1 Budapesti Gazdasági Főiskola Külkereskedelmi Főiskolai Kar Társadalomtudományi és gazdasági szakfordító és tolmács képzés
The United States is Falling Down on Us A japán cég alkalmazottja
Perl Andrea TGSZT 2008
Témavezető: Kondor Mária
2 Bevezetés Magyarról angolra a Figyelő hetilap Ránk dől Amerika című cikkének egy részét fordítottam. A cikk rendkívül áttekinthetően vázol egy olyan gazdasági folyamatot illetve az okokat és lehetséges következményeit , ami a világ egyik legnagyobb gazdasági hatalmát, nevezetesen az Amerikai Egyesült Államokat érinti, és ami a jövőben a világgazdasági erőviszonyokat is befolyásolhatja. A fordítás során felmerülő nehézségek elsősorban a szöveg szakmai jellegéből adódtak. Kihívást jelentett a tőzsdével kapcsolatos kifejezéseket pontosan lefordítani és gyakran kellett azt a módszert alkalmaznom, ami magyar szöveg angolra fordításánál gyakori, mégpedig a mondatokat feltördelni, és nem ritkán átstrukturálni. Az intézmény- és személynevek helyenként magyarázatra szorultak. A szöveg fordításánál alkalmazott konkrét átváltási műveletek a következők voltak; rögtön a címben az Amerikát, United States-nek fordítottam, azaz konkretizáltam. az össznépi piramisjáték az angol fordításban csak game-ként szerepel, azaz itt generalizáció történt. Később a recessziós veszéllyé terebélyesedett kifejezésben a dinamikus igét statikus angol megfelelővel, a to be-vel fordítottam. Az angolról magyarra fordított szövegem, az Economist napilap Sayonara, salaryman című cikke. A cikk a japán cégek alkalmazottairól szól, illetve arról, hogy az elmúlt évek gazdasági és globalizációs változásai során miként változott meg Japánban a cégek alkalmazottainak helyzete, hogyan alakul át a cégek paternalista szerepe a japán alkalmazottak életében, hogyan függetlenedik egymástól a cég és az alkalmazott. Számomra a téma rendkívül érdekes volt, tekintve, hogy sajátságos a probléma, csakis a japán társadalmat illeti. A fordítás nehézségei is ebből adódtak, hiszen a cikket a magyar olvasó számára fordítottam, a cikk olyan problémakört érint, ami a japán kultúra sajátja, amit a japán társadalmi és történelmi viszonyok hívtak életre, és ami a magyar ember számára teljességgel idegen. Ebből következik, hogy a fordítás során felmerülő problémák nagy része abból adódott, hogy a magyar nyelvben néhol hiányzik a témát érintő szókészlet. Egy-egy kifejezést megtalálni meglehetős kutatómunka eredménye volt, illetve helyenként lábjegyzetben magyarázatot igényelt.
3
Konkrét példa a kulturális különbségekre, és az ezzel párhuzamosan felbukkanó nehézségekre többek között, a paternalist relationship,a cram schools, Mitsubishi man, Matsushita man és a salaryman fordítása.
4 Ránk dől Amerika Ami tény: az amerikai tőzsdéken kereskedett valamennyi részvény 77 százaléka mínuszba került a január 22-ével zárult 90 nap árfolyam-alakulása alapján; az összes részvény 46 százaléka esetében a visszaesés 15 százalék feletti. Az ázsiai tőzsdék a múlt hét elején 5-10 százalékot zuhantak, ezt követően az európai, így a magyar börzéken is hasonló mértékben veszítettek az értékükből a részvények. Világszerte igen nagy a befektetői bizonytalanság, miáltal az év első felében felettébb ingadozó részvényárakra kell a hazai tőzsdézőknek is felkészülniük. Lehetnek újabb mélypontok, és időnként egy-egy nagyobb korrekció pozitív irányban is, de tartósabb emelkedésben legfeljebb az év második felétől lehet bízni. A Lehman Brothers befektetési bank elemzői szerint jelenleg 40 százalék a valószínűsége egy amerikai recessziónak; az év elején még csupán 33 százalékot jelöltek meg ugyanerre.
A MÉRTÉK A LÉNYEG. Egyébiránt technikailag a recesszió „csupán” azt jelenti, hogy két egymást követő negyedévben csökken a GDP, s ez nem feltétlenül von maga után részvénypiaci áresést. Az Egyesült Államokban 1945 óta 11 recesszió volt, ám a 6-18 hónapos időszakok közül 7-ben a periódus végén magasabb volt a tőzsdeindex, mint az elején. A gyakorlatban azonban nagyon nem mindegy, mekkora ez a visszaesés. A Lehman amúgy pesszimista, véleményük szerint még 2009-ben is tart majd a krízis. Hasonlóan borúlátó véleményt fogalmazott meg a Wall Street többi vezető befektetési bankja, így a Goldman Sachs, a Morgan Stanley és a Merrill Lynch is. Szintén az amerikai gazdaság vészes lassulására utalnak a munkaerő-piaci adatok: a foglalkoztatottak
számának
növekedése
utoljára
2003-ban
volt
ilyen
lassú.
