1DISPUTATartalom. Küszöb Angi János: Horthy-történetek... 3

Angi János: Horthy-történetek ...................................................... 3 Főtér Püski Levente: Horthy és a politikai elit ....................................... 4 Völgyesi Zoltán: Csoda két háború között Beszélgetés L. Nagy Zsuzsával a két háború közötti társadalmi emelkedésről és életmódról ..................................... 9 Macskakő

Tartalom

Küszöb

Tatár Sándor: Az ember már csak ................................................ 14 Bizony: Kockáztass! (másképp…) ........................................ 14 Tandori Dezső: Élek én, de ........................................................... Csokonai-utóhang ............................................................... Is-is ................................................................................... Címzés nélkül, tárgy nélkül ................................................

15 15 16 17

Magolcsay Nagy Gábor: sörét ........................................................ 18 a reggel ............................................................................... 18 Gábori Kovács József: Teraszonettem ........................................... 19 házam ................................................................................. 19 Farkas Arnold Levente: az árnyék neve ......................................... 20 Kántor Zsolt: Blog, versben ......................................................... 21 Vámy Adorján: Töredékes útinapló .............................................. 22 Fal Tóth Miklós ................................................................................ 24 Kapualj Pál Csaba: Horthy Miklós az egyetemi főépület alapkőletételén ... 25 Árkádok Hol zúgjon a „Hajrá Loki!”? Kiripolszky Tamás: Stadionálmok ........................................ 30 Vékony Zsolt: Viták a stadiontervekről .................................. 33 Lépcsők Turbucz Dávid: Egy megnyert csata az elveszített háború után ..... 36 Jován Katalin: Emlékezés és felejtés Hélène Berr naplója ................................................................. 39

Kulin Borbála: A toronyember Csoóri Sándor legújabb verseskötetéről .................................... 45 Műhely Barta Róbert: Horthy és a Horthy-kép a magyar köztudatban és a történetírásban ............................................................ 48 Bartha Ákos: Szaktudomány vagy szépirodalom? Szociográfia a Horthy-korszakban .......................................... 54 Szerepi Sándor: A kiebbségi kérdés a Magyar Külpolitika folyóiratban 1920–29 között ............................................... 59

DISPUTA

Lajterné Kovács Krisztina: Új idők Kéri Katalin: Hölgyek napernyővel. Nők a dualizmus kori Magyarországon ....................................... 42

1

E számunk szerzői:

Angi János történész, Debrecen Barta Róbert történész, Debrecen Bartha Ákos PhD-hallgató, Debrecen Farkas Arnold Levente költő, Pócsmegyer Gábori Kovács József költő, Miskolc Jován Katalin egyetemi hallgató, Debrecen Kántor Zsolt költő, Szarvas Kiripolszky Tamás újságíró, Debrecen Kulin Borbála PhD-hallgató, Debrecen–Nyíregyháza Lajterné Kovács Krisztina PhD-hallgató, Debrecen Magolcsay Nagy Gábor költő, Miskolc Pál Csaba újságíró, Debrecen Püski Levente történész, Debrecen Szerepi Sándor történész, Hajdúböszörmény Tandori Dezső író, költő, műfordító, Budapest Tatár Sándor költő, Törökbálint Tóth Miklós képzőművész, Debrecen Turbucz Dávid PhD-hallgató, Budapest Vámy Adorján (1761−1853) Vékony Zsolt újságíró, Debrecen Völgyesi Zoltán történész, Debrecen A Debreceni Disputa megvásárolható az alábbi könyvesboltokban: Alternatív Könyvesbolt, Hatvan u. 1/A Líra Könyváruház, Piac u. 57. Sziget Könyvesbolt, Egyetem tér 1. A folyóirat elektronikus formában olvasható: www.deol.hu Médiapartnerünk: www.epiteszforum.hu

Debreceni Disputa VIII. évfolyam, 4. szám, 2010. április Megjelenik 1000 példányban

Főszerkesztő: S. Varga Pál Szerkesztőbizottság: †Bényi Árpád, Berényi Dénes, Berkesi Sándor, Gáborjáni Szabó Botond, Görömbei András, Hollai Keresztély, Orosz István Szerkesztők: Berta Erzsébet (Árkádok), Lapis József (Lépcsők, Pláza) Nagy Gábor (Fotó), Papp András (Macskakő) Szénási Miklós (Kapualj)

DISPUTA

Anyanyelvi lektor: Arany Lajos

2

Kiadja: a Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft. 4025 Debrecen, Simonffy u. 2/A, tel.: (52) 581-800 E-mail: [email protected] Felelős kiadó: Angi János Borító, lapterv: Petromán László Tördelés: Kaméleon Dizájn Kft., tel.: (52) 532-211 Nyomtatás: Alföldi Nyomda Zrt., 4027 Debrecen, Böszörményi út 6., tel.: (52) 515-715 ISSN 1785-5152

Horthy-történetek Angi János

Sokan közülük úgy érezték, sorsuk jobbra fordulását a radikális politikai mozgalmaktól, különösen a nyilasoktól remélhetik. A „zöld Csepel” mozgalma végül törvényes keretek között nem juthatott hatalomra, de ennek a kormányzati tényezők folyamatos tolódása lett az ára. A polgári, konzervatív-liberális értékek megőrzésének az 1930-as években egyre kevesebb esélye adódott, a magukra valamit adó polgárok egyre kevésbé azonosulhattak kormányzatukkal. Az 1918–19-es forradalmakért felelősnek megnevezett, bűnbaknak kikiáltott magyarországi zsidóság érvényesülési tere egyre csak szűkült, fenyegetettsége egyre csak nőtt. Milyen volt a Horthyrendszer a közalkalmazottaknak, a boldoguló parasztembereknek, a városi kispolgároknak, a jól fizetett szakmunkásoknak? Milyen a falusi agrárproletároknak, a rosszul fizetett városi segédmunkásoknak? Milyen az uraknak és a nagypolgároknak, milyen a cselédeknek? Milyen a zsidó kisembereknek? Aligha ugyanolyan. Az értékeléskor el lehet-e vonatkoztatni a rendszer dicstelen végétől? A 2. magyar hadsereg értelmetlen pusztulásától, a vidéki zsidóság deportálásától és fizikai megsemmisítésétől? A konszolidáció, a sokak számára megteremtett szolid jólét számít-e többet, vagy a háborús pusztulás? A viszszatért országrészek magyarjainak néhány éves reménye nyom-e többet a latban, vagy a szerbek, szlovákok és románok rettenetes bosszúja? A fenti kérdésekre sokan – sokféle választ adnak, sokféle választ adunk. El kell fogadnunk, sokféle értelmezés él egymás mellett, s vannak, akik az egyiket, míg mások egy másikat éreznek hitelesnek. A Debreceni Disputa e havi száma megpróbál történeteket elmesélni, értelmezéseket felvillantani Horthy Miklósról és a két háború közötti Magyarországról. Az apropót nem a korszakvég, hanem a kezdet adta: 90 éve választották az ország kormányzójává Horthy Miklóst. Horthyt, akit a németek 1944 októberében tényleg elhurcoltak…

DISPUTA Küszöb

„Országunk kormányzóját, Horthy Miklóst elhurcolták a németek”. 1944 végén kezdődött ezzel a mondattal a Magyarországot megszálló szovjet Vörös Hadsereg kiáltványa. A történészek gyakran hajlamosak arra, hogy a végkifejletből vezessék le egy-egy történelmi személyiség, uralkodói pálya vagy éppen egy nemzedékek sorsán is átívelő háború megítélését. Horthy Miklós sikertelenül: túl későn, rosszul megszervezve, eredménytelenül hajtotta végre hazánk „kiugrását” a második világháborúból. A kormányzó nevéhez kötött rendszer legfontosabb eredményének tekintett területi revíziók és magyar lakosságegyesítések csupán egy történelmi pillanatig tartottak. Vajon ez a tény minősíti-e leginkább Horthy Miklós kormányzó negyedszázadát? Ha igen, lehetett-e valós esélye az egykori történeti Magyarország legalább részleges helyreállításának? Ha nem (azaz más mércét kell választanunk), akkor mik lehetnek azok a tényezők, melyeket figyelembe kell vennünk az értékeléskor? Sokan, sokféleképp élték meg azt a negyedszázadot. Közhelyes, de ettől még igaz. Apai nagyapám falusi tanítóként hat gyermeket nevelt fel tisztes körülmények között a háztartást rendben tartó nagymamám, egy férficseléd és egy cselédlány segítségével (ez utóbbiak is szinte családtagnak számítottak). Anyai nagyapám parasztpolgárként gazdálkodott bérelt bihari földterületeken, évről évre gyarapítva a saját és az ország javát. Gyermekként többször láthatta, amint a szomszéd faluban gazdálkodó Tisza István magyarázza a magyar és az európai politika eseményeit „embereinek”, köztük dédapámnak is. Felnőttként sosem volt számára kétséges, hogy tisztelnie kell a kormányzót, és Tisza korábbi ellenfelét, a trianoni határok között az országot konszolidáló Bethlen Istvánt. Szüleim neveltetése nagyszüleim „nyakas kálomista” elvei szerint történt a második háború után is. Mások városi vagy falusi szegénységben élték le életüket a két háború között.

3

Horthy és a politikai elit Püski Levente DISPUTA Főtér 4

1920. március 1-jén a nemzetgyűlés meg- a képviselőkre. Az eskütételkor Rakovszky választotta Horthy Miklóst Magyarország István házelnök a törvényileg előírt főkormányzójának. A megválasztás körülmé- méltóságú helyett egyszerűen „kormánynyei arra utaltak, hogy Horthy államfősége zó úr”-nak szólította, s az érintett az eskü mögött széles politikai konszenzus húzó- elmondása után – üdvözlő szavak nélkül – dott meg – nem volt ellenjelöltje, a 141 sza- azonnal távozott. vazatból 131-et kapott –, holott erről szó A Horthy személyével kapcsolatos sem volt. Igaz, a Nemzeti Hadsereg veze- fenntartások abban is megnyilvánultak, tőjeként komoly hatalommal rendelkezett, hogy a korábbi királyi jogkörnek csupán az államfőséget 1919 végétől határozot- egy erősen behatárolt részét kapta meg. tan ambicionálta, és környezete igyekezett Hivatalának elfoglalása után különösen mindent megtenni, hogy ez teljesüljön. Ko- két területen mutatkozott határozottan rábbi ellenforradalmi múltaktívnak. A törvényi előja – a szegedi kormányban írások az államfő részére betöltött tiszte – az adott szavatolták a miniszterelhelyzetben előnynek szánök kinevezésének és felmított, és őt segítette az is, mentésének jogát. A korhogy a nemzetgyűlés pártmányzó ténylegesen élt e jai láthatóan nem tudtak jogával, és bizonyos fokig megegyezni egy mindenki érvényesíteni tudta akaáltal elfogadható jelölt szeratát a kor mányalakítási mélyében. A Horthy mellett tárgyalásokon. Ismeretes, szóló tényezők azonban hogy Teleki vagy Bethlen főleg a zavaros, átmeneti kormányfősége 1920-ban, politikai helyzettel magyailletve 1921-ben jelentős rázhatók, s konszolidált virészben neki volt köszönszonyok között nem a kahető. Ha megválasztása tétonai karrier, hanem egyéb nyével elégedett is lehetett tényezők játszottak volna meghatározó Horthy, a jogkörével aligha, ezért ennek szerepet. Ám a kormányzó neve mögött szélesítésére törekedett, méghozzá sikerrel. nem állt olyan politikai múlt és teljesít- A kormányzói jogkör bővítéséről szóló törmény, kapcsolatok és tekintély, amely alá- vény (1920: XVII. tc.) nemzetgyűlési vitája támaszthatta volna államfőségét. A hazai során azonban – főleg az agrárdemokraták sajtó egy része persze már 1919 őszén je- részéről – ismét megmutatkoztak a személentős propagandát fejtett ki személyé- lyével szembeni fenntartások. nek népszerűsítése érdekében, és néhány A kormányzó helyzetét tekintve 1921 politikus lelkes lojalitást mutatott iránta. októbere, IV. Károly második sikertelen A keresztény párti oldavisszatérési kísérlete jeA Horthy mellett szóló lon politizáló Prohászka lentette a fordulópontot. tényezők főleg a zavaOttokár székesfehérváMindenekelőtt megszűnt ros, átmeneti politikai ri püspök állítólag a koraz államfőt övező addigi helyzettel mányzói tisztség felállítáhallgatólagos konszenzus. magyarázhatók… sáról szóló törvényjavaslat Liberális-demokrata, legiparlamenti bizottsági tártimista, valamint 1922-től gyalásán „fenség” megszólítást kívánt el- – nemzetgyűlésbe történő bekerülésüktől – érni számára. A politikai csoportok nagy szociáldemokrata politikusok erőteljesen része – agrárdemokraták, keresztényszo- támadták Horthy személyét és pozícióját. cialisták, konzervatívok – inkább tartóz- 1921 decemberében több ellenzéki képvisekodóan és idegenkedve, a baloldal pedig lő szorgalmazta, hogy a kormányzó megkifejezetten ellenérzésekkel viszonyult bízatását öt évre korlátozzák, Friedrich személyéhez. Leginkább a jobboldali ra- István legitimista politikus Horthynak a dikalizmust képviselő szervezetek voltak fehérterrorban játszott szerepét feszegette, azok, amelyeknek a támogatására feltétle- Beninczky Ödön pedig – ugyancsak legitinül számíthatott. Megválasztásának, illet- mista oldalról – a kormányzóság költségeve beiktatásának körülményei is egyfajta inek csökkentésére szerette volna rávenni bizonytalanságot sugalltak. A szavazás- a törvényhozást. Különösen kínosan érintkor – fölösleges túlbiztosításként – fegy- hette az államfőt, hogy a nemzetgyűlés új veres különítmények vették körül a parla- ciklusának megnyitásán – 1922 júniusában mentet és még az épületbe is behatoltak, – Apponyi Albert elhárította magától a korhogy jelenlétükkel nyomást gyakoroljanak elnöki pozíciót, és az ünnepélyes megnyi-

DISPUTA Főtér

tón sem jelent meg. Méghozzá azzal az in- való egyetértését is kifejezte, s önmagára dokkal, hogy a kormányzónak nincs joga olyan államfőként tekintett, akinek elsőmegnyitni a parlament üléseit. A folyamat- sorban válsághelyzetekben kell aktívnak nak mintegy betetőzéseként 1924 végén a mutatkoznia. „Ebben az országban rendbaloldali irányzatokat tömörítő Demokrati- nek kell lennie, és én rendet fogok tartakus Szövetség hivatalosan is felvette prog- ni. A rendetlenkedőkbe belelövetek, s ha a ramjába az államfői hatalom rendezésének rendetlenség jobboldalról történik… ezekkérdését „jogkör és időhatár” tekintetében. be fájó szívvel fogok belelövetni, míg egy A kormányzót érő támadások azonban esetleg baloldalról jövő rendetlenkedésbe nem tudták megrendíteni az államfő hely- passzióval” – jegyezte le a kormányzó 1922 zetét és hosszú távon inkább a második ki- végén elhangzó szavait Kozma Miklós. Ha rálypuccs egyéb következményei bizonyul- időnként mégis aktívabban lépett fel potak meghatározónak. A hatalomátvételi litikai téren, akkor azt általában miniszkísérlet után számottevő személyi válto- terelnöke támogatása érdekében tette. Tezásokra került sor a tisztikarban, melyek vékenysége egyre inkább a reprezentatív egyértelművé tették a kormányzó „Leg- államfői feladatok ellátásában merült ki. felsőbb Hadúr”-i pozícióját. Nyilvánvaló Fogadta a Budapestre akkreditált külföldi lett, hogy a királyi trón diplomatákat, kitüntetéNyilvánvaló lett, hogy tartósan betöltetlen lesz, seket adományozott, esa királyi trón tartósan és Horthy államfőségétélyek és egyéb rendezvébetöltetlen lesz, és vel hosszabb távon kell nyek, valamint számtalan Horthy államfőségével számolni. Szélsőjobboldaegyesület díszelnökségét hosszabb távon kell li hívei 1919–20 folyamán vállalta el, továbbá különszámolni. arra számítottak, hogy új böző létesítmények avatátisztségét felhasználva vasán vett részt. lóban a „nemzet vezére” lesz. Horthy azonSzemélye egyre inkább kikerült a napi ban államfőként nem törekedett katonai politikai küzdelmekből, sőt egyfajta áldiktatúra vagy ahhoz hasonló berendezke- lamilag támogatott kultusz kezdett kidés bevezetésére. Fokozatosan eltávolodott bontakozni körülötte. Közszereplései, a korábbi híveitől és Bethlen felé közeledett. sajtóban, illetve kormánypolitikusok száHajdani embereivel kapcsolatban – ameny- jából róla elhangzott nyilatkozatok az nyiben késznek mutatkoztak rá – már csak országépítő, a nemzeti egységet megtestearra törekedett, hogy megfelelő pozícióhoz sítő államférfi ként próbálták őt megjeleníjuttassa őket. Ezt a fajta magatartást Göm- teni a közvélemény előtt. Horthy valóban bös Gyula személyesen is megtapasztal- képes volt a konzervatív és nem politikus hatta. Amikor Gömbös 1923/24 folyamán államfő típusának a megtestesítésére. Renszembekerült a kormányzóval, kettejük vi- dezett családi életet élt, számos nyelven szonya elhidegült, majd miután előbbi fel- beszélt, ismerte a felsőbb körök társasági adta ellenzékiségét és visszakérezkedett a érintkezésének előírásait és személyi téren kormánypártba, az államfő egyetértésével nyitottságot mutatott a különböző elit lett belőle honvédelmi államtitkár 1928- csoportok irányába. Több prominens nagyban. tőkéssel került közeli kapcsolatba, és töreBethlenhez való közeledésével párhu- kedett rá, hogy javuljon elfogadottsága az zamosan az aktív politizálást egyre inkább arisztokrácia köreiben. Számos mágnással kormányfőjének engedte át. Bár az 1920. valóban sikerült szoros viszonyt kialakítaévi I. tc., illetve annak fél évvel későb- nia, és – jellemző módon – az a Festetics bi módosítása számos haTasziló herceg, aki elein„ha a rendetlenség talmi jogosítványt adott te parnevüként tekintett jobboldalról történik… számára, ő csak igen visza kormányzóra, 1922-ben ezekbe fájó szívvel szafogottan élt ezekkel. A vendégül látta őt a kesztfogok belelövetni, míg 20-as években csupán kéthelyi Helikon-ünnepséegy esetleg baloldalról szer fordult elő, hogy elnageken. Aligha tekinthejövő rendetlenkedésbe polta a parlament üléseit, tő teljesen véletlennek, passzióval.” törvényjavaslatot pedig – hogy három gyermeke is – egyszeri halasztó erejű véIstván, Miklós és Pauletta tóval rendelkezett – három ízben küldött – főrangú házastársat választott magának. vissza megfontolásra, de egyik esetnek Egyedül a radikális legitimista mágnások sem volt politikai súlya. Visszahúzódásá- fogyatkozó csoportja zárkózott el változatval nemcsak Bethlen politikusi képessége- lanul az egymás közt csak matrózként eminek fölényét, hanem a konszolidációval legetett kormányzótól.

5

DISPUTA Főtér 6

A politikai vezetőréteg egyre jobban nek távolról sem volt olyan kedvező vélehozzászokott Horthy államfőségéhez. Kon- ményük, mint az a nyilatkozatokból követzervatív nézetei ellenére egyfajta integratív kezne. személyiséggé vált, bár nyitottsága inkább Horthyban környezete eleinte ambicsak a jobboldali irányzatok felé érvénye- ciózus, agilis és időnként taktikus vezesült. Igaz persze, a feléje irányuló támadá- tőt ismert meg, és későbbi visszahúzódása sok fokozatos visszaszorunémi értetlenséget okoAz ünneplés fényei lásában szerepet játszott, zott. Minden bizonnyal sem feledtethették, hogy a legitimista ellena Bethlen-érában kezdhogy Horthyról a pozék az 1926. évi parlatek – persze informális litikai élet résztvevőmenti választásokon súszinten – terjedni a korinek távolról sem volt lyos vereséget szenvedett, mányzó befolyásolhatósáolyan kedvező véleméa kormánypárt pedig tugáról szóló hírek, például nyük, mint az a datosan igyekezett kivonhogy mindig annak ad iganyilatkozatokból ni személyét a politikai zat, akivel utoljára beszél. következne. küzdelmekből. Ha egy elA pletykáknak volt némi lenzéki képviselő ilyen téalapjuk, az államfő távolmával állt elő a parlamenti üléseken, akkor ról sem volt puszta bábu, mint ahogyan azt számíthatott rá, hogy rendreutasítás vagy egyesek terjesztették róla. Bár lényegéesetleg szómegvonás lesz rá a válasz a ház- ben véve szabad kezet adott miniszterelnöelnök részéről. Így nem meglepő, hogy az kének, azt mindig elvárta, hogy a kormány 1927–31-es parlamenti ciklus alatt a baloldal tagjai rendszeresen beszámoljanak neki, egy része is visszafogottságot tanúsított és tájékoztassák őt fontosabb terveikről. kevésbé vehemensen ugyan, de egyedül a A 30-as években jelentős átrendeződés szociáldemokraták mertek nyíltan hangot zajlott le a hazai és nemzetközi politikai adni a kormányzóval szembeni ellenérzése- életben. Az évtized elejének súlyos gaziknek. 1928. december 24-én a párt egyik dasági válsága, később a különböző szélvezetője, Györki Imre ismét felvetette az ál- sőjobboldali irányzatok aktivizálódása és lamfői hatalom újraszabályozásának kérdé- megerősödése, valamint a területi revízió sét. Amikor pedig a ciklus végén sor került kérdésének előtérbe kerülése új kihívásokat a kormányzó házfeloszlató kéziratának fel- jelentett az államfő számára is. Horthy eleolvasására, a képviselők ezt állva hallgat- inte egyensúlyozni próbált a jobboldal küták, kivéve a szociáldemokratákat. Utóbbi- lönböző csoportjai között. 1930–31 folyaak egyébként arra hivatkoztak, hogy 1918 mán már némi elégedetlenséggel szemlélte előtt a Függetlenségi Párt Bethlen tevékenységét és Horthy növekvő ellenis így tett Ferenc Józseffel antiliberális reformokat szenvvel viseltetett szemben. várt tőle, majd 1932-ben a hazai nemzetiszoAz államfő iránti hódoaz ő egyértelmű támogacialista mozgalom és lat 1930-ban érte el csúcstásának köszönhetően lett annak vezetői iránt. pontját, amikor is kora kormányfő régi híve, a mányzóvá választásának fajvédő tábor vezéregyénijubiláris megünneplésére már látványos ségének számító Gömbös Gyula. A Gömböskülsőségek között, disszonáns hangoktól táborhoz történő közeledésének részeként mentesen kerülhetett sor. A 10. évfordu- 1935-ben látványosan elhidegült a viszonya lóról egyébként külön törvény – 1930: XI. Bethlennel. A radikális politikusokhoz fűtc. – emlékezett meg, amely előírta, hogy ződő kapcsolatai azonban 1936-tól fokoza„a nemzet hálája jeléül” róla nevezzenek el tosan leépültek, újra szorossá vált viszonya számos országos intézményt, a Budapesten a konzervatív táborral – olyannyira, hogy a felépítendő új Duna-hidat, és az ő képmását II. világháború éveiben már egyértelműen viseljék az ötpengős ezüstérmék. Az elfo- a konzervatívok emberének számított. gadottság jelentőségében kisebb, de látváHorthy növekvő ellenszenvvel viseltenyos jeleként Apponyi Albert is visszavo- tett a hazai nemzetiszocialista mozgalom nulót fújt. A magyar politikai élet „grand és annak vezetői iránt. Primitív, felforgaold man”-je – feladva addigi ellenérzése- tó társaságként tekintett rájuk, akik igen it – immár semmi kivetnivalót nem talált messze álltak az általa ideálisnak tartott abban, hogy az országgyűlés 1931. július „úri” politizálástól. A nyilas mozgalom vevégi megnyitásakor részt vegyen az ünnep- zéregyénisége, Szálasi sokáig azt hitte, ségen és elfogadja a korelnöki tisztet. hogy egy személyes találkozó során megAz ünneplés fényei sem feledtethették, nyerheti maga számára az államfő támogahogy Horthyról a politikai élet résztvevői- tását, de Horthy – számos kormányzati ve-

DISPUTA Főtér

zetőtől eltérően – sohasem fogadta a nyilas ki közeli, baráti viszony. A két volt miniszpolitikust, sőt annak 1940. őszi szabadon terelnök mellett Kánya Kálmán, Esterházy bocsátását is ellenezte. A szélsőjobboldali Móric és Keresztes-Fischer Ferenc szerepelt erők érzékelték ezt, de nyíltan nem mertek a tanácsadók között. Kánya 1933–38 között szembefordulni vele, ezért főleg rossz szel- több kormányban töltötte be a külügymilemének tartott környezetét hibáztatták, niszteri tárcát, de ezen túlmenően külpoamely a háttérből irányítja és befolyásolja. litikai ügyekben is nagy tekintélynek száIgyekeztek ébren tartani és erősíteni azo- mított. Esterházy Móric – mellesleg a már kat az informális híreket, amelyek idősebb említett Károlyi Gyula rokona – művelt és fiát, Istvánt léha, felszínes és dorbézoló alapos tudású politikus volt. A korszak máalakként jellemezték. Olyan eset is előfor- sodik felében keresztény párti oldalon podult, hogy – feleségét támadva – Rebekka, litizált, így személye egyfajta kapcsolatot ki a Várból feliratú röplapok jelentek meg jelentett a kormányzó számára a katolikus a fővárosban. mozgalmakkal. Keresztes-Fischer Ferenc A politikai pletykák egyfajta női ka- 1931-ben lett először belügyminiszter, de marilláról is beszéltek, melyen feleségét és idővel befolyásos személyiséggé vált, aki– később – menyét, ifj. Horthy Istvánnét nek kormányon belüli jelenlétéhez Horthy értették, de az igazi hatalmat politikai ragaszkodott. Helyzetét erősítette, hogy tanácsadóinak tulajdonították. Ilyen cso- Lajos fivére éveken át a kormányzó katonai port valóban létezett, bár pontos behatá- irodáját vezette. Egyébként érdekes módon rolásukat megnehezíti, hogy nem volt szi- nincs olyan forrás, amely szerint kifejezetlárd szervezeti hátterük, és a Horthyhoz ten gazdasági szakemberek is bekerültek fűződő jó viszonyuk elsősorban informá- volna az államfő közvetlen környezetébe. lis kapcsolatokra, megbeszélésekre épült. Horthy rendszeresen tanácskozott velük, A háborús évek alatt 8–10 személy esetében és a fontos szituációkban kikérte vélemévalószínűsíthető, hogy a kormányzó közeli nyüket, de soha nem tettek szert olyan barátai és tanácsadói közé hatalmas és egyoldalú Baloldali részről egyre tartozott, és mindegyik befolyásra, mint azt elleninkább kezdtek úgy tekonzervatív beállítottsáfeleik gondolták róluk. kinteni Horthyra, mint gú politikus volt. Közülük A náci Németország, aki fékezheti a szélsőelsősorban Bethlen István valamint a hazai nemzeséges irányzatok térés Károlyi Gyula szemétiszocialista pártok megnyerését és akadálya lyét lehet kiemelni. Keterősödése a 30-as évek lehet egy diktatórikus tejükkel való kapcsolata közepétől számottevően fordulatnak. még 1919-re, az ellenformódosította a hazai balradalmi mozgalmak szüoldal és az államfő viszoletésére datálható, és részben független nyát. Bár harmonikus kapcsolat soha nem volt attól, hogy éppen töltenek-e be vala- alakult ki közöttük, de a kezdeti kölcsönös milyen kormányzati pozíciót. (Láthatóan ellenszenv sokat enyhült. Baloldali részről Horthy ezen a téren is konzervatív elve- egyre inkább kezdtek úgy tekinteni Horket vallott, és amennyire lehetett, ragasz- thyra, mint aki fékezheti a szélsőséges kodott ismert és kipróbált embereihez.) irányzatok térnyerését és akadálya lehet Közülük természetesen Bethlen volt a na- egy diktatórikus fordulatnak. Ebből követgyobb nevű és rutinosabb politikus, akivel kezően fokozatosan megszűntek az állama személyes jó viszony igen hamar, valami- fővel szembeni nyilvános bírálataik és kékor 1936 végén helyreállt, egy, a feleségeik szek voltak támogatni, illetve tudomásul által összehozott közös vacsora révén. Ká- venni jogkörének kibővítését. 1937 nyarolyi Gyulával való kapcsolata töretleneb- rán a kormányzói hatalomról szóló újabb bül alakult; Horthy mindig nagyra tartotta törvényjavaslat parlamenti tárgyalásán az Károlyi józan, visszafogott gondolkodás- SZDP vezetői megelégedtek azzal, hogy a módját, és 1931-ben jórészt az ő nyomásá- bizottsági vitában hangot adjanak ellenra lett miniszterelnök a tiborszállási gróf- érzéseiknek; a plénumon már nem szólalból. Mellesleg megjegyezve a kormányzó tak fel ellene. Látványos gesztusként 1938 nem Gyulával, hanem a család egy másik májusában Reisinger Ferenc szociáldemoktagjával, Imrével került rokoni kapcsolat- rata parlamenti képviselő kijelentette: „én, ba. Utóbbi Mária nevű leánya ifjabb Hor- a szocialista, már eljutottam odáig, hogy thy Miklós, a szintén Gyula nevet viselő éljen Horthy Miklós.” fia pedig Horthy Paulette házastársa lett. A 30-as évek közepétől a konzervaA szoros családi kapcsolat ellenére az ál- tív politikai körök egyre fontosabb szelamfő és Károlyi Imre között nem alakult repet szántak Horthynak a fennálló po-

7

DISPUTA Főtér 8

litikai rendszer védelme és megerősítése szempontjából; ezt elsősorban az államfői jogok kiszélesítésével vélték megvalósíthatónak. Bár a törekvések eredményre vezettek – 1937-ben sor került jogkörének kiszélesítésére, 1942-ben pedig a kormányzóhelyettesi tisztség felállítására –, az államfőnek érzékelnie kellett hatalma korlátait is. Horthy és környezete a 30-as évek végétől a kormányzói poszt állandósítására és családon belül tartására törekedett. Méghozzá olyan módon, hogy az egyébként valóban idős kormányzó még életében szerette volna kijelölni utódát, idősebb fiának, Istvánnak a személyében. Próbálkozásai azonban rendre kudarcot vallottak, és meg kellett elégedni annyival, hogy az országgyűlés 1942 elején Horthy Istvánt – a jövőre nézve kötelező erővel nem bíró – kormányzóhelyettesnek választotta meg. A nagyobb politikai pártok vezetői között láthatóan konszenzus alakult ki abban a tekintetben, hogy az esetleges kormányzóválasztás jogát inkább a törvényhozásnak kell fenntartani, s ebben az ügyben Horthyt még konzervatív hívei sem támogatták. A 30-as évek alkotmányjogi reformjainak köszönhetően a kormányzói jogkör már valóban egy erős államfői hatalom attribútumaival volt jellemezhető. Ennek ellenére Horthy változatlanul nem kívánt mélyebben beleavatkozni a politikai élet eseményeibe, azt továbbra is miniszterelnökeinek engedte át. Arra viszont féltékenyen figyelt, hogy kormányfői ne veszélyeztessék pozícióját. Gömböstől való elhidegülése mögött 1936-ban valószínűleg az utóbbi személye körül erősödő vezérkultusz játszott szerepet. 1938 végén igen rossz néven vette Imrédy Bélától, hogy két fontos társadalmi reformot – a kishaszonbérleti és a második zsidótörvény-javaslatot – előzetes tudta nélkül terjesztette be a parlamentben. Olyannyira, hogy Imrédy végleg kiesett a kegyeiből, és még 1944 tavaszán – a német megszállást követően – is sikerrel akadályozta meg kormányfőségét. Ellenpólusként viszont ha valaki bírta a bizalmát – kiváló példa erre Teleki Pál és Kállay Miklós –, ahhoz végsőkig ragaszkodott.

Valószínű, hogy Horthy akkor se válhatott volna a politikai élet központi szereplőjévé, ha ambicionálja ezt. Kívülről nézve társadalmi népszerűsége és elismertsége töretlenül érvényesült, s tragédiájában is szívesen éreztek együtt az emberek a négyből három gyermekét elvesztő államfővel. A közvélemény szemében a változó kormányok mellett a kormányzó személye képviselte a nélkülözhetetlennek tartott politikai stabilitást. 70. születésnapját, valamint kormányzóságának huszadik évfordulóját 1938-ban és 1940-ben nagyszabású ünnepségek köszöntötték. A kormánysajtó a revíziós terület-visszacsatolások során az ő országgyarapító szerepét emelte ki, azt sugallva, mintha a történtek elsősorban neki lennének köszönhetők. A propaganda azonban bizonyos fokig elfedte azt, amit az események egyre jobban megmutattak. A kormányzónak nincsenek kiemelkedő államvezetési képességei és olyan személyes karizmatikus hatása, politikai súlya, amint az más korabeli államférfiak – Tisza István vagy Bethlen István – esetében megfigyelhető. 1944 októberében, a sikertelen kiugrási kísérlet során egyértelműen kiderült, hogy a Legfelsőbb Hadúrnak mennyire korlátozott a befolyása a saját felségterületének tartott tisztikarra, a hadsereg vezetésére is. Az a szerep azonban, amit államfőként játszott, bizonyos értelemben mégis fontos volt, hiszen az ő személye jelentette a legfontosabb gátját annak, hogy a II. világháború évei alatt a hazai szélsőjobboldali csoportok átvegyék a kormányzati hatalmat. Irodalom L. Nagy Zsuzsa: Bethlen liberális ellenzéke. Bp., Akadémiai, 1980. Olasz Lajos: A kormányzóhelyettesi intézmény története (1941–1944). Bp., Akadémiai, 2007. Ormos Mária: Egy magyar médiavezér. Kozma Miklós. I–II.. Bp., PolgART, 2000. Romsics Ignác: Bethlen István. Bp., Magyarságkutató Intézet, 1991. Sipos Péter: Imrédy Béla. Bp., Elektra Kiadóház, 2001. Turbucz Dávid: A Horthy-kultusz. In: Romsics Ignác (szerk.): A magyar jobboldali hagyomány 1900–1948. Bp., Osiris, 2009.

