1DISPUTATartalom. Küszöb Szénási Miklós: Van is, meg nincsen is talán... 3

Szénási Miklós: Van is, meg nincsen is talán ..................................   3 Főtér Kiss Gy. Csaba: Közép-Európa, nemzetképek, előítéletek ................   4 Pallai László: Közép-Európa – térben és időben ..............................   9 Gadó János: Közép-Európa zsidósága ............................................   14    Történelmi impressziók Barna Attila: Gyenge állam, erős korrupció    Beszélgetés Julius Horvathtal, a CEU tanárával ........................   19

Tartalom

Küszöb

Macskakő Térey János: A boldogtalan város . ................................................   24   A & D (a vers kézirata) ..............................................................   32 Kovács Béla Lóránt: „Ezer név helyett mondom a nevem”    Hatalom és alanyiság Térey János költészetében . .....................   34 Krusovszky Dénes: Térey útja a Szétszóratástól    a Köztársaság térig ..............................................................   38 Papp András–Térey János: Kazamaták (a kézirat egy lapja) .............   42 Kapualj Kovács Béla Lóránt: Egyek vagyunk a Krisztusban    Interjú Bölcskei Gusztávval, a Tiszántúli    Református Egyházkerület püspökével ....................................   43 Kornya István: Beregszászi anzix .................................................   48    A nyomorúság szabadsága    Pillanatképek a tizenöt éves Beregszászi Illyés Gyula    Magyar Nemzeti Színházról ....................................................   48    Pótapukaként Beregszászon    Vidovszky György rendező szabadságról,    színészetről és Don Quijotéról .................................................   53 Kiripolszky Tamás: Debrecen, a sport fővárosa ..............................   55 Árkádok Simon Mariann: Változó domborzatok    Gondolatok Közép-Európa építészeti identitásáról . ...................   58 Wesselényi-Garay Andor: Kortárs magyar templomépítészet III.    Egy kiállítás epilógusa  ..........................................................   64

   Berta Erzsébet: „Az élet impulzusa érdekel”    Beszélgetés Heinz Tesarral az építés előzetességeiről .................  76 Tisztaszoba Filep Tibor: A megtestesülés fájdalma    Beszélgetés Bényi Árpád festőművésszel (III. rész)  ..................   80 Pláza Drótos Richárd: Közép-kelet-európai országtükrök    – a világhálón  .....................................................................   87

DISPUTA

Vendégünk volt Heinz Tesar    Kovács Péter: „Az építészet lassú, nyugodt, kifejező nyelve”    Gondolatok Heinz Tesar építészetéről ......................................   69

1

Lépcsők Sztanó László: A kultusz lényegéről és létformáiról    Gondolatok Madarász Imre Kultusz, vita, feledés című    kötetének olvasása közben  ..................................................... 92 Mezei Gábor: „Vörös vércse, kánya, keselyű, sólyom, kánya”    Tomaž Šalamun: Arkhilokhosszal a Kikládokon  . .......................... 95 Gönczy Monika: Nem ér a nevem…     Mihail Ugarov: Oblom-off – Csokonai Színház, 2009  ................... 98 Lukovszki Judit: A cselekvő szó színházának dicsérete    Valère Novarina Képzeletbeli operettje Debrecenben  ................. 101 Áfra János: A falu őstípusai    Földi Péter tárlata az Egyetem Galériában ...............................  104 Műhely Kovács Kálmán: Egy jubileum kontextusai  .................................. 108 Amedeo di Francesco: A lélekkeresés szemantikája    Szőcs Géza Limpopo című művének egy lehetséges olvasata ....... 113 Goretity József: Hit és/vagy művészet    Egy jubileum apropóján – Gogol Holt lelkek-jének margójára . ..... 119 Toronyszoba Cs. Nagy Ibolya: A fordító ars poeticája    A nyolcvanéves Kányádi Sándornak  . ..................................... 124

DISPUTA

E számunk szerzői:

2

Áfra János  egyetemi hallgató, Debrecen Barna Attila  újságíró, Debrecen Berta Erzsébet  irodalomtörténész, Debrecen di Francesco, Amedeo  irodalomtörténész, Nápoly, Olaszország Drótos Richárd  webkritikus, Debrecen–Nyíregyháza Filep Tibor  újságíró, Debrecen Gadó János  szociológus, Budapest Gerő Tamás  fotós, Debrecen Goretity József  irodalomtörténész, Debrecen Gönczy Monika  irodalomtörténész, Debrecen Kiripolszky Tamás  újságíró, Debrecen Kiss Gy. Csaba  művelődéstörténész, Budapest Kornya István  újságíró, Debrecen Kovács Béla Lóránt  irodalomtörténész, Debrecen Kovács Kálmán  irodalomtörténész, Debrecen Kovács Péter  építész, Debrecen Krusovszky Dénes  költő, kritikus, Budapest Lukovszki Judit  irodalomtörténész, Debrecen Mezei Gábor  költő, kritikus, Miskolc Cs. Nagy Ibolya  újságíró, Debrecen Pallai László  történész, Debrecen Simon Mariann  építész, Budapest Szénási Miklós  újságíró, Debrecen Sztanó László  irodalomtörténész, Debrecen Térey János  író, költő, Budapest Wesselényi-Garay Andor  építész, Budapest

Ez volna a mi tágabb hazánk? Épülő házunk? Vagy omló romunk? Vagy inkább kultúránk bölcsőjének álcázott történelmi lecke? Pazar névsor őseinkről és hőseinkről? Ideáink forrása? Viszonyításaink keresztútja? Egy álom? Ami van is, meg nincsen is talán? Nem könnyű definiálni, mit is jelent Közép-Európa – nekünk.

Van is, meg nincsen is talán

Aki a tengerentúlról érkezik, annak, meglehet, eszébe sem lesz Európát háromfelé osztani (elméletileg), és ezt a részt valódi középként definiálni. Mint ahogy nem különösebben boldogul a mi Ady Endrénk megrázó soraival sem („…magyar, oláh, szláv bánat / Mindigre egy bánat marad…”), ami a sorsközösségről üzen a (hálátlan) utókornak. Neki a vers nem téma. Üzletembernek mondja magát, aki ingatlanban utazik. Nem tud mit kezdeni azzal, hogy beszélgetőpartnere az értelmiségi lét elviselhetetlen nehézségét magyarázza. (Bár Woody Allent, aki olyan jópofán klarinétozik, azért ismeri.) Aztán ha tovább utazik, még kevésbé hisz a szemének, amikor az Oradea táblán túl látja a dzsumbujt, a rettenetes, rogygyant panelházakat, az erkélyről kikandikáló görbe pléhkéményt, és csak néz, ha valaki később próbálja megmagyarázni neki, hogy ez a hely hajdan, mikor még Kolumbusz ük-ükapja sem bújt ki a tojásból, nagy királyaink városa volt. (Igaz, akkor még Váradnak hívták.) De mehetne Debrecenből észak felé is itteni barátai kocsijával, hogy fizessen néhány eurónyi büntetést a szlovák közegnek – voltaképpen csak azért, mert a rendszám magyar.

Szénási Miklós

Másnak látszik a mi tágabb Közép-Európánk Bécsből, ahol hazánk fiai még jó sokáig nem fognak kávéházat nyitni az idétlen reklámok ellenére sem, és ahol majdnem annyira szemetes lesz a belváros, mire leszáll az éj, mint amit mi is megszoktunk itthon, de ott hajnalra minden ragyog az utcaseprők munkája nyomán, mert a dolgok rendje az, és a sógorok tudnak valamit, amit egykor talán mi is tudtunk, csak éppen ránk nézve a körülmények szerencsétlenül alakultak. (Ahogy közel harminc éve az akkoriban a nemzet csótányának kikiáltott Nagy Feró, a Beatrice frontembere énekelte a XX. század című opuszban: zsebrevágott minket a történelem.) De aki a Svábhegyről bámul a Duna felé, gyönyörködik a panorámában, aztán úgy dönt, ideje indulni, mert neki most az Írók Boltjában lesz dolga, ott fog randevúzni, később meg nyom egy hamburgert, és este talán 30Y buliba megy a haverokkal, az sem pont ugyanazt éli meg Közép-Európa-élményként (amit természetesen feelingnek mond!), mint aki a Tiszán innen látta meg a napvilágot, és egy olyan faluban él, ahol a saját udvarában sem teregetheti ki a ruhát, mert bemásznak hozzá (mondjam? ne mondjam? úgyis tudni fogják kik) és összeszednek minden mozdíthatót, és még rá is verik az ajtót, ki ne merje dugni a képét, ha nem akarja, hogy elvág-

ják a torkát. Szinte lehetetlen olyan közös nevezőt találni, ami egy halmazba terelheti Magyarországon az elvadult világvégi tanya dudvákkal kerített udvarán sarat dagasztó, fizikailag és szellemileg egyaránt leépült munkanélkülit azzal, aki a gazdasági elit tagjaként arról prédikál, hogy sajnálatos módon magasnak találja a jelenlegi minimálbért, miközben a sajtó azt találgatja, hogyan (és hova) tüntette el ez a közszereplő a maga 850 milliós megtakarítását.

DISPUTA Küszöb

F

urcsa képződmény ez a Közép-Európa, gondolja az ember, mikor feltolja orrán szemüvegét és a térképet vizslatja. Már ott indul a bizonytalanság, hogy hol kezdődik és meddig tart. Mert valaminek a szélével nincs túl nagy gond. Az, hogy Nagy-Britannia vagy Írország szigetek, megkérdőjelezhetetlen. Mint ahogy az is, hogy Franciaország és Portugália a kontinens peremén fekszenek, tehát a nyugati részen. Az Ural vidéke vagy Szibéria sem nagyon értelmezhetők másképpen Európához képest, mint hogy keletre terpeszkednek. De hogy maga a közepe valaminek az a központja-e, és mekkora körbe kell rajzolni (a pontosság kedvéért), már fogósabb kérdés.

3

Közép-Európa, nemzetképek, előítéletek Kiss Gy. Csaba DISPUTA Főtér 4

„Az emberek igazságérzete nem áll valami kifejlett fokon. Ösmertem valaha egy öreg cincárt (görögöt), a Dugali bácsit, aki, mikor a török–görög harcok epizódjait mesélték előtte, hogyan döfi le a török könyörtelenül a görögöt, ahol találja, elszörnyűlködve pattant fel: – Ó, a gaz pogány! De mikor aztán az elbeszélő egy kanyarodással arra tért rá, hogy ha meg a görög fogja el a törököt, felkoncolja, olajba süti, szelíden morogta: – Mit tudja tenni szegény! (Ti. Mit tudja tenni szegény görög! Hát persze olajba süti. Hiszen csak nem sütheti pampuskazsírba, szegény görög.) Az emberek igazságérzete ilyen mindenütt, még a történelemírásnál is.” Mikszáth Kálmán: Beszterce ostroma

nemzetképformálás nem erről szól. E kéHetven évvel ezelőtt látott napvilágot „Mi peken az látható, milyennek látszunk az ő a magyar?” címmel egy nagy visszhangot szemükkel. Nem szívesen nézünk bele ebbe keltő kötet, melyben az akkori magyar a tükörbe, pedig nemzeti szellemi elit képviselői próönismeretünkhöz szükség báltak számot vetni a mavolna erre, alapos elemzése gyar identitás legfontosabb pedig elengedhetetlen kapdilemmáival. Úgy tetszik, csolataink jövőbeni alakíez a kérdés – sorsfordító tásához. történelmi megrázkódtatáEbben a vázlatban sok után, sok tekintetben három kérdéshez kívánok megváltozott körülmények megjegyzéseket fűzni. Előközött, jelentősen átalaször Közép-Európáról, a kult tudományos beszédnemzetté válás néhány samód idején sem veszítette játos körülményéről, máel aktualitását, mert három sodszor a térség nemesztendeje ugyanezzel a zet képformálásának néhány vonásáról, címmel jelent meg egy némely tekintetben harmadszor pedig a kölcsönös előítéletek hasonló vállalkozás. Nem kívánom sem az egykori, sem az újabb könyv eredménye- hálózatáról, az érvelés hátteréről említvén it mérlegelni, csupán egy közös vonatko- megváltozásuk néhány példáját. zásukra hívnám föl a figyelmet: annak az Néhány évvel ezelőtt olvashattuk az Egyeösszefüggésnek a lebecsülésére, amelyet egyszerűsítve magyarok és a szomszédok, sült Államok külügyminisztériumának elvi egykori nemzetiségek kapcsolatának ne- nyilatkozatát, miszerint a visegrádi orszávezhetünk. A 19–20. századi magyar tör- gokat a jövőben Közép-Európának kell neténelem egyik alapvető kérdéséről van szó. vezni. Azért tanulságos ez a fordulat a szóIsmeretes, hogy a 19. század elején a Ma- használatban, mert a nemzetközi és hazai gyar Királyságban ugyan a magyar anya- sajtó gyakran mindmáig – a kommunizmus nyelvűek adták a legnagyobb népcsopor- alatt így volt szokásban – kelet-európai országként említi a Balti-tengertől az Adritot, de együttvéve a nem magyarok többen voltak az országban, Erdélyben pedig a 18. áig húzódó sávban élő népek hazáját. Az század közepétől már a román anyanyelvű- idősebb nemzedék abban a kétosztatú, ideológiai-politikai indíttatású szemléletben ek voltak abszolút többségben. A modern nemzetté válás útját konfl iktusok sora jel- nőtt föl, hogy két világ, „világrendszer” létezik, és mi a földgolyó és Európa keleti felemezte Közép-Európában: egymás rovására léhez tartozunk. Nyilvánkészített nemzetállamterOlyan nemzeti való, hogy a Közép-Európa vek, kibékíthetetlennek narratívák születtek, fogalom is egyfajta konstlátszó ellentétek. Olyan amelyek tagadták egyrukció, amelynek egyébnemzeti narratívák szümást. ként számos változata lélettek, amelyek tagadták tezik. A német liberális egymást. Úgy készültek Friedrich Naumann tervezetében például szomszédaink saját nemzetükről alkotott az első világháború elején Mitteleuropa a képei (szöveges formában, nemegyszer Német Birodalom és az Osztrák–Magyar Moklasszikus irodalmi művekben is), hogy mi, magyarok lettünk a viszonyítás alapja, narchia integrációját jelentette; nem véletsaját identitásukat hozzánk képest fogal- len, hogy számos magyar politikus és közmazták meg. És tudjuk jól, nem az a kér- író (e kérdésben egy nézeten volt például Tisza István és Ady Endre) nem akart ebből dés, hogy milyenek vagyunk valójában – a

DISPUTA Főtér

kérni, a lengyelek és a csehek sem rokon- (Anthony D. Smith). Ha elfogadható is az szenveztek ezzel a koncepcióval. Ezzel a az érvelés, hogy nagy szerepük volt az új Közép-Európával szemben mondtak a két típusú közösség megformálásában, identivilágháború között számosan (Bartóktól tásának megteremtésében a „kitalált haSzabó Dezsőig) Kelet-Európát. Az én nem- gyományoknak” (Hobsbawm), szimbóluzedékem számára viszont elsősorban a moknak, mítoszoknak (ilyen értelemben Szovjetunió nyugati befolyási övezete volt minden modern nemzet sajátos kulturális Közép-Európa, az úgynevezett szocialista jelrendszer), mégis nehezen elképzelhevagy csatlós országok. Éppen a szovjet bi- tő, hogy úgy születhessen meg egyik pillarodalmi logika által terjesztett és a Nyugat natról a másikra egy ilyen közösség, ahogy által helybenhagyott Kelet-Európával szem- Zeusz fejéből pattant ki Pallas Athéné. Nem ben. Ezért tartottuk olyan fontosnak, hogy lehet eltekinteni az előzményektől, hiszen Milan Kundera 1983-ban Párizsból újraindí- fontos szerepe volt a közös származás tutotta a Közép-Európa-diskurzust. Érdemes datának, korábbi közösségi identitáshaidézni az ő meghatározágyományoknak (ilyen volt „Mi Közép-Európa? Az sát: „Mi Közép-Európa? Az például a valláshoz, a réOroszország és NéOroszország és Németorgióhoz, az uralkodóhoz metország közötti kis szág közötti kis nemzefűződő lojalitás), és nem nemzetek bizonytalan tek bizonytalan övezete. utolsósorban létezett a övezete.” Hangsúlyozom a két szót: közös nyelvhez való tarkis nemzeteké, melyektozás tudata. Úgy tetszik, nek veszélyeztetett a léte, eltűnhetnek és az Orosz Birodalmon inneni Közép-Európátudatában is vannak ennek.” Ha érződik is ban ezeknek a tényezőknek fontosabb volt ebből a megfogalmazásból némi romanti- a szerepük, mint Nyugaton. És a nemzetté kus utóíz, egyértelmű az utalás a geopo- válási folyamatnak itteni jellegzetességei litikai helyzetre és a kis nemzetek sorsára. jelentős mértékben eltértek az orosz biroElővillan belőle az önkép tragikus vonása, dalmi úttól is, ahol nagy jelentősége volt az amelyet sorra-rendre megtalálhatunk tér- impériumhoz és az uralkodóhoz való lojaliségünkben. tásnak, továbbá a pravoszláviának. A feleHol is volna akkor ez a térség? Az egyik kezeti identitás amúgy a mi térségünkben elhatárolási lehetőség szerint a kontinens- sem elhanyagolható tényező. A nyugat-eunek az az övezete, ahol hellyel-közzel ha- rópai nemzet par excellence szekuláris kösonló körülmények között ment végbe a zösség, a modern nemzet ott bizonyos érmodernizációnak az a fontos összetevő- telemben leváltotta a felekezeti identitást. je, amelyet nemzetté válásnak nevezünk. Közép-Európában ez nem így volt. EgyháziÖnálló független államiság nélkül kezdő- vallási keretekben is épült az új közösség. dött el ez a folyamat, esetenként a poli- A modern lengyel nemzet például elképzeltikai szuverenitás bizonyos hagyományai- hetetlen a katolikus egyház, a szerb pedig val, esetenként teljes hiányával, bonyolult a pravoszláv szerb egyház nélkül. Amirétegzettségű vegyes lakosságú területe- képpen ez sztereotípiákban is megjelenik: ken, ahol rendszerint különböző vallásfele- „Aki lengyel, az katolikus”. kezetekhez (civilizációs hagyományokhoz) A nyugati nacionalizmuskutatók előtartozó emberek éltek együtt. Ahová kívül- szeretettel beszélnek a nemzetté válás ről – importáruként Nyugatról – érkezett nyugati és keleti útjáról, amazt politikai, a megvalósítandó modern nemzet eszmé- emezt pedig etnikai nacionalizmusnak neje. Tehát nagyjából a német nyelvterület- vezve, némelykor olyan módon sarkítva, től keletre, az orosztól nyugatra. Nem csu- hogy ebben a megközelítésben a konstrupán az egykori Osztrák–Magyar Monarchia, ált nemzeti közösség képével szembeállíthanem a többi lengyel terület és a Balkán ják az időtlen, történelem fölötti nemzet is ehhez a térséghez számítható. elképzelését. A kétpólusú szerkezetben a fejlett és kevésbé fejlett szembeállítáAz utóbbi két-három évtized európai (főleg sa is benne van, az, hogy a nyugat-euróangolszász) nacionalizmuskutatásának két pai fejlődést mintának és mértéknek tefő ága – némi egyszerűsítéssel szólván – kintik. A birodalmi orosz nacionalizmust abban különbözik, hogy az egyik (Benedict pedig figyelmen kívül hagyják. A középAnderson, Eric J. Hobsbawm) a nemzetet európai történészek, ha lehet azt mondani, kizárólag konstrukciónak tartja, ideoló- jóval óvatosabbak, és nem föltétlenül ezekgusok, nemzetépítők által „elképzelt kö- ben a kétpólusú sémákban (államnemzet– zösségnek”, a másik pedig az etnikai ere- kultúrnemzet; objektív, illetőleg szubjekdetben és a hagyományban gyökerezőnek tív kritériumokon alapuló nemzetfogalom)

5

DISPUTA Főtér

gondolkodnak, érzékelik a közép-európai út sajátosságait. Miroslav Hroch cseh történész így fogalmaz például: „…már formulázásával is értelmetlenségre utal ez a kategorikus szembeállítás: vagy örök nemzet, vagy mesterségesen konstruált nemzet.”

6

vénoké és a szlovákoké, melyek csak távoli, meglehetősen ködös múltban kereshették régi dicsőségüket, szintén elindultak a modern nemzetté válás útján. Persze nem szabad elfeledni, hogy térségünkben jóval tovább létezett nyelvi-felekezeti tolerancia, mint Nyugat-Európa nem egy országáA nemzeti önkép kialakítása Közép-Eu- ban. Peter Vodopivec szlovén történész pélrópában is hasonlóan történt, mint más- dául a bretonok és a szlovénok nemzetté hol vagy egyéb közösségek esetében. válási lehetőségeit, körülményeit vizsgálva A mi-csoport meghatározásához rendszerint állapította meg, hogy a Habsburg Birodaszükség volt olyan ők-csoportra, amelyhez lom több tartományában élő szlovénoknak képest vagyunk mi mások. A velünk egy or- sokkal kedvezőbb föltételeik voltak nyelszágban kibontakozó nemzeti mozgalmak vük-kultúrájuk kibontakoztatására, mint a önmeghatározásában döntő kérdés volt a bretonoknak a következetes francia nyelközös országhoz és a magyarsághoz való vi- vi homogenizáció közegében. A szláv népek szony. A horvátok, a szlovákok, az erdélyi esetében fontos narratíva lehetőségét adta románok nemzeti önképe a 19. század 30-as meg a szláv kölcsönösség ideája, melyet – éveiben nem kis mértékben a magyarokhoz egyáltalán nem véletlenül – szlovák költők viszonyítva készült. Ahogy Vladimír Mináč és tudósok (mindenekelőtt Ján Kollár és szlovák író 1965-ban szüPavol Jozef Šafárik) népHa ők hódító lovas letett esszéjében olvashatszerűsítettek, öntöttek nomád nép, akkor mi, juk: A magyarok a szlováirodalmi művek, értékezészlávok békés földműkok sorsa. Ha ők hódító sek formájába. A szlovák velők vagyunk… lovas nomád nép, akkor nemzetté válás dilemmámi, szlávok békés földműit jelzi, hogy ezt német és velők vagyunk, akiknek Herder olyan nagy cseh nyelven tették. A szláv összetartozás jövőt jósolt. Az attribútumok kiválasztá- gondolata a nagyság képét mutatta – egy sának mechanizmusában, a vonások meg- hatalmas virtuális hazáét –, mely alkalrajzolásában egyébként sok volt a hasonló masnak látszott a jelen kicsiségét feledtetmozzanat. Általában minden közösség el- ni s biztatást adott a jövőre. mondja például magáról, mennyire vendégNem véletlen, hogy Közép-Európában a szerető, nyílt és barátságos. A nemzet ide- nyelvi közösség – nemegyszer megteremológusai – sok esetben írók – számos régi tendő, csak potenciálisan létező – adotthagyományt, toposzt elevenítettek föl; kö- sága oly fontos tényező volt a nemzetté zépkori krónikákhoz fordultak ősöket ke- válás folyamatában. Az első nemzetépíresve, jócskán merítettek tő nemzedék elsősorban az irodalmi örökségből, az egységes modern nem„Az igazi haza valójáhosszabb ideje rögződött zeti nyelv megteremtéban a nyelv” előítéleteket „írtak bele” sét, kodifikálását tekinteta közösség nemzetképébe, te föladatának. „Az igazi nemzeti narratívájába. haza valójában a nyelv” – Jóval könnyebb volt a dolga azoknak visszhangozták térségünkben mindenütt az ideológusoknak, a lengyeleknek, a cse- Wilhelm von Humboldt szavait. Ha a saját heknek, a magyaroknak és a horvátoknak, nemzeti állam megteremtése vágyálomnak akiknek a nemzete jelentős államiság ha- tetszett csupán, elérhető reális célnak látgyományára tekinthetett vissza. A közép- szott az új nemzeti nyelvi norma kialakíkori állam „régi dicsősége” a megvalósítan- tása. Az 1830-as, 40-es években az új nyeldó jövő képét vetítette előre. Uralkodókkal, vi standardról folytatott vitákban például középkori királyi székvárosokkal, hősök- csehek, szlovákok, szerbek, horvátok, szlokel. A kollektív emlékezetben hosszú ideje vénok körében fontos politikai következmeggyökerezett hagyományról volt szó. ményekkel járó álláspontok kristályosodtak Sokkal nehezebb volt azoknak a nemzet- ki. Gondolok a szlovák nyelvi külön út elépítőknek a dolga, akiknek távoli, homá- határozására vagy a horvátoknál arra, hogy lyos múltban kellett „örökséget” keresniük. a három horvát irodalmi nyelv közül a što A nyugat-európai nemzetté válási folyama- nyelvjárást fogadták el az új irodalmi nyelv tokat szem előtt tartva a 19. század elejére alapjának (ez volt a szerb nyelvi normához visszatekintve szinte képtelenségnek lát- legközelebb álló változat). E döntések előreszik, hogy olyan, viszonylag csekély számú vetítették két 20. századi többnemzetiségű kulturális közösségek, mint például a szlo- állam megszületését és majdani dilemmáit.

DISPUTA Főtér

A nemzetek „képei” feleseltek egymás- pusai természetesen kapcsolatban vannak sal Közép-Európában. Egyaránt ott volt a egymással, a rendi különbségek által geneszabadságvágy például a magyarok és a rált előítéleteket megerősítheti a civilizáciszlovákok nemzeti önképében, azzal a kü- ós vagy felekezeti eltérések tényezője. Erlönbséggel, hogy a magyar képen egy ba- délyben a magyarok románságképét például juszos arcot lehetett látni, a rendi-neme- a vallási és rendi különbség egyaránt alasi szabadságeszmény örökösét, a szlovákon kította. pedig egy csupasz szájú atyafiét, aki jobbáKözép-Európán is megtaláljuk azt a gyi mivoltában épp a bajuszos úrral szem- nyugat-keleti előítélet-lejtőt, amely a keben kívánta érvényesíteni szabadságjogait. leti szomszédot általában lenézi, kevésbé A nemzetképek „anyaga” rendkívül szerte- fejlettnek, némiképp barbárnak tartja. Elágazó területről származhat. Belekerülhet sősorban az életmód, a mentalitás különbsésok minden a népi kultúra elemeitől kezd- géről van szó. Fejlettebb, gazdag és kevésbé ve a táji-földrajzi sajátosságokon, az illető fejlett, szegény világ áll szemben egymásnemzetre vonatkoztatott külső és belső tu- sal. Ez az előítélet-lejtő folyamatos, nyugatlajdonságokon keresztül emlékezetes tör- ról keletre egész Európában. Így tekintenek ténelmi eseményekig, jelpéldául a németek a cseEz az előítéletlejtő legzetes termékekig és hekre, a csehek a szlováfolyamatos, nyugatról foglalkozásokig. A szlokokra, a szlovákok pedig keletre egész vákok magyarságképében az ukránokra. Az európai Európában. ott volt az említett „bajucivilizáció egyik törésvoszos” (nemesi attribútum! nala mintegy ezer éve a A magyarok egyik pejoratív megnevezése keresztyénség nyugati és keleti változata szlovákul mindmáig fúzaty, vagyis bajszos) között húzódik. Évszázadok alatt e határ magyar úr. Nekünk a szlovák többnyire pa- mindkét oldalán jelentős előítélet-halmaz rasztember, pásztor, drótos vagy üveges alakult ki. A bizánci ortodox hagyományok volt, mindenképpen alsóbb társadalmi osz- felől nézve ebben a tükörben a nyugati ketályhoz tartozott, akinek csak szegényes resztyén elvilágiasodott, hite kiüresedett, ételekre telik (krumpli, kása). materialistává vált. A nyugati szemében a keleti keresztyén pedig bálványimádó, elÉrdemes egy kis körutazást tenni a közép- maradott, babonákban hisz, egyházának európai nemzeti sztereotípiák világában, lelkipásztorai műveletlenek s így tovább. utánaeredni, hogy milyen korábbi előítéle- A kölcsönös magyar–román, szerb–magyar tek alakulhattak át, rögzülhettek nemzeti vagy lengyel–ukrán, lengyel–fehérorosz előítéletként. Tipológiai vázlatban kísérlem előítéletekben jelentős szerepe van ennek meg összefoglalni a kölcsönös közép-euró- a tényezőnek. pai nemzeti előítéletek történelmi-civiliA rendi alapú előítéletek közé tartozik zációs hátterét. Az előítéletekben szereplő a nemes és a paraszt, a polgár és a paraszt, argumentációs anyag osztályozásával így valamint a polgár és a nemes szembenállása. talán jobban követhető, hogy a valós ta- Hosszú századok alatt rögződtek a társadalpasztalatokon alapuló általánosítások mi- mi csoportok rendi előítéleteket tartalmazó lyen forrásokból táplálkoznak. Előítéletek képei egymásról. A modern nemzetté válás keletkezéséhez nyilvánvalóan hozzájárul- kora alakította át ezeket a társadalmi előnak civilizációs különbségek, az életforma ítéleteket nemzetivé. A lengyel, a magyar különbségei, társadalmi tényezők. úr, szemben az ukrán, fehérorosz, litván, A nemzeti önkép (autosztereotípia) kol- illetve szlovák, román paraszttal szemben. lektív önjellemzése a szociálpszichológia Ahol a modern nemzeti identitásnak nemeszerint a csoport összetartozását hivatott si gyökerei vannak, nemesi réteget találunk erősíteni és szoros kapcsolatban, kölcsönös a nemzeti mozgalom élvonalában, ott szinmeghatározottságban áll a mások által ró- te magától értetődő módon formálták meg lunk alkotott képpel (heterosztereotípia). ehhez képest, ezzel szemben a maguk nemA közép-európai nemzeti előítéletek szintén zeti önképét a más nyelvű és kultúrájú jobilyen kölcsönviszonyban léteznek. Az előí- bágyi-paraszti hátterű nemzetépítők. Mi a téleteknek alapja lehet az említett civilizá- kunyhók népe vagyunk, ők a palotáké – ez ciós különbség, továbbá rendi vagy feleke- volt a kiindulópontjuk, így azután a szocizeti másság, településtípusok eltérő jellege ális igazságot is képviselik. A cseh nemze(város–falu), földrajzi-táji különbség. Mind- ti mozgalom önmeghatározásában alapvető egyik esetben valamiféle szembenállásként mozzanat volt a fejlettebb német világhoz – bináris oppozícióban – fogalmazódott meg (mind az Osztrák Császársághoz, mind a a kölcsönös előítélet. A szembenállás tí- cseh történelmi tartományok németségé-

7

DISPUTA Főtér 8

hez) való viszony tisztázása. Népi és kispol- kultúra öröksége közvetíti, elsajátításukkal gári hagyományokra kívántak támaszkodni, leszünk nemzeti közösségünk részévé. Igatovábbá a Habsburg katolicizmussal szem- zából csak azzal lehet számolni, hogy a jeben a huszitizmusra. Ezen az alapon for- lenlegi Közép-Európában az érdekellentétek málódott a plebejus és demokratikus cseh valamiképpen kiegyenlíthetők, hogy kölnemzet képe. csönösen megismervén a múltban megforEz az alapjában véve polgári cseh önkép mált nemzetképeket és előítéleteket, egyszemben áll a magyar vagy lengyel nemesi más mellé téve őket egyértelművé válik hátterű önképpel, hiszen a jellegük viszonylagossága. …csak azzal lehet szászabadság központi értéke Bármilyen szívósak az molni, hogy a jelenlemást jelentett a csehek, ilelőítéletek, nem örökéletűgi Közép-Európában az letőleg a lengyelek és maek. Kedvező körülmények, érdekellentétek valagyarok értelmezésében. jelentős új tapasztalamiképpen kiegyenlítA csehek maguknak kitok gyöngíthetik, megválhetők… sajátított demokratizmutoztathatják őket. Negasa és pragmatizmusa felől tív és pozitív irányban is. nézve a magyarok és a lengyelek a feudá- A régebbi szlovák hagyomány például a malis világhoz tartoznak. A 19–20. századi for- gyarokat a közös hazában testvérnek teradalmakat, szabadságharcokat hajlamosak kintette. A szlovák szólások, közmondások voltak irreális vállalkozásnak minősíteni. 1897-ben kiadott kötetében azt olvashatA cseh „polgári” előítélet tükrében a magya- juk: „A magyar testvér, a német sógor…” rok és lengyelek meggondolatlanok és köny- A magyar ellenségképet lényegében a nemnyelműek, akikre egy fejlettebb világ szem- zeti mozgalom építette föl a 19. században, üvegén keresztül néztek. Magyar és lengyel de elterjesztése csak az első csehszlovák álszemmel viszont a csehek megalkuvók, ki- lamban kezdődött, évtizedeknek kellett elcsinyesek, álnokok, hajlamosak a minden- múlniuk, míg „sikerült” rögzíteni a negakori hatalmat kiszolgálni. Az „úriember” tív képet, aminek a hatását gyöngítette az előítéletei ezek a polgárról. A városi polgár együttélés és a magyar nyelv ismerete. a falusi parasztban korlátolt embert lát, aki Magyarországon a közvélekedés a 19. makacsul ragaszkodik szokásaihoz, ellensé- század végétől meglehetősen kedvezőtlen ge a változásoknak, a fejlődés elvének. Ta- képet formált a csehekről; az első, majd a nítani kell, föl kell világosítani. A paraszt második világháború után ez a kép még bizalmatlanul tekint a városra, ahol minden negatívabbá vált. Ezek az előítéletek főleg idegen számára, kiszámíthatatlan veszedel- 1968 után kezdtek jelentősen változni. meket hozó. Ezek a sok civilizációban meg- Egyre inkább a közös sors mozzanata lett lévő ősi előítéletek Közép-Európában többek a meghatározó, s természetesen hozzájárult között németek és csehek, csehek és szlová- a pozitív cseh kép kialakulásához – főleg kok vagy németek és magyarok egymásról az értelmiség köreiben – a cseh irodalom és alkotott képeiben „etnicizálódtak”. filmművészet. A magyar nemzeti önképben a tipikus A 19. század közepétől a horvát nemmagyar táj (jelentős mértékben Petőfi ha- zeti mozgalom fősodra átfogalmazta a hortására) az Alföld lett. A szlovák nemzetépí- vátok hagyományos képét a magyarokról, tők magától értetődően a Felföldet tartot- melynek hosszú időn keresztül a közös álták hazájuknak, és a Tátrát választották lamiság, az egymásrautaltság volt az alapnemzetük földrajzi jelképének, ebben szin- ja. Az illirizmus fölfogásában Magyarország tén benne van a magyarokhoz képest törté- fenyegetést jelentett, az erőszakos magyanő önmeghatározás mozzanata. Így jelenik rosítás szándékát, Horvátország önállóságát meg a szlovák politikusok, közírók érvelé- korlátozni szándékozó törekvéseket. 1893sében a gazdag magyar Alföld és a szegény ban és 1903-ban magyarellenes tüntetésekre szlovák Felföld különbsége. került sor Zágrábban, magyar zászlót égetÖsszetett, színes mozaikot alkotnak a tek. Amikor 1990-ben Horvátország kiválik közép-európai nemzetképek, az önképek a második jugoszláv állam kötelékéből, és a és a velük szembeállított képek másokról. drámai háborús helyzetben MagyarországA kölcsönös előítéletek bizonyos fokig el- tól többrendbeli segítség érkezik, a horvát kerülhetetlenek voltak a nemzetté válás közvélemény újra fölfedezi Magyarországot, útján. Hamis az a gondolkozás, amely azt a közös tradíciókat. A magyarokkal kapcsoreméli, hogy „fölvilágosult korunkban” az latos előítéletek 180 fokos fordulatot vettek. Európai Unióban vagy a globalizált világ- Immár a legjobb szomszéd: Magyarország. ban egyszer s mindenkorra eltüntethetők. És ez szintén hozzátartozik nemzeti önHiszen ezeket a nemzetképeket a nemzeti képünkhöz.

Közép-Európa – térben és időben

Ez a mondat a Páneurópa-mozgalom meg- annak is, hogy térségünkben számos tudoalapítójának, R. N. Coudenhove-Kalerginek mányos, szakmai vitát a közvéleményen túl a lányától származik, s egy olyan régió a politika is nagy érdeklődéssel, olykor érhétköznapi jellegzetességeit foglalja össze, zelmileg túlfűtötten figyel. melynek létezéséről, tartalmáról és lényeA 18. századot megelőzően Európát géről újra és újra viták indulnak. északi és déli térfelekre osztották fel. Az Közép-Európán kívül nincs még egy 1800-as évek elején Oroszország még mint földrajzi eredetű fogalom, melyhez ennyire „Észak kolosszusa”, a cárok pedig mint eltérő tartalmak társulná„Észak csillagai” szerepelKözép-Európán kívül nak a közbeszédben és kütek a tudományos és polinincs még egy földlönböző tudományágaktikai művekben. Az 1820rajzi eredetű fogalom, ban. Ez nem is meglepő; as évektől kezdve azonban melyhez ennyire eltéaz egyes diszciplínák más a Kelet–Nyugat-szemlérő tartalmak társulnáés más módon határozzák let kezdett teret nyernak… meg a régiókat, az embeni. Ezzel párhuzamosan rek pedig a maguk módján Kelet-Európa és Oroszorviszonyulnak megélt történelmük, minden- szág fogalma egyre inkább összekapcsolónapjaik színteréhez. A tudomány megosz- dott. Friedrich Wilhelm von Reden 1848tottságát bizonyítja az a könyvtárnyi vita- as, az európai nagyhatalmakat bemutató anyag és koncepcióhalmaz, amelyet az alig Vergleichende Kultur-Statisktik der Gebietskétszáz éves Közép-Európa-fogalom máig und Bevölkerungverhältnisse der Gross-Staaten kitermelt. Europas [Európa nagy államai területi és A régióvita abból ered, hogy Skandiná- népesedési viszonylatainak összehasonlító viától Görögországig egy etnikailag, vallá- kultúrstatisztikája] című műve szerint pélsilag, kulturálisan rendkívül sokszínű sáv dául Oroszország európai része egyenlő Kehúzódik, amelynek politikai határai a nagy- let-Európával. Ez a felfogás a krími háború hatalmi változások, átrendeződések miatt után vált széles körben ismertté és elfogatöbbnyire cseppfolyósak voltak. Ez szükség- dottá. Európának a kelet–nyugati tagoltságképpen a térség kis népeinek állandó iden- ban való megközelítése alkotta meg Középtitáskeresését idézte elő. Európa fogalmát. Közép-Európa meghaA 19. század első felétározásához a földrajztuben Európa „közepeként” domány nyújthatna egzakt – anélkül, hogy konkrét kiindulási alapot. Csakhogy Közép-Európa megjelölést a geográfiai szakirodalomal kalmaztak volna – elban az elmúlt évtizedekben sősorban Németországot is több mint egy tucat küér tették. Ez jelenik meg lönböző Közép-Európa-megHerder, Zeune, Friedrich határozást használtak. Az List és mások írásaiban. Ibériai-félszigettől az UráA Közép-Európa elnevelig változatos földrajzi hazés a berlini kongresszust tárok között értelmezték a (1878) követően kezdett területet. Ez nem is meglepő, teret nyerni. Ezt követőhiszen egy régió meghatározása során a ter- en előbb a földrajztudományban, majd a mészeti-földrajzi adottságok mellett figye- történeti irodalomban s a formálódó geolembe kell venni a néprajzi, kultúrföldrajzi politikában is elfogadott terminussá vált. − ezen belül vallásföldrajzi −, a történelmi, Első értelmezési kísérleteit a földrajztudópolitikai szempontokat is. A társadalom- sok adták. Carl Ritter 1862-es földrajzkönytudományok területén még szembeötlőbb vében a Rajnától a Volgáig terjedő területet a bizonytalanság. Ebben szerepet játszik a érti rajta, Alfred Kirchhoff 1887-es munkárégióra jellemző, a történelmi fogalmak, je- jában már kisebb egységet – Németországot lenségek iránt mutatkozó nemzeti, vallási, a Monarchiával és a Benelux államokkal, lelki, mentalitásbeli érzékenység. Ez az oka Josef Partsch 1904-ben leírt Közép-Euró-

Pallai László

(Barbara Coudenhove-Kalergi)

DISPUTA Főtér

„Közép-Európa: ez barokk templomok, kávéházak, almásrétes és fröccs, Közép-Európa: ez barokk templomok és zsinagógák, Közép-Európa: ez Prága és Trieszt, Innsbruck és Lemberg.”

9

DISPUTA Főtér 10

pája pedig Oroszország, a hanyatló Török világháború között Giselher Wirsing körül Birodalom és Nyugat-Európa közti térsé- kibontakozó Die Tat [A tett] kör. get jelöli; ez magában foglalja az időközAz első világháború során számos konben függetlenné vált balkáni államokat is. cepció a Németország vezette Mitteleuropa A Közép-Európa-fogalom térnyerésével egy- megteremtését tűzte ki háborús célnak. értelművé vált, hogy bármilyen megköze- Köztük hatásában, utóéletében a legjelítésről is legyen szó, az elválaszthatatlan lentősebb Friedrich Naumann 1915-ös Németországtól. Közép-Európa lassan kez- Mitteleuropa című műve. Naumann és több dett politikai terminussá válni; az oszt- kortársa – Hans Mühlestein, Hermann J. rák Hassinger 1923-ban már tagadta, hogy Losch, Hugo Hassinger és mások – számáföldrajzi fogalomként bármilyen formában ra Mitteleuropa a német külpolitikának is meghatározható lenne. az a programja, amely a FranciaországA századforduló gyökeres változásokat tól Oroszországig terjedő térséget kívánhozott a gazdaságban és a társadalomban ta megszervezni. A liberális szemléletű egyaránt. A második ipari forradalom kö- Naumann mellett mások is azonosultak a vetkeztében Anglia és Franciaország elveszí- Mitteleuropa-gondolattal, gyakran gyöketette korábbi gazdasági pozícióját, Német- resen más célkitűzésekkel. Az első világháország lett Európa első számú ipari hatalma. borúban Mitteleuropa megteremtése hivaA világban pedig megindult a tengerentúli talos háborús céllá vált. 1918 tavaszán úgy területek – elsősorban az Egyesült Államok tűnt, hogy ez az elképzelés valósággá vált: – térnyerése. Részben ezt magyarázta az a Németország, rövid időre ugyan, mind gazfelfogás, mely szerint a gazdasági folyama- daságilag, mind politikailag, uralni tudta a tok a fejlettség magasabb szintjén a nagy térséget. Ez igencsak aggasztotta a nyugati térrel, hátországgal (Hinterlanddal) felru- hatalmakat; leginkább a németeknek az az házott hatalmaknak kedveznek. Ez moti- elképzelése, mely vámuniót képzelt el a Moválta a német gyarmatszerzési ambíciókat narchiával. Ez a törekvés a Monarchia megis. Ezek hamarosan tudományos magyará- ítélését végleg negatív irányba vitte el, ami zatot is kaptak. Friedrich Ratzel 1897-es jelentős mértékben hozzájárult bukásához. „nagytér”-elmélete nem pusztán a térszemAz első világháború kimenetele nem léletben, a geopolitikában hozott új látás- pusztán Németország vereségét, azaz a módot, hanem évtizedekre befolyásolta német Mitteleuropa-törekvések bukását jea német nagyhatalmi törekvések elméleti lentette; gyökeres változást hozott Középhátterét is. A századfordulótól kezdve Kö- Európában is. Míg korábban a térség – etzép-Európa, azaz Mitteleuropa egyre inkább nikailag, vallásilag sokszínű s a gazdasági a németek közép- és délkelet-európai terve- és társadalmi fejlettség különböző szintit jelentette, a nyugati közvélemény pedig jein álló – népei birodalmi keretek között az európai hatalmi egyensúlyt veszélyezte- éltek, most több utódállam osztozott a Nétő törekvést értett rajta. Ezzel megindult metország és Oroszország közötti területen. Mitteleuropa fogalmának A nemzeti önállóságukat …megindult kompromittálódása, ami csak most el- vagy viszMitteleuropa fogalmáa hitleri időszakban vált szanyerő népek számára nak kompromittálódáteljessé. Még az első világaz új életfeltételek között sa, ami a hitleri időháború előtt meglapítotelemi kényszerré vált az szakban vált teljessé. ták a Deutsche Gesellschaft önmeghatározás, az idenzum Studium Osteuropas titáskeresés. Ez motiválta [Német társaság Kelet-Európa tanulmá- a két világháború között a régió csaknem nyozására] nevű szervezetet, melynek fo- minden államára jellemző vitákat Európályóirata az Osteuropa nevet viselte. Ebben ban elfoglalt helyükről, történelmi feladaaz orgánumban vált bevett fogalommá az taikról, nemzeti jellemükről. A Közép-Euutódállamokat – azaz a német, olasz nyelv- rópa megjelölést érthető politikai indokok határtól keletre, az orosz, ukrán, belorusz- miatt kerülték. Számos új államnak kellett tól pedig nyugatra eső területeket – jelö- szembenéznie azzal a dilemmával, hogy lő Ostmitteleuropa, azaz Kelet-Közép-Európa nem tud történelmi előzményeket felmukifejezés. Időközben a német földrajztudó- tatni (például Csehszlovákia, Jugoszlávia). sok egy új kifejezést, a Zwischeneuropát is A régióvita egyik elindítója a neves lenmegalkották, amelyet Köztes- (ritkábban gyel történész, Oscar Halecki volt, aki 1923Középső-) Európának szoktak fordítani. as brüsszeli előadásában Oroszországot és az Ezt – Friedrich Naumann egy évvel korábbi orosz fejlődést nem tekintette Európa részékoncepcióját továbbgondolva – először Alb- nek, azaz Kelet-Európa fogalmán a nem orosz recht Penck használta 1916-ban, majd a két területeket értette. Halecki provokatívnak

DISPUTA Főtér

is mondható megállapításai termékeny ta- litikai mozgástér zsugorodását s a kisállalajra hullottak; mind az utódállamokban, miság alkonyát jelentette. Közép-Európa mind Nyugat-Európában élénk vita bonta- ismét a bizonytalan jövő állapotába került. kozott ki Kelet-Európa mibenlétéről, tör- Ez serkentette a szellemi élet jeles képviténelmi fejlődéséről, lehetséges alrégióiról. selőit – Magyarországon például Németh Oroszországnak Kelet-Európából való kire- Lászlót, Bajcsy-Zsilinszky Endrét, Pethő kesztése a két világháború között általá- Sándort – a régió történelmi hivatásának nossá vált a lengyel és a cseh történetszem- újraértelmezésére. Közép-Európa, a középléletben, s ezt számos nyugati történész is európaiság ismét pozitív értelmet nyert magáévá tette. Hasonló tendencia figyelhe- az összetartozás-tudat, a „tejtestvériség” tő meg Magyarországon is. Amíg a Monar- által. Németh László 1940 szeptemberében chia fennállt, Magyarorírta: „Akár dunai, dunaAmíg a Monarchia szág helye egyértelmű volt kárpáti, közép-európai, fennállt, Magyarország Európában. Trianon követkelet-közép-európai vagy helye egyértelmű volt keztében azonban új felkelet-európai népeknek tiEurópában. tételek, életkörülmények tuláltuk magunkat szent közé került, s ez sok olyan összevisszaságban, abban kérdés megválaszolását kényszerítette ki, megegyeztünk, hogy annak, ami összeköt, melyekkel korábban kevésbé foglalkozott erősebbnek kellene lennie, mint ami elváa magyar szellemi élet. Helyünket, törté- laszt.” Ebből kiindulva számos olyan innelmi utunkat, nemzeti karakterünket ke- tézet és folyóirat szerveződött, melyek az resve általánossá vált az a szemlélet, hogy Annales-iskola kutatási módszereit alkalMagyarország egy olyan Kelet-Európa része, masnak látták a Duna-táji népek összehamelybe Oroszország nem tartozik bele. Ezt sonlító történetének megismerésére. 1940 képviselte többek között Szabó Dezső, Né- elején a Magyar Történelmi Társulaton belül meth László, Bibó István − elismerve Kelet- Kosáry Domokos kezdeményezésére KárpátEurópának mint régiónak a heterogenitását. Európa Kör szerveződött. 1941 decemberéHozzájuk hasonlóan sem Teleki Pál, sem a ben megalakult a Teleki Intézet, 1943-ban korszak másik kiemelkedő földrajztudósa, pedig elindult a Revue d’ Histoire Comparée Cholnoky Jenő nem használta Közép-Európa című folyóirat, mely az összehasonlító törfogalmát, mivel tudományos érvekkel nem ténetkutatás eredményeit volt hivatott találták alátámaszthatónak létét önálló ré- közzétenni. gióként. Ők, ismert kultúrpolitikai megfonA második világháború után „Közép-Eutolásokból, Magyarországot Nyugat-Európa rópa” nemcsak Németország veresége miatt legkeletibb részeként írták le. merült feledésbe, hanem azért is, mert EuA harmincas évek elejétől kezdve − még rópa kettéosztottsága, a bipoláris világrend, Hitler hatalomra jutása előtt − a német kül- a tömbökben való gondolkodás a Szovjetpolitika egyre határozottabban fogalmazta uniót és a szocialista országokat egységes meg a revízió gondolatát, amit – külgazda- gazdasági, társadalmi, politikai régióvá sági eszközökkel – Közép- és Délkelet-Eu- (Ostblock) formálta. A régiónkat megszerrópában látott először megvalósíthatónak. vezni törekvő nagyhatalmi elképzelések A régió iránti német ambíciók felerősödé- között a legteljesebb egységesítés kétségtesét mutatja, hogy a Mitteleuropa-fogalom lenül a Szovjetunió közreműködésével ment reneszánszát élte a német gondolkodásban. végbe. Nyugati elemzők körében is megfoA német hegemónia és világuralmi törek- galmazódott, hogy Közép-Európa a létező vések történeti, eszmei alapozását látták szocializmus viszonyai közepette pusztán benne. Ez a szemlélet Hitler időszakában meteorológiai fogalommá degradálódott. teljesedett ki. Hosszú időre ismét súlyoNyugat-Európában a ’70-es évek elejétől san kompromittálódott „Mitteleuropa”; bár kezdve, az enyhülési folyamat légkörében magyar fordítása kevésbé hordoz politikai egyre inkább meghonosodott az a szemlélet, felhangokat, a német kifejezés évtizedek- hogy a kelet-európai szocialista országokat re egyet jelentett a német faji alapú nagy- nemhogy nem lehet egy közös történeti réhatalmi célokkal. Karl Haushofer, aki tu- gióba beleerőltetni, de markáns különbsédományos érvekkel próbálta alátámasztani gek fedezhetőek fel a szovjet és a szovjet a német területi igényeket, 1930-ban kije- típusú társadalmak között is. A nyugati lentette: „Mitteleuropa a politikai hatalom történeti irodalom is kezdte levetkőzni azt jegyében fogant és a politikai szempontok a zavarát, mely még a hidegháború időszaszerint tetszőlegesen határozható meg”. kában alakult ki. Közép-Európa fogalmát a A harmincas évek közepétől kezdődő tudományos életbe a neves Kelet-Európaidőszak a régió kis népei számára a külpo- szakértő, Hugh Seton-Watson hozta vissza

11

DISPUTA Főtér 12

1971-ben. A fogalomhasználattal szembeni tott. Fried István szerint „Kelet-Közép-Euzavarodottságot és bizonytalanságot azon- rópa nem merev és nem zárt történeti, műban ekkor még nem sikerült leküzdeni. Kö- velődéstörténeti és […] irodalomtörténeti zép-Európának ez a sokarcúsága a ’80-as kategória, hanem olyan többszörös váltoévek vitáiban vált egyértelművé. záson átment régió, amely az irodalmi és A vasfüggöny keleti oldalán az ’50-es, művelődési ’aranykorokban’ látványosan, ’60-as évek történészeinek még olyan Ke- máskor kevésbé látványosan reprezentált let-Európa-fogalmat kellett kialakítaniuk, egy bizonyos kulturális, irodalmi helyzetet amely történeti egységével is igazolja és vagy állapotot, létrejönni segített egy bizoszükségszerűvé teszi az 1945 utáni politikai nyos költői-írói-tudósi magatartást, s ezzel változásokat. Ez is hozzájárult a történettu- meghatározta bizonyos típusú irodalmak domány torzulásaihoz, melyeket az egyes együttes elhelyezkedését a nagy európai, szocialista országok eltérő időben tudtak európai nyelvű kultúrák között.” Középkiküszöbölni. Magyarországon ez már a ’60- Európa sokak számára egy sajátos hanguas évek elején megkezdődött; ezt számos lat, életérzés, stílus kifejeződési formája olyan történeti kérdés felvetése és meg- lett. Hanák Péter kiemelt szerepet szánt a vitatása igazolja, melyek a magyar és kö- régión belüli kulturális, mentalitásbeli hazép-európai történelem lényegi problémáit sonlóságoknak, egyezéseknek, a mindenérintik. Ezek sorába tartozik az európai fej- napok máig továbbélő hagyományainak; lődés regionális különbségeinek bemutatá- erre utal Barbara Coudenhove-Kalergi motsa vagy a magyar és a szomszéd népek tör- tója is. Szűcs Jenőnek a 80-as évek elején ténelmének európai összefüggésekben való megjelent, Európa három történeti régióértelmezése. Közép- és Kelet-Európa miben- járól szóló esszéje nem pusztán a magyar létéről, a kelet-európai feudalizmus és ka- történettudomány meghatározó alkotása − pitalizmus jellegzetességeiről a ’70-es évek amelyet Európa csaknem minden nagyobb második felétől termékeny vita bontako- nyelvére lefordítottak −, hanem azt is kizott ki. Hogy mennyire nem sikerült egy- mondja, hogy Európa háború utáni kettéséges fogalomhasználatot kialakítani sem a hasítása történetileg idegen. közbeszédben, sem a tudományos nyelvben, A nyolcvanas évek közepétől a Középazt az is mutatja, hogy egyesek számára Kö- Európa-vita nemcsak új lendületet, hanem zép-Kelet-Európa, illetve Kelet-Közép-Euró- új értelmet is kapott. Az elsősorban értelpa máig eltérő régiókat jelöl, míg mások a miségi csoportok körében kibontakozó elkülönböző megnevezések mögött lényegé- lenzéki mozgalmak számára Közép-Európa ben ugyanazt a területet értik. Ez a tisztá- alkalmas volt arra, hogy kifejezzék szellezatlanság, fogalmi sokféleség hasonló vál- miségüket, politikai értékrendjüket. Középtozatosságot eredményezett a politika és a Európa egyre inkább pozitív értelmet nyert. mindennapok nyelvében is. Párhuzamosan Ebben a folyamatban Milan Kundera, Konlétezett a német gyökerű Kelet-Közép-Euró- rád György, Václav Havel, Adam Michnik, pa (Ostmitteleuropa) kifejezés az eléggé bi- Czesław Milosz irodalmi, publicisztikai tezonytalan Közép-Kelet-, illetve Délkelet-Eu- vékenysége a legjelentősebb. A közép-európa megjelöléssel. A Közép-Európa-fogalom rópaiság hangsúlyozása tagadása volt Euróképlékenységét épp az a Hanák Péter fogal- pa kettészakításának, s a gondolkodásbeli, mazta meg, aki a nyolcvanas évek elején lelki felszabadulásnak, identitáskeresésegyike volt a Közép-Európa mellett legak- nek, új önismeretnek lehetett sajátos fortívabban érvelőknek. Szerinte egy „letűnt mája. Kundera szerint Közép-Európa „lét és vagy sohasem volt régióban élünk, és sem- sors”, olyan egység, melynek határai „képmilyen más régióról sem vitázunk annyit, zeletbeliek”. Közép-Európa ezen imaginárimint erről a letűnt vagy sohasem volt Kö- us jellegének egyszerre volt művelődéstörzép-Európáról.” téneti tartalma s politikai Amit földrajzi, politiA különböző tudoküldetése. Kunderának és kai fogalmakkal nem mányágak, művészetek az kortársainak hatására a lehetett egyértelművé önmeghatározás jegyében közös identitáskeresés és tenni, az a művészetek fogalmazták meg a maguk a kulturális örökség réés a kultúra számára Közép-Európáját. Nem végióformáló erővé vált. Köevidenciának letlen, hogy a régió létezép-Európa „újrafelfedeszámított. zése mellett ők álltak ki a zése” magában hordozta a leghatározottabban. Amit demokratizálásnak, a „jalföldrajzi, politikai fogalmakkal nem lehe- tai rendezés” meghaladásának az igényét. tett egyértelművé tenni, az a művészetek Közép-Európa híveinek szembe kellett nézés a kultúra számára evidenciának számí- niük azzal a negatív örökséggel, amelyet a

DISPUTA Főtér

német világuralmi törekvések Közép-Európa el jövőjét. A 90-es években úgy tűnt, hogy − Mitteleuropa − fogalma kapcsán jelentet- erre Magyarország, Csehország és Lengyeltek. Közép-Európa oly gyakran emlegetett ország a legesélyesebb. A 2004-ben megva„felfedezése” így Mitteleuropa megtisztu- lósult – az Európai Unió fejlődésében eddig lási igényét is jelentette. Mivel sokan az legnagyobb – bővülés a 90-es évek közepén egykori Közép-Európa megtestesülését a még elképzelhetetlennek tűnt. Bár ma már Monarchiában vélték felfedezni, a közvé- nem időszerű, joggal vethető fel, vajon a leményben is nosztalgia alakult ki irán- csatlakozó országoknak regionális összefota. Megítélése is gyökeresen megváltozott. gással nagyobb érdekérvényesítő képesséKutatásának korábban a nemzetiségi poli- gük lett volna-e a csatlakozási tárgyalások tika, intézménytörténet, politikatörténet során. Tudjuk, egy új típusú összefogásvolt a kulcsterülete. Most előtérbe kerül- sal kialakított Közép-Európa megteremtétek a művelődéstörténeti szempontok, s az sének számos akadálya volt. Nem pusztán a látásmód, hogy a Monarchia az integráció az öröklött történeti gyanakvások, vélt és egyfajta történeti előképe volt. valós sérelmek, hanem a közös szocialisKözép-Európa fokozatosan bekerült a ta korszak öröksége is: tőkeszegénység, a nemzetközi politika fogalomtárába. A nyolc- versenyképesség hiánya, az infrastruktúra vanas évek közepétől megnőtt a nyugat- elégtelensége stb. német külpolitika érdeklődése a középAz egykori posztszocialista országok európai régió iránt; ezt nemcsak a gaz- külön-külön lettek az Európai Unió tagjai. dasági kapcsolatok erősödése motiválta. Közép-Európa politikai fogalomként való A német politikusok értelmezése lekerült a naKözép-Európa politiolyan korábbi fogalmapirendről. Régióként való kai fogalomként való kat eleveníttetek fel, mint megközelítései historioértelmezése lekerült a Zentraleuropa, Mitteleuropa. gráfiai értékként élnek tonapirendről. Peter Glotz szociáldemokvább a tudományos kutarata szerint, aki markáns tásban. Közép-Európából szerepet játszott ebben a folyamatban, azok a kulturális, művészeti hagyományok „Vissza kell kapnunk Közép-Európát, először és értékek s a mindennapok azon szokásai mint fogalmat, azután mint realitást.” és külsőségei maradtak meg, melyekre a Az egykori közép-európai szocialista mottó is utal. Ezek tekintetében él tovább országok mellett az osztrák szellemi élet és Közép-Európa mint régió. politikai közvélemény is nagy érdeklődéssel kísérte a Közép-Európa körül kibontakozó Irodalom polémiát. Ez összefüggött az osztrák identitáskeresés új kérdéseivel, Ausztria Európá- Ágh Attila: Közép-Európa „felfedezése”. Tiszatáj, 1988/11., 23–39. ban, illetve a tágan értelmezett régiójában Bán D. András (szerk.): A híd túlsó oldalán. Tanulvaló helykeresésével. A legaktívabb szervemányok Kelet-Közép-Európáról. Bp., 2000. zői és publikációs tevékenységet a néppárti Beluszky Pál: Közép-Európa – Merre vagy? Földrajzi Erhard Busek egykori alkancellár fejtette ki. Közlemények, 1995/3–4. 223–231. A vita tanulságát és funkcióját abban látta, Bojtár Endre: Kelet-Európa vagy Közép-Európa? Bp., 1993. hogy a „közép-európaiságra való ráébredésBusek, Erhard: Az elképzelt Közép-Európa. Bp., nek többet kell jelentenie, mint azt a gon1992. dolatot, hogy vannak hagyományaink”. Fried István: Kelet- és Közép-Európa között. Bp., Hanák Péter 1992-ben Közép-Európa lé1986. nyegét úgy foglalta össze, hogy „Közép-Eu- Gunst Péter: Kelet-Európa gazdasági-társadalmi fejrópa […] ma nem realitás, de nem is utólődésének néhány kérdése. Valóság, 1974/2., 16–31. pia, hanem alternatíva”. Ez azon alapult, hogy a rendszerváltozások után számos re- Hanák Péter: Közép-Európa keresi önmagát. Liget, 1988/1., 3–10. gionális integrációs törekvés indult meg a Hanák Péter: Közép-Európa: az imaginárius régió. posztszocialista országok körében. A törLiget, 1989/3., 20–31. téneti érvek itt is előbukkantak. Ez legin- Közép-Európa – Eszmék és realitások. Világosság, kább az úgynevezett visegrádi gondolatban 1989/8–9., 561–720. Niederhauser Emil: A kelet-európai fejlődés egysége figyelhető meg. Emellett számos regionális és különbözősége. Magyar Tudomány, 1988/9., és határmenti együttműködésre is történt 668–681. kísérlet. Közülük több azonban nem tuRomsics Ignác: Nemzet, nemzetiség és állam Keletdott továbblépni a formalitáson, a diploKözép- és Délkelet-Európában a 19. és 20. számáciai külsőségeken. Ez nem is meglepő: a zadban. Bp., 1998. posztszocialista országok csaknem mind- Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról. Bp., 1983. egyike az európai integrációban képzelte

13

Közép-Európa zsidósága Gadó János DISPUTA Főtér 14

Történelmi impressziók A közép-európai zsidóságról szólva leg- Lengyelország területei mellett) sehol nem kézenfekvőbbnek az látszik, ha a boldog öltött olyan szélsőséges méreteket, mint emlékű K. u. K monarchia egykori terüle- éppen itt. teire figyelünk. Ebben a régióban ma csuZsidó szemmel nézve ma ez a földkerekpán Magyarországon él számottevő – tízez- ség – történelmileg – legterheltebb régiója. res nagyságrendű – zsidó közösség, az is A nácik és helyi cinkosaik munkáját a komgyakorlatilag egyetlen városban: Budapes- munisták fejezték be: az 1945 után rövid ten. Ám 1918-ig a cári Oroszország után a ideig táplált illúziók hamar eltűntek, és a Monarchia adott „otthont” a világ máso- túlélő maradékot gyakorlatilag minden ordik legnagyobb zsidó közösségének, mint- szágból eltakarították – Magyarország volt egy 2,5 millió embernek. az egyetlen kivétel. A „közösség” szót jobb A zsidóság létét a komhíján használom: a Monarmunisták nem tudták helychia országainak zsidósáretenni. Nem fért bele sem ga nem szerveződött sema nemzetiség, sem a valmiféle egységes rendszerbe lás kategóriába. Kiemelkeés nem is volt ilyen tudadő szerepe a kapitalizmus ta. Bécs kozmopolita, nemés a szocializmus építésézetek feletti zsidósága, a ben egyaránt feldolgozhamagyar progresszióhoz asztatlan volt. Áldozat nem szimilálódó, nemzeti érzellehetett ott, ahol hivatalmű pesti zsidók, az ortoból csak az elnyomott oszdox pozsonyi közösség, a tályok voltak az áldozatok, szocialista jiddis kultúrájú krakkói vagy a Holokausztot tehát – szinte a tagadással lembergi (ma: Lviv, Ukrajna) zsidók mind a felérő – hallgatás övezte. Annál is inkább, maguk öntörvényű világában éltek. mert az „elnyomott osztályok” kínos közreHogy a „boldog békeidők” korának ré- működése a náci népirtásban szintén szétszesei voltak, azt csak a Monarchia széthul- feszítette a kommunista világkép kereteit. lása után fogalmazták meg Mindehhez ott volt Izrael, Hogy a „boldog békeés sírták vissza. A Monaramely iránt a helyi zsidók idők” korának részechia belső nyitottsága és (amíg tehették) nyíltan sei voltak, azt csak a liberális szelleme kedvekimutatták rokonszenvüMonarchia széthullása zett a vállalkozó szellemű ket. Ez persze a paranoiután fogalmazták meg zsidóságnak, amely sokat ás kommunista vezetők és sírták vissza. profitált az egységes, ötsúlyos bizalmatlanságát venmilliós piac létéből. váltotta ki – a zsidók nyilA zsidóság egyben a monarchia legmobilabb ván ötödik hadoszlopként működnek. Az nemzete volt (noha hivatalosan vallásnak amerikai zsidókról, az imperializmus e szetekintették). Nagy tömegei vándoroltak kértolóiról nem is beszélve – akiknek adokeletről nyugatra, s a földrajzi értelemben mányait persze beengedték, tekintettel a vett vándorlás általában akkulturációt és dollárszűkére. társadalmi felemelkedést is jelentett. Attól a közösségtől, amelyik ennyi zűrA Monarchia bukásának a zsidók nagy zavart okoz, a hatalom jobbnak látta megvesztesei voltak. Gazdasági pozícióik meg- szabadulni. Az egyszerű nép sem hullarendültek – a liberális korszak elmúltá- tott utánuk krokodilkönnyeket. Már a náci val, a frusztrált nacionalizmustól fűtött új megszállás vége után sem igazán örültek nemzetállamokban a félhivatalos ideológi- a visszatérő maradéknak – ha már olyan ává vált antiszemitizmus évtizedei követ- szépen eldeportálták őket és itt maradt a keztek – de hogy azután mi vár rájuk, azt lakásuk, benne a sok holmival. Talán csak nem sejthették. nem kell visszaadni? Még nekik áll feljebb! Az Osztrák−Magyar Monarchia – poli- Talán mi nem szenvedtünk? S a túlélő zsitikai-földrajzi értelemben tehát Közép-Eu- dóság iránti resszentiment zavargásokban, rópa – jelentősége a zsidó történelemben nem egyszer pogromokban jutott kifejezésegyedülálló. Létezése pontosan egybeesett re (Kunmadaras, Kielce). a zsidó emancipáció és az aranykor időszaHát még amikor a túlélő maradék fiakával. Az itt élő zsidóság páratlan virágzá- talabbjai közül sokan lelkes kommunisták sa, majd szörnyű katasztrófája (a hajdani lettek! A sztálini korszak gyötrelmeiért

DISPUTA Főtér

aztán lehetett őket utálni – legalább neve egy vidéki magyar városban a Holokausztvolt a gyereknek. Akik körül ennyi a zűr- megemlékezésen, több embert láthat, mint zavar, azok menjenek isten hírével. Így a a hagyományos nagyünnepeken. Ez sokat szovjet csatlósországok – különböző módo- elmond a „zsidó reneszánszról”. kon – túladtak a maradék Ugyanakkor 1989 után …a szovjet csatlószsidókon. 1989-re csak a kommunizmus alatt elországok – különböző Budapesten maradt száfojtott összes kérdés a módokon – túladtak a mottevő közösség. felszínre tört. A negymaradék zsidókon. Maguk a zsidók sem venéves rabságból előlévágytak többé szülőföldpő magyarok, szlovákok, jükön maradni. A hagyományos zsidóság lengyelek, románok végre hangot adhattak gazdag intézményrendszerét a kommunis- nemzeti sérelmeiknek. A kommunizmus álta állam fölszámolta, s a tradicionális élet- dozatának lenni hirtelen rangot jelentett. forma amúgy is lehetetlenné vált, hiszen a A nemzet hivatalos áldozati önképét azonszombat munkanap volt és mindenki álla- ban ismét megzavarták a zsidók. Megjelent mi alkalmazott. A zsidók egy részét rövid a Holokauszt mint konkurens elbeszélés és ideig éltette a hit, hogy roppant kellemetlen üzeMegjelent a a kommunista állam egyneteket küldött: nemcsak Holokauszt mint konszer s mindenkorra véget az derült ki belőle, hogy kurens elbeszélés és vet az antiszemitizmusa zsidók még inkább álroppant kellemetlen nak, az asszimiláció útjai dozatok, mint a magyaüzeneteket küldött… nyitva állnak, s ők végre rok, lengyelek vagy romáfelolvadhatnak az egyenok, hanem az is, hogy temes emberiségben. Ám az antiszemita utóbbiak gyakran segédkezet nyújtottak kampányok (Csehszlovákia: 1951; Lengyel- a németeknek a zsidók elpusztításához. ország: 1968) hamarosan kiábrándították A sértett nacionalisták válaszul előhozták a őket. A „létező szocializmus” amúgy is el- zsidók sztálini korszakban betöltött szerevesztette vonzerejét. Így, amikor alkalom pét, különös tekintettel a politikai rendőradódott, elhagyták őket nem kívánó óha- ségben viselt tisztségeikre. Az 1989-es forzájukat. radalom testvéri hónapjai hamarosan véget 1989 után szerény reneszánsz kezdő- értek, és megjelent a nyílt antiszemitizdött: ahol írmagja maradt a közösségnek, mus. Mindez olyan országokban is központi ott visszakaptak néhány ingatlant, s azzal témává vált, ahol ekkor már alig volt zsidó gazdálkodva próbálják eltartani magukat. közösség. Lengyelország lett a „zsidók nélIsmét részei lettek a közéletnek, az egy- küli antiszemitizmus” mintaországa. Ám a házakkal folytatott megbeszéléseken az ál- paradoxon csak látszólagos: hiába, hogy a lamfő a püspökök mellett a zsidóság képvi- 35 milliós Lengyelországban ma alig tízezer selőit is tisztelettel fogadja. zsidó él: a háború előtti hárommilliós zsiA sokat emlegetett, mások által meg- dóság visszajár kísérteni. A zsidók háború kérdőjelezett „zsidó reneszánsz” ma első- alatti sorsa a lengyel történelem megkerülsorban az intézményrendszer feléledését je- hetetlen kulcskérdése lett. lenti. Ismét működik a zsinagóga (ha nem Mindezek jellegzetesen közép-európai rombolták le vagy vették/adták el), egy- viták. A Holokauszt recepciója, a múlt felkét nagyobb városban van rabbi – több- dolgozása Nyugat-Európában 1968 után elnyire amerikai vagy izraeli, hiszen a helyi kezdődött, és mára eljutottak oda, hogy utánpótlás megszűnt. A vallási élet feléle- a nácik és cinkosaik bűneit bármi módon désében döntő súlya van a nyugati segít- kisebbíteni, relativizálni vállalhatatségnek: amerikai származású a lengyel és lan magatartás. Élesen elvált egymástól a az ukrán főrabbi. mérsékelt jobboldal és a szélsőjobb. KözépA fővárosban óvoda, iskola, kulturális Európában ez a folyamat még nagyobbrészt egyesület működik. Föléledtek az 1989-ig hátra van. szigorúan tiltott kapcsolatok a zsidó világAz alábbiakban öt közép-európai nagygal: a fiatalok úgy utaznak Londonba, New város zsidóságáról próbálok rövid, szubjekYorkba vagy Jeruzsálembe, ahogy szüleik a tív képet felvázolni. Balatonra. És persze lehet beszélni a Holokausztról, Bécs ami nélkül ezen a tájon hiteles zsidó élet többé már nem létezhet – és ami a több- A bécsi zsidóság a kettős monarchia koráségi társadalommal való kapcsolatok leg- ban egyet jelentett a kulturális gazdagságsúlyosabb próbatétele. Aki ma részt vesz gal, a szellemi avantgárddal. Aranykora,

15

DISPUTA Főtér 16

a századforduló idején Bécs a világ egyik lomhoz a kulturált távolságtartás. Aki kekulturális fővárosa volt, s e minőségében zébe veszi a zsidó közösség hivatalos lapját, elválaszthatatlan a zsidóktól, akiket olyan érdekes dolgot lát: „A szövetségi kancelnevek fémjeleztek, mint Freud, Herzl, Mah- lár köszönti a zsidó közösséget Hanukka ler, Schönberg vagy Wittgenstein. A bécsi ünnepén”; „Bécs polgármestere köszönti a zsidók egyedülálló módon nem egy nem- zsidó közösséget…”. Egymás után sorjázzethez, hanem egy nemzetek fölötti egye- nak miniszterek, pártvezérek, tartományi temes kultúrához asszimilálódtak – amiről vezetők és más hivatalosságok üdvözletei egyedül ők hitték, hogy létezik. Bécsben minden nagy zsidó ünnepen. élt a Monarchia legnagyobb zsidó közösséMiért ez az aggályosan precíz, barátge: mintegy 175 ezer fő. ságos köszöntés? Mit kell ellensúlyozni e Bécs ugyanakkor, mintegy válaszreak- rituálisan ismétlődő, szívélyes gesztusokcióként, az antiszemitizkal? A zsidók távolságát a Sigmund Freud múzeumus jeles szellemi műhebefogadó társadalomtól, a mát meg lehet látolye is volt, ahol a modern kölcsönös szorongást, az gatni, de szelleme ma zsidógyűlölet nem egy osztrákok rossz lelkiismeNew Yorkban él. „nagysága” tevékenykeretét. Ez a zsidóság nindett, s gyakorolt komoly csen otthon Bécsben úgy, befolyást az utókorra – mint ez 1938-ban ahogy száz évvel ezelőtti elődei itthon volkiderült. tak. Sigmund Freud múzeumát meg lehet A városba ekkor diadalmasan bevonuló látogatni, de szelleme ma New Yorkban él. Hitler, s az őt önfeledten ünneplő bécsiek képe kitörölhetetlen része történelmüknek Pozsony – éppúgy, mint Mária Terézia vagy Ferenc József. A zsidókra zúduló bosszúszomjas A királyi Magyarország hajdani koronázó düh, mikor is arra kényszerítették őket, városában híres és befolyásos zsidó közöshogy fogkeféjükkel takarítsák az utcát, ség élt, amelyet az ortodox zsidóság egyik egyetlen csapással elvágta a zsidó gyöke- emblematikus figurája, Moses Schreiber reket. A bécsi zsidók még szerencsésebbek neve fémjelzett. A Chatam Szofér néven hívoltak más sorstársaiknál, mert kétharma- ressé vált rabbi a modern ortodoxia egyik duk el tudott menekülni. alapító atyjának számít, aki a 19. század A függetlenségét 1955-ben visszanyerő elején itt építette ki a hagyományhű zsiAusztria az újjáépítéssel volt elfoglalva, s a dóság védőbástyáit. A kulturális asszimiláhatvanas-hetvenes évek jóléti társadalmá- ció, a zsidó vallási reformok egyik leghatában az volt a hivatalos álláspont, hogy or- rozottabb ellenfele volt, az általa alapított száguk a nácik első áldozata volt. Önvizs- jesiva (a hagyományos zsidóság felsőfokú gálatra tehát semmi ok. A Bécsben élő, s a tanintézete) rabbik százait bocsátotta útnáci bűnösök után elszántan kutató Simon jára, akik birodalomszerte a hagyomány Wiesenthal közmegvetés tárgya volt. Csak őrei lettek. A mindig is inkább befelé for1991-ben ismerte el formálisan az akkori duló pozsonyi zsidó közösség nem élt olyan kancellár, Franz Vranitzky Ausztria bűnré- termékeny kulturális interakcióban a körszességét a náci rémtettekben. nyező világgal, mint a bécsi, a prágai vagy Ma Bécs gazdag és elegáns városában a pesti zsidók. Önképének középpontjában mintegy hétezer tagja van a közösségnek, a hagyományőrzés állott. de a zsidók összlétszámát 15 ezerre becsü1940-ben, a vészkorszak előestéjén lik. Túlnyomórészt a hajdani kommunis- mintegy 15 ezer zsidó élt a városban, az ta országokból érkezők és leszármazottaik összlakosság több mint tíz százaléka. ők, akiket elsősorban az anyagi biztonság A népirtást a szlovákiai zsidók egyhatoda és a jólét vonzott ide. Az intézményrend- élte túl, akiknek java Pozsonyban próbált szer kiterjedt és jól működik: óvoda, isko- új életet kezdeni. A kommunista Csehszlola, főiskola, tizenegy zsinagóga és imaház, vákiában azonban a vallásos zsidó élet lekóser boltok és éttermek, zsidó múzeum. hetetlenné vált, így az 1946-os hétezerből Mindezen intézmények központja ma is a 1969-re már csak 1500 zsidó maradt a váLeopoldstadt, a város hagyományos zsidó- rosban. Ma 750 regisztrált tagja van a könegyede. zösségnek, amely visszakapta néhány inDe a bécsi zsidók ma sem osztrákok – ez gatlanát és igyekszik alapvető feladatait az egy, a gyökértelenség megmaradt az ot- ellátni. Ám a híres jesiva már Jeruzsálemtani zsidó hagyományból. Oroszlánrészük a ben működik – a nagy rabbi dédunokája, város gazdasági és kulturális életéből ma Akiva Szofér telepítette át a háború után. már a múlté. Viszonyuk a többségi társada- Így a közösség lelke elköltözött a városból.

