S. Varga Pál: Karjel-ország ............................................................. 3 Főtér Anssi Halmesvirta: Finlandizálás, a hideg béke és az intő magyar példa .................................................................. 4 Gréz Nóra: Finnország gazdasága 1990–1993 között . .................... 10 Macskakő Marjo Isopahkala: Boldogság Csak még ezt éljem túl (ford.: Pusztai-Varga Ildikó) ................ 16
Tartalom
Küszöb
Maarit Verronen: Árnyékország (ford.: Tóth Petra) ......................... 17 Saila Susiluoto: Éjország (versciklus, részletek) (ford.: Pusztai-Varga Ildikó) . .................................................. 19 Petri Tamminen: Cselédek (ford.: Pasztercsák Ágnes) Félrelépés A nagybáty (ford.: Tóth Viktória) ........................................... 20 Vilja-Tuulia Huotarinen: Szorítás Vasárnap (ford.: Pusztai-Varga Ildikó) . ................................... 22 Markus Jääskeläinen: Úton hazafelé A Sture utca (ford.: Pusztai-Varga Ildikó) ................................ 23 Kari Hotakainen: Az oroszlán és az őz (ford.: Urbán Mariann) ........................................................... 24 Kapualj Finn lektorok Debrecenről Anna Tarvainen: Hogy lesz egy város otthonunkká? ..................... 26 Sanna Manner: Debrecen finn szemmel ........................................ 27 Keresztes László: Jyväskylä – régi álmokból mai valóság .............. 28 Árkádok Kaszás Károly: Építészet és környezetépítés A finn építészet a második világháború után ........................... 31 Szépvölgyi Viktória: Vejnemöjnen a metropoliszban A finn városi lakás szociológiája ............................................. 37 Takács Judit: Száz év design A finn formatervezés múltja és jelene . ..................................... 41 Tisztaszoba
Pláza Fodor György: A kortárs finn rockzene – a szöveg tükrében . ........ 50 Műhely Pasztercsák Ágnes: Nemzeti és irodalom – nemzeti irodalom ........ 54 Takács Miklós: Négy nő . ............................................................... 59 Toronyszoba Petteri Laihonen: Finnekről – magyarokról .................................. 63
DISPUTA
Kele Csilla: „Finn csoda”: a konzumtól a gyökerekhez Beszélgetés Nyirkos Istvánnal ................................................. 46
1
E számunk szerzői:
Fodor György PhD-hallgató, Debrecen Gréz Nóra egyetemi hallgató, Debrecen Halmesvirta, Anssi történész, Jyväskylä Hotakainen, Kari író, Helsinki Huotarinen, Vilja-Tuulia költő, Turku Isopahkala, Marjo költő, Turku Jääskeläinen, Markus költő, Sydney Kaszás Károly DLA-építész, Budapest Kele Csilla újságíró, Debrecen Keresztes László nyelvtörténész, Debrecen Laihonen, Petteri nyelvész, finn lektor, Jyväskylä–Debrecen Manner, Sanna finn nyelvtanár, Helsinki Pasztercsák Ágnes irodalomtörténész, Debrecen Pusztai-Varga Ildikó költő, műfordító, Szeged–Budapest–Debrecen Susiluoto, Saila költő, Helsinki Szépvölgyi Viktória újságíró, építészetkritikus, Budapest Takács Judit nyelvész, Debrecen Takács Miklós irodalomtörténész, Debrecen Tamminen, Petri író, Vääksy Tarvainen, Anna műfordító, Helsinki Tóth Petra egyetemi hallgató, Debrecen Tóth Viktória magyar lektor, Tartu–Karcag S. Varga Pál irodalomtörténész, Debrecen Verronen, Maarit író, Helsinki Urbán Mariann egyetemi hallgató, Debrecen E számunk megjelenését támogatta a Finnagora, a finn kulturális, tudományos és gazdasági központ (www.finnagora.hu)
Debreceni Disputa VI. évfolyam, 9. szám, 2008. szeptember Megjelenik 1000 példányban
Főszerkesztő: S. Varga Pál Szerkesztőbizottság: †Bényi Árpád, Berényi Dénes, Berkesi Sándor, Gáborjáni Szabó Botond, Görömbei András, Hollai Keresztély, Orosz István Szerkesztők: Berta Erzsébet (Árkádok), Lapis József (Lépcsők, Pláza) Nagy Gábor (Fotó), Papp András (Macskakő) Szénási Miklós (Kapualj) Petteri Laihonen (meghívott szerkesztő)
DISPUTA
Anyanyelvi lektor: Arany Lajos
2
Kiadja: a Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft. 4025 Debrecen, Simonffy u. 2/A, tel.: (52) 581-800 E-mail:
[email protected] Felelős kiadó: Angi János Borító, lapterv: Petromán László Tördelés: Kaméleon Dizájn Kft., tel.: (52) 532-211 Nyomtatás: Alföldi Nyomda Zrt., 4027 Debrecen, Böszörményi út 6., tel.: (52) 515-715 ISSN 1785-5152
Karjel-ország S. Varga Pál
ság elutasítói is nyelv és nép hallgatólagos azonosításából indulnak ki). De bizony addig emlegették a rokonságot, míg tényleg rokonok lettünk. Fanyalgók ide, szkeptikusok oda, két, Európában épp nyelve miatt társtalan nép egymásra talált. Nagyot lépve az időben: Finnország 1939–40-es honvédő háborújába 25 000 (!) magyar önkéntes jelentkezett. Végül 341-en indultak el a kalandos útra (egész Európát meg kellett kerülniük), s egy puska elsütésére sem maradt érkezésük, de talán épp az volt a küldetésük, hogy az összetartozás érzését erősítsék. No meg hogy tanúi lehessenek a fi nn „hadi virtus”-nak; a jeles karú fi nnek megállították a rájuk támadó keleti birodalmat (hogy mi lett volna, ha nem állnak ellen, arra elég példa a három kis balti állam sorsa). A rokonság érzését a sorsközösség is erősíti. Finnország a vesztesek oldalán került ki a háborúból, területét megcsonkították (többek közt épp Karjala egy részét vesztette el…), gondoskodnia kellett az elcsatolt területekről áttelepülő négyszázezer polgáráról. És sorsközösséget jelent a keleti blokk összeomlását követő válság is; magam arra a hírre érkeztem Finnországba 1989 őszén, hogy csődbe ment a legnagyobb fi nn hajógyár – magával rántva a szakadékba alvállalkozók ezreit. Ez volt a kezdet… Egyik barátom, aki szerencsétlenségére éppen akkor akarta megvalósítani élete nagy álmát – szálloda és étterem egy patinás észak-karjalai faházban –, mindent újrakezdett a csőd után; ötvenévesen egyetemet végzett, és szakértőként bekapcsolódott az üzleti életbe. Amit átélt, ellenségeimnek sem kívánom. Meglehet, fi nnek és magyarok eredetileg nemzeti széthúzásban is rokonok; a függetlenség elnyerése után, 1918-ban Finnország a magyarhoz hasonló polgárháborús válságon ment át. Ám 1939–40 rideg telén megszületett a nemzeti szolidaritás, amelyet azóta sem tudtak megtörni a – mélyen gyökerező és olykor igencsak éles – politikai ellentétek. Finnország bámulatos gyorsasággal talpra állt a válság után. Nemcsak gazdaságilag: lelkileg, erkölcsileg is. Gyarapszik szellemiekben, anyagiakban – s lélekszámban. „Jeles karú” nők és férfiak országa.
DISPUTA Küszöb
„Halhatatlan örök dicsőségükre vidéküket, amely most Finn Nagyhercegség, a mai napig is finn nyelven Karjeliának, azaz: Kar-jelOrszágnak, vagyis vitéz, bátor, kiváló férfiak országának nevezik” – írja Sajnovics János legendás Demonstratiójában, 1770ben. Délibábos nyelvészkedésért, lám, a finnugor rokonság elméletének atyja sem ment a szomszédba, bármennyire bizonyult is szófejtéseinek nagy része helytállónak. Karjala nevének természetesen semmi köze a magyar kar és jel szavakhoz; a finn karja ’marha’ szóból és a -la helységnévképzőből áll – Karjala tehát marhák legeltetésére való hely. A Karjel alak ráadásul a délkeleti országrész nevének német változata. Sajnovics a karjalai címer segítségével győzte meg magát és honfitársait szófejtése helyességéről; a címerpajzson ugyanis két, egymás ellen küzdésre felemelt, kardot markoló kar látható – fölöttük koronával. Az újonnan fölfedezett rokonság miben sem zavarta meg a hun–magyar rokonság régi legendáját, sőt; a kiváló jezsuita történész, Pray György öt év múlva már a fi nneket, hunokat, avarokat, magyarokat egyazon nemzetséghez sorolta, Dugonics András honfoglalás-korban játszódó 1788-as regényének címszereplője, Etelka pedig Etelébe, a magyarok őshazájából, Karjelből érkezett királyfiba lesz szerelmes (a folytatás címe egyenesen Etelka Karjelben). Mert hogy – olvassuk ismét Sajnovicsnál – az ominózus címert mint „a karjeliai bátorság és vitézség ragyogó bizonyságát” azért kell a magyaroknak megismerniük, hogy „láthassák az őshazájuk címerén lefestett és megörökített ősi hadi virtust, és összevethessék eme régivel a mai jártasságukat a fegyverforgatásban és a hadviselésben”, s mivel az északi ősök dicsőségét Szent Istvántól az éppen uralkodó Mária Teréziáig „sok-sok dicső tettel gyarapították”, „joggal tartják őket a karjeliaiak, azaz a jeles karú férfiak utódainak.” Bár közismert tény, hogy nomád viszonyok közt az etnikai csoportok gyakran és gyorsan cseréltek nyelvet, a magyar etnikum eredetéről meg jószerivel semmit nem tudunk, a fi nnugor nyelvrokonság ténye Sajnovicstól máig tudományon belül és kívül a két nép rokonságának gondolatát tartja ébren (valójában a fi nnugor rokon-
3
Finlandizálás, a hideg béke és az intő magyar példa Anssi Halmesvirta DISPUTA Főtér 4
E
bben az írásban nem használom a ’hi(2) Most azonban nem tárgyalom a degháború’ fogalmat, mert a Szovjet- ’külső’ finlandizálást. Ezzel már sokan fogunió és Finnország közötti Barátsági lalkoztak. Inkább a ’belső’ finlandizálásról és Együttműködési Szerződés (1948–1990) és magáról a jelenségről szeretnék írni – a inkább hideg békét nyújtott a finneknek. magyar olvasók számára ez sokkal érdeAmikor a két blokk hűvös ideológiai hadat kesebb lehet. Ez a fajta finlandizálás maviselt egymással, a finn vezetőség igyeke- guktól a finnektől eredt: önkéntesen elébe zett – s általában sikeresen – elhárítani a mentek a – valóságos vagy képzelt – szovszovjet külpolitikai nyomást. Mivel témám jet követeléseknek. Enyhébb ’belső’ formáigencsak ellentmondásos, megpróbálom a ja az öncenzúra volt, amely az ország szokámásik kulcsfogalmat – a finlandizálást – sává vált. A finn sajtónak nem volt szabad is meghatározni. Szerintem mostanában a „barátságtalan tényekről” – ez orosz ereFinnországban két eltédetű kifejezés – cikkezrő értelmezése létezik: az nie; a finn történetírásban egyik (1) a ’külső’, a másik Lenin nagyobb hős volt, (2) a ’belső’. mint maga Mannerheim. (1) A külföldieknek (néHa valaki meg merte emlímeteknek, amerikaiaknak, teni például az orosz munangoloknak) a finlandizálás katáborokat, az politikaiazt jelenti, hogy egy kilag meghalt. Finnországban, sebb ország olyan helyzetamely a nyugati demokrácibe kerül, hogy a nagyobb, ák közé volt számítható, a szomszédos hatalom bele szélsőjobboldali lapok soktud avatkozni a belügyekal kedvezőbb képet rajibe. Klasszikus példa erre zoltak a szovjet valóságról, a Finnország–Szovjetuniómint maga az Izvesztyija. viszony; 1959-től 1989-ig a A finnek különösen híresSzovjetunió több-kevesebb befolyást gya- sé váltak általános tájékozatlanságukról a korolt a finn belpolitikára és a politikai szovjet fejleményeket illetően. A nemzetkultúrára. De nem Finnország az egyetlen közi cenzúraindex (1975) a következő tilállam, amely ettől a befolyástól szenvedett tott témákat sorolta fel Finnországra voa hidegháború alatt – sokan kifogásolták natkozóan: Willy Brandtnak a finlandizálásra emlékez– a balti országok belső helyzete; tető Ostpolitik-ját, a túlzott engedményeit. – az orosz tudomány (például pszichiÉrdekes megemlíteni, hogyan gondol- átria); kodnak a finlandizálásról Magyarországon: – a szovjet társadalom kritizálása a finn talán az 1956-os forradasajtóban. A finn sajtónak nem lom örökségéhez tartozik A keményvonalasabb volt szabad a „baaz is, hogy néhány mafinlandizálás a Centrum rátságtalan tényekgyar politikus vagy törPártra, Kekkonen elnök ről” – ez orosz eredetű ténész jónak tartotta pártjára volt jellemző: a kifejezés – cikkeznie; volna és tartja a magyar centristák rendszerint a finn történetírásfinlandizálást. Természeszovjetbarátoknak muban Lenin nagyobb tesen, a finlandizálás itt tatták magukat, főleg az hős volt, mint maga pozitív jelentésű (vö. pélelnökválasztások idején. Mannerheim. dául Kopátsy Sándor: Az úgynevezett moszkvai Kádár és kora. Budapest, ütőkártyát használták: 2002; Romsics Ignác: Magyarország történe- azt hitték, hogy belpolitikai előnyökhöz te a XX. században. Budapest, Osiris, 1999, juthatnak, ha a Szovjetunió támogatását 393). élvezik.
Mannerheim, Carl Gustaf Emil (1867–1951) politikus, katonai vezető. 1889-től a cári orosz hadseregben szolgált, az I. világháborúban hadosztályparancnok. Az orosz forradalom, illetve Finnország függetlenné válása után (1917) hazatért; a finn polgárháborúban a fehérek főparancsnoka; 1918ban Finnország kormányzójává választották. 1931–39 között a Védelmi Tanács vezetője, 1939-től, a téli háború kitörésétől 1946-ig a finn hadsereg főparancsnoka, 1942-től Finnország marsallja. 1944-ben köztársasági elnökké választották; a finn–szovjet fegyverszüneti egyezmény megkötésével – területi veszteségek árán – megőrizte Finnország függetlenségét. Nemzeti hősként tisztelik, Helsinki legnagyobb sugárútja van elnevezve róla, itt áll lovasszobra.
Most csak annak a bemutatására van alkalmam, hogyan született meg és hogyan stabilizálódott a politikai finlandizálás az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején. Fontos megemlíteni, hogy mik voltak Kekkonen elnök indítékai a szovjet–finn kapcsolatok ápolásában az ötvenes évek végén. 1958. szeptember kilencedikén a következőt írta naplójába:
Kekkonen, Urho Kaleva (1900–1986) finn politikus. 1936–37-ben, illetve 1944–46-ban igazságügy-, 1937–39-ben belügyminiszter. A II. világháború után Juho Kusti Paasikivivel (Finnország elnöke 1946–56-ban) az ún. Paasikivi–Kekkonen-vonal – a külpolitikai semlegesség – egyik kialakítója és megvalósítója. A parlament elnöke (1948–50), miniszterelnök (1950–56), egyúttal belügy- (1950– 51), illetve külügyminiszter (1952–1953). Finnország köztársasági elnöke (1956–1982). Elnöksége idején írták alá Helsinkiben az európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet záródokumentumát (1975). Az 1944-es fegyverszüneti egyezmény értelmében a Szovjetunió 50 évre bérbe vehette a Helsinki közelében fekvő Porkkala-félszigetet, amelyet katonai támaszpontként használt. Hruscsov Paasikivi elnök 1955. szeptember 19-ei látogatásakor ünnepélyesen visszaadta a területet Finnországnak; a támaszpontot 1956 januárjában ürítették ki.
DISPUTA Főtér
talompolitikai számításain. A Hruscsovval való eredménytelen tárgyaláskísérlet után – amelyben a politikai úton való rendezést s a vérontás elkerülését javasolta – megértette, hogy Finnországnak, ellentétben a rugalmasabb nyugatiakkal, nincs igazi politikai mozgástere a szovjet kapcsolatokban. Kekkonen – és az 1956 őszén még tanácsadójaként dolgozó Paasikivi – egyetértettek abban, hogy mikor Magyarország „A játéktér. Egyrészt: az oroszoknak na- ügye az ENSZ-ben tárgyalásra kerül, Finngyon nehéz dolguk van a finnekkel, mert országnak rokon népe ellen kell szavaznia. Finnország a békés egymás mellett élés és Ez egy nagyon keserű falat volt, amelyet a jó szomszédi viszony mintaképe. Emiatt Kekkonennek a szovjetekkel való barátság jól bántak velünk és ’ajándékokat’ adtak fenntartása érdekében le kellett nyelnie. [Porkkalát, 1955]. Másrészt tény, hogy Miközben sok finn szív erősen doboFinnország az orosz érdekszférához tar- gott a magyarokért és megsegítésükért, tozik, és ha a finnek nem szabnak határt Kekkonen – aki szinte kizárólagos egyed[saját politikájuknak], az oroszok majd uralkodóként meghatározta a finn külpomegteszik. Az orosz érdekszféra nem fog litika döntéshozatalát – hivatalos politimegváltozni a Szovjetunió rovására – jól kája ’neutrális’, elővigyázatos finn nemzeti emlékszünk Magyarország sorsára. Holott reálpolitikát képviselt. Ez a vonal legviláez az állapot megkárosítja a ’fensőbb po- gosabban akkor nyilvánult meg, amikor az litikát’ (high politics), ezt a vonalat fenn ENSZ közgyűlése 1956. november elején a kell tartanom” (Urho Kekkosen päiväkirjat szuezi és a magyar válságot tárgyalta. 1958–1962. [U. K. naplói], Szerk. Juhani November másodikán Finnország előSuomi, Otava, Helsinki, 2001; 1958. szep- ször vett részt az ENSZ közgyűlésén, s tember 12.). akkor az Egyesült Államok által javasolt, a szuezi válságot érintő határozat melKekkonen baljóslatú hivatkozása az 1956- lett szavazott, amelyben a harcoló feleos magyar népfelkelés traket visszavonulásra szólí…a korábbi Kekkonengikus következményire tották fel. A finneknek ez kutatás nem értette, megmutatja, hogyan táazért is könnyű megoldás mennyire fontos szeremaszkodott – Finnország volt, mert a Szovjetunió pet játszott a ‘magyakülpolitikáját még csak is hasonlóképpen szavarok sorsa’ Kekkonen harmadik éve vezetve – a zott. Emellett megszavazgondolkodásában. közelmúlt baljós tanulsáta békecsapatok létesítégaira. Felfogásom szerint sét és Szuezbe küldését, a korábbi Kekkonen-kutatás nem értette, ahová Finnország is 250 tagú békefenntarmennyire fontos szerepet játszott a ‘ma- tó alakulatot küldött. A Szovjetunió ezt gyarok sorsa’ Kekkonen gondolkodásában. az akciót elutasította, de Finnország mégAz a mély csalódás, melyet Kekkonen sze- sem került szembe a szovjetekkel, mivel a mélyesen 1956. október-novemberben átélt, szavazás során a Szovjetunió csatlósaival látva, hogy a számára olyan drága rokon együtt tartózkodott. nép felszabadulási törekvesei kudarcba fulSzembetűnő azonban, hogy míg a szuladtak, hosszú ideig nyomokat hagyott ha- ezi válságról való szavazásban Finnország
5
DISPUTA Főtér 6
a többi északi országgal azonos álláspon- Hjeltnek és Toivo Heikkilänek, akik a helytot képviselt, a magyar válság kezelésé- színen nézték végig a magyar forradalom ben eltérően foglalt állást. Ez nagyon je- összeomlását és annak tragikus következlentős eltérés volt. November negyedikén ményeit. Helsinkibe küldött üzeneteiknek Finnország a magyar válság ügyében nem nem látszott semmiféle hátasa. S végül, az Egyesült Államok által javasolt határo- mikor már a Kádár-kormány volt hatalmon, zat mellett szavazott, amely azt követel- az ügy mintha teljesen megfordult volna, te, hogy a Szovjetunió álljon el a beavat- mivel az akkori magyar külügyminiszter, kozástól és azonnal hívja vissza csapatait Horváth Imre 1957 nyarán megelégedését Magyarországról. A határozat hangsúlyozta fejezte ki amiatt, hogy az ENSZ-tárgyaláazt is, hogy szovjet csapatok sértik a ma- sok idején Finnország a „béke táborához” gyar nép emberi alapjogait. tartozott és nem hagyta magát a nyugati A határozat mellett 50 állam, ellene 8 államok által pórázon rángatni. Az azonszavazott, míg 15 állam – köztük Finnor- ban mindkét félnek örvendetes volt, hogy szággal együtt Jugoszlávia és sok afrikai és a magyar–finn kapcsolatok melegebbek volázsiai nép – tartózkodott. Finnország volt tak, mint a második világháború óta bártehát az egyetlen ‘nyugati’ állam, amely így mikor, mivel, Horváth véleménye szerint, a tett. A szavazás magyarázatában azonban finnek az ENSZ-ben Magyarországot támoFinnország ENSZ-küldötte, G. A. Gripenberg gatták, szemben az északi és más nyugaazt a reményét fejezte ki, hogy a szovjet ti országokkal, amelyek csak „problémákat csapatok mihamarabb visszavonulnak Ma- okoztak”. Világos volt, hogy a finneket – gyarországról. Emellett közzétette Finnor- szemben a magyar forradalmárokkal – nem szágnak abbéli (idézem) „őszinte reményét, lehet politikai ábrándozásért hibáztatni. hogy Magyarország és a Szovjetunió meg S azt, hogy a finnek ilyen „korrektek” matudnak egyezni a szovjet csatatok visz- radtak, Kádár sem felejtette el megköszönszavonulásáról oly módon, amely a magyar ni Kekkonennek egyik állami látogatása alszabadság évszázados hagyományainak kalmával (1963, 1969). megfelel”. Finnország óvatos politikája mögött Az ENSZ rendkívüli közgyűlésén ösz- tudvalevőleg Kekkonen külpolitikai gonszesen tizenegy határozatot fogadtak el dolkodása (Staatsräson) állt. Számára és a magyar válságra vonatkozóan. A végső Finnország számára is még bonyolultabbá szavazásokon Finnország öt határozat mel- vált a helyzet a magyar kapcsolatokat illelett szavazott – azok mellett, amelyek nem tően, mikor Magyarország egyoldalúan felközvetlenül bírálták a Szovjetuniót –, hat- bontotta szerződéseit a Szovjetunióval, és szor pedig tartózkodott. emiatt a finneknek óvakodniuk kellett, neFinnország eljárása a magyar válság- hogy olyan képet nyújtsanak a Szovjetunigal kapcsolatban nagyon jól tükrözi a finn ónak, mintha Finnország is lehetségesnek külpolitika vonalát. Az ötvenes évek végén tartana egy ilyenfajta hazárdjátékot. Az, az az álláspont volt jellemző, amely Finn- amit például a jobboldali finn sajtóban gyáország mozgásterét nagyon szűknek te- vaságnak tartottak, Kekkonen szempontjákintette. Kekkonen azt ból nézve egyszerű politiMagyarország képviselte, hogy Finnorkai realizmusnak látszott, Kekkonen számára a szágnak a Szovjetunió és a vagy akár semleges politikalandpolitika veszékelet-európai népi demokkai vonalnak is tűnhetett. lyes és intő példája ratikus államok oldalán Magyarország Kekkonen volt… kell állnia, és együtt szaszámára a kalandpolitika vaznia, mert Finnország – veszélyes és intő példája ugyanúgy, ahogy többiek is – feleljen meg volt, melynek következményeit a magyaa baráti és kölcsönös segítségnyújtási szer- rok az ezt követő években is viselték. S ez ződésnek. Másrészt Kekkonen szerint nem nem történhetett meg a finnekkel. lett volna politikailag hasznos és valamiKekkonen olyan komolyan félt az orosz lyen szempontból képmutatónak is látszott megszállástól, hogy hajlandó volt üzletet volna folyamatosan a Szovjetuniót bírálni, kötni a ’nagy szomszéd’ vezetőivel, de az hiszen a Nyugat sem katonailag, sem po- oroszoknak is meg kellett fizetniük a szerlitikailag nem tudta volna Magyarorszá- zett politikai előnyök árát. Ennek ellenégot támogatni. Ebben a megvilágításban re Kekkonennek áldozatokat kellett hoznia, azonban a szovjet politikai érdekek megér- és emiatt sok ellenséget szerzett. téséből folyó egyetlen következmény sem A finlandizálás mélypontja 1961-ben, lehetett különösen kellemes Finnország az elnökválasztás előtt volt. A választáakkori magyarországi küldötteinek, Lauri si kampányt Moszkva irányította és bele-
DISPUTA Főtér
KULTURÁLIS TALÁLKOZÓ szólt a finn belügyekbe. Majdnem minden finn párt politikusai megismerkedtek az új ’házi ruszkikkal’. Az oroszok azt akarták, hogy továbbra is Kekkonen maradjon az elnök, és hogy legnagyobb ellenlábasa, a jobboldali koalíció vereséget szenvedjen. Ennek hátterében az a régi probléma állt, hogy a jobboldali körök hagyományosan ellenezték Kekkonen politikáját, amely szerintük ’behódolt’ az oroszoknak. Kekkonen uralma erős centrista-baloldali szövetséget, kormánysorozatot je- Micsoda meglepetés! (A kulisszák mögött Hruscsov…) lentett volna. Amikor legfőbb ellenfele, K. A. Fagerholm, 1959-ben szociáldemokra- gában. Hruscsov azt mondta Kekkonennek: ta-jobboldali kormányt alakított, Moszkva „Eddig a Szovjetunió nem avatkozott bele a nyomást gyakorolt utóbbi lemondatása ér- finn belügyekbe, csak gondoskodott a badekében. Kekkonen panaszlevelet küldött rátságos viszonyról. Azok, akik az elnök úr a Helsingin Sanomat, a legnagyobb finn na- ellen fognak szavazni (1962), azok az orosz pilap karikatúrarajzolójának, mert burkol- barátság ellen is szavaznak”. Bár Finnortan célozni mert a Hruscsovval kötött tit- szágban nem létezett a Hruscsov által felkos, szóbeli megállapodására. tételezett nagy revansista ellenzék, e célEkkor Fagerholm rögtön Svédországba zás után Kekkonen pontosan tudta, mit menekült, többé nem volt politikai jövője kell tennie. Megfelelő ürüggyel a parlament Finnországban. Tulajdonképpen Fagerholm feloszlatására és válsághelyzet megterempolitikájában nem volt semmi oroszellenes tésére törekedett. Ebben a helyzetben úgy propaganda, nem is beszélve arról, hogy vélte, hogy biztosan le tudja győzni az elnem akarta volna megváltoztatni a finn lenfeleit a választásokon. külpolitikai irányvonalat, azaz nem szánA Kekkonen által remélt helyzet hamadékozott felrúgni a barátsági, együttmű- rosan elő is állt. Szovjetunió diplomáciai ködési és kölcsönös segítségnyújtási szer- jegyzéket küldött Finnországba, amelyben ződést (1948). a NATO felfegyverkezésére és a német fe1961-ben hasonló helyzet állt elő. Az el- nyegetésre hivatkozott. Az oroszok lehetnökválasztás előtt szociáldemokrata-jobb- ségesnek tartották, hogy Finnország ismét oldali kormány volt hatalmon Finnország- a német politika eszköze lesz. Hruscsov ban, és Kekkonen ellenfelei új koalíciót azt akarta Kekkonentől megtudni, hogy el hoztak létre azzal a céllal, hogy megaka- tudják-e hárítani ezt a német fenyegetést. dályozzák újraválasztását. Ekkor Viktor A finn elnök képes volt meggyőzni az orosz Vlagyimirov, a KGB egyik pártvezért arról, hogy ’a Viktor Vlagyimirov, a híres vezetője azt mondta német veszély’ egyáltalán KGB egyik híres vezea finn kormánynak, hogy nem aktuális. tője azt mondta a finn ezt a koalíciót az oroszok A tárgyalás lényekormánynak, hogy ezt a barátság súlyos megsérge azonban nem a német a koalíciót az oroszok tésének tekintik. Moszk’veszély’ volt, hanem a barátság súlyos megva nem felejtette el, hogy Kekkonen saját jövője. sértésének tekintik. a szociáldemokraták és Bár nem tudjuk biztosan, a jobboldaliak 1956-ban hogy Kekkonen maga renKekkonen ellen szavaztak az elnökválasz- delte-e ezt az orosz jegyzéket, az biztos, tásokon. Ezúttal az oroszok előre el akar- hogy a tárgyalás után ő lett az egyetlen ták hárítani a régi jobboldali és szociálde- ember, akiben Moszkva megbízott. Katomokrata veszélyt. Sikerült is nekik, hiszen nai ’konzultációra’ nem volt szükség, és a a Honka-koalíció feloszlott. Kekkonen az probléma számára kedvező módon oldódott egyetlen alternatíva maradt a finnek szá- meg. Hősként, megmentőként utazott haza mára, csakúgy, mint Kádár a magyaroknak. Finnországba. Könnyű volt így azt nyilatÉrdekes kérdés, hogy hogyan működött koznia a finn nemzetnek, hogy ezt azt együtt Kekkonen az oroszokkal a válság eredményt csak ő tudta elérni. Mintha Daidején. moklész kardja lebegett volna Finnország Kekkonen 1960-ban ünnepelte a 60. fölött – de a finnek közül csak Kekkonen születésnapját, és az orosz vezetők, Hrus- tudta, hogy ez a kard milyen tompa. csovval az élen, siettek gratulálni neki. Ez Az elnökválasztás 300:199 arányban azonban egyéb üzenetet is hordozott ma- Kekkonen javára dőlt el. A szociáldemok-
7
DISPUTA Főtér 8
rata-jobboldali koalíció felbomlása után az tüntetéseket kaptak egymástól stb. Az a politikai csoda történt, hogy valameny- orosz ‘barátság’ feltétele a finnek megbíznyi finn párt, a kommunistáktól a konzer- hatósága, becsületessége és figyelmessége vatívokig, őt jelölte elnöknek. Sikerült úgy volt. Talán még emlékszünk rá, hogy a mábeállítania a helyzetet, hogy a finnek sze- sodik világháború után a finnek továbbra mében ő az, aki engedményeket kapott a is az oroszokat tartották fő ellenségüknek, Szovjetuniótól, nem pedig az, akinek le és Kekkonen feladata volt, hogy ezt az álkellett mondania valamiről. Ugyanakkor láspontot megváltoztassa. Orosz szemszögHruscsov üzenetei nem politikai követelé- ből a finneknek egyedül kellett a háború seknek, hanem legitim biztonsági kezde- bűnét magukra vállalniuk: szerintük ők ményezéseknek tekinthetők. robbantották ki a téli háborút, és a fasiszAzt lehet mondani, hogy a jegyzékvál- tákkal együtt harcoltak a Szovjetunió ellen. ság új, antidemokratikus politikai kultúrát És itt a belső finlandizáció lényege: emiatt hozott létre Finnországa finneknek folyamatosan …itt a belső ban. Óvatosságra tanítotmegbánást kellett mufinlandizáció lényeta a finn vezetőket, akik tatniuk az oroszok előtt. ge:[…] a finneknek fofélni kezdtek a szovjet köCsak Kekkonen tudta meglyamatosan megbánást vetelésektől. Alkalmazgyőzni az oroszokat arról, kellett mutatniuk az kodni kellett: a fiatalabb hogy a finnek nagy többoroszok előtt. finn politikai nemzedék, sége valóban vezekelt. Ha főleg a kulturális körökez sikerült neki, a finnek ből, meg akarta tudni, hogy mit gondol- elnyerték az oroszok barátságát, és gazdanak róluk az oroszok, azután pedig módo- sági előnyökhöz jutottak. sítani kezdték az ‘előítéleteiket’ az orosz rendszerről. Ezek a ´progresszív’ körök ide- Azt lehet mondani, hogy ez a ‘barátság’ alizált képet rajzoltak a Szovjetunióról. Új igen egyoldalú volt. Hogy is ne lett volna, politikai fogalom lépett életbe: a ‘bizalom’. hiszen a finn–orosz viszony nem volt norA jegyzékválság után nagyon megérte a fin- mális nemzetközi viszony: nem a nemzeneknek az orosz vezetők ‘bizalmát’ minden tek, hanem a viszonyok tekinthetők ‘baáron megszerezni – az oroszoknak azon- rátságosnak’, illetve ‘nem gyűlölködőnek’. ban nem volt szükségük erre a ‘bizalom- A demokratikus országokban a hatalom ra’, mert csak a finnek voltak bűnösök, bár nem parancsolja meg, hogy a másik nemFinnországban senki se tudta, hogy ponto- zet a ‘barátunk’ legyen – ez mindenkinek san miért, milyen bűntényekért. Másrészt a saját véleményétől függ. Ennek ellenére ez a ‘bizalom’ azt is jelentette, hogy a fin- Kekkonen mindig azt hangsúlyozta, hogy nek ‘bizalmas beszélgetésekben’ beszámol- a finnek számára politikailag elkerülhetethattak országuk belügyeiről és belpolitikai len, hogy a Szovjetunióban ne kételkedjehelyzetéről az oroszoknak. Az oroszok azt nek a ‘barátságukban’. is elvárták tőlük ugyanezen ‘bizalom’ ne1962 után Kekkonen legyőzhetetlenvében, hogy ne írjanak az orosz társadalom né vált. Szinte egyedül kormányozta az orés történelem ‘sötét oldalairól’ – hangsú- szágot. Amikor végül is 1982-ben annyira lyozva, hogy minden ország múltjában vol- beteg lett, hogy nem tudta tovább folytattak ilyenek. Így az igazság a bizalom áldo- ni a munkáját, mindenki számára nyilvánzata lett, és ebben a kontextusban nagyon valóvá vált, hogy az elmúlt 25 év alatt póviszonylagos fogalommá vált. tolhatatlan volt, sokkal pótolhatatlanabb, Sőt a desztalinizáció után ezek az mint Kádár a magyaroknak. absztrakciók és antropomorfizmusok naFinnország politikai életében Kekkonen gyon hasznosaknak bizonyultak az orosz uralma oly széles volt, hogy az összes pártkülpolitikai nyelvben. A ‘bizalom’ mellett a nak, amely eredetileg ellenezte Kekkonen ‘barátság’ volt a másik ilyen fogalom: egész szovjetbarát politikáját, és vissza akart nemzetek, városok lettek ‘barátokká’, ki- kerülni a politika porondjára, minden
Finnországban a franciához hasonló, az elnöknek az európai országok többségéhez képest jelentősebb jogosítványokat biztosító rendszer működik; az elnök a haderő parancsnoka, a külpolitika irányítója, beterjeszti a parlament elé a kormány által kidolgozott törvényeket, elnököl a kormány ülésein, visszaküldheti a törvényt, közkegyelemben részesítheti az elítélteket; teljes körű kinevezési és kitüntetési joga van, feloszlathatja a parlamentet Az elnököt hat évre választják. 1994-ben bevezették a közvetlen elnökválasztást, a 2000-ben hatályba léptettet alkotmány pedig jelentősen korlátozta az elnök jogkörét.