A
munkanélküliségi ráta (5 százalékkal) kétéves csúcson áll. Érthető, hiszen az ingatlanpiaci válság nyomán az építőipari cégek, a jelzáloghitel-társaságok, valamint az építőiparral kapcsolatban álló feldolgozóipari vállalatok azonnal komoly létszámcsökkentésbe kezdtek. Amerika utoljára 2001-ben, az internetes cégek részvényeinek, a „dotcom lufinak” a kidurranása idején volt recesszióban. Alan Greenspan, a Fed akkori elnöke radikális kamatcsökkentésekkel orvosolta a problémát. Az 1 százalékra mérséklődő alapkamat azonban nem oldotta meg a szerkezeti problémákat, és sokak szerint csak arra volt jó, hogy egy újabb, ezúttal az ingatlanpiacon létrejövő buborék kezdjen el felfúvódni. A rekord alacsony
5 kamatszint vezetett oda, hogy a bankok nyakló nélküli, a kockázatokat nem kellően mérlegelő hitelezésbe kezdjenek. Az elmúlt években - nem is olyan nagy túlzással élve - bárki kaphatott ingatlanhitelt, aki alá tudta írni a nevét. A hitelezők persze tudták, hogy ügyfeleik közül soknak nem túl erős a visszafizetési képessége, így létrehoztak egy másodlagos jelzálogpiacot a rossznak ítélt adósokkal szemben fennálló követelésekből. Az így összegyűjtött követeléseket aztán szétterítették, eladták a piacon, hogy védjék magukat. A globális pénzügyi szférában - nem kellően prudens módon - rengeteg európai bank is vásárolt ezekből. Az össznépi ingatlanpiaci piramisjáték végül - a 2006 óta emelkedő kamatlábak és a csökkenő ingatlanárak következtében - összeomlott. Nem véletlenül vizionál világvégét Soros György, amikor azt mondja: a központi bankok elvesztették a kontrollt a pénzpiacok felett, mivel olyan pénzügyi instrumentumok kidolgozását és alkalmazását engedik meg a bankoknak és a pénzügyi szolgáltatóknak, amelyek működését maguk sem értik. FED FORDULAT Amerikai elemzők szerint az ingatlanpiaci válság szinte önbeteljesítő jóslatként idézi elő a recessziót. A bedőlő hitelek és a hitelekhez kapcsolt pénzügyi eszközök nyomán végrehajtott veszteségleírások hegyomlást idéztek elő a részvénypiacokon, és ennek nyomán a bankok olyan szigorra kényszerültek, ami a gazdaság egyéb részeinek pénzhez jutását is megnehezítette. Ráadásul a kölcsönök törlesztésével küszködő lakosság visszafogta a fogyasztását, ami szintén blokkolja a gazdaság bővülését. Az ingatlanpiaci krízis tehát likviditási válsággá mélyült, átterjedt a gazdaság többi részére, s recessziós veszéllyé terebélyesedett. Ben Bernanke, a Fed jelenlegi első embere az elmúlt hónapokban szinte másról sem beszélt, mint az inflációs veszélyről, valamint arról, hogy az amerikai gazdaság óvatosan, puhán földet ér, a gazdasági növekedés egyenletesen fog lassulni. A világ tőkepiacai azonban másként gondolták. A tőzsdei árzuhanások kényszerhelyzetbe hozták a központi bankot, amely így rá is licitálva az amúgy csak 50 bázispontot váró piaci nyomásra, soron kívüli ülésen, 75 bázispontos kamatcsökkentéről határozott. A tőkepiaci szereplőkben ennek nyomán erős a meggyőződés: a rendes, január végi ülésen - lapzártánk után - további 50 bázispont következik.
6
A Commerzbank értékelése szerint a Fed feladta korábbi óvatos álláspontját, és immár csak a növekedésre, pontosabban a recesszió elkerülésére koncentrál. Ugyanakkor az elmúlt időszakban napvilágot látott amerikai makroadatok nem magyarázzák kielégítően a váratlanul időzített, ráadásul a vártnál nagyobb kamatcsökkentést. Ez arra utal, hogy a Fed a piaci árfolyamesésekre reagált, pániktól tartott, s ennek akart elébe menni. A jegybank szorult helyzetben van. Mandátumát a washingtoni törvényhozástól kapta, s így nem csupán az infláció kordában tartásáért tartozik felelősséggel, hanem a gazdasági növekedésre is figyelnie kell. A két cél a jelenlegi helyzetben egymásnak ellentmondó monetáris politikát igényelne. A növekedést lehet a kamatok csökkentésével serkenteni, ennek viszont inflációs hatása van. Hiszen elképzelhető, hogy a Fed meg sem áll egészen addig, míg az utoljára 2001-ben látott 1 százalékig le nem viszi kamatait. Mindezt 3-7 százalékos inflációs környezetben. Márpedig ez negatív reálkamatot idéz elő, vagyis a lakosságnak nemhogy nem állna érdekében megtakarítani, de egyenesen fogyasztásra lenne ösztökélve. Ez azonban csak elodázná a bajt, ugyanis hiába menti meg a GDP növekedését – elkerülve esetleg a recessziót -,egyúttal felduzzasztja a folyó fizetési mérleg hiányát az erős importkereslet miatt. Ezt szükségképpen a dollár gyengülésén keresztül lehet csökkenteni – vagyis újratermelődhet az egész probléma.