 Ennek bevezetését viszont megakadályozta a második világháború.

Ilyen volt például az oktatás, illetve az iskolázottsági szint emelkedése. Olyan kény- Igen. Borzasztó szomorú tanulsága a mi szerek hatottak a hatalomra, amelyek történelmünknek, hogy 1920-tól nagy erőrészben kívülről jöttek. Az első világhá- feszítésekkel megindulnak előrevivő folyaború után, jórészt a háború hatására nagy matok, a ’30-as években már jönnek is az technikai fejlődés következett be: új ipar- eredmények, de aztán mindez megszakad ágak terjedtek el, mint az a második világháború elektromosság és a vegymiatt. Egy kollégám klasz„Ha valami jó történik, ipar, s ide sorolható a moszikus mondása: „Ha valaaz is rosszkor torizáció, a műszerezettmi jó történik, az is rossztörténik”. ség fejlődése is. A hazai kor történik”. Tipikus, textilipar is a háború után hogy amikor megszűnik a épült ki, hiszen a Monarmunkanélküliség a ’30-as chián belül ez az osztrák–cseh tartomá- évek végén, az azért van, mert már a hábonyokban fejlődött, idehaza nem. A Beth- rúra készülünk, s a hadiipar az, ami felvelen-kormány felismerte, az új iparokhoz, szi az embereket. technikai vívmányok befogadásához nem A tanultság növelését azonban nemcsak megfelelő a társadalom tanultsága, s ezen gazdasági kényszerek okozzák, hanem egy változtatni kell. tudatos politika is a kormány részéről: a Sokan vannak azonban, akik úgy gon- magyar kulturális fölényt, a Duna-medendolják, hogy a társadalmon belül a tanult- cei vezető szerepre való igényt ezzel is biságbeli különbségek, az alsóbb társadalmi zonyítani akarják. A következmény az, rétegek hátránya valamiféle tudatos politi- hogy az analfabetizmus felére csökken, ka következménye volt. Ezzel szemben én összesen 7 százalékra megy le, s ez is zömazt tapasztaltam kutatásaim során, hogy mel idős embereket jelent, akik a vidéki agegészen másról van szó. Tudniillik ha volt rárnépességből kerülnek ki. is szándék arra, hogy tanuljanak az alsóbb Az iskola kapcsán érdemes megemlírétegek gyermekei, nem lehetett hol, hi- teni a területi különbségeket is. Kezdetszen kevés iskola létezett. Elévülhetetlen ben ugyanis még a falusi iskolákból is érdeme Bethlennek és kultuszminiszte- kevés volt, nem beszélve a tanyasi iskolákrének, Klebelsbergnek a népiskolai prog- ról. Ha pedig valaki tovább akart tanulni, ram, melynek során több ezer iskolát épí- hogy ezáltal egy kicsit feljebb emelkedjen tettek, ezerötszáz tanítólakást adtak át, és a társadalomban, akár úgy, hogy szakmát hatosztályos elemi iskolai hálózatot hoz- tanul, például egy paraszti sorból szármatak létre. Ez később kiegészült még két zó gyermek iparossá képezi magát, vagy osztállyal azok számára, akik nem akar- ambiciózusabb iparos-, illetve kereskedő-

L. Nagy Zsuzsa (1930, Budapest) történész, kutatási területe Magyarország társadalom- és politikatörténete a XX. század első felében. Az ELTE bölcsészkarán szerzett egyetemi diplomát. 1953tól 1992-ig a Történettudományi Intézet munkatársa, 1977-től az MTA doktora. 1978-tól 1992-ig a Történelmi Szemle főszerkesztő-helyettese. 1987-től 1997-ig a KLTE egyetemi tanára, 1998-tól professzor emeritus. 1997-ben Akadémiai Díjat, 1998-ban Ránki György-díjat és Ipolyi Arnold-díjat kapott. A londoni Royal Historical Society külső tagja. Főbb művei magyarul: A párizsi békekonferencia és Magyarország 1918-1919 (1965), Szabadkőművesség a XX. században (1977), Bethlen liberális ellenzéke (1980), Liberális pártmozgalmak 1931–1945 (1986), Magyarország története 1918–1945 (Egyetemi jegyzet, 1995), A haszonból élő kispolgár (1997), Egy politikus polgár portréja – Rassay Károly (2006).

Csoda két háború között

tak továbbtanulni. 1940-ben, Hóman kultuszminisztersége idején törvénybe iktatták a nyolc évfolyamos elemi népiskolát, s ennek alapján tervezték az általános iskolák rendszerét kiépíteni.

Völgyesi Zoltán

 A két háború közötti Magyarországon jelentős különbség volt az egyes rétegek között az életkörülményekben, egyszersmind hatottak olyan tényezők, amelyek e különbségeket csökkentették, illetve lehetővé tették az alsóbb rétegek számára az emelkedést. Mit emelne ki ezek közül?

DISPUTA Főtér

Beszélgetés L. Nagy Zsuzsával a két háború közötti társadalmi emelkedésről és életmódról

9

DISPUTA Főtér 10

gyerek hivatalnoki állásra vágyik, nem tu- ban megváltozott. Az első világháború dott tovább tanulni, mert egyszerűen nem előtt az érettségi jelentette a középosztávolt hol. Megjegyzem, rendkívül káros az a lyi státuszt, ez volt a „középosztályiság” magyar mentalitás, ami nem halt ki azóta mércéje. Ez a két világháború között megsem, hogy nem becsüljük egyrészt a kétke- változott. A köztisztviselők mintegy harzi munkát, másrészt azt a gazdasági sikert, mada alacsonyabb társadalmi rétegből amit effektív munkából, kereskedelemből, származott, akiknek szintén volt érettséiparból érnek el, ellenben nagy becsülete, gijük. Ezután az érettségi már csak a katoelismertsége van a hivatalnak. Egy polgá- natiszti fokozat megszerzéséhez lett elég ri demokrata újságíró, Zsolt Béla írta erről – ami azért érdekes, mert mindig nagyra nagyon szellemesen, hogy „minden penna voltunk meg vagyunk a két háború közötti azt hiszi, hogy ő a jogar”. Ez kifejezi, mi- katonatiszti egzisztenciával –, de pusztán lyen túlzott öntudata, s tekintélye van ná- érettségivel már semmi más középosztályi lunk a tisztviselőnek. foglalkozás nem érhető el Az első világháboA kormányzat megprótöbbé, minden más esetrú előtt az érettsébálta mérsékelni a társaben az egyetemi diploma gi jelentette a középdalmi különbségeket, s én lesz a mérvadó, ez lesz a osztályi státuszt […], ebből a szempontból na„középosztályiság” új mérezután az egyetemi gyon fontosnak tartom, céje. diploma lesz a hogy 1927-ben törvényt Egy dolog viszont minmérvadó. hoztak arról: minden ötdenféle javulás ellenéezer főnél nagyobb népesre sem változik a korban: ségű településen polgári iskolát kell építe- a leghátrányosabb helyzetben továbbra ni. A polgári iskolát a neveléstörténészek is az agrárnépesség volt, ez mutatja fel a és szociológusok közül nagyon sokan mind legkevesebb sikert a társadalmi mobilitás a mai napig lenézik, mert zsákutcának szempontjából, miközben ez adta a tártartják abból a szempontból, hogy onnan sadalom legnagyobb tömegét. Az agrárnincs egyenes út az egyetemre. Én ezzel népesség azonban egy nagy gyűjtőfoganem értek egyet. Nem gondolom ugyan- lom, amelybe több, nagyon eltérő helyzetű is, hogy tanultság és társadalmi emelke- réteg tartozik a birtokos parasztságtól, a dés szempontjából az volna az egyetlen gazdáktól a napszámosokig, a mezőgazdamérce, hogyan lehet az egyetemre bekerül- sági munkásokig és a gazdasági cselédekig ni. Persze ez nagyon fontos, és nem vélet- – mind-mind más kategória, más életviszolen, hogy a középosztály az egyetemre való nyokkal, más jövedelemmel és életlehebejutást preferálta, sőt mint privilégiumot tőségekkel. Ezek közül a birtokos parasznagyon védte is, mégpedig azért, hogy el- ti családoknak volt leginkább lehetőségük sősorban saját gyermekeinek legyen fenn- arra, hogy gyerekeiket taníttassák, polgátartva. Ám a polgári iskola óriási jelentősé- riba vagy felsőbb iskolákba juttassák, s így gű volt, mert általa lehetett kilépni alsóbb azok kiemelkedhettek szüleik rétegéből. rétegekből új pályákra, új társadalmi ré- Az a baj, hogy itt is hiányzik az a mentegekbe. Aki elvégezte, mehetett például talitás, amit a polgári radikálisok már az tanítónak, papnak, kistisztviselőnek, me- első világháború előtt dicsértek a dán meg hetett továbbá felsőkereskedelmi és ipari a holland mezőgazdaságban: egyrészt azt, iskolákba vagy magasabb szintű mezőgaz- hogy szövetkeznek, másrészt azt, hogy ha dasági szakiskolákba, ahol olyan ismerete- a parasztgyerek egyetemet vagy főiskolát ket kapott és olyan végzettségre tett szert, végez, akkor sem hagyja el a falut, hanem amivel már nem a munkapad mellett volt a visszamegy gazdálkodni. Sajnos nálunk ez helye, hanem bekerülhetett – bár akkor ezt nem jellemző, aki már papírral bír, az nem a kifejezést még nem használták… – a me- akar az ekeszarva mögé állni. Épp az munedzsment alsó rétegébe. tatja a társadalom félrecsúszott értékrendjét, hogy még az agrárszférában sem becsü A gimnázium szerepe nem változott? li igazán a munkát. Valamennyire lazult a gimnázium zártsága is, ugyanis jelentősen megnőtt a nem középosztályi származású tanulók aránya. Aki a klasszikus gimnáziumba ment, ahol a görög–latin műveltség volt az alap, szinte biztosan az egyetem felé kacsingatott. A gimnáziumi érettségi jelentősége azon-

 Ezzel függ össze az is, hogy a paraszt szónak inkább pejoratív értelme van? Részben, ugyanis egyből pozitív kicsengése lesz, ha átkötjük nemzeti szalaggal. A kor uralkodó felfogása szerint a középosztály a nemzet gerince, a fenntartó ereje pedig

DISPUTA Főtér

a parasztság. Csakhogy ez a parasztság hatott, hogy jelentős társadalmi rétegek nincs megbecsülve ahhoz képest, hogy mi- magukat látták el, például a magántisztlyen propaganda veszi körül. Viszont a ’30- viselők is, akik önkéntes biztosító intézeas évek közepétől az egytet hoztak létre, s a tőkét, A kor uralkodó felfogáházak, főleg a református a vagyont nagyon okosan sa szerint a középoszegyház, valamint a népi forgatták, illetve társastály a nemzet gerinírók, a falukutatók erőfeházépítésekbe fektették. ce, a fenntartó ereje szítéseket tesznek, hogy 1934-ben Budapest addigi pedig a parasztság. a tehetséges parasztgyetíz kerületét tizennégyre rekek iskolába jussanak. növelték, s ha most valaKollégiumot hoznak létre számukra, ahol ki végigsétál például a Böszörményi úton a szállást és ellátást kapnak, s ahová a leg- XII. kerületben vagy a Pozsonyi úton a XIII. eldugottabb falvakból is be lehet jutni. Az kerületben, akkor látja, hogy még most is iskolázottság révén emelkedni lehet, s ez állnak azok a házak, amelyeket társasháznemcsak a parasztság számára adatik meg. ként a magánbiztosítók építettek. A kisiparosok is kezdeményezik kollégium létrehozását, először a Dunántúlon, hogy  Nem úgy, mint az 1945 utáni lakótelepek, ha valaki új, modern szakmát akar tanulamelyek két évtized alatt lepusztulnak… ni, például rádióműszerésznek egy kisvárosban, pláne faluban, nincs rá mód, mert A modernizáció újabb hulláma a fogyasznincs tanár, nincs felszerelés. Tehát kollé- tásra épül, azt az elvet követve, hogy vedd giumokat kell szervezni, hogy jöhessenek meg, használd, dobd ki – s ez igaz a cerutanulni az új szakmákhoz kedvet érző fi- zától kezdve a televízióig. Ez már egy más atalok. De mire mindebből valami igazi korszak. A két háború között nagy érték és eredmény kijött volna, már kitört a máso- dicsőség volt, ha valaki belépett valamedik világháború, s ezt is elvitte. lyik gyárba, például a Ganzba, s ott dolgozott élete végéig. Ma azt tekintik normá S a második világháború után minden át- lisnak, ha az ember jön, megy, változtat. rendeződött. A fogyasztási cikkeket meg csereberéli. Akkor meg az volt értékes, ami időtálA második világháború után valóságos tár- ló. Manapság mobillá kell lenni. Oda kell sadalmi forradalom ment végbe abban az menni, ahol munka van. A magyarországi értelemben, hogy egyik társadalmi réteg mentalitástól azonban ez a fajta mobilisem maradt a helyén. Mindegyik átalakult, tás egy kicsit még most is idegen. Azonban megváltozott. Bizonyos változások persze ne feledjük, ehhez nem elég az elszánás, az első világháború után is voltak, de azt anyagi feltételei is vannak. Hogyan álljaméretében össze sem lehet hasonlítani, s nak az emberek odébb, ha életük műve egy az nem érintette a társadalom szerkezetét. lakás? Hogy szereznek egy másikat? A két Drámai változások zajlottak ’45 után, ami- háború között bérelni lehetett, nem is túl nek az ideológiából fakadóan sok hátránya drágán, tehát ez akkor jobban megoldhaés rengeteg vesztese volt, hogy csak egyet tó volt. említsek, akikkel sokat foglalkoztam: a kisiparosok és a kiskereskedők. Tönkreté-  A lakáskörülmények sokat elárulnak az telük együtt járt az általuk képviselt értééletmódról. kek lerombolásával, lásd szorgalom, takarékosság, megbízhatóság. Így van! Én két szempontot emelnék ki: a lakásviszonyok mutatnak területi kü Az önerőre támaszkodást is említhetjük, lönbségeket, ugyanakkor a hasonló lakáshiszen ők nem az államtól várták a segít- helyzet is közelíti a rétegeket egymáshoz. séget. Ha a budapesti lakásokat nézzük, akkor kiderül, hogy közel fele legfeljebb kétszobás Így van, például a betegbiztosítást vagy lakás volt a két háború között, és mintegy az özvegyek, árvák támogatását ugyanúgy 30 százaléka csak egyszobás. Ebből az kömaguk szervezték meg, mint az üdülést. vetkezik, hogy önmagában a lakás nagyEgyébként a társadalombiztosítás terén sága keveset mond, mert ugyanakkora lais volt szerény előrehaladás a korszakban. kásban élhet egy gyári segédmunkás, egy A baleseti és betegbiztosítást már a máso- jól menő kisiparos. Hisz egyszerűen nincs dik világháború előtt kiterjesztették, de itt nagyobb lakás. Három vagy annál több szois az volt a probléma, hogy ebből az agrár- bás lakás Budapesten ritka volt. Viszont vinépesség kimaradt. A kiegyenlítődés ellen déken többen birtokoltak nagyobb lakást,

11

DISPUTA Főtér

könnyebb volt többszobás saját házat építeni. A lakások értékét az növeli meg a fővárosban meg a vidéki nagyvárosokban, hogy jobb a felszereltség, a kommunális ellátottság, például nem kell a kútról hozni a vizet. A kérdés az: van-e vezetékes víz és csatornázás? Van-e villanyáram? Van-e gázszolgáltatás? Villany már szinte mindenhol van, de gáz a fővároson kívül alig jellemző. A nagyvárosi kisebb lakás, legyen akár egyszobás is, kényelmesebb és – hogy így mondjam – elegánsabb, mint egy falusi vagy kisvárosi háromszobás, ahol például nincs bevezetve a víz, s nincs fürdőszoba. A harmincas évek végén már nem a szobák számát növelik, hanem a szerkezet változik. A városi kétszobás lakás korábban jellemző helyiségei: két szoba, hall és cselédszoba. Majd a cselédszoba elmarad, mert a bentlakó cseléd helyett inkább bejárónőt tartanak. Takarítónőt, mosónőt fogadnak, aki már nem tölti az egész életét együtt a családdal. Modernebb lakásokat építenek, az értékük ezáltal nő meg. S nemigen drágábbak, mint egy jóval nagyobb, de kevésbé komfortos lakás.

12

ték a filmeket. Az angol film és a hollywoodi filmipar megteremtésében is nagy szerepe volt a magyaroknak.  De miben volt más a hatása a mozinak, mint most a televíziónak?

Tessék megnézni az akkori moziműsorokat! Nem is találni olyan filmeket, se hazaiakat, se külföldieket, amelyek brutalitással, agresszióval, csurgó vérrel volnának tele. És ez nem azért van, mert a filmrendezők másak voltak. Teljesen eltérő volt a világ és a mentalitás. Az agresszivitásnak az a mérhetetlen foka, amilyet a második világháború meg az azt követő háborúk, a koreai, a vietnami meg a többi hoztak, addig ismeretlen volt, s ennek következtében a filmek sem jelenítenek meg ilyet. A háború előtti alkotások a mai szemmel nézve andalító filmek, amilyenekre szerintem ma is szükség volna. Másfél órába ne akarjanak mindent belesűríteni, ne akarják megváltani a világot, hanem élvezze az ember, hogy itt valami vidám vagy kellemes esemény történik. Fontos különbség, hogy a mozi kollektív élmény, és egészen más, ha a néző  A mozifilmről is azt tartják, hogy közelí- nem egymaga nevet otthon a négy fal kötette egymáshoz a társadalmi rétegeket. zött, hanem van még körülötte száz-kétszáz ember, akik szintén derülnek valamin. A hangosfilm a ’30-as évek elejétől jelent Sajnos, úgy tűnik nekem, hogy ahomeg és nagy szerepet játszott, sőt nézetem gyan megyünk előre az időben, devalvászerint jobb szerepet, mint manapság a te- lódnak a dolgok. Devalválódott akkoriban levízió. A mozi egyrészt ideálképet terjesz- az érettségi, aztán mára devalválódott az tett. A korabeli hősei: a birtokos, a gyáros, egyetemi diploma is. De ami még fontosabb, a mérnök úr, az igazgató. A birtok, az iroda devalválódtak olyan értékek, amelyekre az képet ad az embereknek olyasmiről, ami- előttünk járó generációk büszkék voltak, vel nem találkoztak egyébként. Egy városi és a tartásukat azok adták meg. Filozofálember hol lát nagybirtokot meg kastélyt, és hatunk persze azon: hogyha sorra minden annak a berendezését és életvitelét? Hol lát devalválódik, akkor mi lesz? De hát én töregy falusi gyárat, irodát, nagyvárosi utcá- ténész vagyok, inkább visszafele szoktam kat, üzleteket, villamost, hasonlítgatni, nem előre…lehetett látni fi lmen, autóbuszt? Csak a mozifele. hogyan terítenek, hoban. De jellemző a tematigyan étkeznek az úri kára, hogy az olyan hősök,  Milyen szerepet játszott népek, bele lehetett mint a kereskedő, csak a sport a két háború kölátni a felsőbb társaa harmincas évek végén zött? dalmi rétegek életébe, bukkannak fel, mert nem el lehetett lesni… ők az ideáltípus, hanem Már a XX. század elején a gazdag városi vagy viszámos sportág kezdett eldéki úri rétegek tagjai. Ugyanakkor lehe- terjedni nálunk, a két háború között pedig tett látni filmen, hogyan terítenek, ho- már nagyon eleven volt a sportélet. A leggyan étkeznek az úri népek, bele lehetett népszerűbb játék a futball lett, a széles tölátni a felsőbb társadalmi rétegek életébe, megek számára a leginkább ez volt elérel lehetett lesni, át lehetett venni ezt-azt. hető. Neves, nagy múltú sportegyesületek A moziba menés eseményszámba ment, s el- működtek már, mint az FTC, az MTK, az Újérhető, megfizethető formája volt a kikap- pest, a Vasas, a Kispest. Megjegyzem, nem csolódásnak még egy cselédlány számára is. szokták emlegetni, de Horthy Miklós a korÉs az sem mellékes, hogy nemzetközi mér- mányzósága előtt, amikor a flotta szolgácével mérve is kiváló tehetségek készítet- latában állt, híresen jó sportoló volt, több

DISPUTA Főtér

trófeát nyert, s ő hozta be hazánkba egy évektől a balatoni üdülésnek. Főleg városi sor sportágnak a művelését. tisztviselők, kistisztviselők vettek hétvégi A sport azért is érdekes, mert egyfelől telkeket maguknak a parton, és kis nyarajellemezte ugyan társadalmi különbség, de lókat építettek. Akkor még az volt a szokás, közelítette is a rétegeket. hogy a feleség otthon volt A sportot egyfelől jelVoltak úgynevezett fehér a gyerekekkel, s amikor lemezte ugyan társasportok, mint a tenisz, a vége lett az iskolai tandalmi különbség, de vitorlázás, amihez drága évnek, akkor ők leköltözközelítette is a felszerelés kellett, és voltek a Balatonra, s őszig ott rétegeket. tak a közönséges sportok, voltak, a családfenntartó amelyeket elvileg bárki apa meg a hétvégeket tölűzhetett. A legközönségesebb persze a tu- tötte velük. Az üdülő családokat viszont el rizmus volt. Mivel csak gyalogoltak, ez volt kellett látni. Azok a községek, amelyeka legolcsóbb. Csak egy hátizsák kellett. nek korábban önálló közigazgatásuk sem A turisták szövetségét egyszerű emberek, volt, most kivirultak, nagyközségek vagy munkások, kistisztviselők hozták létre, és kisvárosok lettek. Az itteni nők, parasztrendszeresen szerveztek nagy túrákat. Tég- lányok állást vállaltak, takarítani, főzni lát hordtak fel a hegyekbe, s menedékháza- kezdtek, s az ott nyaraló nagyvárosiaktól kat építettek, ahol egy nagyobb kirándulás- ellestek olyasmiket, amikről korábban fokor meg is lehetett szállni. A másik az úszás galmuk sem lehetett. És mivel általában volt, ami nem kívánt nagy költséget attól, az asszonyok azok, akik egy család életéaki azt űzte. Akkoriban még a pesti Duná- be újdonságokat vezetnek be, attól kezdve, ban is lehetett úszni, még az én gyerekko- hogy mit főznek, hogyan terítenek, hogy romban is volt ingyenes strandszakasza a öltöztetik az embert – amit a városiaktól pesti Dunának. Két sportág a hadsereghez átvesznek, az szép lassan kezdi átalakítakapcsolódóan fejlődött ki, s mindkettőben ni az életüket. élenjártunk nemzetközi tekintetben, az Rengeteg új fejlemény jellemzi a koregyik a sportlövészet, a másik a vívás. Per- szakot, felsorolni sem könnyű, de egyet sze ezeket sem a szegényebbeknek találták még feltétlen említsünk meg: az egészségki, de azért sokak számára el lehetett érni. ügy fejlesztését. Megyei kórházakat épíÁm az úszás, a turizmus s főként a futball tettek népszövetségi kölcsönből, s ahogy a tömegek sportja volt. És a sportkarrier ki- iskolákba tanító, tanár kellett, úgy a kóremelkedési lehetőséget jelentett az alsóbb házakba, rendelőkbe orvos kellett, tehát társadalmi rétegekből. Mert nevet szerzett orvosokat is képeztek. magának az illető a környezetében vagy akár országosan, s akadtak olyanok, akik  Hogyan értékelné összességében a koratámogatták anyagilag. A sportnak egyre beli társadalmi változásokat? nagyobb tábora lett, s kialakultak a szurkolótáborok a futballban. Szerintem maga a csoda, ami a két háború között történt. Gondoljunk csak bele, az  Hogyan támogatta a kormányzat a test- első világháború és a forradalmak, Trianon edzés, a testmozgás elterjesztését? után az ország helyzete teljes csőd. És így kell önálló államiságot, új nemzetgazdasáElőször is létrehozták a testnevelési főis- got teremteni. Amikor magunkhoz térnénk kolát, s ezzel megkezdődött a szakszerű valamelyest a ’20-as évek második felében, tornatanárképzés. Törvéitt a gazdasági világvál…az első világháború nyileg bevezették a testság. A ’30-as évek közeés a forradalmak, Trinevelési órákat. A baj az pére kimászunk ebből, de anon után az ország volt, hogy nem léteztek néhány év, és kitör a háhelyzete teljes csőd. tornatermek. Ezeket is a ború. Ilyen körülmények És így kell önálló álkét háború között kezdközött is nagyon sok előlamiságot, új nemzették építeni. Addig a torrevivő változást hoz a korgazdaságot teremteni. názásra legfeljebb az isszak, és kijelenthetjük, kolaudvaron vagy az hogy minden baj ellenére osztályteremben nyílt lehetőség. Ugyan- a magyar társadalom nagyon is sokra volt csak rétegeket közelítő hatása volt a 20-as képes ebben az időszakban.

13

Tatár Sándor

Az ember már csak Az ember már csak ilyen: védtelen. Kajánul várják belső démonok. Nem másznak ők át kerítéseken, rájuk a pitbull hasztalan morog. El nem unják a belső várószoba csendjét, akár bulvárlap-olvasó bérgyilkosok (ők tanították tán Meyrinket, Hitchcockot[?]) – emberünket körüllihegi sok-sok emlék. Fél hát a csöndtől, ám hiába fél – kidőlnek egyszer minden harsogói: elfogy a térerő, a hifi ócska bóvli; a felszín nem locsog, sötéten vár a mély, mely soká hallgat, ámde hallatlant mesél: »újrakezdeni késő, halni még korán« – hiszi vagy reméli csak, hogy ez most esély; s onnantól mást se tesz, mint csügg a démonán.

***

Bizony: Kockáztass! (másképp…)

DISPUTA Macskakő

Sokat tanultál? Natúrzseni vagy? Nincs példaképed? Nyomaszt a sok mester? Nem tudsz hibázni? Kontrollod kihagy? Irigyed károg: »Csak lassan a testtel!«?

14

Zsákutca van elég a poézisben idegen tanács tőlük meg nem óv. Ne legyen Urad soha protéz-isten; könnyűvé magadnak ne tedd a melót. Saját bírádnál nem lehet erősebb sors keze azontúl áldjon avagy verjen; magadra figyelj, oszd be levegődet! Tempózz, de tudjad: addig nem lesz örök híred, amíg csak el nem helyezed egy versben a diáklány és szivárvány rímet.

Ál-Arany-Petőfi Élek én, de az már nem az életem. Élek én, de már csak a semmit teszem (medvét, madárkát leszámítva) szívesen. Bonyolódik? Nem! Semmit tenni, már az sem az életem. Semmit tenni, nem is örökéletem. Életemet örökléten kívül, teszem öröklétem élet nélkül. Sírjaimhoz nem tudok kijárni, ami jelzi őket, oly akármi: rajznyi, névbetűnyi. Nem rajzok. El tudnék azzal tűnni. De ha ettől félek: mire félem? (Ezt az egészet így együtt élem.) Nincs, hogy fej le, fej föl a megoldás. Fejtől-lábtól csak jó bonyolódás. Jön őszi köd, tejföl, ne felejtsem, reggelihez stb. elakadtam, de a lényeg, hogy legyen székletem rendes. Ha már asztal körül nem kergettek, kemény székkel se fenyegessenek. Ha nem érzek keményszék-keservet, már magamban így, magamnak, enyhet. Ha tennék is, nem csak úgy beszélnék, szerteszéledek, mind attól félnék. Csak a gyengéimhez vagyok erős, csak az rejtelmes, amim ismerős.

Tandori Dezső

Élek én, de...

***

Avagy zönge. Weöres csöng-e? Csönge kong-e, köz-magán? Rousseau, rossz szó el ne döntse, égi lasszó mit kiván. Hurkot hogy vet, megvetetted, nincs hozzá semmi közöd: Természetben fizet Isten! Mind a köz s magán között.

DISPUTA Macskakő

Csokonai-utóhang

15

Is-is Hódolat Weöresnek és Petőfinek, ők egymásnak Álmon is is-is, ébren is is-is, csak a fa töve egy-öntet pisis. Hamis is: is-is, igaz is is-is. Csak a fa töve igaz-is-hamis. Ami valamis, amije semmis, ami a semmis ölén a valamis: ami vesztemény, ami hatalmas: hogy a fa tövén vadalmán alhass! Is-is-mi-pisis, mi tiszta is, is! csak a vadalma egy-öntet pisis. Vadalma szivek nagy viadalma: küzd mind, pisisebb melyik is volna.

DISPUTA Macskakő

Csépet hadarnak, s mind hevesebben. Mégse maradnak mind kevesebben,

16

mindkevesebben.

Címzés nélkül, tárgy nélkül Nekem valaki-valami... de annyi sincs, hogy bárkivel-bárhogy beszélnék róla, ki nincs, mi nincs. Most még körözve: körötte: ha hirtelen jönne, igaz, főmedvémék, verébkém, akik még… de venném árul. A többi: akit-amit az ember csak elárul. Ha az árat veszem halálul. Ha a hált veszem hirtelen nincs-másul.

DISPUTA Macskakő

Csakhogy kezem ég, zsugorodik, agyam, takony-boldogtalan, s mim rándul végsőt (szrotty!) akarattalan. Ujjaim, még íróim itt, Hajam, emlékezve: volt fésűm? Vagy lábam közt a vésőm? Vagy… Végső vagy-vagy-nem-vagy.

17

Magolcsay Nagy Gábor

sörét April Gressnek

ha megissza beléd rohan

körtefényben

utolsó sörét

az ágyrajáró

csibészkedik

kikéri magának

nagyszombaton az április

***

a reggel fölhasadt ajándék a fény

kiürül

sóbálvánnyá mered

nagyszombaton

ha felkelsz felhőtlenül

az óceán

a hazugság

bennünk kergetőz

DISPUTA Macskakő

az ég

18

Megírtam az első szonettem. Elővigyázatlanul és sután nézett a szomszéd némi lány után, miközben a teraszon ettem. Még nekem is bakot lőtt a vadász, mivel felesége kérdőre vonta; tényleg ennyire vonz a forma? és: nézd, a karzat halkan kacarász. Vajon tudja ez a nő, hogy soha nem múló gyökerét a létnek ma is a vágyban keresik a bölcsek? Öregre úgy jön rá a forma – tavaszi zápor fűszere a földnek – mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg.

Gábori Kovács József

Teraszonettem

Óh, a forma! drága álszó nett!

***

házam

2. Én kicsi házam zárkamagányban tartja a vers fonalát, kulcsra ha záram kattan, az áram nyitja a széf kapuját.

DISPUTA Macskakő

1. Én kicsi házam vári-vagányan tartja meg azt, ami art, szolgahiányban egymaga bátran védi a gazda jogát.

19

Farkas Arnold Levente DISPUTA Macskakő 20

az árnyék neve ne legyen se bűn se bün tetés erre megfordultam hogy megnézzem ki szól ho zzám. akkor láttam a vize t a felhőknek különleges f ormája volt egész éjjel nem esett megannyi szín lakozott a felhőben. hasonlított az időr e a kezdet és a vég holoká n halott betűk a negyedik n apon a legnehezebb a negyedi ken. a feltámadás illatát hor dja a szél illatos madártetem az árnyék neve halott testeden az árnyék neve az ideg en feltámadás illata a test. három sőt négy bűn e miatt szemét kitépi szívét eltapossa tapossa el. ez n em vers ez csak szekérdö cögés a szamár a szamár illata. készülj fel vigyázz készülj fel tehát mert az úr a te istened hátad mö gött a falra fest erre nem számítottam csúnya szó az a ngyal közel itt. madártete m illatát hordja a szél a s zívhez a lélek oly közel mi nt a felhő amiből élet zuh an az imádság tenyerét töv is sérti fel. fehér szalonna mint egy hasonlat teste olyan a név a szeretet n eve versbe nem való. árn yékot vet az igazság aho gy a szikla és a kegyelem . hálót foltoz a halál a h ála ingét a feltámadás m ert olyan az élet mint a meghalás. elfogynak a név betűi a harmadik napon. amikor a legnehezebb a bű n szava. a lélek illatos m adártetem nem törődik a szóval az igazság neve jézus

Menta, kurkuma, kapor: illatok, madarak: valahol. A botanika zakatol, a nyelvtan mellette csahol. Ha bárány vért lát, menekül az Öldöklő. Az ige, mint egy magzat, nőttön nő.

Kántor Zsolt

Blog, versben

A magad ura nem lehetsz, lásd be, rászorulsz, ráeszmélsz! Fáj-e? Vétkeid karanténja: virtuális. Eláll-e? Akkor Isten áldjon. Zárd be. Stop. A murva forró, autók nincsenek. Kavicsot dobsz. Nézegeted a fényeket. Majd egy kúthoz érsz. Jó az Úr. Egy pillanatig tart a múlt. Az élet, mint egy burok, a versre nő, rárakódnak szöszök, pihék, hajak. Szálanként fonod, szövöd: fragmentumokból lagymatag. Mindenen átsüt a szőnyegminta, mint Henry James emléke az imán. Mégis csak az én tenyeremtől melegszik át a Bibliám.

