egy következő generáció potenciális olvasói számára is) – egy folyamatosan alakuló sorozat részét képezik, a kortárs magyar novellairodalom kontextusában jelölődik ki számukra hely. A kritika és a kiadás instanciái tehát – úgy tűnik – arra törekszenek, hogy az életmű és annak recepciója alakulásban maradjon.

Az Ex Symposion-szám megjelenésekor volt alkalmam egy beszélgetésen is részt venni: 2006. december 2-án a Litera, a Merlin Színház és a Tilos Rádió szervezésében zajlott a lapszám bemutatója. A beszélgetés érdekes tanulságokkal szolgált. A diskurzus fő tárgyává ugyanis minduntalan a szerző ügynökmúltjának problémája vált. A Szabó István-ügy épp akkortájt borzolta a közvéleményt, s ez csak tovább szította az amúgy is erős szenvedélyeket. Nem tisztem védeni, sem elítélni Tar Sándort (ráadásul életkoromnál fogva szükségszerűen más perspektívából látom a kérdést, mint például a beszélgetésen jelen lévők zömét alkotó negyvenesek-ötvenesek), ám amíg Magyarország nem teszi rendbe ezt a problémát, addig felesleges és felemás dolog Tar ügyét előhozni (s így ezen írásnak sem kell tovább foglalkoznia vele). Ennek megvan az a nem elhanyagolható előnye is, hogy inkább a szövegekkel foglalkozhatunk. A Te következel 23 novellát bocsát az olvasó rendelkezésére, közel 350 oldalnyi terjedelemben. A szövegek időrendben követik egymást, bár érthetetlen, hogy az Ennyi volt című kötet két novellája (Egy régi hangra várva és Még csak) miért ékelődik be a válogatás gerincét adó Lassú teher novellái közé. Az egyik, a válogatást illető kritikai megjegyzés az lehet, hogy vajon egy egész életművet felölelő válogatásban szükséges-e minden kötetből közölni szövegeket – ugyanis érzésem szerint túl sok elbeszélés került be az utolsó kötetből. A másik pedig az, hogy Tar első két novelláskötetéből (6714-es személy és Miért jó a póknak?) kevés, csupán egy-egy szöveg került be a válogatásba (Dáliák és Csóka). Mindkét szöveget érdeklődéssel olvashatja a mai olvasó. Az első novellában a nézőpontok finom váltakozására lehetünk figyelmesek, ez az eljárás teszi hozzáférhetővé Jula, a bolond nő történetének mozaikjait. A tragikus csattanóból érti meg az olvasó, hogy éppen egy újabb tragédia szükséges az emlékezéshez, másfelől pedig, utólagos perspektívából, felvetődik a falusiak és a nő viszonyának problematikus volta is, amennyiben a bolond nővel való játék előre nem sejtett következményekhez vezet. A Csóka című novella mai recepciója esetében bizony fontos szempont lehet, hogy a főszereplő cigány. Ám azon a felületes felismerésen túl, hogy ami ma probléma,

az húsz éve is az volt, az olvasó végigkövetheti, milyen poétikai eszközök alkalmazásával válik a történet állapotrajzzá (s kerüli így el a cigánykérdés leegyszerűsítő ábrázolását). Mátét a többiek is azonosítják a csókával (ez lesz a beceneve), de ő maga is azonosul vele. Az állat szerepeltetése miatt válik meseivé az állapotrajz: a madár gyakran a fiú helyett bántja azokat, akik őt bántották. Részben a csóka folyamatos jelenléte, részben pedig a fokozatos azonosulás-azonosítás teszi egyre hangsúlyosabbá a lebegés motívumát; a szöveg gondosan előkészíti a végső repülés jelenetét, a madár – a mese logikájának is megfelelve – a fiút egy másik dimenzióba ragadja el. Kár, hogy a válogató nem merített többet a korai kötetek szövegeiből. A két novella a Tar-próza tragikus hangoltságát mutatja, márpedig a korai novellák között is van több olyan, amelyekben a Rejtő Jenő prózájára emlékeztető humor dominál. Másfelől olyan olvasói érdeklődéssel is számolhatunk, amely a Tar-szövegeket dokumentumként (a Kádár-korszak mindennapjairól szóló dokumentumokként) akarja olvasni – az időbeli távolság miatt a szövegeknek ez a jellege csak erősödhet. A kérdés persze az, hogy milyen módon beszélnek ezek a szövegek egy adott korról.1 A Vízipók vagy a Vasforgácsok színhelye az üzem; mindkét novella a reggeli érkezéssel kezdődik, s a másnap reggeli újrakezdéssel végződik. A monotónia egyfelől jelezheti a válságot, azt, hogy a munkások olyan tevékenységet végeznek, amelynek értelme meglehetősen kétséges – amint arra egy díszes betűkkel kifüggesztett, felszólításként is olvashatóolvasandó jelmondat utal: „Úgy ég a tűz, ha lobog, úgy élek meg, ha lopok”,2 s erről győz meg a szereplők dialógusa is: „Varga beindította a gépét, de lehurrogták, fuserálnom kell, kiabálta mentegetőzve, fuserálni

egész nap lehet, mondta neki a szomszédja, arra még ráérsz.” (37.) Ám a monotónia egyúttal biztonságot is jelent, az üzem a munkatársakkal az élet értelmét jelenti. A Vasforgácsok Ricu bácsija, a 71 éves esztergályos ezért jár be továbbra is minden nap „dolgozni”,3 s munka közben szinte eggyé olvad a géppel: „Aztán újabb fogást vett, és lassan minden megszűnt körülötte, nem hallott már semmit, gyönyörűségében nyitva felejtette a száját, melynek sarkában kis nyálcsepp fénylett.” (54.) Ezek a szövegek éppen a különféle regiszterek és műfajok keveredése miatt4 tarthatnak számot a mai olvasó érdeklődésére; másfelől a munka, a munkafeltételek, s mindenekelőtt a mindig bravúros szereplői replikák mutatják meg a munkásosztály „taktikus”5 viselkedését: a munkások a rendszerben és a rendszerrel léteznek, de belülről lehetséges egyfajta kritikus távolságtartás – erre utalnak például a hivatalos nyelvi formulák kifordításai: „Itt dolgozik a FOLT HÁTÁN FOLT kétszeres töviskoszorús brigád, éljen, éljen, éljen!” (37.) Tar e tárgyú novelláinak mai olvashatósága talán épp e nézőpont és a vele együtt járó nyelvi regiszter alkalmazásában rejlik. E novellákhoz kapcsolhatók azok a Tarszövegek, amelyek már a rendszerváltás után születtek, s a maguk módján – többkevesebb sikerrel – megpróbálnak számot adni a fordulatról (ide tartozik a kötetben is olvasható Ez is elmúlt és Kis fehér ház). A perspektíva itt is meghatározó, a kollektív tudat értelmezési paneljei jelölik ki a mi és az ők világát. A mi a gyári kollektívát jelenti, amely lassú megszűnésre van ítélve, s ezzel párhuzamosan általában a család is széthullik – a szövegek elbeszélői ezt a folyamatot próbálják megragadni, vagyis saját osztályuk eltűnéséről kellene valahogy tudósítaniuk. A novellákban a mun-

Nehezen tartható az az álláspont, amely így vélekedik a Tar-recepcióról: „ma már közhelyes és tarthatatlan a képviseleti író szerepéről beszélni Tarral kapcsolatban.” Krusovszky Dénes: Mi következik?, Műút, 2009/12, 77–79. Itt: 78. A szövegek poétikai összetettségére vonatkozó figyelem már régóta nem hiányzik a szakirodalomból, elegendő, ha Szilágyi Márton kezdeményező jellegű tanulmányára utalunk, De profundis… (Tar Sándor novelláiról), in: uő: Kritikai berek, JAK–Balassi, 1995, 95–104. A kilencvenes évek eleje valóban kedvezett a Tar-próza szociografikus olvasásának, de a versengő irodalomértések korabeli dinamizmusa a szövegek hatásmechanizmusai iránti érdeklődést legalább ilyen mértékben stimulálta, s az ilyen típusú vizsgálatokról azóta számtalan meggyőző írás adott számot. 2 Vízipók. In: Miért jó a póknak?, Szépirodalmi, 1989, 37. 3 Az általa végzett munka leírása az abszurd humor regisztere felé tolja a szöveget: „Ricu bácsi szorgalmasan dolgozott egy találmányon már évek óta, hogy Szerénkének egy műkezet ügyeskedjen össze. Ehhez, mondta, majd le kell vágni a kézfej másik felét is, mert zavarná a műkezet a normális működésben. Sőt, ha a dolog Szerénkének megtetszik, szó lehet arról, hogy a másik kézfejet is átalakítja, csak le kell azt is vágni, és akkor például soha nem fog fázni télen.” (50–51.) 4 A Vasforgácsokban a gyár egyúttal Gyurifiú és Szerénke szerelmének kerete is. 5 Michel de Certeau megkülönbözteti a stratégiát – amely mindig kívülről, külső nézőpontból születik meg – a taktikától, amely viszont belső nézőpontot implikál, s a rendszer kereteit elfogadva, belülről tágítja, módosítja a lehetőségeket, Michel de Certeau: L’invention du quotidien, 1. Arts de faire, Paris, Gallimard, 1990.

DISPUTA Macskakő

1

35

DISPUTA Macskakő 36

kásosztály eleve vesztesként gondol saját magára, a szereplői reflexiók arról tanúskodnak, hogy ezen a helyzeten nem is lehet változtatni, a társadalomban elfoglalt pozíciót szinte természetesen adott állapotként élik meg. Innen jön a düh és a reménytelenség: az Ez is elmúlt főhőse a jelenről csak ily módon tud beszámolni. A novella végén a szereplő perspektíváját adaptáló narrátor vonja le a konklúziót – némileg talán feleslegesen – bár a következtetés frappáns: „Amit kell, azt már ő is megérti, a többi nem tartozik rá. Vendégmunkás. Itthon.” (92.) A Kis fehér ház elkerüli az efféle állásfoglalásokat. A romlás folyamatát a munkásnyelv a maga sajátos fénytörésében reflektálja: „Újabban ez a szólás járta a gyárban, magyarázza, jönnek a vörösök. […] Attól kezdve, hogy odaírta a felmondás alá, »szeretettel, Kerekes Antal« (és azontúl mindent ebben a formában írt alá), semmit nem volt hajlandó csinálni” (137 és 138.). Kerekes a lehető legradikálisabb megoldást választja: teljesen szakít környezetével. Az első két novellát a legjellegzetesebb Tar-szövegek követik: A föld szaga, az Ez is elmúlt, a Kis fehér ház és az Egy régi hangra várva élettörténeteket rajzolnak fel. A szerző ebben a novellaváltozatban alkotta meg a legsikerültebb szövegeit, így nem véletlen, hogy a kötet gerincét is ezek alkotják. Az egyes szám első vagy harmadik személyű elbeszélések egy szóbeli kommunikációs szituációra utalnak: a főszereplő történetét valaki (talán az interjúkészítő) hallgatja, tehát tételeződik egy, a beszélővel szemközti te, aki mintha némiképp irányítaná a monológot. Ez a kommunikációs helyzet, a kijelentés pillanata határozza meg a felidézhető emlékeket, gyakori az idősíkváltás s ezzel együtt a motivikus építkezés. A Tar-próza fokozatosan dolgozta ki az e formában rejlő variációs lehetőségeket: a beszélő lehet férfi vagy nő, munkás vagy paraszt, idős vagy fiatal. Mivel a mindenkori jelen határozza meg az élettörténet elmondhatóságát, az éppen olvasott történet az egyéni identitás egy adott állapotát mutatja meg, a felidézés mikéntjét gyakran egy sorsesemény (a munka elvesztése, a közelgő halál) irányítja. Az épp így és csak így megszülető történet, amely egy másik pillanatban egy ehhez hasonló, de mégis más történet lenne, a történetté válik, az egyébként néma szereplő egyetlen vallomásává, amely a csakis narratív módon megragadható identitást egy történetben rögzíti. A Tar-próza egyik meghatározó dimenziójára bukkanunk itt: a társadalmi tér olyan szereplői kapnak hangot, akik vagy néma-

ságra vannak kárhoztatva, vagy elvész a hangjuk az össznépi hangzavarban. Tar egész életművében fontos szerepet játszanak a gyerekek és a fiatalok. A kötet e novellákból is közöl jó néhányat (Téli havak; Nincs mit várni; Szilvia; Te következel; Mese; Az ígéret). Ezek a novellák kiegészítik, továbbírják az élettörténet-novellákat, amennyiben két vagy több generáció története explicit módon veti fel a társadalmi egyenlőtlenségek reprodukciójának kérdését is: a gyerekek újrakezdik, folytatják a szülők életét, nem lehetséges másmilyen életet élni. A valóság még átírható egy kisgyerek számára (Mese), mások viszont élik az életüket – anélkül, hogy a reflexió bármiféle lehetősége is adva volna számukra; ennek humorosabb variációját Az ígéret, tragikus változatát a Te következel dolgozza ki. Az iskoláit befejező és vidékre hazatérő lány számára csak a pici, hétköznapi lázadás lehetősége (Nincs mit várni), a tehetséges, de a szegénység miatt továbbtanulni nem tudó fiú számára a testi szükségletek kielégítése marad (Szilvia). A novellák tehát ugyanannak a narratív (és, tegyük hozzá, társadalmi) programnak különféle variációit mutatják meg, különféle műfajokat, hangnemeket keverve. Előnyére válik a kötetnek, hogy olyan novellákat is közöl, amelyek tág időkeretet ölelnek fel (Egy régi hangra várva) vagy régmúltban gyökerező traumát járnak körül (Apánk még élt), a novellák jelentős része azonban a jelen kilátástalanságáról szól (Nincs mit várni; Te következel). A válogatás viszonylag széles spektrumát jeleníti meg a Tar-próza műfaji változatosságának (bár e szövegek egy része nem tartozik az életmű kimagasló darabjai közé). Az interjúnovellák mellett ott találjuk a Mesét, amelyben az anyai szó mesévé alakítja a valóságot, vagy a Ház a térkép szélént, amely heterogén elemeket gyúr össze az átlagoshoz képest hosszú történetté: egy, akár a Rejtőszövegekből is ismerős, erőpróbákat kiállni kénytelen hőst helyez egy bűnügyi történetbe, amelyet melodramatikus szál egészít ki, s a végtelen puszta az állandóan szálló libatollal, a porral és a hőséggel olyan abszurd térré válik, amely már önmagában erőpróbát jelent a hősök számára. A rosszlábú Váradi kertje azért kiemelkedő szöveg, mert benne a narráció nem arra helyezi a hangsúlyt, hogy milyen módon csúszik valaki egyre mélyebbre, hanem a saját kertjével küzdő embert mutatja meg, akinek mindennapjait a természet kihívásaira adott válasz határozza meg. Itt tehát a szegénységtematika mellett a humoros szereplői

replikák és a szereplő technikai aktivitásának juttatott szerep alakítja a szöveget. Fontos novella az Indul a nap is, hiszen ebben nem a vesztesnek, hanem – épp ellenkezőleg – a hatalom emberének, az öreg csekistának a nézőpontja uralkodik. Az alku című, utolsó Tar-kötet novelláit a kritika viszonylag egységesen ítélte meg a megjelenés idején, s ezen, úgy tűnik, az idő sem változtat. Az otthon című novella fájdalmas iróniája a régebbi novellák hangulatát idézi, de a válogatás utolsó két novellája helyett talán szerencsésebb lett volna más szövegeket választani. A kötetre vonatkozó dilemmákat Deczki Sarolta foglalta össze a válogatásról írott recenziójában:6 a kötet szerkesztőjének törekvése feltehetően az volt, hogy az utolsó Tar-kötetekből is válogasson, illetve minél több regiszterét mutassa mag ennek a prózának. Ám legalább annyi létjogosultsága lett volna annak is – s ebben egyetérthetünk Deczki Saroltával –, hogy a recepció által a legjobbnak ítélt szövegeket gyűjti egybe a kötet. A novellákat válogatott kötetben hozzáférhetővé tévő kiadói gesztus azonban mindenképp üdvözlendő, hiszen akár pro, akár kontra álláspontot fogadunk is el, minden érv egyúttal újabb adaléka az életmű értelmezésének. Úgy tűnik tehát, hogy Tar Sándor szövegeinek jelentős része állja az idő próbáját, s ez a szempont is felveti az életműkiadás lehetőségét. Tar első két kötete (a megje-

lenés éve 1981 és 1989) elérhetetlen, de legalább ennyire nehezen hozzáférhető az Ennyi volt (1993) vagy A te országod (1993) című új és válogatott novellákat tartalmazó könyv. Az ouevre régi és új tanulmányozói, de az olvasóközönség számára is hasznos volna az egész életművet hozzáférhetővé tenni, s esetleg bővíteni ki nem adott szövegekkel (a korabeli hírek arról szóltak, hogy Tar saját beszervezésének történetét egy önéletrajzi regényben írta meg, de nem tudjuk, hogy elkészült-e a szöveg). S legalább ennyire fontos szem előtt tartani azt is, hogy Tar nemcsak novellista. Első nagyobb lélegzetű írása, a Minden messze van című kisregény szintén nehezen hozzáférhető, a kilencvenes évek közepén a debreceni Határ Irodalmi Alapítvány adta ki. Ez a vendégmunkáslétet feldolgozó elbeszélés jelzi a nagyobb epikai formák felé való fordulást. E téren a recepció A mi utcánk című kötetet emeli ki, amely egyszerre olvasható regényként, illetve novellafüzérként – mindenesetre szoros rokonságot tart a novellák világával és poétikai eljárásaival. Ehhez képest a Szürke galamb kezdettől fogva megosztotta a befogadókat, hiszen meglehetősen eltér Tar legismertebb szövegeitől. Manapság úgy látszik, hogy ez a regény még a novellákénál is szélesebb olvasóközönségre számíthat: a bűnügyi elbeszélés kódjaival játszik, s az egyre szélesebb recepció is ehhez a kontextushoz köti. Bényei Tamás krimiről szóló könyvé-

Deczki Sarolta: Leszorulni a térképről, Élet és Irodalom, LIII. évfolyam 3. szám, 2009. január 16. Web: Letöltve: 2009. november 3.

6

DISPUTA Macskakő

Az általános iskolai osztályával (1955)

37

DISPUTA Macskakő

A Lassú teher dedikálása 2003-ban

38

ben7 a magyar anti-detektívtörténet egyik példájaként tekint rá. Benyovszky Krisztián8 Tomáš Horváth, Josef Škvorecký, Pavel Vilikovský, Karel Čapek szövegeinek, illetve Lengyel Péter Macskakő című regényének és Darvasi László A lojangi kutyavadászok című novelláskötetének kontextusában értelmezi a regényt. Az Agave kiadó felelős szerkesztőjeként ismert Varga Bálint Magándetektívek című munkájában9 jogosan tekinti a Szürke galambot a kevés kortárs magyar krimi egyik legjobb darabjának. Bánki Éva pedig, aki egy tanulmányában10 a hardboiled hagyományt vizsgálja a 20. századi magyar irodalomban, szintén e regényt látja e típus egyetlen magyar, de világszínvonalú példájának. A novellák mellett tehát nem feledkezhetünk meg erről a regényről, amely más hagyományok és más befogadói közegek felé nyit utat, s a kritikai recepció olyan megkerülhetetlen szövegként tekint rá, amely egyszerre működik „klasszikus” és „posztmodern” krimiként, s így széles olvasói igényeket elégíthet ki. Befejezésül még egy szövegre érdemes felhívni a figyelmet. Az áruló című filmregényt gyakran nem is említik a bibliográfi-

ák – talán azért, mert könyvként nem hozzáférhető, a Litera internetes portál közölte folytatásokban. Műfajilag is nehezen besorolható, viszont ekként további színekkel gazdagítja az életművet – az alcím filmregényként, vagyis egyfajta irodalmi forgatókönyvként aposztrofálja a szöveget, amelyet a szerző felkérésre írt. Erről a műről eddig nem születtek értelmezések, pedig figyelmet érdemel, s nemcsak a téma, vagy­ is a beszervezés története miatt. A filmregény mintegy ötven év történetét rajzolja fel, s ez mindenképpen szokatlan, hiszen a novellák éppen a történeti perspektíva hiányával adnak állapotrajzot. A három részre tagolt szöveg egy első generációs értelmiségi történetét meséli el, aki számára az iskola a kitörés lehetőségét jelenti. A paraszti sorból származó Zoltán kivételes társadalmi pályát fut be: érettségizik, technikusként dolgozik és elismert íróvá válik – a szöveg, metaforikusan, Tar irodalmi mezőben elfoglalt pozíciójának (ön)értelmezéseként is olvasható. Azonban a szocializáció során elsajátított diszpozíciók tartósak, s meghatározzák Sólyom Zoltán minden későbbi lépését, szerepük van abban is, hogy a beszervezés sikeres lesz. A szöveg e meglehetősen kényes és bonyolult helyzetről komplex képet ad: felrajzolódik a hatalom ördögi mechanizmusa, de emellett ott van további faktorként az egyéni gyengeség, a magány, a habitus problémája, az, hogy a főszereplő nem képes többé-kevésbé koherens történetként megragadni saját életét. A szöveg az idősíkok bontásának, keverésének lehetőségével is él az első két részben (a harmadiktól a történetmesélés lineárissá válik): az 1952-es, majd 1977-es történések egy darabig párhuzamosan futnak, s már ekkor bevillan az 1956-os epizód – úgy tűnik, mintha a gyerekkor időszaka eleve felidézett történet lenne, melyet Zoltán a barátjának mesél a forradalom napjai alatt. Az időbontás motivikus párhuzamokat is jelez (az apa 1952-es beszervezésére rímel, hogy 1977-ben elviszik Sólyom aktáit), illetve az egyik jelenetben még gyerek vagy fiatal szereplők a következőben már felnőttként jelennek meg – a hatalom emberei abban a sorrendben járják végig a szereplőket, ahogy Zoltán élettörténetében felbukkannak. A műfaji kötöttségekből adódóan a

Bényei Tamás: Rejtélyes rend. A krimi, a metafizika és a posztmodern. Bp., Akadémiai Kiadó, 2000. Benyovszky Krisztián: A jelek szerint. A detektívtörténet és közép-európai emléknyomai. Pozsony, Kalligram, 2003. Lásd a regénynek szentelt tanulmányt, 258–272.  9 Varga Bálint: Magándetektívek. Bp., Agave, 2005, 308–309. 10 Bánki Éva: „A meghalni nem tudó bűn”. Hard-boiled-hagyomány a magyar irodalomban. In: Lepipálva. Tanulmányok a krimiről, Bp., Lilium Aurum, 2009, 83–106, különösen 97–106.  7  8

szöveg fontos összetevője a szereplők közti dialógus. Tar ezen a téren – mint mindig – ebben az esetben is remekel, a hatalom embereinek csípős replikái (hiszen övék az utolsó szó), a munkatársak ugratásai a szöveg fontos hatásösszetevői. A fentiekből talán kiderül, hogy sok Tar-szöveg továbbra is megkerülhetetlen, az életmű számtalan hagyománnyal folytat dialógust – a Szürke galamb a krimi kontextusába íródik, de ne feledjük, hogy Szi­ lágyi Zsófia, a Tar-életmű egyik kiváló is-

merője, számtalan róla szóló írás szerzője a Móricz-próza felől (is) olvassa a szövegeket.11 A jelen írás apropóját szolgáltató válogatáskötet inkább a novellistára és a novellákra irányítja a figyelmet, de e rövid áttekintés talán arra is rá tudott mutatni, hogy az idő előrehaladtával a Tar-recepció egyre szerteágazóbbá vált. A folytonos érdeklődés, illetve az életmű hozzáférhetővé tétele (reméljük, hogy ezt a kötetet további újrakiadások is követik majd) a jele annak, hogy a Tar-prózát (újra)olvassák.

Művei A 6714-es személy (elbeszélések, Magvető, Budapest, 1981) Miért jó a póknak? (elbeszélések, Szépirodalmi, Budapest, 1989) A te országod (válogatott és új novellák, Századvég, Budapest, 1993) Ennyi volt (novellák, Cégér, Budapest, 1993) Minden messze van (kisregény, Határ Könyvek, Debrecen, 1995) A mi utcánk (regény, Magvető, Budapest, 1995; 1998) Szürke galamb (regény, Magvető, Budapest, 1996; 1998) Lassú teher (novellák, Magvető, Budapest, 1998) Nóra jön (válogatott és új novellák, Magvető, Budapest, 2000) Az áruló. Filmregény (regény, Litera.hu, 2003) A térkép szélén (elbeszélések, Magvető, Budapest, 2003) Az alku. Gonosz történetek (elbeszélések, Noran, Budapest, 2004) Te következel (elbeszélések, Magvető, Budapest, 2008) Műveiből készült filmek: 1992 - Celofánvirágok. Kenyeres Gábor tévéjátéka 2000 - Egyszer élünk. Molnár György filmje 2000 - A leghidegebb éjszaka. Gothár Péter filmje 2003 - Rinaldó. Tóth Tamás filmje 2005 - A fény ösvényei. Mispál Attila filmje

Díjak 1976 – a Mozgó Világ szociográfiai pályázatának első díja 1980 – Aszú-díj (Mozgó Világ) 1981 – a Művészeti Alap Elsőkötetesek díja 1985 – Déry-jutalom 1986 – Soros-ösztöndíj 1989 – A jövő irodalmáért díj 1989 – Darvas József-díj 1990 – Artisjus irodalmi díj 1992 – a Művészeti Alap irodalmi díja 1993 – Debrecen Kultúrájáért Díj 1993 – Alföld-díj 1994 – Nagy Lajos-díj 1994 – Soros-ösztöndíj 1994 – Krúdy-díj 1995 – Az év könyve jutalom 1996 – Szabad Sajtó Díj 1997 – József Attila-díj 1999 – Márai Sándor-díj 2000 – Forgatókönyvírói díj (31. Magyar Filmszemle) 2006 – Debrecen Kultúrájáért Díj

11

Szilágyi Zsófia: Nem ugyanaz (Tar Sándor és Móricz Zsigmond). Ex Symposion, 2006, 57. szám, 81–92.

DISPUTA Macskakő

Színpadi műve 2003 – Túlélési gyakorlatok. A budapesti Katona József Színház Sufnijában, Bán János rendezésében

39

DISPUTA Macskakő 40

Vázlat a Szürke galambból

Tar Sándor síremléke (Páljános Ervin szobra)

Mit jelent egy halottra emlékezni? Mit jelent egy olyan emberre emlékezni, akinek egy darabja továbbra is bennem él, magamban hurcolom? Ismertem Tar Sándort, az írót, immár öt éve lesz annak, hogy meghalt. Ismertem, és nem tudok rá nem emlékezni, mert olyasvalamivel ajándékozott meg, ami egy, a személyemet lényegileg meghatározó titokhoz kötődik – a névadás misztériumán keresztül. Ismertem, és nem tudok rá nem emlékezni, mert életem egyik döntő pillanatában a lehető legtitokzatosabb módon vett részt – egy másik misztériumon, az irodalom szent rejtélyének misztériumán keresztül. Egy író mindenekelőtt szavakat hagy hátra maga után örökül, az íróra való emlékezés mindenekelőtt a könyveibe foglalt titkok feltárását jelenti. Egy novella olvasásakor azonban nem az író személye tolakszik elénk, hiszen csak fiktív történetek és fiktív személyek tárják fel a maguk rejtélyét – csak a papírlapon létező valóság elevenedik meg. Csakhogy a papírlapok valóságából valami többre is fény derül: valamire, ami túlmutat egy történet, egy írás, egy könyv érvényességén. Mert ahogyan a szavakból – melyek a valós történések nehezéke nélküli, súlytalan és anyagtalan jelsorok vagy hangsorok csupán – a kimondás és az elrendezés különös ereje folytán az élet bármely eseménye képes egyetlen pillanat alatt megteremtődni, úgy a szavakból sorsokat szövő, világokat megmozdító erő az írót is képes „teremtőn” elénk állítani. Ez az erő nem csak úgy magának a szónak az erejeként sugárzik szét, hanem

Titkokról

Addig a percig, amíg előttünk fekszik valaki, aki hozzánk közel állt, akit szerettünk vagy egyszerűen csak jól ismertünk; amíg előttünk fekszik abban az ágyban, amelyben éveken, évtizedeken át aludt; amíg előttünk fekszik fehér csipketerítőn egy keményfa ládában, s nekünk nézni kell, nézni kellene arcának válasznélküliségét, testének mozdulatlanságát, a halál tényének rettenetét, mely belehasítva világunk hétköznapi rendjébe az egész élet, s benne a mi életünk evidenciáját is megkérdőjelezi – addig a percig nem vagyunk képesek a halál szemébe nézni. De amint lezárják a koporsót, amint elkezdődik a ritmusos dobolás a ládatetőn, a föld mélyének kérlelhetetlen morajlása, már tudjuk, hogyan búcsúzzunk. Mert hirtelen érzékelhetővé válik az űr, amit a másik bennünk hagyott. Hirtelen megértjük, mit jelentett számunkra félbetört élete és mi az, amit tőle soha többé el nem várhatunk. Hirte-

len belénk hasítanak a szavak, amiket nekünk soha többé ki nem mond, és látjuk magunk előtt a mozdulatokat, amelyekkel felénk soha többé nem közelít. Ugyanakkor arra is rádöbbenünk, hogy ez az ember számunkra most már bármikor elérhető, mert örökre belénk zárult életének esszenciája, az, amit csak számunkra tudott jelenteni. Életét végleg kisajátítottuk, emlékezetünk foglyává vált: képek szubjektív sorozatává. A halott ember csak mint emlék tud realitássá, azaz a valóságos – racionálisan felfogható és elbeszélhető – élet részévé lenni, ám a halott emberre való emlékezésben mindig ott kísért a halál elhallgattatott tudása is, mint egy sötét és néma titok.

Széplaky Gerda

A halállal szembenézni nehéz, a halott emlékével könnyű.

DISPUTA Macskakő

Emlékezés Tar Sándorra

41

DISPUTA Macskakő

egy titokzatos, rejtett hatalom, valamiféle szellem, a lobogás, a tűz misztériumának az erejeként. Ez az erő nem egyszerűen a szavak súlytalanságát képes hálójába fogni és abban megtartani, hanem egy-egy gondolatban jelentésessé tudja tenni a csendet és a kimondhatatlanságot is. A szó titka nem önmagára utaló titokként tárul fel, hanem úgy, akár egy lobogó tűz mellett a platóni barlang falára vetített kép – egy kép, amelyhez hozzátartozik a sötétség és a homály is. A titok nem a szóba magába van bezárva, hanem túlmutat azon, mert a titok magában foglalja az írás rejtélyét is: a szó titka visszautal arra, aki megragadta, formába öntötte és papírra vetette. Visszautal és visszahat, mert az a titok, amely a teremtés erejében ott rejlik, hatalmasabb az írónál, nem adja meg magát neki: a titok természetéből következően, eredendően magában hordozza a homályt és a sötétséget is, amelyet lehetetlenség szétoszlatni, lehetetlenség az emberi akaratnak alárendelni. Meglehet, hogy amikor a szó erejének a titkáról beszélünk, akkor legelőször is nem az alkotó zsenialitását kell feltételeznünk, hanem az alkotásét. A szellem, a tűz, a lobogás erejét. Meglehet, hogy nem az alkotó választja ki a szavakat és a formát, hanem az író engedelmeskedik ösztönösen az őt kiválasztó szó, a novella és a regény követelésének.

42

Tar Sándor személyét, életét, írói nagyságát körbelengi a titok aurája. Hiszen ő nem a „szavak embere” volt, nem tanulta az írást, nem élte az értelmiségi elit „arisztokratikus” mindennapjait, mégis egész életét a szavak erejében való hit szervezte. Tar évtizedeken át kétkezi munkásként dolgozott egy gyárban, majd amikor elbocsátották, akkor a munkanélküliség, a megalázottság keresztjét magára véve élte a lecsúszott, a kisemmizett kisemberek életét. De másmilyen volt, mint a közvetlen környezetében élő sorstársai, mert azzal a közeggel, amelyik befogadta, nem tudott azonosulni, kívül rekedt rajta. Kívülálló volt ebben a világban, mégis ő vált a „lelkévé”, a középpontjává, hiszen a lét peremén tébláboló embereknek vagy éppen a céltalan, sodródó életeknek a médiumává változott: lejegyezte, szavakba foglalta mindazt, ami körülötte történik, csupa olyan karaktert, életképet festett, amilyeneket egyébként a gyárban, az utcán, a kocsmában látott. Tar egy titokzatos, belső erőnek engedelmeskedve annak az ideának rendelte alá az életét, hogy szószólója legyen azoknak, akiknek nincs nyelvük.

Hogy hőseivel együtt újrafogalmazza a tragédiákat, mindazt az elkeseredettséget és kiúttalanságot, amiről ők meséltek neki. Ám ezeket az írás révén neki magának is át kellett élnie, akarta vagy sem, ezek a történetek szükségszerűen a sajátjaivá váltak, ebből (is) kellett összegyúrnia belső, privatív életét: a hol felkavaró, hol hétköznapi sorsoktól nem tudta magát függetleníteni. Nem talált társra, nem alapított családot, egyedül élt. Munka után beült a lakása alatti kocsmába, és együtt ivott hőseivel, akiktől így nemcsak történeteket, hanem életet is kapott. Tar Sándorhoz valamikor 1992 tájékán csöngettünk be először Kishegyesi úti lakásába kedvesemmel együtt. Azért kerestük fel, hogy novellát kérjünk tőle az akkoriban újraindított egyetemi folyóiratba, a Határba, amelynek Gábor volt a főszerkesztője, s amelybe az 1992–95 közötti időszakban sikerült megnyerni a magyar irodalom legnevesebb íróit, költőit Nádas Pétertől Tandori Dezsőn át Petri Györgyig. Réz Pál hívta fel a figyelmünket Tar Sándorra, mint arra a remek debreceni íróra, aki itt él a városban magányosan, elzárkózva a helyi irodalmi köröktől. Felkerestük. Akkor már olvastuk korábban megjelent két könyvét, a 6714-es személy, valamint a Miért jó a póknak? című köteteket, melyek a posztmodern szövegirodalom divatos eszményéhez képest egészen más hangon szólaltak meg. A novellák – bár mindenekelőtt szociográfiaként olvastatták magukat – azt a döbbenetes irodalmi hatást váltották ki, amely leginkább a móriczi szövegvilág hatását jellemzi. A kevés poétikai eszközzel dolgozó írások – mint afféle objektív „hangulatjelentések” – bepillantást engedtek a gyári munkások, a kisemberek, a Kádár-rendszer ideológiájában hangsúlyos szerepet játszó „hétköznapi hősök” életébe, ám éppenséggel azt mutatták be, hogy ezekből az emberekből soha nem lehetnek idealizált hősök, mert egyszerű vágyaikat, hétköznapi boldogságukat a reménytelenség és a kilátástalanság egyúttal meg is kérdőjelezi, hiábavalóvá teszi. A dokumentarista hangvétel és a tari leírásokat jellemző erős hangulatteremtő erő okán ez a szépprózában akkor még jórészt ismeretlen világ nagyon érzékletesen és hangsúlyosan tudott megjelenni az irodalom színpadán. A szenvtelen hangon megírt novellák között már akkor felbukkantak azok a történetek (nevezzük bűn-történeteknek őket), amelyek belátást engedtek a lélek legsötétebb bugyraiba is: belátást a bűnös lelkekben lakozó legmé-

Nemcsak Sándor pillantott be a mi világunkba, hanem ő is felfedte előttünk életének számtalan részletét. Mesélt például arról az időszakról, amikor Németország-

ban élt, mesélt a Medicor műszergyárról, a munkájáról. Mesélt arról, hogyan kezdett el írni, az első versekről, az első irodalmi sikerekről, első szociográfiai művéről, amellyel ’76-ban megnyerte a Mozgó Világ pályázatát. Mesélt a 80-as évekről, a budapesti barátokról, azokról az emberekről, akiket szeretett és tisztelt, akik mellette álltak, támogatták, akik a publikálásban és a pályára kerülésben sokat segítettek neki, Kenedi Jánosról, Mosonyi Alízról, Petri Györgyről, mesélt arról az ellenzéki körről, amelyhez ő maga is szeretett volna odatartozni. Néha egyszerűen csak lementünk hozzá a Paksi kocsmába, és vele ittunk. Közben lassacskán feltárultak azok a mindennapok, és megjelentek számunkra is valóságosan azok a figurák, hősök, amikből és akikből Sándor felépítette novelláinak fiktív világát. Egy időben (meglehet ez csak néhány hónapnyi időszak volt) olyan közel kerültünk hozzá, hogy már-már azt hittük, minden lényegeset elárult magáról. Habár azt mindvégig éreztük, hogy van valami titok a lényében, mélyen, legbelül. Van valamiféle rejtély, egy eredendő ellenállás, valami, ami meggátolja, hogy igazán barátokká válhassunk. Talán a távolság óhajtása, talán a szuverenitásnak a megsértésétől való félelem, talán egyfajta meneküléskényszer. Évekkel később tudtuk meg, és számunkra a leleplezés akkor óriási csalódást okozott, hogy ez a távolságtartás bűnösségtudatán alapult, hogy a titok, amit megsejtettünk, egy súlyos teher volt. Az árulás bűnének terhe, ami az elkövetés első pillanatától kezdve nyomta a lelkét, ami egész életét tönkretette, megnyomorította, ami alól nem nyerhetett feloldozást sem önmagától, sem mástól. Amikor ’92-ben azzal kerestük meg, hogy írjon a Határnak novellát, örömmel tett eleget a kérésünknek. És nemcsak novellákat írt, hanem az akkor indított Határ Könyveknek adta a Minden messze van című kisregénye kiadási jogát. Nálunk publikálta a C-pavilon című novelláját, melynek történetét neki nem egyszerűen „csak” papírra kellett vetnie, hanem át is kellett élnie, megszenvedni. Talán a C-pavilon volt az első olyan írása, amelyben ő maga mint hős is hangsúlyosan megjelent, s amelynek hangvétele ennek okán már szubjektívabb színezetű lett a korábbi novellákban tapasztaltnál. C-pavilon – hányszor megfordult ott Sándor, hányszor próbált kigyógyulni abból a „betegségből”, amely a sorsává nőtt. Egy-

DISPUTA Macskakő

lyebb kétségbeesésbe, a bűn mint tett megfoganásától kezdve egészen a bűn mint ledobhatatlan teher hordozásáig. Tar későbbi műveiben pedig mintha éppen a bűn megértése vált volna vezérmotívummá, pontosabban azzá a titokká, amely az írót írásra kényszeríti, s amely az írást véget-érhetetlen, mindig ismétlődő áldozattá lényegíti. Amikor Sándorhoz első alkalommal becsöngettünk Gáborral, mi már tudtuk, hogy ki fog nekünk ajtót nyitni. A novellák előrevetítettek valakit, elénk rajzolták azt az embert, aki képes az őt körülvevő dísztelen és a szellem primátusa felől értéktelennek látszó világhoz ilyen mély beleérzéssel – egyfelől végtelen azonosulással, másfelől hűvös reflektáltsággal – viszonyulni. És valóban: nem a „nagy író” nyitott ajtót. Hanem egy szerény, zárkózott és csendes ember, akit nagyon könnyű volt megszeretni, ha a barátságát és a bizalmát nem is adta könnyen. Mivel mi a Derék utca– Kishegyesi út sarkán laktunk albérletben, közel az ő lakásához, hamarosan gyakori vendégek lettünk egymásnál. Ha átjött vasárnapi ebédre (ez megesett többször is), mindig csirkepaprikást főztem, mert akkoriban mást még nem tudtam elkészíteni, de ízlett neki. Egyik alkalommal, ahogy ültünk az asztal körül, s én magamról meséltem, meg a nevemről, amivel egész gyerekkoromban képtelen voltam azonosulni, mert idegennek éreztem, talán mert nem fejezte ki személyiségem lényegét, ő megjegyezte, hogy mennyire illene hozzám a Gerda-név. „Gerda” – aki Andersen meséjében, A hókirálynőben megmenti barátját, Kay-t lelkének és szívének, tiszta és egyszerű emberi érzéseinek az elvesztésétől. És a „Gerda” valahogyan rajtam is ragadt, egyik barátunk, aki az albérletben velünk lakott, elkezdett ezen a néven szólítani. Nemsokára ezen a néven publikáltam, ezen a néven fogadtam új ismerőseim, új életem szereplőinek a köszöntését. A névváltozás számomra olyan természetesen és egyszerűen történt, ahogyan minden bizonnyal a felnőtté válás is történik, hogy szinte észre sem vettem, nem volt olyan momentuma, amely rendkívüli lett volna, amely figyelmemet a névadás gesztusában rejlő különös és a titok misztériumával összefüggő vonatkozásra tereli. Egészen addig, amíg be nem következett Sándor halála – 2005. január 30-án, éppen Gerda napon.

43

szer a lakásán kerestük, s előre megbeszélt találkozónk ellenére hiába csengettünk, nem nyitott ajtót. A kocsmában mondták el, hogy miután napokon át tartó delíriumban feküdt a lakásában, valaki szólt az orvosának, aztán mentősök jöttek érte, bevitték, s most a Kenézy Kórház Bem téri épületében, a C-pavilonban van, alkoholelvonón, ahol egyúttal súlyos depresszióját is kezelik. Hetekig feküdt a pszichiátrián. Időnként ott is meglátogattuk, abban bízva, hogy barátságunk, ragaszkodásunk erőt ad neki. Tévedtünk. Később én és Gábor elköltöztünk az albérletből, családot alapítottunk, megszületett Levente fiunk. A találkozások megritkultak, a kötelék gyengült. De továbbra is lelkesen olvastam Sándor novelláit, amelyek egyre kevésbé voltak beilleszthetők a szociografikus irodalom sajátos válfajába. S ahogy telt az idő, az újabb és újabb kötetekben azt figyeltem meg, hogy egyre erőteljesebbé válik a narrátor érzelmi azonosulása a hőseivel, hogy hangsúlyosabb lesz az adott szituációról, a szereplőkről – különféle poétikai eszközökkel – kifejezett értékítélet, s ezzel párhuzamosan egyre zaklatottabb és kapkodóbb a stílus. És mindenekelőtt: a világ, melyet immár a rendszerváltás vesztesei népesítenek be, egyre kérlelhetetlenebb helyként jelenik meg. Az új kor lecsúszott, nyomorba döntött, tökéletesen kiszolgáltatott szereplőinek alakja pedig még sötétebb tónusokkal van megfestve – számukra sorsuk terhe alól immár nincs feloldozás. Míg a korábbi könyvek novelláiban (és még a 2000ben kiadott Nóra jön című kötet is ide sorolható) a sokszor állati szinten egzisztáló

emberek is boldogok tudtak lenni a maguk végtelenül egyszerű és reflektálatlan módján, addig az újabb könyvekben a reménytelenség hangja uralkodik. Előtérbe került a bűnös lét problémája, igaz, a bűn már a Szürke galambban is a regény alaptémájává lépett elő. Az áruló; Az alku. Gonosz történetek; Te következel – 2000 után ilyen címekkel jelentek meg a könyvei. Egyértelmű volt a folyamat, olvasható és érzékelhető, ahogy újabb és újabb műveivel mind kétségbeesettebben próbált közelebb kerülni a benne magában, a lelke mélyén tátongó rejtélyhez, az eredendő bűn rejtélyéhez. 1999 tavaszán megjelent a Budapesti Jelenlétben egy dokumentum, egy besúgói jelentés, amit Berkovits György talált saját magáról a Történeti Hivatal Levéltárában, és amit Hajdú besúg címmel tett közzé. Ebben a publikációban nem szerepelt Tar Sándor neve. Ennek ellenére a dokumentum megjelenésével egy időben az Élet és Irodalomban Sándor közzétette saját vallomását. Állítólag Kenedi Jánostól tudta meg, hogy az egyik általa írt jelentés napvilágra fog kerülni, s ennek hatására állt ki évtizedeken át rejtegetett súlyos titkával a nyilvánosság elé. Sándor ’78-tól kezdődően volt a III/IIIas ügyosztály besúgója, azért szervezték be, hogy beépüljön és jelentéseket írjon arról az ellenzéki körről, amelynek egyik kulcsfigurája Kenedi János volt. Az a Kenedi János, aki időközben az egyik legjobb barátja lett. Kenedi első gesztusa az volt, hogy megbocsátott neki – nyilvánosan, az És-oldalain. Ám idővel, ahogy Sándor a nyilvánosság előtt zajló magyarázkodás eredményeképpen mind jobban elveszítette emberi tartását, s ahogy egyre több olyan cinizmusra

DISPUTA Macskakő

Tar Sándor halálának évében szervezték meg az első, az íróra emlékező Túrát. A TAR-TÚRA elnevezésű sétán az emlékezők fölkeresik azokat a kocsmákat, amelyeket az író is gyakran látogatott. A hat helyszínen a résztvevők egy-egy Tar-művet olvasásnak föl, majd koccintanak az író emlékére.

44

Az V. TAR-TÚRA 2009. október 10-én tartották meg Giczey Péter túravezető szervezésében. Az útvonal a következő volt: 1. Turmix Bár (Csapó utca) 2. Unplugged (volt Lilla – Hunyadi utca) 3. Prémium (volt Moulin Rouge) Söröző (Mester utca és Böszörményi utca kereszteződése) 4. Dorottya (Kishegyesi és Dorottya utca kereszteződése) 5. Balszélső (volt Paksi) Söröző (Kishegyesi és Derék utca kereszteződése) 6. Ádám presszó (István utca és Király utca sarka) Tar Sándor-estet tartottak 2009. november 6-án a Kölcsey Központban, mely a Debreceni Irodalmi Napok programsorozatban, Mispál Attila rendezésében valósult meg. Dérczy Péter irodalomtörténész bevezetőjében megemlékezett az íróról, a műsorszámokat összekötő szövegeiben pedig méltatta Tar Sándor irodalmi munkásságát. Kiss Gergely Máté, Kóti Árpád, Miske László egy-egy Tar-novellát olvasott föl, majd a rendező által korábban kitöltött röviditallal előadók és közönség együtt emlékezhetett az íróra, aki egy televíziós interjúrészlet vetítésével maga is megszólalhatott az est folyamán. A zenét a Sonus Ütőegyüttes szolgáltatta.

A bűnös-lét terhe alól soha nem tudott szabadulni. Tudta magáról, amit mások sokáig nem tudtak, hogy gyenge jellemű, hitvány, „rongyember”, akit veréssel, megaláztatással, a jövőjére, írói pályájára vonatkozó fenyegetéssel meg lehetett zsarolni. Akit be lehetett törni. Tudta magáról, amit mások sokáig nem, hogy tőle már elvették az önbecsülését, amikor a bűnösök közé taszították. Azt a rendszert, amelynek rettenetéről oly sok novellája szól, kénytelen volt másképpen is megismerni – mintegy a „fonákjáról”. Tudta, hogy ennek a rendszernek, amely alapvetően a hazugságra és az árulásra épült, ahhoz, hogy működni tudjon, pontosan az olyan gyenge jellemű, megalázott és kiszolgáltatott emberekre volt szüksége, amilyenné ő maga vált. Nem született tehát hősnek, ahogyan nem születtek hősnek novelláinak a létezés peremén egyensúlyozó szereplői sem – ezt pontosan tudta magáról. Ám azt mintha nem igazán értette volna, de legalábbis szeretett volna választ kapni arra a kérdésre, hogy miért kell ezért a gyengeségért egy egész életen át fizetni. Hogy miért ha-

talmasabb a bűn keresztje magának a tettnek a következményénél. Úgy tűnik, mintha nem elégítette volna ki Dosztojevszkij válasza, amit Raszkolnyikov történetén keresztül a bűnhődésről megfogalmazott. Sándor tovább kereste a maga válaszát, talán azt remélte, ha megtalálja, akkor elnyeri vele a feloldozást is. És nemcsak a bűn, hanem az árulás természetét is szerette volna megfejteni: miért van az, hogy aki áruló lesz, az tettével mindenekelőtt önmagát árulja el. Elkezdte írni az Áruló című filmregényét, amit 2003-ban részletekben publikált, de nem fejezte be, nem tudta befejezni a művet. A bűn motivációjának és a bűnös-lét működésének a megértésében igazából ’96-os regényében, a Szürke galambban jutott a legmesszebb. A Szürke galamb jól ismert debreceni helyszíneken játszódik, ám a regényben a terek, minden ismerősségük ellenére, szürreálissá változnak, idegenné – mintha egy másik, egy otthontalan Debrecenben járnánk. Az alcím műfaji meghatározása szerint a mű „bűnregény”, vagyis nem hagyományos műfajú krimi. Ugyanis nem a nyomozásra váró bűncselekmény – mint eredeti bűn – köré szerveződnek az események, hanem egy megoldásra váró rejtély köré. Ebben a furcsa krimiben valójában hiányzik az egyetlen, a nagy, az eredendő bűn, amelynek pedig motiválnia kellene és előre vinni a regény cselekményét. Csak az bizonyos, hogy történt valami, ami miatt a nyomozás megindult, és ez a nehezen megragadható valami bűnként körvonalazódik, pontosabban: újra és újra megismétlődik, vagyis a bűn az ismétlés révén tartja fenn magát bűnként. Mit jelent elkövetni a bűnös tettet? Mekkora súlyú hibát kell elkövetni ahhoz, hogy az bűnként definiálódjon, mely után aztán egy egész regényen (életen) át nyomozni lehet? Mely pillanatban válik világossá, hogy az elkövetett tett alól nem várható feloldozás, valamint az, hogy a tettben benne rejlő bűn ezen túl mindig, újra és újra meg fog ismétlődni? S hogy a bűn alól nincs, mert nem lehetséges feloldozás? A Szürke galamb nem egy bűnesetet akar felderíteni, hanem a bűn rejtélyére magára keresi a választ. Ezért itt nem a hagyományos krimik sémáját követő regénnyel van dolgunk, hanem egy sajátos, a műfajt magát is átértelmező „bűntörténettel”. Ebben a műben igazából csak az „krimiszerű”, hogy sok rejtéllyel kerülünk szembe, hogy időnként történnek halálese-

DISPUTA Macskakő

és erkölcsi relativizmusra valló megnyilatkozást tett, amely „egy bűnös embertől” immár nem volt tolerálható, elfogyott a levegő körülötte. Az irodalmi közélet – Kenedivel együtt – egyöntetűen ellene fordult, a Holmi levette nevét a szerkesztőbizottsági névsorból, egyre kevesebb helyre kértek tőle írást, „nemkívánatos” személy lett. Így maradt végképp magára (néhány debreceni barátja társaságától eltekintve), körbezárták azok a falak, amelyeket ő maga emelt önnön börtöneként. Életének utolsó időszakában, munkanélküliként, egyre kevesebbet foglalkoztatott íróként visszavonultan, elszegényedve élte a mindennapjait. Az alkoholizmusából kigyógyult, ekkoriban már egyáltalán nem ivott. Utoljára azért találkoztam vele, hogy a Disputa szerkesztőjeként felkérjem egy tárcasorozat megírására, amely meg is jelent folytatásokban a lapban Panel történetek címmel. Ezek voltak élete utolsó publikációi. Amikor találkoztam vele egy kávéházban, szorongó volt és bizalmatlan, s még zárkózottabb, mint azelőtt. Már alig tartotta a kapcsolatot a külvilággal, azt is alig hallotta, amit én mondtam neki, a kommunikáció akadozott kettőnk között. Beszélt arról, hogy milyen keveset eszik, milyen ritkán mozdul ki otthonról, beszélt a betegségekről meg a gyógyszereiről. De több volt a csend, mint a kimondott szó. Már nem engedett közel magához.

45

tek, hogy folyik a vér. Viszont a regénybeli kontinuitást nem a cselekmény tartja fenn, hanem annak a galambos férfinak a groteszk alakja és kisszerű tette, akit leginkább a hatásvadász módon leírt vérhányások ismétlődő aktusa karakterizál.

DISPUTA Macskakő

A regényt akkor olvastam, amikor második gyermekemmel várandós voltam, és veszélyeztetett terhesként kórházban feküdtem. Hónapokon át nem hagyhattam el a klinika épületét, mert elvileg bármelyik pillanatban beindulhatott a szülés, melynek eredményeképpen elvéreztem volna, először az „elöl fekvő” méhlepényt szülve meg, s csak utána a gyermekemet, így veszélybe került volna nemcsak az én életem, hanem az övé is. Hónapokig ágyhoz voltam láncolva, aminek azért annyi haszna volt, hogy legalább rengeteget olvastam. A frissen megjelent Szürke galamb is a kezembe került. Igen gyorsan megnyílt számomra, magába nyelt a regényben izzó groteszk világ, s persze mind jobban felkavart, mígnem a bűn, a vér és a taszító testi folyamatok különös kevercse olyan mélyen kezdett el hatni és munkálni bennem, a zsigereimig, az ösztönvilágomig hatolva, hogy megszületett bennem a lehető legautentikusabb befogadás, ami csak elképzelhető: felkavart testem valós válaszreakciója. Méhemből vér kezdett el folyni, ami akkor a szülés megindulását, s mesterséges, műtéti úton történő befejezését jelentette. Néhány óra múlva világra jött Ábel, koraszülötten, gyengén, ám azóta bámulatosan megerősödve.

46

A titok misztériuma a szóból szabadul ki. A legelső szó egy ember életében a név, a saját neve, amit mások, többnyire a szülők ajándékoznak neki. A szavak titkos ereje semmiben nem is fejeződhet ki jobban, mint a név mágiájában. Hiszen a név nem puszta eszközként szolgál egy személy azonosítására, a név nem pusztán egy súlytalan és anyagtalan hangsor. A név megtörténik. Pontosabban a név engedi megtörténni, bekövetkezni azt a sorseseményt, azt a misztériumot, amit a név viselése maga után von: a név, amely nagyon is megfogható, konkrét jelentéssel rendelkező jelsor, a maga képére formálja a személyt, aki viseli. A név viselésében a valakitől ajándékul kapott sors viselése, elfogadása mint a névvel való azonosulás fejeződik ki. Valahogy így vagyunk a szavakkal is. Mert a szavakat is engedjük megtörténni – már ha azok helyesen vannak kimondva, azaz oly módon, hogy felkínálják az azono-

sulás és az átélés, egy új élet (legyen az bár csupán fikció), egy sorsesemény bekövetkeztének a lehetőségét. A titok a szó megtörténésének misztériumában rejtőzik. Amikor egy pusztán csak szavakból felépített, fiktív történet válik valóssá oly módon, hogy valós testi válaszreakciót indít be, s nem az úgynevezett „fizikai valóságtól” eloldozott, anyagtalan szellem munkálja ki magában az elvont, szellemi síkon megfogalmazódó választ (mint befogadást, mint olvasatot), akkor kénytelenek vagyunk elgondolkodni fikció és valóság, test és szellem szembeállításának autentikus voltáról. És fel kell tennünk a kérdést, hogy az anyagtalan és történések nélküli szót, valamint a matériából levezetett, fizikailag érzékelt valóságot nem köti-e össze egy, a láthatóságon túlmutató, rejtett kapocs, melyet nem tudunk másnak nevezni, csak titoknak és misztériumnak. Vajon ez a titok nem köti-e eredendőbb módon össze magukat az embereket is bármely társadalmi köteléknél? Titok – amelyből mintha ezernyi láthatatlan szál, ezernyi felfejthetetlen és rejtett kötelék futna szanaszét, hogy kifeszüljön az emberek és a tárgyak, a dolgok és a szavak közé. Nekem magamnak legalábbis fel kell tennem ezt a kérdést, ha emlékezni akarok Tar Sándorra, az íróra, akit egy időben bár barátomnak tekinthettem, mégsem a valós térben és a valós időben létrejött kapcsolatunk határozza meg azt, amit jelentett, s különösképpen, amit halála óta jelent nekem. Tőle kaptam a nevemet. Egy új nevet, egy másikat a régi helyett, ami szükségszerűen magában hordja egy új élet kezdetét is. Kaptam egy nevet, aminek jelentését egészen addig nem értettem meg, amíg Sándor el nem távozott az élők világából. A Gerda-névvel, amely egyfelől a dárda szóból származik és harcos keménységet jelent, másfelől viszont, a névhez társuló anderseni értelmezés nyomán a megértés, az elfogadás nyitottságát, s a szerető ember odaadását is jelenti, Sándor mintha azt az örökséget akarta volna rám ruházni, nekem ajándékozni, ami nem lehetett az övé. A megtisztulásban és a szeretetért vívott harcban való hit erejét. Ha élne még, és én mindezt hamarabb megértem, ha erre nem éppen a halála árán kellett volna rádöbbenem, akkor talán nem hagyom, hogy ott, a kávéházban, utolsó találkozásunk alkalmával elbúcsúzzon tőlem, s elmerüljön a mindent beburkoló homályba.