7 The United States is Falling Down on Us The Subprime Mortgage Market Crises in the United States It is a fact that 77% percent of all the stocks on the American stock markets have fallen by January 22 by the end of a 90-day exchange-rate period. 46% percent of the entire stocks have fallen by more than 15% percent. Stocks of companies listed on the Asian Stock Markets dropped by 5-10% percent at the beginning of the last week. It resulted in a similar drop in the European and Hungarian stock markets. It is a world-wide phenomenon that foreign direct investment is withdrawing, consequently in the first two quarters of the year fluctuating prices on the Hungarian Stock Exchange are to be expected. There may be both sharp drops and temporary increases although a permanent increase is not probable until the last 2 quarters of 2008. Financial analysts of the Lehman Brothers1 say the possibility of a US economic recession has increased to 40% percent. Previously this figure was only 33% percent at the beginning of the year. IT IS THE RATE THAT COUNTS As a matter of fact recession technically means that America’s GDP has been falling in 2 consecutive quarters which is not necessarily followed by a price decline on the stock market. The United States has been in a recession altogether 11 times since 1945 the length of which took up 6 - 18 months. Yet in 7 cases the Stock Exchange Index rate was higher at the end of the period than at the beginning. However it is the rate of the drop that practically matters. Lehman has a pessimistic point anyway; they think that the crisis will last over 2009. Other leading investment banks of the Wall Street, like Goldman Sachs, Morgan Stanley and Merrill Lynch, share this negative approach. Labour market data also refer to the dangerous slowdown of the American economy. It was in 2003 that the growth of the unemployment rate was that slow for the last time. At present the unemployment rate (5% percent) is at its 2year-peak. The causes are easy to understand. Due to the US housing market crises construction companies, mortgage lenders and manufacturing companies having strong ties with construction industry started a drastic reduction of their staff. 1
Lehman Brothers Holdings Inc. (NYSE: LEH), founded in 1850, is a diversified, global financial services firm. It is a participant in investment banking, equity and fixed income sales, research and trading, investment management, private equity, and private banking. It is a primary dealer in the U.S. Treasury securities market. Source: www.wikipedia.org
8
The last time when the US economy slipped into recession was in 2001 after the burst of the dot-com bubble2. Alan Greenspan, the former chairman of the Federal Reserve solved the problem by a radical cut of the base interest rate to 1%. Still it did not resolve the structural problems of the US economy, on the contrary, as many analysts think, it simply contributed to the growth of the housing bubble. Due to the fact that interest rates reached historic lows banks started to grant excessive amount of credits being regardless of risk. It is not an exaggeration to say that anyone who was able to sign his name could get a housing loan in the United States in the last few years. Creditors certainly knew that a lot of their clients were high-risk borrowers so they created the subprime mortgage market based on these claims. They made bond-like securities which were spread and sold on the market so that they would protect themselves. Being careless enough numerous European banks have bought some of these. At long last the increasing interest rates and the falling housing prices resulted in the collapse of the global game. György Soros has a good reason to have an apocalyptic vision saying that central banks have lost control of money markets and let the banks and financial institutions develop and apply financial instruments whose operation they cannot even understand. FED IN TURNING POINT Us experts say housing crises will fuel the recession as a self-fulfilling prophecy. Financial losses triggered by defaults have induced landslides on the stock markets. As a result banks have been forced to make restrictions and through that other players of the economy are hindered in their access to credits. Moreover Americans having mortgage problems spend less than usual which also blocks economic growth. As a matter of fact housing crises have
2 The "dot-com bubble" (or sometimes the "I.T. bubble") was a speculative bubble covering roughly 1995–2001 (with a climax on March 10th, 2000 with the NASDAQ peaking at 5132.52) during which stock markets in Western nations saw their value increase rapidly from growth in the new Internet sector and related fields. The period was marked by the founding (and, in many cases, spectacular failure) of a group of new Internet-based companies commonly referred to as dot-coms. A combination of rapidly increasing stock prices, individual speculation in stocks, and widely available venture capital created an exuberant environment in which many of these businesses dismissed standard business models, focusing on increasing market share at the expense of the bottom line. The bursting of the dot-com bubble marked the beginning of a relatively mild yet rather lengthy early 2000s recession in the developed world. Source: IBID
9 deepened into a liquidity crises it spread over other parts of the economy and now there is a danger of recession. Ben Bernanke, the Chairman of the Board of Governors of the Federal Reserve System kept repeating warnings about the risk of inflation, the soft landing of the US economy and the gradual slowdown of economic growth in the last few months. However the stock markets of the world have reacted differently. Drastic price drops on stock exchanges have put the Fed under economic pressure, which made them decide on the base interest rate cut by 75 basis points surpassing the expected 50 basis points. As a consequence stock market players are convinced that there would be further cut by 50 basis points as the outcome of the Fed’s regular meeting at the end of January. According to the analysis of Commerzbank the Fed has given up its previous careful position and its main concern is to sustain economic growth or more precisely to avoid recession. However recently issued data about US microeconomics do not present appropriate explanation about interest rate cuts, whose timing and amount have been rather unexpected. It gives us a hint that the Fed has feared of panic which it wanted to avoid. The Fed is in a tight corner. It received its mandate from the American Administration therefore it is not only responsible for controlling inflation but it also has to sustain economic growth. In the present situation controversial monetary policies would have to be applied for these two goals. Growth can be stimulated by interest rate cuts which generates inflation. It is easy to imagine that Fed will not stop interest rate cuts until it has been reduced to 1% percent as it happened in 2001 for the last time. Moreover all of these will happen together with an inflation of 3-7% percent. It will obviously induce negative real interest rate which means that instead of having interest in economizing Americans will be encouraged to consume. It is not the real solution to the problem. Since no matter how the GDP will grow, which can be a possible escape from the recession, it will lead to the swelling of the current balance of payment deficit. Due to the strong import demand it can be reduced by weakening the dollar but that would just create a vicious circle.