DISPUTA Főtér
oroszellenes politikust ki kellett űznie a ha a finnek nem választják őt újra, Moszkköreiből. Ez a feladat a szociáldemokra- va ’bizalma’ megrendül. Kekkonen pedig ták számára bizonyult a legnehezebbnek. gyorsan helyre tudta állítani ezt a ’bizalA régi pártvezért, Väinö Tannert lemondás- mat’. Hazaérkezése után a finn parlament ra kényszerítették, hiszen ő volt az, aki a majdnem egyhangúlag szavazott meg neki munkásokat a téli háborúba vitte, és ezért még négy évet. Megdöbbentő volt most olpersona non grata volt az oroszok szemé- vasni a Magyar Országos Levéltárban, hogy ben. Ő volt az is, akit Dolmányos István a magyar külügyminisztérium hamarabb magyar történész Finnország története című tudta, mint a közönséges halandó finn álkönyvében (1972) élesen bírált. Sok szoci- lampolgár, hogy Kekkonen beteg – az oráldemokrata önkéntesen Moszkvába ment vosok nem merték elmondani nekünk. Ha Canossát járni. A kommunistákkal együtt valaki kifogásolnivalót talált a parlament létrehozták a finn ‘Népfrontot’. A belső döntésében, elmozdították a hivatalából. finlandizálás azonban a Centrum Pártban Ez történt a Finnország–Szovjetunió Társavolt a legmélyebb. Sukselainen, a párt el- ság elnökével is, aki kardoskodott az alkotnöke, akinek Moszkva szerint ‘túl szorosak mányos elnökválasztás mellett. voltak a kapcsolatai az észtekkel’, 1964-ben Svédországba menekült. Ez a döntés telje- A belső finlandizálás valamikor az 1980-as sen önkéntes finlandizálásnak tekinthető. évek elején kezdett el gyengülni, amikor A Nemzeti Koalíció (Kokoomus), a konzer- a szocializmus gazdasági válságba került. vatív nemzeti párt régebben erősen bírálta, Magának a szocializmus ideológiájának a most támogatni kezdte Kekkonent. A pár- vonzereje is jelentősen csökkent a finnek tot megszállták az úgynevezett Kekkonen- körében. A politikusok rájöttek, hogy a ‘férfiak’. Csak az Alkotmáfinlandizálás többé nem 1973-ban […] a finn nyos Jobboldali Párt és a jelent nekik semmi előnyt, parlament azt a dönpopulista Vidéki Párt állsőt inkább rontja a néptést hozta, hogy tak ellen, de ezek politiszerűségüket. A SzovKekkonen választákailag marginalizálódtak. jetunióban már nem volt sok nélkül újraválasztKekkonen uralma az senki, aki hallani akarta ható. 1970-es évek elején tartvolna a finnek ’barátságos’ ható a legerősebbnek. kérelmeit. A peresztrojka A ’barátságos’ szovjet–finn kapcsolatok ér- és glasznoszty idején egyszerűen megszűnt dekében mindent ő irányított: külpolitikát, a finlandizálás – minden nagyobb lárma gazdaságot, kultúrát, kinevezési politikát. nélkül. Önerejéből azonban sokáig fennEzzel túllépte az elnöki hatáskörét, és fel- maradt, de tartalmilag kiüresedett. Ez erdarabolta az ellenzéket. kölcsileg és az önfegyelem szempontjából Még egy utolsó példa a belső nagyon veszélyesnek tűnt. Afganisztán finlandizálásra. Ez az epizód nagyon szo- Moszkva Vietnámja lett. Vlagyimirov 1980katlan a skandináv demokrácia történe- ban a finn TV-ben úgy nyilatkozott, hogy tében, ilyesmi sohasem történt koráb- bárki lehet Finnország elnöke a jövőben. ban. 1973-ban, amikor megint közeledett De Paavo Lipponen, szociáldemokrata miaz elnökválasztás, a finn parlament azt a niszterelnök csak 2001-ben tudta Tannert döntést hozta, hogy Kekkonen választá- rehabilitálni. sok nélkül újraválasztható. Csak egyetMostanában a finn sajtóban és közvélelen probléma maradt: Kekkonen már 1968- ményben csak a finlandizálás maradványaban kijelentette, hogy nem indul újra az iról van szó. A STASI-levéltárban 26 finn elnökválasztáson. Ekkor már beteg volt – ’barátot’ fedeztek fel. Ez a leleplezés nem kihagyott az emlékezete –, de a Centrum túl komoly; bár a finn titkosrendőrség nem Pártnak sikerült őt még egy periódusra rá- hozta nyilvánosságra az érintettek nevét, beszélni. Az összes többi nagyobb párt sie- azt mondták, nincs köztük magas rangú tett támogatni az ötletet. Maga Kekkonen finn politikus. Hát persze, a finlandizálás Moszkvába utazott. Onnan hallottuk, hogy koporsóját még nem szögezték le.
9
DISPUTA Főtér
Gréz Nóra
Finnország gazdasága 1990–1993 között
Unióhoz, Ausztriával és Svédországgal együtt.
10
F
I. A finn recesszió 1990–1993 1991 és 1993 között Finnország történelmének legmélyebb recesszióját élte át. A gazda növekedést és csökkenést legjobban a GDP alakulásával jellemezhetjük (1. ábra). Az áb jól leolvasható, hogy a 1980-as évek túlfĦtött gazdasága után jelentĘs csökkenés követk be. Az elemzésem során ennek a recessziónak az okait fejtem ki, illetve azt, hogy mi monetáris és fiskális döntéseket hoztak, amelyek nemcsak a recesszióból való kilábalás innország Észak-Európában, hanem a Skandi1. ábrasegítették h az Európai Unióhoz való csatlakozás kritériumainak teljesítéséhez náv-félszigeten helyezkedikFinnországot. el, terüVáltozás a reál GDP-ben (1) és
lete 340 000 km2, 2001-es adatok szeOECD-előrejelzés (2), % Változás a reál GDP-ben (1) és OECD elĘrejelzés (2), % rint lakossága ötmillió fő. Az országban nemcsak a finn, hanem a svéd is hivatalos nyelv, Ahvenanmaa szigetén a svéd lakosság van többségben.
1. ábra
Politikai berendezkedés és nemzetközi kapcsolatok A fi nn köztársasági elnököt hat évre választják meg, aki kinevezi a miniszterelnököt és a minisztereket. A törvényhozó parlamentbe 200 főt választanak négy évre. Az igazság szerve a Legfőbb Bíróság és a Legfelsőbb Közigazgatási Bíróság. 1919-ben alkották meg a ma is érvényes . alkotmányt. 1956 után Urho Kekkonen lett az államelnök. Igényt tartott arra, hogy egyedül ő legyen a szakértője a Moszkvával való különleges kapcsolatoknak. Finnország 1956 óta rendelkezésre bocsátja csapatait az ENSZ békefenntartó erőinek. 1969-ben részt vesz a SALT-tárgyaláson, és 1975-ben az Európai Biztonsági és Együttműködési Konferenciát az országban tartották. 1973-ban tagja lett az EFTA közösségének és a KGST-nek is. 1992-ben adta be csatlakozási kérelmét és 1995. január 1-jén már csatlakozott is az Európai Unióhoz, Ausztriával és Svédországgal együtt. I. A finn recesszió 1990–1993 1991 és 1993 között Finnország történelmének legmélyebb recesszióját élte át. A gazdasági növekedést és csökkenést legjobban a GDP alakulásával jellemezhetjük (1. ábra). Az ábráról jól leolvasható, hogy az 1980-as évek túlfűtött gazdasága után jelentős csökkenés következett be. Az elemzésem során ennek a recessziónak az okait fejtem ki, illetve azt, hogy milyen monetáris és fiskális döntéseket hoztak, amelyek nemcsak a recesszióból való kilábaláshoz, hanem az Európai Unióhoz való csatlakozás kritériumainak teljesítéséhez segítették hozzá Finnországot.
Forrás: OECD, Economic Surveys, Pensola, Jarmo Forrás: OECD, (2001): Macroeconomic shocks and the Nordic bank-Economic Sur Pensola, Jarmo (2001): Macroeconomic shocks and the Nordic banking c ing crises. Bank of Finland, BULLETIN, Vol. 75 No.3, Bank of Finland, BULLETIN, Vol. 75 No.3, 2001 p 2001 pp. 15.
A recesszió elsődleges okaként a finn–szovjet kereskedelem összeomlását említhetjük. A Szovjetunió felbomlása Finnország számára a legnagyobb piac elvesztését jelentette, viszont ugyanez teremtette meg a lehetőséget, hogy 1992 márciusában beadhassa kérelmét a teljes jogú európai uniós tagság elnyerésére. A recessziót súlyosbította az 1980-as évek fellendülésének visszaesése, így a nemzetközi kereskedelmi élet lassulása. A recesszió idején kialakult hitelválság, a banki kamatok emelkedése, a vállalatok tönkremenetele, a munkanélküliség spirális emelkedése komoly próbatétel elé állította a finn kormányt. Főleg azért, mert – Mikko Mattila elemzése szerint – a finn kormányok népszerűsége leginkább a munkanélküliségi ráta alakulásától függ (Mattila, 1996). I. 1. Külső ok: A szovjet piacok elvesztése Finnország a második világháborúba bekapcsolódva a Szovjetunió ellen harcolt, és két hadjáratot is elvesztett 1939–40 és 1941–44-ben. Közös határa ellenére a volt Szovjetunió nem kebelezte be a Keleti Blokkba,
A Molotov–Ribbentrop-paktum (1939) nyomán a balti országok szovjet érdekszférába kerültek. Finnország ellenállt a megszállását előkészítő lépéseknek, ezért a Szovjetunió megtámadta. A téli háborút lezáró 1940-es békében Finnország területének 10-%-át elvesztette. 1941-ben Finnország az elvesztett területek visszaszerzése érdekében bekapcsolódott a Szovjetunió elleni háborúba (folytatólagos háború). A háborút lezáró béke visszaállította az 1940-es határokat, és Finnországot megfosztotta északi-tengeri kikötőjétől, továbbá 300 millió dollár kártérítésre kötelezte. Az ország szovjet megszállására és a keleti blokkhoz való csatolására azonban nem került sor.
de jóvátétel fizetésére kötelezték (1944– 52). Ebből is kitűnik, hogy Finnországnak különleges viszonya volt a Szovjetunióval, olyan kapcsolatot alakított ki, amilyet semelyik más országnak nem sikerült. (W. R. Mead, 1991) Felbomlása előtt a Szovjetunió jelentős felvevőpiac volt: ez mind az export men�nyiségében, mind az árakban stabilitást adott, és a hajóipar is versenyképes maradhatott. A nyolcvanas években azonban egyre inkább a gépipart és a szolgáltatási szektort részesítették előnyben. A beruházások egyre inkább ezeket célozták meg, mindezzel háttérbe szorítva a mezőgazdaságot és az erdészetet. A KGST piaca autark piacgazdaságnak tekinthető, ez a kezdeti gyors fejlődés után növekedéslassuláshoz, végső soron pedig a rendszer széteséséhez vezetett. A belső kapcsolatok alapvető vonása a sugaras jelleg volt, vagyis valamennyi országnak a Szovjetunióval volt intenzív kapcsolata, az egy-
mással való kereskedelem elhanyagolható. A világpiaci olajárrobbanást követően az energia a KGST-n belül is megdrágult, és a szállítások mennyisége sem növekedett olyan mértékben, ahogy azt a gazdaságfejlesztési tervekben kiszámították. Így csökkent a KGST növekedésfenntartó szerepe. Romlott az import mennyisége és minősége, ami a Nyugat-Európával való kereskedelem felértékelődését eredményezte. A szovjet gazdaság szállító- és fizetőképessége hanyatlott, és fokozatosan megszűntek azok a feltételek, amelyek működőképessé tették a KGST piacát. A nyolcvanas évek végére a gazdasági teljesítmény mindenütt megromlott, így törvényszerű volt a KGST-piac megszűnése, s a Szovjetunió felbomlása, valamint a politikai rendszerváltások végbemenetele. (Köves, 2003) Tekintsük át számokban kifejezve, mit is jelentett a finnek számára az orosz kapcsolat. 2. ábra
A 2. és 3. ábráról jól leolvasható: ahogyan
egyre több probléma jelentkezett a szovjet 3. ábra
gazdaságban, úgy csökkent a Szovjetunióba történő finn export is, de közben a finn
GDP gyors ütemben nőtt. 1990-ben a megtorpanással egy időben az export is csökkent, de ez a csökkenés nem magyarázza a megtorpanást, körülbelül az egyharmadát
A 300 millió dolláros jóvátételt Finnország áruszállítással fizette meg (faáru, papír, vízijármű, vasúti kocsi, gép stb.). Ez befolyással volt a finn ipar alakulására s a későbbi szovjet–finn kereskedelemre is. Egyrészről a finn ipar olyan termékek előállítására kényszerült, amelyek más piacokon nem voltak versenyképesek, később viszont előnyt jelentett számára a különleges kapcsolatok révén olcsóbban beszerzett szovjet kőolaj.
DISPUTA Főtér
Forrás: Suomen Tilastollinen Vuosikirja (1995), 272., 389., Juhani Laurila (1995): Finnish–Soviet Clearing Trade and Payment HistoryVuosikirja and Lessons, Bank 272., of Finland A 94, Helsinki, illetve ezekClearing alapján Forrás: Suomen System. Tilastollinen (1995), 389., Studies, Juhani Laurila (1995): 144., Finnish–Soviet sajátand számítás (Urkuti, 2001) Trade Payment System. History and Lessons, Bank of Finland Studies, A 94, Helsinki, 144., illetve ezek alapján saját számítás ) (Urkuti, 2001)
11
Forrás: Suomen Tilastollinen Vuosikirja (1995), 272., 389., Juhani Laurila (1995): Finnish–Soviet Clearing Trade and Payment System. History and Lessons, Bank of Finland Studies, A 94, Helsinki, 144., illetve ezek alapján saját számítás ) (Urkuti, 2001)
3. ábra 3. ábra
Forrás: Suomen Tilastollinen Vuosikirja (1995) p. 272, p. 389, Juhani Laurila (1995): Finnish- Soviet Clearing Forrás: Suomen Tilastollinen Vuosikirja (1995) p. 272, p. 389, Juhani Laurila (1995): Finnish- Soviet Clearing Trade and Payment System. History and Lessons, Bank of Finland Studies, A 94, Helsinki, pp 144, illetve ezek Trade Payment System. History alapjánand saját számítás (Urkuti, 2001)and Lessons, Bank of Finland Studies, A 94, Helsinki, pp 144, illetve ezek alapján saját számítás ) (Urkuti, 2001)
magyarázni A válság hitelintézetek segélyezése FinnországAképes 2. és 3. ábráróla recessziónak. jól leolvasható: ahogyan Aegyre több probléma jelentkezett a szovjet elhúzódásában azonban már számottevő ban a GDP 7%-a körüli összegét gazdaságban, úgy csökkent a Szovjetunióba történĘ finn export is, de közbenemésztette a finn GDP szerepe volt a Szovjetunió megszűnésének. fel; ennél valamivel kevesebbet Norvégiágyors ütemben nĘtt. 1990-ben a megtorpanással egy idĘben az export is csökkent, de ez a (Urkuti, 2001) ban és Svédországban. csökkenés nem magyarázza a megtorpanást, körülbelül az egyharmadát képes magyarázni A helyzet alakulásának fő oka a ban- a recessziónak. elhúzódásában márnegatív számottevĘ szerepe volt a Szovjetunió II. 2. Belső ok:Aa válság makroökonómiai sokk azonbankok profitja és alacsony tőketarmegszĦnésének. (Urkuti, 2001) talma, hatalmas hitelösszegek felhalmozóA nyolcvanas évek fellendülését a mester-
dása volt. 1992-ben a hitelveszteség a GDP
emiatt a ’90-es évekre hitelválság alakult ki. „A hitelveszteség – egy hitelkihelyezés vagy hitelportfólió értékében jelentkező csökkenés – azért következik be, mert a pénzügyi szerződések nem teljesülnek az eredeti, illetve a várt határidőre és módon. Másképpen fogalmazva: a hitelveszteség arra vezethető vissza, hogy valamely hitelkihelyezés vagy hitelkihelyezések esetén mulasztási esemény történik a hitelfutamidő alatt.” (Nádasy, 2000) A hitelválság az 1991–92 időszakban tetőzött, amikor finn bankok és cégek mentek tönkre fizetésképtelenség miatt. Az állami költségvetés igyekezett segíteni a még életképes cégeken és bankokon, de e segélyek rendkívül megterhelték az állami kasszát. A cégek és bankok tönkremenetele miatt a munkanélküliség soha nem látott magasságokba szökött, ami szintén az állami segélyek összegének növelését eredményezte, ezzel súlyosbítva a költségvetés hiányát. A növekvő adók, a munkanélküliség és bizonytalanság kialakulása mind nehezítették a finn emberek életét. Az 1990-es évek elején kialakuló bankválság nemcsak Finnországot, hanem skandináv szomszédait is érintette. A legtöbb banknak a fizetésképtelenséggel kellett szembenéznie; végül a problematikusakat felvásárolták vagy összevonták másokkal.
Az árszabályozás a finn gazdaságpolitikában nem volt ismeretlen, és egészen 1988ig alkalmazták. Először természetesen az infláció leszorítása végett vezették be, majd a bérekre és az adókra is kiterjesztették. Ez sok esetben leértékelte vagy éppen felértékelte a kosarak valódi értékét, így nem érvényesülhetett a piaci önmechanizmus. A szabadkereskedelmi társulások azonban már nem engedhették meg, hogy a finn állam szabályozza az árakat. Az 1982-es döntést követően a nemzetközi tőkeáramlások megélénkülése elérte az „ezer tó országát” is, és egyre nagyobb lett a nyomás a liberalizáció irányába. Ezt a kormány megpróbálta finoman kezelni, és egyre meggyőzőbben érvelt, hogy nem lesz több leértékelés, de 1986-ban a fizetési mérleg romlott, és az emberek megijedtek egy újabb leértékeléstől. Így tömeges márkaeladások kezdődtek, de ezt megakadályozta az FNB (Finn Nemzeti Bank), és a befektetők is elhitték, hogy az FNB képes megakadályozni egy esetleges pénzromlást. Ennek ellenére 1991-re megszaporodtak a spekulánsok, a piac felhevült. A hitelkamatokat igyekeztek alacsonyan tartani, ez persze alacsony betéti kamatokat is eredményezett. Még az infláció gyorsulása idején sem engedték meg a bankoknak, hogy a nominális kamatokat csök-
DISPUTA Főtér
ségesen növelt is segítette,sokk ugyan- körülbelüli 6%-a volt. (Pensola, 2001) II. 2. BelsĘ ok: akereslet makroökonómiai a bankok alacsony kamattal ahiteleztek, Ais nyolcvanas évek fellendülését mesterségesen növelt kereslet is segítette, ugyanis a bankok
12
A kormány devalvációs programja
4. ábra
Valutaárfolyam-változások Finnországban (1980–2000) A márka értékének Dátum Esemény változása (%) 1980. III. 25. Felértékelés 2 1982. X. 6. Leértékelés –4 1982. X. 11. Leértékelés –6 1984. III. 27. Felértékelés 1 1989. III. 17. Felértékelés 4 1991. XI. 15. Leértékelés –1 1992. IX. 8. A márka lebegtetése 1996. X. 14. Csatlakozás az ERM-hez 1999. I. 1. Az euró bevezetése 1999. I. – 2000. IX. Az euró 30%-os leértékelődése a dollárral szemben Forrás: Kiander & Vartia (1998), 26., Világgazdaság, Urkuti, 2001
II. 3. A beruházások Finnország kitűnő példája annak, hogy miért érdemes a beruházásokat középtávon is megtenni, az ország versenyképességének elősegítése érdekében. A finnek megpróbálták maximálisan kiaknázni azokat a lehetőségeket, amelyeket az ország természeti adottságai biztosítottak számukra. Mindezzel kompenzálni tudták, hogy ös�szeomlott a Szovjetunió, és piacokat vesztettek. A beruházások összefüggnek az állami gazdaságpolitikával és a vállalatok stratégiájával. A vállalatok ugyanis erősen külföldi érdekeltségűek. A beruházási szakaszokat Berényi Judit Nemzetközi versenyképesség és beruházási háttér – a finn példa című, 1998-as cikke alapján mutatom be. ’70-es évek A finn ipar lassú fejlődési üteme volt megfigyelhető. A fa- és fémipar húzóágazattá vált, s ez szükségtelenné tette, hogy a magánvállalatok bármibe is nagyobb mértékben beruházzanak, ezt így gyakran az állami szektor tette meg. Ilyen volt például az infrastrukturális beruházás, amelynek jelentősége a későbbi években már megmutatkozik. A másik fontos tényező a szovjet piac, amely export és import tekintetben is stabilitást adott az országnak. Ezt bizonyítja, hogy a 70-es évek válsága nem rázta meg az országot; sőt elősegítette, hogy a hajóipar versenyképes maradjon; máshol ez az ágazat válságba jutott.
DISPUTA Főtér
kentsék, ami természetesen a reálkamat csökkenését eredményezte volna, így megvalósulhatott a kormány célja, hogy egyre többen ruházzanak be. Nemcsak a vállalatok, hanem a háztartások is egyre több hitelt vettek fel, mert úgy érezték, hogy ez a gyarapodási időszak még sokáig fog tartani. Ez az eladósodás csak tovább mélyítette a válságot. Finnországra a túlságosan is szabályozott bankrendszer volt jellemző, így liberalizációja következtében kölcsönzési hullám indult meg. A gyors liberalizáció sérülékennyé teszi a bankrendszert, hiszen az új makroökonómiai környezet és egy kevésbé szabályozott pénzügyi rendszer könnyen hitelezési hullámhoz vezethet. Több északeurópai bank beleesett ebbe a csapdába, és ahelyett, hogy megvédte volna pozícióját a megváltozott környezetben, újabb és újabb kölcsönök folyósítását engedélyezte. A várakozások nagyon fontos tényezőt jelentenek, ugyanis a gazdasági szereplők ezekhez igazítják terveiket és cselekvéseiket. Ennek befolyásolását az OECD a reál GDPben történő változások előrejelzésével próbálta irányítani (Pensola, 2001). Az 1. ábrán vethetjük össze, hogy 1991-ben ezen előrejelzés mennyire nem állta meg a helyét. A válság kezelésének egyetlen útját bizonyos gazdaságpolitikai lépések megtételét jelentette, amelyek olyan stabil gazdasági környezetet teremtenek, hogy az megvédje a bankokat és cégeket. Ez Finnország számára a Gazdasági és Monetáris Unióhoz (EMU) való csatlakozást jelentette.
13
DISPUTA Főtér
’80-as évek Végbemegy egy strukturális változás. Finnország tagja lesz az EFTA közösségének, s ennek következtében megszűnnek a belső vámok. A vámok megszűnésével megnyíltak a piacok, felerősödött az importverseny. A verseny felerősödése elengedhetetlenné tette, hogy az országok kellő pénzt és figyelmet fordítsanak az ipari fejlesztésre. Megkezdődtek a beruházások, amelyeknek mértéke felülmúlta egyes nyugat-európai országok átlagait. Nem véletlenül nevezik ezt az időszakot a finn gazdaság aranykorának. A GDP reálértéke éves átlagban 3,7 százalékkal nőtt. A beruházások következtében a vállalatok jövedelmezőbbek lettek, s ez nemcsak a gazdasági helyzet, hanem a munkatermelékenység javulását és a bérköltség növekedését is eredményezte. A beruházásokat a külföldi tőkemozgás tette lehetővé. A finn vállalatok hiteleinek nagy része már külföldi valutában volt jegyezve. Mind a hosszú, mind a rövid lejáratú kamatok kedvezőek voltak.
14
’90-es évek A beruházások legelőször is a gépi és szolgáltatási szektort vették célba. A reces�szió minden ágazatban lecsökkentette a beruházóképességet. Az erdészetbe és a mezőgazdaságba pumpált tőke ugyanakkor már a 80-as években lecsökkent. Ezzel szemben a szolgáltatásoké, illetve az elektronikai iparé nőtt. A mezőgazdasági beruházások ugyan mérséklődtek, de az élelmiszer-feldolgozásba irányulók egyre erőteljesebbek lettek. A nagyobb hozzáadott értékű termékeket előállító vállalatokat helyezték előtérbe. A beruházások azonban nemcsak újabb vállalatok létrejöttét segítették, hanem a meglévők modernizálását és fejlesztését is. Megnőtt a munka termelékenysége, s erősödött a finn vállalatok nemzetközi versenyképessége is. Ami az állam szerepét illeti, egyre inkább előtérbe került, hogy az állami kézen lévő vállalatokat privatizálják. Ez hozzátartozott a szerkezeti változáshoz. Az állam segítette a vállalatok megerősödését, mégpedig úgy, hogy adókönnyítéseket vezettek be. A finn márkát többször leértékelték, és a béremeléseket is igyekeztek korlátok között tartani; ez korlátozta az állami kiadásokat. A finn államra sem keresletszabályozó költségvetési politika, sem a beruházási politika nem volt jellemző. Viszont ösztönözte az exporttermelést; erre utalnak a kedvező exportcélú hitelek folyósításai.
Mitől volt egyedi mindez? A finn beruházások gyakorlatilag külföldi tőke felhasználása nélkül valósultak meg. Egyrészt a piac is szűk volt, másrészt kormányzati úton is korlátozták a tőke beáramlását. A finn vállalatok a nyolcvanas évek végén egyre intenzívebben ruháztak be külföldön, ugyanebben az időszakban a GDP is növekedést mutatott, ami a finn tőkére is jó fényt vetett. Megkönnyítette a vállalatok dolgát, hogy ebben az időszakban törölték el a devizaforgalmi és tőkeáramlási korlátokat. A cégek megtapasztalhatták a specializálódás előnyeit, és – a finn munkamorálnak köszönhetően – egyre jobb minőségű termékeket produkáltak; ezzel a külpiacokon nagyobb lett a részesedésük. A vállalatok már szinte kinőtték saját országukat; e „probléma” jelentkezésére a NOKIA cég a legismertebb példa – gyárai szinte minden európai országban megtalálhatók, és a vállalat már nem is finn tulajdonú. Finnországot különleges viszony köti össze nyugati szomszédjával, Svédországgal, ahol a második legnagyobb beruházóként tartották számon a 90-es években. Nyugat-Európában is jelentős a finn befektetések száma. Az EFTA országaiban és az Európai Tanács tagországainak 40%-ában is megtalálható a finn tőke. Az országok közül Nagy-Britanniában és Németországban van a legnagyobb arányban. A finn tőke beruházását nemcsak a hazai bankok, hanem a külföldiek is segítették (W. R. Mead, 1991). A gazdasági recesszió idején ugyan kicsit fékezték a beruházások intenzitását, de 1993 után ez ismét felerősödött, sőt Finnország iránt is megnőtt az érdeklődés. Eltörölték a külföldi tőke beáramlását korlátozó szabályokat. Az ország nemcsak magas színvonalon képzett munkaereje, hanem fejlett infrastruktúrája miatt is vonzóvá vált. A szűk piacot pedig ellensúlyozza, hogy az ország hidat képez a nyugati és a keleti piacok között. IV. A recesszióból való kilábalás után 1994-ben a gazdasági aktivitás új erőre kapott. A kilábalás után a reál valutaárfolyam jelentősen csökkent, s a hangsúlyt az exportorientált szektorok (elektronika, erdészet stb.) növekedésére helyezték. A hazai ipar fellendülése csak 1995 és 1996-ban indult meg, miután a háztartások és a cégek pénzügyi helyzete javult, és a gazdasági aktivitás bővült. Az 1. ábra jól mutatja, hogy
Hivatkozások Berényi Judit (1998): Nemzetközi versenyképesség és beruházási háttér – a finn példa. Külgazdaság, 1998. (42. évf.) 4. sz., 44. Köves András (2003): A KGST-kereskedelemtől az EU-csatlakozásig. Közgazdasági Szemle, L. évf., 2003. július–augusztus, 635–653. Mattila, Mikko (1996) : Economic Changes and
Government Popularity in Scandinavian Countries. British Journal of Political Science, Vol. 26, No. 4, (Oct., 1996), 583–595. Mead, W.R. (1991): Finland in changing Europe. The Geographical Journal, Vol. 157, No. 3, November 1991, 307–315. Nádasdy Bence (2000): Portfólióalapú hitelkockázat-kezelés. Közgazdasági Szemle XLVII. évf., 2000. április, 373–384. Pensola, Jarmo (2001): Macroeconomic shocks and the Nordic banking crises. Bank of Finland, Bulletin, Vol. 75 No.3, 2001, 11–17. Urkuti György (2001): Valutaválságok kialakulása és hatásaik. BKÁE Nemzetközi Kapcsolatok Tanszék és Világgazdaságtan Tanszék, Phd-értekezés. Budapest, 2001 www.lib.unicorvinus.hu/phd/urkuti_valutavalsagok.pdf (Letöltve 2004. november 20.)
DISPUTA Főtér
a GDP erősen, 3,6%-kal megnőtt 1996-ban. Röviden összefoglalva: Mára a gazdaság kiheverte az 1990 és 1993 közötti recessziót, és Finnország Európa egyik leggazdagabb és legfejlettebb országává vált.
15
Marjo Isopahkala
Boldogság Egy róka, egy férfi, egy öreg autó, amivel északra mennek. Egy part, egy halászkunyhó, egy fáskamra és tűzhely. Egy szemerkélő napon a homoktövistől vérző kezek, az öböl túloldalán tájékozódási verseny hangosbemondója. Egy szembejövő ember, köszöntés. Szauna, viharlámpa, és mögötte a sötétszürke kora őszi tenger, ami annál nyugodtabb álomba énekel, minél sötétebb.
Csak még ezt éljem túl Csak még ezt éljem túl, mondta anya, mikor részegen beleborítottam a nyitott lisztes zacskót a bevásárlókosárba. Csak még ezt éljem túl, mondta apa, mikor egyszer egy nap alatt mindkét autóval a traktor utánfutójának tolattam. Csak még ezt éljem túl, mondta a kisöcsém, mikor megmutattam neki, milyen a női lábszőrzet, ha egy télen át nem borotválják. Csak még ezt éljem túl, mondta anya, mikor a stégről a tengerbe ejtettem a habos tortát.
DISPUTA Macskakő
Csak még ezt éljem túl, mondta nagyi, mikor elmondtam, hogy rókát szerzek magamnak.