Elhangzott Tar Sándor sírkövének avatásán 2006. június 12-én a Debreceni Köztemetőben

Emlékbeszéd Aczél Géza

Kassákok, Sándor sosem akart az irodalmi stílusok addig bevett formáival, fondorlataival hatni. Nem értett a helyezkedésekhez, a művészeteket is lassan eluraló, értékpontokat osztogató ármánykodásokhoz. A megfáradt, többnyire hatalom közeli kisrealizmus után váratlanul érkezett az irodalomba ez az iskolázatlan tökéletesség, a mély szellemi és fizikai nyomornak komor, metszet-szerű lenyomata, a szakszerűen kidolgozott fekete-fehér fotók különös nyersességével és az esendő lét koordinátái közé applikált valóságdarabok sugárzásával rokonítható szövegbeliség. A pálya korai meredek íveléséhez legalább két tényező kellett: a semmivel nem pótolható, gyötrelmesen feldolgozott izzó élményszerűség és a megdolgozott anyag határtalan tisztelete. Előző, a valódi tehetségnek mindenkor adott, az „övéik” között maradás, a teremtésre csábító hűség viszont már csak kevesek sajátja. De ekkor még mindig csak valami értékes naturális elkötelezettség övezeteiben járunk. Az írói humánum, a lét mélységeinek érzete valami különös szürreális panoptikummá szelídíti, a mélyvilág felejthetetlen groteszk fintoraiba mártja kallódó hőseit, vaporizálja szenvedéseiket. A te országod, A mi utcánk, a Nóra jön és más műveiben Tar a szeretet könnyes mosolyát csempészi a félállati sorban tengődő hősei mellé — ezek a tisztes lét alatti alakok olykor boldogok, görcseiken átüt a mosoly, a rájuk zuhogó részvét fölnyílik a lét alig értelmezhető kozmosza felé. Döbbenten önmaga ellentétjébe fordul. Ehhez az esztétikai virtuozitáshoz kevés a jó íráskészség. Jó érzés látni, hogy Páljános Ervin szobrászművész kőtömbből kikelni vágyó angyala személyes ismeretség nélkül is milyen empatikusan hangolódik Tar Sándor megszenvedett írói nagyságára. Egyszerre jelzi a kor börtönébe zárt tehetetlen ember szenvedéseit és az alkotó géniuszának időtlen kiteljesedését. Mivel belőle a legnemesebb, a hibátlan műve él tovább — az egyetemes magyar irodalom gyönyörűségére, a társművészetek megbecsülésével, a terepet már végképp nem ismerő távolabbi népek ajzott kíváncsiságával, fordítói fogékonyságával. Barátunk megérkezett, bűntelen immár, fényes és bőkezűen adakozó.

DISPUTA Macskakő

V

annak a tünékeny létezésnek olyan megemelkedett helyei és helyzetei, melyeket lélekben bebarangolva roppant egyszerűnek tűnik minden korábbi kétely és homály. Életünk és múlandóságunk egyik ilyen nehéz misztériuma a temető, vagy éppen most az a sírhely, mely előtt megálltunk. Az emlékezéshez eszméltető és biztos igazodási pont, miként az az egyszerű, súlyos mondat is: nagy író porait rejti előttünk a debreceni televény, s a ráhelyezett autentikus kődarab. Igen, ahogy homálylanak az esendő ember körvonalai — mivel mindannyian valahogy azok lennénk — Tar Sándor folyamatosan sugárzó életműve válik egyre inkább az egyén megítélésének fő kritériumává, gazdag emberi létezésének alapjává. Nagyjából valamennyien ismerjük hősünk tépett sorsát, cselekedeteinek ellentmondásait, a kor alattomos, súlyos szennyesének mélybe húzó áramlását. Nála aligha viseltek nagyobb keresztet, mint mikor kiderült erkölcsi botlása, hogy zsarolta és megroppantotta a hatalom, eszközként használva tisztátalan privilégiumainak sunyi birtoklásához. A kényeskedők azóta se tették hozzá, hogy a bűnbeesés stációin betonos pincékben pofozták, szakították be a dobhártyáját, fenyegették éhhalállal és fizikai megsemmisítéssel. Mögötte nem álltak összeköttetések, összekacsintó politikai erők, azóta szárba szökkent rejtett karrierek, csak írásának szélütötte hősei, a kisemmizettek és a megnyomorítottak. Akik nélkül nem érezte jól magát, füstös kocsmák mélyén ők adták keményre szabott ítéletei hitelét, a megigazulás párolgó szeretetét. Akik pedig közelebb éltünk hozzá, nagyon jól láttuk, már életében megjárta bűnei kanosszáját — az erkölcsi teher alatt nem akart élni, szándékosan törte össze és koptatta el magát, s kétségbeesve nézett egy morálisan szétesett társadalom vizenyős tekintetébe. Olyanokéba is, akik most talán finnyásan távollétükkel tüntetnek, és egy magasabb erkölcsiség illúziójával takarítgatják örökre kimosatlan szennyeseiket. Ám említettem már, nagy író sírjánál sorakozunk. Méltatlan lenne hozzá, ha indulatokkal emlékeznénk. Megtisztulását még törékeny éltében maga végezte be, provinciális életterét és szerény, szegényes életvitelét maga igazította elviselhetővé a nagy alkotók bölcsességével. Mivel, ne felejtsük, mint a mélyről jött Móriczok és

47

Kiesve a (játék)kosárból Bereczki Csák Helga DISPUTA Kapualj 48

S

zép emlékezetű Nyilas Mihály – debreceni bentlakásos iskolai tanuló – bizony még nem kaparta a meszet a neves kollégium faláról, amiért, ha éppen nem a grammatikai regulákat nyúzta, nem volt mivel szórakoztatnia magát. A korabeli egy szál cipőfűző, de akár az üres cipőpasztás tubus is megtette. Ha kellett, az ablak párájába rajzoltak sosem volt kincsek lelőhelyéhez részletes térképet vagy kigolyózták a szálkás padlózaton az ellenfél sorfalát. Havi egy forint zsebpénzből (amiből ugye 60 krajcár ment mosatásra) persze nem is igen lehetett ugrálni. Igaz, a kínálat is messze elmaradt a mai, Piac utcai szemkápráztató sokféleségtől: a fűszeres legalsó polcán legfeljebb is faragott lovacska, cukorkával kirakott zenedoboz bujdokolt, kíméletes vevőre várva. Mi sosem unatkoztunk! – fújják panaszdalukat a mai anyák, akik egyre gyakrabban szembesülnek a gyerek nihiljével, saját vérük ötlettelenségével. Ha ugyanis a számítógép vagy a televízió nincs bekapcsolva, a dedek javánál megáll az élet, lefagynak a neuronok, csődöt mondanak a receptorok, áramszünetet jelent az agy. És üzemzavart villog-vészjelez-szirénázik a viselkedés. Pedig a gépek világában is rengeteg a gyerekszobákban a könyv, az építőkocka, a társas- és kirakós játék: nagy részük soha elő nem vett karácsonyi, születésnapi ajándék, hitehagyott műanyag, sosem becsült állathad, beolvasztani való géppark (komplett versenyistálló, mezőgazdasági vontató, limitált szériájú személygépjármű), árva baba: duci, félkövér, topmodell. Noha az internet a gyerekben a felmérhetetlen (játék)szabadság érzetét kelti, egyben bénító korlát is: mindenképp van valóságalapja a galaktikusnak ható felszólításnak: Fiam, két gigabájtot focizhatsz ebben a hónapban, és kész! A lakások gyerekbirodalmait megszállták és elnémították a technika csodái, ugyanakkor – ha jól figyelünk – a mai játékokkal kapcsolatban térdig járunk a látszólagos ellentmondásokban. A kifejezetten debreceni szülők által létrehozott (egyben őket megszólító) véleménymegosztó, tanácskérő felületet biztosító (internetes) fórumok rendszeresen visszatérő témája az otthon, természetes anyagokból, közösen (!) készíthető játék, a Nagyerdő kínálta termésekből fabrikálható szobadísz, használati eszköz, ékszer. És ahogy a helybéli, többnyire lakótelepi játszótereket tanítás után ellepi a fiatalság, az sem véletlen. Bár javarészt tényleg nem más ez az össze-

jövetel, mint bandákban „elkövetett” szemetelés, rongálás, valójában kimondatlan, fájdalmas nosztalgiával ülnek a pingpongasztal tetején, a libikóka két végén a diákok. Játszható játékokra, tartalmas-cselekvéses gyermeki együttlétre tehát igenis van igény. Úgy tűnik azonban, elsősorban inger, szülő és nevelő nincs, aki ezt előhívja belőlük. Át kell látnunk: reklámot nem gyártanak kóchajú csutkababákról, s mivel a mostani kisiskolás generáció elvétve olvas Benedek Eleket, hallgat Szabó Gyulát (nép)mesélni, nemigen lehet fogalmuk róla, mi az a lajtorja, hol „terem” a kis gömböc. Valakinek rá kell mutatni a hagyományos értékekre – addig nincs mit számon kérni. A debreceni játékboltok slágertermékei egyértelműen a mesékhez, filmsorozatokhoz kapcsolódó kellékek, és most tekintsünk el az iskolai évkezdet tanszereitől. A kisebbek a valaha volt leghíresebb gőzmozdonyt akarják: a Sodor szigetét makettező terepasztaltól a sínpárokat és szemaforokat megjelenítő memóriajátékig. Egy szimpla Thomas 3–4 ezer forintba kerül, a barátai (Douglas, Spancer, Henry, Billy) sem kóstálnak kevesebbet, hiába mellékszereplők. Az álomvasút egyetlen állomása 22 ezerért vihető haza, de a jól felszerelt fűtőházért 30 ezer forintot is a boltban kell hagyni. A kisiskolás lányok vágyainak csimborasszója a kettős életet élő, suttyomban éneklő Hannah Montana: alapfelszerelés a hosszú szőke paróka, a táncszőnyeg, a karaoke-DVD, a műanyag mikrofon (szettben 8–10 ezer forint). Az igazi mikrofont a világháló aukciós oldalain már hatezerért is kínálják. S a piacot ellepték a fejlesztő játékok, amelyek kétségkívül értelmesek, ám gyakran koraiak. Csengő-bongó masinák nevelnek kettes számrendszerben való gondolkodásra, angol nyelvű (!) betűkígyót ajánlanak óvodásoknak. Holott ebben az életkorban elég lenne még dalolászni, megkülönböztetni a gyümölcsök színét, eljátszani a baromfiudvarban élő állatok hangját. Hogy a bölcsőben kezdődik minden – amit az anya helyett ma már légzésfigyelő és bébiőr óv, véd, olykor fizetett gyermekfelügyelő ringat –, nem avíttas túlzás. A legapróbbak még nem merültek el a minimaxos katyvaszban, így első kedvenc játékuk a fakanál, a tejfölös pohár, a kukazsák – nem mintha nem lenne otthon más. Ám az említett eszközöknek legalább formájuk, hangjuk, titkuk van, nem mellékesen pedig látják anya kezében „működni”. A csecsemő legkedvesebb korai játékai a használati

„Nem birtam vele, tönkrenyúzott, / de azért tetszett a kicsi, / s végül, hogy megrakni ne kelljen, / leültem hozzá játszani. / Leguggoltam s az óriásból / negyedórára törpe lett. / (Mi lenne, gondoltam, ha mindig / lent volnál, ahol a gyerek?) (…) És akkor, zsupsz, egy pillanat: / Lóci lerántotta az abroszt / s már iszkolt, tudva, hogy kikap. / Felugrottam: Te kölyök! – Aztán: / No, ne félj, – mondtam csendesen. / S magasra emeltem szegénykét, / hogy nagy, hogy óriás legyen.” S hogy mely gyerekek igénylik leginkább, hogy – a költő képe alapján – őket a legmagasabbra emeljék? A segítséggel élők. Közülük is azok, akik számára a játék az egyetlen – ha nem is ablak, de lőrés az egészségesek világára. Szűk nyílás a tudat falán, amin – ha jól, jó eszközökkel játszunk – tódulhat a fény. Tiba Ágnes, a debreceni székhelyű „Autista gyermekeink mosolyáért” Közhasznú Alapítvány elnöke a lélek börtönében élő gyerekekről beszélt. – Az autisták nem vesznek tudomást környezetükről, mert saját belső világukban élnek, aminek két fő ismérve a megszokottság és a biztonság. Az egészségesek hiába próbálják normál módszerekkel, nem tudják áttörni az autisták „érzéketlenségének” falát. Erre csak speciális fejlesztő módszerekkel van esély. Mivel már hazánkban is fogyatékos-

ságnak minősítették az autizmust, minden gyermek, fiatal és felnőtt joga, hogy sérülésének megfelelő rehabilitációs ellátásban részesüljön. Az alapítvány a Kandia utcán működtet közösségi házat, amelyben hétköznap délelőttönként a kisebbeket játszóház, a nagyobbakat alkotóműhely várja. Itt egyénre szabott fejlesztést biztosítunk 23 főnek, ám rehabilitációjukhoz speciális eszközök szükségeltetnek, ugyanis a szakértői vélemény alapján legtöbbjük ön- és közveszélyes. A játéktevékenység során célunk a gyermekek alkalmazkodóképességének, kommunikációs készségének fejlesztése. Ismerjék meg környezetüket, a tárgyakat, jelenségeket, alakuljon kapcsolatuk társaikkal és a felnőttekkel. Tanulják meg a játéktárgyak adekvát használatát, vigyázzanak rájuk, és tartsák rendben azokat. Az autista gyermekek nagyon kedvelik azokat a játékokat, melyek vizuális, térbeli készségeket igényelnek, mint a forma- és színegyeztetők, képkirakók, konstrukciós játékok (duplo, lego, puzzle), memóriafejlesztő játékok, készségfejlesztő képeskönyvek, videofilmek (rajzfilm, természetfilm). A harmonikus fejlődés személyiségformálásának fontos eszköze a zene, a zenehallgatás, hangokat adó eszközök (dob, csörgő, xilofon stb.), állatok hangját utánzó játékok. A finommotorika fejlesztésére szolgáló eszközöknek is nagy szerepük van a ceruzafogás és az írás elsajátításában. Ezek: nagyméretű (fa) gyöngyök, agyag, gyurma. Ugyanakkor fontosak a nagymozgásos játékok is, mert a velük való foglalatosság segíti a mozgáskoordinációs problémák megoldását. Például: csúszda, hinta, ugrálólabdák, szobai trambulin, speciális ülőpárna, óriás gimnasztikai labda, egyensúlyozó korong, tornaszőnyeg, súlylabda, tüskés félgömb – magyarázta az autista gyerekek speciális igényeit Tiba Ágnes. Ha a szó tágabb értelmét vesszük alapul, igencsak speciális igényei vannak a mostani 10–12 éves korosztálynak is. A Lilla Téri Általános Iskola ötödik osztályosait

DISPUTA Kapualj

tárgyak, hiszen a hétköznapok cselekvésein keresztül fedezi fel az őt körülvevő valóságot, a felnőttek világát, amibe végül is néhány hónappal azelőtt belecsöppent. Hiába rakjuk tele a kis kádat sípoló, sárga kacsákkal, állatos fürdőszivaccsal, a figyelem fókuszát kisajátítja majd az a samponos flakon, amin egy haját lobogtató nő pózol. Ráadásul mosolyog. A gyerek – némi túlzással – beéri egy faékkel. A méregdrága búgócsiga, babaház, emeletes parkolóház a szülők, a rokonok igénye és a játékgyártók találmánya. Bármilyen egyszerű „szerszám” titka az, hogy le kell mellé ülni a gyerekhez. Elmagyarázni neki, mire jó, megmutatni, hogyan működik, elmondani, milyen színű, alakú. Továbbá helyzetbe kell hozni a kísérletezőt: építs belőle, add kölcsön, dugd el, keressük meg, fordítsuk fejjel lefelé! A legértékesebb, amivel a gyerekszobát kibélelhetjük, mi magunk vagyunk. A szülő, aki leül játszani. Ennek az intim momentumnak a mesteri szimbólumrendszere, pszichológiai sűrítménye Szabó Lőrinc Lóci óriás lesz című verse 1933-ból:

49

DISPUTA Kapualj 50

szeptember végén az erdei iskolában kérdezték meg tanáraik, mivel játszanak szívesen. Éppen ott, Hármashegyalján, ahol a természetközeli tudást szívták magukba: csillagokat kémleltek, éjszakai túrán vettek részt, batikoltak. A 26 fős osztályba 12 lány és 14 fiú jár – általánosságban elmondható róluk, hogy rendezett családi hátterük van, érdeklődő, aktív gyerekek. A játékok válfajait (rangsorolás nélkül) gyűjtötték össze: a kártyajáték, azok közül is a póker egyértelmű favoritnak számít. Majdnem mindannyian említették a számítógépes „játékcsomagot”, az X-boxot, a mobiltelefon kínálta ügyességi játékokat. Szabad idejükben szívesen űznek labdajátékokat, továbbá a többi sportolási lehetőséggel szemben előnyben részesítik a sorversenyeket, a kerékpározást, az ugrókötelezést. Tanáraik elmondták, szinte csak játékos formában lehet őket tanítani: csapatban, párban, interaktív módon szívesebben oldják meg feladataikat; emiatt a frontális oktatási módszernek már csak elvétve van tere az órán. Az olvasást azonban egyáltalán nem szívelik. A kötelező olvasmányok még a kitűnő tanulók számára is nyűgöt jelentenek. Az iskolában rendszeresen utalnak rá, hogyan kapcsolódnak ki. Ismerik és ki is használják a mobiltelefonok valamennyi funkcióját: zenét és rádiót hallgatnak a modern eszközök segítségével. A szünetben, úgy látszik, minden gyereknek van valami a fülében… A felnőtt fülében viszont leginkább bogár lesz attól, amit a játszóház vendégeiről hall. – Nagyon hamar kiderül a játszóházba érkező gyerekekről, honnan jöttek, mi veszi őket körül. Ehhez semmit sem kell tenni, elég nézni őket mókázás közben – mondja Göncziné Szívós Anett, a Sajtkukac játszóház egyik vezetője. – A gyerek olyan játszó lénnyé válik, amilyenné a szülő neveli – méghozzá az alapján, hogy mennyit, miként és mit játszik vele anya és apa. Ha otthon mondókáznak, akkor alkalomadtán játék közben is mondókázni fog, de ha nem a mondóka, akkor az énekelgetés tűnik fel, egy elmormolt verssor, de a mesék és azok szereplői is jó eséllyel előkerülnek. A gyerekek legszívesebben a saját hétköznapjaikat játsszák: mindazt, ami velük történik – ezek nagyon beszédes, árulkodó szociális aktusok. Azt mondja a babájának, elme-

gyünk a boltba, kérhetsz egy dolgot, mondjuk egy nyalókát, de több édességet nem, mert elromlik a fogad. Most megmossuk a hajadat, nem fog fájni. Aztán ha leszáll a játékban az este, a gyerek betakargatja a babáját, felolvas neki egy kitalált történetet (mese a mesében), majd megpuszilja, jó éjszakát kíván. Aki azonban otthon – ha nem is agresszióban, de – feszültségben él, rossz hangulatban, nyomasztó élethelyzetben, az nehezen megközelíthetővé válik, az a játékaiban erőszakos és támadó. A kiegyensúlyozott, nyugodt gyerekek nyitottak az újdonságokra, ahogy az idegenekre is. A befelé forduló, első látásra maguknak való kisfiúk is kislányok nehezen vehetők rá egy új játék kipróbálására, velük körülményesebb leülni a játszóházban például társasjátékozni, mert valójában nincsenek bizalommal senki iránt (nehezen hiszik, hogy bárki is feltétel nélkül, csak a szórakozás kedvéért közeledik hozzájuk). Az általuk favorizált eszköz általában a kard, a fegyver, a játék maga pedig lekicsinyített hatalmi harc, amelyben a győzelmen kívül nincs számukra más elfogadható alternatíva: ha veszítenek, az még inkább támadóvá teszi őket. Elindul a bűnbakkeresés, a hárítás mechanizmusa. Az is jól látszik, melyik szülő milyen közös kikapcsolódási formát részesít előnyben: kit visznek gyorsétterembe, a jubileumi játszótérre, a máltaira, moziba, ki sportol, ki táncol, ki kirándul, ki biciklizik, ugyanis ezek a vonatkozások folyamatosan előjönnek játék közben. Tulajdonképpen tehát a szülő tanítja játszani a gyereket. A játékban minden életkorban megkérdőjelezhetetlenül ott a gyerek, aki immár felnőtt válaszokkal szolgál valamennyi kérdésre. Elárulja, kizárólag az együttlét öröméért játszik, vagy eleve a trófeáért szállt harcba. Hogy falkában teljesít-e jobban, vagy önnön erejével hivatott többre. Hogy bízik-e, hogy leplez-e. Kiderül a rendíthetetlen meg nem alkuvás valódisága, álsága; megindítóan jelenvalóvá válik az erőszak spanyolfala mögött megbúvó törékeny önbizalom. A játék a világ kockába, kártyalapba sűrített leképezése. Merő igazság, amiből épülhetünk, építhetünk. És el is játszhatjuk. Ám blöff ezúttal nincs.

Forog a kerék Gurbán György

–  Kettesben vagyunk? Fiatal, csinos, szőke lány pillant fel a papírjaiból a kérdésemre. Elmosolyodik, hiszen tényleg nincs más rajtunk kívül a játékteremben – némi flanccal azt is mondhatnánk: kaszinóban. Számtalan ilyen működik már Debrecenben, az utóbbi évtizedben gombamód szaporodtak el a rulettgépek. Egyre több söröző, kocsma különített el egy-egy termet erre a célra, sőt új épületeket is húztak időnként a szerencsejáték-ipar gazdái a gépek fölé. Állítólag azonban – ha lehet hinni a Magyar Szerencsejáték Szövetség 2008-as adatainak – már ez az iparág sem olyan, mint a rendszerváltás utáni időszak „aranykorában”. Válság van, a munkanélküli segély is inkább az uzsorás zsebében köt ki. A krupié hölgy sem elégedett a forgalommal. –  Péntek van, kora délután. Ilyenkor már elmentek a délelőttösök, az estiek meg később jönnek. Meg hó vége is van – teszi hozzá. – Kevesebb a pénzük az embereknek. De azért megélünk. A délelőttösök – ezt már régóta tudom ismerősöktől – azok a játékosok, akik titokban űzik az ipart. S azért mennek délelőtt, mert otthon a család úgy tudja, dolgozni mennek. Pedig már régóta otthagyták a munkahelyüket, vagy leépítették, kirúgták őket. Akik önként léptek ki, azokkal van a nagyobb baj. Mert ők azt hiszik, hogy a szerencsejátékból meg lehet élni. Ez a tudat is a betegség kezdetét jelenti. Ilyen volt régi ismerősöm, Zoltán is, akit művelt, intelligens ember létére kerített hatalmába a kór. Először csak kis tétekben rulettezett – azt mondta, szórakoztatja, mert izgalmasnak tartja a játék törvényszerűségeit. A gond persze valójában itt kezdődik, amikor valaki egyfajta szabályszerűséget vél felfedezni abban, ahogy a tehetetlen golyó ide-oda pottyan a gépben. Zoltán hamar eljutott idáig. Egy szép napon leültetett és két korsó sör között büszkén kijelentette: kidolgozta maga számára a nyerő szisztémát. Nos, ekkor már biztosra vehető, hogy a beteg – mert már az! – állapotának következő fázisába lépett.

–  Te hülye vagy! – mondtam neki, mert jobb nem jutott hirtelen az eszembe. – Ha létezne ilyen, már régen bezárt volna az utolsó játékterem is. Zoltán elnézően legyintett. –  Ugyan, te ezt nem érted. Ez matematika. Aztán magyarázni kezdett. Egy szamárfüles kockás füzet került elő a táskájából, a lapjain számok – a rulett-tábla számai. –  Legalább egy fél óráig nézem, milyen számok jönnek ki – mondta. – Aztán eljön az én időm. El is jött neki, de nem úgy, ahogyan remélte. Elfogyott a pénz, a sok kölcsön, majd a lakása is más nevére került egyik napról a másikra. Aztán el is tűnt a városból. Vannak, akik azóta látták Budapesten. Itthon pedig sokan már régen lemondtak arról a pénzükről, amit annak idején adtak neki. A szőke nő az órájára pillant. –  Fél hat. Mindjárt jön „a Béla”. No, ő aztán egy fazon.… S tényleg, tíz percen belül nyílik az ajtó, belép egy szikár, ötvenes férfi. Ballonkabátján látszik, hogy egykor szebb napokat élt meg. Miként a gazdája is. Fiatal, húszéves forma srác van vele. –  Ő a kezem – magyarázza kérdezés nélkül, s leteszi a fröccsét a pultra. –  A kezed…? A férfi ideges mosollyal simít egyet a homlokán. –  Persze, te nem tudod ezt, még sose’ láttalak itt. Ezek a gépek beazonosítják az embert az ujjlenyomatáról! Engem már ismernek, azért hozok mindig magammal valakit, aki nyomja helyettem a gombot. Engem aztán nem vernek át! Lopva oldalvást pillantok, s nem csalatkozom. A szőke krupié hangtalanul nevet. „A Béla” már a játékszenvedély nevű betegség legvégső stádiumában tart. A pszichiáterek szerint a klienst először a nyerésvágy, a könnyű pénzkereset hite hajtja a gépi vagy valódi kaszinókba. S, ha kellőképpen balszerencsés, akkor „szűzen” nyer, pénzt visz ki a teremből. Innen pedig csak egy lépés, hogy kialakuljon a biztos szisztéma tudata. Ez már a rögeszme kategóriája, ami minden körülmények között az asztalhoz köti a beteget. Mert ha nyer, azért marad, mivel „nyerésben van”. Viszont ha veszít, akkor meg azért, mert úgy hiszi, hogy „most nem hagyhatja abba, hiszen előbb-utóbb megfordul a szerencséje”. Aztán jön a kölcsönkéregetés, az adósságok és a segítőkész alkalmi ismerősök hamarjában kemény uzsorásokká válnak, akik ve-

DISPUTA Kapualj

I

dőtlen, neonfényes félhomály, a lámpa fénycsóvájára csavarodó cigarettafüst, réveteg tekintetek. Mindenki egy golyó útját figyeli. Fekete-piros, páros-páratlan: életek, sorsok buknak el rajta. Az üzletben jól jár a vállalkozó, jól jár a bevételeket megadóztató állam. Mindenki nyer, „csak” a szenvedélybeteg vesztes. Mert a golyó nemritkán mindent visz...

51

DISPUTA Kapualj 52

rőlegényekkel préseltetik ki a pénzüket az áldozatból. Már persze, ha van mit. Ekkor már azért (is) játszik a beteg, mert muszáj lenne nyernie a fölötte tornyosuló hátralékfellegek miatt. Ebből az ördögi körből pedig alig van kilépési lehetőség. Kicsiben játszom, a minimális, százforintos tétekkel a legegyszerűbb játékot: fekete mező vagy piros. Háromszor kijön a piros, ez háromszáz forint nyereség. Változtatok, mert előbb-utóbb csak jönnie kell a feketének, s mivel kezdek türelmetlenné válni, legyen egy ötszáz a feketére. Persze nem jön be. Püff neki. Máris mínuszban vagyok. A Magyar Szerencsejáték-szövetség már említett 2008-as adatai szerint hazánkban ekkor több mint 16 ezer játékterem működött. Ezekben közel harmincezer gép gyűjtötte szorgalmasan a pénzt. A csökkenő tendencia ellenére is van kitől, hiszen hazánkban a rendelkezésre álló adatok szerint megközelíti a kétszázezret játékszenvedélyes betegek száma. A valós szám persze ennél jóval magasabb lehet, hiszen sokan még nem tudják, hogy azok, vagy csak nem vallják be maguknak (sem), vagy egyelőre még a családjuk nem vett észre semmit a dologból, mert nem bukott ki, hogy elúszott a család félretett pénze, vagy jelzálog van a házon. A rendszerváltás óta ráadásul a kínálat is jelentősen nőtt, már nem csak a kocsmákban és a kaszinókban lehet játszani, hanem az interneten keresztül is: csak a bankkártya számát kell megadni, és máris indulhat a pénzszivattyú. A világháló gyakori használói persze főként a fiatalabb korosztály képviselői, ezért is van közöttük egyre több beteg. A játékfüggők között sok az alkoholista, a drogos, vagy a depressziós. Persze minden mindennel összefügg. –  Nem akarsz nagyot kaszálni? Felpillantok. Egy kapucnis tinédzser néz rám kérdőn. Az a fajta, amelyiknek tényleg a szeme sem áll jól.

Folytatja. –  Nekem nincs pénzem, de vannak tuti tippjeim. Ha megjátsszuk és nyerünk, felezünk. Jól jársz te is, meg én is. –  És, ha vesztünk? –  Semmi gond. Megpróbáljuk holnap is. Megköszönöm a lehetőséget, de inkább távozom a söntéspult felé. Éppen jókor, mert egy régi ismerősbe botlok. Tiszta haszon, mert egyrészt így le tudom rázni az önjelölt mecénásomat, másrészt váltunk néhány szót. Elmondom neki friss tapasztalataimat. –  Ez semmi! – mondja – Emlékszel Józsira? Emlékszem hát. Együtt jártunk gimnáziumba mindhárman. Józsi – úgy hírlett – sikeresen halászott annak idején a rendszerváltás kialakulatlan zavarosában. Vállalkozó lett, úgy tűnt egy ideig, jól mennek a dolgai. –  Futott ám a szekér vele! – emlékezik rá barátom. – Fénykorában úgy játszott a rulettgépen, hogy egyszerre két monitort bérelt ki, és mindegyikre a maximális húszezer forintos tét volt kirakva. Bejött, felpakolt és soha nem változtatott. A saját szememmel láttam, amikor már millión fölül volt pluszban. De nem bírta kivenni a pénzt. Visszavesztette. Mindig. –  Mi lehet most vele? –  Nem tudom, régen nem láttam. Állítólag börtönben van. Sikkasztásért. A szenvedélybetegeket többnyire a családtagok viszik el nagy nehézségek árán szakemberhez. A betegség hosszan elhúzódó, krónikus lefolyású, ráadásul egy hos�szabb tünetmentes időszak sem jelent garanciát a gyógyulásra. Az állapot lehet időleges, ami kártyavárként omolhat össze az első komoly csábítás hatására, és bekövetkezhet a visszaesés. Sőt a szenvedélybetegek tünetei változhatnak is: megeshet, hogy egy „gépező” másik szenvedélyt keres magának. Egyértelműen és bombabiztosan hatékony terápia ugyanúgy nem létezik, mint biztos recept a nyerésre. A betegségét el nem ismerő kliens kezelése pedig teljesen reménytelen. Először tehát az együttműködést kellene elérni. A betegségtudat kialakítása nélkül ugyanis minden szó, minden tett falra hányt borsó. Elköszönök. –  Gyere máskor is! – szól utánam a szőkeség. Nem ígérem meg neki. A rulettkerék nélkülem forog tovább… (Írásunkban a szereplőket kérésükre nem saját néven szerepeltettük.)

A város vezetése bizonyára érzékelte, hogy az akut beavatkozások nem hoznak elég tartós megoldásokat, ezért elkezdődött egy nagy munka, mely azt célozza meg, hogy hosszabb távon tervezhető és ütemezhető legyen a parkok, fasorok kapcsán végzendő zöldfelület-gazdálkodás. Ez a kifejezés magában hordozza a komoly szakmai alapokon álló tervezést, építést, fenntartást, majd amikor eljön az ideje, a megtervezett felújítást – és a kör folyamatai újra végig lezajlanak. A komplett fasorok cseréje azért szükséges és feltűnő, mert nagyon sok fasor növényállománya érte el a biológiai kiöregedés életkorát. Rövid időn belül tömegesen fognak balesetveszélyes helyzeteket teremteni, majd kipusztulni. Valódi gazdálkodás során a város faállományának egy bizonyos, állandó százalékát minden évben le kell cserélni ahhoz, hogy a teljes városi faállomány átlaga mindig egészséges, aktív és szép legyen. Az a cél, hogy mindig legyenek idős, középkorú és fiatal fák egyaránt, úgy, ahogy egy egészséges társadalom is vegyes, a csecsemőktől a nyugdíjas életkorú emberek összességéből tevődik össze. Egyébként nagyon pozitív dolog, hogy az emberek ennyire ragaszkodnak a védeni való értékekhez. Én magam egyébként nem szeretem a fakivágás kifejezés általános hangoztatását. A hangsúly a rekonstrukcióknál azon van, hogy a fő cél miatt szükség van a fiatal növényekre, amelyeknek 3–5 év múlva több aktív levelük van, mint egy kiöregedőben

Venne-e lakást Beethoven Debrecenben?

Az utcák, terek parkjainak, növényzetének alakítása csak a terület gazdájának engedélyével végezhető. A közterületek zöldfelületeinek tervezéséhez általában megkövetelik a szakmai képzettséget, bár még mindig előfordul, hogy valamilyen módon más irányultságú tervezők meg tudják kerülni az előírásokat. A „közterület-kultúra” sokkal tágabb fogalom, minthogy egyetlen szakma képviselője ezt elemezni tudná. Én csak a kertépítész szakma szemszögéből vizsgálhatom ezt a kérdést. Vannak olyan ízléses, korrekt és jól sikerült parkok és terek, melyek megmelengetik az ember szívét, de olyan sok a régi, gyengén fenntartott, elöregedett park, növényállomány, hogy egységes megjelenés vagy egy települési koncepció nem látszik – ez egyébként az egész országban hasonlóképpen van. A tudatosan megtervezett városkép jó lenne, de a megvalósításához sok pénzre és szisztematikus munkára lenne szükség. Ez annyira komplex munka, hogy ebben építészeknek, a mélyépítő szakmák képviselőinek, biológusoknak is részt kell venniük a kertészek mellett. A jó közterület fogalma nem merül ki a növényállományban, a zöldfelület, park számos egyéb elemmel és funkcióval is meg van töltve (burkolatok, utcabútorok, esetleg egyedi elemek: szökőkutak, csobogók, fényhatások, de ide sorolhatók a játszóterek is). A közterület növényvilága

 Mintha városunkban is teret nyerne mostanában a tudatosabb zöldfelület-gondozás. Nem a mindennapos munkákra gondolok, amelyek eddig is jelen voltak, hanem a hosszabb távú tervezés fontosságára, a fák, fasorok rendszeres pótlására, cseréjére. Ez ugyanakkor több helyen komplett fasorok kivágását jelenti és jelentheti a jövőben is, amit nehéz elfogadni, megérteni az ott élőknek. Ha a pótlások során eleve idősebb korú, fejlettebb fákkal pótolják a kivágottakat, akkor a korábbi szép fasor hiánya is elviselhetőbb. Mennyivel kerülne többe egy ilyen megoldás, és láthatunk-e példát erre Debrecenben?

Pásti Csaba

 Manapság egyre inkább előtérbe kerül a kertkultúra jelentősége. Míg korábban a legtöbben a saját fejük után mentek, amikor kertjük megtervezéséről volt szó, ma már egyre többen fordulnak szakemberhez. Van-e hasonló folyamat az utcákon, tereken? Létezik-e „közterület-kultúra”, és mennyire van keletje manapság a tudatosan megtervezett városképnek? Egyáltalán: növényvilágát tekintve milyen a jó közterület?

akkor jó, ha a komplex zöldfelület-gazdálkodás jó működtetése esetén alkalmas arra, hogy hosszú távon megtartsa biológiai aktivitását, díszítő értékét, változatosságát, egészségét. Például faj- és fajtatulajdonságai miatt alkalmazkodni tud a klímaváltozás okozta fokozott stresszhelyzetekhez.

DISPUTA Kapualj

A

z ismert anekdota szerint egyszer Beethoven Badenben nyári lakást keresett, a kiszemelt ingatlan után érdeklődve pedig megkérdezte egy helybélitől: „Hol vannak itt a fák?” „Fák sajnos nincsenek” – kapta a választ. „Akkor a lakás sem kell” – felelte a zeneszerző, aki elképzelhetetlennek tartotta, hogy olyan helyen lakjon, ahol nincs semmi zöldfelület. Vajon városunk hogyan vizsgázna a Beethovenéhez hasonló igények előtt? Mennyire zöld Debrecen, mit kell tenni, hogy élhetőbb legyen az ország második városa? Zsila László okleveles táj- és kertépítész mérnökkel erről is beszélgettünk.

53

DISPUTA Kapualj 54

Jókai utca

Tócóskert

lévő, bár nagyméretű másik példánynak. Már évek óta idős, előnevelt fákkal oldják meg a fasortelepítéseket. Ez természetesen jóval drágább (mérettől függően akár háromszor vagy tízszer is többe kerülhet!), de biztosabb a fák megeredése, s a vandálok támadásaival szemben is nagyobb biztonságban vannak nagyobb törzsvastagságuk miatt. Példát minderre sok helyen látni: a Garay utcán, a Jókai utcán, a Segner téren, a Csokonai utcán, a Déri téren is ilyen módszert alkalmaztak a rekonstrukció során, jelenleg pedig a Csillag utca van soron. Persze a városlakó joggal kérdezheti, hogy miért nem ültetnek még idősebbet, még vastagabbat, még nagyobb koronájút. Erre az a válasz, hogy sajnos meg kell találni az arányt a „minél idősebb” és „minél olcsóbb” között, mert ha tízszer drágábbat akarnánk ültetni, az erre szánt pénz sokkal hamarabb elfogyna, kevesebb helyen lehetne új fát ültetni, és a város faállománya összességében még tovább öregedne.

a fasor árnyékát és enyhülést adó hatását még tovább kellene nélkülözni. Mert előbb magától kiritkulna a pusztulások miatt – és ekkor már nincs többé igazi árnyék sem –, s majd csak ezután kezdődhetne el az újratelepítés, majd a növényeknek szintén meg kell nőniük, hogy kívánatos méretűek legyenek. Évtizedekig egyébként nem kell nélkülözni a fák jótékony hatását, a fejlődés nem igényel ennyi időt. Mondom, rossz megközelítés, ha egy-egy fasor felett kimondott „ítéletekről” beszélünk, ez azt sugallja, mintha a szakemberek rosszat kívánnának egy-egy hely számára. Egy igazi kertépítésznek az egész rendszer érdekeit kell szem előtt tartania, amely azt kívánja (és a városlakók összességének érdeke is ez), hogy az összesített faállománynak jó egészségi átlagértékei legyenek. Ehhez kell az a tervszerűség, hogy ne hagyjuk az ös�szes fasort elöregedni, mert akkor lesz igazán gond, amikor azok „egyszerre” – viszonylag rövid időn belül – kipusztulnak, és a város szinte „kiürül” a fák szempontjából. A fasorokat rendszerszemlélettel kell kezelni, és a legidősebb fasorokat folyamatosan figyelve kell az újratelepítés idejét megtervezni, lehetőleg 5–10 évre előre. Az öreg fasorokat – melyek elérték a biológiai kiöregedés korát – akkor kell újratelepíteni, amikor 70 százalékuk már komoly egészségi problémákkal küzd, bár ekkor a laikus városlakók ezeket a problémákat még csak kevéssé érzékelik.

 Azért a rekonstrukció mégis vágással jár, az ott lakóknak pedig akár évtizedekig nélkülözniük kell a korábban megszokott, árnyat és enyhet adó fákat. Egy kertépítő mérnök mikor mondja ki egy fára, fasorra a „végső ítéletet”? Mikor indokolt a fák lecserélése? Amennyiben egy kiöregedő, beteges fasor cseréjét nem végeznénk el idejében, akkor

Debrecen közterületein olyan fajokat és fajtákat látnék szívesen, amelyek tűrik a melegedő és csapadékban szegényedő klímát, mert ezek lehetnek szépek és egészségesek hosszú távon. Én is szeretnék sok idős, nagy koronájú fát látni mindenfelé, de tudomásul kell vennünk, hogy a fák is élőlények: megöregednek és elpusztulnak, csakúgy, mint mások is. Tehát időről időre fiatal egyedeket kell ültetni, ehhez pedig az is kell, hogy az ültetés előtt a területet felszabadítsuk a számukra az előző megöregedett egyedektől. Debrecen zöldfelületi rendszere sajnos nem elég nagy és a pontszerű elemek – parkok – közt nincsen megfelelő hálózatú vonalas kapcsolat. A belváros, a déli és keleti városrészek területein van a legkevesebb zöldfelület. A korábbi korok városépítészei bizonyára úgy gondolták, hogy a kertes körzetek kertjeinek növényállományai biztosítják a növényzettel szemben támasztott igényeket. Ez elvileg rendben is lenne így, de a közösségi feladatok nem teljesülnek a magánkertekben, ehhez közparkokra is szükség van, ahova persze a növényállományon kívül sok egyéb funkciót is be lehet építeni. Tehát sokkal több közparkra lenne szükség, az utcákon pedig nemcsak fasorokat kellene látnunk, hanem két-háromszintes növénysávokat, amelyekben a megjelenő fasor csak egy eleme az egész rendszernek.  Egy korábbi beszélgetésünk során elmondta, hogy Debrecennek nincs közterületi fakatasztere, sőt ilyenre más városokban sem nagyon találunk példát. Így az összehasonlítás is nehézkes. Mégis, mint szakember bizonyára sok más településen is megfordul. Hozzájuk képest hogyan áll városunk zöldfelületek nagyságában, minőségében, és miben szorul még javításra Debrecen? A magyar viszonyok közt Debrecen zöldfelületei nagyságukat és minőségüket tekintve az átlaghoz közelinek mondhatók. Véleményem szerint nem helyes, ha megelégszünk az átlaggal. A zöldfelületek arra valók, hogy a város lakóinak megpihenését, erőinek megújulását szolgálják. Ha ennek az igénynek a szemszögéből nézzük a helyzetet, nem lehetünk büszkék. Több, nagyobb, egyenletesebben elhelyezkedő zöldfelületre, közparkra lenne szükség. A meglévő és a kívánatos közparkok és la-

kóparkok (ilyenek szinte csak a nagy lakótelepeinken, a házak közötti tömbökben vannak) közti kapcsolatokat pedig egészséges fasorok, két-háromszintes zöldsávok szolgálhatnák. Ilyen zöldsávra lehetne példa a Simonyi út, amely egyébként közelíti az elvárhatót, de az alacsony, nyírott sövény egy kicsit gyenge megjelenése a második növényszintnek. A Nagyerdőnek a Nagyerdei körút által körbehatárolt részét magas színvonalú, valódi sokfunkciós közparkká kellene alakítani, melyhez a megfelelő adottságok rendelkezésre állnak, és elszigetelt részekben meg is indultak ezek a munkák. A körúton kívüli részeken kellene a parkerdő funkciónak megfelelő területeket kialakítani, még inkább kifelé haladva pedig a gazdasági-védelmi és védett erdő funkciókat biztosítani.  Városunkban nagy divat lett a közterek, sétálóutcák díszkővel való burkolása. Sokaknak tetszik, másokat pedig taszít a mesterséges anyag használata. Kertépítő szemmel nézve hogyan ítéli meg a térkövek preferálását? Az emberek többsége manapság nagyra becsüli az épített környezetet, így nem véletlen, hogy a tervezők is egyre inkább hajlanak a mesterséges anyagok alkalmazása felé. De azt ismét hangsúlyozni szeretném, hogy bármilyen szépek, tetszetősek is az ilyen elemek, egyedül a növények képesek oxigéntermelésre. Én személy szerint kevesebb mesterséges anyagot és több növényt látnék szívesen a közterületeken, bár minden helyszínt a maga speciális adottságaival együtt kell vizsgálni. A Kossuth téren korábban például túl soknak gondoltam a kövek arányát a növényekkel szemben. De el kell ismerni, annyi rendezvény, esemény van ezen a területen, hogy ezt a kövezett burkolat jobban bírja, a tömegek taposása, a felvonultatott technikák minden alkalommal nagy kárt tennének a gyepben és a növényzetben. Emellett én azért mégis több fát ültettem volna a Kossuth térre. A Csapó utcán nemrégiben kialakított sétálóövezetben is kevésnek érzem a telepített növények mennyiségét, de hozzáteszem, nem ismerem a műszaki paramétereket, lehetséges, hogy a közművek és más létesítmények megléte sem engedte zöldebbé tenni ezt a területet.  A Baltazár Dezső tér is meglehetősen sivár képet nyújt azoknak, akik az élő környezetet szeretik.

DISPUTA Kapualj

 Milyen fajtájú és milyen korú fákat látna szívesen városunk utcáin és milyen men�nyiségű zöldterülettel lenne elégedett?

55

Igen, számomra is meglepően gyér annak a területnek a növényzete, talán az ott kialakított teremgarázsok miatt nem volt kivitelezhető a tér fásítása.

úgy viselkedik, mint az aszfalt- vagy betonút: nem ereszti át a vizet, ezért ilyen helyen a növényzet fenntartása is komoly gondot okoz.

 Csak Debrecenben hódít ennyire a kövezett burkolat vagy másutt is látunk erre példát hazánkban?

 Több lakótelepünkön is jellemző az aszfaltburkolat. Ezek csúnyák, repedezettek.

Természetesen nem itt látjuk egyedül a mesterséges anyagok preferálását. Kecskemét belvárosában a polgármesteri hivatal mellett is egész nagy területet burkoltak le díszkővel. Budapesten például az Erzsébet téren láthatunk hasonlót. Egyes helyszíneken szükség is van a kövezett burkolatra, máshol viszont nem. Az lenne jó, ha ésszerű kompromisszumot lehetne kötni a mesterséges és természetes elemek alkalmazása során. Az embereknek a kényelemhez való igénye azonban túlságosan megnőtt, és úgy látom, gyakran a tervezők is igyekeznek ehhez igazodni. Így gyakran ott is inkább köveznek, ahol füvesíteni is lehetne.  Ahol egészségesebb arány van a térkövek és a növényzet között, ott is jelenthet problémát a szilárd burkolat…

* Szóval mit szólna ma Debrecenhez Beethoven? A város egyes részein bizonyára szívesen időzne, máshonnan pedig valószínűleg habozás nélkül elmenekülne. Egy biztos: van még nálunk lehetőség a zöldterületek növelésére, ami akkor hozhat minőségi változást, ha az az érintett szakmák közös irányításával történik majd. Csak remélhetjük, hogy mindehhez az anyagi források sem fognak hiányozni. Mert ezek azok a befektetések, amelyek biztosan megtérülnek: általuk élhetőbb települést, elégedettebb lakókat, egészségesebb környezetet nyerne Debrecen.

DISPUTA Kapualj

Ez a kivitelezés módjától függ. Ha az alépítmény megfelelően tömörített, de vízáteresztő, akkor a csapadék nagy része el tud szivárogni a talajban, és a növények is megfelelő mennyiségű vízhez juthatnak. Az alábetonozott díszkőburkolat azonban

Ha az ilyen jellegű, idejétmúlt burkolatokat díszkőre cserélik, abban semmi kivetnivalót nem látok. Ráadásul annak idején a lakótelepek létesítésekor még komoly előírások voltak a zöldterületek nagyságára, mennyiségére vonatkozólag, így ezek a városrészek a növényzet mennyisége szempontjából sem állnak rosszul. Az esetleges burkolatcsere során is csak arra kell ügyelni, hogy a zöldfelületek aránya ne csökkenjen.

56

Baltazár Dezső tér

A játszóterekkel kapcsolatos berögződéseink fellazítása érdekében ajánlatos először az elnevezést megvizsgálni. A játszótér, elsődleges jelentése szerint, játékra szánt terület. Ennek kapcsán érdemes átgondolni a játékról általában alkotott fogalmunkat is. Nyelvünkben a játék szót nagyon sok értelemben használjuk, de ezek szoros összefüggésben állnak egymással. A klasszikus jelentések mellett (gyermeki játék, sportjáték) nagyon fontos, hogy a játék szó bizonyos értelemben a nem igazi, nem valódi szinonimája is. Csak játékból, játszásiból operálja meg a babát a kislány, és az csak játékból beteg. A játékpuska, a játékautó olyan eszközök, melyekkel ténylegesen nem lehet, nem kell ölni, autózni. Fontos azonban, hogy a gyerek, aki éppen játszik velük, elhiggye róluk, hogy tényleg le lehet lőni velük valakit, és tényleg lehet velük száguldozni. Ám a játékszer nem attól válik hitelessé, hogy megszólalásig hasonlít eredetijére. Nem az a játékpuska a legjobb, amelyik még golyót is röpít magából; gyakran előfordul, hogy egy filctoll működik a leghitelesebb puskaként, vagy egy jégkrémpálcika tökéletes kardként, netalán láncfűrészként működik. A játékszerek általában nagyon gyorsan unalmassá válnak. A legnagyobb baj mégis az, hogy még a legjobb szándékú tervezők, gyártók sem tekintik a gyermekeket a felnőttekkel egyenrangú embe-

Noé és az Északi-tenger kalózai

Játék

reknek, csekélyebb szellemi képességűeknek tartják őket. A közfelfogás is egyezik ezzel a vélekedéssel, hiszen gyakran hallhatjuk, hogy a növekvő gyermek hogy okosodik, vagy hogy ezt vagy azt még nem fogja fel, sőt, van, amit nem is érzékel. Ez a nézet hathatós támogatást kap a szülőknek szánt gyermeknevelési könyvektől és a védőnői és orvosi tanácsadásoktól, látogatásoktól is, melyek mindig felhívják a szülők figyelmét, hogy most éppen mit kell tapasztalniuk gyermekükön. Ugyanígy azt is megmondják, hogy a gyermek életkorából szerintük következő szellemi szintjének megfelelően éppen mit kell neki megtanítani. Hány hónaposan kell megemelnie a fejét, hány hónaposan kell megkülönböztetnie az alapszíneket egymástól. Ennek az áldozatos munkának köszönhetően válhat általánossá például az a felfogás, hogy az újszülött még nem lát, esetleg csak foltokat érzékel, és csak néhány hét elteltével képes környezete vizuális felfogására. Mindez elég meglepő, ha meggondoljuk, hogy egy gyermek, legyen akár csak néhány napos is, milyen szédületes sebességgel tanul, milyen tökéletesen sajátít el egy nyelvet vagy akár párhuzamosan többet is. Ugyanez a feladat egy felnőtt esetében lényegesen több időt vesz igénybe. Ráadásul egy felnőtt számára egy nyelv tökéletes elsajátítása szinte lehetetlen feladat, mert a nyelv kiejtése és a finom részletek megfigyelése és elsajátítása általában meghaladják képességeit. De nem csak a nyelv, az élet minden más területére is igaz a gyerekeknek ez a fajta lenyűgöző tanulási képességük, nem beszélve arról, hogy milyen óriási és tévedhetetlen memóriájuk van. Ezért semmiképpen nem tekinthetjük a gyerekeket kisebb szellemi képességűeknek, mint a felnőtteket. A közhiedelemmel ellentétben véleményünk szerint nem helyes az a kifejezés, hogy a gyerek okosodik; csak az ismeretei, tapasztalatai bővülnek. Ezért az sem lényegtelen, hogy milyen ingerek érik. Nem elég egy csecsemőnek, hogy szép színes, mozgó dolgokat lásson, és közben „gyermeteg” dallamokat hallgasson. Természetesen ezek is lekötik a figyelmét, hiszen mindenre figyel és mindent megjegyez, ami őt körülveszi. Az azonban, hogy valami leköti a gyermekek figyelmét, még nem jelenti, hogy az jó is. Mindaz, amit tapasztalnak, mélyen, kitörölhetetlenül beléjük ívódik, s ezek a tapasztalatok fogják többek közt

Varga Eszter Hadházy Gergely

2005-ben létrejött egy alkotócsoport kísérleti játszóterek tervezésére és kivitelezésére. Létrejöttét az tette szükségessé, hogy megváltozott a játszóterek társadalmi szerepe, megnőtt a nevelésben betöltött funkciója, s a fejlődésük nem követte e változásokat. Az alkotócsoport alapító tagjai képzőművészek: Balla Gábor, Hadházy Gergely, Németh József és Varga Eszter. Ez év júniusában Budapesten átadták a visszaépült „Zöld Péter” népmese-játszóteret, melyben alkotócsoportunk aktív szerepet vállalt. A 2000-ben épült, iparművészeti nívódíjjal kitüntetett, 2007-ben elbontott játszótér a fennállása alatt Magyarország egyik leghíresebb és legkedveltebb ilyen helye lett. Ez a népszerűség is felhívta figyelmünket arra, milyen fontos hely a játszótér, és milyen nagy igény van az általánostól eltérő szándékkal, gondolkodásmóddal készült ilyen építményekre.

DISPUTA Árkádok

Kísérleti játszóterek

57

meghatározni későbbi életüket. Ezért a játékszereket legalább olyan komolysággal kell elkészíteni és megtervezni, mintha felnőtt egyetemistáknak készülnének, vagy még komolyabban. Ha megfigyeljük, hogyan játszik, énekel, mesél vagy rajzol egy gyermek, meglepő tapasztalatokra tehetünk szert. Az ének ritmusa és dallama a gyerekeknél sokáig – akár több éves korukig – teljesen szabad. Egyszerisége, az, ahogy megtörténik, láthatóan mindig az adott pillanatnak szól, alakulásának nem szab határt valami előre kitalált koncepció vagy megtanult minta. A gyermekek gyakran elkezdenek valamit, de egy pillanattal később a játék fonala valamiért teljesen más irányt vesz, új, ismeretlen irányba kanyarodik. A mesélés, a beszéd is egyfajta játék számára. Egy történet elmesélése során nem nélkülözhetetlen az egymásutániság, a linearitás, nem szempont a teljesség. Az elbeszélés nyomán egyik pillanatról a másikra teljesen más színhelyre kerülhetünk. Szabadon repkedünk térben és időben. A történetbe csak olyan ösvényen haladva és csak addig a pontig nyerhetünk bepillantást, ahol és ameddig az a mesélő gyermeket érdekli. Ehhez hasonlóval csak azoknál a nagy mesemondóknál találkozhatunk, akik mára jórészt kihaltak, s akiknek meséit csak néprajzkutatók gyűjtéseiből ismerjük. Azt is megfigyelhetjük a gyerekek körében a játék során, hogy milyen – számunkra általában érthetetlen – örömöt szerez nekik az ismétlés, a repetíció. Szabadon szárnyalva

A mai értelemben vett játszótér igazán városi jelenség. Létrejöttét az indokolhatta, hogy – a gyerekek szűk mozgásterét ellensúlyozandó – olyan helyszíneket igyekeztek teremteni, amelyeken kielégíthetik mozgásigényüket. Ez helyettesíti a korábban mindenki számára adott és természetes fáramászást, réten futkározást, lehetőséget adva ezzel a kert nélküli lakásokban élő gyerekeknek arra, hogy a szabad levegőn tartózkodjanak. Mindennek kontrollált, „biztonságos” formát adva, mellyel egyrészről az estleges balesetek bekövetkezésének esélyét minimalizálják, másrészről a többi közparkot – melyek nem a játék céljára hivatottak – próbálják megvédeni a túlságosan eleven gyerekek pusztításától. A hagyományos játszóterek lényegüket tekintve nem változtak fennállásuk

DISPUTA Árkádok

Ezek a megfigyelések és tapasztalatok egy játszótér megtervezése során is fontos szempontokat vetnek fel. Véleményünk szerint az válhat igazán jó játékszerré, mely formailag valami ősi, mindannyiunk számára lényeges tárgy vagy eszköz formavilágából merít (hajó, kemence, templom, erdő), ám a játék során rengeteg mindenné

válhat. Követni tudja egy gyerek szárnyaló gondolatait. Ennek szellemében alkotócsoportunk például a „Noé bárkája” játszótér belső terét olyan szándékkal tervezte, hogy a benne lévő labirintus válhat például erdővé, nádassá, csapdává, búvóhellyé, börtönné, az állatoknak szánt istállóvá, a kiállandó próbák helyszínévé vagy számtalan más hellyé, igazodva a játék folyamához. Formavilága sok minden megidézését lehetővé teszi, mégsem tereli a játékot egyetlen, visszafordíthatatlan irányba. A hagyományos játszóterek elemei esetében általában azt tapasztalhatjuk, hogy például a csúszda néhány csúszás után unalmassá válik, ezért a gyermek áttér a következő játékszerre, néhány perc múlva a következőre, majd a következőre. Nagyon kevés az olyan játékszer, amelyen rendszeresen órákat is eltöltenének. Ezzel ellentétben azok a játékok, melyek felhasználhatóságukat tekintve szinte teljesen szabadok, mint például a homokozó, megunhatatlanok. Éppúgy élvezi a kétéves, mint a hétéves gyerek – de a Duna-parton gyermekeikkel homokvárat építő apukákat elnézve a negyvenévesek is.