10 Sayonara, salaryman Once the cornerstone of the economy, the paternalistic relationship between Japan's companies and their salaried employees is crumbling WHEN they were young they might spend the night at the office, sleeping under their desks. For years they would go out drinking with colleagues and clients, returning home sozzled at 3am before rising at dawn to head back to the office. They accepted boring jobs or postings to provincial backwaters without question. And they did it all simply because the company asked them to. The thought of finding another employer never crossed their minds. That is how the “salaryman” became the paragon of modern Japan, the white-collar hero who fashioned the world's second-largest economy from the ashes of war. But he is becoming a figure of the past. This has enormous implications in a country in which the company is the dominant institution in people's lives, affecting not only Japan's world of work but also wider Japanese society. The change in the labour market gathered pace in the 1990s, as Japan's economic woes forced companies to scale back employees' benefits dramatically. Increasingly, many firms hired new staff on short-term or part-time contracts rather than treating them as members of the corporate family. Japanese businesses, harried by foreign competitors, have gained from having a more flexible workforce. Moreover, mergers and acquisitions are starting to become more common, so firms cannot offer the traditional long-term assurances to employees even if they want to. Lastly, a big generational shift is taking place. Today's young professionals refuse to make work the centre of their lives or to accept the hardships and corporate paternalism of earlier decades. These labour-market forces manifest themselves in several ways. They affect gender equality, as more women enter the workforce. They touch on immigration, as foreigners are called in to do jobs that the Japanese reject. They are changing the role of older people, as many pensioners rejoin the workforce. And they have distributional consequences too. Japan is one of the most egalitarian of the world's rich societies, yet it now has one of the largest shares of “working poor”—people who have jobs but can barely make ends meet. Wages have fallen by around 10% (in nominal terms) over the past decade.
11 The demise of the salaryman brings all these issues into stark relief. Though the term was coined in the 1920s to reflect the new managerial class that oversaw the country's industrialization and modernization, it became an ideal only after the second world war. Becoming a salaryman denoted success, enshrining solid middle-class status. More importantly, it meant stability. Employment was more or less guaranteed until retirement. Wages were low at first but increased predictably until the pension arrived to see the salaryman through his silver years. Training was provided. Perks abounded. The firm looked after the employee and his family. In return, the salaryman devoted his life to the firm. A university graduate did not choose a career; he chose a company. Capitalism with a human face Much is made in the West of the distinctive features of Japanese capitalism. First, crossshareholdings protect companies from unwanted takeovers. Yet since 1990 the proportion of all company shares owned by business partners has fallen from around half to around a quarter. Second, a “lifetime commitment” between company and worker—usually simplified to “lifetime employment”, although it is much more than that—means that employees have more stability in their careers. This too has ebbed as the number of “regular” workers, who enjoy company benefits, has declined and the number of temporary and part-time employees has increased (see chart 1).
Less understood is the seniority-wage system, a third pillar of Japanese business. Salaries are based on length of service rather than performance. Employees are paid very little for most of their careers. Moreover, there is little difference between the salaries of the highest- and lowest-paid staff of the same age: generally around 25%. (An old joke among salarymen is that Japan is the only country where socialism worked.) From around 50 until the mandatory retirement age of 60 (now rising to 65), salaries grow quickly. At retirement a bonus of around three times the final annual salary is paid in a lump sum. And a steady pension kicks in—it comes partly from the state, partly from the company. As a means of fostering solidarity in the workplace and an egalitarian society, this system is eminently practical. Yet from the perspective of individual incentives, responsibility and
12 performance, it is inefficient and unfair; exceptional work is unrewarded, other than by a modest bonus and a bow. The rationale for the system is that it matches a salaryman's income to his household's expenses. So when the fellow is in his 30s, the family does not require much. When he reaches 50 and the kids leave for university, his salary is commensurate with his increased bills. And when he retires, he can count on being taken care of by the company. Like so many things, however, the system is starting to fray. Some companies have introduced a bifurcated structure that grafts performance-based pay onto the traditional seniority system. Other forms of employee care are also on the wane. University is largely a recreational interlude between the intense “cram-schools” needed to get on a degree course and the drudgery of office work to come; it is not a time for gaining professional skills. So on the first day at work, employees are often ushered into a classroom that creates a Mitsubishi man, a Matsushita man, and so forth. (Among the courses is “business etiquette”, in which new hires learn how to exchange business cards following strict protocol and practice their bows.) But as baby-boomers retire and temporary workers replace the full-time veterans, training is drying up. For years, the three salarymen in Shimbashi placed their savings in the company's bank, which paid interest at twice the rate of an ordinary bank. The activity, a relic of the early 20th century, allowed the company to raise capital without turning to a bank by becoming a bank itself. But the practice was discontinued around 2000 when regulators feared that if these large companies were to fail, not only the employees' jobs and pensions, but also their savings, would be wiped out. In addition the company provides housing. Of the three salarymen in Shimbashi, two live in company apartments on which the rent is subsidized, so they pay only around one-third of the market rate. Moreover, salarymen take their holidays at company-owned resorts, which cost half the normal price. These perks help explain the sprawl that is one of the curiosities of Japanese companies. A big firm may have more than 1,000 subsidiaries, from restaurants to property, partly to secure an in-house supply of a wide range of benefits to employees. (Such units also make good places to park mediocre managers for a few years before retirement.)
13 How much holiday? Though the companies may own numerous onsen, or hot-spring resorts, dotted across the country, the amount of holiday is becoming a sore point with employees. Most salarymen take only a small fraction of their annual paid holiday, since to use it all seems to raise a question over the employee's devotion to the firm. For example, Sho says that he has 20 days' holiday a year. But when pressed, he admits that he takes only five. He says he does not feel badly, since it is only right to work a lot—but his robotic response and body language signal his reservations. The consequences of breaking the unwritten code can be severe. Even a star performer who uses the full holiday may be denied pay rises and promotions. Leaving the company is treated as betrayal. All trace of the person is airbrushed from the workplace. Social norms keep people at their desks: older Japanese sniff about “job-hopping”. And the seniority-wage system means that switching jobs can be expensive. Until recently, pension contributions were company-based; portable individual-retirement accounts did not exist. And firms were not really equipped to absorb mid-career executives, preferring to hire them fresh out of university and keep them until retirement. Leaving a company meant unwinding a dense web of relationships.