DISPUTA Főtér

A maradék maradékának nem csak épülete- vonzotta vagy csak a megújuló Lengyelorit, hanem identitását is újra kell építenie – szágban hittek. Mindezzel leszámolhattak ha lehet egyáltalán. Pozsony a zsidó turiz- 1968-ban, amikor az anticionista kampány musnak sem olyan kedvelt célpontja, mint keretében kitessékelték őket az országból Bécs, Prága vagy Budapest – ortodox zsidók és még állampolgárságuktól is megfosztotcsak a Chatam Szofér sírjához „ugranak be” ták őket. A hajdani 60 ezer zsidóból 1978egy imádságra. ra 600 maradt. Kazimierzben lumpen eleA Pozsonyból Jeruzsálembe költözött mek népesítették be a romlásnak indult jesiva története emblematikus. A Habsburg házakat. A rezsim úgy érezhette, hogy a birodalom keleti felén hajdan számtalan zsidóügyet végképp lezárták. híres vallásos közösség, számtalan híres Aztán jött a rendszerváltás, és 1990rabbi élt, akik mára az ortodoxia legen- ben lelkes (talán a történelmi adósságot dás alakjaivá váltak. A monarchia időszaka is átérző) fiatalok elkezdtek Kazimierzben nemcsak az asszimiláns, zsidó fesztivált szervezA vészkorszak után hanem a mélyen vallásos ni. A fesztivál célja keza szatmári, munkácsi, zsidóság aranykora is volt. detben valóban a hajdani nyírtasi, pápai haszid A vészkorszak után a szatzsidóság előtti tisztelgés közösségek csodálatos mári, munkácsi, nyírtasi, volt. Ám ahogy bővült, s módon új életre keltek pápai haszid közösségek egyre több zsidó szerve– New Yorkban, csodálatos módon új életre zet kapcsolódott be, egyre Izraelben vagy keltek – New Yorkban, Iztöbb turista érkezett, cool Montréalban. raelben vagy Montréalban. hely lett a zsidónegyed, Nevükben őrzik közösséfölmentek az ingatlangük szülőhelyét, de ide már csak imádkoz- árak, míg végül a város és a lengyel állam ni járnak vissza a híres rabbik sírjához. is felfedezte az ebben rejlő lehetőségeket. Ma az Elbától keletre ez a legnagyobb ilyen Krakkó fesztivál, tíz napon át rengeteg sztárvendéggel, programmal, teltházas szállodákA hajdani lengyel főváros monumentá- kal. Ez egyben Lengyelország egyik legnalis katolikus templomai mellett – Európá- gyobb kulturális rendezvénye. ban egyedülálló módon – hét masszív köKazimierz számtalan étterme, boltzépkori zsinagóga is megmaradt. A Nagy ja közül ma sok ismét zsidó nevekkel, héKázmér privilégiumai nyomán felvirágzott berbetűs feliratokkal ékeskedik. A hajdaKazimierz (hajdan önálló város) zsidó kö- ni kétszáz zsinagógából megmaradt hét zössége fénykorában még a non tolerandis középkori épületben különféle zsidó progchristianis kiváltságával is rendelkezett! ramok zajlanak (egyben még imádkoznak A Lengyelország felosztása nyomán Habs- is). A fesztivál idején az utcán kaftánosoburg fennhatóság alá került városban a zsi- kat is látni. Megkapó az atmoszféra. De a dók 1867-ben polgárjogot kaptak, így fel- Weinberg, Holcer és hasonló feliratú névemelkedésüknek nem volt többé akadálya. táblákat csak a hangulat kedvéért tették Az ősi lengyel fővároshoz ki. Mert a városban valójáillően nagy múltú zsidó ban csak száz zsidó él. Változatos és gazdag közösség minden téren Változatos és gazdag zsidó élet – zsidók gazdag tevékenységet fejzsidó élet – zsidók nélnélkül. tett ki. Híres rabbik, híres kül. Ez a krakkói zsidó lengyel patrióták, híres fesztivál, a mai lengyel írók, kapitalisták és munzsidó lét szimbóluma és kásvezérek kerültek ki soraikból. A közös- paradoxona. Még feszítőbbé teszi az ellentség háromnyelvű volt: a patrióták lengyel, mondást, hogy a fesztiválon vigadó látogaa cionisták héber, a szocialisták jiddis tók jelentős része az auschwitzi emlékhelynyelvű újságokat olvastak, ilyen klubokat re is elzarándokol. látogattak, gyerekeiket is ilyen iskolába A turistabiznisz egy rövid túra keretéjáratták. A háború előestéjén Krakkó zsidó ben már össze is kapcsolta a három legfonlakossága 60 ezer főre nőtt, ez az összla- tosabb helyszínt: a lengyel királyi várat, a kosság egynegyede volt. zsidónegyedet és a plaszówi koncentrációs 1939 után Kazimierz végzete éppúgy be- tábort. teljesedett, mint minden más zsidó közösKrakkói zsidó életérzés a 21. századségé a náci Európában. Azt a kevés túlélőt, ban. akit még a háború utáni zűrzavar, pogromok sem ijesztettek el, a kommunista álom

17

Budapest

DISPUTA Főtér

zötteket. Csakúgy, mint ahogy ezrek vettek részt üldözésükben, kifosztásukban Míg a fenti három városban – ha vannak és legyilkolásukban is. Ami csak még inis zsidó intézmények – a hajdani zsidó kö- kább megerősítette a pesti zsidó szellemet zösség éthoszát nem lehet már megtalál- a progresszió melletti elkötelezettségében, ni, addig Budapestről nem pusztult ki az a abban a hitében, hogy a haladás eszméivel zsidó szellem, amely a modern kor kezde- küzdjön a sötétség erőivel szemben. tén szállt be a városba. A pesti zsidó szellemnek része „nem Az aranykorban a teljes zsidó élet fel- zsidó” volta is: a maga zsidóságát igen lelhető volt itt, ortodox jesiváktól kezd- gyakran lényegtelennek, partikulárisnak ve neológ zsinagógákon, tartja a nagy eszme melA pesti zsidó szellemmágnás kaszinókon, szaklett, amelyet képvisel. nek része „nem zsidó” mai egyleteken, klubokon A Galilei-kör, a húszas évek volta is: a maga zsidóát a radikális baloldali budapesti pszichoanaliságát igen gyakran lészellemi műhelyekig. Úgy, tikus iskolája, a hetvenyegtelennek, partikumint hajdan Krakkóban nes évek budapesti filozólárisnak tartja a nagy vagy Varsóban, ma pedig fus iskolája, a nyolcvanas eszme mellett, ameNew Yorkban. évek demokratikus ellenlyet képvisel. Míg azonban Középzékének számos alakja, s a Európában ez a teljesség 20. századi magyar irodakipusztult, Budapesten valamennyi meg- lom nem egy nagysága ennek a szellemnek maradt belőle. Ma már nem zsidó mágná- az örököse, folytatója. S amelyet mindensok a gazdaság kapitányai és nem zsidó nek ellenére zsidónak látott és lát a külviszakma az ügyvéd, az orvos, a fényképész, lág nagy része. a nyomdász. Az aranykor gazdag vallásos Ezt a szellemet a megújuló gyűlölet kíintézményrendszeréből ugyan sok minden séri minden formájában, azóta is. Ez eurómegmaradt, de a hajdan nagyhírű neológ pai hagyomány: ahol a nyughatatlan zsidó Rabbiképző Intézet szellemi kisugárzása szellem tevékeny és alkot, ott azonnal felmegszűnt. támadnak ellene az ellenséges érzületek. De máig él az a pesti zsidó szellem, Ez létezésének döntő bizonyítéka. melynek esszenciája a modernizációban Mindamellett egyoldalú lenne a pesti való részvétel és az összefonódás a magyar zsidó szellemet egyedül az asszimiláns zsiprogresszióval. Annak minden ellentmon- dósággal azonosítani. A külvilág elsősorban dásával, lázas türelmetlenségével együtt. ezt látja, de 1989 után az avantgárd megjeEbben emelkedett ki, ebben mutatott lent a közösségen belül is: alternatív zsidó nagyságot már száz éve és ebben nagy ma kávéházak, klubok, színházak, folyóiratok, is. Külföldön elismert írók, tudósok hirde- internetes honlapok, vallási közösségek tik e szellem nagyságát, amelyet most már jelzik, hogy az identitásukat vállalók tevéegy irodalmi Nobel-díj is öregbít. kenysége sem merül ki az intézmények műA zsidó gyökereket a vészkorszak sem ködtetésében. A nyugtalan, teremtő szelvágta el. A pesti emberek – Béccsel ellen- lem itt is megjelent. Viszonylag új jelenség tétben – nem üdvözölték a bevonuló náci- ez – New York-ban is csak 1968 után jöttek kat, s a legsötétebb hónapokban százak és rá, hogy lehet egyszerre vállaltan zsidónak ezrek segítették szervezett módon az üldö- és avantgárd alkotónak lenni.

18

Julius Horvath 1955-ben született Nové Zámkyban (Érsekújvár), az akkori Csehszlovákiában. Tanulmányait Pozsonyban, később az USA-ban végezte. 1999 óta a Közép-európai Egyetem tanára. 2004ben habilitált a Debreceni Egyetemen.

Gyenge állam, erős korrupció Barna Attila

Magyarország helyzete és megítélése az el-  Magyarországot Szlovákiával összevetve múlt hat-nyolc évben erősen megváltozott. viszont elmondható, hogy az elmúlt tíz A lehetséges okokról, a válságból való kiévben északi szomszédunk mintha dinalábalási lehetőségekről és esélyekről, hamikusabban fejlődött volna. zánk nemzetközi megítéléséről, Európában betöltött szerepünkről kérdeztük Julius Igen. Szlovákia a Mečiar-érában, ’92-től Horvath közgazdász-professzort, a Közép- ’98-ig lassan fejlődött. A nagy változtatás európai Egyetem tanszékIvan Mikloš nevéhez kötvezetőjét, a Debreceni hető, ő volt a pénzügymiA szlovák reform fő Egyetem vendégtanárát. niszter és a reform atyja. gondolata, hogy A szlovák reform fő gondomegéri dolgozni.  Az úgynevezett rendlata, hogy megéri dolgozszerváltáskor azt ígérni. Ha összehasonlítom a ték a politikusok, húsz 15 és 64 év közöttieket, év múlva utolérjük Ausztriát. Enyhén akkor azt látom, hogy míg Szlovákiában szólva nem sikerült. Néhány általános 68, addig Magyarországon 59 százalék van mondatban összefoglalható, milyen terü- munkapiacon, 2007-ben. Tehát durván tíz leteken nem sikerült a szükséges változá- százalék a különbség, és ez nagy. A másik sokat végrehajtani? fontos dolog, nem állítom, hogy ezt teljesen sikerült megoldania Szlovákiának, de Ausztria és Magyarország között több száz a gondolat él: tiszteletben kell tartani az éve fennállnak a különbségek, és ezeket na- államot, és tisztességesen kell élni. A tiszgyon nehéz jelentősen csökkenteni. Akkor, tességes életnek az alapja pedig, hogy adóhúsz évvel ezelőtt ez egy politikai szöveg zunk, ahogy kell. Az ember ne éljen úgy, volt. Nagyon kevés országhogy majd a másik elinténak sikerült közelítenie az zi. Mindenki fizessen adót! európai központhoz, amely De akkor nem lehet hatvan, lényegében a Strasbourg, meg negyven-ötven száMilánó, Düsseldorf, Párizs zalékos adókat kérni a mi közötti része Európának. kultúránkban. Hanem le Ez a terület már körülbelül kell menni a cseh 12,5 szá800-ban is gazdagabb volt, zalékra, vagy a szlovák 19 mint a többi rész. Néhány százalékra. És ez minden országnak ugyan sikerült adónemre igaz. Emellett feljutnia az európai periféeltörölték az örökösödési, riából, mint például Skanajándékozási és ingatlandináviának a 19. század adót. Ezzel együtt fel kell végén. Azt gondolom tehát, hogy a húsz emelni a nyugdíjkorhatárt, és megnézni a évvel ezelőtti ígéretek nem rosszindulatból csalásokat, a nagy csalásokat, mint például születtek, de közgazdaságilag nem is meg- a rokkantnyugdíjasok esetében. Miért fonalapozottan. Konvergencia persze valami- tos ez? A kilencvenes években a munkanéllyen szinten történik. Ha például Szlovákia küliség sokkal magasabb volt Szlovákiában, és Csehország esetében, a 1910 és a 2010 mint Magyarországon. És ez azért volt, mert közötti szakaszt veszem, Szlovákia közelít itt egy nagy réteg gyorsítottan nyugdíjba Csehországhoz. Magyarország és Ausztria ment. Mert meg kellett őrizni a munkanélesetében is történt egy kis konvergencia, küliség imponálóan alacsony számát. Monde csekély. Máskülönben nem olyan rossz a dok egy példát. Amikor elkezdték a szlovák magyar helyzet, mint amennyire a politika reformot, volt olyan rendelet, mely szerint mutatja, beállítja. aki 75 év fölötti, és már nem tud rendesen járni, a családja kapjon támogatást, mert hogy törődni kell a papával meg a mamával.

DISPUTA Főtér

Beszélgetés Julius Horvathtal, a CEU tanárával

19

DISPUTA Főtér

A több mint 75 éveseknek majdnem száz százaléka megkapta ezt a támogatást. Pedig tudjuk, hogy nagyon sok 75-ön túli még remekül tud mozogni. Ez is korrupció. S nem illő. Aztán elkezdődött a harc ez ellen, és egy újabb rendelet kimondta, csak az kaphat támogatást, akinek jár bot. Ekkor föllendült a botgyártás Szlovákiában… Végül az egész rendeletet eltörölték. Másik fontos reformlépés, hogy a nagycsaládosok támogatását drasztikusan lecsökkentették. A támogatás ahhoz van kötve, hogy legalább egy szülőnek dolgoznia kell. Mint említettem, csökkentették az adókat, azzal együtt minimálisra apadtak a kivételek. A büntetésekből pedig millió és egy fajta van. Úgyhogy nem éri meg csalni. Így aztán kialakul egy morálisabb gazdaság, amelyben a társadalom nagyobb része adót fizet. Nem mondom, hogy nincsen korrupció Szlovákiában, de meg kell nézni idehaza, hogy az APEH szerint mennyit keresnek az orvosok, az ügyvédek, a fogorvosok. Hogy-hogy ezt a magyar társadalom elviseli, elfogadja?

20

 A cseh és a szlovák életben nem volt meg ez a kettősség, ami a magyar gazdaságot megbénítja? Volt, de kisebb mértékben. Ugyanakkor a szlovák politikai életben gazdasági konzervativizmus él. A szlovák politikai pártok zöme gazdaságilag konzervatív. Ettől aztán persze szociális szempontból eltérnek. Míg a magyaroknál a 2002-es választásokon ment a populizmus minden párt szintjén. És ma is van ez a hangulat: ha a kormány hoz egy szigorúbb döntést, abban a pillanatban megszólal az ellenzék, hogy bezzeg a nyugdíjasoknak megint rosszabb lesz.  Történelme során volt-e hasonló nehéz helyzetben Magyarország?

Bizonyos szempontból azt kérdezhetjük, hogy miért van válságos helyzetben az ország. Demokratikus rend van, nincs Kádárrendszer, van szabadpiac, lehet utazni, sok minden van az országban, ami jó. És mégis  Érdemes-e belemélyedni, hogy csökkente- a fő diskurzus az, hogy válság uralkodik. ni vagy emelni kell-e az adókat? Hiszen Ebben persze tíz százalékban közrejátszik a látjuk, hogy a két nagy magyarok pesszimizmusa. Szlovákiát is megleppolitikai párt ellentétes Szlovákiát is meglepte a te a gazdasági világdolgokat mond. gazdasági világválság, míválság, mínusz öt-hat nusz öt-hat százalék lesz a százalék lesz a gazSzámomra egyértelmű: az gazdasági „növekedés”, áll dasági „növekedés”, adókat rohamosan le kell az egész autóipar, mégsem áll az egész autóipar, csökkenteni. A magyar álpesszimista a hangulat. mégsem pesszimista a lamot meg kell tisztelni, a Még az emberekben van a hangulat. magyar államnak pedig letöbb éves magas gazdaságyenek kemény és egyérgi növekedés érzése, hantelmű szabályai, amelyeket betartunk. És gulata. A 2008-as, 2009-es válság meglepte akkor várhatunk gondoskodást az állam- a magyar szocialistákat, mert ha nem jön tól. a gazdasági világválság, akkor lehet, hogy ez a belső válság csak később jelentkezik.  Ezt nem látja világosan minden közgaz- S hát persze, hogy volt a történelem során dász? hasonlóan rossz helyzet, például az ötvenes években, vagy a 1929–32-es gazdasági Kötve van a kéz. Az egyik oldalon van- világválság idején. De nagyon nehéz összenak, akik szavaznak, a másik oldalon az vetni ezeket a válságokat. Másfelől az most adófizetők. Ez a korrupt viselkedés lénye- kedvező, hogy a külföld nagyon kedvezőge. Ha vagyunk tízen, de hárman fizetünk en viszonyul a magyar válsághoz. Bizonyos adót, és nyolcan szavazhatunk, akkor a szempontból az EU és a valutaalap segélypolitikai párt a nyolc mínusz háromért, az kezet nyújt. Ők segítenek rajtunk. ötért versenyez. Azoknak ígérget. Ez volt a Medgyessy–Gyurcsány-csapda, amiből nem  Olaszországról szokták mondani: úgy látudtak kilépni. És ami most egészen perbalt ki a hetvenes-nyolcvanas évek válverz módon hat Magyarországra, hogy önságából, hogy a jelentős pártok megállatötték a pénzt a lakosságra. Arra a lakospodtak az ország gazdasági érdekeiben, ságra, amely most azt mondja, hogy nem azokban a fontos sarokpontokban, amelegitim ez a kormány. No, de a jobboldallyeket a következő kormány bármilyen nak is meglesz ez a problémája. váltás esetén betartott. Onnantól lehetett akár félévente kormányváltás, a gazdaság egy úton haladt előre. Magyaror-

áll, mint nálunk. Németországban az embernek szégyellnie kell magát, ha nem fizeti be az adót. Miért nincs a magyar újságokban olyan hír, hogy ma az APEH megjelent egy építkezésen, ott talált két feketén foglalkoztatott dolgozót, és az építtetőt megbüntette 18 millió forintra?

A szlovák sikereket bizonyos szempontból valóban azzal is lehet magyarázni, hogy az  De én mint kisember, miért fizessek jó euró bevezetése mindegyik párt esetében szívvel adót, amikor azt látom, hogy veszent dolog volt, és közben történhetett zető politikusok cégei Szlovákiában adózakár kormányváltás is. Igazából a pártoknak? Vagy másoknak offshore cégeik vannak kell megállapodniuk, milyen fő pontonak? kat fogadnak el. De most ez nem is anynyira fontos, mert a Fidesz valószínűleg Ha így viselkedik a fő elit, amely az ornagyon nagy aránnyal nyeri a választá- szágot is reprezentálja, akkor ezt meg kell sokat, függetlenül attól, hogy mikor lesz. büntetni. Vagy nem szabad engedni, hogy Szerintem a fontos most a munkahelyek te- ilyen különbségek legyenek szlovák és maremtése, az aktivitási ráta növelése, hogy gyar adók között. Mert ha a környező ora lakosság 15 és 62 év közötti része minél szágokban alacsonyabbak az adók, akkor nagyobb arányban részt vegyen a piacgaz- a magyar vállalkozókat nyomják abba az daságban. Drasztikusan csökkenteni kell a irányba. Ami az adózó szempontjából racifeketegazdaságot, legmagasabb nálunk, ha onális döntés. Viszont ez nem jó az országjól emlékszem 25 százalékra becsülik. Nyil- nak. ván nullára soha nem lehet lecsökkenteni. Svédországban is körülbelül öt száza-  Vagyis ennek a kelet-európai tömbnek lék, de a magyar 25–30 százalék rendkívül nagyjából együtt kellene mozognia? magas. Nincsen gazdasági rend, millió jogszabály van, amit egyáltalán nem tarta- Igen, így van, nem lehet kivétel senki. És nak be. Egyszerűsíteni kellene a rendszert. nem hivatkozhatunk arra, hogy az osztA bonyolult jogszabályokat az elit köny- rákok viszont nem csökkentették az adót, nyebben kijátssza. Tudja, hova kell menni mert ott nincs meg ez a morális dilemma. és hogyan lehet elintézni az ügyeket. Ilyen Nincs ekkora feketegazdaságuk. A munkát szempontból tehát ez a réteg kevésbé érde- terhelő adók Magyarországon kiugróan makelt ebben a változtatásban. Rendkívül erő- gasak, a GDP-arányos adóbevételek mégis sen kellene növelni a magyar állam gazda- alacsonyak. Vagyis a magyar adórendszer sági tekintélyét. A Gyurcsány–Veres páros alacsony hatékonyságú, az emberek nem az állam gazdasági tekintélyének növelése fizetik be az adójukat. Ugyanakkor Maérdekében ténykedése sem volt szerencsés. gyarországon 2005-ben közel 11 százalék A Bajnai–Oszkó szerencsésebb, mégiscsak volt a csökkent munkaképességhez kapcsoprofeszionálisabbak, közelebb állnak a jó lódó juttatásban részesülők aránya a 25–64 szakember képzetéhez. Ugyanakkor túlpo- éves lakosság körében. Az ország helyzelitizált lett a gazdasági élet. Ha növekszik tét az is nehezíti, hogy a rendszerváltása költségvetési hiány, a pénzügyminiszter- kor a szocialista gazdaság sokkal jobban nek le kell mondania. Veres János maradt a tönkrement, mint mondjuk Csehországban, helyén, a politika megvédte. Biztos vagyok mert ott a szocialista gazdaság a régi kaabban, hogy az államtekintély növekedé- pitalista gazdaság volt, csak államosítva. se legitimizálni fogja a demokratikus piac- A Škoda, az üvegipar és egyebek, már a gazdaságot. Ezt pedig adócsökkentéssel, a 20-as években is kitűnően működtek. Majogszabályok egyszerűsítésével és azok szi- gyarországon a rendszerváltáskor nem lett gorú betartatásával lehet volna szabad engedni az Magyarország másik elérni. Egyetlen vezető előrehozott nyugdíjazásocsapdája az, hogy kapitalista országban sem kat, a rokkantnyugdíjaza magyar mindig az engedheti meg magának tatást. Nőtt volna inkább osztrák-német példát senki, hogy az építkezéa munkanélküliség, és rá nézte. sén feketén dolgozzanak. kellett volna erőltetni az Magyarország másik csapemberekre az alkalmazkodája az, hogy a magyar mindig az osztrák- dást. Szociálisabb döntés született itthon, német példát nézte. Németországban az mint mondjuk Csehországban. A kilencveadófizetési morál sokkal magasabb szinten nes években Szlovákiában 18, Magyarorszá-

DISPUTA Főtér

szágon ki lehetne-e jelölni, és ha igen, milyen sarokköveket, miben kellene megállapodniuk a pártoknak, hogy valamenynyire stabil és biztos legyen az előre haladás, vagy legalábbis egyelőre a helyben járás és nem a hátramenet?

21

gon 7 százalék volt a munkanélküliség. És ezért most fizet az ország. Ha valaki nem munkanélküli, nincs rajta nyomás, hogy valamit csinálnia kellene. És az állam fizet. Ami újabb elégedetlenséget szül, mert az ingyen kapott pénz, akár alamizsna, akár segély, mindig kevés.

esetén jó, ha van euró. De ha nincs, csak forint, s ez gyöngül, az jó mondjuk a Suzukinak, amely exportál. Ha erősödik, jó a vásárlóknak, mert olcsóbb a tévé. A közgazdaságban nincs tisztán csak jó vagy csak rossz, ami egyik oldalról jó, a másikról lehet rossz.

 Nem vitás, hogy Magyarország leszakadt a legutóbb csatlakozott országok élmezőnyéből, és sereghajtóvá vált. Az euróhoz való csatlakozás felbecsülhetetlen távolságra került. De vajon jó lenne nekünk az euró gyors bevezetése?

 Ön azzal is foglalkozott, hogy a határok hogyan módosítják a szomszédos országok árait. Például Magyarországról ki, mikor, hová megy vásárolni, ugyanakkor melyik országból ki és miért jön hazánkba terméket vagy szolgáltatást venni, a benzintől a fogorvosig.

DISPUTA Főtér

Az euró bonyolult kérdés. A csehek például ellenzik, a szlovákok lelkesek voltak. Az Mondjuk a hatvanas években az emberek euró bevezetése állami, államfői, politikai Csehszlovákiába jártak cipőért, egyszekérdés. A szlovákok döntöttek, bevezet- rűbb háztartási eszközökért. A nagy válték, de túl erős lett az arány. Lehet, jobb tozás az, hogy most már az emberek nem lett volna, ha nem harmennek hiánycikkekért, A kilencvenes években minc, hanem negyven komert szinte minden kapSzlovákiában 18, Maronáért álltak volna át az ható itthon is, vagy ha gyarországon 7 százaeuróra. De ha így nézem, nem, hát megrendelhelék volt a munkanélakkor ez az exportnak lett tő. Most már azért indulküliség. És ezért most volna jó. Ha úgy, akkor nak külföldre vásárolni az fizet az ország. a vásárlóknak. Ezt a diemberek, mert ott olcsóbb lemmát nem lehet eldönvalami. Itt tehát az árfoteni. Ha gyenge forinttal váltunk euróra, lyamoknak van szerepük. Ezzel nem lehet akkor a megtakarítások elértéktelenednek. mit kezdeni, amíg nincs egységes valuta a Ilyen szempontból elszegényedik az or- térségben. A cseh–szlovák viszonylatban szág. Ugyanakkor lehet, hogy hosszútávon is ez a helyzet, a szlovákok mennek haza, jó. Ám ez a politikusok dolga, nekik kell nem akarnak Csehországban dolgozni, mert a döntést meghozniuk. Természetesen van- az árfolyamok alakulása miatt ugyananynak gazdasági tényezők is, mert egy válság nyit kereshetnek odahaza is.

22

Térey János Fotó: Bakos Zoltán

Művek Szétszóratás (versek, Cserépfalvi 1991) A természetes arrogancia (versek, JAK-Pesti Szalon 1993) A valóságos Varsó (versek, Seneca 1995) Tulajdonosi szemlélet (versek, Palatinus 1997) Termann hagyományai (novellák, Seneca 1997) Térerő (versek, Palatinus 1998) Drezda februárban (versek, Palatinus 2000) Paulus (verses regény, Palatinus 2001, 2002, 2003, majd 2007 Magvető) Sonja útja a Saxonia mozitól a Pirnai térig (válogatott és új versek, Palatinus 2003) A Nibelung-lakópark (drámai költemény, Magvető 2004, 2005) Ultra (versek, Magvető 2006) KaltWasserKult (vál. versek német nyelven, Akademie Schloss Solitude, Stuttgart 2007) Asztalizene (színmű, Magvető 2008) Hagen, ou l’Hymne á la haine (Hagen, avagy a gyűlöletbeszéd, francia nyelven, Édition Theatrales 2008) Díjak Soros-ösztöndíj (1994, 2000); Déry Tibor-jutalom (1995); A Magyar Rádió Petőfi-díja (1996); Alföld-díj (2000); József Attila-díj (2001); Füst Milán-díj (2002); Palatinus-díj (2002); Palladium-díj (2002); Tiszatáj-díj (2002); Színházi Dramaturgok Céhének Díja (2003, 2008); Színikritikusok Díja (2003, 2005, 2006 [Papp Andrással közösen], 2008); Az NKÖM „Édes anyanyelvünk” vers kategóriában első díj (2004); Szépírók Társaságának díja (2004); Szép Ernő-jutalom (2004; 2008); Év Könyve dráma kategóriában (2005); Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje (2006); Látó-díj (2007); AEGON Művészeti Díja (2008)

DISPUTA Macskakő

Térey János 1970-ben született Debrecenben. A Tóth Árpád Gimnáziumban érettségizett, majd 1989-ben Budapestre költözött, ahol előbb magyar–történelm szakos a tanárképző főiskolán, majd 1991-től az ELTE Bölcsészkarán tanult. 1997–1998-ban a Cosmopolitan olvasószerkesztőjeként dolgozott. Verseket 1990-től publikál. A Nibelung-lakópark drámaciklus harmadik részét, a Hagen avagy a gyűlöletbeszéd címűt a Krétakör Színház mutatta be 2004 októberében a budavári Sziklakórházban. Az előadás vendégjátékként szerepelt Wiesbadenben, a „Neue Stücke aus Europa” fesztiválon. Társszerzője a Papp Andrással közösen írt Kazamaták című darabnak, amelynek bemutatója a budapesti Katona József Színházban volt 2006-ban. Következő évben az Asztalizene színdarabjának volt a premierje a Radnóti Színházban. A Jeremiás avagy Isten hidege című darabjának felolvasószínházi bemutatója 2008 szeptemberében volt a budapesti Új Színházban; ezzel a művel a debreceni közönség is találkozhatott az idei Deszka Fesztiválon. Különböző színházaknak számos színdarabot fordított le. 2005-ben Harcos Bálinttal közösen írt operalibrettót, melyet Tallér Zsófia zenésített meg, és Mundruczó Kornél Johanna című filmjének szövegkönyvéül szolgált. 2006 tavaszán az Akademie Schloss Solitude ösztöndíjasa volt Stuttgartban. Műveit elemző tanulmánykötet jelent meg a Könyvhétre Erővonalak címmel a L’Harmattan Kiadónál, Lapis József és Sebestyén Attila szerkesztésében. Jelenleg verses regényen dolgozik.

23

A boldogtalan város

DISPUTA Macskakő

A város lassan föltápászkodik A szilveszteri lealjasodásból. Hatalmas hó hullott reggelre. Egyik Buckáról a másikra dőlnek, egyik Tócsából a másikba fekszenek A testek szerteszét a vakvilágban; Az utakon teljes apátia. A partik híre gyorsan körbefut, Rezgéseikkel boldog lesz a nép, Ha gyász, ha csőd: hát annál boldogabb. Milyen szomj, micsoda városi szomj!: Az általános eseményszomjúság, Melyet bármilyen negatívum is Tökéletesen kielégít. Ólom, Rosszkedvről árulkodó betűk ólma A táplálék ebben a zord időben. A hó még megvan keddre virradóra. Újév napján el sem takarították. „Hó érte őket, készületlenül, Mivelhogy emberemlékezet óta Nem volt ilyesmi: rendes havazás Budapesten!” Az elvadult lakosság Kering a hóba vájt ösvényeken. „Mert ádvent óta újra van havunk, De ez most tényleg túltesz mindenen.” A képernyőn derűs újévi koncert. A „triccs-traccs polka” és a „pizzicato Polka”, no és a Kékduna-keringő Ma nem segít, mozgásba mit se hoz.

24

„Új naptár? Jól van. Hát akkor muszáj lesz Betölteni az összes szűzi lapját”, Dörmögi maga elé Mátrai. Intézték a Külügyben napokig, Gépként, az újévi levelezést, „Pour féliciter nouvel an…” Elég volt. Egy zöldernyős banklámpa fénye: ennyi Életjelet bocsát ki ablakán Újév első estéjén Mátrai. „A lóverseny volt egyedül jeles kör A Kincsem-parkban. Ott volt Dorka, Donner, Pezsgőmámorban. Kezükben tikettel Biztatták egymást, s biztatták erősen Az óév legutolsó futamán Valamelyik szépnevű paripát: Sába királynőjét? Szerencsefit? A biztos tippeket kutatva körben, A paták trappolása közepette Érezhető volt köztük a feszültség. Már szétforgácsolódóban…? Talán. És elbohóckodtuk a helyzetet, Hogy össze volnánk kötve, rengeteg Részlet a Protokoll című verses elbeszélésből

Kapoccsal. Szinte mindenünk közös: A volt nőm a barátom oldalán. A jókedvünk az ügetőn, nosztalgiánk Közös. Mi össze sem koccanhatunk.”

Álmában – egy óvatlan mozdulattal – A párkányról lavinát indított el, Majdhogynem alpesi hólavinát, S tömegszerencsétlenség lett a vége: Horpadt fedelű autók, hó alatt. A lépcsőn fogvacogva sietett le, Lent odagyűltek köré a lakók, Akiket sose látott; megjelent Az anyja és a csöndes öccse is. Estéig – a „tárgyalás idejéig” – Kioktatták, mit kell mondania A bíróság előtt. Törvényszerű, Hogy ártatlannak vallja majd magát. S miért az anyja ablaka alatt Történt? És hogy került hó a kezébe?, És főként: mit keresett a tetőn, A Balzac utcában, hol semmi dolga? Karányi fékezett mellette, lassan Lehúzta a Suzuki ablakát, És kissé cinikusan mondta: „Hallom, Hallom…” Mert kibicnek semmi se drága. – Sajgó fejjel ébredt föl, tiszta délben. Csengő. Az anyja csönget, bejelentés Nélkül. Ez furcsa. „Mondd, mi van, Verocska?” „Teneked a Blanka a szeretőd? Az édes unokanővéreddel…? Fiam.

DISPUTA Macskakő

S felejtené a megerőltető Diplomata-szilvesztert a hegyen, Bérelt hotelben, flancos tombolával, Ahol pár „sztárföllépő” énekelt Musicalekből „örökzöldeket”. Kilencfogásos gálavacsora, Aztán szédült össztánc éjfél után. „Ott volt megint mindenki a Külügyből. Skultéti nem, annál inkább Kovács. Fecsegtünk egy picit. Szabályosan Elsomfordált mellőlem. Nem tudom, Vagy túlságosan pontosan tudom… A rang- és címkórság, meg a ragályos Méltóság-mánia minden szavukban, Leöntve jó ököruszály-levessel. A szépen mozgatott rokoni háló, A csilingelő kis- és nagykeresztek. Egyedül a szelíd Binder kivétel.” Fölidézi varázsigéiket: „Szeretnék követ lenni Lisszabonban Vagy Kuala Lumpurban, add, Uram”, Mondja akármelyik, kivéve Bindert, S kivéve őt: a fáradt Mátrait. Pár évre őt is megfertőzte mindez, De túl van rajta. Semmi az egész. Jönnek a januári, csöndes esték. Újév estéje mindig zajtalan.

25

DISPUTA Macskakő

Elképesztő. Én ezt nem hiszem el.” „S hogy lepleztél le?” „Kábé nyílt titok volt. Juli valahogy elszólta magát. Édes fiacskám. Megáll az eszem.” És néz. A szája szélét nyalogatja. „A bejárónőd mostanság nem ért rá?” Nemcsak figyel: fürkészi a lakást, Mint egy rendőrjárőr a körzetét. Kering, kering. „Ellenőrizni jöttél? Ugyan mit ellenőrzöl?” „Semmit, édes.” „Huhh. Rémes nő”, gondolja Mátrai. „Elhatározta, hogy gátlástalan lesz, Úgy döntött, rámenőset alakít!, Sajnos rémes nőt játszik az anyám.” Vera cirkál, a polcokat simítja, S mert semmit nem talált, már készülődik. Még benéz gyorsan a fürdőszobába. „Újév napján frissen mosott ruha?!” „Na ne. Komolyan, szerinted ez is baj? Hé, ez csak régimódi babona.” Mátrai megütközik, hogy az anyja Rágyújt. „Az erkélyen, ha kérhetem. Amúgy már vége. Tavaly szakítottunk.” Az anyja nézi: hiszi is, nem is. És aztán köszönés nélkül megy el.

26

„Végül mindenki így hagy majd magamra?” Végez néhány fejkörzést Mátrai. A fűtést komótosan fölcsavarja. Gyertyát gyújt, amit nem szokott; beszívja A füstölő dús szantálillatát. És közben port törölget. Belegondol… Nem Blanka: Fruzsina érdekli jobban, A gyorsírónő. Őt nem járta körbe. Csöndben megérzi, hogy Fruzsina eltűnt. De hát ki nem tűnt el? Mindenki eltűnt, Mire szépen leperegtek az összes Tűlevelek az összes zöld fenyőről. Ezer ábránd pihen, mint osztriga A jégágyon. „Minden hiába volt?” Vas idő. Nagy bűnbánat ideje. A lencsefőzelékhez fűzött szép Remények ámító ideje ez. Fogasfilék ideje. Maradék Idő. Égő gyomrú idő. A sósav. Ma Budapest keleti siralomház, Egy megalázott és lerongyolódott Válságváros a krízis idején. Az emberek a gáton, munka közben, A metrón és a kék buszok peronján, S a hangulattalan pizzériákban. Finom, apró szemű porhó szitál A tavalyi hókupacokra. Rosszkedv. Újév estéje csöndes és halott. Aztán a svéd követség fogadása, Másodikán, nem sok lelkesedéssel, Félházzal. Tápászkodik Budapest, Még épp csak éledezget. A Ligetben Már megroskadt a hó. A testületből

Aztán kiábrándító olvadás. És Blanka újra ír egy levelet. „Ó, ez csak celofánba csomagolt Vezeklésmorzsa. Nem tudom. Kevés. Az én agyamban másik film forog”, Gondolja rezignáltan Mátrai. A Csúcshegy, jóval túl a hóhatáron! Az utat hozzá fölfelé, a járást, Mire megszoktam, felejthetem el. Nem, ez már nem fordulhat jóra. Súlyos Nem.” Törli a kis gyónást Mátrai. „Előre menni, és nem rákmenetben.” Az anyjánál ebédel, csak salátát. „Áruld már el, Verocska, mit kerestél Nálam?” „A Blanka nyomait, tudod.” Anyja szemébe bámul Mátrai, S végigszalad bizonytalan keze A billentyűkön. Schubert. Abbahagyja. Búcsúzik és a városban bolyong. Kora este helyet foglal Novákkal A Dunapark kávéház karzatán. Ide jártak gyakran gyerekkorában. Van élőzene, hókásás-komor És ónosesős Vízkeresztkor. Ez kell, A hatvanas évek Elektronikus Spleenje, mélabús Vibrafonja, s ének. „Elmondod, mire gondolsz, Mátrai?” „Húsz óra harminc. Zuhog az eső. Budapest ellenséges és hideg. Gondolkozom, és meglep hirtelen A hányinger az összes ügyletemtől. Meddőhányó az eddigi üzem.” „Hé, ma estére tudok egy bulit.” „Nincs semmi kedvem. Motivációm sincs.” „Ma estére tudok egy jó bulit, Egészen jeles társasággal.” „És? Novák, megmondtam, nem megyek oda. A sűrű, szombat esti beltenyészet… Kimondhatatlan unom az egészet. Nem mindegy: ott vagyok vagy nem vagyok? Velem, nélkülem ugyanolyanok.” „Na… Ma estére tudok egy bulit.” „Kinél?” „Maxnál.” Novák föllelkesíti: „Az impresszárió, Max.” „Ismerem.” „Operistákkal dolgozik, az egyik Delfin. Neked is volt nőd ez a Delfin.” „Aha. Csak minimálisan.” „De jó

DISPUTA Macskakő

Ott van Vendelín, drága cseh követ. „Co je nového?”, kérdezi szelíden. „Nic zvláštního”, feleli Mátrai. És fürkészi Vendelín széles arcát. Megbontani az idegeneket Milyen körülményes, milyen nehéz. És hátralép, sután. De Vendelín Már észrevett valamit Mátrain, A bizonytalanságot, biztosan. „Ez eddig nem volt.” Inog ez az ember.

27

Neked. S ők ketten…?” „Szakmai Barátság”, hűti halkan Mátrai. „Ó, Delfin sokkal jobbat érdemel. Mert Max ilyen. Még Delfint is, tudod, Eszköznek használja a följutáshoz.” „Így is van! Ez a Max olyan hegyesPeckesnek tűnik, jó pökhendinek.” „Jól emlékszem, egész jóképű volt, Amíg zsírpárnákba nem fúlt az arca. Bulit rendez, mivel a jelszava: Legyünk együtt, hogy közelről csodálhass.”

DISPUTA Macskakő

„Nem hívunk sétatávolságba taxit.” Perverzióból egy kék buszra ülnek. Mintha álmodná ezt az utazást E szombat esti, félházas buszon A tompa Mátrai. Szemét lehunyja. Egészen kellemes, meditatív, Korántsem fejszaggató másnaposság. Aztán: „Dieser Zug endet hier. Lehelplatz.” És ezen összenevetnek Novákkal. Kétnyelvű a sofőr, németül is Bemondott minden egyes új megállót: Akárhány átszállási lehetőség, Sorolta mindet… Emberszeretetből? Vagy féktelenül vicces kedve van? Mindettől Mátrai is földerül. A busz most egy fölbontott szakaszon Halad át. Megcsapja orrát a gázszag; Olyan erős szag: tart az ájulástól. Novákra pillant: arca rezdületlen. A többi utas arcát figyeli, De semmi különös nem tükröződik Barázdált vonásaikon, kemény Tekintetükben és viharban edzett, Tág orrcimpáikon, hisz semmiség ez; Legföljebb az idősebb asszonyok Fogják be orrukat egy pillanatra. Háborút látott, szálas emberek: A legutolsó olyan nemzedék, Amely még látott helyi háborút. Leszáll Mátrai, s követve Novákot, Belép egy zsúfolt parti ajtaján. A házigazda, ez a bizonyos Max, Vígan fogadja, de csöppet unottan; Annál inkább örül mindenki más A józan, érkező Mátrainak.

28

Nassolni jó a válság idején. A boldogsághormont a csokoládé Hizlalja; fényes kedvünk élteti A kedvesről a fénykép, ő maga, S a táncparketten tíztől hajnalig Bizonyos számú boldog BPM, Ha összecseng a gyors szív ritmusával. Mátrai felpörög. Indokolatlan Szeretethullám önti el. Sebes Köröket tesz, és körben parolázik A pezsgőtócsa partján. „Jé, a Rádler… És Delfin van vele, az énekesnő.”

„Delfin egy megjátszós díva szerintem.” „Régen, talán. Az volt, félig idegroncs, De szült. A fia végül rendbe tette. S mióta szült, néhány fokkal szelídebb.” „Nekem nagyon tetszik”, ugrik Novák. „Életveszélyes.” De Mátrai minden Észérve hatástalan. Mert Novák Régen begerjedt, úton van a nőhöz. „Hé, koktélpult is van.” Rapid berúgás. Itt gyorsan élni: szinte kötelesség. A koktél? „Egyszerűen kell.” A fű is. A hangoltság szikrázó tervet is szül, Burjánzó kedvvel Mátrainak is Vadászni támad kedve, sok a szép nő.

„Egyedül csak beszélgetnünk nehéz”, Majd így meséli el Karányinak. „A beszéd problémás. Némák vagyunk Jobbára; apró híreket cserélünk… Ezek a körök súlyos, gyors baszások. Gyönyörű provokáció a segge. A vágatába mélyesztem a nyelvem. Az üde, friss húsán dúskál a húsom. És támadok. És nem irgalmazok. Fölegyenesedem, becélzom, aztán A farkam újra ott ficánkol a Ruganyos farpofái közt, sokáig. A homlokába omlik a haja, Az a mézszőke és sűrű sörény. Fél éve nem voltunk együtt. Mesés.

DISPUTA Macskakő

A szőke Dorka sétál szembe. „Éljen.” A teniszbajnoknő, akivel egykor… „Legyen jó évünk.” „Együtt, gondolod?” „Tavalyi lemezeket pörgetek, B-oldalak és fényes ritkaságok Forognak mostanság a műsoromban…” Jön Dorka, és végigsimít a farkán, Rutinnal, igaz, mekkora rutinnal; De Mátrai se szenvedélyesen, Hanem csak tompán, motorikusan Reagál először. De bevadul. „Na és Kálmán?” „Kálmánt leépítettem.” Mosolyog. Aztán: „Ugye táncolunk?” Gomolygás. Lépésenként… Összebújnak. „Ha egyszer négyesikreket szeretnék Valakitől…” Mátrai a szemébe néz. „Ha egyszer…? Nem értettem jól a végét.” „Akkor számíthatok rád. Azt tudom.” Tánc után taxi a Rómaira. És Dorka elképesztően tüzes. Mátrai a dekoltázsába nyúl, Már a liftben előveszi a mellét, És körbenyalja, gyúrja és harapja: A legártatlanabb teniszhetéra Bimbói szilvamagnyi méretűek, És állandóan erektáltak: így Emlékszik Mátrai a csupa jóra; Semmi sem változott, ez ugyanaz Az életigenlő ágaskodás.

29

Előttem térdel, szop. Az ujjaimmal Irányítom a nagyszerű fejét. Aztán a melleivel stimulálja A farkam. Szabályosan összeprésel. Megkérdem, mikor csordultig vagyok: »A melledre vagy az arcodra?« »Mindegy; Akárhová.« És vadít ez a mindegy. »Nesze neked.« »Nagyon-nagyon finom.« És Dorka, várakozásteljesen, Megjön a zuhany alól, s újra kér. És újra rajtam, baszunk, nyers erővel. »A legdurvább hajcsár vagy.« »Nem hozott Ajándékot a Jézus…« »Mire gondolsz?« »Nem mentem el.« »Na most elmész, királynő.« És meghajtom, az ájulás határán, Meghajt harmadszor vagy talán negyedszer? »És mégsem bírlak jóllakatni.« »Hát, nem.« »Kicsim, rakéta-sorozatvető, Az kéne melléd. Talán jóllakatna.«” Nem, hallgatni fog szépen az egészről, Mégsem meséli el Karányinak.

DISPUTA Macskakő

„Csak még egy éjszakát.” De éjjel Kínlódik, s nem tud elaludni Dorka, Fölül az ágyban, elsírja magát. Mátrai soká csitítgatja, hosszan. „Nem akarok idegenben aludni.” „Itt nem vagy idegenben.” „Nem? Dehogynem. Nekem itt nincs semmim. Hazamegyek.” „Légy jó, maradj legalább reggelig.” Melbourne sajnos nagyon-nagyon kemény volt, Meséli Dorka, mikor visszabújik. Az is igaz, túl sokszor kért challenge-et, Egészen rosszul játszott: amihez csak Hozzáért, azt el is rontotta egyből. Elvették az adogatásait, És nem volt éle a labdáinak; Búcsúzott az ausztrál Openen: Összekerült angol riválisával, S a negyedik szettben föladta. „Jaj, te. A legjobb százban most is benne vagy…” Ez sovány vigasz így hajnal felé.

30

Ez a Dorka egészen elvadult. Rossz kisugárzás. A korpa közé… Mint egy kezdő ribanc konfessziója: Azt mondja, Donner óta volt öt ember; Öt férfit „tudott le”, ez a szava. „Egy hét alatt?” „Nem, másfél hét alatt.” Sportból körbekurválkodta a partot. „Oké, jó, nem kopik az.” Mátrai A gyónást – mit, mikor, meddig, kivel – Először természetesnek találja, később Hisztérikusan érdeklődni kezd A részletekről. Mert hát mégse sport ez. Sosem csinált még ilyen durva bordélyt. Egy kísértésnek sem tud ellenállni. „Egyetlen egyszer volt csúnya fiúm. Az aztán tényleg nagyon csúnya volt. Labdaszedő, valamilyen büféből.

DISPUTA Macskakő

Megijedtem reggel.” „Dorkám, szegénykém.” Akárhonnét jön és akármilyen Csábítás, jót tesz az önérzetének; A visszatérő mániája, hogy Pornósztárarca van. „Kis ráfogással… A szájad telt, igaz. Világító, Nagy, kék szemed van. Kőkemény a melled. Igazából egy falánk csitri vagy.” „Képzeld, négy Martini után elég Sok mindent megcsinálok bárkinek.” Az edzőjével kezdte, mert ki mással. Ja, elhasználódott, bepiszkolódott. A patyolat bolond szerelmese: Megsebzett angyal, aki kéjeleg Saját bukott mivoltában. „De úgy kell Nekem, úgy kell nekem, úgy kell nekem”, Ezt hajtogatja Dorka hosszasan. Mátrai ingerült lesz és csalódott. „Ki volt? Ki volt? Ki még? Ki még? Ki még? Neveket akarok, az istenit.” Akár egy ávós, úgy kérdezi pergőn, De mint egy olyan ávós, aki jobban Szenved kifaggatott áldozatánál; Mint egy szadista szakaszvezető, Ki mazochista szakaszvezető is, És megrázzák a nő közlései. Hetente idegen lakásokban ébred, Nem tudja emilyen és amolyan Férfiak vezetéknevét. Se semmit. Mint egy babonás, fél a telefontól; Fél szemével a kijelzőre pislog, Csörög, kinyomja, majd valamit irkál – Mint egy megrögzött, úgy viselkedik. Elmegy. Mátrai széttekint a parton. „Loppal becsukva egy ajtót emitt, Kinyitva egy ajtót amott, keresve, Valahogy eltelik a hátralévő…” Csúfolkodó, éles hódara hullik.

31

Debrecen, Óvigadó 2004.

DISPUTA Macskakő 32

Az A & D című vers 2006 júniusában a Holmiban, majd következő évben a KaltWasserKult című, válogatott verseket tartalmazó, német nyelvű kötetben jelent meg

33

DISPUTA Macskakő

„Ezer név helyett mondom a nevem”

Bevezetés Térey János költészetének kezdetektől fogva tárgya volt az emberek közötti hatalmi viszonyok sokrétűsége. Eleinte ez mindenekelőtt az egyes személyek között mutatkozó viszonyokat érintette, döntően a férfi–nő kapcsolatokat, mint a Conversation galante, a Szegény szívem vagy a Kiterjesztem a terrort című versekben. E korai érdeklődés a kegyetlen Négerbabában jutott el odáig, hogy allegóriaként mélyen etikai indíttatású társadalomkritikává váljon, hiszen itt a férfiak által sade-i formában birtokolt női test az elnyomás tárgyaként mutatkozik meg: „Mint a négerbabák, szakasztott / olyanok a született szegények / … / Négerbaba megrepedt üvegszemekkel. / Jogos a gyanú: mi van, ha mégis ember.” Később Térey egyre nagyobb figyelmet szentelt a hatalom közösségi formáinak is: mindenekelőtt történelmi megnyilvánulásainak. A különböző kötetekben megénekelt Varsó, Drezda vagy Budapest olyan helyei közös emlékezetünknek, amelyek a fennálló rend erőszakos természetéről árulkodnak. Arról, hogy háborús kényszerítő eszközök teremtették meg világunk intézményes kereteit, amelyek borzalmas természetéről szemérmes hallgatás árulkodik: „És mert csönd van, én kimondom: / Drezda nincsen, / és kimondhatatlanul / jól van, ami van.” (Szerény javaslat). Mind-

DISPUTA Macskakő

Kovács Béla Lóránt

Hatalom és alanyiság Térey János költészetében

34

Haifa, 2009.

ezeket tudva nem meglepő talán, hogy az életmű számos alkotásában bölcseleti érdeklődés tárgyává is válik a hatalom természete. Bölcseleti érdeklődés tárgyává, de mégis költői jelenséggé. Térey gondolati lírájának egyik legfőbb jellemzője, hogy megszemélyesíti az elvont fogalmakat. Ezt többnyire úgy teszi, hogy nagybetűs szóként írja őket (Jó, Robusztus stb.), és emberi cselekedeteket tulajdonít nekik, ritkábban úgy, hogy egy-egy allegorikus figurában éleszti föl őket. Számos ilyen költeménye van, köztük Ultra című legújabb kötetében olyan is, amelyik a hatalom természetével foglalkozik. Ezek különösen alkalmasak arra, hogy általuk újrafogalmazzuk a hatalom természetéről szőtt elképzeléseinket. A továbbiakban ezek közül a versek közül kettővel foglalkozom részletesebben, a Hadrianus Redivivus és a Találkozás az elnökkel címet viselőkkel. Azért ezekkel, mert úgy vélem, Térey János költészete ezekben válik leginkább képessé arra, hogy új távlatból tegye szemlélhetővé a hatalom természetét. A továbbiakban éppen ezért arra a kérdésre keresem a választ, hogy milyen viszony van hatalom, politika és erkölcs között Térey János két említett alkotásában. Hadrianus Redivivus Ahhoz, hogy a kérdésre válaszolni tudjunk, leginkább arra kell figyelnünk, hogy ezekben a versekben ki a hatalom alanya. Először ezt a Hadrianus Redivivusban vizsgálom, már csak azért is, mert ennek a költeménynek látszólag kisebb a poétikai összetettsége. A versben egyetlen hang egyetlen szólamban beszéli el Hadrianus emlékeit, ezek az emlékek azonban mégsem egyetlen személyiséghez tartoznak. A vers ezért látszólag nem tekinthető egyetlen szubjektum megnyilatkozásának, s ezzel szakít a líra hegeli elgondolásával. A mű beszélője a szövegben saját térbeli és időbeli helyét így határozza meg: „Tudásom halálos tudás, amelytől / Még halhatatlanként is szenvedek. / Próbára tesz minden kirándulás. / Ha átmegyek teázni Óbudára, / Olyankor Aquincumba érkezem meg”. Ez a halhatatlan alany azonban nyilvánvalóan nem lehet eleven lény: nem azonosítható az egykori Hadrianus vagy egy ma élő ember személyével („Mint aki látja a halottakat, / És nincs otthon se körükben sem itt. / Hol egyszer fal volt, ott

Debrecen, Kétmalom u. 17. – a családi ház udvarán, 1999.

Nem kéne félnetek. Császár vagyok, / Muszájból kevély; örömből szelíd”. Márpedig ha az uralkodó tettei nem szabad akaratának, hanem az őt szubjektummá formáló személytelen médiumnak a megnyilvánulásai, akkor jó vagy igaz voltuk csupán bajosan ítélhető meg morális távlatból: „Kedvemre volt a halk, tagolt beszéd, / De az alázat nyelve megbicsaklott, / És vitánkban annak lett igaza, / Akinek harminc légiója is volt”. A költemény tehát radikálisan újragondoltatja velünk hatalom és erkölcs viszonyát. Nem feltétlenül választja el őket, de végső soron odáig jut, hogy nem az etika az elsődleges, mivel annak szubjektuma korábban a hatalom médiumában artikulálódik. Másként szólva: Térey versében az erkölcs a hatalom imperatívuszából fakad, mivel ebben az imperatívuszban formálódik meg a cselekvő alanyisága. Ennek azonban nyilvánvalóan politikaelméleti következménye is kell, hogy legyen: rejtetten kérésessé teszi ugyanis, hogy Térey költészetében milyen viszony van hatalom és politika között. Találkozás az elnökkel Arról, hogy milyen viszony van az erkölcs és a politika alanya között, Térey János versei közül a Találkozás az elnökkel című vall a legékesebben. Számos utalása Szabó Lőrinc Vezérét idézi, ám formája lényegesen

DISPUTA Macskakő

falon megy át.”). Ki lehet ez a titokzatos beszélő? Magát a feléledt Hadrianusnak titulálja, ám amikor identitásáról beszél, különös hasonlatokban rombolja le az önazonosság lehetőségét: „De én is úgy vagyok, mint szobrainkon / A srófra járó és cserélhető fej… / A kormányzás terhét vállamra vettem, / Engem tört össze, mint titeket én”. A császárszobrokon lévő cserélhető fejek a hatalom reprezentációjának különös formái. Egyszerre személyesítik meg a hatalmat egy eleven ember arcmásával, és személytelenítik el az eleven lényt a hatalom holt rekvizitumaiban. A személytelen hatalom így önmagában újraalkotja a személyiséget: új identitást ad neki, de ez az identitás csak e deperszonifikáló közegen belül értelmezhető. A császár által viselt név is többre utal már, mint egy személyre, hiszen olyan intézményt hoz létre, amely a hatalmat birtokolja és irányítja, ezért messze többet képvisel, mint egyetlen embert („Neved van, hírem elhomályosítod: / Legyél, mint a személyzet, névtelen. / Ezer név helyett mondom a nevem.”). Ez a különleges névhasználat éppen a nyelvtani értelemben vett tulajdonnév-modellt kezdi ki. Nem valami egyedire utal, hanem valami általánosat képvisel. Tehát a Hadrianus névvel megjelölt beszélő alanyt a versben semmiképpen sem szabad egyetlen személ�lyel azonosítanunk; sokkal inkább olyan üres szubjektumnak kell tekintenünk, aki individualizálhatatlan. Hadrianus a halhatatlan hatalom alanya, aki mindaddig fennmarad, amíg lesz, aki felidézze az egykori hatalom emlékezetét, amíg lesz, aki redivivust alkosson belőle. Kétséges ugyanakkor, hogy mindezek ismeretében Hadrianust olyan személynek kell-e tekinteni, akinek tetteit erkölcsi szempontból meg lehet ítélni. A költeményben ugyanis vitathatóvá válik, hogy a hatalom alanya vajon azonos-e az erkölcsökével. Azt ugyanis föltételezhetjük Arisztotelész vagy Kant nyomán, hogy az etika és a politika szorosan összekapcsolódik egymással, de Térey alkotásában a hatalom nem kizárólag etikai vagy politikai fogalom. Ezektől független közeg, amely éppúgy magába oldja és újraalkotja az egyes személyt (Hadrianust), mint ahogy bizonyos közösségeket (udvarát, szolgálóit, katonáit). Az uralkodó cselekedetei tehát nem feltétlenül olyan személy cselekedetei, akinek szabad akarata van; sokkal inkább egy személytelen közeg perszonifikált megnyilvánulásai: „Akár a tengervíz a partvidékre, / Éppúgy zúdul az erősebbik élet / A mások életére… Féltek engem? /

35

DISPUTA Macskakő

Spanyolország, az Escorial kapujában, 2008.

36

bonyolultabb annál. A műben megszólaló hang aposztrofikus szólamok sokaságában oszlik szét, ezek a szólamok azonban végig imperatívak maradnak, esélyt sem adva a párbeszédnek. A felszólító strófák beszélője a Jó, megszólítottja pedig az Elnök. A Jó morális parancsot fogalmaz meg az Elnökkel szemben, hiszen szabad akaratának érvényesítésére ösztökéli, aminek feltétele identitásának visszaszerzése: „Képviseld a tükörbeli képet: / Lelkednek tartalma csak te vagy. / … / És temetkezz megtartó magányba, / Magad borát kóstold egyedül.” Az idézet ironikus hangja nyilvánvalóvá teszi, hogy a feladat lehetetlen, hiszen a tükörbéli más képviselete semmiképpen sem tekinthető valamiféle önazonosság helyreállításának: a tükör jelenségként megkettőzi azt, aki szemléli magát benne, a lélek tartalma általa tehát mindig csak valaki más lehet. A szabad akarat hangja így a versben lehetetlen követeléseket fogalmaz meg a politika alanyával szemben. De hát miért is veszíti el identitását ez a személy? Ennek a költeményben kettős oka van: az első, hogy a Jó hangja négy strófában négyszer úgy szólítja meg, hogy ezekből nem derül ki, ugyanaz-e a megszólítások címzettje. Az a férfi, aki „bőrén kívül őrzi / Díszeit, mint testhatárait”, vagy több hasonló tisztséget betöltő férfi, mivel „A Jó szőnyeget terít a térre, / Azon lép elnöktől elnökig”, és külön-külön mindegyikhez intézheti mondanivalójának egy-egy részét. A versben a különálló szólamokban valójában egyedül az etika alanya nyilvánul meg identikusan, a poli-

tikáé nem: csupán hallgatag megszólított, aki egyben a mondatok tárgya. Annak második oka pedig, hogy az Elnök nem tekinthető identikusnak, éppen az, hogy a megszólítások tárgyaként metaforák sokaságában oszlik szét: magában foglalhatja zakóját, automobilját vagy bármilyen más gépet, amely teste kiterjesztéseként szolgálhat. (A test meghosszabbításaként, énprotézisként értett gép egyébként Szabó Lőrinc Vezérének is uralkodó allegóriája volt.) Az említett képek pedig rámutatnak, miért veszíti el Téreynél azonosságát az, aki közösségi ügyek képviseletére vállalkozik: azért, mert az általa képviseltek messze túlhatnak rajta („Krőzus vagy, mert birtokod határa / Többet kerít be, mint önmagad”). A saját akarat vállalására biztató hang azt ígéri a közös akaratot képviselő személynek, hogy szabaddá válhat, ha megszabadul a felelősségtől („Elválik, meglásd, az egy a mástól, / A saját és a testidegen.”). A szabadság ígérete azonban csalfának bizonyulhat a fentebb már idézett ironikus részek miatt. No meg azért, mert a hatalmat képviselő Elnök valójában nem alanyiságában hasonlik meg; sokkal inkább testiségében. Az ember kiterjesztéseként értett eszközök Marshall McLuhan eszméit idézhetik eszünkbe az Understanding Media című könyvből, de erre azért nem térek ki most, mert inkább az individuum kérdését érintik, mint a szubjektumét. Számunkra éppen ezért nem az az érdekes, hogy mit állít a Jó az Elnökről, hanem az, hogy miként teszi ezt. Abból pedig, hogy a megszólítottnak nincs módja megszólalni a költeményben, még nem következik, hogy ne lehetne alanyként tételezni. Jonathan Cullertől tudjuk, hogy az aposztrofé alakzatának éppen az az egyik teljesítménye, hogy tételezi a másikat. Ez pedig akkor is lehetővé teszi a vele folytatott párbeszédet, ha ezt ténylegesen nem is valósítja meg: mint ahogy a Jó sem beszélget az Elnökkel, bár éppen megtehetné. És ennek az a következménye, hogy a Találkozás az elnökkel című vers ugyan feszültséget feltételez az erkölcs és a politika alanya között, ez a feszültség azonban nem áthidalhatatlan és nem jelöl kizáró viszonyt. Befejezés Mindezek ismeretében már válaszolhatunk az írás elején föltett kérdésre. Térey János bölcselkedő versei olyan személytelen közegként ábrázolják a hatalmat, amely az őt perszonifikáló hatalmasságokat is

kettő között párbeszéd alakuljon ki. Térey János versei tehát nem képviselik azt a véleményt, amely szerint etika és politika kizáró viszonyban lennének. Költészetét áthatja az ember szabadságába vetett emelkedett hit, amely képes szembenézni a személyiség autonómiáját a hatalom részéről fenyegető veszéllyel. Különösen igaznak vélem ezt a Hadrianus Redivivus esetében. Úgy gondolom, hogy ez a költemény egy magasztos gondolat szépségét hordozza magában: tökéletesen megjeleníti azt a szabadelvű eszményt, amely nélküle érzékeink előtt rejtve maradna.