58

Noé bárkája játszótér makettjének külső és belső tere

Játszótérközösség A hagyományos játszóterek lényegében nem módosultak sokat magyarországi megjelenésük óta. A játszótér szerepe azonban sokat változott. Manapság olyan szociális funkciót is betölt, mely nemcsak a gyerekek közös játékát és egymáshoz való viszonyát alakítja, hanem az ott találkozó szülők, nagyszülők együttélését is. A játszótér a mai városi környezetben kiemel-

ten fontos szerepet tölt be a gyermekek nevelésében, hiszen a legtöbb szülő az óvoda vagy bölcsőde után előszeretettel választja e helyszíneket délutáni programként. Ez a szerep még tovább erősödhet, mivel egyre nő azoknak a gyermekeknek a száma, akik nem látogatják, látogathatják a bölcsődét, s e gyerekek számára a játszótér a velük egykorú társas érintkezés egyedüli színtere. A kisgyermekekkel foglalkozó intézményekben, bölcsődékben, óvodákban, iskolákban is majdnem mindenütt található játszótér, így a gyerekek naponta több órát töltenek e helyszíneken játékkal. Mindezeket figyelembe véve a játszóterek nevelésben betöltött szerepének jelentősége nem kérdéses. Meglepő azonban, hogy a játszóterek felbukkantak olyan helyeken is, ahol látszólag céltalanok, szükségtelenek – így kistelepüléseken és falvakban is, a falusi környezetben, nagy kerttel rendelkező magánházak udvarán is. Ennek az lehet a magyarázata, hogy a németországi benzinkutak és gyorséttermek parkolójából ismert műanyag játszóterek és a gumitégla az „európai színvonal” megtestesítői, ezek birtoklása pedig a jólét mutatói lettek. A falusi környezetben régebben nem volt szükség játszóterekre, hiszen a házak udvara, a melléképületek, a falvakat körülvevő erdők, mezők, szántók korlátlan lehetőséget kínáltak a gyerekeknek szabad levegőn való játékra, futásra, mászásra. Így, a falusi életmódból következően, a gyerekek, akárcsak a felnőttek, napjaik nagy részét a szabadban töltötték. A falusi környezet tulajdonképpen nem változott sokat – a falusi életmód viszont annál inkább. A modern kori játszóterek megjelenése előtt a gyermekek általában spontán módon csoportosultak az utcákon vagy közterületeken, és különböző társas játékokat játszottak, melyeknek számtalan formája volt. Ezek a nagyobb városoktól távol viszonylag sokáig megmaradtak, de mára szinte teljesen feledésbe merültek. Ezekhez a társas játékokhoz általában semmilyen eszközre nem volt szükség, pusztán kellő számú gyerekre. Ezeket a játékokat – mint például a palócoknál a hídjátékot – a modern játszótér játékaival ellentétben közösen játszották, sok gyerek együtt, míg a mai játszótereken, egyedül, esetleg kettesével hintáznak, csúszdáznak. Ám ezeknek a régi játékoknak a fontossága elsősorban abban rejlett, hogy szövegeikkel, rítusaikkal megőriztek, átörökítettek ősi, több

DISPUTA Árkádok

óta, az alapelemek azonosak: mérleghinta, csúszda, körhinta és különböző mászókák. A játékszerek funkciója azt mutatja, hogy a játszótereket valamiféle sportközpontoknak tekintették és tekintik ma is. A játszótereknek erre a szerepére mutat, hogy az 1931-ben Budapesten átadott Hunor utcai játszótérre a mai gyakorlattal ellentétben felnőtteknek is készültek játszószerek. Gyűrűhintát, bordásfalat és nyújtót helyeztek el részükre. A hagyományos játszóterek mellett meg kell még említeni az egyik legelterjedtebb játszótérformát, mely általában iskolák udvarán tölti be a szerepét. Ez pedig a teljesen vagy részben üresen hagyott udvar, mely attól válik játszótérré, hogy lehetőséget, teret ad a játéknak. Nevezzük ezt a fajta játszóteret a továbbiakban szabad játszótereknek. Ezt a fajta játszóteret általában nem szabad kevesebbnek tekinteni, mint azokat a társait, amelyeken vannak játékszerek. Itt ugyanis lehetőség nyílik arra, hogy a gyerekek önmaguk teremtsék meg a játékkörnyezetet, virtuális játékszereket létrehozva. Itt a játékteret általában a képzelet alakítja, és csak esetenként segítik egyszerű eszközök, mint a porba karcolt vagy aszfaltra rajzolt vonalak. Itt játsszák a különféle társas játékokat, ugróiskolákat, labirintusjátékokat, ez ad helyet a különféle gumi- és kötéljátékoknak, de egy focipályát is pillanatok alatt kialakítanak a gyerekek egy ilyen területen. A legfontosabb azonban, hogy spontán játékok is születhetnek, és általában születnek is. Ezeknek a tereknek a közösségformáló erejük általában sokkal nagyobb, mint az „igazi” játszótereké, ugyanis itt a gyerekek szinte kizárólag közösen játszanak, még akkor is, ha kisebb csoportokra oszlanak. A hagyományos értelemben vett játszótéren a játék általában egyénileg folyik; több résztvevős, csoportos, közös játék általában nem is tud létrejönni. Az ilyen jellegű virtuális játszóterek nagy hátránya viszont, hogy általában csak akkor működnek jól, ha egy időben több gyerek van jelen.

59

DISPUTA Árkádok

Az Északi-tenger kalózai játszótér, bremerhaveni állatkert

60

száz, esetleg ezer éves tudást. Akárcsak a regös énekeknek, e játékok egy részének gyökerei is jóval a honfoglalás előtti időkre nyúlnak vissza. Mára csupán néhány, ezekhez nyomokban hasonló játék maradt fenn élő hagyományként, olyanok, mint az „Add ki, király, katonádat” vagy a „Bújj, bújj, zöld ág” nevű. Ugyanígy, lényegüktől teljesen megfosztva maradtak fenn az ugróiskolák is. Ezek eredetileg a labirintusokhoz hasonlóan világmodellek voltak, melyek segítségével a gyermek játék közben a világképet is magáévá tette. Éppen ezért fontos, hogy mit teszünk mintává, világmodellé felnövekvő gyermekeink számára. Nyilván figyelembe kell venni, hogy a gyermekek a mai korban nem jöhetnek össze ilyen természetesen és egyszerűen. A mai közbiztonság állapota és az óriási autóforgalom nem engedi meg, hogy egyedül bóklásszanak az utcán. Ezért valóban létre kell hozni olyan tereket, amelyeken találkozhatnak, de ezeknek a helyeknek elsősorban a közös játékot kell szolgálniuk, és nem a magányos szórakozást. Új célok, új utak Az általános játszóterek szinte egyeduralkodók ugyan, mégsem kizárólagosak. A játszóterek struktúrájának és céljának megváltoztatására mindig is voltak törekvések. Ilyen például a Párizs egyik közterének szökőkútjára „épített” játszótér, mely több évtizede szolgálja a gyerekeket. Egy bácsitól

kicsi, míves vitorlás hajókat lehet bérelni, melyeket a szökőkút nagyméretű medencéjében úsztatnak a gyerekek, hosszú pálcáikkal segítve útjukat. Egy németországi játszótéren a kisfiúk targoncák és markológépek tökéletesen működő kicsinyített másaival rakodhatják az árut a játék teherautókra. Magyarországon több helyen készült és készül ma is kisméretű útpálya – KRESZtáblákkal, jelzőlámpákkal –, s ott a gyerekek játékautókban és biciklijeiken ülve közlekedhetnek. Figyelemre méltó irányt képviselnek a szintén több magyar város lakótelepén – általában a hetvenes-nyolcvanas években – épült mesterséges dombok, melyeket különféle alagutakkal, lépcsőkkel és játékszerekkel kombináltak. Ezek a dombok magukban hordozzák a virtuális, szabad játszóterek előnyeit, ugyanakkor elő is segítik bizonyos játékok létrejöttét. Az a felfogás, hogy a játszóterek elsődleges és szinte kizárólagos célja a gyermekek mozgásigényének kielégítése, nem megfelelő. A változás már régóta időszerű lenne, és ennek szükségességét többen fel is ismerték. A játszóterek tartalommal való megtöltésére is sok próbálkozás van. Igen jó példákat találhatunk a világ több pontján, például a német SIK-Holz nevű cég játszótereinél. Ők egyedi játszóterek létrehozásával foglalkoznak, melyeket általában valamely téma köré szerveznek. Ilyen például a „Pinocchio”, „Az Északi-tenger kalózai” vagy a „Gulliver utazásai” stb. A tematikus játszóterek tervezésében Magyarország az élvonalban van. A megvalósult tematikus játszóterek közül a budapesti „Zöld Péter” népmese-játszótér az egyik legkiforrottabb. A játszótér alapgondolata, amely túllépett azon, hogy a játszótér egy téma köré szerveződjön, a Csodakút Bt., Balla Gábor, Kő Boldizsár és Ludwig Dóra közös alkotása. Egy népmesét vettek alapul, s egy olyan játszótér megalkotása volt a céljuk, melyben a gyerekek a játékszerek segítségével végigjátszhatják a mesét, maguk is mesehőssé válnak, mivel a mese részei egy-egy játékszerhez kapcsolódnak és a mese fonalára vannak felfűzve. Egy népmese számos úton közvetít világképrendező és erkölcsi nevelő tartalmat. A gyerekek pozitív hősökkel azonosulhatnak. Az alkotó-tervezők közel húsz képzőművésszel együtt hozták létre alkotásukat; ezen a játszótéren a játszószerek egyedi kivitelű műalkotások. A faragott életnagyságú szobrokkal, a megelevenített szereplőkkel (például boszorka, óriáshal, benne hajókormány, trónte-

A Zöld Péter népmese-játszótér látképe

Alkotócsoportunk elsődleges céljának azt tűzte ki, hogy visszaadja a játéknak tényleges funkcióját, igazi mélységét. Ennek eléréséhez kísérleti játszóterek tervezését és kivitelezését kezdtük el a Csodakút Bt.vel együttműködve, lassan öt éve. Szeretnénk, ha a játszótereken a gyermekek a szó klasszikus értelmében játszhatnának, úgy, hogy játékuk felkészítse, tanítsa őket valamire, s a játék közben olyan tudásra tegyenek szert, amely az élet minden helyzetében segítségükre van. Olyan játszótereket kívánunk létrehozni, melyek túlmutatnak önmagukon. Mindennek a kulcsát abban látjuk, hogy az ott végzett cselevéseknek mélyebb tartalmakat kell nyerniük. Ez a fajta nevelés, hogy tudniillik valamely hétköznapi cselekvés által az ember mélyebb tartalmakat, akár kozmikus összefüggéseket sajátíthat el, érthet meg, a népi kultúrának szerves része volt. A letűnt idők mindennapi cse­ lekvései, a kenyérsütés, a dagasztás, a kályhaépítés szántás stb. végzésének módja és a használt eszközök elnevezései segítették az embereket abban, hogy a világban rejlő mélyebb összefüggéseket meglássák, egyfajta kozmikus szemlélet birtokába jussanak. Ennek nyomait nyelvünk mind a mai napig őrzi, s így a mai embernek is lehetősége nyílhat mindezek meglátására s az archaikus tudás birtoklására. Célunk tehát az,

hogy olyan tartalmakkal töltsük meg ezeket a játékra hivatott tereket, melyek a tudatalattira hatnak ugyan, de nem befolyásolják azt, pusztán megnyitják a mélyebb tartalmak befogadására. Fontos számunkra, hogy a játékszerek segítsék a játék kialakulását, de ne determinálják őket, hagyják meg a valódi kreativitás lehetőségét. (Ilyen például az „üres játszótéren” egy darab kréta, egy labda vagy egy élő fa.)

DISPUTA Árkádok

rem freskóval és trónnal, várvédő katonák) az eredeti történettől eltérő történeteket is kitalálhatnak az ott játszó gyerekek.

Zöld Péter népmese-játszótér, kormánykerék és periszkóp az Óriáshal belsejében

61

DISPUTA Árkádok

Játszótereink egyediek. Mindig teljes egységnek fogjuk fel ezeket, és nem különálló játékszerek egymás mellé helyezésének, társításának. Ezért különös hangsúlyt kap az alaprajz; a játszóteret magát is egy nagyméretű, összetett játékszernek fogjuk fel. Az általunk így létrehozott terek a horizontális tagolás mellett nem egyszer vertikálisan is tagoltak. Így a „Noé bárkája” is három szintre, „szférára” oszlik. Egy másik játszóterünk, mely egy teljes egészében cölöpökre épült város, elemelkedik a földtől, így ténylegesen és átvitt értelemben is segítheti a gyermekek felemelkedését. Mindezek eléréséhez nagyon fontos a játszóterek tájolása is, amit a mai játszótér-építési gyakorlat mellőz. A tájolásnak vannak gyakorlati funkciói is, mint például a játszótér „benapozásának” megtervezése. Ez azért lényeges, hogy a kisebb gyermekek tartózkodási helye augusztusban védett legyen a déli napsugártól, viszont egy kora tavaszi napon ugyanazon a helyen a Nap melegítő sugarait élvezhessék. Mindezek mellett, attól függően, hogy egy játékszeren belül a különböző elemek az év mely napján, melyik időszakában kerülnek napfénybe, kiemelkednek. Ez olyan tényező lehet, mely rejtve marad a játék során, de észre is vehetik az ott játszó gyerekek, és ez felhívhatja a figyelmüket fontosságukra.

62

Számunkra a tájolás azonban ezen túlmenően is fontos. Hiszünk abban, hogy bizonyos földrajzi helyek, valamint a mesterségesen létrehozott terek formája, helyzete determinál egyfajta alapmagatartást az ott lévő emberekben. Bizonyos terek az elmélyülést, elcsendesedést segítik, míg mások aktívabbá teszik az embereket, s vannak kifejezetten negatív erővel rendelkező pontok és terek is. Fontos tehát, hogy azok a terek, melyeken a gyermekek egyre több időt töltenek el, miben segítik vagy miben gátolják őket. Ezért alkotócsoportunk folyamatosan vizsgálja az olyan helyek, terek (például Árpád kori templomaink) tájolását, szerkezeti felépítését, mely helyszínek segítik az elmélyülés folyamatát vagy segítik a megnyílást a világ felé. Bízunk benne: folyamatosan bővülő tapasztalataink és a gyermekek felől érkező újabb és újabb visszajelzések hozzásegítenek bennünket ahhoz, hogy minél több gyermek számára tegyük lehetővé a szabad, szárnyaló játékot, a közös – őket szorosan egymáshoz fűző – mindennapi kalandokat. Természetesen sokat segítenek ebben a mindannyiunk lelkében szunnyadó gyermekkori vágyak és álmok, melyek katalizátorként működve hajtanak előre bennünket ezen az úton.

Zöld Péter népmese-játszótér, óriáshal HIBAIGAZÍTÁS. 2009/10-es számunk helyes képaláírásai: 31. oldal: Puhl Antal–Dajka Péter, a műszaki kar bővítési tervei; 32. oldal: Golda János–Szenderffy Gábor, Élettudományi Központ. Az érintettektől elnézést kérünk. (a szerk.)

Modern tér ördögi részletekkel Az ódivatú városlakó – aki még hajlandó gyalog az utcára kilépni – a Csapó utca új terén egy modern Debrecenben találja magát. A Fórum tömbjének kozmopolita hangulata egyértelművé teszi ezt, de a tér tervezői is sok színvonalas utcabútort összeválogattak e kép érdekében. A sötétszürke fém- és sötétre pácolt faelemek szépen összeilleszthetőek a világos mészkővel megformált egyszerű formákkal, mellvé1 2

Költözik a virágpiac Debrecenben. Hajdú online (www.haon.hu), 2009. 03. 16. A városi táj felülnézetének megismeréséről többek között lásd Dr. Benkő Melinda Város–táj–építészet című tanulmányát (http://www.epiteszforum.hu/node/14369)

Gyalogos belváros I.

Nagy lesz az öröm, ha végre a Google Earth frissíti majd Debrecen ortofotóit, és lehet gyönyörködni felülről a kalácsban, amely tervezőjének elmondása szerint a Csapó utca újonnan kialakított gyalogos részének koncepcióját adta.1 Kérdés, hogy kinek épült ez a tér, ahol a nagy kalács fonódik, ívesen, több színnel kirakva betonburkolatból. Megsúgom, a modern városlakónak, az átlagembernek. Ő egyre több időt tölt számítógépek és egyéb villódzó kijelzők előtt, amelyek korlátlan lehetőségeket biztosítanak világunk megismerésére anélkül, hogy kimozdulnánk otthonos szobáinkból. Ő távoli tájakat jár be, vagy akár saját városát is, virtuálisan, felülnézetből. Úgy látja a világot, ahogy azelőtt soha senki – hacsak nem a Nagytemplom tornyából. Fontos lett ez a felülnézet.2 Kell, hogy tartalmas is legyen. A kalács pedig tartalmasan fonódik: mindenképp érdemes lesz ellátogatni oda virtuálisan, ha végre feltöltődik az aktuális felülnézet. Ott van, Debrecen közepén. Oda nyílik a Fórum, az új pláza, ahová Ő, az átlagember akkor megy, ha feltétlenül muszáj kimozdulnia otthonról. Mert ott van minden egy helyen, ellenőrzött, biztonságos, klimatizált térben. Nemsokára a színház is megnyílik, és akkor ez lesz a világ (Debrecen) közepe. Debrecen egyetlen valódi kapcsolata új közepéhez pedig a Csapó utcából kikanyarított tér. Kitüntetett helyzet. Persze Ő, az átlagember a Fórumba leginkább kocsival megy, így teljesen mindegy, hogyan is kapcsolódik ez a tér a városhoz. Azért megsúgom neki, a legfelső parkolószintről lenézve feltárul, és ott van a kalács is. Felülnézetben.

dekkel és szegélyekkel. A lámpatestek indaszerű íve kecsesen hajlik a tér fölé. Ritka igényes darabok ezek. A biciklitárolók, kutyaürülék-mentesítők és szemetesek kialakítása is egyszerűen praktikus, szép. Minden túlzást nélkülöznek ezek a bútorok, állítom, hogy harminc év múlva sem fognak elavultnak tűnni, ami nem lenne kis dolog, nézzük csak meg az elmúlt harminc év felhozatalát mai szemmel! A régi homlokzatokkal létrejövő kontraszt itt finom egyensúlyt teremt. A kellemes szecessziós architektúra nagyvonalúsága megtalálható az új kor bútorain is, és ezek épp egyszerűségükkel keresik a kapcsolatot a gazdag történeti architektúrával. Jelzik, hogy egy új kor tette le őket, egy kor, amely ismét az utca használatára hívja az embert, és amely sem megalázottan hasonulni, sem pöffeszkedően felülmúlni nem akarja az előző korokat. Egyszerű geometriájával engedi azok szép formáit érvényesülni, miközben már önmagában is kényelmet kínál a járókelőknek. Kár, hogy a sok dicsérő szó mind egy gyár termékeit és azok tervezőit magasztalja csak. Hozzá kell tenni, a kivitelezők sem végeztek rossz munkát. A kevés, de fájóan szembetűnő igénytelen részlet inkább tervezési hiba. A lámpák földhöz csavarozásának – bármennyire krómozott is az a csavar – nem kellene közszemle tárgyává lennie. Biztos vagyok benne, hogy a homok, amely a beton térkőnek ágyazott meg, eltakarhatta volna ezt a csomópontot is, és az oszlop rúdjának formáját is ki lehet faragni a beton térkő darabjaiból. Ha már használni kell. Egyelőre a viacolor az egyetlen kapcsolat Debrecen gyalogos közterei között, amely a Piac utca fakuló betontengerét elnézve nem túl szerencsés. A Csapó utca kétszínű burkolatot kapott, ezek semmilyen harmóniában nincsenek a bútorok és mészkő falacskák színvilágával. Ellenben felülről, ahol már nem látszanak a zavaró részletek, szépen kiadják a kalácsformát. Zavaró részletekből viszont több is van. Az elektromos dobozok a talpcsavaroknál is jobban szembetűnnek, kísérletet se tettek beépítésükre valamelyik épített elembe. El tudom képzelni az indokot, hisz a szakágak közötti együttműködés hiánya legendás Magyarországon. A kerek növényszigeteket határoló fém ka-

Kádár Bálint

Magasból mintázott tér

DISPUTA Árkádok

Debrecen újabb közterei

63

rima pedig nevetséges műanyag élvédőt kapott, ki tudja, mi ellen védi a rozsdamentes fémet.

DISPUTA Árkádok

Kalácsba rejtett összevisszaság

64

A tér leginkább szembetűnő hibái azonban nem a részletekben keresendők. A tervező sosem lehet elég körültekintő, amikor ötezer négyzetméternyi részletet kell megoldania. De az összképet, a tér látványát és főleg használati értékét nem lehet kellő odafigyelés nélkül megtervezni. Ez a tér pedig rendezetlen és rendetlen benyomást kelt. A tervezési koncepció kimerül a felülnézet jelentéstartalmában. A rajzasztalon ott volt a nagy felülnézet, de nem volt ott az emberi lépték, és ez a tér minden pontján tetten érhető. Bármerre nézünk, nagyszerű bútorok és növények vannak elszórva. Ötletszerűen hol egy kerek növénysziget, hol egy pad, egy lámpavas, íves mészkő mellvéd vagy ötletes csobogó állja el az utunkat. Az útirányt csak a térfalak párhuzamossága segít eltalálnunk, persze a Fórum körül ez a rend is megbomlik, nagyon is tudatosan. A kő-üveg monstrum bejáratát így már szinte lehetetlen elvéteni, mégiscsak az új központ adja a gyalogostér létjogosultságát, mi más indokolná egy utca középen

történő lezárását. Az utca helyét ma egy kalácsforma vonalai feledtetik, ám e vonalak mind a haladás természetes irányával, mind a bútorok egy részével konfliktusba kerülnek. A térfalakkal párhuzamos fasor és lámpasor szinte észrevehetetlen erőlködése, hogy tartsák a tér eredeti irányát, hiábavaló. A végeredmény kiszámíthatatlan, elbizonytalanító térérzet, amelyet fokoz az utcabútorok ötletszerű elhelyezése. Mit keres egy méter magas kerek virágláda a tér közepén? Jó ötletnek tűnt… A kalács koncepciója biztos jó ötletnek tűnt a tervezőasztalon. A nagy léptékű rajz megtelt vonalakkal, szép minták jelentek meg. Persze le kellett helyezni a szemetesládákat, a padokat és csobogókat is. Nagyon unalmasnak tűnhetett mindent a hullámok mentén elrendezni. Sokkal több izgalmat sejtetett a rendszertelen elszórása ezeknek a vidám elemeknek. A legtöbb úgyis kör alapú, kisebb nagyobb körök lepték hát el a tervlapot, szépen rímeltek a kalácshullámok ívességére. Csak bele kellett volna helyezni magát az embert, aki a Google és a parkoló felülnézetéből előbbutóbb lejön a térre – remélem. S eltöpren-

Kerékpárút a Jerikó utcától a nagypiacig, debrecen.hu, 2009. 04. 22. (http://portal.debrecen.hu/hirek/ helyi/kerekparutajeriko_helyihirek.html) 4 Érdekes lesz, ha a virágpiac asztalait visszahozzák az íves térre: „Eldőlni látszik a virágpiac végleges helye is. A polgármester bejelentette, visszakerül a régi helyére. Megjegyezte, még át kell gondolni, mely funkciói maradhatnak meg az új téren.”, (fél)Kész a Fórum előtti tér, Hajdú online (www.haon.hu), 2009. 08. 08. 3

határozatlanul itt, amelynek nagyon is jót tett volna a funkciósűrítés. De legalábbis a funkciók megtervezése. Debrecen terei Persze kérdéses, mennyi értelme van a Fórum előtti térdarabbal ennyit foglalkozni, amikor Debrecen köztereinek sorozata a nagy ívű tervek és fejlesztések ellenére sem áll össze egységes rendszerré, még a belvárosban sem.5 Örülhetünk, hogy itt és a Modem körül megjelent egy új minőség, érettebb formavilágú bútorok és újszerű kertészeti minőség. Ám ezek a „megcsinált” terek ma teljesen függetlenül, magukban kicsit életképtelenül formálnak köztérszigeteket. Ezek rendszerbe egyesítése Debrecen nagy ívű tervei és az ezekre rendelkezésére álló jelentős támogatások ellenére sem lesz könnyű. Az önkényes kalácskoncepció inkább kiszorítja a városi funkciókat, mintsem hogy teret adna nekik, és inkább elszigeteli a teret, mintsem hogy összekötné a város szövetével. Ha az egész gyalogoszóna hasonló elvek szerint készül majd, jól használható belvárosi rendszer helyett jól mutató légifotókat kapunk. A várost használó lakosok és messziről ideutazó turisták helyett boldog internetezőket, a Google Earth gyönyörű Debrecenje felett.

Fotók: Kádár Bálint

DISPUTA Árkádok

geni, mit fog ott csinálni, szerencsétlen, és mit fog látni, a tervlap felülnézeténél sokkal nyomottabb perspektívájából. Minden bizonnyal visszamenekül a biztonságos virtuális világba. Hiszen a nagy rendetlenség érzete mellett a tér funkcionális tisztázatlansága is feltűnő. Pihenőtér, találkozótér vagy a piactérbe bekötő gyalogos-biciklis út? Az utóbbit erősíti, hogy a Fórumnál ér véget az északról érkező bicikliút, ahonnan az egykori virágpiacon át tartanak a belvárosba a tanácstalanul hagyott biciklisták. Debrecen 2009-es tervezett biciklis hálózatában a Csapó utcán a főtérig (és kifelé is) bicikliút vezet.3 Az elkészült tér ezt nem veszi figyelembe, biciklis utat nyomokban sem találni. Vannak biciklitárolók és biciklisek is hozzá, akik Európában példátlan módon a gyalogosokat kerülgetve közlekednek a téren. A budapesti Margit-hídon ezért húszezer forint büntetés jár. Lehet, elfelejtették bicikliseknek is tervezni a teret, hiszen találkozóhelyet kívántak kialakítani a Fórum előtt. Lehetett ez a cél, hisz van kellemes csobogó, játékra hívó vízköpő, pad, nem is kevés. De csak kettesével-hármasával lehet rajtuk elhelyezkedni, nagyobb társaságokra nincs padcsoport, se olyan térrész, amely megállásra, megpihenésre késztetné őket. Térileg nincs egy nyugodt zug, egy zárt forma, mindenhol a biciklis szlalompálya útjában érezhetik magukat a várakozók. Pedig a nagy plázának is érdeke, hogy csoportosan is találkozhassanak itt emberek, hogy többen menjenek shoppingolni. Hiányzik tehát a világos átjárás irányának kijelölése, hiányoznak az intim terek. Ma még sziget ez a hely, nehezen határozható meg a szerepe, ameddig nincs ös�szekötve a gyalogoszóna további részeivel. Ezek után nagy kérdés, miért is nem fért el a virágpiac is rajta, itt, a virágkarnevál városában? Melyik elemét zavarta volna a nagyívű koncepciónak egy paddá alakítható virágárusító rendszer, amelyekkel Európa-szerte találkozhatunk (legközelebb Kassán)? A tákolt asztalokat pár száz méterrel odébb vitték, ezzel a főtér felé még nehezebb lett a gyalogos átjárás. Melyik térburkolatba oltott hullámot vagy eldobált padot zavarta volna ez a hagyományosan idevaló funkció?4 Sok fölösleges hely áll meg-

Beruházó: Dexium Kft., tervezők: Szabó Gábor és Gulyás Imre, TÉR-TEAM Kft.

5

Belvárosi gigaprojekt, Debrecen Online (www.deol.hu), 2009. 09. 02.

65

Modernista minimalizmus és genius loci Vukoszávlyev Zorán DISPUTA Árkádok

Eduardo Souto de Moura portugál építész munkái A magyarországnyi területű és lakosságszámában is hasonló méretű Portugália kortárs építészete ma nemzetközi szinten ismert és elismert, pedig 20 éve az ország hasonló gazdasági nehézségekkel küzdve lépett be az Európai Unióba, mint ami Magyarországot jellemezte 2003-as belépésekor. Hogy mi a titka ennek a lendületes fejlődésnek? Egyértelmű a válasz: a kulturális értékek továbbvitele – és az, hogy az uniós támogatások nagy részét a kulturális értékek megmentésére, azon belül is az építészeti hagyaték továbbmentésére fordították. A kortárs portugál építészeti kultúra a Portói Képzőművészeti Iskola késő ’40-es évekbéli termékeny talajában gyökerezik, amikor a Modern Mozgalom mint szélesebb tudományos és társadalmi program a diákok és fiatal építészek munkáihoz ösztönzőként szolgált.1 A művészetek bevonása az építészképzés és a tervezés mindennapi folyamatába harmóniát teremtett a szakszerű gyakorlat és a művésziesség között. Ez a figyelem kiszorította az uralkodó beaux-art-szemléletet és újra megteremtette a kapcsolatot a társadalmi szükségletekkel. A Carlos Ramos (1897–1969) vezette Képzőművészeti Egyetem Portói Építészeti Iskolája az ellenállás jelképe lett – Salazar jobboldali diktatúrája idején az észak-portugál város a modern mozgalom továbbélésére és sajátos fejlődésére adott lehetőséget. Megteremtődött a „portugál építészet” alapja, mely a hagyományokból építkező modern nyelvezetével Fernando Távora (1923–2005) és Álvaro Siza (1933–) munkásságában teljesedett ki. A korszerűség és a hagyomány ötvözésének elméleti koncepcióját a második világháború után felálló portugál építész szövetség első országos kongresszusán, 1948-ban nagy jelentőségű szellemi alapvetéssel munkálták ki. A tradicionális építé-

1

2

3

66

4

szeti értékek hagyományközvetítő fontosságát emelte ki az a kezdeményezés, mely, régiókra osztva az országot, értékkataszter létrehozását szorgalmazta. Az építésziskolák meghatározó professzorainak irányításával elindult a népi építészeti emlékek felmérése, katalogizálása, rajzi és képi dokumentálása. Az 1955–1960 között lezajlott felméréssorozat alapján 1961-ben látott napvilágot a népi építészeti értékeket régiók szerint bemutató katalógus.2 A hatalmas inventarizációs munkában részt vevő hallgatók építészeti szemléletét meghatározta a hagyományos értékek ismerete: a tudásanyag az építészeti oktatás alapstúdiumainak részévé vált, generációk nőttek fel a kulturális értékek gazdagságának megértésével. Topográfia, topológia, tipológia, építéstechnológia és anyaghasználat rendje vált így elemezhetővé és követhetővé a tervezés folyamatában – mely a korszerű technológiák és formálás-módok alkalmazásával, eredeti kompozíciós alkotói attitűddel ötvözve speciális módszertant teremtett a hely szellemiségéhez alkalmazkodva.3 A folyamat első jelei azonban jóval korábbra datálhatóak: a portugál építészek egy csoportja már a 20. század elején megpróbálta tipizálni a kor funkcionális igényeihez alkalmazkodó, ugyanakkor sajátosan „portugál ház”-at – akkor még a korszak szecessziós elméletivel összhangban. E korai próbálkozások – ahogy Raul Lino (1879–1974) munkássága is mutatja – évtizedekig fennálló dilemmát vetettek föl: miként lehet a korszerű formajegyekkel megvalósítani a hagyományos építészeti értékek megmentését. Az útkeresés folyamata a fent említett portói iskola építészeinek metodikai alapelvévé váló felméréssorozattal gyorsult fel. Fernando Távora4 (Álvaro Siza mestere, a portói építészképzés emblematikus alakja) családi házaiban és közintézményeiben ennek az útkeresésnek figyelemre méltó jegyeit fedezhetjük fel az

Tostões, Ana (ed.). Arquitectura moderna portuguesa – 1920–1970. Lisboa, Instituto Português do Património Arquitectónico, 2003. A több kiadást megélt munka ma is fontos referencia a tervezésoktatásban. Afonso, João – Martins, Fernando – Meneses, Cristina (ed.). Arquitectura popular em Portugal. Lisboa, Ordem dos Arquitectos, 2004. (4th ed.) Fernandes, José Manuel: „Architecture and context.” In: Arquitectura portuguesa contemporânea 1991–2001 – Contemporary architecture in Portugal 1991–2001. Fernandes, Fátima – Cannatà, Michèle (ed.). Porto, Edições ASA, 2001. Esposito, Antonio: Fernando Távora – opera completa. Electa, Milano, 2005.

Az Arquitectura popular em Portugal címlapja

dekében történik. Nevét műemlék-helyreállítási munkái tették ismertté, de számos új beépítéssel is bizonyította a városszövet fejlődésének megértését; ezzel generációjának meghatározó szellemiségét, Aldo Rossi puritán didaktikusságát honosította meg a portugál építészeti gondolkodásban. Környezetrendezéseinek elve az apró, a funkcionalitás által szép elemekből történő építés. A modernizmus részletképzésekbe vetett hite és a történeti értékek tisztelete együttesen jellemzi tehát munkáit. E hitvallás természetesen nem véletlen: Siza munkatársaként az 1970-es években olyan építkezéseken kellett dolgoznia, ahol alacsony költségvetéssel gazdálkodhattak, esztétiakilag mégis magas nívójú tárgyi környezetet kívántak teremteni. A részletekben rejlő szépség iránti fogékonyság önálló munkáinak is védjegye az 1980-as évektől.9 Az építészeti alkotás elemei több rétegben olvadnak egybe alkotásain: az érzelmi kapcsolódás a hely értékeihez, a tér hatásainak személyes megélése, egyszersmind magasfokú igényesség a funkció szolgálatába állított szerkezeti részletek technikai kidolgozásában.

Tostões, Ana: Arquitectura Portuguesa Contemporanea. Lisboa: CTT Correios de Portugal, 2008. Portas, Nuno – Mendes, Manuel: Portugal – architecture 1965–1990. Paris, Editions du Moniteur, 1992. 7 Az egyik legalaposabb monográfia az alkotói metódusról: Trigueiros, Luiz (ed.): Eduardo Souto Moura. Blau, Lisboa, 2000. 8 Siza alkotótevékenységéről lásd: Frampton, Kenneth (et al.): Profésion poética – Profissão poética / Álvaro Siza Vieira. Gustavo Gili, Barcelona, 1998., illetve munkáinak gyűjteménye: Ramos, Maria – Buck, Paul – Rudolf, Anthony (ed.): Álvaro Siza. Expor on Display. MuseuSerralves, Porto, 2005. 9 Az építész nemzetközi elismertségét mutatja, hogy a legrangosabb építészeti periodika, a spanyol kiadású El Croquis az új évezredben már két monográfiát is megjelentetett munkásságáról: Eduardo Souto de Moura 1995–2005. El Croquis (2005. I.) No. 124.; illetve: Eduardo Souto de Moura 2005–2009. El Croquis (2009. III.) No. 146. 5 6

DISPUTA Árkádok

1960-as évektől – NB. mindezt a Salazárdiktatúra idején. Az 1974-es bársonyos forradalom utáni politikai változások légkörében felnövekvő új generáció már felkészülten válaszolhatott a társadalmi igény generálta együttműködésre; szociológusok és közgazdászok építészekkel együtt hozták létre a korszellem kívánta új lakókörnyezetet. A szerény gazdasági lehetőségek között a modern kisipari esztétikáját élesztették fel, s a „bauhaus”-szemlélet jegyében a modernek tiszta funkcionalitásával és formajegyeivel hozták létre az átmeneti időszak különleges alkotásait. A SAAL-program jegyében minőségi sorházas beépítések születtek, melyek a jellemzően portugál városi lakást a 20. század eleji klasszikus modern építészet bauhaus házainak típusjegyeivel ötvözték. A tudományos elemző módszerek immár társadalmi-gazdasági oldalról kaptak megerősítést, s ez a szemlélet a gyakorlatorientált építészetoktatásban is megjelent. Míg az 1930–40-es években született építészek az átmenet időszakában a szociálisan érzékeny építészeti program jegyében adtak sajátos arculatot a portugál építészetnek, addig az 1950-es években született generáció már az építészet társadalmi szerepét alaptételnek tartó kultúrába született bele.5 Ez azt is jelenti, hogy miközben friss szemléletével nem szakadt el az identifikációját kereső társadalom éppen nyugvópontra jutó kulturális kontextusától, a történeti folytonosságot is újraértékelte: a helyi hagyományokban és kultúrában keresve anyagokat és példákat, gazdagodni akarván a saját eszmei és technológiai örökség révén is.6 Eduardo Souto de Moura (1952) a középgeneráció meghatározó egyénisége.7 A kortárs portugál építészet legismertebb alakjának, Álvaro Sizának8 a tanítványa és legközelebbi munkatársa. Önálló építészeti alkotásaiban a hely tektonikus rendjéhez alkalmazkodik, s a minimalista részletekkel történő beavatkozása a történeti anyagba e történeti értékek kiemelése ér-

67

felé megnyíló sorházas kompozíciói a városi urbánus közegben csendes magántereikkel tűnnek ki. Számos kompozíció, mely a szikár rendről és a következetesen végigvitt, az „egésztől-a-részletig” teljességéről szól.10 Az alkotói oeuvre tárgyalásakor azonban inkább a „hely” fogalmából kiinduló munkák bemutatására koncentrálunk: ezekben az építészeti hitvallás a többirányú igények szerinti megfeleltetésben még jobban megmutatkozik. Amares

DISPUTA Árkádok

Amares, Pousada de Santa Maria do Bouro, 1989– 1997. Építész: Eduardo Souto de Moura

68

Souto de Moura a portói Fotográfiai Múzeum (1997) épületének átalakításában az egykori börtön masszív térhatároló szerkezeteinek dominanciáját hangsúlyozta a puritán falakhoz mesterien illesztett apró részletekkel. Ugyanez a gondosság köszön vissza a portói tölcsértorkolatban található egykori vámház átalakításánál is: a Közlekedési Múzeumnak helyet adó épület (2000) mérnökien tiszta terei az ipari folyamatok megmaradt tárgyi elemeivel a régmúltat idézik, de a csarnokterekbe behelyezett, könnyűszerkezetből létrejövő térdobozok a funkcionális szükségükön túl a beavatkozás láthatóvá tett, ún. „hozzáillesztés-tényét” hangsúlyozzák. Míg a meglévő épületek helyreállításánál a kő dominanciájában szinte eltűnnek a visszahúzódó részletek, addig Souto az új épületeinél e minimalista részletképzésből kiindulva formál nagyvonalú kompozíciókat, melyek egyszerre racionálisak és spirituálisak. A matosinhosi öbölkikötőben épített pációházai (1999) csakúgy, mint az óceánpartra kivezető sugárút mellé telepített „Quinta da Avenida” lakóegyüttese (2005) a mediterráneumban klasszikus funkciótípus, az átriumház szerint szerveződnek. A rendezett előudvarra és saját hátsó kert 10

A demokratikus átmenet után feléledő nemzeti értékszemlélet a szellemi és kulturális nyitás mellett a hagyományos értékek még megmenthető darabjaiból építkezve újraépítő folyamatokba kezdett. A portugál állam átgondolt stratégiákkal e folyamatok élére állt: célzatos fejlesztésekbe kezdve többéves regionális fejlesztéseket indított. Az egyik első, uniós alapok bevonásával létrejött program az elhagyatott kolostorokra összpontosított. A szellemi értéket képviselő épületállományt helyreállítva új tartalommal látták célszerűnek megőrizni: a vidék felfedezéséhez turisztikai infrastruktúrát jelentő szállóláncolat létrehozását kezdeményezte az állam. A komplex döntés identitásbeli folytonosságot biztosított a kultúra jelentős szeletének: az anyagi értékek továbbélésének lehetősége vált így biztosítottá, egyszersmind szellemi értelemben megújítva és újrateremtve egy több száz éves hagyományt. Portugália északkeleti régiójában, a Tras-os-Montes hegyláncolatai között hatalmas kolostor újult meg a templom felújításával és a rendház átalakításával. A 12. századi eredetű, majd a 16–17. század fordulóján jelentősen továbbépült amaresi kolostor mára új tartalmakkal telítődött. Miközben az építmény szakrális főelemei, a templom, a káptalanterem funkcióját megőrizve a település lelkiségét szolgálja, a kapcsolódó épületszárnyak a környék gazdag természeti értékeit felfedezni vágyók szálláshelyéül szolgálnak. A szent és a profán a történeti hagyomány jegyében is ös�-

Természetesen az alkotói oeuvre szélesebb, mint az itt bemutatott. Souto számos családi házat jegyez, ahol a már említett klasszikus átrium-udvaros szervezés mellett a tömegek kiegyensúlyozott komponálása is jellemző (a Quinta do Lago 1989-ből, vagy az Arrábida-ház Setúbal mellett 2002-ben). A portói Casa das Artes-nél (1991) magas tömbházak tövében határol le közösségi teret két párhuzamos fal s az átkötő födém által, míg a portói Casa del Cine Manoel de Oliveira (2003) térbeli kompozíciója a tömegek szimbolikus megjelenésére jól azonosítható hangsúlyt helyez. A matosinhosi Casa da Rua do Teatro-n (1995) a Mies van der Rohe-i örökség tiszta részletképzésen alapuló esztétikájával találkozunk. E társasház demonstratív építészeti hitvallásához képest a bragai piac átépítésének (1984) városszövet-felfejtő munkamódszere Aldo Rossi metódusát idézi. S nem feledkezhetünk meg Souto legtöbbet idézett és legnagyobb nemzetközi elismerést kiváltó munkájáról sem: a bragai stadion (2003) a topografikus rend megértését és az érzékeny helyfoglalást tanúsítja.

szekapcsolódik, hisz a hotel szállásjellege nem idegen a korábbi kolostor funkciótól. Souto de Moura számára is egyértelmű volt e folytonosság megjelenítése a minimális átalakítást jelentő építészeti beavatkozások során. A terek bőkezű kompozíciója és a funkciók logikus tagolása a kolostori rend ezredvégi megidézése. A rejtetten vezetett gépészeti és technológiai kiegészítések mellett a tiszta minimalista esztétika jegyében rekonstruálták a részleteket, még a nyílászárók is a fő építőanyag, a kő dominanciáját hangsúlyozzák. A kávával takart tokszerkezet vagy a keret nélküli beépítés lehetővé tette az évszázados kőelemek textúrájának kiemelését. Az additív kőelemek faragási módja ugyanakkor egyszerűsítő – azért is, hogy a mívesség minimális különbsége jelezze csak a hozzáadott elemet. Viseu

Bragança Souto de Moura munkásságában fontosak e műemléki helyreállítások, de talán akkor válik különleges értékűvé e minimalista szemléleten alapuló alkotómódszer, ha új beépítést kell illeszteni a megtartandó történeti anyaghoz. Portugália északkeleti határán, a hegyek közt meghúzódó Bragança városában a belváros sűrű városszövetében egy 18. századi épülethez csatlakozva jött létre a kortárs művészeti gyűjtemény épülete. A vidék egykor határsáv volt, a kis-

DISPUTA Árkádok

A kolostorok nagy száma sajátos kérdéssé tette hasznosításukat. Csak egy építész munkásságát kiemelve is látható ezen átalakítások környezetre gyakorolt hatása és társadalmi jelentősége. Eduardo Souto de Moura minimalista építészeti felfogása egyedi megoldásokat eredményezett a szituációt jól feltáró előkészítő munkákra alapozva. Az átfogó kompozíciós szándék alázatos körültekintésével jártak el Viseu esetében is, ahol a templom mellett az egykori szeminárium 16. századi tereit „lakták be” a híres reneszánsz festőről, Grão Vascóról elnevezett helyi múzeum gyűjteményével. Mintegy a fenntartható fejlődés jegyében megtartották a kolostoregyüttes struktúráját, és minimális beavatkozással alakították át az épületszárnyakat.

A masszív ősi falak az újonnan applikált filigrán acél nyílászárókkal a történetiség iránti alázatot tanúsítják. Az egyszerű, tiszta terek méltán fogadják be az egyházművészeti és a kortárs kiállításokat is. Az épület úgy lett a városka főterének díszévé, hogy a változást nem attraktív eszközökkel érte el az építész, hanem a minőségi felújítás cizellált értékmentésével. A kolostortemplom szomszédságában, szemközt a katedrális kettős tornyával a háromszintes épület ritmikus nyílásosztása magasztos egyensúlyt teremt ma is. A bejáratokat elegáns kőkeretes dísz emeli ki, az átrium puritán fehér falai nyugalmat árasztanak. A nemesburkolat használata, harmonizálva a homlokzati kőarchitektúrával, folytonosságot sugall, a minimalista bútorok fehér színe elegáns kontrasztban áll a kő dominanciájával. A kiállítóterek mesterien alkalmazott világítás-installációja a kegytárgyak és festmények apró részleteit is kiemeli. A kolostortemplomhoz csatlakozó tágas loggia-udvar klasszikus metszésű pillérgerendázata a történetiség nagy becsben tartott idézetévé vált.

Viseu, Museu Grão Vasco, 2000–2004. Építészet: Eduardo Souto de Moura

69

meg. Souto de Moura mesteri nyugalommal kezeli a meglévő struktúrát, s megértve annak fejlődési logikáját, finoman helyezi az új, kortárs épületelemet a történeti városszövetbe. Cascais A Cascais-ban idén átadott múzeuma újabb fordulópont Souto de Moura építészetében. A Lisszabon földrajzi magasságában található üdülővároska hegyre felkapaszkodó útjain villaházak sorakoznak, melyek a kor arisztokráciájának ízlését idézik a 19–20. század fordulójáról. A rezidenciák sorában fogadók, panziók öltöttek díszes ruhát, hogy a kor fürdődivatjának hódoló rétegeket kiszolgálják. A terület kedveltsége nem újkeletű: a közeli Sintra a portugál királyi rezidencia volt. Souto e két korszakból merít: a 17–18. századi vidéki paloták additív tömegkompozícióját és a 20. század kezdetének stíluskereső múltját idézi, visszafordulva a helyhez kötődő építészet kulturális emlékezeti programjához. A Cascaisból származó, világszerte ismert Paula Rego festményeinek otthont adó épület a gazdag tömegjáték kompozíciójából építkezik. A kiállítótermek ridegnek tűnő fehérsége méltósággal biztosít hátteret a telített színekkel komponált festményeknek, a terek változó belmagassága a festőnő eltérő nagyságú műveit követi, a terek hierarchiáját a külsőben is érzékelhető tömegkompozíció s a kiállítóterek dinamikája határozta meg. Mindegyik kiállítótér közvetlen vizuális kapcsolatban van környezetével is – az ősfás park látványa a valóság pillanataival szembesíti a múzeumlátogatót és ugyanakkor oldja is a képek vi-

DISPUTA Árkádok

város pedig fontos kereskedelmi és védelmi ellenőrző pont. A hegyek közt eldugott, szűk átjárókon megközelíthető településen az utóbbi években felújították a főteret, új közintézményekkel gyarapodott a belváros. Az új épületekkel ma még elhagyatott házak NÉVJEGY keverednek, a múzeum átmenő telke így különVukoszávjev Zorán 1996ban diplomázott a BME böző értékű várostestÉpítészmérnöki Karán a be integrálódik. A gyűjKözépülettervezési Tantemény alapját Graça széken. Diplomadíjas, Pro Morais festőnő alkotásai Scientia Aranyérmes, Majelentik. Az egykori bagyar Állami Eötvös-ösztöndíjas, MTA Bolyai-ösztöndírokk emeletes bankház jas. 2003-ban PhD-fokozatot megőrzött részletei az új szerzett. Egyetemi adjunkvilágítástechnika és fűtus a BME Építészettörtétésrendszer visszafogott neti és Műemléki Tanszéken. integrálásával kaptak A Kortárs holland építészet című könyv szerzője, az kiemelést, a minimalista Új evangélikus templomok bútorok visszafogottan társszerkesztője. A kortárs egészítik ki a belső tér portugál építészet kutatótörténeti arányait. Az ja az OTKA támogatásával. átkötő szárny már a váJelen tanulmánya is az OTKA 68610 jelű kutatása és az roska kortárs kiállítóMTA Bolyai-ösztöndíj támotere felé vezet, amely a gatásával jött létre. telek másik végében helyezkedik el. Az L-alakú beépítés kis udvart ölel körbe, mely a hagyományos és kortárs építészeti elemek egymás mellett élésének aktivitásával lep meg. A vizuális kapcsolat nemcsak az építészeti tömegek szoros fizikai kapcsolatában nyilvánul meg, hanem a a jól komponált nyílásrendszernek köszönhetően a kiállítóterek között többszörös vizuális kapcsolat is létrejött, ami a történeti épület ablakos nyílásrendszerének adottsága, az a kortárs galéria tömegformáján nagy összefüggő üvegfelületekként jelenik

70

Bragança, Museo de Arte Contemporáneo, 2002–2008. Építész: Eduardo Souto de Moura

Cascais, Casa das Historias Paula Rego, 2005–2009. Építész: Eduardo Souto de Moura

kulturális ismeretanyagot, meghálálta a gondoskodást. Építészgenerációk nőnek fel Portugáliában a tradicionális gondolkodásmódból merítő korszerűség alkotásszemléletével, amelyben a hely értéke elsődleges a „figyelő” építész magatartásában, aki önmérsékletre intően tudja saját határait, de a múlt elemzéséből (is) kínálkozó szabad lehetőségeit is.

DISPUTA Árkádok

lágának drámaiságát. A foyer-nál hatalmas üvegfallal felnyíló félpáció és a kiállítóterek által közrefogott átrium egy absztrakciós folyamat térelemei, melyben az expres�szív épülettömeg személyességét „felülírja” a kiállítás tárgyainak vizualitása. Azonban az épülettömeg kötődése a helyhez nemcsak az épület természetre való nyitottságában mutatkozik meg: a kiállítóterek eltérő térmagasságaiból adódó tömegkompozíció absztrakt, lépték nélküli rendje a bejáratnál elhelyezett két kürtőszerű épületelem által válik azonosíthatóvá. A Sintra-beli fejedelmi palota konyhájának kéménykürtői köszönnek itt vissza, olvasható léptéket adva az épületegyüttesnek. A vörös színű adalékkal kiegészített nyersbeton felület pedig a kiállított képek koloritját idézi, úgy, hogy a dramatikus színkompozíciókra utaló terrakotta a történeti épületekére is hajaz, s ezzel szinte vernakuláris rétegekbe lépteti az épületet. Portugália ezredfordulós építészetének itt bemutatott példái a kulturális örökség továbbvitelének lehetőségét képviselik. Az ember történeti emlékezetének szerves részét képező épületegyüttesek fenntartása több úton valósítható meg, azonban a legfontosabb cél mindig az objektum működőképes életének folytatása, hiszen kulturális értéke csak így hagyományozható át. A kiegyensúlyozott beavatkozások a tradicionális építészet mély ismeretéről tanúskodnak. A szellemi alapvetés, mely az építészeti örökség feltérképezésével teremtett

Porto, Leça de Palmeira, óceánpart

71

Egy „imaginárius élet” közvetítése

DISPUTA Lépcsők

Fodor Péter: Térfélcsere

72

Amióta a sport a XX. század elejétől a modern civilizáció előbb periférikus, később a rádió, a televízió nyilvánossága folytán tömegméretű emocionális, pénzügyi, presztízs stb. élménye lett, attól kezdve várható, hogy rohamos térhódítása a művészetek világában sem várat soká magára. (Ahogy ez már az antikvitásban, a görögöknél a diszkoszvető szobrától Pindarosz atlétákat dicsőítő ódáiig hasonlóképpen le is játszódott.) Mondanunk sem kell, hogy a posztmodern irodalom is, bár nagy buzgalommal hangsúlyozza nem imitatív alapfunkcióját, s görcsösen igyekszik a nyelvi megalkotottság és a szövegek párbeszéde előtérbe állításával legitimálni újszerűsé­ gét, bizony-bizony világunkról, életünkről, mirólunk szól (legfeljebb több áttétellel, átszövöttséggel), aminek következtében világképéből, perspektívájából nem hiányozhat a sport. (Mint ahogy XVI. századi irodalmunkból a végvári harcok, XIX. századi szépprózánkból a magyar vidék témája.) Fodor Péter könyvének jegyzetapparátusából kiviláglik, hogy a sport és a szépirodalom kapcsolatának angol, német stb. nyelveken már tetemes szakirodalma van, s lám, nálunk is megjelent az első monográfia, mely a későmodern és posztmodern epikában vizsgálja a sport feldolgozását, irodalmi közvetítettségét. A téma (s annak e mostani igényes, színvonalas feldolgozása) annál is inkább érdekes és aktuális, mert a sport, s korábban általánosabban a játék (például a sakk) magának a közösségi életnek a mechanizmusaitól és dilemmáitól nyerte ihletét, a valóságos élet alaphelyzeteit ismételte meg: feladat, siker, kudarc, becsvágy, győzni akarás, felkészülés, szorgalom, taktika, invenció, szerencse stb. Ezzel kapcsolatban Fodor Péter joggal idézi Ottlik szavait a kártyajátékról: „a játék méltósága az, hogy (1) értelem van benne, világosság, (2) tiszták a szabályai, (3) és igazságosak – a kockázat arányban áll a várható nyereséggel, a szemben álló felek esélyei mindig kiegyensúlyozottak – ami nem mondható el a világ, a történelem, az élet egyéb területeiről.”