Even so, much of this is changing, as younger salarymen push back. Preferring to delineate company time and personal time, more are taking their holidays. New employees are switching jobs too (see chart 2). Nobu, for instance, says that when he graduated, half his classmates joined leading Japanese companies (the others chose smaller firms or Western ones). But only around half are still in those traditional salaryman jobs. In 1960, he reckons, 90% of the class would have gunned for the top jobs. Almost all of them would have stayed with the same firm until retirement. The structure of work, with its perks and paternalism, has had the effect of locking people into place. It creates a static environment for labour rather than a fluid one. Why? It is an important question: business efficiency is about the optimal allocation of resources, and a sclerotic labour market hampers companies' performance and restricts workers' choices.
14 Like many things in Japan, the answer goes back a long way. An official at the Ministry of Labour traces it to the Edo period, beginning in the 17th century. Important trading houses, some of which still exist, were founded then. They considered employees as family. But economic historians place a more recent date on the static workforce. When Japan modernized at the end of the 19th century, it needed to import technology from abroad. This new technology created a need for skilled labour in a then highly itinerant workforce. So companies got into the habit of housing and training their employees. And the investment in training meant that companies did everything they could to keep their workers. This paternal relationship was frozen in place during the second world war, when the Japanese government leaned on companies to lock in employees as a way to guarantee production. After the war the Americans gave Japanese workers the right to unionise. This reinforced the illiquidity. Unions prized job security and supported a pay structure based on age, not merit. APImages of days gone by Today the legacy is clear. The salarymen in Shimbashi recall enormous sacrifices as well as bountiful benefits. Both are waning. The salaryman system has buckled under the strains on the Japanese economy. Yet its decline is in turn adding to those strains. As the population ages and falls, by 2030 just two workers will have to support every pensioner. But temporary and part-time employees are paid around 40% less than regulars. Half of them make no pension contributions, placing a burden on the system today and creating a huge fiscal timebomb. Japan is changing, but slowly. On a commuter train outside Nagoya, in the centre of the country, five high-school girls giggle at a barrage of questions about their lives. Chihiro, who wants to be a hairdresser when she grows up, says her father usually returns home around midnight. Her mother disapproves, to no effect. He works, by chance, for the same conglomerate as the men in Shimbashi. Chihiro, asked if she also wants him home earlier, replies “shoganai”, echoing the salarymen. But when she grows up and gets married, will she let her husband do the same? Chihiro and her friends shriek: “No way!” Nobu, the young salaryman, likes his job but plans to start his own business one day. The older men in his office struck compromises that he is not prepared to endure. “After 1945, we
15 were left with nothing, so we had to work together, with the same goal and as one team. We were a success, and Japan grew,” he says. “But this organisation doesn't work any more. It has stayed the same for too long. The system has rusted.”
16 A japán cég alkalmazottja A japán cégek és alkalmazottaik közötti paternalista kapcsolat képezte egykor a ország gazdaságának alapját. Mára ez a kapcsolat kezd felbomlani. Előfordult, hogy fiatal korukban az irodában éjszakáztak, az íróasztaluk alatt aludtak. Hosszú éveken át jártak a kollegákkal és az ügyfelekkel italozni, majd hajnali 3-kor részegen hazatántorogtak, aztán hajnalban felkeltek, hogy ismét az irodába menjenek. Szó nélkül fogadták az unalmas megbízásokat és azt is, amikor vidéki süllyesztőkbe helyezték át őket. Nem haboztak, hogy mindezt megtegyék-e, hiszen a cég kérte őket erre. Még csak meg sem fordult a fejükben a gondolat, hogy más munkahelyet keressenek. Így vált a cég alkalmazottja a modern Japán jelképévé. Ő volt a fehérgalléros hős, aki a háború romjaiból felépítette a világ második legnagyobb gazdaságát. Az idő múlásával viszont ez a munkához való hozzáállás elavulttá vált. Mindez elképesztő jelentőséggel bír egy olyan országban, ahol a cég az emberek életének szerves része. Hiszen a cég nemcsak a munka szempontjából fontos, hanem tágabb értelembe véve a japán társadalomra is nagy hatást gyakorol. Japánban a gazdasági visszaesést követően a cégek kénytelenek voltak drasztikusan csökkenteni
alkalmazottaik
juttatásait,
ennek
következtében
a
90-es
években
a
munkaerőpiacon változás ment végbe. Egyre általánosabbá vált, hogy a cégek rövid távon vagy részidőben foglalkoztatták új alkalmazottaikat ahelyett, hogy a céges család tagjaként kezelték volna őket. A japán cégek, mivel külföldi cégekkel is versenyezniük kellett, csak nyertek
azon,
hogy
sokkal
rugalmasabb
munkaerővel
rendelkeztek.