DISPUTA Macskakő

deperszonifikálja. A hatalom hideg allegóriái – hogy Hegel Esztétikájának egyik kifejezésével éljünk –, vagyis azok a figurák, akik képviselik, szubjektivitásukban éppúgy meghasonlanak (Hadrianus Redivivus), mint individualitásukban (Találkozás az elnökkel). Ebből azonban nem következik, hogy a hatalom reprezentálója ne lehetne az etika vagy a politika alanya. Térey költészetében lehetőség nyílik arra, hogy az erkölcsi vagy politikai értelemben vett szubjektum a hatalom közegében artikulálódjon. Ez a közös médium pedig annak az elvi lehetőségét is megteremti, hogy a

Izrael, 2009. Vári Györggyel

37

Térey útja a Szétszóratástól Krusovszky Dénes a Köztársaság térig DISPUTA Macskakő 38

S

em túlságosan elfogultnak, sem különösebben merésznek nem kell ahhoz lenni, hogy megállapítsuk, a rendszerváltás után feltűnt, tehát mostanra középnemzedékké érett irodalmi generáció egyik leglátványosabb teljesítménye Térey János nevéhez fűződik. Az első, ma már (könyvtárban is) szinte fellelhetetlen Szétszóratás című kötetének 1991-es megjelenése óta immár tizenkettedik könyvénél tartó szerző eddigi életműve mind mennyiségileg, mind minőségileg a kortársi szcéna megkerülhetetlen jelensége. Persze egyáltalán nem problémátlan, sőt helyenként egyenesen ellentmondásos az a szöveghalmaz, melyet Térey eddig létrehozott. De éppen a már kezdetektől fogva (és azóta egyre inkább) reflektált ellentmondásosság és az annak folyamatos belső vizsgálata nyomán megképződő feszültség az, ami miatt Térey költészete semmit sem veszített kezdeti lendületéből, sőt, olyan nagy ugrásokra is képes volt, melyek révén munkája már nemcsak egy generációs viszonyrendszerben került kiemelt pozícióba, hanem az ezredforduló utáni évek magyar irodalmának egyik valóban meghatározó, és nem csak irodalmi berkeken belül kultúraformáló hatásközpontjává tudott válni. Az egyik alapvető kérdés, ami végigkíséri a pálya alakulását, az, hogy miképpen léphet a befogadó párbeszédbe ezzel a zárt(nak tűnő), sajátos világot és magánmitológiát kialakító szövegfolyammal. Térey élénk recepciója számos lehetséges stratégiát kínált fel erre, de ezek többnyire egy-egy műhöz vagy valamilyen módon összekapcsolódó művek kisebb csoportjához kötődtek eddig. Olyan átfogó tanulmány, monográfia, mely a korpuszt egészében vizsgálta volna, a mai napig még nem született. A most megjelent Erővonalak sem ilyen, hisz nem egységes munkáról, hanem szövegválogatásról, illetve felkérésre írt újabb elemzések együtteséről van szó. De éppen azért, mert különféle hangokon megszólaló, eltérő szempontokat, értelmezési módszereket érvényesítő, többrétegű válogatás jött létre, a kötet által felmutatott Térey-kép is sokkal árnyaltabb, összetettebb és végső soron izgalmasabb, mintha egyetlen szerző összefoglaló munkáját vehetnénk kézbe. Az egyes tanulmányok, kritikák gyakran lépnek belső párbeszédbe egymással, az egyazon műről szóló írások sok helyen kiegészítik, vagy, ami még érdekesebb, megcáfolják a másikat. Éppen ezért azoknak a befogadói lehetőségeknek is szélesebb skáláját kínálja fel a kötet, melyekkel megközelíthetővé válik a Térey-mű.

Persze a L’Harmattan Kiadónál megjelenő Dayka könyvek sorozat – melynek az Erővonalak a hatodik darabja – korábbi köteteiben is láthattunk példát hasonlóra, de az eddigi két szerzőközpontú válogatás (Az értelmezés szükségessége. Tanulmányok Kertész Imréről, 2002; Tapasztalatcsere. Esszék és tanulmányok Bodor Ádámról, 2005) közül a korábbi egy konferencia előadásain alapult, így kevésbé fókuszált a recepciótörténetre, a későbbi pedig inkább Bodor „főműveire” koncentrált, tehát a benne szereplő szövegek nem rajzoltak ki úgy egy pályaívet, mint jelen esetben – s nem mellesleg mindkettő jóval rövidebb terjedelmű volt (a mostani kötet 460 oldal, szemben az ezt megelőző 220 és 284 oldallal). Talán ennek is köszönhető, hogy a korábbi semleges alcímek után most egy „aktívabb”, ugyanakkor homályosabb paratextus került az Erővonalak mellé: Közelítések Térey Jánoshoz. Tehát nem egyszerűen arról van szó, hogy egy válogatott szövegcsoportot vehet kézbe az olvasó, hanem, ezen túlmenően, a válogatás céljára és módszerére is történik itt egy finom utalás. Mintha a Térey-életmű eddig távol lett volna, vagy külön segédkönyvre lenne szükség ahhoz, hogy a közelébe férkőzhessünk. És tulajdonképpen valóban erről van szó. Éppen ideje volt, hogy a határozottan (és igen szorgalmasan) dolgozó Térey szövegépítményének közvetlen közelébe odakerüljön egy ilyen értelmező, a kétezres évek nagyszabású, összefoglaló munkáit a teljes eddigi életmű kontextusában vizsgáló anyag. Csak az zavaró egy kicsit, hogy az alcím szerint Térey Jánoshoz olvashatunk itt „közelítéseket”, holott az elemzések (sőt, az interjúk is) sokkal inkább Térey írásait járják körül, és nem a szerző személyét – szerencsére. Az Erővonalak, ahogy az rögtön a tartalomjegyzékből, illetve a szerkesztők (Lapis József és Sebestyén Attila) alapos bevezető tanulmányából kiderül, három nagyobb részből áll. Ez a három fejezet (Hosszmetszetek: válogatás a Térey-recepció írásaiból; Az önértelmezés tere: beszélgetések a költővel; Keresztmetszetek: a Térey-olvasás lehetőségei [Tanulmányok]) finoman és következetesen épül egymásra, úgy, hogy a kötetben érvényesülő különböző kritikusi eljárások, értelmezői felfogások, illetve a költő önreflexiói élénk diskurzust hoznak létre, annak ellenére, hogy gyakran időben igen távoli és karakterükben is jócskán eltérő szövegekben öltenek testet. A Hosszmetszetek kronológiai sorrendben követi a költői pálya alakulását, olvasói módszerként ugyanakkor jól beválik,

DISPUTA Macskakő

ha az egyes kötetekhez, időszakokhoz előreszaladva hozzáolvassuk a Térey interjú-válaszait, és még inkább az utolsó fejezet vonatkozó tanulmányait. Jól látható, bár az első fejezeten belül sincs külön jelezve, hogy nagyjából megegyeznek a vélemények arról, milyen szakaszokra (hogy ne mondjuk: korszakokra) bontható fel Térey amúgy meglehetősen egyenes vonalú, egymásból következő kötetekből építkező mun- Szénási Miklóssal 2000-ben kássága. Így az első etap a Szétszóratástól nagyjából a fordulópont- kel a korai kötetekkel kapcsolatban jelent ként megjelölt Drezda februárbanig tart. Az meg először mint ellentmondásos, helyenebben az időszakban megjelent hat verses-, ként kifejezetten zavaró, de kétségtelenül egy próza- és egy versfordítás-kötet közül hatásos poétikai elem. Az érthetetlenség, csak egyetlen verseskötet, a Térerő nem amely a referencialitásra történő utalások kerül közvetlenül szóba, ellenben a Drezdá- és az utalások feloldásainak szándékos elról két kritika és egy hosszabb tanulmány lehetetlenítése között jön létre, Térey kölis olvasható. tészetének egyik alappillérévé válik, ezért Az elemzések kulcskérdései már az érdemes hosszabban idézni Margócsy Istelső kötetek kapcsán megjelennek. Bodor ván 1996-os kritikájának megállapítását: Béla és Margócsy István a korai munkák- „Térey verseit olvasván olyan benyomás alaban elsősorban Térey sajátos világteremté- kul ki, mintha a költő azt szeretné, hogy a sét állítják vizsgálódásuk középpontjába, s versei által közölt és hordozott informácimindketten egyfajta szereplíraként értel- óknak tisztán referenciális funkciója a ma mezik a korai Térey-verseket, de olyan sze- megszokottnál vagy a mai (lírai) átlagnál replíraként, amelyben sem a szereplő, sem erőteljesebben érvényesülne (ám mindeha szerepet előadó költő nem fogható meg hez, ravaszul, a szükségesnél jóval keveegyértelműen. Határozottan megragadha- sebb segítséget nyújt)” (48.). Bengi Lásztó viszont már itt is egy erős narratív szál, ló alapos elemzése a Termann hagyományai illetve keret, amelyhez egy karakteres, de című novelláskötetről szintén valamiféle szintén nehezen felfejthető – mert egyfe- színházi jelleget tulajdonít a szövegeknek, lől a magyar poétikai hagyomány jellegze- a díszletezettség, illetve a hangnemváltes, század eleji álruháiba bújó, másfelől tások vesznek fel bennük olyan funkciót, azokat mai, köznyelvi elemekkel belül- amely által átjárás nyílik a magánélet és a ről folyton szétfeszítő – versbeszéd társul. fikció, jelen esetben közvetlenebbül a líra Vagy ahogy Bodor írja: „Térey a magyar po- és a próza között. A Termann ugyanakkor ézis történetének talán legfáradtabb, leg- zárványnak bizonyult Térey pályáján, taelhasználtabb stádiumát választja, és ojtja nulságai viszont közvetlen módon jelentek be a maga szubkulturális szókincsével és meg a vele nagyjából egy időben született nyelvteremtő tehetségével” (45.). Ez az ös�- két verseskötetben. Nagy Gabriella elemzészetett nyelv pedig éppen a versek befo- se éppen ezt a finom továbblépést rögzíti gadhatóságának a kérdése felé vezet to- a Tulajdonosi szemlélet verseivel kapcsolatvább, hiszen lehetőséget nyújt arra, hogy ban. Vagyis arra hívja fel a figyelmet, hogy a lírai én folyton kicsússzon a szerep alól a korábbi sokszereplős lírai játéktéren belül valamelyik komponens irányába, elkerülve elindult egy tisztulási folyamat, amelynek az értelmezés konkretizáló, erőszakos me- nyomán egyközpontú hang alakult ki vagy chanizmusát (éppen erre a mechanizmusra legalábbis van kialakulófélben, megjelent lesz válasz a lírai én szabadságának felfo- a valódi másik, a doppelgänger, s körülötte kozása az arroganciáig az olyan versekben, egy tovább erősödő, egyre markánsabb límint például a Tulajdonosi szemléletet lezáró ranyelv kezd kibontakozni. Ennek a nyelvInterpretátor). A recepció később is vissza- nek a megjelenése, kidolgozása, majd a visszatérő fogalma, az érthetetlenség ezek- tőle való ellépés (ami, mint az interjúkból

39

DISPUTA Macskakő

Papp Andrással, Debrecen, könyvhét, 2002.

40

is kiderül, egyfajta visszavonásként is értelmezhető) teremtette meg a poétikai alapot a Drezda-kötet fordulatként is értékelhető megjelenéséhez. A Drezda februárban, melyet mindhárom (kötetbeli) kritikusa – Menyhért Anna, Bazsányi Sándor, illetve a Térey-diskurzusban hiánypótló, genderszempontú tanulmányában Horváth Györgyi – áttörésként, a személyes történet és a történelem narratívája közötti átjáró megtalálásaként értékelt, pedig már közvetlenül mutat tovább a nagy műként üdvözölt Paulus felé. Persze arról, hogy a Paulus mennyire nagy mű, az Erővonalak négy vonatkozó értelmezése számos ponton eltérően vélekedik, s éppen ennek a véleménykülönbségnek köszönhető, hogy a Paulus-elemzések között kialakuló párbeszéd a kötet egyik legizgalmasabb része. Az mindenesetre kétségtelen, hogy Térey pályájának meghatározó, kiemelkedő jelentőségű szövegéről van itt szó. Margócsy szerint egyenesen remekmű, „posztmodern gesamtkunstwerk”, melyben – s ez sok egyéb mellett az egyik legnagyobb eredménye a verses regénynek – Térey újra valóságos problémaként fedezi fel a történelmet. Angyalosi Gergely ezzel szemben sokkal kevésbé üdvözli elfogódottan a könyvet. Élesszemű, szép elemzésében számos gyengeségre is felhívja a figyelmet, melyek közül elsősorban éppen a történelem ábrázolásának problematikája érdekes. „A Sztálingrád-szál azonban – éppen a szándékoltan konkrét történelmi referencialitás miatt – problémákat is felvet. Friedrich Paulus mint történelmi figura ugyanis igazából nem alkalmas a »páli paradigma« hordozására.” (110.). És éppen alkalmatlansága miatt nem lehet a háború ábrázolásának kulcsa sem, vagyis a sztálingrádi csata nem közvetíthető általa egy

köztes pozícióból, ennek következtében azonban lelepleződik, hogy nincs tisztázva a kérdés morális háttere. „A történelemnek ez az etikai dimenziója egyszerűen nem jelenik meg a műben. […] Jómagam ezt inkább furcsának találtam, mint szerencsésnek; bár természetesen nem az aktuális politikai szempontok által vezérelt értékelést hiányolom.” (111.). Keresztesi József alapos elemzése a történelem reprezentációja szempontjából Angyalosi gondolatmenetét viszi tovább, ugyanakkor figyelemreméltó Kovács Béla Lóránt felvetése, aki az ironikus és a nem ironikus beszédmód Paulus-beli eldönthetetlensége mellett érvel, mondván, hogy „ez nagyon gyakran termékeny sokértelműséghez vezet” (119.). A történelemábrázolás pedig azért különösen fontos kérdés a Térey-szövegekkel kapcsolatban, mert a Paulus utáni alkotói időszak nagyszabású munkái is ennek alapján artikulálódnak. Az Erővonalak ös�szeállításából ugyanis egyértelműen kiderül, hogy a verses regényét követően (illetve a 2003-as válogatott versek, a Sonja útja a Saxonia mozitól a Pirnai térig – melyről kötetünkben Tóth Ákos és Tarján Tamás írásait olvashatjuk – összeállításával nagyjából egy időben) fokozatosan a dráma felé forduló Téreyt a történelem egymásra csúszó különböző vetületeinek problematikája érdekli. A történelem előtti és utáni pusztulás víziója A Nibelung-lakópark című tetralógia (alcíme szerint Fantázia Richard Wagner nyomán), mely a 19. századon átszűrt germán-skandináv mitológiát dolgozza fel, illetve dolgozza bele sajátos, 21. századi utópisztikus, de utópisztikusságában számos aktuális referenciaelemet felmutató (itt elég csak a hangsúlyosan megjelenő szeptember 11-ei terrortámadásokra gondolni) karakteres szövegvilágába. Erről a munkáról öt elemzés is olvasható a kötetben. Komoly érdeklődés mutatkozott az ezt követő, Papp Andrással közösen írt Kazamaták című tragédia iránt is. De míg a Nibelung szövegként és előadásként is figyelemre méltó karriert futott be, a Kazamaták színházi bemutatója kevésbé volt sikeres. Talán ennek tulajdonítható, hogy a dráma előadásáról nem került be elemzés

nyelvének megformálódásán túl a Téreyoeuvre számos más vetülete is figyelemre méltó módon jelenik meg ebben a válogatásban. Példaként elég csak a térreprezentáció és térpoétika sokrétű problémájára reflektáló szövegeket (Borbély Szilárd és Harmath Artemisz) vagy a retorika szerepét (Valastyán Tamás), illetve Térey és Ady kapcsolatát (Balázs Imre József) vizsgáló tanulmányokat említeni, de fontosak a legutóbbi verseskötettel – a klasszicizáló és ezért érdekes avagy problematikus Ultrával – foglalkozó kritikák (Kovács Béla Lóránt és Nemes Z. Márió) is. Természetesen az ös�szes szöveg megemlítésére nincsen lehetőség, annak a terepe majd egy alapos recepciótörténeti vizsgálat lehet inkább, ahhoz viszont mostantól – legalábbis, ami Térey eddigi alkotói periódusát/periódusait illeti – már van egy kézikönyv. (Erővonalak. Közelítések Térey Jánoshoz. Szerk. Lapis József–Sebestyén Attila, sorozatszerkesztő: Scheibner Tamás. Dayka könyvek, Bp., L’Harmattan Kiadó, 2009. 460 oldal, 3800 Ft)

DISPUTA Macskakő

a könyvbe. Bekerült viszont három tanulmány a szövegről, melyek közül – mivel a történelmi tapasztalat közvetíthetőségének problémáit ezek is érintik – Radnóti Sándor és Mestyán Ádám írásait emelném ki, azoknak is csak kezdősorait, alapfelvetésüket, mert érdekes, diszkurzív eltérést mutatnak. Radnóti szerint a darab „[j]elentőségét a magyar forradalomra való emlékezés adja. 1956 ugyanis mai világunk paradox alapító eseménye” (189.). Mestyán ugyanakkor azzal indít, hogy „Papp András és Térey János Kazamaták című drámája nem az 1956-os magyar forradalomról szól. […] Az írott dráma a történelemről mond valamit, és az a szenvtelen nyelv, mellyel ezt teszi, eljátszhatatlan.” (423.). Bár csak néhány kritikát, tanulmányt sikerült megemlíteni az Erővonalakban szereplő több mint harminc különféle írás közül, s rajtuk keresztül is csak egykét jellegzetességét tudtuk érinteni Térey János írásművészetének, az remélhetőleg már ennyiből is kiderült, hogy milyen ös�szetett és sokrétű, a maga nemében hiánypótló kötettel van dolgunk. Persze a történelem-ábrázoláson vagy a lírai én önálló

Budapest, Köztársaság tér, 2006

41

DISPUTA Macskakő 42

Részlet a Kazamaták című színdarab I. felvonásának 1. jelenetéből, melyet Papp Andrással közösen írt. A kézirat 2003 szeptemberében, a szigligeti Alkotóházban keletkezett. Az I. felvonásból részleteket közölt lapunk a 2005/3. számban. A teljes mű a Holmi 2006 márciusi számában jelent meg, majd később a Rivalda 2006/2007 antológiában is.

Ha történetiségében nézzük a reformáció elterjedését, akkor azt látjuk, hogy ez a kezdetektől fogva kulturális és társadalmi változást is jelentett az életről és a közösségről vallott felfogásban. Talán nem mindenki tudja, hogy Kálvinnak az első hivatalosan megjelent és nyilvánosságra szánt írása nem teológiai fejtegetés, hanem az I. Ferenc francia királynak írt levele, amit aztán az Institúció ajánlásaként ismerünk a későbbiekből. Ebben a reformációnak a társadalomról és a társadalmi berendezkedésről vallott felfogását hirdeti, azt, hogy mennyire kell összekapcsolódnia egy mai értelemben vett jogállamban az erkölcsnek és a politikának; idézi azt az Ágostontól származó mondást, amelyet ő a Római Birodalomra is vonatkoztatott: eszerint jog és erkölcs nélkül az állam csak egy nagy formátumú rablóbanda. Ha Magyarországra tekintünk, azt látjuk, hogy a helvét reformáció abban a korszakban érkezik, amikor teljes társadalmi zűrzavar van, hiszen a középkori államgépezet összeomlik, az azt működtető szervezetek funkciótlanná válnak, és kell valamit a helyükbe hozni. A német reformációnál is azt látjuk, hogy hatalmas kulturális változás kíséri, hiszen az a Melanchton, akit Praeceptor Germaniae-nek is neveznek – és ezt a Melanchtont nyugodtan nevezhetjük Praeceptor Hungariae-nek is, hiszen azok a diákok, akik Wittenbergbe mennek tanulni, elsősorban Melanchton miatt mennek –, szóval az ő gondolkodása nagy változás a humanizmus és a reformáció, a műveltség és a kegyesség összekapcsolása miatt. És azt látjuk, hogy amikor sorra-rendre megjelennek a protestáns kollégiumok, ezek

Egyek vagyunk a Krisztusban

 Van-e olyan közép-európai önazonosság, amelyben a protestantizmus jelentős szerepet játszik?

mind ezt a kulturális eszményt tartják szem előtt, és azzal, hogy ezekben a kollégiumokban együtt képeznek lelkészeket, tanítókat, jogászokat, orvosokat, valóban kulturális és társadalmi tényezővé válik ez az iskolarendszer. A másik, közép-európai identitáshoz tartozó vonás az, hogy a reformáció állandó harcban és feszültségek között alakult ki, hiszen itt van a határvonala. A keleti, ortodox és a nyugati kereszténység hagyományosan a középkorban is itt találkozott egymással. A magyar területek mind a két kereszténységet ismerték, és vannak kutatók, akik úgy vélik, ezért sem volt itt annyira meglepő, hogy a római katolikus egyház mellett megjelenik egy másik is: a protestáns, a lutheri és a kálvini típusú egyházszervezet. A középeurópai protestánsoknak tehát sajátos azonosságtudatuk van. Ez abból fakad, hogy mindig egy náluk hatalmasabb egyházzal és politikai szervezettel szemben kellett megőrizniük magukat. És ha az ember végignéz Ausztrián, Lengyelországon, Litvánián, ahol most maroknyi kis protestáns közösségek vannak, azt látja, hogy nekik is ugyanaz a történetük, mint a miénk. A reformáció–ellenreformáció harca és az a tudat, hogy nekünk egy nagyobb erővel szemben kell magunkat megőrizni. És hogy mennyire nem pusztán vallási kérdésekről van itt szó, arról Kolonics Györgynek egy elhíresült szállóigéje vall a nagy reformáció-ellenreformációs küzdelemben, amikor azt találta mondani, hogy „Magyarországot németté, szegénnyé és katolikussá kell tenni.” Azaz el kell venni a hitbeli önazonosság-tudatot, hogy ne dönthessen arról, milyen értékeket vállal, el kell venni a kulturális önazonosságot, el kell venni a gazdasági önazonosságot. Ha ez a három sikerül, akkor egy népnek, egy nemzetnek az önazonosság-tudata valóban eltűnt, elveszett. A protestantizmus története itt Közép-Európában azért fonódott össze olyan szorosan kultúrával, urambocsá’ a gazdasággal is, mert a református gyülekezetek a 17–18. században kiterjedt gazdálkodást folytatnak, egészen odáig, hogy hitelek

Kovács Béla Lóránt

2009. május 22-ére Debrecenben összehívták a Kárpát-medence magyar reformátusságának egységét kinyilvánító Alkotmányozó Zsinatot. Ebből az alkalomból kérdeztük Bölcskei Gusztávot, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspökét.

DISPUTA Kapualj

Interjú Bölcskei Gusztávval, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspökével

43

nyújtásával pénzintézeti tevékenységet is folytatnak, mert a gazdasági önállóság, kulturális önállóság, hitbeli önállóság az a három pillér, amelyen ez az azonosság nyugszik. A reformáció mindig azt tartotta szem előtt, hogy ezzel az azonosságtudattal hozzá kell járulnia az egész országéhoz, az egész nemzetéhez.

DISPUTA Kapualj

 Milyen viszonyban van egymással a nemzeti és a vallási azonosság, ha figyelembe vesszük, hogy a régióban sem csak a magyarok hite a református?

44

A 16. századtól kezdve ez a kettősség jól megfért egymás mellett. Hiszen gondoljunk bele abba, hogy a magyar református egyház hitvallása a Heidelbergi Káté és a Második Helvét Hitvallás, amely akkor Európa-szerte, ma pedig világszerte elfogadott hitvallása a református egyházaknak, legyenek azok Ázsiában, Afrikában, Amerikában vagy akárhol. Hogy a reformáció európai léptékű és európai mértékű mozgalom volt, az tetten érhető ott, hogy Kálvin, Bullinger, Zwingli kiterjedt levelezésben álltak az akkor ismert világ minden protestáns egyházával, vagy amikor fontos tanításbeli, hitbeli kérdésekről zsinatot tartottak valahol Európában, arra az összes ismert református egyház képviselőit meghívták. Tehát amikor Hollandiában összeül a Dordrechti Zsinat, akkor a magyar reformátusok képviselőit is meghívják. Ez a dolog egyik oldala. A másik az, hogy természetesen nem csak a magyar ajkúak alkották a református közösséget itt a 16. századi Magyarországon sem. A világ legtermészetesebb dolga volt, hogy a mai Horvátország területén voltak horvát nyelvű reformátusok, és nekik Sztárai Mihály horvátul prédikált. Felvidéken voltak és a mai napig vannak szlovák nyelvű gyülekezetek, amelyek nem akartak külön egyházat. Amikor a Türelmi Rendelet után a cseh egyház megpróbál újraszerveződni, gyakorlatilag nincs lelkészük. Sárospatakról, Debrecenből magyar lelkészek mennek Csehországba, és ők adják az első lelkipásztori nemzedéket, akik megtanulnak csehül, és ha az ember jár azokon a területeken, ahol a cseh testvérek gyülekezetei megmaradtak, és nézi az anyakönyveket, a feliratokat, azt látja, hogy ezek magyar emberek. A 20. század harmincas éveiben írta meg például egy prágai professzor A csehek magyar apostola címmel az első olyan magyar lelkésznek az élettörténetét, aki ott munkálkodott. Ez a kapcsolatrendszer egyáltalán nem jelentett nemzetiségi elkülönülést. A nemzetiségi

feszültségek kezdete, tehát a 19–20. század előtt föl sem vetődtek ilyen kérdések. Amikor rátelepszik a politika és a nacionalizmus erre a kérdésre, akkor éleződik ez ki. Mi teológiai, hitbeli, hitvallásbeli alapon természetesen csak azt mondhatjuk, hogy annak az egy egyetemes egyháznak vagyunk a része, amelyben nincs zsidó és görög, szolga és szabad, férfi és nő, mert mindannyian egyek vagyunk a Krisztusban. Nem fogadom el azt a kategorizálást, hogy előbb vagyok magyar, utána vagyok református és utána vagyok keresztyén. Az, hogy én magyar református keresztyén vagyok, olyan meghatározás, amelyiknek az alapmeghatározottsága: a keresztyén, aztán az, hogy református és aztán az, hogy magyar. Ez nem jelenti, hogy ne tartanánk fontosnak és küldetésünknek, hogy reformátusságunk színtere az a közeg, amelyikben élünk: ez a nemzet, ez a régió. Történelmünkkel, kultúránkkal való azonosságkeresésünk ebből az univerzalitástudatból vezethető le, nem fordítva. Mindig akkor van baj, amikor ez megfordul, és egy részterület akar a középpontba kerülni.  Melyek azok a református értékek KözépEurópában, amelyek szerves részévé váltak kultúránknak? Azok az alappillérek, amelyek a kezdetektől fogva meghatározták a mi református keresztyénségünket, abban foglalhatók össze, hogy a protestantizmus a szó eredeti értelmében – ugye, ezt gyakran szeretik úgy érteni, hogy a protestálást, vagyis tiltakozást jelenti –, valójában azt jelenti: valami mellett kiállni. Amikor a Birodalmi Gyűlésen Luther mellett kiállnak a választófejedelmek, ők protestálnak, azaz kiállnak mellette, és azt mondják, hogy mi e mellett az ügy mellett letesszük a voksunkat. Az első jellegzetes vonás a valami mellett való kiállás. Vállalok valamit, nem bízom rá semmilyen szervezetre, még az egyházra sem – nincs olyan szent automatizmus, hogy az egyház hisz helyettem, az egyház cselekszik helyettem. A személyes kiállás és a személyes felelősségvállalás autonómiát jelent: autonóm gondolkodást, autonóm hitet. Ezért mondja azt a reformáció: én nem elégszem meg azzal, hogy ez a hagyomány, a hagyományt is meg kell mérni a Szentírás mérlegén. Ami azon megáll, azt megtartjuk, ami nem, attól tisztelettel elfordulunk. Ez az elsődleges: kiállni valami mellett, aminek az igazságáról meg vagyok győződve. A másik olyan vonás, ami látszólag nagyon távoli teológiai kategória, a Kálvin-

latban működött, hiszen a mi egyházszervezetünk olyan, hogy a helyi gyülekezet presbitériuma dönt mindenben, ami oda tartozik. A szubszidiaritás olyan alapelv, amelyet lehet, hogy nem elméletben dolgoztak ki a protestánsok – bár erre is vannak példák a 16. század végén: a szubszidiaritás mint szó előfordul ebben a vonatkozásban –, de gyakorlatként megvalósítottak.  Milyen küldetése lehet a jövőben a megváltozott politikai keretek között KözépEurópában a református egyháznak? Az Európai Unió milyen lehetőségeket és feladatokat ró rá? A reformátusok Európában sajátos helyzetben vannak, hiszen az itt jelenlévő keresztyén egyházak közül ez az egyik legnyitottabb felekezet. Nem úgy ragaszkodik egy zárt struktúrához vagy egy zárt tanrendszerhez, hogy abban nem lehet semmit változtatni; a szüntelen megújulásra való készség ott van a reformáció alapértékei között. Éppen ezért közvetítő szerepe lehet a nagy felekezetek párbeszédében: a római katolikusok és ortodoxok között. Ezt a szerepét fokozottabban kell és lehet vállalnia nagy európai egyházi szervezetekben, mint az Európai Egyházak Konferenciája, de azokban a párbeszédekben is, amelyeket protestánsok katolikusokkal, ortodoxokkal folytatnak. Új felfedezés a mi számunkra is az Európai Unióban, hogy meg tudjuk erősíteni azokkal az egyházakkal való kapcsolatrendszerünket, amelyekkel erre az elmúlt évtizedekben nem nagyon volt lehetőségünk, hiszen a kapcsolatok általában kelet– nyugati irányúak voltak. Nem is nagyon volt nekünk például lehetőségünk arra, hogy a Litván Református Egyházzal, a lengyelekkel vagy a Fehéroroszországban lévő reformátusokkal felvegyük a kapcsolatot. Felfedezésszámba ment, hogy amikor először jártam litván reformátusoknál, otthon éreztem magam, mert ugyanaz az istentiszteleti rend, ugyanaz a hitvallás, ugyanazok az énekek és gyülekezeti szokások fogadtak, mint idehaza. A tudatunkból eltűnt, pedig volt olyan, hogy a Lengyel, Litván és Erdélyi Fejedelemség politikai egységet alkotott. Ugyanazok a kulturális és társadalmi jellegzetességek megvannak ezekben a kisegyházakban. Fehéroroszországban volt egy protestáns kollégium, amelyik a protestáns értelmiséget Litvániának, Lengyelországnak, Oroszországnak képezte – mindig csak arról beszélünk, hogy itt voltak kollégiumok, ez ugyanolyan típusú, ugyanazzal a küldetéssel, ugyanazzal a funkcióval.

DISPUTA Kapualj

nak tulajdonított jelmondat: „egyedül Istené a dicsőség.” Ez hihetetlenül erős kritika minden evilági, földi, társadalmi berendezkedés fölött, amelyik magát az abszolút kategóriába kívánja helyezni. Ezért fogalmazódik meg Kálvinnál, aztán később Bézánál a híres ellenállási jog. Aki azt mondja ki, hogy egyedül Istené a dicsőség, az egyben azt mondja ki, hogy nincs olyan abszolút tekintély politikában, gazdaságban, kultúrában, sehol, akinek feltétel nélkül minden szavát el kellene hinni. Ma talán így mondanánk: van benne valamiféle ideológiakritikai él. Az a gondolat, hogy azért nekünk felelősségünk van, milyen lesz körülöttünk az egyház és a világ. Ezért fontosak az iskolák és ezért fontosak azok a foglalkozásés hivatásbeli sajátosságok, amelyekkel a protestánsok megjelentek ebben a kulturális közegben. Amikor a reformáció a könyvnyomtatást mint eszközt használja, akkor hihetetlen kulturális újítást hoz létre. És az, hogy a 16. században a nyomdák több mint kilencvenöt százaléka protestáns kézen volt, azt mutatja, hogy demokratizáltuk a kultúrához való hozzáférést. Hogy miként lehet az európaiságot és a szűkebb közösség iránt vett elkötelezettséget munkálni, arra az én kedvelt példám az, ahogyan a Debreceni Kollégium és a peregrináció működött. A kollégium és a város nagyon fontosnak tartotta, hogy aki itt végzett, az menjen ki külföldre. Támogatták. Aki kiment, aláírt egy kötelezvényt, hogy amikor hazajön, annyi ideig, ameddig ösztöndíjas volt, egy falusi iskolában lesz tanító. Visszajött, kinézte a legtehetségesebb diákokat, ideküldte őket a kollégiumba, és ez így forgott körben. A legmodernebb ismereteket hozták haza, elplántálták és gondoskodtak róla, hogy ez továbbmenjen. Ha reformálni akarunk a helvét irányú reformációban, akkor kezdetektől fogva nem csak a liturgiát, nemcsak az istentiszteletet, nemcsak az egyházi struktúrát, ennek egészét kívántuk megváltoztatni és azon túl a minket körbevevő társadalmat. Az önállóság, az autonómia, a függetlenség őrzése a helyi közösségek felértékelődését is magával hozta. A protestantizmusnak az önállóság, a függetlenség iránti elkötelezettsége pedig nagyon értékes jellegzetessége volt. Úgy ismeri a világ, hogy a szubszidiaritás a római katolikus pápa szociális enciklikáiból került a köztudatba. A szubszidiaritás az Európai Uniónak is az egyik alapelve: a helyi közösségnek kell elintéznie mindazt, amit el tud, és majd csak fokozatosan lehet és kell beavatkozni. A református egyházban ez az elv a gyakor-

45

gabbak. De mi is történt pontosan? Az Alkotmányozó Zsinat elfogadta a Magyar Református Egyház közös alkotmányát, és ezzel kimondta a Kárpát-medencei magyar reformátusok zsinati közösségét és egységét. Nem jött létre új egyház, nekünk jó a régi, amelyiknek kiformálódott szervezetei voltak, és amelyeket végső soron a trianoni döntés kényszerített különálló szervezeti formákba. Azt sem tagadtuk, hogy ezt a lépésünket motiválta a 2004. december 5-én tartott népszavazás. Megismétlődött, amit a bibliai történetben József mondott a testvéreinek, hogy ti ugyan gonoszat gondoltatok ellenünk, Isten azt jóra gondolta fordítani. Egy fájdalmas és tragikus eredményű népszavazás bennünket csak megerősített abban, hogy a saját egységtörekvésünket ne adjuk fel, hanem ha lehet, gyorsítsuk meg.  A honi reformátusok miként foglaltak állást a népszavazáskor? Az egyház univerzalitásának megélése új adottság ebben a térségben, és az Európai Unió adta keretek valóban erre használhatók. Hogy tudjuk felfedezni, mit jelentett itt a periférián a reformáció meggyökerezése és a megmaradása, és hogyan lehet ezt a regionális jellegzetességet a régiók Európájában megélni és megmutatni.

DISPUTA Kapualj

 Milyen jelentősége van Közép-Európában annak, hogy május végén Debrecenben létrejött a Magyar Református Egyház? Milyen hatása van ennek az intézményrendszerre, a hitgyakorlatra és a szélesebb közösségre?

46

Azt érzem és remélem, hogy május huszonkettedike úgy jelenik meg, mint a magyar református egység napja, amelyik valóban megpróbált élni annak a lehetőségével, hogy meghaladhatjuk azt a kényszerű szétszakítottságot, amelyet természetellenesen hozott létre a történelem. Egyesíteni lehet egy olyan közösséget, amelyik nem azért szakadt részekre, mert tagjainak vitáik lettek volna egymással vagy meghasonlott volna. Bár a reformátusok hajlamosabbak arra, hogy az önállóságuk megőrzéséért elkülönüljenek egymástól, de a magyar reformátusok maguktól soha nem szakadtak szét. Úgy éreztük, eljött az idő, hogy kimondjuk, ami nekünk mindig is természetes volt: egy egyházban akarunk élni. Ahogy ennek a napnak a jelmondata kifejezte: „Krisztus a jövő, együtt követjük őt”. Akik átélték ezt a napot, ezzel az élménnyel lettek gazda-

Akkor mi meghívtuk a határon túli magyar református lelkészeket; több százan jöttek át, hogy itt prédikáljanak, hogy lássák az emberek, kik azok, akikért ez a népszavazás történik. És így együtt voltunk, a Generális Konvent tagjai. (A Generális Konvent az az operatív testület, amelyik a magyar református egyház ügyeit intézi-tárgyalja. Ez a kilenc egyházkerület elnökségéből – tehát püspökökből, főgondnokokból – áll.) Május óta részegyházai a Magyar Református Egyháznak a Magyarországi Református Egyház, a Kárpátaljai Református Egyház, a Romániai Református Egyház és így tovább. Az egyetemes egyház–részegyház kifejezés is az ősi hitvallásainkból való kifejezés. Az, hogy van egy ilyen zsinati közösségünk, azt jelenti, hogy ez a közös zsinat mindazokban a kérdésekben eljár, dönt, amelyekre a részegyházak felhatalmazzák. Sokak számára nehezen érthető, hogy lesz ez egy egyház, ha részei mégis önállóak maradnak. Ez is hozzátartozik a szubszidiaritáson alapuló, demokratikus felépítéshez. Nem egy felettes testület dönti el és mondja meg, hogy mit kell tenni. Az alkotmányozás több éves folyamata is úgy zajlott, hogy elkészült a tervezet, amit a Kárpát-medencei egyházkerületek közgyűlése megtárgyalt, és amikor volt egy általunk közösen elfogadott szöveg, ezt minden református egyház a maga zsinatában megtárgyalta, jóváhagyta. Ezzel a felhatalmazással jöttek ide Debrecenbe, ezért nem volt erről már vita, mert a küldötteknek az volt a mandátuma, hogy igen, az egyház-

zi intézményrendszeren túlmutat, az annak a felmutatása, hogy ebben a térségben van közel hárommillió magyar református, és érezzék, hogy valóban egy családba tartoznak, annak minden lehetőségével, támaszával és erősítésével. Tudjunk ebben a régióban és Európában úgy megjelenni, mint az örökségét vállaló és küldetéséhez ragaszkodó egyház. Azt hiszem, hogy az emberek megértették ennek az egésznek a szimbolikus üzenetét. Annak pedig kifejezetten örülök, hogy úgy a magyarországi, mint a nemzetközi egyházi közvélemény, egyházi szervezetek egyöntetűen pozitívan fogadták ezt a lépést, ami azért külön hangsúlyozandó, mert ezelőtt tizenöt évvel nem így volt. Amikor ezelőtt hasonló próbálkozás volt, nemzetközi egyházi szervezetek vizsgálóbizottságot küldtek ide, hogy mit akarnak itt ezek a magyarok. Valószínűleg ők is jobban megértették, és nekünk is sikerült jobban megértetni velük, hogy ez miről szól és miről nem. Azok az üzenetek, amiket kaptunk, bennünket és a határon túl élőket nagyon megerősítették. Ha az Egyházak Világtanácsa, a Református Világszövetség, az Európai Egyházak Konferenciája vagy a legnagyobb ortodox egyház vezetője, minden oroszok pátriárkája, Kirill pátriárka egyértelmű pozitív üzenetet küld, ez azt mutatja, hogy valóban alkalmas időben történt ez a lépés, a közös alkotmány elfogadása. Hisszük és reméljük, hogy azoknak az értékeknek a feléledéséhez és megerősödéséhez vezet, amelyeket mi bátran vallunk a magunkéinak. Itt, Kálvin születésének ötszázadik évfordulóját ezzel a sajátos módszerrel ünnepli a magyar reformátusság.

DISPUTA Kapualj

kerületi közgyűlés, a zsinat felhatalmazott bennünket arra, hogy mi az ő nevükben az alkotmányt elfogadjuk. Mit próbálunk közösen intézni és miben marad meg az önállóság? Ahol a munka elkezdődött és az eredményeit várjuk, az egy közös liturgiai törzsanyag meghatározása. Mi sosem voltunk olyan szigorúan egységesek a liturgiában, mint a római katolikusok, de azt gondoljuk, hogy kellenek azok az ismertető jegyek, amelyekről kiderül, hogy igen, ez egy református istentisztelet, magyar református liturgia. Ebben komoly előmunkálatok folynak már. Ugyanez vonatkozik a konfirmációi káté anyagára, hogy ugyanaz legyen a törzsanyag, amit valaki a Székelyföldön tanul és az összes református egyháztag Felvidéken, Kárpátalján. Elkezdődött a lelkészképzés és a lelkészképesítés integrálása. Ha valaki református lelkészi képesítést szerzett, akkor mindenféle honosító vizsga meg egyéb nélkül lehet bárhol magyar református lelkipásztor, ahova őt meghívják, megválasztják. Az egységes Kárpát-medencei iskolarendszer, szociális rendszer a gyakorlatban félig-meddig már most is működik. A Kárpát-medencei református iskolák közösen tanácskoznak, egymást segítik, hiszen tudjuk, hogy például a kárpátaljai iskolák nem tudnának működni, ha a magyarországiak nem segítenék őket anyagilag is. Úgy érezzük, hogy a szociális intézményrendszerben is ki kell dolgozni egy olyan hálózatot – és ez valóban már regionális hálózat –, amelyikben az egyes egységek együtt tudnak működni, mert önmagukban esetleg nagyon-nagyon gyengék lehetnének. Ami a liturgián és az egyhá-

47

Beregszászi anzix

Pillanatképek a tizenöt éves Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színházról Az egykori Oroszlán Szálló báltermét, ahol a színházi előadások és a próbák zajlanak, pár éve végre rendbe tudták hozni. Megfelelő a világítás- és a hangtechnika. Van fűtés. A hosszú folyosó falain nevezetes és fesztiváldíjas előadások, a Tóték, a Három nővér, a Dorottya, a Karnyóné, Az ember tragédiája képei, a legszebbiken Trill Zsolt tartja az ölében Törőcsik Marit A szarvassá változott fiúban. Az egész színházban egy férfi és egy női vécéje van a 30 fős társulatnak és az előadásokra érkező 120–150 nézőnek. Azt mondják (tréfásan), hogy ezért játszanak szünet nélkül több mint kétórás előadásokat is. A raktárakban egymásra halmozott díszletelemek, a jelmeztár mint egy zugturkáló, a színészbüfének becézett lerobbant konyha a munkásszállók kilátástalan világát idézi. Egyetlen zuhanyozón osztoznak nők és férfiak. Mivel a tizenöt éve beígért színészlakások még nem készültek el, az épület két szobájában lakik két színész; az „őrszolgálatot” is ellátják. A gyomverte, romos udvaron vakolatlan téglafalak meredeznek – az évtizede kezdett színházépítés kudarcának mementója. Az egykor hangulatos Vérke-parti polgárvárosban mindenhol ezt a szegénységet látni. Pár bank és mobilszolgáltató szalon-

ján, néhány rendbe hozott vagy újonnan épült családi házon és a bő áruválasztékon túl mindenütt lepusztultság és szürkeség. A folyópart koszos és gazos, a partján álló, szépen felújított, kredenczöld szállodát jobban szemügyre véve látni, hogy valami átmeneti tető van rajta, egy járókelő azt mondja, a régit egy maffiás ügy sodorta el. A központban álló magyar főiskolán egyetlen négyzetméternyi ép vakolat sincs – de azért jó látni, hogy kétnyelvűek az utcaés az emléktáblák. A központban álló egykori zsinagógát betonszarkofágba rejtették és kultúrházzá alakították, betonfalából a harmadik emeleten comb vastagságú fa nő ki (pár évente levágják, mégis újranő), a mellette lévő piac szedett-vedett bódéit nemrég egységes fehér műanyag bódékkal cserélték le, köztük kora délután már csak korcskutyák falkái lődörögnek. A kátyús utcákon este halovány villanykörték adnák a közvilágítást. Nincs pénz A beregszászi magyar színházat 1993-ban területi színházként hozták létre, státusa az ungvári Ukrán Drámai Színházéval, az ottani bábszínházéval és a munkácsi Orosz

DISPUTA Kapualj

Kornya István

A nyomorúság szabadsága

48

Liliomfi

lyázatának, amely törekvést a debreceni városvezetés határozottan támogatja. –  Nekünk Beregszászban előadást létrehozni szinte semmi pénzünk nincs – tárja szét a kezét Balázsi József, aki tizenöt éve a beregszászi kórházon dolgozó mérnök volt, ám miután ott elfogyott a pénz, áthelyezték a színházhoz, amelynek hamarosan ő lett az igazgatója, hogy Vidnyánszky Attila csak a művészeti kérdésekkel foglalkozhasson. – Évek óta a Gyulai Várszínházat és a zsámbéki fesztivált, pár éve pedig a Csokonai Színházat „használjuk” partnerként. Évadonként egy beregszászi előadás létrejöttét tulajdonképpen a debreceni színház finanszírozza majdnem teljes egészében. Az elmúlt három évben a beregszászi Sólyompecsenye, a számtalan díjat nyert Liliomfi került bérletbe Debrecenben, az idei Don Quijote és a Hobó Vadászata után jövőre a beregszásziak egyik híres előadását, Az ember tragédiáját újítja fel Vidnyánszky, és hozza bérletbe a Csokonaiba. Mivel az ukrán törvények 2009-re további béremeléseket írtak elő, ami legalább egymilliós bértömeget jelent, ezért félő volt, hogy a színház helyzete végképp megrendülhet. Tavaly november elején ezért újra napirendre került a régi terv – valójában a törvényes állapot visszaállítása –, hogy a színház kerüljön át a megyéhez, mert ott nagyobb a kassza: a kalkuláció szerint a megyei dotáció elegendő lenne a bérek és a rezsi kifizetésére. Decemberben kiderült: megszületett a megyei tanács döntése, miszerint 2009-ben a megye állja a fizetések 95 százalékát, a többit a színháznak kell előteremtenie, amihez Balázsi igazgató hozzátette: már akkor is jobban járnak, ha csak 70 százalék valósul meg az ígéretből. Mert akkor itt a Kánaán: lesz pénz előadások létrehozására is. Az igazgató erről így nyilatkozott az MTI-nek: a színház azt szeretné elérni, hogy évente ne csak két-három, hanem legalább öt-hat, esetleg nyolc vagy akár tíz bemutatójuk legyen. A beregszászi magyar színjátszás elmúlt 15 éves történetét tekintve igencsak optimista jövőkép. Csakazértis –  106 fővel indult volna a színház, mire ’93-ban megjött az első évfolyam, 86-ra csökkentettük a tervezett létszámot, de már akkor látszott, hogy arra sem lesz fizetés, sőt – idézi fel a kezdeteket Vidnyánszky Attila. – Ehhez képest, ha azt mondom, hogy az első években éheztünk, csak picit túlzok. Igazgatóként két kanna

DISPUTA Kapualj

Drámai Színházéval azonos – elvileg. Másfél évtizede ugyanis a sovány kasszával gazdálkodó járás a fenntartó, így a dotáció is kicsi, és több fenntartót a törvény nem engedélyez (persze például a futballcsapat esetében, mint hallottam, előfordulnak kiskapuk). Ukrajnában nincs külön állami támogatás, csak a fenntartói dotáció. A fennállásának 15. évfordulóját tavaly ünneplő színház emiatt az adminisztratív döntés miatt működik szinte lehetetlen körülmények között: minden erejüket az itteni viszonyokhoz képest is rendkívül alacsony bérek kifizetésére kell koncentrálniuk, évente csak egy-két új előadást tudnak színre vinni, bérletben csak nehezen tudnak játszani, mert nem forognak az előadásaik, az épület állagmegóvására pedig már egy kopejka sem futja. A jelenleg harminctagú társulat évi 600 ezer hrivnyás bérköltségéből a járás által adott dotáció csupán 80 ezret fedez. Egy színész havi bére 900 hrivnya (alig több mint 30 ezer forint – ami a világgazdasági válság következtében 2008 végére még kevesebbet ért) – nem éri el az ukrán pedagógus(!) átlagbért. Hogy miből tartja fenn magát a színház? Miből gazdálkodják ki a bérek kifizetéséhez szükséges százezreket? Hogy hogyan tudnak létezni? A Miniszterelnöki Hivatal 2008-ban 10 millió forintos támogatást folyósított, miután a színház kiemelt intézményi besorolást kapott magyar oldalról. A kulturális minisztériumnál előadásokra pályázhatnak, egyik legutóbbi előadásukra, a Liliomfira 800 ezer forintot kaptak. Szintén magyar állami forrásból van lehetőség színészösztöndíjat adni, amivel a színészbérek elérik az ukrán pedagógusokét (átszámítva 50 ezer forint). Van a társulatnak egy busza, amivel a beregszászi járás falvaiból szállítják előadásra és haza a nézőket, egyébként a járművet bérbe adják. A legnagyobb bevételt a vendégjátékok jelentik: évente 90100 előadást játszik a társulat, ebből otthon havonta csak hármat-négyet. És Debrecen. Amióta Vidnyánszky Attila a művészeti vezetője, 2008 őszétől pedig igazgatója a debreceni Csokonai Színháznak, szoros az együttműködés a két intézmény között. A beregszászi társulat öt tagja – Trill Zsolt, Szűcs Nelli, Tóth László, Kristán Attila és Varga József – a Csokonaiban is tag, és több beregszászi is besegít a 22 színészt foglalkoztató debreceni társulatnak, ahol a 2008/2009-es évadban csak prózai előadásból tucatnyi bemutató lesz. Az együttműködés része volt Vidnyánszky igazgatói pá-

49

DISPUTA Kapualj

Vidnyánszky Attila

50

benzin volt a fizetésem. Most sofőrrel és a takarítónővel együtt vagyunk összesen harmincketten. De nincs színház, mint ahogyan ígérték, csak az egykori Oroszlán Szálló bálterme, ahol én gyerekkoromban sportiskolásként még fociztam, ’93-ban meg a görög katolikusok miséztek. Nincsenek színészlakások. A két buszunk közül az öregebbiket már csak a jóindulat engedi át a határon. Nincs műszakunk. A főállású színészek fizetése 25-30 ezer forintot ér. Meddig lehet ezt csinálni? Mindig azt mondtam, hogy csak még ezt meg ezt éljük túl. De meddig lehet túlélni? Valamikor 1988-ban egyszer csak hívatta Vidnyánszky Attilát, az akkor már három össz-szovjet fesztivált nyert ifjú rendező titánt az ukrán kulturális tárca államtitkára, és a Bereg megyei tanács kultúrosztályának vezetője jelenlétében felvetette: jó volna magyar színházat csinálni Kárpátalján. A 170–200 ezres magyar kisebbség volt a példa a nemzetiségi politika területén, és amikor szétszakadt a Szovjetunió, a feléjük tett gesztusoknak nem volt kockázata (szemben a tizenvalahány milliós orosz kisebbség követeléseivel). Magyar újságok jelentek meg, magyar tanárképző főiskola nyílt Beregszászban, és egy 70 ezres lélekszámú városnak járt színház is. Beregszász ugyan még negyvenezres sincs, de kiszámolták, hogy a környező falvakkal együtt van ott annyi magyar, hogy a színház az jár. Ehhez színészosztályt is indítottak a kijevi Karpenko-Karij Film- és Színművészeti Főiskolán. –  Magyarországon 10 millióból raknak évente össze egy évfolyamot, Ukrajnában

50 millióból kettőt. Nem hittem, hogy alig 200 ezerből is kijön egy – emlékszik vis�sza Vidnyánszky, mit is gondolt húsz évvel ezelőtt. – De azt mondtam magamban, ha ezt akarják, rajtam ne múljon. Végigjártam Kárpátalja összes magyar középiskoláját, hogy lehet jönni „felvételizni” Beregszászba. Az első rostán százhatvan embert egyedül néztem meg, maradtak nyolcvanan, és akkor már jöttek a kijevi tanárok. Végül tizenhét fővel indult az első magyar kijevi színészosztály ’89-ben. Én lettem a tanáruk, rajtam kívül csak egyvalaki beszélt még magyarul a főiskolán, a gyerekek meg nem tudtak rendesen ukránul. Tőlem tanultak szinte mindent, én rendeztem a vizsgaelőadásaikat is. Amikor az államközi megállapodás keretében a budapesti színművészetin tanultak három félévet, ott sem vallottunk szégyent, sőt. Voltak, akik messze kimagaslottak, és csapatként is működött a társaság. Rájöttem, hogy erő van bennük. Kijev, Budapest, Újvidék – ezek a helyek csábították az alig harmincéves Vidnyánszkyt, aki kijevi egyetemistaként a stúdiószínházi boom lehetőségei között lubickolt, Újvidéken pedig egy rendezésért 2500 márkás gázsit kapott. De ő azt gondolta, hogy Beregszászban lesz műhelymunka, tartanak évente két-három bemutatót, majd fesztiválokra járnak… és arany életük lesz. És akkor már nemcsak saját magáról kellett döntenie: másfél tucat „gyerek” a színészetre tette fel az életét. Amikor pedig látnia kellett, hogy semmi sincs úgy, ahogyan ígérték, azt mondta magában: csakazértis! Még egy év volt az első színészosztály végzéséig, amikor Vidnyánszky bekopogott a beregszászi járási tanács elnökhelyette­ séhez: jövünk! Ezzel elindult a konfliktusok sorozata. Az igazgató később évente kétszer oszlatta fel a társulatot, akit csak lehetett, megzsarolt szóban vagy a sajtón keresztül – hiába. Volt egy magyar alapítvány, amely támogatásokat gyűjtött, de erről beszélni sem akar. –  Amikor már elég sokat rikácsoltam és fickándoztam, elértem, hogy a magyar állam vállalta: amíg fel nem épül az új színház, támogatják az ideiglenes (vagyis az azóta végleges) épület felújítását, és 15 millió 280 ezer forintot adnak a hang- és fénytechnikára, a pódiumra. Amikor Balázsival felmentünk intézni a dolgot Pestre, a minisztériumban megkérdezték: Táskát hoztak? Minek? – kérdeztem. Csodálkozva néztek rám: Hát a pénznek. Mint valami filmben. A támogatáson vett pódiumot

gozni. De valamiben azért szerencséjük volt: Beregszászban és a környéken előttük nem működött hivatásos színház, nem volt, aki elrontotta volna a leendő nézőiket. Olyan lesz a közönségük, mondogatta Vidnyánszky, amilyenné ők nevelik őket. Sok engedményt nem is tettek a meghódítandó szűz közönségüknek: az első évad repertoárjába a színház névadójának Bál a pusztán című darabja mellé a Koldusopera, a Szentivánéji álom és a Godot-ra várva került. Ám mivel Beregszászban még nem volt hol fellépniük, Vidnyánszky elhatározta: tájolni fognak. – Az első bemutatónk a Koldusopera volt 1993. október 23-án Szürte faluban. Megszólal a zene, Lám a cápa szája tátva... mire az első sorban felállt egy pacák, és elkezdett táncolni. Így indult a professzionális magyar nyelvű színjátszás Kárpátalján! Minden faluba elmentünk, a legkisebb helyre is, ahol magyarok laktak. Hajnalban indulás, lejárópróba, aztán várjuk az estét – jönnek hatan. Összepakolni, indulás haza. Az persze világos volt, hogy nem a Godot a legszerencsésebb tájelőadás, de Shakespeare-t és Brechtet szívesen nézték. Pár évvel később a Gyilkosság a székesegyházban című Eliot-darabot pedig templomokban játszottuk, és ahová nem fértünk be, ott nyáron a szabadban a templom oldalában, egyébként is, ahol nem volt kultúrház, ott kint a mezőn, óvodaudvaron tartottuk az előadásokat.

DISPUTA Kapualj

egyébként még évekig nem volt hova hazahoznunk, egy cégnél raktároztuk Pesten, és mire már meg lett volna otthon a helye az Oroszlán Szállóban, a fele eltűnt. Nincs ugyan ellenére, de nem én tehetek róla, mosolyog Vidnyányszky Attila, amikor a kisebbségi sorban működő színház nevébe kódolt üzenetekről kérdezném, és már meséli is a gazdag beregszászi teátrumi anekdotakincs egyik gyöngyszemét. –  Nagy nehezen összejött egy találkozó ’92-ben a magyar és az ukrán kulturális miniszterek, Andrásfalvy Bertalan és Horolec miniszterasszony között. Bereg község kolhozéttermében voltunk, és sok vodka fogyott már, mikorra leosztották egymás között, hogy ki mit mennyivel támogatna, de papíron még semmi sem volt meg, úgyhogy gyorsan kézzel írtak egy jegyzőkönyvet, amit a két miniszter alá is írt. A magyar küldöttségben volt a színházat támogató alapítvány képviseletében Sinkovits Imre is. Talán ő volt az, aki felbiztatta Andrásfalvyt, hogy kezdjen bele a Csitári hegyekbe, mire a miniszter asszony, aki egyébként színésznő volt, szintén nótával felelt. Szóval ebben az emelkedett hangulatban egyszer csak feláll Sinkovits, és megkérdezi, van-e már neve a színháznak? Beregszászi – mondom. Hát az úgy nem jó! Legyen Illyés Gyula Színház! – javasolta Sinkovits. Megy a fordítás, én meg csak ülök és figyelek az asztal sarkán. A miniszter asszony lazán rábólint: legyen. Eltelik még egy félóra-óra nótával, vodkával, és Sinkovits megint feláll: Van-e még másik magyar színház Kárpátalján? Nevettem magamban, hogy hát honnan volna, még ez az egy sincs meg. Akkor legyen ez a nemzeti színház! – kiáltott Sinkovits. Megfagyott a levegő. Fordítják a miniszter asszonynak, hogy nacionálnij, ami ukránul nemzetit és nemzetiségit is jelent. A miniszter asszony erre is rábólint. Így lettünk Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház. De ha a megye vagy a minisztérium ír nekünk, következetesen Beregszászi Drámai Színháznak szól a címzés. Színház nélküli színház Gyorsan jött a kijózanodás, és a nagy remények hamar szertefoszlottak. 1993-ban a tizenhét diplomás színészből két lány és egy fiú már nem is jött „haza” Beregszászba, mert látták, hogy az ígéretekből semmi sincs. Egy vállalati klubhelyiségben próbáltak tíztől kettőig, aztán átmentek egy másik klubba, leginkább a magyar gimnázium tornatermében tudtak dol-

Vadászat

51

Ehhez a 19. századi vándorszínészeti teljesítményhez – évi 100–140 tájelőadás, busz nélkül – nemcsak a társulatvezető fanatizmusa kellett, hanem az is, hogy a színészeknek nagyon kell tudniuk az egész előadást, hiszen minden alkalommal más és más térben játszva kellett megtalálniuk az előadás ritmusát, a jelenlét intenzitását. Nem rögzítettek semmit centiről centire, mozdulatról mozdulatra, hanem megtanultak alkalmazkodni minden körülményhez. Ez a kezdetektől gyakorolt módszer rendkívüli figyelmet követel a társulattól, viszont hosszú évekig elevenen tartja az előadásaikat, így azok nem válnak rutinosan lezavart haknikká. Alig telt el egy jó fél év, amikor 1994 tavaszán újabb négy tag távozott a társulatból, ám ekkor született döntés arról, hogy újabb magyar színészosztály indulhat Kijevben. És végre megtartották a színházavatót is: vagyis Beregszász váro­ sának közönsége ekkor láthatta először hivatalosan a saját társulatát. A Szentivánéji álom bemutatóján képviseltette magát a magyarországi szakmai elit, ott volt többek között Babarczy László kaposvári igazgató, aki akkor a pesti színművészeti rektora volt, Kazimír Károly rendező, aki a színművészetin a beregszásziak osztályfőnöke volt, Léner Péter, a József Attila Színház igazgatója és még az MDF-es Herényi Károly is. A színházzá alakítandó egykori zsinagóga (akkoriban művház) homlokzatára kiírták, hogy Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház. A feliratot egy hónap múlva azonban levették.

DISPUTA Kapualj

Két(féle) szabadság

52

1996-ra végül öten maradtak (Trill Zsolt, Szűcs Nelli, Tóth László, Varga József és a később szintén távozott Kátya Alikina). Az ok kézenfekvő: jobb megélhetésre nem volt kilátás, és ezt csak tetézte, hogy az összezártság konfliktusokkal is járt. Ám amikorra ’98-ban végzett a második kijevi magyar osztály, mind a tizenöten „hazamentek” Beregszászba, mert láthatták:

beérett a sok nélkülözés közepette végzett munka. A magyarországi áttörést 1996-ban a Dekameron-adaptáció, a Sólyompecsenye jelentette, amely fődíjat nyert a határon túli színházak kisvárdai fesztiválján (fődíjat Kisvárdán azóta sem nyert egyetlen Vidnyánszky-rendezés dacára a szakmai elismeréseknek, a kedvező kritikai visszhangnak, a nemzetközi ismertségnek). –  Jellemző! – fakad ki Vidnyánszky a magyarországi fogadtatásukról mesélve. – A könnyed és vidám Sólyompecsenye aratott sikert Magyarországon. Szar semmi, ismeretlen kezdő színházként már ’93-ban meghívtak minket az „ukrán POSZT”-ra, a nemzetközi kitekintésű nagy szevasztopoli Hersoneszi Játékok Fesztiváljára, ahol a Szentivánéji álom díjat nyert – az előadást Magyarországon nem szerették. A Godotra várva pedig megkapta a lembergi Arany oroszlán fesztivál egyik fődíját a négy közül – Magyarországon csak ledorongolást kaptunk érte. Pedig a Godot után hívtak minket Moszkvába, és ennek révén jött ’97ben a lengyelországi Torun Kontakt Fesztiválja, ahol Nekrošius, Vasziljev és más nagyágyúk mezőnyében a Gyilkosság a székesegyházban rendezéséért a legjobb alkotó díjat kaptam. Amikor ’98-ban megcsináltuk Az ember tragédiáját, pár embernek már a frissen végzett második osztályból egyénileg is teljesítenie kellett egy-egy villanásnyira. Egyetlen magyar kritika sem volt, amely az újak közül bárkit is említésre érdemesnek talált volna. Amikor meg tíz év múlva látták a Liliomfit, ment a csodálkozás, hogy jé, mennyi jó színész. Rácz Jószef, Ivaskovics Viktor, Ferenci Attila, Vass Magdolna, Orosz Melinda… Vidnyánszky azt mondja, hogy Beregszászban minden előadás a színház és a játszók életéért, kenyeréért szól, és hogy a lelkében most is feloldhatatlan a konfliktus: mi a jobb? A nyomorúság szabadsága, ami Beregszászban volt és van, vagy az irgalmatlan mennyiségű kötöttséggel járó szabadság, amit a debreceni színházi üzem vezetése jelent. Most egyszerre van mind a kettő.

Pótapukaként Beregszászon Vidovszky György rendező szabadságról, színészetről és Don Quijotéról

 Hogyan fogadta a társulat? Úgy éreztem magam, mintha pótapukaként kerültem volna egy családba – és bizony eltartott egy ideig, amíg megteremtődött valamiféle kedvező légkör, amiben elindulhatott a párbeszéd. Azért is használtam a család meg az apa hasonlatot, mert a színházcsinálásban nem szokatlan ez a fajta viszony, ami a beregszásziakra fokozottan igaz. Egy rendező – Vidnyánszky Attila – keze alatt váltak színésszé, őbenne bíznak szinte feltétel nélkül, és nem is nagyon dolgoztak más rendezővel, más színházban. Ez a helyzet kialakít bizonyos egyféleséget, zártságot.  És a pótapukának ezúttal a nyakába rakták egyből az egész családot. Olyan darabot kellett választani és rájuk szabni, amiben mind a tizenöt, jelenleg főállású beregszászi színész feladatot kap. Ilyen esetben az volna a jó, ha az ember ismerné a csapatot – viszont én csak az előadásaik alapján gondoltam, hogy tudom róluk, kicsodák. Pontosabban, eleinte nem is tudtam rájuk egyéniségekként gondolni, hanem csak társulatként. Ma már világosan látom, milyen kevés az, amit előadások alapján hihetek színészekről. Mert csak az eredményt látom, de nem tudom, az hogyan jött létre, ki milyen munkát fektetett bele, hogy milyen a társulat és a rendező közötti párbeszéd jellege, minősége.  A Bárkán nevezetes ifjúsági előadásokat rendezett olyan szereplőkkel, akik nem hivatásos színészek. A Don Quijote is ifjúsági előadás, de profik a résztve-

vők. Volt Vidnyánszky Attila felkérésében szerepe annak, hogy Vidovszky György (dráma)pedagógus is? Erről nem esett szó közöttünk. Nyilván érzékelte, hogy a habitusom, a pedagógusságom jobban megfelel a munkához, mintha hívna egy nagy és erős rendezőt, aki ös�szelapíthatja a társulatot. Igazából semmit nem mondott róluk Attila, azt sem, hogy voltak kísérletek más rendezőkkel, amelyek közül több elvetélt. A színészek később, amikor már közelebb kerültünk egymáshoz, elmondták, hogy ambivalens a viszonyuk azokhoz a darabokhoz, amelyeket nem Attila rendezett. Arról is beszéltek, hogy a kudarcokban ők is hibásak. A bizalmat persze az pecsételi meg igazán, ha a közönség jól fogadja a közös munka eredményét. Azt hiszem, jó úton vagyunk egymás felé.  Röviden: nem tudta, mit is vállal? A debreceni Pál utcai fiúk után újra rendezni hívott Vidányánszky, ráadásul – hogy az előbbi hasonlatnál maradjunk – a saját „családjához”. Erre csak egyféle válaszom lehetett. Az én személyes tízes toplistámon ugyanis ott szerepel a Szarvassá változott fiú és a Három nővér, amelyeket Vidnyánszky Attila rendezett. A világhírű litván Eimuntas Nekrošiushoz tudnám őt a saját értékrendem szerint hasonlítani, aki ha a jövő héten felhívna Kaunasból vagy Vilniusból, nem volna kérdés, mit felelek, miközben jól be volnék tojva…  Milyen módszert vitt Beregszászra? Én általában a próbára egy koncepciót, pontosabban egy sok konkrétumot tartalmazó keretet viszek. Nincs előre meghatározott képem arról, hogy a színésznek egy jelenetben pontosan milyennek is kellene lennie. Felajánlok egy mondatot, szituációt, egy másik színésszel való találkozást, és figyelem a reakciót: Aha, tehát neked ez ezt jelenti, szóval a te szádból ez így hangzik, neked erre ez a gesztusod… és ezután én az elképzelésemet az ő reakciójához kezdem igazítani. Folyamatos kér-

DISPUTA Kapualj

A rendezők társulatról társulatra járnak, vagy sokat dolgoznak egy-egy csapattal. De mi van akkor, amikor olyan társulatba csöppen bele egy „idegen” rendező, amely szinte mindig csak együtt, egy rendező irányítása alatt játszó színészek közössége? Erről is beszélgettünk Vidovszky Györg�gyel, aki a beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színházban a Don Quijotét rendezte. Az előadás a debreceni Csokonai Színház repertoárjában is látható.

53

dés-felelet játékban alakulnak a dolgok. Beregszászban azt tapasztaltam, hogy ez a párbeszéd egy másik szinten működik: sokkal több alapinformációt, adott esetben szűkebb kereteket igényelnek, amelyek között biztonságban érzik magukat. Ezt Attila megadja nekik, és ezen a szinten folyik színész és rendező között a párbeszéd. A nyitottabb, nyersebb állapotban folytatott kommunikáció furcsa számukra, idegen, időnkét kifejezetten kellemetlen volt nekik is, nekem is.  Mitől más egy „Vidnyánszky-színész”? Ha van egy mozdulat, abból tud inspirálódni. Ha még csak egy érzet van, nem feltétlenül csinál mozdulatot – ez durva leegyszerűsítés, de talán érthető. Én szeretek az érzetek felől elindulni, és ezek után születnek meg az alakítás és az egész előadás formai keretei. A beregszásziak meg több formai kötöttséget igényelnek, és abból tudnak inspiratívan továbblépni. Bizonyos típusok, klisék is be-beköszönnek, amelyek jól állnak nekik. De ez minden jó társulatban így van. És persze ők is emlékeztetnek ilyen-olyan módon valamelyik korábbi előadásbeli önmagukra. A Don Quijote próbái alatt nagyon erősen mutattak az én színházi világomtól idegen, népszínházi vonásokat, ami azonban nem csoda, hiszen a legutóbbi sikerük a Liliomfi volt.