Első pillantásra a sport és az irodalom kapcsolatára vonatkozó vizsgálódások az irodalomtudomány leghagyományosabb kutatási irányaival állíthatók párhuzamba. A pozitivista, késő pozitivista időszakban, s később is szívesen foglalkoztak ilyesmivel: a táj a reneszánszban, a kert a rokokóban, a munkásábrázolás az angol regényben stb. (Ezek a stúdiumok sem rekedtek meg a felsorolás szintjén, kitértek a témával összefüggő szemléleti, alakításbeli jellemzőkre.) Szerzőnk a sportról szóló irodalmat a nem fogalmi tudásnak a test médiumában való színreviteleként tárgyalja. Méghozzá nagyon megalapozottan – még akkor is, ha (tudjuk) a tájélmény vagy a szex témája hasonló módon érzékletesen megjeleníthető térbeli, testszerű elemekkel, olykor szintén allegorikus értelmezéssel teremtve művészetet, mely alkalmakkor a nyelv éppúgy pontatlan közvetítő, mint a sport esetében. Ugyanis „a test praktikus tudása nem fordítható át a másik médiumba”. Pontosan így van, csakhogy ez áll a különféle mozgások (például harci cselekmények) sokféle fajtájára is. Éppen ez az analógia biztosíthatja a sport tematika beemelését a hagyományos ábrázolás- és kifejezésmódok birodalmába. Okkal idézi szerzőnk Gebauert: „Amikor labdarúgó-mérkőzést nézünk, vagy mi magunk játszunk, mindig egy imaginárius élet tör föl a képzelőerőnkből. Minél erősebben indít meg minket, annál kevésbé nyelvi tudással rendelkezünk róla.” Csakhogy – tehetjük hozzá magunk részéről – ez az imaginárius élet sok más esetben is föltámad képzelőerőnkből, s a megindultság mértékében egyre kevésbé nyelvi tudással rendelkezünk erről. Petőfi például, amikor a Szülőföldemen című versében megfejthetetlen logikával ismétli az oda nem illő „Cserebogár, sárga cserebogár!”-t, ugyanebbe a pozícióba kerül: képzelete az egykori gyermekkor imaginárius terében elemelkedik a nyelvi tudás megfeleltetési lehetőségétől. A sport ily módon azon elementáris élményeink közé sorolható, amelyek teljes személyiségünket mozgósítják, s nyelvi eszközökkel nem közvetíthetők tökéletesen.

zetétől) kegyetlenséggel vetíti reá a nagy kérdést: mi minden megy veszendőbe anélkül, hogy észrevennék. A pályáról leszorított igazi tehetség tragikuma teszi emlékezetesen és félreismerhetetlenül magyarrá ezt a művet. (Annak idején éppen azért fogadták a franciák fanyalogva Az ablakmosót, Mészöly korai abszurd drámáját, mert a már lefutott divat utánzását látták benne, s valami speciálisan magyart vártak volna az 56-ot követő megnövekedett várakozás éveiben.) Az atléta haláláról szólva egyébként Fodor Péter sokat tesz azért, hogy a műnek lehetőleg teljes gazdagsága, sugallatrendszere érvényesüljön. Szó esik a történet historikus szituáltságáról, a poétikai-retorikai oldalról, pszichoanalitikai szempontokról, születés-futás-halál korpo­ rális metaforikájáról, a sport képzetköréhez tartozó jelölők szemantikai áthangolásáról. Éppen ennek során nyilatkozik meg az, hogy Fodor Péter egy új nemzedék képviselője, melynek tagjai teljes természetességgel használják a 20–30 éve meghonosodott fogalomrendszert, de lassanként eltávolodnak a kötelező és uniformisra emlékeztetően viselt szóhasználattól és auktoridézéstől. Időnként még kísértenek a doktrinerség jegyei: „Esterházy regényében az életformák elválasztottságát nem a történelmi realizmust idéző mimetikus környezetrajz, hanem a hozzájuk kötődő nyelvhasználati formák különbségei teszik érzékletessé” – írja. Ez a szembeállítás még az irodalomtudományi paradigmaváltás első szakaszára jellemző „vagy-vagy” szemléletre emlékeztet. Holott egyre nyilvánvalóbb, hogy Esterházynál sokszor éppen a mimetikus beállítások írói és emberi mélysége, katartikussága bizonyít legtöbbet, mint Picassónál a rajzolni tudás. Hiszen a posztmodern több jellemzője (a beszélő grammatikai jelöltségének folytonos változása, vendégszövegek, vándorló, ismétlődő modulok alkalmazása) középszerű író számára is elsajátítható technika. A lényeg tehát nem lehet ez, hanem valami komplex jelenség, amellyel a recepcióesztétikai kiindulás igazán sosem is tudott mit kezdeni: az érték. Fodor Péter – és nem egy nemzedéktársa – eleve nem maradhat meg ott, ahol a 20–30 évvel ezelőtti nagy elméleti fordulat stációi máig láthatók. A Térfélcsere, mely először sikerületlen kötetcímnek látszik, akár erre is vonatkozhat. A második félidő, egy új szakasz kezdődik térfélcserével, ugyanazok játsszák, de más pozícióban. Ami harminc éve újdonság volt, az módo-

DISPUTA Lépcsők

A sport tehát – érvel Fodor Péter – vonzó téma lehet az önreflexív szubjektum számára, mert „a léthez való közvetlenebb viszony médiumaként jeleníthető meg”. Hozzátehetjük: a fizikum erőfeszítéseinek többletjelentéssel történő visszaadása elemi, régi értéke az epikának – attól kezdve, ahogy Zrínyi katonái küzdenek, addig, ahogy Baradlay Ödön és orosz tiszt barátja a Dnyeper jegén korcsolyáznak. Fodor Pétert idézve: az „irodalmi szövegekben a sporttematizáció leggyakrabban olyan allegorikus hálózatba íródik, mely a sporton keresztül valami másról kíván szólni”. Pontosan így van, s így is volt több ezer éven keresztül, például a vitézi tettek ma inkább sportteljesítménynek minősülő aktusainak irodalmi ábrázolása során. Arany Toldija különlegesen tanulságos, hiszen a testi kiválóságnak ezúttal is allegorikus értelme van: a lelki derékség kifejezője. Szerzőnk nyilván tisztában van mindezzel, s ez kutatásainak történeti, sőt kultúrantropológiai beágyazását segítheti elő. Elméleti bevezetője után nagy háttérismerettel tárgyalja Ottlik, Mándy, Moldova, Ferdinandy, Spiró, Nádas, Esterházy, Kukorelly, Darvasi és Parti Nagy írásait. Különböző szintű írók ezek, s ezekre az eltérésekre hellyel-közzel maga is utal. Például arra, hogy Moldova sporttémájú művei néha a kabarétréfa szintjére mennek le. Ferdinandyval kapcsolatban is lehetne jelezni, hogy rokonszenves és értékes prózista, de Mészölyhöz képest középszerű író. Az atléta halálának az elemzése pontos és érzékeny, elméletileg végiggondolt, ám tovább bővíthető. Mészöly „versenyen kívüli atléta” mivoltából következően telitalálatszerűen tud sok mindent terhelni erre a témára. A középszerű és kényszerűen megalkuvó tehetségek (és életpályák) ellenében Mészölyt annak fogvacogtató élménye is ihlette annak idején, hogy ő (s a ritka kevesek) talán sosem lesznek elfogadott, ismert, sikeres írók, útjuk tehát a semmibe visz, mint az atlétáé. A maga útját járó, a többség szemében különc tehetség tébollyal fenyegető harca ez, melyhez az író kivételesen szerencsés elbeszélői pozíciót és színteret talált. Életszerűség és allegorikusság páratlan összefonódása teszi naggyá a regényt, amit későbbi, „kispekulált” műveiben sem tud meghaladni. Az atléta halála spontán rátalálása nemcsak a szocialista korszak „derűs” hétköznapjai mögött lejátszódó végzetdrámát tudja didaxis nélkül megjeleníteni, hanem egyetemes, már-már a görög sorstragédiára emlékeztető (a főhős nem tud szabadulni vég-

73

sításra, esetleg a hagyomány felőli kiegészítésre szorul, mert egyetlen új paradigma sem örökéletű. Minden újszerűség (így a sport irodalmi medialitása is) akkor hiteles és tartalmas, ha régóta vitatott kérdésekhez (és válaszokhoz) kapcsolódik, azaz ha az önmegértés legrégibb és legújabb tapasztalatai találkoznak benne. Térfélcsere? Esetleg az is. De az alapvető cél és a lé-

nyeget kifejező szabályok megváltoztatása nélkül. (Fodor Péter: Térfélcsere – A sport irodalmi medialitása a magyar későmodern és posztmodern elbeszélő prózában. Budapest, Kijárat 2009., 202 oldal, 2200 Ft.) Imre László

Felnőtt játékok a bábszínházban A győri Vaskakas Bábszínház a „Szombat esti mesék” alkalmaként játssza a 2007 májusában bemutatott és 2009 októberében felújított Kádár Kata Revü című előadást. A magyarországi bábszínházakban – a külföldi hagyomány ellenében – igen kevés alkalommal kerülnek kizárólag felnőtteknek szóló előadások színpadra, ilyen tekintetben is egyedi darab a 18 éven felülieknek készült előadás. A Kádár Kata Revü népballadákat (női balladák), balladás történeteket, dalokat dolgoz fel bábszínpadon élő szereplős játékkal, de bábos elemeket felhasználva. Az előadás új és izgalmas színpadi megvalósítása ezeknek a balladáknak. A színpadon alkalmazott nyelv, szöveg és képek erejével oly képzetek, témák merülnek fel, amelyek mai napig tabunak számítanak, de minden embert foglalkoztatnak. A cselekmény helyszíne egy pokolbéli mulató. A fellépők bűnös nők, akik saját „történetük”, azaz bűnük ismétlésére vannak kárhoztatva ezen a helyen. Minden este előadják saját produkciójukat: felidézik s újrajátsszák bűnüket. A Kádár Kata Revü bekapcsolja közönségét a játékba: az

DISPUTA Lépcsők

Kádár Kata Revü (Vaskakas Bábszínház – Győr)

74

Dramaturg: Gimesi Dóra Tervező: Boráros Szilárd Zene: Rab Viki Koreográfus: Nemes Zsófia Rendező: Tengely Gábor Konferanszié: Kocsis Rozi (Blattner-díjas) Dizőz: Rab Viki Primadonna: Pallai Mara Díva: Halasi Bea Másodprimadonna: Ragán Edit Büféslány: Varga Anita Cseléd: Fodor Annamária (m. v.) Vad Rózsák: Jáger András (m. v.), Szabó Tamás, Szúkenyik Tamás

előadásra érkezők mint „friss halottak” a pokol tornácán, azaz a színházterem előterében várakoznak a bugyrokba való leszállásra. Nagy élmény, hogy a papíron túl az alapvetően kollektív ballada ma a színházban meg tud szólalni s meg tud szólítani. A ballada emberi közösségben létezik, azonban mivel a fonó mint a balladamondás „eredeti” helye idegen Tengely Gábor rendezői stílusától, más közösségi helyszínt keres, ez pedig a revü, az orfeum lesz – ahol a könnyed, sikamlós produkciók egymásutániságába a közönség a hely szokásai szerint akár be is kiabálhat vagy résztvevővé válhat. (Különösen szerencsésen ad teret ehhez a bábszínház kőszínházaknál jóval kisebb tere.) S akár a fonóban, itt is mindig kiválasztódik valaki, aki történetet mond, bár mindig a Konferanszié (Kocsis Rozi) „felkonfjai” vezetik be a történetek témáit és irányítják a műsort. A revüszínház-hangulatot a már önmagában bizarr díszlet és a jelmezek – ledér, neccharisnyás, harisnyatartós nők, nőnek öltöztetett férfi zenekar (Vad Rózsák zenekar: Jáger András m.v., Szabó Tamás, Szúkenyik Tamás) – alapozzák meg, s a húszas-harmincas évek világát bemutató kultuszfilmek (Kabaré, Chicago) színpadi megidézése erősíti. Boráros Szilárd tervező a vörös-fekete-fehér színekkel igazi pokolbéli miliőt teremt. A kortárs színházi előadásokban divatos, fehérre festett arcok jelzik, hogy a mulató fellépői – halottak. Szép kontraszt, s akár a balladák virágszimbolikáját is idézheti a Konferansziéhoz tartozó vörös rózsa mikrofon és a fehér kálával érkező Cseléd (Fodor Annamária m. v.) párhuzama. A nyitó-, illetve záródal egyben megteremti a kerettörténetet is, melyre felfűzhető a balladák mint produkciók sora. Az egymás után, egymásból következő produkciók összképe eklektikus: időben és térben is széles körből válogat Gimesi Dóra dramaturg és

Anita) története tárgyjáték által valósul meg, cigány és magyar nyelven, cigányzenével szólal meg. Egyszerre gyönyörű és elborzasztó a gyermekeknek az étel után vágyó, majd maga is étellé vált, megcsonkított anya feltámaszthatóságába vetett hite. Jánka és Jankula balladáját ringatóvá írta át Gimesi Dóra dramaturg. A Konferanszié (Kocsis Rozi) éneke fokról fokra fedi fel a tragikus történetet, az egyre intenzívebbé váló zene és történetmondás a végsőkig fokozzák a feszültséget. Félelmetes példáját láthatjuk egy báb és egy bábos erejének. A műsorszámok sorát azonban nemcsak a bábos elemekkel előadott balladák adják. A Chicago film Cellatangója egy az egyben bekerül az előadásba. (Nemes Zsófia koreográfus munkáját dicséri.) A Bodrogi Ferencné című balladát könnyed kis duettel (Ahogy lesz, lesz úgy lesz) csengeti le Pallai Mara és Ragán Edit. A Dizőz (Rab Viki) saját maga által zongorán kísérte éneke, Villon Szerelmes balladája – a nyilvánvaló erotikus jelleg ellenére – a gyönyörű zene által egy pillanatra képes megvillantani a mennyországot is a pokolban. (Az előadás zenéjét is Rab Viki szerezte.) A megfagyott favágó balladájának táncos-zenés előadása a country jegyében szinte vidám hangulatot varázsol a színpadra. Az előadás széles érzelmi skálát mozgat, a konferanszié szövegeinek fekete humora azonban sikeresen oldja a többször is döbbenten bámuló nézők feszültségét. A számok közti nagyszerű színészi játék pedig bizonyítja: ez nem a bűnbánó nők pokla.

DISPUTA Lépcsők

Tengely Gábor rendező. Az előadás székely, délszláv, bolgár, cigány, angol, észak-amerikai balladák mellett felhasznál szépirodalmi szövegeket is (Brecht: Kalóz Jenny-song a Koldusoperából, Villon: Szerelmes ballada D’Aussgny Yssabeau-nak), egy pop-dalt (Nick Cave–Kylie Minouge: Wild roses), illetve a már említett kultuszfilmek betétdalait. A széles merítés ellenére mégis egységgé áll össze az előadás, mert az egybefűzött történetek témái mind ősi toposzok, képiségük pedig vizuálisan felmerülő archaikus képzetek, közvetítődjenek akár a modern popszínház vagy filmkultúra (például Kill Bill, Madonna), emblematikus figurák (például a Konferanszié) vagy ősi szimbólumok által. Maga a színház is mint toposz kerül a történetbe: a színpadi szerepkörök (konferanszié, primadonna, másodprimadonna, dizőz, büféslány, cseléd) „beszélő névként” funkcionálnak: általuk érthetővé válik a pokolbéli mulató hierarchiája. A történetek mind szégyellt, titkolt, brutális emberi cselekedetek bemutatásai. A sokszor elborzasztó, durva, horrorisztikus történeteket a báb és bábos elemek, valamint a tárgyanimáció médiuma által azonban az előadás egy másik síkba helyezi át, így nem válik naturálissá – a felkavaró érzet azonban megmarad. Az előadásban hemzsegnek a bábos elemekkel zseniálisan megvalósított „produkciók”. Telitalálat a Díva (Halasi Bea) előadásában a Radka és Nikola, illetve Nikola és Malamka című balladák kontaminálásának színpadi megvalósítása. A kisszéken ülő Díva (mintegy világot szülő, s azt igazgató Anyaistennő) széttett lábai közé kis marionett-színpad kerül, a fiára féltékeny anya innen irányítja a történetet. Radka brutális megölésének és megrepedt szívéből kieső meg nem született gyermekének képét itt tompítja a bábos megoldás. A Bodrogi Ferencné című székely népballada bemutatása erős képiségével hat. A Primadonna (Pallai Mara) és a Másodprimadonna (Ragán Edit) pantomimes tükörjátéka több képzetet is felidéz egyszerre (eladott lány, Hófehérke), s a tükrön való átlépés gesztusával erősíti a két bűnös nő egymással való felcserélhetőségét. Képmutogató technikával dolgozik Tengely Gábor a Szép Jelica kése című balladánál. A családi boldogság illúziójának felforgatásához erőteljes megoldás a szétnyitható karácsonyfa belsejére festett történet. A történetmondást (Pallai Mara) és élőjátékot (Rab Viki és Varga Anita) ismert karácsonyi dalok dallamai kísérik. (Irónia, sőt szarkazmus a javából!) A Száz szegecske című cigány ballada és hozzá kapcsolt keserves ének, a büféslány (Varga

75

A műsorszámok egymásutániságát s csapongó idő- és térélményét („multikulti”) a Cseléd alakja rendezi (kronológiai) egységgé. Mintegy a ballada szerkezetére épül a dramaturgia: a körkörös, egymásba épülő, egymásra asszociáló történetek maguk is egy új balladát teremtenek, mely így a néző szeme előtt születik meg. A nézőkkel szinte egy időben a Cseléd is újonnan érkezik a mulatóba. Számára innen nincs kiút. Mindenki saját habitusa szerint bántja s alázza meg (megverik, megtömik étellel, megerőszakolják, végül kitörik a nyakát). Vissza-visszatérő kínzása balladájának egy-egy fejezete is lehet. Az érzékeny néző szinte bűnösnek érezheti magát passzivitásával. Ártatlanok azonban nem kerülnek a pokolba: a Cseléd így adja elő saját „műsorszámát”. Mulatóbeli „története” rímel a Kalóz Jenny balladára, melyet az előadás záró epizódjaként mond el. Az előadás vége azonban nem ez a momentum. A halál tényét többször is meg-

fricskázza a dramaturgia. Először megölik a cselédet, majd a halottaiból feltámadt Cseléd mészárolja le kínzóit. (Az említett virágból – kálából – szamurájkard lesz, a Cselédből pedig „halott” menyasszony: hasonlót a Kill Bill című filmben láthattunk már.) Végül mindenki talpra áll, és Madonna Die another day című számára szól a vastaps a játszóknak. Eldönthetetlen, hogy a Cseléd balladája valóban a szemünk előtt játszódott-e le, vagy ez is csupán a show része volt. A választott popsláger az utóbbi érzetünket erősíti. És itt mutatkozik meg ismét a rendező és a dramaturg átgondolt koncepciója, amellyel a balladák szerkezetéhez hasonlóan homályban tartja a történet végét. És Kádár Kata? Kádár Katával nem találkoztunk az előadásban – igaz, az ő balladája gyerekjáték lett volna a látottakhoz képest… Kiss Judit Erzsébet

DISPUTA Lépcsők

A távolság és a végtagok

76

Krusovszky Dénes: Elromlani milyen Időnként gratulálnak annak, aki figyel. És időnként azért gratulálnak neki, mert figyelme terméke a gratuláció kritikája. Én is ezért fogok Krusovszky Dénesnek. Ezért is, merthogy mindez önmagában kevés volna, legalábbis számomra, de kezdjük most ezzel. „Aztán amikor öklendezni kezdek, / először csak egy fülbevalót, / egy hajtincset, a végén meg / már egész nőket hányok ki. // És még ehhez is lesz, aki gra-

tulál.” Ez az idézet olyan szövegből származik, amelyet az Elromlani milyen kötet nem tartalmaz, jelenleg a szerző honlapján olvasható (http://krusovszky.wordpress. com/). Azért hozom szóba, mert magát az alkotást kérdőjelezi meg mint elismerésre érdemes tevékenységet. Helyesebben, hagyja, hogy így is olvassam. Mert ha jóval komplexebben szituálod is az ént, mint Petőfi, akkor is szót kér „[s]aját fájdalmad s

már látható volt. Vagyis e hosszabb vers idézett (4)-es szakaszában a történetnek az utolsó jelölt pontján is labilisan állunk. Hogy ne ezt tekintsük az utolsó jelölt pontnak, azt egy kiazmus engedi meg. A vezetékek és a kijutás említése előtt ugyanis „az oszlásnak indult mondatok az avarban” helyezkednek el, míg a narrátor valószínűleg a szobában. Az avar pedig a lehetséges későbbi megszégyenítés talaja fölé képzelhető. A ligetbe. A megszégyenítésre gyilkosság, a gyilkosságra oszlás következhet, csakhogy itt a mondatok oszlanak, ami nem csoda, hisz itt csak mondatok vannak. „Nem éreznek semmit, / fáradtan mozognak, / hideg szavak” (20), ezt már másutt olvassuk, de hát egy halott mondat arca fáradtan mozdul akkor is, amikor ez a mozgás oszlás is egyben. Egy mondat Kafkától is szerepel, és hogy jelen van, mutatja, hogy bármilyen halott is, él. Nagyon szeretném tudni, mi maradt meg benned Marienbadból (32, 93), erre épít Krusovszky, és a jegyzetből az is kiderül, hogy a részlet egy Felice Bauerhez írott levélből származik. Abból a levelezésből, amelynek a gondos kiadása és olvasása olyan posztumusz gratuláció(ba futhat), amely, ismét részben, de nőevésért jár. De hát azért is szeretjük, már ha szeretjük, Kafka leveleit, mert reflektálnak erre. És, persze, akkor sincsen szó mindig böjtről, amikor csak a saját test adott. Vagy mások éhesek, másra: „bútort a költözők, / orvostanhallgatók a testet, / mire leírnám őket, szétszerelnek” (10). Célszerű volna viszont nem beérni azzal az állítással, hogy a szakítás tematizálása nincs meg a test, a testiség kérdésének fölvetése nélkül. „Csak részletekben tudok / elbúcsúzni tőled, / ma a vállaidat, holnap majd / a hátadat gyászolom” (11). Szép mondat. Én nem ragaszkodnék a kulináris kontextushoz, de az 55. oldalon szintén, ha nem is a narrátorból állnak ki az evőeszközök (hanem „egy csendes, esti beszélgetésből”), azért talán őt is fenyegetik. Az előbb idézett szöveg folytatásában is valami hasonlóságot biztosan mutat a hús- és hentesárutranszport, illetve -fogyasztás a felejtéssel: „Ki akarok vinni mindent, / a lomtalanítás nyugalmára várok, / nem jön el, egy üres testre, / ami újrakezdhető.” (12). Épp a felejtés kapcsán kerül képbe maga a szó egy másik vers zárlatában: „Egy hentespult a legelőről / vajon mit tudna mondani még?” (21). Egy test gyakran elrejti magát azzal, hogy él. A felejtés pedig további támogatást nyerhet a környezetéből. Vagyis amíg a marha a füvön hever, nem a deszkán, addig időn-

DISPUTA Lépcsők

örömed”, jelen esetben a kihányt nők. Egy költészetnek előnyére válhat, ha reflektálja, hogy gyakran kihányt nőkhöz is gratulálunk akkor, amikor versekhez. Nőkhöz vagy nőknek, és párszor a kettő egyszerre áll. Továbbá a cím – Könnyített változat (2.) – azt is jelzi, hogy bizonyos tekintetben még az is diszkrét önkritika, mikor a szájból a hajat szalajtjuk vagy a néhai tulajdonost. De mondhatom azt is, hogy aki fülbevalókat köpködött (más szóval: írt), az önmagán könnyített. Vagyis kereshetjük itt a narrátor könnyített változatát, de a szövegét is. Miközben valószínű, hogy a vers tartósan egyik irányba sem hajlik. Témánál maradva, az új kötet egyik kérdése így szól: „És várnának-e egy kis / ligetben felállított asztal körül / a város vezetői, hogy megjutalmazzanak, / vagy még szerencsésebb esetben, / hogy nyilvánosan megszégyenítsenek?” (A reggel elveszi [86]). A kérdés nem illeti szigorú kritikával a jutalmat (vö. még: „A siker: bűn” [Hajnóczy Péter: Jézus menyasszonya]), sőt, azt állítja, szerencsés, csak hát a megszégyenítés szerencsésebb. A mellérendelés iróniája viszont – ’az egyik jobb, mint a másik’ – elhalványíthatja a megszégyenítés és a jutalmazás közti különbségeket. Igaz, úgy is vehetjük, hogy itt a disszonanciáról mondják, az több és/vagy hasznosabb, mint az ellentéte. Mindenképp hozzáveendő azonban az eddigiekhez, hogy a szövegelőzményekből világos: azzal függ össze a díjazás hiánya vagy megléte, hogy a narrátor kijut-e a házból vagy sem. Hogy kijut-e úgy, hogy a kábeleket követi a falban. Ilyenkor az ember nem mondja szívesen, már annyiszor mondta, de újra azt kell mondania, hogy Kafka (ilyenkor az ember magára vessen, ne Krusovszkyra). A „város vezetői” nyomban felidézik a hivatali rendszert, amelybe Kafkánál gyakran gabalyodunk, a kijutáshoz pedig esetleg bontani kell a falat, hisz a követendő vezetékek benne futnak, nem rajta; és ha ki is jutunk, vagy várnak ránk, vagy nem; és ha várnak is, vagy leszidnak, vagy nem – mindez a fullasztó relativizmusnak azt a típusát idézi föl, ami megint csak ismerős. Például A Kínai Fal építéséből, amely a Kafka-novellák közt szabadon (?) is szereplő A császár üzenetét is magába zárja, melyben a hírnök számára »mindig van következő« akadály. (Megérkezését csak megálmodják. Már ha azt álmodják.) De térjünk vissza a szidalomhoz. Ha a „nyilvános megszégyenítés” megtörténik, első kézből negatív, de – ha tetszik, távlatosan – pozitívként is felfogható, ahogy

77

DISPUTA Lépcsők 78

ként alig-alig test. De mennyire lehet pontos interpretációja a hentespult a legelőnek? A versmondatban ott a hermeneutikai észrevétel, mely szerint a hentespult jó eséllyel a legelőt véti el, nem valami rendet, mondjuk, amely szerint ember nem vághat állatot ilyen ügymenet részeként. A legelő több és kevesebb, mint ami talán belőle látszik a pulttól. Krusovszky észlelhetően leíró-bemérő, kontemplatív-(ön)kérdező beállítottságának meg lehet találni a lexikális kellékeit is. Olyan fordulatokra gondolok, amelyek az élőbeszédnek egy teoretizál(ód)ó regiszteréhez tartoznak. Ilyen a „bizonyos értelemben”, amely, lévén a versmondat átvétel, már Szijj Ferencnél lesz a himnikusság ellenpontja-komplementere: „bizonyos értelemben áldott legyen minden kút a földben” (37, 93). Hasonló eset, mikor a „nyüszítés” erős szavát találjuk egyazon birtokos szerkezetben az „egy meghatározott pontja” kifejezéssel. Korrekciós-árnyaló gesztus lehet a már idézett „szerencsésebb esetben” (86), ahogy a „fontos jel itt” (74) sem nagyítja túl, amire a kocsmafalon mutat. Ilyen a szótár, ha „sok lehetőség van”, „ez is csak egy példa” (88). „Milyen sok lehetőség van / egyetlen legyintésben” (76), nem is az, hogy mennyiszer, hány szóra legyinthetsz, hanem hogy egyetlen hányféle. Mindig lehetsz körültekintőbb, nagyrészt emiatt lesz „paratár” Krusovszky is, filozofikusabb keretben, mint Bajtai András (akire Pollágh Péter illesztette a szót). És hogy dől el, hogy körültekintő vagy-e, ha pedig az vagy, akkor mi van. Ezeknek a kérdéseknek is megvan a kötetben a maguk mozgástere, de visszatérve a szofisztikálás, a pátoszmentesség mellé szegődő elemekhez, helyt adnék épp egy kiegészítésnek (naiv szó). Az értekezés nyelvének indexei is a bizonytalanság jelölői, de a versben egy zaklatott-redundáns visszaemlékezés, persze, túlfut ezen, még ha mértékletesen is. Nyolc soron belül találjuk a következőket: „próbáltam”, „azt hiszem”, „vagy legfeljebb”, „lehet”, „nem láttam” (91). Ha a logikát békének állítod be, a logikát, amelyet természettel etetsz, ismét köszönd a teoretikus hajlamnak is: „Milyen ésszerűek a hajnal szabályai” (A hajnal szabályai, 60). Ellenben imént az uralhatatlan, humán motivációktól érintetlen napjárás kíméletlenségét épp hangsúlyozza az álnaiv formula. A folytatás: „valami ráadásul mindig eltakar, / így még hazudnom sem muszáj, / egyszerűen mindegy, / ha azt mondom, a lakáson, vagy azt, / hogy egy kerten sétáltam át / mire ideértem”

(60). Csak játssza a narrátor, hogy annak is a harmóniáját élvezi, hogy a nyelvi referencia nem kereshető vissza, magyarán lehetséges hazudni. Mert a coming out-félelem átható jelenléte megvan, az akaratlan-véletlen, a lelepleződés fenyegetése fontos ebben a hosszabb darabban is. Később itt például nem csak a boruló szatyor, hanem az időjelölés helyezkedése kapcsán is (másfelől egy memóriazavart nem hagyhat említetlenül a pontosításkényszer [≈ igazságvágy]): „Mint tegnap, vagy tegnapelőtt inkább, / a hirtelen fékezésnél éppen / kapaszkodott mindenki, / egyetlen szatyor borult fel csak, / de ami ott szétgurult.” (62). Az első szakaszban az is fontos, hogy elhallgatja, ki elől takar, ami takar. Ha a narrátor önmaga elől takarta el magát, nem tudja, hol haladt át. Így nem muszáj hazudnia, mert nem tud. A harmónia mégis élvezhető lesz, amely állítás tematikus szinten is megvan, amennyiben a szakaszt metanyelvinek vesszük (hiszen Krusovszkynál a versben-létnek, az írásnak stb. nem csupán direkt tematizációival találkozunk). Az, hogy „valami ráadásul mindig eltakar, / így még hazudnom sem muszáj”, az alanyiság reflektív kikezdése is (lásd még: „ne legyen ablak, a vers, / átlátszó ne legyen” [16]), a nyelv mondott tulajdonsága, az instabil referencialitás a költészet születésének egyik feltétele. A versben hazudhatok úgy, hogy nem teszem. És – egy kicsit leegyszerűsítve a szublimáció problémáját – amennyiben töltekezni a disszonanciával például annyit tesz: félni, úgy a félelem lehet egy „utolsó beöntés a szeretet előtt” (Nemes Z. Márió: Puskin mellei). Már ha a szeretet helye a versé. Csak ha tényleg valami kérészéletű szeretet hazája, valamilyen visszaszerzett egységé. „De mi következhet még a szeretet után? // Üres mező, két oldalt egy vers / eleje és a vége” (9–10). Vagyis a versből kilépni (bármelyik szélen) annyi, mint elindulni valami kopárabb terepen. Az emelkedés illúziója mint adomány? Mikor „kiállsz az / utolsó sor végére, a mélyben / sétálóknak innen integetsz” (42), áll a Képeslapok vissza (2) végén. A sortörés is segít elbizonytalanodni. Talán a mélyben integetünk, mégsem a mélybe, mégsem föntről, mondjuk. Az olvasás egyfelől tipográfiai ereszkedés. „Mégis örömet okoz ideig-óráig / hinnünk az alakzatban. Beérjük ennyivel.” Ezt már Rilke írja, és tényleg beérjük. Már amikor. (Az idézet helye: Szonettek Orpheuszhoz, Első rész, 11, Paul de Man, majd Fogarasi György nyersfordítása, in: Az olvasás allegóriái, Bp., Magvető, 2006, 66.)

Ámde hogy ne tegyem le végleg a fonalat, Krusovszky jó stratéga egyébként is. Úgy értem, az ún. irodalmi életben. Mert ahol passzív vagyok, mikor nem kéne, vagy ahol éppen „a hallgatásommal győzök” (lásd a kötet címtelen nyitóversét, 5), az lehet az irodalmi élet is. Ez még nem a spanyol viasz. Ahogy az sem az, bár, úgy tűnik, áll, hogy Krusovszky nem csak jó költő, hanem az ön/szervezési képességei sem rosszak. Ezek a tehetségtípusok nyilván nem mindig járnak együtt. Maurice Blanchot azt írja, „mihelyt a művészet a cselekvéssel méri össze magát, az azonnali és sürgős óhatatlanul bebizonyítja, hogy téved, s a művészet sem tehet mást, mint hogy beismeri saját tévedését” (Az irodalmi tér, Kijárat Kiadó, 2005 [Lőrinszky Ildikó ford.]). Efelől két tévedés összehangolásában lehet jeleskedni. Jó időben, jó helyen alapítani költőcsoportot (valószínűleg így történt Krusovszkyval és a teleppel), ez beletartozik a szintén blanchot-i „hatékony történelmi [irodalomtörténeti – bm] cselekvés” kategóriájába, amiből az alkotást megszülő csend egy pontján valószínűleg el kell tűnni. Krusovszkynál nem maradtak el a díjak sem, amelyek többek között azért megérdemeltek, mert úgy áll mögöttük erős költészet, hogy annak narrátorai szeretik kérdőre vonni önmagukat, és időnként felébresztik az elismerés komplexebb, ezért részben pejoratív olvasatait is. Ha ezt nem tennék, könnyen lehet, a díj úgy is jogos volna, csak az összkép nekem így jobban tetszik. „Aki megsimogatott, éreztem a kezén, // korábban gumikesztyűt viselt” (76), innen érthető, hogy az, ami az arcomra hálából kiül – egy jutalom jutalma –, „[sz]anatóriumi mosoly” lesz (48). Vagy lehet. De hiányzó végtaggal például nem lehet gratulálni. „Néha úgy fekszik az ember, / mint egy hiányzó végtag” (48), és azzal nem lehet. Úgy fekszik a versben. Néha csak annyira van jelen a szövegben az ember, amennyire egy hiányzó végtagom létezik számomra, ha fáj. Az ember néha fantomfájdalom, bár vigyázzunk ezzel, hogy mi az ember. Tévedésből vagy sem, de Krusovszkytól is eltanulhatjuk, hogy első a távolság. (Krusovszky Dénes: Elromlani milyen. Pozsony–Budapest, Kalligram, 2009. 104 oldal, 1600 Ft) Borsik Miklós

DISPUTA Lépcsők

És ha itt tartunk, hogy ki mivel éri be, hadd említsem Regert, aki egy Thomas Bernhard-szereplő (Régi mesterek, Palatinus-Könyvek, 1998), és azt mondja, minden könyvet csak lapozgatni érdemes. Legnagyobbrészt a legjobb is silány. Ha igaza van, akkor Krusovszkyval azért szerencsés az olvasó, mert sok kis letört egészt kap. Ez a világ erősen fragmentált, kivéve talán az itt-ott Győrffy Ákos hatását is, nem visszásan, sőt, néhol vonzó párbeszédszituációban magukon viselő sorkizárt prózaverseket. De Krusovszky jó stratéga, ha a darabok elrendezését nézzük. Egy ciklust ki is emelnék, a Zománc szórakozott brutalitása („Mintha mindkét kezem szatyorban végződne” [51]) feldobja a kötetet. Az ellipszis terét is rendre abszurddá növeli, egész máshogy érezni benne a melankólia hűvösét, mint a kötet első felében, bár ebben a tekintetben korántsem egynemű az sem, a kötet nem ír le egyszerű ívet. Krusovszky új könyve elliptikusabb, mint az első, Az összes nevem (Széphalom Könyvműhely, 2006), és itt ismét a nem direkt metanyelviséghez érkezünk (ebben az esetben a direkt sem pejoratívan értendő), mert a címben arról is szó lehet, elromlani milyen egy poétikának. Milyen, ha komorabb a versek világa, de főleg milyen, ha szakadozottabb a szövet, néhol annyira, hogy nehéz nem fázni benne, nehezebb vele öltözködni (magunknak, másnak). E romlás bemutatása pedig megint nem történik könnyen kiismerhető módon, viszont a kötet íve megfelel neki. Mindazonáltal nem csak a következőkben megnyilvánított ízlésnek épült ki a maga hátországa: „a »szakadás- és forradásnyomok« nélküli versek nekem nem tetszenek, illetve untatnak. Én ezekbe a helyekbe szeretek beköltözni, és nem kell hozzá egy jólfésült háziúr, hogy otthonosan érezzem aztán magamat” (Krusovszky [KáDé] kommentje, 2008. 02. 12., http:// telep.freeblog.hu, RE: Pollágh Péter: A Dédi). Herczeg Ákos nívós recenziójában például azt találjuk, „fennáll a veszélye, hogy túlságosan távoli területek összekapcsolása széttartóvá teheti a szöveget, (kép)zavarossá, erőltetetté a versbeszédet” (Hentespulttól a legelőig, Alföld, 2009/12.). Többször valóban inkább „grammatikai kohéziós elemek, kevésbé szemantikai kapcsolódások alkalmazása” az, amiről beszélhetünk. Ez megér néhány misét, de már a Ferenceket (Szijj és Gál) is érinti. Akik láthatóan hatottak-hatnak több ex-telepesre (a Telep csoport, melynek Krusovszky is tagja volt, 2009-ben megszűnt, innen az „ex”).

79

„Olvasva ír, írva olvas”

DISPUTA Lépcsők

Diszciplínák dinamikája két kötetben

80

Írás, újra. Két kötet, összesen harmincegy kutató ugyanennyi tanulmánya, számos magyarországi egyetem. Az irodalomtudomány kortárs lehetőségeit ezúttal az irányzatok mozgása, dinamikája határozza meg, amelyek, mint látni fogjuk, a hagyományok újraértéseként definiálják önmagukat. A Debreceni Egyetemen 2008 augusztusában megrendezett Mozgásban konferencia előadásainak szerkesztett változata a régi múltra visszatekintő Studia Litteraria 46. köteteként jelent meg. A szerkesztők (Bodrogi Ferenc Máté és Miklós Eszter Gerda) saját bevallása szerint mind a kétnapos konferencia, mind pedig a kötet azon „régi alapgondolatból született, hogy az irodalomtudományról való érdemi gondolkodás csak különböző területek és korszakok művelői közötti folyamatos párbeszéd közegében lehet eredményes – hogy »mozgás« van diszciplínák, elméletek, kutatói/olvasói helyzetek, generációk és iskolák között, térben és időben egyaránt.” (9.) A Budapesten 2009 januárjában lezajlott Újraírások Nemzetközi Konferencia junior szekciójának kötete az Eötvös József Collegium gondozásában látott napvilágot, újraíráson ez esetben a tágabban értelmezett intertextualitás elméleti megfontolásait, lehetőségeit értve – Pázmány Péter Kalauzától egészen a kortárs regények mitikus kontextusának feltárásáig. Az újrapozicionálás lehetőségeit a fiatal kutatók előadásai/tanulmányai számos figyelemre méltó témával jelzik, s bár a két konferencia bevallottan más-más célokat tűzött maga elé, a hátterükben húzódó elméleti megfontolások közös találkozási pontokat is mutatnak. Az újra-írás fogalma így túllép az egy-egy irodalmi alkotás révén bemutatott intertextualitás problematikáján, s akár a jelenkori irodalomtudomány útkeresési lehetőségeinek reprezentánsává is válhat. A debreceni összeállítás a medialitás új jelenségeit tekintve „modernebb” kínálatot és szerkesztési elvet követ, hiszen a tanulmányok tekintélyes hányada foglalkozik a szó és kép medialitásával, az elektronikus szövegkiadás és a blogirodalom kérdéseivel. Lénárt Tamás a heideggeriánus kép–képmás, illetve a beltingi kép-antropológia fogalmát felhasználva mutatja be a fényképezésnek világ és szubjektum vi-

szonyára gyakorolt hatását. Azt a korszakot ragadja meg, amelyben az új médium, a fotográfia beilleszkedik a festészet, illetve a nyelv reprezentációs rendszerébe. Más mediális játéktér bemutatására vállalkozik Nagy Csilla: a filmbe íródó narratíva terét, határait vizsgálja a kamera mint médium általi testábrázolásokat bemutatva. Akárcsak a fotográfia, a film esetében is meghatározó szerepet kaphat az irodalmi vagy legalábbis az írott szövegek diskurzusa – az érzéki megjelenítés problematikáját a tanulmány az újszövetségi tanítás kontextusában magyarázza: a látás, illetve érintés általi érzéki tapasztalás archetipikus formái a filmes narratívában is nyomot hagynak. A medialitás kérdései a textualitás másik formáját hozzák létre Gönczy Monika elképzelése szerint: az Özvegy és leánya elektronikus kiadásának egy lehetséges változatát szemlélve az intertextualitás egészen komoly játékába, a szövegek véget nem érő láncolatába vonódunk magunk is. Noha az „e-book” vázlata ezúttal mégiscsak a hagyományos papíralapú könyvben érhető el és válik hozzáférhetővé az olvasó számára, mégis képes láttatni a regény izgalmas és logikusan felépített formáját. Gönczy Monika az elektronikus kiadás előnyeit mutatja be: nem csupán a regény szövege és annak a mai olvasó számára a kulturális emlékezetből már kihullott szövegreferenciái jeleníthetőek meg a hypertext-olvasás során, hanem a kutatás szempontjából fontos szakirodalmi hivatkozások gyűjteménye is csupán néhány kattintásnyira esik tőlünk. Ugyanakkor a kiadvány szerkesztője is szembesül a feladat (?), ill. a szöveg (?) korlátaival: hogyan jeleníthetőek meg a nem-szövegekre való utalások? Mely szövegegységek tekinthetők intertextes nyomnak? A modern literátori lehetőségek másik formáját vizsgálja Lapis József tanulmánya (Szavak a hálóban. A kortárs magyar líra és az internet): a kortárs líra interneten megszülető darabjainak számbavétele során arra a következtetésre jut, hogy napjaink ezen irodalmi nyilvánossága egy régebbi írásgyakorlatot elevenít fel: a „költészeti tevékenység versificatiós, nyelvközpontú tradícióját”. (97.) Kitér a líraolvasás papíralapú, illetve elektronikus megjelenésének szempontjaira, az internetes versműhelyek működésére, az olvasói szokások alakulására, percepciós műveletek

alkotáson belül. Hoványi Márton Édes Anna-elemzése a Kosztolányi-regény eddig kevéssé ismert aspektusait tárja fel, s a nőiségnek nagyon is régi képét, a fájdalmas anyáét (re)kontextualizálja. A tanulmány a szerzői intenciót megidézve helyezi az anyaság, a katolikus Mária-hagyomány szövegvilágába a művet, amelyet így a szent család történetének profán újraírásaként vizsgál. A krisztianizációra való utalásként olvassa a színhely nevét is: Krisztina. Anna alakjának mitikus hősökre utaló vonásait hangsúlyozza, áldozatvállalását pedig Szűz Máriáéval állítja párhuzamba. Meggyőző az elemzés vissza-visszatérő mitikus-biblikus motívumainak (vér, víz, anya/föld) és a névszimbolikának (Anna, János) magyarázata is, ahogyan az irónia krisztusi kontextusba helyezése is újraértékeli a sokat vitatott moviszteri narratívát. A szolgálat, szenvedés és megváltás egymást tételező viszonyrendszerében érvényteleníti az irónia dekontextualizáló hatását a mítoszkritikai, teológiai, szemiotikai megfontolásokat is következetesen végigvezető elemzés. A női identitás és a női szerep pozicionálási vágyának két világháború közötti elméleti reflexióit mutatja be Jablonczay Tímea munkája. A legújabb hazai irodalomtudományban teret nyert már a gondolat, hogy a két világháború között hazánkban is létrejött a maszkulin irodalom mellett egy női szövegkorpusz is, de kérdéses, men�nyiben tekinthető ez diszkurzusnak, illetve szubkulturális jelenségnek. A tanulmány azt sem hallgatja el, hogy a tárgyalt korszak női szerzői általában a nemzeti eszme szolgálatában álltak, az esztétika alávetett szerepbe került az antiliberális, revíziós politikai gyakorlathoz képest. Az elemző a korabeli irodalompolitika bemutatására Földes Jolán Mária jól érett című regényét választja. A mai olvasó számára, úgy hiszem, sem a szerző, sem a regény neve nem cseng ismerősen, noha a mű a maga korában nemzetközi hírnevet és hazai díjakat szerzett az írónőnek. A regény az elemző szerint azért talált kedvező kritikai fogadtatásra, mert „az életet ábrázolja”. A mai értelmező számára inkább a női szerepek artikulációja, önigazolása révén kínál hatásos olvasatot: Jablonczay Tímea az anya–lány viszony témájának szövegbe íródása felől vizsgálja a művet, az érettséget, a női létre való ráébredést a leány számára az imaginárius térben a saját hagyomány (az anya) elfogadása és megírása kínálja. A női szerepek textuális alakzatainak vizsgálatára a debreceni konferencia egyik (férfi) előadója tett kísérletet: Földvári József (Pajzs a résen. El/len/

DISPUTA Lépcsők

változására, de még a financiális összetevőkre is, s hangsúlyozza mindezek poétikai, retorikai, stilisztikai vonatkozásait is. A medialitás új jelenségeivel számot vető elméletek mellett még egy olyan témakör található a debreceni konferenciakötetben, amelyhez hasonlót az ELTE könyve nem érint: a politikai és irodalmi diskurzusok kölcsönhatását. Ezt a kölcsönhatást Bakcsi Botond (Irodalom, politika, esztétika) a nálunk kevéssé ismert kortárs francia filozófus, Jacques Rancière munkái felől közelíti meg és mutatja be − Rancière filozófiai rendszerében a politika nem a hatalom gyakorlását jelenti, hanem a disszenzus lehetséges terét adja meg. Ebben a kontextusban válik politikai s egyszersmind irodalmi lénnyé az ember, mert a társadalmi rendet ő maga alkotja meg. A politikum hagyományosabb értelmében elemzi az irodalmat és a képiséget mint a hatalomgyakorlás intermediális formáit Mudriczki Judit (A kormányzás reprezentációja), aki a sienai városháza falán levő Ambrogio Lorenzettifreskócikluson a fejedelem–tükör–struktúra hármasát véli felfedezni. Az allegorikus ábrázolás vizuális-térbeli, illetve verbális leírásai performatív aktusok a szerző szerint „arra készteti az implikált befogadót, hogy az Igazság kapujának látványa által felidézett halál és a végítélet víziójának hatására egyrészt mérlegelje a végső isteni igazságszolgáltatás súlyát, másrészt, a közösség vezetőjeként emlékezzen saját felelősségére és a földi hatalom valódi céljaira”. (38.) Bár a két tanulmány vizsgált korszakukat tekintve (is) távol állnak egymástól, valójában ugyanarra: a művészet és élet közti kapcsolatra kérdeznek rá. A Novum kötetben magában, de a debrecenivel való összehasonlításában is egyedülálló Borsik Miklós tanulmánya (A narrátor nyaka. Thomas Bernhard Járása és a damilnarratíva). A szélesebb közönség számára talán kevéssé ismert kisregény szövegterében igazság és hazugság nyelvi artikulációjának lehetőségét vizsgálja, megmutatva a logikai formák létjogosultságát nem csupán a művek értelmezési szempontjaként, de az értekező nyelv megformálása során is. A szöveg megállapítása, „vezérfonala”, amely szerint „alapjában véve mindent, amit mondunk, idézünk”, akár a két kötet mottója is lehetne. A konferenciák, így a válogatáskötetek is más-más céllal jöttek létre, ennek ellenére számos tematikus-motivikus hasonlóságot mutatnak: az írások jelentős része foglalkozik a női identitás reprezentációjával egy-egy (vagy egyszerre akár több) irodalmi

81

DISPUTA Lépcsők 82

álló alakzatok a 20. század elején alkotó nőírók műveiben) a társadalmi praxis, a hímzés, a szövet és szöveg összefonódó motívumát mutatja be a női írók munkáiban. Következtetése szerint a vizsgált alkotásokban a hallgatás és a nem verbális tevékenység, vagyis a kézimunkázás irányítja a szövegek narratív struktúráját – a korábban tabunak tekintett vágyak csak hímezés-hámozásban, a beszéd kicsipkézésével, vagyis a hazugság felvállalásával képesek elbeszélni, illetve megírni magukat. A mai olvasó számára ismeretlen női alkotók még kevésbé ismert művei mellett figyelemreméltó Bovier Hajnlaka elemzése (Egy zárt világ szemantikája) Kaffka Margitnak a ma is szélesebb körben olvasott Hangyaboly című regényéről. Hangsúlyozza, a „nőírók szövegeiben ugyanis főként ott hozhat új eredményt az eleve metaforikusnak tekintett szó értelemképző erejének a vizsgálata, ahol (tematikus értelemben is) specifikusan női problematika, kérdéskör konnotációit jeleníti meg az elbeszélés”. (152.) A narratív identitás a Hangyabolyban is szövegek által képződik (a szereplők olvasmányai szolgálnak mintaként), és a női szerepet mitikus kontextusba helyezi az elemzés (bibliai, pogány mítoszok lányai, asszonyai), hasonlóan az Édes Anna szakrális narratív szintjeihez. Az új század irodalmi világában születő női identitás kérdése elválaszthatatlannak látszik a női princípium mítoszi teljességétől − hangsúlyozzák a tanulmányok. A téma azonban nem csupán a nők identitáskeresésének mitizált lehetőségeit, hanem modern kori szereplehetőségeit is magában rejti. Gergely Nikoletta elemzésében (A történetírás problémái Sarah Waters Affinity /Testvériség/ című regényében) a nő számára a közösségi, történetírói munka és a saját élettörténet narratívája egyaránt nehézségeket támaszt: a história kezdő- és végpontjának kijelölése, megtalálása éppoly nehéz, mint saját maga pozícióinak meg- és felismerése. A végső tapasztalat azonban hasonló a megelőző következtetésekhez: „egy testet is öltött szubjektivitás mindig csak valamiféle diszkurzív gyakorlat (jelen esetben az írás) folyományaként képzelhető el.” (202.) A feminista diskurzusba illeszkedik a Novum kötetben Antal Nikolett összehasonlító elemzése (Az önmagunkra ébredés lehetőségei. A trauma és rítus elbeszélése Dosztojevszkij, Tolsztoj és Moravia egy-egy művében), amely az előzőekhez hasonló mitikus olvasásmódot egészíti ki a trauma nyelvi artikulációjának lehetséges kérdéseivel, a férfi és

nő logocentrizmusának egymásba íródását bemutatva. Az eddig említett írások közül ez az egyetlen, amelynek választott szövegei maguk hozzák létre férfi és nő nem szembenálló, hanem egymást feltételező szemlélet- és beszédmódjának szükségességét – a trauma elhárításának, illetve feldolgozásának lehetséges módjaként. A női szereplehetőség mellett éppilyen fontosnak látszik a férfi identitása is. De a teljesség megragadásában érdekes módon úgy tekint a férfira, mint akinek identitását mégiscsak a nőtől való elválasztottság határozza meg: „aki rendelkezik azzal a képességgel, hogy a nőre úgy tekint, mint »… ami tőle független, különböző és más…«” (42.) A női princípium Éva alakja által íródik be a Novum kötet másik, ezúttal férfi szerzőjének elemzésébe (Mészáros Zsolt: Éva mint a nőemancipáció nő/ön/képe). A tanulmány tájékozódási pontjait – Kristeva megkülönböztetésével élve – nem a Szűz Mária-toposz, hanem annak ellenpontja jelöli ki: a veszélyes nő archetípusa. Az új Évát mint az emancipálódó nő reprezentációs sémájának 19. századi változatát mutatja be, amelyet egy korabeli szöveg, Wohl Stefánia elbeszéléseivel von be a tudományos diskurzus terébe. Úgy véli, az a „hagyományos nőiségszubjektum elvesztéséből kiindulva próbálja kifejezni az ebből fakadó szomorúságot, és az ebből kiinduló új identifikációs törekvéseket”. (252.) A női mesélő narratívája Iványi-Szabó Rita tanulmányában Seherezádé történetének újraírásaként jön létre, ám ezúttal az intertextualitás nyomait kutatva, Hoffmansthal és az Ezeregyéjszaka elbeszéléseit olvasva egybe. Az elemző a derridai disszemináció példájának tartja a perzsa gyűjteményt, s a nőiség és a szöveg autentikus létmódjának hasonlóságát a megtermékenyítés aktusában fedezi fel. Az újraírás más módozatait vizsgálják a kötet azon tanulmányai, amelyek javarészt a mítosz narratívájának érvényesítésével s általában már gazdag szakirodalommal bíró műveket vesznek számba, eleget téve a konferencia kitűzött céljának, a régi újragondolásának. A mitikus regény szerkezeti-tematikus lehetőségeit mutatja meg Pfeiffer Tamás István (A halálvágy mitológiája Szerb Antal Utas és holdvilág c. regényében). Az elemző meggyőző és logikusan végiggondolt elemzésben tárja fel Erósz és Thanatosz mítoszának deszakralizását, meghalás és erotikum hétköznapokban való felszámolódási folyamatát. Szentpály Miklós Németh László Iszonyát Mauriac regénye és az egzisztencializmus összefüggésében vizsgálja,

s a művet a görög mítosz közegéből keresztény horizontba helyezi, Nellit egyszerre az isteni kegyelem és a szabadság felelőssége által megvilágított emberként meghatározva. Vásári Melinda Saulus-elemzése a Biblia kontextusában témaválasztását és némely elemzési szempontját (látás, hallás, Törvény) tekintve kevéssé tűnik újszerűnek, a dolgozat következtetéseinek vonatkozásában már annál inkább: úgy véli, a bibliai szöveg egyszerre hat a regény pre- és poszttextusának. „A Saulus felől olvasva Pált is másként értjük, a bibliai szöveg is megtelik valami új értelemmel.” (356.) Mitikus eredet, kezdet és vég narratív megragadhatóságának kérdései Smid Róbert Egy családregény vége-tanulmányában a mítosz halálát erősítik meg, amely lehetővé teszi az én önmagáról való beszédét és legitimálja a történetmondást. Az újraírás Simon Péter számára a szerző szerint ezúttal a régi hagyomány nyelvi-kulturális jelrendszerének eltörlésével válik lehetővé. Az archaikus posztmodernbéli újraírásának más összefüggéseit figyelhetjük meg Térey János A Nibelung-lakóparkját és Schein Gábor regényét vizsgálva. Somogyi Katalin emlékezet és hagyomány felől elemzi a Mordecháj könyvét, amelyet az ótestamentumi Eszter könyve átírásának, újraírásának tekint. Hermann Veronika Térey-elemzésében a mítosz hasonlóképpen a (poszt)modern léttapasztalat hagyományát jeleníti meg, a Nibelung-eposz Térey szövegkorpuszában a modern nagyváros terébe íródik be. Az elemző úgy véli, a mű a mítoszt jelenvalóvá, a jelent pedig mitikussá teszi. Ily módon nem

csupán a hőskölteményre, hanem a Wagneroperára való utalásrendszert is felépít, az újraírásnak többszörös variációját, összeolvasható szövegek hálózatát hozva létre. A nagyváros motívuma dialógusba lépteti a szöveget a debreceni Kovács Szilvia tanulmányával, amely azt mutatja be, hogyan válik a nagyváros a 19. századi szövegben a modernizmus reprezentációjává (Budapest emlékezete. Város- és élettörténet mint egymást író szövegek dialógusa Krúdy Gyula Budapest vőlegénye című regényében). A szerző invenciózus értelmezésében a város regénybe íródó tere a temporalitás jelölőjévé válik, hiszen magában foglalja az idő- és térbeli elválasztottságot (a régi és új Budapest képét), ez a különbség pedig éppen az újraértés, újraolvasás jelentésalkotó mozzanatát valósítja meg. A két konferencia témaválasztásának hasonlósága, de egyúttal különbségeik is azt jelzik, a szakma valóban „mozgásban van”, s eredményeik méltók az újraolvasó kutatók egymást olvasására is. Az át- és újraírt szövegek szövete nem keltheti a „kicsipkézett beszéd” hatását. Mi több, remélhetőleg újabb szálak kerülnek a színes szövedékbe. (Mozgásban. Irodalomtudományi PhD-kon­ ferencia elméleti irányvonalakról, kihívásokról és lehetőségekről. Szerk. Bodrogi Ferenc Máté és Miklós Eszter Gerda, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2008; Novum. Az Újraírások Nemzetközi Konferencia tanulmánykötete. Szerk. Hoványi Márton, Eötvös József Collegium, Budapest, 2009) Kári Viktória