Ráadásul
a
vállalatfelvásárlások és összeolvadások manapság egyre gyakoribbak, így a cégek még ha akarnák sem tudnák a hagyományos hosszú távú biztosítékokat nyújtani alkalmazottaik számára. Végül pedig nagy a generációk közötti szakadék. Ma a diplomás fiatalok már nem vállalják, hogy a munka körül forogjon az életük, vagy hogy elfogadják a cégek korábbi évtizedekben jellemző paternalizmusát. A munkaerő piacon bekövetkezett változások más területeken is éreztetik hatásukat. Mindez a nemek közötti egyenlőséget nagy mértékben érinti, hiszen ma már egyre több a női munkaerő. Az új helyzet a bevándorlásra is hatással van, ugyanis külföldi vendégmunkások végzik
17 azokat a munkákat, amiket a japánok már nem akarnak elvégezni. Megváltozott az idősek társadalmi szerepe is, hiszen sok nyugdíjas újra megjelenik a munkaerőpiacon. Végül pedig hat a humánerő eloszlására is. A világ jóléti társadalmai közül Japán az, ami leginkább az egyenlőségre törekszik. Mégis arányaiban igen nagy itt azoknak a munkásoknak a száma, akik igen alacsony jövedelemért dolgoznak. Nekik ugyan van állásuk, de alig tudnak kijönni a keresetükből. Az elmúlt évtizedben a nominál bérek közel 10%-os csökkenést mutattak. A paternalista céghez hűséges alkalmazotti rendszer kimúlása kérlelhetetlenül hozzájárult ezen problémákhoz. Jóllehet a céges alkalmazott – angolul „salaryman”3 - fogalmát az 1920as években alkották; egy új vezetői csoportot akartak ezzel a kifejezéssel jelölni, mely az ország iparosodását és modernizációját irányította. Csak a második világháború után lett belőle ideál. Egy cég alkalmazottjává válni sikert, erős középosztálybeli státuszt jelentett. Volt valami azonban, ami még ezeknél is fontosabb, ez pedig a stabilitás. Az ember többékevésbé biztosra vehette, hogy nyugdíjba vonulásáig lesz munkája. Kezdetben a bérek alacsonyak voltak, de erősen növekedtek a nyugdíjig, melyet életük végéig folyósítottak dolgozóiknak. A továbbképzést a cég biztosította. Juttatásokat pedig bőven osztogatott. A cég gondoskodott alkalmazottjáról és annak családjáról, ő pedig viszonzásképpen egész életét a cégnek szentelte. A végzős diákok az egyetemen pozíciót, céget választottak. Emberarcú kapitalizmus Nyugaton több jellegzetességét tartják számon a japán kapitalizmusnak. Először is a kereszttulajdonlás rendszere megvédi a cégeket a felvásárlástól. Mégis 1990 óta 50%-ról 25%-ra csökkent a cégek azon részvényeinek száma, melyek a cégen belüli vezetők birtokában vannak. Másodsorban a cég és dolgozója közötti életre szóló elkötelezettség – általában leegyszerűsítve életre szóló foglalkoztatásként említik, jóllehet ennél sokkal többet takar - azt jelenti, hogy az alkalmazott karrierje sokkal inkább bebiztosított. Mára ez is
3 Salaryman, az az alkalmazott, aki bevételét fizetésben –angolul salary – kapja. A kifejezés különösen azokra illik, akik cégnél állnak alkalmazásban. Maga a kifejezés az angol nyelv hibás használatára utal. Gyakran használják japán cégekkel összefüggésben, és mivel japán animációs filmekben gyakran szerepelt ez a karakter, idővel az angol anyanyelvű országokban a japán fehérgalléros üzletember szinonímájává vált. Forrás : www.wikipedia.org
18 hanyatlásnak indult, mivel egyre kevesebb az olyan "hagyományos" dolgozó, aki a cég juttatásait
élvezi.
Helyüket
kezdik
átvenni
a
részmunkaidőben
és
ideiglenesen
foglalkoztatottak. Kevéssé érthető az életkor szerinti bérezés rendszere, ami a japán üzleti élet harmadik pillérét alkotja. A fizetések sokkal inkább a vállalatnál eltöltött évek számán alapulnak, nem pedig a teljesítményen. Munkaviszonyuk nagyobbik hányadában
az alkalmazottak fizetése igen
csekély, ráadásul a hasonló életkorú alkalmazottak esetén nagyon kicsi a különbség a legjobban és legrosszabbul fizetett állások között, általában csak 25% körüli. (A céges alkalmazottak régi vicce a következő, hogy Japán az egyetlen olyan ország, ahol működött a szocializmus.) Körülbelül 50 éves kortól a választható nyugdíjkorhatárig, ami 60 év (most növekszik 65 évre) a fizetések elkezdenek nagyon gyorsan nőni. A nyugdíjba vonulás alkalmával az alkalmazottak bónuszt kapnak, ami körülbelül az éves fizetésük háromszorosa egy összegben. Ettől fogva rendszeresen kapják a nyugdíjt, melyet részben az állam, részben a cég fizet. Ahhoz hogy a munkahelyi szolidaritást és az egyenlőségre törekvő társadalom ideáját megszilárdítsák, ez a rendszer különösen praktikusnak tűnhet. Viszont az egyéni motiváció, a felelősség és teljesítmény szempontjából sem nem hatékony, sem nem tisztességes. A plusz munkát vagy az egyéni teljesítményt nem díjazzák, esetleg egy kisebb összeggel vagy egy meghajlással. A rendszer alapját az képezi, hogy a karrier elején a fiatal család bevételét a kiadásaihoz igazították. Így amikor az alkalmazott 30 éves, a családjára sem kell túl sokat költeni. Amikor 50 éves lesz, a gyerekek egyetemre mennek, a fizetésének tehát arányban kell állni a meg növekedett kiadásokkal. Amikor pedig nyugdíjba megy, számíthat rá, hogy a cég gondját fogja viselni. Mint sok minden más ez a rendszer is hanyatlásnak indult. Sok cég kettős rendszert vezetett be, ami a teljesítményalapú bérezést ültette át a hagyományos életkor szerinti bérezés rendszerébe.