DISPUTA Kapualj

 Ezt a másságot alakítják a körülmények is? Kárpátalján ugyanis nyomorúságos viszonyok között dolgoznak. Folyton úton vannak, mert csak vendégjátékokkal tudják kigazdálkodni a puszta létüket. A színészek fizetése nem éri el a magyar minimálbért…

54

…és mégis színházat csinálnak, ami az elhivatottságuk és a társulat vezetőjének végtelen hite, ereje és persze erőszakossága nélkül nem menne. Nyilván szeretnének jobb helyzetben, kényelmesebb körülmények között dolgozni. De úgy látom, hogy zavaróak volnának azok a kötöttségek, amik egy nagyobb, gyárjellegű színházat

jellemeznek. Ha tehát ki volnának szolgáltatva egy másféle időbeosztású, hozzáállású, felkészültségű műszaknak, ha be lennének szorítva egy repertoárszínház ütemébe, ha nem próbálhatnának a saját színházukban amikor és ameddig akarnak. Vagyis ha az önmaguk teremtette szabadságukban korlátoznák őket. A nagyobb szabadság azonban nagyobb felelősséggel is jár! A beregszászi színész úgy megy előadásra, hogy a tudatában ott van: ő a kellékes, össze kell szerelnie a díszletet, és amikor vége az előadásnak, nem a büfébe megy iszogatni, hanem pakol a buszra és indul tovább… Így aztán szó szerint is az utolsó csavarig ismerik azt, amiben részt vesznek, az előadás tehát a (leg)teljesebb mértékben a sajátjuk. Lehet, hogy ettől felemelőbb a munka számukra, de az is lehet, hogy csak a szívást és a melót látják benne. De bárhogyan is: ez másfajta színészi, művészi attitűd.  A Liliomfi színtiszta beregszászi önreflexió volt a kedvesen önironikusra hangolt vándorszínészeti nosztalgia miatt. Azoknak, akik valamennyire ismerik a társulat másfél évtizedes történetét és körülményeit, mindez többlettartalmat adott az előadáshoz. Említette, hogy olyan darabot kellett választanod, amelyet a beregszásziakra lehetett-kellett szabni. Ez azt is jelenti, hogy a Don Quijote róluk is szól? A mi olvasatunkban Don Quijote – Cervanteshez hűen – olyan figura, aki valójában színésznek állt, csak nem mondták meg neki, hogy mikor kezdődött az előadás, és nem szóltak rá, hogy már vége van. Számára minden az „előadás”, minden a szerep része: abszolút alakításban létező figura. Eldöntötte, hogy a sosem létezett, regénybeli alakokból összeeszkábált Don Quijote de la Manchából – vagyis az emberi szellem termékéből – hús-vér embert csinál. Nincs más célja, csak hogy megfeleljen a szerepnek, keresi a helyzeteket, amelyekben a szerepét alakíthatja, és ebbe képes bele is halni. Ez pedig „a” színész, „a” színház – ha tetszik: beregszászi – metaforája.

Debrecen, a sport fővárosa Kiripolszky Tamás

rális lemaradást tartósan nem pótolhatja a kimagasló szakmai munka. Merthogy Debrecen nemcsak az immár négyszeres magyar bajnok DVSC-re lehet büszke, hanem arra is, hogy a tizen- vagy alig huszonéves aranyérmesek közül sokan itt is kezdtek futballozni. A hőn áhított új stadion ügye is révbe érhet, jóllehet e válságos időszakban egyelőre célszerűbb a beruházás elhalasztása. Persze ha a Loki a Bajnokok Ligájában is letenné a névjegyét, talán felgyorsulnának az események, talán kinyílna a kormányzati pénztárca. Ugyanis állami szerepvállalás nélkül a világ fejlettebb régióiban sem szoktak stadiont építeni. Ráadásul azt fenn is kell tartani, és ezért sokan megkérdőjelezik az önkormányzati törekvéseket: szükség van-e a Főnix Csarnokra, a sportuszodára, hiszen egyik sem képes rentábilisan működni… Kósa Lajosnak erre kész válasza van: „Már a kérdés felvetése is hajmeresztő. A Piac utca sem önfenntartó. Ne is gyűjtsük össze a szemetet, mert a szél úgyis elfújja? A hó eltakarítása is felesleges, hiszen tavasszal majd elolvad. No meg minek ültessünk virágokat a parkokba? Az aztán tényleg nem hozza a pénzt. Igaz, a jégcsarnok meg az uszoda sem. Tehát akkor ne is legyen egyik sem? Ez egy rossz felfogás. Az ellenzőknek csak azt tudom mondani: nézzék meg, hová jutott az elmúlt hét évben az ő felfogásukban vezetett ország, és hová az általunk vezetett Debrecen. Természetesen nálunk sem minden fenékig tejfel – vitathatatlan, hogy növelni kell a bevételeket, hogy fokozhassuk a hatékonyságot.” Az említett sportlétesítményekben – és ez is egy fontos szempont – sporttörténeti világesemények zajlottak, amelyek a városmarketing egyik megnyilvánulásaként méltán öregbítették Debrecen hírnevét. A polgármester szerint ez a fajta arculatjavítás kimutathatóan olcsóbb, mint a hagyományos formulák. „Mi nem tévéreklámra és egyéb, a várost népszerűsítő kampányokra költünk, hanem azt mondjuk, hogy Eb-t vagy vb-t rendezünk, s akkor koncentráltan ránk figyel a világ. De a nemzetközi porondra kilépő klubcsapataink is hathatósan reprezentálják a várost. A férfi kézilabdagárdánk, a DKSE-Airport Debrecen nevéből megtudhatják, hogy nem vagyunk a világ végén, hiszen van repterünk, míg a női együttes, a DVSC-Aquaticum neve a fürdővárosi jellegre utal. Vagy nézzük a focistákat, akik néhány éve a Bajnokok Ligájának selejtezőjében a Manchester Uniteddel meccseltek.

DISPUTA Kapualj

B

izonyára kevesen emlékeznek már, de tény: a Nemzet Sportvárosa címet – leginkább a csapatsportokban nyújtott sikerek okán – elsőként Debrecen érdemelte ki, mégpedig 1994-ben. Az azóta eltelt másfél évtizedben, de legfőképp az utóbbi nyolc-tíz esztendőben, a cívisvárosban még inkább előtérbe került a sport. Olyannyira, hogy – ha volna ilyen – a Nemzet Sportfővárosa címet is méltán elnyerhetné. „Fajlagosan mi költünk a legtöbbet a sportra a megyei jogú városok közül. Erről több tanulmányban is értekeznek” – támasztja alá rögtön kijelentését Kósa Lajos. Egy polgármester személye minden szempontból meghatározó a város életében. Nos, ő nem pusztán szereti a sportot, űzi is. Fut, kerékpározik, evez, viszont egy súlyos térdsérülés miatt fel kellett hagynia a futballal és már a jégkorongozás is kockázatos számára. Középső lánya, Eszter ellenben versenyszerűen műkorcsolyázik, és a család minden tagja rendszeresen sportol. „Amikor először polgármester lettem, a hosszú távú célkitűzéseim egyike az volt, hogy valósítsuk meg az összes oktatási intézményben – az óvodáktól a gimnáziumokig – a mindennapos testnevelést. Sajnos, még ma is vannak kapacitásgondjaink: vagy nincs tornaterem, vagy kicsi. Persze az iskolai feltételek javítása mellett az iskolán kívüli sportolás lehetőségét is meg kell teremteni a diákok számára. Ha nincs uszoda, hol tanuljanak meg úszni a gyerekek? Ha nincs fedett műjégpálya, nem lehet egész évben korizni, s persze folytathatnánk a felsorolást. Ellenben ha mindezeket megteremtjük, akkor a sportolni vágyó fiatalok a szüleiket is magukkal csalogathatják, vagyis családokat vonhatunk be az egészséges életmódra nevelésbe.” Ám ahogyan a polgármester fogalmaz: a dárdának hegye is legyen, vagyis önmagában nem elegendő a létesítményfejlesztés, példaképekre is szükség van, és természetesen az élsportolók számára is megfelelő körülményeket kell teremteni. A „látványberuházásokon” túl például nívós edzőtermet alakítottak ki az Oláh Gábor utcai sportcsarnokban a cselgáncsozók számára, a volt Műhelytelepi Általános Iskolában pedig a vívók találtak új otthonra. Szívfájdalom viszont, hogy régóta húzódik a labdarúgóutánpótláscentrum megvalósítása – ezért a 2012-es Eb-rendezés meghiúsulása is okolható –, de mihamarabb lépni kell, mert az idő sürget. Az eladásra kínált Vágóhíd utcai pálya legfeljebb 2010 végéig szolgál sportcélokat, és így egy fontos bázisát veszítheti el az utánpótlásképzés. Az infrastruktu-

55

DISPUTA Kapualj 56

Ha mondjuk a legendás menedzsert, Alex Fergussont vagy a csatárt, Ryan Giggset arról kérdezik egy milliós példányszámú brit lapban, hogy milyen magyar városokat ismer, biztos, hogy Budapest után – vagy előtt! – Debrecent említi meg. Na, jó, esetleg Zalaegerszeget… Van olyan, a gazdasági fejlesztésben részt vevő partnerünk, aki Debrecenről nem mint kitűnő befektetési lehetőségről hallott először, hanem a divízió I-es jégkorong világbajnokság kapcsán.” A Debreceni Sportcentrum – a számos egyéb feladat mellett – egyfajta utazási irodai tevékenységet is folytat, hiszen jelentős szerepet vállal a város sportidegenforgalmának a szervezésében. A néhány hete immáron kft.-ként működő céget – illetve elődjét, a Hódos Imre Sportcsarnok és Intézményeit – 1999. július 16-a óta Orendi Mihály vezeti. „Úgy tartják, a második »születésnap« a serdülőkor vége, mitegy a férfivá érés. Én az itteni munkába állásom dátumát a harmadik születésnapomként szoktam emelgetni, és nem pusztán azért, mert néhány évtizeddel korábban tényleg ezen a napon láttam meg a napvilágot, hanem mert valóban egy új korszak kezdődött el az életemben. Azt érzékeltem, hogy a döntően vállalkozási formában funkcionáló sportot egy intézményi keretek között működő létesítményegyüttes próbálja kiszolgálni, amit nem tartottam szerencsésnek, mert lassította, bonyolultabbá tette a döntési mechanizmusokat. Kértem az átalakulás lehetőséget, és zöld utat kaptunk. Ráadásul motivációs tényezőt jelentett, hogy ’99 őszén eredményesen pályáztunk az atlétikai ifjúsági világbajnokság megrendezésére. Így aztán 2000. július elsejétől közhasznú társaságként folytattuk a munkát. Nagyjából akkor fogalmazódott meg, hogy az ország második legnagyobb városa minden évben rendezzen egy Európavagy világbajnokságot. Feladatként kaptam, hogy kapcsolatrendszerem révén, megfelelő lobbizással tegyek meg mindent ennek érdekében. Korábbi „állomáshelyemen”, Nyíregyházán több nagy sportesemény szervezésében vettem részt – többek között én vezettem a ’95-ös junior atlétikai Eb szervező bizottságát –, és tapasztalatomat latba vetve verbuváltam egy olyan csapatot, amellyel tizennégy kiemelkedő rendezvényt bonyolítottunk le – általános megelégedésre. Ráadásul a lehető legnagyobb kihívást jelentővel debütáltunk…” A Sportcentrum vezetője felfedte az előzményeket: 1999. szeptember 12-én a

somoskői ugrógála keretében történelmi találkozóra került sor, amelyen Deutsch Tamás ifjúsági és sportminiszter, Gyulai István, a Nemzetközi Atlétikai Szövetség főtitkára, Schulek Ágoston, a Magyar Atlétikai Szövetségi elnöke, valamint Kósa Lajos polgármester vett részt. Gyulai ekkor vetette fel, hogy mi lenne, ha Debrecen pályázna az ifjúsági világbajnokság rendezésére. Felajánlotta személyes segítségét, és miután az atlétikai életből jól ismerte, ő javasolta Orendi Mihályt a kandidálás elkészítésre. Másnap beindult a verkli, az eredményt pedig tudjuk: 2001-ben 160 ország sportolóinak részvételével egy minden igényt kielégítő, korszerű atlétikai stadionban felejthetetlen viadalt láthatott a szép számú közönség. A később elhunyt Gyulai István nevét pedig a stadion őrzi. A további létesítményfejlesztésekkel (2002: Főnix Csarnok, 2004: jégcsarnok, 2006: sportuszoda) párhuzamosan, illetve azokhoz kapcsolódóan szinte futószalagon követték egymást a színvonalasabbnál színvonalasabb, érdekesebbnél érdekesebb, látványosabbnál látványosabb nemzetközi versenyek. Mindeközben felújították a Hódos Imre-sportcsarnokot, és újjávarázsolták a szinte teljesen lelakott Sport Hotelt. A 120 férőhelyesre bővített, légkondicionált, akadálymentesített szállodába szinte folyamatosan érkeznek sportolók Európából, Ázsiából és Afrikából hosszabbrövidebb edzőtáborozásra. A műfüves labdarúgópálya átadása segíti az NB I-es futballcsapat, a DVSCTeva felkészülését, ám csupán enyhített az utánpótlás-együttesek pályagondjain. A problémát a polgármester által is szorgalmazott utánpótlásközpont mielőbbi kialakítása oldhatná meg Orendi szerint is, aki úgy látja, a jelenlegi kétcsatornás nevelési rendszer hosszú távon nem „egészséges”. A Debreceni Sportcentrumban nevelkedő gyerekek közül sokan elkallódnak, mert nincs számukra megfelelő átjárás a Lokiba. „Nem csinálok belőle hiúsági kérdést. Szerintem szerencsésebb lenne, ha a leendő központ a futballklubhoz tartozna majd, ahol viszont a legkvalifikáltabb edzőket kellene alkalmazni. Egyébként 2006 januárjától – amikor a cégünkbe integrálódott a sportiskola – kerültem ismét kapcsolatba az élsporttal. Korábban a Magyar Atlétikai Szövetség utánpótlás-bizottságának elnökeként tevékenykedtem. Jelenleg tizenkét szakosztályt működtetünk, és sajnos gyakran azt tapasztalom, hogy edzőink egy része mindig az aktuális eredményekben gondolkodik. Az én szemléletem más. Ha

ténetében Debrecen az első magyar város, amely érvényes, elfogadott kandidációt tud felmutatni. Mi pedig tervezzük a tizenötödik világversenyt is, amelyen valószínűleg egy új sportág mutatkozik be nálunk. Szó van kendo Eb-ről, öttusa ifjúsági világbajnokságról, de annyi szövetségtől keresnek meg bennünket, hogy csak válogatni kell. Európában a spanyolok és olaszok rendeznek előszeretettel nagyszabású viadalokat, de rendszerint más-más városban. Debrecen 2001 óta többet rendezett, mint egész Magyarország együttesen. Mindez elképzelhetetlen lenne a város kiemelt támogatása nélkül, de meggyőződésem, hogy Debrecen ebből más területeken profitál. Mi mindent megteszünk azért, hogy a hozzánk ellátogatók jó hírünket vigyék a világba. A legapróbb részletekre is ügyelünk. Egy kedves esetet hadd említsek meg: az atlétikai ifi vb előtt több alkalommal is e-mailt váltottam a vízumok miatt a Srí Lanka-i olimpiai bizottság elnökével, aki ezek után ismeretlenül is ismerősként ölelt át a megérkezésekor, és kedvesen figyelmeztetett, hogy a nemzeti lobogójuk egy hónappal korábban megváltozott. Adott egy mintát és másnapra új zászlót varrattam.”

DISPUTA Kapualj

egy 12 esztendős gyermek kiemelkedően szerepel, mindenképpen gratulálok neki, hiszen lehet, hogy az lesz élete legnagyobb sikere. Viszont az edzőjének igazán akkor jár az elismerés, ha abból az ifjoncból élvonalbeli sportoló vagy a sportot szerető, egészséges ember lesz.” S ha már a fiataloknál tartunk, meg kell említenünk, hogy Debrecen pályázott a 2010-es ifjúsági olimpia megrendezésére, és a tizenegy jelentkező közül a hetedik helyre rangsorolták. A győztes Szingapúr lett, további világvárosokat – például Moszkvát, Torinót, Athént, Guatemala City-t – megelőzve. Ezt azért érdemes kiemelni, mert az eredeti kiírás szerint a Nemzetközi Olimpiai Bizottság azt hangsúlyozta, hogy szakítani kíván a megalomániás hagyományokkal. „Már jó néhány világversenyen, illetve az azokat megelőző sportdiplomáciai csatán túl voltunk, amikor vállaltuk a nem mindennapi megmérettetést, és állítom, ettől bonyolultabb, összetettebb szellemi produkciót nem tudok elképzelni. Ráadásul mindössze 46 napunk volt rá. Innentől kezdve biztosan bármilyen pályázat összeállítása könnyebb lesz. Arra azért büszkék lehetünk, hogy az olimpiai mozgalom tör-

57

Változó domborzatok Simon Mariann DISPUTA Árkádok 58

Gondolatok Közép-Európa építészeti identitásáról A Közép-Európa kifejezést manapság gyakran használjuk, és nem csak a közbeszédben: intézmények, szervezetek emelik be a nevükbe, ezzel mintegy meghatározva önmagukat, működési területüket, kompetenciájukat. Pedig a Közép-Európa-fogalom meglehetősen bizonytalan, képlékeny, jelentése nemcsak az idők során, de a különböző alkalmazásaiban is változott és változik. Vajon mindenki ugyanarra gondol, amikor Közép-Európa országairól, népeiről szól? Lehet, hogy Közép-Európa csak fogalomként létezik? Tekinthetjük-e Közép-Európát egyetlen régiónak, és ha igen, mi az, ami összeköti, összefogja, mi adja identitását? Egyáltalán: Közép-Európát mint földrajzi egységet, mint politikai zónát vagy mint egy kulturálisan meghatározott területet kell-e értelmeznünk? A terület értékmentes lehatárolásában a természetföldrajz segíthet, amely szerint Közép-Európa az Alpok, a Kárpátok, valamint a hozzájuk tapadó középhegységek és síkságok öve az Északi-tengerig. Némi gond, hogy a keleti határok már ebben az esetben is a kelet-európai síkságok bizonytalanságában húzódnak, itt hiányzik a természetes domborzati határ. Nevéből következik, hogy Közép-Európa Európa földrajzi közepén helyezkedik el. Középen észak és dél, de sokkal inkább középen nyugat és kelet között. Ez a köztesség egyszerre ös�szeköt és elválaszt, politikailag és kulturálisan egyaránt. Közép-Európa a vallások, a nyelvek keveredésének a területe, egyben a politikai erők ütközőzónája, országok és népek konglomerátuma, amelyek történelmileg a nagyhatalmak közé beszorulva néha együtt, de inkább külön-külön keresték, keresik identitásukat. Közép-Európa – pontosabban Mitteleuropa – gondolata a 19. század elején született, majd feledésbe merült, hogy a 19. és 20. század során újra és újra felbukkanjon, közben folyton változtatva alakját, amelyet az elnevezés alá éppen besorolt országok rajzoltak ki a térképen. Közép-Európa határai a kezdeményezők mindenkori érdekei szerint változtak és változnak, és persze aszerint is, hogy éppen hol áll az, aki hivatkozik rá. Bár a fogalom megszületése mögött,

ahogy Ormos Mária írja, először egyértelműen politikai szándék volt (a német területi törekvések demonstrációja az orosz pánszlávizmussal szemben), a későbbiekben Közép-Európa kérdése inkább a terület önszerveződéseként merült fel: az első világháborút követően, majd a nyolcvanas években, a Szovjetunió meggyengülésekor, végül az ezredforduló után, napjainkban.1 Barátságosabbnak – és témánk, az építészet szempontjából meggyőzőbbnek tűnik Közép-Európát kulturális területként definiálni. A meghatározások azonban hajlamosak – különösen az érintett területek felől nézve – a közép-európaiságot az egykori Ausztria–Magyarország kultúrájával, az irrealitás felé nyitott alkotóival, illetve kicsit nosztalgikus, békebeli hangulatával azonosítani. „A szellemi Közép-Európa elsősorban az irodalomban és a művészetekben testesült meg. Rilke és Ady, Hoffmanstahl és Krúdy Gyula, Karel Čapek és Kosztolányi Dezső vagy éppen Miroslav Krleža és Németh László éppúgy ennek a szellemi régiónak a képviselői, mint Richard Strauss, Bartók Béla és Leos Janáček, avagy Gustav Klimt és Csontváry Kosztka Tivadar. […] Közép-Európa közös múltját és szellemiségét mutatja a régió építészeti kultúrája is: a bécsi, a budapesti és a prágai belváros, a Stephanskirche és a budai Mátyástemplom, a bécsi városháza és a pesti parlament vagy éppen a szinte mindenütt bécsi mintára épült színházak és pályaudvarok. A gótikus, reneszánsz és barokk múlt monumentumai mellé épített közép-európai építészeti eklektika: a régen halott Monarchia lelke ma ebben az építészeti eklektikában él tovább.”2 Prózaibb megfogalmazásban: „Közép-Európa ott van, ahol Lehár Ferenc mindenkié, ahol a palacsinta népeledel és a feketekávét mokkáskanállal kavarják.”3 1990-ig talán még le lehetett így írni Közép-Európa kultúráját, de a szocialista rendszerek összeomlásával a kép megváltozott. A vasfüggöny lebontása után NyugatEurópa politikai és gazdasági értelemben az észak–dél metszet teljes szélességében terjeszkedett ki keleti irányba, integrálta az ottani országokat, és ez az egyszerre történő csatlakozás lett a meghatározó jel-

Ormos Mária: Közép-Európa: Volt? Van? Lesz? Bp., Napvilág Kiadó 2007. Pomogáts Béla: Közép-Európa bizonytalan körvonalai: Emlék és valóság. Tiszatáj 1992. szeptember 3 Ormos: i. m., 10. 1 2

Updating Germany. Projects for a Better Future, Németország pavilonja*

riában létrehozott nextroom kortárs építészeti digitális adatbank 2004-ben indította útjára közép-európai építészeti gyűjteményét, CEDARCH néven.5 A program Szlovákia építészetével indult, a továbbiakban szlovén, horvát, magyar és román tagozatok tervével, amelyből mára négy gyűjtemény (szlovák, szlovén, horvát és magyar) valóban működik és gyarapodik is. Az új területek bevonása a határok lebontásának jegyében történt, közben mégis lehatárolva őket a közép-európai név által. 2001ben alakult, de igazán 2004-től aktív a prágai székhelyű non-profit építészeti központ, a CCEA (Centre for Central European Architecture). A szervezet megfogalmazott célja több, mint egyszerű kapcsolatkeresés. „A CCEA küldetése nem csak az építészet népszerűsítése, hanem és elsősorban Közép-Európa építészeti identitásának a feltárása, olvasatok keresése és újraértelmezése.”6 Közép-Európa kiterjedése persze náluk is változó. Young Blood című, a fiatal építészeknek szóló többéves projektjük 2004-ben indult. Az országonkénti pályázattal kezdődő kiállítássorozatot hat országban hirdették meg, kiválasztásukat a

A cikket illusztráló képeket a 2008 évi Velencei Építészeti Biennále nemzeti pavilonjairól Simon Mariann készítette. 4 Két példa a hazai építészet (külföldnek is szóló) bemutatkozásainak a címadásából: a Műcsarnokban, 2004ben rendezett, 15 év hazai építészetét bemutató kiállítás a Közben/In the meantime címet kapta, míg az ERA21 nevű, cseh építészeti újságnak a mai magyarországi építészetet bemutató lapszámában (2008/6.) a bevezető írásnak a Félúton/Halfway címet adta a szerző. 5 http://www.nextroom.at/data/presse/nextroom_pressetext_11_2004.pdf 6 http://www.ccea.cz/en/ccea/focus.php *

DISPUTA Árkádok

lemzője a területnek, vagyis a Kelet-Európa kifejezés megfelelőbbnek tűnt az újonnan jöttek közös megnevezésére. Másrészt épp azért, mert több mint negyven évig a kelet a nyugat ellentéteként szerepelt, és így a Kelet-Európa megnevezés egyúttal a politikai, gazdasági és kulturális különbözés kifejezésére is szolgált, a közeledést, a határok leomlását azzal lehetett érzékeltetni, demonstrálni, ha immár az egész területet Közép-Európaként határozták meg. Ez a hol Közép-, hol Kelet-Európa (olykor Közép- és Kelet-Európa) a Baltikumtól az Adriáig húzódik, miközben kulturális értelemben leginkább Köztes-Európaként írható le. A köztes kifejezés itt nem feltétlenül a nyugatról kelet felé áramló civilizáció és kultúra átmeneti zónájaként, azt némi fáziskéséssel követő terület jelzőjeként értendő. KöztesEurópa nyugatról nézve valóban periféria, amelynek a lakói hol lemondóan, hol dacosan élik meg marginális helyzetüket, mégis, belülről nézve ez a köztesség inkább a bizakodó, ha nem is problémamentes átmenetet, a változást jelenti.4 A rendszerváltás után (és olykor még az ezredfordulón is) a külső szemlélő számára a terület építészetéből az extremitások voltak érdekesek, a diktatúra sajátos manifesztumai, a politika szolgálatába állított építészet példái, miközben a poszt-szocialista országok építészei befelé fordultak, a gazdasági átállással és egzisztenciális gondjaikkal voltak elfoglalva. Nagyjából az ezredfordulóra tehető az első visszatekintések és összegzések ideje, amelyeket aztán a 2000-es években számos belső, csak az egyes országokat érintő, majd nagyobb területekre is kiterjedő bemutatkozások és értékelések követtek. A poszt-szocialista múlt távolodásával és a szakmába belépő új generációk megerősödésével, végül az Európai Unióhoz való 2004-es csatlakozással új – részben spontánul szerveződő, részben kívülről meghatározott – építészeti csoportosulások, szervezetek, fórumok alakultak. Hogy mi tartozik bele Közép-Európa építészetébe, továbbra is meghatározatlan maradt, hiszen a bevont országok, akár egyetlen szervezeten belül is, projektenként eltérőek lehetnek. Az 1996-ban egy svájci építész kezdeményezésére, de Auszt-

59

DISPUTA Árkádok

Sideways, Csehország és Szlovákia közös pavilonja

történeti és kulturális kapcsolatokkal indokolva. A merítésbe így került bele Csehország, Szlovákia, Szlovénia, Lengyelország, Magyarország és Ausztria. A közös és eltérő elemek együttes jelenlétének sajátos kezelését mutatta, hogy miközben a válogatás a hasonló múltat tekintette kiindulásnak és a jelenben is a közös vonásokat kereste (Közép-Európa identitását), ehhez az országok eleve torzítva megfogalmazott nemzeti identitásából indult ki. I’m a Young „Czeck” Architect! I’m a Young „Slowak” / „Sloven” / „Pollish” / „Hungerian” / „Austerian” Architect! – szóltak a természetesen angol nyelvű pályázati felhívások. A CCEA aktuális, kétéves projektje, az Urbanity hét közép-európai főváros elmúlt húsz évének alakulásával foglalkozik. Milyen az ideális képe a közép-európai városnak? – teszi fel a kérdést Prága, Pozsony, Ljubljana, Varsó, Budapest, Bécs és Berlin vonatkozásában, kiterjesztve ezzel a területet nyugati irányba.7 Németország bevonása Közép-Európa gyűjtőterületébe – hiszen a történet így kezdődött – nem új dolog. Részben ebből az alapállásból indult ki a DAZ (Deutsches Architektur Zentrum) is, amikor 2005-ben nagyszabású kiállítást rendezett Közép- és Kelet-Európa kortárs építészetéről. „Németország ugyan tagja az Európai

http://www.ccea.cz/en/projects/?projekt=Urbanity Kristien Ring: Preface. In: Emerging Identities – East! Berlin, Jovis Verlag 2005, 4. 9 Berényi István: Közép-Európa kulturális régióinak kérdése. In: Nemzeti és regionális identitás Közép-Európában. Piliscsaba, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészettudományi Kar 2003, 19. 7

60

Uniónak, de Berlin korábban és ma is változásban lévő város, amely Kelet és Nyugat határán helyezkedik el. Épp ezért ideális helyszín és kiindulási pont ahhoz, hogy elmélyítsük a párbeszédet keleti szomszédjainkkal, és utazásra induljunk Közép- és Kelet-Európa városaiba, ahol a gazdag építészeti múlt és az új építészet egyaránt jelen van.”8 Bár a katalógus bevezetője Közép- és Kelet-Európát említi, a kiállítás címe Emerging Identities – East! (Kibontakozó identitások – kelet!) lett, amit nem csak az magyaráz, hogy a bemutatott országok a kezdeményező Németországtól keletre vannak, hanem hogy a válogatásba a Baltikum, Észtország, Lettország és Litvánia is bekerült. Kimaradt viszont Ausztria. A felsorolt néhány példa nyilván nem teljes, de arra elég, hogy megmutassuk, mennyire bizonytalan, változó, sokszor esetleges, máskor nagyon is tudatos, hogy hol húzzák (húzzuk) meg Közép-Európa határait, hogyan definiálják azt a területet, ameddig a feltételezett közép-európai építészeti identitás kiterjed. A nemzetek helyett régiókban gondolkodni kívánó új Európa jegyében óvatos kísérletet tehetünk Közép-Európa régióként történő meghatározására, ezt véve alapul egy közép-európai építészeti regionalizmus leírásához. A régió társadalom-földrajzi és közigazgatási meghatározásán túl szolgálhat egy kulturális egység meghatározására is, a kulturális régió alapja ekkor a kultúrtáj, amely az Európa Tanács 1993. évi deklarációja alapján „az ember gazdasági, társadalmi, ökológiai és esztétikai tevékenysége során átalakított természeti táj”.9 A definíció nehézsége, hogy az építészet nemcsak erős természeti környezetben létezik, hanem városokban, sőt nagyvárosokban is, ahol a természeti táj csak nyomokban fedezhető fel, ahol a mesterséges épített környezet a meghatározó. Igaz, az építészeti regionalizmus számos eleme éppen a természeti környezet iránti affinitásra épül. Másik gond, hogy – amennyiben a kultúrtájat a természeti tájhoz kötjük – az egyes egységek, miközben többnyire nem ismernek országhatárt, abszolút méretükben fölöttébb kicsinek adódnak, „országnyi” méretűek sincsenek, nemhogy egész Közép-Európát lefednék. Az Adriától az Északi-tengerig elég sokféle természeti táj adódik, de elég csak az Alpokra,

8

Corpora in Si(gh)te, Magyarország pavilonja

helyhez való érzékeny közelítést, de biztosan nem nevezhető regionálisnak, netán regionalizmusnak. A közös vonások sokkal inkább a közös helyzetben, annak értékelésében és a közös problémákban találhatóak meg. Hogy melyek ezek, arról némi áttekintést adhatnak a fent említett kiállítások katalógusai, amelyekben minden ország anyagát egy rövid írás vezeti be, szerzőik vagy a praxisban vagy a médiában dolgozó építészek. A szövegek egyike sem alapos elemzés, inkább csak egy-egy fókuszpont felvillantása a témában, az identitás, illetve a fiatal építészek összefüggésében. A szinte minden írásban megjelenő elem a közelmúlt közös történelme, a szocializmus építészeti és kulturális hagyatéka: a panelos lakótelepek, a lepusztult városi környezet és a mindezekkel való szakítás jegyében meginduló kiköltözés a zöldbe, majd a zárt lakóparkokba. „Míg a panelváros totális monotóniájával taszít, a külvárosban a teljes építészeti nyelvezet fellelhető egyetlen utcában. Szuburbiában mégsem a változatosság, hanem az azonos különbözőség jött létre”11 – szól a jelentés Észtországból, de a helyzet másutt is hasonló. „Az 1989-es Bársonyos forradalom után a magánépítkezések annyira megszaporodtak, hogy a katalógusból rendelhető családi házak a városok körül hatalmas területeket kezdtek elfoglalni”.12 A családi házak magánmegrendelőinél is nagyobb változások köthetőek mindenütt a fejlesztőkhöz, akiknek a tevékenysége teljesen átalakított egyes városrészeket. „A középületek terén a bevá-

A 20. század elejének nemzeti építészeti mintáját a jórészt síkságon elterülő Lengyelország építészei számára az úgynevezett zakopanei stílus jelentette, míg a szintén nem csak hegyekben élő magyarok Erdélyben keresték az építészeti gyökereiket, de a példák folytathatók. Keserű Katalin és Haba Péter szerk.: A modernizmus kezdetei Közép-Európa építészetében / The Beginnings of Modernism in Central European Architecture. Bp., Ernst Múzeum 2005. 11 Siiri Vallner, Indrek Peil: Tallinn. Contingent City: Four Introductions. In: Emerging Identities – East! 8. 12 Igor Kovačevič: Young Czech Architecture. A Snapshot. In: Emerging Identities – East! 116. 10

DISPUTA Árkádok

a Kárpátokra, az Alföldre vagy a Lengyelsíkságra gondolni, hogy belássuk, aligha beszélhetünk az építészetet regionálisan meghatározó közép-európai topográfiáról és klimatikus viszonyokról. Hegyek, völgyek, síkságok: Közép-Európa domborzata változatos, ebből egy-egy területet, akár annak karakteres építészeti hagyományával együtt kiválasztani – bár ez nemzeti szinten nem volt példa nélkül való – és abból valami általános érvényűt kreálni aligha lehet.10 A kultúrtáj fogalma persze értelmezhető tágabban, beleértve a várost és a nagyvárost is, ahol a „művelt” tájban tükröződik az ott élő nép kultúrája, nem függetlenül etnikai, nyelvi és vallási kultúrájától, de nem is leegyszerűsítve ezekre. Ez utóbbiakat tekintve pedig Közép-Európa fölöttébb sokszínű, ráadásul szerkezetében és jellegében állandóan változik, így akár egyetlen, akár több kulturális régióként értelmezzük, ezt csak az idő dimenziójában tehetjük. Hol van akkor a hasonlóság Közép-Európa építészetében, amely a közép-európai építészeti identitás alapja lehetne? A megalapozott válaszhoz a teljes terület építészetét kellene ismerni, amelyet – valljuk be – nem ismerünk. Nemcsak a nyelvi nehézségek miatt, hanem mert a rendszerváltással és az Európai Unióba való belépéssel is Európához kívántunk csatlakozni, nem Közép-Európához; a holland építészetre voltunk kíváncsiak, nem a lengyelre, Párizsba utaztunk új házakat nézni, nem Pozsonyba. A terület építészetének gyors áttekintésében így a korábban említett néhány forrás és kiadvány (a nextroom digitális adatbázisa, az Emerging Identities – East! kiállítás, illetve a Young Blood projekt katalógusa) segíthet, kiegészítve a 2005 óta megjelenő A10: new European architecture című folyóirattal, amely, miközben egész Európával foglalkozik, ebbe következetesen beleérti Közép- és Kelet-Európát is. A közölt épületek áttekintése után a röviden levonható tanulság, hogy – miközben a válogatások nyilván a legjobb példákat emelik ki a kínálatból – ezek sem országonkénti, sem regionális sajátosságokat nem mutatnak. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az építészet itt is a globális trendeknek megfelelően alakul, ami persze nem zárja ki az adott

61

DISPUTA Árkádok 62

sárlóközpontok, a multiplexek, a rekreációs központok, bank- és irodaépületek a meghatározóak”13 – és nem csak Litvániában. A fejlesztések mégsem vezettek az általános építészeti színvonal emelkedéséhez. „A közösségi és magánfejlesztéseket alapszintről kellett indítani. Először is pótolni kellett a városok hiányos infrastruktúráját, kiépíteni a hiányos közlekedési hálózatot és létrehozni a legszükségesebb létesítményeket: benzinkutakat, irodaházakat, kisebb-nagyobb boltokat és raktárakat, logisztikai központokat, lakóépületeket és családi házakat. Gyakran közhelyes formájuk nem a kreativitást tükrözi, hanem a megelőző időszak toldozó-foldozó építészetére mintegy reakcióként az à la nouveau riche nosztalgiáját”.14 „A háztömb és a negyed gondolatának elutasításával az egyéni megoldások keresése került előtérbe, és a ház mint a kliens gazdagságának és státusának a megtestesítője vált az uralkodó gondolattá”.15 A hirtelen, egyenetlenül és ellentmondásosan alakuló épített környezet realitása sok esetben együtt jár az építészek amiatti csalódásával, hogy a megbízó és a megbízott az új piaci körülmények között sem került közelebb egymáshoz, hogy a piac a látványos reprezentációt vagy az eladható tömegterméket várja az építésztől. „Szomorúan hangzik, de a tervezésnek csak kis része ad lehetőséget a kreativitásra. Kivételes szerencsének számít, ha legalább az alapkoncepciót sikerül kompromisszum nélkül megvalósítani a mindig pénzhiánytól szenvedő befektetővel és a mindig új kívánságokkal előálló szeszélyes feleségével folytatott küzdelemben”.16 „Hasonlóan ahhoz, ahogyan a magánszférát az olcsó és felszínes tévésorozatok, a reality show-k és a szupersztár-kereső műsorok uralják, a közösségi szférában is a csillogó, drága kinézetű, nárcisztikus építészeti megoldások dominálnak”.17 A szocialista múlt és a globális piac jelen kettőssége mellett a térség építészetének másik, jóval régebbi közös gondja a nemzeti identitás. A téma szinte minden esszében megjelenik, igaz, már a két projekt kérdésfeltevése is provokatív volt, hiszen nemzeti kontextusban kérdeztek rá

az új helyzetre. Van, ahol az építészeti örökség és a sajátos arculat megőrzése csak mint megoldandó probléma jelenik meg, megoldási javaslat nélkül. „A fejlesztések és az egyre növekvő építési piac mind városi, mind építészeti problémákat felvet Litvániában. A legkomolyabb közülük az értékek bizonytalansága, amely alacsony (funkcionális és esztétikai) építészeti minőséget, a nemzeti identitás hanyatlását, és az építészeti, városi és természeti örökség csökkenő figyelembe vételét okozza”.18 A globális, általános építészeti formák és értékek megjelenésére egy lehetséges reakció a saját építészeti múlt keresése, kijelölése egy korszaknak, egy stílusnak, amelyből a mai építészet is meríthet. A két háború közötti nemzetközi modernizmus épületei így értékelődnek fel Lettországban és Lengyelországban, vagy mint a „másik modern” téglaépületei, lesznek elemei egy gondosan felépített eredetvonalnak Magyarországon. Az illető ország építészetére jellemző, már kialakult karakter meglétét egyetlen írás említi, a teljes szöveget az úgynevezett poszt-organikus építészetnek szentelve.19 A trend a divatos sztárépítészettel szemben határozza meg magát, és formáival, anyaghasználatával a helyhez kívánja magát lehorgonyozni, egyúttal az időtlenség érzetét sugallva. Az alappont nem a nemzet, hanem a régió, mégis felvetődik a kérdés, hogy mindez mennyire szolgálta (szolgálja) az arculatteremtést, illetve mennyiben vált normává, mint az írás sugallja. A közép-európai országok építészete ugyanis óhatatlanul beszállt a nemzetközi versenybe, ahol valami eredetit, sajátosat, feltűnőt kell felmutatni ahhoz, hogy észrevegyék. „A cseh építészet ma olyan fejlődésen megy keresztül, amely még nem ért véget, és remélhetően eredeti és kiváló építészeti összképet hoz létre, amely jól felismerhető lesz Európában.”20 A cseh szerzőéhez hasonlóan egyértelmű megfogalmazás másutt nem olvasható, mégis, nem tudni, milyen eséllyel indul egy-egy ország ebben a versenyben. A sikerhez, hogy majd „a holland”, „a portugál”, „a svájci” építészet mellett „a cseh” vagy „a szlovák” építészetről írjon az építészeti sajtó, biztosan több kell, mint csak

Jãnis Lejnieks: Current Architecture in Latvia. Focus Riga. In: Emerging Identities – East! 30. Krzysztof Ingarden: Young Polish Architecture. In: Emerging Identities – East! 60. 15 Rolandas Palekas: Searching for Own Trends. In: Emerging Identities – East! 44. 16 Aleksandra Globokar. In: Young Blood – I’m a Young “Sloven” Architect! Centre for Central European Architecture 2005. 17 Boris Hrbáň: Identifying the identity. In: Emerging Identities – East! 102. 18 Rolandas Palekas: i. m. 19 Andor Wesselényi-Garay: Postorganic Architecture. In Emerging Identities – East! 136. 20 Igor Kovačevič: i. m. 13

14

hozzá köthető márkanév, hanem az új építészek változó, kölcsönösen, de lazán kötődő nyitott hálózata az, ami termékenyítően hat munkájukra. […] Szüleink generációjának lázadását követően a fiatal építészek szolgálatnak és a kis lépések politikájának tekintik a szakmát.”22 A rugalmas hálózatokban való gondolkodás nem új az építészetben. Az építészetelmélet jó tíz éve tárgyak helyett mezőkről és territóriumokról beszél, amelyek mozognak, alakulnak, változnak, ahol az összefüggések az igazán érdekesek, nem az egyes elemek. „A forma fontos, de nem a dolgok formája, hanem az a forma, ami a dolgok között van.”23 Hegyek, völgyek, síkságok: Közép-Európa természeti domborzata változatos – kulturális domborzata viszont folytonos változásban van. Hol itt, hol ott bukkan fel valami érdekes építészeti esemény, egy-egy projektre alkalmi hálózatok, szerveződések jönnek létre, majd felbomlanak és újraalakulnak más résztvevőkkel. A sokszínűség nyitottsággal párosulva rengeteg lehetőséget rejt magában.

The Afterlife of Buildings, Lengyelország pavilonja Arne Winkelmann: Young Berlin Architects in not Quite the Center. In: Emerging Identities East! Burkhard Schelischansky, Fabian Wallmüller: I’m a Young ”Austrian” Architect! Centre for Central European Architecture 2005. 23 Stan Allen: From Object to Field. In: Architectural Design 1997, 5–6.

DISPUTA Árkádok

„jó építészet”. A neves építészeti irodák arculatán ma már külön csapat dolgozik, az országimázs részét képező építészet megteremtéséhez nemcsak profi háttérmunka, hanem sok pénz, idő és határozott koncepció is kell. Másrészt nem feltétlenül kell nemzetben vagy országban gondolkodni, sokkal inkább a feladatban, ahol a hely és a történelem az adottságok révén integrálódnak a megoldásba, amelyet a realitások és az alkotó kreativitás hoz létre. Berlinről szólva az esszé szerzője – bár elismeri, hogy az egyesítés utáni ambiciózus fejlesztések a korszak legizgalmasabb városává tették – az igazi lehetőségeket a keleti városrész kisléptékű, de érzékenyen reagáló projektjeiben látja, amelyek nem egyenként, de összességükben válnak fontossá és teremtik meg a környék fiatalos arculatát.21 Apró lépésekről és az építészek hálózatáról írnak a Young Blood katalógus bevezetőjének osztrák szerzői is. „A fiatal építészek magas mobilitása arra utal, hogy nem az individuum, a jól ismert építész vagy a

21

22

63

Kortárs magyar templomépítészet III.

Wesselényi-Garay Andor

DISPUTA Árkádok

Egy kiállítás epilógusa A MODEM-ben rendezett nemzetközi (templom)építészeti konferencia1 és (e sorok olvasásakor már bezárt) kiállítás felvet néhány olyan kérdést, melyek megválaszolása – elmélyült szociológiai kutatások hiányában – eleve reménytelen ugyan, mégis támpontot adhat a közeljövő vizsgálódásai számára. A funkció Ezek legfontosabbika: hogyan viszonyuljon az építész a mai, végtelenül profán és szekularizált korban a templomépítés feladatához? Pontosabban: szükséges-e az építésznek vallásosnak lennie ahhoz, hogy jó templomot tervezzen; mennyiben kell egy meghatározott felekezethez tartoznia ahhoz, hogy a közösség számára, annak hitbéli identitását kifejező épületet emelhessen? Ezzel a kérdéssel nem áll egyedül a templomépítészet; van még néhány olyan funkció, építészeti mozgalom, amellyel kapcsolatban kritikus kérdésként vetődik fel az építész „hovatartozása.” Kezdjük a templomokkal! A huszadik század elején paradigmatikussá lett és ezt a szerepét egészen a nyolcvanas évekig megőrző funkcionalizmus szigorúan az építészet, nem pedig a tervezői autenticitás hatáskörébe sorolta e problémát. A funkcionalizmus forradalmi felismerése épp abban állt, hogy az egyes épületekkel kapcsolatos igények, elvárások minden esetben veszteség nélkül fordíthatóak le terekké. E felfogás értelmében az építészeti tervezés – s annak végtermékeként a ház – olyan logikai folyamat, „matematikai képlet” eredménye, amelyben kevéssé az eredménynek, azaz a háznak, mit inkább a levezetés-

Le Corbusier: Villa Savoye, Poissy (1929–31) 1 2

64

nek lehet esztétikája. Egy másik hasonlattal: az építészeti tervezés folyamata nem más, mint egy keresztrejtvény megoldása és kitöltése; a megfejtés nem lesz sem jobb, helyesebb, sem rosszabb, érvénytelenebb attól, ha a rubrikákat nyomtatott vagy trehány, esetleg kalligrafi kusan rajzolt betűkkel töltjük ki. Noha ez a szemlélet határozottan háttérbe szorítja azt a fajta esztétikai megközelítést, mely a vitruviusi „szépség” összetevőinek – symmetria és dispositio – historikus konzerválásával a külsőből, illetve valamiféle stíluseszményből indult ki, mégsem lehet azt állítani, hogy az az esztétikai töltet, amely a Bauhaus főépületét, a Siedlungok építészetét vagy akár Adolf Loos felettébb ikonoklaszta épületeit jellemezte, pusztán matematikai lett volna. Mi több, a korszak totemalkotásai – például Mies van der Rohe Tugendhat-villája Brnóban vagy Le Corbusier Villa Savoye-a Poissyben – távolról sem csak a funkcionális elvek illusztrációjaként olvashatók. A funkcionalizmus csak a későbbi, az iparosított tervezésmenet során fonódott össze – sőt: a laikus használók körében vált gyakran azonossá – a lakótelepek építészetével. Eredeti jelentésében – és a fogalom mögé rendelt építészeti attitűd alapján – azonban világos határokat lehetett vonni funkcionalizmus, az utilitarizmus és a racionalizmus közé.2 Az ok, amelynek következtében a funkcionalizmus mint tervezői elv felettébb kérdésesként tűnt fel már a posztmodern hajnalán is, az volt, hogy úgy söpörte maga alá az ésszerűség és a célelvűség éthoszát, hogy közben háttérbe szorultak a funkció valódi elvei. A rendeltetésszerűség a funkcionalizmus eredeti jelentésében az EGYEDI igényekre adott EGYEDI és alkalomról alkalomra változó építészeti válaszok sorozatát jelentette. Azonban hamar megfertőződvén a racionalizmus és a célelvűség ideáitól, az eredeti kifejezés az elképzelt TÖMEG-ember számára tömeggyártással megvalósítható, iparosított építészethez szolgáltatta a szellemi muníciót. Ugyanakkor a funkcionalizmusnak ez a fogalmi korrumpálódása sem változtatott az eredeti felismerés fontosságán, azon tud-

Kortárs templomok: a jövő kihívásai. Nemzetközi építészeti konferencia, Debrecen, MODEM, 2009. június 9. Adolf Behne: Nicht mehr geformter Raum – sondern gestaltete Wirklichkeit. In: Der moderne Zweckbau. (1923). München, Drei Masken Verlag 1926; Berlin, Frankfurtt/M., Ullstein 1964, 41–69. Magyarul: Túl a megformált téren – az alakított valóság. In: Kerékgyártó, Béla (szerk): A mérhető és a mérhetetlen – építészeti írások a XX. századból. Ford. Kerékgyártó Béla. Bp., Typotex 2000, 45–55.

3

Timothy Cassidy: Becoming Regional over Time: Toward a Reflexive Regionalism. In: Vincent B. Canizaro, ed.: Architectural Regionalism. Collected Writings on Place, Identity, Modernity and Tradition. New York, Princeton Architectural Press 2007, 410–419.

DISPUTA Árkádok

niillik, hogy az építészeti program igenis lefordítható az épülettel kapcsolatos használati elvárások listájára. És ez éppúgy igaz egy templomra, ahogy igaz lehet egy falusi tanyára is. Ez a gondolatmenet persze szükségszerűen vezetett a modernizmus ama meggyőződéséhez, hogy az építésznek elsősorban szakembernek, mérnöknek kell lennie ahhoz, hogy az eléje kerülő épülettípusok funkcionális kihívásaival képes leLe Corbusier: Sainte-Marie de la Tourette kolostor, gyen megküzdeni. E mentaliÉveux (1956–60) tást példaszerűen képviseli Le Corbusier, aki, magát vallásos A magyarországi építészet ma komoly pogánynak tartva, a huszadik század két etikai alapokon szerveződik. Ez éppúgy kimodernista templomikonját, a ronchamp-i kápolnát és a La Tourette-kolostort is meg- mutatható a napjainkra redundánssá váló téglahullámban, melynek sodrában a tégla tervezhette. Akármilyen szimbolikus is Le Corbusier alakja a huszadik század építé- alkalmazása „tett” – mondhatni, morászettörténetében, nem lehet nem tudo- lis gesztus – volt az iparosított építéssel szemben, mint ahogy megfigyelhető ilyesmásul venni az ellenpéldákat sem. Antoni mi az egyes alkotások kritikai recepciójáGaudí, a szerzetes építész, Hans van der Laan, az elmúlt években újra felfedezett Ru- ban is. A hazai interpretatív építészeti kritika gyakran az alkotó személyén keresztül dolf Schwarz – és általában az úgynevezett „másik modernhez” tartozó építészek ese- közelít egy-egy házhoz, s ebben a koncepcióban pozitív értéknek minősül, ha kaptében számos (ellen)példa illusztrálja, hogy csolódási pontok fedezhetőek fel az adott az építész személyes hite elengedhetetlen a kiemelkedő templomalkotások születésé- funkció és az építész mentalitása között. Mindez azonban – és ez az autenticitás hez. Az a vita, mely az autentikus, illetve a funkcionális tervezői attitűdök között ala- igényének súlyos kritikai ellentmondása – már hatással van az adott művek utóélekult ki, napjainkban az előbbi, vagyis az tére. Akár templomról, akár tanyasi házról autenticitás álláspontjának kedvez. Ennek a jelenségnek, melyet egyébként akár a II. van szó ugyanis, az autenticitás igényéVatikáni Zsinat liberalizáló hatására jelent- nek túlhangsúlyozása kiemeli az adott tárkező újtradicionális ellenhatásként is értel- gyat az építészetkritika hatálya alól. A kritikus személye ebben az esetben ugyanis mezhetünk, több oka is van. Noha a templomépítés minden szem- kétszeresen is illegitimmé válhat. Először: pontból különleges műfaja az építészet- amennyiben tudott róla, hogy NEM gyakorló építész, kritikai ítéletének súlya a hazai nek, távolról sem lehet azt állítani, hogy az autenticitás kérdése kizárólag ezt a zsá- építészeti közegben, sajnos, eleve kérdénert érintené. A mezőgazdasági építészet, ses. Másodszor: eme fenntartásokon túl egy templomépítési munka esetén a kritielsősorban a kortárs tanyaépítészet éppúgy kus ateizmusa az autenticitás perspektífelveti ezt a kérdést, mint a regionalista irányzatokon belül körvonalazott, úgyne- vájából is illegitimmé teheti a funkcionávezett reflexív regionalizmus,3 amely a re- lis, a szakmai megalapozottságú bírálatát. gionális tervezési gyakorlatot elválasztha- A tervezői autenticitás túlhangsúlyozása tatlannak tartja a helyhez kötődő komplex ebből a szempontból tehát kétséges gyaéletmódtól. Határozottan nőtt tehát azok- korlatnak tűnik. Ebben a koordinátarendnak a funkcióknak és megbízási típusoknak szerben elképzelhetetlen, hogy egy tempa száma, amelyeknél szempontként jelenik lomot tervező építész ateista legyen. Épp meg az építésznek az illető rendeltetéshez ezért volt a debreceni templomos konfevaló viszonya. rencián revelatív Földváry Miklós István

65

lenül mindenkire hat. Éppúgy szakrális ebben az értelemben Peter Zumthor vals-i fürdője, mint Daniel Libeskind Zsidó Múzeumának főtere, s a kortárs magyar építészet is így tekint szakrálisként a borászatok funkciójára. Ennek elérése, hangsúlyozom, a funkciótól független, legnemesebb építészeti tett. Ami független vallástól, hittől, autenticitástól és a transzcendenciával kapcsolatos személyes viszonyunktól. A templom mint indikátor Peter Zumthor: termálfürdő, Vals (1996)

liturgiatörténész korreferátuma, aki a hitbéli kérdéseken túllépve az egyes liturgiák megtanulhatósága – végső soron tehát a funkcionális megközelítés – mellett tette le a voksát.

DISPUTA Árkádok

Szakralitás

66

Szilárd meggyőződésem, hogy az auten­ ticitás kontra funkcionalitás végeláthatatlan – napjainkban határozottan az autenticitás irányába billenő – vitájának nyugvópontját az építészeti tér egy lenyűgöző pszichológiai hatása, a szakralitás megsejtése jelentheti. A szakralitás – melyet ehelyütt vallási és hitéleti tartalmak nélkül, elsősorban egy jellegzetesen behatárolható, komplex, a fenségességet sem nélkülöző atmoszféraként kívánok meghatározni –, nos, a szakralitás nem önmagában a templomépítészetnek, hanem általában az igényesen megtervezett építészeti térnek is sajátja. A szakralitás független a funkciótól, pontosabban: nem pusztán funkció. Független az anyagtól, pontosabban: nem pusztán anyag kérdése. A szakralitás nem pusztán fények hatása, nem pusztán az épület taktilitása; a szakralitás nem pusztán illatok vagy csak hangok érzete. A szakralitás részben független a környezettől, az épület elhelyezésétől, attól a mesterségbeli tudástól, amely az épületet felépítette. Egy épület szakralitása nem azonos a monumentalitással, a stílussal, és a formák kérdésével. Mégis, a szakralitás érzete a fenti elemek speciális, oly gyakran megismételhetetlen keverékeként jön létre. Olyan speciális atmoszféra, mely – erősen hiszem – kulturális beállítottságtól és neveltetéstől függet-

Újabb megkerülhetetlen kérdés, van-e összefüggés a templomok funkciója és a magyarországi, páratlanul együtthangzó formai kánonok között, pontosabban: segítette-e a templomfunkció azt a tradíciót, mellyel voltaképp a kortárs magyar építészet en bloc jellemezhető. A válasz többszörösen is igenlő. A templomok iránti hazai lelkesedés egyik oka a különböző építészeti funkciók eltérő megítélésében keresendő. Az egyes rendeltetések ugyanis nem homogén lehetőségekként szerepelnek egy közösség, főként egy építész szakmai palettáján; ezek szigorú hierarchia szerint vannak osztályozva. Az az elem- és fogalomkészlet, melyet egyetlen szóval építészetnek hívunk, már elméleti gyökereit tekintve sem homogén halmaz. Az építészetről való gondolkodás, az egyes rendeltetések közötti aláés fölérendeltségi viszony a praxis és az építészeti kultúra immanens része. E létező, történelmi gyökerű funkcióhierarchia egyik csúcsát jelentik ma Magyarországon a templomok. Noha érzelmi és filozófiai szempontból igen nehéz műfajról van szó, a kristályossá tömörödött liturgikus előírások figyelembevétele után meglehetősen nagy mozgástér áll az építészek rendelkezésére. A szakralitás megjelenítése – mint fentebb olvashattuk – eleve tág kereteket szab a formai, szerkezeti és térképzési kísérletek számára. A templom ebben azt értelemben remek terep – mondhatni: ürügy –, hiszen kanonikus tömörséggel volt képes megjeleníteni azokat a formai és szerkezeti elképzeléseket, melyek azután a teljes kortárs építészetre hatottak. Ezt a potenciált csak erősítette, hogy a kilencvenes évek eleje óta az építészeti diplomafeladatok között is kiemelt helyen szerepeltek a templomok. A funkció – hangsúlyozom – relatív

Bulcsú Tamás: balatoni nyaraló

dő viszonya. Míg a jobboldali kormányzat látványos közösségi beruházások révén képviselte magát, addig az elmúlt nyolc évben a baloldali kormányzat sokkal inkább a nagy infrastrukturális beruházásokat választotta reprezentációs eszköznek. A MüPa, a Sportaréna és Nemzeti Színház helyett ma metró, híd, viadukt és víztorony épül. Egy közösség építészetének legfontosabb indikátorát azonban a nagy tömegeket vonzó, pályázatokon kiválasztott közintézmények jelentik. Ezek hiányában az építészeti invenció – különösen egy válság idején4 – azokra a területekre szorul vissza, amelyek egyszerre hordozzák a felvilágosult mecénás és a relatív autonómia ígéretét. Bődey Attila és Polgár Ágnes, Bulcsú Tamás és Berecz Tamás, Karlovecz Zoltán és Murka István, Muzsai István és Ficzere Anett – mint a „kapuk előtt toporgó” legfiatalabb generáció – villaépítészete olyan, egyelőre szerencsésen heterogén alternatíváját jelentik a posztorganikus építészet tégla-manierizmusának, amely vélhetően újra fogja rajzolni a hazai kortárs építészet térképét. Méricskélések Tűnjék bár gyerekesnek, felvetődik a kérdés, hogy melyik felekezet(ek) járult(ak) leginkább hozzá a kortárs magyar templomépítészeti kultúrához. Tömörebben: melyik egyház emelte a legszebb templomokat? Noha a Debreceni Disputa előző számaiban közreadott tézissoraim talán beláthatóvá teszik,

Önellentmondásnak tűnhet válság idején a lakóház-építészet szárnyalásáról írni, de több, kifejezetten a villaépítészetből élő műhelytől azt a jelzést kaptam, hogy az irodamegbízások bedőlését nem követte a rezidenciaépítészet krachja.

4

DISPUTA Árkádok

egyszerűsége remek lehetőséget adott arra, hogy a végzős hallgatók és a mára a kánonba lép(tet)ett késő-ötvenes építészeti aranygeneráció ezen az épülettípuson mutassák be formálási elveiket. A magyarországi templomok pontosan reprezentálják tehát mindazokat az építészeti erőfeszítéseket, melyek en bloc jellemzőek a kortárs magyar architektúrára. És mégis: némiképp mégiscsak egy önmagába záródó hagyományról beszélhetünk; ennek magyarázatát azok az új erővonalak adják, melyek a kortárs villaés rezidenciaépítészetünkben jelentkeznek. Az elmozdulás lehetőségét, a jelenlegi formálási hagyományból való kitörés lehetőségét ugyanis ma már nem a templomok, hanem lakóházépítészetünk sejteti. Ezt a jelenséget leginkább a szaksajtó szerkezete illusztrálja és napjaink gazdasági válsága magyarázza. 2000 körül a lakóház-építészetet bemutató szaklapok piacát két orgánum, a Szép Házak és a Családi ház uralta. Ekkortájt még elképzelhetetlen volt egy olyan magazin elindítása, amely a „minőségi”, szakmailag is releváns villák bemutatására szerveződött volna. Egy ilyen lap megtöltéséhez évi 30–35 kiemelkedő minőségű házra lett volna szükség, és ez akkortájt még nem állt rendelkezésre. 2004-ben azonban már két lap – az Atrium és a Villák magazin – is foglalkozott a rezidenciák építészetével. Megjelent ugyanis az a tehetős, fiatal, egyetemi éveit Nyugat-Európában töltő újpolgári réteg, mely otthona kialakításához már nem a posztmodern reprezentációt, hanem az európai mintákat vette alapul. Így tömörödött önálló, építészeti újdonságokat is teremtő zsánerré a villaépítészet, s képviseli ma majdhogynem kizárólagosan azt a műfajt, amely még alkalmas az autonóm – vagy épp jó érzékkel adaptált – építészeti gondolatok megfogalmazására. Az irodaház-építészet eddigi felfutó ága 2008 októberével gyakorlatilag „bedőlt”; a templomokhoz hasonlatos nagy közösségi beruházások sora pedig legkésőbb a Kormányzati Negyed fiaskójával megszakadt. Ettől a jelenségtől ráadásul elválaszthatatlan a politikumnak az építéshez fűző-

67

nos színvonal-magasságát. Az építészeti közélet sokadvonalában számos olyan építész tevékenykedik, akinek a templom éppolyan megélhetési funkció, mint egy lakóház vagy egy pajta.

DISPUTA Árkádok

A játszótér

68

hogy a kortárs magyar templomépítészet rendkívül homogén képet mutat, nem lehet nem észrevenni, hogy az evangélikus egyház – különösen, ha a hazai evangélikusság felekezeti arányát tekintjük – kiemelkedő templomok építéséhez járult hozzá. Ez javarészt annak volt köszönhető, hogy a felekezethez tartozó építészek segítségével számos esetben tervpályázat keretei közepette választották ki a templomok tervezőit.5 Épp ellenkező a helyzet a református egyház esetében. Itt az egyes gyülekezetek önállósága következtében,6 illetve a felekezet számossága ellenére arányaiban sem épült annyi kiemelkedő alkotás,7 mint az evangélikus gyülekezetek megbízásaiban. S bár szintén gyerekesnek tűnhet, annak mérlegelése is tanulságos, men�nyiben reprezentálják a szaklapokban és a kiállításokon megjelenő templomaink a teljes vertikumot, vagyis a kortárs magyar templomépítészet egészét. Noha homogén egységről van szó, az „átlag” falusi templom erőteljesen historizáló, egy- vagy kéttornyos elrendezésű, és kínosan pontos párhuzamba állítható a szuburbiákban szerveződő kertvárosok posztmodern ízléstelenségével. A funkció szentsége ugyanis nem jelentett biztosítékot arra nézvést, hogy ezek az épületek – nagy átlagukban – megugorják az építészeti kultúra általá-

Ma szinte közhelyszerű tézis Magyarországon, hogy az építészet és általában a vizuális művészetek nem számítanak kulturális evidenciának. Kicsiny, nyelvébe zárt nemzetként nálunk a nyelv, leginkább pedig az irodalom vált a nemzetet érintő sorskérdések, identitásképző filozófiák legfőbb hordozójává. A nyelv volt az egyik legfőbb katalizátora például az 1989-es rendszerváltásnak is, s máig írók jelentkeznek a leglényegesebb társadalmi kérdésekkel. Olyan, mindenek felett álló médiumként tekintünk a nyelvre és az irodalomra, melynek ismerete a szó szoros értelmében triviális. Ezzel párhuzamosan megértő mosoly fogadja, ha valaki kijelenti: nem ért az építészethez – legyen bár híres író az illető. Kulturális reflexeink irodalomközpontúságát mutatja, hogy „értelmiségi” diskurzusokban illegitimmé válik, aki kijelenti: nem értek az irodalomhoz. Az általános építészeti kultúra sivárságának – ezúttal csak utalásként felvillantható – kulturális hátteréért az oktatás is felelős, hiszen elenyésző óraszámban tanítanak vizuális és környezetkultúrát; az irodalomközpontú nemzeti kultúra, amely a nyelvben határozta meg önazonosságának legfőbb médiumát, az oktatásban is sokadlagos helyre száműzte mind az építészet, mind a vizuális kultúra oktatását. A szokásos filippikákon túl nehéz az ilyesfajta aránytalanságokkal mit kezdeni. Talán épp ezért: még fogalmunk sem volt, milyen templomok, milyen rendszerzésben fognak ezen a kiállításon megjelenni, de abban már bizonyosak voltunk, hogy feltétlenül szükséges egy olyan gyermekjátszótér installálása, amely rajz- és múzeumpedagógia-órákat befogadva a maga szerény eszközeivel közelebb hozhatja a gyerekeket a templomok és általában az építészet ügyéhez.

Masznyik Csaba: Evangélikus templomok. in: Krähling János, Vukoszávlyev Zorán (szerk): Új evangélikus templomok. Bp., Luther kiadó 2008, 29–52. 6 A presbitériumok következtében „az esztétikai eredmény szükségképpen a bizottság legalacsonyabb közös nevezőjére zuhan, és még ahol nincs is így, ott sem lesz egyéni. Az egyéni műpártoló valószínűleg bátrabb, és jobban bízik az építészben, mint egy bizottság.” Nikolaus Pevsner: Az európai építészet története. Bp. 1995, 433. 7 Lásd a kortárs református templomok legfőbb hazai kritikusa, Lőrincz Zoltán írását: A fatornyos hazában. A debreceni református körtemplom. Alaprajz, 12. évfolyam, 4. sz. 2005. július-augusztus. 20–23. A szerző Csete György debreceni temploma kapcsán fest képet a presbitériumok ellentmondásos építészeti ítéletei­ ről. 5

A Debrecenben ez év júniusában rendezett, Kortárs templomok: a jövő kihívásai című nemzetközi konferencia egyik előadója az idén 70 éves Heinz Tesar osztrák építész volt. Tesar életművét – akinek templomépítészete is igen jelentős – elsősorban az építészet alapkérdéseire adott válaszai teszik érdekessé. Tesar szerint az építészet „a hely, az idő, a mód és az ok viszony-meghatározása”. A viszonyrendszer megértésének bizonyítéka a jó építészeti alkotás – és mint minden jelentősebb építészeti mű, Tesar épületei sem szorulnak külön interpretációra. A Tesarról alkotott kép mégis csak akkor válik teljessé, ha életútját, művészeti tevékenységét és a hozzájuk kapcsolódó írásokat együtt látjuk. Rétegek A Das Fenster című tiroli kulturális folyóirat 1982-ben megjelentetett egy interjút, amelyben Heinz Tesar főként az épületekhez társuló gondolatairól beszélt. Az írás záróakkordja (valószínűleg az egyetlen előre szerkesztett rész a szövegben) Tesar azóta is ars poeticaként idézett szövege, a Schichten, azaz Rétegek. Tesar a rétegek jelentéstartalmának meghatározását a Schichten etimológiai analízisével indítja: „A Schicht jelenti a földrajzi réteget, lerakódást, az anyag rétegét, az idő rétegét, a gondolkodás rétegét, az érzékelés rétegét, a bevonatot (úgy mint bőr, ruha, parfüm, divat); die Geschichte = történelem, das Geschichte = rétegzettség, die Einschicht = egyrétegűség, magány; a titkot; die Stadtgeschichte = várostörténet, das Stadtgeschichte = városrétegzettség, a Schichten mint ige építést, fektetést, rendszerezést, egymásra helyezést jelent; a város a közösség titka, a titok szinonim jelentése a lerakódás és a titkos közlés; az építészet, mint látható és láthatatlan természetű szellemi és érzéki rétegződés”. Ehhez Tesar a következőket fűzte hozzá: „nem a * 1

nulladik óra az, melyben az építész munkája elkezdődik, hanem az előrehaladott idő, melyben javításokat, korrekció­kat és új kezdeteket építünk be. Egy új réteget formálunk. Eközben nem arról van szó, hogy különösen éles, harsány szavakat és képeket keresünk, hanem arról, hogy a hely specifikumát, a topográfiát és a történelmet az építészet eszközével megragadjuk. Ez azonban megint csak nem jelenti, hogy minden megfogalmazandó úgymond helyben, kéznél van, hanem nekünk a folyamat egy újabb rétegét is hozzá kell tennünk, amiben az építészet kiindulópontját az individualitás és a típus kölcsönhatása jelenti. Itt közel járok ahhoz a meghatározáshoz, amely szerint az építészet az individuum és a hely közötti párbeszéd eredménye. Ez a hely hangsúlyozását, karakterizálását és nem utolsó sorban újjáteremtését kell, hogy jelentse – tisztázva viszonyát a hely különböző történeti rétegeivel és az azt létrehozó sajátos individuum történetével. Jegyezzük meg itt, hogy a város (hely) története és az egyén története az építészet létrejöttének feltétele. Olyan dualitás ez, amelynek optimális esetben egyensúlyban kell lennie. Stabilitások (pragmatizmusok) és labilitások (túlértékelések) nem használnak az építészetnek. Olyan építészet a cél, amely lassú, nyugodt, kifejező nyelv, amely egyszerűségében érthető és sokrétűségében időtlenül érvényes. Egy kijelentés időn átnyúló érvényessége az ő legmagasabb minősége. Ha tudatosan leegyszerűsítő, majdnem iskolás definíciót kellene adnom az építészetre, nyelvtani értelemben azt mondanám: az építészet magában a hely, az idő, a mód és az ok viszonymeghatározása. Vagy gauguini értelmezés szerint: honnan jöttünk, hol vagyunk, hová megyünk – koncentráltabb kihívás alig van.”1 Mivel az írás Christian Norberg-Schulz 1980-ban közzétett genius locija és Kenneth Frampton 1983-as kritikai regionalizmusról

A cikkben szereplő fotókat Kovács Péter készítette. Das Tiroler Porträt – Heinz Tesar. Nach einem Interview von Wolfgang Pfaundler. Az interjú Schichten című fejezete Rétegek címmel megjelent a Magyar Építőművészet 1989/4. számában, ford. M. György Katalin. Az itt közölt fordítás Kovács Péter munkája, mely M. Gyöngy Katalin fordításának felhasználásával készült.

