1DISPUTATartalom. Küszöb Papp András: Toronyóra láncostól Főtér Angyalosi Gergely: Út a köztes léthez... 4

Papp András: Toronyóra láncostól ...................................................   3 Főtér Angyalosi Gergely: Út a köztes léthez .............................................   4 Macskakő Gulyás Imre: Harmatkásátlan, lusta csendben ................................   8    Jeges idényre .........................................................................   8

Tartalom

Küszöb

Farkas Arnold Levente: A kő .........................................................   10    Hamis ..................................................................................   10    Béla örök .............................................................................   10    A kőtábla ..............................................................................  11    Árulás ...................................................................................  11 Szálinger Balázs: A Grand Master mögött ......................................   12 Váradi Nagy Pál: Urbia . ................................................................   13 Csontos János: Változatok városra ................................................   17 Kapualj Gulyás Imre: Nagy múltú nyomda – még magyar tulajdonban .......   18 Kenyeres Attila: Verseny a neutronkutató központért . .................   24 P. Stébel Ildikó: A Zenepalota .......................................................   28 Árkádok Wesselényi-Garay Andor: Kortárs magyar templomépítészet I.    A felekezetiség problémája a terek alakításában  ......................   31 Batta Ágnes: Fürdőfejlesztési tervek: nagy léptekben ..................   37 Tisztaszoba Filep Tibor: A megtestesülés fájdalma    Beszélgetés Bényi Árpád festőművésszel  ..................................  41 Lépcsők Kornyáné Szoboszlay Ágnes: „De szíb debrecenyi beszíd!”  ............. 45 Ungvári Judit: Építő deszkák  . ...................................................... 48

Műhely Hodossy-Takács Előd: Kálvin 500 – csak egy évforduló?  . ............... 54 Bakó Endre: Három Tóth Árpád-dokumentum  ............................... 57 Toronyszoba Szénási Miklós: Naplóféle szerkesztőimnek  ................................... 61

DISPUTA

Bereti Gábor: Hálózatok Magyarországon .......................................  51

1

E számunk szerzői:

Angyalosi Gergely  esztéta, irodalomtörténész, Budapest–Debrecen Bakó Endre  újságíró, Debrecen Batta Ágnes  újságíró, Debrecen Bereti Gábor  költő, Miskolc Csontos János  költő, Budapest Farkas Arnold Levente  költő, író, Debrecen Filep Tibor  újságíró, Debrecen Gulyás Imre  költő, újságíró, Debrecen Hodossy-Takács Előd  teológus, Debrecen Kenyeres Attila  újságíró, Debrecen Kornyáné Szoboszlay Ágnes  nyelvész, Debrecen Papp András  író, Hajdúszoboszló P. Stébel Ildikó  könyvtáros, Debrecen Szálinger Balázs  költő, Budapest Szénási Miklós  újságíró, Debrecen Ungvári Judit  újságíró, Debrecen Váradi Nagy Pál  író, Nagyvárad Wesselényi-Garay Andor  építész, Budapest Médiapartnereink: www.epiteszforum.hu

A Debreceni Disputa megvásárolható az alábbi könyvesboltokban: Alternatív Könyvesbolt, Hatvan u. 1/A Fókusz Könyvesház és Galéria, Hunyadi János u. 8–10. Sziget Könyvesbolt, Egyetem tér 1. A folyóirat elektronikus formában olvasható: www.deol.hu

Debreceni Disputa VII. évfolyam, 4. szám, 2009. április Megjelenik 1000 példányban

Főszerkesztő: S. Varga Pál Szerkesztőbizottság: †Bényi Árpád, Berényi Dénes, Berkesi Sándor, Gáborjáni Szabó Botond, Görömbei András, Hollai Keresztély, Orosz István Szerkesztők: Berta Erzsébet (Árkádok), Lapis József (Lépcsők, Pláza) Nagy Gábor (Fotó), Papp András (Macskakő) Szénási Miklós (Kapualj)

DISPUTA

Anyanyelvi lektor: Arany Lajos

2

Kiadja: a Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft. 4025 Debrecen, Simonffy u. 2/A, tel.: (52) 581-800 E-mail: [email protected] Felelős kiadó: Angi János Borító, lapterv: Petromán László Tördelés: Kaméleon Dizájn Kft., tel.: (52) 532-211 Nyomtatás: Alföldi Nyomda Zrt., 4027 Debrecen, Böszörményi út 6., tel.: (52) 515-715 ISSN 1785-5152

Toronyóra láncostól Papp András

mondotta, a’ Passa haragja meg emésztet volna ha rajta állot volna. […] Volt a’ mellet sok könyhullatás és sirás, annak a’ nagy kivánságnak ha csak részétis mi modon szeghetnek le, a’ kit penig nem szállithatnának mi modon tellyesithessék azon buslakodnak. […] E’ pénz mellett azért fel kelének amaz hazájok szeretö vérszernt valo két attyafiak DOBOZI ISVVAN és BICZO ISTVAN Uraim, e’ várasnak akkori külsö ör alloi és elöl jároi. Kik gyakran siralmas reménkedéssel térden álva kérnek a’ várasnak engedelmet, kiket sokszor annyira megis hajtottak hogy magok a’ ben lévök fel költek a’ Passahoz ki menvén magok esedeztek, de ezis nem használván.” Írja a szemtanú krónikás, Bartha Boldizsár. A mélységek mélyén egy hang szólít meg. Mondanám meg, hol találja a kéttornyú templomot. Napszemüveges, középkorú férfi. A Nagytemplomot? Ennek az utcának a végén. Ő nem idevalósi, Pécsről jött. Nagyon tetszik neki a városunk. Hogy a sajátjáról mi a véleménye, nem idézném, nem akarván megbántani a pécsieket patrióta érzéseikben. De amit mond, oly meggyőzően mondja, hogy nem érvelhetek az ő városának természeti és kulturális értékei mellett. Itt az emberek is kedvesebbek, mondja, barátságosabbak. Hát, le voltam fegyverezve, mintha nem is egy országból való atyafiak volnánk. Aztán egy darabig még néztem azt a legmélyebb gödröt. A várost úgy is fölfoghatom, mint a tér megosztását az emberek között. Az intim belsőtől eljuthatunk a külsőig. Kívül város, belül térkép. Megörököljük: múltja a múltunk lesz, még ha az egész történetéről nem is lehet konkrét emlékezetünk. Ezeknek az emlékeknek a lététől függhet az otthonosság érzése. Mielőtt elindulnék, a cigi csikkjét a gödör mellé pöccintem. Magát a gödröt most mással fedném be: „Ellenben ismét egynéhány uttal a’ váras ártatlanságát, a, magok hit levelek szegeseket, nagy bátorsággal teli torokkal a’ veszedelem közepinis szemekben mondgyák kevesset irtozvánk kegyetlenségektül. Az Urnak kegyelmessége hogy tellyességgel meg nem emésztettünc, mert nem fogyatkoztac el az ö irgalmassági Siral. 3. v. 21.”

DISPUTA Küszöb

A

z éles tavaszi napsütésben a Csapó utca fáitól megfosztott része olyan világos és józan, hogy egy szálkás fakorlátra támaszkodva percekig bámulom a csilivili Fórum előtt az utca súlyos sebeit. Azt nem mondom, hogy úgy néz ki, mintha szőnyegbombázták volna, noha a fölszedett aszfalt helyén a poros, homokos felszínt kisebb-nagyobb lyukak, néhol csaknem kráterek szabdalják látszólag találomra. De azért sem mondhatom, mert tudom, hogy ami pusztulásnak tűnik elsőre, az az építés, a tovább építkezés része: egy újabb réteg keletkezésének vagyok a tanúja, pusztán jelenlétemmel is az aktus részese. A város egyik ősi utcája most kapja meg az ikszedik réteget, tovább formálva ezzel a kontrasztos utcaképet a följebb tolódott virágpiaccal, a régi, az újabb és a még újabb épületek hol kopottas, hol pedig vakítóan csillogó homlokzatával. Azt találgatom a gödrökből kiálló gázcsövekre, csapokra és csatornacsövekre meredve, hogy ez vajon hányadik réteg lehet a város történetében. És a mélység, ami most föltárul előttem, hány centinként jelezheti a város múltjának fontos korszakát. Hogy például az utca elején lakó Vörösmarty, akire Petőfi 1849-ben a családját bízta, öt vagy tíz centivel járt lejjebb? És hol volt Csokonai idejében az utcaszint? Tíz és húsz centi között? Támpontot adhat-e az évekkel ezelőtt föltárt gerenda és pallómaradványok mélysége a Piac utcán? És Dobozi István uram idejét úgy harminc centivel alább találom, vagy még mélyebbre kell tekintenem? Kevés megrázóbb várostörténetet olvastam, mint a debrecenit az ő idejéből. Ennél a rétegnél kissé elidőzöm. Egy nap eltéréssel, ám a szombat stimmel, 349 évvel ezelőtt, május elsején a Szoboszlót előbb fölégető Szejdi a Tócó mellett felütött táborába hivatja a város elöljáróit: „Meg állatá azért a’ Passa a’ Sátora elöt a’ Birákat, mint mészárszéken a’ Bárányokat fog reájok méltatlan fortélyokat, hogy hamissak voltak volna holdolasokban hüségekben minden dolgokban, kiért méltok volnának hogy mágok (tudni illik a’ Birák) fel karoztatnának, a’ váras népe el raboltatnék, joszága fel prédáltatnék, a’ váras tüzzel meg égettetnék. […] Felgyüjtenek a’ kösség közzülis, értelmes és értekes, öreg és ifiu rendeket kik elöt Szejdi P. beszédit, cselekedetit, és tellyesithetetlen kivánságát kezdetitül fogván végeig elö bészelgetvén, meg mondgyák aztis hogy igiretet kellet tenni a’ Passának, de nem azért hogy magokat válcsák, hanem a’ várast a’ veszedelemtü, kit a’ mint szájával

3

Út a köztes léthez Angyalosi Gergely DISPUTA Főtér 4

„Milyen hely Debrecen?” – kérdezte tőlem tizenkét évvel ezelőtt kollégám és szerkesztőtársam, Szirák Péter egy beszélgetésben, melynek szövege később az Alföldben jelent meg. Most, újra olvasva saját mondataimat, különös érzés fog el: mintha ugyanolyan távol lennék akkori önmagamtól, mint amennyire távol éreztem már magamat 1997-ben a „Debrecen előtti” életemtől. Idén ősszel lesz huszadik éve, hogy első egyetemi órámat tartottam a KLTE Filozófia Tanszékén. Két évtized az ember életében nagyon hosszú idő. Kivált akkor, ha ez az időszak azt az életszakaszt fedi le, amelyik a még éppen hogy fiatalnak tekinthető férfikorból vezet át az öregedés kapujába. Márpedig ez az időszak számomra legalább felerészben Debrecen jegyében telt el. A város sokat változott eközben, és én valószínűleg még többet változtam a város hatására. (Ezeknek a változásoknak a jó részéről nyilván nem is tudok.) Öt-hat évbe telt, amíg az egyetemen, néhány kocsmán és a Piac utca könyvesboltjain kívül máshoz is közöm lett Debrecenben. Nem azt akarom mondani, hogy rossz időszak volt ez; sőt. A rendszerváltás utáni években az a szerencse ért minket (ha ennek akkor nem is voltunk tudatában), hogy rengeteg tehetséges, de legalábbis a szakma és általában a kultúra iránt az átlagon felül érdeklődő hallgató jött a filozófia szakra. (Nem kérdeztem még erről más szakokon oktató kollégáimat, de az az érzésem, hogy ők is hasonló tapasztalatokról számolhattak volna be.) Ezeket a fiatal embereket a kezdet kezdetétől egyenrangú partnerként lehetett, sőt kellett kezelni. A heti egyetlen nap, amelyet Debrecenben töltöttem, biztos sikerélménnyel ajándékozott meg. Még ha az óráim valami miatt gyengébben sikerültek is, kárpótolt az a hét-nyolc ifjú barát, aki a folyosón várakozott arra, hogy a Levelesben vagy a „Kohászban” egy-két órát beszélgessünk filozófiáról, irodalomról vagy a világ egyéb dolgairól. Sokszor vitatkoztunk is, szenvedélyesen, mintha a filozófia, az irodalom, az esztétika és (akkor még nagyritkán) a politika kérdései a világ kellős közepe felé mutatnának. Mintha nem is volna ezeknél fontosabb dolog. Nekem ezek a délutánok visszaadták a legjobb egyetemista éveim hangulatát. A szellemi izgalmat, amelyet egymásban szítottunk azzal,

hogy a tudás újabb és újabb területeire merészkedtünk közösen; leginkább olyan területekre, amelyek „nem ránk tartoztak”. A kilencvenes évek elején természetesen már ismertem Sartre nevezetes meghatározását: értelmiséginek az nevezheti magát, aki egyre-másra átlépi saját kompetenciájának határait. Magyarul: mindenbe beleüti az orrát. A többiek a „gyakorlati tudás technikusai”. Nos, ezeken a péntek délutánokon értelmiségit játszottunk a sartre-i értelemben. Aztán én rohantam a vonathoz, azzal a jó érzéssel, hogy a társalgás nélkülem is folytatódik majd. S hogy egy hét múlva újra kezdjük. A Vajda Mihály („Misu”) által átalakított filozófia tanszék korántsem csupán a szakosokat vonzotta; a legkülönfélébb érdeklődésű hallgatók jelentek meg az óráinkon. Ezt akkor annak tulajdonítottuk, hogy sikerült színesebbé tenni a filozófiaoktatás palettáját és oldottabbá a légkört. Misu senkit sem küldött el a régi oktatói gárdából, amit sokan furcsállottak. A rendszerváltásról még ezekben az értelmiségi körökben is gyakran úgy gondolkodtak, hogy szükségszerűen együtt kell járnia valamilyen „vérengzéssel”. A régi rendszerhez szorosabban kötődő figurák „tűnjenek el”. Tanszékvezetőnk nem így látta ezt a kérdést, és igaza volt. Viszont ragaszkodott ahhoz, hogy ő is meghívhasson néhány tanárt. Így azután négy-öt éven át minden szempontból eléggé különböző egyéniségek oktattak filozófiát Debrecenben, s csodák csodája, jó hangulat alakult ki. A debreceniek megszokták a pestieket, mi, pestiek pedig fokozatosan alkalmazkodtunk a közösen kialakított oktatói stratégiához. Kíváncsiak lettünk egymásra; nemcsak egymás szakmai nézeteire, hanem egymás életére is. Abban például egészen biztos vagyok, hogy csak a Debrecenben töltött éveimnek köszönhetően van némi fogalmam arról, hogy mit jelent értelmiséginek és ugyanakkor nem budapestinek lenni. S ezáltal, vagyis debreceni kollégáim segítségével, jobban megértettem azt a nézőpontot is, ahonnan addig láttam a világot. Debrecen segített abban, hogy kívülről tekinthessek önmagamra, hogy ne fogadjam el magától értetődőnek és egyedül üdvözítőnek saját perspektívámat. Az első és legfontosabb Debrecen-élményem tehát ez volt; a hallgatókhoz és a kol-

*

tem olyan nézőszögekből látni, amilyenekre korábban nem is gondoltam. Mindenekelőtt megismertem a debreceni estéket. A csendet, amikor elhallgat a szökőkút csobogása az Egyetem téren; a járművek távoli moraját, a leszálló sötétet a Nagyerdő fái között. Aztán a hajnalt, az elmaradhatatlan varjakkal a szállásunk körül, ahogyan saját érthetetlen rendjüket követve csapatgyűlést tartanak, majd egy láthatatlan vezényszóra kirepülnek a szántóföldek felé. „Krähe, wunderliches Tier” – dünnyögtem magam elé megannyiszor a Winterreise korábban alig értett sorát;* a tél beálltával pedig a város felé „surrogó”, havat jósló varjak nietzschei képe jelent meg rendre előttem. Tapasztalhattam a Hortobágyról az utcákra homokot sodró viharos szelet vagy éppen a kigyulladt pusztáról beáramló és a várost megtöltő füstöt. A hétvégéket, amikor egy mély szusszanással lelassul az élet, és olyan nyugalom telepedik bizonyos városrészekre, amely Budapesten elképzelhetetlen. A legnagyobb szerencsém azonban az volt, hogy egy olyan baráttal lettem gazdagabb Debrecenben, aki céljának tekintette, hogy megismertesse velem a várost. Nem sajnálta rá az időt, hogy girbegurba utcákat, hajdani temetőket, egykori piactereket vagy éppen csak érdekes, régi debreceni házakat mutasson nekem. A nagy, széles kapuzatok, a kívülről teljesen zárt belső udvarok térszerkezete sokat elmond az előző századok homo debreceniensisének lelkületéről. Magam ezt (saját használatra) mindig úgy értelmeztem, hogy a város teljes nyitottságát és védhetetlenségét a tehetősebb polgár azzal próbálta ellensúlyozni, hogy mintegy erődítette a saját portáját. Az igazi „cívis” (van-e még ilyen?) zárkózott, kissé gyanakvó, a könnyű közeledést elutasító mentalitását jelképezhette ez az építkezésmód. De Aczél Gézának, az Alföld főszerkesztőjének – nem kerülhetem el, hogy ide ne írjam a nevét – gondja volt arra is, hogy megértesse velem: a látszat ellenére nem egyformák a lakótelepek sem. Az emberek, amennyire tudták, a maguk képére alakították ezeket a városrészeket is; mindegyiknek vannak apró jellegzetességei. Egy-egy, a múltból ottrekedt épület, ahogy körülveszik a házgyári tömbök, többet megértetett velem, mint egy várostörténeti értekezés. Így lassan kezdett kikerekedni bennem Debrecen mint térélmény. Hogy mi is való-

„Varjú, csodálatos madár”; Wilhelm Müller: A varjú – a Téli utazás című ciklusból (1823); Franz Schubert komponált belőle dalciklust (D. 911, op. 89, 1827).

DISPUTA Főtér

légákhoz fűződő baráti érzések jelentették számomra a várost. Ha nagyritkán előfordult, hogy az egyetemi közegen kívül másutt is dolgom akadt, meglehetősen idegenül mozogtam a belváros utcáin; leginkább a hiányérzeteimet fogalmaztam meg magamban. Ezek a hiányérzetek tükröződtek az említett Szirák-féle beszélgetésben is. „A Nagyállomástól a Nagytemplomig zötyögve a villamoson sokszor játszottam magamban azt a játékot, hogy elképzeltem a járműforgalomtól mentesített, parkszerű, kiülős kis bisztróktól, vendéglőktől, kávéházaktól tarkított Piac utcát. Vagy gondolatban átvezettem a Tiszát a városon, ott hömpölygött el a Nagytemplom tövében, menetrendszerű kompjárattal lehetett eljutni az egyetemre.” Ha hinnék „az én próféta lelkemnek”, már-már megvalósulva látnám az utóbbi víziót; hiszen az előző, ha itt-ott vitatható formában is, de nagyjából megvalósult. A Tiszával persze kicsit többet kellene bajlódni, de azt hiszem, a tősgyökeres debreceniek egy része is szívesen fantáziál egy folyam (vagy legalább néhány csatorna) által szabdalt városról. Ne tagadjuk, Debrecen városképe a kilencvenes évek első felében elég sivár volt, s ebben valószínűleg osztozott a többi vidéki nagyvárosunkkal. Fokozatosan romlott azoknak az épületeknek az állaga, amelyek a korábbi évtizedekben ezeknek a településeknek a jellegzetességei voltak, a benyomuló újkapitalizmus pedig még nem volt sem eléggé erőteljes, sem eléggé kreatív ahhoz, hogy kedvező változásokat idézzen elő. A többi városrészről meg az volt a benyomásom, hogy hatalmas kiterjedésű lakótelepekről van szó, amelyeket valamilyen átláthatatlan koncepció alapján vagy esetleg minden koncepciót nélkülözve építettek egymás mellé. Múltak az évek, a Szabolcs expresszvonatot felváltotta az intercity a maga kétségkívül nagyobb tisztaságával, de (legalábbis az én szememben) elidegenítőbb belső térelosztásával. Egyre több dolgom akadt az egyetemen, világos volt, hogy legalább heti két napot kell Debrecenben töltenem; néha többet is. Felkértek, legyek az Alföld „főmunkatársa”, aminek nagyon örültem: azaz újabb szál kötött a városhoz. A tanszéki folyosóról szép lassan eltűntek a rám várakozó hallgatók. A korábbi ifjú barátok családot alapítottak, néhány kivételtől eltekintve más városokban vállaltak munkát. Lassan kinyílt a szemem a városra, kezd-

5

DISPUTA Főtér 6

jában egy város, azt az építészek nemzedékei által kialakított térszerkezeten kívül meghatározza az is, amit lakosai a képzeletükben rávetítenek. Ilyen szempontból különösen azoknak a nyilatkozatai tanulságosak, akik elszármaztak a városból, vagy éppen azoké, akik régóta élnek itt, de mégsem ide születtek. A tősgyökeres helybéliek (nemcsak itt, hanem bárhol a világon) egy bizonyos értelemben „nem látják” a váro­ sukat; ezt persze nem szó szerint kell érteni, hanem úgy, hogy az igazi jellegzetességek mindig egy összevetés során buknak a felszínre. Márpedig aki magától értetődően mozog nap mint nap a saját életközegében, az miért is hasonlítaná össze más helyekkel? Egy budapesti helyzete annyiban különbözik ettől, hogy a főváros számtalan kisebb városból tevődik össze. Egy budai peremkerület lakójaként nekem gyerekkoromban különleges kalandot jelentett átmenni Pestre. Máig érzem a vonzásnak és a taszításnak azt az elegyét, amely ilyenkor elárasztott: hiszen minden érdekesebb és nagyobb szabású volt, mint nálunk, ugyanakkor egyáltalán nem vágytam rá, hogy Pesten lakjam. Nos, régen felfigyeltem arra, hogy a debreceni írók, művészek általában sajátságos és az én gyerekkori érzéseimhez hasonló ambivalens viszonyt alakítottak ki a városukkal. Nem mindenki, persze; tudomásom szerint például Szabó Magda csak imádatának adott hangot a „súlyos város” iránt. Valószínűleg a maga módján sokkal kritikusabb Tar Sándor sem tudta volna másutt elképzelni a saját életét. Az ő Szürke galamb című „bűnregényét” is a Gézával folytatott séták során értettem meg. Tar mintegy kifordította a várost, felmutatta egyszerre létező és nem létező bugyrait; ha úgy tetszik, térbelivé változtatta a lelkekben lappangó szorongásokat, rémlátásokat, a fegyelmezett felszín alatt lappangó téboly sejtelmeit. Költészet és valóság viszonya: a Szürke galamb lapjairól talán csak Debrecen két legnagyobb épületét lehet azonosítani. A mű egy igen lényeges dimenzióját mégis aligha értheti meg az, aki sohasem járt itt. Ha viszont valamelyest ismerjük a várost, úgy érezhetjük, hogy rengeteget tudtunk meg ebből a regényből. Visszatérve Szabó Magda „súlyos váro­ sára”: a jelző kétségkívül találó; de mit is jelent valójában a máshonnan érkezettnek? A térélményről már említést tettem. Ha eltekintünk a legutóbbi idők néhány merészebb építészeti megoldásától, aligha állíthatjuk azt, hogy a debreceni utcákon sétálva a lebegés érzése tölt el bennünket. Mindig az volt a benyomásom, mintha

itt az épületeknek mélyre nyúló és szerteágazó gyökérzete volna. Még a szecessziós vagy a Bauhaus stílusától érintett konstrukciók sem fölfelé törekszenek, hanem inkább a földbe kapaszkodnak hihetetlen erővel. A meghatározó látvány természetesen a Nagytemplom. Nehezen tudom elképzelni, hogy valakinek első látásra az jutna róla eszébe, hogy „milyen szép”. Nem is kíván az lenni; erőt akar mutatni, nem szépséget. Fegyelemre és tartásra szólít fel, különösen akkor, ha szemből közelítjük meg; oldalról furcsán ellaposodik. Tulajdonképpen nem is szabad oldalról nézni, egyetlen legitim nézőpontot kínál: szemtől szembe. Persze, nem lehet mindent a szándékosságnak tulajdonítani. Amikor elolvastam a Nagytemplom építésének történetét, az angol mondás jutott eszembe, amelyet egyik kedves kollégámtól tanultam: „a teve olyan ló, amelyet bizottság tervezett”. Túl sokan szóltak bele az építészek dolgába, így lett ez a templom olyan, amilyen, így vált jelképpé. Esztétikai szempontból lehetnek kétségeink, de így, a kollektív inkompetencia beavatkozásának jegyeit hordozva talán jobban megfelel szakrális és a város egészére kiterjedő jelképi funkciójának. Aczél Géza ezt írja ókikötő című versében: „formátlan nagy időszeletek / zúgnak át a nagytemplom felett”. Akárhogyan is értjük az „időszeletek” formátlanságát, annyi bizonyos, hogy a kép azt sugallja: az idő (a történelmi vagy az egyéni idő, mindegy) sajátos tagolatlanságban, szélviharként robog át a város felett. A város jelképe, a Nagytemplom azonban meg sem rezdül. Aczél Géza verse egyszerre megőrzi és ellenpontozza Gulyás Pál nevezetes megfogalmazását. A „súlyosság” ugyanis nem csak pozitívum. Szabó Magdánál ez a jelző nyilvánvalóan a sok évszázados hagyományok nehézkedési erejére utal elsősorban. De ami súlyos, az más szempontból nehézkes is, nehezen változtat irányt. A tradíció megtartó erő és a változást akadályozó kolonc is lehet. Amikor már nyilvánvalóvá lett, hogy – tetszik vagy sem – Debrecen szerves részévé vált az életemnek, nem kerülhettem el többé, hogy átgondoljam a saját viszonyomat a várost meghatározó hagyományok vonatkozásában. Ami a vallást illeti, apai nagyszüleim reformátusok, az anyaiak katolikusok voltak. A nagyszülők még jártak templomba, a szüleim már nem (ifjúkori világnézetemet szenvedélyes ateizmus és dühödt antiklerikalizmus jellemezte). A katolikus nagymama mellett nőttem fel, a katolikus szertartásokat ismertem némelyest, a „templom” számomra

telemben hasonlítható ahhoz, amikor új ismeretségeket kötünk. Az első benyomások nagyon erősen meghatározzák, hogy az ismeretségből lesz-e barátság, avagy sem. Ha nem vagyunk képesek arra, hogy módosítsuk első és könnyen megszilárduló véleményünket, sohasem kerülünk közelebb a másikhoz. Visszatekintve Debrecen-élményem kialakulásának folyamatára, a hagyma rétegeiként egymásra boruló tapasztalatok sorát látom. Ez a tapasztalatsor egyben folyamatot is alkotott, melynek során – utólag, mint mindig – hirtelen rá kellett jönnöm, hogy ha soha nem leszek is debreceni, már nem vagyok idegen. Egy mozdulat automatizmusa tudósít erről, ahogy például befordulunk egy utcasarkon, anélkül, hogy odafigyelnénk; vagy a „minden zajról tudod, mit jelent” Kosztolányi-féle reakciója. Egyfajta köztes létmódról van szó tehát, amelynek a sajátos ízére akkor éreztem rá igazán, amikor nekem kellett megmutatnom Debrecent néhány barátomnak. Csak így, a botcsinálta idegenvezető szerepében jöttem rá, hogy már van „saját” Debrecenem, ki tudom emelni két évtized gomolygó emlékeinek rendezetlen halmazából azokat a részleteket, amelyek nekem is fontosak, vagy éppen nekem fontosabbak, mint a debrecenieknek. Tudjuk, a köztes lét a tibeti lámaizmusban az újjászületés előszobája, az a létperiódus, amelyben saját ténykedésünk dönti el a jövőbeni sorsunkat. Szeretnék-e debreceni lenni, ha újjászületnék? Azt hiszem, nem; fatalizmusomra jellemző, hogy valószínűleg ugyanazt a helyszínt és ugyanazokat a szülőket választanám. De ha lehetne még egy kívánságom, akkor azonnal szeretnék hozzájutni a köztességnek ahhoz a tapasztalatához, amelyhez Debrecen jóvoltából jutottam el az elmúlt húsz évben.

DISPUTA Főtér

katolikus volt. A családban különben sem beszélt arról senki, hogy a református–katolikus különbségtételnek bármiféle jelentősége volna. Gimnazista koromban jártam először református templomban, és csak nagyon lassan fogtam fel a két egyház rítusai közötti eltérések jelentőségét. Szóval, a katolicizmus nekem otthonosabb és ismerősebb közeg volt, mint a protestantizmus. Ez valamennyire biztosan meghatározta első debreceni benyomásaimat. Egyértelmű, hogy tele volt a fejem a „kálvinista Róma”típusú sztereotípiákkal, vagyis némi gyanakvással és hangsúlyozottan kívülállóként tekintettem a városra és lakóira, különösen a „tősgyökeresekre”. Az első meglepetés egyébként éppen abban a vonatkozásban ért, hogy rá kellett jönnöm: az ismerőseim döntő többsége nem debreceni születésű. Ebből kezdtem megérteni Gulyás Pál verssorának második felét a „tájakat összekötő” Debrecenről. Ez a város úgy volt a hagyományok városa, hogy évszázadok óta küldte másfelé a vándorokat és fogadta a folyamatosan ide érkezőket, vagy éppen türelmesen várta a visszatérőket. A térbeli formátlanságot és kényszerű nyitottságot ellensúlyozni kellett valamivel („nem védte falait bástya, torony, csak a hit”), de az itteniek sok-sok nemzedék óta felismerték, hogy a legjobb védelem mégiscsak a viszonylagos nyitottság. Mindig kockázatos vállalkozás ezeket a „nagy, formátlan időszeleteket” rávetíteni egyéni életünk kurta jelenidejére. De talán nem teljesen megalapozatlan azt állítani, hogy a védekező bezárkózásnak és a befogadó nyitottságnak ezt a sajátos keverékét a húsz évvel ezelőtti Debrecenben is egyértelműen tapasztalni lehetett. Egy város „megtapasztalása” természetesen lassú, nehezen kibontakozó folyamat. Bizonyos ér-

7

Gulyás Imre

Harmatkásátlan, lusta csendben Harmatkásátlan, lusta csendben kutyajárt térre lépve reggel ki számol a Szénafüvekkel? Világ csodájára ki gondol, hol fajtalan fieszta tombol s csak díszlet az egyszeri ember. Hol kihívón ferde ficánkol s kitéregetve jár a jámbor, ki számol veled messzi rokon? Számít-e, ki mit s honnan betűz, nyílik-e hérics, sarjad-e fűz, lobban-e láng a hős-sírokon? Lám a hatalmas Űr hogy örül! – Belzebub éjjele vesz körül s gyalázza hitem felsőfokon.

Jeges idényre         I.

DISPUTA Macskakő

Dermedten gőzölgő szerelvény, tele hunyókkal a reggeli gyors. Terhét himbálja, monoton úton régi pálya rezzent ólomszemhéjú arcokat s kint sásborostás köd bugája billeg, unatkozik, remeg.

8

Ablakkeretben eltört mozdulat, rikító mellényű helyszínelők topognak, fácánkakas szobormagánya tűnik elő. Szénakaszálón nyugodt virágfolyó, kékellő őszirózsa juttat eszembe félbehagyott dolgokat, amikért felelve vonatra szálltam, készítve magam jeges idénynek.

Talán itt-ott egy nyárfa ormán látni jelét a pirkadatnak. Vagy süket, személytelen ég szórakozik velem? Ó kosboros tavak vidékén időznék még legszívesebben, ahonnan ősszel ősi rendben tarlóra szállnak a büszke darvak s ahonnan imént úgy elsiettem. Hívásra vagy hívatlanul? A kérdés hallgatni tanul. Látom a nyár édesvíznyomait s visz az őszbe a valóságrapid. Sekély mederben csöpp ezüstfahúr játszik a partnak öntudatlanul s az úti nép kedvét dagasztva bókol a messze szalmakazla, de mindhiába küzd a képzelet, ki szemben áll, szeretni nem szeret, korán van még, a nagy lapos felett vad fellegek néznek farkasszemet.        II.

Miért, hogy szembeszállhatnak velem volt és leendő éveim? Elemek véletlen sora, szén és hidrogén lagziznak tagjaimban, hirdetik csillagközi nyelven a maguk diadalát, felvéve formám, énem, nevemben szólnak, sorsom csapásán siklanak. Jön a résen a múlt nyüzsögve, ül le szakállra, szájra, szemre s állami gyász hűvös könnye trónol a bágyadt posztokon.

DISPUTA Macskakő

Kabinomba lépve hirtelen arcot cserél a sürgetett jelen, bár ajkain lágy hang szivárog, tisztán mutatja kiféle, penészszag lusta kéje fészkel ölében a szűk, homállyal almozott helyen.

9

Farkas Arnold Levente DISPUTA Macskakő 10

A kő Béla az, akiről hét bőrt húztak le. Ez pedig a következőképpen történt. Bélának szép bőre volt. Meglátta ezt egyszer egy nyúzó. Mondta neki, hogy jöjjön el hozzá. Béla el is ment. A nyúzó akkor hét bőrt húzott le róla. Béla először fázott, aztán ki is hűlt. Akkor aztán koporsóba tették. A föld alatt azonban dolgoztak tovább a sejtek. Bélának megint szép bőre lett. Így történt aztán, hogy vasárnap megint ott látták Bélát abban a presszóban, ahol semmi haszna se volt. A nyúzó fizetett Bélának egy felest. Béla elfogadta. Aztán megint mondta a nyúzó Bélának, hogy jöjjön el hozzá, Béla azonban nem ment. Inkább vett egy bőrszíjon függő hematitot a bazárban, mert baja volt neki a vérnyomásával. Nem lehetett azt mondani, hogy megbánta volna a nyúzó kését, de a hematit lehúzta a vérnyomását. Béla aztán egyszer mégiscsak elment megint a nyúzóhoz. A nyúzó mondta neki, hogy vetkezzen le. Béla mondta a nyúzónak, hogy hát ő nem azért jött. Hát akkor minek, kérdezte a nyúzó. Hát azért, hogy eladja neki a követ, a hematitot. A nyúzó meg is vette akkor Bélától a követ. Nem tudni, miért. Azt is csak találgatni lehet, hogy mivel fizetett. Az az egy biztos, hogy akkor este aztán a nyúzót is koporsóba tették, de az ő sejtjei rosszul dolgoztak a föld alatt, mert többet nem jött elő.