Politikailag korrekt „Már elmúltam húsz, még nem vagyok negyven, / Tudom, hogy kell győztesnek lenni, / De nincsen hozzá kedvem.” A Lovasi András-idézet a recenzált kötet mottójaként szerepel. Elsőkötetes szerzőről lévén szó, különösebb elvárások nélkül lapoztam fel Farkas könyvét – az idézett Kispál és a Borzsorok és a fülszöveg („városi harmincasok bédekkere”) hatásaként azonban kialakult bennem az a benyomás, hogy bizonyára „nemzedéki regényt” tartok a kezemben. Ízig-vérig kortárs szöveget, amelyből többek közt feltárul, milyen is harmincasként

éldegélni a kétezres évek végén, Budapesten. Nos, azt nem állíthatom, hogy ebben teljesen csalódnom kellett… Aki végigkalauzol minket a pesti éjszakában, az Zoli, a regény narrátora: kvázi naplószerű távlatban számol be a mindennapos kocsmázásokról, a nyolcadik unikum ízéről, álfogyókúrájáról, a várost ellepő „dartvéder ír szőkeségekről”, lányokról, akikről kiderül aztán, hogy vagy leszbik, vagy vallásosak. A történetbe akkor kapcsolódunk be, mikor Zoli – aki komoly kapcsolattal s jól fizető állással járó juppilétét egy

DISPUTA Lépcsők

Farkas Tibor: Pártmobil

83

DISPUTA Lépcsők 84

ideje az alkoholista munkanélküliek életére cserélte le – úgy dönt, véget vet a testét, lelkét, lakását felemésztő dekadenciának, s belép a pártba. A szerencsének, no meg egy kis dörzsöltségnek köszönhetően egyre lépeget felfelé a ranglétrán, és úgy látszik, nem csupán az áhított, kedvező percdíjakkal használható pártmobilt sikerül megszereznie: egy erőszakosságba torkolló plakátragasztási akció után a párt hősévé, tévéműsorokban megszólaltatott politikai mártírrá válik. A gátlástalan karrierépítéssel párhuzamosan azonban Zoli egyre többet nyúl a vodkásüveg után, idegrendszere fokozatosan felmondja a szolgálatot. Végül nemcsak a nagy álmoknak – „[e]lőször egy jó kis tarifacsomag, két év múlva bagóért vihetem a Parlament tövében üzemelő kávéházat, öt év múlva a fél Római part az enyém” (19) –, hanem a pártmobilnak is búcsút kell intenie. Félreértés ne essék: ez a párt nem az a párt. S még csak távolról sem azonosítható egyetlen ma működő politikai csoportosulással sem. Farkas tehát úgy igyekszik bemutatni egy tömegpárt korrupt, meggazdagodásra vágyó, kölcsönös zsarolások által mozgatott karrieristáinak világát, hogy mindeközben kínosan ügyel arra, nehogy az olvasó bármilyen párhuzamot véljen felfedezni a regényben felmutatottak és saját világának bizonyos konkrét közéleti botrányai, politikai szereplői és pártjai között. Regényének Magyarországán is két nagy párt, mégpedig a technokrata és a libokrata vetélkedik egymással, ezek azonban kifelé megjelenített értékrendjük alapján elkülöníthetetlenek egymástól: „Szidtak minket, hogy mennyire fasiszták vagyunk, meg lelketlen liberálisok, meg hogy buta, öntudatlan népség, csak özönlenek a templomba, közben meg szemforgatók, és el akarják adni az országot, és már a külföldieket is behozzák, és rákényszerítik őket arra, hogy megkeresztelkedjenek, és az a túlzott tolerancia, és folyton kommunistáztak, hogy mi hitleristák vagyunk” (84). A regény nyelvében folyamatosan összekeverednek a ma uralkodó, elvileg gyökeresen különböző eszmei alapú diskurzusok hívószavai, mintegy görbe tükröt állítva napjaink politikai kultúrájának. Az üzenet meglehetősen könnyen megfejthető: a kampánybeszédek fogalomhasználatában megjelenő látszólagos különbségek ellenére minden pártot a pénz és a hatalomvágy mozgat. Bizonyára sokan lesznek, akik a könyv elolvasása után úgy ítélik meg, Farkas sikeresen oldotta meg a rázós témával járó nehézségeket. Helyenként nagyon szellemesen, szarkasz-

tikus gúnnyal ad képet a politikai közéletben uralkodó általános állapotokról – anélkül, hogy a gyanakvó olvasó rajtakaphatná bármiféle rejtett jobb- vagy baloldali elfogultságon. Politikailag korrekt könyv tehát a Pártmobil – csak épp kissé fantáziátlan és vérszegény megvalósulása a politikai korrektségnek. Mert ugyebár az, hogy minden politikus lop és hazudik, a kocsmapultra támaszkodó szakértők leggyakrabban hangoztatott meglátása. Érdemesebb lett volna tehát valamivel összetettebb, kevésbé bejáratott módon megközelíteni a témát. A hasonló hangzású, idegen eredetű politikai divatszavakkal való játék önmagában nem túl ötletes, rég felfedezte magának már a kabaré is. Néhány fejezet után kifejezetten unalmassá válik. Ráadásul beáll egyfajta furcsa aránytalanság: a szerző egyfelől egy létező világ illúziójának felkeltésére törekszik – még szereplőinek törzshelyei is jól ismert, valóban működő pesti szórakozóhelyek –, ennek a valószerű világnak a jobbára valószerű hősei azonban egy nyilvánvalóan fiktív politikai közegben mozognak. A Pártmobilban ott lappang egyfajta szociografikus indíttatás, a mai magyar valóság ironikus, ám találó ábrázolásának szándéka, ez azonban felemásan sikerül csak Farkas óvatossága miatt. Aktuálpolitikát beleszőni egy irodalmi szövegbe persze nyilvánvalóan nehéz és kockázatos, de azért mégsem lehetetlen vállalkozás. Farkas könyve kapcsolódik néhány kilencvenes években megjelent, a minimalizmus és posztmodern viszonyáról szóló vitáknak táptalajt biztosító regényhez. A világirodalom e szegmentumát jól ismerő olvasó könnyedén találhat párhuzamokat a Pártmobil, illetve Douglas Coupland X generációja, a Chuck Palahniuk által írott Harcosok klubja, s legfőképpen Bret Easton Ellis alkotásai között. Ellis-hatásról árulkodik például, hogy a regényszöveg leggyakrabban alkalmazott retorikai alakzata a felsorolás. Az egymásra halmozott szavak zuhatagában megképződő prózaritmus hatásosan teremti meg a hol tudatmódosító szerek hatása alatt álló, hol csak rosszkedvű, hol már-már zavart elméjű, frusztrációját nagymonológok formájában levezető narrátori figurát. „Minden vagyok. Alfa, Omega, Buddha, Allah, sarki fűszeres vagyok” (20) – jelenti ki magáról egy helyütt Zoli. Fodor Péter Ellis-tanulmányában (Hiszem, ha látom. In: Kulcsár-Szabó Zoltán–Szirák Péter (szerk.): Az esztétikai tapasztalat medialitása. Bp., Ráció Kiadó, 2008, 398–410, 403.) a „személyiség ismételhetőségének és kicserélhető-

mondjuk, a Nullánál is kevesebb esetében – sikerült a szervezetlen és középpontját vesztett világ tapasztalatát egy feszes, végletekig kicentizett narratívában érvényre juttatnia, addig a Pártmobil befogadása során érzékelt kaotikusság sokkal inkább a szerzői ügyetlenkedésnek és aránytévesztésnek tulajdonítható. Ez az eredendő probléma csapódik le az elbeszélői karakter megformáltságában is: Zolink ugyanis szexmániás hímsoviniszta, anyaméhmeleg után vágyódó depressziós alkoholista, idegen szavakkal dobálódzó hiperértelmiségi, érzéketlen törtető, régmúlt szerelmeit sirató, Paganinit hallgató bánatos agglegény egy személyben. Persze egy irodalmi szereplő jellemének összetettsége önmagában még nem kifogásolható, mint ahogy a zavart személyiséget leképező csapongó elbeszélésmód sem, Farkas azonban egyszerűen képtelen bonyolult lelkű narrátorát következetesen működtetni. Zoli általában válogatott káromkodásokkal telitűzdelt, cinizmussal átitatott mondatokban mesél az életről, a káromkodásfolyamot olykor azonban hirtelen váltással érzelmes lektűrbe illő szövegrészletek szakítják meg: „Különben mire észhez térek, már megint egyedül ülök a konyha félhomályában, eltűnődve dohányzom, pislákol a lámpa, mint ahogy a könnycsepp a szememben, odaképzelem a másikat, aki még két hónapja ebédet főzött nekem” (53). Mielőtt pedig kedvenc, Fővám téri prostijáról, a műmellű Nicoleról mesélne, Zoli már-már Sárbogárdi Jolán mércéjét megütve vall Gyöngyi iránti érzéseiről: „Nézek a szemébe, elmerülök a látványban. Hányszor csúszott ki kezem közül az érzékeny pillangó, aki színes és finom szárnyával birizgálta tenyeremet, majd tovaröppent, és csak az önfeledt kacaj maradt utána” (57). Az összhatás komikus, s ez nem a szöveg intenciója. Az olvasó esetleges zavara érthető: senkitől sem várható el, hogy miután megismerkedett az igazán taszító lelki világú narrátorral, azonosuljon a szentimentális szövegrészletek önsajnálattól csöpögő szólamával. A modális-hangulati váltások az elbeszélő nyelvhasználatán is otthagyják a bélyegüket. Zoli stílusát egyfelől laza mondatfűzés, a nyelvhelyességi szabályok figyelmen kívül hagyása és töméntelen mennyiségű káromkodás jellemzi. Ezekből a káromkodásokból jó néhányat valószínűleg sosem hallunk majd vissza egy angyalföldi kocsmában, az olykor előforduló, papírízű megoldások ellenére azonban a szleng használata akár Farkas szórakoztató és bátor kísérleteként is értékelhető.

DISPUTA Lépcsők

ségének tapasztalatával” köti össze az Amerikai Psycho nyelvhasználatát meghatározó „leltárszerű felsorolás” funkcióját. A differenciálás képtelensége, a mediatizált világérzékeléssel összefüggő egyenrangúsítás köszön vissza Zoli listájában is: „Lerázom magamról annak a terhét, hogy véleményt alkossak a világról, a környezetről, életről, társadalomról, demokráciáról, toleranciáról, egyenjogúságról, nő-férfi viszonyról, melegekről, elesettekről, rasszizmusról, történelemről, Amerikáról, kínaiakról…” (126). Az egymás mellé helyezett „nagy szavak” mintegy kioltják egymást, bármiféle hierarchikus viszonyt, fontossági sorrendet nélkülöző sorozatuk az első fejezet bevásárlólistáját idézi fel: tolerancia és Erős Pista, demokrácia és szalámi egy szintre kerül. A kortárs próza Ellis nevével fémjelzett vonulatára jellemző „reduktív, mellérendelő és egyenértékűsítő logika” (Berta Ádám: Leértékelt áruk a valóság polcán, Prae, 2009/2, 5–14, 5.) nyomát magán viseli tehát a Pártmobil is: ez a logika szervezi a felsorolás és a halmozás alakzatait alkalmazó elbeszélői nyelvet, a retrospektív betéteket, anekdotaszilánkokat, alkoholos víziókat összefűző történetmondást. Farkas szívesen alkalmaz olyan, Elliséktől megszokott hiperrealista technikákat is, mint a márkanevek szerepeltetése. Így válik az IKEA az exbarátnő által áhított, közös vásárláson alapuló fogyasztói idill jelölőjévé: „Visszaülök a kanapéra, amit az Ikeában vásároltunk, rátámaszkodok a dohányzóasztalra, amit az Ikeában vásároltunk” (43). Sajnos ez a motívum túlzottan ismerős, még azok számára is, akik csak a filmváltozatát látták a Harcosok klubjának a Pekkari fotelben üldögélő Edward Nortonnal – úgy kerül át azonban a Pártmobilba, hogy produktív továbbíródására már nem kerül sor. Ellis műveivel teremthet kapcsolatot az én-elbeszélő figurája is: az agresszív, kényszerképzetekkel küzdő, állandóan tudatmódosító szerek hatása alatt álló Zoli mintha távoli rokona volna a pszichopata Batemannek. A beszámíthatatlan elméjű elbeszélőben rejlő lehetőségeket Farkas is kihasználja a narráció bonyolítása során. A cselekmény előrehaladásával egyre bizonytalanabbá válik Zoli történeteinek státusza, képtelenség a regény fiktív világán belül egyértelmű referenciát rendelni az általa elbeszéltekhez. Az olvasóra hárul tehát a feladat, hogy eldöntse, Zoli valóban erőszakos vadállat-e, aki durván megerőszakolja Gyöngyit, az ártatlan zárdaszüzet, vagy csupán erről fantáziálgató idegbeteg… Míg Ellisnek – akár az Amerikai Psycho, akár,

85

DISPUTA Lépcsők 86

Az összhatás azonban zavaró: a szerzőnek ebben a könyvben még nem sikerült összesimítania a különböző stílusregiszterekhez tartozó megnyilatkozásokat, mint ahogy narrátora ezerfelé szakadó személyiségét sem tudta egyben tartani. További különbséget jelent Ellis karaktereihez képest az elbeszélő túlzott reflexiós hajlama, aki képes például rámutatni az értékek relativizálódásának és a nyelvbe vetett hit megrendülésének összefüggéseire: „A felfoghatatlan világban amorf szóinformációk. Szarkacsák terjengnek mindenhol, és újabb szómutációk alakulnak ki, hogy megfogalmazzák a megfogalmazhatatlant, Mert ha akarnák, s lenne kedvük hozzá, hogy kifejezzenek bármit is” (115). Sőt, a két jéger között meglepően absztrakt dolgokról elmélkedő Zoli az eredetiség romantikából ránk maradt mítoszát is lerombolja számunkra: „Ma már az ábécé is oltári nagy közhely, és mivel a szavak meg a mondatok betűből állnak, ezért esély sincs arra, hogy valami eredeti dolgot mondjunk” (135). Na igen, a közhelyek. Azokkal bizony gond van. A fenti részleteket olvasva ugyanis az az érzésem támadt, Farkas könyve tartalmazza az összes unalomig ismert, a posztmodern meghatározási kísérletei kapcsán emlegetett, immár közhellyé merevült tézist, csak épp felvizezett – azaz felpálinkázott – formában. A huszonegyedik századi létérzést megszólaltatni szándékozó sorok kinyilatkoztatásszerű, moralizáló retorikába futnak ki („az ember nem az a fajta, aki bárkit is meg tudna váltani, hisz magát sem sikerült, vagyis akit ideküldtek, azt szépen felszögezték a keresztfára, mint ahogy a pillangókat szokták gombostűre szúrni”, 50), a társadalomkritika élét elveszi a túlzott egyértelműsítések didaxisa. Sokkal többre értékelhető – s a kortárs magyar irodalomban nem sok előzmén�nyel bíró – teljesítménye a regényszövegnek, hogy a konzumtársadalom létmódját olykor a mediatizáltsággal való összefüggésben ábrázolja. Az írott szó például leginkább reklámfeliratok formájában jut el Zolihoz, aki folyamatosan olvassa s idézi is – azaz ismét közvetíti – a különböző áruk (cigaretta, ginzenggyökér-kapszula) csomagolásán szereplő sorokat. Az így beillesztett reklámszövegek üzenetét gyakran ironikusan ellenpontozza kontextusuk: „Megszemléltem a cigis doboz fekete feliratát: A DOHÁNYZÁS HALÁLT OKOZHAT, és mintha újjászülettem volna” (10). A csomagolásra nyomtatott információk érdektelenek, olvasásukat a közvetítettség is-

merős, megszokott tapasztalata teszi a szimulákrumvilágban ellazulni kívánó Zoli minimális otthonosságérzetét megteremtő aktussá: „fogalmam sincs, hogy egyáltalán hol kezdjünk neki a problémáknak, amelyek törhetetlen márványhegyként tornyosulnak előttem, és nekem csak arra van energiám, hogy leolvassam a cigarettásdobozról annak kátránytartalmát” (119). A technikai médiumok érzékeket lehengerlő hatásáról tanúskodik az, hogy Zoli az önmagáról való beszéd során is a reklámok nyelvéből kölcsönzött trópusokat használ: „De ha egyszer egy új generációs, szuperhatékony mosószer tisztítaná lelkem, például egy kedves angyal képében, mint teszem azt, Gyöngyi” (87). Három Xanax után hallucinálva rajzfilmfigurákra emlékeztető szuperhősként, egy reklám képi világának elemeként látja magát: „kamerák kereszttüzében […] puszta kézzel kell feltartóztatnom a globális felmelegedés miatt kiömlő tengereket a holland mélyföldön meg néhány alacsonyabban fekvő görög szigeten, miközben egy hatalmas spangli lóg a szám szélén, és reklámozom a tenger gyümölcsei vadonatúj mirelitterméket… (95). Érdekes megfigyelni azt is, hogy a jelentések kiüresítésén, a felcserélések játékán alapuló szervezőelv jelenléte mellett a Pártmobilban nyomon követhető egy más típusú, oppozíciós logika is. Gyöngyi és Zsófi alakjában egy jól bejáratott toposzként működő ellentétpár jelenik meg: egyikük szűzies angyal, a másik csábító démon, a nőiség irodalmi reprezentációjának megszokott konvenciói szerint. A női princípium két végletét képviselő figurák végül a romantika Doppelgänger-jelenségét imitálva összecsúsznak Zoli egyre ködösebb tudatában, a köztük fennálló oppozíció azonban magával von egy másikat. Szakrális és profán szembenállása így gyakran visszaköszön mind a cselekményformálás, mind a nyelvhasználat terén. Ironikus hatást kelt a vallásos diskurzushoz tartozó szókincs és a szlengszerű kifejezések vegyülése Zoli megnyilatkozásaiban: „A pincércsaj jó bőr, és ennyi mára pont elég a lelki szegényeknek” (35). Hogy működik tehát a „lelki szegények” bédekkere egy ilyen narrátorral? Nos, a „generációs regény” mint műfaji meghatározás a Pártmobil esetén is csak fenntartásokkal használható. A Pártmobil nem egy nemzedék regénye. Inkább egy ellenszenves, idegi problémákkal küszködő, harmincas férfi nagymonológja, aki olykor általánosító jellegű megjegyzéseket tesz koráról és kortársairól. Míg Zoli meglehetősen va-

lószerűtlenre megrajzolt karakter, otthonát, a pesti éjszakát ábrázolva Farkas nem tér el az agyonkoptatott sémáktól. Egy megszokott kellék sem hiányzik: a romkocsmákban az elmaradhatatlan „agyilag retardált bölcsészpicsák” tenyésznek, a művészfilmekben „egy kutyaszart mutatnak félóráig, miközben tragikus zene szól, és a főszereplő hadovál a szegénységről, elesettségről meg a kiüresedő világról” (86), olykor előkerül Heidegger ontológiai definícióhalmaza, s néhány Soproni után mindenki töményt iszik… Farkas kétségkívül ügyesen tud atmoszférát teremteni, könyve azonban jóval emlékezetesebb olvasmánnyá vált volna, ha a mindenki által ismert kliséket elkerülve – vagy újraértelmezve – mesélt volna az éjszakai Budapestről.

Farkas könyvét nem jellemzi az a fajta összetettség, mely kielégítené az ínyenc olvasó igényeit, cselekménye nem rejteget olyan izgalmakat, melyek lekötnék a trükkös, síkváltásos regényeken és/vagy akciófilmeken kondicionált kultúrafogyasztó figyelmét, nyelvi megformáltsága egyenetlenségével hozza zavarba az erre érzékenyeket. Mivel fiatal, s a Pártmobilban megmutatott hibák ellenére nyilvánvalóan tehetséggel bíró prózaíróról van szó, következő könyvénél remélhetőleg már nem lesz szükség ezeknek az észrevételeknek a megismétlésére. (Farkas Tibor: Pártmobil. JAK+PRAE.HU, 2008. 154 oldal, 2490 Ft) Balajthy Ágnes

Vállalt feladatunk elvégzéséhez először sok ágra szétváló gyökereket kell leeresztenünk a múlt talajába. Egyik szálának elég éppen csak az alig elhagyott múltat elérni, másiknak évtizedes, egy harmadiknak pedig évszázados mélységekből kell felhozniuk az ott találtakat. Teljességre nem törekedhetem, nem ringathatom magam abba az illúzióba, hogy ebben a terjedelemben mindaz elférne, ami maradéktalanul teljessé tenné tárgyunk kifejtését. Azzal sem áltathatom magam, hogy elmém hálóján fennakadhatna mindaz, ami onnan a múltból előtűnik, azok teljes befogadására, suta szavaimmá formálására képes volnék. Megint int a mondás, miszerint annyi vagyok csak, amen�nyit a körülöttem levő világból felfogni vagyok képes. De szerencsére rajtam áll, hogy a Thomas Mann-i kútban milyen mélyre bocsátom le vödrömet. Óvatosságból kötelemet messze nem fogom teljes mértékében letekerni, hagyom ezt bátrabb fürkészőknek, akik vissza is tudják majd tekerni hosszabb vállalásukat. Arra pedig lezáró pont nélküli válaszokat, avagy inkább csak tapogatózó felvetéseket tolmácsolnék, hogy a jövő melyik irányába mutat a talányos útjelző. Invokációm célja és tárgya egy: minél közelebb hozni olvasómat és magamat is egy olyan esemény lényegéhez, ami a Felfoghatatlannal való sokféle kapcsolat egyik útjaként, a mindenkit személyesen másként érintő, de adott helyzetben együvé is olvasztó erővel törhet fel, a közös éneklés formájában megszólaltatott imádsághoz, illetve

annak rendhagyó helyéhez. Nem érhet senkit méltatlan feddés, ha most rögtön formálná is némán elhangzó válaszát, ami – talán nem mindentudó tolakodás ez részemről – elsőre valószínűleg valamilyen szakrális helyen képzelné el az imaének legméltóbb helyét. Bátran tenném fel azonban újabb, a válasz sugallásának szándékát sem mellőző kérdésemet, hogy vajon egy megszentelt hely tesz-e valódi imádsággá egy éneket, vagy pedig a szívből elhangzó ének szenteli-e (vagy erősítheti meg szentségében) a helyet. Önsugallta válaszom rövid lesz és nem is az enyém: „Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük”. Az evangéliumok magyarázatának mérhetetlen mennyiségű anyagát nem kívánom tovább szaporítani. Ebben az egy mondatban benne érzem mindazt, ami – hogy hosszadalmasnak tetsző bevezetés fókuszát végre leszűkítsem – létre hozhatta a Református Énekek koncertsorozatot, és ami immár hetedik éve fáradhatatlan elkötelezettséggel lendíti azt tovább. Hét év elég hosszú idő ahhoz, hogy egy rendezvényt hagyományként tisztelhessünk, az eddig részt vevők nagy számát tekintve pedig, hogy ismertsége ne tegye szükségessé annak vázlatos leírását. Röviden mégis: a református énekek koncertszerű előadására mintegy tucatnyi kárpát-medencei, a református kereszténységhez valamilyen szálakon kötődő kórust hív évről évre színpadra, hogy kiváló orgonaművészek avatott kíséretével, és a közönség alkalmankénti

DISPUTA Lépcsők

Református énekek koncertje

87

DISPUTA Lépcsők 88

bevonásával szólaltassák meg énekkincsük legjavát. Az ötlet megszületésének első pillanatában felmerült az általam is megpendített kérdés: lehet-e (szabad-e) zsoltárokat, hitvalló dicséreteket, fohászkodó dallamokat egy világi helyszínen koncertszerűen előadni? A kérdés több oldalára érdemes rávilágítani. Legelőször talán a fenti idézet által sugallt kegyes állapotra irányítanám lámpámat, miszerint ha egy közösség – legyen az akár három fő vagy háromezer – szívében áthatva megszólaltatja a több évszázados, esetleg évezredes hagyományaik kultúrkincsét, akkor azon a helyen bizony érezhetővé válik az, hogy „ott vagyok közöttük”. A koncert helyszínei pedig (az első években a Zeneakadémia, majd a Művészetek Palotájának nagyterme) világi használatuknak tagadhatatlan volta mellett sem nélkülöznek egyfajta szakrális jelleget. A világ zenekultúrájának legnagyobb előadóművészei léptek már mindkét helyen közönségük elé, hogy kivételes tehetségükkel beszéljenek örök érvényű igazságokról. A Művészetek Palotájának széksorai és színpada fiatalságuk okán talán még nem bírnak olyan legendás patinával, mint a Zeneakadémia pompásan szeces�sziós nagyterme, de ez csak idő kérdése. A magyar zenei élet legfontosabb eseményeinek viszonylatában azonban szinte megnyitása pillanatától megkerülhetetlen intézmény. Márpedig a Református Énekek évente ismétlődő hangversenye már az első, 2002es koncerten minden ottlevőt meggyőzött arról, hogy ez a sorozat olyan hiányt pótol, ami sokakban már régóta ott motoszkált. A bevezetőt behálózó gyökerek közül a legközvetlenebbik a 2000-ben lezajlott, Magyar Reformátusok IV. Világtalálkozójáig nyúlik vissza. A Fradi-pályán tartott hatalmas rendezvényen Böszörményi Gergely is ott volt lemezkiadó cégével, hogy a rá jellemző igényességet tükröző kiadványait, CD-it terjessze. Saját elmondása szerint egymás után jöttek azok az érdeklődők, akik a találkozón átélt élményekből minél többet haza is szerettek volna vinni, de se nála, se a többi kiadónál nem találtak olyan felvételeket, ami református hitük egyik legnemesebb kifejeződését, a református énekkincs méltó előadásban elhangzó felvételeit tartalmazta volna. Böszörményi Gergely életében mindig nagyon határozott irányt adott az a szándék, ami az emberi, kulturális, erkölcsi hiányok pótlásáról és a közösségépítést központi feladatként felvállaló törekvéseiről szól. A mintegy háromszáz évre ismert felmenői jelentős számban lelkészek voltak, apai és anyai ágon ma is élő lelkészek vannak. Ezt

a kedves terhet viszi vállain, ez sarkallta őt, hogy sok egyéb vállalása mellett létrehozza a Református Énekek koncerteket (majd az ehhez néhány évvel később kapcsolódó Református Zenei Fesztivált) és közre bocsássa az ott készült felvételeket. Mondják: nem is sejthetjük, hogy feladataink közül melyek azok, melyeket mi választottunk, melyek, amelyek minket választottak. Egy másik, mélyebbre nyúló gyökérszál itt fonódik össze eddigi történetünkkel. Nem titok, és a téma kutatói által többször leírt tény, hogy a XX. század első felét egyfajta egyházzenei mélypont jellemezte a reformátusoknál. Sajnos az akkoriban kiadott énekes könyvek anyaga eldeformálódott, a genfi és a magyar dicséretek majd minden ritmusértéke az eredetileg igen változatos ritmika helyett félkottás lett, a mintegy féltucat egyházi hangnem pedig kiigazításra került, a kor kiadványai és előadási gyakorlata igyekezett mindenből dúr vagy moll hangnemű dallamot formálni. A hangnemi rokonság valóban tetten érhető an�nyiban, hogy az egyházi hangnemek alaphangsorainak első három hangja valóban sugallhat egyfajta dúros vagy mollos érzetet, és a skála további részében levő finom eltérések figyelmen kívül hagyása könnyen átbillentheti a dallamot jellemzően a klas�szikus összhangrendszer által használt kétféle hangsorra. Például az egyházi dór jellegű dallamból moll lett, a mixolídből dúr. Árokháty Béla személyében találjuk csak meg újra azt az alapos igényességet képviselő egyházzenészt, lelkipásztort, aki a harmincas évek végén, az ekkorra elkerülhetetlenségének bizonyossá váló súlyával Európára nehezedő háború légkörében Szabadkán, az akkori Jugoszláviához tartozó észak-bácskai nagyvárosban kiadta az általa gondozott énekeskönyvét. Ez volt az első olyan református énekeskönyv, amiben a közölt dallamok határozottan felvállalva keresték gyökereiket az eredeti genfi zsoltárok felé, azok ritmusképleteihez és modalitásához. Kilenc év múlva, 1948-ban pedig Csomasz Tóth Kálmán szerkesztésében jelent meg egy máig nélkülözhetetlen, a magyar reformátusok által manapság is használt énekeskönyv. Ez igyekezett – Árokháty elveit képviselve – folytatni az eredeti, hiteles alaphoz vis�szatérített dallamok közreadását, másrészt pedig komoly helyet kaptak a dicséretek között a XVI. századi magyar hungarikák. Ezt az örvendetes fellendülést akasztotta meg a háború utáni Magyarország politikai átrendeződése. Az énekeskönyv megjelenésével szinte egyszerre szűnt meg a kántor tanítói státusz. Épp e dallamkincs hiteles

tizennyolc éneket. A négy blokkot négy különböző karnagy vezeti: Cseri Zsófia, Brugós Anikó, Arany János és Berkesi Sándor. Közreműködik még a Cantores Ecclesiae rézfúvós együttes. Fontos szerep jut Kéménczy Antalnak, az est orgonistájának. Gondosan kidolgozott dramaturgia szerint kíséri a többnyire egyszólamban megszólaltatott énekeket, valamint különböző stílusú rögtönzéseket és előjátékokat mutat be. Az improvizációkba mindig az utánuk elhangzó ének dallamát szövi bele, hol polifón imitációk témájaként (Goudimel stílusában), hol jellegzetes karakterű motívumok közé rejtve cantus firmusként (Pachelbel köntösében), csendes töprengés végső gondolataiként (quasi SaintSaëns), vagy magabiztos kezdő unisonoként Cesar Franckot megidézve. Remélhetjük, hogy a református énekkincs színvonalas megszólaltatásában fáradozók igyekezete nem lankad a jövőben sem. Olyan feladat ez, ahol megállni soha nem lehet, esetleg néhány pillanatig hálatelve gyönyörködni az elért eredményekben. A további út értő szakemberek egymásra figyelő munkálkodásával jelölhető ki. A már hatvanéves is elmúlt Csomaszféle énekeskönyv revideálása egyházzenészi körökben már évek óta fel-felmerülő szándék. Azonban Berkesi Sándor szerint, aki a kezdetektől részt vesz a sorozat szakmai előkészítésében és karnagyként is állandó közreműködője a koncerteknek, még a legavatottabbaknak is nagy levegővétel kérdése lenne hozzányúlni ehhez a klas�szikus értékeket képviselő gyűjteményhez. A Debreceni Református Kollégiumi Kántus karnagya új, bár egyesek szerint vitatott utakat lát a népdalzsoltár műfajában. Legszebb, évszázadok alatt csiszolódott magyar népdalaink kaptak új zsoltárszövegeket. A ma már törzsanyagnak számító genfi zsoltárok közül is vannak olyanok, amik a korabeli, nemritkán szabados tartalmú énekelt költemények, a chansonok dallamát átvéve, annak szövegét cserélték egyházi témájúra. Egy másik, éneklésünket frissítendő műfaj pedig a XVI. századbeli egyházi énektípusok legértékesebbje, a gyönyörűszép veretes magyar nyelven használatos graduálok lehetnének, melyek dallamisága a középkor gregoriánját örökölteti át. A Református Énekek sorozat a protestáns egyházzenei gyakorlat jelenének fontos sarokköve. A jövő, mennél messzebb próbálunk tapogatni, annál homályosabb. E sarokkőre állva azonban biztosabban emelhetjük lábunkat a következő lépésünkre. Tokodi Gábor

DISPUTA Lépcsők

színvonalú terjesztői kerültek abba a helyzetbe, hogy vagy lemondanak státuszukról, mert az államosított iskolákban ők ezt már nem vállalhatták el, vagy saját és családjuk egzisztenciáját kockáztatták. A református gyülekezetek épp akkor maradtak képzett kántorok nélkül, amikor éppen neki kellett volna veselkedni a munkának. Így hosszan késleltetve jelenhetett csak meg az énekreform a gyakorlatban. A Zeneakadémián a két háború között még volt protestáns és katolikus egyházzenei képzés a legmagasabb szinten. Természetesen ez is megszűnt, és az egyházaknak adták vissza a kántorképzés „erősen mederbe terelt” feladatát. A gyülekezeti éneklés ezért – azon ritka helyeket nem számítva, ahol a kántor vagy a zeneileg képzett lelkipásztor fel nem vállalta ezt a világi hatalmaktól nem kevés igyekezettel kontrollálni akart feladatot – évtizedekig slampos, leragadós, magyar nótás volt. A hangnemek újra az egyszerűség felé hajolva megmaradtak dúrosnak, mollosnak. Az elmúlt ötven évben több magyar énekgyűjtemény is megjelent a Kárpát-medencében, igényességében változó színvonalon. Az egységesítő törekvés lassan érő egyik gyümölcse azután az 1996os Magyar Reformátusok Világtalálkozójára napvilágot látott egy ritmikus éneklést elősegítő olyan énekeskönyv lett, ami megpróbálta a református összmagyarság egyházi dallamvilágát közös nevezőre hozni. Mindeközben az utóbbi két évtizedben lassan újjáéledtek az egyházi iskolák és az egyházzenész képzés különböző szintű műhelyei. Az innen kikerülő fiatal kántorok igényes munkája is egyre érezhetőbbé vált, ha arra fogékony gyülekezetet talált. A Periferic Records által gondozott koncert és CD-sorozat többszörös feladatot vállal. Legfontosabb célként a koncertet egy magával ragadó erejű, az egyfelé törekvő közösségi érzés kivételes eseményévé akarja avatni. Rögzíti is az utókornak ezt a jeles eseményt, ahol a református kultúrkincs egy szelete professzionális körülmények között szólal meg, lassanként pótolva ezzel egy ilyen jellegű felvétel korábbi hiányát. Nem utolsóként pedig, hogy a kántorok, lelkészek és a gyülekezetek tagjainak segítő eszközként rendelkezésre álljon egy olyan hangzó anyag, amely a hétköznapok során is megbízható példát nyújthat az énekek igényes színvonalú megszólaltatásához vagy a lelki élmény újbóli átéléséhez. A sorozat legutóbbi, hetedik állomásának felvételén tizenkét kórus működik közre, a korábbiakon is már kialakult szokás szerint négy blokkba rendezve ezúttal

89

Ludus magicus Valastyán Tamás DISPUTA Pláza

Mesterek labirintusa – bolondos versengés a mesteri címért „A titkok táplálékok.” Novalis

Ritmus és zavar A játékszergyártás – főképp a társasjátékok terén – az utóbbi ötven-száz évben hihetetlen iramban fejlődik, a technikai finomodás, a stratégiai bonyolultság s a képzelet egyre gazdagabb, hatékonyabb stimulálása tekintetében egyaránt. Nem beszélve a számítógépes játékprogramok elképesztő gyorsaságú és intenzitású elterjedéséről, népszerűségéről a gyermek, a fiatal és az idősebb korosztályokban (e játékprogramok többsége persze inkább az ember motorikus képességeire hat). Mégis, Walter Benjaminnak az előző század húszas éveiben a játéktárgyak előállításáról, piacáról alkotott átfogó jellemzése ugyanúgy érvényes ma is, mint saját korában. Benjamin úgy véli, hogy a humorba bújtatott alpáriság, a gyerekekkel való kapcsolattartásból eredő bizonytalanság, a bűntudatból támadt kedélyesség, a pokoli féktelenség és a rosszul értelmezett egyszerűség egyként jellemzi az iparnak és a befogadói közösség alakításának azt a szegmentumát, amelyet a játékkereskedések motiválnak és generálnak. Sajátos feszültség járja át a játékok és játékszerek körüli teret a modernitásban: egyfelől igencsak élénk, mondhatni, folytonosan pozitívan-innovatívan telítődő az érdeklődés a játékok iránt, másfelől, megint csak folytonosan, sehogyan sem találjuk meg azokat a módokat, amelyek révén az érdeklődés telítődő intenzitásának megfelelően beilleszhetnénk a játék eszméjét, illetve a játéktárgyakat személyes és közösségi létünkbe. Állandóan megzavarodik, valamiképp permanens zavar tárgya ez a beillesztési igyekezet. Benjamin részletesen bemutatja a játék iránti érdeklődés pozitív-innovatív okait. Mindenekelőtt a játéknak a – később Hans-Georg Gadamer által is olyan�nyira sokrétűen alkalmazott – ontológiai dimenzionalitását és erőbőségét említi: hogy a játék terében vagy a játékszerek révén szembesülünk saját világunkkal s

Walter Benjamin: Játékszer és játékok. Ford. Kőszeg Ferenc. In: Uő.: Angelus Novus. Bp., Magyar Helikon 1980, 570. 2 I. m., 573. 3 I. m., 574. 1

90

benne önmagunkkal. A játék több vonatkozásban sem puszta mimetikus tevékenység, sokkal inkább füturgoszi, azaz elsődleges, ontológiai értelemben véve alkotó-teremtő aktivitás. Részint szoros kapcsolatot ápol a kultusszal, kultikus eszközökkel, Benjamin példái a labda, a karika, a tollas kerék, a sárkány, amelyeket „először” a felnőttek kultikus eszközként mintegy a gyerekekre „többé-kevésbé rá is kényszerítettek, s ezekből játék – képi erejük révén persze joggal – csak utóbb lett”.1 A játék potencialitásában fokozottan kötődik az emberi lét sajátosan ritmikus formában történő kibontakozásaihoz-megnyilvánulásaihoz: a születéshez, a halálhoz, a szerelemhez. „Valószínűleg úgy van: még mielőtt a szerelem önkívületében egy idegen emberi lény létébe, gyakran ellenséges, áttörhetetlen ritmusába behatolunk, egészen korán ősritmusokkal kísérletezünk, amelyek effajta, élettelen dolgokkal játszott játékaink [Benjamin példái: karika és bot, pörgettyű és ostor, golyó és pálca – V. T.] során a legegyszerűbb formákban adnak hírt magukról.”2 E ritmusokra való ráhangolódás, egyáltalán e ritmizáltság révén vehetjük birtokba önmagunkat. A játék szabályozottsága, a játéklétnek a ritmushoz való belső idomulása által uralhatjuk azokat az uralhatatlan hatalmakat, amelyekbe létünk mint születésbe, halálba, szerelembe, bűnbe, szégyenbe, szenvedélybe sző bele minket. De Benjamint leginkább az foglalkoztatja, amit a játékban s a játék által az ismétlés törvénye tesz nyilvánvalóvá. Az ismétlés segítségével nem csupán a szörnyű ősélményeken lehetünk úrrá, hanem „a diadalt, a győzelmet a legintenzívebb módon újra kiélvezhetjük”. A játék lelke az ismétlés törvénye: még egyszer elkezdeni elölről, ugyanazt ismételni, nem csak kétszer, hanem mindig újra, százszor és ezerszer. De mindezt megint csak nem pusztán mimetikus értelemben kell venni, hanem a valószerűnek egy sokkal intenzívebb formájában, a tapasztalatnak mint a füturgoszi,

Fikció és akció Persze mindig akadnak olyan játékok, amelyek ellen tudnak állni a deformálódás romboló hatalmának, vagy inkább vannak olyan játékok, amelyek kapcsán nem érezzük e rongálódás tomboló erejét. És ha meg akarjuk ismerni a játékok kultúráját, a játékszerek archeológiáját, a játékgesztusok alaktanát s a játék elméletét, akkor 4

I. m., 570., 572.

mindezt az általános reflexiókon túl mindig konkrét vizsgálódások, játszások teszik lehetővé. Magam ezúttal egy olyan társasjátékról szeretnék hosszabban szót ejteni, amely elnevezésének megfelelően valóban több ember (2–4) tartalmas együttlétét igényli s garantálja, ráadásul benne a játék szelleme ténylegesen a tárgyi létmód feltételezettségéből születik meg. A Ravensburger játékkiadó a nyolcvanas évek közepén dobta piacra Max J. Kobbert Mesterek labirintusa – bolondos versengés a mesteri címért című társasjátékát, amely egy csapásra elnyerte a közönség tetszését. A társadalom legkülönfélébb színterein játszhatják e játékot. Olyan�nyira népszerű volt ez a társasjáték például a német egyetemisták körében, hogy az egyetemi kollégiumok alagsorában működő hangulatos kocsmák (kneipék) asztalainál poharazgatás közben egy időben leginkább ezt a játékot játszották. A tanulói igazolvány zálogosításával lehetett kikölcsönözni a Labirintust, s aztán, ha négyen körülülték a táblát, kezdődhetett is a titokjárás. E sorok írója történetesen a kilencvenes évek közepén szintén egy ilyen kneipéban, a bochumi egyetemi kollégium kocsmájában veszett el végleg örömmel a mesterek labirintusának eleven, mindig változóváltoztatható-változtatandó útvesztőiben. Egy teljes játékcsaládról beszélhetünk, melynek több tagját Kobbert találta ki és alkotta meg, de más tervezők is részesei a családnak, így például Gunter Baars a Kincsvadászat labirintusával, amely eltérő elven s szabályrendszerben, de ugyancsak a labirintus játék- s lehetőségterében működik, helyezi el önmagát. Van ebben a családban még Junior, Gyűrű, valamint Kártyajáték Labirintus. E játék elve s élménye az útvesztők nehézségekkel, rejtekezésekkel telített különös atmoszférájának, illetve a mágia, a varázslás ősi tevékenységének egymásba fűződéséből ered, egyszóval a titok, a rejtély hatalmának erejéből. Röviden a következőről van szó. Egy ősrégi épület pincéjében van egy labirintus, amely állandóan változik, s amely természetesen rendkívül értékes dolgokat, varázsszereket rejt magában. Ha a varázsló összegyűjti e varázsszerek legértékesebbjeit, akkor megalkothatja a valaha volt legtitkosabb receptúrát. E ház pincéjében gyülekeznek tehát a varázslómesterek, s igazi, őrült versengés kezdődik köztük. Minden játékos elfoglalja helyét (választott bábuja révén) a labirintusban, húz egy receptkártyát (amelyet

DISPUTA Pláza

az ontológiai aktivitás lehetőségközegének s -feltételének az értelmében: „Nem holmi ’úgy tenni, mintha’, hanem az ’újra meg újra megtenni’, a megrázó tapasztalatot szokássá tenni – ez a játék lényege.”3 A játék létmódjának ez az ontológiai ritmizáltsága történeti és kulturális vonatkozásban egyaránt része az emberiség életének. Benjamin ezt az összefüggést azzal emeli ki, hogy egyrészt a gyermeki világképet – amelyben a játék a legelemibb módon konstituens – a népművészethez hasonlóan „kollektív képződménynek” nevezi. Másrészt szerinte „a játékszer a közösség gazdasági és főképp technikai kultúrájának függvénye”.4 Vagyis az, hogy milyen játékokat készít s azokat hogyan értékesíti, sok mindent elárul egy közösségről. Merthogy mindettől természetesen nagymértékben függ az is, hogy mit s hogyan játszanak az illető közösség gyermek és felnőtt tagjai. A játék kultúrája is történeti képződmény, s az is, hogy egy korszak tagjai mit s hogyan tesznek hozzá a játék kulturális hagyományának történeti alakulásához, azaz a játéktárgyak s játékszerek nívója magát a játék eszméjét, rendjét is nagyban befolyásolja. S ha fentebb zavarodottságról beszéltünk, akkor ez leginkább itt, a kulturalitás, a kultúrává válás terén tapasztalható. A kultúrát nagyon széles értelemben próbáljuk megragadni, a cselekvő és a szellemi potenciál lehetőségtereként, amelynek megvalósulásábanaktualitásában a játék nagyon érzékeny hordozó és mutató. Az az idétlen deformálódás, amit Benjamin kora játékkultúrája kapcsán felpanaszol, kezdve a militáns gonoszságnak a játékszereken megjelenő különböző torz reprezentánsaitól, egészen az együgyű egyszerűség tömegtermékein át annak a bizonytalanságnak a kifejeződéséig, amellyel egy társadalom saját tagjait (s benne hangsúlyosan a gyerekeket) kezeli – nos, ez a deformálódás, a játék eszméjének s a játékszerek tárgyi világának torzulása a mai napig megfigyelhető.

91

DISPUTA Pláza 92

nem mutat meg a társainak); ezen azok az alkotóelemek találhatók, amelyeket feltétlenül meg kell szereznie a játék során varázsmixtúrájának elkészítéséhez. A játék menetét a labirintusban található számozott varázsszerek növekvő sorrendben történő megkaparintása szervezi. Először a legértéktelenebb szert, a lócitromot, majd sorrendben a fenyőtobozt, a tölgylevelet, a fekete meztelen csigát, a négylevelű lóherét, a fokhagymát, a varjútollat, a lándzsás útifüvet, a pókokat, az agymohát, a lábatlan gyíkot, a hegyikristályt, a varangyokat, a foltos szalamandrát, a fehér görényt, a havasi gyopárt, a kígyóhúst, a smaragdot, a ginzenggyökeret, a fekete kakast, végül az örökzöld fagyöngyöt kell begyűjteni. A játék szabályozottságát tehát egy igen ősi elv, a számok természetes rendjében rejlő, a pitagoreusok által jellemzett harmónia biztosítja. Hogy egy játékos léphessen, ahhoz egy úgynevezett útvesztőkártyát kell becsúsztatnia a játéktábla megfelelő pontjainak egyikén, miáltal az egész labirintus megváltozik. Az éppen lépő játékos ily módon közelebb juthat a megszerzendő varázsszerhez, vagy meg is tudja szerezni, amit úgy tehet meg, hogy bábujával a tologatása révén előálló szabad folyosójáratban odalép. A labirintus mozgatása következtében persze más bábuk előtt hirtelen fal keletkezhet vagy nem várt és valóban útvesztést jelentő átjáró nyílhat. A játéknak akkor van vége, amikor valamelyik játékos a legértékesebb varázsszert, a fagyöngyöt is el tudta érni. Az a győztes, akinek a legtöbb pontot sikerült megszereznie. Láthatjuk tehát, hogy a játékosok itt egy olyan történet részesei, amelyet egyszerre elszenvednek és maguk alakítanak. A legizgalmasabb a játék eszméjében az, hogy a szabályok egy narratívumban oldódnak fel, helyesebben egy történetet (történeteket) írnak át folytonosan, amely(ek) nek a formáló elvét a mágia metamorfózisa adja. A titkokat rejtő labirintus eleven mozgásterét részben a varázslatos dolgok és szerek megkaparintása, részben, ezzel szoros összefüggésben, a másik játékos szándékának megakadályozása határozza meg. Ily módon fikcionalitás, fantázia, illetve akcionalitás, a tényleges labirintus-változtatás és a varázsszerek megszerzése egymást feltételezve van jelen a játékban. Ez azért nagy horderejű mozzanat, mert ezáltal a mese tényleges hatalma ös�szeszövődik a játékosság örömelvével az agonalitás, a versengés lehetőségterében.

A mese, a történet mondásának világteremtő, egyben a rossz, a gonosz világától megmentő ereje régóta ismert, a nagy mitikus elbeszélések epikus és tragikus újramesélésétől kezdve, mondjuk, Boccaccio Dekameronjának különböző novelláin át egészen a nép- s műmesék változatos, színes történeteiig. A Dekameronban például egy vidéki villába húzódnak vissza a szereplők, hogy a Firenzében s környékén tomboló borzalmas pestistől megmenekítsék magukat, és saját szórakoztatásukra, mintegy a pestist elűzendő kezdenek mesélni. Wilhelm Hauff ma már talán túlzóan didaktikusnak tűnő, de kétségkívül sok izgalmat s érdekes, rejtélyes fordulatot rejtő regényében (helyesebben elbeszélésfüzérében), A spessarti fogadóban is azért kezdenek el mesélni egymásnak a szereplők az erdőmélyi kis kocsmában, hogy félelmeiket legyűrjék. Ami Hauffnál különösen érdekes, hogy a mese hatalma legyőzi a játék szellemét. Nos, a Mesterek labirintusában a mese hatalma és a játék szelleme ugyanazon körön ívelődik s ér össze, a mágia metamorfotikus körén. A dolgok állása és a játék menete Ez azért is lényeges mozzanat, mert éppen a hasonulás és az átváltozás, a metaforikus és metamorfotikus aktivitás lesz az a mese világával való szembesülés során, ami segíti a gyermeket (és tegyük hozzá, a felnőttet) a saját világában való eligazodásban, egyáltalán, saját és idegen dinamikus alakzataival való ismerkedésben, az ezekhez való viszonyulásban. Ez már akkor is így van, amikor a gyerek még csak lapozgatja a színes illusztrációkat tartalmazó könyvet, amint Benjamin egy helyütt írja: „nem a dolgok lépnek ki az oldalakból a képcsodáló gyerek elébe, hanem ő maga hatol be oda, nézés közben, ő lesz az a népség, mely a képvilág színpompájával töltekezik”.5 Majd a könyvek olvasásával ez a világba való behatolás és fokozatos telítődés csak még inkább finomodik s gazdagodik. A játék során pedig ezt a telítődő-gazdagodó világelsajátítást próbára is lehet tenni, tulajdonképpen mindig a végső próbára, hiszen az ember, ha igazán játszik, ezt végletesen s végzetesen komolyan teszi, így mobilizálni lehet azt, amit nézés és olvasás során elképzelek. S a próba mindenekelőtt idea és cselekvés egymás általi meghatározottsága. Ez a meghatározottság a játék mágikus rendjében formálódik.

W. Benjamin: Kitekintés a gyerekkönyvbe, ford. Tandori Dezső. In: Angelus Novus. Id. kiad. 531.

5

ző rejtekhelyet, átélve megannyi izgalmat – ami a játszó felekben visszamarad, az a játék szelleme s öröme. S ha Benjaminnal kezdtük s jártuk be játékos labirintus-utazásunkat, fejezzük is be vele. Fiatalkori nyelvfilozófiai írásaiban tudniillik ő is nagy teret szentel a mágiának. Az eredendő közvetlenség létmódjaként jellemzi, amelyben a (hangsúlyosan héber isteni) megnevezés ereje és a teremtés elsődleges-elemi aktivitása egymásba olvad. A nevek és a dolgok „mágikus közösség”-éről beszél Benjamin, vagyis hogy a mágia nem más, mint a nevek és a dolgok immanens saját léte. A mágia eredendő közvetlensége valamiféle természetes hangoltsággal és fesztelenséggel rokonítható, azzal a magától értetődő gesztussal, ahogy – s itt Benjamin a másik nagy mágikus nyelvteoretikusra, Johann Georg Hamannra utal – Isten a logosz eleven szava és kiejtett hangja révén megteremti a világot, vagy éppen azzal a könnyű és a dolgok teremtésközeli állapotát idéző cselekvéssorral, amilyen egy gyerekjáték.8 A dolgok létlehetőségükben eleve magukban hordozzák e természetes kibontakozást és fenomenologikus feltárulkozást, ám egyúttal az elrejtekezést, a visszahúzódást is. Mintegy vonakodva, feltárulón visszavonódva, azaz talányosan reprezentálódnak. Megnevezve létük e titokzatossága s megnyilvánulása csak tovább mélyül s rétegződik. A rébusz elnevezés is erről tanúskodik: elrejtve nyilvánvalóvá tenni a dolgot. A dolgok állása, ahogy a körülmények éppen alakulásuk folytonos változásának egy kimerevített pillanatában vannak, nos mindez sohasem egyértelmű, mindig fürkésző pillantást, megfontolt viselkedést vagy épp játékos-reflexív utánalkotást igényel. És a játék éppen erre a varázslatos, titokzatos teremtési szituációra kínál mindig feleleveníthető, újrakezdhető alkalmat. Mert „a csodához és a titoktelihez való vonzalom nem pusztán törekvés a nem érzéki, szellemi ingerre. A titkok táplálékok”.9 Mondhatni, létünket tápláló varázsszerek, melyek hatékonyságát a játékban tehetjük igazán próbára.