Vendégünk volt Heinz Tesar

Gondolatok Heinz Tesar építészetéről*

DISPUTA Árkádok

„Az építészet lassú, nyugodt, kifejező nyelve”

69

írt műve között született, kapcsolható ahhoz a 80-as években megjelent szellemi áramlathoz, amely az építészet identitását a hellyel, a hely szellemével vagy a hely rétegeinek megismerésével hozza összefüggésbe. Tesar Schichten című írása azonban, e teoretikusokéval ellentétben, sokkal inkább a gyakorló építész saját munkáihoz kapcsolódó gondolatairól szólt, miközben a rétegek magyarázatából mégis koherens gondolkodásmód nőtt ki, mely Tesar későbbi műveit is meghatározta. Külön értéke az írásnak, hogy a genius loci-vitákat uraló oppozíciónak – melynek jegyében szembekerült egymással a tradíció mint a „hely szelleme” és az alkotói szabadság és újító szükséglet –, Tesarnál nincs értelme, hiszen a rétegekre épülő felfogás szintézisbe hozza ezeket. Vagyis Tesar-nál eltűnik a többiek okfejtéseiben található legtöbb ellentmondás. A hely szellemének fogalmát megteremtő Heidegger például azt állítja, hogy az alkotás hozza létre a helyet, Norberg-Schulz szerint a hely az alkotás alapja. Tesar viszont „folytatja” a helyet (a meglévő rétegeket) egy következő réteggel. Az életművében végigkísérhető magatartás egyik alapja, hogy a rétegekben való gondolkodás nem a fennálló ellen, hanem a fennállóval együtt alakítja ki a művet. Ennek az is része, hogy egy konkrét feladat megoldásakor az alárendeltség felismerése lehet ugyanolyan erejű építészeti eszköz, mint a helytől független építészeti magatartás. Nem véletlenül állítja az egyik legismertebb szakíró, Friedrich Achleitner, hogy Tesar a tradicionalistáknak és a modernistáknak is bosszúság és kihívás. Schömerhaus, Klosterneuburg (1987)

DISPUTA Árkádok

Tesarnak ezt az épületét először 1989-ben, egy mesteriskolás bécsi kiránduláson láttam. Kívülről ez az épület az, melyen a bécsi tradíció folytatása a legnyilvánvalóbb. Elég, ha ránézünk Otto Wagner nussdorfi vízügyi

70

irodaépületére (Bécsből Klosterneuburg felé tartva elmegyünk mellette), de kapcsolódási pontot találunk Hans Maria Olbrich Secession-épületével is. Az irodaépület a Tesarnak legtöbb megbízást adó Baumax cég tulajdonosához, Karlheinz Esslhez köthető (a ház neve, a Schömer, Essl feleségének családneve). Az Esslékkel közösen kialakított programban az is szerepelt, hogy az épület a tulajdonos komoly kulturális jelentőségű képgyűjteményének is adjon helyet. Olyan épület született így, amelynek külső formája „tradicionális” irodaház, belül a közlekedőtér azonban kiállítótér. A külső és a belső tér Tesarnál szándékoltan kettéválik. Az irodák egy ellipszis alakú galériás térre vannak szervezve. Ennek a többszintes térnek szintén van hagyománya, sőt a térhez kapcsolódó lépcsőnek is, mely ez esetben megkoronázza a teret. A lépcsőház fölött Tesar egyik úgynevezett homotípusa kapott helyet – egy gömbölyű formákból álló szobor, mely asszociációm szerint a női szépséghez köthető. 89-ben, mikor a mesteriskolásokkal egy bécsi templom megtekintését követően beléptünk ebbe a térbe, sokaknak volt az a véleménye, hogy sokkal inkább vagyunk szakrális térben itt, mint a templomban. Ma is úgy látom, hogy a térnek van szakralitása, persze, nem hagyományos értelemben – ez egy emberközpontú, reneszánsz tér, annak saját szimbolikájával. A homlokzat kialakításról Tesar érdekes történetet mesélt el: tervezés közben sokáig eldöntetlen volt a homlokzati vakolat struktúrája. Finom utalásként Tesar szerette volna Olbrich Secessionépületének kanállal kiszedett lábazati felületképzését megismételni. Hogy ez kön�nyebben elfogadható legyen, azt javasolta, a következő megbeszélésre készüljön egy torta, hogy a torta bevonatán ki lehessen kísérletezni a friss vakolat mintázatát. Így is történt: egy tortát karcoltak be, először késsel, majd villával, végül megegyeztek a kanálmintázatban. A lyukak sűrűségét az építész egy hétméteres, vagyis egy függőleges sávnak megfelelő felületen tervezte meg. Aztán egy lyuggatott „pajzsot” készítettek, mellyel a vakolómunkás az állványon lépegetve kikanalazta a lyukakat a friss vakolatból. Egyedül az nem volt megkötve, hogy ez a mozdulat melyik irányból történjen. Az építészet az építészet előtt kezdődik

Schömerhaus, Klosterneuburg (1987)

Tesar 2005-ben kiállítást rendezett Münchenben Az építészet az építészet előtt kez-

Evangelische Kirche, Klosterneuburg (1995)

ti állapotát Tesar a szó etimológiai összefüggéseiből fejti ki. Mint ahogy a Schichten jelentése, úgy a forma születése utáni kibontás, kifejlődés etimológiája is fontos: az ent-wickeln = kifejlődik, kialakul jelentése a wickeln (csecsemő pólyába csavarása) szóhoz is társítható, s értelemszerűen most a kezdeti forma kibontásáról, kicsavarásáról van szó. Tesar már 1961–62 körül, amikor még a festészet vonzotta igazán, sokat foglalkozott a születés pillanatával, az embrionális formával: akvarelljeinek gyakori témája volt ekkor a születés, az embrió, a placenta. Ez még jobban megvilágítja, mit is ért Tesar az építészet előtti meghatározottságon. Evangelische Kirche, Klosterneuburg (1995) Ez a ház egy meglévő plébániaépület mellé telepített templom. Mint tudjuk, az evangélikus gyülekezetben szokás a szertartás után együtt maradni, kávézni, beszélgetni. Tesar templománál is ezért vannak a szabadban pultszerű asztalok, s ezért történt, hogy – bár eredetileg a bejáratot az utca felől szerette volna nyitni – a plébánia felől, belülről tárta fel a templomteret. Az épület egy tiszta és egyszerű ellipszisforma, melyre a tető rá van gömbölyítve. Felülről, a tetőn lévő „gülüszemű” kerek ablakok élőlényszerűvé teszik az épületet (lehetne ez egy medúzaszerű lény vagy ebihal). A részben nyitott bejárati előtér kisebb tö-

DISPUTA Árkádok

dődik (Architecture Precedes Architecture) címmel. A cím egyfajta komplex „eleve meghatározottságra”, az építészeti alkotást szinte eldöntő tényezők együttesére utal: az alkotói individuum és a hely fejlődéstörténetének kereszteződéseként adódó alaphelyzetre. Az individuum és a külvilág kölcsönhatásából eredő alkotás alaphelyzetét Tesar egyfajta születési processzusként kezeli, melynek során létrejön egy embrionális állapotú építészeti gondolat. A proces�szus értelmezése napjaink művészetében központi kérdés: több művészeti ágban megfogalmazódott az az alkotói önértelmezés, mely szerint a művész vállaltan befogadó, a kulturális térből érkező impulzusokat elemző, a művet reflexióként kezelő egyén. Ennek értelmében az „eleve meghatározottság” két síkon jön létre: Tesar értelmezése szerint a hely földrajzi, lerakódási, anyagi, időbeli, gondolkodási, érzékelési, történelmi, várostörténeti rétegek összessége. Ha az alkotó személyiség története a helyhez kötődik, a rétegződések megtapasztalása és feldolgozása már korábban elkezdődik benne, hatása nyilvánvaló a személyiség alakulására. (Tesarra gondolva például nem felejthetjük el az osztrák építészeti iskolát, Otto Wagner és Jože Plečnik hagyatékát folytató osztrák építészet erős kulturális pilléreit, az Ausztria–Németország–Svájc–ÉszakOlaszország régió kulturális közegét.) Tesar itt egyrészt az építészeti alkotást megelőző körülményekről beszél, másrészt az építészet tárgyiasulását megelőző pillanatról: az építészeti forma megszületésének pillanatáról, amikor – számára általában kis akvarellek formájában – megszületik az épület embrionális képlete. Ez az „embrió” már magában hordozza az épülettestet, melyet a tervezési folyamat során ki kell bontani belőle. De, mint ahogy a lepkebáb esetében is, a kifejlett állat formája már báb alakjában meghatározott, az építészeti embrió is eldönti már a ház végső formáját. Tekinthetnénk ezt alkotás-lélektani hasonlatnak is, de az embrionális test végső forma előt-

71

mege az ellipszistest csápja. Összességében azonban a háznak semmi köze egy direkt organoid formához. Típusa, azaz előképe egy tenyérnyi, acélból készült maketten látható. Ez két forma, a főtömeg és a bejárati csáp viszonyát mutatja, de már magában hordozott mindent, ami a megépült templomban később kiteljesült. Az építészeti forma születése

DISPUTA Árkádok

Aki épületet tervez, jól tudja, milyen az a pillanat, mikor megjelenik az a vázlat, típus (a típus jelentése előkép, minta, alapterv, amelyből a végső állapot kifejlődik), melyre később a kész terv visszavezethető. Rajz nélkül nem létezik építészet, mondja Tesar, miközben nem csak rajzi eszközökkel jut el a problémamegértéshez. A hely megértésének, a feladat megközelítésének Tesarnál sajátos egyedi módszere van. Olyan ez, mintha fokozni akarná intuíciós képességét az alkotás leglényegesebb pillanata, a forma születése előtt. Ennek jegyében Tesar először a verbális foszlányokat, az esetlegesen összeálló szótornyokat, szóláncokat írja le, mert azt gondolja, az érzékelés legelőször önkéntelen kiáltásokat vált ki belőlünk. Ezt igyekszik megragadni a szólánc, például így: Paralellbahnglas­gang­waybodehöfemuseum (Párhuzamosvonatüveg­á tjáróútbodeudvarokmúzeum). Ezzel pár­huzamosan rajzok, akvarellek készülnek a helyről, a hely körüli ellentmondásokról. (Tesar említi, hogy a hely képi feldolgozását Otto Wagnertől tanulta.) Utána szabad asszociációs technikával rajzokat vagy akvarelleket készít, amelyek az új forma embrionális állapotát jelentik. Ezek a rajzok még nyitottak, mégis nagyon lényeges döntéseket hordoznak, és bár „embrionális formák”, az épület később teljesen megfelel e korai vázlatnak. A szóláncokat és a rajzokat egy modell követi – sokszor csak tenyérnyi –, amely a végső elemzéseket segíti. Ez a modell már része a tervnek, később már felnagyított változatban

72

Kirche in der DonauCity, Wien (2000)

is elkészül, ez lehetővé teszi, hogy a belső terek, sőt a belső terek fényhatásai is modellezve legyenek. Tesar elemezte a hely és az építészet képi nyelvének érthetőségét is. Megkülönböztette a primer és szekunder szintű érzékszervi érzékelést. A primer szintű érzékeléshez a jól felismerhető formák, a főleg geometriai formákat tartalmazó archetípusok és az emberi vagy emberre utaló formákat tartalmazó homotípusok tartoznak. A geometriai formák a történeti építészet alapelemei, s nem véletlen, hogy a Bauhaus és a modern építészet is ezekhez tért vis�sza. Geometrikus redukcionizmusuk azonban annyira „bedobozolta” az építészetet, hogy szükségszerűen megjelent ennek a kritikája is. A geometriai ősformák mellett Tesar a homotípusokat, az emberre jellemző formákat is fontosnak tartja, mert ezek egy másfajta szenzibilitást mozgósítanak. A lágy, ívelt, „organoid” formák meg is jelennek minden művében, de nem szabad összemosni őket az „organisztikus” (ahogy ő nevezi) építészettel. Tesarnál mindkét formavilág megtalálható, a geometrikus térben legtöbbször az „organoid” a léptéket adó, a feloldást jelentő forma. A formák additív vagy reduktív szerkesztését azonban elutasítja, sokkal inkább a forma autonóm keletkezését próbálja megérteni, mintha a külső tényezők kikényszerítenék a végül megfelelő formát. A szekunder érzékelésen a tudás, a képzettség és az intellektus által közvetített objektív érzékelést érti Tesar. Kirche in der DonauCity, Wien (2000) A bécsi Unocity hatalmas irodaépületeivel nem lehet konkurálni. Itt minden magasba törő tömeg önmaga ellen forduló torzóvá válna. Talán ezért is döntött Tesar egy kicsi fekete doboz mellett a „Christus, Hoffnung der Welt” templomát tervezve, melyet a fekete krómacél ötvözet páncélként véd a környező építészeti brutalitás ellen. Az épületnek öt homlokzata van, az ötödiken, a tetőn a rés, a stigma, egyszersmind a külvilágtól kapott seb is. Ha Tesar formáinak keletkezése születésfolyamat, a formák ez esetben testek. Itt a test több értelemben is azzá válik. Az építészeti értelemben kezelt test nem transzparens, mint ahogy Tesar építészete tudatosan nem transzparens. A test belseje nem „összelátható” a külsővel, a belső térnek más természete van: ez a külső világ komplementere. Kívül a fény természetes, belül a fény üzenet, metafora. Ha a test anyaga kívül homogén, akkor,

Kirche in der DonauCity (belső tér)

bár belül is az, de másképpen. Nem páncél, nem védekezik. Ellenkezőleg: a teljes belső faburkolat melegséget, meghittséget, biztonságot áraszt. Az átváltozás a belső térbe lépve következik be. Egy „egyszerű kocka”, milyen sok szinten és rétegben közvetít valamit, amiben nincsenek utalások, nincs felesleges pátosz! Minden belső elem – beleértve a keresztet, a keresztelőkutat és a szentségtartót – Heinz és Marc Tesar műve; a stációképeket is Heinz Tesar készítette (a rajzokat egy jeruzsálemi utazás előzte meg, melynek célja az volt, hogy saját élményekből építkezhessen).

Említettem, hogy Tesar a belső teret elválasztja a külsőtől, az épülettest belső „termei” más minőséget hordoznak. A transzparens módon szerkesztett épületekben a külső és a belső tér átmosódik, térérzetünk tágabb, több a mindennapos összefüggésszál, elmosódik a viszonyrendszer. A tesari belső tér ellentmond ennek, nála a belső térben tényleg valamin belül érezzük magunkat. Valószínűleg ez magyarázza, hogy Tesar enteriőrjei nem csak akkor keltenek szakrális térérzetet, ha templomról van szó. Ezekbe a terekbe belépve mindig történik bizonyos átlényegülés, ami annak köszönhető, hogy a külsőtől teljesen független térnek saját rezonanciája van. Azon kívül, hogy a tér arányait a vertikalitás jel-

lemzi, általában itt jelennek meg a külső (a néha teljesen geometrikus) formát feloldó homotípusok – általában valamilyen ívelt felületként, körként, körlyukként. A fény nem homogén, ambientális fény, de nem is dramatikus, irányított fény, hanem nyalábszerű kapocs, mely ebben a belső védett térben lévő énünket összeköti egy kívülről áradó fehér-tiszta-másik világgal. Kereshetnénk ehhez szakrális jelentést is,

DISPUTA Árkádok

A belső tér és a fény

73

Bodemuseum, Berlin (2006) – paralell­ bahnglasgangwaybodehöfemuseum

Fényeffektusok a klosterneuburgi templomban

DISPUTA Árkádok

de ez már szekunder, túlmagyarázó gesztus lenne. Ezek a terek éppúgy modellezve vannak, mint a külső forma: a balzafa felületekre vetett fénynyalábok képének, a fény útjának analízise minden projektnél a végső tervhez szükséges munkafázis. A tereket, mint a hegedű húrjait a vonó, a fény szólaltatja meg. Épp ez Tesar egyik célja: a teret megszólaltatni, „den Raum zu klingen bringen”.

74

A berlini Museumsinsel területe az 1980-as évekig viselte a háború nyomait, míg végül több előterv és pályázat után 1988-ban a sziget múzeumainak rekonstrukciós terveihez neves építészeket hívtak meg, többek között Heinz Tesart. (A Bodemuseum 1904ben Ernst von Ihne tervei alapján épült, eredetileg Kaiser Friedrich Museumként, s 1956-tól viseli első kurátora, Wilhelm von Bode nevét.) Tesar feladata nemcsak az épület átalakítása, hanem egy közös koncepcióba történő illesztés is volt. A tervek szerint az öt múzeumon keresztül, a terepszinten „Archeológiai sétányt” vágnak át, melynek végpontja a Bodemuseum. Az új tengely átírja az eddig csak külön-külön (a hidakon keresztül) megközelíthető múzeumok térszervezését. Tesar munkáiból jelenleg még csak két fontos elem látható: a rendkívüli érzékenységgel rekonstruált és kiegészített belső térrendszer, valamint az egyik belső udvarban épített új lépcsőház. A harmadik elem, a sétányhoz kapcsolódó S-Bahn alatti tér még nem nyílt meg. Hatása azonban máris érezhető, mert a majdan innen megközelíthető kiskupola alatti térrendszerben egy új építészeti réteg koncentrálódott. Amíg a többi térben Tesar óvatosan, szinte láthatatlanul (gyakran csak a szoborposztamensek és az új térvilágítás szintjén) építkezik, a kiskupola alatti lépcső már a régi szerkezeteket felhasználó, de teljesen átértelmezett, új építészeti terekhez vezet. A két minőség közötti egyensúly lenyűgöző. Az új elemek tudatos alá- vagy fölérendeltsége láthatóan ismét a rétegekben gondolkodás eredménye. (A részleteket nézve óhatatlanul Scarpa és Karljosef Schattner jut eszembe.) Az újraértelmezett terek legszebb része a lépcső alatti szarkofágtér. A házaspár emlékét őrző négy oszlop és az új, ferde lépcsőlemez térbelisége misztikus – mintha egy időn és téren kívüli rendszer elemei lennének. Itt a váltás az anyaghasználatban a föld feletti és a föld alatti világ átmenete. Most ez a tér titokzatos, nehezen felfedezhető – kár, hogy a tervezett későbbi átkötés átjáróvá teszi. A szekunder rétegekről

Bodemuseum, Berlin (2006)

Az építészet alapkérdései – a viszonyok megértése, az ellentmondások feloldása, a problémák megoldása – mellett Tesar építészetének sajátossága a rejtőzködő poézis, mely azt vallja: „Nem kell mindent azonnal kiordítani”. Janáky István a feladat „lé-

nyegi” megoldása mögötti mondandóról, a rejtőzködésről írja (Janáky István: A hely. Bp., 1999): a gondolat szándékolt rejtettsége következtében nem manifesztálódik, befogadása ezért a tudatküszöb alatt történik (vagy csak egy szűk körben tudatosan). A rejtőzködés azonban mást is jelent: az alázatot, amely nem más, mint annak elismerése, hogy a meglévő rétegek és az új építészeti mű kapcsolatában nem feltétlenül az utóbbinak szánjuk a vezető szerepet. Jelenti azt a különbséget, melyet a költői nyelv és a köznyelv különbségeként Hans-Georg Gadamer is felismert, s arról írt, hogy a költői szöveg épp akkor válik igazán érthetővé, ha már nincs aktuális vonatkozása. Ez egyfajta többhéjúságot, mondhatnám, többrétegűséget feltételez. Tesart, teljesen érthetően, azok a feladatok vonzzák, amelyek lehetőséget adnak erre a másfajta önkifejezésre. Teichgartencalvario, Klosterneuburg (2006)

Tesart megérteni Frank Lloyd Wright úgy beszélt az organikus építészetről, mint amelyben a részletek az egészhez igazodnak, az egész pedig a részletekhez: az eredmény a folytonosság és az integritás. De egy összetettebb felfogásban azt értette az épület organikusságán, mikor egy épület, bármikor készült is, megfelel a

kornak, helynek, a benne élő embereknek. Heinz Tesar munkáival épp arra a dualitásra válaszol, amelyet egyfolytában feszegetünk: nem lehet radikálisan megszüntetni a tradíció, a hagyományozott élet és tudás kereteit, de ezzel szemben ott a (művészi) szabadságigény és türelmetlenség, s azt is tudjuk, hogy a jövő kihívásaira nem adhatunk választ múltbeli eszközökkel. Wrighti értelemben Tesar építészete organikus, de semmi köze nincs a mi szóhasználatunk szerinti organikus építészethez. A rétegek fogalma lehetőséget ad, hogy a különböző síkokon felvetődő kérdésekre különböző síkokon adjon választ. Ezek együttes megértéséhez idő is kell, mert ez nem csak intellektus és érzékenység kérdése. Ezért sokan nem értik Tesart, vagy hajlamosak félreérteni. Mert – hogy Teller Ede szavaival keressük a mentséget – „(a)zt tudjuk, amit tudunk, és ami új, az nehéz számunkra. De azért ami új, ha igaz, az szép.” Irodalom Wolfgang Pfaundler: Das Tiroler Porträt – Heinz Tesar, Das Fenster. Tiroler Kulturzeitschrift, 1982. Winfried Nerdinger: Heinz Tesar Architektur, München–Mailand, Electa, 2005. Heinz Tesar Architecture of Layers. Ten Recent Buildings by Friedrich Achleitner, Stuttgart– London, Axel Menges, 2008.

Kovács Péter

DISPUTA Árkádok

Teichgartencalvario, Klosterneuburg (2006)

A klosterneuburgi kolostoregyüttes hagyományos módon működő egyházi nagyüzem, melynek műszaki, üzemeltetési problémái voltak. A barokk miliőt, az egyházi kincseket látogatók forgalma oly mértékben megnőtt, hogy a parkolás kritikus kérdéssé vált. Másrészt korszerűsíteni kellett az épületegyüttes fűtését, ezért egy fahánccsal működtetett bioerőmű építését határozták el. Tesar mindkét létesítményt a föld alatt helyezte el. A beépített funkció fölött kialakult egy, a kiállítás bejáratához felvezető domb, mely szinte felkínálta a kálváriaszerű kialakítást. A kálvária témája már a DonauCity katolikus templomában bemutatott kálváriasorozat előtt is érdekelte Tesart. Mivel a felvezető út végpontja most egy kávézóterasz, itt csak egy kálváriautalás jött létre (kilenc stációoszloppal, melyeken a feliratok tematikája eleve más). Az építészeti együttesben a tervezett táj és az épület kontextusa adja a főszólamot, számomra a titok mégis a föld alatt, a faháncs raktárterébe vezető út beton oszloprendje, a lehántolt fák megkövesedett teste.

75

„Az élet impulzusa érdekel” Beszélgetés Heinz Tesarral az építés előzetességeiről  Ön filozofáló építész, aki az építő gyakorlatot elméleti reflexiókkal kíséri. Aforisztikusan megfogalmazott téziseit szívesen is idézi a kritika. Gyakran hivatkozott tézisei egyike: „Az építészet az építészet előtt kezdődik”. Mit ért Ön ezen – mi ez az „előtt”, melyek ezek az előzetességek? Az épületek a használati célon túl egyszersmind a jelen valóságának kifejezői. Azok a házak vagy tervek, melyeket építészetnek nevezünk, a szabadság és szükségszerűség – avagy, másképpen mondva, az individualitás és típus feszültségének terében helyezkednek el. Az eredményt a két pólus egyensúlya határozza meg, s független a konkrét körülménytől, a külső feltételrendszertől.

DISPUTA Árkádok

 Az építészetkritika korán észrevette, hogy az Ön életművében nem különülnek el élesen a kultikus és a kulturális épületek. Szakrális épületeiben olyan hangsúlyos a kulturális – ami az építés összefüggésrendszerében azt jelenti: technikai, technológiai – elem, kulturális épületeiben pedig olyan erős a szakrális aura, hogy úgy tetszik, munkái építészetileg reflektálnak a kultusz és kultúra etimológiai összefüggésére. A dolog trükkje nekem valamiféle átváltoztatási mechanizmusként tárul fel. A fénykezelés témáján megvilágítva a dolgot, azt jelenti ez, hogy a világítás technikai problémája, a fény fizikája átmegy a fény metafizikájába, úgy azonban, hogy közben a ház használójában megmarad a fénykezelés technológiai professzionalitásának tapasztalata is. Hogyan vélekedik erről?

76

Mivel a kultusz és kultúra nyelvi gyökere azonos, munkáimhoz fűzött kritikai kommentárja teljesen logikus. Azt gondolom azonban, hogy bár minden szakrális épület kulturális épület, fordítva azonban nem úgy van, hogy a kulturális épület pusztán már kulturalitása által szakrális lenne. A fényre vonatkozó kérdésére pedig azt válaszolnám: az építészet mindig test és tér kapcsolata. Külső – vagy belső! – fény nélkül nem létezik sem építészet, sem élet. A fény egyben melegség. Egyébként a rendszerezés – ez kultúra, az nem kultúra, ez kultúra, az kultusz – naivitásról árulkodik. Ha valamilyen problémánk van, az gyakran a nyelv által van. A nyelv létesíti az ellentmondásokat. De az építészetnek nem ez a fő kérdése.  Mi az építészet fő kérdése? Mindenesetre az, hogy egyesítse magában az ellentmondásokat, s valami újat és szépet hozzon létre belőlük. Miközben tudjuk, hogy az ellentmondás maga is szép. S aztán jönnek a specifikusan építészeti kötelezettségek, hogy amit csinálunk, valóban szép legyen. Valamikor régen a művészettől az építészet felé tartva azt írtam, hogy az építészet lerakódás, rétegződés [Ablagerung]. Az építészet titok. A titok benne a rétegződés és a rejtett közlés. A rétegződésekben egyszerűen benne élhetünk, s tudhatjuk, mi az, ami történt, s ami mindig is történik – ezek olvashatók, noha már feloldódtak az időben, a térben.  Azt gondolja, hogy aktuális a szépség napjainkban?

Heinz Tesar Innsbruckban született 1939-ben. Alapiskoláit Kufsteinban végezte, majd Innsbruckban járt ipari iskolába, ahol öt éven át tanult építészetet. Érettségi után három év útkeresés következett, ekkor a festészet vonzotta. Kötődése a festészethez, szobrászathoz később is erős, ez nemcsak az építészeti grafikáin, hanem munkamódszerén is érezhető. 1961–65-ig Bécsben, a Kunstakademie (Képzőművészeti Akadémia) építész szakán tanult; Roland Rainer volt a mestere. Ezután külföldi évek következtek, majd 1969-ben visszatért Bécsbe, ahol az önálló iroda nyitásáig Holzbauernél dolgozott. Részt vett az Osztrák építészet 1945–1975 című kiállítás szervezésében, melyhez részletesen tanulmányozta az osztrák építészettörténetet. Tirol, Bécs, München, Berlin, Svájc, ÉszakOlaszország jelenti azt a kultúrkörnyezetet, mely alkotásainak helyszíne, melynek ugyanakkor Tesar is része. Építészetoktatói tevékenysége is jelentős: tanított New York, Zürich, Cambridge, München, Minneapolis, Velence, Hamburg, Mendrisio művészeti és építészeti karain. A most 70 éves művész Bécsben él, ma is aktív, de csak azokat a feladatokat vállalja, melyek művészeti kihívást jelentenek számára. Ezekbe beletartoznak a szobrok, grafikák, bútorok is.

Igen, úgy gondolom. Persze attól függ, mit értünk szépségen.  Lehet ez talán egyfajta harmónia? Nem, ezt nem gondolnám. A szépség az ellentmondás lehetőségében áll s ezáltal a diszharmóniát is tartalmazza. A zenében sem úgy van, hogy mindig az ujjongás kórusa hangzik, hanem kontroverziák is vannak, olyan zenei egységek, melyek nem harmonikusak. De ez jelenti azt, hogy az élet jelen van. Hisz teljes harmónia nem létezik. Viszont annak a vágya, az igen! Csakhogy az ember a változásra is vágyik. Mivel tudja, hogy a harmónia állandósága nem létezik. De ez a szépség, mert ez a valóság, ez a valódi, ez az élet. Erre utal a rétegződés [Ablagerung] fogalma is. Ezért nem tudtam semmit kezdeni például az építészeti stílustörténettel, számomra ez érdektelen. De ez nem azt jelenti, hogy az individualizmusra voksolok. Ezért nem is úgy fogtam fel az épületet, mint monumentumot, mint monumentális tárgyat, hanem mint szubsztanciát – olyan állítások kifejlődéséhez, melyek reálisak.  Olyan fogalmakat használ, melyek köznapiak, viszont a tudományokban, nagyon is sokértelműek és folyton újraértelmezettek. Például a reális, a realitás. Mit jelentenek ezek a fogalmak Önnek? Hogyan vannak jelen az Ön építészetében? A realitás fogalmát a tudományok a maguk nézőpontja szerint mindig másképpen értik.

Nekem azt jelenti, hogy először is szeretném megérthetni, milyen hajtóerők működnek az emberben, hogy megtegyenek vagy ne tegyenek meg egy dolgot. Azaz, egyszerűen az élet impulzusa érdekel. Egyszer úgy fogalmaztam: az építészet az élet szembesülése saját halvaszületésével. Mivelhogy az építész mindazt, amit átélt egyszer, megkövesíti. Az a realitás, hogy lehetőség szerint tisztán lássuk a dolgokat, méghozzá több aspektusból. Én voltaképp minden nézőpontot akceptálok, hisz mindegyik kísérletező. Ez azonban egészen közönséges feladata csupán az építésznek. Mert az építészet – mint minden művészet – nemcsak önmagunk keresése, hanem értelemkeresés is. A világ megismerése és a világ megjelenítése. Ezért aztán ha a szépséget a hagyományos értelemben egy tökéletes világ megfelelőjének tartjuk, hazudunk. A realitás fogalmának a legtágabbnak kell lennie. Tudjuk, hogy a művészet nem változtatja meg a valóságot, csak láthatóvá teszi. Ez az építészetre is vonatkozik, mert, mint tudjuk, negatív értelemben az építészet azzal változtatja meg a valóságot, ha együttműködik téveszméivel.  Több írás, interjú tanúsága szerint az Ön építészetfilozófiájának középpontjában a tér-probléma áll. A tér a filozófia, a szociológia, az antropológia, az építészetelmélet sokszor (újra)értelmezett fogalma. Nekem úgy tetszik, hogy Önnél a térbeliség az épületek sajátos performativitásán nyugszik, egy olyan hatásmechanizmuson, melyet – a szó legnemesebb értelmé-

DISPUTA Árkádok

Fotók: Gerő Tamás

77

ben – teátrálisnak nevezhetünk. Mit szól ehhez? Tetszik nekem, ahogyan épületeimben a mozgás, a mozgásosság aspektusát értelmezi.

DISPUTA Árkádok

  Előadásában Ön többször szóbahozta a proporcionalitás ősrégi fogalmát, mintha építészetének kulcsfogalma lenne. Fontos ez még ma is az építészetben? A proporcionalitás számomra még mindig fontos, azaz: nem még mindig, hanem egyszerűen fontos. Először is azért, mert ez az egyik lehetőség a valóság korrigálására. Másrészt a proporcionalitásban benne van a mérték, a mértékszerintiség fogalma. Olyan fogalom ez, melyet ma senki sem szeret. Én viszont azt gondolom, az építész kötelessége személyesen eldönteni, hogy mi a mérték szerint megfelelő [Angemessenheit]. Ha nem ezt csinálja, a nem létező terepére jut. A mértékszerintiség azért is fontos, mert ez a hajszálfinom változások érzékelésének legfőbb instrumentuma. Az építész nem tagadhatja meg a valóságot, de nem tetszeleghet a szabad alkotó szerepében sem. Ha például Prix azt válaszolja a BMW-ház építése után1 arra a kérdésre, hogyan tisztítják itt az ablakot, hogy a templomban sem létezik az ablaktisztítás problémája, az arra vall, hogy nem gondolkodik világosan. Mert a templomban ablak sincs és ez nem is téma, és egyáltalán azt mutatja, hogy abszolút banalitásokba megy bele. Ez abszurd, ez Shopping Mall. S ez engem nem érdekel.  Ez az építészet morális aspektusát jelenti esetleg? Nem, a morál fogalmát nem használnám.

De. Egyszer magam is írtam arról, hogy mi az architektúra moralitása. Az építész moralitása abban áll, hogy a valóságot megmutatja. Ezt azonban nem lehet erkölcsileg megítélni. Ezért nem szeretem az erkölcs szavát – hisz hol is van a művészetben erkölcsösség. A moralitásra új szavakat kell találnunk. Ilyen lehet az építészetben épp a megfelelés. A munkának ezért a mértékelvűségéért [Angemessenheit] felelős az építész.  Az építészet tehát az építészet előtt kezdődik… Vannak az önmeghatározások, melyeket mindenkinek ki kell munkálnia. S van még valami, ami mindenkit érint. Egy ifjú építész azt gondolja, vele kezdődik a világ. De a tapasztaltabb tudja, mennyi minden történt már a realitásnak a személyesség szférájában el sem érhető szintjein. Mielőtt egy épület elkezdődik, olyan sokféle lényegi eldöntöttség van már jelen, amelyeket ismerni kellene (s ha már morális aspektusról volt szó, ez lehetne az). Ilyen értelemben mondtam korábban, hogy az építészet a művészetek nem-művészete. Nem úgy, mint azok a kollégák, akik büszkén grasszálnak: „mi vagyunk Bécs művészei”, de semmilyen konfrontációt nem vállalnak.  Mondták valaha: a poéta nem lesz, hanem születik. Mi a helyzet az építésszel? Ismerem ezt. De a mai időkben ez már nem érvényes. Minden építész kreatív, mindegyiknek vannak törekvései, melyeket szeretne megvalósítani, de hogy építész legyen, ahhoz valamit tudnia kell, dolgoznia kell, sokat. Nem lehet úgynevezett született zseniként az alkalomra várni.  A tervezési módszer kérdése sokszor került a középpontba az utóbbi évek építészeti diskurzusaiban. Önnek mit jelent a tervezői gyakorlat, s mit tartalmaz a tervezés fogalma? Például az aleatorikus mozzanattal összefüggésben, amely a folyamatnak már csak azáltal is része, hogy a nyelv mintegy beleírja a kockadobás metaforával kifejezett véletlenszerűségi elvet.2

Utalás Wolf d. Prixre és a BMW-Világ müncheni épületkomplexumára, melyet Prix irodája, a Coop Himmelb(l)au tervezett; a ház 2007-ben nyílt meg. 2 Az Entwurf (tervezés) a német nyelvben etimologikusan tartalmazza a werfen (dobni), a Wurf ((kocka)dobás) szavait. 1

78

 Egyáltalán nem?

 A tervezés gyakorlatában mindig használja a szóláncokat? Nem minden munkánál, de újra és újra. Sokszor kell úgy döntést hozni az építészeti tervezésben, hogy az ember nem tudja, mit válasszon. Ha azonban a szó által közelíti meg a dolgot, akkor felismerhető lesz, hogy valami fogalmivá tud válni, vagy nem. S ha – idézőjelben véve – valami csak poétikus, az azt jelzi, hogy a dolgot még nem gondoltuk végig.  S tovább kell haladni. Talán a matematikáig?

Igen, igen, így van! És a logikáig. S aztán ott van a szó, a szókombináció, s ha az ember nem öntelt, azt mondja: a szép.  Merre tart az építészet? Milyen helyet jelölnek ki számára az olyan kontextusok, mint a globalizáció (miközben ez a globalizáció jószerint építészetként jött létre), vagy a computer-technológia? Van-e még szociokulturális küldetése az építészetnek? Mi lehet ma a tartalma az építészet morális aspektusának? Az építészet által előidézett globalizmusról, melyet az ábrázolás vonatkozásában a computer-technológia támogat, nem lehet értékmentesen beszélni. Világos, hogy az építészet és az építészet csinálói nem oldozhatók fel szociokulturális felelősségük alól. A „Siamo miliardi” tény ebben az ös�szefüggésben. Ennek tudása megváltoztatja a mai építészet diskurzusát. Az én megállapításaim mindehhez: 1. az építészet az építészet előtt kezdődik. 2. Az építészet a művészetek nem-művészete. 3. Az építészet nonverbális. Az asztal asztal, a film film, az építészet építészet. Avagy: az építészet a vágy projektuma és valóságot változtat. Berta Erzsébet

Legjelentősebb építészeti alkotásai: 1977: Studio Peer, Steinach am Brenner (Theo Peer zongoraművész stúdiója) 1979: Pfarrkirche, Unternberg im Lungau, Salzburg (plébániatemplom) 1983: Feuerwehrzentrale, Perchtoldsdorf (tűzoltóság) 1986: Pfarrkirche, Kleinarl (plébániatemplom) 1987: Schömerhaus, Klosterneuburg (irodaépület Karlheinz Essl műgyűjtőnek) 1993: Teatro comunale, Hallein (színház) 1995: Evangelische Kirche, Klosterneuburg (evangélikus templom) 1995: Keltenmuseum, Hallein (Keltamúzeum bővítése bejárati résszel) 1999: Sammlung Essl, Klosterneuburg (Esslgyűjtemény – művészeti múzeum) 2000: Kirche in der DonauCity, Wien („Krisztus a világ reménye” templom) 2001: Bürohaus am Gendarmenmarkt, Berlin (bérirodaház) 2001: Haus am Zwinger, Dresden (iroda- és üzletház) 2002: Kopfgebäude, Geschäftshaus, Sankt Gallen (üzletház, fejépületrész) 2005: Stadtpolizei, Sankt Gallen (városi rendőrség) 2006: Bodemuseum, Berlin (Bode-múzeum rekonstrukció) 2006: BTV CityForum, Innsbruck (Tirol és Voralberg Bankcég központja) 2006: Teichgartencalvario, Klosterneuburg (kolostorkert)

DISPUTA Árkádok

Nagyon szép, amit az aleatorikáról mond, arra ösztönöz, hogy újragondoljam ebből a szempontból a tervezés történéseit. Persze nem szeretnék itt valamiféle tervezési módszert kreálni. Az aleatorikus mozzanat a mai építészeti tervezésben csakúgy, mint az enyémben, fontos komponens, ha nem a kontrollálatlan véletlent értjük rajta. Sok minden a véletlen törvényei szerint történik, még akkor is, ha – épp a mű által – azért ki lehet térni a totális véletlen elől. De az egyszerűen igaz, hogy ez a zenében megvan, s hogy az építészeti tervre is az áll, hogy messze nem mindent lehet előre tervezni, s hogy az építész valóban a pillanatra van utalva. Ehhez egy humoros találkozásomat tudnám elmesélni. Egyszer Bernből Zürichbe tartva egy bohóccal utaztam együtt a vonaton, aki arról beszélt, hogy munkájában mennyire a helyzetre, a pillanatra van utalva. Mire én azt mondtam, hogy az építész egy kicsit másként van ezzel, mert ha jön a helyzet, azt azonnal kővé kell változtatnia. A tervezés során csakugyan sokszor fordul elő, hogy miközben szeriálisan dolgozunk, hirtelen minden összeomlik, s egy egészen más, nem várt összefüggésből jön a megoldás. S csakugyan azok a legszebb részletek, amelyek mintegy tervezés nélkül jönnek elő. Ám, ha ennek okát keressük, nem sokra jutunk. Mindig jön a kísértés, hogy megtudjuk, hogyan történt mindez, De én nem akarom tudni. Az eldöntöttet nem kell kutatni vagy megérteni akarni. Csak tapasztalom, hogy folyton megtörténnek ezek a dolgok, s hogy ami egy korábbi munkában abbamaradt, félretolódott, gyakran az jön nem várt megoldásként; amire az ember soha nem gondolt volna. A szólánc [Wortkette] ezért annak kísérlete, hogyan közelíthetjük meg a csupán lehetségest. Olyan ez, mint a kézírás, ahol a ductus rejti és mutatja a lehetségest.

79

A megtestesülés fájdalma Filep Tibor DISPUTA Tisztaszoba 80

Beszélgetés Bényi Árpád festőművésszel (III. rész) 1959. április 11-én én is kiszabadultam. Elmondhatatlan volt az örömöm. Azt hittem, új életet kezdhetek. Az élet azonban tartogatott még számomra meglepetéseket. Családom szétbomlott, lányomat anyámék vették magukhoz, nekem meg nem volt állásom és keresetem. Nyakamba vettem a várost, állásért kilincseltem, de mindenhonnan elutasítottak. Végre a krematóriumban kaptam segédmunkási állást. Néhány nap után azonban onnan is elküldtek, pedig a felvételkor őszintén megmondtam, hogy börtönből szabadultam. Felrótták, hogy nem mondtam, hogy politikai elítélt voltam. Kis iróniával megjegyeztem: csak nem attól félnek, hogy feltámasztom a halottakat? Nem hatódtak meg. Akkor egy régi szabadiskolai szakkörös társammal találkoztam, és neki meséltem el, hogy nincs munkalehetőségem. Ő tudott segíteni. Beajánlott a Beret�tyóújfalui Gyermekvárosba, ahol akkor egy csodálatos ember volt az igazgató. Mikor jelentkeztem nála, mindent elmondtam az előéletemről. Egyetlen megoldásnak az látszott, hogy segédmunkásként alkalmaznak. Nekem akkor ez is megfelelt. Arra nem is számítottam, hogy az igazgatóm a világ legjobb állását adja nekem azzal, hogy beoszt portásnak. Reggel elsepertem a szemetet az intézmény kapuja előtt, aztán a munkába jövők a nálam lévő jelenléti ívbe aláírásukkal regisztrálták magukat, s a munkaidő végén hazafelé menet ugyanezt megtették. Közben nekem lehetőségem volt olvasni, rajzolni, tervezgetni. Éltem is ezzel a lehetőséggel, de vissza nem éltem vele. Mindent elolvastam, ami érdekelt. A pedagógus kollegák szállították a könyveket, beültek hozzám a portára beszélgetni; rengeteg jó barátot szereztem. S hogy az intézmény számára is hasznos legyek, egymás után készítettem az akkor létesülő parkba szobrokat (Arany Jánost, Liszt Ferencet, Bartók Bélát is megmintáztam). Egy minisztériumi látogatás alkalmával feltűntek ezek a szobrok a vendégeknek, csodálkoztak, hogy a „portás” ilyen dolgokkal foglalkozik. Aztán persze azt is megtudták, hogy rajztanári képesítésem van, és festek is. Berettyóújfalu is kezdett befogadni. Készítettem ott köztéri munkákat is. A ravatalozó homlokzatán még ma is ott van egy nagyméretű mozaikképem. S hogy milyen kicsi a világ! A börtönben általam készített sírkő is Berettyóújfaluban van felállít-

va (ott benn még azt sem tudtam, hol van Berettyóújfalu). 1961-től aztán újra taníthattam a gyermekváros általános iskolájában, s később a gimnáziumban is. Újra családot alapítottam, s mivel feleségem tovább tanult levelező úton, én is kedvet kaptam a tanuláshoz. A KLTE pedagógia szakát végeztem el, mert munkahelyem ehhez tudta adni a hozzájárulását. Közben pedig rajzoltam, metszettem, festettem, kiállításokra jártam. Életem első önálló tárlatát is megrendezhettem Debrecenben, 1966-ban a Művész Klubban. Sajnos ekkor is produkálta magát az élet. Két nap után a „hatalom” bezáratta a kiállítást. Pesszimizmussal, elidegenedéssel vádoltak. Felrótták, hogy szürkék, lehangolók a színeim, csendéleteimen különösen izgatóak a tárgyak (fény nélküli mécses, mutató nélküli vekkeróra, üres asztal, poros hangszerek, szögesdrótok). Nagyon sok Radnóti Miklós- és József Attila-illusztrációt készítettem, ezek jól tükrözték az akkori életérzésemet. Ezeket is kiállítottam. A bezárást követő ankéton súlyos vádakkal illettek. A hivatalos hozzászólók nem a képek festőigrafikai értékeit elemezték, s ezzel bizony az anyagot szabályosan zsűriző bizottság munkáját is megkérdőjelezték. Akkor még nem sejtettem, hogy ennek kellemes következménye is lesz. Pedig lett. A bezárás után nem sokkal értesítést kaptam, hogy felvettek a Művészeti Alapba, s rövid idő múlva a Képzőművészeti Szövetségbe is. Az ankéton elhangzott vádak nagyon sértettek. Keményebb, sértőbb dolgok hangzottak ott el a rovásomra, mint a népbírósági tárgyaláson! Többek között a fasizmus szálláscsinálójának neveztek. A népbírósági tárgyaláson az ügyész nem mondott ilyen ocsmányságokat rólam. Az ankéton felszólalók közül többen ma is köztünk élnek. Nem tudom, hogyan gondolnak vis�sza az ott történtekre. Azt azért soha nem felejtem el, hogy volt két ember, aki kiállt mellettem. Ez akkor nagyon jóleső érzés volt. A szakmabeliek Szombathelytől Miskolcig mindenhol tudtak a kiállítás bezárásáról. Abban az időben két embernek zárták be a kiállítását: Kondor Béláét és az enyémet. Én azonban makacsul dolgoztam tovább, kiállítottam más városokban. Sőt, a Debrecenben bezárt kiállításom anyagát később meghívták Miskolcra, az Egyetemi Galériába. Érdekes módon ott senkinek nem

jutott eszébe, hogy ez egy ellenforradalmi kiállítás. Mondjuk meg őszintén, hogy nem is volt az. Utána ezt az anyagot bemutattam még Tokajban, s kiállítottam Nagyváradon, Lublinban is. Ezután minden évben hívtak valahová kiállítani, azt lehet mondani, hogy egyik kiállításom követte a másikat.  Ennek a kiállításnak a betiltását a megyei pártbizottság vezetői határozták el; lehet, csak ekkor tudták meg, hogy téged 1956 után elítéltek. De a procedúrában szégyenletes szerepet játszott jó néhány debreceni értelmiségi is. Úgy is mondhatnám, vállalták a szellemi hóhérmunkát. Milyen hatással volt ez a te művészi pályádra? Ennek a debreceni kiállításbetiltásnak a tapasztalatai oda vezettek, hogy beláttam, nem lehetek semmiféleképpen konkrét, hanem valami módon úgy kell elszabadulni a valóságos történetektől, ahogy Matisse elszabadult festészetében a franciaországi napi eseményektől. Matisse önként jelentkezett az első világháborúba, mert hazafi volt, de a harcokban nem vett részt. Festészetében nyoma sem volt annak, hogy Franciaország meg van szállva a németek által. A képeiben nem „politizált”. Az én számomra Matisse volt a példa arra, hogy színekbe fogalmazva is elő lehet adni egy elviselhetetlen lelki állapotot, illetve az abból való szabadulás kényszerét. Akkor kezdtem törekedni arra, hogy olyanná tegyem a festmény felületét, hogy ne engedje a szemet túlságosan a mélységbe elkalandozni, és a

bennem megjelent tárgyi elemeket ne engedje túlságosan kidomborodni. Az előbb mondottakat ezzel a képpel szeretném kézzelfoghatóbban megjeleníteni. A képen nincs fény-árnyék. Ott van az ablak, de a virágcsokor ablak felőli oldala nem világosabb, s a távolabbi oldal nem sötétebb. A háttérben lévő dolgok messzebb vannak, de arra direkt vigyáztam, hogy azokat világos krómsárgára fessem, hogy az élmény olyan legyen, hogy az nem messzebb van, hanem majdnem közelebb, mint az előtér. Mindezt szándékosan fanyar, hideg színekkel keverve adtam elő. Ráadásul festés közben bennem olyasmi zajlik le, hogy érzem, öt kilométer távolságban vagyok az igazi mondandótól. Kétkötetnyi indulattömeg tombol bennem, és mire idekerül az a mondandó, át kell alakulnia valami mássá. „Lövészárkokká”, vastag festékfelhordássá, amikkel csomót kötöttem a kimondandó dolgokra, mert ez itt már nemcsak politikai megfontolásból fakadó indulat. Itt nem arról van szó, hogy valamit nem szabad elmondani, hanem: nem lehet elmondani. Mert ha elmondanám, ha el lehetne mondani, akkor a festészetem csupa akasztófákból, Tóth Ilonákból állna. Egész egyszerűen bennem él az abbéli felháborodás, hogy ott emberek tömege halt meg, és még mindig nincs író, aki ezekből a szörnyűségekből drámákat írna. Én ezt úgy élem át, hogy a tehetetlenségemet itt bent teszem tetten érhetővé. Egymás mellett vannak meleg, hideg, tiszta és tört színek, olyan az egész, hogy nincs megvilágított és megvilágítatlan rész. A képeknek nem tartalmuk van, hanem van egy

DISPUTA Tisztaszoba

Csend I.

81

DISPUTA Tisztaszoba 82

úgynevezett heraldikus magatartási formájuk. Legalábbis törekszem erre. Ha csendéletről beszélünk, az ne csupán a csend élete, hanem a némaság élete is legyen. Nem mások, hanem a magam által magamra kényszerített, felvett kereszt annak a felismerése, hogy olyan világban élek, amikor nincs megfogalmazási lehetősége a legrettenetesebbeknek. Én ezt úgy élem át, hogy szembesülök azzal, hogy ahelyett, hogy összefognánk, egyik magyar a másik magyarnak az ellenségévé válik. Hogy egész egyszerű evidenciának tartott dolgokban nem lehet kimondani, nincs értelme kimondani a végső konzekvenciákat. Ezen a képen a faktúrát úgy adom elő, hogy az érzékletesen „csatatérré” alakítsa a felületet. Ez egy olyan forma, ami tulajdonképpen hasonlóság szempontjából minden, csak éppen nem virágcsendélet. De ha egy bizonyos ideig tovább nézzük, akkor mégis csak evidenciává válik, hogy ezek mégse golyónyomok, hanem virágcsendélet elemei. Az más kérdés, hogy a virágnak nincsen szára, nincsen levele, hanem helyette fanyar zöldek, kadmiumsárgák, aztán kobaltkékek lesznek annak világosabb-sötétebb árnyalataival, párizsi kékekkel fűszerezve. Az az igazság, hogy én nem játszom a színekkel, hanem talán játszom a tisztességgel, és azt próbálom átélni és átélhetővé tenni, hogy vannak a 20–21. század táján megfogalmazhatatlan dolgok. Ráadásul az utóbbi két évben egy majdnem nonfiguratív világba menekültem. Ebben még tetten érhetőbben jelzem azt, hogy a képen vannak verbálisan megfogalmazhatatlan elemek. A tehetetlenség érzése itt legfeljebb annyi, hogy egy drótkerítésfoszlány vagy egy szögesdrótfoszlány fordul elő, de annak is inkább vonalszerepe van a képen. Így gyakorlatilag a képnek nincs mélysége, a távoli dolog nem is távoli, szinte nincs térhatás. Síkszerű a megfestés, de hogyha egy néző rászán annyi időt, amennyit én most itt elmondok, akkor a szem rekonstruálja, kiegészíti a meg nem festett teret. Ehhez persze szükséges, hogy a néző pár percet eltöltsön a kép előtt. Az igazság az, hogy egy három versszakos versre is rászánunk ennyi időt. Ha megtetszik, akkor még két percet rászánunk és elolvassuk még egyszer, s akkor már gondolkodunk rajta. Részesei leszünk az alkotásnak. Akkor miért van, hogy a képek előtt sok néző csak úgy elsétál? Így nem lehet képet nézni! Én egyedül a Musee d’Art Moderne-ben, Párizsban éltem át, hogy amikor egy Chagall-képhez értem, nem mentem tovább, hanem rászántam pár percet. Álltam a kép előtt, és észrevettem,

hogy egy nő egy széken ülve nézi ugyanazt a képet. Mikor végignéztem a termet, visszamentem a Chagall-képhez. A nő még mindig ott ült. Akkor a szomszéd teremből én is hoztam egy széket, mert már nem bírtam állni a fáradtságtól. Magával ragadott az áhítat. Akkor döbbentem meg, mennyire jól tette a múzeum, hogy minden teremben három-négy mozgatható széket hagyott. Tanulhatnánk Párizstól! Bizonyos dolgokkal motiválni lehet a nézőket. Magyarországon is megtisztelhetnénk a képtárakban az érdeklődőket négy-öt mozgatható székkel, hogy alakuljon ki bennük egy olyan szokás, hogy alaposabban belemerüljenek a képnézésbe. Mert ha több időt eltöltünk egy kép előtt, akkor megszólal a kép, s amit a festő csak jelez, az a nézőben ítéletekké alakul át. De nem válhat ítéletekké, ha csak rápillantunk és tovább sétálunk, vagy közben beszélgetünk. Más képeimen másféle magatartási forma kialakítása vezérel. Ha például portrét festek, természetesnek tartom, hogy a képben megjelenik a modell személyisége, a rá jellemző arcvonások, mozdulatok, a róla kialakult véleményem. De az is természetes, hogy megrendelés vagy kérés esetén még a festésmódot is a modellhez igazítom. Ilyenkor elképzelhető, hogy lecsitulnak a rám jellemző festékfelhordó indulatok is. Ezeken a portrékon megfontoltabban rakom fel a festékcsomókat, és nem „fél méterről” dobálom vadul oda, mint például az önarcképemen. Lehet, hogy ezért ezek a képek egy kicsit kilógnak a sorból. Félreértés ne essen, én ugyanúgy szeretek naturalista vagy realista képet is festeni, csak akkor a saját normámat megszegem egy kicsit. Természetesen ezeket a képeket is magaménak érzem. Boldogan festek 18–19. századi modorban is, de az igazság az, hogy ha kiállításra szánt dolgokat festek, akkor a belső parancs által diktált szolgálat vezérel inkább.  A kiállításod betiltása után néhány évvel – meglepetésre – az akkori Debrecen „rehabilitált”, lakást kaptál a művésztelepen. Annak idején a debreceni művésztelep létrehozásakor én is pályáztam, de nem kaptam meg a műtermes lakást. 1974 telén megürült az egyik műterem, s felajánlották nekem. Boldogan elfogadtam és beköltöztem. Ettől kezdve debreceni lakos lettem. Gyakorlatilag szabadúszó voltam. Berettyóújfaluban csak a szakkörömet és a rajztanári stúdiót tartottam meg. Hetenként kétszer utaztam oda. S hogy meg tudjunk élni, a Képcsar-

 1989–90, a rendszerváltozás erkölcsi elég­ tétel volt az ’56-osok számára. Te szerényen visszahúzódtál. Én nagyon becsültem azokat, akik elviselték az úgynevezett őszinteségeimet. Éppen ezért, amikor jött a rendszerváltás, nem engedtem, hogy ott Nyíregyházán, bárkit is megsértsenek. Azok közé tartoztam Nyíregyházán, akik a kiegyensúlyozottság hívei voltak. Időnként lelkiismeret-furdalásom van emiatt. Nem azért, mert a nyíregyházi kollégákkal szemben kollegiális voltam, hanem azért, mert megjelent egy olyan cikk a Népszabadságban, hogy a volt kádereket ki kell rúgni a felsőfokú intézményekből. Ezen én felháborodtam, mert a régi káderek között voltak tisztességes és jó szakemberek is. A tanszéki munka színvonalát pedig tartani kellett. Akkor volt egy felszólalásom, amiben kifejtettem, hogy akit bűn elkövetése terhel, azt felelősségre kell vonni, de csak azért felelősségre vonni valakit, mert volt egy párttagsági könyve, a legnagyobb őrültség. Az igazság az, hogy az én festői programomat sem szolgálta igazán ez a főiskolai tizenöt év. Büszke voltam arra, hogy minden nap festek, de semmit nem ér a festés, ha félóránként megszólal a telefon. Ezért 1992-ben nem újíttattam meg a tanszékvezetést, de mint tanár ott maradtam még 1995-ig, akkor nyugdíjba mentem. Ezt követte az az időszak, amikor

mindentől megcsömörlötten belemenekültem a festésbe. A műtermemben festettem egész nap, de úgy, hogy festettem egy fél órát, pihentem két órát. Persze a pihenés is munka volt, mert aközben gondoltam tovább a megoldásokat. Rengeteget rajzoltam, vázlatokat készítettem a leendő képekhez. Utólag visszagondolva látom, hogy a festőnek egy egész életen át festenie kell, csak a folyamatos munka hozza meg az eredményt. A képelemzéseket pedig azért tartom fontosnak, mert a saját munkánkról lelkesedéssel beszélni visszatetsző dolog. Márpedig az a véleményem, hogy egy képről csak szenvedélyesen lehet beszélni. Más festők képeiről viszont elmondhatunk saját tapasztalatokat is. A tanításban erre nagyszerű lehetőség kínálkozik. Éppen ezért a nyíregyházi 15 évet is arról az oldalról közelítettem meg, hogy bár inkább a torz dolgokat, a tanszékvezetésből eredő kényelmetlenségeket említettem meg. Azt már akkor is láttam, hogy teljes kapacitással csak a festésre kellene koncentrálni.  Ha ezt így látod és mondod, miért vállaltál órákat Debrecenben, a Kossuth Lajos Tudományegyetemen? 1988 nyarán Irinyi Károly egyetemi tanár eljött a lakásomra, bemutatkozott – korábban csak hírből hallottunk egymásról –, ha nem tévedek, ő is a Debreceni Református Gimnáziumban végzett. Egy vendégtanári állásra meghívott az egyetemre. A döbbenet az volt, hogy miután vállaltam, elmentünk az egyetemre, lekísért engem a tanulmányi osztályra, s még azon a napon, két óra múlva meghalt. Ez nekem rettenetes élmény volt, ami végigkísért az ott töltött nyolc év alatt. Aztán amikor 1996-ban jött az akkori művelődési miniszter, megkezdődött a leépítés, és az én szerződésemet sem újították meg. Különben szép élmény volt az egyetemen tanítani. A döbbenetes az volt, hogy én a történelmi intézethez tartoztam, de a hallgatóim zöme matematikus volt. Beszédelegtek az óráimra, és ott is maradtak. Azért nyolc-tíz történelem szakos hallgatóm is volt. Speciális kollégium volt, amit én produkáltam, s főleg műelemzés volt benne. Heti hat órám volt, de hogy ne legyen szétdarabolva, az óráimat egy napon, egymás után tartottam. Szünet nélkül, egyfolytában beszéltem. Nyolc-tíz történészhallgató, öt-hat magyar szakos és legalább harminc matematikus volt az óráimon. Ez nekem nagyon sokat jelentett, mert kipróbálhattam, hogyan lehet egy műelemzést egzakt

DISPUTA Tisztaszoba

noknak is dolgoztam. Egyetlen kényelmetlen dolog volt ebben, hogy le kellett lassítani a magam megújítási kényszerét. Ugyanis ha valaki a képekből él, törekednie kell arra, hogy olyan képet fessen, amit meg is vásárolnak az emberek. Számomra a kitörési lehetőséget az jelentette, hogy 1980-ban meghívást kaptam Nyíregyházára, a főiskola rajz tanszékére, de azzal a feltétellel, ha elvállalom a tanszék vezetését. Azon a tanszéken voltak nyolcan, a nyolcból hárman párttagok voltak, és engem, a pártonkívülit áthívtak Nyíregyházára tanszékvezetőnek. Ebben volt valami groteszk. Annyira groteszk volt, hogy egy évvel később majdnem megbántam, hogy elvállaltam, mert a tanszékvezetés egy kicsit hivatalnoki munka is. Az viszont vonzott, hogy kipróbálhattam magam a főiskolai korosztálynál is. Bizony, a festésre kevesebb időm maradt, de folyamatosan dolgoztam. A tanítást viszont nagyon élveztem. A rajzórákon is festettem, együtt dolgoztam a hallgatóimmal. A művészettörténeti órák pedig esténként, vetítésekkel, szabad beszélgetésekkel folytatódtak a kollégium klubjában.

83

módon végezni. Arról beszéltem, hogyan viselkedik a forma. Az a forma, amelyik még mielőtt képpé vált volna, valamilyen szellemi élet közegében, a véges és a végtelen világ mezsgyéjén ott volt valahol. Ennek a formának a megtestesülését követtük a diavetítések közben. A saját munkánkról nem illik lelkesedéssel beszélni, ezért a művek elemzésébe beépítettem a saját festői tapasztalataimat is.

DISPUTA Tisztaszoba

 Összegzésként: mit jelent neked Debrecen? 1966-ban betiltották a kiállításodat, később műtermes lakást kaptál, és végül pár évvel ezelőtt Debrecen díszpolgára lettél. Mit adott neked ez a város?

84

Debrecennel való kapcsolatom 1947-ben kezdődött, amikor szüleimmel ide jöttem. Aztán 1950-ben elmentem innen, és legfeljebb látogatóba jöttem haza, évenként kétszer. Következett a börtön, majd amikor a börtönből hazajöttem, itt próbáltam segédmunkási állást keresni. A berettyóújfalui 16 év után mégis Debrecenben találtam igazi otthonra. Igaz, 1980-tól ingáztam Nyíregyháza és Debrecen között, ezért nem élhettem át a debreceni polgári létet. Közéleti tevékenységem Nyíregyházához kötődött. Éppen ezért, amikor 1995-ben nyugdíjba mentem, igyekeztem bekapcsolódni az itteni közéletbe is. Most valószínűleg azt várják tőlem, hogy csupa szépeket mondjak Debrecenről. Csakhogy ezt nem teszem. Én itt mindig azzal szembesültem, amivel nem értettem egyet. Éppen ezért becsülöm a mostani kurzust, mert belőlem úgy lett díszpolgár, hogy lépten-nyomon, mindenhol, úton-útfélen mindenkinek beolvastam, elmondtam a véleményem. Nem hallgattam el a hibákat, a torz megnyilvánulásokat, hanem szóvá tettem azokat. Ennek ellenére lettem Debrecennek a díszpolgára. Amikor megköszöntem a kitüntetést, elmondtam, hogy ez a cím még inkább arra kötelez, hogy mindenről fogalmazzam meg a véleményemet, arról is, amivel nem értek egyet. Hiszen mindenki tévedhet. A tévedések beismerése és korrigálása viszont előre visz. Nekem azóta sincs bekötve a szám. Először éltem át, hogy az őszinte véleménynyilvánításért nem elmarasztalást kaptam, hanem megbecsülést. Ez nekem nagyon jólesett.  Mit jelent a festészetedben 1956? Az élmény egész életedben elkísért; milyen látható nyomai vannak ennek képeiden? 1956 és a képeim kapcsolata megfogalmazhatatlan. Mert az 56-os élményeimet elő-

ször az 1966-os kiállításra fogalmaztam meg, Radnóti-illusztrációk címmel. A Radnóti-illusztrációkba próbáltam belecsempészni a pillanatnyi életérzéseimet. Az eredményekről már beszéltünk, be is tiltották a kiállításomat. Úgy látszik, nyilvánvaló volt a szándékom. 1956 szerintem nemcsak magyarországi belügy, hanem egész Európára szóló jelentőségű történet. Európa lelkiismeretét legalább annyira fel kellett borzolnia, mint akármilyen 20. századi eseménynek. ’56-ot akkor is át kell tudni élni, ha valaki nem magyar. És a legjobb tudomásom szerint egy csomó francia baloldali ember akkor lépett ki a pártból, akkor vette fontolóra baloldaliságát, amikor tapasztalta, hogy ’56-ban mennyire magunkra hagyott bennünket Európa és Amerika. 1956 élménye engem reggeltől estig foglalkoztat. Nem azért, mert börtönben voltam, hanem azért, mert a börtönben volt módom átgondolni az egésznek a képtelenségét. Hogy egy népet egész egyszerűen le lehet kaszálni. Ez a fajta ’56-os elkötelezettség egyfajta gondolkodásmeneti elkötelezettséget jelent. Amikor 1956-ban elítéltek, baloldali voltam. De úgy voltam baloldali, hogy Kádárékat gyűlöltem. Egészen addig voltam baloldali, amíg egy Milovan Gyilasz nevű filozófus meg nem írta, hogy a szocializmus nem azért rossz, mert eltolta Brezsnyev, Kádár, Rákosi, Hruscsov, hanem azért rossz, mert az egyik magyart a másik magyar ellen, az egyik szerbet a másik szerb ellen, a prolit az értelmiségi ellen lázítja. Márpedig az a társadalom, ahol a kétkezi munkát szembeállítják a szellemi munkával, nem életképes, ott soha nem lesz a Trabantból Volkswagen. Leegyszerűsítve ez a lényege. Érzéseim ellenére szakítottam a baloldali gondolkodásommal, mert kiderült, hogy a baloldali gondolkodás elképzelhetetlen az osztályharc nélkül. Azóta megkérdeztem – majdnem kimondtam a nevét, egy közismert baloldali politikustól, aki eljött a műterembe, vásárolt is képet tőlem –: most mi a helyzet az osztályharccal? Megsértődött, s mint akit kilőttek, úgy kirohant. Tehát elismerte, hogy a baloldaliság lényege az osztályharc. Lehet, hogy van szelídített változata, de ahol ilyen tisztázatlan dolgok vannak, ahol ennyire nem lehet alapvető kérdésekre választ adni, ott rezeg a levegő. Én egy ilyen levegőrezgésben élek állandóan. Egy ilyen képtelenségben, mert az ösztöneim szerint mindig egyfajta baloldaliság jönne belőlem elő, közeledés a kiszolgáltatottak felé. Most jelen pillanatban nem a kiszolgáltatottak vannak szemben az oko-

Ötvenhat emléke

magamat az ecsetnek az olyan jellegű játékára, amelyik nem az ábrázolásra, hanem a megjelenítésre koncentrál. Nem ábrázol valamit, valakit vagy valakiket, hanem megjelenít valamit, és rábízza a néző ítéletére önmagát. A nézőben vagy létrehoz valamilyen asszociációt, vagy nem. 1997-ben jelent meg az Ecset és stafeláj című könyvem. Talán mentegetőznöm kellene, miért kellett stafelájnak nevezni a festőállványt. Az egésznek az ünnepélyességét akartam egy kicsikét csökkenteni, hogy a régi töprengéseim ne kapjanak ünnepélyes hangot, ezért egyszerűen stafelájnak neveztem a festőállványt. Gyakorlatilag az ecset és a stafeláj között történik minden, ami festészet. Az én saját töprengéseim mellett utaltam arra, hogy Giotto és Picasso között lezajlott egy olyan folyamat, amelyik a legnagyobb csúcsokon megidézte a 3000 évvel korábbi egyiptomi festészet csodáit, mértéktartását, síkhoz kötődő lokáltónusait, és Giottótól Picassóig kiemelkedő emberek képviselték ezt, többek között Van Gogh is. Ez lehetőséget adott arra, hogy a dolgok ünnepélyességéről tudjak beszélni, hogy egy esztétikai szenvedéstörténetről tudjak beszélni. Mert a megtestesülésnek van egy ünnepélyessége, van egy

DISPUTA Tisztaszoba

sokkal, hanem a nem gondolkodók vannak szemben a gondolkodókkal. Egyik magyar a másik magyar ellen van. Ez benne van a festészetemben is, de nem tárgyszerűen. Leginkább tárgyszerű azon a képemen, ahol egy térdre kényszerített Krisztus-szerű valakit festettem meg, s ott a keresztre az van írva, hogy 7x8. Ennek a képnek az előzményét kiállítottam a rendszerváltás előtt, ahol szintén rajta volt a 7x8, szerencsémre senki nem szorozta be, de nem az én ötletem. Egyszer a ’70 es, ’80-as években jöttem fel a Batthyány téri metróaluljáróból, s ott ki volt téve egy felirat: „Szolidaritás 7x8.” A szolidaritásból sejtettem, hogy lengyelek csinálták. Két évvel később ugyanott láttam, tehát egyetlen zsaru se szorozta be a 7x8at. Jaj, mondom, igazolni látom magamat, akik itt 1956-ban érdekeltek voltak, azok nem szorozzák be a hetet a nyolccal. Ez a legtettenérhetőbben ezen a képemen van jelen. Aztán lassacskán megérlelődött bennem, hogy a Golgotát lehet megjeleníteni, lehet ábrázolni, de úgy istenigazából képpé varázsolni kétezer esztendő alatt sem lehetett. Az, hogy Isten lejön a Földre – én Krisztusban nem az Isten fiát látom, hanem magát a jó Istent –, csodát művel, és hagyja magát keresztre feszíteni – megdöbbentő. Majd rábízza az emberiségre saját magát. Tudniillik én nem fogadom el azt – és ezt is egy rabbinak köszönhetem, akivel a börtönben találkoztam –, hogy az Isten elvárta volna saját fiától, hogy feláldozza magát. Isten saját magát áldozta fel akkor. Nem beszélve arról, hogy János apostol szerint Krisztus nemegyszer mondta: ,,Én és az Atya egyek vagyunk.” Ha ez így van, és miért ne volna így, akkor ott a Golgotán Krisztus képében a Jó Istent feszítették meg. Ezt igazán egyetlen Golgota-kép sem fejezi ki, se a Rembrandté, se a Rubensé, se a Holló Laci bácsié. Ezt nem lehet megfesteni, ugyanúgy, ahogy nem lehet megfesteni ’56-ot sem. Akkor kezdtem el a 301-es parcellára emlékeztető képeket festeni, és tulajdonképpen ebből az alapvető élményből erednek a nem ábrázolós képeim, amikor nem tárgyi elemekhez kötöm a képet, hanem egész egyszerűen rábízom

85

DISPUTA Tisztaszoba

Önarckép

86

fájdalma, de hogy én a saját képeim megtestesüléséről beszéljek, azt gusztustalannak tartottam. Éppen ezért kellett nekem például Toporról beszélni, aki meggyőződésem szerint Európa öt legnagyobb festőjének az egyike. Topor András tizenkét évig élt a debreceni művésztelepen, ott festett. Nem vagyok hivatott arra, hogy az ő művészetéről beszéljek, de a festményein valami elképesztő módon keveredik a valóság, a véges és a végtelen. Megjelenít egy képzeletbeli valóságot, és ez szembesül, konfrontálódik egy valódi valósággal. Ecsetjárásának hihetetlen gazdagsága van. Csak úgy bírom elképzelhetővé tenni, ha elmondom, hogyan kerül vásznára a szín. Egy arasznyi széles ecsettel egy hatalmas üvegpalettára lerak egy citromsárgát, lerak egy kobaltkéket és a kettő között elkezd ingázni az ecset. Esetleg a baloldalon van citromsárga, a jobb oldalon ultramarinkék vagy kobaltkék. Akkor elkezd mozogni az ecset egészen addig, amíg egy finom átmenettel a citromságra átmegy zöldbe, onnan pedig a kékbe, s akkor egyetlen húzással ráteríti a

festményére. Ebből valami hihetetlen lüktetés, organikus erő sugárzik át, s emellett a puha, lágy lüktetés mellett kemény ecsetvonal-szikrák jelennek meg olyan módon, ami az egész európai festészetben páratlan. Ideje lenne Toporról úgy megemlékezni, hogy az egyik legkiemelkedőbb festője volt Debrecennek. Valamilyen módon meg kellene idézni festészetét, láthatóvá kéne tenni műveit. Olyasmit láthatna a közönség, amit sehol máshol nem. Még mindig elmarasztalhatók vagyunk abban, hogy nem tiszteljük és becsüljük istenigazából az értékeinket. Többek között ezért foglalkoztam az Ecset és stafelájban a magam műtermével is, hogy közben ironikus éllel kimondhassam: az ecset esetenként okosabb, mint az ember. Hogy egy példát mondjak, ha én egy élő modellt festek, akkor nem az ecset hegyét nézem, hanem a modellt, és az ecsetre rá van bízva minden. Az ecset éli a maga magánéletét, pattog, tehet bármit. Lehet, hogy arányokban téved, lehet, hogy elkövet hibákat, de ezek a hibák jobbak, mert ezek indulatból, szenvedélyből jönnek. Hiszen az én szemem nem az ecsetet követi, hanem a modell csodáit. És a modell csodái és a festmény között az ecset az, amire érdemes odafigyelni. Azt, hogy az ecset okosabb, mint a festő, más festészetéről nem mondhatom el, csak a saját magam dolgairól, mint egyfajta beismerést. Ebben a művemben beszélek Giottótól Picassóig, Toporon keresztül hatalmas európai értékekről, és közben szólok arról is, hogy milyen problémái lehetnek egy festőnek a saját műtermében, a maga csendességében. Festői szándékaim megvalósításában minden bizonnyal lendületet kaptam tanítványaimtól is, és a sors külön ajándéka, hogy minden korosztályban kipróbálhattam magam (minden nevelő-oktató intézménytípusban – „óvodától az egyetemig” – tanítottam), és csak remélem, hogy még lesz időm annak bizonyítására, nem reménytelen annak az esélye, hogy a művészetben visszatér a színek, a rímek és a melódia becsülete. Nagy szükség van erre, mint tűzre a didergőnek vagy kenyérre az éhezőknek, hogy legyen mitől újjászületnie a léleknek.