Hamis A történet, amit most elmesélek, egy prófétáról szól. Egy prófétáról, aki hajóra szállt. Ezt a történetet mindenki ismeri. Ezt a történetet mindenki ismeri, azzal a különbséggel, hogy ez a próféta, mielőtt a hajófenéken elaludt, jól beszalonnázott. Ennek a prófétának az atyját is mindenki ismeri. Az atyja nevét. Le van írva egy könyvben. Most elárulom, hogy az anyja neve is ismeretes. Sok asszonyt hívtak így. Egyetlen asszonyt hívtak így. Tulajdonképpen erről a fickóról semmit sem tudunk. Annyi talán bizonyos, hogy a szalonnához hagymát evett, hagymát és kovásztalan kenyeret. De már az, hogy a hagyma büdös volt, csak a kapitány orrának emlékezetes. Erényes, jó asszony volt az anyja. Erényes, jó asszony az, aki hagymát ültet. Atyját is tisztelték a faluban. Amikor napszúrást kapott a tengeren, becsülettel ápolta. Különös történeteket mesélt egy nagy halról, ami lenyelte, aztán kiköpte, egy nagy városról, ahova nem indult, ahova aztán mégis megérkezett, meg egy nagy tökről, aminek nagyságát egy aprócska féreg megrágta. Vízzel kevert bort adott neki. A fiú mohón ivott. Egyetlen fia volt. Szerették hallgatni történeteit a falubeliek. Aztán a sok mesébe belehalt. Barátai tisztességgel eltemették. Harmadnapra atyja kiásta, és ismeretlen helyre szállította a holttestet. Ez a szóbeszéd azóta is járja a falubeliek között.

Béla örök Béla volt az az ember, aki a feltámadását követő tizedik napon ismeretlen helyre távozott. Most akkor én elmegyek, mondta a körülötte állóknak (a nyúzónak, a kocsmárosnak és a péknek). Hová mész, kérdezték a körülötte állók (a nyúzó, a kocsmáros és a pék). Ahová én megyek, oda ti nem jöhettek. Megint titkol valamit a disznó, dünnyögte zsíros bajsza alatt a kocsmáros, majd töltött még egy felest a péknek. A Béla eltűnését követő negyvenedik napon erős szél kerekedett a faluban. Fázott a nyúzó, a kocsmáros meg a pék. Délután a pék fia egyenest a kocsmába ment az iskolából. Mi volt a suliban, kérdezte fiától lisztes hangján a pék. Semmi. A szél betörte az ablakot. Hát még mi történt, faggat-

ta tovább a fiát a pék, mert jó apa volt. Angolból sok a házi. Csináld meg. Nem tudom. Majd én segítek. Leküldött még egy felest, majd oda ült a fia mellé egy asztalhoz. Másnap a pék fia ötöst kapott angolból. Híre ment a faluban. Nem is tudtuk, hogy tudsz angolul, mondta a kocsmáros. Nem is tudok, mondta a pék, maga is értetlenkedve, biztos a széltől van. Aztán valaki megkérdezte, hogy mi van a Bélával. Akkor mondta a nyúzó, hogy a szomszéd faluban a minap látott egy keresztet. Hanem azon a kereszten a Krisztusnak egészen olyan arca volt, mint a Béláé.

A kőtábla Azokban az időkben Béla bement a kocsmába, kikért egy felest, majd az első korty fölött nagyot sóhajtott, egyenesen a kocsmáros szeme közé. Nehéz, nagyon nehéz. Mi olyan nehéz, te Béla, kérdezte a kocsmáros. Hát az a két kőtábla, amit idáig hoztam a hegyről. Hát aztán minek cipelsz te olyasmit a hátadon, hát hogy a népnek megmutassam. Hát aztán mit csináljon a nép két kődarabbal, hát írás van rajtuk, parancsolat. Hát aztán minek a népnek a parancsolat, hát hogy okuljon belőle. Hát aztán minek okulna a nép, kérdezte még a kocsmáros okosan, de erre Béla már nem válaszolt, mert ordítva, káromkodva a kocsmában termett a pék. Nagy a baj, emberek. Elszabadult a Riska tehén. A hír hallatára minden szem az utcára tántorodott. Nem volt tréfa a dolog, csakugyan. A Riska tehén dűtött, borított mindent, amit útjában ért. Amikor Béla kilépett az utcára, akkor épp a nyúzót vette üldözőbe. Nagy fejével felborította, aztán úgy rátiport, hogy a lélek menten búcsút vett a testtől. Akkor Bélában is lábra kapott a jelenlét. Felkapta az egyik kőtáblát (csak úgy oda volt támasztva a kocsma falának), majd olyan ügyesen megsuhintotta a Riska tehenet, hogy a jószág összecsuklott az írás súlya alatt. (Igaz, a kőtábláról is lekopott a parancsolat.) No, így már sokkal könnyebb.

Mennyit akarsz, kérdezte a kocsmáros, harminc ezüstöt, mondta Béla, két izzadt tenyér összesimult. Akkor a kocsmáros töltött még egyet. Másnap este ott álltak a pék kertjében. Miért hoztál ide, kérdezte a nyúzó, majd meglátod, felelte Béla. Te most maradj itt. Én egy kicsit arrébb megyek. Megnézek valamit. Mindjárt visszajövök. El ne aludj. Biztos pisilni kell, gondolta a nyúzó, kabátja alól elővett egy kést, élezni kezdte. Ott volt a kés a kezében, amikor Béla visszajött, alva találta. Béla felébresztette a nyúzót. Aztán megcsókolta. Akkor hirtelen ott termett a kocsmáros néhány pálinkaszagú fickóval. Kapjátok el, mondta a kocsmáros, ujjával Bélára mutatott. Bélát akkor megkötözték. Aztán a nyúzó munkához látott. A mellkason felhasította a bőrt. Majd végig a hason. A köldöknél a kés megakadt. Végül le egész az ágyékig. Hajnalra már csak ketten maradtak: Béla és Bélával szemben a Béla bőre. (A kocsmáros humoránál volt, belevarratta a Béla bőrébe a harminc ezüstöt.) Akkor a Béla bőre hátára kapta a Bélát, aki fájt, fázott és reszketett. Elvitte a templomig. Ott aztán átdobta a kerítésen. Egy ezüstpénzt is utána köpött.

DISPUTA Macskakő

Árulás

11

Szálinger Balázs

A Grand Master mögött         1. A Grand Master mögötti cselszövésünk Beérett, mert a mester kielégült, S mi még úszunk, jelentéktelenül. A kiszállt mester mögött a vizes űr Addig tart meg, míg az őszinte szolgák Rá nem jönnek: csak a tanítást hozták, S minden tempó az ő malmában őröl, Aki már messze a követhetőtől A parton áll, és megszárítkozott. Nélküle van tér – de tőle a jog. Ha a vízbe dugja varázsos ujját, Megborzong, s mi tudjuk, hogy ez hazugság: Élvezi, hogy mind több az áldozat, Tátott szájú, remek fiú a víz alatt, S akármikor ugrana, élre állna, Viháncos delfinek között a bálna.         2. Hullámaink ostobán elsimulnak, S nem mint rég: már becsüljük a tanúkat, Kik azt nézik, megállunk-e magunkban Vagy merülünk, az ő vizébe fúltan. Érzem, amit minden testvérem érez: Nincs is közöm ahhoz a medencéhez,

DISPUTA Macskakő

Mit belaktam nélküle s általa. Neki az én bajom már nem baja, Legföljebb az, szabad-e úszni kétszer

12

Ugyanott az istenek erejével.

estére elérjük a kolostort. Van valami vis�szataszító az alaptalan optimizmusban. A kolostor, ahogy a messzi hegytetőn megmutatkozott, nagyjából megfelel az elvárásoknak. Se nem ódon, se nem újsütetű műemlék, kicsit mégis mindkettő. Kiterjedt épülettömeg, mindenféle alacsony házikók, két torony, néhány hosszú, kétemeletes épület, megsárgult lombok és fenyők az egészet körülvevő falak mentén. Fölötte varjak köröznek. Ettől kissé vadregényes, nyálas, kissé valóságos. Aki nem tudja, hogy a kolostort gyógyító szerzetesek lakják, az mindenfélét mesél a helyről. Azt például, hogy nem is létezik, hiszen a városból is látszania kellene. Élesebb szeműek állítják, hogy de bizony, tiszta időben látszik, mutogatnak feléje. De hogy mi látszik, azt nem mondják. Vagyis megmondja mindenki, csak mindenki mást mond. Hogy kolostor, még a meseszép időkből. Vagy kastély, a fekete herceg építtette, nyári lak. Kaszárnya, onnan tartják sakkban a rakoncátlanokat. Az is lehet, hogy egyetem. Vagy szanatórium, kórház. Börtön. A kicsi zöld emberkés meséket szerencsére senki sem veszi komolyan. Hűs vizű forrás, megállunk itatni. Kiszállok, sár van, a cipőm azonnal beázik. A vizeletminta már a belső zsebemben, testmeleg, így nyugodtan elvonulhatok egy fa mögé. A ruházatba ütött résen át beáramló hűvöstől megborzong verejtékes teste. Mondani is undorító, szánalmas. Vastag, csuromvizes avar, mindenféle csúszómászó, temérdek giliszta. Becsületes állat rajtunk meg a lovakon kívül nincs a közelben. Mindenütt az ázott, konyult levelű, félig már csupasz fák. Ragyognak a rajtuk ülő párától. A nyár végén volt egy felhőszakadás, sok gyökérről elmállott a talaj. Most apadt mellű köddel takaróznak. Nagyapa közben ellenőrizte a tengelyt, féket. Kihasználták, hogy nem vagyok a közelben, a kocsissal rágyújtottak. Gesztikuláltak, törődötten bólogattak. Ahogy megláttak jönni, még egyet bólintottak, indulunk tovább a kolostor felé. Úgy mondják, gyógyító szerzetesek lakják, röntgenjük is csak nekik van, meg rifampinjuk is. Állítólag nem egyszer győzték már le a csahoskórt abban a kolostorban. Beutalót különben szinte képtelenség szerezni, minek az holmi hűlésre. Úgy megyünk, hogy hátha nem küldenek vissza, ha már ott vagyunk.

Váradi Nagy Pál

Amo de sorto. Ébresztenek, jóval naptá­ madat előtt. A szekér már tegnap dél óta készen áll, most mindössze indulnunk kell. Kilenc-tíz körül aludt csak el, most úgy négy lehet, a pizsamát mégis teljesen átizzadta. Rohama nem volt, szerencsére, így egy-kettő öltözhet mindenki. Étlen-szomjan, hátha vérvétel is lesz. A hajnal nyirkos, a melegnek és a hidegnek az a furcsa elegye, amihez az ember nem szívesen nyúl. Nehogy fertőzzön. Habár majdnem teljes kint a sötétség, an�nyit látni, hogy a házak nyálkásak: már vizesek, de még mosdatlanok. Csak ül hátul, az orra ha kilátszik a bundából. Sápadt és természetesen most is fáradt. Mégis nyugodt, úgy tűnik, a mai talán könnyebb nap lesz. Ahogy ott ül, meg-megborzong, hogy sajnálni lehetne. Inkább jóságosan emlékeztet az életre, mintsem maga volna az élet. A kocsis nem hajt, nehogy túlságosan rázzon, meg az út is hosszúnak ígérkezik. Haladunk. Belátható, hogy az igazság fürge és sikamlós jószág, no meg kívánatos voltát illetően is van némi köze a takonyhoz. Az őszinte, munkás ember szertartásosan, mégis egyszerűen kirántja, mindenki látja-hallja. Olyan, amilyen, nem rejtegeti. A nemes lélek ezzel szemben szabódik, félrefordul, és nem erőlteti. Fúj, szipákol, csendesen, aztán alig észrevehető mozdulatokkal elcsomagolja, hogy ő maga meg az igazsága elfogadható, vállalható legyen. Így történhet, hogy a legnyilvánvalóbb dolgokat a zsebkendőnél is sűrűbb szövésű mellébeszélés teszi – vállalhatóvá. Pedig én nem akarok mást, se előre, se hátra. Nem titkolom el, és nemcsak elviselem, hanem egyszerűen szeretem a szükségszerűt. Lassan magunk mögött hagyjuk a várost. Szép egy fenét. Nyomorult határ menti városka, nagyobbrészt hozott lakosokkal, hogy legyen min civódni. Maradékká alacsonyodnék, ha közösséget vállalnék ezekkel a civódókkal. Különben jó kis város volna, földrengésre nem emlékeznek, árvíz is ritkán látogat a fűzfákon túlra. Hanem az éghajlata már önmagában képes az erős zsigereket megtörni. Nagy nevek bizonyítják, hogy a lángelme életfeltétele a száraz levegő, tiszta ég, nem pedig ez a hitvány pára, amiben a szekér most is araszol. Hirtelen kitörő heves csaholás, kendőt tartanak elé, mintha málnaszörp, aztán újra megcsendesedik. De most már nem lehet baj, talán már

DISPUTA Macskakő

Urbia

13

DISPUTA Macskakő 14

Az emelkedőnek nem akar vége lenni, az út is egyre járhatatlanabb, mióta elhagytuk az irtást. Megállunk, pihentetni kell a lovakat. A kocsis pokrócot terít a két állat hátára. Izzadtak, fáradtak, egész testük remeg. A levegő is egyre erősebb. A kolostor némán áll, mint mindig. Az életnek legcsekélyebb jele sem látható. Ilyen távolról (mintha semmit sem közeledtünk volna) talán nem is lehetne kivenni semmit. A szem mégis életet kíván, várja, hogy valami mozduljon. Füst emelkedjen, harang vagy bármi. A kolostor nyugodtan ül, bámul maga elé, nem zavarja, hogy figyelik. Minél tovább nézem, annál kevésbé ismerek rá. Nem először fordult most meg a fejemben, hogy nincs ott semmiféle kolostor, csak egy rakás zuzmós szikla, elszáradt fenyők toronynak, meg egy nagy adag fantázia, amit a gyógyulás ostoba reménye, a visszataszító optimizmus táplál és gyúr épületekké. Mégis, a kolostorról gyógyultak mesélnek. Vajon voltak egyáltalán betegek? Alkonyodik, ma már biztosan nem érünk fel a kolostorba. Ehetek-ihatok hát, vérvétel legfeljebb majd holnap. „Holnap.” Most is, ebben a pillanatban is úgy tekintek jövőmre, e tágas jövőre, mint tengertükörre, melyet nem fodroz a kívánság. Makacsul erősödő csaholás uralkodik el rajta, tartják, nehogy beforduljon a tűzbe. Majdnem elveszti az eszméletét. Csendesedik. Nagyapát nézem, eszik. A családban mi ketten szeretjük csak a sorsot. Mi ketten látjuk csak be, hogy kolostor ide vagy oda, a dolog elkerülhetetlen. Apa és anya miatt csináljuk. A gödrös eset óta, mióta a nagymama nem beszél, ők sem a régiek. Úgy éjféltől virradatig taknyolt az erdő. Talán havazni akart, de csak őszi, hideg, szitáló pára lett belőle. Egy ideje agyagot dagasztanak a lovak, alig haladunk. A kocsis elvesztette a fejét, nagyapa előre ült, átvette a gyeplőt, pihenjen szerencsétlen. Egyedül van hátul, megint rájött, verejtékezik. Éjjel is izzadt. Kabátja melle csupa odaszáradt málnaszörp, nehéz éjszaka volt. Magam maradtam hátul, bundába, pokrócba vackolódtam. Különben is mindig önmagam társaságában voltam, akár könyvet olvastam, akár emberekkel érintkeztem vagy a természetet jártam. Magányommal, igenlésemmel fejeztem ki a sors iránti tiszteletemet. Nézem a messzi, mozdulatlan kolostort. Alig közeledtünk hozzá. Elképzelem, ahogy behajtunk az egyik épület elé, a hideg fémnek szorítom a mellkasomat, nem mozdulok. Aztán vizsla szemű szerzetesek adják a filmet kézről-kézre. A kocsis szerint, ha ilyen dagonyás marad az út, akár másfél hétig is

eltarthat, mire felérünk. De legkevesebb hét-nyolc nap, ha nem esik is közben. Nem számoltam, hány napja vagyunk már úton a kolostor felé. Éána születése. Réges-régen, nem olyan régen csak ketten voltak, fenn az égben. A Holdöreg fürge kutyaszánon siklott, Napanyó izzó fogatot hajtott. Idelenn víz volt, egyéb semmi. Nem volt föld, hogy tartson fákat. Nem volt kő és nem volt állat. Nem volt hal és nem volt ember. Nem volt más, csak az egy tenger. Hosszú ideje, rövid ideje voltak ők ott fenn az égben. A Holdöreg kovács volt, maga hűvös, mint a fém, Napanyó meg sütött-főzött, fortyogott a hidrogén. Nagy sokára, hirtelen elunták magányuk, és az se jó, hogy idelenn nincs semmi. Nekiláttak teremteni. Napanyó az ércet hevítette, Holdöreg meg verni kezdte, és az ég köldökén át alábocsátották az ércből való búvárkacsát. Ereszkedett a vasból madár, lebukott az egy víz alá, hogy a fenekéről földet hozzon fel. Soká maradt a tenger alatt, feljött, de nem járt sikerrel, tüdeje is megszakadt. Alányúltak, és visszavették a madarat. Másodjára hevítette Napanyó az ércet, Holdöreg meg verte, hogy az szinte vérzett, és az ég köldökén át a vasból madarat újra lebocsátották. Másodszor ereszkedett az ércből madár, lebukott a tenger alá, hogy a fenekéről földet hozzon fel. Még tovább maradt az egy víz alatt. Feljött, de nem járt sikerrel. Tüdeje másodszor is megszakadt. Alányúltak, és visszavették a madarat. Harmadszorra hevítette Napanyó az ércet, héliummá házasodtak már a hidrogének, Holdöreg meg verte, hogy az most már vérzett, és a vasból madarat az ég köldökén át újra lebocsátották. Harmadszorra ereszkedett az ércből madár, lebukott az egy víz alá, hogy a fenekéről földet hozzon fel. Még tovább maradt a tenger alatt a vasból madár, hogy talán földet talál. Feljött, harmadjára is megszakadt, de a csőrében felhozott, a csőrében ott volt egy kicsike föld. Szigetté, országgá, világgá nőtt. Lett a föld, hogy tartson fákat, lett a kő és lett sok állat, lett sok hal és lett az ember. S maradt, kivel titka van: egy kis tenger. A mamlaszok. Mondják, hogy még a meseszép időkben majdnem csak a mamlaszok közül került ki tudós ember. Nem csúsztatások, titkok, urambátyámok, pacsik, boszorkányság és susmus miatt. Egyszerűen így volt, ez volt a világ rendje. Persze előfordult nagy ritkán, hogy közönséges melósok sarja verekedte magát egészen magasra, de

A mamlaszok eredete vitatott. Három szemmel születnek, ami miatt egyes körökben az a pletyka terjedt el, hogy valami marslakókhoz volna közük. Leszámolásos ügyekben szívesebben hivatkoztak az ördögre mint ősükre. Többek szerint azonban inkább a maradékok napkeleti eredetével függ össze a dolog, a támadatiak közismert igénytelenségével és lustaságával. Mesélik, hogy az első mamlasz egyszerűen rest volt a fejét ide-oda mozgatni, hogy a világot megismerhesse, ígyhát teremtett magának egy harmadik szemet, hogy azzal lássa be a végtelent és titkait. Különben a nagyobb mesterek lelki gyakorlatok segítségével elérték, hogy a problémás szem a homlok ráncai közé húzódjon vissza és teljesen észrevétlenné váljon. Ám ettől a ráncok elmélyültek, és a mamlasz mesterek zordnak, jobb esetben morcnak tűnnek. A meseszép időkben még nem volt éppen baj, ha valakinek három szeme volt. Valahogy toleránsabbak voltak az emberek. Amíg szabad volt a mamlasznak létezni, általában gyógyított. Koldust is, urat is, hiszen nem fizetségért működött. Mióta a hatalom hozzáállása megváltozott, nem nagyon fitogtatják képességeiket. Talán ennek a dolognak köszönhetik nevüket is. Volt iskolájuk is, ahol sokaknak került elő a homlokráncaik közül érdekes dolog. Egy-két szempilla, ívelt mélyedés a csontban, egyenesen csökevényes szemhéjak. Volt érzékük az ilyesmi észrevételéhez. Egy alkalommal, természetesen a szülők beleegyezésével, sebészileg nyitották fel az egyik nebuló harmadikját, aki azután azonnal beállt a mamlaszok közé. Ha vannak még mamlaszok egyáltalán, akkor is a kihalás fenyegeti őket. Azokon a bizonyos macskaköveken nem olyan régen még látni lehetett, és nem kellett hozzá három szem, messziről kitűnt, hogy vadidegenek, szóval látni lehetett, amint tisztes öregek figyelnek fel egymásra. Roggyant térd, hajlott hát, mint bárkinek abban a korban, hanem fehér és keményített ing, szegényes, mégis kifogástalan öltözék. Mérhetetlen alázattal közelítenek egymáshoz, és közben a homlokukat vakargatják, amit a gyanútlan járókelő valahogy úgy ért, hogy „honnan is ismerjük egymást”. Holott valójában motoszkáló ujjaik közül egymásra kacsintanak azzal a bizonyos harmadikkal. Végigmérik, megölelik egymást. Sejtik, hogy rokonok, és tudják, hogy az utolsók közül valók. Tény, hogy néhány éve senki sem születik három szemmel.

DISPUTA Macskakő

végül is a mamlaszok között találta magát, maga is azzá lett. A dolog csak a birodalommal fordult, amikor a mamlasz mivoltot betiltotta a hatalom. A mamlaszok kövét még akkor melegében elvitték a szent helyről, hogy bezúzzák, felaprózzák és valamelyik névtelen kilométeren a talpfák alá szórják. Ki tudja, hogyan sikerült kijárniuk az érintetteknek, kenőpénzekkel, ezzel-azzal, hogy jó, vigyék na, de ne egy töltésre, hanem, ha már másképp nem lehet. Szóval a központban az egyik nagy múltú utcára kerültek a darabjai macskakőnek. A mamlaszokat arról lehet felismerni, hogy áhítattal járják azt a bizonyos utcát, ott adnak találkozókat egymásnak. Rég nem ismeri minden mamlasz a többi mamlaszt, ellenben azokon a macskaköveken sétálva csalhatatlanul felismerik egymást. A világ nagy dolgainak tudása miatt a mamlaszok emósok vagy legalábbis enyhén fanyarak. Hanem azért mégsem sietnek a révészre hagyni a lelküket. Ehelyett befelé figyelnek, gondolkodnak, és a mélyből tudást merítenek. Amit aztán avatottan tolmácsolnak a maradékok nyelvén. Máig találgatják, hogy ismeretlen génmutáció-e vagy olcsó szójáték az oka annak, hogy a mamlaszoknak három szemük van. Két szemmel, ahogyan mi is, a jelent látják, ám a harmadikkal a mélységes múltat és a jövendő jeleit egyaránt képesek fürkészni. Mióta mamlasznak lenni tilos, a problémás szemet sapka alá dugják, hajat fésülnek elébe, vagy egyenesen bevarrják a homlok ráncai közé. Elrejtik, de azért megtartják jobb időkre. Az árulók maguk vájják ki – lehetőleg nagyobb sokaság szeme láttára –, a csüggedők diszkréten, sebészileg távolíttatják el. A haszonlesők pult alatt, befőttes üvegből drága pénzen árulják kivett szemgolyójukat, és noha a birodalom tiltja a szervkereskedelmet, a hatalom is jól megfizeti a múltba-jövőbe tekintő kocsonyás portékát. Alapvetően barátságosak. Nem egyszer okoztak viszont riadalmat, amit aztán felháborodás követett, azzal a szerintük teljesen hétköznapi képességükkel, hogy a méteresnél vékonyabb falakon átsurrantak. Magukra hagyott kisgyermekek álmát őrzik így, vagy súlyos betegek mellett virrasztanak, vagy egymagában haldoklót kísérnek ki a stégre. Másért nem surrannak. A mamlasz az ágy sarkához áll, és puszta jelenléte távol tartja az ártó mindenféléket. Dolga végeztével kisurran a helyiségből, és tudja, hogy a világot egy hangyányival jobbá tette, vagy emberibbé legalább.

15

DISPUTA Macskakő 16

A Könny elvesztése. A néptelen parton egy fiúcska álldogál, ötéves forma. Nézi a vizet. Hallgat és nem megy közelebb. Hagyja, hogy észrevegye. Úgy negyedórája álldogál így, és mutatja magát a víznek, hogy békével jön, magához engedi-e. Ketten vannak a tengerrel, a szülei már biztosan keresik. Az ég felhős, csend van. Ha vihar készülődik is, még csak sejteni lehet, messziről, látni nem. Komoly ábrázattal odalépked, ahol a homok már vizes, leguggol, és az első hullámból megnedvesíti két kezét, aztán az arcát is leöblíti. Most már titka van a tengerrel. Meredek dombra kaptatunk az öreg terepjáróval. Ahogy az út fordul, mindegyre bújócskázunk a tengerrel. Többnyire bal kéz felől látszik, egy-egy helyről látni még a roncsot is, amelyről senki sem tudja pontosan, mikor feneklett ott meg, és hagyták ott, hogy megegye a rozsda. Hirtelen arra leszek figyelmes, hogy a roncs tájékáról eltűnt a víz, a tenger szemmel láthatóan húzódik vissza, és hátrahagy moszatot, kagylókat, mindenfélét. Szólok, de nem állhatunk meg jobban megnézni, mi történik. Sietünk, és talán el sem indulna felfelé ez az öreg tragacs. Fürödni indultunk a közeli vadpartra. Ott láttuk, hogy a vizet elkerítették, és mindenfelé építkezések kezdődtek. Bámulatos, hogy néhány óra alatt elvágták a falut a tengertől. Úszás közben örvényre figyeltem fel, már kiáltottam volna segítségért, amikor elmerültem az ágyamban, és megláttam, amint a tenger elszivárog, be a parkett rései közé, lefelé, elérhetetlenül messzire. Egész városok maradtak hoppon a strandokon, amikor a víz visszahúzódott. Vedrecskéjükkel ott álltak a gyermekek a már száradó tengerfenéken, és szepegőre fogták, hogy most honnan kerítenek vizet a várakhoz. Az évszakhoz képest meleg van, mármár forróság. Az új villamosvonalat is nemrég adták át, hát elindultunk strandolni egyet. Úszógumi, pléd, labda, ha ősz van is, napolaj, a törölközőbe csavarva egy még jeges dugi doboz sör. Már papucsban csoszogunk a jegyárushoz. Egy nyugdíjas tengeri medve másfél órásnak saccolja a sort, de nem baj, kárpótol majd mindenért a víz látványa, hangja, illata. Sőt, idáig hallatszik, ahogy a hullámok megtörnek a strand felső szélénél. Halad a sor, aztán egészen hátulról kérdezik, mi van a vízzel, mert egy ideje nem hallják a morajlást. Gyanú ébred, hogy valami csakugyan történt, de a jegyet azért még meg kell venni. Folyosók, lépcsők, megint folyósok, csoszog a sok papucs a betonon. Aztán bódék, nincs szezon, hát le-

lakatolva mind. Újból sor, még egyszer ellenőrzik a jegyeket. Már az ismerős parti homokot véljük a papucsok alatt felfedezni, sejtjük a fal mögött a tengert, amikor újból, ezúttal szűkebb folyosókra terelnek át. A jegyárusnál még lábujjhegyről látszott a víz. Most partra vetett kagylók és a város bűze terjeng közöttünk. Út közben valahol elvesződött a tenger. Köd van, a térdig érő vízben álldogálok. Korán van, szélcsend. A nap állásából sejteni csak, merre a part, de nem látni semmit a tejfehér múlton kívül, ahonnan én is jöttem. A part vélt irányából hangok hallatszanak, egyre több a zaj. Felkeltek a többiek is. Imádok úszni, de a homokzátonyokra jóformán képtelenség felkészülni. Az egyik hullám egyszer csak feltesz egyre, ott aztán talpra kell állnom, szét kell néznem, rövid séta a térdig sem érő vízben, hogy mélyebb részt találjak. Így volt aznap is, csak valahogy gyakrabban kellett sétálnom, mint úsznom. Rövid terepfelmérés után be újra a vízbe. És újra és újra, hogy aztán már türelmetlenül futottam a mélyebb víz után. Nem is néztem szét közben, különben is vakított a nap. Végül is piszkosul messze kerültem a plédemtől, egy megfeneklett halászbárka szomszédságába. Egyre tűnt el a víz, maradt a hínár, ez-az. Álltam bokáig a homokban, és néztünk egymásra az ugyancsak rémült kapitánnyal. Mi sem egyszerűbb, mint fürdeni egyet. Ahogy lépkednék beljebb, a víz hirtelen megcsendesedik és egy felbukkanó homokdomb mögé húzódik. Gyermekektől elkommunizált lapátkákkal állunk neki néhányan elbontani a homokot, de ekkor a víz tovább hátrál. A munka reménytelenné válik. Volt olyan is, hogy búvárkodni próbáltam, ami nehezen ment az erősen sós víz és a teli tüdő levegő miatt. Hanem egyszer, amikor felbukkantam, egy karót vettem észre magam mellett, jó kövér paszuly futott rá. Aztán egy drótkerítésbe akadtam, és ahogy esett a vízszint, mindenféle vasakból és palából összetákolt garázsok tűntek elő. Végül egy szál fürdőnadrágban találtam magam egy lakótelep közepén, egy elbontott garázs helyére improvizált veteményeskertben, amint ép egy paradicsompalántán taposok. A néptelen parton egy fiúcska álldogál, most is ötéves forma. Nézik egymást a vízzel. Már észrevette a víz, de a szándékok még tisztázatlanok. A fiúcska egy szárazabb, girbegurba faágat szorongat, szeméből könny csordul, és dactól görbe a szája. A tenger mindegyre hallgat. Minek hirtelenkedne.

           I. Elfeledett tanszékek, rozsdálló csigalépcsők félmúltjában túszul esett a facér fiatalság. Mennyi fecsérelt vizsgaidőszak, gondteli séta át a Nagyerdőn, mintha a szív soha el nem apadna! Mennyi csikorgó tél, öngyilkos gondolatokkal, s átbiflázott kánikulák hevülő panelekben! Mennyi bohém vedelés, zsurnálzsúr, eszmei mámor, tóhíd, Óvigadó, a VAOSZ-ban a szerdai táncok, és ama bálon a tán sohasemvolt bécsi keringő, míg a kerengőről rád súlyosodott a komolyság...

Csontos János

Változatok városra

           II. Féltérdben törték el a bolsevik ármada hősét, csizmás csonkja feszült csak a lázongó egyetemnek. Címer hűlt helye, bolydult hírlapban levezényelt fásult forradalom, cégtáblák festegetése, napló, krónika, sárgult jegyzőkönyv-vezetések, végül sorsszerü számkivetettség… Ennyi-e tíz év? Vagy más város egészen? A lúdbőrző Klinikákon rejtekutak? Gyógyszergyár-illat a Pallagi úton, hol szépmellű történészlány védi a Pártot? Számít bármit a végre abortált férfiszüzesség? III.

Izgat-e még, hogy a Szervnek rólad vajh ki jelentett? Pállott tollu vetélytárs? Vagy szívbéli barátod? Kartonok és mágnesszalagok foglyát ki becézze? Mit gyógyít az idő? Sebeket nem – tán a pszichének kérgét edzi. A történetnek nincs hepiendje, s régtől nincs már íve se. Mára a puszta kulissza emlékeztet rá, hogy volt itt dráma a színen. Épp csak a fénykép tart meg még: az vagy, huszonéves, és szabadon burjánzik az arcon a marxi szakállad. Minden más csak film: prédája a tolvaj időnek…

DISPUTA Macskakő

         

17

Nagy múltú nyomda – még magyar tulajdonban Gulyás Imre

P

atinás iparvállalatok sora morzsolódott fel és szűnt meg Debrecenben a pártállami múlt óta eltelt két évtizedben. A több ezer ember életét érintő nemkívánatos változás láttán szinte meglepetésszámba megy, hogy az Alföldi Nyomda képes volt talpon maradni, sőt az ősi debreceni ipar utolsó bástyájaként még most is magyar tulajdonban van. A szerencse mindemellett nem akarja pártfogásába venni, hisz amikor végre nagyobb lendületet vehetne a növekedési pályán, itt a legújabb megpróbáltatás, a világgazdaság pénzügyi válsága, és elsötétíti a kilátásokat. Ebben a nem túl ígéretes helyzetben beszélgettünk a város számára máig kulcsfontosságú cégről és iparágról György Gézával, az Alföldi Nyomda Zrt. vezérigazgatójával. Az előzményeket tekintve azt látjuk, hogy a hazai reformációval csaknem egyidős debreceni nyomda több száz évig a református egyház és a város tulajdonában volt. 1948-ban államosították, 1949-ben vette fel az Alföldi Nyomda nevet. Ezután építették ki könyvgyárrá, a centralizált állampárti gazdaságpolitikának és államilag dotált könyvkiadásnak megfelelően. Miután pedig a könyv dotált termék volt, előállítása nem jelentett pénzügyi kockázatot a nyomdáknak, az állami kiadók biztosan kifizették a termék ellenértékét, függetlenül attól, hogy végül értékesítették-e vagy sem. A nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején azonban sok helyen megteltek a raktárak eladatlan kiadványokkal, főleg azután, hogy megszűnt a könyvkiadás állami monopóliuma, dotációja, és gombamód szaporodtak a magánkiadók – nagyrészt tőke nélkül.

DISPUTA Kapualj

Vállalati biztos

18

Az új magánkiadók többnyire úgy jöttek létre – idézhetem György Gézát –, hogy az állami kiadókból kivált emberek, akiknek

volt ötletük, kiadtak néhány könyvet, és ha ezeket nagy hirtelen el tudták adni, és tisztességesek voltak, kifizették a nyomdát. Ha viszont nem tudták eladni vagy nem voltak tisztességesek, akkor nem fizettek, és óriási galibákat okoztak.  Vezérigazgató úr abban az időben vállalta el a nyomda pénzügyeinek rendbetételét. 1992 májusában kerültem a Biogal Gyógyszergyárból az Alföldi Nyomdába, amikor a cégnek a mintegy nettó egymilliárd forint árbevételéhez képest több mint 300 millió forint volt a behajthatatlan követelése, főleg belföldön. Adósai egyrészt olyan nagy állami kiadók voltak, amelyek a csőd felé rohantak, hisz megszűnt a dotáció, másrészt tőke nélküli magánkiadók, amelyek vagy fizettek, vagy nem. Hogy a közel ezerfős létszámot tartani lehessen, a nyomda vezetősége úgy döntött, hogy különösebb kontroll nélkül is vállal munkákat, hisz a korábbi évtizedek alapján talán eszükbe sem jutott, hogy lesz idő, amikor ezeket tömegesen nem fogják kifizetni. A behajthatatlan követelés részben olyan ismert és elismert nagy kiadók nevéhez fűződött, mint a Szépirodalmi vagy a Gondolat, de mondhatom a Francia Kommunista Párt kiadóját is, amely a Kultúra Külkereskedelmi Vállalaton keresztül szintén nagyon sokkal tartozott. Vagy említhetem az ismert, bár vitatott magyar írót, Végh Antalt, akinek sok-sok könyve készült az Alföldi Nyomdában. Utolsó könyvei nyomdaszámlájának jó részével ő is sáros maradt. Hosszú ideig őrizgettem azt az egy kiló parajdi sót, amit az egyik elődömnek, Benkő Pista bácsinak hozott be, hogy majd ezzel fogja kifizetni a nyomdaszámlát, de nyilván arra se került sor. Tehát 1992-ben én úgy vettem át vállalati biztosként a céget, hogy az gyakorlatilag pénzügyi csődben volt. Jogilag ugyan

György Géza 1954-ben született a bodrogközi Cigándon. Iskoláit szülőfalujában kezdte; a sátoraljaújhelyi közgazdasági szakközépiskolában érettségizett. Egyéves katonai szolgálat után a budapesti Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen folytatta tanulmányait, 1978-ban szerzett diplomát. Ezután közel tíz évig a Hajdú-Bihar Megyei Tanácson dolgozott, a tanács által alapított vállalatok irányítása volt a feladata. A rendszerváltozás előtt a Biogal Gyógyszergyár főmunkatársa volt, majd ugyanott közgazdasági főosztályvezetője lett. 1992-ben, 37 évesen nevezték ki az Alföldi Nyomda vállalati biztosának. 1993 óta a cég vezérigazgatója.