16
Csak még ezt éljem túl, mondta apa, mikor eldöntöttem, hogy a picsába is, akkor legalább egy nyulat. Csak még ezt éljem túl, mondta a húgom, mikor egyszer megint pofán vertek. Csak még ezt éljem túl, sorolhatnám vég nélkül, de csak még ezt éljem túl, ezt a napot és a következőt, ezt a kicsi fejemet és ezt a nagy számat. Fordította: Pusztai-Varga Ildikó
rületek tudósai szorgalmasan tanulmányozták a hasznosabbnál hasznosabb dolgokat, és kifejlesztették a külföldi találmányok gazdaságosabb és célszerűbb alkalmazását. Különböző művészeti ágak mesterei nagy gonddal vázolták fel a mások által ábrázolni kívántakat. A nemzet meghatalmazott képviselői beletanultak a közösségi ügyekbe, és ki-ki a legjobb tudása szerint szavazott róluk. Azonban ezek az emberek is feledésbe merültek a haláluk után, jóllehet életükben sem ismerték sem a nevüket, sem az arcukat. Az árnyékországbeliek arca soha nem ragadt meg senki emlékezetében. Könnyen összekeverték őket egymással vagy bárkivel. Nem volt semmilyen jellemző tulajdonságuk, amely alapján az árnyékországbeli személyek emberek, épületek, falvak vagy városok megkülönböztethetőek lettek volna. Árnyékországnak volt ugyan saját nyelve, ám ez nem igazán volt nevezhető sem sajátnak, sem pedig nyelvnek. Ez a nyelv a hosszabb-rövidebb ideig az országban tartózkodó hódítóktól hátramaradtakat is beolvasztotta anyagába. Ha volt is valamicske saját, ősi veleje – még ha csak nyomokban is –, az rég eltűnt a jövevényszavak és idegen szerkezetek rengetegében. A nyelv lehetőségeit csak felszínesen aknázták ki, mivel Árnyékország nyelvén sohasem daloltak vagy verseltek, még csak írni sem írtak túl sokat, pusztán a kormány rendelkezéseit vagy az idegen egyházak imáit vetették papírra. A hódítók közt akadtak felvilágosítók is, akik írni és olvasni tanították az ország népét. De az újonnan szerzett tudást az országban épp olyan közönnyel fogadták, mint minden más idegen dolgot. Nem lehetett hallani a tanulás öröme iránti rajongásról, de ugyanígy a magolást sérelmező panaszokról sem. Úgy tűnt, mintha senki és semmi nem tudta volna igazán megérinteni ezt a népet. Közülük soha senki nem tűnt olyannak, hogy valaha is szeretett volna valakit vagy akart volna valamit, netán rászorult volna valamire. Hogy hogyan sokasodtak? Rejtély. Alapos tévedés azt gondolni, hogy e nemzet valamely fia lelkesen érdeklődött volna bárki vagy bármi iránt. Kivéve azt az esetet, ha az illető születése után rögtön vagy még inkább születése előtt, magzatként, az ország határain kívülre került.
Maarit Verronen
A nép és az ország szürke, sivár és egyhangú volt. Nem született itt semmi új és semmi, ami saját. Úgy tűnt, hogy szüntelenül váltják egymást a hódítók, alig ment el az egyik, jött is a következő. Várakat, városokat, utakat építettek, emlékműveket emeltek, és az ő köreikből kerültek ki az ország történelmének kicsit is említésre méltóbb nevei. Árnyékország időről időre függetlenné vált. Hogyan történhetett ez? Senki sem tudta igazából, hogy felkelés tört-e ki, külföldi felek segítségéről szóló tárgyalások következményeként vált-e függetlenné, a véletlennek volt-e ez köszönhető, vagy talán csak a nagyobb országok hatalmi játékának. Arról sem tudott aztán senki, amikor Árnyékország függetlensége elveszett. Az új hódítók egy nap megjelentek az országban, elődjük zászlaját, felségjeleit sajátjukra cserélték, a rendeletek végrehajtásához pedig a nép soraiból választottak tisztviselőket. Hivatalnokaikat nem fűtötte semmi, sem buzgalom, sem elkötelezettség, ugyanakkor ellenszegülés és dac nélkül végezték munkájukat. A hódítók, illetve más idegenek kapcsolatteremtési próbálkozásai nem váltották ugyan ki Árnyékország népének ellenszenvét, ám erőfeszítéseik visszhangot sem keltettek. A reakció több kezdeményező szerint a hűvös közöny volt. Ám ha hosszabban időztek az országban, és megfigyelték e nemzet hétköznapjait, megállapíthatták, hogy Árnyékország lakói egymással szemben is ugyanolyan közömbösen viselkednek. Voltak állampolgárok, akik egyedül, észrevétlenül külföldre költöztek. Beolvadtak más ország lakosságába, és általában jól boldogultak. Elég szerények és lelkiismeretesek voltak ahhoz, hogy meglehetősen magasra küzdjék fel magukat, mégis csak egy bizonyos kör elismerését vívták ki. Származásukról csak kevesen tudtak, mivel nem híresztelték, jóllehet titkot sem csináltak belőle. Az árnyékországbeliek közül soha senki nem vitte sokra, még az önállóság idején hivatalt betöltő állami vezetők közül sem, akiknek pedig beosztásuknál fogva lehetőségük lett volna erre. Árnyékország népének ennek ellenére volt tudományos, művészeti és társadalmi élete. Különféle te-
DISPUTA Macskakő
Árnyékország
17
DISPUTA Macskakő
Egy napon azonban Árnyékország megszűnt létezni. Eltűnt a térképről, a statisztikákból, az évkönyvekből, sőt a történelemkönyvekből is. Mindebből a világon senki nem vett észre semmit. Azon kevesek, akik valamilyen módon megismerték Árnyékországot, esetleg ott születtek, valamilyen statisztikát készítettek róla vagy megírták annak történelmét, azok emlékezetében egy kis űr jelent meg. De úgy, mintha csak megfeledkeztek volna valamiről. Még olyan jelentőségű sem volt, mint egy bekapcsolva felejtett kávéfőző. Sokkal inkább olyan, mint egy kiürítetlenül hagyott papírkosár, amelyet valaki egy kicsit később kiborított, de ez senkinek nem tűnt fel.
18
Talán hosszú időre nem is gondolt volna Árnyékországra senki, hacsak nem bomlott volna meg teljesen a tudata. Így néha akadtak még olyanok, akik szóbahoztak valamit Árnyékországgal kapcsolatban valahol egy kis nyugodt szobában, egy megértő, fehérköpenyes hallgatónak, vagy valaki erről motyogott magában valamit az utcán vagy a négy fal között. S ha minden jól alakult, lassan ők is végérvényesen megfeledkeztek Árnyékor szágról. (Maarit Verronen: Varjomaa. In: Oman onnensa lapsia. Suomalaisia novelleja. Äidinkielen opettajain liiton vuosikirja 44, 2000.) Fordította: Tóth Petra
(versciklus, részletek) Megfagyott hullám mered a föld fölé, mikor széttörik, középen hasad el, mint a szív, ami nem ismeri fel önmagát, száz éles kristály, hatalmas darabok. Maga alá gyűri a gyenge házakat, azokat, amelyek lábai már nem bírják, azokat, amelyek egymást cipelik. A jég néma víz, gyönyörűen ragyog és gyilkol, a melegtől elsorvadó testrész. Óh, hatalmas hóeke. Óh, jégtörő. Óh, segítő gépek, hidegtörők: nem töltünk be megélt éveket, egyáltalán nem.
Saila Susiluoto
Éjország
*** A lány így szól: Oly sok árnyék, oly sok szél. Árnyék van, széttörtem a szerelmet, megállás nélkül hagytam el, nyeltem a szomorúságot mint a vizet, só íze nélkül, szomjas maradtam, vak voltam az igazságra, és hagytam, hogy megtörténjen. A szív gyorsan jár, nem érem utol, nem érintem meg azt, ami tovább lobban, fényes napok a víz mellett. A fenyő zúgása, a tenger szerető füle. A kedves, aki mellett elmegyünk az utcasarkon. Strandlabda felgyorsított röpte az ég felé. Szív, nyugtalan zászló, minden szelek vitorlája.
DISPUTA Macskakő
Fordította: Pusztai-Varga Ildikó
19
Petri Tamminen
Cselédek A cselédek közül csak a legszorgalmasabbak vannak még életben. Magtárakban és fészerek padlásán laknak. Igényük egy ágy, valami ennivaló és sok munka. A zömök, 165 centi magas cseléd vastag nyelű baltára vagy fatönkre hasonlít leginkább, amely támasztékul szolgál a világ gondjaival szemben. Munkája végeztével még egy órára a mezőn marad, hogy erőt gyűjtsön. Ha kapna egy hét szabadságot, aludna, ha kettőt, abba belehalna. Már vagy tízszer operálták. Háta és csípőcsontja fémesen csikorog. Keze a reumától vértelenül fehérlik. Ujja hegyéről hiányzik a bőr. Ősszel a cseléd erdei munkára utazik északra. Bélelt gúnyájában az éjszakai vonat leghátsó ülésén ül, ott, ahol a szék támlája nem állítható. Életében minden a munka körül forog, a mezőről siet az úrva-
csorára, a krumpliszedésből a seregbe. Egyszer egy asszony szerette volna magának, ám ő visszautasította: „Rám még vár itt egy kis munka”. Egyetlen élvezete a bagó. 45 évesen a cseléd már öregembernek számít. A szombat estéken már nem dolgozik, asszonyt szerez magának: „Nem ölelésre vágyom én, hanem főtt ételre”. Egy ilyen elnyűtt embert a gazda már nem enged ki a mezőre. Ő aprítja a tűzifát, amikor pedig elfogy a fészerből a tüzelőnek való, a melléképület gerendáit hasítja fel. Hatéves korától dolgozik az erdőn és viseli a fenyítéseket, amiket a felvágatlan tuskókért kap. A cseléd munka közben hal meg. A gabonasilóba esik, és belefullad a gazda terményébe. Fordította: Pasztercsák Ágnes
DISPUTA Macskakő
Félrelépés
20
Május elején jó félrelépni. Az óvszercsomag és a bor vidáman fest az ábécé pénztárának fekete szalagján. Beszívom az üde tavaszi levegőt. A lépés önkéntelenül is futásba megy át, kettesével veszem a lépcsőfokokat. A nő nemrég jött munkából. A konyhában ülünk le a megrágott műanyag székekre. A társalgás döcög. A látogatást ősrégi emlékekkel és közös félismerősökkel kell megindokolni. A nő mellékesen egy reklámújságot lapozgat. A mosogató pállott szaga meg-megüti az orrom. Fel kell állni, körbejárni a lakásban, a koszos ablakokon keresztül ki kell nézni az idegen városrészre, nézegetni kell a posztereket és megtapogatni a lakásban lévő kevés könyv gerincét. Úgy tűnik, fő a talpon maradás. Ha a nő feláll, a szenvedély újból feltámad. Elég a karok egymáshoz simulása vagy csupán egy hosszú pillantás ahhoz, hogy úgy érezzem, minden szándékomat
le kell lepleznem. Izzad a tenyerem, a látásom elhomályosul, nem bírom uralni az arcizmaim. A karjaim önkéntelenül ölelésre emelkednek. A nő mereven válaszol az ölelésre. A fejünk nem találja a helyes utat, az ölelés megszakad. Ellépünk egymástól, és az abbamaradt témánál folytatjuk a beszélgetést. Szeretném már megdugni, mégis finoman a lakberendezésről kell társalogni. A beszélgetés pár órája alatt lassan rájövök, hogy nem ártana indulni. Miközben a cipőmet kötöm, még úgy tűnik, hogy tovább kéne nyomulni. A nő a falnak támaszkodik, most először mosolyog valahogy ígéretesen. Kint az utcán nincs kedvem sehová menni. Az emberek borzasztóan magabiztosnak és tapasztaltnak tűnnek. Néhány utcasarok után az asszony otthon jó fejnek kezd tűnni. Nemsokára ez az érzés is lanyhul.
A nagybáty miközben azt reméli, hogy a dolgok valahogy szóba kerülnek. Szóba is kerülnek, de csak nős naptárak és gyenge viccek formájában. Menjünk az uszoda büféjébe, és igyunk egy kólát. „Gyere csak ide egy kicsit”, jut eszébe a nagybátynak. A személyzeti ajtón keresztül lemennek az alagsorba. Tiszta, fehér folyosókon mennek keresztül. Átbújnak a csövek alatt, elhaladnak a klórtól és portól bűzlő pumpaház mellett. Egy kis ablakhoz érnek. A nagybáty félrehúzza a műanyag függönyt: „Innen kényelmesen nézelődhetsz.” Az ablak a medence mélyebb végénél, a víz alatt található. Az uszodában női nap van. Világos testek mozognak odafent a víz színén. Gömbölyű mellek himbálóznak. A combok lassan nyílnak szét és záródnak össze. Egyszer-egyszer kis fenék ring a csillámló vízen, amikor valamelyik lány a hátán úszik. A fiú érti. A nagybáty mehet. (Petri Tamminen: Rengit, Vieraissa, Eno. In: Petri Tamminen: Miehen ikävä/Elämiä. Otava, Helsinki, 2007.) Fordította: Tóth Viktória
DISPUTA Macskakő
Az apa és a testvérei férfiak, de az anyai nagybátyban a fiú önmagát látja: ha hozzá fel tudna érni. A szombat esti szauna után a nagybáty szórakozni megy. A fiú a sarokban duzzog: hová megy ilyenkor, ilyenre fésült hajjal? Reggel a nap besüt szobába, rá a rongyszőnyegekre, a nagymama krumplit pucol, a rádióból zene szól. A fiú titokban felmászik a padlásra. A hálókamra ajtajában átható meleg csapja meg. Nagybátyja alsónadrágostul horkol a lepedőn. Az asztalon aprópénz és eltépett belépőjegy, az ágy alatt a földön pornóújság, aminek a nézegetése olyan furcsán ingerel pisilésre. Nagybátyja alszik a napsütésben, és magában rejti a nagyvilágot. Eltelik egy év, a nagybáty férfivá érik, elmarad a felesleges hűhó és csavargás. El kell ismerni, hogy meglátszik egy férfin, ha végre összejött neki. A fiú meghátrál. Rájön, hogy soha nem lesz olyan vicces, mint a nagybátyja. Attól fél, hogy nem is lesz olyan korú. A nagybátyja tisztában van a felelősségével. Elviszi a fiút grillezni, autószerelőhöz és a benzinkutak melletti kocsmákba,
21
Vilja-Tuulia Huotarien
Szorítás A jövőt ragyogóvá csiszoljuk. Nagymama szerint anyából nem az lett, aminek lennie kellett volna ; a menyéből sem lett semmi ; a lányokból az lett, aminek nem kellett volna. Lehet, hogy csak egyetlen igazság van és az szomorú ; az én szívemmel nem lehet úgy bánni, mint a gyémánttal, nem bírja.
Vasárnap Az unokatestvérem és én, nem összeillő alsóneműt vettünk fel. Mikor a konyhában odaégett a lábas, mi voltunk ott Mert ti férfit fogtok magatoknak és férjhez mentek Mi csak forgatjuk a szemünket Csuklónkra húzzuk a ruhánk ujját, hogy ne látszódjon, sötét fátylat hímzünk a szélből megszokjuk a fém ízét a szánkban Milyen ruhát vegyek fel az esküvőre, töprengett nagymama
DISPUTA Macskakő
Átsegítjük nagymamát a gyalogátkelőhelyen a bárszékekre ülünk erőset iszunk és padlóra szórjuk a hamut
22
Harmincévesek vagyunk korallpiros macskák túl élénkek a halálhoz, és ahhoz, hogy elhiggyük, amit mondanak. Fordította: Pusztai-Varga Ildikó
Eljött az ősz, a legtréfásabb évszak. A sírokról szemétbe dobják a virágokat, az utolsó öreg nénik még a padokon reszketnek mint a kismadarak: éppen most röppentek ide. De az idő még nem járt le, el kell sétálni a buszmegállóba átutazni a sárga levelekbe öltözött lakótelepeken, megállni a bevásárlóközpont arany kapujánál. Ott, kissé becsípve, már lehet nevetni: a lábuk nem fázik, nem fáradt. A mennyezet tele van fénnyel, lámpákkal.
Markus Jääskeläinen
Úton hazafelé
Busszal megyek nagymamához a Mäkelä utcán haladunk Helsinki spártai városrészeinek mocsoktól szennyezett házai közé, melyeket nem fenyeget az örökkévalóság, sem az emberek jó akarata: itt is laktam. A hátsósorban ülök, várom az ablakban egy pillanatra felbukkanó Sture utcát, becsukom a szemem: elfelejtem fiatalságom hónapjainak reménytelen szorongását. Nem vagyok egyedül. Fordította: Pusztai-Varga Ildikó
DISPUTA Macskakő
A Sture utca
23
Kari Hotakainen DISPUTA Macskakő
Az oroszlán és az őz Az oroszlán már korán reggel elindult őzre vadászni. Még egy szelet kenyeret sem evett, pedig többször is felhívták a figyelmét a kiadós reggeli jelentőségére. Az őz szélnek eresztett selyemkendő módjára, kecsesen és gyorsan szökellt a szavannán. Az oroszlán kitartóan haladt mögötte, Orivesi környékén viszont kifulladt, és zihálva az út porába rogyott. Arra járt a paraszt a traktorral. – Csak nem mondott csődöt a szavanna királyának mancsa? – kérdezte a paraszt. – Meglógott az őz – válaszolta az oroszlán. – Pattanj fel, elmegyünk Martta vendéglőjébe! A paraszt felajánlott az oroszlánnak egy ebédet, ha az cserébe hajlandó elűzni a bogyóbokraiban tanyázó seregélyeket. Az oroszlán beleegyezett, és egy hatalmas adag fasírtot választott, krumplipürével. Hét perc alatt belapátolta az egészet, ami a mai napig csúcsteljesítménynek számít. Jóllakottan leroskadt egy asztalhoz a sarokban, és már épp álomba merült volna, amikor észrevette az asztalnál az őzet. Gombalevest evett és az oroszlánra mosolygott. Az oroszlán legszívesebben azon nyomban rávetette volna magát, de nem bírta megmozdítani erőtlen tagjait. Az őz nyugodtan megette a gombalevest, desszertnek pedig gesztenyepürét rendelt. Az édesség végeztével kivette a hamutartóból az otthagyott füstölgő cigit, elnyomta az oroszlán tányérján, majd kivonult a vendéglőből. A szavanna híres központja, Tampere felé vette az irányt. Úgy gondolta, teli gyomorral sem tarthat tovább az út néhány óránál. Egy órás, ebéd utáni sziesztázást követően az oroszlán is kivágódott a vendéglőből, és az őz nyomába eredt. Az őz már a Sääks-tónál járt, amikor az oroszlán utolérte és felüvöltött. – A vacsora jól viselkedik, és a helyén marad! Az őznek földbegyökerezett a lába a félelemtől.
– Ne egyél meg! – rimánkodott. – Mit kapok, ha nem eszlek meg? – kérdezte az oroszlán. – A birkatelep címét – válaszolta az őz. – Messze van? – kérdezte az oroszlán. – Valkeakoskinál – válaszolt az őz. – Meggondolom – mondta az oroszlán. – Én is gondolkodtam… – mondta az őz. – Min gondolkodtál? – kérdezte az oroszlán. – Azon, hogy jobbá tehetnénk az életünket. – És mégis hogyan csinálnád? – kérdezte az oroszlán. – Igencsak kevés van már hátra neked ebből az életből. – A világ tele van ennivalóval, mégis minden időd az én üldözésemre vesztegeted. – Mi mást tehetnék? Enni kell, pénzem pedig nincs. – Elmehetnénk dolgozni – javasolta az őz. – Az állatoknak nem adnak munkát – válaszolta az oroszlán. – Végezhetnénk valami olyan munkát, amit az emberek nem bírnak – vetette fel az őz. – Mint például mit? – kérdezte az oroszlán. – Mondjuk mosdathatnánk és megmozgathatnánk idős embereket, esetleg gyűjthetnénk bogyókat és tobozokat az erdőben. És takarítókból is hiány van – mondta az őz. – Siralmasan hangzik – válaszolta az oroszlán. – Én nem tudnék vénemberekről gondoskodni, sem bogyókat és tobozokat gyűjteni. Takarítani sem fogok elkezdeni. Találj ki valami jobbat, különben kön�nyen elvesztheted a fejed – fenyegetőzött az oroszlán. A szellemitől a kereskedelmiig mindenféle foglalkozáson gondolkodott, de semmi sem jutott az eszébe. Így hát az oroszlán megnyitotta saját éttermét Martta vendéglőjének szomszédságában, amelynek specialitása az őzpecsenye lett, burgonyakörettel. Fordította: Urbán Mariann
24
Maarit Verronen (1965, Kalajoki) az oului egyetemen végzett 1989-ben csillagászként. 1994 óta íróként él Helsinkiben. Több irodalmi díjat nyert. Műveiben gyakran járókelőket, megfigyelőket, bölcs utazókat vagy kívülmaradottakat jelenít meg. Több művében játszanak szerepet bizonyos fantáziaelemek, műveit a „reális fantázia”, a mágikus realizmus fogalmaival lehet leírni. Az itt közölt szöveg az anyanyelvtanárok szövetsége évkönyvének 44. évfolyamában, 2000-ben jelent meg. Saila Susiluoto (1971, Helsinki) Helsinkiben él, négy gyermek édesanyja. 2001ben az Otava gondozásában kiadott Szárnyasok és Farkasok (Siivekkäät ja Hännäkkäät) című első kötetéért Kalevi Jäntti díjat nyert. 2005-ben megkapta a Finnországdíjat (Suomi-palkinto). Egyedi hangvételű prózaverseiben egyéni mitológiája és a hétköznapokban megélt valóság kapcsolódik össze egymásba fonódó hangulat- és történetfüzérré. Verseit nyolc nyelvre fordították le. Eddig négy önálló verseskötete jelent meg az Otava kiadó gondozásában. Itt közölt két verse az Auringonkierto (A nap keringése, 2005) című prózaverskötetéből való. Petri Tamminen (1966, Helsinki) szabadúszó, író és szerkesztő. 1995-ben végzett a tamperei egyetemen informatikusként. Stílusát a minimalista prózához kötik, őt magát a lakonikus humor mesterének tekintik. Elämiä (Életek) című első kötetében így jellemzi stílusát: „nagy sorközöket hagytam, remélem, az olvasó beléjük fér és magával hozza emlékeit. Minden
könyvemnek ez az alapgondolata.” A kötet, amelyből a szemelvények valók (Miehen ikävä/Elämiä – Férfivágy/Életek), 2007-ben jelent meg az Otava kiadónál. Vilja-Tuulia Huotarinen (1977, Lem päälä) Turkuban él. Aktív szerepet vállal irodalmi egyesületek tagjaként, antológiák szerkesztőjeként, szépírást tanít. 2007ben elnyerte a Finn Írószövetség Nuori Manner Díját. Verseiben a lányság és nőiség dimenzióit járja körbe, egyensúlyt keresve a hagyományok által meghatározott élet és napjaink kihívásai között. Verseiben a vágy és a magány a boldogságkereső állandó útitársa. Két verseskötete jelent meg a WSOY kiadó gondozásában. Itt közölt két verse a Naisen paikka (A nő helye, 2007) című kötetéből való. Markus Jääskeläinen (1969, Helsinki) jelenleg Sydneyben élő finn költő, műfordító, kritikus. Finnre fordította többek között William Carlos Williams és Allen Ginsberg veseit. Merja Virolainennel indiai angol nyelvű kortárs költészeti antológiát szerkesztett és fordított finnre. Verseit számos külföldi antológiában és folyóiratban publikálták. Több finn kortárs költészeti csoportban tevékenykedik, szerkesztőbizottságok tagja. Költészetére jellemző a sokszínűség, az egy köteten belül is változatos egyéni hang és forma. Öt önálló verseskötete jelent meg az Otava kiadó gondozásában. Itt közölt versei a Tässä hetkessä, varoittamatta (E pillanatban, váratlanul 2001) és a Testamentti (Testamentum, 1998) című köteteiből valók. Kari Hotakainen (1957, Pori) író, 1986 óta Helsinkiben él. 1996 óta szabadfoglalkozású író. Költőként indult az 1980-as évek elején, pályája a gyermek- és ifjúsági irodalomtól a regényig ível. Az áttörést a Finlandia-díjra jelölt Klasszikus című kötete hozta. 2002-ben megjelent regénye, a Juoksuhaudantie (Futóárok utca, 2007) elnyerte a Finlandia-díjat, és meg is filmesítették. 2004-ben megkapta a skandináv országok tanácsának irodalmi díját, 2006ban pedig a skandináv országok drámaírói díját, Punahukka (Bőrfarkas) című drámájáért.
DISPUTA Macskakő
Marjo Isopahkala (1974, Kalajoki) Tur kuban él. Szókimondó költészetet művel, amely egyszerre érint meg és ráz meg, nevettet és gondolkodtat el. Szövegeit fekete humorral és lakonikus utalásokkal fűszerezi. Jól ismert alakja a finn irodalmi életnek, nagysikerű, a közönségét magával ragadó színpadi fellépéseinek köszönhetően is. Jelenleg a helyi egyetem hallgatója. Eddig két önálló verseskötete jelent meg a Sammakko kiadó gondozásában. Itt közölt két verse a Kumisaapasrakkaus (Gumicsizmaszerelem, 2006) című kötetéből való.
25
Amikor 1996-ban finn lektorként Debrecenbe érkeztem, a hely nem volt már egészen ismeretlen számomra. Mint a magyarul tanuló külföldiek túlnyomó többsége, annak idején én is eltöltöttem egy derűs hónapot a debreceni nyári egyetemen, s ezen kívül is jártam néhányszor a városban. Azt hiszem, elég jól ismertem Magyarországot, de az én Magyarországom nagyrészt Budapesten terült el.. S minthogy egész életemben Helsinkiben éltem, és hazámat fővárosi nézőpontból láttam, kíváncsian vártam, hogy meglássam, milyen érzés egy provinciálisnak mondott, finn mérce szerint mégis nagy városban élni. A tisztesség kedvéért meg kell mondanom, kissé aggódtam is. Komor elképzeléseim voltak Debrecen kulturális életéről, s képzeletemben kissé falusias és álmatag város élt. Azzal vigasztalódtam, hogy Budapest gyorsan elérhető intercityvel. Öt év alatt Debrecen második otthonommá vált. Kezdettől fogva jól éreztem itt magam, s részben épp ama bizonyos provinciális hangulat miatt. Ez nem eldugottságot, elmaradottságot vagy fásultságot jelent, hanem otthonosságot és könnyebbséget. Külföldiként könnyű volt emberekkel megismerkedni s megtalálni helyemet. Azt hiszem, az egyik oka, hogy a finnek valamelyest ismerősnek érzik Debrecent, a protestáns hangulat, dísztelenség, sőt aszkétizmus. Alkalmazkodásomat feltehetően megkönnyítette, hogy az egyetemen dolgoztam. Rögtön otthon éreztem magam a finnugor tanszéken, s kapcsolataim leginkább az egyetemen keresztül alakultak. Az én
Debrecenem biztosan egészen más lett volna, ha középpontja nem a Nagyerdő. Alkalmazkodtam a debreceni kulturális élethez is. A valóság nem volt olyan komor, mint hittem, hála a kiváló hangversenyeknek. A színház is kellemes meglepetés volt: a saját profilú színpadok különfélesége ellensúlyozta azt a nekem új és szokatlan helyzetet, hogy csak egy színház van. A jó filmek hiányától viszont szenvedtem, s furcsának tűnt az élet művészeti kiállítások nélkül is. Így hát kihasználtam budapesti kapcsolataimat; nem azért, hogy meneküljek a városból, hanem hogy találkozzak régi barátaimmal, s hogy részem legyen azokban a művészeti élményekben, amelyeket új otthonom nem kínált. A városban, ahol otthon van az ember, oázisok születnek, olyan helyek, ahol különösen jó lenni. Debrecenben nekem ilyen volt például a Sziget-könyvesbolt az egyetemen, a Miklós utcai evangélikus templom és az Alliance Française akkori irodái a Hatvan utcán. Külső kereteit tekintve igen szűkös és igénytelen hely mind, szellemi kiterjedésben annál többet kínáltak. Sok minden megváltozott Debrecenben 2001 nyara óta, amikor elmentem innen. A piac, oázisaim egyike, igencsak másként fest, mint ahogy a belváros nagy része is. A modern művészet múzeumát el sem tudtam volna képzelni, s most épül a második színház is. De azért most is megtalálom az én ismerős Debrecenemet. Most már két város van e világon, ahol otthon vagyok: a kicsi főváros, Helsinki, s a nagy kisváros, Debrecen.
DISPUTA Macskakő
Finn lektorok Debrecenről
Hogy lesz egy város otthonunkká?
26
Anna Tarvainen 1996-tól 2001-ig volt a finn nyelv lektora a Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Intézetében.
Debrecen finn szemmel utcán, közel az egyetemhez és a Nagyerdőhöz, és ezekről az otthonos zugokról gyermekeim sok kedves emléket őriznek. A Nagyerdő ösvényein tanultak meg biciklizni és gördeszkázni. Kiváló úszótudásukra a trópusi hőmérsékletű uszodában Tibi bácsi gondos oktatása révén tettek szert, korcsolyázni őszi estéken tanultak a műjégpályán. Az első óvodai és iskolai tapasztalatok is Debrecenből származnak. Ilma élvezte Márti néni humorát és szeretetteljes nevelői stílusát az óvodában, Anttit a két Edit néni gondos türelme tanította olvasni és számolni. A vasárnap reggelhez hozzátartozott a vasárnapi iskola, ebéd után pedig sütit hoztunk a Mandula-cukrászdából. Debrecenben jó volt gyermeket nevelni és felnőni. Boldogok voltunk. Debrecen öt évig volt az otthonunk, s ottani barátaink nap mint nap eszünkbe jutnak. Eltűnődöm, mi lehet velük, s emlékük melegséggel tölt el (gondolatban mindig veletek vagyok, még ha a postaládátokban ennek nincs is nyoma…). A városról helyek és hangulatok jutnak eszembe, a forró, hársillatú nyári esték s a meleg, napos reggelek a poros lovaglópályán. A vantaa-i havasesőben visszavágyom a meleg, sárga debreceni őszbe. Különös, de elfeledtem a hideg, csontig-velőig ható ködöt, amelyen át nem látni a konzervatórium elől az egyetemet, s a napokon át tartó esőket, amelyek parttalan tócsákká változtatták az utcákat, udvarokat…
DISPUTA Macskakő
Két kisgyermekkel érkeztem Debrecenbe; korábban Helsinkiben és Kolozsvárott éltem. Bár már korábbról ismertem a várost, eleinte igen kicsinek és csendesnek tűnt. Mielőtt felismertem volna Debrecen értékét, hiányzott az emberek nyüzsgése az utcákon (nem a Tesco járdáján), vagy az izgalmas színházi előadások. Debrecen értéke pedig kicsinységében van; éppen embernek – sőt, kisgyermekes anyának – való méretű város, ahol könnyű megtalálni a rokonszellemű embereket. Én a munkahelyemen – az egyetemen –, a gyerekek Empátia-óvodájában, a Kiskossuthban, a Miklós utcai evangélikus templomban és a pallagi lovaglóistállóban találtam meg ezeket a nekem való embereket. Csak egy pillanatig voltunk jövevények, finnek, aztán már a közösség és a baráti kör tagjai. Megtapasztaltam a mindennapokban, hogy Magyarországon a barátság közös életet jelent, az élet örömeinek és bajainak megosztását, a segítséget, mielőtt a másik kérné, a közellétet, hogy egymás rendelkezésére állunk. E barátság hiányát minden nap megérzem Finnországban. A finn élethez nem tartozik hozzá a szoros összetartás. Csak a család van közel, a többieket tisztes távolságban tartjuk, még azokat is, akiket barátoknak hívunk. Mindenkinek megvan a maga élete, amit nem szokás megosztani mással, sem jóban, sem rosszban. Szomorú. Debrecen legjobb részében laktunk (biztosan elfogult vélemény), a Komlóssy
Sanna Manner 2001-től 2006-ig volt a finn nyelv lektora a Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Intézetében.