*

SEO = Search Engine Optimalization, vagyis keresőoptimalizálás. Az a tevékenység, melynek célja, hogy egy világhálós portált vagy lapot a keresőmotorok megtaláljanak, és találati listájukon minél előrébb mutassanak. A keresőoptimalizálás (SEO) annyira fontos szempont a kereskedelmi tartalomszolgáltatásban, hogy nagyobb cégeknél erre külön szakembereket alkalmaznak.

Közép-kelet-európai országtükrök – a világhálón

Söpörjünk előbb a magunk portálján! Magyarország internetes megjelenésének böngészése során egy nem magyar érdeklődő (mondjuk egy angolul beszélő guarani indián) szemével vizsgálom a dolgokat. Az első lap, amikor a „Hungary” szót begépeli az ember, a legnagyobb internetes szabadlexikon Magyarországról szóló angol nyelvű cikke. (Ha „Hungarian Republic” kulcsszókkal keresem, ugyanez jelenik meg.) Az angol nyelvű Wikipedia-cikk részletes, az egységes cikkszerkezetnek köszönhetően egyértelmű és gyorsan áttekinthető, ráadásul közérthetően szól az országról, az itt élő népekről (főleg rólunk, magyarokról, de emellett a kisebbségekről is, mint a magyar zsidóság, a cigányok vagy más nemzetiségek), történelmünkről, országunk nevezetességeiről és nagyjairól, valamint gasztronómiánkról. A cikk után található egy meglehetősen bőséges, magyarországi témákkal foglalkozó linklista is, amelyben meglepetésemre a Magyar Légierő harci és szállító gépeinek, bázisainak és alakulatainak meglehetősen részletes bemutatásába is beleakadtam. Úgy látszik, nincsenek titkaink, vagy nem célszerű, hogy legyenek. A fő- és mellékcikkek többségét magyarok (legalábbis magyarul értő emberek) írták. Ez hál’ istennek nem a slampos és hibagazdag angol nyelvhasználatból, hanem leginkább a felhasznált és hivatkozott irodalomból tűnik ki. SEO-szempontból* nem nagy fegyvertény, hogy a Magyarországra angolul keresők második találata a Magyar Turisztikai Hivatal hungarytourism.hu elnevezésű lapja; ez a környező országok közül Románia és Ausztria esetében is hasonlóképp van. E tekintetben Szlovénia és Horvátor-

Drótos Richárd

Magyarország

szág jobb nálunk, Szerbia pedig viszonylag rosszabb helyzetben van (hogy miért gondolom így, azt majd a maga helyén jegyzem meg). A Tourism in Hungary első ránézésre csinos, de valójában túlzsúfoltnak tűnik. Látszik rajta, hogy jól képzett informatikusok hozták létre, mégis sutának érzem. Tetszetős a fejléc, amelyben gyönyörű fotók futnak a magyar tájakról és nevezetességeinkről, áttekinthető a fejléc alatti kiemelt linkek listája is (Budapest, Balaton, Gasztronómia, Kultúra, Fürdőkultúra és Aktív vakáció), ahogyan a bal kézre található linkfal is. Mind-mind értékes segítséget nyújtanak a hazánkba készülő külföldi számára a nyaralástervezés során. Ez a honlapelem az időjárástól a közlekedésen és a gasztronómiai ajánlón túl is rengeteg hasznos témát ölel föl. Azt is jó ötletnek tartom, hogy látszólag az oldalon kívül, de azért ott van több hazai fesztivál és szolgáltató reklámja között a magyar légitársaság hirdetése is. Miért ne repülhetnének a hozzánk jövő turisták a Malévvel? Ennél már csak az lehetne jobb, ha az autóval közlekedőknek a MOL-t ajánlanák szíves figyelmébe. Az a gondom a portállal, hogy rendkívül pici. A szokványos 1280x960-as felbontásnál nagyjából háromnegyed képernyőnyi helyre van összezsúfolva, melynek harmadát egy statikus kép, a Magyarországot népszerűsíteni hivatott plakát foglalja el. Ez nyelvi megjelenésenként különböző, nyilván a célországhoz igazodik. Az angol nyelvűn egy fehérzakós, kalapos-sálas újságolvasó fiatalember, jobb kezében egy meglehetősen országimázs-inkompatibilis kapucsínós csészével. Sehol egy igazi, komor bikás járás, sehol egy pödört bajusz, csak a szlogen, hogy „A love for a life”. Tetszik azonban a már említett fejlécben megjelenő táj- és életképekből összeállított diavetítés. Kicsit látványosabban is meg lehetett volna oldani, rakhattak volna a diavetítő mögé hátteret, és áttűnhetnének egymásba a képek, mert a fotók ugyan nagyon jól sikerültek, de ennyire egyszerűen tálalva inkább snassz, mint tetszetős. Ráadásul rendkívül kevés és esetleges a szóbeli információ is, s ez néha furcsa asszociációkat gerjeszthet az idegenben. Képzeletbeli guarani indiánom feltehetően nem tudná hová tenni magában a pipacsmező közepén pulikutyát ölelgető modell

DISPUTA Pláza

A

z 1990-es évek elején-közepén vált általánossá, hogy az országok is beléptek az internet világába. Addigra vált a hétköznapi információkeresésben olyan elterjedtté, valóban a Földet behálózóvá a net, hogy érdemes legyen megjelenniük rajta. Ez a jelenlét általában része az országimázsnak: nevezhetjük ezt országhonlapnak. Az alábbiakban hazánk és a környező országok turisztikai célú hivatalos internetes megjelenéseit mutatom be.

87

látványát, hacsak azt nem gondolná, hogy lám, itt egy ország, ahol annyira szeretik az emberek a kutyájukat, hogy a házőrzők és a háziasszonyok ugyanolyan gubancos frizurát viselnek. A hungarytourism.hu az angolon kívül többek között német, francia, spanyol, portugál, orosz, holland, román és szlovák nyelven érhető el, általában a célnyelvi országok egyikében regisztrált domainről. E nyelvek többségén nem értek, de az angol, a német és a spanyol verziók összevetéséből úgy sejtem, hogy az egyes variációk tartalmukban nem vagy alig különböznek, dizájn szempontjából is csak a központba állított poszterben és a szlogenben térnek el. A felhasznált kép nyilvánvalóan a Magyar Turisztikai Hivatal és a Magyar Turizmus Zrt. nyelvterületenként eltérő propagandájától függ. A németeknél Balatonon vitorlázó, barna és szőke nőket egyszerre csábító szalmakalpagos a magyar, a szlovákoknál fürdőruhás gyereklányok pancsolnak a Balatonban (egyiküket a gonosz öcskös éppen vízpisztollyal spricceli), az oroszoknál egy gyönyörű szőke hölgy (szláv szépség) fürdőzik a hévízi tóban, a románoknál fiatal és rendkívül csinos emberpár pancsol, a franciáknál pedig hatalmas kisfiú csücsörít egy magyar zászlóra, mintha gyertyát fújna el. A zászló a balatonfüredi jachtkikötő egyik hajójának árbocán lobog, a hatalmas kisfiú pedig térdig gázol a kikötő vizében. A külföldieknek szánt hivatalos honlapok sorában másodikak az általában .gov kiterjesztéssel (is) jelölt, azaz kormányzati portálok. Ezeket nem fogom elemezni, bár néha megemlítem, ha rájuk bukkanok. Románia

DISPUTA Pláza

Keleti szomszédunk nevét beírva legelőször természetesen egy Wikipedia-cikk úszik elénk az információfolyamban, de a specifikus keresésben, amikor a hivatalos lapra klikkeltem, ennek nyomát sem leltem. Az első két találat a romania.org és a romaniatourism.com lettek, előbbi egy

88

statikus linkgyűjtemény, a másik pedig a román turisztikai minisztérium e célra létesített honlapja. (Harmadikként a sorban ekkor Norvégia román nyelvű turisztikai ajánlóoldala került a keresőbe – nyilván optimalizálási hiba okán.) A romania.org-on egy divatosan háromhasábosra szabott weblapot találunk, amely már a bevezetőjében büszkén tájékoztat arról, hogy ez a valaha volt legelső Románia-honlap, anno 1996, amely több mint másfélmillió világhálós keresést igazít útba a megfelelő linkek felé évente. A sablon könnyen áttekintető, minden elemében grafikus. Legördülő címekkel operál, a fejléc letöltésenként más és más nevezetességet mutat meg az érdeklődő látogatónak. Valószínűleg igaz lehet, amit a románok információs technológiában elért nagy előrelépéséről hallani, mert ezen a portálon első ránézésre minden modern, divatos és egyszerűen kezelhető. Az Explore Romania (Fedezd fel Romániát) fülre kattintva a nagyobb városok leírásától a címer, a himnusz és az alkotmány elemzésén, a történelem ismertetésén, a statisztikán és a könyvajánlón át egészen a román külképviseletek elérhetőségéig sok hasznos információt találunk. Egy füllel odébb a honlap interaktív szolgáltatásokat ajánl fel: hírlevelet, romániai domain bejegyzést, csevegőprogramokat, online román–angol szótárat és hirdetési felületet. Nem találok a webkönyvtárban kivetnivalót, de nagyon hiányzik a környező országok nyelvein és néhány más nagy világnyelven való megjelenés. A dolgok általában angolul vannak, a linkek pedig többségükben románok. Más nincs. A romaniatourism.com címen elérhető, a megkapóan szabatos Official Travel and Tourism Information névre hallgató honlap grafikai tekintetben a párjához hasonlóan nagyon szép, minden elemében modern, divatos, ráadásul a webtervezés során láthatóan érvényesült az a szellősség iránti igény, amit a magyar turisztikai hivatal honlapján annyira hiányoltam. A román webdizájnerek láthatóan nagyon jók. A honlap tobzódik az információforrásokban, ezeket megtalálni és kezelni is gyerekjáték. Szinte bármit megtudhatunk, amire csak kedvünk szottyan. Ha tényleg guarani volnék, csakis innen tájékozódnék Romániáról, még akkor is, ha a honlap láthatólag amerikaiaknak készült (kínosan ügyelnek arra, hogy amerikai angolt használjanak). Ez a kiemelt látványosságokon is észrevehető: Erdélyből főképpen a Drakula-vár meg úgy általában a véreng-

ző Mátyás-korabeli román főúr toposza és a hegyvidéki kirándulások témája van exponálva, máshol többnyire a Fekete-tenger partja vagy a Duna-delta szépségére fut ki a mondanivaló. Fájdalom, de se orosz, se magyar, se szlovák, se bolgár nyelvű hivatalos honlapot nem találtam. Úgy látszik, vagy elfelejtkeztek rólunk mint célcsoportról, vagy nem bíznak abban, hogy ezeken a nyelveken hivatalos román forrásokat szeretnének igénybe venni a vakáció tervezése során.

A hivatalos szlovák honlap, melyet egyszerű kereséssel találtam, a slovakia.org URL-en érhető el, a The Guide to the Slovak Republic (Útmutató a Szlovák Köztársasághoz) címet viseli, s angol nyelvű. Ez nagyon statív kinézetű, évek óta változatlannak tűnő honlap. A portál színdivatját, a beosztást és a dizájnját is figyelembe véve körülbelül egyidős lehet a független szlovák állammal.* A lap maga nem túl grafikus, nyilvánvalóan nem turistacsalogatónak készült, hanem országimázs szerepe van. Az egyszerű, függőlegesen kettéosztott portál sablonján a bal oldalon található padlizsán linkfalat a fehér információs hasábtól egy nemzeti színű fonat választja el. A linkfal egyes elemei ismeretterjesztő ihletésű cikkhez vezetnek, a szlovák kultúra, Szlovákia történelme, gazdasága és társadalma témakörében. Nem frissítik megfelelően, a gazdaságról szóló részben nyoma sincs az euró tavalyi bevezetésének. A turisztikai cikk elsősorban a történelmi városokat (név szerint csak Pozsonyt) és a Magas-Tátra síparadicsomait emeli ki az ország különleges vonzerejeként. Szerbia Először hiába keresgéltem Szerbia hivatalos turistacsalogató portálja után, mert csak a szerb kormány angol nyelvű információs szájtja és Norvégia szerbek számára fenntartott oldala tűnt elő a keresőben. Mellesleg elismerés illeti a norvégokat, minden európai nyelven tartanak fenn információs honlapot. Ez az a kedvezőtlen SEO Szerbia tekintetében, amire fentebb utaltam. Kicsit nehéz megtalálni a hivatalos turisztikai portáljukat, de érdemes tovább próbálkozni. A „tourist” és a „for tourists” kifejezé*

sekkel bővítve a keresést egy bámulatosan modern honlap nyílt meg. A felbontás és a grafikai megoldások gyönyörűek, de nem akarok nagyon elfogult lenni, ehhez nyilván hozzátartozik az is, hogy nem mindennapi természeti szépségek bővében van az ország. A serbia.travel címen elérhető honlap egészképernyős diavetítéssel indít. A tájképek és vidám életképek váltakozó látványát nyilván nem akarták elnyomni szövegekkel, így az egyes tovább vezető címszavak csupán egy vékony sávban futnak végig a sablon felső szélén. A Szerb Nemzeti Turisztikai Szervezet (National Tourism Organization of Serbia) által fenntartott szájt annyira informatív, pasztell színeivel és animált effektusaival olyan modern, annyira látványos, hogy csak dicsérni tudom a létrehozó informatikusokat. Mikor a főoldalon megjelenő kifejezések (Úti célok, Kultúra, Természet, Tevékenységek, Események, Szállás, Szerbiáról és Hírek) egyikére kattintunk, a viszonylag szűk szavú ismertetés mellett újabb nagyszerű fényképeket találunk. Rákattintottam az Activities (Tevékenységek) fülre, s a megnyílt oldalon egy vadul hegyikerékpározó férfi mellett egyszerű angolsággal megírt rövid szöveg van arról, hogy mi minden egyebet kínál még Szerbia a pihenni igyekvők testének, lelkének felüdülésére: sípályát, horgászható kristálytiszta tavakat és folyókat, valamint nagyszerű borokat. Ez utóbbit választottam, ami egy újabb elosztólapra terelt. A centrumban itt a különböző bortúrákról olvashatunk rövidebb bevezetőket. Ha megtetszik valami, legalább három helyről – az összefoglalók alatt, a háromosztatú sablon bal szélén lévő címlistában vagy a jobb hasábba helyezett országtérkép jelzéseire kattintva is eljuthatunk a teljes ismertetőhöz, amely a bor-

A Szlovák Köztárságot 1993. január 1-jén kiáltották ki.

DISPUTA Pláza

Szlovákia

89

vidék történetét, jellegzetes borait és borászati specialitásait mutatja be, végül négy-öt pincét is ajánl, ahol Bacchusnak áldozhatunk. Az ismertetőknek nagy előnyük az egyszerű angol nyelvhasználat, a rövid, tömör, de lényegre törő fogalmazás. Sajnos itt sem találtam magyar információs lapot, ám a portál nyelvezetéből azt érzékelem, hogy inkább szól az angolt csak második nyelvként beszélő turistákhoz, mint az angol anyanyelvűekhez.

DISPUTA Pláza

Horvátország

90

A Horvát Idegenforgalmi Közösség által fenntartott országhonlap az első olyan a környező országok közül, amelynek van közvetlenül nekünk, magyaroknak fenntartott verziója is. Fontos gesztusnak tartom ezt, ezért is döntöttem úgy, hogy az angol helyett a magyar nyelvű variánst fogom boncolgatni (hu.croatia.hr). A keresőoptimalizálásért a horvát informatikai szakemberek dupla piros pontot érdemelnek, a leghasználtabb keresőmotorok közül a Google egyből, az AltaVista egy dubrovniki és egy spliti hotel után harmadjára dobja ki ezt a lapot, jóval a Wikipedia-cikk előtt. (Igaz, csak akkor, ha angolul keresünk rá. Anyanyelvünkön, sajnos, csak hazai utazásszervezők oldalait sodorja elő a digitális szél.) A magyar hivatalos portál a jól ismert országimázslogóval a fejlécben kezdődik, mellette a jól ismert mottó („Adria – ahogy mindig is szerettük”), alatta pedig a hat fő menüpont: Úticélok, Szállás, Útikalauz, Turizmus Plusz, Beutazás és természetesen egy, az országról alapinformációkat nyújtó gomb, Horvátországról található. Nem nagyon lehet eltévedni a szövevényes honlaptérképen – az oldal az, aminek szánták: rövid, velős, könnyen érthető információs és marketingcsatorna a magyarul beszélő leendő turisták számára. Része még a fejlécnek egy középen kettéosztott diavetítés is. Bal oldalon mindig ugyanaz a vendégcsalogató szöveg olvasható váltakozó háttérszínekkel, jobbra azonban csodaszép tájképek váltják egymást. Hála a gondos tervezésnek, mindig tudható, hogy mit lát az ember, mert könnyen követhető feliratokkal látták el a vetítést. A dizájn itt is szép, modern és szellős, a fejléc alatt közvetlenül háromhasábos ajánló található. A bal oldalon láthatólag csak a horvát állam hivatalos utazásszervező irodája, egy szállodaszövetség és a Horvát Idegenforgalmi Közösségek linkjei találhatók, legalul egy arányaiban nagyobb banner a 2009-

es horvátországi eseményeket népszerűsíti – valamennyi elvezet az oldalról egy másik szájtra. Középen az Utazási terv és a keresztségben a Horvátország csodálatos természeti öröksége nevet kapott navigációs gombok alatt újabb ajánló található, ezúttal regionális. Látszik, hogy a szerbekéhez hasonlóan itt is nagy súlyt helyeztek a vizualitásra, mert a rövid bemutató sorok fölött balra egy vaktérkép van, amelyen bejelölték nekünk a kérdéses régiót, jobbra pedig egy a területre jellemző épület vagy látványosság képe. Ezalatt – számomra kérdéses funkcióval – egy Európa-térkép található. Ettől jobbra lehet váltogatni a turisztikai információs csatorna különböző nyelvű változatai között, ekkor zöld színben jelenik meg Horvátország és a kiválasztott nyelvhez tartozó európai ország. Nagyon csinos, de nem értem, hogy mire való. A fent említett fő menüpontok között navigálva igényesen fogalmazott, célorientált ajánlókat és tájékoztató szövegeket lelhetünk, amelyek a szükséges információk többségével ellátnak bennünket. Van az oldalon egy multimédiás interaktív link, időjárás-előrejelzés, és egy jópofa, afféle országismereti kérdezz-felelekhez vezető kapcsolat is. Horvátország lapja összességében tetszik nekem. Szlovénia Az egykori legnyugatibb jugoszláv tagköztársaság nevére keresve egyből a slovenia. si, your gateway to information on Slovenia elnevezésű portál ugrik elő, bármely keresőből. Keresőmotor-optimalizálás szempontjából tehát a szlovén holnapgazdának is megérdemelten jár a dupla piros pont. Tetszik a szájt elrendezése, látszik, hogy rászánták az időt. Nemcsak informatív, hanem szép lapot is dobtak össze azoknak, akik ennek alapján ítélik meg az országot. Az angolon kívül itt sincs helye más idegen nyelvnek, de ez az első szájt, amely a helyi nyelv tanulására ösztönöz bennünket. A jobb oldali linkfal alja felé egy könyvre kattintva érdekes információkat találhatunk a szlovén nyelvről. Megtudhatjuk, hogy egyike azon ritka nyelveknek, amelyben az egyes és többes szám közé egy harmadik szemlélet is beékelődött, az úgynevezett duális vagy kettes szám. Ezen felül a környező országok lapjai közül ez az első, amely videókkal szórakoztatja a böngésző turistajelölteket. Az egymás után vetített kisfilmek az ország kiváló természeti adottságait és a Szlovéniára jellemző szórakozási, üdülési lehetősége-

Ukrajna A hazánktól északkeletre elterülő hatalmas ország, Ukrajna gazdag természeti és történelmi értékekben. Nem találtam olyan angol vagy magyar nyelvű honlapot, amely illik a skatulyámba. Létezik ugyan egy ukraine.org nevű lap, de ez egy magáncég terméke.

Ausztria Nyugati szomszédunk Nemzeti Idegenforgalmi Képviseletének austria.info címen elérhető honlapja az ország nevét magyarul beírva negyedikként, angol kereséskor pedig elsőként bukkan fel; SEO-szempontból tehát Romániával és Horvátországgal holtversenyben áll. Az eddigiek során ez az első olyan hivatalos turistacsalogató országhonlap, amely automatikusan érzékeli a számítógép beállításait és kérdés nélkül magyar nyelven elérhető. Kísérleteztem kicsit, ennek alapján azt hiszem, hogy a kelet- és közép-európai nyelveken, valamint a világnyelveken variánsai vannak ennek a honlapnak. A fejléc képpel indul, láblógató emberek egy hegyvidéki tavon ringó vitorlást néznek. A megfelelő helyre kattintva megnő a víztükör nagysága, de a bal fentről belógó lábak és a vitorlás nagyságában nem tapasztaltam változást. Maga a szájt konzervatív, de ötletes. A mottót („Ez csak Ausztria lehet.”) a fejlécben egy fentről belógatott repülőtéri csomagvignettán helyezték el. A fejléc alatti főmenüsorban vagy (az országhonlapok szempontjából) a – számomra furcsa, a jobb hasábban lévő – úgynevezett címkefelhőben lehet keresni specifikus információk után. A bal oldalon lévő vastagabb főhasábban az Osztrák Nemzeti Idegenforgalmi Képviselet egy-egy idegenforgalmi témát körbejáró katalógusa tölthető le. Ilyen például a környezettudatos utazást (Ausztria autó nélkül), a 2009-es Haydn-évet vagy az osztrák tartományokban való túrázást népszerűsítő füzetük. Ezeken felül természetesen az idegenforgalmi képviselet elérhetőségeit tartalmazza az oldal, s egy linket, amely a 2010-es ausztriai férfi kézilabda Európa-bajnokság oldalára vezet.

DISPUTA Pláza

ket mutatják be. A néha dzsesszes, néha technós, néha pedig kifejezetten romantikus komolyzeneszerű hanghatás hosszabb idő után zavaróvá válhat, de ha a főoldalról elnavigálunk, abbamarad. A portál beosztása dicsérteti önmagát. Az oldal pillanatok alatt áttekinthető, minden lényeges információt szinte azonnal meg lehet találni, és nincsenek egymásra zsúfolva a dolgok. A fejléc szokott módon táj- és életképeket mutat az országról. Nem tudtam összeszámolni, hogy tulajdonképp hány képről is van szó, de gyanítom, hogy harminc felett lehet a számuk. Az egér mutatóját a képekre irányítva megtudhatjuk, hogy mit látunk éppen, ekkor a diavetítés is kimerevedik. Közvetlenül ez alatt található egy rövid ténytár az országról, Európa-térképpel egészítve ki, amelyen bejelölték magukat. Jobbra ettől kulturális ajánló, alatta linkek a Szlovén Köztársaság kormányának és külügyminisztériumának angol honlapjára, s néhány szlovéniai befektetési lehetőséget kínáló szájt. A honlap jobb szélén lévő linkfal alig áll többől, mint az ország hivatalos angol mottójából („I FEEL SLOVENIA”) és egy eseménynaptárból. Itt kapott még helyet egy szlovén gasztronómiai honlapra kalauzoló kapcsolódási pont és az Európai Tanácsban az idei szlovén elnökséget jelző logó is.

91

A kultusz lényegéről és létformáiról

DISPUTA Lépcsők

Gondolatok Madarász Imre Kultusz, vita, feledés című kötetének olvasása közben

92

Madarász Imre legújabb kötetének témája nagy személyiségek, illetve műveik, működésük megítélése és ennek hatása utóéletükre. Korábbi tanulmányai közül is sok erről szól, vagy ez a szempont is felvetődik bennük, nem is szólva Alfieri utóéletéről írt monográfiájáról („Örök megújhodások”. Születés, újjászületés, feltámadás az olasz irodalomban, 2003; Halhatatlan Vittorio. Alfieri utóélete: kultusz és kritika, 2006). Az itt következő elmélkedéseimben nem a könyvismertetések hagyományos eszköztárához folyamodom; gondolatmenetem nem szakad el teljesen az ismertetett tanulmánytól, ám azt próbálom érzékeltetni, mi minden olvasható ki belőle, hányféle gondolatnak lehet a kiindulópontja (melyek egy részével talán maga a szerző sem ért egyet feltétlenül). Ahelyett tehát, hogy az alábbiakban összefoglalnám a könyvet, pontosabban az elemzett tanulmányt, az általa ihletett gondolataimat adom közre. Az ihlető tanulmány Gentile meggyilkolása címet viseli (177–195; a filozófus Giovanni Gentile partizánok általi meggyilkolásának a körülményeit nem foglalom össze). Induljunk ki egy párhuzamból; Madarász, aki különben kedveli a párhuzamokat – ezeket nem csupán retorikai fogásként használja tanulmányaiban –, ezúttal egy képzettársítást cáfol: „Hegelnek alig volt valamivel több köze a gentilei doktrínához, mint Mazzininak: a dicső múlt dicső nagyjai az örökösük szerepében fellépő fasizmus számára hivatkozási alapként, ideológiai támasztékként, retorikai kötőanyagként, önigazolási eszközként szolgálta” (181–182). Mindazonáltal érdemes elidőznünk a két korszak, a Mazzinié és a Gentiléé közötti párhuzamnál, már ami – hogy a könyv alapmotívumánál maradjunk – a két korszak kultuszát illeti. A 19. századi olasz újjáéledés, a Risorgimento idején Giuseppe Mazzini Terza Italiának nevezte a Római Birodalom és a városállamok (komunák) korszaka után harmadízben megszületendő Itáliát. Ezt az eszmét a kortárs költő, Giosuè Carducci meg is verselte: „Az alkonyodó égen látni vélte / Gracchus szívével s Dante szelle-

mével / a harmadik Itáliát…” (Giuseppe Mazzini, 7–9). A fasizmus szükségét érezte, hogy még újabb életre keltse Olaszországot, s az 1922. október 28-ai nagy római menetelés (Marcia su Roma) után a propaganda a Quarta Italia, azaz a Negyedik Itália megszületéséről kezdett beszélni. Ha a franciák a maguk demokratikus-parlamentáris államberendezkedésével köztársaságaikat sorszámozták, az olaszok magát az országot. Esetükben nem egy államforma ismételt újjászületéséről volt szó, hanem egy birodaloméról, pontosabban a birodalmi eszme fel-feltámadásáról, lett légyen az császárság (mint a Római Birodalom) vagy az utólag második Itáliának nevezett városállamok egymással bonyolult viszonyban álló, de összességében mégiscsak virágzó, a korabeli Európában gazdasági (és szellemi) hatalmat képviselő rendszere. A Risorgimentóban ez az újjászülető eszme a megvalósítandó, a Római Birodalom óta először egész Itáliára kiterjedő, egységes, független, erős államot jelentette, a fasizmus szótárában ellenben központosított, gyarmatbirodalmat létrehozó európai és földközi-tengeri nagyhatalmat. (Mussolini expanziós Afrika-politikájának annál nagyobb sikere lehetett, mert az olasz közvélemény jó részében fájó szégyenfoltként élt a dilettáns módon vezetett első etióp háborút záró aduai vereség emléke.) Hogy ez utóbbi létrehozása közben fokozatosan éppen a Risorgimento nyomán létrejött liberális államberendezkedés esett áldozatul (181), az a hivatalos propaganda számára mellékes volt. Minthogy a propaganda, a kultusz nem a valóságról, hanem annak képéről szól. A végeredménytől függetlenül tehát mindkét korszak és eszmerendszer ugyanazt a kultuszt ápolta: az újjászülető, erős Itáliáét. Ehhez már a fent idézett jelszavaikban (harmadik, illetve negyedik Itália) is azonos hivatkozási alapot választottak: a Római Birodalmat (ennek irodalmi vetületéről lásd Madarász: „Titus íve alatt”. Az antik Róma öröksége az olasz felvilágosodás és romantika irodalmában című, 1998as könyvét.) Az a bizonyos „retorikai kö-

baldi-év alkalmából, melyen több előadó is a Garibaldi-kultuszt választotta témájául (Italianistica Debreceniensis, XIV., 2007). Az olasz Garibaldi-szakirodalomban egyébként a nizzai hős kultusza külön fejezetet alkot. Ennek lényegi kérdése, hogy egy közösség, esetünkben egy nemzet identitásában kulcsszerepet játszó személyiség kultusza során („…legkiválóbbjait, klas�szikusait ünnepelve, egy közösség önmagát, önnön létét és identitását ünnepli…”, 7) a történelmi, életrajzi valóság mely elemei kerülnek előtérbe, melyek burkolódznak jóindulatú homályba, illetve alakulnak át legalább részlegesen, hogy beleilleszkedjenek a hősről alkotott képbe. (Itt most, amint maga a szerző is felhívja rá a figyelmet, felejtsük el a személyi kultusz nálunk meghonosodott, torz jelentését.) Ugyanez a kérdés megvizsgálható minden hasonló szerepet betöltő esemény, korszak esetében. A Risorgimento ellentörténetének a megírására is vállalkoztak már, az egyik ilyen tanulmány most is éppen könyvsiker Olaszországban (Gigi Di Fiore: Controstoria dell’unità d’Italia. Fatti e misfatti del Risorgimento, 2007) Ebben az értelmezésben a Risorgimento, ahogy végül megvalósult, szintén egy központosított állam létrejöttében csúcsosodott ki, melynek nemcsak a Bourbon-szicíliai kettős királyság, az egyházi állam és a közép- és észak-itáliai Habsburg-területek (Toszkán nagyhercegség, Pármai hercegség, Lombard-venetói osztrák tartomány) „felszabadulása” volt az eredménye, de például Dél-Itália gazdasági tönkremenetele és leszakadása, maguknak a délieknek többé-kevésbé szervezett, tömeges ellenállása (brigantaggio) is. Van, aki ezt voltaképpen a Savoyai ház uralta Szárd-piemonti királyság hódító háborújának tartja, melynek során az elismerten dinasztikus érdekeket képviselő Cavour a nemzetközi helyzet mellett jó diplomáciai érzékkel használta ki a belső, az ő felfogásától eltérő egyesítési és függetlenségi törekvéseket (Garibaldi, Mazzini stb.) is. Megkockáztathatjuk, hogy a kezdeti lelkesedés múltán a Risorgimentót sem igen támogatták nagyobb mértékben a közemberek, különösen Közép- és Dél-Itáliában, mint a fasizmust (ez utóbbi tömeges támogatottsága közismert). Sőt, az Itáliában nagy tömegbefolyással rendelkező Egyház éppenséggel az 1929-es lateráni egyezménynek köszönhetően egyezett ki az állammal. A Risorgimento idején hiábavaló volt Cavour óhaja a szabad egyházról a szabad államban (libera Chiesa in libero Stato – lásd Jászay Magda: Cavour, 1986, illetve

DISPUTA Lépcsők

tőanyag”, mely egymástól igen különböző épület tégláinak habarcsául szolgálhat, már itt megtalálható. További példaként legyen elegendő megemlítenem egyrészről a Risorgimento-korabeli, s azóta hivatalosan is Olaszország nemzeti himnuszává vált Mameli-himnusz hivatkozását Scipio sisakjára („feltámadt Scipio, / fejünkön sisakja!” – ford. Baranyi Ferenc), másrészről a quadrumvir elnevezést, mellyel a Marcia su Roma négy csúcsvezetőjét (Michele Bianchi, Italo Balbo, Emilio De Bono, Cesare Maria De Vecchi) illették, a fasiszta kohorsokra és centuriókra vagy magára a mozgalom jelképére és névadójára, a liktori vesszőnyalábra (fascio littorio), mely szintén antik római hagyományt elevenít fel. A történelmi legitimáció más korból való példája Balilla alakja, akit Mameli számos más történelmi hivatkozás mellett szintén himnuszába foglal („Minden olasz gyerek / önkéntes Balilla”), a húszas-harmincas években pedig a nyolc-tizennégy éves fiúk fasiszta szervezetét fémjelezte, s magukat a tagokat is így nevezték. Balilla egy genovai fiú, Giovanni Battista Perasso becenevének olaszos alakja, aki 1746-ban kővel dobált meg egy osztrák katonát, s ennek nyomán lázadás tört ki, melynek eredményeképpen az osztrák helyőrséget átmenetileg kiűzték a városból. Feltehető azonban, hogy Balilla alakját a fasizmus már közvetlenül a Risorgimento hagyományától, pontosan Mameli himnuszából kölcsönözte; mint ott, a fasizmus idején is mindig köznévként szerepel. A fasizmus ugyanis nemcsak a Római Birodalomra hivatkozott előszeretettel (mel�lyel talán még több közös vonása is volt, mint a Risorgimentónak), de magára a Risorgimentóra is. Ez persze nem volt egyéb, mint a propaganda toposzrendszerének egyik alapmotívuma, mellyel szembe lehetett állítani (mint tették ezt a korabeli antifasiszták – ezt Madarász Imre is idézi, 180), s lehet ma is állítani a „valóságot”. Azaz míg a Risorgimento liberális monarchiát hozott létre, ezzel együtt sok egyéb, a függetlenségre és az egységre vonatkozó alternatív elképzelés mellett Mazzini révén republikánus eszmék is jelen voltak benne, a fasizmus diktatúrába torkollott (ld. fent a Madarász-tanulmányból vett első idézetet). Az már más kérdés, hogy az így felfogott és a fasizmussal szembeállított Risorgimento maga is nem egy kultusz része-e? 2007 tavaszán a Debreceni Egyetem Olasz Tanszéke Madarász Imre kezdeményezésére konferenciát szervezett a Gari-

93

DISPUTA Lépcsők 94

Madarász Imre: Cavour és az olasz nemzeti liberalizmus, Vigilia 1998/11, 817–820.), majd az egyházi állam 1870-es elfoglalása után egy évvel ugyanúgy hiábavalónak bizonyult a pápa személyes sérthetetlenségét, az egyház spirituális hatalmát, külpolitikai függetlenségét és a meghagyott területeken való szuverenitását biztosító garancia-törvény (legge delle guarentigie). IX. Pius akkor fogolynak nyilvánítva magát vonult vissza a Vatikánba, s az állam és az egyház közötti kapcsolat egészen 1929-ig fagyos maradt. A lateráni egyezménnyel kapcsolatban egyébként kényes kérdésként szokott felvetődni, hogy az egyház és Mussolini állama mennyiben működött együtt, az egyház mely határig szavatolta elvi támogatását az utóbbinak, s ez cserébe hogyan tette kvázi államvallássá a katolicizmust. Vannak azonban kétségbevonhatatlan tények, melyeket a különféle, akár egymással gyökeresen szembenálló fasizmus-képek (szándékosan nem fasizmus-értelmezésekről szólok, mert most nem elsősorban a tudományos-történeti nézetekről van szó) a maguk szája íze szerint emelnek ki vagy hallgatnak el. Az antifasiszta értelmezés a magyarok számára is ismerős; elég felidéznünk, hogy meggyökeresedett szóhasználatunkban gyakran fasizmusnak tituláljuk a német nácizmust is. Másfelől immár számunkra is ismerős módon, él még a korszakot átélt nemzedéknek az egykor feltehetően a fasizmushoz lojális része, azok, akik a korrupt, gyengekezű mai demokráciával szemben nosztalgiával gondolnak vissza a harmincas évekbeli rendre, közbiztonságra, foglalkoztatottságra, a stabil lírára stb. Az ő nosztalgiájuk öröklődik, immár személyes tapasztalat nélkül, a fiatalabb nemzedékekre, amelyek annál inkább (de eszmeileg nem feltétlenül felkészültebben) „rend”-pártiak, hogy csak a jelen állapotok ideológiailag alig követhető, számon pedig egyáltalán nem kérhető, felelősök nélküli voltát, néha egyenesen demokrácia-paródia jellegét tapasztalják. Mellékesen jegyzem meg, hogy ezzel párhuzamosan az utódpárt utódpártja, az Alleanza Nazionale hivatalosan is elhatárolódik a fasizmustól. Ott vannak végül azok a tények, melyek személyes átélés vagy körültekintő értelmezés nélkül is tények („magukért beszélnek”), s melyek önmagukban véve ugyan nem minősíthetnek egy politikai-társadalmi rendszert, de azt sem lehet mondani róluk, hogy semmit nem jelentenek. A Ventennio (az olaszok „átkos” vagy „régi jó” húsz éve) alatt jött létre az olasz filmművészet fellegvára, a

Cinecittà, a firenzei zenei fesztivál (Maggio Fiorentino), a velencei filmfesztivál (Mostra di Venezia), az olasz statisztikai hivatal (ISTAT), az egyik, mindmáig legnagyobb áruházlánc, a STANDA és az Encyclopaedia Britannica vagy a német Brockhaus mintájára az első nagy nemzeti enciklopédia, az Enciclopedia Italiana, más néven Treccani, hogy csak néhány példát említsünk. Ez az a részlegesen, elnagyoltan felvázolt háttér, mely azonban talán így is érzékelteti az egész korszak megítélésének mindmáig tartó ellentmondásait, mely előtt a Gentile-tragédia és annak Madarász által leírt fogadtatása játszódik. Erről a sokoldalú fasizmusról írta Giovanni Gentile az Enciclopedia Italianába ominózus (valóban lényegében elkötelezett) szócikkét, melyet Madarász is említ, s melyet Mussolini írt át és jegyzett, s vált később önálló füzet formájában, majd 1938-tól a Nemzeti Fasiszta Párt új statútumának előszavaként a fasizmus iskolai tananyagává, mintegy katekizmusává. Gentile gyilkosai tényleg a fasiszta ideológus művét láthatták benne. Így értelmezhető Madarász kitétele: „bizonyítván kettejük nézetazonosságát” (181.), minthogy az Enciclopediába a korabeli olasz értelmiség színe-java írt, többek között Benedetto Croce vagy Enrico Fermi, akiket bajos lenne fasisztáknak nevezni, pusztán azért, mert ugyanabban a vállalkozásban vettek részt, mint mondjuk a távíró feltalálója, a párt által „futtatott” Guglielmo Marconi. (Croce épp az alább említendő Manifesto kibocsátását követően hidegült el Gentilétől, akivel korábban baráti kapcsolatban állt, maga egy ellen-kiáltványt szerkesztve. Enrico Fermi 1938ban, az olaszországi faji törvények elől Amerikába emigrált, mivel felesége zsidó származású volt. Egyébként Gentile maga is ellenezte a faji törvényeket.) Másrészt, a szócikk tartalmát tekintve (mert Gentile azért mégiscsak magáról a fasizmusról írt), Mussolini azt az egyház tiltakozásának a hatására írta át. Az inkriminált passzus így szólt: „az Államon kívül semmi emberi és szellemi dolog nem létezhet”. (A lateráni egyezményt követően egyébként Gentile szembekerült a fasizmus egyházpolitikájával, éppen mivel nem ismerte el az egyház világi hatalmát. 1934-ben a Vatikán Croce műveivel együtt az övéit is indexre tette.) Madarász később maga is megjegyzi, hogy „létezett-e fasiszta filozófia – maga az Enciclopedia Italiana és Gentile művei efelől komoly kétséget ébresztenek” (182. – a zárójelet elhagytam). Az Enciclopedia szócikke, A Fasiszta értelmiségiek kiáltványa

két (sem, sajnos, mai támadói és apologétái egy részét), mint politikai-ideológiai publikációi és gesztusai” (183). Ezek után már-már retorikus a kérdés: mennyit ér az ilyenfajta „elevenség”? Amennyiben a kultuszt eredeti jelentésében értelmezzük (s Madarász Imre minden tanulmányában, még a „szitokszónak” értett egykori kultuszok újraértelmezésekor is így érti – lásd Antiretró. Portrék és problémák a pártállami korszak irodalmi és tudományos életéből, című 2007-es könyvét), azaz „művelést”, „ápolást”, „tiszteletet” értünk rajta (lat. colere), a Gentile meggyilkolása körüli ideológiai vita egy idő után (s eljött-e már az idő?) éppenséggel a kultúra kerékkötőjévé, afféle pótkultúrává válik, akármekkora szakapparátust vonultasson is fel – különösen akkor, ha e jelentős személyiséget a szűk szaktudomány körein kívül egyetlen dimenzióra redukálja. Természetesen ez nem Madarász jelen tanulmányára értendő, hiszen Magyarországon tudomásom szerint erről a témáról először ír, s a tanulmány – mint írásom elején jeleztem – nem is annyira Gentile meggyilkolásáról, mint inkább annak kultikus, ideológiai voltáról szól. Jó lenne (s ez érvényes számos más tanulmányára, a Kultusz, vita, feledés kötetbeliekre is), ha az olvasók és a Gentilét valamelyest népszerűsíteni kívánó kutatók „csaliként” (is) használnák, hogy megismerkedjenek avagy foglalkozzanak Gentile munkásságának más, lényegesebb aspektusaival is. (Madarász Imre: Kultusz, vita, feledés. Olasz irodalom- és kultúrtörténeti tanulmányok. Bp., Hungarovox 2008. 228 oldal, 2000 Ft) Sztanó László

„Vörös vércse, kánya, keselyű, sólyom, kánya” Tomaž Šalamun: Arkhilokhosszal a Kikládokon Az Arkhilokhosszal a Kikládokon összefüggéstelen szövegvilágokat teremt, amelyekben minden egyes vers külön-külön mond le az egységes egészként való olvashatóság kritériumairól. Ez a látszat ellenére nem nehezíti az olvasást, hiszen a szövegek nem tesznek fel kérdéseket, nem dolgoztatják meg

az olvasót, mivel nagyon is nyilvánvalóan teszik mindezt, nem is állítják, hogy érdemes a széteső kisebb-nagyobb szövegegységek összeragasztgatásával bajlódnunk. Az asszociációk súlytalansága, a referenciák hiánya, a rögzíthetetlen jelentéshalmazok nem lépnek kapcsolatba egymással,

DISPUTA Lépcsők

(Manifesto degli intellettuali del fascismo, 1925), A fasizmus eredete és doktrínája című tanulmány (Origini e dottrina del fascismo, 1929) és az 1943-as, az immáron defenzívába szoruló fasizmus mellett síkra szálló beszédek (La mia religione, Discorso agli Italiani), bár puszta tényekről van szó, melyek csak Gentile tevékenységének többi adatával és gondolatrendszerének többi elemével együtt értelmezhetők, ellenkultusz részévé, hogy ne mondjuk: ürügyévé váltak, homályba borítva Gentile filozófiai, esztétikai és oktatáspolitikai munkásságát. Ez pedig – az ellenkultuszok történetében szerencsére ritka módon – a filozófus meggyilkolásához vezetett. E tett azonnal reakciókat váltott ki, s itt nem is a fasizmus védelméről illetve elítéléséről volt szó (ez éppen azt feltételezte volna, hogy Gentilét egyhangúlag fasiszta ideológusnak tekintik), nem is csupán arról, hogy valóban a fasizmus ideológusa volt-e vagy sem, hanem elsősorban arról, hogy egyáltalán megengedett-e egy filozófust vagy akár egy ideológust nézetei, szellemi megnyilatkozásai miatt megölni. Madarász tanulmányának alapvető érdeme, hogy a fenti mérlegelésen, Gentilének mint „fasiszta ideológus” alakjának újragondolásán túl az esetnek végül is ezt a vonatkozását emeli ki. Az utóéletére vonatkozó utolsó mondatával („ki tudja, talán addig oly eleven, amíg ilyen nyugtalanul kísért és ilyen nyugtalanítóan késztet kérdésekre, válaszokra, gondolkodásra”, 192–193) saját korábbi megjegyzését idézve vitatkoznék: sem „a remekmívű esszék, sem filozófiai, esztétikai értekezései és pedagógiai reform-vitairatai, sem az antifasisztákat is rangos publikációs fórumhoz juttató enciklopédiája nem érdekelték an�nyira sem a hatalmat, sem annak ellenzé-

95

DISPUTA Lépcsők 96

nem képződik olyan szövedék, amely aztán felfeselhetne, nem akadhat meg, mert nem is kezdődik el semmilyen nagyobb egységekkel dolgozó folyamat. Ezek a szövegek nem ébresztenek olyan elvárásokat, amelyeknek be nem teljesülése aztán feladatokat róna az olvasóra. Hátra lehet akkor dőlni, kivételes, kényelmes helyzet ez, történjen, aminek történnie kell. Az egész könyvben talán a cím a legkiterjedtebb értelmi egység, amibe a gyanútlan olvasó belekapaszkodhat. Az itt megidézett ókori görög hagyomány azonban – ami egyébként a válogatás alapjául szolgáló egyik kötetnek is címe – a továbbiakban egyáltalán nem íródik tovább. A könyv végére érve leszünk kénytelenek szembesülni a ténnyel, hogy véletlenszerűen felbukkanó motívummal volt dolgunk csupán, olyan szavakkal, amelyek utólag már csak nyomokként értelmezhetők, amelyek mintha ismerősek lennének valahonnan, de már nem vezetnek sehova, elérhetetlen szöveghelyek felé mutatnak. A szövegek emlékezetében ott él Pénelopé, Canetti, Kerouac, Mallarmé neve, de már nem kapcsolnak hozzájuk semmiféle hagyományt, illetve nem a hagyományt működtetve használják őket. Névvesztés történt, elveszett nevekkel, üres helyekkel van dolgunk csupán. Ez az atomjaira eső szövegtér megfosztja őket jelentésüktől, nincs ugyanis jelentősége, hogy a „Dárával Rumi kezeit nyaldossuk” (A hajók felborulnak és elsüllyednek) mondatban pont a perzsa költő neve kerül elő, hogy az „ős nagybácsik, a bárók” ott látogatnak meg minket, ahol „Nabokov bevizelt” (Virágok), vagy hogy éppen Mózesnek van saját szoláriuma (Jamboree). Ezekbe a szálakba tehát hiába is kapaszkodna az olvasó, hiszen egy ilyen textusban maguk is rögtön szétbomlanak. Nemcsak a megidézett személynevek viszik zsákutcába az olvasót, hanem általában a versekhez fűzött végjegyzetek is, amelyeknek egyébként elvileg éppen magyarázó szerepük kellene, hogy legyen. Itt ellentétes irányú a folyamat, nem valami ismert felől indulunk, ami aztán elveszti, illetve nem használja ki a hozzá kapcsolódó jelentéstartalmakat, hanem ismeretlen dolgok kerülnek elő, a jegyzetek azonban személyes tartalmakra, valamiféle privát szféra jelenlétére utalnak, amely az olvasó számára elérhetetlen, így nem viheti előre a szövegolvasást. „A világ tetején az van, ami mi vagyunk. Brit, watt, Enim, a lélek bősége.” (Atanor, fehérítő, Miki egérke) A mondathoz fűzött végjegyzet szerint az Enim „muszlim férfinév, a költő

New York-i barátja”, ez azonban semmivel nem járul hozzá a felsorolás megértéséhez, ennek elemei teljesen elszigeteltek maradnak. Erre a jelenségre számos példa hozható, hasonló körülmények között tudjuk meg, hogy Andraž (Goya és a felperzselt ciprusok) a költő testvére, ami pedig valamiféle életrajzi olvasás illúziójával kecsegtet, bár ez persze eleve lehetetlen. A szöveg hozzáférhetetlensége egyre alapvetőbb tapasztalat lesz az efféle szöveghelyek nyomán, egyre inkább le kell mondanunk a jelentősebb összefüggésekről; nyilvánvalóvá válik, hogy a szöveg utalásai egyszerűen nem a szokásos módon működnek, zsákutcába terelik az olvasót, töredékeire bontják, megosztják a szöveg jelentéstereit. A zsákutca metaforája azonban nem csak a nevekre és a végjegyzetek működésmódjára vonatkoztatható; többféle szövegszinten is érvényes lehet. A jelenség talán a mondatok szintjén a legszembetűnőbb. „A menny késsel fogant meg” (Mozdulatok) mondat alanyával például nehéz lenne a többi mondatrészt összekapcsolni, különösen, mivel a kontextus sem teszi érthetőbbé a kifejezést. A legtöbb vers efféle referencia nélküli mondatokból épül fel, még ha néha nyomokban meg is jelenik bennük egy-egy metonimikus összefüggés. Hiába kerül elő kisszoba, neonfény és parketta az Irányok című szövegben, ha aztán a mondat minden egyéb része a szétszálazás felé mutat: „Dróttal raboltam ki a kisszobát, melyet a neonfény / égetett szét. Ha helyesen tartottam a karom, a lovacskák / fényezték a parkettát.” Ennyire nem mondható el, milyen lehet Arkhilokhosszal a Kikládokon. Ezen a ponton akár meg is kérdezhetjük, mit is kap az olvasó ettől a szövegvilágtól? Vajon mi történik azon túl, hogy a szeme előtt kezdenek épülni és rombolódnak le aztán a versek mondatai? Talán éppen a töredékesség felől közelítve rajzolódhat ki valamilyen válasz erre a kérdésre. A kifejtetlenség, a viszonyítási pontok hiánya, a jelentésmezők ebből adódó szétszabdaltsága ugyanis azt eredményezi, hogy a kisebb-nagyobb szövegegységek leggyakrabban egyszerű mellérendelésként követik egymást, felsorolásjelleget kapnak a versek, hiszen az egyes töredékek nem kapcsolódnak össze – amint ezt a fent idézett példák is igazolják. Ebben a mellérendelésben viszont minden egyes szövegelem egyenrangúvá, jellegtelenné, jelentés nélkülivé válik, egynemű szövegtér képződik, ahol ugyanolyan előjellel beszélhetünk kegyetlenségről – „Húsomat durván

*

a megoldás tulajdonképpen a fordítás sikertelenségét teszi nyilvánvalóvá, mivel nem adja vissza a szlovén variáns agrammatikus szerkezetét, a végjegyzet pedig valójában a szöveg eszköztelenségét ismeri el. Azt gondolom, hogy a célnyelvi szöveget valamilyen módon önállóvá, önmagában olvashatóvá kellene tenni, a fordítás nem hívhatja segítségül az eredetit ilyen direkt módon, feladatának nehézségeit az olvasó orra alá dörgölve. És miért éppen Tomaž Šalamun? A szlovén származású, az Egyesült Államokban igen nagy megbecsültségnek örvendő költőnek ez a harmadik magyarul megjelenő könyve. A borítón olvasható ismertető szerint versesköteteit több nyelvre lefordították. Egy fordításkötet kiválasztásakor és összeállításakor több szempontot is érdemes számba venni, egyrészt mindenképpen dicséretes dolog egy ilyen közismert alkotó szövegeit magyar nyelven is elérhetővé tenni, az pedig különösen fontos, hogy ez a kötet több könyvből is válogat, ezzel az életmű egy nagyobb szeletébe nyújtva betekintést. Felmerül azonban jelen kiadással kapcsolatban egy másik szempont is, mégpedig az, hogy a fentiekben körülírt, az Arkhilokhosszal a Kikládokon kötet által használt versnyelv, illetve az általa játékba hozott poétikai hagyományok men�nyire képesek dialógusba lépni a kortárs magyar lírában uralkodó beszédmódokkal, szövegszervező eljárásokkal, milyen kérdéseket tud közvetíteni hozzájuk és milyen válaszokat ad kérdéseikre. Megítélésem szerint az itt előkerülő szövegtechnikák, a mellérendelő, absztraháló hatású építkezés ebben a tekintetben kevésbé mondhatók aktuálisaknak; más szempontokból ez a szövegvilág hozhat tanulságokat, a viszonylagosító, egyneműsítő működésmód például nem annyira idegen a mai magyar költészettől, hogy ne léphetne vele termékeny párbeszédbe. (Tomaž Šalamun: Arkhilokhosszal a Kiklá­ dokon. Bp., Napkút Kiadó, 2007, 1480 Ft) Mezei Gábor

Hans-Jost Frey: Übersetzung und Sprachtheorie bei Humboldt. In: Hirsch (Hg.): Übersetzung und Dekonstruktion. 60. idézi: Kulcsár Szabó Ernő: A saját idegensége (A nyelv „humanista perspektívájának” változása és a műfordítás a kései modernségben). In: Irodalom és hermeneutika. Bp. 2000, 267.

DISPUTA Lépcsők

szétvagdossák” – és időjárásról – „Ritkán esik” (Vörös vércse, kánya, keselyű, sólyom, kánya), nincsen tehát tragédia, nem félelmetes a világ. A használt asszociációs technika viszont csupán látszólag sokszorozza meg az értelmezési lehetőségeket, ezek a versek tulajdonképpen nagyon kis játékteret hagynak maguk körül. A fordítói utószó a versek nyelvével kapcsolatban mégis szabadságról beszél, az olvasót pedig bátorságra szólítja fel, pedig tulajdonképpen nincs igazán tétje a játéknak. Nem félelmetes ez a világ, csak sokszor teljesen érdektelen. Mivel a Šalamun kötetének verseit értelmezni próbáló olvasónak a fent leírtak miatt mindig szükségszerűen kudarcot kell vallania, ezen a ponton egy pillanatra ki is lépünk a szövegelemző szerepköréből, és átlépünk a fordításkritika szempontrendszerére. Fontos különbség a kettő között, hogy míg az előbbi egyenrangú, végleges, kész szövegekként kezeli a forrásnyelvi és a célnyelvi változatot, az utóbbi inkább a fordítás kreatív teljesítményére kíváncsi, számon kér, fordítói megoldásokat kárhoztat vagy javasol. Ezt a teljesítményt leginkább ott lehet tetten érni, ahol a két nyelvi világ együttes jelenléte vagy ennek nyoma valamiféle idegenségtapasztalathoz vezet.* A kérdés az, hogy mit kezd a célnyelvi szöveg ezzel a helyzettel, merre és honnan viszi el olvasóját. És bár jómagam nem beszélem a szlovén nyelvet, a most következő kritikai megjegyzés természetéből adódóan ez itt nem is szükséges, hiszen az a magyar nyelvű szöveg működésmódjára kérdez rá. Az Arkhilokhosszal a Kikládokon fordítója ugyanis olyan megjegyzéseket tesz a végjegyzetekben, amelyek sajnos egyáltalán nem nevezhetők termékenyeknek, nem visznek közelebb a forrásnyelvi szöveghez, és nem hozzák játékba kreatív módon a létrejövő idegenséget sem. Leginkább kifelé viszik az olvasót a kötet darabos szövegteréből azzal, hogy metanyelven kiszólnak belőle. „A Dráva pipikét lángolt a falon” (Dr. Josip Korošec/Dr. Paola Korošec) mondatban előkerülő „pipikét lángolt” kifejezéshez például a következő végjegyzet tartozik: „neologizmus, a szlovénban tárgyas vonzatú igének kellene itt állnia”. Ez

97

Nem ér a nevem…

DISPUTA Lépcsők

Mihail Ugarov: Oblom-off – Csokonai Színház, 2009

98

Amikor a kortárs orosz drámaíró, színházi rendező, Mihail Ugarov az orosz irodalom egyik legmeghatározóbb opusának, Ivan Alekszandrovics Goncsarov Oblomov című regényének átiratát elkészítette, nem puszta adaptációt hozott létre, hanem különös párbeszédet az eredeti művel. Nem egy epikus mű drámai átiratáról van szó; a klasszikus megidézése egy a 21. századra aktualizált interpretáció, a fogalommá vált oblomovizmus szétírása. Az Ugarovdarab megáll magában a kultúrutalások, a szövegköziség különféle alakzatainak felismerése nélkül is (Platón, Shakespeare, Goncsarov, Csehov, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Schiller, Nietzsche, Bellini stb.). Ha pedig a befogadó ráismer, hogy voltaképpen olyan problémákat tematizál újra az Oblom-off, melyek időnként fölöttébb markánsan jelentek meg filozófiai és irodalmi művekben (rész és egész, szubjektum és individuum, phüszisz és natura szembenállása, az értékmentő cselekvő semmittevés, megváltó vagy kárhozatba taszító szerelem, a művészet hatalma, az őrület kérdése) – katarzisának része lesz az a döbbenet is, hogy évszázadok teltek el, s mégsincs válasz. A Oblom-off már drámaszövegként is egy folyton lebegtetett, feszítő kettősségre épít, így nem meglepő, hogy a debreceni Csokonai Színház előadására – jó értelemben véve – leginkább a dichotómia, az oppozíció mint koncepcionális szerkezeti elem jellemző. Pontosabban a lengyel származású szentpétervári rendezőt, Andrzej Bubieńt, valamint a Zavarka Fordítóműhely fordítását átdolgozó dramaturgot, Kozma Andrást dicséri, hogy a megvalósult dráma összetettségében, rétegzettségében is minden szinten motiváltan képes érvényesíteni az ellentétezést, s a kompozíció sehol nem szenved csorbát. Az Anita Bojarska díszlet- és jelmeztervező megálmodta játéktér egyszerre képes utalni az antik dráma minimális díszletezésére és a modern lecsupaszított drámára. A háttér – a 19. századot és a kortárs időt egyaránt jelző polgári ház oromzata, s egy hatalmas, mindig piszkos üvegfal – adja a keretét a változó helyszíneknek:

Oblomov városi lakásának, Olga szalonjának, Psenyicina otthonának, a parknak. Tengelyként, világos határvonalként funkcionál a belső terek és a külvilág között. A dramaturgia részévé váló térinstalláció erősen stilizált: műmuskátlik, kalitkákba zárt kitömött madarak, Psenyicina papírmaséfigura kislánya és kisfia, pocsolyajárásra használt könyvek, gipszfigurák, csupa-csupa szobortorzó (egy emberi törzs, egy félbe vágott ló, a Sztálin-szobrokat megidéző két hatalmas csizma, mellszobrok) – mindezeket a néző szeme láttára rendezik át újra és újra. A díszletet hol az Oblomov köréhez tartozó szereplők, hol a tánckar alakítja át a játék részeként. Katona Gábor koreográfiája így lesz egyszerre funkcionális s ugyanakkor jelentést árnyaló, gazdagító, magyarázó, a hagyományos szövegszínházi játékot ellenpontozó mozgásszínházi közjáték. A tánckar jelenti az Oblomov emberi kapcsolatain túli tömeget, a külvilág arctalan embereit, akik öltönyben és aktatáskával (19. századi csinovnyikként, ezredfordulós hivatalnokként) szelik át a teret, védőruhában tisztítják az üvegablakot, mossák fel a padlót. Vagy épp – az orosz irodalomra olyannyira jellemző – karnevalizációt demonstrálják: a darab központi jelenetében (amikor Oblomov villámcsapásszerűen szerelembe esik, s először marad kettesben Olgával) álarcokban vagy fordítva feltett maszkokban szexuális aktusokat imitáló szerelmi táncot járnak. Remekül festve alá így a pillanatot, amikor minden az ellentétébe csaphat át, amikor a hétköznapok leszabályozott energiái felszabadulhatnak, amikor a természeti embert nem uralja a civilizált ember. Oblomov házának berendezése jóformán egyetlen többfunkciós bútordarab, egy gördülő lábas ravatal, amely legkevésbé a darab folyamán sokat emlegetett dívány, inkább könyvekkel teli polc, asztal, a játék értelmében oltalmat nyújtó ház, drapériával elfüggönyözött igazi kis vacok. Ebből a leszűkített, zárt világból, az egérlyukból válaszolgat, majd ugrik elő a címszereplő (Trill Zsolt), mikor újdonsült orvosa, Arkagyij (Mercs János) vélt monológjának

A IX. Pécsi Országos Színházi Találkozón a Csokonai Színház Oblom-off című előadása elnyerte a közönségzsűri díját; a MASZK Országos Színészegyesület a legjobb férfi alakításért járó díjjal jutalmazta Trill Zsoltot a darabban nyújtott játékáért.

kapott levelet, mely a gazdaság lassú pusztulásáról számol be, s melynek egy érthetetlen, rejtélyes mondat zárószavát (séjló) Oblomov halálaként fordítja le a maga számára. Stolz és Oblomov dialógusa a darab kulcsmozzanata, kettőjük párbeszédéből derül ki, hogy az alapkérdés nem más, mint hogy a személyiség képes-e megőrizni integritását a modernizálódó, egyúttal idegenné váló világban, lehetséges-e még a harmónia, létezik-e boldogság önmagunk feladása nélkül, egyáltalán, hozzáférhet-e az ember az élethez, emberi mivolta teljességének feláldozása nélkül. Mikor Oblomov kifejti a teljesség filozófiáját, gyanúsan Friedrich Schiller felismeréséből indul ki (Schiller neve később el is hangzik Arkagyij szájából – más kontextusban), azaz hogy az emberiség fejlődésének záloga a specializáció, az ára az embernek mint teljességnek a feladása. Paradox módon épp a nem egész Stolz az, aki a harmónia visszaszerzésének két lehetséges útját, a művészetet és a szerelmet egyszerre nyitja meg Oblomov előtt, mikor a Casta diva apropóján elrángatja Ilja Iljicset Olga Szergejevna Iljinszkajához. Oblomov a nézőtéren keresztül haladva érkezik meg a külvilágba, a darabba nézőként bevonva a nézőket (talán ezért is helyén való a taps az ária elhangzása után, s természetesen Kriszta Kingát is jutalmazza a közönség, nemcsak énektudásáért, hanem játékáért is). Vincenzo Bellini Normájának áriája szimbolikus jelentőségű: a Szűz Istennő-

DISPUTA Lépcsők

azon pontjára ér, ahol páciensét lelki betegnek nevezi. A mondott szöveg, a kiejtett szó és a látvány közötti ellentmondás már itt, a nyitó jelenetben tematizálódik, s az egész darab folyamán motivikusan visszatér, hol mint a komikum derítő, hol mint a titokzatosság nyugtalanító eszköze. A mondás értelmében Ilja Iljics nagybeteg, elhízott, lusta, naphosszat díványán heverészik, apatikus, a látvány ezzel szemben egy sportos alkatú, jóvágású, energikus fiatalember, gyors észjárással, némi játékos infantilizmussal. Értetlenkedik is rendesen a néző, kiváltképp, ha a Goncsarov-regény Oblomovjának képzeletében megteremtődött mását keresi a színpadon. Még az a kérdés is megfordul a prekoncepciókkal nézőtérre beülő fejében, hogy a sztárművészhez való ragaszkodás motiválta-e csupán a rendezőt a színészválasztásban. A színrevitel belső logikáját megértve aztán helyére kerül az alakítás. Oblomov belső életének intenzitását, érzelemvilágának széles skáláját tárja elénk Trill játéka: hol extravertáltságában túlpörgő, hol apátiába süllyedő, hol magabiztos, hol határozatlan, hol már-már idegesítően infantilis, hol az őrültet játszó, hol filozofikus, hol rajongó, hol racionális. Méghozzá úgy, mintha Hamlet-variációkat adna elő, s ez egészen találó, hisz a 19. századi orosz irodalom emlékezetes irodalmi figurái mind-mind Hamletet és Don Quijotét variálják. A több jelenetben könyvekkel mint tárgyakkal körülvett Oblomov (olvasni nem látjuk) egyik alaptapasztalása voltaképp ugyanaz, mint Hamleté: törés keletkezett a lét rendjében (persze tragikumuk súlypontja máshová kerül). „Kizökkent az idő; – ó, kárhozat! / Hogy én születtem helyre tolni azt” – mondja Hamlet, míg Oblomov egyik gyerekkori traumájának azt tartja, „amikor az ingaóra nehezéke leért a földre”, mert „véget ért az idő!” A másik iszonytató emlék az ember nemi különbözőségének sokkja, annak felismerése, hogy az ember természetétől fogva félember. S míg az előbbin földiszedres palacsintával tette túl magát, az utóbbiból Stolz tanácsával sem sikerült kigyógyulnia, inkább kitalálta, hogy nem férfiként, hanem Oblomovként identifikálja magát. A „businessman”-né vált gyermekkori barát (Tóth László), aki Ilja Iljicsnek mindenben ellentéte – ő specializálódott, így a külvilágban sikeres ember lett – épp egy krízishelyzet kellős közepén érkezik, amikor is Zahar, Oblomov szolgálója (Bakota Árpád) megtalálja az Oblomovka intézőjétől

99

DISPUTA Lépcsők

höz imádkozó, a közösség érdekeinek magát alárendelő és a szenvedélyét maga fölé nőni hagyó druida papnő végzete, hogy csak a halálba indulva nyeri vissza az elveszített szerelmet. Telitalálat a darabban a női princípium megkétszerezése, majd háromszorozása. Az énekhang nélküli (a Casta Divát csak tátogó) Olga (Szűcs Kata) igazi díva, a kacérságtól jut el a tiszta szerelemig, s nem dönthető el, hogy a visszautasítás kudarca vagy az Oblomovot megváltani nem tudás kudarca repíti-e őt Stolz karjaiba. Ahogy az sem, hogy Oblomov saját teóriáját erősítendő mond-e le Olga szerelméről (elutasítva A lakoma-beli mítoszt a szerelemről s teljesség utáni vágyról), vagy egyszerűen csak játssza a klasszikus „orosz ember találkán” szerepét. Oblomov számára az árnyékképként megjelenő tiszta hang, a „Casta Diva” (Kriszta Kinga) egyszerre jelenti az anyácskát, s az eszményi nőt. Psenyicina, az áriát már-már parodikusan dúdoló, a művészetet elsilányító háziasszony (Györgyi Anna) a hétköznapi, gondoskodó boldogságtól jut el az őrületig. A női jelmezek megválasztása kiváló: a hosszú, fekete ruhás Olga inverze a rövid fehér ruhás, fehér zoknis „Casta Diva”, s kettejük kombinációja az elől hos�szú, hátul rövid szürke ruhás Psenyicina. Oblomov számára Olga az elmulasztott földi szerelem, „Casta Diva” a soha el nem ért égi szerelem, Psenyicina a szerelem nélküli puszta szexualitás. Olga rövid időre képes levarázsolni Oblomovról háziköntö­ sét, visszaadni a férfit az életnek, a külvilágnak, de hibát követ el azzal, hogy nem úgy fogadja el, amilyen, hogy meg akarja változtatni. Psenyicina megjavítja s vis�szaadja Oblomovra a köntöst, ám ezzel –