DISPUTA Macskakő

És a műholdakat átjárja a bűnről szóló tanítás. Isten a karnagy, ez nem vitás!

21

Vámy Adorján

Töredékes útinapló* 1811. május hava, Balaton-Füred …… Elmémet mindenestül az omlóss édestészta’ ízeihez irányoztam, ’s minden ideám e’ körül forgott, nem vetette ki gondolatimból az épületet fundáló ritsajos sereglet, melly a’ szemközti ház építésén szorgoskodott, nagy porral környezvén magukat. Már tsakis a’ pék asszony teremtette mézesfánk íze maradott véllem és a’ szemeimet sem kellet béfogni máris egymagam valék.. A’ fogadó legjobbik asztala mellett egy szekrénnyes óra’ rézből alkotott számos korongjára vetém szemeim, ’s a’ rajta ügyessen megvésett czifra díszen rejtelmes ideát véltem vala meglátni. Az ajtón, melly üveges vala, a délutáni napfény tellyes kövéren tekéntett bé, ’s a’ rézből való tejes kannátska, a falakon tsinossan elrendezett aczél-metszetek kellemetes lélek-állapotba ejtettenek. Gondolatimba idézvén egy régenti keleti utazásom során bőltsektől meglelt, ’s hallott sánskrittus szót: szamszára. Olly vagy, mint ama rézdarab, mellyet ha soká fényesítnek ragyogni kezd mint az scintilla animi1, de ha azt tsak a’ nap, ’s szél látogattya legott patinát ereszt ’s színe is megmásul. A’ tudós ideáknak is imígyen kell tátogatnia a’ gondolatiban élő, avagy új dolgokat fundáló, magoss művészeteket tsinálló embereknek lelkét, kiváltképp, ha a’ régi bölts remeték útja szerént való lélekbeli felfényesülést akarja perspectiva gyanánt önnönmaga elejibe állítani. De nem lehet-é, hogy ama építősegéd, ki a’ faragott követ az illendő helyére teszi, ’s imígyen a’ ház’ készűlését legott gyorsabbá teszi, ezzel ugyan ollyan részt teend a teremtett világ egésziben, miként a’ kiművelt nemes elme előre vivő ideák elősorolásával, és lejegyzésével? ……….(töredékes, olvashatatlan rész)2 1811. június 15. ……… A’ városban sokfelé elbeszélték, ’s fogadós uramtól azt is megtudtam (mert tsavaros szókkal kikérdezém) hogy a’ nevezett óra a’ hírneves Déryné asszonyságé vala, de útja során, melly itt vezette által eladá egy utazó hándlénak. Ettől vette meg igen hosszadalmas és a’ jó érzést rontó beszédek után a’ kávépörkölő mester. (A’ kafe igen jó, ’s a’ kitsiny mézes kaláts autem3) El is játszá igen nagy átéléssel az egész scaenát, nem kis múlatságára az ott lévőknek. Mert igen szép számmal valának akkor a fogadó kafe szobájában.

DISPUTA Macskakő

1811. év június hava 22. De ha ollyanok lennénk, mi emberi teremtmények, mint ama’ réztető, mit hiába fényesít a’ serény munkás, az idő újfent zöld harmattal futtatja bé, mégis mi lehetne amaz idea, melly az időnek ellent állván, a halált is elűzvén az emberi elmét fényességbe tehetné? Avagy minden ember önnönmaga zárja és kultsa? Vajjon minden ember lelke önnön magának kormányosa, és a’ tudat tsak topítva4 követendi ennek nyomát? Tud-é az az emberi teremtmény arról miként is változik körötte a világ, a’ melly tsak saját belső magának látomásai? Mi az a’ mód mellyet ha serényen alkalmaz a’ legbennebb lakó önvaló nyomára juthat? Keleti utazásaim során sokak által méltóképp tisztelt ’s megbetsült öreg szent ember szavait lejegyzettem, és eme felrótt sorok léniája mentén serényen végzett műveletek mutattak utat. 1811. június 23. Jókor reggeletől a’ környező mezők, ’s erdők növényeit és állatait rajzolám kedvtelésűl. A’ fogadós emez utamra remek sült kappant süttetett, ’s egy palaczk jóféle bort is vivék magammal. Tsak estve térék meg a’ fogadóba. Igen meleg vagyon. A’ kotsi javítása tsak igen nehezen halad.

Előzmények lapunk 2010/3. számában. scintilla animi: lélekszikra (lat). 2 a szerk. 3 autem: szintén (lat). 4 topítva: topogva, lassan * 1

22

1811. június 24. A’ meditatio’ serény gyakorlása jó úton halad. Fogadós uram szívélyessége a’ jó borra való hatására állandó. Semmiben nem szenvedek hiányt, kivévén a’ jó beszélgető társat. Mert ide tsak holmi tehetős kalaposnék és utazó kupeczek, no meg a’ vámszedők szállnak bé. Egyéb furtsa szerzetek is megjelentik magokat.

DISPUTA Macskakő

1811. június 26. Ma éjjel álmot láttam. A’ kakasszóra fejem rázogatva ébredék, nehezen szabadúlva a’ nehéz mákonytúl, mit a katskaringós lélekczifrázat, a’ bennső önvaló önte italomba. Mert bizonnyal bennsőm játszódik vélem, ’s hijába olvasám újra és újra, mit a’ shámán ember’ szavai után lejegyzettem, nem lelék választ, honnan jöve elő mindeme’ képzet. Álmom ez vala: Egy ódon horhoson járék, még kisebb gyermekecske koromban. Arra felé, Somogyban az illyen mély és szűk utak gyakoriak, mivel a’ taligák, szekerek kerekei elhordták a’ földet, melly igen ritkás, málló. Az út egy elhagyott kastély kertjén vitt által, melly ánglus mintára készült. Nem messze egy halastó is tsillogott, és nagy ijjedelmemre a’ fekete víz tsak valami 10 hüvelynyikre mélyedett lejjebb attól, hol én járék. Nem volt meredek part sem. Ez azonban ollyan emberi ésszel nem magyarázható félelmet keltett, mellyre tsak későbbi életemben esmerék, midőn egy Opheliát mutató festmény vettem szemügyre. Az úton serénykedék előre, mikoronn teljes és hibátlan tsend ülte meg a’ tájékot. Tsak egy madár bal jóslatú vijjogása hallatszék, ’s ekkor az az ideám támadott, hogy a’ hatalmas, hússal élő madár engem nyomban elvisz, ha mozdulok. E’ végett kőszoborrá merevdvén állottam ott, vagy jó egy és egy fertály órát, mikorra egy éltes férfi ember jöve arra. Ez az ember kísért aztán az erdő széleig, közben vatzogó foggal mindenfélét kérdezék tőlle a’ nagy sasmadárról melly engem elragadni készűlt. Matharavan szent embertől tudom, hogy az álom látás tsak káprázat, midőn a’ világ is az.

23

Tóth Miklós DISPUTA Fal 24

„Korábbi képsorozatomat egy régészeti lelet kapcsán kezdtem el festeni. Nagyon érdekesnek találtam a régészeti rajzokhoz használt milliméterpapír textúráját, a fotózásnál alkalmazott méterrudak és feliratozó táblák vizuális karakterét. Érdekelt, hogy hogyan lehetne ezeket a dokumentatív elemeket a festészet nyelvére átültetni. Ezen kívül a téma is foglalkoztatott: az elmúlás, a társas kapcsolatok, illetve a különböző élethelyzetek beszűkülése, a halálon keresztül vizsgált élet értelme, illetve egy esetleges kiútként a transzcendencia megjelenése, megjelenítése. (Így alakultak át a régészeti rajzok a vanitas csendéletek hátterében látható hengerelt falmintává.) A képekre jellemző volt a mintás sík háttér és az előtérben lévő figura kapcsolata. Legújabb képeimen is ezt viszem tovább teljesen reduktív módon (jelenleg csak fekete-fehéren). Ezeknél az új festményeknél az elsődleges ’téma’ már csak a mintás háttér és az előtte álló figura egybeolvadása, illetve kapcsolata.”

Tóth Miklós 1974-ben született Debrecenben. Tanulmányait Szombathelyen (Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola, rajszak), Németországban (Akademie der Bildenden Künste) és Pécsett (Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kar) folytatta. Jelenleg a Nyíregyházi Főiskolán tanít. Idén megnyerte a Debreceni Egyetem jubileumi logópályázatát. Legutóbb a Közelítés Művészeti Egyesület új tagjainak bemutatkozó kiállításán vett részt a pécsi Hattyúházban, 2009-ben pedig a nyíregyházi Városi Galériában volt kiállítása (Tolvaj Pannával és Kujbus Jánossal közösen).

A MI FALUNK. Rovatunk, a FAL – azaz a Fiatal Alkotók Lexikona – teret ad a vizuális művészetek képviselőinek. A rovat kialakításakor szempont volt, hogy a bemutatott művészek Debrecenben éljenek vagy kötődjenek a városhoz, valamint legyenek fiatalok (tehát negyven év alattiak) – hogy érvényesülhessen egy frissebb szemlélet.

Horthy Miklós az egyetemi főépület alapkőletételén

A közelgő eseményt a nyilvánosság számára már jelezhette, hogy a helyi lapok – köztük például a Debreczeni Független Ujság – 1927. április 28-án arról számoltak be: egy fővárosi és debreceni szakemberekből álló közös bizottság április 27-én a város által korábban felajánlott 120 hektáros területen pontosan kijelölte a főépület helyét. Ugyanez a lap május 1-jén pedig már arról adott hírt, hogy dr. Baltazár Dezső református püspök közbenjárása nyomán meg is állapították az alapkő-letételi ünnepség pontos időpontját és programját, s az előkészületek már egy hete folynak. Az újság értesülése szerint az ünnepség június 3-án reggel fél 8-kor kezdődik. A leendő egyetemi főépület és a hozzá vezető út helyén a fákat már kivágták. A lap megemlíti, hogy az alapkőletételen a kormányzó személyesen fog részt venni, s ugyanekkor történik Klebelsberg Kunó egyetemi díszdoktorrá avatása is. Ezután a magas rangú vendégek Hajdúböszörménybe mennek, ahol az első világháború helyi hőseinek emlékművét avatják fel, majd Baltazár Dezső püspök zeleméri birtokán pihennek meg. Érdekes, hogy – szintén május 1-jén megjelenő számában – egy másik helyi lap, a Debreczeni Ujság más időpontot közöl az ünnepség napjaként: „(…) a központi egyetem alapkőletételi ünnepélye junius hatodikán fog országos jellegü ünnepély kere-

Pál Csaba

A kormányzó mint díszdoktor

tében lefolyni. Az ünnepélyen megjelenik Horthy Miklós Magyarország kormányzója is, akinek kifejezett kivánságára választották a fenti dátumot”. Az eseményre végül – az első közlésnek megfelelően – június 3-án került sor. Az alapkőletétel híre napokon belül a legmagasabb helyről is megerősíttetett, hiszen a Tisza István Tudományegyetem rektora, dr. Illyefalvy Vitéz Géza – az egyetem és Debrecen tanácsának küldöttsége élén – május 7-én adta át a budai várban Horthy Miklósnak a református hittudományok, a jog- és államtudományok, az orvostudományok és a bölcsészettudományok honoris causa doktori elismeréséről szóló oklevelet. A Debreczen tudósítása szerint maga a kormányzó is szóba hozta a közelgő eseményt köszönő beszédében: „Tavaly avattam fel az uj klinika épületeit, amelyek méreteikben és berendezésük kiválósága tekintetében megfelelnek a legmagasabb kulturkövetelményeknek. A közeljövőben meginduló ujabb épitkezés pedig a jövő fejlődés biztató jelensége. Ezen az uton haladva bizom abban, hogy a gróf Tisza István egyetem kulturánknak ép (sic!) oly szilárd és számottevő erőssége lesz, mint amilyen erőteljes végvára ma a magyarságnak Debrecen, ez a tősgyökeres magyar város.” Itt kell megjegyeznünk, hogy a kormányzó díszdoktorrá fogadását az egyetem részéről nem közvetlenül a főépület alapköve közelgő elhelyezésének frissen kitűzött időpontja inspirálta, hiszen az egyetemi tanács március 21-ei ülésén döntött a cím adományozásáról. Klebelsberg Kunó hasonló elismeréséhez pedig – az egyetem 1927–28-as tanévről beszámoló évkönyvében szereplő információ szerint – a kormányzó 1927. január 13-án járult hozzá. Tágabb összefüggésben vizsgálva azonban az egyetemnek e gesztusait, talán joggal lehet kapcsolatot teremteni köztük és a beruházás ügye között. Feszes program szerint Mindeközben zajlott a debreceni ünnepség előkészítése. Az egyetem rektora által május végén kibocsátott közlemény már június 3-án fél 9-re teszi az alapkőletételi ünnepség kezdetének pontos időpontját. A helyi sajtóban nyilvánosságra hozott közleményben a meghívott vendégeket figyelmeztették, hogy helyüket negyed 9-ig foglalják el, mert azután a helyszínt a rendőrök lezárják, s a kordonon senkit nem engednek át. Az alapkőletétel után azoknak, akik Klebelsberg Kunó tiszteletbeli

DISPUTA Kapualj

A

kormányzó debreceni látogatásai közül jelentőségét tekintve az egyik legkiemelkedőbb az, amikor az egyetemi főépület alapkövének elhelyezése alkalmából érkezett a városba. Az esemény – rangjának megfelelően – természetesen rendkívül ünnepélyes külsőségek között zajlott. Verőfényes nap volt – némi árnyékkal… Az egyetem lényegében alapítása, 1912 óta várt arra, hogy önálló otthona legyen. Az első világháború, a forradalmak, valamint Trianon számottevően késleltették a beruházás megkezdését. Az orvosi kar esetében azonban a vágyak 1926 végére javarészt teljesültek. Bár a beruházás még nem volt hiánytalanul teljes, az építkezések befejezését jelképező zárókövet október 17-én a klinikai telep bejáratánál álló felvételi épületben, az egyetem névadójának, Tisza Istvánnak szobrát pedig az épület előtt avathatta fel Horthy Miklós. S nem egészen egy évet kellett várni arra, hogy – szintén a kormányzó részvételével – elhelyezhessék a főépület alapkövét a Nagyerdőn.

25

DISPUTA Kapualj 26

doktorrá avatására is hivatalosak voltak, a klinikai felvételi épületbe kellett átvonulniuk, ahol a doktoravatási ünnepély a tervek szerint pontosan 10 órakor kezdődött. Amint az a Debreczeni Független Ujság által is közzétett írásból kiderül, a doktoravatás helyszínén – amely minden bizonnyal a felvételi épületnek az a díszterme volt, ahol 1926. október 17-én a klinikai telep zárókövét is elhelyezték, szintén a kormányzó jelenlétében – csak 120 ülőhely volt, ezért ezt az eseményt meglehetősen szűk körűre tervezték. A lap arra is felhívta a figyelmet, hogy május 30-án déli 12 óráig a meghívottaknak jelezniük kell részvételi szándékukat, s a meghívás csak személyüknek szól, kísérőt nem vihetnek magukkal. Hajdú vármegye és Debrecen város vitézi székkapitánysága – szintén a helyi sajtó révén – arról értesítette a vitézeket, hogy – a tényleges katonai szolgálatot teljesítők kivételével – június 3-án reggel mindenki jelenjen meg a volt Telegdi fürdő épülete előtt, ahonnan 7 óra 45 perckor indulnak együtt a kormányzó fogadására kijelölt helyükre. Az iparosokat és a kereskedőket arra kérte a városi és vármegyei testnevelési felügyelő, hogy a náluk dolgozó, nélkülözhető leventéket engedjék el, s küldjék június 3-án 10 órára az István gőzmalom (amely a mai Egyetem sugárút és a Füredi út sarkán állt) előtti gyülekezési helyre. A leventéknek „leventesapkával, tollal, fehér ing, bal mellen paizzsal” kellett megjelenniük. A látogatás alkalmából természetesen nem csak a leventéket, hanem az iskolák diákjait is kivezényelték sorfalat állni arra az útvonalra, ahol a kormányzó elhaladt. A Debreczeni Ujság június 1-jei, szerdai számában egy rövidhír erejéig a biztonsági előkészületek bizonyos vonatkozásairól is beszámolt: „A kormányzó látogatásával kapcsolatosan a rendőrség tegnap éjjel nagy razziát tartott a városban. Az egész várost kerületenként kutatták végig a rendőrség emberei. Különösebb eset nem történt, csupán a szokásos előállitások történtek meg csavargás, munkakerülés, stb. miatt.” A kormányzói látogatás előkészítésére egyébként június 1-jén este Debrecenbe érkezett Timon Béla testőr százados is, s ez a tény sem számított titoknak a korabeli sajtó előtt. Ugyancsak június 1-jén a Debreczeni Független Ujság már azt adta hírül, hogy a városi tanács, a kabinetiroda „és az illetékes tényezők” nagy vonalakban már készen is vannak a kormányzó fogadásának programjával. A „nagy vonalakban” termé-

szetesen erőteljes szépítés, hiszen a nyilvánosságra hozott program meglehetősen részletes, bár az alapkő letételét a lap pontatlanul 10 órára teszi. A programvázlat szerint a kormányzó reggel 8 órakor érkezik különvonaton Debrecenbe. „Az állomáson disszázad (!) fogadja, valamint a katonaság, a polgári hatóságok képviselői, elsősorban Hadházy Zsigmond dr. főispán és Magoss György dr. polgármester, valamint a vitézi szék képviselői. A rövid üdvözlések után a kormányzó kiséretével azonnal az egyetemre hajtat ki, ahol 10 órakor lesz a központi egyetemi épület alapkőletétele és Klebelsberg Kunó gróf kultuszminiszter diszdoktorrá avatása. Ennek megtörténte után 11 órakor autón indul a kormányzó Hajduböszörménybe, ahol a hősök emlékének leleplezésén vesz részt. A leleplezés után bankett lesz, amelyen a főispán mondja a felköszöntőt. Délután a kormányzó Zelemérre megy, ahol Baltazár Dezső püspöknél szük családi körben vacsora lesz. Másnap a kormányzó már Budapestre utazik vissza.” Június 2-án, csütörtökön további részletek látnak napvilágot a látogatásról. A Debreczeni Ujságból kiderül, hogy az ünnepség már aznap este megkezdődik „a 11dik gyalogezred zenés, lámpionos takarodójával.” „Hazádnak rendületlenül” A Nagyállomást virágfüzérekkel, zöld ágakkal és nemzeti színű szalagokkal díszítették fel a kormányzó érkezésének tiszteletére. A Debreczeni Ujság szerint Klebelsberg Kunó – mivel ő már egy hajnali vonattal megérkezett – Horthy Miklóst az állomáson, dr. Hadházy Zsigmond főispán, dr. Magoss György polgármester és dr. Illyefalvy Vitéz Géza rektor társaságában várta. A Turánvonat hármas kürtjellel 8 óra után 5 perccel érkezett az állomásra, miközben a helyőrségi zenekar a Himnuszt játszotta. A kormányzó sötétkék tengernagyi egyenruhában szállt ki a szalonkocsiból, ellépett a díszszázad előtt, majd fogadta a vegyesdandár parancsnoka, a vitézi székkapitány, a csendőrkerület és a vámőrkerület vezetői, a kerületi rendőrfőkapitány, végül pedig az állomásfőnök jelentését. A polgári hatóságok részéről először a főispán köszöntötte a kormányzót, majd a polgármester. A Debreczeni Ujság tudósítása szerint a főispán köszöntő szavaira Horthy a következőképpen válaszolt: „Nagyon örülök, hogy ezen a szép tavaszi napon, mely nyári napnak is beillik – és ez annál jobb

mert szükség van a melegre, – ismét eljöhettem Debrecenbe. Köszönöm üdvözletüket.” A köszöntések után a kormányzó a kijárat felé indult, ahol egy cserkészlány fehér rózsacsokrot nyújtott át neki. Horthy Miklós és kíséretének tagjai az állomás előtt és a városközpontba vezető útvonal mellett összegyűlt tömeg éljenzése közepette egy piros bársonnyal, plüssfüggönyökkel, külön e célra készített selyemtapétával díszített, felvirágozott villamoskocsiba szálltak, mellyel az Aranybika Szállóig utaztak. Érdekes módon a lapok – köztük a Debreczen – már előzetesen azt is megjegyezték, hogy kocsi első peronján két testőr, a hátsó peronon pedig egy testőr és egy vadász biztosítja a kormányzó védelmet. Előfutóként a díszvillamost megelőzte a biztonsági szervek vezetőinek, valamint a kerületi és városi rendőrfőkapitány villamoskocsija. Az Aranybika szálló előtt Horthy Miklós átszállt a város ötösfogatára, s az alapkőavatás helyszínére vezető, fellobogózott házakkal övezett útvonalon azzal hajtatott végig. A kormányzó a tervezettnek megfelelően, fél 9-kor érkezett meg a helyszínre, ahol diadalkapu előtt fogadták őt az egyetemi tanács tagjai. A meghívott előkelőségek egy vörös drapériás baldachin alatt padsorokban foglaltak helyet. Horthy először a főépületnek az alapkő elé elhelyezett tervrajzát tekintette meg, majd elfoglalta helyét a díszsátorban. A fehér színű alapkő egy méter magas vörös téglafalon nyugodott. Később az alapkő üregében, egy réztokban helyezték el az alapító okmányt, melyet a Debreczen című lap június 3-ai számába csavartak. Az ünnepséget a Nemzeti Hiszekegy elimádkozása nyitotta,

majd dr. Illyefalvy Vitéz Géza, az egyetem rektora méltatta a nap jelentőségét, Baltazár Dezső püspök kérte az egyetemre Isten áldását, végül dr. Magoss György adott hangot a város örömének. A Hajduföld tudósítása szerint Klebelsberg Kunó kultuszminiszter beszédében azt hangsúlyozta, hogy a magyarságnak meg kell tartania kulturfölényét „a tőlünk keletre élő és környező államok, népek felett”. Ezt követően a rektor engedélyt kért a kormányzótól az alapító okirat elhelyezésére. Az engedélyt Horthy Miklós a következő beszéd keretében adta meg: „Alig egy esztendővel a klinikai épületek befejezése után most a Tisza István Tudományegyetem központi épületének alapkövét tesszük le. Ennek a palotának a felépitése lehetővé teszi majd, hogy az egyetem összes fakultásai méltó hajlékot nyerjenek és megfelelő környezetben fejthessenek ki minél értékesebb munkásságot. Nagy és nehéz feladatok várnak a debreceni egyetemre a nemzet jövője érdekében. Itt a nagy Alföldön, a tiszántuli magyarság ősi centrumában meg kell nyernie a haladás, a kultura számára a magyar nép lelkében szunnyadó hatalmas őserőt. A tudomány egész mezején küzdenie kell azokért az eszmékért és ideálokért, amelyek szolgálatában évszázadokon át oly sok érdemet szerzett az ő nagy elődje, az ősi kollegium. A haza iránti kötelességek teljesitésében pedig ama csodálatosan nagy férfiu szellemét kell kisugároznia, akinek dicső nevét viseli. Erős a hitem, hogy a Tisza István Tudományegyetem az ősi debreceni kollegium tradicióihoz méltóan fogja, ugy mint eddig, a jövőben is nehéz kulturhivatását teljesiteni. Ezzel az ohajtással helyezzük

DISPUTA Kapualj

A debreceni egyetem főépületének eredeti terve (Korb Flóris)

27

DISPUTA Kapualj

Korb Flóris terve perspektivikus rajzon

28

el most az egyetem központi épületének alapkövét.” A Hajduföld tudósítója szerint „A beszédet frenetikus tetszésvihar köszöntötte.” Az alapkőbe helyezendő okmány szövegét a kormányzónak dr. Nagy Árpád vallás- és közoktatásügyi helyettes államtitkár, az építési bizottság elnöke olvasta fel. Az ünnepi napon megjelent számában egyébként a Debreczeni Független Ujság már leírást és tartalmi ismertetőt adott a pergamenből készült okmányról, melynek szövege a következő volt: „E kő a magyar tudomány ama csarnokának terhét hivatott viselni, melyet a magyar állam és Debrecen szabad királyi város áldozatkészsége emel, hogy méltó otthont adjon az 1912. évi XXXVI. t. c. rendelkezéséből alapitott Tisza István tudományegyetem 1914. évben megnyilt hittudományi, jog- és államtudományi, valamint bölcsészettudományi karának és befejezze – a háboru és forradalmak elmultával – ennek a nagyarányu tervnek megvalósitását, melyet Korb Flóris épitőmüvésszel még jobb időkben, Nagy-Magyarország készittetett. Legyen ez a kő olyan szilárd alapja a föléje emelendő egyetemi központi épületnek, mint amilyen biztos alapjai ennek e fiatal egyetemnek azok a nemes tradiciók, amelyeket elődje, a háromszázados debreceni Református kollégium hagyott reá. Az ősi Kollégium századok folyamán mindig gondosan ápolta a szellemtudományokat, a theologiát, a philosophiát s egy század óta a jogot, e szakokból bőven adott kiváló tudóst, kötelességtudó tanult munkást és hazafit nemzetének és egyházának. Ez

áldásos termékenység honoljon továbbra is e falak között s neveljen most már mint egyetem is sok és hires bajnokot a tudománynak és a hazának egyaránt. Isten áldását kérjük e müre, lelkünkben a legjobb szándékokkal, jó reménységgel és a magyar feltámadásba vetett szent hittel helyezzük el ezt az alapkövet itt, Debrecen városában, a Tisza István tudományegyetem telkén az Urnak 1927-ik esztendejében, junius hó 3. napján.” A dokumentumot Horthy Miklós – a Debreczeni Ujság szerint – valódi lúdtollal írta alá. Az alapkőbe került okiraton gróf Bethlen István miniszterelnök, gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszter, dr. Baltazár Dezső püspök, gróf Degenfeld József egyházkerületi főgondnok, dr. Hadházy Zsigmond főispán, dr. Magoss György polgármester, dr. Nagy Árpád közoktatásügyi államtitkár, dr. Ilyefalvi Vitéz Géza egyetemi rektor, Sass Béla, a teológiai kar, dr. Márffy Ede, a jogi kar, dr. Szabó Dezső, a bölcsészkar, az orvosi kar dékénja, Korb Flóris műegyetemi tanár, építőművész, valamint dr. Jeszenszky Sándor miniszteri osztálytanácsos, az építőbizottság jegyzője szerepelt még aláíróként. A kor szokása szerint az alapkőre az első három rituális, lezáró kalapácsütést a kormányzó mérte ezzel a jelmondattal: „Hazádnak rendületlenül!” A kalapácsütéseket többen is megtették, a Debreczeni Ujság szerint a következő szavak kíséretében. Klebelsberg Kunó kultuszminiszter: „Törhetetlen hittel a vallás, az erkölcs és a művelődés nevében.” Dr. Illyefalvy Vitéz Géza rektor után Baltazár Dezső püspök: „Elvész a nép, mely tudo-

Avatás avatás után A kormányzó és az ide is meghívott közönség ezután átvonult a Klinika felvételi épületének aulájába, ahol 10 órakor kezdődött gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszter díszdoktorrá avatása. Horthy az emelvényen foglalt helyet, s a rektor megnyitó szavai után engedélyt adott a miniszter honoris causa doktorrá avatására. Az avatandónak a magyar kultúra és oktatásügy terén szerzett érdemeit dr. Márffy Ede, a jogi kar dékánja méltatta, s – a Hajduföld beszámolója szerint – Klebelsberget „Eötvös József óta Magyarország legnagyobb concepcióju kulturpolitikusának” nevezte. Klebelsberg Kunó ezután a hittudományi kar dékánja, Sass Béla szavait ismételve letette a doktori fogadalmat, s a karok dékánjai államtudományi díszdoktorrá fogadták. A kultuszminiszter dr. Rutka Ferenc egyetemi tanácsjegyzőtől vette át a címről szóló oklevelet. A rektor köszöntőjét követően Klebelsberg Kunó megköszönte a kormányzónak, hogy jelenlétével megtisztelte az ünnepséget. „Nem e véletlen művét látom abban – mondotta ezután –, hogy rövid pár héten belül Szeged egyeteme és a legnagyobb magyar református városnak, Debrecennek egyeteme tisztel meg honoris causa doktorsággal. Szimboluma ez annak, hogy milyen irányban kell haladnia a magyar kultuszminiszternek, hogy müködése sikeres lehessen. Nekünk magyaroknak ugy az államhatalom, mint történelmi egyházunknak erejét egyesitenünk kell nagy nemzeti ideáljaink érdekében” – mondotta többek közt a kultuszminiszter. Beszéde után a rektor bezárta a díszközgyűlést. Horthy Miklós kezet fogott Klebelsberg Kunóval és gratulált neki díszdoktori címéhez. A kormányzó ezután rövid pihenőre vonult vissza az épület vendégszobájá-

ba. A Debreczeni Ujság híre szerint a félórás pihenő alatt kérette magához dr. Magoss György polgármestert, akivel szóban közölte, hogy közéleti érdemei elismeréseképpen „kitüntette a magyar érdemkereszt második osztályával”. (A kitüntetést magát végül június 13-án vehette át a polgármester Debrecenben, dr. Hadházy Zsigmond főispántól.) Horthy Miklós kíséretével együtt 11 órakor autóra szállt, hogy Hajdúböszörménybe hajtasson, a város első világháborús hősi halottai emlékművének avatására. E programját követően a kormányzó fél 3-kor Baltazár Dezső társaságában a püspök zeleméri birtokára indult, s a délutánt és az estét ott töltötte. A Debreczen szerint este fél 10 tájban érkezett a kormányzó – Magasházy László szárnysegéd kíséretében – autón Debrecenbe. „Érdekes, hogy sem az uton, sem Debrecenben nem előzte meg az államfő autóját a szokásos rendészeti autó, ugy hogy teljesen privát jellegü autózás volt a Debrecenbe utazás” – jegyezte meg a lap. A kormányzó különvagonját a 22 órakor induló vonathoz csatolták, mellyel Kenderesre utazott, ezzel befejezve debreceni és hajdúböszörményi látogatását. A nyári nap árnyékai 1927. június 3-ának debreceni ünnepségére a fény mellett némi árnyék is vetült. Főépülete kivitelezésének megkezdésére ugyanis nem csupán azért várt az egyetem alapításától kezdve másfél évtizedet, mert addig kedvezőtlenül alakult a történelmi helyzet. Az eseményeket Debrecen tanácsának az állammal, illetve a kulturális kormányzattal – személy szerint Klebelsberg Kunóval – folytatott, a matematikai és természettudományi kar felállításával kapcsolatos, nem egyszer zsarolásnak is nevezhető feltételek kikötésével tarkított anyagi és elvi viták bonyolították. Bár az alapkőletétellel e viták nyugvópontra jutni látszottak, a kemény egyezkedés az építőbizottság ülésén – melyen a kultuszminiszter is részt vett – már az alapkőletétel másnapján folytatódtak. Visszatekintve úgy értékelhetjük, hogy a kölcsönös gesztusok – Horthy Miklós és Klebelsberg Kunó díszdoktorrá avatása, dr. Magoss György polgármester kitüntetése – is az építkezés finanszírozása és az egyetem fejlesztése körüli erőpróbák koreográfiájának részei voltak. De ez már egy másik, nem kevésbé érdekes történet…

DISPUTA Kapualj

mány nélkül való, a hit meggyőzi a világot, és az a hit, amely meggyőzi a világot, a mi hitünk.” Dr. Magoss György polgármester: „Ez az intézmény, amelynek alapkövét itt letettük szolgálja hazánk javát, hirdesse nemzetünk dicsőségét kelettől nyugatig, északtól délig, a földtől az egekig. Éljen és hirdesse míg ezen a földön hosszuság, szélesség, mélység és magasság fogalmai megmaradnak.” Dr. Illyefalvy Vitéz Géza rektor szavait az egyetemi évkönyv örökítette meg: „Viruljon benned örök tavasz, melyben a tudás fáján a honszerelem virágai nyíljanak.”