27
Jyväskylä – régi álmokból mai valóság DISPUTA Kapualj
Keresztes László
M
ég a ’80-as években a finn baráti kör tagjai javasoltuk Debrecen város tanácsának, hogy az akkor épülő Vezér utcai lakótelep kapja a Jyväskyläkert nevet, amely beleilleszkedne a régi debreceni kertvárosok sorába, másrészt testvérvárosunkban már régtől fogva van Debreceninkatu (Debrecen utca). Hogyan született az ötlet, mit hozhattunk (és hozhatunk) föl kérelmünk indoklására? Álljanak itt most, 25 év távlatából a tények és az érvek! A települést 1575-ben említik először az okiratok. Jelentéktelen kis falu lehetett a Jyväsjärvi-tó partján, innen származik a neve is: Jyväskylä ‘Magfalva’ (jyvä ‘gabonamag’ + kylä ‘falu’, järvi ‘tó’), kezdetben talán a mezőgazdasági termékek piaca lehetett. Nagy vetélytársa a „tekintélyes” megyeszékhely Mikkeli (Szt. Mihályfalva) volt, mígnem a 19. sz. közepén a jyväskyläi polgárok önálló Közép-Finnország megyét kívántak, amelynek székhelye Jyväskylä lesz. (Az egyházi központ a szomszédos Laukaa volt.) A testület alapított is rögvest egy körzeti orvosi és egy szülésznői állást, ami annak idején dukált egy megyeszékhelynek… Néhány számadat: Jyväskylänek 1850-ben 542 lakosa volt (Mikkelinek 574), a következő évben megelőzték 615 fővel a vetélytársat
28
Alvar Aalto: a jyväskyläi színház épülete
(Mikkeli 612), 1855-re 722-re „duzzadt” a létszám (Mikkeli 677). Rövidesen meg is alakult a megye… Az első világháború idején és a függetlenség 1917-es kikiáltása után is csak néhány ezren éltek a városkában, de a polgárok ekkor már egyetemről álmodoztak. Alapítottak először egy tanítóképzőt, amely pedagógiai főiskolává nőtt, majd 1966-ban négy karral egyetem lett belőle. A városnak ma már 85 ezer lakosa van, az egyetem 8 karára pedig kb. 25 ezer hallgató jár. Ma már nagy gondot fordít az egyetem a nemzetköziségre: sok külföldi fiatal választja Jyväskylät, közöttük évente több debreceni diák is itt tanul. A példásan jó egyetemi kapcsolatoknak köszönhetően 1975-től kezdődően már tíz oktatónk látott el Jyväskyläben magyar lektori teendőket. Én először 1963 tavaszán jártam Jyväskyläben. Ekkor még megvoltak a földszintes faházak, amelyek a „belvárosi” utcák mentén emlékeztettek a tipikus finn kisvárosi jellegre. Jyväskylä mindig iskolavárosnak számított. Itt alapították a 19. sz. közepén az első finn tannyelvű középiskolát, a líceumot. Az egyik dombon épültek föl a tanítóképző régi, vakolatlan, vörös tégla épületei, a fából ácsolt gyönyörű Ryhtilä, amely
A jyväskyläi líceum
Régi egyetemi épület (Finn Nyelvtudományi Tanszék)
Az Alvar Aalto-tervezte főépület
Ezt látta a magyar lektor az ablakából…
központot, továbbá egy nagy, új könyvtárat. Közben a társadalomtudományi kar egészen a Jyväsjärvi-tóig terjeszkedett. Amikor a 80-as évek elején lektor voltam, nagyon élveztem, hogy emeleti szobám ablakából egyenesen a tóra láttam, emberkéz alkotta objektum egy sem látszott. A helyzet mára gyökeresen megváltozott:
DISPUTA Kapualj
a képző tornaterme volt. Ezen ódon épületek közé és mellé épült az új campus. Alvar Aalto, a világhírű építész, aki ennek a vidéknek a szülötte volt, tervezett már korábban a városban egy színházi, egy megyei múzeumi és egy postaépületet. Őt bízták meg az egyetemi campus megtervezésével. Ennek eredményeképpen modern főépületet, gyakorlóiskolát, tornacsarnokot és uszodát, tanári és diákmenzát, valamint kollégiumokat (akkor még külön a fiúknak és külön a lányoknak) építtetett. Ezt az épületegyüttest az építész U-alakba rendezte, amelynek közepén sportpálya kapott helyet. Minthogy a várost régtől fogva tréfásan Finnország Athénjának nevezték, a klasszikus formák szépen felismerhetők az épületegyüttes egy-egy részletén. (Az egyetem professzorai büszkén emlegették ezt, mígnem az egyik fővárosi professzor üdvözletet nem küldött Athénból: Görögország Jyväskyläjéből…) Közismert a finn építészet természetközeli aspektusa: az épületegyüttes emberi léptékű, s nem válik el környezetétől – olyannyira, hogy a város közepén álló kilátótornyából az erdős dombon alig vehető ki az egyetemi campus. A főépület kávézójának üvegfalai mellett ülve most is szinte kézzel tapintható az évszakok változása. A jyväskyläi pedagógiai főiskola egyetemi rangra emelése 1966. július 1-jén ünnepélyes keretek között történt: Urho Kekkonen akkori köztársasági elnök bevonulása a főépület dísztermébe még ma is előttem van. A ’70-es évek elején a nyarakat családommal Jyväskyläben tölthettem. Ez mindig feltöltődést nyújtott a borongós helsinki őszök és hideg telek után. Megtapasztalhattuk, hogy az, aki csak Helsinkit ismeri, nem kap igaz képet Finnországról, ehhez Jyväskylä, Finnország szíve is kell. (Nem véletlen, hogy Reguly Antalt is a közép-finnországi Laukaaba küldték barátai finn lelkületet és nyelvet tanulni.) Az egyetem és a város fejlődése – kéz a kézben – szédületes tempóban zajlott és zajlik. Az U-alakú udvart lezárták egy fehér épülettel, amelyben a Testneveléstudományi Kar kapott helyet. (Ilyen egyetemi szintű oktatás máshol nincs.) Az egyetemtől távolabb Kortepohjában a 60-as évek végén hatalmas, új diákvárost kezdtek építeni. Később kibővítették az uszodát (ezt most Aalto Alvarinak becézik: az építész családneve ugyanis hullámot jelent); a megnövekedett hallgatói létszám a bölcsészkari intézetek bővülését is maga után vonta: új épületeket kapott az irodalmi és művészettörténeti intézet, felépítettek egy adminisztrációs
29
A régi vasútállomás épülete
DISPUTA Kapualj
egyre-másra épültek föl a tó túlpartján a természettudományi kar biológiai, fizikai, kémiai épületei, s legújabb fejlesztésként a ’90-es évek közepén a tóparton elkészült a legnevesebb finn elektronikai cég alapította informatikai kar épületsora is. Amikor hajdanán először Jyväskyläbe érkeztem, az a patinás fa állomásépület fogadott, amely később nyelvkönyvünk első olvasmányában is megjelenik: innen indulnak ugyanis a diákok Helsinkibe tanulni. A város fejlődésére néhány apró momentum: a régi városi faházak nagyrészt eltűntek, a patinás vasútállomásból mára múzeum lett. Funkcióját mellette egy modern vasúti és buszterminál vette át, s nem csoda, hogy amikor újra ellátogattam kedvenc finn városomba, meg kellett kérdeznem: már Jyväskyläben vagyunk? Emlékszem, hogy a 80-as években egyszer nagy tömeg gyűlt össze a tó partján, mert az újság megírta, hogy leteszik a régóta tervezett, a tavon átívelő híd alapjait. A ceremónia elmaradt, hiszen az újság április 1-jén jelent meg… Azóta persze elkészült a híd, a túlparton
30
Az új híd a Jyväsjärvin (Kuokkala-híd)
is új lakónegyedek épültek, amelyek emberléptékűek és nem rínak ki környezetükből. Rendezett, tiszta város mutatkozik a látogató előtt: rengeteg iskola, kulturális intézmény, rendezvény télen-nyáron, parkok, köztéri szobrok, áruházak, éttermek, szállodák, bevásárlóközpontok a külváro sokban, ahol mindenütt, a külvárosi közterületeken is nyírva van a fű… A testvérvárosi kapcsolatok hivatalosan 1963-ra mennek vissza, és évtizedekig példásan fejlődtek. Ezért javasoltuk a Jyväskylä-kert elnevezést. Annak idején azt a választ kaptuk, hogy az elnevezés zavarná a posta működését, és különben is nehéz kiejteni. Minthogy nem utcanévől van szó, a postásnak erről nem is kellene tudomást vennie, legfeljebb szerepelhetne a térképeken. A városrész elején el lehetne helyezni egy táblát, amelyen ez állna: Jyväskylä-kert, Jyväskylä [ejtsd: jüveszküle] Debrecen finn testvérvárosa. A kiejtés tehát nem nehéz, hiszen egyetlen olyan hang sincs benne, amely ne lenne meg a magyarban. Legfeljebb az íráskép idegen, de hát könnyebb az ugyanezen negyedben található Illyés Gyula utcát leírni? Az utóbbi időben ugyan városunk inkább nyugati testvérei felé fordult, pedig a fentiek ismeretében nincs mit szégyenkeznünk, inkább büszkének kell lennünk északi testvéreinknek, s főleg testvérvárosunknak, Jyväskylänek fejlődése és eredményei láttán. Őszintén reméljük, hogy talán egyszer még Debrecen törleszti adósságát, és a városrész megkaphatja a Jyväskylä-kert nevet...
Építészet és környezetépítés
A finn építészet világszínvonala sok tényező együttes hatásának köszönhető. Szerepe van ebben annak, hogy a finnek mindig is szigorú minőségi követelményeket írtak elő, ugyanakkor nem féltek attól, hogy az építész, a tervező felelősségét tegyék az építés letéteményesévé, vagyis hogy az építész mindenféle bizottsági döntések nélkül megfogalmazhassa a társadalmi igény építészeti-térbeli vetületét. Az építészeti objektum (nemcsak a terv) védettséget élvez, és az épületfajtánként előírt 10–15–20 év utáni kötelező rekonstrukcióknál számítanak az eredeti tervezőre. A finn építészet pályázati rendszerének korrektségét is nemzetközileg elismerik és csodálják. A meghirdetett építészeti feladatra sokszor százon felüli pályamű érkezik be (1994-ben a helsinki képtárnál 528 pályaművet kellett elbírálni); közülük nemcsak a nyertes munkát, hanem a helyezetteket is számon tartják, szaklapokban közlik, úgyhogy a teljes szakmai és érdeklődő nyilvánosság megismerheti őket. Építészetük igazi nagy eredményei mégsem a szokásos műszaki paraméterekből következnek. A finn épületek kiváló anyagi minőségükön és szépségükön túl absztrakt filozófiai mondanivalójukkal járultak hozzá a világ építészeti fejlődéséhez. Szokás volt a finn építészetet – különösen az 1960-as, 70-es években – átfogóan organikus építészetnek nevezni. Ez a kategória azonban túl tág, ezért ezen belül a környezetépítés sajátos vonalait, változatait érdemes kibontani. Jelen írásomban erre az új felosztásra teszek kísérletet, három fő csoportot megkülönböztetve, amelyek mindegyike a környezetre érzékeny térkapcsolatok valamilyen válfajaként jellemezhető. A belső tér mint a külső tér felhasználója Az első csoport lehet az, ahol a belső tér a külső térelemek felhasználásával új filozófiai dimenziót kap. Erik Bryggman temetőkápolnájában (Turku, 1928–1940) a hagyományos európai térrendszert változtatja meg az egyik oldalfal teljes felnyitásával; az épület ezáltal aszimmetrikus teret kap, melyet a bútorzat elforgatása ellensúlyoz. A természet látványa egyenrangú a belső térhatással, ezzel új térérzetet kelt. Mindezt a részletek költői szépségű megfogalmazásával teszi.
DISPUTA Árkádok
A fi nn építészet legjelentősebb eredménye, hogy olyan építészeti szemléletet fejlesztett ki, amelyben sajátos nemzeti karakter jelent meg, s ennek ugyanakkor döntő hatása volt az európai és a világ XX. századi építészeti térfelfogásának alakulására. A hajtóerő évszázadokkal korábbról ered, abból az időből, amikor a fi nnek felváltva a svéd és az orosz hatalom fennhatóságát voltak kénytelenek elviselni. Az ország méretei és természeti változatossága a fi nnekben mindig a szabadság érzetét keltette, erősítette. Ezt az érzést a XIX. század végére kialakult városaikba is magukkal vitték, ezért városaik – bár nagyrészt tervezett struktúrájuk van – nem szokványos európai városok, lakóik máig sem európai értelemben vett városlakók. E fi nn városokban a XIX. század végén a nemzeti kultúrát támogató mozgalmak szerveződtek (ezekben a svéd származású értelmiség is tevékenyen részt vett), tehát a kulturális autonómiaigény megfogalmazása megelőzte a független állam kialakulását. A történelmi lehetőségek kihasználásával létrejött állam szellemi és gazdasági előzményekre támaszkodhatott, és a modernizációt nem nehezítették megrögzött hagyományok. Az építészet területén a népi tradíció és a svéd, illetve orosz időszak emlékei voltak az alapok, de az új feladatok, igények mellett ezek közvetlen hatása eltörpült. Az építész és az építészet nagy megbecsülését segítette, hogy a független államiság megalakulásakor a művészetek közül az építészet tudott igazán nagy személyiségeket és eredményeket felmutatni (Eliel Saarinen, Lindgrén Gesellius, J. S. Siren, Erik Bryggman). Az építészek törekvése egybeesett az állam törekvésével; a nemzet igényeinek újszerű megfogalmazását tűzték ki célul, amelyet az építészet is támogat. Kevéssé ismeretes, hogy a századfordulón (sőt azon túl is) a fi nn építészet gyakorlatában a magyar építészet tanulmányozása is komoly nyomokat hagyott (példa erre a tamperei dóm, a helsinki posta és több középület). A ma alkotó neves fi nn építészeknek gyakran az az első kívánsága Magyarországon, hogy a koramodern budai villákat megtekinthessék; ezeket úgy ismerik a szakirodalomból, mint a mi szakembereink. Elgondolkodtató, hogy miért fordult a kocka, hogy ma már miért a magyar építész tartja elsőrendűnek a fi nn építészet tanulmányozását, ha meg akarja érteni a jelenkor építészetét.
Kaszás Károly
A finn építészet a második világháború után
31
Temetőkápolna Turkuban; tervező: Erik Bryggman, 1928–40
DISPUTA Árkádok
Kitekintés az otaniemi kápolnából; tervezők: Kaija és Heikki Siren, 1957
32
A tamperei temetőkápolna ravatalozójának oltárképe; tervező: Viljo Revell, 1958
Ennél tovább lép a Siren házaspár otaniemi kápolnája (1957). A kápolna mértanilag egyszerű, a szilárdan komponált teret előrefelé nyitja meg, és a természetet teszi meg oltárképpé, s így a természet látható részét változtatja szent területté. A kilátás a fő tér, még a szentély bútorai is alárendeltek, alig észrevehetők, csak a kereszt él a külső térben. Nem véletlen, hogy a japán Tadao Ando legszebb templomaiban folyatódik ez a gondolat, el nem téveszthető azonossággal – íme, az építészet szálai a Távol-Kelet áramló térfelfogású szövetébe is beleszövődnek. További változat születik ugyanebben az időben Viljo Revell tamperei temetőkápolnájának (1960) tervezésénél is. Itt az építész a finn szertartástermet mindkét oldalon megnyitja egy-egy vízmedence látványával, de a további natúrát vasbeton falakkal zárja le. A mértani tengelyes tér fölé ívelt vasbeton dongát tesz, az oltárképet az üres falon elhelyezett kereszt jelzi, melynek igazi jelképességét egy vékony napfénycsík remegő tükörképe jelzi. Itt találkozhatunk a természet legmozgékonyabb elemének absztrakt képével mint misztikus elemmel. A fénycsíkot a legkorszerűbb – és akkoriban legújabb – építési szerkezet, az alátámasztás nélküli vasbeton héj pereme és a kertet határoló vasbeton falak metszik ki. A fantasztikus ábrázolómértani tudás jelképesen egyszerű tér- és tömegkompozícióban jelenik meg (ez az épület sem maradt hatástalan a japán építészetre). Ehhez a vonalhoz tartozik Pekka Pitkänen temetőkápolnája Turkuban (1967), Bryggman kápolnájának közelében. Itt az építész a világítási részletek területén hoz több újítást, amelyek szinte szóródva jelennek meg a finn építészetben. Szép ös�szefoglaló kísérlet ezen a területen Kristian Gullichsen Kauniaineni temploma (1983), majd Pentti Kareoja Helsinki templomában (1992) az oltárfal kollázsszerű megvilágítása, amely Le Corbusier Ronchamp-jáig vezethető vissza. 1998-ban emlékezett meg az építészvilág a finn építészet kiemelkedő személyisége, Alvar Aalto születésének 100. évfordulójáról. A környezethez való alkalmazkodás stratégiája szerint Alvar Aalto munkásságát két szakaszra bontandónak érzem, mindkét szakasz jelentős, és folytatói a finn építészet jeles személyiségei. Itt most a második periódust helyezem előre, hogy a környezetépítési irány épületeit együtt tárgyalhassam.
A külső tér mint a belső tér meghatározója
A pirkkalai templom belső tere, tervezők: Käpy és Simo Päiviläinen, 1994
DISPUTA Árkádok
Így lehet a második csoport az, ahol a külső tér, a természeti elemek formavilága, struktúrája meghatározza a belső téralakítást. Ennek az iránynak első jelentős épülete az Alvar Aalto tervezte Säynätsaloi városháza (1952), melynek terei, az épület tömege a környezetet felhasználó és kiegészítő építészeti magatartásból fakadnak. Ez a gondolat Aalto munkáiban alkotásról alkotásra fejlődik és jellegzetes „organikus” térképzéssé válik. E gondolkodás legjobb folytatója és fejlesztője a Paavilainen testvérpár, Käpy és Simo Paavilainen. Olariban készült templomuk (1981) egy fallal körülkerített térség, amely kis dombot véd a külső forgalmi hatások ellen, úgy, hogy a belső templomtér és a kerti szabadtéri miséző- és előadóhely látványban is egybekapcsolódik a belső térrel. A szabadon futó, tört vonalú falakat végigmosó fény csak azokat hangsúlyozza, mértanilag lehatárolható téregység alig van az épületben. Az alkotók formalista kitérőjük utáni nagy visszatérése az új, posztmodern eszközöket is felhasználó templomukban, Pirkkalában látható (1994). Jelenleg ez ennek a természeti mozgásokra reagáló iránynak a legújabb alkotása. Az együttes komponálása a lankás lejtő legmagasabb pontját kiemelő, a megérkezés, a parkolók helyét jelölő toronnyal kezdődik, hogy azután gyalogosan birtokba vehessük a szép lejtőt egészen a patakig. A tervezők középen, az épületet
mintegy kettétörve kaput alkotnak, hogy az épületrészek átkarolva védjék a kis térséget a patakkal együtt. (A térség tereplépcsői Aaltót idézik.) A belső tér, mint ahogy erre az építészeti vonalra jellemző, nem absztrakt módon használja fel a természeti jelenségeket, inkább csak a természeti tér kiegyensúlyozó hatását érzékelteti a szép megnyitásokkal.
Templom Olariban, tervezők: Käpy és Simo Päiviläinen, 1981
(A tanulmány képei: Kaszás Károly)
33
DISPUTA Árkádok
A helsinki sziklatemplom belső tere; tervezők: Timo és Tuomo Suomalainen, 1969
34
Ehhez a vonalhoz tartozik a helsinki sziklatemplom is, a Suomalainen testvérpár, Timo és Tuomo zseniális alkotása, amelyben az a nagyszerű felismerés hat, hogy a városi környezetbe zárt szikla méretével és funkcióival (játszótér, napozóterület) már hozzátartozott a város beépített területéhez, így nem szabad rátenni épületet. A tervezők rájöttek, hogy a sziklára való építés-alapozás helyi technológiái lehetőséget biztosítanak a kirobbantott sziklaüregben való helyfoglalásnak. Az egyszerű lefedő kupola híven utánozza a lekopott gránitsziklák kerekded felületeit. A pályázatban (1964) még megtalálható jelképes torony is elmaradt a megépítéskor, ezzel – az eredményt tekintve – egyet lehet érteni. A belsőben kirobbantott sziklafelületek erőteljesen képviselik a finn környezet fő elemét, a követ. A tökéletes hatás elérése (a repedéseken átfolyó rétegvizek miatt) rejtett vízelvezetési és páragépészeti eszközök felvonultatását kívánta meg. A természeti teret idéző szabad mozgású térfalak esetén bárminemű hozzáépítés lerontotta volna a hatást, de funkcionális okokból viszonylag nagy méretű karzatra volt szükség. A tervezők, zseniálisan, bútorszerűen fogalmazott, körüljárható, absztrakt formájú rézzel burkolt vasbeton építményt terveztek ide. Arra is rájöttek, hogy a meghökkentő erejű feltépett sziklafalak hatása hogyan fokozható tovább az oltárkép helyén. Ezen a térzónán szobrászi munkával fejtették ki azokat a dermedési frontfelületeket, amelyekben az anyag megszilárdulása elindult, így betekinthetünk a térerők absztrakt világába is. Ebből a szempontból a Siren-kápolna kitekintési absztrakciójához is csatlakozik ez az építészeti gondolat. A belső térhatás mint az egyéni, közösségi térérzet megfogalmazása A harmadik csoportot azok a tervezők alkotják, akik saját vagy közösségük belső
térérzetét kívánják megfogalmazni az általuk tervezett belső térhatásban. Az ide sorolható épületeken az látható, hogy az elméleti téralakítás mellett a használhatóság is tökéletes. Időrendben első Alvar Aalto Kulttuuritalo épülete (1955–58), ahol a kontrasztokra komponált épület nagyobbik része a környezet szabadon hullámzó tereire emlékeztet, de konkrétan nem kapcsolódik hozzá. Továbbá idetartozik a Vuoksenniskai templom (1956–59), bővíthető téregységeivel, felhőket idéző hullámzásával, valamint az erdő és az ég kapcsolatát idéző felső kitekintésével. Ebben a csoportban legkifejezőbb alkotás a mai napig Reima Pietilä Tamperei Kalevala-temploma (1959–1966). Ez az épület még akkor is az Aalto utáni korszak legnagyobb építészévé emelné a tervezőt, ha csak ezt az egyetlen épületet tervezte volna. Felfogásunk szerint ez fejezi ki legjobban az organikusság fogalmát, ám nem azért, mert az épület alaprajzába egy hal formáját is bele lehet látni. Ebben a zseniális alkotásban a kor legújabb technikájának felhasználásával (csúszózsaluzattal készült nyersbeton falak határolják) készít olyan teret, amelyben összpontosul mindaz a térérzet, ami a finn erdőben élő ember sajátja. Az igazi finn élettér érzetét vetíti elénk, annak ellenére, hogy az építész a természeti kapcsolatnak semmilyen naturális elemét nem használja fel. Lenyűgöző hatású ez a tér, egyszerre fennkölt és szabad, szerkesztésével minden tárgy az alapmotívumot erősíti. A padok nyitva tartott dobozszerkezetének megmutatása a bútorszerkesztés tiltott kategóriájába tartozik, de ezzel társul az épületszerkezetek hasonló szerkesztéséhez – így mutatva meg az építészeti tér és a bútor egységét. A két anyag, a beton és a natúr fa szerkezete ural mindent, az oltárképet is. Itt sincs natúra, minden fa meg van dolgozva, míves, ragasztott fűrészáru, mégis természetes a hatás, mert a részletek és a térhasználat absztrakciója egyenlő szinten van. A térbe belépve ez az érzelmi hatás a közönségben is azonnal kialakul. Akárhányszor megnézhetjük az épületet, új és új benyomást gyakorol ránk. Az építészetben, akárcsak a többi művészetben, az önkifejezés az egyik sarkalatos pont. Sokan mégis ezen buktak el, mert nem vették észre, hogy az önkifejezés akkor hatékony, ha az egyéni motiváció egybeesik a társadalom még konkrétan meg nem fogalmazott, de már igényelt térelvárásával. Ehhez az elméleti módon kialakított térképzethez kapcsolódik Pietilä Dipolija is
A tamperei Kalevala-templom belső tere, tervező: Reima Pietilä, 1959-66
(1964-ben alapozták), amely az építészek elméleti képességeit igen előremutató társadalomfilozófiai gondolattal reprezentálja. A hivatalos építészet ezekben az években Európa-szerte a tiszta, egytörvényű építészeti komponálás felé haladt. Pietilä viszont a természetben feszülő ellentmondások szerepét fedezi fel, jóval Venturiék előtt. Természetesnek mondható, hogy az épület értékeit eleinte sem a szakma, sem a közönség nem ismerte el. Az épület szerkesztésének alapgondolatát egy, a szakmáról alkotott vélemény alakította: akkor, amikor a világ a már egyeduralkodó modern építészetet a technológiai kényszerek szigorú szabályai közé kívánta szorítani, a finn építészet pedig teret adott a szabadon alakított „organikus” tereknek, úgy tűnt, az építészet végérvényesen kettészakad: kialakul egy modern kontra „organikus” oppozíció, leszűkítve ezzel mindkét irány mozgásterét. Pietilä úgy vélte, hogy mindkét iránynak van igazsága, s hogy az építészetnek talán nem kellene szétválnia, talán egységben is meg lehet felelni a két igénynek. Alkotó építészként azonban nem írásban, hanem épületben válaszolt az építészet korabeli elméleti problémájára. A Dipoli – konferencia- és ifjúsági központ ez – tervezésekor tudatosan és ösztönösen is erre összpontosítva két építészeti alapállást szerepeltetett, s korát megelőzve felfedezte az építészeti ellentétek és ellentmondások
esztétikai szerepét. A Dipoli szerkesztése kollázsszerűen modern és organikus részekből tevődik össze, mégis egységes épület hatását kelti (ez még nem mondható el a Kulttuuritalóról), mert a részletek alakításával összefogja őket. Az egyes funkcionális egységek a nekik megfelelő szerkesztésben kerültek a helyükre. Az épületet és az
DISPUTA Árkádok
Jellegzetes finn táj, a finn építészet természeti tere
Dipoli – konferencia- és ifjúsági központ Otaniemi ben, tervező: Reima Pietilä, 1967
35
DISPUTA Árkádok
A Myyrmäki templom, tervező: Juha Leiviskä, 1984
36
alaprajzot szemlélve feltűnik, hogy a siker érdekében új belső térrendszert kellett kitalálni, amely az épületet áthatja és a két gondolatkört egyesíti. Ez a részfunkcióknak is kellemes térsor egyik oldalon organikus térhatárolással, másik oldalon modern bútorozással ismétli meg az alapgondolatot, jól sikerült térelemekkel. Külön kell tárgyalni Juha Leiviskät, aki egyszerűségének látszata ellenére a finn környezetépítés nagy egyénisége. Személyisége és filozófiája Pietilä építészetének itt bemutatott periódusához kapcsolható, de nem a formai hasonlóság, hanem az építész elméletének és egyéniségének okán. Mint ahogy Leiviskä maga is mondja, életében mindig ugyanazt a házat csinálja, a lényegen, az építészeti alapeszmén nem változtat. Ezt igazolják is templomai. A lényeg az, hogy a természeti fények minél gazdagabb, sokrétűbb hatását igyekszik elérni épületein. E módszer fejlődése és gazdagodása alapján egyediek és különíthetők el egyes munkái. Mi, akik szeretjük házait és a ma élő „legfinnebb” építésznek tartjuk, különbséget tudunk tenni épületei között, noha a változások közöttük elsőre elenyészőnek látszanak. Oului temploma (1975) pl. alapvetően kubista elemekből építkezik, s olvad össze benne a belső a fények átömlései által. Kirkkonummiban épült temploma (1984) átölelő, nagyvonalú téregység, az összenyitható terek itt válnak igen kiegyensúlyozott egységgé. Myyrmäki temploma (1984) kivételes helyzetű, ez a legkedveltebb és legtöbbet idézett műve. Ezt az magyarázza, hogy ebben az épületben keresztezi egymást az előbbiekben aaltoi környezetépítésnek nevezett irány (lásd 2. pont) és a térérzetet elméleti síkon kifeje-
ző vonal (lásd 3. pont), s mindkettő magas szintű, kiváló egységben. Környezetépítési kapcsolatát igazolja, hogy a helyszín zavaró hatásait ugyancsak fallal zárja ki, mint az olari templom, de itt a fal egyenes vonalú, szigorú lezárást adva a külső felé, még a torony is nyitott falszakaszokból áll. Innen az építészeti együttes szinte „leomlik” a nyírfás liget felé, amely a szűkös telket kitölti. A liget felé haladva a nagy terek „nyílászárói” látványban társulnak a natúrához, a szerkezetek között lévő nagy felület széles fehér falburkolatú betétekkel van tagolva, hogy jól társuljon a kis erdőhöz. Ez nem szokványos ház; a liget folytatódik egészen az emelt szintű, helyiérdekű vasutat kizáró falig. A belső tér fő mondanivalója a természetes fény, amelynek ezernyi változatát képezi a hosszan elnyúló fal apró mozgású részletein, s ezt zavartalanul élvezhetjük is, hiszen a hívők ülőhelye a nagytengellyel, a fallal párhuzamos, s így árad rájuk a fény. Ebben a házban nincs hagyományos értelemben vett ablak és nincs tető, csak falak és rések, hogy a fény uralkodhasson. Itt nincs bútor sem, mert az is hófehér, mint a fal és a mennyezet, a fényt csak könnyű textíliák lágyítják térben. Fontos, hogy a mesterséges fény is egyedileg van irányítva; az égbolt csillagait utánzó laza csoportosítású, csillogó díszlámpákat külön erre a célra fejlesztették (Leiviskä lámpái is világhírűek lettek, csakúgy, mint Aalto lámpái, de, sajnos, igen drágán forgalmazzák őket). Később épült Kuopióban a männistöi Szent János templom (1994); itt látszólag ugyanez a kompozíció, de a fények a színes reflexiók felhasználásával bővültek, s így már más építészeti irányt jelentenek (a tervező nyilatkozata ellenére is). Itt a természeti és misztikus fényhasználat együtt jelentkezik, s a többszörösre nyitott természetes napfény még tovább fokozza a misztikus hatást. Ez a templom a formai újításokat is gazdagabban használja, nem tud olyan egyértelműen egyszerű lenni, mint elődje. A finn építészet gazdagságát mutatja, hogy még e főművek kiemelése után is marad egy olyan gazdag építészeti átlag, amelyet bármely más ország elfogadna legjobb teljesítményeiként. Ezek szintén nemzeti karakterű munkák, de a hagyományosan nemzetközi irányokhoz is csatolhatók. Ezek is Eric Bryggmantól és Aalto 20-as, 30-as éveinek irányából indulnak, s olyan nagyságokat említhetünk közöttük, mint Arno Ruusuvuori, Kristian Gullichsen, Tuomo Siitonen, Juhani Pallasmaa, Pentti Kareoja és a mai fiatalok már nemzetközileg is jegyzett csoportja.
Az iparosodás és városiasodás viszonylag késői jelenség Finnország történetében. Az ország szinte pillanatok alatt vált agrárból modern jóléti társadalommá, ám csak a második világháború után. Vidéki lakóhelyeiket először a 19. század végén kezdték városira cserélni az ország telepesei, de nagyobb ütemben a háború utáni években indult el ez a migráció, a tömeges otthonteremtés az urbanizációs folyamatok hatására. Míg a második világháború végén a finnek 70%-a vidéken élt, a 21. század elejére 80%-uk városokban lakik. A városiasodás magával hozta egy új, uniformizált létforma megjelenését is, a családi otthont, mely a második világháború után intézményesült nappali plusz konyha (ez sok esetben lakókonyha volt eleinte), háló- és fürdőszobák, valamint wc-re osztott terekkel. Ez lett a standard, mely a legtöbb finn lakás beosztását meghatározza, tekintve, hogy a finn épületállomány 70%-a a második világháború után épült és csak 13%-a származik 1920 előttről. Azon városokat, melyek egyfajta „előiparosodott” településként működtek a 20. század elején, alacsony faházak népesítették be olyan tulajdonosokkal, akik itt is végezték munkájukat. Ekkor kezdett kirajzolódni Helsinkiben és néhány nagyobb városban (Tampere, Turku, Viipuri) egy prominens polgár réteg. Megjelent az európaias viselkedés építészeti megfelelője is, emeletes kőházak épültek, legnagyobb számban Helsinkiben. Erre a 20. század eleji időszakra jellemző a szociális rétegek szerint különböző lakóépületek megjelené-
Vejnemöjnen a metropoliszban
se: a gazdagabb polgárság a kontinentális modell szerint a városközpont többemeletes épületeiben lakott, míg a munkásosztály az ellenőrzés nélkül terjeszkedő külvárosban, bérelt házak felsőbb emeletein vagy udvarok szeparált szárnyaiban élt. A többemeletes kőházak lakásai szociális, magán- és kiszolgáló terekre oszlottak. A társadalmi élet az általában utcára néző szalonban, a könyvtárban, az étkezőben folyt, a magánszféra leginkább az udvarra néző hálószobákra korlátozódott, a kiszolgáló tereket pedig a cselédek szobái és a konyha töltötték be, így a szag és zaj ajtó mögé rejtve, szeparáltan terjengett. Kisebb lakások esetén csupán 1–2 hálószoba jutott, melyen többen osztoztak, a szolga a konyhában vagy szeparált cselédszobában aludt. Ők külön konyhai lépcsőt használtak, a család a főlépcsőházon közlekedett. Úgy is tekinthetünk a polgári otthon modelljére, mint egyfajta színpadrendszerre, ahol a ragyogás és társadalmi érintkezés kifelé irányuló pompája mögötti háttérmunkát a privát terek által alkotott privát világ biztosította. Az otthon menedék lett, a pihenés szigete, legfőképp az egész napot távol töltő, dolgozó férfi számára. Mindemellett a 20. században sokáig fennmaradt az a gyakorlat, hogy a munkásosztály tagjai egyetlen szobában éltek együtt, melyben állt egy főzőalkalmatosság is – ez volt a lakókonyha. A szerencsésebbeknél ez a funkció két külön szobára tagolódott, így az egyiket berendezhették konyhának. Gyakran bérlők is megjelentek ezeknél a családoknál, vidékről beköltöző barátok, rokonok személyében. Sok esetben megmaradt az a vidéki gyakorlat, hogy kiválasztottak egy fő szobát, amely valamennyi aktív tevékenység helyszínéül szolgált. Legtöbb idejüket a konyhában töltötték, ebben a szalonnak dekorált, nappali funkciójú helyiségben. A terek többségében szétnyitható ágyak álltak, melyek estére annyira kitöltötték a helyet, hogy a közlekedő járatok gyakorlatilag megszűntek. Anyagi kényszerből az ágyaikat is megosztották egymással és a hely szűke miatt az udvart is a lakás kiterjesztett területeként használták. Itt álltak a wc-k, a mosoda és a közös vízpumpa. Az 1920-as évektől képzett építészek kezdtek hozzá a munkásosztályt és az egyre növekvő középosztályt kiszolgáló lakóépületek tervezéséhez. Gyökeres alaprajzbeli változásokat eredményeztek a hi-
Szépvölgyi Viktória
2006-ban Szakrális terek – Modern Finn templomépítészet 1939–1995 címmel az északi architektúra hőskoráról számolt be fotók, makettek segítségével a Budapest Galéria, majd 2008 áprilisában Lakás a városban temájához kapcsolódva mutatta be Helsinki és környéke nemrégiben készült lakóépületeit. Szakmai szimpózium egészítette ki az utóbbi megnyitóját, a Finnagora szervezésében. (Maga az anyag, egy korábbi munka, a 2006-os Velencei Építészeti Biennálé Finn Pavilonjában bemutatott City Home című kiállítás bővített változata, mely körútját a Finn Építészeti Múzeumból kiindulva, Európa több városában folytatja, utazó gyűjteményként.) Jelen tanulmány szociológiai aspektusban mutatja be a finn lakásépítészet és tárgykultúra hagyományait, az utóbbi évek tendenciáit, kirajzolódó folyamatait.