100

metaforikusan – nemcsak saját teljességébe helyezi vissza, hanem végérvényesen elzárja önnönmagától is. A megváltó szerelem, a művészet kudarcot vallott, a kör bezárul, az ítéletet, a betegség nevét Arkagyij doktor mondja ki: TOTUS „Egész. Egész ember. Az ilyen nem élhet.” S Oblomov mindezt a nietzschei „Az Isten halott” nem minden irónia nélküli parafrázisával nyugtázza: „Hát mondtam én, hogy meghalt az ember!” Az eredetileg Ilja Iljics halála címet viselő darab Tolsztoj Ivan Iljics halála című kisregényének is így lesz kifordított mása: az értelmetlennek tűnő életet élő Ivan Iljics a halál közelségében képes az élet intenzitását felfokozni, s épp a halál elfogadásával válik teljes emberré, s ezáltal oldja fel az egyén tragédiáját. Ilja Iljics, aki egész belső életét úgy rendezi, hogy a teljes embert mint az egyedüli valós értéket óvja, a „séjló” eljövetelekor valóban az ember tragédiáját mutatja fel. Az első jelenet úgy kezdődik, hogy Oblomov fizikai valóságában az asztal alatt, a házban van, Arkagyij beszél róla, ám megszólalásáig nem érzékeljük jelenlétét. Az utolsó jelenetben Stolz és Arkagyij mozdulatlanul ülnek a torzókból összetákolt szobor, a pegazus és a kentaur (vagy az angyal, az ember és a ló?) furcsa kevercsének, a TOTUS mementójának talpazatán. Zahar beszéli el Oblomov halálát, tudjuk, hogy nincs ott, de érezzük jelenlétét, ahogy Stolz és Arkagyij feje fölé emeli kezét, s a darabban vissza-visszatérő metaforikus-szimbolikus gesztussal házat formáz. A színházi világnapi (2009. március 27ei) bemutatón a véletlen vagy a Múzsák közbenjárásával különös keretet kapott az előadás. Augusto Boal brazil drámaíró, rendező üzenetét olvasták fel aznap minden előadás előtt a világon. Boal a „színház az egész világ” shakespeare-i szállóigéjéből kiindulva a világgazdasági válságot „váratlan színházi meglepetés”-ként, „rossz színház”-ként, „sötét cselszövés”-ként értékelte, „amelyben néhányan sokat nyertek, és sokan mindent elvesztettek”. Az Oblomoff Zaharjának utolsó eszmefuttása a számára felfoghatatlan részvényekről szólva, mintha visszhangként válaszolt volna erre: „Csak a papírok maradnak, a pénz meg eltűnik. Hol van a pénz? Kérdezik. Itt nincs! Az alapító elszökött, mindent elvitt magával. Na, hát ezek azok a részvények!” Ugarov, az aktualitásra orientált dokumentarista színház egyik apostola, ennél ütősebb zárlatot talán nem is kívánhatott volna. Gönczy Monika

A cselekvő szó színházának dicsérete A színház nemes lelkű intézmény, mely különböző természetű örömök kiapadhatatlan forrása. Az ember örömért megy színházba, akár bevallja, akár nem. Az egyik legősibb örömszerzési lehetőség, mely az európai színházban évszázadokon keresztül alapvető meghatározója volt a színházi eseménynek, a mese. A történetmondásból fakadó öröm persze éppúgy származhat az ismeretlen fordulatok kibontakozásából, mint a jól ismert események újrahallgatásából. Valère Novarina színházában azonban erről az örömről le kell tudni mondani (egyéb örömök reményében), mert az ő szövegei nem mesélnek el egy diakróniájában koherens történetet. Tudjuk jól, hogy az emberek között zajló cselekmények utánzásán alapuló színházi esemény arisztotelészi alapkövetelménye egyrészt nem mindig volt alapkövetelmény (például a középkori liturgikus színház nem mimézis-elvű), másrészt nem Novarina az első a legújabb korban, aki összefüggő történet elmondása nélkül is el tud képzelni színházi előadást. Beckett, Ionesco és kortársaik a 20. század ötvenes éveiben már olyan drámaszövegeket hoztak létre, melyekben a cselekmény alig nevezhető cselekménynek. Szereplőik csak várakoznak vagy értelmetlen beszélgetéseket folytatnak egy önmagába visszazáródó drámai struktúrában. A Képzeletbeli operett konkrét példájánál maradva, minden, történetre vonatkozó várakozásunk beteljesületlen marad. Nemcsak azért, mert maga a műfaj is hordoz magában olyan elemeket, melyek az emberek között zajló cselekvések utánzásán alapuló mesét áriákkal, dalokkal, balettel stb. megszakítják; hanem azért is, mert – mint az már a szereplők listájából kiderül – nem szokványos, antropomorf figurák mozognak a színpadon. Ugyanaz a színész (Mészáros Tibor) testesíti meg Ly-t, a Mindezekfelettálló embert, egy bizonyos Clytophont, a Vérembert és a Végnélküli Regényírót, hogy csak egy szélsőséges példát említsünk. Tehát azt az örömet, amit a mesemondó narrációjából, egy novella végigolvasásából, egy bűnügyi történet végighallgatásakor (hogy néhány olyan mese-megnyilvánulást említsünk, mely azt bizonyítja, hogy nem jellegzete-

sen színházi örömről van itt szó) élünk át, Novarina színpadán nem lelhetjük fel. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy megszabadulunk ettől az előzetes várakozástól, így téve képessé önmagunkat egyéb, lehetséges örömök befogadására. A távollévő megidézése ellenben sajátos színházi örömforrás. Vagy, a szemiotika nyelvén szólva: öröm lehet annak a felismerésében, hogy a színpadon minden jel, s mint ilyen működik. Van először is a minden néznivalóból származtatható elsődleges öröm: a színeké, a szép kosztümöké, a kifejező emberi testeké, a megható zenéé stb. Ebből a szempontból azonban a színházat alapvetően másnak kell tekinteni, mint például a mozit. A színházban ugyanis a képből származó elsődleges örömhöz hozzáadódik az általunk, nézők által az előadás minden pillanatában végzett munka öröme, amellyel megépítjük a saját víziónkat. Kétségkívül a néző is akrobatamutatványt végez, mikor a gyorsan múló benyomások szubjektív együtteséből létrehozza a maga előadását. A debreceni Képzeletbeli operett gazdagon kínálja a jelek jelként való felismerésének, a belőlük épített, végtelen számú lehetséges vizuális-auditív kép létrehozásának örömét. A színpadi tér kialakítása az épület adta lehetőségek maximális kihasználásával monumentalitást sugall, mely a költői Novarina-szövegek ismeretében felkelti egy Pascal-töredék emlékét: „Le silence éternel de ces espaces infinis m’effraye. ” (E végtelen terek örök csendje megrémít.) Ennek a monumentális, a mélység felé a bal oldali előszínpadon nyitott űrnek a betöltésére alig van szüksége a rendezőnek és szcenográfusának (Philippe Marioge) néhány geometrikus, absztrakt térelemre, hogy a határtalan lehetőségek tárháza megnyíljon a néző előtt a saját-vízió megalkotásához. A néző munkáját egy helyen Anne Ubersfeld mentális barkácsolásnak hívja, mert a végeredményt ő állítja össze alkatrészekből, elemekből, melyeket a rendező ugyan előkészít számára, de helyette nem gondolkozhat róluk. Átérezhetjük tehát azt a színházra jellemző örömet, hogy felkínált elemekből létrehozunk valamit. Itt fekete és vörös a domináló színek,

DISPUTA Lépcsők

Valère Novarina Képzeletbeli operettje Debrecenben

101

DISPUTA Lépcsők

Fotó: Máthé András

102

s egy, a tekintetet határozottan vezető fehér kontúrvonal. A vörös négyszög által meghatározott játéktérbe tolnak be később egy fehér, multifunkciós kockát, mely elég tágas ahhoz, hogy több (ember alakú) szereplő számára képezzen rejteket, lakást, a le-fel mozgás egyszerű lehetőségét, bábszínházat a színházban stb. A kocka kigördültével fehérre festett székek szolgálnak jelként a szereplők mozgásának kiegészítésére. Deszkalapok jelennek meg később, hogy állványokra helyezve hosszú asztalt építsen belőlük a színpadon felsorakozott összes szereplő, de még mielőtt ez a konkrét jelentés rögzülhetne a befogadóban, létrejön egy apokaliptikus összbenyomás, sok felfordított székből és a két földre rogyott, rengő deszkalapból. Elengedhetetlen eleme még a vizuális jelek készletének a színpad mélyén, teljes szélességben leereszkedő, nonfiguratív festett háromszög. A színpadkép leírásában ez alkalommal figyelmen kívül hagyjuk a világítás által megteremtett külön világokat – azzal a megjegyzéssel, hogy ennek a munkának a leírása és értelmezése külön tanulmány tárgya lehetne. Mint ahogyan itt nem szóltunk arról sem, hogy egy kis „zenekar”, melynek a fő szólamát a harmonika adja, körbejárja a játékot, mintegy áthatva zenével a látottakat. Aztán ott van a színházban a visszaemlékezés prousti öröme. Egyetlen zenés betét ebben az „operettben” előhívja a legkülönfélébb zenei stílusok emlékeit, melyekre a játszók elképesztő bravúrral táncolnak (csak egy példa erre Vranyecz Artúr parádés tánca a második felvonásban). Ebben

a befogadói szituációban ott van a ráismerés öröme, melyet még az eleinte nehezen meggyőzhető debreceni közönség is hálával fogadott. Összetettebb, de hasonló természetű az a hatásmechanizmus, amely ugyan fájdalmas emléket ébreszt fel, mégis örömet vált ki azáltal, hogy a színház fiktív világában kockázat nélkül éljük újra őket. Ilyen az a borzongás, amit bárki, aki volt már valaha magányos, átélhet, amikor a második felvonásban a szinte angyalivá vedlett, fehér öltönyös Kóti Árpád azt énekeli, hogy „Önmagam kezét fogom, ez reménytelen…” Ha történet, mese nincs is ebben az előadásban, a nyelv minden színpadi bravúr mellett is alapvető szerepet tölt be. Ismeretes, hogy a 20. századi nagy színházújítók a nyelv kapcsolatteremtő képességének hitében meghasonulva, vitatni kezdték a nyelvi kommunikáció színpadi érvényességét. A klasszikus színházi tradíció logocentrizmusa helyett a színpad nyújtotta látvány, az élő emberi test fizikai mivolta kerül előtérbe bizonyos szerzőknél. A század második felében egymással is vitatkozó mozgásszínházi kísérletek bizonyítják, hogy a figyelem a verbális közlésmód lehetőségeiről a mozgással kifejezhető, átadható gondolatok, érzelmek felé terelődik. Valère Novarina, a „cselekvő szó színházának” megalkotója azonban, szemben ezekkel a tendenciákkal, a szónak szakrális teremtőerőt tulajdonít, s mint ilyet alkalmazza a nyelvet drámáiban. Van, aki úgy tekint Novarina színházára, mint a látvány visszautasításának egy szélsőséges

és tánctehetsége bemutatására. A már említetteken kívül itt hozzuk szóba a Szűcs Nelli különleges hangszínével megszólaló önéletrajzi érdekességű, eredendően is magyar nyelvű dalt, melyet a kulisszák mögül hallunk. Valamint azokat a dalbetéteket, melyeket különböző formációkban (Szűcs Nelli–Varga József, Varga József–Jámbor József–Vranyecz Artúr), kifogástalanul előadott mozgásmegoldásokkal az előadás komikus csúcspontjainak tekintünk. MindazonálValère Novarina/ tal még ezekben a pilKépzeletbeli operett lanatokban sem hígul Csokonai Színház, Debrecen, 2009 kabarétréfává az „opeJátsszák: Ráckevei Anna, rett”; ennek garanciáját Szűcs Nelli, Újhelyi Kinga, az író és zeneszerzője, Jámbor József, Kóti Árpád, Christian Paccoud szeKristán Attila, rencsés egymásra találáMészáros Tibor, Varga József, Vranyecz Artúr. sában látjuk. Ám a beleZenészek: Pál Lajos, érző interpretálás nélkül Tálas Anna, Csonka László mindez nem lenne elképA dráma munkásai: zelhető. Pál Lajos (harHorváth Sándor, monika) és zenésztárLeskó István Zenei munkatárs: sai (Tálas Anna hegedű, Sörös Cecília Csonka László klarinét) Ügyelő: Karl József értő és figyelmes részvéSúgó: Pethő Zsuzsa tele az előadás létrehozáAsszisztens: Jóvér Csaba sában szép színpadi pilKoreográfus: Gemza Péter Díszlettervező: lanatokat eredményez. Philippe Marioge A Képzeletbeli opeJelmeztervező: Kiss Borbála rett távolról sem operett, Fordító, dramaturg: „hanem szürreális költői Rideg Zsófia szövegek megjelenítése Zeneszerző: Christian Pacoud és [megzenésítése] egy Művészeti munkatárs: metafizikai térben; érteAdélaide Pralon ni nem lehet, csak érezRendező: Valère Novarina ni, és a társulat érzi. (A nézők kisebb része is.)”– írja Koltai Tamás. Pavis egy helyen Lacan jól ismert aforizmájához hasonlítja Novarina művészetének működési mechanizmusát. Lacan szerint „A szerelem lényege, hogy felajánlunk valamit, amink nincs, valakinek, aki nem kéri.” Novarinánál az írás lényege, hogy felajánlja a saját, kifordított nyelven megírt műalkotását a hallgatónak, aki nem ért belőle semmit, de ha visszautasítja is, futólag megsejti, hogy van benne értelem. Ennek a sejtésnek nem úgy kerülhetünk a birtokába, hogy intellektusunk minden képességét felvonultatva, erőnek erejével jelentést keresünk a sajátos nyelvi megoldások között. Novarina nyelvét jobban érti, aki megpróbál a hangos olvasás útján megérezni valamit abból, ahogyan a szavak világteremtő mechanizmusa működik.

DISPUTA Lépcsők

megnyilvánítására. Említettük azonban, hogy bár a színpad szinte tátong az ürességtől, mégis, mérnöki pontossággal elhelyezett geometrikus alakzatai a szem számára élményt jelentenek. Egyúttal azonban megteremtik a helyet a szigorú koreográfia szerint, igen fegyelmezetten és kifejezően mozgó színészek számára, ahol ezeket az esszenciális, költői replikákat hangoztathatják. A színpadon nem mimézis, hanem teremtés zajlik. Időben előrehaladó cselekmény helyett változatokat látunk arra a viszonyra, ami az embert a beszédhez köti. A szöveglét határán mozgó szóáradat képezi Novarina színházmegújító törekvésének a közegét. A magyar fordítás (Rideg Zsófia munkája, aki egyben az előadás dramaturgja is) híven visszaadja ennek a nyelvezetnek a heterogén jellegét, mellyel kapcsolatban nem helyénvaló az egyébként szokásos kérdéseket feltenni: hogy miről szól, mi a történet, mi a cselekmény. Csak elszigetelt állítások, aforizmaszerű megvilágosodások, nyelvi sziporkák hosszú sora. A nyelv önmagából való kifordítása – legtöbbször tiszteletben tartva a szintaktikai szabályokat – elsősorban a szavak szintjén jelentkezik. Ellenben ez a szókészlet hihetetlenül gazdag és eredeti, tele a szerző által kitalált vagy a normától eltérő módon toldalékolt szavakkal. Ezek olyan szorosan követik egymást a szövegben, hogy a befogadó egyik meglepetésből a másikba esik. Ennek a bravúros nyelvhasználatnak gyakori eredménye a humor, de soha nem ez a távlati cél. A nyelvi trouvaille-ok végül is filozófiai szisztémát hoznak létre, egyfajta keverékét képezik a bohóckodásnak és a metafizikának, amint ezt Pavis megállapítja róla. Összecseng ezzel Újhelyi Kinga (az előadásban Anasztázia, majd Oenistre) mondata: „Ez az előadás cirkusz, liturgia…” Mindez nem zárja ki, hogy akár hagyományos értelemben vett, megrázó költői szövegegységek is részét képezzék a drámának. Kiváló példa erre Ráckevei Anna megrendítő erővel előadott második felvonásbeli áriája a szerelemről: „A szerelem tátongó űr, / mi engem a lelkedbe ír – / Az énem mélyében ott vagy nekem, / vérébe fojt meg a szerelem.” Hasonló természetű nyelvi egységet képeznek a már-már kóan tömörségű példabeszédek, mint Kristán Attila fájdalmas-naiv szövege Anaxanarkoszról, illetve Mészáros Tibor véget nem érő regényrészlete. Az előadás műfaja a cím szerint operett, amit persze nem szabad komolyan venni. De mindenesetre különleges zenés műfaj, mely minden színésznek alkalmat ad ének-

Lukovszki Judit

103

A falu őstípusai Földi Péter tárlata az Egyetem Galériában

DISPUTA Lépcsők

Kettős ünnep adta az apropóját Földi Péter Kossuth-díjas festőművész legutóbbi debreceni tárlatának, melyet az egyetem központi épületének díszudvarán április 20. és május 9. között látogathattak az érdeklődők. Az alkotó hatvanadik születésnapját ünnepli az idén, míg az Egyetem Galéria épp negyven éve működik.

104

1969-ben, az akkori Kossuth Lajos Tudományegyetemen Tilles Béla kezdte szervezni az Egyetem Galéria kiállítási programját Ternai Andrással és a munkájukhoz csatlakozó képzőművészekkel, művészettörténészekkel, esztétákkal, írókkal. Tevékenységüknek köszönhetően olyan festők alkotásait sikerült felvonultatniuk az egyetemen, mint Bortnyik Sándor, Bálint Endre, Csík István vagy Kassák Lajos, kiknek neve azóta szervesen összeforrt a magyarországi avantgárddal és részben a konstruktivizmus fogalmával is. A világhírnév ajtaján kopogtató, az idén épp száz éve született magyar származású szobrászművész, Amerigo Tot konstrukcióit szintén bemutatták annak idején ebben a patinás épületben. Természetesen a Kádár-végi időkben az avantgárd alkotók tárlatait nem nézték jó szemmel, és az egész programsorozatot rendszerellenesnek minősítették. A díszudvart napjainkban csak ritka alkalmakkor használják kortárs képzőművészeti alkotások bemutatására, így a galéria működése korántsem mondható folytonosnak, bár a megrendezett tárlatok többnyire hozzák a tér adottságai által megkövetelt színvonalat. 2008 márciusában Tilles Béla retrospektív kiállítását rendezték meg itt, idén pedig egy hasonlóan rangos, ám kevésbé átfogó anyagot láthattak az egyetemisták és a művészet iránt érdeklődők, Földi Pétertől. Az egyik legnagyobb kortárs magyar festészeti életművel rendelkező alkotónak ez volt a negyedik kiállítása az Egyetem Galériában, úgyhogy már jóval a megnyitó előtt otthonosan mozgott a térben, és arra is lehetőséget adott az érdeklődőknek, hogy személyesen beszélgessenek vele. Magam sajnos megkésve értesültem róla, hogy a művész nem véletlenül sétálgatott olyan nyugodtan a nagyméretű vásznakkal készre felszerelt paravánok között már a megnyitó előtti nap délutánján is. Valószínűleg nem csak én jártam így,

ugyanis ahogy láttam, meglehetősen kevesen közelítették meg a díszudvaron elmélkedő művészt. Az értelmezői perspektívák burjánzásának időszakában érdemes lehet saját mércéjével mérni ezt a tárlatot, tudva, hogy a művész képi világában tudatosan teremt egy a teljesség látszatát nyújtó világot a népi mondákból és hiedelmekből táplálkozva, a néphagyományból és a falusi életből ismert figurákat sajátosan, organikus környezetükben ábrázolva. A kiállítást ennek jegyében − a hagyományőrzés és a magyar nemzet (képi) nyelvének jelentőségét hangsúlyozó − Makoldi Sándor festőművész nyitotta meg, akivel Földi 1987-ben még közös kiállítást is rendezett itt, az Egyetem Galériában. A hamarosan hatvanadik életévét betöltő művész egyik most kiállított képe, a Karám (1982) a maga chagalli, elnyújtott figuráival huszonkét éve is jelen volt ebben a térben. De vajon jó-e a koncepció egésze szempontjából, hogy most ismét itt láthatjuk? Az avatatlan szemek is könnyen észrevehetik, hogy ennek a képnek az alakjai meglehetősen különböznek a többi festményen megjelenő figuráktól, melyeknek hasonló fiktív anatómiájuk van. Kétségtelen, hogy bizonyos alapvonások − így a plaszticitást fokozó ecsetkezelés; a látványperspektívát mellőző egyedi nézőpont − ezt a képet a következő két évtized munkáinak szerves előzményévé avatja, mégis érezhető, hogy a mű kissé elüt a többi munka egységes formanyelvétől. Nem kritikai éllel, csak a tisztánlátás kedvéért említem meg, hogy kevésbé lett volna feltűnő, illetve zavaró ez az eltérés, ha a 80-as évek második felében készült alkotások közül is láthattunk volna néhányat a tárlaton. A megnyitón Makoldi nagy lelkesedéssel mesélt a közös főiskolás évek emlékeiről. Mikor megismerte Földi képeit, azonnal feltűnt neki kiforrott egyedisége. Az akkori festmények akár a mostani kiállítás anyagához is szervesen hozzáilleszthetőek lennének − véli a pályatárs. Valószínű, hihetünk a dicsérő szavaknak, és Makoldi nem véletlenül tekinti Földi Pétert Csontváry óta a legeredetibb magyar festőnek. Az azonban nyilvánvalónak látszik, hogy az utóbbi húsz (s még inkább az utóbbi tíz) év alkotói munkája tette igazán sajátossá ezt a formanyelvet, melyben a naiv és

a szürrealista áramlatok egyes vonásai is visszaköszönnek. Földi a korábbi hatásoktól és kísérletektől fokozatosan elszakadva (de ezek tapasztalatait hasznosítva és sajáttá téve) egységes atmoszférát teremtett. Sajátos keretbe ágyazott alakjai mintha egy archetipikus falu, egy időtlen létező, bejárhatatlan tér őslakosai lennének. Valószínűleg a szülőfalu, életének eddigi kiemelt színtere jelenti a táptalajt mindehhez. Somoskőújfalu alkotói attitűdjének meghatározójává, a mindennapi környezethez fűződő bensőséges viszony megélésének forrásává vált számára. Már falubeli tanára, Somoskői Ödön is a táj és az emberek tipikus karakterét, belső törvényszerűségeit, az általánosan mégis az egyedit jelenítette meg változatos technikákkal, de Földinél sokkal realisztikusabban. Művészünk alkotói formanyelvének genealógiáját tovább gondolva azt látjuk, hogy az egri tanárképző főiskola hallgatójaként tanáraitól is komolyabb impulzusok érték. Oktatta az ember és táj kapcsolatát vizsgáló Blaskó János, valamint sokat meríthetett Nagy Ernő paraszti világhoz és mindennapi környezethez való bensőséges kapcsolatából. A Seres János képeire jellemző alakkiemelés pedig módosult, technikailag másképp kivitelezett formában lelhető fel alkotásain. Vásznain egy mitikus falu alakjainak őstípusai jelennek meg, mint például A kocsis lánya (1999); A lápvidék táncosa (2000); A halász felesége meg a hal fia (1998–1999); feltűnnek a Fészekrablók (1992–1994); a Kacsatömők (2002–2009) és a Táltos boronával (1990). Utóbbi a címmel együtt ráadásul al-

legóriaként is olvasható. A táltos a jószág nyakába kapaszkodik, ezzel mintegy az ösztönöket fékezi meg. „Csak azt nevezem jó kocsihajtónak, aki gyors kocsiként száguldó haragját vissza tudja fogni, mialatt a többi ember tehetetlen, és csak a kerékcsapáson halad” − olvashatjuk akár a kép értelmezéseként is ezt az Őshagyomány című tradicionális folyóirat 3. számából (1991. szeptember, 46.) idézett bölcsességet. A „borona” pedig, mint a maggal bevetett talaj elsimításának eszköze, szintén szimbolikus szerepet hordoz. A munkásemberként megjelenő „táltos” tökéletesen uralja a szerkezetet, akárcsak az anyagiságot jelképező, eszközként használt állatot. Az erős tudat képes az ösztönök vezérelte test kordában tartására. Látható, hogy a címadás többletjelentéssel ruházza fel Földi festményeit, történeti narratívába emeli az alakokat, akiknek viszonyrendszeréről, cselekvési aktusairól vagy épp valamilyen esemény következtében beálló állapotáról is értesülhetünk a címek által, melyek néha konkrét tereket is megneveznek, látszólag könnyítve (ám a koncepció egésze szempontjából megbonyolítva) a befogadói munkát. Jó példa erre a Híd a repceföldre − A fájós kezű és a sógornője (2002–2003), ahol az átlépést szimbolizáló térelemmel (a híddal) és a hagyományos értelemben felfogott térábrázolással is csak szöveg közegében (a cím által) találkozunk. Az állókép jelenéből ráadásul egyszerre ugrunk a jövőbe (megtudva, hogy a híd egy „repceföldre” vezet) és a múltba (kauzálisan keresve a kézfájás okát). Mindeközben pedig még a dekoratív alapon feltűnő két

DISPUTA Lépcsők

Táltos boronával (1990)

105

DISPUTA Lépcsők

Híd a repceföldre − A fájós kezű és a sógornője (2002–2003)

106

alak közti rokoni kapcsolat is kirajzolódik, látjuk, ahogy a „sógornő” két kacsával követi a jobb csuklóját fogó férfit. Az elnyújtott kézfejek és a térdízületnél hasonlóan behajló lábak összhangot teremtenek az alakok között, az emocionális nő mintha empátiájától vezérelve utánozná a szenvedő férfi kézmozdulatát. Földi képein visszatérnek az imaginárius környezettel még összhangban élő figurák, akik testjeleket hordoznak magukon, méghozzá olyanokat, amelyek nem hasonlíthatóak a mai figuratív vagy épp nonfiguratív tetoválásokhoz, sokkal inkább az őslakosok által mágikus céllal alkalmazott foltszerű mintákhoz. Földi Péter képi világának alakjaihoz azonban sokkal organikusabban kapcsolódnak ezek a szivárványszerűen egymásba játszott, változatos színekben feltűnő felületek, mint a dokumentumfilmekből ismert „vademberekhez” a testükre felvitt ábrák. A festményeken ráadásul nem csak az emberszerű alakok, hanem az állatok is hordozzák ezeket a jeleket, a kolorittal hasonlóan rétegzett, fiktív valóság sajátos lenyomatait. Az alakok hangsúlyos faktúrájú háttérvilágában ugyanis minden lebegni látszik a születés és elmúlás, a lét és nem lét két szélső értéke között. Ahogy Makoldi fogalmazott, „egy adó energia egy elvonó ellentétében van felfogva. A kép pedig felteszi a kérdést, hogy ezt te miként mented át”. Az ábrázolás alapfelületét mindig a feltűnően világos, vagy pont ellenkezőleg, az erőteljesen sötét színek adják, a színes alakok pedig fény és sötétség két határértéke között oszcillálnak, miközben a létbe vetettség érzetét sugározzák azzal, ahogy stabil alap nélkül lebegnek a képzetes térben, már ha egyáltalán beszélhetünk itt hagyományos értelemben vett térszerűségről. A képeken ugyanis nincs (vagy alig érzékelhető) a képmezőt megosztó, horizontteremtő vonal, amihez mérten meghatároz-

hatnánk az alapfelületen megjelenő formák pozícióját vagy egymáshoz való viszonyát. Érdemesebb tehát valamiféle mitikus térről beszélni, mely önmagát szervezi. Jelen kiállítási koncepcióban A fanyűvők felesége (2007–2009) című kép a maga központi helyével és a nemi dualitást is hangsúlyozó mitikus bot képével jelöli ki a kompozíció szimbolikus középpontját. A bot tetejébe kapaszkodva feltűnik egy női alak, míg alapját ebben a szinte talajtalan világban egy borostás férfifej jelöli ki, amely a kép más pontjain is feltűnik. A néphagyományból vagy Jankovics Marcell 1981-es animációs filmjéből egyaránt ismerhetjük a kép címe által megidézett mondai figurát. A „Fehérlófia” és a „Fanyűvő” mondai alakja összeolvad Jankovics meséjében, és láthatjuk, amint Fanyűvő későbbi feleségével közösen győzi le a sárkányt. Persze Földi Péter munkáin a népi motívumok és a mondai alakok (így a Fanyűvő felesége is) más formában és minőségben teremtenek jelentést, mint az említett animációs filmben, de szerepük nem elhanyagolható, hisz általában egy-egy szimbolikus cselekvési aktushoz kapcsolódnak, mely hozzájárul ennek a mitikus világnak a teljességéhez. A képeken érvényesülő szimbólumok egy részéről már szó esett; említsük meg a kilenc madár és kilenc ember eltemetett alakját ábrázoló (már csak témája okán is) elfektetett festményt, amelyen – a temetkezés mágikus jelentőségét hangsúlyozandó – több számmisztikai és kozmológiai utalást is felfedezhetünk. A Gyerekjátékok − Pannó (1997–2008) keresztmetszet a föld alól, ahol a Hold-csomópontok tizennyolcas, illetve kilences egysége, valamint a tetemek közt előtűnő tíz fénykörrel kiegészülve a 28 fő forma által a Hold huszonnyolcas egysége is megidéződik. Mindez azért érdekes, mert a tradicionális gondolkodók az ilyen asztronómiai képletekre való uta-

Nővérek – Virág kereszt (1998–2005)

művész sajátos képi atmoszférájába épülve a világegyetemet szimbolizáló dob uralójává, azt sugallva, hogy az organikus elveket alkalmazó alkotó feladata talán nincs is olyan messze a régi táltosokétól. A tradicionális logika szerint a művésznek didaktikus szerepe van. A hagyományhoz kapcsolódva azt hivatott megmutatni, hogy – hasznosítva az előző generációk tapasztalatait – miként tehetjük élhetőbbé életterünket és életünket. Áfra János

DISPUTA Lépcsők

lásokat már a népművészeti alkotásokban is fellelhetőnek vélik, Földi Péter pedig tagadhatatlanul kötődik ehhez a gondolkodási hagyományhoz, melyet többek közt Pap Gábor és Molnár V. József neve fémjelez. A népi motívumok hatása Földi képeinek stiláris jegyeiből is kimutatható, alakjainak lekerekítettségére törekvő vonalvezetése, az egyenes vonalak kerülése hasonlóan jelen van a népi hímzések formakincsében is. De még a mimézis által szögletességet követelő formák is meggörbülnek a Földi-vásznakon. Még a (nem feltétlenül keresztény értelemben felfogott) kereszt szimbóluma is hullámzó formaként jelentkezik nála a Nővérek − Virág kereszt (1998–2005) című képen. Ahogy már Hundertwasser is hangsúlyozta, a természetben nincsenek egyenes vonalak, a modern nagyvárosok egyenes vonalai pedig egyenesen támadják és tönkreteszik az embert, épp ezért lehet már csak ösztönösen is fontos Földi Péter számára, hogy a hajlított vonalakkal ragadja meg mindazt, amit közelebb érez a teljességhez. Különösen érdekes, amikor a Bőrrosta (2004–2005) című képén tudatosan idézi meg a legtökéletesebb formát, a kört, míg a saját magát felülnézetből ábrázoló Dobolok – Napfogyatkozás után (1999) című festményén az általa teremtett imaginárius tér részévé avatja magát. Így válik a

107

Egy jubileum kontextusai Kovács Kálmán

1. Németország többszörös jubileumot ül 2009-ben. Húsz éve dőlt meg a keletnémet kommunista rendszer, hatvan éve alakult meg az NSZK, s kétezer éve, i. sz. 9-ben, a germán törzsek Arminius (Hermann) vezetésével legyőzték a Római Birodalom három légióját. Ez utóbbi történet a 15. századtól kezdve a legfontosabb nemzeti alapítómítosszá fejlődött. Mielőtt azonban a mítoszképzés történetére, recepciójára és a jelenkori jubileum eseményeire térnénk, néhány szót kell ejtenünk a német közélet és a tudományos nyilvánosság sajátos viszonyáról a nemzeti hagyományokhoz, s általában a mítoszokhoz. A patriotizmus, hazaszeretet, nacionalizmus etc. témakörében született német tudományos munkák legtöbbje figyelmeztetésekkel és szabadkozással kezdi fejtegetéseit. Christoph Prignitz például azt írja a német patriotizmusról írott munkájának elején, hogy két olyan világháború után, melyet jórészt nemzeti értékek nevében vívtak, visszalépést jelentene a nemzetalapú gondolkodásmód, s ezért minden eszközzel küzdeni kell ellene.1 Hasonlóan szabadkozik Hans Peter Herrmann2 vagy Hagen Schulze3 is, akik a nacionalizmus ébredését egybehangzóan a német egység, illetve a kelet-európai rendszerváltások negatív kísérőjelenségének tekintik. A német népnek nyilván különleges helyzete volt 1945 után, hiszen Hitler birodalmában a mai nyilvánosság konszenzusa szerint unikális bűnöket követtek el, s a rendkívüli múlt rendkívüli szembenézést és elhatárolódást követelt. A németek ennek megfelelően radikálisan szakítottak a múlttal, több értelemben is. Egyfelől megindult s máig is tart az elkövetett bűnök feltárása és megmutatása, amiben az irodalom nagy szerepet vállalt az 50-es és hatvanas években. A közbeszéd nyoma-

Christoph Prignitz: Vaterlandsliebe und Freiheit. Deutscher Patriotismus von 1750 bis 1850. Wiesbaden, Franz Steiner 1981, 1. 2 Hans Peter Herrmann – Hans-Martin Blitz – Susanna Moßmann (Hrsg): Machtphantasie Deutschland. Nationalismus, Männlichkeit und Fremdenhaß im Vaterlanddiskurs deutscher Schriftsteller des 18. Jahrhunderts. Frankfurt/M., Suhrkamp 1996. (stw 1273), 7. 3 Hagen Schulze: Das Europa der Nationen. In: Berding, Helmut (Hg.): Nation und Mythos. Studien zur Entwicklung des kollektiven Bewußtseins in der Neuzeit, Bd. 3. Frankfurt/M. 1996 (= stw 1246), 65–82. 4 Dolf Sternberger: Verfassungspatriotismus. Frankfurt/M., Insel, 1990 (= Schriften 10). Lásd még: Jan-Werner Müller: Alkotmányos patriotizmus. Kétezer, 2008/5. [http://www.ketezer.hu/menu4/2008_05/muller.html] 5 Herfried Münkler: Die Deutschen und ihre Mythen. Berlin, Suhrkamp 2009, 9. 6 Münkler: i. m., 11. 7 A vita fontosabb dokumentumait lásd Rudolf Augstein (Hrsg.): Historikerstreit. Dokumentation der Kontroverse um der Einzigartigkeit der nationalsozialistischen Judenvernichtung. München, Piper 1987. 8 Martin Walser: Erfahrungen beim Verfassen einer Sonntagsrede. Friedenspreis des deutschen Buchhandels. Frankfurt/M., Suhrkamp 1998. 9 Lásd Friedenspreis des Deutschen Buchhandels: [http://www.boersenverein.de/de/64645].

DISPUTA Műhely

1

108

tékosan elhatárolódik a náci múlt bűneitől, valamint olyan jelenségeitől, mint például az antiszemitizmus, a diszkrimináció különböző fajtái és a nacionalizmus. Németországban egy félreérthető kijelentés is ok az országos botrányra, s legtöbben el sem hinnék, hogy van olyan ország az EUban, ahol különösebb következmény nélkül lehet (állítólagosan) zsidó származású emberek névsorát felolvasni utcai tüntetésen. A múlttal való szakítás másik aspektusa a közélet általános ahistorikussága. A német közbeszéd és közgondolkodás nem hivatkozik a történelem „haladó hagyományai”-ra, nem ismeri a mítoszokat és történelmi jelképeket, s önképét kizárólag a demokratikus jogállam alapelveiből építi. Ennek megtestesülése az alkotmányos patriotizmus eszméje (Verfassungspatriotismus), melyet Dolf Sternberger alkotott meg.4 Ezért állapíthatta meg legújabb munkájában Herfried Münkler, hogy Németország „mítoszmentes övezet”.5 Igaz, később maga is módosítja e retorikus felütést, amennyiben új nemzeti mítoszok születését szignalizálja, például a bogárhátú Volkswagent vagy a Mercedes-csillagot.6 Azt mondhatjuk azonban, hogy a történeti szimbólumok és mítoszok visszaállítására nem érzékelhető különösebb igény, s hogy a holokauszttal kapcsolatos konszenzus alapelvei eddig általában inkább megerősödve kerültek ki a vitákból. Így volt ez az úgynevezett történészvitában (Historikerstreit)7, melyben Emil Nolte, akit nemrégiben Magyarországra invitált a Terror Háza Múzeum, a holokauszt egyediségét vonta kétségbe, relativizáló kontextusba helyezve azt, vagy legutóbb Martin Walser (1998)8 elhíresült beszéde esetében is. Az író a német könyvkiadók kitüntetése alkalmából9 arról szólt, hogy a holokauszt ügyét egyesek áldozati bunkóként (Keule) instrumentalizálják, s feltette a kérdést, kell-e még a németeknek e mo-

2. A kétezer éves évforduló12 főszereplője Arminius, Segimer fia, a keruskok törzséből. Arminius testvérével, Flavussal együtt egyfajta túszként Rómában nevelkedett, római polgárjoga és lovagi címe is volt. Flavus Róma-hű maradt, s a germánok ellen harcolt. A római légiók helyi erőkből (zsoldos) segédcsapatokat (auxiliares) alkalmaztak, s Arminius valószínűleg egy ilyen germán segédcsapat vezetőjeként szolgált a légiók mellett. A római csapatokat Publius Quintilius Varus, a rajnai hadsereg főparancsnoka, Germania helytartója vezette. I. sz. 9-ben Varus a mai Bielefeld közelében állomásozott három légiójával, s ősszel visszaindult téli táborába a Rajnához. Arminius azonban Róma ellen fordult, saját segédcsapataival, illetve több germán törzs egyesített erejével megtámadta a visszavonuló légiókat, s a mai Osnabrück közelében, a Kalkriesehegy lábánál lemészárolta a mintegy húsz­ ezres római sereget. A vereség sokkolta Augustust és a római közvéleményt, hiszen a római történelem egyik legnagyobb veszteségéről volt szó: „[Augustus – K. K.] ruháit megszaggatta, és

meggyászolta az elesetteket. Germán testőrségét azonnal feloszlatta és kiutasította a városból. Hónapokon keresztül nem vágatta haját és szakállát, fejét az ajtófélfához verdeste, s ezt kiáltozta: »Quintili Vare, legiones redde!« – azaz »Quintilius Varus, add vissza légióimat!«”13 A vereség után Augustus császár nem adta fel Germania meghódítását. Germanicus több hadjáratot vezetett Germania területén, de Augustus utóda, Tiberius leállíttatta a hadműveleteket, s a csapatok visszavonultak a Rajna mögé. A birodalom határát nem sikerült eltolni az Elbáig. 3. A történetre alapuló nemzeti alapítómítosz genezise során az egyes korok mindig vis�szavetítették saját fogalmaikat és szemléletüket a korabeli eseményekre, s a „német nép” felszabadításáról, a „haza” védelméről, a nép és az ország egységéről beszéltek. A kutatás ugyanakkor úgy véli, hogy a germánok esetében sem egységes etnikumról, sem annak tudatáról, sem államszerű szerveződésről, sem igazi településekről, sem hazáról vagy ennek eszméjéről nem beszélhetünk. A germánok nem is nevezték magukat germánoknak, ez csak a római megnevezésük volt. Hermann valamilyen okból rövid időre egyesíteni tudta a germán törzsek egy részét, de ez nem tartott sokáig, s Hermannt germán „testvérei” gyilkolták meg. A mítoszképzés folyamatában persze másodlagossá válnak a tények. Tévedünk azonban, ha a germán-német emlékezetnek valamiféle folyamatosságát képzeljük el. A Szent Német–Római Birodalom a translatio imperii elvének szellemében a Római Birodalom örökösének tekintette magát, s a középkori történetírás német–római folytonosságot hirdetett, amit többek között olyan alapítómítoszokkal támasztott alá, melyek a németek trójai eredetét igazolták.14 A trója-római birodalmi identitás csak a 15. században alakul át, amikor is a német humanizmus írói egyházi-politikai okokból vitázni kezdtek Rómával. Ezen túl a németek azon állításokat igyekeztek cáfolni, melyek szerint ők, illetve barbár

Walser: i. m., 20. ÉS, 48. évfolyam, Nr. 42. [www.es.hu]. 12 A történeti események jó összefoglalását adja Székely Melinda: Calamitas atrocissima. Aetas, 2001/2. [http://www.aetas.hu/2001_2/2001-2.htm#P10_47]. 13 Székely Melinda: i. m. 14 Jörn Garber: Trojaner – Römer – Franken – Deutsche. „Nationale“ Abstammungstheorien im Vorfeld Nationalstaatsbildung. In: Klaus Garber (Hrsg): Nation und Literatur im Europa der frühen Neuzeit. Akten des 1. Internationalen Osnabrücker Kongresses zur Kulturgeschichte der Frühen Neuzeit. Tübingen, Niemeyer 1989 [= Frühe Neuzeit 1], 108–163. 10 11

DISPUTA Műhely

rális felelősséget hordozniuk, avagy „normális” néppé váltak.10 Esterházy Péter, aki 2004-ben szintén megkapta e díjat, beszédében reflektált Walser szavaira, s ennek egy mondata ide kívánkozik: „De a Keulét nemcsak kíváncsiságból hoztam föl, hogy megnézzem, miként viselkedik a szó itt ma a Paulskirchében […], hanem mert ez a Keule, ez a Keule-dolog engem is közvetlenül érint, engem mint magyart, mint kelet-európait, mint európait. És mint tornatanárt. Nem gyors aktualizálásból beszélek a németekről, hanem mert aki a németekről szól, Európáról szól, aki német problematikáról beszél, a sajátjáról beszél. A németek nagyon magyar kérdéseket szoktak föltenni […].”11 A Hermann-év nagy kérdése mindezek összefüggésében az, hogy az egykori nemzeti szimbólum és az alapítómítosz hogyan illeszthető be a nyilvánosság mai diskurzusába.

109

DISPUTA Műhely

Ernst Bandel: Hermann-emlékmű, Detmold

110

elődeik okozták volna a Római Birodalom bukását. A humanizmustól kezdve kialakul a kultúráknak egyfajta versenye, mely az univerzalizmus helyett nemzeti alapokra helyezi a gondolkozást,15 s melynek során a németek egykori barbárságukat igyekeztek csökkenteni. Különösen Tacitus két akkoriban felfedezett írása szolgált fegyverül e vitában, a Germania és az Évkönyvek.16 Az első a germánok részletes leírását adja, utóbbi pedig a Varus–Arminius-csatáról tudósít. Tacitus írásait persze nem volt kön�nyű a nemzeti öntudat számára hasznosítani, hiszen a humanizmus időszakában a római (latin) kultúra a kulturális standard megtestesítője volt. Ez még nem az a korszak volt, melyben a nemes vadember rousseau-i vízióját lehetett volna építeni a barbár germán világra, a humanizmusban még kulturáltnak kellet lenni, s ennek alapja az ókori Róma volt. Az egyik legfontosabb humanista költő, Ulrich von Hutten ennek megfelelően a latin hagyomány médiumát használta fel Arminius kanonizálására. Lukianosz A halottak párbeszédei című munkájának

XII. részében az ókor hősei, Nagy Sándor, Hannibal és Scipio arról vitáznak az alvilágban, hogy ki volt a legnagyobb hadvezér. Hutten ezt a beszélgetést írja tovább – természetesen latinul –, s beilleszti Arminiust, aki oly meggyőzően érvel saját nagysága mellett, hogy a döntőbíró Minósz őt nyilvánítja az ókor legnagyobb hadvezérének. A humanista költő a germán hadvezér legyőzött ellenségeinek szellemét hívja segítségül, s latin nyelven azok kulturális energiáival legitimálja a barbár harcost. Időközben Luther németesítette Armi­ nius nevét, aki ezt követően leginkább Hermann névre hallgatott. A 17. és 18. század nagy Hermann-termést hozott: Daniel Casper von Lohenstein (1635–1683) háromezer [!] oldalas regényt írt, mely 1689-ben jelent meg, s szintén politikai célokat szolgált.17 Arminius elődei a Habsburgok lettek, s Arminius maga Lipót császárral azonosult, akitől a szerző a konfesszionális konfliktusok befejezését várta. Mintegy negyven barokk opera, közöttük Händel műve, Klopstock és mások drámái után a nemzeti mítosz 1800 körül éri el történetének első csúcspontját. Hermann a napóleoni harcok és a franciaellenes nemzeti mozgalom szimbólumává lesz, a németek pedig Hermann unokáiként lengetik kardjukat. A korszak legfőbb dokumentuma Heinrich von Kleist Hermannsschlacht című drámája (1808), melyet az új német nacionalizmus szekularizált, ám vallási eredetű szemlélete jellemez, s az ebből fakadó néhol beteges brutalitás. Hermann, aki egyébként Kleist szövegében is római műveltséggel rendelkezik, a totális népi háború, a gerillaharc fanatikus bajnoka lesz, aki mindaddig felfüggeszti a nyugati civilizáció humanista értékeit a maga számára, amíg van élő ellenség. A darab egyébként, amint azt Wolf Kittler aprólékosan bemutatta,18 közvetlenül kapcsolódik a Poroszország kormányzati köreiben folyó 1808 körüli vitákhoz egy népfelkelés előkészítésének ügyében, s Kleist a darabot e tervezett felkelés közvetlen propagandaeszközének szánta. A Hermann-figura újabb csúcspontja a német egység első éveire esett. Ekkor épül meg a csata akkoriban feltételezett helyén Ernst Bandel (1800–1876) munkája, a

Jürgen Fohrmann: Das Projekt der deutschen Literaturgeschichte. Entstehung und Scheitern einer nationalen Poesiegeschichtsschreibung zwischen Humanismus und Deutschem Kaiserreich. Stuttgart, Metzler 1989, 69. 16 Tacitus összes művei. Ford. Borzsák István. MEK: [http://mek.niif.hu/04300/04353/html/index.htm]. 17 Großmüthiger Feldherr Arminius oder Herrmann. Als Ein tapfferer Beschirmer der deutschen Freyheit [...]. Leipzig 1689/90. 18 Wolf Kittler: Die Geburt des Partisanen aus dem Geist der Poesie. Heinrich von Kleist und die Strategie der Befreiungskriege. Freiburg, Rombach 1987. 15

4. Az évfordulóra Németország eddigi legnagyobb kiállítási projektjével készültek a múzeumok. Az összköltségvetés 12 millió euró, azaz mintegy hárommilliárd forint volt, s a rendezvények százezres nagyságrendű tömeget céloznak meg. A turisztikai érték tehát igen jelentős. Mindazonáltal sikerült koncepciózus és kompakt kiállításláncolatot létrehozni „Imperium – Konflikt – Mythos” címmel, három helyszínen. A Dortmund közelében fekvő Halternben, ahol az időszámítás kezdete körüli időszak legnagyobb római katonai bázisát tárták fel, a Római Birodalmat mutatják be. A második helyszín az Osnabrück körzetében lévő Kalkriese-park, mely a legnagyobb ismert és feltárt ókori csatamező, s egyben a Varus–Hermann-csata legújabban feltételezett, de még vitatott helye. Az itteni kiállítás a konfliktust („Konflikt”), azaz a csatát mutatja be, állandó kiállítása pedig a germánok világába vezet az időszámítás utáni évszázadokban. A harmadik kiállítás (Mythos) Detmoldban látható, s a mítosz történetét dolgozza fel. A modern mítoszkutatás definíciói szerint a (politikai) mítosz olyan narratív struktúra (elbeszélés), mely a múltat a mindenkori jelen igényeinek megfelelően értelmezi (át), s használja a jelen céljaira. A kiállításon e folyamatot a festmények jelenítik meg legplasztiku-

sabban. A germán vezér hol barokkos pompában, míves páncélban és tollas sisakban, hol antik figuraként, hol pedig valamilyen stilizált, antikizált, szárnyas sisakos barbárbárként vagy rusztikus, erőteljes természeti lényként bukkan fel. A kiállítások megerősítenek abban, hogy a mítosznak csak az abszolút érvényesség által van ereje; ha a konstruáltság, a variabilitás, a rajta való munkálkodás (Blumenberg) láthatóvá válik, akkor elveszíti hatását.20 A múzeumok egyébként is határozottan törekszenek a tárgyilagosságra, a reflektált távolságtartásra. A halterni kiállítás utolsó terme kifejezetten deheroizálni kívánja a germánokat, s Tiberius császár azon állítólagos megjegyzésére utal, mely szerint semmi értelme tovább háborúskodni Germániában, inkább hagyják hátra a rebellis germánokat a saját belső viszályaikkal együtt.21 A Kalkriese-kiállítás újonnan épített, fémlapokkal borított épülete egy lepusztult ipartelep vasdepójára emlékeztet, s a belső terektől semmi nem áll távolabb, mint bármilyen heroizmus. A kiállításokat Angela Merkel kancellárasszony nyitotta meg, s ő is fontosnak tartotta újra hangsúlyozni,22 hogy 1945 óta a szimbolikus politikának nincs helye a modern szövetségi köztársaságban, s az alkotmányos patriotizmus mellett érvelt. A legfontosabb írott országos sajtóorgánumok részletesen számolnak be az eseményekről, illetve a tudományos eredményekről, s ezeket is a distancia jellemzi. Igaz, a cikkek címei alkalmanként átlépik a józan történetiség határát. Így például a Die Zeit egyik írása, mely valójában tudományos hangvételű könyvbemutató, A németek megteremtése címet viseli.23 Egyébként nem ritka a kifejezetten mítoszellenes hang sem. A Die Welt attól óvja az olvasót, hogy az a jubileumot valamilyen nemzeti ünnepként félreértse.24 Meglepő módon a Spiegel magazin közölt részben rehabilitáló hangvételű írást A németek születése címmel,25 Matthias Schulz

Lásd a Provinzial-Correspondenz (1863–1884) beszámolóját: [http://amtspresse.staatsbibliothek-berlin.de/ projekt.html]. 20 Münkler: i. m., 23. 21 Tacitus: Annales, II., 26, 3. 22 A beszéd szövegét lásd: [http://www.bundeskanzlerin.de/Content/DE/Rede/2009/05/2009-05-15-redemerkel-varus-schlacht-detmold,layoutVariant=Druckansicht.html.] 2009.06.09 23 Stefan Rebenich: Die Erfindung der Deutschen. 2000 Jahre Varusschlacht: Wie die Eventkultur erfolgreich gelehrtes Wissen popularisiert. Die Zeit, 2008. 12. 31. [http://www.zeit.de/2009/02/P-Varus] 24 Berthold Seewald: Mythos. Die Varusschlacht taugt uns nicht als Gedenktag. Die Welt online, 16. Mai 2009. [http://www.welt.de/kultur/article3743384/Die-Varusschlacht-taugt-uns-nicht-als-Gedenktag.html]. Berthold Seewald: Arminius taugt nicht als Verführer. Die Welt online, 2009. 05.15. [http://debatte.welt. de/kommentare/129907/arminius+taugt+nicht+als+verfuehrer] 25 Matthias Schulz: Die Geburt der Deutschen. Der Spiegel, 2008. 12. 15. (Nr. 51), 126–137. 19

DISPUTA Műhely

detmoldi Hermann-emlékmű. A hős kivont karddal áll szárnyas sisakban, mely utóbbi közkedvelt, ámde mitikus fikció a germánok ábrázolásában. Az emlékmű 53,46 méter magas, azaz majdnem eléri a debreceni Nagytemplom tornyát. Az 1875-ös avatás beszámolójában világosan olvasható a Hermann-figura új jelentése: a mindenható Vilmos császárt testesíti meg, aki megajándékozta népét a német egységgel, s ezért feltétlen engedelmességet vár el.19 A náci Németországban kedvelt, de nem központi mítosz volt Hermann, mert Hitler minden vezető szerepet magának tartott fönn.

111

tollából. A szerző 2006-ban is feltűnt egy történeti tárgyú címlapsztorival;26 ebben Jan Assmann szájába ad olyan állításokat a monoteizmusról, mely ellen Assmann hevesen tiltakozott. A jelen cikkben Schulz keveri a felvilágosodott szemlélő metanyelvi gesztusát a 19. század mitikus pátoszával, s több helyen a tudományos ismeretekkel ellentétes dolgokat mond. Már a cikk címe is csak metaforikusan fogadható el, később pedig kulturális önvédelemről, Huntington szellemében a kultúrák harcáról,27 valamint a germánok (laza) közösségi tudatáról beszél.28 Egy processzuális, folyamatszerű kultúrafogalom helyett láthatóan egy olyan szubsztanciális kultúraeszményt igyekszik cikkébe csempészni, mely a germán időktől kezdve a mai németségig ívelve egybefogja a változásokat. A mítoszképzés technikáját alkalmazva reflektálatlanul a múltba helyezi mai fogalmainkat, Arminius és Flavus kapcsán „német-német testvérharc”-ról beszél,29 s gyakorlatilag hamisítást végez, amikor például történeti tényként adja elő Flavus és Arminius vitáját, melyben az utóbbi egyebek mellett azt mondja, hogy „a haza szent jogát soha nem fogja elárulni”.30 A germánok persze nem beszélhettek a haza szent jogáról, még akkor sem, ha Schulz a jelenetet Tacitustól veszi.31 Tacitus persze mondhatott ilyet, hiszen a rómaiak ismerték a haza és a hazafiság fogalmait, s a 18. századi diskurzus a patriotizmusról nem utolsósorban római forrásokból merített.32 A germánok azonban csak Kleist drámájában és más mitikus feldolgozásokban beszélhetnek e későbbi fogalmakról. Reinhard Wolters tübingeni ókortörténész és régész (aki talán a legfigyelemreméltóbb könyv szerzője a tárgyról), kifejezetten propagandisztikus fikciónak minősíti Tacitusnak e „beszámoló”-ját.33 A többnyire szabadtéri kísérőprogramok a családias népünnepély elemeit ötvö-

Matthias Schulz: Das Testament des Pharao. Der Spiegel, 2006. 12. 22. (Nr. 52), 112–123. [http://wissen. spiegel.de/wissen/dokument/36/96/dokument.html?titel=Das+Testament+des+Pharao&id=49976963&top =SPIEGEL&suchbegriff=&quellen=&vl=0] 27 Schulz: Die Geburt…, i. m., 133. 28 Schulz: i. m., 134. 29 Schulz: i. m., 137. 30 Schulz: i. m., 131. 31 Tacitus: Évkönyvek, i. m., II./10. 32 Sternberger: i. m., 33. 33 Reinhard Wolters: Die Schlacht im Teutoburger Wald. Arminius, Varus und das römische Germanien. 2., durchges. Aufl., München, Beck 2009, 142–143. 34 [http://www.land-des-hermann.de] 35 [www.hermann2009.de] 36 [http://www.hermann2009.de/index.php?id=504] (19.06.2009). 37 [http://www.hermann2009.de/index.php?id=9&L=0] (2009.04.10.).

DISPUTA Műhely

26

112

zik, s összességében százezres nagyságrendű tömeget céloznak meg. A Kalkriese-park múzeuma kosztümös hagyományőrző csoportokkal rekonstruálta a Varus–Hermanncsatát, a Hermann-emlékmű környékén pedig népszerű koncerteket rendeztek. Fellépett például a „Három ifjú tenor” – nem a magyarok –, volt „Big band matiné”, olasz– német operaest, világzenei fesztivál és más effélék. Az esemény kommerciális kiaknázása nyilvánvaló. A Lippe Tourismus & Marketing AG, mely a szervezés központja, a Land des Hermann34 webcím alatt található, amit nagyjából „Hermann földjé”-nek fordíthatnánk. A koordinációval megbízott Hermann Büro35 küldetésnyilatkozata a Hermann-mítosz recepciójának kortárs gyöngyszeme. Ők is hatástalanítani akarják a szimbolikus politizálás hagyományának esetlegesen megmaradt erejét. Az iroda „filozófiája” szerint a Hermann-mítosz egykor a német történelem születésének s a németek (nemzeti) elkülönülésének volt szimbóluma. Ma erre nincsen szükség, olvasható a lapon, hiszen egy egységesedő Európában élünk, melyben az egykori ellenségek barátok lettek, akiknek közös értékeik vannak: a demokrácia, az emberi jogok és a más kultúrák tisztelete.36 A „filozófia” tovább is megy: A nemzeti mítoszból békés együttélés lett, Hermann földje ma a béke jele, s a rendezvények e szellemet táplálják.37 Első olvasatban a szöveg komikusnak látszik, s határozottan az NDK világát látszik idézni, ahol a napi szükségleteknek megfelelően alakították a napi ideológiát is. Azonban ha jobban belegondolunk, e naiv hangvételű igyekezet az európai meanstream irányába valójában a realitást tükrözi. A Hermann-figura régi szemiózisa nem működik már, s az üres jeltest azzal töltődik meg, ami a szobor alatt történik. Ez pedig valóban egy jó hangulatú, a világra nyitott népünnepély.

1

2

Szőcs Géza: Limpopo, avagy egy strucckisasszony naplója. Embernyelvre lefordította, átdolgozta és közzéteszi Szőcs Géza, Bp., Magvető 2007. Görömbei András: Szőcs Géza (1953). In: G. A:, Kisebbségi magyar irodalmak (1945−2000), Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó 2001, 157.

A lélekkeresés szemantikája

Szabadság, spiritualitás, mitológia: ezek azok az értékek, melyek itt igazi szellemi (akár kantinak is nevezhető) kategóriákként jelennek meg. Limpopo ugyan a saját lelkét keresi, és a struccok elkárhozott angyalok, akik, bár van szárnyuk, mégsem tudnak repülni, fontos figyelembe venni a strucc közismerten sokrétű szimbolikus jelentéstartalmát is. A gőg például, melyről az arab legenda szól, metaforaként talán magyarázatot adhat arra a történelmi-földrajzi helyzetre, melybe a magyarok kerültek. Struccaink egy olyan szituáció rabjai, melyből kilépni vagy legalábbis irányítani azt, képtelenek, mert meghaladja képességeiket és túlnő lehetőségeiken. A magyaroknak, miután elhagyták és bizonyos értelemben el is veszítették a Magna Hungariát, nem sikerült hosszabb ideig tartósan újraélniük a nagyságot, amelynek egykor büszke szereplői voltak. Erre csak egy-egy időszak erejéig voltak képesek, akkor azonban hatalmas dicsőséggel, gondolhatunk Szent Istvánra, Nagy Lajosra, Mátyásra vagy az Osztrák–Magyar Monarchiára. Sőt, szárnyak nélkül maradtak, hozzáláncolva egy történelmi sorshoz, mely, ha másban nem, hát egy nyugtalan és egykori értékeit feladni képtelen kultúra alkotó képzeletében és a benne kifejeződő vágyakban változatlanként mutatkozik meg. Olyan kultúráról van szó, mely nem saját magát siratja, hanem folyamatosan és könyörtelenül vádat emel a sors ellen. Úgy tűnik, a felvilágosodás fényei végleg elhomályosultak az Ister ominosus felett lebegő sűrű ködben. Az irodalmi téma és/vagy a történelmiföldrajzi-kulturális utalás Afrikára nem új Szőcs költészetében. „A Konkrét vers az afrikai lópestisről Szőcs Géza posztmodern költészetének egyik mintadarabjaként kezelhető: játékosság, mély tragikum, idegen szövegek egyéni felhasználása, erős szuggesztivitás és szinte megfoghatatlan, elemezhetetlen aleatorikusság, változékonyság, lebegés és bő irónia, groteszk hatások jellemzik”.2 Nem tagadja meg a dél-afrikai terület jelszavát (béke, egység és jólét), Szőcs mégis egy másik értékhármasra

Amedeo di Francesco

A struccal, ezzel a különös, repülésképtelen madárral foglalkozó írásoknak a száma semmiképpen nem mondható csekélynek, a mitológiai forrásoktól a középkori bestiáriumokig, és ilyen maga a Biblia is. Mérhetetlen (szak)irodalom szól a lélekről is, én jelen írásomban csak néhány olyan tanulmányt említek, melyek e tárgyban Erdélyben születtek, abban a kultúrában, melynek kiemelkedő alakja Szőcs Géza. Szerzőnk legutóbbi munkája1 két szemantikai mezőt – a struccét és a lélekét – vonja egybe egy ambiciózus ismeretelméleti vállalkozás keretein belül, melyben a beszéd látszólagos egyszerűségével játszik – a valóság és a képzelet elemeiből táplálkozó narratív kompozícióban is –, miközben az a célja, hogy bevezessen bennünket a történelem és az emberi lét rejtelmeibe. A szöveg ritmusa és 151 feljegyzésre való ötletes felosztása mögött azonban mégis felsejlenek azok a vonások, melyek egy erkölcsi tartalmú mű kontúrjait adják. A narráció fő fonalát egy (közép-)európai strucckolóniában talált napló szervezi: egy strucckisasszony keresi saját lelkét. Ugyanakkor ez a szürrealisztikus krónika, ez a különleges, belső mélyrepülés igazi szabadságeposzként is olvasható, amelynek eredete a megérdemelten mitizált és sokat szenvedett Erdély sajátosságaiban keresendő. Limpopo ugyanis saját népét szeretné megszabadítani a rabszolgaság igájától. Ám a struccok valójában bukott angyalok, így minden keresés hiábavaló. Szimbolikus jelentéstartalmakkal felruházott egész bestiárium kel itt életre. Ez a világ, már metafizikai alapon is, a végességre rendeltetett, arra van ítéltetve, hogy az éppen aktuális zsarnok uralmát elviselje. Azonban a magyarok sem jobbak, abban az értelemben, hogy nekik is bizonyára megvannak a saját bűneik. Ez a sajátos strucckolónia – melynek története az Északi-sarktól egészen Otrantóig terjedő földrajzi-történelmi térben zajlik, bár a „cselekmény” központja a dunai régió – a legkézenfekvőbb megoldás felé hajlik: elvándorolni egyik mítoszból a másikba, valahogyan elhagyni a Kárpátmedencét és visszatérni Afrikába.

DISPUTA Műhely

Szőcs Géza Limpopo című művének egy lehetséges olvasata

113

(lélek, haza, szabadság) cseréli, olyan szemantikai csomópontot hozva létre, amely itt másra is utal. Sőt, a másra, mely önmagáé. Hogyan? Egyelőre lássuk a nyelvre vonatkozó megfontolásokat:

DISPUTA Műhely

„A nyomtatás feltalálása ugyan igen leleményes dolog, de a betűk feltalálásához képest semmiség. Azt azonban nem tudjuk, hogy ki ötlötte ki a betűk használatát. (…) Igen hasznos találmány, mert lehetővé teszi a múlt emlékeinek továbbélését, valamint a föld oly sok és távoli vidékén szétszórva élő emberiség kapcsolatát. (…) De mind közt a legnemesebb és leghasznosabb találmány a beszéd volt, amely nevekből vagy megjelölésekből és azoknak társításából áll. (…) A beszéd megteremtője maga Isten volt, aki megtanította Ádámot, milyen névvel jelölje azokat a teremtményeket, amelyeket megmutatott nekik – mert a Szentírás ezen a téren csak ennyit mond. De ez már elegendő útmutatás volt Ádámnak ahhoz, hogy további neveket képezzen, mihelyt a tapasztalat meg a teremtmények használata ezt lehetővé tette számára. És hogy apránként úgy fűzze össze őket, hogy meg tudja magát értetni.”3

114

Az idézet segít abban, hogy megértsük a Szőcs által alkalmazott sokjelentésű szövegépítési eljárást. A szerző ugyanis sajátos logika szerint szervezi az irodalmi művet, így minden kijelentés, minden kép, minden szimbólum, minden strukturált szöveg (ez esetben a képzeletbeli napló 151 feljegyzése) saját értelmet nyer benne. E jelek együttesen adnak történelmiegzisztenciális-kulturális helyzetképet a(z) (erdélyi) magyarokról, vagy inkább emelnek vádat miattuk. Az első feljegyzés egyfajta bevezetés ahhoz a hosszú úthoz, melyen a szerző – szinte új Vergilius módjára – vezet bennünket. Ha Dante műve az Isteni színjáték, Szőcsé egyfajta magyar színjáték: egy mindennapi epizódokra és gondolatokra felosztott mentális tér képszerű megjelenítése, amelyben a cél a magyarság meghatározó sztereotípiáinak megtalálása. Idézzük fel a mű kezdő sorait: „1. Első feljegyzés Mi a jóúristent keresünk mi itt? Mit keresünk ezen a telepen mi, struccok? Mit keresünk ezen az éghaj-

laton? Nem mintha a nyár nem volna elég forró és elég hosszú.”4 A keresés mint jel egyfajta intellektuális nomádságot is kifejez, közvetlen/közvetett következményeként annak a nomád jellegnek, amely az ősi magyarok életmódját jellemezte. A nomád élet, a hontalanság mint örök kárhozat, mint a sors átka? Nincs kizárva, még akkor sem, ha talán létezik egy kívánatos és elfogadható modus vivendi lehetősége. A Kárpát-medence eddig igazi tűzföld volt, belélegezhetetlen levegővel. A mű elejének sürgető, határozott kérdéseiben fellelhető egy másik jel, mely arra utal, hogy a szerző tagadja vagy legalábbis kétségbe vonja a Pannóniát az ígéret földjével azonosító mítoszt, azaz megtagadja a magyar gondolkodás egyik legtartósabban továbbélő sztereotípiáját. Ez a kritikus magatartás Szőcs irodalmi alkotásainak egyik alapvető eleme.5 Azonban érdemes újra csak az angol filozófust idézni: „A beszédet általánosságban arra használjuk, hogy belső gondolatmenetünket szavakban kifejezett gondolatmenetre, illetve gondolatsorainkat szósorokra rögzítsük, mert ezek könnyen kiesnek emlékezetünkből, és így újabb munkát okoznak nekünk, ezzel szemben a megjelölésükre használt szavakkal ismét felidézhetők. Tehát a neveket elsősorban arra használjuk, hogy emlékezetünknek jelzésül vagy ismertetőjelekül szolgáljanak.”6 Utólagos előrelátással könnyű erős kapcsolatot feltételezni Hobbes és Szőcs gondolatvilága között, elsősorban közös törekvést értve ezen, mely arra irányul, hogy világossá tegye a kommunikáció értelmét, korlátait és lehetőségeit. Mindezt egy ismeretelméleti okság és egy heurisztikus kívánalom alapján, melyek a gondolkodó emberben sürgető és vissza-visszatérő kérdésekként jelentkeznek – az egész regényben, de legnyilvánvalóbb módon a 60. feljegyzésben, melynek a címe nem véletlenül A szó és a gondolat. Szellemi utazás ez, amely a misztérium sűrű szövetű hálójába vezet, ahol a misztérium lehet egyszerűen annak lehetetlensége/lehetősége is,

Thomas Hobbes: Leviatán vagy Az egyházi és világi állam, formája és hatalma. Ford. Vámosi Pál, Bp., Kossuth Kiadó 1999, 88–89. 4 Szőcs: Limpopo, i. m., 13. 5 Szőcs Géza: Ki cserélte el a népet? Kolozsvár, Erdélyi Híradó 1996. 6 Hobbes: i. m., 89–90. 3

„A Limpopo felső folyása mentén van egy termeszvár. Ennek a termeszvárnak a kusza folyosóin keresztül vezet az út a Gondolatok és Szavak Gyűjteményéhez. A gyűjtemény egyik állománya azokat a gondolatokat tartalmazza, amelyek az emberek – minden valaha élt ember – fejében valaha megszülettek. A másik állomány azt tartalmazza, amit az emberek valaha mondtak. Egy vén gorilla egyezteti a kettőt, s valahányszor különbséget talál közöttük, a fejét csóválja és haragosan megdöngeti a mellét. Mikor a gorilla eljut munkája végére, az emberek új nyelvet fognak kapni, amelyen csak olyasmi mondható ki, ami megfelel annak, amit gondolnak.7 Szőcs abból az előfeltevésből indul ki, hogy az élet értelme az alkotás; ezt olyan létrehozó, akarati aktusként tételezi, mely az embert az abszolútumon belüli életre rendelte. A szemantikai érdeklődés tehát abban a figyelemben mutatkozik meg, melyet a szerző a Szónak szentel, amelyből a világ és ennek története ered. De a Limpopo oldalain érzékelhető az a szándék is, hogy megalkossa és közvetítse a kultúra tipológiáját, melyhez tartozik, és leírja ennek helyzetét. Ehhez „egy metanyelv kidolgozására van szükség, amely megfelel a modern episztemológia elvárásainak”,8 és hogy megismertessen azzal, amiről csak igen felszínes tudás áll rendelkezésünkre. Mindezt a művészi kifejezés számos formájával élő nyelvezet hordozza. Aki ismeri Európa e részének problémáit és a magyar nemzet történelmi sorsáról való, kétségektől gyötört és fájdalmas töprengés okait; aki tudja, hogy mindehhez a misszió, az elhivatottság érzése párosul egy olyan történelemfilozófián belül, amely elutasítja a mulandó pillanat dimenziójára való korlátozást; aki ismeri Szőcs írásait, melyeket teljesen meghatároz, mint erkölcsi alappillér, a cselekvés etikája, mely túlmutat a szerző mint individuum körén, hogy az abszolútum komplex jelentésegyüttesének értelmezésére vállalkozzon, az nem lepődik meg, hogy szerzőnk poétikájának alapvető fogalmai a lélek, a szabadság és a haza. Ez a három entitás működik a világban, ezeket olyan

jelek és jelentések által strukturált valóságként képzeli el, melyek egyetemlegesek, hiszen az egyén-ember egységét jelentik. A harmadik feljegyzés címe magában foglalja e geopolitikai valóság három alapvető jegyét: a régiót, a struccokat és az őröket. Az irodalmi ábrázolás színhelye nem annyira a ketrec, mint inkább a kaszárnya, az az állapot, melyben a szereplők arra ítéltettek, hogy korlátok között, felügyelet alatt tartsák őket. Szőcs iróniája a körülmények súlya alatt összetöpörödött Szolzsenyicin teljesen egyedülálló hangvételű művét idézi: Gulag itt is van, de a reálison túl inkább szellemi és főleg komikus elemekkel van tele. A vádló hang az iróniából táplálkozik. A struccok mintha azért jöttek volna délről, hogy emlékeztessenek bennünket a vándorlásra, mely az elmén, az említett világon, a logoszon belül történik. A 114. feljegyzés – melynek címe Az idő irányáról. Sírfelirat – újra olyan utat kínál fel nekünk, melyet a képzelet, a teológia és a filozófia tart egységben: „Dél Csillaga olyankor, mikor telihold van és február huszonkilencedike és péntek, újra felkeresi a Rejtélyes Forrást és iszik a vizéből, elkezd nőni-magasodni. Mikor feje már a csillagokat verdesi, széttárja szárnyait és felrepül. Száll, keresztül a világűrön, az idő folyása mentén, visszafelé, amíg el nem ér az idők kezdetéig. Amikor elért az idők kezdetéig, megvizsgálja a kutat, amelyből az idő folyik. A kútból az idő északra folyik, de van egy csöve dél fele is. Az el van reteszelve. Dél Csillaga akkor elzárja az északi csövet és a másikon engedi ki az időt. Ettől kezdve az idő délre folyik, és akkor felbuknak a föld alól a halottak, mint az a három főhadnagy, és megint minden lejátszódik, ami a világban történt, csak fordított irányban. Így fogunk mi is visszakerülni Afrikába, ahonnan származunk.” 9 E filozófiai felfogás szerint a világ azonosul a narrációval és fordítva. Ez az ismeretelmélet az alkotásra mint work in progressre tekint éppen azért, mert a narráció soha nincs befejezve, tehát az egész kiszolgáltatott a logosz számára. A világot nem létező valóságként érzékelteti, olyan valóságként, mely önmaga megvalósulását, konkrét határait keresi, mert nem képes belenyu-

Szőcs: Limpopo, i. m., 79–80. Jurij M. Lotman: Il metalinguaggio delle descrizioni tipologiche della cultura = J. M. L. – Boris A. Uspenskij, Tipologia della cultura, a cura di Remo Faccani e Marzio Marzaduri, Bompiani, Milano 20012, 149. 9 Szőcs: Limpopo, i. m., 155.