Kőkemény létszámleépítés  Mit lehetett tenni? Mentem a bankokba és elmondtam, hogy vagy bejelentem az öncsődöt, és akkor biztos, hogy a bankok is bukni fognak, vagy pedig adnak hitelt, amelyből megpróbálom a szállítóinkat kifizetni. Legalább két-hároméves futamidővel kértem a hitelt, hogy legyen elegendő időnk a vállalat átalakítására. A bankok belátóaknak bizonyultak, és azt is elhitték, hogy ezzel a céggel még lehet valamit kezdeni. Mi pedig a kollégákkal nekiálltunk a közel ezerfős nagyvállalatot átszervezni, ami valójában folyamatos és kőkemény létszámleépítést jelentett. Az első néhány év ezzel telt, miközben persze fejlesztések is történtek. Az Alföldi Nyomda korábban nagy példányszámú könyvek gyors előállítására specializálódott, ennek megfelelő volt a gépparkja, mivel azonban a könyvpiac megváltozott, és a példányszámok csökkentek, be kellett szerezni azt a technológiát is, amellyel kisebb példányszámú könyvek is gazdaságosan előállítha-

tók. A leépítésnek és az újjáépítésnek ez az egyidejű folyamata körülbelül 1995-ig tartott.  Akkoriban az Alföldi Nyomdán kívül is nagy átalakulás ment végbe Debrecen nyomdaiparában. Erre hogy emlékszik? Az innen eltávozott szakemberek többsége (akik vagy önként mentek el, vagy azért, mert el kellett küldenünk őket) – miután nem értett máshoz, többnyire nyomdai vállalkozásba kezdett. Erre vezethető vissza, hogy ma több mint száz nyomdaipari vállalkozás van a megyei jogú városban, amelyek a mi létszámunkon felül hat-nyolcszáz embert foglalkoztatnak. Közülük egyik-másik nem is olyan kicsi. A lappiacon dolgozó Inform Média nyomdája például jelentős tényező Debrecen nyomdaiparában. Nagyra nőtt a Kinizsi Nyomda is, amely mintegy száz embert foglalkoztat és könyvet gyárt, a nagyobbak közé számít a Kartonpack, de nagyobbacska lett az Onix, a Center-Print és a Kapitális is.  Milyen velük a kapcsolatuk? Néhányukkal még együttműködésünk is van. Ilyen például Pásztor Gyuláék vállalkozása. Pásztor Gyula sokáig nálunk volt

DISPUTA Kapualj

nem, hisz senki nem jelentette be a csődöt, de tartalmilag igen. Az akkori jogszabá­lyok szerint az igazgatónak be kellett volna jelentenie az öncsődöt.

19

üzemvezető. Velük – különösen a fedélfeldolgozás területén – rendszeresen együtt dolgozunk. Ritkábban a Kinizsi Nyomdával, a Center-Printtel és a Kartonpackkal, tehát azokkal is, akik a mi szakmai profilunkban vagy annak közelében tevékenykednek. A többiekkel leginkább a munkaerőpiacon van találkozásunk. Egyébként normális emberi kapcsolatban vagyunk, mindenki tudomásul veszi, hogy a másik is meg akar élni. Ha a szükség úgy hozza, együttműködünk, néha meg – természetesen – küzdünk egymással. Nem tolongtak a külföldi befektetők  Az átalakítást követően már szilárdabban álltak?

DISPUTA Kapualj

Sajnos, nem igazán. Akkor ugyanis újabb kis törés keletkezett a nyomda életében, de ez már az úgynevezett Bokros-csomaggal volt összefüggésben. A Bokros-csomagnak sok olyan eleme volt, amelyeket az Alkotmánybíróság megsemmisített, de volt benne két kemény intézkedés, amely minden magyar gazdálkodót érintett. Az egyik a forint leértékelése. Ez egyrészt azonnali leértékelést jelentett, másrészt bevezették a csúszó leértékelést, amely közel két évig tartott. Bevezették továbbá a vámpótlék intézményét, amely azt jelentette, hogy, miután még nem voltunk tagja az Uniónak, az összes importra plusz 8 százalék vámot kellett fizetni. Nekünk ez nagyon sokba került, hisz a nyomdai termeléshez szükséges anyagok döntő többsége akkor is importból származott. Magyarországon valamilyen ok folytán soha nem alakult ki fejlett papíripar, nyomdagép- vagy festékgyártás. Azzal tehát, hogy ezt az importot akkor megdrágították, ismét nehéz helyzetbe kerültünk, de kibírtuk, és ezt az időszakot már valóban folyamatos fejlődés követte. Az Alföldi Nyomda évente 8–10 százalékkal növelte az árbevételét, és nyereségesek voltunk.

20

 Mikor kezdődött és hogyan ment végbe a privatizáció? 1993-ban alakultunk át állami vállalatból részvénytársasággá, a privatizáció ezután érte el az Alföldi Nyomdát. Első köre eredménytelen volt, a második körben a Fűzfői Papír Rt. által létrehozott Fűzfői Papír Konzorcium vásárolta meg a cégünket. Ezek a privatizációs folyamatok azonban meglehetősen lassan zajlottak. Jellemző az is, hogy a külföldi befektetők nem nagyon tolongtak hozzánk, mint ahogy egyetlen magyar

könyvnyomdához sem. Nem láttak fantáziát az ágazatban. Őket inkább a lapkiadás és a csomagolóanyag-ipar érdekelte. Ennek az lehetett az oka, hogy a magyar nyelvterület kicsi, szűknek találták a könyvpiacot, és úgy gondolták, hogy ők erre nem áldoznak nagyobb összeget. Ezért van, hogy minden magyar könyvnyomda tulajdonosi köre is alapvetően magyar. A részvények útja  Szerencsére. Igen, ebben jó adag szerencse is van. Tény, hogy a Fűzfői Papír Konzorcium megvásárolta az Alföldi Nyomda részvényeinek az ÁVÜ által fölkínált többségi részét. A privatizációs folyamat kezdetén ők pénzügyileg erősebbek voltak nálunk, ezért is mertek elindulni. Mire azonban véget ért a privatizáció, kiderült, hogy körülbelül azonos súlyba kerültünk, sőt egy év múltán már mifelénk billent a mérleg nyelve. Ez pedig különböző frusztrációkhoz vezetett mind a két oldalon, és ők úgy gondolták, hogy mint tulajdonosok jövedelmet szivattyúznak át tőlünk a papíriparba; ennek mi finoman fogalmazva nem örültünk. Több viharos megbeszélésre került sor akkoriban az új tulajdonosok és az Alföldi Nyomda menedzsmentje között. Az egyik ilyen megbeszélés után úgy döntöttünk – akkor már éreztünk magunkban annyi erőt –, hogy ha nekik pénz kell, adják el nekünk az alföldi nyomdás részvényeiket. 1998 elején ez az adásvétel meg is történet, a cég az Alföldi Nyomda menedzsmentjének és dolgozóinak – döntően a menedzsmentnek – a tulajdonába került.  Sikerült-e ezután megfelelni a tulajdonosi pozícióhoz fűzött várakozásnak? Az azt követő időkben a magyar gazdaság és benne az Alföldi Nyomda is meglehetősen sikeres időszakot élt át. Növekedett, pénzügyileg stabilizálódott, fejlődött. Szerintem hosszabb távon mind az ipar, mind a dolgozók, mind az ország rosszabbul járt volna, ha külföldi befektető vásárolja meg cégünket, mert az valószínűleg már rég túladott volna rajtunk, valami ingatlanüzletbe vagy nem tudom mibe kezdett volna, és nem biztos, hogy itt még mindig lenne nyomda. Sokkal jobban járt a cég ahhoz képest is – menedzsmentestől, dolgozóstól –, mintha a Fűzfői Papír tulajdonában maradunk, hisz a Fűzfői Papír Rt. már nincs, rég felszámolták, mi pedig, hála Istennek, va-

Évi egymilliárdos export A nagy átalakítások végére, 1998-ra körülbelül négyszáz munkavállaló maradt az Alföldi Nyomdában. Azóta nem volt jelentős létszámváltozás, ma is ennyi embert foglalkoztatunk. Ha több munkaerőre van szükségünk, valamilyen diákszervezettől veszünk igénybe segédmunkásokat, legalábbis eddig ez volt a jellemző. Közben megtöbbszöröződött a termelésünk. 2008-ban megközelítőleg 4,5 milliárd forint volt a nettó árbevételünk, amiből több mint egymilliárd forint exportból származott. Három fő exportpiacunk van: a német (ez a legnagyobb), a román és az orosz. Moszkvába (mert az oroszországi exportunk mind oda irányul) könyvet és folyóiratot, Romániába zsebkönyvet, Németországba szintén könyvet, de vegyesen, azaz nem csak zsebkönyvet készítünk. Idegen nyelvű kiadványokról van szó, amelyek úgy érkeznek hozzánk, hogy itt gyakorlatilag csak a nyomtatásra és a könyv elkészítésére van szükség. Így van ez persze a belföldi piacon is, a könyvek nyomdai szedése, tördelése már a múlté. E munkákat a kiadók végeztetik, sokszor gyesen lévő anyukákkal, a költségcsökkentés érdekében. Ezért fordulhat elő annyi nyelvtani és más, például grafikai hiba is egy-egy könyvben. Interneten vagy valamilyen adathordozón megkapjuk az anyagot, és egyetlen dolgunk van: legyártani annyi példányban, amennyiben megrendelik. Annyi ellenőrzést azért szoktunk végezni, hogy megvan-e benne minden oldal.

 Korrektúraküldés sincs már? Nagyon kevés kiadó tart rá igényt. Egyrészt nincs rá idő, másrészt nem fizetik meg. Ezt elméletileg a kiadónak kellene elvégeznie, házon belül. Ha ő elvégzi, rendben, ha pedig nem, akkor olyan kiadványokkal találkozhatunk, amelyekben sok a hiba. Ez van. A folyamat legtöbbször abból áll, hogy megrendelik a terméket, megegyezünk a feltételekben, majd azt követően, hogy egy nap délutánján interneten átjön az anyag, este elkészítjük a nyomólemezt, másnap kinyomjuk, a következő napon bekötjük és vihetik a kész könyveket. Nincs már példa többszörös korrektúrafordulókra. Bruttó 160 ezer forint átlagbér  Fejlettségükre, színvonalukra nézve a hazai, azon belül a debreceni nyomdák közelítenek-e a nyugati versenytársakhoz? Mint már említettem, Magyarországon nem alakult ki komoly nyomdagépgyártás, ahogy a többi volt szocialista országban sem, így a nyomdaipar a szocializmus éveiben is jellemzően német, esetleg – a kötészeti berendezések terén – olasz gépparkon alapult. Nem szakadt tehát le olyan mértékben a nyugattól, mint más iparág. An�nyiban voltunk rosszabb helyzetben, hogy a pénzünkből soha nem telt (vagy csak nagyon ritkán) komplett gépsorokra, mint amilyen például az említett Cameron volt. Megvették a nyomógépet úgy ahogy, de az elejének meg a végének a kistafírozására nem futotta, így arra sem, hogy ne emberek pakoljanak le meg föl meg be, hanem az is automatikusan történjen. Épp ezért soha nem tudtunk eléggé hatékonyan kihasználni egy ilyen berendezést. Szóval nem olyan nagy a lemaradásunk, mint esetleg más ágazatoké, hatékonyságunk mégsem vetekszik a Nyugatéval; ez jellemzően a tőkehiányból ered. Vannak persze olyan üzemeink is, például a kötészetünk, amelyekben ugyanazok a gépek láthatók, mint a legfejlettebb nyugat-európai nyomdákban.  Mi a helyzet a szaktudás, a szakembereik felkészültsége terén? A könyvgyártáshoz szükséges szaktudással mi legalább annyira rendelkezünk, mint a nyugatiak, sőt a fejlett nyugatról a könyvgyártás már kezd kiszorulni. Németországban nem egy olyan nyomda van, amelyik a könyvkészítést vagy a könyvkötészetet ab-

DISPUTA Kapualj

gyunk, és miután még hosszú ideig szükség lesz a tevékenységünkre, azt hiszem, leszünk is. Voltak persze fájdalmas döntések ebben az időszakban is. Meg kellett például válnunk az Alföldi Nyomdához ekkorra szinte jelképként hozzátartozó, rendkívül termelékeny könyvgyártó automatától, a Camerontól, ami az üzembe helyezésekor az első és egyetlen ilyen gépsor volt Európában. Arra találták ki, hogy száz-kétszázezer példányban gyártson könyveket. A magyar könyvpiac azonban megváltozott, meredeken csökkentek a példányszámok, és három-négyezer példányban megjelenő könyveket nem lehetett gazdaságosan gyártani a Cameronnal. El kellett adni. Helyette az íves nyomtatást erősítettük, a tekercsnyomtatásban pedig az úgynevezett heat-set vonalat, ami folyóiratok és kereskedelmi „bedobálós” újságok vagy éppen hetilapok, például a Debrecen és a Hajdúbihari Hét jó minőségben történő nyomtatására alkalmas.

21

den munkavállalónknak befizetünk a bruttó bére 3 százalékának megfelelő összeget egy magánnyugdíj-pénztárba, amit, ha akar, megtoldhat. A vidékről bejáró dolgozóinknak közlekedési költségtérítést adunk – a jogszabályoknak megfelelően. Mivel az Alföldi Nyomdának nincs és nem is volt üdülője – ha lett volna is, már rég eladtuk volna –, ilyen módon nem tudunk segíteni az üdülésben. Szoktuk viszont támogatni dolgozóink vállalati célú továbbtanulását, vagyis, ha van benne ráció a vállalat szempontjából, legyen az egy nyelvtanfolyam vagy egy iskola elvégzése, vállaljuk vagy a tandíjat vagy a tankönyvek árát  A városnak mennyi adót fizet a részvénytársaság?

bahagyta, illetve áthelyezte Kelet-Európába vagy még keletebbre, mert ehhez szakképzett munkaerő kell, amely ott egyre kevésbé van. Legalábbis a könyvgyártásban. Kevés vagy megfizethetetlenül drága. Ezért tudunk például Németországba is jelentős mértékben exportálni.

Évente közel 40 millió forint helyi adót fizetünk Debrecen városának. Ellentétben a külföldi tulajdonú cégekkel, mi nem kaptunk sem helyiadó-, sem társaságiadó-mentességet. Ez fáj is nekünk, mert amíg mi tíz év alatt befizettünk a városnak meg a magyar államnak körülbelül nyolcszáz millió forintot (ha nem egymilliárdot!), mások mentesültek ez alól. Ha nekünk rendelkezésünkre állna ez az összeg, mi is többre lennénk képesek a jövőnk érdekében. Ezt tehát többnyire igazságtalannak tartjuk, de nem tudunk vele mit kezdeni.

 Nyereséges a cégük? Hogyan alakultak a bérek?

 Tudnak-e támogatni kulturális vagy más célú egyesületeket, rendezvényeket?

Igen, az utóbbi tíz évben mindig nyereséges volt, árbevétel-arányosan általában két-három százalék nyereséget értünk el. Ami a béreket illeti, előrebocsátom: mi rendesen bért fizetünk; nem tudunk, nem is akarunk az embereknek se zsebbe, se máshogy fizetni. A bruttó átlagbér 160 ezer forint körül alakul. Vannak, akik ennél sokkal többet keresnek, de vannak, akik kevesebbet.

Lehetőségeink szerint igen, noha ilyen célokra sokkal kevesebb forrás áll rendelkezésünkre. Főleg olyan rendezvényeket szoktunk szerény eszközökkel támogatni, amelyek közelebb hozzák a könyvet és az olvasást az emberekhez, különösen a gyerekekhez.

DISPUTA Kapualj

40 millió forint helyi adó

22

 Futja béren kívüli juttatásokra? Igen, az elmúlt években futotta, és reméljük, hogy ezután is tudunk ilyeneket nyújtani, bár ez mindig függ az adórendszertől is. Munkavállalóinknak étkezési utalványt adunk: ha valaki melegétkeztetést akar, akkor olyat, ha vásárlási utalványt, akkor azt. Üdülési jegyeket is szoktunk venni, amiket a szakszervezet és az üzemi tanács oszt el a dolgozók között. Ezen kívül min-

A város közepén  Az Alföldi Nyomda szinte a város közepén van. Feltételezem, hogy ez azért lehetséges, mert nem terheli annyira a lakókörnyezetet, mint más hagyományos ipar. Van-e a nyomdának károsanyag-kibocsátása, beszélhetünk-e olyan zajártalomról vagy levegőszennyezésről, amelynek a nyomda a forrása? Amikor száz évvel ezelőtt a nyomda ide települt, ez a terület még a külvárosba esett. Azután a külváros beépült, a nyomda meg itt maradt ezen a több mint háromhektáros ingatlanon, a Böszörményi út 6. alatt. Úgy

Biztosíték nélkül kockázatosabb  Említette, hogy Németországba is exportálnak. Szokásuk-e bankbiztosítékot kérni szállításaikra a külföldi vevőktől? Ha kérnénk, akkor nem tudnánk exportálni. Miután egész Európában nyomdaipari többletkapacitások alakultak ki, a vevő nagyon kedvező helyzetben van, válogathat a nyomdák között, tehát mi sem tudjuk megtenni, hogy biztosítékot kérünk. Próbálkoztunk, de nem szeretik a partnerek, inkább máshova mennek. Mi ehelyett inkább azt az utat választjuk – több-kevesebb sikerrel –, hogy az új partnereinktől, ha azok nem nagy világcégek, első alkalommal előre kérjük a pénzt, vagy az árnak legalább az anyagra vonatkozó részét. Ezen is meg szoktak hökkenni, mert ebben a szakmában azért hosszabb fizetési futamidők vannak. Emiatt sokszor veszítünk is el üzleteket. Mert bár a termékeink is, az áraink is jók, ilyen pénzügyi feltétellel nem hajlandók vásárolni. Mi meg azt mondjuk, hogy nyitva nem merünk szállítani. Így minden évben elbukunk kisebb-nagyobb összegeket, mert azért a világ egy ideje már forrong, változik, és keleten és nyugaton egyaránt mennek tönkre cégek.  A külföldi cégeknek viszont nagyon is természetes, hogy pénzügyi garanciát kérjenek a magyarországi vevőktől.

Hát persze. Ez nyilván mindig az adott ország gazdasági fölényét vagy helyzetét mutatja. Magyarországon is van exporthitelbiztosító intézet, de nekünk nem sikerült velük üzletet kötni. Mert ők azokat a fix üzleteinket biztosítanák szívesen, amelyekre nem kérünk biztosítást. Nyugaton ezek a biztosító szervezetek valószínűleg rugalmasabbak és racionálisabbak, Magyarországon az állami bürokrácia gondolkodásmódja jellemzi őket, kerülik a kockázatvállalást, pedig hát ők azért lennének, hogy mérsékeljék a mi kockázatunkat. Válságos idők  Közben a pénzügyi világválság is itt van már a kapun belül. Igen, és erősen érezteti hatását a magyar nyomdaiparra. Miután a könyv nem létszükségleti cikk, és rossz az emberek pénzügyi helyzete, drasztikusan visszaesett a könyvvásárlás. Ezt 2008 negyedik negyedévétől érzékeljük, de sajnos igaz 2009 első negyedévére is. Mint a legnagyobb hazai tankönyvnyomda most abban bízunk, hogy a második negyedévben ez egy picit helyre fog billenni, hisz nagyon sok tankönyvet fogunk gyártani, ezért eddig nem kezdtünk létszámleépítésbe. A bérelt dolgozókat elővigyázatosságból nem béreljük tovább, diákokat nem foglalkoztatunk, és a távozó dolgozók helyére nem veszünk fel mást, de a cég mintegy négyszáz fős struktúráját megpróbáljuk egyben tartani. A többi attól függ, hogyan zárul a következő negyedévi tankönyvgyártás, a következő háromnégy hónap, és mi alakul ki az országban. Ha sikerül túljutni a válság nehezén, akkor nem tervezünk drasztikus intézkedést. Ha viszont nem sikerül, akkor nagyon is elképzelhető, hogy mi sem kerülhetünk el valamilyen komolyabb beavatkozást a létszámba és a cég szerkezetébe. Azt azonban máris vizsgáljuk, hogy a könyv mellett milyen más termékek gyártása jöhetne szóba, függetlenül a könyvpiactól. Szeretném hangsúlyozni, hogy mindaz, ami az Alföldi Nyomdában az elmúlt tizenhét év folyamán történt – a cégnek a pénzügyi csődtől való megmentésétől az átalakításon és a sikeres privatizáción át a legutóbbi tíz esztendő teljesítményéig, amikor a nyomda gazdaságilag és pénzügyileg is eredményesen működött –, a jó csapatmunka végeredménye. Bízom benne, hogy ez a csapatmunka ezután is eredményes marad, és képes lesz átlendíteni a nyomdát a jelenlegi válságon is.

DISPUTA Kapualj

gondolom, mi nagyon csekély mértékben szennyezzük a környezetünket. A szomszédok bizonyára érzékeny füllel és orral figyelnek bennünket, hisz kertvárosias övezetben vagyunk, elmondhatom azonban, hogy sem nekik, sem másnak nem okozunk komoly gondot. Hogy a zajjal, különösen éjszaka, ne zavarjuk a környezetet, négy méter magas zajvédő falat építettünk, vagyis sok tízmillió forintot áldoztunk arra, hogy az innen kimenő zajterhelés a határértéken belül legyen. Szerintem kevésbé szennyezzük a környezetet annál, mint amikor elhalad itt három rosszul beállított IFA teherautó, amik zajosabbak és büdösebbek is, mint az Alföldi Nyomda. A technológia folyamán keletkező véggázokat is elégetjük, és az így nyert hőt eladjuk a hőszolgáltatónak. Minket egyébként – éppen azért, mert a városban vagyunk – módszeresen és rendszeresen ellenőriz a környezetvédelmi hatóság, és ő sem talál, nem is találhat semmi kivetnivalót.

23

Verseny a neutronkutató központért Kenyeres Attila DISPUTA Kapualj 24

E

gy svéd és egy spanyol várossal verseng Debrecen az ESS (angolul European Spallation Source, magyar nevén Európai Neutronkutató Központ) megépítéséért. A létesítményben neutronok segítségével lehet anyagszerkezeti vizsgálatokat végezni, az eddigi technológiákhoz képest többszörös hatékonysággal. A beruházás jogát az nyeri el, akinek hamarabb sikerül maga mellé állítani a tudományos közvéleményt, a politikusokat és a kutatásban érintett cégeket. A neutronkutatás jelentőségéről és a debreceni pályázat esélyeiről Fenyvesi Andrást, az ATOMKI tudományos főmunkatársát, valamint Fodor Andrást, a pályázatot gondozó Euro-Régió Ház Kht. ügyvezetőjét kérdeztük. A neutronos anyagkutatás előnyei Az anyagok szerkezetének vizsgálatára többféle módszer is létezik. A neutronokat felhasználó módszer előnye, hogy ez a részecske elektromosan semleges, ám azok a neutronok, amelyeknek mágneses tulajdonságaik vannak, lényegében csak az atommagokkal és az erős mágnesezettségű atom- és molekulacsoportokkal lépnek kölcsönhatásba. – Emiatt a neutronok, különösen azok, amelyek hullámhossza az atomi méretek tartományába esik, nagyon hatásos eszközt jelentenek az atomok és molekulák mozgásának, valamint az anyagok belső szerkezetének feltérképezésére. Számos alkalmazási lehetőség ismeretes az atomi méretektől az élő szöveteken át akár a néhány méteres kiterjedésű gépalkatrészekig. Neutronokat többféle módon lehet előállítani. Az atomreaktorokban az uránatomok magjainak hasadását követően keletkeznek neutronok. Részecskegyorsítót használva elektromosan töltött részecskékkel bombázhatunk megfelelően kiválasztott atommagokat neutronkeltés céljából: a spallációs módszer esetén például nagy energiájú protonokat lőnek be nehéz atomok nagy neutrontartalmú atommagjaiba, onnan neutronokat ütnek ki, sőt még a darabokra széteső mag maradványaiból is „párologhatnak ki” neutronok. A keletkező neutronokat lelassítják, szobahőmérsékletű, sőt egyes vizsgálatokhoz jóval hidegebb, –253 Celsius-fok köré hűtött neutrongázt állítanak elő. Az igen kis energiájú neutronok azonban már hullámszerűek, ezért egy speciális hullámvezető csatornán keresztül juttathatók el a mérőhelyre, ahol végül szóródnak a vizsgálandó anyagon. A szórt neutronhullámot detektorokkal érzékelik, és a szórási képből következtetnek

az anyag szerkezeti tulajdonságaira. Az eljárás az atommagok elhelyezkedéséről és mozgási sebességéről ad információt. Röntgen-fotonokkal szintén lehet anyagszerkezeti vizsgálatokat végezni, hiszen ezek is hullámszerűek, de ezek révén lényegében az elektronok eloszlására vonatkozóan kaphatunk információt. A két vizsgálatot elvégezve és eredményeiket összevetve különösen sokat tudhatunk meg az anyagokról – mondta Fenyvesi András. Az ESS kutatóközpont tudományos jelentősége Az ESS az Európai Neutronkutató Központ angol elnevezésének rövidítése (European Spallation Source). – Ez egy nagy energiájú protongyorsítóra épülő komplexum, amelyben intenzív neutronnyalábokat állítanak majd elő. Az ESS révén nyerhető anyagvizsgálati eredményeknek kiemelkedő tudományos, technológiai és ipari alkalmazási jelentőségük lesz. Sok más mellett olyan területeken várhatók új felfedezések, mint a távközlés, rákkutatás, biotechnológia, gyógyszerkutatás, környezeti technológiák, katalizátorok, energiatárolás, új anyagok létrehozása, energiatovábbítás, szállítás, adattárolás, mágneses jelenségek vagy például a kvantumeszközök. Az így létrejövő beruházás lehetőségei tízszeresen, sőt egyes alkalmazások esetében akár százszorosan is meghaladják a jelenleg üzemelő hasonló kutatási létesítmények lehetőségeit, s közben nem keletkezik nukleáris hasadóanyag, vagyis környezetvédelmi szempontból is igen kedvező a technológia. A tervezett európai berendezés alapját a magyar Mezei Ferenc professzor által jegyzett úgynevezett hosszúimpulzusú forrás adja. Mezei Ferencet, az MTA rendes tagját, saját elmondása szerint kétszer jelölték Nobel-díjra, és három alapvetően fontos találmánya van eddig. Az egyik az úgynevezett neutronspinecho-berendezés, amelyet Franciaországban épített meg. A másik a szupertükör, ennek a segítségével neutronhullámokat lehet továbbítani a kísérlet helyére. A harmadik pedig az említett hosszúimpulzusú forrás koncepcióján fog alapulni – ismertette az ATOMKI tudományos főmunkatársa. A várható kutatási eredményekről Az ESS-ben üzemelő kutatóberendezések végső soron a statikus és dinamikus jelenségek valós idejű, valós méretű, valós élethely-

kai igénybevételnek kitett elemek (vasúti kerekek abroncsa, repülőgép-hajtóművének turbinalapátja, a helikopterek rotorja, nagy fordulatszámon üzemelő robbanómotorok dugattyúja, főtengelye vagy vezérműtengelye stb.) esetén a törés akár végzetes baleseteket is eredményezhet. Neutronokkal azonban feltérképezhetők a fémes szerkezetekben kialakuló nemkívánatos belső mechanikai feszültségek, sőt még az olyan repedéskezdemények is felfedezhetők, amelyeket más módszerekkel korábban nem láthattak meg a kutatók. Ilyen módon tehát biztonságosabb gépelemeket és berendezéseket lehet kifejleszteni. Neutronokkal átvilágítható akár egy működő autómotor is, és megkapható a radiogrammja. Ebben az esetben a neutronok nem a fémszerkezetről, hanem a kenőanyag vagy a hűtőfolyadék motoron belüli elhelyezkedéséről és mozgásáról adnak képet a működés közben. Tanulmányozható, hogy a kifejlesztett kenőanyagok és hűtőfolyadékok milyen hatékonysággal működnek, eljutnak-e a kívánt helyre. Ugyanígy vizsgálhatók működés közben egy hőszivattyús rendszer (hűtőberendezés, klímaberendezés stb.) szelepei is. A neutronok tehát nemcsak a biztonságos, hanem a környezetbarát technológiák szempontjából is fontosak lehetnek – tette hozzá Fenyvesi András. Tervek az európai neutronkutató központ megépítésére A világ gazdaságilag élenjáró országait tömörítő OECD felismerte a neutronos anyagkutatásban rejlő lehetőségeket, ezért a szakminiszterek 1999-ben elhatározták, hogy olyan intézményeket kell létesíteni, amelyekben anyagszerkezeti kutatásokat lehet végezni a neutronok segítségével. A szervezet úgy döntött: három neutronforrás-központot kell építeni. Az első az USAban kezdte meg működését, míg a második Japánban. Időközben elkezdődött az Eu-

DISPUTA Kapualj

zetű, in-situ követését teszik majd lehetővé, képet adhatnak akár a nanoméretű eseményekről is. Az orvostudományban és az informatikában különösen nagy hasznát lehet majd venni a kutatási eredményeknek. –  A neutronos módszerekkel kapott információk nagyon fontosaknak bizonyultak például a vérlemezkékben lévő hemoglobinmolekulák működésének teljes megértése szempontjából. Ezáltal egyes szív- és érrendszeri megbetegedések jobb megértése vált lehetővé, és az eredményeket felhasználhatták a gyógyításukra alkalmas újabb gyógyszerek kifejlesztése során is. Általában elmondható, hogy a neutronmódszerek is segíthetnek gyógyszerhatóanyagok és más molekulák kifejlesztésében. Tudjuk, egy molekula sztöchiometriai képlete csak azt mondja meg, melyik atomfajtából hány darab található a molekulában, de nem árul el semmit a molekula térbeli szerkezetéről. Pedig a térszerkezet ismerete nélkül rendszerint aligha érthető meg, hogy a molekula milyen kölcsönhatásokban, kémiai reakciókban vesz részt. Az élő szervezetek esetében fontos tudni, hogy például egy gyógyszerhatóanyag hogyan kapcsolódik az élő sejtek felszínéhez, mely részüket blokkolja vagy éppen stimulálja. Az is fontos, hogy magában a gyógyszerkészítményben a hatóanyag és a hordozóanyag a megfelelő módon illeszkedjen egymáshoz. Ez ugyanis befolyásolja, hogy mennyi ideig tárolható a készítmény. A feladat megoldásához egyaránt meg kell határozni a molekulák térbeli szerkezetét és a belső mozgások dinamikáját. Éppen ezekben segíthet a neutronkutatás. Neutronhullámokkal tanulmányozni lehet az informatikai eszközökben széleskörűen használt rétegszerkezetek elváltozásainak kialakulását is. A mikro- és nanoméretű rétegstruktúrák mint információtároló szerkezetek a működésük során (például az információ beírásakor és kiolvasásakor) melegszenek, az eltérő hőtágulás miatt a rétegek eltérően deformálódhatnak, sőt akár el is szakadhatnak egymástól, s ez a tárolócella javíthatatlan meghibásodásához vezethet. A neutronszórásos módszer alkalmazásával megállapítható, hogyan lehet a leghatékonyabban egymáshoz kapcsolni a parányi rétegeket, hogy minél kevésbé deformálódjanak és minél tartósabb legyen a szerkezet. Így kisebb méretű, nagyobb kapacitású és megbízhatóbb informatikai eszközöket, adattárolókat – például pendrive-okat! – lehet kifejleszteni. A fentieken kívül a gépipar számára is fontos lehet az ESS. A nagy mechani-

25

rópai Neutronkutató Központ létrehozását célzó projekt is, amelyre Magyarország is pályázik. A már említett hosszúimpulzusú forrás alkalmazása miatt az ESS teljesítménye több alkalmazás esetén is nagyobb lesz a japán és az amerikai neutronközpontokban használtaknál. –  Németországban 2003-ban dolgozták ki a koncepciót az ESS-központ megvalósítására, de ők végül nem akarták továbbvinni. Németországnak, Angliának és Franciaországnak régóta vannak neutronkutató intézményei. A német és francia neutronforrások az atomreaktoros technológián alapulnak, az angol pedig spallációs neutronforrás. A három ország közül egyik sem vállalkozott az új kutatóközpont megépítésére, ezért az ilyen jellegű kutatásban „második vonalba” tartozó országok jelentkezését várták. Végül Magyarország, Spanyolország és Svédország jelezte részvételi szándékát. Debrecen mellett szól, hogy Budapest infrastrukturálisan talán már túlságosan is leterhelt, nem bírna el egy ilyen beruházást, ráadásul növelné az ország keleti felének leszakadását. Így szerencsés a keleti országrésznek lehetőséget adni. A hazai pályáztatást a Gazdasági Minisztérium folytatta le, Miskolc, Székesfehérvár, Óbuda és Esztergom is jelentkezett a megvalósításra. A második fordulóban Debrecen és Székesfehérvár maradt versenyben – kaptunk tájékoztatást Fodor Andrástól, az Euro-Régió Ház Kht. ügyvezetőjétől. A második körben már részletes pályázatot kellett benyújtani, többek közt az adottságokról, a tudományos kapacitásokról, illetve a beruházás hatásairól, a város oktatási, egészségügyi, kulturális potenciájáról, valamint infrastrukturális helyzetéről. Végül Debrecen jelölése mellett határozott a minisztérium.

DISPUTA Kapualj

Kik hozzák a végső döntést?