Max. J. Kobbert: Das Labyrinth der Meister. Ravensburger Spieleverlag, 1991. 11. Novalis: Das Allgemeine Brouillon (Materialen zur Enzyklopädistik 1798/99). In: Uő.: Schriften. Dritter Band, Das philosophische Werk II. Herausgegeben von Richard Samuel in Zusammenarbeit mit Hans-Joachim Mähl und Gerhard Schulz. W. Kohlhammer Verlag, Stuttgart, 1968. 417., 266. 8 Vö. W. Benjamin: A nyelvről általában és az ember nyelvéről. In: Uő.: „A szirének hallgatása”, ford. Szabó Csaba. Bp., Osiris 2001, 13–17. 9 Novalis: Das Allgemeine Brouillon. Id. kiadás, 267. Hogy ezt Novalis mennyire komolyan gondolja, azt jelzi az is, hogy még ugyanebben a töredék-címszóban a magyarázatokat, azaz a titkokat leleplező és a világ nyilvánvalóságába visszavezető nyelvi gesztusokat „megemésztett titkoknak” nevezi. 6 7

DISPUTA Pláza

Abban a hagyományban, amelyet a Mesterek labirintusa is megidéz, feltételez s felelevenít, a mágia nem pusztán elvarázslás a hirtelen eltüntetés-átváltoztatás-előhozás értelmében, hanem mindenekelőtt világteremtés, egy totálisan s univerzálisan különálló valóság léte s lehetősége. A varázsszerek titkairól szólván tudniillik a következőket közli a játékszabály: „Sok virág gyógyerejét ismerték már az ősidőktől kezdve. Ám az összegyűjtött tapasztalatok egykor csodálatos-furcsa mágikus elképzelésekhez kötődtek szorosan. Mivel a tudás, a hit és a babona kibogozhatatlanul összeszövődött.”6 Novalis például hí­ res enciklopédisztikus feljegyzésfüzérében, Az általános Brouillonban a mágiát vagy mágizmust egyenesen „a fantázia és a gondolkodási képesség egyesülésének” nevezi. Többször is visszatér a mágia kérdéséhez ezekben a töredékes gondolatokban, egy helyütt olyan tannak titulálja, amelyben „az univerzum váltakozó reprezentációját” ragadhatjuk meg. Ez a tanítás azonban „teljesen különbözik a filozófiától stb., önmagában képez világot – tudományt – művészetet”.7 A mágia tehát egyfajta világteremtési potenciál, amelyben egyszersmind reflektálhatunk is erre a teremtődésre. A játékunk menetére visszafordítva mindezt: a labirintus váltakozó rejtekeiben felfedezni a kincseket s varázsszereket, nos ez sajátos és folyamatos átállítódást igényel a játékos részéről, egyfajta elvarázsolódást, de nem a bódult én- és világvesztés, hanem éppen hogy az uralt, a játékszabály rendjében formálódó szabad választás lehetőségében előfeltételezett mesei én- és világteremtés értelmében. A megszerzendő varázsszerek felhasználhatósági köre és alkalmassága is a játék e jellegzetességét erősíti meg. Tudniillik amíg az elsőként adódó lócitromból például szerelmi bájital is előállítható, tehát egy különösen hatásos bódító ital, addig az utolsóként szereplő örökzöld fagyöngy, gyógyereje révén, megmentheti a játékost az ártalmas szellemektől s varázslatoktól. A játék végére érve, bejárva a megannyi metaforikus és metamorfotikus fordulat révén keletke-

93

Játékok királya, királyok játéka Árvay Sándor DISPUTA Pláza 94

Adjunk táblát a dotcom-gyerek kezébe! A címben olvasható koronás szófordulatot a tokaji borral kapcsolatban szoktuk használni, ám nem tűnik túlzásnak, ha az elmét pallérozó feladatok világában a táblás játékoknak is kiosztjuk az uralkodói felségjeleket. Sokan vallják, hogy a táblajátékok az emberiség legnagyobb szellemi alkotásai közé tartoznak. Mielőtt még elfogultsággal vádolnánk e megállapítást, érdemes meggondolnunk: életünk sok-sok összetevőjéről bebizonyosodott, hogy nem kizárólag az emberre jellemző, hiszen például az otthonteremtés, az örömszerző szeretés, a szerepjátszás, az építés, a vetélkedés, a kommunikáció mindmind olyan tevékenység, amire az állatvilágban is találunk valamilyen példát. Az absztrakciót feltételező táblajátékra azonban csak a gondolkodó ember képes, ez magasabb intelligenciájának egyik kétségbevonhatatlan „bizonyítéka”. Szimulált világkép A táblás játékok népszerűsége itthon és külföldön egyre nő, azért is, mert alternatívát nyújtanak a tévével és a számítógéppel szemben. A táblás játékokat gyártó cégek forgalma – az amerikai Game Manufacturers Associaton jelentése szerint – megháromszorozódott az elmúlt másfél évtizedben. „A dotcom-generáció fiatal felnőttei körében egyre népszerűbbek a társasjátékok. Családalapítás után a munkahelyükön naphosszat a képernyő előtt görnyedő fiatalok kevés szabadidejükben a számítógép helyett inkább a gyerekeikkel és barátaikkal játszanak” – olvasható az elemzésben. A technológia egyre inkább beférkőzik az életünkbe, és ennek elidegenítő hatása miatt az emberek mindinkább igénylik a társas tevékenységeket. Erre megoldás a társasjáték: sok esetben akkor is, ha – az új módi szerint – mindezt a cyberközösség szervezi. Az interneten, ha hagyományos játékokat keresünk, akkor nagy valószínűséggel valamilyen táblás játékba botlunk, amellyel számítógép vagy élő személy ellen játszhatunk, helyzetet, végjátékot elemezhetünk. A legkülönfélébb tudományterületek tudósai szerint az, hogy az egyes közösségek, népek mennyire tudják majd megőrizni versenyképességüket a nemzetek fejlődéséért vívott világméretű küzdelemben, attól is függ, hogy polgáraik (egyének és csoportok) mennyire lesznek képesek ma-

gabiztosan szembenézni a szokatlan helyzetekkel, és lesz-e bennük hajlandóság arra, hogy figyelembe vegyék a különböző nézőpontokból kínálkozó választási lehetőségeket. A futurológia kutatói a játék- és szimulációs módszereket sajátos technikaként ajánlják a jelenkor pedagógusainak, hogy előkészítsék tanítványaikat az újszerű eseményekkel és helyzetekkel való foglalkozásra. E módszerek fejlesztik a kreativitást, a problémamegoldó és döntéshozó készséget, segítik a (kommunikációs) kapcsolatok kifejlesztését s a gondolkodási és kezdeményezőkészséget. Főleg ezek miatt tekinti sok szakember a jövő nyelvének a játék- és szimulációs módszereket. Az európai oktatásügy nagy fogyatékossága, hogy nem ismerte fel még a játékok jelentőségét. Ahogy a testnevelés a test edzésén túl az alakuló személyiség olyan formáló-nevelési eszköze, mely a többi tantárgy lehetőségeiből kimarad, éppúgy az elmetornát is úgy kellene kialakítani, hogy más tantárgyakban nem nyújtható ismereteket, tapasztalatokat adjon. Az elmetorna mint iskolai tantárgy a stratégiai táblajátékok széles családjából válogathatna, és minden szinten megtalálhatja sajátos eszköztárát. A logikus gondolkodás elsajátítása szinte közhelynek számít ama további hatások mellett, melyek még értékesebbek a felnövekvő generáció számára: a szabályok megértése és szükségességük belátása, a fair play és az esélyegyenlőség igénye és értékelése, a nyertes és vesztes szerepek élménye, siker és kudarc elviselése, a rendszer felfedezésének készsége, algoritmizálás, modellezés, analógiák észrevétele… Mind-mind olyan tulajdonságok, amelyek nélkül aligha lehet sikeres a 21. század embere. Az utóbbi időben az itthoni oktatásügyben is történt néhány kezdetleges lépés az „elmeélesítő módszerek” alkalmazására. Felvetődött, hogy a sakkot tantárgyként tanítsák az iskolákban. Ám, mint ahogy a testnevelés sem „csak” úszni tanít, az elmetorna tárgyát sem előnyös „csupán” a sakkra szűkíteni, hiszen a stratégiai táblajátékok széles családjából lehet válogatni. A pesti bölcsészkaron néhány éve folyó képességfejlesztő és sakkoktatás mellett a Testnevelési Egyetem pszichológia tanszéke Játékpedagógus-képzés néven indított kurzust, felismerve, hogy képzett, hozzáértő pedagógusok kellenek az iskolai oktatás sikerességéhez.

Az emberiség ősi játékai közé tartoznak a táblajátékok, amelyek az időtöltésen túl mindig fontos gondolkodásfejlesztő funkciót töltöttek be. Jelenlegi ismereteink szerint a felső-egyiptomi El-Mahaszna régészeti feltárásaiból származik a legrégibb játéktábla, amelyet egy i. e. 4000–3500 között épült sírkamrában találtak. Az agyagból készült, 3x6 mezős alaplaphoz 11 kúp alakú figura tartozik. Fából készült játéktáblát pedig az ókori Dél-Mezopotámiában fekvő Ur város uralkodóinak sírboltjában találtak; a kutatók szerint i. e. 2600 körül játszhattak rajta. A táblajáték a földkerekség minden zugát elérte. Az ötezer esztendős múltra visszatekintő „család” szétszóródott a világban, s még a mindenütt ismert alapjátékoknak is milliónyi változata hódít. S miközben továbbélnek az ősi tradíciók, régi alapokon napjainkban is születnek vadonat­új játékok. Nem könnyű őket csoportokba sorolni. Játékmező, bábuk, nyitóállás, lépésszabály, cél. Ez a táblajáték gerince. Az alap. Az összes többi az emberi tényező. Az elme. A gondolkodás. Valamennyi táblás játék eszmevilágában ott tükröződnek ősi ideáink, álmaink, gondolataink. Tiszta szabályrendszer alapján, egyenlő esélyekkel indulni a csatába, hogy erőnk, tudásunk, ügyességünk, helyzetfelismerő és döntéshozó képességünk legyen a muníció a vetélytárs ellen. Nincs szerepe a szerencsének és a fizikai erőnlétnek, a „játék” nem más, mint egymást követő logikai feladványok sorozata, hiszen lépésről lépésre minden hadállásból a győzelemhez közelebb vivő megoldást keressük. Ezek a játékok nem csupán fejlesztik a logikát és gondolkodtatnak, hanem társas kapcsolatokra, a rendező elvek szükségességének megértésére, a szabályok elfogadására és megtartására tanítanak. A lehetőségek között megjelenik a szabad és a tilos. Értelmét veszti a csalás, hiszen a sikerélményt éppen az azonos feltételek közötti megmérettetésben elért győzelem jelenti. A szabályok megengedte lehetőségek, a nem kellően átgondolt szabályrendszerben bent felejtett „kiskapuk” megtalálása és kihasználása ugyanakkor a győzelemhez vezető út sarokköve. A sikert erősíti, hogy tudjuk: legyőzött ellenfelünknek azonos esélyei voltak. Sportszerű küzdelemben megmérettetni, s a győzelmet és vereséget egyaránt elviselni tudni – ez a táblás játékok lényege.

Egy-egy táblajáték alapja a cél és a lépésszabály kombinációja. A változatosságot, a nehézségi fokot a különböző szerkesztésű játékmezők hordozzák, az esélyek kiegyenlítését igyekeznek biztosítani a többnyire szimmetrikusan kialakított nyitóállások. A játék lefolyásának módja szerint a táblás játékok stratégiai és szerencsejátékokra oszthatók. Előbbiekben kizárólag a játékos tudása, az általa választott lépések számítanak; utóbbiakban szerepe van a szerencsének is, például kockadobás formájában. A legtöbb stratégiai táblás játék szaknyelve katonai fogalmakat idéz: hadállás, vezér, tiszt, bástya, huszár, áldozat, csel, leütés, megölés, bekerítés, fogoly stb. A két küzdő fél mint két hadvezér irányítja, mozgatja a harcmezőn a bábukat (a katonákat). A sakkban például a figurák elnevezése és az egész játék a háború fogalomkö­ rében mozog, a japán shogiban pedig még a tisztek előléptetése is előfordul a partik során. A tábla típusa szerint megkülönböztethetünk négyzet-, hatszög-, háromszögrácsos, valamint, a társasjátékokban használatos „előre lépegetős” játékmezőket és egyéb táblákon játszott játékokat. A négyzetrácsos tábla gyakran kap pepita mintát (sakktábla), a többit általában valamilyen funkcionális módon színezik vagy látják el rajzokkal, feliratokkal. Az alakok (bábuk, korongok, golyók) szempontjából egy figurával játsszák a legtöbb előremenős játékot; a többfigurás játékok pedig annak alapján tagolandók, hogy a játékos „csapatában” csupa azonos figura van-e, vagy különféle szerepeket töltenek be. Vannak aszimmetrikus játékok, amelyekben a játékosok különböző seregekkel indulnak és különböző célok felé törnek. A játékoknak egyéb kellékei is lehetnek, például dobókocka, szerencsekártya, játékpénz, nyereménytárgy (a játék valamely pontján megszerezhető dolog, aminek birtoklása esetleg befolyásolja a játék további menetét). A lépésmód is a csoportosítás egyik alapja lehet. Van olyan játék, hogy a bábukat játék közben valamikor leteszik, és többé nem mozdítják; van olyan is, hogy a figurák a játék elején felsorakoznak alapállásban, s játék közben mozognak; máskor pedig e két alapváltozat kettő keveredik, játék közben lehet új bábut bevonni a játékba vagy egy meglevőt mozdítani. Feloszthatók a táblás játékok egy-, kétés háromdimenziós alcsoportokra. Az elő-

DISPUTA Pláza

Hatezer éves szabályok

95

remenős játékok egydimenziósak, mert bármely bábu helyét egyetlen számmal, a mező sorszámával adhatjuk meg. Egyes játékokat pedig több, egymás fölé helyezett táblán játszanak, tehát három dimenzióban. Az összes többi táblás játék kétdimenziós. A táblás játékoknak bőséges az irodalma. A széles választékból a téma iránt érdeklődőknek két alapmunkát ajánlunk. Zdzisław Nowak magyarul először 1982ben megjelent, 50 táblás játék című könyve egyszerre nyújt szabályismertetést és eszközöket a játékokhoz. A lengyel szerző honi követője, Láng Attila D. pedig a Játékvilág címet viselő összegzésével rukkolt ki elektronikus alapmunkával, melyben 171 játék (közte két saját találmány) leírását adja közre. Kedvcsinálónak íme néhány csoport- és játéknév a sok közül. Táblás (Camelot), amőba (Térbeli potyogós amőba), beszorítós (Várvédelem), dáma, helycserélő (Asztar), összekötős (Twixt), sakkjáté­ kok (27 változat, közük A maharadzsa és a szipojok), szójátékok (Scrabble), türelemjátékok (Szoliter, Vörös Szamár), egyéb logikai játékok (Bölcsek focija, Centuriák csatája, Háromforintos fogócska, Paplanjáték, Vándorok), szerencsejátékok (Backgammon, Gazdálkodj okosan!, Ingerlés, Monopoly, Multezim, Pacsézi, Plakoto, Rulett, Torpedó).

DISPUTA Pláza

Táblák és játékok

96

Szenet: az ősi átkelés A legrégebbi fennmaradt táblás játék a világon. Kétféle bábu tartozott hozzá, az egyiptomi Óbirodalom idején mindegyikből hét, az Újbirodalomban öt. Négy dobópálca határozta meg a lépéseket. „Az átkelés játéka” célja: a tábla nyújtott S alakú bejárásával eljutni az első mezőtől az utolsóig. A múzeumokban őrzött több mint 120 szenettábla három változatban fordul elő: fából, kőből vagy kerámiából készült keskeny lap; más célból készült tárgyakra felvázolt rajz, illetve finom kidolgozású fa-, kő- vagy kerámiadoboz, melynek fiókja is volt a bábuk és a dobópálcák tárolására. Malom: papok pihentetője A táblások világában rendszert keresők a család alapelemének tekintik, szinte mindegyik játék újra kifejleszthető a malomból. A játék az egyiptomi fáraók birodalmában született (I. Ramszesz uralkodása idején, i. e. 1400 körül). A Nílus nyugati partján feltárt szentély padlóburkolatán vésett rajzokra bukkantak a régészek. Az ábrák táb-

lákat mutattak, amelyeken pihenésképpen a papok játszhattak – ahogy ma mondanánk – társasjátékokat. Ostábla: éjjel-nappal A népszerű játék egy nagy táblás család része, ismerik még többek között Tavli, Backgammon, Shesh besh, Tábla, Puff néven is, s rengeteg alváltozata létezik (például a jacquet vagy a tric-track). A játék históriáját kutatók szerint a fekete, illetve fehér kövek/korongok a nappalt és az éjszakát jelképezik, a 24 mező pedig a nap óráit. A két játékos a huszonnégy nyújtott háromszöget (mezőt) tartalmazó backgammon táblára egy maghatározott kezdési felállás szerint helyezi el a kétszer tizenöt korongot. A versenyzőknek az a feladatuk, hogy a bábuikat saját kiléptessék szedőterületükre, eltávolítsák figuráikat a tábláról. Két dobókockát használva határozzák meg a lépések számát – a játékos a dobott pontok összegével lép, de szabadon eldöntheti, hogy egy vagy két koronggal mozdul, csak a lépések számának meg kell egyeznie a dobott pontok számával. Ha egy játékosnak már minden korongja az utolsó hat mező valamelyikén van, megkezdheti a korongok kiléptetését. Az a játékos nyer, aki előbb hozza ki az összes korongját. Sakk: fizetség búzaszemmel A stratégiai játékok közé sorolható sakk közvetlen őse, az indiai csaturanga a VI. században keletkezett. A csatura (négy) és az anga (tagozat) szavak összetétele az akkori négy fegyvernemre (gyalogság, lovasság, harci szekerek és elefántok) utal. A játék megszületésével kapcsolatos legenda szerint egy brahmin találta fel a sakkot. Jutalmul a rádzsától első hallásra jelentéktelennek tűnő fizetséget kért, mindössze annyi búzaszemet, amennyi a sakktábla kockáira a következő szabály szerint képletesen rátehető: az első kockára egy, a másodikra kettő, a harmadikra négy, vagyis az előzőnek mindig duplája. Hamar kiderült, hogy ennyi búza nem terem a Földön… A sakk perzsa, arab, bizánci közvetítéssel a 900-as évek tájékán jutott el Európába. A két játékos egyenlő erejű hadseregekkel indul csatába. A négyzet alakú, nyolc sorra és nyolc oszlopra felosztott sakktáblán kezdéskor 16–16 bábu foglal helyet, a játékosok felváltva lépnek, és mindkettejük célja, hogy a másik fél vezérét (király) mattolják, azaz olyan helyzetbe kényszerítsék, hogy a támadást sem elhárítani ne tudja, se előle ne tudjon elmenekülni. A sakkozók tudásától, stratégiai felkészült-

ségétől és taktikai elképzeléseitől függ, ki lesz a győztes. A túlerő nem eredményez feltétlenül győzelmet, mert nagy a jelentőségük a különböző mozgású és hatóerejű figurák jobb alkalmazásával kialakuló minőségbeli különbségeknek. A sakktáblán más játékok is játszhatók, például az úgynevezett francia sakk, a dáma, az Arimaa vagy a rókavadászat, amelynek célja a „róka”, azaz egy figura bekerítése. A kezdő sakkozók feladatául szokták adni, hogy a sakktábla egyik felére felállított összes figurát, lólépésben szedje le. Ez nemcsak a huszár lépéseinek megfigyelését, gyakorlását jelenti, hanem összpontosítást kíván, és a kombinatív készséget is fejleszti. A sakk nemcsak játék, hanem sportág is. A játékosok minősítésére pontrendszert használnak, mely a versenyzők egymáshoz viszonyított játékerejét – a partikon elért eredmények alapján – egy értékszámmal (Élő-rangsor) határozzák meg. A pont-

rendszert a magyar származású amerikai fizikus, Élő Árpád (1903–1992) dolgozta ki. A számítógépes sakkprogramok megjelenése új „versenytársat” teremtett a profi játékosoknak. A történelemben első alkalommal, 1996-ban a Deep Blue számítógép a világsajtó által kísért mérkőzésen legyőzte az akkori világbajnok Garri Kaszparovot.

Go: sziget a tengerben Kínában született több mint háromezer évvel ezelőtt (leánykori neve: vejcsi), Japánban cseperedett fel (itt kapta ma használatos, felnőttkori nevét). Az ázsiai eredetű kétszemélyes stratégiai játéknak ma szerte a világon százmilliós tábora van: a go immár a sakk népszerűségével vetekedik. Alapszabályai egyszerűek, Japánban már óvodás korban tananyag, ez azonban korántsem jelenti, hogy a játék maga is egyszerű. Ellenkezőleg: olyan szellemi torna, amelyben a gondolkodás, a kombinációs készség és a stratégiai tudás egyaránt döntő. Egy go-játszma lehetséges variációinak száma 10750 megbecsülhetetlenül sok… A tábla a lakatlan világot jelképezi, amelyet minden oldalról tenger vesz körül. A játékot egy 19x19 mezőre felosztott „hadszíntéren”, 180 fehér, valamint 181 fekete koronggal játsszák, azonban nem a mezőkre, hanem a vonalak kereszteződéseire teszik a köveket. Ha egy korongot vagy egymáshoz kapcsolódó korongokat az ellenfél minden oldalról bekerít, azt le kell szedni a tábláról. A játék célja, hogy minél több területet lekerítsünk magunknak, valamint hogy minél több ellenséges korongot szedjünk le a tábláról. Tehát terület- és fogolyszerzés. A játék végén az nyer, akinek több területe, illetve zsákmányolt köve van. A játéknak akkor van vége, mikor már nincs több lehetséges lépés. A sakkhoz hasonlóan e játék is versenysporttá növekedett. A go-világ központja Japán, ahol a profik egész életüket e sportágnak szentelik. A szigetország dollármilliókat költ a tornák szervezésére, oktatásra, könyvek és folyóiratok megjelentetésére. Kínában is vannak államilag fizetett hivatásos go-versenyzők. Napjainkban világszerte több mint 25 millió játékost tartanak számon, alig több mint százezret Európából. Mi, magyarok ott vagyunk a kontinens feltörekvő versenyzői között – honfitársaink is vitézkednek a go-világban. Pocsai Tibor, illetve Pocsai Rita egyéniben és párosban is volt Európa-bajnok, Göndör András nyolcadik lett az amatőr go-világbajnokságon, 2008-ban Kőszegi Diána a koreai szövetségtől, harmadik európaiként megkapta a profi danos minősítést.

DISPUTA Pláza

A sportág világbajnokai Férfiak: Wilhelm Steinitz (1886–1894), Emanuel Lasker (1894–1921), José Raúl Capablanca (1921– 1927), Alekszandr Aljehin (19271935 és 1937–1946), Max Euwe (1935–1937), Mihail Botvinnyik (1948–1957 és 1958–1960, 1961–1963), Vaszilij Szmiszlov (1957–1958), Mihail Tal (1960–1961), Tigran Petroszjan (1963–1969), Borisz Szpasszkij (1969–1972), Robert Fischer (1972–1975), Anatolij Karpov (1975–1985), Garri Kaszparov (1985–2000), Vlagyimir Kramnyik (2000–2007), Viswanathan Anand (2007–) Nők: Vera Mencsik (1927–1944), Ljudmila Rugyenko (1949–1953), Elizabeta Bikova (1953–1956 és 1958–1962), Olga Rubcova (1956–1958), Nona Gaprindasvili (1962–1978), Maja Csiburdanidze (1978–1991), Xie) Jun (1991–1996, 1999–2000), Polgár Zsuzsa (1996–1999), Zhu Chen (2001–2004), Antoaneta Stefanova (2004–2006), Xu Yuhua (2006–2008), Alexandra Kosteniuk (2008–)

97

Játsszuk azt, hogy feltörtelek! Szedlák Ádám DISPUTA Pláza 98

A

hogy az internet megkerülhetetlenné vált, úgy lett tele a sajtó, a mozivászon és a monitor hackerekkel. Míg a nyolcvanas években a számítógépes varázslók a katonák ügyeibe avatkoztak be a mozivásznon, a kilencvenesekben a cégeket és a kormányokat piszkálták, mostanra viszont a mindennapok részévé váltak. Ez a cikk csak a szóba jöhető képernyők egyikével foglalkozik, azokat a videojátékokat járva körbe, amelyek hackereket, biztonsági szakembereket és kéretlen hibakeresőket szerepeltetnek. Egy ideiglenes hackerdefiníció felé

Furcsa szleng kifejezés jelent meg 1963. november 2-án a The Tech, a Massachusettsi Műszaki Egyetem (MIT) lapjának címoldalán: „Telephone hackers active”.1 A cikknek nem az a legnagyobb érdeme, hogy hírt ad az egyetemi telefonhálózatot a saját céljaikra felhasználó, a drágább távolsági hívások díját másra hárító ügyeskedőkről, akik később majd phreakernek fogják hívni magukat. Fontosabb, hogy először, évekkel a hackerkultúra legendás színhelyeinek megszületése előtt, szerepelteti a napjainkig vitatott szót a sajtóban. A vita abból fakad, hogy a jelentés meghatározásáért küzdő egyik csoport szerint a hacker a felfedező hajlamú, az egyes rendszereket tökéletesíteni is hajlandó, a szabályok által kevéssé kötött ember. Szerintük a számítógépes bűnözőre a cracker szót kell használni. Az első, többek között Richard M. Stallman nevével fémjelzett szabad szoftveres csoporttal szemben az informatikai köznyelv a ’bűnöző’ és ’biztonsági szakember’ jelentésben egyaránt használja a hacker szót. A cracker jelentése a közbeszédben ’az, aki programokat szabadít fel a másolásvédelem, eredetiségellenőrzés alól’. Nem célom eldönteni a legalább harmincéves, cikkek, publikációk és internetes flame-háborúk során eszkalálódott vitát. A cikk keretein belül a köznyelvi jelentésben használom a szót, kiberbűnözőt és biztonsági szakembert egyaránt értve rajta. 64 kilobájt mindenre elég Olyan programok, amelyek számítógépes rendszerekbe való behatolást tartalmaz1 2

nak, már a nyolcvanas években megjelentek, alig pár évvel követve a cyberpunk irodalom mára klasszikussá vált műveit vagy az olyan filmeket, mint a mesterséges intelligenciát, hackereket és a hidegháborús félelmeket ötvöző Wargames. A kor másik fontos jellemzője a mikroszámítógépek harca volt. A különböző, futtatható programok tekintetében csak részben kompatibilis gép egyrészt elindította azt a számítógépes forradalmat, amelynek ma is élvezzük a gyümölcseit, másrészt nehezen kutatható örökséget hagyott hátra. A legelső – és meglepően jó – hackerszimulátor, a System 15000 beindítása küzdelmekkel jár. A Commodore 64 emulátor mellett szükség van még a gép billentyűzetkiosztását ábrázoló képre, komoly adag türelemre és persze a játék egy másolatára. A türelem kivételével a fentiek mindegyikével szolgál az internet, csak keresni kell őket. Ha minden együtt van, akkor a 27 éves mikroszámítógépet emuláló PC előtt ülve igazi időutazásban lehet részünk. A játék jóval az internet és a World Wide Web előtti, modemes, betárcsázós korszakból származik. Ennek megfelelően adatbázisokba, kevés menüpontot tartalmazó egyszerű hirdetőtáblákba betárcsázva kell megfejteni a System 15000 feladványát. A program nem csak a modern videojátékokon edződött játékosokat lepheti meg azzal, mennyire kevés információt ad, valószínűleg a maga korában is rendkívül nehéznek számított. Az egyes hirdetőtáblákról morzsánként összeszedett adatok alapján kell arra is rájönni, hogy egyáltalán milyen küldetést kell teljesítenünk a játék során. A remek hangulat ellenére a játék nem igazi szimuláció. Eltévedni, bolyongani ugyan lehet a különböző behívószámok között, jó megoldás viszont mindig csak egy van. A System 15000 inkább puzzle-játék – ami Juul szerint2 az egyik kezdetleges módszere az értelmes, teljes élményt kínáló játékok fejlesztésének, akárcsak a rendszerek játékos feltörése. Kalanddá válik a hackelés A System 15000 ritka kivétel a korai hackerjátékok között. A tervezők többsége engedett a késztetésnek, és kalandjátékot készített. A kor egyik népszerű program-

A lapszám a mai napig elérhető a The Tech archívumában: http://tech.mit.edu/V83/ Jesper Juul: What computer games can and can’t do, Web: http://www.jesperjuul.net/text/wcgcacd. html

„Élessel töltelek” „Sok programozó erkölcsi kötelességének érzi, hogy valóra váltsa a Snow Crash [metaverzumát], de az eredmények eddig sok kívánnivalót hagytak maguk után” – válaszolta a mélyen technológiai témákkal foglalkozó hírportál, a Slashdot egyik olvasója által beküldött kérdésre John Carmack, az első személyű lövöldözős (FPS, first person shooter) műfaj egyik atyja 1999ben. Az évtized elején megjelent regény, a már hosszabb ideje buzzwordnek számító virtuális valóság (VR) és a jobb hardverekkel erőre kapó 3D-grafika minden második

programozó fejében összeolvadt, szent céllá emelve a holodeck létrehozását. A kísérletek egyike sem eredményezett olyan játékot, amelyik élvezetesen mutatott volna be számítógépes bűnözést, biztonsági rendszerek kiiktatását. A hatalmas – a System 15000 néhány telefonszámához képest a legkisebb térképpel rendelkező FPS is galaxisnyi nagyságú – bejárható teret, gazdag, szerteágazó történetet, okosan megkonstruált világot felvonultató programoknak csak egy kis szelete foglalkozik az informatikai rendszerekkel. A játéktér, a játékmechanika oroszlánrésze valami cyberpunk vagy science fiction történet elbeszélésére van megteremtve, az illegális behatolás lehetősége szinte csak ráadás. A 2007-es BioShock – amelyben egy art deco rémálomban kell helytállnia a hősnek – tervezői az ismert, még a magyar tévében is játszott Pipe Mania játékból csináltak kihívást. A játékosnak a csőben lassan folydogáló kék anyagot kell a megfelelő végpontba vezetni, hogy a különböző berendezéseket meghackelje. Ha a kék folyadék, üzemanyag, biomérnökök által létrehozott varázslötty jó helyre kerül, átvettük az irányítást a gép fölött. Hasonló minijáték szerepel a System Shock 2-ben is, ahol szintén egyszerű logikai feladványok megoldása juttatja információhoz és zsákmányhoz a túlélésért küzdő játékost. Az FPS-próbálkozások közül a nyolcvanas évek elejéről való, futurisztikus látványvilágú filmjének folytatásául készült a TRON 2.0. Ez a többi lövöldözős hackerjátékhoz hasonlóan komplex történetet mesél el, melynek hőse az eredeti film főszereplőjének fia. A játék mégsem a történet miatt érdemes a figyelmünkre, hanem azért, mert a teljes történet a számítógép belsejében játszódik. A játék tervezői profin újították fel a filmben még komolyan vehető, de mára inkább megmosolyogtató ötletet. A segédprogramokként futó fegyvereknek különböző verziószámuk van, a hős kulcsok helyett jogosultsági szinteket gyűjt, sebesülés esetén pedig sérül a memória is, elérhetetlenné téve az benne tárolt szoftvereket. A játék metaforái egytől egyig az operációs rendszerek, a programozás nyelvéből származnak, így rövid úton képesek elhitetni a játékossal, hogy valóban a képernyő rosszabb oldalára került. A kifordított nézet azonban azt is lehetővé teszi, hogy a játékos lelője a vírusokat, illetve a TRON diszkkel benyomja a különböző gombokat: vagyis az FPS-ek megszokott eszköztárával kezelje a számítógépet és a hackelést.

DISPUTA Pláza

ja, a Hacker, illetve folytatása a Hacker 2: The Doomsday Papers esetében például csak a bevezető jelenetében kell számítógépes rendszerbe behatolni. A szoftver nem töltőképernyővel, menüvel vagy hasonló megszokott megoldással köszönti a játékost. Előbb egy belépési felületen kell átjutni, amelyhez nem ismerjük a jelszót, majd egy robot irányítórendszerét és perifériáit kell felismerni. A védelmi rendszereken keresztüljutó játékos hackeri karrierje itt véget is ért. A játék további részében egy távirányítású robotot kell irányítani – kikerülve, átverve az őröket és a biztonsági kamerákat. A Hacker alapötlete nem rossz, az ezredfordulón számos sikerjáték készült, amelynek központjában a lopakodás és az információgyűjtés állt. A kilencvenes évek elejének játékai elkezdtek távolodni a puzzle-felépítéstől, az új divat, a kalandjáték kedvéért. Készült mászkálós, gyűjtögetős program William Gibson Neurománcából, több akciódús kaland született a Shadowrun szerepjáték világában. Az egyszerű fejtörők helyét bonyolultabbak vették át, már nemcsak egyszer, egy helyen aktiválható tárgyakat, kódokat szerezhet be a játékos, hanem a pályafutása során többször felhasználható eszközöket. A legkomolyabb változás azonban a történet és a narráció megjelenése. A Neurománcban nem csak a tizenhat színű grafika jeleníti meg a műsorszünet idején látható, hangyafocira hasonlító szürkés eget, hanem a narrátor is. A játéktér szobáihoz leírás is tartozik, a karaktert irányító játékosnak pedig nemcsak a rejtvényekből épített labirintusból kell kitalálnia, hanem a történetet is fel kell építenie. A játék rétegei között elvész az egyébként is csak nagyon absztraktan megjelenített hackelés, ergodikus irodalmi művé válik a kiberbűnözés.

99

Rendszertörés két kattintással Szerencsénkre volt olyan játékstúdió, amelyik rájött, hogyan kell igazán jó hackerszimulátort írni. A brit IntroVersion 2001-ben adja ki Uplink című programját, a kolozsvári Exosyphen pedig 2004 óta kísérletezik ilyen játékokkal.3 A recept egyszerű: a játékos szervereket tör fel, naplófájlokat olvas, adatokat változtat meg, lehetőleg minél több köztes gépet felhasználva, hogy véletlenül se bukjon le. A különféle információkból (e-mailek, a hirdetőtáblák pletykái, ellopott dokumentumok– és persze a küldetések megszabta minta) pedig összeáll annyi történet, hogy a játék ne tűnjön egymás után illesztett fejtörők sorának. Elég egy pillantást vetni a felhasználói felületre, hogy érezzük, ezek a programok végre nem a cyberpunk irodalomra és a kalandjátékos hagyományra épülnek. A sötétkék-fekete, borostyán-fekete képernyők a hollywoodi filmeket idézik meg. Ilyen külsejű terminálhoz ült le a Kardhal Stanley Jobsonja, az Adattolvajok Zero Coolja. Ahol belefért a rendelkezésre álló processzorciklusokba – ez jellemzően az újabb kiadású kolozsvári játék –, még valami aktív elem is került a képernyőre, hadd érezze a játékos, hogy a történések közepén van, ahol minden másodperc számít. Ezt a hatást fokozza az ambienttől az trance-ig, technóig gyorsuló háttérzene is.

DISPUTA Pláza

Uplink: kockán a karrier

100

A két játékprogram hasonló felülete, küldetései, felépítése csak a felszín. A játék-tudomány4 eszközeit segítségül hívva azonban fény derül az érdekes eltérésekre is. Consalvo és Dutton elemzési módszerét5 felhasználva rögtön feltűnik, hogy a játékmechanika teljesen más időhasználatról és küldetésképről árulkodik. Az Uplink világában nem ismeretlen a várakozás. Akadnak üresjáratok, amikor nincsen küldetés, vagy amikor a játékos arra vár csendesen rettegve, hogy a támadáshoz használt szerverek valamelyikén nyomot hagyott, és már érkeznek is a civil ruhás nyomozók a számítógépéért. A törésekhez használt masina fejlesztései is időbe kerülnek. A hackereket kiszolgá-

ló cég munkatársai kiszállnak, beépítik a ráadás memóriát, beállítják a gyorsabb új modemet, majd újraindítják a gépet. A különböző fejlesztések megvásárlása után a játék fel is szólítja a játékost, hogy csak kilépés után éri majd el az új hardvereket. A játék tehát úgy viselkedik, mintha valóban az Uplink Corporation kliensprogramja lenne, ami az otthonülő bérinformatikust köti össze a biztonságos szerverterembe zárt harci számítógépével. A kliens üzemmódhoz illeszkedik a mentés megoldása is. A játékos bármikor kiléphet, lementve az állását. A programba újra belépve pontosan ugyanabba a pillanatba fog visszaérkezni – kivéve persze a hardverfrissítést, amellyel ugrik egyet a naptár –, amikor kiszállt. Mentési hely csak egy van, a játékos a hacker karrierjét játssza végig. Ha elbukik, és elkobozzák a számítógépét, újra meg kell vennie a berendezéseket, nem lehet visszatölteni egy régebbi játékállást. Hacker Evolution: csak még egy szerver kerüljön A Hacker Evolution tervezői küldetésekre darabolták fel a játékot. Egy-egy fejtörőt csak egyhuzamban lehet megoldani. A játék azt feltételezi, hogy a főhős kizárólag küldetésenként halad. Leül a számítógépe elé, nyomoz, rendszereket tör fel, bűnözőket kap el és szétrombolt szolgáltatásokat állít helyre. Munkát nem hagy félbe – mentés nincs –, egy korábban elhibázott küldetésnek viszont számtalanszor neki lehet fogni. Az Exosyphen programjában nem lehet úgy elbukni egy teljes földalatti karriert, mint az Uplinkben. A Hacker Evolutionben nem a nehezen megszerzett státusz – erős gép, fejlett programok, szoftverre költhető pénz és a történetről megtudott információk – elvesztésének lehetősége generálja a feszültséget. Nincs is annyi szoftver a játékban, mint az Uplinkben. Nem kell jelszótörőt, biztonsági programokat, adatlopót frissíteni, az összes hasznos parancs rendelkezésre áll a játék elejétől, csak használatát kell megtanulni. Hardvert ugyan lehet vásárolni, ez meg is könnyíti a nyomozgató játékos dolgát, de egy-egy fejlesztéssel hos�-

Az Exosyphen több hackerszimulátort jelentetett meg az ezredforduló óta. Jelenleg csak a Hacker Evolution nevű széria három epizódja és mobiljáték kiegészítői kaphatóak, az előzménynek tekinthető BS Hacker és Digital Hazard nem. 4 Jobb híján a játékmechanikával és narrációval is foglalkozó game studies-t fordítom így. 5 Mia Consalvo–Nathan Dutton: Game analysis: Developing a methodological toolkit for the qualitative study of games, in: Game Studies, 2006. Web: http://gamestudies.org/0601/articles/consalvo_dutton 3

Nem is jövő, nem is jelen Az Uplinkben és a Hacker Evolutionben egyaránt érdekes, hogy a tervezők nem merték a jelenbe vagy a nagyon közeli jövőbe helyezni a történetet. A cyberpunk játékokhoz hasonlóan a mindennapi csúcstechnológia, az embernél is okosabb mesterséges intelligenciák jövőjét választják ezek a programok. A Hacker Evolution már az intrójában közli, hogy a világhálón a kutakodó embereken túl jelen van egy elszabadult MI, az Uplinkben pedig a megvásárolható technológiák jelzik, hogy a játék megjelenésének idejéhez képest óriásit fordult a világ. A biztonsági megoldásokon és a támadásokon azonban már nem feltétlenül látszik a fejlettség, s hogy a program kezelése könnyen tanulható legyen, és az

6

egymást követő, egyre nehezedő pályák a valós problémamegoldáshoz hasonló flowélményt adjanak, a látványos jövőbeli megoldásoktól eltekintettek a játéktervezők. A videojátéktól szerencsére nem idegen, hogy a jelennel foglalkozzon. Ahogy a médium lassan felnő – az átlagos amerikai játékhasználó pedig már most is 35 éves6 –, úgy válik egyre elfogadottabbá ez a lehetőség. Egy független fejlesztő már a columbine-i mészárlást is megpróbálta feldolgozni, nagy vitát kiváltva játékával. Előbb-utóbb megjelennek talán azok a hackerjátékok is, amelyekben a játékosnak végig kell gondolnia, van-e értelme a CERTek figyelmét felkeltő akcióba fogni, körbeszimatolni az FBI védelmi rendszerei körül, vagy akár csak titokban, kikapcsolt gép mellett végiggondolni egy bank elleni támadást. Ehhez azonban jóval komplexebb játékmechanikára lesz szükség, illetve arra, hogy a zsáner még távolabb kerüljön a science fiction-gyökerektől. Merre tovább, hackerjáték? A történetnek természetesen nincs vége. PC-re ugyan megszületett az a zsáner, amely a legkevésbé absztrakt, a valósághoz kellőképpen hasonlító hackelésélményt ad. A történet miatt fixen beépített puzzlejellegű küldetések, illetve a változatosság, újrajátszhatóság közti egyensúlyt azonban még nem találták meg. Főleg az okos telefonok hozhatnak innovációt; az Apple iPhone-ra a kolozsvári Exosyphen már ki is adta az első kiberbűnöző-szimulátort. Azt viszont még nem oldották meg a hackerjátékok kiadói, hogy a játékosok egymást segítve jussanak végig a pályákon. Többnyire nemcsak a kooperatív mód, de még a hagyományos többjátékos-lehetőség is hiányzik ezekből a programokból. Megoldást eddig csak a korlátozott újrajátszhatóságú és nagyon meredek tanulási görbéjű wargame jellegű játékok szerzői találtak. A valódi IT biztonsági tudást igénylő feladványok tervezői – IT szakemberek, hackerek, programozók – webes biztonsági akadálypályáit többen is használhatják egyszerre. Van már zsánerünk, vannak kialakult fogások, és ami a legfontosabb: érdekes feladatok, lehetőségek is akadnak. Jó most játékosnak lenni.

Az amerikai Entertainment Software Association statisztikái szerint: http://www.theesa.com/facts/index. asp

DISPUTA Pláza

szú küldetéseken keresztül ki lehet húzni. Az Exosyphen játékában a pénz – ezzel lehet lerázni a biztonsági szakemberünk után nyomozókat (trace) – és az ismert és feltört szerverek száma miatt aggódhat a játékos. Minden cselekedet, még egy félrecsúszott szerverkeresés után is nő a játékos trace-értéke. Ha eléri a száz százalékot, az IT biztonsági szakértő lekerül az ügyről, magyarázkodhat a kiszálló hatóságoknak, hogy mit keresett más számítógépében. Épp csak a klasszikus „kalandod itt véget ér” mondat nem jelenik meg a képernyőn. Ez a trace-érték csak pénzzel, illetve a killtrace parancs elsütésével csökkenthető. Pénzből pedig kevés van. A gyors és lebukásmentes munkához a Hacker Evolution hőse is több szerveren keresztül irányított kapcsolatokat használ. Az egyes szervereket azonban csak háromszor lehet felhasználni, utána gyanússá válnak. A játékos folyamatos döntéshelyzetben van, hogy megkockáztatja-e a lebukást, vagy felhasznál egyet a nehezen megszerzett szerverek közül. Biztonsági játékra nincs igazán lehetőség, a legtöbb pálya úgy van megtervezve, hogy csak kevés rossz döntést hozhat a játékos: ha folyamatosan túlbiztosított akciókat indít, képtelen teljesíteni a pályát. Az állandó veszély ugyanúgy beindítja az adrenalinpumpákat, mint az Uplink folyamatosan veszélyben lévő egzisztenciája. Sőt, ennél többet is tesz, rámutat, hogy a hackerszimulátor zsánerének változatos eszközei vannak, ha alapvető érzelmeket akar kiváltani.

101

Játék és szórakozás a középkorban Pósán László DISPUTA Műhely 102

A

középkor írni-olvasni nem tudó világában a szórakozásra alkalmat teremtő események, látványosságok és a különböző játékok töltötték ki az emberek szabadidejét. A játékok ugyan a szórakozást szolgálták, de nem minden szórakozásra, időtöltésre alkalmas esemény jelentett valóban játékot, habár a kor embere ilyen esetekben is megtalálta a módját annak, hogyan lehet ezekbe játékot csempészni. A szórakozásra alkalmat teremtő események egyházi és világi ünnepek (koronázás, főúri esküvő, keresztelő, idegen fejedelmek követeinek érkezése, lovaggá ütés stb.) egyaránt lehettek. Az egyházi ünnepek vallási-liturgikus részei gyakran egész tömegeket megmozgattak (pl. körmenetek), vagy a laikusok széles rétege is aktív résztvevővé vált (pl. misztériumjátékok). Az egyházi ünnepek vallási szertartásait általában lakomák, mulatságok, szórakozások követték, különösen a karácsonyhoz és a húsvéthoz kapcsolódóan. Az északi területeken a Szent Iván-naphoz (éjhez) kötődő ünnep szinte nem is vallási, hanem gyakran féktelen, szabados ünneppé vált, melyhez számos pogány eredetű népszokás társult. Nagy tüzeket gyújtottak, s mellette énekkel és tánccal töltötték az időt. A tüzeknek rontás- és bajűző hatást tulajdonítottak, és sok helyen úgy hitték, hogy távol tartják a boszorkányokat is. Skandináviában a nyárközépi tűz ünnepe az egész év legvidámabb napja (s éjszakája) volt. Az autodafék, az eretnekek és boszorkányok megégetései a „rettenet színházát” jelentették. Ugyanúgy széles tömegeket vonzó látványosságok voltak, mint például a modern kori filmiparban a horror műfaja. De a világi bűnök elkövetőinek kivégzései vagy a nyilvános megszégyenítésekkel járó büntetések (kalodába zárás, meztelenül végigkergették a bűnöst az utcákon, lenyírták a haját stb.) vagy a nyilvánosság előtt végrehajtott testi csonkítások is sok érdeklődőt vonzottak. Ilyenkor a bámészkodók gyakran fogadásokat kötöttek arra, hogy milyen gyorsan vagy lassan hal meg az elítélt a máglyán, sokat vagy keveset rángatózik-e az akasztófán, kegyelmet kap-e az utolsó pillanatban vagy sem, együtt érző vagy szidalmazó lesz-e a tömeg stb. A fogadások a középkori élet természetes velejárói voltak, rangtól, társadalmi helyzettől függetlenül nagyon sokan hódoltak ennek a fajta szerencsejátéknak. Fogadásokat kötöttek emberek életére, halálára, egészségére, fiúk vagy lányok születésére, istenítéletek végkimenetelére, egy új

pápa, uralkodó, polgármester választására, az időjárásra, csaták, párbajok eredményére stb. Egy-egy jeles egyházi rendezvény, mint például a zsinat, nemcsak bámészkodásra, az oda érkező főpapok sokaságának megcsodálására kínált lehetőséget, hanem egyéb szórakozásra is. Ilyen alkalmakkor ugyanis zenészek, mutatványosok, medvetáncoltatók, bohócok, színészek érkeztek a zsinat helyszínére, sőt kurtizánok sokasága is. A konstanzi zsinat idején például a városban tartózkodó könnyűvérű nők számát egyes kortárs becslések 1500-ra tették. A temetések, különösen a főrangúak esetében, szintén tömegeket vonzó események voltak, de a hétköznapi emberek világában is különleges és ünnepélyes napnak számítottak, amikor egy családtag átlépett az öröklétbe, az élők pedig még a pogány korból fennmaradt halotti torral adóztak emlékének. Az olyan világi ünnepeken, mint az uralkodók koronázása, esküvője vagy éppen temetése, mindenki részt vehetett: a köznép többnyire nézőként, a felsőbb társadalmi rétegek pedig aktív résztvevőként. Örömteli események alkalmával azonban – a fejedelmektől elvárható bőkezűség íratlan szabályával is összefüggésben – gyakran a jelen lévő köznép megvendégelésére is sor került. 1442-ben például Aachenben, amikor III. Frigyest német királlyá koronázták, az utcán olyan kutat állítottak fel, amelyből reggeltől estig bor folyt, s bárki ihatott belőle. Az ilyen és ehhez hasonló ünnepek alkalmat teremtettek az evésre, ivásra, a táncra és egyéb mulatságokra, szórakozásokra is, hiszen ezeken a reprezentációhoz kapcsolódó látványosságok mellett zenészek, bohócok, bűvészek stb. is megjelentek. A középkori világi rendezvények sorában kitüntetett helyet foglaltak el a lovagi tornák, melyek a nemesség mellett a nép szórakozását is szolgálták, s egyúttal a számításba jöhető férjés feleségjelöltek nyilvános „seregszemléi” is voltak. A lovagi tornák általában a különböző ünnepségek fényét voltak hivatva emelni: a főúri esküvők, koronázások, trónörökös születése egyaránt jó alkalmat kínált viadalok szervezésére. Tornákat azonban ezektől függetlenül is tartottak, s nem csak az arisztokrata várkastélyoknál, hanem a középkori városok falai között is. A gazdag patríciusi családok társadalmi helyzetének, vezető szerepének nyilvános megerősítésére szolgáló városi lovagi viadalokon maguk a kereskedők vagy pénzváltók törtek lándzsát, akik – ha a szükség úgy hozta – vagyoni helyzetük-

gi torna résztvevőinek sok lándzsával kellett rendelkezniük, de a szervező is gondoskodott bizonyos készletekről. Ritkán fordult elő, hogy valaki – még ha tompa végű lándzsával küzdöttek is – sértetlenül került volna ki a viadalokból. Az erős lándzsaütések vagy a lóról való lezuhanások gyakran súlyos sérüléseket is okoztak. 1258-ban például Holland grófja az Antwerpen mellett rendezett lovagi tornán szerzett zúzódásaiba (belső vérzésbe, esetleg valamelyik belső szerv, mint például a lép leszakadásába?) halt bele. 1175-ben Szászországban 16 lovag vesztette életét lovagi tornán. A lovagi torna másik fajtáját nem párharc, hanem csapat csapat elleni viadala jelentette; ez az igazi harcot idézte. Az ilyen küzdelmekben azonban csak tompa lándzsát és kardot lehetett használni. A „hivatalos”, azaz szervezett ünnepeken kívül különösen a népszokásban gyökerező ünnepek (farsang, karnevál, bolondünnep stb.) jelentettek emlékezetes szórakozást a kor emberének, melyek egyúttal – ha csak rövid időre is – engedélyezett normaszegéssel, a tabuk és tilalmak áthágásával, a hétköznapok rendjének és hierarchiájának felforgatásával jártak együtt. Szabados táncokban, játékokban, féktelen mulatozásokban, anyagcseréhez kapcsolódó groteszk megnyilvánulásokban, malackodásban, szabad szájú, szexuális tartalmakban bővelkedő események voltak, melyekhez a népi groteszk, szatirikus nevetéskultúra számos műfaja tartozott. E kultúra legjelentősebb alkotói között olyan neveket említhetünk, mint François Villon vagy François Rabelais. Rotterdami Erasmus például 1509-ben azért írt elítélően a sienai karneválról, mert „az emberek túlzásba vitték a szabadosságot”. A humanisták (és egyháziak) erkölcsi kifogásai mellett a reneszánsz művészek az eszményi szépség és harmónia követelményének szemszögéből vetették el a karneváli, farsangi ünnepek „durvaságát”, rútságát, szabad szájú, „alpári” stílusát. Az ilyen eseményekhez gyakran egészen durva tartalmak is kapcsolódtak. A német városokban például a bolondünnepek alkalmából gyakran kútba dobták az embereket. A farsang, a karnevál mindent a feje tetejére állított, még az egyházi tanítást is. Vaskos stílusával valamennyi társadalmi réteg integrációs ünnepe és a közösség kollektív megjelenítése volt. A tél végére, a tavasz kezdetére eső karnevál, a farsang a korabeli társadalom számára az új munkaév beindulását megelőző, a természet megújulásának örvendő ünnepet jelentette. Míg az év va-

DISPUTA Műhely

ből adódóan nehézpáncélos lovagi fegyverzetben voltak kötelesek a városért hadba vonulni. A lovagi fegyverzet s annak kezelése egyáltalán nem volt ismeretlen előttük, szűk körű „klubjaikat” pedig Artúrról, a lovagi irodalom emblematikus figurájáról általában Arthurshofnak nevezték. A lovagi tornákat rendszerint nem kezdték délnél előbb, és alkonyatkor mindig befejezték. A résztvevők címereit, sisakdíszeit már jóval a torna megkezdése előtt kifüggesztették, gazdáikról a heroldok tájékoztatták az érdeklődőket (a lovagi címer létrejötte is szorosan kötődött a lovagi tornákhoz). Maga a lovagi torna francia eredetű, és a nemesség számára rendezett viadalokon nem is vehetett részt bárki: Nyugat-Európában zárt tornanemesség alakult ki, azaz a nemesség alsóbb rétegei, illetve a csekély nemesi őssel rendelkezők már nem indulhattak rajtuk. Európa keletibb részein, így Magyarországon sem volt ilyen zárt tornanemesség, a rendezvényen minden nemes részt vehetett. A kevésbé előkelő harci játékok, íjászversenyek, erőpróbák szerte Európában ismertek és kedveltek voltak, mert ezeken a közrendűek is indulhattak. A középkori lovagi irodalom tanúsága szerint a vitézi erények megmutatása s az egyéni dicsőség megszerzése mellett (ezekről mesélni lehetett a nemesi udvarokban), a lovagság számára a legfőbb szórakozást a valódi hadakozás jelentette, s ennek hiányában az sem volt szokatlan, hogy egy-egy viadalt éles hegyű hadilándzsával vívtak. 1389-ben például három francia lovag 30 napig tartó lovagi bajvívásra határozta el magát, és Saint Inglevert-be várt mindenkit, aki hajlandó velük bajra kiállni, akár tompa, akár hadilándzsával. 1268-ban János brandenburgi őrgrófot a merseburgi lovagi tornán – amit hegyes lándzsával vívtak – halálos döfés érte. 1290-ben Lajos bajor herceg azonos nevű fia Hohenlohe urával csapott össze egy ünnepségen rendezett tornán, s az utóbbi halálos sebet ejtett az ifjú hercegen. 1294-ben János brabanti herceg is hadilándzsával vívott viadalon vesztette életét. A lovagi tornáknak alapvetően két fajtája volt. A tjost párharcot jelentett, s általában hegy nélküli, tompa lándzsával vívták (de előfordult az is, hogy hegyes lándzsát használtak), és a cél az ellenfél kiütése volt a nyeregből. Ha jól védekeztek, az ügyesen tartott pajzson darabokra tört a lándzsa hegye. Egy jó lovag egy tornán számos lándzsát tört: Ulrich von Liechtenstein például 1224 májusában, a torna első napján harminc lándzsát tört, a második napon pedig huszonötöt. A lova-

103

DISPUTA Műhely 104

lamennyi más ünnepének (mint például a karácsonynak vagy a húsvétnak) önálló, a többitől jól elkülöníthető identitása, időben, térben és lényegében eltérő rítusai voltak, a karnevál a többi ünnep hozadékából élt: kiforgatta és kommentálta őket. Különleges és egyedi jellege volt (s van mind a mai napig) a velencei karneválnak, melynek „díszlete” önmagában is egyedülálló: a városi lagúnák, csatornák vizén, csónakokkal zajlott (s zajlik), egyedi kosztümökkel, álarcokkal. A velencei karnevál idején mindenki álarcot öltött; ez mindennél jobban kifejezte az esemény hétköznapoktól gyökeresen különböző jellegét, és ilyenkor az egyes emberek identitásának, társadalmi hovatartozásának, rangjának stb. teljes érdektelenségét. De a hamvazószerdát megelőző hétfőn Nürnbergben megrendezett Schembartlaufokon a céhek képviselői is álarcban és pompás jelmezekben táncoltak végig a város utcáin. Az Ibériai-félszigeten már a középkorban jelentős tömegeket vonzó események, szórakozási lehetőségek voltak a bikaviadalok, ahol szintén tág tere nyílt a fogadásoknak: meddig bírja a bika, megsérül-e a matador stb. Spanyolországban egyes helyeken máig továbbélő középkori hagyomány az utcai bikafuttatás, amely rövid időre a hétköznapi embereket is a bikaviadalok arénáihoz hasonló szituáció részesévé teszi. A jeles események, ünnepek mellett a hétköznapok világában is számos szórakozási alkalom adódott. A vásárok, piacok szerepe például nem korlátozódott kizárólag gazdasági mozzanatra, hiszen ezeken is számos látványosság kínálkozott: jövendőmondók, bűvészek, mutatványosok, medvetáncoltatók, zenészek, kuruzslók stb. Az eladásra kínált termékek megtekintése, mustrája – akárcsak manapság – ugyancsak sok ember számára jelentett szórakozást. Köln városában például 1482-ben éppen egy vásáron csodálhatták meg az emberek az első élő elefántot. A céhünnepek, mesteravatások ugyancsak alkalmat teremtettek az evésre-ivásra, táncra, mulatozásra. A tisztálkodás mellett a középkori váro­ sokban a fürdőházak is fontos szórakozási helyszínek voltak. A korabeli képi ábrázolások szerint fürdőzés közben beszélgettek, ettek, ittak, zenét hallgattak, különböző játékokat játszottak, sőt a fürdők gyakran bordélyként is működtek, és szexuális tartalmú szórakozási lehetőséget kínáltak. A 15. század közepén például Valenciennesben a burgund herceg, egy angol követségre várakozva, lefoglalta magának és kísé-

retének a város fürdőházait, ahol mindent meg lehetett találni, ami Venus mesterségéhez tartozott: ki-ki tetszése szerint választhatott, és mindezt a herceg fizette. A hétköznapi életben leginkább az esküvői mulatságok, születések, keresztelők, valamint az aratáshoz, szürethez, disznóöléshez kapcsolódó alkalmak jelentettek szórakozást. Különösen az esküvők, lakodalmas mulatságok a karneválok, bolondünnepek légkörét idézték: trágár tréfákkal, szexuális tartalmú vaskosságokkal jártak együtt. A kocsmák, fogadók minden korban, így a középkorban is, állandó szórakozási és társasági színtérként szolgáltak. Italozás közben itt beszélték meg a szűkebb és tágabb világ dolgait, fogadásokat kötöttek, kockajátékot játszottak, ostábláztak, kugliztak vagy golyóztak, esetleg kártyáztak, mes�sziről jött emberek elbeszéléseit hallgatták, csepűrágók, mutatványosok produkcióit bámulták. A kocsmákban gyakran énekmondók, lantosok léptek fel, és táncmulatságoknak is helyet adtak. A kikötővárosokban egy-egy hajó érkezése vagy indulása is eseményszámba ment, és számos bámészkodót, érdeklődőt vonzott, illetve ezekre is kötöttek fogadásokat: szerencsésen visszaérkezik-e az elmenő hajó, épen és egészségesen visszatért-e mindenki az érkező hajóval, hány vihart éltek át stb. A nemesi élet mindennapjaiban még nagyobb szerepe volt a játéknak és a szórakozásnak. A várurak zenészeket, mutatványosokat, bohócokat, bolondokat tartottak udvaraikban, hogy legyen, aki gondoskodik szórakoztatásukról. Fontosságukat mutatja, hogy Jean Fouquet 15. századi francia festő meg is festette a ferrarai herceg udvari bolondjának a képmását. De a lovagi-udvari kultúrában maguk a lovagok, sőt a fejedelmek is a szórakoztatás szereplő részesei voltak: verseket, énekeket írtak s adtak elő, történeteket meséltek, és gyakran gáláns (vagy éppen erőszakos) szerelmi kalandokba bocsátkoztak. A lovagi szerelmi költészetnek alapvetően két fajtája volt. A hölgytársaságban előadott udvarias, gáláns hangvételű, érzelmeket megszólaltató trubadúrlíra, valamint a férfiak körében megengedett vaskos, szókimondó, gyakran trágár és obszcén ének, amely érzelmek helyett a szexuális együttlétről, a testiség örömeiről szólt. A lovagoktól a bolondozással eltöltött szórakozás sem állt távol: 1381-ben Adolphe de La Marck, Clèves grófja és 35 nemes megalapította a Bolondok Rendjét. A társaság minden évben szüretkor tartotta összejöveteleit. A nemesi udvarokban is gyakran előkerültek a külön-

vet is írt a témáról. Sólyommal rendszerint madárra vadásztak: fácánra, hattyúra, kócsagra stb. Először kutyákkal vagy dobszóval riasztották a madarakat, s csak ekkor vették le a sólyom fejéről a sapkát, oldották meg tartózsinórját, és dobták a madarat a levegőbe. A solymászat még a 15. században is nagy népszerűségnek örvendett; egy 15. századi németalföldi festő például képe témájául Jó Fülöp burgund herceg udvarának sólyomvadászatát választotta. Egy másik észak-németalföldi mester 15. századi festménye tanúsítja, a nemesek hölgyek társaságában horgászással, vízparti mulatozással is gyakran töltötték idejüket. A lovagkorban a nemesi társadalom is alapvetően analfabéta volt, ezért a szabadidő eltöltése szempontjából az olvasás vagy a tudományos kérdésekről szóló disputa csak kivételes esetekben fordult elő, s aki ilyennel foglalkozott, az a kortársak szemében – nem éppen hízelgő tartalomban – csodabogárnak számított. II. Frigyes császárt, aki tudásigényének kielégítése céljából még moszlim tudósokkal is levelezett, nem véletlenül nevezték stupor mundinak, azaz a „világ csodájának”. Pártfogolta a természettudományokat és a filozófiát. Udvarában számos filozófus és tudós élt, akik az akkori világ szinte minden kultúrkörét képviselték. Az antiochiai Theodor magistert például Al-kamil szultán ajánlotta a császár figyelmébe. Michael Scotus – aki korának csillagászati ismereteit nagy enciklopédiában foglalta össze – északról, Dominicus magister pedig az Ibhériai-félszigetről érkezett a császári udvarba. A kísérletezés és a tapasztalati úton szerzett ismeretek, valamint az ebből levonható következtetések jellemezték, ami a korban szinte egyedülálló volt. Frigyes számára arab és héber nyelvű munkákat is lefordítottak, s udvarában zsidó tudósok is voltak (Juda ben Salomon Cohen, Jakob ben Abbamari, Moses ben Salomon). A császár olyan kérdéseket tett fel kora tudósainak, amelyek hallatán elsápadtak a püspökök és az ördög jelenlétét vélték bennük felfedezni. Így például II. Frigyes szerette volna tudni, hol van a Pokol, a Purgatórium és a Paradicsom: a föld alatt, a földön vagy a föld felett? (Fél évszázaddal később Dante Isteni színjátéka a Poklot a föld alá, a Purgatóriumot pedig a földre, egy nagy hegyre helyezte.) Milyen messze van az ég? Milyen mély a tenger? Miért sós a tenger? Miért látszik megtörtnek a vízbe mártott evezőlapát? Összeegyeztethető-e Mária szeplőtelen fogantatása a természet rendjével? Valóban halhatatlan-e a lélek?