29

Hol zúgjon a „Hajrá Loki!”? DISPUTA Árkádok 30

Stadionálmok A 20 ezer férőhelyes, négysávos rekortán pályával rendelkező Nagyerdei Stadion a Debreceni Sportiskola és a DVSC utánpótlás labdarúgóinak bázisa, valamint tömegsport rendezvények helyszíne. Emellett kulturális és egyéb jellegű rendezvények helyszíne is, mint például az augusztus 20-ai virágkarnevál, Debrecen város kiemelt rendezvénye – olvasható a létesítményt üzemeltető Debreceni Sportcentrum honlapján. Érdekes filmrészletet találtunk az interneten (http://mvh.nava.hu/watch. php?id=1071) a Nagyerdei Stadion avatóünnepségéről: 1934 júniusában nem futballmeccsel, hanem egy tornaverseny keretében adták át az akkoriban bizonyára korszerűnek számító sportlétesítményt. Persze nem sokat váratott magára az első igazi derbi, a legendás Bocskay FC a Középeurópai Kupában az olasz Bolognát fogadta és verte meg 2–1-re. Azok voltak ám a szép idők! A stadion neve fogalommá vált. Magukénak érezhették a focisták, az atléták, a salakmotorozók – és persze a debreceni sportbarátok. De vissza-visszajártak ide a színészek is, hogy néhány jó poént bevetve szórakoztassák a nagyérdeműt, minekutána „véresen komoly” meccsen megütköztek az újságírók focicsapatával, emlékezetes perceket, órákat szerezve a nézőknek. Mivel a stadion a virágkarneválok fő attrakcióinak helyszínéül is szolgált és szolgál mai napig, a városba özönlő turisták révén hazai és nemzetközi viszonylatban is ismertté vált. Leginkább azonban a DVSC futballcsapatának otthonaként emlegetik a sportkrónikák. A Loki számos emlékezetes csatát vívott itt – annak ellenére, hogy a klub és szurkolói a Vágóhíd utcai stadiont könyvelik el igazi otthonukként. (Vajh meddig áll majd még az a létesítmény!?) A Nagyerdei Stadionba a beszámolók szerint olykor 30 ezren is bezsúfolódtak – például 1979-ben a Nyíregyháza elleni, az élvonalba való feljutásról döntő mérkőzés alkalmával –, holott hivatalos befogadóképessége ennél jóval kevesebb. De hát akkortájt ültek, álltak a szurkolók a pályát

övező salakon is, dacolva a porral és egyéb kellemetlenségekkel. Kissé furcsa, hogy manapság, amikor a DVSC-Teva immáron megmutatta magát az európai elit küzdelemsorozatában, a Bajnokok Ligájában is, a drukkerek gyakran legfeljebb csupán félig töltik meg az Oláh Gábor utcai stadion lelátóit. Talán ha nem lennének olyan mostohák a viszonyok, mint amilyenek. Ha lenne fedett lelátó, ha nem lenne körülményes a bejutás, ha meglennének az infrastrukturális feltételek a szurkolók kiszolgálására, ha… S persze még hosszan folytathatnánk. S ezzel – egy nagy ugrással – el is érkeztünk a jelenbe, illetve a közelmúltba. Pontosan talán senki nem tudná megmondani, hogy mikorra datálható egy új stadion megépítésének, illetve/vagy valamelyik meglévő felújításának az igénye, mindenesetre akkor erősödtek a fel a törekvések, amikor a Loki először kilépett a nemzetközi színtérre. Akkor szembesülhettünk ugyanis a sejtett ténnyel, hogy az Oláh Gábor utcai, stadionnak csúfolt „valami” köszönő viszonyban sincs az Európai Labdarúgó-szövetség, az UEFA elvárásaival, és lassanként arra is rádöbbenhettünk, hogy még a honi összehasonlításban is a sereghajtók közé sorolják a debreceni létesítményt. Jellemző, hogy annak idején, amikor az első német ellenfél, a Hansa Rostock a nyári Intertotó-kupa kapcsán ellátogatott hozzánk, és a játékosok befejezték az edzést a „centerpályán”, megjegyezték: „Szép, szép ez az edzőpálya, de hol a stadion, ahol majd a meccset játsszuk?” Ismerjük el: hiába készült el a világítás, hiába húztak fel újabb és újabb mobil lelátókat, hiába szereltek fel új, piros és fehér székeket, hiába újították fel az öltőző épületét, a klubházat és az illemhelyeket, hiába szereztek be egy, a mai igényekhez viszonyítva harmadosztályúnak minősíthető elektromos eredményjelzőt, hiába próbálják a rossz talajviszonyok miatt haldokló gyepet életre kelteni, a lehangoló összképet csupán egy dolog tartja

(A stadionrekonstrukciós terv beindulását 2000. december 14-én jelentette be Deutsch Tamás akkori sportminiszter és Demján Sándor üzletember. A harmincnyolc felújításra váró sportlétesítmény közül az elképzelések szerint négy kapta volna a legnagyobb támogatást. Mint elhangzott: az elképzelések szerint a debrecenit, a győrit és a székesfehérvárit 900 millióból, míg az Üllői úti stadiont 1,2 milliárd forintból hozták volna az UEFA előírásainak megfelelő állapotba.)

De nem maradt, és bár később a szocialista vezetés is elismerte, hogy „jár” a pénz, rögtön azt is hozzátették: nem jut. Gyurcsány Ferenc még ifjúsági és sportminiszterként mondta Debrecenbe látogatván, hogy amíg nem fejezik be a már megkezdett felújításokat, addig nem lehet állami hozzájárulásra számítani a beruházáshoz. (Aztán mindenütt befejeződtek a munkálatok, de a cívisvárosban mégsem kezdődhetett el semmi. Pedig a sportminiszterből időközben miniszterelnök lett.) Ugyanennek a minisztériumnak a politikai államtitkára, Mesterházy Attila, aki a mostani választásokon az MSZP kormányfőjelöltje volt, egyik debreceni látogatása során, 2003-ban kijelentette, hogy leghamarabb 2005-ben kezdődhet el az Oláh Gábor utcai stadion rekonstrukciója. Ezek voltak az általa sorolt okok: az előző kormány felelőtlenül elszórt több mint öt milliárd forintot a beléptető rendszerek kiépítésére; előbb a már folyamatban levő beruházásokat kell(ett) befejezni a rendelkezésre álló összegből; a 2004-es költségvetésbe már nem lehet(ett) beiktatni a debreceni létesítmény korszerűsítését. Elfogadható a magyarázat, szépséghibája – hét év távlatából –, hogy a szocialisták vezette kormányzatnak azóta sem jutott egyetlen forintja erre a célra. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem kifejezetten politikai oka volt az ügy megfeneklésének. Ugyanis két

Nagyerdei Stadion – 1934

fontos momentumról – amelyeket egynek is számolhatunk – nem szabad elfeledkezni. Mégpedig arról, hogy kis hazánk kétszer is pályázott labdarúgó Európa-bajnokság rendezésére. Először a 2004-es kontinensbajnokságra aspiráltunk, karöltve az osztrákokkal, majd – a sikertelen első nekifutás után – új „társat” találva, a horvátokkal közösen céloztuk meg a 2012-es Eb-t. Sajnos újból elbuktunk. Mindkét esetben Debrecen lett volna az egyik kiszemelt helyszín, és kedvező elbírálás esetén biztosan megépült volna a stadion – bárki is lett volna hatalmon. Mindeközben számtalan variáció szárnyra kapott a stadion megvalósítása kapcsán, s több terv is született. Az első és kézenfekvő gondolat – a hagyományok miatt is – az volt, hogy a nagyerdei stadion helyén húzzák fel az újat. Egy hajdúnánási mérnöki iroda munkatársai meg is álmodták ezt. Ezt az elképzelést azonban megtorpedózták a környezet- és műemlékvédők, valamint a lokálpatrióták, mondván, az erdő szívében bűn lenne ilyen mérvű beavatkozás. Aztán szóba került az Oláh Gábor utcai építkezés lehetősége: vagy egy jelentős rekonstrukció formájában, vagy egy teljesen új stadion képében.

DISPUTA Árkádok

egyben: maga a csapat, amely bajnoki győzelmeivel és kupasikereivel, valamint elismerésre méltó nemzetközi eredményeivel rendszeresen magára irányítja a figyelmet, az érdeklődést. Jár neki, jár Debrecennek a stadion! Jár, de ezt teljesen önerőből nem tudná megépíteni a város, mint ahogyan más stadionok esetében is jelentős kormányzati pénzekből valósult meg a korszerűsítés. Immáron mintegy tíz éve halljuk, hogy Debrecen rászolgált a stadionrekonstrukcióra fordítható pénzre, s ha annak idején maradt volna az Orbán-kormány, amely komoly ígéretet tett a támogatásra, valószínűleg ez az összeállítás már régen okafogyott volna…

A DVSC Oláh Gábor utcai stadionja

31

DISPUTA Árkádok 32

a Tócó-völgy, ahol szintén rendelkezésre állt a kívánt méretű terület, több szempontból is előnyösebb választás lenne. Leginkább az akkor még csak ugyancsak tervezett autópálya közelsége jelentette az adut. Itt egy 40 ezer négyzetméter alapterületű, 7 ezer autó befogadására alkalmas parkolóval rendelkező, nagyjából 1,5 millió forint/ ülőhely bekerülési költségű, monumentális, multifunkcioStadionterv (Gázvezeték utca) – 2008 nális, az úgynevezett hajdúsági várat szimbolizáló építKésőbb egy másik, „zöldmezős” koncepció ményről volt szó, melynek felső pereme látszott befutónak. Miért? Erre a kérdésre magasabb lett volna a környező tízemeleannak idején (2003 tavaszán) Pajna Zoltán teseknél! alpolgármester adta meg a választ: Persze akadt ennél jóval szolidabb el„Mivel az Oláh Gábor úti stadiont nem képzelés is az esetleges sikertelen pályázat lehetett olyan méretűvé bővíteni, hogy alternatívájaként, mégpedig egy 10 ezres az Eb-rendezésre alkalmas legyen, a város stadion – a Vágóhíd utcán… ekkor úgy döntött, hogy egy teljesen új Mint tudjuk, semmiből nem lett semmi, stadion felépítését kezdeményezi. Nyil- ezért a DVSC-Tevának – szégyenszemre – a ván az volt a célunk, hogy az Európa-baj- fővárosban, a Puskás Ferenc Stadionban nokság idején csoportmérkőzésekre, sőt kellett lejátszania korábban a Manchester esetleg középdöntőre is sor kerülhessen United elleni BL-selejtező visszavágóját. Debrecenben. Ki is jelöltük a területet az (Erre az egyetlen összecsapásra a debreceépítkezésre. A szabványok nyolchektárnyi, niek több millió forint értékben műanyagegybefüggő területet igényeltek, hiszen székeket szereltettek fel saját költségühatalmas parkolóra, edzőpályára és továb- kön!), majd tavaly ősszel ismét ugyanoda bi kiszolgáló épületekre is gondolni kellett. „költözött” a Loki a Bajnokok Ligája csoNemcsak az Oláh Gábor út, hanem az egész portmeccseinek lejátszása végett. Nagyerdő sem jöhetett számításba. Így Nos, most úgy tűnik, nyugvópontra esett a választás a repülőtér és a Gázveze- kerül a debreceni stadion ügye. Az önkorték utca közötti úgynevezett majorsági föl- mányzati törekvéseket szóban már többször dekre. A Stadioninvest Kht. megrendelte a támogatta Orbán Viktor, leendő miniszterKelettervtől az UEFA előírásainak száz szá- elnök, akinek – a felcsúti Puskás Akadézalékig megfelelő tendertervet, s mikor el- mia alapítójaként is – közismert a labdakészült, ki is fizették érte a 17 millió plusz rúgáshoz való kötődése. Márpedig ha van, áfa összeget.” lesz pénz, megvalósulhat a futballszerető A stadion teljes költsége mintegy 8–10 debreceniek álma. „Csupán” a helyszínt ilmilliárd lett volna. Már akkor úgy tervez- letően zajlottak le csatározások, de egy vaték, hogy két ütemben készül el. Először donatúj koncepcióval sikerült a szkeptiku10 ezer férőhellyel, ez kiszolgálta volna a sokat és az ellenzőket is meggyőzni. Pedig DVSC igényeit. A második ütemben bővítet- minden valószínűség szerint a legvitatotték volna úgy, hogy a 2008-as Európa-baj- tabb területen, a Nagyerdőben épülhet meg nokságra egy 40 ezer néző befogadására al- a stadion, a réginek a helyén. Remélhetőkalmas, minden igényt kielégítő stadionja leg az átadással nem kell várni a régi 80 legyen Debrecennek. Ezt a projektet három éves születésnapjáig… év alatt lehetett volna finanszírozni. Közben szóba került a helyszín Kiripolszky Tamás megváloztatása; felvetődött ugyanis, hogy

Városunk futballszerető lakosságának körében már évek óta nem az számít a leggyakoribb vitatémának, hogy ismét bajnok lesz-e vajon szeretett csapatuk, a Debreceni VSC, hanem sokkal inkább az, vajon mikor jön el az ideje, hogy a sikereket egy valóban korszerű és minden igényt kielégítő stadionban lehessen elérni. A Loki már négy alkalommal végzett az első osztály élén, felkerült a Bajnokok Ligája főtáblájára, de hiába jöttek építési ígéretek, hiába készültek tervek, a futballisták eredményes játéka továbbra sem kapta meg az érte járó, hosszútávra szóló „jutalmat”. A régóta esedékes kivitelezés lehetősége – részben – a Fidesz kormányra kerülése révén (mint ismeretes, a párt elnöke, Orbán Viktor a DVSC Levszki Szófia elleni, a BL főtáblájára jutást érő győzelme után úgy nyilatkozott, ha ők alakíthatnak kormányt, akkor lesz stadionja a városnak) most újra lázba hozta a cíviseket, sőt kisebb vita is fellángolt a valószínű helyszínek körül. Egy új létesítmény megépítése először az Ausztriával közös rendezésű, 2004-es Európa-bajnokság pályázatának benyújtása idején vetődött fel, ám az UEFA akkor sem, s később, a 2008-as és a 2012-es kontinensviadal esetében sem ítélte nekünk a rendezés jogát, így kútba estek a tervek. A helyszínek tekintetében is több opcióról tárgyalt már a városvezetés: volt szó a Vágóhíd utcai, egykori DVSC-sporttelepről, a Tócóskertről, a Nagyerdőről (a jelenlegi, Oláh Gábor utcai vagy a Nagyerdei Stadion átalakításáról) illetve a Gázvezeték utcai majorságról. Ez idő szerint az utóbbi két lehetőség maradt a kalapban. (Itt érdemes megjegyezni, hogy a nagy huzavona már nem csak helyi szinten vált humorforrássá; elég felnéznünk a Holnapi Újság elnevezésű blogra, ahol az alábbi címmel jelent meg egy bejegyzés tavaly szeptemberben: 2059 – Debrecenben megépülhet a Dombi Tibor Stadion.1) A lehetőségekkel kapcsolatban már olvashattunk is egy interjút Kováts Ákossal, a város főépítészével a Debrecen hetilap 2010. április 14-ei számában. Szakmai oldalról vizsgálva meg a kérdést világossá vált, hogy csakis akkor lenne szükség

a harmincezres stadion megépítésére, ha újra pályáznánk Európa-bajnokság megrendezésére. Minden más esetben viszont „az UEFA szabályzatát kell figyelembe vennünk, amelynél nem elsődleges szempont a befogadóképesség, sokkal inkább a kiszolgáló létesítmények és egyéb feltételek – VIP-helyek kialakítása, doppingszoba, kamerapozíciók, öltözők, mellékhelyiségek, közvetítő kocsi elhelyezhetősége, a világítás fényereje – a mértékadóak.”2 Ha tehát a csapat újból a BL-főtáblára kerül, egy korszerű, tizenötezres stadion már bőven elég lenne ahhoz, hogy a csapatnak ne ismét Budapesten kelljen a „hazai” mérkőzéseit lejátszania. A Nagyerdőn jelen állás szerint a régi stadion helyén épülhetne fel az új. „[A]bban is gondolkozunk, hogy a talajvízadottságok lehetőségeit kihasználva a pálya szintjét több méterrel lesüllyesztve olyan lelátó épülne a ’töltésre’, amely nem emelkedne a jelenlegi nézőtéri szint fölé. A süllyesztett változat teljes mértékben a stadion jelenlegi kontúrján belül helyezhető el. Hosszirányban jóval kisebb a mostaninál, ezért a meglévő főkapuk a telken belül kialakítandó parkolók bejáratául szolgálnának. Az épület megjelenése és hangulata teljesen azt az érzést keltené, amelyet évtizedek óta megszoktunk. A nézők a felső szintről léphetnének be a lelátókra, amelyek tömege az épületen kívülről egyáltalán nem érzékelhető. A stadionnak nem lenne nagyméretű főhomlokzata, hanem a töltés tetején körbehúzódó néhány méter magas kerítés jelenne meg egy kisméretű tetővel. Építményként egyedül a bejáratok, illetve a főépület tömege hangsúlyozódna. A stadion jó része növényzettel lenne körbevéve.”3 Kováts egyébként sokkal inkább a Nagyerdei Stadion helyén képzeli el az újat, semmint a Gázvezeték utcán; ezt mi sem jelzi jobban, hogy az előbbihez már konkrét tervek is készültek. Érveit azon a vitafórumon is előadta, amelyet a Hajdú-bihari Napló munkatársai szerveztek április 14-én, a Szoboszlói úti Semann étteremben. A plénum célja a lakosság véleményének megismerése volt, hiszen az sem mindegy, hogy a szurkolók, a stadion környékén élők, a kör-

http://holnapiujsag.blog.hu/2009/09/29/2059_debrecenben_megepulhet_a_dombi_timbor_stadion; (2010. április 16.) 2 Az erdő mélyén lesz a foci otthona? Debrecen, 2010/13., 16. 3 Uo. 1

DISPUTA Árkádok

Viták a stadiontervekről

33

DISPUTA Árkádok

A Gázvezeték utcai helyszín

34

nyezetvédők hogyan vélekednek az elgondolásokról. A disputa megindítását két civil személy (Molnár Zsolt és Szil András) vállalta magára: előbbi a Gázvezeték utcai, utóbbi pedig a nagyerdei helyszín mellett érvelt (érdekes módon sem a DVSC Futball Szervező Zrt. vezetői, sem pedig a Loki szakmai stábjának tagjai nem jelentek meg a beszélgetésen). Molnár a természet megóvása érdekében látná szívesebben a Tégláskertben az arénát. Felvetése szerint a pálya sülylyesztése azzal járna, hogy ismét talajvízszivattyúzásra kerülne sor, ami a környező fákat a kiszáradás veszélyével fenyegetné. Az emberi szempontokat is figyelembe véve pedig arról szólt, hogy húsz évvel ezelőtt az autópiacot és a nagyvásárt is el kellett vinni a környékről az erdő megóvása érdekében. Emellett a felszólaló a stadiont szabadtéri funkcióval képzelné el, ami viszont, véleménye szerint zavarná a közelben lévő klinika betegeit, valamint az idősek otthona lakóit is. Ezt követően még olyan hozzászólások is érkeztek, amelyek néhány környékbelinek – az esetleges randalírozásokból fakadó – nemtetszését is fontosnak tartották felhozni ellenérvként, illetve a Gázvezeték utcai megoldás esetén a sínen túli terület kiépülését hangsúlyozták. A másik oldal – mely egyben a szurkolók véleményét is képviselte – szintén több érvet hozott fel a Nagyerdőt mellett.

Szerintük megközelíthetőség szempontjából mindenképpen jobb lenne ez, hiszen a város bármely részéből elérhető tömegközlekedési eszközzel (villamos, troli, busz), szemben a Tégláskerttel, ahová szerintük a salakmotor-versenyekre eddig sem volt egyszerű eljutni. Arra is rávilágítottak, hogy az erdőbe sokkal könnyebb lenne családi programokat is szervezni, lévén, hogy a környéken van az Állatkert és a Vidámpark, illetve a strand és a fürdők (magáról a zöldről nem is beszélve), így minden nemzedék megtalálhatná a kedvére való hétvégi szórakozást. Érzelmi szempontok is felvetődtek; ezek arra vonatkoztak, hogy a Loki anno a Nagyerdei Stadionban harcolta ki a feljutást az első osztályba, s ha akkortájt harmincezren is kijártak buzdítani a gárdát, akkor most is ki tudna menni tizenötezer ember. A várható zajra pedig logikus ellenvetést hoztak: a Piac utca környékén élők sem feltétlenül örülnek az ottani koncerteknek, de időnként elviselhető, mint ahogy a hetente-kéthetente esedékes focimeccsek is azok lennének. Egy levélíró pedig annak adott hangot, hogy érdekes módon a környezetvédők nem szóltak semmit, amikor a Teva Gyógyszergyár fákat vágatott ki a terjeszkedése érdekében, s még a Benczúr Gyula Kollégiumot is lebontatták ennek kedvéért. Kováts Ákos elsőként arra világított rá, hogy a Gázvezeték utcán milliárdos nagyságrenddel kerülne többe a stadionépítés (főleg a parkolók kiépítése – ugyanis oda a többségnek mindenképpen autóval kellene mennie), lévén, hogy ez üres földterület, a Nagyerdőn viszont gyakorlatilag már megvannak az alapok. A városszéli építkezés ráadásul megkívánta volna a közeli edzőpályák kialakítását is, ezek viszont adva vannak a másik helyen, az Oláh Gábor utcai sportcentrum révén, ahol atlétikai pálya, műfüves futballpálya, fedett edzőcsarnok, fitneszterem és edzőpálya is található. A környezetet védők felvetéseit azzal cáfolta, hogy kifejtette, a már amúgy is sülylyesztett talajú, eredeti stadioni területet biztosan nem kellene olyan mértékben tovább mélyíteni, hogy az vízszivattyúzással járjon (bár hozzátette, hogy jelenleg folynak a talajmechanikai és talajvízszint-vizsgálatok, amelyek majd eldöntik a kérdést), s fakivágásra sem lenne szükség. Az érvek között a főépítész szóba hozta a Civaqua programot is, amelynek lényege, hogy nagy tavat építenének Debrecen és Pallag között, ez biztosítaná a Nagyerdő számára a vízpótlást. Ő egyébként teljesen elfogadhatatlannak tartotta az esetleges

(de valószínűleg szükségtelen) szivattyúzás utáni vízvisszaeresztést mint megoldást, s megerősítette, hogy a parkerdő jelentős talajvízszint-emeléséről nem lehet szó, mivel az a nagyerdei építményekben számottevő károkat okozna. Példaként említette a nemrégiben épült Hotel Divinust, amelynek pincéjét a jelenlegi talajvízszinthez igazítva alakították ki. Azt is kiemelte, hogy ezzel a beruházással valószínűleg az egész környék jól járna, hiszen a munkálatok során a parkerdő rehabilitációjára is sor kerülne s megfelelő parkolórendszer és sétálóövezet is kiépülhetne. Véleménye szerint a zajszint emelkedésének problémájára a fedett nézőtér jelentene megoldást. A szintén jelen lévő Aradi Csaba, a Hortobágyi Nemzeti Park egykori igazgatója is azt a szakmai véleményt képviselte, hogy ha ezek a tervek valósulnak meg, az nem fogja károsítani a nagyerdei környezetet. Bátortalanul bár, de azt a kérdést is felvetették, egyáltalán kell-e a csapatnak tizenötezer férőhelyes aréna. A szurkolók – természetesen – lehurrogták a szerintük komolytalan kérdést, pedig be kell látni, hogy a nagy fellángolásokon (első bajnoki cím, rangadók, BL-szereplés) túl általában ritkán jár ki az összecsapásokra öt-hétezer embernél több, s ennyi ember számára igencsak túlméretezett egy ekkora létesít-

mény. Igaz, az ország korszerű stadionjait megvizsgálva azt tapasztalhatjuk, hogy a tervezők mind Győrben, mind pedig Székesfehérvárott a tizenöt-tizenhatezres stadiont gondolták ideálisnak. Noha pontos adatok nincsenek, a 2007–2008-as idényt megvizsgálva azt láthatjuk, hogy Győrben átlagban 3500-an, míg Fehérvárott 1700an látogattak ki a hazai összecsapásokra, pedig ez a két együttes végzett a tabella 3., illetve 5. helyén. Ugyanebben a szezonban a Loki ezüstérmes lett, az átlag hazai nézőszám valamivel több, mint 4000 fő volt.4 A DVSC idei, nagy nyilvánosságot kapott szezonja alapján pedig arra a megállapításra juthatunk, hogy az eddig lejátszott meccsek alatt egy-egy bajnokin átlagban nagyjából ötezren ültek a lelátókon. Tehát még így is az egyik legkihasználtabb oroszlánbarlang lehetne a cívisvárosi létesítmény. Mivel a helyszín kapcsán nem alakult ki igazán éles vita a lakosság körében, elég valószínűnek látszik, hogy a város vezetősége a szükséges vizsgálatok elvégzését követően a Nagyerdőn képzeli majd el az új stadiont. S ki tudja, lehet, hogy a szép környezetben megbújó aréna még több ember számára lesz vonzó, mint a mostani. Vékony Zsolt

Vö.: 2007–2008-as magyar labdarúgó-bajnokság (első osztály). ht t p:// hu.w ik ip e dia.org/w ik i/20 07%E2% 8 0 %9320 0 8 -a s _ mag y ar_ l abdar %C 3%BAg %C 3%B3bajnoks%C3%A1g_%28els%C5%91_oszt%C3%A1ly%29#N.C3.A9z.C5.91sz.C3.A1m

4

Az új stadion történetében több tisztázatlan mozzanat is mutatkozik, ezért lapunk a későbbiekben visszatér a témára. – A szerk.

DISPUTA Árkádok

Stadionterv (Nagyerdő) – 2010

35

DISPUTA Lépcsők

Egy megnyert csata az elveszített háború után

36

Matúz Gábor filmje a huszadik századi magyar történelem egyik válságperiódusába kalauzol el bennünket. Néhány hónappal az elveszített első világháború után, 1919. január 29-én Balassagyarmat fegyvert ragadott a cseh megszállók ellen. Ebben az időszakban történtek ugyan még hasonló kísérletek a fegyveres ellenállásra, de ezek egyike sem volt eredményes – erre a film is felhívja a figyelmünket. A magyar Országgyűlés e „hősies” küzdelem előtt a 2005. évi XXXIX. törvény elfogadásával, a „Legbátrabb Város” („Civitas Fortissima”) cím odaítélésével hajtott fejet. Ez az esemény tehát mindenképpen egyedülálló, ezért is lényeges, hogy a film miként tárja fel a történteket. A tárgyalt hónapokról, mint ahogyan magáról az első világháborút követő korszak egészéről is, ugyanis számos legenda él a magyar közgondolkodásban. A magyar társadalom jelentős része így hajlamos ezt a történelmi periódust a leegyszerűsítő, mitikus gondolkodásmód szemüvegén keresztül szemlélni. Több okból sem könnyű tehát erről az időszakról filmet készíteni, mert minden ilyen kísérlet könynyen szakmai, politikai vagy egyéb típusú viták középpontjában találhatja magát. A legbátrabb városban magyar, francia és cseh szakértők is megszólalnak. Ebből a szempontból egyoldalúság kétségtelenül nem jellemzi az alkotást. A helyi, regionális jelentőségű történéseket a film igyekszik beilleszteni a nagyhatalmi politika összefüggéseibe, különösen ami a térségünket, értelemszerűen Csehszlovákia megalakulását illeti. Ez természetesen rendjén is van, ahogyan az is, hogy Magyarország 1918. őszi állapotát is felvázolja. Ennek a logikai felépítésnek köszönhetően a magyar és az európai összefüggésekbe illesztett helyi eseményekről a nézők olyan áttekintést kaphatnak, amely hozzájárulhat a korszak lehető legtöbb szempontból való megismeréséhez. Ezt az áttekintést az alkotás ugyan megadja, de sajnos nem törekszik néhány, a témához szorosan kapcsolódó, megkerülhetetlen kérdés körültekintő megválaszolására. A narrátor által elmondottakat emiatt szükség lett volna néhány ponton árnyalni, kiegészíteni. Az alábbiakban jelezni kívánom a film megítélésem szerint problematikus vonásait,

természetesen nem feledve mindazt, ami a film erényeként könyvelhető el. Az egyszerűség kedvéért nem követem a film gondolatmenetét. Először a nagyhatalmi politikával kapcsolatos összefüggéseket, majd a magyar viszonyokat emelem ki. A térségünkkel összefüggésben a nagyhatalmi szinten játszódó események értelemszerűen az Eduard Beneš személyével összekapcsolt csehszlovák törekvések bemutatására fókuszálnak. Így szó esik a területi céljaikat alátámasztani igyekvő, nehezen igazolható érvrendszerükről („történeti Szlovákia”), illetve arról is, hogy a területfoglalással kész tények elé kívánták állítani a nagyhatalmakat. Minderről Miroslav Jeřábek cseh politológus és Rudolf Kučera cseh történész álláspontja is elhangzik, ezeket Paul Gradvohl francia és több magyar történész, Popély Gyula és Tyekvicska Árpád véleménye egészíti ki. A nagyhatalmak rendezési elképzeléseiről megtudjuk, hogy ezek csak 1918 tavaszára (!) jutottak el arra a pontra, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia fenntartásával már nem számoltak, miután ekkor ez már nem állt érdekükben. Erről röviden Romsics Ignác történész összegzését halljuk. A győztes államok céljainak bemutatása, akár csak röviden is, természetesen megkerülhetetlen a magyar történelem e szakaszának megértéséhez, ahogyan az 1919. január 18-án megnyitott békekonferenciáé is. A konferenciának a jövőbeli magyar határokkal foglalkozó területi bizottságai csak a balassagyarmati események után kezdték meg működésüket. A határokkal kapcsolatos tárgyalások tehát kronológiai okokból nem tartoznak szorosan a film témájához, így bemutatásukra nem is kerül sor. Emiatt azonban nehezen érthető, hogy a békekonferenciáról szóló rész miért foglalkozik mégis két legendával, ráadásul meglehetősen részletesen. Az egyik a román prostituáltak kérdése, miszerint Románia a számára kedvező területi döntéseket a prostituáltak által nyújtott szolgáltatásokkal kívánta elérni. Annak érdekében, hogy ez hihető legyen, még a francia főváros erkölcsi romlottságát is taglalja a film. Érdekes kérdés, hogy a magyar–csehszlovák határhoz mi köze van mindennek. A másik legenda Clemenceau szerepéhez

a film szóhasználata sem segíti. Az alkotók tehát nem érezték fontosnak Károlyi Mihály szerepének körültekintő értékelését. Érdemes lett volna azzal foglalkozni, hogy pacifista, antimilitarista, a tiltakozó jegyzékekre támaszkodó politikájának sikerességét a wilsoni elvekre, az antant (feltételezett) jóindulatára alapozta. Úgy vélte, hogy a békekonferencia a fenti elvek alapján hozza majd meg a döntéseit, így (Horvátországot leszámítva) az ország területi integritásához ragaszkodó (!) magyar kormány által követett politika kedvező elbírálásban fog részesülni. Lehetett volna arra is utalni, hogy a későbbiekben, 1919 februárja során, a következményeket látva Károlyi átértékelte a politikáját. A katonai erő összefüggésében, Linder Béla meglehetősen jól ismert kijelentésével ellentétben, a hadügyminiszter november eleji rendelete nem kerül szóba, ami a leszerelés mellett egy új hadsereg felállítását rendelte el. A hadseregszervezés kudarcának okai szintén nem kerülnek említésre. Egy jól megfogalmazott, összeszedett, tehát egyáltalán nem hosszú kiegészítéssel ezek a hiányosságok pótolhatóak is lettek volna, s így a film jóval kiegyensúlyozottabb lehetne. A balassagyarmati események azt követően kerültek a középpontba, hogy a felvidéki területeket megszállta a cseh haderő. Balassagyarmaton a csehek elsőként a stratégiai célpontokat (vasútállomás, laktanya) vonták ellenőrzésük alá, így nem véletlen, hogy a helyiek ellenállását a vasutasok kezdték el szervezni. A helyi eseménysor leírása rendkívül részletes, aprólékos, ez Gere József vasúttörténész, Szabó József János hadtörténész és Tyekvicska Árpád történész felkészültségét jelzi. Műfaját tekintve a filmet sajátos kettőség jellemzi. A szakértők hozzászólásai értelemszerűen az alkotás dokumentumfilmjellegét erősítik. A részletesen elbeszélt helyi eseményeket megjelenítő, illetve bizonyos értelemben a kor hangulatát, ér-

DISPUTA Lépcsők

kapcsolódik. Eszerint a magyar menye és Clemenceau magyarok iránti, egyik színművének 1906os sikertelen budapesti előadása által is befolyásolt ellenszenve határozta meg a határaink sorsát. E legendák ismertetését követően ugyan elhangzik az a kérdés, hogy a valóságban e „tényezők” milyen mértékben befolyásolhatták az új határok kijelölését, ennek ellenére érdemesebb lett volna más kérdésekkel foglalkozni, vagy legalábbis e legendák megalapozatlanságát jobban hangsúlyozni. Mindezzel ellentétben teljes joggal kapott hangsúlyos szerepet annak bemutatása, hogy a vitathatatlan stratégiai jelentőségű vasútvonalak miként befolyásolták a magyar–csehszlovák határ kialakítását – ahogyan ez más határok vonatkozásában is történt. A „legbátrabb város” történetének a fentieken túl az ország politikai, katonai, gazdasági, szociális, egészségügyi viszonyai is keretet adtak. Ezekről a film sem feledkezett meg, de az országos kitekintésen túl hasonló információkat Nógrád vármegyével kapcsolatban is hallunk. A korszak hangulatát a filmhíradó-részletek, képek, újságcikkek, versek idézik fel. Az elhangzottakat alátámasztó térképes ábrázolás – a film egészét tekintve – hatásos, kifejező. Az országban tapasztalható kaotikus viszonyok ecsetelésekor természetesen kitüntetett helyen szerepelt Károlyi Mihály felelősségének problematikája. Pacifista, idealista politikájának, illetőleg ennek minden kétségtelenül negatív következményének tárgyalását, értékelését természetesen nem lehet megkerülni. A film által készített „mérleget” azonban mindenképpen árnyalni kellett volna – bár Paul Gradvohl félreérthetetlenül jelezte a kormányzat rendkívül nehéz, ahogyan ő fogalmazott, „lehetetlen” helyzetét. Az alkotók ugyanis „az állami szintre emelt pacifizmus”-t, s így Károlyi Mihályt, elsősorban Tormay Cécile írónó kritikus véleményére („degenerált, gőgös, végtelenül hiú, romlott”) hivatkozva értékelték. Sigmund Freud szintén idézett álláspontja szerint a magyar nemzet „politikai bölcsesség”-ének hiányát jelzi, hogy „a sok gróf közül a legokosabbikat, Tisza Istvánt meggyilkolják, a legbutábbikat, Károlyi Mihályt, pedig megteszik miniszterelnöknek”. A korszak tárgyilagos bemutatását az idézeteken kívül időnként