19 Az alkalmazottak ellátásának más formái is kezdenek megcsappanni. A japánoknak az egyetem jelenti a kikapcsolódást, ugyanis ezt megelőzően különórákra4 járatják őket. Ezeken az órákon nagyon intenzív magoláson alapuló tanítás folyik, viszont az itteni részvétel az egyetemre való bekerülés egyik feltétele. Az egyetemi éveket pedig a hivatali rabszolgamunka követi. Az egyetem Japánban nem igazán arra szolgál, hogy szakmai képzettséget szerezzen a fiatal. A munkába állás első napján az alkalmazottakat egy osztályterembe vezetik, ahol Mitsubishi5 és Matsushita alkalmazottakat faragnak belőlük. (A tantárgyak között szerepel az üzleti etikett, mely során az új munkaerő megtanulhatja, hogyan kell a szigorú protokoll szabályait betartva névjegykártyát cserélni, és a meghajlást gyakorolni. De a háború utáni nemzedék visszavonulásával és azzal, hogy az ideiglenes munkaerő felváltja a teljes munkaidőben dolgozó veteránokat, ez a fajta oktatás is leáldozóban van. A három Simbashi-beli alkalmazott éveken keresztül a cég bankjában helyezte el megtakarításait, mely kétszer akkora kamatot fizetett mint egy hagyományos bank. Ez még a XX. század elejének gyakorlata, mely lehetővé tette a cégek számára, hogy tőkét hozzanak létre és ahelyett , hogy bankot bíztak volna meg a kezelésével, maguk váltak azzá. De ennek a folyamatnak 2000 környékén vége szakadt. Mivel aggodalmak merültek fel, hogy ha a cég becsődöl, akkor ez az alkalmazottaknak nem csak az állásába és nyugdíjába fog kerülni, hanem még a megtakarításaikat is bottal üthetik. Ráadásul a cég még lakhatást is biztosít. A három fent említett alkalmazott közül ketten olyan céges lakásban laknak, ahol a lakhatási támogatásnak köszönhetően a lakbér körülbelül csupán a harmada a piaci árnak. Nem is beszélve arról, hogy az alkalmazottak a cég üdülőjében nyaralnak, így ehhez a szolgáltatáshoz a megszokott ár feléért jutnak hozzá. Az ilyen juttatások érthetővé teszik számunkra azt a nagy fokú terjeszkedést, ami a japán cégek
4 Iskola utáni különórák, angolul cram schools: Speciális tananyaggal rendelkező iskolák, ahova a diákok azért járnak, hogy sikeres felvételi vizsgát tudjanak tenni a japán egyetemeken és főiskolákon. Forrás : www.wikipedia.org
5 Mitsubishi ember : Japán valószínűleg az egyetlen olyan fejlett társadalom a világon, ahol a modern cégek és szervezetek utojára a feudalizmus korában jellemző hűséget várhatnak el alkalmazottaiktól. A Mitsubishi vagy Mitsui ember többé-kevésbé egy életre elkötelezi magát a cég iránt.
20 egyik sajátossága. Egy nagy cégnek több, mint 1000 leányvállalata is lehet, valamit az étteremtől az ingatlanig gyakorlatilag bármi lehet a tulajdonában. Ezt részben az magyarázza, hogy így házon belül biztosíthat széles-körű jutattást dolgozóinak. (Ezek a leányvállalatok még azt is lehetővé teszik, hogy a nem éppen kiemelkedő vezetőket nyugdíjazásuk előtt még egypár évre elhelyezzék.) Mennyi a szünidő? Habár szerte az országban számtalan onsen, azaz gyógyforrás közeli üdülőhely van a cég birtokában, mégis a szabadnapok kérdése érzékeny pontot érint a cég és az alkalmazottak közötti kapcsolatban. Sok alkalmazott éves fizetett szabadságának töredékét veszi csak ki, mivel ha mindet felhasználnák, az felvetné a cég iránt való elkötelezettség kérdését. Példának okáért Sho, állítása szerint, egész évben 20 szabadnappal rendelkezik. De kérdésünkre bevallotta, hogy összesen ötöt szokott kivenni. Azt mondja, ez számára nem probléma, hiszen az a jó, ha az ember sokat dolgozik, de az automatikus válasza és gesztusai teljesen másról árulkodnak. Az íratlan szabály megsértése komoly következményekkel járhat. Még ha valaki rendkívüli módon is teljesít, ha az összes szabadnapját felhasználja a fizetésemelésnek és az előléptetésnek búcsút mondhat. Ha valaki kilép a cégtől az árulásnak minősül. Ennek az embernek minden nyomát eltűntetik a munkahelyéről. A társadalmi normák az íróasztaluknál tartják az embereket, az idősebb japánok pedig fintorognak a munkahely-változtatás gondolatára. Az életkor szerinti bérezés rendszere
ugyanakkor az is jelenti, hogy a
munkahely-változtatás sokba kerülhet. Nem is olyan régen még a nyugdíj-hozzájárulás a cégen belül történt, magánnyugdíj-pénztárak nem léteztek. A cégek pedig nem voltak arra felkészülve, hogy tapasztalt vezetőket újonnan belépőként alkalmazzanak. Szívesebben alkalmaztak frissen diplomázott munkaerőt, akiket egészen nyugdíjazásig maguknál tartottak. A cégtől kilépni egyet jelentett a szövevényes kapcsolati háló szétszakításával. Mégis a fiatalabb alkalmazottak megjelenésével nagyon sok minden változik. Ők szeretik elkülöníteni egymástól a munkaidőt és a privát tevékenységekre szánt időt, és a szabadnapokat is sokkal többen használják ki. Ez az új nemzedék a munkahelyét is változtatja. Nobu például az mondja, hogy amikor lediplomázott, az osztálytársainak a fele helyezkedett el vezető japán cégeknél (míg a többiek nyugati vagy kisebb cégeket