26

A European Strategy Forum on Research Infrastructures (ESFRI) az Európai Bizottság mellett működő testület, amely ajánlásokat fogalmaz meg arra vonatkozóan, milyen infrastrukturális beruházások szükségesek az EU-ban annak érdekében, hogy megmaradjon az Unió versenyképessége a kutatás-fejlesztés területén. Az ajánló és véleményező testületben minden tagállam két-két tudóssal képviselteti magát. Az ESFRI vizsgálata szerint mindhárom város alkalmas a megvalósításra. Amelyik pályázónak elsőként sikerül az ESS építésében érdekelt kutatóközösségeket, vállalatokat, pénzügyi befektetői csoportokat, il-

letve az egyes nemzetek politikai vezetőit maga mellé állítani, nagy valószínűséggel az valósíthatja meg a beruházást. Ez alulról jövő kezdeményezés. Arról, kinek sikerült a legjobban, az EU Versenyképességi Tanácsa is állást foglal, melynek tagjai a tagállamok kutatás-fejlesztésért felelős szakminiszterei. Ha ebben a testületben konszenzus alakul ki, hogy a három pályázó közül melyik lehet a legsikeresebb a megvalósításban, akkor valószínűleg ez az ország kezdheti el a munkát. Magyarország esélyei Jelenleg mindhárom pályázó neutronkutató közösségei a többi országot győzködik a neutronkutató felépítésének szükségességéről és arról, miért lesz jó, ha éppen az ő országukban épül fel az intézmény. – Meg kell győzni azokat, akik a kutatásban érdekeltek, de azokat is, akik csak hasznot húznak majd belőle. Az sem mindegy, hogy a három legnagyobb (Németország, Anglia, Franciaország) kit támogat majd. A lobbizás során a kutatóközösségektől egészen a nemzeti kormányzatokig kell feljutnia az információknak. Minden országnak más-más taktikája van. Ez nagyon komoly alkufolyamat. Magyarország szeretne létrehozni egy közép-európai regionális szövetséget, tehát elérni, hogy legalább ezek az államok támogassák a mi pályázatunkat. Az alkunak az a lényege, hogy lesznek még hasonló infrastrukturális pályázatok a régióban, és az ESS-pályázatunk támogatásáért cserébe megígérjük, hogy a jövőbeni pályázatokon őket fogjuk támogatni – ismertette Fodor András. A szakember szerint Magyarország mellett több fontos érv is szól. Ezek egyike, hogy Magyarországnak komoly, több évtizedes tapasztalatai vannak a neutronkutatás terén és több nemzetközi hírű tudóst is adott a világnak. Erre a legjobb példa Mezei Ferenc professzor, az ESS technológiai koncepciójának „atyja”. – A legfontosabb érvünk az, hogy a versenytársakkal összehasonlítva a beruházás költségei Magyarországon lennének a legalacsonyabbak, ráadásul a projekt anyagi megtérülése itt lenne a leggyorsabb. Az ESS Debrecenben történő megépítése Kelet-Közép-Európa számára fontos politikai és szimbolikusan összetartó üzenet lenne. Ilyen nagyságrendű beruházásra ugyanis még nem került sor az EU egyetlen új tagállamában sem. Ha az EU valóban fontosnak tartja, hogy az új tagoknak is megadja a fejlődés lehetőségét, akkor erre bizonyí-

Lehetőségek Debrecen számára A város mellett szól, hogy már most is tudományos és oktatási központ, hiszen itt működik Magyarország egyik legnagyobb egyeteme 30 ezer hallgatóval, nagyszámú kutatóval és oktatóval. Ugyanakkor az ESS szempontjából döntő jelentőségű, hogy Debrecenben van a Magyar Tudományos Akadémia Atommagkutató Intézete (ATOMKI) is. –  Az ATOMKI számára bizonyos mértékig konkurens intézmény lenne az ESS, ugyanakkor több olyan terület is van, amelyeken igen értékes szinergiák lennének kialakíthatók a két intézmény között. Az ATOMKIban több olyan, töltöttrészecske-aktiváción alapuló módszer, valamint nukleáris képalkotó technika is elérhető, amelyek az ESS neutronmódszereivel együtt egyedülálló vizsgálatokat tennének lehetővé a gyógyszerkutatás, a kulturális örökségvédelmi kutatások vagy akár bizonyos gépészeti alkalmazások esetén. Beszállóként is mindenképp együtt tudnánk működni az ESS-sel, illetve a szakemberképzésbe is be tudnánk kapcsolódni. Az ATOMKI-nak vannak olyan gyorsítófejlesztési tapasztalatai, amelyek hasznosíthatóknak látszanak az ESS megvalósítása során is. Világszínvonalú tapasztalatokat és ISO 9001 minősítésű mérési lehetőségeket tudunk felajánlani a környezetanalitikai mérések területén. Az ATOMKI-nak jelentős tapasztalatai, nemzetközi referenciái vannak egyedi nukleáris elektronikák, detektorok és szoftverek előállítása terén is. Tagja és beszállítója a CERN (Európai Nukleáris Kutatóintézet) CMS kísérletének. Részt vettünk az Euró-

pai Űrügynökség (ESA) egyik programjában is, ennek során sugárkárosodási vizsgálatok végzésével kapcsolódtunk be az első európai ionhajtóműves Hold-kutató műhold (SMART-1) fedélzeti tömegtároló memóriájának kifejlesztésébe. Debrecen jelentőségét mutatja az is, hogy a kutatás-fejlesztésben dolgozók aránya a gyógyszeripart tekintve az európai átlag fölött van. Itt működik az amerikai National Instruments közép-európai üzeme, amely a neutronkutatáshoz szükséges berendezésekhez is gyárt egyedi eszközöket, így ők is helyben vannak mint beszállítók – jegyezte meg Fenyvesi András. Debrecen mellett szólnak az infrastrukturális adottságok is, hiszen a tervezett helyszín mellett van nemzetközi repülőtér, vasútvonal, valamint autópálya is. A megfelelő feltételekre szükség is van, hiszen ha a pályázatot sikerül megnyerni, több ezer kutató költözne a városba, családtagjaival együtt. –  Oktatási, kulturális és szórakozási lehetőségeket kell nyújtanunk nekik, lakhatást biztosítani, valamint az egészségügyi ellátásukat is meg kell oldanunk. Mindezek Debrecennek nem jelentenek nehézséget. Ha csak az oktatást nézzük, az általános és középiskolákban az önkormányzat már megteremtette az idegen nyelvű képzés feltételeit. Számításaink szerint évente akár 3–4000 külföldi kutató is tartózkodhat Debrecenben – természetesen családtagjaikkal. Közülük 5–600 fő venne részt az üzemeltetésben. Összességében nagy tömegű, jól képzett és jó anyagi helyzetben lévő fogyasztói réteg jelenhetne meg, amely hasznos lenne a régióban működő vállalkozások számára is. A kutatásban érdekelt cégek is jó eséllyel települnek meg, s ez bevételt jelentene a városnak, mivel nagy hozzáadott értéket képviselő vállalkozásokról van szó. A tervezett neutronkutató központ megépítése több mint egymilliárd euróba kerülne. Az összeget részben a befogadó országnak kellene előteremtenie, részben az EU-s strukturális alapokból lenne erre pénz, illetve a források nagyjából 70 százalékának finanszírozására befektetőket kellene felkutatni a közös érdekek alapján. Tehát ez is egy nagy feladat – mondta Fodor András. A létesítmény felépítése a tervek szerint nyolc évig tart. A világ legfejlettebb neutronkutató központja várhatóan 40–50 évig működik. Az építkezés legkorábban 2012-ben indulhat, és 2019–2020 körül kezdődhetnek az első kísérletek. A helyszínről idén májusban várható az első előzetes döntés a szakminiszterek tanácsában.

DISPUTA Kapualj

ték lehet, ha Magyarország mellett dönt. Az ESS-projekt megvalósítását egységesen támogatja a kormány, valamennyi politikai párt, a Magyar Tudományos Akadémia és Debrecen városa is. Egy, a közelmúltban elfogadott kormányhatározat értelmében a kabinet készen áll az Európai Neutronkutató Központ (ESS) befogadására, és az ehhez kapcsolódó finanszírozási feladatok ellátására – tette hozzá az Euro-Régió Ház Kht. ügyvezetője. Fodor András megjegyezte: Mezei Ferenc professzor 30 százalék esélyt lát arra, hogy Magyarországon épülhet meg az ESS központ. A jeles tudós szerint hazánk lobbitevékenysége nem olyan erős, mint Svédországé vagy Spanyolországé, és bár ajánlatát a két másik országgal egy időben tette meg, a nemzetközi lobbimunkához később kezdett hozzá. Ezért jelent különösen nagy kihívást a feladat.

27

A Zenepalota P. Stébel Ildikó DISPUTA Kapualj 28

D

ebrecen város zenei életének dinamikus fejlődését mutatják az 1800as évek elején azok a szerveződések, amelyek a muzsika kedvelőit egy táborba kívánták összefogni; ilyen volt a Hangász Egylet, amely a Casino Egyesület és a Musika Egyesület tervezete nyomán jött létre, ám további működésének a szabadságharc véget vetett. Vagyonát takarékpénztárba helyezve megalapozta egy zeneművészeti társulat anyagi forrását – ez lett később a Debreczeni Zenede. Az éneklő és zenélő Debrecen hamarosan új meg új kezdeményezésekkel alakította zenei életét – ezek számára a város polgárainak áldozatkészsége teremtett anyagi alapot. A Zenedei Egylet a zenei nevelés – szervezeti és művészi szempontból egyaránt jelentős – intézményesítése érdekében 1861ben megalapította a Városi Zenedét, mely ugyanabban az évben, teljes művészi és pedagógiai felkészültséggel, meg is nyílt. (A palotát 1894-ben építették.) Hajléka lett a muzsikának, az énekes és hangszeres zenének, nevelője és irányítója a debreceni zenekultúrának. Fennállásának első évében 270 növendéke volt, fennállásának 75. évfordulóján pedig 900. Működésének kezdeti időszakában a verbunkos zene uralta a nagy hangszeres formákat, majd a kései romantika pátoszának zenei korszakán át jutunk el az új magyar zenéig: a népi dallamvilág anyagából és szellemi tartalmából kisugárzó magyar zenei nyelv megismeréséig. Ezt az utat képviseli Kodály Zoltán is, aki – egyedülálló módon – még életében ajándékozta nevét az intézménynek. A Debreczeni Zenede – mely bizonyítottan elsőként vállalta fel a magyar nyelvű zeneoktatást – 1862-ben kezdte meg működését a Degenfeld- (majd Tisza-, jelenleg MÁV-) palotában, a bérletben rendelkezésére bocsátott termekben. Degenfeld gróf halála után, 1890-ben azonban új otthonra volt szükség. Az év tavaszán a Zenede beköltözött a kevéssé alkalmas és szűkös lehetőségeket biztosító, a Czegléd (ma Kossuth) utca és Batthyány utca sarkán található épületbe. A drága belvárosi telkek, a rendelkezésre álló kevés pénz és a különleges helyigény voltak azok a tényezők, melyek nehezítették egy új, végleges otthon kiválasztását. Szóba került a későbbi Kereskedelmi Akadémia által elfoglalt helyrész, a városi tűzoltólaktanya használaton kívüli telke, de legtöbb esély a Csapó utca 20. (Vár utca 1.) alatt álló telek megvételére volt. Az itt található Kainrath-féle

ingatlan felkeltett a Zenede akkori igazgatójának, Simonffy Emilnek a figyelmét. Sikerült is jutányosan hozzájutnia a telekhez, amelynek megvásárlására az 1891. október 7-ei választmányi ülés rendkívüli közgyűlésén 21 ezer forintot meg is szavaztak. Ezen az ülésen elhangzott az építési program, amelyben elhatározták, hogy az egyemeletes épület alsó szintjét boltok számára adják ki jövedelemszerzés céljából, a Zenede fenntartására. Megegyeztek abban is, hogy a hangszigetelésre különös gondot fordítanak, hogy legyen az épületben felügyelői lakás, igazgatói hivatali szoba, valamint hangversenyterem. (Ez utóbbi csak némi vita után valósult meg.) Az épülettervek, vázlatok, költségirányzatok készítésére kétfordulós pályázatot írt ki a választmányi ülés. Öt pályázó nyújtotta be anyagát: Gerstner és Rössler, Tóth István, Tóth Béla, Bernovits Gusztáv, illetve Tóth Elek (Tempus). Az elbírálást Simonffy Emil igazgató, Márton Imre jegyző, Kövy Lajos számvizsgáló, Zádor Lajos, majd Komlóssy Dezső választmányi tag és Balogh Mihály városi főmérnök végezte. A tervek kivitelezése nagy tőkét igényelt; a legköltségesebbet – Tóth Elekét – gyorsan el is vetették. A tervek ügyében a bíráló bizottság hibaként rótta fel a tanhelyiségek célirányos beosztásának hiányosságait, az építési program figyelmen kívül hagyását, amelyben az állt, hogy a terv a telek egészére vonatkozzon, a kivitelezés azonban csak kétharmadán valósuljon meg, hogy a megmaradt egyharmad részt bérbeadás és pénzforrás céljából hasznosíthassák. A telken meglévő régi épületet így még egy ideig – bérbeadása révén – hasznosítani is tudták; ez háromszáz forintot jövedelmezett a Zenedének. További feltétel volt, hogy az építési költség előirányzott 60 ezer forintos keretét nem lehet túllépni. Petz Sámuel budapesti építésznek, műegyetemi tanárnak is elküldték az anyagot véleményezésre. Az ő észrevételei elsősorban a hangversenyterem öblösségét és a folyosók tágasságát érintették. Végül Tóth István tervét fogadták el, és az 1893. március 19-ei rendkívüli közgyűlés beleegyezését adta az építkezés megkezdéséhez. Tóth István lett a kivitelezés fővállalkozója is. Debrecen város közgyűlése megszavazta az építkezéshez nyújtandó húszezer forintos támogatást, ám ezzel egy időben eltörölte az évi rendszeres segélyt. Fejenkénti ezer forintos segítséget nyújtott még a Debreczeni Első Takarékpénztár és az István Gőzmalom Társulat.

A Zenepalota eredetileg egyemeletes, magas tetős kialakítású saroképület volt, olasz reneszánsz (neoreneszánsz) stílusban; azóta eklektikus stílusban átalakították. A Vár utcáról egy teljesen a Zenede számára elkülönített vesztibül vezet az épületbe. Belépéskor, a bejáratnál láthatjuk a két fekete márványtáblát, melyek megörökítik a Zenede, illetve az épület keletkezésének történeti adatait. A bejárati csarnokba lépve a házmesterlakás előtt haladunk el (ez ma porta), majd a lépcsőházba jutunk. A lépcsők zsemlyeszínű karsti márványból készültek, és egy mozaikozott (ma öntött kőpadló), körülbelül három méter széles folyosóra vezetnek. A falakat műmárvány lapokkal (stucco lustro) díszítették. A hangversenyterem jobbra az első emeleten található, mellette egykor énekteremnek, majd igazgatói szobának és szertárnak használt helyiségek vannak. Az épület utcai szegletében a zongoraterem, majd mellette a Csapó utcára tekintő hegedűterem volt. Legvégül a felügyelőnő lakása helyezkedett el az első emeleten. A tantermeket porcelán, illetve Friedland-kályhával fűtötték, magasságuk

négy méter volt, légszeszvilágítással és amerikai parkett padlóval, szelelővel voltak ellátva. A hangversenyterem alapterülete 126 m2 (14 méter hosszú, 9 méter széles, 8 méter magas). Három hatalmas ablakon kapja a világosságot, velük szemben áll a kagylószerűen bemélyesztett színpad (akkoriban tapétaajtó volt a közepén, amely az öltözőbe vezetett, előadáskor a közreműködők gyülekezőhelyéül is szolgálva). Maga a színpad több zongora, valamint 30–35 személy elhelyezkedésére alkalmas. A falain körben erkélyeken lehetett elhelyezni az énekkart. A színpadi „fülke” hasonlatos ahhoz, amelyik a Sydenhamban található kristálypalota zeneteremében van (Alberthall). Akusztikai szempontból a színpad kiváló megoldásnak bizonyult, ma is ez adja a hangversenyterem egyik legnagyobb értékét. A termet 300 szék befogadására tervezték, szelelőkkel, Meidingerrel (felülről lefelé égő kályhával), két 18–18 légszeszlángú csillárral látták el. A terem díszítését, építészeti, művészeti kivitelezését a megbízók sikerültnek találták. A falat a sárga stucco lustro lisenák mezőkre osztják, melyeknek felső harmadára zöld márványozáson Beethoven, Chopin, Haydn, Mozart, Bach, Verdi, Wagner, Volkmann, Liszt, Goldmark és Erkel nevét vésték aranybetűvel. A színpadi fülke fölé lantmotívum került; kétfelől a zene emblémái keretezik. A mennyezetfestmény Mirkovszki Géza művészi munkája. A temperafestmény a zenét allegorikus csoportban ábrázolja (Lotz felfogásához közelítően, lebegő megjelenítéssel): posztamentre felépített orgona, melyen Szent Cecília

DISPUTA Kapualj

Az építkezés 1893 tavaszán vette kezdetét. Építőbizottságot hoztak létre, amelynek élére a technikai felügyeletet ellátó Domokos Kálmán, a gazdasági tanintézet igazgatója, majd Kúthy Béla, a M. Kir. Államvasút mérnöke került. Az átköltözésre 1894 áprilisában került sor, ám a hangversenyterem csak a tél folyamán lett kész, így az ünnepélyes megnyitás 1895. március 17-ére maradt.

29

DISPUTA Kapualj 30

játszik, a komoly egyházi és monumentális zenét jelképezve. Az orgona alatt az alkotó Géniusz lantot penget, s egy dicsőítő nemtő nyújt felé babérkoszorút. Bárányfelhős légben látható az ókori zene allegóriája, egy hárfázó múzsa; az ettől jobbra álló trubadúr a középkori zenét jelöli; a rokokó és barokk alakok, valamint egy tamburinverő nő pedig a vidám érzéki zenét képviselik. A modern zenét egy pódiumon álló énekkarral, vezénylő karmesterrel fejezi ki a festő. Az előtéri balusztrádra egy triposzt festett, melyen a művészet soha ki nem alvó örök tüze ég. Ezt az egész allegorikus képcsoportot vízinövény- és virágfüzér (feston) veszi körül, melyet a négy sarokban angyalok tartanak. Az Zenede Egylet 1913. szeptember 5-én szerződésben, leltárral átadta a városnak az általa irányított, ötven évig alapítványokból működtetett intézetet, „feláldozva a Zenede félszázados autonómiáját, és a függetlenség árán keresni a művészet magas érdekeire védelmet, a város hatalmas oltalma alatt” (Drumár János). A városiasítás eszméje évek óta foglalkoztatta az igazgatót, így ilyen irányú előkészületeket is tett. A várossal kötött szerződés kiegészítő része, a szervezeti szabályzat tartalmazza, hogy az intézetet zeneiskolai bizottság vezeti. A szerződésben kimondatott, hogy egy negyedmilliót is meghaladó

összeget a Zenede palotájának továbbfejlesztésére kell fordítani. Az összeg egyharmada gyorsan bele is épült a nagy gyorsasággal felhúzott második emeletbe, melyen valamennyi első emeleti terem megismétlődött, kivéve a hangversenytermet. A még hátralévő összeg terv szerint a palota továbbépítését szolgálta, helyet adván annak a nagy hangversenyteremnek, melyben a 12–15 ezer korona értékű orgonát állítják fel, amely ekkor már a Zenede birtokában volt. A nagy hangversenyteremnek, amelyet sürgősen fel kellett volna építeni, ezerezerkétszáz fő befogadására és egy szimfonikus zenekar elhelyezésére kellett volna szolgálnia. Az épület külsőleg ma nagyon elhanyagolt és sok torzulást szenvedett. A földszint megnyitott portáljait ablakszerűen befalazták, és eltűntek a sarokrizalit emeleti szintjeinek díszes nyílásait keretező szemöldökpárkányok. A főpárkány feletti baluszteres attikát átépítették, helyette egyszerű mellvédfal van. Az első építési periódus nagytermének ívezetes színpadnyílását baluszteres belső erkély osztotta meg, felette kagylószerűen festett men�nyezeti kialakítás volt. Ma már egyik sincs meg. Az épülethez 1983-ban épített épülettömb idegenül hat. A nagy múltú épület jobb sorsot érdemelne.

Kezdjük ezzel a legutolsó kérdéssel. Míg az elmúlt századok során markáns – ha úgy tetszik, jól olvasható – különbség volt például egy katolikus, illetve egy református templom között, addig mára, nem utolsósorban a Vatikáni Zsinat liberalizáló törekvéseinek hatására eltűnt a liturgiát téri, enteriőrképzési szempontból támogató együttesek közötti markáns határvonal. Azzal, hogy az egyes felekezetek közötti merev határvonalak némiképp feloldódtak, éppúgy hatnak egymásra az egyes szertartásrendek, mint ahogy lehetővé vált, hogy az egyes templomok egy felettes, a liturgiától némiképp független építészeti és esztétikai idea szerint szerveződjenek.1 Ezt az esztétikai ideált a mindenkori szakmai hagyományok határozzák meg, és ennek megfelelően az egyes házak, alkotók éppúgy keresik a kapcsolatot egymással és en bloc az építészeti múlttal, mint ahogy választ is akarnak adni a közösséget érintő legfontosabb identitásbeli kérdésre: hogy tudniillik: kik is vagyunk, merre tartunk. Ez alól természetesen kivételt képez a görög katolikusság, melynek bonyolult és 1 2

3

Török Ferenc: görög katolikus templom és parókia, Nyíregyháza, 1993

Építészet és liturgia kapcsolatáról lásd Bouyer, Louis: Építészet és liturgia. Ford. Füzes Ádám, Szeged 2000. Ebben mértékadó: Földváry Miklós István: Istenünk tornácaiban. Az osztott templomtér jelentőségéről. Magyar Egyházzene 9 (2001/2002), 171–182. Vö. Balázs Mihály: Keleti és nyugati tradíciók keveredése a kortárs görög katolikus templomépítészetben. In: Utóirat. Post Scriptum. Egyház és építészet – Kortárs reformértelmezések II. A MÉSZ, a Magyar Építőművészet folyóirat és a Ráday Könyvesház konferenciája. Károly Gáspár Református Egyetem, 2008. október 2–3. 2008/6 VIII. évfolyam 47. szám.

Kortárs magyar templomépítészet I.

hieratikus szertartársrendje – vele együtt pedig a templomépítészete – változatlanul a bizánci hagyományokhoz kötődik. A 8–9. században, a képrombolás korszakának reakciójaként megerősödő szerzetesi kultúra szinte kanonikussá tömöríti az ortodox templom térosztását és dekorációját, melynek sarokköve a mai napig változatlanul centrális templomtest, illetve az önmagukba záródó, egymáshoz additívan kapcsolódó egyéb terek.2 Jellegzetes példája ennek a szentélyzáró fal, az ikonosztáz, mely a hívek helyét választja el a liturgiát végző papétól. Ugyancsak az additív térszervezés példájának tekinthető a főhajó elé illesztett kereszttér, az „előcsarnok” funkcióját betöltő exonarthex, mellyel a sztiriszi Hosziosz Lukasz templomban éppúgy találkozhatunk, mint Török Ferenc nyíregyházi görög katolikus templomában. A centrális hajószervezés a hittel való kapcsolat exemplumaként is tekinthető.3 A görög katolikus templom centralitása – vagyis kiegyensúlyozott, azonnali felismerhetősége – és e centralitás évezre-

Wesselényi-Garay Andor

Több mint hetven éves kulturális tartozást törleszt a debreceni MODEM földszintjén látható, a kortárs magyar templomépítészetet bemutató kiállítás. Az anyag mérete – mintegy ötven templom – már önmagában is alkalmas arra, hogy a jelenséget eltérő kapcsolatrendszerek szerint értékeljük. Határozott meggyőződésem, hogy a mai Magyarországon alapesetben is három kontextus határozza meg – nem csak a templomok, hanem általában a kortárs építészeti alkotások születését. E három viszonyrendszer (i) a környezettel való kapcsolat, (ii) a kortárs magyar építészeti kánonhoz való illeszkedés, illetve (iii) a liturgia térigényének kielégítése, vagyis a katolikusság, a reformátusság, illetve az evangélikusság mibenlétének építészeti medializálása. Az utolsó kérdés végső soron azt jelenti, hogy milyen a katolikus/református/evangélikus templom MA, vagy legalább is milyennek kellene lennie.

DISPUTA Árkádok

A felekezetiség problémája a terek alakításában

31

DISPUTA Árkádok

Lengyel István: református templom, Debrecen-Tócóskert, 1998

32

deken átívelő hagyományozódása a terem­tett világ emberi erőfeszítések álta­li megismerhetőségének másodlagosságát is illusztrálja. A visszatérő motívum, közepén a világtengelyben láthatatlanul is jelen lévő Krisztussal, az újítással szemben álló hagyományt és állandóságot is sugallja. A templomtér nem dinamikus, hanem statikus; nem változatos, hanem alkalomról alkalomra ismétlődő. Éppen ezért a görög katolikus templomok Magyarországon azonosíthatóan és kizárólagosan centrális elrendezésűek, a kupolatérben a Pantokratór, nyitott könyv esetében pedig a tanító Krisztus alakjával. A képrombolás korszakának ellenhatásaként merevvé váló enteriőrelrendezést tehát a centralitással is konzerválva, a görög katolikus templomok szükségképp historikusak. Az egyes templomok historizmusa persze eltérő. Bodonyi Csaba ózdi együttesének téglasávos falazata már direkt idézet, Balázs Mihály, Török Ferenc vagy Lengyel István templomai a némiképp absztrahált formavilággal megvalósított tradíció-kontinuum okán válnak a hazai posztmodern legérettebb, legfajsúlyosabb darabjaivá.

Míg – a példa kedvéért a centralitásnál maradva – a görög katolikus templomok viszonylag pontosan attribuálhatóak, addig ugyanez az attribútum a református templomok esetében annak ellenére feloldódik, hogy liturgikus okokból a református templom ideáltípusa is a centralitás lenne4. Finta József „Százhalombattája” követi ezt az elrendezést, de Rácz Zoltán ebesi temploma már nem. De ez a megállapítás sem hegyezhető ki a végletekre. A református liturgia – központi elemeként a szószékkel, illetve az úrasztallal – ugyanis feltételezne valamilyen központosodást, még az axiális terekben is. Ilyen központosodásra példa Basa Péter íves-hasas budakeszi temploma, melynek alaprajzi elrendezésére például Simon Viktória encsi temploma is reagál. Rácz Zoltán már említett ebesi temploma ugyan inkább axiális elrendezésű, a már említett középpontozást ott a szószék kereszttengelyre állított elrendezése adja. Lengyel István debreceni tócóskerti temploma viszont kör alaprajzú, de a liturgia értelmében nem feltétlenül centrális. Az úrasztala a kör alaprajz tengelyében áll, viszont már tőle elmozdít-

„(…) A legjellemzőbb térszervezés a reformáció korában standardizálódott hosszanti tér centralizálása, amely szívósan tovább él kortárs [református] templomépítészetünkben.(…)” Lőrincz Zoltán: Folytonosság vagy elszakadás. Református templomépítészet 1990 után. In: Utóirat. Post Scriptum. Egyház és építészet – Kortárs reformértelmezések – I. A MÉSZ, a Magyar Építőművészet folyóirat és a Ráday Könyvesház konferenciája. Károly Gáspár Református Egyetem, 2008. október 2–3. 2008/6 VIII. évfolyam 47. szám. 24–30.

4

Csete György: református templom, Debrecen-Tégláskert, 2006

5

miképp eltérő tömegek játékát illusztrálja, ahol sokkal fontosabb az alaprajz racionalitása, a kerület-felület aránya, semmint bizonyos liturgikus szempontok figyelembevétele. Csete György a kerület–felület-arány optimalizálásával, egyfajta szerkezeti gazdaságossággal jut el a körhöz és vele együtt a katolikus templomok legnagyobb funkcionális ellentmondásához és annak feloldásához.5 A kör és a centrális templomalaprajzok tudatos vizsgálata legelőször a reneszánszban, Alberti és Leonardo munkásságában jelenik meg. A reneszánsz építészei számára a centrális elrendezés – akár kör, akár négyszög alaprajzról van szó – két szempontból is vonzó. Ezek az alakulatok az enteriőr egyértelmű arányaival, illetve geometriájával az isteninek vélt matematikai tökéletesség ígéretét hordozzák. A centrumba állított világtengely, axis mundi pedig maga Isten. Metaforikus értelemben és a korabeli ábrázolások alapján is. A tengely éppúgy kifejezi az egyetlen Isten

Csete György szavaival: „A centrális: kör vagy sokszög alaprajzú kupolás terek a leggazdaságosabbak, geometriai szabályaiból következően (legkisebb kerülethez, felülethez tartozó legoptimálisabb térmérettel). A templom soha ne legyen üres, hangverseny-, és odaillő kiállítóteremként is funkcionáljon, legyen egyházi közösségi ház (lásd Kőszeg és Halásztelek, Beremend). Ha a templomtér a tetőtérben van, alatta gyülekezeti vagy kiállítóterem, parókia is elhelyezhető, egy alapozással, újabb tetőket és lehűlő felületeket, költséget takaríthatunk meg ezzel a móddal (lásd az előbbi példákat). A körtemplomok a középpontba helyezett úrasztalával, s mögötte a szószékkel, az azokat két oldalról vagy patkó alakban körbeölelő gyülekezettel, az úrasztalára, a középpontra sugárzó függőleges fénytengellyel az együttlét legbensőségesebb színterei az igehirdetés és igehallgatás, a közös éneklés és az ima, valamint az úrvacsora vétele számára. Az ilyen templomokra rímelnek a 90. zsoltár sorai: ’Tebenned bízunk eleitől fogva, Uram, téged tartottunk hajlékunknak’. (1551. Isten az örökkévaló hajlék.) Hajlék szavunk, mely mostanára csak költőink ajkán él és használatos, mindennél ékesebben fejezi ki Isten háza képét és fogalmát, a magához fogadó, védelmet nyújtó tér költői szépségű meghatározását.” Közreadja: Lőrincz Zoltán: „Ne hagyjátok a templomot…” – Új református templomok 1990–1999. Bp., Kálvin Kiadó, 2000, 49–50.

DISPUTA Árkádok

va jelenik meg a szószék. Lengyel esetében tehát a centralitást rendkívül erős axialitás és tudatos ellenpontozás egészíti ki. Ezektől a példáktól alapvetően tér el Csete György templomépítészete, aki – függetlenül attól, hogy református vagy katolikus templomot tervez, szinte névjegyszerű alaprajzi elrendezést dolgozott ki. Ezek szerint a középpontban az úrasztal vagy oltár, mögötte tengelyesen a szószék helyezkedik el, a padok pedig e tárgyak képezte kettős körül, patkó elrendezésben jelennek meg. A patkó hiányzó szegmentumát az a lépcső foglalja el, amely a rendre a földszinten található paplakba – vagy gyülekezeti terembe – vezet. Halásztelken éppúgy, mint az ökumenikus Beremenden; a református kőszegi templomban éppúgy, mint az ugyancsak református Tégláskertben. A Csete által kidolgozott elrendezés ugyanis kevéssé liturgiai, mint inkább immanens építészeti, szerkezeti ideákat követ. Az említett három, eltérő felekezetű templom az azonos sémára emelt, né-

33

Csete György: Szent Erzsébet római katolikus templom, Halásztelek, 1982

DISPUTA Árkádok

metaforikus jelenlétét, mint annak konkrét, látható alakját. Piero Della Francesca Krisztus ostorozásán s számos Angyali üdvözleten az előtérben álló oszlop maga Is-

34

ten.6 A templomokban ennek megfelelően a középpontot tartó láthatatlan oszlop – a láthatatlanul is ott lévő Isten. A középpontos elrendezés tehát – egyfelől – tökéletesen alkalmas arra, hogy az egyetlen Isten jelenlétére utaljon. Másfelől felettébb problematikus liturgiai szempontokból. A centrális alaprajz ugyanis egyértelműen az oltárt állítja a középpontba, ami viszont a szertartást végző pap előtt kialakuló karéj funkcióját és berendezését teszi kérdésessé. Az ellentmondást feloldhatná az oltár kimozdítása, ez viszont a koherens teológiai rendszer ígéretével kerül ellentmondásba. A centralitás immanens szimbolikájával áll szemben a gyülekezetnek a hitre, Isten szeretetére való irányultsága is, amit ugyancsak jobban fejez ki az axiális elrendezés. Talán belátható: az Istenre történő építészeti utalás téri megfogalmazása, a hit mibenléte és a funkcionális szempon­ tok konfliktusával terhelt, tehát a centrális elrendezés. Ennek a rendkívüli belső ellentmondásnak a feloldására Csete György válasza, vagyis a centralitást a berendezéssel tengelyessé tévő válasz éppoly releváns, mint ahogy új távlatokat nyit az ellipszis alakú hajó megjelenése is. Fejérdy Péter és Balázs Mihály soproni Szent Imre-temploma,7 Fejérdy Péter csepeli

Fejérdy Tamás: Szent lélek görög katolikus templom, Budapest-Csepel, 2000 Arasse, Daniel: Histoires de peintures. Editions Denoël. 2004. Magyarul: Festménytörténetek. Ford. Vári Erzsébet és Vári István. Typotex, 2007. 7 Fejérdy Péter: A Szent Imre Plébániatemplom. Sopron, Jereván lakótelep. Építés felújítás. Tervezés-kivi­ telezés-szerkezetek-termékek-technológiák. 4. évf., 7. szám, 1997 október, 12–17. Az ellipszis leleménye Fejérdy számára egy, a 18. század végén készült, soproni evangélikus templomtervről származik. 6

görög katolikus kápolnája,8 Makovecz Imre kolozsvári református temploma9 és Szoják Balázs mátrakeresztesi katolikus temploma10 az ellipszis alaprajzú hajó alkalmazására szolgáltatnak példát. A három megoldás genezise eltér egymástól: a Makovecz által bemutatott elrendezés – az összes Makovecz-templomra jellemzően – a Mester személyes Krisztus-értelmezéséből és vallásfelfogásából táplálkozik; Fejérdy Péter az ellipszissel az imént említett axialitáscentralitás problémakörét kívánja feloldani; Szoják Balázs „javaslata” kevéssé teoretikus, inkább a már meglévő normákhoz közelít. Legyenek bár eltérőek a szempon­ tok, az ellipszisben lévő kultikus potenciál szinte kimeríthetetlen. Ez a geometriai szerveződés ugyanis egyszerre középpontos és tengelyes, tükörközéppontja azonban nem azonos azokkal a fókuszokkal, melyek a szerkesztését segítik. Az ellipszis úgy van fókuszálva, hogy tengelyes, miközben legbenső lényege, vagyis geomet-

A templombelső az úrasztallal

Lásd: Hajnal Géza: Fából és téglából, Kápolna Csepelen. Építőmester, 2000/3. 14–17. illetve Kruppa Gábor: Nyers téglák, Atrium, 2001/1. 21–31.; Déry Attila: Hétköznapi szilikátok. Alaprajz, 2001/3., 16–21.; Haba Péter: Közös nevező, Új Magyar Építőművészet, 2002/1., 35–36. 9 Moscu Katalin: Isten csodáinak temploma. Makovecz Imre református temploma Kolozsvárott. Régi-új Magyar Építőművészet. Hungarian Architecture. A Magyar Építőművészet Szövetségének kulturális folyóirata – 1903-tól. 2008/5., 18–21.; Bibza István: Isten Csodáinak Temploma. A Kolozsvár-törökvágási Református Egyházközösség temploma építésének története. Országépítő. Építészet-Környezet-Társadalom. A Kós Károly Egyesülés folyóirata, 19. évfolyam, nyári szám. 2008/2., 2–7., Gerle János (szerk): Makovecz Imre műhelye. Tervek, épületek, írások, interjúk. Magyar építőművészet – 1. Bp., Mundus Egyetemi Kiadó, 1996, 363. 10 Kapy Jenő: Mátrakeresztes ovális templomáról. A Szoják-műterem falusi temploma. Régi-új Magyar Építőművészet. Hungarian Architecture. A Magyar Építőművészet Szövetségének kulturális folyóirata – 1903-tól. 2008/5., 14–17. 8

DISPUTA Árkádok

Makovecz Imre: református templom, Kolozsvár, 1997–2008

35

DISPUTA Árkádok 36

riája tagadja érzeti centralitását. Skizoid szerveződés, melynek több középpontja is van. A geometria kettőssége és ennek értelmezhetősége szinte mitikus mélységű, mi több: szimbolikusan is, irányultságában is alkalmasa arra, hogy a reneszánsz óta létező középpont-anomáliát – a liturgia mint funkció és Isten megjelenítése mint szimbolika közötti ellentmondást – feloldja, azokat egyetlen geometriai egységbe rendezze. Ha ezek után visszatérünk e dolgozat első kérdésére, akkor talán belátható: a kortárs magyar építészetben jelenleg – a történeti okok miatt rendkívül kanonikussá tömörödött görög katolikus templomattribútokon túl – nem találkozhatunk olyan példákkal, melyek egyértelmű választ adnának a református, katolikus vagy evangélikus templomok mibenlétére. Nem lehet jó szívvel azt állítani, hogy BÁRMELYIK felekezet olyan kiérlelt templomtípust hozott volna létre, amely új, 21. századi origóvá válhatott volna. És ez nem csak a térszervezés kapcsán igaz. Általában rendkívül problematikusak az olyan elvárások, melyek a reformátusság vagy evangélikusság jellemzőit kérik számon egy templomon. Míg korábban a református templomok – némi túlegyszerűsítéssel – a túldíszített katolikus templomok dekorációs antitézisei voltak, Kruppa Gábor újpalotai katolikus temploma végleg felülírja ezt a vélekedést. A ferencvárosi malom bontott tégláiból felépülő ház fénnyel szőtt eleganciája, díszítésmentes enteriőrje a legortodoxabb református hagyományokat is felülírja. Ha a református templom az enteriőr képzésében a katolikus ellentéte, akkor jelenleg nincs, nem létezik olyan református enteriőr, amelyik a Kruppa által képviselt dekorációs minimalizmus antitézise lehet. A határok ugyanis elmosódtak. Épphogy a dekorációk jelen(tő)ségét árnyalja, ahogy például Csete György tégláskerti reformá-

Kruppa Gábor: római katolikus templom, Budapest-Újpalota, 2009

tus templomában éppúgy megjelennek az erdélyi szász fatornyok modelljei, mint ahogy a falakat az erődtemplomok feketefehér fotói díszítik. Reduktív tendenciák tehát a katolikusoknál, illusztratívak a reformátusoknál. Ha tehát az elmúlt negyedszázad templomépítészetének Leitmotivját keressük, ez – az immanens szabály szerint szerveződő görög katolikusságon túl – nem a liturgia építészeti mediatizálásában határozható meg. Talán a felekezetek önállósága okán: de a református templomépítészet nem teremtette meg azt a maga Il Gesúját,11 amely origóvá, mintává válhatott volna a kortárs református templomok számára; az evangélikus templomokkal szembeni elvárások pedig olyannyira általánosak,12 hogy ezek nem válhattak programmá az evangélikusság építészeti narratívája számára. A görög katolikus templomokra jellemző centralitáson túl tehát nem lehet a stílus alapján érvényes megállapításokat tenni az egyes felekezetek építészetéről. Léteznek azonban egyéb kontextusok, ezekkel a jövőben fogunk foglalkozni.