37

DISPUTA Lépcsők 38

zéseit visszaadó színészi játék – az érzelmekre ható filmzenével együtt – azonban már a játékfilmek kategóriájához közelíti az alkotást. E betétek a nézők számára teszik átélhetővé a történteket, miután közel hozzák mindazt, ami 1919 januárjában Balassagyarmaton történt. E jelenetek közül Rákóczi István kormánybiztos és a fegyveres ellenálláson gondolkodó katonák közötti tárgyalást emelném ki, amely során jól érezhető a kormány politikájának (jegyzékben történő tiltakozás, a békekonferencia majd lehetőséget ad a magyar álláspont kifejezésére) megfelelni igyekvő kormánybiztos és a fegyveres ellenállás útjára lépni kívánó katonák szembenállása, akik szerint a kormány várakozásai megalapozatlanok. Az alkotás játékfilmes vonulatát önmagában nem érzem kifogásolhatónak. Nem róható fel az alkotóknak, hogy hangsúlyozzák a helyiek szerepvállalását, s az sem, hogy megjelenítik a kor emberének érzéseit, a hazaszeretet és az összetartás fontosságát, amelyek 1919 januárjának második felében döntéseiket, tetteiket meghatározták. Igaz viszont, hogy ez kétségtelenül a film szubjektivizmusát erősíti, s ez joggal kifogásolhatóvá válik, ha az ország vezetőivel, elsősorban Károlyi Mihállyal kapcsolatban egyedül Paul Gradvohl szavaiból érezhető ki némi empátia. Az említett egyoldalú, leegyszerűsítő megközelítés miatt ugyanis úgy hagyhatják el a nézők a mozit, hogy az egyik oldalon a „országvesztés”-ért felelőssé tett Károlyi képét látják maguk előtt, akinek várakozásai, lehetőségei bel- és külpolitikai tekintetben egyáltalán nincsenek kellően bemutatva. A nézők vele szemben a csehek ellen fegyvert ragadó, tetteik, döntéseik miatt felma-

gasztosított katonákat és a civil lakosságot látják, akik a film szerint a jövőjükért, a magyarságért és a nemzet „becsületéért” cselekedtek. Így egyfajta példaképként jelennek meg előttünk. Különösen is hangsúlyossá válik mindez a film utolsó mondataiban, amikor egy meglehetősen túlzó, mítoszteremtésre kiválóan alkalmas értékelés hangzik el. Arról hallunk ugyanis, hogy „véráldozatuk [mármint Balassagyarmaté – T. D.] nem tudta útját állni a külső és belső országvesztésnek, Trianonnak és a vörös terrornak”. A balassagyarmati események, ennek helyi főszereplői, a történettudomány szemszögéből nézve azonban úgy nyerhetik el méltó helyüket a magyar közgondolkodásban, ha arra törekszünk, hogy az elbeszélt történet összes szereplőjének motivációját megértsük. A korszak tárgyilagos bemutatására, különösen is közérthető, fogyasztható keretek között rendkívül nagy szükség van, ugyanis a széles körben létező hamis, egyoldalú és leegyszerűsítő történelemmagyarázattal, s az erre épülő, a realitásokkal összhangban nem álló történeti tudattal szemben talán ez hozhat némi változást. A legbátrabb városnak, illetve természetesen minden hasonló filmnek is a felelőssége, hogy segíti-e a múltunk előítéletektől mentes bemutatását, vagy ezzel szemben legendák, mítoszok továbbélését szolgálja. A legbátrabb város ezen az úton megállt valahol félúton… (A legbátrabb város. Egy történet azokról, akik magyarok akartak maradni. Élve vagy holtan. Rendezte Matúz Gábor. Kulturfilm Produkció 2009.) Turbucz Dávid

Emlékezés és felejtés „Járkált a szobában, »szeretlek«, mondta az ajtókilincsnek, »szeretlek«, a földre hulló papírdarabnak, azaz »emlékezzetek rám!« kérte a nála élőbb, lélekző tárgyakat” – Takács Zsuzsa Hajsza című versének sorai az emlékezést hívják elő. A papírlapok emlékeznek és emlékeztetnek, mint ahogy azt Hélène Berr naplója is teszi. A könyv egy huszonegy éves lány életéről tanúskodik a megszállás alatt álló Párizsból, a második világháború és zsidóüldözés tragikus történései közepette. A borítón egy fiatal nő arcképe látható, a mű oldalain pedig egy olyan elbeszélő gondolataival, érzéseivel találkozunk, akinek átható és tiszta tekintete mintha e fényképről tükröződne viszsza. Hélène Berr naplóját 2008-ban Mariette Job (Hélène testvére, Denise és Francois Job gyermeke) jelentette meg. Az eredeti kézirat után 1992-ben kezdett kutatni, ezért Jean Morawieckit kereste fel, azt a férfit (Hélène vőlegénye), akinek az elbeszélő naplóját szánta: „Tudom jól, miért írom ezt a naplót: azt akarom, ha esetleg már nem leszek itt, adják oda Jeannak, ha hazajön. Nem akarok úgy eltűnni, hogy ne ismerné minden egyes gondolatomat, vagy legalábbis jó részét” (191). Jean 1994-ben Mariette-re bízta a kéziratot, aki azt 2002ben a Mémorial de la Shoah-nak adományozta. Hazánkban magyarul az idén adták közre Kiss Kornélia fordításában, alig egy évvel a francia nyelvű eredeti megjelenése után. Mariette utószóban olvasható elsőrendű célja az emlékállítás, s a napló szándékát követve az emlékeztetés, a felejtés elleni küzdelem: „Legyen ez a napló a minden időkön átívelő túlélés dokumentuma, őrizze az elnyomottak és megsemmisítettek emlékét” (297). A könyv az említett utószón kívül egyéb írásokat, fényképeket is tartalmaz a szerzőről és a barátokról. Ezek mellett olvashatjuk Hélène Denise-nek címzett levelét is, melyet elfogásának napján (1944. március 8.) vetett papírra. A napló magyar kiadásának előszavát Závada Pál írta: érzékletesen foglalja össze az alkotás lényegét, rendkívüli értékét. (Závada szerepvállalása nem véletlen, hiszen alkotói munkásságának utóbbi éveiben egyértelműen a zsidóság és a második világháború problémája felé fordult.)

Két szempont tekinthető meghatározónak és irányadónak a művel kapcsolatos további vizsgálódás során: egyfelől az egyéni sorsok és a háború eseményeinek megjelenítése, másfelől a naplóírás, az első személyű megszólalásmód. Ezek az elemek öszszefonódnak a szövegben, s egyúttal olyan hasonlóan szerveződő alkotásokat idéznek föl, mint az Anne Frank naplója, illetve Anonyma Egy nő Berlinben című naplója, vagy mint az egyes emlékiratok és visszaemlékezések (például Polcz Alaine-től az Asszony a fronton). Hélène 1942. április 7-étől egészen 1944. február 15-éig írta naplóját, ez időben szinte megegyezik azzal az intervallummal, mely alatt Anne Frank feljegyzései születtek (1942. június 12. – 1944. augusztus 1.). A két könyv több mint hatvan év különbséggel került a nyilvánosság elé. Ám összeköti őket a kor, a műfaj és a nézőpont. Ismeretesek ugyan más naplók is a háború időszakából, többek között hazai alkotóktól is (például Szerb Antalé, Márai Sándoré, Radnóti Miklósé), mégis leginkább visszaemlékezésekkel, memoárokkal találkozunk, amelyek nagyobb távlatot, időbeli elválasztottságot jelentenek az elbeszélt idő és az elbeszélés ideje között. A napló ezzel szemben nem teszi lehetővé a narrátor számára az eseményekkel szembeni (az utólagos tudásból eredő) biztos távolságtartást. Berr alkotását és az Anne Frank naplóját a jelenszerűség határozza meg – a háború jelene. Az érzelmekről, az olvasmányokról, a zenélésről (Hélène hegedült) és a zene élvezetéről, a párizsi utcákról, az aubergenville-i tájról és kirándulásokról szóló bejegyzések idilli képekkel színesítik a naplót, ellenpontozva azt a tragikus kontextust, melyben fogantak. Az elbeszélői hang olykor fájdalmasan, de éles pontossággal számol be a történésekről, a Dávid-csillag kötelező viseléséről, a külvilág elutasító, gyáva magatartásáról, valamint a különféle korlátozásokról (a munkavállalást, tanulást, közlekedést, vásárlást, egészségügyi ellátást, illetve a kijárást illetően). Hélène zsidó gyerekeket ápol, kórházban dolgozik önkéntesként, s végig hűséges marad otthonához, Párizshoz. Nem menekül, elfogadja feladatát és sorsát: „felkészültem a sorsomra; nem arról van szó, hogy előre elfogadtam, mert azt nem tudom, hogy a

DISPUTA Lépcsők

Hélène Berr naplója

39

DISPUTA Lépcsők 40

valóság terhe alatt fizikailag és erkölcsileg meddig leszek képes majd elviselni a fájdalmat, de azt tudniuk kell az embereknek, hogy felkészültem a sorsomra” (192). Mindemellett a művészeteknek, az irodalomnak, a zenének az elbeszélő életében betöltött szerepe és azok változásai sem elhanyagolhatóak. Hélène számtalan esetben említi édesanyja nyugtató zongorajátékát, a próbákat, a családdal, a barátokkal közösen átélt hangszeres előadásokat. Gyakran elemez irodalmi alkotásokat, többek között szakdolgozatának témájával kapcsolatban. Később a körülményekkel dialógusba vonva számos szöveget is felidéz, ezzel sajátosan teszi érzékelhetővé saját gondolatait, világát. Kezdetben ennek ellenére önzésként értékeli az írást, a költészetet, az irodalommal való foglalatoskodást, mert ez elveszi az időt a hasznos tevékenységektől. Ez az ellentét a napló 1943– 44-es részében még élesebb kontrasztot mutat, hiszen egyre gyakoribbak a más művekből átvett részletek, szövegidézetek, melyek a narrátor számára menedéket jelentenek a külvilág eseményeivel szemben, kapcsolatot vonva a természettel is. A huszonegy éves lány, a Sorbonne hallgatója 1942-ben kezd naplójához, melyben érzéseiről, belső világáról ad számot, illetve a mindennapokról, melyeket átjár a háború tragikus tapasztalata. Feljegyzéseiben eleinte a szerelem témája uralkodik. Már az első oldalakon találkozunk az érzések eme bizonytalan terepével egy távol levő személy, Gérard kapcsán, akivel Hélène bizonyos időközönként levelet vált. E levelek gyakran részletes önreflexióra késztetik (a másikhoz és saját magához fűződő kapcsolatát boncolgatva). Bepillantást nyerhetünk abba, hogyan látja Hélène az embereket maga körül, s hogyan helyezi el magát közöttük. Rendkívül tisztán és tömören képes leírni egyes jellemeket, ahogyan Závada is megjegyzi: „bámulatos eleganciával ír, ami először is a valóságos naplót író természetességet jelenti, vagyis a folyamatos tollbafogalmazás hibátlanságát” (6). Az elmondottakkal összhangban érzékletes lehet a következő részlet: „Ma megint láttam azt a szürke szemű fiút […] Megtudtam a nevét is, Jean Morawieckinek hívják. Mielőtt bemutatko-

zott volna, éppen arra gondoltam, milyen szlávos az arca, olyan, mint egy szláv herceg” (38). Jean megjelenése fordulópontot jelent. Alakja megszépíti a háború szörnyűségeitől, a kirekesztettségtől terhes napokat. Személye kulcsfontosságúvá válik Hélène számára. Kettőjük szerelme itatja át a könyv lapjait: „Újraolvastam a naplóm elejét, és rájöttem, hogy az egész tulajdonképpen két jól elkülöníthető részből áll: az egyiket kötelességből írom, hogy megőrizzem azokat az emlékeket, amelyeket mindenképpen el kell mesélnem a többieknek, a másik rész viszont csakis Jeané, neki írom, és persze magamnak, kettőnknek” (199). E szövegrész már távolságot, önreflexiót is jelez. Az elbeszélő én az adott szakasz jelenének távlatából szemléli korábbi bejegyzéseit. Értelmezni, emlékezni és emlékeztetni akar. Saját érzéseinek lejegyzését viszont mintha ellentétbe állítaná e feladatvállalással. Elkülöníti a két funkciót, határokat szab nekik. Az egyik általánosan a külvilágnak szól, a másik egy bensőbb szférának, az egyénnek (Jeannak és önmagának). Az előbbi a tapasztaltak megörökítése, leltárba vétele, az utóbbi vallomás. Vallomás, melynek meghatározott címzettje van, akinek tekintete szintén hatással van a szöveg világára: „Jean valamikor majd elolvassa, amit írtam. Ha viszont erre gondolok, akkor muszáj arra is gondolnom, hogy tulajdonképpen neki írok, így abba kellene hagynom az egyes szám harmadik személyben való írást, és úgy folytatnom, mintha csak levelet írnék, Jeannak címezve” (193). Az idézetben a napló mellett a levél műfaja is feltűnik. A levél módot adna arra, hogy a leírtak csakis a kiválasztott személynek szóljanak. Hélène mégis a naplóformánál marad. Érzései és a levél normái között feszültség keletkezik. Az utóbbi formális jegyei (a magázódás) mellett nem juthatna érvényre az a közvetlen, bensőséges hangnem, mellyel benyomásait, gondolatait fogalmazza meg Jean számára. Az intimitás, a személyesség kerülne korlátok közé a levél szabályainak engedelmeskedve, s ezt a narrátor éppenséggel elkerülni igyekszik. (A nyelvi kifejezhetőség problémája a naplóban másutt is meghatározó szereppel bír.) Hélène 1942. november 26. után (amikor Jean bevonul a hadseregbe) csupán egy-két

ben hasonló helyzetekkel találkozhatunk. Woolf lemondó a kifejezés lehetőségével szemben, nála a kimondatlan benyomások fontosak – sajátos módon a feledés, s ennek következtében a felszabadulás reménye is motiválja az írást. Önéletrajzi elbeszélője szerint csak A világítótorony megalkotásával tudott túllépni édesanyja elvesztésén, s személyéhez fűződő meghatározhatatlan viszonyán. Egészen negyvennégy éves koráig kísértette anyja hangja, képe, amikor is megszületett A világítótorony ötlete. Viszszaemlékezésében beszámol az írás rohamszerűségéről, gyorsaságáról. Az alkotás elkészültével már nem hallotta anyja hangját, nem látta maga előtt többé. A nyelvről, a kifejezésről való gondolkodás eltérő a két szerzőnél, más szemlélet és nézet indukálja őket. A közös mégis az lehet bennük, hogy mindkettő esetében önéletrajzi szövegről van szó, melyekben fölvetődik, sőt igen jelentékeny hangsúlyt kap a nyelvi kifejezhetőség problémája. Hélène naplójában szintén érezhető egyfajta bizonytalanság a megnyilatkozás, a vallomástétel sikerességének lehetőségéről. Úgy tűnik, a veszteségtudat gátolja az írást. Az elbeszélő számos helyen a megnyilvánulás kudarcáról számol be, mégis beszélni akar. Papírra veti gondolatait, érzéseit az átéltekről, mintegy gyógyírként használva az írást: „mióta írok, vagyis egy jó órája, egyfajta megkönnyebbülést érzek” (172). Ehhez hasonló élménnyel az 1942-es bejegyzéseknél találkozunk, amikor édesapja letartóztatása után egy nappal így fogalmaz: „Tegnap este akartam írni, de nagyon szétszórt és erőtlen voltam. Ma reggel viszont már meg kell tennem, mert minél előbb el akarom felejteni az egészet” (72–73). A következő bekezdésekben az előző napról számol be, édesapja letartóztatásáról, a felfordulásról, majd apja meglátogatásáról. Megkönnyebbülést, felejtést vár a naplótól – ez ellentétben áll azzal a feladatvállalással, mely az emlékez(tet)ést szolgálja. Az írásról mint terápiáról tanúskodnak a korábban jelzett önéletírások is (Polcz Alaine és Anonyma műve), melyeket nemcsak gyógyírként értelmezett vallomásként említhetünk, hanem a fedőnarratívák kérdését is szóba hozhatjuk. A kívülálló réteg, a társadalom nem érti az eseményeket, vagy nem akarja megérteni azokat, ezért történeteket kreál a valós tartalmak elfedésére, amelyeket képtelen feldolgozni. Hélène is a társadalom értetlenségét, gyávaságát, érdektelenségét hangsúlyozza; megvilágítja azokat a hamis kijelentéshalmazokat, melyek a köztudatban élnek: „az

DISPUTA Lépcsők

bejegyzést ír még, ezt követően közel egy évig nem nyúl naplójához. 1943. augusztus 25-én tér vissza félbehagyott feljegyzéseihez, pár sorban összefoglalva az elmúlt hónapok eseményeit. Hangvétele érezhetően komorabb a korábbi írásokhoz képest. Eztán csak október 10-étől válik ismét folyamatossá a jegyzetelés, melynek első fontos elemeként azt tárja fel, hogy miért is döntött a folytatás mellett: „muszáj leírnom a valóságot” (167), majd néhány szövegrésszel alább: „azért kell folytatnom a naplóírást, hogy később az emberek értsék, milyen volt ez a korszak” (171). A naplóírás félbehagyása, majd újbóli felfedezése kapcsán érdemes kitérni az elbeszélői hang alakulására. A szöveg olvasása során ugyanis láthatóvá válik a megnyilatkozó hangjának állandó váltakozása az emlékek és aktualitások vonatkozásában. A napló eleinte nem is érint nagy időbeli távolságokat, a narrátor emlékei a közelmúltban (az elmúlt napi, heti eseményekben) időznek, s csak az 1943-as részben figyelhetők meg nagyobb különbségek az elbeszélt idő és az elbeszélés ideje között. Az elbeszélő időnként elmerül saját világában, újabb szálakat fűzve a szövegbe, majd mikor feleszmél, ismét a tudatos jelenlét, önreflexió irányítja a feljegyzések menetét. Ezek a szórványos képek, kitérők árulkodnak igazán a megnyilatkozó lelkiállapotáról, érzéseinek lényegi momentumairól. Naplójával emlékeztetni akar, ám mindeközben kétségek között hánykolódik: „Néha teljesen megbénít ennek az egésznek a hiábavalósága. De néha meg azt gondolom, és mondogatom magamban, hogy ez a hiábavalóság-érzés nem más, mint egyfajta tunyaság, lustaság, hiszen az összes okoskodásommal szemben ott egy nagyon erős érv, és ez az érv, ha meg tudom győzni magam a valódiságáról, döntő fontosságú lesz: az írással küldetésem van, mert az embereknek meg kell tudniuk ezeket a dolgokat” (169). Gondolatainak kifejezése kapcsán számos más korlátozó tényezőre is kitér, úgy mint az idő, a lelki kiegyensúlyozottság és a kellő távlat hiánya. Jean elutazása, illetve a barátok és szerettek elvesztése olyan megrázó élmény, melyről úgy érzi, képtelen beszámolni: „olyan területre tévedek, amely megelőzi a gondolatokat és a szavakat” (194). A nyelvi megnyilatkozás csorbát szenved, alkalmatlan az érzések, a fájdalom megformálására. Hiányt hagy maga után. E szempontból tanulságos összevetést kínál Virginia Woolf önéletrajzi írása, mely-

41

utcán beszédbe elegyedtem egy asszonynyal; nagyon fájt, amit mondott, annál is inkább, mert látszott, hogy semmit nem tud az egészről. Szerinte még mindig túl sok zsidó van Párizsban, persze azzal a kitűzővel [sárga csillag] azonnal észre is veszi őket az ember a tömegben, és még azt is hozzátette: »De a franciákat nem nagyon zavarja, aztán meg úgyis csak azokat viszik el, akik csináltak valamit«” (201). Az ártatlanokból bűnöst formálnak, hogy legitimálják, elfogadhatóvá tegyék az erőszakot, az elhurcolás, a gyilkolás tettét mint büntetést. A naplóíró ez ellen is küzdeni próbál; megértetni, emlékeztetni akar, mi-

közben a vallomástétel révén megnyugvásra is vágyik. Hélène Berr naplója olyan rétegeket nyit meg, amelyek árulkodnak a korról, az elbeszélő lelkivilágáról, illetve azokról a feszültségteli tapasztalatokról, melyek foglalkoztatták a megszólalót az írás során. A napló emlékeztet és feledtet egyszerre – e paradoxon jelenti a mű egyik különös olvasói élményét. (Hélène Berr naplója 1942–1944. Fordította Kiss Kornélia, Bp., Magvető, 2009. 310 oldal, 2990 Ft) Jován Katalin

Új idők

DISPUTA Lépcsők

Kéri Katalin: Hölgyek napernyővel. Nők a dualizmus kori Magyarországon

42

Színes, szivárványos mozaikot ígér Kéri Katalin, a Pécsi Tudományegyetem neveléstörténésze Hölgyek napernyővel című kötetének bevezetőjében. Közelről vizsgálva ezt a mozaikot elveszünk ugyan a részletek gazdagságában, távolabbról szemlélve azonban kirajzolódik a minta: a nők helyzetében szűk fél évszázad alatt bekövetkezett változások Európában és Magyarországon. A mű által felölelt témakörök igen sokszínűek, a női emancipációtól kezdve oktatáson, munkavállaláson és otthoni tevékenységeken át olyan könnyedebb jelenségekig, mint a szabadidő és a divat. A szerző kísérletet tesz, hogy a terjedelmes egykorú sajtóanyag és a vonatkozó szakirodalom alapos elemzése révén átfogó képet nyújtson a dualizmus kori nők életéről. Magyarországon is számos kiadvány jelent meg a tárgyalt időszak nőtörténeti vonatkozásairól és a kutatások módszereiről – ezeket Kéri is felsorolja bibliográfiájában –, amelyek egyegy területet dolgoznak fel a maguk mélységében, illetve a korabeli sajtótermékek is elérhetők különböző levéltárakban. A szerző történészként közelít tárgyához, célja a fellelhető adatok alapos feldolgozása és szintetizálása. A honlapján (www.kerikata. hu) közzétett publikációs lista alapján látható, hogy kötete többéves kiterjedt kutatómunka eredménye. Neveléstörténészként nagy jelentőséget tulajdonít a női oktatás és munkavállalás kérdésének – a könyv szerkezetében és konklúziójában is meg-

mutatkozik, hogy Kéri ezt tartja az egyik legjelentősebb tényezőnek, amely lehetővé tette a modern nő megszületését (A leánynevelés és a Női munkavállalás című fejezetek együtt majdnem felét teszik ki a könyv terjedelmének). A 19. század során a nők helyzetében bekövetkező változások okai könyvtárnyi szakirodalmat töltenek meg. Kéri elgondolása szerint az egyik legfontosabb katalizátor, ami a folyamatot elindíthatta, az Európában fellépő demográfiai eltolódás volt – a „nőtöbblet”, hiszen a nők nem elhanyagolható aránya volt kénytelen önmagát eltartani, illetve a gazdasági, tudományos fejlődés következtében fellépő munkaerőhiány, ami gördülékenyebbé tette a nők otthonukon kívüli munkavállalását. Néhány mozaikdarabka ellenben ittott hiányzik. Ahogy a szerző is írja, „lehetetlen feladat ugyanis kielégítő és egyszerű választ adni arra az izgalmas kérdésre, hogy hogyan éltek száz-százhúsz évvel ezelőtt Európában és Magyarországon a nők” (5). Lehetetlen, több okból is. A nők mindennapjait és a róluk szóló diskurzusokat mindenkor meghatározó szociális, gazdasági, vallási, nemzetiségi hovatartozás mellett a nőtörténeti kutatások forrásanyaga is problematikus, hiszen a nők saját gondolatai, mindennapi életük története és élményei kevésbé maradtak fenn, mint a férfiak nőkről szóló nézetei, reprezentációi, így a nőtörténeti kutatások legalább annyira

a nőkkel kapcsolatos történelmi kutatások korszakaira, módszereikre, szólva a kompenzációs, „her-story” vonulatról, a nőknek mint társadalmi csoportnak a vizsgálatáról, végül a genderközpontú nőkutatásról, illetve kísérletet tesz önmaga pozicionálására is. A tág horizont igénye vetődik fel a hármas, nemzetközi–hazai–lokális szint együttes vizsgálatában, a korabeli és mai szakirodalom és sajtóanyag használatában, illetve olyan források, mint jogszabályok, statisztikák, jegyzőkönyvek, tanácsadó könyvek, tárgyi emlékek, fotók, háztartáskönyvek szervesen kapcsolódó olvasásában. Ez a gazdag forrásanyag és a mindent megmutatás vágya egyszerre előny és hátrány, a szerző néhol mintha nem tudna megbirkózni a felsorolt módszertani eszközökkel és a vállalt téma gazdagságával, ugyanakkor igyekszik segítséget is nyújtani, hogy az olvasó az őt leginkább érdeklő témában elmélyedjen. A fejezetek mindig nemzetközi kitekintéssel kezdődnek, majd a kicsit „szárazabb”, bőséges tényanyagot felvonultató alfejezeteket a tárgyalt kérdéssel kapcsolatos, korabeli sajtóban megjelent vélemények követik, amelyek folyamatosan párbeszédben állnak egymással és többé-kevésbé egységes nőképet hoznak létre (amellett, hogy ezek a kötet egészében hangsúlyos szerepet kapnak, a szerző külön fejezetet is szentel a kérdésnek Korabeli vélemények a nőkről, a nőkép alakulása címmel). Ennek gerincét a nőiesség és anyaság 19. században kibontakozó s máig ható mítosza alkotja, melyről például Elisabeth Badinter A szerető anya című „anyaságtörténete” nyújt részletes és meggyőző elemzést. Kéri Katalin kutatásaiból is hasonló kép rajzolódik ki. A korabeli gondolkodók és újságolvasó közönség nőkről alkotott nézeteinek középpontjában a nők élethivatásával kapcsolatos elgondolások állnak, amelyek szerint bármit akar és tesz egy nő, soha nem lehet fontosabb életcélja és feladata, mint az anyaság. Ennek eltúlzott kihangsúlyozása arról árulkodik, hogy az érintettek nem mindig voltak meggyőződve erről. Az idézett egykorú véleményekből – legyenek azok ironikusak, gúnyosak, esetleg tréfásak – markáns félelem rajzolódik ki a nők társadalomban betöltött és betölteni kívánt pozícióival kapcsolat-

DISPUTA Lépcsők

szólnak a férfiak nőkről vallott elgondolásairól, mint a nőkről magukról. Pető Andreát idézve Kéri megállapítja, hogy „fontos elválasztani a nőket az elemzés középpontjába helyező történetírás módszertanát a nőkről alkotott feminista elméletektől” (7), és ezt következetesen be is tartja. A kutató számára a bőséges forrásanyag (levelek, jegyzőkönyvek, újságcikkek) elsősorban a városokban élő közép- és felső rétegekhez tartózó nők életének kutatását teszi lehetővé. Kéri szerint egyrészt a munkás és a paraszti származású asszonyok életéről nem áll rendelkezésre elegendő és részletes adat, másrészt a paraszti életforma az ország számos területén szinte változatlanul maradt fent a 20. század közepéig, így itt követhetők nyomon legkevésbé a nők élet- és szemléletmódjában bekövetkező változások. A fejezetekben részletes felsorolást találunk például a Magyarországon megjelent sajtótermékekről vagy a századfordulón tömegesen megalakult nőegyletekről, az adatok analitikus feldolgozása, elemzése azonban hiányzik. Nem monográfiaként, hanem laikusoknak szóló ismeretterjesztő, az érdeklődést felkelteni kívánó kötetként olvasva könynyebben át lehet siklani a hiányosságok fölött. A módszertan és a használt fogalmak megismertetése azonban így is hagy kívánnivalót maga után, például nem válik világossá a szerző álláspontja az emancipáció és a feminizmus fogalmaival kapcsolatban (61–62), noha a kérdésnek külön fejezetet is szentel A nőemancipációval kapcsolatos alapfogalmak címmel, amelyben az emancipációról és feminizmusról szóló értelmezései sem távolodnak el a sajtóelemzéstől. A fogalmak tartalmi jellemzői és jelentései helyett azok első megjelenésének történetére fókuszál, de ebből nem derül ki egyértelműen saját álláspontja. Emellett utal néhány kutatóra, akik ezzel a kérdéssel foglalkoztak. Érdekességként az Új Idők című lapból idéz egy lakonikus magyarázatot, amellyel látszólag ő is egyetért: „Az emancipáció hívei az anyagi egyenjogúságot követelik, a feministák a szellemit”. Ez azonban így kevés, ezt a fejezetet ilyen formában akár ki is lehetett volna hagyni a kötetből. A nőtörténet kutatása és A nőtörténet forrásai című fejezetekben a szerző kitekint

43

DISPUTA Lépcsők 44

ban. A karikatúrák tömeges megjelenését Kéri úgy értelmezi, hogy a kortársak tudatában voltak az éppen zajló változásoknak, de a kialakuló új helyzet feldolgozása korántsem volt zökkenőmentes. Tanulságosak azok az állásfoglalások, amelyek a nő biológiájára és a pusztán elméleti elképzelésekre támaszkodva próbálják előírni, mely hivatásokra lehetnek alkalmasak a nők. Kéri többször hangsúlyozza, hogy bár a kor aszszonyainak többsége családanyaként, az otthon falai között élte le életét, és a női emancipáció élharcosainak törekvései, mint a női választójog vagy a nők egyetemre jutása nem jelentkeztek tömegigényként, az a tény, hogy egyáltalán feltűntek ezek a lehetőségek és nem kevés nőt vonzottak, mutatja, hogy a hagyományos női hivatás egyáltalán nem magától értetődő, még kevésbe biológiailag meghatározott. A sajtóban és tanulmányokban megjelenő álláspontok mellett a karikatúrák, versek és viccek az „új nőt” kigúnyolva próbálták a nővel kapcsolatos hagyományosabb szemléletmód felé terelni olvasóikat. A 19. században a tömegsajtó elterjedésével még nagyobb a publicisták közvélemény-formáló ereje és felelőssége. Noha a szerző szerint a tárgyalt időszakban csak egy szűk értelmiségi réteg követte közvetlenül nyomon a külföldön megjelent műveket és legújabb elméleteket, ezek közvetlenül sokkal szélesebb rétegekhez jutottak el a sajtón keresztül. John Stuart Mill és ifj. Alexandre Dumas vagy Magyarországon Maczki Valér „nőpárti” gondolatai, illetve Beniczky Irma konzervatívabb beállítottsága mutatja, hogy a női emancipáció támogatottsága nem a ’nem’ függvénye. A női felsőoktatásról szóló több éves sajtóvitákból is kiderül, hogy nem kevés nő ellenezte a hagyományos szerepek feladását. A régi értékek átalakulása miatt érzett aggodalom fekete-fehér gondolati sémákat hozott felszínre, például azt a korabeli véleményt, hogy aki ért a fizikához, az már nem tud rántottát készíteni (hasonló vélekedések a mai sajtóban – női magazinokban is megjelennek). A magyar újságolvasók hamar értesültek a legújabb nyugati tudományos és filozófiai eredményekről, mivel nem volt ritka nyugat-európai és egyesült államokbeli újságok írásainak szó szerinti vagy részleges átvétele. A nőemancipációs törekvések című fejezetből kiderül, hogy a különféle nőszervezetek (például az 1904-ben alakult Feministák Egyesülete) is állandó kapcsolatban álltak külföldi, főleg USA-beli, angliai, német, francia és olasz testvérszervezete-

ikkel, és bár nemzetközi konferenciáik nem váltottak ki tömeges érdeklődést a magyar nők körében, jelentőségüket mutatja, hogy az 1916-os Feminista Kongresszust betiltották. A külföldi és hazai tendenciák szoros összeolvasása a szövegen is végighalad, és a végére bepillanthatunk a feminizmus századfordulós első hullámába, amelynek árján a nők politikai és gazdasági téren viszonylag rövid idő leforgása alatt gyökeresebb változást idéztek elő életükben, mint addig bármikor. Magyarország 20. századi történelme során számos jellegzetes tényező késztette e folyamatot megtorpanásra, de látható, hazánk ebben az időszakban szerves része volt a nyugat-európai szellemi életnek, és a magyarországi emancipációs törekvések párhuzamosan fejlődtek a nyugati eszmékkel és mozgalmakkal, néhol meg is előzve őket. A térbeli kapcsolat mellet időbeli is felfedezhető: a mai női magazinok és a korabeli újságok közötti érdekes párhuzam, hogy már akkor megjelentek a „karcsúra fűzött divathölgyek, az ünnepelt gyönyörű színésznők, a nyugodt, ’ideális anyák’, a tökéletes házaspárok és a mintafeleségek” (146), ám nem tudjuk, milyen mértékben szolgáltak modellként a hétköznapi nők számára (esetleg mekkora frusztrációt okoztak bennük). A sajtó mindenesetre propagálta a „magyar gazdasszony” képét, aki otthona királynője és vallásos honleány is egyben. Kéri – noha ígéri a női magánszféra bemutatását – könyvében viszonylag kevés teret ad a női hangnak. Az írók és publicisták gondolatai mellett kevésbé szólal meg a hétköznapok hölgye; a sajtóanyag feldolgozása előnyt élvez a személyes vallomások, naplók olvasásával szemben. Ez megmutatkozik a könyv szerkezetében is: a nők otthoni és szabadidős tevékenységeit bemutató fejezetek a kötet végére kerültek, noha számos érdekes adalékkal szolgálnak a kor hétköznapjainak megismeréséhez (A nők otthoni tevékenységei, illetve A női szabadidős tevékenység és a divat). Láthatjuk belőle, hogy a nők szabadidejének hasznos eltöltéséről szóló viták nem kevésbé voltak ideológiáktól terheltek, mint a politikai, társadalmi szerepvállalás kérdései. A hölgyeket óva intették fizikai és szellemi erőfeszítésektől egyaránt. Biztató ellenpont, hogy a korban néhány, főleg művészeti és tudományos pályán érvényesülő nőnek (Hugonnai Vilma, az első női orvos vagy Bulyovszky Lilla színésznő) lehetősége volt – akár egyedül is – bejárni Európát és a világot, élményeikről pedig útleírásaikban számoltak be.