21 választottak). Az előbb említetteknek körülbelül a fele van még a hagyományos alkalmazotti pozícióban. Úgy számolja, hogy 1960-ban ez az arány 90% lett volna. Abban az időben ennyien voltak még, akik ölni tudtak volna ezekért a vezető beosztásokért. Kevés kivétellel mindegyikőjük ugyanannál a cégnél maradt volna egészen a nyugdíjazásig. A munkáltatás egész szerkezete a juttatásokkal és a paternalizmussal azt eredményezte, hogy az emberek röghöz kötötté váltak. Mindez a munkának sokkal inkább statikus semmint gördülékeny
környezetet kölcsönöz. Miért is? Nagyon fontos ez a kérdés. A gazdasági
hatékonyság az erőforrások optimális mértékben történő elosztásán alapul, így a megkövült munkaerőpiac gátolja a cégek teljesítményét és korlátozza a dolgozók választását. Mint Japánban olyan sok minden más, a válasz a messzi múltban keresendő. A Munkaügyi Minisztérium egyik alkalmazottja mindezt az Edo korszakra, a 17. század kezdetére vezeti vissza. Ekkor alapították a fontos kereskedő házakat, melyek közül néhány még ma is létezik. Ők az alkalmazottat családtagként kezelték. Ennek ellenére a gazdaságtörténészek a munkaerő mozdulatlanságát sokkal későbbi időpontra teszik. Amikor a 19. század végén Japánban modernizáció ment végbe, szükség volt arra, hogy külföldről modern technológiát importáljanak. Az új technológia behozatala feltámasztotta az igényt a képzett munkaerő iránt, ami akkoriban még meglehetősen vándorló életmódot folytatott. Így a cégek felvették azt a szokást, hogy lakhatást és képzést biztosítsanak alkalmazottaik számára. És a képzésbe való befektetés azt jelentette, hogy a cégek mindent megtettek annak érdekében, hogy megtartsák a dolgozóikat. Ez a paternalista kapcsolat a második világháború alatt megkövült, amikor a japán kormány támaszai pontosan azok a cégek voltak, akik helyben tudták tartani a dolgozóikat így garantálták a termelést. A háború után az amerikaiak örökül hagyták a japánokra a szakszervezetek alakításának jogát, ez pedig ismét az immobilitást erősítette. A szakszervezetek nagyra becsülték a munkahelyek biztonságát és az életkoron nem pedig az érdemen alapuló fizetési rendszert támogatták. Azok a napok már tovatűntek Ma már világos az örökségük. A Shimbashi három alkalmazott visszaemlékszik az óriási áldozatra, amit a cégért hoztak, csakúgy mint a bőkezű juttatásokra. Mindkettőnek leáldozott
22 a napja. A rendszer roskadozik a nyomás alatt, amit a japán gazdaság gyakorol rá, mindemellett hanyatlásával hozzájárul a problémákhoz. A népesség elöregedése és a rendszerből való kihullása következtében 2030-ra már 2 dolgozó kell, hogy 1 nyugdíjast eltartson. Viszont a rész-munkaidőben és ideiglenesen foglalkoztatottak körülbelül 40%-kal kapnak kevesebb fizetést, mint azok, akik teljes munkaidőben dolgoznak. Közülük 50% nem fizet nyugdíj hozzájárulást, és ezzel meglehetős terhet ró a jelenlegi rendszerre, mivel mindez olyan mint egy időzített költségvetési bomba. Változik Japán, de csak lassan. A Nagoyán kívül közlekedő utasokat szállító vonaton öt iskolás lány vihog a kérdéseimen, melyek az életüket firtatja. Chihiro, aki majd fodrász akar lenni azt mondja, hogy az apja általában éjfél körül szokott csak hazaérni. Az anyja ezt nem helyesli, de nem tud tenni ellene semmit. Chihiro apja is ugyanannál a cégnél dolgozik, mint az előbb említett 3 Shimbashi alkalmazott. Chihiro arra a kérdésre, hogy szeretné-e, ha az apja korábban hazaérne, csak legyint, hogy shoganai, ami japánul annyit tesz, mint alkalmazott. A másik kérdésre, hogy ha majd felnő, és megházasodik, hagyja-e, hogy az ő férje majd ugyanezt tegye, a barátnőjével együtt kiált fel, hogy "Ki van zárva!" Nobu a fiatal alkalmazott szereti a munkáját, de azt tervezi, hogy egy nap belevág a saját üzletébe. Az idősebb férfiak az irodájában olyan kompromisszumot kötöttek, amire ő nem hajlandó. „1945 után semmink nem maradt, így össze kellett fognunk, és egy csapatként dolgozni. Akkor ugyanaz volt a célunk. Sikeresek voltunk és Japán növekedett. De ez a szervezeti forma ma már nem működik. Túl sokáig maradt változatlan. A rendszer berozsdásodott.”
23 Bibliography 1. Figyelő, 5. szám, 2008 január 6 2. The Economist, Jan 3rd 2008 3. www.wikipedia.org 4. Longman Business English Dictionary, New Edition, Pearson Education Limited, 2007 5. www.szotar.sztaki.hu 6. Országh-Magay, Magyar-angol kéziszótár, Akadémiai Kiadó Budapest, 1990 7. Országh-Magay, Angol-magyar kéziszótár, Akadémiai Kiadó Budapest, 1990