DISPUTA Árkádok
A finn városi lakás szociológiája
37
DISPUTA Árkádok 38
giénés és tulajdonviszonybeli változások. Helsinkiben új lakástípust fejlesztettek ki a munkásosztály számára, mely tartalmazta a konyhát, és a középosztály is hatékonyabb térkihasználású otthonokba költözhetett. A lakás sötétebb pontját hasznos flexibilis térré tették, közlekedőt alakítottak ki belőle, ide nyíltak a körötte elhelyezkedő szobák. Itt érdemes megjegyezni, hogy ez az időszak, vagyis a tudatosan tervezett, rekord mennyiséget döntögető építési hullám egybeesett az 1917-es eseményeket követő fellendüléssel, nevezetesen Finnország függetlenségének kikiáltásával. A 20. század második felében elterjedt az az osztályoktól független, modern lakástípus, melyet leginkább az 1920-as, ’30-as évek funkcióra összpontosító elvrendszere alapozott meg, közüggyé téve az otthonok minőségének kérdését. Intézményesült a három szoba rendszere: a háló az alvás és szexualitás színtere lett, a konyha a főzésé, a nappali pedig minden egyéb családi szociális tevékenységé – ez méretében jóval a többi helyiség fölött állt. Formatervezési szempontból olyan témák, terek kerültek reflektorfénybe, melyek korábban egyáltalán nem kaptak figyelmet: a konyha, a mosáshoz használt eszközök és a hálószoba. Új fejezetet nyitott a lakásépítészetben a második világháború után megindult építési hullám, mely modernizálta az addig kialakult otthon képét. Az urbánus tér és várostervezés középponti kérdése a napfény és a friss levegő lett. Míg korábban a városszövetet a többemeletes kőházak tömbje és zártudvaros beépítés rendszere határozta meg, mostantól a különálló, udvarokkal körülvett lakóház az eszményi élet helyszíne. Specifikus épületet, másfél emeletes háztípust alakítottak ki a háborús veteránoknak és az elcsatolt részekről visszatelepedő evakuáltaknak vidéken. Mialatt a városok újjáépítését megszervezték, a nagyobb lakásokat felosztották kisebb apartmanokra, és Helsinkiben többeket ideiglenes céllal óvóhelyekre telepítettek az ’50-es évek elején. Innentől egy évtizeden át minden építési tevékenység a városokban összpontosult, felgyorsításához pedig az állam által támogatott lakáskölcsön-rendszert biztosítottak (ez volt az 1949-ben bevezetett Arava rendszer). Ahol a korábbi városszövet véget ért, többemeletes házakat emeltek, ezt tanúsítja a Helsinkiben található Mannerheim út végén épült magas lakóházak sora, a Tampere-kerület Kalevában, a Turku-kerület Martinpuistóban, illetve Lahti, melyet ekkor terveztek a modern város archetípusaként.
Az új lakókerületek tehát leginkább a városok külterületén, a meglévő épületállományhoz kapcsolva születtek, természeti környezetbe illesztve. Ez a külváros – mely jelentős szerepet játszott a jóléti társadalom kialakulásában – összekapcsolta az esztétikai és a szociális eszményt, s az egészséges és praktikus környezetről szólhatott. Lakásépítészeti szempontból se előtte, se utána nem volt ilyen jelentős időszaka a finn architektúrának. Mennyiség tekintetében a ’20-as évek építési lázával vethető össze ez a periódus. Fiatal, tehetséges építészek tömegeit bízták meg az új kerületek terveinek elkészítésével (legismertebb példája ennek Tapiola kerület). Ez az újrafogalmazott, természetközeli urbánus tér merőben különbözött a tradicionális városszövet gondolatától és a vidéktől is. A decentralizáció és a teret előtérbe helyező megközelítés uralta a városi lét definícióját. Jól elkülönülő részekre strukturálódott a város: lakó-, munka-, szabadidős területekre, melyeket zöld sávok választottak el egymástól, és kiváló úthálózat kötött össze. E modell demográfiailag is megmutatta hatását, az egymás mellett álló többszintes, teraszos és családi házakat különböző társadalmi rétegek és családtípusok népesítették be. Szintén újdonságnak számított az ’50es évek Finnországában a teraszos ház, melyet eleinte a munkás- és középosztály igényeihez terveztek, egyfajta hibrid házként, átmenetet képezve az apartman és a villa között, mely azonban a ’60-as évekre a gazdagabb rétegek kedvelt lakóegységévé vált. Megfigyelhető az ’50-es évektől a térfolytonosság, a nyitott forma következetes alkalmazása a belső terekben, ahol sokáig nem vált külön a konyha az étkezőtől – hiszen sokáig tartotta magát az agrártradíció az országban, késleltetve a lakások alaprajzi rendszerének urbánus szemléletű változását is –, így a konyha az étkezővel közös térben, majd a nappaliban folytatódott. Az első világháború előtti standardhoz, a lakókonyhához képest az ’50-es évektől az erkélyes két szoba plusz konyha számított általánosan elfogadottnak, beépített konyhabútorral, gáz- vagy elektromos tűzhellyel, központi fűtéssel, fürdőszobával és WC-vel, az ideális család pedig mindehhez négy gyermekkel rendelkezett. Nem elhanyagolható változás tehát a gépesített konyha sem, mely jelentősen megkönnyítette a háziasszony dolgát. Az első külvárosi lakosokat „fürdőkád generáció”-nak becézték a beépített kényelem és előrehaladott technológia miatt.
hálószobákban mindössze egy ágynak, beépített szekrénynek és aprócska asztalnak jutott hely.) A ma belsőépítészeti és formatervezési elveit a megváltozott életmódigények szabják meg: a rugalmasság igénye, a szabadidő és a munka közti határvonal elmosódása és a fenntartható technológiák szükséglete, a környezettudatosság jegyében. Külön fejezetet érdemel Finnországban az Archipelago, vagyis a vízzel, öblök, tavak és szigetek hálójával, de leginkább a tengerrel való együttélés tendenciája. Mára vágyottabb álom egy finn számára a tengerparti panorámával együtt élni, mint valaha. A városlakók a hagyomány szerint nem tudtak úszni, és a tengerre úgy gondoltak, mint nyirkos, hideg, sőt, egyenesen félelmetes és tiltott misztikumra. Még a természet burjánzó szépségét hirdető Jugendstil mozgalom is csak a tavak partjára merészkedett díszes villáival. A tengerpartot az ipar, a közlekedés, raktárak és kikötők hódították meg – és a hajléktalanok, akik télire a parton pihenő hajók árnyékában találtak maguknak menedéket (a finnek ezért is nevezik őket „tengerparti embereknek”). A városi ember ezért is lakott szívesebben a nyüzsgő belvárosi terekben. A szemléletváltás a ’70-es évek közepére tehető, mikor az első, tengerre kilátást biztosító otthonok tömegesen megépültek. S ilyen hullám volt a 20. század végén is, mikor a megüresedett kikötőbeli és ipari épületekben (az eredeti architektúra megtartása mellett) lakóházakat, irodákat – úgynevezett loftokat – alakítottak ki. Ma az ötmilliós Finnországban évente 33–35 ezer lakás épül. Az alacsony hitelkamatok és a növekvő életszínvonal az alapja az ezer lakosra jutó 6,2 lakás/év megépítésének. A finn lakásvásárokon az egyedülálló fiataloknak két-három emeletes házakban kínálnak garzonokat, a családoknak pedig elsősorban kétszintes, 120–150 négyzetméteres összalapterületű sorházakat, ikerházakat. Magyar szemmel feltűnő, hogy minden lakást gazdagon ellátnak szolgáltató helyiségekkel, (mosó- és vasalószobákkal, szaniter terekkel). Hatalmas fürdőszobák jacuzzikáddal (egy lakásban több is), nagyméretű wc-k és minden házban, kivétel nélkül szauna, igényesen felszerelt konyha, kényelmes gardrób van. Olykor két nappalit is találhatunk egy-egy lakásban. A szolgáltató funkciókhoz viszonyítva a nappali, az étkező és a hálók szinte kicsinynek hatnak. Nem is annyira a szerkezetekben, mint inkább a belső felszereltségben, berendezésben látni sok újdonságot.
DISPUTA Árkádok
Az 1970–80-as évekhez az ipari áttörés kapcsolható, a könnyűszerkezetes háztechnológia magas fokra fejlesztése és a beton – bár az ideált még mindig a természetközeli építésmód határozta meg. Az alaprajzot ugyan a funkción alapuló családi otthon elvén szerkesztették, a lakóterület növekedett. A nappali terének használatára például nagy hatással volt a ’60-as években széles körben elterjedt televízió, mely közösségszervező erőként az egész családot egy helyre koncentrálta. 1965–75 közt erős belső migráció volt megfigyelhető Helsinkiben, ezért ott több lakásra volt szükség s még gyorsabb ütemben kellett építkezni, mint korábban, úgyhogy kevesebb energia jutott a tervezésre. A személygépkocsik számának látványos növekedésével a parkoló területek kezdtek egyre nagyobb szeletet elhódítani a tájból, a felnövekvő fiatal generáció közösségi térigényeit is egyre kevésbé vették figyelembe, csupán az iskola, a könyvtár és a sportpályák maradtak meg. Úgyhogy a külvárosi ifjak hamarosan hiányolni kezdték a találkozóhelyeket, és az üresen hagyott erdősávokba, lakatlan telkekre tömörültek. A ’60-as évek végén már tiltakoztak az élhetetlen, alvó külváros ellen, s a szabad terekkel szabdalt városszövet helyett a sűrűn hálózott struktúra került előtérbe, mely a városközpont és külterület, illetve a külterület és külterület közötti interakciót támogatta. Jelentős változást az 1980-as évek hoztak, mikor az új lakóövezeteket közvetlenül a centrumba, vagy legalábbis annak közelébe telepítették (az első ilyen fajta, régi városrészbe történő integráció Helsinki Katajanokka kerülete volt). A költözködés fontos urbanizációs jellemzővé vált. Nyaralót fenntartani a második világháborútól divatosnak számított Finnországban, de a városiasodás hatására ezek a házak lassan átalakultak az állandó lakókörnyezet minden kényelmét biztosító otthonokká, s a távmunka és a megnövekedett szabadidő-szükséglet következtében a fix városi és a szünidős lakhely közti éles határvonal elmosódása lett tapasztalható. Ami a városi otthonok ’80-as évekbeli belsőépítészeti változásait illeti, az étkező-konyha közös terének kibővülése figyelhető meg és a fenyőburkolat általános megjelenése. Nőtt az erkély területe és átlátszó borítást kapott – üvegházszerűvé téve így a balkonokat. Még a többemeletes épületekben is általánossá vált a lakásonként kiépített házi szauna, és a bútorozás is megváltozott. (A standard lakásokban még egyféle bútorozásra volt csak mód, és a
39
DISPUTA Árkádok 40
Finnország művészete jellegzetesen lakásművészet, s a lakás művészete. A finnek kevés európai hírű festőt vagy szobrászt tudnak felmutatni, ám népművészetük, kézműves kultúrájuk minden korban fejlett volt, a modern iparművészetük pedig egyenesen világszínvonalú. A modern iparművészet hőskora a 19. század második felére tehető, amikor több művészeti társulatot, szövetséget és társadalmi szervezetet alapítottak (ilyen például az azóta is működő Finn Iparművészeti Egyesület). A finnek iparművészeti alkotásai sosem csak esztétikai célra készültek, ahogy mindennapi tárgyaik értéke sem csak a funkcionalitás volt. A sima vonalú bútorok, a szövött és nyomott lakástextilek, a sorozatban gyártott vagy egyedi készítésű kerámiák, a különböző rendeltetésű üvegtárgyak, a rozsdamentes acélból és más fémekből készült háztartási felszerelések nemcsak célszerűségükkel, hanem művészi formaalkotásukkal alakították mindig is a közízlést s irányították egy magasabb esztétikai rendszerszemlélet felé. És ha már az üvegkultúra szóba került, nem szabad megfeledkezni Finnország egyik legjelentősebb identitásformáló alakjáról, Alvar Aaltóról és üvegvázájáról, mely hosszú időre az ország szimbólumává vált. Ilkka Suppanen, neves finn építészformatervező a következőkkel reflektált az Aalto-féle nemzetsztereotípiára: „Sajátságos korszakban született Alvar Aalto vázaterve. Láttam egy skiccét: a forma lényegét az az ötlet adja, hogy – egy kéz kinyújtott ujjaihoz hasonlóan – acél rudakat erő-
sít körbe, melyek közé befújják az üveget. Végeredményként az üveg kitüremkedik, »kibuggyan« a rudak között, így adva meg a váza alakját. Ami Finnországot illeti, a második világháború után fiatal nemzetnek számított. 1917 decemberében kiáltották ki az ország függetlenségét, ezt a második világháború után kis híján ismét elvesztette. A nemzeti identitás csak lassan formálódott; mire végre vállalhattuk, hogy igen, mi vagyunk a finnek, akik ilyenek, meg olyanok. Az Aalto-féle designdarabok pedig fontos részét alkották a folyamatnak, azt lehetett mondani rájuk: »ez klassz, ez Finnország!« A finn kormány nagyon is támogatta ezt, méghozzá azt hangoztatva, hogy az ország a design és az építészet nemzete. Mások sporttal, tésztával, borral vagy bármi mással teremtik meg az image-ukat, de a finnek valamiért ezt választották. A rövid történelem tehát erről szólt, és ennyi az, amit a világ általában tud rólunk.” Majd a természetközeli építészetről, minimalizmusról és finn designstratégiáról szólva így folytatta: „Bár a természet fontos alkotóelem, a finn design nem is annyira magáról a stílusról, vagyis a letisztult vonalakról szól, hanem a design jellegéről, amely demokratikus. Amikor megtervezünk egy tárgyat, mindennapi használatra szánjuk, mindenkinek, attól függetlenül, hogy mennyi pénze van. A tárgynak olcsónak kell lennie. Ezért is egyszerű, s nem csupán azért, mert imádjuk ezt a stílust – persze biztos ezért is. A finn design eredeti ötlete az volt, hogy mindennapos legyen, és funkcionális, mindenkinek megfizethető. Finnország mindig is vagy a svédek, vagy az oroszok befolyása alatt állt. Megtanultuk, hogy szélsőségesség nélkül, a saját munkánkon keresztül, lehetőségeink szerint boldoggá tegyük az embereket. Aztán talán függetlenné válhat a tervező. Ez a finn attitűd: nem kell szembekerülnöd semmivel, inkább próbálj meg diplomatikus maradni mindvégig. A finn modernista építészet pedig nem kudarctörténet, mint a világon bárhol másfelé. Valójában a modernista építészet mindig is meglehetősen jó volt nálunk. Ha magam elé képzelem, hogy nagyapám korában nem léteztek még városok, roppant szegény ország voltunk, amely nem is független, majd ebből a helyzetből egyszer csak autonóm, virágzó állammá váltunk, modernista épületekkel, ez együttesen valami jót hordozott. Így a modernista építészet is nagyon megbecsült, pozitív dolog lett. Finnországban ez fejezi ki a haladást és az életszínvonal jobb minőségét.”
A mottóban is megnevezett finn sztereotípiák talán közismertek. A számos, Finnországgal kapcsolatos sztereotípia közül idéz néhány továbbit Abonyi-Karhunen Adrienn, aki a finn nagykövetség felkérésére a magyar fiatalok Finnország-képéről egy 1996-ban készített felmérés eredményeit így foglalja össze: „Finnországról először az »ezer tó országa« kifejezés, a közös gyökerek és a nyelvrokonság jutott az akkori fiatalok eszébe. Többen említették még a finn természet szépségét, az erdőket és tavakat és a hideg időjárást mint Finnország főbb jellemzőit.”2 A szerző szerint a helyzet nem sokat változott azóta sem, ezek a rég meggyökeresedett jelzők továbbra is a magyarok Finnország-képének alappillérei. Ez az írás a finn design bemutatásával talán hozzájárulhat ahhoz, hogy árnyaltabb legyen a Finnországról kialakított képünk, hiszen ez az a művészeti ág, mely az országot alighanem leginkább jellemzi. Írásom címe arra utal, hogy a finn formatervezést körülbelül száz éve tartják számon; igazán híressé viszont az 1950es években vált. Az áttörést a milánói triennálé hozta, amelyen a finnek három egymást követő alkalommal is elvitték a díjak nagy részét, s ekkor született meg a Finnish Design nevű jelenség. A finn formatervezés világszerte híres lett, és világszerte átütő sikert aratott új szemléletű forma- és színvilága, természetessége, igényes megoldásai miatt. Az művészek ismertté váltak, s ekkor lett az iparművészet és a formatervezés a finn identitás része.
Marimekko-textil
A finn termékek jellemzői Fontos jellemzőjük a finn termékeknek a célszerűségre, praktikumra való törekvés, azaz a funkcionalizmus és az eszté-
Száz év design
Sztereotípiák és közhelyek az északi rokonról
tikum, dekorativitás szerves egysége. Jól mutatja ezt a szemléletet, hogy egy finn cég, Fiskars készített az elsők között ollót balkezesek számára, a finn bútorok pedig általában nemcsak dekoratívak, hanem tökéletesen megfelelnek a használati célnak és egyben ergonomikusak is. A poharak, edények, lámpák, bútorok nemcsak szép formájuk vagy ötletes megoldásaik miatt szembetűnőek, hanem azért is, mert funkciójuknak mindig tökéletesen megfelelnek. Az emberközpontú, ergonomikus szemléletet Timo Sarpaneva így jellemezte: „Az embereknek valójában nem nyaralásra, hanem kényelemre van szükségük, ami körülveszi őket, hogy bárhol, bármikor tudjanak pihenni.”3 A finn emberek számára igen fontos a természetesség, ezért a designerek számára is lényeges a természetes anyagok – a fa, len, üveg – használata, melyek együtt emberközelivé teszik a mindennapi tárgyakat. Ehhez az érzéshez hozzájárul a tiszta, erőteljes színek alkalmazása is, ami főleg a Marimekko cég textiljein szembetűnő. Ezt a céget egy művészházaspár alapította a második világháború után, s azóta is
Marimekko-táskák
Finland: A Travel Survival Kit. Lonely Planet 1993: 26. idézi Csite András (http://www.c3.hu/scripta/scripta0/ replika/honlap/25/csite.htm) 2 http://www.korunk.org/oldal.php?ev=2006&honap=1&cikk=1478 3 http://virtual.finland.fi/netcomm/news/showarticle.asp?intNWSAID=26195
DISPUTA Árkádok
A finnek számára az élet ünneppé válik, ha elhagyják a várost, s az erdők ölelte tóparti nyaralóba mennek; a szauna után pálinkát isznak, s a tévében játékműsort néznek, miközben kávét és tejet szürcsölgetnek.1
Takács Judit
A finn formatervezés múltja és jelene
1
41
alakítását, mely még a tömegtermelésben is megjelenik. A szándékolt egyszerűség néha megtévesztő lehet, ugyanis a tárgyak egyszerű kialakítása mögött csaknem mindig csúcstechnológia áll. Az előzmények
A Kilta-készlet
DISPUTA Árkádok
Alvar Aalto Savoy-vázái (Iittala)
42
csak olyan tervezőkkel dolgoznak, akik a cég jelszavát („eseménydús, színes és kreatív élet”) szem előtt tartják, hogy termékeik tökéletes és egyedi kiegészítői legyenek bárki otthonának. 4 Fontos jellemzője a finn formatervezésnek az is, hogy a korszerűséget a hagyományokkal ötvözi. Az iparművészek keze alól kikerülő tárgyak elevenen őrzik a hagyományos tárgyi világ hangulatát formáikban, tónusaikban, és így megtartják a tárgyak hangulatában a nemzeti jelleg zetességeket is. A hagyományos technikákat és alapanyagokat, amelyekből a kézművesség kiindult, a modern életformáknak és igényeknek megfelelően használják fel. Ezek a tárgyak azonban nem múzeum számára készülnek, hanem a mindennapi használatra, ezért a hagyomány szem előtt tartásával rugalmasan követik a mai igényeket is, egyensúlyra jut bennük a tradíció és a mai igényeknek megfelelő célszerűség. Sokak szerint éppen az tette valóban népszerűvé és elismertté a Finnish Design alkotásait, hogy egyszerre őrizték meg a hagyományos sajátosságokat és hoztak újat a modern formav ilágba. Végül ki kell emelnünk ezeknek a termékeknek a magas színvonalát, igényes ki-
A XIX. század második fele és a századforduló a finn iparművészet hőskora. A Finn Iparművészet i Egyesületet 1875-ben alapították, eredetileg kézműves iskolaként, és ebből fejlődött ki aztán a híres tervezőket kibocsátó iparművészeti főiskola. Az új században, de a második világháború után különösen égető szüksége volt Finnországnak arra, hogy új, modern képet tudjon mutatni magáról, s az új arculat kialakításban lényeges szerepe volt az iparművészetnek is. Az új kép kialakításának egyik legfontosabb lépése volt a milánói triennálé elnevezésű formatervezési, iparművészeti kiállításon való megjelenés, ahol a finn tervezők három alkalommal is megkapták a díjak nagy részét (1951, 1953, 1957), s ez az elismerés nagymértékben elősegítette az ország új identitásának kialakítását, illetve megerősítette a finnek önbecsülé sét is. E híres triennálé termése például a Domus-szék, a Kilta-készlet, a Muuramebútor, a Fiskars-olló, a Marimekko-szoknya. A pályafutásukat az ötvenes években kezdő művészek közül a legismertebb Alvar Aalto, Tapio Wirkkala, Kaj Franck, Timo Sarpaneva, Oiva Toikka, Otto Korhonen, Yrjö Kukkapuro és Kyllikki Salmenhaara. A milánói triennálék sikerének azonban fontos előzményei is voltak: az 1930as években már a nemzetközi média is felfigyelt Alvar Aalto innovatív bútoraira és üvegtárgyaira. Ekkor született például a híres Savoy-váza, melyet mindenki csak Aalto-vázaként emleget, amely később a finnek egyik jelképévé vált.5 Fontos kiemelni, hogy az egyes tervezők nem választották szét a művészeti ágakat, hanem általában több területen is alkottak: például Tapio Wirkkala elsősorban üvegtárgyakat, kerámiákat, étkezési eszközöket tervezett, de szobrászként, grafikusként és kiállítástervezőként is ismert, Alvar Aalto pedig várostervező, építész, belsőépítész és formatervező is volt. A térnek és formának (épületeknek, bútoroknak, használati és dísztárgyaknak) ez az egy-
http://www.scandesign.hu/marimekko.html Koós Judith: Finlandia. Helikon Kiadó, Budapest, 2002. és Koós Judith: Finn iparművészet. Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest, 1971.
4 5
ségben szemlélése azóta is lényeges vonása a finn formatervezésnek. Az 1970-es években új alapanyagok jelentek meg: a műanyag és az üvegszál, s ezek új lehetőséget kínáltak a színek és a formák tekintetében. Yrjö Kukkapuro és Eero Aarnio kerek formái és harsány színei meghódították a világot. Az 1980-as években a tervezők vis�szatértek a fához, illetve a fémet a fával kombinálták. Ugyanebben az évtizedben az ipari formatervezés szerepe egyre növekedett, a képzőművész vezette tervezésről áttértek a termékfejlesztési csoportok alkalmazására, melyben a formatervező csupán egy volt a szakemberek a csapatában.6 Az 1990-es években a formatervezés hangsúlyos szerephez jutott a termékfejlesztés során. Erre az időre tehető a finn globális termékek megjelenése. Bár napjainkban inkább a nagy nemzetközi márkák uralják a világot, ezek között azonban szép számmal vannak finn cégek, mint a Nokia, a Temberjack, a Valmet, Polar, Suunto, Metsopaper, Ponsse, ám e márkák eleve szervesen magukba építették a formatervezést, hiszen ez ma a világpiaci verseny eszköze.7
Alkotói elve az volt, hogy a tárgynak nemcsak a funkciónak kell megfelelnie, hanem a felhasználó pszichológiai igényeinek is; ennek az a legjobb módja, ha a tervező csak természetes anyagokat használ. Aalto emiatt szinte kizárólag fát, téglát, üveget használt, de fémet, csővázat nem, mert ridegnek tartotta, alkalmazott viszont laminált falemezt. Kialakított egy olyan rétegeltlemeztípust, amelyet könnyen lehetett gőz hatására hajlítani. A fa hajlítása lehetővé tette, hogy a lábak minden keret vagy egyéb támaszték nélkül közvetlenül a szék alsó részéhez kapcsolódjanak. A függőleges és vízszintes elemek összekapcsolásának megoldását tartotta legfontosabb teljesítményének. Híresek ún. L-lábú, Y-lábú és legyezőlábú bútorai, de legnagyobb si kerét a 41-es Paimio (1930–1931) és a konzolos 31-es (1932) modellekkel aratta, melyeket a Paimio Tüdőszanatórium számára vagy e munkájával egy időben dolgozott ki, s ezekkel lett egy csapásra világhírű.9
Alvar Aalto
Paimio-karosszék
Bútortervei annyira sikeressé tették, hogy 1935-ben saját céget alapított feleségével, illetve két tervezőtársával, NilsGustav Hahllal és Maire Gullichsennel – Artek néven. Már a cég neve is sokat elárul a termékeikről és alkotói koncepciójukról, ez ugyanis az art (művészet) és a technology (technológia) szavakból jött létre. Csakhamar emberközpontú modernség (humanist modernism) néven kezdték emlegetni az általuk kialakított Artek-stílust, melynek jellemzői a fa alapanyag használata, a hajlított szerkezetek, a tökéletes, precíz tervezés, jól látható illesztések, az ergonómia és a kevés bútortextil alkalmazása.
Uo. http://fu.nytud.hu/mattar/finnorszism.htm 8 http://www.artek.fi/linked/pressen/Milano_2008_Art_and_Tech.pdf 9 http://www.designmuseum.org/design/alvar-aalto
DISPUTA Árkádok
Aaltót elég lenne talán csak a nevével és egyik híres, azóta az Artek cég jelszavává is vált mondatával jellemezni. A neve azt jelenti, hogy ’hullám’, és valóban, szinte nem is találunk kiforrott, tipikusnak tartott munkái közt olyat, amiben sok derékszöget, egyenes vonalat használt volna: ezért is tartják sokan az organikus építészet előfutárának. Igyekezett mindig olyan formákat, anyagokat használni, amelyek a természetben is megtalálhatók. Jelszava ez volt: „Bizonyára a természet a legtökélete sebb művész. A formának mindig kell, hogy legyen funkciója, a funkciónak pedig kötődnie kell a természethez.”8 Talán ő a legismertebb, legeredetibb finn építész, tehetsége azonban más területeken, például a formatervezés terén is megjelent. Helsinkiben tanult építészetet, kiállításrendezőként beutazta Közép-Euró pát, Olaszországot és Skandináviát. 1923ban Jyväskyläben alapította meg saját építészirodáját. Feleségével, Aino Marsio formatervezővel együtt kísérletezett a fa meghajlításával. 6 7
43
Tapio Wirkkala préseltüveg tárgyai (Iittala)
Aalto-székek
Természetes anyagok, emberközeli szemlélet, tartósság, egyszerűség, technikai kiforrottság – ezek ma is a design jelszavai: ez a magyarázata annak, hogy az Artek-termékek nem porosak, nemcsak múzeumokban nézegethetjük őket, hanem mai napig is használhatók és gyártják is őket.10
DISPUTA Árkádok
Üveg, kerámia, ékszer…
44
A legismertebb finn üveggyár az Iittala és a Nuutajärvi. Az utóbbi a régebbi, 1793-ban alapították. A karhulai üveggyár 1887-ben, az iittalai 1881-ben jött létre, majd a két gyár az 1940-es években egyesült, azóta hivatalos elnevezése Karhula Iittala. A tervezőgárda legkiemelkedőbb alakjai Tapio Wirkkala, Timo Sarpaneva és Kaj Franck, akik elsősorban a mindennapok során használt tárgyaik, főként edényeik és üvegtárgyaik révén váltak híressé. Érdemes kiemelni Oiva Toikka híres üvegmadarait is. A cég egyik első, híres terméke Kaj Franck Rustica ivókészlete, melyre az erőteljes, rusztikus forma és a vízszintes, körkörös díszítés jellemző. Az Iittala cégre az öntött, préselt üvegből készített poharak, vázák, palackok és gyertyatartók is jellemzőek. Tervezőjü10
www.artek.fi
ket, Tapio Wirkkalát a lappföldi természet inspirálja. Jellemző alkotása a Jégblokk nevű üvegváza, mely távolról figyelve olyan, mint a jégcsap. Nanny Still simavonalú használati tárgyakat tervez, melyeknek különlegességét a színezett üveg alapanyag adja. Az Iittalának Alvar Aalto is tervezett üvegeket. Üvegművészetének is jellemzője az organikus formák alkalmazása, jól megfigyelhető ez az 1937-ben készült Savoy vázán. Az eredetileg Eszkimó asszony bőrnadrágja (más források szerint csizmája) nevet viselő vázát állítólag Finnország tengerpartja ihlette. A kerámiagyártás a XVIII. század második felében kezdődött, és az 1900-as évektől emelkedett művészi színvonalra. Legfontosabb fóruma az 1874-ben alapított Arabia gyár. Az elnevezése egy legenda szerint onnan származik, hogy bevándorolt telepesek a gyár egyik fehér falú házát Arabiának nevezték el annak a tájnak az emlékére, ahol vándorlásaik során egyszer jártak, és ezt a nevet vette fel aztán az egész cég (később persze kiderült, hogy a munkások nem is jártak Arabiában…) Az Arábia esete jól példázza a szinte összes ismert finn „brand”-re jellemző tulajdonságot: a cég egyszerre készít kiváló minőségű, praktikus, ergonomikus használati tárgyakat és az európai csúcsdesign körébe sorolható termékeket. Olyannyira komolyan veszik a hétköznapi tárgyak készítését, hogy terméklistájukba még a kerámia WC-csésze is beletartozik… A jó minőségen kívül az is célkitűzé sük, hogy a termékekre a funkcionalizmus és időtlen szépség is jellemző legyen, épp ezért nagyon kevés tárgy van, amelynek tervezője behódol egy-egy divatirányzat nak; legtöbbjük egyszerű, puritán, díszí-
Kalevala-ékszerek
csak ősi szimbólumokat, hanem üzeneteket is hoznak évezredek távolából, és a múlt, a természet és az irodalom együtt inspirál ja őket. A cég egyébként még arra is ügyel, hogy ezt a misztikusan hangzó „üzenetet” kézzelfoghatóvá tegye: az egyes darabok történetét az ékszerekhez mellékelt ötnyelvű kis füzetben adja át.13 Mit ér a brand, ha finn? Végül ha azt akarjuk megfejteni, mi teszi ezeket a brandeket, márkákat – legyen szó formatervezett vázáról, csúcstechnológiával készült mobiltelefonról vagy heavy metalról – közismertté és elismertté, idézzünk egy olyan embert, aki biztosan jól ismeri a finneket, mivel maga is finn. Alexander Stubb szerint azért olyan sikeresek a finn márkatermékek, mert jó minőségűek, érdekes történet áll mögöttük, és a finnek nagyon tudják, hogy kell őket eladni.14
http://www.arabia.fi/web/Arabiawww.nsf/fi/etusivu?opendocument Koós Judith: Finlandia. Helikon Kiadó. Budapest, 2002. 13 http://www.kalevalakoru.fi/ 14 http://www.alexstubb.com/artikkelit/BW%20joulukuu.pdf
DISPUTA Árkádok
tőmotívumok nélküli („egyszerűen szép”) tárgy. Ez az oka, hogy egy Arabia-készlet megállja a helyét a család hétköznapi ebédlőasztalán, de egy nagyobb ünnepség esetén is.11 A fémművészetnek a kerámia- vagy iparművészettel ellentétben nincs jelentős történelmi háttere. A legkiemelkedőbb alakja Bertel Gardberg ötvösművész. Ékszereken kívül evőeszközöket, fémtálakat, dobozokat készít, de nem dísznek szánja őket; mindegyik praktikus, használható darab. Először a tárgy funkcióját gondolja végig: hogy lehet egy bizonyos tárgyat okosan, célszerűen, ugyanakkor szép formában létrehozni. Gyakran dolgozik rozsdamentes acéllal, rézzel, ónnal, arannyal, ezüsttel. Ezeket előszeretettel kombinálja paliszander- vagy teakfával, rózsafával vagy bőrrel.12 Az üveg-, kerámia- és textilművészet mellett világhírű a finn ékszerművészet is. A Kalevala ihlette ékszerek aranyból, ezüstből és bronzból is készülnek (eltérő árfekvésükkel is hozzájárulva egyébként ahhoz, hogy bárki vehessen egyet magának vagy ajándékba). Az ékszerek motívumai történelmi hagyományokon alapulnak, de igyekeznek a mai, modern életmódnak is megfelelni. A Kalevala-koruk, azaz ékszerek története 1935-re megy vissza, amikor a Kalevala, a finnek nemzeti eposzának 100 éves évfordulóját ünnepelték. Ez a centenárium inspirálta Elsa Heporauta írónőt, hogy szobor felállítását kezdeményezze a Kalevala női szereplőinek tiszteletére. A szobor anyagi hátterét régi, hagyományos nemzeti minták alapján tervezett ékszerek eladásából akarták előteremteni. Bár a nem sokára kitörő háború miatt a szobor nem valósult meg, néhány, Kalevala ihlette ékszer már 1937-ben elkészült, és 1941-ben megalakult a Kalevala Koru nevű cég is. A klasszikus kollekciót a vaskorból származó, régészek által feltárt ékszerek másolatai alkotják. Sok motívum a kereszténység kezdete körüli időkből, mások a viking korból származnak, s vannak középkori eredetűek is. Az ékszerek (és természetesen tervezőik) nagy érdeme, hogy ezek a hagyományos motívumok ma is hordhatók. A tervezők szerint az egyes darabok nem-
11
12
45
„Finn csoda”: a konzumtól a gyökerekhez Kele Csilla
DISPUTA Tisztaszoba 46
Beszélgetés Nyirkos Istvánnal A finn ember jellemzői közt az útikönyvek gyakran megemlítik: szeretnek elvonulni a civilizált életből, a természetbe menekülnek, ahol „ősemberi életmódot” élnek hétvégi házukban, a híres finn mökkiben. Szerencsére e klisék ellenében Finnország státusza nálunk is megváltozott, mióta együtt vagyunk az Unióban. Egykor a két „baráti állam”, a rokonnyelvi eredetkutatás vitte a tudomány legjobbjait a gyökerekhez. Akárcsak Nyirkos István professzor emeritust, aki a Kádár-korszaktól a rendszerváltásig látott el lektori tevékenységet, kultúrképviseletet. Több olyan időszakban járt kint, amely politikailag is kényes időszaknak számított. Ön szerint mennyire volt teoretizált a finn–magyar rokonságtudat, hogyan befolyásolta lehetőségeiket a kultúrpolitika? Tudatosan, felülről irányították-e a kulturálistudományos „peregrinációt”? Különösebben nem volt „teoretizált” ez a fajta nemzettudat, hiszen a ’30-as években óriási nemzeti felbuzdulás volt, mindenki levelezett finnekkel: lányok, fiúk írogattak egymásnak a két ország közt… De külföldre senkit nem engedtek az ’50es években, még ösztöndíj sem volt. Ezért volt korszakos jelentőségű, hogy 1959ben megkötötték a magyar–finn kulturális csereegyezményt, csak ekkortól lehetett odakint bármit is csinálni… A bizottságban az oktatási és a külügyminisztérium is képviseltette magát, tehát ez államközi és nem minisztériumok közötti szerződés volt, másképp a külügynek egyébként mi köze lett volna egy tudományos-kulturális egyezményhez? Ezzel akarták hangsúlyozni, hogy a többi országgal szemben e két ország viszonya nekünk és a finneknek is fajsúlyosabb, talán éppen a rokonság miatt. De az egyezmény valójában kimondatlanul a ’37-es megújítása volt, azzal szinte szó szerint megegyezett. Nem a régi, Horthyés Rákosi-korszak tudományos-kulturális elvárásai szerint akarták építeni a nemzetközi kapcsolatokat, hanem némileg új szellemben.