DISPUTA Műhely

böző játékok: a kocka, az ostábla, a dáma, a sakk, s a 14. századtól egyre gyakrabban a kártya is. Különösen az ulmi, augsburgi és nürnbergi kártyakészítők váltak híresekké. A vadászat különösen kedvelt nemesi időtöltés volt, sőt a 13. század első felében II. Frigyes császár udvarában Konrad von Lützelhard lovag könyvet is írt a szarvasvadászatról. A vadászatokra gyakran a hölgyek is elkísérték a lovagokat, de a tényleges hajtásban, a vadak leterítésében általában nem vettek részt. A vadakat többnyire kutyák és hajtók segítségével verték fel, a vadászat rendjére pedig a vadászmester felügyelt. Leggyakrabban őzet és szarvast ejtettek el, valamint nyulat, rókát, esetleg medvét és vaddisznót, Közép-Kelet-Európában pedig a középkorban még bölényre is lehetett vadászni. A vadászat azonban nem volt veszélytelen szórakozás. Gyakran előfordultak balesetek, melyek közül egyik-másik akár halállal is végződhetett. I. István magyar király fiának, Imrének a halálát például egy szerencsétlen vadkanvadászat okozta. Bajor Lajos császár 1347-ben egy medvevadászaton vesztette életét. A 12. századi szicíliai normann királyok még idomított gepárdokkal is vadásztak. II. Frigyes császár annyira kedvelte a vadászatot, hogy leggyakrabban szürke vadászruhában mutatkozott. Egy pápai krónikás szerint az uralkodó az imperator címet felcserélte egy vadászmester tisztségére. Később Észak-Itáliában ez a szín lett a császárpárti ghibellinek színe. A vadászat kifinomultabb, elegánsabb formáját, amelyben már a nők is teljes mértékben részt tudtak venni, a solymászat jelentette; ez a középkor folyamán valóságos művészetté fejlődött. Számos sólyomfajtát különböztettek meg (nemes, vándor-, vadász-, kerecsen- stb.), s minél idősebb volt az idomított ragadozó madár, annál magasabbra értékelték. A solymászat művészete abban rejlett, hogy az idomítás révén az ember képes volt megváltoztatni a ragadozó madarak tulajdonságát, természetét, viselkedését. Hosszas tanulást és tanítást igényelt, s emiatt – ahogy II. Frigyes császár írta – „a vadászatnak ez a módja nehezebb, mint a többi vadászati forma és nemesebb is”. A solymászat költséges, időigényes szórakozás volt. A középkor uralkodóházai közül különösen a Hohenstaufok hódoltak nagy szenvedéllyel a solymászatnak. II. Frigyes – saját megfigyeléseire és tapasztalataira támaszkodva – De arte venandi cum avibus (A madarakkal történő vadászat művészetéről) címmel még köny-

105

DISPUTA Műhely

A pisai Leonardo Fibonacci 1228-ban találkozott a császárral, s miután meggyőzte az arab számok használatának előnyéről, annak terjesztésében és népszerűsítésében maga Frigyes is részt vett. Az ő udvarában készült el a nyugati világ első állatorvosi könyve, melynek szerzője egy kalábriai nemes, Giordano Ruffo főlovász volt. A császár természettudományos és filozófiai érdeklődését Salimbene de Parma, ferences rendi szerzetes „rögeszmének”, elvakultságnak nevezte. A késő középkor fejedelmi udvaraiban viszont már a tudományokkal való foglalatosság, sőt az olvasás is az igényes időtöltések között kezdett szerepelni, noha sok esetben az ehhez kapcsolódó mecénási szerep vagy könyvgyűjtés még legalább olyan fontossággal kapcsolódott reprezentációs célokhoz. Nemcsak a firenzei Mediciek tanúsítottak nagy érdeklődést a tudományok és a művészetek iránt, hanem számos uralkodó is a 15. században. Közismert például Hunyadi Mátyás magyar király ilyen irányú érdeklődése, vagy kódexgyűjteménye. A mindennapi élet ritmusából és keretéből – ahogyan manapság is – egy-egy utazás szakíthatta ki a kor emberét. Persze a középkori utazások jóval tovább tartottak és sokkal több veszélyt rejtettek magukban. A kor embere általában zarándoklatokra vállalkozva indult el egy-egy hosszabb útra. Az igazán elszántak egé-

106

szen Jeruzsálemig, a többség azonban inkább csak Rómáig. A korabeli közlekedés számos viszontagsága mellett az utazás rengeteg élményt, új ismeretet is jelentett. A nagy zarándokközpontokkal összefüggésben a 12. századtól egyre több zarándoktársaság alakult. A legismertebbek a Szent Jakab védnöksége alatt létrejöttek voltak. Tagjai csak azok lehettek, akik elvégezték a compostelai zarándoklatot. Irodalom Kulcsár Zsuzsanna: Így éltek a lovagkorban. Bp., 1967. Mihail Bahtyin: François Rablelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája. Bp., 2002. Johan Huizinga: A középkor alkonya. Bp., 1982. Franz Irsigler – Arnold Lassotta: Gaukler und Spielleute. In. Lebedinges Mittelalter. Hg. Brigitte Hellmann, München, 1996. Eberhard Horst: Friedrich II. der Staufer. Kaiser – Feldherr – Dichter. München, 1990 Carl Arnold Willemsen: Die Falkenjagd. Leipzig, 1943. Frances Gies: The Knight in History. New York, 1984. Johan Huizinga: Homo ludens. Szeged, 1990. Hartmut Boockmann: Die Stadt im späten Mittelalter. München, 1986. Maurice Lever: Korona és csörgősipka. Bp., 1989. Zombori István: Lovagok és lovagrendek. Bp., 1988.

1 2

3 4 5 6

7

Hans-Georg Gadamer: Igazság és módszer. Ford. Bonyhai Gábor, Bp., Gondolat Kiadó, Budapest, 1984. Lásd bővebben: Friedrich Schiller válogatott esztétikai írásai. Bp., Magyar Helikon, 1960 és Herbert Spencer: The Principles of Psychology. Villiams and Norgate, 1982. Lásd: Karl Groos: Das Seelenleben des Kindes. Verlag von Reuther, Berlin, 1921. Lásd: Bühler: Az ifjúkor lelki élete. Bp., Franklin Kiadó, 1925. Johan Huizinga: Homo ludens. Ford. Máthé Klára, Bp., Aetheneum, 1944. Jurij Lotman: Pikovaja dama i tema kart i kartocsnoj igri v russzkoj lityerature nacsala XIX: veka. In: Jurij Lotman: Puskin. Szankt-Petyerburg, 1995, 800. Jurij Lotman: Puskin. Ford. Gereben Ágnes, Bp., Európa Kiadó, 1987, 228.

A szerencsejáték mint tipikus orosz pszichológiai jelenség Gyürky Katalin

Az ilyen formában történő gyors meggazdagodás vágya Jurij Lotman véleménye szerint egyik népre sem jellemző annyira, mint az oroszokra. „A kockázat szörnyű vágya tipikus orosz pszichológiai jelenség: a rulett előnyt élvez az oroszoknál, ez a játék az alapja az egy óra alatt lehetséges előretörésnek, amely az egész sorsot megváltoztatja.”6 Egyáltalán nem véletlen, hogy Lotman az oroszok sajátos vonzódását a szerencsejáték világa iránt a XIX. század elejétől látja egyre erőteljesebbnek. A szerencsejáték előretörése, szerepének megnövekedése ugyanis párhuzamosan zajlott azokkal az orosz társadalmi változásokkal, amelyek a Nagy Péter cár által bevezetett, túlcentralizált, rangtáblázaton nyugvó társadalmi szerkezethez köthetők. Ez a társadalmi berendezkedés ugyanis nem adott lehetőséget arra, hogy valaki a szellemi tőkéjét az állami szolgálaton kívül bocsássa áruba. Az egyetlen lehetőség az értelmiség számára a kincstári szolgálat, azaz a csinovnyiklét volt, azonban az adott fokozatba sorolás a csinovnyikok és családtagjaik vagyoni helyzetére nézvést minden volt, csak megnyugtató és kielégítő nem. Így nőtt meg az orosz államot szolgálók – és esetlegesen az állami szolgálaton kívül rekedtek – szemében a véletlen szerepe, amely felrúgta a törvényes kereteket, átadta az uralmat a szerencse forgandóságának. Az orosz társadalmi viszonyok modelljeként (is) funkcionáló szerencsejáték természetesen a szintén folyamatos pénzgondokkal küszködő művészeket, írókat, költőket is foglalkoztatni kezdte. Elsőként Puskint, akiben „megvolt a kockázat poézise. Ha a történetfilozófia abban a formában, ahogyan formálódásának első szakaszában kibontakozott, kizárta a véletlent, és nem hagyott teret az előre nem látható cselekedeteknek, akkor Puskin személyes magatartásában az élettel »játszotta ki« a teóriát: visszafojthatatlan szükségét érezte, hogy játsszon a sorssal, benyomuljon a vakmerőség szférájába. A valósággal való megbékélés filozófiája, úgy tűnt, az objektív törvények színe előtti alázatot, lemondást és engedelmességet kellett szül-

DISPUTA Műhely

A

z ember életében fontos szerepet betöltő játék – amely Gadamer szavaival élve „sajátos létmód és önmegmutatás”1 – az ókor óta foglalkoztatja a különböző tudományágak gondolkodóit. Az évezredek során a jelenséget hol a fölösleges energia levezetéseként értelmezték,2 hol a velünk született ösztönök új szituációkban való megmutatkozásának vélték,3 hol a funkcióöröm fogalmával magyarázták,4 hol pedig mint valami új, addig nem létező dolgot létrehozó, kreatív tevékenységként számoltak vele. A sokféle megközelítés mellett azonban a játéktevékenység kutatói megegyeznek abban, hogy a játék során – bárhogyan is értelmezzük – a játszó ember kilép a saját, addig megszokott életviteléből, és olyan új világot épít fel magának, amelyben nem érvényesülnek a mindennapi élet törvényei – sok esetben még a normális időmúlás sem –, a játék időtartamára megszűnnek. Ez teszi lehetővé a játékos felszabadult tevékenységét. Huizinga a Homo ludens című művében a játék varázsának éppen ezt, vagyis az életből való menekülés lehetőségét tartja.5 A játék önfeledt jellege, az, hogy feledteti a mindennapok fáradalmait, ám bizonyos esetekben megszűnik, vagy legalábbis erősen korlátozottá válik. Erre példaként a kultikus játékok szolgálnak; ezekben a játékos nem a saját örömére és kikapcsolódása érdekében tevékenykedik, hanem a természeti vagy az isteni törvényeknek alárendelten, mintegy azok eszközeként. A másik példa pedig az önfeledtség elvesztésére – amely az irodalmi interpretációja miatt különösen érdekes – a szerencsejáték. Az a játékfajta, amelyben a játszó ember felszabadultsága hamar odavész a véletlennel folytatott küzdelemben, amely véletlent – egy idő után egyébként a játékos erre rájön, de még magának sem ismeri be – képtelen kézben tartani, képtelen úrrá lenni rajta s legyőzni. S mindezt csak fokozza az ezzel a játéktípussal összefüggésben álló, a játéktevékenységet sokszor elindító pénzszerzési vágy, amely a véletlennel folytatott sikertelen harcban patologikus méreteket ölthet, szenvedélybetegséget válthat ki.

107

DISPUTA Műhely 108

jön a személyes magatartásban. A költőnél viszont az ellenkezőjéhez: a lázongó meg nem alázkodás görcsös kitöréseihez vezetett.”7 Épp ezt a valósággal való megbékélést, az objektív törvények színe előtti alázatot fogja megsemmisíteni, ellehetetleníteni a kiszámíthatatlan szerencsejáték Puskin egyik halhatatlan remekművében, A pikk dáma című kisregényben. Annak ellenére, hogy a műben első látásra a főhős, Hermann származása és világnézete miatt a valósággal való megbékélésnek van nagyobb esélye. Hermann ugyanis eloroszosodott német, akit az elbeszélő éppen német származása miatt – orosz barátai nyilvánvaló vakmerőségével szemben – számítónak, hidegnek láttat. Hermann „napóleoni arcélként és mefisztói lélekként” minden este ott ül ugyan a kártyaasztal mellett az oroszok körében, de nem játszik, mert nem kívánja kockára tenni azt a kevéske öröklött vagyonát, amely élete végéig nyugalmat biztosít a számára. „Takarékosság, mértékletesség és munkaszeretet: ez az én három biztosan nyerő kártyám”8 – bizonygatja, amikor próbálják játékba csalni. Azonban ez a három nyerőnek vélt kártya, azaz Hermann addigi életstratégiája azonnal elveszíti megrendíthetetlennek vélt pozícióját, amikor kiderül, hogy Hermann közelében él egy idős grófnő, aki birtokában van a szerencsejátékban biztos sikert hozó tudásnak: ismeri azt a három kártyát, amelynek egymás utáni három napon való letétele egyenlő a nyeréssel. Az addig a kártyaasztalnál passzívan szemlélődő Hermannt ettől kezdve kezdi foglalkoztatni a szerencsejáték. Amíg ugyanis hidegfejű németként nem kockáztatott a legyőzhetetlennek tartott véletlennel szemben, addig most, hogy kiderült: létezik három olyan nyerő kártya, amel�lyel úrrá lehet lenni a véletlenen, ő maga is játékossá kíván válni. Mindehhez azonban rá kell vennie a grófnőt, hogy árulja el neki a titkát. A titok megszerzésének népmesébe illő útján azonban ez a mefisztói lélek – a szerencsejáték Puskin-féle értelmezésének megfelelően – démoni erők hatalmába kerül.9 A szerencsejáték démonikus hatalmát

ugyanis szó szerinti és képletes értelemben egyaránt az öreg grófnő fogja megtestesíteni. Mielőtt elárulná a három nyerő kártya titkát, váratlanul meghal, s ezzel elindítja a kisregényre jellemző élet-halál ciklikusságot: „Az epizódok, az elbeszélés sajátossága az élet (a mozgás, a változékonyság, illetve a halál (a mozdulatlanság, az automatikusság), s e kettő meghatározott szituációkban átmegy egyikből a másikba.”10 A kisregény elején oly magabiztosnak látszó, végül mindenét elvesztő hőst ez a ciklikusság kergeti őrületbe: a démoni grófnő halála, majd a legképtelenebb helyzetekben való újjáéledése – a titkot szellem formájában árulja el Hermannak, majd az egyik, egyébként vesztést hozó kártyalapról, a pikk dámáról kacsint ki rá. A fiatalember kezdődő őrületében – a ciklikusság mellett, azt erősítendő – a három nyerő kártya folyamatos, mantraszerű ismételgetése („hármas-hetes-ász”) jelzi a szerencsejátéknak a személyiséget tölcsérszerűen elnyelő hatását, az élet minden más területe fölötti eluralkodását és az irracionális, ördögi hatalomátvételét a személyiségben. A szerencsejáték démoni ereje Puskin műve után harminc évvel egy másik klas�szikus orosz szerzőt, Dosztojevszkijt is foglalkoztatta. Puskin A pikk dámáját követően Dosztojevszkij A játékos című kisregényében „megszüntetve megőrző” álláspontra helyezkedik elődje művével kapcsolatban: jó néhány motívumot átvesz ugyan A pikk dámából, de változtat rajtuk, s ha lehet, Puskinnál még mélyebben, még plasztikusabban ábrázolja a szerencsejáték személyiségbomlasztó hatását. A játékos főhőse, Alekszej Ivanovics, egy tábornoki családban szolgáló házitanító ugyanis már nem eloroszosodott németként, hanem vérbeli oroszként kerül kapcsolatba a szerencsejátékkal, ezúttal a rulettel. A főhős olyannyira orosz, hogy a történetben – egyes szám első személyű elbeszélőként – ő maga illeti kritikával mindazokat a más nemzethez tartozókat – köztük a németeket –, akik inkább egész életükben gyűjtögetik a pénzt, semhogy bele merjenek vágni a szerencsejátékba:

Alekszandr Szergejevics Puskin: Regények, elbeszélések. Bp., Európa Kiadó, 2009, 305. A kisregény összetettségét – amellett, hogy Hermann az ördögi grófnő áldozatává válik – az is mutatja, hogy a titok megfejtéséhez vezető útján a népmesei hős képét is magára ölti. Annak érdekében ugyanis, hogy közel férkőzzön a grófnőhöz, úgy állítja be magát, mint aki mesehősként a grófnő mostohasorban sínylődő lányát, Lizavetát szeretné kiragadni az öreg, démoni grófnő – a népmesék nyelvére lefordítva – a gonosz mostoha, a vasorrú bába karmai közül. Csakhogy Hermann mindezt számításból teszi, s az áldozat ebben a mesei szereposztásban nem más, mint Lizaveta, aki hisz Hermann hazug érzelmeinek. 10 Lotman: i. m. (Pikovaja dama…), 808.

8

9

Az az Alekszej mondja mindezt, aki érdekes módon – és a Puskin-féle démonizmus-motívum Dosztojevszkij általi átgondolását tükrözendő – először nem is a saját érdekében kerül kapcsolatba a rulettel. A történet első felében ugyanis még egyáltalán nem a szerencsejáték, hanem a szerelem ördöge tartja hatalmában, mégpedig annak a Polinának a személyében, aki – ismét a puskini motívumrendszer integrálásával – ugyanúgy mostohalány, mint A pikk dáma Lizavetája, mégpedig a tábornok nevelt lánya.12 Viszont a lánynak mindenáron pénzre van szüksége, hogy magát és családját a francia de Grieux márkitól való függőségétől megszabadítsa. Így válik Dosztojevszkij kisregényének kezdetén a rulett a megmentés eszközévé is, amikor a Polinába szerelmes Alekszej (szemben Hermann Lizaveta iránti hamis érzelmeivel) a nő megmentése érdekében megy el játszani és nyerni. Alekszej játékával azonban itt is elindul a ciklikusság: csakhogy amíg Puskin művében az élet és a halál váltakozását tapasztaltuk, A játékosban az élet és a játék követi egymást körforgásszerűen. A mű első felében ez a váltás fejezetenként zajlik: amíg az egyik az élet szféráját mutatja, a rá következő a játékét tárja elénk. A körforgást, a regényre jellemző ciklikusság erősségét pedig a rulett kör alakja is szemlélteti. Sőt: Alekszej mellett más szereplők is rulettasztalhoz ülnek, s ha egyikük egyszer veszített, a következő nyerni fog: így a nyerés-vesztés szintén körforgásszerűen váltja egymást. Így megy ez egészen a középső, 9. fejezetig; ekkor egy új szereplő érkezik a mű helyszínére, a képzeletbeli kaszinóvárosba, Roulettenburgba, és érkezése fenekestül

felforgatja az állóvíznek addig sem mondható életet. Ez az alak a tábornok édesanyja – a nagymama, aki egyértelműen Puskin alkotásának idős grófnőjét eleveníti fel. S ha Puskinnál az öreg grófnő azonosítható volt a szerencsejáték démonával, Dosztojevszkijnél ez az azonosíthatóság áttételesebb: a nagymama ugyanis, aki mindenképpen ki akarja próbálni a rulettet, kísérőnek éppen Alekszejt kéri fel. Alekszej teljesíti feladatát, de az öreg grófnő, miután a nyerés-vesztés ciklikusságának köszönhetően először rengeteg pénzt nyer, majd másodjára mindent el is veszít – nem tart igényt többé Alekszej szolgálataira. Ennek ellenére Alekszej tovább játszik, azaz az ő szerencsejátéktól való függését – nem úgy, mint Hermannét – egy idő után már nem a nagymama személye befolyásolja. Így a szerencsejáték ördöge Dosztojevszkij művében is kapcsolatban áll a nagymamával, de nem feleltethető meg neki; a kisregény második felében önálló, a személyiséget magával ragadó entitásként mutatkozik. A nagymama érkezése Alekszej démoni befolyásoltságán is változtat: az ördögi nő, Polina szerelme után a központi, tükörként működő fejezetet követő második nyolc fejezetben ez az ördögi szerelem egyre inkább elhalványodik, hogy átadja a helyét Alekszej életében a szerencsejáték démonának. Alekszej játékossá válását, vagyis a szerelem háttérbe szorulását és a játék előtérbe kerülését jól mutatja egyik, a játékteremben szerzett élményeit rögzítő vallomása: „Egyébként nem is emlékszem, min járt az eszem útközben, nem voltak gondolataim. Csak valami leírhatatlan gyönyörűséget éreztem, a siker, a győzelem, a hatalom gyönyörét – nem is tudom, hogy fejezzem ki. Felvillant előttem Polina arca is, tudtam, hogy most hozzá megyek, hogy mindjárt találkozni fogok vele és elmondok mindent… De arra, amit a távozásom előtt mondott, meg hogy miért mentem el tőle, már alig emlékeztem, s mindaz az érzés, amely még alig másfél órája betöltött, olyannak tetszett, mint ami már régen elmúlt, elévült, s amire többé emlékezni se fogunk, mert most minden újrakezdődik.”13

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A szelíd teremtés – Kisregények. Ford. Bp., Európa Kiadó, 1975, 194. A kisregényben Polina Alekszej feletti ördögi hatalmát jól mutatja Alekszej vele kapcsolatos helyzetének érzékeltetése: „Pedig esküszöm mindenre, ami szent, hogyha ott, a Schlangenbergen azt mondja nekem: »Ugorjon le« – én tüstént leugrottam volna, boldogan, gyönyörűséggel.” (241.) Azaz Alekszej az ördögi nőért önként vállalná azt, amit Lukács evangéliumában az ördög kér Krisztustól a harmadik megkísértés alkalmával: „Azután Jeruzsálembe vivé őt és a templom ormára állítván mondá néki: »Ha Isten fia vagy, vesd alá magad innét!«” (Lukács 4., 9.) Így a démonizmus motívuma felől szemlélve Dosztojevszkij műve nemcsak Puskin alkotásával, de a Bibliával is intertextuális kapcsolatba kerül. 13 Dosztojevszkij: i. m., 291. 11

12

DISPUTA Műhely

„–  Én pedig inkább lennék egész életemben pusztában kóborló nomád, kirgiz sátrak lakója – kiáltottam –, mintsem hogy meghajoljak a német bálvány előtt! –  Miféle bálvány előtt? – csattant fel a tábornok, aki már kezdett komolyan haragudni. –  A németek pénzgyűjtési módja előtt!”11

109

DISPUTA Műhely 110

A 9., tükörként szolgáló fejezet azonban nemcsak a szerelemdémon játékdémonná alakulása szempontjából fontos. A nagymama érkezése az addig betöltött szerepeket is gyökeresen megváltoztatja, ellentétébe fordítja. Amíg az első nyolc fejezetben Alekszej Polina megmentőjeként, megalázkodó, az ördögi nő kényéhez-kedvéhez alkalmazkodó pozitív hősként tűnt fel, a tükörmechanizmus révén a második nyolc fejezetben nemhogy megmentő nem lesz többé, de egyenesen Polina és családja rovására, álhősként fog tevékenykedni: a tábornokék hiába kérik, hogy ne segítsen a nagymamának a rulettasztal mellett (az ő érdeküket az szolgálná, ha a nagymama nem veszítené el a vagyonát, hanem örökségül rájuk hagyná), Alekszej a kérés ellenére elkíséri a nagymamát a kaszinóba. A család kérésének megtagadása Alekszej részéről ismét a Polina iránti szerelmének elhalványulását tanúsítja; ennek megfelelően a nő szerepe is megfordul ahhoz képest, amit az első nyolc fejezetben betöltött: itt már nem ő az irányító, hanem a szerencsejáték, s démoni erejét elveszítve, a francia márki szorításában Polina fog egyre inkább megalázott, kiszolgáltatott helyzetbe kerülni. Amíg az első nyolc fejezetben ő uralta Alekszej gondolatait, a második nyolcban már szinte semmilyen hatást nem tud belőle kiváltani. Hogy Alekszej élete fölött mennyire eluralkodik a játék, azt a második nyolc fejezetben az élet-játék ciklikusságának felgyorsulása is mutatja: itt már nem választható szét fejezetenként a két szféra, hanem akár fejezetenként többször is válthatja egymást. Ez a felgyorsult körforgás pedig élet és játék szférájának összemosódásához, a két világ azonosságához fog vezetni: mivel a játék nem választható el az élettől, az élet is játékká válik. Az életjáték vagy játékélet több szempontból is megmutatkozik az alkotásban. A két szféra összemosódásának az egész tábornoki család áldozatává válik: a nagymama játékával s vesztésével egész életük tönkremegy, a várva várt örökség eljátszása egész további létüket ellehetetleníti: a tábornok nem nyerheti el a francia Blanche kisasszony kezét, Polina pedig nem menekülhet de Grieux márkitól való szexuális és lelki függőségből. Alekszej feletti ördögi hatalma megroppanásával pedig már Alekszejtől sem remélhet pénzt, illetve már

14

nem kívánja elfogadni az Alekszej által felajánlott összeget: a kisregény elején az életet játéknak felfogó Polinával a kisregény végére az élet kezd el kegyetlen játékot űzni. A kisregény helyszínén, Rouletten­ burg­ban azonban – lévén, hogy mindenféle nemzetiségű, és mindenféle nyelvet, franciát, oroszt, németet, angolt, lengyelt beszélő ember verődik össze – az élet és a játék a nyelv tekintetében is mindinkább összefonódik. Ha ugyanis elfogadjuk azt a wittgensteini tételt, mely szerint „egy nyelvet elképzelni annyit tesz, mint egy életformát elképzelni”,14 akkor a roulettenburgi központi életforma, a játék vélhetően egy sajátos nyelv használatát is feltételezni fogja. S mivel ebben a fiktív kaszinóvárosban az életjáték és a játékos élet a szereplők közül mindenekelőtt Alekszej sajátja, ő képes ezt az életformát nyelvvé tenni, a wittgensteini rendszernek megfelelően az úgynevezett nyelvjátékot konkréttá tenni, a gyakorlatban alkalmazni. A Wittgensteinféle nyelvjáték ugyanis egy tevékenység vagy életforma része, s Alekszej nemcsak arra képes, hogy ezt az elvont fogalmat a nyelv és a játék azonosításával az életben alkalmazza, hanem arra is, hogy mindenki mást, aki nem képes az ő nyelvjátékát, s ezáltal életformáját, világlátását átvenni, azt éppen ennek a nyelvhasználatnak a segítségével vezesse félre, gúnyolja ki. Ezt a nyelvjátékot, ezt a nyelv általi gúnyolódást alkalmazza a számára oly ellenszenves Wurmerhelm báróékkal kapcsolatban, akik németségük miatt elutasítják a játék minden formáját: legyen az szerencsejáték, de legyen az az életbe becsempészett, az életet színesebbé tevő játékosság. Ezért Alekszej – igaz, az ördögi Polina kérésének eleget téve – igencsak élvezi, hogy a németek által gyakran használt „jawohl” kifejezést gúnyosan elnyújtva ejtheti ki a báróék jelenlétében, akik – bizonyítva, hogy a játékosság minden fajtája hiányzik életükből – vérig sértődnek emiatt. Súlyos tette után Alekszejt mind a francia de Grieux márki, mind pedig a tábornok felelősségre vonja, de a fiatalember addigra már annyira belejön a nyelvjátékba, hogy a tábornoknak tett vallomásáról így nyilatkozik: „Szándékosan a legképtelenebb módon magyaráztam a helyzetet.”15 A nyelvjáték Alekszej-féle alkalmazása azonban csak az egyik összetevője a kisre-

Ludwig Wittgenstein: Filozófiai vizsgálódások. Ford. Neumer Katalin, Bp., Atlantisz Kiadó, 1992, 19. Dosztojevszkij: i. m., 217.

15

lyet Alekszejnek a német báróékkal szemben elkövetett „csínytevése” ügyében folytatnak. A dialógus a nyelvek keveredése miatt (is) hemzseg a félreértésektől: „– Alekszej Ivanovics – kezdte a tábornok szelíden szemrehányó hangon –, engedje kijelentenem, hogy ön… különös, a legnagyobb mértékben különös… vagyis az ön eljárása velem és a családommal szemben – szóval, különös, a legnagyobb mértékben különös. – Eh, ce n’est pas ca! – vágott a szavába de Grieux mérgesen és lenézően. (Nyilvánvaló volt, hogy mindenben ő a hangadó.) Mon cher monseiur notre’ chen general se trompe.19 Ő azt akarta mondani, … azaz figyelmeztetni, jobban mondva nyomatékosan kérni akarta önt, hogy ne vigye őt a pusztulásba. Ez a legmegfelelőbb kifejezés.”20 Ebből a párbeszédből azonban az is látszik, hogy nemcsak a kevert nyelvűség jelent gondot, hanem az Alekszej-féle nyelvjáték teljes hiánya is. Ez csak tovább fokozza a szerencsejáték és Alekszej nyelvi játéka miatt kialakuló konfliktusokat. Főleg akkor, ha figyelembe vesszük, hogy az egyetlen szereplő, aki még Alekszejnél is jobban átlátja a Roulettenburgban zajló történéseket, az az angol Mr. Astley, akinek a nyelvét senki sem érti, s aki emiatt, ha nagy ritkán megszólal, kénytelen valamilyen közvetítő nyelvet használni, így mondanivalóját általában „pocsék franciasággal” közli. A történések legbiztosabb tudójának, az eseményeket lélektanilag értelmezni képes szereplőnek ez a fajta kommunikációs képtelensége, tulajdonképpen „némasága” a végső bizonyítéka a játék ördögi hatalmának a roulettenburgi élet – s a nyelvi élet felett is.

Mihail Mihajlovics Bahtyin: A szó esztétikája. Ford. Könczöl Csaba. Bp., Gondolat Kiadó, 1976, 207. Uo., 203. 18 Dosztojevszkij: i. m., 202. 19 Eh, nem erről van szó, kedves uram, a mi kedves tábornokunk téved. (Gy. K.) 20 Dosztojevszkij: i. m. 256–257. 16

DISPUTA Műhely

gényben kezdettől fogva uralkodó bábeli zűrzavarnak, ami szinte lehetetlenné teszi a szereplők közötti kommunikációt. A beszélgetés ugyanis gyakran még az azonos anyanyelvűek között is akadályokba ütközik, nem beszélve arról, amikor különböző anyanyelvű szereplők szólnak egymáshoz. E bábeli zűrzavar kialakulása Dosztojevszkij nyelvszemléletével van összefüggésben. Számára ugyanis – ahogyan arra Bahtyin utalt – „a nyelv a benne élő tudat számára soha nem normatív formák elvont rendszere, hanem konkrét, sokrétű világszemlélet is”,16 s Dosztojevszkij szereplői a polifónia alkalmazásán, a különböző szólamok ütköztetésén keresztül „a nyelvet a benne rejlő intencionális lehetőségek alapján mintegy szétmarcangolják: ezeket az elvont lehetőségeket eltérő módon valósítják meg, meghatározott tartalmakkal töltik fel, konkretizálják, sajátos jelentéseket adnak nekik, konkrét értékképzetekkel itatják át, meghatározott tárgyi és kifejezésbeli képzetekkel telített műfaji és szakmai világlátássá kerekítik őket.”17 Ez az oka annak, hogy a műben még az azonos anyanyelvű Alekszej és Polina is gyakran félreérti egymást, a közös nyelvismeret ugyanis kevés ahhoz, hogy a másik ember nyelvi formába öltött sajátos világlátását megfejthessük. Alekszej egy helyütt maga is beismeri a Polinával való kommunikációja képtelenségét: „No, nem egészen így van. Mondtam már, hogy nem tudom jól megértetni magamat.”18 S az ellentmondás természetesen csak éleződik, ha a beszélgető feleknek még az anyanyelvük sem azonos, és vagy a másik fél nyelvével, vagy közvetítő nyelvvel próbálkoznak. Az első esetre példa az orosz tábornok és a francia márki párbeszéde, ame-

17

111

Mi vagy te, Sport, és mivé lettél? Gőz József DISPUTA Műhely 112

A

francia Pierre Coubertin báró a régi görög olimpiák feltámasztására indított mozgalmat a tizenkilencedik században. Az 1863-ban Párizsban született férfi húszéves korában az akkor a világon legfejlettebb angol sportot tanulmányozva gondolt először arra, hogy az egész világon el kellene terjeszteni a versengési célzatú testmozgást. 1889-ben vetette föl először, hogy e célból fel kell újítani a régi görögök olimpiai játékait. Erről szóló cikkében a következőket írta: „Az olimpiai játékok felújítását tartom a legalkalmasabbnak korunk sportjának erősítésére és megnemesítésére, függetlenségének és folyamatosságának biztosítására, és ily módon a új idők által rárótt pedagógiai feladatának teljesítésére.” 1894-ben pedig már az általa megszervezett nemzetközi olimpiai bizottság döntötte el: 1896-ban Athénben, 1900-ban Párizsban, aztán négyévenként újabb városokban rendezik meg az olimpiai játékokat. A fellelkesült báró himnuszt írt az olimpiai eszme tiszteletére. Érdemes feleleveníteni, mi volt Pierre de Coubertin számára a sport, s mi lett belőle. E célból idézzük fel az általa írt olimpiai himnusz néhány versszakát (Devecseri Gábor fordításában), s szembesítsük a mai valósággal! A béke vagy te, Sport! a népeket egymáshoz fűző szép szalag: és testvérré lesznek mind általad, önuralomban, rendben és erőben. Mert önbecsülést tanulnak az ifjak tőled, s más népek jellemét is éppúgy megértik s nagyra tartják, hogyha te tanítod őket túlszárnyalni egymást: mert versenyed a béke versenye.

Valóban, a régi görögök beszüntették a háborúskodást az olimpia ideje alatt. A mi időnkben sajnos, nagyobb háborúskodás nélkül csak 1914-ig úszta meg a világ a háborúmentességet. Azután nem a háború szünetelt az olimpiák, hanem az olimpiák szüneteltek a háború miatt. Sőt, akadt olyan háború is, amely kifejezetten a sport ürügyén indult el Honduras és Salvador között. Az ötnapos futballháború 1969. július 14-én kezdődött, egy világbajnoki selejtező mérkőzés után, amelyet 3-0-ra Salvador nyert meg. A sport persze csak ürügy volt, amit az is mutat, hogy a győztes Salvador kezdte a háborút, amelynek „eredménye” 2000 halott és 9 ezer sebesült és 10 ezer lerombolt otthon volt.

Az első világháború után már sohasem kezelték tabuként a fegyveres harcokat az olimpia ideje alatt. Az 1936-os olimpia napjaiban is folytak a harcok a nemzetközivé vált spanyol polgárháborúban. A helsinki olimpia idején tört ki az 1952-es egyiptomi forradalom, amelyben egy Gamal Abdel Nasszer nevezetű katonatiszt megdöntötte Faruk király uralmát. 1956-ban a szuezi hadiesemények, majd a magyar forradalom és szabadságharc előzték meg az olimpiát. Budapesten még javában folyt a szabadságharc katonai felszámolása, amikor sportolóink elindultak a melbourne-i olimpiára. Fél évszázaddal később Szakaasvili grúz elnök pedig éppen a pekingi olimpia idején támadta meg a grúzoktól elszakadni igyekvő Dél Oszétiát, bízva abban, hogy a közelgő olimpia eltereli a figyelmet a harcokról. Még szomorúbb a kép, amikor a két olimpia közötti időszak, az olimpiász évei alatti harci cselekményeket nézzük. Négy évvel az 1912-es stockholmi olimpia után 1916-ban meg sem kezdődhetett az olimpia, hiszen akkor már két éve dúlt a világháború (nem tudták, hogy az az első…). Ezt Berlinben rendezték volna meg, s a német főváros mellett pályázott még Budapest, Cleveland és Alexandria is. 1920-ban a büntetés eszköze lett az antwerpeni olimpia: nem vehettek részt rajta a háborút kirobbantó központi hatalmak, s azok utódállamai, például Magyarország sem. Pedig utóbbi erre is pályázott a Magyar Királyság fővárosaként. A II. világháború miatt már két olimpia maradt el, az 1940-es tokiói-helsinki és az 1944-es londoni. Előbbire tizenhárom, utóbbira hét város pályázott. Köztük Budapest is, amely kiérdemelhette a legtöbbször pályázó város címét is, hiszen csak 1960as kudarcunk után hagytuk abba a jelentkezést az olimpiák megrendezésére. (Már csak ezért is megérdemelnénk egyet!) A harcok tehát alaposan megtépázták az olimpiai béke eszméjét. A legújabb időkben – noha olimpia már nem maradt el háborúk miatt – pedig a sportbeli agresszivitás is növekedett. Ez nemcsak azokra a sportokra jellemző, amelyekben testközelbe kerülnek a játékosok (pl. labdajátékok), hanem a korábban békésebbnek hittekre is. Ennek oka a sport általános eltorzulása, különösen üzletté fajulása. Először a labdarúgás vált pénzre, sőt vérre menő küzdelmek tárgyává, majd a többi sportág is. S a csapatok élet-halál küzdelme a szurkolókra is átterjedt. Ennek a folyamatnak kiugró állomása volt a Heysel-stadionban 1985-

ben megtörtént verekedés, amelynek során leomlott egy támfal. A mérkőzés 39 halálos áldozatot és 600 sebesültet követelt. Más sportágak nézői között nem történtek ilyen méretű atrocitások, de a kézilabda, kosárlabda, jégkorong mérkőzésein nem ritkák a durva, egészségi károsodást vagy halált okozó összecsapások sem. A hajdani úri sportnak nevezett tenisz is az agresszió színtere lett, a 2009. évi nyílt észak-amerikai teniszbajnokságon Serena Williams azt kiáltotta az őt elmarasztaló vonalbíró felé, hogy megöli. Az atlétikai közép és hosszú távú futószámokban a kanyarokban nemcsak a térdek és bokák, hanem a könyökök is keményen dolgoznak. A női kézilabda is húsdarálóvá vált, nem is beszélve a férfiről. A jégkorongban teljesen szabályos az ellenfél felkenése a palánkra, a rögbiben pedig a földre döntése. Érdekes megfigyelni ezzel párhuzamosan a sportversenyekről, mérkőzésekről szóló tudósítások nyelvének eldurvulását is. A győztes csapat lemossa, leradírozza a pályáról ellenfelét, oktatja vagy egyenesen „lealázza” azt. A sport tehát mára sajnos, nem azonosítható a békével. De hogyan állunk a coubertin-i himnusz többi szakaszával? Ha már a végével kezdtük, folytassuk visszafelé:

Azzal a himnuszbéli kívánalommal nincs is baj, hogy a versenyzők teste-lelke egyre jobb legyen. Hiszen a mai élsportban csak azok diadalmaskodhatnak, akiknek a fizikumuk tökéletes mentális (lelki) erőnléttel párosul. De sajnos, ennek elérése érdekében a sportolók mértéktelenül sokat edzenek, s egyáltalán nem óvják, hanem inkább károsítják egészségüket. Mit is szólna Coubertin báró ahhoz a felméréshez, amelynek során élsportolókat kérdeztek meg: akkor is vállalnák-e a világcsúcsot eredményező doppingot, ha utána néhány év múlva meghalna. A megkérdezettek többsége igennel válaszolt! Haladás helyett inkább halódás? Az egészség azonban nemcsak a dopping miatt károsodik. A túlhajtott edzések (mértéktelenség) olyan mértékű kopásokat okoznak például a tornászok ízületeiben, amelyek a sportolói befejezése után akár mozgáskorlátozottságot is jelenthetnek. A mai élsport tehát nem fér össze a haladás fogalmával sem.

A haladás vagy, Sport! Szolgálatodra ki méltó kíván lenni, az vigyázzon, hogy teste-lelke egyre jobb legyen, kerüljön mindent, mi mértéktelen; tökéletesre törjön ernyedetlen, s óvja egészségét, legfőbb javát, mint ki a régi mondásból tanul: „Ép testet választ az ép lélek otthonul”.

Sajnos, már az első olimpián akadt versenyző, aki tisztességtelenül versenyzett. Ráadásul az egyik görög maratoni futó, bizonyos Velokasz tette meg kocsin a táv egy részét. A fáma – és a sporttörténelem – sok olyan esetről szól, amely napvilágra került. A csaló versenyzőket megbüntették, bár van olyan dokumentum is, amelyben Velokasz az első újkori olimpia maratoni futásának harmadik helyezettjeként szerepel. 1904-ben egy amerikai maratonista, Lorz bízta magát a lóerőkre. 15 kilométer megtétele után autóba ült, így érte utol a versenyben vezető honfitársát. Ekkor kiszállt a kocsiból és pihenten elhúzott mellette. Szintén megfosztották érmétől. Aki nem tehetett a csalásról, azt csak helyezésétől fosztották meg. Ez történt 1908-ban az olasz Pietri Dorando esetében is, akinek az utolsó métereken a hóna alá nyúltak és úgy cipelték át a célvonalon. Idegen segítség igénybevétele miatt diszkvalifikálták. Akadtak csalássorozatok is, amelyeknek csak az utolsó eseményét büntették. Ki tudná utólag megmondani, hány öttusaversenyt nyert meg a szovjet Onyiscsenko

DISPUTA Műhely

A haladás. E szót és származékait alaposan elkoptatták az ötvenes években. A társadalmat alkotó osztályok és rétegek felsorolásánál a munkásság, parasztság után az értelmiségnél külön kihangsúlyozták: haladó értelmiség. Ennek ellentéte volt a reakciós. Haladó emberiségről, haladó hagyományokról, írtak a korabeli brosúrák. Ebből eredeztethető, hogy az ötvenes években az összes egyetemi sportegyesülettől elvették patinás régi nevét, majd ezeket egységesen Haladásnak nevezték el. Így lett egy időre a DEAC-ból Debreceni Haladás, a SZEAC-ból Szegedi Haladás. A Szombathelyi Haladás sportklub elnevezés például a mai napig él, talán mert ott nem EAC-ból alakult ki. A többi Haladást 1956 után EAC-osították vissza.

Tisztesség vagy te, Sport! Ha tőled jő, igaz kincs a dicséret, Mert csak derék munkával nyerhető. A versengésnek görbe útjai s hitvány fogások sorsa büntetés. és megvetéssel sújtanák, aki a pálmát álnok csellel küzdené ki.

113

preparált párbajtőrével. A vívószerszám markolatába olyan kapcsolót szerkesztett a versenyző, amellyel akkor is találatot jelzett az elektromos rendszer, ha el sem érte a tőr az ellenfelét. Nemrég hoztak ítéletet egy olyan ügyben, amely egyszerre volt tisztességtelen és életet is veszélyeztető manőver a Forma I-ben. A 2008-as szingapúri futamon a Renault volt csapatfőnöke azt az utasítást adta Piquet-nek, hogy amikor vezető pozícióban lévő csapattársa, Alonso már tankolt, hajtson a védőfalnak ott, ahol nem tudják egykönnyen kiemelni a sérült autót. Tudnivaló volt, hogy ekkor bemegy a pályára a biztonsági autó. Be is ment. Így Alonso előnybe került versenytársaival szemben, mert amíg a biztonsági autó mögött köröztek, sem előzni, sem tankolni nem tudtak. A csapatfőnököt örökre, a főmérnököt öt évre kizárták a Forma I-ből. Utóbbi büntetését felfüggesztették. Maga a versenyző – aki felfedte a csalást – megúszta, feltehetőleg valamiféle vádalku következményeként. De a sport szabályai is olyan irányban változtak, hogy a hajdan tiltott viselkedés megengedett lett. Az 1960-ban kiadott atlétikai szabálykönyv például még azt is megtiltotta, hogy valaki úgy segítsen egyegy versenyzőt, hogy a futópályán belüli füves területen a pályán futó versenyzővel egy irányban és azonos sebességgel fut. Ma meg? Általános lett a „nyúl”, azaz olyan futó elindítása, amelyik csak néhány kört fut, ráadásul a pályán, így diktálja a megfelelő iramot a mögé beálló versenyzőknek, majd egy-két-három vagy több kör után kiáll.

DISPUTA Műhely

Szépség vagy te, Sport! A testeket te formálod nemessé, Acéllá edzel lankadatlanul. Lábak, karok, törzsek összhangja és a tetszetős ütem tőled való. Bájt és erőt te fűzöl együvé, szilárddá és rugalmassá te téssz.

114

Tudjuk, hogy a szépség mint esztétikai kategória is mennyire viszonylagos. Néhány meghatározása: „A szép az, ami jó lévén, kellemes” (Arisztotelész); „A szép az, ami szemléléskor tetszést vált ki” (Aquinói Szt. Tamás); „A szép az, ami nem érzetek és nem is fogalom révén, hanem szubjektív szükségszerűséggel, közvetlenül, általánosan és érdek nélkül tetszik” (Kant). De Lautréamont már azt találta szépnek, „ha egy varrógép és egy esernyő véletlenül találkozik egy boncasztalon”. De maradjunk a görögöknél, hisz ők ringatták a sport bölcsőjét. A görög szépségeszménynek megfelelt a harmonikus testfelépítés. A görög sportszobrok – például Miron Diszkobolosza – szép, harmonikusan fejlett testet ábrázolnak. Igaz, a görög vázákon a futók vádlija eltúlzottan izmos, inkább a mai, kokszon nőtt izmokra hajaz. A görög eszmények nemcsak az izmok, hanem a szellem fejlesztését is megkívánták, s számon tartották azokat, akik mindkét téren kiválóak voltak. Így Platón – aki nevét is széles válláról kapta – élete végéig legalább annyira büszke volt birkózásban szerzett olimpiai bajnokságára, mint mondjuk ideatanára. Akkor még cél volt a kalokagatia, a test és a szellem együttes fejlesztése. Sajnos, a modern kori sport elég mes�szire távolodott a klasszikus szépség, akárcsak a testi szépség eszményétől is. Vis�sza kellene vezetni oda, ahol a Coubertin által megénekelt eszmények jellemzik. De legalábbis el kellene érni, hogy a sport az emberi test és szellem egészségét tegye lehetővé milliók, milliárdok számára. Ha valamelyik országban egy vaskezű diktátor az iskoláskor kezdetétől kötelezővé tenné a napi félóra, háromnegyed óra futást, úszást, kerékpározást, bízvást megspórolhatná az egészségügyi kiadások kilencven százalékát, s a gyógyszerfogyasztást is tizedére csökkenthetné. Persze a diktátorok általában más cselekvéseket tesznek kötelezővé. De mi lenne, ha ezt mi magunk diktálnánk, magunknak?

Típusok és dogmák, ismert nyelvi kódok híján nem tudjuk, miként viszonyuljunk Haneke filmjeihez, Eisenman épületeihez, Ellis könyveihez. A vágás, a zene, a színészi játék „félrekomponáltsága”, a formák törése, az elemek kibillentése, a gravitáció látszólagos kiküszöbölése, a fikció fikciójában tobzódó szöveg vajmi kevés kapaszkodót ad a befogadónak, mégis végtelenül ismerősnek hat a végeredmény. Ez a kettős tapasztalat a szerző „őszinteségéből” adódik, abból, hogy nem akar minket manipulálni: látjuk, hogy mi vagyunk az erőszakot nem bemutató vászon túloldalán, érezzük, hogy az adott helyszínből – de egy alkotó elme felkiáltójeleivel – nő ki az épület, és különleges regényként olvassuk a mindennapjaink reklámjaiból, pornográfiájából, jelszavaiból „vendégszövegelő” mégiscsak-történetet. Mi ez, ha nem befolyásolás, irányítás annak érdekében, hogy a kritika felvegye a versenyt a szeméttel, a fogyasztói-poszmodernista geggel, a könnyűség demagógiájával? A nem-klaszszikus megközelítés lényege tehát: a láttatás módja. A nem-klasszikus „szöveg” olyan olvasót kíván, aki „tudatában van saját olvasói mivoltának”, írja Eisenman. Az épületek esetében klasszikus építészettörténeti értékrendszerek (például az arányok) ismerete nélkül olvas, hiszen ezek nem is ábrázolhatók az építészeti szövegben: „a nyelv ebben az összefüggésben többé nem kód, ami valamit jelöl. Ha nem rendelkezünk a megfejtéshez szükséges kóddal, akkor az

Peter Eisenman és a vér nélküli horror (II.)

Hatás, vadászat?

olvasás tárgya a nyelv lesz. A nem-klasszikus film/irodalom a fikció művészete lesz olyan értelemben, hogy a nézőnek/olvasónak tudomása van arról, hogy fikció az, amit néz/olvas és a rendező/író célja ezzel a láttatással – szó szerint – véresen komoly. Hogy lehet ez a figyelmeztetés mégis »szórakoztató« (ergo miért vennénk meg egy a nézéssel/olvasással szembemenő filmet/ könyvet)? Az építészetre lefordítva: hogyan lehet »cél nélkül« építeni, milyen építtetőnek lehet feltenni olyan kérdéseket, mely őt magát vonja kétségbe?” Eisenman, Haneke, Ellis – ezek hárman nyilvánvalóan el akarják venni tőlünk az (ön)tudatlan élvezetet, az ismert, a készen kapott kényelmét, és meglehetősen nagy erőfeszítésre akarnak kötelezni minket. A Haneke-film nézője ennek megfelelően már nem passzív, de persze nem is (inter-)aktív, hanem – Eisenman szavaival – a passzív-agresszív pozíciójában van. A Funny Gamesekben nem a vásznon történik meg az erőszak, hanem a lényege van újrakódolva filmnyelvileg: így nem a szem és a fül, a test érzékel, hanem az elme. Azonban ez az érzékelés is testi: mégiscsak fizikai reakciót, mégpedig kényelmetlenséget, frusztráltságot vált ki a nézőből. Eisenman a filmet megnézve – állítása szerint – verejtékezve, felzaklatva hagyta el a mozit. „Fogtad az érzékit, mely a testhez tartozik, és a konceptuális területre mozdítottad át” – mondja az építész Hanekének. Ez a célja a nem-klasszikus építészetnek is, a képiábrázolót elmozdítani a „konceptuális”, a teoretikus, az absztrakt felé. Áthelyezni a látható, kézenfekvő, aktuális formát a megszokott helyzetéből a fikció területére, de úgy, hogy lényegiségét megőrizze, „átélhetővé tegye”, s azzal hasson. Eisenman a berlini Holokauszt-emlékművével példálózik az interjúban, ott az elveszettség érze-

DISPUTA Műhely

Az ezredforduló két jelentőségteljes gondolkodó-művésze, Peter Eisenman építész és Michael Haneke filmrendező között 2008 elején folytatott, diszciplínák közötti beszélgetés jó ok arra, hogy a két alkotó gondolkodásának, módszerének párhuzamairól elmélkedjünk. Sőt, hogy Bret Easton Ellis regényvilágait is idekapcsoljuk. Eisenman a gondolat és a kép viszonyának hanekei módját ajánlja mintául az építészeti tervezéshez, de tulajdonképpen hasonlóan cselekszik ő is épülettervei létrehozásakor: az erőteljes formai-tisztító redukciót az előálló elemek közötti új szabályrendszer létrehozása követi, amely a befogadó számára már fogódzó nélküli, ismeretlen kódokkal van ellátva, de amelynek segítségével a lényegi tárulhat fel – nem-reprezentáló, önmagáért való, „átélhető” módon.