A főszöveg és a tetemes mennyiségű lábjegyzet mellett részletes, jól tagolt bibliográfia is segíti a téma további tanulmányozását. Fontos megemlíteni a könyv gazdag és sokoldalú képanyagát. Talán soha nem látott fényképek, karikatúrák, egykorú reklámhirdetések és portrék teszik gördülékenyebbé a befogadást – amellett, hogy a női test, a divat vizuális ábrázolása egyfajta „szubtextusként” működik az írott szöveg mellett. A női divat különösen érzékeny pontja volt a korabeli diskurzusoknak. Gúny tárgyát képezték a különféle fűzők, turnűrök, betétek és szalagok, a könnyebb mozgást lehetővé tevő „reformruhák” megjelenését ugyanakkor gyanakvás kísérte. A Hölgyek napernyővel olvasmányosan, bár néhol talán túl sok adattal vezeti be az

olvasót a dualizmus kori felsőbb osztálybeli hölgyek életének mozzanataiba. Kéri elsősorban a nők társadalmi és magánéletében bekövetkező változásokra figyel, megkísérli feltárni ezek környezetét és okait, végül a nők oktatásának és munkavállalásának fontosságában kristályosodik ki érvelése. Az igényes kivitelezésű kötet szórakozást nyújt azoknak, akik épp csak belepillantani akarnak a boldog békeidők forgatagába, illetve támpontot azoknak, akik további ismeretszerzésre vágynak. (Kéri Katalin: Hölgyek napernyővel. Nők a dualizmus kori Magyarországon 1867-1914, Pécs, Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, 2008, 222 oldal, 2690 Ft) Lajterné Kovács Krisztina

A toronyember Csoóri Sándor legújabb verseskötetéről volna, szabadverseiben az elbeszélő, prózai elemek szinte teljesen eltűntek, felolvadtak a lírai folyamban. Ahogy Csoóri korábbi műveiről is elmondható, a kötet versei is nehezen engedik meg a tematikai címkézést. Ez legtöbbször lehetetlen, hiszen a versekben megjelenő költői önreflexió, a lírai én legbensőségesebb érzelmei: életigenlése és halálvárása, a közösség, a haza sorsa feletti aggodalom, a miattuk érzett csalódottság egyetlen versfolyamon belül, megbonthatatlan szintézisben jelennek meg. Legszebb példaként erre talán a gyönyörű Háttal állok kínálkozik – valójában két külön versről van szó, ugyanazzal a címmel. Az első vers kezdetének hangvétele az életével számot vető, búcsúzni készülő idős költőé, Arany János kései költészetének zenéjét idézi: Háttal állok már minden ragyogásnak, minden mosolynak, minden bűnnek. Legbelül csupa múlt vagyok. A második versszak azonban meglepetésként hat: megtudjuk: az első versszak lírai alaphelyzete nem a sztoikus öregkori búcsúzásé: a „háttal állás”-ban indulat van: dac, melyet a költő öniróniával ábrázol.

Szerkesztőségünk ezzel az írással köszönti az idén nyolcvanéves Csoóri Sándort.

DISPUTA Lépcsők

2009 végén Harangok zúgnak bennem címmel jelentette meg az idén februárban 80. születésnapját ünneplő Csoóri Sándor legújabb verseit a Nap Kiadó, karcsú, fehér kötésben. Ha a kötet verseinek legjellemzőbb tematikáját akarnánk megragadni, azt mondhatjuk, ez a kötet a visszatekintésé. Az író-költő visszatekintése pályájára, művészi működésére. Nem meglepő ez egy 80 éves költőtől – gondolhatnánk. A kötet verseinek „össze-vissza harangzúgásában” azonban nem a rezignáltság, nem a békés búcsúzkodás hangjai a legerősebbek. A kiábrándultság, lemondás és a csalódottság hangjai mellett – „váratlanul kitörő kiáltás”-okban, hirtelen „szélroham”-ként – megjelenik a tettvágy indulata, a megbékélt halálvárás mellett a „Ne vigy engem, Tavasz, a kísértésbe, / ne vigy engem, Tavasz, a halálba” élni akarása. A szerelmes versekben nyolcvan évnyi bölcs, élő, testmeleg érzelem lüktet. Csoóri Sándor költői énje, úgy tűnik, messze van még az öregségtől. Ahogy ő maga mondja: „Nem, még nem megyek. / Dacolok még kicsit az elmúlással”. Az új versek tematikailag és motívumhálózatukban is szerves folytatásai a korábbi Csoóri-lírának. A költői nyelv azonban mintha minden eddiginél sűrűbbé vált

45

A sértődékeny evangélisták lehettek ilyen elvadultak, akik már a Holdnak is megüzenték: fényeskedhetsz, barátunk, de már csak nélkülünk! A harmadik versszak az önvizsgálaté: „Honnan sodródhat felém / ez a sebzett fölény? / Honnan és miért?”. Az okok felismerése a vers végén előbb költői öndefinícióhoz, majd a felvállalt költői feladatról szóló számadáshoz vezet, mely a költői én én–ti viszonyban történő pozicionálásával a Csoóri-lírára jellemző közösségi felelősségtudatot szólaltatja meg: Ettől lettem hát ilyen leválthatatlan ember, átlátszó, mint egy ablak, átlátszó, mint egy apáca, s ettől kongattam meg hangosan még a tulipánokat is... tanuljatok meg végre föltámadni, hisz a világ minden gótikus tornya a tiétek.

DISPUTA Lépcsők

A vers zárásában a kötet verseire oly jellemző csalódott hangnem, a közösségért viselt munka hiábavalóságának kimondása jelenik meg:

46

Nektek azonban csak egy illatos szivar kellett, egy még illatosabb háború, hogy ne fakuljon meg ez az élet! A csalódottság, a közösség ügyeiért való fáradozás hiábavalóságának érzéséről számos vers vall a kötetben: „Nem akarok már semmit / kitalálni a kedvetekért, / a legszebb napsütésben is / átgázoltatok rajtam.” – írja a Jártam előttetek című költeményben. Vagy még erősebben: „Hiába volt, hiába volt / annyi ütközet, annyi lárma, / maradt minden a régiben, / mint a megváltók arcvonása.” (Közeleg húsvét). Ebből a csalódottságból fakad, hogy számos vers-

ben a költői önmeghatározás negatív formában jelenik meg. Az Egy-egy szélroham jelöltje című, kötetnyitó versben régi énjével szemben határozza meg így önmagát: „... én régóta már csak / egy-egy szélroham jelöltje vagyok / váratlanul kitörő kiáltásé”. A Várom az őszi esőket egy sorában Istent megemlítve így vall: „Kiválasztottja voltam jó sokáig, / de most már ez is elmúlt.” Költői-írói életútjának összegzése, életművének ars poeticája, legbelső lényege a legnagyobb erővel a kötetnek is címet adó, Harangok zúgnak bennem című műben foglaltatik. Mint Csoóri Sándortól megszokhattuk, a kötet képi hálója igen gazdag szövésű. Továbbra is jelen vannak az életműben oly gyakori tűz-, kő-, lómotívumok, az évszakok, a természeti képek metaforái, a vissza-visszatérő finom újszövetségi utalások. Ebben a visszatekintő, életösszegző kötetben azonban a harangmotívum, mely szintén a Csoóri-líra egyik visszatérő képi eleme, különösen beszédes. A harang a magyar lírában (Kozma Andornál, Tompa Mihálynál, Reményik Sándornál) többnyire a nemzeti közösség megrázó élményeivel függ össze. Csoórinál ez a motívum azonban egyszerre közösségi és személyes jelkép. Az említett vers és a kötet címe mintha egysoros ars poeticaként fémjelezné egész pályáját. „Harangok zúgnak bennem” – az utalásszerűen megidézett templomtorony képe költői önmeghatározásként a legkifejezőbb hasonlata annak a költőiírói életműnek, melynek egyedi jegyeit indulása óta a közösségi és individuális létezés világának egymástól elválaszthatatlan megrajzolása jelentette. Elég csak az életmű korai szakaszából a Tudósítás a toronyból című szociográfiájára gondolnunk, vagy felidéznünk a Csöndes tériszony (2002) verseit, melyeket át- és átsző a szemmetafora, a szemtanú alaphelyzetéből született látásmód, ahhoz, hogy az önmagát – kimondatlanul ugyan – templomtoronynak aposztrofáló költő képválasztását mélyen az életműben gyökerező, hiteles és igen beszédes képnek értékeljük. A templomtorony mint a közösség, falu központja, harangjaival az élet minden jelentős eseményének kísérője: a magánéleti sorsfordulók és az egész közösség sorsát érintő drámai történések alkalmával is. Ilyen harangszónak, harangzúgásnak vallja önmagát a Csoóri-líra, mondhatjuk némi képzavarral élve, tudván, hogy a líra eredetileg lantot jelentett. Ha minden így marad című versében romkertté vált szülőföldjének említésekor némi iróniával írja: „A harangjai is

Láttam a lezuhant harangot. Ott feküdt a romkert oldalában. Olyan volt, mint egy elefánt nyakáról levágott kolomp. (…) Minden éjszaka nagyobbra nő benne a csönd, nagyobbra nő benne a szégyen s jönnek a kutyák és levizelik maradék lelkét. Bűzlik a réz, a vas, de nem háborodik föl senki, csak a katedrálisok jajgatnak messziről, mint a magukra maradt pusztai próféták. Csoóri legújabb verseskötetének fő gondja ez: az életmű sorsa feletti áttekintés a múltban és a jelenben, de a jövő felé tekintve. A Csoóri-líra kezdetei óta annak az illyési hagyománynak folytatója, mely az egyén és közösség ügyét egymástól szétválaszthatatlan egységben mutatja fel. Az individuum kiteljesedésének szükséglete ebben a lírai hagyományban nem a közösségből való kivonulás útját követi, az én kiteljesedését a közösség kiteljesedése nélkül nem tartja elképzelhetőnek. Nem létezhet csupán individuális szabadságvágy

annak a vágya nélkül, hogy az egyént formáló közösség minden tagja teljes, szabad életet élhessen. Ez a világnézeti attitűd a költészetben újra és újra feleleveníti és újraértelmezi a társadalmilag elkötelezett, profetikus költészet hagyományát. Olvasóként hajlamosak vagyunk szembeállítani az efféle társadalmilag elkötelezett művészetet a befelé irányuló, a szubjektum érzéseire koncentráló művészettel, s egymás ellenfényébe állítva határozni meg értékeiket. Holott, Northrop Frye szavait idézve „Ez a szembeállítás hamis, éppen mert szembeállítás: az érett kultúrában eltűnik.” Meghatározása szerint ugyanis érett társadalom az, amelyik „megérti: legfőbb rendeltetése, hogy tagjainak valódi egyéniségét kibontakoztassa. A teljesen érett társadalomban a hatalmi szerkezet válik az egyén funkciójává, nemi, osztálybeli és faji különbség nélkül, úgy, hogy mindenkinek megvan a kellő tere ahhoz, hogy éljen, szeressen, gondolkodjék, alkosson.” (Northrop Frye: A nyelv kettős látomása, A kettős látomás I., Pannonhalmi Szemle, 1995/1, 29– 30.). Csoóri életművét e „kellő tér” kiharcolásának szolgálatába állította. Ahogy ő maga fogalmazza meg ars poeticáját Harangok zúgnak bennem című versében: Nem voltam pap s nem lettem próféta sem, csak egy ember, aki még beszélni tudott a kövekkel s a tűzvészekkel is amikor már a szónak sem volt szíve Az utókor társadalmának érettségén múlik, hogy ez előtt a templomtorony-életmű előtt úgy rohan-e el reggel és este, mintha kihűlt, óriás teáskannák mellett rohanna el a semmibe. (Csoóri Sándor: Harangok zúgnak bennem. Nap Kiadó, 2009. 90 oldal, 2500 Ft.) Kulin Borbála

DISPUTA Lépcsők

csak alusznak némán / a jó levegőn”. A már idézett, Háttal állok című műben a sorok („s ettől kongattam meg hangosan / még a tulipánokat is…”) a tulipán–harang metaforaláncban személyes hangú lírájának indíttatására utalnak (a tulipán Csoórinál a személyes élethez tartozó metaforák közé tartozik). A harang (mint a torony lelke) a költői individuum, az egész élet és művészet lényegiségének képe azonban mintha életművének vélt jövőjéről festene pesszimista képet A lezuhant harang című versében, egy profetikus (rém)álomban:

47

Horthy és a Horthy-kép a magyar köztudatban és történetírásban Barta Róbert

DISPUTA Műhely 48

A kultusz és az ellenkultusz elemei A modern társadalmak válságos időszakaiban a gondolkodásmód többnyire elszakad a racionalitás talajától, mitikus töltést kap, és a mitikus világkép által közvetített „vágyott állapotot” a kultuszok teszik megtapasztalhatóvá a társadalom számára. Nem volt ez másképpen Horthy Miklós esetében sem, akinek kultusza – és ellenkultusza – már 1919 őszén megjelent a kultuszépítés szakrális tereiben, a sajtóban, a tömegrendezvényeken és fokozatosan a történetírásban is. Mindez persze a háborús vereség, a történelmi Magyarország széthullása és a két sikertelen forradalmi kísérlet nélkül értelmezhetetlen, nem véletlen tehát, hogy a Horthyval kapcsolatos kultikus nyelvhasználat első elemei az „országmentő”, a „Nagy Háború hőse”, az „országot irányító fővezér”, a „rend, biztonság és a fegyelem megteremtője”, „erős akaratú, hazáját szerető kiváló katona” már a Szegeden megszervezett Nemzeti Hadsereg budapesti bevonulása idejére állandó elemeivé váltak a közbeszédnek. Az országmentő Horthy-kép historizáló töltést kapott, amikor az 1920. március 1-jén kormányzóvá választott admirálist Árpád vezérhez, Kossuth Lajoshoz, de leginkább Hunyadi Jánoshoz hasonlították. Horthy országjárásának ekkori visszhangjából, a sajtóból és a propagandakiadványokból, a különböző pártállású politikai megnyilvánulásokból világosan kiderül, hogy a magyar társadalom nagyobbik része elfogadta, vagy legalábbis elfogadhatónak tartotta az 1919 őszén kialakított Horthy-képet. Természetesen a két forradalom emigráns politikusai, a fővárosi baloldali sajtó, a liberális és szociáldemokrata politikai körök azonnal beindították az ellenkultuszt, a „fehérterror hóhéraként”, az „ellenforradalom véreskezű zsarnokaként”, a „demokrácia ellenségeként” aposztrofálva a frissen megválasztott kormányzót. Az ellenkultuszt külföldön könnyebb volt életben tartani, mint hazai földön, hiszen az államfői jogkörrel foglalkozó 1920. évi I. törvénycikk kimondta, hogy „a kormányfő személye sérthetetlen, és ugyanolyan büntetőjogi védelemben részesül, mint törvényeink szerint a király”. A jogszabály megsértése pereket, lapbetiltásokat jelenthetett – mint ahogyan jelentett is –, így

az ellenkultuszt a politikai emigráció vezéregyéniségei, a polgári radikális Jászi Oszkár és a kommunista Kun Béla tartotta életben. Sajátos módon a hazai Habsburgpárti, legitimista politikai körök is élesen támadták Horthyt, a „felségáruló és trónfosztó” jelzők különösen a második királypuccs sikertelensége után (1921 őszétől) váltak gyakoriakká, a katolikus körök Horthyt a „protestáns vircsaftként” értelmezték, pejoratív módon utalva ezzel a kormányzó szoros református kötődésére. Az 1920-as évek sikeres bel- és külpolitikai konszolidációja nyomán, ami leginkább a kiváló tehetségű gróf Bethlen István miniszterelnöknek és kormányának köszönhető, Horthy „országépítővé és országgyarapítóvá” vált, ami csak részben fedte az igazságot, hiszen a kormányzó éppen Bethlen sikeres kormányzása miatt tehette meg, hogy kivonuljon a napi politikából, felülemelkedjen az aktuális folyó ügyeken és így a „nemzet atyjává” váljon. Mindez megjelent a korszak történelemkönyveiben is, főként az 1920as évek második felétől, amikor Horthy alakjának heroizálása kötelező kultuszelemmé vált. A közszereplések hagyományos terei (az Országos Vitézi Szék rendezvényei, katonai díszszemlék, középületek, emlékművek, szobrok avatása, az országgyűlések megnyitása, a kormányok kinevezése, nagykövetek fogadása) mellett 1928-ban Pilch Jenő hadtörténész a kormányzó 60. születésnapjára vaskos, reprezentatív kötetet jelentetett meg Horthy pályafutásáról. A mű a további Horthy-kultusz alapjává vált, adatgazdagsága miatt azonban máig megkerülhetetlen munka. Az Országos Vitézi Szék fejeként és a Corvin-rend alapítójaként, a kormányzó a korabeli társadalom két befolyásos rétegét, az első világháborús veteránokat és a tudományos, szellemi, művészeti élet képviselőit kívánta megnyerni. 1930 februárjában, Horthy kormányzóvá választásának tizedik évfordulóján a magyar országgyűlés törvényt alkotott az államfő „elévülhetetlen kormányzói érdemeiről”, és elrendelte, hogy az ezüst ötpengősök egyik oldalán a kormányzó képmása jelenjen meg. A kultuszépítés sajátos, régiónkra máig jellemző vonásaként Horthy Miklósról még életében elneveztek több városi közintézményt és

A történeti megítélés A második világháború után szovjet érdekszférába kerülő Magyarországon hatalomra jutott kommunisták által kialakított Horthy-ellenkultusz egészen az 1970-es évekig meghatározta a hivatalos történetírást. A negatív Horthy-kép elemeit eltérő hangsúlyokkal közvetítették, a skála a kegyetlenül szigorú első világháborús flottaparancsnoktól a fehérterror irányítóján át az úgynevezett Horthy-fasizmus létrehozásán keresztül egészen a vidéki magyar zsidóság deportálásával kapcsolatos passzivitásig és a nyilas hatalomátvétel legitimálásáig terjedt. Mindennek az volt a célja, hogy az 1920 és 1944 közötti korszakot a magyar történelem „legsötétebb időszakaként” mutassák be, melyhez képest az úgynevezett népi demokrácia és a szovjet típusú berendezkedés előrelépést jelent. A Rákosi-korszak meghatározó történészei, Andris Erzsébet és Mód Aladár munkáiban Horthy és rendszere a két világháború közötti európai fasizmusok egyik válfajaként jelent meg, a kormányzót „véreskezű diktátorként”, háborús bűnösként ábrázolták. Ez a sematikus és torzított Horthy-kép még az 1960-

as években sem változott meg alapvetően, noha ekkorra már számos forrásközlés látott napvilágot (Horthy Miklós titkos iratai, 1962) és néhány történész (leginkább Ránki György) már árnyaltabban közelítette meg Horthy felelősségének kérdését a vidéki zsidóság deportálásának ügyében. Az 1970-es és 1980-as években a magyar történetírás fokozatos professzionalizálódásával Horthy és rendszere is reálisabb történeti értékelést kapott. A Magyarország története könyvsorozat 1976-ban megjelent 8. kötetében a Horthyról és rendszeréről író történészek (L. Nagy Zsuzsa, Juhász Gyula, Ránki György) személyét, hatalomra jutását és tevékenységét már a hazai politikai és társadalmi viszonyokba ágyazva tárgyalták, szoros összefüggésben a nemzetközi viszonyokkal. Ennek megfelelően a kétségkívül súlyos atrocitásokkal járó fehérterror mellett hangsúlyozták a Nemzeti Hadsereg vezérének erőfeszítéseit a jogrend helyreállítására, Horthy távolságtartását a korai szélsőjobboldaltól (és a német nemzetiszocialistáktól is), valamint korlátozott felelősségét az ország háborúba sodródásával kapcsolatban. Az 1980-as évek történelemtankönyvei néhány régi, negatív toposztól eltekintve („a cattarói matrózlázadás vérbefojtója”, „Horthy alig tudott magyarul”) lényegében a történészek körében ekkor már általánossá váló szemléletet közvetítette, miszerint Horthy rendszere nem fasiszta diktatúraként, hanem inkább egy konzervatív vonásokat hordozó korlátozott parlamentarizmusként írható le. Az 1989-es rendszerváltás után felbomlott a Horthyval és rendszerével kapcsolatos többé-kevésbé egységes történeti szemlélet, és ezzel párhuzamosan a korszak és névadója gyorsan az aktuálpolitikai csatározások középpontjába került. A Horthy-kép újraértelmezésének nyitányaként 1990-ben Gosztonyi Péter történész 1973-as németül megjelent Horthy-életrajzának magyar kiadása és Dombrády Lóránd hadtörténésznek a Horthy hadsereg-parancsnoki tevékenységét vizsgáló könyve szakított a korábbi sematikus beállításokkal. Gosztonyi hangsúlyozta, hogy Horthy rendszere konzervatív színezetű korlátozott polgári berendezkedés volt, a kormányzótól idegen volt a korrupció, távolságtartóan viselkedett Hitlerrel és 1944-ben leállíttatta a budapesti zsidóság deportálását. A szerző szerint a fehérterror a vörösterrorra adott válasz volt, ami ugyan elfogadható, az azonban már aligha, hogy Gosztonyi szerint a Nemzeti Hadseregnek semmi köze nem volt az atrocitásokhoz. Dombrády a kormányzó ka-

DISPUTA Műhely

gyógyintézményt, valamint a Boráros teret a Lágymányossal összekötő dunai hidat. A Horthy-kultusz csúcspontja az 1938 és 1943 közötti időszak volt, amikor a magyar társadalom nagy része az ország újjáépítését, a revíziós területgyarapodásokat (a Felvidék déli része, Észak-Erdély és a Székelyföld, Kárpátalja, Délvidék egy része), az életszínvonal érezhető emelkedését (jórészt a háborús konjunktúrának köszönhetően) és a korlátozott háborús szerepvállalást főként Horthy érdemeinek tulajdonította. 1940-ben, a kormányzóság 20. évfordulóján, a már szokványosnak számító országgyűlési külön törvény mellett egy Horthy Miklós című, többkötetes és többszerzős, fényképekkel illusztrált munka jelent meg, mely megismételte a kultusz eddigi összes elemét, hozzátéve azt, hogy a kormányzó külföldi útjai az ország presztízsét, jó hírét és önállóságát erősítik. Mértéktartóbban, de ugyanolyan pozitívan ítélte meg Horthy húszéves kormányzóságát Bethlen István, a Magyar Tudományos Akadémia 1940. március 18-ai díszközgyűlésén. Leginkább azt tartotta elismerésre méltónak, hogy Horthy, akit „nem politikusnak neveltek”, tevékenységével a magyar történelemi tradíciókra építette kormányzói tevékenységét, elvetve ezzel a diktatórikus megoldásokat.

49

DISPUTA Műhely 50

tonai képességeit elemezve arra a megállapításra jutott, hogy Horthy kétségkívül népszerű volt a tisztikar körében, és az ország hadba lépésével kapcsolatos felelőssége (hadba lépés Jugoszlávia ellen, Kassa bombázása, majd az ezt követő hadüzenet a Szovjetuniónak) nem bizonyítható egyértelműen. A volt kormányzó 1993-as újratemetése kapcsán az egész kérdéskör még élesebb politikai töltést kapott. Az ekkor megjelent szakirodalomból, cikkekből, különféle interjúkból világosan kiderül, hogy a jobboldali erők tudatosan törekedtek Horthy és rendszere rehabilitálására, ezzel történeti folytonosságot kívántak teremteni az 1919–1945 közötti időszakkal. Az akkori politikai jobboldal számára a nemzeti múlt vállalhatatlan örökségeként minősített 1947–1989 közötti időszak csak a Horthy-korszak rehabilitációjával válhatott antikorszakká. Mindez újabb vitákat és reakciókat váltott ki baloldali és liberális politikai, értelmiségi körökben. A már-már hisztérikus történeti diskurzusban üdítő kivételnek számított John Lukacs Horthyval kapcsolatos írása a Magyar Hírlap 1993. szeptember 4-ei számában. Az Egyesült Államokban élő magyar történész véleménye szerint ugyan megkérdőjelezhetőek Horthy szellemi és politikai kvalitásai, de államfői szerepe pozitív és fontos volt, különösen 1938 után, amikor az ország függetlenségét, a polgári szabadságjogok védelmét és a rendszer létét féltő politikai erők már jórészt csak benne bízhattak. Az újabb történeti munkák és megjelentetett visszaemlékezések (Thomas Sakmyster és Becsik Gábor könyvei 2001-ben, ifj. Horthy István nejének, gróf Edelsheim Gyulai Ilonának kétkötetes emlékiratai 2000-ben és 2007-ben) mélyebb összefüggéseket feltárva és eltérő megközelítéseket alkalmazva összességében jótékony hatással voltak a Horthy-kép alakulására. A Horthy-kultusz újjáéledésének talán legkomolyabb közelmúltbeli próbálkozása Koltay Gábor Horthy-filmje volt, mely azon túl, hogy kisebb vihart kavart történészi körökben, nem tudott komoly befolyást gyakorolni a közvéleményre. Ugyanez a helyzet a Horthyszobrok felállításának újra és újra előjövő igényével is (leginkább Szegeden próbálkoztak ezzel, a város szocialista polgármestere azonban mereven elzárkózott a javaslattól, hangsúlyozva, hogy sem Horthynak, sem Kádárnak nem kíván szobrot állíttatni). Napjainkban világosan látszik, hogy Horthy rehabilitálásának, a magyar történelem nemzeti pantheonjába helyezésének éppúgy nincs értelme és realitása,

mint ahogyan démonizálásának és befeketítésének sem. A járható út a kiegyensúlyozott, szakszerű elemzésen alapuló sokoldalú Horthy-kép kialakítása és közvetítése lehet, remélve azt, hogy mindez beépül a nemzeti emlékezetbe. Az önkép a Horthy-memoárban Horthy Miklós Portugáliában, 1952. augusztus 20-án fejezte be memoárját, mely egy évvel később jelent meg Buenos Airesben, 1974-ben Torontóban pedig már a második kiadás látott napvilágot. A művet csak a magyar olvasók szűk tábora ismerhette, sokáig az is csak e két kiadás szamizdatváltozatát. A témakörrel foglalkozó szakembereken és egyetemi hallgatókon túl az 1980-as évek végéig csak kevesek jutottak hozzá az emlékirathoz. A szerző az első kiadáshoz írott előszavában beismeri, hogy visszaemlékezése sokhelyütt pontatlan. Elsősorban azért, mert nem jutott hozzá azokhoz az anyagokhoz, melyeket kormányzósága idején mindennap használhatott. Azt is elismeri, hogy erőteljesen támaszkodott a róla szóló, még életében kiadott német és angol nyelvű életrajzokra, melyek szerzői Horthyról nagyon pozitív képet festettek. Mindezek mellett teljesen elfogadhatóak Horthynak az emlékirat bevezetőjében írott szavai: „Az életrajzíró, főként pedig az, aki saját élettörténetét írja, akkor jár el helyesen, ha az eseményeket úgy ismerteti, ahogy azok átélésük idejében előtte jelentkeztek, elkerüli tehát azt, hogy a későbben kibontakozó meglátásait a tárgyilagosság rovására időben visszavetítse. Utólag minden bolond bölcs lehet.” Nem véletlen, hogy a Horthy-emlékiratok több mint egyharmada a volt kormányzó indulásáról, bécsi katonaéveiről, utazásairól, ifjúkori emlékeiről szól. Ez az időszak meghatározó volt a politikusi jellemvonások, a későbbi magatartásformák, a döntések kiformálódása szempontjából. Az első nagyobb fejezetet olvasva világosan látszik, hogy Horthy Miklós a szó klasszikus értelmében a Monarchia katonája volt. Tengerésztisztként hamar kapcsolatba került az udvar belső köreivel, és ahogyan az udvari életről, etikettről, a viselkedési normákról, Ferenc Józsefről, a bécsi miliőről ír, abból az derül ki, hogy Horthy szerette ezt a világot és később is végig ragaszkodott értékeihez. Kormányzóként, Adolf Hitlerrel lezajlott találkozásai során is ezt a letűnt világot képviselte. A birodalmi vezért rendkívül irritálta ez a fajta szellemiség és viselkedés. A Horthy által ilyen módon köz-

szinte kényszerből fogadta el. A nemzetgyűlési képviselők megfelelő magatartását biztosító különítményes osztagok fegyveres jelenléte Horthy írásában egyszerű biztonsági intézkedéssé szelídül. Az 1920-as években a kormányzónak szerencséje volt, amennyiben egy vitathatatlanul nagy politikai kvalitású miniszterelnök mellett visszavonulhatott a napi politikából és az ország konszolidációjának kényes feladatát rábízhatta Bethlen Istvánra. Ennek nagy szerepe volt a Horthy-kultusz megszületésében, hiszen a lakosság nagy része Horthyt mérsékelt, kiegyensúlyozott, integráló személyiségnek tekintette, aki nem követ el hibákat. Valójában azonban csak a legszűkebb környezete ismerhette politikai adottságait. A kormányzó az 1920-as években ugyan megtehette, hogy visszavonul a közéletből, de emiatt sem politikusi erényei, sem gyengéi nem derülhettek ki. Erőteljesen megkérdőjelezhető a két királypuccsal kapcsolatos rész, hiszen az emlékiratok szerint Horthy kizárólag azért kérte IV. Károlyt a távozásra, mert az ország új szomszédjai (a leendő kisantant államok), valamint a franciák és a britek erre a lépésre kényszerítették. Ez ugyan nyomós ok volt, de Horthy és környezete, a szabad királyválasztó kisgazdák, a KNEP leendő disszidensei, tehát az új politikai elit jó része sem fogadta el a Habsburg-restaurációt. Az is köztudomású, hogy az első Teleki-kormány bukása nagyrészt az első királypuccs sikertelenségével függött össze, amennyiben Teleki ekkor – mint mérsékelt legitimista – elvesztette a kormányzó bizalmát. Horthy Miklós nem ír arról, hogy ő sem tudta volna elfogadni a király visszatérését, hiszen ez valószínűleg politikai karrierjének a végét jelentette volna.