Bárczi Géza nyelvészprofesszor távozása után a felügyeleti hatóságok kettéválasztották az addig egységes tanszéket magyar, illetőleg finnugor nyelvtudományi tanszékre. Így lett a magyar tanszék vezetője Papp István 1952–71 között, a finnugoré Kálmán Béla. Meglehet, kissé fonák helyzetben: a magyar tanszéken folyt finnugor nyelvészeti és a finnugoron is magyar nyelvészeti kutatás… Papp István volt a magyar tanszék vezetője, de ő volt igazán a „finnes”, így Kálmán Bélának kisebb szerepe volt a finnugor tanszék kiépítésében, mint Papp Istvánnak, aki a finn–magyar vegyesbizottság tagja volt, a tankönyveket írta. Tehát jelentős befolyása volt ezekre a kapcsolatokra. Én 1955-ben kerültem a tanszékre, tanítani ’56 februárjában kezdtem, előtte három hónapot kellett katonáskodnom. Tankönyv nem volt – nekem például gyakorlókönyvem sem –, így a Papp István-féle olvasókönyvből, antológiából válogatott szószedetet tanultuk. A novellák olvasásához utánanéztünk a grammatikának, egy-két félévig, heti egy órában hallgattuk a tárgyat az egyetemen. De akkoriban – mivel nem volt fénymásoló – gépeltettük ezeket a jegyzeteket, és mivel három példánynál nem volt szabad többet csináltatni, egyet kapott belőle az oktató, s a másik kettő jutott a két tanulócsoportnak. Attól féltek, hogy röplapokat fogunk készíttetni, ezért a könyvtári szolgálat készítette el a stencilt néhány példányban, dékáni engedéllyel. Mennyire volt hajtóerő az Ön számára, hogy a következő generációk dolgát a tanuláshoz megkönnyítse? Miután kimentünk, négy és fél évet töltöttem kint oktatóként az egyetemen. A legnagyobb meglepetésemre, hiszen akkoriban „nyugatra” menni – pláne családdal – tényleg nagy dolog volt… Akkor csak a Lavota-féle gyakorlókönyvből tanulhattunk, és ez akkoriban nem számított elavultnak. Én inkább külön papírra írtam ezeket a leckéket, lemásoltattam –még akkoriban sem voltak modern xeroxgépek –,
A hozzáállás példaértékű, de vajon az oktatói tevékenységét mennyire befolyásolta pártos lózung, a napi politika? Az én életemet semmiképpen, hiszen én valóban tanár voltam ott, huszonhét-huszonnyolc éves voltam, amikor először kiutaztam. De a lektori munkánál jóval többet akartam ellátni, hiszen irodalmat is kellett tanítani, emellett nyelvtörténetet, magyar őstörténetet, fonetikát, fonológiát stb., mindez része volt a nyelvészet egyetemi oktatásának. Az oktatás mellett a kulturális feladatokat is elláttam, a legjobb hallgatóim közül kiválasztottam azokat, akik tudnak fordítani, és a rádióállomá sokkal megegyeztem, hogy Weöres Sándorról, Kosztolányiról, Móriczról, Illyésről stb. tarthassak előadásokat. Az Uusi Suomi akkoriban kulturális szempontból a legértékesebb újságnak számított, ebben a magyar irodalomról írtam cikkeket. Az oktatói munkában soha nem elégedtem meg azzal, hogy megtartom az órát és megtanuljuk a többes nominativust. A leckékhez olykor hozzávettem néhány odaillő sor népdalt is,
például a létige (Én vagyok a, én vagyok a kunsági fi), a birtokos személyragok tanításánál (Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom) is ugyanígy jártam el: először félve a reakcióktól, hiszen a finnek amúgy sem szeretnek szerepelni az órán. Ráadásul – míg a finnben egyetlen „sz” hang van, nekünk legalább négy hasonló hangunk van: ilyen az „sz”, „z”, „s”, „zs”. Így ezeket – hogy ne legyen megszégyenítő tízszer elismételtetni azok kiejtését – a feszengés helyett inkább „énekeltetve” tanítottam. Nagy lelkesedéssel követtek a finnek, mint a gyerekek, s meg is tanulták, sőt évekkel később, amikor diplomataként, egyetemi oktatóként láttam őket viszont (az oktatási minisztert, a parlament későbbi elnökét, a Joensuui Egyetem irodalomprofesszorát stb.), még mindig tudták ezeket a népdalokat, el is énekelték a magyar nagykövet által adott ebéden… Volt-e politikai divat, amikor az eredetkutatást intézményesítették, bevitték az irodalmat a külkapcsolatokba? Kik voltak a kedvenc szerzői, kiket olvasott szívesen? Semmiféle ilyen kérést nem intéztek hozzám pártpolitikusok, amúgy is rengeteget olvastam, azt tanítottam, amit magam is kedveltem. Fejes Endre Rozsdatemető című művétől Móriczon át neves és nem az „alkalmi” magyar írókat, költőket. Ráadásul egyetemen is csak a legnagyobbakat lehetett tanítani. Veres Pétert magyarsága, hortobágyi kötődése miatt szerettem, Tóth Árpádtól az Esti sugárkoszorú című művet, hiszen Juhász Gyulával, Adyval, József Attilával a líránk világszínvonalúságát sikerült bizonyítanom. Nekem senki soha tanácsot nem adott, felelősségre nem vontak, hiszen kimondottan tudományos-kultúrtörténeti szempontból válogattam a szerzőket. Pedig még az akkori nagykövet is
Nyirkos István (1933–) 1955-ben szerzett magyar–történelem szakos diplomát a Kossuth Lajos Tudományegyetemen. 1955-től a Magyar Nyelvtudományi Tanszék oktatója (1955-től tanársegéd, 1962-től adjunktus, 1977től docens). 1961-ben bölcsészdoktori, 1984-ben kandidátusi, 1995-ben akadémiai doktori fokozatot szerzett. 1995-től a KLTE egyetemi tanára, 1998-ig a Finnugor Nyelvtudományi Tanszék vezetője volt. Oktatási és kutatási területei: magyar nyelvtörténet, finn–magyar kontrasztív nyelvészet és lexikográfia, szociolingvisztika, finnugor népek kultúrája. A magyar–finn kulturális egyezmény keretében 1962–67 között a Helsinki Egyetem magyar lektora, 1987 szeptemberétől pedig a Helsinkiben levő Magyar Kulturális és Tudományos Központ igazgatója volt. Nyelvtörténeti, elsősorban hangtörténeti kutatásokban is elismert, több mint 60 tanulmányt jelentetett meg hazai és külföldi szakfolyóiratokban. Helsinki lektorsága idején magyar olvasókönyvet szerkesztett, amihez szójegyzéket is készített (1965), ezt kisszótárrá bővítve önállóan is megjelentette (1969), de később is írt finn egyetemi hallgatók részére magyar tankönyvet (1972). 1977-ben hiánypótló finn–magyar–finn zsebszótárt állított össze. Professor emeritus.
DISPUTA Tisztaszoba
és így már tudtam belőle tanítani. Eleinte – az ottani magyar intézeti napló szerint csak 17–18 hallgató járt az órákra félévente, 1963 őszétől már a duplája és később még több. A végén majdnem százkilencvenre emelkedett a hallgatóim létszáma. Ennek már nagy sikere volt, úgyhogy a finnek egy fogadáson kérték a nagykövettől, hogy ugyan már, ne hívjanak haza 1967-ben. A saját példámból okultam, amikor olvasókönyvet, szótárt kezdtem írni, hiszen eleinte én is egy német nyelvű finn gyakorlókönyvből tanultam, és bár a tanárokban meg lett volna a szándék jó gyakorlókönyv írására – mivel nem voltak finn lektorok –, nem volt megbízásuk. Később Papp István írt kezdő finn gyakorlókönyvet, magyarok számára.
47
megjegyezte az olvasókönyv megjelenésekor, hogy az oktatandó tananyag tele van népies – abban az időben „narodnyiknak” titulált – szerzőkkel, nem fognak-e ezért vajon a pártban megszólni? A nagykövet maga is parasztpárti volt fiatal korában. Pedig a lelkesedésük nem fogható arra, hogy csupán a nyelvrokonság ilyen nagy hajtóerő lenne számukra… A „titok” a rendkívül alapos oktatás mellett az volt, hogy minden évben rendeztem egy „húsvéti utat” – az ünnepek miatt kicsit meghosszabbított tanulmányutat –, gyakran harmincnál is többen jöttek el. Jó programokat szerveztem, magyarként könnyű volt jó programot adni számukra. Az opera és a komolyzene nekem is mindig kedvencem volt. Nem hitték el, hogy bárhová szabadon elmehetnek – nem úgy, mint a Szovjetunióban, Észtországban –, igaz, volt, aki annyira komolyan vette, hogy egészen a szlovák határról hozták vissza őket a rendőrök. Mindez a ’60-as évek első felében volt, veszedelmes időkben. A sikeres út hírétől – és hogy Magyarország meglepően olcsónak bizonyult számukra – zengett az egész egyetem, hihetetlen volt számukra, hogy a vasfüggöny mögött is szinte mindent megkaphatnak, bejárhatnak és megvehetnek. Akkor itthon tíz forint volt a fodrász, a lányok minden nap el is mentek. Ez akkor közel egytizede volt a helsinki áraknak…
DISPUTA Tisztaszoba
A Finnországot bemutató magyar útikönyvekben a „csend országa”, a finn táj, a szauna, a rokonság, valamint a „finn csoda”, a fejlett ipar, technika ábrázolása lett mérvadó. Korábban a magány-mániákusnak tartott életmód volt az egyik fő ok, ami miatt a magyarok a rokonságot ironikusan jellemezték. Ön szerint miben tér el a finn lelkület a magyarokétól? Miért sújtották nyelvrokonainkat ilyen szigorú előítéletekkel?
48
Talán mert a barátságban lassabban oldódnak fel, de csupán arról van szó, hogy nem ugranak akárki nyakába: a barátságban „óvatosak”. Ők olyan emberek, akik először kivárnak, hogy az első benyomásaik letisztuljanak, de ha egyszer valakit elfogadnak, egy egész életre tartó barátságot adnak cserébe. Ha egy finn a találkozáskor nagyon udvarias akar lenni, megáll egy pillanatra, meghajtja a fejét és azt mondja: „Köszönöm a legutóbbit!”. Értékesnek tartják az évekkel, évtizedekkel azelőtti gesztust is, nem felejtik el. De ilyenek mindenben!
Mindegy, hogy egyszerű emberek, művészek, színészek, tudósok vagy zenészek, mind nagy szeretettel emlékeznek és küldenek üdvözletet a barátoknak, ismerősöknek. Azok, akikkel a ’60-as években barátkoztunk, szimpatizáltunk egymással, még ma is fel-felhívnak, hogy vagyunk, a család jól van-e? Képzelje el, ez a finn lenne rideg, aki harminc-negyven év után is kedvesen felhív! A kulturális szakadéknak nyilván a miénktől jóval fejlettebb finn gazdaság is oka lehetett. Miben látták a finnek akkor a mi szocializmusunk hátulütőit? Miben csalódtak kellemesen? Meglepő, de ők nem nagyon dicsérték az akkori magyar kultúrpolitikát, inkább azt szerették bennünk, hogy itt mindenki kedves, barátságos volt hozzájuk, s ráadásul az ő áraikhoz képest minden nagyon olcsó volt… Látogatásaik során csodálkoztak, hogy tele volt minden vendéglő, náluk a drágaság miatt ilyen csak ünnepnapokon fordult elő. Pedig nem volt ez gazdag magyar élet, de nálunk ezt mégis meg lehetett tenni! Nekik otthon márkában kellett ugyanazt megfizetniük, ami többszöröse volt a forintban számított áraknak. Amikor én kint voltam és elmentem egy Rosztropovics-koncertre – akit nemigen lehetett itthon hallani –, vagy a világ legjobb zenekarát, a Berlini Filharmonikus Zenekart hallgattam meg, 450–500 márkába (1 márka akkor 45 Ft volt) került egyegy jegy. Lehet, hogy ugyanezért vehettem volna egy télikabátot, de nekem nem télikabát kellett! A családdal később végignéztük Svédországot, Norvégiát, a lappföldet, tulajdonképpen Európát, csak később tudtuk meg, hogy ehhez itthonról engedélyt kellett volna kérnem! De nem jelentett fel senki, pedig ezért bevonták volna itthon az útleveleinket … Ön szerint mi az oka annak, hogy az oktatás mára világszínvonalú a finneknél? A finn oktatási rendszer eltér a magyartól, ott is van peruskoulu (általános iskola) de ez 3 + 6 éves képzés, melyet a hároméves középiskola (gimnázium) követ. A titkuk az, hogy az alapozó képzések remekül működnek, a mostani (a II. Vanhanen-) kormányprogramban ezt külön is kiemelik. Emellett rendkívül fontosnak tartják az alkotókészség, a kreativitás növelését a gyermekek képzésében. Okkal, hiszen azt szeretnék, hogy a tanuló gyerekként is
Példaként említsük: az európai kontinensen a Római Magyar Akadémia mára a nagykövetség része lett, volt is igény a „félhivatalos” diplomáciára, a képviseletre. Gondot okozott-e a szakirodalomhoz hozzáférés, a folyóiratok és a könyvek „kimentése” külföldre? Sokan azt képzelik, hogy ezek egyben kutatóintézetek is, de nekünk Helsinkiben, Tallinnban – az ottani Magyar Kulturális Képviselet, ma Magyar Intézet létrehozásában igen aktív szerepet vállaltam az ottani rendszerváltáskor – a kultúra- és közösségfejlesztés volt a legnagyobb kihívás. Gondolja el, ha tizenöt magyar intézet csak ötvenezer könyvet venne, az is kevés lenne, a magyar irodalom, a nyelvészet, a művészetek vagy a zene is fontos dolog külföldön. Nem is beszélve a természettudomá-nyokról! Ötezer könyv után már könyvtárost kell alkalmazni. Példaként: csak az én könyvtáramban van ötezer könyv. Pedig egy jó, nemzetközi szempontból is hatékony könyvtárat százötvenezer könyv alatt szinte nem érdemes fejleszteni! Mindez lehetetlenség, hiszen mindent mi sem tudtunk beszerezni, de alapkönyveket, lexikonokat, magyar történelmi ismeretterjesztő könyveket igen. Arra törekedtünk tehát, hogy enciklopédikus jellegű, összefoglaló műveket tartalmazó könyvtárat fejlesszünk. Volt-e mód a források feltárására, ös�szegyűjtésére és kiadására? Egyáltalán hogyan lehetett a nemzeti kultúrát „önerőből”, nem pártpolitikai alapon a köztudatba bevezetni? A munkát fel kellett vállalnom, de engem akkor minden – a sport, a zene is – érdekelt, tehát nem volt nehéz, legfeljebb fá-
rasztó. Szorgalmaztam, hogy színházi kapcsolatok is legyenek, de az ilyesmi nehéz, hiszen a színház nyelvhez van kötve. Addig ügyeskedtem, míg az ottaniak meghívták a Katona József Színházat, a Radnótit, itthon rendszeresen jártak megnézni egyes színházi előadásokat. Például Csehovot, a Ványa bácsit a Radnóti Színházban, vagy a Katona József Színház előadásait. Az értékes orosz irodalmat, kultúrát a finnek történelmi-politikai konfliktusaik ellenére is nagyon értékelik. Jóllehet ők önálló hercegség voltak, másfajta elnyomásban éltek: őket a politika nem fertőzte meg. A finnekhez 1917-ig még át-átjártak az orosz írók (pl. Gorkij), művészek (Saljapin) üdülni, az ottani képzőművészek, építészek is nagyon jó kapcsolatban voltak. Magyar szempontból érdekes, hogy az evangelikus egyháznak igen jó kapcsolatai voltak a magyarokkal, például engem is meghívtak Tamperébe az egyház képviselőinek előadást tartani. Csak később tudtam meg, hogy ide elmenni „hőstett” volt. Akkoriban elképzelhetetlennek tartották, hogy ’62–63 tájékán egy hivatalos magyar kiküldött elmegy egy egyházi rendezvényére. 1993-ban nagyszabású találkozót szerveztem a finnországi testvérgyülekezetek számára Helsinkiben. Úgy tartják, minden nemzetnek a saját önazonossága, identitása lesz a „névjegye”. Milyen névjegy jellemzi Ön szerint a finneket? Én az életnek igen hálás vagyok, hogy Finnországba elvezetett: zenészektől tudósokig mindenféle emberrel megismerkedtem és igazi jó barátságba kerültem velük. A finn oktatás és kultúra alaposan meg van tervezve és szervezve. Mindezt fiataljaik is szívesen művelik – az egyik táncol, a másik operában énekel –, az iskolában pedig rendkívül jól megalapozott utat követnek a fejlesztésben. Persze a finn állam jóval többet ad kutatásra, mint mi: nem 1, hanem 3–4 százalék jár nekik az állami éves költségvetésből. Az oktatásról máig azt vallják: „az egyetlen befektetés, ami megtérül”. Finnországnak azt jósolni (amit én tettem igazi tudósok és művészek előtt), hogy „kis Japán” lesz, akkoriban magyaros túlzásnak tartották. És tessék, ami harminc éve túlzás volt, mára bevált! Ehhez csak mellékesen fűzöm hozzá, hogy mi nemigen vesszük észre a tehetségeinket – ezt tartom számon a problémák közt leginkább – és nem is segítjük őket megfelelőképpen. Pedig segíteni nemcsak státusszal, de szívvel-lélekkel, erkölcsileg is lehet…
DISPUTA Tisztaszoba
önállóan gondolkodjon. Mára igen híres a finn dizájn – gondot is fordítanak a kézműves képességek nevelésére, a művészeti nevelésnek is része az, hogy az iskolákban – nem városonként egyet, de akár iskolánként, sőt osztályonként – az agyagozáshoz is milliós égetőkemencéket vesznek. A humán képzés mellett akkoriban a nyelvi képzés volt magas színvonalú. Ez érthető is, hiszen akkoriban ők legalább külföldre ki tudtak menni… Itt akkor elképzelhetetlen volt, hogy valaki fiatal felnőttként megjárta Németországot, Angliát is. A mai kormányprogram a műszaki-technikai képzés fontosságát hangsúlyozza minden oktatási szinten.
49
A kortárs finn rockzene – a szöveg tükrében Fodor György DISPUTA Pláza 50
„Tätä vaikea on ymmärtää Jos synnyinpaikkani on Järvenpää Niin miten voisin olla yhtään enempää Sinivalkoinen Sinivalkoinen Paljasjalkainen Suomalainen”
A címek mindig asszociációkat hívnak elő. Óhatatlanul. Ez jelen esetben is előfordul. Gyaníthatóan minden olvasóban felmerültek bizonyos nevek, amelyek számukra a kortárs finn zene alapköveit jelentik. Ismerős dallamok szólaltak meg tudatalattijukban, felcsendült egy-egy Nightwish- (1996–), The Rasmus- (1994–), Bomfunk Mc’s- (1997–), HIM- (1992–) vagy Lordi- (1996–) dallam. Talán nem meglepő, hogy a világszerte legnépszerűbbek angol nyelven érik el sikereiket, hiszen e nyelv tagadhatatlanul a zenei szövegek „lingua francája” is. Ahhoz azonban, hogy a kortárs finn zenéről nyilatkozzunk vagy a poétikájáról fogalmat alkothassunk, olyan előadókat kell megismernünk, akik anyanyelvükön közvetítenek értékeket és vélhetően a legnépszerűbbek a finn rádiókban (vagyis nem véletlenül csendülnek fel dalaik a csak finn slágereket játszó Radio SuomiPOP sávján). Ismeretterjesztő cikkemben tehát elsősorban a finn nyelven érvényesülő talentumokra összpontosítom a figyelmet, akik az utóbbi időben gyűltek össze a „sarkcsillag alatt”. A vizsgálható zenei alapanyagot a Finnországban minden évben kiadott, népszerű, immár digitális korongok meghallgatása nyújtja, amelyek az elmúlt év legsikeresebb finn előadóinak dalait gyűjtik össze, a lehető legszélesebb spektrumot megtartva. Ezek stílszerűen Suomipoppia, Suomirokkia (idén mindkettő a 12. évadnál tart, általában mindkettő dupla korongos, alcíme is utal válogatás jellegére: Eri Esittäjiä – Különféle előadók) néven kerülnek forgalomba és a köztudatba. Miután mindenki kívülről fújja az ismerős dalokat, lehetősége van szövegismeretét és énektudását a gyakorlatban is kamatoztatni, hiszen a finnek nagy kedvence a karaoke, amely műfajban évente rendeznek hatalmas küzdelmeket (Suomen Karaoketähti, Karaoke MM, Taiteiden Yön Livekaraoke). A legjobban sikerült dalok válogatáslemezen jutnak el szélesebb tömegekhez (legismertebbek a Finnkaraoke, Hevikaraoke, Iskelmäkaraoke, Karaoketähti, Laulavakoira, Metallikaraoke, Poptori). A Suomipoppia 11-es gyűjteményre is felkerült egy HIM-vonalas zenekar, a
„Nehéz ezt megérteni, Ha szülőhelyem Järvenpää Így hogyan lehetnék egyáltalán többé Kék-fehér Kék-fehér Mezítlábas Finn” (Anssi Kela: Suomalainen) Negative (1997–) Queen-feldolgozása (Too much love will kill you). A zenei paletta igen széles. Ha csak a metál stílusokat vesszük górcső alá, megállapítható, hogy Finnországban eluralkodott a stíluskavalkád, az ötvözetek, próbálgatások disszonanciájából egészen meglepő újítások és követhető vonulatok alakultak ki. A hagyományosnak mondható black metál (Impaled Nazarene, 1990–), dark metál (Ajattara, 1996–), death metál (Sotajumala, Hadisten, 1998–), doom metál (Insomnium, 1997), folk metál (Finntroll, 1997–), power metál (Stratovarius 1984–, Sonata Arctica 1996), speed metál (Stone, 1985–), trash metál (Mokoma, Semmirekellő, 1996–), viking metál (Ensiferum, 1995–) mellett megjelentek az „iskolateremtő” ifjoncok, akik a kortárs világról alkotott zenei mondanivalójukban igényesen, érdekesen és élvezhetően gyúrták egybe Sibelius örökét jelenkori életérzéseikkel. A HIM a rezignált szerelem okán „megteremtette” a lovemetált, a Children of Bodom (1993–) reszelő hangú énekese nyomán kialakította a „Bodom-metált”, az Eläkeläiset (Nyugdíjasok, 1993) ügyes ötvözete pedig a humppa. Nem feledkezhetünk meg az Apocalyptica (1996–) tagjairól sem, akik a Sibelius Akadémia cselló szakán magukba szívott neoklasszikus, szimfonikus tudást fűszerezték meg progresszív metál hangzással, amely egy egészen új perspektívából mutatta meg választott hangszerük értékeit (például legutóbb az amerikai alternatív metált népszerűsítő Corey Taylorral az I’m not Jesus riffjeiben). Az imént felsorolt zenekarok legjava angolul, néha svédül vezeti be hallgatóit az északi népek hiedelem-, illetve mondavilágába. Nem egy zenekar dolgozta fel a Kalevala történéseit: CMX (1985), Kalevala (1969–1995), Kotiteollisuus (Háziipar, 1991–), Korpiklaani (Pusztai klán, 1993–), Poropetra (Rénpetra, 2002–), Tenhi (1996–). Némelyek kemény, földöntúli, hörgős hangzásuk miatt kevésbé populárisak, így a nagy hazai áttörés gyakorta elmarad. Érdekes és nem elhanyagolható tény azonban, hogy sok fi nn metálzene-
Tea Marika Hiilloste nevét érdemes megjegyezni, hiszen hazájában nemcsak énekesnőként, hanem bemondóként is ismert (Kids Top 20, Sub Junior), azon kívül 2008 januárjában a Tytöt tykkää (Lányok kedvelik) kislemeze aranylemez lett. A „pimasz” dallamvilág egyes elemeit a pop, a rock és főként az R&B taktusokból építette fel, így nem vitás, hogy elsősorban a diszkók és a fiatalabb korosztály kedvencévé vált, noha a finn slágerlisták élén is négy hetet tanyázott (Suomen virallinen albumilista – hivatalos finn albumlista). Szövege alkalmazkodik a ritmus elvárásaihoz, dinamikus, „számolós” (Yy, kaa, koo ja nee. e, ké, há és né), követhető, fiatalos, beszélt nyelvi formulákat vonultat fel (vaik’ oot fiksu ja filmaattinen, lihaksikas atleettinen, lehetsz ügyes és megkapó, izomagyú atlétikus). Mondanivalóját tekintve a tipikus slágerszöveg receptjén lavíroz: a lányok kedvelik a fiúkat, fiúk kedvelik a lányokat, mindkét nem unatkozna a másik nélkül, hiszen a lányok látszólag semmit sem hisznek el a fiúknak, ugyanakkor mindenkiben megvan az ideális kép a másik nemről, ezért a csábítás, a kacérkodás. A dal jellemző sora női ars poetica: „sä voit sanoo mitä vaan, en mä usko kuitenkaan” (mondhatsz akármit, úgysem hiszem el). Az élet egy vasút, minden embernek van egy vágánya, és a sínpárokon gyakran sodródnak egymás mellé idegenek, akik, ha rövid időre is, de ugyanazon vágányokon utaznak (Samoilla raiteilla, Ugyanazokon a síneken). A Pariisin kevät (Párizsi tavasz, 2007–) dala a 80’-as évek eletropopjának örökébe lépve gondolkodtat el arról, miként hullunk nap mint nap a derült hétvégi érzésből (kuulas fiilis, kun on sunnuntai, derült érzés, amikor vasárnap van) a monotonitás fájdalmába ( ja taas me kaadutaan, és megint belehullunk). Nem segít más, csak a belenyugvás (no mennään vaan, no legyen hát), főleg ha a társ keze elérhetetlen, és a pezsgősüveg is ( ja niin sun käsin no niin, no kuohuviinipulloo kiinni saa, taas me kaadutaan, no lám a kezed, no né’ a pezsgősüveg is zárva, megint zötyögünk tovább). Zseniális a befejezés, érzékelteti, amint a vonat kerekei kattognak tovább a végtelenbe, ahogyan a show is mindig folytatódik ( ja kaadutaan…, és zötyögünk…). Aleksi Ojala a főleg gitár- és zongorajátékkal lágyított pop köntösébe öltözteti második szólóalbumának kiválasztott dalát (Rakastaa ja tulla rakastetuksi, Szeretni és viszont szeretve lenni). Ha valaki albérletben lakik, barátnője van, és idősza-
DISPUTA Pláza
kar elsődleges „piaca” Japánban van. Néhány formáció nemcsak a koncertkörútjait, hanem a lemezkiadását is a távol-keleti országban bonyolítja le nagy sikerrel (pl. a Children of Bodom Bestbreeder albuma 2003ban csak Japánban jelent meg, ugyanígy Ari Koivunen Fuel for the fire debütje is – a párhuzamos hazai megjelenéssel – tarolt a szigetországban, 2007-ben). Ami a magyar–japán zenei kapcsolatokban a pentatónia, az a finn–japán „zenei rokonságban” a metál. Egy ország zenéje ugyanúgy él a nyelvében is, még ha Eurovíziós Dalfesztivált szinte már csak angolul lehet is nyerni (lásd Lordi 2006). Ezért értékelhetjük pozitívumként, hogy az éves válogatásalbumokon nemcsak a stílusok kavalkádja jelenik meg, hanem a nyelvek is tisztesen megférnek egymás mellett. A Suomipoppia 11-es gyűjteményében (megjelent: 2007. 10. 31.) harminc hazai előadó tíz angol és húsz finn nyelvű szerzeménye kapott helyet. Alább a finn szövegekről szólok röviden néhány szót; remélhetőleg kiderül, milyen is a kortárs finn zene alapvető poétikája. Ha valaki alapozó finn dalszövegolvasással akarja múlatni az időt, akkor elsőként a közkedvelt Ultra Bra (1994–2001) tagjaiból verbuválódott Scandinavian Music Group (2002–) szövegeivel érdemes kezdeni, hiszen többek között a Vieläkö soitan banjoa? (Még mindig bendzsózok?) című daluk is irodalmi finn nyelven íródott. Terhi Kokkonen hangja tiszta, mint a finn levegő. A dal inkább csak „vándorzene”, hangszerpróba egy álmos reggelen, amikor valaki elmúlt szerelméről ábrándozik, miközben az utcát beborítja a pára, a Nap összezsugorodik a szemében, az erdő elvész a látóhatáron. Ilyenkor nincs más teendő, mint „kijátszani” magunkból a fojtogató érzéseket (iltaisin pimeän jälkeen ’esténként sötétedés után’), talán odafigyel rá a címzett is (Möin banjoni pois / Jo viime talvena / Mutta laulan vielä / Kuuntele tarkasti ’Megváltam a bendzsómtól, már múlt télen, de dalolok tovább, hallgasd figyelmesen’). Az 1999-ben alakult Uniclubi kisugárzásában, hangzásában, képi világában egyértelműen a rakkausrokki (love-metál) képviselője, Luotisade (Golyózápor) című számuk sikerét a világfájdalom dallamos bemutatása adja, amely egyszerre értelmezhető a háborúból hazatért lélek belső és külső fájdalmaként is. A dal végkicsengésében megnyugvást találunk: „niin sinä ompelet sulan kerrallaan pieniin siipiin, että lentäisit taas…” (lám tollat varrsz pici szárnyaidra egykoron, hogy repülhess megint…).