Lőrincz Zoltán: „Ne hagyjátok a templomot…” – Új református templomok 1990–1999. Bp., Kálvin kiadó, 2000. 12 „Az evangélikus templom egyszerre Isten háza, a gyülekezet otthona, az igehirdetés helye, a Krisztussal való találkozás helye (úrvacsora), az imádság háza, az isteni és emberi találkozások színtere. Legyen vonzó, otthonos, befogadó, barátságos, emberi, méltóságteljes, ünnepélyes, egyszerű, mégis ízlésesen díszített.” Hafenscher János: Mégis, kinek a háza? In: Krähling János, Vukoszávlyev Zorán (szerk): Új evangélikus templomok. Bp., Luther Kiadó, 2008, 19. Több mint munkahipotézis, hogy részben eme általános elvárások állnak a hátterében annak, hogy az evangélikus templomok építészeti minősége – különösen a felekezet számarányának tekintetében – jelentősen kiugrik a hazai átlagból. 11

A fejlesztések három irányba mutatnak egyszerre: a gyógyfürdő-, a strand- és a szállodafejlesztés is része a lehetséges beruházásnak. A szállodafejlesztés ilyen mértékű szükségességét megkérdőjelező Városvédő Egyesület elnöke úgy látja, a turisztikai fejlesztéseket semmiképp sem lehet a debreceniek kárára elvégezni, ezek nem ronthatják az emberi élet minőségét, és a látvány sem változhat meg jelentősen. Karácsonyi György a szabályozási terv módosítását tekintve aggályosnak tartja, hogy a beépítésnél az átlagos előírt építménymagasság (20–25 méter) az összes beépített terület átlagát jelenti, ezért ezt a magasságot jóval meghaladó épületet is felhúzhatnak a beruházás során. Az alapterület beépíthetőségi mértéke is jelentősen megnövekszik (a jelenlegi terület mintegy 35%-a épül majd be). A pihenőterület szabály szerinti beépítettségi százalékát csak úgy tudják elérni, hogy a nagyerdei közterületből összesen 4 hektárt csatolnak a kft-hez. Az egyesület elnöke úgy gondolja, újabb szállodák építése előtt fel kellene mérni, hogy szükséges-e újabb hotel, és

Fürdőfejlesztési tervek: nagy léptékben Batta Ágnes

Szállodafejlesztés

megépítése nem veszélyezteti-e egy másik létét. Magánberuházásnál ez véleménye szerint nem szempont, de városi tulajdon esetén már igen. Fazekas Lajos, a Gyógyfürdő Kft. ügyvezetője erre úgy reagált, hogy a jelenlegi szállodának most is 80 százalékos a kihasználtsága, és iskolai szünetekben, tanításmentes napokon (több mint 200 nap egy évben) nagyon sok szobarendelést kell visszautasítaniuk. Mivel a meglévő épületet már nem lehet tovább bővíteni, így a strand területén – a kabinsor helyén – egy új, 244 szobás négy csillagos hotel építésével szeretnék a férőhelyeket növelni. A cég vezetője kifejtette, hogy rossz üzletpolitika lenne, ha más szállodák rosszabb kihasználtságára tekintettel nem terjeszkednének – amennyiben megvan rá a lehetőségük –, hanem teltház esetén átirányítanák vendégeiket a többi hotelbe. A vendég ezt nem is fogadná el, hisz a gyógyfürdő szolgáltatási struktúráját akarja igénybe venni, az itt megszokott magas szintű szakmai munkával akar találkozni. Nem véletlen, hogy az általuk üzemeltetett szállodák egyedüliként kerültek be a régióból Magyarország TOP 10 szállodái közé a maguk kategóriájában. A fejlesztés létjogosultságát mutatja, hogy a Regionális Operatív Program pályázatán a maximálisan elnyerhető 600 millió forintot kapta meg a gyógyfürdő, a szakmai bírálók a legmagasabb pontszámot adták a projektre. Egyelőre konkrétan egy szálloda megépítését tervezik, de ha ezt is kinövik 20 éven belül, akkor belekezdhetnek egy újabb hotel építésébe, a most bejáratként használt lepusztult öltözőépület helyén, amelyet a jelenleg tervezett beruházás során szeretnének lebontani. Termálfürdő-bővítés A termálfürdő bővítésére ugyancsak 600 millió forintot nyert pályázaton a Gyógyfürdő Kft. Ez a részleg az élményfürdővel szemben nem kifejezetten a fiatal korosztály számára kínál kikapcsolódási lehetőséget, hanem a gyógyulni vágyókat és az egészségüket megőrizni szándékozókat szolgálja ki. – A bővítés a termálfürdő esetében ugyancsak szükséges, hisz a termálmedencék befogadó kapacitása véges, mivel egyszerre csak a vízfelület nagysága szerint meghatározott számú személy tartózkodhat a vízben (az öltözők száma is ehhez van rendelve). Olyan nagyobb ünnepekkor, mint a karácsony vagy a húsvét, a vendégeknek gyakran egy órát is sorba kell állniuk, hogy bejuthassanak a termálvi-

DISPUTA Árkádok

H

osszú távú, nagyléptékű fürdőfejlesztésben gondolkodik a Debreceni Gyógyfürdő Kft. – az eddigi részmegoldásokkal szemben. A következő két évben tervezett strand-, termálfürdő- és szállodafejlesztés csak egyszerre, komplex egészként valósulhat meg Fazekas Lajos ügyvezető szerint, hogy a beruházás ne veszítsen értékéből. A szakemberek körében nagy elismeréssel nyugtázott tervek azonban a Debreceni Városvédő és -szépítő Egyesület és a Nagyerdő Társaság körében aggályokat is felvetnek a természetvédelmi terület közelsége miatt. A Debreceni Gyógyfürdőnek egyedülálló lehetőségei vannak, hisz egyszerre van jelen a minősített termálvíz, a fürdőkultúra, a természetvédelmi terület, a komoly klinikai háttér, és mindez Magyarország második legnagyobb városában. Más fürdőkkel összehasonlítva ezek jelentős előnyök, amelyeket a lehető leghatékonyabban kell kihasználni, a lakosság igényeit és a természeti értékeket figyelembe véve. A kisebb településeken a helyi lakosok kiszolgálása nem meghatározó szempont a fürdők kialakításánál, viszont egy kétszázezres lélekszámú városban már elengedhetetlen egy használható, modern, minden igényt kielégítő strand, illetve termálfürdő.

37

DISPUTA Árkádok

Kováts András: KELETTERV, fürdőfejlesztés- és szállodaterv

38

zes medencékbe – ismerteti a fejlesztés indokait az ügyvezető. A gyógyulni vágyók és az egészségmegőrzést választók különböző szolgáltatási struktúrát igényelnek, ezért külön kell őket kezelni, más-más medencékben elhelyezve. A bővítés során a gyógyfürdő első emeletére tervezik a rehabilitációs részleget, az új szinten pedig a rekreációs szolgáltatásokat alakítanák ki. A fejlesztés az új gyógyvizes medencék kialakításán kívül előirányozza egy fitnessz-, egy beauty- és egy day spa-center kialakítását is. A fitnesszközpont jól kiegészíti a vizes részleget, száraz mozgáskultúrát kínálva a vendégeknek. A tervek között szaunablokk létrehozása is szerepel, ebben az igazi szaunakultúrát honosítanánk meg. A cél, hogy a vendégek fokozatosan mondjanak le a fürdőruha használatáról a szaunában, mivel az elasztikus anyag hő hatására elkezd bomlani és egészségkárosító gőz szabadul fel. A megoldás a nyugati országokban jól bevált szaunalepedő, hisz egy száraz szaunába vizes fürdőruhával bemenni egyet jelent a szauna végével, mivel a fa gyorsan elkezd korhadni. A beauty-központban arcés kézápolásra jelentkezhetnek majd be a vendégek, a day spa-szolgáltatást pedig főként a debreceni lakosoknak tervezzük, akik 5–6 óra alatt felfrissülhetnek a mas�százsok, kádas kezelések, rekreációs programok során. Akiknek nincs idejük elutaz-

ni például egy wellness-hétvégére, azoknak tökéletes ez a kezelés, de a szállóvendégek is igénybe vehetik majd – mondta az ügyvezető. A gyógyfürdő teljes mértékben a kikapcsolódásnak lesz alárendelve, ugyanis tervezik az épület egy részének leárnyékolását, hogy a pihenni vágyókat ne zavarja az állandó mobilcsörgés. A szállodában ezért mobilügyelet működhet majd, ahol diszpécserszolgálat fogadja a telefonjukat sürgős hívás miatt kikapcsolni nem szándékozó vendégek hívásait. Strandfejlesztés A három irány közül a strandfejlesztés volt az egyetlen, melynek szükségességével mind a városvédők, mind a Nagyerdő Társaság egyetértett, hisz a strand rendkívül rossz állapotban van. Megépítése óta alig történtek a strand számára kedvező fejlesztések, például az élményfürdő kialakítása miatt két medencét fel is számoltak. Aradi Csaba, a Nagyerdő Társaság elnökségi tagja szükségesnek tartja egy színvonalas, elsősorban a város közönségét kiszolgáló strand létrehozását. A társaság szerint ez akkor valósulhat meg, ha a belépőjegyek ára sem változik meg jelentősen. – A strand korábban a fiatalság találkozóhelye volt, ezt a funkcióját újra vissza kell hozni, és ezt csak a fejlesztések segítségével lehet megvalósítani – hangsúlyozza. A

varják egymást, de a megoldás még várat magára, hisz a lebontáshoz meg kell egyezni az épületek tulajdonosával. Finanszírozás A háromirányú fejlesztés az előzetes tervek alapján, együttesen 10 milliárd forintba kerül, ebből a Debreceni Gyógyfürdő Kft. csak kétmilliárd forintot nyerhet meg pályázatokon. A többi nyolcmilliárd forint még hiányzik, ugyanis a gazdasági válság miatt megváltoztak a finanszírozási feltételek, az ügyvezető elmondása szerint a bankok teljesíthetetlen feltételeket kínáltak. A finanszírozást a cég valószínűleg befektetők segítségével oldja majd meg, aminek a hátránya azonban, hogy beleszólhatnak a kész tervekbe. A cég vezetője ezért nem tud pontos dátumot mondani a befektetés kezdetére, ugyanis időigényes lehet olyan befektetőt találni, aki teljes egészében vagy esetleg minimális változtatásokkal elfogadná a terveket. Parkolás A fejlesztésekkel kapcsolatban felvetődik a parkolás kérdése is, ez a Nagyerdő közelében még mindig nincs megoldva. Fazekas Lajos mélygarázsok kialakításával képzeli el a parkolási nehézségek rendezését. A komplexum körül végig mélygarázst építenének, a forgalmat leterelve a föld alá, hogy a felszínen ne legyen gépjárműforgalom. A villamossínek zöldpályássá tétele is része a tervnek, amely szerint a sínpár átkerülne a strand kabinsora mellől a Pallagi úti fasor közé, a Klinikáknál lévő kereszteződéséig. Az ügyvezető igazgató elmondta, hogy szakvéleményt kértek a DKV-tól, a cég kivitelezhetőnek találta az elképzelést, ugyanis a felső vezeték is elfér a fák lombkoronája alatt. – Ez a változás csendesebb és környezetbarátabb üzemmódhoz vezetne; ha ez nem valósul meg, csökken a beruházás értéke. Jelenleg nem lehet jól megközelíteni az intézményeket, kerülgetni kell a kocsikat, nem lehet nyugodtan kivinni sétálni a gyerekeket, mert a pihenőterület környéke balesetveszélyes. Az autók elterelése egy sétány kialakítását szolgálná, mely a klinikák kereszteződésétől egészen a Medgyessy sétányig érne. Ez az egyetlen lehetőség, hogy a terület értékeit ésszerűen kihasználjuk – fejtette ki Fazekas Lajos. Karácsonyi György úgy látja, hogy a Nagyerdőt érintő fejlesztések forgalomnövekedést is magukkal hoznak majd, ezért azt javasolja, hogy a forgalmat a Nagyerdőn kí-

DISPUTA Árkádok

népfürdőjelleg megtartását és a megfizethető árakat – a debreceni lakosoknak külön kedvezményekkel – Karácsonyi György is elengedhetetlennek tartja. Az eddigi tervek alapján a jelenlegi medencék közül egyedül az 50 méteres maradna meg – természetesen gépészetileg és külsőleg felújított állapotban –, a tervezett kilenc új medence megépítésével pedig megmásfélszereződne a vízfelület. Az 50 méteres úszómedencén kívül épülne két kinti termálvizes gyógymedence, egy hullámmedence, két gyermekmedence, egy felnőtt kalandmedence, egy kalandfolyó, egy ugrálómedence és egy csobbanómedence a csúszdáknak. A jelenlegi strandterületről egyetlen medence sem lóg majd ki, és egy kertészeti felmérés segítségével az összes értékes fát megőrzik, ezért több medence különleges alakú lesz. Egy jogszabály szerint a strandokon lévő vízfelület nagyságához megfelelő nagyságú zöldterületet kell biztosítani, azonban a medencék felületének növelésével a jelenlegi pihenőterület már kicsinek számít, ezért a fejlesztéshez a Nagyerdőből 1,5 hektárnyi területre lenne szükség, melyet nem megvásárolni szeretne a cég, hanem hosszú távú kezelésbe venni. A gyógyfürdő ezeket a területeket pihenőövezetként használná, kalandparkot is kialakítva. Strandrehabilitáció címen kiemelt projektként közel egymilliárd forintra pályázik a Debreceni Gyógyfürdő Kft., az Északalföldi Regionális Fejlesztési Tanácshoz, amely ezt a pénzt már el is különítette számukra 2009–2010-es akciótervében. Így a pénz elméletileg rendelkezésre áll, de amíg nincs aláírt támogatási szerződés, nem biztos, hogy megkapják. Ez nagymértékben befolyásolja a beruházás kezdetének időpontját. A gyógyfürdő területigényével kapcsolatban a Nagyerdő Társaság és a Debreceni Városvédő- és Szépítő Egyesület is ésszerű átrendezést, racionális térhasználatot, zöldterület-növelő megoldásokat javasol a Parkerdő területének további csökkentése helyett. Karácsonyi György úgy látja, hogy a gyógyfürdő és a strand átjárhatóvá tétele lehet a megoldás, hogy kiváltsák a tervezett gyógymedencéket, és ne legyen szükség az erdő megnyirbálására. A fejlesztéssel összefüggésben ugyancsak megoldásra vár a gyógyfürdő területére épített, a csónakázótóval szemben lévő szórakozóhelyek, illetve üzletek kérdése, amelyek helyét hasznosíthatnák a fejlesztés során. Az ügyvezető szerint a fürdő és a szórakozóhelyek közönsége eltérő, így gyakran za-

39

vüli területekre kell irányítani, a bejutást pedig környezetbarát tömegközlekedési eszközökkel kell megoldani, mint például a villamos és a „Dotto” városi kisvonat. Aradi Csaba attól tenné függővé a mélygarázsok kialakítását, hogy megépítésük nem befolyásolja-e a talajvízmozgásokat. A parkolóház lehetséges helyének a régi forróés langyosvizes medencék alatti területet javasolja, hogy egyetlen fának se sérülhessen meg a gyökere. A beruházás ideális esetben 24 hónap alatt készülhet el – figyelembe véve, hogy a strand területén végzett medencefejlesztések munkálatait fagyos időben nem lehet végezni. A legtovább a szállodafejlesztés tarthat, mely előre láthatólag 22 hónapot vesz majd igénybe. Amennyiben a munkálatokat idén ősszel el tudják kezdeni, a modern strand már 2011 májusában kinyithat. Az igazgató kiemelte, hogy a részleteket még lehet korrigálni, az utolsó pillanatig próbálják csiszolni a terveket, ezért amint a finanszírozás kérdése tisztázódik, megismertetik a terveket a lakossággal is. Átgondoltan fejleszteni

DISPUTA Árkádok

A városvédők úgy gondolják, hogy bármilyen fejlesztést csak úgy szabad elkezdeni, ha nem romlik a környezet és az emberi élet minősége. Az üzleti hátterű turisztikai fejlesztéseket semmiképp sem szabad az ott élők figyelembe vétele nélkül elvégezni, különben az már mások kárára elkövetett haszonszerzést jelentene. Véleményük szerint a Nagyerdő (és Debrecen lakossága) nem tud elviselni ekkora mértékű beruházást, nyereségérdekelt magánbefektetők számára pedig kitűnő lehetőség van magas szolgáltatási színvonalú szálloda és fürdő építésére a Vekeri-tó környéki pihenőközpont környezetében. Ka-

40

rácsonyi György úgy látja, hogy a Parkerdő pihenőövezet-jellegét meg kell tartani, és ha több turistát szeretnének a környékre vonzani, biztonságosabbá kell tenni az övezetet, például sűrű éjszakai járőrözéssel, hogy mindenkiben tudatosuljon a park biztonságossága. A park tisztántartására a szervezet elnöke a meglévő szolgáltatók mellett a közmunkaprogram kiterjesztését javasolja, hogy gazdaságosabb legyen a város számára a terület rendben tartása. Aradi Csaba szintén a biztonság megteremtésére helyezte a hangsúlyt, a beruházás előfeltételének tekinti térfigyelő kamerák elhelyezését, környezetbarát alacsony térvilágítás kialakítását és a terület őrzését. A társaság elnökségi tagja szerint a fejlődés helyeselhető, azonban nem szabad összekeverni a növekedéssel. A Nagyerdő Társaság azt érti fejlődésen, ha a lakosság közérzete jobb lesz a változások következtében, amennyiben azonban ez a szempont nem érvényesül, csak egyszerű növekedésről lehet beszélni. – A fejlesztésnek ki kell terjednie a gyógyfürdő, a strand és a pihenőterület színvonalasabbá tételére is. A Nagyerdőt jól ismerő szakember, Varga Zoltán professzor „aktív kezelést” javasolt a Parkerdő területén, arborétumjellegű fejlesztést, akár néhány díszfával is kiegészítve a meglévőket – tolmácsolta a társaság véleményét Aradi Csaba. A társaság elnökségi tagja szerint a természetvédelem és a turisztika jól összehangolható, amint azt már sok más példa, köztük a Hortobágyi Nemzeti Park esete is mutatja. A világon több kiforrott módszer is van erre, például a zónabeosztás, ami azt jelenti, hogy a biológiai sokféleség megőrzésére és a vendégek fogadására kijelölt területeket elkülönítik egymástól. Ezek használatát természetesen szabályozni kell, hogy megférjenek egymás mellett.

Megszülettem Dicsőszentmártonban 1931ben. Apám a nitrogéngyárban dolgozott. Ahogy az emlékeimet felidézem, olyan képek ugranak be, hogy Dicsőszentmártonban a gyárban dolgozó magyar emberek színjátszó csoportokat hoztak létre, rendszeresen kultúresteket rendeztek. Az óvodások számára tartottak táncbemutatókat, népi táncokat tanultak. Nagyon komolyan ápolták a hagyományokat. Mindennek az lett a következménye, 1936-ban kötelezték a gyár dolgozóit, hogy tegyenek esküt. Valamiféle állampolgársági esküt kellett letenni, amit apám nem vállalt. Őt, és azokat a kollégáit, akik ezt az eskütételt megtagadták, elbocsátották a gyárból. Akkor apám Dicsőszentmártonban a Csapói-hegyen vett egy házat. Ott sok mindennel próbálkozott. Az udvaron téglavető műhelyt épített, majd foglalkozott méhészkedéssel, később fűszerboltot nyitott, hogy valahogy talpon maradjon. Az ottani magyarok összefogtak és segítették egymást. Ezeknek a Dicsőszentmártonban egymással jó barátságban lévő magyaroknak egy része a bécsi döntés után, 1940-ben átkerült Marosvásárhelyre. Döbbenetes volt, hogy az összefogás, ami a román éra alatt jellemző volt a magyarokra, hirtelen szétesett. Nekem már itt is olyan érzéseim voltak, hogy a magyarság akkor fog össze, amikor

A megtestesülés fájdalma

 Mondják, hogy egy ember életének, sorsának, egyéniségének ala­kulását meg­határozzák gyermekkori élményei. Így van-e a te esetedben is? Erdélyben születtél, a Trianon utáni Nagy-Romániában. Melyek azok az emlékek, élmények, amelyek megmaradtak benned és elkísértek életutadon?

baj van. Ebben sok igazság van, ezt igen gyakran tapasztaltam az elmúlt hatvan év alatt. Én gyerekként is átéltem, hogy amikor romániaiak voltunk, összefogtunk, segítettük egymást, Marosvásárhelyen pedig teljesen más életet kezdtünk élni. Marosvásárhelyen a református gimnáziumba jártam. Már akkor az volt az érzésem, hogy az erdélyi magyarság végképp nem tudott mit kezdeni Trianonnal. Úgy emlékszem, hogy a szünetekben – nem véletlenül – kuruc– labanc harcokat játszottunk. A gimnáziumi tanárok ebbe nem szóltak bele. A református gimnáziumnak volt egy hat lépcsővel magasabb tornáca. Amelyik osztály tagjai hamarabb megszállták ezt a lépcsőt a szünetben, azok voltak a labancok. Akik később érkeztek, azok a kurucok. Azt sehogy sem tudtam megérteni, hogy hogyan lehettek köztünk olyanok, akik a labanckodást választották. Én mindig a kurucok között voltam. Nem úgy verekedtünk, hogy egymásban kárt tettünk volna, de komoly csatákat vívtunk. Gyermekkoromból ilyen emlékeim maradtak. Ami a kultúrához kapcsolódik, az csak annyi, hogy zongorázni és hegedülni tanultam, de egyik sem érdekelt. Apámék zenészt akartak belőlem nevelni, de ez nem sikerült. Az igazság az, hogy legtöbbször „mellé mentem” a zeneóráknak.  Hogyan éltétek át a háborús éveket? Mikor és milyen körülmények között kerültél Magyarországra? Jött 1944, és mi el akartunk szaladni a ruszkik elől. Apám hivatalát, a földmérési hivatalt Marosvásárhelyről Csornára helyezték. Vagonokba pakoltak minket, és egy hónap alatt értünk Csornára. Ott aztán mégis utolértek bennünket a ruszkik. Ott volt a premontrei rendház, oda jártam iskolába. Életem legnagyobb élménye ez; reformátusként úgy éltem át a premontrei rendház atmoszféráját, hogy az a mai napig is példaértékű számomra. A rendházban rendszeresen szerveztek szabadegyetemeket, ha jól emlékszem, hetente kétszer. Egyik épületük-

DISPUTA Tisztaszoba

Egy évvel Bényi Árpád halála előtt a Debrecen Televízió felkérése dokumentumfilmet készítettem a művészről. Természetesen a vele folytatott beszélgetésnek csak töredéke kerülhetett bele a filmbe. Mivel egy életpálya kerekedett ki a beszélgetésből, úgy gondoltam, nyilvánosságot érdemelnek Bényi Árpád gondolatai. Tudomásom szerint ez volt Bényi Árpád életének utolsó nagy­interjúja.

Filep Tibor

Beszélgetés Bényi Árpád festőművésszel (I. rész)

41

ben volt négy hatalmas terem, és ezekben tanítottak természettudományt, közgazdasági ismereteket. Nem is igazán előadások voltak ezek. Premontrei papok vezették a foglalkozásokat. Legalább negyvenen kapcsolódtak be a beszélgetésbe egy-egy órán. Hogy a rendház papjai milyen körültekintőek voltak, bizonyítja, hogy amikor az iskolában, az első napokban észrevették, hogy a hittanórán nem térdepeltem le, behívott a perjel, és megkérdezte, milyen vallású vagyok. Mondtam: református. Mi lesz akkor a hittanoktatással? – kérdezte. Majd lesz valahogy – mondtam. Meg tudom én azt tanulni egyedül is. Ő azt mondta: Nem, édes fiam, az egyedül nem megy. Majd én megtanítom neked. Erre én: Főtisztelendő úr, most éppen egyháztörténetet tanulunk. Mire ő: Azt hiszed, fiam, hogy én nem ismerem a protestáns egyház történetét? Meg tudom én azt tanítani neked. Ezek után nekem külön foglalkozásokat tartott. S elmondta, hogy ő sem ért egyet a reformáció idején a katolicizmus által elkövetett retorziókkal, például azokkal az intézkedésekkel, amelyeket a vallási türelmetlenség jegyében a magyarsággal szemben alkalmaztak. Ezekről a dolgokról sokat beszélgettünk.

DISPUTA Tisztaszoba

 Református gyerekként katolikus gimnáziumban tanultál. Nem okozott ez konfliktust?

42

Amikor a félév végéhez érkeztünk, azt mondtam egy alkalommal: Főtisztelendő úr, beszéljen ezekről a dolgokról úgy, ahogy a saját növendékeinek, mert nekik biztosan nem úgy mondja el, mint nekem. Erre ő azt mondta, hogy persze, hogy nem úgy mondja, de engem nem fog megzavarni. Legyek én csak hithű, kemény, vastagnyakú kálvinista. Ezt a fajta toleranciát, ökumenikus szellemet tapasztaltam a premontrei rendházban, és ez ott minden dologra jellemző volt. Életem egyik meghatározó élménye volt például, ahogyan az ábrázoló geometria órákon a paptanár a véges és a végtelen

fogalmát elővezette. Ő akkor megidézte Bolyait. Abszolút evidenciaként mesélte el és rajzolta fel, hogyan találkoznak a párhuzamosok a végtelenben. Azt mondta, hogy a végtelent a világ legzseniálisabb matematikusa sem tudja elképzelni. A végtelen legfeljebb csak absztrakció lehet. Aztán azt is kifejtette, hogy a végtelen sugarú körben a rádiuszok hogyan lehetnek párhuzamosak. Én nagy érdeklődéssel hallgattam ezeket a fejtegetéseket. Ez hajmeresztő volt! Gyerekfejjel egyértelművé vált, hogy a végtelen tulajdonképpen csak absztrakció. Ezek a paptanárok nem sohasem beszéltek istenről, legalábbis az órákon nem. Azt magyarázták el egy éven keresztül, hogy mi egy véges világban élünk, megteremtjük ennek a véges világnak a játékszabályait, a néha nehezen elviselhető törvényeit, de ott van ezzel szemben a végtelen állandó jelenléte, amit csak egy teremtő erő tud létrehozni. Nem lehet elképzelni sem időben, sem térben a végtelent, csak a végest. Mert az elképzelhetetlen, hogy a térnek egyszer valahol vége van, de az is titok marad, hogy az idővel mi volt és mi lesz. Azt, hogy örökké volt, megint ugyanúgy nem lehet elképzelni. Még abban az időben, a premontreieknél alakult ki bennem egy olyan furcsa érzés, hogy isten nevének kiejtése nélkül, a véges és a végtelen konfrontációjával, állandó szembesítésével valami hihetetlen erőt kapunk.  Hogyan került a család Debrecenbe, s mikor kezdtél érdeklődni a festészet iránt? Az apám hivatalát 1947-ben Csornáról áthelyezték Debrecenbe, és így kerültem én a cívisvárosba, a református gimnáziumba. A gimnáziumban egyszer egy matematikaórán elmeséltem a végesről és a végtelenről korábban hallottakat. Akkor a matematikatanárom – a nevét szándékosan nem mondom, mert amúgy tisztességes és rendes ember volt –­ engem úgy kivágott az óráról, hogy a lábam sem érte a földet. Pedig én nem kötekedni akartam. Később is voltak konfliktusaim a tanárokkal, mindaddig, míg az osztályfőnököm meg nem tudta, hogy egy debreceni képzőművészeti pályázaton – amit a szabadiskola útján közelíthettem meg – második helyezést értem el úgy, hogy azon hivatásos festők is indultak, és első helyezést nem adtak ki. Ez 1949-ben volt. Ettől kezdve toleránsabbak voltak velem szemben a tanárok, s a visszabeszélő, vitatkozó hajlamaimat is elviselték.

1950-ben érettségiztem és a képzőművészeti főiskolára mentem felvételizni. Két hétig tartott a felvételi. Az első héten portrét kellett rajzolni, a másodikon pedig aktot. Az első hét ötödik napján Bernáth Aurél, a mester megállt mellettem és azt mondta: Édes fiam, ez tökéletes munka. Ha művészettörténetből és ábrázoló geometriából különbözeti vizsgát teszel, kiadom neked a diplomát. Nekem akkor hirtelen az jutott eszembe, hogy én ide nem diplomáért jöttem, hanem azért, hogy tanuljam a mesterséget. Mint mindig, azonnal ki is mondtam a gondolatomat. A mester rám csodálkozott, és tovább ment. A kíséretében lévő Demjén Attila, aki akkor harmad- vagy negyedéves lehetett, és nekem régi ismerősöm volt, jelezte, a mester nem szokott ilyen ígéreteket tenni, kár, hogy nem éltem a lehetőséggel. A rajz szerinte is nagyszerűen sikerült, nincs is mit javítani rajta. Ezek után odajöttek hozzám néhányan a felvételizők közül, és kérték, hogy segítsek befejezni, javítani a rajzukat. Négy lánynak segítettem, elkészítettem a rajzát. A második hét első napjaiban hívtak be bennünket egyenként szóbelizni. Amikor rám került a sor, kezembe adtak egy képet, hogy elemezzem. Én minden indoklás nélkül azt mondtam, hogy ez nem festmény, hanem fotó. Nem tudtam elhallgatni a véleményem. Ezután egy nagyon kellemetlen beszélgetés alakult ki, aminek a részleteire már nem is emlékszem, és máig sem tudom, hogy emiatt nem vettek-e fel a főiskolára, vagy más miatt. Azért gondoltam, hogy valami más is lehetett a dologban, mert miután kijöttem a szóbeliről, nem tanácsoltak el, hanem folytathattam tovább a felvételit, befejezhettem az aktot is. Csak a második hét végén – amikor közölték a felvételi eredményét – derült ki, hogy azt a négy lányt, akiknek megcsináltam a rajzát, fölvették, engem pedig nem. De nem adtak semmilyen magyarázatot. Arra lehetőséget kaptam, hogy valamelyik tanárképző főiskola rajz tanszékére átjelentkezzem, de engem ez a lehetőség akkor egyáltalán nem érdekelt, mert nem akartam tanárképző főiskolára menni.  Nem sokkal később mégis Szegedre kerültél a tanárképző főiskolára, s általános iskolai tanári diplomát szereztél. Azt mondtad, a tanárképző főiskolára nem akartál menni. Ezek szerint meg kellett alkudni a körülményekkel?