DISPUTA Műhely

vetített világ az ő pályájának sikeres, romantikus időszaka volt, Adolf Hitler számára a századelő bécsi világa csak kudarcokat jelentett. Amennyiben a politikai profilt az életrajz első harmada alapján kívánjuk felvázolni, bizton állíthatjuk, hogy egy régi katonai becsületkódexen nevelkedett, viktoriánus polgári elveket valló, jól képzett tengerésztiszt portréja rajzolódik ki, akit a kortárs brit tengerésztisztek is igazi gentlemannek tartottak. Hosszú leírásokat találunk az életrajzban a brit birodalom gyarmatain tett utazásairól, és Horthy minden esetben megemlíti, hogy milyen brit személyiségekkel vette fel a kapcsolatot. Érezhetően kereste társaságukat és imponált neki, hogy elismerik, befogadják. Horthy pontosan emlékszik utazásaira, nagy kedvvel ír róluk, s az a furcsa érzésünk támad, mintha a szerzőnek fontosabb volna életének ez a szakasza, mint a kormányzóság húsz éve. Horthy sohasem tudott és nem is akart elszakadni ettől a világtól. Az emlékirat gerince, az 1918-as katonai összeomlástól az ország 1944-es német megszállásáig tartó időszakról szóló rész, hullámzó stílusban megírt munka. Amíg az 1918–1920 közötti időszak nagy horderejű eseményei nem kapnak nagyobb hangsúlyt, mint egy háború előtti délkelet-ázsiai tengeri útja, addig az 1920-as és 1930-as évek magyar külpolitikájának jellemzése, a német–magyar viszony tárgyalása, a korabeli belpolitikai viszonyok leírása alapvetően helytálló és tárgyilagos. Az 1944-es évvel kapcsolatban azonban Horthy újra visszatér a már említett, kissé felületes, pontatlan stílushoz, fontos eseményekről csak néhány mondatban olvashatunk, máshol jelentéktelen részletek oldalakat töltenek meg. Az 1918–1919-es forradalmak megítélésével kapcsolatban egyértelművé válik Horthy antibolsevizmusa; ennek megfelelően a Nemzeti Hadsereg tevékenységét, a különítményesek terrorját úgy tekinti, mint a két forradalom okozta zűrzavarra adható egyetlen lehetséges és számára természetes, noha kényszerű megoldást. De nehezen fogadható el, hogy szerinte a Nemzeti Hadsereg olyan katonai erőt képviselt, mely a bevonuló románok ellen is képes lett volna fellépni. Tudjuk, hogy a Horthy vezette csapatok dunántúli vonulása egyértelműen olyan irányú volt, hogy még a lehetőségét is elkerüljék a románokkal történő katonai érintkezésnek. A kormányzóválasztás körülményei is furcsán jelennek meg az emlékiratokban. Horthy ezt teljesen tiszta eljárásnak tartotta, hangsúlyozva, hogy a tisztséget a „nemzet akaratából”,

51

DISPUTA Műhely 52

Hiányérzetünk támadhat azzal kapcsolatban is, hogy szinte semmit sem tudunk meg a visszaemlékezésből a Gömbös-időszakban kezdődő és a politikai élet, az államés közigazgatás, az erőszakszervezetek középső és felsőbb szintjein egyre intenzívebben zajló elitcseréről, melynek nyomán szélsőjobboldali nézeteket valló személyek kerültek fontos pozíciókba. Mintha Horthy mindezekről nem venne tudomást – noha a legtöbb kortárs, sokszor politikai hovatartozástól függetlenül, pontosan érzékelte ezt a veszélyes tendenciát. Később, amikor a sikertelen 1944. október 15-ei kiugrási kísérletről ír, azzal is próbálja a kudarcot magyarázni, hogy fogalma sem volt, menynyire megszállták az államélet fontos pozícióit a német- és nyilasbarát elemek. Ez az érvelés még akkor is nehezen fogadható el, ha tudjuk, hogy ezek a körök tudatosan zártak el fontos információkat Horthytól (elég itt csupán a Szovjetunió elleni hadba lépés kapcsán a Kristóffy-táviratra utalnunk). Horthy sohasem volt olyan éles elméjű, naprakész és pragmatikus politikus, mint Bethlen István. A magyar belpolitikát az antibolsevizmus, az antiliberalizmus és a mérsékelt antiszemitizmus görbe tükrén át szemlélte. Ennek megfelelően a baloldali veszélyt sokkal komolyabbnak látta, mint a nyilasok ténykedését. Az 1920-as években Horthy ideológiai okokból határozottan ellenzett mindennemű kapcsolatfelvételt a Szovjetunióval, noha elismerte ennek gazdasági indokoltságát. Bethlen lemondása után a kormányzó vétója akadályozta meg a kitűnő pénzügyi szakember, Teleszky János miniszterelnökségét, mert Bethlen utódjelöltje zsidó származású volt. Az emlékirattal és ennek megfelelően Horthy politikai pályájával kapcsolatban is a legkomolyabb fenntartásaink az 1944-es év eseményeinek leírását olvasva lehetnek. Ellentmondásos és nem könnyen magyarázható Horthy Miklós szerepe a magyarországi zsidóság sorsának alakításában. Noha kétségtelen, hogy a kormányzó 1944 júniusában megakadályozta a budapesti zsidóság deportálását, ezt azonban főként az erőteljes nemzetközi tiltakozás miatt tette. Nincs okunk kétségbe vonni azt sem, hogy Horthy csak ekkor szerzett tudomást arról, hogy a magyarországi zsidóság többsége nem munkaszolgálatra került, hanem megsemmisítő táborokba. A kormányzó nem tudta megakadályozni az ország német megszállását, a Sztójay-kormány tevékenységére sem lehetett hatással, hiszen 1944. március 19. után a németek akaratából maradhatott meg a kormányzói székben. A vidéki zsi-

dósággal kapcsolatban azonban Horthy ekkori magatartása nagyon vitatott és a háború után éppen emiatt súlyos vádakkal illették. Horthy ugyanis különbséget tett a gazdasági elithez, a felsőbb osztályokhoz tartozó, befolyásos budapesti zsidó csoportok és a szegényebb, többnyire galíciai eredetű vidéki zsidóság között. Ezt a sajátos hozzáállást Baky László, a Sztójay-kormány volt belügyminisztériumi államtitkára börtönben tett vallomásában is megerősítette. Baky a Belügyminisztérium Állambiztonsági Rendészetének irányítójaként döntő szerepet játszott a hazai zsidóság gettósításában és deportálásában, állítása szerint ebben Horthy is támogatta. Azért adta ki a zsidóság gettóba tömörítését kimondó 1944. április 7-ei rendeletet, mert szerinte egy korábbi kormányzói kihallgatáson erre bátorítást kapott: „Régi szegedi tisztem voltál Baky, tudom, hogy hű vagy hozzám. Teljes mértékben bízom benned, ezért neveztelek ki ezekben a nehéz időkben belügyi államtitkárrá. Ma a legjobb magyarokra van szükségem… Utálom a kommunista és galíciai zsidókat, ki velük az országból, ki, ki! De te is belátod Baky, hogy itt is vannak ugyanolyan jó magyarok a zsidók között, mint te meg én. Például itt van a kis Chorin és Vida. Ezek csak jó magyarok? Az ilyeneket csak nem engedhetem. A többit, azt csak vigyék.” Baky értékelését Horthy ilyen irányú magatartásáról Kurt Haller, Edmund Veesenmayer, a magyar zsidókérdés megoldására küldött különleges német megbízott titkára is megerősítette. Szerinte Horthy a budapesti asszimilálódott zsidókat magyaroknak tekintette, a szegényebb vidékieket csupán csőcseléknek, akikért hosszú ideig semmit sem tett. Ugyanez a vélemény olvasható egy, a kormányzóval folytatott interjúról szóló névtelen jelentésben, amelyet 1943 júliusában adtak át Himmlernek. Horthy állítólag késznek mutatkozott megszabadulni az „eredetileg Galíciából jött kis zsidóktól”, de meg kívánta védeni azokat, akik „sokat tettek a tudományban, az iparban és a pénzügyekben”. Noha Horthyt sem háborús bűnösként, sem a zsidósággal kapcsolatos magatartása miatt nem vonták a későbbiekben felelősségre, mégis nehezen lehet elfogadni, hogy mint országa polgárait képviselő kormányzó különbséget tett állampolgár és állampolgár között, aszerint, hogy hol él, mennyi a vagyona, mennyire „hasznos”. Az emlékirat sorai szerint Horthy életének egyik fordulópontja az 1944. október 15-ei, a háborúból történő sikertelen kiugrási kísérlet volt. A szerző nagy terje-

ezt elvetették, és a volt kormányzót csak mint tanút hallgatták meg. Így vett részt Veesenmayer 1948-as tárgyalásán is, ahol a bíróságnak is feltűnt rossz egészségi állapota, erősödő emlékezetkiesése. 1957. február 9-én bekövetkezett haláláig már nem politizált, noha az 1956-os forradalom eseményeit rádión még végigkövette. Emlékirata – hiányosságai, szubjektivitása ellenére – a korszak fontos dokumentuma. Visszaemlékezéséből egy alapvetően közepes politikai tehetségű, de elveihez mindvégig ragaszkodó államférfi portréja rajzolódik elénk, aki az ország tragikusan súlyos pillanataiban nem tudott megbirkózni a nagy döntésekkel. Mégis, érdemes Horthy Miklós emlékiratait olvasni, érdemes összevetni a korszakról szóló feldolgozásokkal, forrásközlésekkel, egyéb memoárokkal. Ennek nyomán nyilvánvalóvá válik, hogy egy személyiség és korszak történeti megismeréséhez többféle út és irány kínálkozik, és ezek bejárása már önmagában is izgalmas intellektuális kaland. Irodalom Bencsik Gábor: Horthy Miklós. A kormányzó és kora. Bp., Magyar Mercurius, 2001. Dombrády Lóránd: A legfelsőbb hadúr és hadserege. Bp., Zrínyi, 1990. Gróf Edelsheim Gyulai Ilona: Becsület és kötelesség. I–II. Bp., Európa, 2000., 2007. Gosztonyi Péter: A kormányzó, Horthy Miklós. Bp., Téka, 1990. Horthy Miklós: Emlékirataim. Bp.: Európa, 1990. Horthy Miklós titkos iratai (Szerk. Szinai Miklós – Szűcs László) Bp., Kossuth, 1972. Ki volt Horthy Miklós? Rubicon, 2001/1–2., 4–82. Magyarország története 1918–1919, 1919–1945 (Főszerk. Ránki György) Bp., Akadémiai, 1976. Pilch Jenő: Horthy Miklós. Bp., Athenaeum, 1928. Püski Levente: A Horthy-rendszer. Bp.: Pannonica, 2006. Romsics Ignác: Horthy-képeink. Mozgó Világ, 2007/10., 3–32. Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Bp., Osiris, 1999. Thomas Sakmyster: Admirális fehér lovon, ford. Romsics Gergely, Bp., Helikon, 2001. Turbucz Dávid: A Horthy-kultusz kezdetei. Múltunk, 2009/4.

DISPUTA Műhely

delemben foglalkozik ennek előzményeivel, a kiugrási kísérlet körülményeivel. Horthy nem próbált kibúvót találni az akció kudarcának magyarázatára, nem mentegetőzik. Ez teljesen elfogadható, hiszen azóta már tudjuk, hogy erre a kiugrási kísérletre vagy annak meghiúsítására alaposan csak a németek készültek föl. Az azonban már megkérdőjelezhető, hogy az emlékirat mellékleteként közölt kiugrási proklamációban miért hivatkozik Horthy a hadibecsületre, ami miatt nyíltan kellett közölniük a német szövetségessel a magyar kiugrási szándékot. Horthynak kellett legjobban tudnia, hogy a németek a hadibecsületet, a bajtársiasságot a keleti fronton harcoló magyar csapatokkal szemben szinte sohasem gyakorolták. Tény, hogy a kormányzó komoly fenyegetettség alatt állt ezekben a napokban, családja biztonságával, fia életével zsarolták, amennyiben nem vonul vissza és nem adja át a hatalmat a nyilasoknak. Hetvenhat évesen, a döntés súlyától megtörve, kényszer hatására ugyan, de mégiscsak aláírta Szálasi Ferenc nemzetvezetői kinevezését. Ezzel megadta a németek és a nyilasok számára is nagyon fontos legitimációt. Ezt azonban mindvégig érvénytelennek tekintette: „Géppisztolyok fenyegetése közben kizsarolt aláírásnak nem lehet és nincs is alkotmányjogi érvénye.” Noha nem volt elvárható az adott körülmények között, hogy megtagadja a hatalom átadását, amennyiben mégis nemet mond, ez komolyan megnehezítette volna a nyilasok helyzetét. Horthy érthető keserűséggel ír a vele és családjával 1944. október 16. után történtekről. A hónapokig tartó bajorországi német fogság, majd az 1948 végéig elhúzódó amerikai védőőrizet, végül a portugáliai menedékjog és letelepülés miatt megromlott Horthy egészségi állapota. Elkeseredettségét és a kiszolgáltatottság érzését csak fokozta az anyagiak hiánya. Montgomery, a volt budapesti amerikai nagykövet és néhány tengerentúli magyar emigráns támogatása nélkül még a nagyon szerény berendezésű, Estorilban lévő, Casa San José nevű villát sem tudták volna fenntartani. Noha Titóék az 1942-es újvidéki vérengzés miatt követelték Horthy háborús bűnössé nyilvánítását és kiadatását, a britek és az amerikaiak

53

Szaktudomány vagy szépirodalom? Bartha Ákos DISPUTA Műhely

Szociográfia a Horthy-korszakban Ha a szociográfia szó felbukkan valahol napjainkban, önkéntelenül is többnyire a harmincas évekbeli, a népi mozgalommal összeforrt munkákra, Illyés Gyula, Erdei Ferenc, Féja Géza és mások nagy vihart kavart alkotásaira gondolunk – tulajdonképpen jogosan. Azt is látnunk kell ugyanakkor, hogy ezek a – hol tudományosabb, hol líraibb hangvételű – művek nem előzmények nélküliek és nem is a (szó szorosabb értelmében véve) egyedülállóak a korban. A Horthy-korszakban ugyanis számtalan műhely vallotta magáénak a különböző indíttatású falukutatást, szociografizálást. Az alábbiakban néhány, eddig talán kevésbé hangsúlyozott művet és összefüggést szeretnék bemutatni a korszak igencsak gazdag szociográfiai terméséből. A szociográfia mint tudomány gyökereit némileg paradox módon Nyugat-Európában kereshetjük, mindenekelőtt a nyugati kultúra XIX. század eleji, nagy episztemológiai változásának idején, a pozitivizmus hódításának korában. Az ekkor körvonalazódó szociológia azonban mindenekelőtt ’logos’, tehát elméleti természetű volt, és közel száz évnek kell eltelnie, hogy nagy társadalmi változásokat feldolgozandó, az új tudományág utat találjon az „empirikus szociológia”, a tulajdonképpeni „szociográfia” felé. Az egyik legmeghatározóbb korai ideológus, Rudolf S. Steinmetz definíciója szerint „a szociográfia egy adott korban minden eszközzel leírni, jellemezni igyekszik valamely nép összes viszonyait és állapotát.”1 A hangsúly a „minden eszköz”-ön van, amely a szaktudományos szociológiához képest széles spektrumot nyit a műfaj követői előtt. A statisztikától a közgazdaságtanig, a földrajztudománytól a pedagógiáig, a politikától – az éppen a szociológia születésének idején fogalmilag önállósuló – szépirodalomig terjed ez a játéktér, amit a tárgyalt korszakban alaposan ki is használnak szociográfusaink. „Paradox módot” említettem a szövegműfaj nyugati gyökereinél, mivel a szociográfia komplexitása Kelet- és Közép-Európában bontakozott ki a legteljesebben. A történeti okokat nem részletezve, a hazai viszonyokkal kapcsolatban megjegyzendő, hogy bár a XIX. század második felé-

A szociográfia fogalmáról, Szociológia, 1977/2, 240. Némedi Dénes, A népi szociográfia: 1930–1938, Bp.: Gondolat, 1985, 9–25. 3 Teleki szerepéről a cserkészmozgalomban lásd: Ablonczy Balázs: Teleki Pál, Bp.: Osiris, 2005, 288–310. 4 Bartha Ákos: Hivatalos falukutatók, Szkholion, 2008/1, 90. 1

54

ben a szociális és gazdasági anakronizmusok kevés nyilvánosságot kaptak a közjogi kérdések uralta közéletben, a válságok hatására a szomorú tendenciák felszínre kerültek, egyben pedig a társadalomkutatás okkereső formái hamar politikai olvasatot is kaptak. Ez a vállalt politikusság a XX. században pedig már túlmutatott egy módszertanában egzaktan kidolgozott, higgadt elemzési mód esélyein. A századfordulón Jászi Oszkár körül csoportosuló polgári radikális gondolkodók Braun Róbert vezetésével még széles társadalmi bázist céloztak meg és fordultak elsőként hazánkban a tudományos alapokon nyugvó, nyugati mintájú szociográfiához, hogy a húszas években „szociográfiai munkaközösségben” folytassák a munkát lapjuk, a Századunk hasábjain.2 Mivel azonban a kultúrájában néprajzi egzotikumnak tekintett és a városi műveltség számára leginkább csak a népszínművek hamis világaként (félre)ismert parasztság helyzete a XIX. század nyolcvanas éveitől folyamatosan romlott, hamarosan e réteg gazdasági körülményeinek korszerű megismerése került előtérbe a különböző műhelyekben. A nyilvánvaló társadalmi anomáliák tehát – melyeken az 1920-as földreform vajmi keveset változtatott – ráirányították a figyelmet a társadalom legszélesebb, legelesettebb, legarchaikusabb (ám éppen bomlófélben lévő) rétegére, a parasztságra. Megjegyzendő, hogy ez a jelenség nem kerülte el a háború utáni konzervatív politikai elit egyes csoportjainak érdeklődését sem. Az intézményesülő falukutatásban Teleki Pálnak vannak komoly érdemei, de az ő nevét kell elsőként megemlíteni a természet és a „nép” szeretetét programjává tévő – nemzetnevelő célzatú – cserkészet említésekor is.3 Az idézőjel ehelyütt arra a koloniális viszonyulásra utal, mely a tárgyalt korban nemcsak a konzervatív körök sajátja volt, hanem osztozott benne például az urbánus értelmiségiek java is. Áthatja ezt a gondolkodásmódot „egyfajta atyáskodó szellem és patetikus hangnem, mellyel a joviálisnak, vagy éppen lustának – de mindenképpen gyámolítandónak – tartott vidéki nép felé fordulnak”,4 másfelől viszont éppen ezt a népességet tartották a konzer-

2

vatív körök – szaporaságuk folytán – a magyarság fő „fajfenntartó rétegének”. A Teleki által koordinált legfontosabb falukutató központok az 1924-ben alapított Magyar Szociográfiai Intézet, az 1925-ben alakult Magyar Társadalomtudományi Társulat és a tiszavirág-életű, ám annál nagyobb visszhangú Táj- és Népkutató Központ voltak a harmincas évek végén. „Ezek az intézmények a kormány támogatásával szociológiai és szociográfiai kérdések megvitatását, a két tudománnyal összefüggő problémák tisztázását és a társadalomtudományok népszerűsítését vállalták magukra.”5 A konzervatív, rendszerhez lojális szociográfiának még további két jelentős központja volt, a Bodor Antal és Steinecker Ferenc vezette Faluszövetség és a Magyar Társaság Falukutató Intézete, valamint két komoly mozgalma, az Országos Széchenyi Szövetség és a Fiatal Magyarság köre.6 Nyilvánvaló, hogy a közvéleményt nem ezek a viszonylag szűk körben ismert reformkonzervatív csoportok formálták. Ahhoz azonban, hogy a „nagy szociográfiák” keletkezéstörténetének körülményeit megérthessük, az össznemzeti trauma (Trianon), a kedvezőtlen gazdasági folyamatok (világválság), valamint a politikai látszatérdeklődés (a gömbösi „Új Szellemi Front”) lelepleződése mellett – azoktól természetesen nem függetlenül – a meghatározó tudományos korszellemet sem hagyhatjuk figyelmen kívül. A népismeret terén alapvető fontosságú volt a két világháború között (első) virágkorát élő hungarológia, vagyis a magyarságtudomány, mely népünk alaposabb megismerését tűzte ki céljául. Debrecenben a reformszellemiségű Ady Társaság Németh László javaslatára már 1935 tavaszán hungarológiai osztályt nyitott, Berei Soó Rezső egyetemi professzor vezetésével. A hallgatók a Turul Bajtársi Szövetség koordinálásával vettek részt a munkában; az előadások szervezésében és a konkrét falukutatásban.7

A debreceni példa jól szemlélteti a különböző népismereti műhelyeket, illetve eddig talán kevésbé hangsúlyozott kapcsolatrendszerüket. Így, a népi írók (Németh László)8 közismert tevékenységén kívül a tudományos műhelyek kialakulását (esetünkben a hungarológiát), valamint a jobbára a Horthy-korszakban szocializálódott felsőoktatásbeli ifjúság növekvő szociális érzékenységét, és az azt képviselni hivatott, erősen jobboldali politikai kötődésű – ám vegyes összetételű! – hallgatói szervezeteket (a Turult). A társadalmi katalizátornak azonban egyértelműen a népi mozgalmat tekinthetjük, mivel a nagypolitika nem akart, a tudományosság és a fiatalság nem tudott széles nyilvánosságot teremteni a szomorú tanulságoknak, propagandát nyújtani a komoly földreformnak. Írói véna, irodalmi sikerek kellettek ahhoz, hogy a népesség szerencsésebbik hányada legalább a megismerés terén valamelyest kitörhessen a „neobarokk társadalom” jellegéből, a rétegek izoláltságából. Az a fajta „antropológiai döbbenet”,9 mely a másik (népréteg) megpillantásával jár együtt, az olvasótáborban óriási sikert, a politikában pedig érzékelhető zavart okozott. Amiben a népiek tehát valóban egyedülállóak voltak, az munkásságuk irodalmi minőségében, népszerűségében, hatásában és gyakran utóéletében keresendő. Első bemutatandó szépirodalmi munkánk mégsem egy népi író tollából származik, hanem egy irodalomtörténetileg nehezen kategorizálható cselédsarjtól, Nagy Lajostól. Értelmezésünk módszertani kereteit az irodalomtudomány antropológiai fordulata határozza meg, mely szerint „a fikcionális, vagy más néven irodalmi szövegek, olvashatók antropológiai alapon”,10 sőt elemezhetők is így, például a xenológia friss kutatási eredményeit bevonva. Nagy Lajos mára kissé elfeledett, 1934ben megjelent „regényszerű szociográfiája” a Kiskunhalom címet viseli, bár ilyen

Borbándi Gyula: A magyar népi mozgalom: A harmadik reformnemzedék, Bp.: Püski, 1989, 99. A Fiatal Magyarság tagságából indult a szociográfus Szabó Zoltán is. A reformkonzervatív szociográfiához lásd Torkos Veronika: A hivatalos falukutatás intézményei a két világháború között, Társadalomismeret, 1989/3, 91–100. 7 Bartha Ákos, Egyetemi falukutatás a két világháború között Debrecenben, Gerundium: Egyetemtörténeti Közlemények, 2010/1, 47–48. 8 Önmeghatározása alapján csak fenntartásokkal vehetjük a népiek közé Némethet, bár nézeteiket nagyrészt osztotta, több fórumukat éppen ő irányította. Juhász Géza, Népi Írók, Bp.: Magyar Élet, 1943, 71–72. 9 A társadalmi rétegek hermetikus egymás mellett élésének talán legeklatánsabb példája Babits döbbenete a Puszták népe kapcsán, a saját szülőföldjén (!) élő uradalmi cselédség helyzete miatt: „ugy olvasom ezt a páratlanul gazdag és hiteles élményekkel zsufolt könyvet, mintha valami izgalmas utleirást olvasnék, egy ismeretlen földrészről és lakóiról.” Babits Mihály: Puszták Népe, Nyugat, 1936/6. 10 Kiss Noémi: Antropológia az irodalomtudományban és irodalom az antropológiában: Egy új paradigma vázlata = Antropológia és irodalom: Egy új paradigma útkeresése, szerk. Biczó Gábor–Kiss Noémi, Debrecen: Csokonai, 2003, 431–432. 6

DISPUTA Műhely

5

55

DISPUTA Műhely

nevű község sosem volt Magyarországon. A referencialitás kérdése ennek megfelelően az egyik központi problémája a műnek, pedig a szakirodalom minden bizonnyal joggal feltételezi Nagy Lajos szülőfaluját, Apostagot a Kiskunhalom hátterében. Talán megkockáztathatjuk: a szöveget végigkísérő, sokszínű és összetett idegenségi alakzatok a címválasztásban is megmutatkozó alapvető hárításból, elidegenítésből eredeztethetőek. Az sem elhanyagolható eltávolodás a klasszikus szociográfiáktól, hogy (az apostagiak számára könnyen „felfejthető”) nagyszámú, nevesített szereplőgárdát vonultat fel a szerző. Korszaknyitó szociográfiánk tehát, már tulajdonneveivel is fikciós teret nyitva, éppen a szociográfia műfaji origójaként kezelt „tényirodalmiságot” teszi idézőjelbe, kérdőjelezi meg úgy, hogy a műnek éppen azok a legerősebb részei, melyek a legintenzívebben, legsűrűbben mozgósítják az idegenségtapasztalat sokrétű apparátusát. A mű egyik legizgalmasabb része a helyi nyaraló, Fleischerné dunaszemesi kirándulása a Pesten tanuló „kunhalmi” kamasszal, Sramó Gyurival. A mintegy nyolcoldalnyi történet vibrálását az idegenségalakzatok összetettsége adja, ami a végigvonuló, titkolt és tilos – ám kölcsönös – vonzódásból eredeztethető. Gyuri gondolatai a helyzet komplexitását és abszurditását summázzák, megdöbbentő okolással: „Fleischerné

Nagy Lajos: Kiskunhalom, Bp.: Osiris, 1999, 107. (Továbbiakban oldalszám a főszövegben.) Fónagy Iván: A költői nyelvről. Bp.: Corvina – MTA Nyelvtudományi Intézete, 1999, 129. 13 Uo., 129. 14 A kérdéskörhöz és Ong magyarul hozzáférhető tanulmányaihoz lásd Írásbeliség és szóbeliség: A kommunikációs technológiák története Homérosztól Heideggerig, szerk. Nyíri Kristóf–Szécsi Gábor. Bp.: Áron, 1998. 11

12

56

városi, pesti és úri, és izraelita, ő meg itt Kunhalmon a nagyapáék miatt csak egy parasztgyerek.”11 Gyuri tehát „nagyapáékra” haragszik amiatt, hogy nincs lehetősége az áhított nő közelébe férkőzni. Szembesülnie kell önmaga tehetetlenségével, ami származásán túl sok másból is adódik. Az idegenségalakzatok a gyermeklét–felnőttlét, a férfi–nő, az úr–szolga, az urbánus–vidéki, zsidó–keresztény oppozíciókból eredeztethetőek; Gyurinak (és Fleischernének is) az okoz komoly zavart, hogy ezek egyszerre érvényesülnek. Érdekes összetettséget mutatnak a közlekedés (vonat, hajó) metaforái a műben. Egyrészt – a postával kiegészülve – mint a csoportok közti kapcsolattartás eszközei jelennek meg, ám emellett a mű végén, a leghangsúlyosabb helyen, a szószerinti „osztálytagozódás” képeként értelmezhetjük őket. Csorba Bözsiék (az egyszerű falusiak) a harmadosztályon, Szirotka jegyzőék (a falusi intelligencia) a másodosztályon és mindössze néhány sejtelmes alak az első osztályon utazik arra a Budapestre, ahol Szirotkáék kissé esetlennek tűnnek, pedig „Szirotka nem egészen járatlan ebben a világban”. (151) A Kiskunhalomban azonban a hajó a csoportok kommunikációjának (nyelvi) idegenségét is képes közvetíteni a helyiek számára kimondhatatlan nevével: „Az egyik úgy mondja, ahogy írva látja: Sop-hi-e. A másik annyira jut, hogy Szop-hi-e-nek ejti ki a szót. Azután Sop-hi, Szop-hi, minden, csak nem Szofi.” (78) A hajó tehát megjelenhet mediátorként falu és város között, de a különböző társadalmi csoportok elhatárolódási tereként is. Mediátorként azonban a szó legszorosabb értelmében véve metafora, hiszen a görög kifejezés a metapheró, »átviszek« jelentésű igéből származik.12 Ebből adódóan funkciójuk is hasonló, hiszen „a metafora a jelentésnek az egyik tárgyról a másikra való átvitelén, mozgáson alapul: dinamikus jel.”13 A Sophie esetében most éppen ez a közvetítő szerep a fontos számunkra – már amenynyiben hajónk az utasokon kívül mást is képes átvinni. Ez azonban kétséges, hiszen – mint láthattuk – a megértésnek komoly korlátai vannak. Úgy tűnik, mintha (Walter J. Ong felosztásával élve14) a másodlagos szóbeliség hajnalán Kiskunhalom (a „magyar ugar”) még az elsődleges szó-

elleni izgatás bűntette és a magyar állam és a magyar nemzet megbecsülése ellen irányuló vétség” okán.18 Szabó Zoltán említett munkájában, a Mezőkövesd melletti kisközség birtokmegoszlási anomáliáinak következményeire, a nagybirtok szorításában élő falu válságstratégiáira világított rá. A mű sikerének fő titka, hogy falumonográfiája szinekdochészerűen az országos helyzet példázata is egyben, amelyre emiatt a hatalom is érzékenyen reagált. A tardi „válságstratégia” azonban éppen a tárgyalt réteg felbomlásához vezet, mivel a summásság (tehát az ország távoli vidékein vállalt idénymunka) a parasztság sok évszázados életrendjét bontja meg alapjaiban, így hosszútávon a tradicionális parasztlét végét jelenti. Ezt a tematikát fejti ki részletesebben Szabó 1938-as szociográfiájával, a Cifra nyomorúsággal. A cím oximoronja arra az ellentmondásra utal, ami a kor parasztdivatját élelmesen felhasználó Gyöngyösbokréta-mozgalom által népszerűsített díszes matyó népviselet és „a hímzések pirosa alatt meghúzódó élet”,19 a mérhetetlen szegénység között tátongott. A majd’ minden társadalmi rétegre kiterjedő elemzés a Bükk, a Cserhát, valamint a Mátra népének életét, a polgárosodás esélyeit, illetve a menekülőutakat mutatja be. A törpebirtokos parasztság földrajzi helyzetéből adódóan eredendően négy stratégiát követ, hogy a földjén megtermelt javakat legalább a létminimum szintjéig kiegészítse valamiféle mellékjövedelemmel: napszámba jár, summásnak áll, Budapestre megy dolgozni, illetve bányászként próbál boldogulni a salgótarjáni kőszénmedencében. Ahogy A tardi helyzet esetében a parasztság (Móricz által korábban már Gömbösnek is felolvasott)20 „étlapja”, úgy a Cifra nyomorúságban a barlanglakások megdöbbentő nyomora váltotta ki a legnagyobb hatást. Az, hogy a XX. század harmincas éveiben négyezer ember lakik „violittufába vájt üregekben” (II/85), megdöbbentő lehetett a jobbára városi olvasótábor előtt. A hatást

Gyáni Gábor–Kővér György: Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig, Bp.: Osiris, 2003, 218. 16 Illyés Gyula, Az ajtónyitó. Új Látóhatár, 1974/5, 330. 17 Tény ugyanakkor, hogy a „hivatalos falukutatás” berkein belül is voltak bőven módszertani különbségek. Lásd: Torkos, i. m., és Bíró Judit, Hivatalos falukutatók, PolgART Kiadó, Budapest, 2006. 18 Erre utalt Illyés a „nemzetgyalázás” kifejezéssel. A tárgyalások szövegét a Márciusi Front adta ki, később a művekhez csatolva is megjelentek: Féja Géza, Viharsarok, Bp., Magvető, 1957, 389–453, Kovács Imre, A néma forradalom, A néma forradalom a bíróság és a parlament előtt, Cserépfalvi–Gondolat–Tevan, 1989, 148–189. 19 Szabó Zoltán: A tardi helyzet = Sz. z., A tardi helyzet (I.), Cifra nyomorúság (II.), Bp.: Akadémiai–Kossuth– Magvető, I/11. (Továbbiakban oldalszám a főszövegben.) 20 Az „Új Szellemi Front” elhíresült, tragikomikus találkozójához lásd: Borbándi, i. m., 172–174. 15

DISPUTA Műhely

beliség korában élne, mindennapi küzdelemben az „írásbeliség démonaival”. Bár, mint tudjuk, az analfabetizmus a korszakban – leginkább Klebelsberg Kunó kultuszminiszteri tevékenységének köszönhetően – mintegy felére (országos átlagban 7%-ra) csökkent,15 ez azonban nem jelenti azt, hogy az írásbeliség gócpontjaitól, a várostól földrajzilag elzárt egyszerű parasztemberek a társadalmi írásbeliség színterein otthonosan mozogtak volna. Nagy Lajos műve még meglehetősen visszhangtalan volt, ellentétben Szabó Zoltán két évvel későbbi, A tardi helyzet című munkájával, mely rövid idő alatt három kiadást is megélt. Szabó szellemi háttere is a különböző népismereti műhelyek összetettségét példázza: öregcserkészként, valamint a Szekfű Gyula által szerkesztett Magyar Szemle munkatársaként a reformkonzervatívok közül érkezve vált a népiek „ajtónyitójává”. Illyés Gyula szerint A tardi helyzet „az elsők között volt az a szabálytalan mű – irodalmi műbe burkolt szociográfia, szociográfiai műbe sűrített nemzetgyalázás –, amely az új korszak kánonjainak sorát megkezdte.”16 Illyés megfogalmazása azért is érdekes, mert érzékelteti azt a zavart, mely az egyes szociográfiák pontos szövegműfajának meghatározásakor általában a kutatókat éri. A probléma fő oka, hogy e szaktudomány berkein kívülről érkező írók egy tudományos szabványokat követő szaktudományos műfajt kezdtek el művelni.17 Másrészt – mint láthatjuk – maguk a megszületett alkotások is nehezen helyezhetők el egy egységes műfajban. Ennek megfelelően általában irodalmi és tudományos szociográfiákra szokás osztani a harmincas évek alkotásait (is). A valóságreferencia kapcsán ugyanakkor megjegyzendő, hogy még a büntetőjogi eljárásokba vont művek (A néma forradalom, Viharsarok) sem a bennük szerepeltetett adatok hamissága miatt kerültek bíróság elé, hanem az adatok tendenciózus válogatásának vádjával, a meglehetősen szabadon értelmezhető „sajtó útján elkövetett osztály

57

DISPUTA Műhely

segíti elő a mű lírai hangvétele is, amely – a cím módjára – erős kontrasztban áll a lehangoló tartalommal. Ahogy a népviseletbe öltözött lakosság, a templomba igyekvő „Margitok és Máriák” kapcsán jegyzi meg Szabó: „a vasárnapjuk ezzel telik el, hogy e ruhában vannak, hogy a ruhát felveszik, hogy a ruhát leveszik. Margit hétköznapja azzal, hogy hajnal négytől esti nyolcig dolgozik a szomszéd uradalomban. Mert Margitnak mása sincs, mint 40 szoknyája, 4 pruszlikja, 15 zabkája és 7 köténye, meg ő maga, aki viseli mindezeket. Van még egy házrészük is, ahol vasárnap öltözni és vetkőzni lehet. Más semmise.” (II/9) Bár Szabó Zoltán alkotásai tematikájukban, jellegükben, formájukban jóval közelebb állnak a szaktudományos szociográfiához, mint a Kiskunhalom, nyilvánvalóan nem annak készültek. A népi szociográfia ugyanis elsősorban „szolgálat” volt a megismertetés jegyében, ahogyan az egyik sorozatuk nevében is olvasható. E megismertetés, „Magyarország felfedezése” – hogy a másik nagy vállalkozást is megemlítsem – kétségkívül a Puszták népével érte el csúcspontját.21 Illyés műve mai napig a szépirodalmi diskurzusok időtálló szereplője, egyben a XX. századi társadalomtörténet által sokat idézett forrásmunka. Ez a „kettős siker” alighanem egyedülálló. A részletes elemzés helyett most csupán azt a finom narratopoétikai mozgást szeretném kiemelni, ami lehetővé tette, hogy egy alkotáson belül több perspektívából szemlélhessük a dunántúli uradalmi cselédség múltját, jelenét, (mindenkori) életkörülményeit.22 Ez az igen tágas szövegvilág vélhetően nem független attól az irodalomtör-

58

téneti ténytől, hogy bár a népi írók döntő többsége valóban a társadalom mélyrétegeiből érkezett, ki kellett válnia ebből a körből, hogy később meg tudja szólaltatni rétege sorsát. Az otthontalanság érzete fogalmazódik meg ifjú elbeszélőnk szellőztetési kényszere kapcsán is.23 Mindezek ellenére „a látszólag lazán egymás mellé rakott érzékletes képek teljes világot alkotnak”24 a műben, olyannyira, hogy naiv olvasóként fel sem tűnik, hogy egy béresfiú, egy etnográfus, vagy maga az emlékező író (által konstruált elbeszélő) mondja el éppen a történetet. A szöveg ugyanis élményszerűen képes közvetíteni számunkra ezt a „teljes világot”. Elemzésem nyilvánvalóan torzószerű. A legnagyobbak közül Féja Gézán kívül nem érintettem érdemben a műfaj olyan tudományos felkészültségű művelőit, mint Erdei Ferenc, Kovács Imre vagy a későbbiekben szépirodalmi és politikusi karriert egyaránt befutó Darvas József és Veres Péter. Célom nem is lehetett a teljes szociográfiai élvonal bemutatása, csupán néhány – az utóbbi időben kevésbé hangsúlyozott – mű, jelenség és tendencia felvillantása a megszokottól kissé eltérő aspektusból. Illyés megkerülhetetlenségének oka, hogy „diszciplináris kétlakiságából” adódóan legpregnánsabban példázza címbeli kérdésünkre adható válaszunkat. Hiszen míg műve a szépirodalmi és történelmi intézetek könyvtárainak egyaránt legalapvetőbb darabjai közé tartozik, bátran mondhatjuk, hogy a szaktudományosság és a szépirodalom kapcsolata sem reménytelen. A Puszták népe (és több társa) – többek között – ennek a belátásnak is a példázata.