Bun Zoltán

„Úgy kellene építészetet művelnünk, ahogyan Michael Haneke filmet készít” (Peter Eisenman)

„valami lényeges tárulhat fel” (Haneke: A hetedik kontinens)

115

(Fotó: Bun Zoltán)

DISPUTA Műhely

Peter Eisenman Holokauszt-emlékmű, Berlin

116

te nem képileg van reprezentálva, hanem a városi léptékben hatalmas, raszterbe rendezett beton oszloperdő, a folyton hullámzó-ferde talajon tapasztalt tájékozódásképtelenség hat a szellemre és ez idézi fel a felidézhetetlent: a zsidó holokausztot. Sikerülhet-e hát építészeti-geometriai eszközökkel olyan teret kreálni, melyben nincs tájékozódás és (szándékoltan) előállítható az elveszettség érzete, amely ráadásul mindenkire hat személyes „előtörténetétől” függetlenül? Lehet-e ilyen (nem-ábrázolt jelentéskonnotációkkal működő) épületet építeni, amely tehát nem emlékmű? A dekonstruktív építészeti válasz a kérdésekre egyértelműen igen, s a módszer elvi eszköze ugyanaz, mint a filmen: a hiány jelenléte, másképpen: a nyomok használata. A filozófiai megközelítéseket értelmezve mondja Eisenman, hogy az építészet (szövege vagy nyelve) nem csak fizikai jelenlét (ahogyan a film sem csak mese, narratíva vagy leképezés). Mindig vannak nyomok, melyek a hiányzókra, valami másra, valami megelőzőre utalnak, de ez a viszony általában el van fedve vagy (magyar nyelven nagyon suta kifejezéssel élve) el van nyomva az „ez”-ség, a jelenlét által. Így amíg a felszín dominál, azt tekintjük eredetinek, igaznak, szépnek stb., s nem tárulhat fel a belsőség, az esszenciális működés. A feltárulás persze azzal jár, hogy az egyszerű kettősség, bipolarizáltság, a hierarchikus viszony megszűnik: helyette bizonytalanság és „önkéntelen önkényesség” áll elő. A szélsőértékek helyett a köztességre helyeződik át a hangsúly, de nem a végletek helyzetének fenntartásával, hanem az elmosás eszközével: a különbség eszerint látható is meg nem is, irányított is meg nem is, külsőség és belsőség egyszerre. A szépségben megvan a csúnya, a racionálisban az irracionális vagy a folytonosban a diszkrét. Haneke zsánerek közöttisége a nézői elvárásokkal, lezáratlan szerkezetei a műfajjal mennek szem-

be, Eisenman nem az épülettárgy és a terep, a kinn és a benn, az elmélet (szöveg) és a forma különbözőségét hirdeti, hanem redőzött topográfiában gondolkozik. A Haneke-filmben, mint már láttuk, a hiány szervezőerőként formailag például a keretezésen kívüli történéssel, tartalmilag a motivációk fel-nem-mutatásával jelenik meg. Eisenman első házában már van a padlón kijelölt és az épület szervezeti rendszeréből kikövetkeztethetően hiányzó oszlop, a párizsi Villette-park egyik parcellájára Bernard Tschumival és Derridával közösen készített tervben (Chora L Works, 1985 körül) meg a „szerzőiség” és az előre eltervezett szándék hiányzik: szabad asszociációk során jutnak el az „alkotók” valamilyen formához: jelen esetben Platón Timaioszának (az ott körvonalazódó térfelfogásának) átértelmezését, illetve Eisenman XIa házának újabb transzformációit is felhasználva. A manipulált (reprodukciós, televíziós, digitális) valóság a sok ismétlés (az ismerősség, az elhasználtság) folytán látványosat, akciódúsat és újat („eredetit”) vagy többet akar. Az effektust nem a „valódi okok”, hanem a manipulált képek váltják ki; a dokumentum-jellegű filmek és a fikció vagy a reklám átfedésbe kerül, a valódi terek helyett a magazinok, majd az internet fotói hatnak. Ez az „ábrázolás” problémája, a keret(kivágat) problémája, az eredetiség problémája. A tévé csak az eredményt, a képet, a vért mutatja meg, amint a posztmodern építészet is csak a jelzettet: a valódi borzalom, illetve a valóság működése, szerkezete tehát rejtve-fedve marad. Haneke és Eisenman kritikája ugyan képtagadó, de nem korszerűtlen, hisz belülről értékel. Így, ha az ezredforduló világában a hatásvadászat által lehet érvényesülni, a korkritikának is ezekben a keretekben kell működnie, ami az jelenti, hogy az általános felszínes bombázás helyett, a még erőteljesebb személyes megérintéssel próbálkozik. Eisenman értelmezésében Haneke „vizuális médiumot használ, hogy tagadja a vizuálist – egy olyan korban, mikor a kép a minden, ahol a szemé a meghatározó érzék.” Mindketten önmaga ellen fordítják saját médiumukat, hiszen anti-hollywoodi film készül Hollywoodban és anti-ház lakótérként. A terror mint kritikai beszédmód A történelem során az ember mindig félt, írja Eisenman,1 előbb a természettől, aztán a tudománytól. Ma már inkább a bizonytalanságtól félünk, attól, hogy nem tud-

En Terror Firma: In Trails of Grotextes [A grotextek nyomában], Pratt Journal of Architecture, 1988 III–21.

1

Peter Eisenman két terve

Eközben Haneke Farkasok ideje című filmjéhez a tornyok leomlása jelentette a közvetlen kiváltó okot, noha a forgatókönyv már egy évtizede készen volt. Meglehet, éppen ennek köszönhető, hogy a film tipikus Haneke-opusz, bár talán a legkevésbé „nézhető” az összes alkotás közül. Antikatasztrófa-film ez a káosz világa felé, de a hollywoodi túlzások és képi dominancia, az illusztráció helyett itt lelki, klausztrofób

Anne, Georges és a kamerák. (Haneke: Rejtély)

terror van, mely inkább a szereplőkre hat, mint a nézőkre. Viszont a következő film, a Rejtély, többszörösen összetett terrorkoncepciójával hat: amellett, hogy bizonytalanságban hagyja a nézőt a neki szegezett, társadalmi felelősségét firtató kérdésekben, Georges munkája a tévében, a neki küldött üzenetek fenyegető jellege, a több jelenetbe beszűrődő médiahírek és hasonlók mind a terror-dramaturgiához kapcsolódnak. A főszereplő-bábok és a néző irányító pozíciója, biztonságérzete éppen úgy vész el „pillanatok alatt”, mint ahogyan az 2001 kora őszén történt a valóságban. Haneke nem azt mondja, hogy a francia–algériai ellentét feloldásához a terror az egyetlen eszköz, hanem hogy mindannyian felelősek vagyunk a körülöttünk történő eseményekért. Ha másért nem, önmagunk elbutításáért, hollywoodi filmeket nézve. A témát folytatva Haneke legújabb filmje, A fehér szalag a rendező értelmezésében egyenesen a „terrorizmus ere-

DISPUTA Műhely

juk legyőzni a tudományt (a technológiát vagy a mesterséges intelligenciát): egyszerre félünk attól, amiről tudjuk, hogy az ismert (megszokott?) határokon túl van és attól, hogy nem tudjuk uralni az ismeretlent. Aztán, tehetnénk hozzá, 9/11-et követően pedig a kritika hatástalanságától kell tartanunk: a világrend, a kapitalizmus, Amerika, a digitalizálódó média, a látványkultúra legradikálisabb kritikája egyben a (rom-esztétikai eredményt felmutató) dekonstruálás ellehetetlenítése is. A hiány megtestesülése, az életre kelő archeológia. A Funny Games megnézésekor 2008ban Eisenman minden valószínűség szerint ugyanazt élte át, mint 2001-ben New Yorkban, élőben. A Funny Games számára így nem horror-, hanem terrorfilm, saját építészetének pedig terrorépítészetnek kell lennie. Haneke filmjei (és nem alkotásuk módjai!) erőszakosak, kíméletlenek szereplőikre és nézőikre nézve egyaránt, de a megsemmisítés legfeljebb a vásznon válhat céllá. Ez a helyzet Eisenman építészete esetében is, a forma közelíthet a megsemmisülés felé, de csak 2001 előtt. Haneke biztosan nem terrorizálja a filmművészetet, mivel nem megszüntetésére törekszik, mint ahogyan Eisenman sem tenne ilyet saját diszciplínájával. Akkor hát pusztán közhelyes címke lenne a terrorépítészet? Még annál is ros�szabb: 9/11 a terror metaforáinak használatára jogosította fel Eisenmant. A WTC helyére elképzelt két korai terve meglehetősen illusztratívra sikeredett: mindkettő standard irodaházba oltott emlékmű. De nem a berlini átélhetőség jegyében, hanem közvetett módon, az életművet elhasználva. A The New York Times számára készített terv egy mintha-lerombolt szerkezetet illusztrál, a New York Magazine számára készített pedig a régi tornyok terepszint alatti maradványlyukaiból mint „lábnyomokból” kisugárzó-csavarodó formát mutat, mely átlagos tornyokban végződik.

117

DISPUTA Műhely

A vászon visszanéz (Haneke: Funny Games)

118

detéről” szól (az 1910-es évek Németországában), és szorosan ide kapcsolódik Ellis 1999-es Glamorámája is, mely a terrorizmus mechanizmusának egyfajta magyarázatával szolgál, miközben az olvasót elnyeli a probléma összetettsége, a nézőpontok sokasága, a regény szétziláltsága. A terrorizmus közbeszédben való „divatos” jelenléte mellett számunkra inkább az a fontos, hogy írásom két középponti alkotója nyelvileg is tud viszonyulni az ezredfordulót már alapvetően meghatározó jelenséghez, mely – leegyszerűsítve – épp olyan kritikus és épp úgy használja a digitális-hálózati technikát, mint a „kísérletező” film és építészet. Haneke az experimentálisabsztrakt kezdetektől elmozdult valamiféle társadalmi-történeti érzékenység felé, amely persze már A hetedik kontinenst is jellemezte, de mára a formai megvalósítás nem nyomja el a tartalmat: a kritikai él nem kevésbé éles, de közben a világ „érzékenyebbé vált”. Fesztiválszinten legalábbis biztosan, a Rejtély és A fehér szalag ennek köszönheti a díjesőt. Eisenman 2004-ben kapott Arany Oroszlánt Velencében, ám ez az elismerés az életműért jár, amely mindig is elméleti-oktatói vonatkozásban volt jelentős és a gyakorlatban jóval problematikusabb. A filmművészeti kritikához képest az eisenmani sokkal inkább befelé fordul a diszciplínába, még ha kívülről használ is forrásokat. Ez utóbbi célja, hogy az építészetről, a tervezés módszeréről való gondolkozásban segítsen, és ez alapvető különbség Hanekéhez képest, aki elsősorban „szórakoztatni” akar a műfajnak megfelelően, csak közben a mindennapi valósággal kapcsolatos problémákat feszegeti. Az Eisenman által show-filmnek nevezett hollywoodi típusú alkotások esetében Haneke szerint a néző van a filmért (ti.,

hogy eltartsa a filmkészítőket), noha ennek fordítva kellene lennie. A mozi mindenképpen hazug (mesterségesen létrehozott, ámító) világában a show-filmet néző publikum jól érzi magát, mert kielégítheti mindenféle igényét (például az ijedezésre vonatkozólag). De így elbutul, mert nem lenne szabad egy pillanatra sem elfelednie, hogy hol van: vetítőteremben, fikciós közegben. (Persze itt elsősorban a médiából áradó erőszak ábrázolásáról van szó és nem a meséről, vagy a romantikáról…) A Haneke-film és az eisenmani építészet a valósággal akarja szembesíteni a „publikumát”, ami elméletikritikai szinten dicséretes. Csakhogy közben Haneke „megfeledkezik” a mozi (a filmművészet diszciplínájának) másik alapvető jellemvonásáról, az elvarázsolásról, Eisenman pedig „megfeledkezik” az építészet szociális, gazdasági stb. relevanciáiról. Mert mindketten „nagyban” játszanak, inkább egyfajta filozófiát művelnek, mintsem filmeznek vagy terveznek. Hogy ez a diszciplínák tágítása (korszerűsítése) vagy meggyilkolása? Hogy miért néznénk meg egy Haneke-filmet (ha úgyis szembemegy a nézői elvárással)? Miért bíznánk meg Eisenmant azzal, hogy házat tervezzen (ha úgysem elégíti ki az elvárt követelményeket)? Miért hagyjuk magunkat kínozni hosszú, eseménytelen jelenetek, neutrális szereplők és zavarba ejtő atmoszférák által, kettéválasztott hálószobák, utunkba kerülő oszlopok, dezorientáló terek által? Miért hagyjuk, hogy kellemetlen kérdéseket tegyenek fel nekünk? A kritika azt jelenti, hogy a világ és az úgynevezett diszciplínák problémáit a sokk által kell bemutatni? Ha elidegenedett (elidegenítő) és kaotikus a világ, akkor készítsünk olyan tárgyakat, melyek – ezt „leképezve” – félelmetesek? Radikális, félelmetes egyáltalán még az a film vagy épület, amelytől tudjuk, hogy mit várhatunk el több évtizednyi előkép után: megszoktuk volna őket is? „Mi az, hogy igazság? Nincs egy igazság, több ezer van. Nézőpont kérdése… A filmjeimben mindig az ellentmondó igazságot próbálom megragadni, mert az igazság tele van ellentmondással, sosem tiszta. Ha azt várjuk egy mozitól, hogy minden probléma megoldódjon a végére, akkor frusztráltak leszünk. Engem, mint nézőt, ez untat. Ha az alkotó úgy tesz, hogy megmagyarázza a dolgok menetét, ki tudja, kinek képzelve magát, lenézem. Mindig jobban érdekel, ha azt láthatom vagy olvashatom, ami kérdőre vonja az élet igazságának megmagyarázhatóságát.” (Michael Haneke a Rejtély készítését dokumentáló filmben)

1

Vagyis: a megfigyelés, a kísérlet és a mérés.

A Naprendszertől az Ősrobbanásig (I.)

A cím bizonyára meglepi az olvasót, hiszen az Ősrobbanás, Világegyetemünk keletkezése nyilvánvalóan megelőzte a Naprendszerünk létrejöttét, és nem fordítva, ahogy a cím sugallja. Valójában a cím azt akarja kifejezni, hogy a heliocentrikus világkép felfedezése, bizonyítása és elfogadása után a XX. században, tehát évszázadokkal később valami hasonló játszódott le az Ősrobbanás koncepciójának megjelenésével: a Világmindenség keletkezésével és kifejlődésével, illetve az erre vonatkozó ismereteink gyarapodásával kapcsolatban, mint annak idején ez a Naprendszer esetében történt. Mikor a szakember az Ősrobbanásról és utána a másodperc tört részei alatt lefolyt eseményekről, majd a Világegyetem további fejlődési fázisairól kezd beszélni, a kívülállók természetes kétkedéssel fogadják, hiszen hihetetlennek, szinte meseszerűnek tűnik, hogy részletekbe menő, megbízható ismeretekkel rendelkezünk milliárd évekkel ezelőtt történt eseményekről, amelyekről nem tanúskodnak geológiai kövületek. Ha tehát egy „laikusnak”, a tudománytól távolabb álló embernek megpróbáljuk megmutatni, hogy mikor és hogyan alakult ki és fejlődött a mai állapotáig a Világmindenség, illetve hogy mindez hogyan kezdődött mintegy 15 milliárd évvel ezelőtt, pláne ha még azt is ecseteljük, hogy milyen volt világunk a kezdete („nulla-pont”) utáni másodperc törtrészeiben, a „laikus” jogosan kérdezi, ugyan honnan lehet ilyeneket tudni és mennyire megbízható ez a tudásunk. Elöljáróban hangsúlyoznunk kell, hogy az Ősrobbanásra vonatkozó ismereteket éppen olyan módszerekkel és elvek alapján szereztük meg, mint más természeti jelenségekre vonatkozó tudásunkat, mint például azokat, amelyek a Föld forgására és pályájára, a Naprendszerre vagy – másrészről – az atomra és szerkezetére vonatkoznak, és éppen ezért éppen annyira megbízhatók is. Először is emlékeztetünk arra, hogy – a tudománytörténet tanúsága szerint – korábban hozzáférhetetlen területekre történő betekintés később a tudomány, közelebbről a műszer- és méréstechnika fejlődésével lehetővé válik. Erre – a számtalan közül –

jó példa az alábbi. A neves pozitivista filozófus, Auguste Comte 1835-ben a következő megállapításra jutott az égitestekkel kapcsolatban: „… ismerjük a lehetőségét alakjuk, távolságuk és mozgásuk meghatározásának, de soha semmilyen módon nem leszünk képesek tanulmányozni kémiai öszszetételüket…” (kiemelés tőlem, B. D.) Alig néhány évtizeddel később viszont Bunsen és Kirchhoff kidolgozták a színképelemzési módszert, amelynek segítségével egy testből kibocsátott fény elemzése alapján meg lehet állapítani, hogy az azt kibocsátó test anyagában, így az égitestekben is, milyen kémiai elemek vannak jelen. Az alábbiakban tehát mindenekelőtt megmutatjuk, hogy a természettudomány elvben ma is ugyanazokat a módszereket: a megfigyelést, a kísérletezést és a mérést, továbbá a matematikai formalizmust alkalmazza a természeti jelenségek megismerésére – kihasználva a technika által kifejlesztett új, pontosabb és érzékenyebb műszereket –, ahogy azt Galilei és kortársai is tették a maguk idejében. Ezek azok a módszerek, amelyek ma is a természettudomány alapvető és megkerülhetetlen módszerei, és egy tudományt csak addig tekinthetünk természettudománynak, amíg eredményeit ezekkel a módszerekkel éri el. Minden modelljének és elméletének az e módszerekkel nyert adatokra kell támaszkodnia, itt kell keresnie igazolását vagy cáfolatát (legújabban a számítógépes modellezés is segíti ezt a munkát). Erre vonatkozólag írta Lorraire Daston, a Max Planck Tudománytörténeti Intézet igazgatója: „A Tudományos Forradalomban lefektetett módszerek1 túlélték a rákövetkező tudományos forradalmakat. Valójában ezek a módszerek jelentették az ítélőszéket, amelyek a rivális elméleteket vizsgálat alá vetették. Ez az oka, amiért a 16. és 17. századi tudományos forradalmat nagybetűkkel jelöljük, míg a további tudományos forradalmakat, bármi legyen is a következményük, kis betűkkel.” Ezek az alapelvek vezettek a modern, a tulajdonképpeni értelemben vett természettudomány máig tartó eredményességéhez. A tudományos forradalom sikeréhez még két további tényező is hozzájárult. Az egyik az, hogy míg korábban a filozófusokat a nagy, átfogó egyetemes összefüggések és jelenségek, illetve magyarázatok érdekelték (az anyag mibenléte, a világ

Berényi Dénes

Bevezető gondolatok

DISPUTA Télikert

Kopernikusztól a táguló Világegyetemig

119

DISPUTA Télikert 120

eredete és összetevői stb.), addig Galilei és a tudományos forradalom szereplői az elemi, egyszerű jelenségek vizsgálata felé fordultak, azokat figyelték meg, azokat akarták részleteikben tisztázni, éspedig azt, hogyan leng az inga, hogy esik a szabadon eső test stb., illetve kideríteni, hogy ezekre milyen törvényszerűségek érvényesek. Amit a magyar származású Nobel-díjas Wigner Jenő a fizikáról mond, az egész természettudományra érvényes: „… nagy sikere valójában annak köszönhető, hogy céljait korlátozza…” A nagyobb célról való lemondást és annak a tartománynak a behatárolását, amelyen belül a magyarázatot keresni lehet, most nyilvánvalóan szükségszerűnek tartjuk. Valószínűleg a fizika eddigi legnagyobb felfedezése éppen a megmagyarázható dolgok behatárolása…” Wigner szerint ez a magatartás a tudományban mindmáig érvényes. Annál érdekesebb, hogy William Gilbert már a 16. században így látta ezt. A tudományról, a tudósokról írja: „… elsőként bizonyos, magától értetődő tényeket és nem különösebben ritkán előforduló jelenségeket kell felkutatniuk. Ezekből kiindulva kell eljutniuk a rendkívüli jelenségekig, míg végül a kis lépések hosszú sorozatának végén eljutnak a Föld legtitokzatosabb és legbensőségesebb jelenségeihez”. Egy másik vonása a tudományos forradalomnak, ezekkel az egyszerű jelenségekkel sem csak úgy általánosságban, kvalitatíve kezdett foglalkozni, hanem pontosan, a részleteket is gondos megfigyelésekkel, kísérletekkel, mérésekkel tisztázva és az észlelt szabályszerűségeket matematikai formába öntve. Kepler bolygópályákra vonatkozó felfedezései Tycho Brahénak a bolygók mozgását leíró, a korábbiaknál pontosabb mérésein alapultak. A Nobeldíjas Feynman írta Tycho Brahe munkájáról, hogy célkitűzése volt „…nagyon-nagyon pontosan feljegyezni a bolygók helyzetét az égbolton…” Majd hozzáteszi: „Ez a modern tudományok kulcsa, és a természet megértésének kezdete…” A pontosság kérdése szorosan összefügg a méréstechnikával. A természettudományos kutatás feltételezi bizonyos műszerek és méréstechnika meglétét és használatát, majd a tudományos felismerésekre építve új műszerek létrehozását. „[A] fizikai megismerés fejlődése a legszorosabban kapcsolódik a fizikai eszközöknek és a mérés technikájának a finomodásához.” (Max Planck) Galileinek csillagászati felfedezéseihez távcsőre volt szüksége; ez már rendelkezésre állt, neki csak tökéletesítenie kellett. Más-

részt problémája volt az időmérés, amely nem volt egyszerű feladat abban az időben. A szabadesés vagy az ingalengés tanulmányozásánál a zene ütemét, saját pulzusát és a lassan csordogáló vízsugarat használta „óraként”. Viszont az ő ingákra vonatkozó eredményei szolgáltak kiindulópontul később az ingaórák kifejlesztéséhez. A technológiai fejlődésnek, az új, pontosabb méréseket lehetővé tevő kísérleti és méréstechnikai eszközöknek máig alapvető szerepük van a természettudományokban és így az Ősrobbanás felfedezéséhez vezető úton és a jelenség részleteinek tisztázásában is. Jellemző, hogy szabad szemmel néhány ezer égi objektumot (mondjuk így!) láthatunk. Mai műszereinkkel viszont mintegy százmilliárd galaxist ismerünk, mindegyikben átlagosan százmilliárd csillaggal. A Hubble űrteleszkóppal például, amelyik egy, a Föld körül keringő műholdon végzi az észleléseket, több milliárdszor halványabb égi objektumokat is tudunk vizsgálni, „látni”, mint szabad szemmel. Jelen írás célja, hogy megmutassa: azok a megdöbbentő és szinte hihetetlennek tűnő eredmények, amelyek Univerzumunk keletkezésére és történetére vonatkoznak egészen az első másodperc kis tört részéig, ugyanazokon az elveken és módszereken nyugszanak, amelyekkel a modern, a mai értelemben vett természettudomány indult a XVI. és XVII. század fordulóján, amivel a szabadesést, az ingalengést, a legegyszerűbb mozgásokat – beleértve az égitestek mozgását is – tanulmányozták. Elméleti előrejelzések az Ősrobbanásra vonatkozólag Einstein nem sokkal az általános relativitáselmélet publikálása után, már 1917-ben alkalmazta egyenleteit a Világmindenségre. Meglepetésére az akkor általánosan elfogadott statikus, változatlan világ helyett egy változó: táguló vagy zsugorodó Univerzum adódott az egyenletekből. Azért, hogy egyezésben legyen az uralkodó felfogással, minden más tudományosan indokolható ok nélkül, egyenleteibe bevezetett egy úgynevezett kozmológiai konstanst. Évekkel később azután ezt a tettét „manipulációnak”, pályája legnagyobb baklövésének tekintette. Más elméleti fizikusok is foglalkoztak a problémával, legkorábban de Sitter, majd később Fridman a húszas évek második felében és Lemaître. Az általános relativitáselmélet egyenleteinek analízise alapján határozottan tagadták a Világegyetem sta-

Edwin Hubble (1889–1953) a Mount Wilson obszervatórium 2,5 méteres teleszkópjánál a múlt század húszas éveiben. Ezzel a távcsővel mérte meg a galaxisok vöröseltolódását, és fedezte fel, hogy az Univerzum tágul. (Természet Világa 136. évfolyam, 5. szám, 2005. május)

kor úgy látszott, hogy még Lemaître is letett az Ősrobbanás feltételezéséről. A negyvenes években, Gamow és munkatársai 1946-tól kezdve több jelentős elméleti cikket publikáltak, amely szerint az Ősrobbanás kezdetén a Világmindenség anyaga egy igen kis térrészbe volt összezsúfolva és igen forró volt. Azóta – ezen elmélet szerint – az Univerzum állandó tágulásban van, így lehűlt és ma jelen kell lennie benne egy 5 oK körüli hőmérsékleti sugárzásnak, amely mintegy az Ősrobbanás maradványsugárzása. Számításaikból másrészt az is adódott, hogy a Világmindenségnek döntően hidrogénből és héliumból kell állnia, a többi nehezebb és kifejezetten nehéz elem csak „elhanyagolható szennyezésnek” tekinthető (ezek keletkezését viszont akkor még nem tudták megmagyarázni). Ebben az időben a tudományos közvélemény nem sok figyelmet szentelt mindennek, az ősrobbanás-elméletet nem vették komolyan. Annál is kevésbé, mert Gamow és munkatársai révén egy alternatív modell is megjelent, a Világmindenség úgynevezett „állandó állapotú” modellje. Szaporodó bizonyítékok és a döntőnek tekinthető bizonyíték A XX. század elején az elfogadott tudományos álláspont szerint csak egy galaxis létezik, a Tejút-rendszer, amelynek egyik, a szélen, spirális karjában elhelyezkedő közönséges csillaga a mi Napunk. Közben azonban egyre nagyobb teljesítményű távcsöveket helyeztek üzembe, így 1918-ban a Wilson-hegyen (250 cm átmérővel), az úgynevezett Hooker-távcsövet. Ezzel az Andromeda-ködben, amelyet más ködökkel együtt a Tejút-rendszerhez tartozónak véltek, már egyes csillagokat is meg lehetett különböztetni. Korábban viszont felfedezték a csillagok bizonyos csoportjait (például cefeidák), amelyek segítségével meg tudták határozni mindenekelőtt az Andromeda-köd, majd további „ködök” távolságát. Így az 1920-as évek első felének végére kiderült, hogy a Tejút-rendszer csak egy az Univerzum nagy számú galaxisa közül. Ebben a felismerésben döntő szerepe volt Hubble-nak, aki – mint látni fogjuk – a továbbiakban talán még ennél is jelentősebb felfedezést tett. Alig néhány év múlva Hubble váratlan eredménnyel lepte meg a [1. kép] világot. Elkezdte vizsgálni tudományos az extragalaxisok (vagyis a Tejúton kívüli galaxisok) spektrumát, azaz a tőlük érkező fény frekvencia-összetételét. Azt tapasztalta, hogy földi körülmények között

DISPUTA Télikert

tikus voltát és állították, hogy az az egyenletek alapján tágulhat, ill. összehúzódhat – mégpedig különböző sebességgel. Kiderült, hogy az Einstein-féle kozmológiai állandónak is csak egy bizonyos értéke adja ki a statikus Világegyetemet, mert az állandó különböző értékeket felvéve „tetszés szerinti” tágulást vagy zsugorodást is leírhat. Természetesen akkoriban mindennek semmiféle megfigyelési bizonyítéka, még csak ráutaló jele sem volt. Mint érdekességet érdemes megemlíteni, hogy Einstein egy cikkben megtámadta Fridmant állításáért – számításaiban hibát feltételezve –, majd később ezért – ugyancsak egy publikációban – bocsánatot kért. Az előbbiekben már említett Lemaître volt az első, aki a tágulást visszafelé követve a húszas évek végén egy kezdeti sokkal kisebb és sűrűbb állapotra következtetett, egy úgynevezett „ősatomra”, amelyből a tágulás megindult. Mindenesetre a vonatkozó elméletek terén ezután hosszabb szünet következett, és csak a negyvenes évek második felében történt jelentős lépés az Ősrobbanás elméletével kapcsolatban – bár időközben már fontos megfigyelési eredmények is születtek, amelyek legalábbis utaltak az Ősrobbanás jelenségére, de ezeket az eredményeket más módon is igyekeztek magyarázni (lásd később!), úgyhogy volt egy idő, ami-

121

DISPUTA Télikert

[1. kép]

122

fel, sőt a vöröseltolódás magyarázatára is születtek más elméleti magyarázatok. A Gamow-elmélettel párhuzamosan ugyanis Hoyle és munkatársai publikálták a már többször említett alternatív modellt az ősrobbanás-modellel szemben, amely szerint a Világmindenség mindig ugyanolyan marad tágulása ellenére (tehát statikus), mert folytonosan új anyag jön létre benne, keletkeznek az új galaxisok, amelyek kitöltik a tágulás következtében „üresen maradó” teret, és így az „összkép” változatlan [2. kép] Arno Penzias (balról) és Robert Wilson, akik felfemarad. dezték a kozmikus maradványsugárzást vagy más A „nagy áttörés” 1964–65-ben követkenéven mikrohullámú kozmikus háttérsugárzást. A zett be az ősrobbanás-elmélet javára. A Bell fényképen az a mikrohullámú antenna is látható, Laboratóriumban Arno Penzisas és Robert amellyel a felfedezés történt 1964–1965-ben. (ForWilson egy távközlési műholddal kapcsorás: http://ec.europa.eu/research/rtdinfo/special_ ms/01/article_2303_en.html lattartásra kifejlesztett mikrohullámú antennával a vételt zavaró zörejeket tanulmáismert frekvenciák a vörös felé tolódtak el, nyozták és azokat akarták kiszűrni. azaz a hullámhosszok megnyúltak. A fiziAzt tapasztalták, hogy minden lehetkából tudjuk, hogy ha egy sugárforrás kö- séges földi környezettől eredő elektromágzeledik hozzánk (akár hang-, akár elekt- neses zaj kiszűrése után is megmaradt egy romágneses sugárforrás), a hullámhosszok minden irányból azonos, időtől független rövidülnek, ha pedig távolodik, akkor meg- intenzitású sugárzás, amely körülbelül 3 oK hőmérsékletű sugárzásnak felelt meg. Ők nyúlnak, azaz fény esetében vörösebbek lesznek (ez a jól ismert Doppler-jelenség). maguk sem ismerték fel rögtön a felfedeA mérések azt mutatták tehát, hogy a gala- zés jelentőségét, ehhez a Princetoni Egyexisok minden irányban távolodnak tőlünk, temen dolgozó kutatók segítették hozzá őket. Végül kiderült, hogy ez a sugárzás az éspedig annál nagyobb sebességgel, minél nagyobb a távolságuk tőlünk (ezt nevez- Ősrobbanástól ered, létezését – mint látték azután Hubble-törvénynek). Egyéb- tuk – már korábban Gamow és munkatársai ként itt tulajdonképpen a „tér megnyúlá- számításaik alapján előre jelezték és mások időközben még pontosították is ezeket a sáról” van szó – ahogy Einstein egyenletei leírják – valahogy úgy, ahogy egy felfúvó- számításokat. Amit Penzias és Wilson feldó léggömb pontjai távolodnak egymástól. fedeztek, az a Világmindenség Ősrobbanás Hubble eredményeit 1929-ben publikálta. utáni egy bizonyos fázisából eredő úgynevezett mikrohullámú kozmikus háttérsuA következő években azután a megfelelő gárzás volt. adatok mind számban, mind pontosságban A mikrohullámú háttérsugárzás felcsak szaporodtak és támogatták a Hubblefedezése azonban nemcsak az Ősrobbatörvény érvényességét. 1948-ban üzembe helyezték a Palomar- nás tényét bizonyította, hanem bizonyos részletekbe menő információt is adott a hegyi 500 cm átmérőjű teleszkópot, amely tovább bővítette a mérési lehetőségeket. Világmindenség Ősrobbanás utáni fejlőEz egyre több és egyre távolibb galaxis ese- déséről. Az elmélet szerint az Ősrobbanás tében eredményezett pontos adatokat a tá- után mintegy 450 ezer évvel (ez a Világmindenség korának mintegy 0,003%-a) állnak volságukra és sebességükre vonatkozólag. A Hubble-törvény alapján a múltba vis�- össze alkatrészeik: az atommagok és az szafelé menve el lehet érni egy olyan pon- elektronok atomokká (persze itt csak a legegyszerűbb atomokról van szó, amelyektig, ahol a Világmindenség egész anyaga egy rendkívül kis térrészbe volt összesű- nek az atom magjai a Világmindenség létezésének első milliszekundumjaiban jöttek rítve és innen kezdődött a tágulás. Ez az létre) és ezért a Világegyetem átlátszóvá úgynevezett „szinguláris pont” – a Nagy Bumm vagy az Ősrobbanás. Annak ellenére, válik az elektromágneses sugárzás számára. hogy már voltak ekkor – mint említettük – Ezt megelőzően az utóbbi abszorbeálódott és nem tudott kijutni az akkori Univerebbe az irányba mutató elméleti számítások zumból. Ekkor a hőmérséklet kb. 3000 oK (Fridman, Lemaître), a tudományos világ az ősrobbanás-világmodellt még ebben az idő- volt (mert ha magasabb lett volna, felbomlottak, ionizálódtak volna az atomok), és a ben sem vette komolyan. Különböző (itt kibocsátott hőmérsékleti sugárzás hullámnem részletezendő) nehézségek merültek

hossza a Világmindenség tágulása következtében fokozatosan hosszabbodott és így ma megfelel egy 2,7 oK hőmérsékletű testből kisugárzódó elektromágneses sugárzás eloszlásának. Egyszerű számításból adódik, hogyha ma kb. 3 oK hőmérsékletű mikrohullámú háttérsugárzást észlelünk és a Világegyetem hőmérséklete kb. 3000 oK volt, amikor a sugárzást kibocsátotta, akkor a Világegyetem sugara ez alatt kb. 1000-szeresére nőtt. A Világmindenség sugara ekkor már csillagászati méretű volt. Egyébként Penzias és Wilson eredményeikért 1978-ban elnyerték a Nobel díjat. Egyre pontosabb mérések A COBE műhold (Fizikai Szemle 2006/11. 358.)

észlelni a különböző irányokban a COBE műszerei. Ez ilyen mértékű eltéréseket jelent a sugárzás hőmérsékletében. Az elméleti számítások különben előre jeleztek egy ilyen mértékű inhomogenitást, azaz a kapott eredmények ebben a vonatkozásban is az elmélet igazolását jelentik. Érthető tehát, miért tekintették a COBE eredményeit a precíziós kozmológia kezdetének. Ezek a mért igen kis eltérések viszont a korai Univerzumban (a mai Univerzum korának néhány ezred százalékában) sűrűségfluktuációk jelenlétének a bizonyítékai. A sűrűségfluktuációk pedig a mai galaxisok, galaxishalmazok létrejöt[4. kép] tére adnak magyarázatot. Az eredmények részletes analízise, nevezetesen az egymástól távoli szögtartományokban kimutatható kapcsolat az úgynevezett felfúvó[3. kép] dó vagy inflációs Világegyetem elméletének érvényességét is valószínűsítik. Eszerint közvetlenül az Ősrobbanás után, amikor a

A 2,7oK hőmérsékletű testből kibocsátott sugárzás eloszlása. A folytonos vonal a megfelelő elméleti görbe, amely 2,725 oK-nek felel meg, a kis négyzetek a COBE műhold erre alkalmas műszere által felvetett kísérleti értékek. (J. D. Barrow: A Világegyetem születése. Bp., Kulturtrade Kiadó, 1994, 24.)

DISPUTA Télikert

A fizikából tudjuk, hogy egy adott hőmérsékletű testből eredő sugárzás eloszlása (spektruma) meghatározott képet mutat. A mindennapi életben is tapasztalhatjuk, hogy magasabb hőmérsékletű test sugárzása túlnyomóan sárga, illetve fehér, míg az alacsony hőmérsékletű vörösen izzik. A 2,7 oK-nek megfelelő sugárzást Penzias és Wilson csak a viszonylag hosszú hullámú tartományban tudta észlelni, mivel a Föld légköre éppen az eloszlás maximuma körül nem engedi át a sugárzást. Ezért azután 1989-ben egy speciálisan erre a célra tervezett műholdat bocsátottak fel, ez volt a COBE (Cosmic Background Explorer – Kozmikus Háttér Vizsgáló). A COBE műszereivel nagy pontossággal sikerült a teljes 2,7 oKnek megfelelő sugárzási eloszlást kimérni, amely – mint az 4. ábrán látható – pontosan egyezett a 2,725 ± 0,002 oK-nek megfelelő elméleti eloszlással. Lényegében tehát ezekkel a vizsgálatokkal a Világegyetem kb. 400 ezer évvel az Ősrobbanás utáni állapotát figyeltük meg! El lehet tehát mondani, hogy a Gamow és munkatársai, majd Dicke, Peebles és mások (Princetoni Egyetem) által kidolgozott elmélet által előre jelzett jelenséget a kísérleti megfigyelés pontos méréssel igazolta. Stephen Hawking, korunk egyik legismertebb fizikusa és kozmológusa – lehet, kis túlzással – „a század, ha nem minden idők legnagyobb felfedezésének” tekintette ezt az eredményt. Ezek sokak szerint a precíziós kozmológia kezdetét jelentik, amit nemcsak az eddig bemutatott eredmények indokolnak, tudniillik a COBE további igen jelentős eredményeket is produkált. A COBE segítségével végzett mérések arra is rávilágítottak, hogy bár a mikrohullámú sugárzás erőssége minden irányból ugyanakkora, százezred résznyi különbségeket (mikro oKelvin tartomány) mégis tudtak

[3. kép]

[4. kép]

123

DISPUTA Télikert

Világegyetem kora még a másodperc igen kis törtrészei óta létezett, a másodperc ugyancsak tört része alatt, de még az első másodperc nagyon kis tört részén belül a Világegyetem méretének hirtelen megnövekedése következett be. Ez a növekedés olyan arányú volt, mintha egy gombostűfejnyi méretű galaxisunk mai méretének tízszeresére növekedne. Ezzel a „lépéssel” tehát – az előbbiekben tárgyalt – az Ősrobbanástól számított mintegy 400 ezer éves korból „behatoltunk” az első másodperc legelejére, az Ősrobbanás közvetlen közelébe, vagyis Univerzumunk születésének első pillanataiba. A COBE műholddal elért eredmények pontosságát több vonatkozásban is fokozta a 2001-ben pályára állított WMAP műhold (MAP = Microwave Anisotropy Probe – Mikrohullámú Aniziotrápia Szonda; a W a kísérlet tervezésében kulcsszerepet betöltő és időközben elhunyt David Wilkinson emlékére került a rövidítésbe). A WMAP irányfelbontása 7o helyett (ez volt a COBE esetében elért érték) pár tized fok és érzékenysége is közel 50-szerese a COBE-jének. A WMAP eredményei részben megerősítették, pontosították a Világegyetem fejlődé-

124

sére, tulajdonságaira vonatkozó adatokat, részben a Világegyetemre vonatkozólag további információval is szolgáltak. A fenti eredmények egyértelműen az ősrobbanás-elméletet igazolták, amelyet most már komolyan kellett venni. Az elméletnek azonban más előrejelzései is voltak – például a Világmindenség elemi összetételére vonatkozólag. A megfelelő mérések ezt az előrejelzést is fényesen igazolták. Az elmélet és a megfigyelések, az egyre pontosabb mérések, valamint a földi kísérletek „összjátékaként” összeállt a kép az Ősrobbanásról, illetve a Világmindenség fejlődéséről az Ősrobbanás pillanatától – pontosabban az úgynevezett Planck-időtől – kezdve. Bár a részletekre vonatkozólag számos probléma van még, az ősrobbanáselmélet ma már fő vonásokban igazoltnak tekinthető, azaz minden lényeges fázisát – egyre precízebb – mérési eredmények támogatják. Nemrégiben Charles Bennett, a John Hopkins Egyetem asztrofizikusa ezekkel a szavakkal adott hangot csodálkozásának: „Szinte hihetetlen, hogy ennyire elvont elméleti elképzeléseket ma már közvetlen mérésekkel tudunk összevetni.”

„Játszom ennen-életemmel, búvócskázom minden árnnyal, a padlással, a szobákkal, a fénnyel, mely tovaszárnyal, a tükörrel fényt hajítok, a homoknak, a bokornak, s a nap – óriás aranypénz – hirtelen ölembe roskad.”

Játéklét Lapis József

Amikor belépek az ajtón, Vili, a hároméves kisfiú futva, mosolyogva ütközik a lábamnak. Átöleli. „Fára mászok”, mondja, vagy csak úgy emlékszem, ezt mondta egyszer. Fára mászik, gondolom ilyenkor, és le is írom, pedig ki tudja már, épp most merre jár, milyen világban. Megérthetném, de csak okosan, felnőtt módra. Inkább fává válnak a lábaim. Vagy kapuvá, amely társa lehet abban, bármi is legyen az, amit csinál. Ki és beszalad a kiskapun, és fogalmam sincs, honnan, hová érkezik. Van, hogy a szobába parancsol, hogy nézzem meg a játékait. Bemutatja őket, de talán nem nekem, hanem velem, magának. A dömpert, a betonkeverőt, a porszívót vagy épp Mazsolát, a plüsslovat. Nem tétlen megfigyelőnek kellek. Használjuk őket együtt, legyek én is a játékszere. Ha sikerül kisöpörnöm agyamból mindazt a szemetet, amit hazafelé felhalmoztam, nem épp kedvetlenül válok részesévé a játéknak. Nem veszem észre a pillanatot, mikor vonódtam be. Talán nincs is pillanat, nincs játékon innen és túl. Az önfeledtség ide-oda áramlik a tudat féligáteresztő hártyáján, abba az irányba, ahol kisebb az örömkoncentráció. Mert ha a játékból eltűnik az öröm, ha nincs benne érdekeltség, ellibben, vagy mi libbenünk el belőle. Megfordítva a gadameri tézist (Igazság és módszer. Ford. Bonyhai Gábor, Gondolat, 1984, 91.): a játék izgalmának, lebilincselő hatásának tovatűnését legbiztosabban az jelzi, hogy a játék többé nem kerekedik fölé a játékosnak. Vili ilyenkor más játékba zuhan – én a dolgaim után nézek. Nincs többé együtt.

Mazsolát hamar megkedveltem, szeretem, amikor Vili pöröl vele, hogy a ló ne húzza el a nagy szivacs 8-ast a fejével (beledugja az egyik hurokba, és úgy viszi magával a számot), vagy ne üljön fel a dömperre. A plüsslónak szüksége van a kezemre, hogy mindezt megtehesse, de nekem is szükségem van Mazsolára, mert ilyenkor rajta keresztül kommunikálunk. Talán ezért próbálom megvédeni a lovat akkor, amikor Vili azt játssza, hogy a dömper kivasalja őt? Azt gondolom, azért mondok olyanokat, hogy „Mazsola nem szereti, ha kivasalják”, meg hogy „ami neked nem lenne jó, azt másokkal se csináld”, mert afféle botcsinálta módon jóra szeretném nevelni a gyereket. De valószínűleg nem így van: azért mondom ezt, mert még nem léptem ki a játékból. A plüssló a barátom, segítőtársam, és meg kell védenem. Mazsola én vagyok. Ilyenkor pillanatokra már nem együtt játszom, hanem a magam számára. Nem akarom, hogy Mazsolát kivasalják, s elromoljon a játékom. Ezt úgy próbálom elérni, hogy eljátszom a felnőttet. Emlékeztetnem kell magam arra, hogy nem ez a feladatom. Felnőtté kell válnom ahhoz, hogy Viliért játsszak. A felnőttség ezúttal abban nyilvánul meg, hogy együtt vasaljuk ki a lovat. Vili lovát. „Játszom két színes szememmel, a két kedves, pici kézzel, játszom játszó önmagammal, a kisgyermek is játékszer.” A kéz az egyik legfontosabb játékszerünk, sokat segít abban, hogy kialakítsunk egy másik világot. Mozgatom az ujjaim, pókként szaladgálnak a padlón. Néhány nap múlva észreveszem, hogy Vili-ujjak, kis pókok rohangálnak a halak akváriumán. Pókká lettünk. Ugyanannak a játéknak vagyunk részesei, hiszen egy térben, egymás testi közelségében cselekszünk, és a játékban kommunikálunk, reagálunk egymásra és a játékra – úgy érzem, megértjük egymást. Nem ugyanannak a játéknak vagyunk részesei – csak elképzelésem lehet arról, hogy van létében és testében a másik, mit lát, mit érez, akkor, amikor fákról, lovakról, pókokról beszélünk, és amikor fák, lovak, pókok népesítik be a szobát. Sokért nem adnám, ha beleshetnék a másik világába. A szülőket szoktam kérdezgetni, és többet is tudnak nálam, hisz sokkalta jobban ismerik gyermekük életét, szokásait. De alapjában véve ők is csak találgatnak.

DISPUTA Toronyszoba

„A játék Az különös. Gömbölyű és gyönyörű, csodaszép és csodajó, nyitható és csukható, gomb és gömb és gyöngy, gyűrű. Bűvös kulcs és gyertya lángja, színes árnyék, ördöglámpa.”

125

DISPUTA Toronyszoba 126

Kosztolányi Dezső versei egy különös játéklétről adnak számot, melynek talán két sarkköve van. Az egyik, hogy a játékban minden lehetséges, mindenné válhat az ember, gyermek, a költő. A költő, aki gyermek, és a szavakkal játszik. „Minden költő elsősorban a szóvarázsban hisz, a szavak csodatékony, rontó és áldó hatásában. Ebben a tekintetben hasonlítanak az ősnépekhez és a gyermekekhez, akik a szavakat még feltétlen valóságnak tekintik, s nem tudnak különbséget tenni a tárgyak és azoknak nevei között. Amit a költők leírnak, az él, pusztán azáltal, hogy leírják. E mágiájuk segítségével kerteket bűvölnek elő a papíron, pedig mindössze néhány virág nevét említik. Ezek a virágok nőnek és illatoznak.” (Gyermek és költő, 1930, in: Nyelv és lélek, Osiris, 1999, 451.) Kosztolányinál a szavakkal való játék nem tétnélküli, ahogyan az Esti Kornél énekéből is megsejthetjük. Bár van benne könnyedség („Hát légy üres te s könnyű, / könnyű, örökre játszó, / látó, de messze-látszó”), de ezt a könnyűt a könny hívja elő, mert a vers beszélője tudja, a szavakkal játszani annyi, mint magával az élettel játszani. Útnak indítja a dalt („Indulj dalom, / bátor dalom”), de vele, benne indul útra a fájdalom is, a vers vége felé pedig így szól hozzá: „s élj addig, míg a lélek, / szépség, vagy a szeszélyek, / mert – isten engem – én is, / én is csak addig élek.” Ahogyan Kosztolányi a homo aestheticusról beszél, olyan, mintha arról a gyermekről beszélne, aki az életet játssza, de már tudatában van annak, hogy ez nem az az állapot, amikor még a játék játszotta őt. Ezzel kapcsolatos a játéklét másik sarkköve, egy sajátos veszteségtudat, mely egyfelől a játékban való föloldódás, önfeledtség tovatűnéséből származik, másfelől annak a belátása, hogy a játék, a egész élet metaforájaként, nem egynemű, örömdús létmódot jelent. Kosztolányi Akarsz-e játszani? (1912) című költeményében megszólít bennünket valaki, és sorjáztatja elénk különös, zavarba ejtő kérdéseit. A vers delejező hatása kétségkívül nagy mértékben köszönhető ennek a kérdező jellegnek – hiszen azt játsszuk, hogy válaszolhatunk neki, bólinthatunk rá, összekacsinthatunk vele. A vers mágiája abban áll, hogy megtörténik benne a játék, melyről beszél, s lehetővé válik az örök élet valóra vált csodája. „Akarsz-e játszani, mindent, mi élet”, s mindent, mi halál, kérdi mosolyogva, kissé szemtelenül, amúgy estikornélosan, s mi felbátorítva érezzük magunkat arra, hogy szemébe kacagjunk a szorongató halálnak,

s lefeküdjünk a virágok közé. Ám bizonnyal nem teljesen őszinte ez a szembekacagás – lopva félrenézünk talán, s elnémulunk mi is, amikor az utolsó kérdés is elhalkul. Mert nem lehet válaszolni. A lényeges az, ami a beszéd felhangzása alatt történik, a másik (s persze: önmagunk) megszólítása, táncba hívása, játékba csábítása, azért, hogy minél tovább feltöltekezzünk a minden lehet varázsával, miközben ott visszhangzik fülünkben-lelkünkben a legutolsó, gyermeki vakmerőséggel és meggondolatlansággal kimondott szó: „Akarsz-e élni, élni mindörökkön, / játékban élni, mely valóra vált? / Virágok közt feküdni lenn a földön / s akarsz, akarsz-e játszani halált?” Fáni, a labrador kutyalány botladozik a még földdel fel nem töltött gyeprácsokon. Nem szeret rájuk lépni, mert furcsán inognak a lába alatt. Inkább megkerüli őket. De a labdájáért mégis kénytelen rájuk merészkedni. Hozná a szájában, elénk, dobjuk el, s ő utánaszaladva újra visszahozza, csak hogy újra elhajítsuk, s szaladhasson megint. Gadamer szeme előtt a föl-le rohangáló kutya képe is lebeghetett volna, amikor az ismétlésre való spontán törekvésről és a játék állandó önmegújításáról ír. Talán lebegett is, hiszen így folytatja gondolatmenetét: „Nyilvánvalóan nem úgy áll a dolog, hogy az állatok is játszanak, s átvitt értelemben még a vízről vagy a fényről is azt mondhatjuk, hogy játszik. Ellenkezőleg: az emberről mondhatjuk, hogy ő is játszik. Az ő játéka is természeti folyamat. Épp azért, mert az ember is természet, s amennyiben természet, az ő játékának is a tiszta megmutatkozás az értelme. Így végül egyáltalán értelmetlennek bizonyul, hogy ezen a területen megkülönböztessük az igazi és a metaforikus szóhasználatot.” (90.) Fáni játszik, de nem értem, mit. Biztosan nem csak eldobást-visszahordást, nem tudom, nekünk adni akarja-e a labdát azért, hogy újra elhajítsuk. Küzdeni kell azért (no, nem sokat), hogy kivegyem a szájából a labdát. Kicsit táncolunk, kicsit futkározunk. A tánc, ez is metafora. Nem tudom, Fáni mit csinál olyankor, amikor én úgy érzem, vele táncolok. De együtt vagyunk a cselekvésben. „Játszom én és táncolok, látszom én, mint sok dolog. Látszom fénybe és tükörbe, játszom egyre, körbe-körbe.”

a lámpám, / este jó a kamra. / Hagyjatok szaladni még, / tündérekbe hinni, / fehér csészéből szelíden / fehér tejet inni.” Focizás közben nem mindig érzem, hogy szubjektivitásom nincs markánsan jelen, és hatalmában tart a játék. Nem mindig sikerül igazán feloldódni, nem mindig von be a maga birodalmába, s tölt el a maga szellemével. De hét közben mindig vágyom arra az élményre, hogy valami lényegileg más történjék majd hétvégén abban a két órában, amikor sportdresszben rohangálok föl és alá egy labdáért, odarúgom valakihez, hogy az továbbrúgja, és szaladhassak megint utána. Nem (csak) a testmozgásra vágyom, hanem a játékmozgásra (is). A kettő nem mindig esik egybe – van, hogy a test odateszi magát, talán még el is fárad, de maga a játék nem történik meg. Nincs benne lélek, önfeledtség, csak néhány individuum baráti igyekezete. A játék az, aki ilyenkor rosszul érzi magát, s erről nem tudnak elfeledkezni a játékosok. Ezért hát ők sem érzik igazán felszabadultan magukat és egymást. Következő hétvégén mégis ott vagyok, szaladnék, föl, alá, körbe-körbe. „A csörgőt eldobtam és nincs harangom, / Itt lent a porban rossz a hangom” – írja Karinthy Frigyes az Előszóban. Nagy közös élményük Kosztolányival a világ(uk) varázs­ talanodása. A „csipkefenyérben” meg nem jelenő Isten némasága. Szeretném megérteni Vilit, szeretném megérteni Fánit az ő világukban, az ő játékukban. Erős kétségeim vannak afelől, lehetséges-e. De az együttjáték, az megtörténhet. Történik. Fa vagyok, pók vagyok, a labdát dobó kéz vagyok. Bármit is jelentsen ez. „Játszom én és néha este fölkelek, s játszom, hogy akik alusznak, gyerekek.”

A szövegben Kosztolányi Dezső A játék (1911) című versének részletei találhatóak elszórva, a részek egymásutániságát megtartva.

DISPUTA Toronyszoba

„Lánc, lánc, eszterlánc, / eszterlánci cérna…” Így kezdődik az ismert énekes körjáték, és Kosztolányi egyik „szegény kisgyermek”-verse is. (A Kaláka zenekar feldolgozása erősen rájátszik erre a kapcsolódásra azzal, hogy a mondóka dallamát is beépítik megzenésítésükbe.) A vers a továbbiakban azonban eltér a gyermekmondóka szövegétől. Kosztolányinál nem fordul ki a selyem, nem kerüli a héja a hétországi földeket, nem kergetőzik a bagollyal a cinke, és nem ébred csudálatos tavaszra a rózsa sem. A költemény szavai az elszakítottság, a veszteség körében kezdenek el baljóslatúan keringeni: „kisleányok bús körében / kergetőzöm én ma. / Nincs semmi aranyom, / jobbra-balra löknek, / körbe-körbe, egyre körbe, / láncán kis kezöknek.” Az eredetileg játékos kergetőzés, a játék önfeledt, önfenntartó ismétlődése a nem kívánt monotóniának, a felnőttkor mókuskerekének szenvedéstörténetévé válik, az álom rémálommá alakul, a tánc a lánccal kerül egy jelentésmezőbe, a kiúttalanság és bezártság érzetét keltve. „Szánjatok meg, szíveim, / rongyos a kabátom, / szédül a lánc, szédül a tánc, / már utam se látom. / Szeretem a láncot én, / de úgy fáj e sok lánc, / szeretem a táncot is én, / csakhogy ez pokoltánc.” Ahogyan a versben a mondókákra jellemző közösségi mi-beszéd („Verset mondtam én is ám / gilicemadárra, / magyar gyerek gyógyította, / török gyerek vágta.”) átvált a romantikus jellegű énbeszédbe („Nézzetek rám, húgaim, / éjjel most nem alszom, / bámulom a holdvilágot, / véres már az arcom.”), úgy szűnik meg végleg a körjáték gyermeki öröme, s úgy válik a vers egyre inkább egy elveszett, idegenségérzettel telített individuum szólamává. Aki megszólal ebben a versben, a hangját úgy függetleníti a körjátékok kórusától és önmagát úgy vágyja elszakítani a világ kényszerű sodrásától, hogy egyfelől az otthonosnak tetsző magányba, magánvalóba vonulna el, másfelől visszavágyik az igazi, meghasonlottságtól mentes korai gyermekkorba. „Engedjetek innen el, / hagyjatok magamra, / este szépen süt

127

Médiapartnereink: www.epiteszforum.hu

A Debreceni Disputa megvásárolható az alábbi könyvesboltokban: Alternatív Könyvesbolt, Hatvan u. 1/A Líra Könyváruház, Piac u. 57. Sziget Könyvesbolt, Egyetem tér 1. A folyóirat elektronikus formában olvasható: www.deol.hu

Debreceni Disputa VII. évfolyam, 11–12. szám, 2009. november–december Megjelenik 1000 példányban

Főszerkesztő: S. Varga Pál

DISPUTA Toronyszoba

Szerkesztőbizottság: †Bényi Árpád, Berényi Dénes, Berkesi Sándor, Gáborjáni Szabó Botond, Görömbei András, Hollai Keresztély, Orosz István

128

Szerkesztők: Berta Erzsébet (Árkádok), Lapis József (Lépcsők, Pláza) Nagy Gábor (Fotó), Papp András (Macskakő) Szénási Miklós (Kapualj) Anyanyelvi lektor: Arany Lajos Kiadja: a Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft. 4025 Debrecen, Simonffy u. 2/A, tel.: (52) 581-800 E-mail: [email protected] Felelős kiadó: Angi János Borító, lapterv: Petromán László Tördelés: Kaméleon Dizájn Kft., tel.: (52) 532-211 Nyomtatás: Alföldi Nyomda Zrt., 4027 Debrecen, Böszörményi út 6., tel.: (52) 515-715 ISSN 1785-5152