51
DISPUTA Pláza 52
kos munkákat végez, nem alkot sem biztosat, sem maradandót, a barátai megnősültek, gyerekeik vannak, rég lecserélték az autóikat, akkor az nem kívánhat egyebet, mint túlélni. Mindezt pedig csak úgy lehet, ha alapvető világszemlélete pozitív marad, amihez elengedhetetlen egy szerető társ, egy deszkapadlós albérlet, egy téli utazás és egy álom. Hősünk kitalálja, hogy Indiába megy, majd a gondolatmenet végén megismétli a két legfontosabbat: „Mä haluun: vaan rakastaa ja tulla rakastetuksi. Mä haluun päästä Intiaan.” (Csak szeretni akarok, és hogy viszont szeressenek. Csak el akarok jutni Indiába.) Már az említett négy dalból kiderül, hogy jelen gyűjtemény az élet NAGY dolgai közül elsődlegesen a szerelmet tartja fontosnak, a dalok szövegeit eszerint lehet egyértelműen tematizálni. A Liekki (Láng, 1999–) dalairól azt írják, hangulatosak és sajátosak, ugyanakkor nehezen értelmezhetők, gyakorta nem jelentenek semmit. A gitáros-énekes Janne Kuusela szándéka éppen az, hogy a hallgató ne a szöveget figyelje, hanem a zenén keresztül élje át az érzést, amit másodlagosan a dal is közvetít. Loistaa loistaa (Ragyog, ragyog) című slágerük enyhe country hatással éri el a kívánt eredményt. A dal végére felfedezzük a ragyogást, amelyet előidézhet egy izzó vagy éppen a tenger csilláma is, mindenesetre a szövegben ott áll burkoltan a ragyogás valódi oka: „rakkaus on valmista” (a szerelem elkészült). A szerelmet, a mindhalálig tartó kötődést messzemenően lírai hangokat megütve tolmácsolja Jonna Tervomaa, akire először tízéves korában figyeltek fel hazájában, amikor Minttu sekä Ville (Minttu meg Ville) című dalával megnyerte a legendás Syksyn sävel (Őszi dallam) versenyt (1968– 2001, tulajdonképpen a finn táncdalfesztivál) 1983-ban. 2007-es Valmista mut (Készíts fel) című szerzeménye talán a legszomorúbb oldaláról közelíti meg a szerelmet. Rávilágít arra, hogy egyszer majd valamelyik fél eltávozik. Ha bárki erre gondol, erőt vehet rajta a tehetetlenség, amely izzó vasból éles kardot kovácsol érzelmeinkből, és arra vágyunk, hogy a megfagyás pillanata előtt készek legyünk a harcra. Nyugalmunkat már a dal elején kizökkenti az elkerülhetetlen vég előrevetítése: „Luoja kun vois viedä sen kaiken pois” (Bár a teremtő mindent elvinne). Az egymástól való elválásban nemcsak a teremtő hívó szava működhet fájdalmas tényezőként közre, hanem az egyik fél súlyos döntése, amely véget vet egy kapcso-
latnak. Az Yö (Éj) 1981 óta 18 alkalommal énekelte be magát a finn zenetörténetbe, legutóbb 2007-ben, amikor Valtakunta (Birodalom) című albumuk pár héttel a megjelenés után platinalemez lett. Az album címadó dalát rögtön a zeneileg mennyei magasságokban megfogalmazott Rakkautta vain? (Ez tán szerelem?) követi, amelyben egy férfi önmagában vívódik, amint az érzés hatalmába keríti, de tudja, hogy többé nem találkozik a kedvessel. Az érzés, amely lángra lobbantja a szívet, amely meleg szellővel segíti a vitorlát, és amely fehér, mint a hó (Rakkaus on lumivalkoinen – A szerelem hófehér – 2003, platinalemez). Az érzés, amely elemi erővel robbant szét a homályos szobában ülve, és hiánya vagy megléte maradandó emléket szül, mint a gyerekekben a démonoktól való félelem (Hän tahtoo että unohtaisin sen, Kuin lapsi painajaisen, Azt akarja, felejtsem el, mint a gyerek a lidérceit). Az utolsó versszakból megtudjuk, hogy ez lehetetlen, valaki elvesztése után nem marad más, csak a végtelen üresség és a bánat, amelyet helyette is hordunk. Törvényszerű, hogy egy közkedvelt finn „megasztáros” (a finn Idols 2007 4. helyezettje) rákerüljön az éves válogatáslemezre. Kristian Meurmannak igazi finnes orgánuma van, dalaiban is ennek ad teret – csupán néha megcsillantva, hogy magasabb hangtartományokban is képes tisztán énekelni. Személye nekünk azért is fontos, mert zenekarának háttérénekes-basz-szusgitárosa magyar (Szabó Imre). Ő segít minden refrénben, így az Aamu(Reggel)-érzés kibontakozásában is. Mindenki vágyik rá, hogy kedvesével ne csak reggel fonja össze kezét, csókolja ajkait, lüktessen ina, hanem – ha csendben is – egész nap, minél közelebb egymáshoz. A mondanivaló, az érzés, a refrén igencsak le van csupaszítva, de éppen ebben rejlik Kristian tiszta líraisága. A sorból minden szempontból kilóg a Viikate (Kasza, 1996–), amely műfaját tekintve is meghatározhatatlan. A finnek az együttes előadásmódjának az 1950es évek legendás szövegírójának, színészének stílusához való hasonlóság nyomán egyrészt a Helismaa-metál nevet adták (Reino Helismaa), másrészt illetik a rautalankametalli (drótmetál, valójában heavy metál) és a tuoni-iskelmä (tulajdonképpen halálsláger) jelzőkkel is. Tény, hogy a Me olemme myöhäiset (Késők vagyunk) című kislemez és a belőle készült klip is egy elmúlt, majdhogynem elfeledett hősöket felvonultató világot idéz meg. Mintha az 1960/70-es évek westernje köszönne
je, hogy kijut a sarki fény hazájába, feltétlenül látogassa meg az alábbi fesztiválok valamelyikét, hogy vágya ne maradjon kielégítetlen: Ankkarock, Folklandia, Pori Jazz, Puustock, Ruisrock (a finn Woodstock), Uuden musiikin festivaali (UMF). A fesztiválhangulatot üdítő szellemességgel foglalja össze az Aknestik (1984–2002) Aallon murtaja (Hullámtörő, 1998) című albumán meghallgatható Suomirokkia című szám: „Suomirokkia kirkonkylällä, iltapäivällä, suurella tunteella, painiotteella, rokkifestarilla, heinäpellolla, maitolaiturilla, c-kasetilla, meijän talossa, kynttilän valossa, sun huoneessa, mun vuoteessa, Haukiputaalla, Esplanadilla, kerrostaloissa, liikennevaloissa, saunan takana, kurkku suorana, suvi-Suomessa, aamun kastessa” (Finn rock a templomos faluban, délután, boldog órában, a birkózóversenykor, a rockfesztiválon, a kaszálón, a tejházban, magnókazettán, a házunkban, gyertyafénynél, a szobádban, jelen koromban, Haukipudasban, az Esplanad parkban, lépcsőházakban, a jelzőlámpák fényében, a szauna mögött, egyenesen a torokban, a nyári Finnországban, a reggeli harmaton.) Összegezve: a kortárs finn zene szövegeinek és dallamvilágának palettája mes�szemenően színes, élvezetes, és remélhetőleg újrahallgatással felelevenítve mindenki számára egy szelet üdítő, elgondolkodtató „fennicum” lesz, amelyet immár vizuálisan is élvezhet a Visual Radio sávján. Ha pedig valaki kedvet kap a szövegíráshoz, érdemes elővennie a Neljä Ruusua (Négy rózsa, 1982–2007) Pop-uskonto (Pop-vallás, 1993) korongját, és velük együtt énekelni: „Ilman laulujen kieltä moni hautautuu kaaokseen Ne ravitsee mieltä, estää juuttumasta arkeen Liituraitapuvut, likaiset valheet täällä vallitsee Katteettomat lupaukset, tyhjät lauseet meitä hallitsee” (Neljä Ruusua: Poplaulajan vapaapäivä) (Dalok nyelve nélkül sokan káoszba temetkeznek / A dalok táplálják a lelket, megakadályozzák, hogy bennragadj a hétköznapokban / Menedzserzakók ruhák, piszkos hazugságok uralkodnak itt, / Fedezetlen ígéretek, üres mondatok kormányoznak bennünket – Négy rózsa: a popénekes szabadnapja) A dal mondanivalóját mindenki maga értelmezze…
DISPUTA Pláza
vissza, amelynek jelenkori élvezetéért érdemes megfizetni a váltságdíjat. Érdemes a szöveggel barátkozni, hiszen az archaikus dallamvilághoz választékos szóhasználat társul (például a régies hukka ’farkas’ a susi helyett; Yö nostaa syliin, sylissään kantaa, az éj ölbe emel, s ölében hord). A szerzeményről csak az első sort idézve érdemes nyilatkozni, hiszen benne az éj leple alatt, farkas vonyítása közepette eltűnt figurák elevenednek meg újra: Tervehdys täältä unholan uljaat! Üdvözlet innen elfeledett vitézek!). Végül elengedhetetlen bemutatni a finn könnyűzene immár legendás, feledhetetlen vitézeit, akik 1976-ban indultak az újhullámos rock punkosabb ágát előnyben részesítve, majd az 1980-as évek elején zenéjük poprockká szelídült, és 1986-ban elnyerték az Emma-díjat, amely az év zenekarának jár. Kevés olyan formáció van, ami 32 év után is – csupán a basszusgitárosait cserélve – ugyanolyan felállásban játszik nekünk. Szakértő olvasóim bizonyára már kiderítették, hogy a 14 platina stúdióalbummal büszkélkedő Eppu Normaali zenekarról van szó, amelynek 1996-os Repullinen hittejä (Tarisznyábavaló válogatás) című best of-ja minden idők második legnagyobb példányszámban eladott finnországi korongja lett. Az énekes, Martti Ilmari Syrjä, akinek szülei írók voltak, stílszerűen 1997-ben Juha Vainio-díjat, 2004-ben Reino Helismaadíjat kapott szövegeiért. 32 év bölcsesség gyűlt össze a Jokainen hetki historian (Minden pillanat történelem) mondanivalójában is: „Jokainen päivä synnyttää yön / jokainen rakkaus surutyön / jokainen hetki historian / jokainen kertoja tarinan” ’Minden nap éjt szül, minden szerelem kínt, minden pillanat történelmet, minden elbeszélő mesét’. Aki kíváncsi az Eppu Normaali történetére, az elolvashatja a finn rocktörténelem perpetuánsának, Santtu Luotónak a monográfiáját (Tiimalasin santaa – Eppu Normaalin tarina. WSOY. 2000, vagyis A homokóra homokja – Az Normálbéla története). A zenekar védjegye, a gyermekies kakkaleima (kakipecsét), ma is mindenütt jelen lévő szimbólum, a suomirock (az 1950-es évektől datálható finn szövegű rockzene) pedig holtbiztos, hogy újra él. A sort monográfiába öntve lehetne több száz oldalon folytatni, hiszen bizonyára mindenki egy-egy nem említett kedvenc bemutatását hiányolja. Északi rokonaink között naponta tűnnek fel újabb csillagok, akikre nemcsak odahaza, de nemegyszer a világ minden szegletében is oda kell figyelni. Ha valakinek van olyan szerencsé-
53
Nemzet és irodalom – nemzeti irodalom Pasztercsák Ágnes DISPUTA Műhely
E
gy olyan országban, ahol az ország irányítóinak nyelve hosszú időn át nem egyezett a lakosság többségének nyelvével, nem meglepő, hogy az irodalom nagy gondot fordított a nemzeti önértelmezésre, a nemzeti identitás meghatározására. Finnország az évszázadokon át tartó svéd uralom után 1809-ben orosz fennhatóság alá kerülve elérkezett oda, hogy az ország irányítását magához ragadó idegen nemzethez képest meghatározza önmagát. A finn értelmiség által felismert identitásválságról beszélhetünk itt, amelynek kiinduló gondolatát jól példázza az az Adolf Iwar Arwidssonnak tulajdonított mondat, amely szerint „nem vagyunk svédek, oroszok nem akarunk lenni, legyünk hát finnek”.1 A finn nemzeti identitás megteremtését célzó társadalmi, politikai kezdeményezések elindítottak egyfajta kulturális megmozdulást, mely az értelmiség vezetésével magára vállalta a nemzeti önértelmezés egyre sürgetőbb feladatát. A finn irodalmat is épp ez a törekvés hívta életre.2 A nemzeti irodalom Johan Vilhelm Snellman által megalkotott fogalma ennek fényében tartalommal telítődött: Snellman az irodalom legfontosabb feladatául a nemzeti szellem fenntartását, illetve a nemzeti egység megteremtését tartotta.3 Ennek egyik útja a finn nyelvű irodalom gyökereihez, a népköltészethez vezetett. A folklóranyagnak a század első harmadában megindult gyűjtése nyomán Elias Lönnrot szerkesztői munkájának köszönhetően 1835-re összeállt a finn teremtéstörténet, a Kalevala (ős-Kalevala 1833), mely éppúgy hozzájárult a finn nyelv fejlődéséhez, mint a nemzeti öntudat megszilárdításához. A Kalevala idővel olyan művé érett, amely a finn nyelv és az irodalom eszközeivel heroikus történelmi múltat alkotott, e múlt képes volt a finn nemzetet kiemelni más nemzetek sorából, s ilyesformán életre hívta a közösség Mi-tudatát. A nemzeti önmeghatározás másik fontos irodalmi vetülete a tipikus finn táj, illetve miliő megalkotása volt. Mivel Finnország egészen a második világháborúig agrárország volt, nem meglepő, hogy az irodalmi művek jellegzetes miliője sokáig a vidéki környezet sajátosságait mutatja. A XIX. század első harmadában indul útjára az irodalomban az a népábrázoló tra1 2 3
54
4
díció (kansankuvaus), mely különösen a próza területén lett központi jelentőségű. Az ehhez a hagyományhoz tartozó művek a második világháborúig – vagyis a társadalom szerkezetének, illetve az életfeltételeknek az átalakulásáig – egyfajta falusi miliőt határoztak meg a közösség élettereként. Ezt a környezetet sok esetben az elszigeteltség (fizikai és szellemi), a ritkán lakottság, a sűrű erdők közt megbúvó kunyhók, lápok, mocsarak világa jellemzi. Ez az a táj, ahol az ember a legközelebb van a természethez, megtapasztalhatja annak végtelenségét, változásaiban megmutatkozó maradandóságát, hiszen jelenségei „egy olyan metatemporális, mozdulatlan állapotról tanúskodnak, melynek lényegét a természet bizonyos külső formáit bomlasztó nyilvánvaló változások érintetlenül hagyják.”4 Ez az állandóság, az ilyesfajta tájhoz való tartozás pedig a létezés biztonságát adja. E népábrázoló művek többsége erősen kötődik a realista regényhagyományhoz, közösségi értékeket vesz figyelembe, ennek megfelelően a hős inkább csoportszemélyiség, mint kivételes egyéniség. E művek kedvelik a társadalmi-történeti környezet aprólékos bemutatását; ehhez gyakorta társul természetleírással kezdődő történetindítás. Sok esetben hangsúlyos az elbeszélő jelenléte, aki többnyire a közösségi értékek elkötelezettje. A regények középpontjában valamilyen váratlan esemény áll, amely megzavarja a közösség értékrendjének érvényességét – ezzel önértelmezésének alapjait ingatja meg –, ám mivel a teljes értékviszonylagosság nem sajátja a népábrázoló írásoknak, a történet végén az egyensúly általában helyreáll. A népábrázolás tradíciójának fő vonalához tartozó művek esetében – s ez igaz a XX. században például Maria Jotuni, Ilmari Kianto, Aino Kallas, Frans Eemil Sillanpää műveire is – a paraszti, agrárszegény réteghez való közelítés megértő, ám e közelítés az e rétegtől eltávolodott, illetve bizonyos távolságban lévő értelmiség szemszögéből történik. A finn társadalom sokáig viszonylag kisszámú és főként fiatal értelmiségi réteggel rendelkezik, így valójában csaknem minden írói világ élményi hátterében e falusi parasztság élete áll. Az értelmiség tehát e társadalmi réteget ábrá-
TOMMILA, Päiviö: Suomen historiankirjoitus. Tutkimuksen historia. WSOY, Porvoo 1989, 61. vö: NIEMI, Juhani: Sanan vallasta vallan sanoihin. Kirjastopalvelu Oy, Helsinki 1993, 28. MAKRA Hajnalka: Nemzet és identitás kérdései finn és magyar irodalmi díjakban, www.polusok.hu/ Makra%2520Hajnalka.pdf De MAN, Paul: A temporalitás retorikája. In THOMKA Beáta (szerk.): Az irodalom elméletei I. Jelenkor, Pécs 1996, 17.
5
Az irodalmi művekből már a kezdetektől kirajzolódni látszik egyfajta finn nemzeti karakter, melynek kiváló alapot teremtettek a Kalevala esendő, mégis heroikus hősei, mint például Väinämöinen, Ilmarinen vagy Lemminkäinen. Ez a klasszikus értelemben vett heroizmus már Runeberg műveiből is hiányzik, aki – bár svéd nyelven írt – Dikter (Versek) című kötetének Idillek és epigrammák ciklusával, illetve Elgskyttarne (Szarvasvadászok) című írásával megalapozza a finn népábrázoló hagyományt. A romantika értékrendszerének megfelelve Runeberg a példaértékű, romlatlan, tiszta nép fogalmával dolgozik. A Runeberg körül kialakult kultusz sokáig meghatározta az értelmiség irodalmi ízlését; eszerint a színvonalas irodalmi mű kritériuma a hazafias pátosz és a nemzeti érzület kifejezése. Aleksis Kivitől kezdve a népábrázoló regények hősképzésében változás figyelhető meg: megjelenik az olykor gyámoltalan, cselekvésképtelen, sokszor tanulatlan, a világ változásait elszenvedő, de mindvégig szerethető „hős”. Ez a változás kezdetben idegenül hatott. Történt mindez akkor, amikor az értelmiség ráeszmélt, hogy az egységes nemzet formálásának egyik komoly akadálya a nép és az értelmiség közti – többek közt nyelvi – szakadék. Ennek ellenére, amikor az első finn nyelvű regény, Kivi Seitsemän veljestä című műve (A hét testvér) 1870-ben napvilágot látott, a kritika nemtetszéssel fogadta, mondván, hogy ez a fajta népábrázolás nem képes erősíteni a nemzeti identitást. Runeberg egész költészetében volt valami hősies, míg Kivi „csak” emberi, s ebben benne van az is, hogy az ő alakjaihoz a gyengeség, az esendőség, a negatív tulajdonságok is hozzátartoznak. Jól példázza ezt a hét testvér eltérő jelleme. Kivi irodalmi jelenségként megelőzte korát; műveiben a realista stíluseszményhez közeledve olyan új szemléletmóddal fordult a szegényparaszti réteg felé, amely túllépte az akkori irodalmi kánon kereteit, ezáltal az eddigi értékek újjáteremtését tette szükségessé. A századforduló, illetve a XX. század első felének népábrázolása elsősorban a földtulajdonnal nem rendelkező agrárszegény rétegre összpontosította figyelmét. A XIX. század utolsó harmadában az egyre nagyobb tért hódító technikai, s az ezáltal kikényszerített szemléletbeli változások szolgáltattak alapot a vidéki életforma lét-
Vö. SAARILUOMA, Liisa: „Biologiaa romaanin struktuurissa?” Vaihtuva muoto. Szerk. Risto TURUNEN, Liisa SAARILUOMA, Dietrich ASSMANN. SKS, Helsinki 1992, 226.
DISPUTA Műhely
zolva saját gyökereit, kultúrájának alapját vizsgálja5. A romantika nemzetébresztő korszakában Runeberg és Topelius írásaiban a finn környezet, természet hangsúlyozottan nemzeti tájként jelenik meg; e táj egyes elemei helyenként nemzeti szimbólumokká válnak. E nemzeti táj alapja a tájképfestészet iránt való érdeklődésből, illetve a finn tájról Runeberg által teremtett idilli képből ered. Ezt a hagyományt Topelius viszi tovább. Topelius egyesíti a finn természetet és miliőt az ott élők természetével, illetve a föld gazdasági feltételeivel. Ember és természet kapcsolatát elválaszthatatlannak látja, és ő erősíti meg azt a képet, mely Finnországot az ezer tó országaként láttatja. Szerinte az ember hisz az őt körülvevő természet mitikus erejében. Topelius kortársainak írásaiban is jellemző a finn tájnak mint a hazaszeretet egyik motívumának hangsúlyozása, bár ezekben a művekben a természet-, illetve miliőrajz pusztán a cselekmény háttereként jelenik meg. Topelius és kortársai szimbolikus értelmet tulajdonítottak bizonyos fafajtáknak (kuusi, mänty – fenyő, koivu – nyír, petäjä – boróka, honka – öreg fenyő), melyek közül a „honka” a kopár finn vidéken a szívósság, az állhatatosság, s ezen az alapon a jövő jelképévé is vált. Másik fontos motívum a tenger, mely Topelius esetében a nyugati civilizációval való kapcsolattartásra utal, melyhez a szélesedő gazdasági lehetőségek gondolata társul. Szintén a kezdetektől megfigyelhető Finnország erämaa – vadon – voltának hangsúlyos említése. Ebből kiindulva a finn táj mindenekelőtt a biztonságot, illetve egyfajta túlélési próbának a terepét is jelenti. Így a finneket sokszor túlélőként ábrázolják a hideg, havas, sötét és parttalan vidéken. A természet központi szerepe, a táj jelentéses volta sajátja a XX. századi népábrázoló műveknek is. Fontos momentum itt ember és természet viszonyának meghatározása. A leírás, ezen belül a természetleírás gyakran a regények központi szervező eleme abban az értelemben, hogy a természet változása végigköveti a cselekmény alakulását, s a szereplők lelkiállapotának kifejezőjévé válik. Fontos az ember és a természet viszonya, hogy az ember uralja-e a természetet, vagy annak része, kiszolgáltatottja; a természet barátként vagy ellenségként jelenik meg.
55
DISPUTA Műhely 56
jogosultságának újragondolására (például Juhani Aho, Minna Canth). A XX. század első felében a függetlenedni készülő, majd függetlenségét megélő nemzet kereste létezésének újfajta tartalmát. Ennek az időszaknak a népábrázoló írói között vannak, akiket a közösség társadalmi vonatkozása érdekelt (például Maila Talvio, Ilmari Kianto, Frans Eemil Sillanpää), másokat a közösség mibenléte, normarendszere és értékvilága (például Maria Jotuni), illetve az egyén és közösség viszonya (például Aino Kallas), megint mások pedig az ember és a természet viszonyát helyezik új megvilágításba (például Frans Eemil Sillanpää). A népábrázolás hagyománya a második világháború utáni társadalmi, politikai, gazdasági változások ellenére sem merült ki, ám a századelőhöz képest jócskán megváltozott. A háború utáni finn próza alakulását részben a közelmúlt eseményeivel való leszámolás, a múlt átértékelésének lehetőségei, részben a művészi kifejezés eszközeinek megújítására tett kísérletek határozzák meg. Az ’50-es évek népéletet ábrázoló íróinak meglehetősen kritikus a viszonyulásuk tárgyukhoz. E kritikai attitűd leginkább Väinö Linna Täällä Pohjantähden alla (A Sarkcsillag alatt) című trilógiájában figyelhető meg, amelyben a belülről – az érintett társadalmi réteg szemszögéből – való láttatás a klasszikus népábrázolás külső nézőpontjának kritikáját is adja. Az ’50-es években ezek az írások szívesen tárgyalják a nemzedékek ellentétét, s a tárgyszerűség benyomását keltve próbálnak korrajzot adni. Foglalkoztatja őket természetesen a háború után gyorsan változó finn társadalom kérdése is. Gyakori motívum ezért a változó falu – amely még nem város, de már terjeszkedőben van vagy épp elnéptelenedik –, s előfordul a múlt eseményeinek társadalomtörténeti megközelítése is (például Veikko Huovinen, Eeva Joenpelto). Az 1960–70-es években fontos téma lesz az iparosodó Finnország egyik központi jelensége, a nagy elvándorlás (suuri muutto), azaz a falusi lakosság városba költözése, a vidék népességének radikális csökkenése, illetve az ezzel járó társadalmi átalakulás folyamata. A nagyvárosok kialakulásának központosító hatása az irodalomban is megmutatkozott, s ez a helyi (tájegységhez, vidékhez kötődő) irodalmak bizonyos szintű visszaszorulását okozta. Ennek ellenhatásaként a ’60-as években irodalmi csoportosulások jöttek létre, amelyek a kulturális élet decentralizálását követelve
a helyi irodalmak létjogosultságát próbálták erősíteni. A kor népábrázoló regényei tehát – a nagy elvándorlás, a városiasodás, a társadalomszerkezet átalakulásának, a vidéki lakosság beilleszkedési nehézségeinek tárgyalásán túl – próbáltak érvényt szerezni a vidéknek, s így a helyi irodalmaknak, kapcsolódva a háború előtti hagyományhoz. Matti Mäkelä Suuri muutto című könyvében (Otava, Helsinki 1986) a ’60–70-es évek népábrázoló prózájáról értekezve e regényekre a vidékábrázoló terminust alkalmazza, amely a klasszikus hagyománytól való eltávolodásában érezteti a hagyomány más formában való továbbélését is. E fogalomváltás jelzi, hogy ezek a regények már nem elsősorban az egyes társadalmi rétegek közti különbségekben gondolkodnak, inkább a vidék–város oppozícióban, ahol a vidék ellentétbe kerül az iparosodó várossal, s szimbolikusan a tegnap életformáját, értékeit képviseli. A falu – amely mellett ott van a város, távolabb a nagyváros, illetve Svédország, hiszen ez kínált munkalehetőséget a munkanélküliek számára – azonban itt több puszta miliőnél, a falusi lét identitásképző erőt képvisel (lásd Seppo Lappalainen, Kaarlo Isotalo, Jouko Puhakka, Lauri Pakkala, Antti Hyry, Kalle Päätalo műveit). Ezekben a művekben a falvak létjogosultságát az támasztja alá, hogy részt kell venniük az iparosodással, urbanizációval járó változásban, fejlődésben. A szellemi központja már nem a templomos falu, hanem a közeli város, amely az idősebb nemzedék szemében arctalan, idegen közeg. A változásnak megfelelően a falu társadalma is átalakul: a gazdag kereskedőket, cipészeket, szabókat, kovácsokat, pálinkafőzőket, papokat, politikusokat, szolgabírókat, espereseket felváltja a kisvállalkozók, községi polgárok, telekspekulánsok, képviselők, ingatlanügynökök heterogén közössége. Az egyes elbeszélések történései rövid időtartamot ölelnek fel (nyár, néhány vagy akár csak egy nap), az időperspektíva gyakorta történelmi, ritka az időtlen, általánosító értelmű elbeszélés. A vidékábrázoló regényekre jellemző, hogy a változás bemutatásának kerete gyakran valamilyen szerencsétlenség vagy szükségállapot, amely utal a változással kapcsolatos előítéletekre. A változás kifejezésének két fontos motívuma pedig ebben az időszakban az útépítés, illetve a televízió. A nemzeti identitás keresésének legutóbbi fontos állomásaként az 1990-es évek
6
turális téren. Ez a kölcsönhatás fordítva is igaz, tehát Finnország képes és hajlandó a világ felé nyitott, elfogadó és befogadó lenni. Ennek hátterében az a gondolat áll, hogy egy nemzetnek meg kell ismernie más kultúrákat is, hogy magára ismerjen bennük, és saját gyökereiben élhessen. A népábrázoló hagyományról elmondható, hogy a kezdetektől igen erős az agrárkultúra jelenléte benne; ez sok esetben felvetette a föld, illetve a föld birtoklásának kérdését. A 90-es években ez a téma visszaszorul, az éltető föld képéhez annak létbizonytalansággal fenyegető jellege is társul; e regények szereplői ehelyett inkább a városi életformát építik. A modernizációval párhuzamosan fontossá válik a finn fejlődés, történjen ez mikro- (család) vagy makroközösségi (társadalom) szinten. Egy ilyesfajta fejlődési ív létjogosultságának tárgyalására kedvelt forma a családregény. A klasszikus népábrázolás gyámoltalan figurái elveszni látszanak, helyükbe a finn szívósságot, kitartást példázó figurák lépnek (legyen szó személyiséget, illetve a közösséget építő vagy épp pusztító dologról). A nemzeti irodalmi kánonhoz tartozó művekben a hős általában szembekerül a közösséggel. Ez a tendencia a 90-es években tovább folytatódik, s e konfliktusban a művek tanúsága szerint a közösség értékrendje kérdőjeleződik meg. E művek világában már nem találkozhatunk a snellmani Finnország megalkotását célzó törekvésekkel, az egységes nemzet gondolata sokkal inkább elkoptatott kliséként hat, a megosztottság kulturális, gazdasági, nyelvi, politikai és a hitbéli meggyőződés területén is tapasztalható. Az egységes nemzet keretei leszűkülnek, az egyén, illetve a család boldogulása veszi át szerepét. Így nem meglepő, hogy az egyén hétköznapi ember, aki nem csinál történelmet, mindennapi küzdelmei nem egy magasztosabb eszme – mint például a nemzet – jegyében zajlanak. A háború mint a nemzeti önmeghatározás, a Mi-tudat erősítése szempontjából lényeges motívum tematikusan még mindig jelen van, bár hiányzik heroizmusa, sőt sok esetben gúny tárgyává válik. A háború fogalmához olykor a fizikai veszély, a gyász, a trauma, illetve a bűntudat konnotációja társul. A művek tanúsága szerint sokkal inkább hétköznapi emberek hétköznapi (hős)
Az 1990-es évek megváltozott hagyományának bemutatására Leena Kirstinä Kansallisia kertomuksia című munkáját használtam elsődleges forrásul. (SKS, Helsinki 2007, 10−277.)
DISPUTA Műhely
elejét jelölhetjük meg,6 amikor a Szovjetunió összeomlása nyomán bekövetkezett gazdasági válság hatására újraindul a párbeszéd a finn nemzet mibenlétéről. Újra meg kellett találni az „ősi finn szellemet”, amelyet az irodalomban a nemzeti hagyományokhoz visszanyúlva kezdenek építeni. Az irodalomnak korábban hosszú ideig nem volt ilyen jellegű „nemzeti feladata”, így a kritika a 90-es évek elején nem is igen figyelt erre az aspektusra. A nemzeti önértelmezés kérdésének – illetve e kérdéskör egy bizonyos elemeinek – felvetését magukra vállaló művek igyekeznek újraértelmezni a runebergi, a Kivi által létrehozott, illetve az 1900-as évek klasszikus népábrázolásának hagyományát, mintegy a gyökerekig hatolva keresik azok érvényes kapcsolódási pontjait a jelennel. Az önazonosságot megerősítő hagyomány módosulva, újraértelmezve, ám legtöbbször mégis megszólítható közelségben sejlik föl az 1990-es évek prózájában. A Runebergtől ismerős hazafias pátosszal bemutatott, festőien stilizált finn táj, illetve a realista tájábrázolás részletgazdagsága módosulni látszik, a táj itt tisztán textuális képpé változik, elemei szimbólumokként működnek akkor is, amikor az olvasó elé táruló látvány valószerűnek tűnik (lásd például Rosa Liksom Kreisland című regényét). A hazaszeretet sok esetben hiányként tűnik fel, átalakulnak a táj jelentéses elemei is: az ezer tó szerepét esetenként átveszi a tenger (például Kjell Westö Vådan av att vara Skrake – Skrakénak lenni elviselhetetlen), mivel a tengerparton élő finnországi svédek identitása szempontjából ez jellemzőbb. A táj a finn mentalitás és lelkiállapot kifejezésén túl az általános létezés metaforájaként is olvasható; kerthez és a tengerhez kötődő motívumai érzékeltetik az egyén magányát. A természet elemeivel továbbra is meg kell küzdenie az ott élőknek, ám azok már nem hatnak pusztítóan az emberre, mint például a századelőn Ilmari Kianto regényeiben. A natúra a személyiség saját tapasztalatai megszerzésének és így az egyéni identitás megalkotásának lesz a terepe. A 90-es évek megújuló hagyományában Finnország nem elszigetelt ország többé, Európa vérkeringésének szerves része. Ös�szeköttetésben van a világgal, a szellemi és fizikai elzártság már érvényét vesztette, Európa arculatának aktív formálója mind gazdasági, mind politikai, mind pedig kul-
57
DISPUTA Műhely
tetteire van szükség, mintsem katonák heroikus küzdelmére. A 90-es évek megváltozott hagyományában a nemzeti identitás már nem kap megerősítést a háború történetéből, illetve az egyéni önazonosság megteremtése előtérbe kerül a nemzeti identitás meghatározásával szemben, s a kettő között nem feltétlenül tételezhetünk ok-okozati kapcsolatot. A fragmentáltság ennek az időszaknak a műveit tekintve nem kizárólag a nemzet fogalmát érinti, hanem megfigyelhető a művek kevert műfajiságában is. A szubjektív műfajok – mint például a vallomás, az (ön)életrajz, az önelemző tudatfolyamszerkezetek – kerülnek előtérbe. Gyakori a visszaemlékező jelleg, mely során az én-elbeszélő a narráció kiindulópontja. E műveknek posztmodern jelleget ad az elbeszélés folyamatának, létrejöttének tematizálása. A szerzők kedvelik a párhuzamos elbeszéléseket, több elbeszélői hang egyidejű jelenlétét. A hagyomány megszó-
58
lítása intertextuális utalások formájában is megtörténik: a klasszikus népábrázoló tradíció szövegein kívül a Biblia is kedvelt háttértextusa ezeknek a műveknek. A megszólalás módja gyakran kelti a szóbeliség, illetve a gondolatfolyam belső megszólalásának látszatát, s ilyesformán kapcsolat létesül például Väinö Linna regényeivel, aki hasonló eszközökkel ironizálta a 30-as évek nacionalista diskurzusát. Láthatjuk tehát, hogy a nemzeti önmeghatározás nem korlátozódik egy nemzet megszületésének időszakára. Egy, az egész nemzetet érintő politikai, gazdasági, társadalmi, kulturális változás – legyen az kívülről jövő vagy belülről motiválva – időről időre előhívja a közösség önértelmezésének igényét. Újra elindul a már-már feledésbe merült párbeszéd, mely során hagyományait újragondolva, összetartozását új alapokra helyezve ismét kirajzolódik egy másoktól sok tekintetben különböző közösség képe.