Egyik volt osztálytársam Debrecenben járt egyetemre, kémia–biológia szakra. Az ő rábeszélésére bejártam vele az egyetemi órákra. Én nem értettem se a kémiához, se a biológiához. Rengeteg volt a szabadidőm, s azt valahol értelmesen kellett eltöltenem, ezért hallgattam a barátomra. Minden alkalommal volt katalógus, és mindig megkérdezték, hogy ki nem hallotta a nevét. Én felálltam és mondtam, hogy nem hallottam a nevem. Egy idő után ezt megunták, és lehívtak a tanulmányi osztályra, elnézést kértek, s úgy gondolták, hogy valami adminisztrációs hiba miatt a nevem kimaradt a névsorból. Ezt pótolták, sőt kaptam diákigazolványt is. Ilyen módon szinte hivatalosan is egyetemista lettem. Gondolom, később kiderült volna az igazság, de ezt nem vártam meg. Villámgyorsan átgondoltam a lehetőségeket, levelet írtam Szegedre, elküldtem a diákigazolványt is, és azt írtam, hogy engem tévedésből a debreceni egyetemre vettek fel, mehetnék-e helyette Szegedre? A válaszban az állt, hogy menjek. Akkor már elkezdődött a tanév, eltelt több mint két hét. Bementem a tanszékre jelentkezni. A rajz tanszéken akkor éppen ott volt egy aktmodell, leültem és lerajzoltam én is. Az ott lévő tanszékvezető – Vinkler László – nagyon meg volt velem elégedve. Írt egy cédulát, s azzal leküldött a tanulmányi osztályra. Így történt, hogy engem azonnal felvettek a főiskolára, biológia–rajz szakra, méghozzá a legmagasabb ösztöndíjjal. Attól kezdve rendszeresen, nagyon keményen tanultam a biológiát is, mert apámék olyan anyagi körülmények között voltak, hogy otthonról egy fillér támogatást sem kaptam. Kénytelen voltam biológiából is kitűnőre vizsgázni, hogy megkapjam a legmagasabb ösztöndíjat. Nem ment ám minden simán! Pótlólag Debrecenből is megérkeztek az irataim, többek között a pártbizottságról is megjött az akkor divatos káderlap. A főiskolai pártbizottságban elolvasták a családról

DISPUTA Tisztaszoba

 A Képzőművészeti Főiskolára jelentkeztél, de nem vettek fel.

43

küldött jellemzést, és döntöttek: ha nem tisztázom magam, el kell hagynom a főiskolát. Magyarázatként azt mondták, hogy én az önéletrajzomból kihagytam, hogy az apám főjegyző volt, de a debreceni levélben ez szerepel. Kérték, hogy menjek haza tisztázni az ügyet. Hazautaztam, elmentem a pártbizottságra, ahol megnyugtattak, hogy ők nem azt írták, hogy az apám főjegyző volt. Ideadták az iratot, hogy olvassam el. Ez tulajdonképpen a szüleim káderlapja volt, hiszen nem a jelentkező diákot minősítették, hanem a szülőket. Így kezdődött a szöveg: „Bényi Árpád – apja főjegyző, fia főiskolai hallgató…” Itt volt a félreértés: apámat is Bényi Árpádnak hívták, s az ő apja valóban főjegyző volt. A kérdőíven pedig nem kérdezték, hogy ki volt a nagyapám. Az apám foglalkozását pedig én pontosan beírtam; ő földmérő volt. Tehát nem tagadtam le semmit az önéletrajzomban. Ezt azért meséltem el, hogy jellemezzem, milyen apróságokon múlhat egy ember sorsa. Akkor kértem a pártbizottsági illetékest, pontosítsa a szöveget, hogy visszavihessem Szegedre. Ingerülten csak annyit mondott, hogy nem javít semmit, a szöveg helyes, a szegediek pedig tanuljanak meg olvasni. Persze, hogy visszamentem, tisztáztam a félreértést, és maradhattam a főiskolán; az ösztöndíjam is megmaradt. Ha ezt akkor nem tisztázom, talán még a szegedi főiskolát se tudtam volna elvégezni.

DISPUTA Tisztaszoba

 Úgy tudom, felfigyeltek rád, tehetségesnek tarthattak, hiszen az utolsó főiskolai évedben már demonstrátor voltál. A demonstrátorokból aztán rendszerint tanársegédek lettek.

44

Igen. A főiskola utolsó évében demonstrátor lettem, és Vinkler mester valóban azt akarta, hogy maradjak ott tanársegédnek. Azonban itt is történt velem egy kis malőr. Egy alkalommal demonstrátorként az első évfolyamosokat elvittem a fővárosi képtár aktuális tárlatára. Akkor ott éppen egy szovjet képzőművészeti kiállítás volt látható. Kinéztem magamnak Repin hajóvontatóit, és azt elemeztem három órán keresztül. Természetesen nem azon az alapon, hogy mit ábrázol a kép, és hogy milyen szerencsétlenek ezek a hajóvontatók. Repin nagy mester volt, ecsetjárása bőven adott lehetőséget, hogy annak alapján lehessen a kép különböző állapotait megidézni. Amikor jöttünk hazafelé Budapestről, megvettem az aznapi Szabad Népet. Abban volt egy kritika, amely címében ös�szegezte a cikk tartalmát: „Magyar festők

– így kell festeni!” Ez engem akkor nagyon felháborított. Másnap bementem a tanszékre; éppen értekezletet tartottak. Igaz, ekkor még főiskolai hallgató voltam, de mint demonstrátor, mindig meghívást kaptam az értekezletekre. Akkor éppen egy központi bizottsági küldött volt ott, és a rajztanszéki értekezletre is eljött. Vinkler mestertől kaptam a felkérést, hogy számoljak be a szovjet képzőművészeti kiállításon szerzett tapasztalatokról. Na, én beszámoltam! Elmondtam, hogy nekem a legnagyobb „élmény” a kiállítás mellett az a cikk, ami a tegnapi Szabad Népben olvasható, s ami nagyon felháborít. Hogy írhatnak olyat, hogy: magyar festők – így kell festeni! Úgy gondolom, hogy aki a cikket írta, annak se a kritikához, se a képzőművészethez nincs semmi érzéke. Ekkor megszólalt a központi bizottsági küldött – közben nem vettem észre, hogy Vinkler az asztal alatt rugdossa a bokámat –, hogy borzasztóan örül ennek a hozzászólásnak, mert végre ez egy őszinte hang. Szeretné, ha délután folytatnánk ezt a beszélgetést a tanulmányi osztályon. Én rettentő büszkén kihúztam magam, és délután mentem a tanulmányi osztályra. Hát mit ad Isten, a központi bizottsági elvtársnő nem volt ott, helyette ott volt egy levél és egy kinevezés. Darvas József író, művelődési miniszter aláírásával az én kinevezésem a tiszaőrsi iskolába. Így lettem én tanársegéd helyett Tiszaőrsön rajztanár. Vinkler rettentően haragudott rám, amiért meggondolatlanul annyit dumáltam. Így már ő sem segíthetett rajtam. Tiszaőrsön kezdtem tehát tanítani. Két hónap után megint váratlan fordulat állt be az életemben. Kaptam egy levelet a szegedi marxista tanszékről, hogy meghívnak tanársegédnek, és a levelező oktatás lenne a feladatom. Én azonnal válaszoltam, megköszöntem a meghívást, de azt is közöltem, hogy nagyon szívesen élek a lehetőséggel, mert akkor közelebb leszek a rajz tanszékhez, és meglesz az esélyem arra, hogy vis�szakerüljek oda. Ezután kaptam egy újabb levelet tőlük, amelyben megírták, hogy örülnek őszinte levelemnek, de nekik nem a rajz tanszékre kell tanár, hanem olyan ember kell, akinek az az elképzelése, hogy ott marad a marxista tanszéken. Így tehát nem aktuális a felkérés. Néhány héttel később még kaptam egy levelet Vinklertől is, amelyből megtudtam, hogy a mester segíteni akart, ő javasolt az állásra. Neki is az volt a terve, hogy majd onnan átvesz a rajz tanszékre. Így – ugrott a rajz tanszéki tanársegédi állás is. Maradtam tovább Tiszaőrsön.

Így sóhajtott fel többször is a debreceni cívis nyelv kutatása során a már-már munkatárssá előlépő adatközlő, a majd’ százesztendős Ménes Andrásné Nagy Katalin. Ő az a jó emlékezőtehetséggel megáldott, nagy tudású, a nyelvi kérdésekre rendkívül érzékeny asszony, aki a debreceni cívis nyelv kutatásában napjainkban jeleskedő Kálnási Árpád mindhárom vállalkozásában – Cívisbeszélgetések Debrecenből (1999), Debreceni cívis szótár (2005),1 Debreceni cívis szólások és közmondások (2008) – tevékeny részt vállalt. A Debreceni cívis szólások és közmondások könyve következmény, annak az anyagnak a felhasználása, kibővítése, amely a Debreceni cívis szótárban is megtalálható, de szétszórva, az egyes címszavak alá besorolva. A három évig tartó kiegészítő gyűjtés eredményeként az anyag megkétszereződött, és a Debreceni cívis szólások és közmondások 2341 szócikkében mintegy tízezer frazéma és frazémaváltozat olvasható. Ennek a hatalmas anyagnak a besorolásához, magyarázatához a szerző bátran támaszkodhatott a gazdag szakirodalomra, különösen az egykor debreceni tanárként is működő O. Nagy Gábor gyakorlati és elméleti munkáira (Mi a szólás?; Magyar szólások és közmondások; Mi fán terem? A magyar frazeológiai kutatások története). O. Nagy az összefoglaló néven állandó szókapcsolatoknak, újabb terminussal frazémáknak nevezett beszédfordulatokat keletkezésük szerint közösségiekre (szólás, közmondás) és egyéniekre (szállóige) osztja, felhasználásuk szerint pedig kötött alakúakra (a közmondás és a szállóige) és a beszéd követelményeinek megfelelően módban, időben, számban, személyben változóakra (a szólás és ennek egyik változata a szóláshasonlat). O. Nagy Gábor munkáinak szerves folytatása Hadrovics László Magyar frazeológia. Történeti áttekintés című monográfiája. Ismereteim szerint ő vonja a legtágabbra a kört a szó-, szókapcsolat- és mondatterjedelmű frazeológiai egységek vizsgálatával (kimúlt ’meghalt’; kétségbe esik; Jobb ma egy veréb, mint holnap egy szúnyog) és keletkezésük, történetük felvázolásával. Ennek a tág körnek a figyelembevételével végezte Kálnási Árpád is az anyaggyűjtést. A frazémák tartalmi/funkcionális elkülö*

nítéséhez a néprajzi kutatás eredményeit használta fel. A Debreceni cívis szólások és közmondá­ sok anyagát a következők adják: 1) a Debreceni cívis szótár frazémakincse (Csűry Bálint: Szamosháti szótár, Bura László: Szatmári szólások és közmondások, Oláh Gábor: A debreceni nyelvjárás, az Új magyar tájszótár, Szinnyei József: Magyar tájszótár és Kálnási Árpád: Cívisbeszélgetések Debrecenből című munkákra támaszkodva); 2) és a kiegészítő gyűjtés (Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium; Hadrovics László: Magyar frazeológia. Történeti áttekintés; Kiss Jenő: Állandósult szókapcsolatok a rábaközi Mihályiban; Magyar néprajzi lexikon; O. Nagy Gábor: Mi fán terem?, illetve Magyar szólások és közmondások). A kötet címében jelzett szólás és közmondás is összefoglaló fogalom. A szólás körébe utalja a szerző a szójárásokat (káromkodás, átok, feddés, dorgálás, köszönés, jókívánság, rosszkívánság, szitok), a szóláshasonlatokat, a tulajdonképpeni szólásokat, illetve a névcsúfolókat. Közmondásnak minősülnek a tulajdonképpeni közmondások, a gazdaregulák, népi időjárási megfigyelések, egészségügyi tanácsok, hiedelmek. E két nagy tartomány belső megoszlása mutatja a néprajzi meggondolások érvényesülését. Fontos kérdés, hogy mi kerüljön be egy regionális érvényű gyűjteménybe. A feleletben egy szűkebb és egy tágabb igény fogalmazódhat meg. A szűkebb, ha csak a helyi – jelen esetben csupán a Debrecenben használt és ismert – szólások és közmondások kerültek volna be Kálnási Árpád munkájába. Szerintem helyes, hogy nem így történt, hanem a teljességre törekedve az van benne, ami Debrecenben ismert és használatos, illetve az is, aminek debreceni változata/vonatkozása van. Ha a szűkebb szempont érvényesült volna, nem lehetne fogalmunk arról, mi jelenti a debreceni cívis frazémakincset. Azt sem tudhatnánk meg, hogy a közelebbi (szamosháti, szatmári) és a távolabbi (a rábaközi Mihályi) anyaghoz hogy viszonyul a debreceni. A szerző az előszóban kitér a magyar frazeológiai kutatások kérdésére, a jelen kötet gyűjtési munkájára, az adatközlők szerepére – különösen kiemelve Ménes Andrásné

Jelen cikk szerzője lapunk 2006 áprilisi számában közölt recenziót a Debreceni cívis szótárról – a szerk.

DISPUTA Lépcsők

„De szíb debrecenyi beszíd!”

45

DISPUTA Lépcsők 46

Nagy Katalin adatközlőnek, valamint „a cívis világ jeles kutatójának”, a kötet megjelenésekor már elhunyt Balogh Istvánnak, illetve T. Szilágyi Ilonának a közreműködését. Tisztázza azokat a legfontosabb alapfogalmakat, amelyek a feldolgozásban megkerülhetetlenek: cívis, szólás, szóláshasonlat, közmondás, frazéma. Bemutatja az adattár szócikkeinek felépítését. Az egyes szócikkekben a címszó mindig köznyelvi alakú, ezt követi a debreceni ejtésváltozat (az ejtésváltozatok és nyelvjárási szövegrészletek nagyolt átírásban vannak), majd rövidítve következik a szófaji minősítés. A szólás és közmondás vezérszavának minősülő címszó alá besorolva jönnek a szólások Sz: után és a közmondások Km: után. E: vezeti be az egyéb, azaz a nyelvi, nyelvjárási, művelődéstörténeti stb. tudnivalókat. Nr: után a néprajzi jellegű mondanivaló jön. Majd a l. és vö. teszi lehetővé, hogy a szócikkek között az olvasó „szörfözhessen”. A címszó választásához a szerzőt idézem: „Az adattárba fölvettem a durva szót vagy kifejezést tartalmazó szólások (káromkodások) jelentős körét is […] hiszen ezek is részei a cívis nyelvnek, érzelemvilágnak, gondolkodásnak. A bennük megnyilvánuló őszinte szókimondás, nyers humor – megítélésem szerint – egyáltalán nem visszataszító” (12–13). A szerző ebben a vonatkozásban egyáltalán nem álszenteskedő. O. Nagy Gábort idézve összefoglalja, hogy „milyen jellemző jegyei vannak a kötetben olvasható cívis nyelvi szólás- és közmondáskincsnek. […] A különös változatosság, a sokszínűség a cívis nyelvi szólás- és közmondáskincsnek is jellemző vonása, hiszen találó megfigyeléseket, költői erejű gazdag képzeletből született nyelvi képeket, merész és szemléletes hasonlatokat, az embereket és a világ dolgait lényegükben megragadó jellemzéseket, szellemes ötleteket, bölcs tanácsokat, intelmeket, évszázados múltjuk ellenére ma is igaz életelveket egyaránt találunk köztük” (14). Az adattár megtekintése előtt lássuk a mellékleteket. A névmutató tartalmazza a frazémákban előforduló személyneveket, helyneveket és helynévi mellékneveket. Ezután jönnek a jelek, rövidítések, minősítések, a felhasznált szakirodalom, a német nyelvű összefoglaló és a tartalomjegyzék, ami a címszavak sorrendjében segít eligazodni A-tól Zs-ig. A jelek és rövidítések L, l, valamint a VÖ, vö elemei esetében jó lett volna, ha funkciójukat is megadja. Így azt következtettem ki, hogy a l(ásd) érvényes akkor, ha utaló szócikk címszava után áll, és a tulaj-

donképpeni tárgyalási helyre utal (krédó l. Pilátus; kubikos l. szentesi). De már a szócikkben egy másik szócikkre utaló L(ásd) olyan szócikkre utal, amelynek az anyagában olyan frazéma van, amelyben az illető címszó előfordul (a hitel végén: L. bor; akar van píz, akar nincsen, ád a kocsmáros hitelbe). Az ilyenekre nem könnyű ráakadni a sokszor nagyon nagy számú frazéma között, hát még milyen nehéz munka lenne, ha a bor szócikk végén álló L. utáni összes szócikkben tájékozódni akarnánk: bánat, Bodóné, bögre, csupor, disznótor, Isten, Mihály, óbor, por, sógor, szüret, víz. A Vö, vö funkciója világos például a menyasszony és a nagylány címszó esetében, mert azonos jelentésű szólás (’nagyon kéreti magát’) is megvan van mindkét címszónál. Akkor viszont hiányérzetünk lehet a Lakatosné és a Pista (tulajdonképpen szaros Pista) esetében, mert sem a Lakatosné, sem a Pista nem utal a szinonim szólásra, pedig mind a két esetben ’ízléstelenül kiöltözött’ a jelentése. Az adattár minden szócikke önmagában is egy kis tanulmány, hiszen a szerzőnek döntenie kellett a gyűjteménybe kerülésről és a besorolásról. Ugyancsak dönteni kellett arról is, hogy a jelentésmegadás milyen személyben álljon. Az egyik megoldás: a jelentésmegadásban átvenni a frazémában álló szám-, személy-, időviszonyokat, mint például a méreg címszónál: Elhagyta a mírgit: lecsillapodott; vagy Nem eszem én magam többet a míreggel: nem mérgelődöm tovább. De: Mindenki tuggya, ki tehene bornya: tudjuk, kinek a leszármazottja, milyen társadalmi réteghez tartozik. Ez azonban nem következetes: Úgy megrúglak/megütlek, hogy hetet hencseregsz: nagyon megrúgja, megüti. A tárgyi, történeti, etimológiai tudnivalók is gazdagon vannak adatolva, így az E: (egyéb ismeretek) és a Nr: (néprajzi vonatkozások) is felérnek egy-egy tanulmánnyal, mint azt a Jakab-nap, kiskedd, kutya, ló, segg, vám, vártapiszli esetében látjuk. A szólások és közmondások stilisztikai minősítést is kapnak, mint durva, gúny (gúnyos), rosszalló, tréf (tréfás), és megtaláljuk a funkciójukra utalást is: átok, dicséret, elutasítás, feddés, fenyegetés, fenyítés, figyelmeztetés, indulatos kérdés, jótanács, káromkodás, népi megfigyelés, rendreutasítás, rigmus, rosszkívánság, szidalom, szitok, tréfás kínálás, tréfás megnyugtatás, tréfás szemrehányás. A frazémák magyarázatánál a szerző felhasználja adatközlői szó szerinti szövegét, a saját szavaktól ezeket a kurzív sze-

nál. Nagyvárad: „Nem tudtam kideríteni …”. „Mint művelődéstörténeti érdekességet említem meg…” (Réz). „Szatmárban én is a frazémabeli jelentésel hallottam” (rüfke). „A szólást szülőfalumban, a szatmári Tiszakóródon is mint főleg gyermekeknek mondott elutasító választ gyakran hallani” (untercikk; Ha nem teccik, untercikk!) Csak sajnálni lehet, hogy egy tárgyköri mutató hiányzik a cívis frazémákat feldolgozó kötetből. Ebben a vonatkozásban is példaként állhatott volna O. Nagy Gábor Magyar szólások és közmondások című munkája, vagy a legújabbak közül a Bárdos Vilmos főszerkesztésében megjelent Magyar szólástár (Tinta könyvkiadó, Budapest, 2003). De Forgács Tamás eljárása is hasznosítható lehetett volna, aki következetesen utal a szinonim frazémára (Magyar szólások és közmondások szótára. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2003). A Debreceni cívis szólások és közmondások anyagát böngészve is azt látni, hogy több, különböző szemléleten alapuló szólás utal például a butaságra, az okosságra, gazdagságra, szegénységre, részegségre stb. Minden kétséget kizárólag jó és eredményes ötlet volt megjelentetni a Debreceni cívis szólások és közmondások kötetet, amelynek lektori feladatait Sebestyén Árpád vállalta magára, a kiadást pedig a Debreceni Akadémiai Bizottság és a DE Universitas Alapítványa támogatta. Kálnási Árpád jelen munkája megérdemli az elismerést, amit a szakma részéről minden bizon�nyal meg is fog kapni. Remélhetőleg van még a tarsolyában olyan ötlet, aminek a közreadásával gazdagíthatja a debreceni cívis nyelv kutatását. Sylvester János nevezetes mondatát erre a kötetre alakítom: csudálhatja minden níp az debrecenyi nípnek elmíjínek éles voltát az lelísben. Az előszóban Kiss Jenő akadémikus pedig így fogalmaz: „a szólások és a közmondások vallanak a múltról, s vallatásra, kutatásra, felidézésre egyaránt méltó az az eltűnő világ, amely Debrecent annyira jellemezte.” (Kálnási Árpád: Debreceni cívis szólások és közmondások. Tóth Könyvkereskedés és Kiadó Kft. Debrecen, 2008. 344 oldal) Kornyáné Szoboszlay Ágnes

DISPUTA Lépcsők

dés választja el. Például a pap címszó alatt: „A cívis nyelvben a papzsák nagyobb míretű, goromba, vagyis durva szövísű, bű szájú zsák”; papucs: „a nő irányít, a firjnek nincs szavazati joga”; párta „A fijatal jányoknak járt a párta, ha fírhe ment, a párta utána fíkötő [főkötő] járt neki” ; pénz „A cívis parasztok sokszor eljártak úgy a vásárba, hogy csak nízelődtek”. Az adattár anyagából azt is látni, hogy nagyfokú szemléletesség jellemezheti a frazémákat. A vén muzsikus mindennap felejt egy nótát, vagyis a korral jár az emlékezőtehetség romlása (muzsikus). Ezt még a Noé bárkájából engedték ki, ha nagyon öreg állatról van szó (Noé). Nóta van benne, mondják a jó borra (bor); Tettél-i sajtot a kenyírhe? Azaz: megadtad-e a kellő tiszteletet? (sajt). A játékosság sem ritka: Az idén csak savanyú pofát vágok, nem disznót (pofa). Sarkával fenyegeti az eget, aki hason fekve lustálkodik, alszik (sarok). A régi gazdálkodásból, életmódból leszűrt tanulság tűnik ki: Jó rendbe van a színája (rend), vagy Elíg egy sütísbűl egy kenyír, azaz nem jó, ha testvérek ugyanabból a családból házasodnak (sütés). Meresztik a szemüket a csillagok, amikor fényesen ragyognak (szem). Aki valahova elszegődött, az beakasztotta szűrit (szűr). Időjárási megfigyelés szemléletes megfogalmazása: Talló lyukából fúj a szél, mert aratás után már elmúlóban a nyár (tarló). Itt a szemlélet alapjául bizonyára az szolgál, hogy a levágott gabona torzsája lyukas. Ha az eredetmagyarázatnál idegen nyelvű (német, latin) frazémát idéz, jó lett volna az adott helyen a szó szerinti fordítást minden esetben megadni (tűz). Így jár el a római járom esetében: sub iugo ’járom alatt’; sub iugnis ’jármok alatt’. Bizonyára Kálnási Árpád szülőfaluja, a szatmári Tiszakóród sem szűkölködik állandó beszédfordulatokban, mert vannak helyek a Debreceni cívis szólások és közmondásokban, ahol az otthoni emlékeire utal, összehasonlítást tesz (Júdás, karika, nap; Szülőfalumban, Tiszakóródon […] picőt napkor […] ’korán reggel’ jelentésben). Ezek a helyek, „kiszólások” a személytelenségre (objektivitásra) törő megfogalmazásnak üdítő kivételei. Hangot ad személyes meggyőződésének például a gallyra ment, ott van ahon a mádi zsidó szólás magyarázatá-

47

DISPUTA Lépcsők

Építő deszkák

48

Évről évre egyre nagyobb szakmai és közönségérdeklődés kíséri a debreceni Deszka Fesztivált. A kortárs magyar drámák seregszemléjére az idén mintegy négyezren voltak kíváncsiak, és a harmadik találkozóra már nemcsak hazai, hanem külföldi szakemberek is érkeztek a cívisvárosba. Mostanra határozottan úgy tűnik, bevált a kezdeményezés, hogy Debrecenben otthonra találjanak a magyar darabok és szerzőik. A fesztivál előzményei a Drámaírói Kerekasztalhoz nyúlnak vissza, amely Kiss Csaba író kezdeményezésére alakult 2004ben. Az írók önszerveződésének köszönhetően néhány év alatt létrejött a Katona József-, illetve a Weöres Sándor-pályázat és egy műhelyfesztivál. Néhány korábbi találkozón aztán megfogalmazódott az is, hogy végleges helyszínt kellene találni a fesztiválnak, ahol minden évben összegyűlhetnek a drámaírók és a színházi szakma képviselői, és ahol mód nyílik arra, hogy a friss drámatermés bemutatásán túl, a szakmai kérdéseket is megvitassák. Az akkor éppen újonnan Debrecenbe érkező színházi vezetőség, Csányi János és Vidnyánszky Attila fantáziát láttak abban, hogy idehozzák ezt a szemlét, elsősorban azért, mert jól illeszkedett a színház több évre meghatározott programjához. Az új éra első évadában már helyet kapott a Deszka, más fesztiválok mellett. Az akkori igazgató körül kialakult kényes helyzet és a színház anyagi gondjai szerencsére nem tépázták meg a szemle sorsát, a Betlehemes Találkozó és a Deszka is túlélte a nehézségeket, s a következő évben, 2008-ban a teátrum megrendezhette a második fesztivált. Ehhez hozzájárult az is, hogy a város, a színházi költségvetésen felül, külön összeget adott a programra. A harmadik alkalomra már lényegében zökkenőmentesen készülhetett a Csokonai Színház. A fesztiválszervezés nehézségei több tényezőből is adódhatnak. Természetesen fontos a pénz előteremtése, a megfelelő szervezőmunka, amelynek tapasztalatai nyilván több év alatt alakulnak ki, ezen kívül bizonyos szakmai-minőségi elvárásoknak is meg kell felelni, lehetővé téve ezzel a későbbi fejlődést. A debreceni fesztivál gyakorlatilag minden téren jól indult. A város pénzügyi támogatása a tavalyi évben 10 millió forint volt, idén viszont olyan megegyezés született, hogy

a színház saját költségvetéséből gazdálkodja ki a szükséges összeget. Ebben az évben 26 millió forintba került a találkozó, ehhez hatmilliós támogatást kapott a színház a Nemzeti Kulturális Alapprogramtól. A kulturális szférában tapasztalható anyagi visszaesés ellenére egyelőre úgy látszik, viszonylag stabil a fundamentum. A szervezésben is évről évre fejlődést mutat a fesztivál, ez vonatkozik a közönségre és az egyre gazdagabb programkínálatra egyaránt. Idén az előző évekhez képest többen, mintegy négyezren vettek részt az előadásokon és a szakmai programokon. Az előadások száma is növekedett; míg az első alkalommal összesen 12 művet mutattak be, 2008-ban 7 nagyszínpadi, 10 stúdió- és kamara-előadás, idén pedig 8 nagyszínpadi és 18 stúdió-, illetve kamaraszínházi produkció szerepelt a műsoron. A szakmai kínálat is bővült, nem véletlen, hogy idén már külön mentora volt ennek, Németh Ákos drámaíró személyében, ő állította össze a programot. Tovább gazdagította a műsort, hogy ebben az évben a Vojtina Bábszínház is bekapcsolódott a fesztiválba, részben helyet adott a bábelőadásoknak, részben szakmai beszélgetések is zajlottak az intézményben. Ez azért is örvendetes, mert színesíti a szemlét, és színházként kezeli a bábos szakmát, amire nagy szükség van. Szerzők kis(szín)padon Minden fesztivál sarkalatos pontja, hogy ki, miből és mi alapján válogat. A Pécsi Országos Színházi Találkozón például évente felvetődik, vajon jó-e az egyszemélyes válogatás. Igaz, a pécsi fesztiválnak más a merítése, a kortárs darabok esetében szűkebb a válogatás köre. Kiss Csaba író-rendező még az első, 2007-es rendezvényt megelőző tájékoztatón elmondta, a kortárs magyar dráma helyzete sokat javult az utóbbi években, elsősorban a Katona József-pályázati rendszernek köszönhetően, amely nemcsak a szerzőket, tehát a drámák megírását támogatja, hanem a darabok bemutatását is. Statisztikája szerint évente mintegy négyszáz bemutatót tartanak a magyar nyelvterületen működő színházak, ebből mintegy 70 a kortárs magyar darab, korábban, a pályázati lehetőségeket megelőzően, ez a szám körülbelül 35 volt. Az idei Deszkán, a drámapályázatokról tartott szakmai beszélgetésen

turghallgatók hajtogattak papírcsónakot a Duna-parton. Mára, úgy tetszik, feleslegessé vált a színmű maga, a társulatok darabnélküli előadásokkal kísérleteznek, illetve, mit kísérlet, visznek sikerre. (Bevallom, gyakran lenyűgöznek ezek az előadások, sőt vonzanak, sőt olykor jobban vonzanak, mint egy sor színdarab, kortárs vagy sem). Néhányan, megszállottak viszont még mindig színdarabokat írnak(unk). Ez maholnap annyira idejétmúltnak tűnik, hogy akár lúdtollal is tehetnék, gyertyaláng mellett, írópultnál görnyedve.” Visszatérve a válogatásra, a debreceni fesztiválon másfajta rendszert alkalmaznak, mint Pécsett, itt minden évben három kortárs szerző szemlézi az előadásokat. Nyilván el lehetne vitatkozni azon, melyik módszer az eredményesebb, vagy melyik mit tükröz, az azonban egyértelmű, hogy a „több szem többet lát” elve sokkal inkább kedvez annak, hogy egy-egy évben jellemző tendenciákat lehessen megmutatni. Ráadásul az eddigi válogatók viszonylag egyetértésben tudták szemezgetni a produkciókat. 2007-ben Garaczi László, Németh Gábor és Zalán Tibor; 2008-ban Békés Pál, Schultz Sándor és Németh Ákos; 2009ben pedig Egressy Zoltán, Horváth Péter és Szilágyi Andor válogatta az előadásokat. Az ő ajánlásaik alapján hívta meg a Csokonai Színház a társulatokat, de a végleges program sokszor a körülmények hatására is alakult, például, hogy utaztatható-e a produkció, van-e alkalmas helyszín, egyeztethető-e az időpont. Ebben az évben is volt olyan előadás, amely ilyen okok miatt kiesett, és a szervezőknek „hézagpótló” jelleggel kellett helyette nagyszínházi bemutatót találni. További nehézséget jelentett, a már említett gond, hogy kevés a kortárs magyar szerzőtől származó nagyszínházi produkció, élő íróink többnyire stúdiókban és kamaraszínpadokon kapnak helyet. Tudatos építkezés Az idei fesztiválműsor a tavalyihoz képest egyenletesebb képet mutatott. Az elmúlt évben kissé eklektikusabb válogatást láthattunk, bár ez valószínűleg annak tulajdonítható, hogy több – mondjuk így – kísérleti produkció is megjelent a programban. Az útkeresés, a szerzői önmeghatározás szempontjából fontos állomás volt a tavalyi fesztivál, hiszen felvetette, létezik-e még hagyományos értelemben vett drámaírás. A tavalyi fesztivál egyik legfontosabb szakmai beszélgetésén, ami Sárból poézis cím-

DISPUTA Lépcsők

viszont Thuróczy Katalin ennél jóval sötétebb képet vázolt. Az író több, az elmúlt években meghirdetett drámapályázat eredményeit tekintette át, és arra jutott, hogy ezek nem érték el valódi céljukat; a mai magyar darabok visszahúzódtak a stúdiószínpadokra, a színházak legfeljebb a kevés szereplős műveknek adtak esélyt a közönség előtti megmérettetésre. Az elmúlt években volt olyan pályázat, amelyen a beérkezett 400 mű közül kilencet díjazott a bíráló bizottság, de ebből mindössze kettőt mutattak be. Ezen a beszélgetésen vetődött föl az is, hogy a kortárs művek hátrányos helyzetének oka a rossz törvényi háttér lehet. Vidnyánszky Attila, a debreceni Csokonai Színház igazgatója hívta fel a figyelmet arra, a jelenleg érvényes jogszabályok inkább a stúdióban bemutatott darabokat támogatják, holott szerencsésebb lenne, ha a magyar drámák bemutatása kerülne előtérbe, mert így elfogyhatnak a nagyszínpadi kortárs produkciók. Thuróczy Katalin azt is elmondta, kíváncsiságból megnézte, hogy a fesztivál hónapjában hány kortárs szerző darabja szerepel a színházak műsorán, és egyet sem talált. Ennek a sötét képnek ellentmond, hogy az idei fesztiválra több mint 100 kortárs magyar bemutató közül válogattak. Pontos kimutatás persze nincs arról, hogy évente hány kortárs magyar darabot mutatnak be a színházak, de az írók több szakmai programon is azt hangoztatták, nem a születő drámák mennyiségével van a baj, legtöbbször a színházak bátortalansága az akadály. Nem véletlenül idézi Vidnyánszky Attila az idei fesztivál műsorfüzetének bevezetőjében Hubay Miklóst, aki Németh Lászlóra utalva a színházi babonák közé sorolta, hogy a klasszikusokra nincs közönségigény, majd hozzátette, ha viszont valaki ma jelentkezne shakespeare-i igénnyel és tehetséggel, az úgy járna, mint Sarkadi Imre, mert a teátrumok nem vállalnák fel. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján tehát elmondható, vitatott a kortárs magyar darabok (és szerzők) helyzete, annál is inkább, mert az utóbbi években számos, voltaképpen szerző nélküli előadás született, amelyeket a társulatok, rendezők hoztak létre a próbafolyamatok közben. Nem kell messzire menni, ilyen volt a második Deszkán látott nyíregyházi Fotel, vagy a miskolci Agyő, Európa, Európa, agyő. Németh Ákos az idei találkozó bevezetőjében – némi cinizmussal – így fogalmaz: „Már, ha van előadás. Kortárs, magyar. Csak az elmúlt 20 évben vagy fél tucat színházesztétika tűnt el a semmiben, tankönyveikből elkeseredett drama-