A két nagy kiadói projekthez (Magyarország felfedezése, Szolgálat és Írás Munkatársaság) lásd Némedi, i. m., 71–73. 22 Részletesen lásd Dobos István: Az idegenség retorikája (A Puszták népe újraolvasása) = D. I., Az én színrevitele, Bp.: Balassi, 2005, 157–167. 23 Illyés Gyula, Puszták népe = I. Gy., Regények I., Bp.: Osiris, 2003, 142. 24 Görömbei András: Két fejezet Illyés Gyula szociográfiai munkásságából = A falukutatás fénykora, szerk. Pölöskei Ferenc, Bp.: Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, 2002, 26. 21

A pontos arányokat államonkénti lebontásban közli Galántai József: Trianon és a kisebbségvédelem, Bp.: Maecenas, 1989. 2 Romsics Ignác: Kisebbségvédelem Kelet-Közép- és Délkelet-Európában a 20. században. In.: A hosszú tizenkilencedik és a rövid huszadik század, Bp.: ELTE BTK Új- és Legújabbkori Magyar Történeti Tanszék, 2000, 448. A térség nemzetiségeiről és kisebbségeiről, valamint a kisebbségvédelmi rendszer működéséről lásd még Romsics Ignác: Nemzet, nemzetiség és állam Keletközép és Délkelet-Európában a 19. és 20. században, Bp.: Napvilág, 1998. 3 1929-ig kb. 300 petíció érkezett, ennek felét nem fogadták el. A 33 magyar kisebbséggel kapcsolatos jelzésből 18-at fogadtak el. Forrás: Galántai 1989 4 A kisebbségi kérdés problémáiról, illetve a Nemzetek Szövetségi eljárásrendjéről ad kimerítő és pontos tájékoztatást Buza László A kisebbségek jogi helyzete című, 1930-ban az MTA gondozásában megjelent munkájában. 5 1. Figyelemfelhívásra csak tanácstag jogosult, a többiek csak petícióval élhetnek. 2. A panaszt tevő végig ki van rekesztve az eljárásból, annak eredményéről sem értesül. 3. A nemzetközi bíróság gyakorlati tevékenysége minimálisan érvényesül. 1

kisebbségi kérdés a Magyar Külpolitika folyóiratban 1920–29 között

A világháború lezárása, illetve a versailles-i békerendszer megalkotása után a közép- és kelet-európai térségben több mint 26 millió ember került kisebbségi létbe. Bár az új európai rend (benne az országhatárok) legitimációjának egyik elemét az antant önmaga és a nyugati közvélemény előtt a korábbi, a nemzetiségeit elnyomó birodalom megszüntetésével tudta indokolni, az újonnan létrehozott államok megközelítően sem voltak homogén nemzetállamok.1 A kisebbségek helyzete a térségben tehát egyáltalán nem oldódott meg, csupán az eddig nemzetiségeknek számító népek (cseh, szlovák, lengyel, román, horvát, szerb, szlovén, rutén) helyett az addigi többségi nemzet magyar és német származású polgárai kerültek hasonló helyzetbe. Azonban még ezt a szituációt is súlyosbította az utódállamok kormányzatai által végrehajtott erőszakos migráció. A világbéke megőrzésének céljából felállított Nemzetek Szövetsége megpróbált reagálni erre az új kihívásra is. Mivel alapokmánya csak igen áttételes utalást tartalmaz e problémával kapcsolatban, szükségessé vált külön kisebbségvédelmi szerződések megkötése is az érintett államokkal. Ezekben a szerződésekben vélték biztosítani az adott állam kisebbségei számára a teljes polgári jogegyenlőséget vallási, etnikai és nyelvi értelemben. Kollektív jogosítványok azonban továbbra sem illették meg a nemzetiségeket. Pontosabban szólva: „A rend-

Szerepi Sándor A

„Vigyázzanak a sorsdöntő bírák, mert a sorsdöntő ítélet is csakúgy mint minden bírói ítélet kérlelhetetlen syllogizmuson épül fel… Ha hamis a tényállás, akkor hamis a döntés. Vigyázzanak a győzők mint bírák, mert ők a felelősek a következményekért Isten és emberek előtt.” (Wlassics Gyula: Az „Entente” szerződései a szomszéd népekkel)

szer, melyet a békekonferencia kidolgozott, nem tisztázta egyértelműen, hogy az említett jogok a kisebbségi csoportokat mint kollektív entitásokat illetik-e meg, avagy a kisebbségek tagjait mint individuumokat.”2 A népszövetségi garanciaeljárás konkrét formája 1923-ra alakult ki. Alapja az 1920. október 22-ei Tittoni-jelentés volt. Ennek értelmében a jogsértésre vagy annak lehetőségére csak a Tanács valamely tagja hívhatja fel a figyelmet, de ez kötelessége is. A tanácstagok más államok képviselőitől is szerezhetnek információkat, s petíció formájában jelezhetik a jogsérelmet. Ezeket a petíciókat azonban valamelyik tanácstagnak támogatnia kell ahhoz, hogy a tanács ülésén tárgyalhassák. Időközben kialakult a tanács „kisebbségi bizottsága” is, amely eleinte csak a petíció elfogadhatóságáról határozott,3 később azonban már az elfogadott petíciókkal kapcsolatban döntött a jogi eljárás megindítása kérdésében. E bizottság nem alkotott állandó testületet, ilyen minden esetben a konkrét ügy kivizsgálására alakult az elnök és két tag részvételével. Ebből következően egy időben több kisebbségi bizottság is tevékenykedhetett.4 Amennyiben nem sikerült kompromisszumos megoldást találni az érintett állammal, akkor a bizottság a jogi eljárás megindítását javasolhatta a tanácsnak. Ez az Állandó Nemzetközi Bíróság közreműködésével volt azonos: véleményét vagy döntését lehetett kérni. Ez utóbbi lehetőség csupán elméleti maradt, hiszen a kompromisszumkialakítás elsőbbségének köszönhetően tárgyalt korszakunkban (1920-as évek) a bíróságot egyetlen esetben sem kérték fel döntésre. Az újonnan megalkotott kisebbségvédelmi rendszernek az eddigi hiányosságokon5 túl volt még egy igen súlyos fogyatékossága is: semmifajta nyomást sem tudott gyakorolni azokra az államokra, melyek a szerződések valamely rendelkezését megszegték, hiszen a tanács egyetlen eszközként a Népszövetségből való kizárást

DISPUTA Műhely

A versailles-i béke kisebbségvédelmi rendszeréről

59

javasolhatta. A nemzetközi kisebbségvédelem gyakorlatilag semmilyen szankciót nem épített be jogrendszerébe, így a jogsérelmek megszüntetésének aktusa lényegében az adott állam jó szándékán állt vagy bukott. A kisebbségvédelmi rendszer és az utódállamok kisebbségpolitikai tevékenységének értékelése a Magyar Külpolitikában „Az említhető állami szörnyszülöttek legtöbbje veszett dervishez is hasonlít, aki belső őrülettől hajtva addig forog a saját tengelye körül, míg csak a nehézségi erő nem győz és a legveszettebb dervis is elfoglalja a nehézségi erő kívánta helyzetét.”6 „Magyarország még a múlt században rendezte nemzetiségi kérdését olyan liberális szellemben, hogy ha a tőlünk elszakított magyarságnak ma annyi joga volna, mint amennyit mi annakidején a mi nemzetiségeinknek garantáltunk, meg lehetnének elégedve.”7

DISPUTA Műhely

„Fölényes mosollyal utasíthatjuk vissza azoknak a szemrehányását, akik a szálkát piszkálják régi Magyarország testén, amikor súlyos gerendákból maguk egész hegyeket hordanak össze.”8 A Magyar Külpolitika a Külügyi Társaság meghatározó periodikája volt. A társaság az iskolai történelemkönyvek korszakunkra vonatkozó fejezeteiben nincs megemlítve, a korábban megjelent főiskolai vagy egyetemi jegyzetek anyagában sem láthatjuk viszont ezt a két világháború között kiemelten jelentős tevékenységet végző társadalmi szervezetet. Holott a társaság és közel negyedszázados működése ennél nagyobb figyelmet érdemel. Mégpedig azért, mert egyrészt az általa kiadott folyóiratok artikulálták a kormányhoz közel álló politikai körök külügyi elképzeléseit, véleményalkotását, másrészt tekintélyes publikációs tevékenységet végzett ezen időszak alatt, harmadrészt pedig egyfajta diplomataképzést pótló funkciót is ellátott. A háború utáni évtizedek emlékezete és történetírása számára az 1927-ben létrejött Revíziós Liga azonban háttérbe szorítot-

MK. 1920. szeptember 12., 1. Szombathy Kálmán: Az Új birodalom MK. 1929. január 1. 21., A magyar kisebbségi intézet ankétja (Lukács György felszólalása) 8 MK. 1929. február 1–16., 43. Rakovszky Iván: Kisebbségi sors Nagymagyarországon 9 MK. 1920. május 30., 1. Radisics Elemér: Furcsaságok a béke megszületése körül 10 MK. 1920. június 20., 3. Figyelünk (név nélkül) 6

7

60

ta a társasággal kapcsolatos információkat. A társaság rendkívül intenzíven vett részt a Népszövetségi Egyesületek (Ligák) Nemzetközi Uniójának munkájában, valamint tagjai révén erőteljesen képviseltette magát az Interparlamentáris Unió ülésein is. Tanulmányunk az MKT népszerű külpolitikai folyóirata, a Magyar Külpolitika 1920 és 1929 közötti írásainak elemzése révén igyekszik felvázolni a társaság kisebbségi kérdésekkel kapcsolatos álláspontját. A kisebbségi kérdésről és az utódállamokról szóló publicisztikák többnyire a Külpolitikában is összekapcsolódnak. „Azóta pokol a megszállott területek magyarjainak élete, melynek lángjai mind magasabbra lobognak.”9 Radisics Elemér költői kijelentése még a béke aláírása előtti hetek hangulatát tükrözi a szerző jól ismert publicisztikai „túlfűtöttségétől” áthatva. Az utódállamok vonatkozásában megjelent írások legmarkánsabb csoportja érthető módon a bírálat és az elutasítás álláspontjára helyezkedik. Az ilyen attitűd okai között talán a legkorábban megjelenő érv ez államok hosszabb távú életképtelenségének a hangsúlyozása. Az önálló „utódállami lét” lehetőségének kétségbevonása jól tükrözi azt az illúziót, mely a hungarocentrikus perspektíva még a XIX. században kialakult szemléletét viszi át a háború utáni, alapjaiban megváltozott viszonyokra. „Mert az elszakított részeket nem csak az ezeréves megszokás, nem csak a kényszerítő gazdasági szükségesség vonzza vissza, hanem az a körülmény, hogy a magasabb kultúrát élvezett nép, a területi összefüggés folytán a Csehországra is átterjedt balkáni erkölcsökkel soha, de soha nem fog tudni megbarátkozni.”10 E gondolatmenetre fűzhető fel Fall Endre nyolc évvel később keletkezett írásműve is. Nem közli érvelésének bizonyítékait, csupán azokat a véleményeket sűríti egybe, melyek a történeti Magyarország nemzetiségpolitikai bírálatára válaszolnak. „És tíz esztendő elég volt ahhoz, hogy nemzetiségeink belássák azt, hogy az ő virágjaiknak is csak a magyar földben van gyökere, az ő virágjaikat a magyar levegő táplálja és teszi széppé. […] [A] szenvedések ismét egybeforrasztották a magyar Glóbusnak minden nyelvű, minden rendű és arányú és minden vallású népét, s ez a húszmilliós nemzet kriptájából ki-

Fenyő Miksa a portorosei konferencia kapcsán a gazdaság érdekei felől közelítve bírálja a szomszédos államok politizálását. Szerinte ha a környező országok kormányzataiban nincs annyi közgazdasági józanság, hogy belássák, az elzárkózó gazdaságpolitika őket is károsítja, akkor „külső erőnek kell őket szorítani erre.”17 Bánffy Miklós az évtized elejéről származó, a külpolitikai helyzetről értekező hosszabb cikkében egyértelműen a Népszövetség feladatának tartja a kisebbségvédelem tényleges megvalósulásának elősegítését.18 A békeszerződés nyomán kialakult helyzetbe való bele nem nyugvás egyik érdekes példája Albrecht Ferenc cikke,19 amely, bár korai keltezésű (1922), jelentősen túlmutat azokon a sztereotípiákon és közhelyeken, melyek nemcsak vizsgált korszakunkat, hanem a két világháború közötti időszak egészét jellemezték. Írásában meghatározza a követendő külpolitikai irányvonalat az utódállamokkal kapcsolatban: 1. Meg kell akadályozni, hogy az utódállamokban az állami és nemzeti egység létrejöhessen. 2. Ki kell építeni a kisebbségi autonómiák rendszerét. 3. Támogatni a rutén autonómia létrejöttét. 4. Segíteni a szlovák függetlenségi törekvéseket, a horvátok leszakadást célzó, illetve az erdélyi románság Erdély autonómiájára vonatkozó törekvéseit. 5. Reális, differenciált célkitűzések kellenek a külpolitikában és a kisebbségvédelem területén. A konklúzió is figyelemreméltó kritikát közvetít: „ez az a reális célkitűzés, mely nem az illúziók délibábos várában kerget hamis jelszavakat, hanem az államok egymás közötti állandó harcában, a létükért való küzdelemben, a nemzet öncélúságát az egyetemes emberi fejlődés nagyérdekeivel összhangba hozva igyekszik a Nemzet jobb jövőjét biztosítani.”20 Az elutasításon túl időnként még a külpolitikai tekintetben „csendesebb” években is feltűnnek harciasabb írások. Egy név

MK. 1928. június 1., 1. dr. Fall Endre: Tanulságok MK. 1928. július 1., 3. dr. Fall Endre: Tanulságok a kisantant konferenciájából 13 MK. 1920. október 11., 3. Dr. Szentirmai Imre: Magyarok útja 14 MK. 1920. november 2., 1. Berzeviczy Albert: A kis-ántántról 15 MK. 1921. december 25., 6. Magyarország és a Kisantant (név nélkül) 16 MK. 1920. szeptember 26., 1. É.Sz.: A „kis-ántánt” 17 MK. 1921. június 5., 1. Fenyő Miksa: A portorosei konferencia 18 MK. 1921. május 15., 6. Bánffy Miklós gróf a külpolitikai helyzetről 19 MK. 1922. május 14., 2. Albrecht Ferenc: Nemzeti kisebbségi szerződések 20 Uo. 11

12

DISPUTA Műhely

jött a napvilágra, s lábhoz tett fegyverrel, de szorosan összefogva fordul a világ közvéleményéhez, fordul az elnyomókhoz és becsületes békét kér.”11 Fall írása jól jelzi azt a társadalmi-politikai légkört, mely a revíziós mozgalom nyomán megerősödött önbizalom segítségével újra előveszi a századforduló és az 1918–1921 közötti irreális vágyak és követelések érvrendszerét. Indoklásában még merészebb kijelentéseket is tesz: szerinte már a kisantant kormányai is jól látják, hogy Trianon beteg, életképtelen államokat hozott létre.12 Az „összetákolt” államalakulatok jövőtlenségét hangsúlyozza Szentirmai Imre is, utalva azokra a belső ellentétekre, melyek az utódállamokat szétfeszítik: Romániát Erdély és a Regát közti kulturális differencia, a délszláv államot a valláskülönbség, illetve Belgrád és Zágráb rivalizálása. De megjegyzi, hogy mindezek az államok a külső háborús agresszió lehetőségétől még jobban tartanak: „A félelem hozta össze a kisántánt-ot és nem a támadókedv.”13 Ehhez kapcsolódik Berzeviczy Albert írása, amely a kisantant országok félelmét egy esetleges magyar támadástól csupán – a valós erőviszonyokat alapul véve – a „rossz lelkiismeret” által keltett „rémkép”-nek minősíti. S öntudatosan megjegyzi: „Amennyiben tehát a kis-antant létrejöttének egyéb célja nincs, mint Magyarország megfélemlítése, ezt a célját aligha fogja elérni.”14 Viszont csakúgy, mint sok más szerző, az akadémikus is úgy látja, hogy az utódállamok Magyarországgal való kapcsolatnormalizálása kölcsönös érdek, ennek elmaradása legalább annyira sújtja őket, mint hazánkat. A kisantant államok egyik célja egy 1921. év végi cikk szerzője szerint nem csupán a trianoni béke biztosítása, illetve a Habsburg-restauráció megakadályozása, hanem Magyarország belügyeibe való hathatós beavatkozás.15 Vagy ahogy egy másik helyen fogalmaz az újság: „megalakulásának – az eddigi jelek szerint – nem is volt más célja, mint Magyarország körülkerítése. […] [S]zövetkezésük fő célja a saint-germaini és trianoni békeszerződésekben szankcionált rablásaiknak biztosítása volt.”16

61

DISPUTA Műhely 62

nélküli címoldali, valószínűleg szerkesztői hozzászólás21 szerint a szomszédos államok a higgadt és megfontolt magyar magatartást értik félre, s mindaddig, míg nem tudunk erőt felmutatni irányukban, ez nem is fog változni. Az évtized második felében keletkezett publicisztikák jó részében is a kisantant bírálata adja meg az alaphangot. Okolicsányi László szerint ezen országok közt számtalan ellentét feszül, csupán egy közös érdek tartja össze őket: Magyarország féken tartása.22 Pekár Gyula értesülései szerint már a Lordok Házában is bírálják a trianoni szerződést, hiszen szerinte mára a győztes antant hatalmak is felismerték, hogy az utódállamokat aránytalanul megerősítették a háborút követően, s ennek már nyugaton is belátják elhibázott voltát.23 Fenyő már korábban említett írásában viszont bizalmát fejezi ki: „bíznunk kell abban, hogy minden tanácskozás, az utódállamok minden összejövetele egy-egy jogunkhoz, egy-egy lehetőségünkhöz segít bennünket.”24 Ugyanebben a számban olvasható Bródy Ernő nemzetgyűlési képviselő írása is, aki a szomszédos államokkal való kapcsolat létrehozásának szükségességét elsősorban az elcsatolt részekkel való gazdasági kapcsolatok újraélesztése céljából indokolja.25 A puszta bírálat és elutasítás mellett – s ez jól illusztrálja a folyóirat pluralista jellegét – jelen vannak a megegyezést sürgető írások is, melyek természetesen nem a „baráti szeretetre”, hanem a racionális érvekre és érdekekre alapoznak. Az alaphangot Ernst Sándor KNEP alelnök adja meg. Egyértelműen kijelenti: „Nekünk mindenesetre érdekünkben van, hogy velük normális viszonyba jussunk. Már eddig is óriási anyagi kárunk van abból, hogy a szomszédos államokkal nem tudunk érintkezni… Ez így fönn nem állhat.” De a kapcsolat – elsősorban gazdasági érdekből – nemcsak hazánk, hanem az utódállamok elsőrendű érdeke is, hiszen hasonlóan nehéz helyzetben vannak, mint mi. Ernst megadja az ehhez kapcsolódó cselekvési program alapjait is. Hangsúlyozza: az egész világgal nem háborúzhatunk egyszerre, szük-

séges, hogy békében „éljünk mindaddig, amíg lehet, bármily keservesnek látszik is ez általános nemzeti szempontból”. A szerző nem hagy kétséget afelől, hogy mit tart követendőnek: „a mi nemzetünknek is föl kell adni a lármás és éppen azért céltalan irredenta mozgalmat és lojálisan a béke alapjaira kell helyezkednünk.” De mielőtt véglegesen magára vonná az olvasó haragját, ellenpontként hozzáteszi: „Ez nem azt jelenti, hogy Magyarországon akad valaki, aki azt hinné, hogy az állapotok öröké így maradnak, ahogy most vannak.” 26 A két végpont közötti álláspontot foglalja el Iklódy-Szabó János, aki szerint ne legyenek illúzióink: az utódállamokkal kapcsolatban semmilyen kíméletre nem számíthatunk, viszont a gazdasági kapcsolatokra vonatkozó tárgyalásokat semmiképpen nem szabad visszautasítanunk.27 Egy vélhetően szerkesztői cikk (1923) szokatlan hangnemváltásával mintegy előkészíteni igyekszik a szomszéd államok felé tervezett esetleges közeledést. A szerző szerint az elmúlt esztendők tanulságának a kisantant számára is annak kell lennie, hogy a gazdasági kapcsolatok teljes elhanyagolását nemzetpolitikai szinten nem lehet sokáig büntetlenül folytatni. S utal a cseh és román sajtó utóbbi időben mértékletesebb hangvételére: „A megértésre való hajlam így mind a két félben megvan.”28 A kapcsolatnormalizálás elve még egy 1927. tavaszi külügyminiszteri beszámolóban is világosan tetten érhető. Ebben Walko Lajos kijelenti: az alapelv még mindig a szomszédokkal való normális viszony megvalósítása. Ezt persze nem zárja ki a törekvést az olasz orientációra.29 A cikkek döntő része természetszerűleg az utódállamok területén élő magyar kisebbség helyzetével foglalkozik. Bőséggel szállítja a negatív példákat a többségi nemzet cselekedeteiről, amelyekkel a magyarság életterét próbálják egyre szűkebbé tenni. Nem volt nehéz dolguk a Külpolitika hírszállítóinak, hiszen ilyen esetek bőven megestek, s sokszor a szomorú tényekhez csak jelzőiket kellett hozzátenniük. Írtak a magyarság gazdasági háttérbe szorítottságáról, az agrárreformok igazságtalansá-

MK. 1923. január 1., 1. Visszautasítás (név nélkül). Ezen írások mögött legtöbb esetben Radisics Elemért sejtjük. 22 MK. 1928. június 1., 1. dr. Okolicsányi László: Joachimsthal után 23 MK. 1928. január 16., 3. Pekár Gyula: Nemzetek fajsúlya 24 MK. 1921. június 5., 1. Fenyő Miksa: A portorosei konferencia 25 MK. 1921. június 5, 3. Bródy Ernő: Gazdasági forgalmunk a szomszéd államokkal 26 MK. 1921. május 29., 1. Ernst Sándor: Magyarország és a Kisantant 27 MK. 1921. augusztus 14., 1. Iklódy-Szabó János: Magyarország és a külföld 28 MK. 1923. november 29., 1. Tárgyalunk (név nélkül) 21

állammal sem. Bár – mint Herczeg Ferenc írja – rokonszenvesebb nép a szerb, mint a szlovák vagy a román, de tévedés azt hinni, hogy bármilyen megegyezés is lehetséges velük, mivel a szerbek elsődleges törekvése a szerb nemzetállam elérése. A szerbet tipikusan balkáni, „rettenetesen tudatlan” népnek tartja, s mintegy mondanivalója lényegeként hozzáteszi: „A szerbiai demokrácia abban kulminál, hogy ők igen szabadelvű törvényeket és rendeleteket hoznak, csakhogy ezeket nem hajtják végre.”34 Nem meglepő talán, hogy az Ausztriával kapcsolatos híradások eléggé gyérek; ez persze a közös múltból és az aránylag kis létszámú magyar kisebbségből fakad. Az egyetlen írás viszont, amelyik az ausztriai (burgenlandi) magyarok sorsával foglalkozik, nem fest kedvező képet a helyzetről.35 A szerző szerint az osztrákok türelmesek ugyan az egyénnel, de „a tömegnek, az összességnek a magyarságát Ausztria sem szívelheti”. Sőt úgy véli, Ausztria éppoly tudatosan nyomja el a magyarokat, mint a románok. A Külpolitika szerzői úgy gondolják, a kisebbségi kérdés nemcsak a magyarság és az utódállamok, hanem egész Európa ügye. Ennek megfelelően jelentősége is túlnő Közép-Európa határain. A problémák gyökerét egyértelműen a hibás és igazságtalan békeszerződésekben látják, amelyek nemhogy megoldották volna a nemzetiségi konfrontációt, hanem csak súlyosabbá tették (főleg azáltal, hogy immár egy soknemzetiségű ország helyett ötöt hozott létre).36 A feldarabolás után létrejött helyzeten a kisebbségi szerződések sem segítettek, mivel egyrészt ezek a kisebbségi jogokat jóval kisebb területre korlátozták, mint annak idején például azt a magyar nemzetiségi törvény megszabta, másrészt az utódállamok nagyrészt még ezeket sem tartják be.37 A helyzet javításának elvileg több módja is elképzelhető. Adva van a bizonyos 19. paragrafus; erre mint egyetlen törvényes lehetőségre, amely a békeszerződések eredményeit megváltoztathatja, lép-

MK. 1927. április 1., 9. A külügyminiszter beszámolója MK. 1928. február 16. (melléklet) Agrárreform az utódállamokban 31 MK. 1928. november 16., 23–28. Magyar szellemi termékek és az utódállamok 32 Tilkovszky Lóránt: Nemzetiségi politika Magyarországon a 20. században, Debrecen: Csokonai, 1998, 45. 33 MK. 1929. február 1–16., 47–48. Ottlik László : Asszimiláció és kisebbségi kérdés 34 MK. 1928. február 16., 2. Herczeg Ferenc: A helyzet Délvidéken 35 MK. 1928. március 15., 1. Lingauer Albin: Burgenland és a magyarok 36 MK. 1929 április 1. 15., Blaskovich Miklós dr.: Nemzet és nemzetiség 37 MK. 1927. március 1., 4. Lukács György: A nemzeti kisebbségek problémája. Azzal kapcsolatban, hogy az utódállamok fogyatékosan vették alkotmányukba a kötelezően előírt kisebbségi szerződés rendelkezéseit, Lukács György felveti: „Hogyan lehet a katonáskodási kötelezettséget azoktól a kisebbséghez tartozóktól megkövetelni, amely kisebbségeknek szerződésileg kötelezett jogai elkoboztatnak?” (MK. 1929. február 1–16., 42.) 29 30

DISPUTA Műhely

gáról, amelyek abból eredtek, hogy az elvett és kiosztott földek többsége a magyar birtokosoké volt, ugyanakkor a magyar igénylők gyakran nem kaptak belőlük; az erdélyi birtokkisajátítások ügyéről, amely a híres „optáns-per” címkét kapta a korban.30 Rendszeresen érkeztek tudósítások a magyar kisebbség politikai és szellemi elnyomásáról is. Részletesen beszámoltak arról, milyen drasztikus ütemben csökkennek a magyar nyelvű iskolák ezekben az országokban, s arról is, hogy az emberek egy idő óta már a magyar nyelvű kiadványoktól is el vannak zárva, tekintve a behozatali tilalmakat – holott erre a nemzetközi szerződések szerint nem volna joguk.31 Legsúlyosabb problémaként az erőszakos asszimiláció jelenik meg. (Tilkovszky Lóránt hazai nemzetiségi politikáról szóló könyve szerint: a nemzetiségi „kormánybiztosoktól ugyanis nem a nemzetiségek önállóságának megőrzését várták, hanem azt, hogy a Trianon következtében amúgy is felgyorsult asszimilálódásuk folyamatát minden lehetséges – de nem erőszakos! – eszközzel – magyar nyelvű óvodák, iskolák, istentiszteletek, olvasmányok, ünnepélyek, dalárdák, színjátszás stb. – előmozdítsák.32 Azonban felettébb nehéz annak eldöntése vagy csupán értékelése, vajon az utódállamok vagy a magyar állam nemzetiségi politikai törekvései voltak-e asszimilálóbb erejűek. Hiszen a hazai viszonyok között erőteljesen jelentkezett a spontán asszimiláció is, míg ez a felvidéki vagy erdélyi magyarság esetében kevésbé volt tapasztalható a két háború között.) Érthetően igencsak elítélően kommentálják az asszimilációs politikát, de Ottlik László például hozzáteszi, hogy bár ez rendkívül súlyos probléma a magyar kisebbségek számára, ám mivel az utódállamok többségi nemzeteinek nincsenek igazi asszimiláló erőik, törekvéseik nem járhatnak komoly sikerrel.33 Területileg leginkább az északi és a keleti szomszédunk politikáját (és vezetőit) bírálja a lap, de nem sokkal elnézőbb a délszláv

63

DISPUTA Műhely

ten-nyomon hivatkoznak, ám ez valójában csak elméleti lehetőség. A valós nagyhatalmi erőviszonyok vizsgált korszakunkban teljes mértékben kizárták a változtatás legkisebb, legbékésebb válfaját is. A kisebbségi kérdések revíziómentes megoldása viszont csak a Népszövetségi Tanács tevékenysége révén képzelhető el. Ezt azonban az egyhangú döntések kötelező volta gyakorlatilag lehetetlenné, tehetetlenné tette.38 Ezért vetődik fel a javaslat: egy állandó bizottságot kellene létrehozni a Népszövetségen belül, amely a kisebbségi kérdésekkel „hivatásszerűen” foglalkozna, s fontos lenne megteremteni a kisebbségek képviseletét is.39 A hatalmi erőviszonyok és az utódállamok ellenállása természetesen ez utóbbi, reálisabb elgondolás megvalósulását sem tette lehetővé. A revízió megvalósulása utáni magyar kisebbségi politikára vonatkozóan igen gyér elképzelések jelentek meg a lapban. Azon túl, hogy mindenképpen szakítani kell a dualizmuskori nemzetiségi politikával, s hogy liberális, toleráns álláspontra kell helyezkedni, nem sok konkrétumot fogalmaztak meg. Albrecht Ferenc elképzelése, miszerint a revízió utáni Magyarországnak már inkább szövetségi államnak kell majd lennie, mint egységes nemzeti államnak, szintén nem ölt konkrét formát.40 Ez a határozatlanság a revízió utáni időre vonatkozólag azonban nem csak a lap sajátja. Még Apponyi Albert sem bocsátkozik részletekbe, mikor kijelenti: „mai külpolitikánk legfontosabb feladata annak a ma-

64

gyarságnak a megmentése, melyet Trianon elszakított tőlünk.”41 A szomszédokkal, utódállamokkal, kisantanttal való viszonyt szinte tudathasadásos állapot jellemezte. Ebben jelen volt a helyzet „elfogadhatatlanságából” következő folyamatos bírálat, elutasítás és ellenségeskedés. Ennek az attitűdnek – ismerve a korabeli utódállamok politikai kurzusainak Magyarországgal és a magyarsággal szembeni felfogását is – nem kell különösképp magyarázatát keresnünk. A sérelmek és fájdalmak nagy részben feldolgozatlanok maradtak. Úgy véljük, ez a megállapítás érvényes nemcsak vizsgált korszakunkra, hanem a Horthy-korszak egészére, sőt egyes elemeiben még napjaink kollektív történeti tudatára is. Természetesen a szomszéd államok tudatos kisebbségellenes politikája sem segítette elő a helyzet normalizálását. Már 1920-ban sokan hangsúlyozzák: bármilyen nehéz is, de törekednünk kell arra, hogy a szomszédos országokkal a gazdasági kapcsolatokat minél hamarabb rendezzük, hiszen ez egyik előfeltétele az ország megerősödésének és valódi függetlenségének. S lényegében mindez egyben feltétele a legfontosabb cél, a revízió megvalósításának is. Ezek az egymással összefüggő, egymásra épülő feltételek és törekvések egyidejűleg jelentek meg a magyar külpolitikai gondolkodásban – úgy, hogy mindennek tényleges megvalósítási esélye az áthidalhatatlan érdekkülönbségek miatt gyakorlatilag a nullával volt egyenlő.

Ezen kívül hátráltatta még a munkát az a körülmény is, hogy a panasz kivizsgálása az érintett kormány feladata volt. Ennek volt tulajdonítható, hogy a több száz magyar panaszból mindössze hat előterjesztés került a szövetség elé. Lásd L. Nagy Zsuzsa: Magyarország története 1918–1945, Debrecen: KLTE, 1991, 122. 39 MK. 1929. május 11., 3. Lakatos Gyula: A kisebbségi kérdés krízise 40 MK. 1929. június 8., 1. Albrecht Ferenc: A magyar kisebbségi politika 41 MK. 1929. január 1., 23. A magyar kisebbségi intézet ankétja (Apponyi Albert felszólalása) 38