Négy nő Takács Miklós
Finnországból” címkével? Azaz, lehet-e egy lírát nőiként karakterizálni – nem tematikai szempontok alapján? A fenti kérdéseket továbbiakkal lehetne kiegészíteni – mint a nemek közötti idegenség tapasztalatának kérdése, amely saját olvasói pozíciómból ered. De előre bocsáthatom, hogy a kötetben vannak olyan versek, amelyek a maguk sűrítettségében szinte minden kérdésre egyszerre választ adnak, ha figyelmesen olvassuk őket. Pedig a kötet első verse, Marjo Isopahkala címtelen költeménye látszólag nem biztat ilyen reményekkel: „Halszálka a nyakam körül. / Állok a mezőn szétvetett lábakkal. / Csizmám lyukas. / Naptáram üres. / Arcom a Jeges-tenger felé fordítom. / Várom a mesebeli herceget.” Persze általános lírai jelenségről van szó: az egyes szám első személyű verseknél sohasem tudjuk igazán, ki is az „én”, ugyanúgy zavarba ejt bennünket, mint amikor „személytelen”, egyes szám harmadik személyű szöveget olvasunk. Ilyenkor az ember kétségbeesé sében hátralapoz az életrajzhoz, és megnyugodva látja, hogy a négy költőnő közül Isopahkala a legfiatalabb, ezeket a verseit huszonhét-huszonnyolc éves korában írta. Az előbbi vers utolsó sora ad némi fogódzót arra nézvést, hogy itt mégiscsak egy mesebeli herceget váró lányról, egy előírt női szerepről van szó, még ha azt a későbbi versek, szerencsére, a végletekig ironikussá teszik is. Azokat a szövegeket viszont megelőzi néhány, mindent iróniát nélkülöző, patetikus költemény is, amelyek a természetet transzcendálják (például az „Adjatok nekem finn vidéket” kezdetű vers). Isopahkala pedig ironikus alkat (megtudjuk róla azt is, hogy „szókimondó” költészetet művel és szórakoztató előadó is), de mivel a másik három hölgynél is megtaláltam ennek a természetkultusznak a nyomait, nevezhetjük az első közös jegynek, hogy nem kérdőjelezik meg és nem adják fel ezt a romantikus hagyományt. Isopahkala iróniája tehát csak a nemek világát érinti. Vannak versei, a szerelmes versek, amelyek csak a kapcsolat hasonlataiban mernek ehhez az eszközhöz nyúlni („Szagolgatjuk egymás gyapjúzokniját, / táskánkban használt alsóneműket hordunk. / Irodalom-előadásokon fogdosgatjuk őket.”), de nem adják magának a műfajnak a paródiáját. A hagyományos nemi szerepeket csak egyetlen szövegében tudja teljesen ironizálni. Ott a női irodalom mozgásterét kitágító egyik retorikai eszközt, a túlzást alkalmazza, a patriarchális diskurzust ironikusan mondja újra:
DISPUTA Műhely
K
utya nehéz úgy helytállót írni egy verseskötetről, ha az ember nem beszéli az adott nyelvet – parafrazeálhatnánk Esterházy Péter szállóigévé vált mondatát. Minden szépirodalmi szöveg olvasása megköveteli ezt, de a líránál aztán végképp elengedhetetlen: a líra olyan fokú sűrítettséget és intenzitást jelent, amely – a jó fordítások ellenére – elsősorban az eredeti nyelvében él. Tisztában vagyok azzal is, hogy a legtöbb világirodalmi művet bemutató könyvismertetés nem törődik a fordításból adódó közvetítettséggel, talán ez is választja el a recenziót a tanulmánytól, amelyben legtöbbször azon a nyelven idézik az elemzett szöveget, amelyen az született. Ezért nem akartam írni a Pusztai-Varga Ildikó által válogatott és fordított, a Mikor felébredtem, nyár volt – Nőversek Finnországból című kötetről. Amikor viszont kételyeimet megosztottam e szám vendégszerkesztőjével, Petteri Laihonennel, ő azzal nyugtatott meg, hogy az is érdekes, mi „jön át” egyik kultúrából a másikba. Már ebben a válaszban megtapasztaltam azt a fajta idegenséget, ami néha eltölti a volt keleti blokk emberét, ha lazább nyugat-európai társával vitatkozik. A fordítói utószóból a fülszövegbe is áttett mondat azzal biztat, hogy „finnek és magyarok soha sem voltak igazán idegenek egymásnak”. Előttem viszont továbbra is kérdésként áll, hogy legyőzhető-e a két kultúra közötti különbség, idegenség. Valóban igaza van-e a fordítónak, amikor azt írja, hogy „jelen kötet egy újabb ablak a távolinak talán már nem mondható finn világra”? Elöljáróban elmondhatom, ez a kötet arra ébresztett rá, hogy a versek olvasása során kibontakozó képzelet segíthet az idegen megértésében. Még ha ebből szükségképpen következik is, hogy maradunk saját világunkban. Mintha csukott szemmel állnánk ez előtt az ablak előtt, ahogy Mari Velin egyik cím nélküli versében olvashatjuk: „Az ablakhoz lépsz, / lehunyod a szemed. / A táj lassan kirajzolódik a homályból.” Kétségkívül mind a négy költőnőnél vannak olyan kifejezések, mint „Jeges-tenger”, „Espoo”, „októberi hó”, „Helsinki”, amelyek felidézhetik a finn tájat, de ezek mégis csak a szövegek tematikai felszínét jelentik. Van-e még olyan strukturális jellemző, amely mélyebben meghatározná, létrehozná e művek közös, jellegzetesen finn poétikáját? És van egy fontosabb kérdés is: megszületik-e egy olyan közös poétika, amelyet illethetnénk a kicsit exportcikknek hangzó „nőversek
59
DISPUTA Műhely 60
„Szerintem a férfiak jópofák. / Jó őket hazavárni / kifakult melltartóban, / hajcsavarókkal fejemen, / cigivel a számban.” Az iróniát viszont immár nemcsak az teremti meg, hogy a „háziúr” hazaérkezését nem pátosz, hanem a dolgok esetlegessége jellemzi („földre zuhannak, mikor nyílik a taxiajtó”), hanem az is, hogy a férfit nem jellemzi egyedisége a beszélő egyediségével szemben: „összemaszatolják testemet véres ujjaikkal / és sértetlenül hozzák meg az üvegeket”. A kritikai él néha elveszíti ironikus modalitását és szókimondásával próbál hatást gyakorolni olvasójára. Az egyik szöveg kontrasztív logikájában tehát nem is a nyerseség válik fontossá, nem is az egyszerű szembeállítás (öt „nőversszak” áll szemben egy „férfi-versszakkal”), hanem az önkimondás csonkasága: „Nő voltam, / aki átszabatta az állkapcsát, / hogy a férfit jobban a szájába vehesse.” Itt természetesen már számítana az eredeti finn szöveg is, mert lényeges, hogy nem az „olyan nő voltam” kifejezéssel indít, mert akkor a beszélő továbbra is fönntarthatná női szubjektumát, de itt nincs ilyen rámutatás, mintha megszűnne nőként létezni, ahogyan a férfiszitkok a befejezésben valóban megsemmisítő erejűek, hiszen a szájukban még a feminizmus is szitokszóvá válik: „És ők, / a férfiak a bárpultnál, / leköptek és ordítva vágták a fejemhez: / KIBASZOTT KURVA FEMINISTA”. Amikor először olvastam végig a kötet összes versét, Isopahkala versei hagyták bennem a legmélyebb nyomot, s emlékszem, Mari Velin hermetikus-zárt költeményeivel nem sokat tudtam kezdeni. Második-harmadik olvasásra a trend megfordult, a négy költőnő közül Mari Velin költeményei maradtak meg leginkább bennem, Isopahkala hatásvadász versei pedig hamar kikoptak emlékezetemből. Kettejük között az összekötő kapocs Saila Susiluoto (aki tehát közéjük került a kötetben is). Korban is közöttük áll, harminc- és harminckét éves volt a kötetei megjelenésekor, négy gyermek édesanyjaként nem csoda, ha nála is a női önértelmezés kerül középpontba. És stílusában is: az első, Fecskefészkek című ciklus még provokatív felütésű, de a továbbiakban a Mese-prózaversek és a címükben mindig valamilyen teret megnevező versek (Labirintus, Gerendaszauna, Híd stb.) a már-már a hermetizmusra jellemző módon zártak. Ezt a beszédmód is elősegíti, mert a prózaversek nagy többségében alig van jelen „én”, ehelyett a beszélő egy harmadik személyről, egy nőről vagy egy lányról mesél. S teszi ezt már az első vers első mondatá-
ban: „Ismertem egy nőt, fecskefészkeket készített szeméremszőrzetéből” (Fecskefészkek 1.). Ez a látszólag abszurd pótcselekvés allegóriája lehet nemcsak a ciklusnak, de talán Susiluoto egész költészetének: létrejön egy alkotás a női testből, s ez az alkotófolyamat teljes mértékben szemben áll a férfirenddel: „Fészkeket gömbölyített a férjének, telerakta velük a lakást. A férfi kidobta őket a szemétbe, a vécébe, kihajította a harmadik emeleti ablakon”. Az ellentétet nem lehet feloldani, nincs rá nyelv, ahogy a befejezésben látjuk a nő sorsán: „Majd hozzátette: most mondanom kellene valamit. Sírt.” (Pedig maguk a fecskefészkek is „nyelvi” eredetűek: „nyelve hegyén gömbölyítette a fészkeket”.) A Fecskefészkek-ciklust követő tíz, meseként aposztrofált prózavers csak csekély mértékben közelít a műfajhoz. Nem lesz történetközpontúbb, példázatszerűbb, még fikcionáltsága sem lesz nyíltabb. Már az Öt mese Espoo kertváros sorházairól sem ad koherens történeteket, de a másik öt „mese” (a Mese a szélről és a Mese a földről például kifejezetten) inkább olvasható líraként, hiszen a mondatok nem utalnak vissza egymásra, nem kapcsolódnak egymásba. A legjobban sikerült darab, a Mese a tovasiető vonat ablakáról sem egy narratívumnak köszönhetően lesz koherens. Annak egyik elemére, az egységes elbeszélői perspektívára épít a vers, az élesen kirajzolódó nézőponttal ugyanis ügyesen tud játszani a szöveg, és képes más jelentéssíkokra is átemelni az ott körvonalazódó látványt. „A teheneket csúszóköteleken rángatják visszafelé” – ezzel a félmondattal létrejön a perspektívának az a megfordítottsága, melyet a vonatban valóban érezhetünk: mintha egy helyben lennénk, és minden hozzánk képest mozogna. Ilyen megfordítás fogja az emlékezést és az elképzelést (terveket, fantáziát) is jellemezni: olyan, mintha az emlékező én állhatna az elmúlt, a fantáziáló én pedig ugyanígy a jövő időben, és így az emlékek, tervek örök jelenbe fagyott, kézzel fogható tárgyak lennének: „minden a helyén marad, az erkélyreggelik a jövő nyárig, gyermekláncfű-koszorúk tervei pihennek a gyerekek hajában”. A befejezésben viszont leleplezi az ilyen jellegű emlékezés illúzióvoltát: elismeri, hogy az utas nem tehet semmit a vonat mozgása ellen, azaz mindenki ki van szolgáltatva az idő előrehaladásának („sohasem térünk vissza”). Susiluoto utolsó, általam „térverseknek” nevezett szövegei már csak azért is együvé tartoznak, mert mindegyiket egy különös tipográfiai alakzat kíséri. Az oldaltükör
se. Pedig az életrajz szerint a kötet legidősebb szerzője „családanya, és tejgazdaságot vezet”, egy „parasztasszonyhoz” (ha van még ilyen) tehát valóban nagyon illenének ezek a nehezen felfejthető tájversek. Ám a „Néma ajkak” kezdetű verssel váltás történik; innentől a szövegek főként a Másikhoz való viszonyt próbálják megfogalmazni. Itt még a férfi–nő viszony ugyanolyan erős kontrasztban áll, mint Isopahkalánál: „mögötte másik világ és idő, / férfiak, támadásra feszülő várakozás.” A kompozíció keretét is egy ellentét adja, hiszen némasággal indít és kiáltással zárul a szöveg. Valójában az a kérdés, hogy a némaság azonosítható-e női, a hang pedig (még ha kiáltás is) férfi princípiumként (a csók pedig agresszív behatolást jelentene a „néma tartományba”). De a vers kellően szűkszavú, zárt ahhoz, hogy egyértelműen így allegorizáljunk. Tehát nem következik be az, amit a „Letörik egy darab a felhő pereméről” kezdetű vers zárlata állít: „Írok neked. / Első olvasásra megérted.” Bár ha visszafelé haladunk ebben a versben, a három két-, illetve háromsoros szakasz nyújt egy értelmezési lehetőséget Mari Velin verseihez, a második versszak ugyanis felsorolásával visszautal az előző versek motívumaira, mintegy magyarázatot ígérve hozzájuk: „Szerettem volna, beszéltem volna valamiről. / Ezért a hó, / a fény, a messzi eső csendje.” A magyarázat természetesen az első két sor hasonlatában van: „Letörik egy darab a felhő pereméről, / a vágyott életből.” Mintha csak Susiluoto röviden elemzett versének (Az égi dal szobájának) a Mari Velines tömörítését olvasnánk. Mert hogyan is működik a vágy és a képzelet? Anyagtalan, mint egy felhő, de ha egy képben/írásban megszilárdul, áthozzuk a valósba, akkor óhatatlanul „eltörik”, azaz immár a valós törvényeinek megfelelően mutatja meg, hogy nem létezhet ott. S mint láttuk, nemcsak a vágy és a képzelet, hanem a szerelem és emlékezet is anakronisztikus ebben a világban, az „Emlékszem anyára és apára” kezdetű rövid vers, amelynek egyik sora a kötet címe is egyben, szintén ezt bizonyítja: „Emlékszem anyára és apára, az olajlámpára. / Az elalvás / sötétfényes dobogására. / Mikor felébredtem, nyár volt.” Az emlékező, mint Csipkerózsika, éppen az emlékek miatt nem lesz többé szinkronban a tőle függetlenül haladó idővel. A kötet utolsó, Merja Virolainen által írt verse is a Csipkerózsika-motívumot használja, közelítve a mesét a nővé válás allegóriájaként olvasók értelmezéséhez: „Gye-
DISPUTA Műhyely
bal vagy jobb alsó sarkában hat-hat sorban van kettő rövid vagy egy hosszabb kötőjel (?), amelyek így kiadnak egy négyzetformát, ráadásul mindegyik vers kísérőalakzata más lesz, mert mindig másik sorban lesz két kötőjel. Idegenségüket nem kön�nyű legyőzni; talán ha párbeszédbe állítjuk a versekkel, akkor azt mondhatjuk, hogy ugyanúgy teret állítanak elő, mint a szövegek – azzal a különbséggel, hogy itt az írásjelek tisztán vizuális térképzetet adnak (négyzetformát). A közös viszont az a költeményekkel, hogy mindkettőben szükség van az olvasó döntésére, jobban mondva a fantáziájára, hogy ez a tér képzeletünkben összeálljon a szavakból, hogy a kötőjelek négyzetformát rajzoljanak ki (valami hasonló döntést hozunk akkor, amikor az elektronikus levelezésünkben a kettőspontkötőjel-zárójel sorból egy oldalán fekvő arc lesz:-). Az egyik vers, Az égi dal szobája már nem is hoz létre térillúziót, csakis az imagináció szerepét állítja középpontba. A prózavers főszereplője, a lány az eget nézve az alaktalan felhőkbe állatokat lát bele; a fordulat akkor történik, amikor ebbe az imaginatív játékba a szerelmekre való emlékezés is bekapcsolódik: „A kedvesek arcai óriásokként vitorláznak, mindegyik szerelem. Ahogy a képek vándorolnak, az emlékekből az égi táblára és vissza. Ahogy a szerelem mindig keret nélküli. A lány egész nap az eget nézte, amíg semmi nem tűnt többé véletlennek.” Már a Mese a tovasiető vonat ablakáról című vers is egyenlőségjelet tett az imagináció és az emlékezés közé; ez a szöveg beilleszti a sorba a szerelmet is. A szerelem „keret nélkülisége” hasonló a fantáziaképek (és felhők) alaktalan gomolygásához. De ennél még fontosabb, hogy a szerelmes mindenben jeleket lát, az imagináció alakzatot, jelentést formál az alaktalanból, az esetlegesből („semmi nem tűnt többé véletlennek”). S hogy szerelmesnek lenni alapvetően azt jelenti, hogy imaginációnk lesz uralkodó az életünkben, nem valóságérzékelésünk (hiszen folytonfolyvást arról álmodozunk, akibe szerelmesek vagyunk), azt épp egy skandináv (dán) film, a Rekonstrukció (2003) világítja meg a legjobban azzal a jelenetével, amelyben a friss szerelmétől elváló férfi reggel hazatér, és a régi környezetéből nem ismeri meg senki, nincs ott a lakása, ahol eddig volt. A film egy egyszerű megfordítással, kiazmussal él: valójában a férfi nem érzékeli valós környezetét, nem pedig fordítva. Mari Velin tömör haikuszerű verseiből sem a természet transzcendálása lesz az érdekes, hanem a párkapcsolatok értelmezé-
61
rekként aludtam el. / És most nő lettem. […] vajon összeillek a csontjaimmal?” Ez a látszólagos álkérdés szintén a szinkronitás kérdését veti fel, de más dimenzióban: nem is igazán test és lélek szembenállásáról van szó, inkább arról, hogy a (női) test megtapasztalása mennyire van harmóniában az önmagunkról alkotott képpel, a (férfiak által) előírt képpel és a saját (gyermekkori) emlékeinkkel? Susiluoto kedvelt nő–lány szembeállítását is csak ebből a kérdésből értettem meg (például: „…a lányok jól akarják érezni magukat, de a nőnek muszáj” – Öt mese Espoo kertváros sorházairól 3.). A gyermekkor (a „lányság”) elveszítése tehát egyben egy férfiak uralta rendszerbe való átkerülés is; úgy érezzük benne magunkat, mint a ruhában, amely nem jó ránk, de viselnünk kell (Virolainen Pillangókisasszony című, a Puccini-opera librettóját variáló ciklusa is ezt állítja a szövegelőttes révén). Merja Virolainenról nem sokat tudunk meg, középkorú, valamivel fiatalabb Velinnél. Talán egyedülálló, a biográfia szerint sokoldalú művész, de verseinek nincs olyan erős karaktere – az életrajz írója sem tudta egy-két szóban meghatározni, ellentétben másik három társával. Kevesebb verse is van a kötetben, egy költeménye, a „Nem a szélben repdeső papírok” kezdetű (mert címet ő sem ad) viszont magas színvonalon jeleníti emg a többiek verseiben körvonalazódó közös poétikát. Ez a szöveg két, tipográfiailag is elkülönülő részből áll, az első részt úgy lehetne összefoglalni, hogy a gyermekkor és a világ „varázstalanítása” „nem a szélben repdeső papírok” bűne, hanem például „az űr kutatóié”. A második részt az eredeti tördelésében kell idézni, mert annak is szerepe lesz:
DISPUTA Műhely
Csak lépések. a híd hangja. a vízimadár, ami a híd tükörképére ereszkedett és a kép megremegett.
62
Én, a híd és a férfi a hídról nézzük a vízimadarat, az áramlás szárnyas képét, semmi sem olyan többé, mint volt.
A vízben tükröződő híd képét egy kép zavarja meg: a leszálló vízimadár, „az áramlás szárnyas képe”. Ez utóbbi a lírai én perspektívájából jön létre, de ez a perspektíva különös módon azonos a hídéval is (mert az az énnek is tükörképe). Ez a szépen megkomponált kép, ahol a tipográfiai jegyek finoman felidézik a fodrozódó vízen szétcsúszó képdarabokat, abban illeszkedik az első rész általánosabb kijelentéseihez, hogy rámutat a képek (legyenek azok a vágy, az imagináció vagy gyermekkor fantáziáinak a képei) időbeli folyamatos változására, sőt, az egyes képek egymásra íródásával, egymás tükrözésével is állandóan módosítják egymást. „Helsinkiben nincsenek neonfények, / egy autó sem, sem pizzéria!” – igyekszik Virolainen egyik versében létrehozni az egyedi finn karaktert. De Finnországban legalább annyi pizzéria és autó van, mint itthon, ha nem több (a nyelvet nem beszélem, de az országban azért már jártam). Ennek a kötetnek a versei nem attól lesznek összetéveszthetetlenek, hogy finn helységnevek vannak bennük; a nevek kicserélhetők. Inkább abban látom egyediségüket, hogy mindegyik alkotó hatásosan tudta értelmezni a nőiséget és a szerelem skandináv antropológiáját az irodalom biztosította imaginatív térben. Segítségükkel elképzelhetjük, milyen lehet egy szerelmes finn (nő). És fordítva: a versek hatására bele is szerethetnénk egy finnbe, én már meg is tettem, egyszerre négybe lettem szerelmes. (Mikor felébredtem, nyár volt – Nőversek Finnországból. Ford. Pusztai-Varga Ildikó, Budapest, Napkút, 2008, 104 oldal, 1290 Ft.)
Finnekről – magyarokról Petteri Laihonen
Egy magas finn oktatásügyi hivatalnok nemrég azt a kérdést tette fel nekem, hogy magyarázzam el neki, miért tartják a finn szakemberek a magyarországi finn oktatás szempontjából a legfontosabb magyarországi egyetemnek a debrecenit. Erre kínomban azt a választ találtam, hogy Debrecen olyan, mint a finn testvérvárosa, Jyväskylä. Sokáig ezek voltak a nemzeti nyelvű városok a svéd, illetve német nyelvű fővarosokkal ellentétben. Ráadásul mindkettő a nyelvtanuló külföldiek főcélja (Reguly Antalt Jyväskylä környékére küldték finnt tanulni, a Magyarországot felfedező 19. századi finn egyetemi tanár, Antti Jalava egyedül Debrecenben érezte jól magát). Látván, hogy ez nem elég, azt találtam ki, hogy Debrecent egyetemi városként egyfajta magyarországi Athénként tartják számon. Úgy tűnt, ezzel sikerült meggyőznöm a hivatalnokot, ugyanakkor magam is kíváncsi volnék az igazi okokra. Az én első hosszabb idejű magyarországi utam is Debrecenbe vezetett 1993-ban. Akkoriban gyakorlatilag minden magyarul tanuló egyetemi hallgató előbb-utóbb a debreceni nyári egyetemen találta magát. Számomra ez az út nagyban hozzájárult a Magyarországról alakított pozitív képhez és ahhoz, hogy leginkább Debrecen legyen a magyar otthonom. A kiváló nyári egyetemi oktatásnak köszönhető, hogy a jelen írás is rögtön magyarul született. Például a nyári egyetem Hungarolingua tananyagcsomagját egyszer megmutattam a finn vezető szaktekintélynek, aki rögtön megállapította, hogy finn nyelvből ilyen sokoldalú, színes és színvonalas tananyag nem létezik, és egyhamar nem is lesz (azóta sincs). A mai helyzetre nézve sajnálatos, hogy Debrecen egyre inkább elveszíti a történelmi pozícióját a magyar mint idegen nyelv tanítása területén. Amikor 1994 ősszel elnyertem egy féléves ösztöndíjat az akkori KLTE-n, mindkét országban ínséges éveket éltek az emberek. Finnországban sok ismerősöm munka nélkül maradt, és a magam anyagi helyzete sem volt túl rózsás. Finnként mégis bíztam benne, hogy a finn állam gondoskodik fiáról, ha egyszer komolyabb bajba jutok, elvégre azt mondják, lottónyeremény Finnországba születni. Akkoriban mindkét egyetemen szokatlan jelenség volt egy külföldi hallgató a bölcsészkaron. Ahogy hazatértem, egy ideig jártam a jyväskyläi egyetemen tanuló külföldiek összejöveteleire. Hamarosan nagyon sokan lettek a cserehallgatók, ezzel egy időben munkára is találtak finn ismerőseim. Lehet, hogy a
DISPUTA Toronyszoba
„A magyar szép, nemes és vitéz nép, melynek nyelvében a finn atyafiság világosan megmutatkozik. Ha szégyelljük szegény oroszországi rokonainkat, hát azok a gazdag magyarok is szégyellhetik szegény rokonaikat Finnországban. Senki ne kérkedjék hát nyomorult rokonának rovására, hanem tegye meg, amit tehet – világosítsa fel és segítsen rajta.” (Zacharias Topelius: Maamme kirja [Boken om Vårt land – Hazánk könyve] 189111 [1856]. Svédről finnre fordította: J. Bäckvall és P. Cajander. Helsinki: G. W. Edlund, 111.) Egy másik kultúrával való ismerkedés menete sablonszerűen a kezdeti lelkesedés, azután jön a kulturális sokk és végül egy semlegesebb viszony. A kulturális sokkot Magyarországon egy finn számára általában a finnországi szabályokhoz, rend(szer)hez való ragaszkodása okozza. Például a finn nagykövetség 2008 augusztusában így tájékoztatta a Magyarországra utazókat a magyarországi közlekedésről: „A temperamentumos és kiszámíthatatlan vezetési szokások és a finnországihoz képest jóval magasabb sebesség folyamatosan veszélyhelyzeteket idéznek elő. A gyalogosoknak érdemes különösen óvatosnak lenni, amikor a fővárosban mozognak. A közlekedési lámpák jelzésének tiszteletben tartása esetleges.” Előbb-után aztán lazít a finn is, és majd otthon is átkel a piroson, ha nincs forgalom. Persze a tudás segít, vagyis legalább sokáig azt hittem, most már tudom, hogy nem segít. Egy időben például azt gondoltam, hogy a magyarok gondolkodását jobban meg lehet érteni, ha megismerem a magyar történelmet. Ma már inkább azt gondolom, hogy ez zsákutca. A magyarok sokfélék és a kultúrájuk csak esetenként és időnként érthető számomra. Finnországban a magyarok, ha magyarként kezelik őket, kizárólag jó fogadtatásra számíthatnak; például előfordult, hogy csupán azért, mert valaki magyar, a piacon mindent féláron kapott. Ennek az lehet a legfőbb oka, hogy a nyelvrokonság Finnországban vitán felüli tény. Nincs is olyan „alternatív” (vagyis dilettáns, hamis) nyelvrokonsági elmélet, amelyet széles körben ismernének a finnek. Azért nincs is piaca ilyen hobbinyelvészeknek, mivel a finnek büszkék a magyar rokoni vonalra. Volt olyan idő, amikor Magyarországot mindenben példának tekintették (19. század), mainapság romlott valamelyest gazdasági és politikai imázsa, de Magyarországot kulturális és sport- (a finnek meg voltak elégedve a 4 pekingi éremmel) nagyhatalomkent továbbra is csodáljuk.
63
DISPUTA Toronyszoba 64
két dolog összefüggésben állt egymással: Finnország minden területen nemzetközibb lett, ennek köszönhetően feltámadt a finn gazdaság is, és a finnek megint kezdtek bízni saját jövőjükben. Magyarországon is sok minden nemzetközi lett, habár lehet, hogy éppen az egyetemek nem annyira. Közben nagy műszaki jellegű változások történtek, és Finnországban bekövetkezett az állam hatékonyságának a növelése is. Jelenleg Finnország Magyarországról nézve egy kicsit sci-fi benyomást kelt: papír nélküli ügyintézés, személyzet nélküli benzinkutak, elektronikus kulcsok stb. A közeli jövőben talán az eladó nélküli boltok is lehetővé válnak technikailag. Finnországban az e-társadalom kezd félelmetes lenni: a munkáltatók a dolgozók minden mozgását követni tudják, a hivatalnokok egy gombnyomásra mindent megtudnak az állampolgárról (például egy útlevél-/adóigazolvány- stb. kérelemhez nem kell semmit sem kitölteni, úgyis látják az adatokat a rendszerben), sőt lehet például sms-ben eurócentre pontos kimutatást kérni arról, hogy a szomszédod mennyit keres (az adóadatok nyilvánosak). Ezek után Magyarországon olyan emberinek tűnik mindenhova beírni az anyám leánykori nevét és sok A4-es papírt látni; nem érdemes a jövőbe sietni. A finnek önképét Topelius 1856-os Hazánk könyve (Boken om Vårt land/ Maamme) című műve határozza meg a mai napig. Onnan tudhatjuk, hogy milyenek a finn törzsek, vidékek (igen különbözőek), illetve mik egy finn általános tulajdonságai: lassú, bátor, megbízható, amit a fejébe vesz, azt végigviszi, kitartó, szerény, mindenütt a megbeszélt idő előtt megjelenik, alapos, jól alkalmazkodik, inkább szeret hallgatni, mint beszélni (kivéve ha iszik, akkor túlzottan is beszédes), nem tud táncolni stb. A mai képhez társult még a finn mérnöki tudásba vetett hit. Már Lemminkäinen hasonló csodákra volt képes a Kalevalában, mint a mai nokiások, ehhez persze rögtön hozzátehetjük, hogy Lemminkäinen, akárcsak a mai finn államférfiak, nem tudott bánni a nőkkel, ő is arra kényszerült, hogy arányból készítsen magának feleséget. „Finnországban mindig ez az érzésem, hogy távol vagyok Európától, szinte Japán-
ban.” (Kodolányi János: Suomi 1990. Budapest: Magvető. 227). A finnek sokban vetekszenek a japánokkal: újságolvasásban, a PISA-kutatásokban (az olvasási, matematikai stb. készséget mérő nemzetközi felmérésben), könyvtári kölcsönzésben (egy magyar ismerősöm alig akart hinni nekem, hogy a finn könyvtárak mind ingyenesek); a Muumi (egy finn mesefigura) iránti rajongásban is vagy a finnek, vagy a japánok szoktak az elsők lenni. A magyaroknak más miatt lehet különös Finnország. A Közép-Európára jellemző városi kultúrát hiába keresik Finnországban. Régi épületek, patinás utcák nemigen találhatók a javarészt 20. században kialakult finn városokban. A ma már városlakókká vált finnek gondolataikban inkább falun maradtak volna. A finn irodalom nagy része is mintha csak a vidékről szólna (a városok sokáig svéd nyelvűek voltak). A finnek különben büszkén vállalják szülőfalujukat, nyelvjárásukat és mindent, ami még odaköti őket a ma már történeti agrárországhoz. Magyarországon öröm finnek lenni; egyik Magyarországon lakó finn ismerősöm mondta is, hogy legrosszabbul akkor bántak vele, amikor magyarnak hitték. Persze gyakran mondják nekem is, hogy „állítólag rokon nyelv a finn, de ugye ez nem is igaz”. Ilyenkor igyekszem meggyőzni beszélgetőtársamat arról, hogy mégis igaz. Néha csodálatos a magyarok fantasztikus elméletekbe vetett hite, ahogyan például orvosok vagy ügyvédek próbálják ezeket propagálni. Ilyenkor szeretném néha hasonló kaliberű nézeteimet megosztani velük a római jogról vagy az emberi anatómiáról, de erre valahogy soha nem kerül sor. Meglehet, a finnek általában is jobban bíznak a szakemberekben, magyar szempontból naivan elhisznek mindent, amit mondanak nekik. Így a politikában is azt szokás mondani, hogy habár a politikusok váltakoznak, az igazi hatalmat kezünkön tartó hivatalnokok és szakemberek a helyükön maradnak, és ezért van töretlen folytonosság Finnországban. Magyarországon viszont mindig történik valami, soha sem lehet unatkozni. Azt a kifejezést, hogy uborkaszezon, nem tudnám finnre fordítani, mivel ez ott az általános állapot. A nyugalomra vágyó magyaroknak pedig ajánlom a finn erdőt, szaunát és a tópartot…