49

DISPUTA Lépcsők 50

mel a költői színház lehetőségeit boncolgatta, Kiss Csaba egyenesen arról beszélt, hogy ma, amikor egyre több olyan produkció születik, amelyben a szövegek egyidejűleg keletkeznek a színházi rendezéssel és színészi alkotómunkával, vajon arról van-e szó, hogy a magyar drámaírás éppen nem tud mit mondani, vagy pedig az evolúció túlhaladta a színházi szerzőket, mint a kacsacsőrű emlőst. A három eddigi fesztivál műsora és szakmai programja is olyan fejlődési ívet járt be, amely a kortárs dráma helyzetelemzésétől, a szociografikus, naturalisztikus színház és a poétikusabb teátrum esztétikájának szembesítésén keresztül idén egyfajta nyugvópontra jutott. Az előadások szinte kivétel nélkül értékközpontúan vonultatták fel a kortárs darabokat, függetlenül attól, hogy volt köztük „középkorú”, negyven évvel ezelőtt keletkezett mű és egészen friss alkotás is. A – szerencsére egyre nagyobb érdeklődés mellett zajló – szakmai beszélgetések sem csupán a válságproblémákról szóltak; tudatos szakmai építkezés indult. A jól átgondolt program csúcspontja volt az életmű-beszélgetés Hubay Miklóssal. Az író részvétele a fesztiválon arra is rávilágított, létezik olyan drámaköltői attitűd és olyan „csapásirány”, amelyet érdemes továbbgondolni. A harmadik találkozóról megalapozottan mondhatta a házigazdák nevében Vidnyánszky Attila, hogy az eddigiek közül ez volt a legjobb. A látott előadások eltérő színvonalon és különböző formában szólaltatták meg a kortárs szerzők munkáit. Volt itt kiváló kortárs író művének minden ízében remekbe szabott produkciója (Tasnádi István: Magyar a Holdon, a Jászai Mari Színház előadásában), már nem „aktív” szerző negyven évvel ezelőtt írt darabjának szerencsés maivá értelmezése (Czakó Gábor: Disznójáték, a Békéscsabai Jókai Színház előadásában), de volt kollektív alkotómunkával létrehozott, nagyszerű színészekkel színre vitt, ám siralmas, mondanivaló és érték nélküli produkció (Búss Gábor Olivér–Hársing Hilda–Rudolf Péter: Keleti pu., az Új Színházból) és ugyancsak régi keletű, mára porossá vált darab, ötlettelen és avas kivitelezésben (Gyurkovics Tibor: Isten nem szerencsejátékos, a Szolnoki Szigligeti Színházból). Láthattunk határon túli társulattól kitűnő előadásban hagyományos zenés játékot (Müller Péter–Seress Rezső: Szomorú vasárnap, a Szabadkai Népszínház előadásában), és szintén határon túlról érkezett, merész és izgalmas, új formanyelvet hozó produkciót, színtisztán költői alapanyagból (Aczél

Géza: Timúrra várva, a Nagyváradi Szigligeti Társulat előadásában). Láthattunk olyan próbálkozást is, amely a színház profiljától eltérően vitt színre kortárs darabot, a vállalkozás dicséretes volt, ám a sztárparádét, de harmatgyenge színészi teljesítményeket felvonultató előadás kevésbé (Háy János: Házasságon innen és túl, Pesti Magyar Színház) és színvonalasan kivitelezett, nagyszerű színészi, alkotói munkával létrehozott produkciót, amely bátor vállalás egy vidéki repertoárszínháztól (Tasnádi István: Tranzit, Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház). Szerepelt a fesztiválprogramban klasszikus szerző művéből készült új darab, remek kivitelezésben (Anton Pavlovics Csehov–Kiss Csaba: Szerelmes hal, a Centrál Színház előadásában) és varázslatos bábjáték, egy, a mitológiai Thészeuszról szóló, gazdag humorú, friss szemléletű darabból (Zalán Tibor: Rettentő görög vitéz, a Stúdió K előadásában). Ez a változatosság két tényezőre világít rá elsősorban, mindkettő igen fontos, és jót jelent. Az egyik, hogy az anyagi nehézségek, a valódi tartalmaktól elforduló és többnyire igénytelen szórakozást kereső közönség ellenére, a színházak mégiscsak hozzányúlnak a kortárs magyar írók műveihez. A másik, hogy ha mindez ilyen széles skálán megjelenik a Deszkán, akkor a fesztivál elérte egyik legfontosabb célját, híven tükrözi a kortárs magyar drámatermést. Új színházi kontextus A Deszka Fesztivál a harmadik alkalomra valóban beérett, azt lehet mondani, hogy rangos eseménnyé nőtte ki magát a hazai színházi életben. A továbbfejlődés irányát a találkozó szervezői már tavaly megfogalmazták, nemzetközivé akarják tágítani a mustrát, ennek tavalyi előjele volt a „francia kapcsolat”, vagyis Valère Novarina megjelenése Debrecenben. A neves színházi alkotó azóta már megrendezte Képzeletbeli operett című darabját a Csokonai Színházban. Ebben az évben tovább bővült a kör, a közönség először láthatott kortárs magyar darabot román nyelven. A szakmai beszélgetéseken is megjelent olyan téma, amelyben a mai magyar drámáról szóló orosz, román, lengyel, szlovák véleményeket érintette. Az idén a külföldi szakemberek is megjelentek, spanyolok, lengyelek, szlovákok, románok és oroszok vendégeskedtek Debrecenben. A nemzetközi kapcsolatok erősítése tágítani fogja a fesztivál horizontját, de azt az alapot, amelyet a mostani alkalomra megteremtettek, fel-

tétlenül meg kell őrizni. Külön említést érdemel, hogy a debreceni színház ebben az évben négy kortárs produkcióval is hozzá tudott járulni a fesztivál programjához, ráadásul a maga módján mind a négy előadás meghatározó. Ez azért sem mellékes, mert kevés olyan színház van az országban, amelyben évadonként ennyi kortárs művet engedhetnek meg maguknak. A fesztiválzáró Egy szerelem három éjszakája Hubay Miklós szellemiségének képviseletében, az Én, Károli Gáspár (debreceni szerző, TóthMáté Miklós tollából) egy nemes drámaírói tradíció lenyomataként, a Halotti pompa (szintén debreceni szerzőtől, Borbély Szilárdtól) a költői színház, míg A talizmán az epikus színház útkeresését mutatta meg a fesztiválközönségnek. Vidnyánszky Attila még a tavalyi találkozó előtt fogalmazott így: „Mi itt és mindenkor más élményközeget akarunk. A jelenleg ifjan középkorú generáció nem a polgári életérzést árasztó színházélményeken cseperedett fel. Rojtos farmerű egyetemistákként Nyugat-Európa pinceszínházait részesítették előnyben az öltönyigényes belvárosiakkal szemben; a nagytotáloskosztümös generálgyönyör helyett a részletekben megbúvó szellemi értékeket keresték, a miniatűr intimitás vagy a depresszív redukció benyomásai ivódtak az emlékezetükbe; az aktív unalomérzet színházáé, például, ahogyan Forgách idéz egy posztavantgárd klasszikust: »az unalom: az idő kifeszítése«. A közelmúlt folytatásaként s a színházi formanyelv megújítása

reményében beszélnek majd a közönségnek a Csokonai Színház dramaturgiai műhelyének munkatársai a költői színházról, mintegy az unalom alternatívájáról.” Ez a gondolatmenet több szempontból is fontos. A Csokonai Színház művészi programjának lényeges törekvése ennek az új formanyelvnek a megteremtése. Az a fajta költői színház, amit a fesztiválprogramba is beemelt debreceni előadás, a Halotti pompa képvisel, valóban alternatívát kínál, nemcsak mint új nyelven beszélő színházi produkció, hanem mint a szerzőknek szóló újszerű inspiráció. Az eddigi találkozókon is sok szó esett a szövegről, a szöveg méltóságáról, a dráma „egzisztenciális helyzetéről”, az írók szükségességéről. Meggyőződésem szerint az írók szempontjából is az csak előremutató lehet, ha valaki ilyen magas irodalmi értékű szöveganyagból alkot színházi előadást. A fesztivál és a kortárs darabok további sorsát illetően is meghatározó lehet, ha az alkotók időről időre szembesülnek azzal, igenis lehet nyelv- és szövegalapú produktumot új színházi kontextusba helyezni. Mindez persze nem jelenti, hogy kizárólag a debreceni út járható, de ez az alkotói magatartás termékenyítőleg hathat a magyar színházi életben. A 2009-es Deszka Fesztivál azt mindenképpen megmutatta, hogy a kortárs drámairodalom elmozdulni látszik a Vidnyánszky Attila által is sokszor emlegetett „naturalista véglényábrázolás” holtpontjáról. Ungvári Judit

Aki a napi kommentárok színvonalát meghaladó módon kívánja a magyar közélet eseményeit követni, annak ajánlható Bogár László Hálózatok világuralma című könyvének elolvasása. Kötetében a szerző átfogó gazdasági és világpolitikai folyamatok szerves részének tekinti az elmúlt negyedszázad magyarországi történéseit. Mi több, a szakralitás általános eszmei és történetfilozófiai hátterének felvillantásával tesz kísérletet a szocializmus, a rendszerváltás, a pártok kialakulása, azaz a közelmúlt magyar történelmének eme szküllái és karübdiszei közt zajló, olykor őszinte várakozást keltő, máskor meg szánalmas bukdácsolásba fúló átalakulásának a bemutatására. Azonban mindezeken túl az

ad könyvének igazi értéket, hogy szemléletének alapjául a globalizáció mindent átlényegítő jelenségét választotta. A mai magyar közéleti fejlemények iránt érdeklődő közönség a médiából tájékozódva úgy vélheti, mintha a mai magyar közvéleményt izgalomban tartó kérdések, közkeletű kifejezéssel élve, a reformok ügye vagy a konvergenciaprogram csupán két párt, az MSZP és a Fidesz eltérő felfogásából adódó kérdéskör lenne, amelynek a világban zajló globalizációs folyamathoz, a globalitás és lokalitás egymásközti – többek között a szakralitás által közvetített – viszonyához semmi köze sem volna. Nos, Bogár László könyve ezt a média által fenntartott látszatot oszlatja szét.

DISPUTA Lépcsők

Hálózatok Magyarországon

51

DISPUTA Lépcsők 52

Hiszen egészen másként tekintünk a köröttünk zajló eseménysorra vagy közel­ múltbéli történelmünkre, ha csupán néhány párt belpolitikai küzdelmének, perpatvarának látjuk, és megint másként, ha országunk sorsát és jövőjét, a világpolitika és a világgazdaság folyamataiba ágyazottan szemlélhetjük. Akik eddig is figyelemmel kísérték szerzőnk munkásságát, már találkozhattak széleskörű, globális látásmódjával; akik netán csak most ismerkednek vele, azokra a találkozás minden bizonnyal a reveláció erejével hat majd. Kötetének szemlélete, ahogy címe is, egy körülbelül húsz évvel korábban megjelent munkára, Korten Tőkés társaságok világuralma című könyvére hajaz. Felvetődik a kérdés, miért nem vált, válhatott mára általánosan elfogadottá, uralkodóvá egy olyan látásmód, amely a globalizáció jelenségével párhuzamosan alakult ki. Külön vizsgálódás tárgya lehetne, hogy a globalizáció minden nemzet életét közvetlenül érintő jelensége miért hiányzik a lokalitások önmagukat értékelő elemzéseiből. Minden bizonnyal nem véletlenül van ez így, s ez még inkább felértékeli szerzőnk analitikus, szemléletbeli következetességét. Hiszen megkerülhetetlen igazságot fogalmaz meg, midőn azt írja: „a globalitás lét-módjának rejtett, de azért már sejthető körvonalú hatalom-struktúrája a végső oka lepusztulásunknak. Ez a konstrukció válaszút elé állítja az emberiséget, és benne a Magyarország nevű »lokalitás« népét. Vagy felismeri az őt elpusztítani törekvő erők természetét, és lesz bátorsága ezzel szembeszállni, vagy elpusztul.” A szembenállásnak két útja kínálkozik Bogár László szerint. Az egyik a szakralitás újraidézésének, a másik a globalitás mind pontosabb megismerésének az útja. A szakralitás az erkölcs és a spiritualitás egymás támaszául szolgáló világrendjének egy újfajta – ismét a családi gazdálkodásra alapozott, s ennek univerzalitásában megtestesülő –, helyreállítása volna. A lokalitások olyan egykori bukolikus harmóniája, amely a reneszánsz, a reformáció és a humanizmus westernizációs támadása előtt virágzott a földön. Az olvasó ítélőerejére bízatik, hogy fölmérje ennek az ideának az aktuális esélyeit. A korrekció, illetve az önvédelem lehetőségeit illetően némileg több eséllyel kecsegtet a globális folyamatok valós természetének mind pontosabb megismerése. Ha felismerjük és számolunk azzal, hogy az elmúlt harminc esztendőben globalizálódott transznacionális nagyvállalatoknak

hozzávetőlegesen úgy húsz éve már minden egyéb identitástényezőt felülmúló érdekérvényesítési potenciáljuk van, mégpedig az összes többi szereplő profittermelő képességét felülmúló adottságuknál fogva, akkor jelenünk és jövendőnk tervezgetésénél ezt nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Mint ahogy azt sem, hogy a globalizációnak e mostani, a tőkés magántulajdon gyakorlatilag száz százalékára épülő változatának valós alternatívája a globalizációnak az a változata lehet, amely a tulajdon pluralizmusán alapul, ennek alapján szerveződik. A globalizációnak erre az alternatívájára a szerző figyelmét is érdemes felhívni, mert a kiutat keresve ezt a lehetőséget – szemben a reszakralizációval, illetve a lokalitások felértékelésével –, úgy tűnik, nem vette számításba. A lokalitások egyébként nemcsak szenvedő alanyai a folyamatoknak; adottságaikat felismerve aktív alakítóivá is válhatnak. Jó okuk van erre, hiszen a globális gazdasághatalmi rendszer, a szerző szavaival élve „a világ valamennyi »lokalitását« meghasítja és létminőségükben egymástól egyre távolodó »társadalmakra« szabdalja. Az elmúlt évtizedek során ez a folyamat a magyar társadalmi térben, mint láttuk, rendkívüli pusztítások közepette ment végbe. Itt is létrejött a globalitás lokális elitjének »felső« társadalma, amely azokat a komprádor-kollaboráns oligarchiákat foglalja magába, amelyek a társadalom, gazdaság, politika, kultúra, média meghatározó uralmi struktúráiban döntő szerepet játszanak. Bár arányuk a népességen belül csak 3–5%, a jövedelmek közel 20%-át, az anyagi vagyonok kb. felét (…) birtokolják.” A globális gazdasághatalmi térben a lokalitások kettős alávetettségtől szenvednek. Egyrészt azért, mert saját tulajdonosi komprádor rétegük által a globális gazdastruktúrához kötődnek, másrészt a túlnyomó többségüket adó népesség nemzetileg elszigetelt. Tudniillik a népnemzeti többséget képviselő, nem tulajdonosi érdekeltségű lokalitások (úgy is, mint a globalizáció vesztesei) a tulajdonosi elv alapján planetáris méretekben globálissá szerveződött erőcentrumokkal szemben mindaddig ab ovo hátrányban lesznek, amíg ők maguk nem szerveződnek, a tulajdonosi elv pandanjaként, non profit, nem tulajdonosi elv alapján, vagyis a saját létés érdekformájuk szerinti erőcentrumokká, államalakzatokká. Minderre példaként a szerző Indiát, Kínát és az iszlámot említi. Az előző kettő, mint eleve létező politikai egység, helyzeti előnyt élvez a még

érintettek (a foglalkoztatottak, a foglalkoztatásból kiesettek, de a hazai vállalkozói réteg többségének, kkv) pártszimpátiától független összefogását. Ezt elősegítendő a magyar társadalom mára szinte végzetes kettéhasítottságának az oldására, a hamis pártpreferenciák „oszd meg és uralkodj” jellegének leleplezésére és a valós törésvonalakat felismertető, Bogár Lászlóéhoz hasonló munkára, munkákra lenne szükség. A könyv szerkezetileg négy nagyobb egységre tagolódik. A fejezeteken belül az írások születésük, a mögöttünk hagyott tíz esztendő időrendjét követik. Az elsőként olvasható Hálózatok világuralma ciklus egyebek mellett két nagyobb tanulmányt foglal magában. Ezekben a szerző kísérletet tesz a globalizáció lételméleti rétegeinek megvilágítására, amelyek nélkül e pusztító létmód valós természetét aligha ismerhetnénk meg. A második, Töprengések címet viselő rész a magyar politikai elit kevésbé szervilis felének rendszerkorrekciós erőfeszítéseit tárja elénk. Mivel szerzőnknek annak idején a Miniszterelnöki Hivatal Stratégiai Elemző Központja vezetőjeként alkalma nyílott részt venni az Orbán-kormány ülésein, a Krónika című fejezetben a korabeli kormányüléseken készült feljegyzéseiből nyújt át egy csokorra valót. Végül a negyedik fejezet a téma néhány recenzensének az észrevételeit tartalmazza. Egy-egy mondat erejéig érdemes ezekre is reflektálnunk. Az erős absztrakciós készséggel megáldott Oláh János észrevételeivel például olyan összefüggéseknek a vizsgálódások terébe való beemelését kezdeményezi, amelyek eddig homályban maradtak. Pethő Bertalan inkább hajlik az indulataitól vezérelt, mint az indulatait vezérlő attitűdre. Tellér Gyula a közgazdaságtudományhoz illő kiegyensúlyozottsággal közelít tárgyához. Kulin Ferenc elsősorban a rendszerváltás kezdetére, majd szerzőnk történetszemléletére utaló finom distinkcióival érzékelteti oppozíciós érzelmeit. Ám a hangsúlykülönbségek kiemelése mellett a fenyegető veszélyt is exponálja. A könyv mindezzel együtt is jelentős érték. A nemzet jövőjével felelősen foglalkozni kívánók intellektuális iránytűje. (Bogár László: Hálózatok világuralma, Kölcsey Intézet – Bp., Argumentum Kiadó, 2007, 350 oldal, 2700 Ft) Bereti Gábor

DISPUTA Lépcsők

csak szerveződőben lévő olyan alakzatokkal szemben, amelyeknek számos árkot áthidalandó majd ezután kell kialakítaniuk működőképes struktúrájukat (például az EU). A komolyan vett népnemzeti érdek alapján azonban e lokalitások számára nem létezik más út az összefogáson kívül. Ezzel összefüggésben említi Bogár, hogy a korábbi értelemben vett jobb- és baloldal érdekmegjelenítő tartalmai mára elavultakká váltak. Ez bizonyos értelemben igaz, újragondolásuk aktuális. Mivel a bal és a jobb bevett fogalmait végső fokon nem lehet kiküszöbölni, felvetését továbbgondolva a népnemzeti szóösszetétel olyan újszerű felfogását ajánljuk, amelyben a jobb a nem rasszista, demokratikus nemzeti oldalt, a bal a nem diktatórikus népi oldalt jelenthetné. A népnemzeti összetétel pedig ezek egymásra utaltságát, a globalizáció veszteseiként egyébként ténylegesen is egy platformra sorolt tényezők (elvárható) együttműködését jelenti. A tartalmi átalakulást és a további változások kívánatos irányát a nyelvhasználat ily módon is követhetné. Még akkor is, ha ez ma utópia. De legalább a szebbek közül való. A jobb- és a baloldal népnemzeti tartalmú együttműködésének indokoltságát Bogár László a statisztika nyelvén is kifejezi: a foglalkoztatottak reálbére az 1988 és 2008 közötti húsz év során mindössze 0,7%-kal növekedett. Ugyanezen időben a repatriált profitokkal együtt mért, tehát kifejezetten szerénynek tekinthető GDPnövekedés 2,3% volt. Amíg tehát a GDP a reálbérek növekedését több mint háromszorosan múlta felül, vagyis amíg a magyar versenyszféra háromszor gyorsabban gyarapodott, addig a Magyarországon tevékenykedő külföldi tulajdonú, döntően transznacionális vállalatok adózás utáni profitjának éves átlagos növekedési üteme 23%-os volt! A fenti adatok a rendszerváltás rendszerének csődjét, más szavakkal, valós természetét tárják elénk. Annak a rendszerváltás idején planetáris méretekben uralmi helyzetbe került globalizációs trendnek a természetét, melyet Bogár László a nemzeti társadalmakra kényszerített hármas követelménnyel – liberalizáció, dereguláció, privatizáció – jellemez. Azt a szisztémát, amellyel a transznacionális vállalatok a nemzeti gazdaságok tereiben megképződő értékeket kiszivattyúzzák. Ezért annak szemében, aki képes olvasni a számsorokból, a fenti adatok igencsak indokolják az

53

Kálvin 500 – csak egy évforduló? Hodossy-Takács Előd DISPUTA Műhely 54

„Egész bölcsességünknek, már amelyik igaz és valóságos bölcsességnek nevezhető, valójában két összetevője van: Isten és önmagunk ismerete.” (Kálvin: Institúció, I. 1. 1)

Ki volt ez az ember? Despota? Vallási újító? A kapitalizmus szellemének megkreálója? Száraz, szigorú prédikátor és teológiai író? Vagy tényleg ő az, aki nélkül érthetetlen az európai és tengerentúli demokrácia? Egy biztos, sokan rajongtak érte és sokan kárhoztatták az elmúlt évszázadokban. És az is biztos, hogy 2009-ben a világ reformátussága születésének ötszáz éves jubileumát ünnepli. Kálvin sok kanyar után állapodott meg Genfben. Nem sokkal korábban mondott le egyházi javadalmairól, egyáltalán: felszámolt mindent maga mögött, és elindult Strasbourg felé. 1536-ot írunk ekkor – és ő soha többé nem jár szűkebb hazájában. Strasbourgból Genf lett, köszönhetően egy találkozásnak a város reformátorával, Farellel, akinek bizonnyal kitűnő rábeszélő képessége volt – de Kálvint meghatni, eltéríteni szándékától nem volt egyszerű feladat. Kálvin ugyanis hajthatatlan volt, ragaszkodott elképzeléséhez: itt csak megpihen, eltölt egyetlen éjszakát és megy tovább, életének következő szakaszát pedig tanulmányainak szenteli. Különben is: ki ő, mi szükség lehetne rá egy számára ismeretlen városban, ahol ő is ismeretlen? Farel nem tágított, s egy ősi eszközt vetett be: Isten átkát helyezte kilátásba arra az esetre, ha Kálvin továbbáll. Ő pedig engedett. Így vette kezdetét Kálvin első genfi tartózkodása, amely vitáktól terhelten ért véget: 1538 húsvétján el kellett hagynia a várost. Amikor aztán három évvel később a genfiek visszahívják, a reformátor hozzákezdhet bő két évtizedes munkájához. Volt-e benne harag a korábbi nézeteltérések miatt? Ez nem tudható, de jellemző a visszatérést követő első istentisztelet története. Kálvin felment a szószékre, felolvasta a soron következő bibliai igét és magyarázta; szó szerint: egyszerűen ott folytatta, ahol a kényszerszünet előtt abbahagyta. A dörgő feddés elmaradt. Első pillantásra talán meglepő, de Kálvin életműve nem az egyház radikális megreformálásában ölt testet. Luther fellépése, a tételek nyilvánosság elé tárása katartikus esemény volt, Kálvin esetében nem ta-

1

lálunk ilyet. Igaz, Párizst menekülve kellett elhagynia (egy közreműködésével készült rektori beszéd miatt), de ez nem hasonlítható a wittenbergi drámához. Kálvin Genfbe érkezésekor a város lakosai már elutasították a katolicizmust, így számára nem a nagy szembefordulás nyújtott ösztönző hatású alkalmat: ő nem egyszerűen az egyház ügyével foglalkozik, hanem azt keresi, hogy a keresztyén ember hogyan töltheti be hivatását az élet minden területén. Mondhatjuk ezt a világ „igenlésének” is, ami annyit tesz, hogy szó sincs a világból való kivonulásról; Isten azt akarja, hogy követői változtassák meg a világot. Erre választott ki bennünket! Világszemléletének megértéséhez tartozik, hogy sokan voltak Kálvin korában, akik meggyőződéssel vallották: ez a világ a végéhez közeledik. Kálvin is tökéletesen tisztában volt a világ múlandóságával, ő azonban azt is felismerte, hogy feltehetően egy darabig még itt leszünk.1 Ennek a következménye, hogy a kálvini felfogás az élet minden területét érinti; éppúgy alakítja a történelmi tudatot, ahogy dinamizál társadalmi erőforrásokat és lendületet ad a természettudományoknak. Impulzusokat adott a társadalmi és politikai élet válságainak megoldásához, gazdasági ösztönzés volt, ha nem is Weber tétele szerint, de határozott munkaetikája által mindenképp. Egyúttal pedig magyarázza azt is, hogy a kálvinizmus és a kálvini reformáció követői miért játszottak számarányukhoz mérten indokolatlanul nagy szerepet a modern európai gondolkozás kialakításában. Állam és egyház Kálvin az egyház és állam kérdését vizsgálva azt állapítja meg, hogy az ember kétféle kormányzásnak van alávetve (lelki és polgári), és szükségesnek tartja, hogy az utóbbiról is részletesen szóljon az Institúcióban. Ugyanakkor tökéletesen tisztában van vele: némelyek messzemenőleg ellenzik, hogy ő mint reformátor véleményt nyilvánítson a polgári kormányzás ügyében. Így ír: „jóllehet úgy tűnik, hogy ez a téma, amelynek kifejtésére most vállalkozom, természeté-

Elwood, Christopher: Calvin for Armchair Theologians. Louisville, London, Westminster John Knox Press, 2002, 148.

között az emberiesség fennmaradhasson.” (IV.20.3). Ezért amikor az államról ír, három területet vizsgál külön: a felsőséget magát, a felsőség által meghozott törvényeket mint az igazgatás eszközeit és végül magát a népet. Aktualitásokat keresünk? Elvárhatunk ennél a gondolkodásnál többet ma? Úgy beszélni a hatalomról, hogy egyben látjuk és láttatjuk a kezében lévő eszközökkel (hadviselés, adók kivetése stb.) és a néppel? Kálvin pontosan ismeri a veszélyeket: ha a hatalom legfőbb birtokosai a hatalomra magára összpontosítják figyelmüket, a végeredmény diktatúra; a törvények mániákus piedesztálra emelése legalizmus; a „nép” és „csak a jogok” hajtogatása pedig anarchiát szül. El kell tehát ismerni az állam tekintélyét – de ennek is az a mércéje, hogy Istennek engedünk. Nem a kormányzat feltétlen és kritika nélküli szentesítéséről van szó; a hatalmasok, ha bűnbe esnek és igaztalan módon gyakorolják hatalmukat, nem egyszerűen ellenszenvesekké válnak, hanem Isten ellen is vétkeznek. A demokrácia pontosan úgy elfajulhat, ahogy ez előfordulhat az arisztokráciával is.2 Egyházi rend és hivatás Érdemes visszatérni a nyitó gondolatokban feszegetett kérdéshez: voltak-e politikai ambíciói Kálvinnak? Talán a fenti bekezdések is jelezték, hogy Kálvin alapvetően nem a politika és a civil társadalom kategóriáiban gondolkozott. Soha nem volt a városi tanács tagja, soha nem rendelkezett semmiféle katonai vagy rendészeti erő felett. A genfi polgárok sorába is csak halála előtt négy évvel vették fel, a konzisztóriumban soha nem elnökölt. Teológiai profes�szor volt, igehirdető és kimagasló szellemi tekintély, amit nem vívhatott ki másként, csak tanulmányaival, rendszerező képességével és Istennek szentelt életével. Elveihez ugyanakkor következetes maradt, és így nem futamodott meg a viták és konfliktusok elől.3 Ezek között pedig előkelő helyet foglalt el az egyház függetlenségének kérdése.4 Kálvin életműve több pilléren áll. Tisztában volt vele, hogy a genfi helyzet, ami őt fogadja, csak lehetőség, ami el is játszható. A város zűrzavarral és számtalan gazdasági nehézséggel küzdött, amelyek a savoyai

Részletesen lásd Busch, Eberhard: Istenismeret és emberség. Betekintés Kálvin teológiájába. Bp., Kálvin Kiadó, 2009, 158–167. (A szerző a Debreceni Református Hittudományi Egyetem díszdoktora. Ezt a kötetet a DRHE-nek ajánlotta.) 3 Például 1534-ben, még Párizsban vitára hívta Szervétet, aki nem jelent meg. 4 Cadier, Jean: Kálvin: egy ember Isten igájában. Bp., Kálvin Kiadó, 2009, 101. 2

DISPUTA Műhely

nél fogva idegen a hit lelki tudományától, a következőkben azonban ki fog tűnni, hogy joggal kötöm össze ezeket, sőt egyenesen szükség kényszerít rá, hogy ezt tegyem. Különösen igaz ez, mivel egyfelől esztelen és elvadult emberek őrjöngve próbálják felforgatni ezt az Isten által megállapított rendet, másrészről pedig a fejedelmek hízelgői […] nem haboznak ezt magának Istennek az uralmával szembeállítani” (IV. 20. 1.). Hangsúlyozza, hogy a kétféle kormányzat nem mosható össze egymással („Krisztus lelki országa és a polgári kormányzás egymástól teljesen különbözők” IV. 20. 1); ugyanakkor az evangélium alapján cáfolja a polgári hatalom elvetésének teóriáját. Azok, akik elvetik a civil hatalmat, akik azt gondolják, hogy hitük szabadságát korlátozza az állam a maga törvényeivel, egyszerűen fanatikusok, akik a „féktelen szabadosságban lelik kedvüket” (IV. 20. 2). De Kálvinból nem egyszerűen a praktikum embere szól és nem is az átlagos törvénytisztelő polgár, hanem a teológus. A polgári kormányzásra mindaddig szükség lesz, amíg földi keretek között élünk. Életünk pedig olyan, mint egy zarándoklat, és ezért a külső segítségekre is szükségünk van. Az állam keretei közt a keresztyéneknek kötelessége az Istennek való engedelmesség. Mert mi a felsőség feladata? „Az a megszabott rendeltetése, hogy amíg itt élünk az emberek között, Isten külső tiszteletét ápolja és oltalmazza, a kegyesség tiszta tudományát és az egyház kijelölt helyét védelemben részesítse, életünket az emberi társadalomhoz illő magatartásra segítse, társas viszonyulásainkat a polgári igazságosságnak megfelelően szabályozza, kiengeszteljen bennünket egymással, és az egyetemes békét és nyugalmat előmozdítsa.” (IV. 20. 2). Nem lehet elsiklani afelett, hogy ezzel a megfogalmazással Kálvin nem hoz létre alá–fölérendeltségi viszonyt a két hatalmi terület között, nem is teszi az államot az egyház szolgálójává, és a fordítottját is elveti. Következetes marad: a polgári kormányzásra szükség van, enélkül a vallási élet nyugalma sem lenne szavatolható; de ugyanilyen fontos a másik szempont érvényesítése, a társadalmi rend fenntartása is. „Egyszóval, gondoskodik róla, hogy egyfelől a keresztyének között a vallás nyilvános gyakorlása, másfelől pedig az emberek

55

DISPUTA Műhely 56

hercegtől elnyert függetlenség nyomán támadtak. Azoknak a bankoknak, amelyek korábban fiókot tartottak fenn a városban, Genf csak addig volt érdekes, amíg nemzetközi téren is jelentős vásárok színhelye volt. Ekkorra viszont már háttérbe szorult a nemzetközi kereskedelem (Lyon vette át a korábban itt rendezett vásárokat); ráadásul menekültek tömege érkezett a városba. Nemcsak a katolikus püspök távozott, hanem a katolikus kézművesek és kereskedők is elvándoroltak. A vallási és politikai változás mindig kihívást jelent: valaminek az elutasításától az élet még nem lesz sem rendezettebb, sem élhetőbb. Kálvin Genfbe érkezésekor egyáltalán nem puszta elméleti kérdés volt, vajon szétesik és anarchiába süllyed-e az egész közösség. Évekbe telt, amíg a genfiek is rájöttek, hogy Kálvinnak igaza van, és a dolgok összefüggnek egymással. Nem lehetett tovább csak a közerkölcsökkel vagy csak a városi berendezkedéssel, és ettől különválasztva csak a gazdaság ügyeivel foglalkozni. Kálvin úgy kínált megoldást a problémákra, hogy válaszai koherens egészet alkottak – de ismét hangsúlyozni kell: a rendet nem ő határozta meg, hanem a város, az a testület, amely az esetek egy részében elkezdte meghallani véleményét.5 Az egyházi élet kialakításában Kálvin a pásztorok (lelkészek), a doktorok (tanítók), a vének (presbiterek) és diakónusok hivatali tisztét különbözteti meg egymástól. Ezen az átgondolt rendszeren is jól látszik a hivatások komolyan vétele, és ezzel párhuzamosan a jó rend megtartásának szándéka. De a kálvini örökség szempontjából talán ennél is hangsúlyosabb, hogy – kilépve a legszorosabban vett gyülekezeti élet keretei közül – olyan szociáletikát alkotott, mely a város gazdasági életének és társadalmi rendszerének rezdüléseire reagál. A városban megjelentek a hitvallásukhoz ragaszkodó, gyakran arisztokrata származású francia menekültek, akik hoztak ugyan magukkal számtalan ismeretet – de számolniuk kellett saját korábbi előjogaik feladásával is. A kálvini munkaetika gyümölcse, hogy mindenkinek dolgoznia kellett, s ez szokatlanul, néha egyenesen megbotrán-

koztatóan hatott sokakra; viszont hamarosan gazdasági fellendülést eredményezett. A munka isteni megbízatás, amelyhez nem negatív tartalmat kell társítani, hanem azt, hogy a munkavégzés lehetőségében Isten hűségét láthatjuk meg. Képességeinket, melyeket a munkában hasznosítunk, Istentől nyertük, és a munkában örömet lelhetünk – az, hogy a munka eredménytelensége felett érzett örömtelenség is tapasztalati tény, a bűneset következménye. A munka tehát hivatás gyakorlása, nem pedig büntetés. Nem a dolgozó arisztokraták képe volt az egyetlen, korábban nehezen elképzelhető újdonság, Kálvin újragondolta a kamat vagy a kereskedelem kérdését is. Elvégre ha minden Isten szolgálatába állítható, miért éppen ezek a területek jelentenének kivételt? De tudva, hogy a dolgok összefüggenek egymással, Kálvin itt is teológus marad: a kereskedelmet nem tartja megvetendőnek, a kamatszedést pedig tisztességes keretek között megengedi, azonban ennek is a felebaráti szeretet alapján kell történnie (így például nem szedhető kamat természeti katasztrófa áldozatától, de egy üzleti forrás biztosítása esetén megengedett). Nem a pénzzel és kamattal van tehát a baj, hanem a hozzájuk társuló negatív tartalmakkal: a kapzsisággal, a szeretetlenséggel, a zsarnoki mentalitással.6 Hosszan lehetne elemezni a kálvini életmű hatását. Írt, hihetetlenül termékeny módon. Az Institúció, a kommentárok, a több ezer tételt számláló levelezése, egyházalkotmánya olyan elvi alapokat fogalmaz meg, melyek hatása máig érzékelhető.7 Ezúttal egyetlen pontot emelek még ki: bár korábban is voltak tanítványai, halála előtt néhány évvel megalapította a genfi Akadémiát, és gondoskodott róla, hogy megfelelő tanrend mellett megfelelő emberek vegyenek részt az oktatásban.8 Ezzel a képzés formális jelleget öltött; és bár nyilván magyarázatra szorult, hogy miért ragaszkodik kitartóan és mereven az elméleti képzéshez (bibliai nyelvek ismerete stb.), az eredmények magukért beszéltek. Az egykori hallgatók révén az európai keresztyénség új arculata született meg és hagyott kitörölhetetlen nyomot a kontinens térképén.