DISPUTA Műhely

hogy az ember hitelesen fejezze ki mindazt, amit érez és gondol:

7 8

115

DISPUTA Műhely 116

godni, hogy csak annak látszik. A jel és a jelentés közötti dialektikus játék (újra) kezdődik. A szükségképpen szubjektív észrevételek az etikai látásmód szolgálatába szegődnek, mely az egyetemes történelem jövőjére akar hatással lenni, abban a meggyőződésben, hogy hozzá lehet járulni az emberiség előtt nap mint nap megmutatkozó világ befejezetlen folyamatához. A soknemzetiségűség, a soknyelvűség és a kultúrák közöttiség számára megjelenik a lehetőség, hogy immár ne úgy tekintsenek rájuk, mint a szűnni nem akaró és a feleket szembeállító örök ellentmondás átkozott helyzetének okaira. Esetünkben a magyar író nem csak a magyarokhoz szól, bár nem vonhatja ki magát személyes tapasztalatai alól. Nem kerüli ki a különböző kultúrák egybevetését, sőt éppen ez az, ami alapot kínál a meggyőződéshez, hogy minden kultúra csak akkor járulhat hozzá egy közös diskurzus születéséhez, ha meg tudja mutatni, láthatóvá tudja tenni sajátos belső jellegzetességeit. Talán máshol van a probléma, és abban áll, hogy egy bizonyos kultúra reprezentációjához minden esetben egyetlen eszköz áll rendelkezésre: a szerző nyelve. Kialakulnak tehát a metanyelvi formák és számos más olyan nyelvi forma, melyek eltérnek a már kodifikáltaktól, és ily módon lehetetlenné teszik az objektív ábrázolást. A paradoxon éppen a szubjektivitásból adódik, az egyes szerző munkájából, amely azonban ily módon is legalább a kultúra egy részét képes megértetni velünk. Mindez ugyanakkor a magyar kulturális tipológia építőeleme, a magyar kultúra lényegi része, alapvető sztereotípia, mely a folyamatosan és makacsul továbbélő kétségen alapul. Ennek kifejező megnyilvánulása Szőcs írásának eleje, melyben az egymás után következő kérdések sora a nemzet történelmét vallatja. Sohasem lehet a maga mélységében megérteni a magyar kultúra tipológiáját, ha az ember nem ismeri vagy nem vesz tudomást erről a karakterológiai elemről. A magyar mentalitás egy másik toposza a nyelvnek az önmegértésben és az önábrázolásban tulajdonított fontos szerepe. Egy kultúra vára a nyelv, de sohasem (vagy már nem) egy széthúzó és meghaladott nacionalista provincializmus szempontjából, hanem akkor, amikor akaratlagosan és/vagy kényszertől indítva (újra) értékelik azokat az eszközöket, melyek egy belső diskurzus létrejöttét biztosító stratégiának az alkalmazását teszik lehetővé. Mindez a saját kulturális identitás

integráns visszaszerzését is meghozhatja. A megerősítésben ugyanis ott van a felfedezés/újra-megtalálás mozzanata is, hiszen az önmegerősítés nem az elkülönülésre, hanem önmagunk megmutatására szolgál, arra, hogy mondjunk valamit magunkról az emberiségnek, elsősorban Európának. A gyötrő kérdésre válasz lehet, legalábbis részben, a visszaszerzett öntudat. És a szándék is, hogy hozzájáruljunk Európa hiteles (újra)építéséhez − talán éppen azzal, hogy egy megfelelőbb, a tipikusan közép-európai mozaikszerűséghez alkalmazkodó régió-fogalmat hozunk létre, hisz a magyarok újra és újra ennek szereplői és áldozatai. Világossá kell tenni a közép-európai kultúra tipológiáját, minden egyes nemzeti változat sajátosságainak elismerésével, hogy ily módon megérthessük Európa alapjait. Nagyobb figyelmet kell szentelni a kulturális tipológiáknak, hogy a közösséghez tartozás érzését adhassuk a tágabb értelemben vett Európának is. „6. Jelek az erdőben. A gólyák. Egy filozófus nedvesen ragyogó festékkel színes jeleket fest a fák törzsére és a kövekre az erdőben. Ez a mi erdőnk jókora, tökéletesen kerek, úgynevezett feleki gömbkövekkel van tele, amelyek kíváncsiságot és mohóságot ébresztettek az emberekben. Gyakorta megtörténik, hogy a városiak, főleg az újonnan betelepültek, éjszaka kijönnek az erdőbe és csákánnyal széttörik a mohával benőtt titokzatos köveket, hogy lássák, nincs-e drágakő a közep???ükben, vagy hogy egyáltalán mi van ott. A filozófust úgy-nevezett politikai okoknál fogva távolították el a katedrájáról. – Mit csinálsz? – kérdeztem az embertől, aki jelzéseket festett a fák derekára. – Jeleket helyezek el az erdőben. – Hogy hívnak? Kivette pemzlijét a festékkel teli vödörből és fáradtan megtörölte vele a homlokát: – Zádornak. – És miért csinálod ezt? – A jelek mutatják az ösvényeket, amelyek vagy bevezetnek az erdőbe, vagy kivezetnek onnan. – Nincs tele a világ amúgyis jelekkel? – De igen, mert túl sok őrült festett össze-vissza mindenféle jelet mindenhova. – S ha így van, nem hiábavaló, amit csinálsz? Kék szeme még a homlokára mázolódott jelnél is erősebben fénylett: – Ez csak akkor fog kiderülni, az egésznek csak akkor lesz mérlegelhető az értelme, amikor már mindenki, aki ezeket a jeleket látta, meghalt. Egy lépéssel annyival is közelebb kerültünk ehhez a pillanathoz, hogy a szeszgyárban tegnap halva találtak egy gépírókisas�szonyt, senki nem tudja, mi történhetett

Azt is tudjuk azonban, hogy létezik „egy elsősorban filozófiai eredetű szemantika, amely olyan helyzeteket vizsgál, melyekben egy jel képes valami igazat mondani a világról vagy a dolgok állapotáról, melyre vonatkozik”.11 Nem kell hát csodálkoznunk, ha a szerző-fordító – így határozza meg önmagát Szőcs, amikor A struccok nyelvéről kíván beszélni – részletekben gazdag bevezetést kínál narrációja szemantikai szintjének bemutatásakor: „Hadd szóljunk végezetül néhány szót magáról a strucc-nyelvről. Nyelvtana nem ismeri a nagyon éles múlt-jelen-jövő különbségtételt, sem az elkülönült alanyállítmány-tárgy hármasságot. Azt mondhatni: a struccok beszédében a szubjektum, a beszélő én nem tökéletesen különül el a világ dolgaitól vagy történéseitől. Az elbeszélő tudat így mintegy rátapad tárgyára, olykor valósággal ráforr, azonosul vele. A fent leírtak olyanszerűen képzelendőek el, ahogyan ezt a magyar nyelv egyes szám első személyű igealakjaiban megszoktuk: pl. iszom, szaladok, írok – mindegyik alak tartalmazza a cselekvő személyt (én írok, én alszom), sőt olykor a második személyt mint tárgyat (látlak, szeretlek12, várlak stb., mármint téged). Nem ismerünk olyan indoeurópai nyelvet, amely egyetlen szóalakba sűrítené a cselekvő személyt, a cselekvést és a második személyű tárgyat, amelyre a cselekvés irányul. Ilyen értelemben akár azt is mondhatná valaki, hogy a struccnyelv rokona a magyarnak. Csak hát az a szellem, amely a magyarban egyetlen árva igealakban mutatkozik meg, az a struccoknál szövevényes logikájú tobzódás viszonyok és részletek szimultán gazdagságában. Amit összetartozónak érzékelnek, amit „egybe látnak”, azt nyelvileg sem bontják szét. A konkrét iránt, az egyszeri, a pillanatnyi és a részlet iránt érzett szenvedélyük párosul az álta-

lánosító erőnek, a fogalomalkotó képességnek, az absztrakció és a szimbólum iránti érzéknek a teljes hiányával.”13 Olyan szoros kapcsolattal van itt tehát dolgunk, mely alanyt és tárgyat egyetlen egységbe olvaszt. Ez megerősítése és/ vagy kiegészítése annak a megfigyelésnek, amit egykor Babits Mihály tett.14 De akkor miben áll a paradoxon? A magyar nyelv sajátosságában vagy a helyzetben, melybe a magyar nyelvet beszélők keveredtek? A jelenben élnek vagy egy nagy, történelmen kívüli peremen? Bárhogy is legyen, úgy tűnik, hogy a magyarok nem vesznek tudomást a történelmi folyamatokról és ezek következményeiről. Szükséges tehát elgondolkodni az én és a konkrét világ identifikációjáról. Ha a magyar nyelv ilyen, akkor beszélője elveszítette vagy sohasem volt annak a képességnek a birtokában, hogy disztingválni tudjon, és képtelen arra is, hogy meg tudja különböztetni a szubjektum szféráját az objektumétól. Ez a megállapítás igen erős, szinte szentségtörő, és szembekerül azzal a nagyon elterjedt sztereotípiával, mely szerint inkább a túlzott szentimentalizmus és az idealizmus jellemzi a magyar lelkületet és karaktert. Gondolom, Szőcs is még mindig szükségesnek tartja a karakterológiai kutatást: a magyaroknak ugyanis mindenekelőtt önmagukat kell megtalálniuk. Ha így van, akkor ez fontos állítás, mert körülbelül húsz évvel a vasfüggöny lehullása után hangzik el, az azóta eltelt évek ezek szerint hiábavalóak voltak. Ez provokációval ér fel. Azonban a kultúrának meg kell őriznie ezt a provokatív hangot, mert eközben a magyarok anyagiassá váltak, azonosultak az anyaggal, a tárggyal. A jelen valóságát akarja visszatükrözni. Hőseink talán csalódottak, ha a rendszerváltás reményteli várakozásaira gondolnak. Ha „a struccok nem ismerik a többes számot és láthatóan nem is hiszik, hogy a Földön bármi »megszámolható« lenne”,15 akkor az individualitás individualizmussá alakul át. Egyrészről van

Uo., 22. Ugo Volli: Manuale di semiotica, Roma-Bari, Laterza 2007, 47. 12 A „szeretlek” igealak Barthes figyelmét is felkeltette, vö. Roland Barthes: Beszédtöredékek a szerelemről. Ford. Albert Sándor, Bp., Atlantisz Könyvkiadó 1997, 179. 13 Szőcs: Limpopo, i. m., 225. 14 Babits Mihály: A magyar jellemről. Az előszót és a jegyzeteket írta Szigethy Gábor, Bp., Magvető 1981, 29– 30. (Gondolkodó magyarok). „A magyar nyelv szavai kevésbé haloványak, mint más elhasználtabb nyelvek szavai. A szóból idővel klisé lesz, vagy algebrai jel, már csak jelent, de nem ábrázol. Ami ma csak betű, valamikor kép volt. A magyar »konkrét idióma«, közelebb még ehhez a képszerűséghez, mint például az árja nyelvek. [...] A magyar szó átlátszó. [...] A magyar szó majdnem tulajdonnév, egyenest a konkrét tárgyat nevezi meg.” Babits tanulmánya eredetileg 1939-ből való. 15 Szőcs: Limpopo, i. m., 225. 10 11

DISPUTA Műhely

vele, de egy csöpp vér sem maradt a testében benne. ”10

117

DISPUTA Műhely

a megismételhetetlen, egyszeri individuum, másrészről a közösségi érzés és a szolidaritás hiánya: nem maradt hely a tervezhetőség számára. A struccok nyelve gazdagabbnak látszik a magyarnál, inkább arisztotelészi, mint platóni, mivel olyan nyelvről van szó, amelynek absztrakciója mindig a konkrét kommunikációra utal vissza. Ez a nyelv, kevésbé fogalmi jellege miatt, tapasztalatot teremt. Ezért megfogalmazható az a talán kissé merész feltételezés, miszerint az irodalom a dunai régióban a filozófiát helyettesíti, mivel lehetővé teszi az érzést, a megérzést, a gondolkodást olyan útvonalak mentén, melyek a kognitív és az érzelmi szférát egyaránt érintik, amelyek bevonják ebbe az ember egészét. Mindezek alapján azt mondhatjuk, – miközben az imént kifejtett téziseket közelítjük a közép-európai térségben kidolgozottakhoz16 –, hogy a magyar–román kapcsolatokat is újra kell értékelni, magának a kultúra fogalmának az újragondolása révén. Ennek az újragondolásnak, Jauss elméleteire alapozva is, egy új kulturális stratégia kezdetének kell lennie, mely megengedi a másiknak, hogy más maradjon, azaz önmaga. Az axióma, melyet az igazi modernitás ró ránk, a kölcsönös csere „paradoxonában” rejlik; ez gyakorlatilag csak két vagy több olyan kultúra között lehetséges, melyeknek nem kell attól tartaniuk, hogy elveszítik jellegzetességeiket. De amíg ezt az elvet nem fogadják el egyhan-

118

gúlag, a csípős és fájó irónia továbbra is érvényes marad: „96. Az Egyenlítői-Erdélyi magyarok. 2399-ben érdekes kísérlet veszi kezdetét. A kolozsvári magyarokat üvöltözve áttelepítik egy teljesen új városba, amelyet a Kilimandzsáró csúcsán fognak felépíteni, az üressé lett kolozsvári házakba és lakásokba pedig szuahéli népesség költözik. Ezt az izgalmas kísérletet kultúrantropológusok és szociálpszichológusok találják ki, és az lesz a célja, hogy két nemzedék elteltével összehasonlítható és elemezhető legyen a két város lakóinak a tudatvilága, különös tekintettel a hasonlóságokra és a különbségekre.”17 Szőcs azonban tud imádkozni is, talán csak a maga módján, ahogyan közülünk mindenki, de olyan ihletettséggel, mely nemcsak költő voltából ered, hanem a szinte kierkegaard-i értelemben vett akaratból, melynek célja, hogy elmerülve a paradoxonban megtalálja a bűn és a szabadság ontológiáját. Azt mondhatjuk – figyelembe véve a szociolingvisztikai és más szempontokból is vizsgálható helyzetet18 –, két vagy több kultúra, amelyek „erősnek” érzik magukat, azaz nem fenyegetettnek, valóban tudnak kölcsönösen egymásra hatni. Ehhez azonban szükség van a „megtérésre”, melynek az Apokalipszisből kell ihletet merítenie: „Az Isten nem más, mint negyven madár, és lehet, hogy Zimurgnak hívják”. 19

Fried István: A közép-európai szöveguniverzum. Bp., Lucidus Kiadó 2002 (Kisebbségkutatás Könyvek), 147–154. 17 Szőcs: Limpopo, i. m., 128. 18 Péntek János: A magyar nyelv erdélyi helyzete és perspektívái = Értékek, dimenziók a magyarságkutatásban. Szerk.: Fedinec Csilla, Bp., Magyar Tudományos Akadémia – Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság 2008, 136–152. 19 Szőcs: Limpopo, i. m., 164. 16

Hit és/vagy művészet

nak köszönhetően az olvasó szinte ott találja magát a kormányzósági város mocskos vendégfogadójában, részt vesz a kormányzó bálján, együtt sürög-forog, eszik-iszikkártyázik a vendégekkel, maga is zötykölődik a kormányzóság kátyús-göröngyös, végtelen útjain, baromfihangokra ébred Korobocska hátsó udvarra nyíló vendégszobájában, belebotlik a szeméthegybe Pljuskin házában, a „minden tekintetben kellemes” hölgy és az „egyszerűen kellemes” hölgy társalgása révén betekintést nyerhet a pletyka természetrajzába. Látja maga előtt a mindenkivel kellemes modorban társalgó, piperkőcségre hajló Csicsikovot áfonyaszínű frakkjában, megcsapja orrát Petruska áporodott szaga, végighallgatja Szelifan zsörtölődését a trojka lovaival, megcsodálja a zsarnokoskodó kormányzó tüllhímzéseit, negédesen visszamosolyog Manyilov cukros mosolyára, érzi, amint a nagydarab, esetlen Szobakevics a lábára tapos, szinte ő is a hátán érzi a féktelen Nozdrjov ütlegelését a pipaszárral… Mindez nem lenne más, mint a Belinszkij-féle naturális iskola jegyében született valóságábrázolás, a korabeli orosz vidéki élet jelenségeinek enciklopédikus számbavétele. Gogol regénye, illetve a trilógia koncepciója azonban mes�sze túllép az orosz vidéki élet ilyen, úgynevezett „kritikai realista” ábrázolásán. Nagyszabású elgondolásának bemutatását kezdjük egy műfaji problémával. Ha figyelembe vesszük a Holt lelkek első részének címében megjelölt Csicsikov kalandjai kitételt, s azt, hogy a műben egy csavargó-utazó, szélhámos hős kalandjait olvashatjuk, inkább kell arra gondolnunk, hogy Gogol műve a pikareszk regény egy 19. századi megvalósulása. Ugyanakkor az első rész utolsó fejezetében Csicsikov élettörténetét olvasva – ahol megtudjuk, hogy a hős alacsony sorból származik, vagyona nincs, mégis nagy álmokkal, a meggazdagodás, a társadalmi rang megszerzésének vágyával indul neki az életnek, s hogy tervei megvalósításához semmilyen eszköztől nem riad vissza: a képmutató alázatot, a sikkasztást, a csempészetet, végül pedig a holt lelkekkel való kereskedést is beleértve – világosan áll előttünk az 1830-as, 1840-es évek nyugat-európai regényformája, a karrierregény. Azaz: a Holt lelkek utolsó fejezetében 25–30 oldalnyi terjedelemben kapunk egy komplett Stendhal- vagy Balzac-regényt,

Goretity József

Nyikolaj Vasziljevics Gogol kétségtelenül legjelentősebb műve a Holt lelkek, illetve a Holt lelkek nagyszabású koncepciója. Hogy a trilógiának tervezett monumentális munka torzóban maradt, nem Gogol művészi-spirituális képességeinek elégtelenségét mutatja, hanem azt, hogy a terv a 19. században már eleve megvalósíthatatlan volt. A Holt lelkek témáját Gogol állítólag 1835 őszén Puskintól kapta, ám ezzel az irodalomtörténeti tényként kezelt információval ugyanolyan óvatosan kell bánnunk, mint A revizor témája esetén. A korabeli Oroszországban közismert volt az a joghézag, hogy mivel az adóköteles jobbágyok (felnőtt férfiak) két összeírása között akár tizenöt év is eltelhetett, az időközben meghalt (vagy elszökött) jobbágyok mint valóságosan létezők után fizetni kellett az adót. A földbirtokosok tehát szívesen megszabadultak volna csak papíron létező jobbágyaiktól. Másfelől voltak olyan jogkörök (mint például a szeszfőzés), melyek meghatározott számú jobbágy birtoklásához voltak kötve, vagyis ha valaki ilyen tevékenységet akart folytatni, de nem volt hozzá kellő számú „lelke”, könnyedén vásárolhatott már nem élő, papíron azonban létező jobbágyokat. Az összevásárolt, már csak az összeírás adataiban létező jobbágyokat aztán – állami támogatás reményében – „ki lehetett telepíteni” lakatlan területekre, új termőföldek kialakítására; a fiktíven létező jobbágyságot tulajdonosuk el is zálogosíthatta, és jelzáloghitelt vehetett fel rájuk a bankban. Mindebben nem is annyira a csalás az érdekes, hanem az az abszurd helyzet, hogy törvényes keretek között mehetett végbe. Nem meglepő tehát, hogy a Gogol-mű hőse, Csicsikov a különféle szélhámosságokon túljutva azért megy az isten háta mögötti N. kormányzósági városba, hogy élete legnagyobb üzletét, a holt lelkek vásárlását lebonyolítsa. És nem meglepő az sem, hogy a városka prominens képviselői részletekbe bonyolódó beszélgetést folytatnak arról, miként fog lezajlani a Csicsikov összevásárolta jobbágyok kitelepítése. Kétségtelen, hogy ha megmaradunk e társadalmi szempontú vizsgálatnál, a műben megtalálhatjuk a korabeli orosz vidéki élet hiteles ábrázolását. Vonatkozik ez a környezet leírására éppúgy, mint a kisváros és a környező földbirtokok lakóinak megjelenítésére. Az érzékletes ábrázolás-

DISPUTA Műhely

Egy jubileum apropóján Gogol Holt lelkek-jének margójára

119

DISPUTA Műhely 120

mégpedig úgy, hogy az elbeszélő csak úgy „mellesleg” veti oda ezt a jellegzetes karriertörténetet. Magától adódik a kérdés: műfaji szempontból miféle mű az, amely magába foglal egy pikareszk regényt meg egy karrierregényt, pontosabban a két regényműfaj kliséire építve ezek ironikus-parodisztikus változatát. S hogy a helyzet még bonyolultabb legyen: a pikareszk-történetbe úgy illeszkedik bele a karriertörténet, hogy ez utóbbi az előbbi előtörténeteként (végső soron a Holt lelkek cselekményének előzményeként) van elbeszélve, oly módon, hogy a karriertörténet vége visszakanyarodik a pikareszk (végső soron a Holt lelkek cselekménye) jelen idejéhez. A cselekményvezetésnek ez a módja az in medias res eljárást idézi, még akkor is, ha az előtörténet elbeszélésére közvetlenül a cselekményegész befejezése előtt kerül csak sor, s ezzel a nem-a-kellőhelyen szerepeltetéssel az in medias res eljárás is parodisztikussá válik. Az in medias res ugyanakkor újabb műfaji utalás is: az eposz egyik elengedhetetlen narratív kellékére. S itt érdemes visszagondolnunk Konsztantyin Akszakov korabeli kritikájára, mely Gogolt Homéroszhoz, a Holt lelkek első részét pedig a homéroszi eposzhoz hasonlította. Ha Akszakov túlzott is, valamit mégis megsejtett a mű eposzi jellegéből. A mű eposzi jellegzetességei felől nézve a pikareszk regény hősének vándorlása Odüsszeusz bolyongásaként is értelmezhető, a Holt lelkek 19. századi orosz Odüsszeiaként is olvasható. Persze, az Odüsszeia nagyformátumú hősei és a Holt lelkek kisszerű szereplői között óriási a különbség: Gogol műve azonban parodisztikusan visszautal az eposz műfajára, a gogoli és a homéroszi hősök közötti párhuzamok (az utazgató Csicsikov a bolyongó Odüsszeusz, Manyilov – akinek neve a ’manyity’ = becsalogatni szóból származik – a csábító szirén, a feldühödött Nozdrjov az őrjöngő Küklopsz) pedig a Gogol-szereplőkben megnyilvánuló nevetségesnél mélyebb értelmű komikum jelenlétére utalnak. Amikor Gogol az eposzhoz méri művét, tisztában van vele, hogy a 19. században

lehetetlen eposzt alkotni (az epopeia, írja majd a 40-es évek közepén, felöleli „az egész kort, azokkal a gondolatokkal, hiedelmekkel, sőt tudásmennyiséggel, amelyet az emberiség addigra kidolgozott. […] Az epopeia világraszóló alkotás, minden időkre és századokra szól”1). Az újabb korok irodalma ezért is vonzódik hozzá s törekszik az eposzi harmónia és tudásszintézis megteremtésére. Ebből a törekvésből sajátos, az eposz és a regény között található műfajok jönnek létre, annál is inkább, mert a regény maga is szintézisre hajló műfaj, Gogol szokatlan megközelítésében drámaként értelmezhető. Mihail Bahtyin, a 20. századi orosz irodalomtudomány nagyhatású alakja, eposz és regény viszonyát leírva szintén kiemeli a regény műfajának szintetikus jellegét s a szintézis megvalósításában rejlő pa­rodisztikusságát: „A regény parodizálja a többi műfajt (éppen mint műfajokat), leleplezi formáik és nyelvük feltételességét, egyes műfajokat kiszorít, másokat bevisz saját konstrukciójába, átértelmezve és más hanghordozással látva el őket.”2 Gogol művében sem csak az eposz, hanem a regény (pikareszk, karrierregény) műfaja is parodizálódik, vagyis a Holt lelkeket éppen olyan fenntartásokkal nevezhetjük csak regénynek, mint amennyire homéroszi eposznak. A Holt lelkek első, 1842-es kiadásának címlapján, amelyet maga Gogol tervezett, legfelül, egészen apró betűkkel a cenzúra kikényszerítette cím, a Csicsikov kalandjai olvasható, alatta nagyobb betűkkel a Holt lelkek alcím, a lap alsó harmadában az indázó ornamentikába szinte beleveszve a kalligrafikus betűkkel kiírt szerző, majd a lap alján a kiadás évszáma. Középen, két szakállas álarc között, fekete keretben fehérrel kiugratott, hatalmas, vastag betűkkel pedig – úgy, hogy az olvasónak tolakodóan ez ötlik a szemébe – a POÉMA műfaji megjelölés áll. Ez az elrendezés azt jelzi, hogy Gogol legfőbb közlendője a borítón a műfaji meghatározás volt. A Holt lelkek alapján a poéma a romantikában kedvelt vegyes (lírai és epikai) elemeket egyesítő műfaj,

Idézi Bakcsi György: Gogol. Bp., Gondolat 1982. Mihail Bahtyin: Az eposz és a regény. Ford. Hetesi István. In: Thomka Beáta (szerk.): Az irodalom elméletei III. Pécs, Jelenkor 1997.

1 2

1812-es Oroszország elleni hadjáratot követően az orosz népi tudatban nem más volt, mint az Antikrisztus. Csicsikov életútjának leírása során elhangzik, hogy nem ember, hanem ördög, mint ahogyan Pljuskinról a kupecek mondják ugyanezt. Korobocska házát nem őr védi, hanem dühös kutyák, ahogyan az Isteni Színjátékban a három kutyafejű Cerberusz őrzi a Pokol harmadik körét („Cerberusz, egy kegyetlen, cifra állat ⁄ ugat három fejével kutyamódra”4). A példák azt mutatják, hogy a Holt lelkek első részének világa – miközben a 19. századi orosz valóság elemeit vonultatja fel – nem más, mint maga a Pokol. Ennek megfelelően az első rész szereplői mint a Pokol lakói nem élő alakok, hanem holtak, élettelen, a tárgyi vagy az állati létezés szintjére helyezett „dolgok”. Ezek között az élettelen alakok között a halottnak nyilvánított jobbágyok, akiket Csicsikov megvásárol, a tagadás tagadásának logikai elve alapján élőknek mutatkoznak. A szereplők élettelenné tételében nagy szerepe van Gogol képalkotói módszerének és elbeszélőstílusának. Gogol a szereplők megjelenítésében olyan képalkotó módszerekkel él, amelyek az eltárgyiasítást szolgálják. Amikor Cscicsikov a mű elején megérkezik N. kormányzósági városba, nem őt, hanem a csézáját veszi észre két járókelő; kinéz az utcára a sarki boltból egy szörpárus, akinek feje pontosan olyan, mint az ablak másik felében álló vörösréz szamovár; Csicsikov és a kormányzó lánya összegabalyodott fogatának szétválasztásában (vagy még inkább összegubancolásában) igyekvő hórihorgas Mityaj bácsi olyan, mint egy harangláb, a segítségére siető pocakos Minyaj bácsi pedig mint egy óriási szamovár. Ugyanezt az eltárgyiasító jelleget szolgálják a nevek is. Egyfelől felbukkan egy sor olyan szereplő, akikről a nevükön kívül semmi sem derül ki, vagyis a név mögött nincs személy, a név nem jelöl semmit és senkit, üres hangsorrá degradálódott. Másfelől a szereplők nevei gyakran jelentésesek, mégpedig oly módon, hogy a név eredete a tárgyi világgal vagy az állati létezéssel áll kapcsolatban: Korobocska neve kis dobozt jelent, Nozdrjov neve a ’nozdrja’ = orrlyuk szóból származik, Pljuskiné a plüss jelentésű ’pljus’ szóból vagy a köpni jelentésű ’pljunuty’-ból, Szobakevics neve a kutya jelentésű ’szobaka’ szóból, miközben ő maga úgy néz ki, mint egy medve. Az eltárgyia-

A kifejezés Miroslav Drozdától származik. Lásd: Miroslav Drozda: A narrációs maszk a szépprózában. In: Goretity József (szerk.): Komparatisztikai szöveggyűjtemény. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó 1998. 4 Devecseri Gábor fordítása. 3

DISPUTA Műhely

s az eposzra utal vissza. A lírai elemek – amelyek egyébként legalább annyira zavarba ejtették a korabeli olvasót, mint Puskin Anyeginjének verses formája – leginkább azokban a „lírai kitérőkben” érhetők tetten, amelyek a női szépségről, az utazás gyönyörűségéről, Oroszország sorsáról, világtörténelmi szerepéről szólnak. E lírai kitérők vallomásos jellege tagadhatatlan, de nem azonosítható teljesen Gogol eszméivel. A szövegben megnyilatkozó szerzőszerep, a „narrációs maszk”3 egy úgynevezett „inkompetens” elbeszélőé, s beszédaktusaiban a szkáz-technika elemei fedezhetők fel, akárcsak Gogol korábbi elbeszéléseiben. A narrátori kiszólások, az épp elbeszélt történetre irányuló reflexiók és önreflexiók, gunyoros, olykor a bohóckodásig fajuló szerzői-elbeszélői szerepjátszások a Don Quijote, a Tristram Shandy vagy a Mindenmindegy Jakab szerző-elbeszélőjét idézik meg. Azaz mind az epikai, mind a lírai részek ironikus felhangokkal, parodisztikus játékossággal szólalnak meg, úgyhogy a Holt lelkek mint poéma – Puskin Anyeginjéhez hasonlóan – eposzparódiaként olvasható. Ugyanakkor Gogol műve nem csupán az antik eposzhoz való hasonlóság látszatát kelti, hanem a keresztény eposszal, mindenekelőtt Dante Isteni Színjátékával is dialógusba lép. Gogol trilógiaterve az Isteni Színjáték hármasságát volt hivatva követni: első része a Pokolnak, második a Purgatóriumnak, harmadik a Paradicsomnak felelt volna meg. A poéma hőse, Csicsikov, aki „nem különösen szép, de nem is csúnya, nem túlságosan kövér, de nem is túlságosan sovány, nem lehetett volna ráfogni, hogy öreg, de azt sem, hogy valami nagyon fiatal”, hangsúlyozott középszerűségével annak az „örök középszerűségnek” a megjelenítője, amely Gogol szerint a bennünk rejlő ördögi megnyilvánulása. Csicsikov (holt) lelkekkel kereskedik, ami nem emberi akció, hanem sátáni tevékenység, s Goethe Faustja óta Mefisztóhoz köthető. (Ebben az értelemben a Holt lelkek a Faust-legenda sajátos orosz változatának tekinthető.) Szelifan, a kocsis Csicsikov trojkájának egyik lovát hol pantallós németként, hol Bonaparteként emlegeti. A pantallós német a Nagy Péter utáni időktől mint az idegen, tehát gonosz általános megnevezése. De a Csicsikovról elterjedt pletykák és a postamester elbeszélése (Kopejkin kapitány története) szerint Csicsikov maga az álruhás Napóleon, aki az

121

DISPUTA Műhely 122

sítást szolgálják az olyan névadások is, melyek komikusan megkettőzik a figurákat – erre a legszembetűnőbb példa a már szóba hozott Mityaj bácsi és Minyaj bácsi. Ez az ismétlésre épülő, a személyiséget a gépek mechanikusságának szintjére szállító, eltárgyiasító eljárás egyetlen néven belül is megmutatkozik. A köpönyeg című elbeszélés főhősének teljes neve: Akakij Akakijevics Basmacskin. Ebben a névben egyrészt érvényesül a jelentésességből adódó eltárgyiasítás (’basmacski’ = lábbeli – miközben a hős, vágya révén, egy másik ruhadarabot, a köpönyeget idézi fel), másrészt a kereszt- és apai névben (Akakij Akakijevics) nyilvánvaló a névkettőzés. Végül maga az Akakij név is egy duplázás, az ’ak’ hangkapcsolat megismétlése révén jön létre, vagyis a szereplő nevének első két tagja e hangkapcsolat sokszorozása következtében a mechanikus zörej képzetét kelti. Hasonló a helyzet Csicsikov nevével is, amelyben az eltárgyiasított alakot a ’csi’ szótag kettőzéséből, a kellemetlen hangzású affrikáta (’cs’) megismétléséből adódó zörej jelöli. Az eltárgyiasítást szolgálják azok a szinte barokkosan indázó mondatok is, melyekben egy-egy hasonlat úgy bomlik ki, hogy nem a hasonlítottra, hanem a gondolatmenettől eltávolító hasonlítóra kerül a hangsúly, méghozzá olyan részletességgel, hogy mire az olvasó a hasonlat végére ér, elveszíti szem elől a hasonlítottat. A személyt – amint arra Tallár Ferenc is felhívja a figyelmet5 – elnyeli a tárgyi jellegű hasonlat, a nem oda illő költői kép. A személy ilyen módon lárva, maszk, hulla lesz, pontosan úgy, ahogyan a Gogol megtervezte könyvborítón az ornamentika indázó körvonalai közrefogják az álarcokat, illetve ahogyan a csigavonalak végződéseiben ott találjuk a sok-sok apró, csupasz koponyát. Ilyen eltárgyiasító hasonlat az első fejezetnek az a sokat idézett jelenete, amelyben Csicsikov a bálterembe lépve megpillantja a fehér ruhás kisasszonyokat s a fekete frakkos urakat, akik úgy keringenek a hölgyek körül, mint nyáridőn a szemtelen, fekete legyek a fehér süvegcukor körül. Vagy az kép, ahol a Pljuskin élettelen arcán felvillanó mosolyt a vízbefúló nyomán a víz színén végigfutó utolsó apró hullámzáshoz hasonlítja az elbeszélő. S az a jelenet is, amelyben a Szobakevicsékhez érkező Csicsikov két fejet pillant meg az ablakban: „egy főkötős asszony arca, hosszú és keskeny, mint az uborka, és egy férfié, széles és kerek, mint az a moldvai tökfajta, amelyből Oroszországban könnyű, kéthú Tallár Ferenc: Utópiák igézetében. Bp., Magvető 1984.

5

rú balalajkát készítenek, nagy mulatságára és örömére némely húszéves helyre legénynek, kikent-kifent gézengúznak, aki rárákacsint s oda-odafüttyent a fehér keblű, fehér nyakú leányzóknak, mikor azok ös�szegyűlnek, hogy a halkan pengő muzsikaszót hallgassák”. Az efféle, a tulajdonképpeni elbeszélés tárgyától elkanyarodó hasonlatok a szkáz-technika megnyilvánulásai. A Holt lelkek első részének világa tehát a holtak birodalma, a Pokol, amelyből Gogol a trilógia koncepciója révén igyekezett „kiutat” keresni. Az első rész végéhez közeledve ennek megfelelően egyre gyakrabban hangzanak el a lírai kitérőkben a későbbiekben felmutatandó pozitív hősre, illetve a megváltást ígérő folytatásra tett jelzések. Ha az első rész cselekményét valamely realisztikus társadalomábrázoló és -bíráló koncepció alapján olvassuk, akkor a hős bukásaként kell értékelnünk, hogy Csicsikovnak menekülnie kell N. kormányzósági városból. Jogos azonban azt kérdezni, mennyire indokolt a szélhámos Csicsikov félelme bármiféle lebukástól egy olyan világban, amelyben mindazok, akik őt leleplezhetnék, finoman szólva sem feddhetetlenek. Ha alaposabban szemügyre vesszük, miért válik Csicsikov gyanússá a kormányzósági városban, találunk egy mosolyra fakasztó, a kicsinyes városi pletykák sorába illő okot: a város hölgyei nem annyira a holt lelkekkel történt, kétes tisztaságú üzletelés miatt veszik szájukra Csicsikovot, hanem inkább azért, mert az meg akarja szöktetni a kormányzó lányát. A szóbeszédet az táplálja, hogy a bálon Csicsikov egyetlen nőt sem vesz észre, csak a kormányzó lányát, egyszóval az, hogy Csicsikov szerelmes lett. Olyan érzés ébredt fel benne, a szeretet, amely a kereszténység alapja. Csicsikov ennek az érzelemnek köszönhetően juthat ki N. kormányzósági városból, a pokoli világból, és indulhat el a feltámadás, a megváltás útján. Ezért nem leleplezett csalóként láthatjuk, amint a városból elhajt, hanem az utazó szerepében, akit boldoggá tesz az út. Ehhez az utazáshoz kapcsolódik a sokat idézett lírai kitérő a csengős trojkán való száguldás gyönyörűségéről, mely Oroszországról zeng himnuszt: „Oroszhon! Vajon nem úgy száguldasz-e te is, mint a sebes, utolérhetetlen trojka? […] Oroszhon! Oroszhon! Hová repülsz? Felelj! De Oroszország nem felel. Gyönyörűen szól a csengő, széllé változik és süvölt a darabokra hasított levegő, min-

6

ki tökéletesnek mondja, csak éppen semmi konkrétum nem hangzik el róla: nem látjuk a kompozíciót, az alakokat, a színeket. Az uzsorásról festett portré aprólékos leírásával összevetve ez a hiány még szembeötlőbb. Gogol ugyanis nem tud mást mondani az ideális műalkotásról, csak azt, hogy tökéletes. Amivel azt is mondja, hogy ideális műalkotás itt és most, az empirikus világban nem jöhet létre, mert ha létrejönne, már nem lenne ideális. Az ideálisról tehát csak az tudható, hogy ideális, valami olyan, ami egyesíteni tudja magában a művészeti és a vallási eszményt. Ilyen alkotás létrehozására csak az képes, aki megmártózott a világi hívságokban, akár az ördöggel is cimborált, de miután felismerte bűnét, átment a tisztítótűzön, vezekelt és szentté vált. Nem véletlen, hogy B. festő apjának olyan vonásai vannak, amilyenekkel majd a 20. század elején Pavel Florenszkij Az ikonosztáz című munkájában a szent ikonfestők alakját felruházza.6 Az irodalomban Gogol szerint ezt a művészi és művészeti eszményt Dante és az Isteni Színjáték képviseli. Az Isteni Színjáték a középkor alkonyán és a reneszánsz hajnalán az antik eposzok eredményeire is támaszkodva úgy tudta megvalósítani a keresztény világkép teljességét, úgy tudta a keresztény dogmatika összefoglalását adni, hogy meg tudott maradni esztétikai értékeket képviselő művészeti alkotásnak. A 19. századra lehetetlenné vált ennek az eszménynek az elérése: hit és művészet végérvényesen elvált egymástól. A kétely nélküli hit kizárja a mindenben kételkedő, több szempontú és éppen ezzel esztétikai értéket teremtő művészetet. A hitre alapozott mű kizárja annak lehetőségét, hogy (kételkedő) kérdéseket tegyünk fel – márpedig a művészeti alkotás alapvető hozzáállása a világhoz éppen ez –, didaktikussá válik, vagyis megszűnik művészet lenni. Másrészt a különféle nézőpontokból feltett kérdésekre alapozott művészet hordozhat ugyan esztétikai értékeket, de kételkedésével kizárja a feltétel nélküli hitet. Amikor Gogol a Holt lelkek írásába fogott, olyan eszményi művet képzelt el, amely az ikonok vagy az Isteni Színjáték vallásos érzületét és esztétikai értékét egyaránt magába olvasztó teljességet lenne hivatott kifejezni. A 19. század deszakralizált világában erre azonban már nem volt lehetőség. Ezért maradt a Holt lelkek töredék, egy a hit vagy művészet alternatíváján vívódó alkotó zseniális torzója.

Pavel Florenszkij: Az ikonosztáz. Ford. Kiss Ilona. Bp., Typotex 2005.

DISPUTA Műhely

den, ami csak a világon van, elmarad mögötte, és sanda tekintettel tér ki útjából a többi nép, a többi ország.” A Holt lelkek első részének záró soraiban felhangzik tehát az Oroszország megváltásáról, Oroszország megváltó szerepéről szóló messianisztikus elképzelés, amely a szlavofilek alapeszméje is volt. Gogol azonban, úgy tetszik, képtelen volt feltétel nélkül elfogadni ezt az álláspontot. E vallásfilozófiai kétely miatt önmagát, saját hitének ingatagságát okolta, ezért ment Rómába, zarándokolt Jeruzsálembe, élt szinte aszketikus életet. Ha – mint vélte – nincs meg benne a szkepszis nélküli hit, nem lehet képes megírni a Holt lelkek purgatóriumi és paradicsomi részeit. A vallásfilozófiai szkepszis mellett azonban művészetfilozófiai kétely is munkált Gogolban, amely a trilógia befejezetlenségét magyarázza. Ennek megvilágításához a pétervári elbeszéléseket, közvetlenül Az arckép című elbeszélését hívhatjuk segítségül, amely ars poetikus tisztasággal beszél Gogol művészetkoncepciójáról. Amint Az arckép fordított időrendiséget mutató két részének cselekményéből kiderül, a szörnyűséges, démoni uzsorásról készült képet B. festő apja festette. A kép tisztán esztétikai értelemben remekmű: olyan tökéletes lélektani és mesterségbeli tudással bíró művész keze munkája, aki képes megláttatni az uzsorásban az ördögit, oly élethűen festve meg ugyanakkor figuráját, hogy megfestett szeme valóban él. Az elbeszélésből minden apró részlete tudható ennek a képnek: a kerete, az uzsorás öltözéke, ruhájának redőzete, a férfi bronzbarna arca, élő szeme. Aztán amikor a kép, mindenfelé rosszat művelve, önálló életet kezd élni, a festő bűnbánatot tart, megtér, és szentképek festésébe fog. Egy egyházi személyiség azonban azt mondja ezekre: a szentek arcán nem szentség, hanem valami ördögi vonás tükröződik, rádöbbentve ezzel a festőt, hogy még mindig nem elég erős a hite, hogy valóban szentnek tudja ábrázolni a szentet; ecsetje, mintegy magától, egyre csak az ördögi megfestésére viszi. Erre beáll szerzetesnek, aszkéta életbe fog, s amint e lelki gyakorlatokban hitében megerősödni érzi magát, újra festeni kezd. Megfesti Jézus születését – s a képről minden szerzetestársa a legnagyobb elragadtatással nyilatkozik, mert a festményen a „szent malaszt” áradt szét. Az elbeszélésből azonban nem derül ki pontosan, milyen is valójában ez a kép. Minden-

123

A fordító ars poeticája Cs. Nagy Ibolya DISPUTA Toronyszoba 124

A nyolcvanéves Kányádi Sándornak A nagygalambfalvi gyermekkorból máig fénylő történet szerint – vallomás e történet, mondja a költő, mely „bármennyire irritálni szokta is kiridegült fülünket, időnként nem árt, ha elhangzik” – ezerkilencszáznegyvenöt őszén a szász falu, Apold piacterén a tizenöt-tizenhat esztendős kamasz, aki akkor volt Kányádi Sándor, egy pohár vizet kért s kapott a vele „egyívású” szász fiútól, Honitól. Hogy kért, annak nem a szomjúság volt az oka, mert a tér túlfelén ott csobogott az embernek és állatnak egyaránt jó, friss víz: a kérésnek csak a kíváncsiság volt az oka. Tudni, hogy igaz-e, ami a szászokról legendás közbeszédként élt Galambfalván s másutt: hogy fukarak, mogorvák, zárkózottak, idegent nem kedvelők. A közbeszéd szerint tehát a vizet kérő fiút el kellett volna küldeni a szomszéd házba, mert hogy ott jobb a víz, onnan tovább a harmadikba, mert ott még jobb, s „lejárhatod a lábad, elvásik a kezed a kilincsen, de egy ital vizet nem adnak, ha idegen vagy”. Ám Honi azonnal és nevetve hozta a vizet, s a németül nem tudó magyar fiú meg a magyarul nem tudó szász a pohár víz okán egymás apátlan, háborús sorsát is elmesélte valahogy egymásnak. Az élmény rögtön a német nyelv tanulására ösztönözte volna Kányádi Sándort, pontosabban a segesvári német gimnáziumba vágyott a székelyudvarhelyi kollégium helyett. A kívánság azonban, számos ok miatt, teljesíthetetlennek bizonyult, például azért, mert a háború idején a gimnázium nem működött, s mert akkortájt „a német nyelv is hosszú időre kiment a divatból”. De amikor, évtizedekkel később, az 1973-ban német-szász nyelven a Dacia kiadónál megjelent, Michael Markel-féle szász népköltési kötet magyarra fordítását elhatározta, „érzelmi okként” annak a hajdani piactérnek a képe villant elő, s bár – így írja – sem németül nem tanult meg igazán jól soha, sem szászul nem tudott, a kötettel azt a régi pohár vizet „akarta „meghálálni” Honinak. Meg azt a „jóérzést”, a „megértés háláját”, amit az árva szász fiú kedvessége akkor kiváltott belőle. Mint ahogy felrémlett előtte egy salzburgi ajtófelirat is, ami magyarul szó szerint annyit jelentett: „Az ajtót becsinálni”, s amitől „megmámorosodott” a költő: mert „sehol egyebütt a magyar nyelvterületen nem mondják”, csak a szülőföldjén, hogy „csináld be az ajtót, becsináltad-e a malacokat, a tyúkokat”: lám, „a szász nyelvi hatás a székely nyelvjárás-

ban”. Na, Sándor, mondta a költő mámoros öröme láttán egy útitárs poéta, „ezért már érdemes volt egy kicsit kimenni Európába”. Akad más története, érzelmi indoka is Kányádinak, nem ilyen szívderítő; ezt erdélyi jiddis népköltési fordításkötetének bevezetője meséli el. „Két kicsi zsidója” volt Nagygalambfalvának, két boltos család, az egyik módosabb, a másik szegényebb, de egyikük sem kergette el soha a kért áru nélkül a hozzájuk betérő, pénztelen szegényeket. S „tojással, tyúkkal, libával is lehetett törleszteni” náluk. Azután a „kizökkent idő” soha vissza nem térésre kiűzte őket a faluból, kettőjük híján valamennyiüket az életből is. A költő a „gondviselés figyelmességét” látja majd abban, hogy az édesapjának tett ígéret után, mely szerint megpróbálkozna a „kicsi zsidók” énekeinek, népköltészeti verseinek, balladáinak egybegyűjtésével, lefordításával, megkapja Eisikovits Mihály tanár máramarosi, 1938-as jiddis népköltési gyűjtését. A szülőfalui emlékek, az édesapának tett fogadalom meg a véletlenül megszerzett „két kopott irkányi” szöveg, tudósok és rabbik nyersfordítói segítsége, s megszületett a Volt egyszer volt egy kis zsidó című fordításkötet. S miért magyarított oly sok Baconskyverset Kányádi? S mellette annyi román költőt? Nemcsak azért, mert úgy érezte, a jeles román poéta verseiből a világlírának a kolozsvári poéta előtt ismeretlenebb színei-hangulatai-formái sejlenek elő, s mert a hatvanas években „Baconsky körül több kiváló román költő is föltűnt Kolozsváron” – Victor Felea, Aurel Gurghianu, Aurel Rău –, akik szintén ehhez az izgató „latinos modernizmushoz” kapcsolódtak. Később, írja Kányádi Sándor, amikor Borges verseivel ismerkedett, egyszeriben ismerősnek tűnt a hang, a metaforák kifejezései, mintha már fordította volna őket: pedig csak Baconsky verseiben zúgott a borgesi tenger, aranylott a homok, bűvölt a tükör és emelte napvilágra, metaforaként a gondolatot az árnyék. Nemcsak a román líra modernsége, esztétikai ereje vonzotta Kányádit, bár hatását igen erőteljesnek gondolta, s úgy vélte: „az én költői fejlődésemet megelőzte a műfordítói fejlődésem”, a román lírából átsugárzó esztézis. Nemcsak a Baconsky-líra sajátos rétegezettsége érdekelte, az „idő rétegeinek filozófiai s a mitológiai – bergsoni, prousti – idővel való egyszerre érzékelése”, egymásba stilizálása, egyszerre láttatása, a „szimultán jelen-

ő is „leüli a spanyol nyelv iráni adósságát” néhány magyarra fordított Borges-verssel. Egyébént is, véli Kányádi, a pampák hős férfiai nem is különböznek a mi pusztai hőseinktől, „rózsasándorainktól”, bakonyi betyárjainktól, a gulyás a „guacsó”-tól, a hajcsártól. Az a dél-amerikai világ nem csupán a fordítót ihlette meg, de ez a föllelt, „legbelül” mindenképp föllelt hasonlóság, az egy égbolt alatti közös létezés Kányádi költészetében is ihlető gondolattá s zengően szép látomássá válik: „az indián és a néger / tüzet rakni éppúgy térdel / mint a hargitán a pásztor / számolni ujjain számol / különbség ha van az égen / itt a göncöl jön föl este / fölöttük a dél keresztje”. S meglepő-e, hogy a Dél Keresztje alatt argentin–magyar históriai, legalább históriai rokonság szálait is szövögeti Kányádi Sándor: mert hogy az első, a legelső Buenos Aires-i nyomdát „egy bizonyos Orosz László nevű magyar jezsuita szerzetes hozta létre”, ami dokumentált tény. Ám az a másik, amely szerint Borges esetleg, talán még lovagolhatott is két-három éves korában az Argentin Hadsereg öreg és világtalan, nyugalmazott ezredesének, amúgy a negyvennyolcas forradalom tábornokának, az oda menekült Czetz Jánosnak a térdén: inkább csak a jakaranda alatti szép költői képzelgés. Az megint tény, hogy Czetz szervezte meg az argentin hadapródiskolát, s az megint lehet bármi, hogy Borges apja ott akár tanítványa is lehetett a magyar katonának. S miért a szálakat összekötő dús és szép fantázia? Mert van egy Borges-sor, ami így hangzik: „Magyarországon fölzeng az első csalogány”. Gerd Kuzebájhoz, az udmurt költőhöz, azaz verseihez s népéhez valóságos rokoni szeretet viszi el, melyet a Domokos Péter szerkesztette, válogatta Medveének című, a keleti finnugor népek irodalmi kistükrét fölmutató válogatás is ösztönzött. S hogyne lett volna az 1995 pünkösdjén először meglátott udmurt táj olyan, „mint Gyergyó, a kőből rakott hegyek nélkül, vagy még inkább, mint Szentegyháza környéke a Hargita nélkül”. Rokoni a táj, rokoni a vendéglátók kedvessége, virágzik a „pityóka”, „hányta fejét a rizs, gömbölyödött, gyöngyösödött az egres”. Oki Asalcsi, a votják nő is e táj szülötteként lesz majd egy Kányádi-vers hőse, az 1932-ben elhurcolt, „európai nyakkendős” költő, az udmurtok „némethlászlója, kóskárolya, petőfisándora” pedig a fordítások mellé írt Kányádi-jegyzetben is éli tovább halhatatlan életét. Tallinnból az észt költő (és

DISPUTA Toronyszoba

valóság”, mely olyan izgalmas „feszültségtöbblettel” tölti meg a verseit. Nemcsak a bátorsága, mellyel Baconsky, lapszerkesztőként is, az új költőnemzedék jeleseként harcol az ötvenes évek irodalmi „járványai, a proletkult s a vulgárszociologizmus” ellen. Azért is, mert Kányádi Sándor számára felejthetetlenek voltak a Baconskyval töltött kolozsvári esték: az éjszakába nyúló „kódorgások”, a román poéta későbbi bukaresti otthonának vendégszerető „pecsétes öreg cujkái”, a magyarul is jól beszélő költő szíves barátsága. A fordítás köszönet volt és hála is. Tudor Arghezi verseiben a székelyföldi Szentegyházasfaluban töltött gyermek-nyarakat, a hibátlan magyar beszédét, a homoródi borvíz ízére emlékező szavait is szerette, s fordította mély átérzéssel: „Rád vagyok éhes, téged szomjazlak”. Nem csupán a kivételes műveltségű román költő bátorságát értékelte, s hogy versei úgy feszülnek, mint „artisták a drótkötélen”, de hogy „csivognak, csiripelnek is”, mint „kupáscserepeken sorjázó verebek”. A személyes találkozások, magvas beszélgetések, a minden kicsinyes politikai-nemzetpolitikai sandaságot mellőző intellektuális nagyság baráti gesztusai is a borvizek jó ízével maradtak meg el nem felejthető emléknek. Matsuo Basho japán költő haikui azért lehettek érdekesek a számára, mert előbb a mi Kosztolányink „hímezte ki pompás magyar rímekkel a szép, ferde szemű vers-hamupipőkék latin betűs öltözetét”. Kosztolányi, a zseniális fordító, aki a nyolcvanas évek szomorú Romániájában, amikor alig lehetett valahová is magyar verseket, Kányádiféléket írni, segítségül küldte Kolozsvárra a tizenhat szótagos miniatűr versecskék ötletét. Azt, értette meg Kosztolányi fordításaiból Kányádi, hogy „nincs mentség, hogy így nem lehet, úgy nem lehet, ezért nem lehet, azért nem lehet: ha nincs mire írj, írj a körmödre, találd ki a körömverset” – s kitalálta. És Borges? A „nagy argentin”? A képzelt jelenet: ül a megvakult dél-amerikai poéta a Buenos Aires-i temető, a Recoleta, a kolozsvári Házsongárd óceánon túli párja egyik óriási jakaranda fájának tövében, fölhallgatózik a tengerillatú magasba, vagy inkább a „maga központja” felé, és „lombjaiba zárja a halált, az álmokat”. Egy pad hívta elő Kányádiból a képet, melyen a jakaranda fa alatt maga is üldögélt, s ott született meg az elhatározás: nemcsak azt kóstolgatja, amit Somlyó György Borgesfordításai eléraknak, s amelyekből azok az ismerős Baconsky-dallamok szóltak, hanem

125

DISPUTA Toronyszoba 126

Csoórit, Kányádit is fordító) Arvo Valton verseit hozza és ülteti magyarra, de története, érzelmi háttere ennek a munkának is van: egy vadrózsadugványt kért Valtontól, pontosabban a szinte dió nagyságú csipkebogyókból néhányat. A bogyó kikelt a Hargitán, s ha végleges helyére kerül (azóta odakerült), majd rászórja a tövére, írja, az udmurt rokonoktól hozott zsebkendőnyi földet. S így lesz (lett) a Hargitán Kányádi Sándornak egy „finnugor csipkebokra”. Életének folyásáról, a letűnt galambfalvi múlt csodavilágáról, költő és olvasói meghitt, sűrű találkozásairól szívesen és színesen; önnön költői programjáról, ha úgy tetszik, lírafilozófiájáról az önironikus mítoszrombolás, a tréfába csavart önlefokozás hangján; fordítói eredményeiről, munkájáról azonban, a „legtisztességesebb imperialista”, a legbecsületesebb „hódító” élményeiről, a Szabó Lőrinc vallotta „legnemzetibb irodalmi vállalkozás”-ról a kulturális tájak elhivatott felfedezőjének komolyságával, emelkedettségével beszél Kányádi Sándor. Lírájának értelmezése, esztétikai rendbe állítása, vélheti, legyen a kritikusok, irodalomtörténészek dolga. Arról viszont, hogy miért s miképp igyekszik a magyar nyelv s a maga költői ereje próbájának alávetni, a „magunk örömére és nyelvünk dicsőségére” a magyar olvasók elé tárni az erdélyi szász, a román, a jiddis – meg az argentin, az észt, az udmurt, a finn, a svéd, a norvég költészet és népköltészet kincseit, egy-egy csokornyi alkotását: lexikonszerzőket megszégyenítő filológusi precizitással, mellette hangulati fűtöttséggel ad számot „egyberostált” műfordításainak Csipkebokor az alkonyatban című kötetében (amely kötet a korábbi, kisebb fordításkönyvek legjavát gyúrja egybe). „Rendhagyó, mezítlábas” jegyzeti sem annyira líratechnikai gondjairól, a fordítás műveletének fogalmi meghatározásáról, mint amennyire a választott poézis üzenetének fölfejtéséről, a versvilág titkainak megértéséről, megértetéséről vallanak. S arról a lelki-érzelmi kötelékről, amely az esetek többségében alapvetően meghatározta, ki nyerte, ki nyeri el Kányádi Sándor fordítói rokonszenvét is. Mert a pusztán esztétikai-szakmai kíváncsiság viszonylag ritkán bizonyul számára elegendő indoknak a fordításhoz. A „jószomszédi” szándék, vágy, a sok száz esztendős „sorsközösség”, az együtt élő, kelet-közép-európai nemzetek, a közös hazában, egy ég alatt, egymás létküzdelmeit ismerő, vagy éppen alig ismerő kisebbségek kultúrájának, századok „kitörölhetetlenül”

közös történelmének fölmutatása azonban annál gyakrabban. Hosszú tanulmányt ír a fordítások mellé például a szászokról, kiknek anyanyelvükhöz való ragaszkodását szívbéli csodálattal említi, mint ahogy azt is: a tatárt, a törököt éppúgy megszenvedte az a nép, mint a magyar, még ha erről kevesebbet beszél is a história – a miénk legalábbis. Szándéka szerint a fordítás az egymástól mégoly távoli kultúrákat is közelebb hozza egymáshoz: ha sikerül a „nemzeti jegyek egyetemes értékét” felderíteni. Ha megtaláljuk azokat a vándormotívumokat, amelyek „az egyetemesség legkézenfekvőbb bizonyítékai”. A „madár dialektusa” ez, mondja Kányádi Sándor, ezt kell meghallanunk. A Hargitán a dél-amerikai dallamot is. A bejárt tájakról nem jöhetett haza üres kézzel, mondja, „valami emléket csak hoznom kellett az itthoniaknak. Legalább egy-egy csokorra való ottani verset”. A magyar nyelvbe ültetés tisztelgés a versek szülőföldje iránt is. Nem a „hátrányos helyzetű” költő „házalása”-ként, nem a kis nép alig ismert nyelvének hajbókolásaként a nagy nyelvek viselői előtt: Kányádi szelíd, de nyilvánvaló önérzettel szögezi ezt le fordításkötete bevezetőjében. A kis népekben munkáló „hídverő” szándék, a „provinciák” költőinek „szeretet-többletből” fakadó kíváncsisága nem a nagyok ajtaja előtti kapirgálás. Azt is vallja, hogy nem a viszonosság a lényeg: ne latolgassuk, írja, bennünket kik fordítanak s mennyit a mi költészetünkből, irodalmunkból. A világ lelakatolt kincseihez, a népek költészetéhez magunk miatt kell megkeresnünk a kulcsokat. Hogy miképp? Kányádinak nincsenek különösebb poétikai, verstechnikai magyarázatai. Költőiek vannak. Csak úgy lehetséges ez a kincsvadászat, ha „felvesszük” a választott vers „lélegzetét”. Ha a fordító bele tud bújni a „kiszemelt áldozat bőrébe”, ha a pulzusához igazítja a „saját szívverése ritmusát”. Nem az írásjelek, nem a központozás másolása a fontos. Az „enyhe átköltés” is szabad: a hangütés, a hangulat, az árnyaltság a lényeg. Mintha Kosztolányi vallomását hallanánk: nem a betű szerinti hűség a lényeg. Az valójában hűtlenség. A „szó szerinti hűség és a szépség többnyire ellenségek”, írta a költőelőd, aki Kányádit és a haikut összeismertette egymással. Ha a művészi célokért meg kellett alkudnom, írta Kosztolányi, „nem a szépséget ejtettem el”. A műfordítás alkotás, nem másolás. „Az Érmellék kákás, szittyós vidéke, Szek-

vagy csipkebokor pirulhat legszebben a fordításban. A Búcsú Váradtól című Janus Pannonius-verset „nemtudomhányadikként” a „váradi püspök úr” előtt „ministrálja” el; s két csókot kapott a két arcára Nemes Nagy Ágnestől, amikor elmondta neki, miképp szól a Kányádi-fordította Magány Rilkétől: nem úgy, mint „Ágneskéé”. Mert hogy a Nemes Nagy-fordításban szereplő zápor szót Kányádi a magányhoz nem illően vidámnak vélte, helyette ezt írta: „A magány olyan, mint a régen / készülő eső, alkony ellenében / a tengerből kél s át a messzi réten / honába föl, az ég felé tolul / s az égbe érve a városra hull…” S ott van még Apollinaire, s a híres Mirabeau-híd című verse, meg annak legalább öt szép magyar fordítása. Bennük, többnyire, magyarázza Kányádi, fut a Szajna: holott az nem fut, csak folyik. Mi több, ahogy látta, először 1968-ban, a híd alatt csak „cammogott, vonszolódott a Szajna”, következésképp: „a szerelem csak tétovázott a felszínén”. De még harminc év kellett hozzá, hogy a fordítása véglegessé váljon: „Mossa a Mirabeau-hidat a Szajna / elmossa bús / szerelmünk s fölkavarja…”. S csak egy verset említ Kányádi, melyet mindenképp, feltétlenül, az érzelmi indokok mellett erős szakmai ösztönzésre akart s fordított is le, a szász népköltési gyűjtemény egyik, talán nem is teljesen folklór-eredetű töredékét, A halált. A valahai, valaholi költő „kemény-keserű szépségű” sorait, a létmódot váltó ember utolsó kívánságát: „hogy jött a halál s vert a földre / mindenegy csontomat összetörte / hogy jött s kapott föl a halál / vittetek apám házából engemet / hová kapartatok – nyirkos gödör alján / fekszik a test fehéren sárgán / ahogy a harangok a harangszót / felejtém hamar minden örömöm / bort ide angyalok az ajtóm elibe / világból válni akarok / szabadok közé szállni”.

DISPUTA Toronyszoba

szárd szőlőhegye, Szeged füzese, Debrecen rozsdás és fájó ódonsága, az Alföld pora és unalma kívülről is olyan, mint minékünk, belülről?”– kérdezi. A magyar vers a kinti fülekbe is azt dobogja, minta mieinkbe? Mert fordítva is ez a kérdés, s Kányádi számára is: az argentin pampa „betyárlegendái”, a kis, galambfalvi zsidó rémülete, a románok latinos modernizmusa, az udmurt táj magyar ecsettel is olyan, mint eredetiben? Más, új, de mégis annak zenéjét, lelkét tükrözi? Kányádi Sándor ezt a lélektől-lélekig ívelő utat járja a fordításaiban, s olykor megrendítő közelségbe kerülhet egymáshoz két költő. Például ő Rilkéhez, kinek Strófák című versének fordításából: „Valaki van, ki mindent kézbe vesz, / s mint ujja közt a homokot, lepörget… / Valaki van, ki mindent kézbe vesz, / hogy mint rossz harangot verje-törje…”, mint egyetemes, „madár dialektus”, ugyanaz a dallam szól, ugyanaz a félelem-fájdalom, mint ami a Valaki jár a fák hegyén című Kányádiversben hangzik majd fel: „valaki jár a fák hegyén / ki gyújtja s oltja csillagod / csak az nem fél kit a remény / már végképp magára hagyott…” . Borgeshez is olyan szoros intellektuális-érzelmi kapcsolat fűzi, hogy a róla szóló kisesszéjében, egy másik mezítlábas jegyzetben, a szabadon futó képzelet egész Kolozsvárig röpteti a csodált argentint. Néhány, kivételes esetben fordít csak azért, hogy a maga költői erejét fölmérje. Goethe A vándor éji dala című verse, ha Illyésé a huszadik vagy harmincadik, mondja Kányádi, az ő nyolc sora a sokadik a sorban, de: „nincs mit tenni”, kötelező gyakorlat nélkül „nem illik porondra lépnie a magyar versfordítónak”. Hölderlin tizennégy sorával ugyanez a helyzet, írja, s talán Az élet felén című költeményhez fűzi a legalaposabb fordítói megjegyzéseket, Illyést híva tanúként, hogy vadrózsa

127

Médiapartnereink: www.epiteszforum.hu

A Debreceni Disputa megvásárolható az alábbi könyvesboltokban: Alternatív Könyvesbolt, Hatvan u. 1/A Fókusz Könyvesház és Galéria, Hunyadi János u. 8–10. Sziget Könyvesbolt, Egyetem tér 1. A folyóirat elektronikus formában olvasható: www.deol.hu

Debreceni Disputa VII. évfolyam, 7–8. szám, 2009. július–augusztus Megjelenik 1000 példányban

Főszerkesztő: S. Varga Pál

DISPUTA Toronyszoba

Szerkesztőbizottság: †Bényi Árpád, Berényi Dénes, Berkesi Sándor, Gáborjáni Szabó Botond, Görömbei András, Hollai Keresztély, Orosz István

128

Szerkesztők: Berta Erzsébet (Árkádok), Lapis József (Lépcsők, Pláza) Nagy Gábor (Fotó), Papp András (Macskakő) Szénási Miklós (Kapualj) Anyanyelvi lektor: Arany Lajos Kiadja: a Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft. 4025 Debrecen, Simonffy u. 2/A, tel.: (52) 581-800 E-mail: [email protected] Felelős kiadó: Angi János Borító, lapterv: Petromán László Tördelés: Kaméleon Dizájn Kft., tel.: (52) 532-211 Nyomtatás: Alföldi Nyomda Zrt., 4027 Debrecen, Böszörményi út 6., tel.: (52) 515-715 ISSN 1785-5152