McGrath, Alister E.: Kálvin. A nyugati kultúra formálódása. Bp., Osiris, 1996, 100–117. Legújabban a témához lásd Fazakas Sándor: Kálvin szociáletikája. In: Fazakas Sándor (szerk.): Kálvin időszerűsége. Tanulmányok Kálvin János teológiájának maradandó értékéről és magyarországi hatásáról. Bp., Kálvin Kiadó, 2009, 104–139., 117–124. 7 Ezekhez lásd Szathmáry Béla: Kálvin a kortársunk? In: Fazakas Sándor (szerk.): Kálvin időszerűsége. Tanulmányok Kálvin János teológiájának maradandó értékéről és magyarországi hatásáról. Bp., Kálvin Kiadó, 2009, 377–410. 8 Ld. Wallace, Ronald S.: Calvin, Geneva, and the Reformation. Edinburgh, Scottish Academic Press, 1988, 98– 100. 5 6

Úgy este merül fel előmbe sok emlék: Mikor még jókedvvel döcögött Bugyi, Mikor még nagy cipók valának a zsemlék, Mikor Te rajzoltál… Emlékszel, úgy-i? Nos, fiú, megnőttél Te, de én törpén Vergődöm bozóton, cserjén akadozva… Vacsorád pástétom, tengek én körtén, Vackor az azonba’, tanúm rá a bodza. Lásd már lehanyatlott, a földet is éri Szárnyam; – hiába, nincs bennem erő! Pedig úgy akartam veled sort repülni, Régóta vagyok már földön heverő – Fürdeni fent fénybe’, napsugárözönbe’, Mint Te, jó öcsém vagy miként Blériot… Hej! Ti már tudjátok, hogy a Nappal szembe Nézni és szilajon repülni mér’ jó? 1 2 3 4

Kardos László: Tóth Árpád. Bp., 1955, 413. Kardos Pál: A Nyugat debreceni kapcsolatai. In: Irodalmi tanulmányok. Bp., 1979, 97. Szabadhajdú (Móricz Pál): Én meg a lú. Bugyi Sándor könyve. Debreczen, 1902. május 13., 5. Tóth András (1858–1929) élete és művészete. Klny. a Déri Múzeum 1982. évi évkönyvéből

Három Tóth Árpád-dokumentum

Táncolva suhannak víg, röpke betűid. Szép sort alakítva szemeim előtt, Épp’ úgy, valamint üde nép szeli végig Lejtve – a hímes, tarka mezőt. Vén szemeimben megcsillan a régi tűz; Rég elfeledett dalok újra búgnak… Foszló képzelet… Hisz játékot űz Velem a te sodró aranypatakod… Vége már mindennek: Bugyinak, lúnak.

Kardos Pál nem határozza meg közelebbről, mikor volt Simon István Tóth Árpád tanítója, csillagos megjegyzése nem visz közelebb a kapcsolat megértéséhez. Pedig a versben referenciálisan is benne foglaltatik a kapcsolat eredője, ami a megszólalás apropóját is szolgáltatta. Arról van szó, hogy Simon István első, Bugyi Sándorról szóló könyvét (Én meg a lú – családi törtínelem. Debrecen, 1902) egy Jeney nevű rajzolón vagy karikaturistán kívül a 15–16 éves Tóth Árpád is illusztrálta. Hét karikatúrán jól olvasható a neve, némelyiken az 1901-es, illetve 1902es dátum is. Hogy minden kétséget kizáróan ő volt az egyik rajzoló, azt az egykori debreceni lapok is megerősítik. „A könyvet Jeney és egy debreczeni fiatal diák, Tóth Árpád sikerült rajzai élénkítik.”3 Arra is tudunk felelni, hogyan lett a diák Tóth Árpád Simon István munkatársa. Tanulója volt a debreceni kézügyesítő iskolának (svéd nevén Slöjd), amelynek édesapja, Tóth András szobrászművész és Simon István voltak a tanárai. Tóth András agyagmunkákra, mintázásra, rajzra tanította a növendékeket, Simon István pedig papírkarton-munkákra. Tóth András művészi megbicsaklása viszonylag ismert Tóth Árpád életrajzából és Kürthy Katalin tanulmányából,4 Simon István (1860– 1945), a bihari származású polihisztor azonban csak elmarasztaló jelzőket kapott az irodalomkutatóktól „Bugyi Sándor debreceni tajigás és hejjes pógár” történeteiért, mint Göre Gábor-utánzatokért. Arról kevesebb szó esett, hogy fiatal tanító korábban Hampel Józsefnek, a Nemzeti Múzeum őrének „távirányításával” szakszerűen megásatta a biharudvari (Sárrétudvari) honfoglalás kori temetőt, s arról tudományos igényű cikket írt az Archeológiai Értesítőbe. Már az 1890-es években vallotta, hogy az elektromosság anyag, ezt meg is

Bakó Endre

1909. október 24-én a Nyugat küldöttsége (Ignotus, Ady Endre, Móricz Zsigmond) a helyben csatlakozó Tóth Árpáddal kiegészülve Debrecenben vendégszerepelt. A szép számú debreceni sajtó gazdag előzetes beharangozói, illetve beszámolói, utólagos reflexiói közül egyet emelünk ki, mely tárgyunkhoz tartozik. Ez pedig Simon Istvánnak a Debreceni Független Újság 1909. október 27-ei számában A régi tanár – a tanítványhoz címmel megjelent verse, mely Tóth Árpád Tavaszi holdtölte című versének formáját utánozza. Kardos László szerint ügyetlenül, parodisztikusan. Néhány sort idéz is az alkalmi költeményből egy értelemzavaró hibával. (üde nép helyett üde nap jelent meg!).1 Kardos Pál Simon Istvánt Tóth Árpád egykori tanítójának nevezi, s csillag alatt megjegyzi: „Simon István író is volt, Göre Gábor-szerű könyveket írt Bugyi Sándorról, a debreceni talyigásról…”2 (Simon István később publikálta a verset Új vegyes dolgok című 1912-es könyvében is, ekkor már Levél Tóth Árpádnak címen.)

Nos, hát már csak innen, csak úgy, félkönyékről, A földön heverve „kezelek” veled, Mondván vén szavakkal, hogy jól írsz a szépről; Aki egyszer hallott, többé nem feled. Csak tovább, csak feljebb, nem szédülsz te többé, Magasból még jobban átnézed a Földet!... Engemet nem soká a sír hantja föd bé – Akkor az én lelkem is fölfelé törtet.

DISPUTA Műhely

Egy vers háttere

57

a része, ahol Németh András lakott fiaival. A lakás egy kis szobája ablakában, mely a József királyi herceg utcára nézett, könyökölt sokszor egy szemüveges, finom arcélű fiatalember: Tóth Árpád, Németh Ágoston, a kedves Guszti jó barátja.”6 Ezt az adalékot erősíti az a levél is, amelyet Németh Aladár, Németh Ágoston testvéröccse írt Tóth Árpádnak.7 „Debrecen, 1923. május 31. Maj levágtam a kis lábom ujját a beretvával, maj megett a farkas

írta.5 Több mint egy évig felelős szerkesztője volt a Debreczen című ellenzéki lapnak mint szenvedélyes Kossuth-hívő, mellesleg sikeres tanító; remek szemléltetőeszközei a legutóbbi időkig láthatók voltak a debreceni Járműjavító művelődési házának előcsarnokában. Kiválóan hegedült, verseket, novellákat írt. 16 gyermekét nem tudta volna eltartani és felnevelni a tanítói fizetésből, ezért minden pénzkereseti lehetőséget megragadott és művészi hajlama, kézügyessége révén tehetségesen művelt.

DISPUTA Műhely

Németh Aladár levele Tóth Árpád felnőttkori barátait jól ismerjük. Leginkább Nagy Zoltánhoz ragaszkodott, de nagyon kedvelte a fiatalon elhalt Havas Gyulát, jó viszonyban volt Szegedi (Schenk) Istvánnal, aki Gurul a szív című költeményében megverselte Tóth Árpád debreceni éveit. Oláh Gábort bizonyos fenntartások ellenére is kedvelte. Ők azonban irodalmi barátai. Iskolatársai közül Schöntag Alfrédet emlegeti és Kuthi (Térey) Sándort az irodalomtörténet; az előbbihez a kellemes svedléri nyaralások emlékei miatt zavartalan érzelmek fűzték, az utóbbival költői rivalizálásuk még az önképzőkörben kezdődött. De egy gyermekkori kebelbarátjáról, aki nyolc éven át osztálytársa volt a gimnáziumban, megfeledkezett az utókor. Pedig még a költő halálakor is sokan emlékeztek rá, egy nekrológ meg is említette, hogy az ifjú Tóth Árpádot szoros pajtási-baráti szálak fűzték Németh Ágostonhoz, az Arany Bika bérlőjének, Németh Andrásnak a fiához. „Ezen a helyen, ahol most e sorokat írjuk, volt a régi Bika épületének az

Simon István: Vegyes dolgok. Debreczen, 1896, 98–136 Tóth Árpád (1886–1928): Debreczen, 1928. november 8., 6. 7 A levél e dolgozat írójának birtokában van, Végh Lászlótól, az Arany Bika egykori vezérigazgatójától kapta ajándékba. 5

58

Kedves Árpád, a debreceni Főreáliskola, a mi kedves alma materünk, június 2-án és 3-án ünnepli 50 évi fennállását. Engem – kire az iskola legkevésbé lehet büszke – ért az ünnepi beszéd megtartására vonatkozó megtisztelő kijelölés. Most kovácsolom beszédem vázlatát. Inspirációt merítendő, könyvtáram mélyéből előkerestem a drága ereklyéket: szeretett Guszti bátyámnak formában, tartalomban gyönyörű jegyzeteit. (»Tekintetes Jaszencsák Sándor tanár úr magyarázata után.«) Körülövez elhalt bátyámnak kimagasló, szikrázó szelleme. A mathematikai képletekkel telített, sárguló lapok szemrehányóan panaszolják miért kellett a Tehetségnek, a Szorgalomnak betegen elpusztulnia? Csak azért, hogy én a tehetségtelen, a hanyag foglaljam el a helyét? Fülembe csendül a temetési zsoltár. circumdederunt… Felnyitom a drága leveles dobozt. Guszti bátyámhoz intézett, kedves bizalmas, baráti sorok. Köztük legtöbbet a legjobb, a legmelegebb, a legközelibb barát írta, aki alázatra kényszerítő tehetségével már az iskolai versengésben kitűnt, s aki valóban a legelső magyar költők közé, a XX. század Csokonaijává emelkedett. E leveleket irodalomtörténeti muzeális értékekként is őrizhetném, ha nem volnának elsősorban könnyre fakasztó családi ereklyék. Abban a reménységben ringatom magam, hogy iskolánk ünnepsége városunkba hozza az Iskola legnagyobb fiát, Guszti bátyámnak Árpád barátját. Ez alkalomból legyen szabad az Aranybika Szálló vendégszeretetét örömteljes készséggel felajánlanom, amely szeretet egyébként nemcsak az elhalt Testvár Barátjának, de magának a költőnek is kijár. Érkezésének szíves közlését kéri meghatott, igaz híve: Aladár.” Németh Ágoston elhalálozásának időpontját eddig nem sikerült kiderítenünk.

6

Ami a levél dátumát illeti, Németh Aladár elég későn szánta rá magát, hogy bátyja barátját vendégül lássa, ha egyáltalán elküldte a levelet. Tudjuk, Tóth Árpád nem vett részt az iskola nevezetes ünnepségén, de küldött maga helyett egy verset (Köszöntő), amelyet az iskola azóta is büszkén őriz a szellemi ereklyék között. Tóth Andrásné városi segélyezése

Határozat. A törvényhatósági bizottság közgyűlése, valamint a közművelődési, a jog- és a pénzügyi bizottság, valamint a törvényhatósági kisgyűlés javaslatára a város polgármesterének 52.315/1943 IV. sz. határozatával tett azt az intézkedését, mely szerint Tóth Árpád hírneves debreceni költőnek nehéz körülmények között hátra maradt és nagy nélkülözések között élő édesanyja: özv. Tóth Andrásné budapesti XI. ker. Sirok u. 3. sz. a. lakos részére, az 1944 évi janiár hó 1-től kezdődően – a további intézkedésig – a költségvetés III. cs. 994 tétele alatt segélyezésekre szolgáló előirányzat terhére havi 150 P. összegű segélyt engedélyezett – jóváhagyólag tudomásul veszi. Megállapítja a közgyűlés, hogy a város polgármesterének 52.315/1943 IV. sz. határozatával eszközölt segély engedélyezésével évi 1800 P. összegű kiadás merül fel. Szükségesnek tartja, hogy ezzel az ös�szeggel az 1944 évi költségvetés III. cs. 994 tétele alatti előirányzat a költségvetés miniszterialis tárgyalása rendjén emeltessék fel, a következő években pedig az a szükséglet, az évi költségvetés összeállítá-

Teli mírettük az üres kantát

sa során, a szóban forgó költségvetési tétel alatt irányoztassék elő. (…)”. 9 A Debrecezen című lap el is dicsekedett vele, hogy „Debrecen az első város, ahol a költő családtagja havi járadékot kap.10 A gesztus mindenképpen dicsérendő, jóllehet a polgármester és a helyi bizottságok külső ösztönzésre hozták meg határozatukat. Az ügy elindítója ugyanis az akkor már 83 éves Kardos Albert nyugalmazott gimnáziumi igazgató, Tóth Árpád egykori legkedvesebb tanára volt. Ő azonban a politikai konstellációk (a zsidótörvények) matt nem volt abban a helyzetben, hogy a nyilvánosság előtt valamilyen fórumon (újságban, folyóiratban, városi bizottság előtt stb.) közvetlenül képviselje az ügyet, ezért Féja Géza segítségét vette igénybe. Méghozzá egy feddő levél után, melyben igazságtalannak találta Féjának Oláh Gáborról a Híd című magazinban megjelent cikkét. 1943. március 6-án viszont „aki feddni tud, az tudjon dicsérni is” megfontolásból tudatta, hogy „meghatottsággal és örvendező együttérzéssel” olvasta Féjának ugyancsak a Hídban megjelent fejtegetéseit Tóth Árpádról. De sorait leginkább gyakorlati megfontolásból írta, rámutatva Tóth Andrásné méltatlan helyzetére, aki pedig „méltó anyja Tóth Árpádnak, a kiváló költőnek”. Kardos Albert tanácsokkal és adatokkal is ellátta Féja Gézát, „amelyeket már ismer néhány helybeli irodalmi ember”. Az idős Kardos Albert Nagy Zoltánt és Szabó Lőrincet ajánlotta Féja figyelmébe mint „budapesti mozgatót”.11 Féja Endre (az író fia) kommentárja szerint „[a]z akció felhívása megmaradt Féja Géza hagyatékában, méltóságos dr. Hölvey Sándor

Például Nagy Tibor: Tóth Árpád édesanyjának kálváriája. Debreczen, 1934. december 25., 17. HBML IV. B. 1403/a. 10 10 Debreczen, 1944. április 9., 7. 11 Féja Géza levelezése. Válogatta: Féja Endre. Bp., 2003, 157. és 162. sz. levél

DISPUTA Műhely

Tóth András szobrászművész, a költő édesapja egy évvel fia halála után nagy szegénységben távozott az élők sorából, így özvegyére nehéz esztendők következtek. Előfordult, hogy ki akarták lakoltatni házából, mert nem tudta fizetni a házadót. Ügyével fővárosi és helyi lapok egyaránt többször is foglalkoztak. 8 Végre a város havi 25 pengő segélyt ítélt meg számára, amit azonban Budapestre költözése után alaki okok miatt megszüntetett. 1944 márciusában azonban havi 150 pengőt szavazott meg Debrecen szabad királyi város törvényhatósági bizottsága. Az erről szóló határozatot a rendkívüli közgyűlés március 8-án szentesítette. A jegyzőkönyv a határozatot az alábbiak szerint őrizte meg:

 8  9

59

Mingyá meg is kírte nígy ezüst forintír

káig élvezhette a támogatást, hiszen 1944 októberében a front elérte az ország keleti részét, ennek nyomán hetekig tartó ex lex állapot következett, majd decemberben, az Ideiglenes Kormány létrejöttével megszakadt az államigazgatási kontinuitás.

DISPUTA Műhely

úrnak, Debrecen szabad királyi város polgármesterének címezve.”12 Nem kétséges, hogy ez az akció vezetett sikerre, amelynek a levéltárban sajnálatos módon nincs háttér iratanyaga. Az sem kétséges, hogy Tóth Andrásné nem so-

60

12

Dr. Kölcsey Sándor polgármesterről van szó, akinek a nevét Féja Endre elvétette.

Ha már színház, egyetem. Hiányolom az egyetemistákat. Hol az a sok ezer jövendő értelmiségi, akiktől zsongania kellene a nézőtérnek és a büfének? Az egyik szerkesztő kolléga mesélte, aki a majdani írástudókat tanítja, hogy húsz fő kellett volna egy kedvezményes színházlátogatáshoz. S lett helyette – vele! – mindösszesen hat érdeklődő. Viszont ne gondolja rólam senki, hogy számomra az ifjúság ma már csak vak

Naplóféle szerkesztőimnek

A napokban egy héten belül kétszer is színházban voltam. Itthon, Debrecenben. Ez a színház már nem az a színház, jegyzem meg gyorsan. Nem szürke, semmit, de talán recsegve mondó, száraz, kicsit makettszerű, kicsit unalmas, kicsit operettes. Akkor kezdtem gyanakodni, hogy itt valami nagy-nagy csoda készül, mikor pár éve két nagyon különböző színházi kritikustól hallottam elodázhatatlannak tűnő ódát zengeni arról, hogyha jön Vidnyánszky, a színház a mennybe mehet, mert oda fogják vinni a nagyhatalmú ítészek. Nem pont így mondták, én fordítottam le magamnak. S ha nem két ilyen komoly és komor férfiúról van szó, hát azt is hihettem volna, hogy viccelnek. Szarkasztikus, gunyoros, ironikus megjegyzésnek vélhettem volna dicsérő szavaikat. De nem. Nem annak szánták. És jósnak bizonyultak, mert a Csokonai tényleg izgalmas műhellyé változott, amelyben európai színvonalú előadásokat láthat a nagyérdemű. (Már ha méltóztatik bejönni. Mert sokan leszoktak róla.) Friss, modern szellemben játszott darabokat. Melyek ennélfogva nagyon is távol vannak attól, amivel eddig kellett együtt élni. Szokni kell eszerint a jót is. Ami nem mindig könnyű. S nincs ebben semmi ellentmondás: a nagyszülők generációját a fekete-fehéret követő színes televíziók sem azonnal hozták lázba, és a mai nyolcvanasok sem csupán azért nem váltanak plazmára vagy 106 centis átmérőjű LCD tévére, mert drágának tartják vagy indokolatlanul nagynak.

Szénási Miklós

zárt kalitkából szabadulhattak ki ideiglenesen.) Igaz, a meleg vízért fizetni kellett, egy percért egészen sokat, de ez volt a legkevesebb. S mindennek tetejében reggel a kedves osztrákok még segítettek is betolni a Trabantot, amely egész úton (hazafelé is!) csak így volt hajlandó indulni. Ők azt hitték: ez az autó eleve ilyen. Mi csak anynyit mondtunk szabadkozva, némi gyámoltalan öntudattal, mikor a szintén bűbájos Mittenwaldban kedvesen és elismerő tekintettel érdeklődtek, hogy mi magunk alkottuk-e ezt a járgányt: német termék.

DISPUTA Toronyszoba

T

egnap villanyt szereltünk anyámnál. Ez részemről erős túlzás: ami engem illet, csak tartottam a csavarhúzót, a fogót, a létrát, nyújtottam a kábelt, kapcsoltam a lámpát, ha kellett. Közben megakadt a szemem egy fotón, amely még 1986-ban készült, és amelyről ha nem is feledkeztem el, de ritkán kerül a kezembe, és az az igaz, akkori énemmel ma már nehezen tudnék bármit is kezdeni. 23 év alatt az ember – jó esetben talán – kellően sokat változik. A kép ősszel készült, egy évre rá pedig útlevelemben hasonló ábrázattal életemben első ízben átléphettem a (nyugati) határt, hogy lássam, hogyan is teszi tönkre a kapitalizmus az osztrákokat meg a németeket. A gyönyörű Salzburg az akkor a szocialista rendszer fogságából frissen (ki)szabadult magyar fiúnak maga volt a csoda. A kávézók és sörözők kitelepültek a szabad ég alá, és a kapitalizmus nyomása alatt tengődő tömegek ott kortyolgatták tejhabos kávéjukat vagy kanalazták a fagylaltot, amiről a mézesmadzag nyilván elfogyott, ahogy D. Nagy Lajos is megénekelte ezt, az áruházak meg (a butikok meg a többszintesek is) a járdára húzott állványokon mutatták, náluk milyen pólókat, ingeket és dzsekiket lehet kapni. Úgy láttam, hogy a fiúk és lányok, illetve az emberek általában jól öltözöttek és derűsek. Még az idős férfiak és nők sem feketében jártak, kalaposan-kendősen, hanem az akkori divatnak megfelelő trendi fagyiszínekbe burkolózva. Valahol a belvárosban hosszú hajú, Che Guevara-fazonra nyírott szakállú művészpalánta lenyűgöző Krisztus-képet rajzolt krétával az aszfaltra. (Ez nálunk elképzelhetetlen lett volna, ha csak nem hirdet aszfaltrajzversenyt a magasságos városi tanács megbízásából a fő-fő művelődési intézmény, amelyen a tanulóifjúság az alkotmány ünnepe vagy április négy szellemisége előtt tiszteleghetett volna, ha éppen nincs május egy vagy gyereknap, más szóval cirkusz- és kenyéridő.) A képeskönyv-illusztrációra emlékeztető házakon semmi tarka firka, ami pár éven belül a mi épületeinket ellepte, akár a fekély, elképesztően kevés szemét és békebeli derű jellemezte ezt a várost. S ha hozzáteszem, hogy a kemping is sokkal kulturáltabb volt, mint bármely hasonló intézmény, ahol addig jártam, akkor elhiheti az olvasó: bár ez még csak az út kezdete volt, de máris a paradicsomban éreztem magam ahhoz képest, ahonnan indultunk. (Ehhez talán az is hozzájárult, hogy nem ordibáltak hajnalban hazatérő részeg kelet-németek, mint a cseh meg a szlovák sátortáborokban, akik még hozzánk képest is szorosabban

61

DISPUTA Toronyszoba

madár lenne. Épp a duplaszínházas héten éltem meg, hogy a Vadászat végén néhány jó kiállású középiskolás kisétált a társulatot ünneplő közönség soraiból a színpadra, és bár megilletődtek, nem estek pánikba, mikor az ősz csavargó Hobo kezükbe nyomta a mikrofont, hallja más is, kik és mit szeretnének: és a Kós Károlyból érkezett diákok képesek voltak szabatosan köszönni az élményt. Nekik is szólt a taps.

62

Állítólag az a baj, hogy a Csokonai tele van ukrán színészekkel. Akik annyira ukránok, amennyire románok a székelyek. Ezt éppen nekünk, debrecenieknek kellene enyhén szólva nagyobb empátiával kezelni: de talán az a baj, hogy túl nagyra nőtt ez a város, és túl sok a betelepült, akinek köldökét másutt vágták el, és talán fogalmuk sincs már arról, hogy voltak olyan térképek, melyeken Nagy-Románia határai a Tiszánál húzódtak. S akkor talán a székesfehérváriak néztek volna gyanakodva ránk, miközben a hajdan Kun Béláról nevezett, ma Ősz utcaként ismert övezetbe tévedve érdeklődnénk „szíp” debreceni szóval, merre is van kútja a savanyúvíznek, és hol nyugszanak a hajdani nagy királyok, micsoda románok ezek, akik egészen jól törik a magyart. Tényleg, ha ebben az országban semmi sem jó, vagy szinte semmi, akkor miért éppen a nemzettudat, az önismeret lenne rendben? Nem emlékszem, az a különben szimpatikus másodéves, akit a kreditrendszer arra kárhoztatott, hogy a szerkesztőségi ismeretekkel csoportom tagjaként barátkozzon, debreceni-e, de azzal érvelt, miért nem jár színházba (holott állítása szerint rajongott érte), hogy a mostani színészek nem azok. Meglepődtem. Mitől is debreceni egy színész? Ha itt született? Ha itt él? Vagy ha itt játszik? Vagy ha annak vallja magát? Az Oblom-off premierje után otthon benyomtam a tévét. S mit látok? Trill Zsoltot, aki félórája még mint újraértelmezett orosz hős kereste helyét a világban, és búsult erősen, miért is nem lehet teljes élete, most meg Csehov-egyfelvonásosokban vigyorgott a királyi kettesen. Az a Trill, aki ugyan Beregszászról érkezett, de hogy ide szegődött, ha a Csokonai Színház vagy Debrecen jött szóba bárhol, azt mondta mindig: itt, nálunk. Talán túl nagy szó lenne leírni, de elbírja a klaviatúra, idekalapálom tehát: hazaérkezett. A többiekkel együtt. Hogy aztán mennyire érzik itt jól magukat, mennyire igazán otthon, az más kérdés. Sokakat ismerek, akik itt születtek, s aztán gyorsan menekültek is innen, ahogy csak tudtak, s olyanokat is, akik menné-

nek, de nincsen hova. Mi meg, a maradék kétszázezer szintén vegyes érzelmekkel figyeljük ezt a helyet, ahol élünk, micsoda város is Debrecen. Olyan, ahol a színházban – hogy még e helynél maradjunk – az első emeleti lépcsőfordulóban ott virít egy fal-, akarom mondani felirat: rap. (Bár csupa nagybetűvel, én végig kicsivel másoltam ide.) Talán már rég leszokott a firkáról, aki elkövette, talán a színházról is, mindegy: ezüstösen ragyog a büfé felé vezető úton. S az a baj, nem fél vödör festék kellene, hogy eltűnjön onnan. (Az csak idétlen mázolás lenne.) Sok, még inkább sok-sok vödör: az egész épületre ráférne a tatarozás. De ha ebben az országban semmire sincsen pénz, miért pont a színházra áldozna az a hatalom, mely a legnagyobb rombolást az oktatás és az egészségügy terén cselekedte az elmúlt években. Oktatás és egészségügy. Ide kell ütni, hogy térdre rogyjon a magyar (paraszt). Legyen tudatlan, és ha egyúttal gyenge is, mert szívják és kiszívják vérét, akkor legyen vesztes is. Veszítsen el mindent, amit csak lehet. Ötszáz éve ez a lúzerek országa. Hogy azelőtt mi volt, az már nem érdekes. Imrével szoktunk ilyesmiről beszélgetni keddenként. Imre elégedetlen azzal, ahogy a dolgok folynak mostanában és okkal. Legutóbb éppen Bogár Lászlóról és könyvéről cseréltünk eszmét, aki nem csak ostoroz meg okoskodik, de kínál megoldásokat is. Van vénája a gazdasághoz, tagadhatatlan, meg ami a mai Magyarországon pont an�nyit ér, mint az ötletek, tapasztalata is. De hát amíg a menedzserszemlélet uralkodik, addig hiába, konstatáltuk. Imre szerintem nem szereti a menedzsereket, s nem azért, mert egyszerű ember lenne (korántsem az!), akinek fogalma sincsen arról, milyen fizetési osztályban milyen nyakkendőt illik kötni és milyen cipőt hordani és honnan illik beszerezni az öltönyt, ha nem akar az asszisztens kilógni a sorból, ha éppen úgy dönt, ma sem ebédel és rendel inkább a Taylorsból. Csak éppen nem hasal el, ha azt hallja, mítingelés folyik, vagy projektekre kerül sor, hogy jobb legyen a sales. Szereti, ha azt gondolhat, amit akar. S ha már színház és premier és míting is. Szünetben indultam a mosdó irányába. Szegény nők, gondoltam, ők sorba állnak, míg én balról simán be. Választottam magamnak piszoárt, s míg a huzat csapkodta az ablakot, félre sandítva láttam a fülkébe érkező kopasz öregurat. Aztán ismét, akkor már a tükörben, amint kioldalgott mögöt-

Említettem a villanyszerelőnek a Vadászatot. Hogy micsoda élmény volt. Tudod, mondtam, a régi Hobo-dupla. Tegnap erre látták Jancsit és Juliskát. Mire rögtön dúdolni kezdte halkan, hogy mesél az erdő. Ezzel a sráccal, Gabival egyidősök vagyunk. Vagyis rég nem srác már ő sem, de ezt szokta meg, ezt szoktuk meg, a mi generációnk már így maradt, akkor is fogunk zenét hallgatni, meg klipeket nézegetni, ha már nyugdíjasok leszünk. Már ha lesz még akkor zene, klip, tévé, nyugdíj. (Az utóbbi majdnem biztosan nem, de ezt a történetet most ne feszegessük, csak ez megérne egy fél Disputát. Bár a rendszer csődje lesz elméletileg, gyakorlatilag a miénk, minket tesz hidegre az, ami most a gyerekeinket kóstolgatja, ami húzza kifelé alóluk nem csak a szőnyeget, de magát a talajt, a jó magyar anyaföldet is, hogy ismét Imrét idézzem, sokan vetették e jó zsíros magyar földre a szemüket, akik nem ideiglenesen szeretnének itt állomásozni, hanem végleg. Lehetőleg helyettünk, hogy finom legyek.) Szóval Gabi dúdolta rögtön a dallamot, miközben vizsgálta, a ’76-ban átadott panelt a jó Kádár-kori szakik hogy elizélték, mert, mint mutatta a műszert, a vezetékben akkor is mért vagy 180 voltnyi feszültséget, ha lekapcsoltuk a lámpát. Hihetetlen? Az. Ennyit a házgyárakról, meg arról a korról, amit ma olykor vissza-visszasírnak, akik sem akkor, sem most nem boldogultak különösebben. Tudják mit? Például Gabi akkor aligha vehetett volna használt Ford Focust nyolcvanezer kilométerrel négyévesen, és nem csak azért, mert a Focus frissebb fejlesztés, maradjunk annyiban. S hogy még őt idézzem: olyan világ ez, hogy ha valakinek munkája van, akkor azért az belegebed. De még így is örülhet. Remélem, végül örülni fognak a mi srácaink is, ha látják majd a Vadászatot a Csokonaiban, és ha ez nem is pontosan az a rock, mint ami nekik most éppen a zene (még inkább: Zene), azért majd azzal jönnek ki, hogy érdekes volt, jó volt, és men-

jünk máskor is. Még ha nekik esetleg nem mond semmit az, amikor Szűcs Nelli végiglejt a színpadon, s valaki beszól a társulatból, hogy a mi Nellink, amire a civilben élete párja Trill Zsolt azt mondja az ezúttal kicsinek tűnő színpadon: az én Nellim. Majd újra: a zén Nellim. Közben vendég érkezik. Görömbölyi László. Hosszú lista helyett róla csak annyit: újságíró. (Nem mint holmi Házból kikeveredett celebek, akik a nevüket sem tudják hibátlanul leírni.) Friss nyomdaszag érkezik vele, ahogy bontja a könyvcsomagot, és mutatja a művet, ami az Útonról szól. (A teljes cím: Úton, avagy egy debreceni hetilap története a rendszerváltozás éveiből.) Amit mi herdáltunk el. Mi, jó debreceniek. Hogy képben legyen az olvasó: valaha, amikor lehetett még nemcsak módszer-, hanem rendszerváltásról is álmodni, létezett Debrecenben egy hetilap. Olvasható, izgalmas, okos újság, amit okos, izgalmas világlátású újságírástudók írtak. Az Úton főszerkesztője volt Görömbölyi László, s legalább két nevet ide kellene még írni hozzá, akik részesei voltak sok más harcostársuk mellett ennek a szédítő történetnek: Dombrovszky Ádám és Turi Gábor. Az Úton egy szabadnak ígérkező világ kapujában született és pusztult el. Kevés volt a pénz, a debreceniek szokás szerint érdektelenek, egyébként is, tapasztalhatjuk, nemcsak a pusztába kiáltott, de még a nyomtatott szó is elszáll a szélben (mint egy zöld-sárga Kex-hajó, Baksa Soós után szabadon). Ez a világ már csak ilyen. Az Úton történéről szóló könyvecske kötelező olvasmány lehetne arról, kik vagyunk mi (sajtómunkások vagy mikrofonállványok?), és miért is tűnik úgy, hogy süllyedünk, visz az ár minket, szív az örvény, miközben persze mi is szívunk, ezerrel, apám, hogy idézzek még valakit falból és koromból, kölyökkutya koromból. (En�nyit, nem többet róla.) A jelent jól modellezi a mai magyar sajtó, mert miért is éppen a sajtó lenne normális, ha ebben az országban szinte semmi nem az, a jelenhez vezető utat meg segíthetne megérteni az Úton története, miért csak ilyen rövid ideig élt. Laci kis túlzással húsz éve írja annak az egy évnek a történetét. Fordítva talán jobb lenne, jobb lett volna, gondolom, ő is így van ezzel, és nagy az egyetértés köztünk, hogy egyszer majd az egészet meg kellene írni, hogyan sikerült tönkre tenni a hazai sajtót (is). (Az akkor 36–37 éveseknek kellene belevágni ebbe az opuszba!) Laci Esztert emlegeti (de nem Eszter könyvét!), aki oly sok mindent láthatott, és tulajdonkép-

DISPUTA Toronyszoba

tem, kerülve a csapot és a vizet, azaz a kézmosás lehetőségét. Nem akartam követni, de szükségszerű volt, mert a színház nem pláza, nem Mammut egy meg kettő, hogy el lehetne tévedni, és így újra meg újra láttam, amint üdvözölte a régi ismerősöket. Nem bántam, hogy nem szorítunk kezet. Óvjon meg az ég az ilyen ismerősöktől, gondoltam, én finnyás vagyok, már négyévesen napjában sokszor mostam kezet a lugas alatti lócára helyezett lavór vizében, ha sáros lettem, és nagyanyám szólt, ha kérek, itt lesz a kekszből néhány szelet.

63

DISPUTA Toronyszoba

pen maga az élő és az igazival szemben nagyon is rokonszenves sajtótörténelem, és aki pontosan tudhatja, hogy azt, ami valamikor minden volt és semmi lett, mint valami fordított Internacionáléban, miért is hagyták, hogy így legyen. (S bár ez a dal most éppen sláger ismét, mert /Havas/ Szofi választotta, ez a kesernyés és szánalmas internacionálés szocialista-sztori is azt idézi fel bennem, hogy talán mégis a lengyelek döntöttek helyesebben, akik elszánták magukat, ha harc, legyen harc, a végsőkig akár, de nekik nem Lenin volt a király, és nem is Vikidál Koppány Gyula Dinamit, ahogy valami rossz szellem súgja a fülembe.)

64

Nem volna érdem, ha azt mondanám: nekem szülőhazám e föld. Az. De ez kevés. Ahogy azzal sem ér büszkélkedni, hogy az összes iskolám maximum két buszmegállónyira volt tőlünk. Történelmileg így alakult. Mások meg elmenekültek innen, vagy idetelepedtek. A debreceniség nem könnyen definiálható, maradjunk ennyiben. S mikor úgy döntök, ebédidő, és ma szerelmes levelet szeretnék (enni), az jut eszembe, hogy az ünnepi közgyűlést és a városnapi ceremóniákat április 8-ára hozták előre, azaz éppen három nappal korábban volt a reggeli zászlófelvonás is, és roppantul sajnálom, hogy nem választás kérdése volt, mi legyen, mit hozzanak előre: Debrecen napját vagy a választásokat.